A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Lisa Heathfield: Paper Butterflies

Published by Electric Monkey, an imprint of Egmont UK Limited,

London, 2016

Fordította: Benedek Leila

Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince

Copyright © 2016 by Lisa Heathfield

Hungarian translation © Benedek Leila, 2017

Copyright © Ciceró Könyvstúdió, 2017

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-432-038-8

Kiadja Ciceró Könyvstúdió

www.gabo.hu

gabo@gabo.hu

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Milesnak –
amiért mindig hevesebben ver tőled a szívem
 ELŐTTE
Tízévesen
– Idd meg! – Elém tartja a poharat. Annyira tele van, hogy ha csak
egy picit is megdönti valamelyik irányba, kifolyik az egész. – Most!
– De nem vagyok szomjas. – Kiabálni szeretnék, de a hangom
csak suttogás.
Kathleen olyan mélyre hajol, hogy a szeme egy vonalban van az
enyémmel. A szempillája ébenfekete. A pirosító az arcán túl piros,
mintha két alma csücsülne az arccsontján.
– Idd meg! – ismétli.
A hólyagom tele van. Nem hagyott kimenni, mióta felkeltem ma
reggel, és már a szokásos pohár meleg tejemen is túl vagyok.
Kinyújtom a kezem, remélem, nem érek hozzá a jéghideg kezéhez.
Végignézi, ahogy a számhoz emelem a poharat, és inni kezdek. A
torkom mintha össze akarna záródni. Ellenkezik a testem. De a víz
végül lezubog a gyomromba.
– Az egészet. – Úgy mosolyog rám, ahogy szokott. Úgy, ahogy
senki más nem képes. Ezt a mosolyt soha nem látja más. Mintha én
lennék a kisegér, aki belesétált a macska csapdájába, és most arra
kényszerülök, hogy játszadozzon velem, mielőtt élve felfal.
– Pisilnem kell – mondom. Tudom, hogy hallotta, amit mondtam,
de a csaphoz sétál, és megereszti a vizet. Újra megtelik a pohár.
Talán ő szomjazott meg.
A gyomrom görcsbe rándul, amint felém fordul. Megint felém
nyújtja a jéghideg kezét, és már tudom, mit kell tennem.
Próbálom gyorsan meginni, de túl nehéz. Belefájdul, majd égni
kezd a hólyagom. Egy helyben toporgok. Elveszi tőlem a poharat.
– Tényleg ki kell mennem – mondom.
– Ó, ugyan már. Elkésel a suliból. – A hangja majdnem úgy cseng,
mintha énekelne. – Még megcsinálom a hajad.
 Megrázom a fejem. A hasfájásom egyre erősebb, már a
szememben is érzem.
Kathleen kiviharzik a konyhából.
– Megan! – kiált fel az emeletre. – Ideje indulni.
Aztán visszajön, vörös szalag van a kezében. Úgy húzza hátra a
hajam, hogy a fejbőröm égetőn megfeszül. Nem tudom már
visszatartani a pisilést.
– Lécci, anya – mondom, és próbálom megédesíteni a hangomat.
Próbálok úgy beszélni, mint Megan. – Gyors leszek, megígérem.
Kérlek, hadd menjek.
Felém fordul, és mélyen a szemembe néz.
– Nem vagyok az anyád – mondja.
Megan a lépcső legalsó fokán áll. Egy évvel fiatalabb, mint én, de
máris magasabb nálam. A bőre fehér, míg az enyém fekete.
– Nyomás, lekésed a buszt. – Kathleen lehajol, hogy arcon
csókolhassa. – Legyen szép napod.
Leveszem a kabátom a fogasról, és belegyömöszölöm a karom.
Próbálok nem az égető fájdalomra gondolni. Ha arra koncentrálok,
hogy begomboljam magamon a kabátot, és felvegyem a hátizsákom,
talán vissza tudom tartani még egy ideig.
De járni még nehezebb. Minden egyes lépéssel a járdán úgy
érzem, nem fog menni. Felnézek a felhőkre. Az egyik pont olyan,
mint egy elefánt. Az ujjammal megrajzolom a törzsét a levegőben.
Segít elterelni a gondolataimat. Hallom Megan lépteit mögülem, de
nem fogok ránézni. Inkább az elefántomat nézem.
Holnap tízéves leszek, mondom neki. Lassan mozog fölöttem,
majd szertefoszlik a kék égen.
A buszmegállóban más gyerekek is várnak. Megan beáll közéjük,
majd rám pillant.
Egyik lábamat a másik után… nem tudom már sokáig tartani…
Jön a busz. Befordul a sarkon, és megáll előttünk. Olyan sárga,
mint a nap. A nap az égen, az elefántom az égen, mondogatom
magamnak. Gondolnom kell valamire, bármire.
 Hagyom, hogy egymást tolva felnyomakodjanak a buszra. A fiú,
akit Gregnek hívnak (és akinek pár napja eltört az orra), úgy nevet,
hogy a nyelvét is látom mozogni a szájában. Nyálas az egész arca;
elkapom róla a tekintetem.
Próbálom megfeszíteni az izmaimat a lábam között, ahogy
lépkedek fölfelé. Minden mozdulatba belesajdul a fejem is.
A busz majdnem megtelik. Le kell vennem a táskámat a vállamról,
hogy többen elférjenek. Van még egy ülőhely, le kell ülnöm, mert a
hasam már annyira fáj, hogy tudom, állva még inkább képtelen
leszek visszatartani.
Megkarmolom a karom, újra és újra. Egy, kettő, három, egy, kettő,
három.
Ég a bőröm, és akkor megindul a nedvesség a lábam között. Már
nem tudom megállítani. Benedvesíti a bőrömet és az ülést. Érzem a
meleg ösvényt a cipőmnél. Ha lenéznék, látnám, ahogy csorog a
padlón.
Próbálok nyugodtan ülni, nem mozdulok. Csak a szemem hunyom
le, és azt kívánom, bárcsak valahol máshol lennék! Bárcsak
megmozdulna alattam ez az ülés, kirepítene ebből a buszból, és
örökre elvinne innen!
Paula ül mellettem. Egy szót sem szól. Talán észre sem vette.
Arccal az ablak felé fordul. A hólyagomból kiszabadul a fájdalom. De
hamarosan fel kell állnom, és akkor mindenki megtudja.
Megjátszhatnám, hogy beteg vagyok. A buszsofőr leengedné a
gyerekeket, és hazavinne. Vagy megkérdezné, miért nem mentem el
pisilni még indulás előtt, és akkor elmondanám neki, elmondanék
mindent. És akkor elvinne Kathleentől, és soha többé nem kellene őt
látnom. A felesége örömkönnyeket hullatna, amikor meglát;
felvinnének a saját, rózsaszín szobámba, a saját íróasztalomhoz, a
saját színes ceruzáimhoz.
A busz megáll.
A gyerekek leszállnak. Kiürülnek az ülések, és Paula mellettem már
a táskáját szorongatja. Indulásra kész.
 – Végállomás! – szól hátra a buszsofőr.
– Menj! – mondja Paula.
Megtudja, amint felállok. Hátranézek az ülésre, teljesen átázott.
– Pfuj! – mondja, elég hangosan ahhoz, hogy a többiek is
meghallják. Felveszem a táskám a hátamra, és elmasírozok az ülések
között. A nedvesség a lábamhoz tapasztja a szoknyámat. Sejtem,
hogy hatalmas, sötét folt éktelenkedik a hátsómon. Szúrós szaga
van, a számban is érzem.
Fel akarom emelni a fejem, de képtelen vagyok rá.
– Pfuj, pisiszag van – mondja Ryan. – Te voltál, Lauren?
– Nem – nevet, és átemeli a feje fölött a táskát.
– Pedig valaki összepisilte magát. – És akkor észreveszi; nem
fordulok hátra, de érzem a hátamon a tekintetét. – Ó, Juniper. Te
hugyoztad össze magad.
– A nevem nem Juniper – mondom szinte suttogva, miközben
igyekszem nem lelassítani és nem is túlságosan felgyorsítani a
lépteimet.
– Bűzlesz. – A lányok vele nevetnek.
A nedves combom összedörzsölődik, miközben sétálok. Már a
bokámnál is érzem a ragadósságot. A cipőmet is hozzátapasztja a
bőrömhöz.
– Kell egy pelus? – kérdezi Ryan. Nem fogok ránézni. Nem fogom
hagyni, hogy meglássa a tekintetemben, hogy legszívesebben
kifutnék a világból.
Átlépünk az iskola kapuján, a folyosó tele van emberekkel. Sírnom
kellene, de nem engedem meg magamnak.
– Pfuj! – kiáltják a lányok a buszról. Befogják az orrukat. – Valaki
összecsinálta magát. – És rám mutatnak, és mindenki nevet és
megszólal a csengő.
– Be kell jönnöd, kezdődik az óra – mondja Ryan. – Nem akarsz
bajba kerülni, igaz?
Valahogy eljutok az osztályteremig. Miss Hawthorne már bent van.
A székén ül, és az előtte ülő gyerekekhez beszél. A fogasomhoz
megyek, leveszem a kabátom, és felakasztom a táskámmal együtt.
Amikor megfordulok, mindenki rám mutogat; nevetnek, befogják az
orrukat; a hangjukba undor vegyül.
– Mi történt? – kérdezi Miss Hawthorne. A mosolya meleg, de
össze van zavarodva. Nem mozdul a lábam. Fogalmam sincs, mit
csináljak, hová menjek.
– June-nak volt egy kis balesete – mondja Cherry. Mindenki újra
felnevet, és engem bámul. A szagba belefájdul a bőröm.
Miss Hawthorne elindul felém. Megérti, amint közelebb lép.
– Gyere velem, June. – Kilépünk az osztályteremből, minden szem
rám szegeződik. Miss Hawthorne becsukja mögöttünk az ajtót, de
még így is hallom a nevetésüket. A padlóra szegezem a tekintetem.
Érzem, hogy elvörösödöm, persze ez nem látszik a barna bőrömön.
Úgy érzem, legszívesebben a föld alá süllyednék, és soha többé nem
jönnék vissza onnan.
– Mi történt? – kérdezi kedvesen.
– Nem tudtam visszatartani.
– El kellett volna menned még indulás előtt.
– Sajnálom. – Nem fogok sírni.
– El kell menned az orvosi szobába. A nővér ad majd neked tiszta
ruhát, és aztán visszajöhetsz a terembe – mondja. Felnézek rá. –
Tudom, hogy nehéz lesz, de vissza kell jönnöd. Majd elfelejtik,
meglátod. – A vállamra teszi a kezét, és mosolyog, de tudom, hogy
hazudik.
Csend van a folyosón. Csak a lépteim zaja töri meg a némaságot.
Kisétálhatnék innen, ki az ajtón… és sosem térnék vissza. Túlélném
– tudom, hogy menne. Stoppolnék a tengerpartra, találnék egy
családot a strandon. Szeretnének, és az enyémek lennének.
A nővér ajtaja résnyire nyitva áll, halkan kopogok, mielőtt belépek.
A széke mellett áll, és egy lázmérőt ráz le. Egy lány ül a széken egy
tállal az ölében. A bőre olyan fehér, mintha halott lenne; tudom,
hogy nem szabadna bámulnom.
 – Mindjárt visszajövök, felhívom az anyukádat – mondja a nővér. –
Haza kell vinnie.
– Dolgozik – feleli a kislány.
– Nos, akkor is el kell jönnie érted.
A lány bólint, és a tál fölé hajol. A nővér szinte átnéz rajtam, és
kiviharzik a szobából.
– Jól vagy? – kérdezem a lányt. Lopva felnéz rám, majd elfordítja
a fejét.
Az ablak résnyire nyitva van. Valaki odakint éppen füvet nyír. A
zümmögése beáramlik a szobába.
Hallom a nővér lépteit a polírozott padlón, még mielőtt
megláthatnám.
– Rendben. Elintézve – motyogja.
Aztán felém fordul.
Elmondhatnám neki, elmondhatnám az igazat… mindent.
– Szükségem lenne néhány tiszta ruhára – suttogom. És tudom,
hogy már megérezte, miről beszélek.
– Rendben – mondja, és a szekrényhez lép. Kivesz belőle néhány
fehérneműt, és kiválaszt egyet. – Talán egy kicsit szűk lesz, de
megteszi. – A kezembe nyomja. – Gyere, máris elhúzom neked a
függönyt.
Követem. Leveszem a nedves bugyimat. Nem tudom, mit csináljak
vele. Úgy tűnik, mintha a nővér nem akarná megfogni, így inkább
leteszem a földre.
Kilépek a szoknyámból. Az is nyirkos. Nem akarom látni a foltot,
amin az egész osztály nevetett. A cipőm ragad. A szagát még mindig
érzem a bőrömön.
– Kicsit megtöröllek – mondja. A csaphoz megy, és egy rongyot
vesz elő, azzal töröl át.
Mikor már megszáradtam, ad egy másik szoknyát is. Szorít a
lábamnál, a hasamnál. Tudom, mit gondol. Mindenki ezt gondolja.
A nővér elveszi a ruháimat, és egy szatyorba teszi. Masnit köt rá,
és átadja. Végig kell mennem a folyosón ezzel a kezemben. Nem
dobhatom ki, nem mehetek haza a cuccaim nélkül.
– Köszönöm – mondom, és mélyen a szemébe nézek. Kérdezzen
rá, könyörgök magamban. Kérdezzen, és én mindent bevallok.
– Nem vagy te már túl nagy az ilyesmihez? – kérdezi, bár ez
inkább kijelentésnek tűnik. – Próbálj odafigyelni.
És akkor kilépek a nővérszobából. Visszatérek a köröttem köröző
cápák közé; csaliként akasztom a fogasra a zacskót.

Másnap reggel korán felkelek; ez az én napom. Elképzelem, hogy

kiszabadítom a pillangókat a hasamból, és egy csuporba teszem őket
az ágyam mellé – imádom nézni a színeiket, ahogy a szárnyaikkal az
üveg falának csapódnak.
Nyílik az ajtó, és mind itt vannak. Kathleen, Megan és apu.
Megígérte, hogy később megy ma dolgozni.
– Itt van a szülinapos – mondja Kathleen. Az ölelése szoros és
szappanillatú. Megpuszilja a fejem búbját.
– Tízéves lettél – mondja apu ünnepélyesen. – Tessék, fogd csak.
– A mosolya az egész arcát elborítja, amikor egy zsinórt nyom a
kezembe.
– Csak ezt kapod – neveti Kathleen, apu megfogja a kezét.
– Kövesd! – mondja. Kikászálódom az ágyból, és megragadom a
zsinórt; a csuklóm köré tekerem, és követni kezdem a vonalat, amit
rajzol.
Megan szobájába vezet, az ágya alá kúszik. Mind az ajtóból nézik,
hogyan lépek fel a matracra, hogyan próbálom lejjebb húzni
magamon a hálóingem. Mind nevetnek, ahogy belegabalyodom a
székbe, kétszer is egymás után.
– Tehát nem itt van – mondja apu, és közben rázza a nevetés.
Nem nézek Kathleenre és Meganre. Nem hagyom, hogy ezt is
tönkretegyék.
A zsinór lefut a lépcsőn, a konyhába. Ügyetlenül átmászok az
asztal alatt, aztán át a folyosón a nappaliba.
 És ott van.
A végére egy gyönyörű, új bicikli van kötve. Rózsaszín a váza,
sárga a kormánya. Azt hiszem, egy pillanatra a szívem is megáll.
Felnézek apura, próbálok megszólalni. Ő a vállamra teszi a kezét.
– Csak a tiéd, Töki. Megérdemled.
– Bizony ám – mondja Kathleen, és megfogja a kezem, majd
közelebb visz. – Tetszik?
– Igen – felelem, és hevesen bólogatok. – Megfoghatom?
Apu felnevet.
– Persze, hiszen a tiéd.
Az enyém. Ez tényleg az enyém.
Végigfuttatom a kezem az ülésen, a jéghideg vázon.
– Csengője is van – mondja Megan izgatottan.
– Igen – motyogom.
– Sajnos, most nem lesz időd kipróbálni – mondja apu. – De
megígérem, hogy holnap elmegyünk bicajozni. – Áthajol rajtam, és
megcsókolja Kathleent. – Mennem kell.
Követem őt a bejárati ajtóig, és még akkor is a kezét fogom,
amikor a kabátját veszi.
– Ments meg nekem egy szelet tortát a zsúrodról – mondja
mosolyogva. Felemel, a lábam alig súrolja a földet. – Az anyukád
nagyon büszke lenne rád – suttog-ja a hajamba.
Aztán megragadja a táskáját, és becsukja maga mögött az ajtót,
mielőtt még kinyöghetném a válaszom.
– Köszönöm a biciklit – suttogom, és elképzelem, hogy még
mindig itt áll, és mosolyog.

– Te voltál? – kérdezi a buszsofőr, amint felszállok. Úgy nézek körbe,

mintha nem tudnám, hogy hozzám beszél. – Úgy döntöttél,
klotyónak használod a buszomat?
Megrázom a fejem.
 Meg fogsz menteni. Elviszel innen a buszoddal, és veled meg a
feleségeddel fogok élni.
– Te voltál – mondja Lauren, és megbök, hogy menjek tovább. –
Olyan büdös a bugyid, mintha halacska lenne benne.
Körülöttem mindenki a partra vetett halakat kezdi utánozni. O
alakot formáznak a szájukkal és ki-be csukogatják azt.
Amikor leülök, a fiú feláll mellettem, átnyomakodik rajtam, és szó
nélkül másik helyet keres.
Próbálok az új biciklimre gondolni, amely még mindig odahaza
várja, hogy kipróbálhassam. A képzeletemben ragyog. És apu holnap
elvisz egy körre, csak ő és én.
– Senki sem szeret – egy hang szól két ülés közül, és azonnal
felismerem. Megan. Anne pedig hevesen kuncog mellette.
Felállok, és elindulok még hátrébb a buszban, végül egy ablak
melletti helyet találok magamnak. A mezőket nézem, homályos
összevisszaság lesz belőle, ahogy haladunk. Felpattanok majd a
bringámra, és addig tekerek, míg el nem tévedek, és képtelen leszek
hazatalálni.
– Mindenki gyűlöl.
És nem fogok félni, boldog leszek. Apu, aki keresni fog, persze
rám is talál, kocsival jön utánam.
Meggondoltam magam, mondaná. Három év elég volt Kathleennel
és Megannel; mostantól ketten leszünk, csak te és én. Vettem egy új
házat. Beraknánk a biciklimet a csomagtartóba, és addig mennénk,
amíg senki nem talál ránk.
– Jobb lenne, ha meghalnál – hallom még mindig Megan hangját.

Mind törökülésben ülünk a szőnyegen.

