Tina Reber

Spontán szerelem
 Előszó
„Soha nem tudhatod, merre sodor a szél” – régen ez volt apám egyik
kedvenc mondása. Akkoriban ezt még butaságnak tartottam; úgy
gondoltam, aki a kezében tartja a sorsát, annak nem kell efféle kifogásokkal
ámítania magát.
De azóta rájöttem, hogy amikor feltámad a változás szele, az erős
szélroham képes teljesen más világokba taszítani az embert, és hogy merre
röpít minket, és végül hol tesz le, afölött valóban nincs hatalmunk.
Mindig is elégedett voltam a sorsommal; az életem könnyű volt és
kiszámítható, itt-ott egy csipetnyi drámával, amit egy-egy könnyebb
fuvallat idézett elő. Olykor előfordult, hogy Természet anya adott egy
emberesebb pofont, de eddig mindig sikerült talpon maradnom.
Végül már abban a hitben ringattam magam, hogy a változó széljárás nem
foghat ki rajtam, a vihar erőit megzaboláztam.
Így volt ez egészen addig a napig, amíg a szél ki nem vágta az ajtómat, és
magával nem repített.
 1. FEJEZET
Feltámad a vihar
– Óóó, Taryn, hangosítsd fel! – mutogatott Marie vadul a magasba,
miközben a másik kezével tovább keverte a gin-tonikot.
Hirtelen izgalma váratlanul ért. Összerezzentem. Felkaptam a tévé
távirányítóját, és némi ügyetlenkedés után feljebb állítottam az esti híradó
hangerejét. Hát persze, igazán tudhattam volna: egyetlen dolog létezett a
világon, aminek Marie vagy a városka bármely más nőnemű lakosa ezekben
a napokban hírértéket tulajdonított, és az nem a plázában hirdetett cipőakció
volt. Jelen pillanatban az sem érdekelné jobban őket, ha ingyen kínálnák az
összes lábbelit.
Miután hüvelykujjam megtalálta a megfelelő gombot, kissé zavarba jöttem,
de már késő volt jóvátenni a hibát. A katasztrófa bekövetkezett.
– Úgy látom, az elvakult rajongók már megint megbénítják a közlekedést –
szóltam könnyed nevetéssel. Igyekeztem úgy tenni, mintha valóban
érdekelne a dolog.
Egy pillanatra azt hittem, a tegnapi hírek ismétlését látom. A kamera
végigpásztázott egy csapat hisztérikus lányból álló tömegen, akik az út
mellett sorakoztak fel – már megint. A lányok a stábot próbálták kilesni,
akik a város egyik partszakaszán forgattak – már megint; és reménykedve
várták, hogy egy pillantásra elkapják „őt”.
Az összevissza leparkolt autók és az utcán keresztülrohangáló lányok között
a part menti út szinte kihalt volt. A rendőrség minden erejével megpróbálta
féken tartani a felfordulást, ezzel akaratlanul is még nagyobb zűrzavart
okozva.
– Nyilván minden egyes „Szeretlek, Ryan” feliratú poszteren megakad majd
a pasas szeme – gúnyolódtam a szememet forgatva az egész jelenet
abszurditása láttán.
Abból, amit a színészről eddig láttam és hallottam, azt szűrtem le, hogy a
legkevésbé sem érdeklik az efféle kis fruskák és a gyerekes felirataik,
amelyekkel odaadó szerelmüket bizonygatják. De újra és újra elámultam,
mi mindenre képesek a rajongók. Vajon mi készteti arra ezeket a lányokat –
akik közül sokan már felnőtt nők –, hogy nagy gonddal posztereket
kreáljanak, és forgalmas utak mentén ácsorogjanak? Tényleg azt gondolják,
hogy imádatuk tárgya egy napon majd odalép hozzájuk?
– Drágám, ez a tábla, amire csillogó rózsaszín betűkkel felírtad a nevemet,
és mellé ezüst szíveket rajzoltál, lenyűgöző művészi ábrázolása az
életemnek. Létem egyszerre értelmet nyer... csak téged kívánlak... Kérlek,
gyere velem, szökjünk meg együtt... – rángattam Marie karját, mintha én
lennék „ő”.
Néhány unottan üldögélő törzsvendég felnevetett az előadásomon; ezzel
egyidejűleg a lányok, akiket éppen a híradó riportere kérdezgetett a
tévében, még egy kicsivel hangosabb sikoltozásban törtek ki. Újra
felemeltem a távirányítót, és gyorsan levettem a fülsértő visítás hangerejét;
úgy döntöttem, ideje csatornát váltani.
– Várj egy pillanatot, hadd nézzem! – intett le gyorsan Marie.
Tekintetét a képernyőre szegezte.
– Ó, nézd, ott van megint! – sikkantotta izgatottan.
Néhány nő, aki eddig a bárpultnál üldögélt, most felugrott a székéről, hogy
jobban lássa a képernyőt.
– Hahó, figyelj arra, amit csinálsz! – mutattam Marie kezére. Barátnőmet
annyira lekötötték az izgalmas hírek, hogy a pohár mellé loccsantotta a
vodkát.
– Á, oda nézzetek! Annyira édes! – kiáltotta Traci, az egyik törzsvendég.
Egy csapat üzletember, aki a televízió közelében ült, hangosan huhogni
kezdett, aztán megkértek, hogy kapcsoljak át a sportcsatornára.
Önkéntelenül a képernyőre pillantottam, hogy lássam, mi olyan nagy szám
ebben a pasasban, de már csak a feje búbját láttam, miközben beült egy autó
hátsó ülésére.
Mindössze két hete történt, hogy „ő” és „a stáb” megszállták a városunkat,
de már most elegem volt abból, hogy folyton róluk beszélnek. A helyi tévé
és rádió a végkimerülésig ontotta a színészekről szóló híreket. Erősen
próbáltam visszaemlékezni,milyen volt az élet, mielőtt ezek megérkeztek
ide, de nemigen ment. Gyorsan fontosabb dolgokra irányítottam a
figyelmemet, például arra a két jól öltözött fiatalemberre, akik az imént
ültek le a pulthoz, a sörcsapok első sora mellé. Egyikük elkapta a
pillantásomat, miközben meglazította barna mintás nyakkendőjét; a hosszú
irodai nap után bizonyára szüksége volt néhány percre, hogy kieressze a
gőzt. Egyszer már láttam itt a sörözőben. A férfi szélesen rám mosolygott.
Sóhajtottam egyet, míg vártam, hogy a kezemben tartott üvegkorsó
megteljen borostyánszínű sörrel. Ujjamat a nagy fanyélre szorítottam, és
gyors csuklómozdulattal elzártam a sörcsapot. Kihúztam a tízdolláros
bankjegyet a férfi ujjai közül, és mentem a dolgomra.
– Aranyos – mormolta a fülembe Marie.
Belöktem a kulcsot a pénztárgépbe, hogy betegyem a bevételt.
– Házas.
Marie visszanézett a férfira. Fürkésző tekintettel latolgatta, igazam lehet-e.
– Nincs gyűrűje – suttogta értetlenül.
Úgy látszik, nem figyelt eléggé.
– Látszik a nyoma.
Odavittem a visszajárót a pasashoz. Marie-t láthatóan lenyűgözte, hogy
észrevettem ezt az apróságot. Azt már nem tudhatta, hogy legutóbb, amikor
ez a bizonyos férfi a sörözőben járt, bal kezének gyűrűsujján még ott
csillogott az aranykarika. Hm, szegénynek, úgy látszik, véletlenül lecsúszott
az ujjáról a gyűrű, mielőtt leült a pult mellé.
Szórakozottan elmostam még néhány poharat a mosogatóban. A lemenő
nap utolsó sugarai beragyogtak az ablakon, csodálatos rózsaszín-bíbor
árnyalatokat vetve a helyiségbe a bár homlokzatát uraló hatalmas ablakokon
át.
Az én sörözőm – most már teljes joggal mondhatom ezt, bár soha, ezer év
alatt sem felejtem el azt a fájdalmat, amit át kellett élnem azért, hogy ezen a
helyen állhassak. A töredékét sem éri annak, amekkora veszteséget el
kellett szenvednem hozzá. De volt-e igazságos a sors valaha is?
Becsülettel készültem az életre... Kiváló eredménnyel végeztem az
egyetemet, a mesterképzést tervezgettem. De minden igyekezetem ellenére
úgy tűnik, a sors más jövőt tartogatott számomra ahelyett, hogy mások
pénzügyi helyzetével vesződjek.
Kibámultam az ablakon. Eszembe jutott, hogy az esti égbolt az Atlanti-
óceán felett még lenyűgözőbb lehet. Megfordult a fejemben, hogy
felszaladok a lépcsőn a tetőre, és végignézem, ahogy a nap a tengerbe
bukik, de nem tehettem: a vendégek egyre sűrűbben szállingóztak; kezdetét
vette az akciós óra.
Bár az utóbbi időben rengeteg új ember érkezett a mi kis városunkba, a
Rhode Island-i Seaportba, vendégeim száma érdekes módon változatlan
maradt – talán mert a felfordulás egy az egyben a város másik végébe
koncentrálódott.
Majdnem két hónap telt el azóta, hogy a drága kamerákkal és mindenféle
filmes felszereléssel megrakott kamionok először dübörögtek végig az
utcáinkon. Rögtön utána érkezett a népes produkciós személyzet. Egyre
többen és többen jöttek.
Egy szempillantás alatt rendőrkordonok zárták le a kiválasztott utakat, és
hatalmas, fehér sátrakat emeltek a 7-es mólónál álló elhagyott raktárak
melletti üres parkolóban. Állványokra szerelt reflektorok világították meg
az egész területet, és néhány hatalmas darus kocsit készenlétbe állítottak az
új kerítés mellett.
Hosszú, fehér lakókocsik sorakoztak fel egymás mögött; olyan volt, mint
régen, amikor mutatványosok érkeztek a városba. Már csak az óriáskerék
hiányzott.
Minden viszonylagos nyugalomban zajlott; legalábbis egészen addig, amíg
meg nem jöttek a híres hollywoodi színészek. A nyomukban érkeztek a
tévéstábok, a fotósok és a megszállott rajongók hada. Mintha veszett kutyák
szabadultak volna el az utcákon. A város teljesen felbolydult.
De a legnagyobb felhajtás egy huszonhat éves színész körül zajlott, aki
egyik napról a másikra lett világsztár...
Ryan Christensen
SZÁZNYOLCVANNYOLC CENTIMÉTER MAGAS, A HAJA
sötétszőke, a szeme kék és a teste valami eszméletlen, ennyit sikerült
megtudnom a magazinokból, amiket Marie folyton az orrom alá dugdosott,
ja és ha hihetünk a híradásoknak, újra szabad.
Mindenki ájuldozott tőle – kivéve engem.
Marie és még néhány nőnemű vendégem már attól teljesen odáig volt, ha
csak egy pillanatra meglátták őt a tévében. Még szerencse, hogy nem
viselkedtek úgy, mint az a sikoltozó rajongókból álló horda, akiket a
hírekben mutattak.
Soha nem értettem, mitől válik oly sok nő hisztérikussá, ha meglát egy híres
énekest vagy filmsztárt. Eszembe jutottak azok a felvételek, melyeken Elvis
vagy a Beatles láttán magukból kivetkőzött nők sikoltoznak, kiabálnak és
ájuldoznak, pusztán attól, hogy egy pillantást vethettek a bálványukra. Oké,
legyenek csak izgatottak, de kell lennie egy határnak, mielőtt elveszítjük az
uralmat érzelmeink és tetteink felett. Ezt egyszerűen nem tudtam megérteni.
Már gyerekkoromban is távol állt tőlem, hogy tinibálványok képeit
aggassam a falra. Ehelyett tizenévesen felfedeztem a képzőművészetet. A
szobám falát klasszikusok borították, egy-egy saját műalkotással
fűszerezve. Ez jobban illett hozzám, valahogy... valóságosabb,
kézzelfoghatóbb volt.
Odatoltam az újabb korsó sört az aktuális vendégemnek. – Öt ötven lesz. –
Elvettem a pénzt, és rámosolyogtam, miközben alig észrevehetően
táncoltam az iPodomból szóló dal ritmusára, ami elnyomta fülemben a
sörözőben szóló zenét.
A Seaporti Tűzoltóság egyik tűzoltója, aki munkatársaival együtt az előttem
álló nagy, kerek asztalnál ült, a magasba emelte üres söröskorsóját, és rám
nézett.
– Tetszel Philnek – suttogta Marie.
– Ki az a Phil? – kérdeztem, hátrasöpörve hosszú, szőke hajamat, hogy
elhúzzam a szám sarkához tapadt idegesítő hajszálakat.
Marie égnek emelte a tekintetét. – Taryn! – méltatlankodott.
– Bocs, de tényleg nem tudom, kiről beszélsz. – Valóban fogalmam sem
volt, ki lehet Phil.
– Tűzoltóság... – mutatta a szemével a megfelelő irányt. – Az a helyes pasi,
aki épp rád mosolyog... Aki nemrég vált el, és most szabad a vásár...
– Ja, ő? – intettem arra a fejemmel. – Azt hittem, Toddnak hívják.
– Nem, Phil – javított ki Marie, és zavart arcomat látva nevetni kezdett. –
Már többször kérdezősködött rólad.
Kinyitottam még egy üveg vodkát, és azon töprengtem, honnan szedhettem
a Todd nevet.
– Nos? – türelmetlenkedett Marie, a válaszomat várva.
– Nem érdekel – mormoltam, miközben bekevertem egy száraz martinit.
Sandy ezúttal három olajbogyóval kérte.
Marie csípőre tette a kezét, mint mindig, amikor szükségét érezte, hogy
megneveljen.
Felnevettem, eszembe jutott a kamaszkorunk, amikor az iskolai
öltözőszekrénynek támaszkodva tárgyaltuk ki a fiúkat. Örültem, hogy
ezúttal legalább nem emeli fel a hangját, és nem hallják a bárpult mellett
ülők minden egyes szavát.
– Taryn, de hát mi a bajod vele? Olyan jól néz ki – suttogta.
Felsóhajtottam. – Nincs vele semmi bajom.
Gyorsan végigsiettem a hosszú bárpult mellett, hogy kiadjam a martinit.
Teljesen mindegy, jóképű-e, vagy sem; nem akarok senki feleségpótléka
lenni.
– És Dan ott a túloldalon? – firtatta Marie. – Szegénykém legalább hetente
egyszer megpróbál randira hívni téged. Ő is nagyon cuki. Vagy Jeff, vagy
Kevin, vagy Andy? – mutatott körbe feltűnésmentesen a sörözőn.
Végignéztem a felsorolt arcokon. Némelyikük egyszer-másszor már
próbálkozott nálam, és én mindegyiküknek ugyanazt a hazugságot
mondtam: hogy már van barátom.
– Némelyik balféknek igazán adhatnál egy esélyt... talán valamelyik
mégiscsak bejönne – cukkolt Marie. – Ezenkívül ha nekem lenne olyan
testem, mint neked, mindennap kihasználnám.
Igazán felesleges volt megráznia a hátsóját, anélkül is értettem a célzást. A
magasba emeltem a tekintetemet.
– Nem hinném. És engem is ismersz annyira, hogy tudd, én se vagyok
olyan.
– Tar, már vagy nyolc hónapja tart ez. Nem egészséges, ahogy most élsz.
– Mihez képest? – kérdeztem vissza.
A mellkasomban még mindig éreztem azt a kitartó, tompa fájdalmat, amit a
legutóbbi férfi okozott, aki millió darabra törte a szívem. Nem is kellett
tovább magyaráznom; Marie pontosan tudta, mire gondolok.
– Ami azt illeti, szeretem a mostani életemet – közöltem vele kissé eltúlzott
mosollyal. Biztonságos, kiszámítható, fájdalommentes élet volt ez.
– Én csak szeretnélek újra boldognak látni – védekezett Marie.
– Miattam ne aggódj. Jól érzem magam.
Kezdtem hozzászokni, hogy még neki sem mondok igazat. Arról sem
tudott, hogy már megint volt egy ostoba álmom, vagy inkább rémálmom ma
reggel, amiben Thomas szerepelt.
– Egyáltalán nem hiányzik, hogy egy sebzett szívű elvált fickó próbáljon
boldoggá tenni – szóltam még oda neki elmenőben.
– Khm, Taryn? – hallottam magam mellett egy férfi hangját. Phil, a tűzoltó
állt a bárpultnál.
Önkéntelenül összerezzentem az ijedségtől. A francba is, remélem, nem
hallotta meg a megjegyzésemet, az nagyon kínos lenne.
Kérdő pillantást vetettem Marie-re. A lány tágra nyitotta a szemét, és alig
észrevehetően megvonta a vállát. Hát ezzel nem sokat segített. Enyhén
pánikba estem; a legkevésbé sem akartam megsérteni Phil érzéseit.
A férfi egy húszast lobogtatott felém, és a kitöltött korsó sörre mutatott,
amit még mindig a kezemben tartottam.
– Azt szeretném kérdezni, hogy próbáltad már az új falatozót a pláza
mellett? – motyogta idegesen, olyan halkan, hogy alig értettem, mit mond.
Amikor végre felfogtam a kérdést, egy pillanatra lehunytam a szemem, és
nagy levegőt vettem. Szóval randira akar hívni.
– Nem, én még nem, de Marie már igen.
Visszarobogtam a pénztárgéphez kezemben a pénzzel, és lassan bedugtam a
kulcsot, miközben azon gondolkoztam, hogyan rázhatnám le Philt. A
következő mondatát előre tudtam.
– Lenne kedved, úgy értem, esetleg valamikor nem vihetnélek el oda
vacsorázni?
Nagy nehezen kibökte végül. Annyira sajnáltam őt, és azt is, amit mondani
fogok.
– Phil, nagyon kedves vagy, de már van valakim. Sajnálom.
A cukormázba vont hazugságom olyan meggyőzően hangzott, hogy szinte
magam is elhittem.
– Kivel is jöttél össze? A jobb kezeddel vagy a ballal? – csúfolódott Marie,
miután Phil elment.
Önkéntelenül, egy hirtelen jött gyerekes késztetés hatására kinyújtottam rá a
nyelvemet.
– Tudod, mi a te bajod? Szexhiányod van – mormolta fojtott hangon Marie.
– És nem az önkiszolgáló fajtára gondolok. Fogd végre az egyik fickót, és
irány a céltalan, mámoros, fülledt szexparti.
Becstelen megjegyzését azzal toroltam meg, hogy ráhúztam a hátsójára a
nedves törlőronggyal.
– Na és te mit csinálnál, ha nem lennél férjnél? – nevettem. – Csak
szeretném tisztán érteni a remek tanácsodat, mert nem emlékszem, hogy
Garyt az itteni fickók közül szedted volna fel.
– Áh... – legyintett fejcsóválva felém. – Reménytelen vagy.
Egyetértésem jeléül hangosan felsóhajtottam.
– Csak menj oda hozzá, és légy kedves vele. Hallottam, hogy ma délelőtt
kihívták a tűzoltókat a forgatás helyszínére. Talán ő be tudna juttatni
minket... – vonogatta a vállát Marie; hangjában reménykedés csendült.
Vágtam egy grimaszt, és én is előhozakodtam a saját javaslatommal
– Miért nem mész oda és kedveskedsz vele te? A legkevésbé sem vágyom
arra, hogy a forgatás körül sündörögjek, mint valami szánalmas groupie.
– Ha már a groupie-knál tartunk, hallottad, hogy tegnap este a rendőrségnek
kellett felvezetni a pasas limuzinját a szállodához? – kérdezte Marie, hosszú
körmével megkocogtatva Ryan Christensen portréját az aznapi újságban. –
Azt írja, egy csapat nő várt rá; már megint körülvették a szállodát.
A szememet forgatva törölgettem tovább a bárpultot. Igazán nem szoktam
törődni az ilyen jelentéktelen dolgokkal de ezt most nehéz volt figyelmen
kívül hagyni. Mindenki tudni akarta a legapróbb részleteket is róla, a
színésztársairól és az egész csillámporos életükről. Fotósok és riporterek
hada vadászott rájuk nap mint nap.
A hírekben mindennap volt valami a színészekről, a filmről, a forgatási
helyszínről vagy a fennakadásokról, amiket a hibbant rajongók százai
okoztak. Ez az egész túlságosan abszurd volt az én ízlésemnek, de a Ryan
Christensen nevű kábítószer láthatóan mindenkit a hatalmába kerített.
– Sok lány a járdán akar aludni, a rendőröknek kellett elküldeni őket –
fecsegett Marie a bárpult mellett ücsörgő néhány nőnek, miközben
összehajtogatta az újságot.
Megráztam a fejem. Ha fizetnének, se lennék képes a hideg betonon aludni
alig 10 fokban. Napközben még szép idő van, de így szeptember utolsó
napjaiban már hűvösek az esték.
– Nevetséges – mormogtam.
– Ezentúl a parton kell aludniuk – szólt közbe Sandy, a helyi
kozmetikusunk, és belekortyolt a martinijébe.
Mindenki lélegzet-visszafojtva várta a folytatást.
– Az egyik lány a Lexington Hotelből beugrott a szalonba délután – kezdte
könnyed hangon Sandy, mintha csak valami lényegtelen apróságot osztana
meg velünk. – Azt mondta, maradjon titokban, de a szálloda személyzetét
úgy informálták, hogy ma minden színészt átköltöztetnek oda. A Lexington
biztonságosabb, és van privát kocsibejárója. Na mindegy, én nem tudom, de
úgy tűnik, most itt vannak mind a mi utcánkban.
– Ne őrjíts meg! – visította izgatottan Marie. – Szóval Ryan és az egész stáb
itt lesz alig három utcácskára innét? – mutatott ki az ablakon a Mulberry
utca irányába.
Kezdett határozottan idegesítő lenni a téma iránt mutatott lelkesedése.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy a Tengerpart folytatását a mi
városunkban forgatják. Ez a rész még jobb lesz, mint az első – ömlengett
Marie.
– Jól van, már vagy századszor mondod el ugyanezt – torkoltam le.
– Talán ha vennéd a fáradságot, és megnéznéd az első részt, akkor tudnád,
miért vagyunk olyan izgatottak – vágott vissza.
– A szalonban olvastam az egyik magazinban, hogy Ryan azzal a lánnyal
jár, akivel a legutóbbi filmjében játszott... mi is a neve, Suzette, Suzanne
hogyishívják... – szólt Sandy.
– Nem, Sandy, ez nem igaz – vágott vissza Marie, rosszallóan csóválva a
fejét. – Lauren Delaney-vel volt együtt, tudod, aki abban a sorozatban
játszik, a Modern időkben, de már szakítottak.
Marie szinte sajnálkozva beszélt. Hátrasöpörte hosszú, csokoládébarna
haját; látszott rajta, hogy együtt érez a férfival, akit személyesen nem is
ismer.
– Úgy hallottam, a múlt héten valaki ellopta a ruháit a szállodából, és
megpróbálta eladni mindet az eBayen – kapcsolódott be Traci is.
– Jaj, ne őrjítsetek meg – törtem ki, miközben megpróbáltam elképzelni,
milyen beteges jellem akarna megvásárolni egy használt gatyát. Már a
gondolattól is kirázott a hideg. – Mi a fenéért tenne valaki ilyesmit? Akárki
is volt az, remélem, letartóztatták már.
Képtelen voltam magyarázatot találni erre a cselekedetre.
– Kifordult egy világban élünk, az már biztos.
– Ha megtehetném, én biztosan ráfordulnék, ahányszor csak lehet –
mormolta Marie. Felnevettem, ahogy a csípőjét tekergette.
– Odafordulnál a nagy asztalhoz ezzel a korsóval a kedvemért? Kérlek.
Ahogy a tűzoltóbrigádunkat elnézem, van még mit eloltani.
Rosszul éreztem magam, amiért becsaptam Philt, ezért megpróbáltam egy
ajándék korsó sörrel kárpótolni. Közben viszont szerettem volna minél
távolabb maradni tőle.
– Miért nem viszed oda te, és miért nem váltasz vele legalább néhány szót?
Phil igazán rendes fiú, Taryn.
– Phil nem az esetem, oké?
– Nos, mivel úgy látom, szüzességi fogadalmat tettél – dörmögte Marie –,
tessék, hoztam neked valamit. Ha nem is éppen pornó, de nem áll távol tőle.
Marie nevetve kotorászott hatalmas kézitáskájában. Végül előhúzott egy
újabb pletykalapot, címlapján Ryan Christensen nagy, fényes fotójával. A
kép alatt a következő felirat állt:
AZ IGAZSÁG RYANRŐL:
AZ EX KIPAKOL!

Ajkamat biggyesztve elfordultam. Gusztustalannak találtam, hogy bárki

volt barátnője képes legyen „kipakolni”. A színész valószínűleg csak nyert
ezzel a szakítással.
– Muti, Marie! – rikkantotta Traci az újságért nyúlva.
– Most meg mi van, Taryn? – zsörtölődött Marie, és nagyot toppantott a
lábával. – Szerinted talán nem jó pasi? Nézz csak rá!
– Teljesen mindegy. Úgyis csak egy beképzelt hólyag. Ráadásul van egyéb
gondom is, például hogy miért vág olyan dühös fejet George és Ted, talán
mert még mindig az italukat várják?
– Ja persze, a két vén kecskének nagyon sürgős a dolga. Sietnek, hogy
minél előbb ájulásig igyák magukat – dohogott Marie.
Színpadias rémülettel meredtem rá. – Kiről fogtok ti fecsegni, ha a celebek
elmennek a városból? Kénytelenek lesztek más témát keresni – nevettem el
magam végül.
– Majd rólad beszélgetünk, Tar. Leülünk, és megemlékezünk arról, milyen
vicces is voltál, amikor a lábad között növő pókhálókból sapkát kötöttél a
szegényeknek – bökött oldalba Marie.
– Szemét vagy – röhögtem fel.
– Kösz a bókot!
Marie vigyorogva úgy tett, mintha le akarna spriccelni szódával.
– De soha nem fogsz kirúgni, mert én vagyok a legjobb barátnőd, és
szeretsz engem.
– A fenébe is, igaza van.

MÁSNAP, AMIKOR FELÉBREDTEM, a nap beragyogott az ablakon.

Ásítottam egyet, és tapogatózva kerestem az ébresztőórát, hogy lecsapjam.
Eljátszottam a gondolattal, hogy visszaalszom, de már kilenc óra volt, és
sok feladat várt aznap.
Hangos nyögéssel odébb löktem a takarót, és meztelen lábammal kiléptem a
hideg parkettára.
– Brr! – morogtam. Megborzongtam a fagyos tölgypadló érintésétől.
Összerezzentem, amikor odakint hangos csikorgással lefékezett egy
teherautó. Kíváncsi voltam, mi történt, ezért lábujjhegyen áttipegtem a
szobán, hogy utánanézzek, mi ez a zaj.
Aha, Maggie csomagot kapott, állapítottam meg, miután kinéztem az
ablakon a ház mögötti utcácskára.
Ezután hosszan folyattam magamra a vizet a forró zuhany alatt, és közben
gondolatban átfutottam a napirendemen. Minél tovább gondolkoztam rajta,
annál hosszabbra nőtt a teendők listája.
Kivettem a kimosott ruhák közül a kedvenc farmeremet, és egy fehér
pólóba bújtam. Ujjammal végigszántottam hosszú, szőke hajamon, hogy
szétválasszam a hullámos fürtöket. Miután végeztem a sminkkel, és
kifestettem a szempillámat, leszaladtam a lépcsőn, és kiléptem az ajtón, ami
közvetlenül a pubba nyílt.
– Jó napot, kedves sörözőm – köszöntem hangosan az üres teremnek. –
Ideje felébredni, új nap virradt ránk!
Sorra felhúztam a rolókat, elnézegetve a napfényben táncot járó
mikroszkopikus porszemcséket. Elgondolkoztam rajta, hogy lemossam-e
újra az ablakokat – kissé maszatosak voltak már. Majd ne felejtsem el
megkérdezni Pete barátomat, hogy elkérhetem-e a létráját.
De az ablakmosás még várhat. Már csütörtök van, és még mindig nem írtam
ki a hétvége programját a hirdetőtáblára. Haladjunk csak szép sorjában.
EZEN A HÉTVÉGÉN A MITCHELL’S PUB VENDÉGEI:
OKTÓBER 3. PÉNTEK: MARK TERCHA
OKTÓBER 4. SZOMBAT: STY NOGO
Visszadobtam a krétát a dobozba, és az aktualizált táblát kitettem a járdára.
A sötét pubból kilépve hunyorítanom kellett a tűző napsütésben. Ó, de szép
itt kint! A bejárati ajtónak támaszkodtam, mély levegőt vettem, egy
pillanatra lehunytam a szemem, és élveztem, hogy a napsütés melengeti az
arcomat. Még a levegő is jobb illatú volt ma.
Mi lenne, ha ma később nyitnék ki, és kiélvezném ezt a szép időt egy jó
könyvvel a kezemben a tetőn? Csábító gondolat. Egyre több okot találtam a
lazsálásra, lassan túlerőbe is kerültek a tennivalók listájával szemben, de a
józanabbik felem gyorsan véget vetett az álmodozásnak. Á, nem jó ötlet, sok
dolgom van odabent. Jobb, ha nekilátok... máris megyek... de olyan finom
ez a napsütés...
Lustán lehunyt szemem egyszerre felpattant, amikor meghallottam a
tébolyult sikoltozást. A napsütéstől nem láttam rendesen, így eltartott egy
darabig, amíg ki tudtam venni az utcán hömpölygő őrült menetet.
Ekkor vettem észre a férfit is, aki teljes sebességgel rohant végig az utcán.
Felismertem: maga Ryan Christensen volt az, és egyenesen felém
száguldott.
– Hol a hátsó ajtó? – kiáltott rémülten, miután majdnem ledöntött a földre.
Egyensúlyomat vesztve megtántorodtam, és megragadtam az ajtófélfát.
– Ott az ajtó – válaszoltam gyorsan, remegő kézzel mutatva a megfelelő
irányba, de a színész már rohant is tovább a sörözőn keresztül.
Aztán ahelyett, hogy kiszökött volna a fal beszögellésén túl nyíló
konyhaajtón át, egyenesen berontott az első, útjába eső ajtón.
– Nem, az nem az – leheltem.
Elbotlottam a saját lábamban, miközben megpróbáltam utána iramodni.
Késő volt: már eltűnt az ajtó mögött, ami a lakásomhoz vezető lépcsőházra
nyílt.
– A francba! – szaladt ki a számon.
Fél másodperccel a férfi távozása után a bejárati ajtó hangos csattanással
kivágódott. Egy kisebb csapat nő tolult be a helyiségbe; mögöttük kamerát
cipelő férfiak nyújtogatták a nyakukat, de ők furcsa módon odakint
maradtak.
– Hé, megállni! Várjanak! Hékás! – kiáltoztam, miközben az ajtó felé
rohantam.
Az ösztönöm azt súgta, hogy jobb lesz megállítani őket, mielőtt még
beljebb jutnának. A férfi nyilvánvalóan előlük menekült.
– Láttuk, hogy bejött ide – rikkantott egy eszelős tekintetű nő, és
megpróbált átnyomakodni mellettem.
– Már nincs itt, kiszaladt a hátsó ajtón – kiáltottam élesen, és felemeltem
előtte a karom. – Az utcán talán még elkaphatja.
Bíztam benne, hogy a hazugságom meggyőzően hangzik.
– Most pedig távozzanak valamennyien! Ne akarják, hogy kihívjam a
rendőrséget! – üvöltöttem, és az ajtó felé tereltem őket.
Abban a pillanatban, hogy az utolsó nő is kitette a lábát, bezártam az ajtót,
és a villanykapcsolóra csaptam.A rohadt életbe, mit műveltem? – tört rám a
pánik. A járdán fotósok és bámészkodók egyre nagyobb tömege verődött
össze. Sokan már az üveghez préselték az arcukat, úgy próbáltak belesni az
ablakon.
Amilyen gyorsan csak tudtam, átmásztam az ajtó melletti első boksz
fapadján. Úgy éreztem magam, mintha én lennék az a szerencsétlen emberi
lény, az utolsó túlélő, akinek egy szál magában kell szembeszállnia a
zombik seregével. A szívem majd kiugrott a helyéből, miközben lehúztam a
rolót tolakodó arcuk előtt.
Az egyik ablaktól a másikig szaladtam, és közben egyre kavarogtak a
fejemben a gondolatok. Annyira lefoglalt, hogy elzárjam a bámész
tekintetek útját, hogy nem is figyeltem, hova lett a színész.
Megpróbáltam visszapörgetni az utolsó hatvan másodpercet az
agyamban.Vajon bent van még, vagy sikerült kijutnia az épületből? Vajon
kiosont végül a hátsó ajtón, amíg nem figyeltem?
 2.FEJEZET

Nyitott ajtók
ÓVATOSAN RÉSNYIRE NYITOTTAM a lakásomhoz vezető lépcsőház
ajtaját, és bekukucskáltam a sötét helyiségbe. A színész ott kuporgott a
lépcső tetején, arcát a karjába temetve. Keze alig észrevehetően remegett.
Az inge elszakadt; a jókora, tépett szélű lyukon át kilátszott a hasa . Ó, te jó
ég! Mi történt szegénnyel?
Kicsit felbátorodtam szorult helyzetét látva, így aztán szélesebbre tártam az
ajtót, és megköszörültem a torkom, hogy észrevegyen. Fogalmam sem volt,
mit mondjak.
– Bocsánat – szólalt meg könyörgő hangon, és gyorsan felemelte nyitott
tenyerét. – Nem vagyok dühöngő őrült. Kérem, kérem, ne sikoltson.
– Semmi baj... semmi baj. Tudom, ki maga – igyekeztem megnyugtatni a
lehető leglágyabb hangomon. – Ööö, jól van?
– Nem éppen – suttogta. Zihálva vette a levegőt, kezét a szívére tapasztotta.
– Kaphatok egy percet?
– Persze – suttogtam én is. – Csak nyugodtan.
– Ez nem a hátsó ajtó, ugye? – nyögte a férfi, és a válla fölött a mögötte
lévő ajtóra bökött.
– Jaj, nem. Ez a lakásom ajtaja.
Úgy gondoltam, jobb, ha egy kicsit magára hagyom, ezért megfordultam, és
elindultam kifelé.
– Azok még odalent vannak?
Reszkető kezével eltakarta a szemét, tenyerét az arcához szorította.
Visszanéztem rá.
– Nem. Nincs itt senki.
Újra nagy levegőt kellett vennem; a szívem még mindig dobogott az iménti
adrenalinbombától.
– Kidobtam mindenkit, és bezártam az ajtót. A rolók is le vannak eresztve.
Senki sem láthat be. Ne féljen, itt biztonságban van. Ööö, nyugodtan szedje
össze magát.
Gyorsan becsuktam az ajtót, és visszamentem a sörözőbe, hogy tovább
pakoljam a sörösüvegeket az italhűtőbe. Valahogy le kellett nyugodnom.
Igyekeztem elfoglalni magam.
Néhány perc múlva nyikordult a lépcsőház ajtaja, és a színész óvatosan
kinézett a fal mögül, hogy megbizonyosodjon róla, a söröző valóban üres.
Szegényen látszott, hogy retteg. Lassan a bárpult végéhez lépett.
– Megengedi, hogy leüljek egy pár percre? – Ryan szinte suttogva beszélt,
hogy alig hallottam a szavait.
– Persze. Tessék, üljön csak le – suttogtam én is. – Nem inna valamit? Egy
üdítőt, vagy egy sört... vagy akár egy-két rövidet?
A férfi a pultra könyökölt, és a kezébe temette a fejét.
– Hát akkor, ööö, kérhetek egy sört? – motyogta.
Nem úgy nézett ki, mint aki képes kiválasztani, milyen sört akar inni,
úgyhogy csak fogtam egy korsót, és csapoltam. A férfi kotorászni kezdett a
zsebében; a keze még mindig remegett.
– Hagyja csak. A vendégünk.
– Biztos? – kérdezte félénken. – Igazán nem kell. Nem akarom magát bajba
sodorni.
– Nem, semmi gond. Ez az én sörözőm. Én vagyok a tulaj – feleltem vállat
vonva.
Ryan szemét összehúzva rám nézett. – Köszönöm. Nem is tudja, milyen
sokat jelent ez nekem. – Megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot. Kissé el
is mosolyodott.
– Semmi gond. Kérem, csak pihenjen nyugodtan, ne aggódjon, nem fogom
zavarni – szóltam halkan, és felemeltem a kezem, jelezve, hogy megtartom
az illő távolságot.
Kivettem egy újabb hatos csomag sört a papírládából, és újra kinyitottam az
italhűtőt. Olyan ideges voltam, hogy majdnem elejtettem a söröket, és
berakodás közben több üveget is felborítottam a hűtőben. Mélyen be kellett
nyúlnom, hogy elérjem a felborult, a tartóból kiesett söröket, és eközben
majdnem magam is beestem a hűtőbe.
Olyan kényelmetlenül éreztem magam az ügyetlenkedésem miatt, tudván,
hogy Ryannek látnia kellett, ahogy a lábam felemelkedik a földről, hogy
kezdtem elvörösödni. Szerencsére a hűtő hidege ellensúlyozta arcom
forróságát.Talán az lesz a legjobb, ha ki se jövök innen, akkor nem kell
ránéznem.
Ekkor megcsörrent egy telefon. Kihúztam a fejem a hűtőből, és a zsebemre
tettem a kezem, de nem az én mobilom szólt.
– Szia, Mike. Igen, minden rendben. Egy bárban vagyok – mormolta Ryan.
A férfi próbálta azt a látszatot kelteni, hogy jól érzi magát. Közben
megdörzsölte a homlokát; még mindig remegett a keze. Egy másodpercre
eltartotta a telefont a fülétől, és rám nézett. Kissé zavartan pislogott.
– Mi is a neve ennek a helynek?
– Mitchell’s Pub.
Elé csúsztattam egy szalvétát, rajta a családunk nevével.
– Egy Mitchell’s Pub nevű helyen vagyok. Figyelj csak, rád csörgök, ha
végeztem. Csak megiszom egy sört.
– A sofőröm – felelt a ki nem mondott kérdésemre. – Gondolom, attól fél,
hogy kirúgja a stúdió, amiért nyomomat vesztette.
Nem tudtam, mit mondjak erre, úgyhogy csak gyorsan rámosolyogtam, és
kisiettem a konyhába. Úgy gondoltam, amúgy is egyedül szeretne maradni;
jobb lesz, ha lefoglalom magam a berakodással. Gondos lassúsággal
felraktam két láda sört a fémkocsira, és visszagurítottam a kocsit a bárba.
A férfi még akkor is ugyanott ült, amikor leraktam a ládákat a hűtő mellé.
Biztos elege van már az emberekből, akik folyton zaklatják. Megissza a sört,
aztán hívja a sofőrjét. Mi értelme lenne beszélgetni vele? Jobb, ha békén
hagyom.
Ryan végignézte, ahogy bepakolom a ládák tartalmát az italhűtőkbe. A
szemem sarkából láttam, hogy akkor is utánam fordult és követett a
tekintetével, amikor visszavittem az üres ládákat a konyhába. Még mindig
nem mertem ránézni.
Amikor visszaértem, megköszörülte a torkát.
– Hát, maga nyilván tudja, ki vagyok. Megkérdezhetem én is a nevét? –
kérdezte nagyon udvarias és barátságos hangon.
– Taryn – válaszoltam, és röpke pillantást vetettem rá a vállamról előrehulló
hajam függönye mögül. Visszahúztam az arcom elől a hajamat, és mereven
a piszkos poharakat bámultam, amiket elkezdtem lepakolni a mosogató
mellől.
– Örülök, hogy megismertelek, Taryn.
– Én is örülök, hogy megismertelek.
Az idegesség miatt akaratlanul is személytelen hangon válaszoltam.
– Elárulod a vezetéknevedet is, Taryn?
– Hát Mitchell – cincogtam. Ennyit a laza, magabiztos fellépésről!
– Á, persze – mormolta Ryan, és feltartotta a söröző szalvétáját, rajta a
Mitchell’s Pub jelével. – Egészen biztos vagy benne, hogy nem gond, ha
maradok még pár percig? Megígérem, hogy nem alkalmatlankodom sokáig.
– Semmi gond, tényleg – suttogtam, barátságos, röpke mosolyt villantva rá.
Az idegeim gubancos csomókba álltak össze, ezért továbbra is a
tennivalóimba merültem. Megfogtam egy italrendelő formulát, és átvittem a
bárpult túlsó végére, hogy kitöltsem.
Éreztem, hogy Ryan engem néz, de gondosan kerültem, hogy felnézzek, és
megbizonyosodjak róla. Lehet, hogy nem ezt a felsőt kellett volna
felvennem? Beláthatott elől, amikor lehajoltam? Megigazítottam a póló
vállát, és közben észrevétlenül megpróbáltam ellenőrizni, hogy én látom-e a
mellemet. Le kell cserélnem a pólómat, miután elment. Már majdnem meg
is itta a sörét.
Próbáltam kerülni a tekintetét, de így is tudtam, hogy minden mozdulatomat
követi. Kicsit furcsán éreztem magam, amiért így bámul, úgyhogy fogtam a
távirányítót, és bekapcsoltam a nagy, lapos képernyős tévét; hátha szüksége
van valami másra, amit nézhet. De úgy tűnt, észre sem veszi a televíziót.
Még egyszer lopva rápillantottam, és észrevettem, hogy a homlokát
ráncolja. Kissé zavartnak tűnt, de az is lehet, hogy csak belemélyedt a
gondolataiba.
– Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan.
– Igen, azt hiszem – bólintott, és kezével végigszántott a haján. – Csak
éppen azon gondolkoztam, hogy vajon te mindig ilyen beszédes vagy?
Úgy tettem, mintha nagyon lefoglalna a műanyag tartó feltöltése
keverőpálcikákkal. Ryan szavai hallatán szégyenlősen elmosolyodtam.
– Gondoltam, szeretnéd, ha békén hagynának. Biztos vagyok benne, hogy
jólesik egy kis csend és nyugalom a korábbiak után – mormoltam.
A férfi könnyedén felnevetett.
– Az igaz, de az se rossz, ha beszélgethetek egy nővel anélkül, hogy
sikoltozni kezdene – felelte, most már valamivel oldottabban. – Te nem
fogsz sikoltozni, ugye?
– Nem – biztosítottam a tőlem telhető leglágyabb, legmegnyugtatóbb
hangon. Ekkor vettem észre a karmolást az arcán.
– Biztos, hogy jól vagy? Nem tudom, észrevetted-e, de van egy elég nagy
seb az arcodon. – Most, hogy közelebbről is meg tudtam nézni, jól láttam a
nyakán végigfutó alvadt vércsíkot. Ryan megdörzsölte a szemét, és nagyot
sóhajtott. – Hihetetlen – mormolta.
Kinyitottam az elsősegélynyújtó dobozt, amit a bárpult mögött tartottam, és
kivettem egy alkoholos törlőkendőt.
– Ennyire komoly? – kérdezte.
Együtt érzően bólintottam. – Még vérzett is.Annyira azért nem súlyos, de le
kell tisztítani a biztonság kedvéért.
– Érzem – futtatta végig az ujját Ryan a sebhelyen. – Fáj az állkapcsom.
– Ne érj hozzá – figyelmeztettem. Oda akartam adni neki a kendőt, de úgy
tűnt, még örül is a törődésemnek. – Öö, felemelnéd egy kicsit jobban a
fejed? – kérdeztem idegesen.
A kezem enyhén remegett, miközben letöröltem a sebet. Próbáltam olyan
finoman csinálni, amennyire csak lehet. Két különálló karmolásnyom is
húzódott az állkapcsán keresztül, bár a borostája a legnagyobb részüket
eltakarta. Láttam, hogy grimaszol egyet; az alkohol biztosan csípte egy
kicsit.
– Bocsánat – suttogtam. – Mindjárt végzek.
Ryan az arcomat vizslatta, amíg bekentem antibiotikumos krémmel a
sebhelyet. Észrevettem, hogy a szeme színe a kék és a zöld megkapó
keveréke, ami feltűnővé teszi a tekintetét. Nehéz volt másfelé nézni.
– Köszönöm – felelte kedvesen és őszintén.
Letöröltem az ujjamról a maradék krémet. – Nem akarok tolakodó lenni, de
megkérdezhetem, mi történt veled?
Valójában majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mitől került
ebbe az állapotba.
– Hát – kezdte – lett volna néhány elintéznivalóm... de nem jutottam
messzire. – Ryan nyúzottan elmosolyodott, és hüvelykujjával megdörzsölte
a szemöldökét. – Kicsit kínos a dolog.
– Semmi baj. Megértem, ha nem akarsz róla beszélni – intettem udvariasan,
és becsuktam az elsősegélydobozt.
– A – sóhajtott, újra felvéve a beszélgetés fonalát –, csak ajándékot akartam
nézni az anyukámnak; pár hét múlva lesz a születésnapja. Volt ma egy kis
szabadidőm, úgyhogy meglógtam a szállodából, és elindultam sétálni. Be is
jutottam az egyik boltba itt az utcában, de nem találtam semmi jót. –
Belekortyolt a sörébe, hogy összeszedje a gondolatait. Elnézett a bárpult
irányába.
– Amikor kijöttem a boltból, már vártak rám páran, hogy adjak nekik képet
vagy autogramot, vagy valamit. Igyekeztem udvariasan lelépni, de... –
Nagyot sóhajtott. – Az egyik lány utánam nyúlt, és megpróbálta lehúzni a
pólómat. Erre mind rám startoltak. – Undorodva lebiggyesztette az ajkát –
Futni kezdtem, és most itt vagyok. Úgy érzem magam, mint akit
rablótámadás ért.
– Nekem úgy tűnik, hogy valóban megtámadtak. Felhívjam a rendőrséget?
– Ne – rázta meg alig észrevehetően a fejét. – Csak felpörögtek egy kicsit a
rajongóim.
A felső polcra nyúltam, és levettem a bontatlan üveg Johnnie Walker Blue-
mat, mert úgy éreztem, mindkettőnk idegeinek szüksége van rá.
– Kérsz egy pohárral? – kérdeztem.
Ryan meglepetten rám nézett, és lelkesen bólintott.
– Jó az ízlésed – szólt elismerően.
Halványan elmosolyodtam, és felé toltam egy teli pohárkát. A férfi az
enyémhez koccantotta a poharát, azután egyetlen mozdulattal felhajtotta az
italt.
– Kérdezhetek valamit? – kezdtem óvatosan. Még mindig nem voltam
biztos benne, hogy nem akar-e inkább egyedül maradni.
– Persze, nyugodtan. Kérdezz csak.
Ryan összerázkódott, és vágott egy grimaszt, ahogy a whisky végigperzselte
a torkát. Viccesen nézett ki.
– Csak azt szeretném tudni, hogy miért mászkálsz kíséret nélkül. Nem
szoktak testőrök lenni melletted?
– De, legtöbbször igen – vallotta be szégyenlősen. – Kivételesen szerettem
volna egyedül járni egyet. Olyan szép idő van ma. Úgy gondoltam, ehhez
nincs szükségem kíséretre, de ezt jobb, ha még átgondolom, ugye? –
nézegette a jókora szakadást a pólóján. – A francba. Ez volt az egyik
kedvencem.
Önkéntelenül bólintottam egyetértésem jeléül; most már az én torkomat is
égette a whisky. Újratöltöttem a poharakat; úgy éreztem, egy feles nem elég
ahhoz, hogy megnyugodjak.
– Megbocsátasz egy pillanatra? – kérdeztem udvariasan. – Mindjárt
visszajövök.
Felszaladtam a lépcsőn, hogy hozzak Ryannek egy új pólót. Jó nagy lyuk
tátongott a ruháján, szegény elég vacakul nézett ki. A lakásomba érve
megálltam, hogy megnézzem magam a tükörben. Remek, a mellbimbóim
kiállnak. Talán túl sok időt töltöttem a hűtőben? Megpróbáltam
visszanyomni őket, miközben kivettem egy tiszta pólót a ruháskosárból. A
póló még meleg volt, aznap reggel vettem ki a szárítóból.
– Tessék... ezt neked hoztam – szóltam, amikor visszaértem.
Átadtam neki a kedvenc nagyméretű pólómat. Sötétkék volt, és puha a sok
mosástól.
– A te pólódat tényleg csúnyán elszakították. Így nem mutatkozhatsz. A
mosdó arra van, ha szeretnél átöltözni.
– Köszönöm. Igazán köszönöm. – Ryan széthajtotta a pólót, és csodálkozva
nézte. – Várj, ez a póló nem lehet a tied. Túl nagy rád. Gondolom, akkor...
Megráztam a fejem.
– Nem, az enyém... igazából az apámé volt, de most hálóingnek használom,
nagyon kényelmes – vontam vállat szégyenlősen. – Épp most mostam ki.
Sajnos nincs másik. Ha nem akarod, tényleg nem kell... csak gondoltam...
Ryan rám mosolygott, és elhúzta előlem a pólót. Felnyalábolta, és eltűnt a
mosdóban. Az arckifejezését látva elgondolkodtam, hogy kap-e valaha
kedvességet az emberektől. Úgy láttam, meglepi a figyelmességem.
Amikor visszajött, a két karját eltartotta magától, és kérdő tekintettel nézett
rám.
Rajtam ez a póló akkora volt, hogy ruhának is beillett, de az ő felsőtestére a
puha pamut úgy rásimult, mintha csak ráöntötték volna. A vékony anyagon
át jól kivehető volt formás mellkasa, a póló ujja pedig hangsúlyozta izmos
felkarját.
Vigyorogva bólintottam. Csodásan nézett ki a pólómban.
– Meg kell hagyni, neked jobban áll – mormoltam. A ruha színe még
ragyogóbbá tette a férfi kék szemét.
– Nagyon puha és jó szagú – húzta fel az orrához a póló nyakát. –
Köszönöm.
– Szívesen – mosolyogtam rá melegen.
Örültem, hogy már nem úgy néz ki, mint egy rablótámadás áldozata.
– Szóval itt laksz fent?
Bólintottam, tekintetem ösztönösen a mennyezetre villantva. Még mindig
képtelen voltam egyenesen a szemébe nézni. – Az egész emelet az én
lakásom.
– Szobatársak? – kérdezte, láthatóan előre számítva az „igen” válaszra.
– Nem, egyedül élek – feleltem gyorsan.
– Macska?
Elnevettem magam.
– Nem, allergiás vagyok a macskaszőrre.
Ryan elvigyorodott, és előretolta a bárpulton az üres poharat.
– Önts nekem is – dörmögte.
Koccintottunk, és lehajtottuk a második kör whiskyt.
– Kérsz még egy sört? – kérdeztem óvatosan.
Mosolyogva bólintott. – Igen, kérek. Ha nem bánod.
Miközben újratöltöttem a poharát, rám fröccsent a sörcsap, és tiszta hab lett
az arcom, a pólóm és a hajam.Na szép, soha jobbkor. Ryan mindenesetre jót
nevetett az incidensen.
– Látom, te is olyan szerencsés vagy, mint én – jegyezte meg.
– Ehh – nyögtem, miközben letöröltem magamról a habot egy ronggyal.
Ryan teli szájjal vigyorgott. Akármennyire is zavarban voltam, a mosolya
ragályos volt. Lehajoltam, hogy kivegyem az üres hordót a hűtő alól, és egy
pillanatra elállt a lélegzetem, amikor észrevettem, hogy megkerülte a
bárpultot. Ott állt mellettem, és megint engem bámult.
– Várj, hadd segítsek. Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Finoman letörölt egy adag sörhabot a hajamról, azután kissé félretolt, és
felemelte az üres hordót. Éreztem, hogy elönt a forróság
– a szívem hatalmasat dobbant.
Feltűnt, hogy amikor közvetlenül mellettem áll, megszagolgat engem; még
közelebb is hajolt, hogy jobban érezze az illatomat.
– Neked van barackillatod?
Ránéztem a szemem sarkából, és reflexszerűen elhajoltam. Megszagoltam a
pólómat, mert nem értettem, mire gondol.
– Azt hiszem – feleltem.
Ryan még közelebb hajolt, és újra megszimatolt. Én még messzebb dőltem,
már-már elvesztettem az egyensúlyomat. Az orrlyukai kitágultak, és huncut
félmosoly jelent meg az arcán.
– Barackillatú parfüm? – kérdezte.
– Nem. Csak tusfürdő és testápoló. – Miért szaglászik engem ez a pasas?
– Talán büdös vagyok?
– Nem. Épp ellenkezőleg. – A férfi elmosolyodott, és nagyot szippantott,
mintha a világ legfinomabb illatát érezné. Valamit motyogott arról, hogy ez
az első, de nem értettem tisztán a szavait.
– Szóval tényleg a tied ez a hely? – kérdezte azután, miközben hátravitte az
üres hordót.
– Meglepőnek találod?
– Hát, általában nem sikerül túl jól belőnöm a nők életkorát, de nekem elég
fiatalnak tűnsz, úgy értem, olyasmi lehetsz, mint én, és máris saját üzleted
van.
Nem éreztem zavarónak a megjegyzését. Már megszoktam, hogy sokan
nem értik, miből telt nekem saját sörözőre, amikor még csak huszonhét éves
vagyok.
– Nos, az első Mitchell a nagyapám volt. Amikor ő elhunyt, apa vette át az
üzletet. Apám kicsivel több, mint egy éve halt meg, azóta az enyém a
söröző.
– Ó, sajnálom... az édesapádat – helyesbített. – És az édesanyád? Ő is itt...?
– Nem – feleltem halkan. – Anyám négy éve halt meg, pont a
huszonharmadik születésnapom után.
– Hű. Nagyon sajnálom. Vannak testvéreid?
Megráztam a fejem. – Nincsenek – vontam meg a vállamat is, és
igyekeztem derűsnek és elégedettnek tűnni. – Magam vagyok.
Nem szívesen gondoltam rá, hogy egy szál egyedül állok a világban.
Elfogott a szomorúság. Előgurítottam a kocsit, hogy új söröshordót hozzak.
– Várj, hadd csináljam én.
Ryan a derekamra tette a kezét, és finoman arrébb tolt, hogy átvegye a
kézikocsit. Megrezzentem, amikor ujjai a testemhez értek; meglepett, hogy
hozzám ért. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem a testéből áradó
illatot; enyhén fűszeres, de könnyed és férfias aroma lengte körül. Nagyon
finom illata volt. Szippantottam még egyet belőle, amíg lehetett, csak én
nem olyan feltűnően, mint ő az imént.
Ryan nagyot lökött a hordón, hogy betolja a sörcsapok alatti hűtőbe. Miért
vettem észre a karján domborodó izmokat? Ezt a gondolatot sürgősen ki
kellett vernem a fejemből.
– Köszönöm – mosolyogtam.
– Igazán nincs mit – felelte vidáman. – Gyönyörű ez a söröző. – Ryan
mindkét kezével végigsimított a mahagóni korláton, miközben visszament a
székéhez. – Manapság már sehol sem látni ilyen mestermunkát. Csodálatos
ez a csigavonal, ezek az apró minták.
– A nagyapám építette – feleltem lelkesen. – Akárhányszor ránézek,
elmosolyodom. Szívét-lelkét beleadta ebbe a vállalkozásba. Minden
asztalosmunka, amit itt látsz, a saját keze munkája, ő készítette a bokszokat,
a faburkolatot, mindent.
Ryan felállt, és közelebb lépett a padlótól a mennyezetig nyúló hatalmas
faoszlophoz. – A nagyapád tehetséges ember volt. – Ujját gondosan
végigvezette a sötét tölgyoszlopba vésett részletgazdag mintázaton. – És a
szabadon hagyott téglaborítás is nagyon tetszik. Ez a hely emlékeztet
engem egy pubra, ahol Írországban jártam, amikor ott forgattam. Nagyon
autentikus a hangulata.
– Köszönöm. – A bókja igazán őszintének tűnt. Elmosolyodtam. – Én is
mindig úgy éreztem, hogy igazi régimódi bája van a sörözőnknek.
A férfi tekintete végigfutott a helyiségen. – Jó nagy színpadotok van.
Élőzene is szokott lenni?
– Igen, majdnem minden péntek és szombat este. Most éppen azt
fontolgatom, hogy hét közben „Szabad Mikrofonok Éjszakáját” is tartsunk.
Ryan már nem figyelt rám. – Yamaha – szólt, végigsimítva ujjával a
billentyűkön. – A tied?
– Igen – bólintottam. Magam sem tudom, miért, követtem őt a színpadra. –
Ez a rövid zongorám. Születésnapomra kaptam a nagyapámtól.
– Király. Jó kis felszerelésed van. Világítás, meg minden – intett körbe.
A színész tekintete a szemközti falra siklott, és elindult, hogy a söröző
másik részét is feltérképezze. Valami magára vonta a figyelmét. – Mit
szólnál egy biliárdpartihoz? – kérdezte a szemöldökét felvonva, és megállt a
biliárdszobába vezető, téglával kirakott boltív alatt.
– Velem akarsz biliárdozni? – Még hátra is pillantottam, hogy lássam, nem
valaki máshoz beszél-e, pedig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy
egyedül vagyunk a sörözőben.
– Persze. Már ha te is benne vagy. Már olyan régen nem játszottam – fejezte
be halk, szomorkás hangon.
Megráztam a fejem; nem értettem, miért akarna több időt itt tölteni, mint
amennyi feltétlenül szükséges.Talán csak udvariaskodik?
– Nem is tudom – suttogtam.
– Naa, kérlek! Csak egy menetet! Nyerni is hagylak, ha akarod.
– Miért, azt hiszed, máshogy nem tudnálak megverni? –Talán azt képzeli,
egy lány nem is tudhat biliárdozni, vagy csak ugratni akar?
– Hát, nem tudom. Tényleg olyan jó vagy? Akkor biztos tönkre fogsz verni
– hagyta rám. – De azért tennék egy próbát. Na, csak egy menetet! Tudod,
csak hogy eltereljem a figyelmemet.
– Na jó, egy menetet – bólintottam, és kivettem egy dákót. Egyszerűen nem
lehetett ellenállni neki.
– Én rakom fel a golyókat, te kezdesz – szólt gyorsan Ryan, és már el is
rendezte a biliárdgolyókat a fa háromszögben.
Az asztal fölé hajoltam, kezdőlökéshez helyezkedtem, a dákóval elütöttem a
fehér golyót, és belöktem az egyik csíkos golyót.
– Ajjaj, kezdek aggódni – kuncogott Ryan.
A második ütést is megcsináltam, de a harmadikat kihagytam, ő jött.
– Szóval balkezes vagy? – kérdezte, miközben bekrétázta a dákója végét.
– Azt nem mondanám. Kétkezes vagyok – vallottam be szégyenlősen.
– Kétkezes? – mosolygott Ryan. – Nagyon érdekes.
Úgy éreztem, meg kell magyaráznom a dolgot. – Általában jobbkezes
vagyok, de a biliárdban a bal kezemet használom, és bal kézzel dobok.
– Egyszer én is megpróbáltam bal kézzel írni, amikor a jobb kezem fel volt
kötve, de csak irkafirka lett belőle. Te tudsz írni bal kézzel? – Közben úgy
mozgatta a kezét, mintha papírra írna.
– Tudok, de azért furcsa érzés, és csak a nyomtatott betűk mennek.
Szerintem igazából balkezes lettem volna, de emlékszem, hogy
általánosban a tanítók erőltették, hogy a jobb kezemmel írjak. Abban még
mindig bizonytalan vagyok, hogy milyen ollót használjak.
Ryan újra rám mosolygott. Annyi év után ő volt az első férfi, aki egyáltalán
észrevette ezt.
– Néha jól jönne, ha mindkét kezemmel tudnék írni. Úgy sokkal
elviselhetőbb lenne az autogramosztás – vigyorgott.
A színész megpróbált bankot csinálni, de elrontotta. A söröspohara már
majdnem kiürült, úgyhogy gyorsan a bárpulthoz léptem, és megnyitottam az
egyik sörcsapot. Magamnak is öntöttem egy pohárral. Mindig jobban megy
a játék, ha nyugodt vagyok, és most a legkevésbé sem voltam az.
– Megkérdezhetem, hogy miért kellett felkötözni a karodat? – pillantottam
fel Ryanre, miközben beálltam a következő lökésre.
A színész ártatlan mosollyal nézett rám, és felnevetett. – Hát, elég vicces
sztori...
– Szeretem a vicces sztorikat – vontam meg kicsit a vállam.
– Na szóval, lehettem vagy kilencéves, a bátyám, Nick pedig tizenegy,
amikor az a nagyszerű ötletünk támadt, hogy gokartot építünk.
Ráragasztottuk anya egyik ruháskosarát egy gördeszkára és egy...
Kénytelen voltam vágni egy grimaszt.
– Várj, még most jön a java – nevetett Ryan. – Először csak a bátyám
biciklijéhez kötöttük hozzá a kosarat, persze nekem kellett hátul utaznom.
De így nem gyorsultunk fel eléggé. Úgyhogy felgurítottuk a járgányt a
meredek Tizenkettedik utca tetejére. Én bemásztam, Nick pedig meglökött.
Te tudtad, hogy egy gördeszkára ragasztott ruháskosarat nem is lehet
kormányozni?
Magam előtt láttam, ahogy kisfiúként egy szennyeskosárban robog lefelé a
domboldalon. Kitört belőlem a nevetés.
– Így szereztem ezt a sebhelyet. – Ryan felemelte a jobb karját, és
megmutatta a könyökén húzódó heget. – Húsz öltés – vigyorgott büszkén.
Fejcsóválva elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, milyen vakmerő kis
gézengúz lehetett gyerekkorában.
– Akkor ez igenis jó ötletnek tűnt!
Észrevettem egy másik sebhelyet is a jobb alkarján.
– Hát ezt hogy szerezted? – mutattam rá a kérdéses pontra.
– Ó, horgászbaleset – nevetett. – Ezt is Nicknek köszönhetem. Egyszer
elkapott a horoggal, amikor apával horgásztunk. Én felüvöltöttem, ő
berántotta, én pedig szereztem néhány újabb varratot. Ettől a naptól fogva
jó messzire húzódok tőle, ha együtt horgászunk. Hát te? – kérdezte. –
Neked vannak emlékezetes sebhelyeid?
– Hadd gondolkozzam! Várj csak, van nekem is egy, a jobb térdemen.
– Most már meg is kell mutatnod – somolygott.
Vonakodva felhúztam a farmerom szárát, hogy felfedjem a tízcentes
nagyságú kör alakú sebhelyet a térdkalácsomon. Örültem, hogy épp aznap
reggel borotváltam le a lábamat.
– Talán hat vagy hétéves lehettem, amikor az apám levette a pótkerekeket a
biciklimről – idéztem fel az eseményeket. – Szerintem még mindig akad itt
egy két salakszemcse – nyomogattam meg a heget.
– Ha! Jó sztori, de nem túl jó sebhely. Alig látni – tette hozzá Ryan, miután
az ujjával megdörzsölte a halvány heget.
– Sajnálom, ez minden. Ami azt illeti, én rögtön a csonttörésre utazom
ahelyett, hogy snassz sebhelyeket gyűjtenék.
– Hány volt? – kérdezte Ryan, miközben lökött egyet a biliárdasztalon.
– Micsoda, csonttörés? Kettő: a bal csuklóm és a jobb bokám.
– És tartoznak jó sztorik a törött csontokhoz? – kérdezte reménykedve a
színész.
– A jobb bokám nem olyan izgalmas. Megcsúsztam, és leestem a jeges
lépcsőn a főiskolán. – Belekortyoltam a sörömbe. – A bal csuklóm már
poénosabb eset. Mondjuk úgy, hogy aznap megtanultam, hogy a tequila és a
görkorcsolyázás szavakat ne használjam egy mondaton belül.
Ryan felnevetett.
– Hát ezt megnéztem volna.
– Na és te? Neked tört már el valamid?
Rám nézett, és bólintott. – Nem is egyszer. Legtöbbször valamelyik ujjam
vagy lábujjam, de a gimnáziumban a bal karomat is eltörtem egyszer.
Baseballoztam, és a harmadik védő kiejtett.
Miközben a történetet mesélte, elrontottam a lövést; ő következett.
– Köszönöm! Hálásan köszönöm! – viccelődött Ryan. – Te kicsinálsz
engem. Nem hagynál nekem legalább egyetlen találatot?
Persze csak ugratott. Miután a nyolcas golyó mögé löktem a fehér golyót,
átment az asztal túlfelére, hogy jó szöget találjon.
Lassan képes voltam két másodpercnél hosszabb időre is ránézni. Néztem,
ahogy bal kezének ujjai híd alakba rendeződnek, miközben beállt a
következő lökéshez. Nagyon hosszú ujjai voltak. Alkarjában megfeszültek
az izmok, miközben végigsimított a kezében tartott dákón. Ahol álltam,
onnan jól ráláttam hosszú lábára és farmerén az alakjára simuló hátsó
zsebeire is. Miközben előrehajolt, kék pólóm kissé elvált a testétől, felfedve
feszes hasizmait. Kezdtem megérteni, miért vannak úgy oda érte a
rajongói... az biztos, hogy nem a biliárdban mutatott képességei miatt.
– Nyolcas golyó a sarokzsebben – jelentettem ki, miközben újra felemeltem
a dákómat, hogy megcsináljam a lökést, amit kihagyott.
Egyetlen pontos mozdulattal megütöttem a fehér golyót, és belöktem a
nyolcast.
– Szép munka.
Ryan felemelte a kezét, és finoman a tenyerembe csapott. Vissza akartam
tenni a dákót a falra, de Ryan megállított.
– Még ne! Még egyet játszanod kell velem – adta vissza a dákót. – Csak
most kezdek belejönni.
– Na jó, még egyet – egyeztem bele. – Most te kezdhetsz.
Amikor újra rám került a sor, feltűnt, hogy éppen a mögött a lyuk mögött
áll, ahova célozni akarok. Felkészültem a lökésre, de nem volt könnyű, mert
folyton előre-hátra dőlt, ahogy a súlyát egyik lábáról a másikra helyezte.
– Ööö, arrébb tudnál menni? – kérdeztem, a kezemmel intve.
– Hogy mi? Talán zavarlak? – kuncogott.
– Nem. Na jó, igen, igazából elég idegesítő.
Újra felkészültem a lökésre, a játékra összpontosítva. Valamivel arrébb
lépett, és elkezdte ide-oda lóbálni a dákót. Annyira megzavartak a
mozdulatai, hogy eltévesztettem egy könnyű lökést.
– Szép próbálkozás – szólt elismerően, de a hangján hallottam, hogy épp ez
volt a célja.
Ryan egy hosszú lökésre készült, úgyhogy beálltam a lyuk mögé, amit célba
vett. Kényelmesen elhelyezkedtem, a farmeremet egy kicsit lejjebb toltam a
csípőmön, és az ujjaimat a pólóm alá csúsztattam, hogy finoman
megdörzsöljem a hasamat.
Ryan szeme ide-oda járt a lökésre mozduló keze között és közöttem,
miközben a nem létező viszketést vakargattam. Végül kifújta a levegőt, és
elvétette a lökést.
– Szép próbálkozás – ismertem el leereszkedően.
– Értem – nevetett. – Te sem játszol sportszerűen.
Elvigyorodtam, és megrántottam a vállam; mindketten lebuktunk, hogy
megpróbáltuk elterelni a másik figyelmét. Ryan felhúzta az orrát, és vágott
egy vicces grimaszt. Meg kell hagyni, imádnivaló volt.
Amikor lehajoltam, hogy elvégezzem a következő lökést, újra beállt
közvetlenül a lyuk mögé. Ezúttal felemelte annyira a pólója elejét, hogy
álságosán megvakarhassa a hasát. Így láthatóvá váltak a szőrszálak a hasán,
közvetlenül a nadrágja felső gombja fölött. Az agyamon átcikázott egy
pajkos kis gondolat, de így is megcsináltam a lökést.
– Nem rossz. De a dákó lóbálása jobb trükk volt.
Amikor el kellett mennem mellette, Ryan a lábam elé csúsztatta a dákója
végét, felbuktatva engem. Szabad kezével elkapott estemben.
– Szemét! – nevettem fel.
– Sajnálom, nem tehetek róla, ha belém esel – hangzott a nagyképű válasz.
– Pff, aligha – morogtam.
Felraktam a dákómat a falra.
– Na, ne haragudj! Nem gondoltam komolyan. Ne menj el! – kérlelt.
– Csak a mosdóba megyek – szóltam hátra.
Ryan nem tágított mögülem.
– Most meg jársz utánam, mi? – cukkoltam.
– Aligha – felelte pimasz mosollyal, és egy ártatlan kis mozdulattal a női
mosdó irányába tolt.
Néhány perccel később folytattuk a második menetet, és ő került sorra.
– Mondd csak, Taryn, te is Tengerpart rajongó vagy? – kérdezte, a
reakciómat figyelve.
– Nem. Nem is láttam – feleltem nyugodtan. Ez volt az igazság.
Belekortyoltam a sörömbe, és azon gondolkoztam, hogy teletöltseme újra a
poharamat.
– Nem láttad a filmet? Komolyan? – Ryannek földbe gyökerezett a lába, és
úgy bámult rám, mintha két fejem nőtt volna.
– Tényleg nem láttam – ráztam meg a fejem.
Úgy láttam, szórakoztatja ez a felfedezés; tátva maradt szája lassan
mosolyra húzódott.
– Na persze – horkantott, és ivott egy kortyot.
– Azt hiszed, hazudok neked? – Ezúttal muszáj volt egyenesen a szemébe
néznem.
– Na és a Tengerpart könyvek? Olvastad valamelyiket?
– Nem. De minden ismerősöm olvasta őket. Ha jól sejtem, ezért vagy olyan
népszerű mostanában.
Vállat vontam, és kiittam a sörömet.
Ryan ajka kaján mosolyra húzódott.
– Igen... azt hiszem, hazudsz nekem – vakarta meg újra a homlokát.
A vádaskodása dühített; nem szeretem, ha hazugnak hívnak, de azért
barátságos maradtam. Felálltam, és odaléptem én is a biliárdasztalhoz.
Megálltam két lépéssel előtte, és egyenesen a szemébe néztem. Megvártam,
amíg ő is rám néz, és csak akkor szólaltam meg.
– Én valóban sem a filmedet nem láttam, sem a könyveket nem olvastam.
Láthatod a szememben, hogy nem hazudok. Nem tudom, mit mondhatnék
még, hogy higgy nekem.
Ryan mozdulatlanul, döbbenten állt. Néhány másodperc elteltével
elfordítottam a tekintetemet, és az asztalhoz léptem, ahova előzőleg letettem
a korsómat. Teletöltöttem a poharat, és körbenéztem, az övét keresve. Akkor
már újratöltöm az ő poharát is. Felé léptem, hogy rátöltsek az italára.
– Mi a baj? – kérdeztem óvatosan. Úgy nézett ki, mint aki nincs magánál. –
Talán... rosszat mondtam? Én, én sajnálom, hogy nem láttam a filmedet.
Remélem, nem bántottalak meg.
– Nem, tényleg... semmi baj – felelte, és halványan elmosolyodott. Néztem,
ahogy egy húzásra lenyelte az egész pohárnyi sört.
– Na és amellett, hogy tönkrevered az ellenfeleidet biliárdban, mit szeretsz
még csinálni? – kérdezte, miután hivatalosan is megnyertem a második
menetet.
– Sok mindent – feleltem gyorsan.
Nem tudtam, mit mondjak neki. Közben egyre csak azon gondolkoztam,
vajon miért lóg még mindig itt. Nyilván lenne fontosabb dolga is.
– Például? – unszolt.
– Hát, szeretek mindent, ami vízzel kapcsolatos... úszás, evezés, ilyesmi.
Nyáron néhány helyi cég mindig softballbajnokságot szervez itt Seaportban.
Néha röplabdázunk is a tengerparton. De sajnos amióta átvettem a sörözőt,
nincs annyi szabadidőm, mint régebben – vontam meg a vállam. – Sokat
dolgozom.
Amíg beszéltem, Ryan előkészítette az asztalt a harmadik fordulóra.
Észrevettem, hogy kicsit megváltozott a viselkedése. Oldottabb volt...
lazább... nyugodtabb. Mintha a feszültség nehéz takaróját egyszerre levették
volna a válláról.
Az első lökéshez készülődtem a biliárdasztalnál, amikor félbeszakított.
– Válaszolj kapásból, gondolkodás nélkül! Mi a kedvenc filmed?
Kicsit túl gyorsan álltam fel. A mozdulat, tetézve a pár pohár sörrel és
whiskyvel, nem tett jót az egyensúlyomnak.
– Hát, ööö... – hebegtem, és próbáltam kigondolni, mi is lehet az én
kedvenc filmem. – Igazából nincs egyetlen kedvencem. Van néhány, amit
nagyon szeretek, de nehéz választani közülük.
– Hát jó... akkor halljuk a listát!
Beszívtam a levegőt a fogam között.
–Gyalog galopp, Galaktitkus küldetés, bármi a Pixartól... – soroltam, ahogy
eszembe jutott.
– Értem. Szereted a groteszk humort – nevetgélt, majd előadott néhány
emlékezetes sort a Monty Python-filmből. Látszott, hogy legalább
annyiszor látta, mint én.
–Menjetek már, vagy istenuccse valami kellemetlent mondok! – idéztük
egyszerre, mindketten a filmben szereplő francia akcentussal. Hangosan
felnevettem.
Én kerültem sorra a játékban, és amint felemeltem a dákót, Ryan újabb
vicces sort üvöltött a filmből. Nem tudtam abbahagyni a nevetést.
– Hagyd abba! – könyörögtem a szememet törölgetve.
Újra nekiveselkedtem a lökésnek, ekkor Ryan közvetlenül mellém lépett, és
idézett egy sort a Galaktitkus küldetés egyik mulatságos jelenetéből.
–Van levegő?! Nem tudhatod. – Beleszippantott a levegőbe. – Jónak látszik.
Annyira nevettem, hogy alig kaptam levegőt.
– Hagyd abba! – lihegtem.
Felemeltem a kezem, hogy megbökjem az ujjammal. Ryan elkapta a
csuklómat, és finoman maga felé húzott, a karját az enyémhez feszítve,
amíg a kezem a vállához nem nyomódott.
– Oké, oké, oké – felelte, és nevetésben tört ki.
Éreztem bőrének melegét az ujjam hegyén. Bár éppen egymásnak dőltünk,
és majd megszakadtunk a röhögéstől, az agyam ettől az egyetlen ártatlan
érintéstől pörögni kezdett. Nem engedhettem meg magamnak efféle
gondolatokat vele kapcsolatban, úgyhogy gyorsan elhúztam a kezem.
Ő tovább sorolta elváltoztatott hangon a kedvenc filmjeimből vett
idézeteket. Annyira nevetnem kellett, hogy a harmadik játékot
elveszítettem. Sírtam a röhögéstől, ezért nem láttam rendesen a golyókat.
– Te csalsz! – vetettem a szemére.
– Kicsoda, én??
– Na, csak ne add itt az ártatlant!
Amikor felkészültem a következő lökésre, megint mögém állt.
Hátrapillantottam, mert idegesített, hogy ott áll a hátam mögött.
– Mi az? – kérdezte vigyorogva, mintha épp nem valami huncutságra
készülne.
Visszanéztem az asztalra, és megpróbáltam ellökni a golyót, ő pedig
ugyanekkor megragadta a dákóm végét.
– De gáz vagy! – vetettem oda neki, miután alig sikerült megpöccintenem a
fehér golyót.
– Nem, te vagy gáz. Elrontottad a lökést – vágott vissza.
Megpróbáltam beledöfni a dákóm végét, de gyorsan elugrott, és jót nevetett.
Ezután ő hajolt le, hogy elvégezze a lökést. Már éppen előrelendítette a
dákót, amikor hangos köhögésben törtem ki.
– Hát, khm, te vagy gáz.
Ryan elrontotta a lökést, és még csak nem is ért másik golyót. A fehér golyó
lassan nekigurult az asztal szélének.
– Te akartad. Hé, most hova mész? Azt hiszed, megszökhetsz előlem?
Kétszer megkerültem az asztalt, végig kacagva.
Nyolc játékkal és egy korsó sörrel később döntetlenre álltunk, mindketten
négy-négy győzelemmel a hátunk mögött. Nagyon jól éreztük magunkat. A
játék során Ryan végig nagyon kedves és figyelmes maradt. Még ha
ugrattuk is egymást, ha jó lökést csináltam, megdicsért, ha pedig nehezebb
lökés következett, kedves szavakkal bátorított, és eközben szünet nélkül
mosolygott rám.
Olyanok voltunk, mint két régi jó barát. Meglepően könnyű volt a
társaságában lenni. A sztárálarc semmivé lett, és maradt Ryan, az őszinte,
kedves pasi.
– Jól van, játsszunk egy döntő partit. A győztesé a dicsőség – szólt, és
játékosan megütögette a hátsómat a dákója végével. Aztán komoly arccal
felkészült a következő lökésre.
– Kérdezhetek valamit, Taryn?
– Persze, mit? – kérdeztem kíváncsian.
– Hát, csak azon gondolkoztam, van-e férjed vagy barátod. Rosszul esne, ha
ma még egy féltékeny fickó is megtámadna.
– Hát, nincs. Nem mentem férjhez. És ne aggódj, nincs féltékenykedő
barátom sem – feleltem gyorsan, igyekezve könnyed és megnyugtató
hangon beszélni.
Alig szaladtak ki ezek a szavak a számon, máris legszívesebben
visszaszívtam volna őket. Zavartan bámultam a padlót.Ezért nem kellene
sört innod –túl őszinte leszel az emberekkel, te idióta. Most biztos azt hiszi,
egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki senkinek sem kell. De aztán arra
gondoltam, hogy egyszer már letámadták ma; nyilván egy kocsmai
verekedés lenne a legutolsó, amire vágyik.
– Tényleg nincs senkid? – kérdezte döbbenten.
A szemébe nézni olyan volt, mintha igazságszérumot ittam volna.
– Nem, nincs – feleltem őszintén.
Felvillant előttem az utolsó pasim emléke. Emlékszem, Thomas („a
seggfej”, ahogy mostanában emlegetjük) megkérte a kezemet, és
fogadkozott, hogy örökké szeretni fog, valamint arra is emlékszem, amikor
visszaadtam neki a gyűrűt, miután rájöttem, hogy válogatás nélkül falja az
útjába akadó nőket, ő volt az utolsó tétel azoknak a férfiak a rövid listáján,
akik darabokra törték a szívemet.
– Hmm, jó tudni – biccentett Ryan, miközben lehajolt, hogy elvégezze a
következő lökést a biliárdasztalon. – És mi ennek az oka?
– Gondolom, még nem jött velem szembe az igazi – feleltem könnyedén,
próbálva menteni a becsületemet.
Valójában nap nap után férfiak tucatjaival kerültem szembe, de a csalódás
miatt olyan sokáig érzéketlen voltam, hogy észre sem vettem őket. Az
önvédelem ösztöne erősebb volt.
Ryan tekintete az enyémbe fúródott, miközben szándékosan elvétette a játék
utolsó lökését.
– Szóval enyém lett a dicsőség – suttogtam, miután belöktem az utolsó
golyót az asztalon. Ryan most is felemelte a kezét, és gratuláció gyanánt
szelíden a tenyerembe csapott.
Láttam, hogy az órájára pillant, miután kiitta a sörét. Feltételeztem, hogy
indulni készül, úgyhogy kikukucskáltam a roló mögül, hogy lássam, lézeng-
e még valaki a járdán.
– Tiszta a levegő? – kérdezte, holott tisztában volt a válasszal.
– Nem. Még mindig egy egész tömeg áll kint. Látok fotósokat is, meg egy
csomó nőt.
– Ez nevetséges – sóhajtott, és megdörzsölte a szemét.
– Melyik rosszabb, a paparazzók vagy a pólószaggató őrültek?
– Nagyjából egyformák – morogta Ryan. – A legtöbb rajongó nagyon
rendes, de néhányan ijesztő dolgokra képesek, mint például ma is. A
paparazzók meg... hát azok könyörtelenek.
Olyan reményvesztettnek tűnt a hangja.
– Gondolom, nincs semmi szabadságod és magánéleted, ugye? – kérdeztem
tárgyilagosan, miután visszanéztem rá.
– Nincs – suttogta. – Már nincs.
Teljesen kétségbeesettnek tűnt. Nagyon megsajnáltam. Hogy lehet, hogy
valakinek mindene megvan, és ugyanakkor semmije sincs? Le kellett
küzdenem a késztetést, hogy odamenjek hozzá, és szorosan átöleljem. Nem
tudtam, mit mondhatnék, azonkívül, hogy „sajnálom”.
Egy pillanatra rám mosolygott, de lerítt róla az aggodalom.
– Addig nem mennek el, amíg biztosak nem lehetnek benne, hogy már nem
vagy itt, ugye? – Nem szívesen mondtam ki hangosan, de fel kellett tennem
a kérdést.
– Nem – emelte fel a tekintetét, hogy a szemembe nézhessen.
– Hát, ezek közé nem sétálhatsz csak úgy ki az ajtón. Kizárt dolog.
Elképzeltem, ahogy kilép az utcára, és újra megtámadja a sikoltozó nők
hada.
– De mit tehetnék? – sóhajtott. – Még ha sikerülne is kijutnom... – A hangja
lemondóan elhalt.
Az agyam lázasan kutatott megoldás után, hogy biztonságban kijuttassam őt
innen. Dühített a gondolat, hogy újra ráronthat az a csőcselék.
– Várj, ellenőrzőm a hátsó ajtót, megnézem, ott is vannak-e. Addig maradj
itt, jó?
Ryan nem válaszolt, de reménykedve felcsillanó szeméből láttam, hogy
örömmel fogadja a segítségemet.
Kikukucskáltam a hátsó ajtón; a sikátor üres volt. Na de innen mégis hova
mehetne? Végigpásztáztam az utcácskát, hogy biztosan tiszta-e a levegő, és
közben ragyogó ötletem támadt.
– Érted tud jönni valaki? – kérdeztem.
– Igen – bólintott határozottan.
Felvettem a mobilomat.
– Szia, Maggie! Taryn vagyok. Szeretnék kérni tőled valamit. Van itt nálam
a sörözőben egy különleges vendég, és biztonságban ki kellene jutnia innen.
Tudod, ő elég híres, és, ööö, az utcán fotósok várják és egy rakás hibbant
nő. Igen, ő is abban a filmben játszik.
Felnéztem Ryanre, és bocsánatkérően rámosolyogtam.
– Átmehet a boltodon... a hátsó ajtón keresztül? Nem, csak az a lényeg,
hogy biztonságban kijusson az utcára. Rendben, köszönöm, Maggie.
Nagyon rendes tőled.
Odafordultam Ryanhez.
– Mondd meg a sofőrödnek, hogy álljon meg közvetlenülMaggie Péksége
előtt az Ötödik utcában, az Elm és a Mulberry utca között, és hívjon, ha
kész van.
Miért támadt hirtelen az az érzésem, hogy egy nagyszabású cselszövést
vezényelek le egy pocsék krimi szereplőjeként?
– Biztonságban leszel. Maggie egy kedves, idősebb hölgy. Azt se tudja, ki
vagy. Békén fog hagyni.
Felnéztem, és láttam, hogy szélesen rám mosolyog – mintha az életét
mentettem volna meg.
– Sok mindent magától értetődőnek hiszünk – mormolta.
– Hmm? Mire gondolsz? – Szerettem volna, ha elmagyarázza.
– Semmi – susogta.
Megrázta a fejét, ajkán mosoly árnyéka suhant át. Kivette a zsebéből a
telefonját, és felhívta a sofőrt.
Tíz perccel később már búcsúzkodtunk.
– Köszönök mindent, Taryn. Nagyon sajnálom, hogy ezen kellett
keresztülmenned ma.
– Semmi gond, Ryan. Nem kell bocsánatot kérned. Örülök, hogy
találkoztam veled.
– Én is örülök, hogy találkoztunk. Hú, nem is tudom, mikor voltam utoljára
ilyen felszabadult. Olyan jó volt normálisnak érezni magam, ha csak
néhány órára is. Igazán nagyon jól éreztem magam!
– Örülök, hogy ezt mondod. Én is nagyon jól éreztem magam.
– Taryn, remélem, megbízhatok benned, és az együtt töltött idő közöttünk
marad. Legyen ez a mi titkunk – nézett rám esdeklő tekintettel, és én már
tudtam, hogy soha senki nem tudhatja meg, hogy találkoztunk.
– Ne aggódj, Ryan – biztosítottam. Egyenesen a szemébe néztem, hogy
tudja, igazat mondok. – Megbízhatsz bennem. Ez ugyanannyira az én
titkom, mint a tied. Esküszöm, hogy soha egy szót sem szólok róla
senkinek. Soha, ígérem.
Felemelte a kezét, és én önkéntelenül ugyanígy tettem. Felkészültem egy
baráti kézfogásra, de ehelyett megfordította a kézfejemet, és rendkívül
gyengéden kezet csókolt nekem.
– Viszontlátásra – szólt halkan, még mindig a kezében tartva az ujjaimat.
A szívem megint nagyot dobbant.
– Viszontlátásra – leheltem minden erőmet összeszedve.
Kikísértem a konyhából nyíló nagy, szürke biztonsági ajtóig, és mereven
néztem, ahogy átsétál a sikátoron a szemközti ajtóhoz, anélkül, hogy bárki
is észrevenné. Ryan megállt a küszöbön, és még egyszer utoljára rám
mosolygott, mielőtt eltűnt a pékség ajtaja mögött.
 3. FEJEZET
Találkozások
– LEMARADTAM VALAMIRŐL? – kérdezte Marie. Tetőtől talpig
végigmért, mintha nagy betűkkel a „bűnös” szó lenne rám írva.
– Hogy érted? – Próbáltam úgy tenni, mintha hidegen hagyna a
vádaskodása. Nem fogok kiadni semmit: ígéretet tettem.
Marie fejével az ablak felé intett, ahol két fotós strázsált. Szerettem volna
felszaladni a lépcsőn, és rájuk borítani pár vödör vizet az emeleti
ablakomból, hogy elhúzzanak innen.
– Fogalmam sincs. Talán valamelyik híresség megszökött a rezervátumból –
feleltem flegmán. – Felvágtad már a lime-okat?
Próbáltam témát váltani, és közben igyekeztem kordában tartani repdeső
szívemet: semmi esetre sem fogok beszélni az utóbbi néhány óráról.
– Igen, de már majdnem kifogytunk – zsörtölődött Marie.
Végül a lesifotósok eltűntek, bizonyára csalódottak voltak, hogy nem tudják
ellőni a milliódolláros képet a sörözőmben időző Ryan Christensenről.
Az este további részében végig a nap emlékein járt az eszem. Ryan olyan
elbűvölő volt, olyan kedves és vicces. Lelkifurdalást éreztem, amiért
korábban beképzeltnek mondtam. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Aranyfoltos kék szeme annyira igéző volt, amikor rám nézett, miközben
megcsókolta a kezemet. Milyen furcsán éreztem magam ettől a véletlen
találkozástól! Megengedtem magamnak egy röpke mosolyt, mielőtt
figyelmemet visszatereltem volna a sörözőm ügyeire. Tudtam, hogy nem
fogom újra látni; két külön világban éltünk, amelyek nem férnek meg
egymás mellett.
Másnap el kellett intéznem pár dolgot; már régóta halogattam a bevásárlást.
Ráadásul péntekre és szombatra fellépőket is vártunk, ami azt jelentette,
hogy sokkal nagyobb tömegre számíthattunk, mint más napokon. Először
betettem a bevásárlókocsiba a saját magamnak szánt élelmiszereket, azután
telepakoltam a kocsit friss citrommal, lime-mal és naranccsal a pub részére,
mielőtt a pénztárhoz indultam volna.
Kiválasztottam azt a sort, ahol a legkevesebben várakoztak, hátha így
gyorsabban kijutok a boltból.Ó, én kis naiv! Az előttem álló idős hölgy
elkezdett vitatkozni a pénztárossal, és, mint tudjuk, régen rossz, ha a
pénztáros odahív még egy embert, hogy ellenőrizze az árat. Ez az én
formám.
Végigpillantottam a polcokon sorakozó magazinok címoldalán, hogy
elüssem valamivel az időt. A legtöbb címlapon vagy ínycsiklandó ételfotók
szerepeltek, olyan szavakkal körülvéve, mint „alacsony zsírtartalom” és
„fogyókúra”, vagy pedig tökéletesre retusált hollywoodi színésznők
fényképei. Nevetnem kellett ennek az egésznek az abszurditásán.
Ahogy a magazinok címoldalát betöltő hollywoodi sztárok fotóit
tanulmányoztam, a szemem megakadt egy ismerős arcon. Ő volt az; Ryan
Christensen, aki mindegyik pletykalap címlapján szerepelt legalább egy
cikk vagy egy sor erejéig.
Végigpillantottam néhány címsoron, amit a fotói mellé írtak.
A TENGERPART SZTÁRJA: RYAN– A TELJES IGAZSÁG
RYANCHRISTENSEN–A FÖLDKEREKSÉG LEGSZEXIBB
SZÍNÉSZE!
RYAN CHRISTENSEN BOTRÁNYOS SZERELMI HÁROMSZÖGE
Bármennyire is megvetettem ezeket a szennylapokat, legyőzött a beteges
kíváncsiság. Megfogtam az első újságot, amely „a teljes igazság”
megismerésével kecsegtette az olvasót, és végigpörgettem a lapokat, amíg
meg nem találtam a Ryanről írt többoldalas cikket. Az oldalakat a színész
fénylő képei töltötték be, az egyiken igyekezett elvegyülni valami klubban,
a másik a forgatáson készült, a harmadikon a kamerák előtt pózolt.
Az „igazság”, amit a főcím hirdetett, sehol sem volt. A képeket körülvevő
szöveg nem volt más, mint spekulatív célozgatás mindenféle botrányokra és
állítólagos félrelépésekre. Az oldalakon végigfutva megállapítottam, hogy
én máris több „igazságot” tudok erről az emberről, mint ez a szánalmas
pletykalap. Az együtt töltött idő alatt Ryan sok mindent elárult magáról –
közvetetten, a megfigyeléseimen keresztül, és közvetlenül is, amikor az
életéről mesélt.
Észrevettem, hogy Ryan gyakran a homlokát dörzsöli, ha nyomasztja
valami, hogy szereti az ujjait ropogtatni, és hogy amikor döntést kell
hoznia, az ajka belsejét rágcsálja. Gondolatban végigpörgettem azt a négy
fantasztikus órát, amit tegnap együtt töltöttünk. A Ryanről őrzött emlékeim
nem egyeztek a magazinban összetákolt képpel. Kedves, két lábbal a földön
álló fickó volt, mint bármelyik hétköznapi ember. Mivel olyan kedves és
barátságos volt, olyan jellemvonásait is megismerhettem, amiket az
emberek többsége valószínűleg sohasem láthatott. Sokan úgy gondolják,
hogy a színészek mind nyitott és társaságkedvelő egyéniségek, de Ryan a
legkevésbé sem volt az. Szégyenlős volt, de játékos, pocsékul flörtölt, és
kissé magának való volt... akárcsak én. Azonban a pályáján hozott
döntéseinek, a jó szerencsének, és talán a rendkívül jó időzítésnek is
köszönhetően Ryan egyik napról a másikra átlagos fickóból félistenné
emelkedett. Ha addig volt is rá bármi esélye, hogy normális életet éljen, a
hírnév lerombolta. Ez a felismerés elszomorított. Sajnáltam őt.
Összeszorítottam a számat, miközben az egyik képhez tartozó aláírást
olvastam: „Ryan és Suzanne – a kamerákon innen és túl”. Lelki szemeim
előtt láttam Ryant, ahogy minden útjába eső csinosabb lányt megcsókol.
Olyan sokan epekedtek utána, hogy nyugodtan válogathatott. A belső hang
újra rákezdte a fejemben. Biztosan minden éjjel más lányt visz az ágyába,
mint az exvőlegényem, Thomas. A gondolattól is felfordult a gyomrom.
Becsuktam a magazint, és visszadobtam a polcra.
Péntek este már Ryan Christensen helyett nagyjából harminc különböző
koktélrecept foglalta le a gondolataimat. Boldogan láttam, hogy tisztességes
tömeg gyűlik össze a meghívott gitáros előadására. A zenész jól
összeválogatott, népszerű dallamokkal kenyerezte le a közönséget, magam
is táncra perdültem a bárpult mögött.Máskor is el kell hívnom, jegyeztem fel
magamban, miközben bekevertem két whisky-kólát az egyik vendégnek.
A tömegben megpillantottam Pete-et, hétvégi kidobómat, egyben régi
barátomat. A férfi meglehetősen feltűnő jelenség volt, majdnem kétméteres
magasságával, vastag nyakával és rövidre nyírt kecskeszakállával úgy
nézett ki, mint egy tagbaszakadt védőjátékos. Kisebbrészt szőke,
nagyobbrészt kopasz kobakjával a tömeg fölé emelkedett.Vajon mi
történhetett, hogy otthagyta a posztját? Ekkor észrevettem, hogy egy rövid
barna hajú és szakadt farmert viselő fiatalembert kísér felém. A fiú
kamaszkora vége felé járhatott, de még nyilvánvalóan nem érte el a bárba
lépéshez szükséges korhatárt.
– Taryn – üvöltötte túl a zenét Pete. – Ez a gyerek azt mondja, át kell neked
adnia valamit.
– Maga Taryn Mitchell? – kérdezte a fiú.
– Igen, én vagyok.
– Üzenetet hoztam magának – kiáltotta, és átadott egy fehér borítékot.
Feltéptem a borítékot, benne kézzel írott levelet találtam.
Kedves Taryn! Ez a kedves fiú, aki előtted áll, Jason. Az egyik
produkciós asszisztensünk fia, aki egy kis zsebpénzért cserébe vállalta,
hogy elviszi neked a levelemet. Csodásan éreztem magam veled, és
nagyon szeretném, ha újra találkoznánk. Ha te is benne vagy, kérlek
írd meg a mobilszámodat, hogy személyesen hívhassalak. Remélem,
válaszod IGEN lesz. Ryan
Kétszer is el kellett olvasnom az üzenetet, elsőre el sem jutott az agyamig.
Ez azt jelenti, hogy tetszem neki?Találkozni akar... VELEM? Miért? Hogy
én legyek a következő szerelmi háromszög egyik sarka? Hogy megfektesse a
helyi felhozatalt, amíg a városban van?
Ryan világsztár volt, én pedig nem – és akármennyire is szerettem volna
újra látni, volt annyi eszem, hogy tudjam, ebből semmi tartós nem sülhet ki.
Felemeltem a tollat a pénztárgép mellől, fogammal lehúztam a kupakját, és
minden erőmet és elhatározásomat összeszedve a NEM szót írtam egy
Mitchell’s cégjelzésű szalvétára. A szívem veszettül dobogott ettől a
hétköznapi, mégis furcsamód fájdalmas cselekedettől. Nem ő volt az első
férfi, akit visszautasítottam, de az biztos, hogy ő volt az első, akit egy
szalvétára írt üzeneten keresztül utasítottam vissza, amit egy kamaszfiú
kézbesített.
Ryan Christensen nem volt megfelelő alany egy hosszú távú kapcsolathoz,
engem pedig már nem érdekeltek az egyéjszakás kalandok, akármennyire is
híres az illető – akkor meg minek is húznánk az időt? Nem tehetem még
egyszer kockára a szívemet.
Nagyot nyeltem, összehajtogattam a szalvétát, és átadtam a fiúnak.
– Kérlek, add ezt oda neki, Jason – mormoltam komoran. Bíztam benne,
hogy nem fogom megbánni a döntésemet.
Ránéztem hűséges barátomra. – Pete, kérlek, gondoskodj róla, hogy ez a
fiatalember rendben eljusson az autójáig.
Álltam és néztem, ahogy a fiú kiment az ajtón a válaszommal a kezében, és
éreztem, amint a régi, jól ismert fájdalom a szívemen támadt repedést még
egy kicsivel tovább repeszti. Egy újabb hosszú, szerelemtől megfosztott
éjszaka állt előttem.
Másnap reggel az ablakom előtt csiripelő madarak riasztottak fel álomtalan
álmomból. Szürkeség ülte meg a szobámat; sehol a ragyogó, sárga napsütés,
amire ébredni szerettem volna. Az időjárás tökéletesen igazodott sötét
hangulatomhoz.
Nagy levegőt vettem, és egy pillanatig benn tartottam, aztán erőteljesen
kifújtam, és közben Ryan képe tolakodott az agyamba. Félresöpörtem a
hajamat a homlokomból, és megpróbáltam kidörzsölni az álmot a
szememből.Talán ha elég erősen nyomkodom a fejemet, eltűnik a kép.
Áttámolyogtam az előszobán át a fürdőszobába, és a gondolataim most a
szalvétára írt „nem” szóra ugrottak. Miért tettem ezt? A telefonszámomat
kérte, és én megfutamodtam.
Egy pillanattal később már visszatért a józanabbik eszem. Ryan nem
egyszerűen egy volt a sok férfi közül, akik képesek arra, hogy kitépjék az
ember szívét, és még melegen, dobogva átnyújtsák az áldozatuknak. Nem, ő
ennélsokkal nagyobb kárt tudna okozni. De újra találkozni akart velem –
ezek szerint vonzónak talál. Végül is a legutóbbi feltételezett barátnője
gyönyörű volt.
Alaposan megnéztem magam a tükörben, és mérlegeltem, vajon helytálló-e
az ítélete. Kihúztam a hajgumit a copfomból, és kibontottam hosszú
hajamat. Nyári barnaságom már jócskán megkopott, a bikini vonala már
alig látszott, de az arcomnak még volt egy kis színe. Megnyitottam a csapot,
és hideg vizet locsoltam a szememre. Minél jobban dörzsöltem, annál
kékebbnek tűnt a szemem.
– Huszonhét évesen nem is rossz – súgtam oda hangosan a tükörnek.
Na és ha tetszem neki, akkor mi van? Akkor hozzátehetek egy hírességet a
pasijaim nem túl hosszú listájához? A lelkem mélyén a kételkedés kiszökött
a ketrecéből.
Ryan gesztusa ellenére nem tudtam elhinni, hogy valaha is versenybe
szállhatnék a számtalan hollywoodi sztárjelölttel. Ott lapulnak mind az
árnyékban, és csak arra várnak, hogy megfogják a saját történetük főhősét,
tervezői ruha, dizájnos haj és magas fényű vakolat – hozzá még bomba
alak, szilikonmellek és persze vaskos bankszámlák. A fajtájuk rendszeresen
szerepel az olcsó bulvárlapokban, és mindannyian egy hozzájuk illő
hímnemű példányra vadásznak. Ryan Christensen kétségkívül rajta volt a
szóba jöhető agglegények listáján.
De vajon miért gondolom, hogy a híres, egyedülálló színésznők bármiben is
mások, mint én? Nekik is bőven kijut a sztárpokolból, a pasijaikat lecsapják
a kezükről a forgatáson felbukkanó nőcskék és kóbor numerák. Még a
szépséges sztárocskáknak is összetörik a szívét.
Ekkor lehangoló gondolataim még sötétebbé váltak. A férjre vadászó
gyönyörű színésznők mellett ott tülekszik a szexi modellek hatalmas serege
is, akik mind a maguk jóképű lovagját keresik, akivel aztán villoghatnak a
vörös szőnyegen.Óh, ide nézzetek, itt vonulok Mr. Tökéletes Testű Színésszel
a karomon!
Ha Ryan nem lenne színész és pillanatnyilag rendkívül híres, pazarolna rá
bármelyik nő ezek közül akár csak egyetlen percet is? Nem hiszem.
A rohadt életbe, kifelejtettem a felsorolásból a gazdag és befolyásos
emberek partiképes leánykáit... és a tetejébe azt a milliónyi hétköznapi nőt a
Föld minden tájáról, akik ölni tudnának azért, hogy akár csak egyetlen
esélyt kapjanak a nagy Ryan Christensentől.
Borzasztó, milyen hosszú sor végére kell beállni egyetlen férfi kedvéért.
A fenébe is, és mi értelme lenne? Néhány hét múlva úgyis lelép innen.
Elindul egy újabb helyszínre, hogy leforgassa a következő filmjét,
amelyben lélegzetelállítóan dögös partnernőjével hamar egy hullámhosszra
kerülnek, majd nyilván semmi perc alatt egymás ágyában találják magukat.
Minden reggel emberek milliói indulnak munkába, de vajon közülük
hánynak kell rendszeresen szerelmet tettetni vagy a nyelvüket valaki más
szájába dugni a kenyeréért?
Szívem, jó munkát mára, remélem, a mai forgatásra is jut egy jó kis nyelves
csókjelenet! Á, ma szexjelenetet vesztek fel azzal a dögös, szingli
színésznővel? De jó neked. Hívjam már most az ügyvédet, vagy várjam meg,
amíg hivatalosan is elhagysz érte?
Vajon hány színész magánélete ment már így tönkre? Lehetséges egyáltalán
normális kapcsolatot teremtenie egy olyan embernek, mint Ryan? Talán ő is
úgy tesz majd, mint annyi elődje, és megelégszik a mindenféle
színésznőkkel lefolytatott gyors kalandokkal?
A színészek kapcsolataira gondoltam – alig fordul elő, hogy egy színész
civillel jöjjön össze. Akárhogy is számolom, minden ellenem szól.
Az ujjaimmal megráztam a hajamat, hogy kiszórjam a gondolataimat. Csak
ámítom magam, ha azt hiszem, hogy ez a dolog – akármi is legyen
tulajdonképpen – bárhová is vezethet.Ideje visszatérni a való világba,
Taryn. Az efféle férfiak nem a hozzád hasonló hétköznapi nőkre buknak.
Hirtelen újra jelentéktelen kis porszemnek éreztem magam.
– MIÉRT VAGY ILYEN ROSSZKEDVŰ? – pillantott rám Marie,
miközben egy italt kevert. Elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, valami nincs
rendben.
Az egész napot azzal töltöttem, hogy gondolatban magamat ostoroztam;
kilenc órára a belső küzdelmem már kezdett a külsőmön is kiütközni.
Szótlanul megráztam a fejem. Barátság ide vagy oda, a világ minden
kincséért sem fogom elkotyogni neki a titkomat; a kis baklövésemről
egyből mindenki tudomást szerezne, aki csak beteszi a lábát a bárba, mert
Marie biztosan egész este fennhangon szapulna engem.
Fürkészően rám nézett, választ várt.
– Volt valami, ami nem úgy sült el, ahogy képzeltem. Úgy gondoltam, ezzel
a válasszal igazán megelégedhet.
Találkoztam egy csodálatos, különleges férfival, aki igazán boldoggá tudna
lenni, de túlságosan híres, és sosem lehetne az enyém...
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Marie.
Tudtam, hogy szívén viseli a sorsomat, de ezt tényleg nem oszthattam meg
vele.
– Nem – feleltem halkan. – Nincs miről beszélni. Jól vagyok.
Örültem, hogy aznap sok új vendég verődött össze a pubban; a nagy jövés-
menésben könnyen el tudtam terelni a gondolataimat. Épp akkor végzett a
színpad berendezésével az egyik kedvenc helyi rockbandám, hamarosan
mindannyian a zenébe feledkezhetünk. Pete elfoglalta szokásos helyét az
ajtó mögötti széken, hogy mindenki személyazonosságát ellenőrizhesse, és
beszedje a beugrót.
Körbenéztem: minden, ami stabil és állandó volt az életemben, pontosan a
helyén volt. Elfogadtam, hogy a döntésem bölcs és egészséges választás
volt, és szilárdan tartottam magam az elhatározásomhoz.
Az este haladt a maga útján, Marie-vel szokás szerint táncra perdültünk a
pult mögött, közben egymás után kevertük az italokat, és adtuk ki az újabb
és újabb poharakat és üvegeket a vendégeknek. A zene dübörgött, a tömeg
egyre nőtt, és a rossz hangulatom csakhamar szinte teljesen elszállt.
Mindenki remekül érezte magát.
Éppen az egyik vendéget szolgáltam ki, amikor hirtelen egy kéz markolta
meg a karomat, és éles körmök vájtak a bőrömbe.
– Marie! Mit művelsz? – kérdeztem, lepillantva összeszorított kezére.
Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek, és láttam, hogy elfehéredik; a
szája tátva maradt. A söröző végébe néztem, követve megkövült
tekintetének irányát; nem értettem, mi a gond.
– Marie?
Gyorsan végigpásztáztam a tömeget, és akkor megláttamőt – Ryan
Christensent – egy kisebb csoport gyűrűjében, amint keresztülvágják
magukat a tömegen.
Az egyik törzsvendég, Dan ütni kezdte tenyerével a bárpultot, hogy
észrevetesse magát.
– Taryn, Pete AZONNAL beszélni akar veled!
– Marie, engedj el! – kiáltottam, lehámozva az ujjait a karomról.
Kibújtam a pult túloldalán, és elindultam a tömegen át a bejárati ajtó felé.
Pete épp hatalmas tömeget igyekezett feltartani az ajtónál, amikor végre
odaértem hozzá.
– Taryn! Mi a francot kellett volna csinálnom? Be kellett engednem a
pasast... fizetett.
– Pete, több embert nem engedhetünk be. Telt ház van. Már csak az
hiányzik, hogy felbukkanjon a tűzrendészet, akkor engem lecsuknak! –
üvöltöttem túl a zenét.
– Hát akkor mondd meg nekik te, hogy nem jöhetnek be! – mutatott Pete a
járda egész hosszán végigkígyózó sorra.
– Pete, te csak zárd be az ajtót, és ülj le elé a székedre. Megkérem Dant,
hogy segítsen neked.
Kiléptem a járdára, és emelt hangon a várakozó tömeghez fordultam.
– Nagyon sajnálom, emberek, de elértük a maximális létszámot. Aki
szeretne bejönni, annak meg kell várnia, amíg valaki távozik.
Visszarobogtam a bárba, és gyorsan megkerestem Dant.
– Ó, Dan, még valami... – fordultam meg, és megfogtam izmos karját. – Ha
a tömegben elszabadulnának az indulatok, előbb hívd a rendőrséget, aztán
keress meg engem azonnal.
Visszasiettem a pult mögé. Már évek óta részt vettem az üzletben, de még
sosem láttam ekkora tömeget. Két-három sorban álltak a vendégek a pult
előtt. Őrület volt.
Észrevettem a sor végén egy termetes férfit, aki pénzt szorongatott a
kezében. A megjelenése kicsit félelmetes volt. Marie még mindig el volt
varázsolva Ryan látványától; nehezen haladt a vendégek kiszolgálásával, és
rendre elfelejtette az italrendeléseket.
– Szia, hozhatok neked valamit? – kérdeztem a nagydarab férfit. Úgy
véltem, a színészek testőre lehet.
– Szia – mosolygott rám, előrébb lépett, és gyorsan eldarálta a rendelést.
Körbenéztem, Ryant keresve; tudtam, hogy itt kell lennie valahol.
A tekintetünk összekapcsolódott, amikor végül megláttam; a biliárdterem
távolabbi téglafalához dőlt, karját keresztbe fonta a mellén – és somolyogva
engem bámult. Máris egy sereg lány vette körül, de úgy tűnt, nem nagyon
figyel rájuk. Helyette egy pasassal beszélgetett.
Miközben az italukat kevertem, láttam, hogy két híres színésznő is a bárban
van, akik a filmben szerepelnek. Néhány férfi vendégünk próbált áttörni a
biztonsági őrökből álló erőtéren, ami körülvette őket.
Ryan szemmel láthatóan jól szórakozott. A kezében nagy pohár sört tartott,
és vidáman nevetett és beszélgetett a társaival, de nemigen vegyült a
többiek közé.
Kellemetlenül éreztem magam, ha az első találkozásunkra gondoltam, és
arra, hogy visszautasítottam a kérését, amikor a telefonszámomat kérdezte.
Olyan ideges voltam, hogy inkább megpróbáltam észre se venni őt, de ez
nem volt könnyű. Mindenhol éreztem a jelenlétét magam körül.
Éppen a pult távolabbi végében álltám, és az egyik vendéget szolgáltam ki,
amikor Marie oldalba bökött.
– A bárpultnál ül! – visította izgatottan. Olyan vadul tekergett, hogy attól
féltem, bepisil az izgalomtól.
– Megkérdeztem, mit kér, de azt mondta, veled akar beszélni! – hadarta, és
felém bökött az ujjával.
Elnéztem a pult másik végébe. Ryan lazán, keresztbe font karral üldögélt a
pult mellett, arcán kis mosollyal, ugyanazon a széken, mint amikor először
itt volt. Először kiadtam a rendelt italokat a soron következő vendégnek,
csak azután indultam el felé. Csak semmi kapkodás.
Lassan odasétáltam hozzá, útközben kiszolgáltam még néhány vendéget, de
közben agyamban kergették egymást a gondolatok. Csak köszönjek oda
lazán? Vagy tegyek úgy, mintha nem is ismerném? Szerettem volna, ha még
vagy tizenöt métert meg kéne tennem, de elfogyott a talaj a lábam alól.
– Szia! – Szánalmas, de csak ennyit sikerült kinyögnöm.
– Neked is szia – felelt, és kacér mosolyt villantott rám. – Hogy vagy?
– Leginkább meglepetten – vontam vállat. – Na és nagyon elfoglaltam ami
neked köszönhető. – Próbáltam távolságtartó maradni.
– Az jó, gondolom. – Felnézett a színpadra. – Király a ma esti műsor.
– Köszönöm. Nagyon jók a fiúk. Sokszor játszanak nálunk. – Önkéntelenül
rámosolyogtam, agyamban pedig felvillantak a legutóbbi találkozásunk
képei. Akárhogy is, még mindig könnyű volt beszélgetni vele. Mármint
egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy az emberek bámulnak minket.
– Akkor tölthetek még egyet? – kérdeztem, és igyekeztem úgy tenni, mintha
ő is csak egy hétköznapi vendég lenne. Azonnal visszaváltottam üzleti
üzemmódba.
Ryan felhörpintette a sörét, és felém tolta az üres poharat. Miközben a
sörcsaphoz léptem, visszanéztem rá; a szemével követett, és mosolygott.
Önkéntelenül visszamosolyogtam.
– Mennyivel tartozom? – kotorászott a zsebében.
Megráztam a fejemet. – Semmivel, a vendégünk vagy. Ismerem a tulajt –
vontam meg a vállam. Igyekeztem könnyed, elfogulatlan hangon beszélni.
– Erre semmi szükség, tudod jól – nézett rám morcosan.
Vágtam egy fintort, válaszul a savanyú arckifejezésére.
Ryan utánzott engem, aztán elmosolyodott. – Köszönöm... Taryn.
Felgyorsult a pulzusom azoktól az átható kék szemektől.
Olyan sokan voltak a bárban, hogy el kellett szakadnom tőle, hogy
kiszolgálhassam a következő vendéget. Az emberek italrendeléseket
kiabáltak, és bankjegyeket lengettek a kezükben.
Amint másfelé néztem, három nő vetette rá magát Ryanre. Kuncogtak,
olvadoztak, tették-vették magukat, és megpróbálták rávenni, hogy pózoljon
velük, hogy lefotózhassák a nagy pillanatot a mobiljukkal.
Undorodva elhúztam a szám. Örültem, hogy úgy döntöttem, ahogy
döntöttem. Túl hosszú a sor ezért a pasiért. Újra megpróbáltam figyelmen
kívül hagyni őt.
– Mit hozhatok? – kérdeztem a jóképűnek mondható fickót, aki a sorban
következett.
A férfi dörmögött valamit, amit nem értettem; a hangos zenétől és az
emberek zsibongásától és kiabálásától a saját szavát sem hallotta az ember.
Ekkor Ryan tüsszentett egy sort. A figyelmem automatikusan visszafordult
felé. Csak nem fázik meg? Elé csúsztattam néhány fehér koktélszalvétát,
hátha szüksége van zsebkendőre. Oda sem néztem, amikor a keze ügyébe
helyeztem a szalvétákat; elmosolyodtam, ahogy megéreztem a kezemen
meleg ujjai érintését.
– Bocsánat, nem értettem. – Tölcsért formáztam a kezemből a fülem
mellett. – Mit parancsol? – kérdeztem újra.
– Gyönyörű vagy! – kiabálta a férfi.
Vágtam egy grimaszt. Elég béna próbálkozás.
– Köszönöm – feleltem. – Mit hozhatok? – kérdeztem, most már
türelmetlenül.
– A telefonszámodat szeretném kérni! – kiáltotta válaszul, és már majdnem
áthajolt a pult fölött.
Észrevettem, hogy utána hátrapillantott a haverjaira, hogy begyűjtse az
elismerő pillantásokat a merészségéért.
Lesütöttem a szememet, és elmosolyodtam; elvörösödtem zavaromban. Az
volt az egyik aranyszabályom, hogy sosem randizom ismeretlen
vendégekkel, pláne, ha még bunkók is. – Köszönöm. Rendkívül hízelgő –
feleltem hideg mosollyal. – De innen a pult túlsó feléről semmi mást nem
fog kapni, csakis alkoholt.
Vetettem egy gyors pillantást Ryanre, aki kitartóan nézett a bárpult mögül,
arcán kaján mosollyal.
– Naa, légyszi! – erősködött a fiatalember.
Csak megráztam a fejemet. Néhányan azok közül, akik a pult mögött ültek,
cukkolni kezdték szegény fiút.
– Hű, ezt jól megkaptad. Au!
Lesújtó pillantást vetettem rájuk. – Mit hozhatok inni? – kérdeztem újra,
ezúttal valamivel barátságosabb hangon. Tíz másodpercet adtam neki,
mielőtt továbbmegyek a következő vendéghez.
– Három sört kérek – üvöltötte vissza végül.
Tíz rendeléssel később éppen egy whisky sour-t kevertem a soron
következő hölgyvendégnek, amikor észrevettem, hogy az egyik színésznő,
Francesca LeRoux rászáll Ryanre. Francesca fiatal, hosszú lábú,
nádszálkarcsú nő volt, hosszú, egyenes barna hajjal. Úgy festett, mint egy
modell. Ryan vállára támaszkodott, átkarolta őt, és a fülébe sugdosott.
Véletlenül épp láttam, ahogy ujjaival a férfi hajába túrt.Miért zavar ez
engem? Volt valami a nő érintésében, ami idegesített.
Néhány perccel később Ryan visszament Francescával az asztalhoz, hogy
csatlakozzon a többiekhez. Leült az egyik oldalsó bokszban, de olyan sokan
voltak körülöttük, hogy nem láttam rendesen őket.
– Mit mondott neked? – kérdezte Marie. Majd eszét vette a kíváncsiság.
– Adtam neki egy sört. Megköszönte – vontam meg a vállam. – Ennyi volt.
– Itt volt maga a csodálatos Ryan Christensen a bárpultnál, és te nem is
beszéltél vele?
– Marie, mégis mit kellett volna mondanom?
Semmi kedvem nem volt belebonyolódni ebbe a beszélgetésbe, ezért arrébb
mentem. Ryan továbbra is a társaságával maradt, bár próbáltam nem törődni
a hollétével. Három nagydarab biztonsági őr keringett körülöttük, távol
tartva tőlük a nagyközönséget. Láttam, hogy néhány nőnek sikerült a
közelükbe furakodni autogramért, és azt kívántam, bárcsak békén hagynák
őt.
Ryan oda-vissza húzogatta az ujját az orra alatt, és azon töprengtem, ez is az
idegesség jele-e nála, de aztán újra tüsszögni kezdett. Úgy látszik, csak
megfázott.
Miközben kitöltöttem a következő italt, azon gondolkodtam, vajon mi olyan
nagy szám egy papírfecnire firkantott aláírásban. Lehetséges, hogy a dolog
lényege az, hogy a célszemély abbahagyja, amivel éppen foglalatoskodik,
és tudomást vegyen a másik emberi lény jelenlétéről? Én is naponta
többször leírtam a nevemet – többnyire a befizetni való számlákra –, de az
energiaszolgáltató nem toporgott a küszöbömön magát kelletve vagy éppen
a nevemet sikoltozva, hogy elnyerje az aláírásomat. Néztem, ahogy
odafirkantja a nevét egy lány pólójának aljára. Mi szállta meg ezeket a
lányokat, hogy alkoholos filccel írt aláírást kérjenek a ruhájukra? Egy dolog
feltűnt azért: az őt zaklató lányok egy része egészen csinos volt, sokuk
kifejezetten vonzó, de számára mindannyian pusztán arc nélküli alakok
maradtak. Nem is igen nézett rájuk. Úgy látszott, ő is üzleti üzemmódra
kapcsolt.
– Szia! – harsant egy férfi hangja mellettem, kizökkentve titkos
gondolataimból.
Felnéztem; jóképű férfi állt előttem makulátlan, vasalt ingben és elegáns
zakóban. Dús, sötét haj... apró gödröcskék az arcon... a pulton nyugvó
kezén nyoma sincs jegygyűrűnek.
– Szia. Mit adhatok? – fordult a figyelmem az ismeretlen, jóképű fickóra.
– Milyen csapolt sörötök van? – kérdezte csábító mosollyal.
Felsoroltam mind a tíz márkát, és a biztonság kedvéért az üveges italainkról
is átnyújtottam egy árlapot.
– Hm, túl nagy a választék. Te mit ajánlanál?
– Hát, az attól függ – feleltem. – Inkább a sötétebb, testesebb söröket
kedveled, vagy a könnyebb, világos fajtákat?
Előrehajolt a pult fölött.
– Nem könnyíted meg a dolgomat. Választasz nekem egyet? Biztos vagyok
benne, hogy akármelyiket választod, tetszeni fog.
Mosolyogva elindultam a csapokhoz, és útközben felemeltem egy tiszta
poharat. Teleöntöttem az egyik népszerű, világos sörrel, és átnyújtottam
neki.
– Mmm, finom – vigyorgott rám, és kacsintott. – Remek az ízlésed.
Felnevettem a bók hallatán. Nem ő volt az első férfi, aki ezt mondja.
– Az én nevem Mark. Téged hogy hívnak?
– Tarynnek – feleltem, és azon gondolkoztam, vajon ki fogja-e fizetni a
sörét.
– Örülök, hogy találkoztunk, Taryn – mosolygott Mark, és felém nyújtotta a
kezét.
Nem akartam udvariatlan lenni, így hát megráztam a kezét.
– Milyen puha a kezed – bókolt Mark.
– Köszönöm – feleltem kedvetlenül, és megpróbáltam elhúzni a kezemet.
A ravasz fickó egy szempillantás alatt szorosan rákulcsolta a kezét az
enyémre, csapdába ejtve az ujjaimat. Megpróbáltam kirántani a kezem a
szorításából, de ő erősebb volt. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról,
nem tetszett, ahogy fogva tart.
– Mondták már neked, hogy gyönyörű vagy? – duruzsolta.
Szabad kezével simogatni kezdte a csuklómat és az alkaromat, ahogy egy
macskát simogat az ember. A gyomrom összeszorult.
Megint megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de a férfi nem engedett.
– Engedd el a kezem! – szóltam nyugodtan, szinte évődő hangon.
– Nem tehetem. Addig nem, amíg meg nem mondod, miért vonzódom
annyira hozzád – mondta Mark, mintha az én hibám lenne, hogy nem képes
uralkodni magán.
Újra és újra rántottam egyet a kezemen, miközben ő ügyetlenül flörtölni
próbált velem, de nem tudtam elszabadulni a szorításából.
– Engedd-el-a-kezemet! – hangsúlyoztam egyesével a szavakat.
Átnéztem Mark válla fölött, és meglepetten láttam, hogy Ryan közvetlenül
mögötte áll. Egyik kezében a sörét tartotta, másikat zsebre dugta;
összehúzott szemmel nézett a szemembe. Az egyik testőre ott állt mellette.
– Jaj, Taryn – villantotta rám legszebb mosolyát Mark –, nem engedhetlek
el. Olyan ügyesen választottál nekem sört, hogy szerintem most már egy
éttermet is ki kellene választanod, ahova elvihetlek.
– Nem hinném – feleltem hidegen. Kezdtem belefáradni a játékba.
– Ugyan, bébi. Ne legyél már ilyen.
Összerándultam ettől a hangtól. Pimasz ujját végighúzta a csuklómon.
Ryan ránézett új hódolómra, aztán vissza rám; arcáról lerítt az aggodalom.
Alig észrevehetően megráztam a fejem, remélve, hogy Ryan tekintetbe
veszi a figyelmeztetésemet. Nem akartam balhét.
Ekkor két fiatal nő lépett oda Ryanhez, és megpróbálták elnyerni a
figyelmét. Egyikük megragadta a karját. Ryan felkapta a könyökét,
láthatóan nem volt ínyére a nők tolakodó viselkedése. Majdnem kilocsolta a
sörét. Most láthattam, hogy ő sem szereti, ha hozzáérnek.
Megismételtem a korábbi szavaimat Marknak, immár kissé felemelve
bosszús hangomat. – Engedd el a kezemet. Három dollár lesz a sör.
– Ugyan, ne kéresd magad. Jól fogunk szórakozni, ígérem. – Hangja
csepegett az erőszakosságtól, de végre elengedte a kezem.
– Nem. Soha az életben. Három dollárt légy szíves.
Ryan feltartotta a kezét a lányok előtt, és hallani véltem, ahogy azt mondja
nekik: „ne most, kérlek”. A testőre azonnal közbelépett.
– Csak tegyél egy próbát! Tudom, hogy éreztél valamit az imént, amikor
fogtam a kezed. Létrejött a kapcsolat. Ne tagadd – erősködött Mark.
Ryan mereven nézte őt. Láthatóan egyre dühösebb lett.
– Sajnálom. Nem éreztem semmit – közöltem szárazon, minden érzelem
nélkül. Ez a pasas már több mint bunkó.
– Megsérted az érzéseimet – biggyesztette le ajkát patetikusan.
Marie is figyelt a szeme sarkából; mindig vigyáztunk egymásra.
A középiskola óta barátok vagyunk, és már olyan régóta dolgozunk együtt a
bárban, hogy időközben tökélyre fejlesztettük a jelzőrendszerünket.
Kihúztam a hátsó zsebemből a törlőrongyot, és a földre ejtettem.
– Ki az új barátod, Taryn? – kiáltott át hozzám Marie.
– Ó, Marknak hívják – feleltem hangosan, és a férfira mutattam. – El akar
vinni vacsorázni, de én semmi mást nem akarok, csak hogy kifizesse a
sörét. Ó, micsoda dilemma!
Ryan alig hallhatóan felnevetett.
Új csodálom végre felfogta a célzást. Előkotort három bankjegyet a
zsebéből, a pultra dobta, és fújtatva elfordult. Majdnem nekiment Ryannek
visszavonulás közben.
Ryan rám mosolygott, aztán belekortyolt az italába. Előbb Ryanre, majd az
üres székre pillantottam, remélve, hogy megérti a célzást. Nem okozott
csalódást.
– Újratölthetem, uram? – kérdeztem tréfásan hivatalos hangon, miközben
elvettem a poharát.
Felnevetett, és bólintott. A poharát a mosogatóba tettem, és csapoltam neki
egy tiszta pohárba.
– Meleg szívvel tudom ajánlani ezenkívül az egyik leglágyabb ízű tequilát,
amit valaha is kóstolt – folytattam, miközben elé tettem a sört.
– Köszönettel elfogadom – felelte gondolkodás nélkül, átható tekintetét az
enyémbe fúrva.
Felnyúltam a felső polcra a pult mögött, és megmarkoltam egy átlátszó
üveget, a tetején kerek, ezüst dugóval.
– Mi ez? – kérdezte, a feliratot silabizálva.
– Gran Patron Platinum tequila – feleltem, miközben megtöltöttem két
poharat.
– Hát akkor igyunk az... elmebeteg rajongókra – emeltem köszöntésre a
poharamat.
Ryan koccintott velem, és mindketten lehajtottuk az italt.
A férfi a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy köteg pénzt, de most is megráztam a
fejem.
– Tedd el a pénzedet – suttogtam, és összeszedtem a kiürült tequilás
poharakat.
Ryan összevonta a szemöldökét. Ösztönösen én is hasonló arcot vágtam.
Aztán, akár egy kétéves, kinyújtotta rám a nyelvét. Erre én könnyed
mozdulattal megdörzsöltem a középső ujjammal a szemöldökömet.
Mindketten felnevettünk.
Amikor újra ránéztem, már Suzanne Strass legyeskedett körülötte, a másik
színésznő, aki vele jött a bárba. A nő valamit a fülébe súgott; válaszul Ryan
a magasba emelte a tekintetét, és összeszorította a száját. Úgy tűnt, nem
örül annak, amit Suzanne közölt. Szó nélkül felállt, és visszament a korábbi
társasága asztalához, és az este hátralevő részét ott töltötte. Rendeltek még
néhány kört, és úgy tűnt, valamennyien remekül szórakoznak. Észrevettem,
hogy Suzanne megpróbál elrejtőzni, miközben fel-alá ringatózik a zene
ütemére. Ryan felém fordulva ült, és időnként addig nézett rám, amíg csak
össze nem kapcsolódott a tekintetünk. Ryan kék szemének hipnotikus ereje
volt, önkéntelenül elmosolyodtam, amikor valamelyikünk elkapta a másik
tekintetét. A férfi kétségkívül nagyon jól nézett ki, de volt még valami.
Nem emelte piedesztálra magát; olyan akart lenni, mint bárki más. Egy
hosszú pillanatig a szemembe nézett. Rám mosolygott, kissé félrehajtotta a
fejét, aztán kigombolta a pólója fölött viselt inget. Kíváncsi voltam, miért
kezd vetkőzni a sörözőben. Nem tudtam elfordítani a tekintetemet. Végül
megütögette a mellkasát, és hátradőlt. Ekkor vettem észre, hogy az ing alatt
az én kék pólómat viseli.
Magamban kuncogni kezdtem, nem tudtam megállni, hogy el ne
mosolyodjak. Ryan felhúzta néhányszor a szemöldökét, és rám kacsintott.
Éjfél után egy óra volt már, amikor a társaság szedelőzködni kezdett. Ryan
engem nézett, miközben felvette a kabátját. Felsóhajtott, aztán megfordult,
és elindult az ajtó felé. Végül egy szó nélkül, anélkül, hogy búcsút mondott
volna, kilépett az ajtón, és már ott sem volt.
Szerencsére a hírességekkel együtt a tömeg nagy része is távozott. A bár
romokban hevert. A hűtőkben felhalmozott sör nagy része elfogyott, és a
rövidital-tartalékok is elapadtak. Az asztalokat üvegek, poharak és üres
korsók borították.
– Hát ez nem volt semmi, mi? – kiáltotta Pete, miközben segített
összeszedni a szemetet.
Marie egymás után pakolta fel a koszos poharakkal teli tálcákat a pult
tetejére, de a takarításra váró felfordulás ellenére még mindig mosolygott a
sztárokkal való találkozás emlékétől.
– El sem hiszem, hogyők jöttek ide – kacarászott. – Még mindig nem térek
magamhoz!
Rámosolyogtam. Ryan és a barátai is csak emberek voltak, akik jól akarták
érezni magukat este.
– Egy biztos: Ryan Christensen végig le sem vette rólad a szemét –
hunyorított rám Marie.
Felmordultam erre a megjegyzésre.
– Te csak ne forgasd a szemed, ha megkérhetlek! – szólt szemrehányóan.
Nagyot sóhajtottam, és lelki szemeim előtt megjelent Ryan. Valóban sokat
néztük egymást az este folyamán.
Miért próbált megvédeni? Nekiláttam a mosogatásnak, és próbáltam nem
gondolni rá, de igyekezetem szánalmas kudarcba fulladt.
 4. FEJEZET

Játékok
– BENNE VAGYTOK AZ ÚJSÁGBAN – közölte Tammy, és elém tolta a
Seaport Times hétfői helyi mellékletét. Tammy másik kezét kedves
barátom, Pete fogta. Pete kihúzott egy széket, hogy Tammy leülhessen
mellém a söröző közepén álló nagy, kerek asztalhoz.
Emlékszem, annak idején annyira örültem, amikor Pete felhúzta az
eljegyzési gyűrűt Tammy ujjára. Annyira szerette ezt a lányt, és Tammy
egész biztosan boldoggá tette őt. Olyan édes lány volt, és barátnak is
nagyszerű.
– Na, ne mondd! – feleltem, és átlapoztam az újságot, a cikket keresve.
– De, a második oldalon.
– Hol?
Sehol sem láttam a cikket.
– Itt van a kép – mutatta Tammy.
Jól megnéztem a fényképet, ami a pub ajtaja előtt várakozó embereket
ábrázolta. A képaláírás így szólt: „Hosszú sor állt városunk egyik
szórakozóhelye, a Mitchell’s Pub előtt szombaton, miután híre ment, hogy a
sztárok betértek a bárba.”
– Ennyi? – kérdezte Marie, miután a vállam fölött elolvasta a szöveget.
– Semmi beszámoló?
– Na mindegy. Reklámnak jó – viccelődtem. – És ha már hosszú sorokról
van szó... tessék, ez a tietek.
Kivettem a zsebemből két borítékot, és átadtam őket Pete-nek és Marie-nek.
– Mi ez? – kérdezte Pete, és bekukucskált a borítékba. Hangosan számolni
kezdett. – Ötszáz dolcsi!
– Nos, a szombat esténk fenomenális volt, és meg akartam osztani veletek a
hasznot. Mindketten nagyon keményen dolgoztatok, és úgy gondoltam, nem
puszta szavakkal szeretnék köszönetet mondani nektek.
– Köszönjük! – felelték egyszerre.
Marie férje, Gary megpróbálta elcsaklizni feleségétől a borítékot.
– El a kezekkel, uram! – kiáltott Marie, rácsapva a kezére. – Ezért
keményen megdolgoztam.
– Úgy van, Gary. Hagyd azt a pénzt – szóltam rá én is. – Marienek szüksége
lesz még rá. Talán így tovább játékban marad ma este.
– Á, értem – harsogta Pete. – Azt hiszed, visszanyered az összes pénzt még
ma este, mi? – vigyorgott rám.
– Pontosan. Ma felemeljük a tétet negyed dollárra. Keverd csak meg
gyorsan a paklit, már viszket a tenyerem – ugrattam. – Marie... ha már ott
vagy, hoznál egy tálat a pereceknek, kérlek?
– Szóval negyeddolláros alapon játszunk? – esett le Pete álla.
Tammy megbökte Pete karját.
– Szerintem Taryn tuti csak viccel.
Marie épp az egyik szekrényben kotorászott a pult mögött, amikor
megcsörrent a telefon.
– Jó estét, itt a Mitchell’s Pub.
Zavartan ránéztem. – Ne vedd fel. Zárva vagyunk, ne feledd!
– Nem, sajnálom. Ma este zárva vagyunk. A pub holnap nyit, egy órakor.
Persze, egy perc türelmet kérek.
Marie a vállához tartotta a kagylót.
– Taryn, téged keresnek.
– Ki az? – suttogtam.
Marie megvonta a vállát, de nem kérdezte meg a telefonálót.
– Nemtom.
– Halló – szóltam bele a telefonba.
– Szia, Taryn. Ryan vagyok. Hogy vagy?
– Jól! És te? –Miért hív fel?
– Én is. Azt akartam megkérdezni, nyitva vagytok-e. Callel azon
gondolkoztunk, mihez kezdjünk magunkkal, és nekem eszembe jutott, hogy
biliárdozhatnánk egyet – fecsegett Ryan.
– Hát, igazság szerint hétfőn zárva szoktunk lenni – feleltem sajnálkozva.
– Ó, és akkor mit csinálsz most? – kérdezte.
– A barátaimmal vagyok. Hétfőnként mindig pókerezünk.
– Tényleg pókereztek? – Úgy tűnt, nem hisz nekem.
– Igen! – nevettem idegesen. – Minden hétfőn játszunk.
– Jól hangzik.
A háttérben egy férfihangot hallottam, amint azt kérdezi, miről van szó.
– Pókereznek – felelte Ryan.
– Aztarohadt! – kiáltott erre a másik lelkesen.
– Khm, akkor ugye most kell megkérdeznem, hogy nem akartok-e
beszállni? – nevettem.
– Nem is tudom. Sokan vagytok? – kérdezte Ryan aggódva.
– Nem, csak négy barátom van itt, más senki.
– Csak négyen? Nem bánod, ha átmegyünk? – kérdezte reménykedve. –
Imádunk pókerezni; ki kell jutnunk a szállodából.
– Nem, gyertek csak. Csak az őrült rajongóitokat ne hozzátok magatokkal.
Ja igen, pénzben játszunk.
Ryan a fülembe nevetett. – Akkor mindenképpen be kell csempésznetek
minket. Jöhetnénk a hátsó utcán keresztül.
– Hm, úgy hangzik, mintha már végiggondoltad volna az egészet – szóltam
vádlón.
– Lehetséges – vágott vissza. – Félóra múlva ott vagyunk.
– Ki volt ez? – kérdezte Marie, az arcomat fürkészve.
Visszaültem a nagy asztalhoz, és végighúztam az ujjam a söröspoharam
szélén.
– Hát... – vettem egy nagy levegőt – Ryan volt.
– Hogy mi? RyanChristensen? – Marie majdnem leesett a székről.
– Aha.
Alig bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.
– És? – nézett rám türelmetlenül Marie.
– Ő és valami Cal nevű barátja beugranak hozzánk ma este. Tammy az
asztalnak dőlt, és majdnem kidöntötte az italát.
– Cal? Cal Reynolds? A színész Cal Reynolds, aki Charles bátyját,
Randolphot játszotta a Tengerpartban?
– Ki az a Charles? – kérdeztem.
– Hát Charles! Te nem tudod, ki az a Charles? – visította Tammy.
Hátrébb csúsztam a székemen, és megráztam a fejem. Egy pillanatra
megrémültem tőle.
– Charles szerepét játssza Ryan Christensen a Tengerpartban.
Az arckifejezése láttán kicsit butának éreztem magam, mintha az általános
műveltség egy jelentős darabjáról maradtam volna le.
– Jól van, ha te mondod. Ryan Calt mondott, úgyhogy ha ez ugyanaz a Cal,
akkor igen – feleltem.
– Hát ez nem lehet igaz! – üvöltötte Tammy. – Tényleg ők jönnek? Ide?
– Nyugi, Tammy. Szombat este is itt voltak. Vagyis Ryan igen, Cal nem
hiszem. Na mindegy, ide figyelj, nem kell túllihegni, érted? Olyanok, mint
bárki más.
Megpróbáltam lerángatni Tammyt a felhők közül. – Mindenkinek meg kell
őriznie a nyugalmát. Ezenkívül nem szeretném, ha bármelyikőtök is
elpletykálná, hogy itt voltak. Meg kell ígérnetek. Ígérjétek meg! – ráztam
meg feléjük az ujjamat. – Csak szeretnének pókerezni velünk egyet,
úgyhogy mindenki higgadjon le.
Marie-nek vérben forogtak a szemei. Tudta, hogy valamit elhallgatok előle.
– Oké, most már ki vele, Taryn! Mi a bánat folyik itt? Ryan Christensen
véletlenül felbukkan nálunk szombat este, most pedig, mintha az a világ
legtermészetesebb dolga lenne, beugrik hozzánk pókerezni?
– Pár napja találkoztam vele – vallottam be kelletlen sóhajjal. – A fiú, aki
péntek este bejött, Ryantől hozott üzenetet. Azért küldte, hogy elkérje a
mobilszámomat.
– Kezdem érteni – felelte Pete.
– Micsoda? – Azt hittem, Marie feje menten leugrik a nyakáról. – Elkérte a
számodat?
– Igen, na és? – kérdeztem védekezőn. – De nem adtam meg neki.
Gondolom, ezért jelent meg szombaton.
Marie vadul rázta a fejét. – Maga acsodálatos Ryan Christensen elkérte a
mobilszámodat, és tenem adtad meg neki? Jól hallottam?
Válaszképpen csak felnéztem, és megvontam a vállam.
– Megbolondultál? – sikoltotta Marie és beletépett a saját hajába
– Megvolt rá az okom.
– Mégis micsoda? Milyen okod lehetett rá? A világ egyik legvonzóbb pasija
elkéri a számodat te meg itt okoskodsz? Csak nehogy Thomas legyen a
dologban, mert akkor magam rúglak seggbe.
– Nem, Thomasról szó sincs. De Ryan híres ember, az isten szerelmére.
Csak pár hétig lesz a városban. Szerinted mit kellene tennem? Vessem
magam az ágyába, csak azért, mert híres?
– Én megtenném – felelte Marie, aztán látva Gary pillantását, gyorsan
visszakozott. – Úgy értem, a te helyedben megtenném.
– Azt hittem, jobban ismersz ennél. Éppen te! – Fájt, hogy így gondolkodik
rólam. – Nézd, Ryan kedves ember, és ha meg akar ismerkedni velem, amíg
a városban van, azzal nincs semmi bajom. De nem hagyom, hogybárki is
újra összetörje a szívem. Abban a hitben pedig végképp nem fogom ringatni
magam, hogy hosszú távú kapcsolatot akar.
Belém martak a saját szavaim. Felálltam az asztaltól, és kiszaladtam a
mosdóba. Nem akartam folytatni a beszélgetést. Szexhez elég, szerelemhez
kevés, villant keresztül az agyamon, akár egy villódzó fényreklám.
Marie és Tammy utánam jöttek a mosdóba. Marie ahogy belépett, gyorsan
magához ölelt.
– Ne haragudj – súgta a fülembe. – Nem akartalak felzaklatni.
– Semmi baj. Magamat zaklatom fel. – A válla fölött a csempéket
bámultam amíg a karjai között tartott. – Ryan annyira, de annyira kedves.
Vicces, és rendes, és... pont olyan, akibe bele tudnék szeretni. De nem lehet.
Nem hagyhatom, hogy elragadjanak az érzelmek. Ő egy sztár. Sorban
állnak érte a lányok.
El kellett fordulnom. Már megint olyan férfi érdekel, aki elérhetetlen
számomra.
– Ó, Taryn – szólt Tammy, és a hátamat dörzsölgette –, de hiszen
nyilvánvaló, hogy tetszel neki! Mit gondolsz, különben miért jönne ide? Ne
legyél olyan szigorú magadhoz. Te egy gyönyörű, fantasztikus nő vagy. És
nem tudhatod, mit hoz a jövő.
– Tudom, miért jön ide – motyogtam, tudván, hogy neki is vannak
szükségletei. – Ha barátkozni akar, hát jó, és ha pókerezni akar velünk, az is
jó. De kérlek, kérlek, ne csináljatok ügyet ebből, és kérlek, ne akarjatok rám
erőltetni semmit. Ti ketten vagytok a legjobb barátaim, és ha szerettek
engem, és törődtök velem, akkor megértitek, hogy nem akarom, hogy
megint kihasználjanak és összetörjenek. Egyéjszakás viszony pedig nem
érdekel.
– Jól van. Megértjük – felelte Marie, és elengedett. – A csodás Ryan
Christensen, hűha!
Látszott, hogy teljesen el van képedve.
–Egészen biztos vagy benne, hogy nem akarod megszerezni egyetlen
éjszakára, aztán elmondani nekünk mindent, és esetleg még fotókat is
csinálni?
Elvigyorodtam. – Nem, tuti nem.
– Oké, egy kérdést megért – ugratott.
Húsz perccel később a söröző hátsó bejáratánál vártam Ryanre és Calre.
Egy hétköznapi terepjáróval érkeztek. Amint a kocsi megállt, a két férfi
kipattant az ülésről, és beugrott a nyitott ajtón.
– Szevasz – köszönt Ryan szokásos cinkos mosolyával. – Taryn, bemutatom
Calt.
– Szia, Cal, örülök, hogy megismerhetlek – szóltam udvariasan, és felé
nyújtottam a kezem. Calt soha nem láttam eddig, így eszembe sem jutott,
hogy sztárként tekintsek rá. Olyan volt a szememben, mint bárki más.
– Szia, Taryn. Én is nagyon örülök a találkozásnak.
Cal szélesen rám mosolygott, aztán gyors pillantást vetett Ryanre, és
felvonta a szemöldökét. Észrevettem a pasiknál szokásos elismerő
biccentést.
– Ryan már mesélt róla, milyen jó ez a hely.
– Köszönöm – feleltem. – Gyertek beljebb, kint játszunk a pubban.
Ryan és Cal követett engem a konyhaajtón át. Cal cinkosan oldalba bökte
Ryant. Gyanítom, hogy átmentem a haver-vizsgán.
Mindenki bemutatkozott egymásnak, a barátaim visszafogták az
érzelmeiket, de azért látszott rajtuk, hogy meg vannak illetődve. Töltöttem
egy-egy sört Ryannek és Calnek, és odatáncoltam a nagy, kerek asztalhoz,
ahol játszani szoktunk.
– Imádom ezt a dalt.
Pete elkapta a kezemet, és táncolni kezdett velem. Pár percig lötyögtünk a
zenére, aztán egy jól irányzott forgatással a szokott helyemhez vezetett.
– De hülyék vagytok – vihogott Tammy.
Ryan leült mellém, könyökével oldalba bökött, aztán rám mosolygott.
– Ismered a Texas Holdem szabályait? Pénzben játszunk – súgtam oda neki.
Ryan bólintott, a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy köteg gyűrött papírpénzt.
Rávigyorogtam. Laza rendetlensége valamiért szórakoztatott.
– Nos, mivel ma este durván gazdaggá tettél, Taryn, kérek kétszázért
zsetont. – Pete cinkos mosollyal átcsúsztatta a pénzt az asztalon. – Úgy
érzem, ma szerencsém lesz – dörzsölte össze élénken a kezét.
Miközben leszámoltam Pete zsetonjait, Ryan megpróbált rendet tenni az
összevissza keveredett papírpénzei között. Majdnem ezer dollár lehetett
nála; megláttam néhány százdollárost, miközben sorba rakta őket. Még jó,
hogy az őrült rajongók nem fértek hozzá a zsebeihez.
Pete együtt énekelt a zenével; nevetnem kellett, ahogy előre-hatra mozgatta
a fejét.
– Te Pete – szólt át Gary az asztal fölött. – Ki énekli ezt a számot?
– Michael Bublé – felelt büszkén Pete, aki örült, hogy tudja a választ.
– Hmm, akkor nem hagynád esetleg, hogy inkább ő énekeljen? Mit szólsz?
– Várj csak... most jönnek a fúvósok.
Amint rázendítettek a trombiták, Pete minden taktusra feltartotta Gary felé
két középső ujját.
Láttam, hogy Tammy és Marie fészkelődik a székén. Egyikük sem tudta
levenni a szemét Calről és Ryanről; látszott, hogy alig bírják megállni, hogy
ne kérdezgessék őket. Tammy már szóra is nyitotta a száját, és kérdőn rám
pillantott. Reméltem, hogy az arcomról leolvasható ellenkezés elég lesz
ahhoz, hogy meggondolja magát. Kérlek, kérlek, ne kérdezz tőlük semmit!
Tammy feltartotta az ujját.
– Csak egyet... – formázta ajkával hang nélkül. – Egyetlen icipici kérdést...
Nagyot sóhajtottam, és a magasba emeltem a tekintetemet.
Ryan aggódva rám nézett.
– Mi baj van?
– A barátnőim égnek a vágytól, hogy feltegyenek nektek néhány kérdést...
gondolom, a filmetekről, de én csak azt szeretném, ha békén hagynának
titeket – feleltem derűsen, de azért próbáltam velük érzékeltetni a
bosszúságomat
– Kérdezhetek egyetlen dolgot a Tenger... – kezdte Tammy.
– Tudtam! Tudtam, hogy nem tudja megállni – nevetett Pete. – Mit tud ez a
nyavalyás film, amitől így bezsongtok, ti nők?
– Ezen már magam is gondolkodtam – vallotta be Ryan. Rám nézett, és
elmosolyodott.
–Rám ne nézzél. Fogalmam sincs – védekeztem.
– Ja, te azt se tudtad, ki az a Charles – mutatott rám Tammy hahotázva.
Ryan továbbra is széles mosollyal nézett a szemembe.
– Még mindig nem tudom, ki az a Charles – vallottam be.
– Én elárulom nektek, mi a titok: minden nő szereti a veszedelmes
rosszfiúkat, és a film róluk szól – jelentette ki Tammy.
– Hát ja, van abban valami szexi, ha egy fickó meg akar ölni téged –
mormolta Ryan. A hangjából ítélve nem először mondta ki ezeket a
szavakat.
– Te Marie, hozz egy sört, vagy megöllek – mormolta Gary. Marie jól
belebokszolt a karjába.
– Na mi van? Csak megpróbáltam szexi lenni – érvelt Gary, és feljebb tolta
a szemüveget az orrán.
– Mit szeretnél kérdezni, Tammy? – kérdezte Ryan, még mindig Gary
beszólásán nevetve.
– Kíváncsi vagyok, hogy a könyv második részéből az a jelenet, amikor
Charles megtalálja a vérző Gwent a barlangban, benne lesz-e a filmben.
Marie a szék legszélére húzódott. Szemmel láthatóan őt is érdekelte a
válasz.
– Igen. Ez elég fontos jelenet. Már fel is vettük – felelte Ryan.
Marie és Tammy majd felrobbantak az izgalomtól. Pete megrázta a fejét; az
egész beszélgetést abszurdnak találta.
– Jaj, Pete, te ezt nem értheted. Amikor Charles rátalál Gwenre, a lány már
majdnem elvérzett a lövéstől. Charlesnak meg kéne ölni őt, ehelyett leveszi
az ingét, és beköti vele Gwen sebét. Aztán a lány ránéz, és könyörögni kezd
neki, hogy ölje meg, hogy megszabadítsa a fájdalomtól, de ő azt mondja,
hogy túlságosan szereti ahhoz, hogy hagyja meghalni...
Tammy olyan feldúlt volt, hogy már-már sírva fakadt.
– És? – kérdezte Pete. – Végül meghal?
– Már hogy halna meg! Ő – mutatott Ryanre Tammy – megmenti.
Ryanre sandítottam; előredőlve ült a székén, fejét lehajtotta. Úgy tűnt, kissé
kellemetlen neki ez a beszélgetés.
Hozzá hajoltam, a széke támlájára tettem a karom, és legrosszabb brit
akcentusommal a fülébe súgtam:
–Az ingedtől persze sikerült megszabadulnod!
Ryan rám nézett, és felnevetett. – Ez egy szikla! Nincsenek sebezhető
pontjai. – Még szélesebben elvigyorodott, és közelebb hajolt hozzám, karját
az enyémhez érintve.
A többieknek fel sem tűnt, hogy filmbeli idézeteket sorolunk. Olyan volt,
mintha lenne egy titkos nyelvünk.
– És amikor... – kezdte megint Tammy, de egy kézmozdulattal leintettem.
– Tammy, légy szíves – kértem, miközben Ryan és én még mindig szorosan
egymáshoz hajoltunk -, ne piszkáld.
Ryan végigsimított ujjával az állam alatt, láthatóan örült neki, hogy
megvédtem. Úgy éreztem, a bőröm lángra lobban az érintése nyomán.
– Mikor végeztek itt, fiúk? – szólt közbe gyorsan Pete.
– Hat hétig leszünk még itt, aztán hálaadás környékén lesz egy szünet –
felelte Ryan, és közben játékosan megbökte lábával az én lábamat.
Elmosolyodtam.
– Cal, jól tudom, hogy feleségül vetted KellyAnn Gaelt? – kérdezte Tammy.
– Igen. Épp most volt a hatodik házassági évfordulónk – bólintott büszkén
Cal.
– A feleséged is itt van veled Rhode Islanden? – folytatta Tammy.
– Még nincs, de szombaton repül ide a lányunkkal, Camivel. Most találtam
egy házat a közelben, amit kibérelhetünk.
– A Csak szomszédokban sokszor láttam a feleségedet. Imádtam azt a
sorozatot. Mekkora a kislányotok? – kérdezősködött tovább Tammy.
– Négy lesz nemsokára és rossz, mint a tűz – felelte Cal. – Már nagyon
hiányoznak.
– Biztosan nehéz, amikor el kell szakadni a családodtól. De az jó, hogy a
feleséged el tud jönni – mondta Tammy.
– Hát igen, nehéz, de figyelünk rá, hogy a köztünk levő idő és a tér ne
válasszon szét minket – szólt Cal, miközben Ryanre és rám nézett.
Ryan az asztal takarásában kinyújtotta a lábát, és hozzáérintette a lábfejét az
enyémhez.
Bármennyire is el akartam húzni a lábam, nem tudtam megtenni. Miért volt
olyan baromi jó illata? Vettem egy nagy levegőt, hogy kitisztuljon a köd az
agyamból, kihúztam magam, és arrébb tettem a lábamat.
Majdnem két órán át pókereztünk, nevetgéltünk, iszogattunk, és húztuk
egymás agyát. Ryan és Cal olyanok voltak, mint két jó haver, akik
beugrottak hozzánk egy kicsit.
– Utolsó kör, aztán azt hiszem, szünetet kell tartanunk – jelentette be Pete
osztás közben.
Én is belerúgtam egyet Ryan lábába. Olyan sokszor rúgott meg az asztal
alatt, amikor nem figyeltem oda, hogy már tartoztam neki ezzel.
Gary a lapjaira nézett, és azonnal eldobta őket. – Oszthattál volna
használhatóbb lapokat is ezek helyett a szarok helyett – zsörtölődött Pete-
tel, és megvakarta a bajszát.
Ránéztem a lapjaimra. Pete egy tízest és egy ászt osztott nekem, mindkettő
kör. – Emelek négy dollárt – szóltam, és bedobtam a zsetonokat.
Két magas lap azonos színből... kezdetnek nem rossz.
Ryan a lapjaira sandított. – Tartom – mormolta. Lábát megint az enyémhez
érintette.
– Tartom – szólt Cal is, és betette a zsetonjait.
Pete szokása szerint hosszan nézegette a lapjait. Várakozás közben
hátradőltem a székemen, és lábfejem felső részével megpöccintettem Ryan
lábszárának hátulját, aminek következtében a lába előrelendült, és talpa
nagyol csattant a padlón. Ryan mord pillantást vetett rám a szeme sarkából.
De a baljós tekintet egy másodperc múlva már perzselő mosolynak adta át a
helyét.
Végül Pete leszámolt négyszáz dollárnyi zsetont, és az asztal közepén
emelkedő kupacra dobta.
– Dobok – szólt Tammy, és bedobta a lapjait.
– Én is – morgott Marie. – Megtartom a zsetonjaimat.
Pete kiosztotta a flopot – szintén tízes és két ász.
Gyönyörű full volt a kezemben – három ász, két tízes. Feltűnt, hogy Pete a
homlokát ráncolja, és kissé hátradől a széken. Pete mindig előredőlt, ha jó
volt a lapjárás. Tudtam, hogy most két vacak lapja van.
– Emelek négyet – szóltam könnyedén, és a zsetonjaimat laza mozdulattal
az asztal közepére dobtam. Nem akartam elárulni, milyen jó lapjaim vannak
Ryan egy keverőpálcikát rágcsált a foga között. Rám nézett, miközben a
másik oldalra tolta a pálcikát. Egy pillanatra eljátszott a zsetonjaival, aztán
megdörzsölte hüvelykujjával a szemöldökét. Húzta az időt.
– Megadom, és emelek négyet – felelte kihívóan.
– Dobok – jelentette be bánatosan Cal.
Bedobta a lapjait, és hátradőlt a székén.
– Á, én is dobok – morogta Pete.
Magamban kuncogtam... Már tudtam, mi következik.
Újra én voltam soron. Megszámoltam a zsetonjaimat; hatvan dollárom
maradt, és volt egy erős fullom. Eszembe jutott, ahogy Ryan megdörzsölte a
szemöldökét – vajon ideges volt, vagy csak blöffölt?
– All in – toltam be az összes zsetont az asztal közepére.
Ryan fürkészve szemmel nézett rám, arca elkomolyodott. Összeszorított
szája megrezzent a pálcika körül, ami ide-oda ugrált a szájában.
– Mennyi volt? – kérdezte, fejével a zsetonjaim felé intve.
– Hatvan – feleltem.
Elvett hatvanöt dollárt a zsetonjai közül, és középre dobta őket. Még mindig
maradt zsetonja.
– Lássuk, mid van, szivi – vigyorgott, és felvonta a szemöldökét.
Felfordítottam a tízesemet és az ászomat. Ryannek két tízese volt.
Mindkettőnknek full house-a volt, de az én lapom magasabb pontot ért.
Egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Még nem volt vége.
Pete kiosztotta a turn kártyát. Egy haszontalan pikk kilences volt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Még mindig nyerésre álltam.
Az utolsó lap, a river kártya egy káró négyes volt.
– Ez az! – szóltam halkan.
Ryan felnevetett; tudta, hogy veszített. Hátradőlt, és a világ
legtermészetesebb módján megveregette és megdörzsölte a hátamat,
miközben én magam elé húztam a nagy halom zsetont. Az érintése olyan
volt, mintha áram futott volna át a testemen.
Amikor felálltunk az asztaltól, Ryan megfogta a két vállamat. A szorítása
nagyon jólesett sajgó izmaimnak. Régóta nem engedtem egyetlen férfit sem
olyan közel magamhoz, hogy így érhessen hozzám. Úgy éreztem, elolvadok
ujjai között.
– Jól játszottál – súgta a fülembe.
Az ajkai közül kiáramló hő a bőrömet cirógatta. Mellkasa a hátamhoz
simult. Ezernyi apró villanás cikázott keresztül a testemen.
– Minden elismerésem. Majd szólj, hogy vigyelek el egyszer kaszinóba –
tréfálkozott Ryan.
Cal és Gary a biliárdasztalhoz sétáltak, és mindenki követte őket.
Szükségünk volt egy kis szünetre, és ki kellett nyújtóztatnunk az ülésben
elgémberedett tagjainkat is.
Gyorsan a pult mögé léptem, fogtam egy fém keverőpoharat, és
megpörgettem a tenyeremen. Nagyon régen nem voltam ilyen jó
hangulatban.
Éppen nekiláttam, hogy kitöltsem a vodkát, amikor Ryan utánam jött a
bárpulthoz.
– Mit csinálsz?
– Mind Erasert – mosolyogtam. – A szünetben mindig bedobunk valamit.
– Jól hangzik. Kettőt kérek – kacsintott rám.
Ryannel az oldalamon átvittem a pohárkákat a biliárdszobába.
– Ne merészelj elgáncsolni! – szóltam rá tettetett haraggal, miután oldalba
bökött.
Amikor lépésre emelte a lábát, belerúgtam a talpába. Felnevetett.
– Nagyon szép ez a biliárdasztal, Taryn – jegyezte meg Cal. – Mit gondolsz,
elhozhatnánk néhány embert a forgatásról valamelyik este? Szerintem
mindenkinek jót tenne egy olyan pihentető, szórakoztató este, mint ez a mai
– pillantott Ryanre. Ryan bólintott.
– Miért ne? – Marie-re néztem. – Tarthatunk egy zártkörű bulit valamikor.
– Megtérítenénk a kiesett bevételt, ha megtennétek ezt a kedvünkért – szólt
Cal.
– Csak szóljatok, melyik nap lenne jó, és megoldjuk – feleltem.
Cal és Gary lejátszottak egy biliárdjátszmát, majd Pete és Ryan játszott Cal
és Gary ellen. Pete és Ryan a földbe döngölték ellenfeleiket. Mindenki
remekül szórakozott.
– Na, most már folytatjuk végre a pókert? – kérdezte Ryan, miközben
visszatette a fali tartóra a dákót. – Szeretnék visszanyerni valamennyit a
pénzemből – ugratott, és ujjával megbökte a hasamat.
Szédítő volt a tekintete, ahogy rám nézett.
– Hát akkor sok szerencsét – vágtam vissza, és megrángattam a szájából
kiálló pálcikát.
Ryan ráharapott a pálcikára, és tréfásan rám mordult.
Mindannyian visszatértünk a kártyaasztalhoz a következő körre. Mindenki a
lapjaira összpontosított; síri csend volt. Ryan és én már néhányszor
meglöktük és megrúgtuk a másikat az asztal alatt, és mindketten cinkosan
mosolyogtunk.
Pete törte meg a csendet. – Tudjátok, mire fáj most leginkább a fogam? –
kérdezte, miközben a zsetonjait rendezgette.
– Pinára? – kérdezett vissza csípőből Gary.
– Gary! – förmedt rá Marie, és nagyot csapott a karjára.
Ryan éppen belekortyolt a sörébe; most majdnem magára köpte az egészet a
nevetéstől.
– Miért? – hajolt el Gary Marie-től. – Én csak válaszoltam a kérdésre.
Tényleg, az most igazán jólesne, nem igaz, fiúk?
– Most szépen hazaviszed a férjedet – mutattam nevetve Marie-re.
– Jóllehet egyet kell értenem Garyvel, igazság szerint most arra a szaftos
bélszínre gondoltam, amit Taryn pár héttel ezelőtt grillezett nekünk. De
finom is volt! – nyalta meg Pete a szája szélét.
– Látjátok? Pete-nek most is csak a szaftos husikon jár az esze – cukkolta
Gary.
– Nem, neked jár azon az eszed – morgott Marie. A könyökét Gary oldalába
bökte.
Én csak mosolyogtam, és zavartan nevettem. A barátaim tiszta idióták.
– Ryan, te szereted a pi... a bélszínt? – kérdezte Pete.
– Aha – bólintott Ryan, és szégyenlősen elmosolyodott.
– Te majdnem megkérdezted tőle, hogy... – nevetett fulladozva Gary, és
Pete-re mutatott.
Be se tudta fejezni a mondatot. Az arca a vörös egyre sötétebb árnyalatait
öltötte, miközben nagyokat köhögve próbálta visszanyerni a lélegzetét.
Ryan zavartan lesütötte a szemét, de azért csak vigyorgott, amikor felnézett
rám.
Pete oda se figyelt Garyre. – Meg kell mondanom, hogy ez a lány rohadtul
ért a grillezéshez – jelentette ki büszkén, felém mutatva.
– Az biztos, hogy annál jobb steaket még nem ettem – erősítette meg
Tammy.
– Mit is mondhatnék? – vontam vállat. – Legalább néha hasznát veszem az
egyetemi tanulmányaimnak.
– Hol tanultál? – kérdezte udvariasan Ryan.
– A Brown Universityn, Providence-ben. Közgazdaság-tudományi kar,
vesepecsenye szakirány – soroltam.
– Na szóval, sütsz nekünk megint olyan húst, vagy nem? – igyekezett a
tárgyra térni Pete.
– Pete, tudod jól, hogy szívesen grillezek nektek akár mindennap.
Mindig is imádtam a barátaimnak főzni.
– Na és hol készíted el azt a csodás pecsenyét? – kérdezte Ryan.
– A tetőn – nevettem.
– Most viccelsz – nézett rám zavartan Ryan.
– De tényleg, a tetőn – ismételtem kuncogva. – Az épület lapos tetős. Fent
van egy kis kertem. Király bulikat tartunk ott nyáron, ugye?
A barátaim bólogattak.
– A tetőről látszik az óceán is – folytattam.
– Grillparti? Hm, de megennék egy szelet steaket! – mondta Cal.
– Na jó, hadd kérdezzem meg, hány embert akartok elhívni a zártkörű
partira? – fordultam Calhez.
– Kábé tíz-tizenkettőt.
– És nem bánnátok, ha ez a négy barátom is jelen lenne?
– Dehogyis, szeretettel látjuk őket, mindenképpen – szögezte le Cal.
– Csak szólj, melyik este lenne jó, és már készítem is elő a húsokat. Mit
szólsz? Mindenki nyugodt lesz és vidám, na és persze jóllakott.
Ryan a lábam alá csúsztatta a lábfejét. Így egymáshoz ért a lábunk, és
nagyon intenzíven éreztem a jelenlétét.
– Egyeztetünk mindenkivel, és visszaszólunk. Jó lesz így? – kérdezte Cal.
– Persze. Annyi van még, hogy péntekre és szombatra már elő van jegyezve
a program, de akármelyik hétköznap vagy a vasárnap is jó, ha megfelel
nektek. Csak szóljatok időben, hogy megvehessem a húst.
Játszottunk még egy órát, amikor Marie elkezdett ásítozni.
– Kész vagytok? Késő van már.
Megfogta Gary karját, és megpróbálta felhúzni őt a székről.
– Jahajj, túl sokáig ültem... fáj a derekam – nyögött Gary. – Marie, ma éjjel
te leszel felül – vigyorgott.
Ryan és én nem bírtuk abbahagyni a nevetést.
Lassan mindenki kezet rázott egymással, és sorra elhangoztak a szokásos
„örülök, hogy találkoztunk, máskor is nagyon szívesen” mondatok. Cal
elővette a mobilját, és felhívta a sofőrjüket. Elszomorodtam, hogy vége az
estének; Ryan társaságában csak úgy repült az idő.
Kikísértem a barátaimat, és bezártam utánuk az ajtót. Ryan és Cal elindult a
hátsó bejárathoz. Cal bement a mosdóba, így egyedül maradtam Ryannel.
Elkezdtem takarítani.
– Nagyon jól éreztem magam ma este – mosolygott Ryan, és a pultra tett
néhány üres poharat. – Jó fejek a barátaid.
– Köszi – mosolyogtam vissza rá. – Mindenesetre bocs a kérdések miatt.
Ryan vállat vont.
– Semmi gond.
– Örülök, hogy mindenki jól szórakozott – szóltam, bár igazából arra
gondoltam: örülök, hogyő jól szórakozott.
– Hívlak, ha kisakkozzuk, melyik este lenne jó a bulihoz, oké? Ööö, és
milyen számot hívjak?
Egy pillanatra megálltam, és magamban elmosolyodtam.
– Milyen számot szeretnél hívni? – kérdeztem, nagyon is jól tudva, hova
akar kilyukadni. De azt akartam, hogy ő mondja ki.
– Azt a számot szeretném, amit egyszer már elkértem, de nem vagyok
biztos benne, hogy meg fogom kapni.
Ryan rám mosolygott, kivett a tartóból egy tiszta Mitchell’s Pub feliratú
szalvétát, és megfordította.
Nagy levegőt vettem, és felemeltem a pénztárgép mellől a tollat. Magam
sem tudtam, helyesen cselekszem-e, miközben felírtam a mobilszámomat.
A barátaimon kívül senkinek sem adtam még meg. Ezzel a cselekedettel
hivatalossá tettem a mi kettőnk barátságát is.
Ryan szélesen mosolygott. – Köszönöm. – Gyorsan felkapta a szalvétát, és
a zsebébe csúsztatta.
Kikísértem mindkettőjüket a hátsó ajtóhoz, ahol Cal is köszönetet mondott
a csodálatos estéért. Ügyetlenül megölelt, azután felvette a kabátját. A
kocsijuk már a sikátorban várakozott; Cal megveregette Ryan karját, és
kilépett az ajtón.
Ryan lenézett rám, elmosolyodott, és közelebb lépett. Átkarolta a vállamat,
magához húzott, és kedvesen megölelt.
Régóta elnyomott érzések rohantak meg, amikor összeért a testünk.
Szorosabban átölelt, teljesen hozzám simult. Egy pillanatra átengedtem
magam a melegségének, az illatának, a hátizmai tapintásának, az ölelése
élvezetének.
Ryan gyengéden megsimogatta a fejemet, ujjai a hajamba merültek.
Finoman megcsókolta a homlokomat, ajka néhány másodpercig elidőzött a
bőrömön, mielőtt elengedett.
– Szia, hamarosan újra találkozunk – suttogta halkan, hátralépett pár lépést,
majd kisurrant az ajtón.
 5. FEJEZET

Kapcsolatok
– NA,MEGPRÓBÁLT MEGCSÓKOLNI TEGNAP ESTE? – suttogta a
fülembe Marie.
– Nem – ráztam meg a fejemet, a kérdésen bosszankodva. – Megígérted –
emlékeztettem.
– Jó, tudom. Nem szólok bele. Csak szerettem volna tudni, vagy inkább
reméltem, hogy ez az oka annak, hogy végre mosolyogsz.
Szóval, nem próbált megcsókolni?
Felbontottam egy újabb láda sört. – Nem. Nem csókolt meg... a számon –
fejeztem be halkan, remélve, hogy a végét már nem hallotta meg.
Marie ugrálni kezdett. – Naaa! Meghalok a kíváncsiságtól!
– Csak megölelt, jó? – mormoltam. – És hát, homlokon csókolt. –
Egy vállvonással lezártam a témát, és tovább pakoltam az üvegeket a
hűtőbe. – Ne felejtsd el, hogy senkinek egy szót sem szólhatsz arról, hogy
itt voltak. Nem akarom, hogy a sörözőm és a barátaim bekerüljenek a
médiacirkuszba. Érthető? Egyetlen szót sem! Marie a szájára szorította a
kezét, aztán cinkos mosolyt villantott rám.
– Csak figyelmeztetésképpen mondom: úgy nézem, simán be tudnálak
egészben dugni ebbe a hűtőbe. Senki sem találna meg! Marie válaszra sem
méltatott. Bekapcsolta a tévét, hogy le ne késse a hét órakor kezdődő
bulvárhíradót. Állítása szerint csak arra volt kíváncsi, hogy szerepel-e a
söröző a sztárpletyka televíziós megfelelőjében, de engem nem csapott be.
Felkaptam a fejem, amikor meghallottam az ő nevét.
– Ryan Christensen ma délután érkezett meg a Los Angeles-i repülőtérre...
– jelentette egy pasas a tévében.
A kamera Ryant mutatta, amint éppen keresztül siet a repülőtéren.
Megkönnyebbülten láttam, hogy több biztonsági őr is körülveszi; a fotósok
és az autogramért tolakodó emberek most is könyörtelenül a nyomában
voltak. Vajon ezek a piócák mást sem csinálnak egész nap, csak a reptér
körül leselkednek, hírességekre várva?
– Mit keres Los Angelesben? – kérdezte Marie. Láthatóan ugyanúgy
meglepte a hír, mint engem.
– Csss, hadd hallgassam – suttogtam.
Ryan hol mereven nézett maga elé, hol bosszús arcot vágott, amikor a
riporter, aki végre utolérte őt, ostoba kérdéseket tett fel neki. Fáradtnak tűnt.
Még sikerült felvenniük, amint lefirkant egy-két aláírást, aztán beugrott egy
autóba, ami már a járdaszegélynél várta. Meglepett, hogy a nyugati parton
van. Tegnap este egy szóval sem említette, hogy másnap repülőre ül – de
végtére is, miért is említette volna?
Rögtön ezután megcsörrent a mobil a zsebemben. SMS-t kaptam.
Megdöbbenésemre valaki egy piros és fehér virágokat ábrázoló gyönyörű
képet küldött nekem. Azonnal elmosolyodtam. Eddig még soha nem
kaptam virtuális virágokat.
Az üzenet így szólt: „Üdvözlet LA-ből”.
A torkomban dobogott a szívem.
Válaszoltam. „Ki az?”
Nem akartam elárulni, hogy tudok a hollétéről.
Már jött is a válasz. „A lovag, aki azt mondja, Ni”.
Hangosan felnevettem az idézet olvastán. „Jó vicc. Miért vagy LAben?”
„Interjú és találka az ügynökömmel és a producerrel, csüt. jövök”
„Jó ott?”, küldtem a választ.
Pár perccel később írt vissza: „Nem nagyon”.
„Sajnálom”, feleltem, és hozzátettem egy szomorú arcú szmájlit.
„Felhívhatlak még ma este?”
„Persze”, pötyögtem be gyorsan.
Majdnem hajnali három volt már, amikor végre ágyba kerültem.
Ryan és barátai szombati látogatásának köszönhetően érezhetően
emelkedett a vendégek száma. Magamban kajánul megállapítottam, hogy az
új tömeg nagyrészt nőkből áll. Az ágyban fekve azon töprengtem, hogy
milyen szánalmasan tud néhány rajongója viselkedni. Az egyik lány ma este
képes volt egy Ryan arcképével díszített pólóban jönni.
Vajon Ryan mit gondol minderről? A legtöbb férfi bizonyára sütkérezne a
felé irányuló figyelemben, és hatalmasra növesztené az egóját, de Ryanről
ezt egyáltalán nem tudtam elképzelni. Ahhoz túlságosan szerény volt. Úgy
gondoltam, az efféle dolgok bizonyára inkább kellemetlenül érintik.
Marie és én aznap is rengeteget dolgoztunk, és még csak kedd volt. Azon
gondolkoztam, hogy megkérdezem Tammyt, van-e kedve hétvégenként
besegíteni, amíg a sztárok a városban vannak. Ha elmennek, minden vissza
fog térni a normális kerékvágásba. De most túl sok a vendég kettőnknek.
Felvegyek még egy embert? Jól jönne egy harmadik pultos.
Ásítottam egyet; szemhéjam egyre nehezedett. Magasabbra húztam a
vállamon a paplant, még jobban összekucorodva az ágyban.
Már éreztem, hogy elringat az álom, amikor összerezzentem: a telefonom
megzörrent az éjjeliszekrényen. A kijelzőre néztem, de csak annyit írt ki:
„Nincs szám”.
– Halló – suttogtam kissé kásás hangon.
– Szia. Bocs, hogy ilyen későn hívlak. Aludtál már? – suttogta Ryan.
– Nem... majdnem. Hogy vagy? – Újabb nagy ásítás szakadt ki belőlem.
– Én is fáradt vagyok. Hosszú volt a nap – szólt borongósan.
– Hány óra van ott? – Az ébresztőórámra néztem, de az agyam képtelen
volt időzónákat számolgatni.
– Mindjárt éjfél – sóhajtotta Ryan.
– Köszönöm a virágokat – suttogtam. – Aranyos volt. Megleptél vele.
Ryan halkan felnevetett. – Akkor jó – felelte.
Ahhoz képest, hogy ő hívott fel engem, elég szűkszavú volt. – Na és mit
csinálsz ott? – Csak homályos elképzeléseim voltak arról, miféle
elintéznivalói lehetnek egy híres filmsztárnak.
– A szállodai szobámban vagyok. Most értem vissza.
A telefonja recsegéséből ítélve épp most pakolta ki a holmiját.
– Hmm. Jó napod volt? – mormoltam, igyekezve fenntartani a beszélgetés
fonalát. Még jobban beburkolóztam a takarómba.
– Ja, nem volt rossz. Azért jó, hogy már vége van.
A hangja másról tanúskodott – nagyon másról. Hallottam, hogy bántja
valami. – Ryan, mi a baj? Jól vagy? – Kipattant a szemem, és felültem;
elfogott az aggodalom. – Valami baj van.
A férfi felsóhajtott. – Honnan tudod?
Úgy tűnt, meglepte, hogy így átlátok rajta. – Csak tudom. Hallom a
hangodon.
– Minden rendben lesz. Az életem néha tiszta káosz. A mai nap is ilyen
volt. – Megremegett a hangja, és szippantott párat. Tudtam,hogy hazudik.
Semmi sincs rendben.
Nagy levegőt vettem, és elképzeltem őt a karjába temetett fejjel, ahogyan az
első nap megláttam a lépcsőfordulóban.
– Akarsz róla beszélni?
Hallgattam, ahogy kifújja a levegőt a telefonba. – Á, nem hiszem, hogy
attól jobb lenne – mormolta.
Annyira hasonlítottunk mi ketten. Most ő volt az, aki csak ült, és sajnálta
magát.
– Hmm. Van egy ötletem. Mi lenne, ha bebújnál a takaród alá, és
elmondanál nekem mindent? – Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak
átmászhatnék a telefonon keresztül, hogy megvigasztaljam őt. Ryan halkan
felnevetett. – Tudod tartani egy percre? Valahova le kell raknom a telefont.
– Hogyne – suttogtam.
Hallottam, ahogy jön-megy. Elképzeltem, ahogy levetkőzik... a hasán
világos szőrszálak kandikálnak ki a gumiszegély fölött. Vajon hogy néz ki
meztelenül?
Ryan sóhajtása szakította félbe a gondolataimat.
– Most már jobb? – kérdeztem.
– Sokkal – felelte, de nem hittem neki.
Nagy levegőt vettem, és hangosan kifújtam. – Nem túl meggyőző. Ryan
halkan nevetett. Már a válasz hiányából is tudtam, hogy nyomasztja valami.
– Bebújtál már a takaró alá? – suttogtam csábosan, azt remélve, hogy ezzel
felvidítom kicsit.
– Igen – kuncogott.
– Hunyd le a szemed... lazulj el. Csak a hangomra figyelj. Vegyél nagy
levegőt... engedd ki... csak lélegezz.
Annyira szerettem volna, ha levehetem róla a terhet. Elborítottak az
érzelmek. – Egy puha takarón fekszel a tengerpart fehér homokján. Mély,
felhőtlen kék az ég...
Szünetet tartottam, hogy elképzelhesse a jelenetet. – A nap melengeti az
arcodat... hallod az óceán moraját, ahogy a hullámok a partot mossák. A
lágy szellő végigsimítja a bőröd, és végigsusog a fák lombján át... érezd,
ahogy a feszültség elillan a testedből... az ujjaidon át... a lábujjaidon át.
Halk „mmm” hagyta el a torkát. – Ez nagyon jó.
– Mmm, mi jó? – leheltem.
– Ez... a béke... te.
– Hmm – sóhajtottam puhán a telefonba. Boldoggá tett, hogy szavaim
segítettek neki ellazulni.
– Szeretnék ott lenni veled – suttogta.
– Én is szeretném, ha itt lennél – suttogtam lágyan.
Miután a szavak elhagyták a számat, már nem szívhattam őket vissza, de
nem számított, nem is akartam visszavonni őket. A szavaim a szívemből
jöttek, nem a fejemből. Az egyik felem nagyon remélte, hogy Ryan
komolyan gondolta, amit mondott.
Csütörtökön Ryan háromszor hívott fel csak azért, hogy beköszönjön, és
hogy megkérdezze, hogy telik a napom. Teljesen le voltam döbbenve, hogy
ilyen sokszor hív.
Ryan már beszélt Callel, és az összejövetel tervezett időpontját a következő
vasárnapra tűztük ki. Meghívták az egész szereplőgárdát, de nem mindenki
tudott eljönni. Így végül nyolc emberre számítottunk.
Amikor Ryan harmadjára telefonált, Los Angelesben éjfél volt, és minden
kötelezettségét letudta. Úgy volt, hogy másnap délben repül Detroitba,
aztán onnan Providence-be, végül csütörtök estére ér vissza a városba.
Magamban nevettem azon, hogy szükségét érezte, hogy pontosan
tájékoztasson az útvonaltervéről. Még csak kérdeznem sem kellett, magától
sorolta az információkat. Olyan aranyos volt.
Általában mindketten bekuckóztuk magunkat az ágyunkba, ő pedig
megosztotta velem a nap eseményeit. Először interjút adott egy talkshow-
ban, aztán késő este találkozott valami producerrel, az ügynökével és a
menedzserével, hogy tárgyaljanak egy készülő filmről, amiben szerepet
kínáltak neki. Bár Ryan nem vallotta be, de az volt a benyomásom, hogy a
karrierjével kapcsolatos döntések nincsenek mindig a kezében, és elvárják
tőle, hogy csak bólogasson arra, amit mondanak. A hírneve és népszerűsége
annyira új volt, hogy bedarálta őt ez az ipar. A filmmogulok addig akarták
ütni a vasat, amíg meleg. Nem kellett bennfentesnek lennem ahhoz, hogy
erre rájöjjek. Ryan volt az ő új játékuk; a filmje dollármilliókat kaszált, és
nem volt nehéz elképzelni, ahogy a mohó Hollywood ráveti magát, akár egy
parázna démon.
Amíg a hangját hallottam, hagytam szabadon rohanni a képzeletemet,
láttam magam előtt, amint mellettem fekszik – olyan közel, hogy
megérinthetem, elcsitíthatom, megvédhetem őt az őrülettől.Hú! Hol jár az
eszem? Le kell állítanom ezeket a gondolatokat.
Majdnem három órán át beszéltünk; odakint már kezdtek ébredezni és
csiripelni a madarak. Lassan megnyíltunk egymásnak, és beszélgetésünk
bensőségesebb lett. Elmesélte, hogy egy kisvárosban nőtt fel Nyugat-
Pennsylvaniában, és a szülei a mai napig ugyanabban a házban élnek.
Elmondta, hogy volt egy Bailey nevű Jack Russell terrierje, aki folyton
gödröket ásott az udvaron. Én meséltem neki az állásajánlatról, amit
Manhattanben kaptam egy nagy brókercégtől, és hogy miután elfogadtam
az ajánlatot, miért kellett mégis visszamondanom, amikor az apám hirtelen
meghalt.
Egy héttel később költöztem volna.
Ryan beszélt nekem a főszereplő színésznőről, akivel együtt kellett
dolgoznia a forgatáson, és elmondta, hogy a lány néha úgy viselkedik, mint
egy elkényeztetett kölyök. Ryan csak „BB”-ként emlegette a nőt, mert a
magazinok előszeretettel nevezték őt a Brit Bombázónak, de igazából
Suzanne Strass volt a neve. Korábban gyerekszínész volt Londonban,
nemrég töltötte be a huszonegyedik évét. Bár jó barátságban voltak, a lány
néha mégis az őrületbe kergette, és Ryant rendkívül bosszantotta, hogy az
összes pletykalap azt a hazugságot terjesztette róluk, hogy romantikus
kapcsolat van közöttük, ő is Ryanen lógott azon az estén, amikor eljött a
pubba. A beszélgetésünk során végig nevettünk, és ugrattuk egymást. Olyan
könnyű volt vele csevegni. De arról, ami igazán bántotta, továbbra is csak
tartózkodóan beszélt. Éreztem, hogy van valami a felszín alatt, de soha nem
ment bele a részletekbe, én pedig nem akartam faggatózni. Hallottam a
hangján, hogy valamit elhallgat előlem. Csütörtökön történt, késő délután,
hogy Marie a tévét kapcsolgatta
a sörözőben. Ryan adott egy rövid interjút az egyik esti bulvárhíradónak, és
ma adták le az anyagot. Furcsa volt őt a televízióban látni. Bár a hangja
ugyanaz volt, a képernyőn látott sztárimázs mintha köszönőviszonyban sem
állt volna azzal a férfival,
akibe a telefonbeszélgetéseink során olyan elszántan próbáltam nem
beleszeretni. Néhány dologban mégis ugyanolyannak láttam: elbűvölő volt
és szégyenlős, és kissé kényelmetlenül érezte magát a rá irányuló
figyelemtől az interjú alatt. Észrevettem az ideges kis rándulásokat és a
megszokott mozdulatokat, amikor valamilyen kellemetlen kérdést tettek fel.
De még akkor is szerény volt és imádnivaló. Aztán összeszorult a szívem,
amikor az interjút lezáró felvételen azt mutatták, ahogy az őrjöngő tömegen
keresztül töri neki az utat hat tagbaszakadt testőr. Egy ponton abban sem
voltam biztos, hogy a saját lábán megy-e egyáltalán, vagy a biztonsági
csapat viszi.
A rajongók a kezüket nyújtottak felé; sokan fényképezőgépet emeltek a
magasba, és vaktában fotóztak, hátha sikerül lekapniuk őt.
Mások a portréját szorongatták abban a reményben, hogy aláírást
szerezhetnek. Néhány nő sírva fakadt, és levegő után kapkodott pusztán
attól, hogy egy pillantást vethetett rá. A testőrök gyakorlatilag belökték az
ott várakozó autóba; a rajongók sikoltoztak, és elállták a kocsi útját.
Mindenhol paparazzo-hordák álltak lesben. Megszorítottam a bárpult szélét,
mert a térdem rogyadozni kezdett. Olyan volt, mint a préda, akit
bekerítettek a farkasok.
Ekkor vált világossá számomra annak a jelenségnek a nagysága, amitől meg
akart óvni engem. Nem attól riadtam meg, hogy milliók imádták
szupersztárként őt. Erősebb volt az az érzés, hogy eléjük akarom vetni
magam, hogy megvédhessem őt.
Egy óra múlva megrezzent a mobilom a zsebemben. Ryan írt SMS-t: „Szia,
megjöttem.”
Gyorsan visszaírtam: „Minden ok?”
„Igen, miért?”
„Semmi, örülök, h. rendben visszaértél.”
Nem tudtam elmondani neki miért aggódtam.
„Éjszakai jeleneteket forgatunk, sokáig fogtartani.”
Elmosolyodtam a szomorú szmájli láttán. „Ne hajtsd agyon magad, jó
munkát.”
„Hívlak mielőbb, ok?”
„Ok.”
Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy már Rhode Islanden van, távol a
kaliforniai őrülettől, bár úgy tűnt, az őrület egy része követi őt, bárhová is
megy.
Ahhoz képest hogy hétköznap volt, nagy volt a forgalom. Már látszott, hogy
a sörözőt elárasztó női rajongótábor magával vonz egy sereg eddig nem
látott férfi vendéget is – mindenki vadászaton volt, de a férfi résztvevők
sokkal jobb esélyekkel indultak. – Basszus, mintha párzási időszak lenne,
komolyan – üvöltöttem oda Marie-nek
A barátnőm felhorkant.
– Látom! Beteges, nem?
– Azt nem tudom, hogy megijedjek vagy örüljek neki? – nevettem vissza rá.
– Én örülök, az biztos!
Marie a zene ritmusára mozgatta a fejét, és betömött még néhány dollárt a
borravalós befőttesüvegünkbe.
– Eredj, válassz párt magadnak! – ugratott.
Nem volt ellenemre, hogy találjak valakit, és a szerelem újra az életem
része legyen, de furcsa módon minden szembejövő fickó ugyanolyan volt.
Béna próbálkozások, olcsó megjegyzések, ijesztően agresszív viselkedés,
vagy csak egyszerűen nem az, amire vágytam.
Addigi életem során még sosem éreztem a késztetést a megállapodásra, sem
arra, hogy megosztozzam valakivel a nagy semmin.
Megint három órára járt, mire ágyba kerültem. A kezem megfájdult a sok
piszkos pohár és üres korsó elmosogatásától, és zavart, hogy nem tudom
úgy az állam alá gyűrni, ahogy elalvás előtt szokásom volt.
Sosem hittem el azt a sok tündérmesét, amiért a legtöbb lány odáig van, de
most egy pillanatra mégis együtt éreztem Hamupipőkével, akinek mindent
fel kellett takarítania a gonoszok és háládatlanok után.
Másnap is többször eszembe jutott Hamupipőke. Hogy lehet az, hogy soha
nem állt a sarkára, és nem vágta gonosz mostohája és mostohatestvérei
arcába, hogy menjenek a pokolba? Máshogy alakult volna az élete, ha a
köténye alá egy baseballütőt rejtett volna, és nem
lett volna szüksége arra, hogy a herceg eljöjjön érte, és kiszabadítsa?
Miért nem jön már le ez a ragacs a pultról? Meddig kell még sikálnom?
– Helló, kislány! Hogy vagy ma este? – kérdezte Pete, kezével a bárpulton
dobolva.
Annyira elmerültem a gondolataimban takarítás közben, hogy
összerezzentem a dobolás hangjától. Ránéztem vidáman mosolygó arcára,
és megpróbáltam visszarázódni a valóságba.
– Megvagyok – feleltem, és mosolyt erőltettem az arcomra.
– Jó nagy péntek esti forgalmunk lesz ma – lelkesedett a férfi. Még
szélesebben mosolyogtam, amikor viccesen húzogatni kezdte a
szemöldökét. – Frank és a fiúk épp most parkoltak le. Megyek, megnézem,
kell-e segíteni a kipakolásban.
Az első vendégek már szállingóztak, miközben az aznapi banda felállította
a színpadot. Lassan az agyam is felvette a ritmust, korábbi
elkalandozásaimat felváltotta az italrendelések sokaságával való
zsonglőrködés.
Az este előrehaladtával egyre nőtt a tömeg, a zenészek egyre hangosabban
játszottak, és én repdestem és táncoltam a pult mögött, mint mindig. Tammy
vállalta, hogy beugrik néhány hétvégére, őt kértem meg, hogy vigye ki a
rendeléseket az asztalokhoz. A bárpultnál két férfi ült, akik iránt Marie
szerint érdeklődnöm kellett volna. Folyton feléjük taszigált, de képtelen
voltam elhessegetni a képet, hogy nyakukhoz hatalmas rugók vannak
erősítve, azért bólogatnak folyton felém.
– Mi bajod van? – karolta át a vállamat Marie. – A baseballsapkás olyan
helyes. Na, menj, flörtölj vele.
Kényszeredetten elmosolyodtam, és köhécselni kezdtem.
– Na ne bomolj! – csattant fel Marie. – Bátorság, és tessék végre összekapni
magad – vágott hátba.
Mr. Baseballsapka épp akkor mutatta felém kiürült poharát, amikor
megrezzent a mobil a zsebemben. A szívem a torkomba ugrott.
– Igen? – szóltam bele, de nagyon jól tudtam, kinek a hangja fog válaszolni.
Be kellett fognom a fülem, hogy halljam, amit mond.
– Szia! Hogy vagy? – kérdezte Ryan.
– Én jól, és te?
Őszintén örültem, hogy hallok felőle. Ryan figyelmét egy pillanatra elvonta
egy másik beszélgetés. Hallottam, ahogy egy férfihang beszél a háttérben.
– Szevasz, öcsém, mi újság?
Miért olyan ismerős ez a hang?
– Minden oké – felelte kis nevetéssel Ryan.
– Örülök, hogy látlak. Na, menj csak be – szólt a férfihang.
– Kösz. Majd még találkozunk – köszönt Ryan.
– Szomjas vagyok – válaszolt végül az eredeti kérdésemre. – Egy sört kérek
szépen.
Felnéztem, és ott láttam őt pár méterre tőlem, a pult felé közeledve. Széles,
csábító mosollyal az arcán a zakózsebébe csúsztatta a mobilját.
Ryan egy ötfős férfitársaság középpontjában állt. Calt rögtön felismertem.
A másik három közül is ismerősnek tűnt az egyik – talán már láttam valami
filmben –, de nem tudtam beazonosítani. A maradék két férfi testőr lehetett
– úgy festettek, mint akik bárkiben kárt tudnak tenni.
– Hát, szia! – üdvözölt Ryan azzal a mosollyal, amitől kiszállt a térdemből
az erő.
– Szia!
Hangomban akaratlanul is keveredett a meglepetés és a bosszúság.
Nagyon örültem neki, de most megint küszködhetek a tömeggel és a pubot
ellepő elmebeteg rajongóival. A háta mögé néztem, és igen: máris egy fél
tucat vihogó lány toporgott az ajtóban.
Cal Ryan mellé lépett. Láthatóan kanbuli készült.
– Taryn, bemutatom Shane Richardsot – intett Ryan Shane felé. Shane
magas volt és valószínűtlenül vékony, fején fésületlen barna lobonccal. Úgy
nézett ki, mint akinek inkább egy rockbandában lenne a helye, mint a
filmvásznon. De meg kell hagyni, a mosolya szédítő volt.
– Mit szeretnének inni az urak ma este?
Próbáltam szívélyes maradni, miközben egyre több felajzott nő áradt be a
sörözőbe. Attól a perctől kezdve, hogy megpillantották Ryant és barátait,
képtelenek voltak uralkodni magukon. Amíg a fiúk végigfutottak az
itallapon, a prérifarkasok egyre közelebb merészkedtek. Ryant kerülgették
leginkább, pedig Shane és Cal ugyanolyan jóképű volt. A legbátrabbak
közülük máris megpróbálták behízelegni magukat a színészek kegyeibe.
Csapoltam a színészeknek egy-egy sört, és miközben kénytelen voltam
végignézni a túlbuzgó lányok kacérkodását, bosszúságom egyre nőtt.
Amikor letettem az utolsó poharat is a pultra, Ryan megkérdezte, mennyivel
tartozik. Intettem.
– Semmivel. A vendégeim vagytok – mosolyogtam.
De a mosoly gyorsan lehervadt az arcomról, amikor még több és több
vihogó nőszemélyt láttam bevágódni az ajtómon. Kirontottam a pult mögül:
szent küldetésemnek tekintettem, hogy megállítsam az inváziót.
– Pete, ne engedj be több embert – mordultam rá akaratlanul.
– Oké, oké – felelt kissé védekezően. – Bocs, már most túl sokan vagyunk?
– Nem, de betelt a megszállott rajongóknak fenntartott létszám –
vágtam vissza, és a beugró kifizetésére várakozó lányokra néztem. Ezeknek
nincs jobb dolguk? – dohogtam magamban, és visszatrappoltam a pult
mögé.
Ryanék még mindig a pult előtt álltak, de már minden oldalról körülvették
őket a nők. Rohadt kurvák! – dübörgött az agyamban, miközben
elviharzottam mellettük Ryan követett a szemével, de én nem néztem rá.
Visszaálltam a pult mögé, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy
néhány lányt lecsapok a baseballütőmmel.
Tüntetőleg a lehető legmesszebb álltam meg tőle és a libák falkájától, így
aztán egyenesen szembetaláltam magam Mr. Baseballsapkával. Marie-t
Ryan felé toltam.
Szerencsére nagy volt a forgalom, sietve töltöttem egyik italt a másik után.
Tudatos erőfeszítéssel megálltam, hogy tekintetemmel ne keressem Ryant,
bár nem volt könnyű. Időnként megengedtem magamnak egy gyors
pillantást, de nem hagytam, hogy elidőzzön rajta a tekintetem.
– Haragszol, amiért itt van? – suttogta a fülembe Marie. Megráztam a fejem
két vodka-tonik készítése közben.
– Pedig dühösnek látszol – nevetett rám Marie. – Mi a baj?
– Allergiás vagyok a ribikre – morogtam a fogam közt.
– Á, értem. Nem dühös vagy, hanem féltékeny – helyesbített Marie.
Hangosan fújtattam. – Ezzel versenyezzek? – intettem fejemmel a nők hada
felé. – Á, tökmindegy.
– Te tiszta hülye vagy – vágott vissza Marie egy ital keverése közben.
– Ha nem vetted volna észre, idejött ate söröződbe. Jó, kedves hozzájuk,
de távolról sem flörtöl egyikükkel sem. Ideje sincs észrevenni őket, mert
folyton téged néz.
Marie oldalba bökött, jelezve, hogy a további mondanivalóját csak az én
fülemnek szánja. Vágtam egy grimaszt. – És még valami. Ha féltékeny
leszel, az azt jelenti, hogy jobban szereted őt, mint amennyire hajlandó
vagy elismerni. Ez a felfordulás az élete része – mutatott a lányok sorfala
felé. – Ez vele jár, úgyhogy el kell döntened, hogy el tudod-e fogadni, vagy
nem. – Marie elém állt, és megfogta a csuklómat.– Taryn, te olyan vonzó és
szeretni való lány vagy. Mindenki látja, ő is látja. Te vagy az egyetlen, aki
nem látod.
Hagytad a Thomas-féle férgeknek, hogy lerombolják az önbecsülésedet.
Nyilvánvaló, hogy tetszel Ryannek, hiszen rájuk oda se figyel.
Marie-ről Ryan felé fordítottam a tekintetemet, és láttam, hogy tényleg
engem néz. Ebben a pillanatban Mr. Baseballsapka meglengette a pénzét a
levegőben.
– Ki kell szolgálnom valakit – szabadítottam ki magam Marie szorításából.
– Kér még egyet? – fordultam a férfihoz.
– Szia. Jesse vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte Mr. Baseballsapka.
– Tarynnek – feleltem erőltetett mosollyal.
– Taryn, minden hétvégén itt dolgozol?
– Ööö, igen. –Témánál vagyunk... a szokásos béna duma.
– Tudod, mi a neve a zenekarnak, ami ma este játszik? – kérdezte.
– „Being Frank”-nek nevezik magukat. Tetszik a zenéjük? De rosszindulatú
vagyok. Hiszen csak próbál barátságos lenni.
– Igen, tök jók. De most mondd meg, az a csávó nem pont olyan, mint Art
Garfunkel?
Felnevettem. Mindannyian azért cukkoltuk Frankét, mert tényleg úgy nézett
ki, mint Art Garfunkel.
– Ugye? – tréfálkozott Mr. Baseballsapka, hangosan felnevetve. – A haja
teszi.
Bólintottam. Eszembe villant, ahogy valamelyik este Frank fejfogást
alkalmazott Pete-en ezért a megállapításért.
– Nem mondhatom, hogy nem értek egyet veled. Igen, pont úgy néz ki –
nevettem én is. – Csak arra vigyázz, hogyelőtte ezt soha ne ejtsd ki a
szádon! – Letöröltem a nevetés könnyeit az arcomról, és ekkor észrevettem,
hogy Ryan három szék távolságra ül legújabb
csodálómtól. Mögötte kötelességtudóan álldogált az egyik testőre.
– Taryn, azt szeretném kérdezni, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem
valahova. Szórakozni egyet. Mit gondolsz? – bökte ki végül Mr.
Baseballsapka.
Az ideges arckifejezését valahogy mulattatónak találtam. Apró kuncogás
tört ki belőlem. Szegény ember megkövülten ült; végre sikerült
összeszednie a bátorságát, én meg bunkó vagyok vele. Gyors pillantást
vetettem Ryanre. Ryan feszült testtartásban ült a széken, és láttam, hogy
szorosabban markolja a poharat. Úgy tűnt, visszatartja a lélegzetét.
– Nagyon kedves tőled, Jesse. De sajnos nemet kell mondanom.
Sajnálom.
Valójában a szemem sarkából Ryan reakcióját figyeltem. Ryan nagyon
sóhajtott, és kis félmosoly jelent meg az arcán. Azt hiszem, igazából
mosolyogni akart, de küzdött az érzelmei ellen. Én nem rejtettem el őket –
hagytam, hogy a széles mosoly beragyogja az arcomat.
– Hát, gondoltam, hogy van barátod, de egy próbát megért – vont vállat
Jesse.
Ryan kiitta a sörét, és előretolta az üres poharat a bárpulton.
– Elnézést, kisasszony, kérhetnék még egy sört? – kérdezte cinkos
mosollyal.
Fogtam az üres poharat, és friss sört csapoltam egy tiszta korsóba.
Letettem a korsót, és Ryan felé fordítottam a fülét. A pultra csúsztatott egy
tízdollárost, és rám hunyorított.
A pohár mellett hagytam a pénzt, és arrébb léptem; ki kellett szolgálnom
egy másik vendéget, és nem állt szándékomban elfogadni a pénzét.
Csodálkoztam, hova tűnt Marie, aztán megláttam a színpad mellett, amint
Frankkel beszél.
Ryan és a testőre visszamentek az asztalnál várakozó barátaikhoz,
nyomukban egy csordányi nővel. Nehezen tudtam elfojtani a dühömet.
Amikor a banda befejezte a számot, Frank beszélni kezdett a mikrofonba.
– Hölgyeim és uraim, ma este sorainkban üdvözölhetünk egy nagyon
tehetséges hölgyet, és ha mindannyian bátorítjuk kicsit, talán meg tudjuk
győzni őt, hogy jöjjön a színpadra, és játsszon nekünk. Felnéztem, és a
tömeget fürkésztem az emlegetett személy után kutatva. Csatlakoztam a
többiek tapsához.
– Taryn – szólított meg ekkor Frank –, feljönnél, és játszanál valamit
ezeknek a kedves embereknek?
A kezem megállt a levegőben. Úgy éreztem, mintha összeragasztották volna
a két tenyeremet.
– Jaj, nem – megszédültem, és rémület fogott el. – Nem!
– Na, Taryn! Csak egyetlen dalt – unszolt Frank. – Gyerünk, mindenki,
köszöntsük együtt Tarynt!
– Nem. – Akkora erővel ráztam meg a fejem, hogy beleszédültem.
– Nem megy.
Marie megfogta a karomat, és kivonszolt a pult mögül. – Gyerünk, mutasd
meg nekik, milyen különleges vagy – súgta a fülembe, aztán a színpad felé
lökött.
A szívem úgy dobolt a mellkasomban, hogy úgy éreztem, menten elájulok.
– Majd szólj, hogy ne felejtselek el kirúgni, ha ezzel végeztem – morogtam.
A zongorához léptem, a tömeg ütemes tapsától kísérve. Borzasztó zavarban
voltam. – Mit játsszak? – kérdeztem Frankét.
– Amit csak akarsz – felelte. – Megpróbálunk kísérni. Nagy levegőt vettem,
és beállítottam a zongoraszékemet. Jó rég nem játszottam mások előtt, és
nem most kellett volna pánikrohamot kapnom. Átgondoltam, mik azok a
számok, amiket kívülről tudok.
Végigpillantottam a zsúfolt pubon, és megláttam Ryant, aki felállt, és
engem nézett. Egyszerre eszembe jutott egy bizonyos dal. – Mmm,
köszönöm. – A számhoz igazítottam a mikrofont, és nagyot sóhajtottam,
hogy úrrá legyek az idegességemen. – Ez a dal az egyik örök kedvencem,
remélem, nektek is tetszeni fog. Öö, a címe: „You ve Got a Friend”.
A billentyűkre helyeztem az ujjaimat, nagy levegőt vettem, és játszani
kezdtem.
A zene hullámai szerteáradtak, és én csodálatos módon emlékeztem a
szövegre és a dallamra is. Éreztem, ahogy egyre nő bennem az erő és a
bátorság, miközben ujjaim a billentyűkön táncolnak. Játék közben tudtam,
hogy minden szó, minden hangjegy Ryannek szól, senki másnak Reméltem,
hogy amikor lehunyja a szemét, valóban rám gondol, és ha szüksége van
rám, csak szólítania kell. Túláradó érzelmeimre nem volt magyarázat; úgy
vonzódtam hozzá, mint pille a lánghoz.
Egy pillanatra a tekintetünk összekapcsolódott a terem fölött.
Csakis Ryanre akartam nézni. Megdicsőült mosollyal állt, és nézte, ahogy
játszom. Megkettőzött erővel nyomtam le a billentyűket, és bíztam benne,
hogy felismeri: ez a dal neki szól.
Megdöbbenésemre felállva tapsolt a bár közönsége, amikor befejeztem a
dalt. Forróság öntötte el az arcomat, rettenetes zavarban voltam. Egy
pillanatra a kezembe rejtettem az arcomat. Újra Ryanre néztem: még mindig
állt, és szélesen mosolyogva tapsolt, fejét lassan előre-hátra ingatva.
Udvariasan köszönetet mondtam mindenkinek, és gyorsan lekapcsoltam a
mikrofont. A világ minden kincséért sem fogok még egy dalt előadni. Pete
a bejáratnál állt, és vadul tapsolt. Az biztos, hogy ő éljenzett a
leghangosabban.
– Hölgyeim és uraim, Miss Taryn Mitchell! – kurjantotta Frank a
mikrofonba. Kissé meghajoltam, és gyorsan lementem a színpadról. Nehéz
volt visszajutni a pult mögé a sűrű tömegen keresztül.
Ismeretlen kezek érintettek meg, és veregették meg a hátamat, és az
emberek elém furakodtak hogy gratuláljanak. Nagyon kényelmetlen érzés
volt, és egy pillanatra azon gondolkoztam, vajon ezt érzi-e Ryan
folyamatosan. Pont mellette mentem el, de nem lassítottam, pedig fülig érő
mosollyal nézett rám. Megpróbáltam viszonozni a mosolyt, de ahhoz is
túlságosan izgatott voltam, hogy egyáltalán ránézzek. Kinyújtotta a kezét,
de nem álltam meg. Már-már futva értem el a lépcsőházat; szükségem volt
egy pár percre, hogy megnyugodjak. Négy lépcsőfokot tudtam megtenni,
aztán lerogytam, és a kezembe temettem a fejem. A szívem majd kiugrott a
helyéből, és alig kaptam levegőt.
Kipattant a szemem, amikor hallottam, hogy nyílik a lépcsőház ajtaja. Ryan
besurrant, majd gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
Mosolygott, és halkan nevetett magában, ahogy ott állt, és nézett engem.
– Neked is ilyen? – kérdeztem, és a szívemre szorítottam a kezem, nehogy
kiugorjon a helyéből.
– Hát attól függ – felelte. – A rettenetes zavarra gondolsz, vagy a durva
pánikrohamokra?
Csak bólintottam, és zihálva vettem néhány nagy levegőt.
– Akármelyikre is... igen – bólintott.
– Gyere csak ide – nyújtotta felém a kezét Ryan, és megfogta a kezemet.
Kedvesen átölelt, erős karjával finoman átfogta a vállamat.
– Egyszerűen lélegzetelállító voltál – suttogta megnyugtató hangon.
– Egyáltalán nem kell szégyenkezned.
A fejemet a mellére vonta, és lágyan megcsókolta a hajam; zavarba ejtően
természetes volt az ölelése. Összekulcsoltam a kezem a csípője körül, és
még mélyebbre fúrtam az arcomat a mellkasába. A bőréből áradó finom
illat olyan volt, akár egy afrodiziákum, beleszippantva még erősebben
vágyakoztam utána. Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy a szívem egyre
nyugodtabban ver, miközben kezével csillapítóan simogatta a hátamat.
– Jól van, édes. Csak lélegezz velem – mormolta Ryan.
 6. FEJEZET

