A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Corinne Michaels & Melanie Harlow: Hold You Close, 2018

Fordította
KURTA ZSUZSANNA

Copyright © 2018. Hold You Close

by Corinne Michaels & Melanie Harlow
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Kurta Zsuzsanna, 2019
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Papp Diána
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6013-55-2
 ajánlás
Akik ellopjátok az örömöt – ehhez nem érhettek.
 előszó

LONDON
Tizenhét évvel ezelőtt

Csípjél belém!
Mondd, hogy nem álmodom!
Mondd, hogy a múlt éjszaka – a leghihetetlenebb és
legromantikusabb éjszaka az életemben – valóban megtörtént.
Óvatosan az oldalamra fordulok, felkönyökölök, és figyelem
Ian arcát, miközben alszik. Fantasztikusan néz ki. Pedig most
nem is látom a vakítóan kék szemét, és a szexi mosolyát, ahogy
tegnap rám nézett, amikor azt mondta:
– El sem tudod képzelni, miket szeretnék veled művelni. Jobb
lenne, ha az mondanád, hogy menjek el.
Azt mondani neki, hogy menjen el?
Mit gondolt, miért jöttem fel vele ebbe a hotelszobába? Soha
nem sejtette, hogy milyen régóta szerelmes vagyok belé? Nem
tudja, hány éjszaka álmodoztam arról, hogy másnak is lát,
nemcsak a kishúga legjobb barátnőjének? Nem látja, hogy
rajongok érte? Főleg a múlt éjszaka… mindig is istenítettem.
Tegnap reggel, mikor Ian hazaért mint végzett elsőéves a
Nevada Egyetemről, éppen zokogva panaszoltam Sabrinának,
hogy a fiú, aki azt ígérte, elkísér a szalagavatómra, az utolsó
pillanatban cserben hagyott egy másik lányért. Ian felajánlotta,
hogy ő szívesen elkísér.
Elaléltam a boldogságtól. Ian egyszer megcsókolt egy buliban
hónapokkal ezelőtt, de azóta nem igazán beszéltünk. Azt
gondoltam, ő már el is felejtette.
Soha nem éreztem még magam olyan gyönyörűnek, mint
amikor bevonultam a karján a terembe. Soha nem vert még
olyan izgatottan a szívem, mint amikor összesimulva táncoltam
vele. Amikor megcsókolt a táncparketten és azt mondta, hogy egy
ideje már másképp érez irántam, teljesen beleestem.
Tánc után megkérdezte, hogy elmennék-e a barátaimmal a
hotelbe.
– Igen – válaszoltam bátran. – De nem akarok a buliba menni.
Csak veled szeretnék lenni.
Nem szólt egy szót sem, csak megfogta a kezem, és a kocsijához
siettünk. Amikor a hotelbe értünk, felmentünk a szobánkba.
Hihetetlen iramban lüktetett a pulzusom a liftben. Ian fogta a
kezem, ahogy mentünk felfelé. A gyomrom úgy liftezett, mintha
hullámvasút tetejére érnénk éppen fel.
Amikor egyedül maradtunk a szobánkban, a sötétítők behúzva,
a világítás letompítva, magához húzott. Úgy csókolt, mintha
tudná, hány álmatlan éjszakán álmodoztam erről.
Azt mondani neki, hogy menjen el?
 Soha az életben.
Ehelyett neki adtam mindenemet. A szívemet, a lelkemet, a
testemet. Tudta, hogy nekem ez az első, kedves volt, nem
siettetett, gyengéden bánt velem. Teljesen lenyűgözött: az izmos
teste, a mozgása, az izgató szavak, amelyeket suttogott.
Istenem, kibaszottul gyönyörű vagy. Milyen régóta vágytam
erre. Olyan jó veled.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy engem akar. Engem!
Semmi sem vagyok azokhoz a szőke Barbie babákhoz képest,
akikkel randizni szokott. A hajam sötét, a mellem kicsi, és a
derekam nem egyméretű a combommal. Az egytől tízig tartó
skálán legfeljebb, ha hatos vagyok.
De múlt éjszaka úgy éreztem, én vagyok az egyetlen lány az
egész világon. Varázslatos volt… és ez csak a kezdet.
A fény lassan kezd átszivárogni a sötétítőkön, közeledik a
reggel, és nekünk fel kéne kelni. Főleg hogy délután lesz Sabrina
diplomaosztó partija, és megígértem neki, hogy segítek a
díszítésben.
De én azt akarom, hogy ez az éjszaka soha ne érjen véget.
Ian a hátán fekszik, az egyik karját hátradobta, a takarót
felhúzta a derekáig. Próbálok ellenállni a vágynak, hogy
megsimogassam a feszes hasát és az izmos mellkasát, de nem
könnyű.
Kinyitja a szemét. Ahogy meglát, megszólal.
– Helló.
Hevesen dobog a szívem.
– Helló.
– Aludtál?
 – Egy keveset.
– Nem fárasztottalak ki eléggé?
Boldogan elmosolyodom.
– De, kifárasztottál. Csak nehéz aludni, amikor ilyen izgatott
vagyok.
Felhúzza az egyik szemöldökét.
– És miért vagy olyan izgatott?
– Miattad – mondom egyszerűen. – Emiatt. Miattunk.
Ő is elmosolyodik.
– Gyere ide! – Átölel, szorosan maga mellé húz, fejemet a
mellkasára fektetem.
Belélegzem az illatát, és egyszerűen átengedem magam a
boldogságnak.
– Komolyan gondoltad azokat a dolgokat, amiket az éjszaka
mondtál?
– Persze hogy komolyan gondoltam. Azt gondolod, olyan
szemétláda vagyok, aki ilyeneket mond csak azért, hogy feküdj le
velem.
– Nem tudom.
– Nem vagyok az, London. Nézd, lehet, hogy nem én vagyok a
legérzőbb alak a világon, de azért nem vagyok egy fasz, nem
veszem ezt az egészet teljesen könnyedén. Ahhoz túl régóta
ismerjük egymást.
– Szóval… mi fog most történni?
Egy pillanatra elhallgat.
– Mit akarsz, mi történjen?
– Azt akarom, hogy együtt legyünk – veszek egy mély lélegzetet
–, szeretlek, Ian.
 Egy pillanatra lefagy, attól félek, túl messzire mentem.
– Neked nem kell ilyesmit mondanod nekem – folytatom
gyorsan, felkapom a fejem, hogy láthassa az arcomat. Szeretném,
hogy tudja, nem követelek tőle semmit. – Csak azt akartam, hogy
tudd, hogy hogyan érzek.
A szemembe néz.
– Ezelőtt soha nem voltam még szerelmes.
– Én sem.
– Ahogy rád gondolok… ezelőtt soha nem éreztem még ilyet.
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak.
– Tényleg?
– Igen. Védelmezni akarlak. Biztonságban tudni – elhallgat egy
pillanatra –, és meg akarlak dugni száztíz különféle módon.
Tudom, hogy ez elég furcsán hangzik.
Felkuncogok, miközben elönt a vágy.
– Száztíz különféle módon?
– Legalább – hirtelen a hátamra fordít, és ő kerül felülre. – És
ez csak a mai reggel.
Attól félek, a szívem kiugrik a mellkasomból.
– Nem megyek sehová.
– Az jó.
Másodjára még jobban élvezem a szexet. Most már nem fáj
annyira, és ugyan még érzem a múlt éjszakát, de Ian annyira
türelmes és gyakorlott, hogy majdnem eljutok a csúcsra. Kíváncsi
vagyok, hány barátnője lehetett előttem, de valószínűleg jobb, ha
nem tudom. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy mi most együtt
vagyunk. És remélem, mindig együtt maradunk.
Mrs. Ian Chase
 London Marie Chase
Mr. and Mrs. Ian Matthew Chase
– Ez annyira jó, szerinted is? – kérdezem álmodozva. Még
mindig rajtam fekszik, zihálunk, a bőrünk forró és ragacsos az
izzadságtól.
– Igen.
– Mintha ennek mindig így kellett volna lennie.
Felkönyököl és rám néz.
– Lehet, hogy ez mindig így is volt.
– És te csak megjátszottad, hogy idegesítőnek tartasz, amikor
éveken keresztül folyton a nyomodban voltunk Sabrinával?
Megrázza a fejét.
– Nem. Tényleg idegesítő voltál.
Játékosan mellbe vágom.
– Olyan gonosz vagy.
– De te így is szeretsz – megcsókol, és a fülembe suttog. – És én
is szeretlek. Csak nekem hosszabb ideig tartott, hogy rájöjjek.
Gombócot érzek a torkomban, attól félek, mindjárt elbőgöm
magam. De veszek egy-két mély lélegzetet, és máris jól vagyok.
Pontosabban ez több annál, mint hogy jól vagyok: úgy érzem,
újjászülettem. Minden megváltozott. Az életemben Ian lett a
legfontosabb.
– Istenem, olyan boldog vagyok, Ian! Ez mindent megváltoztat.
– Mindent megváltoztat?
– Igen – mosolygok újra.
Felkapja a fejét, és a szemembe néz.
– Nem akarlak megváltoztatni, London. Te úgy vagy tökéletes,
ahogy vagy.
 – Úgy értem, az életem változik meg: minden más lesz
mostantól.
– Hogyan más?
– Nos, az első dolog: nem megyek a Northwestern Egyetemre
ősszel.
Néz rám, mint aki nem érti.
– Nem mész?
– Nem érted, te lökött? Veled akarok lenni.
Kisimítja a hajat az arcomból.
– És mi lesz az ösztöndíjaddal?
Megvonom a vállam.
– Kaptam egyet a Nevada Egyetemtől is. Majd azt az ajánlatot
fogadom el.
– De te nem a Nevadáról álmodoztál. A Northwesternre akartál
menni.
– Rólad álmodoztam. Semmi más nem érdekes.
Egy pillanatra elhallgat, mintha megváltozott volna az
arckifejezése. Van valami furcsa a tekintetében, amit nem igazán
értek.
De aztán újra megcsókol.
– Gyerünk! Jobb, ha elindulunk.
Kikászálódunk az ágyból, és felöltözünk.
A hazafelé tartó rövid úton felváltva álmodozom a múlt
éjszaka gyönyörű pillanatairól, és arról, hogy mi minden
történhet még a jövőben. Ian is csendes, azon töprengek, vajon
neki is hasonló dolgokon jár-e az esze.
Amikor leparkol a ház feljáróján, amiben apámmal lakunk,
kiszáll a kocsiból, és elkísér a bejárati ajtóig.
 – Látjuk egymást délután – búcsúzom. – És köszönök mindent…
– Én is. Találkozunk a buliban.
Bemegyek a házba, és álmodozva felsétálok a lépcsőn,
miközben azt a dalt dúdolom magamban, amire tegnap
táncoltunk.
– London – szól ki az apám a második emeleti hálóból, amit
irodának használ –, te vagy az?
– Igen, én vagyok. – Megállok az ajtóban, és látom, hogy
görnyed szörnyű pózban a számítógépe fölött.
– Jól érezted magad? – kérdezi.
– Igen. Csodálatos volt.
– Az jó – vet felém egy mosolyt, és újra beletemetkezik a
számítógépbe. Nem lepődöm meg, az apám mindig is
munkamániás volt. Ebben hasonlítunk. Amikor megkaptam az
ösztöndíjat a Northwestern Egyetemre, nem tudom, ki volt
büszkébb, ő vagy én. Nem lesz neki könnyű, amikor megtudja,
hogy úgy döntöttem, nem fogadom el.
De nem érdekel, gondolom önfejűen, ahogy megyek a szobám
felé. Az egyetlen dolog, ami fontos, hogy Iannel legyek. Lehet,
hogy csak tizenhét éves vagyok, de esküszöm, szerelmes vagyok
Ian Chase-be attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam.
És ez az egyetlen dolog, ami számít.

A buli hatkor kezdődik, de Ian még nincs itt. Sabrina anyja

folyamatosan kérdezgeti, hogy hol lehet, mert hiába hívja, nem
veszi fel a telefonját, ám fogalmunk sincs. Hétkor azt kezdem
gondolni, hogy engem akar elkerülni. Nyolckor már biztos
vagyok benne.
– Ne aggódj! – próbál Sabrina nyugtatni. A szobájában ülünk,
eperbort iszogatunk, amit a földszintről csórtunk el. Sabrina iszik
egy kortyot, aztán átnyújtja nekem az üveget. – Előbb vagy utóbb
biztos megérkezik.
– Rossz érzésem van. – Iszom egy kicsit az édes italból.
– Miért? Csupa klassz dolgot mondott neked, nem?
– Igen – ismerem el.
– Szerintem csak hozza a maga lökött formáját. Imádom a
bátyámat, de tudom, hogy általában saját magával van elfoglalva,
másokkal nem sokat törődik. Valószínűleg fel sem merül benne,
hogy mennyire aggódsz.
– Igazad lehet. – Kierőltetek egy mosolyt, iszom még egy
kortyot, és visszaadom az üveget. – Ne haragudj! Hülye vagyok.
Igyuk meg ezt, és menjünk vissza a buliba.
Mire befejezzük az üveget, úgy érzem, egy kicsit engedett
bennem a feszültség. De amikor kilépünk a házból és meglátom
Iant egy másik lánnyal csókolózni, majdnem hányni kezdek.
Nem kapok levegőt. Kavarog a gyomrom. Szorít a ruhám.
Sabrina megragadja a karomat.
– Gyere, menjünk vissza a házba!
Lerázom magamról a kezét.
– Nem.
– Lon, hagyjad! Ian egy seggfej, oké? Menjünk, szerezzünk egy
másik bort!
Hogyan tehette ezt?
Nem értem. Hazudott nekem. Azt mondta, hogy szeret, és most
egy másik nőt fogdos? Azok után, ami múlt éjszaka és ma reggel
köztünk történt? Sikítani akarok. Zokogni. Földhöz vágni valamit.
De ehelyett odavonulok Ianhez és a szőke szépséghez, aki csak
egy apró farmersortot és egy piros bikinifelsőt visel, ami úgy áll
rajta, ahogy rajtam sohasem fog.
Legszívesebben belelökném a medencébe. Iannal együtt.
– Ian, beszélhetnénk egy percre? – Meg vagyok lepődve, milyen
nyugodt a hangom. Belül darabokra hullottam.
Csak bámul, kifejezéstelen arccal. Mintha a múlt éjszaka meg
sem történt volna.
– Ó, helló London! Ő Heidi. Ő is a Nevadára fog járni.
Heidi unottan rám néz.
– Helló.
Vele nem törődöm. Iant nyársalom fel a tekintetemmel.
– Randiztok?
Megrántja a vállát.
– Mondhatjuk.
Úgy dobog a szívem, hogy attól félek, mindjárt elájulok. Még
sohasem éreztem ilyet. Normális az, hogy a mellkasom fizikailag
fáj? Minden lélegzetvétel gyötrelem.
– Várj egy picit! – emelem fel a kezem, és már sírok. – Mi ez?
Azt hittem, komolyan gondolod, amit a múlt éjszaka mondtál.
Meg ma reggel.
Heidi vihog, torkon tudnám vágni, bár nem igazán tudom, mit
jelent az, hogy torkon vágni.
– Istenem, Ian, mit mondtál ennek a szerencsétlen lánynak?
Ian a szemembe néz, és egy mondattal összetöri a szívemet.
– Azt, hogy az semmi nem volt.
Egyszerre megértem, hogy mekkora idióta voltam. Hogy
hihettem el, hogy valaha is komolyan érdekeltem Iant? Egy
szánalmas kislány vagyok, aki belezúgott. Soha nem volt
szerelmes belém. Megkapta, amit akart, és most mehetek.
Gyűlölöm őt. És gyűlölöm magamat is, hogy hittem neki és el
akartam dobni érte mindent.
– Baszd meg! – suttogom. Sarkon fordulok, és szaladni kezdek,
fogadkozva magamban, hogy soha többé nem engedem, hogy
engem valaki megint így bántson.
Legfőképpen Ian nem.
Ahogy botladozom a házunk felé, hálát adok az égnek, hogy
nem említettem még apámnak, vissza akartam utasítani az
ösztöndíjamat a Northwesternre. Az egyetlen dolog, amire
vágyom most, hogy pokoli messze legyek Ian Chase-től.
Minél messzebb, annál jobb.
 első fejezet

IAN
– Kezdődnek a problémák a sorral az utcán – figyelmeztet Drea, a
menedzserem, miközben a tegnapi bevételt nézem át. – Már most
a befogadóképességünk határán vagyunk.
– Aha – mondom, de fel sem pillantok a számítógépből.
Nem érdekel a sor. Nem foglalkozom a kint várakozó
emberekkel, nekem a bevétel a fontos. A Fátyol a legmenőbb
night klub most Vegasban, és rohadt biztos vagyok benne, hogy
az is fog maradni.
– Ian – kopogtat Drea az asztalon.
– Oké, rendben, mit akarsz, mit csináljak?
– Nem tudom, de megint meg fognak büntetni.
Sóhajtok, és hátradőlök a széken.
– Akkor oldd meg a problémát!
Megigazítja hosszú szőke haját, rádől az asztalomra, a
műcsöcse így még nagyobbnak látszik. Néznem kell, nem tudok
mit tenni, ott van a pofámban.
– Ez nem fog menni – mondom neki, és lassan felemelem a
tekintetemet a duzzogó szájáig. Drea eléri a célját, használja az…
előnyeit… és a férfiak azt teszik, amit akar. Láttam már,
lenyűgözően csinálja, de velem ez nem fog sikerülni. Szigorú
erkölcsök szerint élő, becsületes férfi vagyok.
Vagyis, ez azért nem teljesen igaz, de nem szarok oda, ahol
eszem.
– Huh – nyög fel Drea. – Te vagy az egyetlen férfi Vegasban, aki
nem akar lefeküdni velem, akinek nem tudok parancsolni.
Nevetek.
– Úgy látszik, én vagyok az egyetlen okos pasas, akivel
életedben találkoztál.
Drea nem adja könnyen fel, de én igyekszem elfeledkezni a
farkamról, ha munkáról van szó. Az állandó kuncsaftok, az más,
ők a vadászterületemhez tartoznak.
– Vagy az egyetlen olyan pasas, akinek nincsen agya – vág
vissza Drea.
Erre inkább egyáltalán nem is válaszolok. Megtanultam az
együtt töltött évek alatt, hogy Drea-nek fontos, hogy mindenki őt
akarja. Viszont én csak egyetlen dolgok szeretnék tőle: azt, hogy
rendesen dolgozzon.
– Drea, tedd a dolgodat, és oldd meg a problémát!
Lefelé görbül a szája, érzem, a dolgok nem úgy alakulnak,
ahogy én szeretném.
– Meg tudnád tenni, hogy elsimítod kint a zsarukkal a dolgot? –
kérdezi.
Lehunyom a szemem, és két ujjam közé csípem az orromat.
– Itt vannak a zsaruk?
– Ebből látszik, hogy baj van – böki ki.
 Felállok, piszok dühös vagyok, hogy ezt csak most mondja. Az
utolsó dolog, amire szükségünk van, az egy újabb összetűzés a
rendőrséggel. Kaptam már büntetést, figyelmeztetést és
felelősségre vonást verekedések miatt eleget egy életre. Szeretem
a zsarukat olyan távol tudni a cégtől, amennyire csak lehet.
– Legközelebb ezzel kezdjed! – figyelmeztetem Drea-t, és
kisétálok.
Hatalmas a nyüzsgés, rengetegen vannak. Táncolnak, isznak,
költik a pénzüket, nem is mehetne jobban az üzlet. A szüleim azt
gondolták, megőrültem, amikor úgy döntöttem, megnyitom a
Fátyolt, de én éreztem, hogy sikerülni fog. Egyedül a húgom állt
mellém. Ő volt az, aki biztatott, hogy kezdjek végre valamit az
életemmel, és százszázalékosan segített, amikor elmondtam neki,
mit szeretnék. A szüleim abban reménykedtek, hogy
könyvelőként fogok dolgozni, én viszont, miután majdnem tíz
évet az életemből night klubokban töltöttem, úgy éreztem, ez az a
téma, amiről mindent tudok. Fogtam az összegyűjtött pénzemet,
és megvettem a Fátyolt. Tudtam, a sztriptíznek kell a központi
helyen lenni, és ez be is jött.
A húgom csak mosolygott a szüleim rosszallásán.
Ahogy átszelem a termet, köszönök néhány lánynak, akik
gyakran vannak itt. Jó, mikor először eljönnek, de az az igazi
győzelem, ha újra itt látom őket. Most határozottan úgy tűnik,
nyerő pozícióban vagyok.
– Ian – integet Toby, a pultos.
– Mi van?
– Van egy hívásod – nyújtja felém a telefont.
Senki nem hív itt engem, csak ügynökök, ők meg várhatnak
éjszaka fél tizenkettőkor.
– Meg kell oldanom egy problémát, hagyjanak üzenetet.
Megrázza a fejét.
– Ez a nő már harmadszorra telefonál. – A hangos zene
ellenére is hallom, hogy egy kicsit ijedt a hangja.
Nő?
Akkor az a volt feleségem. Isten se tudja, mi a fenét akarhat
már megint. Az is az én hibám, ha letörik egy körme. Nekem kell
fizetnem a manikűrt, de lehet, hogy egy új kezet akar. Ez a nő
olyan, mint egy ajándék, amit szeretnél visszavinni a boltba, de
nem találod a blokkot, és így nem szabadulhatsz tőle. Utálom a
hülye ajándékokat, és utálom Jolene-t.
– Hagyjon csak hangpostát a picsa! – mondom, és továbbállok.
Kimegyek a klub elé. Drea nem viccelt, a sor valóban gáz.
– Jó napot, uram – köszönök a köpcös zsarunak, aki a
kidobóemberem mellett álldogál.
– Mister Chase, panaszokat kaptunk – mondja, és ránéz az üzlet
előtt tolongó sorra.
– A helyzet az, hogy népszerűek vagyunk – vonom meg a
vállam. – Teljes kihasználtsággal működünk, nem küldhetek el
fizető vendégeket csak azért, mert sor alakult ki.
– A night klub előtt kialakult sor olyan hosszú, hogy
eltorlaszolja más üzlethelyiségek bejáratát.
Hogy a halálba tudnék ezzel a helyzettel bármit is kezdeni?
Kint vagyunk az utcán, itt nem kontrollálhatom az embereket. És
nincs is kedvem szekálni a vendégeimet. Ez egy üzlet, és
tudtommal szabad verseny van, örülök neki, hogy sorban állnak,
hogy bejuthassanak hozzám.
 – Rendben, megpróbálok valamit kitalálni – vakarom meg a
fejemet.
Érzem, hogy a telefonom vibrál a zsebemben. Ha ez Jolene,
esküszöm, őrjöngeni kezdek.
Látom a nevet a képernyőn: London Parish. A kibaszott életbe.
Most meg küzdhetek a húgom irritáló, aggodalmaskodó
barátnőjével. London baromi jó nő lehetne, ha nem volna olyan
rohadtul akadékoskodó. Most látom, hogy már háromszor
keresett.
Kicsit arrébb sétálok, veszek egy mély lélegzetet, és
visszahívom.
– Ian, ide kell jönnöd hozzám.
Önelégülten elvigyorodom.
– Rohanok. Végre beláttad, hogy én kellek neked.
– Kérlek, ne! Ma ne. Csak gyere ide!
Hallom, hogy szipog, beindul a védelmező ösztönöm. Sír valaki
miatt. Nem vagyunk igazán jóban – részben azért, mert teljesen
különbözőek vagyunk, részben pedig a múltunk miatt – de nem
engedem, hogy bántsák.
– Valami baj van? – kérdezem.
– Nem olyasmi, mint amire gondolsz – nyögi ki.
Huszonöt éve ismerem Londont, és meg tudnám számolni egy
kezemen, hányszor láttam sírni. Egyszer miattam tette.
– Mi a baj? Sürgős? Éppen dolgozom, és itt…
– Gyere ide, Ian! Sürgős.
London nem szokott játszmázni.
A kurva életbe!
Ránézek az órámra, és sóhajtok egy nagyot. Legalább harminc
percbe telik, mire odaérek. Ez tényleg egy szar éjszaka.
– Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok.
– Siess! – mondja London, és leteszi.
Görcsbe áll a gyomrom. Nem tudom, mi történt, de érzem,
valami komoly baj van. Nem tudom, mi lehet az, de abban biztos
vagyok, hogy oda kell mennem Londonhoz.
– Oszlasd fel a sort, több ember nem fér be – mondom a
kidobóembernek, és bemegyek az üzletbe.
Drea a bárban van, én egyre idegesebb vagyok. Londonnak
szüksége van rám. Miért? Mi történt? Valaki betört a házába?
Vagy az enyémbe? Valamit csinált egy volt pasija, mármint ha
egyáltalán van neki ilyen, vagy valami egészen másról van szó?
Akármi is, sírva hívott fel, sietnem kell.
– El kell mennem – mondom Drea-nek.
Csodálkozva néz rám.
– El kell menned? Hová? Telt házunk van.
– Észrevettem, de történt valami, és segítenem kell.
Tobyhoz fordulok.
– Maradj itt zárásig, és kísérd ki Drea-t a kocsijához, mikor
hazaindul.
Toby rábólint.
Soha nem engedem, hogy Drea egyedül menjen ki az éjszaka
végén a klubból. Még akkor is figyelek erre, ha valakit hazaviszek
magammal. A férfiak néha félreértik a kedvességét. Nem
történhet meg, hogy bántódása essen, csak mert itt dolgozik.
Zakatoló aggyal beülök végre a kocsimba. Gyorsabban vezetek,
mint a megengedett, közben próbálom magyarázni magamnak,
hogy London csak pánikol.
 Aztán eszembe jut… az unokaöcsém és unokahúgaim nála
vannak pár napig.
Még jobban nyomom a gázt, a motor bömböl, ahogy száguldok.
Elérem azt a városrészt, ahol élünk, elhajtok a házam mellett, és
már látom Londonét. Mindig is utáltam, hogy a hátsó kertünk
egymásra néz. Minden istenverte reggel látom őt, ahogy a
teraszán ülve olvas és megvető tekintettel méreget.
Egy rendőrautó fénye világítja meg az utat, amikor odaérek a
házhoz. Ugye nem ide jön… reménykedem. Valahogy leparkolok,
és már ugrom is ki a kocsiból.
– London! – kiabálok már az ajtóban. – Christopher? Morgan?
Ruby? – szólítom a gyerekeket, és imádkozom, hogy ugye nem
velük történt baj.
Hatalmas megkönnyebbülés, amikor a nappaliba érve ott
látom őket épségben.
Aztán látom, hogy Morgan arcán patakzanak a könnyek.
London feláll. Az arca vörös, puffadt a sírástól, fekete
szemfestéke elkenődve.
– Ian – a hangja elcsuklik.
A lányok újra sírni kezdenek, az unokaöcsém átöleli őket.
London odajön hozzám, a kezét a mellkasomra teszi.
– Elmentek.
– Kik? – kérdezem zavarodottan.
– Sabrina és David – suttogja.
Igen, elutaztak. De mi az ördögért sírnak ezek itt?
– Ezért hívtál ide? Pár nap, és itthon lesznek. Miért sírtok?
London a szemembe néz, szétválnak az ajkai.
– Nem. – Megrázza a fejét. – Nem lesznek itthon pár nap múlva.
 A gyerekek felé nézek, aztán a lehalkított tévére. Közelebb
lépek, mert nem akarom elhinni, amit a képernyőn olvasok:
„Hawaii partjai mellett lezuhant az 1184-as számú repülőgép.
Háromszáz ember eltűnt, feltételezhetően mind életüket
vesztették.”
A húgom Hawaiira utazott.
A húgom meghalt.
Térdre ereszkedem a gyerekek előtt, nem vagyok képes
megszólalni. Most veszítették el a szüleiket, nekem pedig
összetörött a szívem. A húgom volt a legjobb barátom. Ő volt az
egyetlen, aki támogatott, hogy nyissam meg a Fátyolt, azt
csináljam, amit szeretnék. Mindig mindenben támogatott. És
most elment.
Christopher felemeli a fejét, a szeme tele könnyel.
– Meg fogják őket találni – mondja meggyőződéssel.
– Oké – válaszolom. Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem igaz, de
neki ezt kell mondania most magának. Emlékszem, amikor én
voltam tizenöt éves. Senkitől sem fogadtam volna el, hogy nincs
igazam.
– Apa nem… – kezdi mondani, de aztán elhallgat, a szája
remegni kezd.
Én is sírok már, Morgan megragadja a kezemet.
– Mit fogunk most csinálni?
Egy kibaszott ötletem nincs. Hogyan magyarázzam el a
gyerekeknek, hogy lehet ezt túlélni? Én vagyok az utolsó ember a
világon, aki alkalmas arra, hogy tanácsot adjon. Londonra nézek.
Megérinti a vállamat, másik kezével a némán hulló könnyeit
törölgeti.
 – Összetartunk – mondja.
Találkozik a tekintetünk, és eszembe jut az az idő, amikor
London és én nem voltunk ellenségek. Az az idő, amikor
szerettük egymást. Annak ellenére, hogy mind a kettőnknek fájó
emlékei vannak, mégsem tudtunk teljesen szakítani. Most, a
legmélyebb fájdalomban számíthatunk egymásra.
London mellém térdel. Olyannak tűnik, mint aki a határán van
annak, hogy összeomoljon, de nem engedi, hogy ez megtörténjen.
– Felhívtad a szüleimet? – kérdezem.
– Nemsokára itt lesznek.
Összeölelkezünk mind az öten, próbálunk megnyugvást találni
egymásban, miközben mindannyian tudjuk, hogy az életünk már
sohasem lesz olyan, mint régen volt.
 második fejezet

IAN
Ma eltemettünk két üres koporsót a Las Vegas-i sivatagban. Eltelt
két hét, és nem találtak túlélőket. Nincs meg a sógorom és a
húgom holtteste sem. De a szüleink úgy gondolták, hogy jobb
lenne a gyerekeknek, adna egyfajta lezárást, ha rendeznénk egy
temetést.
Akármit jelent is ez.
Hogy tudná lezárni bárki is a szülei elvesztését?
– Ian – lép mellém Christopher.
– Hogy bírod, öcskös?
Tizenöt évesen én nem tudtam volna olyan erős lenni, mint ő.
Úgy áll a húgai mellett, mint egy oszlop.
Most látom először gyengének.
– Nem tudom, hogy lehet ezt kibírni – vallja be. – Visszamenni
a házunkba ma. Ők pedig tényleg nem fognak hazajönni többet.
Az első éjszaka Londonnál maradtunk. Senki nem tudott
aludni, próbáltuk felfogni a hihetetlent. Amikor megérkeztek a
szüleim, visszavitték a gyerekeket az otthonukba, hogy a saját
ágyukban aludhassanak.
– Próbálunk túlélni minden napot, Chris. Ennyit tudunk most
tenni. Én mindig itt vagyok nektek, ezt tudnod kell.
Bólint.
– Állandóan azt várom, hogy apa mindjárt belép az ajtón. De
tudom, hogy nem fog…
Ismerem ezt az érzést. Mindennap várom Sabrina üzeneteit,
hogy mit kéne jobban csinálnom, hogy hagyjam abba London
zaklatását a kerti bulizásommal. Folyamatosan nézem a
telefonomat, keresem a szarkasztikus és mégis szeretetet sugárzó
sms-eket. Tudom az agyammal, hogy nem jöhetnek, de mégsem
tudom abbahagyni a reménykedést.
– Remélem, tudod, hogy milyen nagyon szerettek téged.
Christopher rám néz, már sír.
– Tudom, és így csak még sokkal nehezebb.
– Túl fogjuk élni – bizonygatom neki és magamnak is.
Nagyon hiányzik a húgom.
Ő volt a legjobb ember, akit valaha életemben ismertem. Ő
segített összeszedni magam, amikor Jolene átbaszta a fejemet.
Még David is, akit rohadtul utáltam akkor, amikor a húgomat
már a főiskolán felcsinálta, ő is olyan volt nekem, mint egy
testvér.
Jól bánt a húgommal, gondoskodott róla és a gyerekekről.
Csodáltam érte, de nem vagyok biztos benne, hogy valaha is
említettem neki ezt.
És most már soha nem is fogom.
Mennyi istenverte dolgot kell megbánni az életben!
– Mit gondolsz, mi lesz, elköltözünk Floridába? – kérdezi
Christopher.
Anyám próbált erről beszélni velem tegnap, de nem voltam
abban az állapotban, hogy meg tudjuk vitatni a kérdést. Ez túl
sok most nekem. Elvesztettem Sabrinát, és most a gyerekek is el
fognak költözni…
Nem állítom, hogy én vagyok a legjobb nagybácsi, de imádom
mind a hármat. Én veszem meg nekik azokat a dolgokat, amiket a
szüleik nem engednek meg nekik. Karácsonykor úgy érzem, én
vagyok a Mikulás. Én vagyok a keresztapjuk, mind a három egy
kicsit az én gyerekem is. Kényeztethetem, taníthatom őket,
imádom mindannyiukat.
Tisztában vagyok vele, milyen kép él az emberekben rólam.
Elváltam, drága sportkocsival járok, van egy night klubom,
mindenkit lefektetek. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek
fontos dolgok számomra. Nekem nem születtek gyerekeim,
Sabrina gyerekei az enyémek is.
– Halvány gőzöm nincs, hogy mi fog történni – válaszolok
egyenesen.
Anyám jön oda hozzánk.
– Megyünk az ügyvédhez. – Megérinti Chris karját. –
Mindannyian, Ian.
– Vissza kell mennem a klubba.
Olyan pillantást vet rám, hogy attól még felnőtt férfiak is
összeszarják magukat. Ennek a szempárnak nem lehet
ellentmondani.
– Az ügyvéd azt mondta, hogy neked, Londonnak, a még
életben lévő szülőknek és a gyerekeknek kell ott lenni a
végrendelet felolvasásakor.
 Sabrina még halálában is irányítja az eseményeket.
Kinyitom a számat, hogy ellentmondjak. Ott van a cégem, és
Drea nem tűnik annyira kompetensnek, mint lennie kéne. Csak
négy hónapja nyitottunk meg, és ezt most nem fuserálhatom el.
– Ian, kérlek! – mondja Chris.
Oké, a fenébe. Nem mondhatok nemet. A keresztfiam. Ő az,
akit meg akartam vesztegetni, hogy bírja rá az anyját, hogy néha
igyon. Ő az én védencem, nem okozhatok neki csalódást.
– Oké, ott leszek. – Átölelem, és elindulok a kocsimhoz.
– Kösz.
London közeledik, hatalmas fekete napszemüveget visel, de
ezzel sem tudja eltitkolni, hogy mennyire megviselték a
történtek. Soha nem láttam még ennyit sírni. Uralkodni kell
magamon, hogy ne próbáljam folyamatosan vigasztalni. Elég
határozottan kinyilvánítja, hogy nem kér túl sokat a
társaságomból.
Nekem tartanom kell magam. Az apám mindig azt tanította,
hogy a férfiaknak kell vinni a terhet. Ő most anyát segíti, én a
gyerekeket.
Csak egymásra nézünk, amikor anya újra sírni kezd.
Visszhangzanak a fejemben apám szavai: „A férfiak minden
problémát megoldanak. Rájuk mindig lehet támaszkodni. Ők
sohasem lehetnek gyengék. Ha valaki bántaná az anyádat vagy a
húgodat, meg kell védened. Ha a nő, akit szeretsz, szenved, neked
harcolnod kell, érted?”
Harcolni szeretnék most tényleg, verekedni valakivel, de nincs,
akivel ezt tehetném. Pedig jó lenne.
– Mehetek veled? Nincs itt a kocsim – kérdezi London.
 Normál körülmények között London sohasem kérne ilyet. Ha
mégis, biztosan valami kurva szellemes megjegyzéssel
válaszolnék. De mióta elvesztettük Sabrinát, egyikünk se
kötözködött még a másikkal. Néha pedig úgy érzem, jó lenne.
Csak azért, hogy történjen valami úgy, mint régen.
De ez most nem megy.
– Persze – válaszolom.
Elindulok a kocsi felé, London velem tart, karját összekulcsolja
a mellkasán. Sötét haját abban a szigorú könyvtáros stílusban
összefogva viseli, ahogy mindig. Sokkal többet kellene kibontva
hordania.
– Láttad a végrendeletet? – kérdezi.
– Nem.
– Mit gondolsz, mi fog történni a gyerekekkel?
Vállat vonok, utálom, hogy felhozza azt a témát, amiről én nem
akarok gondolkodni.
– Valószínűleg a szüleimmel lesznek.
– Elviszik őket Floridába?
– Honnan tudjam? – Ez talán egy kicsit durva volt, seggfejnek
érzem magam, hogy ezen a napon így beszélek vele. A kettőnk
sztorija olyan, amilyen, és szerintem nem teljesen az én hibám,
még ha ő szereti is így gondolni, de London is imádja a
gyerekeket. Ő a keresztanyjuk. Ott volt mindegyikük születésénél.
Rám néz.
– Ez csak egy kérdés volt, Ian. Arra gondoltam, talán
beszéltetek erről a húgoddal.
– Sohasem.
– Talán ha kevesebb időt töltesz a klubodban és többet a
családoddal, beszéltetek volna.
Ez a régi London. Újra akarja kezdeni a harcot? Boldogan.
– A klub a kibaszott munkám, London. Dolgozom ott, nem
bulizok.
Közben odaérünk a kocsihoz, feloldom a központi zárat, és
kinyitom neki a jobb oldali ülés ajtaját.
Megáll egy pillanatra, bámulja a kezemet az ajtón, aztán rám
néz.
– Te vagy az egyetlen olyan ember, akit ismerek, aki egyszerre
tud bunkóként és úriemberként viselkedni.
– Ez egy különleges képesség – válaszolom. – Szállj be végre!
Egy csomó dolgot kell még ma elintéznem.
Beül a kocsiba, látom az arcán, mi a véleménye rólam.
Becsukom az ajtót, és megtörlöm a homlokomat, miközben
átmegyek az én oldalamra. Még csak április van, de már
tizenkilenc fok, sokat adnék érte, ha a kertemben tölthetném a
délutánt a medence mellett, egy hideg sörrel a kezemben és egy
szexi szőkével az oldalamon. Vagy két szexi szőkével. Mindegyik
oldalamon egy.
De jó lenne elszabadulni a munkától, és inni egész nap, hangos
zenét hallgatni és hetyegni a két szőkével London szeme láttára,
aki felhívna és tiltakozna a felháborító viselkedésem miatt. De én
nem törődnék vele. Akkor aztán a húgomnak telefonálna, és neki
sírna, hogy milyen szemét módon viselkedem, egyáltalán nem
törődöm azzal, hogy vasárnap van, és a szomszédok békére és
csendre vágynak. A húgom sms-ezne, hogy ne legyek egy faszfej,
törődjek más emberek érzéseivel is, ami persze London érzéseit
jelenti. Én viszont azt válaszolnám, hogy nem tehetek róla, hogy
London olyan, mint egy zsémbes öregasszony, akinek egyetlen
társasága a macskája. Ha nem lenne ilyen megkeseredett,
puritán, szenteskedő hülye, átjöhetne, és csatlakozhatna
hozzánk, ahelyett, hogy idegesíti magát és pletykál rólam.
Egy csomó dologra vágyom.
Arra, hogy meg tudjam változtatni a múltat. Arra, hogy a
húgom életben legyen. Hogy a gyerekek ne veszítsék el a
szüleiket. Arra, hogy válaszolni tudjak azokra a kérdésekre, hogy
milyen jövő vár rájuk, vagy hogy hogyan fogjuk tudni folytatni az
életünket.
– Láttam Jolene-t – mondja London, talán csak azért, hogy
idegesítsen. Ami sikerül neki.
Éppen az autópályára fordulok, csak dörmögök valamit válasz
helyett. Láttam az exemet a tömegben – nevetséges kalapot
hordott, és álkönnyeket sírt –, de nem beszéltem vele.
– Kedves tőle, hogy eljött, nem gondolod?
A volt feleségem se nem segítőkész, se nem kedves. Ő egy
kígyó, tele méreggel, kész lecsapni az első szembejövőre, akibe
belemélyesztheti a méregfogát. Ez általában én vagyok. És az
igazság az, hogy London sem szereti jobban Jolene-t, mint én.
– Nem. Nem gondolom.
London leereszti az ablakot, és csak dünnyög az orra alatt:
– Végül is…
Felhúzom London ablakát, és bekapcsolom a légkondit, csak
hogy idegesítsem.
– Nem azért jött, hogy jó dolgot tegyen, London. Szaglászni jött,
pletykákért, hogy aztán holnap mindenki őt hallgassa a
munkahelyén. Nem arról van szó, hogy szerette volna Sabrinát.
 – Mindenki szerette Sabrinát – mondja London egy kicsit éles
hangon.
– Tudod, hogy értettem.
London elfordul tőlem, az út további részén csak a vállát és a
hátát látom.
Részemről rendben.
De az igaz, amit mondott. Mindenki szerette a húgomat. Nem
volt benne semmi rossz, mindig mosolygott, mindenkinek tudott
valami jót mondani, még a hárpia feleségemnek is. Mindenki
csak azt ismételgette ma, hogy milyen kedves volt, milyen
jószívű, nagylelkű, figyelmes.
„Tudod, hogy önkénteskedett?”
„Mikor meghalt az édesanyám, egy héten keresztül mindennap
hozott nekünk vacsorát.”
„Nem tudom elmondani, mennyire hiányoljuk őt a munkában.
Ő volt a legjobban dolgozó ápolónővér az emeleten.”
Lehet, hogy nekem jobb osztályzataim voltak, magasabb
végzettséget szereztem, több trófeám van a polcomon, de Sabrina
volt kettőnk közül az, akit soha senki nem hívott szemétládának,
soha senki nem vágott pofon, és akinek soha senki nem mondta,
hogy egy érzéketlen tuskó. Boldoggá tudta tenni az embereket.
Jobbá tudta tenni az életet a földön.
Én? Én tudom, hogy kell egy night klubot működtetni és
hogyan tudom jól érezni magam. Pénzt tudok csinálni.
Ezért döbbenek meg annyira fél óra múlva, amikor az ügyvéd
felolvassa Sabrina végrendeletét, amelyben az áll, hogy a húgom
engem bízott meg a gyerekei felnevelésével.
 harmadik fejezet

LONDON
– Elnézést kérek, micsoda? – Emelem fel a kezem, hogy
megállítsam az ügyvédet. – Meg tudná ismételni az utolsó részt?
Elég egy pillantást vetnem az asztal túloldalán ülő Ianre, hogy
lássam, a hír, hogy Sabrina őt jelölte ki a gyerekek
gondviselőjének, számára is sokkoló. Teljesen elsápadt.
Az asztalfőn helyet foglaló ügyvéd megismétli a kért részt: „Ha
a férjem nem él túl engem és kiskorú gyermekeket hagyok
magam után, ebben az esetben Ian Chase-re, a bátyámra
ruházom a gyermekeim felügyeleti és gondviseleti jogát.
Amennyiben ő valamilyen okból nem tudja ellátni a feladatot, ez
esetben másodlagos gondviselőnek a barátomat, London Parisht
jelölöm ki.”
– Várjon egy pillanatig! Várjon egy pillanatig! – Ian mély
hangja betölti a szobát, miközben feláll, egyik kezét a mellkasán
tartva.
– Azt mondja, a húgom rám hagyta a gyerekeket?
Mindannyian az üres székekre nézünk, ahol a kisírt arcú,
kimerült gyerekek ültek még egy pár perccel ezelőtt. Christopher
felajánlotta, hogy kiviszi a húgait a büfébe. Szegény fiún nagy a
teher: próbálja a lányokat segíteni, miközben küzd a maga
gyászával. És a lányok. Morgan pont abban a korban van, amikor
a legnagyobb szüksége lenne az anyjára. A drága kis Ruby pedig
szinte meg sem szólal, mióta megtudtuk a rettenetes hírt.
Rettenetesen fáj a szívem értük.
– Igen – néz Ianre az ügyvéd, kezében a végrendelettel. – Maga
nem tudott erről?
– Nem. Mikor készült a végrendelet?
Az ügyvéd ránéz a papírra.
– Nem régen. Pontosabban a múlt hónapban. Március
ötödikén.
– A húgom nem beszélt nekem erről. – Ian elég zaklatottnak
tűnik, próbálja meglazítani a nyakkendőjét.
– Nekem se – erősítem meg én is, miközben igyekszem
megérteni a helyzetet. Miért választotta Sabrina és David Iant?
Nem örültem a gondolatnak, hogy Sabrina szülei valószínűleg
elviszik a gyerekeket Floridába, de felkészítettem magam a hírre.
Ez viszont sokkoló. Egyrészről boldog vagyok, hogy a gyerekek itt
maradnak a közelemben, másrészről nem tudom elhinni, és meg
vagyok sértve, hogy Sabrina a megbízhatatlan, szívtelen, playboy
bátyját választotta a gyerekei gyámjául, és nem engem. Milyen
példát mutathat nekik ez a férfi?
– Biztos benne, hogy a végrendeletben szereplő név nem Philip
Chase? – kérdezi Nancy, Sabrina édesanyja. A hangja remeg, keze
a férjébe kapaszkodik.
– Igen. Nézze meg még egyszer, kérem! – kéri az ősz hajú Philip
egy nyugalmazott katonatiszt tekintélyével. Az ügyvéd
engedelmeskedik.
– Nem, a végrendeletben az szerepel, a bátyám, Ian Chase. – Az
ügyvéd Ianra néz. – Feltételezem, ön a báty?
– Igen, de én…
– Ian – mondja Nancy –, ha te nem akarod, mi szívesen
vállaljuk őket.
– Nem mondtam azt, hogy nem…
– Én akarom őket – emelkedek fel ültömből –, ha Ian nem
szeretné őket, én gondoskodom róluk.
– Csöndben tudnátok maradni egy kurva pillanatra? – emeli fel
Ian mindkét karját, az egyikkel a szüleire mutat, a másikkal rám.
David édesanyjának egy pillanatra elakad a lélegzete. A férjével
keresztény misszionáriusok, Ian viselkedése sokkoló lehet
számára. Nem is tudom elképzelni, hogyan reagálna, ha látná Ian
egyik kerti partiját.
– Nem mondtam azt, hogy nem akarom a gyerekeket – folytatja
Ian. – Csak egy kis időre van szükségem, hogy megemésszem a
hírt.
– De Ian – törölgeti az édesanyja a szemét a zsebkendőjével. –
Neked nincsenek gyerekeid. Fogalmad sincs, hogyan kell
gondoskodni róluk.
– Neki sincsenek gyerekei – mutat rám Ian. – Miért gondoljátok,
hogy ő ért hozzájuk?
Én még mindig állok, a két kezemre támasztom magam az
asztalon, és előrehajolok. Ian és köztem véget ért az egyhetes,
kínos fegyverszünet.
– Úgy szeretem a gyerekeket, mintha az enyémek lennének.
Mindent tudok róluk.
– Én is. – Szegezi rám a kék szemét Ian, mintha én lennék az
egyetlen ember a szobában. Megőrjít, hogy még mindig hatással
van rám, ennyi év után is. Utálom ezt.
– Igazán? Hányadik osztályba jár Christopher?
– Kilencedikbe – válaszol önelégülten.
A fenébe! Ezt tudta.
– Mikor van Morgan születésnapja?
Egy kicsit elbizonytalanodik.
– Január… tizedikén?
– Tizenkettedikén! Mi a neve Ruby plüssmacijának?
Ian csak néz rám zavartan.
– Fred – mondom diadalmasan. – Frednek hívják.
Ian beletúr a sötétszőke hajába.
– Nézd, azért mert te inkább emlékszel bizonyos dolgokra, az
nem jelenti azt, hogy te jobban szereted a gyerekeket.
– Nem, ez azt jelenti, hogy alkalmasabb vagyok a
felnevelésükre. Te egy night klubot vezetsz. Soha nem vagy
otthon. De ha otthon vagy is… – Nem fejezem be a mondatot.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kiabál Ian felvont szemöldökkel.
– A kibaszott életbe, London!
Hallom a bal oldalamon, hogy David édesanyja megint
levegőért küzd.
Kihúzom magam, eltökélt vagyok, hogy megmutassam
mindenkinek, én vagyok a jobb választás.
– Csak azt akarom mondani, hogy nem vagyok benne biztos,
hogy az otthonod a legjobb környezet a gyerekek számára.
– Miért?
 – Azt akarod, hogy részletezzem? Hogy beszéljek az éjszakai
bulizásokról, a nőkről, a piálásról, az üvöltő zenéről?
Ian csak forgatja a szemét, ezzel engem csak még dühösebbé
tesz.
– Vannak, akik aludni szeretnének hajnali háromkor –
csattanok fel.
– Vannak, akik élnek.
– Van, aki olyan durva és érzéketlen harminchét évesen, mint
amikor tizenkilenc volt.
– Van, aki soha nem tudja túltenni magát egy hülyeségen.
Ian és én harciasan méregetjük egymást az asztal két végéből,
miközben az ügyvéd megköszörüli a torkát.
– Mr. Chase, a húga és a sógora magát jelölte ki a gyermekeik
gyámjául. Fel van rá készülve, hogy elvállalja a feladatot?
– Igen – Ian nem veszi le a szemét rólam, miközben válaszol.
– Rendben. Üljenek le, kérem! Szeretném befejezni a
végrendelet felolvasását.
Egyikünk sem akar az első lenni, hiszen ezt egyfajta
megadásnak is tekintheti a másik. De mivel én tudok viselkedni,
nem úgy, mint más, leülök. Ian megigazítja a nyakkendőjét, és ő
is helyet foglal.
Az ügyvéd befejezi Sabrina végrendeletének a felolvasását, és
áttér Davidére. De nem igazán tudok figyelni már. Felfoghatatlan,
hogy Sabrina és David Iant jelölték ki a gyerekek gyámjául. Mit
gondoltak? Vagy az volt a döntő érv, hogy Ian vér szerinti rokon,
én pedig nem? De hát Ian egy beképzelt, megbízhatatlan hülye.
Egy túlkoros gyerek, nem apának való. Hányszor mondta nekem
Sabrina, hogy bátyjának fel kéne nőnie végre, és befejezni a
bulizásait. Vagy Sabrina azt gondolta, ha Ianra rászakad a
gyerekek felnevelésének a feladata, akkor majd felnőtt lesz
végre? De hát még arra sem kérték meg soha Iant, hogy
vigyázzon a gyerekekre, amikor valami programjuk volt, vagy
nagy ritkán elutaztak valahová! Ezért voltak a gyerekek nálam,
amikor a tragédia történt. Sabrina bennem bízott meg legjobban.
Tudta, úgy szeretem a gyerekeit, mintha az enyémek lennének.
És mivel úgy látszik, soha nem lesznek saját gyerekeim…
Be kéne fejezzem, hogy a múlton rágódom. Ez most nem ennek
az ideje.
Érzem, hogy Ian engem bámul az asztal másik oldaláról, és
kezdek izzadni. Kényelmetlenül feszengek a széken, próbálok
arra összpontosítani, amit az ügyvéd mond a különböző
ingatlanadókról. De a következő pillanatban azt érzem, hogy
nem bírom tartani magamat, sírás fojtogatja a torkomat.
Sabrina meghalt. Tízéves korom óta ő a legjobb barátnőm.
Akkor kerültem új iskolába, nem ismertem senkit, és nem volt
bátorságom ismerkedni. Egyedül ültem az iskolabuszon, a
könnyeimmel küszködtem, és azon imádkoztam, hogy a többi
gyerek ne kezdjen gúnyolódni a szemüvegemen, a ruhámon, a
táskámon vagy bármi máson velem kapcsolatban.
És akkor Sabrina felszállt a buszra. Az első pillanatban láttam,
hogy népszerű a gyerekek közt. Még a sofőr is a nevén szólította,
amikor visszamosolygott rá. Meglátott engem, odajött hozzám, és
letelepedett mellém.
– Szia – köszönt –, te új lány vagy?
Bólintottam.
Szélesen rám mosolygott.
 – Engem Sabrinának hívnak. Hányadikba jársz?
– Ötödikbe – préseltem ki a választ.
– Én is – nézett rám kedvesen nagy, kék szemével, melyet
vastag fekete szempillák öveztek. Hasonló szem néz most az
asztal másik oldaláról, csak az nem olyan kedves, mint Sabrináé
volt.
Sabrinával elválaszthatatlanok lettünk. Neki akkor költözött el
Kaliforniába a legkedvesebb barátnője. Hamar felfedeztük, hogy
sok közös tulajdonságunk van. Lelkesedtünk a divatos slágereket
éneklő fiúcsapatokért, de titokban még mind a ketten játszottunk
Barbie babánkkal. Majd meghaltunk a vágytól, hogy kifúrassuk a
fülünket, de rettegtünk, hogy fájni fog. Érdekeltek már a fiúk, de
viszolyogtunk a gondolattól, hogy csókolózzunk velük.
Együtt nőttünk föl. Mindent elmondtunk egymásnak. Soha nem
hoztunk meg úgy egy döntést, hogy előtte nem beszéltük meg a
másikkal. Kölcsönadtuk egymásnak a ruháinkat, a könyveinket,
megosztottuk egymással minden titkunkat.
Velem volt, amikor Ian összetörte a szívemet, és megértette,
miért volt olyan nehéz nekem ezután megbízni a férfiakban. Ott
voltam, amikor húszévesen rájött, hogy terhes, és mellette álltam,
mikor úgy döntött, férjhez megy Davidhez. Teljes szívemből
szerettem. Könnyes szemmel pillantok át az asztal túlsó oldalára.
Ian fogja megkapni az egyetlent, ami megmaradt Sabrinából: a
gyerekeit.
– Van esetleg bármilyen kérdésük? – ránt vissza valóságba
kérdésével az ügyvéd.
– Mond arról valamit a végrendelet, hogy mi a húgom
kívánsága, hol lakjanak a gyerekek? Talán egy levél? Valami
útmutatás? – kérdezi Ian. – Sabrina mindig mindent
megtervezett. Valószínűleg hagyott hátra számomra
instrukciókat.
Nevetséges. Ha Ian nem mindig önmagával lenne elfoglalva,
nem kérdezne ilyen hülyeséget.
– Sabrina úgy gondolta, hogy költözz oda a házukba. Az a
gyerekek otthona. – Megragadom az asztalt. – Hogy gondolhatsz
arra, hogy elviszed őket onnan? Biztonságot kell nekik adnod.
– Egy kérdést tettem fel, nem pedig döntést hoztam.
– Erre neked kéne rájönnöd, de te csak magadra tudsz
gondolni – szinte köpködöm a szavakat, miközben felnyársalom
Iant a tekintetemmel.
– Ezt nevetséges tőled hallani. Te is egyedül élsz a macskáddal.
Én legalább élem az életemet.
Erre csak grimaszolni tudok.
– De ez most nem rólad szól. Valamiért Sabrina úgy gondolta,
te vagy alkalmas rá, hogy felneveld a gyerekeit.
Ian arcán átsuhan a fájdalom, amikor megemlítem Sabrinát.
Bármennyire utálom is, tudom, mennyire szerette a húgát. Ő volt
a legerősebb támasza. Nagyon szenved most.
Végigsimítja az arcán a tenyerét.
– Te kiköltöznél miattuk a házadból?
Egy pillanatig sem gondolkozom.
– A gyerekekért? Természetesen. Nem magammal foglalkoznék
ebben a helyzetben.
Az állkapcsa megmerevedik, ahogy rám szegezi a pillantását.
– A húgom nyilvánvalóan megbízott bennem, egyébként nem
jelölt volna ki a gyerekei gyámjának.
 – Ezt fejezzétek be! – pattan fel Nancy a székéből. – Ti ketten
kaptátok a jogot, hogy vigyázzatok a gyerekekre. Nem látjátok? Ti
fogjátok a legnagyobb szerepet játszani a gyerekek
felnevelésében. Szeretetre, segítségre és útmutatásra van
szükségük. Ha veszekedtek, azzal csak nekik tesztek rosszat. –
Letörli az arcán csurgó könnyeket. – Mindannyian szenvedünk
most, de Sabrina és David megbízott bennetek, ne hagyjátok őket
cserben. Fejezzétek be ezt a lehetetlen viselkedést, és
összpontosítsatok arra, ami fontos!
Nancy sírva kimenekül a szobából, Philip követi. Engem elönt a
szégyen. Nem tudok mit mondani. Nancynek igaza van. Sabrina
valamilyen okból Iant választotta, nekem ezt tiszteletben kell
tartanom. Én továbbra is a gyerekekkel lehetek, csakúgy, mintha
Sabrina és David még mindig élne. Sabrina sohasem tett semmit,
ami nem a legjobb lett volna a gyerekeinek. Abba kell hagynom a
veszekedést Iannal. Chrisnek, Morgannek és Rubynak szüksége
van ránk.
– Az teljesen nyilvánvaló, hogy Mr. és Mrs. Donegan kívánsága
az, hogy mindketten vegyenek részt a gyerekek felnevelésében –
mondja az ügyvéd, miközben feláll, és összegyűjti a papírjait. –
Adok maguknak pár percet, hogy legyen idejük egy kicsit
megemészteni a híreket. Van egy pár személyes levél a
végrendelethez csatolva, melyeket át fogok adni önöknek a
távozásukkor – fejezi be mondanivalóját egy rakás borítékkal a
kezében.
Bólintok.
– Köszönöm szépen.
Én is kapok tőle egy apró mosolyt.
 – Rengeteg ilyen esettel találkoztam már a praxisomban.
Családokat szakítanak szét veszteségek, tragédiák. Mrs. Donegan
nagyon szerette a gyerekeit és a bátyját is. Sokszor átgondolta a
férje segítségével a végrendeletét. Valóban figyelembe vettek
minden körülményt.
Ian végigsimítja a tarkóját.
– Az édesapánktól tanulta ezt. Ő mondta nekünk azt, hogy
készüljünk fel minden helyzetre, mindenre legyen tervünk.
– Hát ez valóban bölcs dolog, hiszen soha nem tudhatjuk, mi
fog történni holnap – válaszol az ügyvéd, mielőtt elhagyja a
szobát.
Pár percig csöndben maradunk, szükségünk van egy kis időre,
hogy leülepedjenek bennünk a hallottak. Sabrina, valamilyen
érhetetlen okból, úgy döntött, hogy Ianra bízza a gyerekeit. Talán
a nekem írt levelében magyarázatot ad majd arra, mi ment végbe
a fejében, mikor ezt tette. Mindig tudta, mit miért csinál, ezzel
tisztában vagyok, de ezt a döntését nem tudom megérteni.
Ian rám néz. Most látom benne a fiatal fiút, akit a múltból
ismerek.
– Gondolhatsz rólam, amit akarsz, London, de a gyerekeket
nagyon szeretem.
– Szeretni őket, és felelősséget vállalni értük, az két különböző
dolog.
Megrázza a fejét.
– Már nem vagyok egy kibaszott tinédzser. Túl kell tenned
magad azon, ami kettőnk között történt. Nyisd ki végre már a
szemed, és vedd észre, mostanra egy sikeres üzletember lettem.
Ők a húgom gyerekei. Te pedig csak azon agonizálsz, hogy mit
tettem a múltban, és nem veszed észre, mivé váltam azóta.
– A szomszédod vagyok – emlékeztetem. – Látom, milyen életet
élsz. Éjszaka dolgozol, ki fog a gyerekekre vigyázni, amikor
hajnali négyig a night klubban vagy?
Ian feláll, odasétál az ablakhoz.
– Ezt ki fogom találni.
– Mi lesz Ruby táncóráival?
Összekulcsolja a karjait a mellkasán.
– Majd elviszem őt.
– Chris kosáredzései? És Morgan tudományos szakköre, ami a
jövő héten lesz? Egyáltalán tudsz róla, hogy felvették oda? – Nem
tudom abbahagyni a számonkérést. – Ó, és mi lesz a szombat
éjszakákkal, amikor a kis barátnőid nálad alszanak? Azt
tervezed, hogy Morgan majd betakargatja őket?
Sugárzik a harag Ian tekintetéből.
– Irigykedsz?
– Rájuk? Oh, nem. – Ezt szinte nevetségesnek találom. Dehogyis
szeretnék a helyükben lenni. Én azt akarom, hogy szeressenek,
vágyjanak rám, hogy én legyek a legfontosabb. Ezeket a lányokat
inkább csak sajnálom. Másnap reggel eldobják őket, mint ahogy a
szemetet kirakjuk az ajtó elé, és jön egy másik helyettük a
következő hétvégén.
– Nézd, London, éppen most derült ki, hogy azon kívül, hogy
elvesztettem a húgomat és a férjét, akik mellesleg a kibaszott
legjobb barátaim is voltak, hirtelen lett három gyerekem. Tényleg
tudnom kellene most mindenre válaszolni? Én nem gondolom.
De okos fiú vagyok, meg fogok oldani mindent.
– Nagyszerű – válaszolom ingerülten. Nem gondolom azt, hogy
érti, miről van szó. Hogy nemcsak pár éjszakára kap vendégeket,
hanem azok végleg ott is maradnak. Egy teljesen más életformát
kell kialakítania, de úgy tűnik, ezt egyelőre még nem fogta fel.
Ian nem szokott mélyen belegondolni a dolgokba.
– Ez nem nagyszerű – mondja Ian, és végigsimítja az arcát. –
Ebben semmi nagyszerű nincs. Nem nekem kéne gondoskodnom
ezekről a gyerekekről, az anyjuknak és apjuknak kéne.
Felállok, odamegyek hozzá, és megérintem a hátát.
– Sajnálom – mondom egy kicsit bűntudatosan. – Sabrina olyan
volt nekem, mintha a testvérem lenne, de neked valóban a húgod
volt.
Megfordul, szomorúan rám néz.
– Hihetetlen, nem?
Az. Állandóan azt várom, hogy Sabrina egyszer csak felhív,
vagy csönget az ajtómon, mert David elküldte otthonról, hogy
pihenjen egy kicsit. Vagy hogy egy csomag érkezik hozzám, amit
Sabrina rendelt, csak el akarja rejteni David elől.
– Nézd, én nem akarok harcolni veled…
Felhorkan.
– Mást se teszünk.
– Nem kéne. Azt nem mondom, hogy kedvellek téged, vagy
hogy újra barátok lehetünk, de az biztos, hogy mindkettőnknek
nagyon fontosak a gyerekek. Velük akarok maradni, talán ketten
együtt tudunk nekik segíteni.
Christopher jelenik meg az ajtóban.
– London, Ian?
– Szia, szívem. – Most láttam őt felnőtté érni egy pillanat alatt,
amikor megtudtuk a szörnyű hírt.
 – Ruby nagyon fáradt, Morgan folyamatosan panaszkodik,
mert lemerült a telefonja. Indulhatunk haza, akárhol van is az?
Ian rám néz, aztán Chris felé fordul.
– Gyere, és csukd be magad után az ajtót.
– Nem gondolom… – kezdek bele, de Ian megérinti a karom.
– Az édesanyád és édesapád engem bízott meg, hogy
gondoskodjam rólatok, ha velük valami történne – kezd bele Ian.
– Először veled szeretnék beszélni, hiszen te vagy a legidősebb.
Azt akarom mondani, hogy úgy tervezem, hozzám
költözhetnétek. Van elég hely számotokra a házban, ott a
medence, külön szoba nekünk, férfiaknak, és ott van London a
szomszédban.
Chris leül, szorosan összekulcsolja a kezeit maga előtt.
– Rendben.
– Rendben? – kérdezem. – Nem akarsz otthon maradni a
házatokban?
Megrázza a fejét.
– Nem. Nagyon nehéz.
Egy újabb darabja törik össze a szívemnek.
– És a lányok?
Christopher lehajtja a fejét.
– Mindegy, hogy hol fogunk lakni, mindenhol nehéz lesz.
Megérintem az arcát.
– Nem akarjuk még nehezebbé tenni a helyzetet – mondom
neki. – Ha szeretnétek a házatokban maradni, a nagybátyád és én
meg fogjuk oldani azt is. – Nem érdekel, mi a hivatalos helyzet,
nem engedem, hogy még egy dolgot elveszítsenek a gyerekek.
– Nem, egységfrontot kell alkotnunk a gyerekek érdekében –
rendelkezik Ian a hátam mögül. – Azt gondolom, hogy a legjobb,
ha nálam lakunk egyelőre, aztán meglátjuk, szükség lesz-e a
változtatásra.
Sikítani szeretnék, hogy már megint egy önző seggfejként
viselkedik, de visszafogom magam Chris előtt.
Ian megérinti Chris vállát.
– Szedd össze a lányokat, mi is jövünk egy perc múlva.
Ahogy Chris eltűnik, Ian szabadjára engedi a haragját.
– Ne csináld ezt! – figyelmeztet.
– Mit?
– Olyanokat ígérsz, amit nem tudsz betartani.
– Nem mondtam olyat.
– Szóval beleegyezel, hogy vigyázol rájuk éjszaka és a
hétvégén?
– Ööö… – nyílik tágra a szemem. – Ki ígérte ezt meg neked?
– Nos, odavagy a gyerekekért, és azt mondtad… – Idézőjelet
rajzol a levegőbe. – „Meg fogjuk oldani.”
– De én azt nem úgy értettem. Azt soha nem mondtam, hogy én
leszek a bébiszitter.
– Miért nem? Nekem úgy tűnik, soha nem vagy elfoglalt éjszaka
vagy a hétvégéken – vonja meg Ian a vállát.
– Az még nem jelenti azt, hogy én leszek a pesztra!
Hátrál egy lépést, grimaszol.
– Ez igaz, de azt mondtad, segíteni akarsz. Ott akarsz lenni
velük. Ezt úgy lehetne a legjobban megvalósítani, ha
kialakítanánk egy megosztott felügyeletet. Te ott lehetsz velük, én
pedig dolgozhatok. Mind a ketten nyerünk ezzel.
– Várjál, azt akarod, hogy kialakítsunk egy felügyeleti beosztást
a gyerekek fölött?
Ian felemeli a kezét.
– Te javasoltad, én csak próbálok megállapodásra jutni. A
végrendelet felolvasásakor piszok dühösnek tűntél, mert Sabrina
rám hagyta a gyerekeket, amikor te vagy az igazán megbízható,
és szerinted én nem.
– Kiforgatod a szavaimat.
– Én csak boldog vagyok a felajánlott segítséggel.
Aha.
– Nekem is van egy életem! Nem tudok rájuk vigyázni minden
hétvégén. Hogy lenne ez igazságos? Szívesen segítek, de nem
minden szombat és vasárnap. – Ian megőrült?
Önelégülten vigyorog.
– Biztos vagyok benne, hogy a macskád nem bánná. Nem úgy
tűnik, hogy valaha is férfi látogatókat fogadsz, szóval a gyerekek
nem fogják zavarni a szerelmi életedet. Nekem tökéletes
megoldásnak tűnik.
Leesik az állam.
– Hihetetlen, mekkora faszfej vagy.
– Szerinted jobb ötlet felbérelni valakit? Mi lesz, ha Ruby sírni
kezd? Vagy ha Morgannak problémája lesz a házi feladatával? Te
örülnél neki, ha egy idegenre bíznánk őket? – vág vissza Ian.
Megint emlékeztet arra, miért utálom őt annyira. Mindig ezt
csináljuk. Harcolunk. Karmoljuk, tépjük egymást. Ő egy seggfej,
én egy szuka vagyok. A legrosszabbat hozzuk ki egymásból. Ez
így van, mióta… hagytam, hogy átverjen.
Egy hiba.
Egy éjszaka.
 Egy dolog, ami soha nem fog megtörténni újra.
– Nem fogod ezt csinálni velem – mondom. – Nehogy azt hidd,
hogy minden úgy fog történni, ahogy te azt elképzeled. Én tudom
jobban, hogy mi a jó a gyerekeknek. Nem csodálom, hogy Jolene
elhagyott egy ilyen önző alakot. Isten őrizzen attól, hogy ne úgy
történjen minden, ahogy te azt elképzelted. Isten őrizzen, hogy
másra is gondolj magadon kívül. Isten őrizzen, hogy szeress
valakit. Isten őrizzen…
Nem tudom befejezni, mert egyszer csak Ian száját érzem a
magamén. Teljesen lefagyok. Eláll a lélegzetem, nem tudok
megmozdulni, sokkot kapok. Arcom a két keze között, nem tudok
menekülni, az ajkaink egymáson.
Elmúlik pár másodperc, Ian végre szabadon enged. Csak állok,
nem igazán értem, hogy mi történt. Ian megcsókolt. Elkapott és
megcsókolt. Hány éjszaka álmodoztam erről, hogy bocsánatot
kér, hogy azt mondja, még mindig érez irántam valamit, hogy
megcsókol, hogy szeret, de ez soha nem történt meg. Minden hét
elteltével egyre keserűbb lettem. Ahogy teltek az évek egyre
jobban megutáltam, annyira, hogy már egy szobában sem
tudtam vele megmaradni. De soha nem mutattam ki a
fájdalmamat. De most ezzel a csókkal minden eddig elfojtott
fájdalmam előtör. Nem gondolkodom, csak felemelem a kezem,
és pofon vágom Iant.
 negyedik fejezet