– Nos – mondja Miss Hawthorne –, van egy szülinaposunk.
Érzem, hogy elvörösödöm, ahogy rám mosolyog. Fogalma sincs
semmiről. Azt hiszi, kedves, de nem tudja, mennyire nem akarom ezt
az egészet.
 – Gyere ide előre, June. – A mellette álló székre mutat.
Nem hallja a hangokat, nem látja, hogy megint a halakat
utánozzák. Vonakodva felállok, átlépkedek a többieken.
– És most, tudod, ne ülj rá – mondja Miss Hawthorne. – Ez az
egyetlen nap, amikor felállhatsz a székre. Hozd ki belőle a
maximumot.
Felállok a fából készült székre. Azon aggódom, hogy az első
sorokban ülők beláthatnak a szoknyám alá, szóval lesimítom a
szoknyát, és összekulcsolom magam előtt a kezem.
– Halacska – hallom meg valahonnan.
– Szóval. Egy, két… – vezényel Miss Hawthorne. – Egy, két, há,
négy.
És együtt énekelnek, a tekintetüket az égbe emelik. Ryan úgy
csinál a kezével, mint egy úszkáló hal, de olyan gyorsan és hirtelen,
hogy Miss Hawthorne észre sem veszi. Stuart messziről talán úgy
fest, mint aki lelkesen énekel, de valójában egy hang sem hagyja el
a száját. Csak a halakat utánozza a szájával. De Miss Hawthorne
csak azt hallja, hogy mind énekelnek, mind különlegessé teszik a
napomat.
Nem akarom, hogy nézzenek, és egyikőjüket sem akarom látni.
Amint befejezik, azonnal leugrom a székről, és visszaülök a
helyemre, azt kívánva, bárcsak jönne egy tornádó, amely
mindannyiunkat elsodor!

– Mit kaptál a szülinapodra? – kérdezi Jennifer. A játszótér egyik

sarkában ülünk, és szendviccsel a kezünkben lógatjuk a lábunkat egy
faldarabról.
– Egy biciklit – mondom büszkén. Alig várom, hogy hazaérjek, és
kipróbálhassam. Még akkor is, ha Kathleen is ott lesz.
– De szerencsés vagy. – A vörösesbarna szeme elkerekedik, feláll,
és a válla mögé dobja hófehér haját. – Hogy néz ki?
 – Rózsaszín – mondom, és beleharapok a szendvicsbe. A
tonhalkrém ragadóssá teszi a kenyeret. – Gyönyörű – mondom tele
szájjal.
– Én csak egy órát kaptam a tizedik szülinapomra.
– Az is szép ajándék – felelem, de csak megvonja a vállát.
Ketten közelednek felénk. Két lány, eggyel alattam járnak.
Felismerem a kontyot a fejük tetején. Maguk mögé néznek
néhányszor, de végül elérnek hozzánk.
Jennifer bámulja őket, ahogy szembe kerülnek velünk. Sosem
beszéltünk még, és fogalmam sincs, mit akarnak. Egy a
szájpadlásomra ragadt kenyérdarabot próbálok kipiszkálni a
nyelvemmel.
– Hoztunk neked szülinapi ajándékot – mondja a szőke. Mosolyog,
mint aki komolyan gondolja, de én rosszat sejtek.
Az alacsonyabb egy szalvétába csomagolt valamit nyújt felém.
– Köszönöm – mondom, de egyre nehezebben kapok levegőt.
Nem akarok felnézni, nem akarom látni, hogy kik bámulnak. Részt
veszek a játékban, és akkor talán megúszhatom…
Felemelem a fejem, és lassan kibontom a szalvétát. Az egyik lány
felsikolt, aztán mindketten elrohannak.
Egy döglött aranyhal. A szeme nyitva, mintha az eget lesné. Az
aprócska szája is tátva…
Megölték, csak miattam.
– Halacska! – szól megint, most a játszótér másik végéből. Tudom,
hogy Ryan az. Nem fogok ránézni. Inkább óvatosan
visszacsomagolom a halat, és a táskámba teszem.

Miss Hawthorne az ajtónál áll, amikor vissza akarok menni a

terembe.
– Válthatnánk néhány szót? – Kint várok a folyosón, amíg a
tanárnő mindenkit leültet. A falak hófehérek, mintha egy fényes
csőben lennék. – Jól van – mondja, és becsukja mögöttünk az ajtót.
– Bele kell néznem a táskádba.
– Miért? – kérdezem.
– Néhány gyerek elmondta, hogy valami olyasmit tettél, amit nem
kellett volna.
A gyomrom elnehezül. Csak azért tartottam meg a halat, mert
nem akartam kidobni. El akartam égetni. Mert végtére is, miattam
halt meg.
Miss Hawthorne-nak nem kell sokáig kutakodni a táskámban.
Kihúzza belőle a papírszalvétát és a benne rejtőző puha testű halat.
– Miért? – kérdezi. A hangja kedves. Nem dühös rám.
– Nem én voltam – felelem.
De csak megrázza a fejét.
– Sokan látták, és nagyon megijedtek.
– Nem én voltam – suttogom.
– A hazugsággal nem segítesz magadon. – Olyan csalódottságot
érzek ki a hangjából, hogy sírni tudnék.
– Nem hazudok. – Látom az arcán, hogy nem hisz nekem.
– Nincs más választásom. Le kell vinnem téged Mr. Cleadonhöz.
Bólintok. Könnyebb elfogadni.
Annyira egyedül érzem magam, még így is, hogy Miss Hawthorne
mögöttem lépked. Azt hittem, bízhatok benne. Azt gondoltam, egy
napon talán elmondok neki mindent Kathleenről, hátha megment.
De már tudom, hogy sosem fog.
Kinézek az ablakon. A felhőkből most egy tündér alakját olvasom
ki, de hamar elveszítem szem elől, mert véget ér a rövid séta Mr.
Cleadon irodájáig.

– Hunyd be a szemed – mondja Kathleen. Megannel alig tudunk

belépni a házba, olyan izgatottan téblábol körülöttünk. Elveszi a
kabátjainkat, a táskáinkat, és gyorsam felakasztja őket.
Mögém lép, és befogja a szemem a kezével.
 – Menj csak előre – mondja, és a konyha felé irányít. – Tá-dám! –
kiáltja, és elengedi a szemem.
Az asztal tele van szülinapi kajákkal. Van gyümölcszselé,
szendvicsek, sütik. És az asztal közepén egy óriási csokitorta,
cukorkákkal a tetején.
Megan zavartan néz Kathleenre.
– Szülinapja van, drágám – mondja, aztán felém fordul. – Nézd
meg a tortát. Én készítettem.
Közelebb lépek hozzá. Új terítő, lufik lógnak a székeken.
– Mit mondasz? – kérdezi Kathleen.
– Köszönöm.
– Gyerünk, gyújtsuk meg a gyertyákat, és csináljunk pár fotót.
Egy gyufával meggyújtja mind a tíz gyertyát. Ez az én tortám és
gyönyörű.
– Fújd el, mosolyogj, és nézz rám.
A mosolyom igazi, ahogy a gyertyákra nézek, ahogy elfújom,
aprócska füstfelhők szállnak fel belőle.
– Nyomjuk be mind!
Leülünk.
– Van szénsavas üccsi is. – Mosolyog, és a poharamra mutat.
– Köszönöm – mondom újra.
– Kezdjük a tortával. – Nagy szeletet kanyarít le belőle, egy
tányérra teszi, és felém nyújtja. – Ne várj meg minket!
Kicsit hezitálok a villámmal, de túlságosan csábító. A csokikrém
kiszivárog a piskótalapok közül. Az íze az egész világot jobbá teszi.
– Finom, ugye? – Kathleen teli szájjal nevet. És tényleg az. Minden
egyes falat jólesik, egészen addig, míg ki nem ürül a tányérom.
Kathleen újabb szeletet vág nekem. Felnézek rá, mire ő nagyot
bólint. Talán megváltozott. Talán megölel majd, és azt mondja,
szeret engem, és sajnálja. Visszamosolygok. Legördülnek a
nehezékek a szívemről.
Eszem a tortámat, a csoki elterpeszkedik a számban. Megan
bámulja, ahogy eszem, de nem érdekel. Kathleen engem is szeret.
 Az ujjaimmal összeszedem a morzsákat is, és a csokikrémet is
igyekszem kimenteni a tányérról.
– Még? – kérdezi Kathleen.
Felnevetek.
– Hagynom kell helyet a szendvicseknek is.
– De még van torta. – És megint. Ugyanaz a perzselő tekintet.
Újabb szeletet tesz a tányéromra. Ránézek; tudom, hogy ha ezt
még megeszem, rosszul leszek, legyen a torta bármilyen finom.
– Edd meg! – utasít. Megan rám néz. Pánik pislákol a
tekintetében.
Felveszem a villát az asztalról, és belevájom a tortába. Lassan
darabokra szedem, és minden egyes darabkát megeszek; most már
biztosan beteg leszek.
– Igyál! – mondja Kathleen. Jólesik a folyadék, de túl édes. –
Egyél! – még egy szelet kerül a tányéromra.
– Nem tudok – suttogom.
– Egyél! – ismétli.
– Rosszul leszek.
Mögém ugrik, és belesuttogja az arcomba: – Ha kihányod, azt is
megeszed.
Megragadom a villát, és beleerőltetem a tortát a számba.
Öklendezni kezdek, a piskóta gombóccá áll össze a számban, szinte
alig tudom lenyelni. A hasam görcsölni kezd – nem akarom ezt.
– Tök undorító, nem? – kérdezi Kathleen Megant.
– Igen – feleli Megan.
Nem akarok sírni, de képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet.
A könnyeim sós íze is belevegyül az elviselhetetlenül édes ízbe.
Látni akarom a biciklimet. Azt akarom, hogy apu hazajöjjön és
elvigyen innen.
Az édes illat az orromba is bekúszik. Újra öklendezni kezdek, és
hányinger tör rám.
– Még! – parancsolja. A villám a tányért karcolja, újra és újra és
újra, egészen addig, míg el nem szaladok a fürdőszobáig.
 Nem leszek rosszul. Nem lehetek rosszul. Bezárom az ajtót, még
mielőtt bejöhetne. Összekuporodom a földön. Mindenem fáj. A fejem
mintha szét akarna szakadni. A gyomromban égő téglák… A
torkomat belülről mintha csiszolópapír borítaná.
Fekszem a földön, sírok és sírok.
Az anyukámat akarom. Azt akarom, hogy jöjjön ki a vízből, jöjjön
vissza hozzánk. És akkor apu eléggé szeretne, és Kathleen is eltűnne
innen.
Halk kopogás az ajtón.
– June! – szivárog be Kathleen hangja. – Boldog szülinapot!

Apu betartja az ígéretét. Ki kell venni a biciklit a garázsból, de én

türelmesen várok. Egész nap képes lennék várni, ha az új biciklimről
van szó.
Kathleen az ajtóban áll. Nekidől az ajtófélfának, és keresztbe fonja
a karját. Hatalmas mosoly terül el az arcán.
– Segítsek, Brad? – kiabálja. Apu nem felel. Zajt, csörömpölést
hallok a garázsból, nem hiszem, hogy hallotta volna egyáltalán.
Kathleen megvonja a vállát. – Szóval nem – mondja, és rám
mosolyog.
De a mosoly mögött, a tekintetében újra meglátom, amit mindig.
Rá sem bírok nézni. Itt kint biztonságban vagyok. Itt vagyok, ahol
apu meg tud védeni.
Megjelenik a garázsajtóban.
– Bocsi, Töki. Azt hittem, már sosem találom meg a pumpát.
– Nem baj – felelem. Az első kerék valóban laposnak tűnik.
– Biztos minden rendben van vele? – kérdezi Kathleen, mintha
aggódna.
– Egyenesen a kirakatból vettem – mondja apu, és kicsit
megigazítja a kopott ülést. Úgy nevet, hogy az összes madár hallja
az égben. – Készen állsz, June?
– Igen. – Azonnal a pedálra teszem a lábam, ahogy a szemem
sarkából meglátom őt közeledni.
 – Ne menj túl gyorsan – mondja Kathleen. Aztán megölel, és
megcsókolja a fejem búbját. – Vigyázzatok egymásra.
– Vigyázni fogunk – mondja apu, és már az útról kalimpál.
Utánahajtok, és vissza sem nézek.
A biciklim szabaddá tesz. A szél simogatja az arcom, a karom. A
lábam köröket ír le, és olyan boldog vagyok, hogy repülni tudnék. –
Az enyém vagy – suttogom a biciklimnek. A kerekek
visszazümmögnek nekem. Ő is szeret.
Az út szinte eltűnik a talpam alól, egyre messzebb visz tőle. A
felhőkkel akarok beszélgetni, belekiáltani az égbe.
Az apámat nézem, aki valamennyivel előttem halad. Görbén hajol
a kormány fölé, előrenéz. Ő az én apukám, tőle kaptam ezt a biciklit,
és nagyon-nagyon szeretem őt.
A pólójába néha bele-belekap a lágy szellő.
Ma elmondom neki. Ma mindent elmondok.
Balra fordul, a töltés felé. A szívem elfacsarodik, és meg akarok
állni.
– Ne menjünk erre! – mondom, de nem elég hangosan ahhoz,
hogy meghallja.
Göröngyössé válik az út alattunk. Látom a folyót a távolban, fekete
vonalként terül el a horizonton. Sosem mondtam apának, mennyire
nem szeretek idejönni.
Óvatosan hátranéz, próbálja a levegőbe emelni a hüvelykujját, de
azonnal meginog, szóval inkább úgy dönt, nem leseget hátra, arra
figyel inkább, hogy ne essen el ezen a hepehupás úton.
A víz mellé érünk, és apu követi az utat. Nem akarok ránézni, nem
akarom hallani a folyó zubogó hangját.
Hamarosan már csak a bicikli kerekeit látom forogni, körbe-körbe.
Ha elég közel hajolok hozzá, a küllők olyan gyorsan mozognak, hogy
majdnem el is tűnnek.
Tudom, hogy nem vagyunk messze.
Megpillantom a távolban, és tudom, nem fogom tudni levenni róla
a szemem.
 Szeretlek, anyu.
Nem akarok sírni. És nem könnyű tisztán látni, amikor a könnyek
elborítják a szemed, és te nem törölheted ki belőle azokat a
könnyeket, mert akkor a bicikli megborul.
A kis, fából készült kócsagszobor kikémlel a fűből. Látom a
virágokat, amiket mi tettünk mellé apuval.
Meghúzom a féket, és pontosan anyu kócsagja mellé kerülök.
Hallom, hogy elöl apu is megáll. Megnyikordul az ösvény, ahogy
visszafordul. Felnézek rá.
– A virágok haldokolnak – mondom. A szirmaik felpöndörödtek, a
színük halvány.
– Már egy hete itt vannak – feleli.
– Azt hittem, tovább tartanak. Azt akarom, hogy tovább tartsanak.
– A három különböző csokor, három évet jelent anyu nélkül.
Apu áthajol a vázon, hogy megölelhessen, de a biciklik köztünk
megnehezítik ezt.
Nem nézek a vízre.
– Mehetünk tovább? – kérdezi apu. Szomorúnak tűnik, pedig ez
volt a mi napunk. Bólintok, de valójában itt szeretnék maradni, anyu
szobrával, itt akarok maradni, hogy vigyázhassak rá.
De ő hajtani kezd, és én is megyek utána. – Feltekerjünk a
tetejéig? – szól hátra a válla mögött.
– Igen! – kiáltom.
– Biztos nem tudok felhajtani rá. – Nincs túl messze biciklivel, és a
domb közel van az ösvényhez. Fű borítja és kissé meredek, a
háborús emlékmű büszkén feszít a tetején. – Versenyezzünk! –
mondja, aztán lepattan a bicikliről.
– Ez csalás! – Óvatosan leteszem az övé mellé a biciklimet, és
szaladok utána, ahogy csak bírok. Egyre közelebb érek hozzá. Fáj a
lábam, és minden levegővételnél ég a torkom, de mégis jó érzés.
Próbálok még gyorsabban szaladni, de végül ő nyer. Elfekszik a
fűben, a hasa le-föl mozog elképesztő gyorsasággal.
 – Fittebbnek kell lenned – mondja nevetve, zihálva. – Kevesebb
kaja és parti, és több mozgás.
Visszatartom a lélegzetem.
A csokitorta gondolata felkúszik a torkomon.
– Örülök, hogy eljöttek a barátaid – mondja. Kinyújtja a karját, és
a feje alá teszi. – Kezd könnyebb lenni, nem igaz?
Lenézek a fűre. Tépkedni kezdem a szálait. Egyiket a másik után.
– Nem megy egyik napról a másikra, de az, hogy egy pár barátod
eljött a szülinapi bulidra; kezdetnek jó.
Mondd el neki! Nincsen semmiféle barát. Nem jött el senki.
Hazugság volt az egész. De nem jön ki szó a számon.
– Kath nagyon igyekezett, hogy jól sikerüljön. – Gyengéden
simogatni kezdi a fűszálakat. – Szerencsések vagyunk, hogy itt van
nekünk, ugye? – Amikor rám néz, már tudom, hogy nem mondhatok
semmit. Újra olyan boldogságot látok a szemében, amelynek már
rég nem láttam nyomát sem. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
– Bárcsak olyan lenne a bőröm, mint a tiéd! – mondom. Fogalmam
sincs, miért mondtam ezt. És nem is teljesen igaz. Nem
mondhatnám, hogy gyakran gondolom ezt. A bőrszínem olyan, mint
anyué volt, és meg akarom tartani magamnak. Megtartani egy
darabot belőle.
– Ó, édesem. – Körém fonja a karját, és én hirtelen újra
biztonságban érzem magam. Így akarok maradni örökre, így senki se
érhet hozzám, így senki se bánthat. – Piszkálnak érte a többiek? –
kérdezi. Nem mozdulok, nem bólintok, nem is rázom meg a fejem. –
Tudom, hogy nehéz, de nem szabad foglalkoznod ezzel. Gyönyörű
kislány vagy. Minden részed gyönyörű; a barna bőröd, a hatalmas
mosolyod, a szemed olyan, mint két hatalmas csokidarab, amit
legszívesebben megennék, amikor belenézek.
Úgy csinál, mintha meg akarná enni az arcomat; csiklandós leszek
tőle, és elhajolok.
– Bárcsak hosszú, szőke hajam lenne! – mondom. – És egyenes.
– Nem, dehogy akarod – feleli.
 Pedig ezt szereted, mondanám legszívesebben. Imádod Kathleen
haját.
– Majd meglátod, mennyire különleges a hajad. Ne akarj
beleolvadni a tömegbe. Ne szégyelld, hogy különleges vagy, hogy
kilógsz a sorból.
Nem. Én szőke hajjal akarok ülni a buszon. Nem akarom, hogy
Ryan ceruzákat tűzzön bele, mert azt hiszi, mind beleragad. Nem
akarom, hogy madárhangot adjanak ki, amikor elmegyek mellettük a
folyosón, mert a hajamat egy madárfészekkel azonosítják.
– Annyira hasonlítasz az anyukádra – mondja apu. – Ő
megtanulta, hogyan emelje magasra a fejét, és te is meg fogod
tanulni. Értékes vagy, June.
Belefúrom a fejem a mellkasába, oda, ahol a szívét érzem
dobogni. Igen-nem, igen-nem.
Nem tudom elképzelni, hogy anyu szíve egyszerűen megállt. Ha
dobogna, még mindig itt lenne velünk.
A hátamra fordulok, és kinyújtom a karom. Ha erősen
koncentrálok, érzem a tenyerét a tenyeremben. Itt is van. A keze
melege felmelegíti az enyémet. A hüvelykujjával simogat.
Ó, anyu, annyira hiányzol.
– Gyerünk! – Apu hirtelen felugrik. Megfogja a kezem, és felhúz,
aztán kéz a kézben felsétálunk a domb legtetejére az emlékműhöz.
Fellépünk a legfelső sziklára, és úgy nézünk le a tájra, mintha ez az
egész a mi birodalmunk volna.
A nap melegíti az arcom, a karom, a csupasz lábam.
Alattunk apró mezők, aprócska házakkal; körömnyiek.
És ott van valahol Kathleen, akkora, mint egy hangya. Elképzelem,
hogy itt mászkál a lábam körül, nekicsapom a talpam a földnek,
mintha eltaposhatnám. Látom magam előtt, ahogy felnéz rám, és
mosolyogva taposom agyon.
Apu felnevet.
– Hát te meg mit csinálsz?
 Behunyom a szemem, ahogy átkarol. Csak ő és én. Együtt
meghódítjuk a világot.
 ELŐTTE
Négy nappal később
– Csak egy éjszakáról van szó.
– De nem akarom, hogy elmenj. – Hirtelen magával ragad a
félelem. Apu még soha nem hagyott egyedül éjszakára Kathleennel
és Megannel.
– Muszáj. Nincs más választásom. – Felhúz az ágyból, és
hátrasimítja a hajamat. Már nem lesz itt, mire felébredek, és nem is
jön vissza péntekig.
– Nem mehetnék veled? – kérdezem. – Csendben leszek. Észre
sem fogják venni, hogy ott vagyok.
– Iskolába kell menned.
– Kihagyhatom. Csak két napról volt szó. És aztán majd mindent
bepótolok, ígérem.
– Töki, nem lehet. Ez nem így működik, sajnálom. De nem tart
sokáig, hidd el. És jól fogod magad érezni. Kath egy csomó klassz
dolgot kitalált.
Azonnal kiráz a hideg; a fal felé fordulok. Lüktetni kezd a fejem, és
tudom, hogy mindjárt sírni fogok.
– Na, June! Ne légy ilyen. Vannak olyan apukák, akiknek sokkal
többet kell távol lenniük. Ez az első alkalom.
A fejemre húzom a takarót.
Érzem, ahogy a matrac kiegyenesedik mellettem, és tudom, hogy
felkelt róla. Érzem a hátamon az érintését, aztán azt, hogy már nem
érint. Hallom, ahogy óvatosan átsétál a szobámon, kinyitja az ajtót,
majd becsukja maga után.
Elment.
És még csak búcsúpuszit sem adtam neki.
Tudom, hogy Ryan húzza a hajam. Egyre csak húzza maga felé,
miközben Miss Hawthorne velünk szemben ül, és beszél. Észre sem
veszi. Túlságosan leköti, hogy a háromszög szögeiről magyarázzon.
– Úi, Juniper! – Előrehajol, és a fülembe suttog: – Fogtál ma
halat?
Próbálok csak előrenézni. Nézem Miss Hawthorne-t, és ahogy
mozog a szája, de semmit nem hallok abból, amit mond.
Kathleen nem csinált semmi rosszat ma reggel. Felébresztett, én
meg felöltöztem. Végig izgultam, a szívem hevesen vert, a
gyomromban szorítást éreztem.
És mint mindig, rengeteg kajával megrakott asztal várt reggelire.
Muffinok, bacon, nagy szelet fehér kenyér Nutellával. Megan
ugyanúgy bámult rám közben, ahogy szokott, miközben
elfogyasztotta a szokásos müzlijét. Néha olyan, mint aki gyűlöl
engem, néha meg egyszerűen csak rémültnek tűnik. Elvettem róla a
tekintetem, és a terülj-terülj asztalkámat néztem. Néztem és vártam.
De semmi.
Kathleen felkötötte a hajam a szokásos piros szalaggal, és
Megannek adott egy cuppanós puszit. Elmondta, mennyire szereti,
és hogy ő a legkülönlegesebb lány az egész világon, és aztán
becsukta mögöttünk az ajtót.
Talán minden rendbe jön.
Este csak megvacsorázunk majd, és nézzük a tévét.
– Olyan a szagod, mint egy pöcegödörnek – mondja Ryan.
Miss Hawthorne hirtelen felugrik.
– Nos, ha megtaláltátok a párotokat, el is kezdhetjük – mondja.
Hirtelen mindenki mozgolódni kezd, mindenki kissé zavarodott és
aggodalmaskodó, talán félnek, hogy nem lesz párjuk. Jennifer és én
egy asztalhoz ülünk.
– Nincs párod, Ryan? – kérdezi Miss Hawthorne. – Lehetsz velem.
– Jennifer belecsíp a karomba, mire én rámosolygok. Ryan
elvörösödik, engem meg elönt a boldogság. Látja, mennyire
vigyorgok, de nem érdekel.
 Miss Hawthorne kiosztja a lapokat, majd párokban kezdünk el
dolgozni.