Menedék
– VASÁRNAP ÉS HÉTFŐN SZABADNAPOM VAN, és nagyon szeretnék
találkozni veled... már persze ha nincs már programod valamelyik
csodálóddal – ugratott Ryan összetéveszthetetlen szarkazmussal a
hangjában.
Kaján mosollyal néztem rá. Szóval nem csak én vagyok kissé féltékeny.
– Na ne nevettess.
– Én?
– Aha, te. Még te beszélsz csodálókról?
Ryan összevonta a szemöldökét. – Na mindegy... – dőlt neki a lépcsőház
falának. – Csak eszembe jutott, hogy csinálhatnánk valamit együtt, te meg
én.
Visszaültem a lépcsőre. Akármennyire is vissza akartam utasítani és
megvédeni magam, korábbi határozottságom már a múlté volt. Többé nem
tudtam ellenállni az erőnek, ami ellenállhatatlanul vonzott felé.
– Mire gondoltál?
– Bármire – suttogta elszántan. – Csak szabaduljak el.
Ryan a falhoz kocogtatta a fejét.
– Nincs semmi programom – vallottam be készséggel. – Hétfőnként
pókerezünk, de azt már tudod.
– Ja igen, ha már itt tartunk, szeretnék lehetőséget kapni rá, hogy
visszanyerjek valamennyit a pénzemből.
– Hogyne. Ezúttal örömmel fogom elnyerni az összes zsetonodat
– kuncogtam.
Néhány percig csend volt. A cipőm orrát bámultam, próbáltam
megnyugodni és lecsillapítani a zavarodottságot, amit a férfi keltett
bennem. Ryan láthatóan a gondolataiba merült.
– Hú – sóhajtott, és felpillantott a lépcsőre.
– Mi az?
Hátranéztem, követve a tekintete irányát.
– Semmi – rázta meg a fejét. – Csak eszembe jutott, amikor múltkor itt
voltam ebben a lépcsőfordulóban. Sokkal vacakabbul néztem ki, mint te
egy pár perccel ezelőtt.
Felnevettem.
– Akkor ez a legjobb hely pánikrohamokhoz, nem?
– Én éppen arra gondoltam, hogy inkább a béke kapuja van itt. Ott kint az
őrület... – intett az ajtó felé. – Itt bent a menedék – állapította meg
határozottan. – Készen állsz arra, hogy visszatérj az őrületbe?
Ryan kinyújtotta a kezét, és felhúzott engem a lépcsőről. – Nem bújhatsz el
itt örökké.
Nagyot nyögtem. – Nem, de a menedékben jobban érzem magam.
– Nagy sóhaj szakadt fel a tüdőmből. – Örülök, hogy eljöttél ma este.
– Én is örülök – felelte gyengéden; a szemembe nézett, és megsimogatta az
arcomat. – Gondolj bele, lemaradtam volna a mennyei előadásodról és a
titkos pánikrohamodról egyetlen éjszaka leforgása alatt.
– Ne szívass! – Megpróbáltam oldalba bökni az ujjammal, de elkapta a
kezem. Kezének érintése érdekes dolgokat művelt a szívemmel.
– Gyere, édes – intett a fejével, és az ajtóhoz vezetett. – Az őrület már vár.
Én léptem ki az ajtón elsőként. Ryan néhány percig hátramaradt, mert nem
akartuk felbolygatni a kedélyeket azzal, hogy kettesben bukkanunk elő.
A testőrcsapat egyik tagja a lépcsőház ajtaja előtt állt őrt. Meg kell hagyni,
megdolgozott a pénzéért.
Elfoglaltam a helyemet a pult mögött, ahol Marie és Tammy üdvözölt,
mindketten fülig érő szájjal.
– Na, kirúgsz, vagy fizetésemelést adsz? – cukkolt Marie.
– Lenyűgöző voltál odafent! – áradozott Tammy, és egy pillanatra a karjába
szorított.
A szememet forgatva rájuk mosolyogtam, aztán mentem tovább a
dolgomra, csapolni.
Éjjel fél egy felé járt már, amikor megrezzent a mobil a zsebemben; Ryan a
bokszból írt SMS-t.
„Túlsokan figyelnek, holnaphívlak.”
„Ok, forgatsz?” Ryan nézte, ahogy bepötyögöm a választ.
„Igen, egész nap, és éjjel is, kb. 1-ig.” összeszorította a száját, amikor
beírta az üzenetet.
„Itt leszek”, írtam be.
„Gondolkozz a vasárnapi programunkon, jó?”
„Ok.”
„Megígéred?” Ryan most egyenesen a szemembe nézett.
Ránéztem, elmosolyodtam, és a szívem fölé rajzolt kereszttel jeleztem,
hogy becsületszavamat adom.
Ryan visszadugta a telefont a zakójába.
Néztem, ahogy elindul az ajtó felé, testőreitől körülvéve. Abban a
másodpercben, ahogy kilépett a saját privát őrületébe, női sikolyok és
vakuvillogás töltötte be az éjszakát.
A SZOMBAT DÉLELŐTT JELENTŐS RÉSZÉT azzal töltöttem, hogy
megpróbáltam kiötölni, hova mehetnénk vasárnap. Nem mintha bárhová is
elvihetném Ryant anélkül, hogy feltűnést keltenénk. Vajon a többi híresség
mivel kapcsolódik ki? Egy sereg olyan képet láttam már, amin egy-egy
híres sztár jött-ment a városban, és hétköznapi dolgokkal foglalatoskodott;
például megpróbált meginni egy vacak csésze kávét, vagy éppen
megebédelni. Az a szimpla tény, hogy láthattam ezeket a képeket,
ráébresztett, hogy kevés olyan dolog létezhet, amit vizsla tekintetek nélkül
megtehetnének. Eszembe jutottak Ryan mellékesen elmormolt szavai,
amikor először találkoztunk: „Sok mindent magától értetődőnek hiszünk”.
Most már értettem, mire gondolt. Ő már soha nem sétálhatott ki úgy egy
bolt vagy egy étterem ajtaján, hogy ne álljanak rá lesben, fotóra és
autogramra várva.
Vajon hozzászoknak a sztárok valaha is az őrülethez, vagy csak
kifejlesztenek egy technikát, amivel ki tudják zárni a külvilágot? Ryan még
csak most lett híres, és én tudtam, hogy nem szereti ezt a felhajtást.
Olyan helyre akartam vinni, ahol önmaga lehet. Nevetnem kellett, amikor
arra gondoltam, hogy eddig még semmi más nem jutott eszembe, mint hogy
bebújjunk a lépcsőházamba.
Hmm... egy hely, az emberektől távol; egy hely, ahol szabadon mozoghat,
mégis észrevétlen marad. Nyugodt... elzárt... szórakoztató... biztonságos. És
akkor beugrott.
– Szia, Al bácsi, Taryn vagyok. Hogy vagy?
Némi udvariaskodás után rátértem a lényegre. – Használja valaki a papi
kunyhóját a hétvégén? Eljött egy barátom látogatóba, és az jutott eszembe,
hogy elmehetnénk oda kirándulni.
Ha már így sziporkázni kezdtem, ideje volt a terv többi részét is
megvalósítani. Be kell szereznem némi ennivalót, és be kell pakolnom az
autóba, írtam egy listát, hogy semmit se felejtsek el, és célba vettem a
boltot.
Két órával később minden megvolt, amit felírtam a listára, és a
csomagtartómban ott várakozott minden szükséges holmi. A vendégszoba
gardróbjába tartottam épp, amikor Ryan hívott.
– Szia, mi újság? – kérdeztem, és nyögve arrébb toltam néhány súlyos
dobozt az útból.
– Mire készülsz? – nevetett Ryan a telefonon is áthallatszó mordulásokra.
– Előásom a hűtőtáskámat. Maguk alá temették a dobozok.
– Hűtőtáska? Mire kell az neked?
– Holnapra kell. A franc! – kiáltottam fel, mert a telefon kicsusszant a
fülem alól, és a földre esett. – Halló? – szóltam bele sietve.
Reméltem, hogy nem tettem le véletlenül, aztán megkönnyebbülten
hallottam a nevetését.
– Bocs, leugrott a mobilom. Na jó, most már abbahagyhatod a röhögést.
– Na szóval te hova mész holnap? – kérdezte. Imádtam a szarkasztikus
humorát.
– Ó, az titok. Majd meglátod, ha odaérünk – ugrattam.
– Titok? Tényleg nem akarod elárulni, hova megyünk?
– Nem ám! Meglepetés. De tuti tetszeni fog – nevettem. – Meg kell bíznod
bennem.
– Ajjaj. Kezdek aggódni.
– Aggódsz? – kérdeztem. – Ne aggódj. Jól elduglak az emberek elől. Olyan
helyre megyünk, ami... nyugodt. De az odaút eltart pár óráig.
– Kezd izgalmas lenni a dolog – szólt Ryan, hallható kíváncsisággal.
– Ja, és hozzál meleg, kényelmes ruhákat, mert egy darabig a szabadban
leszünk. A biztonság kedvéért pótruhákat is csomagolj.
Elképzeltem, ahogy egyikünk beleesik a tóba.
– Ez egyre izgalmasabb.
– Jól van. Most mondd el, hogyan, mikor és hol vehetlek fel holnap.
– Ezen már gondolkoztam – sóhajtott fel. – Tudod, hogy nem ugorhatok be
csak úgy egy kocsiba a szálloda előtt. Talán felvehetnél a forgatáson, de...
Hallottam a lélegzetét, ahogy töprengett.
– Nos? – kérdeztem.
– El kell bújnom, hogy a többiek ne vegyék észre, amikor elmegyek – szólt
aggodalmasan.
– Elbújni? Hogyan? Bebújsz a csomagtartóba? – viccelődtem, hátha ezzel
felvidítom egy kicsit.
– Á, csak hozz egy takarót. A rohadt életbe, hogy utálom ezt – dohogott.
– Semmi gond, Ryan. Megértem. Megtesszük, amit kell. Nem probléma.
Ryan elmagyarázta, hogyan jutok el a beszállítóknak fenntartott kapuig,
ahol már előre jelzi az érkezésemet a biztonsági őröknek. Így lehetett a
legkönnyebben elhozni őt, de így sem volt egyszerű. A forgatásról mindig
kiszivárogtak a hírek, és Ryan aggódott, hogy a lesifotósok követni fognak
minket. A megbeszélésünk után új ötletem támadt. Újra elővettem a
telefont.
– Szia, Tammy. Kérni szeretnék valamit...
Vasárnap, kora reggel lefékeztem a körülzárt forgatási terület bejáratánál.
Az egész helyszínt három méter magas, zárt kerítés és betonfal vette körül.
Félelmetes volt. A biztonsági őr, aki hozzám lépett, pisztolyt viselt a
derekán.
– Jó napot. Taryn Mitchell vagyok. Egy küldeményt hoztam – mondtam az
őrnek.
A férfi ránézett a táblájára felírt névsorra. Elkérte a jogosítványomat, hogy
azzal igazoljam magam, aztán kinyittatta a kocsi hátulját, mielőtt
továbbengedett volna.
– Mehet – intett, és jelzett a másik biztonsági őrnek, hogy félretolhatja a
torlaszt.
Megálltam egy sor áruszállító autó mellett, és megláttam Ryant az egyik
sátornál. Mindenhol emberek jöttek-mentek, úgyhogy megpróbáltam
elvegyülni a tömegben.
– Jó reggelt, Mr. Christensen – üdvözöltem, megpöccintve a kalapomat.
Néhányan elsétáltak mellettünk.
– Jó reggelt – rezzent össze zavartan Ryan.
– Kész vagy? – formáztam hangtalanul a szavakat.
Ryan felemelte a táskáját, és követett a teherautók és furgonok közé.
Megnyomtam a távirányító gombját, mire felvillant a kocsi lámpája.
– Szép furgon, Miss Mitchell – mormolta Ryan.
– Bond, Taryn Bond – dörmögtem vissza.
Ryan beugrott a kisteherautó hátuljába, én pedig gyorsan rácsuktam az ajtót.
Az őrök félretolták a torlaszt, és én szépen elhajtottam az ott várakozó
paparazzosereg szeme láttára. Ryan nem tudta abbahagyni a hahotázást,
mikor már az úton haladtunk.
– Honnan a fenéből szereztél furgont? – kérdezte, miközben átmászott az
első ülésre.
– Tammyé.
Levettem a fejemről a T&P Áruszállítás feliratú baseballsapkát, és
megráztam a hajamat.
– Tammynek ételszállító cége van. Ne merj hozzáérni azokhoz a sütikhez,
különben kinyír.
– Miss Bond, maga elképesztő – nevetett Ryan.
Visszagurultam Pete és Tammy házához. Tammyvel slusszkulcsot
cseréltünk, és Ryan mindkettejüknek köszönetet mondott.
– Nagyszerűek vagytok – jelentette ki.
– Jó szórakozást! – paskolta meg a karját Pete. – Érezzétek jól magatokat.
– Most már elmondod, hová megyünk, vagy még mindig titok? – bökött
oldalba Ryan, amikor felhajtottam az autópályára.
Ránéztem, és elmosolyodtam. Ryan a táblákat nézte, hátha így rájön az
útirányra.
– Észak-kelet felé – válaszoltam.
Ryan rám nézett, és csak ingatta a fejét. Majd szétvetette a kíváncsiság, de
én kitartottam. – És meddig megyünk északkelet felé? – tapogatózott.
Ránéztem az órára a műszerfalon.
– Még egy óráig és negyven percig.
Ryan az utazás jó részében az ujjait harapdálta. Észrevettem, hogy rágja a
körmét.
– Tetszik ez az autó – szólalt meg, és lehunyta a szemét. – Nagyon
kényelmes az ülése. Infiniti, ugye?
– Az. M45-ös.
– Ébressz fel, ha megérkeztünk – vetette oda nekem.
– Fenéket! – döftem oldalba. Ryan megrezzent, és nevetve elhúzódott
előlem. – Ébren kell maradnod.
Már csak negyedórára voltunk az úti célunktól, amikor megálltam a helyi
vegyesbolt és benzinkút parkolójában. A családommal mindig itt álltunk
meg, mielőtt a faházhoz értünk. Hátratolattam a parkoló végében húzódó
fasorig, hogy Ryant senki ne vegye észre.
– Iszom egy kávét – feleltem Ryan kimondatlan kérdésére. – Te kérsz
valamit?
– Igen, hoznál nekem egy hosszú kávét? – kérdezte, és kotorászni kezdett a
zsebében.
Vágtam egy grimaszt, és figyelmen kívül hagytam a kezében tartott pénzt.
– Kérsz bele valamit? Tejszín, cukor? – kérdeztem. Fél lábbal már kiléptem
az autóból.
– Igen, jó világosan kérem, és három cukorral. Tessék, vedd el – erősködött,
és felém nyújtott egy húszdollárost.
– Hagyjuk, van nálam.
– Ugyan, engedd már meg, hogy legalább egy nyavalyás csésze kávéra
meghívjalak! – unszolt Ryan. Kissé idegesnek látszott.
– Hát jó – suttogtam, és vágtam egy grimaszt.
Nem akartam vitatkozni. Kihúztam a pénzt az ujjai közül.
Amíg fizettem a két kávéért, megláttam, hogy Ryan képe van az egyik
pletykalap címoldalán. A háta mögött a sörözőm bejárata látszott. Fogtam a
magazint, és gyorsan átlapoztam, hogy lássam, mit hordtak össze. A fotóit
körülvevő süketelés között találtam még egy olyan képet, ahol Ryan és a két
színésznő kilép a pub ajtaján. Elolvastam a képfeliratot:
Suzanne egyre közelebb kerül Ryanhez. A páros sok időt tölt kettesben a
forgatás alatt és a szünetekben egyaránt, bár mindketten tagadják a
kapcsolatot. A párost október 4-én is látták egymás társaságában, amikor
távoztak az egyik helyi klubból egy éjszakába nyúló parti után Seaport
belvárosában. „Ryan és Suzanne egész este egymás közelében voltak, és
boldognak tűntek” – számolt be egy szemtanú.
Becsaptam az újságot, és visszatettem a polcra. Én tudtam az igazságot;
Ryan alig nézett rá Suzanne-ra azon az éjszakán – azzal volt elfoglalva,
hogy engem nézzen, és az én pólómat viselje, azén kocsmámban. Féktelenül
mosolyogtam; ebben a szent pillanatban is éppen az én autómban ül, és rám
vár.
– Vettem két kolbászos-tojásos-sajtos muffint – szóltam, és átadtam
Ryannek a visszajárót és a zacskót.
– Nagyszerű! Éhes vagyok.
– Gondoltam, hogy az lehetsz. Hé, nekem is hagyj belőle! – kacsintottam
rá. Már a második szendvicset csomagolta ki, miközben még az elsőt ette.
– Tessék, harapj egyet – kuncogott, de mielőtt a számhoz tartotta volna a
muffint, még kiharapott egy jókorát belőle.
Befordultam utunk utolsó útszakaszának utolsó kanyarjába. Az utolsó
néhány kilométeren az utat mindkét oldalon magas fenyők és terebélyes fák
szegélyezték; a levegőt betöltötte az erdő friss illata. A fák levelei most
kezdtek őszies színeket ölteni, a szélvédőn csodálatos árnyalatok
pompáztak.
Ráfordultam a nagyapám kunyhójához vezető árnyas behajtóra, és
megálltam, hogy kinyissam a rácsos fémkaput, ami arra szolgált, hogy távol
tartsa az idegen autókat a birtoktól. Ryan levette a napszemüvegét; szeme
tágra nyílt a csodálkozástól.
– Üdvözöllek a nagyapám horgászkunyhójánál – mosolyogtam rá,
miközben felhajtottunk a házhoz.
– Kunyhó? Ez nem kunyhó – jelentette ki Ryan, és a házra mutatott.
Ámulva mosolygott.
Az erdő rejtekében meghúzódva A alakú gerendavázra épült ház állt, tetején
faborítással, ami oldalról is körülvette az építményt és a hozzá csatlakozó
hatalmas kőkéményt. A ház csupa üveg homlokzatában visszatükröződött a
fák lombján áttörő napsugár. Az épület hátuljához lábakon álló, fedett
verandát építettek, ami a tóra nézett.
– Nem is olyan nagy. Csak két hálószoba van benne – feleltem Ryan
pillantására.
Leparkoltam a kövezett kocsibeállón, ami közvetlenül a tornáchoz vezető
lépcső mellett helyezkedett el.
Ryan segített felcipelni a hűtőtáskát a bejárathoz. Gyorsan körbevezettem a
házban, közben felkapcsoltam az áramot és a vizet.
– Ez fantasztikus – lelkendezett Ryan. Néztem, ahogy sétálgat a szobákban,
és közben mindent megérint és megfigyel.
– Hát ezért nem akartam elrontani a meglepetést – mutattam izgatottan
mosolygó arcára. – Ha kipakoltunk az autóból, akkor szerintem ki is
mehetnénk a tóra... horgászni – lengettem meg előtte a gilisztás dobozt.
– Horgászni megyünk? – esett le Ryan álla. – Te tudsz horgászni?
– Mi az hogy! – vágtam rá. – Hát ezért hoztalak ide. Arra gondoltam, hogy
kivihetnénk a csónakot a tóra.
Leballagtunk a köves fölhajtón át a kis garázshoz, ahol a csónakot tartottuk.
A csónak ezüstszürkére volt festve, cirkalmas fekete és piros csíkok
díszítették, belseje sötétszürke volt.
– Szép! – szólt Ryan, miután kinyitotta a garázskaput. – Ötméteres, ugye?
– A1 nagybátyámé – bólintottam. – Ez volt az apámmal közös csónakjuk,
de... szóval... kelten épp belefértek.
Felmásztam a nagy quadra, amivel a vízhez szoktuk vontatni a csónakot, de
amikor megpróbáltam beindítani, kiderült, hogy lemerült az akkumulátor.
– Hozd ide a kocsidat. Bebikázzuk – szólt magabiztosan Ryan.
Ryan remekülérezte magát, miközben az indítókábellel ügyeskedett, és a
quadot bütykölte. Olyan volt, akár egy gyerek az édességboltban, boldog
volt és nyugodt. Imádtam, hogy meg tudja szerelni a dolgokat. Az apámra
emlékeztetett. Hátratolatott a quaddal, én pedig segítettem neki ráakasztani
a kötelet a csónakszállítóra. A vállába kapaszkodva felültem mögé a
terepmotorra. A szükségesnél egy kicsit jobban meg is szorongattam a
vállát, hogy megmasszírozzam feszült izmait. A nyögéséből ítélve jólesett
neki az érintésem.
– Kapaszkodj!
Ryan megveregette és megszorította a combomat, aztán gázt adott, és
elindultunk.
Az államat a vállán pihentettem, a könnyű szellő az arcomba fújta a hajam.
Fagyos orromat meleg nyakába fúrtam, hogy emlékezetembe véssem a
mostani finom illatát is. Azt kívántam, bárcsak messzebbre kellene
mennünk, hogy tovább kapaszkodhassak így belé, de a garázs és a tó között
nem volt nagy a távolság.
Fényesen ragyogott fölöttünk a déli nap. Ryan betolta a vízbe a
csónakszállítót, és segített a vízre ereszteni a csónakot. Jó csapatot
alkottunk. Vidáman meg-meglökött, miközben visszasétáltunk a felhajtóra a
holminkért. Nem tudta abbahagyni a vigyorgást, és egyre csak a fejét rázta.
Becuccoltunk minden szükséges dolgot a csónakba
– horgászfelszerelést, sört és szendvicseket –, majd Ryan beindította a kis
csónakmotort.
A levegő még mindig csendes volt, és nem volt olyan hideg, mint az előző
napokban. A tó mozdulatlan vize visszaverte a fák és az ég képét, akár egy
óriási tükör. Lejjebb toltam a napszemüvegemet, hogy jól megnézhessem
Ryant, amint a csónakot vezeti. Olyan jól festett a kék farmerjében, fehér
pólójában és barna kabátjában. Arcán üdvözült mosoly ragyogott. Nagyon
örültem, hogy így élvezi ezt a kis mininyaralást.
– Menjünk azok felé a fák felé – mutattam előre. – Az volt apa kedvenc
helye. Ott mindig jól kaptak a halak.
– Na és honnan jött az ötlet, hogy horgásszunk? – kérdezte Ryan, miközben
bedobta a horgot.
– Tőled – nevettem fel.
Úgy döntöttem, giliszta helyett inkább műcsalit teszek a horogra.
– Tőlem? Mondtam én neked valaha is, hogy szeretek horgászni?
– Igen, amikor először találkoztunk. Megmutattad a sebhelyet, ahol a
bátyád a karodba akasztotta a horgát.
Ryan rám nézett, és elmosolyodott. – Jó a memóriád. Én ezt már el is
felejtettem. Itt horgászott apukád legszívesebben? Most már értem is, hogy
miért. Gyönyörű ez a hely.
Mélyet szippantottam a fenyő- és avarillatú levegőből. Teljesen más volt,
mint az óceán felől áradó illat.
Ryan egy pillanatra rám nézett, és az ajkába harapott. – Megkérdezhetem,
mi történt? – szólt habozva. – Az apukáddal?
Elszorult a torkom; már a gondolat is fájt.
– Az orvosok szerint súlyos szívrohama volt – szipogtam. – Pont a munka
ünnepe után volt, tavaly szeptemberben. Valamiért éppen kicsi volt a
forgalom, és apa azt mondta, ne dolgozzak aznap este, majd ő bezárja a
bárt.
Mintha még most is hallottam volna apám szavait. Elborult az arcom.
Amikor hazaértem, a földön fekve találtam rá. Megpróbáltam újraéleszteni,
amíg a mentő kiér, de már késő volt.
– Nagyon sajnálom – nézett rám bocsánatkérően Ryan.
– Köszönöm. Először nagyon nehéz volt, de már kezdem feldolgozni.
Próbálok csak a szép időkre gondolni.
– És... az anyukád? – Ryan úgy nézett, mint aki máris megbánta a kérdést.
Újra nagy levegőt vettem, és pár másodpercig bent tartottam. – Anyukámat
elütötte egy autó. – Összerándultam az emléktől. – A bevásárlókocsit tolta a
parkolóban, amikor egy idősebb nő túl gyorsan tolatott ki a parkolóhelyéről,
és elütötte. Anyukámnak összetört a csípője, és megsérült a combartériája.
Az orvosok már nem tudták megmenteni.
Óvatosan féken tartottam az emléket, hogy ne uralkodjon el rajtam. Amikor
a szüleimről beszéltem, mintha újraéltem volna a történteket.
Ryan átlépett mellém a csónakban, és gyengéden megdörzsölte a hátamat. –
Sajnálom. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet neked.
– Igen, nehéz, de tovább kell lépni, tudod? Addig nem is tudhatod,
mennyire hiányzik valami, amíg véget nem ér – feleltem a szemébe nézve.
Ryan a derekamon tartotta a karját. A jelenléte hihetetlenül vigasztaló volt.
Hirtelen éreztem, hogy megrándul a horgászbotom.
– Hoppá, azt hiszem, kapás van!
Elkezdtem feltekerni a zsinórt. Ryan gyorsan megfogta a hálót, és kihajolt
oldalra, hogy lássa, mit fogtam.
– Ez igen! – szólt lelkesen, és beszákolta a horgomra akadt pisztrángsügért.
– Van vagy harminc centi.
Ryant megkértem, hogy szedje le a horogról a halat.
– Szép munka! – mosolygott.
Cuppogtam néhányat szerencsétlen halra, aztán visszaeresztettem a tóba. –
Viszlát, Sügér uraság!
– Mesélj még magadról! – kérte Ryan.
– Mit szeretnél tudni?
– Mindent – jelentette ki határozottan.
Horgászás közben egy csomó kérdést tett fel, én pedig azon kaptam magam,
hogy az egész életemet elmesélem neki. Néhány témával kapcsolatban
nekem is eszembe jutott egy-egy kérdés, és habozás nélkül megosztott
velem mindent ő is, amit csak tudni akartam.
– Igazából New York állam északi részén születtem – mondtam,
szippantottam egyet a hegyi levegőből. – Watkins Glentől nem messze
nőttem fel. Hallottál már róla?
– Persze – felelte. – Egyszer jártam is ott. Apám elvitt megnézni egy
futamot.
Elmosolyodtam. – A házunk két kilométerre volt a versenypályától.
– Meddig laktatok ott?
– Majdnem tizennégy éves koromig. Akkor költöztünk Seaportba, amikor a
nagyapám megbetegedett.
Hátrasöpörtem a hajam a vállamról.
– Azt hittem, Seaportban nőttél fel. Valamiért azt gondoltam, mindig is
apukád vezette a sörözőt.
– Nem, apa a Corning üveggyárban dolgozott. Sokáig a gyár alelnöke volt.
De aztán a nagyapám agyvérzést kapott, úgyhogy ideköltöztünk, hogy
ápolhassuk. Azt hiszem, apa nagyon szerette a munkáját, de amikor ez
történt... úgy érzem, éppen ideje volt, hogy lemondjon, és kicsit
visszavegyen a tempóból. Az az igazság, hogy boldogabbnak láttam,
amikor a pubot vezette.
– És az anyukád? Ő is dolgozott?
Bólintottam, és belekortyoltam a sörömbe. – Az Ithaca Egyetem felvételi
irodájában dolgozott. Én is oda készültem középiskola után, de... ember
tervez, Isten végez. Átköltöztünk ide, és a Brown közelebb volt. Hát te?
Hová jártál egyetemre?
Ryan zavartan elmosolyodott. – Két évig jártam a Pittre.
– A pittsburghi egyetemre? – hitetlenkedtem.
Bólintott. – Komolyan azt terveztem, hogy építészetből diplomázom –
folytatta bűnbánóan. – Házakat és épületeket akartam tervezni. Imádok
rajzolni.
– De aztán félbehagytad?
– Akkoriban otthon laktam, eljártam az órákra, és néha szerepeltem a helyi
színházban. Az egyik színésztanárom szólt, hogy nyílt meghallgatás lesz
Los Angelesben, úgyhogy elmentem, és nem sokkal ezután megkaptam az
első komolyabb filmszerepemet. Azóta már sokkal bonyolultabb az életem
– nevetgélt. – Szereznem kellett ügynököt és menedzsert... meg persze
ügyvédet! – Bedobta a horgot a vízbe. – Néha elgondolkozom rajta, vajon
hogyan alakult volna az életem, ha az egyetemen maradok, és nem szállok
fel arra a Los Angelesbe tartó gépre.
– Én szeretem azt hinni, hogy minden okkal történik. Ha nem ültél volna
azon a repülőn, akkor valószínűleg most nem ülnél itt ebben a csónakban
sem.
– Igazad van – mosolygott vidáman. – Márpedig ezt igazán kár lett volna
kihagyni. Egyszer szeretnék én is egy ilyen helyet. Egy házat a tó partján az
erdő szívében, csónakkikötővel, odabent nagy kőkandallóval...
– Néha hiányzik a házunk, amiben Glen mellett laktunk – szóltam.
– Ott is volt a közelben egy tó, olyasmi, mint ez, csak kisebb. Nagy, fehér
farmházban laktunk, amihez hatalmas udvar tartozott. Volt egy
kötélhintánk, ami az egyik nagy tölgyfán függött, és a tó fölé lehetett
lendülni vele; emlékszem a töltés tetejéről indultunk, leszaladtunk a
kitaposott ösvényen, és akkorát ugrottunk, amekkorát csak tudtunk. Az volt
a játék, hogy ki tud messzebbre lendülni.
Ryan vigyorogva rám nézett. – Jó nagy csibész lehettél kiskorodban.
Kinyújtottam a lábamat, ahogy eszembe jutott, hogy ugráltam le annak
idején a kötélhintáról. – Az volt a nyár legjobb része, amikor megérett a
szőlő. Apa épített egy hatalmas lugast az udvaron, amit befuttatott szőlővel.
Emlékszem, reggel az volt az első dolgom, hogy leszedjem a harmatos
szőlőfürtöket. Apa mindig azt mondta, hogy ez a természet bora –
merengtem. – Te tudod, hogyan készül a bor?
– Valamennyire. Összességében azért az elfogyasztásáról többet tudok. És
te?
Bólintottam. – A családom sokáig néhány pincészet résztulajdonosa volt.
Most három működő pincészetben van érdekeltségem.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten Ryan.
Ismét bólintottam. – A szüleim sok pénzt fektettek be helyi pincészetekbe.
Régebben ötnek is a résztulajdonosai voltunk, de az egyiknek eladtuk a
részvényeit, kettő pedig egyesült. Miután apám meghalt, én örököltem a
részvényeket. Most kültag vagyok, de néha még mindig részt veszek a
döntésekben. Nagyon jó barátságban voltunk a pincészetet működtető
családokkal; néhányukat születésemtől fogva ismerem.
– Igazi üzletasszony vagy – jegyezte meg Ryan.
– Szeretem a változatosságot. Nem is szólva a biztos jövedelemről és a
remek borkapcsolatokról – vontam vállat. – Tammy szállítmányozási
cégében is csendestárs vagyok; csendben maradok, és ráhagyom, hogy
irányítsa a céget saját belátása szerint.
Ryan újra bedobta a horgot. – Nem nehéz közös üzletet vinni a barátoddal?
– Nem, még nem. Tammy és én mindent lepapíroztunk. Mindketten
hivatalosan is társak vagyunk egy korlátolt felelősségű társaságban. Én
adtam neki az indulótőkét. Segíteni akartam a barátomnak, de meg is
akarom tartani a barátomat, akármi is történik. Egy dolog az üzleti
kapcsolat, és egy másik a régi barátság. Tammy bármikor kivásárolhatja a
tulajdonrészemet.
– Akkor csak, hogy tisztán lássunk: van egy söröződ, résztulajdonos vagy
néhány pincészetben, és csendestárs egy ételszállító cégnél. Kihagytam
valamit?
– Hát, van még az ólomüveg-biznisz – mormoltam. – De az már inkább
csak hobbi. Emlékszel a nagy, üvegből készült „Mitchell’s Pub” feliratra,
ami a bárpult mögött lóg?
Ryan bólintott.
– Azt én csináltam.
– Te csináltad? – ismételte elismerően.
– Készítettem pár munkát néhány helyi cégnek is. Ott van például a pub
melletti könyvesbolt... azoknak is én csináltam a feliratot.
– Hoppá, fogtam valamit!
Ryan feltekerte a zsinórt: egy kisebb sügér akadt a horogra. – Finom volt a
kukac? Hm? – kérdezte a haltól, mintha jó barátok lennének.
Felnevettem. – Na és a te szüleid? – kérdeztem.
– Apám fogorvos – felelte büszkén. Felhúzta az ajkát, hogy megvillantsa a
fogait. – Ez itt az ő keze munkáját dicséri – mutatta a fogsorát az ujjával. –
Tizenhat éves koromig fogszabályzót viseltem.
– Menő lehettél a csajoknál – ugrattam.
– Ja persze, csak úgy ragadtak rám. Örültem, amikor végre levehettem. –
Egy pillanatra elhallgatott, és meghúzta a sörét. – Anyám öröktől fogva
apám asszisztense volt. Nagyjából ő működteti az egész rendelőt. Mindig
azzal cukkoljuk apát, hogy nincs más dolga, minthogy beessen, és megkérje
az embereket, hogy mondják: „áá”. A többit anya csinálja.
Eltelt egy vagy két perc, én pedig magam előtt láttam Ryan apjának
fogorvosi rendelőjét, ahogy elárasztják az új páciensek. Hangosan fel kellett
nevetnem.
– Mi olyan vicces? – kérdezte.
– Csak elképzeltem apukád várótermében az új páciensek százait, akik
mind fiatalok és nőneműek! „Ó, Dr. Christensen, azt hiszem, kilyukadt a
fogam. Ja igen, és nem tudna bemutatni a fiának?”
– Hah! Vicces, hogy ezt mondod. Ha ismeretlen telefonál, hogy időpontot
kérjen... ha még nincs negyvenéves és nőnemű, esélye sincs. Anyám
azonnal lecsapja a kagylót.
– Még szerencse, hogy már van fogorvosom – nevettem. – Gondoltam, a
szüleid akár osztályozhatnák is neked a nőket. Csak azok kaphatják meg a
telefonszámodat, akiknek nincs fogköve.
Ryan annyira nevetett, hogy észre se vette az újabb kapást.
Letettem a botomat, és felemeltem a szákot.
– Odanézz! – rikkantotta Ryan.
Hatalmas hal akadt a horogra. Szegény jószág vadul dobálta magát. Ryan
arcát beragyogta a mosoly; ez a hely neki is szerencsét hozott.
– Hm, ez finom lesz – emelte fel a halat.
– Nem, nem... visszaengedjük – emlékeztettem.
Egész délután horgásztunk a tavon. Megtudtam néhány belső titkot a
filmiparról, és elmondta, hogy egy alkalommal megsérült, amikor
kaszkadőr nélkül vettek fel egy veszélyes akciójelenetet. Elmesélte, hogy
aTengerpart forgatásán milyen mutatványokat kellett elvégeznie, és hogy
minden mozdulatot pontos koreográfia szerint hajtanak végre. Érdekes
dolgokat tudtam meg a zöld háttér előtt felvett jelenetekről, és arról, hogy
olykor egy hatalmas épületben forgatnak, de a számítógépes grafika és
látvány beállítása után úgy tűnik, mintha odakint lettek volna.
Békésen ejtőztünk a csónakban, és néztük a lengedező szélben repkedő
sólymokat. A lemenő nap csodálatos narancs és vörös árnyalatokat festett a
horizontra, a víz tükrét fagyos szél borzolta. Órák hosszú során át osztottuk
meg egymással történeteinket, gondolatainkat, rokon- és ellenszenveinket,
reményeinket és álmainkat. Sokszor megnevettettük egymást. Az egész
olyan valószerűtlen volt.
– Hát ez nagyon jó volt – jelentette ki Ryan, miközben kikötötte a csónakot.
Felgyalogoltunk a faházig, és ő kivette a horgászbotjaimat a kezemből. –
Köszönöm – szólt halkan. Mosolya igazán őszinte volt. Finoman megbökte
a karjával az enyémet.
Nagyon boldog voltam, hogy jól érezte magát, és hogy több halat fogott
nálam. Bár nem tűnt hiúnak, de azért csak férfi volt, az önérzetének kellett a
siker.
Hirtelen úgy éreztem, muszáj megfognom a kezét, miközben a ház felé
sétálunk; a karja majdnem hozzám ért. Ez lett volna a tökéletes pillanat, de
nem voltunk olyan viszonyban. Azon gondolkoztam, hogy leszünk-e
egyáltalán valaha. Az az igazság, hogy szinte láttam magam előtt, hogy
Ryan az életem része, és én az övé. De életének az a szelete, amit
elképzeltem, az itt és most volt, a béke és az együttlét ideje – a normális
élet. Az a fajta élet, amit a legtöbb ember él ezen a bolygón.
A valóságban Ryan élete most minden volt, csak nem normális, és ezt nehéz
volt elképzelnem. A zűrzavar, a felhajtás a mindennapjaihoz tartozott,
folyamatosan nyomon követték, és vadásztak rá. Semmi magánélete nem
volt. Ahhoz, hogy a legbizalmasabb ügyeit megvédje a nyilvánosságtól, a
puszta létezését is titokban kellett tartani. Micsoda szervezkedésre volt
szükség most is ahhoz, hogy azt csinálhassa, amit szeret!
Végig, amíg a tavon voltunk, a nyelvemen volt a kérdés, egyáltalán miért
éri meg neki a színészkedés – megéri-e mindezt a nagy felhajtást. Talán
mégis volt a személyiségének egy olyan vonása, ami igényelte a felé áradó
állandó figyelmet? Vagy izgalmas volt, hogy mindig más bőrébe bújhat,
hiszen ezt teszik a színészek – egy rövid időre valaki más életét élik. De
képtelen voltam kimondani a gondolataimat. A kérdéseim így
megválaszolatlanok maradtak.
De a leggyötrőbb kérdésem az volt, hogy egyáltalán megférhet-e egymás
mellett a béke és az őrület.
 7. FEJEZET
Felismerések
– FÁZOM. – VACOGOTT A FOGAM a tavon töltött órák után.
Feltekertem a fali hősugárzókat, hogy felmelegedjen a ház.
– Ryan, megtennéd, hogy hozol néhány fahasábot a ház oldala mellől?
Tüzet akarok gyújtani.
A pult alól elővettem a nagy teáskannát, megtöltöttem vízzel, és a tűzhelyre
tettem. A gyomrom meg-megkordult, közelgett a vacsoraidő.
Ryan behozott egy nyaláb tűzifát, és én segítettem neki lerakni a hasábokat
a kandalló mellé.
– Abban a dobozban van az alágyújtós – mutattam neki az irányt. Raktam
egy marék aprófát is a tűzre, hogy feléledjen a láng.
– Igazi cserkészlány vagy – viccelődött Ryan, és megbökte a lábamat.
– Nem éppen. Nem tudok tüzet gyújtani öngyújtó és gyufa nélkül. Nagy
bajban lennék, ha az erdőben kellene életben maradnom.
– Egyszer találkoztam azzal a túlélő csávóval a tévéből – mondta Ryan. –
Tudod, kire gondolok?
– Kire? Arra a pasira, akit ledobnak a legdurvább helyeken, aztán
lefilmezik, ahogy békákat meg ilyeneket eszik? – kérdeztem vissza.
– Aha, arra – bólintott. – Találkoztam vele egy partin. Elég fura figura. Vad
dolgokat mesélt.
– Te is eléggé hasonlítasz rá – nevettem fel. – Teli van az inged
fadarabokkal. – Lecsippentettem néhány szálkát az ingujjáról, ő pedig
leszedett még párat, ami a mellkasára tapadt. – Menjünk ki, és söpörjük le
rólad a többit.
Kiléptünk a fapadlós tornácra, és nekiláttam, hogy kezemmel
letisztogassam a port a karjáról. Ahelyett, hogy segített volna, Ryan
moccanás nélkül állt, és engem bámult, mialatt az ingujját porolgattam.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy vajon most megpróbál-e megcsókolni.
Olyan közel voltunk egymáshoz; másra sem tudtam gondolni, mint hogy
megkóstoljam őt. Csak egy pár centit kellene előrehajolnia.Örömmel
megadnám magam...
A mozdulataim lelassultak, ahogy megpróbáltam a legapróbb szálkákat is
kiszedegetni. Tekintetemet Ryan ingének anyagára és vonalára szegeztem,
mivel a szemébe képtelen voltam belenézni. Vajon milyen érzés lenne telt
ajkának érintése az ajkamon? Milyen érzés lenne, ha a kezemet izmos
mellkasára simítanám? Egy pillanatra megértettem azokat a beteg
rajongókat, akik le akarják tépni róla az inget. Most én is ezt fontolgattam,
azután jöhet a cipő, az öv, a farmer...
El kellett hessegetnem ezeket az érzéseket. Veszélyes vágányra tévedtek a
gondolataim. – A többit már te is le tudod szedni – motyogtam, majd
gyorsan sarkon fordultam, és visszasiettem a faházba.Ne tedd ezt magaddal,
Taryn. Ő nem lehet a tiéd.
Alaposan megmostam a kezem a csap alatt, és kivettem az ennivalót a
hűtőből.
– Mi készül? – kérdezte Ryan, amikor belépett a konyhába.
Éppen két hatalmas homárfarkat mostam le, amit frissen vettem a
halboltban. Ryan átpillantott a vállam fölött.
– Mmm, homár – vigyorgott, és cuppantott egyet. – Segítsek?
Feltűnt, hogy amikor mellettem áll, ügyel arra, hogy testünk ne érjen
egymáshoz. Tartott egy szerény, de biztonságos távolságot. Nem voltam
biztos benne, hogy szándékosan teszi-e.
Ryan leült az asztalhoz, ugyanarra a székre, amin az apám ült mindig.
Elmosolyodtam az emléktől. Úgy képzeltem, apámnak tetszene az a férfi,
aki most elfoglalta a helyét az asztalnál. Ryan és az apám nagyon jól
kijöttek volna egymással.
Kellemesen megvacsoráztunk, mögöttünk ropogott a tűz, a rádióból halk
zene szólt. Ami azt illeti, elég romantikus volt az este.
Ekkor azonban a gyomromba idegesség kúszott a tudattól, hogy itt vagyok
egyedülA Férfival egy elzárt kunyhóban az erdő közepén. Teljesen
egyedül... vele, ismételtem magamban.Egy üveg bor... kandalló... a
hálószoba a folyosó másik oldalán. Nagyot nyeltem. Lehetséges, hogy
többre számít? Végül is én hoztam őt ide. Mondhatni előkészítettem a
terepet egy romantikus légyotthoz.
– Ez nagyon finom volt, Taryn – dőlt hátra Ryan a széken, a hasát
veregetve. – Tele vagyok.
Örültem, hogy ízlett neki, de már úgy növekedett bennem a pánik, akár a
szökőár. Most mi következik? Már éppen mosolyogni kezdtem újra, amikor
megint elfogott az émelygés. Ryan segített leszedni az asztalt, én pedig
nekiláttam a mosogatásnak, és ekkor rám tört a hányinger.
– Nem érzem jól magam – fogtam meg a hasam és kirontottam a
fürdőszobába.
Olyan sokáig kint maradtam, hogy Ryan közben mindent elmosogatott, és
már a tűz előtt ejtőzött a kanapén.
– Jól vagy? – kérdezte. Hallottam a hangján, hogy valóban aggódik
– Nem. Elég rosszul érzem magam.
– Az én gyomrom sem az igazi.
Ránéztem; meglepett, hogy neki is megfájdult a hasa. Úgy látszik, nemcsak
én vagyok ideges. Alig ültem le a kanapéra, amikor úgy éreztem, megint
hánynom kell. Visszafutottam a fürdőszobába, és még épp elértem a
vécéhez, amikor visszajött a vacsora... nem is egyszer.
Ryan sápadt arccal várt a szobában, aztán elrobogott mellettem, és becsapta
a fürdő ajtaját. Végigtámolyogtam az előszobán át a hálószobáig, hogy
lefekhessek; tényleg pocsékul éreztem magam. Bekapcsoltam a tévét, hogy
ne halljam Ryan öklendezését a fürdőszobából.
– Akármit is csinálsz, ne menj be oda – nyögte, miközben ledobta magát a
mellettem levő ágyra.
De hiába figyelmeztetett, nem várhattam. Berontottam a mosdóba a
második kör durva hányásra.
A következő néhány órában felváltva gyaláztuk meg a fürdőszobát. Évek
óta nem voltam ennyire rosszul.
– Már csak levegőt hánytam – szóltam, és összegörnyedtem az ágyon.
Ryan halkan kuncogott.
– Én már olyan ételt is kihánytam, amit még meg sem ettem.
Felnevettem.
– Szerinted a homár volt? – kérdezte, és feljebb húzta a takarót a vállán.
– Én is erre gondolok – feleltem, mert most már tudtam, hogy nem az
idegesség ment a gyomromra. A puszta szavak is úgy marták a torkomat,
hogy köhögnöm kellett. – De még fagyos volt, és jól le is mostam. Azon is
gondolkodtam, hogy mit ettünk még ma. Talán a reggeli szendvics? A
kolbász?
– Lehet. De mindketten azonnal rosszul lettünk. Szerintem romlott lehetett
a homár. Vagy esetleg a saláta.
– Mindjárt meghalok – rándultam össze és megnyomkodtam a hasamat. –
De nem is baj, soha többé nem akarok rosszul lenni.
– Én sem. Egyébként mintha már kicsit jobban érezném magam.
– Annyira sajnálom – néztem rá bocsánatkérően. – Most utálsz, ugye?
– Nem utállak – suttogta kedvesen, és tapogatózva megsimogatta a
homlokomat. Aztán feljebb húzta a hátamon a takarót, hogy jól
betakargasson. – Annyit azért szögezzünk le, hogy soha többet nem
veszünk tengeri herkentyűt abból a boltból, ahol azt a homár vetted.
Bármilyen pocsékul éreztem is magam, és bármennyire forgott is a
gyomrom, az a tény, hogy Ryan többes szám első személyt használt, az
ujjongás hullámát indította el a lelkemben.
Ryan teljesen összegömbölyödött az ágyon, aztán hallottam, hogy
hangosabban szuszog. Elaludt, úgyhogy lekapcsoltam a tévét, és becsuktam
a szemem. Ez után a maratoni undorfutam után én is gyorsan álomba
merültem.
Tudtam, hogy álmodom, amikor nem láttam a lábam alatt a földet, amin a
lábaim futottak. Próbáltam kijutni egy magas sövényből álló labirintusból,
amilyet filmekben lehet néha látni, de bármerre is indultam, falba ütköztem.
Vissza kellett fordulnom, és végigszaladnom ugyanazon az úton, amerről
jöttem, miközben végig hallottam Ryan hangját, aki a nevemet kialtozta, és
szólított, hogy „gyere gyere”. Meg kellett találnom őt.
Végigfutottam egy hosszú sövényfal mentén, és balra fordultam, arra,
amerről a hangjai véltem hallani. Amint befordultam a sarkon,
szembetaláltam magam egy csapat nővel, akik mindannyian Ryan
arcképével díszített pólót viseltek, és elzárták az utamat. Nevetni kezdtek
rajtam; néhányan olyan éles hangon vihogtak, akár a boszorkányok.
A bozótból ekkor fotósok léptek elő, és rám villogtatták a gépeiket, én
pedig sírva fakadtam. Elfogott a rémület, amikor az egyik lány az első
sorban átalakult Suzanne Strass hasonmásává. Megragadta a hajamat, és
vadul húzni kezdte, úgy, hogy megtántorodtam.
– Ő az enyém, te kurva! – sikoltotta az arcomba. – Álmodban se merészeld!
Ettől az érzéstől kipattant a szemem. Hosszú hajam néhány fürtje Ryan feje
alá szorult. Fényesen sütött a nap, úgy saccoltam, nyolc óra múlhatott
valamivel.
Az oldalamba belenyilallt a fájdalom, amikor kikászálódtam az ágyból;
izomláz keletkezett a hasamban a sok hányástól.
Kimentem a nappaliba a táskámért, hogy megkeressem a törülközőmet.
Sürgősen le kellett zuhanyoznom; a hajam borzasztóan állt, és úgy néztem
ki, mint aki egész éjjel hányt.
A forró víz jólesett, és megállapítottam, hogy már sokkal jobban érzem
magam. Fogat mostam, hogy megszabaduljak a pocsék szájíztől, és kétszer
is megmosakodtam, hogy a pórusaim megtisztuljanak a kórságtól. Úgy
éreztem, nem tudom eléggé tisztára mosni magamat. Felvettem a
farmeremet és a pólómat, hogy vissza tudjak menni a nappaliba; a hajkefém
a kézitáskámban maradt. Ryan kijött a hálószobaajtóig, ott megállt, és
nekitámaszkodott az ajtófélfának.
– Végeztél már? – kérdezte, és nagyot ásított.
Miközben beszélt, végignéztem rajta. Az éjszaka folyamán valamikor
levette a nadrágját. Ott állt egy szál fehér pólóban és szürke boxeralsóban,
és, te jó ég, derekas reggeli merevedéssel. SZEVASZ! – kiabálta egy hang a
fejemben, amikor a szemem beazonosította a gatyájából kiemelkedő jókora
dudort.
Ryan félrebillentette a fejét, és kaján vigyorral konstatálta, hogy a szemem
és a gondolataim meglehetősen elkalandoztak. Azt hiszem, igazából
szándékosan hagyta, hogy meglássam, mert nem is próbált megmozdulni
vagy eltakarni magát.
– Ööö, igen, menj csak – motyogtam, zavartan a ténytől, hogy rajtakapott,
amint az alsónadrágját bámulom.
Megfordultam, és sietve elléptem az útjából, ügyet sem vetve a
kuncogására.
Miközben még magam előtt láttam reggeli cimborájának agyamba égett
körvonalait, kivettem a táskámból a fogamzásgátló dobozát, és bekaptam a
hétfői tablettát. Bár az aznapi tabletta csak placebo volt, nem akartam
megszakítani a mindennapos rutint. Ezen a hétvégén akkor sem fekhettem
volna le senkivel, ha akartam volna; talán épp ez volt a másik oka, hogy
kimerültnek éreztem magam.
Egyetemista korom kezdete óta fogamzásgátlót szedtem, és az erotikus
látomás, ami ebben a pillanatban lejátszódott a fejemben, pontosan meg is
adta a dolog magyarázatát. Jobb félni, mint megijedni, mert nem akartam
gyerekeket, mielőtt férjhez nem megyek, de az is biztos, hogy nem akartam
egészen addig megőrizni a szüzességemet.
– Taryn! Tudsz adni egy törülközőt? – kiáltott Ryan a fürdőszobából.
– Igen, egy pillanat.
Kihúztam az egyik táskámból egy tiszta, fehér törülközőt. Ryant félig
eltakarta a fürdőszoba ajtaja, de azt azért láttam, hogy már nincs rajta póló.
Megpróbáltam teljesen másfelé nézni, miközben a kezébe adtam a
törülközőt. Már így is őriztem róla egy képet, méghozzá egy jó nagy képet,
ami újra és újra eszembe jutott.
Visszamentem a nappaliba, és közben azon gondolkoztam, vajon hány
nőnek volt már része abban a szerencsében, hogy ilyen közeli képet kapjon
a berendezéséről. Azt tudtam, hogy nekem hány férfival volt már dolgom –
egyjegyű számról volt szó... na nem a kisebb számjegyek közül, de ugyebár
a kilenc is kevesebb a tíznél.
Úgy képzeltem, hogy ilyen testtel és ilyen szerszámmal, figyelembe véve a
magukat a lába elé vető nők kínálta végtelen lehetőségeket, valószínűleg
már annyi nőnek vette ki és mutatta meg azt a dolgot, amennyinek csak
lehetséges. Ijesztő gondolat volt, és titokban reméltem, hogy feltételezésem
nem állja meg a helyét.
Éppen elpakoltam az edényeket, amikor bejött a nagyszobába egy szál,
derekára csavart törülközőben. Bal kezével összefogta a törülköző két
végét, másik kezével nedves haját söpörte el a homlokából.
– A táskámért jöttem – mormolta.
Aztarohadt! A fejemben újra felsikoltott a hang a férfi látványára. Szemem
végigsiklott meztelen mellkasán és karján, a bőre kissé még csillogott az
ottfelejtett vízcseppektől. Levegő után kapva elfordultam a mosogató
biztonságosabb látványa felé.Te csak töröld le a mosogatót. Ne nézz oda.
A konyhaablakban láttam Ryan tükörképét; hátat fordított nekem, amíg
kinyitotta a törülközőt, és újra rátekerte a derekára. Egy pillanatra megállt,
hogy mindkét kezével végigszántson nedves haján.
Uramisten, de szexi! Marie-nek igaza volt. Örültem, hogy a fém mosogató
elég erős, hogy kibírja a szorításomat, és egy helyben tartson, miközben
összeszorítottam a térdeimet. Már túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára
félmeztelen férfit láttam, és ez a mostani látvány kikészített, akármerről
néztem is. Azt hiszem, észrevette, hogy szándékosan fordultam el, mert
mintha megsértődött volna, felkapta a táskáját, és visszament a
hálószobába.
Mire visszatért a konyhaszigethez, ami elválasztotta a konyhát a szoba többi
részétől, addigra végeztem a takarítással. Rákönyökölt a pultra pont azon a
helyen, ahol a táskámat hagytam.A francba! Amikor törülközőért mentem,
elfelejtettem visszatenni a tablettáimat a táskába. Megfordultam, hogy
helyrehozzam a hibámat, de a doboz már a kezében volt. Ryan első kíváncsi
pillantását gyorsan felváltotta a kaján mosoly, amikor rájött, mi az.
– Azt nem kellett volna meglátnod – motyogtam. Kikaptam a kezéből a
dobozt, és visszadugtam a táskába.
– Miért, mi ezzel a baj? – kérdezte könnyedén. – Oké, tablettát szedsz. Jó
tudni – mosolygott.
Nem akartam belemenni ebbe a párbeszédbe.
– Végeztél a fürdőszobában? Mert ha igen, gyorsan megszárítanám a
hajamat.
– Igen – bólintott. – És ha már itt tartunk, hogy érzed magad ma reggel?
– Jobban. De a hasizmom fáj. Olyan, mintha kétszáz felülést csináltam
volna. Hát te?
– Én egész jól vagyok. – Felegyenesedett, és nyújtózkodott egyet.
– Biztos a homár volt. Mit gondolsz, kimenjünk megint a tóra?
A hangján hallatszott, hogy reménykedik az igen válaszban.
– Persze, menjünk. Gyorsan végzek, és indulhatunk.
Ryan kikormányozta a csónakot a tóra, miközben én lustán süttettem az
arcomat a nappal egy takaróba burkolózva. Már jobban éreztem magam, de
még nem voltam százszázalékos. A tegnapi gyomorrontástól teljesen
kimerültem.
Ryan szótlanul dobta be a horgot újra és újra. Néhányszor úgy tűnt, hogy
mondani akar nekem valamit, de aztán inkább elfordult, és alig láthatóan
megrázta a fejét.
– Ma nem fogsz horgászni? – kérdezte végül.
– Talán kicsit később; most olyan jó itt pihenni.
Ryan egy pillanatra rám meredt. – Biztos nem bánod, hogy kijöttünk? –
kérdezte őszinte aggodalommal.
– Nem. Igazából nagyon kellemesen érzem magam. Itt csónakázom egy tó
közepén ezen a gyönyörű, napsütéses délelőttön. Nem kell mennem sehova,
nem kell csinálnom semmit. Senki sem parancsolgat nekem. Tökéletesen
kiélvezem az élet egyszerű örömeit – mosolyogtam rá.
– Hát igen, ez tényleg ász – vigyorgott egyetértően.
– Gondolkoztam valamin – nézett rám Ryan egy perccel később. – A
barátaid tudják, hogyan találkoztunk?
Nem értettem, miért kérdezi ezt. Önkéntelenül összevontam a
szemöldökömet, miközben a kérdésen tűnődtem.
– Mire gondolsz? – Szerettem volna világosan érteni a kérdést.
– Hát arra a kínos esetre, amikor berohantam a sörözőbe. Beszéltél róla
nekik?
– Nem – feleltem gyorsan. – Mármint azt tudják, hogy bejöttél a bárba, de
azt senki sem tudja, milyen körülmények között. Sajnálom. Megígértem,
hogy nem fogok semmit elárulni, de nem volt más választásom, muszáj volt
nekik elmondanom, hogy egyszer már jártál ott – csak így vehettem elejét a
kérdezősködésnek, amikor átjöttetek pókerezni. Esküszöm, csak annyit
mondtam, hogy beugrottál egy sörre valamelyik délután. Semmi mást nem
árultam el nekik.
Ryan furcsán nézett rám. – Jól van. Csak arra gondoltam, hogy olyan közel
álltok egymáshoz a barátaiddal, hogy talán elmondtad nekik azt is, hogyan
szaladtam fel a lépcsődön.
– Nem – ráztam meg erőteljesen a fejem. – Az nem rájuk tartozik. Ryan,
ami veled történt, az magánügy. Ezenkívül megígértem neked, hogy nem
mondok el semmit. Soha nem fogom megszegni az ígéretemet.
Ryan kedvesen rám mosolygott, aztán visszadobta a horgot a vízbe.
Felvettem a horgászbotomat, és rácsíptettem egy kis úszót a zsinórra. Nem
akartam, hogy úgy érezze, egyedül horgászik, úgyhogy én is bedobtam a
csalit, aztán visszahelyezkedtem korábbi kényelmes testtartásomba. Ha
fogok valamit, az úszó úgyis jelzi.
Két perccel később kapásom volt, és kihúztam a nap első fogását. Újabb
sügér akadt a horogra. Ryan levette nekem a halat. Én túlságosan be voltam
bugyolálva ahhoz, hogy olyan messzire nyújtózzak.
– Elég kicsi! – állapította meg Ryan, miután közelről megvizsgálta az apró
halat. – Na jó, két nap után megvan az első halad – viccelődött.
– Csak nem vagy féltékeny? – ugrattam. – A következő ötöt úgyis te fogod.
– Csak annyira vagyok féltékeny, mint te – vágta rá Ryan. Gyors
mozdulattal visszadobta a kis halat a vízbe. – Taryn, valamit meg kell
ígérned nekem. – Ryan megvárta, amíg én is ránézek. – Meg kell ígérned,
hogy semmit nem fogsz elhinni, amit olvasol vagy hallasz rólam.
Szóra nyitottam a számat, de nem tudtam, hogy pontosan mit is akarok
mondani.
– Csak ígérd meg – erősködött Ryan.
– Megígérem – feleltem ünnepélyesen.
– Ha bármi kérdésed van, vagy meg szeretnél tudni valamit, először kérdezz
meg engem, mielőtt elhiszel valamit abból a sok szemétből, oké?
– Arca eltorzult az aggodalomtól.
– Úgy lesz.
– Jó.
Ryan kissé megnyugodott, de láttam, hogy mélyen a gondolataiba merül.
Magamban végigfutottam azokon a kérdéseken, amelyek még mindig
foglalkoztattak, és azon gondolkoztam, vajon feltehetem-e őket, elég erős-e
hozzá a barátságunk. Vajon tényleg váltakoznak az ágyában a nők?
Találkozgat valakivel, esetleg akár több nővel is egyszerre éppen most?
Megérte a színészetért feladni a szabadságát?
Néztem, ahogy békésen horgászik ezen a gyönyörű tavon. Tudtam, hogy az
élete egy őrült akváriumban zajlik, állandó megfigyelés alatt. Elő merjek
hozakodni ezekkel a kényesebb témákkal is? Volt egy kérdés, amiről úgy
éreztem, jogom van feltenni. – Ryan – kezdtem, és megvártam, hogy felém
forduljon. – Egy kérdésem valóban lenne. Mivel te már megkérdezted ezt
tőlem, és én őszintén válaszoltam, szeretném, ha te is őszintén válaszolnál
nekem. – Zavartan összehúzta a szemét. – Van esetleg... van valakid... most
éppen? Úgy értem, gondolom, szoktál nőkkel találkozni. – Annyira ideges
voltam, hogy képtelen voltam rendesen kifejezni magam. De tudnom
kellett, hogy én is csak egy vagyok-e a sorból. Ryan arca kifejezéstelen
maradt, úgyhogy úgy éreztem, folytatnom kell. – Csak... te is megkérdezted
tőlem, amikor először találkoztunk. Csak szeretném tudni.
Ryan arcán a merev tekintetet széles mosoly váltotta fel. Egyenesen a
szemembe nézett. – Nem – mondta nyugodtan. – Nem járok senkivel. És a
másik kérdésre, amit nem tettél fel, a válasz: hónapok óta... pár hónapja.
– De miért? – kérdeztem habozva.
Ryan újra szótlanul nézett egy darabig, mielőtt válaszolt. – Honnan
tudhatom, hogy valaki nem csak a sztárra bukik, vagy esetleg nem az egyik
szerepembe szeretett bele? Elmosódnak a határok a között, ami vagyok és a
között, aki vagyok. – Rosszkedvűen megrázta a fejét. – Aztán meg félek
is... hogy megjelenik rólam valami intim részlet. Már az is éppen elég,
amikor a hazugságaikat megírják.
Ryan megdörzsölte a homlokát, ebből tudtam, hogy nehezére esik erről a
témáról beszélni.
– Sajnálom – suttogtam. – Én... nem lett volna szabad megkérdeznem.
– Miért mondod ezt? – nézett rám a homlokát ráncolva.
– Kellemetlenül érzem magam, hogy felhoztam a dolgot. Elég bajod van
már úgyis, semmi szükséged arra, hogy még én is butaságokat kérdezzek.
– Az, hogy itt vagy, és velem vagy, feljogosít téged arra, hogy választ kapj a
kérdéseidre. Nemcsak rólam van szó. Egy pillanatra se gondold, hogy nem
jutott eszembe, hogyan hat ez az egész rád és a te magánéletedre. Kétszer
láttak már a pubodban. A paparazzók sem hülyék. Megpróbáltam elhitetni,
hogy csak azért járok oda, hogy elrejtőzhessek, de nem nagyon sikerült.
Már megjelentek az első pletykák arról, hogy téged bámultalak. – Ryan
lecsüggesztette a fejét, és megfogta a lábához tett üdítős üveget. – Az
egyáltalán nem érdekel, hogy megírták, hogy téged néztelek, de hidd el, az
nagyon is érdekel, hogy téged békén hagynak-e. Kérlek, azonnal szólj, ha...
– Ryan, te hogy bírod ezt elviselni? – szakítottam félbe. – Neked is jogod
van az élethez. Megérdemled, hogy boldog legyél. Megéri mindezt
elvállalni a karrieredért? – bukott ki végre belőlem a kérdés.
Ryan elnézett a tó fölött. Láttam, hogy tépelődik. – Igen is, meg nem is –
felelte végül. – Szeretem a munkámat. Imádok játszani. De ez az egész
mocsok, ami vele jött, ez váratlanul ért. És már kezd eluralkodni az életem
fölött.
– Úgy sajnállak – suttogtam.
Zavartan nézett rám.
– Nem igazságos, hogy ilyen kemény árat kell fizetned azért, mert azt
csinálod, amit szeretsz. Már csak azért sem, mert amit teszel, azzal épp
azokat az embereket ajándékozod meg, akik aztán üldöznek. A te munkád a
szórakoztatás; nem kellene rejtőzködve élned, de tudom, miért kell mégis.
Tudom, hogy soha nem hagynak nyugtot neked, hogy folyamatosan a
nyomodban vannak.
– És akkor még enyhén fogalmaztál – mormolta Ryan. – Taryn, én tényleg
nagyon jól érzem magam melletted, de félek, hogy... – Elhallgatott, és nagy
levegőt vett.
Félsz, hogy véget kell vetnünk ennek. Ne légy gyáva, mondd csak ki. Úgyis
tudtam, hogy ez lesz a vége.
– Te is látod, hogy ha együtt vagyunk, annak számodra is ára van. Tudnom
kell, hogy tisztában vagy vele, mit vállalsz azzal, ha velem vagy.
Ha veled vagyok? Hát, nem erre számítottam.
Csak ránéztem, és máris összekuszálódtak a gondolataim. – Én is jól érzem
magam melletted – vallottam be halkan. – Mindketten tudjuk, hogy én nem
a te világodban élek, de azért elég jól átlátom, hogyan működnek a dolgaid.
Ryan, megteszem, amit meg kell tennem ahhoz, hogy része legyek ennek a
kedvedért, ha akarod. Elviselem az őrületet, mert tudom, hogy ez a
velejárója annak, hogy veled... –TARYN, elszólod magad! – Ööö, vagyis
annak, hogy barátok legyünk – helyesbítettem.
– Megtennéd a kedvemért? – kérdezte, mintha nem lenne teljesen biztos a
szavamban.
– Igen – feleltem gondolkodás nélkül. – Igen, megteszem.
– És elviseled a lesifotósokat, a rajongókat és a magánéleted lerohanását?
Tudod egyáltalán, mire mondasz igent? – dörmögte, és megvakarta a fejét.
– Te is elviseled. Miért olyan nehéz elhinni, hogy más is megtenné ezt
érted?
– Nagy kérés ez – mormolta szinte bűntudatosan. A válla meggörnyedt,
ahogy újra és újra megdörzsölte a homlokát. – Nagyon nagy.
– Márpedig ha azt akarod, hogy barátok legyünk, akkor rám kell bíznod a
döntést, hogy képes leszek-e megbirkózni a dologgal, vagy nem –
szögeztem le.
– A média megpróbál majd előásni rólad valami kompromittálót. Van
valami, amit tudnom kell, mielőtt az egész világ megtudja? – fúrta a
szemembe a tekintetét.
– Semmi olyan nem történt velem, ami miatt szégyenkeznem kéne
– feleltem egyenesen. – Már sokat meséltem neked magamról. Nem
drogoztam, nincs priuszom. Nem készültek rólam meztelen fotók, sem
kínos pornóvideók – soroltam kuncogva. – Nincsenek sötét titkaim.
Az utolsó megjegyzésemen Ryan egy kicsit elmosolyodott, de a derűs
pillanat nem sokáig tartott. Ryan tovább sorolta a figyelmeztetéseit.
– Mindig vigyáznod kell, mit teszel, mit mondasz. Válaszokat követelnek
majd tőled; üldözni fognak, hogy számolj be mindenről. – Beszívta az ajkát
az emlékek hatására. – Feltételezésekkel és rágalmakkal provokálnak majd,
hogy kihúzzanak belőled valamit. Követnek, és lefényképezik minden
percedet. Képes leszel kezelni mindezt? – kérdezte szinte támadóan.
– Kit akarsz meggyőzni, engem vagy magadat? – szóltam csendesen. –
Ryan, ha szeretnéd, hogy az életed része legyek... hogy barátok legyünk,
akkor elviselem ezeket. De úgy beszélsz, mintha valamelyikünket le
akarnád beszélni róla.
– Olyan ez, mintha valakit meghívnál, hogy vegyen részt a rémálmaidban.
Nem szép dolog tőlem, hogy ezt teszem veled – mormolta szomorúan.
– És akkor mi lesz? Neked nem lehetnek barátaid, nem kerülhetsz közel
senkihez? Nem érezheted jól magad, nem élheted az életedet? Sajnálom, de
nem fogom megengedni ezeknek, hogy helyettünk döntsenek. – Átkaroltam
a térdemet. – És ha azt hiszed, hogy én majd megijedek tőlük, megijedek
attól a sok rossztól, amit neked el kell viselned, akkor rosszul ismersz.
Miközben beszéltem, vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Mennyi
erőfeszítést teszek, hogy a barátja lehessek, miközben a szívem mélyén
sokkal többre vágyom.
– Nem így ismerlek; éppen ez az egyik oka, hogy most itt vagyunk –
mosolygott rám Ryan, és felsóhajtott.
Ekkor harag és undor kerekedett bennem, csakis önmagam ellen, és a
torkomat égette.Miért vagyunk most itt? Miért ülök itt ebben a csónakban
veled? Egymás után követtem el a hibákat, baklövéseket. Nem szerethetek
beléd. Nem engedhetem meg magamnak, hogy olyasmi után vágyakozzam,
ami soha nem lesz, soha nem lehet az enyém. Csak áltatom magam.
A békés tó egyszerre cápákkal telt katlannak tűnt. Úgy éreztem, ki kell
szabadulnom a csónakból, és nagyon gyorsan vissza kell jutnom a
biztonságos szárazföldre. Vissza kellett fognom magam, hogy ne ugorjak
azonnal a tóba, hogy a partra úszhassak.
Ránéztem az órára a mobilomon. – Mindjárt két óra. Vissza kell vinnem
téged. Biztosan sok tennivalód van.
– Nem igazán – vallotta be, és megint a szemembe nézett. – Az jutott
eszembe... hogy ma fogtok pókerezni, ugye?
Kavargó félelmeim ellenére magamban önkéntelenül felujjongtam a
gondolatra, hogy aznap este is velem lesz.
– ÉHES VAGYOK – SZÓLALT MEG RYAN, miközben a kunyhó felé
ballagtunk. – Már a fejem is megfájdult.
– Hazafelé menet beugorhatunk valamiért. Mit szólnál egy pizzához?
Kikanyarodtam az autópályára, és Ryan feltette a karját a vezetőülés
háttámlájára. Időnként sodort egyet a hajamon a fejem tetején, amitől
megborzongtam és elmosolyodtam.
– Csiklandoz? – kérdezte.
– Aha! – nevetgéltem, de csak folytatta.
Ha megpróbáltam elkapni az ujját, kuncogva elvette a kezét. Jól
eljátszadoztunk. Úgy a kilencedik alkalommal sikerült elég gyorsan
felnyúlnom a jobb kezemmel, és rálapítottam a kezét a fejemre. Még
egyszer megforgatta az ujját a hajamban a tenyerem alatt.
– Jó, jó, abbahagyom – jelentette be, aztán olyasmit tett, amivel
meghökkentett. Gyors mozdulattal a kezébe kapta a kezemet, és két
összefogott kezünket a combjára tette. Döbbenten néztem rá. Enyhe
izgalom fogott el, a szívem nagyot dobbant, az érintése nyomán támadt
érzés szétáradt az ereimben. Ryan összekapcsolt kezünkre meredt; lassan
kinyitotta a tenyerét, és elengedte a kezemet, de én nem húztam el –
nem akartam elhúzni, pedig tudtam, hogy el kéne. Az iránta érzett vágyam
minden logikus érvet félresöpört. Ryan ajkán kis mosoly jelent meg.
Néhány perc múlva áthelyezte a kezemet úgy, hogy tenyérrel lefelé
feküdjön a combján. Aztán elengedte, és bal kezével lazán vakargatni
kezdte az állát, miközben továbbra is a lábán pihenő kezemet nézte.
Elmosolyodtam, úgy gondoltam, ez egy újabb próba. Várt, hogy elveszem-e
a kezemet. Figyelte, hogyan reagálok. Ott hagytam a kezem, ahova letette.
Ezután ráhelyezte a kezét az enyémre, és összekulcsolta az ujjainkat. Arcán
lélegzetelállító mosoly ragyogott. Átállította az ülését, hogy jobban
hátradőlhessen, és elégedett sóhajjal lehunyta a szemét.
Már alkonyodott, amikor lefékeztem a kis hátsó utcában. Ellenőriztem,
hogy az utasoldali ajtó közvetlenül a pub hátsó bejáratára nyíljon, hogy
Ryan minél gyorsabban bejuthasson. Először végigpásztáztam a sikátort;
meggyőződtem róla, nem ólálkodik-e ott néhány kóbor lesifotós.
Kinyitottam Ryan előtt az ajtót, és tartottam, amíg beugrott az autóból a
konyhába. Végre biztonságban volt.
– Maradj bent. Behozom a hűtőtáskát és a cuccokat.
Ryan mérgesen és tehetetlenül állt az ajtó mögött. Láttam, hogy
legszívesebben kilépne az utcára, hogy segítsen kihúzni a hűtőtáskát a
csomagtartóból, de nem lehet. Nem engedhettük meg magunknak, hogy
hibázzunk. Végül azért csak kimerészkedett az ajtón, hogy segítsen.
– Ryan, megláthatnak! Nyugi, megvan. Lépj csak hátra, légy szíves.
Amilyen hamar csak tudta, kivette a kezemből a hűtőtáskát, és lerakta a
sötét konyhában.
– Add csak ide azokat – emelte le a vállamról az ő táskáját és az enyémet. –
Van még?
– Csak a pizza és az italok, és vége.
Visszahajoltam az autóba, és kivettem a pizzás dobozt a hátsó ülésről.
Amikor átadtam neki a dobozt, hamiskás mosolyt villantott rám.
– Na mi van? – kérdeztem kíváncsian.
– Semmi – felelte, és úgy tett, mintha rá akarna csapni a fenekemre.
– Oké... akkor leparkolom a kocsit. Bezárhatod ezt az ajtót... várj, először
felkapcsolom neked a villanyt. Majd elölről jövök be.
Beültem az autóba, és visszamentem a szokásos helyemre a Mulberry utca
sarkánál levő parkolóban. Amikor a pub felé sétáltam, észrevettem egy
embert, aki egy régi autóban ült a túloldalon. Nem láttam, hogy nő vagy
férfi, csak a körvonalait.Ne legyél máris paranoiás, nyugtatgattam magam.
Gyorsan kinyitottam a söröző bejárati ajtaját, és besiettem.
Félóra múlva megérkezett Pete és Tammy is a pókerpartira.
– Sziasztok, gyerekek! – rikkantott Pete. – Szevasz, Ryan. Örülök, hogy
látlak, öreg.
– Szia, Pete – rázta meg a kezét Ryan. – Mi újság?
– Hoztam egy kis édességet – nevetgélt vidáman Tammy. A pultra tett egy
tálca csokival bevont valamit. – Arra gondoltam, meózzuk le ezeket. Ha jó
lesz, akkor a vasárnapi bulira is ilyet hozok.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki más nem néz oda, Tammy
cinkos mosollyal rám kacsintott.
– Na, hogy sikerült? – kérdezte halkan.
– Jól, igazán jól – feleltem, bár épp ebben a pillanatban próbáltam legyűrni
az újra rám törő hányingert.
– Jól éreztétek magatokat odafent? – suttogta a fülembe.
Bólintottam és elmosolyodtam. Senkivel nem óhajtottam megosztani a
részleteket. A hétvégénk csakis a miénk volt, és azt akartam, hogy Ryan
tudja: nem kotyogok el semmit, még a legközelebbi barátaimnak sem. Arról
nem is beszélve, hogy Ryan is figyelt a szeme sarkából.
Hoztam tiszta korsókat Ryannek és Pete-nek, és töltöttem nekik sört a
kancsóból.
– Kösz – mosolygott rám Ryan, amikor letettem mellé a poharát.
A gyomromba éles fájdalom hasított. Eltorzult arccal összegörnyedtem.
– Na és Ryan, haraptak a halak odafent? – kérdezte Pete, miközben kezét
feltartva várt a sörére, amit éppen a poharába töltöttem.
– Naná! Mindketten sokat fogtunk. Bár mindkét napon Taryn fogta az elsőt
– kacsintott Ryan, és megpaskolta hátulról a combomat.
– Hát igen, de te a végén többet fogtál, mint én – tettem hozzá. Nem
akartam kisebbíteni az érdemeit.
Leültem Ryan mellé, és nagyot kortyoltam a gyömbéremből. A pizzaszelet
úgy ült a gyomromban, akár egy kőszikla. Legszívesebben az asztalra
hajtottam volna a fejemet.
– Nem iszol ma este, Taryn? – kérdezte Pete az üdítőmre mutatva. Hirtelen
megszédültem. – Nem. Kicsit elrontottam a gyomromat. Ryan felém hajolt,
és suttogva kérdezte: – Jól vagy? Megint rosszul érzed magad?
– Jól vagyok – hazudtam, és egy pillanatra megint eltorzult az arcom a
hasamba nyilalló fájdalomtól.
– Rosszul voltatok? – kérdezte Pete, miután gyanakodva rám nézett. Az
asztalra meredtem. Nem akartam semmit elárulni, emellett tényleg úgy
éreztem, megint a rosszullét kerülget – a számban összegyűlt a nyál.
Ryan titokban megveregette a lábam az asztal alatt, és felsóhajtott.
– Mindketten nagyon rosszul voltunk tegnap este. Nem tudjuk biztosan,
hogy mitől, csak azt, hogy ételmérgezés volt – magyarázta Ryan, és
gyengéden megdörzsölgette a hátamat.
– Elnézést – motyogtam, és kiszaladtam a lépcső felé. Épp időben értem be
a fürdőszobámba, mert már jött is vissza a pizza. Jól megmarkoltam a
vécéülőkét, a gyomorsav a torkomat mardosta.
– Taryn! – szólt fel Ryan. – Jól vagy?
Épp a fogamat mostam, mikor megjelent az ajtóban. – Minden oké?
Kissé szédelegve ráztam meg a fejemet. – Nem. Megint rosszul vagyok. A
pizza.
– Mi lenne, ha mára lemondanád a pókert, és lefeküdnél? Úgysem fogsz
valami jól szórakozni, ha közben vacakul érzed magad. – Ryan belépett a
fürdőbe, és a homlokomra tette a kezét. – Úgy érzem, hőemelkedésed is
van.
– Nem küldhetem el őket. Menj csak le, és játssz tovább. Érezzétek jól
magatokat. Talán én is lemegyek kicsit később, ha már jobban érzem
magam.
– Nem. Itt maradok veled. Mindjárt jövök.
Eltűnt, mielőtt válaszolhattam volna.
Bementem a hálószobába, hogy felvegyek valami kényelmeset. Nagyon
vonzott a gondolat, hogy leheveredjek a kanapéra. A fürdőszoba
közelségéről nem is beszélve. Épp lehúztam az ágytakarót a kanapé
háttámlájáról, hogy magamra terítsem, amikor Ryan visszatért.
– Pete felhívta Marie-t, és szólt neki, hogy nem vagy valami jól – közölte,
miközben a telefonját nyomkodta. – Kicseréltük a mobilszámunkat. Most
már nekem is megvan Marie száma. Megígértem Pete-nek, hogy később
felhívom, és beszámolok róla, hogy mi van veled.
– Nem kellett volna – suttogtam. – Igazán játszhattatok volna tovább.
Pocsék érzés, hogy tönkretettem az estéteket, és most miattam elmarad a
hétfői póker.
– Ne hülyéskedj. Nélküled úgyse játszottunk volna. Tessék, hoztam neked
még egy pohár gyömbért. Igyál vizet is.Mindketten csúnyán kiszáradtunk. –
Letette a poharat az asztalra. – Én sem kívánom a sört most.
– Köszönöm – feleltem komolyan. – Azt hiszem, igazad van abban, hogy
kiszáradtunk. Talán éppen ezért vagyok olyan pocsékul. Innom kell egy kis
vizet. – Levettem a lábamról a takarót. – Megmutassam a többi szobát? –
Végigvezettem Ryant a lakásomon.
– Ez itt a mosókonyha, és ezen a lépcsőn lehet felmenni a tetőre.
Követett az előszobán át a konyhába.
– Hűha, nagyon szép a lakásod. Ez a konyha gyönyörű. Nagyon tetszik a
gránit munkalap és a cseresznyefa konyhaszekrény. Meg a borhűtő, meg
minden.
– Köszi. Épp pár hónapja újíttattam fel. Korábban borzasztó zöld színű volt
a konyha, fehér ajtólapokkal. Lehangoló volt. Most a fürdőszoba
következik. Kérsz vizet?
Kivettem mindkettőnknek egy-egy poharat a konyhaszekrényből. Miközben
kitöltöttem a vizet, felmerült bennem a kérdés, miért akar Ryan egy olyan
lánnyal lógni, aki épp az imént dobta ki a taccsot. Egész biztosan lenne jobb
dolga is. De ha azt vesszük, úgyis egész este velem lett volna, úgyhogy
végül is akkor már nem olyan sokat számít, mivel tölti azt a pár órát.
Igazából örültem, hogy itt van velem, ahol nem fenyegeti az őrület.
– Nézünk tévét? – kérdezte, miközben lerúgta a tornacipőjét.
Melegség áradt szét a belsőmben; ezek szerint velem akar maradni.
Elvette az egyik díszpárnát, és befészkelte magát a kanapé sarkába.
– Tessék, feküdj csak le – tette le a párnát a lába mellé.
– Nem, jó így. Így kényelmes.
Leültem a kanapé másik végébe, és magam alá húztam a lábam. Féltem,
hogy megint elfog a hányinger, ha lefekszem. Ryan összeszorította a száját,
és csalódott pillantást vetett rám, majd előkotorta a zsebéből a mobilját,
hogy meghallgassa a hangüzeneteket. Úgy vettem észre, harminc üzenetet
törölt ki. Figyelembe véve, milyen keresett ember volt, csodálkoztam rajta,
hogy senki sem hívta horgászat közben. Most, hogy belegondoltam,
egyetlen hívást sem fogadott egész idő alatt, amíg velem volt.
Még kétszer lenyomott valamit a mobilján, aztán a füléhez emelte a
készüléket. – Szia, apa – szólt bele vidáman. – Na mi a helyzet?
Ránéztem, és elmosolyodtam. Örültem, hogy Ryan az a fajta ember, aki
nem felejt el telefonálni a szüleinek Ryan visszamosolygott. Lehetetlen volt
nem kihallgatni a beszélgetésüket, hiszen alig egy méterre ült tőlem, de
azért próbáltam másfelé figyelni. Miközben beszélt, kattintgattam a tévét,
kerestem valami érdekesebb műsort.
– Nem fogod elhinni, mit csináltam tegnap és ma. Horgásztam!
Elmesélt az apjának mindent a tóról és a faházról, és hogy milyen nyugodt
volt odakint. Titokban örültem neki, hogy ilyen boldog és vidám.
Még telefonálás közben hozzám fordult. – Taryn, hol a táskám?
– Még lent van minden a konyhában.
Kilépett a lakás ajtaján, és lecsattogott a lépcsőn. Azt hittem, el akar
vonulni a beszélgetés folytatásához, de csak lefutott, fogta a táskáinkat, és
azonnal visszajött, hogy megint elfoglalja helyét a kanapén.
– Foglaltál már repülőjegyet? Meg kell néznem a naptáramat.
Ryan a mobilja képernyőjét nyomkodta. – Egy pillanat, apa. Megvan –
felelte, miközben átlapozta a naptárat. – Anya születésnapja
harmincegyedikén, pénteken lesz. Nem, akkor forgatáson leszek. Ha
ideértek csütörtök este, akkor maradhatnátok egész hétvégén.
Hallatszott a hangján, hogy várja a szüleivel való találkozást. Amíg
telefonált, azon gondolkoztam, vajon hogy néznek ki a szülei. Ryan az
anyjára vagy az apjára hasonlít inkább? Ahogy az apjával beszélt, abból
kiderült, hogy nagyon jó a kapcsolatuk.
– Tizenhetedikén dolgoznom kell. Nem nagy ügy. A születésnapomat
megünnepelhetjük, amikor hazamegyek hálaadásra. Jó, most add anyát...
Felnéztem, amikor a születésnapjáról beszélt. Úgy látszik, novemberben
született, mert a hálaadás ünnepét említette, ő is a huszonhetet tölti idén.
– Szia, anya. Hogy vagy? Egy barátomnál vagyok. Tarynnek hívják –
kacsintott rám. – Hosszú történet, majd később elmesélem... mert most itt ül
mellettem, anya. Nagyon kedves lány. Imádni fogod.
Úgy gondoltam, kicsit egyedül is szeretne beszélni a szüleivel, és valahogy
reméltem is, hogy többet mondana, ha nem lennék a szobában, úgyhogy
gyorsan kitakartam a lábamat, és kimentem a konyhába. Teleöntöttem a
poharamat vízzel, és körülnéztem a kamrában valami kímélő ennivaló után.
Éppen rábukkantam egy doboz sós kekszre, amikor Ryan belépett a
konyhába, továbbra is a telefonnal a fülén.
Elkezdte a homlokát dörzsölgetni. – Egyre rosszabb, anya. Már sehova se
tudok elmenni.
Nem volt nehéz kitalálnom, miket kérdezhetett az anyja. A pultra
könyököltem, és a kezemre támasztottam a fejemet. Kicsit megfájdult a
fejem a gyomorrontástól és attól, hogy egy ideje nem került táplálék a
szervezetembe. A hűtő melletti konyhaszekrényben tartottam a legtöbb
gyógyszeremet. Meg is találtam az aszpirint, de Ryan kikapta a kezemből az
üveget. – Ezt most inkább nem kéne beszedned. Anya, Taryn aszpirint akart
bevenni, pedig nem szabadna üres gyomorra aszpirint ennie.
Értetlenül néztem rá.
– Még jobban megfájdulna tőle a hasad – magyarázta. – Mindketten rosszul
voltunk, anya. Szerintem ételmérgezést kaptunk tegnap este, de Tarynben
még mindig nem marad meg semmi. Bevehet aszpirint üres gyomorra? Én
is úgy gondoltam – szólt önelégült mosollyal.
Lehajtottam a fejem; úgy látszik, az a sorsom, hogy kibírjam a fájdalmat.
Ryan hozzám lépett, és megint a homlokomra tette a kezét. Azt hiszem, az
eredményt elfogadhatónak találta; kinyitotta a kekszes dobozt, és felbontott
nekem egyet. Nekem sem okozott volna nehézséget a doboz kibontása,
ugyanakkor nagyon élveztem a gondoskodását. És én még azt hittem, hogy
ő az, aki gondoskodásra szorul.
– Anya szerint pirítóssal kéne próbálkoznod, és sok vizet kellene innunk. –
Ryan hátrasöpörte a vállamról a hajamat, és újra rám nézett. – Biztos
vagyok benne, hogy találkoztok majd, amikor meglátogattok, anya.
Elmosolyodott; olyan boldognak tűnt.
– Majd elmondok róla mindent...később – suttogta.
A pirítós jól hangzott, de attól még mindig nem tértem magamhoz, hogy azt
mondta az anyjának, hogy találkozni fogunk.
– Jól van, anya, én is szeretlek. Majd hívlak még este. – Ryan letette a
telefont, és bekapott egy kekszet. – Van kenyérpirítód?
Kinyitottam az alsó konyhaszekrényt, ahol a pirítót tartottam.
– Menj, pihenj csak. Majd én megcsinálom.
Ryan megfogta a vállamat, és kiterelt az előszobába. Mosolyogva mentem
vissza a nappaliba. Nem tudtam elhinni, hogy Ryan pirítóst akar nekem
csinálni. A szívem egyszerre csordultig telt.
– Na és a szüleid mit szólnak hozzá, hogy olyan népszerű lettél? –
kérdeztem tőle, amikor már mindketten a pirítóst majszoltuk a kanapén
ülve.
– Szerintem még nem tudták teljesen feldolgozni. Az ő életük is
megváltozott miattam. Tudod, apa és anya mindig azt mondják, hogy
büszkék rám, de aggódnak is. Anya folyton azt mondogatja, hogy ne
bízzam el magam.
Egyetértően bólintottam. – Erre mindig oda kell majd figyelned. Ne hagyd,
hogy a hírnév és az ismertség mássá tegyen, mint aki vagy. A szüleid a
fiukat szeretik, akit felneveltek, nem a sztárt, akivé lettél.
Ryan furcsán nézett rám, és elvigyorodott. – Tudod, hogy anyám szóról
szóra ugyanezt mondta? És igazatok is van – tette hozzá szárazon -, de nem
tudjátok, hogy megy ez.
– Nem, nem tudom – ismertem el szelíden -, és nem fogok itt ülni és úgy
tenni, mintha lenne róla fogalmam, hogy milyen ez neked. Meg kell
magyaráznod, ha azt akarod, hogy értsem.
Megrázta a fejét, és vállat vont. – Amikor forgatunk, az király. Imádom. De
aTengerpart óta minden felbolydult körülöttem. Ez az egész rajongósdi...
hát nem is tudom... olyan felfoghatatlan. Folyamatos nyomás alatt vagyok,
hogy megfeleljek az ideálnak, amit rólam képzelnek. Vannak keményebb
napok, és vannak könnyebbek.
Látszott, hogy nehezen találja a szavakat, amelyek kifejezhetik az érzéseit.
– Hát, csak ne felejtsd el, ki vagy, és ne hagyd, hogy ez az egész a fejedre
nőjön. Abban a percben, amikor megfeledkezel az alázatról, nagy bajban
leszel.
Egyetértően bólintott.
– Ryan, te nem olyan embernek tűnsz, aki azért akarna színészkedni, hogy
az egóját növelje. Jól megy neked a játék, és szereted is csinálni. De ez csak
a munkád; akit itt őrzök, az teljesen más – jelentettem ki, és megütögettem
a szívem tájékát a kezemmel.
– Soha ne feledd, hogy ez csak egy munka, és ne hagyd, hogy ez határozzon
meg téged. Akkor nem lesz gond.
– Úgy beszélsz, mint az anyám – szólt Ryan.
– Nem, nem akarok anyáskodni feletted – védekeztem gyorsan.
– Nem, dehogy. Nem úgy értettem – nevetett. – Úgy értem, pont
ugyanazokat a dolgokat mondod, amiket az anyám is mondott nekem. Fura.
– Hm, anyukád nyilvánvalóan nagyszerű asszony – jelentettem ki.
– Folyton az ismételgeti, hogy nagyon figyeljek oda, kiben bízom meg.
Mintha magamtól nem tudnám.
Újra megdörzsölte a homlokát.
– Ryan, azt hiszem, sejtem, miért olyan nehéz megbíznod az emberekben,
és miért kell megkérdőjelezned mindennek és mindenkinek a hitelességét. –
Félrebillentett fejjel vártam, hogy a szemembe nézzen. – És azt is tudom,
hogy ki kell érdemelnem a bizalmadat; ahogy neked is ki kell érdemelned
az enyémet. Ha két ember barátságot akar kötni, az ezzel jár. Mindketten
sokat kockáztatunk. De tudom, hogy te sokkal nagyobb kockázatot vállalsz;
a szabadságodat veszítheted el, és veszélybe sodorhatod magadat.
– Tudom. Ezen a pályán nehéz megbízni az emberekben. Amikor az olyan
banális dolgokból is főcím lesz, mint például hogy mit vacsoráztam, az
azért kiveri a biztosítékot.
– Nos, ünnepélyesen megfogadom, hogy ezt az információt soha nem
fogom kiszolgáltatni senkinek. Magammal viszem a sírba.
– Na igen, te megbízhatónak tűnsz. Még azt sem voltál hajlandó elárulni a
legjobb barátaidnak, hogy tegnap egész éjjel rókáztál – ugratott.
– Nem – igazítottam helyre. – Azt nem voltam hajlandó elárulni, hogy te
rókáztál egész éjjel.
– Ha már itt tartunk... hogy érzed most magad? Bevált a pirítós?
Bólintottam, és ittam egy korty gyömbért. – Kezdek jobban lenni,
köszönöm.
– Akkor jó – felelte, és játékosan megdobott egy párnával.
Úgy tettem, mintha vissza akarnám dobni a párnát, de ehelyett csak letettem
a lábam mellé.
Ryan szeme fel-alá járt a párna és énközöttem. Aztán hirtelen mozdulattal
összegömbölyödött a kanapén. Úgy tűnt, szándékosan addig szöszmötöl a
párnával, amíg kényelmesen el nem sikerül helyeznie a feje alatt, de még
inkább a combomon. Két lába lelógott a kanapé szélén.
Összekapcsolódott a tekintetünk, és abban a pillanatban újra megéreztem a
mágneses vonzást. Többé nem tudtam ellenállni. Gondolkodás nélkül
beleborzoltam ujjaimmal a hajába. A szeme lecsukódott, és felsóhajtott,
ahogy hozzáértem.
A másik kezemet leemelte a válláról, és a szívére tette.
 8. FEJEZET

Gondolatok
– TAR, SIESS, MINDJÁRT MEGISMÉTLIK – rikkantott Ryan a
kanapéról. Éppen a hűtő mellett álltam, és telitöltöttem a vizespoharamat.
– Nézd csak meg! Nézd! Ez a hülye meg fogja gyújtani a dinamitot, és
aztán nem fut el. El sem hiszem, hogy ezt mutogatják a tévében. Várj...
vissza fog röpülni vagy száz métert. És bumm! – visszhangozta.
Összerándult az arcom, miközben néztem, ahogy valami idióta a levegőben
repül a puszta ostobaságának köszönhetően. Elfoglaltam helyemet a
kanapén; Ryan megigazította a párnát a combomon, és visszahúzta a
kezemet a mellkasára.
– Kíváncsi vagyok, ezúttal meddig volt kórházban – szóltam, és valamivel
jobban fölé hajoltam, hogy tovább simogathassam a haját. Olyan jó volt
együtt.
– Ez a rossz a tévénézésben: három perc műsor után nyolc perc reklám jön
– morgott Ryan.
Épp csatornát akart váltani, amikor megszólalt a mobil a zsebében. Ránézett
a számra, aztán felvette.
– Szia, Pete. Igen, már jobban van.
Ryan felnézett, és felemelte a kezét, hogy megtapinthassa a homlokomat.
– A Nagy robbanásokat néztük éppen. Te is? Öcsém, láttad azt a csávót?
Micsoda barom! Mégis mit gondolt, mi fog történni?
Amíg Ryan az ölemben feküdt, titokban arra gondoltam, milyen jó, hogy
Ryan és Pete olyan jól kijönnek egymással. Mindig reménykedtem benne,
hogy a férfi, akinek a társa leszek, jól kijön majd a barátaimmal. A volt
vőlegényem, Thomas és Pete sosem értették meg egymást. Mindig feszült
volt a viszony közöttük. Ezt már a kezdet kezdetétől intő jelnek kellett
volna tekintenem, de szerettem volna mindenkit boldognak látni, miközben
legbelül nyomorúságosan éreztem magam. Ryan és Pete ezzel szemben
rögtön egy hullámhosszon volt. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra.
– Taryn, Pete beszélni szeretne veled – nyújtotta felém Ryan a telefont.
– Szia, szivi, hogy érzed magad? – kérdezte Pete.
– Jobban vagyok, köszi. Azért még nem vagyok a topon. Ryan csinált
nekem pirítóst, most már nem fáj annyira a fejem.
– Ó, tehát Ryan csinált neked pirítóst? – cukkolt Pete.
– Aha... miért? – kuncogtam.
– Semmi. Csak örülök neked. Jó, hogy már jobban vagy. Tammy arra kér,
hogy hívd fel holnap. Össze kell állítanotok a vasárnapi menüt, hogy
beszerezhessük a hozzávalókat.
– Oké, felhívom. De a Shecky s-ből nem veszünk semmit, az tuti. Szinte
biztos vagyok benne, hogy a homárfaroktól lettünk rosszul tegnap este.
Ahogy megettük, azonnal hányingerem lett. Oké, amúgy finom volt, de
kábé félórán belül mindketten iszonyatosan rosszul lettünk tőle.
Lenéztem Ryanre, és a hajába túrtam.
– Látni sem akarok semmit onnan, ahonnan az a homár jött! – erősítette
meg Ryan olyan hangosan, hogy Pete is hallja.
– Jól van, megmondom Tammynek. Hát akkor, sajnálom, hogy rosszul
voltatok, de úgy tűnik, most már javulóban vagytok, úgyhogy... várj,
beszélhetnék még egyszer Ryannel?
– Persze – feleltem meglepetten.
– Itt vagyok, mi a helyzet? – ült fel Ryan, kezében a telefonnal. – Igen, az
vagyok, miért? Vasárnap este nyolckor játszanak; remélem, látom majd a
meccset. – Megint elkezdte rágni a körmét. – Ő is? Ne hülyéskedj! – Ryan
rám meredt. Kezdtem kíváncsi lenni, vajon miről beszélhetnek. –
Komolyan mondod? Nem hiszem el! – Hangosan kifújta a levegőt. – Ezt...
jó tudni – kuncogott. – Igazán kösz.
Ryan széles mosollyal az arcán eltette a telefont. Szótlanul ránéztem, és
vártam, hogy engem is beavasson a beszélgetés részleteibe.
– Taryn... Pete azt mondta, nagy Pittsburgh Steelers-szurkoló vagy. Igaz ez?
– Aha. Meg Pittsburgh Penguins-szurkoló is – biccentettem.
– Te is szereted a hokit? – Ryan úgy nézett rám, mintha legalábbis
hazudtam volna.
– Imádom a hokit – feleltem nagyot ásítva. Álmos voltam és kimerült.
– Azt tudod, hogy Pittsburgh mellett nőttem fel, ugye? – kérdezte.
– Nem, nem tudtam. Csak annyit mondtál, hogy Pennsylvaniából
származol, vagy PA-ből, ahogy felétek mondják. Ja, várj csak, azt tényleg
mondtad, hogy a Pittre jártál egyetemre – ásítottam újból. – Szóval te is
szereted a focit, ha jól értem?
Ryan csak ült, és hitetlenkedve rázta a fejét.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi – intett, és felállt, hogy kinyújtóztassa a tagjait.
Láttam, hogy szétnéz a szobában, a dolgaimat nézegetve. Végigfuttatta
ujjait a DVD-gyűjteményemen, és megállapította, hogy a polcomon nincs
ott egyik filmje sem.
– Bocsi, nem vagyok a rajongód – ugrattam vállat vonva.
Ryan rám vigyorgott. – Várjunk csak! – szólt, és kihúzta az egyik DVD-t.
– Itt van az egyik film, amiben játszottam! – Megmutatta a borítót.
Komolyan nem emlékeztem rá a filmből.
– Nem is játszottál benne.
– De igen – erősködött. – Elvileg nagyobb szerepet kaptam volna, de aztán
megvágták a jelenetet, és csak négy mondatom volt. A bolti jelenetben
vagyok.
Ryan mesélni kezdett a pályája kezdeteiről, és arról, hogy azokban az
időkben még egész normális életet élt. Nyugodtan kimehetett az emberek
közé anélkül, hogy bárki is felismerte volna.
– Na és hány filmben szerepeltél?
– Ez a Tengerpart-film, amit most forgatunk, a hatodik lesz, és akkor már
beleszámoltam ezt az apró szerepet is – emelte fel a DVD dobozát.
– Az első filmem egy független mozi volt, a Mindig többet akarunk.
Közepesen szerepelt a Sundance Filmfesztiválon, de most kihozták DVD-n
is, csak tudnám, minek. Aztán eljátszottam Ashbyt a Világítótoronyban.
Tulajdonképpen ez a film tette ismertté a nevemet.
– Várj csak, mikor mentél Kaliforniába?
– Amikor a Világítótorony meghallgatása volt. Kibéreltünk egy lakást Alan
Scheflerrel.
Ryan könnyen leolvashatta az arcomról, hogy fogalmam sincs, kiről beszél.
– Ő is egy színész, még akkor ismertem meg, amikor elkezdtem forgatni.
A Világítótornyot láttad?
– Nem – feleltem kukán. Kezdtem zavarba jönni attól, hogy egyetlen filmjét
sem láttam.
Ryan rosszalló pillantást vetett rám. – Hát, nem sokat vesztettél. Szörnyű
halált haltam a csatamezőn. Azután következett ez az időtlen darab – tette
vissza a polcra a DVD-t. – Miközben a jeleneteimet szinte a nullára
redukálták, belekezdtem az első Tengerpart forgatásába. Néhány héttel
ezelőtt pedig elkészültünk a Jóvátétel felvételeivel. Arról hallottál már? –
kérdezte kajánul.
Kezdtem bűntudatot érezni, és ez nyilván látszott is rajtam. –
A Világítótoronyról és a Tengerpartról már hallottam, az is számít?
– Attól tartok, le kell vonnom néhány pontot – felelte.
Ryan most a zenei gyűjteményemet kezdte nézegetni, egy-egy CD-t ki is
húzott, hogy jobban szemügyre vegye. – Ezt én is meg akartam venni –
szólt, és felmutatott egy CD-tokot.
– Kölcsönadhatom, ha szeretnéd. Nekem megvan az iPodomon is.
– Kölcsönkérhetem ezt is... és ezt is?
A kezében egész kupac CD gyűlt össze. Elmosolyodtam, és elismerően
biccentettem a kiválasztott darabok láttán; kellemesen meglepett, hogy
hasonló a zenei ízlésünk.
– Sirály... új zenék lesznek az én iPhone-omon is – vigyorgott. – Várj csak,
ebben nincs benne a CD.
– A lejátszóban van – mutattam a polcra. – Vedd csak ki.
Ryan visszakucorodott a kanapéra, és betuszkolta a nyolc CD-t a táskájába.
Belülről repestem a boldogságtól, hogy lesz oka, hogy visszajöjjön.
A következő néhány percben Ryan rám nézett, aztán vissza a tévére, aztán
megint rám – végig mosolyogva. Szerettem volna tudni, mire gondol.
Előrehajolt a párnáért, megfogta, és eligazgatta a lába mellett. – Nem
fekszel le egy kicsit? Rád férne a pihenés.
Valóban fáradt voltam, és jó ötletnek tűnt, hogy egy kicsit ledőljek. Fogtam
a takarót, felhúztam a vállamig, és kinyújtottam a lábam a kanapén. Most,
hogy már nem gyötört a hányinger, jólesett a pihenés. Ryan a karomra tette
a karját.
Valami szellemekről szóló műsort néztünk, de tudtam, hogy Ryan leginkább
engem néz. A keze fejével finoman megsimogatta az arcomat. Úgy tűnt,
szinte fél megérinteni, a keze tétován mozdult. Nem tudtam eldönteni, hogy
magát teszteli, vagy engem. Éreztem, hogy egyre magabiztosabb, miközben
ujjai a hajammal játszadoztak. Most már határozottan több volt köztünk
puszta barátságnál. Az érintése annyira ellazított, hogy nehezen tudtam
nyitva tartani a szemem.
Ryan hangjára ocsúdtam fel. Felhívott valakit, hogy vigye el a szállodába.
Csodálkoztam, hogy miért nem megy gyalog.
– Indulnom kell. Holnap vár a munka engem is, téged is.
Összeszedte a holmiját, én pedig lekísértem a hátsó ajtóhoz.
– Köszönöm, hogy elvittél horgászni. Nagyon jól éreztem magam.
– Én is.
– Holnap hívlak.
Ryan átkarolta a vállamat, és átölelt. Tenyerébe fogta a fejemet, és arcon
csókolt. Egy pillanat múlva már el is engedett. Meglepett, hogy nem próbál
megcsókolni. Látszott, hogy őrlődik. Meg is értettem... a mai nappal
határozottan elmosódott a határvonal a barátság és a között, ami már több a
barátságnál.
– Szia, majd találkozunk – integettem, miközben beugrott a rá várakozó
autóba.
Azon az éjszakán gyönyörű álmokat láttam.
– MA MÁR JOBBAN ÉRZED MAGAD? – nézett rám Marie, amikor
délután négykor megérkezett, hogy felvegye a műszakot a pult mögött.
– Igen, sokkal – feleltem. – Azt hiszem, a homár tett be a gyomromnak.
Vagy esetleg a zacskós saláta.
– Ryan is rosszul volt? – kíváncsiskodott Marie.
– Aha, mindketten teljesen kikészültünk, de ő hamarabb kiheverte. Hazafelé
jövet megálltunk pizzáért, de miután megettem egy szeletet, úgy éreztem,
mintha tégla lenne a gyomromban. Sajnálom a tegnap estét... nem akartam,
hogy miattam lefújjátok a pókert.
– Nem kell elnézést kérned. Rosszul voltál. Előfordul. Ráadásul Gary és én
fantasztikusan töltöttük az időt, ha érted, mire gondolok.
Marie rám kacsintott, és feltartotta három ujját.
– Három? – akadt el a lélegzetem. – Neked vagy neki?
– Természetesen nekem – biccentett mosolyogva Marie.
– Ez már valami, csapj bele! – emeltem fel a tenyeremet, és összecsaptuk a
kezünket.
– Na és te hány pontot szereztél a hétvégén... édes kettesben a hercegeddel
az erdő mélyén?
– Szó sincs ilyesmiről – ráztam meg a fejem. – Csak kimentünk a tóra.
– Mikor találkoztok legközelebb? Feltételezhetem, hogy lesz legközelebb?
– firtatta Marie.
– Nem tudom, ő is dolgozik, én is dolgozom. Szerintem vasárnap látom
legközelebb. – Vállat vontam, és tovább tettem-vettem a pult mögött. –
Nem terveztünk el semmit. Amúgy sem marad sokáig. Pár hét múlva már itt
sem lesz.
A gondolat, hogy Ryan el fog menni, futótűzként száguldott át az agyamon,
és mindent felégetett maga mögött a torkomtól kezdve egészen a szívemig.
A Ryannel kötött barátságunknak és az iránta érzett éledező érzelmeimnek
fenyegetően közeledett a lejárati ideje. Bár többnyire igyekeztem a
pillanatnak élni, a tudat, hogy a pillanatok nem tartanak örökké, mégiscsak
beárnyékolt minden mást. Tettem a dolgomat, de úgy éreztem, a szívem
porrá ég.
Elvégeztem a pub körüli teendőket, aztán Tammyvel véglegesítettük a
vasárnapi menüt. Hirdetést adtam fel a helyi újságban, amiben kisegítő
csapost kerestem hétvégi munkára, és kifüggesztettem a kirakatba egy
hirdetést, „Munkatársat keresünk” felirattal, amit magam készítettem a
számítógépen.
– Marie, fel fogok venni egy kisegítő csapost – szóltam, miközben az
üvegre ragasztottam a hirdetést. – Úgy gondolom, hasznát vennénk még két
dolgos kéznek pénteken és szombaton. Ketten már nehezen bírunk a
forgalommal, és Tammy nem akar minden hétvégén dolgozni.
– Szerintem jó ötlet. Mostanában alig látszunk ki a munkából – helyeselt
Marie.
– Igen, legalább amíg a forgatás tart. Ha elmennek, tovább nemigen kell a
segítség, de most túl sok ez kettőnknek.
Marie a tévét kapcsolgatta, amíg meg nem találta a helyi híradót. Számomra
csak háttérzaj volt a tévé, egészen addig, amíg a riporter ki nem ejtette a
száján a„Tengerpart forgatása” szavakat.
„Több mint száz embert kellett kimenteni arról az eldugott helyszínről, ahol
a Tengerpartmásodik részének forgatása zajlik. Az elszánt rajongók bármit
megtesznek, hogy akár csak egy pillantást vethessenek a filmben szereplő
sztárokra, köztük a főszereplőre, Ryan Christensenre.
Ma a rendőrség közbeavatkozására is szükség volt, amikor néhányon
betörtek a lezárt forgatási helyszínre, és megrohanták a parton dolgozó
stábot. A két helyi rendőrőrs dolgozóinak kisegítésére az Állami Rendőrség
emberei is a helyszínre érkeztek, hogy megfékezzék a tömeget. A beszámolók
szerint jelen pillanatban két nő áll letartóztatás alatt.
A nőket a biztonsági őrök és a stáb tagjai állították meg amikor
megkíséreltek forgatás közben Mr. Christensen és Miss Strass közelébe
férkőzni. A helyszínen tartózkodó szemtanúk állítása szerint legalább az
egyik nő obszcén megnevezésekkel illette és halálosan megfenyegette Miss
Strasst, bár egyelőre nincs tudomásunk a fenyegetések tartalmáról.”
A kamera ekkor négy rendőrt mutatott, amint épp letartóztatták a két nőt, és
a rendőrségre vitték őket.
Azonnal aggódni kezdtem Ryan biztonságáért, de ellenálltam a
késztetésnek, hogy felhívjam őt. Bár a száma megvolt az SMS-ekből,
amiket küldött, de nem akartam megismételni a korábban elkövetett
hibáimat. Nem futok egyetlen férfi után sem. Magamban meg is fogadtam,
hogy nem mentem el a számát a mobilomon.
Az a tény, hogy aggódtam érte, és tudni akartam, hogy jól van-e,
figyelmeztetett arra, hogy máris túlságosan kötődöm hozzá, hogy még
nehezebb lesz feldolgoznom, amikor majd elhagyja Seaportot.
Az este folyamán többször is elővettem a telefonomat, hogy megnézzem,
nincs-e elmulasztott hívásom, de korábbi ígérete ellenére egyszer sem
hívott. Talán csak félreértelmeztem a kapcsolatunkat, vagy többet láttam
bele, mint amennyi valójában volt. Nagyon bíztam benne, hogy nem egy
másik lány foglalja le éppen.Mit művelek? – korholtam magam.Nem szabad
elgyengülnöm. Véget kell vetnem ennek.
Eszembe jutottak a korábbi barátaim, és végiggondoltam, miért nem
működött sokáig egyik kapcsolatom sem. Be kellett látnom, hogy néhányuk
esetében elkövettem a szokásos női hibákat... túlságosan követelőző voltam,
rájuk tapadtam, vagy éppen túl nagy igyekezettel próbáltam azzá válni,
aminek elképzelésem szerint látni szerettek volna. Akkoriban még túl fiatal
voltam ahhoz, hogy megértsem, hogyan működik az egészséges
párkapcsolat.
Volt olyan viszonyom, ami azért ért véget, mert a szex után rá kellett
jönnünk, hogy semmi közös nincs bennünk. Semmi más nem volt, ami
összekötött volna minket.
Timmel azért szakítottam, mert rájöttem, hogy nem ő az, akivel elképzelem
a jövőmet. Ő az a fajta pasas volt, aki csak önmagával és a saját igényeivel
törődik. Nem mintha szükségem lett volna rá, hogy valaki gondoskodjon
rólam, de arra igen, hogy eléggé szeressen ahhoz, hogy legalább
megpróbálja.
Amikor összejöttem Deannel, szent célommá vált, hogy megragasszam
összetört szívét. Dean pár évvel idősebb volt nálam, és már elvált az előző
feleségétől. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy már volt egy
hároméves fia. Én őszintén törődtem a kisfiúval. Amikor vele voltam,
megpróbáltam jó pótanyuka lenni, amíg egy napon Dean rám nem szólt,
hogy nem vagyok a fiú anyja, és hogy többé egyetlen gyereket sem akar
senkitől sem. Innentől fogva hozzám sem ért többé.
A Thomasszal kötött eljegyzésem csúfos véget ért, keserű szemrehányások
és szörnyű vádak repkedtek a levegőben. A fejemben élénken élt még az a
nap, amikor beléptem a lakásába, és egy másik nőt találtam az ágyában.
Utólag szinte biztos vagyok benne, hogy szándékosan rendezte így. Azt
akarta, hogy én legyek az, aki véget vet a kapcsolatnak, hogy ne neki
kelljen szakítania velem. Azzal, hogy rátörtem az ajtót, csak megerősítettem
abban a meggyőződésében, hogy jogosan lépett félre nem is egyszer.
Úgy gondolom, hogy bár egyszer-másszor azt hittem, hogy szerelmes
vagyok ezekbe a férfiakba, valójában egyszer sem voltam az igazán. Valami
mindig hiányzott – az a bizonyos kozmikus, mély lelki kapcsolat, az érzés,
hogy ketten együtt alkotunk egy egészet. Nem akartam olyasvalakit, aki
csak nagy erőfeszítések árán képes szeretni engem, ami pedig önmagamat
illeti, nem akartam még egyszer tettetni a szerelmet. Mindig azt reméltem,
hogy a szerelem kölcsönösen ösztönös és természetes lesz – akár a
levegővétel.
Amikor már úgy éreztem, eleget rágódtam a múltbeli hibáimon,
lekapcsoltam a lámpát az éjjeliszekrényemen. Egy biztos: Ryan életre
keltette azt a zugát a szívemnek, ami még mindig kitartóan reménykedett a
mindent elsöprő, örök szerelemben.
Álmomban apámat láttam, és nem értettem, miért nem veszi fel a telefont.
A készülék a kedvenc széke mellett csörgött a nappaliban, ahol éppen ült.
Talán elaludt ültében?Apa, vedd fel a telefont!
Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy a saját mobilom szól.
– Igen? – szóltam bele álomittas hangon.
– Aludtál még? – kérdezte Ryan.
– Aha. Hány óra van?
Ránéztem az órára. Nyolc negyvenkettő volt.
– Háromnegyed kilenc – dörmögte Ryan. – Szeretnél még aludni?
– Nem, semmi gond. Hogy vagy? – Reméltem, hogy biztonságban van.
– Jól vagyok. Bocs, hogy nem hívtalak tegnap. Elaludtam a lakókocsimban,
és későn ébredtem fel. Gondoltam, hogy esetleg megpróbáltál felhívni.
– Értem. Szóval akkor jól vagy? – kérdeztem felülve az ágyamban.
– Igen. Miért? – kérdezte zavartan.
– Tegnap este láttuk a hírekben, hogy letartóztattak két lányt. Aggódtam
miattad. – Képtelen voltam leplezni, mennyire féltettem.
– De hát akkor miért nem hívtál fel? – kérdezte.
Nem válaszoltam azonnal. Gondolkodtam, mit is mondjak. – Ryan, nem
akartalak zavarni. Van úgyis elég bajod.
– Huh. Taryn, akkor hívsz fel, amikor csak akarsz! Soha ne félj attól, hogy
engem zavarsz. Azt tudnod kell, hogy forgatás közben kikapcsolom a
mobilomat, de amint látom, hogy kerestél, azonnal visszahívlak.
Szótlanul megráztam a fejem. Eddig akárhányszor én kezdeményeztem
telefonhívást valamelyik pasimnak, a végén mindig azt éreztették velem,
hogy rájuk telepszem, és megfojtom őket. Számtalanszor hallottam már azt
a mondatot, hogy „térre van szükségem”, és ebből nagyjából biztosra is
vehettem, hogy hamarosan eliramodnak az ellenkező irányba. Ryan is
hamarosan elmegy innen; nem akartam még egy okot szolgáltatni neki,
hogy még gyorsabban szedje a lábát.
– Taryn, itt vagy még? – kérdezte Ryan bosszús hangon.
– Igen, itt vagyok.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – szólt egyenesen. – Talán nem mersz
felhívni engem?
– Nem tudlak felhívni – suttogtam.
A válaszom több szempontból is igaz volt.
– Hogy érted, hogynem tudsz felhívni?
– Nincs meg a számod. – Reméltem, hogy a hazugságom hihetően hangzik.
– Elég ügyetlenül hazudsz, tudsz róla? Még jó, hogy nem vagy színésznő,
mert nem sok munkád lenne – kuncogott. – A számom minden SMS-emben
ott volt. Huh, ez olyan furcsa. Azok, akikkel nem akarok beszélni,
egyfolytában hívogatnak, az egyetlen ember pedig, akiről valóban tudni
akarok, nem mer felhívni. Ha legközelebb találkozunk, beírom a számomat
a mobilodba. Hmm, lehet, hogy teszek rá saját csengőhangot is, csak hogy
bosszantsalak.
– Ezt fenyegetésnek vegyem vagy ígéretnek? – próbáltam könnyedebb
irányba terelni a beszélgetést.
– Nyugodtan veheted ígéretnek. Onnantól vége a kifogásoknak – nevetgélt.
– Ma este kezdhetjük is a gyakorlást, jó? Egész nap dolgoznom kell.
Tizenegyig forgatáson leszek, de hét körül vacsoraszünetet kapok. Hét és
fél nyolc között szeretném, ha megcsörrenne a telefonom. Így félórán belül
nyugodtan eldöntheted, mikor óhajtasz telefonálni. Most pedig szeretném,
ha őszintén válaszolnál. Megvannak még az üzeneteim, vagy kitörölted
mindet?
– Nem, megvannak – mosolyodtam el.
– Akkor nincs kifogás, szivi... hacsak nem az, hogy nem is akarsz beszélni
velem? Baszki, ez eddig eszembe se jutott, de most, hogy belegondolok, azt
hiszem, jobb, ha rákérdezek. Akarsz velem találkozni, vagy nem?
El sem tudod képzelni, mennyire várom már, hogy találkozhassam
veled. Nagy levegőt vettem.Csak lazán, Taryn.
– Barátok vagyunk, nem igaz? Miért ne akarnék találkozni veled?
– Huhh – fújta ki a levegőt. – Micsoda megkönnyebbülés! Jó, akkor, ööö,
mit hordtak össze a tévében a tegnapi eseményekről?
– A riporter szerint a rendőrségnek kábé száz rajongót kellett eltávolítani a
forgatásról, két nőt pedig le is tartóztattak. Az egyik mintha megfenyegette
volna Suzanne-t. Ott voltál, amikor ez történt?
– Igen. A parton forgattunk egy jelenetet, de én akkor épp a visszajátszást
néztem. Hallottam, hogy valaki ordítozik, de fejhallgató volt rajtam,
úgyhogy nem értettem, mit.
– Az a hírekben sem szerepelt. Csak annyit mondtak, hogy az egyik lány
trágárságokat és fenyegetéseket kiabált Suzanne-nak. Mutatták, ahogy
letartóztatták a két lányt.
– Ne hülyéskedj! – hördült fel Ryan.
– Nagyon remélem, hogy megerősítik a védelmeteket, ezek a rajongók
félelmetesek tudnak lenni – szögeztem le. – Addig oké, hogy képet és
autogramot kérnek, de a halálos fenyegetés már mégiscsak túlzás.
– Igen, tegnap este szóltak, hogy hoznak még testőröket, amíg itt vagyunk.
Hallottam a hangján, hogy dühíti a téma. Ekkor hangosan kopogtak az
ajtaján.
– Egy pillanat! – hallottam a kiáltását. – Tar, mennem kell. Akkor felhívsz
este?
– Igen. A vacsoraszünetben. Megígérem.
Túlságosan éber lettem ahhoz, hogy megpróbáljak visszaaludni. A
hangjától felpezsdült a vérem. Kimentem a nappaliba, leültem az asztalhoz,
és bekapcsoltam a laptopomat. Ellenőriznem kellett a pénztárgép blokkjait,
és be kellett vezetnem őket a naplóba.
A postafiókomban harminc új üzenet várt, a legtöbb Al bácsitól, aki nemrég
kapta meg első számítógépét ötvenöt évesen, ő és néhány más rokonom
versengve küldte a vacak e-mailes vicceket.
Érkezett Marie-től is egy üzenet, a következő ígéretes tárggyal: „Ryan
aTengerpartban”.
„Ezt meg kell nézned. Ez az egyik legjobb jelenet a filmben. Ha már a
filmet nem láttad, legalább tudd, milyen jó színész. Ezért imádja minden
lány.”
Az üzenet után Marie csatolta a videóhoz vezető linket.
Mutatóujjam tétovázott az egér fölött.Akarom én ezt látni, vagy nem? De az
ujjam önállósította magát, és kattintott.
Az interneten elindult a videó. Ryan egy baljós kastély sötét folyosóin
lopakodott. Kezében hangtompítóval felszerelt nagy, ezüstös pisztolyt
tartott, lövésre készen. Suzanne tépett ruhában simult hozzá, miközben
végigosontak a sötét falak mellett. Látszott, hogy Ryan védelmezi a nőt.
– Azt hiszem, mind elmentek – szólalt meg ekkor. – Gwen, mégis miért
kellett idejönnöd?
Suzanne csábos pillantással nézett fel rá.
– Hogy védjelek így meg? – feddte meg Ryan.
– Csak szeress engem, Charles – suttogta Suzanne.
A férfi a falhoz szorította a nőt, és szenvedélyesen megcsókolta.
Megrándult az arcom attól a látványtól, hogy Ryan megcsókol egy másik
nőt. Suzanne visszalökte őt a szemközti falhoz, továbbra is vadul
hozzátapadva.
Ryan mohón csókolta a nőt.
– Ha tényleg úgy szeretsz, ahogy mondod, akkor életben maradsz a
kedvemért – suttogta.
Nehéz volt őt így látnom. Ez nem ő volt... nem az a férfi volt, aki pirítóst
készített nekem, és megtapintotta a homlokomat. Nem volt könnyű
feldolgozni, hogy Ryant látom a felvételen.
Az évek során rengeteg filmet láttam már, és a színészek olyan bámulatosan
tudnak a különböző karakterek bőrébe bújni, hogy az ember észre sem
veszi, hogy amit néz, csupán színjáték. De minden film minden egyes
szereplője a forgatás végeztével visszaváltozik, és marad, aki volt: valaki fia
vagy lánya, férj vagy feleség, szerető, testvér, anya vagy apa. Ryan
tagadhatatlanul nagyon jóképű, és a szereplő, akit eljátszott, férfias és
vonzó volt. De a szerep nem több mint bűvészmutatvány. Charles nem
létezik. Csak papíron alkották meg. Ryan keltette életre, de Ryan nem
Charles. Ryan egy pittsburghi fiú, aki rágja a körmét, és figyel rá, hogy ne
vegyek be aszpirint éhgyomorra. Ebbe az emberbe szerettem én bele,
méghozzá egyre jobban.
Betartottam az ígéretemet, és felhívtam a megbeszélt időben.
– Jó estét, Mr. Christensen – suttogtam csábító hangon a telefonba. – Stacy
vagyok a szobaszolgálattól, az este hétórás ébresztő hívással jelentkezem. –
Gondoltam, ugratom egy kicsit.
– Nos, jó estét, Stacy – kuncogott Ryan. – Köszönöm a pontosságát.
– Ez csak természetes, uram. A vezetőség tudni szeretné, hogy kellemesen
telik-e a vacsorája.
– Hmm, nos, el tudnék képzelni néhány dolgot, amivel emelni lehetne a
hangulatot. Kérem, adja a felettesét, hogy panaszt tehessek nála.
– Hogyne, egy pillanat türelmet kérek...
Megpróbáltam megváltoztatni az eddigi fülledt hangomat.
– Jó estét, Megan vagyok, az éjszakai ügyeletvezető. Ha jól értem, ön nem
teljesen elégedett.
– Jó estét, Megan. Mellesleg nagyon bejön ez a játék. Igen, nagyon
elégedetlen vagyok. Megkérdezhetem, mit tud tenni ez ügyben?
– Ha gondolja, visszatérítjük önnek a pénzét, vagy ha úgy jobban megfelel
önnek, pókerzsetonokban ellentételezzük a veszteségét.
– Öö, sajnos nem tudom elfogadni. Mit tud még felajánlani?
– Vasárnap vacsorát rendezünk, amelyen minden résztvevő korlátlanul
fogyaszthat. Mit szólna egy tiszteletjegyhez?
– Már van jegyem. Más ajánlat?
– Említettem már, hogy a vacsorához egy jegy is jár a Steelers és a Giants
vasárnapi meccsére az első sorba?
– Igen, és már nagyon várom – felelte lelkesen Ryan. – De én most vagyok
elégedetlen – folytatta tréfásan panaszos hangon.
– Nos, uram, mivel az ön elégedettsége számunkra mindennél fontosabb,
kérem, árulja el, mivel tudnánk önt kiengesztelni.
Megkönnyebbültem, hogy végre az ő térfelére dobhatom a labdát.
– Egyetlen dolgot tudnék elképzelni, ami jelen pillanatban örömet okozna,
és nem hinném, hogy egy Megan nevű lány ennek eleget tudna tenni. Nincs
önöknek véletlenül egy Taryn nevű munkatársuk?
– kérdezte.
– De, lehetséges – mosolyodtam el.
– Igazán ügyesen tudsz felvidítani, tudsz róla? – kérdezte Ryan. – Mielőtt
hívtál, nem voltam valami jó hangulatban. Most meg már nem is
emlékszem, miért voltam rosszkedvű.
– Nagyon örülök. Akarsz róla beszélni? – kérdeztem.
– Á, csak kicsit feszült vagyok. Hosszú volt ez a nap. Szeretném, ha
elhúzhatnám innen a csíkot, és megpihenhetnék a kanapédon, de nem lehet.
Mivel ilyen szép idő van odakint, megcsinálunk néhány éjszakai jelenetet
pluszban. De már annyira lemosnám ezt a szart az arcomról! –
panaszkodott.
– Milyen szart?
– Rám kentek valami cuccot, hogy úgy nézzek ki, mintha felhasadt volna a
szám. Viszket. Annyira levakarnám.
– Szívesen megnézném magamnak. Verekedtél valakivel?
Megpróbáltam elképzelni, hogy nézhet ki.
– Küldjek egy képet? Lekaphatom magam, ha már olyan kíváncsi vagy.
– Simán! Csak egy szimpla vágásnak néz ki, vagy úgy festesz, mint az a
balfék, aki nem szaladt el a meggyújtott dinamit mellől?
– Nem – nevetett Ryan. – Bunyó volt. Látnod kéne a másik fickót.
– Péppé verted? – Magam elé képzeltem Ryant, amint éppen verekszik
valakivel.
–Maradjunk annyiban, hogy azok ketten már nem fognak több bosszúságot
okozni.
– Ez úgy hangzik, mintha egy film egyik sora lenne – kuncogtam.
– Az is – nevetett. – Meg tudod mondani, melyik filmben szerepel?
Egy pillanatra elgondolkodtam a feladványon. Ryan megismételte a
mondatot, és adott még egy kis segítséget.
– AKét tűz közöttből – feleltem örömmel, amiért felismertem a
hanghordozását. – Bill Payton mondja Jamie Lee Curtisnek, amikor azzal
kérkedik, hogy megölte azokat a pasasokat a bevásárlóközpont mosdójában.
– Nem hiszem el, hogy ezt is kitaláltad! – felelte büszkén Ryan. – Hogy
lehet az, hogy más filmeket kívülről tudsz, az enyémek közül meg egyet
sem láttál?
Meglepett, hogy ezt kérdezi tőlem.
– Honnan tudhatnád akkor, hogy Charlest kedvelem, vagy egy egyszerű,
Ryan nevű pasit? Nem jobb ez így?
– Hmm. Igazad van. A mai naptól fogva eltiltalak valamennyi filmem
megtekintésétől.
Tudtam, hogy viccel, de ugyanakkor felvillant előttem a kép, hogy nem
hívnak meg egyetlen premierre sem. Nem hiányzott a hírnév és a vörös
szőnyeg; csak ott akartam lenni az oldalán, fogni a kezét, szeretni őt, és
büszke lenni az eredményeire – akármifélék is azok. Már megint olyasmit
reméltem, ami lehetetlen, olyan kapcsolatra vágytam, ami soha nem jöhet
létre. Fenyegetően közeledett Ryan elkerülhetetlen távozásának időpontja.
– Figyelj, Ryan, most mennem kell. Marie egyedül van a pult mögött, és
elég sokan vannak. Jó volt veled beszélni. – Úgy éreztem, azonnal
menekülőre kell fognom.
– Oké. Hát, akkor majd később beszélünk.
Azt hiszem, még csak el sem köszöntem. Gyorsan a nadrágzsebembe
csúsztattam a mobilt, és siettem a pult mögé. Minél előbb elterelem
valamivel a figyelmem, annál jobb. Újra és újra megbotlottam, az
óvatosságom alábbhagyott vele kapcsolatban, és egyre veszélyesebb
vizekre eveztem.
Pár perccel később újra megrezzent a telefonom. Megnyitottam a képet,
amit Ryan küldött: vicces arccal mutatta a szájára festett sebet. Kénytelen
voltam elnevetni magam.
Megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy megúszom ezt a kalandot
fájdalom nélkül, ha kettőnk kapcsolata szigorúan plátói marad, de ahhoz
arra lenne szükség, hogy biztosan ne érjen hozzám soha többé. Nem
foghatjuk meg többé egymás kezét, nem cirógathatom többé puha fürtjeit,
nem nézhetek többé a szemébe. Nem ölelhetjük meg egymást, az túlságosan
veszélyes lenne. Bármi, ami fizikai érintkezéssel jár, innentől kezdve
szigorúan tilos. Még álmomban is azzal akartam áltatni magam, hogy csak
barátok vagyunk, és együtt baseballozunk a Mitchell’s Pub csapatában, de
még a tudatalattim is elárult engem.
Másnap megpróbáltam elhessegetni a róla szóló heves és fülledt álmom
vissza-visszatérő emlékeit, amikor letéptem a testéről a baseballmezt...
– Szia, bébi! – köszönt rám Marie, amikor beállt a pult mögé csütörtök este.
Bedobtam egy vödör jeget a tartóba, és arra gondoltam, hogy legjobb lenne,
ha magamra is borítanék egy vödörrel.
– Szia! Mára várok néhány jelentkezőt. Szeretném, ha te is elbeszélgetnél
velük, hiszen mindkettőnknek jól ki kell jönnie azzal, akit végül felveszünk.
– Oké, persze – felelte Marie, és betömte a törlőrongyát a hátsó zsebébe.
– Van híred Mr. Csodálatosról?
Elmosolyodtam. – Ma már háromszor hívott.
– Háromszor? – kérdezte meglepetten Marie.
– Ma nem volt sok jelenete, és unatkozott – mormoltam halkan.
– Unatkozott? Na persze!Tutira megőrül érted – jelentette ki Marie.
A pubban éppen elviselhető nagyságú volt a tömeg, amikor belépett a
második jelentkezőnk. A fiú huszonvalahány éves lehetett, normálisan
öltözködött, és időben érkezett. Marie vagy húsz percet beszélgetett vele,
mielőtt visszatért volna a pulthoz.
– Nekem bejön – mormolta mellém érve.
A fiatalembert Corynak hívták. Huszonhárom éves volt, magas és izmos
testalkatú, rövidre nyírt hajjal és kis sötétbarna szakállal. A helyi főiskolán
tanult gazdaságtant és számítástechnikát, és szüksége volt pénzre, hogy
kifizethesse az albérletét.
Félúton tartottunk az elbeszélgetésben, amikor Ryan újra hívott. Az órára
néztem; éppen vacsoraszünete volt. – Szia, öö, majd visszahívlak, jó? –
szóltam bele gyorsan. – Éppen állásinterjút tartok. Pár perc múlva hívlak,
oké?
– Nem, semmi baj. Tíz perc múlva vissza kell mennem a forgatásra, aztán
néhányan a stábból elmegyünk vacsorázni. Csak eszembe jutott valami,
amit el szeretnék mondani. Majd hívlak, ha visszaértünk a szállodába –
hadarta Ryan, és letette.
– Elnézést – fordultam Coryhoz. Ryant ismerve valószínűleg csak
beszélgetni akart.
Kikísértem Coryt a pultig, de ahelyett, hogy elment volna, leült az egyik
bárszékre. Tetszett, hogy meg akarja figyelni a söröző hangulatát. Látszott,
hogy valóban érdekli ez a munka.
– Nekem is tetszik a fiú – mondtam Marie-nek. – Ha a referenciái hitelesek,
talán a hétvégén tehetünk is egy próbát.
– Okés – bólintott Marie. – Ismeri az italokat, és rendes gyereknek látszik.
Legalább a nőstények is legeltethetik valakin a szemüket – tette hozzá. –
Különben is, két dudás éppen elég egy csárdában.
 9. FEJEZET

Gesztusok
PÉNTEK DÉLUTÁN EGY ÓRÁT TÖLTÖTTEM AZZAL, hogy felhívjam
Cory referenciáit, bár nagyjából biztos voltam benne, hogy őt fogom
felvenni. Cory vállalta, hogy már aznap kezd, és ez nekem nagyon is
megfelelt. Kíváncsi voltam, vajon Ryan megint beugrik-e; ha igen, annak
egész biztosan megint tömegnyomor lesz a vége.
Nagy volt a kísértés, hogy felhívjam Ryant, mert előző este nem hívott
vissza. Azon gondolkoztam, vajon tőlem várja-e, hogy felhívjam – hogy így
tesztel-e. Nem számít; akkor sem fogok eltérni a saját szabályomtól, és soha
nem fogom üldözni.
Már feladtam a reményt, hogy hallok felőle, amikor éreztem, hogy
megrezzen a telefon a zsebemben. Ránéztem az órára: tíz harminc volt.
– Marie, mindjárt visszajövök – szóltam, és a lépcsőhöz szaladtam.
– Szia – vettem fel a telefont; jól tudtam, kinek a hangját fogom hallani.
– Szia, hogy vagy? – kérdezte Ryan.
– Remekül. Hát te? – Valóban boldog voltam, hogy végre jelentkezett.
– Én is jól vagyok. Most jöttem el a vacsoráról. Nagyon szeretnélek látni
még ma este.
– Én is szeretnélek látni. – A francba, megint elszóltam magam.
– Jó – felelte boldogan.
– Két perc múlva belépsz a bejárati ajtón? – kuncogtam, hogy
helyrehozzam a hibát.
– Mike, itt állj meg. Holnap találkozunk.
Úgy hangzott, mintha eltartotta volna a telefont az arcától, aztán valahol
becsapódott egy kocsiajtó. Hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt.
– Miért tűnik úgy, mintha futnál? – kérdeztem.
– Mert félúton járok a hátsó utcában – lihegte.
Szaladtam a hátsó ajtóhoz.
Pár perccel később beosont az ajtón egy sötét köpenybe öltözött alak. Arcát
eltakarta a szemébe húzott csuklya, vállán jókora táskát cipelt. A szemembe
nézett, és ragyogó mosollyal üdvözölt.
– Hát, szia!
Hátratolta a kapucniját. A konyhai megvilágítás jól kiemelte sötétszőke
hajának vöröses árnyalatát.
– Szia – köszöntem vissza hasonlóan széles mosollyal, miközben könnyed
mozdulattal átkarolta a vállamat.
– Brrr, hideg van – rázkódott össze Ryan, és elengedett. – Ööö, izé, hogy
vagy?
– Jól. – Olyan szélesen mosolyogtam, hogy megfájdult tőle az arcom. Ryan
rám kacsintott. Ennyit arról, hogy nem engedem hozzám érni.
– Nagyon csinos vagy – bókolt. Tekintete végigsiklott a testemen, ujjával
megérintette a pólóm szélét.
Pillantása elidőzött rajtam, végül a pubból beszűrődő zene zökkentette ki a
mélázásából.
– Úgy hallom, ma is jó lesz a banda – mozgatta fejét a zene ütemére.
– Köszi! Ma a Far from Human lép fel nálunk – intettem. – Jó kis együttes,
ismert számokat játszanak.
– Jól nyomják a fiúk – szólt Ryan. – De ma nem bírnám a tömeget. Jobban
szeretném, ha senki se tudná meg, hogy itt vagyok.
Tökéletesen megértettem az aggodalmát.
– Nem bánod, ha odafent lógok, amíg végzel?
Rám mosolygott azzal a játékos, huncut mosolyával, amivel a legnagyobb
csapást tudta mérni a védőpáncélomra. A „nem” szót mintha kitörölték
volna a szótáramból. A fejemmel intettem, hogy kövessen.
Résnyire nyitottam a konyhaajtót, a lépcsőház ajtajához léptem, és Ryan
felé nyújtottam a kezem. A tekintetünk összetalálkozott, miközben kezét
óvatosan az enyémbe tette, majd átszöktettem az egyik ajtótól a másikig
anélkül, hogy bárki is észrevette volna.
Leemelte a válláról a táskát, és ledobta a kabátját, a cuccaiból kis kupacot
képezve a nappalim padlóján.
Ösztönösen az ablakhoz léptem, és leeresztettem a rolókat. Simán el tudtam
képzelni, hogy a fotósok felmásznak a falon, hogy képeket készíthessenek.
– Milyen volt a napod? – kérdeztem, hogy megpróbáljak visszalépni baráti
üzemmódba.
– Sűrű. Egész nap forgattunk. Amikor végre elszabadultam, néhányan
kiugrottunk harapni valamit.
– Háborúban nincs vasárnap – ugrattam.
– Hát nemigen – felelte. – De ami azt illeti, ma este végre meg tudtam
vacsorázni sikoltozó rajongók nélkül.
– Bevetetted a nindzsa lopakodó-trükköt? – mosolyogtam.
– Elmeséltem Calnek, mit mondtál, amikor vacsorázni indultunk. Alig tudta
abbahagyni a nevetést – kuncogott Ryan.
Vele nevettem, amikor eszembe jutott a tegnapi hülyéskedésünk
– Éppen visszafelé mentetek?
– Aha, de úgy döntöttem, teszek egy kitérőt. Bár jólesett volna egy zuhany
– szólt az arcát dörzsölgetve.
– Hát a vágás hova tűnt a szádról? – Kerestem az arcán a maszkmester
munkáját, de hiába.
– Már nincs meg – fintorgott Ryan. – De hosszú volt ez a nap. Te,
lezuhanyozhatok nálad?
Az agyamat azon nyomban bűnös víziók árasztották el. – Persze, nyugodtan
– próbáltam semleges hangon válaszolni. – Ismered a járást; érezd otthon
magad. –Megesik, hogy az egyik barát lezuhanyozik a másik barát
lakásában, győzködtem magam.
Veszedelmes volt arra gondolni, hogy Ryan meztelen, nedves testtel flangál
odafent, különösen hogy mindeközben nekem a zsúfolt bárban kell majd
helytállnom. Sietve bekészítettem neki a fürdőszobában egy tiszta
törülközőt a polcra. A gondolataim ide-oda cikáztak, miközben
megpróbáltam elhessegetni a fejemből a képet, amint szappanosan és
nedvesen zuhanyozik az én fürdőszobámban.
Túlságosan is tisztán láttam magam előtt, ahogy a forró vízsugár alatt áll, a
szappanhab megakad izmos alakja mélyedéseiben, tisztára mosva őt.Vajon
megesik, hogy az egyik barát megmosdatja a másik barátot? Meztelen,
nedves, forró szex a zuhany alatt... talán szóba jöhetne afféle „barátság
extrákkal” jellegű viszony kettőnk között? Elég! A bárpulthoz. Vár a munka.
Szedd össze magad, Taryn!
– Le kell szaladnom, nem tudom, Marie hogy boldogul egyedül a
kiszolgálással. Hozzak fel neked valami italt? – vettem elő újra az üzleti
hangomat.
– Persze, menj csak. Tedd a dolgod – biccentett. – Á... és egy sört szívesen
meginnék – tette hozzá.
– Milyet szeretnél? – Gondoltam, megkérdezem.
Ryan elmosolyodott. – Válassz te valamit.
Miután megkértem Marie-t, hogy egy darabig vigye egyedül a kiszolgálást,
visszatértem Ryanhez, egyik kezemben egy hatos csomag sörrel, a
másikban egy üveg tequilával. Felpillantott a papírkötegből, amit
olvasgatott, érzéki mosolyt villantott rám, és újra hitetlenkedve megrázta a
fejét.
– Na és mit olvasol? – nyújtottam felé egy üveg hideg sört.
– Az ügynököm adott egy új kéziratot, hogy olvassam el – emelte fel a
papírokat. –Csúszócsomó a címe.
Még sosem láttam filmforgatókönyvet, és meglepett, milyen vaskos köteg.
– Miről szól? – kérdeztem.
Komolyan érdekelt, milyen típusú filmekkel keresik meg.
– Állítólag egy fickóról szól, akinek megölték a szüleit és a nővérét, és ki
kell derítenie, ki tette ezt, és miért. – Ryan ivott egy korty sört.
– Hmm, szóval gyilkossági ügy? Érdekel a dolog?
– Nem is tudom. Keddig el kell olvasnom az egészet, és szólni az
ügynökömnek, hogy érdekel-e, bár úgy látszik, ők már kiosztották rám a
szerepet.
– A következő keddig? – kérdeztem csodálkozva. – Négy napod van arra,
hogy válaszolj nekik? Elég sokat kell elolvasnod ilyen rövid idő alatt. –
Nem tudtam, hogy sokszor ilyen gyors ütemben intézik a filmes
szerződéseket. – Jó nagy nyomás van rajtad, az már biztos. Nem csoda,
hogy feszült vagy.
Ryan felemelte a tekintetét a papírokból. – Hát, ez egy stúdiófilm, és
gyorsan nyélbe akarják ütni.
Bólintottam, bár igazából gőzöm sem volt, miről beszél. Ryan rám nézett.
– Fogalmad sincs, miről beszélek, ugye? – nevetett fel.
Elmosolyodtam; meglepett, hogy így olvas a gondolataimban.
– Jól van, akkor kezdjük az első leckével. Figyelj, találós kérdés
következik.
Ryan felemelte a forgatókönyvet. – Gondolom, hallottál már a
Paramountról?
Égnek emeltem a tekintetemet.
– Oké... hát ők a „stúdió” – gesztikulált Ryan. – Egyszerűen szólva ők azok,
akik a pénzt adják. Ez a film már zöld utat kapott. Márpedig mit teszünk, ha
zöld a lámpa?
– Elindulunk – feleltem.
– Forgatókönyv... a film összedobva... megvan rá a pénz is... zöld út...
indulás! Eddig megvan?
Próbáltam a nézésemmel értésére adni, hogy azért teljesen hülye mégsem
vagyok.
– A projekt a preprodukciós szakaszban van. Ez azt jelenti, hogy most
verbuválják a szereplőket, most határozzák meg a költségvetést, és ha jól
tudom, Jonathan Follweiler lesz a rendező. Ez számomra két kérdést vet fel
– mutatta az ujján Ryan. – Egy: meg akarom-e csinálni, kettő: megfelelnek-
e nekem a tervezett forgatási időpontok. Ha nem tudom biztosra, hogy ott
leszek, nem vállalhatom a filmet.
– Szóval még akár le is mondhatod, ugye? – kérdeztem.
– Igen. Még semmit sem írtam alá – lengette a kezét. – És még ajánlatot is
kell tenniük.
– Nem kell meghallgatásra menned először?
Próbáltam úgy tenni, mint aki valamit azért tud.
– Nemigen... már nem. Az a sikoltozó rajongóhad a legjobb ajánlólevél. Az
előfordulhat, hogy próbafelvételeket kell csinálnom néhány színésznővel,
hogy látsszon, jók vagyunk-e együtt, de ez minden.
– Értettem – vigyorogtam.
– Jó. A holnapi lecke: mindent a filmkészítésről.
– Basszus. Holnap a trükkfelvételekről szerettem volna tanulni –
biggyesztettem le a számat.
– Oké. Akkor amint ezt végigolvastam, lefestem az összes faladat szép
élénkzöldre, és játszhatunk a CGI-vel a számítógépeden. Na, mit szólsz?
– Akkor gyorsan láss neki.
Felálltam, hogy visszainduljak a munkába, de mielőtt egy szót is szólhattam
volna, meghökkenve láttam, hogy ő is feláll.
– Vissza kell mennem a pubba, hogy befejezzem az estét; nagyon sokan
vannak odalent. Ma még Tammyt is megkértem, hogy segítsen be. Akkor
megleszel itt magad?
Ryan hozzám lépett, és megdörzsölgette a karomat. – Miattam ne aggódj.
– Olyan rosszul érzem magam, hogy itt hagylak egyedül – szóltam
bánatosan, az érintésétől olvadozva.
– Tar, tudom jól, hogy az üzletre oda kell figyelni. Én már annak is örülök,
hogy... szóval... hogy itt vagyok. Nem lesz gond – erősködött. – Nem fogok
unatkozni: hallgathatok egy rakás kitűnő CD-t, és olvasgathatok egy vaskos
forgatókönyvet – kacsintott rám.
Lenéztem a lábára. Őszintén szólva leginkább vele szerettem volna
maradni. – Azért én még vacakul érzem magam.
Ryan keze végigsiklott a karomon, és ujjaival megcirógatta az enyémet;
másik kezével felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.
– Kérlek, ne tedd. Igazság szerint jól fog nekem esni egy kis béke és
nyugalom. Majd találkozunk, ha végeztél.
Amikor megérintett, mintha elektromos áram cikázott volna át a testemen;
le kellett küzdenem a szívemben éledő új vágyakat.
– Jól van. Három óra múlva jövök – sóhajtottam.
– Mielőtt elindulsz, kérem a mobilodat – nyújtotta felém a kezét Ryan.
– Nem ellenőrizni akarlak. Csak átprogramoznám kicsit.
– Nem érdekel. Nincs rejtegetni valóm – feleltem. Elővettem a telefonomat,
és odaadtam neki. – Csak ne tegyél rá valami rémes csengőhangot.
– Ne félj, vigyázok rá. Na, menj csak. Vár a munka.
Megfogta a két vállamat, és az ajtó felé fordított, örültem, hogy nagy
forgalmunk van aznap este; így gyorsan eltelt a három óra, de azért a
zenekar igazán pattogósabban is összepakolhatta volna a hangszereit.
Olyan izgatott voltam, amikor végre bezárhattam a kaput, és
visszatérhettem hihetetlen vendégemhez, hogy a lépcsőn felfelé már
futottam.
Ryan a kanapén feküdt, és békésen aludt. Hosszú lábát kinyújtotta, meztelen
talpai lelógtak a kanapé szélén. Meglepetten láttam, hogy fémkeretes
szemüveget visel. Olyan jófiúsan csinos volt így.
Óvatosan kiemeltem a vaskos forgatókönyvet mellkasán összefont karjai
alól, és letettem a dohányzóasztalra. Ryan olyan mélyen aludt, hogy meg se
moccant erre. Fogtam a nagymamám készítette ágytakarót a kisebbik
kanapé háttámlájáról, és betakartam vele.
Ryan haja még nedves volt, és az alvástól összekócolódott. Leültem a kis
faasztalkára, és jól megnéztem magamnak minden vonását. Ajka kissé
szétnyílt, egyenletesen szuszogott, és én reméltem, hogy szépeket álmodik.
Jó éjszakát, hercegem, gondoltam, miközben vetettem rá egy utolsó
pillantást, aztán lekapcsoltam a lámpát, és elindultam lefeküdni én is.
Sötét volt még a hálószobámban, amikor felriadtam. Az ágyam megrezzent,
ahogy Ryan óvatosan a takaróm alá csusszant.
Szó nélkül befészkelte magát mögém, és kényelmesen elhelyezkedett a
szabad párnán. Kissé hátrahajoltam, hogy nyugtázzam a jelenlétét, és a
mellkasához simultam. Ő még szorosabban mögém kucorodott; éreztem,
hogy még a nappali ruhájában van.
Ryan keze végigsiklott a karomon. Nagyon lassan kinyitotta a tenyerét a
kezem fölött, és összekulcsolta ujjainkat. Kis sóhajjal válaszolt, amikor
megszorítottam a kezét. Bármilyen keményen próbáltam megóvni magam a
lelki sebektől, olyan magától értetődő volt, hogy ott fekszem mellette.
Testünk tökéletesen simult egymáshoz – mint akiket egymásnak
teremtettek. Látszott, hogy ő is épp annyira vonzódik hozzám, mint én
őhozzá.
Lassan megvirradt, halvány fény töltötte be a hálószobámat. Ryan közelebb
húzott a mellkasához, meleg lehelete a vállamat simogatta, miközben
átölelve tartott. Lélegzete újra egyenletesebbé vált, úgyhogy én is hagytam,
hogy újra magával sodorjon hihetetlen álmom.
Arra ébredtem újra, hogy Ryan megmozdul. Ujját behajlította, és megfogta
a csípőmet. Ujjhegyeivel körözni kezdett, hogy kitapogassa, mi van rajtam.
Kinyújtotta a lábát, és kissé rám simult, miután agyába beérkezett az
üzenet, hogy mindössze bugyit és pólót viselek.
Érintésétől szédítő lobbanás cikázott végig a testemen. Agyamat egy
pillanat alatt elárasztották a fantáziaképek, hogyan markolhatná meg
másféle módon is a csípőmet acélos kezével. Újra feltámadt bennem az
egyre erősödő vágy.
– Jó reggelt – súgta a fülembe Ryan, és kezével végigsimított a hasamon.
– Mmm, szia.
Ennyit voltam képes kinyögni, miközben egymás szemébe néztünk. Ryan
rám mosolygott, és ujja hegyével finoman elsöpörte a homlokomba hullott
tincseket.
– Ne haragudj, hogy úgy bealudtam tegnap este. Miért nem ébresztettél fel,
amikor feljöttél? – kérdezte, és ásított egyet.
– Olyan békésen aludtál, nem volt szívem felkelteni téged.
Ryan rám nézett azzal a csábító mosolyával – amitől mindig felgyorsult a
pulzusom míg ujjai a bőrömet cirógatták, és az arcomat simogatták.
Olyan erős vágy fogott el, hogy ráhajoljak, és az ajkára tapasszam a számat,
hogy úgy éreztem, nincs már elég erőm ahhoz, hogy harcoljak ellene. Úgy
látszott, ő is ugyanezzel az érzéssel küzd, de nem lépte át azt a bizonyos
küszöböt.
A másik oldalamra gurultam, hogy szembekerüljek vele, és az arcomat a
vállára fektettem, a tenyeremet a mellkasára simítottam. Meg akartam
érinteni valahogy, akárhogy. Ryan átkarolta a vállamat, hogy fejemet a
melléhez foghassa. Az életem tökéletes lenne, ha minden reggel erre az
érzésre ébredhetnék.
Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, beléptem én is Ryan után a
konyhába. Kezében kávéscsészével a pultnak dőlt – ezt a képet is
elraktároztam az emlékezetemben. Arca felderült, amikor meglátott; ez a
reakció megint felkészületlenül ért. Miért örül annyira nekem? Éppen
nekem?
Ryan igazán otthonosan festett ismerős sötétkék pólójában és foszladozó
zsebű farmerjában, ami kicsit lógott a csípőjén. Még nem vett sem zoknit,
sem cipőt; meztelen talpán kényelmes biztonsággal álldogált a padlón.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen izgató lehet egy kávézgató férfi
látványa a konyhámban.
– Szia.
Ryan széles mosollyal üdvözölt, tekintete végigsiklott rajtam. – Remélem
nem bánod, hogy főztem kávét, önthetek neked is?
– Igen, köszönöm.
Kinyitottam a hűtőt, hogy kivegyem a tejet.
– Várj, add csak ide – szólt, és kivette a tartót a kezemből.
Visszafordultam a hűtő felé, és elővettem a tojástartót. Éhes voltam;
feltételeztem, hogy ő is az.
– Készíthetek neked reggelit? – kérdeztem.
Ryan mosolyogva bólintott. – Az szuper lenne.
Különös volt, ahogy egymás mellett jöttünk-mentünk a konyhában. Még
soha nem éreztem magam ilyen meghitten egyetlen férfival sem. Bár csak
nemrég találkoztunk, olyan volt, mintha egész életünkben ismertük volna
egymást. Semmi feszültség vagy feszélyezettség nem volt közöttünk. Azt
hiszem, ő is ezt érezte.
– Mi a programod mára? – kérdeztem, miközben megvajaztam neki egy
pirítóst.
Úgy tűnt, Ryan életének minden perce be van táblázva, és nem
feltételeztem, hogy aznap másképp lenne.
– Tízre kell visszaérnem a forgatásra – nézett fel.
Rámosolyogtam. Nem akartam, hogy azt higgye, zavarnak az elfoglaltságai.
Megbeszéltük, hogyan viszem vissza titokban a forgatásra. Végül abban
maradtunk, hogy elviszem félútig, és valami félreesőbb helyen átszáll egy
másik autóba, ami a helyszínre szállítja őt. A legfontosabb az ő biztonsága
és az én anonimitásom volt.
Maradék időnket a nappaliban töltöttük.
Felderült az arca, amikor meglátta az akusztikus gitáromat, ami egy
állványhoz támasztva állt a sarokban. A térdére fektette a hangszert, és
megpengette a húrokat. Meglepett, milyen jól játszik rajta.
– Ezt már láttam hétfőn is, de akkor nem tudtalak megkérdezni. Gitározol
is, vagy csak dísznek tartod? – firtatta hátrapillantva.
– Nem, játszom is rajta – feleltem magabiztosan, bár messze jártam a
profizmustól. – Tudok egy pár dalt. Néha megpróbálok saját dallamokat is
írni, ha elkap a hangulat, de nem vagyok túl jó dalszerző – vallottam be.
Ryan átadta nekem a gitárt, és bátorítóan bólintott. – Játssz nekem valamit!
Azonnal felgyorsult a szívverésem, erőt vett rajtam a lámpaláz. Rettegtem a
gondolattól, hogy teljesen bolondot csinálok magamból.
– Jól van, de ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni.
– Soha nem nevetnélek ki – emelte fel a kezét Ryan. – Megígérem.
– Jól van, akkor lássuk, felismered-e ezt a dallamot. – Lejátszottam néhány
taktust.
– Ez könnyű. Pink Floyd – mosolygott Ryan. – A Wish You Were Here.
Ryan saját költésű szöveggel kezdte előadni a számot. Felnevettem.
– Nem, nem egészen így van – csaptam tréfásan a lábára.
Újrakezdtem a dalt. Hamarosan már együtt énekeltük a szöveget.
Amikor vége lett, kivette a kezemből a gitárt, és intett, hogy adjam oda a
pengetőt. Vigyorogva rám kacsintott, és lejátszott néhány akkordot. – Ezt én
írtam – szólt könnyedén, és megigazította a lábán a gitárt.
Gyönyörű dallamba kezdett. Nagyon erőteljes dal volt, a szöveg
megérintette a szívemet. Amíg Ryan énekelt, úgy éreztem, egyre mélyebb
és mélyebb szerelembe esek vele.
Csodálattal néztem őt, amint teljesen belemerült a zenébe. A fantáziám
eközben tiltott területre tévedt, eljátszottam afféle tilalmas gondolatokkal,
mint például hogy kitépem a gitárt a kezéből, rávetem magam, és
szenvedélyesen megcsókolom. Elképzeltem, hogyan tartaná erős kezével a
csípőmet az ölében. Hogyan ízlelném meg nyelvét a nyelvemmel. Már a
gondolattól teljesen izgalomba jöttem.
– Na, mit gondolsz? – kérdezte a dal végeztével Ryan.
Az igazság az volt, hogy olyan helyeken bizseregtem, ahol már nagyon
régen nem bizsergett semmi.
– Ez... lenyűgöző volt. Nagyon tetszett.
Ryan széles mosollyal nézett rám.
Miközben visszatette a gitárt a helyére, én fürdőszobám magányába
menekültem. Bezártam magam mögött az ajtót, és megmarkoltam a mosdó
szélét. Féken kell tartanom az érzéseimet. Ryan túlságosan valószerűtlen
volt. Olyan könnyű lenne őrülten, tébolyultan, mélységesen beleszeretni
ebbe a férfiba, és minden pillanat, amit vele töltöttem, tovább taszított a felé
a határvonal felé, ahonnan már nincs visszatérés. A szívem vadul vert, a vér
lüktetett az ereimben, és szédelegtem.Nagy levegő, Taryn. Ne tedd ezt
magaddal! Vess véget neki! Ha majd távozik Seaportból, onnantól nem is
hallasz többet felőle.
A fejemben háború dúlt: engedjek a sodrásnak megadjam magam teljesen,
és engedjem, hogy történjenek a dolgok a maguk útján –, vagy véget vessek
az egésznek most rögtön, hogy megelőzzem az elkerülhetetlen, mindent
elsöprő csalódást? Azt tudtam, hogy a könnyed flört ezúttal szóba sem
jöhet, úgyhogy ez az opció kilőve. Ha ebben a pillanatban képtelen voltam
is feloldani a dilemmát, tudtam, hogy előbb-utóbb döntenem kell.
Amikor visszatértem, Ryan már a holmiját pakolta, ideje volt indulnia. Nem
akartam, hogy elmenjen. Meg akartam ragadni a kezét, hogy
visszavonszoljam őt a hálószobába. Az iránta érzett vágyam erősen
nyerésre állt. De mennie kellett. Kötelességei voltak. Kelletlenül a
kocsikulcs után nyúltam, és elindultunk az ajtó felé.
Ryannek sikerült észrevétlenül beugrani a hátsó ajtóból az ott várakozó
autómba. Útközben nem sokat beszéltünk. Gondolom, azért volt olyan
szótlan, mert az autócsere lebonyolítása foglalkoztatta. Az én fejemben
pedig még mindig dúlt a belső harc.
Az egyik helyi textilüzem üres hátsó parkolójában találkoztunk Ryan
sofőrjével, ahol nehéz lett volna elrejtőzni és fotókat készíteni. Innen már a
tervek szerint a saját autójával ment tovább a forgatás mai helyszínére.
Ryan hozzám fordult, hogy elbúcsúzzon. Megérintette az arcomat, és
köszönetet mondott a csodás reggelért.
– Majd hívlak, jó? – szólt, a kezét leengedve.
Mosolyogva bólintottam. Ennél több válaszra nem futotta kavargó fejemtől.
Ryan kiszállt a kocsimból, és gyorsan beugrott a rá várakozó autó nyitott
ajtaján. Már csak integetni tudtam neki.
Mire hazaértem, Pete már megérkezett, és éppen dobozokat pakolt ki a
furgonból.
– Beteszem az összes húst a hűtőszekrénybe, hátul pedig ott vannak a
rendelt italok – szólt.
A pult mögé léptem, hogy betegyem a kasszafiókot a pénztárgépbe.
– Ja és a többi ennivalóról Tammy gondoskodik. Minden megvan a listán,
úgyhogy készen állunk a holnapi bulira.
– Kösz, Pete. Rendesek vagytok. Adtam elég pénzt, vagy még tartozom
valamennyivel?
– A garnéla többe került, mint gondoltuk, de még így is belefértünk a
költségvetésbe. Azt hiszem, kábé negyven dollár maradt.
– Azt tartsátok meg. A benzin sincs ingyen. Így is hálás vagyok, hogy ilyen
barátaim vannak, mint ti ketten – mondtam széles mosollyal.
– Na és amúgy hogy vagy? – kérdezte Pete.
Nem tudtam, mit mondjak, hogyan is írhatnám le a hangulatomat.
– No, mi a helyzet? – Pete megkerülte a pultot, amíg nem néztem oda.
– Tudom, hogy mostanában... megváltoztak a dolgaid. Akarsz róla
beszélni?
A szemébe néztem, és úgy éreztem, az igazat kell mondanom – nagyjából.
Pete szinte olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna, és eléggé ismert
ahhoz, hogy tudja, valami nem stimmel.
– Belezúgtam, Pete. Már nem tudok mit tenni. Megpróbáltam baráti
viszonyban maradni vele – folytattam. – De akarom őt. Soha nem akartam
még ennyire egy férfit sem, és most félek, hogy hamarosan úgy össze fog
törni a szívem, mint eddig még soha.
Pete mackósan átölelt. – Tudod, amikor Thomas úgy átvert téged, meg
akartam ölni. Te túl jó ember vagy ahhoz, hogy beérd a tökéletesnél
kevesebbel. Megérdemled, hogy boldog légy, Taryn. Nem minden pasas
olyan, mint Thomas. Az igaz, hogy Ryan, szóval... de azért baromi rendes
gyereknek látszik.
Tudtam, hogy Pete nem akarja kimondani a „híres” vagy „sztár” szavakat.
Hátraléptem egyet. A „sztár” az én szótáramban megegyezett az
„elérhetetlen” szóval.
– Csak adj egy esélyt annak a szegény fiúnak. Néha igazán te vagy
önmagad legnagyobb ellensége – korholt Pete. – Ha soha nem kockáztatsz,
akkor persze, hogy nem is sérülsz. De hát erről szól az élet, kislány. Egyszer
fenn, egyszer lenn, aztán – ha szerencsénk van
– begyógyulnak a harci sérülések.
– Pete, Ryan pár hét múlva elmegy. Nem fog itt vesztegelni. – Nagyot
sóhajtottam, amikor eszembe jutott az a gondolat, ami a legtöbb fájdalmat
okozta most nekem. – Mégis mit kéne tennem? Kínáljam fel a szívemet
ezüsttálcán, és nyújtsam át neki? Milyen praktikus, hogy minden fickó,
akibe beleszerettem, éles kést tart a kezében.
Ebben a pillanatban rezegni kezdett a telefonom, összerezzentem.
Ennyit az éles késekről.
„1 új üzenet” – villogott a képernyőn. Elolvastam Ryan SMS-ét, és
felnevettem magamban.
„Szigszalag kellene.”
„Mihez?” írtam vissza.
„BB megint bedobta a hisztit, nem bírja a mai jelmezét.”
Összevontam a szemöldökömet, és gyorsan bepötyögtem: „Zárd be
egylakókocsiba.”
„Jó lenne.”
„Ő is jön holnap?”,kérdeztem.
„Igen, bocs, amúgy tegnap éjjel tök jót aludtam, régóta nem aludtam
ilyen jól.”
Már írtam is a választ: „Nem igaz.”
„De igen!”, olvastam azonnal. Elmosolyodtam.
„Holnap5-kor találkozunk?”, írtam vissza.
„Ma este is, ha akarod.”
NEM TUDTAM VÁLASZOLNI. Annyira nagyon akartam látni őt, de
szívemnek és agyamnak az önfenntartásért felelős része NEM-et sikoltott.
Ha azt mondom: „Persze, gyere csak, ugorj be ma is az ágyamba”, akkor
nem fog könnyű prédának tartani?
Ha azt mondom: „Nem, mert valódi kapcsolatot szeretnék, nem pedig
egyéjszakás viszonyt”, nem fog odébbállni?
Miért gyötröm magamat? Ne feledd, Taryn, még néhány hét, és ő lelép a
városból, kilép az életedből. Csak azért, mert népszerű és ismert, már
felmentést kap az alól, hogy meg kelljen harcolnia a szívemért? Nos, ez
elég buta gondolat volt. Minden egyes alkalommal megtörte az akaratomat,
ha csak egy légtérben voltunk is, úgyhogy igazán nem kellett nagy
erőfeszítést tennie, hogy elnyerje a vonzalmamat.
Talán egy napon, amikor ősz öreganyó leszek, majd mesélgethetem, milyen
hihetetlenül őrült szexben volt részem egy filmsztárral hajdanán? Legalább
lesz mit mesélnem az unokáknak. Még talán szerepelhetek is egy kis színes
hírben az ő neve alatt valamelyik Ryan Christensen-weboldalon. Október –
lefeküdt egy bolond csajjal Rhode Islanden, majd találkozott filmsztár
feleségével, leendő kék szemű gyermekei anyjával.
Azelőtt mindent fekete-fehérben láttam. Ha valamit eldöntöttem, ahhoz
tartottam magam. De amióta ez a férfi belépett az életembe, egész
létezésem elmosódott szürkés árnyalatú mi-lenne-ha töredékekre hullott.
Egyvalamit tudtam biztosan: ha engedek neki, akkor újra és újra akarni
fogom őt. Az lehetetlen, hogy túléljek egy egyszeri kalandot vele. Már az is
felkorbácsolta a vágyamat, amikor a lábfeje az enyémhez ért. Amikor pedig
átkarolt ma reggel, kezünk egymásba fonódott, és teste az enyémhez simult,
akkor másra sem tudtam gondolni, mint hogy azonnal szeretkezni akarok
vele.
– Taryn, jól vagy? – rántott vissza a jelenbe Marie hangja. – Miért
ücsörögsz a sarokban? Rosszul érzed magad?
– Csak gondolatban kínzom magam – morogtam.
– Á, értem. És hogy megy? – kérdezte Marie vigyorogva.
– Nem túl jól. Az angyal és az ördög vitatkozik bennem, hogy beadjam a
derekam, vagy tartsam magam.
– Na, végre! Elég sokáig tartott – felelte izgatottan. – Na és?
Vállat vontam.
– Tudod, mit gondolok? Fejezd be végre a nyavalygást, döntsd be az ágyba,
és dugjatok, amíg csak ki nem purcan. Amikor felébred, mosd fel, és dugás
megint, amíg csak bírja szusszal. – Marie rám vigyorgott. – Na persze
közben etetned is kell, hogy bírja energiával, de ne felejtsd el elrejteni a
ruháit, nehogy fel tudjon öltözni. A férfiak nem tudnak meztelenül
elmenekülni.
Úgy nevettem, hogy abba se bírtam hagyni. – Köszi! Épp erre volt
szükségem.
– Na, gyerünk! – szólt, és felrángatott a sarokban álló dobozról. –
Koncentrálj a célra. Kezdheted a bemelegítést.
Ahhoz képest, hogy szombat este volt, nem sokan voltak a bárban. Aznap
estére nem hívtam zenekart, úgyhogy nem is vártam, hogy túl nagy tömeg
lesz, de amióta Ryant kétszer is látták nálunk, azóta minden este nagy volt a
forgalom. Csodálkoztam, hogy ma más a helyzet. Feltűnt, hogy elmarad a
női vendégek szokásos áradata. Néhány fickó be-beesett, de miután látták,
hogy aznap este nemigen lesz kapás, pakoltak is és mentek tovább.
– Azt hittem, mostanára alig látunk ki a munkából – dohogott Marie.
– Hol marad a második hullám?
A pultnál üldögélő egyik nő adta meg a választ.
– Újabban felteszik az internetre, hol van éppen Ryan Christensen. A
barátnőm hívott is, hogy a stáb a The Synful Grillben vacsorázik. Nemrég
az étterem mellett kialakítottak egy night clubot is, a Synergyt. A barátnőm
szerint akkora a tömeg, hogy egy lépést sem lehet tenni odabent.
– Egyszer már jártam ott – jegyezte meg Cory. – Már a beugró is tíz dollár.
Az italok nagyon drágák. Most persze biztos elárasztják a nők.
Remek! Ryan ezek szerint más elfoglaltság után nézett. Vajon azért, mert
nem válaszoltam az utolsó SMS-ére, amiben megkérdezte, találkozunk-e
ma este? Ilyen gyorsan odébbállna? Ezek szerint...
Már tizenegy óra felé járt, amikor megcsörrent a mobilom a szokásos
rezgés helyett. Figyeltem az új csengőhangomat, egy darabig nem vettem
fel, hogy a szöveget is meghallgathassam. Boldogan elmosolyodtam.
– Na szia – suttogta Ryan. – Sok a munka?
– Nem annyira. Pangás van. Veled mi a helyzet? – Alig tudtam palástolni
kitörő örömömet.
– Valami étteremben vagyok. Most végeztünk a vacsorával.
– Hű. Ilyen későn? – pillantottam az órámra. – Mindjárt tizenegy.
– Bocs, hogy nem hívtalak hamarabb, de nyolckor a rendező megbeszélést
tartott, aztán meg eltartott egy darabig, mire az összes ételt kihozták.
Egyébként elég gány volt a kaja – tette hozzá Ryan.
– Ígérem, holnap jobb lesz az ellátás.
– Hmm, már alig várom.
Eszembe jutott az a szám, amit Ryan beállított a telefonomra. Vajon
őszinték az érzelmei? I’m yours – A tied vagyok, szólt a dal.
– Nagyon tetszik az új csengőhangom – mosolyogtam. Akármi is volt a
szándéka, sikerült ráhibáznia, mi a kedvenc számom.
– Az jó. Örülök neki – sóhajtott megkönnyebbülten.
– Elég érdekes a szövege, nem gondolod? – kérdeztem, hátha sikerül
kiugrasztani a nyulat a bokorból.
– Talán épp ez volt a szándékom – vágta rá Ryan. – Üzenni szerettem volna,
úgyhogy a dolog nem véletlen.
Nagyot nyeltem, a tudatalattim azonnal védekezésbe lendült, hogy
megóvjon engem az újabb csalódástól. – Imádom Jason Mrazt – próbáltam
veszélytelenebb irányt adni a társalgásnak. – Az egyik legnagyobb
kedvencem.
– Tudom. Minden CD-je megvan neked... kivéve azt az egyet, amit zsebre
tettem – felelte kis nevetéssel.
Eszembe jutott, ahogyan ma reggel a karjában tartott, és hogy mennyire
kívántam, hogy újra átöleljen... meleg karjába fogjon.
Vajon az enyém lehet örökre?
– Szóval... úgy értsem, hogy az enyém vagy? – kérdeztem könnyed hangon.
– A tied leszek, ha te is úgy akarod, Taryn – suttogta.
Elakadt a lélegzetem. A szívverésem felgyorsult, ujjaim remegni kezdtek.
– Tényleg ezt akarod? – kérdeztem, még mindig kétkedve.
Ryan megköszörülte a torkát.
– Azt akarom, hogy tudd, mit érzek. A többi... a többi már rajtad múlik –
felelte halkan.
Újra nagy levegőt vettem. A szívem majd kiugrott a helyéből. – Akkor...
most mi lesz? Hogyan tovább?
– Megpróbáljuk – jelentette ki határozottan Ryan.
 10. FEJEZET