IAN
– Mi a fene bajod van? – nézek mogorván Londonra, mint aki
nem érti, miért kapta a pofont. Persze nagyon is jól tudom, miért
ég az arcom.
Valójában kurvára nem értem, miért kellett megcsókolnom. Az
egyik pillanatban csak álltam itt, és hallgattam, hogy
magyarázza, milyen szörnyű alak vagyok. Sorolja az összes
hibámat és hiányosságomat, vájkál bennem, ahol a legjobban fáj,
aztán a következő másodpercben nem tudok ellenállni a
késztetésnek, hogy megcsókoljam, mintha még mindig
tizenkilenc éves lennék.
– Mi a fene bajom van? – Az arca vörös a dühtől. A keze ökölbe
szorítva. – Veszekszel velem, támadsz, felelősségre vonsz a
gyerekek előtt, aztán csak úgy megcsókolsz, és még van képed azt
kérdezni, hogy „mi a fene bajod van?”. Ezt nekem kéne
megkérdeznem, Ian! Szóval mi a fene van veled?
– Nem vontalak felelősségre a gyerekek előtt. – Igazítja meg az
egyébként tökéletesen álló nyakkendőjét. – Nekem elsők a
gyerekek, ahogy annak lennie kell. Szerintem nyilvánvaló, hogy a
gyerekek nem akarnak abban a házban élni, ami a szüleikre
emlékezteti őket.
– Szerintem pedig csak önző vagy most is, mint ahogy mindig is
voltál. Vannak dolgok, amelyek nem változnak. – Zöld szeme
résnyire szűkül, ahogy rám néz. – Miért csókoltál meg? Jogom
van tudni.
Mivel a teljes igazságot nem mondhatom meg, egy részleges
igazságot tartalmazó választ adok, amivel visszavonulhatok az
Érzéketlen Faszfej szerepébe, aki egyébként szerinte vagyok.
– Azért, hogy fogd már végre be.
Leesik az álla, a mellkasára teszi a kezét.
– Azért, hogy fogjam be? Ezt mondod? Ez a válasz még a te
színvonaladon is gáz.
– Működött, nem? – vonom meg a vállam. – Mondd azt, hogy
nem vagyok okos fiú.
– Kibaszottul hihetetlen vagy.
– Te tudod. Úgy emlékszem, hallottam már ezt egy nőtől.
Természetesen az sokkal kevesebb ruhát viselt… – Csak hogy még
nagyobb fasz legyek, lenézek a fekete magas sarkújára, aztán
lassan-lassan felfelé emelem a tekintetemet. – De abban egészen
biztos vagyok, hogy ugyanezek a szavak voltak.
Csípőre teszi a kezét.
– Tudod, pont ezért gondolom, hogy nem vagy alkalmas arra,
hogy gyerekeket nevelj föl. El sem tudom képzelni, hogyan
gondolta ezt Sabrina.
Erre bepöccenek.
– Talán mert azt gondolta, hogy tudja, mi a legjobb a
gyerekeinek. Az, ha egy vérrokonnal élnek, aki szereti őket, aki
mindent meg tud nekik adni, és megtanítja őket, hogy ne
legyenek ítélkező, fensőbbséges hülyék, akik azt képzelik, hogy
csak ők tudnak mindent. – Ez kicsit erős volt, tudom, de elegem
van abból, hogy London úgy kezel, mintha egy darab kutyaszar
lennék, ami odaragadt a cipőtalpára. Csak azért, mert én nem
mutatom ki az érzéseimet gyakran, az még nem jelenti azt, hogy
nem is léteznek.
London hátrál egy lépést, egy pillanatra azt gondolom, megint
pofon fog ütni. Nem lépek hátra. Hagyom, hogy tegye, amit akar.
De nem üt meg újra. Leejti a karját, vesz egy mély lélegzetet.
Nyugodt hangon beszélni kezd.
– Felnőttként fogok viselkedni, és nem vitatkozom többet veled.
Azt akarod, hogy a gyerekek hozzád költözzenek? Rendben. Azt
gondolod, hogy jó nekik, ha elhagyják az otthonukat? Rendben.
Azt gondolod, a te életstílusod megfelelő arra, hogy gyerekeket
nevelj? Rendben.
– Pontosan ez az, amit gondolok. Te pedig megfordulhatsz, és
kitolhatod azt a fensőbbséges segged innen. – Az ajtóra mutatok.
– Nincs arra szükségem, hogy megmondjad nekem, hogyan
neveljem fel az unokahúgaimat és az unokaöcsémet. És nincs
szükségem a segítségedre sem.
London keresztbe fonja a karjait a mellén.
– Azt gondolod, hogy nincs szükséged a segítségemre? – A
tekintete szinte csodálkozó, ami még jobban feldühít.
– Igen, azt gondolom. – Kihúzom magam. – Akkor láthatod őket,
amikor akarod, de meggondoltam magam, nem akarok
megosztott felügyeletet. Sabrina és David rám hagyta őket. És a
legutolsó dolog, amire szükségem van, az, hogy te ott legyél az
arcomban állandóan, és azt magyarázd, hogy mit csinálok
rosszul. Ők az én vérrokonaim, az én családom, az én
felelősségem.
Hátravetett fejjel nevet.
– Idáig nem is tudtam, hogy ismered ezeket a szavakat. –
Megfordul, felkapja a táskáját az asztalról, és az ajtó felé indul.
Nem tudok segíteni rajta, bámulnom kell a seggét, és utálom,
hogy fantasztikusnak találom. Nem akarom annak látni. Hány
kibaszott évig kell még ez ellen küzdenem?
Amikor eléri az ajtót, még egyszer hátranéz.
– Nem kell aggódnod, találok valakit, aki hazavisz. Ja, és légy
szíves, figyelj rá, hogy a gyerekek kapcsolják be a biztonsági övet.
Majdnem elfelejtettem, hogy milyen vakmerő vezető vagy.
Eltűnik, mielőtt vissza tudnék vágni.
A francba!
Megdörzsölöm az arcomat, érzem a mai nap izzadságát rajta, a
kezdődő borostát. Borotválkoznom kéne. Levágatni a hajamat.
Kézben tartani az életemet.
Bámulok kifelé az ablakon, anélkül, hogy bármit is látnék. Tíz
nappal ezelőtt még enyém volt a világ, minden percet élveztem.
Gazdag voltam. Szabad. Nem féltem semmitől. Elég öreg voltam
már ahhoz, hogy lássam, mi a helyes, de elég fiatal ahhoz, hogy
ezt ne vegyem mindig figyelembe.
Most olyan vagyok, mint egy elvált apa három gyerekkel. Nem
tudok semmit. Kétségbeesett vagyok. Félek.
Megsemmisülten lerogyok az asztalfőn lévő székre, két ujjam
közé csípem az orromat. Mit fogok most csinálni? Ha tanácsra
volt szükségem, mindig a húgomhoz fordultam. De ez nincs
többé.
Elszorul a torkom, nyelek egyet, összeszorítom a szemem.
– Mit gondolsz, Sab? – suttogom. – Bárcsak itt lennél most!
Szükségem van rád.
De a szobában néma csend uralkodik, eltekintve a
légkondicionáló surrogásától és a falon lévő óra ketyegésétől.
Sabrina vitatkozna velem. Mindig a pártomat fogta, kivétel, ha
Londonról volt szó. Elmondaná, hogy túl sokat képzelek
magamról, szar a hozzáállásom, és csak a büszkeségemre
hallgatok. Mérges lenne, mert már megint fasz voltam
Londonnal, de fenébe, megérdemelte! Önzőnek nevezett, azt
mondta, hogy terrorizálni próbálom, felhozta Jolene-t. A kettőnk
ügyének semmi köze Jolene-hoz. London a múlt miatt keserű,
mintha tudnék ezzel valamit kezdeni. Még azt sem tudja, miért
tettem, amit tettem. Arról pedig végképp nincs fogalma sem,
hogy valójában érte volt az egész. Meg kéne köszönnie nekem. De
nem, ő nem hajlandó meghallgatni az álláspontomat, ezt teljesen
nyilvánvalóvá tette már számomra.
Bárcsak ne csókoltam volna meg újra. Ezzel csak felkavarodtak
az érzések, amik jobb lett volna, ha eltemetve maradnak.
– Ian? – riaszt fel gondolataimból anyám hangja.
Felugrom a székből. Anya szeme vörös és puffadt a sírástól,
arca hamuszínű, még csak hatvanhat éves, de most sokkal
öregebbnek tűnik.
– Igen – köszörülöm meg a torkom.
– Apa és én indulunk. Visszavisszük a gyerekeket a házba, hogy
össze tudjanak pakolni pár dolgot. Chris mondta, hogy hozzád
költöznek. – Úgy néz közben, hogy az az érzésem, látja, valójában
milyen bizonytalan vagyok.
Megköszörülöm a torkomat és határozottan válaszolok.
– Igen. Az én házam nagyobb, ott van a medence, és… London
is ott van a közelben.
Anyám félrebillenti a fejét.
– London azt mondta, hogy nem kérsz a segítségéből.
Kibaszott London!
– Talán nincs szükségem a segítségére – mondom védekezve, és
beletúrok a hajamba. – Talán megbirkózom a feladattal egyedül.
Úgy tűnik, Sabrina így gondolta.
Anyám karba tett kézzel néz rám.
– Ian. Szülőnek lenni még úgy sem könnyű, ha ketten vagytok.
Az egyedülálló szülőnek nagyon nehéz, és te elfoglalt vagy a
munkáddal. Chris próbál segíteni a lányoknak, de egyre
nehezebben küzd meg a feladattal. Morgan teljesen össze van
zavarodva. Folyamatosan sír, alig jön ki a szobájából, nem eszik.
És azt észrevetted már, hogy Ruby nem beszél?
– Micsoda?
– Hozzám vagy apádhoz egy szót sem szól, néha egy szót beszél
a testvéreivel. – Anyám hátrapillant a másik szobába. – De most
hallottam, hogy azt mondta Londonnak, nem akarja, hogy
elmenjen.
Úgy érzem, mintha satuba szorítanák a szívemet.
– Segítségre lesz szükséged – mondja anyám, lassan és
határozottan. – Elnézést kell kérned Londontól.
Soha a kibaszott életbe!
– Elnézést?! Miért?
 – Azért, amit mondtál neki. Próbálta titkolni, de látszott rajta,
hogy a sírással küszködik, mikor kijött ebből a szobából, és az
nyilvánvaló, hogy miattad. – Anyám szipogva törölte meg a
szemét a zsebkendőjével. – Nem tudom, miért kell állandóan
veszekednetek. London volt Sabrina legjobb barátnője. Szinte
családtag. Miért nem tudtok kijönni egymással?
– Nem tudom – hazudom.
– Nos, jobb lenne, ha rájönnél. A gyerekeknek mindkettőtökre
szükségük van. – Megint elcsuklik a hangja, a szeme könnyben
úszik. – A húgod bízott benned. Nem hagyhatod cserben.
– Jézus, anya, hagyd már abba! – Elönt a bűntudat, a gyász és a
félelem, úgy érzem, mindjárt kicsúszik a talaj a lábam alól.
Gyorsan kimenekülök a szobából, mielőtt anyám még rosszabbá
tenné a helyzetet.

Hazafelé hívom Drea-t a kocsiból.

– Helló – köszönök, mikor felveszi a mobilját. – Nem tudok ma
este bemenni.
Felnyög.
– Ne haragudj, tudom, hogy szar napod volt ma, de azt ígérted,
bejössz az este.
– Úgy terveztem, de nem megy. Szerda éjszaka van. Talán nem
lesz telt ház.
– Ugyanezt mondtad múltkor, aztán két verekedésünk is volt.
Ráncolom a homlokom, és sávot váltok anélkül, hogy jeleznék.
„Vakmerő vezető vagy”, hallom London szavait.
– Drea, ezt most meg kell oldanod. Családi problémám van.
 Sóhajt.
– Oké. Meglátom, szükségem lesz-e egy másik kidobóemberre is
az ajtóhoz. Meg talán még egyre belül.
– Rendben.
Hallgatunk.
– Nagyon szép volt a szertartás.
– Kösz.
– És te… jól vagy?
– Megvagyok. Hívjál, ha gond van! – Leteszem a telefont,
mielőtt válaszolni tudna.
Nem vagyok jól. Nagyon messze vagyok attól, hogy jól legyek.
Dühös vagyok, megbántott, zavarodott, és az igazság az, hogy
rettenetesen be vagyok szarva. Három gyerek. Felelős vagyok
három gyerekért. És jól kell csinálnom, meg kell felelnem a
húgom kérésének.
Ez most egy nagy változás lesz az életemben. De a gyerekekért
vállalom.
De nem fogom azt tettetni, hogy nem vagyok dühös a húgomra.
Először is, itt hagy. Tudom, ez nem igazán az érett férfi reakciója,
de nagyon hiányzik. Azután még azt is megteszi, hogy én vagyok
az egyetlen, akinek nem hagyott búcsúlevelet. Miért?
Az összes ember közül nekem lenne rá a legnagyobb
szükségem.
Londonnak hagyott.
Persze a gyerekeknek is.
A pokolba, még a szüleink is, akiket egyszer egy évben,
karácsonykor látunk, kaptak.
De nem hagyott a bátyjának, akire rábízta a gyerekeit. Nem. Én
számítok a legkevesebbet.
Amikor hazaérek, felmegyek, hogy megvizsgáljam a
hálószobákat. Természetesen nem megfelelőek gyerekek
számára. Az egyikben van egy szexhinta a sarokban. Gyorsan
szétszedem, és elrejtem egy szekrénybe. A másikban a
játékgyűjteményem van az ágy alatt, ezek persze nem babáknak
való készségfejlesztők. Összeszedem őket, bepakolom egy
bőröndbe, és ezt is eldugom. A harmadik rendben lenne, kivéve a
tükröt a mennyezeten. Hát ez gáz. Hogy a fenébe fogom ezt
megmagyarázni? Csak három plusz szobám van, ha a lányok
külön akarnak aludni, az egyikük itt fog. Nincs időm leszedni.
Úgy döntök, arrébb húzom az ágyat, és majd azt mondom, úgy
vettem a házat, hogy a tükör már ott volt.
A házvezetőnőm, aki nagyon tapintatos, mindig kicseréli az
ágyneműt a vendégeim után. Tisztán tartja a szobákat, a
fürdőszobákba új törülközőket, szappanokat tesz ki, de azért
mindent ellenőrzök. Rendben akarom tudni a dolgokat.
A földszinten megnézem a konyhát és a nappalit. Mi másra
lehet a gyerekeknek szüksége a hálószobán kívül?
Kaja.
A fenébe. Ez probléma lehet. A házvezetőnőm vásárol nekem,
de hát az nem lesz elég most.
Odamegyek a hűtőhöz, megnézem, mi van benne. Rendelt
kaják félig üres dobozai. Tojás. Sonka. Néhány alma. Ketchup és
mustár. A mélyhűtőben néhány ital, jégkocka, egy fagyasztott
pizza, fagyasztott csirkemell és egy titokzatos doboz, amiben
valószínűleg olyan kaja van, amit még Sabrina készített, és hozott
nekem belőle, én meg elfeledkeztem róla. Kiveszem a pizzát, de
aztán hamar rájövök, hogy az nem lesz elég négy embernek.
Vagy hatnak, ha a szüleim is itt lesznek. Hétnek, ha megadom
magam és Londont is áthívom.
Visszateszem a pizzásdobozt a hűtőbe, és odasétálok az üveg
tolóajtóhoz, ami a kertbe vezet. London már otthon van, látom,
ahogy ott áll a teraszon, kezében egy pohár borral. Már
átöltözött, nem a fekete kosztümjét viseli, hanem csak egy
rövidnadrágot és egy trikót. A haját kiengedte.
Amikor két évvel ezelőtt megvásároltam ezt a házat, fogalmam
sem volt róla, hogy a hátsó kertem London házára nyílik. Amikor
Sabrinától megtudtam, hogy ez a helyzet, jót derültem
magamban azon, milyen dühös lesz London, hogy itt kell élnie a
szomszédságomban. Az előtte lévő tizenöt évben eltökélten
törekedett arra, hogy tudomást se vegyen a létezésemről. Most
pedig mindennap látnia és hallania kell, hogyan élvezem az
életet, míg ő a teraszán egy pohár bor társaságában a
macskájával beszélget.
Felém néz, de tudom, hogy nem láthat. Az ablakaim olyan
üvegből készültek, hogy én mindent látok kifelé, de befelé még
egy árnyékot sem lehet észlelni. Szeretem, hogy senki nem lát
bele a privát szférámba. Látom, ahogy London belekortyol a
borába. Arra gondolok, hogy milyen egyszerű is lenne kimenni a
kertbe és köszönni neki. Áthívni. Inni vele egy pohár bort.
Elmondani neki, hogy nem akartam ma ilyen faszfej módon
viselkedni, de most vesztettem el a legjobb barátomat, az egész
életem a feje tetején áll, és nem akarom, hogy bárki is
észrevegye, hogy rohadt egyedül vagyok és legszívesebben
bőgnék.
 De London csak azt válaszolná: én megmondtam. Ezt csinálják a
nők. Ha a legkisebb jelét is mutatod a gyengeségnek, egyből
kihasználják. Amikor ma azt mondta, hogy segítene, és együtt
nevelhetnénk fel a gyerekeket, kibaszottul nem volt igaz. Akkor
is csak azt akarta bizonyítani, hogy egy megbízhatatlan balfasz
vagyok, aki nem alkalmas gyereknevelésre. Csak még egy
kibaszás azért, amit velem tettél, Ian. Mintha eddig nem fizettem
volna eleget.
Még egy pillantást vetek rá, aztán odamegyek a pulthoz a
telefonomért, és hívom anyámat, hogy megtudjam, mikor fognak
ideérni és hogy milyen pizzát kérnek.

– Én nem az Amerika kapitányt akarom nézni, Chris – kiabál

Morgan, és kitépi a távirányítót a bátyja kezéből – A Szívek
szállodáját. Nem a tiéd a távirányító!
– Nem te vagy a főnök! – veszi vissza a távirányítót Chris. – Én
vagyon az idősebb, én döntök. Liba!
Mindjárt szétrobban a kibaszott fejem. Semmi mást nem
csinálnak, csak veszekednek. Hogy a fenébe bírta ezt Sabrina
dobhártyája? Ha még sokáig hallgatnom kell ezt, migrént kapok.
Lehet, hogy nem akarok pontosan emlékezni, de szerintem mi
ezt nem csináltuk Sabrinával.
Csak egy órája mentek el a szüleim. Megettük a pizzát,
megcsókolták a gyerekeket, rám mosolyogtak, és ennyi. Holnap
visszarepülnek Floridába. Apámnak valamilyen megbeszélése
van, és mivel én azt mondtam nekik, nincs szükségem a
segítségükre, szabadok. Nem vagyok normális.
 Egy éjszakát sem fogok túlélni egyedül.
Iszonyatos rendetlenség van a házban. Mindenfelé a gyerekek
szétdobált holmija. És ez még csak a fele sem a cuccaiknak.
Pusztán a legfontosabbak. A többi majd a költöztetőkkel jön.
Anyám azt tervezte, hogy szétnéz a házban, hogy kiválogassa,
mire nincs szükségünk, de én közöltem vele, nem kell, hogy itt
rendezkedjen, felnőtt férfi vagyok, majd megoldom. Most aztán
baszhatom.
– Hülye vagy!
– Te meg egy kurva! – kiabál Chris.
Jól állunk.
– Gyerekek! – Bemegyek a szobába, ami régen az én békés
nappalim volt, és megállok a tévé előtt.
– Te – mutatok rá Chrisre. – Ne próbáld még egyszer az életben
a húgodat lekurvázni! – Aztán Morganra nézek. – Te pedig ne
hívd hülyének a bátyádat!
– Bocsánat, Ian – mondja Chris.
– Én is bocsánat – sóhajt fel Morgan.
Na, most aztán úgy érzem magam, mint egy seggfej. Soha nem
akartam senkit fegyelmezni, de a francba, most nincs más
választásom.
– Legalább tíz helyen lehet filmet nézni ebben a házban. Miért
nem mentek föl a hálószobátokba, és hagyjátok ezt a tévét
nekem?
– Nem szeretek fönt lenni egyedül – vallja be Morgan.
– Itt van a legnagyobb képernyő – vonja meg a vállát Chris.
Tipikus férfi.
– Éppen ezért fogom én nézni itt a meccset – vigyorgok
önelégülten, és egy mozdulattal kiparancsolom őket a szobából. –
Menjetek! Oldjátok meg a problémát!
Felállnak, mind a kettő morog az orra alatt, de én határozottan
állok, míg el nem hagyják a szobát.
Itt van. Megcsináltam. Olyan voltam, mint egy apa, vagy mint
egy felnőtt, vagy valami ilyen baromság. Kinézek a sötétbe, ahol
London lehet.
– Tessék! Meg tudom én oldani ezt a nyomorult segítséged
nélkül! – kiabálok vele gondolatban. Felnőtt férfinak érzem
magam, kidüllesztem a mellemet, miközben rászegezem a házára
a mutatóujjamat.
– Ian – szólít meg hirtelen Morgan. Még az a szerencse, hogy
London biztosan nem lát be a házba.
Gyorsan megfordulok.
– Mi van? Azt gondoltam, fölmentél.
– Mit csinálsz? – kérdezi, miközben próbálja visszatartani a
nevetését.
– Én… kinézek az ablakon.
– Ja. London kint van a teraszon?
– Nem tudom.
Fürkészve néz rám.
– Nem látod?
Csak bámulok a kislányra, aki valamikor a kedvenc
unokahúgom volt.
– Nem őt kerestem.
– Aha. Te szereted őt, vagy valami ilyesmi?
Mi ez, barkochba? Karba teszem a kezemet.
– Te szereted a veszett állatokat?
 Félrehajtja a fejét.
– Ööö… nem. Van olyan ember, aki szereti?
– Ez a válasz a kérdésedre. Szerintem London olyan, mint egy
mosómedve. Tartanod kell vele a kellő távolságot, különben
beleharap a fenekedbe.
– Oké, nem ez most a fontos – grimaszol Morgan. – Azért
jöttem, hogy szóljak: Ruby nem akar kijönni a szobájából.
– Még mindig?
Miért van az, hogy az egyetlen ember, akivel Ruby szóba áll, az
London?
– Fölmegyek, és megpróbálok beszélni vele – mondom. Pár
perccel ezelőtt bizonyítottam, hogy meg tudom oldani a
felmerülő problémákat, most is sikerülnie kell. Ez az én napom, a
gyerekeknek látniuk kell, ki a főnök a házban.
Én.
Felvonulok a lépcsőn abba a vendégszobába, ami most Rubyé.
– Ruby – szólok be. Amikor nem jön oda az ajtóhoz, benyitok.
Felül az ágyon, rám néz a nagy kék szemével.
– Szeretnél valami enni? – kérdezem.
Csak megrázza a fejét.
– Szomjas vagy?
Csak rázza a fejét megint.
– Szeretnél egy filmet? – kérdezem, és imádkozom, csak ne
akarja azt a rettenetes lila dinoszauruszt. Morgannal azt kellett
órákon keresztül néznem, amikor még kicsi volt, és én már arra
vágytam, hogy csapódjon be egy meteor a földbe, csak
szabadulhassak valahogy. De ahogy véget ért a DVD, addig sírt,
míg be nem raktuk neki még egyszer.
 Ruby bólint.
Végre valamire reagál.
– Oké, de meg kell nekem mondanod, hogy mit szeretnél nézni.
Olyan kérdést akarok feltenni neki, amire nem tud igennel
vagy nemmel válaszolni. Hátha így elérem, hogy beszéljen.
Ruby kiugrik az ágyból, megfogja a kezem, és odavezet a
filmekhez.
– Ruby, meg kell nekem mondanod, mit szeretnél. Az nem elég,
ha csak mutatod.
A szája remegni kezd, mindjárt elsírja magát.
A kibaszott életbe!
– Ne, ne, ne, ne sírjál! Minden rendben lesz – veregetem meg a
vállát. – Ruby, nem kell beszélned, csak mutasd meg, hogy mit
szeretnél!
De látom, hogy már közeledik a sírás, mint egy szökőár. Nem
tudom megállítani. Fel sem tudok készülni rá, nincs idő.
Ömlenek Ruby könnyei, zeng a szoba.
A szentséges kibaszott életbe, soha nem hallottam még ilyen
sírást!
A zaj, amit kibocsát, egy szirén és egy gyötrelmes kínokat kiálló
állat hangjának a keveréke. Morganra nézek, aki sokkos
állapotban nézi a jelenetet.
– Morgan! Mit csináltam?! – kiabálok.
– Nem tudom.
Ez nagy segítség.
Letérdelek a zokogó kis unokahúgom elé.
– Ruby, kisbabám, nem kell sírnod. Én itt vagyok neked. –
Megpróbálom átkarolni. Úgy tudom, a szülők úgy szokták
megnyugtatni a gyereküket, hogy átölelik őket.
De ezzel csak egy újabb fülhasogató zokogáshullámot váltok ki.
Felszisszenek, és taktikát változtatok.
– Oké – húzódom el tőle. – Ne öleljelek át, értem. Ha sírni
akarsz, sírjál. Rendben. A sírás néha segít, nem?
Ruby könnyeit látván belém hasít a fájdalom. Nem tudom, mit
tegyek. Fölnézek az égre, vajon mit gondol most a húgom.
Kibaszottul elveszettnek érzem magam.
Felállok, de ahogy elmozdulok, Ruby még jobban sír. Ez még az
én elvetemült szívemnek is sok.
– Nem tudom, hogy tudok neked segíteni, drágám – vallom be.
– Mit szeretnél? Hogy átöleljelek, vagy hogy hagyjalak békén?
Szeretnél egy süteményt? Egy jégkrémet? Egy babát?
Elmehetünk, és vehetünk neked valamit.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezek a dolgok segítenének –
csóválja a fejét Morgan.
– Van jobb ötleted?
Csak elhúzza a száját, Rubynak pedig esze ágában sincs
abbahagyni a sírást.
Morgan a körmeit kezdi elmélyülten vizsgálgatni, aztán rám
néz.
– Tudok valakit, aki segíthetne.
 ötödik fejezet

LONDON
Ah! Utálom ezt a férfit.
Utálom őt.
És azt is, hogy még mindig nem utálom eléggé.
Megragadom a borosüveget, és töltök még egy pohárral. Hülye
seggfej. Azt meri állítani, hogy magányos vagyok. Hogy
leereszkedő és ítélkező. Ha! Az a baja, hogy látom, hogy ki ő
valójában, és azt persze nem szereti.
Isten ments, hogy olyan legyek, mint a kis rajongói, akik
hízelegnek neki. Én ismerem őt. Csak használja a nőket.
A terasza felé fordítom a tekintetem.
– Sok szerencsét egyedül a gyerekekkel! – kiabálom, és beintek
neki. Remélem, éppen kifelé kandikál.
– Idióta!
Meglátjuk, mi fog történni, amikor segítségre lesz szüksége.
Akkor én, aki szerinte csak ítélkezni tudok, csak annyit mondok
majd, hogy ez az ő átkozott problémája.
Remélem, becsődöl.
 Hogy végre tanuljon valamiből.
Felállok, megállom, hogy nem nézek megint a háza irányába,
bevonulok a nappaliba, és lerogyok a szófára. Hátrahajtom a
fejemet, hagyom, hogy a bor hatására kellemesen elzsibbadjanak
a végtagjaim.
Ahogy oldalra hajtom a fejem, látom Sabrina nekem írt levelét
kikandikálni a táskámból. Hat levelet hagyott az ügyvédnél.
Egyet nekem, egyet-egyet Chrisnek, Morgannak és Rubynak;
egyet a szüleinek és az utolsót David apjának és anyjának.
Egyedül Iannek nem írt egy sort sem. Aki erre a hírre persze
megint őrjöngeni kezdett.
Hevesen ver a szívem, szinte hányingerem van az izgalomtól.
Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is lesz erőm felbontani a
nekem szóló levelet. Lehet, hogy soha. De az is igaz, hogy
borzasztóan hiányzik Sabrina. Ha elolvasom a levelét,
beszélgethetek vele.
Odahajolok, kezembe veszem, meghatódom, ahogy látom
Sabrina kézírásával a nevemet a borítékon. Belecsúsztatom az
ujjam a résbe, és lassan kinyitom. Alig kapok levegőt az
izgalomtól. Nem vagyok benne biztos, hogy végig fogom tudni ezt
csinálni. Kiveszem a levelet, aztán úgy döntök, hogy még egy
pohár borra van szükségem, összekuporodom, és elolvasom a
legjobb barátnőm hozzám intézett utolsó szavait.

London,
Legjobb barátnőm. Lelki testvérem. Akivel annyi mindenen
mentem keresztül, és aki mindig hű maradt hozzám.
Nagyon nehéz megírni ezt a levelet, de erőt kell vennem
magamon. Apa beszélt nekem arról, hogy nem szabad szó
nélkül elmenni, el kell mondanod a hátrahagyottaknak,
hogy mit éreztél, hát most megpróbálom. Ittam pár pohár
bort, ez átsegít ezen a pokoli dolgon. Remélem, te is ezt
teszed!
Először is: köszönöm. Te voltál a legjobb barátnőm.
Soha nem ítélkeztél fölöttem, ha hülyeségeket csináltam,
akkor is szerettél, ha nem hallgattam rád, mindig
mellettem voltál. Annyi mindenen mentünk keresztül
együtt, és én soha nem kívánhattam nálad jobb barátnőt
magamnak. Nagyon szeretlek.
A második: biztos vagyok benne, hogy most haragszol
rám egy kicsit. Ne tedd, kérlek! Hidd el, nagyon nehezen
hoztuk meg a döntést a gyerekekkel kapcsolatban.
Százszor is átgondoltuk. Ő a bátyám, Lon. A gyerekek
nagybátyja. És tudom, ebben egy percig sem kételkedem,
hogy te mindig ott leszel a gyerekek mellett. Tudom, hogy
mennyire szereted őket, hogy gondoskodni fogsz róla, hogy
Ian ne tanítson nekik semmi rosszat, hogy olyan leszel
számukra, mintha az édesanyjuk lennél.
(Széljegyzet: szerintem is ez a legmorbidabb dolog, amit
az életemben tennem kellett.)
Oké, most, hogy így kiöntöttem a szívem, megint
szükségem van egy pohár borra.
Tudom, hogy te és Ian nem fogtok könnyen kijönni
egymással, de kérlek, próbáld meg. Ő makacs lesz, de
szerintem te is. Azt szeretném, hogy ragaszkodj hozzá,
hogy a gyerekek mellett maradj. Chris kaphat rossz
tanácsokat Iantól – vigyázz rá, hogy ne fogadja meg őket.
 Morgan valószínűleg néha meg fogja őrjíteni őt, de ez nem
baj. Ruby mindent el fog érni nála… megfigyelted már
ennek a kislánynak a szemeit? Ő már most tudja, hogyan
működnek a dolgok.
Abban reménykedem, hogy ezt a levelet soha nem fogod
olvasni. Személyesen szeretném elmondani neked egyszer,
hogy mit jelent számomra a barátságunk. De azt akarom,
hogy tudd, ha el kellett is mennem, most is rettenetesen
hiányzol.
Utoljára: ezt azért merem elmondani, mert most, hogy
már nem vagyok, nem tudsz megölni… Bocsáss meg annak
a lökött bátyámnak! Tudom, hogy összetörte a szíved, de
ha nem szeretnéd még mindig, akkor ezen már nem
gyötrődnél annyit.
Ő is sokat gyötrődik. Ebben biztos vagyok.
Szeretlek,
Sabrina

Folynak a könnyeim, letörlöm az arcom a kézfejemmel.

Odaszorítom a szívemhez a levelet, és tudom, örökre meg fogom
őrizni még akkor is, ha a vége teljesen hülyeség.
Becsukom a szemem, hagyom, hogy kicsit leülepedjenek
bennem az érzések. Sabrina szavai boldoggá tettek, de arra
vágyom, bár soha ne kellett volna elolvasnom ezt a levelet.
Megszólal az ajtócsengő. Összerezzenek. Ki az ördög lehet
ilyenkor?
Feltápászkodom, érzem, hogy a bor a fejembe szállt, de
szerencsésen eljutok a bejáratig. Amikor kinyitom az ajtót, az
beleakad a szőnyegbe, és ahogy rángatom, elvesztem az
egyensúlyomat és seggre esem. A világ legnagyobb seggfeje előtt.
– Részeg vagy? – kérdezi Ian.
Elég közel vagyok hozzá.
– Nem, köszönöm az aggódást. Én csak… de már jól vagyok.
Nem fogom elmondani neki, hogy épp most olvastam el
Sabrina levelét. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy
kérdéseket tegyen fel. Ha Sabrina akart volna valamit közölni
vele, írt volna neki. Egyébként meg eszem ágában sincs
megbocsátani Iannek. Azt meg kéne érdemelnie.
– Nagyszerű – mormogja az orra alatt. – Nekem úgy tűnik,
rendesen kiütötted magad. Gyere! – Nyújtja a kezét, hogy
felsegítsen, de nem fogadom el.
– Azt sosem lehet tudni, mit fogtál te már meg – mondom
gúnyoson. És ahelyett, hogy normális ember módjára
viselkednék, a hasamra fordulok, és négykézlábra állok. – Inkább
csúszok-mászok.
– Szép a bugyid – vigyorog.
Sabrinának nem volt igaza. A bátyja teljesen idióta. Ránézek a
vállam mögül.
– Nincs rajtam bugyi.
Odakúszom a lépcsőhöz, és a korlát segítségével felhúzom
magam. Megoldok mindent egyedül is.
Megrázza a fejét, és közelebb lép.
– Szükségem van a segítségedre.
A képébe nevetek.
– Ez rövidebb ideig tartott, mint gondoltam.
Végigsimítja az arcát, és összeszorított fogakkal mormolja.
 – Azt gondolod, hogy könnyű volt idejönnöm?
– Szerinted ez engem érdekel?
– Ez most nem rólunk szól. Ruby zokog, és te vagy az egyetlen,
akivel szóba áll. Tanácstalan vagyok. Hisztérikusan sír, több mint
tíz percig küzdöttünk vele hármasban, de semmire nem
mentünk. Tudom, hogy utálsz, és hidd el, én is téged. De arra
kérlek most, hogy segíts az unokahúgomnak… és a te
unokahúgodnak.
Elegem van Ianból, de most nem mondhatok nemet. Ruby az
én drága kis unokahúgom. Becsukom a szemem, próbálok egy
mély lélegzetet venni és kijózanodni.
Ránézek Ianra, látom, hogy mennyire kivan.
– Nem miattad segítek.
Megvonja a vállát.
– Tudom.
Ezzel akkor mindketten tisztában vagyunk.
– Hadd igyak gyorsan egy kávét! – kérem.
Látszik rajta, hogy nem tetszik neki, de nem szól semmit.
Gyorsan eszem egy darab kenyeret, iszom egy erős kávét, és
indulunk. Érdekes, hogy néha milyen hirtelen ki tud józanodni az
ember. Emlékszem, milyen jól éreztem magam a buliban, amikor
a diplomámat ünnepeltük. De amikor Ian megjelent az aktuális
kis ribanc barátnőjével, egy pillanat alatt elmúlt a spiccességem a
jókedvemmel együtt.
– Tudod, te minden kellemes érzést meg tudsz ölni egy pillanat
alatt – mondom, ahogy megyünk le a teraszom lépcsőjén.
– Micsoda?
– Egy pillanat alatt ki tudok józanodni, ha téged meglátlak.
 Nem válaszol, csak a fejét ingatja.
Ahogy elhagyjuk a teraszomat, már hallom is Ruby zokogását.
– Próbáltál beszélni vele? – kérdezem.
Ian hirtelen megáll, belefejelek a hátába. Megfordul,
megragadja a karomat, és átölel, hogy el ne essem. Ahogy
egymáshoz ér a bőrünk és érzem a kölnije illatát, egyből
gyorsabban ver a szívem. Utálom, hogy ennyire gyenge vagyok,
de a még mindig kicsit részeg agyamnak nem tudok parancsolni,
hogy ne emlékezzen, milyen érzés volt, amikor délután
megcsókolt.
Azóta is az jár a fejemben, ahogy Ian megmarkolta a blúzomat
a hátamon, hogy milyen volt érezni a szája ízét, a követelődző
nyelvét. Miért van az, hogy olyan baromi szexinek látom?
– Nem vagyok egy kibaszott idióta. Persze hogy megpróbáltam
beszélni vele.
Megrázom a fejem, próbálok nem gondolni a csókra és
visszabújni a páncélzatomba.
– Meg kellett kérdeznem.
– Vigyázva lépdelj! – mondja, és elenged.
Persze hogy ő nem gondol rám úgy. Egy nem túl érdekes,
átlagos, és ahogy mondja, kiállhatatlan liba vagyok számára.
Soha nem nézett rám úgy, mint egy nőre, soha.
Az áruló testem egy olyan férfira vágyik, aki csak önmagára
tud gondolni.
Pár pillanat alatt a házban vagyunk. Látom, hogy Ruby
magánkívül van. Hangosan zokog, a könnye patakokban folyik.
– Ruby, drágám, gyere ide! – guggolok le. Rohan hozzám. –
Igen, ide, ide – nyugtatom.
 Átölelem, zokog a karjaimban. Lassan csillapul a sírása, de
látom, hogy nagyon rossz állapotban van.
– Hogyan…? – kérdezi Ian, és csak bámul.
– Rettenetesen meg van ijedve – magyarázom. Ennek a szegény
kislánynak az egész élete fejtetőre állt. Nem tudom, miért én
vagyok az egyetlen ember, akiben megbízik, de ez most nem
fontos. Csak Ruby fontos.
Ian leül mellénk a földre, a füle mögé tűri szőke tincseit.
– Én is itt vagyok neked, hercegnő. Nagyon szeretlek, és csak
arra vágyom, hogy mosolyogjál.
Ruby parányi teste megfeszül.
– Tej?
– Szeretnél tejet inni? – kérdezem.
Bólint.
– Hozhatok neked egy pohár tejet? – próbálkozik Ian.
Ruby ellenségesen méregeti.
– Londont akarom.
Szerencsétlen gyerek. De arról szó sem lehet, hogy
ideköltözzem és közvetítsek kettőjük között, találni kell
valamilyen megoldást. Dörzsölgetem Ruby hátát, miközben
gondolkodom.
– Ruby – próbálkozom –, ha azt szeretnéd, hogy hozzak neked
egy pohár tejet, segítened kell nekem, rendben van?
Rám mosolyog.
– Arra szeretnélek kérni, hogy ülj át Ian ölébe. – Érzem, hogy
feszül meg az apró teste. – Nem megyek messzire, csak a
konyhába. Látni fogsz végig. Oké?
Ian figyel, és most elismerést látok a szemében, nem a szokásos
utálatot. Tudom, nem volt könnyű neki segítséget kérni tőlem.
Nem tudom, én hogyan viselkedtem volna az ő helyében. El kell
ismernem, hogy Ruby iránti szeretete fontosabb volt számára a
saját érdekeinél.
Finoman megemelem Rubyt, a karjai lassan elengedik a
nyakamat, ahogyan átteszem őt Ian ölébe. Ian meg sem mozdul,
nem is beszél, hagyja, hogy én kontrolláljam a helyzetet, ami
abszolút nem jellemző rá.
Ruby Ian mellkasára fekteti a fejét, egy pillanatra még velük
maradok. Csak nézzük egymást Iannal. Ebben a pillanatban nem
tudjuk titkolni, hogy mind a ketten mennyire kétségbe vagyunk
esve.
Gyorsan összeszedem magam. Ian az a fajta fickó, aki előnyt
kovácsol mások gyöngeségéből. Legalábbis az enyémből.
Felállok, és kimegyek a konyhába. Kinyitom a hűtőt, keresem a
tejet, de nem találom.
– Ian – kiabálok be a szobába –, hol van a tej?
– Ott kell lennie a hűtőben.
– Nem látom.
Ian feláll, és finoman egy székre ülteti Rubyt.
– Ülj le ide egy kicsit, bébi! Ian hoz neked tejet.
– Nem tudom, hogyan, hacsak nem tartasz egy tehenet a
garázsban.
Rám sem néz, csak félretol a könyökével, ahogy szélesebbre
tárja a hűtőt, és lehajol, hogy lássa, mi van benne.
– Hmm. Lehet, hogy még sincs itthon tej.
– Akkor miért ajánlottad fel Rubynak? – emelem égnek a
karomat.
 – Mert azt gondoltam, hogy van a hűtőben, oké? – Becsukja a
hűtőt, és ellenségesen méreget. – A házvezetőnőm szokott
bevásárolni. Én nem szoktam tejet inni, fogalmam sem volt, hogy
vett-e tejet ezen a héten.
Csak grimaszolok.
– Nos, talán rá kéne tenned a bevásárlólistádra, hiszen most
már egy felelősségteljes szülő vagy, meg ilyenek – rajzolok a
levegőbe idézőjelet az ujjaimmal, csak hogy még jobban
idegesítsem.
Piszok dühösnek néz ki, de odamegy a pulthoz, ahol egy
jegyzettömb hever egy tollal két pizzásdoboz mellett. Csak a fele
fogyott el mind a két pizzának, be kéne tenni őket a hűtőbe.
Ian felkapja a tollat.
– Tej – vet rám egy gyilkos pillantást, miközben ír. Aztán ránéz
Rubyra, és egyből meglágyul a tekintete. – Szeretnél még valami
mást is a boltból, drágám? Felírom a listára.
– Én majd elmegyek bevásárolni – ajánlom fel.
Újabb gyilkos pillantás.
– Te ittál. Nem mész sehová. – Aztán újra Rubyhoz fordul. –
Nem ettél a pizzából, kicsim. Szeretnél valami mást vacsorára?
Ruby megrázza a fejét, és újra sírni kezd. Remeg a kicsi válla.
Odaszaladok, és átölelem, feje a vállamon, gyengéden
ringatom.
– Tudod, mit fogunk csinálni? Nálam van otthon tej, drágám.
Áthozom neked. Még csokoládészirupom is van, tudod, amit
annyira szeretsz.
– Majd én átmegyek a tejért – Ian átugrik a konyhapulton azon
igyekezetében, hogy előbb érjen a hátsó ajtóhoz. Mire odaérek, ő
már ott áll, nem tudok kijutni. – Te maradj itt a gyerekekkel!
– Ne próbálj parancsolgatni nekem! – sziszegem a fogaim
közül, miközben próbálom Iant arrébb lökni. – És állj el az
utamból!
– Nem – mondja, és nem mozdul meg. A temetés után
átöltözött. Farmerra cserélte a fekete öltönyét, és egy olyan szűk
pólóra, hogy a kockás hasa tökéletesen kirajzolódik.
Felvágós alak.
– Ezt én is meg tudom csinálni, szóval ez az én dolgom – jelenti
ki. Közben rápillant Rubyra, és csendesebben folytatja –, és Ruby
velem nem beszél.
– Ha nem azt látná, hogy ilyen állat vagy velem, lehet, hogy
nem félne tőled – suttogom dühösen. – Ha azt akarod, hogy
bízzon benned, meg kell értetned vele, hogy nem fogod bántani
őt.
Sértetten válaszol.
– Ezek a gyerekek tudják, hogy sosem fogom őket bántani.
– Ez nem igaz. Minden, amiben eddig biztosak lehettek,
minden, ami biztonságot adott nekik, eltűnt. Elveszettek, ijedtek,
akkor is, ha ezt nem mutatják. – A kanapé felé nézek, ahol Chris
és Morgan ül. – Akkor is, ha az ellenkezőjét próbálják játszani.
Most pedig mozdulj innen!
– Soha. – Megfordul, a hátát mutatja felém, a kezét a kilincsen
tartja.
Átfogom a derekát, próbálom elhúzni az ajtóból, de az olyan,
mintha egy óriás mamutfenyőt próbálnék elmozdítani. Akkor
megmarkolom az izmos alsókarját, és próbálom levenni a kezét a
kilincsről. Érzem a tenyeremmel, milyen forró a bőre, érzem,
hogy felizgulok. Mi van velem?
– A fenébe, Ian – suttogom –, te kértél segítséget, nem?
Ian hátranéz, találkozik a tekintetünk. A határ, ami a vágyat és
a megvetést választja el, egyre keskenyebbé válik. A számra néz,
aztán a karját markoló kezemre.
– Sok mindenre emlékszem. Most átmegyek hozzád a tejért, és
ha van egy kis eszed, akkor itt maradsz a gyerekekkel. Világos?
Nem tudom, hogy az alkohol miatt van-e, vagy amiatt, amit Ian
mondott, de forog velem a világ, és elönti az agyamat a vér. Mit
jelent az, hogy sok mindenre emlékszik? Meglepettségemben
lazítok a szorításon, ő ezt gyorsan kihasználja, leráz magáról,
kinyitja az ajtót, és kimegy. Egy pillanatig csak állok, nézem,
ahogy eltűnik a sötétben, érzem, hogy zakatol a szívem. Hadd
menjen, mondom magamnak. Higgadjon csak le. Meg én is.
Behúzom az ajtót.
De egy másodperc töredéke múlva megfordulok, és odaszólok a
gyerekeknek.
– Christopher, mindjárt visszajövök, oké?
– Oké.
Túl izgatott vagyok, és a bor is dolgozik még bennem. Utána
kell mennem. Nem játszhatja ezt velem. Azok után, ami a
múltban történt, nem. Meg az után, hogy ma megcsókolt.
Ian már annyi előnyt szerzett, hogy bejutott a konyhába a
teraszra nyíló tolóajtón keresztül, mire a házba érkezem.
– Helló – köszönök kifulladva, és belököm magam után az ajtót.
– Nem mondtam, hogy bejöhetsz a házamba.
– Nem kértem engedélyt. – Odavonul a hűtőhöz, és kinyitja. A
belső világítás adta fényben kirajzolódik az alakja, mintha egy
színpadon állna. Izgató, ahogy látom a profilját, az állának a
vonalát, a makacs száját, a bicepszén feszülő pólóját. Újra
tizenhat évesnek érzem magam, aki arról álmodozik, hogy
egyszer talán észreveszi. Tizenhét évesnek, aki összegyűjti
minden bátorságát, flörtöl vele, és eksztázisba esik, mikor
megcsókolja. Aztán tizennyolcnak, akinek minden álma valóra
válik egy fantasztikus éjszakán, amikor felajánlja neki a
legnagyobb ajándékot, amit egy nő adhat.
És ő elvette. Ígéreteket tett. Elhitette velem, hogy együtt
maradunk. Fel akartam adni érte mindent, amiért olyan
keményen megdolgoztam. Aztán gyorsan kiderült, csak egy
vagyok a gyűjteményében.
De miért csókolt meg ma délután?
Hogy lehetséges, hogy még mindig nem vagyunk közömbösek
egymás számára?
Hogy történhet meg az, hogy valakit utálsz, és mégis vágysz az
érintésére.
Ezt meg kell értenem.
Frusztráltan és összezavarva én is odavonulok a hűtőhöz,
becsukom az ajtaját és nekidőlök.
– Magyarázd meg, hogy miért csókoltál meg ma délután!
– Mondtam már, azért, hogy fogd már végre be.
– Ez az egyetlen ok? – Érzem, hogy ő sem csak dühös, hanem
izgatott is.
Ian megmarkolja a vállamat, szinte hozzászegez a hideg
rozsdamentes acélhoz.
– Na ide figyelj! Ma már bőven eleget kaptam az önelégült
szenteskedésedből. Fejezd be!
 – Különben? – szedem össze a bátorságom.
Fenyegetően fölém hajol.
– Különben nem biztos, hogy szeretni fogod a
következményeket.
Felemelt fejjel válaszolok.
– Nem félek!
Frusztráltan felmordul, és csókolni kezd, ahogy a
tárgyalóteremben tette délután. A különbség az, hogy most én is
visszacsókolom. Végigfuttatja a kezét a nyakamon, és belemarkol
a hajamba. Eláll a lélegzetem, ő pedig kihasználja, hogy kinyílik a
szám, és egyre mélyebben simogat a nyelvével.
A pólója alá nyúlok, végigfuttatom a kezem izmos hasa
barázdáin és a szoborszépségű mellkasán. A meztelen bőre forró
és sima. A szája lefelé vándorol a nyakamon, forró és nedves a
nyelve. Elhúz a hűtőtől, a combom alá csúsztatja a kezét, felemel,
a lábaimmal átölelem a derekát.
Akar engem, akar engem, akar engem – visszhangzik boldogan
a fejemben.
Az erkölcsi győzelem legalább annyira boldoggá tesz, mint a
testének érintése. Kezem közé fogom az arcát, érzem a borostás
állát az ujjaimmal, a szánk újra találkozik. Megfordul, ráültet a
konyhapultra, egyre lázasabban csókolózunk, aztán hirtelen
megragadja a csuklómat, és lefejti magáról a kezem.
– Elég volt – lihegi. – Elég. Kurvára megőrjítesz, London. Nem
tudom, milyen játékot játszol, de nem is akarom.
– Te beszélsz játékokról – csattanok fel, és kirántom a kezem a
szorításából. – Te mit tettél velem?
Hátrál egy lépést. Beletúr a hajába.
 – Jézusom, az több mint húsz kibaszott évvel ezelőtt volt. Még
gyerekek voltunk.
– Na és? Én mindent elhittem, amit azon az éjszakán mondtál.
Neked adtam a szüzességemet. Te meg csak szórakoztál velem.
– Ez nem igaz.
– Mi mást gondolhatnék? Az egyik éjszaka az enyém voltál, a
következő este már másé. Láttalak, emlékszel?
Nem válaszol. Egy szempillája sem rebben.
– Soha nem kértél érte bocsánatot – informálom.
Rám szegezi a mutatóujját.
– Azt gondolod, hogy te vagy a legokosabb. Hogy mindent
tudsz. Nos, ez nem teljesen igaz.
– Azt tudom, hogy okosabb lett volna távol tartanom magam
tőled.
– Ez, drágám, amit mind a ketten megtanultunk. – Elfordul
tőlem, kinyitja a hűtőt, és belebámul. A tej ott van jobbra előtte,
de teljesen nyilvánvaló, hogy nem látja.
Lecsúszom a pultról, arrébb lököm a vállammal, kiveszem a
tejesdobozt. Bevágom az ajtót, és lecsapom a tejet a pultra, mint
ahogy az árverésen a kalapácsot.
– Itt van. Viheted.
Most már mehetne, de csodálkozva látom, hogy nem akar
mozdulni.
– Mi van? – kérdezem határozottan. – Biztosan nincs szükséged
segítségre ahhoz, hogy kiönts egy pohár tejet. Te akartad játszani
a hőst, Ian, akkor most menj. Tudom, hogy élvezed a szerepet.
Megmarkolja a tejet, de nem emeli fel.
– Ruby téged fog akarni.
 Keresztbe teszem a karomat.
– És?
– És… – nem néz rám, míg keresi a szavakat. – És én azt
gondolom, hogy át kéne jönnöd velem.
Istenem, milyen átkozottul csökönyös. Miért nem tudja
elismerni, hogy neki is szüksége van rám, ahogy a gyerekeknek?
Miért nem tud egyenes lenni, ehelyett a beképzelt, hülye
színjáték helyett? Miért nem tudja megérteni, hogy minden, amit
akarok tőle, csak egy kis kibaszott őszinteség? Megrázom a fejem.
– Ez nem elég.
Egy sötét pillantást vet rám.
– Baszd meg!
Aztán lekapja a tejet a pultról, kiviharzik, és bevágja az ajtót.
 hatodik fejezet