Az ebédlő felé veszem az irányt, amikor valaki megragad hátulról.

Egy kéz fogja be a számat, és behúz egy sarokba; a lábam a padlót
rugdossa. A többiek látják, hogy mi történik, mégse segít senki, nem
állítja meg őket senki.
A vécé ajtaja becsapódik mögöttünk. Ryan és Cherry a földre
löknek, most Lauren fogja be a számat.
– Ha megnyikkansz, nem éled túl – mondja Lauren. Ryan kivesz
valamit a táskájából. Egy kis tubusnak látszik, és amikor leveszi a
tetejét, megérzem az illatán, hogy valamilyen festék lehet. Cherry
egy ecsetet nyújt felé, és Ryan belemártja. Rázni kezdem a fejem,
de nem tudok szabadulni a szorításukból.
A fehér festék nedves és hideg az arcomon. Ryan nem kíméli a
hajam tövét és a számat sem. A nyelvem hegyén érzem a festék
ízét.
A lábamat is befestik, a karomat is, míg minden csupasz részem
fehérré nem változik.
Amikor a tubus kiürül, Ryan a szemetesbe dobja.
– Most olyan vagy, mint az albínó barátocskád.
Hátat fordít nekem, és meghallom a csap hangját; kezet most.
Lauren és Cherry is csatlakoznak, ők is lemossák a festéket
magukról, miközben én mozdulatlanul fekszem a földön.
Ryan visszanéz, mielőtt elmenne.
– Nem is rossz – mondja.
Elmennek.
Teljes csend honol.
A plafonra nézek.
A habtégladarabokat számolom. Örökké itt tudnék maradni.
Egy zaj viszont felébreszt a merengésemből; feltápászkodom. Két
fiatalabb lány jön be, és amint meglátnak, felsikoltanak, majd
röhögve kiszaladnak a mosdóból.
Nem fogok a tükörbe nézni. Nem akarom látni, mit tettek velem.
Nem akarom látni magam úgy, ahogy ők akarnak látni, fehéren.
Olyan színem van, mint anyának, és én is ilyen színű akarok lenni.
A csaphoz fordulok, amit Ryan is használt, és megmosom a
kezem, a karom. A bőrszínem kezd visszatérni. Megmosom az
arcom, igyekszem a hajamból is kiszedni a festékdarabokat. Nedves
papírtörlővel végig lemosom a lábam is, egészen addig, míg az
utolsó fehér részt is el nem tüntetem.
És akárcsak anyu, felemelem a fejem, kinyitom az ajtót, és
szembenézek velük.

Megan és én belépünk a konyhába, ahol Kathleen már vár minket.

Kötényt visel, a nyakához és a derekához van kötve. Felénk fordul,
és az arca felragyog, ahogy megpillantja Megant.
– Gyönyörűségem – kiált fel, és magához öleli. – Jó napod volt?
– Beválasztottak a focicsapatba – feleli büszkén Megan.
– Az én okos kislányom. – Kathleen megfogja a táskáját és
kabátját, és szinte elsuhan mellettem, amikor a fogashoz viszi.
Várok. De nem tudom, mire. Minden nap így telik. Minden nap
arra várok, hogy talán megváltozik, talán ma észrevesz. Hogy egy
napon én is gyönyörűség leszek, legalább egy helló erejéig. És elég
okos egy öleléshez.
– Mesélj róla! – mondja Megannek, és egy széket húz ki neki. Kap
egy pohár narancslevet is, és egy tál joghurtot almával, ami már ki
volt készítve.
Kimegyek az előszobába, és felakasztom a cuccaimat. Leveszem a
cipőmet, és óvatosan a helyére teszem, mielőtt elindulnék felfelé.
Egy napon majd az arcukba üvöltöm, hogy létezem. Egy napon
majd nem tudják nem észrevenni, hogy itt vagyok.
A szobámban két csokis muffin vár, mint általában. Leülök, és
megeszem. Ha kidobom, úgyis megtudja. Nincs értelme.
 Talán apu hamarabb hazaér majd. Talán törlik valamelyik esti
programját, és hazaérhet vacsorára. Kinézek az ablakon, a kaput
bámulom, hátha akkor előbb megtörténik, de olyan sokáig nézem,
hogy káprázni kezd a szemem. Nincs itt. Nem jön.
Összekuporodom az ágyon, és várok.

– Vacsora! – kiált fel Megan az emeletre.

Nem vagyok éhes, de tudom, hogy mennem kell.
Kathleen főztjének illata megcsap, ahogy leérek a földszintre,
szinte át kell verekednem magam rajta.
Ők már az asztalnál ülnek. Először Meganre pillantok, aztán
Kathleenre, de mindketten levegőnek néznek, így szó nélkül leülök
melléjük. Megan arcán olyan kifejezés ül, amelyet képtelen vagyok
leolvasni. Nekik valami guszta ragu van a tányérjukon, de az
enyémen valami egészen más…
– Edd csak meg, June! – mosolyog rám Kathleen. A szemébe
nézek, és közben megérzem, hogy kutyakaja van előttem.
Az ajtó felé lesek, apu sehol.
– Nem tudom – suttogom.
– De bizony – feleli Kathleen.
Megragadják a villáikat, és enni kezdenek.
Dermedten ülök. Talán ha nem mozdulok, egyszerűen eltűnök
innen. Hallom, ahogy rágnak, ahogy a villa a tányérhoz koccan.
Kathleen hirtelen feláll. Megragadja a hajam, és kifeszíti a számat.
– Meg fogod enni – mondja halkan. – Csak neked készítettem,
úgyhogy meg kell enned.
Kikanalaz a tálból valamennyit, és hátrahajtja a fejem. Sikítani
szeretnék, de csukva kell tartanom a számat.
A ragacsos húsdarabok a számhoz érnek, ahogy próbálja
beerőszakolni rajta. Nem, nem, nem, nem. Erősebb vagyok nálad.
Ezt nem fogom hagyni.
– Megan, fogd be az orrát. – Kathleen olyan nyugodt, mintha nem
is azt tenné éppen, amit tesz.
 Megan hezitál. Ennyi pont elég, hogy Kathleen felé forduljon. –
Most! – veti oda hidegen.
Megan feláll. Olyan erősen fogja be az orromat, hogy könny szökik
a szemembe.
És lélegeznem kell. Ki kell nyitnom a számat levegőért. De amikor
kinyitom, a kutyakaja bekúszik rajta. Öklendezni kezdek tőle. Nem
akarom lenyelni, de a torkom hirtelen megrázkódik, és lecsúszik az
egész.
Kathleen újabb kanállal tesz a számba.
– Kell egy kis víz – mondja Megan, és elengedi az orrom, hogy
vizet hozhasson. Most már felvizezett kutyakajával van tele a szám.
Próbálom kihúzni magam a szorításukból; Megan rémülten néz rám.
Tudja, hogy alig kapok levegőt.
– Anyu – szól Kathleenre olyan halkan, hogy szerintem meg se
hallja.
De Kathleen mégis elenged. A szemem ég, a torkom zsibbad.
Elfutok előlük a vizes ingemben, a szám még mindig tele van
ragadós húscafatokkal.
A fürdőbe szaladok, mielőtt elkaphatnának, és lenyomom az ujjam
a torkomon, és hányok, és hányok, míg ki nem ürül a gyomrom.
A hányásszag betölti a levegőt.
 UTÁNA