Lehetőségek
ÉJFÉLRE JÁRT, AMIKOR RYAN BEOSONT a pub hátsó ajtaján. A
lámpák nem égtek, a konyhában sötét volt, amikor megérkezett. Most is a
fején volt a csuklya, és jól ismert válltáskája is az oldalán lógott.
Alig zártam be mögötte az ajtót, a földre dobta tömött táskáját, lassan
hozzám sétált, és megállt velem szemben.
– Helló – suttogta tétova mosollyal, majd hozzám hajolt, és átölelt. Egyik
karjával habozás nélkül átkarolta a derekamat, a másikat a hátamra tette.
Más volt most az ölelése – teljesen más volt, mint ahogy eddig közeledett
hozzám. Eddig mindig a vállamat karolta át, és én tettem a karomat az ő
derekára.
Mostani mozdulatával meglepett engem, két karom így önkéntelenül a
vállára siklott. Orrom hozzáért a mellkasához, amikor magához
vont.Úristen, de jó illata van!
Ujjhegyei a hátamhoz préselődtek, miközben lágyan homlokon csókolt.
Tűz áradt szét az ereimben; ahogy megéreztem ajkának érintését a
bőrömön, egész bensőm felbolydult. Kezem abban a pillanatban ösztönösen
megmozdult, és minden tudatos szándék nélkül simogatni kezdtem a
nyakát.
A bárból beszűrődött a fény a konyhaajtó repedésein keresztül,
megvilágítva arcát a sötétben. Ujjaimmal megérintettem a fényfoltot az
arcán. Ryan parázsló szemmel nézett le rám. Lassan felém hajolt, és a
számra szorította a száját. Első, tapogatózó csókjai közben ajka meg-
megpihent az ajkamon (gondolom, hogy felmérje a reakciómat), de a szám
hamar felbátorította. Ajkai kettéváltak, nyelve puha hegye is beszállt a
játékba. Szája lágy volt és nedves, és hipnotikus erővel bírt. Testem minden
sejtjét megrohanta, minden gondolatomat felemésztette a vágy.
A nyakamra tette meleg tenyerét, hogy a magáéhoz vonja arcomat, és
csókolt tovább szenvedélyesen.
Jól felépített önvédelmi páncélom ezer apró darabra tört, a világ megszűnt
létezni. Ajkunk tökéletes harmóniában mozdult együtt, nyelve a nyelvemre
siklott. A csókja jobb volt, mint azt valaha is képzelhettem volna. Erősen
próbáltam visszaemlékezni, miért is tagadtam meg ilyen sokáig magamtól
ezt a fajta élvezetet, de a szaggatott lélegzetéből áradó forróság egyenesen a
fejembe hatolt, és az agyam cseppfolyóssá vált.
Még mindig a kezében tartva arcomat, megszakította a csókot. Karját a
testem köré fonta. Ne, ne hagyd abba!, könyörgött az a kis darabka, ami
még megmaradt az agyamból.
– Nem is tudod, mióta vágytam már erre – suttogta Ryan.
A szívem olyan gyorsan vert, hogy talán még ő is érezte a dobogását a
kabátján keresztül. Tettem egy kis lépést hátrafelé, és nekimentem a
mögöttem álló pultnak; kissé szédelegtem. Egyensúlyomat keresve
megmarkoltam a kabátját a mellkasán, szorításommal magam felé húzva a
testét.
Mint a villám, megfogott a hónom alatt, felkapott, és a pultra emelt.
Határozottsága még inkább felizgatott.
Kezemmel a hajába túrtam, lábam a csípője köré kulcsoltam, ajkunk
elárulta egymás iránt érzett vágyunkat. Teste hozzám simult, a farmerján át
is éreztem, hogy ő is izgalomba jött. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy
szeretném magamban érezni őt.
Keze nadrágom hátsó zsebébe kapaszkodott, előrehúzott, és magára rántott
engem. Elképzeltem, ahogy magáévá tesz itt helyben, a konyhapult tetején.
Abból, ahogy hozzám dörzsölte magát, biztosra vettem, hogy ő is ugyanerre
gondol. Halkan felnyögtem, miközben a vágy szenvedélybe csapott át.
Csókjaink ereje elcsitult és lelassult, végül ajkunk egymáshoz tapadva
megállt. Mindketten elmosolyodtunk.
– Nem is emlékszem. Köszöntem én egyáltalán? – suttogta Ryan évődve.
– Igen. Már a hellónál levettél a lábamról – kuncogtam az ajkain.
A számba nevetett. – Azt hiszem, összekeversz, egy másik híres színésszel
– szólt, újra és újra megcsókolva engem két nevetés között.
Azután ajka újra az enyémre simult, megerősítve engem abban, hogy
kettőnk fantasztikus kapcsolata megérdemli az esélyt a kiteljesedésre.
Kezünk felfedezőutakra indult a másik bőrén. Ujjai a felsőm alá keveredtek,
és félúton jártak a hátamon felfelé; az én egyik kezem lejjebb siklott a
nyakán, és becsusszantak a pólója gallérjába. Éppen a fogaim közé fogtam
az alsó ajkát, amikor az agyamba kúszott a gondolat, hogy Marie bármikor
betoppanhat a szexpartink kellős közepén, és ez kissé lehűtötte a vágyamat.
– Figyelj... mielőtt ránk nyitnák az ajtót...
Lecsúsztam a pult tetejéről egyenesen karjába.
Ryan felvette a földről a táskáját. Jót mosolyogtam azon, hogy meg kellett
igazítania a nadrágját. Szemmel láthatóan ő is izgalomba jött.
Kikukucskáltam az ajtón, hogy szabad-e a pálya a lépcső felé. A tömeg
nagy része már elment. Olyan húsz ember lézengett csak a pubban, de azt
akartam, hogy Ryan teljesen észrevétlen maradjon. Épphogy csak
becsusszant a lépcsőház ajtaján, amikor Marie felbukkant a sarkon. Engem
keresett, és most jól lefülelt.
Szája izgatott mosolyra húzódott, amikor látta, mire készülök. – Ryan? –
formázta hangtalanul a szót, és az ajtóra mutatott.
Megvontam a vállam. Zavart mosolyom meg is adta a választ a kérdésére.
– Örömmel látom, hogy megfogadtad a tanácsomat. Menj csak, majd én
bezárok. Alig van már itt valaki. Pete-tel majd lerendezzük őket. Menj csak,
jó mulatást!
Félúton jártam felfelé, amikor Marie visszahívott. A kulcsomat Ryan
markába nyomtam.
– Azonnal jövök – szóltam gyorsan, és intettem a fejemmel, hogy menjen
előre.
Leügettem a lépcsőn, és majdnem nekiszaladtam Marie-nek.
– Nem felejtettél el valamit? – kacsintott Marie, és egy üveg behűtött
pezsgőt nyújtott felém.
Ryan már levette a kabátját, és a nappaliban várt, amikor a lakásba léptem.
– Ajándék Marie-től – adtam át neki a pezsgőt. – Meglátott. Ne haragudj –
szabadkoztam. – Ne aggódj, nem fog szólni senkinek.
– Felbontsam? – kérdezte, de már bontogatta is a kupak borítását.
– Persze. Hozok poharakat.
Ryan kilőtte a dugót, és öntött, míg én tartottam a két poharat. Aztán elvette
az egyik poharat, és felemelte.
–A... lehetőségekre.
Finoman az enyémhez koccantotta a poharát, és pajkosan rám mosolygott.
– Mit gondolsz, hánykor végzel ma? – kérdezte a pezsgőt kortyolgatva.
– Az az igazság, hogy kimenőt kaptam. Marie és Pete bezárnak ma.
– Tényleg? Mára végeztél? – kérdezte örömmel.
– Aha. Ma valamiért nem volt túl nagy forgalom. Most a Synful Grillben
volt valami banzáj... a vendégeim nagy része átpártolt oda.
Ryan aggódva félrebiccentette a fejét.
– Annyit tudok, hogy az egyik vendégünk üzenetet kapott, hogy ott
vagytok. Azt mondta, az interneten fenn van, mikor hova mész.
– Nem igaz – mormolta Ryan. Látszott, hogy felzaklatta a hír.
– Jaj, sajnálom. Nem akartam...
Félbeszakított. – Nem, nem, nem rád haragszom. Csak már annyira elegem
van. Még vacsorázni se tudok kimenni anélkül, hogy ne lennének a
nyomomban. Olyan, mintha folyton figyelne valaki, azzal a különbséggel,
hogy ezek hordában vonulnak. Nem értem, mi olyan rohadt érdekes rajtam.
Ryan erősen dörzsölgetni kezdte az arcát, úgyhogy megpróbáltam kitalálni
valamit, amivel másra terelhetem a figyelmét.
– Figyelj, tudsz segíteni egy kicsit?
Kinyújtottam a kezem, hogy felhúzzam a székből. Készségesen követett a
konyhába.
– Ki tudnád venni a többi steaket a hűtőből? Meg kell forgatnom őket.
Tizenöt szeletet pácoltam be a vasárnapi vacsorára.
– Fantasztikusan néz ki. Miben pácolod? – kérdezte Ryan.
– Ó, titkos recept alapján csinálom. Elmondhatom éppen, de akkor meg
kell, hogy öljelek! – ugrattam. – Holnap majd segítségre lenne szükségem,
hogy felvigyük ezeket a tálcákat a tetőre. Számíthatok rád?
– Természetesen – felelte, sértett arcot vágva, amiért egyáltalán
megkérdeztem.
Látszott, hogy lassan oldódik a feszültség benne. Elég könnyen lehetett nála
sebességet váltani.
– A páclé csak az első lépés. A grillezés technikája is sokat számít.
– Az is titok, vagy azt megosztod velem?
– Bevallom, a Maximból loptam az ötletet.
– Hogyhogy egy férfimagazint olvasgatsz? Talán csak nem magadat
kerested benne? – bökött oldalba.
– Na persze. Egyszer a nagybátyám előfizette apámnak karácsonyra, és volt
benne egy egész cikk a grillezés módjairól – vontam vállat. – Na és te hogy
szereted? Véresen vagy jól átsütve?
– Közepesen. Nem dob fel különösebben, ha vérzik az étel – borzongott
meg.
– Én is – feleltem, újra megdöbbenve azon, hogy még egy dolog közös
bennünk.
Amikor a konyhában végeztünk, Ryan a DVD-gyűjteményemet kezdte
nézegetni. – Ne nézzünk filmet? Látok itt egyet, amit szívesen megnéznék.
Ryan lerúgta a cipőjét, és leheveredett a kanapéra. Amikor mellé ültem,
felém nyújtotta a kezét.
– Gyere csak ide – suttogta, és úgy helyezkedett, hogy a mellkasára
felehessek. Rám mosolygott, és finoman homlokon csókolt, majd ujjával
felemelte az államat, és gyengéden szájon csókolt. Meglepett, hogy nem
próbál megint ledönteni a lábamról. Ehelyett néhány szerelmes csók után
csak átölelve tartott, amíg a filmet néztük.
Ezt a filmet már többször is láttam, úgyhogy nehezen tudtam odafigyelni –
különösen Ryan karjai között, miközben lágyan cirógatta a hajam és a
hátam, amitől nagyon ellazultam. Olyan kényelmes volt rajta feküdni, hogy
úgy éreztem, lassan lecsukódik a szemem.
– Taryn, ébresztő – súgta álmos hangon Ryan, és fészkelődve felült a
kanapén.
Megdörzsöltem a szemem, és az órára esett a pillantásom – két perc híján
két óra volt. Ryan bement a fürdőszobába.
Vártam, hogy végezzen, hogy én is lezuhanyozhassak utána.
– Nem bánod, ha maradok? – kérdezte. – Ha nem, még mindig
visszakocoghatok a szállodába. A paparazzók most remélhetőleg alszanak.
– Nagyon késő van – suttogtam, a szavakat keresve. Nem akartam, hogy
bárhová is elfusson.
Egy pillanatig egymásra meredtünk; Ryan szája csalódottan legörbült. Én is
hasonlóan elszomorodtam a gondolattól, hogy elmehet tőlem. Egyetlen
helyes válasz volt.
– Maradj – suttogtam.
– Van tartalék párnád? – Tekintete az előszobán át a nappaliba vándorolt.
Gondoltam, felajánlja, hogy a kanapén alszik.
Csendben álltunk az előszobában, a két szemközti falnak támaszkodva, és
csak néztük egymást várakozva, és mérlegelve a másik reakcióját. Ryan
próbált úriember maradni, és hívás nélkül nem akart betörni a
hálószobámba, de én úgy éreztem, a kanapé túl nagy távolságot jelentene
közöttünk. A hálószobában ma már egészen máshogy alakulnának a dolgok,
mint tegnap éjjel, ezt mindketten tudtuk. A testi kontaktus és a szexualitás
ajtaja feltárult.
Kinyújtottam a kezem, sóvárogtam arra az ölelésre, amivel aznap reggel
ébresztett. Ryan kedvesen elmosolyodott, és az ujjai végét az ujjaimra
helyezte. Én a tenyerembe zártam a kezét, és bevezettem őt a sötét
hálószobába.
Felkapcsoltam a komódon álló kis lámpát, hogy lágyan megvilágítsa a
szobát, és besiettem a fürdőszobába átöltözni. Ryan megvárta, hogy
visszaérjek. Ott állt, és le nem vette rólam a szemét, miközben áthúzta a
fején a pólót. Mellkasán és karján jól kirajzolódtak az izmok, a lámpa
fényében megcsillant a bőre.
Néztem, ahogy kigombolja a farmerját, és lehúzza hosszú lábairól. A
nadrágot az ágy mellett álló székre akarta tenni, de elvétette; a parkettán
megcsörrent néhány elszabadult pénzdarab, ami kiesett a zsebéből. Gyorsan
lehúzta a zokniját, és egymás után a földre dobta őket. Ezután bebújt az
ágyba, és kényelmesen eligazgatta a párnákat. Közelebb húzódtunk
egymáshoz, és a kezemet tétovázva meztelen mellkasára tettem. Szerettem
volna szabadon kalandozni az ujjaimmal, de a kezem mintha megdermedt
volna. Lejjebb csúszott az ágyon, hogy szemünk egy magasságba kerüljön.
Egymás szemébe néztünk, majd finoman megsimogatta az arcomat,
körülöttünk kimondatlan szavak kavarogtak mindazokról a lehetőségekről,
amik megtörténhetnek közöttünk. Ujjaival az arcához vezette az arcomat, és
lágyan megcsókolt. Finom érintésével mosolyt csalt az arcomra.
Kezünk lassan érzéki felfedezőutakra indult a másik testén. Ujjunk hegye
könnyeden végigsiklott egymás bőrén, szabadon kószálva addig ismeretlen
tájakon. Átölelt, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához;
csókjaitól felpezsdült a vérem. Lágyan harapdálta és beszívta alsó ajkamat a
szájába, és én felnyögtem a gyönyörtől. Végigsimítottam a kezem a hátán,
és megnyomkodtam a bőrét, hogy izmait masszírozzam. Már olyan régóta
akartam érezni a testét, és most végre teljesült a kívánságom. Válaszul
megragadta a csípőmet, amitől mintha újra áramot vezettek volna az
ereimbe. Ujjai megfeszültek és a csípőcsontomba fúródtak, miközben
nyelvemet végigvezettem mézédes ajkain. Kezem továbbvándorolt a
mellkasáról a hasára; teste megremegett az érintésem alatt. Éreztem, hogy
őt is magával ragadta a vágy.
Ekkor már olyan messzire sodort az ár, hogy még néhány perc, és nem lesz
visszatérés. Kétely és félelem ütötte fel a fejét a gondolataimban, lehűtve az
eksztázist és a sóvárgást. Tenyeremet a mellére tettem, és finoman eltoltam
magam tőle; szükségem volt egy másodpercre, hogy visszanyerjem a
lélegzetemet. Megdörzsöltem a szememet, ahogy a fejemben megszólalt a
józanabbik énem.
– Én megértelek, Taryn. Annyira kellesz nekem, de nem akarok semmi
olyat tenni, amire te nem érzed késznek magad – suttogta Ryan.
Az akaratom már semmivé foszlott. A testem sóvárogva várta, hogy
érezhesse őt – mindenestül. A gondolataim bírókra keltek a vággyal, és
minden vészcsengő veszettül csilingelni kezdett a fejemben.
Ryan megfogta a csuklómat, és leemelte a kezemet a szememről.
– Mondj valamit. Mondd el, mi jár a fejedben.
– Aggódom – kezdtem egy kis vállrándítással, minden erőmmel azon
igyekezve, hogy ne tűnjek egy éretlen, idegbajos perszónának. Az erőmből
csak suttogásra futotta.
– Mi miatt aggódsz?
Nagy levegőt vettem, és felsóhajtottam. – Tudom, hogy te nem...
– mormoltam, de félbeszakítottam a mondatot. – Az alkalmi szex nem az én
műfajom. A testi kapcsolat számomra az érzelmekről is szól, és az igazság
az, hogy... te már nem sokáig leszel itt.
– Nézz rám, kérlek! Nézz a szemembe – kérlelt halkan.
Felé fordultam, és visszanéztem rá. Belevesztem a tekintetébe.
– Ha nem vetted volna észre, megőrülök érted. Csak rád bírok gondolni –
szólt, és megsimogatta az arcomat. – Nem te vagy az egyetlen, aki érzelmi
befektetésben gondolkodik. Tudom, miért aggódsz, Taryn – vett nagy
levegőt Ryan. – Nem azért vagyok itt, hogy kihasználjalak, vagy bántsalak.
Meg kell értened... nekem nem könnyű bármilyen kapcsolatot létesítenem,
akármit is gondolnak az emberek. Nehéz megőriznem a magánéletemet,
nehéz megbíznom bárkiben is. Az egyik korábbi barátnőm pénzért eladta a
kapcsolatunkat a pletykalapoknak.
Ryan elfordította a fejét, arca fájdalmasan eltorzult az emlék hatására.
– Ezek után, mondjuk úgy, hogy sok idő telt el, mire újra közel tudtam
volna kerülni bárkihez is. – Ismét a szemembe nézett. – Hidd el, nem az én
stílusom, hogy egyéjszakás kalandokba bonyolódjak Arról nem is beszélve,
hogy más sem hiányzik, mint hogy ilyenekkel szerepeljek az újságokban.
– Akkor úgy látszik, rokonlelkek vagyunk – feleltem.
– Hogy érted? – nézett rám kérdően Ryan.
– Te nem bízol a nőkben, én pedig nem bízom a férfiakban.
– Huh – fújta ki a levegőt Ryan. – És miért nem bízol a férfiakban?
– Hát... én is együtt voltam valakivel pár hónappal ezelőtt – kezdtem
habozva. Nem akartam, hogy kicsússzon a számon az ijesztő „jegyesség”
szó, még a végén Ryan menekülőre fogja, mert azt hiszi, csak a házasságon
jár az eszem. – Hát mondjuk úgy, hogy egy nő neki nem volt elég.
Összeszorítottam a számat, ahogy eszembe jutottak az emlékek. – Na
mindegy, úgy tűnik, mindkettőnknek jutott elég fájdalmas élmény.
– Igen, de a különbség az, hogy a te csalódásaid nem szerepelnek milliós
példányszámú újságok címlapján – dohogott Ryan, és a hajába túrt. – És
neked nem kell egyeztetned a sajtosóddal, ha szakítasz valakivel.
Felkönyököltem, és a mellkasára tettem a kezem. – Ryan, te tetszel nekem,
nagyon is. Azt hiszem, éppen ezért félek beleugrani a dologba... mert
mindkettőnknek tudnunk kell megbízni a másikban. De azt megígérem,
bármi is történjen köztünk, soha, de soha nem foglak elárulni. – Belenéztem
sötét szemébe. – Idebent együttérzés és gyengédség lakik, és látok egy
gyönyörű lelket, aki megérdemli, hogy szeressék. Csak remélni tudom,
hogy most már megbízol bennem annyira, hogy elhidd, ha azt mondom,
soha nem tennék olyat, amivel megbántanálak.
Ryan kedvesen megdörzsölte a karomat, aztán a kezét a mellkasán nyugvó
kezemre tette. Végre elmosolyodott. – Tudom. – Nagy levegőt vett, és a
szemembe nézett. – Az utóbbi pár évben a feje tetejére állt az életem. Úgy
érzem, folyamatos káoszban élek. De amikor veled vagyok, akkor... akkor
béke vesz körül. Érzem, hogy rád bízhatom a titkaimat. És benned van
valami, ami senki másban nincs meg. Amikor rád nézek – állta a
tekintetemet –, eláll a lélegzetem.
A szavaitól egy pillanatranekem állt el a lélegzetem.
– Taryn, én sze... – Ryan az ajkába harapott, felsóhajtott, és nagyot nyelt. –
Nekem is nagyon tetszel, sokkal jobban, mint hinnéd. Tudod, nem véletlen,
hogy nem kapkodtam el a dolgot... nem akartam semmit elsietni. De veled
lenni olyan könnyű és természetes, és biztos vagyok benne, hogy te is így
érzed.
– Igen, így – leheltem, elámulva azon, hogy mindkettőnk ilyen mély
érzéseket táplál a másik iránt.
– Nem tehetek semmit az érzéseim ellen, és többé nem is akarok küzdeni
ellenük.
– Én sem – suttogtam.
Ryan gyengéden elmosolyodott. – Taryn, amikor távol vagyok tőled, csak
azt várom, hogy újra lássalak. Nem akarok mást, csak veled lenni –
simította el a szememből a hajam.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, lelkem minden részecskéje készen áll a
feltétlen bizalomra. Már teljesen beleszerettem Ryanbe, és a vallomását
hallva még könnyebb volt meghoznom a döntést. Nem számít, mi történik
innentől kezdve, már túl késő aggodalmaskodni vagy megbánni bármit is.
Az egész testem bizseregve vágyott az érintésére. Előrehajoltam, és lágyan
megcsókoltam. Ujjai a hajammal játszadoztak, és éreztem, hogy ő is mohón
kíván engem. Finoman a hátamra fordított, szemét kinyitotta, és a
szemembe nézett.
– Egészen biztos vagy benne? Mert most jobban kellesz nekem, mint a
levegő – sóhajtotta.
Felemeltem a kezem, és magamhoz vontam az arcát. – Szeretkezzünk –
mormoltam az ajkain. – Kérlek! – tettem hozzá könyörgő hangon.
Szánk egymásba olvadt. Nem sietett; érzéki lassúsággal csókolt. Éreztem,
hogy szeretkezni akar, nem pusztán lefeküdni velem.
Ryan csók közben a pólóm alá csúsztatta a kezét. Felhúzta a pólómat, én
segítettem levenni magamról. Anélkül, hogy a szemét levette volna rólam,
gombóccá gyűrte a kezében a felsőmet, és maga mögé hajította. Ujjaival
végigsimított a nyakamon, felébresztve érzékeimet, majd lassan a tenyerébe
fogta a mellemet. Bensőm megremegett a szilaj vágytól, miközben ajkai
elengedték a számat, és a mellemre vándoroltak. Egész testem bizsergett;
vajon tudja egyáltalán, milyen jó nekem ez az érzés? A hajába túrtam, és
még erősebben a testemhez szorítottam az arcát. Lehunytam a szemem, és
átadtam magam a tiszta gyönyörnek, amit a bőrömet cirógató nyelve
okozott. Kezem a hajából a vállára csúszott, és felnyögtem az érintésétől.
Visszahúztam az arcomhoz az arcát, mert érezni akartam az ajka ízét. Keze
végigsiklott a hátamon, ujjai behatoltak a bőröm és a bugyim közötti résbe.
Játékos mordulással megmarkolta a hátsómat.
Ezután a hüvelykujját beakasztotta a bugyim szegélyébe, és lehámozta
rólam. Lassan tekeregve a lábához simítottam a lábamat, miközben lehúzta
a bugyit rólam. Az is a padlón végezte. Lassan végighúzta erős kezét a
testemen, a mellemtől a hasamig, a csípőmtől a combomig, majd a lábam
belső oldalán vezette vissza az ujjait, még mélyebbre taszítva engem az
őrületbe. Levegő után kaptam, és megremegtem. Játékszer voltam hosszú
ujjai között, amelyek mindig éppen a megfelelő pontokra tapintottak.
Annyira forrt bennem a vágy, hogy úgy éreztem, mindjárt felrobbanok.
Az én ujjaim is útra keltek, és öve alá csusszantak, alkarommal lejjebb
toltam a csípőjére a kettőnket elválasztó vékony anyagot. Kezem simogató
mozdulattal köré zárult, és ő a számba nyögött csókjaink közben.
Ryan kiszakította magát kölcsönös élvezetünkből, és lehúzta az
alsónadrágját. Ott feküdtünk egymással szemben az ágyon, mindentől
megszabadulva, olyan nyíltan és sebezhetően, amilyen csak lehet egy
emberi lény egy másikkal szemben. Ő felemelte a kezét, és óvatosan a
tenyerébe fogta az arcomat. Nem csókolt meg; csak végighúzta a
hüvelykujját az arcomon és az ajkamon, miközben a szemembe nézett,
olyan sokáig, ahogy eddig még soha. Végül elmosolyodott, és én
visszamosolyogtam rá.
Lassan a testem fölé emelkedett. Térde finom mozdulatával kissé
szétnyitotta a lábaimat, amivel a vágy újabb hullámát indította el az
ereimben. Lehajolt, és lágyan megcsókolt. Lassú, szenvedélyes csókjának
minden apró mozdulata különleges, új érzésekkel ismertetett meg. Könnyed
érintéssel végighúztam az ujjaim a karján, amire támaszkodott, miközben
lassan elindult bennem. Levegő után kaptam a gyönyörteli kíntól
egyesülésünk közben. Szeme egy pillanatra lecsukódott, és apró nyögéssel
teljesen belém hatolt. Ajka újra az enyémre tapadt, teste óvatosan rám
nehezedett. Még szélesebbre tártam a lábamat, és a teste köré kulcsoltam a
térdem; szinte fájt a vágy, hogy minden centiméterét érezzem magamban.
Tekintetét az enyémbe fúrta, csípője lassan körözni kezdett. Lágyan
megcsókolta ajkamat és arcomat, kezével felemelte a fenekemet az ágyról.
Lassú volt, erőteljes és pontos. A fülembe sóhajtott, én pedig még
szorosabban átöleltem a karommal.
– Ó, Tar. Ó, istenem, olyan jó vagy – lehelte, miközben beleszívott a
nyakamba.
A szeretkezésünket nem árnyékolta be a legkisebb zavar vagy félelem sem.
Testünk úgy illeszkedett a másikéhoz, mint egy kirakó két elveszett darabja,
amelyek végre egymásba kapcsolódhatnak.
Ryan a hátára gurult, és magára emelt engem. Kezével segítette a
mozdulataimat, én pedig finoman cirógattam a mellkasát. Szeme tágra nyílt
a gyönyörtől. A kezem letámasztottam az ágyra a feje két oldalán, hogy
még nagyobb erőt tudjak kifejteni, ő levegő után kapott.
– Ó, Tar – nyögte, és finoman megcsókolta az államat.
A kezét összefonta a hátam mögött, és közelebb húzott a mellkasához.
Fogával finoman a kulcscsontomba harapott, és mindketten felnyögtünk.
– Feküdj mellém – súgta a fülembe.
Lecsúsztam róla, és az oldalára gördültem; ő a combom alá tette a kezét, és
hátulról hatolt belém.
– Ah, ne hagyd abba – lihegtem.
Keze csatlakozott egyesülésünkhöz, éppen azt a pontot találta meg, amitől
végképp elveszítettem az eszem. Ryan a számra tapasztotta a száját, hogy
ne sikoltsak fel hangosan az őrjítő orgazmustól, ami átjárta egész testemet.
Amikor a remegésem alábbhagyott, átfordított a hasamra. Testünk még
mindig összekapcsolódott, így húzott fel térdelő helyzetbe.
Összeszorított fogaim között szívtam be a levegőt, miközben éreztem, hogy
ujjával és mozdulataival hamarosan eljuttat a második orgazmusig.
Lehajoltam, és megmarkoltam őt, még jobban magamba húztam, és
éreztem, hogy belém remeg. Hosszan felnyögött, ahogy mindketten együtt a
csúcsra repültünk.
Ryan levetette magát mellém az ágyra, mindketten erősen ziháltunk.
Hangosan kifújta a levegőt, és beletúrt a hajába. Izzadság csöppent a
nyakamra, majd onnan le a párnámra, miközben boldogan figyeltem a
holdfény csíkjait a hálószobám mennyezetén.
Keze tapogatózva elindult a takarón, az enyémet keresve, végül
megszorította a kezemet. Kifújtam az összes levegőt a tüdőmből,
megpróbáltam lecsillapítani dobogó szívemet.
– Ez igen! – kuncogtam. A számban egyetlen csepp nyál sem maradt.
Ryan is halkan nevetgélt. – Jól mondod. Ez nem volt semmi!
Az oldalára gördült, a szemembe nézett, és mindketten egymásra
mosolyogtunk. Gyengéden elsimította a hajam a homlokomból, ujját
végighúzta az arcomon, és felemelte az államat, hogy újra megcsókolhassuk
egymást.
Sokáig feküdtünk ott, egymásba gabalyodott karokkal és lábakkal,
tekintetünket a másik szemébe mélyesztve. Ryan apró, finom csókokkal
borította el az ajkamat. Néhány perccel később nagyot ásított, és
elmosolyodott. Mindketten kimerültünk, és még mindig az elképesztő
orgazmusunk utóhatását élveztük. Egyre nehezebben és nehezebben
tartottam nyitva a szemem. Az ásítozása ragadós volt.
– Készen állsz az alvásra? – nyomott egy csókot az orrom hegyére.
Mosolyogva bólintottam.
– Mmmhmm.
Megfordultam, és meztelen mellkasához simultam. Ő feljebb húzta rajtunk
a takarót, és körém zárta hosszú karját. Én az ajkamhoz vontam a kezét,
aztán összefontam az ujjaim az övéivel.
– Jó éjszakát, szerelmem – suttogta, és megcsókolta csupasz vállamat.
Minden izmom ellazult, és lassan álomba szenderültem, elmerülve
hihetetlen álmom melegségében és boldogságában. Éreztem, ahogy
emelkedik és süllyed a mellkasa, miközben együtt lélegeztünk be és ki, és
békésen lebegtünk egy felhő tetején.
Mintha hallottam volna, ahogy Ryan halkan kiejti: „Szeretlek”. Bár
suttogásnál is halkabb volt, olyan tisztán hallottam a hangját, hogy azonnal
teljesen éber lettem. Kipattant a szemem. Vállamon éreztem erős, forró
leheletét, karja megmoccant, és még szorosabban magához vont.
Hallgattam a lélegzetét, és próbáltam kideríteni, ő vajon alszik-e.Tényleg
belesúgta ezt a fülembe? Úgy tűnt, már alszik. Lehunytam a szemem, és
abban maradtam, hogy csak képzelődöm.
9.18-at mutatott az óra, amikor felébredtem. Ryan meleg, meztelen teste
összefonódott az enyémmel. Bárhogy is szerettem volna mozdulatlanul
tovább élvezni kényelmes fészkünket, szólított a természet.
Kiszabadítottam magam a karjából, és kicsusszantam az ágy szélére.
Körülnéztem a padlón a ruháimat keresve, de sehol sem találtam őket.
Átmentem Ryan oldalára.Hova a francba tűnt a pólóm?
Ryan megfordult, úgy figyelte a kutatást. – Jó reggelt – dörmögte vidáman.
Megfordultam és rámosolyogtam, és közben feljegyeztem magamban, hogy
ha legközelebb vásárolni megyek, vegyek egy köntöst is.
– Jó reggelt. Nem láttad a pólómat? – kérdeztem mosolyogva.
– De. Pontosan tudom, hol van, de nem árulhatom el – rázta meg a fejét, és
a hajába túrt. Rohadtul szexi volt, ahogy ott feküdt meztelenül az
ágyamban.
Kajánul rámosolyogtam. Az ő pólója a földön hevert; felkaptam, és
belebújtam. A puha anyag megőrizte bőrének finom illatát.
– Csinos! – vigyorgott Ryan. – Siess vissza.
Amikor feltettem a kávét, Ryan felváltott a fürdőszobában. Aztán ahelyett,
hogy utánam jött volna a konyhába, visszafeküdt az ágyba.
Megálltam a hálószoba küszöbén, az ajtófélfához támaszkodtam, és egy
pillanatig csak gyönyörködtem a látványban. Ott feküdt az ágyon, kezét
összekulcsolta a feje alatt, az ablakon beragyogó fény megcsillant a bőrén.
Tekintetem végigsiklott fedetlen testén, most jobban láttam világos
szőrszálait, amik a mellkasán indultak, és a köldöke környékén
besűrűsödtek. A takaró éppen csak eltakarta a teste többi részét, de már nem
volt szükségem arra, hogy a képzeletemet használjam.
Ryan rám mosolygott, és megveregette az ágy szabad felét.
Elvigyorodtam, és lassan megráztam a fejem. Más helyszín jutott az
eszembe. Ryan zavartan nézett rám. Én kuncogva visszaléptem az
előszobába, és kibújtam a pólójából. Ezután meglengettem a pólót a
levegőben úgy, hogy ő is lássa, majd a padlóra ejtettem. Úgy gondoltam,
van elég esze, hogy megértse a célzást.
Alig engedtem meg a zuhanyt, amikor már éreztem is a karját a derekam
körül. A forró víz jólesett sajgó izmaimnak. Már régóta nem végeztem
ilyesféle testgyakorlatokat. Fantasztikusan ellazított, ahogy a vállamat,
masszírozta a vízsugár alatt.
Felváltva mostuk egymás testét. Kezével eloszlatta a sampont a hajamban,
és közben megnyomkodta fejbőrömet és nyakamat. Mozdulata egyszerre
volt megnyugtató és izgató. Élvezettel húzta végig a testemen a habos
szivacsot, figyelmesen megtisztogatva a legapróbb hajlatokat és réseket is.
Én is mosdatni kezdtem őt szappanos kezemmel, ő pedig szenvedélyes
csókokkal borított el. Engedtem, hogy számba folyjon a mellkasát verő víz,
aztán letérdeltem elé. Felpillantottam, hogy lássam az arcán a gyönyört.
Ujjai nedves hajammal játszadoztak, miközben erősebben megmarkoltam
őt. Annyira felizgatott a nyögése, hogy azt akartam, ott, azonnal elélvezzen.
Ryan megfogta a két csuklómat, és felállított. – Menjünk ki – mondta.
Adtam neki egy törülközőt, és én is magam köré csavartam egyet. Ryan
nem vesztegette az idejét szárítkozásra. Ledobta a törülközőt, és a
mosdóhoz vezetett.
– Foglalj helyet – szólt huncut mosollyal, és felültetett a pultra.
Letérdelt, és a pult szélére húzott; kezével szétfeszítette a combomat.
Megéreztem a nyelve érintését, és azonnal szétáradt bennem a gyönyör.
Ujjaival szétnyitott engem, a fejét a testembe temette. Még jobban széttárta
a lábamat. Kezemmel nedves haját simogattam, miközben nyelvével
kényeztetett.
A bensőmben égő tűz elérte legmagasabb pontját, és úgy éreztem, lényem
legbelső magjában tör ki a robbanás. Nyelvének minden apró mozdulata
újabb és újabb hullámot indított el egész testemben egészen ujjaim és
lábujjaim hegyéig, és én remegtem az eksztázistól, amit rám szabadított.
Esküszöm, hallottam halk nevetését, miközben megcsókolta combom belső
oldalát.
Felállt, és belém hatolt. A hajából hűvös vízcseppek hullottak a mellemre és
a hasamra, testünk közös ütemre mozdult.
Karjával széthúzta lábamat, még szélesebbre nyitva engem. Szemét
szorosan összezárta, nyitott szájjal, hangosan zilált. Mindkettőnkből halk
nyögések törtek fel.
– Ryan, menjünk vissza az ágyba – lihegtem.
Ő felemelt, és bevitt a hálószobába úgy, hogy testünk továbbra is
egybeforrt. Lefektetett az ágy szélére, megragadta két bokámat, és a vállára
tette a lábamat. Szabad kezét rám fektette, hüvelykujja pontosan a
megfelelő helyen ért hozzám, amitől kapkodni kezdtem a levegőt. Basszus,
de jól csinálja! Tudtam, hogy közeleg a második orgazmus.
– Mindjárt elmegyek... bent vagy kint? – kérdezte két ütem között.
– Úristen, ne hagyd abba – nyögtem, és még jobban megszorítottam.
Éreztem, ahogy óvatosan beleharap a bokámba. – Maradj csak bent.
Elállt a lélegzetem, miközben hagytam, hogy a tetőpont végigsöpörjön
rajtam. Hátam ívbe feszült, kezem a takarót markolta.
Ryan rögtön utánam ért a csúcsra, teste megremegett, miközben kiáradt
bennem. Torkából halknak a legkevésbé sem mondható nyögés tört fel.
 11. FEJEZET
Kisütve
– KÉRDEZNÉK VALAMIT TŐLED – szóltam a második zuhanyozásunk
közben. Ryan a vízsugár alá hajolt, és lemosta a válláról a szappant.
– Mit, cica?
– Hogy tudtál a hátsó ajtómhoz surranni anélkül, hogy a paparazzók
észrevettek volna? Tudom, hogy mindenhová követnek, de valahogy mégis
sikerült meglépned előlük.
Elmosolyodott.
– Nem volt egyszerű. Tudod, hogy kell itt a pirost játszani?
– Aha – feleltem. – Ki kell találni, a három doboz közül melyikbe rejtették
a pénzt.
– Pontosan – bólintott Ryan. – Legtöbbször autót cserélek. Tegnap is így
volt; visszavittek minket a szállodába, de a hotel parkolóházában
átugrottam egy másik kocsiba, és a nyilvános kijáraton hajtottunk ki.
– Ügyes – mosolyogtam, és magam köré tekertem a törülközőt. – Na és a
fotósok követni fogják ide a többi színészt ma este?
– Minden bizonnyal. Túl sokan jönnek közülük – felelte, miközben
megdörzsölte vizes haját. – Hidd el, fontolgattam, hogy lefújom az egész
bulit, hogy ne hívjam fel a pubra a figyelmet. De ha idejön a stáb, majd azt
mondjuk, hogy zártkörű partit tartunk, amihez te biztosítod a helyszínt.
– Ugye tudod, hogy nem távozhatsz a többiekkel a végén? Abban nem lesz
semmi különös, ha nélküled érkeznek, de ha meglátnak, amikor elmész. ..
– Tudom, már eszembe jutott nekem is... miután már megérkeztem hozzád
tegnap. Bocsánat.
– Nem kell bocsánatot kérned. De várj csak! Ezek szerint ma éjjel is veled
kell aludnom? – Tréfásan meglöktem, és elszaladtam a hálószobába.
– Most megkapod a magadét! – rikkantotta, és utánam szaladt.
Elkapott a derekamnál fogva, és a karjába kapott. Néhány gyors
mozdulattal az ágyhoz szegezett.
– Ezt vegyem ígéretnek? Ne játssz az érzelmeimmel, Ryan Christensen –
kuncogtam.
Lehajolt, és újra szenvedélyesen megcsókolt.
– Ha így folytatod, soha nem öltözünk fel – mormoltam a szájába.
– Nem rossz terv – nevetett, és lepillantott a törülközőjéből kiemelkedő
domborulatra. – Azt hiszem, el tudnék játszadozni veled ebben a szobában
még néhány órát.
– Mennyi az idő? – kérdeztem.
Ryan épp eltakarta az ébresztőórát. Hátrafordult, és megnézte a számlapot.
– Mindjárt fél tizenkettő.
– Hmm, tényleg nagyon korán van még – mosolyogtam, és csavargatni
kezdtem nedves haját. – Ami azt illeti, pár órán keresztül még el kell ütnünk
valamivel az időt.
Ryan rám villantotta jól ismert szexi mosolyát, aztán visszatapasztotta az
ajkamra a száját. Nem viccelt, amikor azt mondta, el tudna még játszadozni
velem néhány órán át. Ezúttal még kalandosabb volt a szeretkezésünk,
alaposan felfedeztük egymás testét.
– Húú, basszus – lihegte, és leroskadt mellém az ágyra.
Én még mindig levegő után kapkodtam.
– Le kell még egyszer... zuhanyoznom... ezek után – fújta ki a levegőt Ryan.
– Nekem is.
Letöröltem a verejtéket a homlokomról. A testem tetőtől talpig bizsergett az
újabb hihetetlen eksztázistól.
– Tedd a kezed a mellkasomra – kérte.
Nehezen sikerült eleget tennem ennek az egyszerű kérésnek. A kezem a
bőrére ejtettem.
– Au! – kiáltott fel.
– Bocs, még nemigen érzem a karomat.
– Érzed ezt? Te tehetsz róla – lihegte Ryan.
– Miről tehetek én? – motyogtam. Az én szívem is ugyanúgy zakatolt, mint
az övé.
Ryan az oldalára fordult, és közelebb húzott magához. Egyenesen a
szellembe nézett. – Miattad ver újra a szívem – felelte ragyogó mosollyal.
Gyengéden megcsókolt, és én éreztem, hogy minden érintéséből sugárzik a
szenvedély.
A szemébe néztem, és finoman végigsimítottam az arcán. Egyetlen szó
villant át az agyamon, miközben őt néztem, de képtelen voltam hangosan
kimondani.
Ryan kezébe fogta a kezemet, és az ajkához emelte. Vajon neki is ugyanaz
az egy szó jár a fejében? Vajon egy napon kimondja majd ő ezt a szót
hangosan? Ebben a percben ez egyáltalán nem számított; elég volt az is,
amit a szemében láttam.
A mellemre tettem a kezét. – Te is ugyanezt tetted velem.
Ryan megcsókolta az ujjam hegyét, és elmosolyodott. – Na gyerünk...
zuhanyozzunk le... még egyszer.
Kézen fogott, és felhúzott az ágyról.
– Mikor kell visszaérned a forgatásra? – kérdeztem. Megnyitottam a
fürdőkád csapját, és ellenőriztem a víz hőmérsékletét a kezemen.
– Hétre sminkben kell lennem. Tizennégy órás műszakom lesz – morogta,
és letette a törülközőinket a polcra.
Azon gondolkoztam, vajon holnap is én fogom-e őt elszállítani a titkos
átszállóhelyre, vagy sofőr jön érte reggel. De ezt a kérdést későbbre
halasztottam, mert gondolni sem akartam arra, amikor majd el kell mennie
tőlem.
Újra a zuhany alá léptünk. Ryan elkomolyodott. – Taryn, őszinte leszek
hozzád. Néhány dolgot meg kell tudnod, mielőtt még a többiek
megérkeznek.
A szívem majd kiugrott a helyéből, mert úgy sejtettem, hogy kellemetlen
dolgokkal kell szembenéznem. De az időzítés tökéletes volt, azt meg kell
hagyni – hiszen hogyan oldhatnék kereket éppen most? Anyaszült
meztelenül álltam a zubogó víz alatt. Felnéztem Ryanre; ha valami
borzasztó dolgot akar tudatni velem, akkor egyenesen a szemembe kell
mondania.
– Csak azt akartam, hogy tudd: semmi sincs köztem és Suzanne között, még
ha sokat is vagyok vele olyan helyzetekben, amikor úgy tűnhet, van valami.
– Nem tudom, mire gondolsz – feleltem a fejemre hulló víz alól.
– Ő a film női főszereplője, és tudom, hogy te nem láttad, de sok olyan
jelenetünk van, amikor meg kell csókolnom őt; de ez csak a szerep miatt
van. Elég közel kell kerülnünk egymáshoz, de szeretném, ha tudnád, hogy
nincsenek efféle érzéseim iránta.
Ryan átható pillantást vetett rám, és várta, hogy mit válaszolok. Zavartan
néztem rá.
– Mégis mit akarsz mondani?
– Suzanne olyan, mintha a húgom lenne; néha elég idegesítő hugica tud
lenni. Attól tartok, hogy esetleg mond majd valami olyat, amit nem kéne.
Ezért akartam, hogy tőlem tudd, hogy semmi sincs közöttünk.
– Oké. Szóval, ha mond valamit nekem, akkor ne is figyeljek rá?
– Fenntartásokkal kell kezelni, amit mond. Akármilyen jó fej csaj is, attól
félek, mond majd valami butaságot. Ha bármit mondana neked, csak szólj
nekem, oké? – kérte, és a víz alá tartotta az arcát.
– Jó, szólni fogok. Zuhanyozol még, vagy elzárhatom a vizet?
Már nyúltam volna a csaphoz, de még felnéztem, a válaszát várva. Mellbe
vágott a félelem; az arca még mindig felhős volt.
– Van még valami, amit tudnod kell – folytatta.
Úgy éreztem, minden erőm elhagy, amikor megfogta a két kezemet.
– Francesca és én...
Ryan bűnbánóan lesütötte a szemét, összeszorult a gyomrom a félelemtől,
mert nem tudtam, mit fog majd bevallani nekem. Aztán egyenesen a
szemembe nézett, és folytatta.
– Csak egyszer történt meg, és már több mint egy éve volt.
Hátranyúltam, és elzártam a vizet. Nem tudtam, mit gondoljak az iménti
beismeréséről. Elhúztam a függönyt, és már ki akartam lépni a kádból,
amikor finoman megfogta a karomat.
– Taryn, nézz rám. Esküszöm, csak egy alkalom volt... és miután
megtörtént, azonnal rájöttem, hogy nagy hiba volt. Azt akarom, hogy tudd,
hogy nem érzek semmit iránta – fejezte be őszinte arccal.
– És ő, ő érez valamit irántad? – kérdeztem suttogva. Nem tudtam leplezni a
csalódottságomat.
– Nem tudom. Néha mond ezt-azt... Tudom, hogy soha nem lett volna
szabad átlépnem vele a határt.
Felemelte az államat, hogy a szemébe kelljen néznem.
– De mindegy is. Nem érdekel, hogy érez-e irántam valamit, vagy sem,
mert én nem érzek iránta semmit. Soha nem is éreztem. Soha nem is fogok.
Kiléptem a zuhany alól, és szorosan magam köré tekertem a törülközőt. Azt
reméltem, a textil szorítása megóvja szívemet attól, hogy kettéhasadjon.
Ryan is gyorsan a dereka köré csavarta a törülközőjét, aztán a csuklóm után
kapott, kényszerítve engem, hogy újra ránézzek.
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani, de azt akartam, hogy tudd,
méghozzá tőlem tudd, hogy mi az igazság. Azért mondom el mindezt, mert
nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Francesca is jön ma este,
én pedig nem szeretném, ha a kapcsolatunk… Ryan elfordította a fejét, és a
szavakat kereste, aztán újra a szemembe nézett. – Taryn, én... – Elhallgatott,
és nagyot sóhajtott. – Én csakis téged akarlak. Senki mást, csak téged. De
nem változtathatom meg a múltban elkövetett hibáimat.
Azonnal döntenem kellett. Vagy hagyom, hogy felemésszen a féltékenység,
és megharagszom, vagy megköszönöm a jó szerencsémnek, hogy olyan
embert vezetett hozzám, aki szeret annyira, hogy elmondja az igazságot.
Lassan felemeltem a kezem, és az arcára tettem. A hajáról még csöpögött a
víz. A szívem már attól nagyot dobbant, hogy hozzáértem, és már tudtam,
hogy az, amit iránta érzek, túl erős ahhoz, hogy a múlt megváltoztathassa.
Életemben először történt meg, hogy az a férfi, akinek a kezébe tettem a
szívemet, őszinte volt velem. Bátor lépés volt tőle, hogy elmondja, mit érez.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál, és elmondtad nekem – mosolyodtam el.
A szívemet megkönnyebbülés töltötte be, amikor megfogta a kezem, és
tenyerem az ajkához emelte.
– Haragszol rám? – kérdezte óvatosan.
– Nem, nem haragszom. Nem örülök a dolognak, de mindkettőnknek
megvan a maga múltja. Az is része annak, aki vagyunk. Mindketten
követtünk el hibákat.
Ryan a kezébe fogta a fejemet, és a szemembe nézett; két hüvelykujjával
gyengéden megsimogatta az arcomat, aztán közelebb hajolt, és lágyan
megcsókolt.
Köré fontam a karomat, miközben csókja egyre szenvedélyesebbé vált.
Nem volt ott kamera, sem rendező, sem szemtanúk – csak Ryan és én, és a
mi nyers, forgatókönyv nélküli érzelmeink.
– Jobb, ha elkészülünk. Hamarosan megérkeznek a vendégek –
figyelmeztettem Ryant.
Fésülni kezdtem nedves hajamat, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
elhessegessem a fejemből a képet, amint Ryan és Francesca együtt vannak.
Amikor Ryan színész volt, minden sarokból, minden irányból rászállhattak
a nők. De most velem volt, a saját választása alapján, és az érzések,
amelyeket megosztott velem, valódiak voltak, és ott álltak előttem feketén-
fehéren, a szürke egyetlen árnyalata nélkül.
Ryan belebújt egy tiszta fekete pólóba; farmere lazán lógott a csípőjén, és
kilátszott az alsónadrág gumiszegélye, miközben átbújtatta bőrövét a nadrág
övtartóin.
Elmosolyodtam, ha arra gondoltam, hogy három zuhanyozásba került, mire
idáig eljutottunk. Végre kész volt a hajam és a sminkem is.
Úristen, micsoda férfi! Szívesen tölteném vele az egész napot az ágyban
meztelenül.
– Mi az? – kérdezte halkan, a pillantásomra válaszolva.
Én még mindig azt a helyet néztem a derekán, ahol az imént előbukkant a
csupasz bőre.
– Mondd el, mire gondolsz – unszolt Ryan.
Egy pillanatnyi töprengés után úgy döntöttem, legjobb a nyers őszinteség.
– Azon gondolkoztam, hogy leszaggatom rólad a ruháidat, és visszabújunk
a takaró alá.
Egy ugrással mellettem termett, átkarolt, és felemelt a földről.
Megnevettetett a támadásával.
– Én is szívesen letépném rólad a ruhát, de az az igazság, hogy hihetetlenül
szexi vagy ebben a göncben.
Ryan végignézett rajtam. Aznap kedvenc True Religion farmeremet vettem
föl, azt, amit elöl csini bőrszalag fogott össze, hozzá egy fekete pólót és a
fekete, magas sarkú csizmámat.
– Viszont tudnék aludni egyet. Teljesen kikészítettél! – kuncogott.
– Hamar ki kell rúgnunk a vendégeket.
A hajába túrtam, és adtam neki egy csókot; élveztem, hogy ebben a percben
ő az enyém... mindenestül az enyém.
Majdnem fél négy volt már, amikor Pete hívott, hogy Tammyvel együtt kint
várnak a hátsó utcában, és kipakolnák az ételeket.
– Taryn, ezt a dobozt fogd meg – utasított Pete.
Tammy furgonja roskadásig meg volt pakolva.
– Hm, de jó illata van! – vette el tőlem a dobozt Ryan. – Ezt hova tegyem?
– Egyelőre tegyetek mindent a polcokra. Még el kell rendeznünk az
asztalokat.
Ryan segített Pete-nek kivinni egy asztalt az ételeknek, aztán a többiekkel
együtt kivitte a holmit a konyhából a bárba. A finomságok egész során
végignézve egyértelmű volt, hogy ma este királyi lakomában lesz részünk.
Marie és Gary akkor érkeztek, amikor nekiláttunk berendezni a helyiséget.
Megkértem őket, hogy hamar jöjjenek, mert biztos helyen akartam tudni a
barátaimat, mire a sztárok megérkeznek. Semmi szükség rá, hogy a
barátaimat is fényképezgessék.
Tammy terítőket vett elő, hogy letakarjuk a büféasztalokat, én pedig éppen
nekiláttam az első terítő széthajtogatásának, amikor Ryan lépett mellém.
Villámgyorsan a fenekembe csípett, amikor úgy látta, senki sem figyel.
– Na és... veletek mi a helyzet? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva
Marie. Feltűnt neki, hogyan mosolygunk egymásra Ryannel.
Körülnéztem, hogy biztosan magunk között vagyunk-e, aztán feltartottam a
kezem, és kinyújtottam mind az öt ujjamat.
–Ötször? – suttogta ámulva Marie.
Válaszul sokatmondó mosollyal bólintottam.
– Megfogadtad a tanácsomat, és jól tartottad, hogy az energiaszintje magas
maradjon?
– Ó, valóbantöbbször is teli volt a szája. Vagy várj csak, úgy érted, ételt
adtam-e neki? – böktem oldalba.
– Hát ti miről sutyorogtok itt, lányok? – tért vissza Ryan a következő
dobozzal.
Marie-vel egymásra néztünk, és elmosolyodtunk; arcunkról lerítt, hogy
miféle témáról társalogtunk.
Ryan átfogta a derekamat. – Jól sejtem, hogy fény derült a titkunkra? –
nevetett.
– Miféle titokra? – vágott vissza Marie. – Csak a vak nem látja, hogy csak
úgy ragyogtok egymás közelében. Ennél már csak az lehetne feltűnőbb, ha
a homlokotokra lenne írva, hogy „fantasztikus volt a szex” – mutatott ránk
Marie.
Ryan és én felnevettünk, és ő még jobban magához szorított.
– Több volt, mint fantasztikus – suttogta a fülembe, és egy csókot lehelt a
nyakamra.
Pete egy újabb dobozt hozott be a bárba, és észrevette, hogy Ryan a
karjában tart. Kicsúszott a száján egy kevéssé udvarias szó.
A nyomában Gary jött be a helyiségbe, és a láttunkra felnevetett.
– Úgy nézem, jössz nekem pár dolcsival – dörmögte.
– Ez még nem jelent semmit – torkolta le Pete.
Marie-re pillantott, aki összeszorította szájjal bólintott, ezzel megerősítve
Pete gyanúját.
– Azt a kurta... csak két napot... nem bírnátok ki még két napot? – esett
nekünk Pete.
Marie-re néztem.
– Ne rám nézz! Tudod, mennyire szeretnek versengeni ezek ketten. Nem az
én ötletem volt!
Ryan elengedett, és Pete-hez fordult.
– Ti gazfickók, ti fogadást kötöttetek ránk? – kérdezte tréfásan.
– Ja – felelte Pete. – És húsz dollárom ugrott miattad, te fasz.
Ryan a zsebébe csúsztatta a kezét, és kihámozott egy húszdollárost a
gyűrött papírpénzek közül.
– Tessék, Gary. Pete vesztesége az én nyereségem – nevetett. – Minden
pennyért megérte.
Gary habozás nélkül kikapta Ryan kezéből a pénzt, és a zsebébe tömte.
Marie vigyorogva oldalba bökött.
– Tudod, Ryan, Gary nagy Giants-szurkoló – vetette be a csalit Pete.
– Csak nem? – nézett Ryan kérdően Garyre.
– Huh. Csak azt ne mondd, hogy te is annak a rohadt Steelersnek szurkolsz
– nyögött fel Gary. – Akkor nem csodálom, hogy ilyen jól megértitek
egymást Tarynnel.
– Mit szólnál egy újabb fogadáshoz? – nézett Ryan összehúzott szemmel
Garyre. – Van rá még húsz dollárom, hogy a Giantsot földbe döngöljük ma
este.
Amíg ők hárman megbeszélték a fogadás feltételeit, Tammy, Marie és én
befejeztük a büféasztal elrendezését.
– Olyan jól közéjük illik – suttogta a fülembe Marie. – Nézz csak rájuk.
Mintha régi egyetemi haverok lennének.
– Tudom – súgtam vissza.
Szívmelengető volt látni, milyen jól kijönnek ők hárman.
– A csodálatos Ryan Christensen! – kuncogott Marie, és átkarolta a
vállamat. – Na és mondd csak, jó a fegyvere?
– Szerinted? – morogtam.
Marie hangosan felsóhajtott.
– Hékás, csak semmi fantáziálás – figyelmeztettem. – Van neked sajátod.
Ez itt az enyém. És légy szíves, ne nagyon kérdezősködj a hülye filmjükről,
oké? Ők is csak olyan emberek, mint bárki más.
Tammy gondosan összeállított egy változatos sajt- és vegetáriánus tálat;
hozott meleg és hideg előételeket, meleg fogásokat a grillezett húsok
kiegészítéseként, garnélát és homárfalatkákat, valamint különböző apró
csemegéket és csokiba mártott édességeket.
Nekiálltam, hogy kibontsak egy üveg merlot-t, miközben a pasik
kitárgyalták a futballhíreket, és a játékosokat sorolták. Sosem értettem,
hogy lehet az, hogy a férfiak a legapróbb részletekre is emlékeznek, ha
sportról van szó, de képtelenek fejben tartani, hova tették a kocsikulcsot
vagy a pénztárcájukat. A minap is tőlem kérdezte Ryan, hol van a
válltáskája. Vajon tényleg nem emlékezett rá, hova tette, vagy van a férfiak
agyának valami primitív része, ami abban a pillanatban leáll, amikor belép
egy nő az életükbe?
Ryan szemmel láthatóan megéhezett; két szó között mindig bekapott egy-
egy falatot. Éppen egy jókora darab sajtot tömött a szájába, amikor
megszólalt a mobilja. Néhány rövid mondat után hozzám lépett a bárpult
mellé.
– Cal és a felesége már úton vannak. Maguk vezetik az autót. A többiek
külön jönnek; most veszik fel őket a szállodánál. Cal azt mondja, a
paparazzók a nyomukban vannak.
Ryan szinte dühös hangon beszélt.
– Fel kell mennem, hogy elkezdjem a grillezést; nem akarsz te is feljönni? –
kérdeztem reménykedve.
Ő némán bólintott.
Miközben átmentünk a lakásomon, magunkhoz vettük a kabátunkat.
Számítottam rá, hogy hideg lesz odakint. Ryan pajkosan csipkedte és
paskolta a hátsómat végig a tető felé vezető lépcsőn. Vettem a célzást,
miszerint tetszik neki a fenekem.
Kinyitottam a tetőkert ajtaját, és megfordultam, hogy lássam, mit szól Ryan
a látványhoz. A férfinak elkerekedett a szeme.
– A mindenit, Taryn. Ez elképesztő.
A tető jelentős részét hangulatos pihenőterasszá alakítottam át. A hatalmas,
lábakon álló, fautánzatú gerendával burkolt teraszt kőből épített, gránittal
fedett bárpult egészítette ki. A terasz egyik végébe sarokkandallót
terveztem; az ajtóhoz közelebb eső részen pedig hatalmas, terméskő pult
állt, rajta a rozsdamentes acélrostéllyal.
A terasz teljes felületét fából ácsolt pergola fedte; megpróbáltam szőlőt is
futtatni az oszlopokra, de az októberi szelek a levelek nagy részét már
elhervasztották. A tető rácsai alá apró fehér izzókat erősítettem, hogy
beragyogják a teraszt az esti sötétségben. Középen tizenkét személyes,
tekintélyes teakfa asztal foglalt helyet, közvetlenül fölötte kovácsoltvasból
és üvegből készült gyertyatartó csillárral. Felkapcsoltam a villanyt, hogy
Ryan lássa a lemenő nap sugaraiban szikrázó fényeket.
– Hát ez... gyönyörű – jelentette ki Ryan, akit láthatóan lenyűgözött a
látvány.
Rámosolyogtam; örültem, hogy ő is így gondolja.
– Innen tényleg látszik az óceán – sóhajtott nagyot.
Bekapcsoltam a gázt a grillrács alatt, és fellobbantottam a gyújtólángot.
A rács alatt táncra keltek az apró lángnyelvek.
– Nincs olyan hideg, mint gondoltam. Szerinted szívesen feljönnének ide
már vacsora előtt is a vendégek? Begyújthatok a kandallóba is.
– Igen. Az biztos, hogy én örömmel elidőznék itt akármeddig.
Kivettem néhány fahasábot a tartóból, és a kandallóba tettem. Ryan a terasz
szélén állt, kezét zsebre dugta, és csak nézte az óceánt és a lemenő napot.
Arcán boldog mosoly terült szét.
– Azt hiszem, mostantól ez a kedvenc helyem a világon – jelentette ki.
– A lépcsőházadról eddig is azt gondoltam, hogy a béke kapuja. Ez a hely
maga a béke.
Megálltam mellette, és elmerültem az óceán fölött ragyogó színek
látványában. Már ezerszer láttam a víztükörbe hanyatló napot, de Ryannel
az oldalamon olyan volt, mintha először látnám életemben. Ryan kivette a
kezét a zsebéből, és megfogta a kezemet, majd az ajkához emelte, és
gyengéd csókot lehelt a bőrömre. Lehajolt, hogy megcsókoljon. Meg kellett
állapítanom, hogy vagy tökéletes színész, vagy ő is belém szeretett.
Reméltem, hogy az utóbbiról van szó.
Halkan felnevettem, amikor a háta mögé húzta a kezemet, amitől
elvesztettem az egyensúlyomat, és nekiestem, ő rám mosolygott, és az
ajkamra tapasztotta az ajkát. Gyorsan elengedte a kezem, és mindkét kezét a
nyakamra tette, hogy felemelje magához az arcomat. Olyan szenvedélyes
volt a csókja, hogy teljesen belevesztem az érzésbe, olyannyira, hogy meg
sem hallottam, amint nyílik a tetőajtó.
Azt azért már észrevettem, hogy valaki megköszörülte a torkát. Pete
felkísérte Calt és a feleségét a tetőre. Suzanne és Francesca szorosan
követték őket. Ryan azonnal elengedett, amint észrevette, hogy már nem
vagyunk egyedül.
– Úgy látom, idefent máris jó a hangulat – jegyezte meg Suzanne, szokott
brit akcentusával.
Ryan szúrós pillantást lövellt rá. A lánnyal mit sem törődve Calhez és a
feleségéhez vezetett.
– Szevasz, Cal – rázta meg barátja kezét Ryan. – Taryn, bemutatom Cal
feleségét, Kellyt. Kelly, ő Taryn, Taryn Mitchell. Ő a tulajdonosa ennek a
gyönyörű helynek.
Kinyújtottam a kezem Kelly felé. A tévében már sokszor láttam őt, de
élőben még sokkal bájosabb volt, mint a képernyőn. Megjelenését
meghatározta egyenes szálú szőke haja és csinos arcformája, bájos mosolya
határozottan ragadós volt. Emlékeztem, hogy csak egy-két évvel idősebb
nálam. Magasságra, termetre is nagyjából egyformák voltunk.
– Szia, Kelly, örülök, hogy megismerhetlek!
– Én is igazán örvendek, Taryn – ölelt meg kedvesen. – Hűha! Cal, nézd ezt
a kilátást!
Hangja ismerősen csengett. Évekig hűségesen követtem a műsorát.
– Ryannel pont a kilátásban gyönyörködtünk, mielőtt megérkeztetek –
fordultam hozzá.
Ryan a derekamra tette a kezét.
– Ez csodálatos, Taryn – helyeselt Cal is. Láttam, hogy Ryanre néz, és
elmosolyodik.
Kelly a kandallóhoz lépett; közelebbről is meg akarta nézni. – Cal, nekünk
is ilyet kellene tetetni a terasz sarkába. Kell nekem egy ilyen.
– Elég egyszerű megépíteni – magyaráztam. – Ha jól tudom, van egy
kislányotok. Biztonságosabb, ha magasabbra építitek a tűzteret. Elé pedig
betehettek valamilyen kályharostélyt.
Kellyvel kitárgyaltuk a grillezőt és a bárpultot is. Nagyon érdekelte a
tervezés folyamata. – Igazából csak felvázoltam a látványtervet. A
fejemben egy az egyben láttam, milyennek szeretném a végeredményt,
aztán egy helyi kivitelező megépítette nekem.
– Gyönyörű lett. Velünk kell jönnöd Kaliforniába, hogy nekünk is tervezz
egyet. Most lett kész a házunk Malibuban.
Kelly jó társalgó volt. Nyitott és barátságos személyiségével az a típusú
ember volt, akit a barátomként is könnyen el tudtam volna képzelni.
A szemem sarkából láttam, hogy Suzanne és Francesca felénk ballagnak.
Nem akartam udvariatlan lenni a többi vendégünkkel sem, úgyhogy
mosolyogva feléjük fordultam. Ryan és Cal éppen az egyik kameráról
beszélgettek, amivel valami történt a forgatás alatt, és észrevettem, hogy
Ryannek szinte fel sem tűnik a többi lány jelenléte.
A két színésznőre néztem, és szívélyes mosollyal üdvözöltem őket.
– Szia – nyújtottam a kezem Suzanne felé. – Taryn vagyok. Üdvözöllek az
otthonomban.
Suzanne megfogta az ujjaim hegyét, és gyorsan megrázta a kezem.
– Suzanne vagyok – mormolta.
Határozottan az volt az érzésem, hogy azt várja, hogy el leszek ájulva a
hírnevétől, és természetesen tökéletesen tisztában vagyok vele, kicsoda is ő.
– Örvendek. Te pedig biztosan Francesca vagy – fordultam barátságosan a
társához, és felé is kinyújtottam a kezem.
– Igen – felelte kurtán, és alig nézett rám.
Bár egyetlen szót ejtett ki, feltűnt, hogy francia akcentussal beszél. Pont
olyan undok volt velem, mint amilyenre számítottam.
– Amikor a pubban jártatok, sajnos nem volt lehetőségem találkozni
veletek, de örülök, hogy eljöttetek ma este.
Semmiképpen sem akartam udvariatlan lenni az enyhén szólva
barátságtalan fogadtatás ellenére, amit cserébe kaptam.
Ryanre pillantottam, aki rám mosolygott, és bólintott. Láttam, hogy nagyra
értékeli, hogy szívélyes próbálok maradni.
– Elfogadtok egy italt? Örömmel felhozok egy üveggel a boraink közül,
vagy bármilyen más italt, amit szívesen fogyasztanátok.
Reméltem, hogy lejönnek velem a bárba. Nem akartam egész éjjel fel-le
cipelni az italokat. Bosszúságomra Suzanne összevonta kabátját a mellén,
és lezuttyant az egyik székre.
– Egy pohár fehérbort kérek.
Francesca leült mellé. Szó sem volt arról, hogy visszajöjjenek a bárba. De
akkor legalább legyen több értelme, hogy lemegyek.
– Francesca, hozhatok neked is valamit? – kérdeztem kedvesen.
Mielőtt válaszolhatott volna, újra nyílt a tetőajtó, és néhány új vendég lépett
be. Shane Richardsot azonnal felismertem; egyszer már járt a pubban
Ryannel és Callel. Mellette alacsony, huszonévesforma, rövid szőke hajú nő
állt, valamint egy hórihorgas férfi, aki túl sok zselét kent barna hajára.
Ryan mellém lépett, és rámosolygott új vendégeinkre.
– Üdv mindenkinek! – szólt a fiatal nő. – Szia, Ryan! – lépett hozzánk.
Nem tudtam, ki lehet ő, de nem is számított. Ragyogott a jókedvtől, és
látszott, hogy jól akarja érezni magát, nem úgy, mint az a másik kettő, akik
székükön gubbasztva pislogtak felém.
– Taryn, bemutatom Kathleen Jarrettet. Ő játssza a filmben a fifikás kis
segédemet – mosolygott Ryan, és évődve átölelte a lány vállát. – Kat, ő
Taryn.
– Szia, Taryn – üdvözölt Kathleen.
Kinyújtottam felé a kezem, ehelyett ő megölelt.
– Örülök, hogy végre találkozunk.
– Én is örülök a találkozásnak – feleltem, és viszonoztam az ölelését.
Kíváncsi voltam, miért mondta, hogy „végre”. Kissé zavartan felnéztem
Ryanre, de ő csak mosolygott.
– Ryan sokat mesélt rólad – suttogta Kathleen a fülembe. – Annyira örülök,
hogy boldognak látom.
– Taryn, ő Ben... Ben Harrison – mutatott a lány a mellette álló férfira.
– Szia, Ben. Nagyon örülök – nyújtottam a kezem, és Kathleen vidám
sürgölődését látva szinte azt vártam, hogy a következő percben
mindannyiunkat egymás felé húz egy nagy, csoportos ölelésre.
Megkönnyebbültem, amikor Ben egyszerűen megrázta a kezem.
Ryan hozzám hajolt, és a fülembe suttogott. – Megengedték, hogy
elmondjam, hogy ők igazából együtt vannak, még ha a szerepük szerint
halálos ellenségek is. Elmondtam Katnek, hogy benned megbízhatunk.
Ryan gyors pillantást vetett Katre, de a lány csak mosolygott, és boldogan
ugrabugrált.
– Egy ideje már együtt járnak, de ez nem publikus. Jobban szeretnék, ha a
nagyközönség kimaradna a magánéletükből.
– Tökéletesen megértem – feleltem.
Úgy látszik, Ryan is megosztotta az ő magánéletének eseményeit
Kathleennel. Nem bántam; a lány is megbízhatónak tűnt.
– Ryan, mit gondolsz, vissza tudnánk terelni mindenkit egy percre a pubba?
Akkor mindenki választhatna magának italt, és hamarosan ehetnénk is.
A barátaimra is gondoltam, akik észrevehetően távol maradtak a tetőn zajló
eseményektől.
Ryan hangosan kihirdette a kérést, aztán a csapatot az ajtó felé terelte.
Megkönnyebbültem, hogy vállalta ezt a feladatot. Nem akartam senkit
megsérteni, különösen azt a két nőszemélyt nem, akik még mindig engem
bámultak. Minél tovább bámultak, annál kevésbé éreztem késztetést arra,
hogy körülugráljam őket.
Amikor átmentünk a lakásomon, Kelly és Kat megálltak.
– Na mit gondoltok, gyerekek? – kérdezte őket Ryan, és körülnézett.
– Király ez a lakás – felelte izgatottan Kat. – Jó nagy.
Ryan gyorsan körbevezette őket, aztán megállt a konyhában. Meglepett,
hogy ilyen mély benyomást tett rá a konyhám.
– Taryn tervezte – jelentette ki büszkén. örültem, hogy a többiek már
lementek. El tudtam képzelni, hogyan forgatná Suzanne a szemét Ryan
megjegyzéseire.
– Imádom ezt a tűzhelyet – tette hozzá Ryan. – Annyi hely van rajta, hogy
akár negyven emberre is lehetne főzni egyszerre.
– Talán egyszer lesz majd annyi barátom, akikre főzhetek – jegyeztem meg
tréfásan. – De ha már a főzésnél tartunk... menjünk most már le
mindannyian inni egyet, aztán felteszem a húsokat sülni.
Suzanne és Francesca a nagy, kerek asztalnál ült. Észrevettem, hogy a
ruhájuk is hasonló. Mindketten egy híres tervező felsőjét viselték, és
tornacipőjük is egyforma volt, csak különböző színekben. Vajon ki másolt
kit?
A színészeken végignézve nem volt nehéz megállapítanom, kivel van Ryan
jó viszonyban, és ki az, aki nehezebb eset. Azon gondolkoztam, mi vonzotta
Ryant Francescában, persze a kinézetén kívül. A lány szép volt, akár egy
modell, de úgy tűnt, a lelke kemény, mint a kő. Nem láttam semmi vonzót
benne; talán egy részeg pillanatban, vagy éppen a nyomasztó gondok
közepette Ryan nem annyira a személyiségre utazott.
Suzanne feltűnően unatkozott. Francescán viszont látszott, hogy mindent
megnéz és gondolatban feljegyez magának. Szinte láttam, ahogy forognak a
fogaskerekek a fejében. Amikor Suzanne felkelt, hogy kimenjen a
mosdóba, Francesca követte.
Épp letettem két nyitott üveg bort a büféasztal végébe, amikor hallottam,
hogy a lányok kijönnek a mosdóból.
– Nem tartott sokáig, hogy itt is felszedjen valakit – szólt hidegen Suzanne.
– Persze kell a változatosság.
Amikor Suzanne észrevette, hogy ott állok a közelében, végigmért. Nem
mozdultam. Csak álltam ott keresztbe font karral. A frontvonalakat
meghúzták itt a szemem előtt, és még csak most kezdődött az este.
– Ne hagyd, hogy kikészítsenek – szólalt meg mögöttem Kelly, aki éppen
egy sor falatkát halmozott egy kistányérra. – Megijedtek tőled – tette hozzá
könnyedén.
– Nem értem – suttogtam neki. – Nem is ismerem őket.
– Épp most húzod ki Ryant a partiképes férfiak listájáról, ezért féltékenyek.
Ez a két nő minden lányba belekötött, akivel Ryan csak szóba állt. És mivel
ő barátságos pasi, mindenkivel szívesen beszélget. – Kelly elrágcsált egy
garnélás falatkát. – Furcsa, mert úgy tesznek, mintha a tulajdonuk lenne.
Már várom, hogy befejezzük a harmadik rész forgatását, hogy végre
megszabaduljunk tőlük. – Rám mosolygott, mintha lenne egy közös
viccünk, amit csak mi ketten értünk.
– Nem tudom, mivel bántottam meg őket – szóltam.
– Felkeltetted Ryan figyelmét. Ennyi nekik elég – kuncogott Kelly.
Bekapott egy újabb falatot, és komolyra vált az arca. — Na és hogyan
ismerkedtetek meg?
Erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Nem tudtam, mit mondjak.
– Erről inkább Ryant kérdezd, kérlek – válaszoltam udvariasan.
– Remek – felelte. – Gyorsan tanulsz.
De máris nekem szegezte a következő kérdést. – Jártok?
– Nem. Nem járok senkivel – feleltem.
A válaszom részben igaz is volt. Még egyszer sem mentünk sehova együtt.
A kapcsolatunk a legkevésbé sem volt szokványos.
– Szerintem Ryan jól választott – tette a kezét a vállamra Kelly. – Ha valaki
egy sztár párja lesz, annak szembe kell néznie néhány nehézséggel.
Ryannek tudnia kell, hogy miközben az oldalán állsz, önálló, erős egyéniség
maradsz. Nem szabad hagynod, hogy a pletyka és az ármánykodó
színésznőcskék kikezdjenek.
– Mi ez, talán valami próba? – szegeztem neki egyenesen a kérdést, és
körülnéztem a teremben. Öntöttem magamnak egy pohár bort, hogy
megnyugtassam az idegeimet.
– Nem, ez egy parti – nevetett, aggódó pillantásomat látva. – De az igaz,
hogy gyakorlásnak megfelel. Vedd úgy, hogy elsőre csak a lábujjadat
mártod a vízbe.
Továbbléptünk a büféasztaltól, hogy a többiek fülétől távol folytathassuk a
beszélgetést.
– Ryant már majdnem két éve ismerem – mosolyodott el Kelly, mint akinek
eszébe jut egy mókás emlék. – Annyit mondhatok, hogy nagyon beléd
zúgott. Még sosem láttam ilyennek senkivel.
Belekortyoltam a borba, és közelebb húzódtam Kellyhez. Tudni akartam,
amit ő tud.
– Taryn, ő nagyon aggódik miattad, és félt ami világunktól. Ryan nagyon
érzékeny. Sokat vívódik. Rosszul érinti az a nagy figyelem, amiben a
hírneve miatt részesül.
Kelly elhallgatott, és megvárta, amíg Francesca elmegy mellettünk.
– Az lehetetlen, hogy egy ilyen nagyszabású film főszereplője ne kerüljön a
reflektorfénybe. Ryan most tanulja, hogyan kezelje a sztárságot. Ha a társa
akarsz lenni, neked is tanulnod kell vele együtt.
– Kelly Ryan felé intett a fejével. – Amit most látunk, az az igazi Ryan. De
az ajtó másik oldalán – pillantott a bejárati ajtó felé – már lesben állnak a
fotósok.
– Tudom. De jó lenne, ha mindannyiótokat békén hagynának végre,
különösen őt.
Ryannel találkozott a pillantásunk. Szerettem volna odafutni hozzá, és
védelmező karomba zárni őt.
– Mondtam neki, hogy szívesen segítek – mosolyodott el Kelly a férfi
pillantását látva. – Szeretném, ha boldog lenne, és látom, hogy te nagyon
boldoggá teszed őt – veregette meg a hátamat.
Ryan elindult felém; arcán végig azzal a szédítő mosolyával.
– Szia – suttogta. – Mi a helyzet, lányok?
– Á, semmi különös. Csak állunk itt, és rólad beszélgetünk – nevetett
könnyedén Kelly. Nem volt félős természet.
– Valahogy éreztem – vágott vissza Ryan, és szabad kezével megsimogatta
a karomat.
Somolyogva néztem rá. Amilyen paranoiás voltam, egy szót sem árultam el
róla a barátaimnak, most meg kiderül, hogy ő a saját barátainak már
mindent elfecsegett rólam. Gyanítottam, hogy azok közül, akik most itt
vannak, nem egy emberrel osztotta már meg a gondolatait rólam.
– Tudsz mondani valami jót is? – kérdezte.
Válaszul csak elmosolyodtam, és megráztam a fejem. – Sajnálom. Azt
hiszem, nem ismerjük egymást, ön kicsoda?
Kelly kacagásban tört ki. Ryan viszont játékosan elkapta a fejem, és maga
felé húzta. – Később majd felfrissítem az emlékezetedet – dörmögte a
fülembe.
– Becsszó? – nevettem.
– Így görbüljek meg – vigyorgott.
Az évődés közben hallottam, hogy megkordul a gyomra.
– Azt hiszem, ideje lesz elkezdenem a grillezést – szóltam két nevetés
között.
– Aha. Mindjárt éhen halok – helyeselt Ryan.
– Kelly, megbocsátasz? Szívesen beszélgetnék még veled, de... – paskoltam
meg Ryan hasát – most el kell készítenem a vacsorát.
Ryan követett a konyhába, és ígéretéhez híven segített felcipelni a húst a
tetőteraszra. Kinyitottam az egyik nemesacél fiókot a rostély mellett, és
elővettem a szükséges eszközöket és a nagy öntöttvas lábasomat.
– Látod ott azt a kampót a kandallóban? Felakasztanád oda ezt a lábast?
– Persze, de csak ha előbb megcsókolsz – mosolygott Ryan, és felém hajolt.
Csókja gyors volt, de meggyőző.
Amikor visszalépett hozzám, átölelte a derekamat. – Mire jó az időzítő? –
suttogta a nyakamba.
Nem ígérkezett egyszerű feladatnak, hogy úgy süssek ki tizenöt szelet húst,
hogy a kedvesem teste a hátamnak préselődik. Ryan félresöpörte a hajamat,
és csábítóan megcsókolta a tarkómat.
– A grillezés nagy pontosságot igénylő művelet – kuncogtam. Ryan meleg
ajka a fülcimpámmal játszadozott. – Tudod, hogy megőrjítesz – suttogtam.
– Nem, szerintemte őrjítesz meg engem – búgta a fülembe.
– Azért vagy itt, hogy tanulj, vagy azért, hogy megzavarj? – morogtam.
– Bocsi, bocsi. Segíteni jöttem – engedte el a csípőmet.
Megpördültem, átfogtam a nyakát, és szenvedélyesen megcsókoltam.
Válaszul szorosan megölelt. Látszott, hogy rám jobban éhezik, mint a
steakre.
Éppen a hátsó zsebébe csúsztattam a kezem, amikor csapódott a tetőajtó, és
egy női hang felhördült. Ryan elengedett, én megfordultam, és Suzanne-nal
és Francescával találtam szemben magam.
– Remek – morogtam elég hangosan ahhoz, hogy Ryan is meghallja.
– Átveszed még egyszer a szerepet, Ryan? – vetette oda Suzanne, és
lehuppant az egyik székre az asztal mellett.
– Nem éppen – felelte hűvösen a férfi. – De ha zavar, visszamehetsz a
bárba.
– Jaj, ne legyél ilyen tüskés. Csak azért jöttem, hogy szóljak, Cal téged
keres – dohogott Suzanne, és a körmeit nézegette.
– Nem hiszem, hogy Calnek olyan sürgős lenne. Ha szüksége van rám,
maga is megtalál.
Elmosolyodtam. Az időzítő felberregett, úgyhogy felemeltem a fedőt, és
megfordítottam a hússzeleteket. – A grillezés titka, hogy három percen át
pirítjuk a húst mindkét oldalon, aztán három percig pihentetjük, végül
megismételjük a folyamatot. – Felnéztem Ryanre.
– Idehoznád a tűzről az edényt, légy szíves? Mostanra biztosan
felmelegedett. Tessék, itt egy kesztyű, hogy ne égesd meg magad.
– Persze, szívesen – felelte vidáman, és végighúzta a kezét a fenekemen.
Biztos vagyok benne, hogy asavanyú nővérek látták a mozdulatot;
hallottam, hogy egyikük ciccegni kezd. Betettem az első hússzeleteket a
forró vaslábasba, és befedtem az edényt. Éppen a második adag húst
rakosgattam a grillrácsra, amikor Marie lépett ki az ajtón.
– Ryan, a férfiak dartsoznak, és szeretnék, ha te is beállnál, hogy meglegyen
a két csapat – szólt. Zavartan nézett a két nőre, akik az asztalnál
gubbasztottak.
– Nem, itt maradok Tarynnel – felelte gyorsan Ryan, miközben gyors
pillantást vetett Suzanne-ra. Alighanem úgy gondolta, hogy meg kell
védenie engem.
Megérintettem az arcát. – Semmi gond. Megoldom – mosolyogtam. – Menj,
szórakozz csak a fiúkkal. Marie majd itt marad velem. – Cinkos mosollyal
adtam tudtára, hogy egyáltalán nem fogom felvenni a lányok piszkálódását.
– Biztos? – suttogta. Tudtam, hogy egyetlen szavamba kerül, és velem
marad.
– Persze – nyugtattam meg.
Ryan hozzám hajolt, és a fülembe suttogott. – Ne törődj a mocsokságaikkal.
Elmosolyodtam. Egy hullámhosszon voltunk. – Nem áll szándékomban. –
Most már velem van Marie; van rá ürügyem, hogy figyelmen kívül hagyjam
őket.
– Ügyes kislány. Nemsokára jövök. – Ryan gyorsan megcsókolt, és
megpaskolta a fenekemet. Távozóban megszorította Marie vállát.
– Jók legyetek, lányok – szólt, miközben hátrapillantott az asztalhoz.
– Mi van azzal a két csajjal? – súgta oda nekem Marie, és leült az egyik
bárszékre.
Az égre emeltem a tekintetemet. – Találkoztál Kellyvel és Kattel?
– kérdeztem hangosan.
– Aha – bólintott. – Nagyon jó fejek. Tammy lent maradt velük. Kat nagyon
vicces lány.
– Bocs, hogy nem mutattalak be mindenkinek. Megzavartak.
– Na ne mondd – kuncogott Marie.
Suzanne beszélgetni kezdett Francescával. Bár halkan beszélt, nyilvánvaló
volt, hogy a szavait nekem szánja.Annyira azért nem volt halk.
– Tudod, a stúdió nem fog örülni neki, hogy jár valakivel. Minden a
tálaláson múlik. Amíg a nagyközönség úgy tudja, hogy nincs senkije,
nagyobb a rajongótábora, és több pénzt hoznak a filmjei. Nyilván te sem
gondolod, hogy meg fogják engedni neki, hogy nyilvánosan együtt
mutatkozzanak... a csaj még csak nem is híres. A stúdió hamar rövidre fogja
zárni az ügyet.
Bár nyilvánvalóan a gonoszság és a bosszúállás szándéka vezette a lányt,
lehetett némi igazság a szavaiban. Nem szabhatja meg a stúdió, kivel jöhet
össze, és kivel nem? Nem kell aláírnia valami szerződésfélét, ami a
magánéletét is szabályozza? Semmit sem tudtam a hírnévvel együtt járó
szabályokról.
– Na és, Taryn... – szólalt meg most már fennhangon Suzanne, félbeszakítva
a gondolataimat –, hogyan jöttetek össze Ryannel?
Mosoly suhant át az arcomon, aztán hátrafordultam. – Nahát, Ryan még
nem mesélt erről? Őt kéne megkérdezned. Sokkal jobban el tudja mondani
a sztorit, mint én.
– Nem, nem mondott semmit – felelte Suzanne. – Amúgy is ő olyan jó
színész, és olyan jól hazudik, hogy egy szót sem hinnék el abból, amit
mond.
Marie rám nézett. Azonnal tisztában volt vele, hogy ami itt zajlik, az nem
könnyed csevegés, hanem kőkemény harc.
– Bevallom, nem sokat tudok a színészi képességeiről. Sosem láttam egy
filmjét sem – vetettem hátra. – De amikor rám néz, akkor tudom, hogy
őszinte. Semmi oka nincs rá, hogyvelem alakoskodjon.
– Halkan nevettem; az arcomat csak Marie látta.
– Na igen, élvezd csak amíg lehet. Pár hét múlva úgyis elmegy. Akkor mit
fogsz tenni?
A mosoly gyorsan lehervadt az arcomról. Megtalálta a gyenge pontomat a
dög.
Suzanne a hirtelen beállt csöndet az előnyére fordította. – Csak nem hitted,
hogy itt marad majd, ugye, nem? – szólt leereszkedően, azzal az idegesítő
akcentusával.
Amikor erre sem válaszoltam, kilőtte a következő nyílvesszőt. – Jaj, te
tényleg azt hitted! Mennyire szánalmas. Gondolom, azt hiszed, ami kettőtök
között zajlik, az valami különleges dolog; mintha te lennél az első lány
ebben a városban, akivel megpróbált lefeküdni. Sajnálom, hogy nekem kell
elmondanom, de nem te vagy az első. Az én kedves Ryanemannyira
tehetséges színész. Mindig ugyanaz a történet, városról városra, milyen
könnyen bedől mind. Mindegyiknek épp azt mondja, amit az hallani akar,
így könnyen leveszi őket a lábukról. Aztán sírhatnak utána szegénykék
összetört szívvel.
Az egyik kezemben éles kést tartottam, a másikban hegyes húsvillát.
Megfordult a fejemben, hogy az ő szívét döföm át.
– Amúgy is hamarosan átmegyünk Skóciába, és már több filmre is
leszerződött ezután. Nincs ideje semmiféle kapcsolatra. Bejárja az egész
világot, és hát tudjuk, hogy van ez, amit nem látok, amiatt nem fáj a fejem.
Csak addig fog gondolni rád, amíg a következő lány szét nem teszi előtte a
lábát.
Eszembe jutottak Kelly szavai arról, hogy erősnek kell lennem. Rögtön
ezután Marie figyelmeztetése ugrott be, aki előre szólt, hogy ez is Ryan
életének része. De most kétségbeesetten néztem Marie-re. Nem jutott
eszembe semmi frappáns visszavágás.
– Igen, mind tudjuk, hogy Ryannek vannak kötelezettségei, de nem hiszem,
hogy ez képes lenne szétválasztani őket – védelmezett Marie. – Látom,
hogy néz rád Ryan – fordult most hozzám –, és ez nekem éppen elég. Az az
ember szerelmes beléd. Tökéletesen illetek egymáshoz. A lelki társa vagy.
Egy pillanatra elöntött a megkönnyebbülés, és elmosolyodtam.
– A lelki társa? – szólt gúnyosan Suzanne. – Ó, úgy látom, Ryan tényleg jól
átvágott mindenkit. Megérdemli az Oscart az alakításáért.
– összecsapta a tenyerét. – Ugye, tényleg nem is sejted, hány nővel feküdt
már le? És mindegyikükkel elhitette, hogy ő számára a tökéletes társ.
– Ki tudja? Hátha tényleg Taryn a tökéletes számára. Ahogy átöleli, ahogy
megcsókolja, azt mind a szíve diktálja, nem holmi forgatókönyv – vágott
vissza Marie.
– Ó, ezek az ostoba amerikai nők. Mind egyformák – fordult Suzanne
Francescához. – Hadd találjam ki... ugye folyton telefonál, és SMS-eket
küldözget neked? Ez a szokása; így bolondítja magába őket mindig.
Gondolom, ugyanazokat a mondatokat is használja. – A lány visszafordult
felém. – Ryan színész. Azért fizetik, hogy elhitesse az emberekkel, hogy
más, mint aki valójában. Nagyon nehéz a mi szakmánkban hosszú távú
kapcsolatot kialakítani, különösen, ha hazudni kell a megélhetésért.
Felvillant előttem a kép, amint letaszítom Suzanne-t a tető széléről.
– Ryan most van a legszebb korban. Esze ágában sincs megállapodni, amíg
a világ a lábai előtt hever, és ilyen lehetőségek nyílnak előtte. Egyik parti a
másik után, egyik nő a másik után... mind csak játékszer a számára –
jelentette ki határozottan. – A következő filmjét januárban kezdi forgatni.
Hónapokig lesz távol. Azután pedig több száz fotózáson és fogadáson kell
részt vennünk, hogy azÚj nap virradot reklámozzuk. Még mindig nem
tudni, hol fogjuk felvenni a harmadik részt, de azt bizton állíthatom, hogy
nem itt.
Marie szúrós pillantást vetett Suzanne-ra. – A többi színésznek is vannak
kapcsolatai, és egyik a másik után házasodik. Nem tudom, miért gondolod,
hogy Ryan kivétel lenne ez alól.
Suzanne kihúzta magát a széken. – A házasság és Ryan? Kétlem. Nem az a
nősülős fajta. Amúgy is mindenki tudja, hogy a sztárok mindig sztárokkal
házasodnak össze.
– Nem mindig – vitatkozott Marie. – Matt Damon is boldognak látszik. Én
éppen úgy látom, hogy a színészek közötti házasságok végződnek többnyire
válással.
– Na igen, szóval ezek a pillanatnyi kilengések a karrierjébe kerülhetnek. A
rendező már figyelmeztette, hogy szedje össze magát – folytatta
szenvtelenül Suzanne.
– Nem lehet, hogy a forgatáson történt valami, ami elvonta a figyelmét, és
megzavarta? – tettem fel a kérdést. – Esetleg valakinek gondja támadt a
jelmezével, vagy az egyik szereplő úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett
kölyök? Vagy netán valaki még mindig egy olyan eseményen kotlik, ami
csak egyszer történt meg, és már az is rég volt? Biztos vagyok benne, hogy
ezek az idegesítő tényezők is rossz irányba befolyásolják a
teljesítményét.Ezt nyomd le a torkodon, te dög! – tettem hozzá magamban.
Az utolsó megjegyzésem betette a kaput. Suzanne nagy dérreldúrral felállt,
és ellökte a széket az útjából. Francesca két másodperc késlekedéssel
követte. Az ő arca is láthatóan elborult.
– Ne égesd oda a steakemet – vetette oda Suzanne, és elindult az ajtó felé.
 12. FEJEZET

Tálalva
– EZ MEG MI A JÓISTEN VOLT? – kérdezte Marie abban a
másodpercben, hogy Francesca mögött becsukódott az ajtó.
– Nem tudom pontosan – sóhajtottam. – Azt hiszem, Suzanne szerelmes
Ryanbe. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha az lenne. Mi a francba
keveredtem?
Marie megmozgatta az ujjait. – Ne aggódj miatta. Látszik, hogy Ryant a
legkevésbé sem érdekli.
Visszatettem a hússzeleteket a rácsra az utolsó körre. Miközben a villával
arrébb tologattam őket, Suzanne állításai jártak a fejemben. Tényleg, mit
fogok tenni, ha Ryan elmegy Seaportból? Már megint egy olyan fickóval
kavarok, aki pár héten belül örökre eltűnik innen.
– Taryn, de hiszen te mindjárt sírva fakadsz! Ne vedd a szívedre, amit ezek
a boszorkányok összehordanak.
– De Marie, Suzanne-nak igaza van. Tényleg hamarosan elmennek innen.
Ryannek más filmekben is játszania kell, és sok más helyre kell utaznia.
Hogyan működhetne ez az egészegyáltalán? – A rostélyról felszálló füsttől
még jobban viszketett a szemem. – A távkapcsolatok sosem tartanak
sokáig.
– Erre ne is gondolj! – torkolt le Marie. – Ryan szeret téged.
– És akkor mi van? Teljesen mindegy, mit érzünk egymás iránt. A végén
úgyis el kell mennie. És ha elmegy, akkor annyi. Ez a kapcsolat, ha
egyáltalán annak lehet nevezni, már a kezdetektől halálra volt ítélve. –
Éreztem, hogy mellkasomat összeszorítja a jól ismert fájdalom, ami
rendszerint a könnyek előhírnöke.
Ryan elképesztően híres. Ha nem vagyunk egymás mellett, minden oldalról
kísértés fogja körülvenni. Milliónyi jobbnál jobb nő közül válogathat, és
biztos, hogy összeszűri majd a levet az első csinos színésznővel, akivel
együtt dolgozik.
Nagy levegőt kellett vennem. Egyszerre maga alá gyűrt a valóság.
Csak áltatom magam, ha azt hiszem, hogy együtt akar maradni velem. Soha
nem lesz képes hűséges lenni hozzám, és miért is kéne annak lennie? Fiatal,
egyedülálló, és nem abban az életszakaszban van, amikor meg akarna
állapodni valaki mellett. Egy hülye liba vagyok, semmi több.
Megtöröltem a szemem. A szemceruzám nyomot hagyott az ujjamon.
Éreztem, hogy az első könnycsepp kibuggyan a szememből, és az arcomra
folyik.
Marie futva megkerülte a grillezőt, és megölelt. Nem bírtam tovább
visszatartani a sírást, arra gondoltam, hogy elveszíthetem őt; s a könnyek
végigfolytak az arcomon.
– Mi történt? – kiáltott Ryan, és odaszaladt hozzánk
Marie adta meg a választ. – Az a Suzanne egy aljas dög. Őrülhet, hogy nem
kapott egyet a pofájára.
– Mit mondott neked? Mondd el! – húzta maga felé a karomat.
Marie elengedett, én pedig megfordultam, hogy levegyem a rácsról a
húsokat. Visszanyeltem a könnyeimet, és megpróbáltam elfojtani a
mellemet szorító zokogást. Bedobtam a steakeket az edénybe. Képtelen
voltam ránézni Ryanre.
– Add ide a villát – szólt rám Marie, felmentve engem a főszakácsi
kötelességek alól.
Ryan megfogta mindkét karomat, és erővel megfordított. – Taryn, édesem,
mit mondott neked? Mondd el most rögtön!
Megráztam a fejem. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Egyébként sem
akartam erről beszélni vele Marie jelenlétében.
– Marie, levinnéd a húst a bárba? Kérlek! Szükségem van pár percre –
motyogtam.
Ryan letörölte ujjaival az arcomat. – Légy szíves, mondd el, mint mondott –
kérlelt.
– Sok mindent mondott, Ryan. Leginkább arra emlékeztetett ismételten,
hogy te hamarosan elmész innen, és nem fogsz visszajönni ide... és ha erre
gondolok, az nagyon fáj. – Szorosan lehunytam a szemem; újult erővel tört
föl belőlem a zokogás. – Felvilágosított, hogy nemsokára Skóciába mentek,
és hogy még sok filmszerződésed van, és az egész világ tárt karokkal vár. –
Nagyot nyeltem, és próbáltam összeszedni magam. Nem akartam, hogy
lássa, hogy miatta sírok. Megtöröltem az arcomat. – Érdekes, hiszen végig
tudtam, hogy nem fogsz itt maradni. Hogyan is tudnál...
– Az a rohadt dög! Most már elegem van a szemétségeiből! – kiabálta.
Nem egészen értettem, miért olyan dühös Suzanne-ra. – Ne hibáztasd őt.
Nem mondott semmi olyat, amire nem gondoltam volna már eddig is. Csak
éppen nem hiányzott, hogy éppen ma juttassa eszembe. – Elfordítottam a
fejem, mert rájöttem, hogy a mai nap lett a leszámolás napja. – Nem lett
volna szabad hagynom, hogy ennyire elragadjanak az érzelmeim –
ostoroztam magam. Hátraléptem egyet, hogy lezárjam a témát, de Ryan
megint megfogta a két karomat. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából,
de nem engedett. – Hát éppen ezért... – Nem fejeztem be hangosan. Kezem
ökölbe szorult. Éreztem, hogy a szívem most fog darabokra törni, és dühös
voltam magamra. – Ó, istenem. Miért hagytam, hogy így legyen? Olyan
buta vagyok. Soha, soha nem lett volna szabad...– Zihálva szívtam be a
hűvös esti levegőt.
– Taryn? – szólított meg zavart arccal Ryan.
Tudtam, hogy nem értheti meg a kétségbeesésemet. – Ne haragudj, Ryan.
Tudtam, hogy végül eljön ez a perc is. Ezért akartam, hogy inkább csak
barátok legyünk. Nem is akarlak ezzel terhelni. Az én bajom.
– De miről beszélsz? – rázta meg a karomat.
Meg akartam törölni a szemem, és próbáltam minden erőmet összeszedni,
hogy kimondjam, amit mondanom kell.Szeretlek, de nem lehetsz az enyém.
– Arról beszélek, hogy jobb, ha nem találkozunk többet. Akkor senki szíve
nem fog összetörni, amikor majd el kell menned innen.
Ryannek tátva maradt a szája. – Micsoda? Nem! – kiáltotta. – NEM! Miért
csinálod ezt?
– Ryan, mindketten tudjuk, hogy hamarosan el kell menned. Akkor mi lesz?
Megpróbálkozunk a távkapcsolattal? Annyira azért nem vagyok naiv –
töröltem meg az arcomat. – Minél többet vagyok veled, annál nehezebb
lesz, ha elmész. Ennek a kapcsolatnak semmi esélye, és tudom, hogy ezt te
is tudod. Akkor miért tegyünk úgy, mintha bármi jó származhatna belőle?
Vessünk véget most az egésznek, ne halogassuk tovább az elkerülhetetlent,
így szabad leszel, amikor elmész innen, és azzal ismerkedsz meg, akivel
csak akarsz. Kötelékek nélkül, aggályok nélkül... megbánás nélkül.
Akármilyen keményen próbáltam tartani magam, a könnyek
megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. El kellett fordítanom a fejem.
– Már most túlságosan fáj, és már most túlzottan kötődöm hozzád –
mormoltam alig hallhatóan.
– Taryn, nézz rám – könyörgött. Észrevettem, hogy elcsuklik a hangja.
Megráztam a vállamat, próbáltam kiszabadulni a szorításából. – Nem tudok.
– A szívem épp most tört apró darabokra, és minél messzebb akartam
kerülni a fájdalom forrásától.
– Légy szíves! – kérlelt.
– Nem. Nem – ismételtem hajthatatlanul, de nem tudtam úrrá lenni hangom
remegésén.
Hiába küzdöttem, nem engedett el.
– Nem. Jobb ez így – nyeltem nagyot. – Nem kell mondanod semmit. Nem
tartozol semmivel. Csak menjünk vissza a többiekhez, és ha a partinak
vége, búcsút mondunk egymásnak. – A szavaim a torkomat égették, a
szívem darabokra hullott. El kellett engednem őt.
Bármennyire is szeretlek, soha nem lehetsz az enyém.
Ryan megrázta a karomat.
– Kérlek, csak... engedj el – suttogtam zokogva.
– Taryn? Nem. Nem. Kérlek, édesem. Nézz rám. Nézz a szemembe. Kérlek.
– Olyan volt a hangja, mintha ő is sírna. – Nézz rám! – kiáltotta.
Felnéztem, és szememből újra patakzani kezdtek a könnyek. Nem akartam,
hogy így lásson.
– Eszem ágában sincs itt hagyni téged, vagy hagyni, hogy bármekkora
távolság tönkretegye, ami köztünk van. Nehéz lesz? Igen. Nekem is
ugyanúgy fog fájni, hogy távol vagyok tőled? Igen. – Ryan szeméből
könnyek gördültek alá. – De egyvalamit biztosan tudok... – Felemelte az
államat, hogy biztosan ne fordíthassam el a tekintetemet.
– Szeretlek téged.
A térdem össze akart csuklani alattam.Erre a válaszra nem számítottam.
–Téged, Taryn – ismételte, és egyenesen a szemembe nézett. – Nem akarok
senki mást. Csak téged. És bárhol is vagyok, bárhová is megyek, a szívem
csakis a tiéd marad.
Ryan megérezte, hogy már nem állok ellen, úgyhogy engedett a szorításból.
Eddig azért fogta a karomat, hogy ne meneküljek el, most pedig azért, hogy
talpon maradjak.
– Mindent megoldunk majd. Megígérem – szólt ünnepélyesen. – A
forgatások között bőven lesz időm, hogy visszajöjjek ide, ha pedig éppen
nem tudok itt lenni, te repülsz utánam. Akármi is lesz, nem engedlek el –
fejezte be nyomatékosan.
– Én is szeretlek – tettem vallomást, és belenéztem meleg, kék szemébe. –
Ezért fáj ennyire.
Ő gyengéden magához vont, és határozottan megcsókolt. Olvastam az
ajkáról, éreztem csókja üzenetét, és szívem egyszerre megszabadult a
kétségek súlyától. Éppen erre volt szükségem a továbblépéshez: tudnom
kellett, hogy engem akar, hallanom kellett, hogy nem akarja, hogy vége
legyen.
Ryan ajka elvált az enyémtől, és nagyot sóhajtott. – Ne aggódj, szívem.
Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem.
– Ezt igazán jó tudni – mormoltam bele a mellkasába.
Ryan átölelt, és megsimogatta a hajamat.
– Nem tudtam, mit gondoljak. Attól tartottam, hogy mi ketten hamarosan...
– szipogtam. – Hogy talán csak addig tart ez az egész, amíg el nem mész
Seaportból.
– Nem. Én egy percig sem gondoltam így – csókolta meg a fejem búbját. –
Amit irántad érzek, na és a tegnapi fantasztikus éjszakánk, és ez a reggel...
– Hátradöntöttem a fejem, elhallgattam, és nagy levegőt vettem.
– Azt nem tudom, te hogy vagy vele, de az én érzéseim már jóval az előtt
kezdődtek – próbált tréfálni.
– Az enyémek is – vallottam be. – De Suzanne addig szurkálódott, amíg el
nem találta a gyenge pontomat – sóhajtottam, és most már igyekeztem
teljesen összeszedni magam. – Ryan, tudom, hogy a feladataid el fognak
szólítani innen. Suzanne minden munkádról beszámolt, és azt különösen
hangsúlyozta, hogy szükséged van a szabadságodra. Gyötrelmes érzés volt
arra gondolni, hogy talán sose látlak többé. Azok után, hogy hagytam, hogy
beléd szeressek, nem is tudom, túléltem volna-e egyáltalán, ha örökre el
kell engednem téged.
Ryan gyengéden megcsókolt. – Tudom, mit érzel. Pár perccel ezelőtt,
amikor szakítani akartál velem, én is ugyanazt a gyötrő fájdalmat éltem át.
– Annyira sajnálom – suttogtam. Nagyon bántott, hogy fájdalmat okoztam
neki.
– Semmi baj. Megértem – felelte, és lágyan ringatott előre-hátra.
Megtöröltem a sírástól nedves arcomat. – Ne haragudj, hogy így
kiborultam.
– Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Nincs semmi baj – vont magához
még szorosabban. – De légy szíves, soha többé ne szakíts velem.
Ryan hangján érződött, hogy őszintén megrázták a történtek. Homlokon
csókolt.
– Esküszöm, hogy nem fogok. És ez rád is vonatkozik – mormoltam.
– Én már teljesen beléd estem, szóval tőlem már nem szabadulsz –
biztosított Ryan. – Tudod, hogy a szüleim két hét múlva meglátogatnak itt,
és már várják, hogy találkozzanak azzal a nővel, akibe szerelmes lettem...
azaz veled.
Elmosolyodott, és hüvelykujjával megsimította az arcomat. – Anyámnak
már elmondtam, hogy meg vagyok őrülve érted.
Bólintottam, és visszamosolyogtam rá. – Nagyon örülök, hogy
találkozhatok a szüleiddel.
Ryan újra megcsókolt, majd a homlokát a homlokomnak támasztotta.
– Én is örülök, hogy találkoztok. Már várom, hogy bemutathassam nekik az
én egyetlen barátnőmet.
Azon gondolkoztam, vajon a körülötte levő többi nő tudja-e, kit szeret Ryan
igazából.
– Azt hiszem, Suzanne is szerelmes beléd. Mondott néhány valóban
fájdalmas dolgot.
– Megmondtad neki a magadét? – kérdezte reménykedve Ryan.
– Egy találatot én is bevittem. Marie többet is. Mintha élvezte volna a
kihívást.
– Tudtam, hogy nem lett volna szabad itt hagyni téged. Ezért nem akartam
lemenni.
– Előbb-utóbb úgyis megtalált volna. Nagyon elszántnak tűnt.
Ryan megfogta a kezemet, és az ajkához emelte. – Nos, most már pontosan
tudod, hogy érzek irántad, úgyhogy nem számít, mit mond akár ő, akár más.
Rendben?
Bólintottam.
– Megmondtam, hogy a tiéd vagyok – emlékeztetett. – Tudtam, hogy nem
hiszel nekem! Most már elhiszed?
Milyen buta voltam, hogy kételkedtem benne! – Igen – nevettem.
Ryan a hajamba fúrta a kezét, magához húzta az arcomat, és szenvedélyesen
megcsókolt. – Gyere, tedd rendbe magad egy kicsit – javasolta, és
megdörzsölte a hüvelykujjával a szemem alját. – Tudod, ha most forgatáson
lennél, egy egész csapat sminkes ugrana neki az arcodnak.
– Tapasztalatból beszélsz? – kérdeztem, kezemben a szemceruzával. A
választ előre tudtam.
– Igen, így van. Bevallom nyíltan. Nagyjából mindennap ki van festve az
arcom és a szám – viccelődött. – Kicsit férfiatlan érzés, bár utána mindig
kellemesen frissnek érzem a bőrömet.
Színpadiasan szorgoskodott körülöttem, láttam, hogy fel akar vidítani. De
akármennyire is igyekezett, tudtam jól, hogy Suzanne odalent már epedve
várja, hogy kiderüljön, eredményes volt-e az ármánykodása.
– Várj, mielőtt lemennénk, hadd kérdezzem meg, akarsz valamit mondani
neki?
Ryan nagy levegőt vett. – Nem is tudom. Te szeretnéd, ha mondanék
valamit?
– Nem – feleltem gyorsan. Előre féltem az újabb összecsapástól.
– Biztos?
Tudtam, hogy Ryan megvéd, ha arra kérem.
– Igen, biztos. Szerintem most az lesz a legjobb, ha nem bolygatjuk az
ügyet.
– Akkor nem mondok neki semmit... ma este.
Ryan megtorpant a legalsó lépcsőfokon. Magához húzott, és érzéki csókot
nyomott a számra. Önkéntelenül elmosolyodtam.
– Sokkal jobb – vigyorgott, majd kézen fogott, és kinyitotta az ajtót.
A bárban először is feltűnt, hogy a színészek és a barátaim nem vegyültek
el egymással, külön-külön asztalnál ültek. Ryan letette a tányérját a Pete
melletti üres szék elé. Odahúzott nekem is egy széket maga mellé.
– Tar, iszol valamit? – kérdezte, és a hátamra tette a kezét.
Fel akartam állni, hogy hozzak magamnak inni, de Ryan fölém hajolt, és
megállított. – Egy pohár bort esetleg?
Marie épp a szájához emelte a következő falatot. Rám villantotta a
tekintetét. Ryan ténykedését látva elmosolyodott.
– Jól vagy? – kérdezte hangtalanul.
Mosolyogva bólintottam.
Marie megkönnyebbülten felsóhajtott, és dühös pillantást vetett Suzanne-ra.
Miután Ryan elhelyezkedett, Pete felállt, és felemelte a poharát. – Szeretnék
köszöntőt mondani. Igyunk az én kedves Tammym egészségére, aki hajnali
háromig dolgozott, hogy elkészíthesse nekünk ezt a csodás lakomát, és
Tarynre, aki ismét megsütötte Rhode Island legfinomabb steakjét. Igazán
szerencsések vagyunk, hogy barátaink között tudhatjuk ezt a két csodálatos
hölgyet. – Pete lehajolt, és kedvesen megcsókolta Tammyt. Annyira szerette
őt.
Ryan hozzám hajolt, és a fülembe suttogott. – Én vagyok a
legszerencsésebb. – Azzal gyengéden megcsókolt.
Miután mindenki befejezte az evést és a beszélgetést, Ryan és Pete afféle
szórakoztató bizottsággá alakultak. Pete pókerjátszmába fogott Kattel,
Bennel, Shane-nel és Tammyvel. A nagy asztal felől zajos huhogás és
kiabálás hallatszott. A társaság igazán jól mulatott.
Ryan és én biliárdozni kezdtünk Callel és Garyvel. Marie és Kelly hosszas
beszélgetésbe mélyedt a biliárdteremben, a sarokasztal mellett. Kelly a
mellrák elleni küzdelem egyik híres szószólója volt, Marie pedig a
közelmúltban vesztette el legkedvesebb nagynénjét, aki a betegség áldozata
lett. A két nő teljesen belemerült a beszélgetésbe.
Asavanyú nővérek jól elvoltak magukban, SMS-eket irkáltak, és
telefonálgattak. Aztán Francesca felbátorodott annyira, hogy elszakadjon
Suzanne-tól, és beállt pókerezni. Természetesen Suzanne hamarosan maga
is letelepedett a nagy asztal mellé. Mindig feltűnően kerülték azt a
helyiséget, amiben én tartózkodtam.
Ryan végig ott maradt mellettem, vagyis egészen pontosan a hátam mögött.
Akárhol is álltam éppen, bármikor hátradőlhettem, és rátámaszkodhattam.
– Mielőtt elfelejteném, nagyon tetszik a csizmád – suttogta a fülembe. –
Úgyszólván pont a megfelelő magasságban vagy. – Hátrahúzta a csípőmet,
hogy nekiütközzek, és megértsem a célzást.
– Szeretnéd, ha később újra felvenném? – feleltem évődve.
– Megtennéd? – súgta vissza csábítóan. – Akárhányszor a biliárdasztal fölé
hajolsz, úgy érzem, elvesztem az eszem.
Ryan felé fordultam, és a szemébe néztem. – Lenne egy kérdésem. Amikor
először találkoztunk, és itt voltunk a biliárdteremben, benéztél a pólóm alá?
– suttogtam.
– Lehetséges, de csak egyszer vagy kétszer. – Ryan megnedvesítette az
ajkát, és elmosolyodott. – Igazán tetszett a melltartód csipkeszegélye. De az
még megkapóbb volt, amikor behajoltál a hűtőbe. Az a farmer, amit akkor
viseltél... mmm – sóhajtott kéjesen. – Bár a mostani még jobban tetszik.
Már várom, hogy kibogozhassam azt a madzagot a fogammal.
– El ne tépd! Elég drága volt.
Ryan ajkát biggyesztve vállat vont. – Majd odaadom a hitelkártyámat,
vegyél még vagy egy tucatot. Nekem minden pennyt megér, hogy
letéphessem rólad azt a farmert.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, és visszatértem az eredeti
témánkhoz. – Hát a figyelemelterelő hasvakargatás? Az mire volt jó?
Ryan szégyenlősen elmosolyodott, és a szívószálat rágcsálta. – Biztosan azt
akarod, hogy válaszoljak erre?
– Igen.
Némi tétovázás után megszólalt. – Néhány pillanatig azt fontolgattam, hogy
megerőszakollak a biliárdasztal tetején. Igazság szerint most is pont
ugyanezen gondolkozom, csak az a különbség, hogy a mostani gondolataim
már inkább az emlékezetemből, mint a képzelőerőmből táplálkoznak.
Valami nekiütközött a biliárdszoba ablakának. Összerezzentem. Éppen
senki sem volt az ablak mellett, úgyhogy a hang csakis kívülről jöhetett.
– Azt hiszem, valaki be akar nézni az ablakon – pillantottam át Ryan válla
felett. Ő megfogta a karomat, és megakadályozta, hogy közelebb menjek.
– Ne – figyelmeztetett. – Ne törődj vele.
– Mivel ne törődjek? Mi van odakint?
– Paparazzók és rajongók. A biztonsági szolgálat már tájékoztatott minket.
– A testőreitek is odakint vannak?
– Igen.
Megpróbáltam magam elé képzelni a biztonságiakat és a sofőröket, akik ott
állnak kint a hidegben... unottan és éhesen, a sztárokra várva.
– Miért nem hívjuk be őket? Bekaphatnának valamit ők is.
– Nem. Nekik az a munkájuk, hogy mi lazíthassunk, és ne kelljen amiatt
idegeskednünk, ami miatt ők idegeskednek. – Kezét megnyugtatóan
végigsimította a karomon. – Emiatt ne aggódj.
– De mi lesz, ha lefotóznak, amint holnap reggel kilépsz innen? –
kérdeztem. Nem magam miatt aggódtam, hanem Ryan miatt.
Komoly arccal nézett rám. – Ha ma este távozom, a fotósok azt hihetik,
hogy én érkeztem először, egyedül, csak lemaradtak rólam. Ha reggel
távozom, kibújik a szög a zsákból.
– Akkor mit fogsz tenni?
Neki kellett meghoznia a döntést. – Azt tudom, mitkellene tennem. De nem
akarom azt tenni. Ha reggel távozom, ezek rád fognak szállni – intett
fejével az ablak felé.
– Nem mindegy? Már kétszer jártál itt, most pedig zártkörű partit
rendezünk. Már biztos feltűnt nekik, hogy ez nem lehet véletlen.
– Ha reggel megyek el, akkor a kérdés eldőlt. A hajsza megkezdődik.
Felkészültél erre?
Eszembe jutott, milyen szavakat használt ma este Ryan: „szeretlek” és
„barátnőm”. Aztán arra gondoltam, milyen természetes számomra a
szabadság érzése mindennap. Többet nem járhatok a föld felszínén
észrevétlenül, névtelenül.
– Ha komolyan gondoltad azokat a szavakat, amiket a tetőn mondtál, akkor
igen, készen állok.
– Taryn, én csak szeretnélek megvédeni. Ugye tudod?
Bólintottam. Tudtam, hogy nem akarja, hogy engem is üldözzenek. De
meddig tud, meddig akar egyáltalán titokban tartani? Azt hiszem, egy pici
csalódottság ült ki az arcomra.
– Nos, nem kell azonnal döntenünk. Még úgyis meg kell néznünk a meccset
– szólt Ryan, reményt adva szavaival.
Átkapcsoltam a tévét aVasárnap esti futball című műsorra. Felcsendült az
ismerős főcímzene, és a fiúk közül néhányan együtt dúdolták a dallamot a
tévével.
– Amerikai focit fogunk nézni? – nyafogott Suzanne.
Ryan csak a fejét fordította hátra, úgy vetette oda a választ. – Hívhatunk
neked kocsit, ha nem akarsz tovább maradni.
Magamban elmosolyodtam. Ryan figyelmessége nyilvánvalóan azt
jelentette, hogy meg akar végre szabadulni a lánytól.
– Én is ide tudom hívni a saját autómat, köszi – vágott vissza Suzanne.
Örömmel láttam, hogy előveszi a mobilját.
Kivittem a fiúknak egy kancsó friss sört. Mindannyian odagyűltek a tévéhez
legközelebb eső asztalhoz.
– Gary, máris készítheted a pénzt – tréfálkozott Ryan.
Megtöltöttem Ryan üres poharát. Olyan gusztusos volt a habzó sör, hogy én
is belekortyoltam a poharába, mielőtt átadtam neki. Ő jól meghúzta a sörét,
aztán visszaadta nekem.
–Te készítheted a pénzedet – vágott vissza Gary. – Egy húszasod már a
pénztárcámban figyel, várja a haverját. A következő húszast szerintem már
oda is adhatnád Tarynnek, hogy melegen tartsa nekem.
Ryan megveregette a lábamat.
– Ne aggódj a húszasom miatt. Kényelmes, meleg helyen van, és alig várja,
hogy találkozzon a társával.
Ryan a székem háttámlájára tette a karját, és a fülembe suttogott.
– Dobjunk be valami erősebbet is.
– Mégpedig?
– Legyen az a tequila, amit egyszer ittunk. Van még belőle?
– Aha. Szerintem maradt még elég az üvegben.
– Akkor csapjunk bele. Adok pénzt az újabb üvegre. Jó volt az a cucc.
Suzanne és Francesca felvette a kabátját, és Suzanne bejelentette, hogy
távoznak. Alig valaki köszönt el tőlük. Kat jó hangosan odakiáltotta, hogy
„szevasztok”, de ez is inkább siettetésnek tűnt, mint őszinte búcsúnak.
Amikor a lányok kiléptek az ajtón, hallottam némi sikoltozást odakintről, de
hamar csend lett. A rajongók a hangok alapján főként nők lehettek, akik
nyilván a színészeket akarták látni, nem a színésznőket. Gyanítottam, hogy
leginkább egyetlen színész felbukkanására várnak.
Azt eddig is tudtam, hogy odakint letáboroztak a paparazzók, de csak
Suzanne és Francesca távozásakor láttam, milyen sokan vannak. A vakuk
villanása bevilágította az egész járdát és a söröző előtti térséget, nappali
fénybe vonva az ablakaimat.
Amint a két lány távozott, mintha minden jelenlévő fellélegzett volna. A
férfiak hangosabbak lettek, kiabálva biztatták a csapatukat, nekem és a
többi nőnek is üvöltöznünk kellett, hogy egyáltalán meghalljuk egymás
szavát.
Akkor figyeltem fel megint Ryanre, amikor láttam, hogy telefonál
valakivel. Nem sokáig beszélt, de az látszott, hogy valami alaposan
felbosszantotta. Öklével az asztalra csapott. Láttam, hogy Calhez hajol, és
valamit a fülébe súg. Cal undorodva megrázta a fejét.
Miután mindenki lehajtotta a tequilát, leültem a kerek asztalhoz, hogy
kártyázzak egyet a lányokkal. Katnek kicsit fejébe szállt az ital; nagyon
aranyos volt, ahogy magában nevetgélt.
– Örülök, hogy végre távoztak apszichopata nővérek – jelentette ki Kelly.
Jót kuncogtam a megjegyzésén.
– Tényleg, mi van Suzanne-nal? – kérdezte Marie. – Undok egy nőszemély.
– És akkor még finoman fogalmaztál – nevetett hangosan Kat.
– Furcsa, a filmvásznon olyan jól mutatnak együtt Ryannel. Azt hittem,
kedvesebb lesz – jegyezte meg Tammy.
– Ez azért van, mert Ryan angyali türelemmel van megáldva – kiáltott Kat
Ryan felé fordulva. – Javaslom, hogy mától kezdve hívjuk őt Szent
Ryannek.
Ryan hátranézett, és rávigyorgott Katre.
– Már mondtuk neki, hogy csak nyírja ki, és akkor mind hazamehetünk.
Megígértük, hogy kihozzuk a sittről, ha megcsinálja – viccelődött Kat.
– Ugye, Ryan? Seperc alatt kihozlak onnan, tesó.
– Na, ezért ellenőrzőm én minden jelenet előtt a pisztolyomat – nevetett
Ryan. – Rettegek, hogy valamelyikőtök egy napon igazi töltényt fog
belecsempészni.
– És mi a helyzet Francescával? – kérdezte Tammy Kattől. – Alig szólt
valakihez.
– Ez azért van, mert újabban Suzanne beszél mindkettejük nevében. Néha
elgondolkozunk rajta, hogy Francesca talán fából van, és Suzanne a fenekén
keresztül mozgatja a száját – felelte Kat.
Ryan megfordult, és hahotázni kezdett Kat tréfáján. Kezével úgy tett,
mintha egy bábut mozgatna.
– Francesca nem egyszerű eset – tette hozzá Kelly. – Eleinte nagyon kedves
volt, de aztán elkezdte bálványozni Suzanne-t, és lassan ő lett Suzanne
gonosz klónja. – Kelly halkabban folytatta. – Fran őrülten szerelmes
Ryanbe, vagy legalábbis az volt. Most nem tudom, mi a helyzet. Szerintünk
mivel Suzanne ilyen közeli kapcsolatba került Ryannel, Fran úgy döntött,
hogy utánozni fogja őt, hátha ezzel felkelti Ryan figyelmét. Aztán ez a
beteg dolog lett belőle.
– Én a magam részéről továbbra is a földönkívüli elméletre voksolok –
jegyezte meg Kat. – Na mindegy, még egy forgatás, és végeztünk velük. A
hátam közepére sem kívánom a promóciós turnét, amit megint együtt kell
végigcsinálnunk. Borzasztó lesz.
– Hát, Suzanne durva dolgokat mondott ma Tarynnek – tette hozzá Marie. –
Nyilvánvaló, hogy ő is bele van zúgva Ryanbe.
Lenéztem a lapjaimra. Nem örültem, hogy elkotyogta ezt a többieknek.
– Taryn, Suzanne nagyon szemét volt veled. Annyira szerettem volna
behúzni neki egyet. Most már végig arra fogok gondolni, miközben a
következő filmet nézem, hogy bárcsak Charles hagyná őt elvérezni a
barlangban.
Eszembe jutott, hogy Ryannek holnap dolgoznia kell. Vajon mond majd
valamit Suzanne-nak, vagy inkább hagyja a fenébe az egészet, nehogy
elveszítse a munkáját? Úgy gondoltam, hogy megőrzi a nyugalmát, és a
legjobb tudása szerint játssza majd a szerepét. Nem vallott volna rá, hogy
kiverje a balhét.
Örültem, hogy elmondta ma reggel a zuhany alatt, mit tett. Őszinte volt
velem. Kíváncsi voltam, van-e még valaki itt az asztal körül, aki tud a
Francescával kapcsolatos botlásáról. Ha tudják is, nyilván nem fogják
előttem felhozni a témát. Kelly és Kat ennél sokkal finomabb lélek.
Felnéztem a képernyőre, és láttam, hogy a Steelersnél van a labda.
– Bocsánat, hölgyeim. Ezt látnom kell.
Átültem Ryan mellé. Az irányító éppen dobott egy húszyardosat, a Steelers
elkapója rohant a kapuhoz. Felállva szurkoltam, Ryan közvetlenül
mögöttem pattant fel.
– Touchdown! – üvöltöttük egyszerre.
Ryan a magasba lendítette a karját; én felemeltem a kezem, hogy egymás
tenyerébe csapjunk. A rúgó játékos a kapuba juttatta a labdát a
jutalompontért. Ryan újra a tenyerembe csapott, és megcsókolt. Olyan
boldog volt, és az öröme láttán én is még boldogabb lettem.
Én voltam az egyetlen nő a jelenlevők között, aki akár csak a legcsekélyebb
érdeklődést mutatta a mérkőzés iránt, de nem érdekelt. Mindenem megvolt,
amit a szívem kívánt: remek barátaim, új, leendő remek barátaim, és a
legnagyszerűbb férfi, akit csak kívánhattam.
A félidőig Ryannel maradtam. A Steelers 21-7-re vezetett, Ryan a fiúkkal
mulatott, engem pedig elfogott a kísértés, hogy ott helyben az ölébe üljek
lovaglóülésben. A néhány ital, amit elfogyasztottam, tovább erősítette
pajkos gondolataimat. Zsongott a fejem, és teljesen izgalomba jöttem.
– Játssz nekem egy dalt – súgta a fülembe Ryan.
Úgy néztem rá, mintha megőrült volna. – Hogy érted, hogy játsszak neked
egy dalt? – vigyorogtam a szemébe nézve.
– A zongorán. Játssz valamit.
– Miért nem játszol tenekem valamit? – kérdeztem kihívóan. – Szívesen
lehozom a gitárt – mutattam az ajtó felé.
– Neeem, én kértem először! Na, csak egyetlen dalt.
Ryan felállt, felhúzott a székemről, felkapott, mint egy focilabdát, és odavitt
a zongorához.
Felemeltem a zongora fedelét, és a billentyűkre meredtem. Fogalmam sem
volt, mit játsszak. Leütöttem néhány hangot, hátha bevillan egy dal, és
felidéztem magamban az összes dalgyűjteményemet, amiből régen
játszottam. Végül lejátszottam néhány ütemet, és Ryan arca felderült.
– Journey-t játszol? – kérdezte.
Bólintottam, és énekelni kezdtem.
Hamarosan egyre többen a zongora köré gyűltek, mindannyian próbáltuk
felidézni a dal szövegét. Vicces volt a barátaim hamis nótázását hallani. A
gyönyörű dal előadása botrányos véget ért, még én sem emlékeztem minden
sorra.
– Mit szóltok inkább ehhez? – játszottam le néhány újabb taktust.
A Mitchell’s Pubban aznap este karaoke-buli volt.
– Eljátszod azt a dalt, amit valamelyik este játszottál? – kérte félénken
Ryan. – Kérlek!
Biztatására eljátszottam újra a „You ve Got a Friend”-et. Ezúttal elkerült a
lámpaláz. Cal átkarolta Kellyt, és táncolni kezdtek. Olyan szépek voltak
együtt. Pete megforgatta Tammyt, Ryan pedig a zongorára dőlt, és rám
mosolygott.
Neki énekeltem, egyedül neki.
Mindannyian jól éreztük magunkat, énekeltünk és nevettünk, egészen
addig, amíg rendőrautók szirénája nem harsant odakint, és villogni nem
kezdett a piros-kék fény a pub előtt. Azonnal felugrottam a zongoraszékről.
– Pete! – üvöltöttem.
– Megyek – felelte Pete, és kilépett a bejárati ajtón.
Az ajtó mellett vártam, hogy visszajöjjön. Mintha egy örökkévalóság telt
volna el, amíg odakint maradt. Ki akartam nézni az ablakon, hogy lássam,
mi történik, de Ryan nem engedett. Amikor Pete végül visszatért, nem volt
egyedül; két rendőr jött be vele.
– Pete, mi történt? – kérdeztem idegesen.
Régóta nem jártak zsaruk a pubomban. Általában akkor néztek be, ha valaki
tüzet gyújtott odakint, de most el sem tudtam képzelni, miért jöttek.
– Jó estét, kisasszony – szólított meg egyikük, és végignézett a
vendégeimen.
– Jó estét, uram – feleltem. – Taryn Mitchell vagyok. Én vagyok a
tulajdonos. Mi történt?
Ryan kötelességtudóan álldogált mögöttem.
– Panasz érkezett hozzánk, miszerint a tömeg elállja a forgalmat az utcában
– felelte a rendőr.
– Mint látja, magánjellegű rendezvényt tartunk a vendégeinknek.
Ránéztem Ryanre és Calre. Amilyen kicsi város volt Seaport, feltételeztem,
hogy a körülbelül tucatnyi helyi rendőr jól tudja, miféle sztárok érkeztek
hozzánk.
A rendőr Ryanre nézett, és biccentett. – Jó estét, Mr. Christensen.
– Jó estét, biztos úr – felelte Ryan karba tett kézzel. – Elnézést kérünk a
tömeg miatt. Sajnos nem sokat tudunk tenni ellene.
– Mi majd biztosítjuk, hogy az utca újra járható legyen. Túl sok gyalogos
csoportosult össze a járdán. Fel fogjuk szólítani őket, hogy oszoljanak el, de
a távozásunk után bizonyára újra össze fognak gyűlni – jegyezte meg a
rendőr.
– Köszönjük a segítséget – felelte Ryan.
– Igen, köszönjük – tette hozzá Cal is.
– Ha gondolják, rendőri kíséretet hívunk önöknek, amikor távoznak –
ajánlotta fel a férfi.
– Nem is tudom. A mi biztonsági szolgálatunk is a helyszínen van
– válaszolt Ryan.
– Igen, odakint beszéltünk velük – szólt a rendőr. – Minden tőlük telhetőt
megtesznek, hogy fenntartsák a rendet, de sajnos sokat nem tudnak elérni.
– Minden rendben lesz. Köszönjük a felajánlást – nyújtotta Ryan a kezét a
rendőrnek.
A szívem vadul vert, de úgy tűnt, Ryan megőrizte a hidegvérét. Pete
kikísérte a rendőröket; abban a pillanatban, hogy kinyílt az ajtó, vakuk
százai villantak fel a sötétben.
Ryan megfordult, hogy arrébb lépjen, gondolom, nem akarta, hogy
meglássák. Leült a székébe a tévé elé, és megdörzsölte a homlokát. A
mozdulata megerősítette a gyanúmat.
Megálltam mögötte, és dörzsölgetni kezdtem a vállát. Tudtam, hogy
nyugtalanítja a kinti felfordulás, és szerettem volna, ha elfeledkezik róla.
Mekkora nyomást visel el az ember, mielőtt végleg összeroppan?
Ryan hátradöntötte a fejét, és becsukta a szemét. – Nagyon jó – mormolta.
Megpróbáltam nem haragudni a kinti tömegre amiatt, hogy tönkretették az
esténket. Homlokon csókoltam Ryant, szerettem volna megnyugtatni őt.
Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, milyen
aggodalmak gyötrik.
A vendégeink megvárták a meccs végét, de aztán mindenki szedelőzködni
kezdett. Gary vonakodva átadott Ryannek húsz dollárt, és Ryan nagy
kegyesen elfogadta a pénzt.
– Visszamegyek a szállodába a többiekkel – szólt Ryan szomorúan. –
Annyira szeretnék veled maradni, de azt hiszem, most jobb, ha elmegyek –
intett szemével az ablak felé. – Holnap úgyis korán kezdődik a forgatás.
Megölelt, én pedig átkaroltam a derekát. – Nem akarom, hogy elmenj. De
értem, miért érzed úgy, hogy menned kell.
– Tar, úgyis tudják, hogy itt vagyok. Suzanne elmondta nekik kifele menet –
súgta Ryan a fülembe. – Szeretném, ha minden barátom biztonságban
kijutna innen, az már sok lenne nekem, ha a lesifotósok utánad is kémkedni
kezdenének. – Ryan Pete-hez fordult.
– Pete, Tammy, mennyivel tartozom? Van számlátok a beszerzésekről?
Tammy oldalvást Pete-re nézett; nem tudta, mit mondjon.
– Á, nem, Ryan, Taryn már kifizette a számlát – felelte Pete.
– Mennyi volt? – fordult hozzám Ryan.
– Nem olyan sok. Ne foglalkozz vele.
Bármit is diktált az ésszerűség, szomorú lettem, hogy nem marad.
– Nem ezt kérdeztem – nevetett Ryan, de kissé bosszúsan. – Mennyi volt a
számla?
A kérdést válasz nélkül hagytam, és nekiláttam a takarításnak. – Miért nem
akarod elmondani?
– Hát, Ryan, azt hittem, ennél okosabb vagy – szólt közbe Marie, miközben
a piszkos poharakat tornyozta fel a bárpulton. – Taryn nem a pénzedért akar
téged.
Marie felé fordultam, és vágtam egy grimaszt.
– Emellett – folytatta nevetve – attól nem kell félni, hogy Taryn pénz nélkül
marad.
Tudtam, hogy csak magyarázatot akar adni Ryannek, mégis bosszúsan
néztem rá. Nem szerettem kérkedni a vagyonommal.
Ryan a hátamhoz tapadt. – Előbb-utóbb hozzá kell szoknod, hogy néha
engem is hagyj fizetni, ugye tudod? – suttogta. – Szó sem lehet róla, hogy
bárki is úgy gondolja, hogy kihasznállak. Téged is beleértve.
– Csak egyvalamire van szükségem – tettem a kezem a szívére. – A többi
részletkérdés.
– Nem akarok veled ma este vitatkozni, de a téma még távolról sincs
lezárva – fejezte be röpke mosollyal, és megcsókolt.
Néhányan a biztonsági őrök közül bejöttek a bárba. Ryan lehozta a holmiját
az emeletről, aztán a lakásom lépcsőjéhez vezetett, hogy válthassunk pár
szót négyszemközt.
– Köszönöm, amit értünk tettél. Nagyon kedves háziasszony vagy.
Mindenki nagyszerűen érezte magát. – Hozzám hajolt, és szenvedélyes
búcsúcsókot adott. – Holnap hívlak. Azt még nem tudom, el tudok-e jönni
pókerezni; attól függ, mikor végzünk.
Bólintottam, és újra megcsókoltam.
Az ajtó előtt mindenki búcsúzkodni kezdett; mindenkit megöleltem, és ők
melegen viszonozták az ölelést. Tudtam, hogy ma este néhány igazi jó
barátra tettem szert.
Pete és Tammy még maradtak, hogy összecsomagolják a maradékot, Marie
és Gary pedig segítettek a takarításban.
Először két biztonsági őr lépett ki az ajtón, a csapatot Cal és Kelly vezette
fel, Kat és Ben követte őket, végül Ryan és Shane zárta a sort, három másik
testőr gyűrűjében.
Azonnal fülsiketítő és szinte ijesztő sikoltozás támadt odakint. Hátraléptem,
és elbújtam Pete mögé. A vakuk felvillanó fénye bevilágította az éjszakai
eget.
 13. FEJEZET

Ablakok
MÁR MAJDNEM FÉL KETTŐ VOLT, mire ágyba jutottam. Az utóbbi pár
nap emlékei töredékes, de élénk képekben kavarogtak a fejemben. Eszembe
jutott a legfontosabb emlék – Ryan szerelmi vallomása, és az én válaszom,
amelyben én is vallomást tettem. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy
érzelmeink kölcsönösek, és ezentúl nem kell elfojtanom az érzéseimet
iránta.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű fenntartani a kapcsolatunkat, de tényleg
annyival nehezebb lenne, mintha más férfival jöttem volna össze? Akárki is
lenne a társam, ahhoz, hogy a szerelem életben maradjon, türelemre és
megértésre van szükség – és tudtam, hogy Ryan birtokában van ezeknek a
tulajdonságoknak.
Az igaz, hogy hozzá kell szoknom az ő világához, a hírnév világához. De a
mai nap után nagyon is tudtam, hogy akarom a folytatást, tovább akarok
lépni életem következő szakaszába. Könnyen el tudtam képzelni magam
Ryan oldalán, amint támogatom őt kalandos élete során. Ugyanakkor nem
akartam megismételni a múlt hibáit, főleg azt nem akartam, hogy újra
feladjam azt, aki vagyok, csak hogy a szeretett férfi mellett lehessek.
Végiggondoltam, mi mindenről kellene lemondanom Ryanért. Lehet, hogy
el kell majd adnom a sörözőt? Talán megtarthatom, és átadom valakinek a
vezetését. Nem akartam kiadni a kezemből az irányítást, a Mitchell’s név
nem veszhet el.
Talán Ryan is Kaliforniában akar majd élni, mint Cal és Kelly. Igaz, hogy
azt mondta a tetőkertemre, hogy az a kedvenc helye a világon, de vajon
mindig az is marad? És én magam vajon mindig ebben a lakásban akarok
majd élni?
Amikor Thomasszal eljegyeztük egymást, hallgatólagosan megegyeztünk,
hogy a bár fölötti lakásban fogunk lakni. Ez volt a terv, tekintve, hogy
Thomas nem sok mindent hozott a kapcsolatunkba. De én mindig többről
álmodoztam – mondjuk egy nagy házról egy félreeső farm közepén,
körülötte ágas-bogas öreg fákkal, amikre lombházat is lehet építeni. Egy
olyan helyről, ahol a gyerekek szabadon rohangálhatnak és hancúrozhatnak
a család kutyájával. Ahol kertészkedhetek, és virágot ültethetek.
És a barátaim? Vajon búcsút kell majd mondanom azoknak a barátoknak,
akikkel majdnem az egész életemet együtt töltöttem? A szüleim már
elmentek; testvérem nem volt, semmi más nem kötött Seaporthoz, csak az a
tény, hogy jelenleg itt volt az „otthonom”. Ez a városka volt a biztos kikötő
a bizonytalanság óceánján.
Most, hogy Ryan megjelent az életemben, egész sor új kérdésen kellett
eltöprengenem. Azt akartam, hogy legyen egy társam az életben, és Ryan
olyan közel járt számomra a tökéleteshez, amennyire csak lehet. Férfi volt a
javából, erős volt és kemény, ugyanakkor gyengéd és gondoskodó. Nem
volt önző, mint Tim, és nem állt ellen a szerelemnek, mint Dean. És ami a
legfontosabb, számára több mint elég volt egyetlen nő.
Imádtam, ahogy minden helyzetben megállta a helyét. Ahogy a
rendőrséggel beszélt ma este – különös, de felizgatott, ahogy átvette a
vezetést. Nem az a típus volt, aki elbújik a másik ember háta mögött. Erős
volt és ura önmagának, és már nem egy alkalommal bizonyította, hogy
gondoskodni akar rólam. Minden tette természetes volt – olyan ösztönös,
akár a levegővétel.
Minél többet gondolkoztam rajtam, annál szilárdabbá vált a döntésem, hogy
bármerre is vezet engem az élet, megéri rálépnem az útra, amíg Ryan áll
mellettem.
Befészkeltem magam a takaró alá; arcomon mosoly futott át, ahogy
fejemben visszhangzott Ryan vallomása: „szeretlek”. Engedtem, hogy ezzel
az utolsó gondolattal elringasson az álom.
Amikor megszólalt a riasztó, rémülten ugrottam ki az ágyból. Agyamat
elöntötte az adrenalin, a hálószoba ajtajához rohantam, és bezártam. Az
órára néztem; majdnem öt óra volt. Nem telt el harminc másodperc, és már
hívott is a riasztót üzemeltető cég.
– Halló, itt Taryn Mitchell – leheltem a telefonba.
– Miss Mitchell, Jeff vagyok, a Shield Security munkatársa. Jelzést kaptunk
az ön épületéhez tartozó egyik készülékről. Ön az épületben tartózkodik
jelenleg?
– Igen – hebegtem.
– Biztonságos helyen van? – kérdezte a férfi.
– Igen, bezárkóztam a hálószobába.
A szívem majd kiugrott a helyéből; a riasztó szüntelenül vijjogott.
– Az érzékelőink az egyik földszinti ablakot jelzik. Már értesítettük a helyi
hatóságokat. A rendőrség úton van, a várható érkezési idejük négy perc.
Amíg meg nem érkeznek a hatóságok, a vonalban maradok. Szüksége van
orvosi segítségre?
– Nem. Jól vagyok. Megijedtem, de más bajom nincs. Remegő tagokkal
próbáltam felhúzni a ruhadarabjaimat.
– Miss Mitchell, megérkezett a rendőrség. Nem tudnak bejutni a házba.
Kinyitottam az ajtót, és kiosontam az előszobába. Hallottam, ahogy a
rendőrök dörömbölnek a bejárati ajtón.
– Már elindultam lefelé, hogy beengedjem őket – értesítettem Jeffet.
Amint kinyitottam a bejárati ajtót, a rendőrség gyorsan kivezetett az
épületből, hogy átfésülhessék a helyszínt, a betolakodót keresve.
Remegtem, mint a nyárfalevél, miközben beültettek egy járőrkocsiba.
A Negyedik utca felől újabb rendőrautó közeledett, egyre csak villogott a
piros-kék fény. Azt hiszem, az összes rendőr megjelent, aki csak
szolgálatban volt aznap Seaportban. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után
hozzám lépett az egyik rendőr. Felismertem: ugyanaz a férfi volt, aki bejött
a pubba, amikor nálunk volt Ryan és a többi vendég.
– Kisasszony, a nevem Carlton őrmester.
– Igen, őrmester. Ön járt itt az éjjel.
– Igen, hölgyem. Átfésültük az egész épületet. Senki sincs odabent. De a
homlokzati ablakot valaki bedobta egy nagy kővel. Más nyoma nincs
erőszakos behatolásnak.
Szótlanul bólintottam. Fáztam, és majdnem összepisiltem magam a
rémülettől.
– Van valaki, akivel kapcsolatba tud lépni, hogy segítséget kérjen tőle? Be
kell deszkázni a kitört ablakot. Először fotókat készítünk a helyszínről,
aztán fel kell vennem az ön vallomását.
A mobilomat még mindig a kezemben szorongattam. – Pete? – szóltam bele
elcsukló hangon.
Pete és Tammy fél órával később be is futott.
– Tammy!
Átöleltem, és elöntött a megkönnyebbülés érzése.
– Taryn, jól vagy? Mi történt? – kérdezte Tammy.
Neki is elmondtam a történteket. Az asztalt és a bokszot üvegszilánk
borította, és az egyik neonfelirat is leszakadt.
– Már évek óta működtetjük a sörözőt, de ez az első alkalom, hogy
vandalizmus történik. Nem értem. – Megráztam a fejem. Megpróbáltam
elképzelni, mi visz rá valakit, hogy bedobjon egy követ az ablakomon. Egy
pillanatra az is eszembe jutott, hogy talán az egyik megszállott rajongó volt
a tettes.
Tammyvel farostlemezeket tartottunk az ablak elé, Pete pedig beszögelte a
nyílást. Közben felkelt a nap; nagyjából egy óra múlva hívhattam valakit,
aki megcsinálja majd az ablakot. A biztosítótársasággal is fel kellett
vennem a kapcsolatot.És ez az egész felfordulás mire volt jó? Bárki is dobta
be az ablakot, remélem, most örül.
Tammy velem maradt, Pete pedig elindult dolgozni. Rémesen éreztem
magam, hogy miattam ilyen korán kellett kelnie. Jó, ha négy órát alhatott.
– Miért tesz valaki ilyet? – kérdeztem, miközben az üvegszilánkokat a
kukába öntöttem.
– Nem tudom. Olyan értelmetlen és gyerekes dolog – morogta Tammy.
– Szerinted én voltam a célpont? – töprengtem.
– Remélem, nem. Gondolod, hogy az egyik rajongó volt?
Ezek szerint nemcsak én jutottam erre a gondolatra. Bólintottam.
Ryan rajongói megszállottak voltak: nem lepett volna meg, ha valamelyikük
ilyesmire is képes lenne. Végül is már az ismeretségünk is úgy indult, hogy
az egyik rajongó túllépett a csodálaton, és megtámadta rajongása tárgyát.
– Hát, most már legalább tudom, hogy jól működik a riasztórendszer.
Amikor megszólalt a riasztó, az üzemeltető cég másodperceken belül
felhívott.
Miután végeztünk a takarítással, hazavittem Tammyt. Alig pár lépést
tettünk meg a kapun kilépve, már ránk is mozdultak a paparazzók, és
kattogtatni kezdték a masináikat. Nyolcan vagy kilencen lehettek, és már
tudták a nevem.
Nem néztem semerre, csak a kezemben tartott kulcscsomóra és a járda
repedéseire, úgy siettünk az autómhoz. Ahogy Ryan előre figyelmeztetett,
máris letámadtak a kérdéseikkel.
– Hogy van Ryan? Maga a barátnője? Taryn, balra! Balra nézzen! Milyen
alkalomból rendeztek partit? Mi történt az ablakkal? Ön és Ryan együtt
vannak? Taryn, nézz ide! Gyönyörű vagy, már értem, miért téged választott.
Kinyitottam az autó ajtaját, és Tammyvel olyan gyorsan ugrottunk be a
kocsiba, amilyen gyorsan csak tudtunk. A fotósok újabb és újabb képeket
készítettek, miközben kitolattam a helyemről.
– Úristen, Taryn. Kurvára remegek – dadogta Tammy, miközben
végiggördültünk a Mulberry utcán. Valóban reszketett a keze.
Engem is megrázott, ami történt, de nem annyira, amennyire előre tartottam
tőle. Talán éppen azért, mert lélekben már felkészültem minderre, nem
hatott rám olyan súlyosan, mint hittem. Egy pillanatra az is eszembe jutott,
hogy Ryan büszke lenne rám, ha látná, milyen jól tartottam magam a
fotósok előtt.
Kitettem Tammyt a lakásuknál, aztán visszavezettem a parkolóhelyemre,
ami a pubom melletti háztömb előtt volt. A legtöbb fotós már távozott, de
hárman még az ajtóm előtt lebzseltek. Nem mosolyogtam rájuk, és más
módon sem vettem tudomást a jelenlétükről; a szememben nem voltak
mások, mint vérszívó piócák.
Bezárkóztam a házba, és vártam, hogy megérkezzen a biztosító kárbecslője.
Eszembe jutott, hogy esetleg felhívom Ryant, de aztán mégsem hívtam.
Végül is ő hívott fel. Addig nem akartam az ablak ügyével nyugtalanítani,
amíg forgat. A munkájára kell koncentrálnia, nem akartam még több
stresszt vinni az életébe. Úgy döntöttem, csak akkor szólok majd az
ablakról, ha már visszaért a szállodába.
Némi telefonálgatás után töröltük az esti pókert. Úgy tűnt, mindenki
szívesen marad otthon, bár Tammy és Marie is felajánlotta, hogy átjön
hozzám. Megköszöntem a kedvességüket, de nem fogadtam el. Jólesett
egyedül gitározgatni egy kicsit.
– Pókereztek még? – kérdezte Ryan nyolc órakor, amikor felhívott.
Meglepett, milyen jókedvű, hiszen majdnem tizenhárom órán keresztül
forgatott. – Nem, nem pókerezünk. Mindenki otthon maradt inkább.
– Mindenki ennyire elfáradt? – kérdezte nevetve.
– Hát, mondhatni. Addig nem akartam elmondani, amíg dolgozol, de valaki
bedobta kővel az elülső ablakomat hajnali öt órakor.
– Micsoda? – üvöltött fel Ryan. – Melyiket, a fentit vagy a lentit?
– A lentit. A középső ablak volt, amelyiken rajta van a Mitchell’s felirat. Az
egész ablak ripityára tört.
– Te jól vagy? – kérdezte Ryan aggódva.
– Igen, semmi bajom. Amikor megszólalt a riasztó, halálra rémültem, de a
riasztókezelő cég azonnal ideküldte a rendőrséget. Úgyhogy itt jártak a
rendőrök... újra – sóhajtottam. – Ugyanaz a rendőr vette fel a vallomásomat,
aki korábban is bejött.
– Ott kellett volna maradnom – mondta bánatosan.
– Nem volt gond. Szóltam Pete-nek. Azonnal átjöttek Tammyvel. Pete
bedeszkázta az ablakot néhány farostlemezzel, Tammy pedig segített
összesöpörni az üveget. – Megdörzsöltem a szemem, és ásítottam.
– Felhívtam a biztosítót és az üvegest. Az ablakot csütörtökön megcsinálják
– Tar, sajnálom – suttogta Ryan.
– Te nem tehetsz semmiről – feleltem gyorsan.
– Ha ott lettem volna, magam is bedeszkázhattam volna az ablakot
– szólt öntudatosan.
Bár készséggel elhittem, hogy komolyan gondolja, amit mond, mégsem
tudtam elképzelni őt, amint hajnali hatkor az utcán áll, és deszkákat szögez
az ablakomra. A paparazzók örömünnepet ültek volna. De persze tudtam,
hogy jót akar.
– Akkor is el kellett volna hívnom Pete-et. Nem tartok itthon farostlemezt.
Pete-ék felújítják a házukat, tudtam, hogy akad náluk ilyesmi.
– Fel kell hívnom Pete-et, hogy megköszönjem. Pete nagyon jó ember, és
nagyon jó barát.
Örültem, hogy Ryan ezt mondja. Boldog voltam, hogy ő is a barátjának
tekinti Pete-et.
– Kifizetted neki az anyagot? – kérdezte Ryan.
– Nem. A francba. Eszembe se jutott. Hú, de gáz. Olyan korán történt ez az
egész, én pedig nem gondolkoztam. De ki fogom fizetni, most, hogy
említetted.
– Nem. Majd én. Holnap felhívom.
– De miért? Az én ablakom tört ki.
– Taryn, hagyd, hogy kifizessem. Kicsitmérges is vagyok, hogy nem szóltál
korábban.
Felsóhajtottam. – Azért nem szóltam, mert nem akartam, hogy kizökkenjél
a munkából. Ezenkívül úgy gondoltam, elég baj neked az is, hogy Suzanne-
t el kell viselned. Hallottam a hangodon, amikor hívtál, hogy megint
felbosszantott.
– Hát az igaz – kuncogott Ryan. – Szerencsére, ha forog a kamera, profin
tud viselkedni.
– Mondtál neki valamit a tegnappal kapcsolatban? – kérdeztem. Kíváncsi
voltam, kérdőre vonta-e a lányt.
– Nem – vallotta be. – Nem akartam veszekedést kirobbantani. Remélem, te
sem bánod.
– Dehogy, nekem is jobb így. Nem érdemes emiatt idegeskedni.
– Én is így gondoltam. Úgyis tudod, mit érzek irántad – suttogta.
Elmosolyodtam. – Igen, azt hiszem, tudom.
– Ha már itt tartunk... mit csinálsz most?
– Semmit, gitározgatok, és zenét hallgatok – feleltem, és lejátszottam
néhány akkordot.
– Ne ugorjak át?
– Versenyezzünk, ki ér előbb a hátsó ajtóhoz? – kérdeztem tréfásan.
Ryan még csak el sem köszönt. Csak a halk kattanásból tudtam, hogy letette
a telefont.
A hátsó ajtónál vártam rá. A Lexington Hotel mindössze háromháznyi
távolságra volt a pubtól. Elmosolyodtam, amikor megláttam Ryant
befordulni a sarkon.
– Huh – fújtatott. – Nem vagyok formában.
Ryan még kissé zihált a futástól. – Kerülnöm kellett, mert a paparazzók
letáboroztak a szálloda előtt.
– Merről jöttél? – kérdeztem.
– Kiosontam az uszoda ajtaján, és a deszkasétányon megtettem egy
háztömbnyi távolságot. Az egyik szállodai dolgozónak azt mondtam, hogy
kocogni akarok egyet, úgyhogy odaadta a benti medencéhez vezető ajtó
kulcsát, hogy vissza tudjak jönni. – Vigyorogva mutatta fel a kulcsot. –
Mindössze egy aláírt poszterembe került.
Felnevettem. – Már csodálkoztam, mi tart olyan sokáig.
– Ölelj át, teljesen leizzadtam – viccelődött Ryan, és átkarolt. Ledobta a
kabátját a nappaliban a székre, és azonnal felemelte a gitáromat.
– Na és mit játszottál? – kérdezte.
– Semmit, tényleg – vallottam be.
Ryan rákezdett egy kis bluesos dallamra. – Hiányzik a gitárom. Jó lenne, ha
nálam lehetne, de a legutóbbi sajtóturné idején elküldettem anyához és
apához. Nagyon féltem, hogy megsérül, vagy ellopják.
– Miért nem kéred meg a szüleidet, hogy ideküldjék? – javasoltam.
– Gondoltam rá, de most jó helyen van a többi cuccommal együtt. Minden
evilági tulajdonom bedobozolva áll a szüleim pincéjében.
– Emlékszem, mondtad, hogy volt egy lakásod még Los Angelesben. Az
már nincs meg?
– Nincs. Az elsőTengerpart forgatásakor minden holmimat összepakoltam.
Úgy saccoltam, hét vagy nyolc hónapig leszek a forgatáson... aTengerpart
után rögtön aJóvátétel forgatása következett; mi értelme lett volna ott
tárolni a dolgaimat? Amúgy sem volt már kedvem Kaliforniában lakni.
Úgyis azt terveztem, hogy átköltözöm a keleti partra. Mondtam már?
Örömmel hallottam, hogy újra az országnak ezen a felén akar élni.
– Igen, mondtad – bólintottam.
– Te, nincs valahol a környéken hangszerbolt? Az egyik asszisztens mondta,
hogy látott valami feliratot errefelé.
– Volt, de már egy ideje bezárt. De egy félórányira innen tudok egy nagy
hangszerboltot. Miért? Meg akarod nézni?
– Lehet, hogy vennék egy új gitárt – szólt Ryan könnyedén. – Valamikor a
napokban, ha egyáltalán eljutok oda valahogy – mondta vigyorogva. – Vagy
az is lehet, hogy inkább ellopom a tiédet. – Belecsapott a húrokba. –
Nagyon jó a hangja.
– Nekem jobb ötletem van: tartsuk csak itt, biztos helyen, és akármikor
idejöhetsz érte. Na, mit szólsz? – kérdeztem évődve.
Ryan vágott egy grimaszt.
– Mondd csak, mit csinál nálatok egy asszisztens?
– A produkciós asszisztens? Hát, mindenfélét – vont vállat Ryan.
– Most már sokkal okosabb vagyok – ironizáltam.
– Az első asszisztensnek segít – vigyorgott rám kajánul.
– Aha. Gondolom, az első asszisztensek a főasszisztensek segédei, akik a
vezérasszisztenseknek asszisztálnak.
Ryan nagyot nevetett. – Pontosan!
– Aha, már értem. Világos, mint a vakablak.
– Jól van, jól van – fújt visszavonulót Ryan. – Az első asszisztens felel
például a forgatási menetrend betartásáért, tudod, hogy melyik nap mit
csinálunk. Ők követik, mennyit haladunk egy nap, figyelnek rá, hogy
tartsuk az ütemtervet. Néhányuk arra is figyel, hogy a szereplők és a stáb ott
legyen, ahol lenniük kell... ilyesmi. A produkciós asszisztenseknek tényleg
sokféle dolguk van. Vannak, akik a stábbal dolgoznak, mások a forgatási
helyszín ügyeit intézik, vagy elvégzik a papírmunkát, vagy éppen szólnak,
hogy jöjjek ki a lakókocsiból. El sem tudnám sorolni neked, hány első
asszisztens és produkciós asszisztens dolgozik ezen a filmen. Rengeteg.
– Oké, és mikor lesz a vizsga? – kérdeztem tréfásan. – Remélem, azért
szólsz majd előre, hogy felkészülhessek.
– Hamar. Nagyon hamar – felelte, és szavait egy akkorddal kísérte. – Csak
még azt kell eldöntenem, milyen módszerrel bizonyosodjak meg a
tudásodról.
Nem volt nehéz megérteni a célzást.
Minél tovább gitározott, annál erősebb lett az elhatározásom, hogy követem
őt, bármit is mond. Jó volt nézni az arcát játék közben – olykor szorosan
lezárta a szemét, máskor száját mozgatta a zene ütemére.
Tekintetem inas nyakára vándorolt; milyen jóízű lehet, ahol csatlakozik a
kulcscsontjához! A látvány többi részét elfedte szürke pólója. Amikor
megnedvesítette az ajkát, úgy éreztem, többé nem állok jót magamért.
– Tessék – szólt, és átadta a gitárt. – Te jössz.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy pár másodpercig csak ültem
tovább ködös szemmel.
– Na mi az? – kérdezte Ryan, furcsán nézve rám.
Tudtam, hogy a gitárért kellene nyúlnom, de a karom nem reagált.
– Tessék... játssz valamit – noszogatott kedvesen Ryan.
Amikor végre visszanyertem az uralmai a tagjaim fölött, játszani kezdtem
az egyik kedvenc számomat, de ujjaim folyton összegabalyodtak. Újra
belefogtam a dalba, másodjára sikerült eltalálnom az akkordokat.
Ryan átfogta a gitár nyakát, és felemelte az ölemből a hangszert. Visszavitte
az állványra. Mit mondjak, értett a finom célzásokhoz. Azt hiszem, tényleg
jól helybenhagytam szegény dalt.
– Sajnálom – szóltam szégyenkezve. – Ennyire rossz volt?
Megrázta a fejét, és kezeimnél fogva felhúzott a kanapéról. Egyetlen szó
nélkül a karjába kapott, megcsókolt, és elindult velem az előszobán át.
A HÁLÓSZOBÁBAN MÉG SÖTÉT VOLT, amikor Ryan telefonján
pittyegni kezdett az ébresztő. Megmoccant és megfordult, hogy lekapcsolja.
Álmosan kinyitottam a szemem, és megnéztem az órát: 5.30 volt.
Ryan nyögve felült az ágy szélén, és elkezdte összeszedegetni a ruháit a
földről.
Végigsimítottam a hátán ujjaim hegyével, jelezve, hogy ébren vagyok.
– Jó reggelt, szerelmem – szólt halkan.
Hozzám hajolt, félresöpörte a hajam az arcomból, és lágyan megcsókolta az
ajkamat. Végigsimítottam izmos mellkasán.
– Indulnom kell – szólt rosszkedvűen.
– Tudom – suttogtam szomorúan.
Lekapcsoltam a riasztót, és kinéztem mindkét irányban a sötét utcácskára.
A sikátor két végét bevilágította egy-egy utcai lámpa. Aludt az egész város,
még a madarak is.
– Nem látok senkit odakint. A part kihaltnak látszik.
– Oké. Majd hívlak. – Ryan búcsúzóul átölelt, és megcsókolt.
Visszamásztam az ágyba, és magamhoz húztam a párnáját, mélyen
beszippantottam kölnijének finom illatát, amit még mindig őrzött a
párnahuzat.
– TE FÜTYÖRÉSZEL–JEGYEZTE MEGMARIE, miközben sört csapolt
az egyik vendégnek.
– Bocs. Már abba is hagytam – mentegetőztem; nem akartam senkit
bosszantani. – Két dollár lesz, uram – mosolyogtam rá az idősebb férfira,
akit az imént kiszolgáltam.
Marie rám meredt. – Fütyörészés? Feltűnő jókedv? Itt volt az éjszaka,
ugye? – szögezte nekem a vádat.
Nem tudtam elrejteni a mosolyomat. – Talán.
– Nem csoda, hogy lebeszéltél, amikor felajánlottam, hogy átjövök – bökött
meg a vállával.
– Hidd el, nem tudtam, hogy át fog jönni.
– Ha felhív, kérdezd meg tőle, hova tette azt a sok pókhálót. Most miből
készítünk kalapot a szegényeknek? – kérdezte komoly arccal.
– Vagy talán már hívott is ma?
Sokatmondóan mosolyogtam, és csak magamban vallottam be, hogy már
ebédidőben és délután is beszéltünk.
Marie megfogta a könyökömet, és a következő szavakat úgy mondta, hogy
csak én halljam.
– Ha elcseszed ezt a kapcsolatot, akkor esküszöm, a saját kezemmel fojtalak
meg.
– Hidd el, nem áll szándékomban – feleltem, és visszatértem a mosogatóban
várakozó poharakhoz.
– Na és találkoztok ma? Ha gondolod, bezárok egyedül, ha nincs nagy
forgalom.
Szívesen kaptam volna a szaván, de Ryan aznap nem ért rá. – Nem, ma este
elmegy az éjszakai járattal New Yorkba. Holnap megbeszélése és
munkavacsorája lesz Manhattanben.
Marie kérdőn nézett rám.
– A legújabb filmjét reklámozza – dörmögtem.
Szinte láttam, ahogy világosság gyúl a fejében.
– Ja, aJóvátételt, ugye?
Halkan felnevettem. Milyen abszurd, hogy ő sokkal többet tud a
barátomról, mint én.
Ryan persze felhívott még az este folyamán.
– Na, kész vagy a pakolással? – kérdeztem.
– Majdnem. Épp most pakolok. Jó lenne, ha nem kellene Manhattanbe
mennem, de legalább innen nincs olyan messze. Ugye megtaláltad a
programomat?
Elmosolyodtam. Ryan ragaszkodott hozzá, hogy ismerjem a teljes
programját, és már másodjára kérdezte meg, hogy megvan-e.
– Igen, kitettem a hűtőre. Remélem, észrevétlenül átjutsz a reptéren.
– Én is remélem.
Megfogtam a programját, és újra átfutottam. Szerda reggel jelenése lesz egy
reggeli műsorban hét órakor. Egy órakor fotózás, végül közös vacsora a
menedzserével és valami producerrel. Csütörtökön kora reggel repül vissza
Rhode Islandre.
– A program szerint csütörtökön már vissza is kell menned a forgatásra.
Vécészünetet nem iktattál be valahova? – nyögtem fel. Hogy lehet ilyen
hektikus életet élni?
Ryan felnevetett. – Nem. Tartogatnom kell.
– A program szerint vasárnap este nyolc óra körül el tudsz menni vécére.
– Át kell írnom a programot. Remélem, akkor más elfoglaltságra tudok sort
keríteni – jelentette ki Ryan, mintha üzleti találkozóra készülnénk.
– A szerdai interjú baromi korán van – nyögött fel. – Azt nem tudom, hogy
fogom túlélni.
– Tudod előre a kérdéseket, vagy meglepetés lesz? – kérdeztem kíváncsian.
Elképzeltem, ahogy csípőből válaszolnia kell a kérdésekre; idegpróbáló
feladat lehet, hogy mindig a megfelelő szavakat találja meg az ember.
– Néha nagyjából felvázolják, mire lesznek kíváncsiak, de legtöbbször
nincs előre megírva a forgatókönyv. De komolytalan az egész, és a legtöbb
ilyen interjú egy kaptafára megy.Mesélj a filmről, miről szól, milyen érzés
eljátszani a szerepet. Nem olyan nagy szám.
– Legalábbis amíg nem tesznek fel valami kínos, magánjellegű kérdést –
viccelődtem. – Feltűnt, hogy mindig megdörzsölöd a homlokod, ha nem
örülsz a kérdésnek.
– Mit csinálok?
– Megdörzsölöd a homlokod. Ha kellemetlenül érzed magad, vagy dühös
vagy, megdörzsölöd a homlokod. Gondolom, te magad észre sem veszed –
jegyeztem meg.
– „És mondd csak, Ryan...” – kezdtem elváltoztatott hangon, felvéve a
talkshow háziasszonyának szerepét. – „A közönség soraiban ülő nők mind
nagyon szeretnék tudni, milyen alsóneműt viselsz ma reggel.” Vagy: „Áruld
el, van barátnőd?” Olyankor fészkelődni kezdesz a széken, aztán
megdörzsölöd a homlokodat. Ez nálad atell.
– Tessék? – nevetett Ryan.
– Hát a tell, tudod, mint a pókerben. Az az öntudatlan mozdulat vagy tett,
amivel mindenkinek elárulod, hogy blöffölsz.
– Ja, hogytell! Persze, tudom, mi az. Király, ezentúl még magabiztosabb
leszek adás közben. Nemcsak a hülye kérdések és a félszeg válaszaim miatt
kell idegeskednem, hanem már attól is félni fogok, nehogy véletlenül
hozzáérjek az arcomhoz, és eláruljam magam.
– Bocsánat, nem akartam rontani a helyzeten.
Nem volt könnyű egyszerre mentegetőzni és visszafojtani a röhögést.
– Most kereshetek új mozdulatot, ugye?
– Mit szólnál ahhoz, hogy mondjuk a középső ujjadat végighúzod a
szemöldöködön, ha nem tetszik a kérdés? Ez tuti jót tenne a nézettségnek.
Ryan akkorát nevetett, hogy szólni sem bírt.
– Látom, tetszenek az ötleteim – nevettem én is.
– Az biztos! De arra is emlékszem, hogy egyszer te is ezt a mozdulatot
tetted.
– Jó, hát akkor találj ki mást. De majd mondd el nekem, mi az új jel, hogy
figyelhessek.
– Lássuk csak. Olyan sok apró mozdulat létezik, amit senki se venne észre.
Hmm, ez tetszik, olyan gonosz. Hadd gondolkozzam... Meg is van. Ha
megvakarom az állam, az azt jelenti, hogy a pokolba kívánom az illetőt. Mit
szólsz?
Felnevettem. – Szerintem jó lesz. Senki nem fogja észrevenni. Na és mit
fog jelenteni, ha egyszerre dörzsölöd a homlokodat és vakarod az álladat?
– Elég az okoskodásból – vágta rá Ryan. – És ha megkérdezi, vane
barátnőm, akkor persze le kell tagadnom, hogy titokban tartsam a
magánéletemet, de mit szólnál ahhoz, ha megérinteném az orromat, és
abból tudnád, hogy nem mondok igazat?
A szívem nagyot dobbant, amikor Ryan kimondta abarátnő szót.
– Nahát, van barátnőd? Ismerem őt? – bolondoztam.
– Ne akard, hogy lecsapjam a telefont – szólt fenyegetően.
– Nem, tényleg tudni szeretném. Csinos?
– Nem, nem mondanám csinosnak. – Ryan szünetet tartott, aztán más
hangon folytatta. – Inkább... ellenállhatatlanul gyönyörű és hihetetlenül
szexi. És őrülten odavagyok érte, úgyhogy válogasd meg a szavaidat, ha
róla beszélsz.
– Hűha – leheltem, és éreztem, hogy kiszökik a vér az arcomból. – Még jó,
hogy nem ismerem. Kezdek féltékeny lenni.
– Nos, ha mindenképpen szembe akarsz kerülni vele, keress egy tükröt.
Addig várok.
Nem tudtam, mit mondjak. Meg voltam döbbenve. Tátogtam, mint a partra
vetett hal.
– No, Miss Mitchell, elakadt a szava? – évődött Ryan.
– Igen. Teljesen.
– Helyes. Addig is kihasználom a beállt csendet, és elköszönök.
Megpróbálok aludni két órát, mielőtt indul a gép.
– Oké, jó szórakozást, és vigyázz magadra New Yorkban.
– Igyekszem. A vasárnapom és a hétfőm szabad, ha jól látom a programban
– ásított. – Baromi fáradt vagyok. Szerintem hamar elalszom, bár nincs
nálam a kedvenc párnám, amit átölelhetek. De hétvégén remélem, ezt is
megoldjuk! Hívlak New Yorkból, ha lesz egy szabad percem, jó? Jó
éjszakát, szerelmem. Álmodj szépeket!
A NAP ELSŐ SUGARAI RAGYOGTAK BE az ablakon, amikor
megszólalt az ébresztőórám. Amikor a szemem hozzászokott a fényhez,
leolvastam a nagy, pirosán villogó számokat: 6.55 volt. Az egyik felem azt
súgta, hogy csapjak rá a szundigombra, és szunyókáljak még tíz percet, de a
másik felem nagyon vágyott rá, hogy újra lássam őt.
Úgy éreztem, kapcsolódnom kell ahhoz az élethez is, amit sztárként él.
Tudni akartam, hogyan zajlanak a napjai, amikor éppen nem mezítláb
sétálgat a lakásomban. Ha őszintén akarom szeretni őt, teljesen, egész
valójában, akkor ismernem kell személyiségének minden oldalát, és mindet
egyenlő módon el kell fogadnom.
Összekucorodtam a kanapén, és gyorsan végigkattintgattam a csatornákon,
míg meg nem találtam azt az adást, amelyiken a reggeli beszélgetőműsor
ment. Kissé bosszúsan vártam, hogy vége legyen a percekig tartó
reklámnak
Nagyon fáradt voltam, s el tudtam képzelni, hogy Ryan is legalább ilyen
kimerült. Végül is nekem csak fel kellett kelnem, aztán heverészhetek
tovább pizsamában. Ő már biztosan legalább egy órája felkelt, azóta már
eltöltött egy jó időt a sminkmester keze alatt, miközben egy csapat stylist
kiválasztotta számára a megfelelő ruházatot és frizurát, és púderrel fedték el
fénylő arcát.
Te szegény pára, gondoltam magamban, és elmosolyodtam.Most biztosan
ott fészkelődsz már a széken.
Persze Ryant a műsor utolsó tíz percére tartogatták. A többi negyven
percben vicces képeket és videókat mutattak, és vagy százszor elhangzott a
„műsor további részében” kecsegtetés.
Ryan mosolyogva, integetve lépett be, és leült a színpadon álló székre.
Észvesztően jóképű volt sötét zakójában és sötétszürke, lezser ingében, amit
lazán a nadrág fölött viselt. Az arcán kiütközött a borosta, a nők sikoltozása
hallatán vágott egy fintort. Páran kiabálni kezdték, hogy „szeretlek”, amikor
leült, erre, mintegy végszóra, megdörzsölte a homlokát.
A házigazda sorra feltette a szokásos kérdéseket a legutóbbi filmről,
felnevettem, amikor megkérte Ryant, hogy mesélje el a közönségnek, miről
szól a film. Ryan mosolyogva a fejét rázta, én pedig tisztán érzékeltem,
milyen gondolatok zajlanak le a fejében tudat alatt. Igaza volt – ezek a
beszélgetős műsorok mind egyformák.
A reklám után a házigazda előhozakodott a nagy kérdéssel: van barátnője?
Nem tudtam megmaradni a kanapén, odaálltam a tévé elé, és izgatottan
vártam, mit mond erre a kérdésre.
Ryan egy pillanatra lesütötte a szemét, és magában felnevetett. Aztán
felnézett a kamerába, megrázta a fejét, és pókerarccal kijelentette: – Nem,
nincs senkim. Még beszélgetni sincs időm senkivel.
És akkor megtette. Ajkán pimasz mosollyal felemelte a jobb kezét, és
megdörzsölte ujjaival az orrát. A mozdulatot végül azzal fejezte be, hogy az
állát is megvakargatta.
Tomboló tetszésnyilvánításban törtem ki a tévé előtt.
Még mindig reggel volt, amikor Ryan telefonált. Az interjú befejezése után
csak annyi ideje volt, hogy éppen átérjen a másik stúdióba, ahol újabb
fotózáson kellett részt vennie.
– Mit csinálsz most? – kérdeztem az ágyban heverészve.
– Fotóztatom és videóztatom magam, miközben megyek végig a járdán –
nyögte. – Mit szólsz, micsoda izgalmas hír lesz ebből, képes vagyok
egyenes vonalban gyalogolni. A francba! – suttogta.
– Na mi az? – dermedtem meg.
– Á, csak elejtettem a papírjaimat. Remek, most lefényképezik, ahogy
összeszedegetem a cókmókomat a járdáról. Igen, sziasztok, köszönöm, csak
egy napot.
Hallottam, ahogy az emberek kérdéseket tesznek fel neki, ő pedig gyorsan
válaszolgat. Újra és újra autogramot kértek tőle, és hogy készíthessenek
közös képet.
– Már éjjel kettő óta itt vagy? Te tiszta őrült vagy! – hallottam az egyik női
rajongójához intézett szavait. – Tar, várj egy pillanatot.
– Ryan, Ryan, készíthetek veled még egy fényképet? Ryan, ide nézz!
A hangok alapján egyre sűrűbb tömeg vette körül. Aztán hallottam a
testőrség hangját, ahogy felszólítják az embereket: adjanak utat Mr.
Christensennek.
– Nem, maga már kapott tőle egyet – hallottam egy férfihangot.
– Miért akarod, hogy erre írjam rá a nevemet? Tönkre fog menni – kérdezte
az egyik rajongótól Ryan.
Hallottam, amint a lány kérleli.
– Jól van, te már kaptál két autogramot – szólalt meg újra az ismeretlen
férfihang.
Végül csapódott egy autó ajtaja, és Ryan megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Marla, ideadnád azt az üdítőt? Köszönöm... Oké, most már beszélhetünk.
Bocs. Ez egyszerűen hihetetlen – mormolta. – Itt vagy még?
– Igen, itt vagyok
– Hogy kérhette az a lány, hogy aláírjam a hegedűjét? Nemet kellett volna
mondanom.
A háttérben egy női hangot hallottam, amint Ryanhez beszél.
– Hé, az már nem az én bajom, ha nem az övé volt a hegedű. És, ha
tönkrement, az nem az én hibám. Visszautasíthatom, hogy aláírjak olyasmit,
ami nem kép vagy könyv, vagy hasonló?
A nő válaszát nem értettem.
– El tudod képzelni, mit mondana nekem David, ha megkapná a hegedűről
a számlát? „Az ön ügyfele megrongálta a Stradivarimat.”
Gyorsan közbevágtam. – Ryan, végül sikerült venned valamit anyukád
születésnapjára? – kérdeztem, visszaemlékezve arra, hogyan találkoztunk
először.
– Nem. A francba... kösz, hogy szólsz. Teljesen elfelejtettem.
– Hát akkor most, amíg New Yorkban vagy, biztosan találsz majd valami
szépet. Vagy ha nem sikerül, még mindig kereshetsz valamit, amikor
visszajössz.
– Az mindegy is. De mit vegyek neki?
– Bármi olyat, amit minden férfi utál kiválasztani – tréfálkoztam.
– Nem is tudom... ékszert, parfümöt, új táskát? Szerinted minek örülne?
– Legyen ékszer – felelte. – Még sose vettem parfümöt anyának. Majdnem
mindre allergiás vagyok. Most, hogy eszembe jutott, meg is próbálom ezt
elintézni. Hétkor munkavacsora. Utána hívlak.
– Oké. Jó szórakozást.
Sajnáltam, hogy le kellett tennem a telefont.
Este Marie megkereste a tévében az esti bulvárhíradót. Én is felfigyeltem,
amikor a műsor elején felsorolták a legfontosabb híreket, amikről később
szó lesz, és felvillant Ryan képe is a képernyőn.
Amikor rá került a sor, felhangosítottam a készüléket.
„Ma esti exkluzív beszámolónk következik: Ryan meghódítja New Yorkot. A
fiatal, jóképű filmcsillagot akkor kapták lencsevégre, amikor kilépett a
stúdióból a Jó reggelt, New Yorkforgatása után Manhattanben. Nincs
könnyű dolga az elfoglalt színésznek, aki egyszerre telefonált és autogramot
osztott a rajongóinak. Arra a kérdésre, hogy meddig marad Manhattanben,
a szexi sztár azt válaszolta: „Csak egy napot”. Ryan legutóbbi filmje, a
Jóvátétel promóciójára érkezett a városba. A filmet áprilisban mutatják
be.”

„Később látták, ahogy belép az elegáns Park Avenue-n található

gyémántkereskedésbe, ahol elmondások szerint néhány ajándékot vásárolt.
Vigyázat, hölgyek! Ryan és a filmjeiben szereplő színésznők között
tagadhatatlanul felforr a levegő a filmvásznon, és állítólag ez az életben
sincs másképp. Azt rebesgetik, hogy gyengéd szálak szövődtek a színész és
Suzanne Strass között, aki ismét Ryannel játszik a Tengerpartsorozat
második részében. Bennfentes információink szerint Ryan és Suzanne a
forgatások szünetében is feltűnően jól megértik egymást. Talán több van
köztük, mint puszta barátság? Feltétlenül értesíteni fogjuk önöket a történet
folytatásáról.”

És ott volt ő – mozgóképekben megörökítve a televízióm képernyőjén.