LONDON
Úgy látszik, teljesen bediliztem.
Ez lehet az egyetlen magyarázata annak, ami történt. Lehet,
hogy valami betegségem van, ami tönkretette a józan eszemet, és
nem tudok épelméjűen gondolkodni. Sehogy máshogy nem
eshetett volna meg, hogy megint hagytam, hogy Ian
megcsókoljon és hogy visszacsókoltam…
Még mindig ott álldogálok egyedül a konyhában, és próbálom
megérteni a történteket, amikor egyszer csak azt hallom, hogy
valaki háromszor megdöngeti az öklével az ablakot.
Megdermedek egy pillanatra, aztán veszek egy mély lélegzetet,
és kinyitom az ajtót. Természetesen Ian az.
– Visszajöttél?
Összeszorított fogai közül szűri ki a szavakat:
– Légy szíves, gyere át!
– Miért kéne átmennem?
Sóhajt egy nagyot, és újra próbálkozik.
– Szükségem van rád. A gyerekeknek is.
 Kell nekem, hogy ezt végre kimondja. Hülyeség, hiszen ettől
nem változik semmi. Csak valahogy azt érzem, hogy értékesebb
vagyok.
– Azért kéred, hogy átmenjek, mert szükséged van egy
bébiszitterre, amíg te a klubban vagy?
Könyörgöm, mondd azt, hogy nem! Mondd azt, hogy csak picit,
de számítok neked!
Megvonja a vállát.
– Részben.
Próbálom rácsapni az ajtót, de kitámasztotta a kézfeje alsó
részével. Istenem, húzzon már el innen!
– Én nem bírom folytatni veled ezt a játékot – ismerem be. –
Nem megy. Téged csak az érdekel, amit te akarsz, és közben senki
mással nem törődsz.
– Azt gondolod, én ezt akarom… élvezem, hogy segítségért
fordulok hozzád?
– Nem tudom, hogy mit akarsz, de nem hiszem, hogy neked
van akár halvány fogalmad is róla!
Végigsimít a tenyerével az arcán.
– Bocs, de ne állítsuk be a dolgot úgy, hogy erőszakot követtem
el rajtad itt! – mutat a hűtőre. – Ugyanolyan bűnös vagy abban,
amit történt, mint én. Tudom, hogy szereted úgy beállítani a
dolgokat, hogy mindenért én vagyok a hibás. De a kibaszott
életbe, London, ezt most inkább te kezdeményezted! Szóval ne
játszd most azt a játékodat, hogy én vagyok a tökéletes, Ian pedig
a gonosz csábító! – A hangja egyre inkább kiabálásra kezd
hasonlítani.
Seggfej.
 – Baszd meg!
Igaza van, tudom. Most én kezdeményeztem. Akartam… nem,
inkább szükségem volt rá. Szükségem volt rá, hogy érezzem,
hogy tudjam, akar engem, és nem igaz az a süket duma, hogy
csak el akart hallgattatni a csókjával. Csak meg tudnám érteni,
hogyan lehet az, hogy még mindig nem közömbös számomra!
Ha őszinte merek lenni magamhoz, akkor bevallom, hogy
hosszú idő óta most éreztem, hogy végre élek. Ian a benzin, én a
gyufa, ketten együtt fel tudnánk gyújtani egy erdőt.
– Oké, baszd meg – egyezik bele gúnyosan Ian. – Én
megcsókollak, te pofon vágsz. Kiprovokálod, hogy újra
csókolózzunk, aztán mire mentél vele? Megérted ettől, hogy mi
történt köztünk egymillió évvel ezelőtt?
Nem fogja fel. Én már eltemettem magamban a múltat. El
tudtam képzelni, hogy boldog lehetek nélküle is. De abban a
pillanatban, hogy megcsókolt ma délután, újra felborult minden
az életemben.
– Teljesen összezavartál ma délután, amikor megcsókoltál. Te
csak használsz engem. Teljesen meghülyítesz, aztán lerázol
magadról, amikor már nem vagyok érdekes.
Érzem, hogy sistereg körülöttünk a levegő.
– Lerázlak? Hülyéskedsz velem?
Közelebb lépek hozzá.
– Nem, most komolyan beszélek, Ian. Szeretném, ha végre
lezárnánk a múltat. Teregessük ki végre a szennyest, és utána
hadd lépjek tovább, el ebből a pokolból!
– Nem, ezt most fejezzük be! Mára elég volt. Örökre elég volt. A
kurva életbe! Hogy lehet, hogy te vagy az egyetlen nő a világon,
aki ilyen kibaszottul fel tud idegesíteni? – Ian már kiabál. – Miért
van az, hogy most, amikor az egész életem fejre állt, itt állok, és
csak arra vágyom, hogy elhallgattassalak megint a csókommal.
Miért van az, hogy amikor ilyen rohadt dühös vagyok, semmi
másra nem vágyom, csak hogy… – Nem fejezi be, és én is teljesen
ledermedek.
Várom, hogy folytassa. Csak állunk és bámulunk egymásra. A
szívem zakatol, arra várok, hogy Ian mondjon valami olyat,
amitől úgy fogom érezni, hogy nem vagyok többé egyedül.
Ehelyett, szokása szerint, megfutamodik. Megrázza a fejét,
becsukja a szemét. Megint csak összetöri a szívemet.
– De ne aggódj, ez nem fog többé megtörténni. Mind a ketten
tudjuk, hogy hibáztunk, és nekem nincs szükségem még több
okra, amiért utálhatsz engem. Úgy hiszem, már most is túl sok
van a raktárkészletedben.
– Én nem utállak igazán – vallom be.
Hátrakapja a fejét, és becsukja a szemét.
– Mi a pokol ez az egész veled? Miért tesszük mi ezt egymással?
– Nem tudom. – Ha ő nem hajlandó beismerni az érzéseit,
akkor rohadt biztos vagyok benne, hogy én sem fogom a
magamét. – Te már megmondtad, csak egy hiba volt.
Vagy én magam vagyok egy hiba. Bármelyik válasz jó.
Ha egyszer becsapsz, az a te szégyened. Ha másodszor is
becsapsz, az az én szégyenem.
Felsóhajtok.
– Én már belefáradtam ebbe.
– Mibe?
Állandóan rád gondolni, és azt tettetni, hogy utállak.
 – Hinni abban, hogy a dolgok valaha is megváltozhatnak.
Így fogok vele beszélni, titkolni fogom, amit érzek. Ott leszek
mellette a gyerekek miatt, mert nagyon szeretem őket. Teljesen
mindegy, hogy mi folyik Ian és köztem már hosszú évek óta, ezt
nem fogjuk tudni sohasem tisztázni.
Ellenségeskedés és harag.
Utálni egymást könnyebb, mint szeretni. Ha úgy hagy cserben,
hogy utálom, akkor nem leszek annyira csalódott.
Ian felsóhajt. Felnéz az égre, aztán vissza rám.
– Tudom, egy barom vagyok. Te sokkal jobb vagy nálam, én
pedig soha nem fogok megváltozni, szóval mindig is utálni fogsz.
Mondjuk azt, hogy amit ma tettünk, az azért volt, mert meg
vagyunk zavarodva a közelmúlt történéseitől. Vagy mert nem
bírod az italt.
Visszaépítem a falaimat, és a kinyílt ajtót szorosan bezárom.
– Nagy arcod van.
– Hát igen.
Ja.
– Az enyém még nagyobb – hazudom.
Nincs szükség rá, hogy még elbizakodottabbá tegyem.
– Akárhogy is, London. Megtennéd nekem, hogy visszajössz a
gyerekekhez és segítesz? Sajnálom, hogy megzavartam az
estédet, tudom, hogy nagyon elfoglalt voltál az új barátaiddal,
pinot-val és chardonnay-val.
– Oké, de csak azért, mert később majd fizetni fogsz nekem
ezért – válaszolom. Mosolygok, nem törődöm az apró kis
szúrásával.
Amikor elmegyek mellette, hallom, hogy dörmög az orra alatt.
 – Ebben nem kételkedem.
Az igazság az, hogy annyira elegem van már, hogy csak azért
sem vitatkozom. Nemcsak a gyerekek miatt, hanem mert Ian a
gyenge pontom. Sabrina mindig nevetett rajtam, hogy mindegy,
mennyire „utáltam” Iant, mindig mellette foglaltam állást, ha
bajban volt. És soha nem tudnám Rubyt cserben hagyni, annyira
drága kislány. Csak le kellett egy kicsit nyugodnom.
Mikor már a medence mellett megyünk el, Ian hirtelen
megragadja a karomat.
– Mondanom kell valamit – köszörüli a torkát. – Akármit
gondolsz is arról, ami a múltban kettőnk között történt, nem
biztos, hogy igazad van. Tudom, hogy hosszú ideje a
legrosszabbat feltételezed rólam…
– Ez nem igaz…
A számra teszi a kezét.
– Most az egyszer maradj csöndben és figyelj rám. Hagytam,
hogy azt gondold, amit akarsz, mert úgysem tudtam volna
megváltoztatni a véleményed. De ide figyelj! – Maga mellé ejti a
karját. – Sajnálom. Nem így kellene állnia a dolgoknak kettőnk
között.
Fogalmam sincs, miért kér elnézést. A múlt miatt? Hogy
összetörte tizennyolc éves koromban a szívemet? Vagy a mai
hülye magatartásáért?
– Pontosan miért kérsz most elnézést? – kérdezem. Érzem,
kicsit remeg a hangom.
– Mindenért. Tudom, hogy te is szenvedsz, most vesztetted el a
legjobb barátodat, akárcsak én. Nem kellett volna neked
hülyeségeket mondanom… Próbáld meg kiszűrni azt, aminek
értelme van ebből a sok baromságból, amit itt összehordok.
– Én is sajnálom – mondom, miközben a földet nézem. – Mind a
ketten hülyén viselkedtünk. Nem utállak. Csak szeretnélek utálni.
Akkor sokkal könnyebben venném a dolgokat.
Ian felnéz az égre, és nevetni kezd.
– Ő egyszerre lenne kiakadva rajta és szeretné, amit mi most
művelünk, tudod?
Nem kell megkérdeznem Iantól, hogy kire gondol.
– Igen. Azt mondaná, hogy ami történt, már régóta várható
volt. Hogy mind a ketten hülyén viselkedtünk, és aztán azt kérné,
hogy ne beszéljek róla állandóan. Nem úgy, mint más
alkalmakkor, amikor csókokról beszélgettünk. – Mosolyognom
kell, hogy Sabrinára gondolok. – De az is igaz, ha ő élne, ma nem
csókolóztunk volna.
Sabrina számára nem jelentene problémát elmagyarázni
nekem, hogy azért utálom annyira Iant, mert valójában
szerelmes vagyok belé. Ez az egész dolog a szerelemmel teljesen
irracionális és hülye. A munkámban statisztikai adatok
elemzésével foglalkozom. Szigorú tényekkel. Lehetőségeket és
kockázatokat mérlegelek. Valóságról és tényekről gondolkodom.
Valóság – Ian összetörte a szívem.
Valóság – Ő az a férfi, akit nem tudok elfelejteni.
Tény – Ian csak önmagával foglalkozik, tesz rám nagy ívben.
Tény – Le szeretném tépni a ruháját és halálra szeretkezni
magam vele.
Ez a négy dolog egyszerre igaz, és katasztrofális végkifejlethez
vezet. De a legjobb barátnőm romantikusan gondolkodott. Hitt
benne, hogy a szerelem mindent legyőz. Nem volt beszámítható,
amikor erről a témáról volt szó.
Ian felemeli a fejét.
– De az is lehet, hogy csak most értünk meg arra, hogy
megtörténjen. Olyan hosszú ideje harcoltunk már. Talán azért
akartalak megcsókolni…
– Oh, istenem! – halljuk meg hirtelen Morgan hangját. – Ti
csókolóztatok?
– Nagyszerű – sóhajt fel Ian.
– Én tudtam! Tudtam, hogy szerelmes vagy Londonba! Ezért
tűntetek el ilyen hosszú időre. Chris már azt hitte, hogy
eltévedtetek valahol, de nem, csak csókolóztatok. Ti most akkor
jártok?
Ó, de jó lenne tizenkét évesnek lenni megint! De akárhogy is
van, nem ment el a fülem mellett a legfontosabb, amit Morgan
mondott.
– Te szerelmes vagy belém?
Morgan felhorkan.
– Persze hogy szerelmes beléd. Tudod, hogy milyen hülyék a
fiúk. Azt szekálják, akibe szerelmesek. Azóta tudom, hogy
szerelmes beléd, amióta látom, hogy állandóan veszekedtek.
– Indulás, mielőtt szobafogságra ítéllek vagy valami hasonlót
teszek, amit felnőttek szoktak – instruálja őt Ian.
– Mindig az a legjobb, ha megmondjuk az igazságot, Ian – vágja
hátba őt Morgan.
– Ivásba fogok menekülni a nők miatt – sóhajt fel Ian,
miközben becsukja a szúnyoghálós ajtót. – Nem csoda, hogy a
férfiak halnak meg előbb. Csak így tudunk megszabadulni
tőletek.
 Nevetek.
– Ó, igen. Mert a férfiak annyira kedvesek.
– Én igen. Mások nevében nem beszélhetek.
– Aha.
A látvány, ami a házban fogad, könnyeket csal a szemembe.
Ruby az alvó Christopher mellkasán fekszik. Ruby ujja a
szájában, ő is elszunnyadt. Christopher teljesen úgy néz ki most,
mint az apja. A kislány a pólójába kapaszkodik az egyik kezével.
– Hagyjuk őket? – kérdezem.
– Felviszem Rubyt az ágyába.
Ian könnyedén leemeli Rubyt Christopherről, a kicsi mocorog
egy kicsit, de gyorsan megnyugszik. Chris is felébred.
– Minden rendben – suttogom. – Miért nem mész fel a
szobádba aludni?
Chris felbotorkál félálomban a szobájába. A konyhába megyek,
hogy kicsit rendet tegyek. És hogy írjak egy bevásárlólistát…
valódi ételekkel.
Tej
Gyümölcs
Zöldség
Ivólé
Sajt
Vedd meg az egész boltot, nincs itthon semmi.
Hogy tud így élni? Komolyan mondom, egyszerűen semmi
ehető dolgot nem találok. Feladom a konyhát, felmegyek, hogy
ránézzek a gyerekekre. Morgan a szobájában az ágyán fekszik,
feltette a fülhallgatóját. Kopogtatok az ajtón, felül.
– Szia – köszönök, ahogy belépek –, jól vagy?
 Megrántja a vállát.
– Valamennyire.
– Tudom – leülök az ágya szélére. – Akarsz beszélni róla?
– Nem tudom, mit lehet erről beszélni. Anya és apa halott, Ian
házában élek, és arról álmodozom, bár lenne minden olyan
megint, mint régen.
Mennyi fájdalom egyetlen mondatban.
– De ugye, tudod, hogy nem vagy egyedül? Én itt vagyok neked,
a nagybátyád is, mind a ketten nagyon szeretünk.
Szíven üt, amikor Morganra nézek. Régen sokat nevettünk
azon, hogy teljesen az anyja klónja. Ugyanolyan a szeme, a haja
színét is anyjától örökölte, még az a gödröcske is ugyanúgy ott
van az állán, mint az anyjának volt. És ami a legfontosabb,
hasonlóan gondolkodik az életről.
Arrébb húzódik az ágyon, melléje fekszem.
– Olyan jó lenne, ha minden a régi lenne!
– Tudom. Bárcsak vissza tudnám fordítani a történteket! –
Bármit megtennék érte, ha azzal enyhíteni tudnám a fájdalmát.
– Ez nem igazság.
Tényleg nem.
– Hidd el nekem, idővel könnyebb lesz. Minden nappal,
minden órával kicsit jobb. Túl fogjuk élni.
– Megígéred?
Kezembe fogom a kezét, most olyan, egyszerre úgy érzem,
mintha újra tizenhat éves lennék:
– Miért vagy úgy oda a bátyámért? – kérdezi Sabrina.
– Ööö… mert annyira édes.
Tényleg, mindenki szereti Iant. Jópofa, szexi és nagyon jól néz
ki. Minden oké vele kapcsolatban. Ha rám néz, úgy érzem,
különleges vagyok. Tudom, számára a húga idegesítő kis
barátnőjét jelentem, de ha ő nincs a közelben, csak London
vagyok. Nem látja?
– Néha goromba.
– Lehet, hogy hozzád az. – Az én tizenhat éves énemnek Ian
tökéletes.
Sabrina megütögeti öklével a párnáját, és felém fordul.
– Ígérd meg nekem… – kezd bele, és elhallgat.
– Mit ígérjek meg?
– Azt, hogy mindig a legjobb barátnőm maradsz. Akkor is, ha
Ian faszfej módon fog veled viselkedni.
Én is felé fordulok, és arra várok, hogy nevetni kezd, de nem
teszi.
– Most komolyan beszélsz?
Bólint.
– Megígéred?
Nem értem, hogy gondolhatja azt Sabrina, hogy valaha is
történhet Ian és köztem bármi. Ian az olyan lányokat szereti,
akik csinosak, soványak, és nem hordanak fogszabályzót. Én
egyáltalán nem vagyok az esete. Jamie Hardgrave-vel jár, aki a
pomponcsapat vezetője, bálkirálynő, és biztos vagyok benne,
hogy minden fiú róla álmodozik.
– Könnyen megígérem, mert engem Ian soha nem fog
észrevenni.
Sabrina visszafordul a hátára.
– Fogadni merek, hogy egyszer elhív téged randizni, és akkor…
– a karjába markol. – Imádlak, Ian, akkor is, ha néha egy idióta
vagy.
Fulladozom a nevetéstől.
– Teljesen hülye vagy.
– Komolyan beszélek, London. Figyeld meg!
Úgy beszél az álmaim beteljesüléséről, mint egy szörnyű
dologról.
– Te vagy a legjobb barátnőm a világon – mondja Sabrina.
– Te pedig az én legjobb barátnőm.
– Végül is, ha összeházasodtok Iannel, testvérek leszünk.
Erre csak egy grimaszt tudok vágni.
– Nem menj ennyire előre! Ez egyébként sohasem fog
megtörténni. Jamie-t fogja feleségül venni, és lesz két gyerekük
meg egy kutyájuk.
– Persze. Ian csak azért jár Jamie-vel, mert Chad is hajtott rá.
Hallottam, hogy telefonon azt mondta valakinek, hogy meg
szeretne már szabadulni tőle. A fiúk hülyék.
Próbálom nem beleélni magam olyanba, ami elérhetetlen, de
Sabrina elültette a bogarat a fülembe. Ian és én… együtt.
– Ja – egyezem bele –, hülyék. De hála az istennek, van nekünk
egy Jason Priestley és egy Luke Perry, akikről álmodozhatunk.
Sabrina színpadiasan felsóhajt.
– Igen. Egy olyan férfit szeretnék magamnak, mint amilyenek
ők.

Kinyitom a szemem, újra a jelenben vagyok. Morgan

egyenletesen lélegzik mellettem, úgy látszik, sikerült elaludnia.
Megcsókolom a homlokát. És ahogy elhúzódom mellőle,
észreveszem a tükröt a mennyezeten…
 Kibaszott Ian.
Felsóhajtok, lecsúszom az ágyról, és kimegyek. De már nem is
vagyok igazán mérges rá. Ő az, aki, és sohasem tervezte, hogy
ennek a három gyereknek az apja lesz. Vagy egyáltalán
akármilyen gyereknek, tudomásom szerint. Most viszont
szüksége lesz rám, és ezt tudja.
Egy része a lelkemnek egy kicsit túlságosan is boldog ettől.
 hetedik fejezet

IAN
Felviszem Rubyt a szobába, amit választott magának – próbálok
nem nézni a sarokban álló szekrényre, ahová a szexhintát
rejtettem –, és lefektetem az ágyra. Az a baj, hogy a nappali
ruháját viseli. Hagyjam őt így? Vagy öltöztessem át pizsamába?
De ahhoz fel kell ébresztenem.
Csak állok, megvakarom a fejem, és nézem ezt a szegény
kislányt, akinek most haltak meg a szülei, és annyira
kétségbeesett, hogy a hangját is elvesztette. Mit is mondott
London, hová kell vinnem holnap? Táncórára? És Morgan…
valami tudományos szakkör? Christopher… azt tudom, ő
kosarazik. Ott voltam egy csomó meccsükön. De jobb lesz, ha a
többit is a fejemben tartom. Minden az én dolgom ezentúl.
Ez olyan soknak tűnik hirtelen, hogy le kell ülnöm egy kicsit
Ruby ágyának a szélére.
Szükségem lesz Londonra. Ez nem kérdés. Nem tudom egyedül
végigcsinálni. Tanulni fogok, minden tőlem telhetőt megtenni, de
London az, akinek ez az egész gondoskodás annyira
természetesen jön.
Miért nem ment soha férjhez, és miért nem lettek saját
gyerekei, amikor annyira odavan értük? A karrierje miatt? Biztos
azért. Mindig nagyon fontos volt neki, hogy sikeres legyen. Még
most sem tudom megérteni, hogyan gondolhatta, hogy boldog
lehet úgy, hogy itthon marad velem, és nem fogadja el az
ösztöndíjat a Northwesternre.
Emlékszem az éjszakára, amikor ezt tervezte. Egy hétvége volt,
éppen hazajöttem a Nevadáról, és Sabrina nyaggatott, hogy
vigyem magammal őket a buliba, ahová készültem.
Beleegyeztem, bár azt gondoltam, hogy szokás szerint csak
idegesíteni fognak, de majd ügyet sem vetek rájuk. Végül az
történt, hogy nem tudtam levenni a szemem Londonról. Annyira
más volt azon az estén. Olyan magabiztos és szexi. Akkor tudta
meg, felvették ösztöndíjasként a Northwesternre, de másik hét jó
egyetemre is esélyes lett volna. Csak néztem őt, és arra
gondoltam, milyen izgató, amikor egy nő nemcsak szép, hanem
okos és céltudatos is. Olyan lánynak tűnt, aki túl jó nekem vagy
bármelyik faszfejnek abban a buliban.
És én tetszettem neki. Ezt sejtettem már korábban is, Sabrina
utalt rá homályosan, de nem sokat törődtem vele. De azon az
éjszakán én is máshogy néztem rá. Csókolóztunk kint a sötétben
egy nagy pálmafa alatt. Ő többet is akart, de én próbáltam
visszafogni magam. London nem csak egy átlagos lánynak
számított a buliban. Ő a húgom legjobb barátnője, és bízott
bennem.
Ruby fészkelődni kezd mellettem, az oldalára fordul. Úgy tűnik,
kicsit kényelmetlenül érzi magát a ruhájában. Meg kell
próbálnom ráadni a pizsamáját. A táskája a földön fekszik
kinyitva, felkapcsolom a villanyt, mielőtt keresgélni kezdek
benne. Találok valamit, ami egy hálóing lehet, felteszem az ágyra.
Aztán veszek egy mély lélegzetet, és nekiállok a feladatnak.
Először is megpróbálom lefejteni Ruby kis fehér zokniját a
lábáról. Meg sem mozdul közben. Gratulálok magamnak, és
folytatom a nadrággal. Ez már egy kicsit bonyolultabb feladat, de
szép lassan dolgozom, és végül sikerül levennem róla. Teljesen
leizzadtam. Kézfejemmel végigtörlöm a homlokom, és úgy
döntök, hogy ahhoz, hogy levegyem a pólóját, fel kell ültetnem.
Átölelem, és megemelem. A fejét a vállamra ejti. Isten tudja,
hogyan, de végül sikerül kibújtatnom őt a pólójából, először a
karjait egyenként, aztán a fejét is.
Erre persze már felébred.
– Apa? – kérdezi összezavarodva, ahogy a félhomályban rám
néz.
– Nem, édesem, én Ian vagyok. – Felkapom a hálóinget, és
gyorsan áthúzom a fején. Sikerül a karjait is beleügyeskedni, és
ahogy eligazítom rajta, vissza is dől a hátára. Betakargatom, és
megpuszilom a homlokát. A pandamacija leesett a földre – hogy
is hívják? Ed? Fred? –, felveszem és melléfektetem. Lekapcsolom
a villanyt, és az ajtó felé indulok.
Megtorpanok.
London ott áll az ajtóban, a hátulról jövő fény megvilágítja. Az
ajtófélfának dől, karjait összefonja. Teljesen nyilvánvaló, hogy
végignézte az egész műsorszámot.
– Bravó – suttogja, ahogy közelebb érek hozzá. – El vagyok
bűvölve.
 – Leizzadtam – vallom be, miközben félreáll, hogy ki tudjak
menni a szobából.
Nevetgélve követ.
– Az a trükk, hogy át kell öltöztetni, mielőtt elalszik.
– Most már ezt is tudom. A többiek alszanak?
– Morgan igen. Christopher lehet, hogy fent van még, de már az
ágyában.
– Gyorsan rájuk nézek.
– Oké. Lent várlak.
– Késő van, és ez egy hosszú nap volt. Ma már elleszek egyedül.
Már elindult lefelé a lépcsőn, visszanéz rám. Ez a pillanat
felidézi bennem a régi énjét. A tizennyolc éves lányt, akiről
lemondtam.
– Szívesen maradok még – suttogja. – Ki kell dolgoznunk egy
napirendet. A gyerekeknek rutinra van szükségük.
Bólintok.
– Oké, igazad van. Egy perc, és lent vagyok.
A folyosó végén van az a szoba, amit Chris választott. Már ő is
alszik. Becsukom az ajtót, benézek Morgan szobájába, lopva a
tükörre is odapillantok. Az a fő, hogy Morgan is békésen
elszunnyadt.
Leoltom a villanyt a folyosón és a lépcső tetején. Londont a
konyhaasztalnál találom egy jegyzetfüzettel és egy tollal a
kezében. Felnéz rám.
– Minden oké?
– Aha. – Leülök rézsút vele szemben az asztalfőnél.
– Szóval holnap csütörtök. Sulinap.
– Muszáj menniük?
 Rám néz.
– Igen, Ian. Ez a törvény. Már így is hiányoztak két hetet.
Szükségük is van rá, hogy visszaálljon a rutin, és hogy valami
elterelje a figyelmüket. Otthon nálam van egy napirend, amit
Sabrina adott nekem, mielőtt elutaztak Hawaiira. – Elcsuklik a
hangja, behunyja a szemét. – Bocs. Mindjárt összeszedem
magam.
Előrenyúlok, megérintem a karját, egy pillanatra
megbocsátom, hogy már megint kezd felidegesíteni a fölényes
magatartásával.
Vesz egy mélyebb lélegzetet, kinyitja a szemét, és folytatja.
– Csinálok majd másolatot a napirendről neked is.
– Kösz. – Visszahúzom a kezem.
– Azt gondolom, meg kéne próbálnunk kialakítani kettőnk
között egy munkamegosztást.
– Egyszerű. Szükségem van rád éjszakánként és a hétvégeken.
Megint úgy néz rám, mintha nem lennék normális.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Ian. Nem teheted meg, hogy
egy éjszaka sem vagy otthon és a hétvégéken sem.
– Ez a munkám, London. Sabrina tisztában volt ezzel.
– Talán azt gondolta, hogy ha vele történik valami, változtatni
fogsz az életstílusodon.
Megvonom a vállam.
– Nos, nem tudok. Mit gondolt, hogyan fogom anyagilag
támogatni a gyerekeket, ha nem dolgozom. Egy klubot vezetek.
Ez azt jelenti, hogy éjszakánként és a hétvégéken dolgoznom kell.
London úgy sóhajt fel, mint akinek össze kell szednie magát,
mert próbál türelmes lenni egy hülyével. Kurva idegesítő.
 – Légy szíves, próbálj együttműködni velem! Melyek azok a
napok, amikor itthon tudsz maradni éjszaka? Én úgy gondolom,
el fogom tudni vállalni a kedd, a csütörtök és a szombat
éjszakákat. Meg tudsz birkózni a többi nappal?
– Soha a kibaszott életbe. – Hátradőlök, és karba teszem a
kezem. – Ez azt jelentené, hogy minden héten négy éjszakát távol
vagyok a klubtól, beleértve a péntekeket is.
– Szóval melyek azok az éjszakák, amikor szabaddá tudod
magad tenni?
Próbálom még egyszer átgondolni a kérdést az együttműködés
szellemében.
– A hétfők. – Hétfő éjszakánként úgyis zárva van a klub.
London csak ül és vár.
– És még? – teszi fel a kérdést végül.
– Csak hétfőn. Minden más éjszaka nagyon forgalmas.
– Ugyan, Ian. Biztos vagyok benne, hogy valaki más is
töltögetheti a röviditalokat és stírölheti a műciciket legalább még
egy másik éjszakán a hét folyamán.
– Baszd meg, London! – És bassza meg az együttműködés
szelleme is. – Komolyan azt gondolod, hogy ebből áll a munkám?
Megvonja a vállát.
– Egy night klubot vezetni kemény munka. Az üzemeltetés
minden részletével nekem kell megbirkóznom: a pénzügyekkel,
az engedélyekkel, hogy kit veszek fel, kit rúgok ki. Nekem kell
feltölteni a készleteket. Az én dolgom, hogy rendben legyen a
világítás, hogy jók legyenek a zenék, hogy kézben tartsam a
tömeget. Nekem kell kapcsolatban lennem a befektetőkkel, a
kormányzati szervekkel, az egészségügyi szervekkel, a
tűzoltósággal, a rendőrséggel. Nekem kell küzdenem a kibaszott
szeszélyes DJ-kkel, a seggrészeg vendégekkel, akik molesztálják
az alkalmazottakat vagy a többi vendéget. Nem csak ülök a
seggemen és számokat firkálok. – Marhára elegem van már
abból, hogy mindenki azt hiszi, hogy amit én csinálok, az nem
munka.
London lecsapja a füzetet és a tollat az asztalra, lángol az arca
a dühtől.
– Menj a fenébe! A belemet kidolgozom minden áldott nap,
tízszer keményebben, mint a legtöbb férfi tenné az én
pozíciómban.
– Mi is a munkád? – persze tudom, csak idegesíteni akarom. –
Valamilyen könyvelésen dolgozol?
– Bevételelemző vagyok. – Ha egy pillantással ölni lehetne… –
Egy negyvenmilliárd dolláros üzletben.
– Ó, hát ez szép. De úgy hangzik, mint egy nyolcórás munka,
nem kell ott lenned hajnali négyig. Szóval, vállalni tudom a hétfő
és a szerda éjszakákat. De szükségem van rád a többi napokon. A
macskád, gondolom, túl fogja élni a hiányodat.
Fel vagyok készülve a dühkitörésére, de uralkodik magán.
Hátradől a székén, behunyja a szemét, és vesz egy mély
lélegzetet.
– Ian, ezt be kell fejeznünk.
Teljesen igaza van, de ez most csak eggyel emeli azon dolgok
számát, ami irritáló vele kapcsolatban. Hátradőlök.
– Oké.
– Fel kell venned egy menedzsert. Abban az esetben is, ha
vállalom a gyerekeket heti öt éjszakára.
 – Ne magyarázd el nekem, hogy mit kell tennem! – Valahol
mélyen tudom, hogy valószínűleg ebben is igaza van. Nem fogok
tudni annyit dolgozni, mint eddig, ha törődni akarok a
gyerekekkel. De nekem kell meghozni ezeket a döntéseket, nem
pedig hagyni, hogy London parancsolgasson.
– Rendben. – Hátratolja a székét, és feláll az asztaltól. – Fáradt
vagyok, és holnap dolgoznom kell. Megyek aludni. Holnap reggel
bedobom a másolatot a napirendről a postaládádba.
– Meg fogom tanulni. Röpdolgozatot kell írnom belőle
pénteken? – Nem tudok ellenállni, hogy ne idegesítsem.
Csak a fejét ingatja, és elindul a tolóajtó felé.
– Holnap este hatkor itt vagyok. Jó éjszakát, Ian!
– London, várj egy kicsit!
Megáll félúton, de nem fordul felém.
– Nézd, én is fáradt vagyok, kétségbeesett, és aggódom a
gyerekekért. Be vagyok szarva, hogy milyen szülő lesz belőlem,
és az igazat megvallva én sem értem, hogy miért engem
választott Sabrina, és miért nem téged.
Ettől megfordul és rám néz.
– Te sem érted? Ez nem az, amit eddig mondtál…
– Tudom, mit mondtam. – Csak nézünk egymásra, a köztünk
levő vonzás ott sistereg az ellenségeskedésünk mögött, mint
mindig. – De valami oka volt Sabrinának, amiért így döntött, és
én meg akarok felelni neki. Csak szükségem van egy kis időre.
Számíthatok a segítségedre?
– Természetesen igen. Ezt kérte tőlem Sabrina is.
Teljesen világos számomra, mit akart ezzel mondani. Érte
teszem, nem neked akarok segíteni. Ezt valószínűleg
megérdemlem azok után, ahogy bántam vele az elmúlt évek
során, de a fenébe is, nem hagy nekem semmi választási
lehetőséget. Ha nem segítene, akkor utálhatnám. Ez lehetne az
egyetlen módja annak, hogy végre elfelejtsem.
De ahogy ott ülök és nézem, hogy kimegy a házamból, mélyen
magamban tisztában vagyok vele, hogy erre sohasem lennék
képes.

Másnap reggel gyerekhangokra és edénycsörömpölés zajára

ébredek. A hálószobám közel van a konyhához, és tegnap este
nyitva hagytam az ajtómat, hátha valamelyik gyerek felébred, és
esetleg szüksége van rám. Ez akkor jó ötletnek tűnt, mostanra
már megbántam.
Megfordulok és rápillantok az órára. Még fél hét sincs. A
kibaszott életbe.
A szobámban még nincs világos, le vannak húzva a sötétítők,
de ha felkelek is és becsukom az ajtót, akkor sem fogok tudni
visszaaludni a zaj miatt. Fejemre húzom a párnám, próbálom
kizárni a külvilágot, de pár perc múlva hallom, hogy valami
csörömpölve összetörik a konyhakövön, és valaki zokogni kezd.
Kiugrom az ágyból, rohanok a konyhába, ahol Ruby, aki még
hálóingben van, zokog egy összetört pohár romjai fölött. Morgan
a pultnál ül, egy hideg pizzaszeletet és kólát reggelizik.
– Ruby, drágám, nincs semmi baj – térdelek le mellé vigyázva,
hogy ne sértsem meg magam a szilánkokkal. – Csak egy pohár
tört össze, az nem számít. Feltakarítjuk, jó?
Csak még hangosabban sír, patakokban folyik a könnye.
Felkapom, és ráültetem a konyhapultra. Körbenézek a
konyhában. Vajon van valahol egy seprűm? És ha igen, akkor hol
találom?
– Vicces a hajad, Ian – nevet rajtam Morgan.
Próbálok megfésülködni az ujjaimmal.
– Kösz.
– Mit keresel?
– A seprűt. – Odalépek a kamraajtóhoz, kinyitom, benézek.
Nincs szerencsém.
– Majd én megtalálom neked. – Felpattan a székről, és szaladni
kezd.
– Lassan, Morgan, bele ne lépj a…
– Jaj! – kiált fel. Felemeli az egyik lábát, és vizsgálgatja. Egy
üvegszilánk felsértette a talpát, és amikor Morgan látja, hogy
folyik a vér a sebből, ő is sírni kezd.
Ó, Jézusom. Oké, csináljunk egy tervet. Először kezelni kell a
vérző sebet, aztán összetakarítani az üvegcserepeket.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy hol találok
sebtapaszt. Kinyitom a fiókot, ott kell lennie, de nem találom. A
fenébe!
– Oké, Morgan, várj egy picit, kérlek! – instruálom, miközben
nyitogatom a fiókokat a konyhában. – Ne mozdulj, kérlek, nem
szeretném, hogy még több szilánk sértse meg a lábad. – Baszd
meg, hogy nem vagyok képes rá, hogy valami olyan helyen
tartsam a sebtapaszt, ahol meg is találom. Mindeközben Ruby
még mindig szirénázó hangon zokog a pulton.
És mindennek közepén megszólal az ajtócsengő.
Ki a halál lehet ez hajnali hat órakor? Épelméjű emberek
ilyenkor még alszanak. Eloldalazom a szilánkok mellett,
odasietek az ajtóhoz, kinézek a kémlelőnyíláson.
Természetesen London. Magamra nézek. A meztelen
mellkasomra. Csak egy pizsamanadrágot viselek, mezítláb
vagyok. A hajam égnek áll. A konyhámban van két síró kislány,
egy összetört pohár, egy vérző láb és pizza kólával reggelire. Ez
nem igazán az én reggelem.
Oké, nincs mit tenni. Kinyitom az ajtót.
– Jó reggelt, napsugár – mondom, ahogy meglátom. London
tökéletesen néz ki, mint aki most indul munkába. Elvakít a
kívülről bejövő napfény. A síró kislányok hangja megállítja őt
abban, hogy bármit is válaszoljon.
– Mi a pokol folyik itt? – kérdezi, ahogy belép az ajtón, és a
konyhába siet.
Hát, halvány esélyem nincs, hogy ne tűnjek egy idióta
lúzernek. Egyetlen éjszakát nem tudok teljesíteni egyedül.
– Fáradj be! – mondom, és becsukom az ajtót mögötte.
– Ian!
Legalább következetes vagyok abban, hogy csalódást okozok.
Bemegyek a konyhába, ahol London, karjában Rubyval Morgan
talpát vizsgálja.
– Esküszöm, ez az egész nem az, aminek látszik – próbálkozom.
Csak egy megvető pillantást vet rám.
Megvonom a vállam.
– Elkérhetem az elsősegélydobozt? – Alig mozognak az ajkai,
ahogy összeszorított fogai közül kipréseli a szavakat.
Inkább nem mondom neki, hogy olyan most, mint egy
boszorka, félek, hogy a fejemhez vágná az egyik üvegdarabot,
amilyen jó labdajátékos.
Az elsősegélydoboz nincs azokon a nyilvánvaló helyeken, mint
a konyha vagy a fürdőszoba. Akkor hol a kibaszott életben lehet?
Bemegyek az egyik vendégszobához tartozó fürdőbe, és
megtalálom az első fiókban.
Nyertem!
– Megtaláltam! – kiabálok, hősnek érzem magam, száguldok le
a lépcsőn. – Megtaláltam!
London forgatja a szemét.
– Fantasztikus. Eltávolítottam az üveget a sebből, neked ki kéne
tisztítanod, és leragasztanod.
Odalépek Morganhoz, tartóztatom magam, hogy ne
fricskázzam meg az orrát.
– Mondtam neked, hogy vigyázz.
Karjával megtörli az orrát, szipog.
– Idegesnek tűntél, mert nem találtad a seprűt. Segíteni
akartam.
– Ez igazán szép, de legközelebb arra is figyelj, amit kérek. –
Letörlöm a könnyét a nagyujjammal. – Egyébként mit csináltatok
itt lent ilyen kora reggel?
– Éhesek voltunk. Kaját kerestünk.
– Napfelkelte előtt?
London dühösen felszisszen.
– Tudom, hogy te félig vámpír vagy. De most már gyerekeid
vannak, és ők reggel hétkor reggeliznek. Át kellett volna hoznom
a napirendet már tegnap este.
Ráteszem a tapaszt Morgan lábára, és lesegítem.
– Mondhatom, szerencsés lett volna, akkor talán elkerüljük ezt
a kurva műsort ma reggel.
– Ian – veszekszik velem London –, vigyáznod kell a szádra a
gyerekek előtt.
Ó, igen, ez is egy probléma lesz.
Egy kurva night klub tulajdonosa vagyok. Szex, ivászat,
káromkodás.
– Vagy a gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy ne utánozzanak
engem.
London csak egy éles pillantást vet rám.
– Az is egy lehetőség, hogy úgy viselkedsz, mint egy felnőtt, és
te leszel a ragyogó példa Sabrina és David csodálatos gyerekei
előtt, ahogy ők azt feltételezték rólad.
Morgan megköszörüli a torkát.
– Felmegyek Rubyval, és átöltöztetem. Bocsánat, hogy
összetörtünk egy poharat, Ian.
– Balesetek előfordulnak – válaszol London.
Odafordulok Morganhoz, és rámosolygok.
– Nem probléma. Miattad és Ruby miatt aggódtam csak.
Öltöztesd fel a húgodat, és ébreszd fel a bátyádat a legidegesítőbb
módon, amit csak ki tudsz találni.
Morgan szélesen rám mosolyog, és felmegy Rubyval az
emeletre.
– Te tényleg azt gondolod, hogy jó ötlet volt ezt mondani? –
kérdezi London, ahogy hallótávolságon kívül kerülnek.
– Mit?
– Arra biztatni Morgant, hogy valami utálatos módon ébressze
fel Christ?
– Emlékszel azokra a kibaszott őrült szarságokra, amiket te és
Sabrina csináltatok velem a hétvégéken?
A szüleim azt a nevetséges szabályt találták ki, hogy a
hétvégéken együtt reggelizzen a család. Senki nem ehetett addig,
amíg mindenki ott nem ült az asztalnál. Sabrina és én képesek
voltunk reggel hatkor felkelni, csak azért, hogy a lehető
legszörnyűbb módon ébresszük fel a másikat. A húgomnak a
borotvahab volt a specialitása, sokszor ébredtem azzal az
arcomon. Hatalmas harc lett ebből a gyerekkorunkban. Úgy
érzem, jogom van ezt a tradíciót átadni, mindegy, hogy milyen
nap van éppen a héten. Ez hozzátartozik az apasághoz, nem?
Átörökíteni a hagyományokat.
– Persze, emlékszem, de ez nem jelenti azt, hogy biztatnod kell
a gyerekeket arra, hogy hasonlókat csináljanak egymással –
veszekszik velem London.
Imád kihasználni minden pillanatot, hogy megmutassa, nála
van az igazság. Én pedig nem tudom megállni, hogy ne
idegesítsem, és felhasználok minden rendelkezésemre álló
eszközt, hogy bizonyítsam az ellenkezőjét.
– De akkor semmi bulis dolog nem történne.
– Gyerekes vagy – dúl-fúl London. – Ezeket reggelire hoztam.
Úgy sejtem, nem volt időd bevásárolni a múlt éjszaka. – Kivesz
egy zacskót a táskájából, amiben müzliszeletek vannak.
– A bevásárlás tizenegykor fog megtörténni, amikor a
vámpírok fel szoktak kelni – viccelődöm, és oldalba lököm egy
kicsit.
– Megtennéd, hogy felöltözöl?
Lenézek a meztelen mellkasomra, és vigyorgok.
– Miért? Zavar, hogy így látsz?
 – Nem.
– Valóban? – csipkelődöm.
Látom, hogy a pupillái kitágulnak a látványtól, és hogyan
próbálja ezt eltitkolni.
– Tudod, mit? Miért nem veszed le a nadrágodat is? Gondolod,
az rendben van, hogy egy majdnem tinédzser lány előtt félig
meztelenül mászkál a nagybátyja?
London olyan, mint a varázsdobozból kiugró krampuszfigura.
Csak fel kell húznod, és várnod kell, hogy kitörjön. Ez vicces, de
elveszi az élvezetet, hogy túl könnyű elérni. Tudom, hogy a
meztelen mellkasom izgatja. Látom abból, hogy folyamatosan
emelgeti a lábát és a nyakát markolássza.
– Morgan szokott látni fürdőnadrágban – emlékeztetem.
– Az más.
Közelebb lépek Londonhoz, a pillantásom elkapja az övét.
– Az jár a fejedben, amikor megcsókoltalak?
Szétválnak az ajkai.
– Nem.
Még inkább közeledek hozzá, várom, mikor fog megállítani.
– Nem? Nem akarod, hogy a karjaimban tarsalak, hogy
összeérjen az ajkunk, és emlékeztesselek arra, hogy milyen jól
összeillünk? – Továbbra sem mozdul, most már csak egy
lélegzetvételnyi a távolság köztünk.
Most meg tudnám csókolni.
Most mindent el tudnék érni, amit akarok.
De nem fogok hülyét csinálni magamból megint.
– Nem, nem akarom.
Hazudik, de hagyom, hogy ezt tegye.
 – Ha még egyszer megcsókollak, London Parish, az azért lesz,
mert könyörögni fogsz nekem érte – ígérem meg.
Alig tud lélegzetet venni. A mellei finoman hozzáérnek a
csupasz mellkasomhoz.
Hangosan felnevet, a mellkasomra teszi a tenyerét, és ellök
magától.
– Ez nem fog megtörténni a közeljövőben, de azért értékelem
az ajánlatot.
Elönt a csalódottság, de nem engedem, hogy lássa. Ehelyett
ránézek egy mindentudó mosollyal.
– Bármikor, hercegnő.
Hátat fordítok neki, és újra az a beképzelt hólyag vagyok,
akinek ő feltételez
 nyolcadik fejezet

LONDON
– Picsába! – átkozódom, miközben a kormány mögé préselem
magam a kocsimban.
Már megint közel voltunk hozzá, hogy valami hülyeséget
csináljunk. Miért vagyok ilyen idióta mostanában? Olyan ez, mint
amikor kinyitsz egy dobozt, és fogalmad sincs, hogyan kell
visszacsukni. Le kell zárni ezt az ügyet, és mélyen eltemetni,
hogy aztán soha ne lehessen újra feléleszteni.
Kihúzom magam, ránézek Ian házára, és ígéretet teszek
magamnak.
A munkám teljes erőbedobást igényel ebben a pillanatban.
Nincs időm csókokra gondolni, kockás hasra, ami olyan
gyönyörű, mintha nem is valóságos lenne, vagy hogy milyen
érzés, ha Ian ujjai megérintenek. Szó sem lehet róla. Ez a múlté.
Én újra a profi London Parish vagyok, aki kiüt minden riválist a
nyeregből. Ma fogom megkötni karrierem eddigi legnagyobb
üzletét.
Jól megfizetik a munkám, mert mindig a megbízók reményei
felett teljesítek, és így jók a referenciáim. Nincs időm Ianre, hiába
akar régen eltemetett érzéseket újraéleszteni. Ez egy olyan nap,
amikor oda kell tennem magam a munkában. Ma nagyban
játszom.
Hála az égnek, az őrült tempóban nincs időm a magánéletemen
rágódni. Mindent előkészítettem már a tárgyalásra, de újra
átnézem, egy lézervágó pontosságával kell ma dolgoznom.
És győztem.
Jobb voltam, mint valaha.
– Ez szép munka volt, London – köszöni meg a főnököm a
tárgyalás után az irodámban. – Lehengerelted.
A legnagyobb Las Vegas-i kaszinólánc tulajdonosával volt
megbeszélésem. Jó humorú ember, de az, aki józanul megfontol
minden kérdést. Arra volt szüksége, hogy nézzünk át még pár
számítást, amit eddig még nem fontoltunk meg. Ez jó lehetőség
volt számomra, hogy bizonyítsam a cégünk professzionális
hozzáállását.
Elmosolyodom.
– Köszönöm, nekem is úgy tűnik, hogy sikeres tárgyalás volt.
Holnap küldöm nekik a szerződést.
Casey feláll a székből, és a kezét nyújtja.
– És ezzel megpecsételjük a megállapodást. Csak gratulálni
tudok.
– Örülök, hogy sikerrel jártunk – mondom, és határozottan
kezet rázok vele.
– Biztosak voltunk benne, hogy ez fog történni, ezért bíztunk
meg téged a munkával. – Rám mosolyog, és kimegy.
Felkapom a telefonom, és írni kezdek Sabrinának. El kell neki
mondanom, milyen klassz napom van ma.
Fantasztikusan sikerült a mai tárgyalásom! Olyan boldog
vagyok! Köszi a tippet, hogy nem a negyedéves, hanem az éves
haszon lehetőségével írjam meg a tervezetet. A nagyobb szám
sokkal lenyűgözőbb volt. Te vagy a legjobb tanácsadó.
Aztán csak bámulok a telefonomra.
Elfelejtettem.
Nem emlékeztem.
Soha nem fogja már megkapni ezt az üzenetet.
Lassan elmozdítom az ujjamat a küldésről, aztán
visszalépegetek a régi üzeneteinkre, és patakzanak a könnyek az
arcomon.
Megnyitom a fotókat, és nézegetem az utolsó képeket, amiket
együtt készítettünk. Ian úszómedencéjénél vagyunk, ő akkor
éppen a munkahelyén volt. Fogalma sem volt arról, hogy a
házában vagyunk mindaddig, míg Sabrina el nem indította
véletlenül a riasztót, mi pedig menekültünk vissza az én
házamba csuromvizesen, és majd meghaltunk a nevetéstől. A
képen a teraszomon állunk, az úszómedence mögöttünk,
kezünkkel takarjuk a nevető szánkat.
Sabrina nem akarta, hogy Ian tudjon a dologról, átküldte
nekem a fotókat, de a saját telefonjából törölte. Átküldhette volna
Iannek is, hiszen imádta azzal idegesíteni, hogy nem törődött a
kívánságaival. Én sem mutattam meg eddig Iannek a képeket,
hiszen korábban csak akkor kommunikáltam vele, ha az
elkerülhetetlen volt.
Most hirtelen az az ötletem támad, hogy átküldök neki egy
fotót, csak hogy tudja, hogy megúsztam valamit az ő számlájára.
 Én: Arra gondoltam, talán tudni szeretnéd, mit történt pár héttel
ezelőtt, amikor a zsaruk ott voltak a házadban. (fotó csatolva)
Ian: Azt hiszed, nem tudtam, hogy ti voltatok?
Mosolygok, tudom, hogy fogalma sem volt róla.
Én: Könyörgök, ne hazudj! Nem tudtad.
Ian: (három fotó csatolva)
Az egyik fotón én vagyok Sabrinával a medencében. A másikon
egyikünk szaladva menekül a ruháinkkal a karján, az utolsón
tisztán én vagyok látható, ahogy a biztonsági kamerába bámulok
hatalmas vigyorral az arcomon.
Kitör belőlem a nevetés, ami elfeledteti velem a csak most
hullatott keserves könnyeimet.
Én: Szóval tudtad.
Ian: Mindent tudok.
Én: Csak ne lennél ennyire eltelve magadtól.
Ian: Hagytam, hogy megtartsátok a titkotokat, de az idióta
viselkedésetek négyszáz dolláromba került. Ennyit kellett fizetnem
a hamis riasztásért.
Újra csak nevetek, és arra gondolok, hogy ugratná Sabrina
azzal, hogy ha nem lenne ilyen nagymenő háza, nem törnénk be
hozzá. Vagy ha adna neki kulcsot. De már az is elég lenne az ilyen
esetek elkerülésére, ha nem változtatná meg a biztonsági kódot
minden héten.
Én: Vissza kell mennem dolgozni. Később találkozunk.
Ian: Kösz, hogy átküldted a képet. Sokkal jobb volt a ti arcotokat
meg a ti meneküléseteket látni mint betörőket.
Szelfi üzemmódra kapcsolom a telefonomat, és csinálok egy
képet, amin csókot küldök.
 Én: A szokásos idegesítő viselkedésem helyett. Azt gondolom,
értékelni fogod a változást. (fotó csatolva)
Nem tudom, miért tettem ezt, de olyan jó volt kommunikálni
Iannel veszekedés nélkül. Lehet, hogy egyszer még barátok
lehetünk.
Talán ki tudunk alakítani egy olyan kapcsolatot, amiben mást
is tudunk kezdeni egymással, mint vagy kivájni a másik szemét,
vagy letépni a ruháját. Ez jó lenne, figyelembe véve azt a tényt,
hogy sokat leszünk együtt a jövőben.
Talán sikerülni fog.

– Mikor érkezel haza? – kérdezem Iant, miközben ő az utolsó

pillantást veti magára a tükörben. Hihetetlenül jól néz ki.
Sötétkék öltönyt visel, barna cipőt és világoskék inget, aminek
nyitva hagyta a felső két gombját. Komolyan mondom, az a
szerencsém, hogy általában a Helyszínelőket nézem abban az
időben, amikor munkába indul, egyébként lehet, hogy olyan
lennék, mint egy kutya, aki az ablakon keresztül is bámul a
gazdája után, csak hogy még egy pillanatig láthassa.
– A szokásos időben, négy körül – válaszol, és megigazít egy
kóbor tincset a hajában.
– Hajnali négykor? – sikítok fel.
Úgy néz rám, mintha nem lennék normális.
– Miért? Mit vártál?
– Nem tudom – vallom be. – Éjfél körül?
Hátraveti a fejét, és nevet.
– Viccelsz?
 – Én nem igazán jártam bulizni, Ian.
– Éjfél után kezdődik igazán az élet a klubban. Itthon leszek,
mielőtt neked indulnod kell a munkahelyedre.
Nem ez a probléma.
– Ez fantasztikus. De mit gondolsz, hol a pokolban fogok
aludni?
Egy pillanatra tanácstalannak tűnik, aztán megvonja a vállát.
– Aludhatsz az ágyamban.
Nem.
Soha a kibaszott életben.
– Ez nem fog megtörténni.
– Nézd, a vendégszobákban a gyerekek laknak. Természetesen
aludhatsz a szófán a nappaliban, de öt éjszaka egy héten
kényelmetlen lenne ott, nem gondolod?
Az életem teljesen felfordult, hála ennek a fasznak. Van egy
gyönyörű otthonom, aminek én kerestem meg az árát. Három
hálószoba van benne, van egy hatalmas ágyam, ami mindig
tökéletesen tiszta. Nincsenek rajta testnedvek. Nem aludhatok
Ian ágyában.
Nem feküdhetek bele oda, ahol ő…
– Valami más megoldást kell találnunk. Nem akarok
klamídiafertőzést vagy bármi hasonlót kapni.
Úgy tűnik, Ian nagyon viccesnek találja a helyzetet.
– Gondolj bele, hosszú idő óta ez lenne a leginkább szexre
hasonlító élményed.
– Akkora barom vagy. Volna kivel szexelnem, ha akarnék!
Kapok elég ajánlatot.
– A vibrátorod nem számít.
 Rácsapok a karjára.
– Fejezd be! Komolyan beszélek. Szívesen segítek neked, de
szükségem van egy ágyra, amiben aludhatok.
Ian sóhajt egy nagyot, megdörzsöli a nyakszirtjét.
– Nézd, próbálok mindent megtenni, amire képes vagyok, de
nem tudok neked egy hálószobát építeni. Ma délután véletlenül
Rubyt vittem kosarazni és Morgant táncolni. Az a szerencse, hogy
Christopher a barátaival ment edzésre.
Tátva marad a szám, és csak a fejemet tudom csóválni.
– Ezt jól összekavartad.
– Aha.
Nem is tagadja, hogy próbálja, de… Nem alszom az ágyában.
Ian hozzám lép, felemeli a kezét, de aztán leejti, nem érint meg.
– Senki nem volt az ágyamban Sabrina halála óta, tiszta. A
házvezetőnőm itt volt ma, most már heti háromszor jár. Nem kell
aggódnod. Ha a szófán akarsz aludni, természetesen az is
rendben van, de az ágyam mindig rendelkezésedre áll, ha
meggondolod magad.
A gyomrom összeszorul, ha arra gondolok, hogy egyszer már
aludtunk ugyanabban az ágyban. Annak nem volt jó vége.
Ian ígéreteket tett.
Szerelmeskedtünk.
Megtanultam, milyen, ha összetörik a szívem.
– Átgondolom – válaszolok neki, és elfordítom a fejem.
– Rendben vagy? – kérdezi.
Visszafordulok, a maszkom újra az arcomon van.
– Igen. Indulnod kéne.
Bemegyünk a konyhába, ahol Ruby a vacsoráját majszolja. Ian
megpuszilja a feje búbját.
– Legyél jó kislány, míg nem vagyok itt. Reggel látjuk egymást.
Én jobban kedvelem a hat óra utáni időpontot, ha meg tudod
oldani.
Ruby rámosolyog.
– Szia, Ian!
A szívem szikrázik a boldogságtól, hogy Ruby beszél Iannel.
Annyira jó lenne, ha ez azt jelentené, hogy ez a gyönyörű kicsi
lány kezd a gyógyulás útjára lépni.
Ian mosolyog, fénylik a szeme.
– Szia, Ruby, nagyon szeretlek.
– Én is szejetlek.
Ian magához öleli. Karba tett kézzel nézem őket. Ruby
hozzábújik, és látom, hogy lágyul el a boldogságtól Ian arca.
Odalép mellém hatalmas mosollyal az arcán.
– Ruby beszél.
– Látom.
– Beszél hozzám – mondja, miközben Rubyra néz. – Két hét telt
el, és végre beszél.
– Nos – mondom egy kicsit önelégülten –, hozzám mindig is
beszélt.
Ian vidáman felnevet, ettől nekem is mosolyognom kell. Ez a
régi Ian. Amikor még nem próbált minden pillanatban
kiállhatatlan lenni.
– Te különleges vagy, Lon.
– Igen, és ezt, kérlek, soha ne felejtsd el! – vágom mellbe.
Találkozik a pillantásunk, és a békés tréfálkozás pillanata el is
múlt. Éget a tekintete, a pulzusom úgy ver, hogy zúg a fülem.
 – Soha nem felejtettem el. Csak nem mondhattam el neked az
igazságot.
Minden lélegzetvétel egy küzdelem most.
– Mi az igazság?
– Hogy szerelmes beléd! – kiabálja Morgan a nappaliból.
Mind a ketten hátrálunk egy lépést.
– Szörnyen tudsz időzíteni! – szegezi rá a mutatóujját Ian a
tizenkét éves unokahúgára, aki, úgy tűnik, elszánta magát, hogy
az alkoholizmusba kergeti a nagybátyját.
– Mindig is tudtam, hogy szeretem ezt a gyereket.
Ian felhúzza az egyik szemöldökét, és elvigyorodik.
– Ó, igen, kit nem tud szeretni az ember… – mondja elég
hangosan ahhoz, hogy Morgan is hallja.
– Én vagyok a kedvenced, jobb, ha bevallod.
Ránevetünk Morganra, aztán Ian az órájára néz.
– Mennem kell.
– Mi rendben leszünk.
– Hívjál, ha szükségetek van rám.
Bólintok.
– Reggel találkozunk.
Közelebb hajol hozzám, megérinti arcomat, szinte suttogva
mondja.
– Aludj a bal oldalán az ágyamnak, és ne várj ébren!
– Nagyon vicces vagy. A szófán leszek, amikor megérkezel,
köszönöm szépen.
Elereszt még egyet a szokásos pimasz mosolyából, aztán
felkapja a bőrtáskáját az ajtó mellől, a vállára dobja, és elrobog.
Amikor az ajtó becsukódik mögötte, legyeznem kell egy kis
ideig az arcomat. A fenébe, hogy annyira jól néz ki az öltönyében.
És hogy felajánlja, hogy aludjak az ágyában. És hogy mindenféle
hülyeséggel lesz miatta tele a fejem.
Soha többé nem fog megszerezni magának.
Visszamegyek a konyhába, elkezdem berakni az edényeket a
mosogatógépbe. Közben kérdezgetem Rubyt a közeledő
táncbemutatójáról, és hogy milyen volt a mai napja a suliban.
Kiveszem a telefonom a táskámból, és elküldöm Iannek a
dátumokat.
Tizenhatodikán, pénteken és tizenhetedikén, szombaton lesznek
Ruby táncbemutatói. Szabaddá kell tenned magad ezen a hétvégén,
vagy csak később tudsz bemenni dolgozni.
Valószínűleg még a kocsijában van, nem fog most válaszolni,
elteszem a telefont.
– Hogy állsz a házi feladataiddal, Morgan? – kiabálok át a
nappaliba.
– Jól – jön a válasz a szófáról. – A matekot és a
természettudományt már befejeztem, most már csak olvasnom
kell.
– London, befejezhetem a vacsorázást? – kérdezi Ruby egy
panaszos pillantás kíséretében.
Ránézek a tányérjára. Majdnem az összes csirkefalatot és sajtos
makarónit megette.
– Mit vásároltatok még vacsorára, Ruby? Zöldséget nem kaptál
Iantől?
– Nem. Azt mondta, mindenki azt választhat, amit akar.
Persze hogy azt mondta. Lehet, hogy azt is kérte, hogy főzzék
meg a vacsorájukat. Egy sóhajtás kíséretében elveszem Rubytól a
tányért, és berakom a mosogatóba.
– Kell valami egészségeset is enned. Felvághatok neked egy
almát?
– Oké.
Kiveszek egy almát a pulton lévő gyümölcsöstálból. Legyek
boldog, hogy Ian beszerzett némi egészséges ételt is. Már csak azt
kéne felfognia, hogy a gyerekeknek enni is kéne belőle. Felvágom
az almát, a felét Rubynak adom, a másik felét átviszem
Morgannak a nappaliba. Amíg ők eszegetik, készítek valami
vacsorát Chrisnek is. Tudom, hogy farkaséhesen fog hazajönni a
kosáredzésről. Tészta, húsgombócok paradicsomszósszal, és
brokkoli cirommal. A húsgombóc ugyan fagyasztott és a
paradicsomszószt sem én főztem, de még mindig jobb, mint amit
Ian adott a lányoknak. Annyi maradék van, hogy holnap este is
ezt ehetjük, vagy Ian ma reggel, ha éhesen jön meg a munkából.
Műanyag dobozokba rakom az ételt, felcímkézem, és beteszem a
hűtőbe. Amikor mindezzel végeztem és a konyhát is rendbe
tettem, megkérdezem a lányokat, hogy van-e piszkos ruhájuk,
amit ki kéne mosni.
– Igen – mondja Morgan. – Ott van a szobámban a földön.
Hol máshol lenne?!
– És neked, Ruby? – Még mindig a balett-trikóját és harisnyáját
viseli, de tudom, hogy ezekre szombaton szüksége lesz megint. –
Kimossuk a balettruhádat? Vagy van belőle másik?
– Vagy egy másik is. Rajzolhatok? – kérdezi.
– Persze, drágám. – Keresek neki papírt, és idehozom a
rajzkészletét, amit Sabrina édesanyja előrelátóan bepakolt,
amikor áthozták a gyerekek holmiját. Hagyom, hogy hadd
rajzolgasson a konyhapultnál.
Előveszem a telefonom, és látom, hogy Ian üzenetet hagyott.
Ian: Ne próbálja megmondani nekem, mit tegyek, kisasszony!
Idióta. De mosolygok.
Én: Nem tennék így, ha úgy viselkednél, mint egy felnőtt ember.
Ian: Az emberek túl komolyan veszik ezt a kérdést.
Én: Ennek oka van.
Ian: Vissza kell mennem a belső szobába, ahol nincs térerő. Már
csak egy kérdésem van: meztelenül alszol?
Istenem! Annyira nevetséges.
Én: Soha nem fogod megtudni.
Iannek van egy mosókonyhája a konyha mellett. Kiveszek
onnan egy műanyag kosarat, és még mindig mosolyogva az
előbbi levelezésünkön, felmegyek a lányok szobáiba.
Morganéban, ahogy mondta, szerteszét dobálva találom a ruháit
a földön. Abban sem lehetek biztos, hogy melyik a piszkos és
melyik a tiszta. Beledobálok párat a kosárba. Amiről azt
gondolom, hogy tiszta, összehajtogatom, és beteszem a fiókba.
Ruby szobájában a hálóingét és az egyenruháját találom a földön,
azokat gyűjtöm össze.
Christophernél máris olyan szag van, amiből egyből kitalálod,
hogy egy tinédzser fiú lakik itt. Nem érzem helyénvalónak, hogy
szó nélkül betörök a privát szférájába, úgy döntök, majd hagyok
itt egy üres kosarat, és megkérem, hogy válogassa ki a holmiját.
A mosókonyhában belepakolom a ruhákat a gépbe, és
elindítom a mosást. Visszamegyek Rubyhoz a konyhába.
– Mit rajzoltál? – kérdezem, míg ő csillámport szór a rajzára.
– Hercegnőt. Iannek – magyarázza. – Elviheti a munkahelyére.
 Mosolyognom kell, ahogy elképzelem, hogy Ian kiteszi ezt a
csillogó rózsaszín rajzot a falra az irodájában.
– Ez nagyon kedves tőled. Biztosan tetszeni fog neki.
A telefonomra egy újabb üzenet érkezett.
Ian: Biztos vagyok benne, hogy tudom. És alig várom, hogy
láthassam is.
A gyomrom liftezni kezd a gondolatra, hogy mi ketten újra
együtt lehetünk egy ágyban. De én ezt már lezártam. Nem kéne
ezzel foglalkoznom.
Ian veszélyes terep számomra.
 kilencedik fejezet