– De hogyan lehetne hibáztatni egy gyermeket? – kérdezi Shaw

atya.
– Megan tudta, mit csinál – felelem.
– Valóban tudta? – kérdez vissza kedvesen. – Ebben nem lehetünk
egészen biztosak. Leginkább abban nem, hogy volt-e befolyása az
események alakulására.
A szavai olyan helyre, olyan időbe repítenek vissza, ahová nem
akarok visszamenni, amire nem akarok emlékezni. Próbálok inkább a
virágokra koncentrálni, amiket kintről hozott.
– Örülök, hogy nem esküvői virágokat választott – jegyzem meg.
– A parókia dekorálása nem az erősségem – mondja, és
elmosolyodik. De tudja, hogy csak a témát szeretném elterelni.
– Az emberek furcsa dolgokra képesek, ha félnek.
– Megan nem félt.
– Ő is gyerek volt még – mondja Shaw atya. – És meglehetősen
zavart lehetett. Nem te lehettél az egyetlen, akit terrorizált. Minden
gyermeknek lett volna félnivalója, ha egy fedél alatt él vele.
– Szóval nem is számít, mit tett? Egyszerűen csak engedjük el?
– Nem mentegetni szeretném Megant – vágja rá. – De most már
talán más szemmel is tekinthetnél rá, nem igaz? Talán most már
képes leszel eltávolítani magadtól a fájdalmad, és úgy látni Megant,
mint egy rémült gyermeket, aki ugyanazokat a kínokat élte át, csak
máshogyan.
Behunyom a szemem, a nap beragyog az ablakon, és simogatja az
arcom. Gondolhatnék arra, hogy ez az év legszebb időszaka, a kora
tavasz első napjai, amikor a nap már kellemes meleget áraszt, de
még nem lepik el az eget a szúnyogok.
 – June? – Az atya egyszerűen csak arra vár, hogy kinyissam a
szemem.
– De Megan is bántott. – Hirtelen mérges könnyek borítják el az
arcomat.
– Tudom.
– Nem sajnálom őt.
– Én igen – feleli kimért hangon Shaw atya.
 ELŐTTE
Tizenegy évesen
Egy napon úgy döntök, hogy nem fordulok be a házba, túlhajtom a
biciklim az East Lane-en, még ha tudom is, nem sok látnivaló van
azon túl. A szabadság egyre gyorsabban és gyorsabban mozgatja a
lábamat. Mindkét oldalon mezők terülnek el mellettem, mintha
körbeérnék az egész Földet. Túlmegyek a Pickett-farmon is, és még
tovább, megpillantom az elhagyatott kék épületet, amelyet már
sokszor láttam a kocsiból.
Lefékezek a biciklimmel a Creeper erdő előtt. Apu régebben
megígértette velem, hogy nem megyek át rajta egyedül, de ma
valahogy nem tűnik olyan félelmetesnek. Olyan, mintha a fák
mindentől megvédhetnének. Befordulok az ösvényre.
A fákat szorosan egymás mellé ültették; a nap is alig süt be a fák
ágai között, mégsem félek. Tetszik, hogy hűvösebb van.
Tetszik a száraz gallyak illata. És bár kissé göröngyös az út, nem
túl lassan cikázok a fák törzsei között.
Meglepődöm, amikor fényt pillantok meg az út végén. Elindulok
felé, míg egészen ki nem érek az erdőből, egy kisebb ösvényre,
amely ki tudja, hová vezet.
Tovább megyek, és egy tisztásra érek, amely tele van lerobbant
lakókocsikkal. Lelassítok, ahogy közelebb érek. Öt darabot számolok
meg; körbepontozzák az aprócska területet. Gaz magasodik föléjük,
és néhánynak az ablaka is be van törve. Ívelt puha tetőiken moha és
piszok ül. De mintha egy ösvényt látnék a magas fűben, egyik
irányból a másikba húzódni.
Nekitámasztom a biciklim a zárt kapunak, és körbenézek. Senkit
sem látok a közelben, úgyhogy átmászom a kerítésen.
Lassan egyik irányból a másikba haladok a kitaposott út mentén.
Rohadásszagot érzek, amikor behajolok az egyik kocsi ablakán. Van
bent egy konyha, teáskannával, asztallal, paddal. Tisztának tűnik.
Mintha valaki nemrég járt volna itt.
Óvatosan a következőhöz megyek. A második kocsi ablaka koszos,
de azért átlátok rajta. Nem konyhát látok, csak két pici széket és
nagy párnákat meg egy halom papírt a földön. A plafonról egy
csomó színes valami lóg le, méhecskék, virágok, repülők.
– Segíthetek? – szólal meg mögöttem egy hang, mire ijedten
hátrafordulok.
– Csak nézelődtem – felelem.
Alacsonyabb, mint én, de nem sokkal. A fehér bőre kipirult a
naptól, az orrát szeplők pettyezik. A szemüvege mintha túl nagy
lenne rá.
– Miért? – kérdezi.
– Láttam a kocsikat.
– Nem az enyémek – mondja. – De használom őket.
– Ó! – Visszanézek a bicajomra, innen is látom a sárga kormányát
a kapu rácsain átnyomakodni.
– Egyedül vagy? – kérdezi a fiú.
– Igen.
Úgy néz rám, mintha mondanom kellene még valamit.
– Te csináltad a papírfigurákat? – kérdezem, és újra belesek a
mocskos ablakon.
– Igen. – Elmosolyodik, és gödröcskék jelennek meg az arcán.
– Megnézhetem?
– Persze – feleli, és nagyot bólint.
Felmászik a kocsi lépcsőjén, és berúgja az ajtót. Követem. Bent
kifejezetten száraz a levegő.
– Ez a műtermem.
– Ezeket tényleg te csináltad? – kérdezem, és közben óvatosan
megérintek egy papír karácsonyfát, amely a plafonról lóg lefelé.
Rengeteg rétegből áll, és az ágak végein kis mütyürök is lógnak.
– Jaja – mondja büszkén. – Blister vagyok egyébként.
– Blister? – kérdezek vissza, és zavartan mosolygok.
 – Hosszú történet.
– Ráérek.
– Kiskoromban egyszer túl sokáig hagytak kint a napon. Úgy
megégtem, hogy az egész bőröm egy nagy hólyaggá vált. És így
ragadt rám a név.
– Hát ez nem volt hosszú.
– Nem, tényleg nem – mondja, és elneveti magát. – Meg akarod
nézni a többit is?
– Aha.
Elhalad mellettem, lemászik a lépcsőn, és az első kocsihoz siet.
A pólója túl kicsi rá, a nadrágja meg túl nagy.
Felmászik a másik kocsiba is, és segít, hogy én is be tudjak ugrani
az ajtaján.
– Üdv a konyhámban – mondja, majd meghajol.
– Nagyon kellemes itt.
– Köszi. Akarsz inni valamit? – Kinyit egy kis szekrényt, és kivesz
belőle két poharat. – Van víz és víz.
– Akkor vizet kérnék. – Majdnem elnevetem magam, de végül
sikerül visszatartanom.
Kinyit egy nagy üveget, és megtölti a poharakat vízzel.
– Téged hogy hívnak?
– June-nak.
– Ez egy nagyon szép név.
– Köszi – mondom, és beleiszom a vízbe, mielőtt elvörösödnék.
– Júniusban születtél?
– Aha.
– Az a legszebb hónap, szerintem. Nem túl hideg, nem túl meleg.
Augusztusban olyan itt, mint egy sütőben.
– Kié ez a sok utánfutó, ha nem a tiéd?
– Egy Mr. Jones nevű fickóé volt mind, de megölte a feleségét,
aztán meg magát…
– Megölte őt? – kérdezem, és zavartan körbenézek.
 – Nyugi – mondja nevetve. – Nem hinném, hogy itt történt. De az
egyetlen gyermekük messze lakik innen, és nem igazán érdeklődik a
terület iránt. És mások se akarnak idejönni, mindenki azt hiszi,
kísértetek vannak itt.
– És vannak?
– Én eggyel sem találkoztam.
Követem őt, ahogy kilép a kocsiból, és leugrik a lépcsőn.
– Szóval most mind a tiéd? – kérdezem, miközben lesétálunk az
ösvényen.
– Azt játszom, hogy igen.
Visszamegyünk a papírfigurás lakókocsihoz. Ugyanúgy ülök le egy
babzsákfotelbe, ahogy ő. Kissé pufók, ahogy én is. Az ujjai koszosak,
körmei tövig rágva.
– Ástam – mondja, mikor észreveszi, hogy nézem.
Azonnal elfordítom a tekintetem.
– Ó!
– Na, és hol laksz?
– A Potter’s Lane-en.
– Lent a folyónál?
– Igen – felelem, és a szívem hirtelen hevesebben kezd el verni. –
És te merre?
– A Picker’s Yardnál. – Elvesz egy piros papírlapot az asztalról, és
hajtogatni kezdi.
– Nem igazán ismerem azt a részt – mondom.
Blister közben széthajtja a lapot, és próbálja kisimítani.
– Nem is lehet sok mindent tudni róla – mondja mosolyogva. – De
ha csíped a káoszt, imádnád a házunkat. Jó értelemben vett káosz,
persze. – Beleiszik a vizébe. – Ha ez most narancslé lenne, tök
finom lenne.
– Így is jó.
– Aha, szerintem is.
– Hogyan ölte meg? – kérdezem.
– Ki, kicsodát? – Meglepetten néz rám.
 – A férj. Akié a lakókocsik voltak.
– Ja, ő. – Blister leengedi a hajtogatós kezét, és rám néz. A szeme
majdnem fekete, ami furcsa a fehér, de pirospozsgás bőréhez
képest. – Úgy hallottam, megfojtotta, aztán meg feldarabolta, és…
– Ne! – kiáltom nevetve, és a fülemre tapasztom a kezem. – Nem
akarom hallani.
Blister újra mosolyog. Megint megjelennek a gödröcskék az arcán.
– Olyan vagy most, mint egy csirke, ami a szárnyaival verdes –
mondja, úgy is meghallom, hogy még mindig a fülemen van a
kezem.
– Jaj, ne!
– Szerintem ezek egyébként csak pletykák.
– Mennyi idő, mire elkészítesz egyet? – kérdezem, és felpillantok a
plafonra.
– A papírfigurákat? – Mindketten felnézünk, úgy lógnak ott,
mintha apró égitestek volnának. – Attól függ, melyik. Az ott… –
Blister egy fölöttünk lebegő sirályra mutat. – Az nem tartott túl sok
ideig. De amaz… – Egy kastélyt pillantok meg az ablak mellett.
– Ez fantasztikus.
– Igen, nekem is tetszik. Az eltartott pár óráig. Rengeteget
szenvedtem a tornyaival.
– Megfoghatom?
– Persze. Állj fel egy székre; úgy könnyebb – tanácsolja Blister,
majd feláll.
Lemásolom a mozdulatait; a kastély falai megérintik az orromat.
– Hat darab lapból áll, az alja egy vékonyabb karton –
magyarázza. – Amikor megérintem, gyengéden megpördül maga
körül. Egy integető hercegnőt rajzolt az egyik ablakába. – Ez a
kedvenc részem. – Blister kihúz egy zsinórt, és leereszt egy
függőhidat. Rajta egy aprócska lovagfigura egy műanyag lovon,
kezében karddal, amely felénk mutat.
– Ezt tényleg te csináltad?
 – Nem olyan nehéz – feleli, miközben visszahúzza a hidacskát, és
leszáll a székről.
– Szerintem nagyon menő.
– Köszi – mondja, és megint babrálni kezd a piros papírlappal. –
Megtaníthatlak.
– Tényleg?
– Persze – feleli, és közben próbálja eltüntetni a kezéről a piszkot.
Addig dörzsöli, míg egy halvány folt marad csak utána.
– Nem az én sulimba jársz – mondom.
– Semmilyen suliba nem járok – feleli nevetve.
– Ezt hogy érted?
– Anyu és apu tanít minket otthon.
– Hogyan?
– Felváltva csinálják. Attól függ, apa mikor dolgozik.
– Szóval tényleg nem jársz suliba? – morgom kissé féltékenyen.
– Nem. Otthon tanulunk. Vagyis próbálunk tanulni. Elég nagy
káosz az otthonunk. Nem is igazán tudják, hogy a fél csapat merre
van.
– Sokan vagytok?
– Heten, öt fiú, két lány. Anyuval meg apuval együtt kilencen. –
Kivesz egy fekete zsírkrétát a mellette lévő dézsából, és egy nagy
négyzetet rajzol a piros lap közepére. – Neked mennyi van? – néz fel
rám. – Tesó…
– Egy… vagy valami olyasmi – mondom, de nem igazán akarok
erről beszélni. Itt gondolni sem szeretnék Meganre.
– Mi az, hogy valami olyasmi? Félbe van vágva, vagy mi? – Blister
mindenféle vonalat rajzol a négyzetbe.
– Féltestvér.
– Ó, vagy úgy! – Ceruzára cseréli a zsírkrétát. – Jó lehet, hogy
csak egy van.
– Gondolom.
– Az én tesóim nagy része adoptált. Maggie és én vér szerinti
gyerekeik vagyunk, de aztán nem lehetett nekik több, úgyhogy
inkább örökbe fogadtak egy csomót.
Nézem, ahogy megrajzol, majd kiradíroz néhány vonalat. Kicsit
összeszűkül a szeme a nagy koncentrálásban. Megvakarja a vállát,
majd megmutatja nekem a művét.
– Mit gondolsz?
Úgy látom, ez egy állatféleség koponyája lehet.
– Szuper – mondom, bár nem vagyok egészen biztos az
ítéletemben. De az mindenképpen tetszik, amilyen elmélyülten
dolgozott rajta.
– Megtarthatod, ha szeretnéd. – Blister félbehajtja, majd megint
félbe, és a kezembe nyomja.
– Köszi – mondom.
– Szóval, ha van egy mostohatesód, az azt jelenti, hogy csak az
egyik szülőddel élsz együtt. Anyukáddal vagy apukáddal? – kérdezi,
és beleszürcsöl a vizébe.
– Apuval.
– Hol van az anyukád?
– Meghalt – felelem. A szavak furcsán megrekednek közöttünk, de
aztán egyszer csak papírfigurákká változnak a fejünk fölött.
– Hiányzik? – kérdezi Blister hirtelen.
– Igen.
Úgy bólint, mintha tudná, milyen ez.
– Akarsz még vizet?
– Nem. Most már mennem kellene.
– Eljössz majd máskor is?
Felállok, és a sortom farzsebébe teszem a koponyás rajzot.
– Igen – mondom, mire elmosolyodik. Senki sem mosolyog rám.
Na, jó, apu és Jennifer igen. Hirtelen olyan, mintha napfény
árasztaná el a lakókocsit. – Tetszik ez a hely – teszem hozzá, és
visszamosolygok rá.
Blister a lakókocsi lépcsőjéről figyeli, ahogy átmászok a kapun.
Amikor visszanézek rá, szalutál, én meg integetek, mielőtt rálépnék a
pedálra.
 A szél melengeti az arcomat, ahogyan áttekerek az erdőn.
Blister a barátom. Blister a barátom.
Persze senkinek sem fogom elárulni. Elrejtem a piros papírt, és a
titkomat róla olyan mélyre temetem magamban, hogy soha senki
nem fog rátalálni.

– Jöjjenek be – mondja Mr. Cleadon, és feláll az asztala mögött. –

Foglaljanak helyet.
– Köszönjük – mondja Kathleen. Elengedi a kezem, de amikor
leülünk, újra megragadja.
– Elnézést kérek, hogy behívtam, Mrs. Kingston.
– Semmi gond – feleli Kathleen, és előbb Mr. Cleadonre, majd rám
mosolyog.
– Nem tudom, June elmondta-e, miről van szó.
– Nem. – Egyenesen az igazgató szemébe néz. Nem is pislog.
– Nos. June-t lopáson értük – mondja Mr. Cleadon. Igyekszem
nyugodtan lélegezni, pedig érzem Kathleen feszültségét a levegőben.
Szerintem Mr. Cleadon azt várja, hogy feleljen valamit, de jó pár
percig csend van, csak az óra ketyegését lehet hallani a sarokban
lévő polcról.
– Sajnos eltűnt némi pénz és más egyéb érték, amelyeket végül
June táskájában és fiókjában találtunk meg.
– Nem én voltam – motyogom.
Mr. Cleadon nagy levegőt vesz.
– Ezt már megbeszéltük, June. Túl vagyunk rajta.
Nincs értelme bármit is mondanom. Próbáltam neki bebizonyítani
az igazamat, de úgysem hiszi el, amit mondok.
– Biztos ebben? – kérdezi Kathleen. Egy kósza tincset igazít a
fülem mögé. – June annyira jó kislány. Nehéz elképzelni, hogy
ilyesmit tett.
– Néhányan látták.
Kathleen a fejét rázza.
 – June nehéz időszakon megy keresztül – mondja. Annyira
hitelesen játssza a törődő mostohaanyát, hogy még én is elhiszem
neki. – Tudja, néhány éve elveszítette az édesanyját.
– Tisztában vagyok vele, Mrs. Kingston. De a lopásra akkor sincs
mentség.
– Persze hogy nem. És biztos vagyok benne, hogy June is sajnálja.
Csak a speciális körülmények miatt történhetett meg.
– Tudom, és mivel első alkalommal fordul ez elő, nem szabok ki rá
komolyabb büntetést. És remélem, otthon tisztázzák, hogy lopni
mindenhogyan elfogadhatatlan.
– Persze. June tudja, hogy ez nem helyes. Szavamat adom, hogy
nem fordul elő többet.
– Próbálj meg nem bajba kerülni, June – mondja Mr. Cleadon egy
mosollyal, amely nagyon nehézkesen jön a szájára, a tekintetében
pedig nyoma sincs semmiféle bátorításnak.
Felegyenesedünk, Kathleen megpuszilja a homlokom.
– Minden rendben lesz – mondja, kézen fog, és kivezet a szobából.

A vacsoraasztalnál ülünk, és én várok. Lassan eszegetem a nagy

kupac kaját, amely a tányéromon csücsül. Egyszer sem nézek fel.
Megan a napjáról mesél Kathleennek, a vulkánról, amit az
osztállyal közösen csinálnak. Ő felelős a lángokért, és most azt
meséli, hogyan fogja elkészíteni őket selyempapírból.
A brownie borzalmasan édes, alig tudom leerőltetni a torkomon. A
tésztája csupa cukor, beleragad a fogamba. Kapargatom a tányérom,
míg az utolsó darab is el nem tűnik.
– Szóval már tolvaj is vagy – szegezi nekem a szavakat Kathleen.
Nem akarom hallani, de képtelen vagyok megállítani őt. – Tuti, hogy
az anyád is lopott. Mocskos kis nőcske volt.
Fortyog bennem a düh. A csontjaimba furakodik, és a székembe
kell kapaszkodnom, nehogy kitörjön belőlem egy óriási sikítás.
– Amilyen az anyja, olyan a lánya, nem tehetünk róla.
 Kathleen feláll, és kisétál az étkezőből, át a nappaliba.
– Undorító vagy – mondja Megan. – És anyád is csúnya volt, mint
te.
Túl késő magamra parancsolni. Olyan hamar ugrom Meganre,
hogy még én is megijedek; a haját kezdem húzni teljes erőmből.
– Nem volt, nem volt, nem volt! – Nem érdekel, hogy sírok. És az
sem érdekel, hogy Megan összekuporodva sikít a földön.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, de nem hagyom abba.
– June! – kiáltja apu. Lehúz róla, és Kathleen is megjelenik a
varrókosarával a kezében.
– Megan! – sikítja, eldobja a kosarat, és felsegíti a lányát.
– Mi folyik itt? – kérdezi apu, majd maga mellé húz.
Nehezen lélegzem. Eddig egy ujjal sem értem Meganhöz. De ma
képtelen voltam visszafogni magam. Apura bámulok, elképedve
azon, amit műveltem.
– Hamarabb hazajöttem, hogy meglepjelek – mondja, és zavartan
néz rám.
– Sajnálom – felelem. És tényleg sajnálom, mert miattam lett
szomorú apu.
– Miért csináltad?
– Csak egy buta vitácska, Bradley. Ne légy túl szigorú vele –
mondja Kathleen, és gyengéden apu vállára teszi a kezét. – Már
vége van.
Megan még mindig sír. Furcsa őt így látni.
– Rendben – mondja apu. – De most menj a szobádba, June. És
ha még egyszer bántod Megant, megnézheted magad. Megértetted?
Bólintok, és elszaladok, hagyom, hogy összebújjanak a konyha
padlóján, mint egy szép, boldog család.

Másnap suli után úgy döntök, hogy képtelen vagyok otthon maradni.
Üzenetet hagyok a konyhaasztalon. Jenniferhez mentem. Nemsokára
jövök.
 Aztán magam mögött hagyom ezt az egészet, kigurulok az útra a
biciklimmel, a szél süvít a fülemben.
Hallom Blister dudorászását az ösvény egyik sarkából. A kocsi
lépcsőjén ül, és nézi, ahogy átmászom a kapun. Egy zsebkés van a
kezében, az égnek mered, ahogy integet felém.
Rám vigyorog.
– Hát visszajöttél. – Leteszi a botot, amit farigcsál, és elindul felém
a füves ösvényen.
– Reméltem, hogy itt vagy – mondom, és közben leküzdöm
magamról a hátizsákom. – Hoztam neked valamit. – Figyeli, ahogy
kicipzárazom a táskám, és egy kis üveg narancslevet húzok ki belőle.
– Azt hiszem, ezt szereted – mondom. Hirtelen furcsának hat ez az
ajándék. Korábban jó öltetnek tűnt, de most olyan furán érzem
magam, ahogy átadom neki az üveget. – Azt mondtad, jobb lenne,
ha a vizünk narancslé lenne.
Úgy néz fel rám, mintha egy termetes aranyröggel ajándékoztam
volna meg.
– Köszi, June – mondja. Követem a lépcsőkön. – Nézd csak, mit
csináltam! – Felveszi a földről a faragványát. Egy hegyes végű
lándzsa. – Hogy távol tartsa a szellemeket – mondja nevetve, és a
földbe dobja. Egyenesen beleáll. – Ezen senki nem jut át.
Felmászunk a lakókocsiba, Blister elővesz két poharat, és beletölti
a narancslevet.
– Proszit! – mondja, és koccintunk.
– Proszit! – ismétlem, mintha ez valami titkos kód lenne, a klubunk
kulcsmondata.
– Nem kellene a műteremben meginnunk? – kérdezi Blister, és
mielőtt helyeselhetnék, már el is tűnik. Követem, és a sárcsíkokat
lesem a karján.
– Csak utánad. – Mélyen meghajol, egyik kezét közben eltartja
magától, a másikat olyan hevesen billenti előre, hogy ki is csöppen
némi narancslé.
 – Lekötelez! – Felmászok a második kocsiba. Ragasztó illata száll a
meleg levegőben, a földön lapok hevernek, szín szerint egymás
mellett.
– Nagyon rendezett.
– Így szeretem.
– Talán pont azért, mert otthon akkora a káosz – mondom.
Blister megdörzsöli az arcát.
– Lehet, erre még nem gondoltam.
A párnák mellé tesszük a poharainkat. Blister letérdel, és minden
papírkupacból kiválaszt egyet, és kiteríti őket előttem.
– Szóval… Mit szeretnél csinálni? – kérdezi. Kinyújtom a lábamat,
és megmozgatom a lábujjaimat a szandálban.
– Nem tudom – felelem.
Blister egy aprócska asztal alá kúszik, és egy tubus ragasztóval a
kezében tér vissza. Nézem, ahogy a kezébe vesz egy fehér, majd egy
aranyszínű papírlapot. Hajtogatni kezdi a papírlapokat, és abban a
pillanatban megszűnök számára. Egy kicsit felhúzza az orrát, úgy
koncentrál, hogy a szeplők mintázata összezavarodik az arcán.
Az ujjai óvatosan, megfontoltan mozognak. Hajt, forgat, ragaszt,
de közben végig úgy tartja a papírkupacot, mint egy értékes ékszert.
Nem is agyalok azon, milyen figura kerekedik ki majd belőle,
egyszerűen csak jó nézni, hogy valami különleges születik egy
egészen mindennapos anyagból.
Elkészült, és Blister maga elé tartja a művét.
– Egy angyal. Az anyukádnak – mondja.
Megérintem a fehér és aranyszínű ruháját. Nincs arca, de tudom,
hogy ha lenne, mosolyogna.
– Nem akartalak elkeseríteni.
– Nem-nem – felelem. Pedig valójában tényleg szomorú vagyok.
Annyira szomorú, hogy nem is értem, hogyan képes még verni a
szívem.
Blister a kezembe temeti az angyalkát. Bárcsak olyan nagy lenne,
hogy megölelhetném!
 – Kedves volt az anyukád? – kérdezi.
– Igen – felelem, és a mellkasomhoz húzom a térdem. Lenézek,
hogy ne lássa a szemem.
– Nem baj, ha sírsz – mondja. A vállamra teszi a kezét. – Nagyon
nem fair, hogy meghalt.
A térdemhez nyomom a fejem, míg a sírás el nem múlik.
Amikor felnézek, Blister egy rongydarabbal a kezében ül.
– Ez a legtisztább, amim van.
Elveszem tőle. Túl durva a szememnek, de nem bánom.
– Köszi – mondom.
Csend ül le közénk, és fogalmam sincs, mivel tölthetném ki.
– Milyen a mostohaanyukád? – kérdezi végül Blister.
– Elmegy – hazudom, és erősen szorítom az angyalkámat. Blister
úgy mered rám, hogy úgy érzem, valamit kell még mondanom. –
Mennem is kell. Aggódni fog.
– Ó!
– Bocsi! Eljövök még, ígérem. – Felállok, és Blister is.
– Megtarthatom az angyalkámat? – kérdezem.
– Persze. Neked csináltam. – Blister elmosolyodik, és megjelennek
a már ismert gödröcskéi. Feljebb tolja a szemüvegét az orrán.
– Köszi – mondom.
Óvatosan a táskámba teszem a papírfigurát, aggódom, hogy
esetleg kárt teszek benne. Nem akarom összegyűrni. Haza akarom
vinni, és eltenni a titkos dobozomba.
Az én saját angyalkám.
 UTÁNA