Ryan körül fel-feltűnt egy magas, vékony, rövid fekete hajú nő is, miközben
a színész autogramot osztogatott, aztán aláírta a hegedűt. Ő lehet Marla.
Végül mindketten beszálltak a limuzinba.
A világ Ryan életének minden apró részletét tudni akarta, és felvették
azokat a pillanatokat is, amikor velem beszélt telefonon. Elvigyorodtam.
Mennyire szerettem az én kis titkomat!
– Miért mosolyogsz? – kérdezte Marie, kizökkentve álmodozásomból.
– Ryan éppen velem beszélt, amikor ezt felvették – biccentettem a tévé felé.
Rémisztő volt látni, ahogy a pletykaműsorok és híradók tálalják színtiszta
hazugságaikat róla és a többi sztárról. Nem csoda, hogy olyan óvatosnak
kellett lennie. A média a legapróbb elszólásra is azonnal ráharapott, aztán a
hír úgy terjedt, mint a futótűz, és milliók hitték el fenntartások nélkül.
Azt eddig is tudtam, hogy minden lépésemet meg kell gondolnom, de most
már azt is tudtam, miért kell neki is folyton résen lennie. A média számára
Ryan minden pillanatban mozgó célpont volt.
 14. FEJEZET
Randevú
– SZIA,MI ÚJSÁG? – KÉRDEZTE RYAN, amikor felhívott pénteken, az
ebédszünetben.
– Én éppen... vásárolgatok – szóltam szándékosan pajkos hangon.
Ryan felnevetett. – Úgy sejtem, rosszban sántikálsz.
– Lehet. A hétvégén remélhetőleg randevúra megyek, és szeretnék valami
csinosat felvenni. Várj csak, te férfi vagy. Hadd kérdezzem meg... a férfiak
tényleg annyira szeretik a miniruhát, vagy egy új farmer pont úgy megteszi?
– Attól függ. Hova fog elvinni a pasas? – kuncogott a fülembe.
– Sehova. Elég szégyenlős, és nem szereti, ha nézik. Szívesen otthon
maradok vele, ahol melegben és biztonságban tudhatom. Talán
kényeztethetem is egy kicsit. Ami azt illeti, egy kis trikó és hozzá egy
tűsarkú is megtenné, de azt akarom, hogy leessen az álla. Mit javasolsz?
Nagyon jó volt mókázni vele.
– Mit szólnál egy aprócska törülközőhöz? A legtöbb férfinak tetszik, ha a
nő törülközőt visel. Olyan praktikus; mindig van hol megtörölni a kezünket.
– Törülköző? Hmm.
A javaslata váratlanul ért, de örültem, hogy belement a játékba.
– Várj, most látom, hogy aVictoria’s Secretnél ma épp törülközőakció van.
Micsoda véletlen! Na és mit gondolsz, milyen színű törülköző felel meg a
leginkább a férfiak ízlésének?
– A szín nem számít. Az a lényeg, hogy minél kevesebb kapocs és csat
legyen rajta. A törülköző ne legyen bonyolult – felelte csevegő hangon.
– Mondasz valamit. Az illető nagyon mozgalmas életet él. Nem szívesen
növelném az életében jelen levő stresszt további bonyodalmakkal. Lehet,
hogy megveszem ezt a kapocs nélküli fekete törülközőt itt. Feldobhatom,
mondjuk combfixszel, esetleg egy tangával, bár bugyi nem is feltétlenül
kell... és egy csinos magas sarkúval. Mit szólsz?
– Na, és melyik este lesz a randevú? Nem akarlak rosszkor zavarni.
Hallottam, hogy halkan nevetgél.
– Még nem tudom – feleltem. – Ő nagyon elfoglalt ember. Azért biztos, ami
biztos, veszek több törülközőt is, hátha piszkos lesz, és meg kell mosdatni.
Úgy gondolom, így segíthetnék neki csökkenteni a feszültséget.
– Tudod, hogy húsz perc múlva ott kell lennem a forgatáson? Van fogalmad
róla, micsoda kárt okoztál? – dohogott Ryan. – Most nem tudom kiverni a
fejemből a gondolatot, hogy azonnal elhúzom innen a csíkot, és betöröm a
hátsó ajtódat, de attól tartok, jelenlegi állapotomban nem lenne szerencsés
nyilvánosan mutatkoznom.
– Bocsánat. Talán mégis inkább növelnem sikerült a feszültséget?
– kérdeztem. – Csak hogy tisztában legyek a jelenlegi állapotoddal.
– Eléggé – erősítette meg Ryan.
– Akkor kvittek vagyunk.
Kezemet végighúztam egy sor csipkés melltartón, és elképzeltem, mit
tenne, ha meglátna egy ilyenben.
– Kvittek? Okoztam én neked valaha ekkora gyötrelmet anélkül, hogy aztán
kielégítettelek volna?
Eszembe jutott az első alkalom, amikor megbizsergette a testemet.
– Igen, azon a reggelen, amikor eljátszottad a gitáron a dalodat. Akkor
határozottan kielégítetlenül maradtam.
– Tényleg? Érdekes. Ezt nem gondoltam volna. De jó tudni. Te is hasonló
hatással voltál rám az egyik este – vallotta be Ryan.
– Mikor? – kérdeztem meglepetten.
– Amikor hétfő éjjel játszottál. Mit gondolsz, miért vettem ki olyan gyorsan
a gitárt a kezedből? Már teljesen elvesztettem az eszemet – nevettem.
– Én is majdnem kitéptem a gitárt a te kezedből ugyanazon az éjjelen. Azon
gondolkoztam, hogy beleharapok a nyakadba – suttogtam kéjesen.
– Na jó, most már beszélj valami másról, mert nem vagyok teljesen jó
formában – nyögte Ryan.
– Abban nem lennék olyan biztos.
– Hagyd abba – könyörgött.
Megpróbáltam szolidabb vizekre evezni. Nem volt könnyű, hiszen éppen
egy pajkos, csipkés holmikkal teli fehérneműboltban sétálgattam.
– Kimerültnek tűnsz – suttogtam.
– Az is vagyok. Hosszú volt ez a nap, és még éjjeli jeleneteket is forgatunk.
– Dőlj le egy kicsit a lakókocsidban – javasoltam.
– Te gondolatolvasó vagy – felelte suttogva. – Majd három és hét között
valamikor lekapcsolom a telefont, és alszom egyet.
Jó néhány dollárt elköltöttem mindenféle színű selyemre, szaténra és
csipkére. Elég régóta nem éreztem késztetést arra, hogy csábító ruházatot
szerezzek be, így aztán kissé elragadott a hév, míg válogattam – az ő
kedvéért. Fejemben újra lejátszottam a beszélgetésünket, és ahogy
elképzeltem, hogy a mondataim izgalomba hozzák, még nagyobb
lendülettel vásároltam az újabb és újabb darabokat.
A két egyszerű, de ízlésesen vonzó koktélruhácskára is kicsit többet
költöttem, mint szerettem volna: az egyik fekete szaténból készült, és fekete
csipke borította, és vettem egy különleges királykék árnyalatút is, csak a
biztonság kedvéért. A ruhatáramból teljesen hiányzott az alkalmi viselet,
hiszen sosem vettem részt olyan rendezvényeken, ahova ki kellett volna
öltözni, arra meg álmomban sem gondoltam volna, hogy egy olyan férfival
megyek majd szórakozni, mint Ryan. Az is eszembe jutott, hogy a szüleivel
is találkozom majd. Az tényleg olyan alkalom, ahol a lehető legjobban kell
kinéznem. Vettem magamnak egy rakás holmit, úgyhogy a ruhatáram
innentől fogva minden igénynek megfelel majd.
Aznap este Marie visszakapcsolta a tévét a bulvárhírekre, hiába
berzenkedett néhány férfivendégünk, akik a sporthíradót nézték volna.
Összeszorult a szívem, amikor meghallottam a nap főhírét.
„Ryan forró manhattani flörtje” – pont erre volt szükségem, hogy teljesen
elboruljon a hangulatom. A képernyőn felvillant a kép, ahol az elegáns
öltönyt viselő Ryan átkarol valami lányt. A lány fiatal volt és vonzó, és ott
állt Ryan oldalán, több képen is egymás után. Éreztem, hogy őrült
féltékenység lobban lángra bennem. Ekkor megszólalt a telefonom.
– Szia. Na mi az? – szóltam bele. A hangomon érezhető volt a
nyugtalanság.
– Taryn, mi a baj? – kérdezte Ryan. – Jól vagy?
– Nem igazán – morogtam.
– Miért? Mi történt?
– Marie bekapcsolta a „Sztárvilágot” – mormoltam.
– Szólnom kellett volna előre.
– Nem számít.
A katasztrófa már megtörtént.
– Dehogynem számít – szólt halkan. – Nem szabad elhinned semmit, amit
látsz vagy hallasz rólam. Kérlek. Megígérted. Az a lány, akit láttál, a
producer lánya. Mondtam, hogy őt is elhozta a vacsorára.
– Nem, Ryan... hagyd. Ne folytasd... kérlek – suttogtam.
Nagyot sóhajtott. – Akkor mi zaklatott úgy fel? – kérdezte egyenesen.
Nem szóltam, csak fújtattam tehetetlenségemben.
– Arra kértél, hogy bízzam meg benned. Ez rád is vonatkozik.
– Ryan, ne folytasd. Nem ezért vagyok dühös. Csak bosszant, hogyan
cifrázza ki a média hazugságokkal az igazságot. Bárcsak ne mondták volna
rólad ezt a dolgot – sóhajtottam. Képtelen voltam rávenni magam, hogy
eláruljam neki rosszkedvem valódi okát. Ryan halkan felnevetett.
– Tar, tudod, hogy ez nem igaz.
Tudtam, hogy miért nem akar Ryan kiállni velem a nyilvánosság elé,
ugyanakkor ott akartam lenni az oldalán, hogy támogassam őt. Talán ha az
emberek tudnák, hogy van barátnője, nem állítanának valótlanságokat.
Talán ha én lennék azokon a képeken... talán ha csak bejelentené a reggeli
műsorban, hogy jár valakivel, ahelyett, hogy letagadja.
– Tudom, hogy ez nem igaz. Én igyekszem. Nem könnyű minden
féltékenység nélkül nézni, amikor a tévében mutogatnak téged valaki
mással – mormoltam.
– Nos, ha már túljutottál a rosszkedveden – felelte nyugodt hangon –, akkor
megkérdezném, hogy szívesen felvennéd-e az egyik új ruhádat holnap este.
Ezek után alig vártam a szombatot. Marie-t és Pete-et megkértem, hogy
aznap felügyeljék helyettem a pubot, és örültem, hogy estére nem
jegyeztem elő semmilyen műsort. Aznap Cory is dolgozott Marie-vel,
úgyhogy nem aggódtam a kiszolgálás miatt.
Ryan felajánlotta, hogy kocsit küld értem, de nem akartam magyarázkodni,
sem felkelteni mindenki gyanúját – különösen a lesifotósokét. Úgy
sejtettem, hogy az estét valami elegánsabb helyen akarja kezdeni, de ő
csatlakozik hozzám, hogy kerüljük a feltűnést. Megegyeztünk, hogy
ugyanabba a textilgyár mögötti parkolóba megyek, ahol egyszer már
kitettem őt, és onnan együtt megyünk.
Belebújtam új kék ruhámba, miután felvettem a hozzáillő pánt nélküli, kék,
csupa csipke és selyem fehérneműszettet. A ruha vékony pántját
strasszkövek díszítették azon a részen, ahol a szatén felsőrészhez
csatlakozott, kiemelve a domborulataimat. Úgy döntöttem, nem veszek
nejlonharisnyát, meztelen lábamra magas sarkú cipőt húztam. Odakint
hideg volt; amíg odaérünk a célponthoz, bárhol is legyen az, addig elegáns
kabát alá rejtettem a ruhámat. A nagy meglepetés addig várhat. Az biztos,
hogy vacsorázni fogunk, de hogy hol, arról fogalmam sem volt. Ryan ezt is
titokban tartotta.
Amikor megérkeztem a parkolóba, már várt rám egy elsötétített ablakos,
fekete limuzin. Amikor leállítottam a motort, az autóm mellé lépett egy
férfi, akit nem ismertem, és kinyitotta előttem az ajtót.
– Jó estét, Miss Mitchell. Richard vagyok. Mr. Christensen engem kért meg,
hogy vigyázzak az autójára, amíg ön visszatér. – Kinyújtotta a kezét, és
kisegített az autóból. – Elkérhetem az autókulcsot, hölgyem? Az autóját
visszaszállítjuk erre a helyre, amint visszatér – biztosított a férfi. – Erre
legyen szíves.
Richard intett, hogy kövessem a limuzinhoz. Kitárta előttem az ajtót.
Bekukkantottam, és láttam, hogy üres a hátsó ülés – leszámítva egy szál
hosszú szárú vörös rózsát. Zavartan visszanéztem Richardra, és vártam,
hogy adjon valami magyarázatot. A férfi elmosolyodott, és intett, hogy
szálljak be az autóba.
Elöl két férfi ült: a sofőr és egy termetesebb férfi, aki testőr lehetett, bár
öltönyt viselt.
– Jó estét, Miss Mitchell – üdvözölt a testesebb férfi. – Anthony vagyok. Én
fogok gondoskodni a biztonságáról, amíg megérkezünk a helyszínre.
– Jó estét, Anthony – feleltem. – Örvendek a találkozásnak.
A fejemben egymást kergették a feltételezések, hogy vajon hol fogok
kikötni ma este.Hova visznek ezek engem?
Majdnem egy óráig autóztunk dél felé a part mentén, végül az autó
elkanyarodott az óceán felé. A limuzin befordult egy kisebb kikötőbe, és
megállt a part mellett, ahol több jacht ringatózott egymás mellett a
hullámokon. Ekkor döbbentem rá, hogy első hivatalos randevúnk
alkalmából Ryan kibérelt egy jachtot. Hihetetlen!, gondoltam, miközben
testőröm kinyitotta előttem az ajtót.
– Erre legyen szíves, Miss Mitchell.
Elhaladtunk néhány hatalmas jacht mellett, úgy tűnt, egyre nagyobb és
nagyobb hajók következnek, ahogy haladunk előre. Óvatosan lépkedtem a
fapallókon magas sarkú cipőmben, féltem, hogy az egyik cipősarkam
beszorul két deszka közé.
Anthony odavezetett az egyik hajóálláshoz, ahol megfordultunk, hogy a
pompás jacht fedélzetére lépjünk, amely az „Álmodozó” nevet viselte.
Elképesztően gyönyörű volt. Az ablakok sora feketén csillogott, akár az
éjszaka, és visszatükrözte a kikötőnek csapódó hullámokat. A szívem
hangosan dobogott, ideges és izgatott voltam egyszerre. Ryannel még nem
is találkoztam, de már most ez volt messze a legjobb randevú, amin valaha
is részt vettem.
Felmentem a pallón, hogy a hajóra lépjek, és amikor felemeltem
tekintetemet, megláttam Ryant. Ott állt a holdfényben, és engem várt.
Felém nyújtotta a kezét, arcán csodálatos mosoly ragyogott.
– Hát szia – sóhajtott, és lágyan megcsókolt.
Szótlanul mosolyogtam, és hitetlenkedve megráztam a fejem.
– Na, mit szólsz? – kérdezte huncut mosollyal.
– Hihetetlen – suttogtam. – Szóhoz sem jutok.
– Gyere, menjünk be a melegre.
Kézen fogva bevezetett a díszes üvegkapun. A zárt hajótérben finom
fénnyel égtek a lámpák, csodálatos árnyalatokat festve a csupa márvány és
üveg belső térre. A társalgó olyan kifinomult volt, amilyenről az ötcsillagos
szállodák is csak álmodozhatnak. A kárpit és a dekoráció barna és
rozsdaszín árnyalataival meleg, hívogató hangulatot árasztott. Az asztalokat
pazar, rózsából és liliomból összeállított virágkompozíciók díszítették, a
levegőt betöltötte a finom illat. A rejtett hangszórókból lágy, kellemes zene
szólt.
– Szabad lesz? – lépett mögém Ryan, hogy lesegítse a kabátomat.
Lassan kigomboltam a kabátomat, Ryan pedig lecsúsztatta a szövetet
meztelen vállamról. A kabátomat átadta egy ott várakozó hajópincérnek, aki
azonnal eltűnt a helyiségből.
Lassan megfordultam, és megálltam Ryannel szemben.
– Fantasztikusan gyönyörű vagy – szólalt meg halkan.
Sötét öltönyt és fehér inget viselt. Most láttam először kiöltözve. Arcát
simára borotválta, és azt a kölnit használta, ami mindig megrészegített
engem.
– Te is elég lélegzetelállító vagy – mosolyogtam vissza rá.
Ryan továbbvezetett a jacht belseje felé, ahol pompás lépcsősor vezetett a
felső és az alsó fedélzetekre. A falakat aranyozott tükrök és festmények
díszítették. A hajó előrésze felé menet elhaladtunk egy díszes bárpult és egy
kisebb hajókonyha mellett.
Az elülső szalont kék és bézs árnyalatokkal rendezték be, a középső
térséget két félkör alakú kanapé uralta. A helyiséget minden oldalról
ablakok vették körül, amelyeken át csodálatos kilátás nyílt a holdfényes
óceánra.
A hajóorra néző ablakok előtt pazar mahagóni étkezőasztal állt, két
terítékkel. Valódi ezüst, kristály borospoharak, fehér porcelán és középen
hatalmas, illatozó virágcsokor; az egész egyszerűen tökéletes volt.
– Jó estét, uram. A kapitány szeretne érdeklődni, hogy készen állnak-e az
indulásra? – kérdezte Ryantől az egyik hajópincér.
– Igen, köszönöm – felelte előkelően Ryan.
A hajómotor felmordult, és a legénység behúzta a kötelet. Az ablakhoz
léptem, hogy közelebbről is megnézhessem a matrózok mozdulatait. Az
égen majdnem telihold volt, puha felhők foltozták a csillagos eget, időnként
eltakarva előlünk a holdat. Az éjszakánk tökéletesnek ígérkezett.
Ryan megállt mögöttem; kezét a derekamra tette, és lágyan megcsókolta
meztelen vállamat. – Na, mit szólsz? – súgta a fülembe.
Nehéz volt összefüggő szavakat találnom. – Lenyűgöző első randevú.
– Nem ez az első. Ha jól emlékszem, te vittél el engem először vízi
randevúra – szólt Ryan. – Van fogalmad róla, mennyire vágytam rá, hogy
megcsókoljalak odakint a tavon?
– Igazság szerint én is gondolkoztam rajta a csónakban, hogy megcsókollak
– vallottam be halkan.
– Én is majdnem megcsókoltalak akkor – tett vallomást ő is.
– És miért nem tetted meg? – néztem rá kíváncsian.
– Tétováztam, te pedig megszöktél – sóhajtott sajnálkozva Ryan.
Perceken belül kint voltunk a nyílt tengeren. A hold fáklyaként világította
meg az utunkat.
– Nagyon tetszik a ruhád – mormolta Ryan.
Oldalra söpörte a hajam, és finoman megcsókolta a nyakamat. Éreztem a
nyelvét, majd a fogait, ahogy simogatják és dörzsölik a bőröm. Többé nem
tudtam leküzdeni az iránta érzett vágyam. Karjaiba fordultam; egymás
szemébe néztünk, és ajkunk összetalálkozott. Izmos karjával a mellkasához
szorított, és hosszasan megcsókolt. Ujjaim a hajában játszadoztak, átadtam
magam egyre szenvedélyesebb csókunknak.
Lassan lecsúsztattam kezem az ingére, majd végigsimítottam a derekán,
amíg ujjaim el nem érték nadrágja hátsó zsebét. Ryan halkan felnyögött,
miközben ujjaimat megfeszítettem a zsebében; meleg kezével az arcához
emelte az arcomat.
Csókja lassan finomabb, ráérősebb lett. Egy örökkévalóságig tudtam volna
csókolni ezt a férfit. Ryan melegen magához ölelt, majd elengedte az
ajkamat. Elégedetten elmosolyodott.
A meghitt pillanatot a hajópincér törte meg, aki épp ekkor tért vissza a
szobába.
– Elnézést, uram. A vacsora körülbelül tizenöt perc múlva elkészül.
Hozhatok egy üveg pezsgőt, vagy esetleg inkább bort parancsolnak?
Ryan rám pillantott. – Pezsgőt vagy bort szeretnél vacsora előtt?
– Válassz te – feleltem. Azt akartam, hogy ő hozza meg a döntést.
– Pezsgőt legyen szíves – felelte Ryan.
Vacsora előtt körüljártuk a jachtot; lesétáltunk a lépcsőn, hogy megnézzük
az alsó fedélzetet is. A luxuskabinokhoz vezető folyosót sötét, dús faborítás
és ízléses tapéta borította. Bekukkantottunk néhány szobába; mindegyik
kabint más-más színekkel és mintákkal dekorálták.
Szemem pajkosan a királyi lakosztály ajtajára villant, hátha
becsalogathatom Ryant egy lopott percre, ő felnevetett.
– Nagy a kísértés,nagyon nagy, de kihűl a vacsoránk.
Az asztalnál sorra hozták elénk a remekebbnél remekebb fogásokat. Én már
a rostélyossal teljesen jóllaktam. Minden ínycsiklandozó volt; azt hiszem,
vagy két órán át csak ettünk. A desszertet inkább elhalasztottuk.
Miután kiürült a tányérunk, belépett a szalonba egy szmokingot viselő
idősebb férfi. Leült a baloldalon elhelyezkedő kecses rövidzongorához, és
játszani kezdett.
Ryan felállt, és felém nyújtotta a kezét. – Táncoljunk – suttogta.
Átkarolt, megfogta a kezem, és lassan forogni kezdtünk a parketten. Másik
kezével gyengéden simogatta a derekamat; összefont ujjainkat a
mellkasához fogta. A fülébe suttogtam. – Köszönöm neked életem legjobb
randevúját.
Nem szólt semmit, csak kissé felvonta a szemöldökét, és rám mosolygott.
Arcunk egymáshoz simult, és én lehunytam a szemem. Testünk a zene
ütemére ringott. Közben Ryan meg-megcsókolt.
Éjfél felé járt, amikor a hajó újra kikötött. Miközben partra szálltunk,
feltűnt, hogy a kis jachtkikötő teljesen megváltozott. Anthony már várt,
hogy visszakísérjen a limuzinhoz.
Miközben elhagytuk a kikötőt, rájöttem, hogy más felirat áll a bejáratnál,
mint korábban; tehát nem ugyanott kötöttünk ki, ahol hajóra szálltunk. Most
északkelet felé tartottunk. Ryan a kezébe fogta a kezem, csendben ültünk
egymás mellett.
– Itt a piros? – mormoltam.
Ryan szótlanul mosolygott, és az ajkához emelte a kezem.
Az ölembe tettem összekulcsolt kezünket, és rajzolgatni kezdtem ujjai
hegyével combom belső oldalára. A testem szinte parázslott.
A limuzin befordult az üres parkolóba; az autóm már ott várakozott,
mellette Richard állt őrt. Amikor a motor leállt, a sofőr és Anthony kiszállt.
Vártam, hogy egy pillanattal később kinyíljon az én ajtóm is, de nem így
történt. Visszanéztem Ryanre; olyan imádnivaló volt, ahogy ott ült, és
mosolygott rám.
– Remélem, jól érezted magad ma este – szólt magabiztos mosollyal.
Már a fogantyún tartottam a kezem, hogy kinyissam magamnak az ajtót.
Zavarban voltam – tényleg elérkezett a búcsú ideje?
– Mi az? – kérdezte Ryan az arckifejezésemet látva.
– Nem gondoltam, hogy itt ér véget az esténk – mormoltam tréfásan
bánatos hangon. – Azt hittem... – fordítottam el a fejem. – De ezek szerint
tévedtem.
– Én sem szeretném, ha véget érne az este, de nem is akarok tolakodó lenni
– felelte halkan.
– Azt hittem, én voltam a tolakodó – mosolyogtam rá. – Akkor gyerünk –
intettem. – Vigyél haza minket.
Amikor kiszálltunk az autóból, Ryan megállt, és kivette a táskáit a limuzin
csomagtartójából. Huncut vigyorral nézett rám, és megvonta a vállát. Olyan
volt, mint a kisfiú, akit rajtakapnak, amint belenyúl a lekvárosüvegbe.
Magam is egy kicsit félszeg voltam, hiszen hárman is tanúi voltak
meggondolatlan viselkedésünknek. Ryant ez láthatóan nemigen érdekelte.
Habozás nélkül elvette a slusszkulcsomat Richardtól, és kinyitotta előttem
az utasoldali ajtót.
– Menj tovább a hátsó utcába – utasítottam. – Ott gyorsan kiugorhatsz.
– Azt a rohadt... – dörmögte Ryan.
A kocsi fényszórója megvilágította a sikátort, valamint a hátsó ajtóm körül
ólálkodó fotósokat. Ryan gyorsan rükvercbe tette az autót, és kitolatott az
utcából. Végighajtott a másik utcán a pub előtt; a paparazzók ott is lesben
álltak.
Ryan elhajtott mellettük, a stoptáblánál is alig fékezett. Ránéztem dühös
arcára.
– Ryan, csak állj meg valahol – suttogtam.
Néhány háztömbbel később leállt az élelmiszerbolt előtti parkolóban.
Öklével a kormányra csapott.
– Ryan, én felkészültem, ha te is készen állsz rá, hogy velem mutatkozz.
Ryan rám nézett; a harag egy része eltűnt az arcáról. – Akkor végleg kibújik
a szög a zsákból.
– Már így is gyanakodnak. Visszajöttek, hogy az ajtóm előtt szobrozzanak.
Egész héten követtek és fotóztak engem.
– Tudom – suttogta. – Láttam a képeket. Ott vagy te is a pletykalapokban.
– Akkor is lefotóztak, amikor elindultam ma este – szóltam sajnálkozva.
Lesütöttem a szemem. Úgy látszik, Ryan nem akarja, hogy hivatalosan is
együtt mutatkozzunk. Végül is én csak egy civil vagyok, egy „senki” a
hírnév világában. Minden félelmem kezdett a felszínre törni, amikor láttam,
hogy nem válaszol.
– Semmi baj. Csak vezess vissza a szállodádhoz. Én majd hazahozom az
autót. – Nem tudtam elfojtani a csalódottságomat. A tökéletes randevú egy
pillanat alatt megkeseredett, még ha lelkem mélyén meg is értettem őt. –
Ott biztonságban leszel.
– Emiatt nem aggódom.Miattad aggódom. Az életed ugyanolyan
zűrzavaros lesz, mint az enyém. A lesifotósok nem ismernek könyörületet.
Úgy érzem, bedoblak téged az oroszlánok elé.
– Nem dobsz be, Ryan. Önszántamból megyek... ha igazán azt akarod, hogy
a társad legyek. De megértelek.
Ryan megfogta a kezem, és gyengéden maga felé húzta a karomat, hogy
újra rá kelljen néznem. – Követni fognak, akárhová mész.
– Na és? – feleltem. – Már el is kezdték.
– Nem zavar téged? – Ryan fürkészve nézett rám.
– Az biztos, hogy idegesítőek, de lássuk be, ha annyira zavarna a dolog,
akkor most nem ülnék itt veled ebben az autóban. A kérdés az, hogytéged
zavar-e? – fejeztem be szinte suttogva.
– Igen, zavar. De nem amiatt, amire gondolsz – vágott vissza. – Félek attól,
hogy elveszem a szabadságodat.
Kicsit úgy hangzott, mintha magányra és bezártságra akarna ítélni engem.
De én nem így láttam a dolgokat. Megráztam a fejem. – Attól félek,
szégyellsz velem mutatkozni – suttogtam.
– Hogy téged szégyellnélek? – Úgy nézett rám, mintha valami különösen
bizarr dolgot mondtam volna. – Tényleg ezt gondolod? Hogyszégyenkezni
fogok, ha nyilvánosságra kerül a kapcsolatunk?
Némán bólintottam.
Ryan sebességbe tette az autót, és csikorgó gumikkal megfordult.
Kisvártatva leállt a szokásos parkolóhelyemen. A fotósok már akkor
megindultak felénk, amikor még ki se szálltunk az autóból.
– Várj, hadd vegyem ki először a táskáimat, aztán kinyitom az ajtót neked –
utasított.
Amíg a pub bejáratához siettünk, végig követtek minket. A vakuk villanása
teljesen elvakított. Olyan volt, mintha stroboszkópba néznénk. Elkövettem
azt a hibát, hogy felnéztem az egyikükre, amikor átmentünk az úton. Egy
percre sem hagyták abba a tolakodó kérdezősködést.
Miközben remegő ujjakkal betettem a kulcsot a zárba, az egyik rajongó
autogramot kért Ryantől, amit ő udvariasan visszautasított. Meglepetten
láttam, hogy férfiak is várnak autogramra. Mindegyikük Ryan fénylő
portréit szorongatta a kezében. Eszembe jutott, hogy Ryan egyszer beszélt
nekem az autogramvadászokról.
Olyan gyorsan nyitottam ki a zárat, ahogy csak tudtam. Ryan és én
besiettünk, ő pedig becsapta az ajtót, hogy kizárja az őrületet. Ekkor kissé
pánikba estem, mert nem láttam rendesen a gombokat a riasztó kapcsolóján.
Újra és újra pislognom kellett, mire végre be tudtam ütni a kódot. Aztán
újra bekapcsoltam a riasztót, hogy biztosan ne törjön be hozzánk az őrület.
– Színes pontok ugrálnak a szemem előtt.
Nehézkesen találtam meg az utat a sötétben. Ryan kuncogott. – Nekem is.
Akármilyen sokszor élem át ezt... valamelyiknek mindig sikerül a
szemembe vakuznia.
Ryan lesegítette a kabátomat, és a nappali székére dobta. – Ne haragudj,
hogy így reagáltam – szólt, és bocsánatkérően nézett rám. – Tudnod kell,
hogy csak meg akarlak védeni.
– Tudom. Én is meg akarlak védeni – suttogtam.
Kezemet inge és zakója közé csúsztattam, és ujjaim a vállára siklottak. Nem
érdekelt, hogy most támadtak ránk a fotósok; érezni akartam a bőrét a
bőrömön.
A hajába túrtam; csókunk erőteljes és szenvedélyes volt.
Mindkét kezével a vállaim közötti területet simogatta. Hallottam a
fémfogak halk kattanását, ahogy lehúzta a cipzárt.
Ujjai a hátamon kalandoztak, miközben lehámozta a ruhát rólam. Éreztem a
szatén finom érintését a bokámon.
Ryan végignézett rajtam, ahogy kiléptem a ruhámból. Azt hiszem, tetszett
neki a színben harmonizáló csipkés selyemegyüttes, amit a ruha alatt
viseltem, és a hozzáillő magas sarkú cipő. Fejét ide-oda ingatta, és
szaggatottan vette a levegőt. Nyitott száját az enyémre tapasztotta.
Kigomboltam az ingét, ő pedig lerúgta a cipőjét, és kicsatolta az övét.
Ujjammal végigsimítottam meztelen mellkasán, és kihúztam betűrt ingét a
nadrágjából. Remegés futott át a testén, amikor hozzáértem.
Egyetlen gyors mozdulattal lehajolt, és vállára kapott. Karjával átfogta a
lábamat. Hangosan kuncogtam, miközben a sötét előszobán át a
hálószobába vitt.
A NAP NAGY RÉSZÉT AZ ÁGYBAN HEVERÉSZVE töltöttük. A
maratoni szexmenetek és egy-egy szunyókálás között sikerült
lezuhanyoznunk is. Még meg is reggeliztünk az ágyban.
– Na és hogy bírod? – kérdeztem, és felhúztam a vállamra a takarót.
– Mit hogy bírok? – nézett rám Ryan.
– Mindent. A sűrű programot, az elvakult rajongókat, a fotósokat, és hogy
mindeközben még a forgatásokra is maradjon energiád.
Ryan halkan nevetett. – Őszintén szólva nem tudom. Néha úgy érzem,
testen kívüli élményben van részem.
– Na, mesélj! – tettem a kezem csupasz mellkasára.
Ryan kicsit forgatta a szemét. – Neked is van programod, nem? Mindennap
felkelsz, és vagy dolgozni mész, vagy ügyeket intézel.
– Aha, de közben nem kiabálnak az arcomba az emberek.
– Ez nem igaz – erősködött. – Láttam, hogy sokszor csak úgy odavetik
neked a rendeléseket.Hatszáz koktélt és negyven korsó sört ide, de azonnal!
– Az azért nem ugyanaz – tiltakoztam.
– Miért, mi a különbség? Van egy vállalkozásod, ez kötelességekkel és
felelősséggel jár. Ki kell állnod az emberek elé, azok elé is, akiket esetleg
nem szeretsz, vagy nem is ismersz. Mégis mosolyogsz, és eljátszod a
szerepedet. Várnak valamit tőled, és neked nyújtanod kell valamit. Ha
őszintén belegondolsz, mindannyian színészkedünk így vagy úgy.
Bólintottam; volt valami abban, amit mondott.
– Vegyük a bátyámat. Sokat kell utaznia a munkája miatt. Minden hónapban
legalább egy hétre el kell mennie, és még csak nem is nagyon szereti, amit
csinál. Folyton repülőre kell szállnia, és ott kell hagynia a feleségét, Janelle-
t és kislányukat, Sarah-t. De eljátssza a szerepét; mosolyt erőltet az arcára,
és mindennap elindul dolgozni. Megteszi, mert ebből él. Én nagyon
szeretek játszani. Könnyedén belebújok egy másik karakter bőrébe, és
örömmel fedezem fel, milyen lehet valaki másnak lenni. Nem unalmas, az
egyszer biztos. De van, akinek az az ideális munka, ha ülhet egy asztal
mögött egész nap. Kinek a pap, kinek a papné.
– Na és a stressz?
– Mi van vele? Minden munka stresszel jár. Az én munkám feszültségét is
csak a sajtó fújja fel. Az összes rendező arra törekszik, hogy jó filmeket
csináljon, amikkel dollármilliókat kaszálhat. Ezen mérik őket. Engem meg
a színészi képességeimen és a reklámértékemen mérnek. Minél nagyobb
számokat hozok, annál jobban fizetnek. Ha te nem teremtesz meg odalent
olyan hangulatot, ami bevonzza a vendégeket, a forgalom visszaesik, és
nem lesz bevételed.
– Értek a számokhoz. Közgazdaságtant tanultam, nem emlékszel?
– feleltem. – Csak attól félek, nehogy egyszer végleg besokallj a sajtótól.
Ryan elgondolkozott a megjegyzésemen. – Emlékszel még, milyen érzés
volt a színpadon énekelni egy csomó ember előtt?
– Igen.
– És milyen érzés volt?
– Ki voltam akadva, hogy hülyét csináltam magamból mindenki előtt.
Ryan rám mosolygott. – Oké, és amikor ugyanazt a dalt előadtad a múlt
hétvégén, szintén sok ember előtt, akik közül néhányat alig ismertél, az
milyen érzés volt?
– Könnyebb volt. Egyáltalán nem idegeskedtem.
– És miért?
– Hát először is már tudtam, hogy képes vagyok rá.
– Hittél magadban. Nálam is ez a dolog kulcsa. Minél többet játszom, annál
jobban hiszek a saját képességeimben.
– Igen, de a világ legmagabiztosabb emberét is maga alá temetheti a
nyomás – hangsúlyoztam.
– Igen, tudom. Érzem is néha. Te tudod a legjobban. De millió okom van rá,
hogy kibírjam... több millió – somolygott.
– Szóval csak a pénzről van szó? – mormoltam.
– Hát, mindenkinek meg kell élnie valamiből. Anya javasolta, hogy lépjek
be a színjátszókörbe, apa meg azt mondogatta, hogy keressek munkát. Ők a
hibásak.
Jót nevettem a tréfáján.
– Tudod, hány évi munkával keresi meg azt a pénzt a legtöbb ember, amit
én fél év alatt összehozok? Egyetlen filmért milliókat adnak.
– Igen, de egy dolog az anyagi biztonság, és egy másik a mohóság.
Szeretnél te is a világ leggazdagabb sztárjai közé kerülni? Tudod, akiket
már csak a keresztnevükön emlegetünk: Brad, Tom...
Egy pillanatra elfogott a rémület, amikor eszembe jutott, hogy a végén majd
faképnél hagy engem, hogy egy híres sztárpáros egyik fele lehessen. Nekem
sem kellett aggódnom a bankbetétem miatt, de azért távolról sem vagyok
milliomos.
– Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Ki tudja, egy napon talán elegem lesz
az egészből. Máshogy is kiélhetem a művészi ambícióimat. Néha a
bátyámra nézek, és irigykedem rá: irigylem a normális életét, a családját.
Többek között ezért is vagyok itt most veled. Te vagy számomra a béke
ebben az őrült világban, te vagy az egyik legfontosabb dolog az életemben.
– Á, értem. Egy vagyok a sok közül – vádoltam tréfásan.
– Te is tudod, hogy nem így értettem – csiklandozott meg.
– És miért szereted annyira a színészetet? – kíváncsiskodtam.
Ryan a kezébe támasztotta a fejét, és komolyan rám nézett – Azt akarod
tudni, miért szeretek színész lenni? Mert tök jó buli. Csak képzeld el
mondjuk ezt: legközelebb, ha sört öntesz valakinek, azt akarom, hogy
dühösnek tűnj. Az arcod maradjon így... figyelj rá, hogy abba a kamerába
nézz... aztán tégy meg másfél métert a célpontig, és add át a sört a
vendégnek. Várd meg, amíg kortyol egyet, aztán mondd el a szöveget. Ilyen
bonyolult.
– Mi a szövegem? – kérdeztem.
– Á, tényleg el akarod játszani? Rendben.
Ryan felkönyökölt. – A következőt kell mondanod: „Már régóta meg
akartalak ölni, Joe. Ma végre teljesül a kívánságom.”
– Mi a motivációm? – kérdeztem tovább, és próbáltam beleképzelni magam
a szerepbe.
– Joe megölte a társadat... vagy mit tudom én. Gondolj valami olyasmire,
ami igazán feldühít.
Felültem, és magam köré tekertem a takarót. Nem volt könnyű meztelenül
eljátszani a jelenetet.
– Hé, mit csinálsz? – vont kérdőre Ryan, és megpróbálta kicibálni a
kezemből a takarót. – Nekem tetszik a látvány.
Tréfásan elütöttem a kezét. – Koncentrálnom kell.
– A forgatókönyv szerint meztelen jelenetről van szó – erősködött Ryan a
takarót rángatva. – Ne is törődj a kamerákkal – ugratott.
A magasba emeltem a tekintetemet. Esélyem sem volt vele szemben.
Elképzeltem, hogy előttem áll az az idióta, aki bedobta az ablakomat,
elképzeltem, mennyire szeretném én is betörni az ő ablakát. Ryanre néztem,
és dühösen rámeredtem.
– Már régóta meg akartalak ölni, Joe – szóltam hidegen. – Mennyire örülök,
hogy ma végre teljesül a kívánságom. Amit most megittál, az nem sör volt.
Mérget tettem bele. Ha elmondod, hova rejtetted őt, talán odaadom az
ellenszert is.
Ryan szélesen rám mosolygott.
– Egész jó volt. Tetszett a rögtönzés.
Még mindig rámeredtem, szerettem volna, ha beszáll a játékba. Arcáról
eltűnt a vidámság, látva, hogy továbbra is álnokul sandítok rá.
Úgy tett, mintha bekapna valamit. – Elfelejtetted, Peaches, hogy az én
ügynökségem fejlesztette ki a mérget. Sajnálom, hogy csalódást kell
okoznom neked, de nem ma fogok meghalni. Te viszont... – Ryan felugrott,
és az ágyhoz szegezett. Lovaglóülésben rám ült, csuklómat a matrachoz
szorította. Agresszív játéka komolyan felizgatott. – Talán hajlandó leszek
életben hagyni téged – folytatta. – De ez attól függ, milyen áldozatra vagy
képes a hazádért.
– Soha nem adom meg neked magam, Joe! – feleltem szilárdan, és
tekeregve próbáltam kiszabadulni a szorításból. – Talán elég erős vagy
hozzá, hogy megszerezd a testem, de a szívem Ryané.
Lehajolt, és szenvedélyesen megcsókolt. Nem tudom, hogy játszott-e még,
de a csókja egész biztosan valódi volt. Elengedte a csuklómat, én pedig a
hajába túrtam, miközben nyelve az enyémmel játszadozott.
– Hát nem Ryané a szíved? – kuncogott.
– De igen. És a testem többi része is.
– Hmm – folytatta ragyogó mosollyal. – Jó tudni. Most pedig fordulj meg,
hogy beléd égethessem a kezdőbetűimet.
Felsikítottam, ahogy megmarkolta a hátsó felemet.
 15. FEJ EZET

Vacsora
– IDEJE FELKELNÜNK ÉS FELÖLTÖZNÜNK – nézett Ryan az órára.
– Megőrültél? – kérdeztem. – Nem az volt a terv, hogy egész nap ágyban
maradunk? – Meglepett, hogy el akar menni valahova. Éppen ő.
– Nem lehet. Ma este vacsorázni megyünk.
A mosolya láttán aggódni kezdtem. – Tényleg? – kérdeztem értetlenül.
Egy szóval sem említette eddig, hogy vacsorázni akar menni.
Talán újra hajóra szállunk?
– Aha. Cal és Kelly meghívott vacsorára, és mondtam nekik, hogy téged is
magammal vonszollak – felelte, és már húzta is a kezemet, hogy legalábbis
az ágyból kivonszoljon.
– De, de... – nyüszítettem.
Szívesebben maradtam volna az ágyban, ahol nem leselkednek rám álnok
fotósok
– Ígérem, holnap egész nap ágyban maradunk, ha ez boldoggá tesz – szólt
csúfondárosan.
– Persze, mintha téged nem tenne ugyanolyan boldoggá – löktem meg őt.
Ryan megfogta a derekamat, és félretolt, hogy ő ugorhasson ki elsőként az
ajtón, aztán nevetve szaladt be a fürdőszobába. Éppen felhúztam egy fehér
trikót, amikor Ryan visszaért.
– Csinos! – jegyezte meg. – Pizsamaparti lesz?
– Nem egészen.
A trikó fölé felvettem egy sötétszürke kötött ruhát. A ruha félcombig ért,
nagy V-kivágású nyaka volt és kapucni tartozott hozzá. Ezt a darabot is
most szereztem be.
Végül a látvány betetőzéseként felhúztam fekete, magas sarkú hasítottbőr
csizmám cipzárját.
Ryan kissé furcsán nézett rám.
– Jó ez így? – kérdeztem aggodalmasan. Tudtam, hogy a kint várakozó
paparazzók lefotóznak majd minket.
– Nagyon is – bólintott. – Tüneményes vagy. Nagyon szexi. Ryan a tőle
megszokott stílusban öltözött fel, farmerbe bújt, és fehér pólójára hosszú
ujjú, acélszürke inget vett fel.
– Várj csak! Mielőtt elindulunk, van nálam valami, ami szerintem feldobná
a szerelésedet.
Kicipzározta a táskáját. Egy pillanatig tanakodott, hogy biztosan a
megfelelő csomagot húzta-e elő, aztán átadott egy csodás ajándéktasakot.
– Tessék, ezt a tied. Vettem neked is egy apróságot, amikor New Yorkban
voltam – szólt, és várakozva nézett rám.
– Ryan! – néztem rá elbűvölten; meglepett, hogy ajándékot vett nekem.
– Rajta, nyisd ki! – sürgetett.
Bekukucskáltam a táskába; a szép csomagolópapír mögött fekete ékszeres
dobozka lapult. Ryan várakozóan figyelt, miközben felemeltem a doboz
tetejét.
A dobozban egy ezüst nyaklánc volt, rajta két gyémánttal kirakott,
egymásba fonódó szívvel. Döbbenten néztem Ryanre.
– Úristen, Ryan. Ez egyszerűen gyönyörűséges – suttogtam, és óvatosan
megérintettem a medált.
– Észrevettem, hogy jobban szereted az ezüstöt, mint az aranyat, úgyhogy
fehéraranyat választottam. Gyere, segítek feltenni. Ryan kivette a finom
ékszert a dobozból. Felemeltem a hajam,
hogy összekapcsolhassa a láncot. Miközben az apró kapoccsal bíbelődött,
idegességemben egyre gyorsabban vert a szívem. Amikor végzett, a
vállamra tette a kezét. Mellkasát a hátamhoz szorította.
– Tetszik? – suttogta csábítóan a fülembe. Bőrömön éreztem forró
leheletét, orra hegyét végighúzta a nyakamon.
– Csodálatos – sóhajtottam, és még jobban lehajtottam a fejem, hogy
élvezhessem kedves játékát. – Nem kellett volna.
Teljesen meglepett ez a gesztus. Szembefordultam Ryannel, ő pedig rám
mosolygott, és vállat vont. – De szerettem volna.
Gyönyörű vagy, és így mindenki látja, hogy a tiéd a szívem.
– Köszönöm – hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Felvette az ágyról a tasakot, és felém nyújtotta.
– Van még benne valami.
Csodálkozva néztem rá. Belenyúltam a tasakba, és találtam még egy fekete
ékszeres dobozt. Ez kisebb volt, mint az előbbi. Éreztem, hogy a vér
kiszalad az arcomból. Lassan felemeltem a fedelet. Elállt a lélegzetem,
amikor megláttam a szikrázó gyémánt fülbevalókat, szintén fehéraranyba
foglalva. Az akasztótól apró gyémánt téglalap mutatta az utat a gyönyörű
gyémántfüggőig. Mindegyik darab legalább egykarátos volt.
– Ez túl sok – leheltem. Elfogott a szédülés. – Nem fogadhatom el.
– Nem tetszik? – kérdezte aggodalmas arccal.
– De, gyönyörű – meredtem a fényben sziporkázó ékszerre. – De nem
fogadhatom el. Túl sok. Nem kellett volna ennyit... Elképzelni sem tudtam,
milyen sokba kerülhetett ez a fülbevaló.
Ryan ujját az ajkamra tette.
– Ha tetszik, vedd fel. A tiéd.
A dobozra bámultam, képtelen voltam megmozdítani az ujjaimat.
Vacsora a jachton, gyémántok... ez már túl sok volt. Az előttem álló férfi
nem azért volt itt, mert gazdag és híres. Egyetlen ajándékot akartam tőle, és
azt sem pénz, sem hírnév nem vásárolhatja meg soha – hogy legyen az
egyetlen, igaz szerelmem örökké.
Becsuktam a dobozt, és felé nyújtottam. – Nem tehetem. Egy ajándék is
bőven elég. Kérlek. – Megráztam a dobozt, hogy vegye el a kezemből.
– Szeretnél valami mást? Becserélhetem karkötőre, vagy bármire.
Csak mondd el, mit szeretnél.
Látszott, hogy próbál a kedvemre tenni.
– Nem – szóltam szelíd mosollyal. – Nem akarok mást. Kérlek. A lánc
bőven elég nekem.
Ryan zavartan nézett hol rám, hol a kezemben tartott kis fekete dobozra.
Végül vállat vont, és látszott, hogy kissé bosszankodik. – Nem is próbálok
úgy tenni, mintha megérteném.
Ezzel letette a kis dobozt a komódra.
Amint kinyitottam a bejárati ajtót, már villantak is a
fényképezőgépek. Ryannel sietve elindultunk az autómhoz, végül szinte
futva értünk oda. Most igazán örültem volna, ha közelebb van a parkoló, de
a házam nagyon közel épült a tengerparthoz, és a legtöbb ház
megépítésekor nem számoltak azzal, hogy parkolóhelyekre is szükség lesz.
A slusszkulcs Ryan kezében volt, és időről időre megéreztem a kezét a
hátamon, amikor nem szedtem elég gyorsan a lábam. Mire átkeltünk az
úton, már vagy harmincan vettek körül minket. Fotósok és rajongók vették
fel minden mozdulatunkat, egyre csak villogtak a vakuk. Szüntelenül
kattogtak a fényképezőgépek.
A tömegben ott várakozott néhány férfi is, Ryan felé tartva fényes fotóikat,
és pár hisztérikus női rajongóval is találkoztunk. Ryan nem szabadulhatott
tőlük. Egy göndör barna hajú lány úgy megmarkolta Ryan zakójának ujját,
hogy megtántorodott.
– Hé! Kérem, ne érjen hozzám! – kiáltotta Ryan, és elrántotta a karját.
– Ez már igazán nem vicces!
Mindenki fényképért és autogramért könyörgött.
– Ryan, Ryan, ide nézz! – hangzott fel újra és újra a válogatott, tolakodó
fenyegetések között.
Megnéztem néhány rajongó arcát; a legtöbben fiatal nők voltak – többnyire
huszonévesek de volt néhány idősebb nő is. Az sem számított, hogy Ryan
velem volt. Úgy vették, mintha ott sem lennék.
Furcsa módon még örültem is, hogy körülvettek a fotósok; ők jelentették a
korlátot közöttünk és a női csodálók között.
Végignéztem a parkolón, az autómat keresve, és amikor
megláttam, elborzadtam: a fekete metálfényezést fehér, piros és rózsaszín
foltok csúfították el. Amikor közelebb értünk, megkönnyebbültem, de
egyben fel is dühödtem: az autót szerelmi üzenetek, képeslapok és
mindenféle papírfecni borította el. A kilincs és az ablaktörlők alá Ryannek
szóló üzeneteket dugdostak. A szélvédőt elborította a szemét. Én gyorsan
letakarítottam az utasoldalt, Ryan pedig letépett több marék papírt a másik
oldalról, és a földre dobta őket.
Olyan sebesen ugrottam be az autóba, ahogy csak tudtam, és magamra
zártam az ajtót. Rémisztő volt a tömeg. Ugyanaz a lány, aki az előbb
megfogta Ryan karját, most az oldalsó ablakhoz préselte a kezét, és azt
üvöltötte Ryannek, hogy „szeretlek”. Észrevettem, hogy nagy hézag van az
elülső fogai között. Ijesztő, beteg emberek voltak ezek.
Ryan hátranézett, hogy kitolasson, de minden oldalról körülvettek minket.
Megpróbáltam eltakarni a szemem, hogy ne vakítsanak el a vakuk
villanásai; a fotósok nem ismertek könyörületet.
– Hívnom kellett volna a biztonságiakat – morogta maga elé Ryan. –
Rohadtul nevetséges. Mozduljatok már!
Centiről centire tolatott hátrafelé, míg végre szétvált annyira a tömeg, hogy
teljesen kitolasson a parkolóhelyről. Még akkor is szaladtak mellettünk a
fotósok, amikor már kifelé gurultunk a parkolóból, és folyamatosan
kattogtatták a gépeiket. Ryan végre kikanyarodott az útra, és a gázra
taposott; csak úgy csikorogtak az abroncsok, ő pedig úgy festett, mintha
éppen bankot raboltunk volna; arcán pánik, tehetetlenség és düh keveredett.
– Jól vagy? – kérdezte szinte kiabálva.
– Semmi bajom – feleltem nyugodtan, és ránéztem. – Na és te? Ryan
megrázta a fejét, és kiengedte a levegőt.
– Aztakurvamindenit.
Pontosan erről beszéltem délelőtt az ágyban. Hogy bírja elviselni ezt a
szüntelen tébolyt? Nyilván nem a mai napon történt vele először ilyen.
Mikor jön el az a pont, amikor valaki úgy dönt, ennyit nem ér meg a pénz és
a hírnév? De a gondolataimat inkább megtartottam magamnak. Tudtam,
hogy most nincs teljesen magánál; az iménti felfordulás forgószele az agyán
is végigsöpört.
– Hogy kell rámenni innen az autópályára? – kérdezte izgatottan.
– A harmadik lámpa után fordulj jobbra. – Igyekeztem megőrizni a
nyugalmamat. – Tudod a címüket?
Ryan behúzta a féket, és gyors jobbkanyarral befordult az egyik
mellékutcába. Egyik kezemmel megragadtam az ülést, a másikkal pedig a
könyöktámaszba kapaszkodtam, miközben ide-oda cikázott az autómmal.
– Követnek minket – morogta. – Figyelj, hogy ne hajtsak zsákutcába.
A szívem vadul kalapált, a rémülettől kővé meredtem.
– Taryn! – kiabált Ryan. – Most merre?
– Balra – leheltem.
Kihúzott a zakózsebéből egy papírfecnit, és felém nyújtotta. – Ide kell
eljutnunk. Navigálj.
– A benzinkútnál jobbra. Ott fordulj rá a 103-asra. Látod a táblát? Ryan
bólintott. Száját összeszorította. Láttam, hogy belül csak úgy fortyog.
– Ryan, minden rendben van. Senki sincs mögöttünk – suttogtam, és
megveregettem a lábát. Amint kiejtettem ezeket a szavakat, jókora terepjáró
fordult be mögöttünk a sarkon.
– Tévedsz! – kiáltotta Ryan, és jobbra kanyarodott a piros lámpánál.
– Fordulj balra, aztán jobbra, aztán menj rá a 103-asra. Autópálya lesz.
Ryan még jobban megnyomta a gázt.
– Ryan – leheltem, és a lábára tettem a kezem. Majdnem százötvennel
mentünk.
– Csak megpróbálom növelni a távolságot – mormolta. Még mindig dühös
volt a hangja.
Hátrafordultam, és kinéztem a hátsó ablakon. – Még mindig követnek?
– Nem tudom, sikerült-e leráznom őket, de nem akarok kockáztatni.
Beírtam a címet a navigációs rendszerbe; innentől a számítógép diktálta az
irányt. Ryan nagyot sóhajtott; láttam rajta, hogy megnyugodott
valamennyire. Visszavett a tempóból, már csak százhússzal mentünk.
– Jól vagy, szívem? – kérdeztem.
– Aha, minden oké – szólt röpke mosollyal, és megveregette a combomat.
A következő tíz perc csendben telt el. A sok szemétre gondoltam, amit
leszórtunk a kocsimról, és hogy az most mind a parkolóhelyemen hever.
Egy cseppet sem voltam kíváncsi rá, mit akarnak üzenni Ryannek a
rajongói.
– Ryan, ma este, ha hazaérünk, fel szeretném szedni azt a sok papírt a
parkolóból. Nem az enyém az a hely, havonta fizetek azért, hogy ott
parkolhassak. Nem hagyhatom így, tele szeméttel.
– Elintézem – bólintott határozottan. Felvette a telefont, és intézkedett,
hogy Jason takarítsa ki a parkolót.
– Köszönöm – suttogtam.
Ryan már nem markolta olyan szorosan a kormányt. – Megbeszélted már
Marie-vel, hogy vegye át a bárt, amíg ott vannak a szüleim?
– Még nem – feleltem. Még mindig halogattam ezt a beszélgetést.
– Tar, légy szíves. Nem vehetnél ki pár nap szabadságot? – kérlelt Ryan. –
Végre lesz egy normális hétvégém, és szeretném, ha velem lennél.
– Milyen programokat tervezel a hétvégére? – kérdeztem, és azon
töprengtem, hogyan lehetnék egyszerre két helyen.
– Nem tudom – felelte. – Abban reménykedtem, hogy majd te kitalálsz
valamit. Péntek este, mondjuk el szeretném vinni az egész társaságot
vacsorázni, méghozzá valami igazán jó helyre, anya születésnapja
alkalmából. Szerinted hova vihetném őket?
– Tudok néhány jó éttermet.
– Ja és még valami... ne Seaportban legyen – tette hozzá.
– Voltál már Bostonban? Autóval nincs messze. Providence-be is
ellátogathatunk – javasoltam. Arra gondoltam, hogy ha nappal a
környékbeli látványosságokat nézzük meg, este még mindig dolgozhatok a
bárban.
– Azt jól tudom, mit csinálnék legszívesebben a hétvégén – jegyezte meg
hamiskás hangon Ryan.
– Na, mit?
– Nagyon szívesen elvinném a szüleiméta tóhoz – nézett rám felvont
szemöldökkel. – Szeretném kivinni apát csónakázni. Lehet róla szó? –
kérdezte izgatottan.
– Ryan, Halloween lesz. Zenekarokat is hívtam. Ez az év egyik
legfontosabb hétvégéje számunkra. Először hadd tisztázzam a bár dolgát,
oké?
Egy szűk félórán át a parton mentünk végig, aztán behajtottunk egy
körülkerített tengerparti lakóparkba. Megkönnyebbülten láttam a bejáratnál
posztoló biztonsági őrt és a hatalmas fémkaput, ami kizárta a területről a
külvilágot. Nem is tudtam, hogy ilyen közel hozzánk is vannak lakóparkok.
A kerítésen belül kétemeletes villák sorakoztak szorosan egymás mellett. A
házat, amit Cal és Kelly bérelt, mindössze három másik épület választotta el
a tengerparttól.
– Szuper lehet itt nyáron – mosolyogtam Ryanre.
– Ja, kár, hogy most október van – helyeselt.
Örömmel láttam, hogy kezd visszatérni önmagához. Kinyitotta előttem a
kocsi ajtaját, és kézen fogott, így sétáltunk végig a járdán
Calék kapujához.
– Sziasztok, kerüljetek beljebb! – üdvözölt minket Cal, és elvette a
kabátunkat.
A háta mögött hosszú szőke hajú, édes kicsi lány szaladt ki az előszobába,
majd elbújt apja lába mögött.
Cal mögé kukucskáltam, és a lánykára mosolyogtam. – Szia – köszöntem
halkan, és leguggoltam hozzá. – Te biztosan Cami vagy. Cami kuncogva
nézett rám, és elrejtette az arcát.
– Cami, csak nem vagy szégyenlős? – simogatta meg Cal a kislány fejét.
– Sziasztok! – lépett az ajtóhoz Kelly is. – Örülök, hogy el tudtatok jönni.
Kelly melegen megölelt. – Nagyon köszönjük a meghívást – viszonoztam
az ölelést.
– Jájen! – mutatott Ryanre Cami, és lassan kisomfordált Cal lába mögül.
– Gyere csak ide, te kis huncut! – Ryan felkapta a kislányt, és puszit
nyomott az arcára, aztán megfordította, és megcsiklandozta a hasát. Cami
csilingelve kacagott. Látszott, hogy jól ismerik egymást. A hallon át
beléptünk a tágas nappaliba, ami a hatalmas konyhába nyílt. Isteni illat
csapta meg az orrunkat. A házat a fehér, a kék és a bézs árnyalataival
rendezték be, a dekoráció alapját kagylók és tengeri csillagok képezték, a
tengerparti bérvillák szokásos stílusában.
– Jól utaztatok? – kérdezte Cal Ryant.
Ryan letette Camit, és rám pillantott, csak azután válaszolt. –
Kicsit kaotikus volt, de megoldottuk. Taryn autója tele volt ragasztva
üzenetekkel – Kissé bűntudatosan nézett rám.
– Ne hülyéskedj! – felelte Cal. – Hogyhogy...
– A paparazzók már vártak ránk, amikor visszaértünk a jachtról tegnap este.
Mindkét ajtónál ott voltak. Amikor ma reggel elindultunk, már a rajongók is
odagyűltek. A fotósok még üldöztek is minket egy darabon.
Cal rám pillantott.
– Hogy viselte? – suttogta Ryannek, de én is meghallottam.
– Ő remekül, csak én gőzöltem be.
Bármennyire is érdekelt a beszélgetés, nehezen tudtam odafigyelni, mivel
közben ketten is bámultak engem: egy gyermeki, kék szempár és egy
meztelen Barbie baba.
– Ő a te Barbie babád? – kérdeztem Camit.
– Igen. Nézd meg! – tartotta felém a kislány a babát.
– Szia, Barbie, engem Tarynnek hívnak. Nagyon örülök, hogy
találkoztunk.
Cami kuncogni kezdett. – Nem Bajbi. Dója.
– Dóra? Milyen szép neve van! Örülök, hogy találkoztunk, Dóra.
Dóra, Dóra, Dóra, kalandra fel! – énekeltem, mire Cami újra rám nevetett.
– Honnan ismered Dóra dalát? – kérdezte Kelly, miután Cami újra kiszaladt
a szobából.
– Délután kettőkor nem sok érdekes megy a tévében, úgyhogy sokszor a
rajzfilmeknél kötök ki.
Két perc múlva Cami újabb meztelen Barbie-val tért vissza. –
Tesszék, te leszel Szépszég, én leszek Dója.
Megfogtam a Barbie-t, és táncoltatni kezdtem a lábamon.
– Cami, ne nyaggasd Tarynt – szólt ki Kelly a konyhából.
– Gyere, Cami, vigyük el a babáinkat kirándulni. –
Feltáncoltattam a babát a konyhapultra, ami mellett néhány termetes szék
állt.
– Dóra, segítsünk anyának a konyhában?
– Nem kell, köszönöm, Szépség. A vacsora mindjárt kész – felelte Kelly.
– No és Taryn kér egy pohár bort esetleg?
Válaszul rákacsintottam, és bólintottam.
– Hát te, G.I. Joe? – szólt ki Kelly a konyhából. – Kérsz valamit Malibu
Ken barátoddal?
Kihúztam az egyik széket, mire kis barátnőm azonnal mellettem termett.
Cal és Kelly telerakták az asztalt ínycsiklandó illatokat árasztó, válogatott
finomságokkal. Olyan szép volt minden, hogy szinte sajnáltuk megenni.
– Kelly, minden isteni finom – szóltam elismerően, végig próbálva minden
fogást.
– Köszi! Callel leckéket vettünk egy szakács barátunktól. Amúgy
legtöbbször készen vett sajtos makarónit eszünk, de olykor-olykor jó
ilyesmivel is előrukkolni.
Cami nem evett semmit; inkább mogyoróvajas kenyeret kért, de nem
kapott.
Fellapátoltam a villájával egy falatnyi ételt, és úgy tettem, mintha meg
akarnám enni. Erre felém tátotta a száját, és bekapta a falatot.
– Ez igen! Most én jövök – haraptam én is egy nagyot.
– Most Cami jön. Most én jövök.
Az sem érdekelt, hogy az asztalnál ülő másik három felnőtt engem bámul.
A játék lényege az volt, hogy megetessem a vacsorát a kicsi lánnyal.
– Taryn, szeretném, ha hozzánk költöznél. Ilyen jól már nem evett, hát, nem
is tudom, mióta – közölte döbbenten Kelly.
– Bocs, de nem engedhetem el – vetette közbe Ryan. – Mi a keleti parton
maradunk, ahol normálisan működnek a dolgok.
Hirtelen rágós lett a falat a számban. Jól hallottam?
Legszívesebben a szalvétámra köptem volna az ételt, hogy levegőhöz
jussak, de nem akartam modortalan lenni. Nagyot kortyoltam a borból,
hogy megnedvesítsem a szám, hátha úgy jobban le tudom nyelni a falatot.
Tényleg másra sem vágytam, csak hogy vehessek néhány nagy levegőt.
Mi... keleti part... maradunk... mi... aztaaamindenit!
Ezek után képtelen voltam többet enni. Agyam elködösült, ha eszembe
jutott a mi... keleti part... gyerekek... beavatási szertartások... kék szemű
kisbabák...
A vacsora végeztével segítettem Kellynek leszedni az asztalt, a férfiak
pedig kivitték Camit a nappaliba, hogy lefoglalják. Éppen a maradékot
kapartam a szemetesbe az egyik tányérról, amikor Kelly hozzám fordult.
– Jól vagy?
Egy darabig pislognom kellett, mire felfogtam a szavait. – Igen, miért?
– Olyan szótlan lettél. Csak nem amiatt, amit Ryan mondott?
Elmosolyodtam. – Kelly, ahányszor csak a mi szót használja... –
Nagy levegőt vettem.
Kelly visszamosolygott rám. – Olyan jó szerelmesnek lenni, ugye? –
suttogta.
– Hát igen.
Később mindannyian visszaültünk az asztalhoz, és beszélgettünk; Cami az
ölemben ült, és együtt rajzoltunk egy kifestőbe. Nagy élvezettel próbáltam a
lila különböző árnyalataira színezni a papírra
rajzolt virágszirmokat.
Már majdnem kilenc óra volt, amikor Kelly bejelentette, hogy Caminek
ideje elköszönni tőlünk és ágyba bújni. A kislány olyan csendesen üldögélt
Ryan ölében, annyira elmerült a színezés komoly munkájában, hogy alig
lehetett észrevenni, hogy ő is ott van. Amikor Kelly felvette, sírva fakadt.
Ryan adott egy puszit az arcára. Nekem meg kellett ölelnem; ragaszkodott
hozzá.
– Jó éjszakát, kis királylány. Hamarosan újra találkozunk, megígérem –
suttogtam neki. A kicsi megpuszilta az arcomat.
– Azt hiszem, felhívom Mike-ot, mielőtt elindulunk – fordult Ryan Calhez.
Ryan megdörzsölte a homlokát. Tudtam, hogy zavarja a gondolat, hogy
testőrt kell hívnia. A karjára tettem a kezem.
– Mi lenne, ha megpróbálnánk csak úgy kiugrani az autóból?
Meglátjuk, hogy sikerül. Ha túl nagy a tömeg, hívom a rendőrséget.
A zaklatás törvénybe ütközik, és amúgy sem örülök, hogy megtámadták a
házamat.
– Hallottam róla – szólt Cal. – Sajnálom, hogy betörték az ablakodat.
– Köszönöm. Szerencsére azonnal meg tudtam csináltatni az üveget. Jövő
héten a lógót is visszatesszük. Egy biztos: akárhol is /> fogok lakni, riasztót
biztosan szereltetek a házra. Már magától a
tudattól nyugodtabban alszom.
– Hát igen, riasztó az kell – helyeselt Cal. – Malibuban, az új házunkban
mindent beszereltünk, ami csak létezik. Van ott mozgásérzékelő, udvari
érzékelő; annyi érzékelőt raktak fel, hogy a feléről azt se tudom, mire való.
Ryan, te is kövesd a példámat, plusz még szerezz be egy falka vérszomjas
rottweilert is házőrzőnek.
– Először még a házat kell beszerezni – vallotta be Ryan. – Már olyan régen
élek bőröndből, hogy azt sem tudom, milyen lehet otthon lenni.
– Lassan ideje lenne saját lakás után nézned. Nem leszel örökké úton –
tanácsolta Cal.
Ryan egy fél pillanatra felnézett rám, aztán újra az ott felejtett kifestő felé
fordult, és tovább forgatta elgondolkozva.
– Már sokat gondolkoztam ezen, de még nem tudom biztosan, hogy hol
szeretnék letelepedni.
– Egy tó partján – mormoltam, és elkezdtem visszarakosgatni a ceruzákat a
dobozba.
– Csónakkikötővel – mosolygott maga elé Ryan.
– Az erdő mélyén – tettem hozzá.
– Néhány szőlőtőkét is ültethetnénk. – Ryan lába az asztal alatt hozzáért az
enyémhez.
– Ősszel a tornácról néznénk a sárguló leveleket – koccantottam hozzá én is
a lábamat.
– Lakhatnánk tágas farmházban... vagy inkább menő rönkházat vegyünk? –
morfondírozott Ryan, és felvont szemöldökkel rám nézett.
Vállat vontam. Nekem mindkét stílus tökéletesen megfelelt.
– A nappaliban terméskő kandalló...
Kihúztam az ujjai közül a kifestőt, és lapozgatni kezdtem, mint egy
katalógust.
– Lehetne egy a hálószobában is, nem? – kérdezte Ryan, a hüvelykujját
rágcsálva. – Valahol a hatalmas, épített zuhanykabin közelében.
– Úgy érted, a csúszásmentes mosdópult mellett?
Most már nem tudtam visszafojtani a mosolyomat. Ryan fülig érő vigyorral
válaszolt.
– Széles üvegajtón át lépünk ki a teraszra...
– Ahol újabb kandalló áll?
– Persze közvetlenül a beépített, gázgrilles kültéri konyhasziget mellett –
helyeselt Ryan.
Cal ide-oda fordította a fejét, mint aki teniszmeccset néz.
– Látom, ti már mindenre gondoltatok. Most már csak a színeket kell
kiválasztani, na meg a helyszínt – nevetett.
– Cami lefeküdt – ült vissza Kelly az asztalhoz, és végignézett rajtunk.
– Min mosolyogtok úgy?
– Ryan és Taryn az előbb tervezték meg az álomházukat, ahogy
észrevettem. Úgy tűnik, már minden részletet kidolgoztak. Nagyon helyes,
nagyon helyes – veregette meg Cal Ryan karját. – Sok vitát
megspóroltok ezzel a későbbiekben, hidd el.
– Mit akarsz ezzel mondani? Nem is veszekedtünk olyan sokat építkezés
közben.
Cal csak a szemét forgatta Kelly megjegyzésére.
Bármennyire is jólesett elképzelni mindezt, a valóságban Ryan és én még
nem ismertük elég régen egymást ahhoz, hogy efféléről beszélhessünk. A
legkevésbé sem akartam irreális ábrándokba ringatni magam.Védd magad,
figyelmeztetett a tudatalattim. Gondolj valami másra... de mire? Témát kell
váltanunk. Kérlek, kérlek, valaki dobjon be valami mást.
Elkezdtem magamban visszaszámolni száztól, és reméltem, hogy valaki
kisegít. De hiába: a számokon át is élesen láttam a fejemben a képet, ahogy
nap nap után Ryan karjai között ébredek gyönyörű tóparti otthonunkban.
Ekkor új nyakláncom beleakadt a hajamba. Szúró fájdalmat éreztem a
nyakamban, ahol a hajfürt meghúzódott. Megigazítottam a láncot, hogy
kiszabadítsam a beakadt hajszálakat, néhányat ki is tépve közben. A
kezembe fogtam a medált, és újra megnéztem: két gyönyörű, egymásba
fonódó szív.
– Nagyon szép a nyakláncod – szólt Kelly.
– Köszönöm – feleltem, és Ryanre mosolyogtam.
– Igazi gyémántokkal van kirakva? – kérdezte Kelly, és közelebb hajolt a
medálhoz.
Ryanre meredtem. Meg sem fordult a fejemben, hogy a drágakövek
valódiságára rákérdezzek; feltételeztem, hogy igaziak. Kelly észrevette,
hogy Ryanre nézek. Elmosolyodott. – Ajándékba kaptad?
Ryan ajka megrándult, és a férfi bólintott.
– Jó az ízlésed, Ryan.
– Köszönöm. Örülök, hogy Taryn sem találta csúnyának.
– Gyönyörűnek találtam – helyesbítettem.
– Vettem neki egy pár gyémánt fülbevalót is, de nem akarja felvenni.
Felsóhajtottam. – Bőven elég egy méregdrága ajándék is. A kifestőre
bámultam. Nem szoktam hozzá, hogy egy férfi ékszert vásároljon nekem,
vagy bármi mást. Ryan felhorkant.
– Jobb lesz, ha hozzászoksz – szögezte le.
Kelly megveregette a karomat. Azt hiszem, ő megértett, és kedvesen
másfelé terelte a beszélgetést.
– Azt hiszem, ti ketten csodás szülők lesztek majd, ha eljön az ideje. Cami
meglepően viselkedett ma este. Soha nem barátkozik könnyen
ismeretlenekkel. De téged – folytatta elgondolkozva Kelly,
miközben elém tett egy szelet süteményt – azonnal megszeretett.
Elmosolyodtam. Engem is egészen elvarázsolt a kicsi lány. Ryan
megszorította a kezemet.
– Cami annyira édes, Kelly. Talán majd egyszer. –Válts témát, Taryn!
– Ryan, lehet egyáltalán barátnőd, amíg aTengerpartot forgatod? Ryan úgy
nézett rám, mintha megbolondultam volna.
– Micsoda?
– Van olyan szerződés vagy bármi, ami kimondja, hogy nem mutatkozhatsz
nyilvánosan barátnővel?
– Nincs – rázta meg a fejét Ryan, és rám sandított. – Hogy jutott ilyesmi
eszedbe?
– Suzanne mondott valamit – rándítottam meg a vállam.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy a stúdió vezetői nem fognak örülni, ha felfedezik, hogy
jársz valakivel... hogy nem fogják engedélyezni. Ryan hirtelen kihúzta
magát, a szék lábai megcsikordultak a
kövön. – Hogy mit mondott? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
– Pontosan azt, amit az előbb mondtam, és azt is, hogyha nincs barátnőd,
nagyobb a rajongótáborod, és több pénzt hoznak a filmjeid. De ha az
emberek megtudják, hogy van valakid, sok rajongót elveszítesz, kevesebb
lesz a bevétel, és ezt a főnökök nem fogják megengedni.
– Ezért is voltál olyan feldúlt vasárnap? Ezek miatt a hazugságok miatt? –
kérdezte Ryan.
– Hát, részben. Suzanne azt sugallta, hogy a stúdióvezér seperc alatt szét
fog választani minket.
Kelly levegő után kapkodott. – Hát ez képtelenség – motyogta. – Ezt nem
tehetik meg. – Calre nézett megerősítésért. Cal egy szót sem szólt;
hitetlenkedve ingatta előre-hátra a fejét.
– Na és miket hazudott még össze Suzanne? – Ryan arca olyan haragos
volt, hogy megrémített.
Lenéztem az asztalra, és szerettem volna véget vetni ennek a
beszélgetésnek, de Ryan újra megszorította a kezem. – Taryn, mit mondott
még?
Nagy levegőt vettem, és ránéztem Calre és Kellyre. Nem akartam előttük
beszélni erről.
– Majd később elmondom – feleltem halkan.
– Nem, most akarom tudni.
– Én megmondtam, hogy az a lány csak bajt okoz – vetette közbe Kelly.
– Tulajdonképpen nagy kujonnak nevezett téged, csak sokkal bővebben
kifejtve – suttogtam.
– Micsoda? Minek nevezett? – Ryan szeme zavartan összeszűkült.
– Az mit jelent?
Nem mertem felnézni a süteményes tányérból. – Azt mondta, hogy minden
városban mással fekszel le. Minden nőnek azt mondod, amit hallani akar,
hogy megkapd őket, és mindenhol összetört szíveket hagysz magad után. –
A szemébe néztem. – Azt is mondta, hogy hazugságokkal szédíted a nőket,
hogy úgy érezzék, pont ők kellenek neked; hogy tehetséges színész vagy és
ügyes hazudozó, és én csak egy vagyok a sok bolond közül, akit sikerült
rászedned.
„Ostoba amerikai nők...” Aztán még azt is hozzátette, hogy ha elmész a
következő forgatás miatt, és találsz újabb prédát, azonnal el is fogsz
feledkezni rólam.
Cal felnevetett. Úgy látszott, mulatságosnak találja a dolgot.
– Te jó isten! Hát ilyen nincs! – kiabált Kelly. – Taryn, ekkora hazugságot!
Ryan pont az ellentéte ennek.
Ryan dühösen elvörösödött. – Ez a lány egyszerűen elképesztő. Miért nem
mondtad el ezt nekem eddig?
– Mert megijedtem, és nem akartam neked gondot okozni. – Eltakartam a
szemem a kezemmel. – Még arra is gondoltam, hogy ha elengedlek, akkor
nem érzed korlátozva magad, és talán neked is
könnyebb lesz így. Elég feszültség nyomaszt már így is, nem hiányzik,
hogy még én is a karrieredet romboljam. A legkevésbé sem szeretnék én
lenni a legújabb stresszfaktor az életedben.
– Nem csoda, hogy annyira sírtál. Csak tizenöt percre mentem le; amikor
ott hagytalak Marie-vel, még minden rendben volt, amikor visszajöttem,
akkor meg már teljesen össze voltál törve, és szakítani akartál velem. Hát
most már értem.
– Szakítani akartál vele a partin? – sikkantotta elborzadva Kelly. Ryan
bólintott, aztán újra rám nézett. – Ha legközelebb találkozunk, kitekerem a
nyakát – szűrte a fogai között.
Átfutott a fejemen, hogy miattam képes lenne kockára tenni a karrierjét és a
filmjét. – Hát éppen ezért nem szóltam róla – motyogtam bűntudatosan.
– Taryn... – kezdte kedvesen.
– Ryan, jelen pillanatban egy sokmilliós film legyártása múlik azon, hogy
megfértek-e egymással. És már a harmadik részre is leszerződtél. Nem
akarom, hogy miattam széthulljon a csapat.
– Igaza van, Ryan – szólt Kelly. – Akármennyire is megvetem azt a lányt,
vannak szerződésbeli kötelezettségeid. Nem lenne túl jó ötlet, ha mindenki
előtt letámadnád.
– De miért csinálja ezt velem? – markolt a hajába Ryan. – Régebben olyan
jól megvoltunk.
– Nyilvánvalóan el akarja riasztani tőled a többi nőt, szóval vagy szerelmes
beléd, vagy pedig... – Hirtelen megvilágosodtam. – Vagy pedig valaki más
kedvéért akarja eltávolítani a vetélytársakat. Ryan rám nézett, és neki is
beugrott. – Francesca – morogta.
Rápillantott Calre és Kellyre, akik meglepetten bámultak vissza rá.
– Taryn mindent tud a botlásomról. Előtte nincsenek titkaim. És hidd el
nekem, Taryn... – Ryan Cal felé fordult. – Cal, légy szíves, mondd el
Tarynnek, mikor, hol és miért történt.
– Igazán nem szükséges – vetettem közbe.
Cal megköszörülte a torkát. – Hát, a miértet nem tudom, Ryan; erre csak te
tudsz válaszolni. De az biztos, hogy már több mint egy év telt el... azóta. –
Cal fürkészve rám nézett. – Éppen Maine-ben forgattuk az első filmet.
Olyan tisztán emlékszem, mintha csak tegnap lett volna.
Úgy láttam, nyomasztják az emlékek.
– Ryant akkor sokkolta először a rajongók rohama. Teljesen ki volt
készülve. Mindenhol sikoltozó fanatikusok várták. Bementünk valami
klubba, és egy lány a nyakába akaszkodott. A barátja pedig vagy őt akarta
lerángatni onnan, vagy Ryanre mozdult rá, ezt már nem tudjuk meg, de az
biztos, hogy Ryan végül kapott egyet az arcába. – Cal elfintorodott. – Na,
aztán megpróbáltuk lecsillapítani; néhány órán át a sarokban ücsörgött, és
egyik whiskyt dobta be a másik után.
– Fran akkor már régóta folyton ott sündörgött a lakókocsija körül;
mindenki tudta, hogy odáig van érte – tette hozzá Kelly.
– De Ryan sokáig észre se vette őt. Ami engem illet – tette hozzá Cal Ryan
felé fordulva –, szerintem csak honvágyad volt és ki voltál borulva.
– Hát ez igaz, mindkettő – grimaszolt Ryan.
Ryan hangját hallva el tudtam képzelni, milyen magányos volt, amikor
engedett Francescának.
– Az után az egyetlen alkalom után Francesca furcsán kezdett viselkedni.
Akkor valami nagyon félrement. És amióta belekezdtünk a második részbe,
a két lány teljesen össze van nőve – mesélte Cal.
– Ki volt az a lány, aki eladta a sztorit a magazinnak? – kérdezte Kelly.
– Az még az a csaj volt a színházból, akivel otthon jártam. Egyszer te is
találkoztál vele, emlékszel? Amikor meglátogatott Maine-ben. Ki tudja,
lehet, hogy hozzá is eljutott a két boszorkány? Á, mindegy is. Az jobban
érdekelte, hogy összejöjjön az ügynökömmel, és hogy rávegyen, hogy
bejuttassam a meghallgatásokra, mint a kapcsolatunk.
Ryan elhessegette a kellemetlen gondolatot. – Ezzel még kezdenem kell
valamit – morogta, és elgondolkozva rágcsálta a szája szélét.
– Ryan, ne foglalkozz vele – tanácsoltam. – Bármit teszel is, a dolog csak
rosszabb lesz. Csak tedd a dolgod, játszd el a szereped. Néhány év, és túl
leszel az egészen.
– Igen, igazad van – felelte kurta mosollyal, és megszorította a kezem.
Örömmel láttam, hogy egyetért velem. Suzanne-nak van már elég oka így
is, hogy gyűlöljön engem.
 16. FEJEZET
Együtt
RYAN A KEZEMET SZORONGATTA hazafelé menet; karunk a
középkonzolon pihent.
– Szeretem ezt az autót vezetni – jegyezte meg. – Nagyon kezes.
– Látszik is, hogy élvezed a vezetést. Én pedig élvezem, hogy most az
egyszer csak úgy visznek ide-oda. Annyira hozzászoktam a vezetéshez,
hogy a tájat sosem tudom megnézni menet közben.
– Arra azért szükség lesz, hogy elsötétíttessük az ablakokat. Akkor
kevesebbszer tudnak lefotózni téged nap közben a kormánynál – dörmögte
Ryan.
– Ezen még sosem gondolkoztam, bár az is igaz, hogy eddig nem kellett
aggódnom amiatt, hogy bármikor is lefotóznak – Viszont továbbra is
imádtam a többes számot hallani Ryan szájából.
Megigazította a kezét a kormányon. – Olyan ritkán vezethetek. Mindig csak
a hátsó ülésre kell beugranom.
– Vagy oda tuszkolnak be.
Ryan gyors oldalpillantást vetett rám. – Hogy érted, hogy betuszkolnak?
– Láttalak egyszer a tévében. Néhány biztonsági fazon keresztülvitt a
tömegen. Olyan volt, mintha csak belöknének az autóba.
– Ez mikor volt? – kérdezte Ryan.
– Amikor Los Angelesben voltál pár hete. Egészen pánikba estem, amikor
láttam, hogy bánnak veled.
Ryan még erősebben megszorította a kezem.
– Az autódat teljesen körülzárták a sikoltozó rajongók; az ablakodat ütötték.
Már attól féltem, hogy betörik az üveget. Ez volt az az éjszaka, amikor
először hívtál, ugye?
– Igen – emelte Ryan az ajkához a kezem. – És ez volt az az éjszaka,
amikor megnyugtattál. Emlékszem, be kellett másznom a takaró alá, amikor
beszéltünk telefonon.
– Emlékszem, azt kívántam, bárcsak ne lennél az ország másik végében –
suttogtam.
– Azt hiszem, mindkettőnknek teljesült a kívánsága – mosolygott.
Befordultunk a Mulberry utcába; már csak egyetlen háztömb választott el
minket a céltól, és készenlétben tartottam a mobilomat, hogy bármikor
hívhassam a rendőrséget. A pubbal szemben parkolt néhány terepjáró, egy
kisteherautó és egy-két autó. A járdán is őgyelgett néhány fotós, de nem
láttam a rettegett tömeget.
Ryan mindkét irányban végignézett az utcán. – Készen állsz a menekülésre?
Megkönnyebbülten láttam, hogy a parkolóhelyem megszabadult a sok
szerelmes üzenettől és szeméttől. – Jasont majd rendesen fizesd meg –
kértem halkan.
Ryan fél karjával átölelt, úgy haladtunk végig a járdán az épületek közelébe
húzódva. Szinte futólépésben siettünk a pub felé. Nem telt sok időbe, hogy
a lesifotósok felébredjenek és kattogtatni kezdjenek.
Néhány fotós kiugrott a furgonokból, már menet közben vadul nyomkodva
a gép gombját. Nem néztem fel, csak a járda csíkjait figyeltem, no meg a
lábam és az ajtó közötti egyre csökkenő távolságot.
Egyetlen pillanatra néztem fel veszélyt sejtve, amikor észrevettem a göndör
hajú, hézagos fogazatú lányt, amint felénk rohan. Valamit szorongatott a
kezében, nyilván egy-két képet, amit Ryannel akart aláíratni.
Különösnek találtam a jelenséget, mert a lányok a legtöbbször csapatostul
mozogtak. Ritkán lehetett őket úgy látni, hogy legalább egy barátnő ne lett
volna velük... pont mint Suzanne és Francesca. De ez a lány egyedül volt.
Az emberek folyamatosan kiáltozták, hogy „Ryan, Ryan”, néhányan még
egy-egy „Miss Mitchell” vagy „Taryn” felkiáltással az én figyelmemet is
igyekeztek magukra vonni, de követtem Ryan példáját, és csakis arra
figyeltem, hogy eljussunk az ajtóig. Néhány fotós elővette az udvariasabbik
énjét, és megkérdezte, kellemesen töltöttük-e az estét. Ryan nem válaszolt.
Leszegte a fejét, és még erősebben szorította a derekamat. Jobb kezemben
már készenlétben tartottam a kulcsot.
A göndör hajú lány utolért minket, még mielőtt elértük volna az ajtómat.
Szinte rávetette magát Ryanre, tolakodó viselkedésével annyira
megdöbbentett, hogy csak kapkodtam a levegőt. Ryan ösztönösen felemelte
előtte jobb kezét, és felém fordult. Éreztem, hogy őt is ugyanúgy elfogta a
pánik, mint engem.
– Hé, hé! – kiáltott a lányra.
A rajongó hebegni kezdett valamit arról, hogy mennyire csodálja a filmjeit
és a színészi képességeit. Ryan nagylelkűen kihúzta a filctollat a kezéből, és
belefirkantotta a nevét a könyvébe, igyekezve barátságos maradni. Addigra
előlépett még néhány idegesítő férfi és nő, hogy autogramot kérjen, és Ryan
nekik is a lehető leggyorsabban leírta a nevét.
Vágtam egy grimaszt, és bedugtam a kulcsot a zárba; reméltem, most már
boldogok, hogy sikerült felzaklatniuk őt, és kaptak a fotójukra egy aláírást.
Elfordítottam a kulcsot, másik kezemmel pedig megragadtam Ryan
kabátujját, és behúztam őt az ajtón.
Csendben felmentünk a lakásomhoz vezető lépcsőn, mindkettőnket
megviselt, hogy ilyen felfordulással járt az az egyszerű esemény, hogy
hazaértünk egy barátokkal eltöltött kellemes vacsora után. A nappaliban
egyetlen lámpát kapcsoltam fel; nagyon is el tudtam képzelni, ahogy a
járdámon álldogáló sok ember most az ablakaimat fürkészi, és próbálja
kitalálni az árnyékok alapján, mit csinálhatunk.Vajon elég jól takarnak a
rolók? Lehet, hogy sötétítőfüggönyöket is be kéne szereznem?
Beakasztottam a kabátunkat a szekrénybe. – Ryan, nálad van a telefonod,
vagy a kabátod zsebében maradt?
Megtapogattam a zsebeit, hogy benne van-e a mobil, miközben az egyik
csukott ablakra bámult, és mélyen elmerült gondolataiban. A szavaimra
felfigyelt. Rámosolyogtam, de az agya valahol teljesen máshol járt.
Bementem a konyhába, és kivettem egy kétéves jégbort a borhűtőből – a
kedvencemet. Kitöltöttem két pohár bort; úgy gondoltam, jól fog esni neki
egy kis lazítás lefekvés előtt, és szerettem volna, ha kipróbálja az egyik
saját borunkat. A nappaliban üldögélt a fotelben; a fejét a kezébe temette.
Leguggoltam előtte, hogy magamra vonjam a tekintetét.
– Minden oké? – nyújtottam felé a bort.
– Csak elfáradtam, azt hiszem – mormolta.
Nem vettem be a szavait. Láttam, hogy újra gyötrődik, és nem volt nehéz
kitalálnom, miért. Az agyamon végigfutott néhány ötlet, amivel
kizökkenthetném a gondolataiból. Hamar ki is találtam, mit fogok tenni.
Sietve kimentem az előszobába. Szükségem lesz néhány dologra és pár
nyugodt percre. Gyorsan lezuhanyoztam a fürdőszobában, aztán magamra
zártam a hálószoba ajtaját, és átöltöztem.
Majd ez eltereli a figyelmét az aggodalmairól, gondoltam, miközben
becsatoltam a cipő finom bőrszíját a bokám körül. Amikor végeztem,
elindultam visszafelé a sötét előszobában, és megálltam azon a helyen, ahol
a fény és a sötétség találkozott. Ryan felnézett, és elállt a lélegzete.
– Tetszik? – kérdeztem, és kissé elfordultam, hogy a másik irányból is
megnézhesse a csábos fekete alsóneműt, ami többet mutatott, mint
amennyit takart.
Ryan úgy ugrott ki a fotelből, mintha a ruhája lángot fogott volna, és három
lépéssel megtette a köztünk levő távolságot. Beletúrtam a hajába, és
finoman a fülcimpájába haraptam.
– Na, megerőszakolsz a biliárdasztal tetején? – suttogtam a fülébe, mielőtt
ajkát az enyémhez húztam.
ORDÍTOZÓ EMBEREK HANGJA RIASZTOTT álmomból. Felkaptam a
fejem a párnáról, és hunyorogni kezdtem a hajnali fényben.
– Huh, mi történt? – motyogta Ryan álmosan.
Alighanem felébresztettem a mocorgásommal. Odalent teherautók fékeztek
csikorogva, és ajtócsapódás hallatszott; a zajok a hátsó utca felől jöttek.
Lábujjhegyen az ablakhoz botorkáltam; hideg volt a fapadló. Odakint
fényképezőgéppel felfegyverkezett férfiak veszekedtek az egyik áruszállító
autó sofőrjével, de ebből a szögből nem láttam az egész utcát, mert a
tűzlépcső takarta a kilátást. Félrehúztam még egy centire a rolót, hogy
jobban kilássak.
– Szívem, mielőtt kinézel az ablakon, mindig vegyél fel valamit – motyogta
Ryan, és a szemét dörzsölgette.
Kivettem az egyik pólóját a földön heverő nyitott táskából, és belebújtam.
A pamut még őrizte bőrének illatát, és bár igazán szerettem férfias szagát,
ez a póló már határozottan megérett a mosásra.
– Mi történt odakint? – kérdezte Ryan.
Még nem egészen láttam át a helyzetet. – Néhány fotós veszekszik egy
teherautó sofőrjével. – Néztem, ahogy a magasba lendítik a kezüket; úgy
tűnt, az utcai vita egyre hevesebb lesz. – Az utcában mindenhol autók
parkolnak; azt hiszem, a teherautó nem tud átmenni. Nem szabadna ott
parkolniuk.
A paparazzók nyilvánvalóan letáboroztak az ajtóm elé, várva, hogy
előbukkanjon a nagy Ryan Christensen. Eszembe jutott, hogy telefonálok a
rendőrségnek, de már nem volt rá szükség; a sarkon épp most fordult be egy
járőrkocsi.
– Megjöttek a zsaruk – szóltam.
Az autóból kiszállt két rendőr, mindketten a fegyverükön tartották a
kezüket. A vitatkozó felek tovább hadonásztak, most már a rendőrök felé
fordulva, hogy igazukat bizonygassák.
– Azt hiszem, a paparazzók nem ismerik a „várakozni tilos” táblát.
– Letartóztatni mindet! – dörmögte Ryan, és az arca alá gyűrte a kezét a
párnán.
Elmosolyodtam.
– Bébi, gyere vissza az ágyba – kérlelt.
Ránéztem, aztán az ajtóra; végül úgy döntöttem, ha már felkeltem, akár le is
zuhanyozhatok. Ryan látta, hogy tétovázok, és felébredt benne a
versenyszellem. Ha nem lökött volna félre az előszobában, egész biztosan
én győzök. Míg feltettem a kávét, hallottam, ahogy megengedi a zuhanyt.
Elhúztam annyira a függönyt, hogy jól lássam őt. Többé nem voltak
korlátok közöttünk. Néztem, ahogy a víz és a szappanbuborékok
végigfolynak a testén. Hű, de kívánatos volt!
– Jössz te is? – kérdezte, miközben bedörzsölte a sampont a hajába.
Nagy volt a kísértés. Bár a kádban mindketten elfértünk, valamelyikünk
mindenképpen a hidegebb végébe szorult, és most szerettem volna a
szépítkezésre is szánni egy kis időt.
– Megvárom, amíg végzel.
Ryan felém nyújtotta a kezét.
– Addig nem tudok várni. Gyere.
Beléptem mellé a kádba.
– Nem lenne jobb, ha két zuhanyfej lenne itt? – kérdezte, mintha olvasna a
gondolataimban.
Bólintottam.
– Mikorra tervezed a fürdőszoba átalakítását?
Eddig nem gondolkoztam komolyabban a kérdésen. – Nem tudom. Először
be kell fejezni a látványtervet. Még csak néhány vázlatot készítettem.
– Amikor Los Angelesben laktam egy szállodában, a fürdőben jó tágas,
épített zuhanykabin állt. Még külön zuhanypanel is tartozott hozzá, annyi
dolgot lehetett rajta beállítani – mutatott a fal felé. – Sose láttam még olyan
bonyolult zuhanyt. Oldalról is több lyukon átjött a víz, mozgatható
zuhanyfejek voltak több helyen, középen pedig hatalmas zuhanyrózsa.
– Biztosan gőzfürdőre is lehetett állítani – tettem hozzá.
– Na, hogy tetszik az ötlet?
– Jó drága lehet. Nem hiszem, hogy megengedhetem magamnak –
mormoltam, és megdörzsöltem szappanos mellkasát. – Arról nem is
beszélve, hogy nem férne el a fürdőszobában egy ekkora monstrum.
– Úgy örülnék, ha végre nem aggódnál ilyenek miatt – nézett rám, meleg
szeme csillogott. – Amúgy sem arról beszélek, hogy ebbe a fürdőszobába
tegyünk ilyesmit.
Kinyújtotta a kezét, megmarkolta a fenekemet, és magához húzott. Az ujjai
a nyakamra siklottak, és hosszas, sokatmondó csókot nyomott a számra. Azt
hiszem, értettem a célzást, de továbbra sem akartam ennyire előreszaladni.
– Van róla fogalmad, milyen hihetetlenül szexi vagy? – kérdezte.
Bókja hallatán halkan felmordultam.
– Vicces... pont ezt gondoltam én is rólad.
Ryan lebiggyesztette az ajkát, és a szemét forgatta. – Látod, te is épp
ugyanígy vagy ezekkel a bókokkal – öntöttem sampont a tenyerembe.
– Egyébként, köszi a tegnap éjjelt – szólt Ryan sokatmondó mosollyal.
– Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem, amiért miszlikbe téptem a bugyidat.
Nem tudom, mi ütött belém.
Elmosolyodtam a kellemes emléken, amikor szétszakította leheletnyi
fehérneműm varrását, majd tenyerét a hátamon végigsimítva a
biliárdasztalra döntött.
– Majd odaadom a hitelkártyámat, hogy vehess másikat – mormolta.
– Nem kell, köszi. Nem gond, van még bőven. Emiatt ne aggódj.
Minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy ne vágjam meg a lábam
a borotvával.
– Miért állsz olyan makacsul ellen mindig, ha venni akarok neked valamit?
Vállat vontam, nem tetszett a téma. – Nem szoktam hozzá, hogy valaki
vásárolgatni akarjon nekem, Ryan. Az eddigi kapcsolataimban ilyesmi
nemigen volt. Mindig magamról kellett gondoskodnom. Valójában mindig
én vettem mindenfélét a fiúknak, ahelyett, hogy fordítva történt volna. Az
összes eddigi pasim saját magát is alig tudta ellátni, nemhogy még
ajándékokat vegyen nekem.
– Hát, én más vagyok, Taryn.
Tudtam, hogy Ryan nagylelkű, és csak jót akar.
– Ryan, én sosem voltam az a fajta nő, és nem is leszek, aki ajándékokat
vár, vagy ki akar használni másokat. Ha venni akarsz nekem valamit, nem
akadályozhatlak meg benne. De nem is várom el. Az pedig egészen biztos,
hogy nem viszem el a hitelkártyádat shoppingolni.
– Akkor erre felelj nekem: miért fizetted ki Tammynek és Petenek a
bevásárlást? Szerinted én az a fajta ember vagyok, aki ki akar használni
téged?
A hangja kezdett ingerültté válni. Átfutott az agyamon, hogy talán ez az
első veszekedésünk... és éppen a pénz miatt. Kezdett nagyon idegesíteni ez
az egész téma.
– Talán csak én is ugyanannyira szeretnék gondoskodni rólad, mint te
rólam. Erre nem gondoltál? Te miért vettél nekem gyémánt fülbevalót és
nyakláncot? – Elzártam a vizet, és Ryan a kezembe adta a törülközőt.
– Azért adtam neked azokat a dolgokat, mert szerettem volna, és kész. Ott
voltam az ékszerboltban, és csak rád tudtam gondolni – felelte lágyan.
– Én pedig azért fizettem ki a buli költségeit, mert vendégül akartalak látni
téged és ami barátainkat egy kellemes vacsorára. Én is csakis rád
gondoltam.
– Akkor miért nem voltál hajlandó elfogadni a fülbevalót, ha én ezzel
akartam kedveskedni neked?
– Mert drága és felesleges. Mondtam, hogy egyetlen ajándékra vágyom
tőled – tettem a kezem a mellkasára. – És ha nem tudnád, mi az, pont itt van
a tenyerem alatt.
– Az már a tiéd – suttogta.
– Akkor mindenem megvan, ami csak kell.
Lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam.
Amikor végeztem a hajszárítással, és kiléptem a fürdőszobából, azt hittem,
még a hálószobában találom Ryant, de nem volt ott. A konyhában találtam
rá; épp a hűtőben nézett szét. Még mindig egy szál törülközőt viselt.
– Pizsamapartit tartunk? – ugrattam.
Vajon ma is az egész napot az ágyban akarja tölteni? Elővettem két
kávéscsészét, és mindkettőnknek öntöttem kávét. Ryan ártatlan mosollyal
nézett rám.
– Igazából nincs több tiszta ruhám. Használhatom a mosógépedet?
Ryan beleborította a táskája teljes tartalmát a gépbe, az öltönyt leszámítva.
Jellemző – eszébe se jutott, hogy szétválogassa a fehér és a sötét ruhákat.
Ezek a pasik már csak ilyenek. Kihúztam mindent a dobból, és
kettéválasztottam a kupacot.
– Jó lenne, ha a többi ruhám is itt lenne, amit a szállodában hagytam;
mindegyikre ráférne már a mosás.
– Nem tudja valaki elhozni neked? – kérdeztem.
Ryan elintézett három telefonhívást, és már meg is beszélte Jasonnel és a
szállodával, hogy áthozza ide a holmiját. Jason vállalta, hogy ideszállítja a
csomagjait, de csak pár óra múlva. Már vártam, hogy találkozzak Jasonnel,
szerettem volna neki megköszönni, hogy rendbe rakta a parkolóhelyemet.
Bementem a lomtárnak használt szobába, hogy keressek Ryannek valamit,
amit felvehet; tudtam, hogy maradt még pár doboznyi ruha apámtól, amit
még képtelen voltam elvinni a szeretetszolgálatnak. Ryan utánam jött
– Találtam néhány melegítőt ebben a dobozban. Tiszta minden.
Ryan megnézte a nadrág méretét, aztán belebújt. Apám kicsivel nagyobb
darab volt Ryannél, de nem sokkal. Egy másik dobozban pár pamutpólót is
találtam.
Az egyik fekete pólót odadobtam Ryannek.
– Ez mind az apukádé volt?
Bólintottam, és arrébb tettem az egyik dobozt az ólomüvegeim mellől. Nem
örültem volna, ha leesik, és összetör valamit.
– Ugyanolyan puha, mint a kék póló, amit adtál. És pont jó rám! Ezektől a
holmiktól mind meg akarsz szabadulni?
– Arra gondoltam, hogy eladományozom őket. Nyugodtan vegyél ki bármit
belőle.
– Biztos? Nem bánod?
– Nem, nem bánom – mosolyogtam.
Ryannel az oldalamon apám elvesztése sem fájt annyira.
– Király. Az én ruháim úgyis folyton eltűnnek a szállodából. Kíváncsi
vagyok, Jason talál-e még valamit egyáltalán.
Felnevettem. – Erről már hallottam. Valaki eladogatja a cuccodat az
interneten, mi?
Ryan rám vigyorgott.
– Ezért nem foglalkozom azzal, hogy drága cuccokat vegyek magamnak.
Akárhányszor megszállok valahol, a ruháim mindig eltűnnek.
Összeállított egy kis kupac ruhát, amit meg akart tartani magának.
Meglepett, hogy nem ódzkodik a használt ruhától. Akármilyen híres volt is,
nem voltak sztárallűrjei. Ezt is imádtam benne.
Amíg a pólós dobozban kutatott, végiglapoztam az egyik ólomüveggel
foglalkozó könyvemet. Arra gondoltam, hogy ha már meghívott az
anyukája születésnapi ünnepségére, készíthetnék neki valami ajándékot.
Nem akartam üres kézzel menni.
– Anyukád szereti az ólomüveget?
Találtam egy szép képkeretet, amit szívesen elkészítettem volna neki.
– Ja, biztos.
Ryan ki se látszott az újabb hatalmas dobozból. – Sirály! Thermopólók.
Figyeld, ezen még az árcédula is rajta van. – Rádobta a pólót a kupac
tetejére. – Miért kérdezed?
– Arra gondoltam, készítenék neki valamit a szülinapjára. Szerinted ez
tetszene neki? – mutattam felé a képet.
– Nagyon szép. De igazán nem kell. Már vettem neki ajándékot. Az lehetne
kettőnk közös ajándéka.
A szívem megint nagyot dobbant, amikor „kettőnkről” beszélt.
– Köszönöm, de az a te ajándékod. Arra gondoltam, hogy szeretnék valami
személyesebb meglepetést is adni neki.
Kiválasztottam egy darab mintázott felületű, tiszta üveget, és a fény felé
tartottam.
Leültem az asztal mellé a mintával a kezemben, és keresgélni kezdtem a
különböző méretű szögletes formák között, amikre szükségem lesz,
miközben Ryan még mindig a dobozokban kutatott újabb darabok után.
Fogtam az üvegvágómat, és elkezdtem kivágni az üveget a felrajzolt
vonalak mentén.
– Ez de jó! Megpróbálhatom? – kérdezte tétován, de hallottam a hangján,
hogy nagyon szeretné.
Nem tudtam elfojtani egy mosolyt. Eddig egyetlen barátom sem mutatott
egy szemernyi érdeklődést sem a hobbim iránt – ebben is Ryan volt az első.
– Persze! Foglalj helyet.
A kezét az üvegvágóra helyeztem, és addig irányítottam az ujjait, amíg rá
nem érzett, pontosan mekkora nyomást kell kifejtenie.
– Hogy csinálom? – kérdezte a mozdulatra koncentrálva.
– Nagyszerűen! Egy kicsit vágd még a vonalon túl, hogy átfedjék egymást
az élek; így szebben fog törni.
– Remek munka, Mr. Christensen – dicsértem meg a végén. – A következő
lépés a csiszolás.
– Úú... a csiszolás – ismételte mély, szexi hangon. – Ez olyasmi lehet, mint
amit tegnap éjjel csináltál velem.
– Talán ha szépen megkérsz, megint megteszem majd ma este is – rántottam
meg kissé melegítőnadrágja elejét.
– Te vagy a legkedvencebb emberem az egész világon. Tudod, ugye?
– Tessék, vedd fel a védőszemüveget – nevettem. – Mindenfelé
üvegszilánkok fognak repkedni, úgyhogy vigyáznod kell a szemedre.
– Tisztára, mint a gimis technikaóra – kuncogott, és feltette a fejére a nem
túl csábos szemüveget.
Bekapcsoltam a csiszológépet, és ezúttal Ryan a hátam mögött maradt, úgy
tette a kezét az enyémre, és addig csúsztattuk körbe mindegyik darabot a
korong körül, amíg teljesen sima nem lett a széle. Igyekeztem minden
figyelmemet a kezemben tartott üveg éles peremének elsimítására fordítani,
de az nem könnyítette meg a dolgomat, hogy Ryan ajka majdnem a
fülemhez ért.
Lecsiszoltam néhány darabot, aztán megálltam.
– Szeretnéd te is megpróbálni?
– Rám mered bízni a szerszámgépeidet?
– Csiszolni vagy fóliázni szeretnél inkább? – mutattam rá a szerszámokra. –
Választhatsz.
– Férfi! – verte a mellkasát Ryan. – Férfi kezeli szerszámgépet. Férfi iszik
előbb még egy kávét – kapcsolta le a gépet. – Nő is akar még kávét?
– Nő ad férfinak reggelit – nevettem, és meghúztam nadrágja hátulját,
szabaddá téve csupasz fenekét.
Miután összedobtam magunknak pár falatot, beleharaptam a
szendvicsembe, és elnéztem Ryant a csiszológép mellett. – Jól szórakozol?
– kérdeztem.
Ryan visszanézett, és elmosolyodott. – Aha, tök jól. Ez király. Nekem
találták ki!
Amikor már mindegyik darab körbe volt fóliázva, kiraktam a mintát, és a
kezébe adtam a forrasztóvizet. – Forrasztottál már korábban? – kérdeztem.
– Igen, de nem így – intett fejével a munkám felé.
– Nézd csak, így csináld. – Megmutattam, mit kérek tőle. Lassan
összeforrasztottam a darabokat. – Tessék, próbáld meg.
Átadtam Ryannek a helyem. Meglepően szépen dolgozott. Két óra elteltével
a műalkotásunk készen állt.
Ryan a fény felé tartotta a keretet. – Anyaimádni fogja!
Bementem a hálószobába, hogy magamra vegyek valamit, mert most már
minden percben megérkezhetett Jason Ryan csomagjaival, én pedig még
elég lengén voltam öltözve. Felvettem egy farmert és még egy pólót, aztán
visszatértem a nappaliba.
Ryan a falhoz támaszkodott az utcai ablak mellett a kávéjával a kezében, és
az utcát nézte. Arca újra gondterhelt volt.
Mellé léptem, hogy lássam, mit néz, de mellkasával elállta az utat.
– Inkább ne – morogta. – Semmi értelme, hogy mindketten felidegesítsük
magunkat.
Kérdő tekintettel néztem rá. Ryan összeszorította a száját, aztán egyetlen
szót mondott.
– Rajongók.
– Mennyi?
– Sok.
Szabad kezét a kezembe fogtam. – Gyere, csinálok neked ebédet.
Bevezettem Ryant a konyhába. Készítettem szendvicseket, és csendben
leültünk a kis faasztal mellé. Tudtam, hogy a gondolatait teljesen lefoglalja
a kinti tömeg. Az érzelmei mindig kiültek az arcára. Alig evett.
– Miért zavarnak annyira a rajongóid? – dörzsöltem meg a keze fejét.
Ryan rosszkedvűen elfordította a fejét. Majdnem egy teljes percen át csak
rázta a fejét sóhajtozva, és a homlokát dörzsölgette. Végül a szemembe
nézett.
– Félek tőlük – suttogta.
Megszorítottam a kezét.
– Rettegek, hogy egyszer csak valamelyik túl messzire megy. Néhányan
közülük tényleg eszelősnek tűnnek. Sikoltoznak... azt mondják, szeretnek. –
Lenézett a tányérjára, és felsóhajtott. – Hogy mondhatnak ilyet egyáltalán?
Letettem a csészémet az asztalra. Szerettem volna, ha végre egyszer
mindent kiad magából, és csakis rá akartam figyelni
– Oké, játszottam egy hülye filmben. Na, és akkor mi van? Több ezer
színész játszik egy csomó filmben minden rohadt nap. Egyszerű ember
vagyok, mint bármelyik másik pasas.
Elhallgatott, és megvakarta a szemöldökét. – Akárhová megyek, követnek
mindenhová. Akármit teszek, a legapróbb részletekig kielemzik. És még ezt
is el kell viselnem? – intett az utca felé. – Mégis mit várnak? Hogy
lemegyek, és kiválasztok valakit a tömegből? „Jöjjön a negyvennyolcas
szám”? Ezek a nők tényleg azt hiszik, hogy ha elég sokáig szobroznak a
járdán, talán randira hívom őket? Olyan sokszor kellett mobilszámot
váltanom, hogy már nem is számolom. Ezek a lányok mindenhol üzeneteket
és leveleket hagynak; az autómon, a szálloda lépcsőjén, a te autódon...
mindenhol. De minek? Talán Mindy vagy Cindy azt gondolja, hogy ha
leírja egy fecnire, hogy ő az ideális nő számomra, akkor felhívom? Mi ütött
ezekbe? Láttad, mennyi üzenetet szórtak a kocsidra tegnap. Tegyük fel, volt
ott negyven üzenet. Ami azt jelenti, hogy létezik legalább negyven olyan
nő, aki elhiteti magával, hogy szívhez szóló levele olvastán azonnal meg
akarok majd ismerkedni vele.
Ryannek megremegett az ajka, ahogy eszébe jutott még valami. –
Negyven... és még több ezer másik; láttad, hogy lazán utánam nyúltak,
megérintettek, el akarták tépni a ruhámat. Bármelyik képes lenne rá, hogy...
– dohogott Ryan. A másik kezét az enyémre fektette. – De a legjobban attól
félek, hogy most téged is bevontalak ebbe az őrületbe. Most már a te
ablakodra is köveket dobálnak... Ha bármi történne veled, sosem
bocsátanám meg magamnak. – Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja.
Szorosan lehunyta a szemét, és szipogva lehajtotta a fejét.
Felpattantam, és átöleltem a vállát. Ő a derekam köré fonta a karját, és az
ölébe húzott. A fejét a mellemre vontam, és hagytam, hogy utat engedjen a
fájdalomnak. A könnycseppjei a pólómat áztatták.
El tudtam képzelni, milyen régóta tartogatja mindezt magában. Hány
hónapon keresztül szenvedett némán, mindenkitől rejtegetve a gyötrelmeit,
még előttem is. Nem akarta, hogy bárki észrevegye, milyen sebezhetővé
tették a rajongói.
Finoman megdörzsöltem a nyakát és a vállát, és újra és újra homlokon
csókoltam. Az volt az egyetlen vágyam, hogy megnyugtathassam, és
levehessem a válláról a terhet.
– Nincs semmi baj – suttogtam. – Én itt vagyok veled. Soha nem fogom
hagyni, hogy bántsanak.
Az ujjai a bőrömbe fúródtak, ahogy markában gombócba gyűrte a pólóm
elejét; végre utat engedett a feszültségnek. Gyötrődése láttán, az én
arcomon is végigfolytak a könnyek. Megcsókoltam a feje búbját, és még
szorosabban magamhoz öleltem. Egymásba kapaszkodva sírtunk a
félelemtől és az aggodalomtól. Ebben a pillanatban újabb kötelék szövődött
közöttünk, olyan kapcsolat, aminek alapja az érzelmi támasz és a bizalom.
Ryan felnézett rám; szeme még vörös és duzzadt volt a sírástól, és nyomot
hagyott rajta a szomorúság. Gyengéden végighúztam két hüvelykujjam a
szeme alatt, hogy letöröljem az utolsó könnycseppeket. Lágyan
megcsókoltam.
– Taryn Mitchell – szólt a szemembe nézve. – Szeretlek. Teljes szívemből.
Úgy éreztem, minden vér kiszalad a testemből, és a szívembe áramlik.
Mióta vártam már, hogy egy férfi ezt a szót mondja nekem, méghozzá
őszintén, és most végre annak az embernek a szájából hallottam, akitől
leginkább vágytam rá.
Hosszan a szemébe néztem, és kimondtam, ami amit a szívem diktált.
Olyan könnyű volt és természetes, akár a levegővétel.
– Én is szeretlek. Mindennél jobban.
 17. FEJEZET
Költözés
MÉG AKKOR IS MOSOLYOGTAM, AMIKOR letrappoltam a lépcsőn,
hogy beengedjem Jasont. Ryan a pub belsejébe húzódott, nehogy
lefényképezzék, amíg kinyitottam a bejárati ajtót. Mielőtt ott hagytam a
bárpult sarkánál állva, még egyszer megcsókoltam.
Már több mint egy óra eltelt azóta, hogy Ryan kimondta azt a szócskát,
amitől dalra fakadt a szívem, és még mindig ragyogtam. Nem érdekelt,
hogy nézek ki a széles vigyorral az arcomon; teljesen, százötven százalékig
betöltött a szerelem.
Jasont teljesen körülvették, amíg az ajtó előtt várakozott. Vele volt egy
barátja is – egy másik fiú, aki fésületlen barna loboncából és pattanásos
arcából ítélve kamaszkora vége felé járhatott.
– Szia, Jason – köszönt neki Ryan is.
A fiú vállán ruhatartó zsák lógott, és hatalmas bőröndöt gurított maga
mögött. Barátja sporttáskát cipelt a vállán, és egy jókora dobozt
egyensúlyozott a kezében.
– Szevasz, Ry – felelt Jason, miközben félregurította a bőröndöt, és
megrázta Ryan kezét. – Ő a barátom, Shawn.
– Fiúk, bemutatom a barátnőmet, Tarynt – szólt büszkén Ryan, és átkarolta
a vállamat.
Felcipeltük Ryan holmiját a lépcsőn. Ryan az ágyra tette a nagy bőröndöt,
és kicipzározta. A ruhái rendezetlenül egymás hegyérehátára voltak
hajigálva. Észrevettem, hogy a bőrönd céduláján nem Ryan neve áll, hanem
a „Shell-B Enterprises” felirat és egy Los Angeles-i cím.
Ryan a legtöbb cuccot azonnal átvitte a mosókonyhába, aztán csatlakozott a
két fiúhoz, akik azóta kényelmesen elfeküdtek a nappaliban.
Pár másodperc múlva Ryan visszajött a hálószobába.
– Adok nekik egy kis pénzt – szólt. Visszatette a pénztárcáját az éjjeli-
szekrényre, és gyorsan megcsókolt.
– Várj csak – kiáltottam, mielőtt túl messzire jutott volna. – Megvettem azt
az új videojátékot, ha esetleg játszanátok egyet a fiúkkal. Ott van abban a
nagy fiókban a tévé alatt. Van egy focis és egy nindzsás játék is.
Ryan arca felderült.
Kihúztam a sporttáskája cipzárját, és kiborítottam a táska tartalmát a
hálószoba padlójára. Egy pillanatra megdermedtem, amikor megláttam egy
óvszeres csomagot és egy üres óvszeres tasakot a cuccai között. Felemeltem
az üres tasakot – a belseje száraz volt. Hét tasak még érintetlen volt.
Végiggondoltam mindazt, amit tudok. Először is egyszer lefeküdt
Francescával, de az már több mint egy éve történt. Másodszor, állítólag
viszonya volt egy kezdő színésznővel, akit még Pittsburghből ismert, de az
még a Francesca-féle affér előtt volt. Harmadszor, az utolsó barátnője,
akiről tudunk, nyáron dobta őt, és végül negyedszer, Kelly állítása szerint
Ryan éppen az ellentéte mindannak, amivel Suzanne megvádolta. Ryan
egyszer azt mondta, hogy már hónapok óta nem történ semmi. De mégis mi
nem történt? Szex? Randi?
Próbáltam visszaemlékezni, mit is válaszolt a kérdésemre, amikor
horgásztunk – hogy van-e valakije. Azt mondta, nincs, és a ki nem mondott
kérdésemre válaszolva még hozzátette, hogy – hónapok óta. Már csak
egyetlen kérdésem maradt: ki volt a használt óvszer szerencsés nyertese?
A bőröndje teteje még kidomborodott, úgyhogy kicipzároztam, és
kirámoltam a tartalmát. Akadt ott összegyűrt beszállókártya és
poggyászcímke, aztán használt szalvéták és üres rágópapírok.
Hébe-hóba egy-egy koszos zokni. Becsúsztattam a kezem a széles zsebbe,
hogy ellenőrizzem, nem maradt-e bent valami, és ujjaim valami kemény
tárgyba ütköztek.
A kezemben egy szokványos üdvözlőkártyát tartottam, a közepén
„Hiányzol” felirat állt a lemenő napot ábrázoló kép előtt. Kinyitottam a
lapot; odabent Ryan fotóját találtam, amint egy nőhöz simul, akiben azonnal
felismertem Lauren Delaney színésznőt. Hosszú, selymes barna haj,
gyönyörű arc és alak – összerándultam a gondolattól, hogy Ryan valaha
ezzel a nővel járt. A másik oldalon kézzel írt üzenet állt:
Szeretettel küldöm ezt a kis emlékeztetőt , hogy bárm ikor eszedbe
juthassak, amíg távol vagyunk egymástól. Lauren
Bedugtam a kezem a nagy zsebbe, hátha megtalálom a borítékot is, de a
zseb üres volt. Megfordítottam a képet, és máris megkaptam a választ a
kérdésemre: február 9-e. Magamban felnevettem a sors iróniáján: nagyjából
ekkortájt bukott le Thomas azzal a csajjal az ágyban.
Gyorsan visszadugtam az üdvözlőlapot és a képet a bőrönd zsebébe, és
belegyűrtem az utazásokról maradt fecniket is. Bár hallottam Ryan és a fiúk
hangját a nappaliból, a legkevésbé sem szerettem volna, ha meglátja, hogy a
holmija között turkálok. Fogtam az óvszereket, és azokat is visszadobtam
az üres sporttáskába.
Erről eszembe jutott valami: Ryan egyetlen szeretkezésünknél sem törődött
a védekezéssel. Meg sem próbált óvszert feltenni, egyetlen egyszer sem.
Bár tudta, hogy fogamzásgátlót szedek, de így is volt némi kockázat a
dologban. Korábban, más nőkkel nyilvánvalóan használt óvszert – velem
miért nem? Én miért voltam más?
Szeretkezésünk mindig spontán és szabad volt, a fogamzásgátlás soha szóba
sem került. Miért nem törődött egyikünk sem azzal, hogy teherbe esek-e?
– Tar, hova mész? – kérdezte Ryan, amikor kinyitottam a lakás ajtaját.
Ránéztem; a gondolataim még mindig a védekezés nélküli szeretkezéseink
körül jártak. – Megnézem, jött-e már a posta – feleltem gyorsan.
Ryan néhány ugrással mellettem termett. – Ugye nem akarsz kimenni? –
mormolta alig hallhatóan.
– Nem. A levélnyílás a bejárati ajtón van. Mindennap fél négykor jön a
postás.
– Huhh – sóhajtott Ryan. – Kérlek, ne lépj ki az ajtón, ha nem feltétlenül
szükséges. Túl sok rajongó várakozik most odakint.
Az ajtó előtt a szokásosnál nagyobb halom küldeményt találtam. A levelek
tetején ott hevert néhány lap is, amire egyszerűen a Ryan Christensen nevet
írták. Hitetlenkedve megráztam a fejem.
Amikor visszatértem, Ryan egy pillanatra rám mosolygott, aztán újra
elmerült a videojátékban. Jasonnel a nindzsás játékkal játszottak;
mindketten vadul emelgették és rázták a joystickot. Elég viccesen néztek ki.
– Hú, mintha edzésen lennék – nyögte Ryan.
Átnéztem a postát: villanyszámla, két hitelkártya-ajánlat, egy új divat-
magazin és néhány reklám, plusz Ryan rajongói üzenetei.
Felemeltem a Ryannek címzett borítékokat, és meglengettem őket a
levegőben.
– Hát az mi? – kérdezte Ryan, miközben egy erőteljes karmozdulattal
megölte a képernyőn fenyegetőző animált rosszfiút.
– Ryan Christensen rajongói levelei – jelentettem be.
– Ne hülyéskedj – morogta. – Csak dobd az egészet a kukába.
Majd elemésztett a kíváncsiság, hogy megtudjam, vajon miket írnak neki a
rajongói. – Felbonthatok egyet?
Ryan vágott egy grimaszt.
– Mi a csudának? Tar, hidd el, jobb, ha nem akarod tudni. Csak dobd ki az
egészet úgy, ahogy van. – Hangosan felnevetett. – Szép ütés, Jay!
Úgy gondoltam, neki bizonyára tökmindegy, úgyhogy feltéptem a legfelső
borítékot. A borítékban egy szívekkel telerajzolt üdvözlőlap lapult, és a
lány, aki küldte, még a fényképét is nagy gonddal a lap mellé tette, a
telefonszáma kíséretében. Ryannek igaza volt; ezek a nők nem normálisak.
– Na, mit gondolsz, szívem? Ez a bolond lesz a nekem való? – nevetett
Ryan, aki meglátta, hogy a lány képét nézem.
– Talán. Nagyon elszántnak tűnik – ugrattam.
– Megnézhetem? – nyúlt a képért Jason. – Öcsém, ezt a bigét figyeld!
– Odaadta a képet Shawnnak.
– Baszki! – csukladozott Shawn. – Igazi kétzsákos a csaj.
Ryan nevetni kezdett. – Na, add csak ide. – Leállította a játékot, és kivette
Shawn kezéből a képet.
– Mi az, hogy kétzsákos? – kérdeztem.
Jason annyira röhögött, hogy válaszolni se tudott.
– A kétzsákos csaj olyan ronda, hogy mindkettőtöknek zsákot kell húzni a
fejére. Így ha a csaj zsákja leesik dugás közben, nem vakulsz meg a
látványtól – magyarázta Shawn.
– Van több kép is? – kérdezte Jason.
Kivettem a borítékokat a szemetesből, és egyesével felbontottam őket. Az
üzenetekkel nem foglalkoztam; csak a képekre mentem.
Összesen négy fényképet találtam. Az egyik rajongó nagylelkűen a melleit
is megmutatta. Mindegyik fotót odaadtam a fiúknak. Belenéztem az utolsó
borítékba, hogy biztosan egyetlen kincset se hagyjak ki, és láttam, hogy
ebben az esetben az üdvözlőlap belsejébe van ragasztva a lány fényképe.
Úristen. Elállt a lélegzetem, amikor kihúztam a teljes lapot a borítékból. Ott
volt előttem a göndör hajú, hézagos fogazató őrült. A lapot elborították
Ryan fénylő portréi, amiket a lány szemmel láthatóan több különböző
magazinból vágott ki. Néhány képen a férfié mellé a saját arcát is
odaragasztotta Suzanne arca helyére. A képek köré „Szeretlek” és
„Szeretlek, Charles” feliratokat firkált. Angelnek nevezte magát.
Kirázott a hideg, amikor elképzeltem, amint ez a tébolyult ember időt nem
kímélve kivagdossa Ryan arcképeit, és egyesével a lapra ragasztgatja őket.
Teljesen kiszáradt a torkom. Igyekeztem minél gyorsabban megszabadulni a
laptól; remegő ujjakkal a szemetesbe dobtam, aztán szaladtam a
fürdőszobába kezet mosni. Rám tört a félelem és a pánik; ez már túlment a
csodálaton, és ez az eszelős némber itt állt a kapum előtt.
Enyhén remegve hajtogatni kezdtem a szárítóból kivett ruhákat. Most már
értettem, mitől félt annyira Ryan. Engem is elfogott a rettegés. Miközben
Ryan tiszta ruháit az ágyra tettem, egyre kavarogtak a gondolataim. Hogy
merik, azok ott mind, ezt tenni vele... velünk!
Fogtam a mobilomat, és az utcai ablakhoz léptem. Olyan sokan gyűltek
össze a járdán, mintha hetivásár lenne az utcánkban.
– Halló, Taryn Mitchell vagyok. A Déli Negyedik utca 114-ből beszélek, a
Mitchell’s Pubból. Szeretném bejelenteni, hogy az utcában hatalmas tömeg
akadályozza a közlekedést. Az üzletem előtt is nagyon sokan állnak.
Szeretném, ha távozásra szólítanák fel őket. Köszönöm.
Ryan magában kuncogott. – Semmi értelme a rendőrséget hívni, de persze
ha ettől jobban érzed magad, már megérte.
– És ha hozatnánk magasnyomású tűzoltófecskendőt? – motyogtam,
kikukucskálva a roló mögül.
– Hozhatok bűzbombát – ajánlkozott Jason. Ryan rágrimaszolt. – Nem,
komolyan mondom. A trükkmesterek lakókocsija tele van király cuccokkal.
Most, hogy Jason szóba hozta a forgatási helyszínt, eszembe jutott, hogy
még valakinek telefonálnom kell. Felhívtam Coryt. Egyrészt kellett valaki,
aki helyettesít, amíg Ryan szülei nálunk vannak, másrész az utóbbi
események fényében megnyugtató volt a tudat, hogy még egy férfi dolgozik
a bárban.
– Na, szevasz tesó – szólt Jason kifele menet, és belecsapott Ryan
tenyerébe.
Lekísértem őket a lépcsőn, hogy újra kikapcsoljam a riasztót.
– Jason, nagyon köszönöm a segítséget. Hálás vagyok érte.
– Nincs mit – mosolygott vissza Jason. – Örülök, hogy minden okés vele –
intett a fejével Ryan felé.
Amikor a fiúk elmentek, láttam, hogy néhány rendőr arrébb tereli az
embereket. Örültem, hogy a rendőrök az út túloldalán parkoló furgonokat is
elküldték. A kocsik a fizető parkolóban álltak; de sajnos este hat után
díjtalan volt a parkolás.
Visszatértem a ruhák rendezéséhez; Ryan is segített összehajtogatni néhány
darabot. Azokat a pólókat, amiket kiválasztott a dobozokból, most áttettem
a mosógépből a szárítógépbe.
– Taryn, beszélnünk kell – szólt Ryan, és visszavezetett a hálószobába.
Fogalmam sem volt, miről akar velem beszélni. Leültetett az ágyra.
– Azon gondolkoztam, mit gondolsz arról, hogy itt vagyok. Ezek követnek,
bárhová is megyek – intett fejével a nappali felé. – Aggódom, hogy gondot
okozok neked, és hát az üzletnek is.
Vállat vontam. Az ő biztonságáért jobban aggódtam, mint az enyém miatt.
– Ryan, én örülök neki, ha itt vagy. Azt hiszem, kicsit túlreagáltam a dolgot,
amikor láttam, hogy terrorizálnak a rajongóid. Dühös lettem. Amíg itt vagy,
legalább megvédhetlek. Hogy őszinte legyek, imádom, ahogy átölelsz
éjszaka, és hogy melletted ébredek reggel. Végül is nem ez a lényeg?...
hogy akik szeretik egymást, együtt legyenek?
Ryan a kezébe fogta a kezem, és elmosolyodott. – De igen. De sajnos a
rajongók és a lesifotósok sem akarnak kimaradni a buliból – emlékeztetett.
– Tudom, de nem érdekel. Te viszont érdekelsz – néztem egyenesen a
szemébe.
– Hmm – dorombolt válaszul Ryan. – Szóval neked jó így?
– Igen – bólintottam mosolyogva.
Ryan nagy levegőt vett.
– És ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ezután is itt szeretnék
maradni? Esetleg akár minden éjjel?
Nagyot nyeltem, boldogság öntötte el a szívemet, gondolkozni is alig
tudtam. – Micsoda? – leheltem. – Azt mondod, hogy hozzám akarsz
költözni?
A kérdés annyira meglepett, hogy csak suttogni tudtam.
– Hát, csak arra gondoltam, hogy munka után inkább idejönnék vissza, mint
a szállodába. Amúgy is itt szeretek lenni. Mit gondolsz?
– kérdezte tétován, az alsó ajkát harapdálva.
Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
Szabad neki egyáltalán ilyesmit tenni, amíg szerződés alatt áll? Ezt meg
kellett kérdeznem. – Azt gondolom, hogy...
Ekkor az éjjeliszekrényen megcsörrent Ryan mobilja.
– A francba, szavadat ne felejtsd! – Ránézett a kijelzőre, és felvette a
telefont. – Szia, David. Remekül. Igen, van egy percem. – Ryan eltakarta
kezével a telefont. – A menedzserem – suttogta.
Arcán a ragyogó mosoly egy pillanat alatt rosszkedvű fintornak adta át a
helyét. – Nem, nem költöztem ki a szállodából. Nem tudom, miért hívtak
téged. Csak összeszedettem a holmimat, hogy kimoshassam a ruháimat,
ennyi – sóhajtott.
Néztem, ahogyan Ryan a homlokát dörzsölgeti. Kiment a hálószobából, de
nem ment messzire; továbbra is tisztán hallottam minden szót.
– Tarynnél vagyok – hallottam a beismerő szavakat.
Úgy tűnt, a menedzser már tud rólam.
– Vállalom a kockázatot. Tudod, David, most már egész egyszerűen
leszarom. Teljesen kész vagyok attól, hogy bujkálnom kell, és minden
kibaszott mozdulatomat lesik.
Ryan most hangosan, ingerültebben beszélt.
– Elegem van abból, hogy be vagyok zárva egy hotelszobába, mintha
börtönben lennék. Elég volt! Már két éve ez megy. Megőrülök. Végre
normális kapcsolatot akarok... Igen, azt hiszem, igazad van. Többé nem
lehet magánéletem – morgott. – Jobb lett volna, ha valaki előre szól, hogy
többé nemhogy magánéletem, de egyáltalán semmilyen életem se lehet,
mert az ezer százalék, hogy ilyen kitétel nem szerepelt egyik
szerződésemben sem.
Dermedten álltam, és hallgattam, ahogy az előszobában kiabál. A
szívverésem felgyorsult, a kezem remegni kezdett, mert tudtam, hogy
miattam védekezik.
– Remek, ha így áll a helyzet, akkor tudasd a stúdióval, hogy majd magam
gondoskodom a védelmemről. Tedd csak meg, mert többé nem vagyok
hajlandó elzárva élni. Nem megy... jobb, ha megszokod a gondolatot.
Kis szünet következett, majd Ryan felsóhajtott. – Miért? Hogy még több
ruhám eltűnhessen rejtélyes körülmények között? Majd kimosom
magamnak. Nem akarom, hogy idegenek érjenek a ruhámhoz; a hideg is
kiráz tőle.
– Biztos vagyok benne, hogy ő is tisztában van vele, mit vállal. A
paparazzók már hetekkel ezelőtt rászálltak, már akkor, amikor még nem is
volt nyilvános a kapcsolatunk...
– Nem érdekel, mit mond a média. Egyetlen ember miatt aggódom, és
egyetlen ember érdekel, az pedig Taryn...
– Miattam ne aggódj. Ezután is rendesen fogok dolgozni. Az alakításomra
egy szavuk sem lehet. – Ryan hangja dühös lett. – Láttam minden eddig
felvett anyagot, teljesen jók. Kenneth egy rossz szót sem mondott rájuk;
bízom benne, hogy a rendező először nekem szólna, ha gondja lenne
velem!...
– Viccelsz? Ha beszélgetni akarnak velem, bármikor jöhetnek. Nem, te
figyelj ide, David. Úgy elhúzom a csíkot, mint a szél, amint valaki bele akar
szólni az életembe. Azt hiszem, kényelmesen meg fogok élni az eddig
félretett húszmillió dolláromból...
– Itt én vagyok az, aki próbál profin viselkedni. A csajt nyilván feldühítette,
hogy nem kopogtathat át bármikor a szobámba, hogy a lelkét ápolhassam.
– Ha a harmadik rész bebukik, azt ajánlom, keressék a hibát a megfelelő
helyen. Már bánom, hogy egyáltalán aláírtam ezt a projektet. Igen, tudom,
David. Oké.
Ledobtam a kimosott fehér ruhák kupacát az ágyra – legalább a látszata
legyen meg, hogy nem szándékosan hallgattam ki a beszélgetést. Ryan
megállt az ajtóban, és keresztbe font karral az ajtófélfának támaszkodott.
Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy feszült. Azt hiszem, érezte, hogy én is
az vagyok. Mi más lehettem volna?
– Tudom, hogy hallottad a beszélgetést – szólt csendesen.
– Gondot okozok neked – suttogtam bűntudatosan, és alig bírtam
visszafojtani a könnyeimet.
– Nem – rázta meg a fejét. – Csakis neked köszönhetem, hogy még nem
bolondultam meg.
– Ezt nehezen tudom elképzelni – feleltem komoran, és minden
figyelmemet a ruhák szétválogatására összpontosítottam.
Ryan mellém lépett, és kivette a zokniját görcsösen összeszorított ujjaim
közül. – Szeretsz? – kérdezte nyomatékosan, átható tekintettel. Ujjával
felemelte az államat. – Úgy értem,valóban szeretsz?
– Igen! Igen, szeretlek – jelentettem ki egyenesen a szemébe nézve. – Teljes
szívemből.
Ryan arcán mosoly suhant át.
– Tudod, hogy az életem a legkevésbé sem normális. Akkor megkérdezem
még egyszer. Biztos, hogy neked nem gond, ha itt maradok veled?
– Szabad ezt neked? – Félig-meddig azt vártam, nemmel válaszol.
– Megengedik ezek?
– Felnőtt ember vagyok. Azt teszem, amit akarok – dörzsölte meg a
karomat.
– Megszeged a szerződésedet – szóltam. Biztos valahol az apró betűs
részben szerepelt ez a kitétel.
– Nekik csak az a dolguk, hogy fizessenek, és gondoskodjanak a
biztonságomról és a kényelmemről. Nem fogom hagyni, hogy
kisajátítsanak. Taryn, én veled akarok lenni, ha te is akarsz engem.
Igéző kék szemét egyenesen a lelkembe fúrta, úgy várta a választ.
– Csinálok helyet a holmidnak – szóltam halkan.
– Taryn, nem ezt kérdeztem.
Ryan gyengéden elkapta a csuklómat. Ekkor erőt vett rajtam a bűntudat.
– Ryan, el sem tudod képzelni, mennyire szeretném, ha itt lennél velem. De
azt is tudom, hogy megvan az oka, hogy miért rejtegetnek, és miért őriznek
a szállodai szobádban. Félek, hogyha itt maradsz, akkor mindent kockára
teszel, amit a stúdió eddig biztosított neked. Már így is épp elég nagy
stresszben élsz miattam.
– Miattad? Komolyan beszélsz? Miért mondogatod ezt folyton?
Vállat vontam, és nem értettem, hogyhogy nem látja ő is ugyanolyan
tisztán, mint én.
– Összevesztél Suzanne-nal, és most már a menedzsereddel és a stúdióval
is... arról nem is beszélve, mi mindent összeirkálnak majd a magazinok a
kapcsolatunkról. Ezzel is meg fog még gyűlni a bajod. Nem akarom
tönkretenni a karrieredet, Ryan.
Ryan felnevetett ezen a képtelenségen.
– Te nem okozol nekem semmiféle stresszt. A kapcsolatunkról megjelenő
írások pedig a legkevésbé sem ártanak a karrieremnek, éppen ellenkezőleg,
úgyhogy kérlek, ne gondolkozz így. Édesem, egyedül te vagy az, akinek
köszönhetően nem ugrom le most azonnal a tetőről.
A magasba emeltem a tekintetemet.
– Ez az egész egy dekányit sem érdekel. Ha úgy alakul, majd felveszek
külön biztonsági őröket. – Ryan vállat vont. – Akárhogy is, emiatt neked
nem kell aggódnod.
Meglepetten néztem rá. – Akármit is mondasz, fogok aggódni emiatt. Ami
téged bánt, az engem is bánt.
Ryan nagyot sóhajtott. – Taryn, azt hiszem, már látod, milyen nagy ára van
annak, ha velem vagy. Már mondtam, hogy nehéz bármiféle kapcsolatot
teremtenem, és most láthatod azt is, miért. Nagyon bízom benne, hogy
nagyjából egy év múlva, amikor végzek a trilógiával, és más filmekbe
kezdek, vége lesz ennek az egész bolondériának. De most ez van. Testőrök,
titkok, hazugságok, bujkálás, őrült tempó... Mindez a munkámmal jár. Ez az
életem. – Ryan megfogta a kezemet. – Az én őrült életem innentől fogva a
te őrült életed is lesz. Már el is kezdődött. Akkor is szeretni fogsz, ha
miattam a te életedbe is beköltözik a zűrzavar és az őrület?
Egy pillanatig sem haboztam. – Igen, nagyon is – suttogtam. – Na és te? Te
is készen állsz? Akkor is szeretni fogsz, ha még jobban felfordul az életed?
– Nagyon is. Ez nem is lehet kérdés – felelte széles mosollyal.
Ryan meleg kezét végigsimította a nyakamon, magához húzott, és
megcsókolt.
MÁR MAJDNEM HÉT ÓRA VOLT, AMIKOR Pete felhívott, és közölte,
hogy csak két házzal arrébb tudtak megállni, mert az utcán kissé nagy a
jövésmenés.
Ryannel a hátsó ajtónál vártuk a barátainkat. Nem akartam villanyt
kapcsolni, nehogy a paparazzók idő előtt felfigyeljenek ránk. Ryan nagyon
édes volt apám szürke flanelingében, amit a tiszta, fehér póló tetejére vett
föl. Felhívta a testőrét, Mike-ot, és elintézte, hogy reggel jöjjenek érte.
Boldog voltam, hogy biztosan velem fog maradni aznap éjjel.
Az ajtónál vártam, hogy bekopogjanak, de jobb lett volna, ha gyorsabban
cselekszem – abban a pillanatban, hogy megálltak az ajtó előtt, máris
villogni kezdtek a fényképezőgépek.
– Gyertek be gyorsan – intettem az ajtó mögé bújva.
Feldühített, hogy a paparazzók bárkit lekapnak, aki csak belép a sörözőmbe.
Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, mi lesz holnap, amikor meg kell
nyitnom a kaput a nagyközönség előtt.
Pete három pizzásdobozt egyensúlyozott maga előtt. – Baszki, hova dugtad
az elnököt? – kiáltotta.
Felkapcsoltam a lámpát, és Pete biccentett Ryan felé, aki a pulthoz
támaszkodott.
– Jé, szia, Ryan – dörrent rá Pete. – Nem láttad itt valahol az elnököt?
– Itt a zsebemben akad néhány elnök, de másról nem tudok – rázta meg
Pete kezét Ryan.
– Állítólag maga Brad Pitt érkezett látogatóba – viccelődött Marie is a
helyiségbe lépve. – Ja, csak te vagy az, Ryan. Valaki szóljon már nekik,
hogy Brad nincs itt. A francba.
– Én is örülök, hogy látlak, Marie – fogta meg Marie vállát Ryan, és úgy
tett, mintha meg akarná fojtani.
– Gary, de jó, hogy látlak – rázott kezet Garyvel Ryan.
– Szevasz, Ryan. Ma este a gatyádat is el fogom nyerni, ugye tudod? –
ugratta Gary.
Tammy az egyik karjával átölelt; a másikban süteményestálat tartott.
Ryannek is kijárt egy félkarú ölelés.
– Kipróbáltam egy újfajta sütit, szeretném, ha mindenki megkóstolná.
Pete letette a pizzákat a kerek asztalra. A termet betöltötte az olvadó
mozzarella és a paradicsomszósz illata, és egyszerre mindenki nagyon éhes
lett. Csapoltam egy kancsó sört, és mindannyian elfoglaltuk megszokott
helyünket az asztalnál, hogy hozzálássunk a lakomához.
Ryan kivett egy szeletet, aztán felállt. – Pete, válthatunk egy szót?
– Fejével intett Pete felé, hogy kövesse, és mindketten eltűntek a
konyhában. Kíváncsi voltam, miről lehet szó.
– Taryn, nagyon sokan vannak odakint – biccentett Marie az ajtó irányába.
Hátranézett, Ryant keresve a tekintetével. – Mióta állnak azok ott?
– Tegnap óta. Ryannel elmentünk Calhez és Kellyhez vacsorára. A rajongói
még a kocsimat is elborították a szerelmesleveleikkel.
– Hogy bírja ezt elviselni? – kérdezte Tammy, és összerázkódott.
– Nehezen. Azok a lányok nem épeszűek. Egyikük még a karját is
megfogta, miközben az autómhoz sprinteltünk. Még örültem is, hogy ott
vannak a fotósok; ők legalább körbevettek minket, és elzárták tőlünk a
lányokat.
– Tudom, láttam a képeket – suttogta Marie. – Tar, tele van veletek az egész
rohadt internet. Csak keress rá a nevére, és egyből a tegnapi képek jönnek
fel. Egyébként szuperül nézel ki rajtuk. Nagyon jól állt az a szürke kötött
ruha a bőrkabátoddal és a fekete csizmáddal.
Egy pillanatra minden elsötétült előttem. Majd elájultam a tudattól, hogy a
képem tényleg fenn van az interneten, és a nevem most már örökké
összekapcsolódik Ryan Christensen nevével.
Ryan és Pete kiléptek a konyhából; mindketten nevettek valamin, de Pete
mintha kissé gondterheltnek tűnt volna.
Ryanre sandítottam, és kérdő pillantást vetettem rá. Hozzám hajolt, és
halkan a fülembe súgott.
– Adtam Pete-nek pár dollárt a farostlemezekre, és kifizettem a pizzát.
Azonkívül megköszöntem neki, hogy ilyen jó barát, és hogy olyan sokat
segített.
Megszorítottam a lábát. Ryan tényleg jó ember volt.
Miután befejeztük az evést, belekezdtünk a szokásos pókerjátszmába.
– Hogy megy az üzlet, Tammy? – kérdezte gyanúsan könnyed hangon
Ryan, és bedobta a kártyáit az asztal közepére.
– Jól! Bár az igaz, hogy nehéz tartani a tempót, ha minden ételt a saját
konyhájában készít el az ember. Remélhetőleg hamarosan felvehetek
néhány embert, és akkor keresünk majd magunknak üzlethelyiséget valahol.
– Mi lenne, ha kölcsönadnád Tammynek a konyhádat, Tar? – javasolta
Ryan. – Olyan nagy ez a konyha, és nem is használod.
Eszembe jutott az a sok beszélgetés, amit Pete-tel ebben a témában már
lefolytattunk, és az is, miért nem vezetett egyik sem eredményre. Amúgy is
volt annyi eszem, hogy észrevegyem a csapdát. Ellentámadásba lendültem.
– Már gondoltam erre, Ryan, de a konyha a jelenlegi állapotában nem
alkalmas főzésre és sütésre. Új gázcsöveket kéne bevezetni, és minden
készüléket cserélni kéne. Még a rézcsövek helyére is újakat kéne tenni.
Költséges mulatság lenne. Ezért nem szolgálunk fel ételt a bárban.
– Azért gondold csak át, és számold ki, mennyibe kerülne – szólt Ryan.
Megráztam a fejem. Vajon miért firtatja a dolgot? Szerettem volna már
témát váltani.
– Mi az? – kérdezte.
Hozzá hajoltam, és a fülébe suttogtam. – Kérlek, hagyd. Nem megy. Így is
hatalmas kölcsönt vettem fel a biliárdterem, a színpad és a hangrendszer
felújítására. A konyhát már nem tudom bevállalni.
– Biztosan ki tudunk találni valamit – felelte.
– Mégis mit? – kérdeztem.
Ryan finoman a lábamba rúgott, és megvakarta az orrát.
Néhány körrel később siralmasan álltam a pókerben. Ma este nem nekem
állt a zászló; valahogy nem tudtam olvasni a többiek testbeszédéből. Ryan
minden alkalommal ördögi mosollyal söpörte be a zsetonjaimat.
– Még néhány ilyen leosztás, és fel kell tenned a ruháidat is – javasolta
kaján mosollyal, és a lábamba rúgott.
– A vetkőzős pókerhez még nem vagyok elég részeg – morogtam.
Ryan azonnal kihúzta magát, és felkiáltott.
– Hol a tequila?
– Lassan a testtel! Még van pár zsetonom – szóltam.
– Ja, ja, de már nem sokáig – ugratott. – De csak kérj tőlem nyugodtan.
Bármikor kölcsönadok néhány zsetont. Akár szívességnek is nevezhetjük.
Rávigyorogtam.
– És ha már szívességekről beszélünk... – folytatta Ryan, az egész
társasághoz intézve szavait. – Szeretnék mindannyiótoktól kérni valamit.
Ryan végignézett a barátaimon. – A szüleim csütörtökön érkeznek a
városba, és hétfőig maradnak. Szeretnénk elvinni őket vacsorázni, és a
lehető legtöbb időt együtt tölteni velük. – Kedvesen rám mosolygott. –
Nagyon örülnék, ha az egész hétvégére elrabolhatnám Tarynt. Mit
gondoltok, fiúk-lányok, meg tudnátok oldani egy pár napot nélküle?
Ingerülten az asztalra meredtem. Nem igaz, hogy képes volt megtenni. Még
csak esélyt sem adott nekem. Gondolom, attól tartott, hogy elmismásolom a
dolgot.
– Hát persze! – vágta rá azonnal Marie.
Marie beszédes arccal nézett rám. Szinte hallottam az „Úristen” és „azt a
rohadt” felkiáltásokat, amiket éles, izgatott sikkantások követnek. Nagy
esemény volt ez – a csodálatos Ryan Christensen be akar mutatni engem a
szüleinek.
És azt még el sem mondtam neki, hogy Ryan tulajdonképpen hozzám
költözött. Már előre hallottam magamban a bejelentést követő újabb
sikongatást. Komoly kétségeim voltak afelől, hogy le tudják-e nélkülem
vezényelni az egész halloween-hétvégét. A halloween mindig nagy
esemény volt a Mitchell’s Pub életében, és engem mardosott a bűntudat,
hogy magukra hagyom őket. Péntekre és szombatra is előjegyeztem egy-
egy zenekart. A héten Cory is mindennap jön majd.
Marie-re néztem, és felsóhajtottam. Marie mosolyogva rám kacsintott.
– Én is szívesen besegítek – tette hozzá Tammy, aki maga is izgatottan
vigyorgott rám.
– Gyerekek, egészen biztosak vagytok benne? Annyira szégyellem
magam... – kezdtem mentegetőzni, de Marie leintett.
– Taryn! Semmi gond! Megoldjuk. Pete majd számolja a vendégeket. Csak
arra kell figyelnünk, hogy ne legyen túl nagy tömeg, és kész – nyugtatott
meg. – Na és kitehetnénk egy táblát is az ablakra, amire felírjuk, hogy ő
elutazott a hétvégére, úgyhogy nem érdemes itt keresni – mutatott Ryanre.
– Nyugodtan – kacsintott Ryan.
Pete megköszörülte a torkát. – Khm, ennyi jó hír után mi is szeretnénk
bejelenteni valamit Tammyvel.
Érdekes módon nem voltam meglepve. Éreztem, hogy valami van a
levegőben. Pete és Tammy egész éjjel szerelmesen nézték egymást, mintha
sötét titkot őriznének.
– Tammy és én hivatalosan is kitűztük az esküvőnk időpontját.
– Szeptember negyedikén, szombaton fogunk összeházasodni – áradozott
Tammy Pete szemébe nézve.
Feltűnt, hogy Ryan fészkelődik a székén. Hangos szusszanással fújta ki a
levegőt, de szája sarkában kis félmosoly jelent meg. Vajon melyik szó volt
rá ilyen nagy hatással? Talán az „összeházasodni” vagy az „esküvő” volt
az?
 18. FEJEZET

Hírek
KINYÚJTOTTAM A KEZEM, ÉS RÁCSAPTAM a szundigombra. Ilyen
korai órán igazán szentségtörés volt felkelni, de Ryant szólította a
kötelesség – várta a zuhany és a mindennapi sztárrobot.
– Csak még tíz percet – dörmögte, és a hátamba fúrta a fejét.
Becsuktam a szemem, és azonnal visszaaludtam, de ébresztőórám
könyörtelenül felzümmögött újra.
– Édesem, fél hat van. Az autó mindjárt itt lesz érted.
Megdörzsöltem a hátát, hogy felébresszem.
– Mmm – nyögte. – Ez nagyon jó.
Végül megszólalt a mobilja, úgyhogy muszáj volt kinyújtania a kezét.
– Jó reggelt, Mike. Igen, ébren vagyok.
Ryan kikászálódott az ágyból, megdörzsölte a szemét, és kinézett az
ablakon. – Úgy látom, üres a hátsó utca. Akkor mindjárt találkozunk.
Magamban mosolyogtam, miközben elkészítettem a kávéját. Annyira
szerelmes voltam abba a férfiba, aki mellettem ébredt, és most éppen
zuhanyzik, hogy felkészüljön a mai napra.
Eszembe jutott, mennyire más volt minden, amikor először töltötte nálam
az éjszakát. Emlékszem, két érzés viaskodott bennem: nem akartam, hogy
újra összetörjön a szívem, de eközben égett bennem a vágy, hogy újra
szeressek.
– Ma huszonnégy órázom. Hívlak, ha végeztem – szólt boldogan, miközben
megtörülközött. – Te mit tervezel mára?
– Először be kell tennem a pénzt a bankba, aztán bevásárolok. Alig maradt
kávé, és ennivaló se nagyon van már.
– Ha mész a boltba, vennél nekem is pár dolgot? Jó lenne egy olyan
tusfürdő, aminek nincs gyümölcsillata – szagolta meg a bőrét a karján. –
Választasz nekem valamit? Ja és mindig legyen nálad a mobilod, biztos,
ami biztos.
A konyhában felírt pár dolgot egy cetlire. – Adok rá pénzt, összesen ennyi
készpénz maradt nálam, Gary mindent elnyert tőlem tegnap.
Kivett a zsebéből néhány összegyűrt papírpénzt, és az asztalra tette.
– Tessék.
Lementünk a hátsó ajtóhoz, hogy megvárjuk a sofőrjét. Beütöttem a kódot,
hogy kikapcsoljam a riasztót.
– 283091 a kód, aztán ezt a gombot kell megnyomni.
Ryan utánam mondta a számot. – Majd még gyakorlom; nem biztos, hogy
elsőre meg tudom jegyezni.
– A születésnapom fordított sorrendben... emlékszel? Nyolcvankettő,
március tizenkilenc. Legalább az évet jegyezd meg – böktem oldalba.
– Tudom, mikor van a születésnapod – búgta tréfásan. – Na, és te tudod az
enyémet?
– November tizenhetedike – vigyorogtam. – Három hét múlva lesz.
A sofőr megnyomta a dudát, és Ryan búcsúzóul megcsókolt. – Mennem
kell. Majd hívlak.
Az átkozott fényképezőgépek abban a pillanatban kattogni kezdtek, amint
kilépett az ajtón.
Éppen csak felértem a lakásom ajtajához, amikor a mobilomon megszólalt
Ryan csengőhangja.
– Valamit elfelejtettem – szólt kissé bocsánatkérően.
Leszaladtam a konyhába. – Ráírjak még valamit a listádra? – A tollat már a
kezemben tartottam.
A szívem újra nagyot dobbant, amikor kimondta azt a szót.
– Én is szeretlek – suttogtam.
Lerogytam a konyhai székre, és egy percig elmerültem a vallomás
igézetében; a bevásárlólista még mindig a kezemben volt. Végigfutottam a
listán – mindennapi használati cikkek szerepeltek rajta: sampon, borotva,
tusfürdő és kontaktlencse-folyadék. Kuncogva olvastam a „férfiszagú
borotvahab” tételt. Szegény ember. A fürdőszobámban minden
tisztálkodószer határozottan női illattal rendelkezett.
Felmértem a kamrám tartalmát, és még egy csomó dolgot felírtam. Ryan a
mazsolás gabonapehellyel zárta a listát. Nem voltak nagy igényei.
Bekapcsoltam a számítógépet, hogy ellenőrizzem a bankszámlámat, mielőtt
vásárolni indulok, csak hogy tudjam, mennyire rúghatok ki a hámból.
Rákattintottam az internetkapcsolat megnyitásátjelző ikonra; abban a
pillanatban, hogy ujjam lenyomta az egérgombot, eszembe villantak Marie
szavai arról, hogy tele van velem az internet.
Keresés: Ryan Christensen.
Néhány másodpercig haboztam, hogy ráüssek-e az enterre. Végül
kisujjammal csak lenyomtam a gombot.
Mintha magát a pokol kapuját tártam volna fel. A kereső 62 millió olyan
weboldalt talált, amelyen szerepel Ryan neve. Az oldal tetején néhány cím
külön volt listázva a „Híroldalak” cím alatt.
RYAN CHRISTENSEN FORRÓ ÉJSZAKÁI SEAPORTBAN
RYAN ÉS SUZANNE – A VÉGZETES SZAKÍTÁS
VISZÁLY A PARADICSOMBAN! MI LESZ A KÖVETKEZŐ
TENGERPART SORSA?
VÉGE! – RYAN TOVÁBBLÉP
RYAN ÚJ SZERELME
Rákattintottam az utolsó címre, és egy angliai online pletykamagazin
oldalára jutottam. A képen magamat és Ryant láttam, amint éppen
visszatérünk Caléktől. Abból láttam, mikor készült a kép, hogy melyik
oldalamon állnak az épületek. Elolvastam a cikket.
RYAN ÚJ SZERELME
Jóllehet Ryan Christensen és Suzanne Strass a filmvásznon szerelmespárt
alkotnak, a valóságban mást tartogatott számukra a sors. Ryan véget vetett
majdnem két évig tartó kapcsolatának Suzanne-nal, és a beszámolók szerint
a forgatás helyszínéül szolgáló Rhode Island-i Seaport városka egyik
vállalkozásának tulajdonosával, Taryn Mitchell-lel kezdett viszonyt.
„Ryan pár hete találkozott először Tarynnel, és a lány teljesen elbűvölte” –
állítja egy bennfentes. Ryan (26) és Taryn, a New York-i születésű 27 éves
bártulajdonos között azóta egyre forróbb a viszony. Ryant többször látták
érkezni és távozni a lány lakásába a nappal és az éjjel legkülönbözőbb
óráiban, és a sztár már többször is a csinos szőkeségnél töltötte az éjszakát.
„Értesüléseink szerint Ryan hétfőn minden holmiját elvitette a Lexington
Hotelben foglalt lakosztályából, ahol a forgatás ideje alatt tartózkodott, és
Miss Mitchell lakásába szállíttatta a csomagokat. Szóvivője nem erősítette
meg, de nem is cáfolta a hírt.” „Ryan mostanában sokszor eltűnik, és
kevesebb időt tölt a többi szereplővel” – számolt be róla egy másik
bennfentes, bár amint arról a múlt héten hírt adtunk, szinte a teljes
szereplőgárda részt vett a Miss Mitchellnél rendezett több órán át tartó,
zártkörű partin.”
„Suzanne és Francesca korán távoztak a partiról, és mindketten rendkívül
feldúltnak tűntek. Ezen a napon tudatta Ryan Suzanne-nal, hogy már mást
szeret.”
A hajamba túrtam. Akármennyire valótlanok is voltak a Ryan és Suzanne
viszonyáról szóló pletykák, a cikk szövegébe sok valós részlet is keveredett.
Úristen, az itt leírtak nagy része óta még huszonnégy óra sem telt el, és már
itt áll az újságban! Nem csoda, hogy Ryant felhívta tegnap a menedzsere.
Rákattintottam egy másik linkre.
„ A SZAKÍTÁS VÉGZETES KÖVETKEZMÉNYEKKEL JÁRHAT
A TENGERPART-SOROZATRA"
Ryan és Suzanne kapcsolata a lehető legrosszabbkor hullott darabjaira –
Charles és Gwen a Tengerpart harmadik részében az eddiginél is közelebb
kerülnek egymáshoz, és az ő kapcsolatuk adja a történet gerincét. Mindenki
aggodalmasan figyeli, hogy kettejük forgatáson kívüli viszonya milyen
hatással lesz a filmvásznon mutatott közös alakításukra. Ha bármi
feszültség támad közöttük, az nyilvánvalóan meg fog mutatkozni a filmben
is. Eddig szinte szikrázott közöttük a levegő, és ezt akár a legkisebb változás
is tönkreteheti – véli egy jól értesült ismerős.”
A következő órát azzal töltöttem, hogy Ryanről szóló oldalak után kutattam
a neten. Megdöbbentett, mennyi képet találtam Ryanről, köztük több ezer
Suzanne-nal közös képet is. Rábukkantam néhány, rajongók által készített
weboldalra is, ahol minden mozdulatát bálványozták; az egyik ilyen oldal
írója egyenesen napi blogbejegyzéseket írt Ryan életéről.
Magamról is találtam képeket néhány online bulvármagazinban. Az egyik
fotós készített rólam néhány olyan felvételt, amelyen egyedül sétálok a
járdán; voltak olyan képek is, amelyeken Tammyvel szerepeltem azon a
napon, amikor betörték az ablakomat. Arról az estéről, amikor Ryannel
kettesben Calhez indultunk, rengeteg képet találtam.
A rólam alkotott általános vélemény az volt, hogy ráakaszkodtam Ryanre,
és én voltam az oka, hogy Ryan és Suzanne szerelmének vége szakadt.
Tisztán láttam magam előtt, ahogy a mindenre elszánt Tengerpart-rajongók
üldözőbe vesznek, hogy máglyára vethessenek.
Milyen praktikus, hogy már itt is vannak, a házam előtt! Eszembe jutott,
hogy hamarosan ki kell mennem a házból, hogy elintézzem a bevásárlást, és
rám tört a pánik. Vajon a lesifotósok követnek majd a boltba, hogy
dokumentálhassák, milyen tusfürdőt veszek Ryannek? A legtöbb kép,
amelyet a hírességekről láttam, az utcán készült róluk, esetleg még a
repülőterek csarnoka jöhetett szóba; lehetséges, hogy utánam jönnek az
élelmiszerboltba is?
Kinéztem az utcai ablakon; úgy tűnt, tiszta a terep, csak a normál utcai
forgalom zajlik. Talán látták Ryant elmenni ma reggel, és a paparazzók meg
a ködös tekintetű rajongók mentek utána?
Lezuhanyoztam, és különös gondot fordítottam a frizurám és a sminkem
elkészítésére, biztos, ami biztos. Nem siettem; minden sejtem tiltakozott az
ellen, hogy elhagyjam a biztonságos odúmat, és az utcára lépjek... a kinti
világba. Már értettem, miért rejtőzött Ryan a szállodai szobájában.
Felhúztam a legjobb farmeremet és azt a fekete bokacsizmámat, aminek
közepesen magas, masszív sarka volt – hátha futni kell. Végül felvettem a
fekete bőrkabátomat és a napszemüvegemet. Megszámoltam a pénzt, amit
Ryan itt hagyott – százhúsz dollár és betettem a pénztárcámba.
Bevásárlólista, pénztárca, bankba szánt pénz, kulcsok, mobil... bátorság?
Miért remeg úgy a gyomrom?Ne hagyd, hogy ők döntsenek helyetted; meg
tudod csinálni.
A hátsó ajtónál megálltam, beállítottam a riasztót, nagy levegőt vettem, és
kiléptem az utcára. A fotósok már kattintottak is. Vagy öt lesifotós követett,
és az utca egész hosszán kérdésekkel ostromoltak. Nem válaszoltam; csak
mentem tovább az autóm felé. Egy idő után észrevettem, hogy szinte képes
vagyok kizárni a faggatózásukat, ha valami másra gondolok.
Leszedtem az ablaktörlő alá tömködött, Ryannek szóló szerelmes
üzeneteket, hogy ne zavarjanak a vezetésben. Azt hiszem, egy ízben el is
mosolyodtam. Csinos halomba rendeztem a papírokat, és az anyósülésre
tettem őket.
Ezek a hibbant nők tényleg azt hiszik, hogy Ryan barátnője gondosan átadja
majd a szerelmes leveleiket a címzettnek? Nyilván tudják, hogy ez az én
autóm, nem az övé! Talán abban bíznak, hogy ha netán összeveszünk, Ryan
fogja az első üzenetet a kupac tetejéről, és a feladó karjába veti magát?
Hogy ezek a levélkék a Ryan Christensen-lottó szelvényei, és a szerencsés
nyertest véletlenszerűen húzzák ki a levélhalom közül? Mégis mit
gondolnak ezek?
Tökéletesen értettem, miért borult ki úgy tegnap Ryan; ezek az emberek
szabadon járnak közöttünk. Eszembe jutottak a régi zombifilmek, és
elképzeltem, ahogy Ryan és én vagyunk az utolsó túlélők, akik nem váltak
zombivá – még. Mielőtt gázt adtam, beállítottam a lejátszót. Á, itt van –
tudtam, hogy megvan valahol: a „Zombie” a Cranberries-től.
Elmosolyodtam, feltekertem a hangerőt, és rükvercbe tettem az autót.Na,
ezt fotózzátok le.
Mivel nálam volt a bár egész bevétele, a banknál álltam meg először.
Beálltam a rövid sorba, ami az első felszabaduló ügyintézőre várt; az
esélyek romlottak, amikor a két, hivatalban levő tisztviselő egyike kitette a
„Zárva” táblát a pult tetejére. Amilyen szerencsém volt, épp az az ügyintéző
maradt ott, akivel együtt jártunk gimnáziumba, Michele Weeks – hiába, a
kisvárosi életnek megvannak a maga hátulütői.
Michele észrevett engem a sorban, és fülig érő mosollyal nézett rám.Remek.
Ez a lány a gimnázium évei alatt jó, ha két szót szólt hozzám, most pedig
úgy vigyorog rám, mintha rég nem látott barátja lennék. De miért is állt
volna szóba velem akkoriban? Én nem tartoztam közéjük; a normális
gyerekekkel lógtam, akik nem gondolták, hogy jobbak mindenki másnál.
Akkoriban ő volt a pompomlányok vezetője, és a suli három legnépszerűbb
pasija közül járt az egyikkel, akinek sikerült is teherbe ejteni őt rögtön
érettségi után. Most pedig ő volt a bank vezető tisztviselője. Magamban
nevettem azon, hogy a „vezető” szócska sosem maradhatott el a neve
mellől.
– Szervusz, Taryn! – üdvözölt izgatottan. – Hogy vagy?
Mintha érdekelne.
– Köszönöm, jól. Ezt az összeget szeretném betenni – szóltam, és
odacsúsztattam neki a gumiszalaggal átfogott pénzköteget és a szelvényt.
Michele a számláló alá tette a pénzt, és bevitte az adatokat a számítógépébe.
Továbbra mosolyogva nézett rám, én pedig tudtam, hogy bármelyik percben
felteheti a nagy kérdést.
– Taryn, kérlek, áruld el. Igaz a hír? – suttogta könyörgő tekintettel. Közben
ide-oda tekingetett, nem hallgatózik-e valaki. – Tényleg Ryan
Christensennel jársz?
Fantasztikus, egy újabb kotnyeles rajongó. Átfutott az agyamon néhány
szellemeskedő válasz, például hogy „Nem, csak hozzám költözött, és annyit
szexelünk, amennyire egy férfi fizikailag képes lehet a kiszáradás veszélye
nélkül”, de inkább megőriztem a méltóságomat, és csak némán bámultam
vissza rá.
– Na, mondd! – sürgetett. – Nem mondom el senkinek.
– Ezt jó tudni. – Kicsivel közelebb hajoltam a pulthoz, és jobbrabalra
sandítottam, hogy növeljem a várakozását, aztán ledobtam a bombát. – Mert
én sem.
Michele arcán a mosoly helyét azonnal sértődött arckifejezés vette át, és
dühösen átszámolta a pénzt, majd átadta az igazolószelvényt.
– További szép napot – dünnyögte.
Valamiért az volt az érzésem, ezt nem gondolja teljesen komolyan.
Úgy döntöttem, átmegyek a szomszédos városba, és ott intézem el a
bevásárlást. Hogy miért? Hát, nem is tudom. Talán le akartam rázni a
zombikat?
Elhajtottam az egyik nagy barkácsáruház mellett, és újabb ötletem támadt.
Megfordultam, és beálltam a tágas parkolóba. Le akartam másoltatni a
kulcsaimat, hogy Ryannek is adhassak kulcsot a lakásomhoz. Talán úgy
jobban megérti, mennyire szeretném, hogy velem legyen.
Éppen a Super CostMart felé tartottam, amikor Ryan hívott.
– Szia. Mit csinálsz most? – kérdezte.
– Titkos küldetést teljesítek – tréfálkoztam, és betettem a táskámat egy üres
bevásárlókocsiba. Egy pillanatra megtorpantam, mert úgy éreztem, valami
van a cipőmben. Feltettem a lábamat a másik térdemre, hogy jobban
megnézzem. Ekkor vettem észre a régi Plymouthot, amint lassan elhalad
mellettem. Végül az autóm közvetlen közelében állt meg.
– Úristen – suttogtam, miközben letéptem a rágót a cipősarkamról.
Rohantam a bevásárlókocsimmal a bejárat felé.
– Mi az? – ijedt meg Ryan is.
Mintha a göndör, hézagos fogú lányt láttam volna, de nem voltam teljesen
biztos benne. Az biztos, hogy a sofőr hatalmas napszemüveget viselt.
Semmi értelme Ryant is halálra rémíteni.
– Ráragadt egy rágó a cipőm talpára.
– Hú, megijesztettél – szólt Ryan. – Te, lehet kapni zoknit az
élelmiszerboltban? Már megint kilyukadt az egyik zoknim.
– Azt nem tudom, de most éppen a Super CostMartba tartok. Vegyek neked
ott, vagy a magadfajta hírességek mindig egyenesen a divattervezőtől
vásárolnak zoknit? – ugrattam.
– Várj, megkérdezem Calt – nevetett. – Csak vegyél néhány pár egyszerű
fehér sportzoknit, lehetőleg lyukak nélkül. Tudod, amilyet hordani szoktam.
– Még valamit? – kérdeztem.
– Szigetelőszalagot és lapátot tudnál hozni?
Felsóhajtottam. Suzanne biztosan pokollá teszi az életét a forgatáson.
– Nagyon gáz ma?
– Hát nem könnyű vele – mormolta Ryan. – Taryn, tudod, hogy meg kell
csinálnom ezt a filmet, ugye? Kérlek, ne légy féltékeny, ha elmondom, de
ma reggel volt egy csókjelenetünk, és Suzanne panaszkodott, hogy
kávészagú a leheletem, és hatalmas balhét csapott. Nagyon kínos volt.
Tudtam, mit gondol Ryan Suzanne-ról, úgyhogy egy szemernyi
féltékenységet sem éreztem.
– Ryan, tudom, hogy szerepet játszotok. Semmi okom rá, hogy féltékeny
legyek rá. A rendezővel való kapcsolatod sokkal jobban aggaszt. Végül
felvettétek a jelenetet?
– Igen. Többször is neki kellett futnunk, mire a visszajátszás elfogadható
lett. Kenneth csak a negyedik felvételre bólintott rá. Ha nem felejted el,
vegyél egy csomag mentolos rágót, légy szíves. Azzal hátha eltüntethetem
az ő rossz ízét a számból.
Inkább elhessegettem a csókolózásuk gondolatát. – Meddig tart ma a
forgatás?
– A napi diszpó szerint nekem hétig, de sose tudhatja az ember. Már két
jelenetet leforgattunk. Most akarom átfutni a következőnek a szövegét,
nagyjából negyedóra múlva kezdünk – ásított Ryan. – Szerencsére abban
Suzanne nem szerepel. Hét körül valószínűleg már nálad leszek, legkésőbb
nyolckor.
– Majd nyitva hagyom neked a hátsó ajtót; remélhetőleg nem sok két lábon
járó pióca marad ott addigra.
– Reggel szépen mosolyogtál a fotósokra? – kérdezte mulatva.
– Igyekeztem. Arra külön figyeltem, hogy a kocsimról mosolyogva szedjem
le a mai termést. Félretettem neked mind egy csinos kupacba, ha esetleg
olvasgatni szeretnél a vécén.
– Puhább vécépapírnak jobban örülnék – nevetett.
Közben végigsétáltam a csarnokon, és éppen egy rakás férfizoknit
méregettem. Végül három párat bedobtam a bevásárlókocsiba.
– Hozok neked három zacskót is; ma este az összes vacak zoknidat
kidobjuk a francba.
– Várj csak, vegyél egy zacskó nachos chipset is, meg salsa szószt. Úgy
ennék egy kis mexikóit.
– Mit szólnál, ha ma este tacost ennénk? – Gondoltam, tetszeni fog neki az
ötlet.
– Becsszó? Ne játsszon az érzelmeimmel, Miss Mitchell!
– Ne marháskodj. Na, szia, még vennem kell pár férfias illatú cuccot a
barátomnak.
Újra melegség áradt a szívembe, amikor kimondtam ezt a szót, méghozzá
fennhangon.
– Oké, Peaches – nevetett fel Ryan.
Becsuktam a mobilomat, és befordultam a tusfürdők polca felé. Még
mindig mosolyogtam a beszélgetésünkön. Megtaláltam a férfi tusfürdőket,
és sorra kinyitogattam és megszaglásztam a flakonokat. Elmosolyodtam
magamban, ahogy magam elé képzeltem Ryant meztelenül, nedvesen,
szappanhabbal borított testtel. Imádtam az én kis titkomat.
Ryan kért új borotvákat is, úgyhogy átgurítottam a kocsit a következő
sorba, hogy ezt a tételt is kihúzhassam a listáról. Miközben a különböző
borotvahab márkákat nézegettem, a szemem sarkából egyszer csak
megpillantottam őt – a göndör hajú, hézagos fogú lányt. Ott volt
ugyanannak a sornak a végén, és úgy tett, mintha keresne valamit a polcon,
de közben engem figyelt. Megdermedtem a rémülettől.Szóval tényleg őt
láttam a parkolóban! Csak nyugalom, nyilvános helyen vagyunk. Talán csak
véletlen.
Gyorsan összeszedtem a borotválkozáshoz szükséges holmit, és a
samponokhoz siettem. Elhatároztam, hogy miután mindent megkeresek,
amiért jöttem, elrejtőzök a bolt egy távoli szegletében.
Mire végeztem a bevásárlással, a kocsi színültig megtelt; most már
kétszemélyes volt a háztartás. Bár igyekeztem kizárólag a listára figyelni,
időnként idegesen hátrapillantottam. Vajon követ a göndör hajú lány?
Szerencsére nem láttam többször.
Nem volt könnyű a jól megrakott kocsit végigtolni a parkolón. Az elülső
kerék ide-oda forgott, két kézzel kellett fognom, hogy egyenesen tudjam
tartani.
Ekkor abroncsok csikorgására kaptam fel a fejem; ösztönösen körülnéztem,
a zaj forrását keresve. És akkor megláttam a régi, kék Plymouthot, amint
egyenesen felém közeledik a parkoló végéből.
Parkolóban halok meg, mint az anyám, futott át a fejemen.
Valami mélyről jövő késztetésnek engedelmeskedve elengedtem a
bevásárlókocsit és gondolkodás nélkül beugrottam két parkoló autó közé.
Ha ez az őrült némber végezni akar velem, néhány autót is le kell tarolnia
útközben. Végül a lány elhajtott mellettem. Felém se nézett. Néztem, ahogy
kihajt a parkolóból. Nem is én voltam a célpont. Elég ostobán éreztem
magam, hogy így elragadott a képzelet. Megráztam a fejem, és az előttem
álló feladatokra koncentráltam. A bevásárlókocsit az autó mögé toltam,
hogy átpakoljam a csomagokat.
Amikor behajtottam a házam mögötti utcácskába, a paparazzók már vártak
rám.Mi lenne, ha kattogtatás helyett inkább segítenének bepakolni? –
gondoltam a buzgó fotósok láttán.Rendkívüli hírek! Ryan Christensen
barátnője vásárolni ment! Szenzáció!
Szerte a világon dúl az éhínség, a sok kibocsátott méreganyagnak
köszönhetően egyre csökken az ózonréteg, a világgazdaság a béka feneke
alatt, de ebben a pillanatban nincs annál izgalmasabb, dokumentálásra
érdemesebb hír, mint hogy hazaértem, és kipakolok a csomagtartóból.
Beraktam az összes zacskót a konyhába, aztán visszaszálltam a kocsiba, és
célba vettem a parkolót.
Miután bezártam az autót, és elindultam, hogy átvágjak a Mulberry utcán,
megpillantottam a régi kék Plymouthot, amint két házzal arrébb befordul a
sarkon.Ha így folytatja, távoltartási végzést kell szereznem ellene.
Gyorsan visszamentem a hátsó utcába; megint előállt az a furcsa helyzet,
hogy örültem, hogy mások is vannak az utcán, még ha azok a bosszantó
fotósok voltak is. Végül is ők csak le akartak fényképezni, nem pedig
meggyilkolni. Most, hogy egy ideje nap mint nap láttam őket, már szinte
ismerősként tekintettem rájuk.
Az egyik fotós, akit megjegyeztem magamnak, alacsony, olaszos kinézetű
férfi volt, rövid, őszülő hajjal és ápolatlan szakállal. Ő volt a
legszimpatikusabb mind közül. Nem tett fel tolakodó kérdéseket; legfeljebb
annyit kérdezett, hogy hogy telt a napom. Kíváncsi voltam, vajon a többi
hiéna között akad-e olyan, akiben maradt némi emberi érzés, ha a választott
szakmájáról van szó.
Volt egy magasabb, talán 190 centi körüli horgas orrú, olajbarna bőrű férfi
is a fotósok között. Ő is elég kedvesen viselkedett, folyton az
öltözködésemet dicsérte. Ma a kabátomra tett elismerő megjegyzést.
Kíváncsi voltam, mikor kerül terítékre az a tény, hogy nem viselek
mindennap híres divattervező által készített ruhát.
Miközben kinyitottam a hátsó ajtót, az alacsony olasz kellemes estét kívánt
nekem.
– Köszönöm, uram. Önnek is – válaszoltam barátságos mosollyal.
Felvittem az összes cuccot az emeletre, és nagyjából elpakoltam, aztán
felhívtam Tammyt.
– Szia, szeretném, ha megkérdeznél nekem valamit Tonytól. – Tammy
öccse rendőrként dolgozott Providence-ben. – Azt hiszem, gond van az
egyik rajongóval. Meg tudnád kérdezni tőle, mik a feltételei a távoltartási
végzésnek?
Tammynek elakadt a lélegzete. – Ennyire rossz a helyzet?
– Nem tudom. Ez a lány folyton felbukkan valahol. Nem tudom, véletlen-e
vagy sem, de most láttam a CostMartban South Hamptonban. Most pedig
épp akkor hajtott át az utcán, amikor kipakoltam az autóból. Már kicsit
kivagyok.
– Meg fogom kérdezni. Nem lenne jobb, ha nem egyedül nyitnál ma?
Megvárhatnád, amíg valaki odaér.
Tammynek igaza lehetett.
– Jó ötlet. Megvárom, amíg Cory megérkezik. Négyre jön. Amúgy se
délután fogok bankot robbantani.
– Jobb félni, mint megijedni – jegyezte meg Tammy.
– Igazad van. Kérlek, akkor kérdezd majd meg Tonyt, mit javasol.
Eltettem az élelmiszereket, aztán feltettem egy kis darált húst egy
serpenyőben a tűzre. Gondoltam, nekilátok már most a vacsorának, hogy
amikor Ryan itthon lesz, azonnal vacsorázhassunk.
Itthon? Várjunk csak... tényleg az „itthon” szó fordult mega fejemben?
Végigjártam a lakást, és rájöttem, hogy Ryan jelenlétének nyomai minden
helyiségben fellelhetők. Az összes ruhája a hálószobámba került, a
székemen ott a tegnapi nadrágja, értékes óráját és mandzsettagombjait a
komódomon hagyta, közvetlenül a kölnisüvege mellett, a dohányzóasztalon
ott hever egy új forgatókönyv és egy másik könyv, a fürdőszobában pedig
az én fogkefém mellett ott lóg az övé is.
Olyan könnyed természetességgel olvadt össze az életem az övével.
Nemigen tudtam felidézni, hogyan és mikor történt ez az egész.
Majdnem négy óra volt már – ideje felkapcsolni a bárpult lámpáit, és
kinyitni. Megnyugtatott a tudat, hogy Cory hamarosan megérkezik.
Háttérzajnak bekapcsoltam a tévét, és beállítottam a nyitvatartási időt jelző
táblán az új nyitási időpontot.
Arra számítottam, hogy Coryt látom meg elsőként az ajtó túloldalán,
ehelyett néhány női vendég érkezett először – kétségtelenül a Ryan
Christensennel való találkozás reményében. A három lány leült a
bárpulthoz; mindhárman elég fiatalok voltak.
– Jó estét, hölgyeim – üdvözöltem őket. – Mit hozhatok?
Egyikük leplezetlenül bámult engem, de nem foglalkoztam vele.
– Egy rumos kólát kérek – szólt.
– Azonnal. Elkérhetem először a személyi igazolványát? – kérdeztem
udvariasan.Ha nem vagy huszonegy, fel is út, le is út.
Egyikük most töltötte be a huszonegyet, a másik kettő huszonkét éves volt;
mindhárman Massachusettsből jöttek, aminek a széle is negyven percnyi
autóútra van tőlünk.
Annyira megkönnyebbültem, amikor Cory belépett az ajtón, hogy nem
tudtam visszafojtani egy mosolyt. Az egyik lány hátrafordult, hogy
megnézze, kire mosolygok így.
– Szevasz, főnök. Bocs, hogy késtem pár percet – mentegetőzött Cory.
Valóban mindössze négy percet késett. Nem nagy szám, főleg hogy most
változtattam meg a beosztását, így a korábbi részmunkaidő helyett
majdnem teljes állásba került.
– Semmi gond, Cory. Nagyon örülök, hogy be tudtál állni – veregettem
vállon.
Magamban hálát adtam a jó szerencsémnek, hogy nem egyedül kell
dolgoznom.
– Hol a lime? – nézett körül Cory. Még nem vágtam fel egyet sem.
– Máris hozok – szóltam vidáman, és visszaügettem a konyhába.
Néhány lime-mal és citrommal a kezemben tértem vissza a bárba.
Abban a szent pillanatban belépett az ajtón a göndör hajú, hézagos fogú
lány. Hátrahőköltem a rémülettől, és majdnem elejtettem az egész rakás
gyümölcsöt. Gyorsan beálltam a pult mögé, a lehető legközelebb Coryhoz
és a baseballütőmhez.
Tudtam, hogy Angelnek hívják, de a szememben inkább ördöghöz
hasonlított, mint angyalhoz. Körülnézett a helyiségben, aztán tétován a pult
másik végéhez lepett. Örültem, hogy a hosszú bárpult távolabbi végében
foglalt helyet, nem ott, ahonnan rálátni a konyhára. Ryan a hátsó ajtón fog
bejönni.
A lány belenyúlt apró retiküljébe, amitől egyszerre megemelkedett az
adrenalinszintem. Ettől a nőszemélytől egyszerűen kilelt a hideg; ki tudja,
mit őrizget abban a retikülben? Addig nem is voltam hajlandó közelebb
menni, amíg ki nem derül, mire készül. Végül csak letett némi pénzt a
pultra, és összekulcsolt kezét a pénzre tette. Lassan közelebb léptem.
– Jó estét. Mit hozhatok?
– Egy whisky sourt kérek – suttogta.
Nagyon furcsa volt; végig kerülte a szemkontaktust.
– Elkérhetem a személyi igazolványát?
Tudni akartam, kicsoda ő, és honnan jött. A lány belenyúlt az ominózus
kistáskába, és előhúzott egy apró tárcát. Némi matatás után megtalálta a
jogosítványát.
Angelica Staunton, szül. 1978.02.17.
943 South Bridge Street, 12C
Brooklyn, New York
A lány tehát harmincegy éves, és jó messziről érkezett Most már legalább
többet tudok majd mondani Tammy öccsének. Nagyon bíztam benne, hogy
utána fog nézni a kedvemért ennek az őrültnek.
Bekevertem neki az italt, amit kért, és próbáltam a lehető legbarátságosabb
maradni, miközben elé teltem a poharat. Szándékosan enyhén készítettem el
a koktélt; semmi szükség rá, hogy az elmebaját még alkohollal is tetézzük.
Marie ötkor érkezett, hogy felvegye a műszakot. Fintorogva konstatálta,
hogy szinte csak nők vannak a pubban. Cory éppen három lányt bűvölt a
pult mellett. Úgy láttam, ő is tetszik nekik. Cory helyes fickó volt – magas,
ápolt, karja izmos, mosolya csábító. Bíztam benne, hogy valamennyire
leköti a lányok figyelmét.
Marie feltartotta a táskáját, és megrázta a kulcscsomóját, jelezve, hogy
bezárja a holmiját az irodába. Teljesen megértettem: a bár lassan olyan
formát öltött, mintha itt rendeznék a névtelen zaklatók klubjának éves
gyűlését. És valóban, már vagy egy tucat fiatal nő jött be a pubba, és még
távolról sem volt vége. Az összes rajongó, aki eddig kint várakozott, most
bent volt a pubomban.
– Mi a... – kapkodta a levegőt Marie. – Hát ezek honnan a pokolból jöttek?
– Az utcáról, honnan máshonnan? – suttogtam vissza.
– Taryn! – Marie megrázta a fejét. – Hát ez kész! Most mit fogunk csinálni?
Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Amiatt is aggódtam, nehogy
véletlenül kiskorúakat is kiszolgáljunk. Ekkora tömeg csak hétvégén
szokott lenni, de olyankor mindig ott van Pete, hogy elkérje a vendégek
igazolványát, még mielőtt beteszik a lábukat a bárba.
– Mindenkit igazoltatni kell, és valahogy megjelölni, akit már ellenőriztünk
– szóltam. – Cory,mindenkinek kérd el az igazolványát, mielőtt kiszolgálod
őket. Mindjárt megnézem, van-e még olyan papír karszalagunk.
Gyorsan hátramentem az irodába, és átkutattam apám régi íróasztalát.
Megtaláltam a karszalagköteget, de úgy elöregedett már rajtuk a ragasztó,
hogy nem lehetett összeragasztani őket. Egy másik fiókban találtam
bélyegzőpárnát és dátumbélyegzőt. Most be kell érnünk ezzel.
Asztaltól asztalig sétáltam, és ellenőriztem a vendégek igazolványát. És
milyen jó, hogy ellenőriztem: többükről kiderült, hogy még kiskorúak. Őket
azonnal megkértük, hogy távozzanak. Külön öröm volt számomra, hogy
kirúghattam Ryan néhány rajongóját.
A söröző megtelt nőkkel; a látvány leírhatatlan volt. Mindenféle rendű-
rangú nők nyomultak be az ajtón egymás után. És mindezt miért? Abban a
reményben, hogy egy pillanatra megláthatjákaz én barátomat? Azt a férfit,
akiengem szeret teljes szívével? Kezdett arra emlékeztetni a helyzet, amikor
Ryan autóját Los Angelesben körülvették a sikoltozó, hisztérikus rajongók.
Eddig csak feszült voltam, most már kezdtem dühös is lenni.
Marie odalépett az egyik asztalhoz, ahova négy nő telepedett le anélkül,
hogy rendeltek volna valamit.
– Ha nem rendelnek semmit, akkor legyenek szívesek távozni! – hallottam
a hangját. – Nem, vizet nem rendelhetnek. Itt alkoholt szolgálunk fel. Ez
egy bár.
Marie lecsapta a tálcáját a bárpultra. Láttam, hogy őt is éppúgy eszi a
méreg, mint engem.
– Ez egyszerűen nevetséges, Taryn.
– Tudom. Nem tudom, mit tegyek – mormoltam védekezőn. – Nem tudom,
mit tehetek egyáltalán, azt leszámítva, hogy felállok a pult tetejére, és
kihirdetem mindenkinek, hogy ő nincs itt.
Tényleg legszívesebben mindegyiküknek elmondtam volna, hogy ő az
enyém, és hogy ők mind álomvilágban élő, hibbant libák, és a
szónoklatomat egy erőteljes „mindenki tűnjön innen a fenébe” felkiáltással
fejeztem volna be... de sajnos nem tehettem.
Annyira lefoglalt a vendégek igazoltatása, hogy észre sem vettem az idő
múlását. Ekkor a zsebem egyszer csak dalra fakadt.
– Szervusz – suttogtam, és kiszaladtam a konyhába.
– Szia, minden oké? – kérdezte Ryan.
– Nem. A bárt elárasztották a rajongóid. Nem tudom, mit csináljak. –
Éreztem, hogy rám tör a pánik. – Ha meglátnak... – Ettől a gondolattól a
lélegzetem is elállt. Alig kaptam levegőt.
– A francba. Ettől féltem. Oké, csak nyugalom. Megoldom. Megbízol
bennem?
– Igen – feleltem.
– Csak folytasd a munkát. Maradj kint a bárban. Lesz egy kis kavarodás, de
ha megkapják, amiért jöttek, szépen el fognak menni – intézkedett
tárgyilagos hangon Ryan.
Idegesen járkáltam fel-alá a pult mögött, és sorra kevertem az italokat, hogy
lefoglaljam az agyam. Fogalmam sem volt, miről beszél, de erre az
éjszakára már épp elég rosszindulatú tekintetet kaptam. Tudom, hogy
mindegyiküknek ugyanaz járt a fejében – miért éppen ő? Mi volt bennem
olyan különleges, amire Ryan felfigyelt? Még azt is meghallottam, amint
páran megállapítják, hogy nem vagyok elég szép hozzá. Olyan érzés volt,
mintha beszökött volna a szomszéd kutyája, és merő rosszindulatból
összepisilte volna a szőnyegemet.
A ház előtt ekkor fekete limuzin állt meg. Ryan testőre kinyitotta előtte az
ajtót, és mindketten a bejárati ajtóhoz léptek. Abban a pillanatban, hogy
Ryan belépett a küszöbön, a nők sikoltozni kezdtek. Összegörnyedtem, és
befogtam a fülem. Mindenhol fényképezőgépek kattogtak. Több lány még a
székekre is felállt.
Ryan mosolyogva integetett ájuldozó rajongóinak, míg testőre a
biliárdterembe kísérte. Feltűnt, hogy az egyik lesifotós is követi őket. Ekkor
a mobilomon megszólalt a kedvenc dallamom.
– Nem tudtam mást kitalálni. Ne legyél dühös rám – suttogta. – Szeretlek.
– Hölgyeim! – szólt fennhangon Mike, a testőr. – Mr. Christensen egy órán
át autogramot oszt, és fényképezkedési lehetőséget biztosít. Minden vendég
egy fotót kaphat.
– Remek ötlet! Én is szeretlek – feleltem Ryannek.
A sor egy pillanat alatt felállt. Tulajdonképpen már akkor formálódni
kezdett, amikor Mike még meg sem szólalt. Az órámra néztem – majdnem
hét óra volt. Kitöltöttem egy nagy pohár szódát, és bevittem a
biliárdszobába.
– Jó estét, Miss Mitchell – üdvözölt kis félmosollyal Mike.
A testőr keresztbe fonta izmos karját a mellkasán, így még inkább tiszteletet
parancsoló látványt nyújtott.
– Jó estét, Mike. Odaadná ezt neki? Hozhatok magának is valamit?
Mike megrázta a fejét.
Marie, Cory és én csak álltunk és néztünk a bárpult mögött. Észrevettem,
hogy a többi paparazzo közül egy sem jött be a bárba, de bejött valaki, aki
még nagyobb veszélyt jelentett: egy riporter.
Az ízlésesen öltözött nő leült a pult mellé, és rám mosolygott. Elnéztem a
bárpult végéig, és láttam, hogy a hézagos fogú bolond rajongó is beállt a
sorba.
– Miss Mitchell, Sheila Moore vagyok a Celeb Entertainment Networktől.
Feltehetek önnek néhány kérdést? – villantotta rám fényes, fehér fogsorát a
riporter.
– Nincs mit mondanom – feleltem gyorsan. – Nem adok interjút senkinek.
– Csak egy kérdés, kedvesem – noszogatott a nő.
Egyetlen ember volt a földön, aki „kedvesemnek” szólíthatott, és az nem ő
volt.
– Nem – feleltem határozottan. – Kérem, távozzon.
– Tudja, ezzel a hozzáállással nem tesz jót a karrierjének – ragyogtatta rám
hamis mosolyát Sheila.
Nem dőltem be a trükkjeinek. Mintha azzal jót tennék Ryan karrierjének, ha
felelnék az ő tolakodó kérdéseire!
A riporter most Marie-re nézett, és szinte láttam, ahogy agyában csikorogva
fordulnak egyet a fogaskerekek.
– Nem, az alkalmazottaimat sem interjúvolhatja meg – szóltam élesen. –
Most pedig szeretném, ha távozna.
Sheila szúrós pillantást vetett rám; láttam, hogy nem túl boldog, de nem
érdekelt különösebben. A kapcsolatomról a legbizalmasabb barátaimnak is
alig beszéltem; nem gondolhatja komolyan, hogy majd neki fogok bármit is
kikotyogni.
A figyelmem ekkor az újonnan betérő vendégek felé fordult. Szerencsére
ezúttal a szokásos férfivendégek érkeztek meg. Szemmel láthatóan
megörültek a mai választék láttán. Néhány fickó gyorsan nyomkodni kezdte
a mobilját; napjainkban így üzennek egymásnak a törzs férfitagjai füstjelek
helyett.
Úgy tűnt, Ryan terve bejött. Azok a nők, akik már átestek a nagy
találkozáson, azonnal az ajtó fele indultak. A tömeg egyre apadt. Marie
olykor bólintott egyet, látva az újabb és újabb távozókat.
Bosszankodva hallgattam, milyen megjegyzéseket tett némelyik nő Ryanre.
A legtöbbjük még mindig a találkozóról áradozott – hogy milyen szexi volt,
és milyen szívesen „elkapnák” őt.
Két fiatal nő pont előttem ült le a bárpult mellé, és kitárgyalták Ryan haját
és gyönyörű szemét, és hogy el sem tudják hinni, milyen szerencséjük volt
ma este, hogy épp jókor voltak jó helyen.
Éppen pár piszkos poharat mostam el, amikor az egyik lány fennhangon
közzétette legújabb megfigyelését. Azt mondta, hogy mivel Ryan Suzanne
nélkül érkezett, nyilván nincsenek már együtt, ahogy mindenki gondolja. És
mivel Ryan Seaport utcáit járja (és a helybeliek közé vegyül), biztosan
szórakozni akar egy kicsit. A lány szerint most megnőtt a férfi
megszerzésének esélye. El is gondolkodott, mi lehetne a nyerő mondat,
amivel tudathatja vele, hogy bármikor szívesen nekiadja magát. Végül a
„Gyere fel a lakásomba, és dugjunk” mellett döntött.
Pár héttel ezelőtt az ilyesféle szövegeket meg sem hallottam volna. De most
úgy éreztem, mintha lyukat égetnének a szívembe. Felébredt bennem a
vörös farkú szörnyeteg, a Düh. Ezek a nők úgy beszéltek Ryanről, mintha
csak egy tárgy lenne, amit birtokolni lehet. És ez a tárgy, az ő vágyuk tárgya
az a férfi volt, akit szeretek.
Marie két másodpercig az arcomat fürkészte, mielőtt levonta volna a
következtetést, hogy mindjárt elszakad nálam a cérna.
– Menj, járj egyet. Coryval addig tartjuk a frontot.
Megfogta a vállamat, és kifelé tolt.
– Megnézem, hogy van, aztán felmegyek, és megvacsorázom vele.
Nemsokára jövök vissza.
Képtelen voltam tovább palástolni a dühömet.
Ryannek már csak tíz perc volt hátra a közönség kielégítésére szánt
órájából, és még vagy tizenöt nő állt a sorban. Mike rám mosolygott, és
kissé arrébb húzódott, hogy rálássak Ryanre.
Éppen két lány próbált lyukat beszélni a hasába, a hajukat dobálták,
mosolyogtak, tetszelegtek. Felfordult a gyomrom. Ryan keresztbe font
karral állt, és igyekezett kedves lenni. Amikor meglátott, rám vigyorgott, az
ujját végigcsúsztatta az orrán, és megvakarta az állát. Felnevettem.
Még két lány volt hátra, azután a göndör hajú, hézagos fogú Angelica
következett. Ő is engem méregetett, mint az összes többi. Megigazítottam a
pólóm, végigsimítottam a fenekemen, és gúnyosan elmosolyodtam. Ezt
nézzétek, lányok – ezt szereti a legjobban.
Ryanen most már látszott, hogy szeretné végre letudni az egészet; intett
Mike-nak, hogy engedje be a következőt. A két lány együtt lépett be hozzá.
Teljesen magukon kívül voltak – szemtől szemben álltak a bálványukkal.
Amikor végre távoztak, Ryan távolabb lépett az asztaltól. Nyújtózott egyet,
és odajött hozzám.
– Na, szia – mosolyodott el, és titkon megsimította a kezemet.
– Szia.
Ryan ásított egyet. – Már annyira elegem van. Hányan vannak még?
Gyors fejszámolást végeztem. – Tizenketten. Csak végezz velük gyorsan;
akkor talán békén hagynak végre.
Ryan vágott egy grimaszt, és összerázkódott. – Nagyon éhes vagyok. Már a
fejem is kezd megfájdulni.
– Akkor húzz bele. A vacsora már vár – rántottam meg az inge alját.
Angelica kezdett ideges lenni; egyik lábáról a másikra állt. Ryan látta, hogy
ő következik, és valamit a testőr fülébe súgott. Mike sajnos beengedte
Angelicát is. A lány a kezében szorongatta retiküljét. Komolyan aggódni
kezdtem. Minden mozdulatát figyeltem, készen arra, hogy lecsapjak rá, ha
bármivel is próbálkozik.
Angelica egy pár percig ömlengett Ryannek, aztán a táskájáért nyúlt. A
kezében valami ezüstös dolgot láttam megcsillanni; felszökött bennem az
adrenalin. Már majdnem félrelöktem Mike-ot, hogy lebirkózzam a lányt,
amikor előhúzott egy ezüstszínű fényképezőgépet. Ryan gyorsan pózolt
vele egyet; most már értettem, miért hívták a fotóst. A lány a
fényképezőgépre nézett, és kérte, hogy készítsenek még egy képet, de a
fényképész nemet intett, és kifelé irányította.
Angelica kissé elvarázsoltan lépett ki a biliárdszobából. Azt hittem, a
bárban marad majd, úgyhogy meglepődtem, amikor kisétált az
épületből.Végre megszabadulunk tőled, te elmebeteg.
Néhány újabb lány állt be a sorba, úgyhogy a létszám újra a húszhoz került
közelebb.
– Mike, Ryan már teljesen kikészült – suttogtam. – Még két csaj, és vége.
Fáj a feje, és már várja a vacsora.
– Oké, Taryn. – Mike odafordult a várakozókhoz. – Maguk ketten még
bejöhetnek, aztán végeztünk. Letelt az idő.
Néztem, ahogy a rossz hír végigsöpör a soron. Sokan hangos „óó”
felkiáltásokkal fejezték ki nemtetszésüket, de nem törődtem vele. Ryan már
így is elég sokat tett a rajongóiért ma. Amikor végeztek, Ryan megveregette
Mike vállát.
– Kösz, haver. Örök hálám.
– Szívesen, Ryan. Akkor hatkor találkozunk. Menj, pihenj egyet.
Ryan elmosolyodott, és még egyszer integetett azoknak a lányoknak, akik
még mindig ott álltak a sorban; mindannyian őrült módjára kattogtatták a
gépeiket. Majd hátat fordított a várakozó rajongóknak, és eltűnt a lépcsőház
ajtajában.
 19. FEJEZET