LONDON
Christopher hét körül érkezik meg, belapátolja a vacsoráját, mint
aki napok óta nem evett. Másodszor is vesz, aztán felmegy
lezuhanyozni, anélkül, hogy túl sokat beszélne bárkivel is.
Aggódom miatta, de nem akarok túl sok lenni. Nem jön le a
zuhanyzás után, és amikor lefektetem Rubyt este nyolckor, aztán
Morgan is felmegy fél tízkor aludni, Christopher ajtaja még
mindig csukva van. Hezitálok, hogy zavarjam-e vagy sem, de
aztán úgy döntök, hogy bekopogok.
– Christopher?
– Igen? – Csak tompán hallom a hangját a bezárt ajtón
keresztül.
– Minden oké?
– Aha.
– Szükséged van valamire?
– Nincs.
Az ajkamba harapok.
– Oké, szívem. Tettem egy üres műanyag kosarat a
fürdőszobádba. Abba teheted a piszkos ruháidat.
– Köszi.
Gondolkodom még pár másodpercig, de nincs semmi ötletem,
amivel ki tudnám csalogatni. Egyébként is, lehet, hogy arra van
szüksége, hogy egyedül legyen egy kicsit.
– Jó éjszakát. Itt vagyok, ha szükséged volna bármire.
– Jó éjszakát.
Keresztbe fonom a karjaim, aztán lesétálok a lépcsőn, hogy
betegyem a lányok ruháit a szárítógépbe. Az tele van Ian sötét
cuccaival. Kirakom őket a kosárba, telepakolom a gépet, és
elindítom. Nem az vagyok, aki ott tud hagyni ruhákat egy
kosárban, azon gondolkodom, össze kéne hajtogatnom őket.
Kiviszem a kosarat a nappaliba, leülök a szófára, és
bekapcsolom a Helyszínelőket. Miközben dolgozom, az jut
eszembe, hogy ez az este olyan, mint ahogy az életem
alakulhatott volna, ha a dolgok nem sikerülnek olyan rosszul
köztem és Ian között. Most házasok lehetnénk. Lehetne egy nagy
házunk medencével, olyan, mint ez. Három fantasztikus
gyerekünk, olyanok, mint akik most alszanak az emeleten. És én
a ruhákat szortíroznám mosás után csütörtök este, míg ő
munkában van. Egy kicsit persze szolgai dolog belemenni ebbe a
tradicionális felállásba – nekem fontos, hogy nő létemre komoly
karrierem van –, de azért nem olyan rossz érzés. Otthonos.
Megnyugtató. És ki mondja, hogy ez azt jelenti, hogy reggel,
miután feltettem a gyerekeket a buszra, nem fogok az irodába
sietni. A nőknek manapság már nem kell választaniuk a család és
a karrier között.
Összehajtogattam pár inget és párba rendeztem a zoknikat,
amikor észreveszem, hogy néhány alsónadrág is van a ruhák
között: rövid bokszeralsók feketében és sötétkékben. Kissé
remegni kezd a gyomrom, míg egyre mélyebbre jutok a
fantáziálásban. Amikor Ian hazaérkezik, én már az ágyban
vagyok és alszom. Bebújik mellém az ágyba, és körbefon a meleg
testével. Érzem, hogy egyre inkább izgalomba jön, miközben a
mellemet simogatja. Hátranyúlok, kezembe veszem a merev
hímtagját, és ő azt mondja – hangja mély és rekedtes a sötétben:
– Szeretnél valamit?
És akkor…
– London!
Kinyitom a szemem, és megállapítom, hogy Ruby azon kapott
rajta, hogy egy férfialsónadrág felett álmodozom. Gyorsan a
hátam mögé rejtem, és megköszörülöm a torkom.
– Mit szeretnél, drágám?
– Szomjas vagyok. Kaphatok egy pohár vizet?
– Természetesen. – Felpattanok, és kimegyünk a konyhába. A
mellbimbóim kemények és bizseregnek, a bugyim nedves.
Összpontosítanom kell, hogy ki tudjak egy pohár vizet tölteni, és
ne a meztelen és engem ölelő Ianen járjon az eszem.
Nem könnyű.
Odaadom a poharat Rubynak.
– Tessék.
Iszik pár kortyot, és visszaadja a poharat.
– Köszönöm.
– Szívesen, drágám. Gyere, menjünk fel, betakarlak.
Megfogom a kezét, felmegyek vele a szobájába, és
visszafektetem az ágyába. Amikor visszafelé elmegyek
Christopher szobája előtt, látom, hogy még mindig ég a villany
nála, és elfojtott zokogás hangját hallom. Összeszorul a szívem,
nekem is könnyek gyűlnek a szemembe. Szerencsétlen gyerekek.
Finoman kétszer megkopogtatom az ajtót.
A sírás megszűnik, de nem kapok választ.
– Chris, szívem, bejöhetek?
– Nem.
Ennek ellenére megpróbálom. Zárva.
– Kérlek, Christoper, engedj be!
– Jól vagyok. Menj el, kérlek!
– Ne haragudj, de nem tudok. Ha nem engedsz be, leülök az
ajtód előtt, és várok, amíg ki nem jössz. Egész éjszaka itt leszek,
ha kell.
Lehuppanok a földre, keresztbe teszem a lábamat.
Egy pillanat telik csak el, és Christopher kinyitja az ajtót. A
szeme véreres, az orra vörös.
– Mit akarsz?
– Beszélni veled. – Feltápászkodom. – Bejöhetek?
Felsóhajt.
– Rendben.
Követem őt a szobájába, elhelyezkedem a fiókos szekrény
mellett, Chris az ágyára ül.
– Hogy érzed magad?
Keserűen felnevet.
– Fantasztikusan.
– Tudod, ugye, hogy nyugodtan sírhatsz, ha úgy érzed, az segít?
– Nem, ez nem így van.
– De így, szívem. Mindenki sír, ha szomorú.
 – A férfiak nem. – Kihúzza magát, kicsit a mellkasát is
kidülleszti.
– Ezt ki mondta?
– Ian. Ő mondta nekem, hogy a férfiak minden problémát
megoldanak. Erősek. Csak a gyengék sírnak.
Felforr a harag bennem.
– Ez nevetséges! – csattanok fel. – Az igazi férfi nem fél
kimutatni az érzéseit, a fájdalmát sem.
– Ian nem ezt mondta. Azt mondta, hogy a férfiaknak
erőseknek kell lenniük, így tudják megvédeni a nőket. Én nem
lehetek gyenge, két húgom van. – A kézfejével megtörli az orrát.
– Jogod van, hogy sírjál, szívem. Iannek nincs igaza. – De
érzem, hogy Christopher nem hisz nekem.
– Nem akarok sírni – mondja mérgesen. – Elegem van belőle.
Elegem van abból is, hogy mindenki kérdezősködik, hogy hogy
vagyok, és hogy sajnálnak. Kurvára nem számít. Csak kibaszottul
egyedül szeretnék lenni. – És elfordul tőlem.
Mondhatnám neki, hogy ne káromkodjon, de nem teszem. A
harag csak része a gyászának, és most nincsenek a húgai a
szobában.
– Rendben, Christopher, békén hagylak. De ha szükséged lesz
rám később valamikor, csak szólj.
Kimegyek a szobájából, becsukom az ajtót, lemegyek. Nehéz a
szívem. Figyelnünk kell nagyon Christopherre. Nagyon érzékeny.
És úgy tűnik, azt érzi helyesnek, ha magába fojtja az érzéseit.
Nehogy azt történjen, hogy végül rossz irányban törnek ki belőle.
Lent befejezem a ruhák hajtogatását, visszapakolok mindent a
kosarakba. A lányok ruháit a lépcső aljában hagyom, de Ianét
felviszem a szobájába.
Azt terveztem, hogy csak ott hagyom valahol a földön és
visszamegyek tévét nézni, de ha már egyszer a gardróbjában
vagyok, nem állom meg, hogy ne nézzek körbe egy kicsit.
Meglepően nagy a rend: az ingek színek szerint vállfákra
aggatva, a cipők ápoltan sorakoznak két polcon, a pulóverek
szépen összehajtogatva három halomba rendezve. Óvatosan
kinyitok egy fiókot, patyolatfehér pólók sorjáznak bennük. Az
alatta levőben a színesek vannak. A harmadikban tökéletesen
összehajtogatott alsónadrágok. Az övek és a nyakkendők egy
cédrusfa állványon lógnak, minden vállfa egyforma, semmi nem
lóg ki a rendből: nincs sehol egy rendetlenül valahová
felakasztott farmer, egy földre dobott piszkos ruha, egyik
sarokban sem árválkodik egy ott felejtett használt zokni. Még az
illat is, ami itt uralkodik, nagyon jó. Keveréke a bőrnek, a fának,
és finoman érezni Ian kölnijét is. Mélyen belélegzem, és érzem a
lábam között, hogy újra izgatott leszek.
Meglep, hogy Ian gardróbja ennyire rendezett és tiszta. Irritál,
hogy arról, akit egy civilizálatlan ősembernek tartok, aki azt
gondolja, hogy egy férfi nem sírhat, és hogy meztelenül bulizni
hajnali háromkor teljesen helyénvaló magatartás, hirtelen
kiderül, hogy ilyen kulturált vonásai is vannak.
Úgy döntök, hogy mivel már itt vagyok, és tisztán látom, minek
hol van a helye, el is pakolhatom Ian holmiját. Miközben
dolgozom, folyamatosan azon bosszankodom, hogy miért
élvezem én ezt a dolgot ennyire. Csak egy apró szívességet teszek
Iannek, nem? Csak próbálom jó irányba terelni a kapcsolatunkat.
Nem kíváncsiskodom, vagy valami ilyesmi. Csak rendes vagyok.
 Amikor végeztem, ott hagyom az üres kosarat a gardróbban.
Az éjjeli lámpa ég a hálószobában, nem tudom megállni, hogy ne
nézzek rá az ágyra.
Emlékszem, azt mondta, hogy aludjak az ágya bal oldalán.
Óvatosan odanézek, miközben azon gondolkodom, vajon hány
nő töltötte már ott az éjszakáját. Vajon Ian velük alszik? Vagy az
a típus, akinél az a szabály, hogy hív egy kocsit, és hazaküldi a
meghódított kis nőit, miután végzett velük?
Aztán a jobb oldalra nézek, és azon gondolkodom, Ian vajon
hogyan szokott aludni? A hasán fekszik, vagy a hátán? Egész
éjszaka egy pózban marad, vagy mocorogni szokott? Pizsamában
alszik, vagy meztelenül? A gyomrom szánkázni kezd fel s alá, rá
kell tennem az egyik tenyerem. Több mint húsz éve történt, de
semmi, még az általa érzett utálatom sem tudja kitörölni az
emlékezetemből Ian emlékét.
Elég volt. Ki ebből a hálószobából! Nem tartozol ide.
Lekapcsolom a világítást a folyosón, lefekszem a szófára, de
Ian szavai ott zakatolnak a fejemben: Ha még egyszer
megcsókollak, London Parish, az azért lesz, mert könyörögni fogsz
nekem érte.
Egy kicsit aggódom, hogy lehet, van ebben valami igazság.
 tizedik fejezet

IAN
– Szeretnéd, hogy hazamenjek veled? – kérdezi kicsit részegen a
barna hajú Colette, akinek a kocsija egy Corvette, miközben
végigfuttatja az ujját a mellkasomon.
Bármelyik másik éjszakán a válasz csak ennyi lenne: Miért
várjunk olyan sokáig, míg elautózunk a házamig. Van itt egy
irodám, be tudjuk zárni az ajtót. De ma éjszaka…
Nem, ma nem.
Egyáltalán nem érdekel ez a hosszú lábú cicababa.
Ehelyett egy másik barna hajú jár az eszemben egész éjszaka.
Neki nincsenek szőkére melírozott tincsei, az ő csokoládébarna
hajában finom vörös árnyalat játszik. Zöld szeme, mint a jáde,
nem mélybarna, mint az előttem álló nőé. Colette azt szeretné,
hogy az ágyamba vigyem, én pedig Londonról álmodozom, hogy
az ágyamban van, és… meztelen.
– Nem, ma nem lehet – tolom el Colette kezét. Duzzogva
biggyeszti le az ajkát.
– Talán holnap?
 – Talán nem – válaszolom, és iszom egy kortyot az italomból.
Furcsa újra itt lenni a klubban, ki kell dolgoznom majd
magamból a felesleges energiát, de most nem a szokásos módon.
Ha hazaértem, valószínűleg úszom egyet, vagy elmegyek futni.
Szerencsém van, hogy amíg távol voltam, semmi nagyobb baj
nem történt itt, ennek nagyon örülök. Úgy tűnik, Drea végre
rendesen teszi a dolgát. Legalábbis nem égett le a ház, míg
egyedül volt. Az is igaz, hogy az éjszakám nagy részét azzal
kellett töltenem, hogy rendeléseket írtam, amelyeknek holnap
meg kell érkezniük. Drea nem valami professzionális, amikor
papírmunkáról van szó.
Két órával ezelőtt kijöttem az irodámból, hogy élvezzem egy
kicsit az atmoszférát, beszélgessek a vendégekkel. A telefonomtól
is meg akartam szabadulni, már éppen századszor néztem meg.
Szépen állok, mondhatom, ennyire várok egy kurva sms-t egy
nőtől.
Aki még csak nem is az én nőm.
– Ha esetleg meggondolnád magad… – mosolyog rám Colette.
– Nem fogom, de legyen azért szép estéd, és vigyázz hazafelé az
úton!
Toby elröhögi magát, amit próbál köhögéssel álcázni, de engem
nem tud átvágni. Colette kivonul a klubból, valószínűleg
megsértődött, de hivatalosan úgy is zárunk már. Telt házunk volt
ma is, minden fantasztikusan ment, újra a régi formámban
érzem magam, csak az a változás, hogy ma nem viszek senkit
haza magammal.
– Ne szólj egy szót se! – figyelmeztetem Tobyt, miközben felé
tolom a poharam, hogy újratöltse. Ma megérdemlem.
 Hosszú ideje ismerem őt. Együtt kezdtük a bulizást, a legjobb
klubokat támogattuk azzal, hogy rengeteg lányt vonzottunk oda,
akik aztán ott költötték el a pénzüket. Tobyban megbízhatok,
soha nem kell attól félnem, hogy pénz tűnhet el a kasszából.
Feltölti a poharamat.
– Ilyet még nem láttam tőled.
– Mostanában sok olyan dolog esik meg velem, ami eddig nem
fordult elő.
Most történik meg először, hogy egy családi autót kell
vezetnem, hogy egy ötéves kislánnyal küzdök, aki nem akar
beszélni velem, hogy mások kajájáról kell gondoskodnom, hogy
megcsókolom Londont, és azon jár a fejem, hogy megint meg
szeretném… Hosszú listát tudnék írni a Sabrina halála óta
történtekről.
– Soha nem hittem volna el rólad, hogy így is viselkedhetsz –
nevet Toby.
– Hát, én sem.
Kibaszottul nagy puhány. Ezt fogom a homlokomra
tetováltatni.
– Milyen érzés, hogy ott laknak nálad a gyerekek?
– Gyötrelem és boldogság. Egy időben mind a kettő. De a valódi
próba még csak most jön.
– Miért?
– Most kell visszatérnünk a normális életbe. Én bejöttem
dolgozni, ők suliba járnak. Eddig a hamis biztonság világában
éltünk, tudod?
Toby tizenhat éves volt, amikor meghaltak a szülei. Ahelyett,
hogy valamelyik családtag gondoskodott volna róla, állami
gondozásba került. Senkinek nem kellett egy problémás
tizenéves. Otthonokban lakott, de valójában az utcán nőtt fel.
Mesélt nekem pár történetet erről, még a barátságunk elején,
amikor elég részegek voltunk ilyen beszélgetésekhez.
– Nézd – mondja, miközben a pultot törli –, fantasztikus, amit
most teszel. Mindegy, hogy mit mondanak mások, én nagyra
tartom. A gyerekeknek szükségük van rád, bármit is kell
feladnod, megéri.
Vannak olyan napok, amikor úgy érzem, nem is adok fel
semmit. Lehet, hogy idióta vagyok, de annyira szeretem Sabrina
gyerekeit. Soha nem volt kérdés számomra, hogy gondoskodni
foguk róluk. Még ha Sabrina mást választ is gyámjukként, akkor
is mellettük maradtam volna.
Csak az időzítés nagyon szar. Most nyitottam meg a klubot. Időt
igényel, odafigyelést. Akárcsak a gyerekek.
Mégis ki gondolja azt, hogy én ezt bírni fogom?
London nem, és lehet, hogy igaza van. De az a helyzet, hogy
még ha igaza van is, és nem vagyok alkalmas a feladatra, nem
hagyhatom cserben a gyerekeket. Imádom őket. Ők minden, ami
a húgom után maradt. Meg kell felelnem Sabrinának, és
bizonyítanom, hogy helyesen cselekedett, amikor engem
választott erre a feladatra, és nem Londont.
És igen, itt van London. Ez is egy problémás kérdés. Az utóbbi
időben nagyon sokat változott a kapcsolatunk. Tiszta beszarás,
hogy milyen gondolataim vannak vele kapcsolatban
mostanában.
Hátborzongató, mert hosszú ideig csak utáltam őt, most meg
nem tudom megállni, hogy ne álmodozzam róla. Az agyamra
megy, de közben hatalmas segítséget jelent a gyerekeknél. Ha
nem segítene, baszhatnám az egészet.
Az a dolgom most, hogy a gyerekek biztonságban érezzék
magukat. Ebben legalább egyetértünk Londonnal: most ők a
legfontosabbak.
– Köszi. Figyelj, Toby, azt gondolom, a jövőben több segítségre
lesz szükségem a klubban. Fel kéne vennem egy új csapost, te
pedig segíthetnél a menedzselésben. Például a jövő hét végén
egyáltalán nem tudok bejönni, az unokahúgom dolgaival leszek
elfoglalva. És attól félek, a jövőben több ilyen eset is előfordulhat.
Azt szeretném, hogy te és Drea vezessétek az üzletet, amikor
nekem otthon kell maradnom.
Senki másban nem tudnék úgy megbízni, mint Tobyban. Ő
tudja, hogy működik egy ilyen hely, és hogyan lehet még jobbá
tenni. Drea foglalkozhatna a vendégekkel, Toby pedig az üzleti
résszel, amikor én távol leszek.
– Biztos vagy benne? Úgy értem, részemről rendben van a
dolog, de…
– Igen, biztos.
– Rendben. Ismerek több csapost is más klubokból, akik
szívesen dolgoznának itt. Utánanézek, ki érhető el azokra az
éjszakákra, amikor én máshol leszek elfoglalva.
Ránézek az órámra, és felsóhajtok.
– Mennem kell, már három óra van, és nyolckor vinnem kell a
gyereket iskolába.
Toby nevet.
– Jobban járnak veled, mintha én vinném őket.
– Legjobban a szüleikkel járnának – mondom, mielőtt
megiszom az utolsó kortyot.
– Ja. Holnap látjuk egymást.
Kimegyek a hátsó ajtón, beszállok a Porschémba, hátradőlök.
Kibaszott fáradt vagyok. Hozzá vagyok szokva az éjszakázáshoz,
de úgy, hogy napközben ki tudom magam pihenni. Hajnali
háromkor fejezem be a munkát, és reggel vinnem kell a
gyerekeket iskolába. Utána beesem az ágyba, az biztos.
Elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy esetleg mi vár rám az
ágyamban.
London Parish.
Semmi másra nem vágyom, mint hazamenni, és ott találni őt
az ágyamban, a haja szétterül a párnámon. Mögé kúszom,
átkarolom, és eszméletlenre kefélem.
Ha valahogy el tudnám felejteni ezt az őrült vágyat, újra
normális lehetne a kapcsolatunk.
Egy másodpercet sem tudok már várni, indulok hazafelé.
Körülbelül negyedóra múlva az utcánkba fordulok, látom, hogy
a házban vaksötét van. Próbálok olyan csendesen bemenni,
amennyire csak lehetséges.
Az első dolgom, hogy felmegyek az emeletre, és sorban
benyitok a gyerekek szobáiba, ellenőrzöm, hogy minden rendben
van-e velük. Nem tudom, miért van ez, de távol lenni tőlük csak
egy rövid időre is, nem jó érzés. Remélem, minden rendben ment
az este. Ugye Morgan rendesen megcsinálta a házi feladatát?
Milyen volt Chris kedve, amikor hazaérkezett? Ellenőrizte-e
London, hogy Ruby ócska mackója ott van-e vele az ágyában?
Aztán rá gondolok.
Most, hogy mindent ellenőriztem, benyitok a hálószobámba.
Nem vagyok benne biztos, hogy élt az ajánlatommal és ott alszik,
de azért csak a telefonommal világítok. Az ágyam üres.
Tudnom kellett volna, hogy így lesz. Kibaszott csökönyös.
London inkább aludna egy szöges ágyban, mint bárhol, ahol én a
közelben lehetek.
Még csak nem is sejti, hogy mindazok után is, ami köztünk
történt, én még mindig nagyon kívánom.
Kimegyek a nappaliba, hogy megbizonyosodjam, ott alszik a
szófán.
– Miért nem tudsz soha engedni egy kicsit? – kérdezem halkan,
és hátrasimítom a haját. – Mindenből harcot csinálsz.
Soha semmi nem volt könnyű kettőnk kapcsolatában.
Megkeményítettem magam, és nem törődtem az érzéseimmel,
csak hogy biztossá tegyem, hogy azt az életet élhesse, amit
megérdemel. London mindent elveszített volna, ha nem állok
félre. Hogy azon a napon megbántottam, az a legrosszabb dolog
volt, amit életemben tettem, de nem volt más választásom.
Még mindig nagyon bánt. Olyan érzés volt, mintha valaki
belém szúrt volna egy kést, amikor sírni láttam abban a buliban.
Soha nem fog megbocsátani nekem, és én sem magamnak.
Nézem, ahogy alszik. Utálom, hogy ahelyett, hogy ott lenne,
ahol kényelmes, itt fekszik, csak azért, hogy minél távolabb tudja
tartani magát tőlem.
Lehet, hogy soha nem fogom tudni elérni, hogy másképp
nézzen rám. Egyáltalán, érdemes próbálkoznom?
– A kurva életbe – dörmögöm az orrom alatt, és felemelem
Londont a szófáról. Nem azt érdemli, hogy ott aludjon.
– Ian?
 – Pszt! – csitítom – Csak felemeltelek.
Körbefogja a nyakamat, érzem a vanília- és
mandulaparfümjének az illatát. Felviszem a hálószobámba,
vigyázva, hogy ne ébresszem fel megint. Amikor lefektetem az
ágyra, hirtelen kinyílik a szeme.
– Mi történik? Ian? – Gyorsan hátrakúszik az ágyon. Minél
távolabb tőlem.
– Nyugi, minden rendben van. Én lemegyek aludni a szófára
pár órát, neked itt kényelmesebb.
A holdvilág megvilágítja az arcát. Uralkodnom kell magamon,
hogy ne kezdjem el csókolni úgy, hogy egyikünk se kapjon
levegőt.
Mindig ilyen gyönyörű volt?
Igen, az volt. Csak én nem akartam észrevenni. A haja
körbeöleli az arcát, éppen a melle hegyéig ér. Milyen könnyű
lenne a hátára fordítani, fölémagasodni, és rábírni, hogy
könyörögjön nekem. London képvisel mindent, amire mindig is
vágytam, de soha nem érdemeltem meg.
Sokszor az agyamra megy, de az is igaz, hogy vonzó,
szórakoztató, kedves és sok szeretet van benne. Én is szerettem
őt, de elengedtem, hagytam repülni.
Még az önző, szexmániás húszas éveimben is tisztában voltam
azzal, hogy ezt kell tennem.
– Nem, nem, ez a te ágyad, és…
– Aludj vissza, Lon! Szükséged van rá, hogy kényelmes helyen
legyél.
– Aludhatok a szófán is.
– Én is aludhatok ott.
 Annyira kurvára csökönyös.
– Mennyi az idő? – kérdezi, és keresi az órát.
– Körülbelül fél négy. Pihenj még egy kicsit. Reggel látjuk
egymást. – Fölé hajolok, megcsókolom a homlokát, és felállok.
– Tedd úgy, ahogy szeretnéd!
Akkor melléfeküdnék.
– Azt nem tehetem – válaszolom.
– Jó – feleli, és visszadől a párnára. – Köszi, rendes vagy.
Bármit megtennék érted.
Ez az, amit gondolok, nem tudok tovább hazudni
önmagamnak. Minden érzés, amiről eddig azt hittem, hogy
sikerült mélyre eltemetnem, újjáéledt. Akarom őt. Mindig is
akartam őt, ez soha nem volt kérdés. Csak soha nem voltam elég
jó neki. London a nap, a csillagok, a fény az alagút végén, amit
annyira szeretnék elérni, de tudom, hogy soha nem fogom tudni
megérinteni. Nem szabad elfelejtenem, hogy London haragszik
rám, és erre megvan az oka. Csak ne lenne olyan gyönyörű,
ahogy az ágyamban alszik.
– Jó éjszakát!
Visszanézek, megrázom a fejem, próbálok megszabadulni a
gondolataimtól.
– Jó éjszakát, London!
Hallom, ahogy elhelyezkedik az ágyban. Meg kell szabadulnom
a kibaszott ruháimtól, és persze a gondolataimtól.
Ha az éjszakai Vegasban élsz, idővel bűzölögni fogsz. Rád
ragad, emlékeztetni fog az italokra, a füstre, a hangulatra, a
parfümökre; mindarra, amit órákkal ezelőtt még élveztél. Régen
imádtam ezt a szagot, de most szabadulnék tőle.
 Bemegyek a gardróbba, felkapcsolom a villanyt, és kezdem
összeszedni, ami a zuhanyozáshoz kell. Egy műanyag kosár van a
földön. Mi a fene ez? Leveszem az ingemet és a nadrágomat,
beledobom, és tiszta ruhát keresek.
Ez az egész kibaszott furcsa. A mindig akkurátusan rendben
tartott fiókomban egy alsónadrágot találok az ingek között. A
házvezetőnőm soha nem tenne ilyet. Itt öltözködtem, mielőtt
elindultam, és akkor még rend volt.
Gyorsan leellenőrzöm, hogy turkált-e valaki abban a fiókban,
ahová a szexjátékokat rejtettem. Isten tudja, hogy milyen
kérdésekkel kell szembenéznem reggel, ha a gyerekek
megtalálták őket.
Szerencsére abban a fiókban senki nem nyúlt semmihez.
De továbbra is úgy érzem magam, mintha egy Aranyfürtöcske-
féle szarság folyna itt.
Kilépek a gardróbból, London mocorog egy kicsit az ágyamban.
Nem tudom megállni, tudni akarom, mi a fasz történt itt, amíg
dolgozni voltam.
– Bejöttek a gyerekek a szobámba? – kérdezem Londont.
– Nem tudok róla – motyogja, és az oldalára fordul. – Miért?
Milyen bébiszitter, ha még azt sem tudja, hogy jártak-e itt a
gyerekek? Erről beszélnünk kell majd, ha megfejtettük a
gardróbkérdést.
– Valaki turkált a ruháim között.
– Micsoda?
– Más helyen vannak a cuccaim.
– Megőrültél.
– Nem – ellenkezem –, igazam van. Valaki kutakodott a
gardróbomban. Nem ott vannak a dolgok, ahol lenniük kéne.
– Szeretnék aludni, Ian. Nem tudok foglalkozni most ezzel az
őrültséggel. Feküdj le!
– Oké, azt szeretnéd, hogy feküdjek le? Menj arrébb!
Felkönyököl, valószínűleg azért, hogy elkergessen, de aztán
csak gyorsan a szeme elé teszi a kezét.
– Ian! Te meztelen vagy!
Magamra nézek.
– Van rajtam egy bokszeralsó.
– Öltözz fel!
– Zuhanyozás után fel fogok öltözni. Kivéve, ha szeretnél te is
levetkőzni és velem zuhanyozni.
London eltakarja az arcát a párnával, és felnyög.
– Mekkora seggfej vagy.
Nevetek, és úgy döntök, ez túl jó lehetőség ahhoz, hogy
kihagyjam. Felmászom az ágyra, közeledem hozzá, és
csiklandozni kezdem az oldalát.
– Minek neveztél engem?
– Ó, ne, ezt fejezd be! – kuncog és vonaglik alattam. – Ian! –
Rácsap a karomra.
Hozzám vágja a párnát, de én csak vigyorgok, és folytatom a
zaklatást.
– Mit mondtál?
– Seggfej. – Egy újabb nevetésroham tör ki belőle, aztán
elhallgat.
– Gyönyörű vagy, amikor nevetsz – mondom, erre újra kezdi.
Nem tudom, miért mondtam ezt, de már nem vonhatom vissza.
De komolyan gondoltam. Tényleg gyönyörű, amikor nevet.
Valójában mindig nagyon szép, ez az igazság, hiába próbáltam
sokáig megtenni mindent, hogy ne vegyem ezt észre.
– Ian – néz a szemembe –, ne mondj olyat, amit nem gondolsz
komolyan.
– Nem tettem ezt. Gyönyörű vagy, ezt te is tudod.
Csak bámulunk egymásra. London már nem nevet, a farkam
kőkemény.
Akarom őt.
Nem azért, hogy befogja a száját végre.
Nem azért, hogy valami játékot játsszak.
Vágyom rá, és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is érzi.
– Ez… – kezdi mondani, kezét a mellkasomra teszi. – Ez nem…
– Ez nem… micsoda?
Az ujjai felkúsznak a nyakamon, és hátul a fejemen
összekulcsolódnak. – Nem egy jó ötlet.
– Lehet, hogy nem. – Az ujjaim simogatják az oldalát, várom,
hogy mikor állít le. Érzem a bőrét, érintek minden domborulatot.
Mindig ő volt az okos kettőnk közül. Én voltam az idióta.
Megbántottam, összetörtem a szívét, de kibaszottul tönkretettem
magam is. Ő sose tudta meg ezt. Neki csak egy seggfej lettem, aki
megbaszta, és aztán nem érdekelte már a dolog. Aki ígéreteket
tett, de nem tartotta be, hiszen megkapta, amit akart.
De ebből semmi nem igaz.
Én szerettem őt.
Mindent akartam tőle.
És végül minden esélyemet elvesztettem.
Baszd meg, egy idióta vagyok.
– Mondd, hogy fejezzem be! – utasítom, ahogy a kezem egyre
közeledik a melle felé. – Most mondd, vagy kérd, hogy
folytassam!
– Fejezd be! – mondja, de a hangja izgatott, és ujjaival a
hajamba markol.
– Mit fejezzek be? – Bal kezemmel lassan csúszom felfelé, a
nagyujjammal a melle alatt simogatom.
– Azt, hogy összezavarsz.
Elég bátor vagyok hozzá, és elég felajzott, hogy simogatni
kezdjem a mellbimbóját. Olyan kemény, hogy át tudná szúrni a
melltartóját, de még a felsőjét is. Amikor megérintem, London
háta ívbe feszül, zihálni kezd.
– Mivel kapcsolatban vagy összezavarodva?
Az ujjai játszanak a hajammal.
– Veled. Ezzel. Velünk. Nem kéne ezt csinálnunk.
– Lehet. – Nem hagyom abba, hogy a kis merev csúcsát
simogassam az ujjaimmal, és amikor nem tiltakozik, felemelem a
pólóját. – Lehet, hogy nem kéne.
– Ó, istenem – nyögi, amikor csókolni kezdem a mellét. – Ez
annyira jó érzés, de…
Elakad a szava, amikor félrehúzom csipkés melltartójának a
kosarát, és simogatni kezdem a nyelvemmel a mellbimbóját.
Egyszer. Kétszer. Aztán apró köröket rajzolok a nyelvemmel.
– De micsoda? – A háta mögé nyúlok, könnyű, mert London
felém hajol, és fél kézzel gyorsan kikapcsolom a melltartóját.
– De mi csináltuk már ezt.
– Csináltuk, mindenre emlékszem, nagyon jó volt. –
Felcsúsztatom a tenyerem a feszes hasáról a mellére. A
gardróbból átszűrődik némi fény a szobába, de London
árnyékban van. Teste világít a sötétben. A bokszerem még
mindig rajtam van. Ha most abbahagyjuk, egy nagyon hosszú
zuhanyra lesz szükségem, ami alatt, miközben kiverem,
Londonra fogok gondolni, hogy ott fekszik alattam az ágyban,
kezem a tökéletes formájú mellén.
– Nagyon jó volt – nyögi, a szeme csukva, ujjammal a
mellbimbóját simogatom. – De nagyon rossz vége lett.
– Jó lehet megint. – Fölé fordulok, csípőmet a combjai közé
helyezem. – Nagyon jó. Nem gondolod?
– Ó, a kibaszott életbe. – Biztos vagyok benne, hogy érzi az
erekciómat a vékony jóganadrágon keresztül, amit visel. Abból,
ahogy a seggemre teszi a kezét és közelebb húz magához, arra
következtetek, hogy tetszik neki. – Milyen kemény vagy.
– Igen. – Finoman körözni kezdek a csípőmmel, dörzsölöm
hozzá a farkamat. Közben a számat a fülére helyezem, és
suttogok:
– Nem kéne ennyire felizgatnod, London. De ezt teszed.
Megőrjítesz, annyira akarlak.
– De Ian – mondja, miközben becsúsztatja a kezét az alsóm alá.
– Mi utáljuk egymást, nem?
– Ez így igaz, utáljuk. – A szám lassan vándorol lefelé a nyakán,
már a mellét csókolom. Amikor az ajkaim a mellbimbóját érintik,
felnyög, és belemarkol a hajamba. Mohón szívom, és továbbra is
játszom fölötte a csípőmmel. Nem tudom visszafogni magam,
letépem róla a nadrágját és a bugyiját. Nem állította meg a
kezem. Ehelyett az történik, hogy felül, átrántja a fején a pólóját,
és földre dobja a melltartóját.
– Vedd le a bokszered! – követeli kifulladva.
 – Még az ágyban is utasítgatsz. – De engedelmeskedem, aztán a
lábai közé térdelek. Most már a farkam parancsol nekem. Ez a nő
ma az enyém lesz, akárhogyan is, kurvára nem érdekel semmi
más most.
– Szeretlek irányítani. – Megmarkolja a farkamat, és lassan
mozgatni kezdi a kezét fel és alá.
– Valóban? – Ebben a pillanatban teljesen megbénít, hogy
egyrészről milyen fantasztikus érzés a kezét magamon érezni,
másrészről attól félek, hogy nem bírom tovább visszafogni
magam, és kitörök, mint egy tinédzser.
– Igen, téged olyan könnyű. – Lehajtja a fejét, és a szájával kezd
dolgozni. A farkam fenyegetően rángatózik.
– Jézusom. Elég! – A hátára fektetem, és addig helyezkedem,
amíg a fejem a combjai közé kerül. – Most én fogok neked
parancsolgatni.
– Igazán?
– Igazán. – Hosszan, lassan dolgozom a nyelvemmel fölfelé,
egyre inkább elnyújtom a mozdulatot. Kielégüléssel tölt el,
amikor hallom az elkínzott sóhaját.
– Most én mondom meg, mi fog történni. Olyat teszek veled a
nyelvemmel, hogy azt sem fogod tudni, milyen nap van ma.
Könyörögni fogsz nekem. Könyörögni fogsz a farkamért.
Könyörögni fogsz, hogy basszalak meg.
Csak hogy tudja, miről beszélek, megnyalom a kemény,
megduzzadt csiklóját újra, és finoman szopogatni kezdem,
csiklandozom a nyelvem hegyével. Megmarkolja a lepedőt.
Remegnek a lábai. A csípője hullámzik, és olyan hangosan nyög,
hogy azt hiszem, elfelejtette, hogy nem vagyunk egyedül a
házban.
– Okos kislány vagy, London. De nem szabad sikítanod.
akármennyire szeretnél. Nem akarom, hogy bárki is felébredjen
a házban és megzavarjon minket.
Csak nyögni tud, amikor belécsúsztatom két ujjamat. A farkam
irigyen rángatózik, ahogy a nedves forróság körbeöleli őket. A
csípőm hullámzik, nem tudom visszafogni magam, a matracot
dugom meg London helyett. Egyre mélyebbre csúsztatom az
ujjaimat, lassan elérem azt a titkos részt, ahol a csúcsra fogom
juttatni, miközben a számmal dolgozom a csiklóján. Tudom
pontosan, mikor vagyok ott.
– Ó, Jézusom! Utállak – suttogja, a hüvelye összezárul az ujjaim
körül, ujjai a tarkómon. Még mélyebbre hatolok, a keze ökölbe
szorul, úgy tépi a hajam, hogy az már fáj.
– Annyira utállak.
Kibaszottul szeretem ezt.
– Ó, egek, egek, a kurva életbe! – Oldalra fordítja a fejét, és
finoman nyögdécsel, elszántan próbál csendben maradni,
miközben remeg a teste és a csiklója lüktet a nyelvem alatt. Addig
nem hagyom abba, amíg nem vagyok biztos benne, hogy véget
ért az orgazmusa. Felülök, és megtörlöm a számat a kézfejemmel.
London felkönyököl, és úgy néz rám, mint aki nem tudja
eldönteni, hogy most megüssön vagy megcsókoljon. Baromi
izgatóan néz ki.
– Mondd ki! – követelem, miközben kiveszek az éjjeliszekrény
fiókjából egy óvszert. – Mondd ki, hogy többet szeretnél.
A szeme nagy és éhes, ahogy engem néz, miközben magamra
húzom az óvszert. Nem fogok hazudni, lenyűgözően néz ki.
Tisztán látom rajta, hogy mennyire akarja, és őrlődik, mit
válasszon, egy újabb orgazmust, vagy hogy helyre tegyen engem.
Fogadni mernék rá, hogy az orgazmus fog győzni.
– Mondd ki, London! – Megfogom a farkamat, és odadörzsölöm
a csiklójához.
– Többet szeretnék – sziszegi.
Odaadom neki a farkam hegyét.
– Miből akarsz többet?
– Tudod jól.
Kihúzom.
– Ki kell mondanod.
Rám mered, aztán az összeszorított fogai közül kipréseli, amit
hallani szeretnék.
– Akarom a farkadat.
Újra belecsúszom, egy kicsit mélyebben, de még mindig nem
teljesen.
– Mennyire?
– Az egészet. Az egész farkadat akarom. – Most már hezitálni
sincs ereje.
Ezt szeretem.
Most, hogy végre zöld utat kaptam, lassan egyre mélyebbre és
mélyebbre hatolok, nem állok meg addig, amíg a golyóimat
mélyre nem tolom, és London nem dobja hátra a fejét zihálva a
párnára. Majd meghalok, annyira szeretnék mozogni benne, alig
tudom visszatartani magam, de nem engedhetek addig, amíg meg
nem nyertem ezt a játékot. Tudom, hogy ennek nem egy harcnak
kéne lennie, de London tette azzá.
Ahogy szorít, miközben körbeölel a kezeivel és a lábaival, úgy
érzem, kilátásban van a győzelmem.
– Mit szeretnél most? – suttogom a fülébe.
Belevájja a körmeit a hátamba, egyre fokozódik bennem a
feszültség.
– Mondd meg nekem, London!
Végigpásztáz velük a gerincem mindkét oldalán, aztán lefelé, a
seggem irányába.
– Mondd ki! – Nem tudom már visszatartani magam, testem a
saját akaratából mozogni kezd.
London is mozgatja a csípőjét, próbál egyre mélyebbre húzni.
– Az akarom, hogy basszál meg, a kurva anyád!
Annyira magamon kívül vagyok, hogy még el sem nevetem
magam azon, hogy milyen szavakat sikerült elővarázsolnom
Londonból. És ez megint csak ő, azt akarja, hogy övé legyen az
utolsó szó, még akkor is, ha pontosan azt csinálja, amit akarok
tőle.
Eszelősen boldoggá tesz. Elértem, hogy a fenséges London
Parish térdre borult előttem. Könyörgött nekem. Utál engem, és
most mégis itt van az ágyamban, izzadt és meztelen, zihálva a
nevemet ismételgeti, és a legédesebb szavakat suttogja, melyeket
valaha hallottam tőle.
– Ó, istenem, mit teszel velem?
– Azt akarom, hogy élvezz el újra! – Kicsit változtatok a
pózomon, hogy még jobb legyen neki. Olyan könnyű érezni, mit
szeretne a teste. Most teljesen szabad és szégyentelen, elveszi,
amit szeretne, és nem szégyelli mutatni, mennyire élvezi.
Annyira más most, mint a hétköznapi életben. És ez kibaszottul
izgató.
 Nem akarok egy élettelen, felfújt babát az ágyamban,
akármilyen jól néz is ki. Londont szeretném mindig, aki bátor,
mohó, szenvedélyes, játékos. Emlékszem, már tizenhét éves
korában is milyen meglepően merész volt az ágyban, annyira,
hogy nem is akartam neki elhinni, hogy még szűz. Esküdött rá,
hogy az, de őt még így is olyan könnyű volt felvinni a csúcsra.
Már csak emlékezni rá olyan izgalmas, hogy elveszítem a fejem.
– Igen, igen, igen! – zihálja, sarkait belevágja a combom hátsó
részébe, ahogy egyre keményebben és gyorsabban dugom. –
Igen, éppen ott, pontosan így!
Még szerencse, mert pár másodperc múlva testem
megmerevedik, hangosan felnyögök, a farkam lüktet. London is
elélvez, markolja a seggemet, a teste görcsbe rándul.
Lehet, hogy felébresztettük a gyerekeket.
Az is lehet, hogy a szomszéd gyerekeket is.
Vagy hogy az összes gyereket a szomszédos két időzónában és
az ország hét államában.
De nem tud érdekelni. Megérte.
 tizenegyedik fejezet

LONDON
Ó, jaj nekem!
Ó, én szerencsétlen!
Ó, istenem!
Itt fekszem Ian alatt, a meleg, meztelen mellkasa alá préselve, a
bőre fénylik az izzadságtól, akárcsak az enyém.
Meg kell mondanom neki, hogy szálljon le rólam. Hogy nem
kapok levegőt. Hogy ez az egész csak tévedés volt, és nem
történhet meg újra. Én kell, hogy az első legyek, mielőtt ő mondja
nekem.
– Ian, mozdulj meg! – Próbálom letolni magamról a robusztus,
izmos felsőtestét. – Nem kapok levegőt.
– Ó, ne haragudj! – Felemeli magát, és a hátára gördül.
Én is a hátamon fekszem, próbálom visszanyerni a
lélegzetemet. Nem igazán értem, hogy történhetett meg ez
köztünk. Úgy emlékszem, a szófára feküdtem le aludni, csak hogy
elkerüljem, hogy bármi ilyesmi előfordulhasson.
Hú, most egy vagyok a buta, flörtölő libák közül, akik nem
tudnak ellenállni a sármos Iannek vagy a hülye nagy farkának.
A nagy, hülye, varázslatos farkának.
Összeszorítom a szemem, és próbálok nem gondolni rá. Nem
gondolni a méretére, hogy mire képes, és hogy milyen érzés volt,
amikor mélyen lüktetett bennem. Mert a tulajdonosára nincs
szükségem. Amiről ezen az éjszakán fantáziáltam, az valóban
csak képzelődés volt. Túlzottan átadtam neki magamat, annyira,
hogy nem voltam képes ellenállni Iannek. Most valószínűleg csak
nevet rajtam, és gratulál magának az újabb hódításához.
Felülök.
– Ez az egész csak egy tévedés volt.
Rám néz.
– Csak egy tévedés?
– Az. Szerinted nem? – Megkockáztatom, hogy ránézzek, de
nem látom tisztán az arcát a sötétben.
– Én nem tudom. Te mondod, hogy az.
– Mert azt gondolom, az volt. Többet nem fordulhat elő.
– Miért nem?
– Ian. Mi nem igazán kedveljük egymást a mindennapokban.
Viszont együtt kell dolgozzunk a gyerekek érdekében. Ha
mindezek mellett még szexelünk egymással, az csak még
bonyolultabbá teszi a helyzetünket.
– Nem élvezted?
– Ez most nem fontos. – Leteszem a lábamat a földre. Hol a
picsában van a bugyim?
– Hová mész?
– Haza. A gyerekeknek nem kéne itt találniuk.
Ian felsóhajt, és kiszáll az ágyból.
 – Ne menj sehová! Mindjárt eltűnök. – Bemegy a fürdőszobába,
addig én összevadászom a ruháimat, és mire kijön, már
felöltözve ülök az ágy szélén.
– Én majd alszom a szófán – mondja Ian. Szemmel láthatólag
egyáltalán nem zavarja, hogy meztelenül mászkál előttem. – Csak
gyorsan lezuhanyozom.
A földet nézem.
– Jobban szeretnék otthon aludni.
– Miért? Egyébként is mindjárt reggel van.
– Pontosan. Lassan munkába kell indulnom.
Egy pillanatra elhallgat.
– Oké, ahogy neked jó.
– Ugye van egy bébiszittered holnapra, vagyis mára, egek, azt
sem tudom, milyen nap van ma.
– Mondtam neked, hogy olyat teszek veled, hogy még erre sem
fogsz emlékezni.
Ránézek. Vigyázok arra, hogy egyenesen szembenézzek az
önelégült arckifejezésével, ne kapjam el a tekintetemet.
– Ez sikerült. Gratulálok. – Felállok. – De azt nem felejtem el,
hogy ki vagy te és ki vagyok én. És nem felejtem el azt sem, hogy
miért nem tartozhatunk mi össze.
– Jézusom, London. Ez csak szex volt.
Csak szex. Rendben.
– Akartad? – kérdezi, hogy nem válaszolok.
– Akartam. – Nem engedem, hogy áldozat legyek.
Vállat von.
– Én is. Ennyi. Két felnőtt közös megegyezéssel szexel, amit
mind a ketten élveznek. Senki sem fog meghalni. Ennyi.
 Olyan könnyű neki túltenni magát ezen a dolgon. Erre
emlékeznem kell a következő alkalommal, amikor majd
megpróbál elcsábítani a kezével, a szájával és a nagy, hülye,
mágikus farkával. Mert nekem ez nem olyan könnyű, mint neki.
Az érzések, amelyeket olyan mélyen eltemettem a hosszú évek
alatt, könnyen a felszínre törhetnek belőlem.
– Igazad van – válaszolom. – És most, hogy ezt megbeszéltük,
továbbléphetünk. Szombaton látjuk egymást. Ha a gyerekeknek
szükségük van rám hamarabb, szóljál!
Gratulálok magamnak, hogy nem bámulom a farkát, amikor
elsétálok mellette, hogy lemenjek a hallba. Látjátok? Tudok erős
lenni. Túl tudom tenni magam dolgokon. Tudok az a nő lenni, aki
szexel egy férfival, akit utál, csak mert a köztük levő kurva kémia
jól működik. Felkapom a táskámat a konyhaasztalról, és
kimegyek a hátsó ajtón.
Ez teljesen letisztul bennem, amíg átsietek Ian hátsó kertjén és
belépek a sajátomba. Egyszerre elkezdem élvezni a dolgot.
Tovább kell lépnem, ez nem kérdés.
Amikor belépek a hátsó ajtón a házamba, a macskám rögtön
ott terem, simogatást kér, nyávog, a lábamhoz dörzsöli magát.
Lehajolok, megszeretgetem, mielőtt felmegyek az emeleti
fürdőszobába. Még csak fél hat van, általában egy órával később
szoktam felkelni, de most valahogy úgy érzem, hogy úgysem
tudnék aludni.
Ehelyett beállok a zuhany alá. És arra gondolok, hogy Ian
ugyanezt csinálja éppen az ő házában.
Seggfej.
Csorog rám a víz, mossa le rólam az elmúlt órákat. Piszkosnak
érzem magam, elhasználtnak, és nem tudom elfelejteni, hogyan
könyörögtem Iannek: tovább, mélyebben, keményebben akarom.
Nem tudom letagadni, mennyire akartam őt. Hogy milyen jó volt
érezni a kezét a bőrömön.
De teljesen idióta lennék, ha azt gondolnám, hogy mindez
megtörténhet anélkül, hogy utána ne vesszünk össze.
Istenem, milyen jó lenne most felhívni Sabrinát.
Amikor végre tisztának érzem magam, felöltözöm, és kiülök a
teraszomra a kávémmal. Ránézek Ian házára, és azon
gondolkodom, hogy ő mit csinálhat éppen, és hogy érzi-e legalább
csak a felét az én kínlódásomnak.
Összekuporodom a fekvőszéken, bevackolom magam egy
pokróccal, és hátrahajtom a fejem.
Következő dolog, amire emlékszem, hogy azt hallom, valaki
sikít, én pedig felugrom.
– Chris! Add vissza! – visítja Morgan.
A fenébe! Elaludtam.
– Kérjél bocsánatot! – kiabálja vissza Christopher, és a medence
fölé tartja Morgan hátizsákját.
– Nem!
– Akkor beledobom.
Morgan próbálja kikapni a zsákot Chris kezéből.
– Christopher! – kiabálom, de mielőtt válaszolni tudna, Ian
kilép a házból.
Ruby ott ül a karján, odavonul az unokaöccséhez, kitépi a
hátizsákot Chris kezéből, odadobja Morgannak, és belelöki Christ
a medencébe.
– Ian! – kiabálok gondolkodás nélkül.
 Találkozik a tekintetünk, akármilyen távol vagyunk is. A
gyomrom összeszorul. Dühösnek tűnik Tényleg kibaszott
dühösnek. Ezenkívül nincs rajta felső, így rohadtul izgatóan is
néz ki.
Nagyszerű. Pont erre van szükségem.
Kísérletképpen felemelem a kezem, nem akarok barátságtalan
szomszéd lenni azok után, hogy hülyére keféltük magunkat
egymással a múlt éjszaka.
Vajon visszaint a szemétláda?
Nem.
Lepattint, amilyen éretlen hülye.
– Ez igazán szép, Ian. – Felemelem a bögrémet a középső ujjam
helyett, amit valójában szeretnék neki mutatni. – Örömmel
látom, hogy jól haladtok a reggeli rutinnal. Minden a legnagyobb
rendben nálatok, igaz?
Csak megrázza a fejét, és visszavonul az erődjébe.
Egy pillanatig csak állok, harcolok a késztetéssel, hogy
átrohanjak és veszekedni kezdjek vele. Hogy veszi a bátorságot,
hogy úgy kezeljen, mintha én lennék a hibás? Nem én másztam
rá. Nem én feküdtem be az ágyába. Én nem adtam semmi jelét
annak, hogy szexelni akarok vele.
Nekem teljesen jó volt az a rohadt szófa.
Ő nem hagyott ott.
Ő vitt fel az ágyába.
Ő érintett meg, ő tett velem olyat, hogy könyörögjek a farkáért.
És én könyörögtem…
Hú.
Bevonulok, becsapom az ajtót magam mögött. Ő az egyetlen
férfi, aki ennyire dühössé tud tenni. Esküszöm, én vagyok a világ
leghiggadtabb, legkiegyensúlyozottabb embere, hacsak nincs Ian
Chase a közelemben.
Ez a rögtönzésekből álló reggel szerencsére nem vitt nagyon
távol a megszokott rutinomtól. Már korábban lezuhanyoztam és
felöltöztem, ezért nem lett abból gond, hogy tizennyolc perccel
később ébredtem, mint ahogy egyébként szoktam. Csak kikapom
a hűtőből az előző este már elkészített zabkásámat, és indulok is
egy újabb hosszú napra az irodába.
Ahol az életem még egyben van, és az egyetlen problémám,
hogy hogyan érjem el, hogy végre előléptessenek.

– Értem, miről van szó, Casey, de nem tudok ezen a hétvégén

odautazni – próbálom magyarázni a főnökömnek.
Nem tehetem meg, hogy cserben hagyjam Iant. Nem fog már
bébiszittert találni holnapra. Most nem számít, hogy mi van vagy
nincs éppen köztünk, korrektnek kell vele lennem ebben a
kérdésben.
Beleegyeztem, hogy bizonyos napokon vigyázok a gyerekekre,
nem szeghetem meg a szavamat. De nem fogom elmondani
Casey-nek, hogy mi a problémám. Nem akarok neki elárulni
semmit a pillanatnyi helyzetemről. Attól tartok, nem fog rám
bízni nagyobb projekteket a jövőben, ha megtudja, hogy létezik
számomra fontosabb dolog is, mint a munkám.
Igen, pontosan ezzel folytatja:
– Egyedülálló vagy, nincsenek gyerekeid. A kliens, akivel már
fél éve dolgozunk együtt, találkozni szeretne veled New Jersey-
ben. Nincs választási lehetőségünk.
– Nem tudok elindulni ma este. Egyszerűen nem tudok.
Casey egyre dühösebb.
– Jobban tennéd, ha mondanál valami meggyőző érvet, hogy
miért nem.
Én is kezdek egyre mérgesebb lenni. Nem tartozom neki
magyarázattal. Egyszerűen nem tudok menni, ennek elégnek kell
lennie.
– Nem kell magyarázatot adnom. A szerződésem szerint egy
utazás időpontját jogom van negyvennyolc órával korábban
megtudni. Ez most kevesebb mint huszonnégy óra.
– Ez egy egymillió dolláros üzlet, London – morogja.
Vagyis ez a te munkád, és szarok rá, mi van a szerződésedben.
A fenébe!
– Adj egy kis időt, hogy átgondoljam a helyzetet!
– Egy órát kapsz. Találd ki, mire van szükséged, de oldd meg a
problémádat! – Megáll az ajtóban, és visszafordul. – A vegasi
szupervizor pozíció megüresedik a közeljövőben. Nyilvánvaló,
mind a ketten tudjuk, te vagy rá az esélyes. De ha egy ilyen eset
megtörténne, az engem Martin irányába mozdítana el. Én a
helyedben komolyan megfontolnám, hogy érdemes-e itthon
maradnom…
– Megértettem.
Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, az asztalra borulok. Lehet
egy nap ennél rosszabb? Az egyik rohadt dolog a másik után.
Ezért a pozícióért dolgozom ki a lelkem nap mint nap évek óta.
Piszok nehéz ennél a cégnél feljebb mozdulni. Sokat tettem érte,
hogy végre ide jussak.
 Hú.
Beszélnem kell Iannel, és valahogy megoldani a helyzetet.
Felkapom a telefonom, tárcsázom a számát, de tudom, hogy ez a
beszélgetés csak egy újabb őrület lesz.
– Helló – hallom Ian álmos hangját.
– A fenébe, bocs, majd később visszahívlak – suttogom. – Nem
akartalak felébreszteni.
Elfelejtettem, hogy hajnali fél négykor érkezett haza, és akkor
még azzal foglalkozott, hogy a nagy, mágikus farkával arra
kényszerítsen, hogy megtegyem neki azt, amit akar.
Hallom a telefonban, hogy fészkelődik az ágyban.
– Nem gond. Fent vagyok. Valami baj van?
Oké. Valahogy előnyt kell kovácsolnom ebből a „nem volt jó
ötlet felébreszteni” szituációból.
– Nincs baj. Csak van egy problémám.
Ian sóhajt.
– Ha neked problémád van, az azt jelenti, hogy valami baj van.
– Rendben. – Ez eddig elég jól ment. – El kéne utaznom…
Csend.
– Ian?
– Mikor?
– Ööö, ma késő este kéne repülnöm… Ez teljesen váratlan a
számomra is, de a főnököm hajthatatlan. Keményen próbáltam
ellenállni, de már egy éve próbáljuk nyélbe ütni ezt az üzletet.
Ez… ez most nem az a helyzet, amiben azt tudom mondani, hogy
nem, de persze téged sem szeretnélek cserben hagyni. – Olyan
gyorsan hadarom, ahogy csak tudom, mielőtt rám zúdul Ian
haragja.
 Aztán várok.
És várok.
Azonban az egyetlen dolog, ami történik: néma csend.
Beleharapok az ajkamba, remeg a gyomrom az idegességtől.
Letette? Annyira mérges, hogy még csak nem is válaszol?
Ránézek a telefonra, de látom, hogy még mindig hívásban
vagyok.
Hát ez furcsa.
– Te most menekülsz – szólal meg végre Ian.
– Micsoda?
– Menekülsz. Szexeltél velem, és most hirtelen el kell utaznod.
Azon a napon, amikor a gyerekekre kéne vigyáznod.
Nem érti az egészet.
– Nem menekülök sehová, és ennek semmi köze nincs ahhoz,
ami a múlt éjszaka történt. Ez a munkám miatt van, és nincs
választásom, Ian.
Tudom, hogy Ian olyan világban él, ahol minden körülötte
forog, de most nem igazságos velem. Imádom a gyerekeket.
Próbáltam harcolni Casey-vel, az volt az első reakcióm.
– Egyébként mindegy – fújtat.
– Akkora fasz vagy. Hidd el, nem állt szándékomban ezzel
zavarni téged. Nem akartalak felhívni, de nekem van egy
munkám is, nem hallottál még róla?
– Csináld azt, amire szükséged van, London, én is ezt fogom
tenni.
– Ez mit jelent?
– Semmit. Visszamehetek aludni, vagy azt is el akarod még
mondani, hogy elköltözöl és kell szereznem egy bentlakó
bébiszittert, mert rád abszolút nem számíthatok?
Büntetni akar, mert dolgoznom kell? Úgy viselkedik, mintha én
élvezném ezt az egészet.
– Biztos vagyok benne, hogy egyik szerelmes rajongód szívesen
elvállalná a munkát – válaszolom. Most már én sem fogom vissza
a haragomat.
Ian felnevet, aztán elhallgat.
– Mi ilyen nevetséges?
– Semmi, csak azt gondoltam, hogy ilyen már van nekem. De
úgy tűnik, hogy a nők, akiket megdugok, nem képesek tartani a
megállapodásunkat. Bár lehet, hogy ez csak arra igaz, akit a múlt
éjszaka basztam meg.
Csak állok dermedten, úgy érzem magam, mint akit arcul
csaptak. Nem találok szavakat, nem vagyok képes válaszolni.
Tudtam, hogy ami a múlt éjszaka történt, Iannek semmit sem
jelentett, és legyen így, de ezek a szavak már kegyetlenek. Szúr a
szemem, mindjárt sírni kezdek, de visszatartom.
– Igen, úgy tűnik, hogy mindkettőnk tévhiteket táplált a
másikkal kapcsolatban. Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, Ian.
Leteszem a telefont, és folynak a könnyeim.
 tizenkettedik fejezet