Mickey és én egymás mellett sétálunk. A nap melegíti az arcomat,

egy felhő sincs az égen.
– Merre menjünk ma? – kérdezem.
– A mezőre a ház mögött? – kérdez vissza.
– Az jó lesz.
Lassan lépkedünk – Mickey a csípőjének furcsa ringásától
idősebbnek tűnik. Ahogy csoszog, a száraz por a bokájáig verődik
fel.
Fölöttünk két madár jelenik meg, csapkodnak a szárnyukkal,
egymást kergetik a levegőben, majd egyszer csak eltűnnek a
szemünk elől.
– A madarak olyanok, mint az emlékek – mondom. Mickey kuncog,
pedig azt hittem, megszokta már a szokatlan gondolataimat. –
Tényleg azok – ellenkezem. – Néha egészen közel repülnek hozzád,
láthatod minden részletüket, aztán eltűnnek a szemed elől.
– Túl sok könyvet olvasol.
– Csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyik emlékem jó és
melyik rossz – mondom.
– Szerintem ez attól függ, melyikre gondolsz. – Mickey fáradtnak
tűnik. – Talán csak a jókra kellene emlékezned, a rosszakat pedig el
kellene felejtened.
– De néha úgy tűnik, a jó emlékek is rosszak.
Mickey bólint, és gyengéden megsimogatja a karomat.
– Csináljunk jó emlékeket! – mondja mosolyogva.
– Hogyan?
– Látod ott azokat a lovakat? – A távolba mutat. Először nehéz
meglátni, de aztán kitisztul előttem az alakjuk. – Üljünk fel rájuk.
– Nem a mieink – nevetem.
 – Azok lehetnek, ha elvisszük őket. – Mickey olyan hevesen kacag,
hogy menni is alig bír. Aztán rám támaszkodik, és olyan erősen kezd
el köhögni, hogy könnyek lepik el az arcát.
Én is vele nevetek, a hangunk belezeng a kék égbe.
– Jó élni – mondja. De ezúttal olyan erősen rázza meg a köhögés,
hogy az egész teste belefájdul. – Menjünk vissza, June – mondja.
 ELŐTTE
Tizenkét évesen

– Sokkal többet érsz, mint azok, June – mondja Blister.

– Dehogy.
– Dehogynem. – Egy aprócska botot szúr a fogszabályzója alá;
olyan, mintha vasúti sínek futnának a fogain.
A fű meleg és szúrós a hasam alatt. A mező olyan, mintha egy
sütőben lennénk, de még mindig jobb, mint télen, amikor az összes
ruhánkat magunkra húzhatjuk Blisterrel, de meg sem tudunk
moccanni a bénító hidegben.
– Nem értem, hogyan csinálod ezt végig minden nap. – Blister
haragos tekintettel mered rám; tudom, hogy éppen egymáshoz
préseli az alsó és a felső fogsorát. A tekintete szigorú.
– Csak csinálom.
– De nem lenne muszáj.
– Muszáj suliba járnom. És nem is olyan vészes – vonom meg a
vállam.
– De az. És ezt te is tudod. Nem helyes, hogy egyesek így bánnak
másokkal. Mégis mi joguk van hozzá?
– Szerintem élvezik.
– Tuti, hogy nem. Tuti, hogy otthon, amikor egyedül vannak,
szörnyen érzik magukat.
– Gondolod? – kérdezem.
– Lehetetlen, hogy ilyen gonoszak legyenek valakivel, és aztán ne
érezzenek bűntudatot. Valahol, mélyen… Biztos vagyok benne, hogy
azt kívánják, bárcsak ne tették volna.
– Még Ryan is?
– Ryan is.
– És Cherry?
 – Igen, és Lauren is. Jobb, ha vigyáznak, mert a karma lecsap
rájuk.
– Ki az a Karma?
– Anyu mesélt róla. – Blister felül, és keresztbe teszi a lábát. A düh
eltűnik az arcáról, a helyére komolyság ül. – Azt mondta, ha rossz
dolgot teszünk, az előbb vagy utóbb visszaszáll ránk. Sokszor évek
telnek el, de akkor is. Ezért kell jónak lenni.
A karmára gondolok, aki mint egy fekete árnyék folyton ott
sertepertél Kathleen körül. Elképzelem, hogy a sarokban reszeli a
körmét, és arra vár, hogy lecsaphasson rá.
– Kathleenhez és Meganhöz is eljön? – kérdezem Blistert. Riadtan
néz fel rám.
– Megint valami szörnyűséget tettek veled?
– Egy kicsit – felelem.
– Mit csináltak? – Tudom, hogy érdekli, hogy tényleg tudni akarja,
de én nem akarom idehozni azt, ami ott történik.
– Csak csúnya dolgokat mondtak – felelem.
– Meg fognak fizetni érte, June.
Jó ezt hallani. Mert újabb valakit tudhatok az oldalamon.
– A karma erős dolog – mondja.
– Bárcsak egy üvegben tarthatnám, hogy akkor használhassam
fel, amikor csak akarom!
Blister felnevet.
– Ne aggódj, eljön majd az ideje.
Engem nem kaphatsz el, Karma, gondolom. Én nem teszek majd
semmi rosszat.
Nagy levegőt veszek, és beszippantom a mező illatát, amely
összekeveredik Blisterével, és akkor egy pillanatra megérzem, mi a
boldogság.
– Gondolod, hogy elég idő telt már el, mióta eltemettük a nyulat?
– kérdezi Blister.
– Mikor is volt?
 – Három hónapja – feleli. Három hónapja találtunk egy döglött
nyulat az erdőben; eltemettük, és én elmondtam egy imát.
– Elég idő telt el?
– Szerintem igen.
Blister felpattan. Majdnem annyira izgatott, mintha egy kincset
készülne kiásni. Nem szereti magukra hagyni az állatokat a földben,
szerinte újra megtalálhatja és széppé teheti őket.
Gyorsan masírozunk a magas fűben, és Blister bemegy a
csontoskocsiba, hogy hozzon egy szatyrot és két ásólapátot. A
kezembe nyomja az egyiket, majd átmászunk a kerítésen és az erdő
felé vesszük az irányt.
Csendben követjük a kitaposott ösvényt. Blister szerint a csend
ünnepélyes, tiszteletteljes.
Nem nehéz megtalálni a kis keresztet. Mindig ugyanoda temeti az
állatokat. Ha egyszerre több is van, szépen egymás mellé földeljük el
őket.
– Biztosan lehet már? – kérdezem, miközben ásni kezdünk. Nem
szeretném, ha az történne, mint legutóbb, amikor még ragadós inak
tapadtak a madárcsontvázra.
– Szerintem, ja – motyogja Blister, és közben egyre nagyobb
földkupacot halmoz maga mellé. – Légy óvatos! – figyelmeztet.
Ahogy egyre mélyebbre jutunk a földben, úgy lassul le a
mozgásunk.
Én látom meg először a piszkosfehér csontot, ahogy kiviláglik a
fekete földből.
– Állj! – mondom, és gyengéden félrelököm Blister karját a lyuktól.
Belenyomom az ujjaimat a földbe, és kibányászom a csontot.
– Wow, micsoda szépség – mondja Blister, mire büszkén
elmosolyodom, mintha az én művem lenne az egész. Kicipzárazza a
táskát, és óvatosan belehelyezem a csontot.
Blister is matatni kezd a földben. Kihúz egy újabb csontot. A
koszos kezével tolja fel a szemüveget az orrán.
– Egy sípcsont lehet – mondja.
 – Az a lába? – kérdezem, mire bólint.
Hagyom, hogy ő ásson tovább, míg meg nem találja a koponyát.
Megtapogatja, majd a magasba emeli.
– Nézd meg ezt! – mondja. Bólintok, és próbálok nem anyura
gondolni.
Összegyűjtjük a többi csontot, meggyőződünk róla, hogy mind
megvan, és újra betemetjük a lyukat; a tenyeremmel simítom el a
talajt. Blister a táskájába teszi a keresztet is, és megindulunk a
lakókocsik felé.

– Blister, szerinted kövér vagyok?

Éppen a nyúl csontjait pakolja az asztalra, nagyság szerint.
Gondosan megmosta és megszárította őket. Megáll, és rám néz.
– Egy kicsit – mondja. – És én?
– Egy kicsit – mondom mosolyogva, de a szívem hevesen ver, mert
tudom, hogy el fogom neki mondani.
– Mi van? – kérdezi, aztán elneveti magát azon, hogy bámulom.
– Kathleen folyamatosan etet – hadarom. – Azt akarja, hogy kövér
legyek.
Nem tudom, mit várok tőle. Nem tudom, mit akarok hallani. Abban
sem vagyok biztos, hogy én mit akartam ezzel mondani. Talán jobb
lenne visszanyelni ezeket a szavakat, és akkor elfelejthetnénk.
– Megannel is ezt csinálja? – kérdezi.
– Nem. Neki keveset ad, nekem rengeteget.
– Azt hittem, csak csúnyán beszél veled – mondja.
– Igen meg ez – mondom lélegzet-visszafojtva.
– Megkérhetnéd, hogy ne tegye…
Hirtelen olyan, mintha a föld összemorzsolódna alattam.
– Nem számít – felelem végül. Rá akarok nézni, rá akarok
mosolyogni. Úgy tenni, mintha nem akartam volna ezt már ezer éve
bevallani neki, és úgy, mintha nem mondott volna hülyeséget.
 Blister úgy reszket, mintha fázna, miközben a csontokat
rendezgeti. Tudom, hogy nem engedhetem, hogy Kathleen az ő
világát is beárnyékolja.
– Mit csinálunk ezekkel? – kérdezem, hogy kizárhassam Kathleent
a gondolataimból.
– Tomnak akarom adni a szülinapjára – feleli. – Tartod vagy
ragasztod?
– Ragasztom.
Blister felvesz két csontot az asztalról.
– Ide – mondja, mutatja ügyetlenül a hüvelykujjával.
Kipréselek némi ragasztót a tubusból egy tányérra. Belemártom az
ecsetet, és erősen bekenem vele a nyúl lábát. Blister a sípcsontot a
combcsonthoz nyomja.
– Én is tartom – mondom, és a másik csonthoz is ragasztót
nyomok. – Mi történt a szemüvegeddel? – Egy ragasztószalaggal van
összefogva a kerete, kissé ferdén is áll az orrán.
– Eddie ráült.
– Eddie mindent elront?
– Nem gond – mondja, és felhúzza az orrát. – Tudod, mi ma a
kedvenc színem?
– A zöld?
– Nem.
– A fekete?
– Nem. A narancsságra. Imádom azt a színt.
– Ma az én kedvencem a türkiz – mondom.
– A türkiz?
– Nagyon szép.
– Mint te – mondja mosolyogva. Furcsa lesz majd a mosolya a
vasak nélkül; a fogsora a hézagok nélkül.
– És mint ahogy te – mondom.
– Nem lehetnék inkább jóképű?
– De, lehetsz az is.
Blister óvatosan elveszi a kezét a felső csontról. A ragasztó tart.
 – Tá-dám! – mondja büszkén, de akkor a csont kicsúszik a
kezéből, és az asztalnak csapódik. – Tom jobban értékelné ezt, ha
tudná – morogja, és újra összeilleszti a csontokat –, hogy ez egy
örökkévalóságig tart.
– Pont annyi időm van.
A koponya a legnehezebb rész. Blister botokat szúr a lyukakba,
hogy könnyebben megálljon. Felváltva tartjuk.
– Be fogod festeni? – kérdezem, és érzem, hogy megfájdul a
karom.
– Lehet. Talán feketére – mélázik Blister. Fekete csontok. Azon
gondolkodom, volt-e valaha valakinek fekete csontja.
– Tomnak tetszene – mondom. Átadja az apró csontvázat.
Nehéznek tűnik, pedig tudom, hogy nem az. Elképzelem a szőrét, a
szemét, ahogy rám néz. Elképzelem, hogy a kicsi szíve dobog, és
vért pumpál oda, ahová kell. Most mind a múlté.
– Blister? – kérdezem.
– Hm? – A szekrényben matat. A pólója és a nadrágja között apró
csíkban látszik a bőre, ahogy fentről próbál levenni valamit.
– Szerinted mi történik velünk, ha meghalunk?
Egy tubus fekete festéket tesz az asztalra, aztán rám néz.
– Szerinted van mennyország? – kérdezem.
– Tudom, hogy van – mondja. Annyira biztos benne. – Egyébként
mi értelme lenne?
– Az életnek?
– Aha. És amúgy nem is lenne fair. Néhányan még babakorukban
halnak meg, mások száz évig is élnek. Ez így nagyon nem lenne
igazságos. Kell lennie egy helynek, ahová mehetnek.
– Az anyukám is ott van?
– Tuti – mondja Blister.
A vödörhöz megy, ecsetet választ, aztán egy csészébe vizet tölt a
tálból. Egy kanállal próbálja felfeszíteni a festék fedelét, amíg az meg
nem adja magát.
– Rajta fog maradni a fekete? – kérdezem.
 – Szerintem többször át kell majd mennem rajta.
A festék szaga beteríti a lakókocsi levegőjét, még nyitott ajtónál is.
– Voltál valaha templomban?
– Hálaadáskor és karácsonykor. Anyu kicsit stresszesnek találta,
hogy a fele csapat a földön ül, a másik fele meg végigkuncogja az
egészet.
– Nekem nem tűnik stresszesnek. Szerintem vicces.
– Te is voltál néha?
– Néha – felelem. – Anyuval. Kiöltöztünk, és a Neville-patak
melletti templomba jártunk. Csak ketten, csak ő és én. – Most,
ahogy így visszaemlékszem, olyan, mintha akkor mindig sütött volna
a nap. Anyu a kezemet fogta, és énekeltünk a poros gerendák alatt.
– Hogyan fulladt meg az anyukád, June? – Blister nem néz rám,
ahogy beszél. Arra koncentrál, hogyan változtassa a fehér csontokat
feketévé. Óvatosan tartom a csontvázat, és mindig picit arrébb
húzom az ujjam, így én nem leszek festékes. – Nem kell
elmondanod.
– Nem gond – mondom, pedig nagyon is az. – Van egy folyó a
házunknál. Úszni ment, aztán a nádasban találtak rá.
Blister a fogsora rései közt szívja be a levegőt.
– Ez borzalmas – mondja.
– Biztosan nagyon félt – mondom halkan. Nehéz kipréselni
magamból a szavakat. Pedig annyit gondoltam rájuk, de még sosem
mondtam ki őket. Blister leteszi az ecsetet.
– Igen. Biztosan. De csak egy kicsit, June. Olvastam, hogy
meghalni valójában békés érzés.
Nem tudok erre felelni. Nem tesz jobbá, könnyebbé semmit.
– Bárcsak ne történt volna ez veled! – mondja Blister. Bólintok, és
megérintem a csontokat az ujjbegyemmel. Sötétebb, mint az én
bőröm. Tartom a csontot, és várom, hogy megszáradjanak.
Boldogan sétálok hazafelé. Egyre tovább sikerül megőriznem ezeket
az érzéseket, átvinnem ezeket a pillanatokat Blisterrel a másik
életembe.
De Kathleen megragad, amint belépek a bejárati ajtón. Kirántja a
szalagot a hajamból. A terror bekúszik a konyhába, ahogy
odaérünk… Megan már ott vár, csendben ácsorog a sarokban.
Kathleen erősen tartja a karom, majd lelök egy székre. Valahogy
megragadja a fejem, és hátrahúzza, majd kifeszíti a számat.
– Gyorsan! – mondja. Most nem látom Megant, de hallom, hogy
közelebb tipeg.
Megan arca teljesen kifejezéstelen, ahogy felém nyújtja a piros
szalagot, majd pár pillanat múlva már a torkomban csücsül.
Öklendezni kezdek, de egyre lejjebb megy.
– Csavard meg – parancsolja Kathleen. Megan úgy néz rá, mintha
nem értené. De Kathleen nagyot bólint, aztán Megan gombócot gyúr
a szalagból. Vonaglok, ki akarok szabadulni, de Kathleen túl erős.
Mindig is túl erős volt.
– Tedd a kezed a szájára – mondja Kathleen. Megan megtorpan.
Mintha félelmet látnék tükröződni a tekintetében. – Gyerünk! –
parancsol rá Kathleen. Megan kis keze nem nagy erővel tapad a
számra, de így is megfeszül a torkom, és öklendezni kezdek.
Nem kapok levegőt.
Meg fogok halni.
Köhögni kezdek, a szalag fel-le mozog a torkomban. Tudom, hogy
Kathleen nevet, de csak a fülemből szivárgó vér hangját hallom,
mely a lábamig csurog le, és megbélyegzi a padlót.
Apu hamarosan hazaér, és megtudja. Fekszem majd a konyha
kövén, és ők már nem menekülhetnek.
Megan elengedi a számat, mire azonnal levegőért kapkodom.
Képtelen vagyok visszafogni a hányást. Kathleen hátrahajtja a fejem,
és a hányás az arcomra folyik. Úgy mar, mint a sav.
Lehet, hogy apu már túl későn ér ide.
 Előrelöki a fejem, levegőért kapkodok. Olyan erőteljesen
kapkodom a levegőt, mintha nem lenne már elegendő belőle a
szobában. Próbálok nem meghalni.
– Olyan undorító vagy, mint az anyád – hallom Kathleen szavait. –
Takarítsd fel ezt a mocskot. Nem akarok feketelány-hányást látni a
padlómon.