Bejáratok
– IMÁDLAK, AMIÉRT IGAZI SZÓDÁT HOZTÁL NEKEM – szólt
lelkesen Ryan. A doboz sziszegő hangot hallatott, amikor meghúzta a
nyitófület. – Na, hogy telt a napod, szívem?
Megfordultam, és a szájába tömtem egy falat tacót, hogy beléfojtsam az
ironizálását. Ryan elmosolyodott, és nagyot csapott a fenekemre.
– Vettem születésnapi üdvözlőlapot az anyukádnak. Ott van az asztalon.
Ryan megfogott egy újabb darab tacót, és a salsába mártotta. – Á, király. Én
teljesen elfelejtettem venni neki. – Gyorsan átfutotta a lapot. – Ó, anya
teljesen el fog olvadni, ha ezt elolvassa.
Ryan hátulról átfogta a derekamat.
– Köszönöm – suttogta, és megcsókolta a nyakam.
Megfordultam a karjában, és a kezemet a vállára tettem; már egy ideje
vártam, hogy tisztességesen köszönjön, és most megkönnyebbültem, hogy
egy másodperccel sem kell tovább várnom. Ryan csókja sós volt és csípős,
pont mint a taco chips. Még jobban megéheztem tőle, de nem a vacsorára.
– Köszönöm, hogy hatástalanítottad a rajongóid seregét – szóltam melegen.
– Tényleg nagyon rendes tőled, és meglepett, milyen sokan elmentek,
miután találkozhattak veled.
Ryan a tacóját ropogtatta. – Mmm. Pont ilyennek képzeltem az ízét.
Annyira kiéheztem egy jó mexikóira; egész nap csak erre tudtam gondolni.
Úgy tűnt, sikerült ellazulnia.
– Hoztam neked ajándékot. – Felemeltem a táskámat a szék háttámlájáról. –
Tessék.
– Kulcsok? – kérdezte tele szájjal, aztán leesett neki, miről is van szó.
– A hátsó konyhaajtóé az ezüst kulcs, a lakásé az arany. Tessék, most már
neked is van saját kulcsod.
Próbáltam elrejteni a mosolyomat, miközben nekiláttam a vacsorámnak.
Ryan gyorsan hozzám hajolt, és megcsókolt.
– Köszönöm. Na, és mi történt még veled ma? – kérdezte.
– A banktisztviselő tudni akarta, tényleg veled járok-e – kuncogtam.
Ryan meglepetten nézett rám.
– Na és mit feleltél?
– Azt feleltem, hogy nem járunk; azt mondtam, csak fantasztikus
élményekben részesítjük egymást az ágyban. – Gondoltam, ezzel
megnevettetem Ryant.
– Ne hülyéskedj!
– Ja, és azt is elmondtam neki, milyen édes és figyelmes vagy, és hogy
mindig odafigyelsz, hogy először nekem legyen őrjítő orgazmusom. Ennek
biztosan örült.
Ryan rám mosolygott, és tovább rágta a tacót.
– Az már nem annyira tetszett neki, amikor letoltam a nadrágomat, hogy
megmutassam neki az autogramodat. Ezt csak abból gondolom, hogy elég
ingerülten dobta elém a nyugtát, és csak a foga között szűrte, hogy
„További szép napot”.
– Na, most már tudom, hogy csak kamuzol.
Visszamosolyogtam rá. – Azt mondta, hogy tud titkot tartani, mire azt
feleltem, hogy én is – árultam el az igazságot. – Na és a te napod hogy telt,
szívem?
– Ma többször is meggyilkoltam Suzanne-t. Miután őrjöngve beledöftem a
nagykést, biztosra vettem, hogy meghalt, de a némber csak felkelt!
Úgyhogy fogtam a csákányt, és a homlokába vágtam, pontosan ide, látod? –
mutatta. – De még mindig nem maradt a földön.
– Bébi, hát semmit sem tanultál tőlem? Méreggel nem is próbálkoztál?
– Méreggel? – horkant fel Ryan. – Az túl sokáig tart, és én türelmetlen
voltam. Valódi ezüstgolyókat tettem a pisztolyomba. Tizenkettőt kapott a
mellkasába.
Ryan bedobta a szájába az utolsó falat tacót.
– Na és? Sikerült végezned vele?
– Jó is lenne. De nem hiszem, hogy meg lehetne ölni az Antikrisztust –
nevetett.
A vacsora végeztével Ryan segített rendbe rakni a konyhát és elpakolni a
maradékot. Örültem, hogy nem várja el, hogy a cselédje vagy a
házvezetőnője legyek. Ezután szemrevételezte a hűtő tartalmát, megnézte,
mi mindent szereztem be a boltban.
– Nézz be a kamrába is. Remélem, jó csokis kekszet választottam. Nem
írtad, milyen fajtát hozzak.
– Hú, ezt már szeretem! – szólt izgatottan. – Pont, mint otthon.
Ryan feltépte a kekszes zacskót, és rögtön be is kapott egyet, egy másikat
pedig már előre kivett.
– Elég volt a pénz?
– Kábé a költségek felét álltad – mormoltam, és nekiláttam a mosogatásnak.
– Nem igaz – súgta a fülembe.
Ryan megnyitotta nekem a csapot, hogy leöblíthessem a tányért.
Elmosolyodtam. Igaza volt, füllentettem. Majdnem négyszáz dollárt
hagytam ott ma a boltban.
– Mi lenne, ha később egyeztetnénk az ilyen apróságokról? Köthetnénk
kölcsönös megállapodást – gondolkoztam hangosan.
– Tárgyalni akarsz a szerződésünk feltételeiről?
– Szerződés? – kérdeztem vissza. – Nem tudtam, hogy szerződésben állok
veled.
– Hát persze. Már aláírtam itt a szaggatott vonalon – húzta végig hosszú
ujjait a hátsómon. – Köt a megállapodás. Nagyon szigorú szerződés
egyébként.
– Lenne egy kérdésem. A szerződés kizárja a versenyt?
– Természetesen. És egyébként sincs verseny. Semmiben. – Kivette a
kezemből a vizes tányért, és megtörölte.
– Hát, nem is tudom. Ma elég hosszú volt a sor. Mindegyikük annyira
szeretett volna tárgyalásokat kezdeményezni veled.
Ryan fürkészve nézett rám. – Tar, komolyra fordítva a szót... Ami ma este
történt, zavar téged? Őszintén válaszolj.
– Nem – feleltem rögtön. – A közönségtalálkozó ellen semmi kifogásom.
De néhányan olyan megjegyzéseket tettek, ami már nem annyira tetszett.
Arra gondolok, hogy mindenki tudja, miért fogadod a rajongókat éppen
azén pubomban, és hogy miért jött ez a sok lány éppen ide. És amikor ott
ülnek ezek a csajok az én sörözőmben, és az orrom előtt csevegnek arról,
milyen szívesen lefeküdnének veled, az azért bosszantó. Olyan, mintha
pofon vágnának – vallottam be. – Nem tudom, hogy magyarázzam el.
– Megértem. Én is így éreznék, ha egy csapat fickó hasonlóan beszélne
rólad. De aTengerpart óta rájöttem, hogy a világ tele van durva, könyörtelen
emberekkel, akik mind egyetlen gyenge pillanatodra várnak, hogy azonnal
lecsaphassanak
Ryan megdörzsölte a karomat.
– Én már legalább hozzászokhattam ez alatt a pár év alatt. Tudom, hogy
neked ez új, és nem fog érintetlenül hagyni téged; én is így voltam vele.
Össze kell kapaszkodnunk, hogy erősek legyünk. Ketten a világ ellen, bébi.
– Ez valami filmből van? – nevettem.
– Alighanem. De attól még a mi történetünkbe is pontosan beleillik.
Ryan gyengéden megcsókolt.
– Visszamész dolgozni? – kérdezte Ryan, és kutatni kezdett a táskájában.
– Igen. Azt mondtam Marie-nek, hogy megvacsorázom veled, aztán jövök
vissza. Az micsoda?
Ryan néhány kék színű lapot tartott a kezében.
– A holnapi diszpó. Ez a napi beosztásunk. Rajta van, hogy milyen
jelenetekben fogunk forgatni, ki hánykor kezd, a szövegem... ilyen vicces
dolgok. Na, megyek is – intett a fejével. – Olvasok egyet
– mondta huncut mosollyal.
– Kéred a szerelmes leveleidet? – ugrattam, látván, hova indul.
– Na, irány lefelé, vár a munka – dörmögte Ryan.
Ekkor a mobilján igazi zúzós zene szólalt meg. A kijelzőn az „otthon,
otthon” szavakat olvastam.
– Apa – felelt kérdő pillantásomra.
– Szia, apa, mi újság? – Arca elkomorult – Hogy érted, hogy törölték a
járatot? Aha, és akkor mikor jöttök? Várj csak, felírom.
Intett, hogy adjak egy tollat. A mindenes fiókra mutattam.
Ryan felírta, hogy 1560-as járat, Newark, 10.30.
– Én nem tudok kimenni, forgatáson leszek. Nem kell autót bérelnetek, csak
gyertek el a reptéri járattal a szállodához... Hát, ki akartam menni elétek, de
fél tizenegykor sajnos lehetetlen, apa. Nem, nem a szállodában vagyok. –
Nagy levegőt vett, és rám nézett. – Tarynnél vagyok. Hajlandó elviselni
engem – szólt mosolyogva. – Igen, Taryn csodálatos nő. Majd meglátod.
– Apa, anyával csak csütörtökön és pénteken kell a Lexingtonban
aludnotok... mert elviszünk titeket valahová a hétvégére.
Jeleztem, hogy mondani akarok neki valamit.
– Kimehetek értük a reptérre – suttogtam.
Ryan felemelte egyik ujját. – Egy pillanat, apa.
– Kimehetek értük, ha el kell hozni őket a szállodába. Nem hiszem, hogy
van járat Providence-ből egészen Seaportig.
Ryan letakarta a telefont a kezével.
– Arra gondoltam, megkérdezem, ki tud-e eléjük menni az egyik sofőrünk.
– Egy pillanat – nyögte. – Tessék, apa?... Arra gondoltam, hogy
megkérdezem, ki tud-e elétek menni valamelyik sofőrünk, de Taryn azt
mondja, el tud hozni titeket. Nem, saját üzlete van, nem emlékszel? – A
telefonnal a kezében hozzám fordult. – Egész biztosan nem okoz gondot,
hogy elhozd a szüleimét a reptérről?
– Nem, nagyon szívesen – feleltem.
– Lexington Hotel, apa. Ott fogtok megszállni – közölte Ryan az
édesapjával.
– Ide is nyugodtan jöhetnének a szüleid – javasoltam.
– Ide?
Ryan összeráncolt homlokkal mérlegelte a meghívást.
– Ott a vendégszoba – mutattam a folyosó felé.
Ryan nem tudott tovább várni; kiszaladt a konyhából, én pedig elindultam
lefelé a pubba.
Mire visszaértem, a fanatikusok nagy része elpárolgott. Nem sokan voltak,
Marie és Cory könnyen boldogult. Talán ha húsz nő őgyelgett még a
bárban.
– Ez okos húzás volt Ryantől – szólt Marie. – Miután felmentetek, a
legtöbben távoztak. Nézz csak ki az utcára.
Közelebb léptem az ablakhoz, és kikukkantottam. A járda meglepően üres
volt. Néhány paparazzo még kitartott, de a rajongók hordája eltűnt. Úgy
látszott, mindenki tudomásul vette, hogy Ryan Christensen az este további
részében nem kíván mutatkozni.
– Na és mit gondolsz, biztosan tudjátok majd nélkülem is tartani a frontot?
Biztos akartam lenni benne, hogy Marie nem neheztel rám, amiért pár napra
elmegyek, főleg az aznapi események után.
– Tar, már évek óta nem voltál szabadságon. Nagy dolog ez. Menj és érezd
jól magad Ryannel és a szüleivel. Ki tudja, mire visszaérsz, már házasok
lesztek, vagy valami más csodálatos dolog történik.
– Aha, na persze – feleltem. – Ez a hely volt eddig az egész életem. De
most már... nem annyira.
– Megváltozott a fontossági sorrend – állapította meg Marie.
– Hát igen, valahogy úgy – vallottam be idegesen.
Marie a plafonra mutatott.
– Az ő időbeosztása teljesen más. Biztosan azt akarja majd, hogy utazz vele
és legyél mellette, akárhova is megy. És ide hallgass, ha a helyedben
lennék, én követném is őt bárhová!
Rávigyorogtam.
– Nem így értettem. Vagyis de, így értettem, de nem ez a lényeg. Mielőtt
megismertem Ryant, csak filmsztárként tekintettem rá. De ő több annál,
most már tudom. Ezért vagy őrülten szerelmes belé. Ryan tök jó pasas. És
úgy tűnik, készen áll arra, hogy megállapodjon valaki mellett. Nemcsak
flörtölni akar, az biztos.
– Hát igen, én is így látom... tekintve, hogy tegnap kvázi hozzám költözött
– mormoltam, és előre felkészültem a barátnőm reakciójára.
– Micsoda?? – hápogott Marie.
– Áthozattuk a ruháit, hogy kimoshassuk őket, és, hát, megkérdezte, nálam
maradhat-e. – Újra nagy levegőt vettem, még mielőtt Marie-ből kitör a
lelkendezés. – Most minden cucca itt van fönt. Azért van itt. Nálam akar
lakni.
– Ugye csak viccelsz?
Marie döbbenten vigyorgott, aztán megölelt, és közben ugrándozott
örömében.
– Nem. Ezzel sosem viccelnék – suttogtam a szorításában. – Ezért
gondolkozom olyan sokat a dolgokon, hiszen ez a pub az, amivel én a
kenyeremet keresem.
– Mással is – emlékeztetett Marie.
– Tudom, de ez jelenti az elsődleges bevételemet. Nem akarok kizárólag a
férjem jövedelmétől függeni, főleg ha végül mégsem házasodunk össze.
Szeretnék erős, egyenrangú társ lenni a kapcsolatomban. Nem fogom
megismételni a korábbi hibáimat, nem fogom feladni azt, aki vagyok.
– Eddig mindig okos üzletasszony voltál. Biztos vagyok benne, hogy jól
fogsz dönteni.
A zsebemben megszólalt Ryan csengőhangja. – Szia, mi a helyzet? ... Nem,
én nem kopogtatok az ajtón. Várj, megnézem, mi az.
A telefonnal a fülemen a lépcsőházba szaladtam. Agyamat elöntötte a düh,
amikor a lépcső tetején megpillantottam két lányt, amint kuncogva
kopogtattak az ajtómon.
– Hékás! Ti meg mi a fenét csináltok itt? – kiabáltam; hidegzuhanyként ért
a jelenlétük.
Mindketten úgy néztek rám, mintha zavarnám őket.
– Ez Ryan Christensen lakása, nem? – felelte pökhendi hangon az egyik
liba.
– Nem, ez az én otthonom, és magánterület. Tűnés az ajtóm elől!
– Most mit van úgy oda? – vágott vissza az egyik.
Nagy volt a kísértés, hogy felrobogjak a lépcsőn, és lerángassam a hajánál
fogva.
– Ryan odabent van, ugye? – kuncogott, mint aki tudja, amit tud.
– Teljesen mindegy, ki van az ajtó túloldalán. Mitől érzitek magatokat
feljogosítva arra, hogy csak úgy betörjetek ide?
Becsaptam a telefonomat. Ezzel meg is szakítottam a hívást, de ennek nem
sok jelentősége volt; tudtam, hogy Ryan tökéletesen hallja az ajtón
keresztül, ahogy leordítom a lányok haját.
– Nyugi. Csak szerettünk volna találkozni vele, és szórakozni egy kicsit.
A másik lány megrázta előttem a cickóit.
Marie mögöttem állt, a baseballütővel a kezében. Újra kinyitottam a
telefonomat.
– Két másodpercetek van, hogy elhúzzátok a csíkot, mielőtt hívom a
rendőrséget. EGY... – Szerencsére nem kellett kettőig számolnom.
– Szedjétek a cókmókotokat, és tűnés!
– Köcsög – morogta az egyik lány, amikor elhaladt mellettem.
Alig tudtam elhinni, hogy ezek után még ő szól be nekem!
– Tessék? – csattantam fel. – Ha még egyszer beteszed a lábad a bárba,
feljelentelek birtokháborításért.
Becsaptam az ajtót mögöttük. Megfordultam, hogy visszamenjek a pult
mögé, de a fejem még mindig füstölgött.
– Ki következik? – kérdeztem Marie-től, de úgy, hogy a többi, még mindig
itt lebzselő nő is meghallja. Annyira feldühödtem, hogy legszívesebben
azösszeset kidobtam volna.
– Zárat kell szereznem – morogtam a lépcsőház ajtaja előtt állva.
De annak meg mi értelme lenne? Eggyel több kulcs, és eggyel több akadály,
ami megnehezíti Ryan észrevétlen feljutását. Beléptem a konyhába, és a
használhatatlan konyhapult mögött húzódó falra meredtem.
Megkopogtattam a gipszkarton falat, és azon gondolkoztam, hogyan
tudnám áthelyezni a lakásom bejáratát. Bíztam benne, hogy egyszer
beköltözhetek az erdőben álló álomházacskámba az én hercegemmel; már
nem gondoltam úgy, hogy életem hátralevő részét a bár fölött fogom leélni.
Márpedig ha ki akarom adni a lakást, a bérlő így csak a nyitvatartási idő
alatt tudna bejönni és kimenni.
Kinyitottam a mobilomat, és felhívtam Pete-et. Pete házfelújítással
foglalkozik, biztosan ki tud találni valamit. Pont akkor nyitottam ki a lakás
ajtaját, amikor Pete felvette a telefont. Ryan a kanapén pihent, az egyik
kezében kék lapokat tartott, a másikban a tévé távirányítóját. Időközben
átöltözött melegítőbe és pólóba.
Leültem mellé; amikor letettem a telefont, átkarolta a vállam. A fejemet a
mellkasára hajtottam.
– Taryn, már látom, hogy ez nem volt olyan jó ötlet. Talán mégis inkább a
szállodában kéne laknom.
Mintha kiszippantották volna belőlem a boldogságot. – NEM. Teljesen
kizárt.
– Tudtam, hogy ez fog történni, mégis hagytam megtörténni. Az, hogy itt
vagyok, sok gondot okoz neked is és a pubnak is.
Hallatszott a hangján, hogy bántja a lelkifurdalás.
– Ryan, teljesen mindegy, hol vagy. Ahogy mondtad is, ez az egész megy
utánad, akárhova is mész. – Felültem, és a szemébe néztem. – Veled akarom
leélni az életem, ha te is őszintén így gondolod. A mai roham
felkészületlenül ért, de megígérem, hogy még egyszer ez nem fog
előfordulni. Legközelebb jó előre felkészülök. Azt akarom, hogy itt legyél
velem, ahol megvédhetlek az őrülettől.
– De ki fog megvédenitéged? Az nem az én feladatom? – fúrta Ryan a
tekintetét az enyémbe.
– És úgy gondolod, hogy ennek az a legjobb módja, hogy távol tartod
magad tőlem?
A megjegyzésem inkább kijelentés volt, mint kérdés.
– De hát én hoztam ezt az egész mocskot a küszöbödre, Taryn! Én tehetek
róla! – vitatkozott Ryan, és a mellkasát böködte.
– Na, és akkor mi van? Azt hiszed, nem tudtam, mire számíthatok? Ne nézz
afféle naiv kislánynak, akit elszédített a hírnév, és azt se tudja, mi történik
vele. Kizárt, hogy téged tegyelek felelőssé olyan dolgok miatt, amiket a
legkevésbé sem tudsz befolyásolni. Nekem is meg kell tanulnom, hogyan
kezeljem a hírnevedet, és meg is fogom tanulni.
Ryan megadóan visszahanyatlott a kanapéra.
– Mondd csak,te tényleg szeretsz engem, vagy csak véletlenül kicsúszott a
szádon?
Ryan szeme összeszűkült. – Komolyan gondoltam minden egyes
alkalommal, amikor kimondtam.Szeretlek.
– Akkor ketten a világ ellen, és semmi sem tántoríthat el minket. Így
hangzik a mi történetünk, nem emlékszel?
Ryan a dohányzóasztalra dobta a kék papírokat, és szorosan megölelt.
Pete és Tammy negyedóra múlva érkeztek. Pete hozta a szerszámosládáját
is, mérőszalagja az övén lógott.
Ryan leosont a konyhába, és üdvözölte őket. Megtárgyaltuk, hogyan
tudnánk megoldani, hogy lezárjuk a pubba nyíló eredeti ajtót, és új
ajtónyílást alakítsunk ki, ami a konyhába nyílik. Ez tűnt a legegyszerűbb
megoldásnak.
– Így viszont ha egyszer kiadom a lakást, a bérlőknek a konyhán át kellene
bejönniük. Á, ez se jó. Mi akadályozza meg őket abban, hogy rögtön a
bárba menjenek? – kérdeztem, és benyomtam ujjaimmal a konyha
lengőajtaját.
– Hát igen, nem egyszerű – tette hozzá Pete. – Ezeket az öreg épületeket
nem üzlethelyiségnek szánták; az egész lakóépületként szolgált. És ha
lezárjuk a konyhát, megszeged a biztonsági előírásokat, mert nem lesz
vészkijárat.
Körülnéztem a konyhában. A lépcsőt lehetetlen áthelyezni. Pete és Ryan
visszaszaladt az emeletre, hogy megszemléljék a fenti helyzetet. Hallottam,
ahogy belülről a lépcsőház falát kopogtatják.
– Beszéltem az öcsémmel – suttogta Tammy. – Ryan tud a távoltartási
végzésről?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Egyelőre nem is akarom elmondani neki. –
Nem akartam, hogy Ryannek még emiatt is aggódni kelljen.
– És mit mondott?
– Azt mondta, hogy kaphatsz távoltartási végzést, ha úgy érzed, zaklat
téged. De be kell menned a rendőrségre, aztán iktatni kell a papírokat a
bíróságon. Meg is kell jelenned a bíróságon. Nem egyszerű a téma.
– Semmi sem egyszerű. Viszont ma megszereztem a csaj nevét –
jelentettem büszkén. – Bejött délután a bárba, és elkértem az igazolványát.
– Nem mondod! – felelte meglepetten Tammy.
– Hétfőn bedobott egy Ryannek szóló lapot az ajtómon, amit „Angel” néven
írt alá. Megnéztem a személyijét, Angelicának hívják. Angelica Staunton,
egyenesen Brooklynból.
– Írd le nekem a nevét. Hátha Tony utána tud nézni.
Alighogy Tammy kezébe nyomtam a cetlit a lány nevével, Pete és Ryan
belépett a konyhába.
– Tar, azt hiszem, megoldottuk a problémát – kiáltotta lelkesen Pete.
– Idenézz!
Pete olyan büszkén mosolygott Ryanre, mintha legalábbis a világ
túlnépesedésének problémáját oldották volna meg az imént.
– Mi ez a vonal? – kérdeztem a rajzukat silabizálva.
– Egy új fal. Gyere, Ryan, mérjük le. Mennyi?
– Kilenc kilencven – felelte Ryan.
– Baromi hosszú fal lesz! Egyenesen odáig, a hátsó falig fog tartani –
mutatta Pete. – Lesz egy külön bejárat a hátsó utca felől, és akkor vágatunk
ide középre egy ajtót, hogy ne kelljen kimenned, ha fel akarsz menni a
lakásba. Ha pedig le akarod majd zárni, egy pillanat alatt megoldható. –
Pete megkocogtatta a rajzot. – Itt vége lenne a lépcsőnek, és hozzátennék
még két lépcsőfokot, hogy leérjen a padlóig. Az összveszteség csak egy
méter húsz centi lenne. Azt a pultot le kell majd bontani. Ryan, tartsd
megint a mérőszalagot, légy szíves. Látod? Igazad volt. Még csak át sem
kell raknunk a hátsó ajtót; pont jó ott, ahol van. Az új fal ide jön majd,
tizenöt centire az ajtófélfától. – Pete fém mérőszalagja egy csattanással
visszacsúszott a helyére. – A téglafalat nem lesz egyszerű lebontani, de
megoldható. Kell majd egy új biztonsági ajtó... na és persze építési
engedély.
– Fantasztikus – lelkendeztem. – Pete, te baromi okos vagy.
– Nem az enyém az érdem; ő tervezte – mutatott Pete hüvelykujjával
Ryanre.
– Legalább nem volt teljesen hiábavaló a Pitten elvégzett két év – szólt
öntudatosan Ryan, és rántott egyet a fején, mint akinek igazán nem nagy
ügy egy átalakítás megtervezése.
Titokban hozzáadtam a listához még egy dolgot, amit imádok benne.
– Ryan, átrajzolnád ezt a vázlatot? Akkor csatolhatnám az építési engedély
kérelméhez – kérte Pete.
– Persze. Szívesen. Tammy, mekkora sütőre lenne szükséged a konyhában?
Gondolom, ezt a tűzhelyet le kell cserélni; elég tűzveszélyesnek tűnik.
– Ryan, addig nem kapok engedélyt, amíg fel nem újítom a kályhák fölötti
tűzelfojtó rendszert – szóltam neki halkan. – Az összes vízvezetéket is le
kell cserélni. Az önmagában több mint húsz ropiba kerül.
Ryan átkarolta a vállamat, és a fülembe suttogott. – Kiszámoljuk, mennyi
lenne az egész, és megbeszéljük.
Valamiért zavart, hogy annyira be akar szállni az átalakításba. Olyan volt,
mint egy gyerek, aki kapott húsz dollárt, és most alig várja, hogy elköltse.
Pete és Tammy nem sokkal az után elmentek, hogy Ryan még egyszer
lerajzolta a terveket; Cory és Marie pedig kézben tartották a bárt, úgyhogy a
lakásban maradtam Ryannel.
– Nos, Miss Mitchell, most, hogy új megállapodásokat kötöttünk, készen áll
a szerződés feltételeinek újratárgyalására? – vonta fel a szemöldökét Ryan,
és reménykedve somolygott, miközben a hálószobába tartottunk.
– Ez attól függ, mi az ajánlata.
– Mit szólna mondjuk, ha minden csütörtökön egyet fizet, kettőt kap akciót
tartanánk? – kuncogott, és lassan becsukta maga mögött az ajtót.
RYAN OLYAN MÉLYEN ALUDT,HOGY AMIKOR megszólalt az
ébresztőóra, meg sem moccant. Csak feküdt a hátán, pontosan ugyanabban
a pozícióban, amiben álomba zuhant fantasztikus éjszakánk után.
Gondoltam, kap még egy pár percet, úgyhogy kimentem a konyhába, és
feltettem a kávét.
– Au – mormoltam, és az ajtóhoz bicegtem; a csípőm még sajgott Ryan
tegnap esti mozdulatai nyomán. Magamban elmosolyodtam, amikor
felidéztem magamban a fájdalom okát.
– Szívem, ideje felkelni – keltegettem Ryant, miután visszatértem a
szobába, és finoman megdörzsöltem a mellkasát.
A reggel olajozottan indult, kezdtünk belerázódni a közös napi rutinba.
Amíg Ryan lezuhanyzott, én elkészítettem a kávéját – kiöntöttem egy fehér
melegen tartó bögrébe, abba a fajtába, ami pont úgy néz ki, mint a
legócskább műanyag pohár, aztán amíg fogat mostam, Ryan ismertette az
aznapi beosztását.
Olyanok voltunk, mint bármelyik hétköznapi, munkába készülődő pár.
Kikészítettem a kulcscsomója mellé az új csomag rágógumit, és
összeszedtem a kék papírjait, nehogy elfelejtse őket. A mobilja még a töltőn
volt, úgyhogy azt is odakészítettem neki.
– Nálad jobb asszisztenst álmodni sem lehetne. – Ryan átkarolta a
derekamat, és búcsúzóul megcsókolt a hátsó ajtónál. – Szeretlek. Majd
hívlak.
Felcaplattam a lépcsőn. Most, hogy már teljesen felébredtem, előttem álltak
a reggel üres órái. Bekapcsoltam a számítógépemet azzal az ürüggyel, hogy
ránézek a bankszámlámra, de ehelyett újra Ryan nevére kerestem rá.
Először átfutottam a rajongó által vezetett blogot, aztán körülnéztem, mik
az új hírek.
A mai főcímek a következők voltak:
RYAN CHRISTENSEN AUTOGRAMOT OSZTOGAT
FÉLTÉKENY A RAJONGÓKRA RYAN ÚJ SZERELME!
Mi a... Rákattintottam arra a linkre, ami a féltékenységemről szóló
beszámolóval kecsegtetett.
„Vigyázat, hölgyeim! Ryan új szerelme nehezen viseli a rajongókat!
Kedd este hosszú sor kanyargott Ryan új búvóhelyén, a Rhode Island-i
Seaport egyik bárjában, a rusztikus Mitchell’s Pubban, ahol a rajongók
rögtönzött közönségtalálkozó keretein belül láthatták kedvencüket. Az a
néhány szerencsés hölgy, aki jókor volt jó helyen, személyesen is
találkozhatott a jóképű színésszel, majd közös fényképpel és Ryan
aláírásával térhetett haza.”
„Azok a lányok, akik már a színész este 7 órakor történő érkezése előtt a
helyszínen tartózkodtak, beszámoltak róla, hogy Ryan vidám, barátságos
hangulatban köszöntötte rajongóit.”
Csak húsz percet kellett várnunk, ami igazán nem rossz. És nagyon megérte
– közölte az egyik rajongó.
Mások, akik több mint egy órát álltak sorban, elmondták, hogy Ryan
feltételezett új szerelmének, a bártulajdonos Taryn Mitchellnek egyáltalán
nem volt ínyére, hogy a színész autogramot osztogat.
Több lányt is kiküldött, aztán mindenkivel üvöltözött a teremben – persze
csak nevettünk rajta!”
„A sztár egyik barátja nincs meglepve, hiszen elmondása szerint Ryan új
barátnője féltékeny, uralkodó típusnak tűnik. Szerinte Ryan nem sokáig
fogja bírni mellette. A lány még azt is meg akarja szabni, kivel töltheti az
idejét. A színész már a legtöbb kollégájával megszakította a kapcsolatot, és
csak Taryn barátaival találkozhat. Ryan csak addig tartózkodik a forgatáson,
ameddig feltétlenül szükséges. Amikor a helyszínre ér, az első dolga, hogy
felhívja a barátnőjét. Úgy tűnik, mindenről be kell számolnia neki.”
Egy másik bennfentes beszámolója szerint Taryn teljes mértékben irányítja
Ryant. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy a színész hozzá költözzön, hogy
ezzel is elmélyítse a kapcsolatukat. „Ryan holmiját hétfőn elvitették a
szállodából.”
Úgy éreztem, menten elájulok. Ez a cikk mindent kiragadott a kontextusból,
és most az egész világ azt fogja hinni, hogy egy parancsolgató, mániákus
boszorka vagyok!
Tényleg nem sokáig bírja majd mellettem, ahogy a sztori írja? Ryan
olyasvalakit akar, aki odafigyel az igényeire, vagy esetleg egyszer úgy érzi
majd, hogy rátelepszem? Még jól emlékeztem, mi történt, amikor Deannel
jártam, ő nem akarta, hogy gondoskodjak róla. Akárhányszor az odaadó
barátnő szerepét próbáltam eljátszani, egyre távolabb húzódott tőlem.
Lehetséges, hogy már most rombolom a kapcsolatunkat? Rossz útra léptem,
anélkül, hogy észrevettem volna? Eddig nem gondoltam, hogy uralkodnék
rajta. Vagy mégis? Lehetséges, hogy Ryan úgyérzi, megfojtom a túlzott
anyáskodásommal, amikor kikészítem neki a mobilját, a kulcsát és a
csomag rágót? Talán ezzel mégis inkább fel kéne hagynom.
Tíz perccel ezelőtt felhőtlenül boldog voltam, most pedig totálisan ki
vagyok borulva. Összegömbölyödtem a kanapén a takaró alatt, és
bekapcsoltam a tévét, hogy eltereljem a gondolataimat, de teljesen hiába; a
fejem egyre csak kavargott, és a bizonytalanság és szorongás könnyei
hullottak a párnámra.
Mi ez a zene? – tűnődtem álmomban. Aztán felriadtam, és rájöttem, hogy a
telefonom szól a konyhában. Kissé még kába voltam. Meddig alhattam?
Ránéztem a dvd-lejátszó órájára, pár perc híján tíz óra volt.
Ledobtam a takarót, és kibotorkáltam a konyhába. A mobilom két
elmulasztott hívást jelzett, mindkettő Ryantől jött.
Azonnal visszahívtam.
– Minden oké? – kérdezte hangosan.
– Igen, jól vagyok. Csak elaludtam a kanapén. Bocs, nem hallottam meg a
telefont.
Ryan nagyot sóhajtott. – Már aggódtam, hogy miért nem veszed fel.
– Jól vagyok – ismételtem, és megdörzsöltem a szemem. – Hogy telik a
nap?
– Elviselhető. Épp szünetet tartunk. Figyelj, megkérhetlek valamire?
Emlékszel, nemrég szóba került, hogy anyukámat elvisszük valahova a
szülinapja alkalmából, de azóta még nem kerestünk éttermet. Cal tud egy
helyet valahol Providence mellett, talán Sabatinis vagy Salatini’s a neve,
vagy valami ilyesmi. Megpróbáltam rákeresni a neten, de nem találtam.
– Várj csak! – Rákattintottam az egérgombra, hogy eltűnjön a
képernyővédő. A korábbi összeomlásom okozója még mindig ott virított a
képernyőn.
– Rákeresek a providence-i olasz éttermekre – szóltam, és átlapoztam az
eredményeket. – La Scalatini? Lehetséges? – kérdeztem. – Wyndhamben
van, valóban a városon kívül. – Rákattintottam a linkre.
– Cal, ide tudsz jönni egy percre?... La Scalatini, ez lehetett az? Remek!
Szívem, látsz telefonszámot?
Beolvastam neki a számot.
– Nagyszerű. Foglalok asztalt péntekre. Szerinted hány órát mondjak? Fél
kilenc, kilenc?
– Mikor végzel a forgatással pénteken?
– Hétkor. Szerinted hogy legyen?
– Lőjük be a kilenc órát, aztán legfeljebb lesz egy kis ráhagyás – feleltem.
– Jól hangzik. Mész valahova ma?
– Nem. Megcsinálom az itthoni dolgaimat. – Ki akartam takarítani a lakást,
és a mosást is be kellett fejeznem. – Ki kell mosnom a piszkos ágyneműt –
tettem hozzá nevetve.
– Na igen, jó nagy felfordulást csináltál tegnap éjjel – ugratott.
– Volt segítségem – kuncogtam.
– Képzeld, azt hiszem, meghúztam a csípőmet.
– Hogy te? Amióta felkeltem, csak bicegek ide-oda – vallottam be.
– Tényleg? Hát ez vicces. És én még azt hittem, csak én sérültem meg. Azt
hiszem, jól elintéztük egymást – dörmögte Ryan. – Cal még rá is kérdezett,
miért vonszolom magam ennyire.
– Utána vagy öt percre bealudtál... végig ugyanabban a pozícióban
– nevettem.
– Teljesen kikészítettél a sok szerelemmel. Jobb, ha nem is gondolok rá.
Felhívom az éttermet. Hét körül találkozunk Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Mosolyogva cibáltam le az ágyneműt ami ágyunkról, és átvittem a kupacot
a mosókonyhába. Újra megszólalt a telefonom, de ezúttal nem Ryan
csengőhangján.
– Szia, Marie, mi újság?
– Szia, Taryn...
Marie hangján hallatszott, hogy sír.
– Marie, mi a baj? – ijedtem meg.
– Gary anyukája meghalt ma reggel.
– Jaj, istenem, Marie. Nagyon sajnálom. – Átfutott az agyamon az a régi
emlék, amikor felhívtam Marie-t, hogy elmondjam neki, hogy meghalt az
anyám. – Mi történt?
– Valószínűleg agyvérzése volt álmában. Gary apja már nem tudta
felébreszteni. És csak pár hete láttuk őket.
– Gary hogy van?
– Nagyon ki van borulva – szipogott Marie. – Most láttam először sírni
életemben. Már beszólt a munkahelyére, hogy ma nem megy, és, hát, ezért
is akartalak felhívni. Légy szíves, ne haragudj ránk – kérlelt –, de Gary már
megvette a Tampába szóló repülőjegyünket holnapra. Ott akar lenni, hogy
segíthessen elrendezni a dolgokat az apukájának. Reggel fél kilenckor
indulunk holnap.
– Persze, teljesen megértem. Emiatt egyáltalán ne aggódj.
– Tar, pár napig ott leszünk. Nem hiszem, hogy hétfőnél vagy keddnél
hamarabb vissza tudnánk jönni. Jaj, annyira sajnálom, hogy így
cserbenhagylak.
– Marie, tényleg ne aggódj emiatt. A család a legfontosabb, bármi is
történjen. Tudok segíteni valamiben? Nincs szükségetek valamire?
– Nem. Csak a megértésedre és a szeretetedre van szükségünk. Olyan
pocsékul érzem magam. Tudom, hogy Ryan családjával akartad tölteni a
hétvégét; most úgy érzem, kiszúrok veled. Nagyon bánt a dolog. Annyira
sajnálom!
– Marie. Kérlek. Nincs semmi baj. Majd kitalálok valamit. Csak add át
részvétemet Garynek és a családjának.
Bekapcsoltam a mosógépet, és betettem a mosóport.Basszus. Most mihez
kezdek? Miközben kipakoltam a szárítógépet, újra megcsörrent a
telefonom. Milyen népszerű leltem hirtelen.
– Szia, Pete – szóltam borúsan.
– Minden rendben? – kérdezte Pete.
– Igen. Nem. Most beszéltem Marie-vel. Gary anyukája meghalt ma reggel.
Miután gyorsan elmondtam neki azt a keveset, amit tudtam, Pete rátért
hívása eredeti okára. Kiszámolta, mennyibe kerülne a lépcsőház
átalakításához szükséges alapanyag. Egyedül a biztonsági ajtó több száz
dollárt kóstál; ha hozzávesszük a gipszkarton falat és a fagerendákat, máris
majdnem kétezer dollárnál tartunk. És akkor munkadíjjal még nem is
számoltunk.
Pete úgy vélte, hogy ha csütörtök délelőtt megkapja az építési engedélyt,
még a nap folyamán neki is állhat a munkának, de nagy zajjal, kalapálással
fog járni az átalakítás, és át kell vágnia a téglafalat, hogy kialakítsa az
utcára nyíló új ajtó helyét.
– A gipszkarton fal bontását már ma elkezdhetem, és akkor az már nem lesz
útban. Tammy úgyis el lesz foglalva, egy holnapi díszebédhez ő szállítja az
ételt. Ja, és még mielőtt elfelejteném, szombatra előjegyzett egy partit,
úgyhogy péntek és szombat éjjel nem tud dolgozni – tette hozzá.
Ez volt a hab a tortán. Abban bíztam, hogy Tammy be tud ugrani, hogy
segítsen kiszolgálni a hétvégi tömeget, de most már ez a lehetőség is ugrott.
Becsuktam a mobilt, és egy darabig csak mozdulatlanul ültem. Egyedül
nem tudom levezényelni a halloweeni tömeget. És már előre vártam a
hétvégi kirándulást is Ryannel és a szüleivel. Ryan most foglalt péntek
estére asztalt. Azonkívül lemondta a szülei szállodai szobáját.A francba.
Nagyot sóhajtottam. Nem fújhatom le Ryan programját, és nem ronthatom
el a legelső találkozásomat a szüleivel. Fel-alá jártam a lakásban, és azon
gondolkodtam, mit tehetnék.
Éppen a mosógépnek támaszkodtam, amikor sikoltozást hallottam
odakintről. Felkaptam a fejem.
– Ilyen nincs – nyögtem, miután kinéztem az utcai ablakon. Tisztán láttam a
lányokból álló, hosszan kanyargó sort a járdán. A nyitásra vártak, és
nyilvánvalóan nem iszogatni jöttek. Legalább negyvenen voltak, ha nem
többen. Lefutottam a lépcsőn, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a
dolgot. Kikukucskáltam a roló mögül, és a látvány letaglózott. A ház előtt
rengeteg lány várt; sokan a falhoz támaszkodtak, mások a járdán
ücsörögtek. Kinéztem a másik irányba, és láttam, hogy a sor valóban az
ajtóm előtt kezdődik.
Egyszerűen hi-he-tet-len!
Azonnal meghoztam a végső döntést. Kimentem a konyhába egy darab
kartonpapírért. Az irodában fogtam egy vaskos kijelölő filctollat, és nagy
betűkkel felírtam a táblára:
A MITCHELL’S PUB FELÚJÍTÁS MIATT
BIZONYTALAN IDEIG ZÁRVA TART
Miután kitettem a táblát, a tömeg felzúdult. Hallottam a felém irányzott
jókívánságaikat, de nem törődtem vele. Visszamentem az emeletre. Még el
kellett intéznem néhány telefont, és le kellett mondanom a zenekarokat. A
halloweeni bevételnek lőttek.
– Elindultam – telefonált Ryan már az autóban ülve. – Nagy a tömeg?
Minden rendben van?
– Nincs tömeg. A legtöbb lány elment, miután kitettem a „Zárva” táblát az
ablakba, bár néhányan még dörömböltek egy darabig – sóhajtottam.
– Zárva? Taryn, hogyhogy...
– Nem volt más választásom – feleltem. – Gary édesanyja ma reggel
meghalt. Gary és Marie holnap reggel indul Tampába, hogy Gary az
édesapja mellett legyen. Marie holnap is ott marad vele, Gary teljesen össze
van törve.
– Basszus, miért nem hívtál?
– De miért, Ryan? Hogy közöljem a rossz híreket, amikor már amúgy is
tiszta stressz a napod? Gondoltam, majd elmondom, ha megjössz.
– És mi van Coryval? Nem úgy volt, hogy ő is dolgozik ma este?
– Lemondtam. A zenekarokat is lemondtam, akik a hétvégén játszottak
volna. Tulajdonképpen egész délután telefonáltam. Ja, és Pete is hívott. Ma
este jön, és elkezdi leszedni a gipszkartont a lépcsőről. Ez volt a másik ok;
Tammynek pedig rendelései vannak a hétvégére, úgyhogy ő sem tud
dolgozni.
– Most fordultunk be a hátsó utcába. Na, lássuk azokat az új kulcsokat.
Mindjárt ott vagyok.
Pár perc múlva Ryan felrobogott a lépcsőn, és berontott a lakásba.
– Tar! – kiáltotta az előszobában.
– A konyhában vagyok.
– Na, szia. – Ryan megölelt és megcsókolt. – Jól vagy? –
Gyengéden megsimogatta az arcomat.
– Igen, csak kicsit le vagyok törve – csüggesztettem le a fejem. Ryan
homlokon csókolt.
– Sajnálom, hogy ilyen ramaty napod volt.
Ryan olyan szorosan megölelt, hogy szinte fájt. A lelkem mélyén el voltam
ámulva, hogy így érdekli a napom, ő az első a pasizásom történetében, aki
efféle érzelmeket mutat.
Ryan beleszagolt a levegőbe. – Minek van ilyen jó illata?
– A sült húsra gondolsz? – mutattam az üvegtálra, amit most vettem ki a
sütőből. – Pete mindjárt itt lesz; gondoltam, őt is meghívom vacsorára,
Tammy most úgyis alig látszik ki a munkából.
– Tar, mi a baj? Látom rajtad, hogy szomorú vagy.
– Garyn gondolkozom. Nagyon összejöttek most a dolgok.
Kitettem három tányért az asztalra, és próbáltam nem gondolni a saját
anyám temetésére, inkább azt kezdtem számolgatni magamban, honnan
különítsek el pénzt Pete költségeire.
Ryan feltöltött három poharat jéggel és vízzel. – Pete készített már becslést
a kiadásokról?
– Igen.
– És? – kérdezte kissé idegesen Ryan.
– Két rugó lesz az anyag; ebben még nincs benne a munkadíj.
– Nem is rossz. Azt hittem, több lesz.
Ő könnyen beszél... még mindig nemigen tudtam, hogy fogom kibekkelni a
hétvégi tizenhárom ezer dolláros buktát. Ha elhalasztom a lépcsőház
átalakítását, akkor már csak tízezret veszítek, mínusz a lemondott
zenekarok fellépti díja. Ez a tetemes bevételkiesés éppen elég okot adott az
idegességre. Halloween mindig is az egyik legjövedelmezőbb esténk volt.
Pete farkaséhesen érkezett.
– Isteni volt, Taryn – szólt a vacsora végén. Villájával még mindig a tányért
kapargatta. – Már el is felejtettem, milyen a házikoszt. Tammy már csak
másoknak főz.
– Nagyon finom volt. Köszönjük – mosolygott rám Ryan is, és adott egy
gyors csókot. A mosogatóhoz vitte a tányért, és elöblítette.
– Na, nekiesünk a gipszkartonnak, Pete?
– Micsoda? Te is segítesz?
– Hát hogy a fenébe ne! Remélem, van tartalék nagykalapácsod, mert meg
kell szabadulnom attól a sok felgyülemlett feszültségtől, amit Suzanne-nak
köszönhetek. Ja, és mielőtt elfelejteném...
Ryan visszatrappolt a hálószobába, és a csekkfüzetével tért vissza. Beletúrt
a mindenes fiókba, és előhúzott egy tollat.
– Hát te mit csinálsz? – kérdeztem.
– Kiállítok Pete-nek egy csekket.
– Mire?
– A felújításra.
Úgy nézett rám, mintha különösen értetlen lennék.
– Nem, ezt nem engedhetem – jelentettem ki határozottan. – Ez az én
házam... az én felelősségem.
– Ki mondta, hogy te fogod kifizetni? Én fizetek Pete-nek – húzta össze a
szemöldökét Ryan.
– Nem! Ezt nem engedhetem – ismételtem szilárdan.
– Nem igazán érdekel, mit gondolsz. Én fizetem ki az átépítést, punktum.
Vitának helye nincs – szögezte le Ryan.
Pete, ki tudja, miért, rámosolygott Ryanre.
– Ez azért már sok, Ryan. Nem! Nem engedhetem meg, hogy kifizesd.
– Taryn, kérlek, ne vitatkozz velem.
Visszahajolt a csekkfüzet fölé, és folytatta a csekk kitöltését.
– Pete, szeretném, ha megkeresnéd a biztonsági céget, és kérnél új
riasztórendszert az új ajtókhoz. A tetőajtóra is szeretnék egy új érzékelőt –
szólt.
– Oké, meglesz.
Pete feltehetően érzékelte az egyre növekvő feszültséget a konyhában.
Elővette a kulcsait a zsebéből. – Megyek, behozom a szerszámokat. Lent
találkozunk.
Visszafordultam a mosogató felé, de egyre jobban fortyogott bennem a
tehetetlenség és a düh. Ryan mögém állt, és a mosogató szélére tette a
kezét, hogy ne mozdulhassak el onnan.
– Tudom, hogy mérges vagy rám – suttogta a fülembe. – De ha nem jöttem
volna ide lakni, akkor erre az egész felfordulásra egyáltalán nem került
volna sor. Miattam csináljuk ezt az egészet. És amikor nem vagyok itt,
akkor is szeretném tudni, hogy biztonságban vagy. Úgyhogy kérlek, ne
haragudj rám túl sokáig. – Odadugta az orrát az arcomhoz. – Arról nem is
beszélve, hogy még én is tartozom neked a csokis keksz miatt. – Ryan
félresöpörte a hajamat a homlokomból. – És az anyukámnak vett lap miatt...
és az összes többi cucc miatt, amit nekem vettél. – A nyakamhoz érintette
az ajkát. – És a süti miatt, amit sütni fogsz, mert látom a pulton a
hozzávalókat. Jól gondolom, hogy az én anyukámnak készül? – Ryan
átölelt. – Én gondoskodom rólad, te gondoskodsz rólam. Ezt a
megállapodást írtad alá tegnap éjjel.
Nekidőltem, és hátrafordítottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
– Szeretlek – szólt Ryan, és lágyan megcsókolt, aztán kilépett az ajtón.
Egy óra elteltével kivettem a süteményt a sütőből, aztán lementem, hogy
megnézzem, hogy haladnak a fiúk. A kalapálás egy ideje elhallgatott,
úgyhogy gondoltam, már végeztek a bontással. Nagyon más volt a látvány a
lépcső tetejéről így, hogy a lépcsőház egyik fala hiányzott. A gipszkarton
rétegei alatt régi vakolatréteg és vékony falécek rejtőztek. Lecsippentettem
egy gipszkartondarabot, ami a sarkon lógott, hogy kicsit kiegyenesítsem a
lépcsőfordulónál kialakult tépett felületet.
– Taryn megdöbbent engem – hallottam Ryan hangját. Megdermedtem a
nevem hallatán. A lélegzetem is visszafojtottam. – Mindig olyan makacsul
ellenáll, ha bármivel kedveskedni akarok neki. Vettem neki egy pár
fülbevalót, de nem hajlandó felvenni. Szerinte túl sokba került. Azt hiszem,
kénytelen leszek visszavinni az ékszerüzletbe. – Ryan felsóhajtott. – Azt
hittem, biológiai képtelenség, hogy egy nő visszautasítsa az ékszert, de úgy
látszik, ő másképp működik.
– Taryn nem egy átlagos csaj. De erre már nyilván te is rájöttél – felelte
Pete.
– Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Az első olyan barátnőm, aki
semmit nem akar tőlem. Nem tudom, hogyan kezeljem a dolgot. Mindig
ilyen volt?
– Igen – válaszolt Pete. – Amióta ismerem, mindig csak adott, sosem kért.
Taryn már nagyon sokszor kisegített minket az évek során; ezért vagyok itt
mindig, ahányszor csak szüksége van rám. Még ha mindennap tennék érte
valamit, az sem lenne elég. – Pete könnyedén felnevetett. – Mint ahogy ma
is. Ma végre ledolgozhatok valamit a tartozásomból, ő meg fogja magát, és
vacsorát főz nekünk, hogy gondoskodjon rólunk. És most nemcsak rólam
van szó, hanem rólad is. Addig nem nyugszik, amíg meleg étel nem kerül a
gyomrodba.
– Én is annyira szeretnék gondoskodni róla, hidd el. De egyszerűen ellenáll,
akármennyire próbálkozom. Nem is tudom, mit tegyek – tette hozzá
megadóan.
– Tessék – szólt Pete.
Hallottam a szisszenést, ahogy valaki letekerte a sörösüveg kupakját.
– Nem tudom, mit mondjak, Ryan. Neki csak az kell, hogy szeressék.
Tudod, úgy igazán. Pár hónapja nagy csalódás érte; azt hittem, soha többet
nem enged férfit a közelébe.
– Miért, mi történt?
– Á, nehogy elmondd Tarynnek, de tudod, járt azzal a csávóval... nekem
nagyon nem jött be amúgy – vallotta be Pete. – Igazi seggfej volt.
Szerintem csak azért viselte el Taryn a köcsögségeit, mert elterelte a
figyelmét a faterja elvesztéséről... nem tudom. Mindannyian gyanítottuk,
hogy az ürge megcsalja, de ha Taryn rákérdezett, mindig jött valami
kifogással. És még ő érezte sértve magát, és azt is elérte, hogy Taryn
megbánja, hogy egyáltalán megszólalt. Én már totál biztos voltam benne,
hogy Tarynnek is elege van belőle, de aztán egy szép napon az a köcsög
kirukkolt az aduásszal: szerelmet vallott, és megkérte Taryn kezét. Még egy
rohadt gyűrűt is vett neki.
– Na és mi történt aztán? – suttogta Ryan.
Pete megköszörülte a torkát. Annyira halkan folytatta, hogy alig hallottam a
hangját.
– Egyszer Taryn átment hozzá délután, és az ágyban találta egy csajjal.
Ennyi volt. Végre a saját szemével látta. Nagyon össze kellett szednem
magam, hogy ne menjek át, és ne verjem szét a fejét.
– Taryn egyszer említett egy pasast, akinek egy nő nem volt elég. Most már
értem. Azt viszont sosem említette, hogy eljegyzés is volt.
– Mit számít az? – kérdezte Pete.
– Semmit. Egyáltalán semmit. Csak nem tudom, miért nem mondta nekem.
– Hát, pedig elég egyértelmű. Te nem egy átlagos pasi vagy, Ryan. Az egész
világon sorban állnak érted a csajok. Nem gondolod, hogy ez bárkit
elbizonytalanítana? Taryn úgy érezheti, borotvaélen táncol, és hogy
bármelyik pillanatban megpattanhatsz, ha találsz valaki mást. Megmondom
neked őszintén, erre mindannyian fel vagyunk készülve.
– Hát pedig ez nem fog megtörténni. Az a nő ott fent az enyém. Soha nem
engedem el. Számomra csak ő létezik – jelentette ki Ryan.
A szívem dübörögni kezdett, lélegzetem elakadt a szavai hallatán.
– Hát én remélem, hogy ez így is van. Végül is még csak pár hete ismered –
szögezte le Pete kissé kétkedve.
Hallottam, ahogy valaki kis csörrenéssel a pultra teszi az üveget.
– Tudni akarod, miért harcol veled annyit? – kérdezte kissé nyersen Pete.
– Mert van annyi esze, hogy tudja, hamarosan nem leszel itt mindennap. Te
annyi jó nővel találkozol, amiről a legtöbb férfi csak álmodhat. Még csak
erőlködnöd sem kell; egész sor csaj várja, hogy ledöntsed a lábáról, és ezek
a csajok ráadásul itt állnak kint az ő háza előtt. Taryn okos és vonzó nő.
Igaz, ami igaz, neki is van miből válogatnia. Látnod kéne, hány pasas
próbálkozik be nála mindennap.
– Tudom. Láttam már jó párat rámozdulni – vallotta be Ryan.
– Hát igen. De Taryn nem vevő az ilyesmire, soha nem is volt. És ha egy
seaporti kis mocsadék sem becsüli annyira, hogy ne csalja meg, akkor miért
ne tehetnéd meg te is ugyanazt? – tette fel a kérdést Pete. – Ha miközben
teszed a dolgod, egy dögös modell az öledbe mászik, és az arcodba tolja a
dudáit... képes leszel ellenállni? Ez itt az ő élete, Ryan. Az ő biztos pontja.
Erre az egy dologra számíthat az egész világon. Minden darabkájáért
keményen megharcolt és megszenvedett. És most idejössz, és át akarod
venni az irányítást. Ha netán szakítanál vele, minden egyes alkalommal, ha
az új falra vagy az új ajtóra néz...
– Á, csak tegyél meg nekünk egy szívességet: ha nem vagy száz százalékig
szerelmes Tarynbe, és nem állsz készen arra, hogy vele éld le az életed,
akkor még most lépj ki. Ne folytasd, amit csinálsz. Kérlek, ne okozz neki
ekkora fájdalmat.
– Pete, én egyáltalán nem akarok semmit irányítani, még kevésbé fájdalmat
okozni – felelte komoran Ryan. – Mindent meg akarok osztani vele. Az
életemet, a pénzemet... azt akarom, hogy egyszer majd ő legyen a
gyerekeim anyja.
A vallomás annyira megdöbbentett, hogy hátrahőköltem. Ryan hangosan
felsóhajtott.
– Pete, tudom, hogy nem ismersz olyan jól, de hidd el, már leszámoltam az
értelmetlen baromságokkal. Már akkor teljesen beleestem Tarynbe, amikor
először...
Amikor először mi?? Közelebb hajoltam a falhoz.
– Hoppá. Rájöttem valamire. Taryn már azon a napon is gondoskodott
rólam, amikor először találkoztunk. Igazából már abban a másodpercben,
hogy először betettem ide a lábamat. Tarynt ismerve valószínűleg nem
mondta el nektek, hogyan is találkoztunk igazából. Ő állította meg a
rajongókat, akik engem üldöztek. Bezárta a kedvemért az egész pubot, és
most tessék... megint ez történt. Nem csodálom, hogy olyan szomorú ma.
Tönkreteszem a biztonsági hálóját. A rohadt életbe, hogy fogom ezt
helyrehozni?
– Nem tudom – mormolta Pete. – Talán úgy, hogy feleségül veszed? Hogy
soha nem hagyod el valami hollywoodi cafka kedvéért? Milyen választ
vársz?
– Pete, én nagyon szerelmes vagyok Tarynbe, és ezt már el is mondtam
neki. Eddig soha nem éreztem ilyet, senki iránt. Tudom, mit akarok. Vele
akarom leélni az életemet.
– Tudom, Ryan. Már abból látom, ahogyan ránézel – sóhajtott nagyol Pete.
– Jaj, öcsém, csak bánj vele szépen, mert ha valaha is összetörnéd a szívét,
a legnagyobb sajnálatomra ketté kéne törnöm azt a csinos állkapcsodat.
 20. FEJEZET
Bepillantás
– AMIKOR A SZÜLEIM ELÉ MÉSZ, én éppen forgatni fogok, úgyhogy
majd hívlak, ha szünetet kapok – szólt Ryan, és bedörzsölte a sampont a
hajába.
Hátradőltem, hogy lemossam magam a vízsugár alatt.
– Arra gondoltam, hogy a forgatási helyszín közelében vinném el őket
ebédelni; van ott egy jó kis vendéglő a mólónál.
– Csak hogy tudd... apám ragaszkodni fog hozzá, hogy kifizesse az ebédet.
Ha vitatkozol vele, megsérted – nézett rám sokatmondó vigyorral.
– Az alma nem esett messze a fájától? – kérdeztem mosolyogva, és
eldörzsöltem a szappanbuborékokat a mellkasán.
– Pontosan. De holnap, ha elvisszük őket vacsorázni, rám hagyja majd a
számlát, csak figyeld meg. Te, nem akarod inkább elhozni őket a forgatásra
délután? Szeretném, ha te is látnád, mivel keresem a kenyerem, ha már a
filmjeimet úgysem nézed meg.
– Nem is tudom – mormoltam. – Nem lesz bajtudod kivel?
Ryan elfintorodott. – Nem érdekel. Én csak azt akarom, hogy a barátnőm...
a szerelmem – nézett a szemembe – tudja, hova indulok nap mint
nap.Szeretném, ha megbíznál bennem, Taryn. Szükségem van rá, hogy
megbízz bennem.
– Biztos vagy benne, hogy nem fogunk zavarni téged, és nem tesszük
tönkre az alakításodat? Nem szeretném, ha mmm...
Nedves ajkát az enyémre tapasztotta, belém fojtva a szót. – Kérlek! –
csókolt meg lágyan még egyszer, és a homlokomhoz támasztotta a
homlokát.
– Szükségem van rá, hogy megértsd, mivel foglalkozom. Hogy lásd, amikor
a forgatáson vagyok, színész vagyok. Hogy amit teszek, az csak színjáték.
A szám, a szívem, na és a testem... csak a tiéd.
Felnéztem rá, és bólintottam. Miután kihallgattam a beszélgetését Pete-tel,
tudtam, mennyire fontos számára, hogy megbízzak benne.
– Ugye nem kell feliratot készítenem, és azt sikoltoznom, hogy „Ryan,
Ryan”? – ugrattam.
– Hah! – nevetett Ryan. – Neked elég, ha szeretkezés közben sikoltozod a
nevemet. Mondjuk az is igaz, hogy az egyik éjjel istennek neveztél. Az is
elmegy.
Lehajolt, és újra megcsókolt.
Kiválasztottam az egyik sötétkék, elegáns szabású farmeromat, hozzá fehér,
hosszú ujjú pólót és a barna, hasítottbőr, cipzáros kabátomat vettem fel,
végül nyakam köré kanyarítottam egy puha, zöld sálat. Csinos akartam
lenni az első alkalommal, amikor a szüleivel találkozom, és ideges voltam,
mert egyedül mentem eléjük.
Ryannel már megbeszéltük, hogy másnap elviszem a szüleit a forgatásra,
hogy lássák őt munka közben. Ryan megmutatta képen az édesanyját és az
édesapját, hogy könnyebben felismerjem őket, bár be kell vallanom,
nehezen tudok az emlékezetembe vésni egy egyetlen alkalommal látott
fényképet. Mindketten erős ötvenesek voltak, de élénknek és fiatalosnak
tűnlek. Mindenesetre azt legalább tudtam, hogy ők is engem fognak keresni
a repülőtéren.
Természetesen most is lefotóztak, amikor az autómhoz mentem. Úgy
döntöttem, a főbejáraton távozom, tekintve, hogy mostanra a paparazzók
nagy része a hátsó ajtónál táborozott le. Óvatosan végignéztem a
környéken, nem bukkan-e fel valahol a régi, kék Plymouth, és
megkönnyebbülten láttam, hogy sehol sincs Angelica Staunton autója. A
szélvédőmre viszont most is jutott néhány szerelmes üzenet.
Összegyűjtöttem őket, és bedobtam a középkonzolba.
A repülőtérre menet bele-belenéztem a visszapillantó tükörbe, és
ellenőriztem, követnek-e a fotósok. Szerencsére egyet sem láttam.
Összeszorult gyomorral megálltam a reptér nyitott bejáratánál. Az apákat
mindig könnyű megnyerni; tapasztalatból tudtam, hogy mindig az anyák
jelentik az igazi kihívást.
Majdnem fél tizenegy volt már, amikor újabb utasáradat indult meg a kijárat
felé. Pár perccel azelőtt ért be a newarki járat.
– Taryn? – szólított meg egy bájos asszony.
Ryan anyukája pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Pár centivel
alacsonyabb volt nálam, talán 1,65 lehetett, vékony testalkatú, de már itt-ott
kikerekedett az évek során. Dús, vörösesbarna haja a feje tetején hosszabbra
volt hagyva, a nyakánál viszont rövidre vágatta. Azonnal felismertem őt;
Ryan az édesanyjára ütött, a szeme szakasztott az övé volt.
– Igen! Jó napot, Mrs. Christensen. Nagyon örülök a találkozásnak!
Megöleltük egymást.
– Ó, én is nagyon örülök, kedvesem. Kérlek, hívj csak Ellennek, ő pedig
Ryan apukája, Bill.
Ösztönösen a férfi felé nyújtottam a kezem, ehelyett ő sután megölelt.
– Nagyon örvendek, Mr. Christensen.
– Én is nagyon örülök, hogy végre találkozunk, ifjú hölgy – felelte Bill
széles mosollyal.
Ryan édesapja magas volt, akárcsak Ryan, de legalább tíz kilóval nehezebb
nála. Ryan az apjától is örökölt néhány vonást. Bill arca kerekebb volt és
simára borotvált, orrán szögletes, fémkeretes szemüveg ült. Ryan a
hajszínét tőle örökölte, bár Bill már itt-ott őszülni kezdett. Elképzeltem
Ryant, amint egy napon majd hasonlóan néz ki, mint az apja.
– Szóvalerről az Infinitiről áradozik annyit a fiam – jegyezte meg az
anyósülésen ülve Bill.
Mosolyogva néztem, ahogy végigsimította a műszerfalat.
– Ryan szereti vezetni, és őszintén szólva én is szeretem, ha ő vezet. Remek
sofőr – jelentettem ki büszkén.
– Az autója most is ott várja a garázsunkban. Az első komolyabb
fizetéséből vette. Ha jól belegondolok, mást nem is vett. Azt hiszem, ideje
figyelmeztetnem, hogy lassan saját garázst is megengedhet magának. Akkor
az én kocsimnak sem kéne a felhajtón ácsorognia.
– Meg ne próbáld, Bill! – szólt rá Ellen. – Így legalább ha másért nem, az
autója kedvéért hazaugrik néha-néha.
– A fiunk azt állítja, hogy egy filmjét sem látta. Ez tényleg igaz? – kérdezte
Bill.
– Igen, igaz – bólintottam. – Nem láttam még játszani. Viszont szeretné, ha
holnap kimennénk a forgatásra, úgyhogy ha minden igaz, hamarosan
megnézhetem az alakítását.
Ellen hangosan felnevetett. – Azt hiszem, te vagy az egyetlen nő a földön,
aki még nem látta a filmjeit.
– Őszintén szólva szerintem jobb is így – jegyeztem meg.
Megszólalt Ryan csengőhangja a telefonomon. Tudtam, hogy addig tűkön
ül, amíg a szárnyaim alá nem veszem a szüleit. Kezdtem kiismerni a
viselkedését.
Végigmentünk a part mentén, és megálltunk a kellemes, óceán fölé nyúló
étterem mellett. Az ablak melletti asztaltól gyönyörű kilátás nyílt az Atlanti-
óceánra.
Ryan szülei nagyon kedvesek és barátságosak voltak velem. Felkészültem
rá, hogy elárasztanak a kérdéseikkel, de mint kiderült, Ryan már nagyon
sok mindent elmondott rólam nekik, úgyhogy a beszélgetésünk inkább csak
megerősítette őket abban, amit már úgyis tudtak.
Elmeséltem nekik, hogy a Brown Egyetemre jártam, és beszéltem az akkori
pályaválasztási terveimről, azután megemlítettem jelenlegi
érdekeltségeimet a pincészetekben és a pubban. Ryan szüleit érdekelték a
pincészetek ügyei és a résztulajdonosság feltételei, és én örömmel
elmondtam nekik mindazt, amit tudtam.
Ryan édesapja minden lehetőségre kíváncsi volt, mert nyugdíjba vonulás
helyett inkább részvényei és befektetései változatosabbá tételét tervezgette.
Hosszan beszélgettünk erről a témáról.
Mialatt megtárgyaltuk a részvényekkel kapcsolatos ügyeket, nyilvánvalóvá
vált számomra, hogy Ryan édesapja aggódik a fia pénze miatt, és szeretné,
ha Ryan rendesen befektetné a vagyonát.
Elmondtam nekik, hogy Ryan új területekre szeretné kiterjeszteni a
befektetéseit, de nem bocsátkoztam részletekbe. Úgy gondoltam, jobb, ha
nem tudják, hogy Ryan jelen pillanatban épp a pub konyhájának
kipofozására készül kidobni egy rakás pénzt.
A legkevésbé sem szerettem volna, ha a szülei azt hinnék, csak a híres fiuk
pénzére utazom. Ezért akaratlanul is igyekeztem a saját anyagi helyzetemet
hangsúlyozni, és megnyugtatni őket, hogy tisztességes bankbetéttel
rendelkező ügyes üzletasszony vagyok, aki megáll a saját lábán. Bill és
Ellen meséltek Ryanről is, például hogy mennyire szeretett házakat rajzolni
fiatalabb korában. Akkoriban megvoltak győződve róla, hogy építész lesz a
fiúból. Még gyerekkorában is ügyelt arra, hogy minden rajza és építménye
szimmetrikus legyen. Akár fakockával, akár legóval játszott, mindent
gondosan megtervezett.
Ellen felidézte Ryan modellkarrierjének kezdeteit – háromévesen elvitte
fényképészhez a fiát, és a mester azt javasolta, hogy vigye el az egyik helyi
modellügynökségbe a kisfiút. Ryan képe hamarosan már egy országos
ruházati bolt szórólapján díszelgett. Még néhány babamama magazin is
felhasználta a fotókat. Ellen meg is ígérte, hogy megmutatja majd az
újságokat egyszer. Biztos voltam benne, hogy Ryant megpukkad a
méregtől, ha ezt meghallja. Iskolás évei végén lépett be a színjátszókörbe.
Édesanyja szerint igazi őstehetség volt. Nagyon szerettem Ellent hallgatni –
öröm volt hallani büszke hangját, akárhányszor Ryan került szóba.
Sokat meséltek a másik fiukról, Nickről is, és a feleségéről, Janelle-ről.
Nick a munkahelyén ismerkedett meg Janelle-lel, és azonnal egymásban
szerettek. Már három éve házasok, és az első kislányuk, Sarah majdnem tíz
hónapos. Ryan szülei nagyon jó társalgók voltak, ugyanolyan érzés volt
velük beszélgetni, mint amikor először találkoztam Ryannel.
Ahogy Ryan előre megmondta, az édesapja már a pincérnő kezéből kikapta
a számlát. Kinyújtottam a kezem, mert tényleg úgy gondoltam, hogy ők
most az én vendégeim, de Bill intett, hogy tegyem le a kezem, és sűrű
„nem, nem, nem” közepette előhúzta a pénztárcáját. Nem tiltakoztam, nem
akartam megsérteni.
Elvittem őket egy rövid sétakocsikázásra a környéken, megmutattam nekik
azt a két helyet, amiről tudtam, hogy Ryan ott is forgatott. Attól a hírtől
megkíméltem őket, hogy letartóztattak két nőt, akik betörtek a helyszínre,
mialatt a tengerparton forgattak. Gondoltam, nekik is van elég aggódni
valójuk.
Végiggurultunk az utcánkban, és megmutattam nekik a házamat, közben
titokban felmértem, mennyi rajongó és paparazzo lebzsel a ház előtt. Aztán
befordultam a hátsó utcába, bár ott is készenlétben álltak a fotósok. Ryan
édesapja gyorsan kipakolta a csomagokat a kocsim hátuljából.
Meglepetten láttam, hogy ismeri a kis olasz fotóst. – Jimmy? Jimmy Pop?
Még mindig a fiamra vadászik? – kérdezte.
– Á, Mr. Christensen, hohó! – szólt erős akcentusával Jimmy, és eldobta a
csikkét. – Mrs. Christensen, csodálatosan néz ki! Nocsak, nocsak. Micsoda
szerencsés nap. Hogy vannak?
– Jól vagyunk. Meglátogatjuk a fiunkat. Ugye nem kínozzátok nagyon,
fiúk? – tréfálkozott Bill.
– Dehogy, dehogy. De hát tudja, ez a munkánk. De jó lenne, ha a fiuk
megint valami melegebb, kellemesebb vidéken dolgozna. Ez a hideg nem
tesz jót a kezemnek. Sssz – dörzsölgette meg reumás ujjait Jimmy.
Amíg Jimmyvel beszélgettünk, a többi fotós bőszen kattogtatott. Úgy tűnt,
Ryan szülei a legkevésbé sem zavartatják magukat ettől.
– A maguk fia... csodálatos lányt talált. Nézzék csak, milyen csinos. Ó,
repes a szívem – veregette meg a mellkasát Jimmy. – Ő nem olyan, mint a
többiek – intett görbe ujjaival. – Nagyon rendes teremtés.
– Köszönöm, uram. Igazán kedves – mosolyogtam rá.
– Látják? Uramnak hívott. Soha senki nem hív uramnak. Mind csak azt
mondják: „Tűnés, Jimmy.”
Jimmy nadrágja legalább két mérettel nagyobb volt a kelleténél. Elöl, ahol
az öv összefogta a felesleges centiket, kitüremkedett az anyag. A férfi
meglehetősen alultápláltnak tűnt.
– Jimmy, nem éhes? Van egy fél szendvicsem, amihez hozzá se nyúltam.
Nem kéri? – nyújtottam felé a hőtartó dobozt.
– Maga ételt ad nekem?
Jimmy bekukucskált a megmaradt fél csirkehúsos tekercsre és a bontatlan
zacskó sült krumplira. Bólintottam. – Egye csak meg. Most beviszem Ryan
szüleit. Hosszú út áll mögöttük.
– Isten áldja, Miss Taryn. Isten áldja!
Gyorsan leparkoltam a kocsit, és ekkor megláttam a Mulberry utca
túloldalán álló régi, kék Plymouthot. Angelica ezúttal is a kocsijában ült.
Már a puszta látványától, és attól a tudattól, hogy a lány semmi mással nem
foglalkozik, mint a mi megfigyelésünkkel, kirázott a hideg. Gyorsan
visszasiettem a hátsó bejárathoz, hogy ne is lássam az őrült csajt.
– Elnézést a felfordulásért, de éppen átépítjük az alsó szintet. Kérem,
kerüljenek beljebb.
Bevezettem őket a bár belső terébe, és szolid fényt kapcsoltam.
Felkapcsoltam a biliárdszoba világítását is, hogy az egész pubot lássák. Bill
a biliárdasztalhoz lépett.
– Szóval ezen a helyen történt? – kocogtatta meg az asztal filcborítását, és
kérdőn nézett rám.
Hirtelen elvörösödtem, és elfogott a pánik. Vajon mennyit osztott meg az
apjával Ryan? Csak nem mesélte el neki, hogyan tépte le a bugyimat, és
hogyan döntött a biliárdasztalra? Bill szinte pont az ominózus helyen állt.
Úgy néztem rá, mint a csapdába esett vad.
– Ahol találkoztak? – tette hozzá Ryan apja.
Huh, hála istennek. – Igen – leheltem. – Ryan belépett azon az ajtón, és... –
tártam szét a karom.
– Ryan elmesélte, hogyan üldözték a lányok – tette hozzá Ellen.
Ellen tudta, hogy nem akartam őket a részletekkel nyugtalanítani.
– Ha már a lányokról van szó...
A bejárati ajtóhoz léptem, és összeszedtem az aznapi levélkupacot.
Legalább harminc jött.
– Jó sok leveled érkezett – jegyezte meg Ellen.
– Nem nekem jöttek. Ez itt mind a fiuké. A rajongói újabban az én
levélnyílásomba dobálják be a szerelmes leveleiket. Az autóm is mindig
tele van üzenetekkel. Nem tudom, a lányok talán úgy képzelik, hogy
Ryannek afféle nyitott felfogású barátnője van?
– Megnézhetek egyet? – nyújtotta a kezét Bill.
Készséggel átadtam neki az egész kupacot. Ryan apja feltépte az egyik
borítékot, ami, mint kiderült, történetesen éppen egy meztelen fényképet is
tartalmazott. Már abból is láttam, ahogy elkerekedik a szeme.
– Ezek nem fogják vissza magukat – mormoltam. – Pár napja elkaptam
kettőt, amint éppen a lakásomba próbálnak behatolni, hogy láthassák Ryant.
– Ellen, a helyzet egyre rosszabb. Beszélnünk kell vele.
Láttam, hogy Billnek a legkevésbé sem tetszik, amit a következő néhány
borítékban lát.
Segítettem felvinni a csomagokat a lakásomba. Úgy láttam, Billt és Ellent
kellemes meglepetésként éri, milyen szép helyen lakik a fiuk. Nem
fukarkodtak a bókokkal. Az érkezésükre készülve előző éjjel különös
gonddal készülődtem és takarítottam a lakásban, hogy biztosan elégedettek
legyenek.
– Mit szólnának egy pohár borhoz az egyik pincészetünk borából?
Bevezettem őket a konyhába. Ellen arca felderült, és széles mosollyal nézett
szét a helyiségben. Hát igen, valóban király volt a konyhám.
– Taryn, ez lenyűgöző! Idenézz, Bill. Nekemkell egy ilyen tűzhely –
szögezte le.
Elővettem egy üveg chablis-t, és kihúztam a dugót. Inkább fehérborhoz volt
most hangulatom. Ekkor hallottam meg Ryan gyors lépteit a lépcsőn.
Ryan ledobta a kulcsát az előszobaasztalra, és hóna alatt egy dobozzal lépett
be a konyhába. Először az apját ölelte meg, mert ő még nem ült le. Jöttére
az anyja is felállt, szorosan megölelte és megcsókolta Ryant.
– Jaj, de jó, hogy végre látlak – örvendezett Ellen, miközben karjában
ringatta a fiát. Igazán szívmelengető találkozás volt.
Amikor az édesanyja elengedte, Ryan hozzám lépett, és szelíd, tisztelettudó
csókkal üdvözölt. – Szervusz, szívem. Hogy vagytok?
Végignézett rajtunk, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van-e.
Ellen beszámolt a kellemes étteremről, ahol megebédeltünk, és elmondta,
mennyire tetszett neki a kilátás az óceánra. Kitöltöttem négy pohár bort, és
mindenkinek odaadtam a poharát.
– Kitűnő ez a bor, Taryn – szólt Ryan apja elismerően, és megforgatta a bort
a pohárban.
– Ezt nézd – nyomta a kezembe Ryan a dobozt. A doboz belsejében
különböző stílusú napszemüvegek lapultak. – Egy cég küldte, akik
szeretnék, ha az ő napszemüvegüket viselném. Elküldték egy egész
dobozzal nekem és a partneremnek.
Csodálkozó tekintettel néztem vissza rá.
– Komolyan. Nézd meg a levelet. „Tisztelt Mr. Christensen! Megtiszteltetés
számunkra, hogy bemutathatjuk önnek a Sun Jammer Eyewear őszi
kollekcióját. Örömmel küldjük el önnek az itt látható, különböző stílusú
férfi és női termékeket – hogy szíve hölgye is megtalálhassa közöttük
kedvenc darabját.” Látod? Itt áll a papíron vastag betűvel, hogy „szíve
hölgye” – bökte meg a hasamat a kamrába menet.
Ryan kinyitotta a kamraajtót, és elővette a csokis kekszes zacskót.
– Jaj, fiam, képes vagy vele is megvetetni az adagodat? – korholta Ellen.
Körbevezettük Ryan szüleit a lakáson, aztán újra felvettük a kabátunkat,
hogy megmutassuk a tetőteraszt is. Bill és Ellen le volt nyűgözve – Ellen
odáig ment, hogy kijelentette: az egész udvarukat át akarja építeni, hogy
olyan legyen, mint a tetőm.
Tudtam, hogy Ryan majd éhen hal; amikor visszatértünk a konyhába,
minden ehetőt bekapott, ami csak a keze ügyébe került. Bekapcsoltam a
sütőt, és elővettem a hozzávalókat, amiket már előkészítettem a csirke
cordon bleu-höz. Kiklopfoltam a csirkemellfiléket, Ryan pedig még gyorsan
elcsent néhány szelet sajtot. Olyan éhes volt, hogy már semmi hasznát nem
lehetett venni.
– Na, mit gondolsz, fiam? Leiskolázzon biliárdban az öreged? – bökte
oldalba az apja.
Amíg a férfiak odalent játszottak, elkészítettem a vacsorát. Ryan anyja
figyelte a ténykedésemet.
– Eddig nem is jutott eszembe, hogy ilyet is rakjak a morzsába – jegyezte
meg.
Segített bepanírozni a hústekercseket, és nagyon tetszett neki, ahogy
továbbfejlesztettem a receptet. Mindig is szerettem kreatívan főzni.
Később mind leültünk az ovális, fa étkezőasztalhoz, ami a nappalimban állt
a fal mellett. Már nagyon régóta nem terítettem ezen az asztalon. Jó érzés
volt újra családi körben vacsorázni.
– Isteni lett, Taryn – dicsérte meg a főztömet Ellen.
Ryan az asztal alatt a lábamba rúgott, és rám kacsintott.
– Ugye megmondtam, milyen jó dolgom van mellette? – vigyorgott.
– Mondjátok csak, gyerekek, eláruljátok végre, hova visztek minket a
hétvégén, vagy továbbra is hagyjátok, hogy anyáddal tűkön üljünk a
kíváncsiságtól?
Ryan kaján mosollyal rám nézett. – Elmondjuk nekik, vagy hagyjuk őket
szenvedni, ahogy én szenvedtem annak idején?
Felszúrtam a villámra néhány zöldbabot. – Szerintem mondjuk el nekik.
– Tarynék családi faházába viszünk titeket a tó partjára, ahol mi ketten
horgászunk majd egy jót – mutatott az apjára. – A lányok pedig addig
járhatják a boltokat, amíg el nem kopik a lábuk.
Lassan véget ért a Ryan szüleivel töltött esténk. Ryannek másnap kora
reggel kezdődött a forgatás, a szülei pedig elfáradtak a repüléstől. Besiettem
a hálószobába a párnámért, és kivittem a nappaliba.
Ryan teljes értetlenséggel meredt rám. Fogta a párnámat, és elindult vele
visszafelé. – Cica, nem bújunk ágyba? – ásított.
– Nem – suttogtam. – Hagyd itt, légy szíves. Kint fogok aludni a kanapén.
– Miért? – kérdezte döbbenten Ryan.
– A szüleid – suttogtam újra.
– Mi van a szüleimmel?
– Illetlenség lenne! – feleltem fojtott hangon. Hát mit nem ért ezen?
– Miről beszélsz?
Kicsit visszavehetett volna a hangerőből. – Ryan, nem fogok veled aludni
előttük – suttogtam.
– Viccelsz?
Ebben a pillanatban lépett be az anyja. – Miről sugdolóztok ti ketten? –
kérdezte.
– Nem is tudom, anya. Taryn valamiért úgy gondolja, a kanapén kell
aludnia.
Teljesen zavarba jöttem, és most még magyarázkodhattam is. – Nem
szeretnék tiszteletlen lenni, ennyi az egész. Semmi gond – szóltam
udvariasan. – Szívesen alszom idekint.
Ki akartam rántani a párnámat Ryan kezéből, de ő nem engedte el. Ellen
először értetlenül nézett ránk, aztán láttam, hogy fény gyúl a szemében.
– Ó, kicsikém, ez igazán nem szükséges! – Hozzám lépett, és megölelt. –
Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy, de Bill és én nem vagyunk annyira
ódivatúak – nevetett kedvesen a fülembe. – Ez a te otthonod.
Ellen, miközben a karjában ringatott, megérintette Ryan arcát. – Maradj
csak Ryannel a szobádban – szólt gyengéden. – Ó, de szerettem volna
találkozni a szüleiddel.
Ellen megcsókolta az arcomat.
– Miért gondoltad, hogy a kanapén kell aludnod? – kérdezte Ryan már
négyszemközt, a hálószobánkban, és a vállamra húzta a paplanunkat.
Kissé dacosan vontam vállat. – Nem akarok rossz benyomást kelteni a
szüleidben, ennyi. Nem úgy neveltek.
– Ó, emiatt ne aggódj. Máris nagyon jó benyomást tettél rájuk – suttogta
Ryan, és lejjebb araszolt az ágyon, hogy a szemünk egy magasságban
legyen.
– Apa lyukat beszélt a hasamba, amíg odalent biliárdoztunk. Áradozott
rólad, hogy milyen intelligens vagy, és hogy igazán sokat tanulhatnék tőled
a pénzügyekről.
– Örülök, hogy tetszem nekik; igazából meg is könnyebbültem. Nekem
nagyon fontos, hogy nekik is megfeleljek.
Közelebb csusszantam Ryanhez, és beszéd közben finoman dörzsölgetni
kezdtem a nyakát.
– Nagyon is megfelelsz nekik. Teljesen megnyerted őket, ebben biztos
vagyok. – Hátrasimította a hajamat. – Van fogalmad róla, mennyire
szeretlek?
– Nincs – suttogtam, és várakozóan néztem rá. – Mennyire?
– Hadd mutassam meg – suttogta.
Lágyan megcsókolt, egyszer, kétszer, míg végül nedves ajka egy ütemre
mozdult az enyémmel.
KORÁN FELKELTEM,AMIKOR MÉG MINDENKI aludt, így volt időm
lezuhanyozni és kényelmesen elkészülni. Már most izgultam, milyen lesz az
első látogatásom a nagy költségvetésű stúdió nagyszabású filmjének
forgatásán. Korábban a legvadabb álmomban sem jutott volna eszembe,
hogy egy napon olyasmiben veszek majd részt, amire most készültem.
– Izgatott vagy? – kérdezte Ryan, és kihúzta a szívecskés medált a pólóm
alól, miközben a hátsó ajtónál várakoztunk.
– Inkább ideges – feleltem bizonytalan mosollyal. A gyomrom öklömnyire
zsugorodott.
Odakint még sötét volt, amikor megérkezett értünk az autó. A lesifotósok
ilyen korán még nem keltek föl. Ryan munkanapja rendszerint napfelkelte
előtt kezdődött. Megnyugtató volt a tudat, hogy Ryan szülei is velem
lesznek az előttem álló kaland során.
Egy percre megálltunk a sorompó előtt, aztán továbbhajthattunk a forgatási
helyszínre. A limuzin egy darabig lakókocsik és teherautók közt kanyargott,
míg végül megállt egy hosszú, fehér lakókocsi mellett.
– Tessék, ezeket vegyétek fel.
Ryan mindhármunknak átadott egy-egy hosszú fonalra felfüggesztett
jelvényt, ami igazolta, hogy engedéllyel tartózkodunk a helyszínen. A
kezében tartotta az összetekert kék papírokat. – Megyek, hogy megcsinálják
az arcomat. Tar, gyere velem – fogott kézen Ryan. – Apa, anya, majd ott
találkozunk – mutatott abba az irányba, ahol a forgatás fog zajlani.
Ryan testőre, Mike és egy másik férfi egy hosszú lakókocsihoz kísért
minket. Odabent jól felszerelt fodrász- és kozmetikai műhely fogadott,
székekkel, szépségápolási szerek egész sorával, tükrökkel felszerelt hosszú
sminkasztallal. Abban a pillanatban, hogy beléptünk az ajtón, néhányan
máris Ryanhez ugrottak. Alig volt ideje bemutatni engem a maszkmesteri
csapatnak. Mindenki udvarias volt velem, de sürgette őket a munka.
Mindenki folyton rohant valahova.
Ryannek először is át kellett öltöznie; sötét nadrágot és fehér, elegáns inget
vett föl, ami látszólag tele volt vérfoltokkal. Aztán a feje köré tekertek egy
kendőt, és néhány sminkmester azonnal munkához látott.
Ryan csak ült ott, míg ők mindenféle krémeket és festékeket kentek az
arcára, annyiféle szivacsot és kefét használtak a művelet közben, amennyit
még sosem láttam. Az egyik maszkmester, egy vastag keretes, piros
szemüveget viselő idősebb ázsiai nő, aki hosszú, ébenfekete haját lófarokba
kötötte, nagy gonddal lila festéket kent Ryan bal szeme alá. Mire végeztek,
Ryan úgy festett, mint akit alaposan helybenhagytak, még az orrából
szivárgó művér sem hiányzott.
Mosolyogva rám kacsintott. – Elég durván nézek ki, mi?
Még így is, hogy az egész átalakulását végignéztem, legszívesebben sírva
fakadtam volna, olyan összetörtnek nézett ki. Ehelyett csak elmosolyodtam
és bólintottam.
– Pete közölte, hogy ő is ezt csinálja az arcommal, ha valaha is összetörném
a szíved. Szóval azt hiszem, jobb, ha nem vetemedem ilyesmire.
Örömmel állapítottam meg, hogy Ryan mit sem sejt arról, hogy
kihallgattam a beszélgetését Pete-tel. A szememet forgattam, mintha most
hallottam volna ezt először.
Egy férfi asszisztens bele-beleszólt az állandóan a kezében tartott rádió
adóvevőbe. – Ryan, várnak a kilences helyszínen.
Pár másodperccel később már egy egyszerű golfkocsi tetején suhantunk a
cél felé, a fáradhatatlan Mike társaságában. Amikor megálltunk, Ryan
gyorsan a fülembe súgott pár dolgot.
– Ma látni fogsz néhány kaszkadőrmutatványt is, és a jelenet végén meg
kell majd... csókolnom... – fintorgott –őt.
Odasétáltunk a díszletekhez; pislognom kellett néhányat, mire
tudatosítottam magamban, hogy a díszes kastélybelső valójában egy
egyszerű raktárépület belsejében épült fel.
– Jake, légy szíves, küldj ki valakit a szüleimért. Szeretném, ha itt lennének
Tarynnel – kérte az asszisztenst Ryan, majd hozzám fordult. – Itt jó helyen
lesztek. Csak semmi kérdezősködés! – Ryan homlokon csókolt, aztán
elsietett.
Elbújtam az egyik fal végében, és igyekeztem, hogy ne legyek útban. A
padlón mindenütt vaskos, fekete vezetékek tekeregtek. Mindenfelé vakító
lámpák, állványok és a legkülönfélébb szerkentyűk álltak. Moccanni is alig
mertem, nehogy véletlenül leverjek valami roppant drága vagy fontos
holmit. Mindenki fel-alá rohangált körülöttem. Sokan fejhallgatót hordtak,
mások ismeretlen műszaki berendezéseket cipeltek. Hirdetőtáblák,
kamerák, reflektorok – hatalmas zűrzavar mindenütt.
Valaki megérintette a hátamat. Ryan anyukája állt mellettem. – Ijesztő,
ugye? – kérdezte.
Én még mindig szédültem az elém táruló forgatagtól. Ekkor hozzánk lépett
egy nő, a nyaka körül fejhallgatóval.
– Jó reggelt! Isten hozta önöket! Nem akarnak átmenni oda? Onnan többet
látnak majd. Jöjjenek velem!
A tekintetemmel Ryant kerestem; néhány férfi mellett állt, és mindannyian
a karjukat lengették a magasba, valószínűleg azt vitatták meg, milyen
mozdulattal üsse le Ryan az ellenfelét. Úgy tűnt, a jelenet leforgatása előtti
utolsó próba zajlik. Ryanhez odalépett egy idősebb, alacsony, csaknem
teljesen kopasz férfi, fejhallgatóval a nyakában és a kezében valamilyen
eszközt tartva, ami leginkább kisebbfajta távcsőnek tűnt.
– A rendező – világosított fel az apja.
Egy jó darabig Ryan csak bólogatott és a mozdulat kivitelezéséről tárgyalt a
rendezővel.
– Azt hiszem, az ott Ryan bal oldalán a kaszkadőrszakértő.
Örültem, hogy Bill a hátam mögül elmagyarázza, ki kicsoda. Nekem
fogalmam sem volt, ki ez a sok ember.
Ekkor valaki hangosan elkurjantotta magát, hogy „csöndet kérek!”.
Visszafojtottam a lélegzetemet.
Néztem, ahogy az egyik férfi a kamera elé tartja a csapót.
Ryan elfoglalta helyét a mesterséges teremben. A rendező közelében három
kisebb képernyő mutatta az alakját.
– Kamera indul! – harsant fel egy másik hang.
– Felvétel! – kiáltotta a rendező.
Ryan tett néhány lépést, majd rávetette magát egy köpenyes férfi. Ryan
bevitt egy jobbhorgot, mire a másik férfit egy kötél visszarántotta egy rakás
habszivacs tetejére.
Ennyi volt? A helyszínen újrakezdődött a zajos jövés-menés. Ránéztem
Ryan apjára.
– Csak ennyit vettek fel?
Bill rám mosolygott. – Úgy tűnik.
Ryannek vissza kellett mennie a kiindulópontra, majd újra leütötte ugyanazt
az embert. Majdnem egy órába telt, mire felvették ezt az egy jelenetet.
Rengeteg különböző szögből forgatták le az eseménysort.
Én csak egyszer voltam biztos benne, hogy éppen állnak a kamerák, amikor
a sminkmester igazított valamit Ryan arcán. Képtelen voltam felfogni,
honnan tudja ez a sok ember, hogy éppen mi zajlik. Egy részüknek az volt a
munkája, hogy lélekszakadva rohangásszon ide-oda, a másik részüknek
pedig fontoskodó arccal ácsorognia kellett.
– Szia, csajszi! Hallottam, hogy itt vagy – ölelt át Kat.
– Szia, Kat! Hű, de jó, hogy látlak!
Jó volt ismerős arcot látni ebben a felfordulásban.
– Jó napot, Ellen és Bill! Eljöttek megnézni a fiukat munka közben? Hol is
van most? – Kat körülnézett, Ryant keresve.
– Á, remek. Utat a királynőnek!
Egy másik bejáraton belépett Suzanne. Természetesen körülnézett, és
azonnal meglátta, hogy ott állok. Tágra nyílt a szeme.
– Csak lazán, oké? – bökte meg a karomat Kat – Tudod, Ryannek most,
ööö, meg kell csókolnia. Fúj. Nem kell odanézned, ha zavar a látvány.
Igazság szerint látni akartam a dolgot. Szükségem volt rá, hogy lássam őt,
amint... szerepet játszik.
– Nem lesz gond – mormoltam.
Úgy tűnt, Suzanne nem zavartatja magát attól, hogy ott vagyok. Ami azt
illeti, nagyon is jókedvűnek látszott. Nevetgélt és kacérkodott Ryannel, és ő
is nevetett Suzanne minden megjegyzésén. Megkönnyebbülten láttam, hogy
a kapcsolatuk nem ment végleg tönkre miattam.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre mindenki beállt a helyére. Ryan
egy pillanatra a szemembe nézett; mintha némán üzenni akart volna nekem.
Már tudtam, mi következik.
Ebből a távolságból nem hallottam a közöttük zajló párbeszédet, de azt
láttam, hogy Ryant még ebben a jelenetben is vérző sebek borítják.
Megragadta Suzanne mindkét felkarját, és mintha verekedni kezdtek volna
A lány felemelte a kezét, hogy pofon csapja őt, ő pedig megfogta a
csuklóját. Eszembe jutott, hogy amikor az első találkozásunk napján
biliárdoztunk, tréfásan meg akartam lökni, ő pedig ugyanígy elkapta a
levegőben az én csuklómat is.
Ryan a másik kezével elkapta hátulról a lány nyakát, durván magához
rántotta, és megcsókolta őt. Egy másodpercnyi ellenállás után Suzanne
megadta magát a férfi csókjának.
Hosszan beszívtam a levegőt a csókjelenet alatt. A szeretett férfit látni,
amint megcsókol egy másik nőt – hát ez nehezebb volt, mint gondoltam.
Hiába tudtam, hogy az egész csak színjáték, akkor is hatalmas erővel tört
rám a féltékenység. Öntudatlanul ökölbe szorítottam a kezem, körmöm a
tenyerembe vájt. Ryan anyja a vállamra tette a kezét, hogy megnyugtasson,
és jelezze, hogy minden rendben lesz.
Amikor már nem bírtam tovább, lenéztem a földre, aztán a szemközti falat
kezdtem bámulni. Ekkor különös dologra lettem figyelmes – miért
fényképezi az az ember Ryant, amint Suzanne-nal csókolózik? Nem is
használja a vakut.
– Hogy vagy? – súgta oda Kat, kissé feszült, aggódó hangon.
Meg kell hagyni, hogy Suzanne beleadott apait-anyait; talán a jelenlétem
Oscar-díjra érdemes alakításra sarkallta.
– Legszívesebben lehámoznám róla a csajt és felgyújtanám, de inkább
visszafogom magam.
A rendező ekkor újra elkiáltotta magát. – Ennyi!
Kat jót nevetett a válaszomon. – Idővel könnyebb lesz. De afelől legalább
nyugodt lehetsz, hogy Ryan szívből utálja ezt a részét a munkájának.
– Biztos?
Nem úgy nézett ki a dolog.
– Látja, Ellen? Taryn legszívesebben felnégyelné Suzanne-t. Jaj, ez a lány
annyira szereti a fiát. – Kat elmélázva tett néhány tánclépést.
– Senkit sem akarok felnégyelni – feleltem gyorsan.
Nem akartam, hogy a szülei azt gondolják, hogy mániákus vagyok, vagy
hogy uralkodni akarok a fiúkon.
Ryan és Suzanne csókjelenete félbeszakadt, és a rendező mondott nekik
valamit. Mindketten bólintottak. Úgy tűnt, elölről kell kezdeniük. Néztem,
ahogy újra nekifutnak a párbeszédnek, aztán Ryan újra megszorítja Suzanne
karját, majd újra megfogja a nyakát. Ezúttal Suzanne valamivel tovább
ellenkezett, mielőtt megadta volna magát.
Másodjára már nem volt olyan rossz, mint először, bár még mindig zavart,
hogy Ryan mással csókolózik. Gondolatban végigfutottam a különböző
filmeken, amiket életem során láttam, és mindazokon a csókokon, amik a
filmekben elcsattantak. Azoknak is hihetőnek kellett lenniük, ha el akarták
adni a filmet. Eszembe jutott az egyik kedvenc színészem, és az a jelenet,
amiben megcsókolta a színésznőt. De este ő is hazament a bájos
feleségéhez és a gyerekeihez.
Képes vagyok rá, bizonygattam magamnak.Az ajka az enyém –ő maga
mondta. Ez itt csak színjáték; én az övé vagyok – ő az enyém.
Kattel és Ryan szüleivel épp kitárgyaltuk a forgatás egyik háttérsztoriját,
amikor Ryan átkarolta a derekamat. A mozdulat meglepetésként ért,
úgyhogy kissé összerezzentem.
– Na, mit gondolsz? – suttogta a fülembe.
– Azt, hogy nagyon kemény voltál, amikor leverted azt a fickót. Azt hittem,
tényleg megütötted! Ebből a szögből olyan igazinak látszott – nevetgéltem
Ryan kezével a hasamon.
– Ez a mozi varázslata – kuncogott Ryan.
– Szerintem király a munkád – mormoltam hátra.
– Na, és a másik rész? – firtatta Ryan a nyakamba suttogva.
Tudtam, hogy arra céloz, amikor megcsókolta azt a... Suzanne-t.
– Először nehéz volt, de a második, ööö... felvételnél? Akkor már sokkal
könnyebben ment. Bár mintha úgy láttam volna, hogy ő is jobban
megdolgozott a jelenetért most, hogy itt vagyok.
– Szerintem is. Az alakítását egyértelműen neked köszönhetjük – felelte
Ryan. – Lehet, hogy mindennap el kéne jönnöd? Láttad, milyen kedves volt
velem?
Körbesétáltunk a forgatási helyszínen, és Ryan megmutatta az ő
lakókocsiját is. Barátságos kis hely volt; mint egy kerekeken gördülő lakás.
Külön felhívta a figyelmemet a kocsi hátuljában álló terjedelmes ágyra,
ahol olykor ledől, amikor a forgatáson éppen nincs rá szükség. A hálószoba
falába nagy televíziót építettek be, a hűtő pedig tele volt Ryan kedvenc
üdítőjével.
Még Ryan kocsijában voltam, amikor hívott Tammy.
– Taryn, most telefonált az öcsém. Utánanézett annak a lánynak. Lehet,
hogy tényleg el kéne menned a rendőrségre. Taryn, a csaj nem teljesen
kerek.
Ryan engem nézett; a szemöldökét zavartan összevonta, miközben próbálta
kitalálni, miről lehet szó.
– Pontosabban? – kérdeztem.
– Ugye tudod, hogy Tonynak nem szabadna ilyesmit csinálnia? Nem
szólhatsz róla senkinek, főleg a rendőrségen, oké?
Kezdtem aggódni. Annyi mindent szerettem volna kérdezni, de mivel nem
voltam egyedül, nem beszélhettem nyíltan. – Persze. Légy szíves... folytasd.
– Felolvasom a jelentést, amit odaadott. Angelica Staunton, 31 éves,
korábbi lakcímei Bridgeport, New Jersey, Brooklyn, New York, és van egy
Los Angeles-i címe is. Háromszor állt letartóztatás alatt: egyszer
prostitúcióért New Yorkban, és kétszer egyéb bűncselekmények miatt
Kaliforniában. Taryn, tíz évvel ezelőtt már hoztak egy távoltartási végzést
ellene. Los Angelesben is meggyanúsították egy másik híresség
zaklatásával. A második letartóztatásának oka egy bírói rendelet
megsértése. Harmadjára betörésért és magánlaksértésért tartóztatták le –
hajnali háromkor találtak rá egy híresség otthonában, ahol meztelenül
fürdött a medencében. A híresség nevét nem tudom, Tony nem volt
hajlandó elárulni.
Nagy levegőt vettem, és szorosan lehunytam a szemem. Ez a lány éppen
most az én barátom után leskelődik.
Bementem Ryan kocsijának fürdőszobarészébe. – Testi sértést is okozott
már? – kérdeztem suttogva.
– A jelentésben csak fenyegetésekről esik szó, de a zaklatás biztos. Én nem
kockáztatnék.
– Kösz, Tammy. Nagyon sokat segítettél.
– Mi történt? – kérdezte Ryan.
– Semmi – mosolyogtam kényszeredetten. – Majd később elmondom.
Ebéd után beültünk az autóba, és elmentünk egy külső forgatási helyszínre.
Ryan kapott még egy kis fazonigazítást; most még több lila festéket vittek
fel a szeme alá. Elmondta, hogy a film jeleneteit nem időrendben veszik fel.
El is magyarázta, miért. Addig nem is tudtam, hogy így forgatják a
filmeket; mindig azt hittem, hogy csak haladnak szépen sorban, mint a
színházi előadásokon.
Megálltunk egy átlagos ház mellett a parton, ami a forgatás következő
helyszínéül szolgált. Miközben végighajtottunk az utcán, körénk rajzottak a
legkülönbözőbb rendű-rangú női rajongók, és valamennyien hangosan
sikoltoztak kedvencük láttán.
Gyorsan betereltek minket a házba. Ryan szándékosan hátra maradt. Amint
kilépett az autóból, a rajongók üdvrivalgásban törtek ki. Az ajtóból néztem
őt; a testőrök közrevették, úgy tették meg az autótól a házig vezető néhány
lépést. Ryan alig törődött a tömeggel. A paparazzók valahogy kiszagolták,
hol találhatnak rá, és mindannyiunkat lefotóztak, ahogy kiszálltunk a
limuzinból, de Ryan felbukkanására kétszeres sebességgel kattogtak a
masinák. A szerelmem minden lépését szemmel tartották.
A házban leforgatott jelenetben Ryannek volt néhány igazán erős mondata.
Remek alakítást nyújtott. Amióta ismertem, most láttam először másnak.
Ezekben a pillanatokban ő nem Ryan volt, hanem Charles. Lenyűgözve
néztem. Most már értettem, miért imádják annyira a rajongói. De profi
fellépés ide, fantasztikus színészi képességek oda, én akkor is egészen
másért imádtam.
Szörnyen elfáradtam a hosszú nap után, amit az ő világában töltöttem. Azt
hiszem, az álldogálás és a tétlen bámészkodás volt az, ami igazán
elfárasztott. Megszoktam, hogy a munkám folytonos lótás-futással és
tevékenykedéssel jár; az ő munkája viszont szellemileg volt nagyon
megterhelő.
Rámosolyogtam, miközben a stábbal tréfálkozott. Bár a forgatás komoly
üzlet, mindenki jól érezte magát és mindenki segítette a másikat.
Hazafelé menet a Mulberry utcán megpillantottam őt, Angelicát, most is ott
ült jól ismert kék Plymouthában a parkolóhelyemmel átellenben.
Önkéntelenül megragadtam Ryan karját, és gyorsabban szedtem a levegőt.
– Mi a baj?
Rám nézett, és meglátta a rémületet az arcomon.
– Tar, kedvesem?
– Semmi. Majd később elmondom.
Ösztönösen lejjebb csúsztam az ülésen, hogy a fejem takarásban legyen.
Pete még a pub konyhájában kopácsolt, amikor megérkeztünk. A régi pult
eltűnt, és már részben fel is épült az új fal. Ámulva láttam, milyen sokat
haladt.
Ryan és a szülei beszélgetni kezdtek Pete-tel a felújításról; én meglehetősen
feldúlt voltam, úgyhogy inkább felmentem az emeletre. Nemsokára el is
nyúltam az ágyon.
– Tar, fáradt vagy? – kérdezte Ryan, miután rám talált a hálószobában.
Begyűrte a párnáját a hóna alá. – Na, szóval mi is volt az ott a kocsiban?
Miért szorítottad meg úgy a karom?
– Megint ott ült a rohadt autójában – motyogtam bele a párnámba.
– Ki? Miről beszélsz?
– Angel. Valódi nevén Angelica Staunton – néztem Ryanre rettegő
szemmel. – Emlékszel a göndör hajú, hézagos fogú lányra? Azt hiszem,
követ téged... és engem is. A CostMartba is utánam jött. Ott volt a bárban,
amikor autogramot osztogattál, és most megint itt ül a kocsijában a
Mulberry utcán. Szívem, nagyon félek tőle.
Ryan két másodperc múlva már vette is elő a mobilját, és tárcsázott.
Amikor letette, hozzám fordult.
– A menedzserem azt mondja, menjünk a rendőrségre, és tegyünk panaszt.
– Ryan visszaült az ágyra. – Taryn, nem haragszom, de meg kell ígérned,
hogy ezentúl azonnal szólsz nekem, ha bárki is követ vagy megijeszt téged.
Tudod, hogy a rajongók... szóval... tudod. Csak ígérd meg, hogy azonnal
szólni fogsz – erősködött.
Bólintottam. – Megígérem.
RYAN NAGYON CSINOS VOLT FEKETE NADRÁGJÁBAN és elegáns
fehér ingében. Én az új, empire stílusú fekete koktélruhámat vettem fel, és
nagy gonddal eligazítottam a mell alatt végigfutó szaténövet.
Ő leemelte a kis fekete dobozt a fiókos szekrény tetejéről, és kinyitotta,
emlékeztetve az eddig sosem viselt gyémánt fülbevalóra.
– Kérlek. A kedvemért – erősködött.
Kicsit tétováztam, és nagy levegőt vettem. Megszorítottam az egymásba
fonódó szíveket ábrázoló medált, ami a nyakamban függött.
– Nem fogom visszavinni, úgyhogy akár fel is vehetnéd! – nyomta a
kezembe a dobozkát Ryan. – Nézd, Taryn, a fülbevaló ajándék volt, tiszta
szívből adtam. Te kedves és gondoskodó vagy velem, és nagyon sokat
teszel értem; én is kedves és gondoskodó vagyok veled. Kvittek vagyunk –
hangsúlyozta.
Nem tudtam mit mondani erre, bár továbbra is kellemetlenül éreztem
magam, amiért elfogadom az ékszert.
Az étterem igazán kellemes hely volt, és egy egész termet lezártak a
kedvünkért, hogy nyugodtan vacsorázhassunk. Néhány vendégnek
elkerekedett a szeme, amikor Ryan átvágott a nagyobbik termen. Mike és a
sofőrünk, aki egyben testőr is volt, elállták a különterem bejáratát, hogy
senki se zavarhasson minket vacsora közben.
– Egészségedre, anya – kezdte a köszöntőt Ryan, és felemelte a poharát. –
A világ legjobb édesanyjának egészségére! Boldog születésnapot! – Ryan
az anyjához hajolt, megölelte, és megcsókolta.
– Ajándékokkal is készültünk, de azt inkább később adjuk oda, amikor majd
magunk között leszünk – nézett körül az étteremben.
Tudtam, hogy sokan figyelnek minket; bármelyikük beszámolhat
valamelyik magazinnak az este eseményeiről. Már szavak nélkül is
megértettem Ryan minden pillanatnyi tétovázását, a tettei mögött
meghúzódó okokat. Akár akartuk, akár nem, mindenkire gyanakodnunk
kellett.
– Taryn sütött neked szülinapi tortát. Vacsora után visszamegyünk majd a
lakásunkra.
Eufórikus érzés fogott el, amikor „a mi lakásunkat” emlegette a szülei előtt.
– Remélem, szereted a csokitortát – tettem hozzá boldogan.
Nagyjából egy órája tartott a vacsoránk, amikor újabb vendégek kezdtek
beszállingózni az étterembe. A különterembe is behallatszott a nevetgélés
és a jövés-menés zaja.
– Azt hiszem, kiszivárgott a hír – somolygott Ryan.
Nem tudtam megállapítani, zavarja-e a dolog, vagy tetszik neki a felé
irányuló figyelem.
– Éppen erről is szerettünk volna beszélni veled, fiam. Aggaszt minket ez a
sok rajongó és főleg, ahogy viselkednek. – Ryan szóra nyitotta a száját, de
az apja leintette. – Még mielőtt biztosítani akarnál róla, hogy ura vagy a
helyzetnek, elmondanám, hogy belenéztem néhány levélbe, amit Tarynhez
bedobtak, és meg kell mondanom, félelmetes, amit művelnek. – Bill
megdörzsölte a homlokát, ugyanazzal a mozdulattal, amit Ryannél is
megfigyeltem, ha feszült volt. – Tudod, hogy anyád és én minden
döntésedben támogatunk, de ha a döntéseid veszélybe sodornak téged és a
családodat, nos, azt nem állhatom meg szó nélkül.
– Minden közszereplőnek vannak rajongói, apa – próbálta elhessegetni apja
aggodalmait Ryan. – Nem hiszem, hogy te és anya veszélyben lennétek.
– Azt én tudom jól, fiam, de a te rajongóid a neked szóló perverz
üzeneteiket bedobálják ennek az ifjú hölgynek az ajtaján – intett fejével
felém Bill. – Látom, milyen sokat jelent neked Taryn, ezért most őt is a
családunk tagjának tekintem.
– Tudom – dörzsölte meg most már Ryan is a homlokát. – Most szereltetek
újabb riasztókat a lakásába, és fontolgatom, hogy személyi testőröket is
felveszek, akik vigyáznak rá, amikor én nem lehetek mellette.
Ryan rám nézett, a reakciómat figyelve. Felsóhajtottam, és befogtam a
szám.
– Fiam, éppen erről beszélek! A bátyádnak, anyádnak és nekem nincs
szükségünk testőrökre ahhoz, hogy reggelenként dolgozni induljunk.
Megvan az oka, hogy itt állnak ezek a derék emberek, és téged őriznek,
védenek. Ha nem lenne semmi veszély, nem lenne szükséged védelemre
sem! Tudod, hogy büszkék vagyunk rád, és örülünk minden sikerednek, de
csak addig, amíg nem sodrod komoly veszélybe magad – rázta meg a fejét
erőteljesen Bill.
Abban a pillanatban magam előtt láttam Angelicát a kék autójában, amint
minden mozdulatunkat figyeli. És arra vár, hogy... mire? A jó alkalomra?
Hogy megtalálja a védelmünk gyenge pontját?
– Apa, senki sem fog bántani minket – felelte magabiztosan Ryan. Vicces,
hogy két órával korábban éppen a hézagos fogú zaklatónk miatt
telefonálgatott. Megszorítottam a combját a kezemmel. Nem tetszett, hogy
nem mond igazat a szüleinek.
– Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled – veregette meg a kezem.
– Én csak azt szeretném, ha elgondolkodnál rajta, hogy esetleg valami
másba kezdj, ami nem veszélyezteti a biztonságodat. Mi akkor is
ugyanolyan büszkék leszünk rád, ha mással foglalkozol – jelentette ki Bill.
– Tudom. Igazából már gondolkodtam is ezen. Taryn adott néhány jó ötletet
– kacsintott rám.
Fogalmam sem volt, mire gondol.
– De egyelőre nem léphetek ki. Tudjátok, hogy már több szerződést
aláírtam a következő filmekre. Végig kell csinálnom.
Gyanítottam, hogy Ryan akkor sem szeretne kilépni semmiből, ha tudna.
Imádta a színészkedést! A játék segítségével teljesen más személyiségek
bőrébe bújhatott, és az egész világgal el tudta hitetni, hogy ő most valaki
más.
– És te mit gondolsz minderről, Taryn?
Egy pillanatig hallgattam, amíg összeszedtem a gondolataimat. – Szerintem
Ryannek nagyon sokat jelent a színészet, és csakis ezzel szeretne
foglalkozni. Ma a saját szememmel láttam, milyen ragyogó színész. Ha
valaha úgy dönt, hogy nem akarja folytatni, akkor ez az ő döntése kell,
hogy legyen. Én támogatom, akármit is választ. – Ryanre néztem. Túl sokan
voltak körülöttünk, úgyhogy halkan odasúgtam neki. – Tudod, mit érzek
irántad. Azt akarom, hogy boldog légy, akármi is a munkád.
Ryan elmosolyodott, és titokban megszorította a kezem az asztal alatt.
Az étteremből való kivonulásunk határozottan a tévében látott vörös
szőnyeges eseményekre emlékeztetett. Mike szorosan Ryan oldalán
lépkedett; Ryan hátul a derekamra tette a kezét, úgy vezetett a kocsi felé.
Időközben nyilvánvalóan híre ment, hogy Ryan az étteremben tartózkodik
A rajongói felsorakoztak a bejárat előtti sétány két oldalán, és mind arra
vártak, hogy egy pillanatra megláthassák Ryan Christensent. Amikor
befordultunk az utolsó sarkon hazafelé menet, újra rám tört a félelem.
Angelica kocsija továbbra is ott állt a mellékutcában, nem messze az én
autómtól. Többször erősen megszorítottam Ryan kezét, hogy jelezzek neki.
Amikor rám nézett, a régi kék Plymouth felé biccentettem. Ryan elhúzta a
száját, és a b betűs szót formázta. Kifelé nem mutatta a dühét.
– Ha visszajövünk a faháztól, a végére járok a dolognak – mormolta a
fülembe úgy, hogy a szülei ne hallják.
– Azt hiszem, elaludt a kocsiban – suttogtam vissza.
A paparazzók már felsorakoztak a hátsó ajtónál; gondolom, mostanra
rájöttek, hogy Ryan számára ez a főbejárat. Én léptem ki az autóból
elsőként Mike-kal, mire a vakuk máris villogni kezdtek. Úgy elvakítottak,
hogy alig találtam bele a kulccsal a zárba. Miután felértünk, átadtuk Ryan
anyukájának a születésnapi ajándékait.
– Ez Ryan ajándéka – nyújtottam át Ellennek az ékszeres tasakot.
Ellen kinyitotta a tasakot, és kivette a fekete dobozkát. Egy pár aranyból
készült, gyémánttal díszített Chanel fülbevaló lapult benne. Elegáns és
ízléses volt, pont amilyenre számítottam. Ellen is kijelentette, hogy ez az
ajándék túl értékes.
Vigyorogva néztem Ryanre. Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, aki
kissé túlzásnak tartja az ajándékait.
Ezután átadtam Ellennek egy nagyobb ajándéktasakot. – Ez pedig a kettőnk
ajándéka. Vigyázat, nehéz darab.
– Mit vettetek? – kérdezte Ellen, megérezve a táska súlyát.
– Nem vettük, anya. Mi csináltuk.
Elmosolyodtam, szép emlék volt az a nap, amikor elkészítettük a
képkeretet. Ellen leszedte róla a csomagolópapírt.
– Ó, te jó ég! Ez gyönyörű! – Ellen arca felderült, amint a fény felé tartotta
a keretet. – Tényleg ti készítettétek?
– Ryan vágta ki és csiszolta le az összes darabot, és még a forrasztás nagy
részét is ő csinálta – jelentettem ki büszkén, és átkaroltam Ryan derekát.
– Nagyon jó tanárom volt.
– Hihetetlen, hogy ezt ti ketten csináltátok! – Ellen felállt a kanapéról, és
mindkettőnket megölelt. – Köszönöm! Nagyon tetszik! Gyönyörűséges! És
most már igazán beleegyezhettek, hogy készítsek rólatok egy közös képet,
ha már ilyen csinosak vagytok. Megfelelőbb képet nem is találhatnék ebbe
a szép keretbe.
Most az egyszer nem bántam, hogy lefotóznak.
Másnap reggel Ryan minden tiltakozása ellenére leszaladtam a hátsó
utcába, hogy közelebb hozzam az autómat a hátsó bejárathoz. Nem akartam
végigcipelni az összes csomagunkat az utca hosszán, hogy a fotósoknak
még több csámcsognivalójuk legyen. Éppen elég volt, hogy a paparazzók
így is követtek az autómig.
Bepakoltuk a holminkat a csomagtartóba, és Ryan egy pillanatra rám
mosolygott, amikor a kezébe nyomtam a kocsikulcsot. Tudtam jól, hogy
amint a kormányra teszi a kezét és a gázba tapos, máris felszabadultabban
érzi majd magát. A vezetés mindig boldogsággal töltötte el; hogy annak
örült inkább, hogy elmenekülhet a fotósok és a rajongók elől, vagy
egyszerűen a sebesség mámorát élvezte, nem tudom.
– Felzárkózott mögénk a fehér furgon – jelentettem Ryannek, miközben a
pubtól kétutcányi távolságban álltunk a pirosnál.
– Ne félj, lerázom őket.
Ryan kétségkívül élvezte, ha a kocsim határait feszegetheti a nyílt
autópályán. A vezetési stílusának köszönhetően másfél óra múlva már ott is
voltunk a faháznál. A minket üldöző fotósokat már az első tíz percben
leráztuk.
Ryan szüleit lenyűgözte a látvány, amikor odaértünk. Bill újra és újra hátba
verte a fiát, és szünet nélkül mosolygott.
Miután mindenki elfoglalta a szobáját, Ryannel ketten kihoztuk a csónakot
a garázsból, hogy kimehessenek az apjával horgászni. Felültem mögé a
quadra, és a nyakához bújtam, immár ismerős mozdulattal. A kapcsolatunk
ma már teljesen más volt, mint amikor utoljára itt jártunk. Emlékszem,
akkor azon töprengtem, vajon lehet-e belőlünk egy pár, és tessék – mára
egy pár voltunk. Nem is értettem, hogyan lehet Ryan máris ilyen biztos a
dolgában. Vajon tényleg létezik szerelem első látásra, vagy csak meg akarja
győzni magát, hogy megtalálta, amire vágyott? De az érzelmeimet nem
hazudtolhattam meg én sem: őszintén, őrülten szerelmes voltam belé.
Nemsokkal később, amikor a tó partján végighúzódó töltésen álltunk
Ellennel, Ryan megjegyezte. – Egy napon majd nekünk is lesz egy
ilyenünk! A ház nagyobb lesz, de a tópart stimmel.
– Milyen nagyobb házról van szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Bill is,
és Ryan vállára tette a kezét.
– Csak arról beszélgetünk, hogy egyszer nekem is lesz saját házam, apa.
Nem élhetek örökké hotelszobákban.
– Helyes. Vegyél saját házat. Ne dobd ki a pénzt bérleti díjra. A ház jó
befektetés. Végül is most már megengedheted magadnak, fiam.
– Viszont szeretném magam megtervezni. Ha nem is teljesen egyedül –
fogta át a vállamat. – Ismerek egy tehetséges nőt, aki megtervezte a
legcsodásabb konyhát és a legfantasztikusabb tetőteraszt, amit valaha
láttam. Azt hiszem, őt is megkérdezem majd, mekkora gardróbot szeretne.
Esetleg legyen a házban egy komplett alkotóműhely, kizárólag ólomüveg-
készítés céljára?
Rámosolyogtam, bár a szavai egészen felkavartak. Még csak egy hónapja
vagyunk együtt, és máris arról beszél, hogy tervezzünk együtt házat?
Komolyan gondolja? Komolynak látszott. És még komolyabban hangzott.
– Na, és mi lesz a mai program, hölgyek? – kérdezte Ryan, és hátulról
átölelt.
Ellen és a férje elmentek sétálni a kikötő felé. Valójában azt hiszem, csak
kettesben akartak hagyni minket néhány percre.
– Elmehetnénk az outiét centerbe. És meg akarok állni a régiségboltnál is.
Már évek óta nem voltam ott. De az is lehet, hogy azt inkább áttesszük
holnapra.
Ryan fél karjával elengedett, és a zsebébe süllyesztette a kezét. Aztán
éreztem, hogy valamit betuszkol az én farmerom zsebébe.
– Ezer dollár – suttogta a fülembe. – Vedd meg, ami csak megtetszik.
Fészkelődni kezdtem a karjaiban, jelezve a nemtetszésemet. – Ryan.
– Kérlek, Taryn. Csak menjetek, és érezzétek jól magatokat az
anyukámmal.
– Az édesapád is belegyűrt ezer dollárt édesanyád zsebébe? – kérdeztem
halkan.
– Őszintén szólva fogalmam sincs – vallotta be. – A szüleim harmincnégy
éve házasok, és mindent megosztanak egymással, többek között a pénzt is.
Ezenkívül apa nem kap mostanában ötmillió dolláros gázsit, és nem ígértek
neki még nyolcmilliót a következő munkájáért.
Szorosan lehunytam a szemem. – Nem akarok tőled pénzt, Ryan.
– Tudom – mormolta a nyakamba, és nem engedte, hogy kihúzzam a
kezemet a zsebemből. – Vedd úgy, hogy most gyakorolsz a következő
harmincnégy évre.
– Nos, amikor az a harmincnégy év hivatalosan is elkezdődik,
visszatérhetünk a kérdésre – szóltam lágyan. Kivettem a pénzt a zsebemből,
és megpróbáltam visszaadni neki, de ő nem volt hajlandó elvenni.
– Úgy érted, össze kell házasodnunk ahhoz, hogy kényeztethesselek, és
megoszthassam veled, amim van? – sóhajtott fel.
– Nem. Csak éppen... ez nagyon sok pénz, Ryan.
Ő a fülembe kuncogott. – Nem, ez nem sok pénz. Ennyiért egy cipőt sem
kapsz Beverly Hillsben.
Égnek emeltem a tekintetemet, bár ezt Ryan úgysem láthatta.
– Ha tényleg annyira szeretsz, ahogy mondod, akkor mi a gond? Csak
szeretnék örömet okozni neked.
Pontosan tudtam, mire megy ki a játék. Ryan a hátamhoz simult, a karjával
átfogott, nehogy megszökjek, és megpróbálta kijátszani ellenem a
szavaimat.
– Tényleg szeretlek. Szeretem, hogy gondoskodni akarsz rólam. De ez –
emeltem fel a pénzt – nem egyenlő sem a boldogsággal, sem a szerelemmel.
– Tudtam, hogy Ryan csak azt szeretné, hogy semmiben se szenvedjek
hiányt, de a fejemben egy kis hang mégis azt súgta, hogy így próbálja meg
megvásárolni a szerelmemet.
Bal karjával átölelte a mellkasomat. – Taryn, én tudom, hogy te önálló,
független nő vagy, többek között ezért is szeretlek. És az, hogy szeretlek,
azzal is jár, hogy szeretnék gondoskodni rólad – testileg, lelkileg és
anyagilag is. Ha most igazán fel akarnálak dühíteni, betömtem volna száz
rugót a zsebedbe – dörmögte a fülembe.
Elernyedtem a karjaiban.
– Enyém, tiéd, miénk... – Hosszú ujjaival még mélyebbre nyomta a
bankjegyeket a zsebembe. – Nem épp te mondtad, hogy ezek lényegtelen
dolgok? Hogy csak ez számít? – ütögette meg jobb kezével a szívemet.
Hátrahajtottam a fejem a vállára, és kényszeredetten bólintottam, beismerve
a vereséget. Kénytelen voltam egyetérteni vele, miután visszadobta a saját
korábbi szavaimat.
– A te szüleid is gondoskodtak egymásról. Az én szüleim is gondoskodnak
egymásról. Te már egy ideje gondoskodsz rólam; hadd próbáljak meg most
már én is gondoskodni rólad. – Orra hegyét fel-alá húzogatta a nyakamon,
tudván, hogy ezzel végleg ripityára töri az akaratomat. – Kérlek! – Ajka a
bőrömet súrolta. – Menj, és rúgjatok ki a hámból anyámmal. Vegyetek
magatoknak új ruhát, vagy cipőt, vagy valami gyümölcsillatú krémes izét.
Bármit, ami örömet okoz nektek – noszogatott.
Végül biztos győzelme tudatában elégedetten elengedett.
Először az outiét center előtt parkoltam le; annyi üzlet sorakozott ott
egymás mellett, hogy az egész napot el tudtuk volna ott tölteni. Ryan ezer
dollárja mázsás súllyal húzta le a zsebemet. Azonnal jobban éreztem
magam, miután megvettem az első három holmit; három farmert Ryannek.
A ruhatárát ismerve feltétlenül szüksége volt új nadrágokra. Ellen csak a
fejét rázta, amikor elővettem a pénzt a zsebemből. Csak akkor vont kérdőre,
amikor már kiléptünk a boltból.
– Tudom, hogy Ryan azt szerette volna, ha magadra költöd azt a pénzt, nem
pedig rá – szólt egyszerre gyengéd és rosszalló arccal.
– Ryannek már nagyon kellett néhány farmer. Akár hiszed, akár nem, már
alig van nadrágja. Egy csomó ruháját ellopták a szállodából – bizonygattam
az igazamat.
– Te tényleg olyan önzetlen vagy, ahogy Ryan mondta – felelte Ellen, és a
könyökömnél fogva behúzott egy márkás ruhaboltba.
Találtam is néhány csinos holmit. Ryan édesanyja örült, hogy végre
magamnak is választottam valamit.
Úgy emlékeztem, nincs már annyi készpénz a zsebemben, amennyibe a
ruhák kerülnek, úgyhogy elővettem a tárcámból a bankkártyámat. A pult
mögött álló tinilány furcsán nézett rám, miután ellenőrizte a kártyán az
aláírásomat.
– Taryn!
Ellen szemrehányó hangja meglepetésként ért.
– Atyavilág! – tört ki végül az eladólányból. – Maga Taryn! Taryn Mitchell!
– Ismerjük egymást?
– Maga Ryan Christensen barátnője, nem?
Ránéztem Ellenre. Nemigen tudtam, merre nézzek.
– Igen, maga az! Ó, istenem! Ő is itt van? – nézett körül a lány.
– Nem, kedvesem, ő nincs itt – válaszolt helyettem Ryan anyja. –
Elkérhetem a kártyát? Inkább készpénzzel fizetnénk.
Az eladólány hatalmas szemekkel bámult rám.
– Maga baromi szerencsés! Ryan annyira jó pasi. Már legalább harmincszor
láttam a Tengerpartot. Úristen! Mit fognak szólni a barátaim, ha elmondom,
hogy láttam magát! – A lány úgy pattogott, mintha elektrosokkot kapott
volna. – Várjon, várjon, maga pedig Ryan anyukája, ugye? Úristen, úristen!
Lefényképezhetem magukat? Kérem! – És már húzta is elő a mobilját a
zsebéből.
– Le akar fényképezni minket? – kérdeztem, teljesen megzavarodva eszelős
viselkedésétől.
Miért akar lefényképezni minket? Nem mi vagyunk a sztárok.
Ellen átölelte a derekamat, és mindketten gyorsan mosolyogtunk egyet a
kép kedvéért. Egy pillanat, és meg is volt.
Ellen visszaadta a bankkártyámat, és megveregette a zsebemet, hogy
vegyem csak elő a készpénzt. Én megráztam a fejem, mire ő kissé
erősebben megkocogtatta a lábamat. Olyan volt, mintha Ryan saját
őrszemet állított volna rám. Kelletlenül elővettem a bankjegyeket. Kifelé
menet kinyitottam Ellen előtt az ajtót.
– Hát ez furcsa volt.
– Ez volt az első, kedvesem?
– Az első?
Az első micsoda? Hogy Ryan pénzét költöttem?
– Az első alkalom, hogy felismertek Ryan nélkül is? – felelte Ellen.
– Most először ismert fel idegen, igen. – Nagyot nyeltem az izgalomtól.
Ellen halkan felnevetett.
– Én sosem tagadom le, ha megkérdezik tőlem, hogy én vagyok-e az anyja.
De azt ugye tudod, hogy ezenkívül soha nem mondok semmit! Egy idő után
majd megszokod, ahogy a fotósokat is.
– Örültem volna, ha hagyod, hogy a bankkártyámmal fizessek a ruhákért –
mormoltam.
Ellen elmosolyodott, és belém karolt. – Tudod, hogy öt éve te vagy az első
lány, akit Ryan bemutat nekünk?
– Tényleg? Alig hiszem el – feleltem döbbenten. Talán csak rosszul
emlékszik. – De azzal a lánnyal csak találkoztatok, akivel akkor járt, amikor
elkezdték forgatni az első Tengerpart filmet? Pittsburghi lány volt, nem?
– Melyik lány? – kérdezte Ellen.
– Akit a színjátszókörben ismert meg. Azt mondta, a lány meg is látogatta
őt Maine-ben, amikor ott forgatott.
– Ja, igen, már emlékszem. Brooke-nak hívták, ő volt az a lány, aki
ugródeszkának akarta használni Ryant. Valóban találkoztunk vele egyszer,
de csak akkor, amikor együtt szerepeltek a színpadon még Pittsburghben.
Ryan beszélt nekünk róla, de soha nem láttuk együtt őket. Aztán sok gondot
okozott neki az újságokban a hazugságaival – fejezte be, és feljebb rántotta
a vállán a táska pántját. – Nem, utoljára azt a lányt mutatta be nekünk,
akivel másodévesen jött össze. Mandynek hívták, de szakítottak, amikor
Ryan játszani kezdett a színtársulatban. Egészen pontosan a lány szakított
vele, ha jól emlékszem. Igen... talált magának valaki mást. Aztán telefonált
hozzánk a Tengerpart bemutatója után, de én letettem a telefont. Egyszerre
mégis megfelelt volna neki Ryan.
– De azóta, sok barátnője volt, gondolom?
– Hát igen, azt hiszem, volt jó néhány próbálkozása. De az még mind
azelőtt volt, hogy híres lett volna – tette hozzá szomorkás arccal.
– Ryan egy ideig Kaliforniában élt, és sok lánnyal összeismerkedett.
Mindegyikről tudtam, mármint persze azokról, akikről Ryan beszélt
nekünk, de egyikkel sem találkoztunk. Ha engem kérdezel, számító
nőszemély volt valamennyi. Még az a Los Angeles-i lány volt a
legkomolyabb, de annak is hamar vége lett, amikor a lány meghamisította
Ryan egyik csekkjét, hogy kifizethesse a mellműtétjét. – Ellen dühösen
megrázta a fejét az emlék hatására. – De amióta bemutatták a Tengerpartot,
Ryannek sokkal nehezebb lett a dolga. Pár hónappal ezelőtt összejött azzal a
színésznővel, de aztán a nő otthagyta egy másik színészért. Az egész ügy
legnagyobb nyertesei persze a pletykalapok voltak.
Kíváncsi voltam, Laurenre gondol-e, vagy volt valaki más is. De Ellen nem
hagyott időt a kérdezősködésre.
– De ami téged illet, kedvesem, Ryan folyton rólad beszél. Teljesen
elvarázsoltad. Én látom a legjobban, hogy új szakasza kezdődik most az
életének. Végre kezd felnőni. Azt hiszem, lassan rájön, hogy az, hogy
teljesült a régi álma, és híres színész lett, sok gondot és fejfájást fog még
okozni neki.
– Ryannel már sokat beszélgettünk erről – vallottam be. – És őszintén
szólva, szerintem semmi gond nem lenne, ha a média békén hagyná őt.
Csak tudnám, hogyan védhetném meg őt, anélkül, hogy még nagyobb bajt
okoznék.
– Nos, talán nem is kell ezen sokáig gondolkodnod. Ryan már többször
mondta nekem, hogy nem biztos benne, hogy egész életében ezt akarja
csinálni. Úgy gondolom, hogy a találkozásotokkal benne is átrendeződött a
dolgok fontossági sorrendje. Már kezdte feladni, hogy olyasvalakit találjon,
aki valóban önmagáért szereti. Érted, mire gondolok? Ryan már azt is
mondta nekem, hogy te vagy az, akit majd...
– Ott vannak!
Egy kisebb csoport fiatal nő kiáltozása szakította félbe a beszélgetésünket.
A lányok gyors léptekkel közelítettek felénk a járdán, széles mosollyal az
arcukon.
– Ryan itt van? Hol van? – kérdezte izgatottan az egyik, és minden boltba
benézett a kirakatokon át.
– Ott van Taryn! És Ryan anyja! – kiáltotta egy másik lány, és
lélekszakadva indult felénk a járdán, mobilját a füléhez tartva.
– Menjünk, Ellen – ragadtam meg Ryan édesanyjának a karját, és már
futottunk is a parkoló felé.
Vajon mit mondott neki Ryan? Én vagyok az, akit majd... micsoda? Ezt már
nem tudtam meg; a rajongói üldözőbe vettek minket.
 21. FEJEZET

Döntések
MIELŐTT VISSZAÉRTÜNK A FAHÁZHOZ, megálltunk az
élelmiszerbolt előtt. Sikerült meggyőznöm Ryan édesanyját, hogy
könnyebb lesz, ha magunknak főzünk, mert ha étterembe megyünk, hamar
híre megy, hogy itt vagyunk a közelben. Szerettem volna, ha a faház és
környéke megmarad a mi nyugodt menedékünknek, ha ez egyáltalán
lehetséges. Elég baj az is, hogy már felismertek engem és Ellent.
Miközben sorban álltunk a pénztárnál, feltűnt, hogy most már az én arcom
is ott van két magazin címoldalán is Ryané mellett. Az egyik lap címoldalát
teljesen betöltötte kettőnk fotója. A kép akkor készült, amikor Calhez és
Kellyhez tartottunk. A kép alatt öles betűkkel a következő felirat állt:
„Megmutatjuk Ryan új szerelmét”.
Ott volt tehát az én arcom és Ryané alig fél méterre tőlem. Előkotortam a
napszemüvegemet a táskámból, és feltettem. Oldalba böktem Ellent;
addigra ő is felfedezte a képeket. Nagy levegőt vett, és felsóhajtott. Láttam,
hogy felháborítónak találja a dolgot.
Szívesen elvettem volna egy újságot, hogy lássam, mit írnak rólunk, de erőt
vettem magamon. Tudtam, hogy csak feldühíteném magam. Arról nem is
beszélve, hogy nem kell hozzá újságot olvasnom, hogy tudjam, mi történik
az életemben. Éppen most élem.
Ryan és az édesapja még mindig a tavon horgásztak, amikor visszaértünk.
Integettünk egymásnak, amikor meglátott a tóparton.
Ellennel kipakoltunk a csomagtartóból, és kiraktuk az élelmiszert a
konyhaszigetre. Az asszony nagy gonddal válogatta össze a hozzávalókat a
boltban; meg akarta mutatni, hogyan készíti Ryan kedvenc ételét.
– Mindig ezt kéri, amikor hazajön – szólt, miközben pirítani kezdte a
feldarabolt marhahúst a tűzhelyen.
Ryan és Bill behozták a horgászbotokat és a felszerelést a házba. Ryan
gyors csókot nyomott a számra, mielőtt elindult kezet mosni.
– Anya, mit főzöl? – kérdezte, holott alighanem jól tudta, mi készül. – Jól
látom, amit látok?
– Édesanyád elárulja nekem a titkos családi receptet – szóltam, és kihúztam
az egyik magammal hozott borosüveg dugóját.
Ryan jobbnak látta, ha előre figyelmeztet. – Ugye tudod, hogy a titkot soha
nem adhatod ki senkinek? Ez még a nagyanyám receptje volt. Csak az
örökösödnek adhatod tovább.
– Szerződést kötöttem, nem emlékszel? Titoktartást fogadtam – tettem az
ujjamat a számra.
Borozgatás közben Ryan bekapcsolta a mobilját, hogy ránézzen az
üzeneteire. Hamarosan elborult a tekintete.
– Húsz elmulasztott hívás – nyögte. Végigfutott az üzenetein, sorra
kitörölgetve őket. – A szentségit! – kiáltott fel izgatottan. – Tar, tollat,
papírt ide! – emelte fel a kezét. – Emlékszel arra a forgatókönyvre, amit pár
hete olvastam? Azt akarják, hogy én játsszam el a főszerepet – jelentette ki
önérzetesen.
Ryan derékon kapott, és megforgatott a levegőben. Nagyon boldog volt.
– Szívem, ez csodálatos! – öleltem át, miközben körbe-körbe forgott velem
a szobában.
Ahogy mindig is gyanítottam, a nagy stúdiók és filmmogulok addig akarták
ütni a vasat, amíg meleg. A szüleit is elfogta az izgalom. Ryan felhívta az
ügynökét.
– Szevasz, Aaron. Éppen a családommal pihenek a hétvégén – kezdte.
Ryannek tátva maradt a szája, miközben felírta a papírra a kilences számot,
majd többször is bekarikázta. – És igen, öcsém, benne vagyok! David szólt,
hogy már írhatom is be az időpontokat a naptáramba. Találkozunk pár hét
múlva Los Angelesben. – Letette a telefont, és körbehordozta rajtunk a
tekintetét. – Kilencmillió dollárt ajánlanak aCsúszócsomóért – jelentette ki
büszkén.
– A mindenit, fiam! Ezen a hétvégén igazán van mit ünnepelnünk!
– Apja szorosan megölelte és férfiasan hátba veregette Ryant.
Kimentem a ház elé tűzifáért. Ryan persze jött utánam. Két nagy fahasábot
cipeltem a karomban, amikor Ryan elállta az utamat. Kivette a kezemből a
hasábokat, és a földre tette őket. A mobilt most is a füléhez tartotta.
– Szia, David. Igen, már hívott is Follweiler. Azóta beszéltem Aaronnel is.
Április még szabad, ugye? ... Kösz, David. Remek hírek! Oké, majd még
hívlak. – Szeretném, ha velem lennél a következő hívás alatt – szólt, és
megérintette az arcomat. – Maradj. – Mr. Follweiler, Ryan Christensen
vagyok. ... Igen, uram. Most kaptam meg az üzenetét. Igazán köszönöm a
lehetőséget! Én is várom, hogy önnel dolgozhassam. Megtiszteltetés
számomra.
Ryan teljesen magán kívül volt az örömtől. – Még Rhode Islanden vagyok;
már majdnem befejeztük a második filmet, aztán december elején tíz napra
Skóciába utazom, hogy megcsináljuk az utolsó jeleneteket. ... Nem, most
Rhode Islanden lakom. Igen, úgy van, Miss Mitchell-lel. Nem, ő nem
színésznő. Nem, nem is modell – nevetett fel Ryan. – Tessék? Igen, hogyne!
– Ryan meglepett arccal nézett fel rám. – Nagyon szívesen vacsorázunk
önnel. December harmadik hetében Los Angelesben leszek a Tengerpart
zárópartiján.
– Igen, nálam van a forgatókönyv. Igen, uram, hétfőn telefonálok az
irodájába, hogy egyeztessük a találkozó időpontját. Nagyon köszönöm! –
Ryan sugárzó mosollyal nézett rám. – Mr. Follweiler meghívottminket
vacsorára.
Hihetetlen volt, hogy egy számomra ismeretlen rendező ennyire otthon van
Ryan magánügyeiben. Hollywood rosszabb volt, mint a titkosszolgálat.
Semmi sem maradhatott titokban.
A finom vacsora után úgy döntöttünk, kártyázunk egyet. Borozgattunk, a
kandallóban barátságosan ropogott a tűz. Minden olyan békés volt.
– Anya, jó volt a mai napod? – kérdezte Ryan.
– Beugrottunk pár divatüzletbe, kedvesem – kacsintott a fiára Ellen. –
Tarynt felismerte az egyik eladólány. Tudta, hogy együtt vagytok. Még meg
is kért, hogy lefényképezhessen minket.
– Tudod, anya, tele van a közös képeinkkel az internet. Tudod, hogy van ez.
A héten már az összes pletykalap is le fogja hozni az anyagot. Először
aggódtam, mit fog ehhez szólni Taryn, de úgy látom, jól kezeli a dolgot.
Ryan hangján hallatszott, hogy büszke rám. Nem tudtam megállni, hogy el
ne mosolyodjak.
– Csak arra vigyázz, hogy el ne olvass egy sort se abból a mocsokból, és
akkor nem lesz gond – rúgott tréfásan a lábamba.
– Kedves fiam, sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a rossz hírt, de már
most is rajta vagytok a magazinok címoldalán. AWeekly Reporter a
címlapon hozta a kettőtök fotóját, jó nagy méretben. Most láttuk a boltban.
Ellen arcán bosszúság és büszkeség keveredett.
– A bevásárlóközpontban még meg is kergettek minket a rajongóid – tettem
hozzá. – Vagy felismertek engem, vagy az az eladó szólt a barátainak.
Alighanem azt remélték, hogy elvezetjük őket hozzád, de meglógtunk
előlük.
– Isten hozott az én világomban – ráncolta a homlokát Ryan. – Na és mit
vettetek?
– Taryn vett neked pár farmert – kotyogta el azonnal Ellen.
Bár nem néztem fel a kártyából, így is magamon éreztem Ryan tekintetét.
Tudtam, hogy fejmosás következik, ezért feltartottam a mutatóujjam, és már
előre leintettem.
– Még mielőtt bármit is mondanál, el szeretném mondani, hogy miután
személyesen mostam ki az összes nadrágodat, láttam, hogy szükséged van
pár szakadásmentes darabra. Csak három farmert vettem neked, és az egyik
pontosan ugyanolyan, mint a régi kedvenced, aminek gombos a slicce. Most
is az van rajtad.
– Remélem, azért magadnak is vettél valamit – sóhajtott Ryan. Láthatóan
nem volt ínyére, hogy rá költöttem a pénzét.
– Igen, találtam magamnak pólókat és nadrágokat is. Köszönöm, hogy
megvetted nekem őket. – Hozzá hajoltam, és gyors csókot nyomtam az
ajkára.
– Köszönöm, hogy rám is gondoltál.
– Hát, mégsem hagyhatom, hogy a barátomnak kilátsszon a gatyája a hátsó
zsebén át. Az alsóneműd színe és fazonja csak maradjon szigorúan a
családon belül – kuncogtam.
Ryan édesanyja rám nevetett. – Csak azt tudnám, miért akarják azok a
rajongók annyira tudni, milyen az alsóneműd? Ezt a kérdést minden egyes
interjúban felteszik neked.
– Ryan filmsztár. Minden nő szeret eljátszani a gondolattal, hogy nézhet ki
a kedvenc színésze... lengébb öltözékben – válaszoltam.
– Minden nő? – vonta fel egyik szemöldökét Ryan.
Tudtam jól, mire gondol.
– Biztos vagyok benne, hogy neked is megvan az álomlistád. De nem
akarom tudni, ki van rajta, hátha valamelyikükkel még dolgoznod is kell
majd.
– Na, és a te listádon ki van? – firtatta Ryan.
– Csak egy név van rajta. Ryan Christensen. Jaj, ő annyira édes!
A szülei hahotázásban törtek ki az utolsó mondatom hallatán.
– Azt hiszem, megtaláltad a magadhoz való lányt, fiam – rikkantotta az
apja.
Miután mindannyian elindultunk lefeküdni, Ryan alsónadrágbemutatót
tartott a tiszteletemre a hálószobában.
– Kár, hogy nem hoztam magammal a forgatókönyvet. Azt hiszem,
valakinek elő kell majd olvasnia nekem. Mit gondolsz, tudnál nekem
segíteni, majd ha hazaértünk? Follweiler szeretné, ha csinálnánk
próbafelvételeket néhány színésznővel Los Angelesben.
Ryan bemászott a takaró alá, én pedig hozzásimultam.
– Persze. Nagyon szívesen segítek, bár nem tudom, mennyire fog menni.
Nem vagyok színésznő.
– Nem is kell annak lenned, bár Follweiler azt hitte, az vagy. Nem nagy
ügy, édes. Csak fel kell olvasnod a szöveget – ásított, majd fürkészni kezdte
az arcomat. – Mi a baj?
Úgy látszik, nem tudtam leplezni az aggodalmamat. – Nem is tudom. Azt
hiszem, hátrányban érzem magam, amiért idegen számomra ez az egész
filmvilág. Olyan ügyetlennek érzem magam néha.
– Majd belejössz. A végén többet tudsz majd az egészről, mint én
– csavargatta a hajamat Ryan.
Szótlanul vállat vontam a karjában.
– Mondd csak, mi bánt valójában? – kérdezte aggódva.
Nagyot sóhajtottam. Nem voltam benne biztos, hogy el szeretném mondani
neki. Ryan várakozón félrebillentette a fejét.
– Színészek... és színésznők. Ritkán hallani színészekről és
kocsmatulajdonosokról – suttogtam.
Kezdetnek talán ennyi elég is lesz. Ryan a homlokát ráncolta. – Taryn,
nekem tényleg nagyon bejön, hogy tenem vagy színésznő. Szeretem, ha el
tudom választani a magánéletemet a kinti őrülettől. Talán ez is hozzájárul,
hogy ennyire vonzódom hozzád. Általad én is normálisnak érzem magam.
Nyugodtan lehetek önmagam – dörzsölte meg a karomat. – Úgyhogy emiatt
ne edd magad.
Ryan kihúzta alólam a karját, és a kezére támasztotta a fejét.
– Számomra az a tény, hogy okos, rátermett cégtulajdonos vagy, sokkal, de
sokkal vonzóbb. – A tekintette lejjebb vándorolt az arcomról, az ujját
követve, ami végigsiklott a nyakamon.
– A szüleid itt vannak a szomszéd szobában – emlékeztettem.
Ryan ujja már a bőrömet csiklandozta csipkés melltartóm alatt.
– Na és?
– Elég hangos szoktál lenni – ugrattam.
– Én? Nem hiszem. Hadd mutassam meg, milyen halk is tudok lenni.
A csendet csak nehéz, szaggatott lélegzetünk hangja törte meg szenvedélyes
csókjaink közben. Ryan lejjebb csúsztatta a melltartóm pántját. – Erre már
nem lesz szükség – suttogta az ajkamon.
Elfordultam, hogy elérje a hátamat, de ekkor valami neszt hallottam.
– Csss – emeltem fel az ujjamat. – Hallod ezt?
– Mit? – suttogta ő is, miközben keze már a kapoccsal matatott.
– Várj. Valamit hallottam. – Kiugrottam az ágyból, és lábujjhegyen az
ajtóhoz osontam. És akkor újra meghallottam azt a zajt, amit már korábban
is hallani véltem. Arcomon széles mosollyal intettem Ryannek, hogy ő is
jöjjön oda.
Csendben hallgattuk az ütemes, huppogó hangot, majd az édesanyja
nyögését.
Ryan azonnal visszasprintelt az ágyba, és bebújt a takaró alá.
– Te jó ég!
– Most meg mi van? A szüleid is emberek. Biztos van valami a hegyi
levegőben, amitől kedvük támadt a dologhoz! – Visszamásztam az ágyba. –
Neked is van kedved hozzá? – Gondoltam, miután a szülei olyan nyitottak
voltak...
– Nincs! – vágta rá gyorsan Ryan, és még a gondolattól is összerázkódott. –
Most hogy a francba nézek holnap a szemükbe? Az ott az én anyukám és
apukám!
– Hát legalább most már tudod, hogy ha te is annyi idős leszel, mint
apukád, még mindig elég... ööö... aktív maradsz – kuncogtam.
Ryan a kezével eltakarta a szemét.
– Ők a szüleim, Taryn! Nekik nem kéne... nem akarok arra gondolni, hogy
azt csinálják.
– Ahogy ők sem akarnak arra gondolni, hogyte azt csinálod?
Inkább nem kellett volna ugratnom.
– Jaj, szívem. Nézzünk tévét. És ha hazamegyünk, beiratkozom egy rohadt
terápiára – motyogta.
Ryan teljesen ki volt készülve, a korábbi hangulatunknak nyoma sem
maradt. De ezek után aludni sem tudott. Ismertem annyira, hogy tudjam,
mennyit rágódik mindenen. Lássuk csak, mivel terelhetném el a figyelmét?
Kiszálltam az ágyból, és öltözködni kezdtem.
– Hát te hova mész? – kérdezte.
– A tópartra – feleltem szemérmesen, mindössze egy szál férfipulóverben,
amit Ryan ruhái közül vettem kölcsön.
– JÓ REGGELT – ÜDVÖZÖLTEM Ryan anyját a konyhában.
Ellen úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki, gondosan elkészített
frizurájából egyetlen kósza hajszál sem lógott ki. Ő is rám mosolygott.
Mindkettőnknek megvolt a titkos okunk a mosolyra; legfeljebb az enyém
nem volt olyan hangos, mint az övé előző éjjel. Az viszont már nehezemre
esett, hogy komoly tekintettel nézzek Ryan apjára. Ha elképzeltem őt Ellen
fölött, majdnem elnevettem magam. Ott álltunk mind a négyen a
konyhában, és hallgattunk; mindenki egyik arcról a másikra nézett a kávéja
fölött. Ryan úgy festett, mint aki komolyan szenved. Nem bírtam tovább
elviselni a csendet.
– Ellen, úgy gondoltam, hogy ma elnézhetnénk pár régiségboltba, amíg a
férfiak horgásznak. Mit szólsz?
– Remek ötlet! Oda megyünk, ahová csak szeretnéd.
Azt hiszem, Ellennek bármilyen hely megfelelt, ahol polcok és áruk
vannak. Megpaskoltam Ryan hasát.
– Először készítek reggelit, hogy ne üres gyomorral kelljen azt a sok halat
kifognotok.
Ryan elmosolyodott, és lágyan megcsókolt.
Hamar odaértünk a hatalmas, pirosra festett pajtához, amit megtöltöttek a
helyi régiségek, örültem, hogy olyan jól kijövünk Ellennel. Nem volt az a
tesztelgetős, fontoskodó típus, mint némelyik korábbi barátom anyja.
Útközben elmesélte, milyen teendőkkel jár Bill fogorvosi rendelőjének
menedzselése; úgy vettem észre, nagyjából ugyanazokat a feladatokat
végzi, mint amikkel a bár irányítása is jár, leszámítva a biztosítási igények
kezelését. Megnyugtató volt, hogy más is összeköt minket, nemcsak az a
tény, hogy a fiával járok.
Ellen társaságában lenni olyan volt, mintha anyát és barátnőt nyertem volna
egy személyben. Eszembe juttatta, mennyire hiányzik a saját anyukám.
– Szeretnék venni valamit Ryan születésnapjára, amíg itt vagyunk, de már
nem tudom, mit vehetnék neki. Olyan sokat utazik; bármit is veszünk neki,
az mindig a mi pincénkben köt ki – szólt Ellen, és megfordította egy régi
mosdószekrény árcéduláját.
– Tudom. Én is gondolkodtam már rajta, mit adhatnék neki. Már három hét
sincs a születésnapjáig. Egyszer említette, hogy szeretne hokijegyeket, de
nem ismerem a pontos időbeosztását. Mindig csak egy hétre előre tudom,
mikor mit fog csinálni.
Ellennek felderült az arca.
– Ryan mondta, hogy a Pittsburghnek szurkolsz. Mintha az Isten is neki
teremtett volna.
Zavartan nevettem a megjegyzésén.
– Hát azt nem tudom, de azért örülök, hogy így gondolod. Az igaz, hogy
őszintén szeretem őt. Szeretném mindig boldognak látni.
– El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy ezt hallom. – Ellen egy
pillanatra átfogta a vállamat az egyik karjával. – Annyira aggódtam, hogy a
végén rosszul választ. Nagyon megnyugtató, hogy megtalálta a tökéletes
párt. És az igazat megvallva én örülök neki, hogy ott állsz te is mellette a
magazinok címlapján. Mindig elszorul a szívem, amikor a média
összeboronálja azzal a Suzanne-nal.
– Ha jól sejtem, nemigen szíveled őt – szóltam, és várakozón néztem rá.
Kíváncsi voltam, miért érez így.
– Nem, tényleg nem. Megpróbáltam megkedvelni, de... – Ellen
összerázkódott. – Az a lány csak magával törődik. Azt hiszi, körülötte forog
a világ.
Az asszony mélyen a szemembe nézett.
– Nem tudom, rájöttél-e már, de Suzanne nem közömbös a fiam iránt. Ryan
hál’ istennek nem viszonozza az érzelmeit. De nagyon aggódtam, hogy
beleszeret valami hasonló nőbe, tekintve, milyen sok színésznővel
találkozik, és milyen sokkal kell együtt dolgoznia. Rettegtem, hogy egyikük
egy napon a menyem lesz.
A szavait hallva elkalandoztak a gondolataim. Könnyen el tudtam magam
képzelni Ryan feleségeként és gyermekei anyjaként. Lelki szemeim előtt
olyanok voltunk, mint bármelyik férj és feleség. De egy filmsztár
feleségeként hogyan maradhatok aktív és alkotó ember? Én is a
bőröndömből élek majd, és követem őt a világ körül? Rajta élősködőm,
mint egy szánalmas potyautas? Való vagyok én egyáltalán
színészfeleségnek? Mivel járulhatok hozzá a családi kasszához, ha folyton
járjuk a világot? A francba, még az se volt könnyű döntés, hogy bezárjam a
pubot a hétvégére. Hogy a pokolban tudnék hosszú távú kapcsolatot
fenntartani egy olyan férfival, aki sosem marad sokáig egy helyben?
Hamarosan jön a következő film, a következő távoli helyszín, és nyilván a
következő csinos primadonna is. Mi lesz, ha miközben én a fürdőszoba
csempéjének mintáját tervezgetem, valami csinos boszorkány elnyeri az
óvszercsomag következő darabját? Akármerről is nézem, mindenhogyan az
lesz a vége, hogy elveszítem őt. Az egész világ tálcán kínálja magát neki,
ahogy Suzanne is mondta. Partik... nők... kísértés mindenfelől.
Úgy éreztem, valami összetört bennem.
– Taryn! Jól vagy? – vette észre elrévedésemet Ellen.
Öntudatlanul megráztam a fejem. Nem voltam jól. Gondolataim végül
kitörtek remegő ajkaim közül.
– Először éppen azért fojtottam el az érzelmeimet a fiad iránt, mert olyan
híres. Aztán egyre több időt töltöttünk el együtt, és megismertem a valódi
énjét. Abba szerettem bele. Remélem, elhiszed nekem, hogy nem azért
vagyok vele, mert híres. És a pénze sem kell. Ryan kedves, gondoskodó,
szerető egyéniség, és én nagyon szeretem őt. Még soha nem éreztem ilyet
senki iránt. És tudom, hogy ő is szeret engem. Mégis félek. Annyi nő van a
világon, aki mind őt akarja. Nekünk soha nem lehet normális életünk. Egy
átlagos kapcsolatnak is megvannak a maga nehézségei, hát még ha az egész
világ azon dolgozik, hogy kielemezze és szétszaggassa a szerelmünket.
Ryan mindig úton lesz, és mindig hónapokig marad majd távol. Akkor mit
teszek? Mi lesz, ha nem leszek elég neki? Mi lesz, ha nem leszünk elég
erősek?
Úgy éreztem, alig kapok levegőt. Olyan régóta tartottam már magamban
ezeket a gondolatokat, sosem beszéltem róluk senkinek, még a legközelebbi
barátaimnak sem – és most mind a felszínre törtek.
Ellen szembefordult velem, és egyenesen a szemembe nézett.
– Taryn, úgy gondolom, nem bízol eléggé önmagadban. Még sose hallottam
Ryant úgy beszélni egy lányról sem, ahogyan rólad beszél. Azt hitte, miután
híres lett, már sosem találhat rá az igaz szerelemre, és most mégis
megtalálta benned. Benned! – ismételte nyomatékosan, és megszorította a
csuklómat.
– Csak hagyd, hogy szeressen, Taryn. Csak erre van szüksége. Tudom, hogy
sok feszültséggel jár, hogy az egész világ titeket figyel, de ha igazak
maradtok egymás iránt, minden félelmet legyőztök együtt. Mindent meg
fogtok oldani ti ketten. És mindenről nyugodtan beszélj neki. Nyíltan meg
kell osztanotok egymással a gondolataitokat, csak így maradhat meg
minden házasság – simította meg az arcomat Ellen.
– Tudom. Igyekszem. Egész szívemmel szeretem őt.
– Ó, édesem. Nem lesz semmi gond. Majd meglátod – ölelt meg vigasztalan
az asszony. – Ryan majd gondoskodik róla.
– Köszönöm – susogtam a fülébe, és úgy szorítottam őt, mintha a saját
anyukám lenne.
– Igazán nincs mit. Bármi nyomja a szívedet, én mindig örömmel
meghallgatlak.
Bár mondani könnyebb volt, mint ténylegesen szembenézni a
félelmeimmel, mégis megnyugtattak Ellen szavai. Most még élesebben
éreztem, mennyire hiányzik a saját anyám.
– Azt hiszem, Ryan még a születésnapján is itt lesz – szólt Ellen.
– Úgyhogy jobb, ha még itt találok neki valamit.
– Arra gondoltam, rendezek neki egy kis szülinapi bulit a pubban. Mit
gondolsz, ide tudnánk csábítani néhány otthoni barátját is Rhode Islandre?
– Egy kérdést megér. Már sok barátjával elvesztette a kapcsolatot. De
Mattet és Scottot mindig megkeresi, amikor hazajön. Rajtuk kívül nemigen
tudok más barátjáról. El kell kérned a telefonszámokat Ryantől.
Gondolkoztam, hogy is legyen. Azt biztos, hogy tőle nem fogom elkérni a
számukat; akkor odalenne a meglepetés. Cselhez kell folyamodnom.
– Azt hittem, hálaadásra hazajön, vagy azóta változtak a tervek? – kérdezte
Ellen.
– Sajnos nem tudom. Erről még nem beszélt nekem. – Erről eszembe jutott
valami. – Mesélte, hogy olyankor mindig összefutnak a fiúkkal, és
elautóznak Potter megyébe szarvasvadászatra.
Eszembe jutott a tavalyi hálaadásom, és hogy milyen kényelmetlenül
feszengtem Pete és Tammy asztalánál. Örültem, hogy rábeszéltek arra, hogy
náluk töltsem ez a napot; korábban többször is köszönettel visszautasítottam
a meghívásukat, amíg csak Thomas nem dobott az utolsó pillanatban.
Anyámnak mindig a hálaadás volt a nagy napja. Hatalmas pulykát sütött, az
asztal roskadozott a sok finomságtól, és vendégül láttuk az összes rokont;
mindenki degeszre ette magát.
Ahogy telt az idő, az unokatestvéreim családot alapítottak, és a rokonság
elszéledt a szélrózsa minden irányába. Miután a szüleim meghaltak, és már
a sokadik meghívást mondtam le, egy idő után a telefonom nem csengett
többé az ünnepek előtt. A nagy családi összejövetelek ideje úgy tűnt, végleg
lejárt.
Ryan nem említette a hálaadással kapcsolatos terveit, de reméltem
– pontosabban feltételeztem –, hogy együtt leszünk, főleg az édesanyjával
való beszélgetés után. Ellenkező esetben megint egyedül maradok.
Lehet, hogy Ryan inkább egyedül akarja tölteni a hálaadást a családja
körében, aztán a többi szabadidejében vadászni megy a barátaival? A
hálaadást még kibírom, de még egy magányos karácsony... az már sok
lenne.
Előző évben Thomas jó érzékkel pont két héttel karácsony előtt veszett
össze velem, és ideiglenesen szakítottunk. Még mindig azt gondolom, hogy
egyszerűen meg akarta spórolni az ajándékozást.
Miközben ezen töprengtem, a régiségbolt hátsó sarkában megpillantottam
egy Gibson akusztikus gitárt. Felvettem, és megpendítettem a húrokat;
csodásan szólt. Átnyújtottam a pénztárosnak a bankkártyámat, és
ötszázkilencven dollárral később kisétáltam a boltból Ryan születésnapi
ajándékával a kezemben.
Miután egész nap egyik boltból a másikba mentünk, estére mindkettőnknek
elege lett a vásárolgatásból. Hazafelé vettük az irányt. Ryan és az apja a tó
partján szöszmötöltek valamivel.
– Hát ti mit csináltok? – kérdeztem.
Ryan jókora csontozókéssel a kezében guggolt a földön, és egy hal
megtisztításával foglalatoskodott.
– Ide süss, mekkora sügér! Ezt vétek lett volna visszadobni. Taryn,
bemutatom a vacsorát. Vacsora, bemutatom Tarynt – próbált viccelődni
szerencsétlen hal levágott fejével.
– Mit szólnátok, ha idekint sütnénk meg? – mutattam a tűzrakóhelyre. –
Szép munka volt, ember – tettem hozzá tréfás ősasszonyi hangon, és
megszorítottam a vállait.
– Ember fogni hal asszonynak – jelentette ki büszkén.
Tüzet raktam a nagy, kör alakú tűzrakóhelyen, és leültem a körülötte
elhelyezett faszékek egyikére. A nap lassan nyugovóra tért, a tűz
kellemesen melengette a kezemet. Ryan feltette a fémrostélyt az parázs fölé,
és a zsákmány hamarosan sülni kezdett.
– Taryn, mekkora ez a birtok? – kérdezte Ryan.
– Azt hiszem, kicsivel több, mint egy hektár. Miért?
– Kié az a másik birtok? Csak egy rozoga kis kunyhó van rajta – mutatott
Ryan a tó keleti oldala felé.
– Nem tudom. Még sosem láttam ott senkit. De biztosan könnyen
kideríthetjük.
– Imádom ezt a tavat – lelkendezett Ryan. – Egész nap kint voltam, és
gondolatban házat terveztem. – A szemembe nézett. – Mondd csak, ha
választhatnál, hol szeretnél élni?
– Nem tudom, de egy tóparti ház nem lenne rossz – feleltem őszintén.
– Azon gondolkoztam, megvehetném-e azt a földet – mutatott arrafelé
Ryan. – Na, mi az? – kérdezte, csodálkozó pillantásomat látva.
Meglepett Ryan kijelentése.
– Azt hittem, közelebb szeretnél költözni a szüleidhez, valahova
Pennsylvaniába.
– Na, hogy áll a hal? – kérdezte Bill, és letelepedett a mellettem álló székre.
– Alakul, apa.
Ryan a rostély közepére tolta az alufóliába csomagolt halat. Nem hagyta,
hogy eltérítsék a gondolatmenetétől.
– Szívem, az nekem mindegy. Csak legyen a közelben repülőtér, akkor
akárhol szívesen letelepszem. Na, azért Pittsburghnél nyugatabbra nem
megyek, őrület, micsoda pénzeket fizetnek az emberek egy házért
Kaliforniában. Azért az összegért, amiért egy egyszobás lakást adnak Los
Angelesben, itt felépíthetnék egy ezer négyzetméteres házat.
– Ryan, hálaadásra hazajössz? – szakította félbe Ellen.
– Azt tervezem – felelte Ryan, és az anyja felé fordult. – Szeretném, ha
Taryn találkozna Nickkel és Janelle-lel, és el akarom vinni a Mellon
Arénába hokimeccsre. Majd meg kell kérnem Davidet, hogy nézzen utána,
mikor lesznek a meccsek.
Ryan újra felém fordult, és visszatért a korábbi témához.
– Csak azt kell eldöntened, mit szeretnél kezdeni a bárral. Ha továbbra is te
szeretnéd irányítani, közelebb kell költöznünk a parthoz.
– Húzd vissza a szélére, fiam. Meg fog égni ott középen – szólt Bill.
Amíg Ryan másra figyelt, felálltam a székről. – Mindjárt visszajövök –
mormoltam.
Elővettem a kocsikulcsot a kabátzsebemből, és átvágtam a füvön. Ryan
hamar felzárkózott mögém.
– Tar, mi történt? Mész valahova?
Az egyik felem azonnal ki akarta venni a gitárt az autóból; a másik felem
pedig egy cseppet sem akart azon gondolkozni, hogy el kell-e adnom a bárt,
hogy megtarthassam a pasimat.
– Nem. Nem megyek sehova – feleltem.
– Megbántottalak valamivel? – Ryan megfogta a karomat, így már nem
tudtam megtenni az utolsó öt lépést az autó felé.
– Nem, egyáltalán nem. Én csak... – Felsóhajtottam. – Még nem állok
készen arra, hogy ilyen döntéseket hozzak, Ryan.
– Megértem. Sajnálom. Tudom... túlságosan siettetlek.
– Igen, egy kicsit – suttogtam. – Nekem még időre van szükségem. Azt
hittem, még egy darabig a lakásomban maradunk. Úgy értem, ott kezdünk.
– Nem tudtam leplezni az idegességemet. Talán még fújtattam is. Úgy
éreztem, az események hirtelen felgyorsultak körülöttem, és bármelyik
percben kihúzhatják a lábam alól azt a bizonyos közmondásos talajt.
Ryan maga is feldúltnak látszott.
– Gyere, sétáljunk egyet.
Kézen fogott, és a kikötő felé vezetett. Leültünk a hosszú padra a faházból
kiszűrődő fények árnyékában.
– Taryn, amióta megismertelek, nagyon sokat gondolkodom a jövőn. –
Megdörzsölte a homlokát, csak azután nézett újra a szemembe. – Nem
tehetek róla. – Felemelte a kezem, és összefonta az ujjainkat. – Ma, amíg
kint voltam a tavon, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy építünk
egy házat oda arra a tisztásra. Tisztán láttam magam előtt az egészet. Nagy,
farönkből épített házat képzelek el, amit zárt kerítés vesz körül. A víz fölé
csónakkikötő nyúlik. Kis csónakház a parton. De minden elképzelésemben
ott vagy te is. Nem magamra gondolok többé, hanem magunkra. Lehet,
hogy nagyon előresietek ezekkel a gondolatokkal, de pontosan tudom, mit
akarok. Megértem, ha még nem állsz készen minderre, de tudnom kell,
hogy te is el tudod-e képzelni, amit én. Akarod-e, hogy így legyen?
A szemébe néztem, úgy válaszoltam a kérdésre.
– Igen, nagyon is.
Ryan nagyot sóhajtott, és elmosolyodott.
– Ezt jó tudni. Akkormi ketten egy hullámhosszon vagyunk. De... tegnap
éjjel, amikor kint a parton beszélgettünk, eléggé bezárkóztál – sóhajtott. –
Mielőtt folytatjuk... nos, szeretnék biztos lenni benne, hogy ugyanazt
akarjuk.
– Én eléggé biztos vagyok benne – szóltam halkan.
– Akkor miért lettél olyan hallgatag hirtelen tegnap este?
Eszembe jutottak Ryan édesanyjának délutáni szavai. Nem szabad attól
félnem, hogy Ryan elmenekül, ha nyíltan beszélek vele az érzelmeimről.
Nagy levegőt vettem, és a szemébe néztem.
– Ryan, sokszor hallottam már életem során azt, hogy „szeretlek”, és
valahányszor elhittem, később mindig kiderült, hogy csak üres szó volt,
semmi több. Időre van szükségem, hogy tudjam, bízhatok a szavadban,
amikor azt mondod, szeretsz. Eddig nem voltam túl szerencsés a
kapcsolataimban.
– Én sem – vetette közbe Ryan.
– Akkor miért szaladjunk annyira előre?
Ryan a földre bámult, és tornacipőjével kapargatni kezdte a deszkapadló
egyik görcsét, összeszorította a száját, és vállat vont.
– Nem tudom – szólt. – Valamiért úgy érzem, készen állok arra, hogy új
fejezetet kezdjek az életemben. Ez a két év vándorélet éppen elég volt.
Tudtam, hogy Ryan magányos, és a hirtelen jött világhír mindenkitől
elszakította. Magam is hónapok óta küzdöttem az egyedülléttel.
– Tegnap éjjel mondtál valamit – fészkelődtem kényelmetlenül a padon, a
szavakat keresve. – Tudnom kell, hogy valóban én kellek neked, nemcsak
az a vágy vezérel, hogy egy hozzám hasonló valakivel kezdj új életet.
Ryan újra felém fordult. Mielőtt válaszolt, egy pillanatig némán bámult
rám, mintha különösen értetlenül viselkednék.
– Taryn, hát persze, hogy te kellesz nekem – felelte könnyed nevetéssel,
jelezve, hogy már megint butaságot kérdeztem. – Hiszen épp te vagy az
oka, hogy ilyesmiről gondolkodom. Csak szeretnék biztos lenni benne,
hogymi ketten egy irányba tartunk, ennyi az egész.
Eszembe jutott mindenféle irány, amerre tarthatnánk. De nem akartam
előreszaladni.
– Hát, mivel te magad is kiejtetted már aházasság szót a szádon, talán nem
kell félnem attól, hogy szóba hozzam.
– Nem, nem kell – szögezte le Ryan kedvesen.
– Gyerekek?
– Úgyszintén – felelte kis mosollyal.
– Ha te is ezeket akarod, akkor véleményem szerint ugyanabba az irányba
tartunk – néztem a szemébe.
Ryan bólintott.
– Akkor csak hadd haladjon minden szép lassan a maga útján – kértem
csendesen.
– Jól van – suttogta.
Könnyű szellő fodrozta a víz felszínét. Megborzongtam. Talán jobb lenne,
ha mégis a tűz mellett folytatnánk a beszélgetést.
– Fázol? – kérdezte Ryan. Egyik karjával átölelt, és dörzsölgetni kezdte a
karomat, hogy felmelegítsen. Nagyot szippantottam a csípős esti levegőből,
és összekoccantak a fogaim.
– Egy kicsit.
Ryan még mindig a gondolataiba merült. Homlokát barázdák szántották –
beszédes jeleként annak, hogy továbbra is rágódik valamin. Befészkeltem
magam az ölelésébe, és vártam.
– Azon gondolkodom, amit az előbb mondtál – felelte kérdő pillantásomra.
– Tudom, hogy nagyon könnyű a „szeretlek” szóval dobálózni. Én magam
is kimondtam már egy jó párszor.
– És gondolom, sok lány is mondta már neked ugyanezt – tettem hozzá.
– Hát igen.
Ryan szeme felderült, és felnevetett.
– Mondhatok valamit? De meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki.
Felemeltem az ujjamat.
– Megígérem.
– Emlékszel az első éjszakára, amit itt töltöttünk a faházban? Akármilyen
vacakul voltunk is, sehova máshova nem vágytam a világon, csakis itt
akartam lenni veled.
Vallomása mosolyt csalt az arcomra.
– Az biztos, hogy azon az éjszakán meglehetősen intim oldaláról
ismerhettük meg a másikat.
– Hát igen. De valamire rájöttem akkor... rájöttem, milyen jól érzem magam
melletted. És azon az első éjjelen, amit veled töltöttem az ágyban, amikor
felébredtem, és a karomban voltál, azt gondoltam: „Ez az a nő, aki mellett
ébredni szeretnék életem hátralévő részében.” Ezt már az előtt tudtam, hogy
először megcsókoltalak. Ahányszor dühös vagy ideges leszek, varázslatos
képességed van rá, hogy visszahozz a földre. Nem tudom, hogy csinálod, de
valahogy mindig segítesz, hogy megőrizzem az ép eszemet.
– Te is ezt jelented számomra – tettem hozzá.
– Ezt igazán jó tudni – villantotta rám szexi mosolyát.
Ryan az ajkához emelte a kezem.
– Szóval, amikor azt mondom, szeretlek,erre gondolok. Tudnod kell, hogy
amit akarok, és amire szükségem van, az te vagy, így, ahogy vagy.
A szívem csordultig telt. A szemébe néztem.
– Ez nem igazság... elloptad a szövegemet.
– Ryan, Taryn! Kész a vacsora – kiáltotta a tornácról Ellen.
Ryan rám nézett. Én gyorsan megráztam a fejem; még nem mondtam el
mindent.
– Kezdjétek el nélkülünk! – kiáltotta vissza Ryan. – Mi jár még a fejedben?
– kérdezte tőlem.
Felnéztem a csillagokra; figyeltem, ahogy egy repülő villogó fénye átszeli
az éjszakai eget. Szükségem volt erre a pár másodpercre, hogy a fejemben
elrendezzem azt a sok nyugtalanító gondolatot, ami az utóbbi időben
gyötört. Nem tudtam biztosan eldönteni, hogy tényleg beszélni akarok-e
bármelyikről is.
Ryan újra megszorított.
– Ha nem csal az emlékezetem, tegnap éjjel akkor zárkóztál be előttem,
amikor a Csúszócsomó forgatása került szóba.
Önkéntelenül lehajtottam a fejem, és felsóhajtottam.
– Félek, Ryan – kezdtem lassan. – Többször leszel forgatáson, mint otthon;
bárhol is lesz majd ez az otthon. Távolság, elhidegülés...
– összeszorítottam a szám. – Nem lesz könnyű, és attól félek, hogy ha már
most olyan szakaszokba hajszoljuk bele a kapcsolatunkat, ami nem a maga
természetes útján következik, akkor... – Egyenesen a szemébe néztem. – Mi
lesz akkor, ha forgatás közben szerelmes jeleneteket is el kell majd
játszanod egy másik nővel? Mi lesz, ha a csókja közben úgy érzed,
kihagysz egy lehetőséget? A forgatások közben folyton románcok
szövődnek, néha véletlenül is. Te is pont olyan jól tudod, mint én. Nem
tudom kiverni a fejemből, hogy a színészek a végén mindig színésznőkbe
szeretnek bele. Mi lesz, ha egy Rhode Island-i bártulajdonos már nem lesz
elég?
– Szívem, nagy különbség van a között, hogy veled csókolózom, vagy a
film kedvéért tettetem – nevetett Ryan. – Elég sok romantikus filmbe
beválogattak, úgyhogy csókjelenetben bőven lesz részem. Minden néző
romantikára vágyik. De az nem igazi. Nem ugyanaz. Ami közted és köztem
történik... az igazi. Meg kell bíznod bennem.
– Hát, ezeken a dolgokon rágódom. Nem könnyű megbíznom a férfiakban –
suttogtam.
– Tudom. Be kell bizonyítanom, hogy én nem vagyok olyan, mint a
többiek. Rendben. Képes vagyok rá – bökött oldalba. – Mondjuk, mit
szólnál ahhoz, ha negyedóránként felhívnálak, hogy őrülten szerelmes
vagyok beléd? Na?
Fejcsóválva felnevettem.
– Vagy viselhetek olyan vasból készült erényövet is, ha az megnyugtat.
– Megtennéd? – dobtam vissza a labdát.
– Majd adok neked még egy nyakláncot, hogy az erényöv kulcsát mindig a
nyakadban hordhasd.
Kaján mosollyal néztem rá.
– De nem akarom, hogy azt hidd, valami zavart fejű hisztérika vagyok.
Csak annyi, hogy ez gyakran megtörténik, és hát...
– És ha Marie-re bíznád a bár irányítását? – vágott közbe Ryan.
Remek... el is érkeztünk a következő témámhoz.
– Ryan, nekem a pub a bevételi forrásom. Marie biztosan elvállalná, hogy a
távollétemben menedzseli, de őszintén szólva szükségem van arra, hogy a
saját lábamon is megálljak, akár veled, akár nélküled. Nem fogok ölbe tett
kézzel hátradőlni, és a te pénzedet szórni. Nekem ez nem megy. Egyenlő
társ akarok lenni a kapcsolatunkban.
Ryan a térdére támasztotta a lábfejét.
– Gondolkoztál azóta azon a kérdésen, hogy kiadod-e a konyhát
Tammynek? Az is hozna valamennyit pluszban. Vagy ha Tammy nem
akarja használni, másnak is bérbe adhatod.
– Az nagyon sok pénzt elvinne, Ryan. Többet, mint amennyit jelenleg rá
tudok szánni a pubra.
– Nem olyan sok az a húsz ropi, Taryn. És még mindig azt gondolom, hogy
ennél sokkal kevesebbe kerülne a csőhálózat cseréje. Ha akarod, le is
papírozhatjuk, és akkor nem kell emiatt aggódnod. Vagy fizethetsz
természetben is – húzott maga felé a vállamnál fogva, hogy a mellkasához
ütközzek.
Felsóhajtottam.
– Idefigyelj, Taryn, én nem megyek sehova. Oké, amikor forgatok, utaznom
kell. És akkor mi van? Ahogy mondtam is, néha mindketten elutazunk.
Aztán olykor akad egy-két szabad hetem is. Ha megígérem, hogy...
visszaveszek a tempóból, megígéred, hogy nem idegeskedsz tovább?
Bólintottam.
– Mondd ki – nógatott mosolyogva.
– Ígérem – nevettem fel.
– Jól van... én is megígérem.
Ryan felemelte az államat. Szerelmesen néztem a szemébe. Elvesztem
csodásan kék, szenvedéllyel és bizalommal csordultig telt tekintetében.
Láthatatlan vonzás kötött össze bennünket, ami lényem legmélyéig hatolt.
– Szeretlek, Taryn Lynn Mitchell – szólt Ryan, és elmosolyodott.
– Én is szeretlek, Ryan William Christensen.
Bár azt hittem, voltam már szerelmes más férfiakba, de ez a kis szócska
soha nem jelentett még ilyen sokat számomra, mint itt, most, ezzel a
férfival. Az érzelmek olyan természetesen, minden erőfeszítés nélkül
áramlottak kettőnk között, akár a levegő.
Forró csókunk közben egyszer csak megkordult Ryan gyomra.
– Na, gyerünk, irány a vacsora – húztam fel a kezénél fogva.
– Tudod, Taryn, amikor elindultál a kocsikulccsal a kezedben, azt hittem, el
akarod húzni a csíkot.
– Nem – nevettem. – Az igazság az, hogy ma megvettem a szülinapi
ajándékodat. Kizárt dolog, hogy titokban haza tudjam csempészni, úgyhogy
arra gondoltam, már most odaadom.
Kinyitottam az autó csomagtartóját. Ryan elengedte a kezem.
– A közeli régiségboltban vettem. Remélem, tetszik.
– Tyűha! A mindenit! Ez egy régi Gibson.
Ryan megpengette a húrokat, de ekkor megszólalt a zsebében a mobilja.
– Á, csak most kapcsoltam be ezt a vackot, és máris csörög. – Halló! Ki az?
Ó... micsoda?
Bárki is volt a vonal túloldalán, Ryan elég kurtán válaszolgatott.
Félrefordult, és suttogva folytatta.
– Azt hittem, ezt már egyszer tisztáztam. Elmondtam világosan...
megváltoztak a dolgok. Akkor ne hívogass többet – fejezte be meglehetősen
gorombán.
Ryan kikapcsolta a telefont, és megtett pár lépést, mire észrevette, hogy
nem követem őt. Felém nyújtotta a kezét, és megvárta, hogy utolérjem,
majd csendben elindult velem a ház felé.
– Jól vagytok, gyerekek? – kérdezte Ellen, amikor a konyhába léptünk.
– Igen, anya. Tarynnel meg kellett beszélnünk pár dolgot, amelyek
fontosabbak a vacsoránál.
Ryan bekapott egy darab sült halat.
– Látod? – suttogta a fülembe. – Itt a család, béke van, sehol egy sikoltozó
rajongó, sehol a testőrség, csak házias ételek és normális élet. Ez kell
nekem. Ez hiányzik az életemből.
– Ezt örömmel hallom – feleltem. – Mert én nem is ismerek mást.
Vacsora után fogtam néhány takarót és két üveg bort, és kimentünk a
kertbe. Ryan és az apja dobtak még pár hasábot a parázsra, így hamarosan
újra barátságosan lobogott a tűz. A felhőtlen égen ezernyi csillag ragyogott.
Az ölembe vettem Ryan gitárját, és megpendítettem néhány akkordot.
– Mit játszol? – kérdezte Ryan.
– Semmit... csak eszembe jutott néhány sor.
Felváltva játszottunk a gitáron, a dallam egyre tovább és tovább kígyózott.
Megpróbáltunk rímeket is faragni a sorok végére. Egy óra elteltével részben
készen állt a dal... a mi dalunk.
– Mikor kezdődik a következő filmed forgatása, fiam? – kérdezte Bill.
Ryan abbahagyta a játékot.
– Január harmadikán kezdünk próbálni. Majdnem három hónapig forgatok
majd Miamiban – felelte, és rám nézett.
– Mi lesz a címe a filmnek?
– Ezer mérföld. A tervek szerint jövő novemberben mutatják be, gondolom,
megint hálaadás környékén.
– Miről fog szólni? – kérdezte Ellen, és teletöltötte a poharát.
– Egy FBI-ügynök története – mutatott magára Ryan aki elvállalja, hogy
elviszi a legjobb barátja húgát a vőlegényéhez, aki a floridai szigeteken
lakik. Aztán kiderül, hogy a vőlegény hírhedt erőszaktevő, aki éppen
szökésben van. A szerepem szerint egyre jobban belehabarodom a lányba
az út során.
– Kivel dolgozol majd együtt? – kérdezte Ellen. – Vannak ismerős nevek a
szereposztásban?
– Csak egy szerepről tudok, amit már kiosztottak, a női főszereplőét.
Laurennel fogok dolgozni. Lauren Deraney-vel – tette hozzá gyorsan.
A bor, amit az imént kortyoltam, égetni kezdte a torkom.Lauren? Mármint
a volt barátnő Lauren? Abból, ahogy Ryan a nevét mondta, arra
következtettem, hogy számít rá, hogy Ellen már tudni fogja, kiről beszél.
Ösztönösen az asszonyra pillantottam, hogy lássam, mit szól a hírhez. Ellen
arca mindent elárult: döbbenet és riadalom tükröződött a tekintetében.
 22. FEJEZET