IAN
Egy kibaszott seggfej vagyok.
Ez nem kérdés.
Amikor London ma reggel itt hagyott, olyan volt, mintha
megint visszadobnának a múltba. Úgy ment el, hogy vissza sem
pillantott.
Úgy viselkedett, mintha ő nem lett volna boldogan benne az
egészben, mintha csak arról lett volna szó, hogy valakit
lefektettem.
Nem értette, hogy mennyire akartam őt.
Hogy én, aki annyira akartam utálni őt, úgy néztem rá, mintha
ő lenne a kibaszott nap az égen. Tévedésnek nevezte az egészet,
és elsétált.
Miután elment, lezuhanyoztam, megittam egy tonna kávét,
aztán csak bámultam át a kertjébe. Álltam az ablaknál, néztem a
hátrafésült hosszú, még vizes barna haját, mikor letelepedett a
teraszán lévő szófájára. Figyeltem, hogy húzza magára a takarót.
Én szerettem volna átölelni őt a karjaimmal.
 Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott nekem: De azt nem
felejtem el, hogy ki vagy te és ki vagyok én. És nem felejtem el azt
sem, hogy miért nem tartozhatunk mi össze.
Hogy ki vagyok?
A picsába vele és az istenverte beképzeltségével. Nem igaz,
hogy több, mint én.
Próbáltam lehiggadni egy kicsit, mire a gyerekek felébrednek.
Végül aztán akkor lettem olyan piszok dühös, hogy majdnem
elveszítette a kurva önuralmamat. Olyan volt a mai reggel, mint
egy rész a Rém rendes családból, vegyítve a Szégyentelenekkel és
egy kis Family Guy-jal, csak a hecc kedvéért.
Senki sem hallgatott egy kibaszott szavamra sem.
Teljes volt a káosz, abban sem vagyok biztos, hogy végül
mindegyik gyereket oda vittem, ahová kellett.
Áthajítom a telefont a szoba másik sarkába. Elegem van
Londonból, magamból és mindenkiből, akivel még nem is
beszéltem.
És akkor megint csörögni kezd az az átkozott, csak hogy
szórakozzon velem.
Az anyám. Nagyszerű. Ez jó buli lesz.
– Szia, anya – szólok bele látszólagosan nyugodt hangon.
– Szia, drágám. Hogy mennek a dolgok?
– Jól.
Ha úgy vesszük, belelökni az unokaöcsémet a medencébe jobb,
mint behúzni neki egyet. Tehát igazat mondtam, jól mennek a
dolgok.
– A gyerekek jól vannak?
– Még élnek, szóval boldogok lehetünk.
 Anya a tökéletes háziasszony, ő maga a kicseszett Betty
Crocker. A konyhában sütötte nekünk a sütiket, amíg apa nyírta a
füvet a kertben. Anyáé volt a tökéletes ház, fehér karókerítéssel,
egy fiúval és egy lánnyal. Olyan családi élettel, mint a
tankönyvekben, amilyet mindenki szeretne. Nem emlékszem
arra, hogy valaha kiabált volna velünk, nem volt rá szükség. Apa
volt, aki rendet tartott, tőle kibaszottul lehetett félni. Anya
egyszerűen csak azt mondta összeszorított szájjal: ne akard, hogy
szóljak erről apádnak! És mi egyből tökéletes angyalokként
viselkedtünk.
Ha anya látta volna azt a cirkuszt, ami itt volt csak pár órával
ezelőtt, szólna az apámnak, hogy lássa el a bajomat.
– Ian, Londonra kell építened, ha neked kezd túl sok lenni a
dolog.
Az anyám el tudna adni engem, csak hogy Londont megkapja.
Esküszöm, jobban szereti őt, mint engem.
– Ezt fogom tenni. A te tökéletes adoptált lányod éppen most
hagyott cserben a gyerekekkel.
– Soha nem tette volna, ha meg tudja másképp oldani –
válaszol anyám védelmezőn.
– Megtette.
– Te hogyan reagáltál?
– Hogyhogy hogyan…?
Szavamba vág.
– Tudod, hogy London gyerekkorotok óta szerelmes beléd?
– Anya, nem hiszem, hogy tudod, miről beszélsz.
– Azt gondolod, idióta vagyok? Valami történt köztetek, mielőtt
elment az egyetemre. Biztos vagyok benne, hogy valami olyasmi,
amire te nem lehetsz büszke, fiam.
Megint a szokásos. Én vagyok a rossz fiú.
– És anya, mi van akkor, ha ő törte össze az én szívemet?
– Ne hülyéskedj! – nevet.
Igenis ő törte össze az én kibaszott szívemet. Vagyis miatta
törtem össze én a szívemet. Fülig szerelmes voltam belé. Vártam
a tökéletes pillanatra, hogy megérinthessem, hogy
megcsókolhassam, hogy szerethessem. És megkaptam, csak azért,
hogy elveszítsem.
Senki se érti ezt.
– Szükségem van egy kis alvásra, anya. A gyerekek rendben
vannak, próbálnak alkalmazkodni a helyzethez, ahogy
mindannyian tesszük. Találnom kell valakit, aki vigyáz rájuk este
és a hétvégén, mivelhogy London más szarsággal lesz elfoglalva.
– De jó lenne, ha tudnék segíteni.
Jó lenne. Anya elvihetné őket iskolába, elkészíthetné a
tízóraijukat, miután megtömte a háromfogásos reggelijével a
hasukat. Nálam kekszet kaptak reggelire, és adtam nekik pénzt,
hogy vegyenek maguknak valami tízórait. És még meg lehetek
elégedve magammal, hogy ez egyáltalán az eszembe jutott.
– Hívlak hamarosan.
Felsóhajt.
– Oké, szívem, mondd meg a gyerekeknek, hogy telefonáljanak
ma valamikor.
– Rendben.
– És ne felejtsd el felhívni az ingatlanirodát a házzal
kapcsolatban. El kell kezdenünk árulni.
A francba! Ezt elfelejtettem.
 – Anya, meg tudnád ezt helyettem csinálni? Tényleg nagyon
elfoglalt vagyok a gyerekekkel.
Nagyot sóhajt.
– Tudtam, hogy ott kellett volna maradnom. Szeretnéd, hogy
odautazzam?
– Nem! – Az utolsó dolog, amire szükségem van: két nő
folyamatosan a lábam alatt, akik azt gondolják, hogy egy
használhatatlan faszfej vagyok. – Nincs rá szükség. Ha tudnál
intézkedni a házzal kapcsolatban, az nagy segítség lenne.
Sóhajt egy nagyot.
– Rendben, a ház az én dolgom. Te csak összpontosíts a
gyerekekre, és ne zárd ki Londont, amikor segíteni próbál neked.
– Köszi, hogy hívtál. Szia, anya. – A hátamra zuhanok az
ágyamban, és egy pillanatra megcsap London parfümjének az
illata. A hasamra fordulok, mélyen belélegzem.
Hogy lehet valakit ennyire utálni és ilyen borzasztóan akarni
ugyanabban a pillanatban?
Annyira frusztrál ez a nő, ugyanakkor semmi másra nem
vágyom, csak arra, hogy beletemethessem újra a farkamat. Most,
ebben a pillanatban.
Megrohannak az emlékek: milyen hihetetlen volt a múlt
éjszaka. Milyen tökéletesen összeillett a testünk. Hogyan
nyöszörögte a nevem, hogy zárult össze a pinája körülöttem. Úgy
éreztem, meghalok a gyönyörtől.
Nagyszerű, máris áll a farkam.
Valaki csönget, teljesen nyilvánvaló, hogy ma nem fogok tudni
aludni.
Odacammogok az ajtóhoz. A farkam még félig kemény, de
ebben semmi olyan nincs, amit a házvezetőnőm még ne látott
volna. Jeanette velem van több mint kilenc éve. Ő dolgozott
nálunk, amikor feleségül vettem a picsa Jolene-t, aztán amikor
szétmentünk, Jeanette velem jött. Sokkal többet megtesz értem,
mint ami a dolga lenne, feltétel nélkül szeret engem. Nem úgy,
mint a többi nő az életemben.
– Jean… – kezdem mosolyogva, de amikor meglátom, hogy ki
áll az ajtóban, ráfagy a mosoly az arcomra.
– Állati magabiztos vagy! – London csak bámul rám, és taszít
rajtam egyet. – Azt gondolod, hogy bármit mondhatsz nekem,
bármivel megbánthatsz? Azt gondolod, hogy sokkal többet érsz
nálam? Ha?
– Miért nem lépsz beljebb? – kérdezem némi szarkazmussal, és
becsukom mögötte az ajtót.
– Baszd meg a seggfej megjegyzéseidet! Elegem van belőlük.
Nem akarok elmenekülni. Viselkedj felnőttként, és beszéljünk!
– Én nem akarok veled beszélni – mondom, és odalépek hozzá.
– Nem akarok neked egy kurva szót sem mondani. Te már
mindent elmondtál ma reggel.
Fújtat egyet, és ledobja a táskáját a hallban lévő asztalkára.
– Micsoda? Mi olyat mondtam, amitől annyira berágtál, hogy
úgy bánsz velem, mintha egy lennék a kis kurváid közül?
Ez nem arról szól, amit mond, inkább arról, amiről nem beszél.
Ezt nem hiszem el. Azt gondoltam, ha eltemetjük a dolgokat,
megszabadulunk tőlük, de úgy tűnik, nem volt igazam.
– Szerintem te ezt rosszul látod, drágám. – Közelebb lépek
hozzá, finoman megfogom a csuklóját. – Én soha nem bántam
veled így. Te voltál, aki azt mondtad, hogy az egész nem volt más,
csak szex, és elmentél. Te állítottad, hogy mi nem vagyunk jók
egymásnak.
Egy pillanatra elakad a lélegzete, majd hátrálni kezd.
– Nem, nem fog megint ugyanaz történni. Nem fogsz megint
elbűvölni. Most teljesen ébren vagyok, most meg fogunk beszélni
mindent!
Azt gondolja, hogy elbűvölő vagyok. Legalább ezt bevallotta.
Minden, amit mond, csak még jobban felizgat. A dühe csak arra
késztet, hogy még jobban szeretném ledönteni a lábáról és
befogni a száját millióféle módon. Ez olyan most, mint egy
előjáték, és most, hogy egyszer már az enyém volt, még jobban
akarom őt.
– Rendben, akkor vetkőzz le!
– Micsoda?
– Ha beszélni akarsz velem, vedd le a blúzodat!
– Nem vagy normális.
– Lehet, de ha azért jöttél, hogy beszélj velem, azt szeretném,
olyan helyzetben legyél, hogy ne tudj elrohanni.
Ez teljes baromság. Azt akarom, hogy meztelen legyen, és újra
láthassam minden porcikáját.
– Nem!
– Ha beszélni szeretnél velem, biztos akarok benne lenni, hogy
nem fogsz kisétálni az ajtón az első pillanatban, amikor valami
olyat mondok, ami nem tetszik neked. Szóval, vedd le a kibaszott
ruhád, vagy menj el! Választhatsz.
Beletúr a hajába.
– Édes istenem, mekkora idióta vagy. Hihetetlen.
De ami igazán hihetetlen, az az, hogy a keze odanyúl a
burgundi vörös selyemblúza nyakához, és elkezdi kinyitni a
gombokat, egyiket a másik után. Körülbelül a hatodik után
megáll. A blúza most már nyitva, de még mindig be van tűrve a
fekete ceruzaszoknyájába. Nem tudom levenni a szemem a
testszínű csipke melltartójáról. A mellbimbója finoman
kirajzolódik. A farkam mocorogni kezd a pizsamanadrágomban.
London a csípőjére teszi a kezét, és egyenesen rábámul.
– Szép.
– Köszönöm. Akkor most folytasd! Vegyél le mindent!
Összeszűkül a szeme, egy pillanatig azt gondolom, mindjárt itt
hagy a francba, és itt maradok az álló dákómmal. De nem. Ő sem
tud ellenállni kísértésnek, hogy folytassuk a harcunkat. Kirántja
a blúzát a szoknyájából, és teljesen kigombolja.
– Boldog vagy?
– Ez csak a kezdet volt. Most a szoknyádat.
Úgy néz rám, hogy attól félek, mindjárt leveszi a tűsarkúját és
ledöf vele.
– Alávaló vagy.
– Te meg a gyáva nyuszi.
Leesik az álla.
– Micsoda?
– Jól értetted. Gyáva vagy ahhoz, hogy őszintén beszéljünk,
azért tartod magadon a fensőbbséget sugárzó ruhádat, mint egy
páncélt. – Közben megpróbálok egy kis nyuszit utánozni. Olyan
lehetek, mint egy hülye általános iskolás.
Lehúzza a szoknyája cipzárját, és hagyja a földre esni. Kilép
belőle, félrerúgja a magas sarkúba bújtatott lábával, és csípőre
teszi a kezét.
 – Tessék. Most már egészen biztos lehetsz benne, hogy nem
fogok elrohanni. Szóval miről akarsz beszélni velem?
Az igazat megvallva, kurvára nem emlékszem, mit is akartam
neki mondani. Látom az eperszínű mellbimbóját átsejleni a
testszínű csipke melltartóján. A hozzáillő bugyija sem takar túl
sokat.
Közelebb lépek hozzá. Hátrálni kezd a bejárati ajtó irányába.
Maga elé teszi a kezét.
– Állj! Ne próbálj közelíteni!
– Miért nem? – Kicsit még közelebb húzódom, a tenyere érinti a
mellkasomat.
– Azt mondtad beszélni akarsz velem, Ian.
Az ajtónak támasztom a két tenyeremet, a karjaimmal
kalitkába zárom.
– Biztos vagy benne, hogy nem valami egész mást szeretnél
most csinálni?
– Igen – csattan fel. De már zihálva veszi a levegőt, látom az
egyre gyorsabban emelkedő és süllyedő mellén.
– Oké – nézek le rá. – Beszélgessünk! Magyarázd el nekem,
hogy miért utálsz annyira. Hogy hogyan törtem össze a szívedet.
Hogy miért nem illünk össze.
A szemembe néz.
– Csak játszol velem. Semmibe veszel. Pocsékul érzem magam
miattad.
– Mit szólnál, ha most olyat tennék veled, amitől nagyon jól
éreznéd magad. Az segítene?
– Nem. – Próbál eltolni magától. – Nem is nagyon értem, hogy
miért akarod.
 – Igenis érted.
Szemébe nézek. Lángol a tekintetünk.
– Oké – vallja be. – De az, hogy a szex jó, az még nem jelenti
azt…
– Több mint jó. Ezzel te is tisztában vagy.
Beleharap az alsó ajkába. Arra vágyom, hogy én is ezt
tehessem.
– Te is utálsz engem – magyarázza, de már kevésbé határozott,
úgy tűnik, egyre gyengébben tud védekezni. Látom, hogy
vándorol a tekintete a mellkasomra, a kockás hasamra.
– Ez a legtöbbször igaz – mondom. – Hideg, kimért picsaként
tudsz viselkedni.
– Nincs más választásom, Ian. – Keze lassan vándorol lefelé a
mellkasomon. – Védenem kell magamat veled szemben.
Megérintem a számmal a nyakát, hátraveti a fejét, hagyja, hogy
végigsimítsam az ajkammal a bőrét.
– Nem kell ennyire készenlétben lenned mindig, London. Nincs
többé szükség rá, hogy védd magad velem szemben.
– Hazudsz – mondja, miközben hagyja, hogy csókoljam a
nyakát. – Ezeket csak mondod, de nem gondolod komolyan. Az
egész csak játék neked. – Most éri el a kezével a lazán a csípőmön
lógó pizsamanadrágom derekát. Érzem, hogy hezitálnak az ujjai.
– Folytasd! – suttogom a fülébe – Kösd ki!
– Ha kikötöm, innentől változnia kell a dolgok menetének.
A kurva életbe, most kezd el követelőzni. Amikor ennyire
akarom? Amikor teljesen elgyengülök a vágytól? Amikor majd
meghalok azért, hogy végre újra beléhatolhassak?
– Oké. Úgy lesz minden, ahogy te akarod.
 Kiköti a pizsamanadrágom, ami a földre esik. London ujjai már
az erekciómat ölelik körül, ajkaink összezáródnak.
Innentől már minden nagyon gyorsan megy.
A combjai között simogatom őt. Lábai összekulcsolódnak a
derekam körül. Ujjaim rángatják félre a csipkét. London hátával
a bejárati ajtóhoz támaszkodik, és én belehatolok a farkammal,
keményen, gyorsan a forrósságba, míg az ujjai ökölbe záródva
tépik a hajamat.
A hangok visszaverődnek a padlót borító kőről,
visszhangoznak a kétszintes épület lépcsőházában. Ahogy
London a levegőért kapkod. A sikításai. Az én hörgésem. Az ajtó
recseg, ahogy a keretben mozog. Lehet, hogy az egész ház
remeg… igen, mintha valami kibaszott földrengés lenne. Nincs
más magyarázat arra, hogy a talaj vibrálni kezd a talpam alatt. És
a forró, lüktető érzés kúszik fel bennem a lábamon keresztül, úgy
kefélem Londont, hogy biztos kezdek lenni benne, a ház egész
első fala ki fog szakadni, és mi kirepülünk a bejárati ajtó előtti
fűre.
London élvez el először, a nevemet sikoltja, aztán belevájja a
fogait a vállamba, miközben teste a testemre kulcsolódik. A
harapás okozta fájdalomtól csak fokozódik az élvezetem,
robbanok, kitörések sorozatával, az egész testem rázkódik az
erejüktől.
Utána a lábam majdnem felmondja a szolgálatot, szükségem
van néhány pillanatra, hogy erőt gyűjtsek. Mind a ketten
lihegünk, London homloka a vállamon pihen. Ez olyan
boldogsággal tölt el, hogy abban kezdek reménykedni, valami
érzelmes vagy szexi dolgot fog nekem mondani, amikor
visszanyeri a lélegzetét, nem pedig támadót vagy parancsolót.
De jól ismerem őt. Biztos nem lesz hajlandó elárulni, hogy
milyen boldoggá tettem.
Pedig szerintem nem csalódott.
Felemeli a fejét.
– Engedj el!
Óvatosan lefejtem magamról a testét, és leengedem, hogy a
lábaira állhasson. Még mindig rajta van a fehérneműje és a
magas sarkúja. Kibaszott szexin néz ki. De miért kell olyan
haragosan ráncolni a homlokát? Úgy néz rám, mintha egy légy
lennék a levesében, nem pedig az, akivel éppen most élt át egy
fantasztikus orgazmust.
– Mindjárt visszajövök – mondja, tűsarkai kopognak a kövön,
ahogy elhalad mellettem. Egy pillanat múlva hallom a
fürdőszoba ajtajának a csukódását.
– Baszd meg! – markolok bele a hajamba. Nem védekeztünk.
Mindig óvszert használok. Soha, egyetlenegyszer sem az alatt a
húsz év alatt, amióta szexelek, nem feledkeztem el róla. Jolene
nem is engedett volna a közelébe gumi nélkül, nagyon aggódott,
nehogy teherbe essen, és csak egy grammal is többet nyomjon,
mint ami szerinte az ideális testsúlya. Most, Londonnal fordult
elő először, hogy nem jutott eszembe megállni és magamra húzni
egyet. Hogy a picsába gondoltam ezt?
London most biztos balhézni fog, hogy milyen felelőtlen
vagyok, hogy fertőzést is kaphatott tőlem, és hogy most mind a
kettőnknek teszteltetni kell magát. Én éppen eleget teszteltetem
magam amúgy is, van negatív eredményem éppen egy hónappal
ezelőttről. Azóta nem voltam senki mással, csak vele. Bassza meg,
ha nem hisz nekem!
Dühösen felveszem a nadrágom, megkötöm a zsinórját. Amikor
hallom, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, összegyűjtöm az erőmet,
kihúzom magamat, felkészülök a harcra.
De amikor kilép, London nem úgy néz ki, mint aki harcra kész
lenne. Sokkal inkább tűnik szomorúnak és védtelennek. Szemét a
földre szegezi, mezítláb van, magához szorítja a ruháit.
Odafordul hozzám.
– Beszélnünk kéne, nem gondolod?
Úgy meg vagyok lepődve a viselkedésén, hogy alig tudok
gondolkodni.
– Oké.
– Csak adj nekem egy percet, hogy felöltözzem. – Rám néz,
egyáltalán nem hideg vagy vádaskodó a tekintete. Inkább lágy. A
hangja is az. – Megígérem, nem fogok elmenekülni. Csak fel
szeretném venni a ruháimat.
– Rendben van. – Teljesen elbizonytalanodom, hogy
viselkedjem ebben az új helyzetben – Használd nyugodtan a
szobámat.
– Kösz.
Bemegyek a konyhába, míg ő elfordul a szobám felé. Ahogy
látom őt elmenni leejtett vállal, a feje lehajtva, karjával a ruháit
szorítja magához, szinte rosszul érzem magam, ha arra gondolok,
hogy milyen durván lökdöstem őt az ajtóhoz az imént. Tisztára
egy állat vagyok.
Komor arccal bekapcsolom a kávégépet, előveszek egy
kapszulát a kamrából, beleillesztem, és várom, hogy kész legyen
a kávé. Nekidőlök a pultnak, az arcomat dörzsölöm
elgondolkodva. Semmire nem vágyom annyira, mint arra, hogy
meg tudjam ezt az egészet Sabrinával beszélni. Egyáltalán nem
értem Londont. Teljesen nyilvánvaló, hogy valami van köztünk,
ami nagyon jó lehetne, de állandóan harcolnunk kell egymással.
Miért? A múltunk miatt? Ez az, amit tisztáznom kéne magammal.
Ha visszagondolok, én terveztem, hogy elmondom neki az
igazságot. Először az volt a fontos, hogy fogadja el az ösztöndíjat,
és menjen el az egyetemre. Azt találtam ki, hogy mindent
elmondok neki, miután lediplomázott. Soha nem gondoltam
volna, hogy még akkor is olyan dühös lesz, hogy szóba sem áll
velem. Amikor azt mondják, hogy egy nő, aki megvet, rosszabb a
pokol fúriáinál, az nem vicc. London még arra sem volt hajlandó,
hogy egy szobában tartózkodjon velem. Ha mégis erre
kényszerült, minden pillantása, amit rám vetett, egy tőrdöfés
volt.
Ekkor azt mondtam, le van szarva. Nem akar meghallgatni?
Rendben. Nem akarja megtudni, hogy csak érte tettem mindent?
Rendben. Nem akarja, hogy elmondjam neki, hogy ő az egyetlen
lány, akit valaha szerettem, és azt terveztem, hogy adok
magunknak még egy esélyt? Rendben. Nem leszek magányos így
sem.
Innentől kezdve harcoltunk.
De most, hogy Sabrina halála összehozott minket, azt vettem
észre, arra vágyom, hogy változzanak meg köztünk a dolgok.
Most sem tudom pontosan, hogy mit szeretnék, de amikor
hallom, hogy nyílik a hálószobám ajtaja és meztelen talpú léptek
közelednek, elhatározom, hogy megpróbálok nem faszfejként
viselkedni, még akkor sem, ha London harcolni kezd.
 Belép a konyhába, cipőit az egyik kezében tartja. Erősebben
kezd dobogni a szívem, amikor meglátom. Megigazította a haját,
kifésülte az arcából. Hatalmas zöld szeme világít az arcában. Még
mindig kipirult, az ajkai kicsit meg vannak duzzadva.
Ugyanolyan gyönyörű, mint tizenhét éves korában volt, vagy
csak még szebb.
– Szeretnél egy kávét?
– Igen, köszönöm. – Leteszi a cipőit a földre a konyhasziget
mellé.
– Milyen ízűt? – Bemegyek a kamrába, és megnézem a
dobozokat. – Van francia vanília, mogyoró, karamella, Krispy
Kreme…
– A francia vanília teljesen jó lesz.
– Koffeinmentes vagy normál?
– Normál.
– Rendben. – Kiveszem a dobozból, és kilépek a kamrából.
London még mindig ott álldogál, egyik meztelen lábfeje a
másikon.
Kiveszem a kávégépből az elhasznált kapszulát. Akkor látom,
hogy pont azt készítettem magamnak is, amit ő kért.
– Tessék. Ezt már ihatod is. – Roppant nagylelkűnek érzem
magam, amikor kiveszem az illatos kávéscsészét a gépből, és
London elé teszem a pultra.
– Biztos vagy benne?
– Abszolút. – Beteszem a következő kapszulát a gépbe, és
London felé fordulok. – Szóval?
– Szóval.
Egy pillanatig csak állunk és bámulunk egymásra.
 – Azért jöttél, mert beszélni akartál velem?
Bólint.
– Igen.
Összefonom a karjaim, és nekidőlök a pultnak.
– Miről? Arról, hogy el kell utaznod a hétvégén? Azt meg tudjuk
oldani. Sajnálom, hogy olyan indulatosan reagáltam elsőre. –
Nem könnyű nekem, hogy bocsánatot kérjek. Ezt London is tudja,
látom a meglepett arckifejezésén.
– Ó – pislog egy párat. – Hát ez nagyszerű. Köszönöm. Ez nagy
segítség nekem.
Istennek érzem magam.
– Nagyszerű.
– De többről is szó van, nem csupán a hétvégi utazásról.
– Oké.
London lenéz a kávéscsészéjére, amit körbefog a két
tenyerével, anélkül, hogy felemelné.
– Mit értettél az alatt, hogy menekülök?
Oh, a francba! Tényleg valami ilyesmit mondtam.
– Hmm?… nem vagyok benne biztos, mire is gondoltam.
London rám néz.
– Lehetne, hogy most az egyszer őszintén beszéljünk? Ne csak
játsszunk egymással?
Nyelek egyet. Aztán bólintok.
– Oké. Azért mondtam, mert azt gondoltam, hogy megijedtél
attól, ami a múlt éjszaka történt köztünk, és inkább elmenekültél
a szituációból, mint hogy ezt beismerd.
– Ezért akartad, hogy vegyem le a ruháimat, mikor ma
idejöttem? Mert arra gondoltál, hogy megint elmenekülhetek?
 Hezitálok.
– Őszintén? Nem. Egyszerűen szerettelek volna újra meztelenül
látni.
Forgatja a szemét.
– Tudtam.
– De most már tudni akarom. Megijedtél attól, ami a múlt
éjszaka történt?
– Igen.
– Miért?
– Mert… – Megint nem néz rám, újra kávéjára szegezi a
tekintetét.
– Folytasd, neked is őszintének kell velem lenned!
– Mert megijesztesz, Ian. Nagyon ellentmondásos érzéseim
vannak veled kapcsolatban. Egyszerre szeretlek és utállak.
– Nos, jó tudni, hogy ugyanabban a hajóban evezünk. –
Elfordulok, hogy kivegyem a kávémat. Amikor újra szemben
állok vele, csak bámul rám, tágra nyílt szemmel.
– Neked érzéseid vannak?
Gyilkos pillantást vetek rá.
– Hé, abban állapodtunk meg, hogy normálisan beszélünk
egymással. Ne rontsd el!
Felemeli a kezét.
– Bocs, ez hülyén sikerült. Úgy értettem, hogy érzéseid velem
kapcsolatban. Hogy szerelmes vagy belém. Mert én az vagyok
beléd. Legalábbis néha.
– Igen, London. Én is szeretlek. Néha. Legalábbis amikor nem
szidsz vagy nem próbálsz mindenáron parancsolgatni nekem. –
Iszom egy kortyot a kávémból, mintha ez egy hétköznapi
beszélgetés lenne és én teljesen nyugodt lennék, nem volna
görcsben a gyomrom. Kibaszott furcsa így beszélgetni Londonnal.
Ennyire nyíltan. De bizonyos szempontból élvezem. Legalábbis
azt, hogy most nem viseli a szokásos páncélját. Látszik rajta, hogy
zavarban is van ettől.
– Hát. Én… én nem igazán számítottam rá, hogy ezt fogod
mondani.
– Akkor abban is biztos vagyok, hogy arra sem számítottál,
hogy randizni hívlak.
Leesik az álla.
– Randizni?
– Igen, randizni. Tudod, egy fiú és egy lány. Moziba mennek
kocsival. Bepárásodott ablaküvegek meg ilyenek. – Ez az egész
randizás dolog ebben a pillanatban jutott csak eszembe, de most
már benne vagyok.
Behunyja a szemét, megrázza a fejét, hátha kitisztul a kép.
– Jó helyen vagyok?
Rávigyorgok, iszom még egy kortyot a kávémból.
– Mit szólnál valamelyik naphoz a jövő héten, amikor
visszajöttél az utazásodból?
– Ian, miért akarod ezt? Nem arról van szó, hogy én nem
akarok veled lenni, csak szeretném megérteni, hogy mi ez az
egész:
– Miért, mit gondolsz, mi ez?
– Én azt gondoltam, hogy ez csak szex, csak jól érezzük
magunkat. Ezt mondtad ma reggel.
– Én úgy értettem, ez csak szex volt, nem kell kiakadni. Nem
azt, hogy ez csak szex volt és semmi több. Te voltál, aki
tévedésnek hívtad az egészet már akkor, amikor még ki sem
szálltunk az ágyból.
– Mert azt gondoltam, hogy nem vagyok más, csak egy nő a
gyűjteményedből. Azt gondoltam, csak szexet akartál.
– Csak szexet? – Leteszem a csészém, és újra keresztbe fonom a
karjaimat. – Azt hitted, hogy csak szexre használtalak?
– Valami ilyesmit.
Nevetnem kell.
– London, ha csak szexre van szükségem, nem fordulok
hozzád. Rengeteg nő van, aki boldogan…
Felemeli a kezét.
– Oké, elég. Ezt a mondatot itt befejezheted, nincs szükségem
rá, hogy halljam a végét is.
– Bocsánat – lépek felé. – De ha ezt gondoltad, akkor nincs
miért aggónod. – Megfogom a vállát, magam felé fordítom az
arcát, pontosan előtte állok. – Többet akarok. Őszinte leszek, nem
tudom, mennyivel többet, de nem csupán szexet.
Nem tudja megállni, hogy ne mosolyogjon és hogy ne piruljon
el egy kicsit.
– Igazán?
– Igazán. – Megérintem a számmal az ajkát, de ez most másféle
csók. Ezt nem a frusztráció, a türelmetlenség vagy a gyönyör
utáni vágy inspirálja. Ez most az őszinte. Szeretetteljes.
Szerelmes.
Jézus! Remélem, nem lesz ez nekem túl sok.
 tizenharmadik fejezet

LONDON
Egy másik valóságban élek most. Csakis ezzel tudom
megmagyarázni, hogy Ian… randizni akar… velem?
Ez lehetetlen.
Ott álltam. Hallottam a szavakat, Iannek mozgott a szája, szóval
ez megtörtént.
A bőröndömet pakolom már legalább két órája, mert amikor
azt hiszem, hogy elkészültem, akkor rájövök, hogy csak bugyikat
tettem be, vagy tíz nadrágot, de egyetlen blúzt sem.
Nem tudok normálisan gondolkodni. Ez baromi idegesítő.
Semmi másra nem vágyom, csak hogy a legjobb barátnőmmel
megbeszélhessem a történteket, de ezt már soha nem fogom
tudni megtenni.
– Baszd meg! – mondom a cicámnak, és az ágyra dobom a
kinyitott táskámat. – Kiderítem, hogy mi a helyzet, és utána majd
tudok gondolkodni.
Felnéz rám, aztán kényelmesen elhelyezkedik. Mondhatom,
nagy segítség.
 Felkapom a mobilomat, és küldök Iannek egy sms-t.
Én: Komolyan gondoltad, amikor randizni hívtál?
Ian: Igen.
Én: Nem csak szívatni akarsz egy kicsit?
Ian: Már megint részeg vagy?
Én: Nem vagyok részeg.
Jó lenne, ha részeg lennék. Akkor meg tudnám magyarázni,
hogy történhetett meg az a beszélgetés, amit három órával
ezelőtt Iannel folytattam.
A gépem pár óra múlva indul, most nem Iannel és az ő hirtelen
feltámadt érzéseivel kéne foglalkoznom.
Ian: Meggondoltad magad?
Csak nézem a telefonom, és azon gondolkodom, mit kéne
válaszolnom. Ha azt írom, hogy igen, meggondoltam magam,
hazudok, mert azt sem tudom, hogy valaha is elhittem-e
komolyan a meghívását. De ami még ennél is nehezebb, még
mindig… teljesen le vagyok döbbenve. Az mindenképpen igaz,
hogy Ian nagyon kedves volt, még azt is mondhatnám, hogy
édesen viselkedett az után, hogy szexeltünk… újra. Annyira más
minden, mint amilyen az elmúlt majdnem húsz év volt. És ez
nagyon furcsa.
Én: Nem. Csak adni akarok neked egy lehetőséget, hogy
meggondolhasd magad.
Igen, ez az. Adni akarok neki egy sanszot, hogy azt mondhassa,
csak viccelt, mielőtt ellágyul a szívem, akár csak a legkisebb
mértékben. Ha Ianről van szó, olyan vagyok, mint ahogy egy
gumiszalag működik. Feszíteni lehet a végtelenségig, amíg
egyszer csak elpattanok. Aztán ettől csökken a feszültség
bennem, és visszatérek az eredeti formámhoz.
Ahhoz vagyok szokva, hogy feszegessenek.
Tulajdonképpen szeretem is ezt, mert ha ez nincs, akkor fülig
szerelmes vagyok Ianbe.
De ha most ez az egész rosszra fordul, biztos vagyok benne,
hogy nem élem túl.
Ian: Rendben. Nyisd ki az ajtód.
Én: Az ajtómat?
Mi történik itt?
Lemegyek a lépcsőn, és követem az utasítást.
Amikor kinyitom az ajtót, Iant pillantom meg. Semmi mást
nem visel, csak egy sortot, ami lazán lóg a csípőjén.
– Helló – köszönök.
Ian odalép hozzám, a tenyerébe fogja az arcomat, és
megcsókol.
Annyira elvesztettem mostanra a régi határozott
magatartásomat Iannel szemben, hogy még meg is tántorodom
egy pillanatra. Ian kap el, hogy el ne essem. Szája az ajkamhoz
simul, karommal belekapaszkodom. Tenyerébe fogja az arcomat,
erősen tart. Csak csókol és csókol, és én teljesen elfeledkezem
magamról.
Azt szeretném, hogy soha ne érjen véget. Minden nőnek meg
kéne tapasztalni legalább egyszer az életben ezt a fajta csókot.
Hogy milyen az: belefulladni a szenvedélyes érzelmek áradatába.
Isten tudja, meddig tart a csók. Végül Ian hátrébb lép egy kicsit,
és már csak állunk, pusztán a homlokunkat érintjük egymáshoz.
– Milyen hosszú ideje vágytam már rá, hogy egyszer így
csókoljuk egymást – mondja Ian, miközben próbálok újra
levegőhöz jutni. – Egyébként egyáltalán nem gondoltam meg
magam. Szeretném, ha elmennénk valahová együtt a jövő héten.
Jól éreznénk magunkat, aztán hazajönnénk. Majd megcsókollak
az ajtódban, aztán hazamegyek, és semmi más nem fog az
eszemben járni, csak hogy mennyire vágyom rád. Arról fogok
álmodozni, hogy az ágyadban fekszel, és talán te is rám gondolsz.
Arra vágyom majd, bárcsak ott lennél nálam, az ágyamban.
Hosszú időt töltöttem azzal, hogy próbáltalak utálni, London, de
az az igazság, hogy sohasem sikerült igazán. Szóval – hátrahajol
egy kicsit, tekintetünk találkozik –, jó utat, és látjuk egymást
hamarosan.
Megpuszilja az arcomat, és elmegy. Én pedig ott maradok
egyedül, összezavarodva.
Pislogok párat, várom, hogy felébredjek és véget érjen az álom,
de nem változik semmi. A szentséges kurva életbe, ez a nap egyre
őrültebb.
Valahogy visszajutok a szobámba, ahol egy nyitott bőrönd és az
ágyamon szétszórt ruhák látványa fogad.
Baszd meg! Majd veszek pár ruhát New Jersey-ben. Nincs olyan
isten, hogy én ma összepakoljak.

– Nagyon boldog vagyok, hogy itt volt, London. Ez a megbeszélés

minden elvárásomat kielégítette. Pontosan ezért fordultunk az
önök cégéhez.
Véget nem érő megbeszéléseken vagyok túl Atlantic Cityben.
Soha életemben nem voltam még ennyire kimerült mind
fizikailag, mind lelkileg.
 – Köszönöm, hogy fogadtak és ilyen fantasztikus volt a
vendéglátás. Örömmel nézek elébe a közös munkánknak. A jövő
héten eljuttatom önhöz az előterjesztést – mosolygok szívélyesen.
Ebben a pillanatban még arra sem tudnék válaszolni, min is
dolgozom pontosan, annyira ki vagyok ütve. Alig aludtam, annak
ellenére, hogy a kaszinó a luxuslakosztályában szállásolt el, ami
egészen elképesztő volt. Persze mondhatnám, hogy az egész az
időeltolódás miatt van, de ez nem lenne igaz. Az igazság az, hogy
abban a pillanatban, hogy behunyom a szemem, Iant látom.
Állandóan ő jár a fejemben: az együtt töltött éjszakánk, a
gyerekek, a szavai, amit a búcsúzásunkkor mondott.
– Rendben. Várom a jelentkezését. Jó utat kívánok hazafelé.
– Köszönök mindent még egyszer.
Beülök a fekete luxuskocsiba, ami kivisz a repülőtérre. Vissza
Ianhez és a gyerekekhez.
Annyira furcsa, hogy pár hét alatt az egész életem teljesen
megváltozott. Olyan egyszerű volt minden azelőtt. Akkor egy
pillanatig sem hezitáltam volna egy ilyen út esetében, hiszen
semmi sem tartott vissza. Sabrinával való kapcsolatom nem volt
befolyással a munkámra, és ő volt az egyetlen, aki fontos volt
nekem.
Most már itt vannak a gyerekek és Ian. Az ittlétem alatt
folyamatosan üzeneteket váltottunk, biztos akartam benne lenni,
hogy minden rendben megy otthon, nincs szükségük semmi
segítségre.
Iannek végül be kellett vinni a gyerekeket pénteken a
munkahelyére, ami szerintem nincs teljesen rendben, bár az
igaz, hogy hazamentek, mielőtt a klub kinyitott. Tegnap Ian
menedzsere vigyázott a gyerekekre, míg ő elugrott a klubba. Ezt
persze titkolta előttem, de tudom Morgantól.
Azt tervezem, hogy ezekről beszélnem kell Iannel.
Olyan hosszú ideig tart az utazás a reptérre, hogy elszundítok
közben egy kicsit. Mikor végre odaérünk, gyorsan becsekkolok,
és mire a kapuhoz érek, már szállhatok is be a gépbe. Előveszem
a telefonom, emlékszem, kaptam egy üzenetet Iantől, amire még
nem válaszoltam.
Ian: Mikor érkezel meg?
Én: Kettő körül. Éjszaka tudok vigyázni a gyerekekre, ne aggódj.
Pár napig nem megyek be a munkahelyemre, egy ajánlaton fogok
otthon dolgozni.
Küldök gyorsan egy üzenetet Morgannak is.
Én: Meg tudtad csinálni a feladataidat, vagy szükséged lesz a
segítségemre, amikor már otthon leszek?
Morgan: Készen vannak. Ian segített. Legalábbis próbált.
Egek. Ez az utolsó mondat nélkül még jól is hangzana.
Ian: Nem aggódom, de köszi. Melyik társasággal repülsz?
Elküldöm Iannek az utazásom adatait, hogy pontosan tudja,
mikorra várhat. Lesz elég időm, hogy otthon még
lezuhanyozzam, kicsit összeszedjem magam, mielőtt neki
munkába kell indulnia. Az utaskísérő bejelenti, hogy hamarosan
felszállunk, kéri, hogy kapcsoljunk ki minden elektromos
készüléket.
Én: Lassan felszállunk. Hamarosan találkozunk.
Ian: Alig várom, hogy lássalak.
Igen, nemsokára látjuk egymást. Csak azon imádkozom, hogy
most már ne rontsunk el semmit.
– Köszönjük, hogy velünk utazott – mondja a légikísérő, amikor
végre kiszállhatok a gépből.
– Én is köszönök mindent – mosolygok vissza, de most nem
vagyok őszinte.
Rettenetes repülőút volt.
Légörvényekbe kerültünk, gyerekek rugdosták az ülésem
háttámláját, pedig első osztályon utaztam, nem működött a wifi.
Komolyan gondolom, hogy ez volt életem legszörnyűbb
repülése. Vagyis ez azért mégsem a legszörnyűbb repülőút,
hiszen végül szerencsésen földet értünk. De sok időbe telik, mire
kipihenem.
Hosszan gyalogolok a terminálban, a taxiállomás felé tartok.
Alig várom, hogy végre a zuhany alatt álljak.
Két katona szalad pár utas felé. Léggömbök vannak a
kezükben, szélesen mosolyognak. Apám a katonaságnál szolgált,
mielőtt én megszülettem. Régen volt a házunkban egy hatalmas
fotó a falon, ami akkor készült, mikor visszatért egy bevetésről. A
képen anyám átkarolja apám nyakát, kezében tartja apám
sapkáját, aki boldogan mosolyog. Apám ezt a képet még akkor
sem vette le a falról, amikor anyám elhagyott bennünket. Én
nagyon szerettem, rengeteget nézegettem.
Érezni lehetett a képen, hogy milyen hihetetlenül nagy
megkönnyebbülés a szüleim számára, hogy újra láthatják
egymást, és mekkora boldogság.
Én is erre vágytam mindig, erre a boldogságra. Hogy rám is
úgy nézzen valaki, ahogy apám anyámra. Hogy annyira fontos
legyen egy férfi nekem, mint apám anyámnak. Én is meg akarom
tapasztalni ezt az érzést.
Akkor is, ha nem tart örökké.
– London! – hallom hirtelen. Egy ismerős hang a nevemet
sikítja.
Leárnyékolom a szemem, és keresem a hang forrását. Ruby
integet eksztatikus állapotban, miközben felém rohan.
Mögötte ott van Ian egy csokor rózsával, mellette Morgan és
Christopher.
– Sziasztok – indulok feléjük mosolyogva –, mit csináltok itt?
Morgan oldalba böki a könyökével Iant.
– Úgy tűnik, valaki meg akart téged lepni… biztos azért, mert
szerelmes beléd.
– Szobafogságra ítéllek – bök vissza a könyökével Ian.
– Miért? Azért, mert kimondom az igazságot. Szerelmes vagy
belé.
– De nincs rá szükség, hogy ez elmondd Londonnak!
Morgan úgy forgatja a szemét, mint az a lány, aki már nagyon
közel van a tinédzserkorhoz.
– Miért, az jobb, ha valaki hazudik? És te vagy az, akinek példát
kéne mutatnia…
– Ezért van, hogy most már Ruby a kedvencem – emeli fel a
karjaiba Ian a kis tündért.
Istenem, mennyire hiányoztak.
– Te találtad ki ezt? – kérdezem Iant, hogy megvédjem őt
Morgan további szekálásától.
– Én. Meglepődtél?
Bólintok.
– Igen, nagyon.
 Szeretném most, ebben a pillanatban megcsókolni. Ez nagyon
kedves gesztus volt tőle, ezt el kell ismernem.
– Örülök. Van még több is.
– Több micsoda?
– Több meglepetés! – mosolyog Ruby.
Hát, ez érdekesen hangzik.
– Ne legyél túl izgatott, London! – csóválja Christopher a fejét. –
Én siklórepülőzni szerettem volna menni, de a többiek
leszavaztak.
Nevetek.
– Hát, ennek örülök, mert egy kicsit tériszonyos vagyok.
Ian leteszi Rubyt.
– Induljunk, és akkor meg tudjuk mutatni Londonnak, mit
terveltünk ki. Én azt gondolom, tetszeni fog neki.
– Hiányoztál – fogja meg Ruby a kezemet.
– Te is nekem. Jó kislány voltál, amíg nem voltam itt?
Bólogat a fejével.
– Kaptatok valamit enni Iantől?
– Hé – kapcsolódik be Ian. – Adtam nekik enni, elértem, hogy
megírják a házi feladatukat, mindenki épségben van. Egyre
jobban csinálom, nem?
– Szóval teljesen úgy gondoskodtál róluk, mint egy felnőtt –
nevetek.
– Egymagam.
És akkor Ian olyat tesz, ami végképp levesz a lábamról. Átölel
és magához húz. Szívem a torkomban dobog. Érzem, hogy az
egyik keze felfelé vándorol a hátamon, még szorosabban szorít
magához.
 – Ian – lehelem –, a gyerekek.
– Kurvára nem érdekel – mormolja.
– De ők…
– Maradj már csöndben, London, engedd, hogy megcsókoljalak!
Nem tudok tiltakozni, mert mielőtt egyáltalán megpróbálnám,
csókolni kezd. Ez megint egy olyan csók, amitől mindenről
elfeledkezem. Amikor megszűnik a körülöttem lévő világ,
fogalmam sincs, hol vagyok éppen. Egyedül Ian létezik
számomra.
Egy kicsit ijesztő, hogy ezt tudja tenni velem.
Morgan kuncog, Christopher elfüttyenti magát. Szétválunk
Iannel, érzem, hogy elpirultam zavaromban.
– Így kell megcsókolni egy lányt – magyarázza Christophernek
Ian.
Ó, édes istenem!
– Egy szavát se vedd komolyan a nagybátyádnak ebben a
témában. Ez igazán nem az ő asztala, és a tanulási görbéje, ha
egyáltalán van neki ilyen, sem követendő.
– Micsoda? – tör ki Ian.
– Ez tényleg így van – ért egyet velem Morgan. – Emlékszel,
anya mindig azt mondta, hogy Iannek sok segítségre van
szüksége, amikor lányokról van szó. Szerintem igaza is volt.
– Hé – tiltakozik Ian.
– Miért? Nem tűnsz valami szakértőnek.
– Borzasztóan idegesítő tudsz lenni. Mondták már ezt neked?
– Naponta hallom – válaszolja Morgan némi büszkeséggel a
hangjában.
Legalább beismeri.
 Morgan mindig is nagyon éretten gondolkodott a korához
képest. Talán ezért élvezem annyira a társaságát már egészen
kicsi korától fogva. Christophert mindig a sport érdekelte, ő
Daviddel és Iannel szeretett lenni elsősorban. Mindig valami
meccset néztek a tévében, míg Morgan a hírekről akart
beszélgetni. Érdeklik őt a számok is, ebben nagyon hasonlítunk
egymásra.
Rubyn már most látszik, hogy igazi nő lesz, aki imádja a csajos
dolgokat. Nem is tudom, hogyan fogom megtalálni vele a közös
hangot, amikor már nagyobb lesz. Én nem sokat törődöm a drága
ruhákkal, az ékszerekkel és a sminkkel. Persze szeretem a szép
dolgokat, de soha nem ezek voltak számomra a legfontosabbak.
Az is lehet, hogy Rubyt egészen más dolgok fogják érdekelni, ha
majd nagyobb lesz, de az biztos, hogy ötévesen teljesen más, mint
Morgan volt az ő korában.
– Na jól van, szerintem elég belőlem, menjünk, mára még sok
programunk van – adja ki az utasítás Ian.
Christopher felkapja a táskámat, és elindulunk. Megérintem
Ian karját.
– Köszönöm, ez nagyon kedves volt.
A szokásos pimasz mosolyával felel.
– Én egy kedves fickó vagyok.
– Tudsz az is lenni, ez igaz.
– Azt ígértem neked, a dolgok változni fognak. Sokat
gondolkoztam, amíg nem voltál itthon, Lon. Nem akarom, hogy
megint olyan legyen a kapcsolatunk, mint az elmúlt majdnem
húsz évben.
– Én sem akarom.
 Én sokat akarok. Azt szeretném, hogy Ian és én most valóban
megpróbáljunk valamit, amennyiben ez lehetséges. Mélyen
összetartozunk, ebben biztos vagyok, de ott van a kapcsolatunk
ijesztő oldala is. Mi történik, ha nem sikerül? Mi lesz a
gyerekekkel? Nem tudom elképzelni az életemet nélkülük, és Ian
a gyámjuk. Feltételezem róla, hogy nem engedi majd, hogy
találkozzam velük? Nem. De megteheti.
Ian a tenyerébe fogja az arcomat.
– Komolyan gondoltam, amit az elutazásod előtt mondtam.
Lehet, hogy azt hitted korábban, hogy elbűvöltelek, de amit eddig
láttál, az még semmi sem volt. Remélem, fel vagy készülve arra,
ami a folytatásban következik.
Kiszárad a torkom, ahogy az ígéretét hallgatom.
– Mit történik, ha nem?
Rám néz, és elmosolyodik.
– Jobban teszed, ha rájössz, hogyan tudnál. Minél hamarabb.
 tizennegyedik fejezet

IAN
A tervem egyszerű. Az a célom, hogy London levegye az átkozott
páncélját, amit magára öltött védekezésképpen, és belássa, hogy
egyáltalán nem vagyok egy szar alak.
Ennyi az egész.
De hogy a fenébe tudom ezt elérni? Halvány gőzöm sincs.
Az egész hétvégén azon törtem a fejem, hogy milyen
apróságokat fecsegett a húgom Londonnal kapcsolatban. Bár
sajnos az elmúlt évek során inkább próbáltam nem meghallani
azt, ami róla szólt, szóval nincs most könnyű dolgom.
Mit szeret London: a macskák, rettenetes zenék, a számok,
unalmas hülyeségek a munkájával kapcsolatban, és a napsütés.
Sokszor láttam kint ülni a teraszán: a hosszú meztelen lábszára
elnyújtva a nyugágyon, kezében könyv, és azokat a szörnyű
fiúbandákat hallgatja a kilencvenes évekből. Esküszöm,
Londonnak nagyon jó ízlése van a legtöbb dolgot illetően, de ami
a zenét illeti… A halálba tudtak kergetni Sabrinával, amikor
azokat a hülye dalokat hallgatták reggeltől estig.
 De most az a fontos, hogy London teljesen új megvilágításban
lásson engem, szóval felteszem a London lejátszási listára az
összes szemetet játszó bandát, olyanokat, mint N’Sync, Backstreet
Boys és Four Blocks Down. Kényeztetni akarom Londont minden
lehetséges módon.
Akkor is, ha a dobhártyám ki fog készülni. Rendkívüli módon.
– Ez az összes csomagod? – kérdezem, amikor ránézek a kis
fekete bőröndjére.
– Igen, kevés csomaggal utaztam – válaszol, miközben a rózsák
közé temeti az arcát, és beszívja az illatukat. – Köszönöm a
virágot.
– Nagyon szívesen. – Ránézek a gyerekekre, Morganra rá is
kacsintok. – Menjünk?
– Igen! – kiabál a két lány, és Christopher is bólint. Szerintem
neki is elég jó hétvégéje volt, tegnap este, mikor hazaértem a
klubból, volt egy nagy beszélgetésünk, ami szerintem rendben
volt. Alig várom, hogy eldicsekedhessem vele Londonnak.
– Hová megyünk? – kérdezi London, ahogy elindulunk a
parkoló felé Morgan és Christopher vezetésével.
– Meglepetés – válaszolom, és átirányítom Rubyt a másik
oldalamra, hogy el ne vesszen a tömegben.
– Hazamehetek előtte, és rendbe szedhetem magam egy kicsit?
– Először hazamegyünk, és kapsz két percet, hogy átöltözz.
– De mibe?
– Fürdőruhába.
– Csak fürdőruhát kell felvennem? – mosolyog rám.
– Csak azt.
– Akkor valóban csak két percre lesz szükségem. Esetleg még
egyre, hogy megetessem Eli Walsht.
– Morgan és Ruby már gondoskodott a macskáról ma reggel.
London rámosolyog Rubyra.
– Köszönöm, lányok. Hogy van a cicám? Hiányoztam neki?
– Nem, mert sokszor átmentünk és játszottunk vele –
magyarázza Morgan hátrafordulva. – Nem akartuk, hogy olyan
magányos legyen nélküled, mint a nagybátyánk.
– Hé! – bököm meg hátulról az unokahúgomat. – Én soha nem
mondtam, hogy magányos vagyok.
– Kérdeztem tőled, hogy hiányzik-e neked London, és azt
válaszoltad, hogy igen. Ez azt jelenti, hogy magányos voltál –
piheg negédesen Morgan.
London kuncog.
– Morgan nem hagy ki egy ziccert sem.
– Nem kell engem sem félteni – válaszolom határozottan, még
egy kicsit a mellkasomat is kidüllesztem, így megyünk át az úton.
Jó érzés hallani, hogy London nevet. Hogy nem marakodunk. Így
sétálni: Ruby köztünk, Morgan és Chris elöl. Olyanok vagyunk,
mint egy család.
Sabrina valahol mosolyog. Tudom.

London állta a szavát: otthon csak ledobta a táskáját, és két perc

alatt át is öltözött. Fekete fürdőruhát vett fel, papucsot, és egy
nagy szalmakalapot. Ezenkívül csak egy nagy strandtáskát cipel a
vállán.
Egy kicsit azért kifulladt, mire beült a kocsiba.
– Hű! Hogy csináltam?
 – Tökéletesen.
Beköti a biztonsági övét, és elővesz egy hatalmas
napszemüveget a táskájából. Felveszi, és hátrafordul a kocsiban,
miközben kiállok a háza felhajtójáról.
– Gyerekek, hoztam napkrémet. Mindenképpen szükségünk
van rá, ha kint leszünk a szabadban.
– Már kentünk magunkra, és be is pakoltuk – jelenti be
Morgan.
Nem tudom megállni, hogy ne érezzem úgy, megint győztem,
amikor London tátott szájjal rám néz.
– Ki vagy te? – kérdezi. – És mit tettél a valódi Ian Chase-zel?
– Bébi, ez csak a kezdet – vigyorgok rá. Odapillantok a
kijelzőre, és még feljebb kapcsolom a hangerőt a lejátszón, amit
összekötöttem a telefonommal, így most London egyik kedvenc
számát bömböli: Once in a Lifetime.
Londonnak elakad a lélegzete, úgy bámulja a lejátszót, mint aki
varázslatot lát. Aztán felsikít, mint egy tinédzser.
– Imádom ezt a számot!
– Tudom.
Hangosan énekelni kezdi a szöveget, táncol, úgy tesz, mintha
egy mikrofon lenne a kezében. Nevetnem kell, mert rettenetes
énekhangja van, de őt ez egyáltalán nem zavarja. Még a gyerekek
is tiltakoznak hátul, de Londont ez sem érdekli, elemében érzi
magát.
Te vagy az egyetlen lány számomra. Melletted szeretnék
felébredni. Azt szeretném, hogy te legyél az egyetlen szerelmem
egész életemben – énekli London drámai hangon.
Attól tartok, ettől még a szélvédőm is elrepedhet.
 – Ian, London így fog énekelni, míg a Mead-tóhoz nem érünk? –
érdeklődik Christopher a hátsó ülésről.
London hirtelen abbahagyja az éneklést, megmerevedik.
– Mead-tóhoz?
– Béreltünk egy hajót – kiabálja Ruby.
– Nem kéne ezt még elárulnotok – szidja őket Morgan.
– Nem baj – mondom gyorsan. Elkapom Ruby tekintetét a
visszapillantó tükörben, és rákacsintok. Aggódó arca egy
szempillantás alatt mosolygóba fordul.
– Nem hosszú az út odáig, London rövid időn belül úgyis
kitalálta volna.
London boldogan üti össze a tenyerét.
– Imádom a Mead-tavat. Ezen éve nem hajókáztam. Amikor
Chicagóban éltem, a lakótársam családjának volt egy hajója a
Michigan-tón. A Belmont-Harborban tartották. Több mint
tizenhat méter hosszú volt, inkább jachtnak mondanám.
Fantasztikus volt, amikor meghívtak magukhoz.
– Nos, hercegnőm, sajnálattal kell bejelentenem, hogy a mi
hajónk csak alig hét méter. – London rácsap a karomra. – De
tökéletesen alkalmas arra, hogy vízisíeljünk vagy tubingoljunk.
London szinte ugrál az ülésben.
– Igazán? Istenem, már hány éve nem csináltam semmi
ilyesmit! Még abban sem vagyok biztos, hogy emlékszem, hogyan
kell.
– Majd megtanítalak újra – pillantok rá. Azon gondolkodom,
vajon mire emlékszik még a régi időkből.
Elmosolyodik.
– Igazad van. Te tanították minket Brinával vízisíelni azon a
nyáron, amikor a családod a Tahoe-tónál nyaralt. Istenem, az jó
móka volt, nem?
– Az. – Egy pillanatra mind a ketten elmerülünk annak a
nyárnak az emlékeiben, amikor a húgom még élt, és annyira
egyszerű volt az élet. Csak az volt a kérdés, hogy kajakozzunk
vagy vízisíeljünk aznap.
– Mikor voltunk ott? Húsz évvel ezelőtt?
– Tizenkilenc, azt gondolom. Emlékszem, éppen az előtt
töltöttem be a tizenhatot, mielőtt elindultunk.
– London, te milyen voltál tizenhat évesen? – csipog előre
Morgan a hátsó ülésről.
– Ugyanolyan idegesítő kis mitugrász volt, mint a mamád –
vigyorgok. – Folyton engem szekáltak. – Sipító tinédzserhangra
váltok, így folytatom. – Ian, veled mehetünk a hajón? Ian,
megtanítasz minket vízisíelni? Ian, beteszed a kajakot nekünk a
vízbe?
London felém fordul, és ráüt a combomra.
– A nagybátyád pedig szörnyen viselkedett velünk. Mindig csak
azon járt az esze, hogyan szabadulhatna meg tőlünk, de a
nagymamád és a nagypapád nem engedte, hogy lerázzon minket.
– Anya milyen volt, amikor tizenhat éves volt? – kérdezi
Morgan.
Összeszorul a torkom, nehéz lenne most megszólalnom.
Örülök, hogy London hátrafordul és válaszol Morgannak.
– Ő volt a legjobb barát a világon. Szerette a társaságot, vidám
volt, mindig kész a kalandra. Sokat nevettünk, ha együtt voltunk,
és mindig nagyon kedves volt. Mindenki szerette. Mindig lehetett
rá számítani, bármit megtett érted. Csak kérni kellett.
 – Ő is szerette a zenét?
– Abszolút. Olyan banzájokat rendeztünk a szobájában, hogy
mindenkit az őrületbe kergettünk a házban. A nagybátyádnak
egyszer annyira elege lett, hogy ellopta a mamád összes CD-jét, és
eldugta őket.
– Az igaz – kommentálom. – És egy csöpp lelkifurdalást nem
érzek. Felháborítóan viselkedtetek.
– Mi az a CD? – kérdezi Ruby.
Felnyögök, amikor London nevetésben tör ki, és újra a lábamra
teszi a kezét. Most már ott is hagyja.
– Azokon hallgattunk zenét, amikor fiatalok voltunk –
magyarázza. Aztán rám néz. – Ez azt jelenti, hogy
megöregedtünk, nem?
– Lehet. De azért nem kell úgy is viselkednünk. – Amikor
rápillantok, egy apró, de nagyon szexi mosolyt fedezek fel az
arcán, amitől hirtelen szűknek érzem a nadrágomat.
– Nem, nem kell. – Simogató ujjai egészen közel vannak már az
ágyékomhoz, ezt már nehéz faarccal tűrnöm.
Olyan boldog vagyok, amilyen már hosszú ideje nem voltam.

– Ian, tényleg haza kell már indulnunk? – kérdezi Morgan,

miközben belecsavarja magát a törülközőjébe. Hajából csöpög a
víz, az arca kicsit kipirult még így is, hogy napkrémet
használtunk. – Én még nem szeretnék.
– Attól tartok, igen. Hétig béreltük a hajót, most már vissza kell
fordulnunk.
Morgan arca elkomorodik. Egy kicsit sem tudom hibáztatni.
Csodálatos volt ez a délután: gyönyörű, napsütéses idő, a víz
fantasztikus. A gyerekek annyit nevettek és olyan felszabadultan
boldogok voltak, amilyennek még nem láttam őket a szüleik
halála óta.
London is sokkal oldottabb volt, mint az ő szokásos
viselkedése. Egy kicsit megszállott a naptej kérdésben, de az
kedves volt, amikor felajánlotta, hogy bekeni a vállamat és a
hátamat. Sokkal jobban kimelegedtem az érintésétől, mint a
naptól. Morgan persze rögtön kötekedni kezdett, mikor hátulról
megcsókolta a nyakamat:
– Ti szerelmesek vagytok egymásba?
Ahelyett, hogy válaszoltam volna, inkább felkaptam, és
átdobtam a hajó oldalán, bele a tóba.
– Vezethetem a hajót visszafelé, Ian? – kérdezi Christopher a
hajó orrából, ahol Rubyval üldögél.
Ránézek az órámra, és látom, hogy majdnem hét óra van.
Akármennyire is nem szeretném, hogy véget érjen ez a délután,
legkésőbb tízkor bent kell lennem a munkahelyemen, és még
vacsorát is kell adni a gyerekeknek.
– Persze. Gyerekek, készen vagytok az indulásra? Mindenki a
fedélzeten?
London, aki a hátsó üléssoron fekszik lábát kinyújtja a
párnákon, ránéz a gyerekekre.
– Egy, kettő, három. Azt gondolom, megvagyunk.
Felül, és odahívja Rubyt.
– Gyere ide, kicsim, hadd adjam rád a mentőmellényt. Morgan,
Chris, ti is vegyétek fel, legyetek szívesek.
London rámosolyog Morganra, ujjaival kicsit megemeli az
állát.
– Istenem, pontosan úgy nézel ki most, a hátrasimított vizes
hajaddal, mint az édesanyád a te korodban.
Morgan kíváncsi képet vág.
– Tényleg?
London bólint, és megöleli. De én figyelek, és hallok egy
szipákolást is. Napszemüveget visel, de tudom, ha levenné,
könnyet látnék a szemében. Nekem is sokat járt Sabrina és David
az eszemben a mai délután. Jó arra gondolni, ha most néznek
minket, akkor biztosan elégedettek. Bizonyítani akarom, hogy jól
tették, hogy megbíztak bennem. Ez minden nappal egyre
fontosabbá válik számomra.
Amikor mindegyik gyerek felvette a mentőmellényét,
visszaindulunk a kikötőbe, átadjuk a hajót, és bekászálódunk a
kocsiba. Negyvenöt perccel később már otthon is vagyunk. Az
úton London felajánlja, hogy megvacsoráztatja a gyerekeket, míg
én átöltözöm a munkába induláshoz.
– Köszönöm – mosolygok rá hálásan. – Ez nagy segítség. Arra
gondoltam, hogy rendelek egy pizzát, de talán találsz valamilyen
alapanyagot a hűtőben, ha van kedved főzni.
– Szívesen készítek valamit. Jó lesz, ha esznek valami
egészségeset is a gyerekek a sok csipsz és üdítő után. – Rám néz,
és gyorsan folytatja. – Ezt nem kritikának szántam. Én is csipszet
ettem és kólát ittam egész délután.
Nevetek, átnyúlok, és megszorítom a kezét.
– Oké. Köszi a segítségért. Megígérem, hogy ezen a héten egyik
este elviszlek vacsorázni.
– Az nagyon jó lesz.
 Otthon a gyerekek felrobognak a lépcsőn, hogy
lezuhanyozzanak. Fáradtak, boldogok és félbolondok a vízen
eltöltött órák után. London bemegy a konyhába, a pultra dobja a
táskáját és a napszemüvegét, kinyitja a hűtőt.
– Kitűnő – kiált fel. – Van itthon csirkemell és kaliforniai
paprika. Megsütöm serpenyőben. Találok valahol rizst?
– A kamrában, gondolom – dobom le a kocsi kulcsát az asztalra.
– Szuper. Hazaugrom, gyorsan lezuhanyozom. Mindjárt
visszajövök.
Próbál elmenni mellettem, de én elkapom a derekát, azt
szeretném, hogy még annyi időre se hagyjon itt, amíg gyorsan
lezuhanyozik.
– Hé – szólítom meg rekedt hangon.
Mosolyog, hagyja, hogy magamhoz húzzam. Tenyerét a
mellkasomra helyezi.
– Mit akarsz?
Lágyan megcsókolom.
– Tetszett a meglepetés?
Mosolyra görbül a szája.
– Igen. Te is jól érezted magad?
– Igen, és azt gondolom, a gyerekek is.
– Én biztos vagyok benne. Gyakrabban kéne ilyen programokat
szerveznünk. Fantasztikus volt mosolyogni látni őket, nem?
Különösen Christophert.
– Múlt éjszaka volt vele egy nagy beszélgetésem.
London felhúzza a szemöldökét.
– Igazán? Miről beszélgettetek?
– Sok mindenről. De a legtöbbet arról, hogy az természetes,
hogy nagyon hiányoznak neki a szülei. Elmondtam neki, hogy
énnekem is rettenetesen hiányzik a húgom. Szerintem
megkönnyebbült egy kicsit.
London egy pillanatra lesüti a szemét.
– Én azt gondolom, hogy Chris nagyon erősnek akar látszani,
erősebbnek, mint amire valójában képes. És ha próbálja
eltemetni az érzéseit…
– Ez lehet, hogy az én hibám volt. Úgy bántam vele, ahogy
apám kezelt engem egész életemben. Azt mondtam
Christophernek, hogy egy férfi soha nem lehet gyenge, erősnek
kell mutatkoznia, hogy a nők rátámaszkodhassanak. – Látom,
hogy szeretne megjegyzést fűzni a szavaimhoz, de inkább az
ajkába harap. – De azt gondolom, hogy ez nem helyes
megközelítés Chris esetében. Ő sokkal érzékenyebb, mint én
voltam az ő korában. Ő inkább az édesanyjára hasonlít.
– Azt gondolom, igazad van.
– Az a legfontosabb, hogy úgy tűnik, jobban érzi magát a
beszélgetésünk óta.
– Okos nagybácsi vagy – mosolyog rám.
Egy pillanatra behunyom a szemem.
– De még mindig úgy érzem, hogy kurvára nem tudom, mit
teszek.
– Szerintem minden oké. Jól csinálod, és én itt vagyok, hogy
segítsek. Egy csapat vagyunk. Egységfront, emlékszel?
– Volna ötletem, hogy alkothatnánk ebben a pillanatban
egységfrontot.
London nevet, gyengéden eltol magától, próbál elszabadulni.
– Mennem kell zuhanyozni, vagy soha nem fogok
megszabadulni a vizes fürdőruhámtól.
Újra elkapom, most már hátulról, átölelem.
– Ezen a problémán tudok segíteni.
– Ian, fejezd be! – kuncog, és próbálja lefejteni a karomat a
derekáról, de szorosan tartom. – El fogsz késni a munkából.
– Teszek a munkára. – Rájövök, hogy nem is akarok munkába
menni. Ez az első alkalom az életemben, amikor szívesebben
maradnék itthon. Inkább tölteném az estémet Londonnal és a
gyerekekkel, mint a klubban, ahol hatalmas a tömeg, üvölt a
zene, és sok a részeg lány, akik mind odavannak értem. Mi a
franc van velem?
London megáll egy pillanatra.
– Meg tudod csinálni? Itthon tudsz maradni?
Felsóhajtok, és megcsókolom a vállát. Olyan az illata, mint egy
nyári délután és naptej elegyének.
– Nem, be kell mennem. De olyan hamar szabadulok, ahogy
csak tudok. Nem akarok nyomást gyakorolni rád, de örülnék, ha
itt lennél, amikor megjövök. Várjál csak, baszki! Nem csupán
örülnék. Kérlek, maradj itt nálam!
Megfordul a karomban, és rám néz.
– Igazán akarod?
– Igazán. Lehet, hogy későn érkezem, de az elmúlt két
magányos éjszakámon mást sem tettem, csak rád gondoltam.
Maradj!
A szeme ragyog, ahogy rám mosolyog.
– Oké, itt leszek.
Lehajolok hozzá és megcsókolom, érzem, hogy ver a
mellkasomban a szívem.
Talán most nem fogjuk elrontani.
 tizenötödik fejezet

LONDON
– Össze fogtok házasodni Iannel? – kérdezi tőlem Ruby, amikor
betakargatom elalvás előtt.
Egek, ez a legutolsó dolog, amiről beszélgetni szeretnék.
– Ööö… – köhögök, ujjaim Ruby pandamacijával játszanak. –
Szeretnéd, hogy olvassak neked egy mesét?
– Igen, kérlek. Azt amelyik a királykisasszonyról és a békáról
szól.
Nagyszerű. Tündérmese egy békáról, aki királyfivá változik.
– Ha azt szeretnéd.
Odahajolok a könyvespolchoz, kikeresem a kért könyvet. Hálát
adok az égnek, hogy egy ötéves kislány figyelmét ilyen könnyű
eltéríteni egy őt érdeklő témáról. Ruby az ölemben ül, feje a
mellkasomon, a képeket nézegeti, amíg én olvasok. Amikor véget
ér a mese, sóhajt egy nagyot.
– Ian lehetett volna a királyfi, te pedig a királykisasszony. Ti is
szerelmesek vagytok egymásba, és össze fogtok házasodni, éppen
úgy, ahogy a mesében volt.
 Megfosszam Rubyt a Iannel kapcsolatos illúzióitól? Egy kicsit
csúnya lenne, de egy nő soha nem tud kihagyni egy ilyen
lehetőséget. Hányszor mondta nekem Sabrina, hogy egyáltalán
nincs feltétlenül szükségünk egy férfira. Azért legyen, mert
akarjuk azt a férfit.
– Tudod, egy királykisasszonynak nem biztos, hogy szüksége
van egy királyfira – mondom Rubynak, miközben megcsókolom a
feje búbját.
– Igazán?
– Aha. Az az igazság, hogy sok csodálatos nőnek nincs
királyfija.
Ruby az orrát morzsolgatja.
– De Ian pontosan úgy néz ki, mint egy királyfi. És elvitt minket
hajókázni.
Nos, szerintem még jobban is néz ki, mint egy királyfi, de most
nem erről van szó.
– A nagybátyád valóban aranyos, de én azt hiszem, a
királykisasszony azért boldog, mert talált valakit, aki jó ember, és
úgy szereti őt, amilyen.
Ruby ásít, és elhelyezkedik a párnáján.
– Rendben. De én még mindig azt gondolom, hogy neked kéne
a királykisasszonynak lenned, és örökké élnél boldogan Iannel.
– Én inkább úgy mondanám, hogy boldogan élnél örökké –
nevetek.
– Iannel.
Hát, nem mondhatnám, hogy valóban sikerült elterelnem a
figyelmét az őt érdeklő témáról.
– Soha nem tudhatjuk – mondom lágyan. Belefájdul a szívem,
ha arra gondolok, hogyan éreztem Ian iránt valaha. Valóban ő
volt a királyfi az álmaimban. Mindent megtettem volna a
szerelméért.
– Nagyon szeretlek, London.
Megrázom a fejem, hogy elkergessem a gondolataimat és
visszatérjek Rubyhoz.
– Én is nagyon szeretlek téged, Ruby.
– És Ian is szeret.
Nevetek, el kell ismernem, hogy teljesen elvesztettem ezt a
csatát. Ian Ruby hőse, és annak is kell maradnia örökké.
– Jó éjszakát, mitugrász!
Lábujjhegyen kilopakodom a szobából, és ránézek az
idősebbekre. Chris tévét néz, Morgan éppen egy tökéletes fotót
készít az Instagramra, bármit jelentsen is ez. Meglepő, de úgy
tűnik, semmi különösebb dolgom nem akad. A mosás kész, a
konyha rendben van, mindenki elfoglalja magát valamivel.
Azt tervezem, nézem egy kicsit a tévét.
Ahogy lehuppanok a kanapéra, rájövök, hogy milyen
átkozottul fáradt vagyok. Egy őrült zsúfolt hétvége van
mögöttem, és alig aludtam éjszakánként. Hátrahajtom a fejem, és
megpróbálom feldolgozni a ma történteket. Ian annyira édes
volt. Tényleg mindent megtett, hogy jól érezzem magam ma
délután, ezt nem tagadhatom. De ami az egészre feltette a
koronát, hogy azt kérte, maradjak itt éjszakára.
Semmi érdekes nincs a tévében. Előveszem a laptopomat a
mellettem lévő táskámból, és úgy döntök, megpróbálom
összeszedni a gondolataimat: leírom őket. Régen tettem már ezt,
de ahogy kinyitom a gépemet, már tudom is, kinek szeretnék írni
és mit. Kinyitom a levelezésemet, és gépelni kezdek.