A szobámban még mindig érzem a szúrós szagot. Kimostam a

ruháimat a kádban, megmostam a kezem, de valahol utat talált
magának, és a testembe férkőzött.
Csendben kihúzom a komód legfelső fiókját. Kiveszem belőle a két
vastag pulcsit; ott lapul alatta a cipősdobozom. A padlóra teszem, és
leveszem a tetejét.
A legkedvesebb emlékeimmel van tele. Emlékek anyuról és Blister
papírfigurái. Megtalálom a papírangyalkát, magamhoz szorítom. Érzi
a szívverésem. Hagyja, hogy sírjak, hogy olyan halkan zokogjak,
ahogy még soha; nem hallhatják meg.
Anyu hiánya úgy ég bennem, mint egy darab szén. Vissza akarom
kapni őt. Azt akarom, hogy itt legyen a szobámban, a kezemet fogja,
vagy a hajamat simogassa.
Már túl szorosan fogom az angyalt. Nem akarok kárt tenni benne.
Azt suttogja nekem, hogy sírjak addig, míg minden érzés
fájdalommá nem tompul a mellkasomban.
Óvatosan visszateszem a papírkastély és a tulipán mellé,
amelyeket szintén Blister készített nekem. Lefedem a dobozt, és
elrejtem a pulcsik közé, majd halkan visszatolom a fiókot.

Másnap Miss Sykes megérinti a karom az osztályteremben.

– June, beszélhetnénk? – kérdezi.
Az asztalánál állok, és megvárom, amíg a többiek kiszivárognak a
szünetre. Miss Sykes leül, és leveszi félhold alakú szemüvegét. Egy
kék zsinóron lóg a nyakában.
 – Minden rendben veled mostanában, June?
– Igen, Miss Sykes.
– Zaklat téged valaki?
A padlót nézve válaszolok.
– Nem, Miss Sykes.
– Hallottam, hogy Kelly a súlyodon gúnyolódott – mondja.
Harapdálni kezdem a számat belülről.
– Nem olyan szörnyű – felelem.
– Minden csúfolódás szörnyű.
Felnézek az órára, aztán újra lesütöm a szemem.
– És otthon? Ott minden rendben van?
Rábámulok. Mi ez? Egy csapda? Kathleen itt rejtőzik valahol, és
arra vár, hogy lecsaphasson? – June?
– Le fogom késni az ebédet, Miss Sykes – felelem.
Rám néz, és nagyot sóhajt.
– Rendben, de ígérd meg, hogy elmondod, ha valamit el kell
mondanod.
Bólintok. De valójában tudom, hogy sosem hinne nekem. Senki
sem hinne. Mielőtt még többet kérdezhetne, eltűnök a szeme elől.

Már egy hét is eltelt azóta, hogy Blisterrel szülinapi ajándékot

készítettünk Tomnak, és most a zuhogó esőben tekerek hozzájuk.
Rajtam van az esőkabátom, így a karom és a hátam száraz, de a
lábam csillog az esővíztől. A kapucni szárazon tartja a hajam, de a
szemembe belecsapódik a víz.
Az ösvény, amely hozzájuk visz, mindig oda nem illő dolgokkal van
tele. Ruhák, egy szék vagy egy csizma. Olyanok, mint valami
jelrendszer, amelyet követve eljuthatunk a bejárathoz. Valaki végül
mindig összeszedi a dolgokat, mert minden alkalommal más
holmikkal van tele az út.
Ma egy pulcsit hagytak kint az esőben. Kicsivel arrébb egy
játéktűzhely, a pocsolyákban műanyag figurák. Egy Teddy maci fejjel
lefelé a vízben...
Nekitámasztom a biciklim egy termetesebb bokornak, és
továbbmegyek az ösvényen. Nem kopogok be. Úgysem hallaná senki
sem.
A bejárati ajtó kilincse meg van repedve, csak belököm, és
bedugom a fejem. Senkit sem látok.
– Hahó! – kiáltom. A hangom visszhangzik a házban.
Mr. Wick jön ki a konyhából. Egy konyharuha pihen a vállán, az
állán pedig hab pöttye díszeleg.
– June! – mondja. Odajön hozzám, és megölel. Eláztam. Neki liszt-
és faforgácsszaga van. – Blister! – kiált fel az emeletre, aztán rám
néz. – Gyere be, és csukd be az ajtót!
Kirázom a kabátomból az esőt, és becsukom magam után az ajtót.
A cipőm egy jó darabig nem fog még megszáradni.
– Az esőkabátodat odatehetjük a kályhához – ajánlja fel Mr. Wick.
Már teljesen összevizeztem a padlót, de nem úgy tűnik, mintha
érdekelné. – Blister! – kiált fel újra, aztán eltűnik a konyhában.
– Szia, June – köszönt Mrs. Wick. Benyitok a nagy, fehér ajtón, és
meglátom őt, ahogy sütiket tornyoz fel egy tányérra. Azonnal
abbahagyja, amit csinál, hogy üdvözölhessen.
– Nagyon jól áll neked ez a frizura – mondja, és mindkét oldalon
puszit nyom az arcomra. Sok időt töltöttem reggel azzal, hogy
kitaláljam, milyen frizurát alkossak ma magamnak, végül két kontyba
tűztem a hajam a fejem tetején. – Gyere, melegedj meg.
A kályhához terel éppen, amikor Blister megérkezik.
– Halihhó! – mondja. Egy kicsit mindig másként viselkedik velem
itt, mint a lakókocsiparkban, mintha csak ott lehetnénk önmagunk.
Azonnal egy kekszért nyúl.
– A-a! – ellenkezik Mrs. Wick, majd arrébb löki a kezét.
– Odaadtad már Tomnak az ajándékot? – kérdezem.
– Még nem. Meg akartalak várni vele.
Azonnal eltűnik a másik szobában, és egy újságpapírcsomaggal tér
vissza. Apró papír katicabogarakkal díszítette még fel.
 – Hol van, anyu?
– Bárhol lehet – neveti, miközben vizet tölt egy kancsóba.
Blister kidugja a fejét a konyhaajtón.
– Tom! – kiáltja.
– Próbáld megkeresni – javasolja Mr. Wick, miközben egy üres
szitával hadonászik.
– Gyere – mondja Blister, és magával húz.
Tomra a dolgozószobában találunk rá Millel. Takarókból építettek
bunkert maguknak az apjuk íróasztala körül. Halljuk kiszűrődni a
csilingelő hangjukat.
– Bemehetünk? – kérdezi Blister.
– Jelszó? – kérdez vissza Tom.
– Ló.
– Nem.
– Talp?
– Nem – kacagja Mil.
– Na jó, ha nem akarsz ajándékot… – mondja Blister, és nevetve
lép az ajtóhoz.
A takaró azonnal megemelkedik.
– June! – Mil hatalmas mosolyt villant rám. Tiszta lekvár az arca.
– Bejöhetsz – mondja Tom. Beférkőzőm közéjük, arrébb lökve a
félig megrágott szendvicseket az útból.
– Szóval milyen érzés hatnak lenni? – kérdezem.
– Jó – feleli Tom mosolyogva, bár nehezen veszi a levegőt.
– Hogy érzed magad?
– Jól.
– Blister szerint az új gyógyszer nagyon pfujj – mondom. Tom
bólint, és felhúzza az orrát.
Blister bejön, és maga mögé húzza a takarót. Sötét van, de nem
vaksötét. Egy kis fény azért beszökik a sarkoknál.
– Ez a tiéd. – Blister átnyújtja Tomnak az ajándékot. – Ez tőlem és
June-tól.
Tom mosolyog.
 – Köszi. – Óvatosan leszedi az összes katicabogarat a
csomagolásról, és egymás mellé teszi le őket a földre a búvóhely
egyik sarkában.
– Óvatosan nyisd ki – mondja Blister.
Tom szétszakítja az újságpapírt. A kezében ragyog a nyúl fekete
csontváza. Még ebben a szűrt fényben is látom a boldogságot a
szemében.
– Hű! – mondja.
– Ezer évig csináltuk – mondja Blister, én közben a bolyhos
nyuszira gondolok, akit pár hónapja temettünk abba a lyukba.
– Köszi – mondja. – Imádom. Köszi, June. – A nagy mosolya
megvillantja a két első fogának hiányát.
– Szívesen – mondom, és megölelem.
Azt kívánom, bárcsak örökre itt maradhatnánk.

Még soha nem ültem egy asztalnál az egész családdal. Blister szerint
ez nem is túl gyakran fordul elő, mert az esetek többségében, senki
nem tudja a másikról, hol van éppen.
Valahogy mégis elférünk. Eddie egy régi olajdobon ül, Chubbers az
etetőszékben, mi többiek pedig még éppen találtunk maguknak
valamilyen szedett-vedett széket odakintről.
Tomnak egy papírkorona díszeleg a fején, Maggie durcásan ül az
asztal sarkán.
Soha nem beszél hozzám túl sokat, de mindig azt kívánom,
bárcsak ő lenne a testvérem. Megcsinálná a hajam, megtanítana
sminkelni. Mert bár a bőrszínem más, mint az övé, kikísérletezhetné,
milyen színek állnak jól nekem. Elmondaná, hogyan legyek csinos, és
büszke lenne rá, hogy én vagyok a húga.
Eddie kiabál, Mr. Wrick mellette guggol, és próbálja elcsendesíteni.
Chubbers a földre dobja a kajáját, Mil azért sír, mert Eddie valami
csúnyát mondott neki, de Tom boldogan ül, és egy szívószállal
szürcsölgeti az üdítőjét.
 Először nézek Mrs. Wickre, mióta leültünk, és csak most látom,
milyen fáradt.
– Hogy vannak a szüleid? – kérdezi, mikor észreveszi, hogy
nézem.
– Apu jól van – mondom. – Nagyon elfoglalt. – Túl elfoglalt ahhoz,
hogy észrevegye, túl elfoglalt ahhoz, hogy megmentsen.
– És Megan? Kilenc-tíz éves már, ugye?
– Most lett tizenegy – felelem.
Felszökik a szemöldöke.
– Hová szalad az idő?
– Ne, Chubs! – kiáltja Maggie a babának. Chubs először
meglepetten néz rá, aztán az arca eltorzul, és vörösre színeződik.
Ordítani kezd, és senki nem tud úgy bömbölni, mint Chubs.
Si felsikít, és befogja a fülét.
– Elég! – kiált fel Mrs. Wick. Ahogy feláll, úgy tűnik, mintha
mázsás súlyokat cipelne a vállán, mintha ólomból lenne a ruhája.
Kiveszi a visító Chubberst az etetőszékből, és próbálja vigasztalni,
ritmusosan ringatja, és az arcához emeli az arcát.
Blister Tomra néz, aki még mindig ragyog a papírkoronájában.
– Boldog szülinapot! – mondja neki nevetve.
Maggie feláll az asztaltól, kisétál, és becsapja maga mögött az
ajtót.

Hamar le kell lépnem Tom szülinapjáról, hogy hazaérjek vacsorára.

Apu erősködött, hogy a szombat este az egyetlen, amikor mind
együtt ehetünk, szóval sietnem kell.
– June-nak egy kicsit kevesebbet – mondja apu halkan
Kathleennek, aki éppen azon igyekszik, hogy roskadásig tömje a
tányéromat.
– Ennyit szokott, Bradley – suttogja vissza Kathleen úgy, hogy
biztosan halljam.
Hazug, mondanám neki szívem szerint.
 – Egy kicsit muszáj visszavennie – mondja apu, szintén úgy,
mintha nem hallanám, mintha itt sem lennék.
– Rendben – mondja Kathleen, és egy apró kanállal kevesebbet
tesz a tányéromra. Leteszi elém a tányért, majd amikor
megbizonyosodik róla, hogy apu is látja, egy jó nagy kocka vajat
tesz a kupac tetejére, amely azonnal olvadni kezd a forró húson. Úgy
néz rám, mintha a cinkostársam lenne, mintha azért tenné, mert az
én oldalamon áll, mintha szeretne.
Meg akarom fogni azt a nagy tál krumplit, és hozzá akarom vágni.
– Jól vagy, drágám? – kérdezi, és közben megsimogatja apu kezét.
– Igen – felelem; majd a villámhoz nyúlok, és enni kezdek.
– Milyen volt ma Jennifernél, June? – kérdezi apu.
– Jó – hazudom.
– Meg kellene hívnod hozzánk megint. Ne csak te menj mindig.
– Hegedülni tanít – hazudok megint. – Nem olyan könnyű elhozni
ide.
– Egyszer meg kell hallgatnunk titeket.
– Biztosan szuper vagy – mondja Megan mosolyogva.
Látod ezt? Kiáltanék fel az apámnak. Hogyhogy nem látod,
mennyire gyűlölnek engem?
Lassan eszem a vacsorám.
– Apu megtanít, hogyan kell polcot csinálni – mondja Megan.
Utálom, amikor apunak hívja. Úgy bámulok rá, hogy tudja, mire
gondolok. Ő az én apukám, nem a tiéd. Sosem lesz a tiéd. A
mosolya meg sem rezzen. – Ma méretre vágtuk a fát és lecsiszoltuk.
– Nagyon ügyes kis tanonc vagy – mondja apu. Nagyot bólint,
majd telepakolja a száját kajával, és úgy mondja. – Csatlakoznod
kellene, June.
– Talán – felelem. Elnézek mellette, majd a villámért nyúlok, és a
nagy halom kajába temetem magam.
Kopogást hallok az ajtómon, aztán apu fejét pillantom meg; félénken
kukkant be hozzám.
– Bejöhetek?
Leteszem a könyvem, és helyet csinálok magam mellett az ágyon.
Becsukja maga mögött az ajtót.
– Mit olvasol? – kérdezi. A matrac lesüllyed a súlya alatt.
– Csak egy Judy Blume. – Fejjel lefelé teszem le az ágyra, hogy ne
tudja elolvasni a címét.
– Töki – kezdi komoly hangon –, egy kicsit igyekezhetnél jobban…
– A lábfeje a padlón, és a törzsével felém fordul, hogy a szemembe
nézhessen. – Csak egy testvért szeretne. Nem látod, mennyire töri
magát, hogy jól kijöjjetek?
– Nem – felelem. Hirtelen olyan, mintha valami kiszippantotta
volna a levegőt a szobából. Szeretném kitárni az ablakot, de attól
félek, ha megmozdulok, milliónyi darabra török szét.
– Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ők itt vannak nekünk. Talán
most úgy érzed, nincs szükséged rájuk, de ha idősebb leszel,
rájössz, mennyire…
– Miért volt olyan rossz, amikor csak ketten voltunk? Csak te és
én? – kérdezem. Elfordítom a fejem, hogy esélye se legyen a
szemembe nézni. Nem akarom, hogy sírni lásson.
– Magányos voltam, June. Te nem?
– Nem. Nekem ott voltál te.
– Beleszerettem Kathbe. És olyan volt, mintha megmentett volna.
Okot adott rá, hogy újra mosolyogjak.
Én nem voltam rá elég jó ok?
A tenyerembe nyomom az ujjam, olyan erősen, hogy fájjon.
– Néha nem kedves velem – buknak ki belőlem a szavak. A szívem
olyan hevesen ver, hogy belesajdul a bőröm is.
– Ó, Töki. Nem lehet mindig kedves.
– Soha nem az. – Próbálok nem sírva fakadni. Meg kell őriznem a
hangom, a magabiztosságom, és akkor hátha megérti.
 – Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Mintha kezdené elveszíteni a
türelmét. – Igazságosabbnak kellene lenned vele. Tudom, hogy ő
nem az anyukád, és tudom, hogy ez mennyire fáj, de ha szeretni
akarod Kathet, anyukád megértené. Ő is örülne, ha lehetne egy
másik anyukád, aki szeret téged.
Nem érti, meg sem hallja, amit mondok; a szavak után a
könnyeim buggyannak ki. Felhúzom a térdem, és próbálom minél
kisebb gombóccá zsugorítani magam; legszívesebben köddé válnék.
– Kicsim – mondja apu. Aztán közelebb húzódik, átkarol, és úgy
ringat, mint egy kisbabát. Elképzelem, hogy anyu is itt van, és ő is
ölel. Elképzelem a kávé szúrós illatát, a teste melegét. A lágy
hangját, ahogy azt énekli, gyönyörű kislány vagyok.
A könnyeim végigfolynak a térdemen. Nem segítenek rajtam. Már
a könnyek se segítenek.
 UTÁNA

– Az apám egyszerûen nem vette észre – mondom Shaw atyának.

Dühös vagyok, és remélem, az atya ki tudja ölni belőlem ezt a
vörösen kavargó indulatot. – Vagy egyszerűen csak nem akarta
észrevenni.
– Néha az ember pontosan arra vak, ami a szeme előtt zajlik –
mondja kimérten.
– Jobban törődött Kathleennel, mint velem, ezért nem akarta
kinyitni a szemét.
– A Bibliára is megesküdnék, hogy ez nem igaz – feleli Shaw atya.
– Szerethetsz valakit tiszta szívedből, de akkor sem mindig teszed
azt, ami a legjobb neki. Az emberek néha hibáznak. Sokat hibázunk.
Ha megpróbálnád megérteni őt mint embert, a hibáival együtt, akkor
talán tovább tudnál lépni.
– De megállíthatta volna.
– Nem tudta megállítani azt, amiről nem tudta, hogy létezik.
– Olyan, mintha mentegetné őt, atyám – mondom.
– Nem teszem. Csak azt javaslom, hogy bocsáss meg neki.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nem az? – kérdez vissza az atya. – Ha két út állna előtted, az
egyik köddel, szúrós galagonyabokrokkal tarkítva, s a másik tisztán,
melyiket választanád?
– Jól tudja, melyiket… – felelem.
– A te döntésed, June. Ez a te életed, és te választod meg az utat,
amelyen haladni akarsz. Cipelheted magaddal a múltad egy haraggal
és fájdalommal teli úton, vagy lerázhatod magadról a csomagod, és
elindulhatsz egy másikon.
– Úgy beszél, mintha ez olyan egyszerű volna.
– Talán mert az is – feleli.
 ELŐTTE
Tizenhárom évesen
Jennifer kinyújtja a két lábát maga előtt. Olyanok, mint két apró
fehér bot. Megérinti a lábujját. A falnak kell támaszkodnom, hogy
elférjen, amikor maga fölé emeli a karját, kör alakot formázva a feje
körül. Az ujjai alig érintik egymást.
– Anyu azt mondja, ha nem gyakorlok eleget, abba is hagyhatom
az órákat – mondja.
– De spicc-cipőt kértél a szülinapodra…
– Igen, ezért is kell gyakorolnom – feleli.
– Nem lenne könnyebb állva? – ajánlom fel.
– Talán – mondja, és felcsúsztatja a lábfejét a másik lábához.
– Csináltál egy háromszöget – mondom.
– Passénak hívják – mondja, és úgy tesz, mintha nem látnám,
mennyire nehéz neki ez a gyakorlat.
Kuncogó hangokat hallunk a játszótér másik feléből. Felnézek, és
egy csapat lányt pillantok meg a drótkerítésnél, Megannel a banda
közepén. A mosolya nem igazi. Azt a mosolyt látom rajta, amelyet
azóta hord, mióta Anne azt mondta neki, nem barátok többé.
Nem látja, hogy figyelem. Anne megragadja Megan táskáját, és
kiszórja belőle a cuccait.
– Ez a te Meganöd? – kérdezi Jennifer, és leereszti a kezét. Ő nem
az én Meganöm.
– Igen. – Félelem ül ki Megan arcára, és ez a félelem az én
gyomromat is szorongatni kezdi. Anne keres valamit, és láthatóan
nem találja, így elhajítja Megan táskáját; egy másik lány kapja el
végül.
– Nem kellene segítenünk neki? – kérdezi Jennifer.
Nem.
 Felállok. Nem akarok, de mégis elindulok feléjük. Megan meglát.
Rengeteg kusza gondolat kavarog köztünk, amikor találkozik a
tekintetünk.
Anne újra eldobja a táskát, egészen magasra, és már majdnem
odaérek, de akkor megszólal a csengő, és a lányok szétszélednek.
Megan egyedül marad, elkezdi összeszedni a cuccait a földről.
Nem néz rám. De tudom, hogy a pirosló arca a reszkető fogait rejti;
próbálja visszanyelni a könnyeit.
– Segítenünk kellene – suttogja Jennifer.
– El fogunk késni az óráról – felelem. Megfordulok, és a magasba
emelem a tekintetem, majd határozott léptekkel végigmegyek az
udvaron, egészen az iskola ajtajáig úgy, hogy vissza sem nézek.