Védelem
A FAHÁZBÓL EGYENESEN A REPTÉRRE HAJTOTTUNK. Bár
Seaport tőlünk kétórányi útra feküdt északnyugat felé, Providence csak
negyvenöt percnyire nyugat felé. Ryan nem mulasztotta el ezt jó hangosan
megemlíteni.
Mivel az erre látogató hírességek köztudottan a providence-i repülőtéren
keresztül érkeznek és távoznak, néhány paparazzo most is ott strázsált...
várták, hogy feltűnjön valamelyik sztár a radarjukon. Ryan tudta, mi vár
ránk, úgyhogy már a kocsiban elbúcsúztunk tőlük.
A lesifotósok úgy elleptek minket, mint a legyek, tönkretették a Ryan
szüleivel töltött utolsó pillanatainkat. Gyorsan megöleltük, megcsókoltuk
őket, miközben kivették a csomagtartóból a táskáikat a vakuk zavaró és
bosszantó villogása közepette.
Megdönthetetlen, fényképes és videós bizonyítékok születtek arról, hogy
Ryan Christensen új barátnője csakugyan a színész szüleivel töltötte a
hétvégét. Remek. Szívesen körbelendítettem volna Ellen bőröndjét,
kíváncsi lettem volna, hány paparazzót tudok kiütni vele.
Ryan percről percre dühösebb lett. Megkönnyebbülten láttam, hogy
közlekedésbiztonsági ügynökök sietnek az autóhoz a megsegítésünkre.
Bármennyire is szerettünk volna pár percet tölteni még a szüleivel, nem
maradhattunk. A kényszerű fényképezkedés azonban még mindig sokkal
elviselhetőbb volt, mint a kérdések és megjegyzések áradata, melyet a
paparazzók ontottak ránk. Ryannel beugrottunk a kocsiba, és sietősen
elhajtottunk.
– Mikor hálaadáskor meglátogatjuk a szüleimét, testőrökre lesz
szükségünk – mormolta, és átsorolt a repülőtérről kivezető sávba. –
Rendelek majd kocsit, hogy kivigyenek minket.
Amint megérkeztünk az utcánkba, lerohantak minket a fotósok. A
fényképezőgépek kattogása közepette gyorsan bepakoltuk a maradék
táskákat és Ryan új gitárját a konyhába. Csak úgy záporoztak ránk a
kérdések. Jól éreztük magunkat? Merre jártunk? Jól telt az együtt töltött
hétvége?
Sok ostobaságot is kérdeztek, az egyik fickó képes volt még azt is beszúrni,
hogy mit gondolunk az elnök ösztönző csomagjáról. Aztán megkérdezte,
hogy hallottunk-e az újabb hírességről, aki részt vesz abban a táncos
tévéshow-ban. Ugyan mi a csudának felelnénk vagy reagálnánk bármit is
ilyesmire?
Elhangzottak kifejezetten bosszantó kérdések is. Az egyik fotós azzal
fordult Ryanhez, hogy Suzanne vajon tudta-e, hogy találkoztam a szüleivel,
és milyen érzéseket keltett ez benne. Nem féltékeny? Szerettem volna
elküldeni a pokolba, de inkább az autó kipakolására koncentráltam.
– Kész van az új ajtó – szólalt meg Ryan. Igyekezett figyelmen kívül hagyni
a zaklatóinkat, és próbálta az én gondolataimat is másra terelni.
Láttam, hogy a már meglévő konyhaajtótól egy méternyire ott az új
acélajtó. Annyira lefoglaltak a fényképészek, hogy észre sem vettem,
mennyit haladt Pete az új fallal.
Végighajtottunk a sikátoron, át a Mulberry utcán a nyitott parkolóba. Már
épp megálltunk volna, mikor Ryan hirtelen a fékbe taposott, és rükvercbe
tette a kocsit.
– Ryan? Mi a baj?
Követtem a tekintetét. Ott ült Angelica a rohadt kék Plymouthjában a
Mulberry utcai parkoló átellenes sarkán. Ryan felpörgette a motort, és
kitolatott a parkolóból.
– Kék Gran Fury. Ennek most azonnal véget vetünk. Merre van a
rendőrség?
Tíz perc múlva besétáltunk a seaporti rendőrállomásra. Az ügyeletes rendőr
tájékoztatott minket, hogy kivizsgálja az ügyet, de a kerületi bíróságon kell
kérelmeznünk a zaklatás elleni védelem elrendelését. Ez nem a
rendőrséghez tartozik.
Átrohantunk a járdán a bíróság kapujába. Ryan sötét napszemüveget viselt,
próbált elvegyülni az emberek között, de bárhová ment, mindenhol
felismerték. A járdán megállított minket két izgatott nő, és autogramot
kértek tőle. Ryan most is igyekezett a közönség kedvében járni. Végtelenül
udvariasan viselkedett.
Fellifteztünk a bíróság harmadik emeletére, és beléptünk az ilyen jellegű
ügyekben illetékes irodába. Szerencsére csak két hivatalnok volt bent, más
senki. Az egyik, egy szőkített hajú, idősebb nő egy barna fémasztalnál ült,
és teljesen lefoglalta a gépelés. Egy pillanatra ránk nézett, aztán gyorsan
visszatért bokros teendőihez. Még arra se méltatott minket, hogy
megkérdezze, segíthet-e valamiben.
A másik, pult mögött ülő nő azonban, aki fiatalabb volt az elsőnél, azonnal
felismerte Ryant. Felpillantott, aztán elképedve pislogott. Még a száját is
eltátotta, egy pillanatig azt hittem, sikítani fog.
Elképesztő, mennyire készségessé válnak azonnal az emberek, ha egy
sztárral kerülnek szembe. Korábban nem is sejtettem, micsoda hatalom jár
az ismertséggel. Ha Ryan arra kérte volna ezt a nőt, hogy ugorjon kútba, azt
is megtette volna. Ha Ryan minden hírnevét és báját bele tudnám sűríteni
egyetlen palackba, halálos fegyvert tartanék a kezemben. Seperc alatt
kitöltöttük a papírokat, és máris a bíró előtt álltunk.
– Nyomoztattam a nő után – tájékoztattam a bírót. Ryant meglepte ez a
kijelentés, de megőrizte a nyugalmát. Megszorítottam a kezét.
– Távoltartási határozat van érvényben ellene Kalifornia államban egy
másik híresség követése miatt. Azzal is megvádolták, hogy betört és
behatolt az illető otthonába. Egy alkalommal ténylegesen megérintette Mr.
Christensent, mikor hazafelé tartottunk, és egy ideje az autójában alszik az
üzlethelységünk előtt, ahol az otthonunk is van. Engem egészen South
Hamptonig követett, és ismételten üzeneteket hagy Mr. Christensennek az
autónkon és leveleket dob be az ajtón.
Azonnal ideiglenes távoltartási határozatot hoztak ellene, és miután Ryan
három percen át beszélgetett telefonon a bíró tizennégy éves lányával (aki
történetesen nagy rajongója), királyi bánásmódban részesültünk.
Tájékoztattak, hogy egy seriffhelyettes majd átadja a végzést Angelicának.
A végleges távoltartási határozat tárgyalását következő szerdára tűzték ki.
Ryannek és nekem is meg kell majd jelennünk a meghallgatáson. A
határozat két másolatával felszerelkezve – mindkettőnknek adtak egyet-
egyet – hagytuk el a bíróságot, még rendőri kíséretet is kaptunk hazáig.
Ryan beállt a parkolóba a kocsimmal, aztán csak ültünk, és néztük, ahogy
két rendőrautó megállt Angelica mellett, hogy ne tudjon elhajtani,
miközben a seriffhelyettes átadja neki a végzést.
– Mi történt? – kérdeztem fennhangon.
Az egyik rendőr kihúzta Angelicát a kocsiból, és megbilincselte.
– Nem tudom – felelte Ryan. – Úgy tűnik, letartóztatják.
A paparazzóknak aznap szerencsés napjuk volt: lefényképezhették őt is,
meg minket is, ahogy a kocsiban várakozunk. Angelicát betuszkolták az
egyik rendőrautó hátsó ülésére, két tiszt pedig közben átkutatta a
Plymouthját.
Körbevettek minket a fényképészek, autogramvadászok, filmesek és
rajongók. Ryannel a kocsma hátsó ajtajához rohantunk.
Vajon most már mindig ebből fog állni az életünk?
Bezártam magunk mögött az acél konyhaajtót, és beütöttem a biztonsági
kódot. Ryan felkapcsolta a lámpát, a fény rávetült az egész konyhán
végighúzódó új falra.
– Tyű! – futott ki a számon. A tízméteres fal végre új vágányra terelte a
gondolataimat. Láttam, hogy Pete már le is festette az egészet fehérre.
– Hú, de jól néz ki! – ragyogott Ryan.
Örültem, hogy az új belső ajtó is kapott zárat, de Ryan most még ki tudta
nyitni. A fal előszoba felőli oldalán új kapcsolót helyeztek el. Mellette egy
szintén új biztonsági berendezés nyomógombjai csillantak meg a sötétben.
Pete még díszes farácsozatot is felállított az eredeti fal helyére.
Ryan levette a nyomógombok mellé ragasztott üzenetet.
– Hívd fel a biztonsági társaságot az kód beprogramozásához; a kulcsokat a
konyhapulton találod az emeleten – olvasta hangosan.
– A nyugati parton most van egy óra. Ne felejtsd el, hogy ma fel kell hívnod
Follweiler irodáját! – dobtam a slusszkulcsot a konyhaasztalra.
– De jó, hogy szólsz! Mi is lenne velem nélküled? – csókolt meg gyorsan
Ryan.
– Gondolom, az, hogy mindig mindent elfelejtenél – ugrattam.
Játékosan taszított egyet rajtam.
– Hívd fel a biztonsági társaságot, hogy kapcsoljanak rá minket a
rendszerre! Én addig felhívom Follweilert.
Mindketten elővettük a mobilunkat, és intézkedni kezdtünk. Én
beprogramoztam az új kódot a panelba az aktiváláshoz, Ryan pedig
megbeszélte a vacsora időpontját Mr. Follweiler asszisztensével. Mikor
visszajött a konyhába, már újra az ügynökével telefonált.
Egy csomó hívást kellett elintéznünk mindkettőnknek. Ryannek másnap
kora reggel kezd a forgatáson; megkérte Mike-ot, hogy szerezzen neki
sofőrt, aki biztonságban kiviszi. Én Marie-t hívtam fel, hogy
megkérdezzem, mi újság velük. Fél órával azelőtt értek csak haza, és
lemondták az esti pókerpartit.
Ryan eközben beszélt Pete-tel is, aki részletes beszámolót adott mindenről a
tervezéstől kedve egészen az utómunkálatokig.
Utoljára Coryt hívtam fel, hogy tudna-e négykor kezdeni, mivel igazából
semmi okunk nem volt rá, hogy aznap is zárva tartsunk, örültem, hogy
bármikor be tud állni, amikor csak hívom. Még a szobatársát, Trevort is
felvettem telefonon keresztül. Kellett valaki erre a hétre, aki az ajtónál
ellenőrzi minden vendég személyijét. Nem hagyhattam, hogy a múlt keddi
események megismétlődjenek.
Lerohantam az emeletről a postáért, és bevettem a kartonpapírra rögtönzött
„zárva” táblát az ajtóból. A söröző padlóján óriási kupac küldemény hevert.
Még egy FedEx csomagot és több dobozt is találtam a pulton. Elővettem
egy szemeteszsákot, és beletömtem az összes levelet és csomagot, hogy fel
tudjam mindet vinni az emeletre.
– Ryan? – kiáltottam, és letettem a zsákot a földre.
– A fürdőszobában vagyok! – jött a válasz. Elég jól ismertem már őt is meg
a napi rutinját is ahhoz, hogy tudjam, ilyenkor jó sokáig nem kerül még elő.
Felkaptam a mobilját a konyhaasztalról, és gyorsan átfutottam az elmentett
számait, Matt és Scott nevű bejegyzések után kutatva. Elég sok nőt találtam
a névjegyzékében, ami nem esett túl jól. Amy, Brandy, Cheryl, Gina,
Heather; és a lista még folytatódott. A féltékenység még jobban belém mart,
amikor megláttam Lauren Delaney számát.
Reméltem, hogy soha többé nem lesz rá sem szüksége, sem kedve, hogy
ezeket a számokat felhívja. Olyan egyszerűen ki tudtam volna törölni
mindet, de az nem lett volna szép. Na, vissza a lényegre... találtam jó pár
Scottot, de Mattet csak egyet. Gyorsan leírtam a számát egy papírra, és
bedugtam a tárcámba.
A FedEx csomagra pillantottam. Kaliforniából küldték másnapi
kiszállítással, és William Baileynek címezték a Mitchell’s Pubba.
Észrevettem, hogy Pete a hátulján üzenetet hagyott, jelezve, hogy ő vette át.
– Te ismersz olyat, hogy William Bailey? – kérdeztem, miközben
átnyújtottam a csomagot Ryannek.
– Aha. Én vagyok az.
Elég zavarodottan nézhettem.
– Mi a középső nevem? – kérdezte.
– William.
– Hogy hívták a kutyámat?
– Bailey. – Most már értettem. – Rendben, összeállt a kép, de minek neked
álnév? Mi ez az egész?
– Ez a titkos nevem. Vagyis az egyik – vallotta be. – Nem használhatom
mindenhol az igazi nevemet. Ha a rajongók vagy bárki meglátja a „Ryan
Christensen” nevet valamilyen tárgyon, az rögtön eltűnik, vagy éppen
közkinccsé válik. Ezen a néven szoktam bejelentkezni szállodákba, meg
ilyesmi.
– Láttam, hogy a csomagodon az áll: „Shell-B Enterprises”. Az is álnév?
– Hát igen, az a cégem neve – sóhajtott, és megvakarta a homlokát. –
Fogalmad sincs róla, mit meg nem tesznek az emberek, hogy magánjellegű
adatokat halásszanak. – Elővette a pénztárcáját, és megmutatta a
hitelkártyáját.
– Ezen rajta van az igazi nevem, hisz ez vagyok én, de látod, a nevem alatt
ott áll a cégem neve. A hitelkártyaszámom, a telefonszámom, mind a cégem
neve alatt fut. Csak így tudom megóvni az adatokat a nyilvánosságtól. Ha a
csomagom elveszik, senki nem fogja megtudni, hogy az enyém. Elküldik
Kaliforniába a menedzseremnek.
– Ja, már értem – feleltem, de még mindig furdalt a kíváncsiság. – De
honnan jött a Shell-B?
Felnevetett.
– Ez volt álmaim autója, amit mostanra meg is szereztem. Apám garázsában
áll egy 2008 Shelby GT500 KR. Kék, ezüst csíkokkal. Pontosan
háromszázharminchárom kilométert futott. Aztán meg, nos, emlékszel,
amikor az itt a piros, hol a pirosról beszélgettünk?
Bólintottam, közös zuhanyzásunk emléke mosolyt csalt az arcomra.
– Hát ez az én rejtőzködős játékom. – Az arca csak úgy ragyogott a titkától.
– Ezentúl, ha elutazol, álnév lesz a csomagodon. Ellenőriznünk is kell, mi
mindenen szerepel a neved. El sem hinnéd, miket ki nem derítenek az
emberek a neten!
Beszélgetés közben a telefonomat forgattam. Furdalta az oldalamat valami,
aminek semmi köze nem volt a társalgás témájához. Megnyomtam pár
gombot, aztán vártam.
Ryan telefonja zenélni kezdett. Ismerős volt a dallam, de az előadóra nem
jöttem rá.
– Miért hívsz? – nevetett.
– Kíváncsiságból – vallottam be. – Ez a csengőhangom? Mi ez?
Ryannek megrándult az ajka, és elmosolyodott.
– Ez egy régi szám. Hallottál már a Creamről?
Bólintottam. Ryan felemelte a telefonját, de megállítottam.
– Várj, hadd játssza le! Szeretném végighallgatni Sunshine of your love? Ez
a dal címe?
– Aha. Jó szám, de ritkán hallom, mert valakinek mindig nehezére esik
felhívnia. – Finoman megrúgta a lábamat az asztal alatt.
Ryan feltépte a FedEx csomagon a fület, és három papírköteget húzott ki
belőle. Mindegyik legalább négy-öt centi vastag lehetett.
– Mi ez? – kérdeztem, miközben kiborítottam a levelekkel teli
szemeteszsákot az asztalra.
– Forgatókönyv. Még egy forgatókönyv. Ez meg mi a franc? – kiáltott.
A szám is tátva maradt, amikor megláttam a rengeteg tízszer tizenötös
fényképet Ryanről és a zaklatónkról, Angelicáról; akkor készült, amikor a
pub előtt pózoltak. Küldött még Ryanről készült fényes képeket is, főként
profilból látszott rajtuk, amint belép a söröző hátsó ajtaján. A legijesztőbb
az a kép volt, amelyen Ryannel együtt sétáltunk a járdán. Angel fekete
filccel kisatírozta az arcomat, a mellkasomra pedig céltáblát rajzolt.
Majdnem leestem a székről.
Megfordítottam az egyik képet, és elolvastam az írást a hátulján.
„Mindig rád gondolok. Szeretettel, Angel.”
Kétségbeesetten kihalásztam az összes képet a levélkupacból. Ryan szeme
egyre jobban elkerekedett, arca egyre sápadtabb lett. Mindegyik képen egy-
egy kézzel írt üzenet állt:
„Szeretlek! Angel ”
„Miért kerülsz? Kérlek, hívj fel!”
„Ő sosem fog úgy szeretni téged, ahogy én! ”
„Örökké a tiéd – Ryan és Angel”
„Kérlek, hívj fel!”
„Bárhová mész, én mindig veled leszek. Szeretettel , Angel”
„Összetartozunk.”
Az én célkeresztes fotóm hátulján három szó állt... „BUMM! HALOTT
VAGY!”
Ryan arcáról még akkor sem tűnt el a rémület, amikor remegő kézzel
nekiállt felbontani a neki címzett dobozokat. Hallottam, hogy megint
döbbenten levegő után kap. A dobozban barna játék mackó ült, a mellkasát
hatalmas vágással felhasították, kilógott belőle a fehér töltőanyag. A nyílást
ragasztószalaggal összefogták. A dobozban a következő üzenet állt:
„Megszakad a szívem nélküled.”
A többi dobozon is ugyanez a kézírás állt. Ryan hozzájuk sem ért. Mindet
visszasöpörte a szemeteszsákba.
Remegtem, de a józan eszem most sem hagyott cserben.
– Ryan, ne dobj ki semmit! Szükségünk lesz rájuk a bíróságon.
A lány összesen négy csomagot, tizenhét képet, három fenyegető levelet és
kilenc üdvözlőlapot küldött. Az egyik kártyába mintha még a vérét is
belecsepegtette volna.
Ryan gyorsan felhívta a menedzserét.
– David, Tarynnek azonnal személyi védelemre van szüksége! Azt akarom,
hogy munkaidő alatt ott posztoljon valaki a sörözője előtt, és mindenhová
elkísérje, ha nem vagyok vele. És ügyvédet fogok fogadni itt, Rhode
Islanden.
Csak azért nem kezdtünk el mindketten rémülten sikoltozni, mert tudtuk,
hogy Angelica épp rendőri felügyelet alatt áll.
Másnap reggel minden azonnal visszatért a rendes kerékvágásba, én pedig
megígértem Ryannek, hogy nem hagyom el az épületet. Kezébe nyomtam
egy adag kávét hőtartó pohárban, és búcsúzóul megcsókoltam az
előszobában. Ryan Mike takarásában beszállt a kocsi hátsó ülésére, amely a
forgatásra vitte őt. A paparazzók már beélesített kamerával várták, hogy
kilépjen a kapun.
Lélekben felkészültem, hogy újra megnyissam a kocsmát a vendégek előtt,
és átfutottam az óvintézkedéseket, amelyeket a bejárati ajtó kinyitása előtt
meg kellett tennem. A tegnapi rengeteg ijesztő élmény ellenére még meg
kellett szerveznem a szigorúan titkos születésnapi meglepetésbulit is.
– Halló, Mattel beszélek? – kérdeztem tétován, miközben a papírfecnit
bámultam, melyen a Ryan telefonjából kicsent szám állt.
– Igen. És én kivel beszélek? – hangzott a válasz.
– A nevem Taryn. Taryn Mitchell. Tudod, ki vagyok? – Fogalmam sem volt
róla, hogy Ryan barátai követik-e a híreket.
– Nem. Kéne? – kérdezte védekezőn.
– Hogyan mondhatnám el úgy, hogy ne csapd le a telefont...
Számítógépközelben vagy?
– Micsoda? – kérdezett vissza Matt.
– Le tudsz most ülni egy számítógéphez? – kérdeztem újra.
– Épp a gép előtt ülök. Miért? – kérdezte.
– Kérlek, menj fel a netre, és keress rá a nevemre. – Kibetűztem a teljes
nevemet, nehogy elírja.
– Jaj, ne már... Miért nem bírtok leszakadni róla? – mordult fel Matt.
A válaszából tudtam, hogy megtalált.
– Matt, kérlek, csak hallgass végig! Tényleg Taryn Mitchell vagyok. A régi
barátod, Ryan velem él Rhode Islanden.
– Marhaság – felelte.
– Nem, tényleg! Igazat mondok!
– Nem győztél meg, de örülök, hogy Ryannek ilyen dögös nője van.
– Kösz. Ezt bóknak veszem.
Eszembe jutott egy vicces sztori, amit Ryan Mattról mesélt.
– Oké, na és ez meggyőző? Az apja garázsában védőponyva alatt egy 2008-
as Shelby GT500 áll, kék alapon ezüstcsíkokkal. Valahányszor
találkoztatok, mindig könyörögtél neki, hogy mehess vele egy kört, de nem
engedte meg, mert minden kocsit meghúztál. Te vagy az egyetlen pasi, aki
képes meghúzni még az anyja kombiját is.
– Haha! – nevetett fel hangosan. – Ott van? Hadd beszéljek vele!
– Most már hiszel nekem? – kuncogtam. – Nem, nincs itt. Forgatáson van. –
Elmagyaráztam neki, hogy szeretném, ha ő és Scott eljönnének a
meglepetésbulira.
Ezután Kellyt hívtam fel. Csalafinta tervre volt szükségem, amivel az egész
stábot átcsődíthetem magamhoz Ryan születésnapján. Azt mondta, Callel
majd üzen a rendezőnek.
Utoljára egy providence-i ügyvédet tárcsáztam, szándékosan halasztottam a
végére ezt a hívást.
– Időben oda kell érnem a forgatásra, úgyhogy nélkülem kell elmenned az
ügyvédhez – mondta Ryan, mikor ebédidőben felhívott.
– Vagy meg akarod változtatni az időpontot, hogy én is veled tudjak menni?
– Nem, semmi gond. El tudok menni egyedül is. Majd én elintézem. Az
ügyvéd azt mondta, hogy nem kell mindkettőnknek jelen lennie.
– Egyedül sehová nem mehetsz – jelentette ki határozottan. – Az őrző-védő
cég küld hozzád valakit. Azt mondták, már ma délután ott lesz az embered.
Este találkozunk.
Pár perccel később csengettek a kocsma ajtaján. Lerohantam a lépcsőn, arra
számítottam, hogy egy idősebb, apatípusú testőrt találok az ajtó előtt, de a
FedEx futára állt ott. Levél méretű csomagot adott át Taryn L. Mitchellnek
címezve. A bankomtól jött, a dél-dakotai Sioux Fallstól.
Feltéptem a zárószalagot; a csomagban újabb borítékot találtam, abban
pedig új platina hitelkártyát, melybe azt gravírozták: Taryn L. Mitchell,
Shell-B Enterprises. Az arcom összerándult a dühtől, a konyhaasztalra
dobtam a csomagot. Amikor Ryan hazaér, ezt mindenképp meg kell majd
beszélnünk.
Majdnem két óra volt, mikor újra csengettek. Ezúttal egy hihetetlenül
jóképű fiatal srác állt az ajtóban. Fekete bőrkabátot viselt, kék farmert és
ezüstkeretes Oakley napszemüveget. Az arca Heath Ledgerre hasonlított, a
teste meg Vin Dieselre, csak épp sötétszőke hajjal. Kis híján megdörzsöltem
a szemem. Az egyik felem máris a pokol tüzére került.
– Jó napot. Miss Mitchellhez van szerencsém? Kyle Trent vagyok a
Protection Servicestől. – Üdvözlésképp felém nyújtotta a kezét.
– Szia. Nagyon örülök. Gyere be! Kérlek, szólíts csak Tarynnek! – Amikor
lehúzta a dzsekijén a cipzárt, nagyot nyeltem. A bőrdzsekije és a kölnije
illata átjárta a levegőt. Testhez álló fekete felsőjén át jól látszott, milyen
izmos a mellkasa, a jobb hóna alatt pisztoly lapult. Miért nem valami öreg
pasast küldött az őrző-védő cég? Jóságos ég, hisz ez a fickó tök fiatal, és
ráadásul szívdöglesztő! Ennek még rossz vége lesz.
Leültünk a söröző közepén álló hatalmas asztalhoz, hogy sort kerítsünk az
első megbeszélésünkre. Kyle közölte, hogy háromdanos feketeöves karatés,
fegyverspecialista és edző az ügynökségénél. Próbáltam odafigyelni a
beszélgetésre, de a figyelmem minduntalan elkalandozott. Azon kaptam
magam, hogy a száját bámulom.
Tájékoztattam a jelenlegi helyzetemről, közöltem vele az összes fontos
részletet a filmsztár pasimról meg a zaklatónkról. Mutattam neki egy képet
is Angelicáról.
Kyle-lal nagyon könnyen ment a társalgás. Elmondta, hogy Providence
másik oldalán lakik egy kis massachusettsi városkában, úgyhogy kocsival
hamar ideér. Felmérte a kocsmát, megismerkedett az elrendezésével, a
biztonsági rendszerrel, a kijáratokkal. Végül megmutattam neki a lakást.
Kellemetlenül éreztem magam, mintha bűnt követnék el azzal, hogy
beengedtem Kyle-t a lakásba. Ugyan Ryan bérelte fel, az pedig mégiscsak
más, mintha az utcán felcsíptem volna egy dögös pasast, akit aztán
felhívtam egy csésze kávéra, de akkor is rossz érzés volt. Ennek oka pedig
csakis a bűntudat lehetett; lelkifurdalás gyötört, amiért másik férfira
emeltem a tekintetemet. El kell tüntetnem a lakásból, méghozzá gyorsan.
A járdán már várakozott néhány rajongó, de nem akartam kinyitni az ajtót,
míg Cory és a szobatársa, Trevor meg nem érkezik. Bemutattam a fiúkat az
új testőrömnek, és tájékoztattam őket, miért vettem fel Kyle-t. Cory furcsán
nézett rám, aztán megrázta a fejét. Azon gondolkodtam, vajon a zaklató
miatt aggódik-e, de hamarosan, mikor egymaga hozott ki három láda sört a
bárba, útközben megvillogtatva a karizmait, megértettem, miért viselkedett
így.
Trevor leült a bejárati ajtónál, és mindenkinek elkérte a személyijét, aki
csak belépett a kocsmába. Természetesen rögtön beözönlött vagy fél tucat
lány. Felbosszantott, hogy Ryan rajongói egyszerűen nem veszik észre,
mikor kell lelépni.
Marie-nek egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, és látványosan leesett az
álla, mikor először meglátta az új testőrömet.
– Neked véged – súgta oda nekem, miközben elment mellettem.
A szeme Kyle-ra rebbent, aki a pult szélénél ült, és árgus szemekkel figyelt.
– Tudom. Ryan nem lesz boldog, ha meglátja – suttogtam.
– Mennyi idős? – kérdezte Marie.
– Azt mondta, huszonkilenc – feleltem.
– Nős?
Megráztam a fejem.
Kilenc után pár perccel felcsendült a telefonomon Ryan csengőhangja.
– Hazaért – közöltem Marie-vel.
Ryan persze látni akarta új védelmezőmet. A földszinten találkoztunk, a bár
konyhájában. Ahogy sejtettem, Ryan hazaérés feletti öröme azonnal
elpárolgott, és féltékenység és düh lépett a helyére.
Amint belépett az ajtón, gyorsan megöleltem és megcsókoltam.
Szándékosan Kyle szeme láttára tettem ezt, így akartam üzenni mindkét
férfinak, kihez is tartozom. A kezem beledugtam Ryan farzsebébe, és a
Kyle-lal folytatott beszélgetés alatt egyetlen pillanatra sem engedtem el.
A megbeszélés után kézen fogtam Ryant, és felmentünk az emeletre, hogy
kettesben megvacsorázzunk a lakásban. Hallgatott... feltűnően hallgatott, és
már elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam az okát. Felálltam, lovagló
ülésben az ölébe ültem, és köré fontam a lábamat, hogy csakis rám
figyeljen. Ettől végre elmosolyodott.
A kezembe vettem az arcát, és érzéki csókot nyomtam az orcájára.
– Milyen napod volt?
– Tűrhető – mormolta.
Tudtam, hogy hazudik. Somolyogva néztem rá, hogy lássa, nem vettem be a
meséjét.
Ryan beharapta az ajkát.
– Folyton elrontottam a szöveget. Nem bírtam koncentrálni – rázta meg
rosszkedvűen a fejét.
Megmasszíroztam a vállát.
– Vége a mai napnak. Felejtsd el! Holnapra minden jobb lesz, meglátod! –
súgtam a fölébe.
Ryan kurtán elmosolyodott, és vállait megadóan leeresztette. Meleg tenyere
végigsiklott a hátamon.
Azon kaptam magam, hogy egészen felcsigázott, hogy megpróbálom őt
jobb kedvre deríteni. Megharapdáltam a füleit. Élvezettel felnyögött.
A keze előrecsúszott a hátamon; a hüvelykujja a melleimet súrolta. A
testem azonnal bizseregni kezdett az érintésétől.
– Mr. Christensen – mormoltam az ajkához érve – a hálószobában szükség
van önre.
Elmosolyodott, és az ajkát az enyémre tapasztotta.
Húsz perccel később újra elfoglaltam a helyem a pult mögött, arcomon
fölényes mosollyal. Úgy hagytam ott Ryant, hogy még mindig a bal
bokájára tekeredett a nadrágja, és a hátán feküdt az ágyon kiterülve.
Kellemesen meglepődtem, mikor kicsivel később lejött a kocsmába. A
rongyos Mitchell’s Pub feliratú baseball sapkámat viselte, és elégedetten
vigyorgott. Jólesett, hogy megint az én egyik holmimat látom rajta.
Leült Kyle mellé, és egy percre sem vette le rólam a szemét az este
hátralévő részében. Kyle minden lányt megállított, aki oda akart menni
Ryanhez, és udvariasan megkérte őket, hogy hagyják békén Mr.
Christensent. Az új testőröm hirtelen nagyot nőtt a szememben, ahogy
Ryanéban is.
Másnap reggel Kyle pontosan a megbeszélt időpontban érkezett, és elvitt az
ügyvédhez. Mielőtt kikísért a sörözőből, betette a kocsi csomagtartójába az
összes bizonyítékot, amit Ryan meg én összeszedtünk. Amikor kinyitotta
előttem a kocsiajtót, megéreztem a keze érintését a derekamon. Finom,
férfias kölnijének illatától a fejem egészen megzavarodott. A lesifotósok
ujjongtak, hogy újabb témájuk akadt.
Mikor befejeződött a találkozó az új ügyvédünkkel, Kyle hazavitt a
kocsmába. Miután bekísért az épületbe, biztonsági ellenőrzést tartott a
pubban, a WC-kben és a lakásomban, mielőtt egyedül hagyott volna
délutánra. Négyre kellett visszajönnie, nyitásra.
Miután Ryan hazajött, és együtt meg vacsoráztunk, ismét elfoglaltam a
helyem a pult mögött. Ryan végül lejött a földszintre, és leült Kyle mellé. A
testőröm kiválóan visszaverte a nemkívánatos nőszemélyeket. Ryan végre
nyugodtan lazíthatott és sörözhetett, miközben a sportközvetítést nézte a
nagyképernyős tévén – mint bármelyik hétköznapi ember. Ez persze még
nem akadályozta meg a rajongóit abban, hogy fényképeket készítsenek róla
a mobiljukkal.
Ryan épp egy mondat közepén tartott, egy vicces történetet mesélt arról, mit
művelt Kat aznap reggel a forgatáson, egy csapat nő lépett be a bárba.
Egyikük különösen feltűnő volt: göndör hajú, a szeme akár az ördögé…
– Istenem, Ryan! – lihegtem. – Most jött be! Menekülj! – kiáltottam rá.
– Kyle! Ő az! – lehelte Ryan.
Ryan olyan hirtelen pattant fel, hogy a kapkodásától felborult a bárszék,
amin ült, és beleakadt a lába, ő pedig hátraesett, és rám zuhant. Ügyetlenül
elkaptam, mire mindketten a falnak dőltünk. Rémülten néztük az egyre
közeledő Angelicát.
A lány egyenesen felénk tartott, a szemét egy pillanatra sem vette le rólunk.
A bár homályában bőre fakó volt, a szeme alatti fekete karikák még
fenyegetőbbé tették a megjelenését. Küldetést kellett végrehajtania, és
semmi sem állíthatta meg.
Kyle olyan gyorsan cselekedett, hogy szinte alig lehetett követni a
mozgását. Egy pontos csapással elkapta a zaklatónk karját és fejét, Angelica
pedig a másodperc töredéke alatt a földre került arccal lefelé. Kyle
szakavatott mozdulatokkal a nő háta mögé szorította a karját.
– Ryan! Miért teszed ezt velem? – kiabált és sikoltozott Angelica.
– Szeretlek! – ordította. – Az a szuka átmosta az agyad! Megölöm!
Remegő kezekkel húztam ki a telefont a zsebemből, és tárcsáztam a 911-et.
A BÍRÓSÁGI MEGHALLGATÁS REGGELÉN Ryant elengedték a
forgatásról. Ő a zakóját vette fel, én pedig az elegáns kosztümnadrágomat
egy krémszín pulóverrel, arra pedig a fekete hasítottbőr kabátomat.
Tudtam, hogy végig fényképezni és filmezni fognak minket. Ryan
menedzsere elintézte, hogy biztonsági őrök egész csapata kísérjen minket
be a bíróságra, majd a végén ki a kocsihoz.
Ryannel odasiettünk a hatalmas, fekete terepjáróhoz, ami már az utcánkban
várt. Kyle és Mike, a testőreink eltakartak minket, miközben beszálltunk a
kocsiba. Közvetlenül a kocsink mögött még egy fekete terepjáró állt,
további biztonsági őrökkel. Ryan sajtófelelőse, Marla a másik kocsiban ült.
Riporterek, fotósok és rajongók vették körbe a bíróság épületét, amikor
megérkeztünk. Teljes volt a káosz.
– Ha a kettes csapat a helyén van, kimegyünk – közölte Mike az első
ülésről. Mélyebbre nyomta a fülében a fülhallgatóját.
Ryan és Kyle között szorongtam a hátsó ülésen. Annak ellenére, hogy teljes
biztonságban kellett volna éreznem magam a két férfi között,
megállíthatatlanul remegtem.
Kyle felsóhajtott, aztán megveregette és megdörzsölte az alkarom, hogy
megnyugtasson.
Ryan csak nézte, mit művel Kyle. Aztán a kezébe fogta az egyik remegő
kezemet, és az ajkához emelte.
– Nem lesz semmi baj, cicám – suttogta, és magához húzott. – Hamarosan
túl leszünk rajta.
A riporterek megpróbáltak interjút készíteni velünk, miközben kiszálltunk a
kocsiból. Ryan és én nem néztünk se jobbra, se balra, csak siettünk a
bíróság kapuja felé. Bírósági tisztviselők és magántestőrök gyűrűjében
léptünk be az épületbe. Mike és Kyle, ezúttal a lőfegyverük nélkül,
bekísértek minket a hármas számú tárgyalóterembe. Kyle nemcsak a
védelmezésem miatt jött: most tanúként is kihallgatták.
Ryant és engem leültettek egy hatalmas faasztalhoz a bíró emelvényen álló,
sötét tölgyfa padjával szemben. A jogászunk már a helyén várt minket;
mellette a földön az ijesztő bizonyítékokkal teli doboz állt.
Cory és Marie az első sorban, mögöttünk ült. Ők is tanúskodtak Angelica
fenyegetéseiről.
Velünk átellenben, a másik asztalnál Angelica ügyvédje ült. A mi
ügyvédünk hozzánk hajolt, és tájékoztatott, hogy a vádlott kirendelt
ügyvéddel védekezik.
Angelicát egy női és egy férfi rendőr kísérte be a terembe. Narancssárga
rabruha volt rajta, a kezét hozzábilincselték a derekára tekert lánchoz. A
lábát megbéklyózták.
A haja kócos volt, szanaszét állt, mint a szénaboglya. A szeme alatt mély,
lila karikák sötétlettek, amitől a bőre még sárgábbnak tűnt.
– Mindenki álljon fel! – szólalt meg a bírósági titkár. – A tárgyalás
megkezdődött. A tiszteletreméltó Brian Keller bíró úr vezeti az ülést.
Hosszú, fárasztó bírósági eljárás volt. Az ügyvédünknek külön be kellett
mutatnia minden levelet, képet és csomagot, mindegyiket egyenként
vezették be a bizonyítékok listájára. Még az arról készült kép egy másolatát
is benyújtottam, amikor Calhez és Kellyhez menet Angelica elkapta Ryan
karját. A támadásáról készült kép minden magazinban megjelent,
elárasztotta az internetet.
Az ügyvédünk tájékoztatott, hogy gondosan be kell mutatni minden
bizonyítékot, hogy a bíróság is úgy ítélje meg: Angelica tettei valós
fenyegetést jelentenek a biztonságunkra.
Minden tanúnkat behívták, mindnyájuknak meg kellett erősíteniük, hogy ők
is hallották, amikor Angelica azzal fenyegetett, hogy megöl.
A kirendelt ügyvéd megpróbálta keresztkérdések alá vetni a tanúkat, de
semmit nem ért el vele.
Az ügyészünk lejátszotta a 911 magnószalagjáról azt a felvételt, amin
bejelentettem a rendőrségnek, hogy Angelica bejött a sörözőbe. Remegve
hallgattam a saját rémült hangomat, amint a rendőrségnek könyörgök, hogy
jöjjenek azonnal, miközben Angelica a háttérben azzal fenyegetőzik, hogy
fel fog engem darabolni. A könnyeimet nyeltem, feltörtek bennem annak a
rémes estének az emlékei. Ryan erősen megszorította a kezem az asztal
alatt.
Ültünk tovább, hallgattuk, ahogy a bírónak felolvasták Angelica minden
egyes levelét. Felkavart a tartalmuk. Ez a holdkóros nőszemély ténylegesen
azt hitte, hogy megszabadítja Ryant a karrierjére törő ribancoktól, akik
ellopják tőle a szerelmét.
A bíró egyenesen Angelicához fordult, megkérte, hogy magyarázza el a
viselkedését.
Angelica Ryanre pillantott, ő azonban elfordította tőle a tekintetét.
– Üzeneteket rejtett el nekem a filmjeiben. Tudta, hogy elég okos vagyok,
és meg fogom fejteni. Nem akarta, hogy mások is megtudják, hogy engem
szeret – suttogta. – Csak meg akarom védeni, de ez a nő rákényszerítette,
hogy menjen el vele három napra, mert át akarta mosni az agyát.
Angelica rám mutatott. – Attól fél, hogy Ryan elhagyja értem. Ezért kúszott
be a fejébe, mint valami féreg, és fordította őt ellenem.
Levegőt sem kaptam, miközben őt hallgattam. Ez a nő a modern
horrorfilmek életre kelt arca. Miatta léteznek egyáltalán rémálmok.
A bíró tanácskozott az ügyvéddel, aztán ítéletet hirdetett. Azonnali hatállyal
végleges távoltartási határozatot kaptunk. Angelicát tájékoztatták, hogy ez
azt jelenti: nem írhat emailt, nem telefonálhat, nem SMS-ezhet, nem
küldhet semmit. Minden arra tett kísérlete, hogy bármelyikünkkel is
kapcsolatba lépjen, vagy beleavatkozzon a mi, bármely családtagunk,
barátunk vagy munkatársunk ügyeibe, a határozat megszegésének
tekintendő. Utasították, hogy tartson mindig legalább ötszáz méter
távolságot tőlünk.
A bíró azt is elrendelte, hogy pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá. Aztán
kitűzték az ideiglenes távoltartási határozat megszegéséért kiszabandó ítélet
tárgyalását.
– Ennyi? – kérdeztem halkan az ügyvédünket.
– Igen. Egy időre bezárják – felelte. – Majd tájékoztatom önöket, ha
megszületik az ítélet a távoltartási határozat megszegése ügyében. Ott már
nem kell jelen lenniük. Biztos vagyok benne, hogy ez is elég traumatikus
élmény volt.
Ryan és én megkaptuk a végleges távoltartási végzés új másolatait, és ezzel
véget ért a bíróságon töltött napunk. Az utolsó akadály persze még előttünk
állt: a ránk várakozó riporterek és paparazzók sorfala közötti vesszőfutás.
 23. FEJEZET

Ünneplés
– CSENDBEN KELL MARADNUNK? – kérdezte hangosan Scott, Ryan
barátja.
– Nem, gyanút fogna, ha csendes lenne a bár – feleltem.
Most nagyon örültem neki, hogy a kocsmának külön bejárata van, nem a
lakás hátsó ajtajából nyílik. Ryan nem is tudja meg, hogy mindenkit
begyűjtöttem a pubba, míg le nem viszem a földszintre. A vendégszobába
sem fog benézni, ahol a barátai letették a bőröndjüket.
Tammy pazar büfét állított össze ételekből és desszertekből, és mindenki a
bárban mindenfelé elhelyezett falatkákat csipegette. Az összes barátunk
eljött, mind a díszvendég megérkezését várták.
Felmentem az emeletre, hogy ott fogadjam Ryant; nagyon
megkönnyebbültem, amikor végre belépett az ajtón. Gyorsan felhívtam
Marie-t, hogy közöljem vele: Ryan az épületben van.
– Szia, cica – köszönt morcosan, és kedvetlenül megcsókolt. Tudtam, miért
ilyen letört, de nem ronthattam el a meglepetést.
– Mi a baj? Rossz kedved van? – kérdeztem, pedig már számítottam erre.
– Mondhatni. Á, nem, igazából dühös vagyok. Azt hittem, ezek az emberek
a barátaim. Cal és Kelly velünk vacsorázik az étteremben, de rajtuk kívül
mindenkinek volt valami jó kifogása. Még Kat is leépített.
– Sajnálom – próbáltam együttérző képet vágni.
– Na, igen, de... áh, nem számít. – Ledobta a kulcsait a konyhaasztalra.
Láttam, hogy bántja a dolog. – Holnap lesz az utolsó forgatási nap. Utána
mindenki elmegy. Azt hittem, összejövünk még egyszer, mielőtt...
Odaléptem hozzá, és átkaroltam a derekát.
– Megígérem, hogy remekül fogsz szórakozni ma este. Ha visszajövünk a
vacsoráról, különleges születésnapi meglepetést kapsz. Bízz bennem! –
vigyorogtam rá. – Ugyan már... gyere, dobjunk be egy felest, mielőtt Mike
visszaér. Szeretnélek teljesen leitatni a szülinapodon.
Vonakodva követett a földszintre, de közben végig csak morgott, hogy a
gyogyós rajongói sikoltozni fognak, ha meglátják a kocsmában. Már nem
volt, aki elhajtsa a Ryan Christensenrajongókat; Ryan rögtön elbocsátotta
Kyle-t, amint véget ért a bírósági eljárás, és Angelica lakat alá került.
A nyafogására ügyet sem vetve felhívtam Pete számát. Ez volt a jel, hogy
Ryan elindult.
– Miért érzek kajaszagot? – kérdezte, mikor beléptünk a lenti konyhába.
Elmosolyodtam, mögé kerültem, és a csípőjénél fogva betaszítottam a pub
lengőajtaján.
– Meglepetés! Boldog szülinapot! – kiáltott mindenki.
Ryan arca kivirult, amikor látta, hogy az összes barátja, akikről azt hitte,
hogy nem is törődnek vele, összegyűlt és őt várja. A stáb nagy része is
megjelent.
– Jól rászedtél – vallotta be Ryan. – Nem csoda, hogy mindenkinek más
terve volt ma estére!
Végigjárta az összegyűlteket, kezet rázott a vendégekkel, megölelte őket.
Végül észrevette, hogy régi barátai, Matt és Scott a pultnál állnak.
– Te jó ég! – kiáltott Ryan, azután férfiasan megrázta Matt kezét, és
megölelte a barátját. – Mi a...? Hogy a csudába kerültetek ide?
Ryan pontosan úgy viselkedett, ahogy reméltem. Megmámorosodott, és
teljesen váratlanul érte az egész.
– Reggel jöttünk – felelte Matt. – A bűbájos barátnőd hozott el minket a
reptérről.
– Nahát, haver, úgy örülök, hogy látlak! – Ryan most Scottot lapogatta.
Odaléptem hozzá, Ryan átkarolta a vállamat.
– El sem hiszem, hogy ezt mind megszervezted! – Óriási csókot kaptam.
– Boldog szülinapot, szívem! – mosolyogtam rá.
– Mennyi ideig maradtok? – kérdezte Ryan Mattet.
– Vasárnap megyünk haza.
– Ez elképesztő. El se tudom hinni. Hol fogtok aludni? Tar, hol fognak
aludni?
– Nálatok! – Scott belebokszolt a karjába. – Így nem kell messzire
mennünk, hogy felszívjuk magunkat.
Ryan rám nézett, láthatóan megerősítésre várt Scott szavainak igazságát
illetően.
– Matt és Laura a vendégszobában alszanak, Scott pedig a kanapén. A
táskájuk már fenn van. Nem láttam értelmét, hogy hotelbe küldjük őket –
vontam vállat.
Ryan átkarolta a vállam, és magához ölelt. – Köszönöm – súgta a fülembe.
– Annyira szeretlek!
– Na, gyere, szülinapos! Mindenki rád vár! Ideje elkezdeni a bulit
– húztam Ryant magam után a kezénél fogva.
– Cory! Ezeket töltsd tele! – mutattam a pulton sorakozó pezsgőspoharakra.
– Várj csak! Nem ihatjuk le magunkat ma este. Holnap lesz az utolsó
forgatási nap – mondta Ryan.
– Hallottad ezt, Kenneth? – kiáltott Cal a film rendezőjének. – Ryan nem
akarja ma kiütni magát, mert holnap dolgoznia kell!
Kenneth elmosolyodott, aztán hangosan felnevetett.
– Igazából, Ryan, tartozom neked egy vallomással. Ma... szóval...
végeztünk. A holnapi diszpód hamis. Egyedül te nem tudtál róla, hogy ma
volt az utolsó forgatási nap.
– Micsoda? – Ryan teljesen zavarodottnak tűnt. – Tehát akkor az a sok
marhaság a jelmezekkel, meg mikor elküldtél a sminkeskocsiba, az mind
vakítás volt?
Kenneth vigyorogva bólintott.
– Két órát ültem abban a székben! Mia két órán keresztül festette az
arcomat! – kiabált tréfásan Ryan.
Felnevettem, és a biliárdterem felé mutattam, ahol Mia, a sminkes állt, aki
aznap lefoglalta őt.
– Hékás, valahogy ki kellett vonjalak a forgatásról! – nevetett Kenneth.
– Ebben te is benne voltál? – nézett rám kérdőn Ryan.
– Hogy benne volt-e? – kérdezett vissza Kenneth szívből jövő nevetéssel. –
Ő vezényelte le az egészet!
– Azért nem engem illet minden érdem – védekeztem. – Sok készséges
cinkosom akadt. Aki most itt áll ebben a teremben, az mind benne volt.
Coryval szétosztottuk a pezsgőspoharakat.
Pete egy kanállal megkocogtatta a poharát, hogy mindenki rá figyeljen.
Felemelte a poharát, hogy köszöntőt mondjon.
– Igyunk Ryanre... aki csodálatos ember és csodálatos barát. Kívánok neked
jó egészséget! Vagyis... – Elhallgatott. – Erre nincs szükséged. Hisz teljesen
egészséges vagy. – Megnyomkodta Ryan bicepszét, összehúzta a szemét, és
a következő kijelentésén töprengett.
– Akkor mondjuk... Ryanre, áldjon meg nagy gazdagsággal az ég! Nem, ha
jobban belegondolok, már így is mocskosul megszedted magad.
Ryan kuncogott. Kicsit feszengeni látszott.
– Megvan! Megvan... Ryan, a születésnapod alkalmából egy csodálatos nő
szerelmét kívánom neked! Azaz... a francba. Hisz már azt is megszerezted!
– bökött rám Pete.
– Most akkor mit mondjak?... – siránkozott tettetett undorral Pete.
Mindenki nevetett a köszöntőjén.
Pete végignézett a sörözőben sorakozó arcokon, meglengette a poharát a
levegőben, és így szólt:
– Igyunk Ryanre, és azt kívánom, hogy idd le magad ma este a sárga földig,
te rohadt mázlista!
– Ryanre, Ryanre! – A barátaink mind magasra emelték a poharaikat.
Ryan kézen fogott, és elvegyültünk a barátaink között. Alig várta már, hogy
beszélhessen Matt-tel és Scott-tal, hiszen olyan rég találkozott velük
utoljára.
– Ryan, ő a barátnőm, Laura – mondta Matt.
Laura kezet fogott Ryannel. Kíváncsi voltam, hogy fog viselkedni, és
nagyon megkönnyebbültem, hogy megőrizte a nyugalmát. Egyáltalán nem
hiányzott, hogy egy viháncoló rajongó aludjon a szomszéd szobában ma
éjjel
– Haver, hát a magányos csajok hol vannak? – nézett körbe a kocsmában
Scott. – És ezt nevezed te bulinak? – ugratta Ryant.
– Laura, gyere, hagyjuk itt a fiúkat! Hadd beszélgessenek!
Megveregettem Ryan hátát, és elindultam a barátaim felé.
– Szóval tényleg Ryan Christensennel jársz? – kérdezte Laura.
Talán félreismertem... lehet, hogy mégis a rajongója?
– Szóval tényleg Ryan legjobb barátjával jársz? – mosolyogtam rá.
– Hát, úgy néz ki – döbbent rá Laura fennhangon.
– Láttad a filmjeit? – kérdeztem, de már sejtettem, mit fog válaszolni.
– Ühüm – bólintott, aztán halkan folytatta –, de magunk közt szólva,
fogalmam sincs, miért csapnak ekkora felhajtást körülötte.
Kitört belőlem a röhögés.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Kelly.
Laura megjegyzését megtartottam magamnak, inkább bemutattam őt a
többieknek.
– Ryan mondta, hogy decemberben jössz vele Los Angelesbe – szólt Kelly
vidáman. – De jó lesz!
– Kelly... – intettem neki a fejemmel. Szerettem volna négyszemközt
váltani vele pár szót. – Kéne nekem egy ruha a partira. Tudnál segíteni
találni valami cuccot, mielőtt elutazol Kaliforniába?
Az egyetlen, estélyi ruhát árusító üzlet járt a fejemben, amit ismertem,
Seaport és Providence között félúton. Az lesz a vadászterületem.
– Inkább akkor keressünk majd ruhát, ha Los Angelesben leszel! Ott több
divattervező kollekciójából válogathatunk – javasolta Kelly.
– Nincs szükségem tervezői ruhára, csak jól akarok kinézni.
– Ryan Christensen karján fognak fényképezni. Igenis szükséged van
tervezői ruhára – erősködött. – Ne aggódj, gondoskodom róla, hogy
káprázatos legyél!
A pult felé pillantottam, Ryan körül egy csapat fickó gyülekezett. Csak úgy
döntötték magukba a feleseket.
– Ben, Kenneth... gyertek már ide! – üvöltött Ryan szertelenül.
– Tényleg ki fogja ütni magát, ha így folytatja – nevetett Marie.
– Nem lesz egyedül – vontam fel a szemöldököm, és Ryan felé intettem a
fejemmel. – Az összes fickó ott gyülekezik, csak úgy pusztítják a feleseket.
Még szerencse, hogy ma este egyiküknek sem kell vezetni.
– Hol találtad ezt a cuki pultost, Taryn? – kérdezte Kat.
A tekintetem a pult túloldalára rebbent.
– A neve Cory. A hétvégékre vettem fel, de már majdnem főállásban
dolgozik nálunk. Marie-vel úgy gondoltuk, Ryan rajongói biztos örülnek
majd, ha máson is legeltethetik a szemüket, nem csak rajtunk. És az igazat
megvallva megnyugtató, hogy dolgozik itt egy férfi is. Az ijesztő rajongók
rohama még nem ért véget.
– Ha már ijesztgetésről van szó, hol vannak a pszichopata ikrek? – kérdezte
Marie, aki észrevette, hogy Suzanne és Francesca hiányzik.
– Nem tudom, de nem is érdekel – vallottam be.
– Lassan elkezdhetnénk etetni a tömeget – javasolta Tammy. Segítettem
felnyitni az összes melegentartó edényt. Hosszú sor alakult a meleg étel
előtt.
Ryan betolakodott mögém a sorba. Az egyik karját átfonta a mellkasom
körül, és belesuttogott a fülembe.
– Köszönöm a bulit. Teljesen megleptél. – A szabad kezével megpaskolta a
fenekem.
Mike Murphy, Ryan személyi testőre odasétált mellénk a sorba.
– Gondolom, ma már nem viszel el minket vacsorázni, te hazug disznó! –
ugratta Ryan.
– Ma nem. Ma csak vendég vagyok. Viszont beszélnünk kell – komolyodott
el a hangja. – Most hívott Suzanne sofőrje, hogy ő és Francesca is
elindultak. És csak hogy tudd, a hotel bárjában már iszogattak, mielőtt
szóltak a sofőrnek, hogy hozza ide őket.
Ryan a vállamra ejtette a homlokát. Tudtam, hogy kelepcébe került.
Gyengéden megsimogattam a mellkasomon nyugvó kezét.
– Semmi baj. Eljöhetnek, hiszen végül is ők is meg lettek híva.
Megváltoztak a dolgok, ez pedig egyfajta záróbuli is.
Ryan nagyot sóhajtott a nyakamba. Éreztem a whisky és sör szagát
kiáramlani belőle az idegességével együtt.
Miközben Ryan és én szedtünk magunknak ennivalót, én egyre csak arra
gondoltam, milyen elkötelezetten végzi Mike a munkáját mellette.
– Ryan, Mike kinek dolgozik?
Ryan garnélát pakolt a tányérjára.
– Egy PSG nevű vállalatnak, valami őrzővédő magáncég. A stúdió bérelte
fel. Miért kérdezed?
– Most dolgozik veled először?
– Aha. Akkor adták mellém, mikor idekerültem. Ugyanaz a cég, akiknek
Kyle is dolgozik. Azt hiszem, valami világhálózat.
Leültünk enni az asztalhoz. Rám nézett, várta a folytatást.
– Csak annyi, hogy tényleg figyel rád. És úgy tűnik, jól kijöttök egymással.
Azon töprengtem, mióta védhet már téged.
– Fura, hogy ezt mondod. Már beszéltem Mike-kal arról, hogy dolgozhatna
nekem. – Ryan megsimogatta a combom, aztán vállat vont. – Bárhová
megyek, mindig új arcok vesznek körül. Nem könnyű úgy biztonságban
érezni magad, ha nem is ismered azokat, akiknek meg kell védeniük téged,
és nem bízol bennük. Bárcsak ne lenne szükségem rá! – dörzsölte meg a
homlokát.
– Nos, nekem tetszik, ahogy Mike vigyáz rád. Jobban érezném magam, ha
tudnám, hogy ilyen ember őriz téged mindig.
– Ja, én is – simogatta meg Ryan a hajam. – Meglátom, mit tehetek.
Frank meg a Being Frank banda többi tagja belekezdett az első számba a
színpadon. Lejjebb vetettem a hangerőt, így még mindig dübörgött a zene,
de nem kellett üvöltöznünk ahhoz, hogy halljuk egymás hangját.
– Még együttest is fogadtál? – kérdezte Ryan két harapás között.
Folyamatosan a fejét rázta.
Rámosolyogtam, a vacsorámat rágcsálva.
– Boldog szülinapot, szívem!
– Te meg letoltál, mikor fülbevalót vettem neked. – Lebiggyesztette az
ajkát. – Aztán fogod magad, és megszervezed ezt az egészet. – Komoly
arccal nézett rám, pedig tudtam, hogy csak viccel. – Akkor én meg veszek
neked egy bazi nagy gyémántot, csak hogy bosszantsalak!
A magasba emeltem a tekintetem. A kezem az arcára nyomtam, aztán
adtam neki egy gyors puszit.
– Meg ne próbáld! Nem akarok semmiféle vacak gyémántot, csak téged
akarlak!
Ryan hirtelen közelebb húzta magához a székemet, és körbefonta a lábával.
Olyan fürkésző tekintetet vetett rám, hogy letettem a villám, és teljes
figyelmemmel felé fordultam. Végigsimította a hátam, aztán az ujjai közé
fogta az állam. Egy pillanatra az ajkamra nézett, mielőtt megcsókolt.
– Szeretlek – mormolta. – Ebben ne merj kételkedni!
– Boldog szülinapot, Ryan! – kiabált Suzanne, durván félbeszakítva a
meghitt pillanatot. Összefolytak a szavak a szájában, esetlenül próbálta
megölelni Ryant. – Nem tudtuk biztosan, hogy ideérünk-e még ma.
Ryan alig fordult meg, hogy megköszönje Suzanne-nak és Francescának,
hogy eljöttek. Kedvesen javasolta nekik, hogy inkább egyenek valamit, ne
igyanak.
– Hé, ki az a dögös szőke? – vetette oda Scott Ryannek.
– Bejön? – ugratta Ryan. – Menj, mozdulj rá! Sok sikert!
Nevetve néztem, ahogy Scott kiéhezett kutya módjára Suzanne után veti
magát. Még mindig ez járt az eszemben, mikor megláttam az ajtóban Kyle-
t. Mike-kal beszélgetett, a kezében már egy pohár sört tartott. Nem is
láttam, mikor jött be. Nem számítottam rá, hogy eljön.
Ryan először oda se figyelve hátranézett a tekintetem irányába, aztán
visszarántotta a fejét.
– Mit keres itt Kyle? – a hangjából hallottam, hogy bosszantja Kyle
jelenléte.
– Én hívtam meg – feleltem. Ez úgy hangzott, mint valami vallomás.
Ryan rám bámult.
– Már jó pár hete szervezem ezt a bulit, szivi – ismertem be. – Még akkor
hívtam meg, amikor nekünk dolgozott.
– Szia, Ryan, boldog szülinapot! – Kyle Ryan felé nyújtotta a kezét. A
mozdulata kissé kihívó volt.
– Szevasz, Kyle – felelte Ryan tompán, és megrázta a kezét. Néztem, hogy
mindketten igyekeztek kicsit erősebben megszorítani a másik kezét.
– Taryn, beszélhetnénk egy percre? – Kyle intett, hogy kövessem.
– Hová mész? – kérdezte Ryan mogorván.
– Nem tudom. Beszélni akar velem. Átmegyünk oda – feleltem, és azon
töprengtem, minek köszönhetem ezt a harapós hangnemet.
– Szia – suttogta Kyle. – Hát hogy vagy?
– Jól, köszönöm. – Próbáltam barátságosan, de visszafogottan felelni. – És
te?
– Én is jól vagyok. Sokat gondoltam rád. Igazság szerint kicsit aggódtam
érted. A bírósági meghallgatás után nem sokat tudtunk beszélni. – Kyle
tekintete Ryanre tévedt, aki a pultra dőlve bámult minket.
– Bíztam benne, hogy az az eset meg a bírósági eljárás nem rázott meg
nagyon. Tehát, mi újság veled azóta? – kérdezte, újra felém fordulva.
Kyle ügyet sem vetett arra, hogy Ryan minket bámul. Én viszont úgy
éreztem, mintha lyukat égetne a hátamba a szemével. Tudtam, hogy Ryant
kicsit megijesztette Kyle, de akkor sem volt semmi oka így féltékenykedni.
– Jól vagyok – feleltem könnyedén. – Eléggé megviselt a dolog, de
rémálmaim azért nem voltak. Köszönöm, hogy mellettem voltál.
Biztonságban éreztem magam veled. – Igyekeztem kifejezni az
elismerésemet. – Nagyra értékelem, hogy megvédtél engem meg Ryant.
– Na, ja. Ez a munkám – szerénykedett Kyle. – Más rajongó azóta nem
okozott gondot?
– Nem, de az üzlet egyértelműen fellendült – feleltem. – Most már minden
este kidobófiú áll az ajtóban.
Kyle felnevetett.
– Na, igen, odakint most is nagy a sírás-rívás. A rajongók le vannak sújtva,
hogy ma este zártkörű rendezvényt tartasz.
– Sokan vannak odakint? – A nyakamat nyújtogattam, hogy látoke valakit
az ablak túloldalán.
– Elég sokan. Gyűlést tart a Megszállottak Klubja – horkant fel Kyle.
– Szuper! Hamarosan elkezdhetnek adománygyűjtést szervezni, meg
sorsjegyeket árulni.
– Kíváncsi vagyok, lesz-e sütivásár is? – viccelődött Kyle. – Imádom a
mentás-csokisat! Tejbe mártogatva isteni.
– Akkor gondolom, a te támogatásodra már számíthatnak – ugrattam. – Két-
három dobozzal biztos simán eltüntetnél.
– Persze. Miért ne? Hiszen értelmes célt szolgál, nem igaz? –
Elvigyorodott.
Elmosolyodtam ezen az apró, Ryan elleni szurkálódáson.
– Tök jó ez a banda – közölte Kyle lelkesen. Az ujjaival a sörösüvegen
dobolt. – Nagyon jó kis bulit dobtál össze.
– Köszi. Nem volt egyszerű, de végül egész jól sikerült. – Körbenéztem a
hatalmas társaságon. A kocsmám megtelt emberekkel, és láthatóan
mindenki remekül szórakozott.
– Tudod, az én szülinapom áprilisban van. Ha gondolod, nyugodtan
szervezhetsz nekem is egy ilyen bulit – bökött oldalba Kyle, és belekortyolt
a sörébe.
– És te a barátnőddel jöttél? – kérdeztem, és körülnéztem, látok-e valahol
egy magányos nőt.
– Nem – felelte feszengve. – Miért nézel így rám?
– Csak azon töprengtem, hogy lehet az, hogy egy magadfajta fickónak nincs
nője, ennyi az egész.
Úgy nézett rám, mintha nevetséges kérdést tettem volna fel.
– Na, ne nézz így rám – mosolyogtam. – Tehát?
– Nem tudom – nyögte Kyle. – Talán túl félénk vagyok?
– Na, ja, persze – gúnyolódtam. – Nem, szerintem nincsenek ilyen
problémáid.
– Akkor lehet, hogy túl válogatós vagyok – közölte, és megint belekortyolt
a sörébe. – Nehéz manapság mindent egyben megkapni.
– Akkor írj listát az elvárásaidról! Biztos akad odakint egy-két lány, aki
egész jó pontszámot érne el – feleltem csúfondárosan.
– Áh! Nem kell olyan messzire mennem, hogy megtaláljam, amit keresek –
közölte félreérthetetlenül, miközben egyenesen a szemembe nézett.
Már épp szellemesen vissza akartam vágni, mikor Kyle mosolya lehervadt.
A könyököm alá egy kéz csúszott; Ryan visszakövetelt magának.
– Taryn... Szívem, szeretnélek bemutatni pár embernek, ha mindent
megbeszéltetek.
A hangneméből egyértelműen éreztem, hogy ezt a beszélgetést be kell
fejeznem, méghozzá most azonnal.
Szívesen csevegtem volna még Kyle-lal, Ryan türelme azonban láthatóan
elfogyott.
– Akkor majd később folytatjuk – mondta Kyle kissé bosszúsan. Próbált
úgy tenni, mintha hidegen hagyná Ryan viselkedése, de sugárzott róla a
harag és sértettség.
– Ne haragudj, Kyle, és érezd jól magad! – mosolyogtam rá kedvesen, és
próbáltam elrejteni a zavaromat.
Ryan kézen fogott, és behúzott a tömegbe. A biliárdterem felé terelt, én
azonban inkább berántottam a konyhaajtó mögötti üres helyre.
– Mi van? – kérdezte kurtán Ryan.
– Mi bajod? – kérdeztem édesen, és próbáltam megfékezni a bensőmben
egyre dagadó haragot.
Eljött az ideje, hogy erről is beszéljünk. Amikor elküldte Kyle-t a
biztonsági szolgálatból, nem szóltam semmit, most azonban véget kellett
vetnem a féltékenykedésének.
– Hogy érted ezt? – összehúzta a szemét, úgy tett, mintha nem értené a
kérdésemet.
– Csak beszélgettem vele. Nem értem, miért kellett így viselkedned –
suttogtam, miközben az járt a fejemben, hogy nem bízik bennem.
– Nem tetszik, ahogy rád néz, na! – mordult fel.
– Nem értelek. Hogy néz rám, Ryan?
Ryan igazán nevetségesen viselkedett. Most pedig gúnyolódni kezdett,
mintha én lennék az értetlen.
– Mi van? Hát nem látod? Pedig szerintem nagyon is észreveszed, ha rád
mozdul valaki, Taryn.
A szemeimet forgattam. – Kérlek! – korholtam.
– Csak annyi, hogy nem szeretném, ha véletlenül téves elképzelései
támadnának – felelte nyugodtan.
Felsóhajtottam. – Ryan, én téged szeretlek. És semmi okod a
féltékenykedésre.
– Benned bízom, csak benne nem. – Ryan Kyle felé bökött a fejével.
Amikor átpillantottam a vállam felett, Kyle pimasz vigyorral felénk emelte
a sörét.
– Fölöslegesen aggódsz – nyögtem fel. – Akkor most szórakozhatunk
tovább?
– Igen, persze – mormolta Ryan. – Sajnálom.
– Hallgass és csókolj meg, te bolond! – ugrattam, az ujjaimat becsúsztattam
a farmerje zsebébe.
– Ott van! – kiáltott Tammy, és odarohant hozzánk. Elkapta Ryan egyik
karját, Marie pedig erővel letekerte a másikat a derekamról.
– Gyere, fújd el a gyertyákat! – sürgette Ryant Marie, miközben
odarángatták őt az asztalhoz.
Tammy óriási születésnapi tortát sütött, és mindannyian énekeltünk
Ryannek, miközben ő elfújta a gyertyákat.
Mindenki remekül mulatott, az emberek táncoltak, biliárdoztak. Ryant a
haverjai megpróbálták leitatni, ő azonban egy bizonyos pont után nem volt
hajlandó több felest dönteni magába.
Én jó barátnő módjára viselkedtem, próbáltam távol maradni Kyle-tól,
amennyire tudtam, pedig többször is megpróbált beszélni velem.
Feltűnt, hogy Suzanne és Francesca egész este a pultnál ülnek. Cory a
pulton át hozzájuk hajolt, és Francescával flörtölt. Párszor még a haját is
megsimogatta. Francesca mosolygott, és úgy tett, mint aki húzódozik, de
határozottan élvezte Cory közeledését.
Scott és Suzanne egészen összemelegedtek. Suzanne folyton hozzáért
Scotthoz, a karizmait szorongatta, és minden mondatán nevetett. A látszat
ellenére így is mindig pontosan tudta, hol van Ryan.
Későre járt, a vendégek közül sokan elmentek.
– Nem baj, ha én meglépek? – kérdezte Cory, Francesca felé pillantgatva.
Suzanne és Scott már gyakorlatilag egymásra tapadtak, le sem tudták venni
a kezüket a másikról. Francesca az ajtóban állt, türelmetlenül várakozott, és
a velem beszélgető Coryt figyelte.
– Meghívtak minket a hotelszobájukba – vallotta be Cory.
Valahogy nem lepődtem meg.
– Menj csak! Jó mulatást! Várj, vezetni akarsz? – kérdeztem.
– Igen, de semmi vész, már jó ideje nem ittam. A következő néhány óra
minden részletére emlékezni akarok, ha érted, mire gondolok! – Cory
magabiztosan elmosolyodott, és Francescára pillantott. – Holnap
visszahozom Ryan haverját.
– Hé, hát ezek meg hová mennek? – Ryan megtorpant és hátrapördült,
amikor észrevette, hogy Scott elmegy. Scott meg sem látta Ryant; éppen
mással volt elfoglalva.
Lassan a többi vendég is elment. Már majdnem hajnali három volt, mire
lekapcsoltam a lámpákat. A takarítást reggelre hagytam. Most fontosabb
dolgom volt.
Matt és Laura kényelmesen elfoglalta a vendégszobát. Becsuktam a
hálószobánk ajtaját, és hitetlenkedve elmosolyodtam.
A szülinaposom az ágyon kiterülve feküdt pontosan úgy, ahogy 27 éve
megszületett, leszámítva a pityókás vigyorát ...és a születésnapi ajándékát
várta.
 24. FEJEZET
Kijózanodás
– MI A FRANC TÖRTÉNT MÚLT ÉJJEL SCOTT-TAL? – kérdezte Matt,
és bekapott még egy harapás szalonnát.
Laura épp a fürdőszobát foglalta el.
– Lelépett Suzanne-nal – felelte Ryan. – Remélem, kicsit helyreteszi –
kuncogott magában.
– És Frannek is lesz kiről ábrándoznia ezután – kacsintottam rá.
Ryan rám mosolygott a kávés csészéje felett.
Mikor már mindenki lezuhanyozott, felöltözött és evett, lementem a
földszintre, hogy kitakarítsam a sörözőt. Épp az asztalokat szedtem le,
mikor Ryan felbukkant az ajtóban. Nekiállt összeszedni a szemetet.
– Én mit csináljak? – kérdezte Laura. Hálás voltam, hogy felajánlották a
segítségüket Ryan szülinapi bulijának romeltakarításánál.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy így megszervezted ezt az egészet –
mondta Ryan, és mikor mellém ért, adott egy puszit. – Mióta szövetkezel a
hátam mögött? – kérdezte.
– Néhány hete. A barátaid lelkesen csatlakoztak a meglepetéshez.
– Matt mondta, hogy rákerestettél vele magadra a neten – ugratott Ryan.
– Hát igen. Nem hitte el, hogy nőd van – bokszoltam bele a gyomrába,
aztán kimentem ajtót nyitni, ugyanis csengettek.
– Szevasztok! Hát itt vagytok! – harsogta Ryan, amikor Cory és Scott
belépett a bejárati ajtón.
– Ember! Mi a francot keres odakint az a rengeteg fotós meg tyúk? – bökött
Scott a hüvelykujjával az ajtó felé. – Ezek sosem mennek haza?
– Nem. Ideköltöztek. Olyanok, mint a zombik, csak nem halnak meg a
napfénytől. – Jót nevettem a saját viccemen.
– Milyen éjszakád volt, Scott? – Ryan heccelve megbökte a könyökével.
Scott szeme összeszűkült.
– Szerinted? Felrepítettem a mennyekbe... és nem is egyszer – dicsekedett.
– Hallod, tud sikítani a csaj!
Magasra emelt egy fehér nejlonzacskót.
– Még jó, hogy visszafelé beugrottunk a gyógyszertárba. Ma éjjel megint
megsikíttatom.
Ryan arcán ráncok gyülekeztek. Elkapta Scott karját, és berángatta a
biliárdterembe. Suzanne-nal nem sokat törődtem, de mivel Ryan
színésztársa és világsztár volt ő is, az ő élete is a nagyközönség előtt zajlott.
A médiában már így is elég pletyka meg botrány keringett a Tengerpart
stábja körül. Nem hiányzott, hogy Suzanne indiszkréciója tovább rontson
ezen. Biztosra vettem, hogy Ryan is ugyanezt fogja mondani Scottnak.
– Francesca és Suzanne át akarnak jönni ma este – tájékoztatott halkan
Cory. – Remélem, nem baj.
Vállat vontam, és megráztam a fejem. Engem nem zavar, feltéve, hogy Fran
nem Ryan miatt jön. De annyi eszem volt, hogy tudjam: az ilyesmi komoly
visszhangot tud verni.
– Cory, én nem szabhatom meg neked, hogy mit csinálhatsz, és mit nem, de
ugye tudod, hogy Fran is sztár? Remélem, diszkréten fogod kezelni a
magánügyeiteket. Ugye megértettél?
– Persze, értelek. Tudom, mibe keveredtem. De ne aggódj, én nem fogok
úgy viselkedni, mint ő, nem kürtölöm világgá a dolgot. – A fejével Scott
felé bökött. – Francesca nagyon édes, sosem tennék vele ilyet. De szeretnék
még találkozni vele. És ő is látni akar engem, úgyhogy... – Cory vállat vont.
– Csak ne verd nagydobra! Ennyit kérek. Mindnyájunkat folyamatosan
figyelnek – hangsúlyoztam ki.
– Rendben. Ja, és bocsi, hogy nem tudok maradni segíteni a takarításban.
Muszáj aludnom egy kicsit. Négykor találkozunk! – mondta Cory, aztán
felvette a napszemüvegét. – Még mielőtt elfelejteném, már beszéltem a
szobatársammal. Vállalja az ellenőrzést ma este.
– Cory már el is ment? – kérdezte Ryan pár perccel később.
Bólintottam.
– A francba. Vele is beszélni akartam.
– Én beszéltem vele – súgtam oda Ryannek. – Figyelmeztettem, hogy
kezelje diszkréten a magánügyeit. Esetleg beszélhetnél Matt-tel és Laurával
is.
– Megvolt. – Ryan halványan elmosolyodott.
A délután gyorsan elröpült. Beletelt pár órába, mire feltakarítottunk.
Felmostam a padlót, még a WC-ket is átsúroltam. Ryan párszor felajánlotta,
hogy felvehetnék valakit, aki mindennap kitakarítja a helyiséget, de már
megszoktam, hogy magam végzem el a piszkos munkát is.
Scott kiterült az emeleti vendégszobában; biztos ő sem aludt sokat előző
éjjel. Ryan, Matt és Laura a nappaliban heverésztek, és a tévét nézték.
Bejelentkeztem az internetre.
– Mit csinálsz, szívem? – kérdezte kedvetlenül Ryan.
– Csak utánanézek pár dolognak.
– Miért nézegetsz ilyesmit? – mordult fel aggódva.
Felnéztem rá, és igyekeztem nyugodt hangon válaszolni.
– Mert az a kép, amit a nyilvánosság lát belőled, engem is érint. Mielőtt
elfelejtem, Francesca és Suzanne átjönnek ma este. Szükségünk lesz
biztonsági őrökre a bárban. Szeretnéd elhívni Mikeot?
Ryan válasz nélkül hagyta a kérdésemet.
Rákattintottam egy linkre, amely egy pletykamagazin weboldalára vezetett.
Megakadt a szemem a főcímen:Ryan Christensen szívügyei. Az oldalon
egymás mellett hozták azokat a képeket, amelyen Ryan Suzanne-nal
csókolózik, amelyen velem sétál, és amelyen együtt látható azzal a lánnyal
a manhattani üzleti vacsoráról. A történet gyakorlatilag felelőtlen
aranyifjúnak állította be. A „virágról virágra száll” kifejezés szó szerint
szerepelt a cikkben.
Rákattintottam egy másik linkre, ahol azt láthattam, ahogy Ryan
megcsókolja Suzanne-t, ráhajol, rámosolyog, átöleli. A felirat azt állította,
hogy még mindig lángol köztük a szerelem.
Rányomtam a vissza nyílra, aztán rákattintottam egy újabb linkre: ez az új
testőrömről, Kyle-ról szólt, aki belépett az életembe, azt állították, hogy
Ryan dühös és féltékeny miatta. Egy képen az látszott, amint együtt
belépünk Kyle-lal a söröző ajtaján. A cikk emellett lehozott egy találomra
kiválasztott képet, amin Ryan dühöngött. Feltételeztem, meg akarták
döbbenteni az olvasókat. Úgy tüntették fel a dolgot, mintha csalnám Ryant.
Az utolsó kattintással olyan képhez jutottam, amin Ryan és Suzanne ágyban
ölelkeztek. Mindketten meztelennek tűntek, bár Suzanne-ból csak a csupasz
válla látszott ki. Ryan meztelen törzsének nagy része szabadon maradt.
Megrezzentem, amikor Ryan feje bukkant fel az enyém mellett.
– Kapcsold ki, mielőtt kivágom az ablakon azt a rohadt laptopot!
– suttogta dühösen a fülembe.
Gyorsan kikapcsoltam az internetet. Ryan megragadta a csuklómat, és
felrántott a székről. Végigsiettünk az előszobán át a hálószobába.
A szobába érve Ryan becsapta az ajtót maga mögött, és rám meredt.
– Mióta szörfölsz így a neten? – morogta csikorgó fogakkal.
Nem feleltem. Váratlanul ért a kitörése.
– Mi a francnak kell ilyen szemetet keresned az interneten? Újabb ürügyet
akarsz, hogy ne kelljen bíznod bennem?
– Kérlek, ne kiabálj. Vendégeink vannak, nem emlékszel? Sajnálom –
suttogtam. Rettenetesen bántott, hogy így felbosszantottam.
– A belemet is kiteszem, hogy a kapcsolatunk működjön, mivel nagyon jól
tudom, hogy jóval több akadállyal kell megküzdenünk, mint másoknak.
Erre azt látom, hogy ilyen marhaságot csinálsz! Mi ütött beléd, Taryn?
Nem tudtam, hogy magyarázhatnám meg neki a dolgot.
– Kíváncsi voltam, látni akartam, mit olvasnak az emberek. – Annyira
szégyelltem magam, hogy alig lehetett hallani a szavaimat. – Sajnálom.
Többé nem fordul elő.
– Mit akarsz még tudni? Ez a mi életünk, ami itt zajlik! Épp most! Itt állok
melletted ebben a szobában. Én nem azokon a képeken vagyok. És rohadtul
nem érdekel, mit olvasnak az emberek!
– És ha fordítva lenne, a magazinok rólam cikkeznének, hogy világ kurvája
vagyok, aki egyszerre három pasival kavar? Szerinted az téged nem
érintene? – kérdeztem.
– De nem vagy az! Ahogy én sem vagyok olyan, mint amilyennek
beállítanak. Nincs hatalmam afelett, hogy milyen szemetet adnak ki.
– De igen, van! – Eszembe jutott pár dolog, amivel megértethetné az egész
világgal, hogy ő amolyan monogám fickó, hogy tulajdonképpen csak
egyetlen nő iránt érdeklődik, de ezt a lépést neki kell megtennie.
– Hogyan? – vetette oda Ryan.
Visszariadtam, ráharaptam a nyelvemre.
– Talán nincs sajtófelelősöd? – közöltem nyugodtan.
Ryan felhorkant.
– Ha a Tengerpart rajongótábora arról akar fantáziáim, hogy tényleg az a
marhaság az életem, amit filmre vettünk, hogy én meg Suzanne afféle
balsorsú szerelmesek vagyunk, akkor mit tehetek ellene? Adjam ki
nyilvános közleményben, hogy mind megkergültek? – tárta szét a kezét. –
Az a fénykép rólam meg a New York-i lányról, az a kis kép, folyton fel fog
bukkanni, még évek múlva is. Azok a szennylapok képesek lesznek azt is
leírni, hogy téged csallak vele. – Nagy levegőt vett. – Meg kell értened,
hogy ennek a baromságnak egy részét egyenesen azért adják ki, hogy
érdeklődést keltsenek. Mindenféle mocskot kinyomtatnak, csak hogy
izgalmas, aktuális legyen a karrierem. Talán olyasmire is meg fognak kérni
engem, ami felháborít téged, csak hogy felpiszkálják az emberek
érdeklődését. Ez is a játék része. – Leült az ágyra velem szemben. – Taryn,
a kapcsolatunknak a bizalmon kell alapulnia. Az ilyesmi pedig épp ezt
rombolja le.
Lenéztem a kezemre. Igaza volt, javíthatatlan vagyok, de ezzel nem voltam
egyedül. Ryan megfogta a kezem, és a mellkasára nyomta. – Ez... ez a
valóság.
– Tehát ha a PR-csapat arra kér, hogy fektess meg egy színésznőt, csak
hogy felpiszkáld az emberek érdeklődését, akkor hajlandó leszel rá, csak
hogy izgalmas maradjon a karriered? Csak tudni szeretném, milyen
messzire vagy hajlandó elmenni.
Dühös, szarkasztikus hangon felelt.
– Igen, Taryn. Akkor lehúzom a klotyón a kapcsolatunkat, elfelejtem, hogy
téged szeretlek, és rávetem magam minden nőre, aki szétdobja nekem a
lábát. Ezt akartad hallani? Komolyan ilyennek akarsz gondolni? Mint a volt
vőlegényedet? Hogy én is ugyanolyan vagyok, mint a többi barom, aki
megcsalt téged?
Elfordultam, összerezzentem szavainak élétől. Övön aluli ütés volt, de
bizonyos értelemben megérdemeltem. A mellkasomba belehasított a
fájdalom, a szemembe a szégyen könnyei gyülekeztek.
Ryan felállt az ágyról, és letérdelt elém a padlóra.
– Én más vagyok, Tar. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy higgy nekem.
Miért nem bízol bennem?
– De én bízom benned – motyogtam, és letöröltem a könnyeimet.
– Ennek az egésznek semmi köze a bizalomhoz. Csak annyi minden van
még, ami befolyásol. Nehéz lépést tartani velük. – Egyenesen a szemébe
néztem. – Ryan, a te életed a nyilvánosság előtt zajlik. Tudnom kell, mit
beszélnek rólad. Meg akarlak óvni a hazugságoktól. – Kivettem egy
zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozból, és megtöröltem az arcom.
– Nem tudsz megvédeni; túl sokan vannak – felelte megadóan.
Nagy levegőt vettem. – Nemcsak erről van szó. Más oka is van, hogy
ilyesmit olvasok. Néha úgy érzem, mintha két emberrel élnék együtt... azzal
a férfival, akit szeretek, meg egy olyannal, akit alig ismerek. A fotózások,
premierek, nyilvános fellépések, riportok, interjúk: ezek is mind itt vannak.
– A mellkasára nyomtam a kezem.
– Megnézem őket, mert szeretnék mindent megérteni; mert a teljes lényedet
akarom ismerni és szeretni.
Ryan megdörzsölte az arcát, és felsóhajtott.
– Erre nem gondoltam. Sajnálom, hogy kiabáltam veled – suttogta,
miközben komolyan a szemembe nézett.
Visszaszippantottam a könnyeimet, és egy biccentéssel nyugtáztam a
bocsánatkérését.
– Nem akarom, hogy elhomályosítsák a gondolataidat a hazugságok, Taryn.
Ez minden. – A két kezébe fogta a kezem. – Olyan egyszerű hihetőnek
feltüntetni a kitalációkat! Még képeket is hamisítanak, aztán valódinak
tüntetik fel őket.
– Ettől függetlenül, Ryan, az összes valódi képed, a pózaid, a képkockáid, a
hosszú riportok, az interjúk mind-mind belőled mutatnak meg valamit;
abból, aki vagy, amin átmentél, amit megtapasztaltál. Ez mind olyan részed,
amit én nem ismerek. Bizonyos értelemben segít, hogy jobban megértselek.
Ryan újból felsóhajtott, és a két egymáshoz szorított kezünket a homlokára
nyomta. A szemembe nézett.
– Azt hiszem, most jön az a rész, ahol bocsánatot kérek, aztán
megcsókoljuk egymást, és kibékülünk – javasolta halkan.
Kicsit fészkelődtem; az arcomról még mindig törölgettem a könnyeim
nyomát.
– Szerintem meg az a rész jön, amikor rájövünk, hogy még mindig sokat
kell tanulnunk egymásról. Hogy a testi szerelemnél sokkal több kell ahhoz,
hogy két ember együtt maradjon.
Ryan felállt, és engem is felhúzott az ágyról.
– Igazad van – zárta le a vitát. – Sajnálom, hogy letámadtalak.
– Sajnálom, hogy okot adtam rá, de remélem, megértetted, miért nézek
ilyesmit, és legközelebb nem leszel dühös.
Megrázta a fejét, és nagyot fújt.
– Látni fogsz dolgokat, és el fogod hinni őket. Jobb szeretném, ha többé
nem tennéd.
A következő pár órában próbáltam vidámnak látszani a vendégek előtt,
igyekeztem nem elárulni, hogy egyre csak a kettőnk közötti indulatos vita
jár a fejemben.
Később Suzanne és Francesca is beugrott, ez volt az utolsó estéjük
Seaportban. Mindkettejüknek másnapra szólt a repülőjegye. Scott próbált
újabb és újabb feleseket tukmálni Suzanne-ra – hogy kicsit megint
feloldódjon, gondolom, de ő egyre csak azt figyelte, Ryan mit csinál.
Flörtölt kicsit Scott-tal, aztán gyorsan Ryanre pillantott, hogy vajon látta-e.
Pechjére Ryannek aznap este más gondja is akadt: már megint a rajongók.
Hamar híre ment, hogy Ryan Christensen megint megjelent a Mitchell’s
Pubban. A lányok falkákban érkeztek. Cory barátja, Trevor az ajtóban állt,
és egy idő után már senkit nem engedett be, de így is hemzsegtek odabent a
rögeszmés nőszemélyek.
Ryan mindent megtett, hogy kezelni tudja a dolgot. Láttam rajta, hogy
próbál jól mulatni, elvegyülni, nem törődni a rengeteg figyelemmel, ami
mind rá irányult, de nem ment könnyen.
Suzanne-nak egyáltalán nem tetszett, amikor Scott otthagyta, és beállt
falazni Ryannek. Ryan közelségének köszönhetően egy csapat csinos nő
gyűrűjébe került, akikkel szóba elegyedhetett. Suzanne hamarosan utat tört
magának Ryan és Scott közé.
– Taryn?
A nevemet hallottam. Egy női hang szólított, francia akcentussal. Francesca
intett felém.
– Igen, Francesca? – kérdeztem, próbálva udvariasan viselkedni.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – A szeme fürkészőn vizslatta az arcom,
hogy mit reagálok erre.
Ryan persze észrevette, hogy a konyhaajtó felé indultunk. Kérdő
pillantására csak széttártam a karom.
– Csak bocsánatot akartam kérni – kezdte Francesca. – Csúnyán bántam
veled, igazságtalan voltam, nagyon sajnálom.
A hangja őszintének tűnt.
– Semmi baj – feleltem, és igyekeztem ugyanolyan őszintének tűnni.
– Valószínűleg rájöttél már, hogy sokáig tetszett nekem Ryan, de tudom,
hogy ő nem viszonozza az érzelmeimet. – Francesca lesütötte a szemét. –
Megérdemli, hogy boldog legyen, és látom, mennyire szeret téged. – Az
ajkán futó mosoly suhant át. – Csak remélni tudom, hogy egy nap én is
megismerem ezt a boldogságot.
– Meg fogod – bátorítottam.
– Azon töprengtem... nem mondott rólam valamit Cory?
Egy pillanatra megdermedtem. Úgy éreztem magam, mintha tinik lennénk,
akik a titkos szerelmükről beszélgetnek, ő pedig belső információra
vadászna.
– Azt hiszem, biztosan állíthatjuk, hogy tetszel neki – feleltem végül,
hirtelen úgy éreztem, mintha a nővére lennék.
– Ő is tetszik nekem, nagyon is. Olyan kedves, aranyos, helyes, de... –
Elhallgatott, elgondolkodott.
– De mi? – kérdeztem.
Megrándult, nem merte befejezni a mondatot. Nem is kellett.
– Attól félsz, mit fognak gondolni az emberek – mondtam ki helyette.
Rám nézett, és bólintott.
– Te hogy érzed magad vele? – kérdeztem; tudtam, hogy ezzel még nincs
vége.
Francesca kábultan elmosolyodott, a kezét a szívére nyomta.
– Te is megérdemled a boldogságot. Tényleg a te kezedben van a döntés.
Cory nagyon ambiciózus, de a te igényeidet akkor is a saját érdeke elé
helyezi majd, a tenyerén fog hordozni. Még csak most próbálja kitalálni,
milyen karriert építsen magának. És sikeres lesz benne. De mindig ott van a
másik lehetőség: összejöhetsz valami fiatal, gazdag pasassal, aki
folyamatosan azon agyal, hogy a következő csaj, akit megdönt, még nálad
is jobb lesz. – Hallgattam, míg újra rám nem nézett. – Francesca, engem
megrémiszt, hogy mit gondolnak rólam az emberek – vallottam be. –
Tudom, hogy a világon mindenfelé úgy érzik, hogy Ryan jobbat is
találhatna nálam, de miben jobbat? Gazdagabbat... híresebbet? Tényleg ez
számítana, ha az ember teljes szívéből szeret valakit és tudja, hogy akármi
történjék, bármi jó vagy rossz, az illető ugyanúgy viszontszereti?
– Nem – értett egyet.
– Akkor menj, és légy boldog!
Aznap este korán elengedtem Coryt.
A MIKOR VASÁRNAP ESTE BELÉPTEM a konyhába, Ryan épp
megpróbált vacsorát főzni. A barátai még reggel elmentek, indult a gépük
vissza Pittsburghbe, így ötnapi vendéglátás után végre magunkra
maradtunk. Bár Ryan szomorú volt, hogy a barátai elmentek, tudta, hogy
nemsokára viszontlátjuk őket, mikor elutazunk a szüleihez hálaadásra.
– Jó illata van! – dicsértem meg. – Kell segítség?
– Nem – vigyorgott rám. – Ura vagyok a helyzetnek. A fürdőszobába menet
magamban nevetgéltem. Ryan csak hamburgert meg zacskós sajtos
makarónit készített, de a konyhapulton így is hadiállapotok voltak.
Felkaptam a forgatókönyvkupacot az éjjeliszekrényről, és kivittem a
konyhába.
– Ezt már elolvastad? – Az elején álló címre pillantottam. – Szavak mögött?
Hátranézett a válla felett, és felhorkantott.
– Nem bírtam. Annyira gagyi. Nem fogok egy homofób írót megtestesíteni,
aki nővé akarja operáltatni magát!
– Még mindig úgy gondolom, hogy emellett kellene kitartanod... Az Isletin-
megoldás. Ezt még akár Oscarra is jelölhetik.
– Azt akartam elolvasni legközelebb. Szerinted jó? – kérdezte, és megnyalta
a hüvelykujját. – Te már végigolvastad, ugye?
– Igen, múlt éjjel, miután elaludtál, befejeztem. Fantasztikus.
– Miről szól?
– Két kanadai orvosról, akik felfedezték az inzulint, és kitalálták, hogyan
kezelhető a cukorbetegség. Tökéletesen játszanád a főszerepet, Charles
Herbert Bestet. Pszichológus volt és vegyész – mondtam, a forgatókönyvet
lapozgatva. – Igaz történeten alapul. Best nézőpontjából íródott, bár nem ő
volt a felfedezésben a vezető kutató.
– Remek. Már megint egy Charles – nyögte.
– Na és akkor mi van? Már úgyis megszoktad, hogy az emberek Charlesnak
szólítanak! – ugrattam.
– Honnan tudsz ennyit a szereplőkről? Bele van írva a forgatókönyvbe?
– Nem. Kicsit utánuk néztem a neten. Kíváncsi voltam.
– Szóval szerinted jó szerep lenne nekem? – kérdezte, és vizes kezét
megtörölte a vállán lógó konyharuhában.
– Szerintem tökéletes lenne. Ezzel a szereplővel az érzelmek szélesebb
skáláját mutathatnád be. Van benne egy csomó szívszaggató jelenet.
Kutyákon végezték a kutatást, és az egyik kutya, akihez Best erősen
kötődik, elpusztul.
– Szomorúnak hangzik. Szerinted tényleg esélyes lehet az Oscarra? –
méregette a forgatókönyvet.
– Szerintem igen. Lenyűgöző történet, és akcióhős helyett végre valódi hőst
játszhatnál. Miközben olvastam, beleképzeltelek a szerepbe.
Könnyfakasztó. Pont olyan típusú szerep, amiért díjakat osztogatnak.
– Mióta tudsz ennyit a filmekről és a díjakról? – kérdezte incselkedve.
– Amióta egy dögös filmsztárral járok, aki folyton romantikus rágógumi-
filmekben játszik. Elolvastam ezt-azt a színészetről meg pár dologról –
ismertem be.
– Na jó, akkor tedd a kupac tetejére! Beszélek majd Aaronnal meg
Daviddel... meglátjuk, ők mit gondolnak.
– Nem akarod előbb elolvasni? – Meglepett, hogy ilyen feltétlenül elfogadja
a véleményemet.
– Bízom benned – mosolygott.
– Ezt már olvastad... a Gordon útját? – kérdeztem, kíváncsian méregetve a
lapokat. – Ezt a szövegkönyvet még nem is láttam.
– Aha, múlt héten átolvastam. Odahozták a forgatás helyszínére. Nekem
nagyon tetszett, de Aaron azt mondta, hogy erre már leszerződtették Chase
Westwoodot, úgyhogy ez kiesett.
– És mit gondolsz az Egy palack vörösről? – emeltem fel egy forgató-
könyvet a kupacból. Azt olvastam el elsőként.
– Béna – felelt szárazon.
– Egyetértek. Kuka.
– A szent hegy? – folytattam, a kupacban bányászva.
– Miről is szólt? – kérdezte, miközben a tűzhelyen készülő vacsoránkat
kóstolgatta.
– Titkos ufóbázisról a hegyekben.
– Ja, persze. Kőkemény sci-fi. Szerinted milyen? – kérdezte, majdnem
reménykedve.
Gúnyos mosolyra biggyesztettem a számat.
– Ez meg mit jelentsen? – támadt rám.
– Űrlények? – forgattam a szememet. – Óriási váltás lenne az eddigi
szerepeid után. Tetszene neked?
Vállat vont. Úgy tűnt, nem biztos a céljában.
– Ryan, mi a célod? Úgy értem, amikor arról álmodoztál, hogy egyszer
színész leszel, miféle színész akartál lenni?
– Brando – felelte őszinte csodálattal a hangjában. – Marlon Brando
akartam lenni. Tudod, olyan, mint A Keresztapa. El sem tudom mondani,
hányszor néztem magam a tükörben, miközben megpróbáltam őt utánozni.
Miatta akartam színpadra állni, és játszani.
Ryan leült mellém az asztalhoz.
– Mikor először játszottam a Tengerpartban, Gary Cooperre gondoltam,
hogy ő hogyan adná elő. Csak reménykedhetek benne, hogy egy nap olyan
kaliberű színész leszek, mint ő. Ez az álmom.
– Tehát ez a célod. Ha azt akarod, hogy az emberek így tekintsenek rád,
mikor a játékodra gondolnak, akkor ennek megfelelő szerepeket kell
vállalnod. Nem ebben kellene segítenie az ügynöködnek meg a
menedzserednek? Úgy értem, itt egyik-másik forgatókönyv... nos,
egyáltalán nem visz téged előre.
– Csak próbálnak munkát szerezni nekem, hogy az emberek megismerjék a
nevemet. Ez azért nem olyan egyszerű. Néha azt kell szeretni, amit kapsz –
felelte.
– Ehhez nem tudok hozzászólni. De nekem úgy tűnik, lehetnél egy kicsit
válogatósabb is. – Megveregettem a kilenc forgatókönyvet.
– Talán ha nagy szükséged lenne a pénzre, akkor esetleg elvállalhatnád
bármelyiket, ha viszont az álmodat akarod valóra váltani, akkor a célod felé
kell haladnod.
FelmutattamAz Isletin-megoldás forgatókönyvét. Ryan elvigyorodott.
– Igen, igazad van. Ja, igen, vacsora után megint át kéne futnunk a
Csúszócsomó szövegét.
Elmosolyodtam. Szívesen segítettem neki, szerettem látni, ahogy beleéli
magát a szerepbe.
Olyannyira igyekeztem „színészkedni” a puszta szövegbemondás helyett,
mikor felolvastam a soraimat, hogy Ryan végül korrepetált a közös
próbáinkon. Gyakran próbáltunk együtt, már kezdtem megjegyezni a többi
szereplő párbeszédeit, és hogy milyen érzelmeket kellett megtestesíteniük
az egyes jelenetekben.
Ryan kiváló munkát végzett. Furcsamód felszabadító volt más bőrébe bújni,
és a sajátomtól teljesen eltérő érzelmeket és reakciókat eljátszani.
Megértettem, miért szereti annyira a munkáját.
A női főszereplő sok párbeszédet kapott. Orvostanhallgató volt, aki imád
hegyet mászni – ő mentette meg Ryan karakterét a hegyekben. Legjobban
azt szerettem benne, hogy nem foglalkozik mások halandzsájával.
Ez az élmény felnyitotta a szemem, sokat megtudtam belőle arról, milyen is
vagyok valójában én magam.
 25. FEJEZET

Köszönet
– VÁRJATOK MEG ITT! EGY PERC, ÉS JÖVÖK. Előbb hadd vigyem el
a csomagjaitokat, aztán beviszlek titeket a terminálba – szólt Mike az első
ülés fölött hátrahajolva.
Majdnem ötven fotós, rajongó és kíváncsi szájtátó ácsorgott a járdán az
induló gépekhez vezető bejárat előtt.
– Tiszta őrület – mormolta Ryan. Hátat fordított a kocsiajtónak, de erre a
fotósok az autó másik oldalához rohantak, hogy lencsevégre kaphassák.
Pedig alig lehetett belátni a sötétített ablaküvegen.
– Gyűlölöm a repülőtereket – suttogta. – Készen állsz?
Bólintottam, pedig idegroncsnak éreztem magam.
A reptér biztonsági emberei már odakint várakoztak; megpróbálták
felszabadítani a terminál bejáratát. Mike kinyitotta a kocsiajtót, Ryan
kisurrant rajta. Még le sem tette a lábát a földre, már elkezdődött az
őrjöngés.
– Ryan! Ryan! Adj egy autogramot! – kiabálták az emberek újra meg újra.
– Ryan, erre! – A vakuk folyamatosan villogtak.
– Lefényképezkednél velem? – kérdezte behízelgő hangon az egyik lány.
Szegény Ryanem azt sem tudta, hová nézzen. Mike és a sofőrünk két
oldalról közrefogták, miközben kiosztott pár autogramot. Némelyek a
filmszerepe fénylő fotóit hozták magukkal, ámultan néztem, mennyire
felkészültek az érkezésünkre.
Ryan egy kölcsönkapott tollal ide is, oda is lefirkantotta a nevét, miközben
Mike a kezével tolta el a nyomakodó embereket. Észrevettem, hogy Ryan
kerüli a profi nyomtatványokkal érkezőket, inkább a rajongóknak osztogatta
az autogramokat. Majdnem húsz fényképhez pózolt és mosolygott.
Kivettem a hátizsákomat a kocsi csomagtartójából, átvetettem a vállamon,
és előkészítettem a kézipoggyásznak szánt kis bőröndömet. A fényképészek
úgy dongtak körülöttünk, mint a feldühödött méhek, egymással harcoltak a
jobb pozíciókért. Mike végül átadta Ryannek a válltáskáját és a
sporttáskáját, aztán megkérte a tömeget, hogy lépjenek hátrébb.
Tehetetlennek éreztem magam. Ezek az „emberek”, ha már nincs rájuk más
szavam, körbevettek minket. Belemarkoltam Ryan kabátjába, attól féltem,
hogy lemaradok tőle ebben a felfordulásban.
Ryan érezte, hogy valaki megrántja a kabátját, hátranézett, hogy ellenőrizze,
én voltam-e az. Próbáltam nem ránézni a fotósokra, pedig tudtam, hogy
folyamatosan fényképeznek. Mike Ryan mellett állt; Ryan pedig húzott
engem maga után. Most már körbevettek minket a reptér biztonsági
emberei. Soha életemben nem éreztem még ennyire ijesztőnek azt az
egyszerű feladatot, hogy feljussak egy repülőgépre!
– Ryan! Ez most már hivatalos? Ön és Miss Mitchell tényleg együtt
vannak? – kérdezte az egyik paparazzo. Ryan nem felelt.
– Igaz, hogy együtt élnek Tarynnel? – kérdezte egy másik fotós, aki
mellettünk futott.
Ryan erre sem felelt. Az arcán ismerős kifejezés ült: már rosszul volt ettől
az egésztől, de próbált közönyösnek mutatkozni.
– Ugyan, fiúk! Elég már! – szólt oda Mike a paparazzóknak, akik hátrafelé
lépkedve fényképeztek és filmeztek minket.
– Erre, Mr. Christensen – kiáltott az egyik repülőtéri biztonsági tiszt.
Kinyitott egy másik átjárót a korláton, és követtük őt az átvilágításhoz
vezető sorok felé. Egy kisebb pulthoz tereltek minket, ott Ryan megmutatta
a beszállókártyánkat az ott várakozó közlekedésbiztonsági ügynöknek, aki
igazolta, hogy van helyfoglalásunk az egyik kimenő járatra.
– Menj előre, szívem – súgta Ryan, és előre tessékelt. Az idő jó részében fel
sem nézett. Egy pillanatra hátranéztem a válla felett, és láttam, hogy a
lesifotósok azt is videóra veszik, ahogy levesszük a cipőnket meg
kabátunkat. Mike szerencsére megakadályozta, hogy túl sokáig
filmezhessék Ryant.
Felkaptam egy szürke műanyag tálcát, és beledobtam a kabátomat meg a
cipőimet. A hátitáskámat meg a kis bőröndömet a görgőkre löktem,
amelyek továbbvitték a csomagokat az átvilágításhoz vezető futószalagra.
Ryan a zsebeit ellenőrizte, nem maradt-e bennük aprópénz.
Rámosolyogtam; mindig akadt némi pénz egyik-másik zsebében.
Megvártam, míg Ryan és Mike átmegy a fémérzékelőn. A reptér biztonsági
emberei mellettünk maradtak, ám nem a kapu felé vezettek minket, hanem
átkísértek egy sima fehér biztonsági ajtón.
– Hová megyünk? – suttogtam Ryannek.
– Korán jöttünk. A VIP-váróba megyünk.
Még sosem voltam VIP-váróban. Gyönyörű volt! A két hatalmas, nagy
belmagasságú termet kisebb részekre osztották falak és földig érő, áttetsző
függönyök segítségével. A falakat sötétszürke burkolólap fedte,
rozsdamentes acél szegélyekkel. Minden falra négy lapos képernyős tévét
szereltek, mindegyik más hírműsort sugárzott. Mindegyik tévé előtt egy-
egy kényelmes, dekoratív szék és asztal állt, ahol az utasok leülhettek és
megpihenhettek. Még szabadon fogyasztható italokat és egy megpakolt
büféasztalkát is betettek az egyik kisebb terembe.
Ryan elővette a telefonját, és bekapcsolta, hogy átfussa az üzeneteit és a
naptárját. Én azonban még nem tettem túl magam az idevezető út kábulatán.
Ryan láthatóan már el is felejtette az egész felfordulást.
El sem tudom mondani, hányszor szálltam már fel erről a repülőtérről, és
hányszor érkeztem meg ide, mégsem tudtam ennek a teremnek a
létezéséről. A hatalmas ablaküveg mellett álltam, és néztem, ahogy
felszállnak és landolnak a gépek; próbáltam lecsillapítani a szívverésem.
Ryan odajött, megállt mögöttem, és a vállamra tette a kezét.
– Hogy vagy? – súgta.
Felnéztem rá, és bólintottam.
– Jól – próbáltam meggyőzően kimondani ezt a szót, de a szívem mélyén
még mindig meg voltam rendülve.
– Még tíz perc, és beszállunk – mondta, miközben kinyitotta a táskáját, és
kivette belőle a Mitchell’s Pub baseballsapkámat. Elmosolyodtam, mikor
rám kacsintott, és a fejébe nyomta.
– Észrevettem, hogy mostanában kerülöd az autogramvadászokat
– szóltam.
Ryan bólintott.
– Eladják az aláírásomat. Rosszul vagyok tőlük.
A közlekedésbiztonságiak azonosító jelvényét viselő öltönyös férfi jött be
értünk a váróba. Végigkísért minket egy hosszú folyosón, majd át egy
másik sima fehér ajtón, mely egyenesen a kapunkhoz vezetett.
A többi utas már mind felszállt a Newark felé tartó járatra. Ryan, Mike és
én elfoglaltuk helyünket az első osztályon. Ryant beküldtem az ablak mellé.
Az emberek máris nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássák.
Gyorsan odaértünk a newarki repülőtérre, és miután leszálltunk, a repülőtér
személyzete segített nekünk kijutni a gépből.
A reptér biztonsági embereinek gyűrűjében sétáltunk át a másik kapuhoz.
Mike elkísért minket, aztán elköszönt. Dél-Karolinába ment a családjához.
– Kellemes ünnepeket, Mike! – Ryan megveregette a karját, és megrázta a
kezét.
– Nektek is, Ryan. Szia, Taryn. – Mike megölelt engem.
– Boldog hálaadást, Mike! Köszönünk mindent! – viszonoztam szeretettel
az ölelését.
– Egy hét múlva találkozunk – veregette meg Mike Ryan vállát. – Aztán
nehogy túlzabáld magad pulykával!
A közlekedésbiztonsági ügynökök és a reptéri biztonságiak elkísértek a
Pittsburghbe tartó gépre. Három tini lány rohant utánunk, és könyörögtek
Ryannek, hogy szánjon rájuk egy percet. Ryan nyájasan megállt, hogy
lefényképezkedjen velük... mosolygott, mint mindig... a rajongói kedvét
kereste, mint mindig.
Mikor földet értünk, megint kikísértek minket a reptér biztonsági emberei.
Miközben átsiettünk a terminálon, az emberek sorra húzták elő a
fényképezőgépüket és a mobiljukat, hogy megörökítsék, amint Ryan
Christensen átsétál a reptéren.
Éreztem, hogy Ryan megszorítja a kezem, mikor megláttuk a szüleit, akik
már vártak minket. Mind a négyen mosolyogtunk, és örültünk a
viszontlátásnak. Persze a reptér ajtaja előtt megint várt pár lesifotós.
A nap egyre lejjebb ereszkedett az égbolton, miközben Ryan
szülővárosához közeledtünk. A 12. utcánál Ryan megmutatta az ominózus
dombot, ahol annak idején lerobogott a ruháskosárban. Mikor annak idején
elmesélte, milyen helyen nőtt fel, megpróbáltam elképzelni, de a szavak
meg sem közelítették azt az élményt, amit a látvány okozott. A fákkal
szegélyezett utakat gyönyörű őszi levelek takarták, jó részüket már egy
kupacba söpörték.
A szülei utcájában a házak elég távol álltak egymástól. Egyiket sem
közvetlenül az utca mellé építették, jókora előkertek választották el őket az
úttesttől – itt aztán lehet füvet nyírni!
Rákanyarodtunk a hosszú kocsibejáróra, melyet szintén fák szegélyeztek, es
egyszerű, de ízlésesen elrendezett kertbe jutottunk. Ryan felsóhajtott.
Gyönyörű házban nőtt fel: kétemeletes téglaépület volt fehér műanyag
falburkolattal, a főbejárathoz hatalmas kőlapokkal kirakott veranda vezetett.
A veranda ereszénél a díszes fabetétek boltíveket formáltak, mindegyik
közepéről egy-egy kosár függött, a hidegtől már kissé megfonnyadt zöld
páfrányokkal.
Leparkoltunk a házzal egybeépített kétállásos garázs elé. Ryan apja
megnyomta a kocsi napellenzőjén lógó garázsajtónyitót. Úgy tűnt, a család
általában a garázson keresztül lép be a házba.
Ryan még a konyhaajtóig se jutott el: azonnal le kellett rántania a szürke
autóponyvát a Shelbyjéről. Gyönyörű királykék kocsi volt, az első
lökhárítótól a hátsóig két ezüstcsík húzódott végig rajta. Tényleg
lenyűgözően festett.
– Néha járattam kicsit. Be kell indulnia – közölte az apja. A védőponyvát
Ryan a garázs sarkába dobta egy kupacba.
– Ne hagyd már úgy ott! Hajtsd össze! – korholta Bill.
– Mindjárt, apa. Csak hadd köszönjek neki! – Ryan a kocsijára mosolygott.
– Helló, bébi. – Gyengéden megsimogatta a lökhárítót. – Hiányoztam?
Jót mosolyogtam rajta. A fiúk meg az ő játékaik! Ryan benyúlt a falra
szerelt szekrénybe, kivette a slusszkulcsot, és kinyitotta a drága járgánya
ajtaját.
Már be is ugrott a sofőrülésbe, amikor az apja megint ráförmedt.
– Nem hívnád be előbb Tarynt a házba?
– Csak tudni akarom, hogy tényleg beindul-e.
Intettem Billnek, hogy ne haragudjon a fiára.
– Semmi baj. Hadd indítsa csak be! Úgysem tud mással törődni, míg ki nem
próbálta. – Letettem a hátizsákomat a földre, a bőröndöm mellé.
A slusszkulcs elfordult, a kocsi felbőgött. Ryan olyan boldogan vigyorgott,
mint aki meghalt, és egyenesen a mennyországba került.
– Ugorj be! Elviszlek egy körre! – kiáltotta oda nekem.
Már szaladtam is a kocsi ajtajához. Lehuppantam a fekete bőr kagylóülésbe,
és becsatoltam a biztonsági övemet. Ryan felpörgette a motort, remegve
dorombolt alattunk a gép. Hosszú ujjai elfehéredett ujjpercekkel fonódtak a
sebváltóra. Persze meg kellett csikorgatnia a gumikat, amikor kihajtott az
útra, kicsit ki is farolt a kocsi. Vigyázat, szomszédok, az őrült Christensen
gyerek hazajött!
Farmokkal és kukoricamezőkkel szegélyezett, hosszan kanyargó
mellékúton haladtunk végig, többnyire sokkal gyorsabban a kelleténél.
Ryan balra kanyarodott, tövig nyomta a gázpedált, és villámgyorsan
felváltott a sebességeken. Egyszer még a levegőbe is emelkedtünk egy
bukkanón. Veszélyesen, izgalmasan vezetett. Tudtam, hogy már iszonyúan
vágyott erre az adrenalinlöketre.
A pittsburghi fiú hazatért.
– Jól mulattatok? – kérdezte Ellen, mikor a táskáinkkal beléptünk a
konyhaajtón. – Ryan, vidd fel a táskákat az emeletre!
Bill egy sötétbarna pihenőfotelben ült a konyhából nyíló nappaliban.
Újságot olvasott, és néha ki-kikukucskált fölötte, hogy ránézzen a tévére.
Elmosolyodtam a látványtól, felidézte bennem azt a jóleső emléket, mikor
apám a kedvenc fotelében újságot olvasott.
Követtem Ryant a kárpitozott lépcsőn át a szobájába. Ő rám mosolygott, és
vállával belökte a jobb oldali utolsó ajtót. A régi szobájában a fal közepén
egyetlen négyes osztású ablak helyezkedett el, amely az előkertre nyílt.
Ryan felkapcsolta a villanyt; a szobát az ágy melletti éjjeli szekrényre
állított lámpa világította meg. A lágy fény letisztult bézs falakra és új barna
padlószőnyegre vetett árnyékot.
Ryan sötét tölgyfa íróasztalán régi számítógép és nyomtató állt. A magas
fiókos szekrény tetején két baseballtrófea és egy szép kis lámpa kapott csak
helyet. A szoba sarkában fafogas állt, amelyen régen nem lógott se kabát, se
más ruha.
A szívemet enyhe szomorúság járta át. Ryan szobájából, ahol a gyerekkorát
töltötte, és ahol felnőtt, láthatóan elpakolták a holmija jó részét. Nem volt
lakása, háza, de még egy saját szobája sem, ami még mindig csak az övé
lett volna. Az egész élete kellékeit bedobozolták, aztán félretették vagy
elfelejtették.
Nem csoda, hogy egyből a kocsijába akart beugrani, amint megérkeztünk!
Csak az az autó volt az övé... igazán az övé. Ami ennél is fontosabb, most
már azt is megértettem, miért költözött hozzám olyan gyorsan, és miért
unszolt, hogy építsünk házat egy tó partján. Az én szerelmem
kétségbeesetten sóvárgott otthonra... kapcsolatra... biztonságos menedékre,
melyet a sajátjának nevezhet – ugyanis nem volt semmije ezen a világon,
csak egy bőröndje, meg a következő magányos úti célja.
Ledobtam a táskámat a vállamról, és mindkét kezemmel elkaptam a kabátja
elejét. Azt akartam, hogy az ajkamon keresztül megérezze a szerelmem
mélységét. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy megértse: többé nincs
egyedül; és én már életem végéig menedéket nyújtok neki, biztos rév leszek
számára ebben a bizonytalan világban.
Az ujjait a vállamra csúsztatta, és hátratolta a kabátomat. Következőnek az
ő kabátja esett le. Az ágyához hátrált, és engem is magával húzott. Lerúgtuk
a cipőinket, ruhástól összefonódtunk, és szenvedélyesen csókolóztunk az
ágyon.
– Szeretlek – mormoltam, közben egyenesen belenéztem a szemébe.
– Én is szeretlek – lehelte.
A mellkasán nyugtattam a fejem, hallgattam a szívverését, míg ő finoman
simogatta a hajamat. Többször csókot nyomott a fejemre, és még
szorosabbra vonta körülöttem a karját, néma válaszul ki nem mondott
üzenetemre.
Hangtalan beszélgetésünket hamar félbeszakította az édesanyja hangja.
Ellen a lépcső aljáról felkiabált nekünk, hogy Nick és Janelle megérkeztek.
– Szia, tesó! – ölelte meg Ryan Nicket. Félreálltam, és mosolyogva vártam,
hogy bemutassanak.
Ryan és a bátyja nagyon hasonlítottak egymásra, de Nick jobban
emlékeztetett az apjukra, mint Ryan. Nicknek sötétebb barna haja volt, és
vagy öt centivel alacsonyabb lehetett Ryannél, de csukott szemmel nem
tudtam volna megmondani, melyikük beszél. Hátborzongatóan hasonlított a
hangjuk.
Ryan Janelle-t is megölelte, és arcon csókolta.
– Szia, te filmsztár! – ugratta Janelle. – Hogy vagy?
Janelle bűbájos volt, és épp csak valamicskét alacsonyabb nálam. Tépettre
vágatott, melírozott világosbarna haja volt. Divatos fekete keretes
szemüveget hordott, és elbűvölő volt a mosolya.
– Nick, Janelle, ezt itt Taryn – mutatott be ragyogó mosollyal Ryan.
Nick azonnal magához húzott, és alaposan megölelt.
– Nagyon örülök a találkozásnak. És isten hozott a családban – súgta a
fülembe.
– Köszönöm. Én is nagyon örülök.
Ezután Janelle ölelt meg. Ő is üdvözölt a családban. Ryan már karjába is
vette a lányukat, Sarah-t. A baba sírva fakadt.
– Hat hónapja látott utoljára, Ryan – mondta Janelle, és elvette tőle a
gyereket. Szegény Sarah még mindig bömbölt.
– Mennyi idős? – kérdeztem.
– Tíz hónapos.
– Gyönyörű baba! – Finoman megrángattam a csipkés ruhácskáját. – Nahát,
de szép kis virágok vannak a ruhádon!
A baba elhallgatott, rám nézett.
– Szia, Sarah! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Nagyon csinos vagy a
kis ruhácskádban.
A kicsi rám mosolygott. Janelle a gyerekre pillantott, aztán rám, ő is
mosolygott.
– Idejössz hozzám kicsit, hogy anya levehesse a kabátját?
Janelle felém nyújtotta a babát, én pedig a karomba fogtam.
– Hát szia! Sétálunk egyet?
Körbesétáltunk a nappaliban Sarah-val. Gügyögni kezdett, valami óriási
sztorit akart elmesélni, én meg kedvesen felelgettem neki.
Levettem a pici kabátját, miközben ő tovább csacsogott.
– Köszönj szépen Ryan bácsinak!
Ryan felé integettem az aprócska kezekkel, ő pedig szünet nélkül
mosolygott rám.
– Hát hol van az én kis csillagom? – nyújtotta a kezét Bill az unokája felé. –
Gyere ide nagypapához! – A karjába vette a kislányt.
Mind átmentünk a társalgóba, ahol Janelle kirakott néhány játékot a
lányának a padlóra terített takaróra.
Sarah egyre nyűgösebb lett, miközben kézről kézre adták. Ryan megint
megpróbálta fogni kicsit, de Sarah-nak egyáltalán nem tetszett a dolog. A
kis arca egyre vörösebb lett. Leültem melléjük a kanapéra, és elkezdtem
beszélni a kislányhoz. Örömmel láttam, hogy elhallgatott, így végre Ryan is
foghatta egy kicsit.
– Hogy csinálod ezt? – kérdezte Ryan. – Úgy hatsz rájuk, mint a kábítószer.
Képtelenségeket beszélt. A magasba emeltem a tekintetemet, és elengedtem
a kérdését a fülem mellett.
– Figyelj csak! – Eltartotta tőlem a gyereket, mire a kicsi sírva fakadt.
Aztán mellém tette, erre elhallgatott. Megismételte, Sarah megint sírva
fakadt, mikor elvitte tőlem. A harmadik próbálkozás után akkor sem
hallgatott el, mikor visszatette.
– Ennyit az elméletedről – ugrattam.
– Mit csináltok az én szerencsétlen gyerekemmel? – kiabált Janelle.
– Kísérletezünk vele – felelte Ryan. – Taryn minden gyereket úgy vonz,
mint valami mágnes. Figyelj csak!
Úgy gondoltam, csak felfújja a dolgot.
Távol tartotta tőlem Sarah-t, a kicsi még mindig sírt. Aztán az ölembe
ültette. Felállítottam a lábamon, és magamhoz vontam. Sarah elkapta a
nyakláncomat apró ujjaival.
Ryan önelégülten vigyorgott rám, amikor a kicsi abbahagyta a sírást.
Széttárta a kezét.
– Érted már, mire gondoltam?
– Nem miattam hallgatott el, hanem a nyaklánc miatt – feleltem. –
Varázsereje lehet.
– Szerintem viszont miattad.
Sarah-t lefoglalta az ékszer. Kis arca csalódottan elfancsalodott, amikor
nem tudta begyömöszölni a szájába a függőmet. Vicces arcot vágtam neki,
amitől viszketni kezdett az orrom.
Ekkor csapott meg az újabb szag. A kis fenekét az arcom elé tartottam,
hogy megerősítsem a feltételezést.
– Nem drog vagyok, Ryan, hanem hashajtó. – Felálltam a kislánnyal, mert
tisztába kellett tenni.
– Bekakilt? – horkantott Nick.
– Hát igen. Bárhová megyek, tapadnak rám a székrekedéses gyerekek –
nevettem.
– Fogadni mernék, hogy Rynak is szorulása volt, mikor rád akadt
– viccelődött Nick.
– Hát az biztos, hogy elég sokáig visszafogtam magam előtte – motyogta
Ryan a bajsza alatt, és megigazította a derekán a farmerját.
– De aztán Taryn ölébe ültem, és pár perc múlva már jobban is éreztem
magam. – Ryan ördögi vigyort villantott fel, Nickből pedig kitört a röhögés.
Somolyogva néztem rá.
– Na, mi van? – kérdezte.
Átadtam neki Sarah-t.
– Tessék, itt a következő beavatási szertartás – nevettem.
– Micsoda? Azt akarod, hogy én tegyem tisztába? Nem nagy ügy
– felelte Ryan laza, magabiztos mosollyal.
– Már szilárd kaját eszik, Ry. Biztos kibírod? – kérdezte Nick.
– Add csak ide nekem! – rendelkezett Janelle. – Én majd felviszem az
emeletre. Nem lenne jó, ha a szupersztárunk bepiszkolná a kezét.
– Nem hiszitek el, hogy képes vagyok rá, nyavalyások? – kérdezte Ryan
öntudatosan.
– Tíz dolcsiba, hogy nem bírod ki! – gúnyolódott Nick. – Mit mondasz,
apa? Beszállsz a fogadásba?
Bill a zsebébe nyúlt, és pénzt keresett.
– Tartom a fogadást! – vágott vissza Ryan. – Mindkettőtökkel – bökött
rájuk.
Az egész család követte Ryant az emeletre, Nick régi hálószobájába. Janelle
letett egy alátétet az ágyra, és kikészítette az új pelenkát. Mi, többiek
körbeálltunk, és figyeltünk. Minden szem Ryanre tapadt, és vártuk a
reakcióját.
Ryan levetkőztette Sarah-t pelusra, aztán a show kedvéért megropogtatta,
megtornáztatta az ujjait.
– Hozni kéne a kamerát – merengett Nick.
– Nicholas! – feddte meg Ellen.
– Mi van? Tudod, mennyi pénzt kaphatnék egyetlen képért, amin a
filmcsillag kakis pelust cserél?
Janelle és én is elnevettük magunkat.
– Annyit nem, mintha feltennéd a koszos alsógatyáját az eBayre!
– mormoltam.
– Mindketten szemetek vagytok, ugye tudjátok? – Ryan már épp készült
volna feltépni a pelenka ragasztószalagját, de a viccelődésünk miatt meg
kellett állnia.
– Taryn – súgta Nick. – Szedj össze párat az öcsém büdös alsóiból, aztán
add el őket gyorsan, hogy mindnyájan Hawaiin karácsonyozhassunk!
– Te barom! – nézett egyenesen a bátyjára Ryan. Mindnyájan nevettünk. –
Mind befoghatjátok, a pénzt pedig máris előkészíthetitek.
Janelle Ryan kezébe nyomott pár nedves popsitörlőt.
– Oké, lássunk hozzá – szólt Ryan.
– A nőknek is ezt szoktad mondani? – ugratta Nick.
Ryan annyira nevetett, hogy levegőt is alig kapott.
– Fiúk! – kiáltott Ellen. – Szegény Sarah csak vár. Cseréld már ki azt a
pelenkát!
– Nick, hozd a búvármaszkot! – Ryan szemébe könnyek szöktek.
– Fogó, lámpás, lángszóró... – bukdácsoltak ki a szavak röhögés közben
Nickből.
– Menj onnan, majd én megcsinálom! – Janelle kezdte elveszíteni a
türelmét.
– Nem! Ez most az én feladatom! – lihegte Ryan két röhögés között, és
próbálta összeszedni magát.
Habozva hátrahúzta a pelenkát, így egy pillanatra felfedte a feltakarításra
váró zöld terméket.
– Áu! – kiáltott Nick hangosan.
– Hűha, baba! Hát téged mivel etetnek? – tréfálkozott Ryan.
– Sörrel, tojással, na és természetesen borsóval – nevetett Nick.
Janelle azonnal közbelépett, és törölgetni kezdte a lányát.
– Elég! Meg tudom csinálni. – Ryan félrelökte az útból Janelle-t. – Ezeket a
popsitörlőket tonnaszám árulják, nem igaz?
– Nyilván. Raklapjával vesszük – ütötte vissza a labdát Nick nevetve.
– Már nem szöszölünk kötegekkel.
– Még mindig megteheted, hogy kiviszed, és ráirányítod a slagot a fenekére
– javasolta Ryan.
– Áh, azzal még várunk, míg egész a háta közepéig összekeni magát –
felelte Nick.
– Majd kiviszlek én titeket a kertbe, és rátok irányítom a slagot! –
figyelmeztette őket Janelle.
Egyre csak nevettem a kötekedésükön.
Ryan teljesen megtörölgette a babát, és amíg az új pelenkával küzdött,
közölte az apjával és bátyjával, hogy fizethetnek. Végül átadta Sarah-t
Janelle-nek.
Keresztbe font karral álltam, mikor Ryan odabaktatott hozzám.
– A következő a tiéd – csapott nagyot a fenekemre.
– Menjetek, mossatok kezet! Ideje vacsorázni – rendelkezett Ellen.
Már mind az étkezőasztalnál ültünk, mikor Nick engem kezdett heccelni.
– Taryn, anya azt mondja, hogy még az öcsém egyetlen filmjét sem láttad –
bámult rám szemtelenül.
– Azt hiszem, én vagyok az egyetlen – viccelődtem. – Ryan azt hitte,
hazudok, mikor bevallottam neki.
Ryan megrúgott az asztal alatt, úgyhogy visszarúgtam. Véletlenül pont
bokán találtam, mire összerándult fájdalmában. Bosszúból belém csípett.
– Akkor meg is van a ma esti program! Betanítunk! – Nick rám mutatott a
villájával.
– Ti azt csináltok, amit akartok, de én nem fogom megnézni – jelentette ki
Ryan határozottan.
– Mit szólsz hozzá, Taryn? Akarod látni aTengerpartot? – kérdezte Nick. –
Hogy lásd, micsoda hatalmas színész?
Ryan felhorkant a megjegyzés hallatán.
– Nem, inkább most nem. – Tudtam, hogy Ryan kényelmetlenül érezné
magát. – Talán majd máskor.
– Pedig meg kéne nézned! Tényleg jó! – tette hozzá Janelle. – Én az összes
könyvet is elolvastam. Akkor majd megérted, miért imádják annyira a nők –
nevetett.
Ryanra pillantottam, és elmosolyodtam. Nagyon is jól tudtam, miért
imádják a nők, nekem viszont teljesen más okaim voltak rá.
– Egyszer majd megnézem, de nem ma este. Egyébként meg, Nick, Ryan
azt mondja, pocsékul pókerezel. Érdekelne, hogy igaza van-e. – Éreztem,
hogy Ryan megszorítja a combom.
Miután elpusztítottuk a vacsorát, nekiálltunk kártyázni. Ryannek igaza volt;
Nick akkor sem tudott volna blöffölni, ha az élete múlik rajta. Mondanom
sem kell, hamar személyeskedés lett a dologból.
Következőnek társasoztunk, az már sokkal szórakoztatóbb volt. Régóta nem
nevettem ennyit. Azt hiszem, egész jól beilleszkedtem Ryan családjába, és
jól vettem a folytonos ugratásaikat, bár Nick néha kicsit keményen bánt az
öccsével.
A kis Sarah megéhezett, előkerült a cumisüveg.
– Add ide! – kérte Ryan, és kivette a kislányt a nagyanyja karjából.
A látvány, ahogy a kezében tartotta és etette a gyereket, újabb okkal
gazdagította az én személyes „Miért imádom Ryant?” listámat.
Már majdnem éjfélre járt, mire végre lefeküdtünk. Kifárasztott a repülés, és
elnehezedtem a finom vacsorától. Ryan ágya jóval keskenyebb volt, mint a
mi kényelmes franciaágyunk, amelyen otthon aludtunk. Hmm... otthon...
Már a gondolattól is elmosolyodtam.
Ryan teste az enyémhez simult, kellemesen megmelengetett a kényelmes
kis fészkemben. A hátam a mellkasának préseltem, mint minden éjszaka.
Ryan egyre csak a fülembe fújtatott. Zsémbes, és nyugtalan volt.
– Mi a baj? – suttogtam.
– Nem tudok aludni. – Meghúzogatta a pólóm. – Nem vennéd le? Érezni
akarom a bőrödet.
Haboztam. Otthon mindig meztelenül aludtunk, most azonban nem voltunk
otthon.
– Ne aggódj, anya nem fog bejönni!
Lehúztam a felsőmet, és a padlóra dobtam.
– Mindjárt jobb! – kuncogta. – Van benne valami izgalmas. Mi van, ha a
szüleim rajtakapnak, hogy egy meztelen lány fekszik az ágyamban?
Halkan felnevettem, ő pedig magához szorított. Nagyon is értettem, mire
gondol. Úgy éreztem magam, mint egy tini, aki megszegi a ház szabályait.
– Akkor csendben kell lennünk – suttogtam kacéran.
A borostás állát a vállamhoz dörzsölte, majd kinyitotta a száját, és játékosan
belém harapott. Ettől megint nevetnem kellett.
– Imádom, amikor megharapsz.
Ryan a kezembe kulcsolta a kezét. – Tudom – suttogta. – És az is megőrjít,
ha végighúzom az orrom a nyakadon.
– Igen – ismertem be. – Téged pedig az vadít be, ha beleharapok a
fülcimpádba. – Szembefordultam vele. – A szüleim azt hiszik, hogy ma
éjjel Jennyéknél alszom. Biztos, hogy a te szüleid alszanak?
Elmosolyodott, halkan felnevetett, majd halk mordulással belemarkolt a
hátsómba.
– Holnap este elvihetnél valami eldugott helyre azzal a menő kocsiddal –
ugrattam.
– Majd ledöntelek a motorháztetőre – sóhajtott csábítóan. – Egyébként
holnap nem mehetünk el a Shelbyvel. Jön értünk egy limuzin, és kivisz a
hokimeccsre, nem emlékszel? De van egy ötletem. Ha megígérem, hogy
reggel nagyon kedvesen bánok veled, ma éjjel nekem adod a szüzességed?
– Nem fog fájni? – kérdeztem félénken, a szempilláimat rebegtetve. –
Ígérem, nagyon gyengéd leszek.
ARRA ÉBREDTEM,HOGYRYAN ANYUKÁJA fazekakkal és
serpenyőkkel csörömpöl. Megígértem, hogy segítek, mivel aznap nagy
lakomát akart csapni.
– Ellen, a pite mehet is a sütőbe. – Félretoltam az útból az üveg pités tálat,
és letöröltem a receptkártyáról a lisztet. – Most mi jön?
Ellen újabb receptkártyát nyomott a kezembe.
– Ez Ryan kedvence – suttogta.
– Mi Ryan kedvence? – kérdezte Ryan. Az ebédlőasztalnál ült kinyújtott
lábbal, és a telefonját nyomkodta.
– Sütőtöktekercs? – feleltem.
Felnézett, és elmosolyodott. – Csak jó sok tölteléket tegyél bele.
Ellen odaállt mellém. – A krémsajtos töltelékhez mindent duplán kell venni.
Azt hiszem, mindenből van itthon elég.
Épp a receptet olvastam, amikor hallottam, hogy Ryan dühösen felfor-tyan.
Elkezdett SMS-t írni valakinek.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Gyere ide! Szeretnék mutatni neked valamit.
Átadta nekem a telefonját, elolvastam a válaszát. „Hízelgő, de nem vonz.
Boldog kapcsolatban élek.”
Zavarodottan ránéztem.
– Nyomd meg a küldést! – mondta. Engedelmeskedtem.
– Mi ez az egész?
Kivette a telefont a kezemből, és párszor megütögette a képernyőjét, mielőtt
visszaadta. Újabb üzenetet láttam.
„Szia! Ha LA-be jössz, összefutunk? Jól fogod érezni magad,
megígérem, garantálom a csodás éjszakát!”
Miután elolvastam, undorodva elhúztam a szám. Visszaadtam Ryan
telefonját.
– Kitől kaptad? Ismerem egyáltalán?
Megnyomott egy másik gombot, kiderült, hogy egy nagyon híres színésznő
küldte az üzenetet. Megdöbbentem. Fejcsóválva néztem rá.
– Ne húzd fel magad! – intett. – Engem nem érdekel.És láttad, mit írtam
vissza. – Belekortyolt a kávéjába. – Különben meg pont olyan lenne
lefeküdni vele, mintha fél Los Angelesszel bújnék ágyba. Pfuj! –
Összerázkódott, kinyújtotta a nyelvét, próbálta elviccelni a dolgot.
– Hány ilyen ajánlatot kapsz naponta? – kérdeztem.
– Emiatt ne idegeskedj. Elég, ha a válaszomat tudod.
– Hányat? – kérdeztem újra.
– Téged hány fickó hív randira naponta? – vágott vissza élesen. – Úgy is
mondhatnám, hogy egálban vagyunk.
A mosogatónál álltam, elmostam néhány piszkos edényt, és közben azt
reméltem, hogy a nyomasztó féltékenységem elfojtja a más jellegű
aggodalmaimat. Ryan már több ezer nővel találkozott, régebben jól ismert
színésznőkkel járt, beutazta az egész földgolyót, egzotikus helyekre jutott
el... nem bírtam felfogni, miért akarna megállapodni egyetlen nő mellett,
mikor annyi mindenkit megkaphatna.
Arra gondoltam, mi lenne fordított helyzetben. Ha nekem lenne ilyen
lehetőségem, én vajon váltogatnám a pasikat, vagy inkább egy férfi mellett
akarnék lehorgonyozni? Könnyű kérdés volt. Természetesen az értelmes
kapcsolatot választanám. A férfiak viszont mások.
Rápillantottam a szemem sarkából. A fa étkezőasztalnál ült, a kávéját
kortyolgatta, miközben a keresztrejtvényt fejtette az újságban. A híres
színész, aki nemrég nyert három díjat a színészi képességei elismeréseként,
most gyűrött pólóban és melegítőben üldögél a konyhában. Csupasz lábfejét
begörbítette, és a lábujjaira támaszkodott, két sarka fel-le ugrált, miközben
egy toll végét rágcsálta.
Ryannek fogalma sem volt róla, micsoda pusztítást okozott az imént a
gondolataimban. Az a pár szavas üzenet mintha újabb szeget vert volna a
koporsómba. Ez a nő ugyan nem érdekelte, de mi van, ha egyszer olyan
ajánlatot kap, amit nem tud visszautasítani?
Ryan túl féltékeny volt Kyle-ra, így gyorsan elbocsátotta. Milyen könnyen
kiiktathatja az igazi versenytársakat egyetlen telefonhívással! Bármilyen
vonzó és édes volt is Kyle, a fejem és a szívem a helyén volt.
A férfiak azonban nem mindig a fejükkel gondolkodnak. Nagyon is gyakran
átveszi felettük az irányítást a gatyájukban rejtőző agyuk. Vajon Ryan
irántam érzett szerelme meg tudná őt állítani, ha a kisördög a lábai között
rossz útra akarná vinni?
– A csudába! – morgott Ellen.
Gyorsan felé fordultam. A feneke égnek állt, miközben átkutatta a hűtőt.
– Nincs elég krémsajt – mordult fel.
Próbáltam elhessegetni a személyes gondolataimat.
– Mit akarsz csinálni a pulykával? Szerintem már teljesen kiolvadt.
– Megböktem a jószágot az ujjammal. Ellen egy ideje betette a másik
mosogatóba.
– Nincs hely a hűtőben – hangzott a válasz. – Fogalmam sincs.
– Éjjelre pácba meg jégbe kellene tenni. Holnapra kellemes, zamatos lesz
tőle.
Ellen döbbenten nézett rám. – Pácba?
Ryan bekísért az apukája irodájába, hogy kinyomtathassak egy receptet a
netről. Szerintem csak azért jött velem, nehogy kihasználjam a lehetőséget,
és szörföljek a neten.
– Itt a recept – nyújtottam át Ellennek a papírt.
– El kell rohannom a boltba. Nincs itthon minden, amire szükségünk lesz. –
Az asszony feszültnek tűnt. – Janelle nemsokára áthozza Sarah-t. Nektek
kell majd vigyázni rá helyettem.
Nagyjából húsz perccel később Janelle lépett be az ajtón egyik karjában
Sarah-val, a másikban egy pelenkázótáskával, melyben a babaholmik egész
arzenálját tárolta. Késésben volt, megbeszélésre rohant.
Amikor Janelle kirobogott az ajtón, Ryan már a padlón játszott Sarah-val.
Segített a kislánynak egymásra pakolni a betűs fakockákat. Sarah keményen
koncentrált, angyali arcocskája teljes elszántságot mutatott.
Nem tehettem róla, a látvány, ahogy Ryan a babával játszik, levett a
lábamról. Kikapcsoltam a turmixgépet, és leültem melléjük a földre. Ryan
megsimogatta párszor a combom, aztán megszorította a lábamat.
– Mit gondolsz? Egyet vagy kettőt szeretnél? – merengett, az ujjai között
Sarah fürtöcskéit csavargatva.
– Szerintem már tudod a választ – mosolyogtam.
Ryan szélesen elvigyorodott.
– A kettő jól hangzik.
– De azért megleptél – folytattam. – Hiszen a te lehetőségeiddel... az hinné
az ember, hogy a gyerek az utolsó, amire vágysz.
– Ezt meg miből gondolod?
Elcsodálkoztam a kérdésén. – Nem is tudom... fiatal vagy. Azonkívül híres
filmsztár is. Beutazod az egész világot.
Ryan a szemét forgatta.
– Néha azon is csodálkozom, hogy egyáltalán barátnőt akarsz. Minek kötöd
le magad, mikor ennyit nőt megkaphatnál?
Ryan a hátára gördült, és felnyögött.
– Már megint ide lyukadtunk ki! Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
Nagy levegőt vettem, és felsóhajtottam.
– Ryan, huszonhét éves vagy. És te is nagyon jól tudod, hogy bármelyik
lányt megkaphatod. Hiszen még ajánlatokat is küldenek neked! Tele van a
világ nőkkel, akik még fizetnének is azért, hogy lefekhessenek veled.
Mielőtt a gyerekvállalásról beszélsz velem, biztos, hogy kiélted már
magad?
Ryan eltakarta a szemét.
– Nem hiszem el, hogy ezt kérdezed tőlem! – mormolta.
– Hisz pasi vagy! A pasik ezt akarják: gyors autókat, gyors numerákat. Nem
akarom, hogy egy reggel, mikor már terhes vagyok, arra ébredj, hogy
megbántad. – Ingerkedve megszorítottam a belső combját.
Ryan felnevetett.
– Szerinted mennyi pénzt fizetnének nekem a nők, akik le akarnak feküdni
velem?
– Milliárdokat! – feleltem gyorsan.
– Tényleg? Gyorsan, húzzunk ki matracokat az előkertbe! Te limonádét
árulsz, én meg egész nap kefélek! – röhögcsélt.
A baba odamászott Ryanhez, és fejbe vágta az egyik fakockával.
– Au! – Ryan a fejét dörzsölte. – Igazad van, Sarah. Buta ötlet volt. Ryan
bácsi himbilimbije leesne, ha egész nap dolgoztatná!
Sarah most Ryan mellkasára mászott, és párszor arcon csapta.
– Hékás! Miért akarsz összeverni? Hm? Csúnyán beszéltem? Menj, verd
meg akkor Taryn nénit, ő sokkal csúnyább dolgokat mond. – Kezébe vette a
gyereket, és felemelte a levegőbe, aztán letette a földre, és oldalra fordult.
– Figyelj, Sarah – Ryan egy jó darabig sugdosott a kislány fülébe.
– Na gyerünk, mondd meg neki!
Ryan az ujjaival Sarah alsó ajkát mozgatta. Elvékonyította a hangját.
– Ryan bácsi azt mondta, hogy ő már kiélte magát, úgyhogy csak nyugi.
Megint a kislány fülébe suttogott.
– Ryan bácsi azt is mondta, hogy előbb meg kell házasodnod, csak utána
lehet gyereked. Egyébként meg bűzlök, úgyhogy tisztába kéne tenned.
– Na, add ide! – mondtam, és a babáért nyúltam.
Lefektettem Sarah-t a padlóra a lábaim közé, és magamhoz húztam a
pelenkázótáskát. Ryan bekapcsolta a tévét, épp akkor váltott csatornát,
amikor a nevét említették.
– Ma a CTV-n... Lencsevégre kaptuk Ryan Christensent a providence-i
repülőtéren az új barátnőjével.
Hatalmas rajzok úsztak át a képernyőn, aztán visszatért a bemondó hangja.
Különféle kínos képek villantak fel Ryanről a beszámoló alatt.
– Most kössétek fel a bugyit, Tengerpart-rajongók! Mikor már azt hittétek,
hogy mindent láttatok; láttátok, ahogy Ryan Christensen eszik; ahogy Ryan
Christensen az orrát piszkálja; ahogy Ryan Christensen kocsiba ül; mi
megmutatjuk nektek...
– Rajtakaptuk, amint magához nyúl.
Videofelvétel következett arról, amikor Ryan megtapogatta a farmere elülső
és hátsó zsebeit a reptéren, Providence-ben.
– Hát ennek meg mi baja? – kérdezte a show házigazdája.
– Nem tudom, de az operatőrünk felvette, ahogy magához nyúlt, mielőtt
átment a fémdetektoron – felelte egy fiatal pasas.
– Magához nyúlt? – kérdezte a műsor házigazdája.
– Hát igen, átkutatta a zsebeit, meg ilyesmi. Mégis ki az a marha, aki
apróval a zsebében megy ki a reptérre?
A zsebeit tapogató Ryant bemutató felvételbe most én is belekerültem.
– Ismerjük ezt a lányt? Ő is valami színésznő? – A műsorvezető kört rajzolt
a képem köré a tévé képernyőjén.
– A neve Taryn Mitchell. Valami kocsmája van Rhode Islanden.
Most különféle régi, találomra összeszedett fotókat mutattak Ryanről,
amelyeken piákat tartott a kezében, gyakorlatilag úgy állították be a dolgot,
mintha iszákos lenne.
– Nahát, lenyűgöző! Hollywoodban minden csaj kipurcant? – horkantott a
műsorvezető.
A televízió képernyőjén mindenki röhögött.
– Ryan rajongói most tutira bepöccentek – jegyezte meg egy nő.
Ezután egy régi, fekete-fehér filmből vágtak be egy képet, amelyen egy
város lakói fáklyákkal és vasvillával gyülekeztek.
– Szerintem sokkal csinosabb, mint Suzanne Strass – szólt közbe egy másik
lány.
– Hogyne, és neki köszönhetően újabb celebünk lesz alkoholista –
kontrázott rá egy férfi.
– Az operatőrünk megkérdezte, hogy hivatalosan együtt járnak-e, de nem
felelt. Pedig kézen fogva vonszolta át a reptéren. Olyan nyilvánvaló, nem?
Nem értem, miért nem vallja be. Nyilván nem az öltöztetője.
A kép megint rám fókuszált, előbb az arcomra, aztán azt nagyították ki,
hogy Ryan a kezemet fogja, miközben átmegyünk a repülőtéren. A felvétel
alá zokogó női hangokat vágtak be. A kisfilm állóképek sorozatával
fejeződött be, melyeken Ryan a hátsó zsebét tapogatta, aztán még egy
közelit mutattak arról, mikor belenyúlt az elülső zsebébe. Még női
nyögéseket is bevágtak azok alá a képek alá, amelyeken Ryan
végigtapogatta a nadrágját.
Felsóhajtottam, és felemeltem Sarah-t, hogy felhúzhassam a sárga
harisnyáját a tiszta pelenkára. Megpusziltam párszor a homlokát, miközben
ő a nyakláncommal játszott.
Ryan kikapcsolta a tévét, és a távirányítót a kanapéra dobta. Olyan arcot
vágott, mint akit gyomorszájon rúgtak.
Felé nyújtottam a kezem. Mindkettőnket felháborított a tévében látott
szemét. Ryan lassan mellém kúszott a padlón. Nekidőltünk a kanapénak, és
egymásra néztünk. Ryan mögöttem pihentette a karját, a hajamat fésülgette
az ujjaival, a másik keze finoman Sarah barna kis fürtjeivel játszott. Nagyot
sóhajtott, tudtam, hogy felkavarta a dolog.
Hozzá hajoltam és megcsókoltam, hogy tudja, minden rendben lesz. Az
ujjai megfeszültek, nekinyomódtak a koponyámnak, gyengéden magához
húzta a számat. Az ajkán is éreztem a nyugtalanságot.
Eltöprengtem, melyikünket fogja előbb megtörni ez a mocsok.
A délután hátralévő részében az anyukájának segítettem a konyhában. Ellen
hálaadási lakomát készített, én meg azon gondolkodtam, szerinte ugyan ki
fog megenni ennyi mindent. Elkészítettem a pácot a pulykához. Az asszony
nézte, ahogy összekeverem a kotyvalékot.
A mosogatónál álltam, amikor Ryan mögém lépett, és hosszú karjaival
elzárta az utamat. Félresimította a hajamat a vállamról, és az orra hegyét
végighúzta a nyakamon fel és le. Próbáltam visszafojtani a kitörni készülő
nyögéseket.
– Bármennyire örülök is, hogy a fiam boldog és szerelmes, tűnés a
segédemtől! – parancsolta Ellen.
– Már így sokat segített neked, anya. Készülnünk kell a meccsre. Az autónk
egy óra múlva itt lesz.
Nem sokkal azután, hogy Nick és Janelle is megérkeztek, fényes, fekete,
hosszú limuzin gördült fel a kocsibejáróra. Négyesben mentünk el a
meccsre, Ryan szülei vigyáztak Sarah-ra ma este.
– Gyakrabban kellene jönnöd – ugratta Nick Ryant, mikor észrevette, hogy
a limuzint dugig megtömték sörrel, röviditalokkal, és még két üveg pezsgőt
is raktak bele. Janelle egy darabig a táskájában matatott; végül egy
magazint húzott elő.
– Tessék, gondoltam, ezt szeretnétek megtartani – szólt tréfásan, és a fényes
újságot Ryan ölébe dobta.
Ryan belekortyolt a pezsgősüvegbe, melyen mi ketten osztoztunk, és
összehúzta a szemét a borító láttán. A kezembe nyomta az üveget, aztán
felkapcsolta a feje feletti kis lámpát, hogy jobban lásson.
A borítót – az egész borítót – Ryan és én foglaltuk el. Mindketten elegáns
ruhában feszítettünk a képen, láthatóan azon az estén készült, mikor a
szüleit elvittük vacsorázni. A felvétel alatt a következő állt: „Ryan
szerelmes!”, mellette pedig néhány széljegyzet a vastag betűvel szedett
„Ryan Christensen büszkén mutogatja új barátnőjét” cím alatt. Aztán arról
tájékoztatták a világot, hogy Ryan velem él a „kis Rhode Island-i szerelmi
fészekben”, és hogy már a szüleinek is bemutatott.
– Nos, ez legalább egy jó kép rólunk – jelentette ki Ryan közönyösen.
– A sztori se rossz – tette hozzá Janelle. – Gondoltam, talán szeretnétek
megtartani. – Láthatóan nem volt biztos a dolgában.
Ryan kaján mosollyal az ajkán odatolta nekem a magazint.
– Te biztosan el akarod olvasni.
Letettem magam mellé a magazint az ülésre, és újból belekortyoltam a
pezsgősüvegbe. Csak elképzelni tudtam, milyen borzalmas dolgokat
állítanak rólam. Elég lenne egy negatív megjegyzést látnom
bármelyikünkről, és máris odalenne a jókedvem.
Ryan döbbenten nézett rám. Azt hitte, azonnal feltépem majd a magazint, és
alig várom, hogy lássam, mit írnak benne.
– Most inkább nem olvasnám el. Nem akarok kisírt szemmel érkezni a
hokimeccsre – suttogtam.
– Miért? – kérdezte Janelle. – Nem rossz. Tényleg.
– Tudom, hogy hazugságokat írtak bele – ellenkeztem. – Mint mindig.
Megvádoltak már azzal, hogy elválasztottam egymástól őt és Suzanne-t,
ráadásul veszekedést szítok a forgatáson a színészek között. Aztán azt is
megírták, hogy nem engedem találkozni a barátaival. Még azon az országos
szavazáson is vesztettem, hogy melyik lánnyal látnák őt együtt
legszívesebben. Suzanne hetvenkét százalékkal nyert.
Megdörzsöltem az arcom, próbáltam nem felizgatni magam.
– Nos, ebben semmi ilyesmi nincs – felelte Janelle.
– Biztos vagyok benne, hogy van – motyogtam, és még távolabb toltam a
magazint. Nekem ez volt a papírformájú méreg. – Mindegyik cikkíró úgy
érzi, hogy muszáj belém rúgnia egyet. Nem értem, miért gondolják, hogy
nem vagyok elég jó.
– Szívem! Kit érdekel, mit irkálnak? – mondta Ryan. – Engem ugyan nem.
– Na, hadd nézzem! – kérte Nick – Majd én megmondom, nyugodtan
elolvashatod-e.
Gyorsan átlapozta a magazint, csak egy pillanatra állt meg, hogy
felvillantsa előttünk a cikk melletti hatalmas fotót, amin Ryan és én a járdán
sétálunk, nyilvánvalóan ügyet sem vetve a paparazzókra.
– Te jóságos ég! – Nick átnézett a magazin teteje felett. – Szerintük
rákényszerítetted az öcsémet, hogy megtanuljon ólomüveg képkeretet
készíteni. Igaz ez? – vágott rémült fejet Nick.
Ryan felnevetett a bátyja bolondozásán.
– Bevallom, ez igaz – bólintottam.
– Azt nem írják, hogy amikor Taryn kényszerített, hogy részt vegyek az
iparművészet és a szerszámgépek napján, akkor alig volt rajta ruha? –
kérdezte Ryan. Hirtelen feltámadt az érdeklődése. – Vannak róla képek?
Mert azok nekem is kellenének!
– Nem, semmi ilyesmi – felelte Nick. Folytatta az olvasást.
– Mi ez? Csak nem... – Nick levegő után kapott, és remegő ujjait a szája elé
kapta. – Szülinapi tortát sütöttél neki, amit aztán volt bátorságod megetetni
a szüleimmel is? – A hangja elvékonyodott, mintha sírna, és összerándult. –
Hogy tehetted?
Ryan ingerkedve megbökött.
– Igen, Taryn! Hogy tehetted?
Lehajtottam a fejem.
– Sajnálom. Nincs mentség arra, amit tettem – suttogtam.
– Nem kapsz több pezsgőt! – Ryan kivette a kezemből az üveget.
– Még nekünk is könyörgött, hogy menjünk el valami szülinapi buliba
Rhode Islandre! Még szerencse, hogy múlt héten el kellett utaznom,
különben Janelle és én is kitettük volna magunkat ennek a sok
borzalomnak! – Nick újra a magazinba mélyedt.
Aztán olyan hangosan kapott levegő után, hogy kicsit összerezzentem.
– Állítsátok meg a sofőrt! Ki kell raknunk Tarynt! Itt azt állítják, hogy csak
szexre kell neki az öcsém!
Ryan gyorsan kihúzta magát.
– Ez igaz! Kényszerít rá... – Eltakarta a szemét a pezsgősüveggel, úgy tett,
mintha sírna, és összeroskadt az ülésen. – Folyamatosan! – nyöszörögte. –
És meg is ver. Olyanokat mond, hogy: „azonnal vetkőzz le, és mássz be az
ágyba, vagy különben adok én neked igazi okot a sírásra, miszter.” Pedig én
emberi lény vagyok, nem egy gép!
– Janelle is folyton ver engem – zokogta Nick. – Egyszerűen kihasznál.
– Csak szeretnéd! – nevetett a felesége.
– Én nem tudom, te hogy vagy vele, Janelle, de ha nekem kell
összeszednem a piszkos zoknijait meg alsógatyáit, elvárom a viszonzást –
mondtam.
– Hát igen – helyeselt Janelle. – A Christensenek egyáltalán nem
rózsaillatúak.
– Hé, nagyon büszkék vagyunk a szagunkra! – vitázott Ryan.
– Ha a rajongóid tudnák... – feleltem. – Talán nem ácsorognának olyan
közel az ajtónkhoz.
– Azt hittem, a rajongókat annyira leköti, hogy aTengerpartos
párnahuzatukat csókolgatják, hogy nem érnek rá Rhode Islandre utazni –
viccelődött Janelle.
– Jól van, nevess csak, Janelle. Én is mindig nevetek a bankba menet.
– Párnahuzat? – kérdeztem. Fogalmam sem volt róla, miről beszél.
– Meg lepedő. A lányok most világszerte Charlesszal alszanak éjszaka –
nevetett Janelle.
– Múlt éjjel én is a saját Charles-párnámmal élvezkedtem! – gúnyolódott
Nick, miközben obszcén mozdulatokat tett.
Ryan hozzávágta a pezsgő dugóját. Olyan erővel hajította oda, hogy úgy
éreztem, nem igazán tetszett neki ez az utolsó beszólás. Nick mosolyogva
elhajolt előle.
– Én az igazi Ryan Christensent használtam múlt éjjel szexjátéknak –
súgtam Ryan felé, nehogy elromoljon a kedve.
Ryan a tenyerembe csapott, és rám kacsintott.
– De még hogy! Én pedig bespricceltelek a személyes szagommal, hogy
távol tartsam tőled a többi állatot.
A limuzin elhagyta az aréna főbejáratát, a sofőr továbbhajtott. Talán nem
tudta, hol kell kitenni minket? Végül az aréna mögött álltunk meg, néhány
jókora busz mellett. A sofőr kinyitotta Ryan ajtaját, a magánbejáró felé
indultunk. Ryan kézen fogott; nagy levegőt vettem, és követtem a hátsó ajtó
felé. Ryan Christensen többé sosem léphet be a főbejáraton, mint a többi
ember.
Az aréna két alkalmazottja már várt minket. Egy lifthez kísértek minket,
amivel felmentünk a felső szintre, ahol a magánpáholyok voltak.
– Ez kinek a páholya? – kérdezte Nick.
– A bankom kibérelte az egész évadra – felelte Ryan. – Négyjegyűket
átadták nekünk, de nem leszünk egyedül. Nyolc férőhelyes. Az összes
páholy teljesen teli van. Ennél zártabbat nem tudtam szerezni. – Ryan
megdörzsölte a homlokát.
– Akkor buli lesz? Csúcs! – Nick böffentett egyet, és kinyitott egy sört.
A páholyt telepakolták sörrel és borral, egy hosszú asztalon pedig meleg
ételek vártak minket. Ryan én Nick egyből megcélozták a büféasztalt, és
kiszolgálták magukat a főtt ételek és egyéb finomságok sokaságából. A két
testvér már kissé felöntött a garatra, úgyhogy örültem neki, hogy Ryan eszik
is valamit.
Kinéztem a hatalmas üvegablakon át az arénára. Az üveg túloldalán
tizenkét magánülés helyezkedett el. Ekkor nyílt a páholy ajtaja, az üvegről
visszaverődött a beáramló fény. Ösztönösen megfordultam, hogy lássam, ki
jött be. Nagy hiba volt!
Négy vihorászó lány lépett be az ajtón. Mikor meglátták, hogy Ryan
Christensen tényleg a páholyban van, szinte hisztérikus rohamot kaptak.
Gyorsan Ryanre pillantottam; észrevettem, hogy egy pillanatra abbahagyta
a szájába tömött kaja rágcsálását, és dühösen összeszorította az ajkát.
Janelle finoman megbökött, mindketten halkan kuncogni kezdtünk. Az
összes lány miniszoknyát és mélyen dekoltált topot viselt. Az egyik
ráadásul aTengerpart egy példányát tartotta a kezében. Ryan gyorsan elinalt
a büféasztal mellől, és elfoglalta a helyét Nick és köztem. Bárhová is
mentünk, nem szökhetett meg a rajongói elől.
MÁSNAP DÉLUTÁN RYAN EGÉSZ CSALÁDJA összegyűlt a
konyhában, hogy elkészítsük a hálaadási vacsorát.
– Szívem, ezt hová tegyem? – kérdezte Bill, miközben egy hatalmas
pulykát emelt ki a sütőből.
Ellen a látványosan üresen hagyott helyre mutatott a gáztűzhelyen; kissé
bosszantotta, hogy a férje még ezt sem képes magától megoldani.
Hirtelen felvillant előttem, ahogy apám ugyanezt kérdezi az anyámtól. Az
én apám is ilyen gyámoltalan volt. Tovább lapátoltam az édesburgonyát a
kínálótálba. Janelle halkan dudorászott, miközben megterítette az asztalt.
– Szívem! Hol van Sarah cumisüvege? – kiáltott Nick a nappaliból, a barna
fotelből.
Amikor Nick elkiáltotta magát, ösztönösen odanéztem. Annyira hasonlított
a hangja Ryanéra, hogy nehezen tudtam különbséget tenni közöttük.
Ryan besomfordált a konyhába az egyik új farmerjában, amit én vettem
neki. Ez a gondolat valamiért jóleső melegséggel töltött el. Észrevettem,
hogy körbenéz a nappaliban, mintha keresne valamit.
– Szívem! Nem tudod, hol a tornacsukám? – kérdezte Ryan, és egy
pillanatra leragadt a tévé előtt. Automatikusan odafordultam, hogy feleljek.
Válasz helyett azonban kirobbant belőlem a nevetés. A konyhapultba
kapaszkodtam, kétrét görnyedtem, úgy kacagtam a komikus
felfedezésemtől Mindenki abbahagyta, amit épp csinált, és rám meredt; nem
értették, mi üthetett belém.
– Túl sok „szívem” van ebben a helyiségben! – ziháltam nevetve, válaszul
Ryan kérdő tekintetére. Ez a kedveskedő megszólítás láthatóan
mindnyájukba beleivódott. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy mostanra a
Christensen család egyetlen férfitagja sem képes önállóan gondolkodni és
cselekedni.
– Valahányszor valaki elkiáltja magát, hogy „Szívem!”, felkapom a fejem.
Nos, én akartam. Azonnal mindhárman „Szívem!” kiáltásokkal kezdtek
bombázni.
Ryan az első hálaadási vacsoránkat úgy kezdte, hogy játékosan belém rúgott
az asztal alatt. Mindketten elmosolyodtunk, mikor a lábfeje az enyém alá
csúszott, így a lábaink egymáson pihentek.
– Jól mulattatok tegnap este? – kérdezte Bill, és a kezembe nyomta a
töltelékes tálat.
Már épp felelni akartam, de Nick megelőzött.
– Minden jól ment, míg Ryan rajongói fel nem bukkantak a páholyunkban –
vetette oda kurtán, és a vajas késével Ryanre bökött.
– A szupersztárnak autogramot kellett osztogatnia, meg képekhez kellett
pózolni a kis barátnőivel. – Egyértelműen kihallatszott a rosszindulat a
hangjából.
– Ó, én is akarok egy fotót! Nem, inkább velem pózolj! – ingerkedett Nick
vékony hangon.
Ryan a tányérjára csapott némi krumplipürét. A szedőkanál hangosan
csendüléssel ért hozzá a porcelánhoz, a zajtól összerezdültem. Ryan arcán
nyilvánvaló bosszúság látszott. Ahelyett, hogy Nick hálás lett volna, amiért
az öccse egész este első osztályú szórakozást biztosított nekik, most is
kapott az első alkalmon, hogy gúnyt űzhessen az öccséből.
– Ez meg hogy történhetett? – kérdezte Bill. Ryanre nézett. – Azt hittem,
magánpáholyt kaptatok!
Ryan vállat vont.
– Tényleg azt kaptunk, apa, de így is nyolc nézőt engedtek be a páholyba.
Az egyik lány apja valami igazgató a banknál, ahol kibérelték a páholyt az
egész évadra. Elhozta a barátnőit.
Bill rosszallón csóválta a fejét.
– Tudod, ez elég megalázó. Persze tudom, a legtöbb színész ölni tudna
azért, hogy ilyen gondjai legyenek, mint nekem. Mindenki ezért küzd. A-
listás filmek, A-listás szerepek... már nem kell meghallgatásról
meghallgatásra járnom, ahol úgyis visszautasítanak, vagy válaszra sem
méltatnak. Hálásnak kéne lennem, végtére is hálaadás van – Ryan
pillanatnyi szünetet tartott, amíg bekapott egy falatot. – Különben már
kezdek egészen hozzászokni a nemkívánatos figyelemhez. – Egyenesen
Nickre nézett, mikor ezt mondta. – Régen nagyon zavart, de már képes
vagyok kiszűrni és figyelmen kívül hagyni.
Észrevettem, hogy így akart finoman visszaszúrni a bátyjának. A testvéri
rivalizálás nagyon is jelen volt itt és most, az étkezőasztal mellett.
– Fleurynek volt pár hihetetlen védése tegnap este, és a három gólból kettőt
Crosby ütött – mondtam az apjuknak, remélve, hogy sikerül megtörnöm a
két testvér közötti feszültséget. Ryan bal kezét a vállamra telte, és rám
mosolygott. – Egész életemben nagy Pensrajongó voltam, de most először
láttam őket otthoni jégen játszani. Remekül éreztem magam. Nagyon
köszönöm, hogy elvittél – áradoztam, és közben reméltem, hogy Nick veszi
a lapot, hogy neki is értékelnie kéne az öccse erőfeszítéseit.
– Anya, ez a pulyka valami fantasztikus! – dicsérte meg Nick. – Az idén
minden nagyon jól sikerült.
– Ne nekem köszönd, hanem az öcsédnek – jelentette ki Ellen két harapás
között. Szünetet tartott, hogy lenyelje a falatot.
Nick gyorsan bevitte a következő döfést.
– Miért? Talán az idén kinyitotta a kövér erszényét, és felvett egy hivatásos
szakácsot, hogy főzzön ránk?
Észrevettem, hogy Janelle rácsapott a lábára az asztal alatt. Eltöprengtem,
vajon Nick mindig ilyen-e, vagy most külön erőfeszítéseket tesz, hogy
minél bunkóbbnak tűnjön.
– Nem, Nicholas – fakadt ki Ellen a fenyítő, anyai hangján. – De az öcséd
hozta el hozzánk Tarynt. Márpedig Taryn főzte ennek a sok finomságnak a
javát, beleértve a pulykát is, ami annyira ízlik neked.
Ryan letette a szószos tálat.
– Ki tudja, Nick. Jövőre talán nálam ehetjük meg a vacsorát a több millió
dolláros hatásvadász kastélyomban – vicsorgott. – Biztosra veszem, hogy
Taryn hálás lesz, ha még egy egész napot tölthet azzal, hogy a családomra
főz. Egyébként meg, ha legközelebb úgy érzed, hogy nagyon szeretnél
élvezkedni a „Charles” párnáddal, akkor előbb képzeld el, hogy a jogdíj tíz
százaléka a lányod letéti alapjára megy! Mire kétéves lesz, tízszer annyit
fog érni, mint te.
– Jól van, ebből elég – dorgálta meg Bill; próbálta leállítani a fiait.
– Csak ugrattam, apa. Nem tudom, miért ilyen érzékeny a szupersztár –
mondta Nick.
Ryan letette a villáját, és hátralökte a székét, mintha a ricsajjal akarná
bejelenteni, hogy elhagyja az asztalt. Az ujja az államhoz ért.
– Szívem, szívok egy kis friss levegőt. Majd jövök.
– Fiam, ülj vissza! – kérte Bill komoran, Ryan azonban rá sem hederített.
Felkapta a kabátját meg a kulcsait, és kiviharzott a konyhából.
Keresztbe fontam a kezem az ölemben, miközben hallottam, hogy a Shelby
csikorogva kihúz a garázsból.
– Taryn, sajnálom – mondta Nick komoly képpel.
Egy percig csak bámultam rá.
– Köszönöm, Nick. De nem tőlem kellene bocsánatot kérned.
– Nem tehetek róla, ha nem érti a viccet! – nevetett Nick kényelmetlenül, és
újabb adag kaját tömött az arcába, mintha a sértegetése igazán apróság lett
volna.
Döbbenten ültem. El sem hittem, hogy Ryan közvetlen családtagja, az
egyetlen testvére, akire mindig is felnézett, ilyen érzéketlen és kegyetlen
lehet. Azok után, hogy Ryannek mennyi mocskot kellett elviselnie a
színészkarrierje miatt, megkönnyebbülésnek kellene lennie, hogy hazajön a
családjához, nem újabb szenvedésnek. A szülőkre pillantottam, aztán
visszafordultam Nickhez. Képtelen voltam tovább tartani a számat.
– Mielőtt tovább gyötröd az öcsédet, Nick, tudnod kell, mennyire irigyel
téged.
– Még hogy irigyel? – horkant fel Nick.
– Igen – feleltem nyugodtan. – Olyasmiket kapsz meg az élettől, amit
mindennap természetesnek veszel: szabadságot, névtelenséget, privát
szférát, biztonságot. Olyasmiket, amiket ő elveszített. A sikere, amivel
hecceled, nagy árat követel tőle, de ezt biztosan te is tudod – rábámultam. –
Te birtokában vagy mindannak, amire ő is vágyna: van otthonod, feleséged,
gyereked, normális életed. Tudod, az öcsédnek mije van? – Oldalra
biccentettem a fejem ügyelve, hogy fenntartsam a szemkontaktust. – Akut
paranoiája az őt üldöző őrült rajongóktól és fanatikusoktól, a világméretű
nyilvános megaláztatástól, mikor negyven nyelven nyomtatják ki a róla
szóló hazugságokat, a negatív kritikáktól mindennel kapcsolatban, amibe
nekivág, meg attól, hogy mindenki, és ez alól még az imádott bátyja sem
kivétel, mikroszkóp alá akarja dugni – soroltam. – De ezt biztosan te is
tudod. Úgyhogy ha szeretnéd tudtára adni, mennyire megbántad, amit tettél,
akkor talán a bocsánatkérés előtt ezt kellene végiggondolnod.
Nick láthatóan teljesen megdöbbent. Még a száját is eltátotta.
– Ugye megbocsátasz? – súgtam oda Ryan anyukájának, mielőtt felkeltem
az asztaltól. – Szeretném tudni, hogy jól van-e.
Kivettem a kabátom a szekrényből, és felhívtam Ryant.
– Szívem, gyere vissza értem! Én is szeretnék menni egy kört. Odakint
várlak.
 26. FEJEZET
Próbatételek
– MAJD HÍVJ FEL A LIMUZINBÓL,RENDBEN? – sóhajtott Ryan. –
Csak hogy tudjam, egyben hazaértél-e.
Lerítt az arcáról a szomorúság. Ahogy az enyémről is. Mindketten tudtuk,
hogy szűk három hétig nem látjuk egymást, és épp most repülnek el az
utolsó közös perceink. Rákanyarodott a Shelbyvel a reptérre vezető főútra.
– Rendben – szipogtam, és próbáltam nem bőgni. Nem akartam itt hagyni,
de muszáj volt hazamennem, hogy kinyissam a sörözőt. Ryan eközben a jól
megérdemelt szabadságát fogja eltölteni Matt-tel, Scott-tal és a bátyjával
még a skóciai útja előtt. A négy pasas vadászni megy. Ráadásul a két
testvérnek még ki is kellett békülnie.
– Ugye tudod, hogy erre semmi szükség... Marie vagy Pete is elém jöhetett
volna – mormogtam.
– Taryn – nyögte, rám pillantva. – Ne tégy úgy, mintha nem értenéd! Már
annak sem örülök, hogy egyedül repülsz haza.
Kibámultam az ablakon, és arra gondoltam, hogy túl sokat aggódik. A
zaklatónkat börtönbe zárták, aTengerpart rajongóinak többsége pedig
elutazott, miután a forgatás véget ért. Már nem kell rettegnünk, semmi oka
a paranoiának.
– Rendben leszek. Igazán nem kéne ennyire aggódnod – suttogtam.
Megrázta a fejét, az ajka megrándult a szavaim hallatán. Túl hamar értünk
oda a terminál bejárati ajtaja elé. Áthajoltam a középkonzolon, hogy
megcsókoljam. El kellett fordítanom a fején a Mitchell’s Pub
baseballsapkámat, mert útban volt a sildje.
– Szeretlek – mondtam; máris hiányzott.
– Én is szeretlek. Találkozunk Los Angelesben tizenhatodikán. – A kezei
közé fogta az arcomat, és megint megcsókolt. – Egy örökkévalóságnak fog
tűnni – suttogta, a homlokát az enyémnek nyomva.
Még egyszer utánafordultam, mielőtt besétáltam a repülőtérre... teljesen
egyedül. Nem kísértek se biztonságiak, se rendőri kíséret, senki nem akart
lefotózni, senki nem kiabálta egyikünk nevét sem. Beálltam a sorba a
kézipoggyász átvilágításához, a biztonságiak észre sem vettek. A repülőtér
megtelt szünidőre utazó turistákkal, de mindegyikük tekintete átsiklott
rajtam.
Leültem a váróterembe a kapum elé, nem rejtőztem el semmiféle VIP
váróban. Nem volt rá okom. Most vettem csak észre, hogy a szívem...
normális tempóban vert. Nem akart kiugrani a mellkasomból, mint idefelé
jövet A félelem kellemesen hiányzott a véremből. Fiatal nő közeledett
felém. Kedvesen elmosolyodott, és megkérdezte, hogy foglalt-e a mellettem
lévő ülés. Magamban én is elmosolyodtam; még apró villanást sem
okoztam a radarján.
Csak abban különbözött ez az út a korábbi repüléseimtől, hogy első
osztályon utaztam, nem pedig turistaosztályon, a gép végében. Az első
osztálynak egyértelműen megvoltak a maga előnyei, de olyan rövid ideig
tartott az út, hogy nem számított, hol ülök, míg hazaérek. Mikor a gép
leszállt Providence-ben, gyors hálaimát rebegtem. Nem rajongtam túlzottam
a repülésért.
A kis bőröndömből kihúztam a fogantyúját, megigazítottam a hátizsák
vállpántját, és követtem a többi utast a kijárat felé. Körbenéztem az
embereken, akik a családtagjaikat vagy szeretteiket várták, és közben azt
kívántam, bárcsak engem is ismerős arcok fogadnának. Csakhogy engem
egy ismeretlen visz majd haza. Ettől a gondolattól még magányosabbnak
éreztem magam. Hányszor vettem erőt magamon, és gyűrtem le a
késztetést, hogy felhívjam Marie-t, és megkérjem, hogy vigyen haza, csak
mert tudtam, hogy Ryan saját zsebből fizette a sofőrömet! Ráadásul
ragaszkodott hozzá, hogy testőrök kísérjenek haza. Melyik idegen lehet a
sofőröm?
Már az előtt kiszúrtam az arcát, hogy megláttam volna a teste elé emelt
„Mitchell” feliratú táblát. Egy pillanatra behunytam a szemem, a sorsnak
csakugyan elég aljas a humora. Meglátott, és rám mosolygott, de nem olyan
„Azért mosolygok, mert kedvesnek kell lennem veled” mosollyal, inkább
pimaszul – mintha bűnt követne el azzal, hogy ott áll, és magasra emeli a
táblát rajta a nevemmel. Megálltam előtte, nagy levegőt vettem, erőt
gyűjtöttem a köszöntéséhez.
– Üdv itthon – mondta Kyle magabiztosan. – Vihetem a csomagját, Miss
Mitchell?
Átvette a bőröndömet, és beterelt a kocsiba; itt ért a következő meglepetés.
A szokásos fekete limuzinra számítottam vagy egy terepjáróra, de hosszított
limuzinon sem lepődtem volna meg. Ehelyett azonban Kyle saját kocsija
várt rám... egy helyes kis kétajtós ezüst Audi.
– Jól telt az ünnep? – kérdezte Kyle. Éreztem, hogy próbál udvariasan
csevegni.
– Igen. Köszönöm a kérdést. – Magamban kuncogtam, és próbáltam ügyet
sem vetni rá, milyen helyes. – De itt inkább az a kérdés, hogyhogy épp te
viszel haza engem? – Már azzal is bajba kerültem, hogy beültem a
kocsijába.
Elmosolyodott, tudta, miért kell magyarázkodnia. A gázba taposott, hogy
hamarabb kijussunk a repülőtérről.
– Megláttam a feladatlistán, hogy fel kell venni téged, és elvállaltam –
vallotta be. – Csak tudni akartam, hogy vagy. – Rám nézett, aztán vállat
vont. – Miért, haragudni fog abarátod?
A hangsúlyán érződött, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy Ryan mérges
lesz-e vagy sem. Úgy hangzott, mintha egyenesen örülne a
megmérettetésnek.
Kinéztem a kocsi ablakán, ismerős jelzőtáblák suhantak el mellettem.
– Talán – suttogtam. – Ha majd elmondom neki.
Kyle gyorsan rám pillantott. – Akkor spórolj meg magadnak egy vitát, és ne
mondd el!
– De el kell – mondtam. – Már csak azért is, mert lehet, hogy valaki
lefotózott. Értesíteni kell a PR-csapatát.
– Hűha! – Megdöbbentnek hangzott. – Tényleg Hollywoodban érzed
magad, mi?
A megjegyzésétől kicsit fejembe szökött a vér.
– Miért mondod ezt? Csak mert véletlenül egy olyan emberrel élek együtt,
akinek minden lépését kamerák követik? Csak mert nem akarok még én is
belerúgni egyet; ettől máris Hollywoodba képzelném magam?
– Ugyan már, Taryn, nem akartalak felbosszantani. Csak épp nem olyan
nőnek tűnsz, aki örül neki, hogy minden lépését követik. De hát ki vagyok
én, hogy ítélkezzek? Talán neked tetszik, hogy a te képeiddel vannak tele a
magazinok a boltban. Honnan tudjam? – mormolta, miközben hátranézett a
válla felett, sávot akart váltani a pályán.
– Hát egész jól meglennék, ha nem nyomtatnának ki rólam mindenféle
hazugságokat – puffogtam.
Kyle felnevetett.
– A nyakamat nem tenném rá, de szerintem korábban, mikor más fickókkal
jártál őelőtte, nem kellett ilyesmi miatt aggódnod.
Végiggondoltam a megjegyzését; felidéztem a kudarcba fulladt korábbi
kapcsolataimat.
– Minden eddigi kapcsolatomat hazugságok kísérték. – A beismeréstől
elkomorodtam. – Még a koholt kapcsolataimat is.
– Nem tudom. Én úgy éreztem, hogy az állítólagos viszonyunkról
szórakoztató, igényes történeteket írtak – felelte Kyle tréfásan. –
Gondolom, Ryan ezért rúgott ki engem olyan gyorsan.
– És nem is tévedsz – suttogtam.
– Tehát belefáradtál már a hazugságokba? – kérdezte, miközben váltott,
gyorsítania kellett, hogy megelőzzön pár kamiont.
Rábámultam.
– Miféle kérdés ez?
A szeme rám villant, mielőtt újra az útra és a vezetésre fordította volna a
figyelmét.
– Szerintem jobbat is kaphatnál. Szerintem jobbat érdemelsz. – A kezén
megfeszültek az inak, ahogy megszorította a kormányt.
– Minél jobbat? – kérdeztem. Ha ítélkezik, meg kell védenie a véleményét.
– Annál, hogy veszélybe sodorjanak. Hogy köznevetség tárgyává tegyenek.
Hogy a média bokszzsáknak használjon. – Rám meredt. – Folytassam?
Mert elég hosszú listát össze tudok hozni.
Az ablakom mögötti tájra koncentráltam, próbáltam elnyomni az égető
érzést a mellkasomban.
– Nem kell – mormoltam hűvösen. – Megértettem. – A telefonom
megcsörrent a táskámban. Ryan csengőhangja volt.
– Szia – vettem fel, örültem, hogy beszélhetek vele, de bosszantott, hogy
nem várta meg, míg én hívom.
– Hol vagy? – kérdezte.
– A kocsiban. Épp most hagytuk el a repteret – hazudtam. Kyle rám nézett,
és elvigyorodott, jelezve, hogy rajtakapott a füllentésen.
– De miért nem hívtál? Úgy aggódtam!
– Még csak most ültem be. Fel akartalak hívni, de megelőztél. – Próbáltam
halkan beszélni, de Kyle bő húsz centire ült tőlem. Ezt a beszélgetést nem
lehetett úgy lefolytatni, hogy ő ne hallja. A szabad kezemmel
megdörzsöltem az arcom. A fejem már lüktetni kezdett ettől az egésztől.
– Hát, csak tudni akartam, hogy rendben leszállt-e a géped, és várt-e rád a
kocsi, hogy hazavigyen. Ez minden.
Tudtam, hogy Ryan csak aggódik miattam, de kezdett kicsit rám telepedni.
– Igen, várt a sofőr – suttogtam. Hallottam, hogy Kyle kuncog. – Minden
rendben.
– A hangod nem úgy tűnik – erősködött. – Mi a baj?
A szerelmem elég jól ismert, rajtakapott a hazugságon.
– Semmi. Lüktet a fejem, biztos a repüléstől. Visszahívhatnálak inkább,
amikor hazaértem? Jó lesz úgy? Majd akkor beszélünk.
Kyle hangosan felnevetett, mikor becsuktam a telefonom.
– Mr. Christensen ellenőrizget? – ugratott.
Rosszalló pillantást vetettem rá.
– Csak aggódik. Különben meg érdekli, hogy tényleg vigyáznak-e rám.
– Szerintem úgy bánik veled, mintha a tulajdona lennél.
– Talán mert úgy érzi, érdemes birtokolni engem – vágtam vissza.
Kyle mocorgott az ülésen.
– Hát, ebben igaza van. Nem tudom hibáztatni érte.
Végighajtott az utcánkban, és megállt a házam hátsó bejárata előtt.
Régóta nem fordult elő ilyesmi: az ajtóm körül senki nem ácsorgott: se
paparazzók, se rajongók. Üdítő megkönnyebbülés volt. Kyle a bejárathoz
vitte a bőröndöm, semmiképp nem akartam beengedni a lakásba.
– Köszönöm, de magam is boldogulok. Tedd csak le! – Megint
megdörzsöltem az orcáimat. Valamiért fájt az arcom. – Köszönöm, hogy
hazahoztál.
– Persze... szívesen. Nahát, akkor ezek szerint ma este kinyitsz? – kérdezte.
– Igen. Ezért jöttem haza. Az üzletnek mennie kell. – Az órámra
pillantottam, úgy számoltam, három órám maradt pihenésre, mielőtt újabb
hosszú éjszakát töltök a pult mögött.
Visszakísértem az utcára, és bíztam benne, hogy gyorsan el tudom küldeni.
Kyle lecsukta a kocsija csomagtartóját, és elmosolyodott.
Széttárta a karját, szavak nélkül kért búcsúölelést. A testem gondolkodás
nélkül engedelmeskedett, öntudatlanul belezuhantam a veszélyzónába.
– Nagyon jó volt újra látni téged – vigyorgott, a szeme az enyémbe
kapcsolódott. – Hamarosan találkozunk!
Felvonszoltam a bőröndömet a hálóba, és mindent ledobtam a padlóra, még
a kabátomat is. Az ágyunk olyan puhának, hívogatónak látszott, hogy nem
tudtam ellenállni neki, leheveredtem pár percre. A párnámra kucorodtam,
Ryan párnáját a mellkasomra húztam, beszívtam az ismerős illatot, és azt
kívántam, bárcsak itt feküdne mellettem.Csak pár percre hunyom le a
szemem...
A fejem felpattant a párnáról, mikor meghallottam a telefonom csörgését.
– Taryn! Mi van veled? – kiabált Ryan. – Hol vagy?
– A francba. Mennyi az idő? – Az órámra pillantottam. Háromnegyed négy
volt. Gyorsan felültem, a fejem mintha száz kilót nyomott volna, a torkom
égett. – Elaludtam az ágyunkban – mormoltam. – Sajnálom, hogy nem
hívtalak.
Ryan dühös volt.
– Nem tudtál volna felhívni, mielőtt lefeküdtél?
– Mondtam már, hogy sajnálom. – Erőlködve préseltem ki újra a szavakat
sajgó torkomból. – Azt hiszem, megfáztam. Az orrom teljesen bedugult.
Pocsékul érzem magam.
– Hallatszik a hangodon, cicám. Sajnálom. Nagyon aggódtam.
– Tizenöt percem van, hogy összeszedjem magam nyitás előtt – nyögtem
fel. Ekkor kezdtem tüsszögni.
Mire lekászálódtam a földszintre, Marie már a pult mögött állt. Cory pár
perccel később érkezett. Péntek este mindketten dolgoztak; aznapra
zenekart is hívtam. Marie vigyora lehervadt, és aggodalmasan nézett rám,
amikor észrevette a kezemben a zsebkendőköteget. Alig pár percet
tölthettem a kocsmámban, mielőtt a vállamnál fogva kipenderített onnét, és
visszazavart a lakásba.
– Alig várom, hogy elmeséld, milyen volt az utazás, de csak ha már nem
vagy fertőző. Mi majd tartjuk a frontot – erősködött. – Cory meg én
mindent elintézünk. Menj, és vidd innen a bacijaidat!
Összegömbölyödtem a kanapén egy doboz zsepivel meg a takarómmal, és
visszaaludtam. Arra ébredtem, hogy az együttes rázendített a bárban. A
hangszórók vibrálásától remegni kezdtek a képek a falamon.
– Na, mi újság idelent? – kérdeztem Marie-től. Alig tudtam nyelni.
Körbenéztem a kocsmában összegyűlt tömegen. Pete integetett a bejárati
ajtó előtt álló székéből.
Marie lopva körbenézett.
– Kyle a biliárdteremben biliárdozik – mondta. – Mi a francot keres itt?
Egyszer már érdeklődött utánad.
Mindkét kezemmel megdörgöltem az arcom.
– Ő hozott haza a reptérről.
– Micsoda? – kiáltott Marie. – Hogyhogy?
– Látta a feladatlistán, hogy értem kell menni, és elvállalta. Nyakig ülök a
pácban.
Marie rám nézett, s azt latolgatta, vajon miért érezhetem magam pácban.
– Nem mondtam meg Ryannek... egyelőre. Baromi dühös lesz.
– Történt valami kettőtök között? Úgy értem, Kyle-lal? – pontosított.
– Nem, nincs köztünk semmi. – Hátranéztem a vállam felett, hogy
meglátom-e a biliárdteremben. Véletlenül találkozott a tekintetünk; néztem,
ahogy a falnak dönti a biliárddákóját, és megindul felém.
– Szia Taryn! Mi a baj? Jól vagy? – kérdezte Kyle.
Megráztam a fejem. – Nem, megfáztam.
Más gondolatok is átfutottak a fejemen, például, hogy mennyire szeretném,
ha Ryan most itt lenne, és nem kellene megpróbálnom elmagyarázni neki
mindezt a mobilomon keresztül. A vendégsereg a kocsmában egyértelműen
kezelhetőnek tűnt, de azért nekiálltam poharakat mosogatni. Cory úgy
nézett rám, mintha megbolondultam volna – nem tudhatta, hogy a
mosogatás ürügyén próbáltam távolabb kerülni csodálatos Kyle-tól.
– Főnök, te meg mit csinálsz? – morgott Cory, visszadobva a tálcára egy
üveg házi whiskyt.
Marie elkapta a karom, és elrángatott a mosogatótól. – Menj vissza az
emeletre! Mi itt mindenről gondoskodunk. Beteg vagy. Pihenned kell –
parancsolta olyan hangosan, hogy Kyle is meghallja.
Kyle búcsúzóul integetett nekem, én azonban ügyet sem vetettem rá, csak
mentem tovább. Olyan furcsa volt ez az egész. Kyle profi testőr; mellette
nagyobb biztonságban kellett volna éreznem magam, de pontosan az
ellenkezője történt. Meglepően veszélyesnek éreztem a jelenlétét.
Szombaton nem sokkal dél előtt csengettek, így kénytelen voltam felkelni
kényelmes pihenőhelyemről. A hajamat hajgumival hátrafogtam, útközben
felkaptam pár zsebkendőt.
Az utcánkban Kyle állt hatalmas, barna papírzacskóval a kezében.
– Szia, hogy vagy? – kérdezte.
Jaj, Istenem, miért gyötörsz engem?
– Valójában rosszabbul – cincogtam.
Felemelte a bevásárlózacskót. – Hoztam neked némi ellátmányt – közölte
vidáman. – Gondoltam, szükséged lehet pár dologra.
Követett a lakásomba, a zacskót letette a dohányzóasztalra. – Zsebkendő,
éjszakai gyógyszer megfázásra, nappali gyógyszer megfázásra, köhögés
elleni szirup meg egy teljes edény húsleves a kedvenc sarki boltomból. –
Minden tételt előhúzott a zacskóból. – Ja, és egy kis keksz.
– Köszönöm, de nem kellett volna – motyogtam. Fogalma sem volt róla,
mennyire árulkodó volt a megjegyzése. Biztos forrásból tudtam, hogy egy
órát kellett vezetnie, míg ideért. Kyle nem a szomszédban lakott.
Nyilvánvalóan komoly kerülőt tett, hogy meglátogasson.
– Eszel egy kis levest? – kérdezte, a kezével ellenőrizve az edény
hőmérsékletét. – Még mindig elég meleg.
Bólintottam, és elkezdtem feltápászkodni. A fájó torkomnak kifejezetten jól
jönne a forró leves.
– Ülj le! – erősködött. – Szerintem rá fogok jönni, hogy működik a mikród.
A tekintetem elkísérte a hihetetlen testét és a csinos fenekét a konyhámba.
Eltakartam a szemem, és megdörgöltem az arcom, hogy kiirtsam magamból
ezeket a gondolatokat. El kell tüntetnem a lakásomból, méghozzá minél
hamarabb! Aztán másik gondolat villant be. Hisz ez most már nemcsak az
én lakásom. Ez a kettőnk otthona, melyet önként megosztottam Ryannel, az
az otthon, ahol boldogan élünk együtt, és ahol semmi keresnivalója másik
férfinak.
– Óvatosan, lehet, hogy forró! – intett Kyle, és átadott egy csésze levest.
– Köszönöm. – Alig volt hangom; a csészét letettem az asztalra. – Kyle...
nagyon kedves tőled, de miért... miért vagy itt?
– Mi van, talán barátok sem lehetünk? – válaszolt gyorsan.
Egy pillanatra elgondolkodtam a kérdésén, aztán magam is kérdéssel
feleltem.
– Ha a barátnőd elutazna üzleti útra, szerinted örülne, ha az otthonában
másik nőt fogadnál, míg ő távol van?
– Mi köze ehhez a mi barátságunkhoz? – vágott vissza.
Bármilyen beteg is voltam, nem dőltem be ennek a marhaságnak.
– Szerintem te nem azért vagy itt, mert a barátom akarsz lenni.
– Szerinted hátsó gondolataim vannak? – kérdezett rá Kyle a tekintetem
láttán.
– Kérlek – nyöszörögtem. – Ennyire ne nézz hülyének! – Megtörölgettem a
taknyos orromat egy zsebkendővel, remélve, hogy ezzel még jobban
elkedvetlenítem.
– Rendben. Megmondom őszintén, amikor láttam, hogy egyedül repülsz
haza, arra gondoltam, hogy talán szakítottatok azzal a szépfiúval. Hiszen
azért vannak hátulütői annak, hogy vele jársz, ezt te sem tagadhatod!
Bosszantott, hogy áskálódik Ryan ellen.
– Igen, és gondolom, sokkal jobb dolgom lenne, ha valaki mással járnék?
Talán mondjuk veled? – reméltem, hogy elég szarkasztikusra sikerült a
hangom.
– Az életed sokkal nyugodtabb lenne, az biztos. Nem lennének kamerák,
fotósok, fanatikusok. – Odatolt elém egy csomag kekszet.
– Egy pillanat. Hadd foglaljam össze, hogy lássam, jól értettem-e! Szóval
szerinted ahelyett, hogy olyasvalakivel járok, mint Ryan, aki minden tőle
telhetőt megtesz, hogy megvédjen a veszélyektől, jobban járnék
olyasvalakivel, mint te, aki mindennap hajlandó kockára tenni az életét
vadidegenekért. Jól értem a dolgot?
Elfordult, aztán fölényes mosoly jelent meg az ajkán.
– Legalább már gondoltál rá. Kezdetnek nem rossz! Én sokkal jobban
megvédenélek, mint ő. Különben meg az én társaságom semmiféle
kockázattal nem jár.
– Csak ne bízd el magad! Te kényszerítesz rá, hogy összehasonlítsalak vele,
és hogy őszinte legyek, nem is lehet egy lapon említeni titeket. – Felkeltem
a kanapéról; kezdett bosszantani a jelenléte. – Kyle, értékelem a levest meg
a kedvességedet, de nem lehetünk barátok.
A lábfejét a térdére tette, és még kényelmesebben elhelyezkedett a fotelben.
– Miért nem?
– Mert te nem pusztán a barátságomat akarod – mondtam ki megvetően,
amit mindketten tudtunk. – Kyle, én Ryant szeretem. Elköteleztem magam
mellette. – Felemeltem Kyle kabátját. – Sajnálom, de azt hiszem, ideje
menned.
– Milyen kár. Sosem fogod megtudni, milyen lett volna. – Láttam, hogy
nem is akar felkelni. – Csakhogy még nem mentél hozzá, nem látok gyűrűt
az ujjadon, úgyhogy az én értelmezésem szerint még mindig szabad vagy.
– Szabad? Nem hallottad, amit mondtam? – A bosszúságom kezdett komoly
haraggá duzzadni.
– De, hallottam – mormolta. – Csak épp azt is tudom, hogy nem kell sokáig
várni, hogy hülyeséget csináljon, és megcsaljon. Végül mind megteszik.
Nem ő az első színész, akire vigyáznom kellett. Meglepődnél, ha tudnád,
mire nem képesek, hogy titokban tartsák a kis viszonyaikat. Még a házasok
is félrelépnek.
– Áh, és feltételezem, ha veled járnék, te teljesen más lennél. Te sosem
csalnál meg – nevettem gúnyosan.
– Nem, én nem. És ha velem járnál, csak helyi megbízásokat vállalnék,
hogy ne kelljen elutaznom, és mindig veled lehessek – folytatta. – Még csak
okod sem lenne kételkedni bennem.
– Ryanben sincs okom kételkedni. Te is férfi vagy, ő is férfi; vagy
mindkettőtöknek ilyen a természete, vagy nem. – Mintha borotvapengét
nyeltem volna, úgy fájt a torkom, kezdtem megint belázasodni. Lassan
tényleg távozhatott volna. – És annyit mondhatok, Kyle, hogy a megcsalás
nekem sem természetem. Szeretem Ryant. És ezzel mindent elmondtam.
Most pedig ha nem bánod, szeretnék végre lepihenni. – Megráztam a
kabátját a kezemben, hogy megértse végre az utalást.
Mielőtt kivette a kabátját a kezemből, megállt, és rám nézett.
– Várni fogok, és figyelek. Okos nő vagy. Nemsokára észhez fogsz térni.
Egyre hátborzongatóbb lett a magabiztossága.
Örültem, amikor végre elment. Félútig elkísértem a tekintetemmel a hátsó
utcában, hogy meggyőződjek róla: tényleg nem jön vissza, aztán bezártam
az ajtót, és beállítottam a riasztót.
Mikor visszaértem a lakásba, felkaptam a mobilomat, és megnyomtam az
első bejegyzést a névjegyzékben. Ideje tisztázni a dolgokat Ryannel.
Hétfőre a megfázás valami sokkal kegyetlenebb és aljasabb dologgá fajult.
A homlokom és a mellkasom most már elviselhetetlenül fájt, és szüntelenül
köhögtem. Az állandó rázkódástól már sajgott az oldalam és hasizmaim,
egyre nagyobb nehézséget okozott a légzés.
Marie besegített a kocsijába, amivel a hátsó ajtónál parkolt le. Megnyugtató
érzés volt, hogy orvos is látni fog.
– Beszámoltam Ryannek Kyle-ról – suttogtam, amikor épp nem köhögtem
fel valami váladékot.
Marie rám nézett, a folytatást várva.
– Őrjöngött. – Megtöröltem az orrom. – De miután lenyugodott, örült neki,
hogy elmondtam. Persze nem tud mindent. Bizonyos részletektől
megkíméltem.
– Milyen részletektől? – kérdezte, és megveregette a hátam, miközben én
köhögtem.
Vállat vontam, nem tudtam, hogyan mondhatnám el.
– Kyle gyakorlatilag azt mondta, hogy vele jobban járnék, mint Ryannel.
– Neeee! Lehetetlen! És még miket mondott?
– Azt mondta, el kellene gondolkodnom azon, hogy mi lenne, ha inkább őt
választanám. Merthogy ő jobban illene hozzám. Levest is hozott.
– Az utolsó szavak már köhögés közben szakadtak ki a számon.
– Levest? – nevetett Marie. – Hát ez rendes tőle. Mit feleltél neki?
– Közöltem vele, hogy Ryant szeretem, és megkértem, hogy menjen el. A
végén kicsit azért megijesztett. Úgy nézett ki, mint aki nem fogad el
nemleges választ.
Marie megvárt a váróteremben, míg én bementem az orvoshoz. A doktor
közölte, hogy arcüreggyulladásom és légcsőhurutom van. Amilyen
pocsékul éreztem magam, már azon töprengtem, nem hagyott-e ki a
diagnózisból valami tüdőbajt.
Megálltunk a helyi gyógyszertárnál, ahol egy rakás antibiotikumot,
orrsprayt meg inhalálót vettem. Miközben sorban álltam a kasszánál, ostoba
módon rápillantottam aCelebrity Weekly címlapjára. A magazin első oldalán
azt írták, hogy a távolság tönkretette a kapcsolatunkat Ryannel. Épp aznap
reggel indult Skóciába; hogy szakíthattunk volna máris?
– Miért veszel ilyen szemetet? – hordott le Marie. – Nem érzed magad így
is elég ramatyul, muszáj rátenned még egy lapáttal?
– Nem veszem meg – köhögtem csúnyán az ingujjamba. – Utálom a médiát.
Miért csinálják ezt? – mutattam neki a borítót.
Egyetlen centet sem szándékoztam erre a szemétre pazarolni. Pontosan az
ilyen hazugságok csábítják az embereket arra, hogy megvegyék a
szennylapokat. Minden egyes példány megvásárlása hozzájárul, hogy egy
idióta újabb hazugságokat koholjon, egy másik idiótát meg arra ösztönöz,
hogy továbbra is tolakodó fotósként keresse a kenyerét. Minden tízcentes,
amit ilyen magazinokra költenek, csak tovább élteti ezt a marhaságot.
Marie ekkor elmesélte, hogy valamelyik nap megkereste egy fényképész, és
kétezer dollárt ajánlott neki azért, ha lefényképezi a lakásomat belülről.
Ezek a piócák már a barátaimat is megkörnyékezték. Marie persze
visszautasította, de úgy tűnt, a magazinok mindent megtesznek, hogy
lencsevégre kaphassák a „szerelmi fészkünket”, ahogy ők nevezték. Most
már még paranoiásabb lettem a lakásomba látogatókkal szemben.
RYAN MINDENNAP FELHÍVOTT SKÓCIÁBÓL, még ha csak öt percre
is. Megpróbálta leírni a tájat meg az épületeket, hogy elképzelhessem,
milyen élményeket él át; még néhány képet is küldött, amit a telefonjával
készített, de én ettől függetlenül még mindig arra vágytam, hogy ott
lehessek vele, és a saját két szememmel láthassam mindezt.
Nem kellett sokáig várni, hogy a skóciai forgatásról készült képek
felbukkanjanak az interneten. Ryan rajongói oldala azonnal közreadta a
legújabb lesifotókból készült válogatást. A világ minden táján megeredt a
nők nyelve, mikor a Ryan és Suzanne „szerelmi jeleneteiről” készült fotók
kiszivárogtak. Még Kat is felhívott, nehogy elveszítsem a fejem a botrányos
képek láttán.
Valami okból kifolyólag a Ryan és Suzanne felmelegített románcára utaló
hazugságok most nem bántottak annyira, mint amikor először találkoztunk.
Talán mert mindkettejüket elég jól ismertem már, és tudtam, hogy Ryan
semmiféle gyengéd érzelmet nem táplál a a kollégája iránt, akármilyen
gyakran összeért is az ajkuk. Azt is tudtam, hogy Ryan mélyen neheztel
Suzanne-ra és az allűrjeire. Suzanne túl sokszor átverte már őt ahhoz, hogy
túltegye magát az ellenszenvén, ahhoz meg különösen, hogy beleszeressen.
Suzanne miatt azonban aggódtam. Az apró kis trükkjeinek sokasága azt
sejtette, hogy őrülten szerelmes Ryanbe. Régen bedőltem a kisded
játékainak; hisz egyszer én is voltam fiatal és ostoba. Nem Francesca
kedvéért próbált elszakítani minket egymástól – ebben tévedtem. A
megjegyzései és a szurkálódásai csakis a maga érdekét szolgálták. Miután
kudarcba fulladtak a találkái Ryan barátjával, Scott-tal, azt kezdte
mondogatni, hogy reméli, hogy ha már a barátjának elég jó hálótárs volt,
akkor Ryannek is kedve szottyan végül hozzá. Suzanne pechjére azonban a
tettei épp ellenkező hatást váltottak ki Ryanből.
A média persze remekül szórakozott ezeken a pletykákon meg
hazugságokon. A híreik szerint Ryan visszament Suzanne-hoz, Suzanne
pedig több ízben közölte velem, hogy tartsam magam távol a pasijától,
miközben én titokban, Ryan háta mögött, viszonyt folytatok a volt
testőrömmel. Ez már a nevetségesség határán is túlment.
– Na, összeszedted már magad annyira, hogy kimozdulj otthonról? –
kérdezte Marie, félbeszakítva az internetezésemet. Épp pár régi Ryan
Christensen-interjút néztem meg. Megállítottam az aktuális videót, és
Marie-re is fordítottam egy kis figyelmet. Már egy hete, hogy ki se
mozdultam a lakásból.
– Tammy el akar vinni minket ebédelni. Be kell ugranunk az ékszerészhez,
aztán meg kell néznünk a koszorúslányruhákat is – fecsegett a telefonba.
Már sokkal jobban éreztem magam, és vonzott a friss levegő gondolata.
Reméltem, hogy néhány új aggodalmamtól is megszabadulhatok, melyek
titokzatos módon mostanában beférkőztek az agyamba.
Marie és Tammy valahogy... nem is tudom... furcsán viselkedtek velem az
elmúlt néhány napban. Nem tudtam volna konkrétan megmondani, mi
változott meg, csak éreztem. Talán azért éreztem így magam, mert
mostanában mindketten olyan furcsán mosolyogtak rám?
Tényleg nagyon beteg voltam, és végtelenül hálás voltam azért, hogy a két
legjobb barátnőm segített, de nem tudtam nem aggódni amiatt, hogy talán
kezd elegük lenni az új, dramatikus életemből.
– Tammy, gyönyörű a jegygyűrűd! – áradoztam, miközben néztem, ahogy a
gyémánt megcsillan a fényben. Tammy átadott egy csekket az eladónak.
– Köszi! – ragyogott. – Már csak hat részlet, és tényleg az enyém.
– Hé, Taryn, gyere csak ide! – kiáltott oda Marie. A smaragdgyűrűket nézte.
– Ez itt mennyibe kerül? – mutatott egy kifejezetten ízléstelen darabra.
Az eladónő kivette a gyűrűt a tokjából, és megnézte az árcédulát.
– Háromezer dollár.
Kikerekedett a szemem. Háromezer dollár ezért a ronda gyűrűért!
Marie fel akarta próbálni, de nagyon erősen meg kellett volna nyomnia,
hogy átcsússzon az ujjpercén.
– Tessék, Tar, neked kicsi ujjaid vannak! Mutasd, hogy áll!
Felhúztam a jobb kezemre, és kinyújtottam felé. Olyan típusú foglalata volt,
amivel pár réteg bőrt le lehet kaparni bárkiről, akin véletlenül végighúzza
az ember.
Marie eljátszott az ujjamra húzott gyűrűvel, minden lehetséges szemszögből
megvizsgálta. Meglepett, hogy tetszenek neki az ilyen stílusú ékszerek.
Marie az ékszerész felé tartotta a kezem.
– Mit gondol? Illik rá?
– Rá kellene méretezni – felelte a nő, és megforgatta az ujjamon a gyűrűt. –
Valószínűleg fél számmal kisebb kellene neki.
Azonnal levettem, és visszaadtam az eladónak. Nem akartam, hogy bárki is
azt higgye, meg akarom venni ezt a rondaságot.
– Pedig milyen apró gyűrű! Hányas? – Marie megint beledugta az ujját.
– Hatos – felelte unottan a nő. – Szabványméret.
– Tessék, Taryn! Ha legközelebb állást keresel, jelentkezhetsz
kézmodellnek, hiszen itt minden gyűrűt be tudnál mutatni – ugratott Marie.
Arra gondoltam, a középső ujjamat is szívesen bemutatnám neki.
– Az ő ujja mekkora? – kérdezte Marie.
Az eladó ráhúzott pár fémkarikát az ujjamra.
– Öt és feleset kellene viselnie.
– Mindkét keze egyforma? Úgy hallottam, az egyik mindig nagyobb –
mondta Marie.
A nő a másik kezemet is megmérte.
– Egyformák.
– Próbáld fel azt! – mutatott Marie egy másik gyűrűre. A nő átadott egy
opállal és smaragddal díszített borzalmat.
– Tudod, ha a kezeddel akarsz dolgozni, kénytelen leszel rágyúrni az
ujjaidra – Tammy remekül mulatott a saját poénján.
– Biztosra veszem, hogy Ryan szívesen segít – nevetett Marie. – Na,
menjünk, próbáljunk fel pár ronda selyemruhát is! Itt elintéztük, amit
akartunk.
– Ja, igen, ruhák... – mondtam, és kinyitottam a táskámat, hogy
megkeressem a mobilomat. Tammy esküvője előtt lesz még egy nagyon
fontos esemény, ahol különleges ruhára lesz szükség.
– El sem hiszem, hogy megvan neked KellyAnn Gael száma, és csak így
egyszerűen felhívod, hogy ruhákról csevegjetek, mintha ez lenne a
leghétköznapibb dolog a világon! – ugratott Marie. – Ki van még ott?
Drew? Gwyneth? Demi? – A telefonom után nyúlt, csakhogy közben
megcsörrent az övé.
– Szia, Cheryl – mormolta Marie feszélyezetten. – Figyelj, visszahívhatlak
később? Most két barátnőmmel vagyok, Tarynnel és Tammyvel. –
Felnyögött. – Rendben, mondjuk... hadd gondolkodjam... Felhívhatlak fél
hatkor? Akkor fél hat – ismételte.
– Gary tesója volt – felelte Marie a kérdő tekintetemet látva. – Mostanában
elég sok gond van vele.
 27. FEJEZET