Drága Sabrina!
Elmentél. Elmentél, és az életem már sohasem lesz olyan,
mint azelőtt. Iannek adtad a gyerekeket, és bár nem
láthattad akkor, mi fog következni, valóban jól működnek
a dolgok. Köszönöm a leveledet, és hogy adtál valami
magyarázatot. Tudod, igazán megtehetted volna, hogy
beszélsz velem erről az egészről. Megértettem volna,
vagyis persze egy kicsit biztos megsértődöm, és
próbáltalak volna lebeszélni erről a tervről. Oké,
valószínűleg ezért hallgattál előttem az egészről.
Valamennyiünknek nagyon nehéz, hogy elvesztettünk
téged. Ruby nem beszélt senkivel, vagyis senkivel, rajtam
kívül. Mostanra, hála istennek, újra a régi cserfes kislány.
Morgan nagyon ügyesen próbálja tartani magát, és
továbbra is egy kis betyár, tele energiával. Christ is nagyon
megviselték a történtek. Ian sokat segített neki.
Én? Mindennel küszködöm nélküled, rettenetesen
hiányzol. Szeretnék kibontani egy üveg bort, és áthívni
téged egy beszélgetésre. Nagyon egyedül voltam nélküled.
Nagyon magányos. Igen, azt hiszem, a múlt időt kell
használnom. Úgy éreztem, nem tudok kikecmeregni az
elvesztésed okozta kétségbeesésből, és még a lökött bátyád
miatt is sírtam. Aztán nem tudom, mi a pokol történt, de
most itt vagyok a házában, és az ágyába készülök feküdni.
Aha.
A rohadt ágyába. Mintha az az első eset nem fordult
volna olyan rosszra. Tudom, tudom, Ian már nem az a
gyerek, aki volt. Hallom, ahogy ezt mondod, baromi
tisztán, de… ő… Ian. Ő az a férfi, aki valahogy mindig
megkap engem.
Istenem, Sab, ma az a régi, elbűvölő fiú volt megint.
Akiért a szívem dobogott, és semmi mást nem akartam,
csak vele lenni. Úgy sejtem, el kéne engednem a múltat
végre, és megbocsátanom neki. Úgy kéne látnom őt, ami ő
most. Ő az a férfi, aki mellett, minden utálatom ellenére,
különlegesnek érzem magam.
Azért mondom el neked ezt az egészet, mert te vagy az
egyetlen ember, akiben bízhatom. Tudom, hogy könnyen
beleszerethetek Ianbe, de nem fogok. Ezt nem tehetem,
ugye? Ez butaság lenne, hiszen soha nem működne a
kapcsolatunk.
Oké, hazudni próbáltam neked, és ez nem túl okos dolog.
Bele fogok szeretni, mert ő Ian, és én mindig is szerelmes
voltam belé.
A fenébe!
Oh, és mivel soha nem fogod olvasni ezt a levelet,
leírhatok benne minden apró részletet. Szexeltünk. És ez
igazi, szenvedélyes szex volt. Először az ágyban csináltuk,
utána a falnak támaszkodva. Olyan szex volt, amilyenről a
romantikus regényekben lehet olvasni. Amit egyébként
megőriztem. Azt gondolom, ha neked annyira tetszett Jack
Valentini, mindenképpen elolvasom, és aztán
idegesíthetem vele Iant, hogy milyen csodálatos férfi ő.
Tudjuk mind a ketten, milyen nagyon tetszett neki is a
sztori, amikor mesélted.
 Nagyon szeretlek. Hiányzol. Mindennap gondolok rád.
Szeretettel, London

– London! – hallom Morgan hangját hátulról.

A fenébe!
Gyorsan becsukom a gépet, remélem, nem olvasott bele a
levelembe. Főleg nem abba a részbe, amit a szexről írtam.
– Igen?
– Az igaz, hogy a fiúk akkor viselkednek veled utálatosan,
amikor tetszel nekik? Azt tudom, hogy Ian azért viselkedik veled
utálatosan, mert ő buta, de minden férfi buta?
– Ki viselkedik veled utálatosan? – kérdezem gyorsan, feláll a
nyakszirtemen a szőr.
Nem vagyok az édesanyjuk, de ezek az apró emberek olyanok
számomra, mintha a gyerekeim lennének. Nem én szültem őket,
de mellettük vagyok az első pillanattól fogva. Szóval, ők az
enyémek
– Senki. – Morgan előrejön, és leül velem szemben a
kávézóasztal másik oldalára. – Csak egy fiú, akit kedvelek, de
mindig olyan hülyén viselkedik. Mindig csúfol, de ha a barátai
nincsenek ott, akkor azt mondja, hogy szép vagyok.
Én vagyok az utolsó ember, akitől ilyen esetben tanácsot
lehetne kérni. Én azon az úton haladok, hogy vénlány legyek, aki
a kedvenc énekeséről elnevezett macskájával él. A szerelmet
inkább csak messziről nézem.
– Kérdezted erről a nagybátyádat vagy a bátyádat?
– Természetesen nem.
Nevetek.
 – Oké, nézd, ők férfiak. Talán többet tudnak erről a kérdésről,
mint én.
– Ők buták.
– Ez igaz, de nézd, Morgan, a nagybátyád valóban nagyon
utálatos tud velem lenni, de én azt gondolom, szeret engem.
Morgan egyre jobban mosolyog, és felhúzza a vállát.
– Tudom. Ez olyan aranyos. Annyit izgult a mai délután miatt,
hogy jól sikerüljön. Én is azt gondolom, hogy szeret téged.
– Azt hiszem, hogy néha azért vagyunk utálatosak olyanokhoz,
akiket szeretünk, mert az érzések nagyon bonyolultak tudnak
lenni.
Előredől, könyökével a térdére támaszkodik, fejét a tenyerében
nyugtatja.
– Szóval te is szereted őt?
– Nem beszélgetek veled erről a témáról.
– Miért nem? Nem fogom senkinek sem elmondani. Egyébként
meg, azt gondolom, hogy az nagyszerű, hogy ti, akik már öregek
vagytok, újra megtaláltátok a szerelmet.
– Nem legyél szemtelen – figyelmeztetem.
– Mondd el, megígérem, nem fogom senkinek sem elárulni!
Morgan örökölte az édesanyja énjének fondorlatos oldalát.
Emlékszem, hogyan tudott Sabrina vallomásokra bírni hasonló
beszélgetések alatt.
– Késő van, lassan az ágyban a helyed.
– Itt maradsz éjszakára?
Átlátok az ártatlannak tűnő kérdéseiden, Morgan.
– Igen, de tudod, hogy ez azért van, mert soha nem hagynálak
benneteket egyedül a házban. De ügyes kísérlet volt, nagy mafla –
mosolyogva megfricskázom az orrát.
– Aú! Utálom, amikor így hívsz.
– Tudom, de olyan cuki vagy.
– Jaj, ne már – forgatja Morgan a szemét. – Megyek az ágyba.
– Jó éjszakát, drágám. Figyelj, ha az a fiú nem képes arra, hogy
akkor is kedves legyen hozzád, amikor ott vannak a barátai, nem
ér annyit, hogy foglalkozzál vele. Akkor mutatkozik meg
valakiről, hogy milyen valójában, amikor mások is látják. Érted,
hogy mit akarok mondani?
– Vettem – bólint Morgan. – Jó éjszakát!
Megölel, és felmegy a szobájába.
Minden gyerek a szobájában van, most mit csináljak? Nem
érzem magam ideillőnek. Felmenjek Ian hálószobájába?
Átöltözzem? Ez az egész olyan furcsa. Veszek egy mély lélegzetet,
és elindulok. Minden bizonnyal nem bírom ki, hogy el ne aludjak,
és nem akarom, hogy Ian a kanapén találjon. Hogy azt gondolja,
nem akarok a hálószobájában lenni. Mert ott szeretnék lenni.
Akarom őt.
Vele akarok lenni.
Meg akarom köszönni neki a mai napot.
Amit mindennél jobban akarok: a karjai között lenni.
Felkapom a telefonom, és küldök neki egy sms-t.
Én: A gyerekek ágyban vannak. Hullafáradt vagyok, szóval… az
ágyad, vagy a szófa?
Tíz másodperc sem telik el, és már válaszol is.
Ian: Az ágyam… ott szeretném, hogy legyél.
Én: Csakugyan?
Ian: Csakis ott.
 Én: Attól félek, el fogok aludni, mire megérkezel.
Ian: Nem baj. Csak azt szeretném, hogy ott legyél mellettem.
Érzem, felgyorsult a pulzusom. És mosolygok.
Én: Nagyon kedves vagy mostanában.
Ian: Nem, csak úgy viselkedem, ahogy megérdemled. Látjuk
egymást nemsokára.
Én: Vigyázz magadra! Nemsokára találkozunk.
Nekem nincsenek nagyon szexi ruhadarabjaim, nem akarok
abban aludni, amit éppen viselek. Leveszem a nadrágomat, és
kutatni kezdek valamiért Ian ruhái között. Hátul van egy póló,
ami kilóg a szép ingek közül. Nem tudom megállni, hogy ne
kíváncsiskodjam, kihúzom. Amikor meglátom, elmosolyodom és
magamhoz szorítom. Én vettem Iannek, amikor felvették a
Nevadára. Akartam valamit adni neki, hogy megmutassam,
milyen büszke vagyok rá. Persze ez csak egy vacak póló, de Ian
felvette aznap, és megpuszilt köszönetképpen. Ez volt az első
alkalom, hogy a szája a bőrömhöz ért.
Leveszem a blúzomat és a melltartómat, és felveszem Ian
pólóját.
Jó lenne megvárni őt, de olyan fáradt vagyok, hogy talán az
tartana ébren, ha a fogkefémmel kitámasztanám a szemem.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy valaki átölel, és egy
lábat érzek a combjaim között. Melegem van, verítékben fürdök.
Megfordulok, Ian átölel, mintha burokba zárna. Annyira
édesen néz ki. Megérintem az arcát. Ujjaimmal a borostáját
simogatom, élvezem, ahogy az cirógatja, majd szurkálja a
bőrömet.
Az egyik pillanatban lágy, a másikban érdes. Olyan, mint mi.
 Ian kinyitja a szemét, és mosolyog.
– Helló.
– Helló.
– Felébresztettelek? – A hangja rekedtes az alvástól.
– Nem.
– Ájultan aludtál. Azt hiszem, én is fáradt voltam.
Az ujjaim levándorolnak a nyakára, és megpihennek ott.
– Mikor jöttél meg?
– Körülbelül egy órája.
– Milyen volt a munka?
– Csak munka – mosolyog. – Milyenek voltak a gyerekek?
– Csak gyerekek – vonom meg egy kicsit a vállamat.
– Tetszik a pólód. Jól nézel ki benne. – A szeme csillog a
holdfényben.
– Igen? – kérdezem. Érzem, ahogy a vágy növekszik bennem.
– Nagyon jól nézel ki ruha nélkül is, de ez a póló…
Teljesen bolond voltam, amikor azt képzeltem, hogy ellen
tudok állni neki. Az kész csoda, hogy olyan sokáig tudtam tartani
magam. Egyetlen dolog, amire vágyom, hogy mindennap
érezhessem őt. A szívem olyan gyorsan kezd el verni a
mellkasomban, hogy attól félek, hogy kitör onnan. Minden
porcikámmal érezni akarom Iant ma éjszaka.
– Mi van a pólómmal – kérdezem, és felülök.
– Emlékszem arra a napra, amikor kaptam tőled.
Megfogom a szegélyét, és lassan felemelem. Áthúzom a
fejemen, kiszabadítom a mellemet.
– Vissza kéne venned tőlem, ha ez az jelenti, hogy sokat jelent
neked.
 A szeme elkezd lefelé vándorolni, sóváran nézi a mellemet.
Hangosan nyel egyet, egy kicsit kihúzom a vállamat.
– London – szólal meg érdes, rekedt hangon. – Nem kell ma
feltétlenül…
– Sss… – teszem a szájára az ujjaimat. – Természetesen semmi
sem kötelező, de én akarom. Akarlak, azt akarom, hogy
szeretkezz velem, Ian.
Ő is felül, két tenyerébe fogja az arcomat, ahogy a szája közelít
az ajkaim felé.
– Biztos vagy benne?
A kezem a mellkasán pihen, bólintok.
– Soha nem voltam még ennyire biztos semmiben.
És akkor Ian megcsókol.
Ez a csók teljesen más, mint minden eddigi csókunk. Annyira
intenzíven, mélyen érzem a szerelmünket, hogy beleszédülök.
Nyelveink gyengéden, lágyan dédelgetik egymást.
– Istenem, mennyit álmodoztam erről! – sóhajt fel, és ajkai
lefelé kezdenek vándorolni a nyakamon.
– Annyit biztosan nem, mint én.
Ian finoman a párnára fekteti a fejem, feltérdel, leveszi a
bugyimat, és ledobja a földre.
– Tudod, hogy gyönyörű vagy?
Rázom a fejem.
– Akkor engedd meg, hogy megmutassam neked, milyennek
látlak! – Tenyerébe fogja a mellemet, és a mutatóujjával játszani
kezd a mellbimbóm körül. – Sokkal szebb vagy, mint bármelyik
másik nő, akit valaha életemben láttam.
– Ian – kezdek nyöszörögni, amikor már a mellbimbómat
érinti.
– Igen, bébi?
– Akarlak – kapkodok levegő után. – Kellesz nekem.
– Meg fogsz kapni, de előbb a számmal akarom szeretni a
tested minden porcikáját.
Igen, rohadtul szeretném.
Odahajtja a fejét, a szájába veszi a mellbimbóm csúcsát, és
dédelgetni kezdi a nyelvével. Az ujjaim felfelé kezdenek
vándorolni. Szorosan markolom a fejét, nem akarom engedni,
hogy abbahagyja, amit tesz velem. Keze már a hasamat
simogatja, aztán az ujjaival a nyelve mozdulatait kezdi utánozni
a csiklómon.
Körbe és körbe. Egyre magasabbra jutok, míg végül már jeges
izzadságban fürdök a gyönyörtől.
Olyan ez, mintha Iannek tökéletes térképe lenne a testemről, és
most megcélozta a legfontosabb pontokat.
Szájával lefelé kezd vándorolni, végigcsúsztatja a nyelvét a
testemen.
– Azt akarom, hogy gyere a nyelvemre.
A lábaimat felhelyezi a vállára, és a szája már rajtam is van,
mielőtt egy pillanatom is lett volna tiltakozni.
– Bassza meg! – sikítok fel, amikor a nyelve a csiklómhoz ér.
Tudom, hogy csináltuk ezt pár éjszakával ezelőtt, de most még
százszor jobban élvezem, mint amire vissza tudok emlékezni.
Pontosan azt teszi a szájával, amire vágyom, úgy szopogatja a
gyönyör kis gombocskáját, amire csak ő képes.
A testem megmerevedik, érzem, hogy közeledik az orgazmus.
Felnyögök, megmarkolom a lepedőt, érzem, nemsokára eljutok
arra a pontra, amikor kitörök. Ian az ujjával kezd el dolgozni
bennem, a nevét kiáltom.
– Mindjárt elmegyek – zihálom.
Ian is hörög, úgy mozog az ujjával a puncimban, hogy vibrálni
kezdek, aztán már rázkódom a gyönyörtől, eljutok arra a pontra,
ami már szinte fájdalom. Behajlítja az ujját, pontosan a megfelelő
ponton érint meg, és akkor elélvezek.
– Oh, istenem! – A hátam ívbe feszül. Ian addig nem hagyja
abba, amíg le nem csillapodik az orgazmusom utolsó hulláma is.
– Ian. Bassza meg! Ez nem lehet… – motyogok minden értelem
nélkül.
– Kibaszottul hihetetlen – mondja ő is, ahogy kúszik felfelé a
testemen.
– Csak miattad.
Kisimítja a hajat az arcomból.
– Nem, te vagy hihetetlen minden pillanatban. Mi ketten együtt
valami más vagyunk.
Kinyújtom a kezem lefelé, azt akarom, hogy neki is jó legyen.
Megmarkolom a farkát, és pumpálni kezdem fel és alá.
– Annyira akarlak.
– A tiéd vagyok.
– Újra akarni foglak. Aztán megint. És megint.
Lemosolyog rám.
– Bébi, minden éjszaka velem leszel. Annyira rám fogsz szokni,
hogy soha többet nem leszel képes elhagyni.
Megérintem az arcát a szabad kezemmel.
– Nem akarok elmenni sehová.
– Az jó. Beléd akarok hatolni, London. Szükségem van rá, hogy
érezzelek.
– Nem kell óvszer – mondom, magamat is meglepve.
– Biztos vagy benne?
– Nem akarom, hogy bármi is köztünk legyen – érintem meg az
arcát. – Nincs több akadály. Én tiszta vagyok, és fogamzásgátlót
szedek.
– Semmi sem lesz köztünk, bébi. Semmi.
Ian pénisze ott áll a bejáratnál, behunyom a szemem.
– Nézz rám! – utasít.
Engedelmeskedem. Akkor sem tudnám megtagadni a
parancsát, ha akarnám. Látom a tekintetében az összes benne
kavargó érzést. Megbánást, vágyat, reményt, és abban a
pillanatban, mielőtt belém hatol, a szerelmet is látom a
szemében. A szerelmet, amelyet évmilliók óta éreznek az
emberek.
Azt, amiről azt gondoltam, hogy elhagyott engem örökre.
– London – úgy suttogja a nevem, mintha imádkozna. – Te
érzed, amit én?
Bólintok.
– Mindent érzek.
Soha nem vallottam be senkinek, de utálni Iant mindig
könnyebb volt számomra, mint bevallani, hogy szeretem. Ő volt
az első szerelmem. Őszintén bevallva, ő az egyetlen férfi az
életemben, akivel kapcsolatban arra vágytam, hogy ő is
szeressen. Rettenetesen fájt, amikor más nőkkel láttam.
Zokogtam, amikor feleségül vette Jolene-t. Ian az enyém.
Ő mindig az enyém volt.
Én pedig az övé.
 Ian egyre mélyebbre hatol bennem, a hangja mély és érdes.
– Úgy érzem magam, hazaértem.
Könnyeim elhomályosítják az arcát előttem. Ez már túl sok
nekem.
– Valamivel fájdalmat okozok neked? – kérdezi.
– Pont az ellenkezője.
Kezembe fogom az arcát, és magamhoz húzom a száját.
Folynak a könnyeim, ahogy csókolom. Minden érzelem, amit
eddig elfojtottam, előtör. Tízszer erősebben érzem mindegyiket,
mint mikor próbáltam eltemetni őket. Nem tudom magamban
tartani tovább.
Végérvényesen beleszerettem Ian Chase-be.
 tizenhatodik fejezet

LONDON
– London – csattan fel a főnököm a konferenciaasztal másik
oldalán. – Figyelsz te egyáltalán rám?
Kiegyenesedem a székemben, és próbálok újra a laptopom
képernyőjére fókuszálni. Az igazság az, hogy egyáltalán nem
törődtem vele az utolsó öt percben, és valószínűleg az előtte lévő
egy órában is csak félig figyeltem rá. De azt is mondhatnám, hogy
nem az utolsó egy órában, inkább az utolsó egy hónapban.
– Elnézést kérek, Casey – köszörülöm meg a torkomat –,
beszéltél hozzám?
– Az isten szerelmére, London! Elképesztő, milyen szórakozott
vagy mostanában. Ezenkívül állandóan késel. Vagy hamarabb
mész el. Van valami problémád, amiről tudnom kéne?
– Nem. Nincs problémám. – Valójában pont az ellenkezője igaz.
Mióta Ian és én – nem is tudom, minek nevezzem a
kapcsolatunkat – járunk? Együtt alszunk? Együtt lakunk? Akármi
is ez, de az biztos, hogy soha életemben nem voltam még
boldogabb.
 – Ebben az esetben megtennéd, hogy figyelsz arra, amit
mondok, nemcsak bámulsz a semmibe, mint az átkozott tizenhat
éves lányom, amikor hozzá beszélek? Bár úgy tűnik, még az ő
agyáig is több jut el abból, amit mondok, pedig ő nem pályázik
egy előléptetésre ebben az évben. Ha továbbra is számítani
szeretnél az ajánlásomra, jobban teszed, ha legalább
megpróbálsz úgy tenni, mintha érdekelne, amit mondok.
– Elnézést kérek. Igazad van – szedem össze magam.
De abban a pillanatban, amikor Casey belekezd az újabb
előadásába, ami az alacsony energiaáraknak a
szórakoztatóiparban fellépő gazdasági hatásáról szól bizonyos
államok esetében, a figyelmem újra elkalandozik.
Ian szájára gondolok. A szemeire. A kezére. A hangjára. Ahogy
hozzám simul, amikor bebújik az ágyba mellém munka után.
Arra, hogy csókol meg búcsúzóul, mielőtt hajnalban hazaosonok,
lábujjhegyen lopakodva a füvön, mosollyal az arcomon.
Otthon lezuhanyozom és felöltözöm, de munka előtt még
visszamegyek Ianhez, hogy segítsek a gyerekeknél. Ezért szoktam
késve érkezni. Ian mindig egy kávéval vár. Úgy köszönünk
egymásnak, mintha nem egymás karjaiban töltöttük volna az
éjszakát, csak néha váltunk egy apró titkos mosolyt, amitől
mindig gyorsabban kezd verni a szívem. Ahogy a meztelen
mellkasától és a csípőjén lógó pizsamanadrágjától is. Még a hasa
alatt kétoldalt V alakban kidomborodó izmai is kilátszanak
ilyenkor. Ez a látvány mindig levesz a lábamról.
Néha a fülembe suttog, hogy milyen hatással van rá, hogy az
együtt töltött éjszakánk után magas sarkúban és
ceruzaszoknyában lát. Imádja a ceruzaszoknyákat. Együtt
dolgozunk a konyhában, hogy minden rendben legyen a
gyerekek körül: reggelit készítünk, uzsonnát csomagolunk,
feltöltjük a vizespalackokat, aláírunk hivatalos papírokat,
ellenőrizzük a házi feladatokat, átgondoljuk a délutáni teendőket,
sürgetjük a gyerekeket, hogy el ne késsenek. Zajosak és néha
kaotikusak ezek a reggelek, néha nehezek, amikor egyik vagy
másik gyerek lassú, nem akar mozogni, vagy visszautasítja, hogy
megigya a gyümölcslevét, vagy az utolsó pillanatban jön rá, hogy
pénzre van szüksége, mert be kell fizetni a tanulmányi
kirándulást, vagy konzervekre van szüksége a hajléktalanoknak,
vagy egy Betsy Ross-jelmezre egy iskolai előadáshoz. Imádom ezt
a káoszt, és ketten Iannel nagyon jól tudjuk kezelni. Mostanában
arra is rászoktunk, hogy a lányokat én viszem iskolába, Ian csak
Christophert, így egy kicsit több ideje marad a pihenésre. Néha
van annyi időnk, hogy megcsókoljuk egymás arcát Iannel, néha
már csak egy gyors búcsúpillantásra, de ez sem baj. Az egész így
is fantasztikus.
– London, az isten szerelmére!
Elég gyorsan magamhoz térek ahhoz, hogy lássam, milyen
képet vág Casey.
– Ah, bocsánat. Ezt nem hallottam. Meg tudnád ismételni az
utolsó részt a szabályozási reformról?
Sóhajt egy nagyot.
– Nem említettem még neked, és lehet, hogy nem is kéne,
hiszen mostanában nem igazán erősíted a magatartásoddal a
beléd vetett bizalmamat, de az a helyzet, hogy egy magasabb
pozícióra is keresünk embert, ha megszerezzük Atlantic Cityben
a hotel- és kaszinóüzletet.
 – Igazán?
– Igen. Még én is gondolkodtam rajta, hogy megpályázom.
– Mi az?
– Pénzügyi igazgató.
Elakad a lélegzetem, a pulzusom megemelkedik.
– Valóban?
Bólint.
– De ez a pozíció nagy felelősséggel jár. Pár héttel ezelőtt egy
pillanatig sem hezitáltam volna, hogy téged ajánljalak. Kitűnő
referenciákkal rendelkezel, nálunk is jól teljesítettél. Példaértékű
a munkához való hozzáállásod, professzionális vagy.
Elönt a büszkeség.
– Köszönöm. Próbálok keményen dolgozni.
– Azonban – folytatja, figyelmen kívül hagyva a
hozzászólásomat –, ha bedobom a neved, biztosnak kell lennem
benne, hogy százszázalékosan odateszed magad. Az üzleti világ
nem tolerál semmi komolytalan, szórakozott viselkedést. Ha
bármiféle olyan magánéleti problémád van, ami eltérít attól,
hogy a karrieredet építsd…
– Nincs szó ilyesmiről – válaszolok harciasan.
– Nagyszerű. Mindig tudtam, hogy használod a fejedet. Nem
vagy tipikus nő.
– Ez mit akar jelenteni? – török ki.
– Ne dühítsd fel magad! Ez egy bók volt.
– A jó ég áldjon meg, Casey! – Bár igaz, egyáltalán nem
lepődtem meg. Az üzleti világ tele van férfiakkal, akik így
gondolkodnak, és hasonló lekicsinylő megjegyzéseket tesznek.
Még a legnagyobb nevek között is akadnak ilyenek.
 – Csak azt akartam mondani, hogy te mindig oda helyezted a
prioritást, ami a karrieredet segítette.
Felkapom a fejem.
– A munkára helyeztem a prioritást? Úgy viselkedtem, mint egy
férfi? Ezt akarod mondani?
– Pontosan – mondja, egyáltalán nem érti, mire akarok
kilyukadni. – A legtöbb nő soha nem dolgozna olyan keményen,
mint te, mert fontos nekik, hogy férjhez menjenek és gyerekeket
szüljenek. Te azért tudtál ilyen karriert felépíteni, mert számodra
mindig a munka volt az első. Ez nagyon professzionális
hozzáállás.
Nem igazán tudom, hogy megköszönjem-e neki a mondottakat,
vagy inkább rúgjam tökön az asztal alatt. Amit a nőkről állít, az
engem mindig is dühített – nem igaz, hogy egy nőnek, aki
családot alapít, le kell mondani a karrierjéről –, de az is igaz,
hogy amit rólam állít, valóság. Nekem hosszú ideig a munkám
volt az első. Csak arra fókuszáltam, ami előremozdította a
karrieremet. Professzionális vagyok.
De milyen árat fizetek ezért?
Iannel töltött éjszakáimra gondolok, a reggelekre és az estékre
a gyerekekkel. Soha nem volt még ilyen az életemben. Még csak
annyi sem jutott nekem, hogy legyenek testvéreim. Anyám
táncosnőként dolgozott, és elhagyott minket egy férfiért, amikor
négyéves voltam. Az apám nevelt föl, aki sokkal idősebb volt az
anyámnál, és nagyon zárkózott. Az otthonunk mindig csendes
volt, jól szervezetten működtek a dolgok, és nagyon sokat voltam
egyedül, mert az apám sokat dolgozott. Azért is imádtam
Sabrináéknél lenni, mert a mamája otthon volt, süteményeket
sütött nekünk, és ott volt Ian, akivel cukkolhattuk egymást. A
gyerekekkel eltöltött reggelek ezekre az időkre emlékeztetnek.
– Nézd! – folytatja Casey. – Csak annyit akarok mondani, hogy
okos lenne részedről odafigyelni erre a lehetőségre. Lehet, hogy
kell valamennyi áldozatot hoznod, de megérné. Azok után, hogy
mennyit dolgoztál érte, hülyeség lenne kihagyni ezt a dobást,
nem?
– Az – válaszolom. – Igazad van.
– Örülök, hogy így látod. Tudod, hogy nem te vagy az egyetlen,
akit ajánlani tudok a pozícióra, London. Mások is számításba
jöhetnek. Ott van Martin, és…
– Értem – préselem ki az összeszorított fogaim közül.
– Rendben. Nézzük akkor át még egyszer ezeket az újításokat!
De az alkalommal hallgass figyelmesen, légy szíves!
A megbeszélésünk még eltart egy-két óráig. Ezúttal
összeszedem magam, nem kalandozik el a figyelmem. Délután öt
óra is elmúlik, mire odajutunk, hogy végre összefoglaljuk a
legfontosabbakat.
– Casey – szólalok meg, miután lezártam a laptopomat és
indulni készülök. – Kíváncsivá tettél. Te miért döntöttél úgy, hogy
nem pályázod meg a pénzügyi igazgatói állást, amikor ez
szerinted is nagy lehetőség?
Megvonja a vállát, miközben éppen nyitja ki a szoba ajtaját.
– Már több mint ötvenéves vagyok. Túl öreg a váltáshoz. Meg a
feleségem is megölne, ha azt mondanám neki, költözködnünk
kell.
Megtorpanok, és rábámulok.
– Költözködni?
 Még mindig tartja az ajtót nekem, és egy kicsit már
türelmetlennek tűnik.
– Igen. Atlantic Citybe. Ahol az állás van. Ebben a szobában
fogod tölteni az estédet, vagy kimegyünk?
Kimegyek, az ajtó becsukódik mögöttem.
– A költözködés elkerülhetetlen?
Casey furcsán néz rám.
– Természetesen az. Ott van a cég székhelye. A távolból nem
tudod ellátni a pénzügyi igazgatói feladatokat.
– Természetesen. – A gyomrom fel s alá szánkázik.
– A költözködés probléma lehet számodra? – néz rám Casey
kíváncsian. – Én úgy gondoltam, nem. Nincsenek olyan terveid,
hogy férjhez menj, gyerekeid legyenek, nem? Mi a gond?
– Nem – mondom gyorsan, semmi esetre sem akarom eljátszani
a lehetőségemet. Még akkor sem, ha valójában megrémít, hogy
esetleg költözködnöm kéne. – Nem, nem feltétlenül. Csak…
meglepődtem.
– Rendben. Értesíteni foglak a fejleményekről – mondja egy
gyors fejbólintás kíséretében, és elindul az irodája irányába. A
szobám felé megyek én is, érzem, alig van erő a lábamban.
Amikor végre bejutok, gyorsan becsukom az ajtót, és
nekitámasztom a hátam.
Atlantic City. A francba! Így egészen más a helyzet.
Próbálom elmagyarázni magamnak, hogy nincs okom a
pánikra. Még nem is kaptam meg a felkérést a pozícióra.
De nem tudok rajta segíteni, a főnökömmel folytatott
beszélgetés idegessé tett és összezavart. Pár apró munkát még
próbálok befejezni, aztán hazaindulok hatalmas teherrel a
vállamon. Miután megkaptam a diplomámat, kijelöltem
magamnak a nagy célt, ezért dolgoztam mindennap: megszerezni
egy pénzügyi igazgatói állást egy nagy cégnél a
vendéglátóiparban. Mindig is tudtam, hogy nagy harc lesz. Szinte
lehetetlennel egyenlő egy nő számára, hogy megszerezze ezt a
pozíciót. De én eltökélt vagyok, okos, a legjobb iskolákban
szereztem a képesítéseimet. Soha nem kételkedtem benne, hogy
el tudom érni a célomat, soha nem engedtem, hogy bármi is
utamba álljon, még a magánéletem sem.
Milyen magánéletem?
Elhúzom a szám, amikor kiállok a parkolóból. Sabrina le nem
szállt rólam, folyamatosan piszkált: Emlékszel még egyáltalán,
mikor randiztál utoljára? Így soha nem fogsz találkozni senkivel,
ha nem is próbálkozol. Már öt/tíz/tizenöt éve történt. Ian
továbblépett. Neked is ezt kéne tenned.
Csak nevettem ezen. Ne legyél nevetséges! Mindig ezt
válaszoltam. Csak mert nem túl gyakran járok randikra, az nem
azt jelenti, hogy nem jutottam túl Ianen. Ki nem állhatom őt! Csak
éppen túl sokat dolgozom ahhoz, hogy folyamatosan randizni
járjak, oké?
Sabrina arca elárulta nekem, hogy nagyon is tudja, miről van
szó, de hallgatott.
– Istenem, annyira hiányzol, Sabrina! – sóhajtok fel hangosan,
alig látok a könnyeimtől. – Borzasztóan szükségem lenne most
rád.
Ahogy hazaérek, az első dolgom, hogy leüljek a
konyhaasztalhoz és elővegyem a laptopomat. Talán
nevetségesnek tűnik, hogy e-maileket írok Sabrinának, de
valahogy segít, hogy legalább ezen a módon meg tudom osztani
vele a gondolataimat. Továbbra is úgy érezhetem, hogy része az
életemnek. Eli odajön hozzám, hozzádörgölődzik a lábamhoz,
mintha érezné, hogy szükségem van egy barátra. Lehajolok, és
megvakargatom egy kicsit a füle mögött, tudom, hogy ezt nagyon
szereti.
– Jó fiú vagy, Eli. De most szükségem van a legjobb barátomra
is.
Próbálok megszabadulni a torkomban lévő csomótól, kinyitom
a gépet, és írni kezdek.

Drága Sabrina,
mindig mondtad nekem, hogy túl sok időt töltök az
íróasztalomnál, de én boldog voltam, hogy a karrieremre
koncentrálhattam. Hogy azt érezhettem, jó vagyok a
munkámban. Segített, hogy nagyobb legyen az
önbizalmam, hogy legyen célom az életben. Hogy voltam-e
magányos az elmúlt években? Néha talán igen. De ennek
elviselésében segített, hogy éreztem, haladok előre, hogy
pontosan tudhattam, ki vagyok, mit csinálok, hová
szeretnék eljutni. Ez minden áldozatot megért.
Mind ez ideig.
Most viszont hirtelen válaszút elé érkeztem. El kell
döntenem, hogy úgy élek, ahogy idáig, és állhatatosan
dolgozom azokért a célokért, amit a karrierem építése
jelöl ki számomra, bármilyen árat kell is ezért fizetnem.
Vagy képes leszek bevallani, hogy ki szeretnék szállni
ebből az életből, és másfelé akarok elindulni.
Egy másik életet választok. Iannel és a gyerekekkel. A
 családot.

Ezt úgy írtam le, hogy még a lélegzetemet is visszafojtottam. Most

sóhajtok egy nagyot. És folytatom a levelet.

Tisztán látom, hogy milyen boldogok lehetünk együtt. De

elég lesz-e ez? Jól érezzük magunkat, de Ian vajon mit
gondol erről az egészről? Soha nem tettünk egymásnak
semmilyen ígéretet, nem tervezünk semmit. Mi lesz, ha Ian
nem akar velem maradni örökre?

Remegni kezd a kezem, a képernyő elhomályosodik a

könnyeimtől, de folytatom.

Úgy érzem, krízisben vagyok. Rengeteget fektettem bele a

karrierembe mind ez ideig: időt, pénzt, erre épült az
önértékelésem. Nem akarok mindent feladni, amiért ennyit
dolgoztam, csak azért, hogy megint cserben hagyjanak. Mi
lesz, ha rossz döntést hozok?
Tudni akarom, hogy érez irántam Ian, mit gondol a
jövőről. De… még csak egy hónapja vagyunk együtt.
Valójában persze már több mint húszéves a történetünk,
de ettől függetlenül, lehet, hogy őrültnek tartana, ha most
arról kérdezném, hogy mik a hosszú távú tervei. Az isten
szerelmére, még egy éve sincs, hogy elvált! Emlékszem, te
mesélted, hogy fogadkozott, soha többet nem fog
megnősülni. Azért áldozzam fel a karrieremet, mondjak le
egy hatalmas előléptetésről, hogy a barátnője lehessek az
életem végéig? Nem vagyok már huszonöt éves, nincs már
 sok időm. Harmincöt vagyok, ha szeretnék saját gyereket,
annak hamarosan be kell következnie.
De Ian az életem szerelme.
Félek. Annyira jó lenne, ha itt lennél és kisírhatnám
magam a válladon, és elmagyaráznád nekem, hogy
higgyem el, minden jóra fog fordulni, mindegy, hogy
milyen módon, de minden rendbe jön.
Nem tudom, mit tegyek. Segíts, kérlek!

Visszatartom a zokogásomat, ráklikkelek a küldés gombra, és

felmegyek átöltözni. Miközben öltözködöm, a hálószobám
ablakán keresztül kinézek a szomszéd kertbe. Ian a füstölgő
grillsütő mellett áll, ez most az új kedvence. Éppen nevet,
valamelyik gyerek mondhatott valamit. Morgan az ugródeszkán
áll, Ruby kutyaúszásban evickél a medence sekély vizű részében.
Semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy gyorsan belebújjak
a fürdőruhámba, átszaladjak, és csatlakozzam hozzájuk. Jó lenne
kinyitni egy üveg bort, tölteni egy-egy pohárral, és kiengedni a
gőzt a mai munkanap után. Segíteni Iannek elkészíteni a
vacsorát, aztán leülni együtt az asztalhoz, és együtt vacsorázni,
mint egy család.
Ijesztőnek érzem, hogy ennyire vágyom rá. Annyira, hogy arra
próbálom rábeszélni magam, hogy ma este ne menjek át
hozzájuk, ne legyek függő attól, hogy Ian mindig maga mellett
akar, ne szokjam meg a gondolatot, hogy hozzá tartozom, ő pedig
hozzám.
De nem bírom ki, hogy otthon maradjak.
Öt perccel később már sétálok át fürdőruhában és mezítláb a
füvön, szívom be a vacsora fantasztikus illatát, bármit süt is Ian a
grillen.
– Helló, drágám, már nagyon vártunk. – Ian leteszi a kezében
lévő nagy húsfogót, és hozzám siet, hogy megcsókoljon. – Milyen
volt a mai napod?
– Jó – válaszolok, és próbálok visszamosolyogni.
– Jó? – néz rám, mint aki nem hisz nekem. – Nem úgy nézel ki.
Mi a probléma?
Megpróbálkozom egy fanyar mosollyal:
– Nem tudtam, hogy ilyen könnyen átlátsz rajtam.
– Minden arckifejezésedet ismerem, bébi. A mostani azt
mondja: Pocsék napom volt, de nem akarom, hogy tudj róla.
– Hát ez többé-kevésbé igaz – vonom meg a vállam.
– London, ezt nézd meg! – kiabál Morgan az ugródeszkáról, és
egy tökéletes szaltóval a vízbe ugrik.
– Nagyszerű volt! – kiabálom, és összeverem a tenyerem, mikor
felér a víz felszínére.
Ian rám néz.
– Meséld el, mi történt ma!
Elutasítóan legyintek a kezemmel.
– Semmi különös. A főnököm kiborító tud lenni néha, de már
megszoktam.
– Mivel borított ki? – ráncolja Ian a homlokát. Még a mellkasát
is kidomborítja, mint aki arra készül, hogy jól fenékbe rúgja a
főnökömet. – Mondott neked valami rosszat? Felbosszantott
valamivel?
– Nem, nem, semmi ilyesmi – rázom meg a fejemet. – Nem
történt semmi különös. Csak egy átlagos rossz nap. Most már
sokkal jobban érzem magam, hogy itt vagyok.
 – Az jó. Hozhatok egy pohár bort?
– Mit jelent ez az arckifejezés? – mosolyodom el most őszintén.
– Azt, hogy Ian Chase egy nagyon klassz pasi.
Az égre emelem a tekintetem.
– Te jóságos ég, neked aztán nagy az egód.
Ian önelégülten mosolyog.
– Majdnem olyan nagy, mint a…
– Ian! London! – kiabál Ruby az ugródeszkáról, miközben én
Ian szájára teszem a kezem, hogy meg ne hallják a gyerekek a
lökött hencegését a farkával kapcsolatban.
Ő csak nevet, elkapja a csuklómat, a medencéhez húz, és átölel
hátulról.
– Figyelünk, Ruby!
Ruby vesz egy mély lélegzetet, végigszalad az ugródeszkán, és
egy apró balerinapörgést csinál a levegőben, mielőtt a vízbe ér.
– Gyönyörű volt! – kiabálom. – Nagyon bájos.
Ian megcsókolja a halántékom.
– Mindjárt visszajövök.
Már abban a pillanatban, ahogy elenged, hiányoznak az ölelő
karjai.
 tizenhetedik fejezet

IAN
A konyhában kikapok egy üveg fehérbort a hűtőből, előveszem a
dugóhúzót, és kinyitom.
Mostanában a hétfő a kedvenc napom a héten. Hétfőn zárva
van a klub, régebben ilyenkor a papírmunkával foglalkoztam és
leltárt készítettem. Most, hogy a gyerekek velem élnek, nem
foglalkozom ilyesmivel itthon. Betanítottam Tobyt, hogy ezentúl
ő készítse el a leltárt, és rábíztam Drea-re a papírmunkát. Jó
lenne, ha lenne több nap a héten, amikor szabaddá tudnám
magam tenni, de egyelőre támogatnom kell a klubban Tobyt és
Drea-t a jelenlétemmel.
Minden nappal csak egyre jobban érzem, mekkora segítséget
jelent London. Nem tudom, hogy birkóznék meg a helyzettel
otthon nélküle.
Kitöltök két pohár chenin blanc-t, miközben azon
gondolkodom, mi történhetett ma London és a főnöke között.
Valami azt súgja nekem, nem csak egy átlagos rossz napról lehet
szó. Londont nem könnyű ennyire kiakasztani, főleg nem, ha a
munkájáról van szó. Talán később, amikor már ágyban lesznek a
gyerekek, újra visszatérek vele a témára.
Visszateszem az üveget a hűtőbe, és kimegyek a kertbe.
– Meghoztam a borod – mondom, miközben átnyújtom
Londonnak a poharat.
– Köszi.
– Mindannyian tudjuk, mennyire szereted a bort – viccelek
vele.
London fintorog.
– Amikor bort hozol nekem, akkor szeretlek téged. Gondolom,
ezért ragaszkodsz hozzá, hogy mindig megkínálj vele.
Könyörgök, mindig szeret engem. Ha részeg, ha józan, és akkor
is, amikor a két lába közé temetem magam.
– Most hazugságot állítasz önmagadról.
– Gondolod, hogy szerelmes vagyok beléd? – próbálkozik.
– Tudom, hogy az vagy.
London hátraveti a fejét.
– Igazán?
Kibaszottul biztos vagyok benne. Tudom abból, ahogy rám néz.
Tudom, boldogan szalad, csak egy perccel többet tölthessünk
együtt. Lehetetlen vitatni, egyértelmű a viselkedésünkből, hogy
mind a ketten beleestünk a szerelem csapdájába.
– Az vagy? – Úgy döntök, akkor inkább kérdezem, ahelyett,
hogy egyértelműen állítanám.
Iszik egy kortyot a borából, úgy tűnik, átgondolja, mielőtt
válaszol.
– Nem tudom, Ian. Abban biztos vagyok, hogy nagyon erősek
az érzéseim.
 Igen, ez az, amit minden férfi szeretne hallani.
– Nem kell most egy komoly beszélgetésbe bonyolódnunk. –
Úgy döntök, hagyok neki egy menekülési utat. – Tudom, hogy
nem volt ma könnyű napod. Csak utálatoskodtam, próbáltalak
provokálni.
– Nem – fogja meg a csuklómat. – Nem akarok kitérni a kérdés
elől, csak mert egy pocsék nap van mögöttem a munkahelyemen.
Azt gondolom, nagyon jól tesszük, hogy mióta újra összejöttünk,
őszinték vagyunk egymáshoz. Nem akarom, hogy ezzel
felhagyjunk. Érezzük jól magunkat együtt, ami nagyon fontos
nekem. Te szerelmes vagy belém?
A kurva életbe. A tenyerem izzadni kezd, kinyitom a számat,
aztán becsukom. Ne legyél töketlen! Mondd meg neki, hogy érzel
iránta!
Ehelyett a gyáva utat választom.
– Jól érezzük magunkat, neveljük a gyerekeket, akiket
szeretünk. Nem fontos mindennek nevet adni, nem?
Gondolatban jól pofon vághatom magam. Kibaszott nagy hülye
vagyok. De nem először. Szerettem Londont és elveszítettem.
Aztán azt a fantasztikus utat választottam, hogy túltegyem
magam a történteken, hogy feleségül vettem egy viperát, és az a
kurva szívta a véremet, amíg hagytam.
Soha nem fordulhat elő, hogy még egyszer az életben akkora
hülye legyek, hogy megházasodjam.
Ez nem fog megtörténni.
– Rendben – válaszolja, pislog egyet-kettőt, próbálja elrejteni a
fájdalmát.
– Oké. Azt mondom, csak folytassuk, ahogy most csináljuk,
aztán meglátjuk, hová jutunk ezen az úton.
London kierőszakol egy mosolyt, és bólint.
– Pontosan ez az, amire én is gondoltam. Mintha
gondolatolvasó lennél. Semmi komoly nem történik, nem
szükséges nevet adni neki. Szomszédok vagyunk, látjuk egymást
mindennap, miért komplikálnánk túl a dolgokat? Segítek neked a
gyerekekkel, iskolába is elviszem őket, reggel elkésem a
munkahelyemről, délután túl korán jövök el. – Egyre inkább
haragosnak tűnik a hangja, nem teljesen értem a helyzetet. –
Nem akarlak kényszeríteni, hogy nevet adj a kapcsolatunknak,
mivel tudom, hogy ez egyáltalán nem a stílusod. Nincs arról szól,
hogy egész életünkben ismertük egymást, vagy arról, hogy én
tulajdonképpen halálra hajtom magam, hogy eleget tudjak
segíteni neked és a gyerekeknek. Ugye? – Csak mondja és mondja,
esélyem sincs, hogy közbeszóljak. – Én csak… megteszem, amire
képes vagyok, és néha már teljesen kivagyok. De tudod, majd
meglátjuk, hová jutunk ezen az úton. Aha. Ez pontosan úgy
hangzik, amit én szeretnék.
– Hűha! – próbálom megállítani. – Mi a franc ez az egész?
– Nem, nem, már értem. Látom az írást a falon. – Leteszi az
asztalra a poharát.
Örülök neki, mert kezdem teljesen elveszteni a fonalat.
– Milyen falról beszélsz?
– A fal, amit te általában felépítesz. Amire állva te vagy a király.
Mint Tojás Tóbiás. Csak éppen általában én vagyok az, aki leesik.
– Teljesen elvesztetted a kibaszott eszedet? – Meg vagyok
zavarodva, hiszen esküszöm, pár pillanattal ezelőtt még London
állította, hogy nem akar ebbe az egészbe belemenni. Most mégis
ezt teszi, és úgy tűnik, arra viszont nem igazán hajlik, hogy meg
is oldjuk a problémát. Nem tudom, hogy lehetne megmenteni ezt
a helyzetet.
– Részeg vagy? Tapasztalataim szerint akkor szoktál elesni.
Miért tettem azzal rosszat, hogy őszinte voltam?
Nos, őszinte voltam, csak éppen nem mondtam el mindent.
Égő tekintettel néz rám.
– Oh! Biztosan részeg vagyok, ha azt mondtam neked, hogy egy
idióta vagy, ugye? Arról szó sem lehet, hogy esetleg a
viselkedésed miatt gondolom ezt?
Világos, hogy hülyeséget kérdeztem.
– Én vagyok az oka mindennek? – kérdezem, bár ezzel csak
még rosszabbá teszem a helyzetet. Tudom, hogy azért haragszik,
mert nem vallottam be neki, hogy szeretem. De őt sem hallottam,
hogy ezt kiabálja! Ugyanolyan óvatosan, diplomatikusan
viselkedett, mint én.
– Igen, Ian – mondja megvetően. – Te és az érzéseid, hogy a mi
kapcsolatunk ki tudja, hová vezet!
– De hát mi a fenét mondtál csak néhány perccel ezelőtt? Te
mondtad, hogy mi csak jól érezzük magunkat együtt. Te
mondtad, én meg egyetértettem.
– Ne használd fel a szavaimat ellenem! – mondja London
pengeéles hangon.
– De te megteheted ezt velem?
– Igen, én igen. Miattad vagyok ilyen!
Oké, úgy tűnik, egyszerűen megőrült.
– Én tettem ezt… veled? Én? Hülyeségeket kiabálsz, és én
semmi mást nem tettem, mint hogy rád hagytam ezeket!
Jézusom!
– Ő most nem fog segíteni rajtad. Ezt egyedül csináltad.
– Mit?
Az égnek emeli a kezét.
– Ezt!
– London, a fenébe, próbálj meg lenyugodni! Nincs értelme
annak, amit itt összehordasz. Fogalmam sincs, mit akarsz. Szóval
ne kiabálj velem, kérlek, hanem beszélj értelmesen!
– Ne próbáld megmondani nekem, hogy mit tegyek, Ian Chase!
– sziszegi az összeszorított fogai közül, és berohan a házba.
Hogy tudom ezt az egészet visszaterelni a helyes irányba? Két
pillanat sem kellett hozzá, és a megértő, mosolygó, kedves
London teljesen őrültté változott. Mintha hirtelen szörnyek
szálltak volna meg minket az űrből. Az igaz, hogy nem voltam
bátor hozzá, hogy kimondjam, hogy szerelmes vagyok belé. De az
is igaz, hogy amikor utolsó alkalommal megmondtam ezt neki, az
lett az egész vége, hogy kurvára elvesztettem.
Elvesztettem őt…
Nem, nem, nem fogom újra abba a helyzetbe hozni magam,
hogy elmondjam neki. Lehet, hogy gyáva vagyok, de ugyanakkor
kurvára nem tudnám túlélni, hogy megint elveszítsem őt.
Valami zajt hallok a házból. A hülye ablaküvegem, amin nem
lehet kívülről belátni, most ellenem játszik. A fenébe! Be kell
mennem, és megnéznem, mi a pokol történik, lehet, hogy London
tányérokat csapkod a földhöz. Teljesen nyilvánvaló, hogy
kiborult, és egy dolgot megtanultam a házasságomban: ez mindig
az én hibám.
Valahol mélyen az is igaz, hogy nem akarom, hogy London
ideges legyen. Én az akarok lenni, aki boldoggá teszi őt.
Odaszólok Chrisnek, aki egy székben üldögél és a telefonját
nyomogatja.
– Maradj itt, kérlek, és figyelj a húgaidra! Én most bemegyek…
nem tudod, hogy hová… az oroszlánbarlangba, a húgaid most a
te felelősséged, oké?
– Rendben – bólint Christopher.
Morgan nevet.
– Sok szerencsét, Ian! Azt hiszem, szükséged lesz rá.
Ha nem lenne éppen a medencében, esküszöm, belehajítanám.
– Jobban teszed, ha résen leszel, nem tudhatod, mi vár rád.
Megvonja a vállát.
– Te is ebben a helyzetben vagy, főleg, ha még sokáig váratod
Londont. Ijesztő állapotban van.
A legjobban az irritál Morganban, hogy valójában igaza van
abban, hogy ami miatt a legjobban aggódom, az London.
– Akárhogy is, én vagyok a férfi a házban.
– Persze, akárhogy hívhatod magad – nevet Morgan.
Ha nem az unokahúgom lenne, utálnám. De most ahelyett,
hogy vele vitatkoznék, inkább bemegyek a házba, ahol az igazi
harc vár rám.
Felkészülök a haragra, ami bent vár, de ehelyett csak azt látom,
hogy London ott álldogál a konyhasziget mellett. Nincs szüksége
a poharára, kivette a hűtőből a bort, és az üvegből issza.
Most tényleg bajban vagyok. Nem mondhatom meg neki, amit
hallani szeretne tőlem. Egyszer már azt hittem, hogy tudom, mi
az a szerelem. Azt hittem, sikerülhet, aztán jól elbasztam.
Nem akarom újra ezt tenni. Be vagyok egy kicsit szarva?
Valószínűleg igen. Abban a pillanatban, hogy engedélyt adok
magamnak arra, hogy szerelmes legyek, és kimondom, hogy
szeretem, nincs többé visszaút. Attól fogva London hozzám
tartozik. Ha már nem tartozik most is hozzám. A pokolba, abban
sem vagyok biztos, hogy nem az a helyzet, hogy mindig is
hozzám tartozott.
Ez az egész túl fontos. Nem szabad elrontani. Ne kapkodjuk el!
Csak szép nyugodtan.
Odalépek a konyhaszigethez, és várok. Pár másodperc múlva
anélkül, hogy London bármi jelét adná, hogy egyáltalán
észrevett, beszélni kezdek hozzá:
– Nézd, amit az előbb mondtam…
– Ne kezdd újra, Ian! Kérlek, ne!
Na, ez jól kezdődik.
– Ha beszélgetni szeretnél velem rólunk…
– Nem akarok. – Résnyire húzza össze a szemét. Most értem
meg a mondást, hogy milyen, amikor valaki a tekintetével ölni
tudna.
Felteszem a kezem.
– Rendben. Én csak segíteni szerettem volna. Nem akarlak
felzaklatni.
– Segíteni? Fulladozom, Ian. Ki fogsz húzni, amikor már a víz
alatt vagyok? Segítesz rendbe hozni a tönkretett karrieremet?
Oké. Ezek szerint a mai napja sokkal rosszabb volt, mint amit
eddig elárult róla. Lehet, hogy ez a vitánk nem csak az én hibám.
– Ha engeded, hogy segítsek, igen.
– Persze – és kinevet.
Bedühödöm. Hosszú ideig a harag határozta meg az életemet,
és most megint ez a szar jön. Mindig Sabrina rúgott fenékbe,
amikor arra volt szükség, úgy tűnik, most London vette át ezt a
szerepet. Könnyen meg tudja mondani, hogyan követek el
hibákat. De most vigyáznom kell, hogyan kezelem a helyzetet,
nehogy még jobban feldühítsem.
– Mondd el, hogy mi bánt, bébi! – szólítom meg lágy hangon, és
megfogom a csípőjét.
Könnyek gyűlnek a szemébe.
– Én csak… mindig tudtam, hogy mit akarok. Megvolt a tervem,
amit építettem, és úgy nézett ki, el fogom érni, amit akarok.
– Tudom.
Leteszi az üveget a pultra, és sóhajt.
– Az nem volt benne a terveimben, hogy újra összejövök veled.
Nem számoltam azzal, hogy Chris, Morgan és Ruby ilyen fontos
szerepet kap az életemben. Mindig is nagyon szerettem őket, de
most olyan, mintha egyszerre három gyerekem született volna.
Soha nem fordult még elő az életemben, hogy hátrasorolom a
karrieremet, de most ez történik.
Egy kicsit közelebb húzom magamhoz, érzem, hogy már
kevésbé védekezik.
– Ez volt ma a probléma a munkahelyeden?
London megrázza a fejét.
– Igen is meg nem is. Az elmúlt egy hónapban folyamatosan
emlékeztetnek erre bent, és nem éppen a legfinomabb stílusban.
Hogy hagyom, hogy a magánéletem befolyásolja a munkámat.
Későn érkezem, túl korán megyek el. Nem készülök el határidőre
a munkáimmal. Ez természetesen nem kerülte el a főnökeim
figyelmét.
 Ezért nem akarok én soha másnak dolgozni. Persze most van
annyi eszem, hogy ne említsem ezt Londonnak. Soha nem láttam
még őt ennyire rosszkedvűnek a munkája miatt. Imádja a
hivatását. Nem tudom, hogyan, de ő nagyon jól megvan a hülye
adatokkal, számokkal. Én sokkal inkább szeretek emberekkel
dolgozni, de ő egészen más. Mindig is az volt.
London professzionális a munkájában. Kiborító lehet neki,
amikor arra figyelmeztetik, hogy nem teszi oda magát
százszázalékosan.
– Hogyan tudok segíteni neked? – kérdezem. Most úgy fogok
viselkedni, mint egy férfi, a támasza leszek. Támogatni akarom
ebben a helyzetben. Azt viszont már megtanultam, hogy London
ezt nehezen fogadja el, még abban az esetben is, ha a világ
legjobb tervével állok elő. – Hogy tudnám ezt az egészet
könnyebbé tenni számodra?
A mellkasomra helyezi a tenyerét, érzem, hogy végre kienged
egy kicsit.
– Olyan drága vagy. Legalábbis sokszor az vagy.
– Csak arra vágyom, hogy boldog legyél.
– Boldog vagyok veled, Ian. Boldoggá teszel, és istenem,
szörnyű vagyok néha, hogy így kiabálok veled. Ne haragudj!
Nagyon sajnálom.
Megnyertem a csatát. Mit szólsz hozzá, Morgan?!
– Ne kérj bocsánatot! Hiányzott már, hogy nem veszekszünk.
Mosolyogva csóválja a fejét.
– Biztos.
– Tényleg – magyarázom. – Pokoli izgató vagy, amikor
haragszol.
 London keze elindul felfelé a mellkasomon.
– Szóval mi volt ez a majdnem húsz év. Előjáték?
– Valami olyasmi. – Nem szégyellem ezt bevallani. Szeretem azt
fajta nőt, aki ki tud állni az igazáért, harcol. És London nagyon
izgató is ilyenkor.
– Borzasztó egy alak vagy – mondja London, de nem túl nagy
meggyőződéssel.
– Ha a gyerekek nem lennének kint, most lefektetnélek a pultra
és megbasználak – mondom, és érzem, hogy leszek egyre
keményebb.
London finoman megsimogatja a számat az ajkával.
– Nekem más ötletem van.
– Igen? – kérdezem, próbálom nem teljesen elveszíteni a fejem.
– Ühüm. A gyerekek nem látnak át az üvegen – emlékeztet, és
letérdel előttem, miközben én aggódva pillantok kifelé. – A
konyhasziget is eltakar minket, szóval azt tehetek veled, amit
akarok.
London lehúzza a fürdőnadrágomat, és valóban nem fogja
vissza magát. Én pedig hálát adok az égnek, hogy olyan okos
voltam, hogy utánajöttem a házba.
 tizennyolcadik fejezet

LONDON
Három héttel később megkapom az előléptetést.
– Mit csináljak, Eli? – kérdezem a cicámat, miközben a
bokámhoz dörgöli magát. – Mi a francot csináljak?
Ez az előléptetés igazolja, hogy érdemes volt ilyen keményen
dolgoznom az elmúlt években. Sikerült elérnem a célom.
Alkalmas vagyok egy ilyen magas pozícióra. De ha elfogadom, fel
kell adnom a magánéletemet.
Iannel nem fog működni a távkapcsolat. Neki ott van a klubja,
nem fog velem New Jersey-be költözni. El kell szakadnom a
gyerekektől, akik fontosabbak számomra, mint a saját életem. Ez
egyszerűen… lehetetlen.
Mit válasszak?
A férfit, akit szeretek? Vagy a munkámat, amit imádok?
A telefonom jelzi, hogy sms-t kaptam.
Ian: Gyere át! Gyorsan! 911!
Én: Rohanok!
Kiszaladok az ajtón, azzal sem törődöm, hogy mi van rajtam.
Elfelejtek cipőt venni a sietségben, és… nadrágot.
– Aú! – sikítok fel, amikor egy kő megsérti a lábam, de rohanok
tovább.
Amilyen gyorsan csak tudom, kinyitom a teraszajtót.
– Ian!
– Gyere fel!
Rohanok fel a lépcsőn, remegnek a lábaim a félelemtől és a kő
okozta fájdalomtól. Iant a fürdőszobaajtóban találom.
– Mi a baj?
Ian felemeli a vállát.
– Hol van a nadrágod?
– Azt írtad: 911, rohantam.
– Nadrág nélkül?
Most komolyan ez a legfontosabb téma, hogy nem vagyok
rendesen felöltözve?
– Fókuszáljunk a lényegre. Mi a baj?
– Ó! – tör ki belőle. – Morgan már egy csomó ideje bent van.
Hívtam ki már többször, de visszautasítja. Folyamatosan sír, és
azt mondja, hogy menjek el innen. Vártam pár percet, újra
próbálkoztam, de csak kiabál velem, hogy a mamáját akarja.
Szóval bepánikoltam, és szóltam neked.
Istenem! Szegény kislány.
– Morgan – kopogtatok be finoman.
– London? – hallom Morgan szipogását.
– Én vagyok az, mi a baj, drágám?
Megszakad a szívem érte, arra gondolok, fájhat valamije, vagy
valami borzasztó dolog történt, hogy úgy érzi, csak Sabrinára van
szüksége. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor semmilyen
tanácsadó könyv nem tud nekünk segíteni.
– Kinyitom az ajtót – szól ki. – De csak te jöhetsz be!
Ian hátralép, így Morgan nem látja, hogy a közelben van.
Mikor végre belépek, egyből látom, mi történt. Most jött meg
Morgan első menstruációja. A szeme vörös a sírástól, a ruhái a
mosdókagylóban, ő pedig egy törülközőbe tekerte magát.
– Ettől nem kell megijedni – mondom gyorsan.
– Én… nem tudom, mit kell most csinálni…
– Én tudom. Ez teljesen rendben lévő dolog. Most már nagylány
vagy. – Megsimogatom az arcát. – Hozok neked tiszta fehérneműt
és nadrágot. Csak maradj itt nyugodtan, segítek, oké?
Bólint.
– Nem akartam Iannek mondani, és nem volt nálam a
telefonom.
– Csitt – nyugtatgatom. – Megoldjuk.
Amikor egy kislány először menstruál, általában két teljesen
különböző módon reagálhat. Van, aki nem különösebben törődik
vele, van, aki teljesen bepánikol. Szerencsétlenségünkre, Morgan
a második csoportba tartozik.
Kilépek az ajtón, Ian persze ott vár.
– Mi történt…?
Ráteszem az ujjam a szájára, intek a fejemmel, hogy kövessen.
Mikor már kellőképpen eltávolodtunk, halkan elmagyarázom
neki.
– Most menstruál először.
– Egek! Én nem vagyok felkészülve ilyen problémákra.
Igen, ezt mindannyian látjuk. Azonban össze kell magát
szednie, és segíteni nekünk.
 – Menj át gyorsan hozzám, és vegyél ki a fürdőszobaszekrény
fiókjából egy betétet! – instruálom.
Ilyet eddig még csak rajzfilmekben láttam: amikor valakinek
kiesik a fejéből a szemgolyója. Most itt történik előttem. Iannek
szétnyílnak az ajkai, és csak bámul.
Megütögetem az ujjaimmal az arcát.
– Helló?
– Nem.
– Nem?
Megrázza a fejét.
– Soha. Én csinálom a fiús dolgokat, tiéd a női oldal.
– Ööö, ez nem egészen így működik.
– Nem fogok a gyógyszeres fiókodban turkálni betétekért vagy
tamponért.
Karba tett kézzel állok.
– Mit szeretnél: bemenni a fürdőszobába, és elmagyarázni
Morgannak, hogy hogyan kell használni ezeket, vagy inkább
hajlandó vagy áthozni a fürdőszobámból? Hogy aztán
segíthessek a tizenkét éves unokahúgodnak, hogy ne érezze
rosszul magát attól, ami történt.
– Inkább beszélgetnék Christopherrel a szőrösödő golyóiról,
vagy arról, hogyan használja a dezodort – válaszol Ian.
Nos, én is sok mindent szeretnék éppen csinálni, de szedje már
össze magát, legyen férfi, és segítsen.
– Ian, most nincs időm veszekedni, az unokahúgodnak
szüksége van rád. – Olyan hangon beszélek vele, mintha egy edző
dirigálná a játékosait. – Na, indulj már végre, kérlek, és hozz egy
betétet a fürdőszobámból!
 Csak bámul rám, teljesen nyilvánvaló, hogy a pokolba kívánja
ezt az egész helyzetet. Na nem, mintha én élvezném.
– Most átkozom a húgomat, amiért itt mert hagyni ilyen
problémákkal.
– Átkozd el őt aközben, hogy megmozdítod a seggedet, és
átmész a házamba!
Végre elindul, és én vissza tudok menni a fürdőszobába. Egy
kicsit van most időnk beszélgetni Morgannal, mit is jelent
felnőni. Többször elsírja magát közben, és utálja, hogy mivel jár
az, hogy lassan nővé válik. Bánt, hogy bármennyire szeretném
Morgannak gyönyörű képként lefesteni a rá váró jövőt, nem
igazán sikerül.
Sabrina mennyivel jobban csinálta volna ezt.
Pár perccel később Ian kopogtat az ajtón, és becsúsztatja
nekem a betéteket. Mind a négy méretből hozott. Miután
mindent elrendeztünk, Morgan gyorsan bemegy a szobájába,
annyira zavarban van, hogy rá sem mer nézni a nagybátyjára.
– Jól van Morgan? – kérdezi Ian.
– Persze, ne aggódj!
– Mekkora szerencse, hogy itt vagy a szomszéd házban.
Komolyan azt hittem, kitört a világvége a fürdőszobában.
Összeugrik a gyomrom, ahogy tudatosul bennem, hogy mi a
helyzet valójában. Beszélnem kell Iannel, bármennyire
ódzkodom ettől.
Boldogok vagyunk együtt. Annyira akarom, hogy ez így
maradhasson, de ha elfogadom a kinevezést, véget ér a
kapcsolatunk.
Ami pedig a dolog másik részét illeti… nem is akarom az
előléptetést.
Nem akarok kilépni Ian és a gyerekek életéből. Nem akarom
megtudni, milyen lenne újra Ian nélkül élni. Nem dolgoztunk ki
előre semmilyen tervet, de lehet, hogy ez jó is, mert így szabadok
vagyunk. Most választanom kell: elhagyom Iant és a gyerekeket,
vagy lemondok arról, amiért hosszú évek alatt nagyon keményen
megdolgoztam.
– Morgan teljesen rendben van, Ian, de nekünk beszélnünk
kéne.
– Oké. Haragszol valamiért?
– Nem, nem, csak van valami, amit el kell neked mondanom.
Megfogom a kezét, és elindulok vele a nappaliba. Nem
beszélünk. Először is azért, mert már késő van, és a gyerekek
alszanak. Másodszor, minden pillanat, amíg nem kezdek el
beszélni, hozzátesz az Iannel töltött időmhöz.
– Mi folyik itt?
Leülünk, behunyom a szemem, próbálom eldönteni, mit
válasszak. Ez a döntés meghatározza a jövőmet. Ezenkívül négy
másik emberét. El kell mondanom Iannek, mi a helyzet, aztán
meglátjuk, mire jutunk.
Lehet, hogy Ian segíteni tud. Lehet, hogy ha átbeszéljük, ki
tudunk találni egy tervet, ami működhet. Talán csak én fújom fel
túl nagyra ezt a problémát.
Nem ez volna az első eset.
Mind a ketten felnőtt emberek vagyunk, ez mégsem a
világvége. A szívem legmélyén tudom, hogy Ian szeret engem.
Pár perc hallgatás után Ian megköszörüli a torkát:
– Lon, kezdesz megijeszteni.
 Megrázom a fejem, felemelem a tekintetem, belenézek az
aggódó kék szemébe.
– Ne ijedj meg! Csak elgondolkodtam. Beszélnem kell veled.
– Jól vagy?
– Úgy viselkedem, mintha meghibbantam volna, nem tudom,
miért. – Idegesen kuncogni kezdek.
– Én sem.
A gyomrom egyben, és kezdem úgy érezni, hogy elönt a hideg
izzadság.
– Előléptettek – tör ki belőlem.
Ian arca felderül a büszkeségtől.
– Hát ez fantasztikus! Megérdemled, a beledet kidolgozod a
cégedért.
Bólintok.
– Igen, ezt csinálom már hosszú ideje.
– Boldoggá tesz, hogy látom, milyen sikeres vagy. Nem mintha
tudnám, hogy mi a fenét dolgozol. – nevet kajánul.
– Bevételelemző vagyok – magyarázom neki már
milliomodszor.
– Oké, és most mi leszel?
– Azt akarják, hogy én legyek a pénzügyi igazgató.
– Szentséges ég, London! Mikor fogsz kezdeni az új állásodban?
Ha Casey-n múlna, már holnap a gépen ülnék.
– Ez valóban egy nagy lehetőség számomra, de egyáltalán nem
vagyok biztos benne, hogy elfogadom.
– Nem akarod elfogadni? – kérdezi Ian zavartan.
– Ha elfogadnám, az rengeteg változással járna az életünkben.
Ian átölel, sírni szeretnék. Nagyon jó érzés, hogy ilyen büszke
rám, csak hát még nem tud mindent.
– Kitaláljuk. Én azt gondolom, hogy mi öten nagyon jól
működünk együtt, erre a helyzetre is találunk megoldást. –
Megcsókol, aztán hátradőlve folytatja. – Nagyon büszke vagyok
rád. Emlékszem, volt egy szar napod pár héttel ezelőtt, amikor
megtámadtak, hogy nem teljesítesz úgy, ahogy az tőled elvárható,
de nézd, hol vagy most.
– Ian – sóhajtok halkan. Istenem, utálni fog.
Hátrébb húzódik, összehúzza a szemét.
– Miért nem vagy boldog ettől az egésztől?
Megfogom a kezét. Olyan ideges vagyok, mint még soha
életemben.
– Az állás New Jersey-ben van.
 tizenkilencedik fejezet