– Milyen volt a suli? – kérdezi Kathleen. Tudom, hogy a kérdés nem

rám vonatkozik, így nem is fárasztom magam azzal, hogy
kigondoljam a választ. Talán majd egy napon válaszolok. Egy napon
felelek majd a kérdésre, amely nem hozzám szól, és élvezettel
nézem majd Kathleen zavarodott arcát, mert eggyel többször
emlékeztetem arra, hogy én is létezem.
– Jó – feleli Megan. Hazudik, ezért nem néz rám.
– Arra gondoltam, elmehetnénk vásárolni szombaton.
Választhatnánk ajándékot Anne-nek – mondja Kathleen. Pánik
tükröződik Megan szemében. Nincs meghívva, mondanám. De
természetesen nem mondom.
– Oké – mondja Megan olyan halkan, hogy alig hallom.
– Vehetünk egy szép farmert is, ha már ott vagyunk.
Beleszúrom a villám pár borsószembe. Négy darab fér rá egy
ágára, de az ötödiket már széttrancsírozza. A fogaimmal húzom le
őket a villáról, aztán egyesével gurulnak le a gyomromba.
– Nagyobbakat harapj, June – mondja Kathleen.
Belemélyesztem a villám a zsíros kolbászba, és próbálom az egész
darabot egyszerre a számba gyömöszölni. Nem néz rám, de tudom,
hogy tudja, engedelmeskedem.
Felveszi a szalvétáját az öléből, és apró mozdulatokkal megtörli a
szája szélét. Apró rózsaszín rúzsfolt kerül az anyagra, mielőtt négybe
hajtaná, és letenné az asztalra.
Próbálom megrágni a hatalmas falatot, közben Kathleen hátrébb
csúszik a székével. Megan a földet nézi. Örülök, hogy a szívemet
nem látják. Olyan hevesen ver, hogy a félelem szinte kimenekül
belőle.
Kathleen megragadja a tányéromat. Aztán a karomat, és lehúz az
asztal alá. Onnan nézem, ahogy a tányéromon lévő maradékot a
földre borítja.
– A kutyák a földről esznek – mondja.
Megfogja a tányért és az evőeszközöket, majd visszaül velük az
asztalhoz.
Innen csak Megan lábát látom, a bokájánál keresztbe tette.
Előttem a vacsorám szaftja, mint egy pocsolya terül el. Borsó-,
kolbász- és krumplifalatok lubickolnak benne.
Tudom, hogy nincs választásom. Lehajtom a fejem, és enni
kezdek.

Megan egyedül ül az udvaron, amikor kimegyek a biciklimért. Nem

néz fel rám. Nagy csomókat tépked ki a fűből, és a kitépett
fűcsomókkal a lába között mered a semmibe. Legszívesebben
fognám azt a sok halott fűszálat, és felengedném őket az égbe.
Apu régi biciklije a falnak támasztva. Már az enyém, mióta
kinőttem a rózsaszín bicajomat. Kitolom az ösvényre, a kormánya
jéghideg a tenyerem alatt.
– Megint elmész – mondja Megan. Nem akarok ránézni, de aztán
mégis megteszem. Abbahagyta a fűtépkedést. A keze most maga
mellett pihen. – Jenniferhez mész? – Eltolom mellette a biciklim, és
hátat fordítok neki. – Nem akarsz itt lógni?
 – Nem az én hibám, hogy nincsenek barátaid – vetem oda a
vállam fölött.
Kinyitom a kaput a szabad kezemmel, és hagyom, hogy nagy
svunggal csapódjon be mögöttem.
– June! – szólít Megan, de nem fordulok meg. Hagyom, hogy
nézze, ahogy eltekerek innen, olyan gyorsan hajtok, amennyire csak
bírok.

Blisterék házába érve, óvatosan nyitok be Tom szobájába.

Blister felnéz rám.
– Helló – üdvözöl.
– June – ragyog fel Tom arca. A hátán fekszik az ágyban, odalépek
hozzá, és megsimogatom a fejét.
– Hogy vagy, Tomszki?
– Jól – feleli.
Blister ütemesen nyomkodja Tom mellkasát. Tom nyugodtan
fekszik, és a feje fölött, a plafonról lelógó papírfigurákat nézi. Ide-
oda lengedeznek az ablakon beáramló meleg szélben.
Blisternek nem kell megkérnie, hogy segítsek felültetni Tomot.
Együtt húzzuk fel, míg a háta egyenesen a falnak nem támaszkodik.
Olyan törékeny. Mindig meglepődöm, hogy a csontjai nem törnek
ketté attól, hogy hozzáérünk.
– Rendben. Lélegezzünk együtt – mondja Blister. Lassan nagy
levegőt vesznek, és bent tartják. Tom mellkasából ropogó hang tör
elő, és ahogy köhögni kezd, az egész teste megremeg.
Nyálkadarabok szeretnének kiszabadulni a tüdejéből.
Sosem könnyebb őt így látni. Legszívesebben megfognám, a
vállamra vetném, és elvinném egy olyan helyre, ahol nem fájhat
többé semmije.
– Minden oké? – kérdezi Blister Tomot, ahogy újabb
nyálkadarabokat köhög fel a tálba, amit elé tartok. Tom bólint, majd
végre visszadől a falhoz. Leteszem a tálat a földre, és mellé ülök,
hogy tarthassam.
– Olyan szép a bőröd, June – mondja Tom, és simogatni kezdi a
karom. A szavai meglepnek.
– Tényleg így gondolod? – kérdezem.
– Tényleg – feleli. Legszívesebben úgy ölelném, hogy az a sok
szeretet, ami benne van, belém bújjon, és sose tűnjön el.
– Szerintetek anyu és apu megengedné, hogy legyen egy
malacom? – kérdezi Tom.
– Egy malac?
– Tudnék rá vigyázni – feleli. – És nem olyan, mint egy kutya, nem
kell elvinni sétálni.
– Sosem hallottam még malacról mint házi kedvencről – mondom.
– Nem eszi meg a madarakat, mint a macskák.
– Megkérdezheted őket – mondja Blister mosolyogva, és
gyengéden megpaskolja Tom hátát.
– Fel tudnak mászni a malacok a lépcsőn? – kérdezi Tom komoly
arccal.
– Fogalmam sincs – feleli Blister, és már kacag.
– Tuti, hogy fel tudnak – mondom.
– Valahogy biztos feldöcögne – mondja Tom. – Aludhatna a
szobámban.
– Tuti, hogy büdös – mondja Blister.
– Nem bánnám. Nyitva hagynám az ablakot.
– Télen is?
– Majd ő megmelegítene.
– Egy nagy forró vizes palack lenne az ágyikódban.
– Egy büdi, forró vizes palack. – És Tom nevet, szívből nevet, azzal
a kissé megtört, zavaros kacagással, amely egyszerre tesz boldoggá
és szomorúvá.
– És mi van a szalamandrával? – kérdezi Blister.
– Gyík? – kérdez vissza Tom furcsa fintorral az arcán.
– Ők legalább nem büdösek – mondja Blister.
 – És fogadni mernék, hogy tudnak lépcsőt mászni – teszi hozzá
Tom.
– June és én szerezhetünk neked egyet. Nem lehet olyan nehéz. –
Blister újabb párnát tesz Tom háta mögé. – A táskámban is elfér.
– Megtennéd? – Tom szeme elkerekedik.
És tudom, hogy megtesszük. Blister és én találunk Tomnak egy
szalamandrát. Elhozzuk neki, ide a szobájába, és látjuk majd, hogy
ragyog az arca, ahogy felkúszik mellé az ágyára.

– Azt hiszem, orvos szeretnék lenni – mondja Blister, amint biciklire

ülünk.
– Azt hiszem, én is – mondom, és Tomra gondolok, akit magunk
mögött hagytunk.
– Nem állatorvos akartál lenni? – A szél elkapja Blister szavait, és
a fülembe fújja őket.
– Már nem vagyok benne biztos.
– Lehetnénk orvosok együtt.
– Megtalálhatnánk a gyógymódot a cisztás fibrózisra – mondom,
és elhajtok mellette, teljes erőmből tekerek a kocsikhoz.
A műtermünk fala zöldessé színeződött, ott, ahol nem éri a nap.
Pikkelyes érzés az ujjam alatt, ha megérintem.
– Le kellene mosnunk – mondom kissé esetlenül, de Blister már
átmászott a kerítésen, és átugrott a másik oldalra.
A fák árnyékában sétálunk egymás mellett. Szélcsend van, a
lombok mozdulatlanul magasodnak fölénk. Van valami az erdőnek
ezen a részén, ami félelemmel tölt el, de ez az egyetlen út a
folyamhoz.
A fák között sötét van, de a vastag törzsek és a sűrű lombkorona
között megreked a meleg.
– Szerinted tényleg találunk szalamandrát? – kérdezem.
Lehalkítom a hangom, nem lehetek sokkal hangosabb, mint a
talpunk alatt megreccsenő faágak.
 – Talán – mondja Blister, aztán hirtelen a kezemre teszi a kezét. –
Figyeld!
És ott van. A víz hangja átzubog a fák között. Felgyorsítjuk a
lépteinket, majdnem szaladunk. Blister zsákja fel-le ugrál a hátán.
A folyó itt sekély, néhány apró ér a fűszálak között halad.
Lehajolunk, hogy megérinthessük, és hagyjuk, hogy a víz lehűtse a
tenyerünket.
– Vicces, ahogy halad – mondom.
– Az a víz, amit egy pillanatra meglátunk, a következőben már
nincs is ott – mondja Blister, majd egy gátat csinál a tenyerével. A
víz kiszalad a medréből, és felénk kezd el folyni, de amint Blister
elveszi a kezét, újra visszatér a helyére. – Ide pakolhatnánk a világ
összes kavicsát, akkor is megtalálná a módját, hogy utat törjön
magának.
Elképzelem Kathleent, amint szembekerül egy hatalmas
hullámmal; ideje se lenne rá, hogy segítségért kiáltson, máris
elsodorná őt a víz.
Beletörlöm a tenyerem a fűbe. A hűvös érzés köddé válik.
– Akarsz még sétálni egy kicsit? – kérdezi Blister.
– A folyóba akarok sétálni – felelem.
– Tudom, hogy legszívesebben azt tennéd – neveti Blister.
– Talán meglátok majd néhány szalamandratojást. – Leveszem a
szandálomat, és a kezembe veszem.
– Ez hideg – mondom, ahogy a víz eléri a bokámat.
– Hát persze hogy hideg.
– Attól még kellemes. – Szívesen nézném még a lábam ebben a
hullámzó üvegben, de Blister elindul mellettem.
– Tudtad, hogy a szalamandrák képesek visszanöveszteni a
végtagjaikat? – kérdezi Blister. A patak sziszegőn csörgedezik a
lábam körül.
– A lábaik csak úgy visszanőnek?
– Gondolom. Meg más sérült testrészeik is.
Ha Tom szalamandra volna, talán új tüdőt növeszthetne magának.
 – Nézd! – Blister a fa tövére mutat, oda, ahol elég vastag a fű.
– Micsodát?
– Ott egy kígyó.
Lefékezem a lépteimet.
– Szerintem ez egy vipera – mondja, és egyre közelebb megy
hozzá. Nézem, ahogy a tér egyre nagyobbá válik köztünk.
– Blister, ne! – suttogom, és felveszem a szandált a nedves
lábamra.
– Nem mozog.
– Akkor alszik. És még rosszabb, ha felébreszted.
Blister lehajol, és még közelebb kúszik hozzá.
– Tuti, hogy egy vipera – suttogja.
– Bántani fog, Blister. – Utánalopakodom. Vissza akarom őt húzni,
biztonságban akarom őt tudni.
– Mindig is meg akartam nézni őket közelről.
– Oké, már láttad.
– Nem hiszem, hogy alszik – mondja. – Szerintem megsebesült.
Letérdel mellé, egészen közel a kígyóhoz. Nem mozdul. Lassan
közelebb megyek én is, és azt kívánom, bárcsak ne adna ki hangot
az erdő, a lépteim alatt.
– Vérzik – mondja Blister, és egy barna foltra mutat a füvön. Egy
nagy alvadt vérdarabot pillantok meg a kígyó bőrén.
Biztosan érez minket. Kissé összegömbölyödik, és próbálja
felemelni a fejét. Megérintem Blister hátát, de mintha észre sem
venné.
– Nem hiszem, hogy bántana minket – mondja halkan. A kígyó
furcsán kezd el mozogni, mintha a hátára akarna fordulni. –
Segítenünk kell rajta – mondja Blister, és felnéz rám.
– Hogyan?
– Elvisszük a kocsikhoz, és ha hazaértünk, megkérdezem aput, mit
tegyünk.
– Hogy jobban legyen?
Blister bólint.
 – Talán Tom jobban örülne neki, mint egy szalamandrának.
A kígyóra nézek; mintha reszketne a fűben.
– Rendben.
Blister óvatosan alácsúsztatja a kezét. Látom, hogy kissé
bizonytalan, de mégis sikerül benyúlnia alá. Tudom, hogy fél egy
kicsit, akkor is, ha nem mutatja.
– Csak úgy fel akarod venni? – kérdezem.
Bólint.
– A táskámban akarom hozni.
– Szerintem az megijesztené.
– Akkor a kezemben hozom – mondja.
– Fogd meg a nyakát, hogy ne tudjon megmarni.
– Nem hiszem, hogy van nyaka – neveti Blister reszketve, nem
szeretne hangosan kacagni.
A kígyó elernyed, ahogy Blister felemeli.
– Tudja, hogy segíteni akarunk – mondom.
Csendben sétálunk vissza a kocsikhoz. A kígyó nyelve néha
mozog, ki-be, de szerintem jóval lassabban, mint kellene. Egy
részem szívesen odatenné a kezét, hogy megtapasztalja, milyen
érzés, amikor a nyelve megérinti a bőrömet.
Az erdő kisebbnek tűnik most, mintha körénk zárult volna
valamiképpen. Szívesen elmondanám neki, hogy egy kígyót
szeretnénk megmenteni. Magamban suttogom a szavakat, és
remélem, hogy az erdő majd meghallja, amit mondani szeretnék
neki.
A kígyó kissé vonaglani kezd Blister kezében.
– Szerinted támadni akar? – kérdezem.
– Nem tudom, remélem, nem.
Az erdőn túl, már a tűző napon sétálunk. Tartom Blistert, hogy át
tudjon mászni a kerítésen. A szemét végig a kígyón tartja.
– Szerintem a sulikocsiban kellene tartanunk – mondja.
– Bent?
 – Ha idekint hagyjuk, megeheti valami. – Blister a vállával dörzsöli
meg az orrát. – Kellene egy kis fű alá, hogy kényelmesebb legyen
neki.
Letépek egy halom füvet, és aztán követem őket fel a lépcsőn.
A kígyócskánk kicsit ellenáll, ahogy Blister letenni igyekszik a
fészekbe, amit neki készítettem. De aztán megnyugszik.
– Mi van, ha később lekúszik róla, és eltéved a kocsiban? –
kérdezem.
– Szerintem ahhoz túl beteg.
A hasamra fekszem, és a kígyót nézem.
– El kéne neveznünk – mondom.
– Oké – feleli Blister, és törökülésben ül le mellé a földre. A
kígyónk szemébe nézek. Mintha egy üveggyöngy meredne vissza
rám, nem is pislog.
– Minden rendben lesz – mondom neki. A nyelve megmozdul,
mintha válaszolni akarna. Rámosolygok Blisterre. – Beszélni próbál
hozzám.
Blister hirtelen előreugrik, és arrébb lök. Égető fájdalmat érzek a
csuklómban. A kígyó rám sziszeg, majd összegömbölyödik a fűből
készült fészkében.
– Elkapott? – kérdezi Blister; pánik ül ki az arcára.
– Igen – nyögöm ki, és felnézek rá; annyira fáj a csuklóm, hogy
képtelen vagyok mást hozzátenni.
Megragadja a karom, és kihúz a kocsiból.
– Várj itt – mondja, de úgy zihál, hogy alig értem, mit mond. – Ne
érj a harapáshoz. Hozom apukámat. – És már sprintel is.
– Ne! – kiáltok utána. – Akkor találkozni fog apuval és
Kathleennel. Ha megismer, el fog tiltani tőled.
Blister visszaszalad hozzám.
– Kórházba kell menned, June.
– Hazatekerek, és majd onnan bevisznek.
A csuklóm egyre vörösebb. Mintha fel is dagadt volna a bőröm a
harapásnyom alatt.
 – Túl sok idő.
– Megkockáztatom – mondom, és tudom, hogy Blister is tudja,
komolyan gondolom.
– Akkor siessünk. Elkísérlek.
– De ne egészen a házig.
Újra magával húz, segít átmászni a kapun.
– Veled leszek, amíg majdnem odaérsz. – Felkapja a biciklimet, és
erősen tartja, hogy felmászhassak rá. – Tudod tekerni? Meg kell
próbálnod nyugodtan tartani a karod.
– Menni fog. – A kezem olyan távolinak tűnik, ahogy
megmarkolom a kormányt.
– Gyerünk! – mondja Blister, és tekerni kezdünk az ösvényen a fák
között.
– Minden oké? – ellenőriz Blister egy idő után.
– Oké – felelem.
De valójában úgy érzem, mintha a zúzódás egyre feljebb kúszna a
karomon.
– Biztosan vipera volt? – kérdezem.
– Szerintem igen – mondja, előreszegezett tekintettel.
Felhajtunk az útra. Blister gyorsan megy, alig tudom tartani az
iramot.
– Mi lesz, ha meglátnak? – kérdezem.
– Nem fog számítani – mondja, és csak teker tovább.
– De fog. – De fog, Blister, hidd el, hogy fog.
A házunk közelébe érünk, lefékezek, hogy neki is le kelljen.
– Innen már egyedül megyek.
– És mi van, ha nincsenek otthon? – kérdezi, és úgy néz ki, mint
aki menten sírva fakad.
– Otthon lesznek.
– Menj! – Lenéz a kezemre. – Gyorsan!
Visszateszem a lábam a pedálra, és hajtani kezdem.
– Hamarosan találkozunk – mondom, de nem nézek fel rá.
 A sarkon már tisztán látom a házunkat, de olyan, mintha ő nézne
engem. Odaérek, leszállok a bicikliről, kinyitom a kaput, és
bemegyek.
A biciklit a fűre dobom. A kezemet nehéznek érzem, mintha
cipelnék benne valamit, de azt nem tudnám megmondani, fájdalmat
érzek-e.
Kinyitom az ajtót, de a ház csendes.
– Apu? – szólongatom halkan, de nem jön válasz.
A konyha üres. A nappali ablakából viszont látom, hogy mind az
udvaron állnak, mintha csokorba lennének rendezve – apu, Kathleen
és Megan. Borzalmas látvány.
Csak állok, és nézem őket. A fájdalom a csuklómon újra fellobban.
Lenézek a feldagadt bőrömre.
Apu végül észrevesz. Mosolyog, és integet, hogy csatlakozzam
hozzájuk. Visszanézek rá. Ez elég neki, hogy elinduljon felém.