Hollywood
ODAKINT MÉG MINDIG SÖTÉT VOLT, mikor Tammy a következő kedd
reggel kivitt a reptérre. A gépem délután egykor száll le a nyugati parton,
így rengeteg ideje maradt Kellynek, hogy elszórakoztasson.
Ryan azt mondta, hogy feltétlenül könnyű holmikat csomagoljak, mivel Los
Angelesben sokkal melegebb van, és vigyem magammal az új Shell-B
Enterprises hitelkártyámat is a szállodai bejelentkezéshez, ő csak este kilenc
előtt nem sokkal érkezik meg a LAX reptérre Skóciából. Kétszer kell
átszállnia, mire Kaliforniába ér.
Fényesen sütött a nap, amikor átsétáltam a repülőtér terminálján.
Magamban mosolyogtam azon, hogy a kamerás piócák szinte figyelemre
sem méltatnak. Helyes volt a megérzésem: ezen a reptéren non-stop
paparazziszolgálat őrködött. Az örömöm azonban hamar szertefoszlott,
mikor rájöttem, hogy Ryannek teljesen más élményben lesz része, mikor ma
este megérkezik, őt biztosan nem hagyják figyelmen kívül.
Jó néhány sofőr álldogált a kijárat mellett az érkezőkre várva. A szemem
gyorsan végigfutott a magasra tartott kártyákon, de a nevemet egyiken sem
láttam. Megint végignéztem rajtuk. Biztosan átsiklottam fölötte elsőre.
Minden egyes táblát végigböngésztem, Ryan neve után kutatva. Ekkor
láttam meg az egyiken a Bailey nevet. Alá azt írták: Shell-B Enterprises.
Amikor a sofőr megkérdezte, én vagyok-e Mrs. Bailey, elmosolyodtam.
Még nem, de ki tudja, mit hoz a jövő?
Kívülállónak éreztem magam ezen a Los Angelesnek nevezett idegen
földön... minden utcán pálmafák és drága kocsik sorakoztak. A hotel, ahol
megszálltam, minden eddigi tapasztalatomat felülmúlta. Áradt belőle a
gazdagság.
– Jó napot, szeretnék bejelentkezni – mondtam a márványpult mögött álló
férfinak. – Bailey – vetettem oda félénken, nem tudtam, erre a névre van-e a
foglalás. A recepciós beírta a számítógépbe.
– Az igazolványát kérem – felelte.
Ismerős pánik áradt szét az ereimben. Semmiféle igazolványom nem volt,
amin a Bailey név szerepelne. Átadtam neki a jogosítványomat, miközben
azon járt az eszem, vajon mennyi idő alatt érne ide Kelly kocsival, hogy
megmentsen, ha ez a fickó kirúg a hotelből, amiért hamis
személyazonosságot használtam.
Mosolyogva adta vissza.
– A hitelkártyáját kérem, azzal tudja igazolni a foglalást – pontosított.
A kulcskártya, melyet viszonzásul átadott, nem átlagos, lelakott hotelszobát
nyitott. Nem is vallott volna Ryanre, ő nem így kényeztette a barátnőjét.
Hatalmas, burgundivörös és krémszín árnyalatokkal díszített, pompás
mahagóni parkettás lakosztályba kerültem. Elegáns faajtók választották el a
hatalmas nappalit a hálószobától, a saját erkélyünkre két külön üvegajtó is
nyílt,és még ebédlő is helyet kapott a lakosztályban.
Letettem a táskámat a bézs és vörös csíkos, puha pehelypaplanra, mely az
otthoninál is nagyobb baldachinos ágyat takart, és hangosan felsóhajtottam.
Mr. Christensen később feltétlenül királyi bánásmódban fog itt részesülni.
Felkapcsoltam a lámpát a fürdőszobában, és meglepve láttam, hogy a falra
plazmatévét szereltek a hatalmas fürdőkáddal szemben, pont a megfelelő
szögben. Végül megláttam az utolsó fontos részletet is: az üvegtáblás
zuhanyt a különféle örömöket kínáló zuhanypanellel. Ryan becsületére
legyen mondva, egyszerű ember volt egyszerű igényekkel, mégsem
hibázott, mikor luxuskörülményekről kellett gondoskodnia.
Kelly egy órával később értem jött a szállodához, és elvitt Los Angeles
legelegánsabb boltjaiba.
– Csak két dolog, mielőtt bemegyünk – közölte Kelly, miközben leparkolta
a kocsiját. – Először is, nem akarom, hogy szívinfarktust kapj az áraktól,
úgyhogy inkább rá se nézz az árcédulákra! Másodszor pedig Ryan ötvenes
korlátot állított be a hitelkártyádon, úgyhogy viselkednünk kell.
– Ötvenezer dollár? – éreztem, hogy elsápadok. A kocsi légkondijának a
gombjához nyúltam, és feljebb tekertem. Kelly csak nevetett rajtam.
– Nincs az az Isten, hogy én ennyi pénzt... – Nagyot nyeltem. Összeszorult
a torkom. – Akármennyit is keres Ryan.
– Nyugi! – intett. – Nem költjük el mindet.
– Csak egy estélyi kell a partira, meg valami helyes ruha Mr. Follweiler
vacsorameghívására. Ennyi. Még a fekete tűsarkúmat is magammal hoztam.
A következő néhány órában Kelly úgy öltöztetett, mintha a Barbie babája
volnék.
– Kelly, négyezer dollár két ruháért? – súgtam a fülébe idegesen. Az
országnak ezen a felén élőket láthatóan nem viselték meg különösebben
ezek az árak.
– Ezt mind kérjük – tájékoztatta Kelly a pult mögött álló lányt. Egy
kupacba tette a farmerokat, a topokat, még a szexi fekete bőrcsizmát is,
amelybe beleszerettem. – Ja, és a Dior táskát is – dobta a csinos darabot a
kupac tetejére.
– Kelly – szűrtem a fogaimon keresztül. Minden ott volt, amire csak egy jó
szót is mondtam. Csak maga a táska több volt ezer dollárnál.
– Nem – közöltem elszántan a pénztárossal. – Csak a két ruha, meg a cipők.
A többit nem akarom megvenni.
Kelly elmosolyodott, aztán lopva a fülembe súgott.
– Egész héten fényképezni fognak. Úgy is kell kinézned. Itt nem valami
feltörekvő színészpalántáról beszélgetünk. A közönség elvárja, hogy
stílusos és szexi barátnője legyen.
Megfordultam, és csendben feleltem.
– Nem érdekel. Nem fogom fölösleges cuccokra költeni a pénzét.
– A többi tételt félre toltam.
– Várna egy pillanatot? – kérdezte Kelly a pénztárostól, majd félrehúzott,
hogy kövessem. – Taryn, Ryan azzal bízott meg, hogy feltétlenül vetessek
meg veled mindent, amit csak szeretnél.
– Csak a két ruhát és a cipőt szeretném – tájékoztattam a pénztárost.
– Az összesen négyezer-hétszázkilencven dollár – közölte.
Nagyot nyeltem, és átadtam a Shell-B hitelkártyámat.
Már majdnem tizenegy óra volt, mire Ryan végre kinyitotta a lakosztályunk
ajtaját. Talán négy lépést tehetett odabent, mielőtt a nyakába ugrottam.
Ledobta minden cuccát a padlóra, és átölelt. Mikor az ajka az enyémekre
simult, úgy éreztem, minden rossz elszállt.
– ÚGY LÁTOM,JÓL SZÓRAKOZTATOK TEGNAP – közölte Ryan,
állával az ajtón lógó ruhás szatyrokra bökve. Nagyon hiányzott már, hogy a
karjaiban ébredhessek.
– Szórakozásnak épp nem mondanám – leheltem a nyakába, és a hajába
temettem az arcomat.
Ryan felemelte a takarót, és végignézett magunkon.
– Oké, most már tényleg aggódom. Mindent ellenőriztem, és tudom, hogy
lány vagy. Mindened megvan, ami a lányoknak szokott lenni. –
Végigsimította a hátsómat; beleremegtem az érintésébe. – Azt hittem, a nők
imádnak vásárolgatni. Tehát, mi folyik itt?
Elfordultam, nem akartam megint arról beszélgetni, mennyire nem szeretem
költeni a pénzét.
– Nem is tudom. Persze, tényleg jól éreztük magunkat Kellyvel. Én csak...
hát, bűntudatom van.
– Bűntudatod? Csak nem kiraboltátok azokat a boltokat? – Úgy nézett rám,
hogy kénytelen voltam visszafordulni, és megmondani neki az igazat.
– Én csak egy szép ruhát akartam. Nem hittem volna, hogy ennyibe fog
kerülni. És csak pár óráig lesz rajtam.
– Mennyit költöttél? – kérdezte szemrehányóan.
Bűntudatos szemmel néztem rá.
– Összesen? – nagyot nyeltem. – Négyezer-nyolcszázat... Két ruhát vettem,
egyiket a ma esti vacsorára, másikat a szombati partira, meg hozzájuk egy-
egy pár cipőt.
Ryan megrázta a fejét, és mogorván nézett rám.
– Mégis, mit hittél?
– Tudom. Mondtam Kellynek, hogy ez túl sok, de azt mondta, hogy a te
barátnődnek stílusosan kell öltöznie – vallottam be. – Otthon találhattam
volna kedvezőbb ajánlatot is, de már késő. Visszaadom, megígérem.
– Nem kell. Semmi baj. Kénytelen leszek elvállalni még egy filmszerepet.
Vagy pedig megint ki kell húznunk a matracot az előkertbe – zsörtölődött,
aztán fölém gurult. – Tar, a jövőben is ki kell majd öltöznöd, ha nyilvánosan
meg kell jelennem valahol, mondjuk díjátadókon, premiereken. Ugye
tudod?
Bólintottam.
– A ruhák meg egyebek nem olcsók. De ha nagyon bánt, hogy az én
pénzemet költöd, mindig ledolgozhatod az adósságod – folytatta huncutul,
és lágyan megcsókolta az ajkamat. – De figyelmeztetlek: néha talán
undorítónak és perverznek fogod gondolni a kéréseimet. – Az ördögi
vigyorától a torkomba ugrott a szívem.
– Na, azt már nem! Hozom a táskám, írok neked egy csekket. – Kötekedve
mocorogni kezdtem alatta.
– Nem fogadok el csekket. – Az ágyhoz szegezett hosszú karjaival, és úgy
tett, mintha ki akarna harapni egy darabot a fedetlen melleimből. –
Különben meg reméltem, hogy ötven év kemény munkának vethetlek alá.
– Ez azt jelenti, hogy újra kell tárgyalnunk a feltételeket? – siránkoztam, a
bokáimat a hátsója mögé kulcsolva.
– Egyértelmű. Most fordulj meg, hogy megváltoztathassam az apró betűs
részleteket a szerződésünkön. Csak elő kell vennem itt lent a radíromat –
viccelődött.
Az együtt töltött reggel gyorsan elillant, és máris mennie kellett.
– Hat körül találkozunk – mondta Ryan, és búcsúzóul megcsókolt a szobánk
rejtekében. – Figyelj, egyszerűen csak szórakozz, érezd jól magad ma
délután Kellyvel! És ne kérdezd meg, mi mennyibe kerül, rendben? Csak
írasd a kártyára; azén kártyámra, nem a tiedre – helyesbített. – A próba-
felvételek után fel kell vennem az új öltönyömet, aztán itt találkozunk.
Búcsúzóul megcsókoltam, aztán elborult tekintettel néztem utána.
Kelly gondoskodott róla, hogy a fürdőben minden szolgáltatást megkapjak,
amire el akart vinni. Megdörzsöltek, megmasszíroztak, megtisztítottak.
Sosem lazultam még el ennyire egész életemben. A bőröm ragyogott. A
manikűr és pedikűr után a hajamat is levágták és beállították.
Lélegzetelállítónak éreztem magam.
– Csak hogy tudd, mikor visszaérünk a szobába, le fogom tépni rólad ezt a
ruhát – tájékoztatott Ryan az étterembe menet a kocsiban.
A szememet forgattam.
– Komolyan beszélek! – Megfogta a kezem, és hozzányomta a nadrágja
elejéhez. – Érzed? Csak a gondolattól!
– Koncentrálnod kell – böktem oldalba. – Jonathan Follweiler filmjeinek
címe... sorold!
Hármat nagy nehezen összeszedett, én még hozzátettem tizenkettőt fejből.
– Kinyomtattam az összes munkáját – mondtam, kibontva a papírt, melyet a
táskámban tartottam.
– Lássuk csak, televíziós munkák...A város pulzusának rendezője és
producere, A gyötrelem igaz történetei és a13 hazugság rendezője
– ezek mind futó projektek. Oscar-díjat sosem kapott, jelölést viszont 2004-
ben kettőt is: a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriában A
vándorútért. Ja, és a Biztonságos távolság című filmje kétszázmillió dollárt
hozott.
Lapoztam egyet.
– Az utolsó projektje a Gyalázatos szívek volt, májusban mutatták be.
Egészen az étteremig vizsgáztattam Ryant. A fényképezőgépek
folyamatosan kattogtak, amikor kiléptünk a limuzinból, de a testőrünk
gyorsan az épülethez vezetett minket.
Elég ijesztő érzés volt egyedüli nőként asztalhoz ülni négy nagy hatalmú
férfival. Közvetlenül Mr. Follweiler mellett foglaltam helyet; ő tűnt a
jelenlévők közül a legkevésbé ijesztőnek és a legbarátságosabbnak.
Bár szívélyes fogadtatásban részesítettek, nem tudtam elhessegetni
magamtól az érzést, hogy agyatlan cicababának gondolnak, aki tökéletesen
beleillik a híres színészek mutatós barátnőinek sztereotípiájába. Teljes
természetességgel hagytak ki a társalgásból, úgyhogy csak csendben ültem,
és figyeltem. Észrevettem, hogy egyikük sem vette a fáradtságot, hogy
bármit is kérdezzen tőlem.
Ryan megpróbálta megkönnyíteni a helyzetem egy-egy rám vetett
mosollyal, de láttam, hogy ő is épp olyan kényelmetlenül érzi magát, mint
én. Sejtettem, hogy ez fog történni, úgyhogy jó előre az ingujjamba
rejtettem néhány ászt a biztonság kedvéért.
Ryan ügynöke, Aaron éppolyan volt, amilyennek képzeltem: erélyes,
befolyásos, emellett meglehetősen arrogáns és okoskodó. Mindenkit ismert
a városban, és egyértelműen a pálya egyik legerősebb játékosa volt. Mikor
Ryanre nézett, éreztem, hogy csak egy megfejhető tehenet lát maga előtt.
Ryan volt a nyersanyag a manipulációihoz. Ryan menedzsere, David
rengeteget szöszölt a csuklóján lógó Rolexszel, próbálta átállítani rajta az
időt, közben pedig, pontosan tizenkét másodpercenként, szemügyre vette az
arra járó miniszoknyákat és nagy melleket.
A beszélgetés egy ponton kissé megakadt, én pedig lecsaptam az alkalomra.
– Mr. Follweiler, szeretnék gratulálni önnek. – Idegesen, halkan törtek elő
belőlem a szavak. – Olvastam, hogy a filmjét, a Gyalázatos szíveket több
Oscar-díjra is jelölték, köztük a legjobb film kategóriában is. Ez rendkívül
izgalmas! – Udvariasan elmosolyodtam.
– Köszönöm! Arra a filmre különösen büszke vagyok. – Kicsit elfordult,
hogy szembekerüljön velem. – Volt módja megnézni? – vonta fel a
szemöldökét.
– Igen, uram, volt. Bár elnézést kell kérnem, mert csak akkor találtam rá
időt, mikor már kijött DVD-n. Nem járultam hozzá a nyitási nézőszámhoz,
de ettől függetlenül csodálatosnak találtam.
Rám mosolygott, a testsúlyát áthelyezve felém dőlt, letette a whiskyjét, és
az ujját kíváncsian a szájához érintette.
– Akkor mondja el, kedvesem, mi tetszett benne a legjobban?
Ryan tűkön ült. Éreztem a rettegését, én azonban felkészültem a szellemes
csevegésre. Azonnal tudtam, hogy Jonathan most vizsgáztat, tudni akarja,
hogy tényleg láttam-e a filmjét, vagy a szemébe hazudtam.
– Nagyon érdekesnek találtam a jellemfejlődést: az összes jelentős karaktert
visszaemlékezésből ismerte meg a néző. Újszerű fogás. Teljesen hatalmába
kerített. Be kell vallanom, a főszereplő, Giles nem nyert meg azonnal. Hát
igen, elég ellentétes érzelmeket keltett bennem. Nem tudtam, hogy
szeressem-e vagy gyűlöljem. – Udvariasan nevettem. – De a végén persze
drukkoltam neki. Ezért ismerte el a filmet a Filmművészeti és
Filmtudományi Akadémia is. Szerintem Gerard fenomenális teljesítményt
nyújtott ebben a szerepben is.
Az asztalnál persze senki sem tudhatta, hogy csak két héttel azelőtt néztem
meg a filmet, miközben a hörghurutból lábadoztam, és több filmkritikát is
elolvastam, mire összeraktam azt a sok zagyvaságot, ami most kiömlött a
számból. Valójában a film több ponton is rettenetesen összezavart.
Jonathan biccentett, és széles mosollyal nézett rám. Folytattuk a társalgást a
szereposztásról, ám a rendező feje egyszer csak Ryan felé billent.
– Na és te, Ryan? Te meg tudtad nézni a legutóbbi művemet?
Ryan felegyenesedett a székében, közben belerúgott a lábamba, és
megigazította az inge gallérját. Szeretettel néztem rá, tudtam, hogy nem
látta a filmet, és nem is készült fel erre a találkozóra. David félrenézett,
mintha valami elvonta volna a figyelmét.
– Ryan – szóltam ragyogó mosollyal. – Nem bánod, ha én mesélem el, hogy
történt? – Végighúztam az ujjam az orromon, aztán a festett körmömmel
finoman megdörgöltem az államat.
Ryan idegesen megköszörülte a torkát, aztán nyugtázta a titkos jelünket.
– Csak nyugodtan – intett a kezével, hogy folytassam bátran.
Ismét Jonathanra pillantottam, úgy tettem, mintha szeretettel idézném fel
ezt a bődületes hazugságot.
– Ryan és én akkor vitatkoztunk össze először egy filmen, mikor Grant
bevallotta Giles-nek, hogy lopott és véletlenül ölt is. – Ryanre
mosolyogtam. Tisztán láttam az összehúzott szeméből, hogy nagyon
kíváncsi, hová akarok mindezzel kilyukadni.
– Ryan azon a véleményen volt, hogy Grant kijelentése súlyos árulás lenne
az öccse ellen, és végül testvér testvér ellen fordulna. Én azonban nem
értettem vele egyet. Volt valami Giles gyerekkori szokásrendjének kínos
pedantériájában, amitől egyszerűen úgy éreztem, hogy a testvérek a végén
ki fognak békülni.
– Egyébként azt hiszem, Mr. Christensen még mindig tartozik nekem azzal
az üveg borral, amit a fogadásunkon nyertem – ugrattam.
– Én pedig azt hiszem, mostanra már egy egész szőlőskerttel tartozom,
édesem. – Éreztem, hogy Ryan keze az enyémbe csusszan.
– Nagyon intuitív személyiség lehet, ha így kitalálta a végét. Gratulálok! –
bókolt Jonathan, és elhallgatott, hogy újra belekortyoljon a whiskyjébe.
– Akkor mesélje el, mit mondanak az intuíciói aCsúszócsomóról! Ryan azt
mondta, maga gyakorolta vele a szövegeket, így ha jól sejtem, elejétől a
végéig elolvasta a forgatókönyvet?
Nagy levegőt vettem.
– Igen uram... többször is – feleltem.
– Akkor halljam! Mit súg az intuíciója?
– Van benne akció, feszültség meg egy egészséges adag romantika. Talán
nem ez a sikeres filmek szentháromsága? – mutattam rá.
Jonathan mocorgott a székében.
– Ön szerint ez a történet esélyes lehetne az Oscarra? – kérdezte, kíváncsian
várva a válaszomat.
– Ő nem kompetens ebben a kérdésben, Jon – vágott közbe Aaron
érzéketlenül.
– Igaza van. Erre nem válaszolhatok – ismertem be elszántan.
Jonathan felemelte a kezét, hogy mindkettőnket elhallgattasson.
– A kérdésemnek semmi köze a kompetenciához – vetette el a
tiltakozásunkat. – Azt akarom hallani, hogy mi a megérzése ezzel
kapcsolatban.
– Jonathan! Ugyan! Hisz mindnyájan tudjuk, hogy fenomenális lesz. –
David körbenézett a társaság tagjain, és magabiztosan felnevetett. – Miért
ne kaphatna Oscar-jelölést? Úgy értem...
– Kérlek, David, hadd beszéljen a hölgy! – tromfolta le Jonathan.
– Taryn? Kérem, folytassa!
– Őszintén? A legjobb filmre? – haboztam, és nagyot kortyoltam a
borospoharamból. Éreztem, hogy Aaron gondolatban azt üvölti nekem,
hogy fogjam be, David pedig úgy tűnt, kész átvetni magát az asztal felett,
hogy rányomja a kezét a számra, csakhogy a kérdést egyenesen nekem
tették fel.
Végiggondoltam mindazt, amit az Oscarról megtudtam, amikor azon
gondolkodtam, miféle szerepért kaphatná meg Ryan a legjobb férfi
főszereplő díját, és az jutott eszembe, hogy a legjobb film kategória
nyerteseiben mind volt valami közös.
– Nem hiszem, uram. Hogy hoz-e milliókat? Nyilvánvalóan, különösen
olyan erős főszereplővel, mint Ryan. Az ön zsenialitásával és
meglátásaivalbiztosan kasszasiker lesz. De azt hiszem, a forgatókönyvből a
jelenlegi formájában hiányzik az az epikus felhang, ami a legjobb film
díjához szükséges. A történet lebilincselő, a főszereplő azonban rejtélyek
megoldásával foglalkozik, nem pedig hős.
Aaron a tányérjára dobta a villáját, kifejezve a nemtetszését. Pár
másodpercre lehunytam a szemem, és megtiltottam magamnak, hogy
kinyissam azt a nagy rúzsos számat. Talán a butuska cicababa, a
plázanyuszi biztonságosabb megközelítés lett volna?
Jonathan Ryanhez hajolt, és most egyenesen őt szólította meg.
– Hol is találtad ezt az elképesztő nőt?
– Akeleti parton – kuncogott Ryan. – Miért? Le akarod csapni a kezemről?
– Talán, ha nem figyelsz rá eléggé. El sem mondhatom, milyen üdítő érzés
őszintén beszélgetni valakivel. – Jonathan elmosolyodott, és megveregette a
kezem. – Ez a tulajdonság sajnos hiányzik ebből az üzletágból.
A szeme kedvesen rám villant.
– Nyugodjon meg, kedvesem! Nekem is pontosan ez az érzésem a
forgatókönyvvel kapcsolatban. Máris tárgyalásokat folytatok az átírásáról. –
Jonathan magában kuncogva folytatta. – Most pedig térjünk a tárgyra!
Beszéljünk a filmkészítésről!
Hátradőltem a székemben, az idegeim cafatokban lógtak. Alig bírtam
legyűrni a késztetést, hogy repülőre szálljak, és hazarohanjak.
Mikor a limuzin sofőrje visszavitt a szállodánk magánbehajtójához,
Ryannel gyakorlatilag futva tettük meg a lifttől a szobánkig vezető utat.
Nekinyomott az ajtónak, szenvedélyesen megcsókolt, kizártuk az őrült világ
többi részét.
Ahogy korábban figyelmeztetett, szinte letépte a ruhámat, türelmetlenül
kínlódott a cipzárral. Már a lakosztályunk előszobájában vadul
levetkőztettük egymást, mint két kiéhezett, izgatott tinédzser. A testünk
egymáshoz tapadt, leteszteltük a nappali bútorok, a dohányzóasztal
szilárdságát, még a polírozott mahagóni ebédlőasztalt is kipróbáltuk,
mielőtt belezuhantunk volna a frissen megágyazott baldachinos ágyba.
Másnap reggel alig volt időnk elfogyasztani a szobánkba hozatott reggelit,
máris megint indulnunk kellett. Azt hittem, lesz egy kis időnk egymásra, de
ez vágyam nem teljesülhetett.
Ismét csak idegen sofőr mögött, egy másik limuzin hátsó ülésén utaztunk;
elhajtottunk a hegy oldalába állított híres Hollywood felirat mellett, és a
stúdió felé tartottunk, ahol Ryannek magazinfotózáson kellett részt vennie.
David, Ryan menedzsere, most is a drága óráját tekergette a csuklóján.
– Elolvastad a forgatókönyveket, amiket Aaron küldött?
– Igen – felelte Ryan, miközben újra az SMS-ei között lapozgatott.
–A szent hegy, Ryan. Az lesz a következő sikerfilmed!
– Most nem igazán érdekel a sci-fi, David. Mondtam már, hogy Az Isletin-
megoldást szeretném csinálni. Neked meg Aaronnak épp ezen kellene
dolgoznotok.
David összeszorította a száját. – Nem tudom, miért akadtál meg annyira
annál a forgatókönyvnél! Az emberek nem fognak sorba állni a mozik előtt,
hogy lássák Ryan Christensent valami 40-es évekbeli orvostanhallgató
szerepében kutyákon kísérletezgetni.
– A húszas években történt, 1921-ben, hogy pontosak legyünk – vágtam
közbe.
David rosszalló pillantást vetett rám. – Mit mondott? – kérdezte, dühítette,
hogy félbeszakítottam.
– 1921-ben történt. Nem pedig a 40-es években – felelte az öntudatlan nagy
szám.
– Tök mindegy. Nem számít – felelte feszülten, és gyorsan visszafordult
Ryanhez. – Sokkal jobban járnál A szent heggyel. Kell egy másik projekt a
sorba, ennek pedig elég jó a költségvetése, nagy akciófilm nagy stúdióval a
háttérben, a nagy fizetési csekkedről nem is szólva!
Ryan rám nézett, próbálta kitalálni a véleményem, mielőtt válaszolt volna.
Én az államat dörzsölgettem.
– Sci-fi, David? Tényleg? – ráncolta az orrát.
– Igen, Ryan. Tényleg. Újabb projektet kell leszervezni a harmadik
Tengerpart után, és ez épp megfelelő lesz. Én mondom neked; máris a tiéd!
Aaron már beszélt róla Stevensszel a Universalnál. Csak rá kell bólintanod,
és nyélbe is üthetjük az üzletet. De most kell cselekedned, Ryan! Le akar
szerződni, úgyhogy szerződjünk! – David lelkesedése nyilvánvaló volt.
– Nem is tudom. Elolvastam a forgatókönyvet, és elég gyenge a történet.
Értelmesebb, emlékezetesebb filmeket szeretnék csinálni, amikben fontos a
jellemrajz. Inkább abbahagyom a színészkedést, minthogy pocsék filmeket
csináljak, különben meg Taryn elolvasta azIsletint, és úgy érzi, hogy az jobb
szerep lenne nekem.
Megdöbbentem. Miért kellett Ryannek megemlítenie a nevemet?
Közönyösen vetette be, aztán egyszerűen visszafordult a telefonjához.
David azonnal rám bámult, éreztem a megvetését. Szerettem volna
megvédeni magam, de most inkább tartottam a számat. Ez Ryan és a
menedzsere ügye.
– AzIsletin unalmas – nyögött fel David. – Karriersüllyesztő. – Egyenesen
rám nézett, mikor ezt mondta. – Most igazi akciófilmre van szükséged.
Hogy kihasználd a lendületet.
– A következő évre máris három filmem van. Ráadásul szeretném, ha
közben saját életem is lehetne. – Ryan felemelte a kezemet, és egymásba
fűzte az ujjainkat. David rosszalló tekintete titokban követte a mozdulatot.
– Ryan, hadd adjak egy jó tanácsot! Még nem vagy olyan régóta a
szakmában, hogy kihagyhass egy ilyen lehetőséget. Felejtsd el, hogy
lassíthatsz! Ha most lelassítasz, a karrierednek ebben a városban vége. A
szent hegy pénzes projekt, és a producere még arra is hajlandó lenne, hogy
megvárja, míg végzel aTengerpart harmadik részével. Bele kell vetned
magad ebbe a projektbe, és el kell felejtened az olyan forgatókönyveket,
amiket senki nem támogat.
Ryan nagy levegőt vett, a határozatlansága kezdett kiütni. Megszorítottam a
kezét, hogy magamra vonjam a figyelmét. Rám pillantott, megdörzsöltem a
homlokom, aztán megvakartam az állam. Olyan filmmel, mint A szent hegy,
sosem lesz komoly drámai színész. Kritikán aluli történet.
– Hadd gondolkodjam rajta! – felelte Ryan. – Előbb szeretném átbeszélni
Tarynnel.
Marla, a sajtófelelős már a stúdióban várt, amikor megérkeztünk. Ryannek
rövid interjút kellett adnia a fotózás után; Marla azért jelent meg, hogy
cenzúrázza Ryan szavait, és ügyeljen rá, hogy megfelelően fényképezzék.
Azt hittem, hogy a fotózásra csak a magazin számára írandó cikk és a
Ryannel készített interjú miatt volt szükség; ez a feltételezésem azonban
hamar semmivé foszlott, mikor megláttam Suzanne-t a sminkes székében.
A következő hét órában csak néztem, amint Ryan és Suzanne rengetegszer
átöltözik, és együtt pózolnak újra meg újra.
Suzanne persze most igazán a helyzet magaslatán érezte magát. Kiélvezte,
hogy ezeken a képeken ő jelent meg Ryannel, nem pedig én. A fotózások
között a sminkes csapat gondjaiba vette, és még elbűvölöbbé tették füstös
tekintetét.
Amikor Ryan egyedül pózolt, kicsit megnyugodhattam. Néha úgy nézett ki,
mint aki kényelmetlenül érzi magát, viccelődött, olykor pofákat vágott,
hogy gyorsabban teljen az idő.
Eszembe jutott, amikor legutóbb igazi fotós fényképezett le: akkor történt,
amikor végeztem a Brown egyetemen. Ez is azok közé az élmények közé
tartozik, melyeket próbáltam visszanyomni az elmém legsötétebb sarkaiba.
Összerándultam, felidéztem azt a végzetes napot, amikor az anyámat
vártam, hogy hazaérjen a boltból, és együtt elmenjünk a fényképészhez a
képeimért. Azon a napon halt meg. Ha a hiszti helyett elmentem volna vele
vásárolni, megakadályozhattam volna.
– Minden rendben? – kérdezte Ryan a szünetben.
– Igen – bólintottam. – Csak elgondolkodtam.
– David választ vár. – Ryan bizonytalannak tűnt.
– Mit fogsz mondani neki?
– Mit kellene mondanom neki? – vágott vissza.
– Ez a te döntésed, szívem. Bármit mondasz is, én támogatni foglak.
Morcos pillantást vetett rám.
– A véleményedet akarom hallani.
Nagy levegőt vettem.
– Ryan, minden bálványod szerepelt többféle filmben is. Volt köztük
emlékezetes, jól fizető és katasztrofális alkotás. De te magad mondtad... épp
ezek a döntések alapozhatnak meg vagy tehetnek tönkre egy karriert.
– Jelenleg három projektet vállaltál el, az összes filmed kasszasikernek
ígérkezik, de akár valami magasabb célokhoz vezető lépcsőfokok is
lehetnének. Te is éppen olyan jól tudod, mint én, milyen különleges
pozícióban vagy, hiszen irányíthatod a saját karrieredet. De neked kell
választanod. Ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted!
– Leszerződtél az Ezer mérföldre, rögtön utána kezded a Csúszócsomót.
Aztán jönnek a sajtótájékoztatók, a körutak, a Jóvátétel bemutatója április
elején, aztán a Tengerpart kettőé júliusban. A harmadik Tengerpart próbái
szeptemberben kezdődnek. Utána nincs semmi előjegyezve, és ha a
Universal hajlandó várni rád...
Ryan bólintott.
– De szívem, ez nem csak ütemezés meg szabadidő kérdése kellene, hogy
legyen. Olyan filmA szent hegy, amihez szívesen kölcsönöznéd a neved? A
véleményem szerint ez nem olyan jellegű történet, amiben
megcsillogtathatnád a tehetséged, amiben erőteljes főszereplőként tűnhetnél
ki. Mit gondolsz, Leonardo DiCaprio elvállalná?
Ryan gyorsan megrázta a fejét.
– Aligha.
– Akkor miről is beszélünk? Az ufókkal megszedheted magad. De az
ufókkal nem fogsz díjakat beseperni, nem leszel köztiszteletben álló profi
színész. Az álmok csak akkor válnak valóra, ha elindulsz feléjük.
Néztem, ahogy megváltozik az arckifejezése: megértette.
Meglepett, hogy a menedzsere és az ügynöke is ezt a sci-fit erőlteti. Ryan
korábban sosem vállalt ilyen szerepeket, és bár én is láttam, milyen fontos,
hogy különféle karakterekben domborítsa ki a tehetségét, A szent hegy
főszerepe elég nagy kitérésnek tűnt az eddigiek után.
Miközben kiöltöztünk a zárópartira, úgy éreztem, megint fel kell vetnem a
témát. Ryan nyíltan megvitatta velem a szerep előnyeit és hátrányait. Azt
akartam, hogy jól átgondolt döntést hozzon, és hogy a befolyásom ne
akadályozza meg egy értékes szerep elvállalásában.
– Meg kell várnod a kíséretet – tájékoztatta Marla Ryant, mikor megálltunk
a hatalmas hotel előtt, ahol a Tengerpart zárópartiját rendezték. Az
ellentmondást nem tűrő hang kizökkentett a személyes gondolataimból.
– Tudom – motyogta Ryan, nyilvánvalóan tisztában volt az elvárásokkal.
Marla közelebb kúszott Ryanhez, hogy rögtön mögötte szállhasson ki a
kocsiból. Ryan ajtaját kinyitották, azonnal körbevette pár félelmetes
biztonsági őr. Négyen gyorsan átkísérték az utca túloldalára, ahol már
fényképészek és a rajongók százai várták.
A kamerák fényei és a fényképezőgépek vakui megcsillantak az éjjeli
égbolton. Tehetetlenül ültem, néztem, ahogy Ryant elvakítják a lámpák,
megsüketítik az izgatott sikolyok.
Átcsusszantam a bőrülésen, hogy kiszálljak a kocsiból a járdaszegélyre, de
Marla nem hagyta. Miután Ryan már biztonságban átment az úton, én is
kiszállhattam.
– Erre, kisasszony – rendelkezett egy öltönyös férfi.
Kiengedtek a kocsiból, és a hotelbejáró közeléből, egy diszkrét helyről
nézhettem, amint az utca túloldalán kitör a káosz. Az emberek sikítoztak,
kiabáltak Ryannek, autogramot és fényképet kértek tőle.
– Ryan, Ryan, ide, Ryan! – Több száz kamera villogott a szemébe, akár egy
stroboszkóp, miközben ő önként megadta magát a hírnév parancsának.
Egymás után osztogatta az autogramokat, mindenkivel pózolt, akinek csak
fényképezőgépe volt.
Marla és David, az „idomárjai”, engedelmesen Ryan mögött csellengtek,
miközben ő eljátszotta a szerepét. Annyira szerettem volna átrohanni az
utcán, és kirángatni ebből az őrületből! Mindenki akart magának egy
darabot belőle, én viszont már abban is kételkedtem, hogy ezek után még
meg tudott őrizni önmagából annyit, ami a parádé folytatásához kellett.
Ryant majd tíz perc elteltével végül újra kivezette az utcára a biztonsági
csapata. Azonnal beterelték a szőnyeges terembe, ahol a sajtó várakozott.
Nem egyedül ácsorgott a szőnyegen: több színésztársa is interjút adott. Ben
és Cal mindketten megveregették a karját, mikor elment mellettük.
Félreálltam, miközben Ryan pózolt, és riporterekkel beszélt; úgy tűnt,
megint a kényelmetlen üzleti üzemmódra váltott. Nem tudtam, hogy büszke
legyek rá, vagy inkább aggódjak érte.
– Csodálatosan nézel ki! – suttogta Kelly a fülembe. Megfordultam; ott állt
mögöttem.
– Ó, Kelly! – öleltem meg megkönnyebbülve, hogy már nem egyedül
ácsorgok ott. – Te is csodásan nézel ki!
Suzanne limuzinja megállt a járdaszegély mellett, azonnal odakísérték a
szőnyegre Ryan és a fiúk mellé. Habozás nélkül Ryan mellé lépett.
– Odabent találkozunk! – Kelly megveregette a vállamat, mikor Cal elhívta.
Néztem, ahogy a fotósoknak pózolnak.
Megint magamra maradtam, Ryan egyik idomára félretolt, eltüntetett az
útból. Beállítottak a sötétbe valami bokor mellé, nehogy magamra vonjam a
figyelmet, így teljes titokban érezhettem magam idiótának a háromezer
dolláros szerelésemben. Egyáltalán nem találtam a helyemet.
– Jó estét, Taryn! – üdvözölt David az árnyékban.
Egy pillanatra sokkolt a hirtelen jött barátságossága. Tegnap sokkal
tartózkodóbban viselkedett. A tekintete végigsiklott a testemen, a
hátborzongató viselkedésétől rossz érzés hasított belém.
– Jó estét, David! – feleltem udvariasan, bár a tekintete még mindig a
dekoltázsomra tapadt.
– Tehát... ön az, aki olyan rossz karriertanácsokat ad Ryannek – közölte a
feltételezését, és a szokásos könnyedségével felnevetett. – Sokat
gondolkodtam, ki tömheti meg a fejét ennyi sületlenséggel. Most már
tudom.
Rábámultam, az udvariaskodás percei egyértelműen véget értek.
– Nos, nyilván más a véleményünk arról, hogy mi a rossz karriertanács,
David.
– Tökéletesen egyetértek – felelte arrogánsan. – Ön pedig nyilván szabadon
rákényszerítheti a véleményét.
Remek, újabb vita. Úgy tűnt, még mindig bántja, hogy megsértettem a
területét.
– Csak beszélgettünk a forgatókönyvekről, ennyi az egész. Ryan felnőtt
ember. Ő maga hozza meg a karrierjével kapcsolatos döntéseket – vágtam
vissza. A távolból néztem, ahogy Ryan egy riporterrel beszélget.
– Régebben csakugyan ő maga döntött, de mostanában úgy tűnik, másképp
alakulnak a dolgok – jelentette ki David udvariatlanul. – Egyébként elég
kockázatos fogás volt az a múltkori: hogy így beszélt Follweilerrel. Talán
jobb lenne, ha olyanokra hagyná a karriermenedzselési tevékenységeket,
akiknek ez a munkája: ránk. Rendben, édes? Önnek csak az a feladata, hogy
jól mutasson mellette.
Micsoda idegei vannak ennek a fajankónak! Hirtelen nem tudtam eldönteni,
mit szeretnék jobban: pofon vágni vagy lágyékon rúgni a térdemmel. Végül
mégis inkább szavakkal válaszoltam.
– Tudja, David, maga olyan távol áll az igazságtól, hogy ahhoz már
szkafander kell. Semmit nem tett, hogy felkészítse Ryant arra a találkozóra,
aztán hagyta volna elvérezni, amikor Jonathan a filmjéről kérdezte. Ahogy
én látom, én vittem a hátamon a megbeszélést, és megmentettem Ryant egy
kínos megaláztatástól. Úgyhogy ahelyett, hogy nekem támad, inkább
köszönetet kellene mondania.
A szemem sarkából mozgást láttam. Ryan közeledett felénk.
– Mehetünk, szívem. Én végeztem. – Ryan elkapta a derekamat. – David,
döntöttem. Nem kellenek űrlények – közölte még Ryan határozottan. –
Mindkét forgatókönyvet elolvastam, és Tarynnel értek egyet. Nagyon jók a
megérzései, és szerinte az Isletin nagy siker lesz, a karrierem egyik
fénypontja. Azt hiszem, igaza van. Te az én menedzserem vagy. Azt
akarom, hogy Aaront a karriersüllyesztő felé tereld.
– Ryan! Abban nincs pénz! – tiltakozott David. – Óriási hibát követsz el!
– Az már az én bajom. Jövő őszre ötvenmillióm lesz a bankban. Talán
beszállok a filmgyártásba, vagy visszavonulok, és szőlőt fogok termeszteni,
de az is az én döntésem lesz. Kérlek, csak tedd, amit mondtam!
– Ryan! – David megpróbálta megállítani. – Csak nem a pultoslány
barátnőd tanácsára hallgatsz?
Ryan megfordult, és rámeredt. – Csak tedd, amit mondok, David, vagy
találok mást, aki megteszi.
 28. FEJEZET
Ünnepek
– OLYAN JÓ ÚJRA ITTHON LENNI – sóhajtott nagyot Ryan, majd
ledobta sporttáskáját és bőröndjét a földre. Lehuppant az ágyunkra, és
szélesen elvigyorodott. – Hmmmm – nyögte, miközben orrát beletúrta a
párnába.
Négykézláb utána másztam, és kezdtem rájönni, hogy ugyanannyira otthon
érzi magát nálam, mint én magam. Egyértelműen kezdett valódi otthonra
hasonlítani a lakásom.
– Tudom, hogy csak most szálltunk le a gépről, de mi lesz majd
karácsonykor? El akarsz repülni Pittsburgh-be a szüleidhez, vagy nem?
Szerettem volna, ha már most döntést hoz, hogy én is előre tudjak tervezni.
Elvégre öt nap, és itt az ünnep! Ryan hangosan felnyögött.
– Bármennyire is szeretem az ősöket, nem akarok sehova repülni. Csak két
hét szabim van.
– Végül is bármikor felteheted őket egy gépre, hogy idejöjjenek –
javasoltam.
– Nem – fintorodott el Ryan. – Majd menjünk hozzájuk máskor, addig
úgysem hagynak békén. Tudod, mit akarok igazán karácsonykor? –
Szorosan átölelt, és közelebb húzott magához. – Egy örökzöld fenyőt, hogy
végre meglehessen az első igazi karácsonyfám! Anya és apa minden évben
ugyanazt a műfenyőt díszítették fel. Sosem volt igazi karácsonyfám, még
akkor se, amikor már egyedül laktam.
Elmosolyodtam, és gyengéden megcsókoltam. Olyan csodás volt visszatérni
a normális kerékvágásba!
Másnap reggel kölcsönkértük Pete pickupját, hogy elmenjünk a fáért.
– Itt az útvonal, amit Pete-től kaptam – mutatott fel Ryan egy darab papírt.
– Itt rákanyarodok a főútra, és onnan hogyan tovább?
Gyorsan átfutottam a papírt, és észrevettem, hogy épp az imént haladtunk el
egy olyan hely mellett, ami tele van eladó fákkal. De Ryan ragaszkodott
hozzá, hogy maga vágja ki az első karácsonyfáját.
– Még öt lámpás kereszteződés, aztán fordulj balra. Kell egy állvány is, no
meg égők! Ott egy bolt!
Ryan leparkolta a kocsit, és láttam, ahogy kezd kiülni a pánik az arcára.
– Képtelen vagyok bemenni oda – suttogta.
– Ugyan már – mondtam gyengéden. – Ez egy aprócska családi bolt. Látod?
Van egy csomó égőjük meg egyéb karácsonyi cuccaik!
Erre megrázta a fejét, mintegy jelezve, hogy ő bizony egy tapodtat sem
mozdul.
– Minden rendben lesz. Nem mindenki ismer fel ezen a bolygón!
– próbáltam nyugtatgatni. – Ráadásul eléggé borostás is vagy... egész jó kis
álca! Ha bármi történne, már szaladok is utánad. Megígérem! – emeltem fel
a kezem.
Alig volt valaki a boltban két idősebb úriemberen és egy kedves öreg
hölgyön kívül. A két férfi ott dolgozott, a néni pedig gondosan
becsomagolta az általam kiválasztott üvegtárgyakat. Az őszes hajú férfi
vagy tíz percen keresztül magyarázta Ryannek, melyik állvány is lenne a
legmegfelelőbb a fának, és hogyan kell rátenni a fenyőt, hogy biztosan ne
essen le. Fogalma se volt róla, kicsoda Ryan: számára csak közönséges
kuncsaftok voltunk.
Ryan fülig érő mosollyal jött vissza velem a kocsihoz. Sikerült
átlagemberként bemennie egy boltba, hogy megvegye a karácsonyi égőket,
miközben senki sem akarta lefényképezni, és autogramot sem kértek tőle.
Boldog voltam; egy ilyen egyszerű dolog, ami mindenki másnak magától
értetődő, ilyen örömöt okozott neki.
Még eltöltött odakint pár percet, hogy lerázza a fenyőről az elszáradt
tűleveleket, mielőtt gyönyörű fánkat felvittük volna a lépcsőn.
– Hiszen ez csodálatos! – jelentette ki, miután többször is végignézett az
egész utcán. – Nézd, szívem! Egyetlen lesifotós sincs itt!
Ryan az ablak előtt állította fel a fát. Fülig érő szájjal megállt előtte,
megcsodálva két keze munkáját. A háttérben közben szólt a magnó, és
felcsendült az összes hagyományos karácsonyi ének, hogy megadja a
megfelelő hangulatot, miközben feldíszítjük a fát... együtt.
Szenteste átmentünk Pete és Tammy házába vacsorázni. Olyan jó volt
nyugodtnak és boldognak látni Ryant. Mikor késő este hazaértünk,
észrevettem, hogy végre egyikünknek sem ver hevesebben a szíve. Senki
sem üldözött minket végig az utcán néhány fotó és pár ostoba kérdés
kedvéért, senki sem háborgatta Ryant autogramért.
– Már most ki szeretnéd nyitni az ajándékaidat, vagy megvárod vele a
reggelt? – kérdezte Ryan, miután letette a slusszkulcsot az asztalra.
Szemében reménysugár csillant.
– Kinyithatsz két ajándékot – mondtam neki, mivel tudtam, hogy teljesen
odalesz az első, neki szánt csomagtól. – A többivel várd meg a reggelt –
azzal kivettem a csomagok közül azt a bizonyos különleges példányt, és
átadtam neki.
– Oké, akkor te is kibonthatsz kettőt. – Odamászott a fához, és felvett az
általa becsomagoltak közül egy kisebbet. – Hölgyeké az elsőbbség.
A doboz egy különleges ezüst karkötőt rejtett, rajta ragyogó akvamarin
kövekkel díszített kelta csomóval. Ryan még Skóciában megvette a
karácsonyi ajándékok java részét. Minden, amit vett vagy az interneten
rendelt, egyenesen a Mitchell’s Pubba érkezett.
– Ryan, hiszen ez gyönyörű! Köszönöm szépen! – Feltettem a karkötőt,
majd előre dőltem, hogy megcsókoljam.
Ryan mohón letépte a csomagolást az ajándékáról. A szeme elkerekedett,
miközben ujjai hegyén kiemelte a dobozból a selyemharisnyát.
– Remélem, ezt magadnak szántad – szólt önelégült mosollyal. – Nem
hinném, hogy ez az aprócska darab az én méretem lenne! – Finoman
kihámozta a csomagolásból a ruha többi részét, és a magasba emelte. – Te
ki akarsz készíteni, igaz? – kérdezte nevetve. – Meg merjem egyáltalán
kérdezni, hogy mikor is szeretnéd ezt felvenni?
– Most – feleltem közömbösen. – Az lesz a második ajándékcsomag, amit
még ma este feltéphetsz!
Elvettem tőle a dobozt, és finoman a fülcimpájába haraptam.
– Találkozzunk a fa alatt pár perc múlva!
Az egész nappali sötétbe borult, leszámítva a karácsonyfánk ágai között fel-
felvillanó lágy fehér fényeket. Ryan az oldalára dőlt a padlóra fektetett
paplanon, és csak rövid fekete boxere volt rajta. Én egy üveg pezsgővel és
két pohárral érkeztem.
Ahogy odaértem, egyből felült. Lassan megfordultam, hogy minden
irányból láthasson.
– Ó, kösz szépen, Mikulás! – lehelte.
Mire engem is kicsomagolt, a ruhám rongyosan hevert a földön.
Már kora reggel volt, mikor Ryan halkan a fülembe kuncogott. A
nevetésétől egyből felébredtem, de hirtelen nem tudtam, hogy álmában
csinálta, vagy már azt várta, hogy én is felkeljek.
A szájában összegyűlő nyál pezsgő hangot adott, majd egyszer csak
felnyögött. Nem fájdalmas nyögés volt ez, inkább nagyon is örömteli.
Kíváncsi voltam, vajon miről álmodhat.
Már az égbolton is látszott, hogy mindjárt felkel a nap. Ránéztem a
vekkerre: még 7 óra sem volt – ilyenkor még a kakasok sem kukorékolnak.
Hirtelen megrándult a karja; keze elkapta a csupasz mellem, és újra
felnyögött.
Most akkor alszik vagy sem? Erre varázsütésre horkolni kezdett. Képes volt
álmában megfogni a mellemet!
A karjai közé gurultam, hogy szembenézzek vele. Erre felriadt, és
hunyorogva nézett rám. Morgott egyet, majd visszafeküdt a hátára.
– Bocsi, bébi – motyogta, majd magára húzta a takarót.
Arccal a mellére feküdtem, ő pedig meleg karjával magához ölelt. Egy
szempillantás alatt visszaaludt. Én viszont ébren maradtam, és az álmán járt
az eszem.
Csókot nyomtam meztelen mellkasára; meg akartam ízlelni csintalan kis
nyelvemmel. Nyitott tenyeremet végigfuttattam az oldalán, és egy pillanatra
megtorpantam a csípőjénél kiemelkedő izomkötegen. Szemét továbbra is
csukva tartotta, de elmosolyodott álmában, majd elégedett dorombolást
hallatott.
Aztán az ujjaim irányt váltottak, és pár percnyi cirógatás után tökéletesen
egy hullámhosszra kerültünk. Égtem a vágytól, hogy gyönyörhöz juttassam,
az volt a célom, hogy valóra váltsam az álmait. Halk kuncogással eltűntem
a takaró alatt. Ajkammal megtaláltam a sötétben; kéjes megelégedéssel
töltött el, mikor hallottam, hogy felnyög az élvezettől. Hosszú ujjai a
hajamban matattak.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy paplan és a takaró is a földön landoljon,
miután arrébb löktünk mindent az utunkból. Eggyé olvadva gurultunk és
forogtunk az ágyban; egyre cifrább és cifrább pozitúrákba gubancolódva.
Mikor múlt éjjel szeretkeztünk a fa alatt, szinte izzott köztünk a szenvedély,
habár a ruhám láttán teljesen új oldaláról mutatkozott be. Sokkal
erőteljesebb és agresszívebb lett: szinte az extázisig izgalomba jött.
Ez a mostani alkalom a hajnal gyér fényében viszont a szöges ellentéte volt
az elmúlt éjszakának: ezúttal jobban kiélveztük magát az utat, nem
rohantunk úgy a célba.
Erős kezével a bőrömbe markolt, izmos karjával egész testemet átfonta,
miközben szeretkeztünk, őszintén és szabadon élvezhettük egymást, halkan
olvasva a finom mozdulatokból, gyengéd csókokból és játékos
harapásokból.
Tetőtől talpig bizseregtem értő érintése alatt; a gyönyörtől egész lényem
lüktetett.
Egyre gyorsabbak és energikusabbak lettek a lökései, amivel tovább fokozta
az orgazmusomat. Tudtam, hogy ő is a csúcsra ért, éreztem, ahogy belém
árad. Összeszorított ujjai nyomot hagytak a csípőmön, és nagyot nyögött a
kielégülés okozta élvezettől. Forrón átölelt.
– Szeretlek... teljes szívemből! – suttogta szenvedélyesen, és egy
másodpercre sem vette le rólam a szemét, miközben hátrasimította a hajam.
Ujjaimmal én is a fürtjei között kezdtem matatni, hogy még egy csók
erejéig magamhoz húzzam.
– Én is szeretlek! Mindennél jobban a világon – szóltam lágyan, teljesen
elveszve csillogó kék szemének mélységében.
RYAN KÁVÉJÁVAL A KEZÉBEN KISÉTÁLT A NAPPALIBA, majd
törökülésben letelepedett a fa elé a padlóra. Már alig várta, hogy kinyissa a
karácsonyi ajándékait.
– Remélem, később majd tartasz divatbemutatót – emelte fel ördögien a
szemöldökét.
Kinyitottam az aprócska dobozt, és néhány piros kockás bugyit találtam
benne.
– Csak akkor, ha te meg ezekben pózolsz – dobtam oda neki egy gondosan
becsomagolt dobozt, ami tele volt boxeralsókkal.
– Azt hiszem, ez megoldható – kacsintott rám.
A következő, amit kicsomagolt, egy számítógépes szoftver volt, amit a
laptopjához vettem.
– Mi ez? – kérdezte, a borítót tanulmányozva.
– Arra van, hogy felvedd a saját zenéidet. Nyisd ki azt is – mutattam egy
másik csomagra. – Bedugod a mikrofont az USBcsatlakozóba, aztán
kezdhetsz is pengetni és felvételt készíteni. Reméltem, hogy esetleg
befejezed a közös számunkat, amit még a kunyhóban kezdtünk el kreálni.
Erre elvigyorodott.
– Ezzel ellehetsz egy darabig, ha éppen akad pár perc szabadidőd
– javasoltam.
Ezután egy meglehetősen vékonyka borítékot adott nekem. Telistele volt
brosúrákkal meg magazinokból kivágott gyűrött képekkel. Tanácstalanul
bámultam rá.
– Már jó ideje tartogattam ezeket a képeket – mondta. – Ezeket a helyeket
szeretném megnézni. Gondoltam, választhatnál egyet, és elmehetnénk
együtt.
Sorra néztem a képeket: a kínai nagy fal, az Eiffel-torony, és a világ számos
egyéb jól ismert csodája; majd megtorpantam egy fényképnél, hogy
gyönyörködhessek a türkizkék tengervíz és a mély, azúr égbolt látványában.
Nem kellett tovább lapozgatnom. Megmutattam neki a fotót.
– Bora Bora – szólt, és sugárzott a boldogságtól. – Oda szeretnél menni?
Bólintottam és szélesen elvigyorodtam, miután ráképzeltem magunkat a
képre, ahogy a hasunkat süttetjük a tengerparton.
– Legyen! Tahiti, vigyázz, jövünk! – jelentette be nagy örömmel.
– Tulajdonképpen reméltem, hogy emellett döntesz. Megszállhatnánk egy
olyan tenger fölé nyúló kis kunyhóban.
Kicsomagolt egy tőlem kapott üvegcsét, benne a kedvenc kölnijével.
Én éppen egy Kaliforniából érkezett ajándékot bontogattam. Egy
csokoládébarna Dior bőr kézitáska volt benne. Kajánul Ryanre
mosolyogtam.
– Kelly szerint nagyon csíped az ilyeneket, szóval... – fejezte be a mondatot
egy vállrándítással.
A földön ezernyi széttépett csomagolópapír-foszlány hevert körülöttünk,
amitől úgy festettünk, mint két izgatott kisgyerek karácsony reggelén. Ryan
sok új játékot kapott, videojátékokat, plusz egy szoftvert, hogy elfoglalja
magát.
– Már csak kettő maradt – vigyorodott el, miközben visszaügetett a
hálószobából a nappaliba. Két csomagot tartott a kezében, amik nem voltak
ott a fa alatt. Egy újabb lapos csomagot és egy kis dobozkát nyújtott felém.
Éreztem, ahogy az adrenalin tetőtől talpig végiggyűrűzik bennem.
– Nagyon meglepett, hogy nem kérdeztél semmit, amikor elkértem a
kocsidat – sandított rám. – A nők többsége ilyenkor addig nyaggatja az
embert, míg elfogadható választ nem kap. De persze, te nem mindennapi
hölgy vagy, igaz?
– Azt mondtad, el kell intézned néhány üzleti ügyet. Gondoltam, csak
elmész bevásárolni.
– Valóban üzleti ügyben jártam el, és a bevásárlást végül is vehetjük annak
– intett fejével a tárgyakra. – Előbb a laposabbat nyisd ki.
Leszedtem a ragasztót a csomagolásról, közben alig kaptam levegőt. A
szívem egyre hevesebben vert. Kezét az enyémre helyezte, hogy egy
pillanatra megállítson.
– Ez mindkettőnk ajándéka – jelentette be nyomatékosan, és a
beleegyezésemet várta. Mikor bólintottam, visszahúzta a kezét, hogy
folytathassam.
Elolvastam a lapra írt szavakat, aztán gyorsan újra rápillantottam..
– Ryan, mi a... – Próbáltam megfejteni, ami előttem állt.
– Tulajdoni lap a nagyapád kunyhója mellett elterülő tizenkét holdas
földterületről. Immár hivatalosan is a miénk.
– Hogyan? Mikor? – Annyira megdöbbentem, hogy képtelen voltam teljes
mondatokat alkotni. – Tizenkettő?
– Sok embert ismerek – mondta tréfásan. – Nem te vagy ebben a házban az
egyetlen trükkmester. Én is tudok ám a hátad mögött szervezkedni!
Rámosolyogtam.
– Micsoda? Csak nem vetted meg az egész tavat?
– Nem – mondta nevetve. – Csupán a keleti oldal java részét. Habár
megpróbáltam megvenni az egészet – vonta meg ártatlanul a vállát. –
Jelenleg is komoly tárgyalásokat folytatok annak érdekében, hogy a telek
melletti két hektárt még megvegyem, mert abba pont beleesne apád
kedvenc pecázó helye. Hogy a tulajdonos eladja-e vagy sem, az még
elválik. Ha megkapjuk, akkor a tó keleti részét körülölelő terület fele a
miénk lesz.
– Akkor gondolom, mégiscsak hasznos ajándék lesz az a 3-D
építészszoftver. Legalább most már tudom, hogy a kellő motivációd is
megvan ahhoz, hogy használd. Nem csoda, hogy elnevetted magad, mikor
kinyitottad – böktem vállon.
Még mindig ott pihent az a másik aprócska csomag a tenyeremben. A piros-
zöld mikulásos csomagolás egy dobozt rejtett... egy gyűrűs dobozt!
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá; ő pedig jóízűen mosolygott.
Szinte kővé dermedten készültem arra, hogy kinyissam a dobozkát. Hirtelen
ezernyi gondolat suhant át az agyamon.
– Nyisd csak ki – bátorított.
Gombóc nőtt a torkomba. Vajon tényleg azt akarja? Éppen most akar
megkérni? Te jó ég! Mielőtt kinyitom a dobozt, már eldöntsem, mit fogok
mondani? Mondjak neki igent? Igen! Naná, hogy igent mondok! Miért is ne
tenném? Csak rá kell nézni: hát nem imádnivaló, amikor így mosolyog?
Annyira gondoskodó és figyelmes. Nem is tudod, mennyire szeretlek, Ryan
Christensen. Igen! A válaszom: igen!
Óvatosan felnyitottam a fehér dobozka fedelét. A zsanér meglehetősen
feszes volt, erőlködnöm kellett, hogy elérjem a célom. Tágra nyílt
szemekkel néztem a dobozkában pihenő gyűrűt.
Apró sóhaj hagyta el a torkomat, ahogy gondolatban gyorsan igazodtam az
új helyzethez.
Egy gyönyörű ezüst gyűrű tárult elém: hatalmas ovális akvamarin kő,
tekervényes kelta csomóval díszítve mindkét oldalról.
– Hiszen ez gyönyörű – sóhajtottam. – Köszönöm!
A gyűrű tökéletesen illett a tegnap este kapott kelta karkötőhöz és a ma
reggel kicsomagolt fülbevalókhoz és nyaklánchoz.
Ryan kivette a gyűrűt a dobozból, majd kezébe vette a kezem.
– Ezüstből van. Azt vésettem bele, hogy „A szívem a tiéd”.
Miután megmutatta az írást, ráhúzta a gyűrűt a jobb kezem gyűrűsujjára.
Tökéletesen passzolt. Kicsit megremegett a kezem.
– Amikor azt mondtam, hogy az a birtok a jövőnket jelenti, komolyan
gondoltam. Akkor is, ha csak egy nyaralót tervezünk oda. Nem kell most
rögtön döntenünk. És amikor majd mindketten készen állunk,
szándékomban áll gyűrűt tenni ide is – emelte Ryan a szájához az ujjaimat,
majd megcsókolta a bal kezemet.
NAGY HIRTELEN AZON KAPTUK MAGUNKAT, hogy Ryan tíz
szabadnapjából már csak három volt hátra.
Két napot töltöttünk a családjával Pittsburgh-ben, és majdnem egy teljes
nap eltelt csak az oda-visszarepüléssel. Sokkal könnyebb volt úgy
végigmenni a reptéren, ha nem várta egy hadseregnyi fotós, de azért így is
megállította párszor néhány rajongója.
Én csak annyit észleltem, hogy egyre gyorsabban telnek a Ryannel töltött
értékes percecskék.
Majd elérkezett szilveszter éjjel, és a pub dugig volt tömve. Néhány
abszolút fanatikus rajongója egészen Seaport kicsiny városáig utazott,
miután a média visszhangzott attól, hogy Ryan az ünnepeket titkos Rhode
Island-i szerelmi fészkében tölti.
Ryan felvette Mike-ot személyi testőrének teljes munkaidőben, és én jobban
éreztem magam attól, hogy őt is Ryan mellett tudhatom az esti bulin. Cory
barátja, Trevor az ajtóban őrködött, a barátaim pedig Ryan köré
csoportosultak a biztonság kedvéért.
A banda már hangolt a színpadon; Marié, Cory és én pedig a pult mögött
pihentünk. Mikor Ryannel találkozott a tekintetünk, rámosolyogtam. A
bárpult közelében üldögélt a bár lógójával díszített baseballsapkájában
Mike-kal, Pete-tel és Coryval. A srácok piálgattak, dumáltak, és jól érezték
magukat.
Nagy boldogsággal töltött cl, hogy Ryant ennyire nyugodtnak láttam, és
valahányszor hahotázva felnevetett, én is elmosolyodtam. A tömegnek is
nagyon hálás voltam; a rajongók többsége beérte azzal, hogy távolról
csodálta Ryant. Néhány hölgyikének ugyan sikerült közelebb férkőznie,
hogy váltsanak vele pár szót, de úgy tűnt, nemigen keltették fel az
érdeklődését.
Éppen kivettem két üveg sört a hűtőből, amikor felnéztem és
megpillantottam Kyle-t a bárpult másik végében ácsorogni. Nagyot
sóhajtottam, kissé megijedve attól, hogy itt látom.
– Kaphatnék én is egy üveggel, hölgyem? – kérdezte, fejével a kezemben
lévő üvegek felé biccentve.
– Hogyne! Máris hozom. – Ösztönösen elmosolyodtam, majd a következő
vendég irányába igyekeztem. Aztán Ryanre néztem, mert jól tudtam, Kyle
ittléte idegesíteni fogja. Ryan éppen jóízűen nevetett, amíg észre nem vette
az arckifejezésemet. Az addigi kimondatlan aggodalmak helyére azonnal a
puszta düh lepett, amikor szembenézett a pult túlsó végében álló Kyle-lal.
Megmerevedett a székében, és farkasszemet nézett vele.
Odacsúsztattam egy üveg sört Kyle-nak, miután kényelmesen átpréselte
magát két lány között, hogy a bárpulthoz érjen.
– Úgy látom, a szépfiú nagyon örül, hogy újra láthat – mosolyodon el
gúnyosan Kyle, majd jókorát kortyolt a söréből.
– Ne kezdd, Kyle – figyelmeztettem, majd sietve kiléptem a pult mögül.
– Gyere ide, légy szíves – rángattam oda bőrdzsekije ujjánál fogva, hogy
négyszemközt beszélhessünk. – Itt és most tudni akarom, hogy van-e nálad
fegyver – közöltem vele, mivel pontosan tudtam, hogy van fegyverviselési
engedélye.
Húzott egyet a söréből, majd megtapogatta ruháját a jobb hóna alatt.
– Egy lépést sem tennék nélküle – mondta büszkén.
– És miért is érezted szükségét, hogy magaddal hozd a kocsmámba? –
kérdeztem tőle nyíltan.
– Sosem tudhatom, mikor lesz rá szükségem – magyarázta. – Egyetlen
törvényt sem szegek meg. Ráadásul, elnézve az itteni rajongókat,
bármelyikük lehet zaklató pszichopata – mondta hátborzongatóan.
– Hé, Kyle! Hogy ityeg? – csapott a vállára Mike inkább fenyegető, mint
baráti mozdulattal.
– Csak legurítok egy sört az újév alkalmából. És veled mizu?
– Csak megbizonyosodom róla, hogy mindenki békés és nyugodt
– veregette vállon ismét, és közben megszorította Kyle kulcscsontját, hogy
vegye az adást.
– Mike, éppen most akartam Kyle-t megkérni, hogy legyen szíves
visszavinni a pisztolyt a kocsijába. Sokkal jobban érezném magam, ha
tudnám, hogy senki nem hord fegyvert az én sörözőmben ma éjjel.
Kyle egy hajtásra kiitta maradék sörét, majd erősen az asztalra vágta az
üveget a többi vendég előtt.
– Elteszem, ha te is a tiédet – kötekedett arrogánsán Mike-kal.
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarod, hogy a dolgok idáig fajuljanak,
Kyle. Taryn megkért rá, hogy hagyd kinn a stukkert. Ez csak egy egyszerű
kérés.
– Jól van, elmegyek – csattant fel Kyle. – Nehogy a szépfiú megbántódjon!
– Egy szóval sem mondtam, hogy távozz. Csak nem szeretném, ha pisztoly
lenne nálad, miközben idebent iszogatsz, ez minden.
– Gyerünk, vidd csak ki szépen – javasolta higgadtan Mike, majd enyhén
megfogta Kyle karját.
– Vedd le rólam a kibaszott mancsod! – reagált Kyle dühösen, majd arrébb
lökte Mike kezét.
Ryan egy szempillantás alatt ott termett, a pult mögött jött, hogy
gyorsabban mellém érjen.
– Mi a gond, Kyle? – kérdezte hűvösen. Elém lépett, és egy védelmező
mozdulattal maga mögé tolt.
– Csak nincs itt valami probléma? – csörtetett elő Pete a tömegből. Gary
szorosan a nyomában. Cory kilépett a pult mögül, és felsorakozott Ryan
mögé.
Kyle dacosan elvigyorodott, azt latolgatva, vajon elég gyors lenne ahhoz,
hogy egyedül kiiktassa mind az ölüket. Az agyamnak egy része azt súgta,
valószínűleg igen, és csöppet sem volt ínyemre ennek az esélye.
– Figyelem! Mindenki higgadjon le – rendeltem el tűzszünetet, miután Kyle
és Ryan közé léptem. – Kyle, felettébb szívesen látunk itt, élvezd a zenét,
mulass jól – mint akárki más. Csak nem szeretném, ha olyan emberek is
fegyverrel járkálnának idebent, akik nem nekem dolgoznak. Menj ki a
kocsidhoz, tedd vissza a játékszeredet, bármi legyen is nálad, és már jöhetsz
is vissza. Oké? – igyekeztem a lehető leggyorsabban hatástalanítani a
helyzetet.
– Oké – egyezett bele Kyle, majd mélyen beszívta a levegőt. – Taryn,
kijönnél velem egy percre, kérlek?
– Egy nagy büdös frászt – csattant fel Ryan, és ismét elém állt.
Kyle felhorkant Ryan reakciója hallatán.
– A te neved Taryn? – gúnyolódott.
– Nem mész sehová a barátnőmmel – vicsorgott Ryan.
– És miért ne, Ryan? Csak nem félsz, hogy elmondom neki? Tán attól
tartasz, hogy kiderül, nem ő volt az első pipi a városban, akit megdöntöttél?
– kérdezte gúnyosan.
– Nem tudsz te szart se! – emelte fel mérgesen a hangját Ryan.
– Ó, csakugyan? Ezek szerint nem meséltél neki arról a dögös cicababáról,
akit a forgatások alatt dugogatsz?
– Fogd be a pofád, vagy én fogom be, baszd meg! – fenyegetőzött Ryan, és
közelebb lépett Kyle-hoz.
Mike Ryan mellkasára tette a kezét, finoman figyelmeztetve ezzel.
– Szóval akkor most letagadod? Csak rajta! Hazudj még neki, Ryan –
cukkolta Kyle.
Ryanre pillantottam, és vártam a magyarázatát. Teljesen elvörösödött a
dühtől.
– Te megcsalsz engem? – ejtette ki a szám magától azt, ami a szívemen
volt.
– Nem, dehogy! Soha nem tenném – nézett a szemembe Ryan, és kihúzta
magát. – Amiről ő itt hadovál, az még jóval előtted történt.
– De akkor ezek szerint mégiscsak történt valami, nem? – cincogtam.
– Igen. Hát aztán? – motyogta. – Ami előtted történt, az már történelem, de
mivel úgy tűnik, a barátod kutakodott, gondolom, a múltam magyarázatra
szorul. Csak, hogy tudd,Kyle, csak egyszer feküdtem le egyetlen lánnyal, és
mindez még jóvalazelőtt történt, hogy összejöttem volna Tarynnel, csak
hogy tisztába tegyük a dolgokat.
Ryan gyorsan felém fordult, és tekintetet rám szegezte.
– Soha nem voltam hűtlen hozzád. Soha! – hangsúlyozta.
Mellé álltam.
– Kyle, miért csinálod ezt? – követeltem tőle magyarázatot.
– Mert jobbat érdemelsz – győzködött félreérthetetlenül. – Jobbat érdemelsz
a tőle kapott hazugságoknál.
– Mégis mi a fene bajod van neked? Azt hiszed, attól, hogy idejössz, és
jelenetet rendezel, majd téged választalak helyette? Mintha azzal, hogy
szétválasztanál kettőnket, halvány esélyed is lenne nálam...
– Huh. Szóval hiszel neki? – támadott vissza.
Hirtelen az összes gyönyörű Ryannel kapcsolatos élményem végigcikázott
az agyamon. Már annyi mindenen mentünk keresztül, hogy nem tudtam
benne kételkedni.
– Igen. Hiszek.
– Öcsém, te aztán tényleg jó színész vagy. Újra megteszi majd veled, Taryn.
Mind ilyenek – kiabálta Kyle túl a zenét. Azzal, hogy ilyen elszántan
próbált maga melle állítani, csak még jobban felbosszantotta Ryant.
És ezzel betelt nála a pohár. Ettől az utolsó megjegyzéstől eldurrant az
agya. Kezével már kapott is volna Kyle torka után. Pete és Mike
villámgyorsan közbeavatkoztak, nehogy elérje.
– Kyle, távozz. Most! – förmedtem rá. – Kifelé a kocsmámból!
– Ne merj többet Taryn közelébe jönni! Vetted? – fenyegetőzött Ryan.
Pete még erősebben szorította a karját, Mike pedig a pólóját markolta.
Kyle továbbra is egy helyben állt, mint akire senki és semmi nincs hatással
– azt remélte, esélyt kap, hogy megverje Ryant.
– Azt mondtam, kifelé! – léptem közéjük, egyenesen Kyle szemébe nézve.
Ryanre pillantottam, és vártam a magyarázatát. Teljesen elvörösödött a
dühtől.
Elegem volt az egészből. A vendégeim csak azt lesték, vajon a híres
színész, Ryan Christensen belekeveredik-e egy kocsmai bunyóba. A
látványtól felfordult a gyomrom, úgyhogy megfordultam, és a lépcsőház
felé indultam.
Ryan sietve átugrotta a lakáshoz vezető első három lépcsőt. Azután
megtorpant, amikor észrevett engem a lépcső tetején. Hátával a falnak dőlt,
és nagyot sóhajtott.
Megpróbált lenyugodni és higgadtnak tűnni, és összeszorított fogakkal
kibökte a kérdését.
– Kérdezek tőled valamit, és az igazat akarom hallani. Történt valaha...
bármi... közted és a között a seggfej között?
Felhorkantam; megdöbbentett, hogy egyáltalán kétségbe vonja a
hűségemet. De ugyanakkor annyira mégsem lepődtem meg. A
féltékenységgel mindketten hadilábon álltunk.
– Nem... semmi... soha – mondtam egyenesen a szemébe nézve.
– Még egy csók se? – morogta.
– Soha – feleltem hajthatatlanul. – Egyszer búcsúzóul megöleltem, mikor
kivitt a reptérre hálaadáskor, de azt már elmondtam. – Tenyerembe
temettem a fejem. – Azt hiszem, már az is hiba volt – motyogtam.
Ryan felsietett a maradék lépcsőfokokon, és mellém telepedett. Csak ültünk
ott csendben, próbáltunk lenyugodni.
– Azt hiszem, bátran kijelenhetjük, hogy egyikünk sem szende szűzként
kezdte ezt a kapcsolatot – szólt Ryan. – Én sosem kérdeztelek arról, kikkel
voltál előttem, mert csak megőrjítene. Eddig te sem kérdezted, feltételezem,
hasonló okokból. Változna bármi is közöttünk akármelyik korábbi
kapcsolatunk vagy kalandunk miatt? Mindkettőnknek megvan a maga
múltja.
Egyetértően bólintottam, mert tudtam, hogy igaza van.
Ryan mély levegőt vett.
– Az első héten, amikor itt jártam, összemelegedtem az egyik asszisztenssel
– ismerte be. – Néhányszor összeszűrtük a levet, és...
– Ryan, elég! – szakítottam félbe, miközben próbáltam nem belegondolni,
hogy talán ez a szerencsés hölgyemény bontotta ki a hiányzó óvszert.
Rám bámult, teljesen összezavarodott képpel.
– Ne hazudj nekem – suttogtam.
– Nem hazudok – biztosított őszintesége felől.
– Kyle-nak azt mondtad, egy lány volt, egy alkalommal. Most már néhány
alkalomról van szó. Akkor most mi az igazság? – sóhajtottam fel
kétségbeesetten.
– Hát nem veszed észre, hogy csak éket akar verni közénk? – kérdezte
szinte könyörgő hangon.
– Ő és még sokan mások – helyesbítettem.
– Nézd, neki semmilyen magyarázattal nem tartozom; de hozzád hűséges
vagyok! Nagydolog, lefeküdtem valakivel, kétszer, mielőtt még egyáltalán
megismertelek volna! – hangsúlyozta. – Semmiség. Nem jelentett
számomra semmit. És már rég vége. Istenemre esküszöm, mióta
találkoztunk, nem érintettem meg vagy fektettem le más nőt, de még csak
nem is néztem másra! Nem számítva persze Suzanne-t – nevetett fel, majd
ismét komolyra fordította a szót. – Mindvégig hű voltam hozzád.
A földre szegeztem a tekintetemet, és próbáltam ura maradni az
érzelmeimnek.
– Mikor kint jártunk a tónál, azt mondtad, már hónapok óta nem történt
ilyesmi... és akkor azt hittem, a szexre gondolsz.
Ryan nagyot sóhajtott.
– Taryn, addigra már réges-rég őrülten beléd estem! És nem hazudtam;
tényleg hónapok óta nem volt már barátnőm. – Két keze közé fogta az
enyémet. – Mikor először jártam itt, én... magányos voltam. És emiatt
kihasználtam egy adódó lehetőséget – ismerte be.
– Akad még más titkod is, vagy ez volt az utolsó? – kérdeztem tőle.
Ezen egy pillanatig elgondolkozott.
– A szüzességemet Kelsey Bowmannel vesztettem el, tizenhat éves
koromban – vallott színt.
Elmosolyodtam és lábon böktem.
– Kíváncsi vagy a részletekre?
– Isten ments! – kacagtam jóízűen.
– És mi a helyzet veled? Te titkolsz még valamit előlem? – kérdezte
gyanakvóan.
– Nem – mondtam egyenesen a szemébe.
Megforgatta az ékes gyűrűt, hogy jobban illeszkedjen az ujjamra.
– Emlékszel még, mit mondtam karácsony reggel, mikor az ujjadra húztam
ezt a gyűrűt? Szívem, te vagy az egyetlen. Nem is volt soha senki más.
Szerelmes vagyok beléd, Tar.
Miközben vártam, hogy elteljen az év utolsó perce is, arra a döntésre
jutottam, hogy jobb fátylat borítani a múltra... mindkettőnk múltjára.
Ryan a farmerem övbújtatójánál fogva behúzott az üres, sötét konyhába.
Karjával átfogta a derekamat; így tekintettünk együtt az új esztendő, és
ezzel életünk egy új fejezete elé.
– Tíz, kilenc, nyolc... – számolta apró csókokkal a másodperceket. Nem
tehettem róla, de szédítően hatott rám ez a közelség; karjaimat szorosabbra
fontam a nyaka körül, gyorsan még közelebb húzva őt a testemhez.
– Boldog új évet, drágám! – suttogta, majd egy forró és szenvedélyes csók
következett.
Az egész pub tele volt emberekkel, de ott és akkor, abban a pillanatban a
homályban úgy éreztem, hogy mi vagyunk egyedül ezen a bolygón.
EGYÜTT TÖLTÖTT NAPJAINK ELŐBB ÓRÁKKÁ, majd szűk percekké
zsugorodtak; Ryannek Floridába kellett repülnie, hogy megkezdje új
filmjének forgatását. Kivételesen most én vittem ki egyedül a reptérre.
– Hívj fel, ha megérkeztél – kértem tőle, miközben próbáltam magamba
fojtani közelgő távozásából fakadó mérhetetlen szomorúságomat. Ráadtam
a gyújtást a kocsimra.
Kezével gyengéden végigsimított az arcomon.
– Úgy lesz! Ne szomorkodj. Három hét múlva találkozunk, ígérem. – Ryan
idegesen a válla mögé pillantott, azt várva, hogy bármelyik pillanatban
feltűnhet néhány lesifotós az autómnál.
– Három hét – bólintottam. – Azt hiszem, ennyit még kibírok.
– Bármikor otthagyhatod az éjjeli műszakot, és lakhatsz nálam – cukkolt.
– Dolgozom rajta.
– Tudom. Találkozunk huszonkettedikén. Figyeld a naptáradat –
emlékeztetett.
Mike eközben már ott ácsorgott a csomagtartó mögött, és türelmesen várt,
kezében a bőröndökkel.
– Indulnod kell. Gyere, csókolj meg.
– Szeretlek – súgta nekem.
– Én még jobban!
– Azt kétlem. – Ryan hozzám hajolt, és újra megcsókolt. – Ó, majd
elfelejtettem – kiáltott fel, miközben fél lábbal már kint volt a kocsiból.
– Holnap reggel érkezik a brigád, hogy szétkapja a pub konyháját.
– Micsoda? – kérdeztem, kicsit hangosabban, mint eredetileg akartam. –
Várj egy percet. A költségvetésre még csak becsléseink vannak.
– Tudom. Én fizetem őket.
Azzal kipattant az autóból, mielőtt még vitába szállhattam volna vele.
– Szóval, ha kiabálni akarsz velem, kénytelen leszel felhívni később, és
megvitatni mindezt telefonon keresztül!
– Ryan! – reklamáltam.
– Bocsika, de nem hallak! – kiáltott vissza a csukódó ajtó mögül. Arcán
széles vigyorral farkasszemet nézett velem az ablakon keresztül.
Leolvastam a szájáról, ahogy halkan azt mondja: „Szeretlek!”, majd
tenyerét az ablaküvegre téve búcsút intett nekem.
Elmosolyodtam, és néztem, ahogy szexi hátsója távolodni kezd a terminál
felé.
 29. FEJEZET

Választások
– Hű, EZEK AZTÁN BELEHÚZTAK! – kommentálta Pete a
konyhaátalakulás negyedik napját. – Gyönyörűen fog festeni, ha elkészül!
Bólintottam, és néztem, ahogy a munkások beállítják az új, rozsdamentes
acélsütőket.
– Vagyis ezek szerint megbocsátottál neki, igaz? – tudakolta Pete, akinek
némileg elvonta a figyelmét a szerelők bámulása, akik a cuccokkal
bajlódtak.
Feltételezem, elég kiszámítható volt a viselkedésem.
– Soha nem is haragudtam rá, Pete. És most, hogy végre a konyha is
elkészül, tulajdonképpen egészen megkönnyebbültem. Gondolom, nem árt,
ha hozzászokom a nagylelkűségéhez.
– Jó ötlet. – Pete kissé támolyogni kezdett, és jó erősen oldalba is bökött. –
Tudod, a legkiválóbb férfiakba beleivódott, hogy gondoskodjanak a
családjukról. Csak arról van szó, hogy ő akar lenni a családfenntartó.
Nagyot sóhajtottam Pete szavai hallatán.
– Tudom.
– Figyelj, szerintem meg fogja kérni a kezed. Főleg most, hogy egy
ikermosogató boldog szülei lettetek! – kacsintott rám.
– Ja, hát persze – böktem meg válaszul a könyökömmel. – Fogadni nem
akarsz rá?
– Dehogynem! Mit szólsz egy kilóhoz? – kérdezte, s közben úgy tett,
mintha a tárcájáért nyúlna.
– Inkább passzolok. Tartsd csak meg a pénzed. Lehet, hogy a végén tőled
kell kölcsönkérnem, hogy ennek legalább egy részét visszafizessem.
– Mondá Miss Kishitű – szólt Pete, és megveregette a fejem búbját.
– Na, ha befejezted a piszkálásomat, akkor megbocsáss, de én most
elolvasom a leveleimet.
Még akkor is nevetgéltem, amikor lehajoltam a bejárati ajtó előtt összegyűlt
levélhalomért. Ryan mindig egy rakás rajongói levelet kapott; ezek száma
az utóbbi időben még jobban megemelkedett, mióta az emberek
hozzájutottak rajongásuk tárgyának tényleges címéhez. Szerencsére a
seaporti posta úgy próbált védekezni az áradat ellen, hogy az ilyen rajongói
leveleket csak heti kétszer kézbesítette. Nem tudtam nem elmosolyodni,
mikor felfedeztem, hogy azért egy-két rajongói levél csak becsusszant
valahogy a többi közé.
Az ujjammal kinyitottam egy sima fehér borítékot, ami Taryn Mitchellnek
volt címezve.
Ijedtemben a lélegzetem is elállt, mikor átfutottam a sima, fehér lapra
íródott félelmetes üzenetet:
RYAN AZ ENYÉM!
TARTSD TÁVOL MAGAD TŐLE, VAGY MEGHALSZ, RIBANC!
Összeszorult a torkom, és úgy éreztem, menten elájulok. Az ösztöneim azt
súgták, azonnal sikítva meneküljek. Újrakezdődtek a rémálmok.
– Mitől vagy olyan ideges? – kérdezte Marie a műszakja kezdetén. Éppen
telepakolta a hűtőt üveges sörrel, és valahányszor az üvegek
összekoccantak, öntudatlanul összerezzentem.
Kivettem a levelet a hátsó zsebemből.
– Taryn, ez nem tréfa! Hívtad a zsarukat?
Összehajtottam a levelet, és visszadugtam a zsebembe.
– Nem, nem hívtam őket. Mégis mit tehetnének a zsaruk?
Ráadásul, már tele van az ujjlenyomataimmal.
Megragadta a karomat.
– Ryan tud róla?
– Nem. A mai postával érkezett. Még nem beszéltem Ryannel.
– Ki fog borulni. De azért elmondod neki, ugye?
Idegesen elfordítottam a tekintetem. Ugyanis nem állt szándékomban
elmondani Ryannek. Már így is épp elég dolog miatt aggódott.
– Ilyesmit nem szabad eltitkolni, Taryn!
Hirtelen egy csomó okot találtam arra, miért is ne közöljem a dolgot
Ryannel. Először is, az utóbbi időben újra a pletykalapok célkeresztjébe
került. A Laurennel forgatott próbajeleneteket lefotózták, és a lesifotók
természetesen kiszivárogtak.
Minden egyes médium azzal a zavarbaejtő sztorival állt elő, hogy Ryan újra
akarja kezdeni korábbi kapcsolatát Laurennel. Tavalyi képeket vágtak össze
olyan új képekkel, amelyeken egymást ölelgetik. A lapok leporolták a régi
fotókat, és vadiúj bizonyítékokként tálalták őket. A laikus szemnek talán fel
sem tűnt a különbség. De engem, aki számtalan órát eltöltöttem már azzal,
hogy alaposan utánanézzek a szerelmemnek a neten, nem lehetett ezzel
becsapni; tudtam, mi új, és mi nem.
Néhány magazin egészen odáig ment, hogy ezer éves interjúrészleteket
közölt más kontextusba helyezve, hogy úgy tűnjön, egyenesen a forrástól
származnak legfrissebb híreik.
Kicsit elkalandoztak a gondolataim, majd bekapcsoltam a tévét, hogy
megnézzem aSztárvilágot. Ryan állítólagos floridai viszonya a fő hírek
között szerepelt.
Marie odajött hozzám, és kikapta kezemből a távirányítót.
– Ez az egész egy nagy marhaság, és ezt te is tudod! – fakadt ki, majd
csatornát váltott, mielőtt még bármit is mondhattam volna.
A következő napokban szerencsére egyetlen rémisztő levelet sem találtam a
postámban. Reméltem, hogy az a bizonyos levél csak egyszeri alkalom volt,
de ettől függetlenül továbbra is aggódtam.
Sajnos csütörtökön újabb fenyegető levél érkezett. A következő állt benne:
DARABOKRA FOGLAK SZABDALNI.
RYAN AZ ENYÉM. KOPJ LE!
A bárpultra ejtett slusszkulcs hangjától ismét összerezzentem: az idegeim
kezdték felmondani a szolgálatot.
– Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott Kyle. – Szia –
mosolygott ártatlanul. – Nem baj, ha kérek egy sört? Jól viselkedem,
becsszó. Látod? – szétnyitotta a dzsekijét, hogy lássam, ezúttal nincs nála
fegyver.
Hirtelen arra eszméltem, hogy teljesen elvesztem hipnotikus mosolyában és
a személyét körüllengő biztonságérzetben. Annyira be voltam rezelve, hogy
az egyik felem azt kívánta, bárcsak ott lapulna nála egy pisztoly. Újra a
szemébe néztem, és finoman viszonoztam a mosolyát. A fene egye meg,
muszáj ennyire jóképűnek lennie?
Lecsavartam a kupakot a sörösüvegről, majd gyorsan besöpörtem a pénzét a
bárpultról. Nem állt szándékomban ingyen piákat osztogatni neki, főleg
nem azok után, amit legutóbb rendezett.
Néhány duhaj vendég éppen biliárdozott, és egyre hangosabbak voltak.
Valaki leejtett egy dákót a földre; az éles csattanás megint a frászt hozta
rám.
– Mintha totál ki lennél borulva – suttogta Kyle. – Az az oka, hogy itt
vagyok? Mert ha nem akarod, hogy maradjak, megiszom a sörömet és már
el is húztam.
– Nem, maradj csak – feleltem. – Illetve maradhatsz, egészen addig, amíg
nem balhézol.
– Ő is itt van? Azt hiszem, tartozom neki egy bocsánatkéréssel. Na, ez
meglepett. Bocsánatot akar kérni Ryantől?
– Nincs itt – válaszoltam csalódottan, amiért ezt hangosan is ki kellett
mondanom.
– Megint forgat, mi? – tudakolta Kyle.
A hangjából ítélve gyanítottam, hogy már tudta, Ryan Floridában van. Az
volt a munkája, hogy tudja, kit hol talál meg, én pedig első kézből tudtam,
milyen leleményes tud lenni.
Immár a nap huszonnégy órájában Mike védte Ryant, de még most is
ugyanannál a cégnél dolgozott, mint Kyle. Volt némi fogalmam arról, hogy
valójában ki véd kit és kitől.
– Figyelj, tudom, hogy nagy seggfej voltam legutóbb, szóval csak
bocsánatot szeretnék kérni, ez minden – mondta Kyle jámboran. –
Remélem, tényleg megbocsátottál. Nem lett volna szabad így viselkednem.
Imádnivaló volt, ahogy szinte térden csúszva esdekelt.
– Minden oké. Csak vegyük lazán a dolgokat, rendben? – A kukába
küldtem az üres üvegét, majd elé raktam egy csurig töltött korsót; közben
végig az járt a fejemben, miért nem tudok rá haragudni.
– Rendben. Megígérem – fogadkozott, akár egy leszidott kisgyerek.
Tekintélyes tömeg gyűlt össze aznap estére, és én örültem, hogy végre
valami eltereli a figyelmemet a fenyegető levelekről. Habár próbáltam nem
rátapadni, mégis, egyfolytában a tömeget kémleltem, merre lehet Kyle.
– Éppen biliárdozik – súgta a fülembe Marie, amikor elhaladt mellettem. –
És szemmel tart téged, akár egy sólyom.
Felhorkantam, holott a maga bizarr módján megnyugtató érzés volt, hogy a
Kyle a közelben őrködik, és ugrásra készen áll, ha veszélybe kerülnék.
Éppen egy asztal letakarításával foglalatoskodtam, amikor Kyle odajött,
hogy elbúcsúzzon.
– Akkor nem lenne gáz, ha egyszer-egyszer benéznék? Végül is itt
melózom a közelben. De ha ez így nem okés, csak szólj. Nem akarok még
több gondot okozni neked.
Kyle tényleg úgy viselkedett, mintha őszintén emésztené a bűnbánat.
Megitta a sörét, és felkapta a fekete bőrdzsekijét.
– Ha nem kimondottam azért jössz, hogy balhét okozz, akkor jöhetsz –
figyelmeztettem, remélve, hogy veszi az adást.
– Meglesz. Mától fogva mintagyerek leszek – esküdözött. – Becsszó!
Visszakísért a pulthoz.
– Csak tudni akarom, minden rendben, mielőtt elindulok. – Körbepillantott,
hogy megnézze, hány ember van hallótávolságon belül. – Elég
nyugtalannak tűntél. Biztos minden oké? Semmi flúgos rajongó? Tudom,
hogy most nincs kijelölt testőröd.
Eszembe jutott a zsebemben lapuló levél, és hogy mennyire megijedtem,
amikor elolvastam. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, és már jöhetett
is a hazugság.
– Minden rendben, esküszöm – válaszoltam kapásból. Tudtam, ha szólnék
neki a levelekről, ragaszkodna hozzá, hogy vigyázzon rám, márpedig ahhoz
Ryannek is lenne egy-két szava...
– Akkor békén hagynak a rajongói? – tette fel a kérdést újból.
– Igen – ismételtem önmagam, remélve, hogy ezzel majd eloszlatom az
aggodalmát.
– Hmm, akkor jó – bólintott furcsán, némileg kizökkentve a biliárdasztal
körül nyüzsgő tömeg hangjától. – Nos, mivel minden frankó, én elhúzom a
csíkot. Jó éjszakát! – Azzal gyengéden megszorította a vállamat, majd
kilépett az ajtón.
MEGKÉRTEM MARIE-T,HOGY JÖJJÖN EL velem bevásárolni péntek
délután, mert kicsit féltem egyedül kimozdulni. Napról napra egyre
paranoiásabb lettem, és az otthon nyújtotta menedék elhagyása egyre
ijesztőbbnek tűnt.
– Szóval elmondtad neki? – kérdezte Marie, miközben bekapcsolta a
biztonsági övét.
– Mit is?
– Hát a leveleket... meg azt, hogy Kyle tegnap este lejött a kocsmába –
emlékeztetett.
Kifejezéstelen arccal bámultam ki a szélvédőn.
– Taryn?
– Ne kezdd megint! Ha elmondom Ryannek, hogy Kyle tegnap
este nálunk iszogatott, akkor be fog pöccenni, és nem hiányzik, hogy
kiakadjon rám.
– Tudhatnád már, hogy mindig mindenre rájön valahogy. Sokkal jobban fel
fogod bosszantani, mintha most rögtön elmondanád neki.
Ismét felhorkantam. Utáltam, hogy igaza van. Ryan már-már nevetségesen
féltékeny volt Kyle-ra.
– Próbálom megóvni Ryant, Marie – kerestem igazolást a titkolózásra. –
Kyle feketeöves. Egy két lábon járó halálos fegyver. Meglep, hogy Ryan
egyáltalán megpróbált leállni vele bunyózni szilveszterkor.
– A férfiak annyira hülyék – mondta nevetve. – A tesztoszterontól és a
sörtől keménynek érzik magukat.
Lelki szemeim előtt ijesztő képsorok villantak fel, ahogy Ryan úgy harcol
Kyle-lal, mint azzal a kaszkadőrrel aTengerpart forgatásán. Már az is elég
volt, hogy láttam, amikor úgy sminkelték ki, mintha bunyózott volna; így a
gondolattól is megborzadtam, amikor elképzeltem azt a véres masszát, ami
Ryan arcából maradna, ha Kyle-lal egyszer igazán komolyan
összebalhéznának. Nem volt kétségem afelől, hogy Ryan tudja használni az
ökleit, viszont Kyle jártas volt az önvédelmi sportokban. Ryan minden
igyekezete ellenére alulmaradna egy ilyen verekedésben. Meg kellett
akadályoznom, hogy ez megtörténhessen – bármi áron.
Sajnos, mostanság kisebb gondom is nagyobb volt Kyle-nál. A pénztár
melletti polcon egy hatalmas fénykép nézett velem farkasszemet egy újság
címlapjáról, amin a barátom szerelmetes pillantásokat lövell az állítólagos
„régi-új barátnője”, Lauren Delaney felé.
Nagy, kövér betűkkel kiáltotta a világba a főcím, hogy ketten:
ÚJRA EGY PÁR!
Lauren vallomása: „Soha nem felejtettem el Ryant!”
Minden gondolatom a nő szavai körül forgott. Mikor Thomas megcsalt,
legalább megvolt az a luxusom, hogy a tudatlanok boldogságával
viszonyulhattam hozzá, de sokkal megalázóbb volt mindezt hallani és ezzel
együtt tétlenül nézni, hogy a hazugságok tovább gyűrűzzenek.
– VISSZATÉRT – DALOLTA MARIE, mikor péntek este Kyle ismét
feltűnt a bárban. Meglepett, hogy Pete egyáltalán beengedte.
– Szia, hogy vagy? – szólt mosolyogva, majd biccentett, és helyet foglalt a
zsúfolt pult utolsó szabad székén.
– Nagyszerűen – füllentettem.
Mélyen legbelül úgy éreztem, talán hiba volt neki azt mondani, hogy
nyugodtan lejárhat ide. Kyle egyszerre volt a biztonság és a veszélyforrás.
– Ez már két nap zsinórban – súgta Marie, ő is figyelemmel kísért engem a
szeme sarkából.
A Kyle mellett ülő csinos, barna hajú lány megpróbált beszédbe elegyedni
vele, de Kyle könnyedén lekoptatta.
– Marie, az a rész ma a te reszortod. Én nem bírok a közelében lenni –
ráztam meg a fejem. – Még csak beszélni se akarok vele. Cory, tiéd az a
rész.
Helyet cseréltünk.
– Használtad ma a telefonodat? – kérdezte szigorú tekintettel Marie.
Grimaszoltam egyet, majd odatoltam egy whisky-kólát a pultnál várakozó
lány elé. Még mindig nem beszéltem Ryannek Kyle látogatásáról.
– Na és milyen érzés? – kérdezte a lány, miközben átnyújtott nekem öt
dolcsit.
– Mi milyen érzés? – kérdeztem vissza, mivel fogalmam sem volt róla, mire
kíváncsi.
– Hát Ryan Christensennel járni? – kuncogott. A barátnője épp olyan
buzgón várta a válaszomat, mint ő.
Összeszorítottam a számat, nehogy kicsusszanjon belőle az, amit
legszívesebben mondtam volna neki. Nagyon feldühített a tolakodó kérdése
és a magánéletem ilyen mértékű semmibe vétele.
– Hé – intett Marie a kiscsajnak, hogy jöjjön közelebb. – Álmodoztál már
arról, milyen lehet Ryan Christensennel lenni?
– Naná! Egyfolytában – ömlengett.
– Hát, akkor álmodozz csak tovább – vágott vissza Marie.
– Taryn, beszélhetnénk egy percre? – jött oda Cory. Követtem a konyháig,
és őszintén hálás voltam neki azért, hogy kimentett.
– Na, akkor most mi is van ezzel a Kyle gyerekkel? Tényleg itt kell lennie?
– kérdezte.
– Nem, nem igazán – morogtam dühösen, mert még mindig pipa voltam
azokra a lányokra. – Azt sem tudom, minek járkál ide egyáltalán.
Természetesen nagyon is tudtam, miért van itt Kyle. Egy pillanatig
eltöprengtem, milyen is lenne most az életem, ha először Kyle-lal
találkoztam volna. Vajon akkor is ismeretlen libák kérdezgetnék tőlem,
milyen lehet, ha valakinek ilyen pasija van, ha Ryan helyében Kyle lenne?
Mi történt volna, ha annak idején, amikor először találkoztam Ryannel,
igennel felelek arra a kérdésre, hogy járok-e valakivel, ahogy azt tettem
minden más hasonló esetben? Valószínűleg akkor láttam volna utoljára
Ryan Christensent.
– Ryan tudja?
– Mit? – kérdeztem, miután gondolatban egész máshol jártam.
– Hát azt, hogy Kyle idejár – ismételte meg Cory.
– Jaaa, nem. MÉG nem. De meg fogom neki mondani – fogadkoztam.
– Nos, vagyunk itt elegen: kipenderíthetjük – ajánlotta fel Cory, és úgy tűnt,
meglehetősen tetszik neki az ötlet. – Egyedül is megtenném, de kétlem,
hogy elbírnék vele.
Megfordultam, mikor meghallottam Pete-et belépni a konyhaajtón.
– Taryn, nem tudtam, mit csináljak ezzel a seggfej Kyle-lal – morogta. –
Közöltem vele, hogy elég szar ötlet itt koslatnia, de azt felelte, hogy veled
már letárgyalta. Most akkor szeretnéd, hogy itt legyen, vagy sem? Tudod
jól, hogy Ryannek mi lenne a véleménye ezzel kapcsolatban.
Ryannek volt egy pár őrszeme, az biztos. Csípőre tettem a kezem, és azon
gondolkoztam, most mitévő legyek. Nem akartam, hogy bármelyik
barátomnak is baja essen; ráadásul ma este nem is került szóba, van-e nála
fegyver.
– Tudom, hogy Ryan be fog pöccenni; még mindig nem meséltem neki
Kyle-ról. Nagyra értékelném, ha ti sem tennétek. Hagyjátok, hogy én
tálaljam neki – kérleltem.
Pete lesújtó pillantást vetett rám.
– Pete, nem tudom, mit is tehetnék. Elvégre ez nem egy privát
szórakozóhely, szóval nem fogok rendőrt hívni vagy ilyesmi. Kyle most
nem fog bajt keverni; éppen azért, mert tudja, Ryan most nincs itthon.
Pete kezdett dühös lenni.
– Azt hittem, legutóbb kioktattad ezt a bohócot, hogy többé nem szívesen
látott vendég, erre folyton visszajön? Ennek az ürgének semmi nem elég?
– Nyilvánvalóan nem – mormoltam. – Tényleg kezd egy kissé
megszállottként viselkedni. Tudja jól, hogy Ryannel vagyok. Nem tudom,
minek járkál ide. Azt képzeli, ettől majd meggondolom magam?
Egy pillanatra elgondolkodtam, miért nem száll le rólam Kyle. Miért
voltam még mindig lezáratlan fejezet számára?
– Talán még nem adta fel – szólt közbe Cory.
– Hát, egy távoltartási végzésed már van egy flúgossal szemben. Esetleg
kérhetnél még egyet – vetette fel Pete.
Az jutott eszembe, mennyi időbe kerül, míg egy ilyen végzést az ember
megszerez. Mindamellett ironikus lett volna ilyesmit kérvényezni épp egy
testőr ellen, akinek a munkája elvileg az emberek védelmezése volt.
– Hagyd csak békén – motyogtam. – Ma este nem akarok jelenetet. Ha
legközelebb felbukkan, majd megmondom neki, hogy többet ne jöjjön. –
Annak ellenére, hogy mindezt hangosan kimondtam, jól tudtam, kicsivel
nehezebb lesz majd Kyle-lal mindezt személyesen is közölnöm.
– Oké – bólintott rá Pete. – A te bárod, a te döntésed. De csak egy szavadba
kerül, és felnyalatjuk vele a járdát.
Vasárnap késő délután Ryan felhívott. Akkor akartam neki beszámolni
Kyle-ról, szóval felkészítettem magam a vitára. Még öt nap volt hátra Ryan
érkezéséig, és remélem, hogy a két férfi közötti párharc elkerülhető.
– Kyle az utóbbi időben lejött párszor a bárba – mondtam neki. – Próbáltam
levegőnek nézni, de...
Ryan természetesen egyből bepöccent.
– Mi a frászért nem mondtad neki, hogy kopjon le? Netán szereted, hogy
körülötted settenkedik?
– Nem, szó sincs róla! De mivel ez egy nyilvános kocsma, nehéz távol
tartanom az embereket – vágtam vissza. – Drágám, tegnap újabb fenyegető
levél érkezett. Nagyon megijedtem!
– Azonnal kerítek neked egy új testőrt – közölte velem.
– Ryan – sóhajtottam fel.
– És egyszer és mindenkorra lerendezem ezt a szarházit – mondta
mérgesen.
Annak ellenére, hogy Ryan milyen buzgón próbálta lekoptatni Kyle-t, a
testőr két nap múlva újra felbukkant a bárban.
– A cégem Dallasba akar küldeni – mondta komoran. – Valami brit
diplomatát kéne védenem.
Próbáltam meglepettnek látszani, holott gyanítottam, hogy valami hasonló
fog történni. Néztem, ahogy ott áll lebiggyesztett szájjal, és egyszerre
bűntudatom lett, hogy én voltam a titkos oka a nem kívánt beosztásnak.
– Remek, legalább végre melegebb helyen lehetsz – próbáltam tréfálkozni.
– Ma például alig két fok van odakint.
– Nem vállalom – mondta, és úgy tűnt, ezt már tényleg eldöntötte.
– Azt nem teheted! Vagy mégis?
Legbelül úrrá lett rajtam a pánik, mert láttam magam előtt, ahogy
megjelenik, és újra beleköt Ryanbe.
– Mondtam, hogy nem vállalok olyasmit, ami miatt el kellene mennem a
városból, Taryn – biztosított döntése felől. – Itt maradok, hogy
biztonságban légy, és gondoskodom a védelmedről.
Felsóhajtottam. Az egyébként elbűvölő személyisége most hirtelen ijesztő
lett. Megkérdeztem a pultnál ücsörgő egyik vendéget, hogy kér-e még egy
kört: ez megfelelő apropó volt arra, hogy egy percre arrébb menjek.
– Senki nem akar bántani. Fogadd el azt a megbízást – mondtam hamis
mosollyal, és úgy néztem rá, mintha már a gondolat is nevetséges lenne.
– Ezt úgy értsem, hogy azt akarod nekem bemesélni, hogy a pasas rengeteg
félcédulás rajongója közül már egyik sem ijesztget vagy fenyeget azzal,
hogy bántani fog? Nekem nem kell hazudnod, Taryn. Az utóbbi pár napban
olyan nyugtalan voltál, hogy számomra egyértelmű: valami nincs rendben.
Felgyorsult a szívverésem, és földbe gyökerezett a lábam. Kezdtem azt
gondolni, hogy az egyetlen ember, aki ellen meg kellene engem védeni,
maga Kyle.
– Kyle, Ryan épp most vett fel nekem még egy testőrt. Nem a te dolgod,
hogy miattam aggódj.
A férfi morcosan nézett rám.
– Egyszerűen nem fér a fejembe, miért volt erre szükség. – Nyilvánvalóan
nem volt ínyére a hír.
Nagyot nyeltem, és gondosan megválogattam a szavaimat, szinte
könyörögve, hogy megértsen.
– Kyle, ne izgulj miattam. Nem neked kell megvédened. Tudom, hogy ezzel
te is tisztában vagy. – Reméltem, látja a szememben az őszinteséget.
Kyle viselkedése megrémített; nyilvánvalóan a megbántottság és a harag
határmezsgyéjén egyensúlyozott.
– Van egy magánnyomozóm, aki megvizsgál minden egyes nekem címzett
fenyegető levelet – tódítottam. –És úgy véli, a levelek olyasvalakitől
jönnek, aki itt él, nem pedig olyantól, aki csak ideköltözött.
Kyle mocorogni kezdett a bárszéken.
– Azt is mondta, hogy a levélíró minden bizonnyal férfi – folytattam egyre
újabb részletekkel kiegészítve a kezdeti hazugságomat. – Bámulatos, hogy
jönnek rá ilyesmikre.
Kyle kortyolt egyet a söréből, majd letette az üveget a bárpultra. Kicsit
elbambult, majd mogorván felém fordult:
– Miért nem mondtad, hogy ilyen leveleket kapsz?
– Kyle, bármit is forgatsz a fejedben, kérlek... kérlek, fejezd be. Ezzel
mindkettőnknek csak ártasz.
Tátva maradt a szája, annyira megdöbbent.
– Te most komolyan engem akarsz vádolni? Na jó, ha mondani akarsz
valamit, csak bökd ki!
Próbáltam előrukkolni valami mentséggel, de a tekintete úgy
megbabonázott, hogy minden erőm elszállt.
– Tényleg ezt gondolod rólam? – kérdezte óvatosan. – Valóban azt hiszed,
hogy képes lennék ilyesmire? Hogy képes lennék bántani téged?
– Kyle, fogalmam sincs, mire lennél képes. Már másnak adtam a szívem, de
te mégis itt ülsz. – Azt akartam, hogy inkább rám legyen dühös, mint másra.
– Taryn, te nagyon tetszel nekem. Ezért vagyok itt. És teljesen kikészít,
hogy egy ilyen csodálatos és gyönyörű nő, mint te, egy olyan fickóra
pocsékolja az érzéseit, mint Ryan – mondta fogcsikorgatva. – Egyszer azt
mondtad nekem, hogy én a védelmet igénylők és az őket bántani akarók
között állok. – Mélyen a szemembe nézett. – De én legalább nem azzal
keresem a kenyerem, hogy minden nővel kikezdek. Egy napon, mikor
annak a férfinak megbotlik az igazságérzete, és túl messzire megy az egyik
színésznőcskével, vajon ki lesz a vesztes? Ő maximum egy percig bánkódik
majd rajta. Ellenben a te szívedet darabokra fogja törni.
Nem álltam a tekintetét. Olyan szúrósak voltak a szavai, mintha ezer tűt
döftek volna belém.
Gondolataim egyszerre egész máshol kezdtek járni – egy biztonságos és
barátságos útra tértem vissza képzeletben, ami nem vezetett
szívfájdalmakhoz. Talán jobb lenne, ha ismét egyedül lennék?
– Azért vagyok itt, mert a tettek többet mondanak minden szónál
– mondta, és hirtelen reményteljes arcot öltött.
Szavai kezdték életre kelteni a legmélyebb félelmeim. Bármennyire is
próbáltam ragaszkodni a gondolathoz, hogy feltétel nélkül szeretem Ryant,
egy részem még mindig habozott.
„Hát nem veszed észre, hogy éket akar verni közénk?” – Ryan szavai
visszhangzottak a szívemben, és azt kiáltozták, hogy ne hallgassak Kyle-ra.
„Szeretlek! Ezt sose feledd” – emlékeztetett a szerelmem; eszembe jutott,
ahogy ajka az ajkamhoz ért, és ettől bizseregni kezdett a szám.
– Kyle... – ráztam meg a fejem – ezt... ezt abba kell hagynod. Kérlek! Azt
hiszem, itt az ideje, hogy elmenj.
Sértődött horkantásából ítélve sokkolta a reakcióm. Egyetlen hajtásra kiitta
a maradék sörét, majd a bárpultra tette az üres üveget.
– Rendben. Később találkozunk – morogta. Zsebre tette a kulcsát, és
felvette a dzsekijét.
– Nem, nem fogunk – mondtam, miközben közelebb léptem hozzá.
– Üzenem Ryannek, hogy ennél sokkal többre lesz szüksége, ha ki akar
vonni a forgalomból – morogta hátra.
– Kyle, ne kényszeríts – súgtam oda neki. – Őrizd meg a méltóságodat.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte egyszerre éles és fájdalmas hangon.
– Igen – feleltem hezitálás nélkül, holott fájt, hogy ezt kell mondanom.
– Minden jót, Kyle!
Néztem, ahogy Kyle kiviharzik az ajtón. Vissza se nézett.
– Minden rendben? – kérdezte Marie. Az egészet végignézte a pult másik
végéből.
Bólintottam. Gyűlöltem magam, amiért megbántottam Kyle-t.
– Vissza fog még jönni?
– Nem tudom. Remélem, nem. Az idegeim tropára mentek – motyogtam. –
A héten még meg se jött a sok stressz miatt.
Arra gondoltam, hogy igyekezett Ryan, hogy eltávolítsa Kyle-t – és arra,
hogy ez mennyire nem vált be. A zsebembe nyúltam a mobilomért;
okvetlenül tájékoztatnom kellett Ryant, mielőtt hazarepül. A világért se
tettem volna ki őt semmilyen veszélynek.
 30. FEJEZET

Pletyka
RYANEN MÉG MINDIG RAJTA VOLT a kabátja, mikor a pub hátsó
ajtaján át beosont a konyhába. Elvileg azt beszéltük meg, hogy felhív,
amikor már elhagyta kocsival a repteret, de ehelyett úgy döntött, meglep.
Azonnal a pult mögé lépett, a vállára kapott, és szélsebesen kiviharzott
velem a konyhába.
Felültetett az új rozsdamentes acél konyhapult tetejére, és én lábaimmal
átkaroltam a csípőjét.
– Ó, édes istenem, mennyire hiányoztál – mondta, miközben megcsókolt.
– Te is nekem – feleltem kuncogva.
Hagyta, hogy kapkodva lehámozzam róla a dzsekit.
– Mi a véleményed... a konyháról? – nyögtem ki nehezen, mivel pajkos
nyelve miatt kissé nehezen koncentráltam.
– Aha – suttogta, egyre szenvedélyesebben csókolva engem. Egyébként
töksötét volt a konyhában, ráadásul a szeme is csukva volt. – Nagyon... jól
néz ki... – mondta, majd szája szorosan az enyémre zárult. – Olyan jó itthon
lenni – sóhajtotta végül, miután végre mindketten egy kis levegőhöz
jutottunk.
Nem kellett hozzá sok idő, és cuccaival a kezünkben már siettük is fel a
lakásba.
– Hosszú nap volt ez a mai – szólt Ryan ásítva. – Egyáltalán nem aludtam
valami jól – motyogta bele a nyakamba. Még szorosabban magához húzott,
és fejét a párnára tette. – Rájöttem valamire: nem tudok elaludni anélkül,
hogy a karjaimban tartanálak – mondta szomorúan. – Valahogy nem
ugyanaz.
– Tudom, mire gondolsz – suttogtam. – Az ágyam hideg és üres nélküled.
Ryan gyengéden megcsókolt.
– Jaj, édesem! Tudom, hogy nehéz ennyi időt külön tölteni, de ez nem lesz
mindig így. Amint tudok, mindig haza fogok jönni! Persze, nem lesz
könnyű dolgom, mert elég zsúfolt napirendünk van a forgatáson. De ha te is
le tudsz jönni egy kis időre, meg én is haza tudok repülni pár napra, akkor
nem lesz annyira vészes. A következő pár hét gyorsan el fog telni.
Nagyot sóhajtottam. A kapcsolatunk olyan volt, mintha óriási gátak
sorakoznának előttünk; az volt a cél, hogy a naptár minden napján
átugorjunk.
– Mi a baj? – kérdezte, és puszit nyomott az orromra.
Megvontam a vállam, mert nem tudtam, mit is válaszoljak.
– Tar, szívem – suttogta. – Min járatod az agyad?
– Olyanok leszünk, mint két hajó, amik véletlenül keresztezik egymás útját
éjszaka – feleltem, tudva, hogy sokkal több időt töltünk majd külön, mint
együtt.
– Ugyan... – Ryan feltámaszkodott a könyökére. – Ne aggódj! Tudom, hogy
kemény év áll előttünk, de minden rendben lesz.
– Csak azt nem szeretném, hogy azéletünk is csak úgy tovaszálljon –
súgtam neki.
– Valamikor így lesz, valamikor nem. Hálásnak kell lennünk az együtt
töltött percekért. Csak gondolj bele, mivel kell megbirkózniuk azoknak a
családoknak, ahol a férjnek katonai szolgálatot kell teljesíteni a
tengerentúlon. Legalább mi gyakran tudunk találkozni, és mindennap
beszélhetünk telefonon.
Ryan átmászott rám, és incselkedve a nyakamba harapott.
– Túl sokat aggódsz. Ráadásul én már mindent kigondoltam – morogta
ördögien.
– Nocsak, valóban? – kuncogtam. A vállára tettem a kezemet, majd szép
lassan haladtam lefelé a hátán, és masszíroztam az izmait.
– Ühhüm – mormolta, és puszit nyomott az arcomra. – Szépen átvészeljük
egyik napot a másik után, együtt.
Miközben még mindig csókoltam őt, pislogni kezdtem. Az együtt töltött
harminchat óra során szinte repült az idő, és már alig volt pár órácskánk
hátra Ryannek vasárnap este vissza kellett repülnie Miamiba.
– SZIA, MIKE – ÖLELTEM ÁT RYAN HŰSÉGES testőrét, amikor eljött
érte, hogy kivigye a reptérre – Vigyázol majd az emberemre? – kérdeztem.
– Hiszen ismersz, Taryn. Mindig van nálam egy ólmosbot – tréfálkozott
Mike.
– Helyes. Tartsd csak távol tőle az összes rajongót – mondtam nevetve
– Tizennégy nap – súgta Ryan a fülembe. – Hozd a bikinidet, mert egy
napra kicsempészlek a szigetekre!
Rávigyorogtam.
– Már alig várom. Biztos megvan mindened?
– Igen, ennyi tiszta ruha jó darabig elegendő. Csókolj meg, mennem kell –
nyomta az arcomhoz az orrát Ryan.
– Mike, itt ne hagyd Ryan gitárját – emeltem magasba a tokot. – Kivigyem
nektek a kocsiba?
– Nem, maradj csak Taryn. A paparazzók már itt nyüzsögnek – sóhajtott
Mike.
– Szeretlek bébi – csókolt meg Ryan. – Este felhívlak a szállodából. Amint
kinyílt az ajtó, már hallottam is a fénykepezőgépek kattogását.
Láttam, ahogy Ryan gyorsan beugrik a sötét limuzinba, mielőtt még az új
acélajtó bezárult volna mögötte.
FEBRUÁR ELEJE CSÍPŐS HIDEGET,HAVAT és jeget hozott Rhode
Islandre – plusz sok egyéb bosszúságot: számos lesifotós még mindig
utánam koslatott.
Egyik kedd este éppen a bárban takarítottam, mikor Cory dörömbölt be az
ajtón. A rossz idő miatt kicsit korábban zártam. Az alkohol és az ónos eső
sosem jó kombináció.
– Taryn, nem indul a kocsim! – Cory a tenyerébe lehelt. – Ja, és fel tudnád
sózni a járdát? Elég csúszós.
Magamra kaptam a vastag kabátomat és a kesztyűmet, majd egy kis sót is
kihoztam az irodából.
– Hoppá – kiáltottam fel, amikor az ajtón kilépve megcsúsztam a jégen.
Cory kapott el, mielőtt elestem volna.
– Óvatosan – emlékeztetett.
– A mindenit! Kész korcsolyapálya van idekint. – Egy műanyag pohárral
nagyot merítettem a zacskóból, és alaposan besóztam a pub körüli járdát.
– Én megmondtam – csipkelődött Cory. – Haza tudnál akkor dobni?
– Cory, nem vezethetek ilyen időben. Túl veszélyes. – Alig tudtam megállni
a lábamon csúszkálás nélkül. – Miért nem húzod meg magad itt ma estére?
– javasoltam neki. – Alhatnál a vendégszobában.
– Részemről oké, ha te nem bánod. A holnapi órák úgyis elmaradnak –
mondta, miközben még több sót szórt a járdaszegélyre.
– Szerinted Mario pizzériája még nyitva van?
Megpróbáltam visszamenni a sóval teli zacskóhoz, hogy újra merítsek
belőle, de egyszerűen nem tudtam előrelépni a jégen.
– Segíts! – kértem. – Megakadtam. Nem tudok megmozdulni!
– Mi a gond? Tán nem tudsz korizni? – kérdezte nevetve Cory.
– Hát, ebben a bakancsban nehezen – nevettem vissza rá.
– Gyere, fogd meg a kezem. Majd én behúzlak – csúszkált oda hozzám.
Hangosan felnevettem, mert nagyon mókás volt ez az egész.
– Tapadós talpú csizmát kéne venned – mondta. – Azok nem csúsznak.
Megint csúszkálni kezdtem, úgyhogy a karjába kapaszkodtam.
– Gyere csak... Elviszlek az ajtóig, mielőtt még elesel és eltöröd a
fenekedet.
– Nagyon vicces. El lehet egyáltalán törni a fenekünket? – kérdeztem.
– Ki akarod próbálni? – ugratott.
– Isten ments! Csak vigyél el az ajtóig, mielőtt tényleg letesztelném!
Ezen jót kacagott.
– Még ha haza is tudnál fuvarozni, elképzelem, hogy itt ragadsz egy
helyben a járdán egész éjszakára. Reggelre fagyi lenne belőled!
– Hallgass, vagy elmarad a ma esti pizsamaparti! És popcornt sem csinálok!
– Jaj, annyira jó lesz – válaszolt Cory női hangot imitálva. – Egész éjjel fent
maradunk, kifestjük a körmünket, és pletyizünk a pasikról!
A következő reggel melegen sütött a nap, így a jég nagy része elolvadt.
– Óvatosan, Taryn – figyelmeztetett Cory. – Még akadnak jeges részek –
nyújtotta felém a kezét.
Alig haladtunk tíz métert, és máris megjelentek a lesifotósok.
– Ki ez a pasas, Taryn? – kérdezte az egyik bosszantó fotós. – Talán az új
barátod?
– Nem, egyáltalán nem – kértem ki magamnak. Ezzel digitálisan is
megörökítésre került a válaszom erre az ostoba kérdésre.
– Mi a fenének fényképezget minket? – méltatlankodott Cory. Épp a
motorháztető alatt matattunk, és próbáltuk bebikázni a terepjáróját az
Infinitim segítségével.
– Engem fényképezgetnek – világosítottam fel Coryt halkan.
– Ülj be a kocsidba – nyögte a lehető leghalkabban. – Ez egyszerűen
nevetséges. Ryan minden egyes alkalommal végigszenvedi ezt?
– Igen – bólogattam.
– Szerencsétlen – súgta Cory. – Én kikészülnék ettől.
– Oké, fiúk – emeltem magasba a kezem, hogy jelezzem a fotósoknak,
betelt a pohár. – Jó barát, ónos eső, kipurcant aksi. Kapisgáljátok már?
Észrevettem, hogy az öreg, olasz fotós csoszogva közeledik a járdán, hogy
beérje a többi keselyűt.
– Jimmy Pop, vigyázzon! Nagyon csúszós! Ha elesik, nagyon megütheti
magát – figyelmeztettem.
– Segítsek, Miss Taryn? – kérdezte Jimmy. Ahelyett, hogy fotózgatott
volna, a gépe a vállán csüngött; látszott, hogy őszintén aggódik.
– Köszönöm, nem kell, Jimmy. Corynak lemerült az aksija, de azt hiszem,
megoldjuk.
– Rendben. Hogy van Mr. Ryan? – kérdezte, és ráncos arca ettől csak még
ráncosabb lett.
– Remekül, Jimmy – mosolyodtam el. – Jól érzi magát a napsütötte
Floridában. És maga hogy van?
– Hát, fájnak a kezeim – nyöszörögte. – Gondolom, nem tudja
megmondani, mikor tér vissza Mr. Ryan? Jaj, ez a hideg... – mondta
dideregve, majd elpöckölte kialudt cigarettáját.
– Jimmy – mondtam panaszos hangon – tudja, hogy nem tehetem.
– Igen, tudom. – Közelebb jött hozzám. Ide-oda pillantott, lesve, ki hallhat
bennünket. – Vigyázzon, mikor kiteszi a lábát otthonról – suttogta, és intett
a szemével. – Érti, amit mondok, igaz?
– Igen, Jimmy – bólintottam.
– Akkor menjen vissza gyorsan, Miss Taryn.
– Oké, mindjárt. Ha fel akarna melegedni, mindig szívesen látom a bárban –
súgtam neki vissza.
– Isten áldja, kedves. Most pedig menjen. Gyorsan – sóhajtotta.
Négy nappal azután, hogy Ryan visszarepült Floridába, a pletykalapok tele
voltak azzal, hogy Ryan szakított velem és kiköltözött. A mellékelt képeken
Ryan idegesnek és szomorúnak látszott, és Mike épp a cuccait pakolta be a
csomagtartóba, míg ő beszállt a fekete limuzinba.
A szakítás oka szintén meg lett örökítve: a hűtlen Taryn Mitchell a neki
dolgozó, jóképű csapos kezét fogja és viháncol vele a hóban.
Örültem, hogy még azon az estén közöltem Ryannel, hogy Cory itt fog
aludni, így pontosan tudta, miért készültek fényképek kettőnkről. Persze,
mindez nem akadályozta meg a hazugságáradatot:
SZERELEM A JAVÁBÓL
Bár Ryan szóvivője tagadja, hogy a pár szakított volna, azt nem tagadhatja,
amit lapunk a szívtipró titkos Rhode Island-i menedékén, Seaportban látott
múlt hétvégén.
Ryan Christensen és a testőre vasárnap este 7 órakor indult útnak,
kocsijukat jól megpakolták bőröndökkel és egyéb személyes tárgyakkal.
Egyenesen a repülőtérre hajtottak, ahol Ryan azonnal felszállt egy Miamiba
tartó járatra. „Ryan nem maradt túl sokáig Seaportban, csak összeszedte a
holmiját.”
Vajon valóban szakítottak? Nagyon úgy fest, hiszen Ryan Miamiban titkon
összeszűrte a levet Lauren Delaney-vel, ugyanis a színésznő nemrég ismét
szabaddá vált. Úgy tűnik, ők ketten újra egy hullámhosszon vannak.
– Gondolom, akkor már nem látjuk sűrűn Ryan Christensent itt, Seaportban,
ha már szakított vele – suttogta a bárpultnál ücsörgő ismeretlen női vendég
a barátnője fülébe, és felém intett a fejével.
Csapoltam egyújabb korsó sört egy másik vendég számára, és
megpróbáltam elengedni a fülem mellett a megjegyzést, de nem volt
könnyű.
– Hogy lehetett ennyire hülye? Érted, ha képes volt hagyni, hogy
kicsusszanjon a kezéből egy ilyen pasi, akkor meg sem érdemli – súgta
vissza a barátnő.
Na, ezzel betelt a pohár.
– Már megbocsáss, de nem szakítottunk! Mikor fogjátok már fel végre,
hogy az ilyen bulvárlapok tele van hazugságokkal?
– Tar, ne is törődj velük – avatkozott közbe gyorsan Marie.
– Nem! Torkig vagyok ezzel! Elegem van abból, hogy az emberek rólam
sutyorognak a saját kocsmámban – néztem egyenesen a két lányra, tirádám
kiváltóira. – Még mindig együtt vagyunk a barátommal, csak ő most éppen
filmet forgat Floridában. Heti hét napot forgat megállás nélkül, napi
tizennégy órában, hogy egy igazán élvezhető filmet készítsen a hálátlan
közönségének – emeltem fel a hangom. – Így köszönitek meg neki?
– Tar – ragadta meg a karomat Marie – senkinek nem tartozol magyarázattal
a magánéleteddel kapcsolatban – mondta jó hangosan, hogy mindenki
hallhassa.
– Hol vannak a ti pasijaitok, he? – kérdeztem a két lánytól. – Szexeltetek
velük tegnap éjjel? Esetleg képek is készültek róla? Gyerünk, ki vele!
Jogom van tudni: ez így fair. Ha ti mindent tudtok az én magánéletemről, én
is tudni akarok a tiétekről! Ha a nyilvánosság elé kerültök, többé nektek
sem lesz magánéletetek.
– Bocsi, nem akartunk feldühíteni – kért elnézést egyikük.
– Ryan és én is éppen olyan emberek vagyunk, mint ti – vágtam vissza. –
Attól, hogy színészként keresi a kenyerét, ő is vágyik egy kis privát
szférára. Ha nektek jogotok van a magánéletre, akkor nekünk is!
A hamis vádak, Kyle megkérdőjelezhető viselkedése, a nyomomban koslató
paparazzók és Ryan távolléte együttesen kezdett az őrületbe kergetni. Már
alig vártam, hogy végre felszálljak egy gépre, és Floridába repüljek, hogy
együtt sütkérezzek a szerelmemmel.
Már csak nyolc óra és két járat választott el attól, hogy újra láthassam őt.
Belebújtam egy fehér pólóba, és próbáltam eldönteni, milyen kabátot
vegyek fel. Odakint fagypont alá süllyedt a levegő, de tudtam, hogy
Miamiban lesz vagy húsz fok. A pólóm tetejére felhúztam egy vékony
topot, arra gondolva, hogy legjobb lesz rétegesen öltözködni.
Még egyszer leellenőriztem, bezártam-e a hátsó ajtót, majd poggyászommal
megindultam a hátsó utcában. Persze, amint kitettem a lábam, Jimmy Pop
és két másik fotós már vártak rám, hogy megörökítsék, ha valami rosszban
sántikálnék. Már csak ez hiányzott: egy újabb fénykép, hogy szárnyra
kaphasson a bulvárlapok hazug pletykája.
Bár tudomásul vennék végre ezek a magazinok, hogy hány életet tettek kis
híján tönkre kitalált meséikkel és hamis vádjaikkal. Milyen szánalmas
módja a pénzkeresésnek! Utáltam minden ilyen lapot, és mindenkit, aki
nekik dolgozott.
– Kellemes és biztonságos utat kívánok, Miss Taryn – mondta Jimmy Pop.
– Köszönöm, Jimmy – feleltem, és egy mosollyal háláltam meg a
kedvességét. A gépe épp a föld felé nézett; ő volt az egyetlen fotós, aki egy
másodpercre békén hagyott. Mivel láthatóan távozni készültem, a három
fotós már el is indult a másik irányba. Már nem volt értelme az ajtóm előtt
lógni.
Végighaladtam a kásás aszfalton, majd megálltam egy kicsit az utca végén,
ahol a hóeke tekintélyes mennyiségű, mocskos latyakot hagyott maga után.
Azt akartam, hogy a bőröndöm tiszta maradjon és száraz, és ez a kis séta a
sikátorban nem könnyítette meg a dolgom. Némi időbe telt, míg sikerült
megtennem az utolsó pár lépést az utca felé. A hideg februári levegő az
elolvadt hó nagy részét újra megfagyasztotta, és nem akartam, hogy olyan
fotókkal legyen tele a sajtó, ami a fenekemre huppanva ábrázol.
Átemeltem a bőröndömet egy hóbuckán, majd le-föl járattam a tekintetem a
Mulberry utcán.
És akkor végighasított bennem a dermesztő rémület: megdermedtem attól,
amit láttam, és próbáltam elfojtani a sikolyt.
Magasra szökött bennem az adrenalin, amint megpillantottam Angelicát ott
ülni öreg, kék Plymouth Gran Furyjében, alig húsz méterre tőlem. A
félelem úgy hatolt belém, mint forró kés a vajba: a lány kiszabadult a
börtönből, és csak rám várt.
Tekintetünk találkozott; szinte tapintani lehetett irántam érzett gyűlöletét a
levegőben, és ettől a földbe gyökerezett a lábam. Eljött hát az ő ideje, amire
oly sokáig várt: végre eltehetett engem az útból.
Láttam, ahogy kezével a sebváltó felé nyúl, hogy beindítsa a kocsiját.
Ennyit arról, hogy miszlikbe aprít. A vastag acél lökhárítóval felszerelt
többmázsás öreg autójával kábé úgy fog kilapítani, mintha úthengert
vezetne. Megindult a vén Plymouth-szal a padka mellől, és a stoptábla előtt
megállt.
Gyors fejszámolásba kezdtem: vajon elérem a járdát a latyakos, jeges úton
átsprintelve, a bőröndöt vonszolva, mielőtt áthajtana rajtam? Mindenesetre
ott sem voltam biztonságban, ahol jelenleg álltam, az ajtóm már túl messze
volt, hogy odafuthassak; ráadásul el kellett érnem a gépemet is. Nem
maradt más választásom; egyedül a kocsim mentsvárában bízhatok. Még
mindig farkasszemet néztem vele, amikor kiléptem az útra; nem akartam
megadni neki azt az elégtételt, hogy másfelé nézek, miközben ő el akar
gázolni. Nem fogok gyáván meghátrálni!
Már majdnem félúton jártam, de ő még egy centit sem mozdult. Miért nem
nyomja tövig a gázpedált? Azt hittem, egyből padlógázzal felém hajt majd.
Egy pillanat erejéig az utca túloldala felé fordultam, amikor megláttam az
ezüstcsíkot magam előtt. Ha nem indult el, miért hallottam fékcsikorgást?
Az első, amit éreztem, a gyomromat érő perzselő fájdalom volt – olyan
fájdalom, amekkorát azelőtt soha életemben nem tapasztaltam. Mintha egy
faltörő kossal ütöttek volna ki: a levegő egyből kiszökött a tüdőmből. Az
ujjaim öntudatlanul elengedték a bőrönd fogantyúját. Éreztem, ahogy az
állam erősen belecsapódik a sima, hideg aszfaltba. Az ütközéstől az arcom
szinte szétkenődött a homályosan csillogó ezüst folton.
Olyan volt, mint amikor Ryan a harci jeleneteket forgatta: úgy éreztem,
mintha kötelekkel rángatnának, aztán meg úgy, mintha repülnék. Most meg
miért gurulok?
Aztán visszatért a fájdalom; szorosan a nyomában egy újabb fájdalommal,
ezúttal a bal kezemben, majd végig az egész karomban, aztán mintha fejbe
vertek volna. Fáztam, és elöntött a víz. Az életem lepergett a szemem előtt.
Az utolsó, amire emlékszem, a kulcscsomóm csilingelő hangja volt, ahogy
a zsebemből kiesve a földön landolt.
Aztán... minden elsötétült előttem.
 31. FEJEZET

Rágalmak
HALLOTTAM, AHOGY A SÖTÉT ÁRNY AZT SUTTOGJA: „nem
lélegzik”; mielőtt ajka az enyémet érte volna. Az árnyalak lehelete
áporodott és élettelen volt; vér- és cigarettaízű. Éreztem rajta, milyen erős,
mikor megfogta az arcom, és jól az orromba csípett.
Au, ez fájt! Óvatosabban!
Ahogy forró lehelete a mellkasomba áramlott, szinte lángra lobbantotta a
tüdőm.
– Jaj, istenem! Jaj, istenem! – sírt fel egy női hang. Kalapjának széles
karimája csillogó szivárványként ragyogott feje körül. – Én próbáltam
megállni! – zokogta.
Ne aggódj, mennyei angyal. Minden rendben! Ezt mondtam volna neki, de
nem jött ki hang a számon. Meg akartam nyugtatni, hogy abbahagyja a
sírást. Miért nem vagyok képes megszólalni?
– Miss Taryn! – kiáltott fel a férfihang újabb perzselő szélfuvallatot
árasztva a tüdőmbe. A harmadik levegő-áradat az egész testemet betöltötte;
úgy éreztem, mintha mellkasom felemelkedne a fény felé. Tüdőrepesztő
széllöket száguldott végig bennem, és én összeszorítottam a szemem a
fájdalomtól.
Ismét elsötétült minden; testem levegőért sóvárgott. Szám és a szemem
hirtelen kinyílt, miközben vettem egy mély levegőt. Zihálva kapkodtam
levegőért, mert még mindig nem tudtam elég gyorsan lélegezni.
Kábultan, zavarodott tekintettel újból szemügyre vettem az engem vizslató
arcokat. Páran oldalra döntötték a fejüket, néhányan fejjel lefelé álltak.
Milyen különös! Próbáltam értelmet keresni a látottakban, de lángoló
tüdőm és számban érzett vér íze megnehezítették a dolgot.Kik ezek az
emberek? Miért fekszem az utcán?
Elfordítottam a fejem, hogy lássam, ki beszél hozzám. Jimmy Pop volt az,
és éppen mellettem térdelt.
– Ó, Miss Taryn! Ajjajaj! – kiáltotta. – Ó, Miss Taryn! Ne fényképezgesse!
– üvöltött, és megpróbált eltakarni.
Fel akartam tápászkodni; nem akartam tovább feküdni az utcán, a hideg
hóban. Amint megmozdultam, a hasamba nyilallt a fájdalom, majd tovább
terjedt a csípőmre.
A távolból hallottam, ahogy felsikoltanak a szirénák, és a hang egyre
közelebbről hallatszott.
– Ne mozogjon! Ne mozogjon! – szólt rám egy másik hang.
A szirénák sivítása egyre hangosabbá vált. Hangjuk megváltozott ahogy
közeledtek. Tisztán láttam a villogó kék és piros fényeket, amint
visszatükröződtek a nedves utca pocsolyáiban.
– Jimmy! – fuldokoltam. – Jimmy! – a számban lévő vér eltömítette a
torkomat.
Ránéztem az idős, olasz férfira, aki mellettem térdelt: szemei könnyben
úsztak.
– A táskám... – dadogtam. – A telefonom... hívja fel Ryant.
– Hátrébb! Mindenki hátrébb! – kiabálta egy másik férfi. Egy új arcot
pillantottam meg magam előtt, szintén fejjel lefelé. Bőrkesztyű érintését
éreztem az arcomon, amikor a kezébe fogta a fejemet. Bár az arcát fordítva
tartotta, így is ismerősnek tűnt.
– Ne próbáljon mozogni – szólt rám. – Hogy hívják?
– Taryn – megpróbáltam lenyelni a vért, de nagyon rossz íze volt.
– Taryn Mitchell.
– Taryn, én Carlton őrmester vagyok. A mentő már úton van. Allergiás
valamilyen gyógyszerre?
– Nem. – Megkönnyebbültem. Hamarosan megmentenek.
– El tudná mondani, mi történt? – kérdezte a rendőr.
A szemem sarkából láttam, hogy Jimmy Pop kezében van a telefonom. Egy
másik férfival kettesben ügyetlenkedtek vele. Csak adják oda a telefont,
hogy hívhassam Ryant.
– Adják ide... – szóltam erőtlenül, feléjük nyújtva a karom.
– Taryn! Emlékszik arra, hogy mi történt? – kérdezte Carlton őrmester
sürgetően.
– Éppen... átmentem a zebrán, ő meg... autó... várakozott. – Megpróbáltam
felemelni a karom, hogy abba az irányba mutassak, ahol Angelica autója
volt, ám ekkor a könyökömbe nyilallt a fájdalom.Eltörhettem a karom.
– Nem láttam. – Megpróbáltam nyelni üegyet. A vér összeállt a számban.
– Ó, Mr. Ryan! Mr. Ryan, itt Jimmy! Jöjjön gyorsan! Miss Tarynt elütötte
egy autó! Jaj, jaj, jaj! – tört ki belőle a zokogás.
Újabb szirénák csatlakoztak a zajos kakofóniához. Olybá tűnt, mindegyik
másik irányból jön, és mindnek másféle hangja van.
– Túléltem – motyogtam abban reménykedve, hogy mindezt Jimmy is közli
Ryannel. A fejemet tartó rendőrtiszt továbbra is a kérdéseivel bombázott.
– Szedek gyógysz... csak fogamzásgátlót – válaszoltam éppen arra a
kérdésére, hogy milyen gyógyszer(eke)t szedek. Valaki betakart egy
takaróval.
– Éppen a rendőrséggel beszél – hallottam Jimmy hangját. Most már
legalább Ryan is tudta, hogy életben vagyok.Ó, Ryan, sírtam fel legbelül.
– Megjött a mentő. Jöjjön azonnal! – utasította Jimmy. – Nem tudom! Majd
kiderítem.
Örültem, hogy a rendőrök hátrébb tessékelték a tömeget. Túl sok volt már
ez nekem; eléggé összezavarodtam.
– Árulja el a nevet – kérte egy újabb hang. Gumikesztyűs kezek váltották
fel a rendőr kezét, és egy másik fejjel lefelé fordított arcot láttam. Ezúttal a
rohammentős kérdezgetett.
– Taryn Mitchell. – Próbáltam lekaparni a számról az alvadt vért. Fura volt
így beszélni, túlzottan is nagynak tűntek az ajkaim. Megduzzadtak. Kisebb
fájdalmat éreztem a jobb karomban.
– Huszonhét – motyogtam, felelve a koromat firtató kérdésére.
Ugyanazokat a kérdéseket tette föl a gyógyszerekre és az allergiára
vonatkozóan.Csak vegyenek már föl erről a rohadt, hideg kőről – mondtam
volna legszívesebben. A fejemet valami piros, rugalmas gallérfélébe
csomagolták. Kissé rám tört a klausztrofóbia, mikor két oldalról az
arcomnak préselődött. Most már nem láthattam Jimmy Popot, és a telefont,
amely összekötött engem Ryannel.
Hallottam, ahogy a sofőr közli Jimmyvel, hogy a Szent Lukács Kórházba
szállítanak, ami a szomszédos városban volt. Jimmy továbbította az üzentet
Ryannek. Megkönnyebbültem, hogy már ő is tudni fogja, hol talál. Miamiba
és a szállodájáig biztos nem jutok el... ma már nem.
A mentősök az oldalamra fordítottak, és én felkiáltottam fájdalmamban,
mikor a karomra görgettek. Ezután lassan visszafektettek a hátamra, majd
szorosan a hordágyra szíjaztak.
– Át akartam menni az úton. Egy nő zaklat minket. A kocsijában várt. –
Kicsit ki kellett fújnom magam. Kínzó fájdalom nyilallt a hasamba. – Azt
hittem, el akar ütni. Ezért futásnak eredtem. Rohantam. Nem vettem észre a
másik autót.
Már könnyebben jöttek a szavak, habár a fogaim még összeösszekoccantak,
és mintha az ajkam vagy 10 kilósra duzzadt volna.
– Őrmester! – kiáltott fel a mentős. El kellett ismételnem a sztorimat.
– Angelica... Staunton. Ő... zaklat engem és a barátomat. Bizonyára
kiszabadult a börtönből. Van egy távoltartási végzésünk, a tárcámban
találják. – Próbáltam a megfelelő irányba mutatni. Még mindig fájt a
levegővétel. – Az autójában várakozott. Mikor meglátott, megindult a
járdaszegély mellől. Azt hittem, el akar gázolni. Ezért kezdtem el futni.
Nem láttam... – nyeltem egy nagyot
–, nem láttam a másik autót. Az én hibám volt.
Örültem, hogy végre felemeltek, és már nem kellett az utcán hevernem –
még akkor is, ha épp egy hordágyon kellett feküdnöm. Tudom, hogy
próbáltak rám vigyázni, de mégis egy kis lökdöséssel járt, amikor a
mentőautóba raktak.
A vakuk csak úgy kattogtak egymás után, akkor is, amikor már a kocsiban
voltam.Remek, még több kínos nyilvánosság –pont erre van szüksége
Ryannek.
Éreztem, ahogy tűt szúrnak a karomba, de a kellemetlenség elhanyagolható
volt. Tűk, ragtapasz, kérdések, cipő le... A fejem egyre kavargott.
A szirénák felbőgtek, és végre úton voltunk a kórház felé.Éppen ideje volt!
Nagyot sóhajtottam; megkönnyebbültem, hogy már úton vagyunk. A
mentősre pislogtam, akinek vészjóslóan csattogott a kezében egy ezüstös
olló. Alighogy elindultunk, a férfi már kezdte is nyiszálni a
farmernadrágom szárát.
– Mit művel? – kérdeztem pánikba esve. Azt a nadrágot vagdosta, amit
akkor viseltem, amikor először találkoztam Ryannel.
– Nyugodjon meg, Miss Mitchell. Meg kell néznem, mennyire súlyosak a
sérülései.
Becsuktam a szememet, míg ő ollójával egészen a derekamig szétvágta a
nadrágom szárait. Aztán a két felsőm következett, és a melleim között
metszette el fehér csipkés melltartómat. Ezután az alsóneműt is levágta; és a
rongyos, vizes ruhafoszlányokat félretolta az útból, feltárva ezzel meztelen
testemet. Olyan volt, mintha megerőszakoltak volna – és én semmit nem
tehettem ellene.
Minden ruhám szét lett vágva, egytől egyig; sorban mindegyik darab
lekerült a testemről. Éreztem, ahogy szemem sarkából kicsordulnak a
könnyek.
A mentős ezt követően a fejem búbjától fokozatosan lefelé haladva a testem
minden porcikáját átvizsgálta, és én reszkettem a félelemtől. A karjaim
következtek, és mikor a bal csuklómhoz érve megszorított, felkiáltottam.A
francba, ez biztosan újból eltört.
A sztetoszkóppal meghallgatta a légzésemet, és ahogy a keze a bordáimhoz
ért, az akkora fájdalommal járt, hogy hangosan felnyögtem.
Megszorongatta a lábaimat is; örültem, hogy ez nem járt különösebb
gyötrelemmel. Meleg kezeinek minden tapintását éreztem. Mezítelen
voltam, teljesen kitárulkozva, és majd megfagytam.
Beakasztotta azt a zavaró oxigénes izét, amit az ember orrába tesznek.
Habár igen kényelmetlen volt, tényleg segített.
– Fázom – közöltem vacogó fogakkal. Nagyon megörültem, amikor végre
betakart egy vastag, meleg takaróval.
– 1784-es egység, vétel, 10-12 perc múlva érkezünk.
– A sofőr rendben van? – kérdeztem, mikor már nem beszélt a rádión.
– Egyelőre foglalkozzunk az ön állapotával – közölte határozottan.
– Minek is mentem neki? – tudakoltam motyogva.
– Egy terepjáró volt, hölgyem.
– Ezüstszínű kocsira emlékszem. Olyan volt? – Hunyorogva próbáltam
felidézni a részleteket.
– Igen, ezüst volt – bólogatott.
Megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy az emlékezetem még
működik.
A mentős és a társa begurítottak a sürgősségi osztály üvegajtaján, ahol
azonnal továbbvittek egy lefüggönyözött helyiségbe. Nővérek és orvosok
dongtak körül, és a hordágyról áttettek a kórházi ágyra.
Az elkövetkező öt órában megbökdöstek, végigtapogattak,
megröntgeneztek, és MRI-t is csináltak. Jobb kézfejembe új branül került,
az ujjamra pedig egy kis csipeszt tettek, amivel mértek valamit. Mindent
gondosan a helyére ragtapaszoztak. Volt rektális vizsgálatom, vaginális
vizsgálatom, újra és újra tűket döftek belém; valamint a vérnyomásomat is
megmérték azzal a hülye automata géppel vagy ezer alkalommal.
Azokban a percekben, amikor épp nem szurkáltak vagy faggattak,
sírdogáltam. Olyan egyedül éreztem magam; csak Ryant akartam látni.
Szükségem volt rá, hogy átöleljen.
A bal karomat végül könyöktől csuklóig begipszelték. A doki kék gipszet
adott, mert azt mondta, az illik a szemem színéhez. Azt hiszem, csak meg
akart nyugtatni.
Egy idősebb nő határozottan visszatolt a sürgősségi osztályra, ahol ismét a
korábbi függönyös szobában találtam magam. Egy orvos és egy nővérke
jött be pár másodperc múlva, a nővér egy nagy gépet hozott magával.
– Miss Mitchell, az én nevem Dr. Willsten. Én vagyok az ügyeletes szülész-
nőgyógyász. Megjött a vizeletminta eredménye, ön terhes. Csinálunk egy
ultrahangot.
– Micsoda? – A gondolataim vadul kavarogtak. Hitetlenkedve megráztam a
fejem. – Ööö, az lehetetlen. Kizárt, hogy terhes legyek. Fogamzásgátlót
szedek. Biztosan tévednek.
Elmosolyodott, miközben felírt valamit a táblára
– Bizonyára tudja, hogy a fogamzásgátló tabletták nem biztosítanak száz
százalékos védelmet a terhesség ellen. Szedett mostanában valamilyen más
gyógyszert is? Bármilyen vény nélkül kapható terméket?
Eszembe jutott, milyen rosszul voltam hálaadás után, de az már hetekkel
ezelőtt történt.
– Csúnya arcüreggyulladásom és hörghurutom volt még december elején,
amire az orvosom antibiotikumot írt fel.
Dr. Willsten felnézett a papírjaiból, és ismét rám mosolygott.
– Akkor már meg is van az ok, amiért a fogamzásgátló nem bizonyult elég
hatékonynak.
Valami felfordulás zaját hallottam a folyosóról beszűrődni, ami elterelte a
figyelmemet.
– Erre van – mondta egy női hang. Kicsit feljebb húztam a takarót a
nyakamig, arra az esetre, ha új fent riporterek és fotósok közelednének
kíváncsiskodni.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam Ryant előlépni a
függöny mögül. Egyből az ágyamhoz sietett.
– Szívem, jól vagy? – Megcsókolta az arcomat, a homlokomat. Tisztában
voltam vele, hogy mennyire fel lehet dagadva a szám. – Ó, szívem – jajdúlt
fel halkan. Fürkésző szemmel próbálta felmérni a sérüléseimet.
A megkönnyebbülés könnyei folytak végig az arcomon; egy bólintásnál
többre nem futotta tőlem.
– Éppen most akartam konzultálni a hölggyel a sérüléseivel kapcsolatban –
jelentette be az orvos, akinek névtábláján a Dr. Carlino felirat díszelgett. –
Megkérhetem, hogy addig odakint legyen szíves várakozni, uram?
– Nem – mondtam határozottan, és közben el nem engedtem volna Ryan
kezét. – Ryan marad. Ő a barátom.
Dr. Carlino bólintott.
– Átnéztük az összes teszt eredményét és örömmel közölhetem önnel hogy
a sérülései minimálisak. A bal singcsont eltörött a csukló fölött, de mint
láthatja, ezt már helyreraktuk azzal a gipszkötéssel. A bordái alaposan
megzúzódtak, de szerencsére egyik sem tört el; bár pár hétig még
meglehetősen érzékenyek lesznek. A bőrt ért zúzódások nyomai napokon
belül elhalványulnak. A sérüléseket fájdalomcsillapító gyógyszerekkel
fogjuk kezelni. Ennek a mellékhatása az, hogy az arca és az ajkai
megduzzadtak, de szerencsére egyik sérülést sem kell összevarrni. Jócskán
tele van a teste kék-lila foltokkal, szakmai szlenggel „közúti kiütéssel”, de
ezek idővel mind begyógyulnak. Teljesen fel fog épülni – mosolyodott el.
– A kollégám, Dr. Willsten azért jött, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a
magzattal minden rendben van-e.
Felpillantottam Ryanre; épp próbálta megemészteni a hallottakat.
Zihálva vettem pár mély levegőt.
– Ryan, épp az előbb mondták el, hogy terhes vagyok – közöltem vele
félelemtől remegő hangon a híreket – Sajnálom – suttogtam. Újra a
szemébe néztem.
– Terhes vagy? – Megrázta a fejét. – Azt hittem...
– A doktor úr szerint az antibiotikum, amit néhány hete szedtem,
semlegesíthette a fogamzásgátlót. – Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül
ki a szememből. – Annyira sajnálom. Fogalmam sem volt róla.
– Minél előbb szeretném megultrahangozni – szólt közbe Dr. Willsten, és
közelebb jött az ágyamhoz.
A lábaimat lepedőbe bugyolálták, míg az orvos felhelyezte a hosszú
ultrahangfejet. Annyira aggódtam annak a lehetőségétől, hogy terhes
lehetek, hogy valósággal remegtek a lábaim.
– Au! – rándultam össze a fájdalomtól.
– Sajnálom. Tudom, hogy kényelmetlen.
A fájdalom csak nem akart szűnni. A doktor eközben vadul kalapálta a
billentyűket, és a jegyzeteit nézegette. Az egyik kör végét beikszelte, majd
még egy X került az átellenes oldalra. Fürkészve bámultam a monitort, azon
tűnődve, honnan a fenéből tudja, hogy éppen mit néz.
– Nagyjából hat és fél hetes terhes. Hmm – végigpörgetett egy kis naptárt,
és visszaszámolt. – Karácsonyi baba – mosolygott ránk. Éreztem, ahogy
Ryan megszorítja a kezemet.
Dr. Willsten megnyomott még néhány gombot, mire valami furcsa zajt
hallottunk a gép mikrofonjából. Gyors, süvítő hang volt.
– Mi ez? – kérdezte Ryan tétován.
– A szívverése – válaszolta a doktor úr.
A gép kinyomtatott egy képet, amit Dr. Willsten átadott Ryannek.
– Íme az embrió.
Ryan a párnára hajolt, egészen a fejem mellé. Boldog mosoly rajzolódott ki
az arcára.
– Ő a mi babánk? Apa leszek? Ó, Tar! – cuppanós puszit nyomott a
homlokomra.
Annyira rettegtem a reakciójától. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy
dühében kiront a sürgősségi szobából – ezeket a víziókat végre felválthatta
a nyugalom és az öröm. Annyira megkönnyebbültem, hogy ilyen jól
fogadta a híreket. Az életünk óriási fordulópont elé érkezett.
Dr. Willsten eközben egy másik orvossal konzultált a függöny mögött. Csak
néhány szót tudtam elcsípni a beszélgetésből, olyanokat, mint „tartsák
megfigyelés alatt”, vagy „lehetséges lepényleválás”. Mikor visszatért, hogy
velem beszéljen, az arca nem mutatott érzelmeket.
– Miss Mitchell, már várja önt egy külön szoba. Felvisszük az emeletre. Az
ultrahangvizsgálat kimutatott néhány rendellenességet. Még megfigyelés
alatt kell tartanunk a ma este folyamán, nehogy szem elől tévesszünk
valamit. A baleset során sérülés érte a hasát, és kicsit aggódunk emiatt. Ha
mindent rendben találunk, egy pár napon belül hazamehet.
Ezután egy két ágyas szobába kerültem, de biztosítottak afelől, hogy – a
helyzetemre való tekintettel – szobatárs nélkül maradok. Rendre feltűnt
egy-egy nővér az ajtóm előtt; ügyetlenül próbálták leplezni, hogy meg
akarják maguknak nézni Ryant.
Ryan az ágyamhoz tolta a vendégszéket, és megfogta a kezem.
– Mi történt, szívem?
Nagyot nyeltem, és megpróbáltam felidézni az előző pár óra történéseit.
– Épp a reptér felé igyekeztem, végigmentem a hátsó utcán. Amikor át
akartam menni a Mulberry utcán, megláttam Angelicát az autójában.
– Micsoda? Azt akarod mondani, hogy szabadlábon van? – Érződött a
hangján, hogy tombol benne a düh.
– Igen. A Plymouthjában ült. Halálra rémültem – folytattam remegő
ajkakkal. Úgy éreztem, menten kitör belőlem a zokogás. – A Mulberry utca
másik oldalán parkolt, szokásához híven. Amint az utca sarkára értem,
előregurult egészen a stoptábláig. Azt hittem, el fog ütni. – Megvakartam
felduzzadt ajkamat. – Átfutottam az úttesten. Annyira ostobán viselkedtem,
őt néztem, ahelyett, hogy az orrom elé néztem volna.
Ryan gyengéden megpuszilta az arcom.
– Nagyon szeretlek.
– Borzasztóan festhetek. – Alig vártam, hogy egy másodpercre levegye
rólam a szemét. – Megpróbáltam vadiúj kék gipszkötésemmel eltakarni a
szememet. – Au! – jajdultam fel. Amint megmozdultam, egyből a vállamba
hasított a fájdalom, ami újabb részleteket juttatott eszembe a balesettel
kapcsolatban.
– Elütött egy autó! Nem érdekel, hogy nézel ki! Örülök, hogy túlélted!
Megpróbáltam mosolyogni.
– Olyan vagyok, mint amilyen te voltál, miután verekedtél azokkal a
rosszfiúkkal, nem? – Még jobban odanyomtam a jeget a számhoz.
Ryan elmosolyodott és bólintott.
– Igen, egy kicsit. De a te sminked nagyon élethű – simította végig az
arcomat.
Természetesen nem maradhattunk sokáig kettesben. Két fiatal nővér jött a
szobába, mindketten feltűnően mosolyogtak Ryan láttán.
– Jó estét! Az én nevem Kerry – mondta a lila műtősruhát viselő, karcsú,
barna hajú lány. – Ő pedig Natalie. Ma este mi fogjuk gondját viselni. –
Natalie eközben buzgón felírta a szobám falán függő fehér táblára a nevüket
és a dátumot.
Amíg a nővérek velem foglalkoztak, Ryan visszahúzódott a sarokba, és
telefonálgatni kezdett. Felhívta a szüleit, és beszélt az apjával – már
foglalták is le a jegyeket a legközelebbi járatra.
Hallottam, ahogy az ajtóm előtt két férfi röviden szót váltott egymással,
majd egy öltönyös pasas bekopogott, és rögtön be is nyitott.
– Miss Mitchell, én Walter Krause vagyok, a kórházi adminisztrátor. Hogy
érzi magát?
Elgázolt egy kocsi. Mégis hogy érezném magam? Ehhez hasonló ostoba
kérdésekre kellett válaszolni Ryannek is minden interjú alkalmával.
– Voltam már jobban is – motyogtam, ránézve a kézfejembe rakott kütyüre,
ami kezdett igencsak kényelmetlenné válni.
– Nos, mindenesetre tudatni szerettem volna önnel, hogy minden tőlünk
telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy ne zargassák önt, míg a
kórházunk vendégszeretetét élvezi. De remélem megérti, hogy nem
ellenőrizhetünk minden egyes folyosót.
Vagyis lényegében bármikor bárki besétálhatott a kórházba, akár az én
szobámba is.
– Jó estét, Mr. Krause. Ryan Christensen vagyok – nyújtotta Ryan a kezét. –
Testőrt fogadtam Taryn számára. Közvetlenül engem értesítsen minden
észrevételéről vagy esetleges nehézségről, míg Taryn a betegük. Nem
akarom, hogy akár ön, akár a személyzet bármelyik tagja őt zargassa
ezekkel a részletekkel. Neki pihenésre van szüksége, hogy meggyógyuljon.
– Hogyne, Mr. Christensen. Hiszen éppen ezért jöttem. Beszélhetünk
négyszemközt az irodámban.
– Bízom benne, hogy a teljes személyzete tisztában van az orvosi titoktartás
fogalmával – hangsúlyozta Ryan.
– Ez csak természetes. Ugyanakkor a mi felelősségünk csupán az
egészségügyi állapotára, valamint a leleteire terjed ki. Felhívom a
személyzet figyelmét a helyes magatartásra – mondta Mr. Krause.
– Kapcsolatba lépek a szóvivőmmel, hogy tegyen hivatalos nyilatkozatot a
médiának. A kórház egyetlen tagja sem mondhat semmit egyetlen
médiumnak sem ezen kívül, hacsak azt én személyesen nem
engedélyeztem. Világos? – Ryan ellentmondást nem tűrő parancsolgatása
hallatán elvigyorodtam.
– Igen. Megértem. Befáradna, kérem, néhány percre az irodámba?
– Köszönöm, de nem, legalábbis nem most. Mike? – szólt ki Ryan.
A szobámba belépett Mike, Ryan testőre.
– Mr. Krause, ő itt a biztonsági menedzserem, Mike Murphy. Innentől ő
intéz minden biztonsági kérdést. – A két férfi kezet rázott.
– Egyetlen riportert, vagy fotóst sem akarok látni ezen a folyosón. Egy
kisebb csapat biztosítja majd Miss Mitchell ajtaját a nap huszonnégy
órájában. Később még beszélhet velem, vagy megvitathatja közvetlenül Mr.
Murphyvel is, ha felmerülne valami a biztonsággal kapcsolatban. Jelenleg ő
a legfontosabb számomra – simította végig Ryan a homlokomat.
– Nos, rendben. Később is beszélhetünk. Ha bármire szüksége lenne,
kérem, azonnal szóljon.
Úgy vettem észre, Mr. Krause-t egy kissé felkavarta az, ahogyan Ryan
viselkedett vele. De engem nem érdekelt. Imponált Ryan „nem szarozok,
kézbe veszem a dolgokat” hozzáállása. Ez egyike volt azon
tulajdonságainak, amelyeket a legjobban szerettem benne.
Ryan éppen csak odabiccentett Mr. Krause-nak. A hajamat cirógatta,
teljesen rám koncentrált. A nővérkék még mindig a szobámban vártak – de
hogy mire, azt nem tudom.
– Rögvest megvizsgáljuk újra a magzat szívverését – közölte velünk az
egyik nővér.
Felhajtotta a köntösömet, és véraláfutásos hasamhoz nyomta azt a
pálcaszerűséget. Pár másodperc múlva ismét hallhattuk a babánk
szívverésének „huss-huss” hangját.
Ryan diadalmasan elmosolyodott, és homlokon csókolt.
– Ő ott bent a mi kisbabánk – súgta boldogan a fülembe. – Annyira
szeretlek!
Annyira örültem annak, hogy ilyen lelkesen fogadta a terhességemet;
tulajdonképpen több mint boldog volt a hír hallatán. Végre
megnyugodhattam, és nem kellett aggódnom; úgy éreztem, ez minden
fájdalmat megért. Teljes szívemből örvendezve, boldogan mosolyogtam rá
vissza. Apa lesz belőle, belőlem pedig anya. Kék szemű csemetéje itt
növekedett bennem.
A nővér megmozgatta a mikrofont, amikor a jellegzetes hang abbamaradt;
egyből rászegeződött a figyelmem. A két nővérke hirtelen egymásra nézett,
és egyikük sem tűnt boldognak, majd az egyik kiviharzott a szobából.
Arcomról lehervadt a mosoly, és éles fájdalom nyilallt a köldökömbe. Úgy
éreztem, nedvesség ömlik ki a lábaim közül. Fájdalom hasított a
mellkasomba, amikor összezúzott bordáimmal megpróbáltam felülni.
Zihálva be- és kifújtam a levegőt, abban a reményben, hogy a folyamatos
ki- és belégzés eltereli a figyelmem a fájdalomról.
– Valami baj van! Úgy érzem, mintha valami kidurrant volna – közöltem
zihálva a nővérrel. Tudni akartam, hogy miféle nedvességet éreztem a
lábaimnál. A takaró végét próbáltam elérni, hogy alá nyúlhassak, de az az
átkozott intravénás gyógyszeradagoló beakadt az ágy korlátjába. Éreztem,
hogy a vénámba döfött cső jól megbök. – Au! – A kellemetlen érzéstől
összehúztam a szemem.
Abban a pillanatban ismét erősen belém hasított a fájdalom, ez egyszer
olyan intenzíven, hogy kínomban felordítottam. A nővér lehúzta lábaimról a
lepedőt, így a másodperc töredékére odanyúlhattam a kezemmel. Mikor
felemeltem, csurom vér volt minden ujjam.
A másik nővér eközben visszatolta a szobába a méretes
ultrahangkészüléket. Dr. Willsten futva érkezett. Azon nyomban rám tették
a vérnyomásmérőt. Amint az orvos meglátta a vérmennyiséget, csendesen
közölte a nővérrel, hogy hozza a köpenyét. Tudtam, hogy ez műtétet jelent.
A doki ultrahangfelvételt készített a hasamról, közben az egyik nővér a
vérnyomásomat mérte. Ryan az ágyam támlájánál maradt; úgy tűnt,
mozdulni sem tud. Feszülten figyeltünk a baba szívverésének jellegzetes
hangjára, ami fokozatosan lassult, majd egyszer csak megállt. Teljes csend
volt. Gyengének éreztem magam.
Egy pillanat alatt ott termett négy ember, hogy a lepedőnél fogva
felnyaláboljanak, és áthelyezzenek egy kerekes ágyra. Sietve kigördítettek a
szobámból.
– Most hová viszik? – kérdezte aggódva Ryan.
Kinyújtottam felé a kezem, de egy nővér az útját állta, és Ryannel maradt,
míg engem átszállítottak a szobámból.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy fényes szobában találtam
magam. Körülöttem mindenki sietve végezte a dolgát. Nagyon zavarban
voltam, ráadásul már a nyugtató is hatott, úgyhogy ha akartam, se tudtam
volna hozzájuk szólni. Egy nővér megfogta mindkét gyenge lábam, és
kengyelbe tette őket. Műanyag maszkot helyeztek az orromra és a számra.
Aztán hirtelen újra elsötétült minden.
A szemhéjam meg-megrebbent, amikor kezdtem ébredezni. Igencsak nehéz
volt nyitva tartani a szemem akár csak rövid ideig is. Valami készülék
ütemesen pittyegett a háttérben, amitől ismét elálmosodtam. Éreztem, hogy
hideg levegő árad az orromba. Biztos megint az orromba dugták azt az
oxigéncsövet vagy micsodát.
– Taryn! Hogy van, kedveském? – kérdezte egy hölgy hangosan.
– Fel tudna ébredni a kedvemért?
Az egyik szememmel ránéztem. Ki a fene maga, és miért ordít a fülembe?
– Jó estét. Ideje felébredni! Most szépen visszavisszük a szobájába. Minden
a legnagyobb rendben lesz – mondta mosolyogva.
Még mindig kissé kótyagos voltam, amikor visszatoltak a szobámba.
Láttam, ahogy Mike és egy másik férfi az ajtóm előtt ülnek. Egyből
felpattantak, ahogy a nővér megállította az ágyamat. Láttam Ryant egy
széken gubbasztani a szobámban; arcát a kezébe temette, egészen addig,
míg meg nem hallotta a folyosóról beszűrődő zajt. Mikor közelebb értünk,
észrevettem, hogy szemei vörösek és duzzadtak – láttam, hogy sírt. A
kórház lelkésze is ott ült mellette a szobában.
Dr. Willsten elmagyarázta, hogy az ütközés hatására levált a méhlepény, és
a baba nem élte túl. El kellett távolítania az embriót, de biztosított afelől,
hogy ettől még a későbbiekben lehet gyermekünk.
A lelkész próbált vigasztalást nyújtani nekünk, lágy hangján arról beszélt,
hogy hinnünk kell Isten akaratában. Mondott egy imát az ártatlan életért,
mely ma odaveszett. Habár nagyra értékeltem, hogy ennyire próbálkozott,
köszönetet mondtam neki és arra kértem, egy kicsit hagyjon minket
magunkra.
Ryan a mellemre hajtotta a fejét, és finoman megölelte agyonkínzott
testemet; én pedig átkaroltam őt ép karommal. Éreztem, ahogy könnyeivel
eláztatja a köntösömet. Borzalmas veszteségünktől keservesen megtörve,
vigasztalhatatlanul zokogtunk.
– NA,ÍGY JÓ IS LESZ – MONDTA MARIE mosolyogva, miután
körbetekerte a nyakamat és az arcomat egy sállal. – Így már senki nem
láthat felpuffadt szájjal.
– Sokan vannak odakint? – kérdeztem állammal az ablak felé intve.
– Vannak egy páran – dörmögte Ryan. – Ne aggódj miattuk! Nem látnak
majd, amikor elmész. De biztosan így döntesz? Bármikor bérelhetek
magángépet.
– Ne, Ryan. Kérlek! Haza szeretnék menni. Ki akarok végre kerülni ebből a
kórházból, és a saját ágyamban aludni.
– De Marla szerint...
– Nem érdekel, mit mondott a sajtósod! – emeltem fel a hangom.
– Ne haragudj, de eszem ágában sincs bujkálni. Talán jobb lett volna, ha
halálra gázol az a rohadt kocsi; vagy pláne, ha maga Angelica lapít ki: a
média bizonyára imádta volna a sztorit.
Ryan mérgesen összeráncolta a homlokát.
– Ne dramatizáld túl!
– Marie, kérlek, szólj a nővérnek, hogy hazamennék. Juttass ki innen, légy
szíves! – könyörögtem.
A tolószékemet a raktárhelyiség felé tolták, ahová az ételek és egyéb
készletek érkeztek: mindezt azért, hogy elkerüljük a főbejáratnál ólálkodó
riporter- és fotóshadat. Nagyon örültem, amikor végre helyet foglalhattam a
limuzin hátsó bőrülésén, hogy elinduljunk hazafelé; már ettől az érzéstől is
könnyebb volt elviselni a fájdalmat, amit megkínzott testem kénytelen volt
elszenvedni a bekászálódás során.
Újságírók, fotósok és egyéb bámészkodók tömkelege torlaszolta el az utat a
kocsmám mögötti sikátornál. A sofőrünk kénytelen volt hosszasan dudálni,
hogy végre oszolni kezdjenek az utunkból. Annyira felidegesítettem magam
ezen, hogy dühömben szinte felforrt a vérem. Mégis mire jó ez a nagy
felhajtás? Arra, hogy még több fotóval próbálják bizonyítani, hogy Ryan
megcsalja Laurent, aki iránt nemrégiben újra fellángolt a szerelme, a Rhode
Island-i „senkivel”?
Végül ezen a mesés napon az tette fel a pontot az i-re, hogy Kyle
kötelességtudóan ott állt az ajtó előtt, hogy a többi biztonsági őrrel együtt
visszatartsa a fotósok tömegét. Levette a napszemüvegét, és a zsebébe
süllyesztette, amikor meglátta, hogy megérkeztünk az autóval. A mániákus
Angelica továbbra is szabadlábon járt-kelt, de Kyle legalább még mindig itt
volt – készen arra, hogy a saját életét kockáztassa az épségemért.
Fájdalmas arccal nézett rám, és tudtam, hogy tekintetével és széttárt
karjaival közli: „Én megmondtam!”
Látod ezt? Ezt a mindenre kiterjedő kíváncsiságot? Ezt az érthetetlen,nem
kívánt figyelmet? Ezt a rengeteg fényképet, amivel tovább szőhetik
hazugságaik hálóját? Még mindig nem telt be nálad a pohár, Taryn?
Kyle arckifejezése azon nyomban megváltozott, amint megpillantotta
Ryant. Láthatóan megvetette őt; a két férfi farkasszemet nézett egymással,
és kölcsönösen állták egymás tekintetét. Nem tudtam, melyik utálja jobban
a másikat, de a gyűlölet kézzelfogható volt.
– Gyere, cicám. Segítek. – Ryan megfogta a kezemet és a könyökömet,
hogy kisegítsen a kocsiból. Nehéz volt feltápászkodni. Merev térdem tele
volt zúzódással; a fájdalom az oldalamból a csípőmbe nyilallt.
– Au! – jajdultam föl.
– Tartalak – biztosított Ryan a segítsége felől, és segített is megtenni a
következő lépést. – Akarod, hogy vigyelek? – kérdezte suttogva.
– Nem kell – nyöszörögtem, és csoszogtam egy pár lépést. Nem akartam,
hogy a fotósok megörökítsék, ahogy cipelnie kell engem, hogy aztán újabb
hazugságokat gyárthassanak.
Kyle előrenyomakodott Mike mellett, és egyből Ryan képébe mászott.
– Most örülsz, Christensen? Az egyik rajongód kis híján megölte!
Mike gyorsan megfordult és közbeavatkozott; kezét Kyle mellének
szegezve megálljt parancsolt neki.
– Hékás, vissza! Csigavér, Kyle!
– Mikor lesz már végre neked is elég, Taryn? – kiáltott Kyle.
Mike és egy másik őr dulakodott vele, hogy minél hátrébb tolják. Ryan is
megfordult, hogy rendezze az ügyet Kyle-lal; az arcán nem lehetett nem
észrevenni, mennyire dühös.
– Ryan! – kiáltottam felé, zihálva a fájdalomtól. Ezzel a figyelme ismét rám
irányult. – Csak vigyél be, kérlek. Légy szíves!
Azt akartam, hogy rám koncentráljon, és ne Kyle vádaskodásával törődjön.
Egy komor és boldogtalan Ryannek senki nem venné a hasznát, főleg nem
én. Átfogtam a karját, és a fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig óvatosan
az ajtóhoz vezetett.
Ryan csak négy órát tudott még velem maradni. El kellett érnie egy járatot,
hogy visszaérjen Floridába forgatni. Nem tarthatta fel tovább a produkciót,
csak maga a forgatás több millió dolláros befektetés volt. Már így is három
napot volt távol.
Mikor elment, úgy éreztem magam, mint akinek egy újabb méretes darabot
téptek ki a szívéből. Még az sem segített, hogy pár óránként felhívott.
Ryan anyja ragaszkodott hozzá, hogy pár napig ápolhasson; Marie pedig
egy nap legalább hússzor benézett hozzám. Azon tűnődtem, mikor lesz
elegük abból, hogy naphosszat előttük sírok. Végül az orvosom csak felírt
néhány antidepresszánst, hogy talpra álljak.
A közeli ismerőseink közül mindenki tudta, hogy elvesztettem egy kisbabát.
Három nappal azután, hogy kiengedtek a kórházból, a világ fennmaradó
része is megtudta mindezt. Nagy nap volt a média számára, mikor
napvilágot látott a hír. Mivel a csecsemőosztályon voltam, mikor a
kórházban feküdtem, a spekuláció egyből megindult. Egészen addig viszont
csak spekuláció maradt míg néhány névtelenséget kérő kórházi alkalmazott
meg nem erősítette a hírt. Ezek az informátorok azt is kegyesen az újságírók
tudomására juttatták, hogy elveszítettem a kisbabát – Ryan törvénytelen
gyermekét.
Ryan sajtófelelőse közleményt adott ki arról, hogy elütött egy autó, amikor
átmentem az úttesten, és a balesetért senki sem felelős. Minden médium ezt
a verziót hozta le, megtoldva azzal a dumával, hogy Ryan szóvivője nem
cáfolta, de nem is erősítette meg a terhességről szóló pletykákat.
Marla még külön engem is felhívott, hogy újfent emlékeztessen az általános
némasági fogadalomra. Nos, végül is nem mondta ki szó szerint, hogy
„tartsam a számat”, de voltaképp ez volt az üzenet lényege. Legszívesebben
megmondtam volna neki, hová dughatja fel az „imázs-alakítási kódexét”.
Az én alkalmazottaimat is kioktatták a szájzár-szabályzatról, és
nyomatékosan közölték velük, hogy semmilyen körülmények között ne
beszéljenek nyilvánosan senkinek semmiről.
Mindez nem sokkal azt követően történt, hogy Ryannel borzalmasan
összevesztünk telefonon, ráadásul az anyja ott ült velem egy szobában,
amikor mindez lejátszódott.
– Mégis mi a fenét mondtál Marlának? – mordult a fülembe Ryan.
– Azt mondta, hogy többé nem hajlandó veled szóba állni!
– Marla elmehet a pokolba! Az én életemben csak az apróbetűs részben
kaphat helyet.
– Taryn, ő a sajtósom. Már évek óta együtt dolgozunk!
– Ahh – mordultam fel. – Ryan, ha olyan marhára aggódik amiatt, hogy én
kikotyogok valamit, akkor közben miért hagyja szó nélkül a Laurennel való
állítólagos viszonyodról szóló pletykákat? Ja és mi a helyzet azokkal a
cikkekkel, amik azzal vannak tele, hogy Suzanne vállán akartad magad
kisírni? Nem látom, hogy bármit is tenne annak érdekében, hogy azok a
hazugságok ne kapjanak szárnyra – hát ezért tudattam vele, hogyan is
érzek!
– És mégis mit kéne tennie? – emelte fel újból a hangját.
– Mondjuk, végezhetné a munkáját, a francba is! A te hírnevedet kellene
védenie, nem igaz? Most meg már engem is ő képvisel?
– Te nem tudod, miről beszélsz. Nem szabhatja meg, hogy mi kerüljön a
nyomdába – vágott vissza Ryan.
– Egy frászt nem! Seperc alatt lezavart egy sajtótájékoztatót, hogy aztán a
lapok megírhassák, micsoda ostoba liba vagyok: egyik irányba sem néztem
szét, mielőtt leléptem a járdáról. Szerinted egy szava sincs abban, hogy mi
lásson napvilágot az állítólagos viszonyaidról? Mit szólnál egy bazi nagy
sajtóközleményről, ami kategorikusan kijelentené, hogy Ryan Christensen
nem fekszik le mostanság se Lauren Delaney-vel, se Suzanne Strass-szal?
– Ilyet nem tenne – felelte hűvösen. – És meg se próbáld ilyesmire kérni!
– Miért ne? – Árulásától könnyek szöktek a szemembe.
– Mert az ilyen pletykák miatt kapkodják el a jegyeket!
Gúnyosan fakadtam ki.
– Ezt nem hiszem el! Az én hírnevemnek persze mindegy, az én életemen
nyugodtan csámcsoghatnak, de isten őrizz, hogy eggyel kevesebb mozijegy
keljen el!
– Taryn, fejezd be.
– Nem! Csesszék meg! Itt ülök, tele kék-zöld foltokkal és törött
testrészekkel, az első kisbabánk elment, és én mindezt nyeljem le a
jegyeladások miatt! Tudod mit, Ryan? Baszd meg! – azzal lecsaptam a
kagylót.
Az anyjának leesett az álla, de engem ez már nem érdekelt. Hiszen épp az
imént közölte velem a fiacskája, hol is állok a fontossági sorrendben. Két
perc múlva visszahívott – nem vettem fel, sőt, még a telefonomat is
kikapcsoltam. Könnyek potyogtak a szememből. Megrepedt bordáimra már
nem hatott a fájdalomcsillapító sem. Egy párnát tettem a jeges borogatás
fölé, és vigasztalhatatlanul zokogtam.
– Taryn, szívecském – próbált vigasztalni az anyukája. – Ne izgasd fel
magad annyira!
Megszólalt a telefonja.
– Nem akarok vele beszélni – fakadtam ki.
– Ryan, nem szabadna Tarynt ennyire felzaklatnod. Most gyógyulnia
kellene. – Ellen kiment a konyhába, de még így is hallottam, miről
beszélgetnek. – Fiam, most veszítette el a babáját. Légy vele egy kicsit
megértőbb! Éppen vörösre sírja a szemét a nappaliban. Semmi szüksége
most még erre a feszültségre is. Tudom, szívem, neked sem.
Ellen visszajött a nappaliba, és felém nyújtotta a telefont. – Veled akar
beszélni.
– Mondd meg neki, hogy kérdezze meg Marlát, mit kéne mondanom! – A
ruhám ujjába töröltem a szememet.
–Taryn. – Azon a komoly, anyáskodó hangján szólt hozzám. Nem bírtam
tovább.
Megragadtam a kanapé szélét ép kezemmel, és arrébb csúsztam, hogy
felállhassak.
– Au! – jajdultam fel, összegörnyedve az egész testemen végignyilalló
fájdalomtól.
– Maradj csak ülve – dorgált meg Ellen.
– Nem! Muszáj felállnom – feleltem csikorgó fogakkal.
Megpróbált támogatni, de nem volt egy ép pont sem meggyötört testemen.
Valahogy sikerült magam alá ügyeskednem a lábaimat, és lassan
felegyenesedni. Ellen felém nyújtotta a telefont, Ryannel a vonalban:
kivettem a kezéből.
– Tudod, mikor ott feküdtem az úton, annyira megkönnyebbültem, mikor a
mentősök a hordágyhoz szíjaztak és végre beraktak a kocsiba. Végre nem
engem bámultak, mint valami kiállított képet. A paparazzók végre nem
fotózták többé a tehetetlen, vérző testemet. Aztán mikor a mentős minden
egyes ruhadarabot levágott rólam, és úgy éreztem, mint akit
megerőszakolnak, azt hittem, az volt életem legrosszabb pillanata. Majd
mikor az orvos közölte velem, hogy a közös gyermekünk meghalt a
méhemben, azt hittem, az életem legeslegrosszabb pillanata. De miután
most szembesültem vele, hogy az életem azért lesz továbbra is csupa
hazugság és fájdalom, hogy minél többen nézzék meg a filmedet, úgy
érzem, megérte. Köszönöm! – azzal lecsaptam Ellen telefonját, és
visszaadtam neki. Ezután bezárkóztam a hálószobámba.
Pár órával később Ellen halkan kopogtatott az ajtómon.
– Taryn, drágám! Nem vagy éhes?
– Köszönöm, nem. – Már egy egész csomag zsebkendőt telesírtam.
Tisztában voltam vele, hogy legalább ötször beszélt azóta Ryannel.
Húszpercenként csörgött a telefonja
– Ugyan, gyere már, szívecském! Nem ettél egész nap semmit. Valamit
azért harapnod kell!
Nem érdekelt. Egyszerűen nem voltam éhes, úgyhogy nem is feleltem.
Tíz perc múlva aztán újra kopogtak az ajtómon – ezúttal kicsit
hangosabban.
– Taryn, itt Marie. Nyisd ki!
Azt meg kell hagyni, hogy Ryan anyja leleményes volt. Díjnyertes
találékonyság.
– Jól vagyok, Marie. Hagyj magamra. – Nem akartam beszélni senkivel.
Saját nyomorúságomba akartam süppedni.
– Hé, Pete, itt Marie. Ide kellene jönnöd, hogy leszedd Taryn
hálószobaajtaját. Bezárta magát. Csak hozz egy fúrót és egy fűrészt, hogy
leszedjük a kilincset. Mi? Csak rúgjam be a lábammal?
Marie rám mosolygott, amikor kinyitottam az ajtót. Csak tettette, hogy
Pete-tel beszélt a mobilján.
– Pontosan ez fog veled történni, ha még egyszer bezárod magad oda –
fenyegetőzött.
Hallottam, amint Ellen telefonál – nyilvánvalóan Ryannel. Átsietett a
nappaliba, amikor meglátta, hogy kijöttem a szobámból. Mozzanatról
mozzanatra tájékoztatta Ryant a viselkedésemről. Ryan még este is többször
tárcsázta az édesanyját, de én minden egyes alkalommal közöltem, hogy
nem vagyok hajlandó beszélni vele. Annyira megbántott, hogy semmilyen
bocsánatkéréssel nem tehette jóvá.
A következő délután virágok érkeztek. Három tucat hosszú szárú vörös
rózsa és egy „Szeretlek, ne haragudj!” feliratú üdvözlőkártya várt rám.
Hagytam őket ott rohadni a dobozban. Mintha a rózsák bármit is
helyrehozhatnának – talán rózsásan fogok tőlük kinézni? Na persze! Ennyit
a boldog Valentin-napról. Ha nem lett volna ott az anyukája, ment volna az
egész a kukába, de Ellen rátalált a kristályvázámra, és elpepecselt velük egy
pár percet.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez számára sem könnyű? – szólt,
miközben az ebédlőasztalon rendezgette a rózsákat. – Ő is szenved veled
együtt.
Tudtam, hogy azt akarja, lássam az érme másik oldalát is, ne csak az én
nézőpontomat. De én még mindig annyira mérges voltam, hogy most csak
magamat akartam védeni. Ryan az én hírnevemet láthatóan nem tartotta
elég fontosnak, szóval magamra maradtam
Ellen bútorápoló spray-t fújt egy rongyra, és elkezdte leporolni a
bútoraimat. Egyszer csak elmosolyodott.
– Emlékszel még arra, mikor Ryan felhívta innen az apját, és azt mondta,
elvitted horgászni? – Megfordult, és a rám nézett
– Igen – feleltem. Elég tisztán fel tudtam idézni azt az estét.
– Még aznap este, egy kicsivel később felhívott engem is a hotelből –
mosolyodott el. – Annyira lelkes volt. Azt mondta: „Anya, megtaláltam a
nőt, aki a feleségem lesz!” Természetesen majd kiugrottam a bőrömből,
ugyanakkor, édesanyaként kicsit aggódtam is. Alig néhány hete ismert csak,
de már kezdettől fogva tudta, mit akar. Taryn, ugye tudod, hogy a világon
mindennél jobban szeret téged?
Bűntudat csapdája remekül bevált. Próbáltam ragaszkodni az érveimhez
hogy elárultak – csak hogy nyeregben érezzem magam a vita során, de
egyoldalú érvelése miatt kezdtem egyre kevésbé biztos lenni az
elhatározásomban. Olyan vacakul éreztem magam amiért haragudtam a
fiára.
– Tegnap éjjel azt mondta, felelősnek érzi magát a baleset miatt. Végül is
mégiscsak az ő egyik tébolyult rajongója hozta rád a frászt, és te épp hozzá
igyekeztél, mikor ő nem lehetett itt.
– Nem az ő hibája – motyogtam. – Nem kéne így gondolnia.
– De mégis így gondolja – biztosított Ellen. – Olyan keservesen sírt tegnap
a telefonban – folytatta remegő hangon. – Azt... azt mondta, ő ölte meg a
kisbabát. – Kezét remegő szája elé kapta, miközben kimondta ezeket a
szavakat. Sírással küszködött. Gyorsan eldobta a portörlőt, és tenyerébe
rejtette az arcát, amikor kitörtek a könnyei.
Az én szemembe is könnyek szöktek; csak homályosan láttam, ahogy a
fürdőszobába siet. Nem Ryan ölte meg a kisbabánkat – hanem én. Én
voltam a gyalázatos szörnyeteg.
– Taryn, annyira sajnálom – zokogta Ryan a telefonba, amikor felhívtam.
Nem tudtam abbahagyni a sírást. Soha életemben nem gondoltam volna,
hogy ennyi könnyem van.
 32. FEJEZET