IAN
New Jersey?
Ez ugye vicc?
Azok után, amit eddig végigcsináltunk, London fogja magát, és
átköltözik az ország másik felébe? Te jóságos ég!
Az agyam lázasan dolgozik valami válaszon, de csak arra tudok
gondolni, hogy London újra el fog hagyni.
– Mondj valamit, kérlek! – London lágy hangja remeg a
félelemtől.
– Hűha! – préselem ki magamból. – New Jersey.
– Nézd, én egyáltalán nem vagyok boldog ezzel az egésszel.
Nem vagyok benne biztos, hogy igent mondok. Ez egy nagyon
nagy lehetőség. Olyan, ami nem biztos, hogy még egyszer jön az
életben. De itt vagy te, itt vannak a gyerekek…
– Nem tudok veled költözni, London. A gyerekek sem
birkóznának meg még egy ilyen nagy váltással – próbálom
magyarázni.
– Tudom! Tudom, hogy ez a helyzet, ezért is vagyok
kétségbeesve. Nézd, nem is akartam neked erről beszélni, míg
nem döntök, de mi most egy pár vagyunk. A párok meg szokták
beszélni az ilyen kérdéseket, és együtt hozzák meg a döntést.
– Szóval egyelőre még nem mondtál igent?
– Nem. – London szemében csillognak a könnyek. – Nem tudlak
elhagyni. Nem tudom megtenni, bármennyire szeretném is ezt a
munkát, akkor sem, ha, istenem!, ez a karrierem végét jelenti.
Egyszerűen képtelen vagyok. Szeretlek. Szeretlek, nem tudom,
hogy te is szeretsz-e engem, de nem adom fel, amit együtt
felépítettünk. Semmiért sem.
Próbálok nem arra gondolni, ami gyerekkorunkban történt
velünk, de nem tudom megállni. Tisztán emlékszem, mert az volt
a legrosszabb nap az életemben. Amikor végre ott voltam azzal a
lánnyal, akit már évek óta szerettem, de sokáig nem volt
bátorságom ezt megmondani neki. És ő azt tervezte, hogy felad
mindent, amiért addig dolgozott – értem.
Az ösztöndíjat, amit a Northwesternre kapott… az ösztöndíjat,
amit csak tíz embernek ajánlanak fel az országban. És ő ezt
vissza akarta utasítani miattam.
Miért van ez a déjà vu érzés?
Mert ez a munka…
A kibaszott életbe!
– Ian, kérlek, mondj valamit! – London elengedi a kezemet, és a
könnyeit törölgeti.
– Mit szeretnél tőlem hallani?
– Valamit. Bármit. Amit gondolsz.
Azt gondolom, ez egy hülye vicc, amit az ég játszik velem. Egy
időcsavarban érzem magam, megint ugyanabban a csapdában
vagyok, hogy én legyek az, aki miatt feláldozza magát. Vagy állni,
és hagyni, hogy elmenjen, megbántva és dühösen.
– Én… én nem tudom, mit mondhatnék.
Egyre jobban zokog.
– Hogy érzed magad most?
Úgy, hogy verekedni szeretnék. Vagy könyörögni neked, hogy
ne menj el. Úgy, hogy éppen most vesztem el a legjobb dolgot,
ami életemben történt velem.
– Nem tudom.
– Nem tudod? – ismétli, megemelkedik a hangja. – Azt akarod
mondani, hogy nem szeretsz?
– Ezt nem mondtam. – Ha sírni látom, nem tudok elég kemény
lenni, és mert tudom már, hogy mit kell tennem, inkább felállok,
az ablak felé indulok, kezemet a zsebembe rejtem. – Csak
szükségem van egy pillanatra, hogy gondolkozzam. Ez most
nagyon hirtelen jött.
– Sajnálom, beszélnem kellett volna neked róla hamarabb,
csak… abban reménykedtem, hogy nem fogom megkapni ezt a
pozíciót.
– Mióta tudsz erről a lehetőségről? – kérdezem. Vajon hallja,
hogy alig tudok normálisan beszélni?
– Három hete.
Megfordulok, és az arcába nézek.
– Három hete? Három hete tudod: lehet, hogy New Jersey-be
kell költöznöd, és egy árva szót nem beszéltél róla nekem?
Feláll, potyognak a könnyei.
– Annyira sajnálom! Akartam, igazán akartam, de annyira
boldogok voltunk, nem tudtam rászánni magam, hogy
megtegyem. Még gondolni sem szerettem rá.
– Attól nem múlnak el a problémák, mert nem gondolunk
rájuk. Nem hiszem, hogy ezt nekem kell elmagyaráznom neked.
– Természetesen nem. – Zokogásba fulladnak a szavai.
Rettenetes, hogy nem zárhatom a karjaimba. Pedig semmi másra
nem vágyom, csak hogy ezt tehessem.
El szeretném neki mondani az igazságot: Hogy szeretem, és
hogy nem akarom, hogy elmenjen. De ez nem lenne tisztességes.
Nagyon keményen dolgozott hosszú évekig, hogy megkapja ezt a
pozíciót. Szorít a mellkasom, szinte fáj.
– Ha szeretnél, nem titkolóztál volna.
Rázza a fejét.
– Én nem titkoltam semmit!
Újra az ablak felé fordulok. Nem akarom, hogy lássa az
arcomat.
– El kell fogadnod az állást.
– Micsoda? Nem! – Odajön hozzám, és a vállamra teszi a kezét.
– Ian, kérlek! Beszélj velem! Miért mondod nekem, hogy nem
utasíthatom vissza?
Nem merek ránézni.
– Azért, mert megérdemled. Egész életedben egy ilyen pozíció
megszerzéséért dolgoztál. Mindig erre vágytál. – Nyelek egy
nagyot, és megerőszakolom magam, hogy folytassam. – Nincs itt
semmi, amiért megérné maradnod. Menned kell.
– De… de én szeretlek. És a gyerekeket is. Boldog vagyok
veletek. Szerinted ezért nem érdemes itt maradnom?
Megvonom a vállam.
– Ha ezért fel kell adnod a karriered, akkor nem.
 – Te szeretsz engem? – kérdezi nagyon csendesen.
Oh, a kurva életbe! Hazudnom kell neki. Bántani őt. Ütni.
Megsemmisíteni.
De ezzel megóvom őt, hogy egy nagyon nagy hibát kövessen el.
Ha az igazat mondom neki, el fogja halasztani élete lehetőségét.
Azt mondja, nem bánja. De én ennél jobban ismerem őt. Akarja a
pozíciót, és az én hibám lenne, hogy nem fogadja el. Hogy nem
valósítja meg az álmát. Én pedig nem tudnék ezzel együtt élni,
ahogy nem tudtam volna a múltban sem.
Most nem törődhetek azzal, hogy megbántom.
Felé fordulok, kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek.
– Fontos vagy nekem, London. Nagyon fontos része voltál a
húgom életének, és sokat jelentesz a családomnak.
Remeg az alsó ajka.
– Ennyi az egész? Ennyit tudsz nekem mondani azok után,
amin az elmúlt hónapokban keresztülmentünk, ami kettőnk
között történt?
– Mit akarsz hallani tőlem? – Úgy érzem magam, mintha
farkasok marcangolnák a beleimet. – Nézd, nagyon jól
megvoltunk, és talán, ha nem kapod meg ezt az állást, hosszabb
ideig is együtt maradunk. De ez előbb vagy utóbb úgyis véget ért
volna.
– Igazán?
Nem. De ez nem hangozhat el most a számból.
– Igen. – Beletúrok a hajamba, tisztában vagyok vele, hogy én
vagyok a legnagyobb szemétláda a világon. De ha nem vagyok
brutális, nem fog itt hagyni. – Mennyivel hosszabb ideig
tarthatott volna ez kettőnk között?
 – Nem értem. – Rázza a fejét, körbeöleli magát, mintha fázna,
és hátrább lép. – Hogy lehet, hogy én ezt nem vettem észre? Hogy
ennyit jelent neked ez az egész? Hogy lehettem ennyire vak?
– Ne legyél ennyire szigorú önmagaddal szemben. Jól éreztük
magunkat együtt. Megérdemeltük, azok után, hogy elveszítettük
Sabrinát és Davidet. Szükségünk volt egymásra, hogy
könnyebben viseljük a gyászunkat.
Nincs rá szó, hogy mennyire utálom magam ebben a
pillanatban. Annyira fáj csak kimondani is ezt a hazugságot. Azt
el sem tudom képzelni, hogy ő mit érezhet, aki hallgatja.
– Szóval ennyit jelentett neked az egész. Segített túlélni a húgod
elvesztését? – A szeme nagy és csillog.
– Hát… valami olyasmi. Neked nem az volt?
– Nem. Nem, sokkal több volt ennél. Én szeretlek, Ian. Mindig is
szerettelek. Akkor is, amikor utáltalak, szerettelek is.
– Ez őrültségnek hangzik. – Dehogyis az. Egyáltalán nem
őrültség.
Nevetni kezd, pedig még a könnyei is ott folynak az arcán,
csíkokban mossák le a szemfestékét.
– Tudod, mi az, ami őrültség? Az, hogy elhittem, hogy most
majd másképp történhetnek a dolgok. Én vagyok őrült, hogy
elhittem, megváltoztál. Hogy azt gondoltam, én lehetek az életed
szerelme és együtt maradhatunk. Most látom, hogy mekkora
idióta voltam.
– London, ne csináld ezt! – A pokolba, nem akarom, hogy
önmagát okolja.
– Nem. Te nem szeretsz. Nem törődsz velem. Soha nem tetted. –
Az ajtó felé indul. Nem bírom ezt elviselni.
 Utánaszaladok, elkapom a karját.
– Várj egy percig, kérlek! Ez nem igaz.
Próbál lerázni magáról, szikrát szór a szeme, ahogy a vállán
keresztül rám néz.
– Engedj elmenni, te átkozott gazember! Most és örökre.
De én szorosan fogom a csuklóját.
– Nincs igazad. Nagyon is törődöm veled. Csak tisztábban látom
a dolgokat, mint te. El kell fogadnod ezt az állást, különben
később nagyon meg fogod bánni.
Összeszűkült szemekkel méreget.
– Köszönöm, hogy elmagyaráztad nekem, a hülye nőnek, hogy
mit kell tennem. Most pedig engedj!
Nem akarom. Tudom, hogy abban a pillanatban, hogy
elengedem, örökre elveszítem. Sokkal magányosabb leszek, mint
valaha is voltam életemben. És sokkal boldogtalanabb. Mert most
már tudom, hogy milyen az, ha nem vagyok egyedül.
De ő a legfontosabb. Elég bátornak és elég erősnek kell lennem
ahhoz, hogy megtegyem, amit kell. Így viselkedik egy férfi.
Lazítok a szorításon, London kirántja a karját, és ezzel együtt
könnyek áradatában tör ki.
A gyomrom görcsben, kétségbe vagyok esve, szorít a torkom.
Csak nézem őt, ahogy megpördül a sarkán és kirohan a hátsó
ajtón. Úgy szalad el, hogy még be sem csukja maga után.
Rohan át a füvön, úgy érzem, egy satu szorongatja a szívemet,
de addig nézem, amíg el nem tűnik a háza ajtaja mögött.
Elképzelem, ahogy felrohan a hálószobájába, ledobja magát
arccal az ágyra, és zokog bele a párnájába, éppen úgy, ahogy
Sabrina tette, amikor még tinédzser volt.
 A fenébe, ez fáj! Behunyom a szemem, hozzányomom a
halántékom az ajtó üvegéhez, és finoman odaütöm párszor. Nem
volt más választásom, mondom magamnak. Nem volt.
– Ian? – Megfordulok, Morgant találom a hátam mögött. Rá
nem jellemző módon, nagyon ijedtnek tűnik.
– Tessék – köszörülöm meg a torkom.
– Mintha kiabálást hallottam volna. Valami baj van?
Kihúzom a vállam, és teljesen közömbös arcot vágok.
– Nem, nincs semmi baj.
– Hol van London?
– Hazament.
– Miért?
– Azért, mert ott lakik.
Azért, mert bántottam őt.
Azért, mert elveszítettem.
Azért, mert minden alkalommal, amikor azt hiszem, most már
semmi nem áll az utunkban, arra kényszerülök, hogy
szabotáljak.
Valami azt súgja nekem halkan, hogy tulajdonképpen a magam
védelmében választom a szabotázst. De ezt nem vagyok hajlandó
meghallani. Kikerülöm Morgant, és bemegyek a konyhába.
Mostanában kialakítottuk azt a szokást, hogy a gyerekek
uzsonnáját esténként készítettük el kettesben Londonnal. Így egy
kicsit könnyebbek a reggelek. Ebben a pillanatban pedig el kell
foglalnom magam valamivel, egyébként kiütöm az öklömmel a
falat.
Morgan utánam jön, és nézi, ahogy előveszem a kenyeret, a
mogyoróvajat és a lekvárt.
 – Miért nem segítesz nekem te ma este? – kérdezem őt.
Nem válaszol rögtön. Teljesen nyilvánvaló, hogy tudja, valami
nincs rendben. Ez a kiscsaj pontosan olyan jól érzi, hogy mi
történik, mint az anyja.
– Oké – nyögi ki végre.
Odaadom neki a kenőkést és az üveget.
– Tessék. Ez a te dolgod ma, én pedig hozom az italokat.
Hozok a kamrából két kis üveg ásványvizet neki meg Chrisnek,
és egy doboz gyümölcslevet Rubynak. Amíg bedobálom őket az
uzsonnástáskákba, Morgan le nem veszi rólam a szemét.
– Miért vagy olyan dühös?
– Nem vagyok dühös.
– De az vagy. Látszik.
– Rendben. – Odamegyek a hűtőhöz, és kirántom az ajtaját. –
Azért vagyok dühös, mert semmi sem alakul úgy, ahogy azt
szeretném.
– Mi az, ami rosszul alakul?
Kiveszem az előre csomagolt répaszeleteket és a salátaöntetet,
és beteszem őket a vizek mellé.
– Tudod, ez bonyolult. Meg kellett hoznom egy nagyon nehéz
döntést.
Bólint egyet, és nejlonzacskókba teszi a kész szendvicseket.
– És ez most fáj valakinek?
– Igen. – Nekitámaszkodom a pultnak, és hangosan kifújom a
levegőt. – De ennek meg kellett történnie. Nem volt más út.
– Ian, én…
– Menjél lefeküdni, Morgan! – Felegyenesedem, és még ki is
húzom magam. – Ez nem a te dolgod.
 – De én…
– Indulj már! – kiabálom. Nagyon utálom magam, hogy ennyire
keményen bánok vele. Ez az egész helyzet igazán nem az ő
hibája. De nem lágyulhatok el egy pillanatra sem, különben nem
tudom befejezni a tervemet.
Az unokahúgom beleharap az alsó ajkába, egy pillanatig azt
hiszem, mindjárt könnyekben tör ki és elszalad. De nem ezt teszi.
Nem akarom elhinni, de ehelyett odaszalad hozzám, megöleli a
derekamat, és odaszorítja az arcát a mellkasomhoz. Ez pontosan
az az önzetlen, szeretetteljes viselkedés, amely az anyját
jellemezte.
Az első pillanatban megdermedek, csak állok, mint egy fajankó.
Gombóc van a torkomban. Fáj a szívem. Ég a szemem. De Morgan
szorosan ölel, és egy pár pillanat múlva én is megmozdítom a
karjaimat, és visszaölelem. Ez a tizenkét éves kislány valahol
jobban ismer engem, mint én magamat.
Ezért is vagyok olyan hálás neki, hogy több kérdést nem tesz
föl, mielőtt elmegy lefeküdni.
Miután egyedül maradok, befejezem az uzsonnakészítést,
beteszem a kaját a hűtőbe, és leoltom a lámpát. Amikor
bemászom az ágyba, a kezem átnyúl a másik oldalra, annak
ellenére, hogy tudom, üres. Telnek az órák, nem tudok elaludni,
agyamban pörögnek az emlékek, a szívem tele szomorúsággal.
Folyamatosan bizonygatom magamnak, hogy helyes volt, amit
tettem, de ettől sem érzem jobban magam.
London már most rohadtul hiányzik. Mindig is hiányozni fog.
 huszadik fejezet

LONDON
Hazabotorkálok, a forró könnyek patakokban folynak az
arcomon, zokogás rázza a mellkasomat. Valahogy feljutok a
lépcsőn a hálószobámba, annak ellenére, hogy alig látok a
könnyeimtől. Rávetem magam az ágyamra, és addig sírok, amíg
végül elapadnak a könnyeim.
Miért fáj ez ennyire? Hogy lehettem ennyire hülye, hogy újra
hittem Iannek? Miért nem tanultam meg az első esetből, hogy Ian
Chase soha nem fog engem úgy szeretni, ahogy én őt?
Úgy érzem, órákat töltök el azzal, hogy szinte fulladozom a
megbánástól. Végül felkelek valahogy, levetkőzöm, magamra
veszek egy régi, ócska pólót. Nem vacsoráztam ma, de nem érzek
éhséget. Van egy kibontott üveg borom a hűtőben, de még arra
sem vágyom. Meg kéne mosni a fogamat, lemosni az arcomról a
könnyeket és a festéket, bevenni a fogamzásgátló tablettámat, de
most még erre sincs erőm. Bemászom a takaró alá, felhúzom a
lábaimat, egy gombóccá kuporodom, és összeszorítom a szemem.
Nem akarok többet Ianre gondolni. Erős leszek. Túl akarom
tenni magam ezen az egészen. Az a fajta nő akarok lenni, akiket
mindig csodáltam: akik tanulnak a hibáikból, mindig a céljaikra
fókuszálnak, és senki nem használhatja ki őket.
– A pokolba veled, Ian! – suttogom bele a sötétbe. – Elérted
nálam, hogy újra akartalak, és soha nem akartam már mással
lenni életemben. Elérted nálam, hogy megszegjem a magamnak
tett ígéretemet, hogy ne bízzak egy olyan alakban, amilyen te
vagy. Elérted nálam, hogy elfelejtsem, egyszer már összetörted a
szívem.
Sikerült eldöntenem: elfogadom az állást. Meg fogom mutatni
Iannek, hogy soha többet nem lesz hatalma fölöttem, hogy nem
bánthat. Elköltözöm Atlantic Citybe, új életet kezdek ott. A
gyerekek rettenetesen fognak hiányozni, de nem maradhatok itt.
Sabrina megértené, biztos vagyok benne.
Ha itt maradok, ahol a házamból mindennap Ian életét kell
néznem, aminek nem lehetek része, belebolondulok.
Mennem kell. Ian nem hagyott nekem más választást.

Másnap reggel megmondom Casey-nek, hogy úgy döntöttem,

elfogadom a pozíciót.
Önelégülten mosolyog.
– Biztos voltam benne, hogy ez lesz a válaszod. Csak egy őrült
utasítana vissza egy ilyen ajánlatot, és tudom, hogy te tudod,
hogy mit akarsz.
Csak ne légy ebben olyan biztos, gondolom magamban.
– Mikor kéne kezdenem?
– A lehető leghamarabb. Bízd meg az asszisztensedet, hogy
foglaljon a holnapi gépre helyet. A mai napot töltsd azzal, hogy
zárd le a még folyamatban lévő ügyeidet, és rendezd el a
papírokat.
– Úgy tervezem, hogy első osztályon utazom – jelentem ki
határozottan egy jeges tekintet kíséretében, hogy eszébe ne
merjen elutasítani.
– Az lesz, amit szeretnél – bólint.
Ha az a kérdés, hogy mit szeretnék, akkor az az lenne, hogy
nem költözöm el, hanem itt élek Iannel és a gyerekekkel. És ha ez
nem lehetséges, akkor legalább azt megkövetelem, hogy a
munkahelyemen megkapjam, ami nekem jár. Ez az, ami maradt
nekem.
Az utolsó munkanapomat azzal töltöm, hogy összepakolok az
irodámban, tisztázom a részleteket az új pozíciómmal
kapcsolatban Atlantic Cityvel, és bemutatkozó e-maileket írok az
új csapatomnak. Délután megérkezik faxon a szerződésem.
Megállapítom, hogy még azt a meglehetősen nagy bónuszt is
megadták, amit úgy kértem, hogy biztos voltam benne, el fogják
utasítani. Ezenkívül vállalták, hogy addig, amíg nem oldom meg a
lakhatást, biztosítanak számomra egy luxuslakást.
Természetesen kapok még egy céges autót is, és olyan
reprezentációs keretet biztosítanak, hogy tátva maradt a szám,
amikor megláttam.
Ez az ajánlat minden álmomat valóra váltotta.
Csak az a baj, hogy már nem erről álmodoztam.
Az asszisztensemnek sikerült jegyet foglalni a holnap reggeli
járatra. A nap végén megöleljük egymást, azt mondja, hiányozni
fogok neki, furcsa lesz, hogy a jövőben nem dolgozhat velem.
Segít kivinni pár doboznyi holmit a kocsimba, és én az utolsó
alkalommal állok ki a munkahelyem parkolójából. Furcsa, hogy
az ürességen kívül nem sok mindent érzek.
Amikor hazaérek, egy üzenetet találok az ajtómon. Egy
pillanatra reménykedni kezdek. Lehet, hogy Ian észhez tért? De
amikor kinyitom, látom, hogy nem ő a feladó.

London, kérlek, gyere át rögtön, ahogy hazaértél. Beszélni

szeretnék veled.
Szeretlek, Morgan

Egy pillanatig sem gondolkodom. Amikor valamelyik gyereknek

szüksége van rám, mennem kell. Úgyis beszélnem kell velük a
munkahelyváltásomról. El kell nekik magyaráznom, miért
költözködöm. Biztosítani őket a szeretetemről, és arról, hogy
továbbra is része akarok lenni az életüknek.
Azzal sem foglalkozom, hogy átöltözzem, kimegyek a hátsó
ajtón, átmegyek a kerten, de Ian házát megkerülöm. Régen volt
már, hogy az első ajtót használtam, de nem érzem helyesnek
többé, hogy egyszerűen csak bemenjek a hátsó bejáraton.
Kopogok, és visszatartott lélegzettel várok, remélem, elég
semleges arcot tudok majd vágni, ha esetleg Ian nyitja ki az ajtót.
De Morgan jön elém. Úgy tűnik, örül, hogy itt vagyok.
– Szia – mondja. – Gyere be!
Hezitálok.
– Itthon van a nagybátyád?
Megrázza a fejét.
– Elvitte Rubyt táncórára.
 Egyszerre vagyok csalódott és megkönnyebbült.
– Ó, oké.
Felmegyek Morgannal a szobájába. Keresztbe tett lábakkal leül
a bevetetlen ágyára. Ledobom magam mellé, én is keresztbe
teszem a lábam.
– Hogy birkóztál meg ma a dologgal? – kérdezem, és a
fürdőszoba felé pillantok, ahol tegnap este annyira kétségbeesett.
– Ó, azzal minden rendben volt. A házvezetőnőtől kaptam ma
reggel pár dolgot.
– Ez szuper. – Vajon Ian kérte meg erre a házvezetőnőjét?
Igazán szép tőle, hogy erre is gondolt. A szívem áruló módon
meglágyult egy kicsit iránta.
– London – kezd bele Morgan, vigyáz, hogy ne nézzen rám
közben –, valamit mondanom kell neked.
Ráteszem a kezem a térdére.
– Bármit elmondhatsz nekem. Bármikor.
Vesz egy mély lélegzetet, és a szemembe néz. Akkor látom,
hogy sír.
– Hallottalak téged és Iant múlt éjszaka. Tudok arról, hogy
felajánlottak neked egy munkát, és hogy el fogsz költözni New
Jersey-be. Mindent tudok.
– Ó! – Egy pillanatig szóhoz sem jutok. – Ó.
– Sajnálom. Igazán nem akartam hallgatózni, de éppen
mentem lefelé a lépcsőn, mert kérdezni szerettem volna valamit,
amikor meghallottalak benneteket. – Megtörli a szemét.
– Értem, drágám – nyújtom felé a kezem. – Gyere ide hozzám!
– Ne menj el! – tör ki belőle. – Ne hagyj itt minket, kérlek!
Elszorul a torkom, a határán állok, hogy én is összeomoljak, de
nem engedem meg ezt magamnak.
– Ó, drágám, soha nem foglak elhagyni. Mindig ott leszek
számodra.
– De nekünk itt van szükségünk rád – sírja.
– Ian, a nagybátyád itt lesz veletek – mondom lágyan. – A
szüleid azt akarták, hogy vele éljetek.
– Tudom, de… de… hogy engedhetett téged el? Szeret téged. Én
tudom, hogy szeret! – A vállamra dőlve sír, miközben a hátát
simogatom. Rá kell jönnöm, hogy amikor már millió darabra tört
a szíved, még akkor is lehet rosszabb.
– Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. – Feladom, hogy tartsam
magam, most már együtt sírok vele. – A nagybátyád és az én
történetem már régen kezdődött, és éppen ezért nagyon
bonyolult.
– Nem értem.
– Persze hogy nem. Nem vagy még elég idős hozzá.
– London, kérlek! – szipog, és kihúzza magát egy kicsit. – Ne
kezelj úgy, mint egy babát! Én már egy nő vagyok.
Erre majdnem nevetni kezdek, de vigyázok, hogy elrejtsem a
mosolyomat.
– Oké. Egyszer, nagyon régen, amikor annyi idős voltam, mint
te most, halálosan beleestem a legjobb barátnőm bátyjába.
– A nagybátyámba?
Bólintok.
– Igen. Te voltál már szerelmes?
– Nem igazán. A legjobb barátnőmnek, Sarah-nak van egy
bátyja, de őt ki nem állhatom.
Elmosolyodom.
 – Adj időt magadnak! Lehet, hogy egyszer majd mást fogsz
gondolni róla. Visszatérve, hosszú évekig rajongtam Ianért, de ő
nem látott bennem mást, csak a húga barátnőjét. Ám egy nap… –
Behunyom a szemem, beleborzongok az emlékbe. – Egy nap
végre máshogy nézett rám.
– És mi történt?
Kinyitom a szemem, ránézek. Ahhoz Morgan még nagyon
fiatal, hogy elmondjam neki a teljes történetet, de joga van tudni,
miért van az, hogy olyan sok a feszültség köztem és a nagybátyja
között.
– Ő kísért el a végzős bálomra. Elég sok időt töltöttünk ott
kettesben, és olyanokat mondtunk egymásnak, amikből arra
következtethettem, hogy azt a helyet foglalhatom el Ian életében,
amit szeretnék. Kész voltam az egész életemet megváltoztatni,
csak hogy vele lehessek. Le akartam mondani a Northwestern
Egyetemre kapott ösztöndíjamról, csak hogy otthon maradhassak
vele.
– De nem tetted meg?
– Nem. Mert ugyanannak a napnak a délutánján rá kellett
jönnöm, hogy nem jelentek neki semmit. Nem gondolta
komolyan, amit nekem mondott. Nem tett semmi gonoszat –
mondom gyorsan, nem akarom, hogy Morgan rosszat gondoljon
a nagybátyáról, akiben bíznia kell, hiszen ő neveli –, de az
teljesen világossá vált számomra, hogy ő nem viszonozza az
érzelmeimet. Összetört a szívem.
– És elmentél az egyetemre.
– Igen. – Folynak a könnyeim, ahogy most újra átélem a
történteket. – Sajnálom, drágám. Ez egy nagyon régi történet,
nem kéne ilyen butának lennem és sírnom miatta.
– Nem hiszem, hogy ez régi történet. Szerintem te még mindig
szerelmes vagy belé.
– Ha az is vagyok, nem sokat számít. Azt mondta, el kell
fogadnom az állást New Jersey-ben. Hallottad, nem?
– De ez nem jelenti azt, hogy így is kell tenned. Nem
kényszeríthet! – kiabál Morgan. Most a harag erősebb benne,
mint a szomorúság.
– Nem, természetesen nem kényszeríthet. De ha nem érez úgy,
ahogy én iránta, akkor el kell mennem. Tudom, ezt nehéz
megérteni, de ha itt maradok, soha nem tudom túltenni magam
rajta. Soha nem lehetek boldog – mondom, miközben a
könnyeimet törlöm az arcomról.
Morgan szomorúan bólint, aztán átölel.
– Nagyon szeretlek, London. Azt akarom, hogy boldog legyél.
Szorosan tartjuk egymást, mind a ketten szipogunk, és úgy is
maradunk, amíg csak meg nem halljuk lentről a bejárati ajtó
csapódását. Morgan orra és szeme vörös, valószínűleg én is
ugyanúgy nézek ki. Nem akarom, hogy Ian így lásson.
Hihetetlen, de úgy látszik, Morgan érti ezt.
– Majd én lemegyek, te addig használhatod a fürdőszobát.
– Köszönöm – szorítom meg a kezét. – Pontosan olyan vagy,
mint az édesanyád. Ó, van valami, amiben segíteni tudnál
nekem.
– Mi az?
– Tudnál gondoskodni a cicámról pár hétig? Csak addig, amíg
megszervezem, hogy utánam jöhessen.
– Természetesen. Ide költöztetem hozzánk, hogy ne érezze
magát egyedül.
– Az fantasztikus lenne. De előbb kérj engedélyt a
nagybátyádtól, oké?
Mosolyog, és kimegy a szobájából.
A fürdőszobában kifújom az orrom, és megmosom hideg
vízben az arcomat. Amikor szalonképesnek érzem magam,
felemelt fejjel lemegyek a földszintre.
Ahogy leérek a hallba, Ianbe ütközöm. Tágra nyílt szemmel
bámul rám.
– Ó, szia.
– Szia – válaszolok gyorsan. Teljesen idétlen ez a helyzet.
– Nem tudtam, hogy itt vagy.
Jobb lett volna, ha egyáltalán nem tudja meg, de most itt állunk
kettesben.
Megköszörülöm a torkom.
– Morgan kért, hogy jöjjek át, most fejeztünk be éppen egy
hosszú beszélgetést. Azon gondolkodom, most, hogy már itt
vagyok, beszélnem kéne Chrisszel és Rubyval is az
elköltözésemről.
Ian megvakarja a tarkóját.
– Rendben… gondolod, hogy ez jó ötlet? Elég sok felfordulás
volt mostanában az életükben, nem akarok még hozzátenni. Nem
kéne stresszelni őket egy újabb rossz hírrel.
Bárcsak ezt tehetném.
Komolyan azt gondolja, hogy csak pakolok és megyek? Nem is
beszélek Christopherrel és Rubyval? Nem vagyok egy olyan
szemét alak, mint ő. A legjobbat akarom a gyerekeknek. Önzőnek
lenni, hülyeségeket mondani, hogy úgy érezzék, nem szeretem
őket, nem az én stílusom.
– Azt gondolom, feltétlenül beszélnem kell velük most. Ez a
helyzet, jobb, ha tudnak róla és felkészülnek rá.
Ian bólint.
– Rendben, de nem tudsz várni pár napot vagy hetet? Akkor
mondd meg nekik, amikor már közel van az elutazásod
időpontja.
– Nem, Ian, nem tudok várni. Holnap reggel repülök.
– Holnap reggel? – kiabál. – Mit mondjak, nem vesztegeted az
idődet, hogy elhúzzál innen.
Nem tartozom magyarázattal neki. Ő mondta azt, hogy nem
vagyok fontos neki. Semmi oka úgy viselkedni, mintha ő lenne
megbántva.
– Igen. Reggel hétkor.
– Szóval teszel rám és a gyerekekre, mi? Csak mész? Nem adsz
nekünk időt, nem figyelmeztetsz előre? – fortyan fel.
– Ezt komolyan gondolod? – Hát nem ő volt, aki azt mondta,
hogy menjek el?
– Azt gondoltam, hogy majd kidolgozzuk a beosztást és az
egyebeket, mielőtt elmész. De még annyi időt sem adsz, amit az
udvariasság megkövetelne – kiabálja Ian.
– A cégemnek az a kívánsága, hogy utazzam holnap, bele
kellett egyeznem. – Karba teszem a kezeimet, megerősítve
magam a harcra. – Azok után, ahogy tegnap viselkedtél, nem
gondoltam, hogy téged különösebben érdekelni fog, mikor
utazom.
Ian az égnek emeli a karját.
– Hónapok óta neveljük együtt a gyerekeket, de úgy tűnik, ha te
egyszer eléred, amit akartál, már indulsz is, anélkül, hogy egy
pillanatra hátranéznél. Szép. Szépen bánsz a gyerekekkel, akiket
állítólag annyira szeretsz.
Nem normális. Ian egyáltalán nem normális. Úgy beszél,
mintha ez az egész az én választásom lenne.
– Hogy én akartam? – fortyanok fel. – Azt gondolod, én akartam
ezt? Te önző idióta. Ez az egész egyáltalán nem könnyű nekem! –
Közelebb lépek hozzá, mind a három gyerek itthon van, semmi
szükség rá, hogy hallják a veszekedésünket. – Én szeretlek.
Annyira szeretlek, hogy mindent fel akartam adni miattad, de
te… te nem akarsz engem. Szóval, igen, holnap indulok, mert
nem vagyok képes itt maradni. Nem tudok anélkül ránézni a
házad hátsó ajtajára, hogy sírni ne kezdjek.
– Kímélj meg a drámától!
– Milyen szemét egy alak vagy! Nem is tudom elhinni, hogy
hihettem el neked még két nappal ezelőtt is, hogy megváltoztál.
Színésznek kéne állnod, biztos nagy sikered lenne.
– Magyarázd csak be magadnak, amit szeretnél! – nevet.
– Mi volt akkor az, amikor kijöttetek elém a repülőtérre. Ha?
Vagy a hajókázás? Vagy amikor elbűvöltél, hogy beléd szeressek?
És amikor csak üldögéltünk a szófán szorosan átölelve egymást?
Az egész csak egy nagy vicc volt számodra? Így akartál
visszaszerezni magadnak, hogy egy kis ideig játsszál velem? –
Csak úgy záporoznak belőlem a kérdések.
Annyira utálom, hogy az egész olyan most, mintha én lennék
az őrült. Nem én voltam az, aki száznyolcvan fokos fordulatot
tett! Ian. Én most is az vagyok, aki mindig is voltam. Azt hittem,
hogy a kapcsolatunk más lehet most, de az első pillanatban, hogy
olyasvalami történt, ami nem tetszett Iannek, visszatért a régi
önmagához.
– Nem, Lon, én vagyok egy vicc.
– Én meg a csattanó?
Ian hátrál egy lépést. Egy pillanatra valami olyasmit látok a
szemében, ami az elvesztett Ianre emlékeztet, de ez gyorsan
eltűnik.
– Igazad van, többé nincs közöm hozzá, hogy mit teszel. Majd
hívok egy bébiszittert vagy valami ilyesmit.
Megkaptam a választ. Semmit nem számítok. Teljesen
nyilvánvalóvá teszi ezt számomra. Nem voltam a számára több,
mint egy bébiszitter. A munkája miatt aggódik, a fantasztikus
klubja miatt. Azzal nem törődik, hogy milyen fájdalmat okoz
nekem… megint.
Egész életemben arra vártam, hogy valakit úgy szerethessek,
ahogy őt szerettem. Azért nem mentem soha férjhez, de még egy
komolyabb kapcsolatba sem kezdtem bele, mert senki nem ért fel
hozzá. És akkor, végül, elhitette velem, hogy megváltozott. Hittem
neki, reménykedtem, de most is csak az lett a vége, hogy eldobott
magától.
Ha egyszer becsapsz, az a te szégyened. Ha másodszor is
becsapsz, az az én szégyenem.
Valójában soha nem volt számomra kérdés, hogy szeretem
Iant. Mindig is ő volt a szerelmem. Csak arra vágyom, hogy
egyszer belássam már végre, hogy ez egy reménytelen szerelem.
– Mennem kell, beszélnem a gyerekekkel, aztán hazamenni és
befejezni a pakolást – mondom Iannek, és valahol mélyen még
mindig abban reménykedem, hogy valami olyasmit válaszol,
amivel megállít.
– Igen, tedd ezt. Köztünk vége mindennek, akár ezt is
elmondhatod nekik – válaszol szarkasztikusan.
Bevitte az utolsó ütést. Többet már nem is tudnék elviselni.
 huszonegyedik fejezet

IAN
Nagy nehezen sikerült Rubyt elaltatni. Nagyon megviselte őt,
amikor London elmondta neki, hogy elköltözik. Az az igazság,
hogy soha nem hallottam még ennyire sírni, mióta itt lakik.
Folyamatosan csak azt kérdezgette:
– Miért nem lakhat itt London? Miért kell elköltöznie?
Azért, mert az élet sokszor seggbe rúg, és azt nézi, hogyan
vágódsz el.
Azért, mert London többet érdemel. Ezért. Sokkal többet
érdemel, mint amit én adni tudok. Neki mindig olyan álmai
voltak, amelyek túlszárnyaltak engem, és egy idióta voltam,
amikor azt hittem, hogy részt vehetek bennük.
– Ian! – kopogtat Christopher az ajtómon.
– Igen – vakkantok ki.
Nem vagyok olyan állapotban éppen, hogy a gyerekekkel
foglalkozzam. Próbálom tartani magam, de nagyon nehezen
megy. Utálom az egész világot. Nem kéne a gyerekeknek ilyen
állapotban látniuk engem.
 Chris hezitál egy pillanatig, de úgy dönt, hogy bejön.
– Van nálam valami számodra – mondja. Érzem, hogy
zavarban van egy kicsit. – Oda kellett volna neked adnom akkor,
amikor találtam, de…
– Mi az?
– Egy írás.
Összeszorul a mellkasom, mert látom az unokaöcsém arcán,
hogy a húgomról van szó.
– Add csak oda! – mondom neki.
Chris közelebb lép, kinyújtja a karját, és a kezembe nyomja a
borítékot. A szívembe markol a fájdalom, amikor meglátom a
kézírást. Sabrina szeretett ilyen hülye leveleket írni. A boríték
ugyanolyan, mint amit az ügyvéd osztogatott a végrendelet
felolvasásakor. Úgy látszik, a nekem szóló valahogy nem került
hozzá.
– Egy dobozban találtam, anya dolgai között… Nem olvastam el
– teszi hozzá gyorsan. – Nem adtam eddig oda neked, mert nem
voltam benne biztos, hogy ez a helyes…
– Rendben van, pajtás. Biztos vagyok benne, hogy a mamád azt
akarta, hogy akkor olvassam el, amikor ennyire pocsék kedvem
van. – Sikerül kicsikarnom magamból egy mosolyt.
Sabrina nem tervezhette volna meg ezt jobban. Pont erre a
pillanatra tartogatta ezt az unokaöcsém? Miért? Biztos vagyok
benne, hogy ez a húgom műve, aki még az égből is szövögeti a
szálakat, ahogy mindig is tette.
Néha már imádkozom érte, hogy egyszer csak abbahagyja,
hogy beleavatkozzon az életembe. Bár reménykedem is benne,
hogy soha nem fogja ezt tenni.
 – Jól vagy? – érdeklődik Chris.
– Nem igazán. – Nem fogok hazudni neki.
– London miatt?
Okos fiú.
– Igen.
– Kitaláltam – vonja meg a vállát. – Sírt, amikor elmondta
nekünk, hogy el kell költöznie. Akartam kérni, hogy maradjon, de
aztán arra gondoltam, hogy biztosan nagyon akarja az új
munkáját.
Te jó ég, minta belelátna a fejembe.
– Tudod, Christopher, néha el kell engedned azt, amit a világon
a legjobban szeretnél, mert így cselekedsz helyesen.
Bólint, mint aki érti, amit mondok.
– Szóval azért engeded el őt, mert szereted?
Oké, talán ért abból valamit, amit magyarázok.
– Nem vagyok szerelmes belé. – Na, ennyit arról, hogy nem
hazudok. – Nem igaz, szeretem őt, de az még nem jelenti azt,
hogy elég jó vagyok neki.
Jobban szeretem őt az életemnél, de nem történhet meg, hogy
miattam adja fel az álmait. Én az akarok lenni, aki hozzáad az
életéhez, nem, aki elvesz.
– Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha az életben hallottam
tőled – egyenesedik fel Chris, és haragosan méreget.
– Ööö… biztos vagy benne, hogy így beszélhetsz velem?
– Szereted őt. Ő is szeret téged. London folyamatosan sír, te
meg itt ülsz rosszkedvűen. Én azt gondolom, te be vagy ijedve.
– Azt gondolom, jobb lenne, ha befognád a szádat – állok fel.
– Rendben. Ha ezt akarod. – Csóválja a fejét. – Lehet, hogy
igazad van, Ian… nem érdemled őt meg.
Ezzel kimegy a szobámból, és becsapja az ajtót maga után.
Még csak nem is mehetek utána. Igaza van.
Félredobom a levelet. Visszafekszem, az egyik karomat az
arcomra fektetem. Nem tudok most szembenézni a húgommal.
Attól most csak még rosszabbul érezném magamat, ha egyáltalán
ez lehetséges.
Soha életemben nem voltam ilyen kibaszottul egyedül.

Egy óra múlva még mindig csak ott fekszem az ágyamon, amikor
egy újabb kopogást hallok az ajtómon.
– Igen!
– Bejöhetünk? – hallom Christopher hangját újra.
– Kik vagytok?
– Morgan és én.
Összehúzom a szemöldököm. Nagyszerű, pont erre van most
szükségem. Erre a kettőre, akik mindent a legjobban tudnak, és
most elmondják nekem, hogy milyen gyáva vagyok. Felelősségre
vonnak, miért engedtem Londont elmenni, és piszkálnak, hogy
mindent rosszul csinálok.
– Hagyjatok békén!
– Nem. – Morgan belép, és odajön az ágy lábához. Csípőre teszi
a kezét. – Beszélni akarunk veled.
Christopher követi, és mellé áll. Összefonja a karját, széttárja a
lábait.
Savanyú ábrázattal felülök.
– Miről akartok beszélni?
 Összenéznek.
– Beszélgettünk rólad és Londonról Chrisszel – mondja Morgan.
– Ez az ügy nem tartozik rátok – csattanok fel.
– Összevetettük a tudásunkat – folytatja, egyáltalán nem
törődve azzal, amit én mondok.
– Igen – bólint Christopher. – És volna egy-két kérdésünk.
– Ez nevetséges. – Kimászom az ágyból, és föléjük magasodom.
– Nem fogok válaszolni nektek. Nem vagytok a főnökeim.
– Lehet, hogy annak kéne lennünk. – Morgan összehúzza a
szemét. Nem fog kiszedni belőlem semmit ma este, az biztos. –
Chris elmondta nekem, hogy mit tettél. Azért szakítottál
Londonnal, hogy fogadja el az állást. Azért cselekedtél így, mert
szereted, és azt gondolod, hogy így teszel jót neki. Mint ahogy az
évzáró bulija után.
Úgy dobog a szívem a mellkasomban, hogy az már fáj. Vörös az
arcom a haragtól.
– Ő mesélt neked erről?
– Igen – csattan fel. – Én pedig elmondtam Christopernek, és
együtt rájöttünk, hogy azért hagytad el őt akkor, hogy fogadja el
az ösztöndíjat és menjen el az egyetemre. És hogy most ugyanazt
a hülyeséget csinálod újra.
– Semmit nem tudtok erről az egészről – nézek rájuk dühösen.
– Túl fiatalok vagytok még ahhoz, hogy értsétek.
– Nem, nem vagyunk azok – mondja Christopher. – Pontosan
értjük, miről van szó. Azt gondolod, jót cselekszel, ezzel oldod
meg a problémát, de ez nincs így.
– Igenis, így oldom meg! – Nem kéne kiabálnom, de nem tudom
megállni. Úgy érzem, hogy darabokra fogok hullani. – Ha nem
hagyom el akkor őt, visszautasította volna a Northwesternre
kapott ösztöndíját! Most pedig nem fogadta volna el az
előléptetést!
– De ez az ő döntése kell hogy legyen, nem? – próbálkozik
Morgan. – Miért kell neked ezt ennyire befolyásolni?
– Azért, mert… – küszködöm, és beletúrok az amúgy is ezerfelé
álló hajamba. – Azért, mert később haragudni fog rám, hogy
feladta az álmát miattam. Tudom, hogy így lesz.
– Honnan tudod? – Kiabál az unokahúgom, miközben hevesen
gesztikulál a karjával. – Soha nem mondtad el neki az igazságot a
múlttal kapcsolatban! Azt sem mondtad el neki most, hogy
szerelmes vagy belé! Soha nem adtad meg neki a lehetőséget,
hogy téged válasszon!
– Próbáltam vele beszélni, amikor befejezte az egyetemet –
adom meg nekik az információt. – Nem állt velem szóba.
– Mert annyira megbántottad azzal, amit tettél – mondja
Morgan, miközben a szívére teszi a kezét. – Összetörted a szívét.
De nem kéne megtenned ezt még egyszer.
– Én jól ismerem Londont – teszi hozzá Christopher. – És biztos
vagyok benne, hogy nem lesz boldog attól, amit most teszel vele.
El kéne mondanod neki az igazságot, és hagynod, hogy ő
hozhassa meg a döntést.
A tenyerembe temetem az arcomat, és megdörzsölöm az égő
szemem. Lüktet a fejem. Mikor lesz vége ennek a rohadt napnak?
Miért olyan fárasztó végigcsinálni, amikor valami jót akarsz?
A következő pillanatban azt érzem, hogy egy kéz masszírozza
hátul a nyakamat.
– Nem kéne ennyire csökönyösnek lenni – mondja Morgan
lágyan. – Szereted őt. Mondd el neki! Ez alkalommal harcolj érte!
Veszek egy mély lélegzetet, és lassan kifújom a levegőt.
– Átgondolom. De most már menjetek aludni!
Kimennek, de egy másodperc múlva Morgan fejét látom újra az
ajtóban.
– Ó, elfelejtettem említeni. Ideköltözik Eli Walsh.
– Az meg kicsoda?
Elhúzza a száját, most teljesen olyan, mint a húgom, amikor
félelmetes próbált lenni.
– London cicája. Jesszusom, kapjál már észbe!
Végre elmegy. Lekapcsolom a lámpát, levetkőzöm, és
bemászom a takaró alá.
Azzal telik az éjszakám, hogy harcolok magammal. Menjek át
hozzá? Könyörögjek neki, hogy maradjon velünk, hogy bocsásson
meg nekem? Csak fekszem, és ezerszer átgondolom, hogy miket
mondtam Londonnak, és hogy mivel állt elő Morgan és Chris.
Szereted őt. Mondd el neki! Ez alkalommal harcolj érte!
Van egy pillanat, amikor már nem bírom tovább, felkelek,
odavonulok a hátsó ajtóhoz, de amikor meglátom őt az ablakon
keresztül, megállok.
Ott áll a teraszán, és ahogy az alakja a holdfényben fürdik,
annyira gyönyörű, hogy eláll a lélegzetem. Lófarokba fogta a
haját, csak egy pólót visel, a hosszú lábai meztelenek. A házamat
nézi. Tudom, hogy lehetetlen, hogy lásson engem, de én mégis
úgy érzem, tudja, hogy ott vagyok. Nézem őt, ahogy engem néz,
és látom, ahogy letörli arcáról a könnyeket és visszamegy a
házba.
Utána akarok indulni, de akkor hallom a fejemben az
unokaöcsém szavait, hogy nem érdemlem meg őt. Beijedek, csak
állok ott lefagyva, és utálom magam, hogy miért nem vagyok
ennél többre képes.
Visszasomfordálok a szobámba, beleroskadok az ágyba, de
persze továbbra sem tudok elaludni. Hajnali ötkor végül feladom,
beállok a zuhany alá. Amikor visszamegyek a szobámba,
megakad a szemem Sabrina levelén, ami még mindig ott hever
olvasatlanul az éjjeliszekrényemen. Ahelyett, hogy továbbra is
félretenném, feltépem, készen állok rá, hogy elolvassam, hogy
valami olyasmit halljak, amit nem fogok szeretni.

Drága lökött bátyám, Ian!

Ezt a levelet a legnehezebb megírnom, mert neked kell a
legtöbbet mondanom. Először is, ha te most ezt olvasod, az
azt jelenti, hogy David és én már nem vagyunk többé.
Biztos vagyok benne, hogy most nagyon nehéz neked,
hiszen egy fantasztikus húgot vesztettél el. Nyugodtan
sírjál csak… várok…
Befejezted?
Örülök, hogy jobban vagy már. A második dolog: akkor
most te vagy felelős a három gyerekemért. Ezt el ne told,
bátyus!
Christopher nagyon klassz fiú, de nagyon nehezen
mutatja ki az érzéseit. Figyelj rá, kérlek! Mondd el neki,
hogy egy férfinak is vannak érzelmei, és meg is mutathatja
azokat. Mindenképpen segíts neki a lányok ügyében, az
apjára ebben soha nem számíthatott igazán. Ez a feladat
mindenképpen rád maradt volna úgyis.
Morgan… Nem tudom, mit mondjak neked vele
kapcsolatban, hiszen ő mindig tudatni fogja veled, hogy
mit gondol. Ha őszinte vagyok, bevallom, néha engem is
megijeszt kissé. Arra kérlek, vigyázz, hogy ne olyan fiúk
vegyék körül, amilyen te vagy. (Nem akarok utálatos lenni,
csak kimondom a valóságot: te összetöröd a nők szívét.)
Egyébként úgysem fogod tudni megmondani neki, hogy mit
csináljon, mert ő Morgan. Csak arra kérlek, legyél
mellette, amikor szerelmi csalódás éri. Talán nem kell
neked elmagyaráznom, hogy ez mennyire fájdalmas egy
lány számára.
Ruby az én drága kis csillagom. Ő még annyira kicsi,
attól félek, hogy nem fog emlékezni rám, nem fogja tudni,
hogy mennyire szerettem őt. Arra a rengeteg dologra
gondolok most, amiért egy kicsi lánynak szüksége van az
édesanyjára, és én nem leszek mellette! Kérlek, mesélj neki
rólunk! Mutass neki fényképeket, mondd el neki, hogy
mennyire vágytam rá, hogy megszülessen!
Talán csodálkozol, hogy miért bíztam a gyerekeimet rád,
és miért nem anyára és apára. Nos, azért, mert jól
ismerlek téged. Tudom, hogy milyen sok szeretet van
benned. Kedves vagy, védelmező, és nagyon sokat tudsz
adni, Ian. Nem számít, hogy mit mutatsz a világnak. Senki
nincs a világon, aki többre tartana téged, mint én. Tudom,
hogy milyen nagy szíved van. Soha nem fogom elfelejteni,
hogy a te válladon mindig kisírhattam magam, ha valaki
bántani mert. Szóval azt szeretném, hogy a gyerekeim is
megkapják ezt az élettől.
Utoljára arra szeretnélek megkérni, hogy használd már
 egy kicsit a lökött agyadat, és térj észhez Londonnal
kapcsolatban. Mondd meg neki, hogy szereted őt! Mondd
el neki, hogy idióta voltál és még túl fiatal, hogy azt
gondoltad, te jobban tudod, mire van szüksége, mint ő!
Te nem tudod, hogy mi a jó neki. Ő tudja. Ő életed nagy
szerelme, ezzel tisztában vagyok a lelkem mélyén. És
tudod, mit? Ő is szeret téged. Soha nem fogja bevallani,
mert te egy idióta vagy, de ez az igazság.
És akkor most, hogy átruháztam rád minden
bölcsességemet, megtörlöm a szemem, és imádkozom,
hogy soha ne kelljen elolvasnod ezt a levelet. Nagyon
szeretlek.
Szeretettel,
a világ legjobb húgától.

Egy könnycsepp csordul ki a szememből, és mosolygok. A húgom

néha nagyon idegesítő tudott lenni, de imádtam. Az egészen
biztos, hogy szeretett olyan tanácsokat adni, amikre nem voltam
kíváncsi.
De ahelyett, hogy rosszabb lenne a kedvem, még jobban is
érzem magam egy kicsit. Sabrina tudta mélyen a szívében, hogy
az az ember vagyok, aki képes felnevelni a gyerekeit. Tudta, hogy
mindig szeretni és védelmezni fogom őket. És talán, ha London
nem kapta volna ezt az ajánlatot, akkor vele kapcsolatban is
igaza lett volna a húgomnak.
Leteszem a levelet, és bemegyek a gardróbomba, hogy
felvegyek egy pólót. Amikor kikapok egyet, az pont az, amit
London vett nekem, amikor felvettek a Nevadára.
 Miért? Miért van az, hogy minden ebben a rohadt életben
Londonra emlékeztet? Miért nem lehet, hogy egyszerűen csak
elengedjem, és ne érezzem ezt a kibaszott fájdalmat?
Összegyűröm a pólót, és átdobom a gardrób másik felébe.
Tudom, hogy helyes döntést hoztam. De majdnem belehalok.
Hallom, hogy egy autó dudál kint, és hirtelen pánikba esem.
Hihetetlenül gyorsan kezd dobogni a szívem, és hirtelen
megvilágosodom. Ez a kocsi Londonért jött! Most indul. Elmegy,
itt hagy, és soha nem fog visszajönni. Most már nem lesz egy
második esélyem. Ez lesz a vége a történetünknek.
Ezt nem engedhetem!
Felnézek a mennyezetre.
– Oké, értem. Köszönöm, Brina!
Amilyen gyorsan csak tudok, felöltözöm, felkapom a pólót,
amit előbb a gardrób másik sarkába dobtam, és egy
melegítőnadrágot. El kell érnem őt, és meg kell állítanom.
Beszélnünk kell. Szinte kirepülök a szobából, és rohanok a hátsó
ajtóhoz. Nem mehet így el.
Az ajtó hangosan csapódik, amikor kirántom. Hallom, hogy
Morgan és Chris kiabál utánam, de nem állok meg.
Szaladok át a füvön, de amikor London házának
kocsifeljárójához érek, már csak egy távolodó autót látok.
Nem!
– London! – kiabálok utána. – London! Én vagyok itt! Állítsd
meg a kocsit!
Egy pillanatra látom, hogy kigyulladnak a féklámpák, de nem
áll meg az autó. Csak balra fordul, és eltűnik.
Alig kapok levegőt, annyira kifulladtam. Ezenkívül nem sok
mindent érzek. Mit lehet azzal a ténnyel kezdeni, hogy
elvesztettem őt, és nem tudom, mit fogok kezdeni az életemmel
nélküle. Hogy élhet valaki úgy, ha elvesztette a szíve felét? Hogy
tud tovább élni úgy, hogy elvesztett mindent, amire vágyott?
Csak bámulom a sarkot, ahol eltűnt, és utálom a kocsit, ami
elvitte tőlem, ebből a házból, a munkájától. De legjobban
magamat utálom, hogy engedtem beszállni abba a kocsiba.
Megmondta nekem, hogy ma korán reggel indul.
Összetörtem a szívét. Akkor most… az a dolgom, hogy
jóvátegyem ezt.
Esküszöm, a húgom hangját hallom hirtelen… mit fogsz most
tenni, Ian?
Egyetlen dolgot tehetek. Visszaszerzem, akit szeretek.
Harcolni fogok érte.
Visszarohanok a házba. Ott áll a három gyerek, és csak
bámulnak rám. Rájuk kiáltok.
– Indulás! Szedjétek össze magatokat! Utol kell érnünk őt!
Morgan összeüti a tenyerét, Christopher szélesen mosolyog.
– Ne csak álljatok itt! – kiabálom.
– Igen! Rendben! Menjünk, és hívjuk vissza Londont! – kiabál
Morgan.
 huszonkettedik fejezet

LONDON
Lehet túl sokat sírni?
Megtörténhet az, hogy a könnycsatornák már nem bírják a
terhelést? Ha igen, akkor én bajban leszek.
Egész éjszaka sírtam.
Akkor is sírtam, amikor beledobáltam a cuccaimat a
bőröndömbe.
Sírtam, amikor éjszaka Ian hátsó ajtaját bámultam, és azon
gondolkodtam, vajon érzi-e, hogy a szerelméért könyörgöm.
Akkor is sírtam, amikor értem jött a kocsi és elvitt, bár a
szívemet ott hagytam.
És most is sírok a repülőtéren, amikor a biztonsági ellenőrzésre
várok a sorban.
Olyan érzés, mintha valaki szó szerint kitépné a szívemet a
mellkasomból. Olyan intenzív fájdalmat érzek, hogy fáj, amikor
levegőt veszek.
– Hölgyem? – A mögöttem álló férfi megérinti a vállamat.
– Igen? – nézek hátra rá.
 Amikor rám néz, pislog egyet, és hátrább lép.
– Jól van?
Nem. Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Össze vagyok törve, úgy
érzem, véget ért az életem.
– Én… nem vagyok benne biztos.
– Elfogadja a zsebkendőmet? – Kiveszi a zakójából a
zsebkendőjét.
– Köszönöm szépen. – Milyen kedves, egy igazi úriember.
Manapság már senki nem hord magánál zsebkendőt. Ő pedig
ennyire jó egy idegen nőhöz, aki itt sír, míg arra várunk, hogy
haladjon a sor előre.
– Léteznek még ennyire udvarias férfiak? – kérdezem,
miközben a szememet törölgetem. – Igazi úriemberek? Férfiak,
akik lovagiasan viselkednek, amikor egy síró nőt látnak? Tudja,
azt hittem, ismerek egy ilyen férfit, de vele kapcsolatban kiderült,
hogy nagyon nagyot tévedtem.
Szerencsétlen idegen bólogat, látszik, hogy egy kicsit
kényelmetlenül érzi magát.
– Értem.
– Ön érti? Én nem? Én már belefáradtam. Úgy viselkedett,
mintha szeretne engem, aztán egyszerűen eldobott magától. Ki
az, aki így viselkedik?
– Ööö, én nem igazán…
– Ha szeretsz valakit, szorosan magad mellett tartod,
dédelgeted, neki adod a szíved. Nem mondod neki azt, hogy ez az
egész nem is volt fontos, és nyugodtan fogadjon el egy állást az
ország másik felében. – Kifújom az orrom a puha zsebkendőbe,
és csak jobban folynak a könnyeim. – Jézusom, szörnyen
nézhetek ki.
– Nagyon feldúltnak tűnik – mondja a zsebkendős úriember, és
valószínűleg kezdi megbánni, hogy a segítségemre sietett.
– Nem szoktam így viselkedni – próbálom magyarázni. – Én egy
olyan nő vagyok, aki építi a karrierjét, és nem sokat törődik a
férfiak játszmázásával. A Northwestern Egyetemen végeztem
summa cum laude, pénzügyi diplomám van. Kidolgoztam a
lelkemet, de megszereztem egy állást, amire egy nőnek elvileg
esélye nincs. Állítólag okos vagyok. És most itt állok, és zokogok a
hülye Ian Chase miatt.
– Szeretne kiállni a sorból, hölgyem? – kérdezi a férfi, aki a
zsebkendős úriember mögött áll.
– Nem! – mondom, talán egy kicsit túl vehemensen is, és
kihúzom magam. – Nem, utazom New Jersey-be, megyek, mert
nincs okom itt maradni.
– Csak azért kérdezem, mert…
– Senki nem szeret engem – sírok tovább, már nincs erőm
egyenesen tartani magam. – Senki sem szeret. Még a macskám
sem törődött velem, amikor próbáltam elköszönni tőle ma reggel.
Te jó ég, milyen érzelmes lettem!
A zsebkendős férfi a karomra teszi a kezét.
– Lehet, hogy le kéne ülnie – javasolja.
– Mikor fog valaki igazán szeretni engem? – És a szerencsétlen
nyakába vetem magam, egy idegen férfiéba, és ott csüngök rajta,
mint egy zokogó kisgyerek.
– Mikor jövök én? Lehet, hogy mindig rossz döntéseket hoztam
az életemben? Hogy jutottam ide?
Olyan hévvel vetettem magam rá, hogy még egy kicsit hátra is
lép, de próbálja dörzsölgetni a hátamat, és azt ismételgeti, hogy
higgyem el, minden jobbra fordul. Miért nem tudja Ian ezt velem
tenni? Miért nem ő ölel át?
Mert ő egy gyáva idióta, aki akkor sem ismeri fel, hogy mi a jó
neki, ha az szembe jön vele az utcán!
– Sajnálom – zokogok az ismeretlen vállán, már vizes a szép
kék inge. – Annyira sajnálom.
– London! – Visszhangzik egy mély hang a repülőtéri
csarnokban.
Szipogva felkapom a fejem.
– London! Ne utazz el!
Kétségbeesetten nézek körül. Álmodom? Elvesztettem az utolsó
szálat is, ami a valósághoz köt? Vagy valóban Ian hangját
hallom?
A tömeg lassan mozdul előre körülöttem. Engem viszont
valami arra kényszerít, hogy kiugorjak a sorból, még az
utazótáskámat is otthagyom. Félrelököm az embereket, átugrom
a sárga biztonsági zsinórokon, ami nem könnyű mutatvány
magas sarkúban és szoknyában.
– Itt jön – kiabálja egy kislányhang.
Megfordulok, és leesik az állam. A kezemet a szám elé kapom.
Ian rohan felém, Ruby a karján, mögöttük Morgan és
Christopher. A gyerekek pizsamában vannak. Ian egy
melegítőnadrágot visel, papucsot és azt az öreg pólót, amit még
én vettem neki. Normális esetben inkább meghalna, mint hogy
ilyen ruhában az utcára menjen. A haja ezerfelé áll. Úgy néz ki,
mintha megőrült volna.
De én még soha életemben nem láttam ennél szebb képet, mint
a látványuk, ahogy szaladnak felém. Soha nem hallottam semmit,
amitől ilyen szívmelengető érzés önt el, mint a hangjuk, ahogy a
nevemet kiáltják. És soha nem éreztem még ilyen mély és erős
szeretetet, mint ami irántuk árasztja el a szívemet, amikor végre
elérjük egymást.
– London – nyögi ki Ian, leteszi a karjából a mosolygó Rubyt,
előrehajol, kezét a térdén nyugtatja, próbál levegőhöz jutni. –
Hála istennek!
– Mi folyik itt? – kérdezem csodálkozva és megzavarodva. – Mit
kerestek itt?
– Ian harcol érted! – Morgan tapsol, és fel-alá ugrál. Még
Christopher is mosolyog.
– Csend legyen! – Ian finoman félretolja az unokahúgát. –
London, kérlek, ne szállj fel a gépre! Nem menj el!
– El kell mennem, Ian. Elfogadtam az állást, ahogy te mondtad
nekem. – A szemem újra megtelik könnyel. – Emlékszel, mit
mondtál? Hogy nincs itt semmi, amiért érdemes lenne
maradnom.
– Hazudtam.
– Micsoda? – Hátrálok egy kicsit, és az arcát vizsgálom.
Őszintének tűnik.
– Hazudtam, nehogy az történjen, hogy miattam nem fogadod
el az állást. Attól féltem, hogy később megbánod, és engem fogsz
okolni, amiért feláldoztad értem a karrieredet.
A szívem dübörög a mellkasomban.
– De én mondtam neked, hogy te és a gyerekek sokkal
fontosabbak vagytok nekem a karrieremnél. És még akkor is azt
mondtad, hogy menjek.
 Ian a kezemet szorongatja, a szeme csillog, már ő sem tudja
leplezni a könnyeit.
– Tudom. Annyira sajnálom. Azt gondoltam, akkor viselkedem
helyesen, ha könnyűvé teszem neked a döntést, hogy elfogadd az
állást. De most már tudom, hogy nem volt igazam. És nem
akarom újra ugyanazt a hibát elkövetni.
– Újra? Ugyanazt a hibát? – Mintha valami derengeni kezdene
az agyam hátsó részében… – Ez mit jelent?
Ian vesz egy mély lélegzetet.
– Amikor először együtt voltunk. Szántszándékkal bántottalak
utána, mert azt akartam, hogy fogadd el az ösztöndíjat a
Northwesternre. Nem engedhettem meg, hogy miattam
elszalaszd ezt a lehetőséget. Én nem érek ennyit.
– Te… te ezért bántottál engem akkor? – Mintha kést döftek
volna a szívembe, olyan megtudni az igazságot.
Ian kétségbeesetten bólint.
– Azért tettem, mert azt gondoltam, hogy ez a helyes. De én is
nagyon szenvedtem akkor, London. Hidd el nekem! Mindent
komolyan gondoltam, amit az első éjszakánkon mondtam neked.
Amikor láttalak elszaladni tőlem Sabrina buliján, egy kínzás volt
számomra.
Amit mond, több mint sokkoló.
– De miért nem beszéltél soha nekem erről később?
– Próbáltam, miután végeztél az egyetemen – mondja a fejét
csóválva –, de nem álltál szóba velem.
Beleharapok a számba, szeretném védeni magam, de tudom,
hogy igaza van. Amikor megláttam őt azon a bulin egy másik
lánnyal, eldöntöttem, hogy utálom, hogy egy gazember, és soha
többé nem fogok szóba állni vele. De most, ha igaz, amit mond, és
érzem a zsigereimben, hogy most nem hazudik, akkor ez…
megváltoztat mindent.
– Szóval akkor csak megjátszottad magad? És… most is?
– Igen. – Közelebb lép hozzám, és halkabban kezd beszélni. –
Soha nem szűntem meg szeretni téged. Soha. Akkor is szerettelek,
amikor harcoltunk, amikor azt tettettem, hogy utállak, amikor
próbáltalak elfelejteni. Mindig is te voltál az életem nagy
szerelme.
Istenem, hinni szeretnék neki. De félek.
– Ne mondj olyat, amit nem gondolsz komolyan! Ez nem
tisztességes.
A kezébe fogja az arcomat, és belenéz a szemembe.
– Komolyan gondolok mindent, amit mondok, London. Jobban
szeretlek, mint bárkit szerettem az életemben. Boldogabbá tettél,
mint valaha is voltam. Nélküled borzasztóan magányos lennék,
egész életemben csak azon rágódnék, hogyan engedhettelek
elmenni, amikor semmi másra nem vágyom annyira, csak hogy
itt legyél a közelemben. – Ajkaival megérinti a számat. – Maradj
velem! Maradj velünk! Ahová tartozol.
Nem tudok gondolkodni. Nem tudok megmozdulni. Még
lélegezni is nehéz. Olyan intenzívek az érzéseim, hogy minden
erőmet elrabolják. Tudom a szívem mélyén, hogy ez az, amiről
mindig is álmodtam: ez a férfi, ez a család, ez az élet, amit
felépíthetünk.
– Igen – suttogom. A következő pillanatban Ian már csókol,
körbefon a karjaival, és felemel a földről. Az emberek
körülöttünk fütyülnek és éltetnek minket. A gyerekek egymás
nyakába ugranak, aztán a miénkbe. Én még mindig sírok, de ezek
már a boldogság könnyei. Ian még szorosan ölel, úgy, mintha
soha nem akarna elengedni.
– Szeretlek – suttogja a fülembe. – Nagyon szeretlek. Soha
többet nem engedem, hogy elmenj tőlem.
Végül a gyerekeket is bevonjuk az ölelésbe, még Christopher is
csatlakozik, bár ő morog egy kicsit és vörös az arca. Valószínűleg
tényleg bolondnak látszunk, és nevetségesek is lehetünk, de ez
most engem egyáltalán nem érdekel.
Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot az életemben:
Amikor boldog véget ért egy fejezet, és egy egészen másfajta
folytatás kezdődik.
Alig várom, hogy lássam, hová vezet a szerelmünk.
 huszonharmadik fejezet

IAN
– És most mi fog történni? – kérdezi Morgan a családi autó hátsó
üléséről, amit még mindig kicsit furcsa érzés vezetnem.
– Hazamegyünk – mondja London, és megszorítja egy kicsit a
jobb kezemet, ami az ölében fekszik.
– Kinek a házába? Ezentúl London velünk fog lakni? –
érdeklődik ez a kis kíváncsi majom.
– Ööö, ez még nem biztos. – Úgy tűnik, London egy kicsit
zavarba jött a kérdéstől, én azonban egyáltalán nem.
– Remélem, igen. – A számhoz emelem a kezét, és
megcsókolom. – Fárasztó állandóan szaladgálni a két ház között,
nem? Mintha még mindig tinédzserek lennénk.
– Ian! – nevet London, és elpirul, amikor hátrapillant a hátsó
ülésre.
– Könyörgök. Azt gondoltátok, hogy nem tudjuk, hogy London
nálunk szokott aludni – mondja Christopher. Hallom a hangjából,
nem is kell hozzá hátrafordulnom, hogy tudjam, milyen képet
vág hozzá.
 – Hát persze hogy tudjuk – ért egyet Morgan. – Ez teljesen
világos.
Elkapom Ruby tekintetét a visszapillantó tükörben, és
rákacsintok.
– Nos, London? Mit gondolsz? Együtt tudsz élni egy szexi
ősemberrel, két mindentudó tinédzserrel és egy imádni való
majdnem első osztályossal?
London nevetése melegséggel tölti el a szívem.
– Szerintem meg fogok birkózni a helyzettel.
– Mi a fene történik itt, Ian? – sikítja Morgan. – Most megkérted
London kezét, vagy valami ilyesmi? Azt nem így kell csinálni!
A visszapillantó tükörben látom, milyen kihívó tekintettel
méreget Morgan. Egy héttel ezelőtt még lehet, hogy haragudtam
volna a szemtelensége miatt, de ma csak mosolygok. Ez az
életem, és boldog vagyok minden kaotikus, váratlan pillanatától.
– Igazán?
– Nem így! Adnod kell neki egy gyűrűt – magyarázza Morgan.
– És le kell térdelned előtte – teszi hozzá Ruby.
– És talán más szavakat kellene használnod – mondja az áruló
unokaöcsém.
– Ne aggódjatok ennyire, gyerekek – mosolyog rám London
kedvesen. – Ma már nagyon boldoggá tett a nagybátyátok. Egy
dolog elég egyszerre. Nem kell elsietni semmit.
Azt veszem észre, bár lehet, hogy őrültségnek hangzik, de én
sietni szeretnék. Feleségül akarom venni Londont. A férje akarok
lenni, úgy akarom bemutatni, mint a feleségemet. El akarom
halmozni a szeretetemmel, kényeztetni és védelmezni őt és a
gyerekeket életem végéig. Bőven elég időt elvesztegettünk már
idáig, és a türelem soha nem volt az erős oldalam. Így hát, amikor
a következő lejárónál meglátom a hirdetőtábláját a Love Me
Tender Házasságkötő Teremnek, hirtelen lekanyarodom.
– Ian – néz rám csodálkozva London –, ez nem a mi lejárónk.
– Tényleg? – Egy újabb táblát fedezek fel. Ez az a rettenetes,
mindent egy helyen kínáló hely lehet, amely biztosít a gyűrűtől
kezdve az engedélyekig mindent. Ha szükség van rá, tanúkat is
ad, és mindezt egy Elvis-imitátor anyakönyvvezetővel fejeli meg.
Nem hiszem, hogy többet számolnak fel mindezért, mint
kilencvenkilenc dollár.
London is észrevette a hirdetést.
– Ó, istenem, Ian Chase, mi a pokol folyik itt?
Pusztán egy széles mosollyal válaszolok.
Amikor pár perc múlva beállok a Love Me Tender parkolójába,
hangosan dübörög a szívem a mellkasomban. Leállítom a motor,
hátrafordulok, és szemrevételezem a csodálkozó arcokat a hátsó
ülésen.
– Nos? Segíteni fogtok nekem ebben az egészben?
Morgan érti meg először, hogy mire készülök. Felragyog a
tekintete.
– Kifelé mindenki a kocsiból! Te is, London!
London, aki, úgy tűnik, sokkos állapotban van, szó nélkül
engedelmeskedik. Egy perc múlva bent vagyunk az előtérben,
ahol praktikusan van egy tárló, amiben gyanús minőségű
jegygyűrűk láthatók az üvegfedél alatt. Egyik sem emlékeztet
még csak távolról sem arra a gyűrűre, amit Londonnak szeretnék
adni, de ezt később jóvá tudom tenni. Megfogom a kezét, és
belesuttogok a fülébe.
 – Vedd ki, amelyik a legjobban tetszik, szerelmem! Később
veszek neked egy gyémántgyűrűt, megígérem. Bármit, amit
szeretnél.
Rám néz. Könnyeket látok a szemében.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos az életben.
Mosolyog.
– Én sem. És nincs szükségem gyémántgyűrűre az ujjamon,
hogy ezt bizonyítsam.
Mindenképpen venni fogok neki egyet, de csak még jobban
szeretem őt azért, amit mond.
Megfogom London kezét, és a terem felé irányítom.
– Rendben. Most pedig intézzük el a formaságokat!
– Igen! Végül csak elővette az eszét a nagybátyánk – sikítja
boldogan Morgan.
London mosolyogva csóválja a fejét.
– Szükségem lenne egy koszorúslányra. Tudnál nekem segíteni
ebben, Morgan?
Morgan tágra nyitja a szemét, majdnem sírni kezd az örömtől.
– Igazán én lehetek az?
– Ki mást választhatnék?
– Szívesen segítek ebben – mondja Morgan a könnyeit
törölgetve. – Anya olyan boldog lenne most.
London tekintete találkozik az enyémmel, látom, hogy ő is
nagyon meg van hatva.
– Igen, az lenne.
– Elég legyen a sírásból – vág közbe Chris. – Most vidámaknak
kell lennünk.
 – Menjünk, üssük gyorsan nyélbe a dolgot, és akkor London
soha többet nem tud elszaladni tőlem – mondom, és felkapom
Rubyt.
– Ne próbálj uralkodni rajtam, kérlek!
Magamhoz húzom Londont.
– Ezt majd megbeszéljük éjszaka.
Egy csókot nyom az arcomra, és besétálunk a szegényes kis
terembe.
Kitöltjük a nyomtatványokat, válaszolunk gyorsan a
kérdésekre, aztán London és Morgan kiválasztja a kellékeket a
szűkös listából. Én csak állok és Londont bámulom. Azon
gondolkodom, hogyan történhetett meg, hogy ennyire szerencsés
vagyok. Mindig esküdöztem, hogy nem fogok újra megházasodni.
Egyszer már elkövettem ezt a hibát, és nem terveztem
megismételni, de most tudom, másról van szó.
London az az ember, aki értelmet ad az életemnek. Igaz, hogy
néha egy kicsit idegesítő, kíváncsiskodik, azt gondolja, ő mindent
tud, és isten ments, hogy egyszer ne neki legyen igaza. De a
mérleg másik serpenyőjében ott van, hogy gyönyörű, vidám, tud
szeretni, okos, és valóban neki van igaza általában. Érte érdemes
megváltoztatni az elhatározásomat. Most már tudom, hogy nem
tudok nélküle élni. Túl sok időt elvesztegettünk már, nem
akarom ezt tovább folytatni.
Jobban szeretem őt az életemnél.
Szükségem van rá, és most végre az enyém lesz örökre.
Rám néz a válla fölül, elmosolyodik, és látom a nagy, zöld
szemében a szerelmet. Rám kacsint, és visszafordul.
– Én mindig tudtam, hogy szerelmes vagy belé – bök oldalba
Chris.
– Igen?
A gyerekek azt hiszik, hogy mindent tudnak. Fogalmuk sincs
semmiről.
– Mindig annyira haragudtál rá. Apa szokta mondani, hogy
amikor annyira haragszol valakire, az azért van, mert olyan
nagyon fontos neked, hogy nem tudod megmagyarázni, szóval
ezért leszel mérges.
A sógorom mindig ilyen filozofikus hülyeségeket magyarázott,
de most az egyszer van igazság abban, amit gondolt.
– Igen, valóban van ebben igazság.
– Az után mondta nekem ezt egyszer, mikor veszekedtek
anyával.
– Veszekedtek?
Sabrina mindig azt mutatta, hogy tökéletes házasságban él.
David rajongott érte. Ő is imádta a férjét. Ez őrjítő volt, hogy a
fenébe lehetne ezt utolérni. Én biztosan nem tudom. Minden
tekintetben kiegészítették egymást. Annyira, hogy esküszöm,
néha már ijesztő volt. Soha nem láttam, hogy Davidet idegesítette
volna Sabrina. Sabrina sem veszekedett soha Daviddel úgy, mint
velem néha London, például mert túl hangosan eszem.
– Komolyan kérdezed? Anya sokszor kiabált apával. Ő ilyenkor
mindig a jelnyelvet használta – nevet Chris. – Emlékszem,
kérdeztem apát, hogy mit jelent, amit az ujjával mutat. Azt
mondta, hogy a szerelem jele. Szóval én is mutattam azt anyának.
Jól kiakadt.
Elnevettem magam. El tudom képzelni a húgomat egy ilyen
helyzetben.
 – Tudod, hogy London és én szeretünk benneteket, ugye?
– Tudom.
– Ez jó. Biztos, hogy lesznek hülye pillanataink Londonnal, és
veszekedni is fogunk. Biztos, hogy néha be fogom őt lökni a
medencébe, és isten tudja, hogy mi mindent fog ő velem tenni
veszekedés közben, de azt megígérem, hogy mindig meg fogjuk
találni a módját, hogy rendezzük a helyzetet. Ez az esküvő most
gyorsan jött, de hosszú távra tervezzük. Érted, ugye, mit akarok
mondani? – Azt akarom, hogy tudják a gyerekek, hogy most már
biztosan együtt maradunk Londonnal. Teljes szívemből szeretem
őt, ő most már egész életemben az enyém lesz.
– Vettem. Szerintem jó lesz – válaszol Chris.
– Még egy dolog – köszörülöm meg a torkomat. – Szükségem
van egy násznagyra. Elvállalnád?
Kihúzza magát, és bólint.
– A kedvedért, igen, Ian.
Tudtam, hogy ez lesz a válasza.
Egy pillanattal később London, Morgan és Ruby áll elénk.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem fogsz elszaladni az
utolsó pillanatban?
– Nem fogok elszaladni… soha többé – válaszolom.
– Szeretlek, Ian – mosolyog London.
– Én is szeretlek.
– Mr. Chase és Ms. Parish? – Egy nem túl jól öltözött hölgy szólít
minket a pult mögül. – Önök következnek.
London ad nekem egy gyors csókot.
– Találkozunk bent, a folyosó végén?
– Igen, ott látjuk egymást.
 Chris és én előremegyünk a teremben. Furcsa, de egyáltalán
nem izgulok. Várom, hogy mikor kezdek ideges lenni, de teljesen
nyugodt vagyok. A boldogságon kívül nem érzek semmit. Az
történik, aminek történnie kell, és akkor, amikor eljött az ideje.
Azt akarom, hogy London a feleségem legyen, és hogy
hazavigyem és kiélvezzem ennek minden pillanatát. Nappal és
éjszaka.
Megszólal a zene, és Morgan sétál be először. Most meglepően
felnőttnek néz ki. Emlékszem, amikor megszületett és a
karomban tartottam. Azon gondolkodtam, hogy mit érezhet most
a húgom, hogy még egy gyereke született. Aztán amikor először
ölelte át a kis karjaival a lábamat, megértettem. Mindig nagyon
fontos volt nekem, az első unokahúgom. Már kisbaba korában
elmélyülten tanulmányozta a világot maga körül. Aztán amikor
elkezdett beszélni, megértettük, hogy mindent megjegyzett már
akkor is, csak most tudja elmondani nekünk.
Amikor Morgan a folyosó végére ér, feltűnik London, Ruby
fogja a kezét.
Tudom, hogy csak egy pillanat múlt el, hogy láttam őt.
Nem változhatott meg rajta semmi, most mégis még
gyönyörűbbnek látom.
A mögötte lévő ablakon beömlik a napfény, és körbeöleli őt.
Csodálatosan néz ki, soha életemben nem fogom elfelejteni ezt a
pillanatot.
Felém tart, a mosolya levesz a lábamról.
– Helló – mondja, amikor elém ér.
– Helló.
– Helló! – kiabál Ruby. Mindannyian nevetünk.
 – Helló, mitugrász.
Elvis, az anyakönyvvezető odalép hozzánk, és én egyáltalán
nem törődöm azzal, hogy milyen közhelyes és szentimentális ez
az egész szertartás. Csak London számít.
Elvis a szerelemről és a házasságról magyaráz valamit, de én
ebből egy szót sem hallok, csak a menyasszonyt bámulom.
– Ian – bök oldalba.
Igen, mintha valami olyat kérdeztek volna tőlem, hogy akarok-
e valamit.
– Igen.
– És ön, London, társa lesz-e Iannek jóban és rosszban?
– Igen.
– A Nevada állam által rám ruházott hivatalomnál fogva
házastársakká nyilvánítom önöket.
Azt tudom, hogy most mi következik, és ehhez nincs szükségem
semmilyen engedélyre.
Átölelem Londont, hátradöntöm egy kicsit, és szenvedélyesen
megcsókolom. Szorosan ölel, és én egyáltalán nem akarom, hogy
ez a csók valaha véget érjen. Ő az enyém most és mindörökre.
 epilógus

LONDON
Tizennégy hónappal később

– Ian! – kiabálok. – Szükségem van egy pelenkára.

Azt gondolná az ember, hogy egy férfi képes rá, hogy feltöltse a
tartót, miután elhasználta az utolsó pelenkát, de ez nincs így.
Nem, üresen hagyja, én meg itt állok a kakis fenekű babával, és
esélyem sincs rá, hogy tisztába tegyem.
Ránézek Sabrinára, és csak csóválom a fejemet.
– Az apukád rendetlen, Brina. Nagyon rendetlen. Szerinted mit
csináljunk vele?
Még csak négy hónapos, így hát csak mosolyog és rúgkapál a
lábaival.
– Itt van – rohan be a szobába Ian egy csomag pelenkával.
Látszik az arcán, hogy úgy érzi, megmentette a világot. – Nagyon
szívesen.
– Nem kellett volna kiabálnom, ha miután elhasználtad az
utolsót…
– Igen, de akkor nem adtam volna meg neked a lehetőséget,
hogy elmondhasd nekem, mit kell csinálnom, pedig ezt annyira
szereted – mondja nem kis szarkazmussal a hangjában.
– Utállak.
Nevet.
– Csak szeretnél, bébi. – Aztán még a fenekemre is rácsap az
idióta.
Ian nem vesztegette az idejét, hogy teherbe ejtsen. Mintha
fogadást tett volna, hogy milyen gyorsan sikerül, megszállottan
vágyott rá. Mind a ketten szerettünk volna gyereket, és persze
tudtuk, hogy nincs már rengeteg időnk. De azt nem gondoltam
volna, hogy az első hónapban sikerrel járunk.
– Hol van Christopher? – kérdezem.
Christopher elkezdett lányokkal foglalkozni mostanában.
Pontosan olyan, mint a nagybátyja. Imádják a nők.
– A játékszobában.
– A barátnőjével?
– Igen, miért?
Csak bámulok Ianre szó nélkül.
Ian hirtelen kiront a szobából.
– Chris! – hallom őt kiabálni. – Remélem, rajtad van a
nadrágod!
Felemelem Sabrinát a karjaimba.
– Ugye te jó lány leszel? Nem fogsz mindenféle fiúval randizni?
Az apád lehet, hogy le fogja lőni őket, hacsak a közeledbe
kerülnek.
Lemegyünk a nappaliba, ahol Ruby a szófán ül és kekszet eszik,
miközben tizenharmadik alkalommal nézi meg a Jégvarázst.
Komolyan, ez a film annyira beeszi magát az agyadba, hogy
még a zuhany alatt is ezt énekled anélkül, hogy észrevennéd, mit
csinálsz.
– Elviszel vásárolni, London? – kérdezi Morgan.
Az elmúlt évben Morgan teljesen megváltozott. A fiús lányból
tipikus kamaszlánnyá változott. Nem hajlandó mást viselni, csak
rózsaszínt türkizzel, és mindig tökéletes a frizurája. Nagyobb
sminkkészlete van, mint egy parfümériának. Ian volt az az idióta,
aki először elvitte vásárolni. Aztán majdnem szívinfarktust
kapott, amikor meglátta a számlát.
– Nem, nem gondolom azt, hogy bármire is szükséged lenne.
– Brina mindent megkap, amit akar – horkan fel.
– Ő egy kisbaba!
Esküszöm, megőrülök ettől a lánytól. Amikor terhes voltam,
Morgan volt a legjobb barátnőm. Minden pillanatban azzal
foglalkozott, hogy nincs-e valamire szükségem, hogy elég
kényelmesen érzem-e magam. Hosszan beszélgettünk a
gyerekekkel a kistestvérük nevével kapcsolatban. Sem Ian, sem
én nem akartuk felzaklatni őket, de amikor mégis felvetettük az
ötletet, nagyon lelkesek lettek, hogy adjuk a jövevénynek az
édesanyjuk nevét. Aztán amikor Sabrina megszületett és
hazahoztuk, hirtelen teljesen megváltoztak.
– De neki rengeteg új ruhája van!
A tizenharmadik a legnehezebb év. Ebben kezdek teljesen
biztos lenni.
– Mert ő kinövi őket, Morgan. Fejezd ezt be, ezt a csatát nem
tudod megnyerni, komolyan mondom, szívem.
 – Oké – nyögi –, én csak megkérdeztem.
Ian tűnik fel az ajtóban, mogorva arckifejezéssel.
– Ez a fiú… kiborító.
– Azt mondod, olyan, mint te?
– Biztos vagy benne, hogy így beszélhetsz velem?
– Te voltál az, aki, még Sabrina és David életében arra
tanítottad őt, hogy olyan legyen, mint te – emlékeztetem.
– Igen! De akkor ő még nem volt az én felelősségem!
Ez úgy hangzik, mint az igazság.
Közelebb megyek a férjemhez, és a mellkasára teszem a kezem.
– Nézd, akkor ez egy hiba volt, amit most helyre kell hoznod.
Meztelen volt?
– Nem, de annak ellenére, hogy figyelmeztettem előtte,
tulajdonképpen rajta feküdt a lányon.
Nem akarok erről tudni. Nem tudom elképzelni az
unokaöcsémet ebben a helyzetben. Tudom, hogy már nem kisfiú,
de nekem még mindig az a pufók arcú kisbaba, aki az ölemben
ült, amikor meglátogattak Sabrinával. Nem tudom felnőtt fiúnak
látni.
– Csak ne hagyd őket egyedül!
– Azt ígérték, kijönnek és úsznak egyet.
– Ian. – Leengedem a kezem. – Emlékszel, mit csináltunk
tegnap a medencében, amikor egyedül maradtunk?
Chris éppen meglátogatta egy barátját, Morgan a kicsikkel
játszott. Mi meg Iannel civakodtunk – erről már kezdünk híresek
lenni –, és kimentünk a kertbe, hogy ott fejezzük be. De nem csak
az történt, hogy befejeztük a civakodást.
Ian mondott valamit, amivel jól feldühített, és én belelöktem a
medencébe. Ő viszont közben elkapta a derekamat, és magával
rántott.
Mondtunk még egymásnak pár dühös szót, aztán Ian szó nélkül
csókolni kezdett.
Pár perc múlva már a medence falához szorított, és
emlékeztetett arra, hogy mi fog történni, ha vitatkozni merek
vele.
Észbontó kefélés.
– Nagyszerű! – Ian az ég felé dobja a karját, és aztán Brinára
mutat. – Neki soha nincs randija!
Szóval így állunk. Ian továbbra is fel-alá mászkál, amikor
egyszer csak megjelenik Morgan.
– Új szabály lép érvénybe a házban. Senki nem randizhat a
jövőben – közli vele Ian.
– Mit tettem? – kérdezi Morgan.
– Élsz – mondom neki.
– Élsz, és a fiúk szeretik a lányokat. És a fiúk meggyőzik a
lányokat, hogy olyanokat tegyenek, amiket nem kéne.
Morgan keresztbe fonja a karjait.
– Elfelejtetted bevenni a gyógyszereidet?
Ian odafordul hozzá, és én először látok félelmet feltűnni
Morgan szemében.
– Vigyázz a fiúkkal!
– Oké, rendben. – Morgan felteszi a kezét, mint aki megadja
magát. – Vigyázni a fiúkkal. Vettem.
– Örülök. Én vagyok a felelős értetek – informál minket Ian.
– Visszamegyek a szobámba. Ott legalább biztonságban vagyok
– vonul vissza Morgan továbbra is feltartott kezekkel. Szegény
kislány.
– Sehol sem biztonságos ebben a házban – mondom neki.
Ruby jelenik meg az ajtóban, karjait kitárva szalad Ian felé.
– Buta vagy, Ian.
Ruby rettenetesen ragaszkodik Ianhez, jó őket együtt látni. Ian
felemeli őt, és megcsókolja a homlokát.
– Azt mondod, hogy buta vagyok?
– Igen, mert a fiúk viccesek. Én egy hercegnő leszek, és lesz egy
hercegem, aki pontosan olyan lesz, mint te.
– Azt gondolod, hogy én herceg vagyok?
Igen, az.
– Aha – mondja Ruby, és szorosan öleli Iant.
– Nos, te valóban egy hercegnő vagy.
Mosolyogva nézem őket. Úgy tűnik, Ruby egy kicsit lenyugtatja
Iant, aki most nekidől a pultnak mellettem.
Összeér a csípőnk.
– Tudod, te igazán nagyon kedves vagy, amikor nem egy
őrjöngő őrültet játszol.
Nevet.
– Mindig tudod, hogy mit mondjál, hogy jól érezzem magam.
– Szeretlek, Ian. Még akkor is, ha néha teljesen őrült vagy.
– Szeretlek, London. Még akkor is, ha néha egy idegesítő p…
– Vigyázz a szádra! – mondom, mielőtt befejezhetné.
Ruby a múlt héten azt mondta az iskolában a tanárának, hogy
kinyalhatja a fenekét. Amikor felháborodottan felhívtak minket
az iskolából, a férjem csak nevetett. Két éjszakai szexmegvonás
után beleegyezett, hogy ezentúl jobban vigyáz a szájára a
gyerekek előtt.
 – Csak annyit akartam mondani, hogy néha egy kicsit idegesítő
vagy – hazudik, és leteszi Rubyt.
– Rendben.
– Mondhattam volna ezt is.
Csak nevetek, Ruby pedig visszaszalad a nappaliba, hogy
újraindítsa azt az átkozott filmet.
– Az nem te lettél volna – mondom neki, és visszateszem Brinát
a kiságyba.
– De te úgy szeretsz, amilyen vagyok.
– Mert nem vagyok normális – szólok vissza neki a vállamon
keresztül.
Elrendezem a babát, és visszamegyek Ianhez. Átölel,
megérintem az arcát.
Ajkaink találkoznak, és egy hosszú csókban olvadnak össze.
Pár percig még utána is úgy maradunk összeölelkezve. Annyira
szeretem, hogy Ian kimutatja a szeretetét. Soha nem
beszélgettünk erről, de tudom, hogy ő egy olyan otthonban nőtt
fel, ahol a szülei szerették egymást. És ezt soha nem titkolták.
Emlékszem, hogy mindig mennyire csodáltam ezt, és mennyire
szerettem volna, ha én is így nőhetek fel.
Nekem most nagyon fontos, hogy a gyerekek ugyanezt a
szeretetet lássák otthon.
Az egy pillanatra sem kétséges, hogy Iannel nagyon boldogok
vagyunk, jobban szeretem őt, mint azt valaha el tudtam képzelni.
Ő a másik fele a szívemnek. Míg nem éltem vele, nem is voltam
tisztában azzal, hogy tulajdonképpen milyen üresek a napjaim.
Azt gondoltam, nagyszerű életem van, de az akkori létem össze
sem hasonlítható a mostani kivételes boldogságommal.
 A karjaiban lenni, biztonságban, szeretetben, megbecsülésben.
Lehet, hogy lesznek hullámvölgyeink. Olyan idők, amikor
veszélyben lehet a kapcsolatunk. De biztos vagyok benne, hogy át
fogjuk vészelni ezeket, mert tudjuk, hogy számíthatunk
egymásra.
Ian letöröl egy könnycseppet az arcomról.
– Miért sírsz?
– Mert annyira boldog vagyok.
– Én is. Te teszed ezt velem.
Elmosolyodom, és a mellkasára hajtom a fejemet.
– Köszönöm – mondom neki.
Ian az állam alá teszi az ujját, és felemeli, hogy a szemébe
kelljen néznem.
– Mit?
– Hogy harcoltál értem.
– Mindig harcolni fogok érted, London. Még akkor is, ha
megpróbálnál menekülni, akkor is szorosan foglak ölelni, mert
hozzám tartozol.
– Örökre?
Mosolyog.
– Örökre.

Köszönjük, hogy elolvastad a könyvet. Ha tetszett, ne felejts el

utánanézni, hogy Melanie és Corinne milyen más könyvei elérhetők
még.
Ha szeretnél egy bónuszfejezetet olvasni Ianről és Londonról…
nézd meg a következő oldalt!
 bónuszjelenet

Kedves Olvasó!

Hálás köszönet a szeretetedért és a támogatásodért,

reméljük, élvezted a könyvet! Szeretnél még olvasni Ianről
és Londonról? Ha igen, kérjük, regisztrálj a hírlevelünkre,
és elolvashatsz egy olyan bónuszjelenetet róluk, amihez
sehol máshol nem juthatnál.

www.subscribepage.com/HYBonusEpi
 köszönetnyilvánítás

Az olvasóknak: Komolyan mondjuk, hogy imádunk benneteket,

szuperek vagytok! Köszönjük, hogy bíztatok bennünk!
Az előolvasóinknak: Köszönjük, hogy elolvastatok minket,
megosztottátok velünk a véleményeteket, segítve ezzel a
munkánkat.

Melanie:
Köszönet Corinne-nak, hogy rábírt, írjuk meg együtt ezt a
könyvet. Hogy olyan fantasztikus, segítő és tehetséges partner
volt. Nagyon élveztem ezt a közös munkát! #irememberisac
Köszönöm Kaytinek, Laurának és Bethanynek, hogy mindig
olyan megértőek voltak.
Melissa Gastonnak köszönök mindent, amit értem tett.
Nélküled teljesen elveszett lettem volna!
Jennek, és a Sotial Butterfly csapatának igen nagyra értékelem
a segítségét.
Köszönet Laurennek a fantasztikus fotóért, amellyel olyan
tökéletesen elkapta elképzeléseinket és az érzéseinket.
Köszönet Nancynek, aki mindig tudta, hogy mit szeretnénk
mondani, még akkor is, amikor mi nem voltunk is ezzel
tisztában.
Nagyon hálás vagyok a férjemnek és a lányomnak, akik együtt
tudtak élni az őrültségemmel. Örökké imádni foglak benneteket!
Corinne
Köszönöm Melanie-nak, hogy megírta velem ezt a könyvet.
Imádtam a közös munkánk minden pillanatát. Alig várom, hogy
új könyvbe kezdjünk együtt. #joystealersbegone
Hálás köszönet férjemnek és a gyerekeimnek. Nem tudom,
hogy éltétek át velem a könyv írásának idejét. Csak azt tudom
nektek mondani, hogy nagyon nagyra tartalak titeket. Teljes
szívemből szeretlek benneteket.
Köszönöm az asszisztensemnek, Christynek, hogy bármilyen
őrülten viselkedtem, te mindig mellettem maradtál. Még annak
ellenére is, hogy próbáltalak kirúgni.
És végül köszönet az ügynökömnek, Ninának. Fantasztikusak
voltak a veled töltött munkaórák. Köszönet érte, hogy annyiszor
megnevettettél, és soha nem engedted, hogy feladjam.
 Első fejezet

– Most telefonáltak. Egy perc és itt van.

– Egy perc. Ó, istenem, hallod ezt, Lizzie? Egy perc, és Chris itt
van.
– Igen, de…
– Basszus. Basszus. A picsába. Istenem.
– Priscilla…
– Nem kapok levegőt! Szó szerint nem kapok levegőt. Minden
kész? Mármint tényleg? Hol az ötven nagy lufi? A tavaszi
tekercsek miért nincsenek még az asztalon? Megmondtam
Perrynek, hogy tegye ki őket, de biztosan csajozik valahol…
– Priscilla, kérlek! Nyugodj meg!
A legjobb barátnőm elhallgat, bólint, a karomra támaszkodik,
mint két mankóra, és rózsaszín, csillámló ajkát összepréselve
nagy levegőt vesz. Vendégek haladnak el mellettünk a nappali
felé tartva, fényes cipőjük csoszogva kopog az alattunk lévő
tölgyfa parkettán.
– Ne haragudj, Lizzie! – mondja. – Csak be vagyok tojva.
Oltárira be vagyok tojva.
– Tudom, P, de fölösleges – nyugtatgatom. – Nézz körül! Minden
kész, minden tökéletes. Kezdődhet a parti. Már csak Chris
hiányzik.
Priscilla idegesen mosolyog, és megszorítja a karomat.
– Istenem – fújja ki a levegőt. – El se tudod képzelni, milyen
gyomoridegem van most.
 Szeretném megmondani, hogy dehogynem. Dehogynem,
nekem is gyomoridegem van, bár olyan okból, amit el sem hinne;
ez az ok a kardigánom zsebében csücsül, és egyre jobban nyomja
a combomat.
– Őszintén szólva, legyél is betojva – mondja a bátyám.
Mellettem áll, szokás szerint fölém tornyosul, lapátnyi kezében
műanyag pohárban sört szorongat.
Csúnyán nézek rá.
– Mi van? – kérdi vállat vonva. – Csak mondom, a srác nem is
akart bulit. Lehet, hogy bejön, és azzal a lendülettel kifordul az
ajtón. Különben is – tette hozzá somolyogva –, a nyuggerek már
nem szeretik a nagy felhajtást, nincs igazam?
Priscilla mogorván néz Nathanre, de az ő ajkán is halvány
mosoly bujkál.
– Na tessék, megint kibújt belőled a kornáci.
Nathan szokásához híven harsányan felkacag, és megvonja a
vállát.
– Na csak azt mondom, hogy még én is tudom, hogy a
vőlegényed nem rajong a meglepetésbulikért, és…
Nathan elharapta a mondatot, mert Katie a könyökével oldalba
bökve beléfojtotta a szót.
– Hallgass már te tökfej! – szidja meg, és belekapaszkodik
Nathan karjába, amely olyan, mint egy fatörzs Katie apró, karcsú
kezei között. Fáradtan Priscillára mosolyog. – Ne is törődj az
idióta férjemmel! Chris oda lesz érte! Ugye?
– Csak vicceltem – nevet Nathan. – Jaj, ne már, P is tudja, hogy
vicceltem, ugye, P?
Priscilla erőltetett mosollyal felemeli a középső ujját.
 – Megérdemeltem – vigyorog Nathan, de a szavait elnyomja
Sunyi Perry Keilson – a parti megszervezésének önjelölt esze –,
aki pirospozsgás arccal, fehér fogakkal, és akut nőgyűlölettel
megjelenik az ajtóban, és így kiált:
– Helyünkre, helyünkre! Az est sztárja épp leparkol.
Erre elszabadul a pokol.
Vendégek özönlenek elő Priscilla és Chris házának minden
szögletéből, sokkal több, mint ahányra számítottam. Nem ez az
első parti a legjobb barátnőm házában – amit mintha egyenesen
vacsorapartikra terveztek volna fehér falaival, magas
mennyezetével, és a Pinterest-precízen, a legjobb helyeken
elhelyezett virág- és gyertyatartókkal –, de még sosem láttam
ennyi embert összepréselődni ebben a helyiségben. Tömegesen
sietnek be a konyhából, összepréselődnek az étkezőben,
bebotladoznak a belső udvarról, kacarásznak, beszélgetnek, ital
lötyög a kezükben. A vendégek éppoly makulátlanok, mint a
dekoráció. Hullámzó, csillogó frizurák csücsülnek szépen a
fejeken, elegáns lábak erdeje suhan olyan elegáns magas sarkú
cipőkben, amikben én úgy néznék ki, mint egy szorulásos troll, a
férfiakon pedig karcsú, borotvaélesre vasalt öltönyöket látni,
bármerre néz az ember. Első ránézésre látszik rajtam, hogy
lóhalálában érkeztem ide. Gyűrött a ruhám, reggel a késéstől
pánikba esve csak úgy lekaptam a vasalandó kupac tetejéről. A
sminkemet pedig már rég lemosta az izzadság a nap során, amit
a levegőtlen irodában töltöttem a hajlatait hajszárítózó
főnökömmel.
Itt se kéne lennem. Nem úgy készültem, hogy ma este valaki
ötvenedik születésnapját fogom ünnepelni. De arra a levélre sem
készültem fel, amit munkából jövet kaptam, és miután
felbontottam, elfogott a vágy, hogy bárhol legyek, csak ne
egyedül a lakásomban, a borítékban éktelenkedő írással.
Próbáltam. Tényleg. Teát főztem, felvettem a pizsamámat, fogtam
a telefont, hogy kínai kaját rendeljek, próbáltam mindent úgy
csinálni, ahogy minden péntek este. De rosszullét fogott el.
Képtelem voltam tárcsázni, vagy nyelni, vagy akár csak
gondolkozni, így hát járkáltam inkább. Járkáltam és járkáltam –
mint amikor életbevágó híreket vársz –, tövig rágtam a
körmömet, és egész idő alatt a szoba túlsó végében heverő levelet
néztem, mintha bomba lenne, ami bármikor felrobbanhat,
mintha valaki azt lesné, mikor dőlök be a hülye viccének. Nem
bírtam otthon maradni. El kellett jönnöm, eljönni Priscillához.
Mert ő majd megvilágítja, logikus magyarázatot talál a dologra.
Priscillát semmi nem rázza meg. 80 százalék acél a csaj.
– Mindig is szerettem a meglepetésbulikat – morfondírozik a
bátyám, miközben egymás mellett fészkelődünk a vendégsereg
végén. Tömött sorokban állunk Priscilla és Chris nappalijában,
mint a küzdőtéren összepréselődött koncertlátogatók. – A puszta
gondolatot, hogy miattam stresszelnek és sorakoznak a
tömegek…
– Tömegek – nevetek.
– Miért?
– Semmi – vonok vállat. – Csak érted… tömegek. Kicsit merész
kijelentés.
Nathan kidülleszti a mellét, és biccent egyet.
– Egy egyszerű ingatlanoshoz képest.
Katie nevet, Nathan röhögve szólásra nyitja a száját, de
összenyomnak minket az egyre csak gyülekező vendégek, és
elszalasztja a pillanatot. Most egymás mellett állunk Nathannel,
hatalmas teste hozzálapul egy vászonképhez, amely Priscillát és
Christ ábrázolja a sydney-i Operaház előtt. Chris kissé zordan néz
pasztellkék ingben, hegyes állát ősz borosta pettyezi, Priscilla
pedig ragyog, mint a háta mögött villódzó fények. Régebben azt
hittem, megismételhetetlen az az önfeledt vigyorgás, amit akkor
láttam Priscillán, amikor a tizedikes osztálykiránduláson Walton-
on-the-Naze-ben majdnem meglátta Mr. Dunmow ágyékát.
Priscilla hetedikes korunk óta bele volt zúgva, és amikor a tanár
a tengerbe ugrott a rögbis fiúkkal, és majdnem leesett a
fürdőnadrágja, Priscilla a parton a karomba csimpaszkodott,
lélegzete elállt, mintha a vízen sétáló Jézust látná.
– Láttam a fanszőrzetét! Láttam a bőrét! – közölte páratlan,
tömény örömmel az arcán. Aztán három éve megismerte Christ,
és azóta ugyanazt a ragyogó, „el sem hiszem a szerencsémet”
mosolyt látni rajta, mint a szeles, essexi tengerparton.
Most azonban erőltetett műmosoly volt az arcán, az ajtóban áll
Perryvel, aki Chris egyik legrégebbi üzlettársa és barátja. A férfi
átöleli, magához szorítja, mint egy nagy, girhes kígyó – minthogy
az is –, és nyilván épp azt ecseteli neki, mintha csak egy
megbízható használt autóról beszélne, hogy ha idősebb férfira
vágyott, először hozzá kellett volna mennie.
– Gyerünk, gyerünk! – bömböli, kezét a villanykapcsoló fölött
tartja. – Ez az, kedves vendégek, mindenki a helyére! – Azután
elvigyorodik, a szemöldöke pedig olyan erővel rángatózik, hogy
várom, mikor csendül fel egy xilofon csilingelő hangja, mint a
rajzfilmekben. – A szobában lévő hölgyeknek mondom, hogy a
Kámaszútrából minden bejön!
Általában kerülöm az efféle partikat és felhajtásokat – mindig
is kerültem. Különösen, amikor Girhes Perry Keilson is jelen van,
de ma este bárhol jobb, mint otthon. Még itt is, egy fekete
nyakkendőt viselő, spániel hajú, hatvanas perverzekkel teli
partin, akik marhaságokat kiabálnak a Kámaszútráról. Itt
legalább van esélyem elnyomni a fejemben villámgyorsan
halmozódó kérdéseket. Eleinte egyesével szökkentek szárba,
azután kettesével. Mióta elolvastam a levelet, a szavak úgy fonták
körbe az elmémet, mint a folyondár, gyökeret eresztettek,
eltakarták a fényt.
Nathan lenéz rám. A bátyám hatalmas. Mindig is
nevetségesnek tartottam, hogy golfozik. Sokkal jobban illene
hozzá a kötélhúzás vagy vontathatna teherautókat a
fülcimpájával, mint azok a pasik a tévében. Gyakran mondom
neki.
– Jól vagy? – mosolyog.
Bólintok.
Nem vagyok jól. Alig tudok mozogni. Szorosan összepréselődve
sorakozunk, mint cigaretták a dobozban, hasogat a fejem az
idegességtől. Sosem éreztem jól magam tömegben vagy szűk
helyeken. Pánikba esek, és sűrű nyálkává változik körülöttem a
levegő. Én csak szeretnék négyszemközt beszélni Priscillával.
Meg kell mutatnom neki a levelet. Tudom, hogy utána jobban
fogom érezni magamat. Már próbáltam mutatni neki, amikor
megérkeztem, de meg kellett várnom, hogy abbahagyja a
visítozást örömében, amiért mégis itt vagyok, aztán pedig azt
kezdte ismételgetni, milyen sápadt vagyok, gyakorlatilag „át lehet
látni” rajtam.
– Jól vagyok – mondtam. – Csak… beszélhetnénk valahol?
– Persze. Liz, biztos jól vagy?
Megmondtam, hogy mutatnom kell neki valamit. Beinvitált.
De aztán a konyhába menet megállított minket Perry a
nevetséges, hátrafésült frufrujával, bömbölve számonkért,
amiért lekéstem a legkésőbb fél nyolcas érkezést, és „kapnék
tőle”, ha elrontanám a meglepetést, ezután pedig mintha
mindenki összeesküdött volna ellenünk. Mindenhol emberek
voltak, és mindenki Priscillával akart beszélni, amikor pedig
bejelentették, hogy Chris úton van hazafelé, az egész ház pánikba
esett, egy kampós orrú hölgy, akit nem ismerek, újra és újra azt
kérdezte Priscillától, hogy Perryvel miért nem fogadták fel azt az
„italos” társaságot, akit ajánlott, azután Nathan és Katie
csapódott oda, csodálkoztak, hogy látnak, mosolyogva faggattak.
Feladtam. Várok, amíg alábbhagy az izgalom. Megvárom, hogy
Chris megérkezzen, majd utána. A tömeg suttogva adja tovább,
hogy a kocsijában telefonál.
– Szeretnék kérdezni valamit – mondja Nathan a fejét lehajtva,
egy kósza tincs kiszabadult lezselézett, egérszürke frizurájából. –
Ráérsz szombaton?
Vállat vonok.
– Gondolom. Miért?
– Katie-vel felmegyünk a… padlásra! – Nathan úgy mondja az
utolsó szót, mint valami horrorfilm előzetesében. – Apa ki akar
költözni a házból, ha hazajött Menorcáról, és szeretném addigra
lepakolni a padlást. Ha már ott lesz a költöztető teherautó,
magával viheti a holmikat. Logikus lenne.
 – De miért kellek ehhez én?
Nathan a homlokát ráncolja.
– Ööö, mondjuk, mert ott van egy csomó cuccod?
– Még mindig? – kérdezem. – Múlt héten áthoztál kéttáskányi
vackot.
Nathan vállat von.
– Nem tehetek róla, hogy a tini Lizzie harácsolt. Apa szerint
több doboznyi CD-d van odafent, egy doboz csak a ceruzáiddal és
festékeiddel van tele, és ez csak az, amit a létra tetejéről lát…
– Jaj, dobd ki mindet, Nate!
Meleg van, rohadt meleg, és ahogy elfordulva átnézek a vállam
fölött, egy idegen nő bámul rám olyan közelről, hogy az orra
majdnem a hajamhoz ér. Ó, bárcsak sietne Chris! Úgy érzem,
összenyomnak minket a falak.
– Dobjam ki mindet? – kérdezi Nathan. Megint közelebb hajol,
és lehalkítja a hangját. – Na és a fotók meg minden… Tudod –
vállat von, egyik keze a zsebében, másikkal melléhez szorítja a
sört –, az emlékek…
– Csak egy csomó szemét.
Forró lesz az arcom, nem látok mást, csak fejeket, hátakat és
vállakat. Lábujjhegyre állok, hogy lássam Priscillát, vagy bármi
jelet arra, hogy mikor ér véget ez az egész. Idegesen nézi a
telefonját még mindig Perryhez préselődve, aki némán tátogva
próbál megüzenni valamit egy jóval mögöttem álló személynek.
– És ha beugranál?
– Nathan…
– Csak gyorsan nézz körül, hogy tudjam, mi szemét és mi nem
az. Anyutól is van egy rakás cucc, és hogy őszinte legyek, jól
jönne egy…
– Oké, jó – vágok közbe kiszáradt szájjal. Nathan összepréseli a
száját. – Jó. Beugrom.
Ekkor a hátunk mögül egy hang lepisszeg, és Nathanre nézek
felhúzott szemöldökkel, azt sugallva: „a te hibád”.
– Bocs – grimaszol. Aztán egy lélegzetvételnyi és egy korty
sörnyi idő után megint közel hajol. – Lizzie, jól vagy? – suttogja.
– Én? Már kérdezted – felelem, és grimaszolok mint egy kölyök.
– Jól vagyok.
Nathan bólint.
– Tudom, tudom. Csak mert… nem úgy volt, hogy nem jössz?
Máskor hat lóval sem tudunk kivontatni a lakásodból péntek
este.
– Meggondoltam magam.
Nathan bólint, de nem tágít. Sosem. A bátyám harmincegy
évesen még mindig nem ért a célzásokból.
– Kicsit… furán viselkedsz.
– Nathan, épp összepréselnek minket, leginkább egy
tömegsírhoz tudnám hasonlítani – suttogom –, tényleg
elképzelhető, hogy egy hangyányit furcsán viselkedem.
Ekkor sötét lesz. Tökéletes, váratlan sötét, mert megnyomták a
villanykapcsolót. A szoba megtelik halk, izgatott nevetgéléssel,
pisszegéssel, és Nathan nem szól többet. Isteni időzítés. Így
hívják, ugye?
Kulcscsörgés, kattanás és egy csattanás. Chris bejött a házba, és
becsukta maga mögött az ajtót.
– Priscilla? – kiált be Chris. – Csak én vagyok!
Mind mozdulatlanul állunk a sötétben. Elbizonytalanít. Semmit
sem látok, csak matrózkék-fekete foltokat, mint egy régi
videókazetta elején, mielőtt elindul a film, és az agyam kattog;
újabb és újabb gondolatindák szökkennek szárba az agyamban,
kitöltik a réseket, amiket általában vizuális gondolatelterelők
foglalnak el. A levélre gondolok. A bele írt szavakra. Az agyam
újra és újra ismétli őket, mint egy megakadt lemez. „…ahol
mindez nem történt meg.” „…ahol mindez nem történt meg.”
Mindez. „Mindez” nem. Mit jelent a „mindez”?
Valaki a hátamhoz nyomja a mellét. Szájszagot, hagymát és túl
erős arcszeszt érzek. Rohadt nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne
rohanjak ki a szabadba, ahol friss levegőt lélegezhetek.
– Szia! – kiált Chris ismét.
Csönd. Behunyom a szememet, nagy levegőt veszek, bedugom
a kezem a kardigánom mély, gyapjas zsebébe. A levél recsegve
hajol meg ujjaim alatt a csöndben.
– Cssss! – mondja valaki.
Valódi. Annak kell lennie, ha zörög, ha egy egész szobányi
ember hallja.
A torkomban dobog a szívem. A Tengeri ködöt említi a
levélben. Istenem… a Tengeri köd. Már azt hittem, elfelejtettem,
de az igazat megvallva szerintem azóta sem mentem el úgy
lakókocsi mellett, hogy ne néztem volna meg a nevét. Az az
ócskavas… biztonságot és szabadságot jelentett, ugyanakkor
emlékeztetett, hogy mennyire rabok vagyunk… Nyilván rejtve, de
mégis rendíthetetlenül ott lapult valahol az emlékeim között,
mint ahogy rendíthetetlenül állt azon a kocsibeállón. Amíg el
nem tűnt.
– Priss? – Chris bekiabálja a házat, a hangja most már közel jár,
az ajtó túloldalán. – Tudom, hogy itthon vagy! A hülye telefonod a
konyhában van…
Megnyikordul a kilincs, a társalgó ajtaja kitárul. Valaki
felkattintja a villanykapcsoló. A szobát vakító fény tölti be.
Mindenki felordít.
– Meglepetés!

2005. december 4.
Kedves Lizzie J!
Valahol a világegyetemben van egy élet, ahol mindez nem
történt meg, és bárhol is van ez a hely, boldogok vagyunk.
Csak megyünk és megyünk a Tengeri köddel valahova, ahol
mindenütt tenger vesz körbe, az elménk tiszta tábla, és egész
egyszerűen végre boldogok és szabadok vagyunk.
Ez segít átvészelnem ezt a rémálmot, J. Erre a helyre
gondolok, és remélem, hogy egyszer eljutunk oda. Vagy
legalább valami hasonlóra.
Azt hittem, ha elkezdek írni, tudni fogom, mit mondjak azon
kívül, hogy sajnálom. De nem tudom. Igyekeztem, nagyon
igyekeztem, de nem tudom. Nincs szó arra, amit tettem.
Kérlek, tudd, hogy ennél többet érdemelsz. Az egész világot.
Köszönök minden pillanatot.
 Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Roman

– Roman. Ezt… ezt Roman írta?

Priscilla szólásra nyitja a száját, de nem jön ki rajta hang. Nyel
egyet, a levél szétnyitva még mindig a kezében. Másik kezét a
homlokához emeli, mintha azt akarná ellenőrizni, lázas-e. Aztán
lassan levándorol a keze az arcához.
– Lizzie… – hebegi. Azután megint elhallgat, ismét a levélre
pillant. – Basszus. Mármint… honnan… – Priscilla elhallgat.
Leülök mellé az ágyra. Nyikorog a súlyunk alatt. Priscilla rám
néz, sötét, tollszerű pillái lassan verdesnek.
– Honnan jött ez? – Priscilla most a mellére szorítja a kezét,
ahol a szíve van. – És DDC, az mi? Ez a logó, a tetejére nyomtatva.
– Gondolom fejléces papír. Nem tudom, P.
– Kétezeröt. Jesszusom – mondja. – December. Ez…
Majd kiugrik a szívem a helyéről. Bólintok.
– Az eltűnése napja.
Priscilla tátott szájjal pislog a levélre.
– De miért most? Hol volt? Elveszett, vagy valami?
– Fogalmam sincs. Egyszer csak ott volt apánál a többi postával.
– Ma?
– Tegnap. Katie ma reggel útközben beadta nekem a munkába.
De csak ma este került az asztalomra, pont mielőtt eljöttem.
– Jesszusom – ismétli barátnőm.
– A metrón bontottam ki – mondom. – Azt hiszem, tudtam. A
kézírásból.
Egymást nézzük a tompa fényben Priscilla szobájában,
mellkasunk emelkedik és süllyed, csönd telepedett közénk,
miközben a padlón keresztül odalentről a zene, nevetés és
beszélgetés hallatszik fel a buliból.
– Basszus – ismétli Priscilla a csöndben. – Hogy érzed magad?
Vállat vonok.
– Nem is tudom. Kicsit émelyeg a gyomrom. Zavart vagyok.
Picit szomorú. Újra látni a nevét, kimondani… – Torkomra forr a
szó. Nem igazán tudom, hogy érzem magamat. A bennem lévő
görcsöt leszámítva; a vénáim, csontjaim, szöveteim és a szívem
egyetlen gombóccá gyűrődött a mellemben.
Megint némán ülünk. Priscilla egy pontot bámul a plafonon,
utána a padlón, azután megint a kezében lévő levélre néz.
– Francba – mormolja. – Őrület – teszi hozzá újra és újra,
felveszi maga mellől az ágyon heverő borítékot, elölről-hátulról
forgatja a kezében. Elmosolyodik, manikűrözött ujját a
bélyegzőre nyomja. Két napja adták fel.
– Reading – mondja. – Akkor Roman Readingben van? Ennyi
éven át csupán néhány órányira volt?
– Ki tudja? – kérdezem. – Bárhol lehet, P… bárhol lehetett.
Priscilla a levélre és a borítékra mosolyog, amiket egyik és
másik kezében tart.
– Ez elképesztő, de tényleg. Úgy értem, ha igazán belegondolsz.
– Priscilla hitetlenkedve rázza a fejét. – Most mit csinálsz?
Összefonom a karomat. Torkomban lüktet a pulzusom.
– Semmit.
– Semmit?– kérdezi Priscilla, és gyorsan rám emeli tekintetét. A
hirtelen hangerőtől, ami annyira kontrasztban áll a lenti parti
halk zsongása mellett folytatott halk beszélgetéssel,
kiegyenesedek.
– Ne haragudj, édesem, csak… nem akarod tudni?
A fülemhez húzom a vállamat.
– De micsodát? Évekkel ezelőtt történt, P.
– Nem tudom – feleli halkan. – Tudni, miért most kaptad ezt
meg, honnan jött, mit jelent?
Melegség önt el.
– P, tinédzserek voltunk, amikor ezt írta. Kölykök.
Priscilla összehúzza a szemöldökét.
– De most nem akármilyen kölyökről van szó, nem igaz, Lizzie?
Ez Roman. Mármint… az igazi Roman.
Egy pillanatig tanulmányozza az arcomat, de abban sem
vagyok biztos, hogy egyáltalán lélegzem még. Úgy érzem, az
összes vérem a fejembe tolul. Megdermedek, gondolom a
döbbenettől, a sok kérdéstől és emléktől, amelyek szép lassan,
egyesével kúsznak elő.
– Most pedig itt van ez – folytatja Priscilla –, alighanem
visszanyomozhatnád, vagy legalább megpróbálhatnád. Nézd,
tudjuk, hogy Readingben bélyegezték le, úgyhogy felhívhatnánk
az elosztót…
– Nem hiszem.
– Azt megtudhatnád, hol adták fel – erősködik Priscilla. Most
elfordul mellettem az ágyon, egyenesen rám néz, a szeme
kitágult és csillog az izgalomtól. Mint aki tervet forral, és engem
is be akar venni. – Csak két napja adták fel…
– Igen, de tizenkét éve írták – vitatkozom. – Felnőtt férfi már,
Priscilla. Felnőtt férfi, alighanem éli az életét, és Romant ismerve,
biztos egy fura jurtában lakik valami bennszülött faluban,
farkasok a barátai, és basszusgitározik. Lehet, azt sem tudja,
hogy a levél elveszett.
Priscilla a kezében tartott levelet nézi, szemét összehúzza,
mintha valami részletet keresne, ami fölött átsiklott.
– De hogy veszhetett el, ha csak most adták fel?
Nyelek.
– N-nem tudom.
A karom libabőrös. Ez foglalkoztat engem is, ez jár az
eszemben, ez és a levélben leírtak mögöttes jelentése, az, hogy
tudni szeretném, mi az, amit sajnál. Sőt, nagyon sajnál. A
gondolat, hogy szándékosan lett két napja postára adva. Hogy ő
adta fel.
Priscilla maga köré fonja a karját, és szomorúan néz rám.
– Basszus, P – mondom remegő hangon. – Azt reméltem, hogy
majd… Nem is tudom, hogy azt mondod majd, milyen aranyos,
édesbús, aztán azt mondod, dobjam ki. Hogy évek múltak el,
milyen kísérteties, sőt bizarr, menjünk, együnk egy kis pogácsát,
és nézzük Perryt, amint Ricky Martinra táncol.
Priscilla nevet. Csillog a szeme, égetett cukor színű.
– Aranyos – mondja. – És tényleg kísérteties. De nem dobhatod
ki. Nem hagyhatod ennyiben. – Megfogja a kezemet. – Nem
tudom, mi jelentősége ennek az egésznek, de… biztos oka van,
hogy most kaptad meg… éppen ma… ennyi év után.
Megrázom a fejemet.
– Lizzie, talán meg is találhatod.
– Priscilla – mondom.
Elhallgat. Nézzük egymást. Elveszem tőle a levelet, és
visszateszem a borítékba. Figyel, a szája sarkába harap. Végül
bólint.
– Semmi – jegyzi meg Priscilla, és leengedi a vállát. – Jó. Oké.
Semmi.
– Semmi – ismétlem.