Lefelé a lejtőn
MIKOR MÁR NAGYON ELEGEM VOLT, kikapcsoltam a laptopomat. Új
képek terjedtek a világhálón: Ryan éppen kilép egy exkluzív nightclub
hátsó ajtaján Miamiban. Szemén látszódott, hogy totál be van nyomva, ami
igencsak feldühített. Szívet tépő volt látni, ahogy a dögös Lauren Delaney
ugyanazon a képen feszít, és alig két méterrel Ryan mögött mosolyog.
Ahogy egyre több képet néztem arról, hogyan segíti be Ryan Laurent a
kocsiba, hogy aztán együtt térjenek vissza a hotelbe, teljesen padlót fogtam.
Mostanság elég sokat bulizott. Késő esti vacsorák a stábbal, az éjszakába
nyúló ivászatokról szóló pletykák, privát kiruccanások Laurennel; és az,
hogy mindezt tagadta a telefonban, csak azt eredményezték, hogy egyre
jobban felgyülemlett bennem a harag.
A forgatásról kiszivárgott képek egyből felkerültek az internetre. Közeli
felvételek, amelyeken Ryan a Lauren ujjait díszítő gyűrűkkel játszadozik,
miközben szinte összesimulva ülnek egymás mellett: az ilyenektől mindig
sírva fakadtam. Nehéz volt eldönteni, mi az, amit a film kedvéért csinálnak,
és mi az, amit... nem.
No és ugye ott volt az a bizonyos csók...
Olyan fotók jelentek meg a lapokban, amelyeken az ajkaik összeérnek,
ilyesmi szövegekkel: „Újra lángol a szerelem”; vagy: „Ryan dobja Taryn
Mitchellt régi szeretőjéért”. Na, ez szinte tébolyító volt.
Ryan számtalanszor felhívta a figyelmemet arra, hogy Laurennek van pasija
– ennek ellenére minden egyes fénykép csak azt bizonyította, hogy ez a
legkevésbé sem igaz. Teljes szívemből hinni akartam neki. Bizonyos
napokon bíztam is benne; máskor viszont igencsak megingott a hitem. Az
se nagyon javított a helyzeten, hogy a bulvárlapok honlapjai szerint Lauren
szakított Lucas Banksszel.
Az, hogy nem lehettem mellette, csak egyre mélyebb és mélyebb éket vert
közénk. Nagyon ijesztő volt, hogy az exbarátnőjével ilyen sok időt tölt
intim közelségben.
Minden nap elmondta, hogy szeret. De minden külön töltött nap egy
örökkévalóságnak tűnt.
Megkértem az orvosomat, hogy írjon fel újabb adag gyógyszereket –
kifogásnak azt találtam ki, hogy még mindig fájdalmaim vannak. És bár a
testem valóban gyógyult, a lelkem és az elmém csak egyre jobban
megfájdult. Kezdtem élvezni azt a zsibbadtságot, amikor egyszerre éreztem
az antidepresszánsok és az altatók hatását.
Olybá tűnt, Ryan is egyedül küzd a maga fájdalmával: bánatát az alkoholba
fojtotta. Attól féltem, hogy ezzel egy másik nő karjainak kényelmébe
csúszik – egy olyan nő karjaiba, aki nem közvetlen forrása a
szomorúságának.
Ellen végül visszarepült Pittsburghbe. Valamivel több, mint két hétig
maradt velem, de aztán haza kellett térnie, hogy Bill fogorvosi praxisát
vezesse. Már elég jól tudtam gondoskodni magamról, így már nem volt
szükségem a segítségére. Bármennyire is szerettem, kezdett az idegeimre
menni.
Amint elhagyta a házat, Tammy be is költözött a vendégszobába.
Voltak percek, amikor szinte ellenállhatatlan kényszert éreztem arra, hogy
felszálljak egy gépre, és meg se álljak Floridáig: hogy lássam, mégis mi a
fene folyik ott – de nem tettem. A bordáim még mindig sajogtak, a karom
fel volt kötve, és nem kaptam orvosi engedélyt a repülésre.
Az arcomat borító kék-lila foltok zöme már nagyjából begyógyult, és
kellemetlen, sárga árnyalatot kezdett ölteni. Tetőtől talpig mindenhova
jutott a „közúti kiütésekből”. Rengeteg ponton lehorzsolódott a bőröm –
még a fejem búbján is. De ezek is már szépen gyógyultak.
De ott volt az akut agorafóbia is, amivel meg kellett birkóznom. Angelica
azóta is szabadlábon volt, lesifotósok vártak minden utcasarkon, a balesettől
pedig úgy néztem ki, mint a mosogatórongy. Egyértelműen az tűnt a lehető
legvonzóbb opciónak, hogy a négy fal között bujkáljak.
És volt egy sztori, ami sokkal jobban fájt az összes többinél – mind közül ez
volt a legnagyobb hazugság: olyan cikkek íródtak és keringtek a világ
körül, miszerint a terhességemmel próbáltam magamhoz láncolni Ryan
Christensent.
Ezen állítólagos tervem kudarcba fulladása volt a firkászok szerint az oka
annak, hogy Ryan ismét Lauren karjaiban kereste a boldogságát. Mindez
annyira távol állt az igazságtól; mégis, az emberek még a tévében is folyton
erről beszéltek. Úgy lettem beállítva, mint egy pénzhajhász, számító
kisvárosi liba, aki egy híresség kihasználása révén akart előrébb jutni az
életben.
És ekkor azt gondoltam, ehhez képest semmi volt, amikor Thomas dobott
engem. Az csak egy méhcsípés volt összehasonlítva ezzel az egésszel, ami
olyan érzés volt, mintha egy meteor zuhant volna egyenesen a fejemre.
Marie és Cory minden munkát elvégeztek a bárban, míg én lábadoztam;
közben én az időm nagy részében félig kábultan hevertem a kanapén.
– Taryn! – szólított meg Marie, miután belépett az lakásom ajtaján. Immár
neki és Tammynek is saját kulcsa volt a lakásomhoz.
– Kyle odalent vár. Azt mondja, van nála valami, amit neked szeretne adni
– közölte aggódó tekintettel.
Amikor annak idején elköszöntem Kyle-tól, azt hittem, utoljára látom őt; de
ő újra és újra felbukkant az életemben. Meglehetősen nyugtalanított, hogy
ismét látni fogom; egy részem egyenesen félt tőle.
Tammy lesegített a lépcsőkön, nehogy elessek.
Kyle egyedül ült az egyik bokszban; mellette egy barna zacskó foglalt
helyet. A két legjobb barátom a bárpult mögött állt, és figyelemmel kísérték
Kyle minden mozdulatát.
– Üdv – köszönt röviden. – Nézd, sejtem, mennyire vagy rám kíváncsi, de
hoztam neked valamit. Sokkal jobban érezném magam, ha biztonságban
tudhatnálak.
Idegesen foglaltam helyet; felkötött karomat az asztalra tettem.
– Hoztam neked pár cuccot. – Kinyitotta a zacskót. – Olyasmiket, amik
elférnek a kistáskádban vagy bárhol, a biztonság kedvéért.
Az első dolog, amit kivett a zacskóból, egy hétköznapi darázsirtó spray
volt.
– Jobb, mint a gázspray, és messzebbre is lehet vele spriccelni. Csak fújj
bele a támadód arcába, és azonnal cselekvőképtelenné válik. Csak egyet
hoztam most neked, de valószínűleg érdemes belőle többet is beszerezni.
Figyeltem, ahogy újra a zacskóba nyúl – közben alig nézett a szemembe.
– Ez egy fényjelzős riasztó némi gázzal, kizökkenti és időlegesen
megvakítja a támadót – magyarázta. – Úgy nevezik, a „rikoltó” – elég
hangos. Felteheted a kulcstartódra, vagy tarthatod a kocsidban.
Nézegettem ezeket a kütyüket, és azon járt az agyam, miért is lenne
szükségem ilyesmikre. Korábban sosem kellett effélét használnom; Ryan
rajongói úgy-ahogy békén hagytak.
– Csak azt kell észben tartanod, hogy ezeket nem viheted magaddal a
repülőre, ha esetleg bárhova is menni készülnél. Egy sokkolót is be akartam
szerezni neked, de Rhode Islanden illegális. Próbálkoztál már valamilyen
önvédelmi sporttal? – közelítette meg más irányból a témát.
– Nem igazán – vallottam be.
Kyle még csak el se mosolyodott.
– Akkor lehet, hogy el kéne látogatnod egy ilyen jellegű edzésre, ha már
felépültél. Mutathatok neked néhány módszert, de...
Minden tárgyat visszarakott a zacskóba, és nagyon sóhajtott.
– Láttad errefelé Angelicát mostanában? – váltott csendesen témát.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Bár igazság szerint mostanság nem tettem
ki túl sűrűn a lábamat a házból. Kétszer hagytam csak el a lakást, akkor is
az orvoshoz mentem, és Jamaal elkísért.
Kyle bólintott. – Jó. Mr. Jones kiváló testőr és remek ember.
Idegesnek és lehangoltnak tűnt, amikor hozzám beszélt.
– Próbáltam Angelica nyomára bukkanni, de mostanában színét se láttam.
Van pár emberem, akik éberen figyelnek, hátha újra felbukkan a térképen.
Ne aggódj! Hamarosan megtalálom. – Kyle elővette a kulcsát a zsebéből, és
kicsusszant a bokszból. – Hát akkor... ez minden. Vigyázz magadra!
Már kifelé igyekezett, amikor megállítottam.
– Kyle! – szóltam rá, titokban azt remélve, még marad egy kicsit.
A férfi azonnal megtorpant, de alig pillantott vissza rám.
– Nem maradnál egy italra? – kérdeztem elfogódottan.
Szomorú szemekkel nézett vissza rám; és úgy fájt, hogy tudtam,
melankóliájának én vagyok az oka. Mintha még egy ok kellett volna rá,
hogy én magam is szomorú legyek, örültem, hogy úgy döntött, hogy mégis
visszaül hozzám.
Megragadtam egy üveg tequilát, és mindkettőnknek töltöttem belőle.
– Csak annyi a teendőd, hogy tiszta erőből a lábukra taposol ezeknek a
barmoknak – nevetett kicsit később Kyle, miközben kioktatott önvédelmi
manőverekből.
– Más szóval, azt akarod mondani, hogy az mit sem érne, ha jól fejbe
kólintanám őket ezzel az üveggel? – kuncogtam. Eléggé becsíptem a sör-
feles-gyógyszer kombótól.
– Bármikor hasznodra lehet ez a nagy, kék fegyver – cukkolt, végigfuttatva
ujjait a gipszkötésemen. – Ha elég nagyot lendítesz, tuti kiverhetsz pár fogat
ezzel az izével.
Önelégült vigyorral válaszoltam a tréfás megjegyzésére.
– Én ugyan nem félek. Aki engem akar bántani, annak pokoli küzdelemben
lesz ám része! A rajongóinak a többsége ártalmatlan, de biztosra veszem,
hogy sokuk fog rühellni az elkövetkezendő negyven év során. A fenébe, ám
legyen.
Kyle hirtelen szörnyen elcsendesült.
– Hékás, már emlékszem, mit akartam kérdezni tőled – böktem ki.
– Hol van az a sarki kifőzde, ahol azt a csirkehúslevest vetted?
– Ezek szerint ízlett? – kérdezte vigyorogva.
– Naná! Nagyon finom volt! El kell árulnod, merre van.
Elkezdte részletezni, merre kell menni, de az ötödik kanyarnál elvesztettem
a fonalat. Igencsak berúgtam az utolsó felestől.
– Nem tudnád leírni nekem? Különben sose jegyzem meg – panaszkodtam.
– Van nálad toll? – kérdezte.
Egy papírral, egy tollal, és két újabb üveg sörrel tértem vissza. Kyle
elkezdte lekörmölni nekem az útirányt.
– Balkezes vagy, mi? – cukkoltam, mikor észrevettem, hogy a bal kezével
ír.
Kyle elmosolyodott, miközben nézte a papírt.
– Tudtad, hogy én is tudok ám bal kézzel írni? – kérkedtem. Rángatni
kezdtem a papír szélét, hogy Kyle írását elrondítsam. – Ja, kétkezes vagyok.
Mi a véleményed erről? – Megint rángatni kezdtem a papírt.
Elvigyorodott, és folytatta az írást. – Az, hogy van még valami, ami közös
bennünk.
– Kizárt! Tuti, hogy nem! – Nagyot kortyoltam a sörből, és vártam, hogy
mit reagál – de bosszantóan hallgatott.
Amint Kyle befejezte az írást, kirántottam a lapot a keze alól. Megpróbált
megállítani, de nem volt elég gyors. Egy szempillantás alatt megváltozott a
viselkedése. Eddig csak bohóckodtunk, és egymást hecceltük; de úgy
vettem észre, hogy most felpiszkáltam benne valamit.
Az órájára pillantott, és gyorsan lehúzta a maradék sörét.
– Mennem kell – motyogta, és kicsusszant a bokszból.
Teljesen összezavart, hogy most egyszerre mehetnékje támadt.
– Hát, köszönet a cuccokért – ütögettem meg a zacskót.
Látszott, hogy már teljesen máshol jár az esze, miközben magára kapta a
bőrdzsekijét.
– Később még találkozunk. Pihengess csak – ajánlotta.
Néztem, amint Kyle beletúr a hajába, miközben kifelé igyekszik. Marie és
Tammy szúrós szeme és rosszalló tekintetük arról árulkodott, hogy
szerintük túl sok időt töltöttem Kyle-lal. Ettől bűntudatom lett, és sietve
felvonszoltam magam a lépcsőn, hogy felhívjam Ryant.
– Még mindig úgy gondolom, hogy megtehetnéd – kérlelt panaszos hangon
Ryan. – Biztos vagyok benne, hogy akadna szabad hely valamelyik járaton.
Ismét a sárgás-barnás foltokat kezdtem el vizsgálni, melyek beborították az
arcomat. Még részeg szemmel is úgy láttam, nincs az a smink, ami ezeket
elfedné. Örültem, hogy végre továbbléptünk az ikszedik Kyle-lal
kapcsolatos vitánkon.
– Ryan, beszéltem az orvossal: még két hétig nem repülhetek. Ráadásul az
arcom még mindig feketés-lilás, sőt, mostanság inkább sárgás-barnás. Nem
akarhatod, hogy így pózoljak melletted.
– Nem érdekel – közölte velem. – De ha a doki mondta, hogy ne repülj,
akkor azt megértem.
– Szívem, én is ott szeretnék már lenni, de jelenleg kizárt, hogy Los
Angelesbe utazzak. Még mindig fájnak egy kicsit a bordáim. De a tévében
mindenképpen megnézem az Oscart. A világért sem hagynám ki, ahogy
konferálsz!
– Holnap repülök, aztán lesz még egy próbám, nehogy elrontsam a
szöveget. Nagyon izgulok – vallotta be.
– Menni fog az! Tök profi vagy – próbáltam bátorítani.
– Totál be vagyok táblázva! Másnap reggel kilenckor szállok fel Los
Angelesben, de már aznap este fel kell vennünk pár jelenetet Miamiban –
bosszankodott.
– Háborúban nincs vasárnap – mondtam tréfásan.
– Tar, azért esetleg le tudnál jönni ide a következő két hétben valamikor?
Kérlek! Ha már most hétvégén sem találkozunk, legalább Miamiba ugorj le!
Valami igazán különlegeset gondoltam ki a szülinapodra!
– Azért ne ess túlzásokba! Az is csak ugyanolyan nap, mint a többi –
sóhajtottam. – Az, hogy végre látjuk egymást, nekem bőven elég lesz.
– Hagyjuk is a terveimet – suttogta. – Mindent elrendezek az
iderepüléseddel kapcsolatban. És ezúttal biztosra megyek, nehogy bármi
bajod essen. Szóval, küldök melléd egy testőrt, és nem fogadok el
semmiféle nyavalyás kifogást, oké?
– Csak arra van szükségem, hogy a karodba zárj – mondtam.
– Én is ugyanígy érzek – suttogta Ryan.
– Miért beszélsz ilyen halkan? Van ott veled valaki? – kérdeztem.
– Nincs. Tartsd egy kicsit – mondta. – Na, mindjárt indulnom kell. Én csak,
ööö, szóltam a szobaszerviznek, és már itt is vannak.
Mintha egy nő hangját hallottam volna a háttérből, akit Ryan éppen
lepisszegett.
– Oké, akkor, gondolom, később még beszélünk – szóltam bele. –
Szeretlek!
– Én is téged – suttogta sietősen, majd egyből le is telte. Még csak el sem
köszönt.
Ezt a beszélgetést másnap újra és újra lejátszottam a fejemben. Tudtam,
hogy Los Angelesbe repül, ahol egy csomó feladat vár rá, de akkor is
meglepett, hogy meg sem próbált elérni telefonon. Ez nem vallott rá.
Következő nap már én hívtam őt, mert zavart, hogy nem is hallottam felőle.
Próbáltam olyan lágyan és kedvesen beszélni, hogy ne érezze a hangomon a
feszültséget. Ryan rosszkedvű volt. Ezt azzal indokolta, hogy ide-oda kell
rohangálnia egyfolytában. Éppen az Oscar-gálára öltözött be.
Még aznap késő este lehuppantam a tévé elé, hogy megnézzem a
díjkiosztót. Annyira jóképű volt a vörös szőnyegen az interjú alatt. Persze
megkérdezték tőle, hogy kivel érkezett, és csak annyit felelt: „Nem, nincs
partnerem.”
Partner? És mi van „egyetlen igaz szerelmeddel”, aki még mindig
lábadozik majdnem halálos kimenetelű balesetéből? Dühömben
felmordultam. Sehol egy cinkos mozdulat, amivel jelezné, hogy gondol
rám. Továbbra is titok voltam, akit nem vállalt a nyilvánosság előtt.
Néhány nappal később ismét veszekedtünk.
– Szívem, miért van tele az internet olyan képekkel, amin ölelgeted Laurent
és a kezét fogod? – tudakoltam finoman.
Ryan vérig sértve a fülembe mordult.
– Taryn, hiszen megígérted, baszki – morogta idegesen.
– Ez nagyon egyszerű kérdés, Ryan. Én sem fogom Pete vagy Gary kezét,
soha. Csak tudni szeretném, miért érezted égető szükségét annak, hogy
gardedámoskodj a gála utáni bulin?
– Mert berúgott. Nem akartam, hogy totál hülyét csináljon magából a
nyilvánosság előtt – felelte Ryan védekezően.
Lelki szemeim előtt egyszer csak megjelent Thomas, ahogy hasonló
kérdésekkel bombázom. Neki is mindig volt valami remek kifogása:
„Lerobbant a kocsija és nem hagyhattam egyedül a pácban. Szóval,
hazafuvaroztam, aztán csak beszélgettünk egy kicsit.”
„Együtt jártam suliba ezzel a lánnyal. Most nehéz időkön megy keresztül.”
„Még fel kellett becsülnöm egy ingatlant. Nagy dolog, késtem pár órácskát.
Talán tíz percenként jelentkeznem kellene, vagy mi?”
Nagyot sóhajtottam.
– Azt hittem, Laurennek van pasija. Miért nem ő istápolta? – kérdeztem.
– Mert ő éppen forgatáson van Új-Zélandban – közölte élesen Ryan. –
Abarátja, Lucas Banks szintén forgat – mondta olyan hangon, mintha
komplett idióta lennék, akinek ennyit igazán illene tudnia.
– Bocsánat – esdekeltem ösztönösen. Kezdett újra felszínre törni a
bizonytalan énem.
Thomasnak megvolt a maga trükkje, hogy minden vita úgy végződjön,
mintha én és az én gyanakvásom vagy paranoiám lenne a hibás minden
egyes veszekedésért. – Csak tisztában akartam lenni a körülményekkel, ez
minden.
– Semmi okod nincs a gyanakvásra, Tar. Ezek a képek semmiben sem
különböznek attól a képtől, amin Cory kezét fogod, nehogy megcsússz a
jeges járdán. Emlékszem, hogy láttam ate kezed az ő kezében. Jusson
eszedbe, milyen könnyedén kiragadható egy ártatlan részlet a kontextusból.
– Igazad van, de... Nem szeretném, ha Lauren félreértené ezeket a
gesztusokat, Ryan.
– Örökké ezt fogod csinálni, Tar? Vádolni kezdesz majd minden egyes
alkalommal, amikor hozzáérek egy másik emberhez? – mordult rám Ryan.
– Nem. De így fogok reagálni valahányszor, amikor olyan nők kezét
fogdosod, akikkel már korábban lefeküdtél.
Próbáltam higgadt maradni. Habár nem voltam biztos benne, hogy
Laurennel ténylegesen lefeküdt-e vagy sem, mikor állítólag összejöttek, de
az, hogy Ryan meg sem próbálta tagadni, éppen elegendő volt nekem.
– És én elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, amennyiben te látnál olyan
képeket rólam, amiken egy olyan ex-pasim kezét fogom, aki... – Vettem egy
mély lélegzetet, hogy némi szünetet tartsak, míg átgondolom, hová is
vezetnek a vádaskodásaim. – Szóval, ha olyannal látnál, akit nem ismersz,
vagy akiben nem bízol, és nagyban taperolnánk egymást mosolyogva
valami vad bulin, akkor tuti ki lennél rám akadva – böktem ki.
– Ja, igazad van. Ki lennék – vallotta be készségesen.
– Éste miért reagálnál így, Ryan? Talán azért, mertte nem bíznál bennem,
vagy esetleg azért, mert nem akarnád, hogy az egész világ ezt gondolja?
– Bízom benned – suttogta.
– Nagyon zavarba ejtő és szomorú látvány, ha a barátod túl gyengéd az
egyik ex-barátnőjével két forgatás között is – mondtam finoman. – Ha már
forog a kamera, az más tészta...
– Ha eljöttél volna Los Angelesbe, ahogy kértem, akkor most nem
veszekednénk emiatt. Tartottam ettől... Féltem, hogy a távolság nem tesz jót
nekünk – bökte ki végül Ryan a telefonba.
– Ryan, nem a távolság az oka. Tudom, hogy te és Lauren összejöttetek
tavaly, és egy darabig együtt voltatok. Ő már kiaknázott terület számodra.
Azért viselkedem így, mert szerelmes vagyok beléd, és nem akarlak
elveszíteni egy másik nő miatt. – A gondolat, hogy a karjaimból Lauren
karjaiba siklik, szívbemarkoló volt.
– Sejtettem, hogy rájössz. Nem is csoda... – sóhajtotta. – Azt hiszem,
megint elbaltáztam. El kellett volna mondanom.
– Nos, fogalmazzunk úgy, hogy most erősítetted meg azt, amit már régóta
sejtettem – suttogtam. – Bárcsak őszintébb lettél volna kettőtökkel
kapcsolatban. Most találgathatok.
– És mégis mit akarsz tudni? – dohogott. – Bocsánat. Beszélnünk kellett
volna erről, csak nem gondoltam, hogy ez ennyire nagy dolog; úgyhogy
csak döntsd el, megbízol-e bennem, vagy nem.
– Ryan, én bízom benned – mondtam, remélve, hogy el is hiszi. – De mégis,
hogy gondolhattad, hogy ez számomra nem nagy dolog, mikor egy olyan
színésznővel forgatsz egy romantikus filmet, akit megkettyintettél? Még
csak nem is említetted soha – emlékeztettem.
Közbe akart vágni, de nem hagytam. Ki kellett engednem magamból a gőzt.
– Ideje észrevenned, hogy pont ezek az apró, lezáratlan titkok azok, amik
éket vernek közénk. Arra adj okot, hogy bízzak benned, ne arra, hogy
kételkedjek, Ryan!
– Taryn, már mondtam, hogy sajnálom! Őszintébbnek kellett volna lennem,
de attól féltem, hogy mérges leszel. Így nem mondtam semmit, nehogy
összevesszünk. Már látom, hogy így csak rosszabbodott a helyzet.
Nem akartam tovább rágódni ezen. Reméltem, most már érti, mit is jelent
számomra az őszinteség.
– Szeretsz engem? – kérdeztem.
Ryan felsóhajtott.
– Teljes szívemből!
– Akkor megbízom benned – jelentettem ki ünnepélyesen.
– Igazán? – kérdezte durván. – Akkor meg tudnád magyarázni, mégis mit
keres Kyle Miamiban?
Egy pillanatra ledöbbentem, mikor megint Kyle nevét hallottam a szájából.
– Mégis hogy érted azt, hogy Kyle Miamiban van? – vágtam vissza. –
Mikor láttad őt?
– Kint volt velünk a forgatási helyszínen ma reggel, Tar – morogta Ryan. –
Mit keres itt?
– Fogalmam sincs, miért van ott – szögeztem le, miközben próbáltam
rájönni, hová akar kilyukadni.
– Jobban teszed, ha elmondod nekem az igazat, Taryn – közölte erélyesen.
– Ryan, esküszöm. Nem hazudok. Halvány fogalmam sincs, mit keres ott.
– Mikor láttad utoljára? – kérdezte.
Ezen elgondolkodtam egy pillanatra.
– Mikor kábé egy hete átjött mindenféle önvédelmi cuccal. De ezt már
elmondtam neked. Valahányszor átjött, mindig tudattam veled. Nem én
vagyok az, aki titkolózik.
– Add a szavad, hogy nem tudtál róla, hogy ide készül – suttogta elszántan
Ryan.
– Ryan, esküszöm az életemre, hogy nem tudom, mit keres ott.
– Halálra idegesít. Nem tudom, miért van itt, de ki fogom deríteni.
Hosszú szünet következett, mire Ryan újra megtörte a csendet.
– Nem akarok veszekedni, Taryn. Csak annyira elegem van már abból,
hogy... – újabb szünet következett, és nem tudtam, hogy nekem kéne
megtörni a csendet, vagy inkább hagyjam, hogy ő beszéljen.
Ezer és ezer gondolat futott át az agyamon. Elege van belőlem, mert folyton
nyavalygok. Mert nem mentem el az Oscar-gálára. Mert elveszítettem a
gyermekét.
Sajnos hagytam, hogy a következő gondolat kicsússzon a számon, hogy
végre megtörjem a csendet.
– Belőlem van eleged. – A mondat nem kérdés volt, hanem kijelentés.
– Jelenleg mindenből elegem van, Taryn.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
 33. FEJEZET

Megsemmisítve
A KÖVETKEZŐ HÉT MINTHA GYORSABBAN elszaladt volna.
Fizikailag is egyre jobban éreztem magam, és az, hogy lent a bárban is
egyre több időt töltöttem, mentálisan is a javamra vált. Fel sem tűnt,
mennyire jót tesz a lelkemnek, ha beszélgetek a többiekkel.
A törzsvendégek örültek, hogy újra látnak. És – bár sokan még mindig
eléggé aggódtak – néhányan még azt se tudták megállni, hogy ne
viccelődjenek a balesetemmel. Még mindig rajtam volt az az utálatos kék
gipszkötés, hogy állandóan emlékeztessen rá.
– Taryn, hát te mit csinálsz itt? – rivallt rám Marie.
– Csak feltöltöm a hűtőt – mormoltam.
– Neked még nem szabadna emelgetned vagy hajolgatnod! Tűnés innen –
kezdett el vonszolni a karomnál fogva. – Nyomás, leülni. Csak lazán. Nem
akarom, hogy megsérülj az utazás előtt.
Ami az általam végzendő fizikai munkát illeti, Marie aztán nem engedett a
negyvennyolcból. De azt nem tudhatta, mennyire jólesett újra mozogni és
kinyújtóztatni a végtagjaimat.
– Azért egy sört még csapolhatok? – kérdeztem tréfásan.
– Rendicsek, de sörösládák emelgetéséről szó sem lehet – figyelmeztetett.
Nagyon nyugtalan voltam a közelgő floridai út miatt. Ryan olyan... fura és
szeszélyes volt. Mivel egyfolytában dolgozott, a beszélgetéseinket be kellett
osztani; de Ryan újabban nem állt a helyzet magaslatán, ha a nyugodt
beszélgetésre szánt időről volt szó.
Nyugodtan... ejtette ki ezt a bizonyos szót egyik beszélgetésünk alkalmával.
Hirtelen miért lett olyan fontos, hogy nyugodtan tudjunk beszélni? Netán
amiatt, hogy Lauren egyfolytában körülötte sertepertélt, még akkor is, ha
két forgatás között akadt némi szabadideje?
Ryan továbbra is részletesen tájékoztatott Kyle idegesítő jelenlétéről, szinte
engem vádolva amiatt, hogy Kyle időről időre felbukkan. Kyle-nak sikerült
feltűnést keltenie az egyik forgatás helyszínén jó pár napon keresztül, míg
Ryan véget nem vetett ennek.
Ryan elmesélte, hogy sikerült közvetlenül beszélnie Kyle főnökével, akivel
közölte, hogy azonnal távolítsák el a helyszínről Kyle-t. Többet nem
mondott arról, hogy mi történt – mindenesetre mindenképp nagy dolog
lehetett, ami lezajlott kettejük között, mivel Ryan irtó dühös volt.
Közölték Kyle-lal, hogy a továbbiakban ne akarjon velem kapcsolatba
kerülni, és lehetőleg huzamosabb ideig tegyen le arról, hogy bármilyen
formában vagy bármilyen indokkal személyesen találkozik velem. Biztosra
vettem, hogy Ryan a jó öreg „nem szarozok” hangnemében beszélt Kyle
felettesével.
Azt kívántam, bárcsak lenne valaki, akit felhívhatnék, hogy tartsa távol
Lauren csókos száját Ryantől; valaki, aki elrendelhetné, hogy Lauren ne
merészkedjen Ryan közelébe. Ezer örömmel felhatalmaztam volna bárkit,
hogy felszólítsa Laurent a „jogsértés abbahagyására”.
Újra és újra próbáltam meggyőzni magam, hogy Ryan csak filmet forgat;
hogy a Laurennel való csókolózás semmiben sem különbözik attól, mintha
Suzanne-t csókolgatná. Néha megpróbáltam Lauren feje helyére Suzanne-ét
képzelni, csak hogy kordában tartsam a féltékenységemet – de mivel még
sosem találkoztam Laurennel, ez nehéz volt. Nem ismertem, így hát nem is
bíztam benne.
Ryan állandóan biztosított afelől, hogy engem szeret, de nem tehettem arról,
hogy folyton-folyvást eszembe jutott elbukott eljegyzésem, és az összes
alkalom, amikor Thomas szintén „biztosított” az érzései felől, közben meg
gondosan leplezte hűtlenkedéseit. A rossz tapasztalatokon nehezen teszi túl
magát az ember.
Az sem segített túl sokat, hogy az elmúlt pár napban Ryan viselkedése
igencsak megváltozott. Ideges és furcsán izgatott volt amiatt, hogy Miamiba
készülök. A repülési idő, az indulás és az érkezés pontos ideje – mind-mind
gondosan előre meg voltak tervezve.
Még a barátaim is kezdtek máshogy viselkedni... folyamatosan kínosan rám
mosolyogtak, mintha tudnának valamit, amit én nem. Azok a kétértelmű
tekintetek jutottak eszembe, ahogy akkor néztek rám, amikor úgy vélték, túl
ostoba vagyok ahhoz, hogy észrevegyem, Thomas megcsal.
Végül csak elérkezett az utazás napja. Ezúttal teljes biztonságban voltam;
Ryan gondoskodott róla. Egy általa fizetett sofőr vitt ki a reptérre, és
Jamaal, az újsütetű testőröm – egy drabális, díjbirkózó méretű fickó –
mindenhová elkísért. Jó érzés volt, hogy Ryan mindent megtesz a
sértetlenségem érdekében – főleg így, hogy Angelica továbbra is
szabadlábon volt.
– Mintha azt hallottam volna, hogy Florida napos és meleg – mondtam a
sofőrnek, hogy megtörjem végre a csendet. Morcosan bámultam a komor
szürke eget, ami sötétbe borította a délutánt. A zuhogó eső végigfolyt az
ablakomon, úgyhogy alig láttam valamit a külvilágból.
– Az is, hölgyem – válaszolta a sofőr erős jamaikai akcentussal. – Csak nem
ma – mondta nevetve.
– Azt hiszem, vissza kellene kérnem a pénzemet, ha már ilyen hamis
reklámokkal csalogatnak. – Magamban nevettem a saját viccemen, mivel
úgy vettem észre, ő vagy nem hallotta, vagy nem értette.
A zord idő ellenére Miami belvárosában még most is zajlott az élet.
Próbáltam figyelni, merre is megyünk, miközben az ujjaimmal az ablaktörlő
ritmusára doboltam.
Amikor lassítani kezdtünk, megláttam a díszes előtetőt a Regency Hotel
bejárata felett. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre megérkeztem, és
már csak pár perc választott el attól, hogy újra lássam a szerelmemet. Már
alig vártam, hogy szorosan magamhoz öleljem, és véget vessek minden
aggodalmamnak.
A garázs acélajtaja közvetlen mögöttünk záródott be, kizárva a hotelt
körülvevő kíváncsiskodó szemeket és a fotósokat.
Nehéz volt nem királyi felségnek érezni magam, mikor egy nagy mélák
testőr segített ki a limuzinból, a sofőröm cipelte a poggyászomat, és a hotel
teljes biztonsági személyzete várta az érkezésemet a magánbejáratnál.
Gyomrom izgatottan remegett, amikor becsúsztattam a kulcskártyát Ryan
magánlakosztályának zárjába.
– Csak hagyja itt a csomagjaimat – mutattam a padlóra az ajtó mellett.
– Ugyan, hölgyem, beviszem önnek a hálószobába – szólt idegesen a boy.
– Elbírom én is – mondtam neki. Azt akartam, hogy a boy mihamarabb
elmenjen, hogy az a pillanat, amikor meglátjuk egymást Ryannel, igazán
bensőséges legyen. Már napok óta csak erre tudtam gondolni. Külön erre az
alkalomra választottam ki a ruhámat: egy szimpla pamut topot és a kedvenc
farmerét. A világért se akartam volna, hogy felesleges ruhadarabokkal
bajlódjunk, ha már egyszer újra egyesülhetünk. Mindamellett nem
tudhattam, hogy Ryan éppen nem meztelenül-e fekszik az ágyban, csak rám
várva. Azért reméltem, hogy így van.
– Ne! Nekem kell cipekednem – közölte hajthatatlanul a fiatalember,
csaknem kiabálva. Mielőtt újra nemet mondhattam volna, gyorsan a hálóba
vitte a táskáimat.
– Ez a magáé – nyújtottam át mosolyogva a tíz dollár borravalót. Gyorsan
elvette a pénzt a kezemből, és már ki is viharzott az ajtón – még csak nem is
nézett a szemembe. Gorombaságnak gondoltam, hogy még csak meg sem
köszönte.
Ryannek természetesen pazar lakosztálya volt: külön háló, hatalmas
nappali, valamint egy óriási ebédlőasztal friss, buja virágkompozícióval
díszítve. Úgy festett az egész, mint egy komplett lakás.
– Ryan! – kiáltottam, azon tűnődve, miért nem várt már az ajtóban. A fő
hálószoba felé vettem irányt, és kinyitottam a kétszárnyú ajtót. – Merre
vagy?
Minden szobát végignéztem, de Ryan nem volt a lakosztályban.
Hol lehet? Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk. Az órámra néztem. Azt
hittem, itt fog várni, és amint meglát, egyből a karjaiba kap, hogy a hálóba
cipeljen.
Megpróbáltam elérni a mobilján, mert mielőbb tudatni akartam vele, hogy
megérkeztem. Rögtön lehervadt az arcomról a mosoly, amint meghallottam
a hangpostáját.
Levettem magamról vékony kabátomat, kissé megszenvedve a
gipszkötésemmel, ami folyton beakadt a mandzsettába, aztán letettem a
szék selyem háttámlájára.
Ekkor csillogó fekete, kék és krémszín holmira lettem figyelmes. A fényes
mahagóni asztal mellett hosszú, kerekeken guruló fém ruhaállvány állt.
Kissé habozva közeledtem felé, miközben a párnázott vállfákon függő
csodaszép estélyi ruhákban gyönyörködtem. Ujjaimat finoman
végigfuttattam a selymes tapintású, változatos anyagokon. Egy csodás ruha
különösen kitűnt a többi közül: a fűzős felsőrész vajpuha, elefántcsontszín
bőrből készült, a derékrészen átlapolós megoldással. Kíváncsiságból
megnéztem a címkét:Atelier Versace, olvastam rajta. Úgy éreztem, már
azzal is bűnt követek el, hogy hozzáérek a ruhákhoz.
A földön több tucat cipős doboz tornyosult: Jimmy Choo, Christian
Louboutin, amit akarsz. Minden neves tervező képviseltette magát.
Miért sorakozik ennyi női holmi Ryannél? Jó lehet színésznőnek lenni –
mennyi jó cucc jár együtt vele! Várjunk csak! Most Ryan szobájában
vagyok, vagy Laurenében?
Zavaromban sarkon fordultam, és visszasiettem a hálószobába, ahol
megláttam Ryan bőröndjét és Gibson gitárját. Kétszer is ellenőriztem a
poggyászcímkéket, és megkönnyebbülten sóhajtottam, miután elolvastam a
feliratot: „Shell-B Enterprises”. Oké, a szoba stimmel.
A táskámért nyúltam, és észrevettem, hogy mellette az ágyon egy boríték
hever. Hmm, ez különös. Tán a boy hagyott itt egy számlát valamiről?
Kinyitottam a borítékot, és kihalásztam a benne rejlő összehajtogatott
papírkát. Ah! Ryan mégiscsak hagyott nekem üzenetet! A kézírásra
meredtem... ami nem Ryané volt.
Jó reggelt, édes! Bocs, hogy már nem voltam itt, amikor felébredtél.
Visszaosontam a szobámba, nehogy gyanakodni kezdjenek ránk.
Tudom, hogy ez mennyire nehéz számodra, de neki is az lesz a legjobb,
ha megtudja, hogy köztetek mindennek vége. Tudom, hogy nem akarod
megbántani Tarynt, de már így is elég sokáig húztad a dolgot. Meg
fogja érteni, miért akarsz véget vetni a kapcsolatotoknak. Már alig
várom a ma esti vacsorát, hogy újra kettesben lehessünk! Én is teljes
szívemből szeretlek! Örökké a tiéd, Lauren
Ez most komoly ?Nem, az lehetetlen! Az agyam próbálta felfogni az előbb
olvasott sorokat.Nem, ő sose tenne velem ilyet. Főleg nem ma, a
szülinapomon.
Újra a betűkre koncentráltam, és megpróbáltam őket kiolvasni, de a
kezemben remegett a papír. Az én nevem állt ott...
 Taryn
Mintha rám omlott és maga alá temetett volna az egész világ, hogy
szilánkosra törje minden egyes csontom. Mintha darabokra tépték és a
porba tiporták volna a szívem.
Lauren
... Az ő aláírása állt ott, és egyértelműen arra bátorította az én barátomat,
hogy hagyjon el. A pletykák, a hazugságok, a fényképek – hát mégis igaz
volna minden?
mindennek vége
...A szavak éles tőrként ugrottak a papírról egyenesen a szívembe.
– Nem! A fenébe is, NEM! – ordítottam fel. – Nem! Ő engem szeret, nem
őt!
Csakugyan azért akart volna iderepíteni, hogy szakítson velem? Vagy
elvileg meg sem kellett volna látnom hűtlenségének ezen mementóját?
Hogy tehette ezt velem? Tényleg ennyire kőszívű lenne, hogy szándékosan
itthagyja nekem ezt az üzenetet, hogy végigolvassam?
Miért is ne? Végül is, Thomas is megtette.
Nem, Ryan nem olyan, ő jó ember... aki megcsal engem.
Kapkodva vettem a levegőt. Ezer és ezer kép suhant át az agyamon... Ryan,
amint kezet csókol; az a szívdobogtató mosolya; a hangja, amint azt
mondja, mindennél jobban szeret.
Nem! Kell, hogy legyen ennek egy ésszerű magyarázata! Muszáj! Kissé
tántorogni kezdtem, mert hirtelen megszédültem.
Ráléptem valamire, ami a földön hevert, közvetlenül a bőröndöm mellett.
Lehajoltam, hogy felvegyem a csillogó ruhadarabot. Széthajtottam: egy
fekete női selyembugyi volt az.
Viharfelhőkként gyülekeztek egyre-másra a bizonyítékok Ryan
hűtlenségére. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy éppen vele szeretkezik,
éppen ezen az ágyon, ami előttem van – és ez kitörölt az agyamból minden
kedves emléket.
Zsebemben ekkor megcsörrent a mobilom, a frászt hozva rám. A pulzusom
hirtelen az egekbe szökött, és majdnem hanyatt estem.
– Halló – szóltam bele zokogva.
– Taryn Mitchell-lel beszélek? – érdeklődött sietősen egy férfihang.
– Igen. Ki az? – motyogtam, miközben arcomat a ruhám ujjába töröltem.
– Az most nem fontos. Írja le ezt a címet – utasított mogorva, tompa
hangon.
– Mi van? – kérdeztem teljesen összezavarodva.
– Éppen együtt vannak – mondta az idegen. – Mi meg fotózzuk őket.
Kerítsen elő egy tollat!
Miközben hallgattam a vad kattintgatást, az asztalon keresgélve ráakadtam
egy jegyzettömbre – ugyanezt használta Lauren is.
– Megvan már az a toll? – kiabált a férfi.
– Igen, de még mindig nem értem.
– Látnia kell az igazságot. Siessen! A hotel majd rendel magának taxit.
Jöjjön a West Palermo sugárút 2950-be, ott egy étterem a sarkon! Kapd le,
megint csókolóznak! Ah! Megvagy, csődör! 2950 West Palermo!
– Kivel beszélek? – kérdeztem ismét. – Halló?
Letéptem a lapot és a táskámért nyúltam.
– 2950, West Palermo – olvastam be a címet a taxisofőrnek, majd
visszasüllyesztettem a papírlapot a zsebembe. Az eső úgy zuhogott, mintha
dézsából öntenék, a szembejövő kocsik fényszórói elvakítottak.
Koromfekete volt az ég a Miamira törő vihartól. A baljós sötét felhőkkel
együtt jött a szél, még az eső is ferdén esett. A cikázó villámokat fülsiketítő
mennydörgés robaja kísérte.
A hátsó ülés peremén ültem, hogy minél jobban kikémlelhessek a taxi
szélvédőjén. Láttam, hogy az útjelző táblákon immár a „Palermo sugárút”
felirat áll. A várakozástól gombóc nőtt a torkomban.
A taxisofőr lehúzódott a padka mellé.
– 2950 Palermo – bökött ujjával a magas épületre. – Tizennégyötven lesz.
Előhalásztam egy húszdollárost a tárcámból; remegő kézzel nyújtottam át
neki a pénzt.
– Kér blokkot? – kérdezte érdes hangon.
– Nem – feleltem sietve, a kezem már a kilincsen volt.
Becsaptam a taxi ajtaját, majd a zuhogó esőben a menedéket jelentő bejárat
felé igyekeztem. Ijesztően dörgött mögöttem az ég; a fülsértő reccsenéstől
ösztönösen kétrét görnyedtem – hatalmasat visszhangzott a magas épületek
között. Megremegtem ettől a hangtól; amilyen a formám, még a villám is
belém fog ma csapni.
A szürke kőépületen álló jókora számokat néztem... 2950. Egy bank volt az,
fölötte több emeletnyi irodával.
Végképp összezavarodtam. Mi a...? Valaki ilyen kegyetlen tréfát űzne
velem, hamis nyomra vezetve engem? A zsebembe nyúltam, hogy
ellenőrizzem a címet, de a jegyzeteim helyett újra Lauren levele akadt a
kezembe. Na, az egyáltalán nem volt tréfadolog.
Étterem a sarkon, ugrottak be a pasas szavai. Nézegettem balrajobbra, mert
fogalmam sem volt, melyik irányba induljak el. Pont a háztömb közepénél
álltam.
Feltüzelve a kezem ügyébe akadt bizonyítéktól, sietős léptekkel elindultam
végig az utcán. Bőrig áztam az esőtől; vizes lábam kényelmetlenül
csúszkált a bőrcsizmámban. Gondosan beállított hajam szintén odalett.
Dideregtem a heves széltől, táskámat feljebb húztam a vállamon. Bárcsak
lett volna nálam egy esernyő, hogy megvédjen az esőtől. Felhajtottam a
galléromat, hogy legalább a nyakamba ne folyjon be a víz.
Két férfi ácsorgott a sarkon, szorosan egy épülethez lapulva; mindketten
esőkabátot viseltek. Mindkettejük kezében fényképezőgép volt, hosszú
fehér lencséjüket átlátszó, műanyag borítás takarta. A szemben lévő
utcasarkot pásztázták.
Én is átpillantottam a szemközti ablakra. Ott volt az étterem, és ott volt
Ryan is, tisztán látszott az utcáról. A lélegzetem is elállt, amint megláttam.
Hajamról az arcomba csöpögött az esővíz; tönkrement szemfestékem
valósággal égette a szememet, ahogy az esőpászmákon keresztül az ablakot
kémleltem.
Láttam, ahogy Ryan felemeli Lauren kezét az asztalról. A két kamera
ütemes zümmögéssel kattant.
Ryan csavargatni kezdte a Lauren ujján lévő gyűrűt.
Könnyek szöktek a szemembe, a mellkasomba leírhatatlan fájdalom
nyilallt.
Ryan felemelte a lány kezét, és a saját tenyerébe fogta; majd rámosolyogott,
és az ujjbegyeit kezdte csókolgatni.
Rémület és harag örvénylett bennem, mintha mérgező pára kavargott volna
a belsőmben.
– Ne – súgtam fájdalmamban.
Azután Ryan felállt a székből, az asztalnak dőlt, és ajkát Lauren ajkához
nyomta. Ott, mindenki szeme láttára... A fényképezőgépek hangja olyan
volt, mintha a szívemet miszlikbe aprító kések lettek volna.
Harag, neheztelés, és színtiszta gyűlölet áradt szét bennem, miközben
szívem utolsó darabját is kiszakították a mellemből. Az út közepéig értem,
amikor megállított egy autó dudája.
A kocsi csikorogva fékezett, hidroplán módjára manőverezve az esőben:
csak pár centi választotta el tőlem. A lábam a földbe gyökerezett; a
tekintetemet nem tudtam levenni Ryan arcáról. Észre se vettem semmi mást
magam körül.
A sofőr türelmetlenül nyomkodta a dudát, de én képtelen voltam
megmozdulni. Egy részem azt kívánta, bárcsak elütne, és véget vetne a
fájdalmamnak egyszer s mindenkorra.
Hajrá! Gázt bele, és végezzen velem!
Újra nagyot dörrent felettem az ég, de ezúttal meg se rezzentem. Közvetlen
belém kellett volna csapjon a villám, hogy ismét dobogni kezdjen a szívem.
A sofőr egyre türelmetlenebb lett; immár jóval hosszabb ideig tenyereit a
dudára.
– Miért? – zokogtam az utca közepén. Meg nem született gyermekünk
elvesztése semmi volt ahhoz a kínzó fájdalomhoz képest, amit most
éreztem.
Abban a percben, éppen ott a szemem előtt következett be a dolog: életem
szerelme egyszer csak nem volt más egy újabb férfinál, akinek nem voltam
elég jó.
– Hé, hölgyem! Menjen már az útból! – üvöltött rám a sofőr a letekert
ablakból, újfent vadul tülkölve. Ránéztem; undok hangja kizökkentett a
bambulásból. – Mi a fene baja van magának? Meg akarja öletni magát? –
kiabált tovább.
Mi a fene bajom van?
Az autók fényszóróitól homályos szememben csillogtak a könnyek. Olyan
keservesen sírtam, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hol is vagyok. A
lábaim öntudatlanul mozogtak; követtem a sárga vonalakat, abban
reménykedve, hogy olyan helyre vezetnek, ahol megszűnik a fájdalom.
Az ujjaim egy autó kilincsére bukkantak a sötétben. Lauren mérgező
tintával írt üzenetét eldobtam, magam mögött hagyva a járdán. Többé már
nem volt rá szükségem. Hiszen saját szememmel láttam annak bizonyítékát,
ami a lapon állt.
– Taryn! – egy emlék szólított meg tompa hangon, furcsamód Ryan
hangján, de én képtelen voltam rá válaszolni. Már teljesen magához
ragadott a sötétség.
– Merre lesz a fuvar, hölgyem? – kérdezte egy férfihang. – Hölgyem?
– Hát... hazafelé – feleltem.
– És az mégis merre van? – tudakolta a fickó.
Reszkető ajkammal nehezemre esett a beszéd.
– Vigyen a reptérre.
Az elhagyatottság és a kétségbeesés ölelt magához újra, olyan szorosan,
hogy alig kaptam levegőt. Minden Ryannel kapcsolatos reményem és
álmom szilánkokra tört.
Újra megszólalt a telefonom azon a bizonyos hülye csengőhangon,
emlékeztetve Ryan legnagyobb hazugságára, amivel darabokra törte a
szívem... ő már nem volt az enyém.
Letekertem a kocsi ablakát, és kihajítottam a telefont, szélnek eresztve ezzel
a hangját.
– Taryn! – hallottam meg egy nevemet kiáltó férfihangot. Az elmém
goromba tréfát űz velem: már hangokat hallok! Hát ilyen egy
idegösszeroppanás! De legalább már nem zokogok.
–TARYN,VÁRJ MEG!
A lábaim maguktól cammogtak, ösztönösen követve a körülöttem
sürgölődő embertömeg lépteit. Ha elég sokáig követem őket, talán a
villogás is abbamarad?
– Szia! Hát te mit keresel itt, a repülőtéren?
Jobbra pillantottam; valaki hozzám beszélt. Akkor vettem észre Kyle arcát.
– Ne fotózzák már annyit! Elég lesz! – kiabálta.
Egy kar nyomódott be elém, hogy pajzsként védelmezzen.
– Hol áztál meg ennyire? – kérdezte Kyle csendesen. – Taryn, csak gyere
tovább. – Valami idegesítően tolta a hátamat, arra kényszerítve, hogy
gyorsabban szedjem a lábam.
Fáztam, bódult zsibbadtság vett erőt rajtam, és úgy éreztem, teljesen
összetörtem. Már itt van bennem a lopakodó halál, hogy mindent felfaljon.
Kyle tüzetesen végigmért, majd azt kérdezte:
– Hol vannak a poggyászaid?
Lenéztem a kezeimre: üresek voltak és remegtek. Kék gipszem kilógott a
ruhám ujjából, és víz csöpögött a gézkötésből.
Képtelen voltam felidézni, hogy kéne-e valaminek lennie a kezemben vagy
sem. Hirtelen összeszorult a mellkasom, és egyre nehezebb lett a
levegővétel.
– Ugyan, ugyan – vont a mellkasára Kyle. – Nyugodj meg! Cssss, minden
rendben lesz. Itt vagyok.
Próbáltam eltolni a kezemmel. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem
akartam, hogy akár csak egyetlen férfi is újra hozzámérjen.
A fülembe súgta: – Ne aggódj, kicsim. Vigyázok rád. Menjünk szépen haza.
 31. FEJEZET

Összetörve
– TARYN,DRÁGÁM: HÁLA ISTENNEK! – rohant az ágyamhoz Marie.
– Minden rendben lesz. Itt vagyunk.
Kezét a nyakam és a vállam köré fonta, hogy átölelhessen. Pete őrült
módjára kapcsolgatta föl az összes lámpát a hálószobámban. Kint sötét volt,
ezért feltételeztem, hogy biztosan megint éjszaka van. A szemeim be voltak
dagadva, nehezemre esett, hogy összpontosítani tudjak velük a fényben.
– Hívjam az ügyeletet? – kérdezte rémülten Tammy abból a nyílásból, ahol
egykor a hálószobám ajtaja állt.
Marie végigsimított kezével az arcomon, és félresöpörte a hajamat a
szememből.
– Taryn, beszélj! Mit gondolsz, bevigyünk a kórházba? – kérdezte elcsukló
hangon.
A fájdalom ismét a mellkasomba lobbant, és újból zokogni kezdtem.
Kétségeim voltak afelől, hogy a világ bármely kórháza képes lenne
meggyógyítani egy összetört szívet.
– Nem hiszem, hogy kellene neki a mentő, Tammy – szólt Pete az ágyam
másik oldaláról. Éreztem, ahogy simogatja a hajamat.
– Ó, Taryn, rendbe fog jönni minden – Marie szorosan magához ölelt.
– Mi történt, drágám?
– Vége... – nyögtem ki. Gyötrelmes volt fennhangon kimondani ezt a szót.
Marie Pete-re nézett, és megrázta a fejét. – Mondd el, mi történt – suttogta.
– Láttam azzal a nővel – feleltem zokogva. – A saját szememmel láttam.
Megérintette az arcát, és a kezét csókolgatta, azután pedig végignéztem,
ahogy áthajolt az asztal fölött, hogy megcsókolja. Ott az étteremben,
mindenki szeme láttára. – Újra maga alá temetett a szörnyű igazság
kimondása.
– Kivel, Taryn? Kivel volt? – kérdezte szelíden Pete.
– Laurennel. Laurennel volt. Minden róluk szóló pletyka... igaz.
Minden szó nehezemre esett.
– Taryn, Ryan épp filmet forgatott – szólt halkan Marie.
Könnyeimen keresztül Marie arcát bámultam, és azon tűnődtem, hogy ő
miért hitt neki.
– Persze. Ezért voltak ott a paparazzók – motyogtam.
Marie rám nézett, és vágott egy grimaszt.
– Mi van a pólódon?
A mellkasomra néztem, és sárga foltokat vettem észre az anyagon.
– Azt hiszem, tegnap éjszaka hánytam – böktem ki. A szomorúság újból
elviselhetetlen erővel hasított a szívembe.
– Gyerünk a zuhany alá!
Marie lefejtette a takarókat a testemről, és megtámasztotta a hátamat, hogy
felsegítsen.
– Ettél már valamit? – kérdezte, miközben a fürdőszobába kísért.
Zavartnak és gyengének éreztem magam. Nem emlékeztem, hogy mikor
ettem utoljára. Amikor megráztam a fejem, már a mozdulattól szédülni
kezdtem.
– Tammy, össze tudnál dobni valami harapnivalót Tarynnek? – kérdezte
Marie.
– Nem vagyok éhes – suttogtam. Rászolgáltam, hogy érezzem az ürességet
a mellkasomban. Végül is a saját hülyeségem eredménye volt.
– Taryn, enned kell! – korholt Marie, miközben megnyitotta a zuhanyt.
– Mi történt a gipszeddel? – Egy nagy darabot hántott le belőle. A gézbetét
a kezemen fityegett.
– Elázott – feleltem, és kihúztam egy cérnadarabot, amely a hüvelykujjam
körüli lyuknál lógott ki.
– Pete, nincs valami ragasztószalagod? Ezt nézd meg. Esik szét. Holnap
felhívom az orvosát.
Pete a szerszámos dobozával jött vissza. Azt kívántam, bárcsak egyszerűen
levágná ahelyett, hogy körbetekeri ezüstszínű ragasztószalaggal.
– Miért nem hívtál minket, Taryn? A barátaid vagyunk – mondta Tammy, és
lehúzta rólam a melegítőnadrágomat. – Nem vagy egyedül.
– Tammy, mosdassuk meg – Marie lehúzta a pólómat a fejemen keresztül,
és a fürdőszoba sarkába hajította. – Először is be kell valamivel fednünk a
gipszét.
– Én akkor lehúzom az ágyát – vállalkozott Tammy. – Ezek a nyugtatói?
Tessék, Taryn, ezt vedd be. Igyál.
– Meg tudsz állni a lábadon, vagy inkább engedjek vizet a kádba?
– kérdezte Marie, és elhúzta a zuhanyzófüggönyt.
Beálltam a zuhanyzóba, és észrevettem, hogy a horzsolások a hasamon már
szinte teljesen begyógyultak, volt viszont egy új kékesfekete folt a
combomon. Nem emlékeztem, hogy azt hogyan szereztem.
Az igazat megvallva jólesett a meleg víz érintése, noha az arcomat csípte
egy kicsit ott, ahol korábban a szememet dörzsölgettem. A jobb kezemmel
alaposan átöblítettem a hajamat, és abban reménykedtem, hogy a vízsugár
valahogy eléri majd az emlékeimet is, és megtisztítja a fejemet a
lidércnyomásoktól.
Kihullott néhány hosszú hajszálam, és pókhálóként az ujjaim köré
tekeredett. Ó, de jó lett volna, ha elég erősek ahhoz, hogy amikor
kiszakadnak a fejemből, magukkal húzzák a fájdalmat is a gondolataimból.
Marie odaadta a fogkefémet.
– Moss fogat, amíg odabent vagy.
Hagytam, hogy a vízsugár cserepes ajkaim közé folyjon, és le is nyeltem
egy kevés vizet, annyira szomjaztam. Gyengének, fáradtnak és
nyomorultnak éreztem magam. A falnak dőltem.
Lesz majd erőm valaha is ahhoz, hogy továbblépjek?
Mobiltelefon éles hangjára riadtam. Tudtam, hogy nem az enyém. Az én
mobilom mostanra valószínűleg darabokban hevert egy floridai autópályán.
– Megtaláltuk – hallottam Marie hangját. – A lakásban van... – Marie
hangja eltávolodott.
Tudtam, hogy Ryannel beszél. Azon tűnődtem, hogy Ryant egyáltalán miért
érdekli ez az egész. Lehet, hogy lelkiismeretfurdalása volt, amiért így
meggyötört? Én nem éreztem szánalmat iránta. Felőlem aztán furdalhatja a
lelkiismeret akár egész hátralévő életében is.
A zuhanyzófüggöny megmoccant, és Marie dugta be a fejét a nyíláson.
– Így nehezen tisztulsz meg – nézett rám rosszallóan. – Valamivel
hatékonyabb, ha vízzel is érintkezel. – Felgyűrte a karján a ruhája ujját, és
elfordította a vízszabályozó kart, hogy elzárja a fenti zuhanyrózsát. – Na,
hadd segítsek. Ülj le a kádba! – Marie bedugta a lefolyó dugóját, és
elkezdte teleengedni a kádat meleg vízzel. Kezével a vizet kavargatta a
lábamnál.
– Sandy említette, hogy ebben a hónapban lesz nála egy csomó
különlegesség lent a szalonban. Meg kellene csináltatnunk a körmünket.
Meg van neki ez az új lábfürdős cucca; azt mondja, olyan mentolos illata
van...
– Kivel beszéltél az előbb telefonon? – vágtam közbe.
Marie abbahagyta a vállam csutakolását, és még több szappant tett a
szivacsra. Összeszorította az ajkát, és tudtam, hogy nem akarja kimondani a
nevet.
– Nem beszéltem senkivel – hazudta. – Na, most pedig mosd le magad! –
Egy kis sampont nyomott a hajamra. – Sandy mesélt nekem az új
csodasamponjáról is, áradozott, hogy tengeri moszat és plankton keveréke
van benne, de mondtam neki, hogy ez nem hangzik valami csábítóan.
Érezted mostanában az óceán szagát? Ki akarja a haját azzal a mocsokkal
mosni, ami ott lebeg az óce...
– Marie, hallottam, hogy beszéltél valakivel – szakítottam félbe ismét. –
Kérlek, legyél őszinte!
Marie ujjai egy pillanatra megdermedtek a hajamban.
– Szeretlek, Taryn. Mi mindannyian szeretünk téged. Olyan vagy nekem,
mintha a nővérem lennél. És tudom, hogy most nagyon fáj, ezért segíteni
akarok neked, hogy túljuthass rajta, és aztán újra tisztán láss – szólt,
miközben ujjaival a fejbőrömet dörzsölgette. – Pontosan tudod, hogy kivel
beszéltem. Tudom, hogy zaklatott vagy, ezért nem fogom hangosan
kimondani a nevét, de tőle értesültünk arról egyáltalán, hogy meg kell
keresnünk téged – vallotta be Marie.
– Felhívott. Pete-et is felhívta. Könyörgött nekünk, hogy lépjünk veled
kapcsolatba, amikor sorozatban nem fogadtad a hívásait. Még azt sem tudta
közülünk senki, hogy hazajöttél.
– Nem akarom, hogy újra beszélj vele – parancsoltam rekedt hangon.
– Most csak fürödj meg alaposan, aztán meg bejuttatunk valami ennivalót a
szervezetedbe. Majd ha felfrissülsz kicsit, újra megvizsgálod a helyzetet,
rendben, drágám? – Marie elengedte a füle mellett a tiltásomat.
– Ígérd meg nekem, hogy többé nem beszélsz vele! Vége – suttogtam.
– Nem tehetem – mormolta.
– Ígérd meg! – könyörögtem, a szemébe nézve.
– Nem! – mondta Marie meggyőződéssel. – Nem fogom megígérni.
– Akkor válassz, most rögtön, ő vagy én! – követeltem, szememben újabb
könnycseppekkel.
– Tammy, tudnál hozni nekem egy nagy műanyag poharat a konyhából? –
kiáltott hátra Marie a válla fölött. – Mosd meg inkább a büdös hónaljadat!
Irtózatos szagod van! – vágott vissza, miközben a mosogató alatti
szekrényben turkált. – Itt van egy új borotva.
Kivettem a borotvát a kezéből, és a szemeteshez vágtam.
– Ez nem az enyém. Azokat a kékeket mind dobhatod is a kukába.
– Figyelj, tudom, hogy most nagyon rossz neked. És azt is tudom, hogy
szomorú vagy, és össze vagy zavarodva. De mindennek a tetejébe ne
bosszants fel még engem is!
Tammy odaadott neki egy poharat. Marie újra és újra megtöltötte vízzel, és
a fejemre öntötte, hogy leöblítse a hajamat.
– Csináltam spagettit – jelentette be Tammy, miközben Marie segített
nekem felöltözni. – Nagyjából ennyi kaja van a lakásban összvissz. El kell
mennem bevásárolni.
– Kösz, Tammy – mondta Marie. – De azt hiszem, itt az ideje, hogy Taryn
tovább folytassa az életét. Ma este csak pihenünk, és odafigyelünk arra,
hogy egyen és bevegye a gyógyszerét. Holnap pedig majd kimozdul ebből a
lakásból, és elkezdi újból összerakni az életét.
Marie egy pólót dobott oda nekem a fiókos szekrényből. Ryané volt.
– Ez nem az enyém, ez az övé. – Félredobtam a felsőt az ágyra.
– És akkor mi van? Vedd fel! – dobta vissza Marie. – Talán majd eszedbe
jut mindaz, amiért szereted, és amiértannak idején megbíztál benne?
Újra zokogni kezdtem.
– Nem akarom, hogy eszembe jusson. – Falhoz vágtam a hazug gazember
pólóját. – Minél előbb el tudom felejteni, annál jobb.
– Érzed rajta az illatát? – kérdezte Marie, megszagolva a földről fölszedett
pamutpólót. – Nem? Hát, ezen tudok segíteni.
Levette Ryan parfümös üvegét a komód tetejéről, és befújta vele a pólót.
Majd a levegőbe fújt párat, és karját lengetve oszlatta el az illatot a
levegőben.
– Hagyd abba! Ne csináld ezt! – kiáltottam fel. Nem akartam foglalkozni
semmivel, ami rá emlékeztetett.
– Mit hagyjak abba? Hogy emlékszem arra az emberre, aki szeret téged?
Felejtsem el, hogy létezik? – üvöltött Marie.
– Marie! – mordult fel Tammy. – Tényleg szükség van erre most?
– Igen! Igenis szükség van rá! Csakis az ő érdekében teszem. Tarynnek
vissza kell zökkennie a valóságba, amilyen gyorsan csak lehetséges –
erősködött Marie, ujjával felém bökve. – Minél hamarabb, annál jobb.
Ezzel hozzám vágta Ryan pólóját.
– Vedd fel! – parancsolta, most már csak azért is.
– Menj a pokolba! – sziszegtem neki.
Marie ismét a levegőbe spriccelt Ryan kölnijéből. A friss illat átjárta a
levegőt, és boldogabb idők emlékét idézte fel bennem.
– Isten engem úgy segéljen, hogy seggbe rúglak, ha ezt még egyszer
megteszed! – kiáltottam rá.
– Gyerünk, próbáld csak meg! Úgyis úgy le vagy gyengülve az éhezéstől,
hogy egy a szellő is felkapna – gúnyolódott. – Vedd föl Ryan pólóját!
– Miért csinálod ezt velem? – kiáltottam. – Elrepültem egészen odáig.
Elmentem abba az étterembe, amelyikbe mondták! – Kezdtem kapkodva
venni a levegőt. – Vége! Láttam! A saját szememmel láttam. Láttam, ahogy
áthajolt az asztal fölött, hogy megcsókolja azt a nőt, és végignéztem, ahogy
a nyelvét a szájába dugja. Ott, egy nyilvános étteremben. Pont, mint
Thomas. Pont, mint egy gyáva köcsög. A hazug! Minden pletyka igaz volt
tehát arról, hogy megcsal azzal a kurvával. Akkor miért csinálod ezt velem?
– ordítottam újra.
– Azért, mert tévedsz, és ezt be is tudom bizonyítani – sóhajtott Marie.
– Gyerünk már... vegyél fel valamit.
Kézen fogva odavezetett a számítógépemhez, ahol a barátaim hirtelen
körbevettek, hogy ne tudjak elmenekülni.
– Ezeket látnod kell. – Marie megnyitotta Ryan egyik emailjét. – Ez az,
amit láttál? – kérdezte, miközben megnyitotta a csatolt fájlokat.
Az első képen ugyanazt lehetett látni, mint amit én láttam az étterem
ablakában. Ryan és Lauren voltak rajta, egy asztalnál ültek úgy, ahogy azt
az utcáról lehetett látni. Olyan volt, mintha újra átéltem volna azt a
rémálmot, amikor láttam, ahogy Ryan megcsókolja Laurent. Az égető
fájdalom miatt muszáj volt másfelé néznem.
– Hány órakor jártál az étteremnél, Taryn? – kérdezte Marie.
– Miért? Min változtat ez? Talán az a csaló szemétláda éppen azt akarta,
hogy ezt lássam?
Marie minden egyes szavát külön hangsúlyozva ismét föltette ugyanazt a
kérdést.
– Nem emlékszem. Négykor, négy harminckor? – könnyek csorogtak végig
az arcomon. Tammy gyengéden masszírozta a vállamat.
– Miért mentél egyáltalán oda? – mutatott a képernyőre Marie. – Az volt a
terv rád vonatkozó része, hogy a szállodájából egyenesen Key Biscayne-be
mész.
A szomorúságomba némi értetlenség vegyült.
– Key Biscayne-be? – kérdeztem vissza. – Miről beszélsz?
– Mindegy – terelte el a szót gyorsan Marie.
– Egy pillanat. Honnan tudod, hogy hová kellett volna mennem, mikor azt
még én magam sem tudtam? – kérdeztem.
Marie nem vett tudomást a kérdésemről, és körmeivel az étteremablak
képén kopogott.
– Honnan tudtad, hogy Ryan itt van? – kérdezte ismét.
– Valaki felhívott a mobilomon, és azt mondta, igyekezzek, és akkor a saját
szememmel láthatom, mi történik.
– Ki hívott? – Marie hirtelen hátrafordult, és rám nézett.
– Nem tudom. Egy fickó. Azt mondta, meg kell tudnom az igazat.
Marie elszörnyedve nézett Pete-re.
– Mondott neked valamilyen nevet? Mit mondott pontosan? – faggatott
aggodalmas tekintettel.
– Nem mondott nevet. Azt mondta, hogy valami riporter vagy ilyesmi.
Megmondta nekem, hol van Ryan. Még a címet is megadta. Taxit hívtam,
hogy odavigyen.
– A francba, Pete! Ryannek tudnia kell erről – Marie ismét rám pillantott. –
Taryn, te mit gondoltál, hol van Ryan?
– Azt hittem, a hotelben lesz. – Megtöröltem a szemem. – A forgatás elvileg
csak kettőig tartott. Próbáltam hívni, de csak a rögzítőjét értem el.
Bementem a hálószobába, hogy kicsomagoljak, és ott találtam egy
szerelmes üzenetet, amit Lauren hagyott Ryannek.
Marie lecsüggesztette a fejét.
– Tudom. Ryan megtalálta a levelet a taxiállomás mellett a járdán
– motyogta.
– El akart hagyni – böktem ki. Megint könnyek folytak le az arcomon az
árulása miatt érzett fájdalomtól.
– Nem, ez nem így volt – erősködött Marie hangosan. – Nem értem, Pete. –
Sóhajtott, és kérdőn nézett a férfira. – Taryn, minden kertelés nélkül
megkérdeztem Ryant, hogy megcsalt-e téged valaha, és azt mondta, hogy
nem, egyáltalán nem – állította Marie határozottan.
Gúnyosan vetettem oda: – És te elhitted neki?
– Nos, van még más is. De azt nem mondhatom el... megígértem. Igen,
hiszek neki.
– Jól mondtad. Nem érted. Egyikőtök sem érti – üvöltöttem dühösen. A
saját barátaim képesek az ő pártjára állni. – Láttam, hogy együtt
vacsoráztak. Olvastam a nő kis szerelmes levelét, melyben arra buzdította
Ryant, hogy szakítson velem. Megtaláltam annak a ribancnak a bugyiját a
hálószoba padlóján. A saját szememmel láttam, ahogy Ryan megérintette és
megcsókolta! Ennyi, vége! A tiétek lehet! – Már fájt a torkom az
üvöltözéstől. Nem volt erőm tovább veszekedni. – Úgy látszik, végül
mégsem voltam elég neki.
Tammy átölelt, és finoman csitítani próbált, de én csak egyre idegesebb
lettem. Már az egész testem remegett.
– Gyerünk, Taryn! El kell ismerned, hogy ez nem stimmel. Gondolj bele,
honnan tudná bármelyik riporter a mobilszámodat? – kérdezte Pete.
– Mit számít ez? – zokogtam Tammy vállán. – Nyugodtan menj el hozzá, és
húzz be neki egyet.
– Szó sem lehet róla. Főleg így, hogy tudjuk, amit tudunk. Egyetértek
Marie-vel. Ryan nem hazudna erről. Ez biztos. Valaki felültetett... de ki? –
tűnődött Pete.
Haragos tekintetet vetettem rá.
– Ja, persze. Valami nagy összeesküvés zajlik itt. – Megtöröltem a szemem.
– Mi más is lehetne? – tettem hozzá gúnyosan. Nem értettem, hogy a
barátaim miért dőlnek be olyan könnyen.
– Taryn, nézd meg ezt a képet. Ez az, amit láttál? – Marie a számítógépem
képernyőjére mutatott.
– Ezek azok a képek, amelyeket azért küldött, hogy eltüntesse a nyomokat
maga után? Ezek bármelyik napon készülhettek.
– Fordulj meg, és válaszolj a kérdésemre! Ez az, amit láttál? – Marie egy
másik képet mutatott nekem.
– Valami hasonlót – morogtam. Az összes képet, amit mutatott, az étterem
belsejéből készítették. Vajon miért készültek ilyen jó minőségű képek
belülről?
– Nem, ez pontosan ugyanaz, mint amit láttál. Látod ezt? – Marie a
mindegyik kép alján megtalálható hosszú, vékony sávra mutatott. – Ryan
azt mondta, hogy ezeken mindig pontosan feltüntetik a felvétel dátumát és
időpontját.
A dátum és az idő megegyezett azzal, mint amikor én ott jártam. Az én
születési dátumom volt mindegyiken. A döbbenettől felszökött a pulzusom.
– Az ott micsoda? – mutatott Marie valami szürkére a kép tetején. Nehéz
volt kivenni, mi is az.
– Nem tudom – suttogtam.
– És ezen a képen? Ne figyelj arra, hogy Ryan épp megcsókolja azt a nőt.
Marie letakarta őket a kezével. – Mi az? – Ismét valami szürkére mutatott a
kép felső részén. Az elnyújtott ovális forma most hangsúlyosabb volt.
Elakadt a lélegzetem.
Marie megfordult, hogy rám nézzen.
– Most már látod? – mosolygott.
Most már kristálytisztán látszott, hogy mi az a szürke dolog... a belógatott
mikrofon volt.
Ryan valóban forgatott, és ezt bizonyítja a dátum és az időpont is.
– De hát miért? – A tekintetem elhomályosult, a szoba forogni kezdett. – A
nő üzenetet hagyott... Én elolvastam... Mi... mi... Úgy volt, hogy már nem
forgat.
Mindkét fülemben éles hang csilingelt, és nem éreztem a lábaimat. Ekkor
történt, hogy a szoba megbillent... majd eltűnt.
– Taryn! – Hallottam, hogy az ismerős hangok sürgetve a nevemen
szólongatnak. Valami hideg és nedves ért az arcomhoz. Valami idegesítő
dolog pofozgatta az arcomat.
– Hahó! Üdvözlünk újra köztünk! – mosolygott Pete, miközben az arcomat
ütögette egy hideg törlőronggyal.
– Mi az? – Megpróbáltam felülni. – Mi történt? – A szoba még mindig
forgott kicsit.
– Elájultál. De már jól vagy. Tessék, idd meg ezt! – Pete a számhoz tartotta
a poharat.
– Pfuj! Ez borzalmas. – Leszedtem egy kis darab szemcsés anyagot a
nyelvemről.
– Tammy összetört pár vitamint, és beletette egy pohár vízbe. Be kell
juttatnunk valami táplálékot a szervezetedbe – tájékoztatott kedvesen Pete.
– Vagy ez, vagy pedig viszünk az ügyeletre.
A pohár után nyúltam.
– Nem akarok kórházba menni – motyogtam. – A riporterek...
A következő óra csendesen telt, a barátaim etettek és itattak, és ami a
legfontosabb – megnyugtattak.
A floridai utam bizonyos részletei villantak keresztül az agyamon, de
valamilyen oknál fogva nem emlékeztem minden részletre. Talán az
önfenntartás és a túlélőösztön utolsó darabkái mélyen lenyomták az
emlékeket a tudatalattimba, hogy megvédjenek a teljes
idegösszeroppanástól?
Eszembe jutott, hogy sírtam egy repülőgépen. Eszembe jutott, hogy Kyle
besegített egy kocsiba.
– Nem tudom ezt tovább csinálni – suttogtam, és üres tekintettel meredtem
a spagettis tálamra. Tammy ült előttem a puffon. Megpaskolta a lábamat.
– Egyél még egy kicsit, Taryn! – nógatott. – Marie majd a végére jár ennek.
Egy falat sem ment le a torkomon. Marie Ryannek ecsetelte, az összeomlás
milyen fázisában járok éppen.
– Hagyd abba, Ryan! Nem ármánykodik Kyle-lal a hátad mögött – mondta
mérgesen Marie. – Mert te nem láttad, milyen állapotban volt, amikor
megtaláltuk, azért vagyok ebben ilyen biztos.
– Ryan, annak, hogy be kellett rúgnunk a hálószobája ajtaját ahhoz, hogy
eljussunk hozzá, melyik része nem világos számodra? Majdnem hívtuk a
mentőket, annyira rosszul volt. Hidd el, hogy Taryn most éppen igencsak
távol van attól, hogy boldog és szerelmes legyen valami másik pasiba. Igen,
tudja, hogy éppen veled beszélek. Most épp őt nézem.
Felhorkantam. Hát persze, hogy ez az egész végül ellenem fordul! A
feltételezett hűtlenkedésem Kyle-lal mentségül szolgál neki.
– Ryan! Figyelj rám! Taryn azt mondta, hogy megtalálta az üzenetet a
lakosztályodban, majd rögtön ezután valaki felhívta a mobilján. Ez a
rejtélyes telefonáló az, aki elmondta neki, hogy hol vagy. Elhitette vele,
hogy megcsalod. Mit gondolsz, különben hogy lett volna képes Taryn
megtalálni téged, amikor kint voltál a forgatáson?
Figyeltem, ahogy Marie fel-alá járkált, miközben vele beszélt.
– Nem, Taryn azt mondta, hogy nem mondta meg a nevét. Azt mondta neki,
hogy fényképeket készítettek rólad, szóval gondolom, lesifotós volt?
Elvette a kagylót a fülétől. Hallottam, hogy Ryan ordít.
– Ryan, nyugodj meg, oké? Gondolkozz! Kinek van még meg Taryn száma?
– kérdezte Marie.
Rám nézett. – Taryn, nem emlékszel, hogy volt-e valamilyen név vagy szám
a mobilodon?
– Nem, nem volt – suttogtam.
– Hol van a telefonod? Add csak ide!
Már bántam a butaságomat, de késő bánat volt.
– Egy floridai autópályán hever – vallottam be.
Tammy rám nézett, és a szemét forgatta.
– Ryan, mondom, hogy nem tudta, hogy még tart a forgatás! ...
Hátmegmondtad neki egyáltalán, hogy megváltozott a program? – üvöltött
vissza neki Marie.
– Azt mondta, a reggeli forgatás elmaradt, mert Lauren nem érezte jól
magát, de később jobban lett, így az éttermi jelenet felvételekor már
csúszásban voltak a tervezett menetrendhez képest – súgta oda nekem. –
Nem tudott neked telefonálni, mivel már a repülőgépen ültél, ő pedig a
forgatáson volt.
– Gondolom, annyira igyekezett, hogy találkozhasson vele, hogy még a
szerelmes levelét is elfelejtette kidobni – motyogtam, végképp
megundorodva a hazugságoktól. – Kérdezd meg tőle, mióta keféli Laurent.
Marie csúnyán nézett rám, és a kezével eltakarta a kagylót, nehogy Ryan
meghallja, amit mondok.
– Hagyd csak, hogy elkenje, amit tett – szóltam megvetően. – Rajta, higgy
csak neki, de én már biztos, hogy nem hiszek.
Marie felsóhajtott.
– Ryan, azért nem válaszolt a hívásaidra, mert úgy tűnik, nincs már
mobilja... Ne üvölts már a fülembe! – ordított vissza neki. – Hagyd már
abba, Ryan! Szereted Tarynt, és Taryn is szeret téged. Össze van zavarodva,
és te is össze vagy zavarodva. Lazítsatok már egy kicsit! Ryan, a tényekre
figyelj! Van köztük akár egy is, ami logikusan hangzik valamelyikőtöknek?
Marie még húsz percen keresztül próbálta lecsillapítani Ryant. Végül egy
pattintással becsukta a mobilját.
– Vissza fog hívni.
Ekkor az agyam összeomlott a nagy igénybevételtől.
– Ha visszahív, mondd meg neki, hogy jöjjön csak és vigye el a vackait a
lakásomból, mert én ezt befejeztem. Elegem van a hazugságokból, a
pletykákból és a fotókból, és abból, hogy a barátom egy másik lány szájába
dugja a nyelvét, amikor azt hiszi, nem látom. Ennek vége – csuklott el a
hangom. A jól ismert fájdalom ismét végighullámzott a mellkasomon.
– Nyugi már! Semminek sincs vége. Túlreagálod.
Most már végleg elegem lett a leereszkedő pátyolgatásukból.
– Tűnj el – fortyogtam. – Tűnj el, és vidd magaddal a Ryan Rajongói Klub
többi tagját is! – Elviharzottam mellette, és közben azt kívántam, bárcsak ne
lenne betörve a hálószobám ajtaja, hogy most jól bevághassam.
– Tar, ne legyél már ilyen! – jött utánam Marie.
– Nem értem, Marie. Azt hittem, te az én legjobb barátom vagy. Nem az én
oldalamon kellene állnod? Vagy annyira elvakított a színész úr csodálata,
hogy inkább neki hiszel? – ordítottam. – Hívd csak vissza! Biztos vagyok
benne, hogy téged is megdug majd.
Marie a fogát csikorgatta, és visszakézből pofon vágott.
Kezemmel eltakartam a pofon okozta csípős fájdalmat az arcomon. Marie
ütésének erejétől könnybe lábadt a szemem. Rögtön ezután sírva is
fakadtam. Mindenki, akit szerettem ezen a világon, elárult.
– Szedd már össze magad, a fenébe is! – kiáltott rám Marie. –
Megmondtam neked, hogy ha elrontod ezt a kapcsolatot, én magam foglak
seggbe rúgni. És tessék, profi módon rontod el a legjobb dolgot, ami valaha
is történt veled. Ryan szeret téged, te idióta! És nem dugja Laurent!
Marie fel-alá járkálni kezdett a hálószobámban. Tammy próbált átölelni
engem, miközben az ágyamon zokogtam.
– Pete! Én most... – mondta Marie határozottan, elveszítve a türelmét.
– Ne, Marie, ne! – lendült előre hirtelen Pete. – Ez legyen a végső
megoldás...
Marie egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, mielőtt haragos tekintetét
ismét felém fordította volna.
– Hogyha közös jövőt akarsz azzal az emberrel, akkor be kell fejezned ezt,
de azonnal! Gondolod, hogy Ryan Christensen, az a férfi, aki őrülten
szerelmes beléd attól a naptól fogva, hogy először meglátott, ezt tenné
veled? Valóban azt gondolod, hogy felrakna egy gépre, első osztályon
utaztatna, hogy aztán luxus lakosztályban szállhass meg azért, hogy hagyja,
hogyvéletlenül megláss valami kamu szerelmeslevelet, és így szakíthasson
veled?
Rám bámult, és a válaszomat várta. Nem tudtam mit felelni.
– Mi várt téged a hotelszobájában? – kérdezte mérgesen Marie.
– Marie – figyelmeztette Tammy.
Marie leintette.
– Taryn?
– Semmi – szipogtam. – Szívfájdalom és pusztulás... és valami cafka
bugyija.
Marie felsóhajtott.
– Nem, Taryn. A ruhákra lennék kíváncsi.
– Ó, igen... Lauren többi ruhája is ott volt – motyogtam. – Egy tele állvány
káprázatos holmi. Még több bizonyíték arra, hogy ott volt Ryan szobájában.
– Taryn! – korholt Tammy. – Azok a ruhák mind neked voltak ott.
A magasba emeltem a tekintetemet.
– Nem hiszem. Egy pillanat, honnan tudtok ti a ruhákról?
– Versace, Vera Wang, Jimmy Choo... ismerősen hangzanak? – kérdezte
Marie. – Kérlek, mondd, hogy legalább megnézted azokat a ruhákat!
– Megnéztem. Azt hittem, rossz szobában vagyok; hiszen miért lennének
Ryannél estélyi ruhák a fogason? – kérdeztem.
– Neked voltak ott – erősködött Marie. – Ryan úgy intézte, hogy legyen ott
többféle ruha. Azt akarta, hogy te válaszd ki, hogy mit veszel fel majd a
vacsorához.
Marie-re néztem, és meg voltam lepve, hogy ezekről a részletekről mind
tudott, és megdöbbentett, hogy a ruhák tényleg nekem voltak ott.
– És mit gondolsz, vajon miért akart Ryan téged drága ruhába és Jimmy
Choo-cipőkbe öltöztetni? Azért, hogy elhagyhasson Lauren miatt? – Marie
a fejét rázta. – Rengeteget készülődött...
– Marie! – Tammy és Pete egyszerre üvöltöttek.
Marie mindkettőjükre szemrehányó pillantást vetett, majd folytatta.
– ...arra, hogy elvigyen egy meghitt, romantikus vacsorára a Biscayne
Bayen a születésnapod alkalmából – fejezte be a mondatot.
A szívem a torkomban dobogott.
Marie leguggolt elém.
– Mi itt mind boldognak akarunk látni téged, nem pedig olyan
nyomorultnak és összetörtnek, mint amilyen most vagy. Ryan annyira
szerelmes beléd! – mosolygott. – Ne mondj le róla.
– TAR, HÚZD MEG MÉG EGY KICSIT azt a végét! – mondta Tammy,
miközben a tiszta lepedőt igazgatta az ágyamon. – Marie, kéne még egy
párnahuzat.
Pete már összeszedte az utazótáskákat, és mindenki velem maradt. A
barátaim nem szándékoztak magamra hagyni.
– Akár kártyázhatnánk is – ajánlotta Pete reménykedő tekintettel.
– Az Taryntől függ – mondta Tammy.
Bemásztam az ágyamba, és magamra húztam a paplant. – Ma este nem –
motyogtam.
Marie már fel is vette a pizsamáját, noha még csak fél tíz volt. Beugrott
mellém az ágyba Ryan helyére, és felkapcsolta az éjjeli lámpáját.
– Ne haragudj, amiért megütöttelek. – Mögém kucorodott, és megpaskolta a
hátam.
– Tényleg nagyon megütöttél – suttogtam.
– Nem akartam – felelte bűnbánó hangon Marie. – De egyre esztelenebbül
viselkedtél. Remélem, megbocsátasz. Ígérem, hogy soha nem teszek ilyet.
– Ezt mondtad tizenöt éves korodban is, amikor elmondtad Adam
Caldwellnek, hogy meg akarom csókolni.
Marie kuncogott.
– De hát tényleg meg akartad csókolni.
– Igen, de attól még nem kellett volna ezt az egész baseballcsapat előtt
kihirdetni – sóhajtottam.
Mindketten nevettünk.
– Ryan nem hívott vissza – mondtam szomorúan.
– Adj neki időt – suttogta. – Most épp olyan feldúlt, mint te. Próbálja
kitalálni, ki tette mindezt, és közben ott a forgatás is. Ő is össze van most
törve. – Marie sóhajtott, és felpolcolta a párnát a feje alatt. – Valaki tényleg
nagyon megdolgozott azért, hogy megpróbáljon szétválasztani titeket.
– Nem kellett volna felbontanom azt a borítékot az ágyán – sóhajtottam. –
Először azt hittem, hogy egy számla vagy valami ilyesmi. Talán ha nem
láttam volna... – Nagy levegőt vettem. – Jaj, de miért is áltatom magam?
Azon a tényen semmi sem változtat, hogy Lauren írta az üzenetet.
– Tar, nem Lauren írta azt az üzenetet. Ryan rákérdezett nála. Azt mondta,
Lauren kézírása még csak nem is hasonlít ahhoz, ami azon a papíron volt.
Ezt még Mike is megerősítette.
Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy is néz ki Lauren kézírása.
Egyszer már láttam azon a kártyán, amelyet Ryan bőröndjében találtam,
aznap, amikor Ryan megmondta nekem, hogy hozzám szeretne költözni.
– Tehát az üzenet valóban kamu volt, és Ryan tényleg filmezett? –
kérdeztem. A mellkasom újra összeszorult.
– Hé, ácsi! – mondta gyorsan Marie. – Hol is volt az üzenet?
– Amikor a hálószobába mentem, a boy az ágy végébe rakta le a
bőröndömet. Az üzenet Ryan ágyán volt, a bőröndöm közelében.
– Az ágyon volt? – kérdezte Marie. Szeme töprengve összeszűkült,
miközben kérdezgetett.
– Igen. A bugyi pedig a földön, pont a bőröndöm mellett.
– Ha te üzenetet akarnál hagyni valakinek, aki még feltehetően alszik, vajon
nem olyan helyre tennéd, ahol megláthatja, például egy asztalra vagy az
éjjeliszekrényre? Hogy került vajon az ágyra?
– Nem tudom. De még ott van az a tény is, hogy ahhoz a fekete bugyihoz
egy lánynak is kellett tartoznia. Lehet, hogy nem feküdt le Laurennel, de
egy lány akkor is a hálószobájában járt.
– Taryn, Ryan nem csal meg téged semmiféle lánnyal. Az ágya már be volt
vetve vagy még nem? – kérdezte.
– Be volt ágyazva – mondtam, és azon tűnődtem, vajon mire akar
kilyukadni.
– A takarító személyzet – mondta, levonva a tanulságot.
Ezen a ponton a katasztrófa már megtörtént. Az egyedüli kérdés már csak
az volt, hogy a károk helyrehozhatatlanok-e vagy sem.
– Úgy érzem, mintha kezdettől fogva minden összeesküdött volna ellenünk
– mondtam. – És ha mindez még nem lenne elég bonyolult, mindennek a
tetejébe a sors még Kyle-t is folyton az utamba veti. Ha ő nincs,
valószínűleg még mindig kábultan bóklásznék a miami reptéren.
– Taryn, mit keresett Kyle a reptéren?
– Én is ezt kérdeztem tőle a gépen. Azt mondta, valami munka miatt járt ott,
de a feladata már befejeződött. Ryan említette, hogy látta Kyle-t az egyik
forgatási helyszínen a múlt héten. Föl is hívta Kyle cégét, hogy távolítsák el
onnét, szóval elvileg már nem kellett volna Miamiban lennie. Ryan
elmondta nekem, hogy Kyle azt az utasítást kapta a cégtől, hogy tartsa távol
magát tőlem.
– Tudom – vallotta be Marie.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Én egy szóval sem említettem Marie-
nek, hogy Kyle Floridában volt. Ryannel ezen folyton összekaptunk, ezért
nem osztottam meg ezt a hírt senkivel.
– Tudod, hogy a paparazzók lefényképeztek vele a reptéren? Ezért olyan
dühös Ryan – folytatta óvatosan Marie. – Vannak olyan képek, amiken Kyle
téged ölelget.
Ledobtam magamról a takarót, és a számítógéphez siettem. Pete és Tammy
is a nappaliban voltak, és a szokásos vasárnap esti tévéműsorokat nézték.
Keresgélni kezdtem a lesifotók egyik általam ismert internetes
gyűjtőhelyén. Nem volt könnyű átsiklani a rosszindulatú főcímek fölött.
– Ó, te jó ég! – nyögtem fel a képek láttán, amelyeken úgy néztem ki, mint
egy vízbe fúlt patkány. – Ryan szerint ezek a képek azt mutatják, milyen
boldog vagyok, hogy találkoztam Kyle-lal?
Szemügyre vettem azt a képet, amelyiken Kyle ölelget és vigasztal.
– Nézd, a karjaim le vannak engedve. Még csak nem is viszonzom az
ölelését. Itt pedig úgy tűnik, mintha ellökném magamtól. Hogy hihette azt
Ryan, hogy bármit is érzek ez iránt a fickó iránt?
– Te pedig hogyan vonhattad kétségbe Ryan irántad érzett szerelmét? –
suttogta Tammy.
– Nekem korábban soha nem voltak kétségeim Ryant illetően, de amikor a
szerelmeslevelet és a bugyit láttam..., aztán meg jött valaki, és felhívott,
hogy épp a másik nővel van... mégis mit kellett volna gondolnom? –
vágtam vissza.
Megint a számítógépemen lévő képekre néztem.
– Amikor hazafelé jöttem a gépen, azt hiszem, kezdtem egyetérteni Kyle-
lal. Azt mondta, semmi sem történik ok nélkül, és talán jobb, hogy mindez
most történt meg, mintsem hogy akkor hagyott volna el Ryan, miután már
összeházasodtunk és gyerekeink születtek. A sztárok házasságai általában
ilyenkor szoktak felbomlani.
Marie dühösen sóhajtott. – Ezt a dörzsölt disznót!
Megnéztem még néhány képet, és ismét átéltem azt a megsemmisítő érzést,
amelyet akkor éreztem, amikor ezeket készítették.
– Az üzenetben az állt, hogy már épp elég sokáig hagyta működni ezt a
kapcsolatot. Nem tudtam, mit higgyek. – Az ujjaimat végighúztam a
számítógép képernyőjén.
Marie nem tudta tovább türtőztetni magát; bepötyögött pár gombot a
mobilján.
– Ryan, mit tudtál meg?
Azt tudtam, hogy Ryannek megvolt a Marie mobilszáma, azt viszont nem
tudtam, hogy Marie-nek is megvolt az övé.
– A takarító személyzet azt mondta, hogy semmiféle alsónemű nem volt a
földön, amikor beágyaztak – súgta oda nekem Marie.
Elmondta Ryannek, hogy szerinte a boy tehette az üzenetet az ágyra,
kifejezte továbbá a gyanúját azzal kapcsolatban, hogy Kyle keze is benne
lehet a dologban.
– Veled akar beszélni – mosolygott Marie, felém tartva a mobilját.
– Szia – súgtam félve. Nem tudtam, mit mond majd nekem ezek után.
– Szia – felelt halkan Ryan. – Jól vagy?
– Nem – vallottam be; és a belsőmet mardosni kezdte a bűnbánat.
– Azt hittem, elvesztettelek.
– Tar, szívem... – sóhajtott nagyot. – Miért?... Hogy gondolhattad ezt? –
Ryan hangja elcsuklott. – Kiabáltam neked. Utánad futottam – remegett a
hangja. – Nem tudtam, miért hagytál el.
– Az üzenetben... az állt, hogy be akarod fejezni velem. Azt gondoltam,
hogy... te és Lauren – a könnyek végigfolytak az arcomon. – Meg akartalak
várni, hogy megmutathassam neked és hogy a szemembe nézve mondassam
ki veled, hogy őt akarod, de akkor egy férfi felhívott, és megláttalak titeket
az étteremben... Nem tudtam, hogy épp forgatsz... Esküszöm, hogy nem
tudtam.
– És feladtad volna? Csak így? – kérdezte Ryan.
– Ha neked Lauren kell a boldogságodhoz, mi értelme harcolni? Változtatna
ez bármin is, és meggondolnád magad tőle, ha egyszer valaki mást akarsz?
Már voltam ilyen helyzetben, Ryan. Ha egyszer egy kapcsolatban az egyik
ember más irányba fordul, semmi sem hozhatja vissza.
Ryan hallgatott. Hallottam, ahogy lélegzik. A némasága még jobban
megrémisztett, de türelmesen vártam.
– Hogyan... – fulladt el a szava. – Hogyan sikerülhet... ez nekünk valaha
is... hogyha nem hiszel nekem?
A mellkasomat ismét összeszorította a tompa fájdalom. Ryan azon volt,
hogy más irányba forduljon.
– Én hiszek neked! – erősködtem. – Tényleg – suttogtam esdeklő hangon. –
De minden, amit láttam, az ellenkezőjét bizonyította.
Ryan zihálva vette a levegőt.
– Mi lesz, ha legközelebb valamelyik rajongó küld majd egy ócska levelet,
amiről te majd azt gondolod, hogy igaz? Akkor majd ugyanez fog
lejátszódni ismét? – csattant fel dühösen.
– Nem, nem hiszem, mivel egy postai úton érkező levelet elolvasni egész
más, mint találni a szállodai szobádban a földön az ágyad mellett egy
szerelmeslevelet, amit a sztárpartnered és volt barátnőd írt, illetve egy
selyembugyit, ami nem az enyém.
– Ezek után attól félek, hogy soha nem fogsz tudni megbízni bennem –
motyogta.
Hallottam a hangján, és már elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, hogy
ennek ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni magát.
– Az attól függ... – szóltam halkan, a könnyeimet törülgetve.
– Mitől?
– Hogy adsz-e esélyt a folytatásra – sóhajtottam, és már előre féltem a
válaszától. Ha ki akart szállni, itt volt rá az alkalom.
Ryan a fülembe sóhajtott. – Nem tudom – motyogta. – Tar, én színész
vagyok. Ez a munkám. Ha nem tudsz megbízni bennem... Behunytam a
szemem, és újabb könnycseppek égették az arcomat.
– Na és te? – kérdeztem, és a könnyektől elszorult a torkom. – Fogsz-e arra
gondolni, hogy más férfiakkal van viszonyom, amikor épp nem vagy ott?
Azt hiszed, hogy úgy intéztem, hogy annak a seggfejnek a karjaiba
rohanjak? Még mindig nem emlékszem rá, hogy hogy kerültem a
repülőtérre, Ryan.
Megtöröltem a szemem a kezem fejével.
– Láttam a képeket, amelyek rólam készültek a reptéri terminálon.
Boldognak látszom bármelyiken is? Én ugyanis úgy láttam, hogy pontosan
tükrözik, mennyire nyomorult állapotban voltam.
– Tudom – sóhajtott Ryan. – Nem könnyű felülemelkedni azon a tényen,
hogy a képeken éppen Kyle van, de látom, mennyire magad alatt voltál.
Egy pillanatra mindketten elhallgattunk. Nekem eszembe jutott az a szinte
katatón állapot, amelyben akkor voltam, amikor ezek a képek készültek.
Ryan közben alighanem belépett a számítógépére. Ám egy kérdés még
mindig megválaszolatlan maradt.
– Mondd meg, kérlek, hogy kinek a fekete bugyija volt a hálószobádban? –
kérdeztem, odafigyelve arra, hogy ne legyek vádaskodó.
– Drágám, esküszöm, hogy nem tudom. Fogalmam sincs, hogy került oda,
de ígérem, ki fogom deríteni. Esküszöm az Istenre, hogy nincs senki más
rajtad kívül.
– Esküszöl? – kérdeztem vissza.
– Az életemre – erősítette meg. – Taryn, tudod, hogy szeretlek, de ha nem
tudsz megbízni bennem, akkor jobb, ha már most megmondod.
– Bízni akarok benned, igen. Annyira szeretlek! – fakadtam könnyekre újra.
– De kérve kérlek... csak egy pillanatra... képzeld magad az én
helyzetembe.
Nehezen vette a levegőt.
– Miért kell a kapcsolatoknak ilyen rohadt bonyolultnak lenniük?
Végiggondoltam minden csodálatos percet, amit együtt töltöttünk, valamint
azokat az időszakokat, amikor a dolgok nehézre fordultak.
– A mi kapcsolatunk csak akkor vált bonyolulttá, amikor hagytuk, hogy
külső hatások befolyásoljanak minket. Minden tökéletes volt, amikor
elrejtőztünk a mi kis lakásunkban.
Ryan felnevetett. Azt reméltem, hogy ő is azt képzeli maga elé, ahogy a
karjaiban tart, ahogy én is láttam magam az ölelésében.
– Szóval, akkor hogyan tovább? – kérdezte.
Eszembe jutott, hogy én ugyanezt kérdeztem tőle egyszer korábban, amikor
a kapcsolatunkban válaszúthoz érkeztünk. Csupán egy helyes válasz volt.
– Megpróbáljuk – ismételtem meg suttogva hajdani válaszát.
 35. FEJEZET

Válaszok
– OLYAN FURCSA A KAROM – MOTYOGTAM, és hat hét óta először
dörzsöltem végig a kezemmel a bőrt a bal karomon. – Kisebbnek is látszik.
– Megint letűrtem az ingem és a kabátom ujját, mert vacogtam a hidegtől.
Marie egy pillanatra elfordította a tekintetét az útról, és rám mosolygott.
Az elmúlt néhány lidércnyomásos nap után végre képes voltam újra tisztán
látni a dolgokat.
– Na, akkor mondd meg, honnan tudtad, hogy Ryan hova akart engem vinni
a születésnapomon? – kérdeztem, és azon tűnődtem, ezúttal vajon mivel fog
kitérni a válasz elől.
Marie tegnap este nagyon óvatosan felelgetett a kérdéseimre, került
bizonyos témákat, és talányos válaszokat adott.
Egy percig hallgatott. Tudtam, hogy előre kitervelte, mit fog mondani.
– Ryan elmondta nekem, hogy beugorhassunk helyetted a bárba, amíg távol
vagy – válaszolt könnyedén.
– Aha – bólintottam.
A válasza olyan volt, mintha csak begyakorolta volna. Azt gyanítottam,
hogy többről van itt szó, mint amennyit hajlandó volt megosztani, így ha
már témánál voltunk, kiböktem a következő kérdésemet is.
– És hogyan tudtatok ti Tammyvel az estélyi ruhákról? – néztem rá
mereven, miközben vezetett.
Nagyot sóhajtott.
– Ryan megkért, hogy ellenőrizzem a cipőméreted, mivel nem volt biztos
benne, hogy 39-es vagy 40-es cipőt hordasz-e. Tekintve, hogy mennyire
rossz állapotban voltál, azt akarta, hogy elbűvölőnek érezd magad a
születésnapodon.
Marie megbökte a lábam.
– Van fogalmad róla, milyen őrülten szerencsés vagy?
Elgondolkodtam azon, amit mondott. Számos indok jutott az eszembe,
amelyek miatt szerencsésnek érezhettem magam. Az első és legfontosabb
az volt, hogy az a terepjáró nem ölt meg.
Miután nem válaszoltam, Marie rám pillantott.
– Tudod, én mit kaptam Garytől a szülinapomra?
– Azt tudom, hogy elvitt vacsorázni – idéztem fel. – Mintha karkötőt vett
volna neked, nem?
– Az a házassági évfordulónkon volt. Nem, a születésnapomon a
McDonald’s-ba mentünk, majd elvitt a CostMartba, hogy vehessünk egy új
légszűrőt a kocsimba. Egy sajtburgert és egy légszűrőt kaptam, Taryn.
– Kicserélte legalább az olajat is? – ugrattam.
– Azt nem. És az is eltartott neki csaknem két hétig, hogy azt az átkozott
szűrőt beszerelje a kocsimba.
Kénytelen voltam elnevetni magam.
– Én mondom neked, ez a Ryan Christensen őrülten romantikus fickó! –
szaladt ki Marie száján, de aztán nagyon úgy tűnt, mintha túl sokat mondott
volna.
– Mit értesz az alatt, hogy „romantikus”? – kérdeztem, és azt reméltem,
hogy megmagyarázza, mire gondolt, amikor ezt a szót használta.
– Semmit – motyogta. – Csak a ruhákat meg ilyeneket.
Szörnyen éreztem magam: Ryan végül nem láthatta a tervét megvalósulni.
Marie-re bámultam; valami még járt a fejében, de nyilván megvolt rá az
oka, hogy ezt nem osztotta meg velem.
– Tényleg jól elcsesztem, mi?
Marie vállat vont, és megrázta a fejét.
– Ha csupán tizenöt perccel tovább maradtál volna a lakosztályában...
– Na, ki vele, akkor mi lett volna? – sóhajtottam. Vajon mit ronthattam még
el?
– Inkább ne akard tudni – intett.
Aztán rám pillantott, és a „mondd már, vagy megöllek” üzenetet olvasta le
az arcomról.
– Masszőr, sminkmester, fodrász... Ryan egy egész csapatot bérelt fel, hogy
téged kényeztessenek.
– Jaj... bassza meg...! – csúszott ki a számon.
– Ühüm – értett egyet Marie. – Taryn, ha életben akarsz tartani egy
házasságot, néha meg is kell küzdened érte – tanácsolta.
– Azt hiszem, megtanultam a leckét – ismertem el. – Tudod, Marie, tényleg
aggódom. Tudom, hogy a baleset és a baba elvesztése után Ryan saját
magát vádolta. Az egyik felem még mindig azon gondolkodik, hogy vajon
meddig fogunk mi együtt maradni, mielőtt továbblép egy másik
kapcsolatba, amely nem okoz neki ennyi fájdalmat.
Marie a szemét forgatta, és felnyögött.
– Bárcsak én is olyan biztos lehetnék a dologban, mint amilyenek ti vagytok
mind.
– Ha te azt tudnád! – mormolta maga elé.
– Na jó! Ez meg mi a fenét jelentsen? Hallottam, hogy valamit motyogtál,
úgyhogy most már mondd csak el szépen! Mi az, amiről nem tudok?
– Gyerünk már! Jobbra van a gázpedál! – hőbörgött Marie az előttünk
haladó lassú autó miatt.
– Marie! – ordítottam.
– Mi van? – üvöltött vissza nekem.
– Tizenhárom éve vagyunk legjobb barátnők. Tizenhárom!
Marie-nek megszólalt a telefonja, ami megmentette attól, hogy válaszolnia
kelljen a kérdésemre.
– Szia, mi a helyzet? – szólt bele vidáman.
– Mondom, Ryan, sőt fogadni mernék rá, hogy beszélt Kyle-nak a
vacsoraterveidről. Biztos vagyok benne, hogy ez kiverte nála a biztosítékot.
Kint várok Tarynre a kocsiban; beszaladt a boltba kenyérért – Marie ujját a
szájára tette, hogy csendre intsen. – Nem sokkal ezelőtt vette le az orvos a
gipszét, most pedig elviszem, és szerzünk neki egy új mobiltelefont.
Marie megint eltartotta a telefont a fülétől. Úgy tűnt, Ryan kissé ideges
valami miatt.
–Bocsánat! Nem tudtam, hogy ehhez is biztonsági kíséret kell. Jól van, jól
van... – vonta fel a szemöldökét. – Gondoskodni fogok róla, hogy mostantól
kezdve felhívja azt a kétajtós szekrény Jamaal fiút. De most már túl késő:
már házon kívül vagyunk... Tudod jól, hogy ebbe nem fog belemenni... Jó.
Jó! Meglátom, mit tehetek. Jól van. Jézusom!
Marie visszaejtette a mobilját a táskájába.
– Néha az ember agyára tud menni, tényleg! – motyogta.
Nem értettem ezt az egészet. Miért bőszítené fel az Kyle-t, ha Ryan el akar
vinni engem vacsorázni? Még ha Ryan egy drága étterembe is vinne,
márpedig persze, hogy oda vitt volna, miért verné az ki Kyle-nál a
biztosítékot?
– Marie, mi a fene folyik itt? – kérdeztem magyarázatot követelő hangon.
Marie nagy levegőt vett. Hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Kyle
ott szaglászott lent Floridában.
– Tudom – vallottam be.
– Arról viszont, gondolom, nem tudsz, hogy Kyle elmondta néhány
embernek, hogy te kérted meg arra, hogy leutazzon Floridába. Ryan ezt már
úgy hallotta vissza, hogy te küldted Kyle-t, hogy nézze meg, megcsal-e
téged.
– Viccelsz velem? – sóhajtottam, és megdörzsöltem az arcomat. – Ugye
tudod, hogy nem tettem ilyet? Esküszöm, hogy semmi közöm sem volt
ahhoz, hogy ott volt.
– Tudom. Ryan és én hosszan beszéltünk erről. Mike rákérdezett a
főnökénél a Protection Servicesnél. Kyle-t azonnal áthelyezték, de ahelyett,
hogy ment volna az új feladatot teljesíteni, kivett két hét szabadságot. Az
alatt az idő alatt tartózkodott Floridában. Kyle tudta, hogy jönni fogsz.
– Nem tudom elhinni, hogy Kyle ilyet tett volna. Mégis mit gondolt? Hogy
majd nem fogom megtudni? – kiabáltam. – Mennyire kapóra jött, hogy a
megfelelő időben épp ott volt a reptéren! Valószínűleg követett.
– Ryan azt mondta, hogy sokszor látta Kyle-t ki-be járkálni Lauren
lakókocsijába. Vajon a nő meg is fektette? – tűnődött Marie.
– Nem csoda, hogy Ryan úgy őrjöngött, amikor valamelyik nap beszéltem
vele... Kyle az összes nőjét megkörnyékezte. – Ismét nyugtalanság fogott el.
– Marie, tudod mit?... Vigyél haza, kérlek.
– Nem, elviszlek, hogy vegyünk neked egy új telefont. Fontos, hogy
kapcsolatban lehessetek Ryannel, és hogy megbeszéljétek a dolgot –
jelentette ki határozottan.
– Miért? Tegnap este óta nem beszéltem vele. Te többet beszéltél vele, mint
én. Egyfolytában csak a házasságról beszélsz nekem... pedig a fenébe is, jó,
ha ez a kapcsolat még egy hétig kitart.
– Ebből elég! Elegem van a negativitásodból! Te jó ég! Grrr! – fakadt ki
rám. – És még csodálkozol, miért vágtalak pofon tegnap este? Megint meg
akarlak ütni, most azonnal. Taryn, hát BÍZZÁL már bennem! – ordította,
miközben leállította a kocsit.
– Ha bemegyünk, szerintem kérned kéne egy kimutatást az összes hívásról,
ami a számodra érkezett. Abból majd megtudjuk, ki a fene hívott téged
aznap Floridában – mondta Marie, miközben a bolt felé tartottunk. – Ja, és
Ryan megkért, hogy próbáljalak meggyőzni arról, hogy az ő hitelkártyáját
használd, amikor kifizeted az új mobilt, ő akarja pótolni neked.
Felfortyantam, miközben kinyitottam az ajtót. – Na, azt már nem!
– Ne harcolj ez ellen. Jobb, ha hozzászoksz, hogy a férjed millióit költöd –
ugratott Marie.
Csak legyintettem a tréfájára. Máshol járt az eszem.
– Vajon Lauren barátja tudja, hogy Kyle a lakókocsijában járt? – Lauren
hűségén vagy annak hiányán gondolkodtam, és hogy vajon a barátja dühös
volt-e.
– Miféle barátja? – kérdezte Marie, és megállt.
– Nincs viszonya azzal a színésszel, Lucas Banksszel? Miatta ejtette Ryant,
nem? – Azt hittem, Marie képben van a legújabb sztárpletykákat illetően.
Marie nagy levegőt vett.
– Tar, Lauren már hónapok óta nincs együtt Lucasszal. Lauren ugyan azt
mondta Ryannek, hogy ő és Lucas még mindig együtt vannak és őrülten
szerelmesek egymásba, de épp ma reggel küldtem egy linket Ryan
telefonjára olyan képekkel, amelyeken Luc nyilvánosság előtt csókolózik
valami manökennel, csak hogy láthassa, hogy Lauren hazudott neki.
– Miért küldözgetsz képeket? – Megint szédülés fogott el. – Miért
foglalkozik ezzel egyáltalán Ryan? – A gondolataim azonnal visszatértek
azokhoz a képzelgésekhez, amelyben együtt láttam Ryant és Laurent.
– Ryan és én mindketten azt gondoljuk, hogy Kyle nem egyedül tette
mindezt. Szerintem Lauren akart téged kiiktatni, hogy Ryan visszafogadja –
mondta halkan.
A régi, ismerős maró érzés visszatért a mellkasomba.
Abban a pillanatban, hogy visszaértünk a lakásomba, Marie azonnal
munkához látott, és megvizsgálta az előzményeket a mobilomon, aztán
telefonálgatni kezdett.
– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam – sóhajtotta. – Az ügyfélszolgálat azt
állítja, hogy ez egy nyilvános fülkének a száma Miamiban.
Bekarikázott még valamit a mobilom híváslistáján, majd a konyhaasztalra
ejtette a tollat.
– Azt hiszem, fel kéne hívnom Garyt. Van kedved ma este pókerezni?
Semmi gond, ha nincs...
– Igen, van – feleltem határozott bólintással. – Vissza kell térnem a
megszokott életemhez.
– Remek. Na, jól van – szólt Marie, és felállt az asztaltól. Az órájára nézett,
majd fogta a kabátját. – Érzed ezt az illatot? Bármit is süssön Tammy
odalent, fantasztikus illata van.
– Úgy van! Gyerünk, teszteljük! – kuncogtam.
Miután Marie elment, úgy döntöttem, hogy ott maradok a konyhában
Tammyvel.
Tammy a rácsokon hűlő tálcára mutatott. – Azokból is vehetsz egyet, ha
szeretnél. Csináltam plusz adagot.
Épp a csokoládéba mártott eprekkel szemeztem, amikor többször egymás
után megszólalt a csengő. Marie pár perccel azelőtt ment el; azon
gondolkodtam, hogy miért nem a konyhaajtó felől jön vissza.
– Mit felejtettél itt? – kuncogtam, miközben kitártam a lakásomhoz vezető
új hátsó ajtót.
A mosolyom azonnal lehervadt, és rémületre váltott, amikor
megpillantottam Kyle-t. Erővel nekifeszültem az ajtónak, és megpróbáltam
olyan gyorsan becsukni, mint ahogy kinyitottam, Kyle azonban nehéz
fekete bakancsát berakta az ajtónyílásba.
– Kérlek, Taryn! Csak hallgass meg! – könyörgött Kyle. Ujjaival megfogta
az ajtó szélét, és tolta, hogy kinyíljon. Teljes súlyommal az ajtónak
támaszkodtam, de hasztalan, nem tudtam visszaszorítani. Sokkal erősebb
volt nálam. Hiába vetettem meg a lábam, megcsúsztam a sima padlón.
– Nem! – üvöltöttem. – Menj el, és hagyj békén!
Kyle jól meglökte az ajtót, úgyhogy az pont homlokon talált. Egy lépést
hátratántorodtam, és közben továbbra is próbáltam tartani az ajtót, nehogy
bejöjjön.
– Ugyan már, Taryn! Csak beszélni akarok veled... hadd magyarázzam
meg!
Testének nagyobbik részével már az ajtónyíláson belül volt. Megint
meglökte az ajtót, ezúttal erőteljesebben, amivel engem, mint valami
rongybabát, a mögöttem lévő falhoz taszított. Hamar összeszedtem magam,
és a menekülés következő lehetőségeként a konyhába vezető szemközti ajtó
felé iramodtam.
Sikerült megragadnom a kilincset, de Kyle gyorsabb volt. Kezét az enyémre
szorította, megakadályozva, hogy lenyomhassam a kilincset. Testét
használta, hogy beszorítson az ajtókeretbe, amivel úgy ejtett csapdába, hogy
nem tudtam megmozdulni. Lábammal az ajtó alsó részét rugdostam.
– Ne bánts, kérlek! – könyörögtem neki, az életemért esedezve. Már az is
fájdalmas volt, ahogy a kezemet szorította.
– Nem foglak bántani – suttogta a fülembe, és alig hallhatóan kuncogott a
félelmemen. – Csak ne csinálj semmi hülyeséget, rendben... Taryn?
Éreztem, ahogy a kilincs egy kicsit megmozdul. Abban reménykedtem,
hogy Tammy segítségért fut majd ahelyett, hogy megpróbálna megmenteni.
Nem szerettem volna, ha Kyle két túszt is ejt.
Egészen kővé dermedtem a félelemtől, hogy bántani fog, vagy ami még
rosszabb – hogy megöl. Megrémisztett az erőszakossága és az, ahogy a
nyakamba lihegett. Sietve bólintottam. Mást nem is tehettem.
– Megengeded, hogy ellenőrizzem, hogy van-e nálad valami fegyver? –
kérdezte kissé mulatva, miközben vette magának a bátorságot, hogy
megtapogassa az első és hátsó zsebeimet. – Nagyon utálnám, ha ma
lefújnának gázsprayvel.
A zsebeim sajnos üresek voltak. Úgy tűnt, Kyle örül ennek, szinte élvezte,
hogy fegyvertelenül és teljesen kiszolgáltatott állapotban kapott el. Úgy
éreztem magam, mint a csapdába esett nyúl.
Az agyam pörögni kezdett, és megpróbáltam felidézni azokat az önvédelmi
mozdulatokat, amelyekről még ő beszélt nekem hajdanán. Térdét a
lábamhoz nyomta, kibillentve ezzel az egyensúlyomból. Vajon rá tudnék-e
lépni a lábára, és aztán orrba tudnám-e vágni a könyökömmel? Csak hagyj
nekem egy kis mozgásteret, és egyből tökön rúglak, te anyaszomorító!
– Nem kell félned tőlem – nevetett, és kicsit lazított a szorításán, viszont el
még mindig nem engedett. – Drágám, én téged soha nem bántanálak. Csak
amiatt aggódom, hogy esetleg te próbálnál ártani nekem.
– Engedj el, és megtudod – feleltem élesen.
– Harcias! – vigyorgott Kyle a fülembe. – Mi lenne, ha inkább te engednéd
el az ajtót, hogy beszélhessünk?
– Miről akarsz beszélni? – leheltem bele a fa mintázatba, és továbbra sem
tudtam megmozdulni. Megpillantottam a riasztórendszer világító zöld
gombjait. Úgy saccoltam, elérném a rendőrségi hívógombot még azelőtt,
hogy Kyle megakadályozhatna ebben. Az ujjaim ugyanis csak pár centire
voltak tőle.
– Azért jöttem ide, hogy elmondjam neked, hogy elkaptuk Angelicát.
Floridában fogták el, és egy bírósági végzés értelmében ismét kiadták
Rhode Islandnek. Kicsim, ő most már rendőrségi őrizet alatt áll, nem kell
tehát tovább aggódnod.
Hideg kúszott végig a hátamon, amikor „kicsimnek” nevezett. Kyle kissé
enyhített a szorításán, amellyel az ajtóba préselt. Erőlködés nélkül fejtette le
kezemet az ajtókilincsről.
– Most már megnyugodhatsz – mondta biztatóan, szemmel láthatóan
elégedetten önmagával. – Megmondtam neked, hogy elkapom, és így is lett.
Most már biztonságban vagy.
– Valóban? – suttogtam; az ijedtség könnyei hullottak az arcomra. Annyira
törékenynek éreztem magam a szorításában; csupán egy hirtelen csavarás
kellett volna, és könnyedén újra eltörhette volna a bal csuklómat, melyet
most erős kezében tartott.
– Drágám, én soha nem bántanálak. Hinned kell nekem – mondta
gyengéden, miközben homlokát a vállamon nyugtatta. – Taryn, nekem
semmi közöm sem volt ahhoz, ami Floridában történt veled – mondta
lágyan, meggyőzően. – Azért voltam ott, mert Angelica követett téged
Miamiba. Mit gondolsz, miért voltam ott a reptéren? A megfigyelőim szem
elől tévesztették néhány órára, így aztán biztosítani akartam, hogy
semmikor se eshessen bajod.
Elakadt a lélegzetem. Kyle nagyon tudott manipulálni.
– Tényleg börtönben van? – suttogtam. Szóval az első zaklatómat
lecsukták, hála a második üldözőmnek, aki éppen most tart fogva.
– Igen – susogta halkan a fülembe. – Már nem tud neked ártani.
– Na és te? – kérdeztem, és a félelemtől kapkodva vettem a levegőt.
Kyle felhorkant.
– Nem én vagyok az, aki összetörte a szívedet. Azt csakis ő tette –
sóhajtotta, és néhány lépést tett hátrafelé, végre szabadon engedve engem.
Kicsit elfordultam, hogy ránézhessek. Kíváncsi voltam, vajon képes-e a
szemembe nézni, miközben a hazugságait fröcsögi. Azon kaptam magam,
hogy a félelem helyét a szívemben átveszi az izzó düh.
– Szóval akkor melyikőtöktől származik a bugyi ötlete? Te vagy Lauren
volt az, aki ezt kieszelte? – kérdeztem mérgesen, miközben a fájdalomtól
lüktető csuklómat dörzsölgettem. – Meg kell hagyni, szép munka volt. A
szemeteseket meg se néztem, pedig egész biztos találtam volna
valamelyikben egy használt óvszert is, ott, mindenki szeme elé tárva....
nincs igazam?
– Na, tessék, már megint elhamarkodott következtetéseket vonsz le –
mondta határozottan.
– Mennyit fizettél a boynak, hogy odategye? Remélem, jól megfizetted,
amiért segített az ördögi terved végrehajtásában, vagy talán mégis Lauren
eszelte ki az egészet?
Kyle hitetlenkedve bámult rám, mintha legalábbis őrült lennék.
– Azt akarod mondani, hogy a szépfiú lebukott, hogy egy másik csaj
bugyija hevert ott nála, és ennek ellenére mégiscsak sikerült meggyőznie
téged arról, hogy nem dugott félre a hátad mögött? – kérdezte nevetve,
tekintetével megkérdőjelezve a józan eszemet. – Hát, te aztán tényleg
hiszékeny vagy!
Lenéztem az akvamarinköves gyűrűre, amelyet Ryan húzott az ujjamra, és
eszembe jutottak azok a szavak, amelyeket a belső oldalára vésett: „Tiéd a
szívem”. Rettentő dühös lettem, amiért hagytam, hogy áldozatul essek Kyle
alattomos tervének.
– Ryan szeret engem – mondtam védekezően, miközben kósza emlékek és
hangok villantak át az agyamon. Taryn, te vagy az, akit el akar...; van még
más is, amiről nem beszélhetek – igen, én hiszek neki; jobb, hogy mindez
most történt meg, mintsem hogy Ryan akkor hagyjon el, miután már...; ha te
azt tudnád...; szokj hozzá ahhoz, hogy költöd a férjed...
– Ryan meg akarta kérni a kezemet – suttogtam, rádöbbenve végre arra,
amit mindenki igyekezett titokban tartani. – Tudomást szereztél róla, hogy
meg akart kérni, ugye? – Tekintetemet Kyle-ra szegeztem, és figyeltem,
hogyan reagál. Ajkát összeszorította. Szemmel látható volt, hogy ez
érzékenyen érintette. – Ryan elmondta Laurennek, mivel azt gondolta, hogy
nem lehet baj abból, ha mesél neki a terveiről most, hogy Laurennek már
volt stabil párkapcsolata... Lauren pedig elmondta neked! Ezért akar tehát
Ryan bizonyítékot arról, hogy Lauren hazudott azzal kapcsolatban, hogy
még mindig együtt van Lucasszal.
Most már összeállt a kép.
Kyle összevonta a szemöldökét. Láttam, ahogy megváltozott az
arckifejezése, miközben taktikát változtatott.
– Engem ők cseppet sem érdekelnek. Engem csak te érdekelsz. Van itt
valami, Taryn – mutatott magára és rám. – Ami nagyon is erős, és tudom,
hogy te is így érzel. Csak adj nekem esélyt, hogy törődhessek veled... hogy
úgy szerethesselek, ahogy azt megérdemled, és hogy rendes életed lehessen
anélkül, hogy az egész világ téged figyelne, és esetleg még családot is
alapíthass. Te kedves vagy és gondoskodó, okos és erős...
– Ugyan, fejezd már be, Kyle! Te tudtad! Nem igaz? Csak ismerd be, a
fenébe is! – üvöltöttem rá.
– Mit tudtam? Hogy Christensen nem való hozzád? Hogy azzal, hogy
viszonyt folytatsz egy olyan emberrel, aki más körökből való,
szükségtelenül kockáztatod az életed minden áldott nap? Tudod te, hogy
mennyi fájdalmat okoz nekem az, hogy látom, hogy a nő, akit szeretek, egy
mocskos, semmirekellő színészre vesztegeti az energiáit?
Leesett az állam ettől a beismerő vallomástól.
– Na, tessék, elmondtam. Most már tudod – szólt védekezően. – Szerelmes
vagyok beléd, Taryn.
Kyle tett egy lépést előre, de én feltartottam a kezem, hogy megállítsam,
mielőtt még közelebb jöhetne.
Meg voltam döbbenve. Hogy lehetett Kyle ilyen szerelmes belém? Hiszen
olyan kevés időt töltöttünk még együtt, hogy meg sem ismerhettünk
egymást igazából. A kapcsolatunk annyira felszínes volt, még barátoknak is
alig tarthattuk magunkat. Valóban volt valamiféle vonzalom, de pusztán
fizikai – részemről legalábbis –, és soha nem kezdtünk vele semmit. „Azt
kiabálják, hogy szeretnek... hogy mondhatnak ilyet egyáltalán?” – hallottam
magamban Ryan hangját. Kyle ugyanolyan szánalmas volt, mint Ryan
elvakult rajongói.
– Te nem szeretsz engem, Kyle – szóltam halkan.
– Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit érzek! – kiáltotta dühösen.
– Te nem is akarod a csillogó játékot igazán... te csak azt akarod, hogy ne a
másik kisfiúé legyen az a csillogó játék – vontam le a következtetést. –
Féltékeny és dühös vagy, hogy egy Ryanhez hasonló emberrel kell
versenyezned.
– Te nem tartozol ahhoz a világhoz, Taryn! Ha komolyan azt hinnéd, hogy
igen, akkor soha nem jöttél volna el Floridából. Csakhogy elvonultál
megsemmisülten, hisz mélyen legbelül te is tudod, milyen könnyen
lecserélhető vagy – szólt Kyle haragosan, mutatóujjával felém bökve.
– Hidd el, Kyle, amikor egy munkanélküli kretén lecserélt egy
sztriptíztáncosnőre, az semmivel sem volt jobb ennél. Ryan hivatásának
ehhez semmi köze. Amúgy is teljesen mindegy, hogy Ryan folytatja-e a
filmezést, vagy nem.
Kyle szeme összeszűkült, megzavarták a szavaim.
– Elküldtem egy írásszakértőnek az útbaigazításokat, amiket te írtál nekem,
és a Ryan hotelszobájában talált levelet – szóltam. – Ezeket, és a postán
kapott fenyegető leveleket ma reggel mind feladtam expresszlevél-ként.
Egyre jobban ment nekem ez a „színjátszósdi”. Már-már elhittem a saját
szavaimat!
– Még mindig azt hiszed, hogy én írtam őket? Nem számít; úgysem fognak
egyezni – jegyezte meg Kyle alattomosan. Gyanúsan magabiztos volt.
Mintha már felkészült volna rá, hogy a végén majd felelnie kell erre a
vádra. – Megvizsgáltathatod rajta az ujjlenyomatokat is. Nem fogod
megtalálni rajta az enyémet.
– Miért? Azért, mert rávettél pár gyanútlan lánykát, hogy megcsinálják
helyetted a piszkos munkát? – teszteltem.
– Elhiheted, hogy semmi közöm nem volt ahhoz a szerelmes üzenethez és a
többi levélhez sem – vetette oda.
Eddig soha nem beszéltem Kyle-nak a Ryan hotelszobájában talált levélről.
Honnan tudta vajon, hogy egy szerelmes üzenet volt?
Elmosolyodtam.
– Nem találtál Ryanen fogást, igaz? Azon a héten ott szaglásztál... de nem
találtál semmit. Ryan mindig maximálisan hűséges volt hozzám, és mivel
semmi bizonyítékot sem találtál, hát gyártottál egyet te magad.
Kyle gúnyosan felhorkant.
– Talán ha hajlandó lennél két másodpercre kinyitni a szemed, és
körülnéznél a való világban, akkor látnád, hogy a színészek kapcsolatai
soha nem tartanak sokáig. Minden kínálkozó alkalmat megragadnak. Én
úgy látom, hogy ez az egész még éppen idejében történt. Ébresztő! Ez a
valóság!
– Te aztán nem változol! – ordítottam.
– Talán azt hiszed, hogy egy Christensenhez hasonló figura majd szépen
lehorgonyoz melletted az elkövetkező negyven évre? Én ezt erősen kétlem.
A forgatáson csak úgy hemzsegtek a dögös pipik... most, amíg így az elején
vagytok, talán képes ellenállni, de csak idő kérdése, és be fogja adni a
derekát. Örülj neki, hogy nem vesztegettél el rá túl sok időt. Óvd meg
magad a további megaláztatástól, amikor majd elhagy egy magafajta
nőcskéért.
Néhány percig üres tekintettel bámultam rá, miközben kifőztem a
következő tervemet.
– Igazad van, Kyle. Teljesen igazad van – szipogtam, azt tettetve, hogy
végre feladtam a reményt, és hirtelen támadt rettenetes szomorúságot
színleltem. Nekidőltem a falnak. – Csak áltattam magam azzal, hogy azt
hittem, lehet közös jövőnk. Hogy is lehettem ilyen naiv? Lauren
fantasztikus. Vele nem versenyezhetek. – Megtöröltem a szemem abban a
reményben, hogy Oscar-díjas alakítást nyújtok. – Véget vetek az egésznek –
motyogtam, és még bólogattam is hozzá. – Aztán már nem leszek többé
Lauren útjában, és nem fogják újból összetörni a szívemet.
Színpadiasan ziháltam.
– Esélyem sincs a sztárok világában. Lauren sokkal-sokkal finomabb és
műveltebb, mint én. Ő híres színésznő, én pedig... egy senki vagyok –
folytattam szomorúan, már-már túljátszva a szerepemet. – Egy kis vidéki
senki.
Észrevétlenül a riasztó billentyűzete közelébe kerültem, miközben
folytattam drámai előadásomat.
– Teljesen érthető, hogy egyetlen férfi sem állhat ellen neki. Igazad van...
Ryannek jobb lesz vele. Most már belátom. Lauren tudja, mi kell egy első
osztályú kapcsolathoz. Valószínűleg sokkal jobb szerető is, mint én –
fejeztem be tettetett csüggedéssel.
Kyle gúnyosan lebiggyesztette a száját.
– Láttam már jobbat is – mormolta.
Amint ezek a szavak kicsúsztak a száján, azonnal rájött, mekkora hibát
követett el. – Kicsim, te sokkal kívánatosabb vagy, mint ő! Ne becsüld alá
magad! – szólt, és lassan megindult felém.
– Állj meg! – suttogtam, nehogy még közelebb jöjjön. –Tudom, hogy jobb
vagyok nála; végül is épp most erősítetted meg, hogy Lauren csak egy
manipulatív ribanc, semmi több. Csak azon csodálkozom, hogy ti ketten
hogyhogy nem vagytok őrülten szerelmesek egymásba, tekintve, hogy
mennyire hasonlítotok egymáshoz.
– Taryn – duruzsolta Kyle, és még egyet lépett felém.
– Ne közelíts! Csak megnyomom ezt a gombot, és már itt is a rendőrség –
szóltam magabiztosan, mutatóujjamat a billentyűzeten világító gomb fölött
lebegtetve. – Erőszakos behatolás, a homlokomon okozott sérülés, amit az
ajtóval okoztál, plusz néhány könnycsepp, és egykettőre bilincsbe vernek.
Vajon büntetett előélettel is lehetsz még testőr?
– Taryn, kérlek. Ne! Baleset volt. Elveszítem az állásomat – könyörgött.
– Talán inkább akkor kellett volna emiatt aggódni, amikor Laurent dugtad a
lakókocsijában, vagy amikor Miamiban vártál a reptéren, és eljátszottad a
hős megmentőt.
– Csak még egy perc türelmet kérek, oké? – kérlelt Kyle.
– A türelmem rég elfogyott. Húzz bele, vagy azonnal megnyomom ezt a
gombot! – fenyegetőztem.
– Ő szállt rám, nem pedig fordítva – kezdte, és figyelmeztetően kinyújtotta
a kezét, nehogy elhamarkodottan megnyomjam a gombot.
– Mekkora hazug vagy! – gúnyolódtam.
– Az igazat mondom! Megittunk pár italt. Egyszerűen rám vetette magát.
Felnevettem.
– Te persze kaptál rajta. Ez volt az utolsó húzásod Ryannel szemben, hogy
tettél róla, hogy ha valóban vissza akarja fogadni Laurent, visszakaphatja...
használtan.
Ekkor nyílt a bejárati ajtó; könnyedén felismertem az otthonom minden
finom neszét.
– És a levél? – mennydörögtem.
– A levél az ő ötlete volt, nem az enyém, ő tervelte ki. Csak ne...!
– Biztos vagyok benne, hogy el tudsz futni, mielőtt a zsaruk ideérnek, de
vajon hová futnál? Kérvényezni fogom a bíróságon, hogy hozzanak ellened
távoltartási végzést. Gondolom, egy óra alatt lezavarják az ügyet, hiszen itt
az erőszak nyoma – tűnődtem, a homlokomon keletkezett érzékeny pontot
dörzsölgetve. – Kíváncsi vagyok, egy védelmi rendelet vajon milyen
hatással lesz a karrieredre.
– Jól van, jól van! Inkább ne! – esedezett Kyle. – Nem kerülhetek be a
rendőrségi nyilvántartásba. Akkor mindent elveszítek Kedvesem, kérlek...
– Nem vagyok a kedvesed – jelentettem ki határozottan. – Kyle, hogy
gondolhattad egyáltalán, hogy bármi is lehet köztünk azok után, hogy ilyen
fájdalmat okoztál nekem?
– Szeretlek, Taryn. Mindent, amit tettem, szerelemből tettem. Egyszerűen
nem nézhettem tétlenül, ahogy Ryantönkretesz téged. Szenvedtem tőle.
– Ez nem szerelem, ez betegség. Te tettél tönkre engem, Kyle. Nem Ryan.
Te! Kitépted a szívemet! – kiáltottam neki.
– Soha nem akartalak bántani – mondta mély meggyőződéssel.
– Taryn, jól vagy? – üvöltött Pete az ajtó másik oldalán.
– Igen – válaszoltam gyorsan, és Kyle riadt arcát néztem.
– A rendőrség már úton van. Van nála fegyver? – kérdezte Pete. Felharsant
a szirénák hangja.
Kyle szeme tágra nyílt a félelemtől.
– Nincs – szólalt meg.
– Azt mondja, nincs nála fegyver – kiáltottam vissza a barátaimnak.
Pete berúgta az ajtót, kezében az ütésre emelt baseballütőmmel. Marie
szorosan a nyomában.
– Ne merj hozzáérni! – morgott fenyegetően Pete, és meglengette az ütőt
Kyle felé.
– Nem fogom bántani – felelt összetéveszthetetlen gúnnyal Kyle. Marie
megpróbált kirángatni az előszobából, és a konyhába tuszkolni; gondolom,
biztos helyen akart tudni.
– Taryn! – kiáltotta Kyle. – Hallod? Bocsáss meg! Nem kerülhetek
börtönbe.
– Ezzel már kicsit elkéstél! – ordította Pete dühösen.
Megérintettem Pete vállát, hogy lecsillapítsam.
– Kyle, én is sajnálom, de egyszerűen nem bízom benned. Ha most
elengedlek, akkor mi akadályoz meg abban, hogy visszagyere, és elölről
kezdd a mocsokságaidat? Tudod, hogy én nem érzek irántad semmit, és
mégis itt vagy...megint.
– Nem látsz többet. Megígérem. Békén foglak hagyni, és soha többé nem
zaklatlak. Esküszöm! – Kyle könyörgése sürgetővé vált. Tudta, hogy fogy
az idő. A rendőrautók szirénái már a hátsó utcából hallatszottak.
Döntenem kellett, méghozzá gyorsan.
– ÉS AZTÁN MI TÖRTÉNT? –KÉRDEZTE RYAN.
– A rendőrség felvette a vallomásunkat. Kyle-t nagyon gyorsan kivitték a
járőrkocsihoz. Azt mondtam a rendőröknek, hogy nem kívánok vádat
emelni.
– Azt akarod mondani, hogy ennyi rémség után, amit mind annak a
szemétnek köszönhetünk, te csak úgy hagytad, hogy ez a fasz odébbálljon?
– üvöltötte Ryan a fülembe.
– Igen – feleltem komoran. Tudtam, hogy Ryan úgy érzi, cserbenhagyták.
Tovább dühöngött. – Légy őszinte hozzám, kérlek. Érzel valamit iránta?
Mondd csak meg!
– Nem, Ryan. Nem érzek semmit iránta. De nem tehettem meg, hogy
börtönbe juttatom. Nem ítélhettem egy embert erre a sorsra pusztán azért,
mert engem akart.
– Azért nem jelentettem fel, mert féltem – folytattam lassan. – Féltem, hogy
ha tönkreteszem az életét, egy nap esetleg bosszút akar majd állni rajtunk.
Most szabad emberként távozott; nincs mit megbosszulnia. Vége –
sóhajtottam.
Ryan nem válaszolt. Hangosan zihált, tudtam, hogy fortyog a dühtől. Azt
akarta, hogy Kyle drágán megfizessen minden rosszért, amelyet valaha is
okozott nekünk, csakhogy az én véleményem szerint, ha két rosszat
összeadunk, annak nem a jó lesz az eredménye.
– Ryan – szólítottam meg. Szerettem volna lecsillapítani, és alaposan
átbeszélni vele az egészet.
– Mi van? – kérdezte ingerülten.
– Mindezek után nem lehet, hogy még te is dühös legyél rám – szóltam
szinte könyörgő hangon.
– Én... – kezdte tétován. – Mennem kell – szólt komoran.
– Ryan! – leheltem.
– Szükségem van egy kis gondolkodási időre – felelte hidegen. Amilyen
könnyű volt nála sebességet váltanom korábban, olyan hozzáférhetetlennek
tűnt most számomra.
– Rendben – suttogtam. A torkom elszorult; úgy éreztem, a szívem
darabokra törik.
Leroskadtam a szokásos helyemre a nagy, kerek asztal mellett. A barátaim
mind engem néztek, és nem értették, vajon miért vagyok megint ilyen
kétségbeesett a Ryannel folytatott beszélgetés után. Marie döbbent
pillantása lassan haragosra vált. Előhúzta zsebéből a mobilját, és lerítt az
arcáról, hogy azt tervezi, felhívja Ryant, és jól beolvas neki.
– Ne! – tiltakoztam, és egy Mitchell’s Pub szalvétába töröltem a szemem.
A SZÍVEM MÉG TOVÁBB HASADT, amikor két teljes nap eltelt úgy,
hogy meg mindig nem beszéltem Ryannel. Én sem hívtam őt; az egyik
felem halálosan rettegett attól, hogy a legnagyobb félelmem beigazolódik.
A tudatlanság biztonságosnak tűnt, biztonságosabbnak az igazságnál. A
Floridából való visszatérésemet követő két és fél napot leszámítva, amelyet
a sötétség vermében töltöttem el, ez a mostani volt a leghosszabb idő,
amelyet anélkül töltöttünk el, hogy beszéltünk volna egymással.
Ryan küldött nekem egy SMS-t, de az is meglehetősen kurta volt. Tudtam,
hogy még mindig Miamiban van, és az Ezer mérföld utolsó jeleneteit veszik
fel, és azt is tudtam, hogy még a héten be akarják fejezni a forgatást.
Naponta tizenöt órát dolgozott. Csak elképzelni tudtam, milyen kínos
lehetett számára Laurennel filmezni... színlelni, eljátszani a kamerák előtt,
hogy szerelmes ebbe a nőbe, aki olyan alattomosan próbálta tönkretenni a
kapcsolatunkat.
A borzasztó floridai utam keserves emléke még mindig gyötörte a szívemet,
és a fájdalom napról napra csak erősebb lett. Minden szabad pillanatomban
magamat ostoroztam amiatt, hogy ilyen bolond és hiszékeny voltam, és
kételkedtem Ryan hűségében. Olyan mélyen megsebeztem volna, hogy nem
tud megbocsátani többé?
A lelkem mélyén nem tudtam hibáztatni Ryant, amiért dühös volt rám;
végül is hogyan maradhatna életben a kapcsolatunk, ha azt látja, hogy nem
bízom meg benne?
Voltak azonban olyan pillanatok is, amikor ő kérdőjelezte meg az én
hűségemet, miért kéne hát egyedül viselnem a felelősséget nyomorúságos
lelkiállapotomért? És azzal a hosszú lábú kurvával vajon mi van ott lent,
Floridában, aki továbbra is nyugodtan kóstolgathatta Ryan ajkait? Vajon
Laurennek volt egy hangyányi megbánás is abban a szilikonmellű lelkében?
Könny csordult ki a szememből, miközben egy korsó sört csapoltam a
soron következő vendégnek. Eszembe jutott az a sok gond, amellyel
Ryannek meg kellett birkóznia: Suzanne és David és a stúdió emberei,
Lauren és Kyle, és a meg nem született kisbaba elvesztése... és
mindezeknek a dolgoknak, amelyek fájdalmat okoztak neki, egyetlen közös
nevezőjük volt: én.
– Taryn – emelte fel a kezét Marie a könnyeim láttán.
Letettem a korsót a pultra, és intettem, hogy elhárítsam vigasztaló
közeledését. Tammy azonban megállított, miközben keresztülsiettem a
konyhán; megragadta a karomat, még mielőtt eljuthattam volna az ajtóig. A
kulcsom még mindig be volt szorulva a zárba. Gyengéd öleléssel átkarolt,
miközben bánatom elérte végső csúcspontját, és teljes súlyommal rá
zuhantam.
A térdem összecsuklott, és a földre hullottam, arcomat a kezembe temettem.
Egyetlen lehetőség maradt számomra...
El kell engednem Ryant.
 36. FEJEZET
Mit felelsz?
SZEMEM SARKÁBÓL MARIE-T NÉZTEM, aki már megint telefonált,
miközben éppen italt kevert a várakozó vendégnek. Gary az utóbbi
napokban munka közben is fel-felhívta, holott ez eddig a legkevésbé sem
volt rá jellemző. Gary sosem volt valami beszédes, nem is értettem,
hogyhogy most olyan gyakran hívja Marie-t.
A beszélgetésükből elcsípett szavakból azt szűrtem le, hogy valami családi
összejövetelt terveznek; úgy tűnt, több vendéget is vártak, aki repülővel fog
érkezni a városba. Marie feszültnek látszott, többször is bosszús hangon
válaszolgatott a férjének. Időnként annyira ingerült lett, hogy kiszaladt a
konyhába, hogy fültanúk nélkül üvöltözhessen vele.
Nem kérdeztem, mi a gond, és nem is fordítottam különösebb figyelmet a
magánügyeikre. A lelkem egy darabja, ami meghalt múlt csütörtökön a
Floridából hazafelé tartó gépen, a legkevésbé sem érdeklődött a világ dolgai
iránt.
Ryan végül péntek reggel hívott fel, de a beszélgetésünk elég sutára
sikerült, mintha csak udvariasságból keresett volna. A hangja alapján nem
tudtam biztosan eldönteni, hogy egyenesen a hivatalos szakítás felé tartunk,
vagy csak azért hívott, mert kötelességének érezte. Az érzelmi
biztonságomat az sem nagyon növelte, hogy a beszélgetés során kizárólag
bokros teendőiről esett szó.
– Ne! Most nem alkalmas rá az idő – hebegte furcsán a telefonba, amikor
felajánlottam, hogy felülök egy repülőre, és meglátogatom.
Ryan elmondta, hogy megérkezett Los Angelesbe, és most végzik el a
végső simításokat a Csúszócsomóhoz készített jelmezein. Fotózásokon és
interjúkon vesz részt, és pár nap múlva a Jóvátétel bemutatóját megelőző
sajtóturné is kezdetét veszi. Rögtön utána indulnak a próbák és a forgatás
Vancouverben. Ráadásul sziklamászásból is órákat kell vennie, hogy
felkészüljön a szerepére.
Képes lettem volna akár tízszer körberepülni a világot, csak hogy a végén a
karjaiban köthessek ki, de ő nem akarta ezt.
– Borzasztó zsúfolt most a programom. Nem tudom, mikor tudnék veled
találkozni, még ha ide is repülnél – sorolta tovább az érveit az utazásom
ellen. – Ne érts félre, én tényleg szívesen találkoznék veled, csak most...
nem alkalmas rá az idő.
Nem alkalmas rá az idő... és ezt az az ember mondja, aki régen
számtalanszor ellógott a forgatásról, hogy felhívjon és SMS-eket küldjön
nekem; és most hirtelen nincs rám ideje. Milyen gyorsan megváltoznak a
dolgok!
Majdnem visszahívtam, hogy megkérdezzem, kellek-e még neki
egyáltalán... hogy tud-e még szeretni úgy, mint régen... de képtelen voltam
rá. Féltem, hogy ha kierőszakolom a választ, az egy határozott „nem” lesz.
Visszaemlékeztem az ünnepélyes esküre, amit néhány hónappal ezelőtt a
tetőteraszon tettem neki: hogy soha, de soha nem fogok vele szakítani.
Márpedig az eskümet tartani fogom. Ha a kapcsolatunknak vége, neki kell
kimondania az utolsó szót.
A BÁR MÉG A SZOKÁSOS SZOMBAT ESTI forgalomnál is zsúfoltabb
volt. Tettem a dolgomat, egymás után kevertem az italokat és szolgáltam ki
a vevőket, de belül tompa és érzéketlen voltam.
Megtöröltem vizes kezemet a törlőkendőben, és közben nagy gonddal
megigazítottam a gyűrűt, amit még mindig a jobb kezemen viseltem –
mintha ez lenne az egyedüli mágikus kapocs, amely összeköt engem az
egyetlen férfival, akit igazán szerettem életemben.
Annyi mindenen átmentem az alatt a hat hónap alatt, amióta Ryannel együtt
voltunk, hogy csoda, hogy egyáltalán életben maradtam. De ez sem
számított. Ebben a pillanatban akár izzó szénen vagy perzselő tűzön is
keresztülmentem volna, csak hogy újra vele lehessek.
– Egy ilyen férfi minden lány szívét megdobogtatja – szólt hangosan Marie.
Úgy éreztem, élettelen szívem újra nagyot dobban. Gyorsan Marie felé
fordultam, és sóvárogva vártam, hogy megpillantsam azt az egyetlen arcot,
ami visszahozhatná a napsugarat az életembe.
De csak Phil, a tűzoltó állt ott a bárpultnak támaszkodva. Befurakodott két
másik vendég közé, akik próbálták folytatni mellette a megkezdett
beszélgetésüket. Butácska reményeim semmivé foszlottak. Éreztem, hogy
közel a végső pillanat, az utolsó nap, amitől annyira rettegtem.
– Szervusz, Taryn – üdvözölt Phil.
Széles mosolya kissé elbizonytalanodott, amikor látta, hogy nem viszonzom
a lelkesedését.
– Szia, Phil – feleltem sötéten.
Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Borzasztóan képmutatónak
éreztem magam.
– Taryn, kéne egy új üveg Jack – szólt Cory, és türelmetlenül csettintett. –
Gyorsan.
Meg mertem volna esküdni rá, hogy már előkészítettem az új üveget, de
meg kell hagyni, meglehetősen szétszórt voltam.
Éppen a lenti szekrénnyel matattam a bárpult mögött, amikor Marie
hátralépett, és megállt mellettem.
– Taryn, látogatód érkezett – szólt különös hangon.
Felgyorsult a szívverésem, és elöntött a forróság. Felugrottam a szekrény
mellől, és vadul forgattam a fejem, hogy lássam, ki keres.
– Szervusz, Taryn!
Azonnal felismertem ezt a hangot, de nagyon meglepett, hogy itt látom
őket.
– Ellen? Bill? Ó, istenem! Hát ti mit kerestek itt? – hajoltam át a pult fölött.
– Várjatok, kijövök.
Mindkettejüket megöleltem és megcsókoltam.
– Mi éppen, ööö...
Ellen Billre nézett, mintha elfelejtette volna, mit is akart mondani.
– Martha’s Vineyard – segítette ki Bill.
– Igen, Martha’s Vineyard szigetére tartunk. Gondoltuk, útközben beugrunk
hozzád – szólt Ellen.
Marie kirontott a pult mögül.
– Taryn, nem mentek hátra a konyhába beszélgetni? Itt nagyon nagy a zaj.
Coryval ketten is elboldogulunk addig – rángatta a karomat Marie.
– IGEN, IGEN, MENJÜNK CSAK– tette a hátamra a kezét Bill, és gyors
léptekkel a konyhaajtó felé vezetett a tömegen keresztül. Láttam, hogy
összehúzza a vállát a hangosan dübörgő zenétől.
– Annyira örülök, hogy beugrottatok. Szóval Martha’s Vineyardon fogtok
pihenni? Ó, nagyon jól fogjátok érezni magatokat – lelkendeztem. Ez a
találkozás teljesen feldobott. Napok óta most mosolyogtam először.
– Meddig maradtok ott?
– Hol? – kérdezte Bill. Kissé zavartnak tűnt.
– Hát Martha’s Vineyardon – feleltem.
Bill és Ellen egymásra néztek, mintha mindketten a másiktól várnák a
választ.
– Csak pár napig, kedvesem. Csak pár napig – válaszolt gyorsan Ellen.
Bill az órájára nézett. Kicsit furcsán viselkedett, mintha sietne valahová.
– Meddig maradtok Seaportban? Tudjátok, hogy mindig szívesen látlak
titeket. Remélem, nem foglaltatok szállodai szobát.
Nem is tudom, miért csapongtam így. Bill viselkedése feszültté tett. Úgy
tűnt, nem bájologni jöttek.
– Nem akarunk a terhedre lenni – sietett válaszolni Ellen. – Ma estére
foglaltunk szobát, aztán pedig, ööö, holnap sok dolgunk lesz.
– Ó, rendben.És... vacsoráztatok már? Elmehetünk valahova, ha éhesek
vagytok, vagy szívesen összedobok nektek valamit odafönt – ajánlkoztam.
Miért tűnnek olyan idegesnek? Folyton egymásra pillantgatnak. Ez azért
már furcsa. A zenekar abbahagyta a játékot, úgyhogy már nem volt olyan
nagy a zaj, de az emberek most mintha még hangosabban beszéltek volna
odakint a pubban.
– Nem, már ettünk, mielőtt idejöttünk – felelte komoran Bill.
Elakadt a lélegzetem. A torkomhoz kaptam.
– Mi a baj? Úgy érzem, valami rossz hírt akartok közölni velem.
Fürkésző pillantással néztem hol egyikükre, hol másikukra.
– Talált valaki mást, ugye? – Néztem az arcukat – vártam... figyeltem,
hogyan reagálnak a kérdésemre. Ellen döbbentnek tűnt. – Tudtam.
Meggondolta magát. Azt hiszi, többé nem tudok megbízni benne, úgyhogy
továbblépett.
Annyira ismerősek voltak a lelkembe markoló érzelmek: a fájdalom, a
kínlódás. Mindössze egy hétre volt szüksége ahhoz, hogy eldöntse, elég volt
belőlem.
A szemem könnybe lábadt, és éreztem, hogy a torkomat újra perzselő tűz
fojtogatja. Nem elég, hogy le kell mondanom az egyetlen férfiról, akit
valaha is igaz szívemből szerettem, ráadásul két csodálatos szülőt is
elveszítek. Beleharaptam felső ajkamba, hogy visszafojtsam a zokogást.
– A holmijáért küldött titeket? – suttogtam.
Biztosan összepakolni jöttek a szülei. Szememből kibuggyantak és
patakzani kezdtek a könnyek, ha arra gondoltam, hogy Ryan kiköltözik a
lakásomból.
– Nem is akar velem beszélni többé?
– Jaj, kedvesem, nem – felelte gyorsan Ellen.
– Ellen, annyira sajnálom. Sajnálom, hogy csalódtatok bennem. – Csak
zokogtam feltartóztathatatlanul.
– Jaj, az isten szerelmére – dohogott Bill, majd sarkon fordult, és sietve
elindult az ajtó felé.
Remek. Most már az apját is megbántottam.
A széles rozsdamentes mosogatóhoz léptem, amit Ryan fizetett ki, és
letéptem néhány papírtörlőt a tartóból, hogy megtöröljem a szemem.
Annyira bíztam benne, hogy Ryan és én még teszünk egy próbát a
problémák megoldására, mielőtt végleg elválnak útjaink, de úgy tűnt, erre
már nincs lehetőség.
– Azt hiszem... van valahol pár dobozom – motyogtam a zokogástól
zihálva, és megszorítottam a pult szélét, nehogy összeessek.
Hát eljött végül az igazság pillanata. Hivatalosan is vége.
– Taryn, Ryan nem küldött ide minket. És biztos vagyok benne, hogy bármit
is akar közölni veled, azt maga fogja elmondani. Kérlek, ne sírj, minden
rendben lesz.
Bill bedugta a fejét a résnyire nyitott konyhaajtón. – Ellen, itt az idő. Gyere
– szólt kurtán.
A döbbenettől elállt a lélegzetem. Tényleg nagyon megbánthattam Billt.
Annyit se mondott, hogy szevasz, menj a pokolba, ne merészeld még
egyszer felhívni a fiamat... semmit.
Ellen rám mosolygott, aztán matatni kezdett a táskájában. – Gyere, előbb
rendbe szedlek kicsit. – Kinyitotta a púderes dobozát, és nekilátott, hogy
bepúderezze az arcomat. – Jöhet egy kis rúzs is?
Vállat vontam. Fogalmam sem volt, miért csinálja ezt. Talán úgy gondolja,
jobb, ha a vendégek nem látják, hogy megint sírtam? Talán kedves akar
lenni hozzám még egyszer utoljára, ha már soha többé nem látjuk egymást?
Ellen már kente is fel a rúzst a számra. Remek... sajnál engem. Utoljára
még kicsinosít, hogyha kimegyek innen, azonnal rám startolhasson valami
részeg állat, akiből később a lúzer férjem lehet, tekintve, hogy
nyilvánvalóan újra szingli lettem.
– Így – szólt, és hüvelykujjával megdörzsölte az ajkamat.
Ujjával átfésülte a hajamat, az egyik oldalon a fülem mögé simította a
tincseket.
– Máris jobb. Na, mehetünk?
– Hogyhogy? Hova?
Kiléptem Ellen nyomában a konyhaajtón. Könnyben úszó szememnek
kellett egy kis idő, amíg hozzászokott a pub sötétjéhez. Ellen azonnal Bill
mellé lépett, aki éppen leült egy kétszemélyes asztalhoz a biliárdszoba
közelében, egy itallal a kezében. Úgy tűnt, mégsem sietnek annyira.Mi a
fene folyik itt?
Csak álltam, és bámultam őket, életem legutóbbi öt perce teljesen
összezavart. Nem értettem az egészet.Ha jól értem, épp most pattintottak le
a barátom szülei, akik azért jöttek, hogy elvigyék a cuccait a lakásból, most
meg itt ülnek, és iszogatnak? Mi a...?
A háttérben megszólalt egy akusztikus gitár, a zenekar a következő
számhoz készülődött. Bill a színpadra nézett. Talán meg akarja hallgatni a
bandát?
– Ezt a dalt annak a nőnek írtam, akit szeretek – szólt bele a mikrofonba
egy nagyon is ismerős hang.
Borzongás futott végig rajtam, és elakadt a lélegzetem a mélységes
döbbenettől.Hogyan lehetséges, hogy az ő hangját hallom? Az lehetetlen,
hogy itt áll mögöttem... hiszen éppen Kaliforniában van, az ország túlsó
felén!
Megpördültem, és a szám elé kaptam a kezem, mert a meglepetéstől
majdnem hangosan felsikoltottam.
– Remélem, most is ugyanúgy érez majd, mint amikor először gitároztam
neki – folytatta kedves mosollyal.
Valóban ő volt, fent ült a színpadon egy magas széken, és az ölében ott
pihent az ismerős Gibson. Elmosolyodtam, mire ő még szélesebben
mosolygott vissza rám.
– A dal címe: „Mit felelsz?”
Ryan lágy dallamba kezdett. Én csak álltam ott enyhén remegve, és
hallgattam varázslatos hangját és a lelkemig ható sorokat. A szívem majd
kiugrott a helyéből.
Ha az összes apró darabkát összerakhatnám Ha az idő súlyos kerekét
visszaforgatnám Azt hinnéd, semmi baj nem történt Ha a fájdalmat
megszüntetném Ha elmondom, hogy másik felem csakis te lehetsz A
felhőkről kiáltom szét imádott nevedet Akkor hiszel még nekem? Ha a
füledbe suttogom
Azt kérdezed, miért?
De én nem haboztam sosem
Bár újra meggyőzhetnélek
Hogy igent mondj nekem
Egyetlen kérdés marad, mit fel kell még tegyek
Mielőtt mindent eldobunk
Mit felelsz nekem?
Kérlek, mondj igent nekem
A szívem neked adtam, a kezedbe tettem
A holnapi álmainkért, ahogy elterveztem
Hogy életünk minden napján velem maradsz
De te szavak helyett inkább tetteket akarsz
Hogy ne maradjon kétely
Ha a magasból kiáltom szét
Hogy mindenki megtudja
Akkor hiszel még nekem?
Ha a füledbe suttogom
Azt kiáltod, miért
 De mi nem haboztunk sosem
Ha újra meggyőzhetnélek
Hogy igent mondj nekem
Egyetlen kérdés marad, mit fel kell még tegyek
Mielőtt mindent elengedünk
Mit felelsz nekem?
Kérlek, mondj igent nekem

Ha kezed felém nyújtod, aranyszalaggal kötöm át

Örökké együtt leszünk, ez nekem a boldogság
A karomban tartalak, ez lesz a kettőnk meséje
Mellettem
Te voltál az egyetlen szerelmem, ez az igazság
Ha a magasból kiállom szét
Hogy mindenki megtudja
Akkor hiszel még nekem?
Ha a füledbe suttogom
Legyek én az ok
Szerelmünk fénye világít nekünk Ha újra meggyőzhetnélek
Hogy igent mondj nekem
Egyetlen kérdés marad, mit fel kell még tegyek Mielőtt mindent eldobunk
Mit felelsz nekem?
Kérlek, mondj igent nekem

Lenyűgözve álltam a színpad előtt, lábaim a földbe gyökereztek.

Szememből egyre csak potyogtak az öröm könnyei, a tiszta szerelem
könnyei. A kezemet a számra szorítottam, miközben a tömeg tapsviharban
tört ki.
Ryan letette a gitárját, kifújta a levegőt, és felállt. Szemét rám szegezte.
Arcát soha nem láttam még ennyire eltökéltnek, öles léptekkel átszelte a
kettőnk közötti távolságot. Egyenesen a bár közepén álló nagy, kerek asztal
felé tartott. Egy pillanatra átfutott az agyamon, vajon látja egyáltalán, merre
megy? Csak észrevette, hogy egy terebélyes asztal áll az útjában? A szemét
továbbra is csakis rám szegezte.
A következő lépésével felpattant az útjában álló üres székre, ezután pedig
szinte felröppent a nagy tölgyasztal tetejére, vigyázva, nehogy rálépjen egy
pohárra. Végül az asztal közepén állt meg.
Minden tekintet rászegeződött, ahogy ott állt a magasban. Akkora csend
támadt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A szívem
hangosan dübörgött a mellkasomban, miközben felnéztem rá.
– Jól megkavartuk a dolgokat az utóbbi időben, nem igaz? Rám nézett azzal
a szexi félmosollyal, amitől mindig repesni kezdett a szívem. Bólintottam.
– De ez a mi kettőnk őrült meséje – folytatta. – A mienk, csak a mienk. Volt
benne romantika, olykor a kelleténél is több dráma... – Cinkos mosollyal
felvonta a szemöldökét. – Aztán emlékezetes komédiák, egykét izgalmas
akciójelenet... – Ryan vállat vont, és felsóhajtott. – Jutott elég feszültség és
félelem is, és sajnos nem kerülhettük el a gyomorszorító szívfájdalmat sem.
Azt hiszem, tényleg mindent letudtunk, talán csak az ufótámadás hiányzik!
Jót kuncogtam a szavain.
– De bármin is mentünk keresztül, a szerelmed végig elkísért, és én tudom,
milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen lány szeret engem. Többé nem
akarok nélküled élni egyetlen percig sem, egyetlen másodpercig sem. Azt
akarom, hogy az életem meséjének hátralevő oldalait veled élhessem át...
csakis veled. – Az asztal széléhez lépett, és leugrott róla. Pontosan előttem
ért földet. – Ezen a helyen szerettem beléd – suttogta, és megfogta a két
kezemet. – Fél térdre ereszkedett. – És a sors akaratából most ezen a helyen
térdelek eléd alázattal, és ezen a helyen kérem meg a kezedet. Taryn Lynn
Mitchell, hozzám jössz feleségül?
Felnézett rám tengerkék, csillogó szemével, a tekintete csordultig telt
érzelemmel... és várta a választ.
Egyetlen szó csengett-bongott a szívemben.
– Igen! – bólintottam határozottan. Sós könnyeim keresztülfolytak az
ajkaimon.
– Igen! Igen! – ismételtem újra és újra.
Ryan olyan ragyogó mosollyal nézett rám, hogy a lélegzetem is elállt tőle.
Benyúlt a farmerzsebébe, és elővett egy gyűrűt. Semmi dobozka, semmi
hangzatos felvezetés. – Örökké – suttogta, miközben felnézett rám, és a
gyűrűt az ujjamra húzta.
 37. FEJEZET
Ünnepek és hétköznapok
– SZÓVAL TETSZIK? –KÉRDEZTE RYAN, amikor észrevette, hogy az
eljegyzési gyűrűt bámulom.
Felemeltem a kezem, hogy újra megcsodálhassam remekbe szabott
gyémántgyűrűmet. Bár a fejemben még mindig kavarogtak a gondolatok,
minden elhomályosult az ujjongó öröm mellett, amit az iránt a férfi iránt
éreztem, aki a karjaiban tartott, és most a válaszomat várta.
– Ha nem tetszik, vehetek mást is. De most komolyan, nem sértődök meg,
ha nem tetszik. Választhatsz olyat, amit jobban...
Gyorsan felemeltem a fejem meztelen mellkasáról, és az ajkára
tapasztottam a szám, hogy ne folytathassa az aggodalmaskodást.
– Tökéletes – nyugtattam meg. – Egyszerűen tökéletes.
Ryan felsóhajtott.
– Jó. Ennek örülök. – Kedvesen elmosolyodott. – Nem voltam biztos benne,
hogy tetszeni fog. Egy csomó gyűrűt végignéztem. A kő lehetett volna
nagyobb is, de három karáton nem mertem túlmenni, mert azt úgyis
túlzásnak találtad volna.
– Úgy van – nevettem fel.
– Van benne egy véset is – folytatta gyengéden Ryan.
– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
Olyan hirtelen húzta fel az ujjamra a gyűrűt, hogy épp csak egy pillantást
vethettem rá.
Ryan kihúzta a kezét meleg paplanunk alól, és lehúzogatta ujjamról a
gyűrűt.
– Látod?
Közelebb tartottam a szememhez az ékszert, és lassan körbeforgattam, hogy
elolvashassam, mi van a belsejébe vésve. Egyetlen szó állt benne.
– Örökké – suttogtam.
– Igen... örökké – ismételte halkan. – Egyetlen lánnyal kötök házasságot
egész életemben. Ahogy apám is tette... ahogy a te apád is tette. A szüleink
együtt élték le az életüket, minden nehézséget együtt küzdöttek le. Mi is így
fogunk tenni.
Visszacsúsztattam a gyűrűt az ujjamra.
– Annyira örülök, hogy ezt mondod – sóhajtottam nagyot, és
megcirógattam az arcát. – De a legjobban annak örülök, hogy itt vagy
velem. Azt hittem, örökre elveszítettelek.
– Taryn, tudom, hogy mostanában nagyon félrementek köztünk a dolgok. –
Ryan elhallgatott, és a hajába túrt. – De...
– De nyitottabbnak és őszintébbnek kell lennünk a másikkal szemben –
fejeztem be gyorsan a mondatot suttogva. Az ajkam a bőrét súrolta.
– Igen. Pontosan – helyeselt Ryan. – Sokkal nyitottabbnak.
Eszembe jutott, miért is fájt úgy a szívem még néhány órával ezelőtt is.
– Azt ugye tudod, hogy azzal, hogy az ujjamra húztad ezt a gyönyörű
gyémántgyűrűt, még nem oldottunk meg mindent? Beszélnünk kell a
bizalomról.
– Tudom, őszintén sajnálom. Szólnom kellett volna neked Laurenről. Meg
kellett volna beszélnünk a dolgot. – Ujját végighúzta a hátamon,
kiegyenesítve egy rakoncátlan hajfürtöt.
– Akkor mondd el most! – mormoltam halkan.
Ryan fészkelődni kezdett alattam.
– Nem sokat tudok mondani, komolyan. Az Ezer mérföld próbafelvételén
találkoztunk először. Aztán a forgatást egy évvel elhalasztották, és hát ott
voltunk mindketten Los Angelesben, és éppen mindketten szabadok
voltunk.
– Amikor elmentem a Jóvátétel forgatására, a hátam mögött találkozgatni
kezdett Lucasszal. Az egyik barátom hívott fel Chicagóban, hogy látta őket
egymás karjaiban a Chateau Marmontnál – folytatta sötéten Ryan. Látszott,
hogy nehezére esik hangosan felidézni a történteket. – Azt hittem, mi
mások vagyunk. Na igen, én elég régimódi vagyok ebben a tekintetben:
egyszerre csak egy nővel járok. Persze ezzel vége is lett a dolognak.
– Szeretted őt? – kérdeztem. Szerettem volna tudni, komolyak voltak-e az
érzései a lány iránt.
Ryan elgondolkodva vállat vont.
– Őszintén és nyíltan – emlékeztettem.
– Nem igazán. Persze fontos volt számomra. Jó barátságban voltunk. Az
egész még új volt és izgalmas.
Ryan az egyik hajtincsemmel játszadozott, újra és újra az ujja köré csavarta.
– Az a jelentéktelen érzés, amit iránta éreztem, össze sem hasonlítható
azzal, ahogy veled kapcsolatban érzek.
Magamban felujjongtam a szavai hallatán. Ekkor Ryan elnevette magát.
– Mi olyan vicces? – kérdeztem aggodalmasan.
– Tudod, egyszer beszéltünk róla, hogy nem időrendben vesszük fel a
jeleneteket. Na, az egyik utolsó jelenet, amire épp a héten került sor, a nagy
szakításunk volt – kuncogott. – Mondhatom, lubickoltam a szerepben.
Önkéntelenül is úgy éreztem, én vagyok a hibás, amiért szakítani akart.
Újra elfogott a bűntudat.
– Sajnálom, amit veled tettem... hogy kételkedtem benned – szóltam
szégyenkezve. – Remélem, meg tudsz bocsátani nekem.
Ryan a mellkasára vonta a fejem.
– Nem, Taryn. Én vagyok a hibás. Én ültettem el benned a kételyt. Nehogy
magadat hibáztasd.
– De igen. Mindent tönkretettem. Az összes tervedet...
– Nem. Szólnom kellett volna neked róla. Többet kellett volna tennem
azért, hogy megnyugtassalak, én pedig semmit sem tettem – ismerte el. –
Ehelyett haragudtam rád, amiért megkérdőjelezed a hűségemet. Már
rájöttem. Szerencsére még akkor rájöttem, mielőtt még túl késő lett volna.
Ryan a karjai közé szorított.
–Én kérem ate bocsánatodat.
Még szorosabban megöleltem, magamhoz vontam őt, melegsége és
jelenléte újra összeforrasztotta a lelkemet.
– Nincs mit megbocsátani – suttogtam. – Csak tanulnunk kell még.
Ryan lágyan megcsókolta a fejem búbját.
Miközben átölelve tartott, a gondolataim elkalandoztak. Vajon mit teszek
majd, ha valaha szembetalálkozom Lauren Delaney-vel? Útjaink még
bizonyára keresztezni fogják egymást, most, hogy Ryan és én hivatalosan is
eljegyeztük egymást. AzEzer mérföld bemutatóján is részt kell majd
vennem. A képek, amelyek felvillantak az agyamban kettőnk első
találkozásáról, a legkevésbé sem voltak úrinőhöz illőek
– Lauren végül szerelmet vallott neked? – kérdeztem. Eszembe jutott Kyle
tizenkettedik órában érkező vallomása.
– Tagadta, hogy bármit is érezne... eleinte.
Ryan megvakarta a homlokát. Nemigen akaródzott folytatnia.
– Semmi baj, mondd csak el.
– Sírt. Zokogott. Azt mondta, nem lett volna szabad elengednie engem –
húzta el a száját Ryan. – De hogy nagyon megijesztette a viszonyunk
intenzitása, vagy mi a szösz. Legalábbis ezzel akarta kimagyarázni, hogy
megcsalt. – Ryan megvetően lebiggyesztette az ajkát. – Miután
megmondtam neki, hogy teljesen kizárt, hogy én bármikor is visszatérjek
hozzá, bevallotta, hogy csak meg akar menteni attól, hogy nagy hibát
kövessek el. Azt gondolta, elhamarkodottan és hirtelen felindulástól
vezérelve akarlak eljegyezni téged.
A karjára fektettem az arcomat, és az utolsó mondatán töprengtem.
Elképzeltem Laurent, amint könyörög, hogy Ryan fogadja vissza.
– Erre Taryn csak hallgatott – szólt Ryan. Az oldalára fordult, és az arcomat
fürkészte.
Nagyot nyeltem, mielőtt újra megszólaltam. Arcomat a párnába temettem,
hogy elrejtsem gyötrődő tekintetemet.
– Egészen pontosan fel tudom idézni, mikor történt ez a beszélgetés. Akkor,
amikor közölted velem, hogy gondolkodási időre van szükséged.
Ryan felemelte az államat.
– Nem tagadom, hogy elgondolkoztam a szavain. Na persze nem azon,
hogy Lauren milyen mocskos kis dög, és most vissza akar kapni engem –
pontosított. – A másik dolgon.
– És? – kérdeztem tétován.
Ryan hallgatott néhány másodpercig.
– Nézz a szemembe – kérte halkan.
A kérése először zavarba ejtett, mert azt vártam, hogy mond még valamit.
Ehelyett csak feküdtünk egymás mellett, és egy hosszú percig csak némán
egymás szemébe néztünk. És akkor megértettem... hirtelen minden
világossá vált. Egy-egy villanásra láttam magam előtt a közös életünket, a
jövőnket. Elképzelhetetlen volt, hogy nélküle boldog legyek. Az arcára
tettem a kezem, és ajkát az enyémhez vontam. Ryan csókjától új értelmet
nyert az életem.
– Múlt héten, amikor minden összeomlott, új mélységeket jártam be –
vallotta be Ryan. – Ilyen mélyre még soha nem kerültem.
Felnevettem.
– Hát még én, tíz emelettel voltam a kétségbeesés legmélyebb bugyra alatt.
Ryan egyetértően kuncogott.
– Na, és mit gondolsz, mit tanít nekünk ez az egész szenvedés?
Egy pillanatra elgondolkoztam.
– Számomra világossá vált, hogy senki mással nem tölthetem el életem
hátralevő részét, csakis veled.
Ryan lágyan megcsókolt.
– Márpedig ha mindketten ugyanazt éreztük, és mindketten szenvedtünk a
másik nélkül, akkor szó nincs hirtelen felindulásról és elhamarkodott
döntésekről. Ugye?
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
– Hát nem.
Melegség árasztott el, és láttam magam előtt a boldogságos jövőt a férfi
oldalán, akibe olyan őrülten szerelmes voltam. Ő itt volt ebben a szobában,
ebben az ágyban, és újra a karjai között tartott!
Mennyire más volt most minden, mint tegnap! A kisiklott vonat, ami maga
alá temette a lelkem ezernyi apró darabját, csodálatos módon teljes
épségben visszakerült a korábbi vágányra, és a halottak egyszerre mind
feléledtek.
Sajnos pár másodperc múlva emlékezetem torokszorítóan felidézte azt az
érzést is, amikor a szívem darabokra törve a vagonok alá szorult. A
mennyezetre bámultam, hogy összeszedjem a gondolataimat.
– Tudom, mi a mi bajunk. Mindkettőnket olyan sokszor megcsaltak,
kidobtak és megtiportak már, hogy a múltunk megakadályozza, hogy
előrelépjünk.
Ryan kurtán felnevetett. Újra a szemébe néztem.
– Te azt hitted, Kyle-lal vagyok, és hogy kijátszunk téged a hátad mögött.
Én pedig azt hittem, hogy el akarsz hagyni egy olyan nőért, mint Lauren,
aki nem egy magamfajta lelki roncs. Nem tudtunk megbízni a másikban.
– Tudom. És azt is tudom, hogy ez a két gyűrű nem teszi semmissé, ami
köztünk történt. – Ryan megigazította az ovális gránátot a jobb kezem ujján.
– De számomra ez a két gyűrű akkor is több mint egyszerű ékszer.
Mindkettő egy-egy üzenet, amely az elkötelezettségemet fejezi ki. Azt
akarom, hogy légy a feleségem, a társam, az egyetlen szerelmem, Taryn...
örökké. Ezután soha nem nézek senki másra, csakis rád.
– Én sem.
– Akkor talán segítsünk egymásnak, hogy jobban megbízzunk a másikban.
Szívem, egyikünk sem csaló. Én soha nem tettem ilyet egyik barátnőmmel
sem; úgy sejtem, te sem csaltál még meg senkit. Mindketten tudjuk,
mennyire fáj, ha elárulják az embert. Talán elég is, ha mindig észben
tartjuk, hogy egyikünk sem az a fajta, aki hűtlen lenne a párjához.
Idefigyelj, bébi, ha mi egyszer kimondjuk az „igen” szót, akkor válásról szó
sem lehet, soha többé. Minden mocskot legyőzünk, oké?
Arra gondoltam, miért is éltem mindeddig a kétségbeesés kútjában, és
hogyan voltam képes annyi éven át a csorba ígéretek fogságában élni.
– Tudom, de a hűtlenség számomra akkor is szerződésbontást jelent –
mormoltam. – Meg kell ígérned, hogy ha én nem... hogy ha bármikor úgy
érzed, hiányzik valami, vágysz valamire, ami a kapcsolatunkból hiányzik...
ha egy színésznő...
– Te fogod elsőként megtudni; előbb, mint hogy odáig jutna a dolog.
Megígérem. – Megcirógatta az arcomat. – És ez rád is vonatkozik!
Megbeszéljük, megoldjuk, nem hagyjuk, hogy ilyesmi szétválasszon minket
– folytatta határozottan. – Tökmindegy, mennyi elcseszett, őrült figura
próbál belerondítani a kapcsolatunkba.
– Ezentúl egyszerűen megölöm, aki csak megpróbálja – tréfáltam.
– És ha már itt tartunk...
– Igen? – noszogatott Ryan.
– Szeretném, ha teljesen őszinte lennél hozzám, és szólnál, ha olyan lánnyal
kell dolgoznod, akivel volt már dolgod. Tudom, hogy ez kínos neked, és
nem akarsz majd a lelkembe gázolni, de ha előre tudom a mocskos
részleteket, akkor talán nem borulok úgy ki az ilyesmin. Nem akarok más
forrásokból értesülni a dologról, azt meg pláne nem szeretném, ha egy
magazin címoldala világosítana fel, miközben sorban állok a pénztárnál. Az
sem kifejezetten erősítené meg a bizalmamat, ha derült égből
villámcsapásként a tévében hallok először a dologról.
Reméltem, hogy ezzel végleg sikerül elcsitítani az aggodalmaimat.
– Oké. Egyébként a lista elég rövid – tette hozzá. – Na és ha már ilyen
nyíltan beszélünk... Kyle-ból elég volt. Nem akarom, hogy ott legyen a
bárban, nem akarom, hogy találkozzon veled, felhívjon, ajándékot meg
leveseket hozzon neked... soha többé. És ez vonatkozik minden más férfira
is, aki a leendő feleségem körül szaglászik.
– Ne aggódj. Én sem akarom többé látni Kyle-t – feleltem, és eszembe
jutott, hogy tört rám a pánik, amikor az ajtófélfához szorított. –
Megmondtam neki, hogy távoltartási végzést hozatok ellene, ha még
egyszer a közelembe kerül.
Ryan halálosan komolyan beszélt, amikor a „Kyle és egyéb pasik” téma
került szóba. Ebben a témában nem ismert tréfát.
– Azért, Ryan, a kettős mércéd sem egészen normális dolog – szóltam.
– Miféle kettős mérce? Miről beszélsz?
– Ugyan már! Be kell látnod, hogy te sokkal féltékenyebb vagy, mint én. Én
egy tál levest sem fogadhatok el akárkitől, te pedig dögös színésznőkkel
csókolózol? Aztán kiakadsz rám, ha kérdőre vonlak a volt barátnőddel
kettesben töltött idő miatt? Képzeld csak el, ha Kyle-nak és nekem lett
volna közös múltunk. Azt hiszem, szögesdróttal és harapós kutyákkal vettél
volna körül.
Ryan kissé felhúzta az orrát.
– Ha tekintetbe vesszük, mivel jár a nagy Ryan Christensennek lenni,
szerintem igazán megértő voltam, és jól kezeltem a féltékenységemet –
tettem hozzá.
– Hát igen – ismerte el Ryan. – Bocs, nem tehetek róla. Csak éppen...
tudom, mi kell a férfiaknak. Kaja, szex, alvás... nem feltétlenül ebben a
sorrendben. Az első pillanattól kezdve gyanakodtam Kyle-ra. Láttam, mire
megy ki a játék.
– Ha! És azt hiszed, a nők nem ugyanazokat a játszmákat játsszák? –
Megváltoztattam a hangom, mintha én lennék Lauren, és a szempillámat
rebegtetve néztem rá. – „Minden rendben, Ryan. Lucasszal nagyon
boldogok vagyunk. Nyugodtan szóba állhatsz velem. Tessék, hajtsd csak a
vállamra a fejed... ide rögtön a cickóim mellé.” Valószínűleg minden
csókjelenetnél lecsekkolta a sliccedet, hogy feszül-e a gatyád.
Ryan jót nevetett.
– Te csak ne nevess! Komolyan beszélek!
Ryan megfordult, és viccesen belemarkolt a fenekembe.
– Az én sliccem egyedül érted domborodik, kedvesem.
– Na persze – nevettem.
A vasárnap délelőtt jelentős részét az ágyban töltöttük, összegabalyodott
karokkal és lábakkal, és élveztük boldog együttlétünk nyugalmát és a
békéjét.
Ryan az ébresztőórámra pillantott.
– Na, most már keljünk föl. Gyors zuhany, és öltözhetünk – szólt, és az ő
takarórészét a fejemre borította.
– De miért? – kérdeztem, mert már ismertem ezt az arckifejezését: tudott
valamit, amit én nem.
Ryan játékosan elkapta a bokámat, és végighúzott az ágyon.
– Nem késhetünk el asaját bulinkról – kuncogott, és a kezem után nyúlt,
majd kézen fogva talpra segített.
– Milyen buliról beszélsz?
– Nem is sejtetted, igaz? – kérdezte meglepett vigyorral.
Fürkészve néztem rá, még mindig fogalmam sem volt, miről beszél.
– Mármint hogy el akarlak jegyezni.
Ryan félrebillentett fejjel elmosolyodott, és a hüvelykujjával végigsimított
az arcomon.
Összeszorítottam a szám, és kissé zavartan megráztam a fejem.
– Azt hittem, azért jönnek a szüleid, hogy kiköltöztessenek téged a
lakásomból.
– Azt hiszem, veszek Marie-nek és Tammynek egy-egy új kocsit – nevetett
könnyedén maga elé Ryan.
Másfél óra múlva megálltunk Marie és Gary háza előtt, hogy részt vegyünk
a tiszteletünkre rendezett eljegyzési bulin. Ryan szülei már ott vártak ránk.
MÉG MINDIG ALIG TUDTAM ELHINNI, hogy az elmúlt két nap
valóban megtörtént. Ryan és én még mindig őrülten szerettük egymást,
hűsége gyémántba foglalt záloga az ujjamon ragyogott, a fájdalmat szinte
teljesen elfelejtettem.
– Fel kéne hívnom Pete-et, hogy megkérdezzem, hánykor jönnek pókerezni
– szóltam.
Ryan visszatekerte az üdítő kupakját, és betette az üveget a hűtőbe.
– Ma nem pókerezünk. A mai este csak a miénk. Elmegyünk valahova.
– Elmegyünk? – kérdeztem döbbenten. Addig nagyon ritkán mentünk
bárhová is.
– Ja. Elviszlek randevúra... rendes randevúra – pontosított. – Öltözz fel.
Ryan felhúzta a farmerját, a gardróbhoz lépett, és levett egy tiszta inget a
vállfáról.
– Na és hova megyünk? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. Vacsorázni, bowlingozni... amit csak akarsz.
Megpróbálunk normálisan szórakozni egyet, még ha álruhát is kell vennem
hozzá. Randira viszlek, és kész.
Autóba ültünk, és elmentünk az egyik kedvenc helyi éttermembe. Közben
ellenőriztem, hány óra van, nehogy elkéssünk a következő helyszínről.
Ryan az asztal alatt a lábamba rúgott, és magában kuncogott, amikor
összerezzentem. A leghátsó sarokban megbújó bokszban ültünk, ahol szinte
senki sem láthatott minket.
– Nos, gyönyörű mátkám – mókázott –, most merre?
Kortyoltam egyet az üdítőből, hogy leöblítsem az utolsó harapás pizzát,
közben ütemre rugdostam a lábát.
– Legyen, mondjuk mozi – feleltem könnyedén. – George Clooney legújabb
filmjét most játsszák a Galaxyban.
Ryan próbált lazán viselkedni, de láttam, hogy kirázza a hideg a
gondolattól, hogy elvegyüljön a tömeg és a nézőközönség között. Amikor
felálltunk, hogy elinduljunk, a biztonság kedvéért még egyszer körbetekerte
hosszú sálját a nyakán, félig eltakarva az arcát
Ryan megrángatta a kezem, amikor az ajtón kilépve az ellenkező irányba
indultunk el.
– Ööö, szívem... nem arra van az autó?
Megálltam, megvetettem a lábam, és magam felé húztam Ryant.
– A mozi csak háromutcányira van innen. Látod azokat a fényeket? Nem
lesz semmi gond. Sétáljunk egyet!
Kézen fogva andalogtunk a néptelen, sötét utcán. Senki nem vett észre
minket, azt se tudták, hogy a világon vagyunk. Csodálatos volt.
Erősen megszorítottam Ryan kezét, annyira magával ragadott az öröm,
hogy végre itt van velem. A szívem nemrég még romokban hevert a
gondolattól, hogy elveszítettem őt, most pedig újra egybeforrt, mintha soha
egy repedés sem lett volna rajta. Jobb ragasztót nem is kívánhattam volna
az ő szerelménél, amely újra egésszé varázsolt engem.
Tudtam, hogy nem követhetem el még egyszer ugyanazokat a hibákat. A
kételyeim helyére bizalomnak és bizonyosságnak kell lépnie. Soha nem
kételkedem többé a szerelmében, sem abban, hogy velem akarja leélni az
életét. De még mindig féltem, hogy ha túl sokat pislogok, egyszer csak
felébredek az együttlét gyönyörű álmából.
– Király volt a pizza – szólt Ryan, és megpróbált elnyomni egy böffentést,
de sikertelenül. A teste mindenféle hangokat adott.
– Ha ezt a rajongóid tudnák... – ugrattam, és a csípőmmel taszítottam egyet
rajta. – Ha kiderül,fújtak az egész rejtélyes, szexi imázsodnak! Egyébként
ez elég gyenge volt. Nem adnék rá 2,7 pontnál többet.
– Látod, ezért szeretlek. Nem ítéled el a gyengeségeimet, hanem lepontozod
őket.
A vállamra tette a karját, és incselkedve a könyökébe fogta a fejem. Erre én
a kabátja alá nyúltam, és bosszúból jól megcsiklandoztam az oldalát.
Miután újra kézen fogtuk egymást, Ryan fejével a mozi felé intett.
– Fogadni mernék egy millió dolcsiba, hogy George Clooney sem mindig
rózsaillatú – viccelődött.
– Erre nem fogadok. Tudom én, hogy a maszkmesterek és sminkesek
remekműve mögött igazából ugyanazok a sörivó, böfögő, büdös gatyájú
pasik vannak.
– Aha – helyeselt ő is és az emésztése is. – De csak húzzanak ránk egy
Armani-szmokingot, és máris mehetünk a vörös szőnyegre.
A Galaxy Filmszínház városunk egyik nevezetessége volt, amely az 1930-
as években épült. A régimódi jegyáruda fölött emelkedő díszes tető szélén
színes, villódzó fények világították meg az aznapi film címét. Amikor
megérkeztünk, már senki nem állt sorban.
Beszereztünk egy zacskó pattogatott kukoricát és egy üveg üdítőt az apró
büfépultnál, aztán beléptünk a félhomályos mozi terembe.
– Király ez a hely – suttogta Ryan, és egy picit meglazította a sálját.
Leültünk a leghátsó sorba, ahol rajtunk kívül nem ült senki. Ryan
érdeklődve nézett körül, tekintete elidőzött a szecessziós tapétán, a színpad
két oldalán leomló nehéz, vörös függönyökön, a díszes csillárokon és
falikarokon – mind annak a letűnt kornak az emlékei voltak, amikor a
filmek még valóban formálták a társadalmat.
Ryan belemélyesztette a kezét a popcornos zacskóba, és hangosan
hahotázott egy régi Tom és Jerry epizódon, amit a film előtt vetítettek.
Végre eltölthetett egy egész estét anélkül, hogy üldözőbe vennék a
lesifotósok és az ájuldozó rajongók.
– Ugye tudod, hogy a Jóvátétel bemutatója, amire pár nap múlva elviszlek,
egészen más lesz? – suttogta a fülembe.
– Tudom – feleltem, és máris láttam magam előtt a sikoltozó rajongók
ezreit. – És készen állok.
– Az lesz a bemelegítés a valódi őrületre, ami júliusban következik –
folytatta Ryan kissé nyugtalan és bűnbánó hangon.
Azonnal tudtam, hogy a Tengerpart bemutatójára gondol, amit három héten
át tartó világ körüli turné tetőz majd be.
A vállára hajtottam a fejem, és tovább élveztem a filmet, de még inkább az
oly sokáig nélkülözött, együtt töltött perceket. Ryan gyengéden homlokon
csókolt, és a fülembe suttogott.
– Szeretlek.
Ezekért a pillanatokért érdemes élni.
Sajnos a boldogság édes percei közé mindig befurakodnak a kellemetlen
pillanatok is. Alighanem ezek kellenek az egészséges egyensúlyhoz.
Másnap már tehetetlenül néztem a hálószobánkban, ahogy Ryan újra
összepakolja a bőröndjét. A táskáiban ott volt minden szükséges holmi –
tiszta zokni és alsónemű az ingek és farmerok halmai közé tömködve, a
legújabb forgatókönyv és némi rágó, amit Ryan a kézitáskájába rejtett a
laptop mellé.
Azokat a szükségleteit pedig, amelyekről csakis egy szerető társ
gondoskodhat, reményeim szerint szintén minden szempontból
kielégítettem.
– Beírtad a programomat a naptáradba? – kérdezte Ryan, miközben
levonszolta a bőröndjét a lépcsőn.
– Igen – feleltem, harmadjára is biztosítva őt arról, hogy az új telefonom
rendesen szinkronizálva lett az övével.
– Ellenőriztem az e-mailemet, ott van minden járat időpontja. A repülőtéren
már várni fogja az autó, Mrs. Bailey – szólt cinkos mosollyal Ryan. – Marla
asszisztense gondoskodik majd a...
– Tudom, tudom, szívem – szóltam közbe halkan, és a zsebeibe
süllyesztettem a kezem, hogy még egy percre visszatartsam. – Ne aggódj!
Már beszéltem Trish-sel. Minden rendben lesz. Megígérem, hogy minden
premieren bombanő leszek – néztem rá ragyogó mosollyal.
– Ja és ne felejtsd el az útleveledet.
– Nem felejtem el.
– A szüleim, Nick és Janelle egy órával utánad érnek majd földet Los
Angelesben, úgyhogy nem sokáig leszel egyedül. De várj csak. Mit is
beszélek? Nem leszel egyedül... ott lesz veled az egész csapat, aminek most
örülök is, mert engem majdnem három egész napig lefoglalnak majd a
sajtófogadások és hivatalos megjelenések. Ne felejtsd el, hogy a szállodát
titokban kell tartanod, és...
– Ryan...
– Igen?
– Szívem, agyon idegeskeded magad. Nyugi, ne aggódj. Holnap
találkozunk Los Angelesben, megígérem.
Ryan nagyot sóhajtott.
Ekkor megszólalt egy autóduda. A szemem az arcáról az ajtóra vándorolt.
– Szeretlek – mormoltam az ajkain a búcsúcsókja közben.
– Én még jobban szeretlek – felelte, és még szorosabban átölelt.
– Menj csak, vár a munka, sztárocskám – ugrattam. – A következő gépen
már én is ott leszek.
Ryan megfogta a két kezem; hüvelykujjaival végigsimított mindkét
gyűrűmön, és megforgatta őket az ujjamon. Így emlékeztetett a gyűrűbe
vésett üzenetekre.
– Hamarosan találkozunk – szólt bánatosan.
Még egyszer utoljára megcsókolt, azután elengedte a kezem, és az utcán
várakozó autóhoz lépett.
Ryan és Taryn története folytatódik…
 Tartalom
Előszó
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJ EZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
35. FEJEZET
36. FEJEZET
37. FEJEZET