A kórház nagyon fehér. Sosem voltam még kórházban, azt

leszámítva, hogy megszülettem. Nem jöttem be, amikor anyu
meghalt. Már túl késő volt.
Egy tolószékben vagyok, és tolnak benne előre. Apu mellettem
szalad. Kathleen és Megan valahol leparkolnak a kocsival. Remélem,
eltévednek, és nem jönnek be.
Nagyon világos van itt. Rengeteg ablak van a folyosó mindkét
oldalán, mégis ég a plafonon a hatalmas lámpatest.
– Mikor történt? – kérdezi az orvos aput.
– Úgy egy órája.
Az orvos bólint. Karamellszínű bőr világlik ki a merev, hófehér
köpenye alól.
Megállunk egy szobánál, és egy ágyra fektetnek. Tablettákat
adnak, hogy nyeljem le, és böködni kezdik a duzzadt kezemet.
– És biztosan egy vipera volt? – Az orvos kedvesen rám sandít.
– Gondolom.
 Szeretnék elaludni, hogy álmomban újra a kígyó szemébe
nézhessek. Egy tökéletes kör, amely csak engem néz.
– Haldokolt – mondom. Az orvos bólint, és közben egy folyadékkal
teli zacskót akaszt fel egy rúdra mellettem.
– Hol találtad?
– A folyónál.
Blister találta, és ő hozta el.
– A Creekendnél – hazudom.
Nehéz érzés terjed szét a bőröm alatt. Mintha a kígyó belém
csúszna.
– Kathleen hamarosan itt lesz – mondja apu, és megérinti a másik
kezem.
– Ne engedd be!
Az orvos újabb adag folyadékot nyom a zacskóba az ágyam
mellett. A tasak kidudorodik tőle.
– Szerencsés kishölgy vagy – mondja az orvos. – Minden hüllő
másként viselkedik.
– De nem szabadott volna hozzá érned – mondja apu.
– Haldokolt.
– A kígyók még órákkal az után is tudnak marni, hogy meghaltak.
– Ezt nem tudtam – mondja apu meglepetten.
A plafon simára van vakolva. Ha víz lenne, most beleugranék,
úsznék benne, és lehűlnék végre.
Visszanézek az orvosra, aki kedvesen rám mosolyog. Árad belőle a
jóság. Ha egyedül lehetnék vele, elmondhatnék neki mindent.
Meggyógyítaná a karom, és aztán kigyógyítana minden másból is.
Nyílik az ajtó. Oda sem kell néznem, hogy tudjam. Érzem őket,
mielőtt bármit is mondanának.
– June! – kiált fel Kathleen, és hallom, hogy megindul felém. Már
nem menthet meg tőle senki.
– Ő biztosan az anyukád – mondja az orvos, és rá is mosolyog,
amikor kezet ráznak.
 UTÁNA

– Senkinek sem meséltem arról, miket művelt Kathleen – mondom. –

Nem volt helyes.
– Miért volt olyan nehéz beszélni róla? – kérdezi Shaw atya
kedvesen.
– Félt valaha igazán? – kérdezek vissza.
– Igen.
– De úgy igazán. Annyira, hogy nem tudott helyesen gondolkodni,
annyira, hogy nem is volt képes látni, hallani, annyira, hogy a szavak
egyszerűen elnémultak belül.
– Nem – feleli Shaw atya. – Ennyire sosem féltem.
– Én igen.
– Tudom. – Gyengéden megfogja a kezem. – Biztosan
lehetetlennek tűnt segítséget kérni.
– Akkor annak tűnt. De most legszívesebben odamennék ahhoz a
kislányhoz, aki voltam, és elmondanám neki, hogy ne féljen. Meg
akarom fogni a kezét, és segíteni, hogy megtalálja a szavakat. Csak
pár szó elég lett volna. Bárcsak lett volna bátorságom!
– Ez nem csak a bátorságról szólt. Az megvolt benned. A hited volt
kétséges az emberiségben. Ezt a hitedet most le is rombolta, ami
történt.
– De voltak jó emberek is, akik meghallgattak volna, akik
segítettek volna, ha tudják. Megmenthettek volna – mondom
keserűen. A fájdalom olyan erősen hasít belém, hogy legszívesebben
összegömbölyödnék a padlón.
– Sose hibáztasd magad, June. Gyerek voltál.
Hallom, hogy Shaw atya kinyitja a Bibliát. A vékony papír hangja
olyan, akár a víz hullámzása a folyón. Megáll, aztán nagy levegőt
vesz.
 – A szenvedésből türelem fakad – olvassa –, a türelemből kipróbált
erény, a kipróbált erényből reménység. – Érzem, hogy gyengéden a
hátamra teszi a kezét. – A remény pedig nem csal meg.
Hagyom, hogy a szavai elringassanak. Körbeölelnek, és hagyom,
hogy biztonságban érezzem magam tőlük.
 ELŐTTE
Tizennégy évesen
A szórólapra nézek, amit már egy ideje magam elé tartok, és újra
megpróbálom. Azt mondja, hogy helyezzem a szemhéjamra a
világosabb színt, a sötétebbet pedig a külső szemzughoz. De hiába
követem pontosan az utasításokat, úgy nézek ki, mint akinek
behúztak egyet. Letörlöm az egészet egy nedves zsebkendővel, és
újrakezdem. Azt hittem, ma már könnyebben fog menni, de nem.
Elképzelem, hogy anyu itt van velem. Ha itt lenne, megfogná az
ecsetet, és tökéletes sminket készítene nekem.
Azt akarom, hogy kiszabaduljon a hínárból, hogy ússzon át
mindenen, és jöjjön vissza hozzám. Azt akarom, hogy újra az
anyukám legyen.
Megan éppen akkor jelenik meg, amikor a szempillaspirált
próbálom felimádkozni, anélkül, hogy csomós lenne a festék a
szempilláimon. A szemem sarkából látom, hogy az ajtófélfának
támaszkodik.
– Mit csinálsz? – kérdezi. Úgy mondja, mint aki egyébként is
pontosan tudja, ezért nem is válaszolok.
A pálcácskát a másik szememhez emelem. Félek pislogni, mert
azzal valószínűleg mindent elrontanék. Ha Megan nem lenne itt, nem
lenne olyan nagy gond, letörölném, és kész. De még mindig
csendben figyel. Kész. Leteszem a sminket az asztalra.
– Nehéz volt? – kérdezi.
– Nem akarok beszélni veled – vetem oda hidegen. Mérgesnek
látszik, egy ideig csendben van, majd kitör belőle a haragja.
– Nos, tök mindegy, milyen smink van rajtad – mondja. – Akkor
sem leszel szép.
Felállok az asztaltól, és kilököm a szobából, ahogy elhaladok
mellette. Sikerült elzavarnom az ajtótól, így be tudom zárni magam
mögött.
– Ez az én szobám – mondom.
– Nem mennék be oda semmi pénzért – mondja, és elsétál, aztán
megfordul; a haja hatalmas ívben esik a vállára. – Nem akarok a
koszos cuccaidhoz érni.
Legszívesebben megütném, de inkább továbbmegyek a lépcső
felé, ki a házból. Felszállok a biciklimre.
Nem megyek túl gyorsan, mert akkor könnyes lesz a szemem, és
az elrontja a sminkemet. És csinos akarok lenni.
Annyiszor tekertem már végig ezen az ösvényen, hogy már
csukott szemmel is idetalálnék. Imádom. Olyan, mintha ez a
szabadság útja volna, melynek végén a legjobb barátom vár.
Letámasztom a biciklit a kapuhoz, és átmászom rajta. Ez egy
felhős, de meleg nap, az a fajta idő, amelyben a kocsijaink a
leginkább tragacsoknak tűnnek.
A papír zászlófüzér, amelyet Blisterrel csináltunk, összekötve a
konyhát a csontos szobával, kissé megsérült a múlt hétvégi nagy
viharban, és most a kocsi egyik oldaláról lóg csak le.
Blister nincs a műteremben. A suliszobában van, ahogy sejtettem,
és egy nagy babzsákfotelben üldögél, hatalmas könyvvel a kezében.
Nézem őt az ablakból; még nem tudja, hogy itt vagyok.
Olyan más már, mint amikor először találkoztunk. Magasabb, mint
én, és az arca valahogy egy idősebb fiú arca. A válla széles, nagy
sportcipőt visel, azok helyett az aprócska szandálok helyett, amiket
régen… Bár még mindig ugyanazt a törött szemüveget viseli,
amelyet szigetelőszalaggal ragasztott össze, miután Si ráült.
Amikor olvas, a világ megszűnik létezni körülötte. Bárcsak én is
ilyen lennék!
Valahogy mégis megérzi, hogy itt vagyok. Felnéz a könyvből, és
rám mosolyog.
– Mit csinálsz te ott kint? – kérdezi.
– Nem akartalak zavarni – mondom, és belépek az ajtón.
 – Ez nem te vagy – mondja vigyorogva, aztán egy papírfecnit tesz
a könyvbe, megjelölve, hol tartott. – Mi van az arcodon?
Megérintem a szemem sarkát.
– Smink – felelem halkan.
– Miért? – kérdezi, mire én megvonom a vállam. És akkor olyat
mond, amitől először érzem azt, hogy nem akarok itt lenni. – Nem áll
jól.
Nem gondoltam volna, hogy Blister is ilyen. Cherry és Lauren
piszkáltak ma érte a suliban, de azt nem gondoltam volna, hogy
Blister is ezt fogja csinálni.
– És akkor? – kérdezem. Olyan düh és szomorúság söpör végig
rajtam, amivel nem tudok mit kezdeni.
Blister furcsán néz rám, mintha már nem kedvelne engem többé.
Kiviharzom a kocsiból, az ösvény felé tartok.
– June! – kiált utánam Blister, de nem veszek róla tudomást.
Átmászom a kapun, és felkapom a bringám. – Hová mész?
El. El innen. Addig fogok tekerni, míg el nem érem a Föld végét.
Olyan hangosan sírok, hogy nem is hallok magamon kívül senki
mást. Nem is veszem észre, hogy Blister követett, egészen addig,
míg mellém nem ér a biciklijével.
– Állj! – kiáltja.
Előreszegezem a tekintetem, és tovább hajtok. Mire ő gyorsítani
kezd, és elém farol. Nekimegyek a biciklimmel, és leesem róla. A
karomra és a csípőmre esem, azonnal érzem bennük a sajgó
fájdalmat.
A biciklik egymásba gabalyodva fekszenek a hepehupás földön.
Blister mellém térdel, és megrázza a fejét.
– June! – Itt van. Mellettem van.
– Jól vagyok – mondom, és felülök.
– Nem tört el valamid? – kérdezi.
– Nem hinném. Csak fáj.
– Sajnálom. – Gyengéden megfogja a kezem. – Nem úgy
értettem. Nem azt akartam mondani, hogy nem vagy szép. Csak,
hogy nincs szükséged erre. – Vörös az arca. Nem tudom, hogy azért,
mert ő is megütötte valamijét, vagy valami egészen más lehet az
oka. – Elég csinos vagy enélkül is.
– Miért mondod, amikor nem vagyok?
– Hogy érted azt, hogy nem vagy? Tudnod kell, hogy szép vagy,
June.
– Tudom, hogy nem vagyok. Ryan és Lauren állandóan azt
mondogatják.
– De mondtam már neked, hogy ne higgy nekik. Nem szabad
hinned nekik. Nem hagyhatod, hogy ők nyerjenek.
Most másfajta könnyek csurognak végig az arcomon. Kimerült,
kopott könnyek, amelyek nem akarnak már elapadni.
– Annyira mérges vagyok rájuk, June – mondja olyan halkan, hogy
alig hallom. – Ők az egyetlenek a világon, akik képesek
felbosszantani.
Utálom ezt, utálom, hogy képesek a mindig kedves és imádnivaló
Blistert, aki papírfigurákat hajtogat és megnevettet, feldühíteni.
– Gyere! – mondja hirtelen, és felsegít. – Mutatni szeretnék neked
valamit.
Felállok, és leporolom a nadrágom. A horzsolás a térdemen vérzik,
és a kezemen is hasonló a helyzet.
– Jól vagy? – kérdezi Blister aggodalmaskodva.
– Csak egy horzsolás – mondom, pedig valójában nagyon fáj.
Megtörlöm a szemem alját, a fekete festék jó része már a
hüvelykujjamon van.
Blister elmosolyodik.
– Azt hiszem, tönkretetted a sminked. – Aztán elkomorodik. –
Tényleg nincs szükséged erre, June.
Felvesszük a biciklinket a földről. Egy kicsit rozogának tűnnek, de
működnek, és ez elég. Visszatekerünk a kocsikhoz; egymás mellett
haladunk. A nap melegíti a kezemet, és rászárítja a bőrömre a vért a
térdemen. Kicsit fáj még a lábam, ahogy hajtok, de már nem
érdekel.
 – Erre – mondja Blister, és az ötödik kocsihoz vezet. Csak egyszer
voltam itt. Blister azt mondja, szellemek tanyáznak itt – persze
tudom, hogy csak viccel, de sosem firtatom az okát, miért nem
használjuk ezt a kocsit. Van itt egy árnyas rész, itt szeretünk
üldögélni, és itt nyílnak a legszebb vadvirágok is.
– Maradj – mondja Blister, és a szememre teszi a kezét. Hagyom.
Teljesen megbízom benne. A másik kezével vezet. – Vigyázz, hová
lépsz – mondja, és óvatosan felemeli a lábam, de olyan, mintha a
levegőbe lépnék. – Szuper – mondja, megállunk, és leereszti a kezét.
– Kinyithatod.
Előttem a virágok ezernyi papírpillangóba bugyolálva. Annyira
gyönyörű, annyira csodálatos, hogy elakad a lélegzetem. A szám elé
kapom a kezem csodálkozásomban.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog. – Blister rám sandít, ahogy
lehajolok, hogy megérintsek egyet. A szárnyai lila krepp-papírból
készültek, rajtuk apró pöttyök díszelegnek.
– Neked készült.
Felegyenesedem, és a karjába vetem magam. Nem akarok
elmenni innen. Soha, soha többé. Érzem, hogy Blister visszaölel, és
boldogan kacag bele a vállamba.
A pillangók közt sétálunk. Minden egyes darab gyönyörű.
– Mozognak – suttogom.
– Ez csak a szél.
– Nem, tényleg mozognak. – És esküszöm; mozognak. Látom,
hogy külön mozognak a szárnyaik.
Blister és én besétálunk a pillangómező közepébe, és leülünk a
magas fűbe.
– A legtöbbet otthon csináltam, azért nem láttad.
– Megmutattad anyukádnak?
– Nem. Csak Chubbersnek. Mellettem ült a szobám padlóján,
miközben csináltam. Néhányon majd talán lekvárfoltokat fogsz
felfedezni.
 Leakasztok egy kék színű pillangót, és olyan közelről nézem, hogy
a szívverését is látom. Hazaviszem, és beleteszem a titkos
dobozomba, ahol a legértékesebb dolgaimat tartom.
– Meghalna? – kérdezem.
– Micsoda?
– Ha lekvárt tennék a szárnyára. Meghalna tőle a pillangó?
– Nem tudom.
– Összeragadnának a szárnyai. És ha a lábára kerülne a dzsemből,
lehúzná a súlya.
Blister bólint, és feltolja a szemüvegét az orrán.
– Azt hiszem, igazad van.
– Azt hallottam, ha csak megérinted a pillangó szárnyát, már attól
is meghal.
– De egy papírpillangó biztosan nem.
Megérintem.
– Imádom őket, Blister. Ez a legszebb dolog, amit valaha kaptam.
– Áthajolok, és megpuszilom az arcát.
És akkor gondolatban összegyűjtöm az összes pillangót a
szívembe. Ott biztonságban lesznek, verdeshetnek a szárnyaikkal, és
senki sem fogja tudni, hol vannak.

– Nem hiszem, hogy June tette – mondja Kathleen. Meg akarja fogni
a kezem, de én szorosan magam mellett tartom. Olyan közel ül
hozzám, amennyire csak lehetséges, és tudom, ha ránéznék, az
arcán hamis aggodalom ráncait fedezném fel.
– Attól tartok, mégis – feleli Mrs. Andrews. – Az óra kellős közepén
történt. A tanár mindent látott.
Érzem, hogy Kathleen felém fordul. Én egyenesen a tanárnőre
szegezem a tekintetem.
– June? – szólongat negédes hangon. Nem felelek.
– June – folytatja Mrs. Andrews –, ez egy nagyon komoly dolog.
– Kényszerítettek – mondom.
 – Kicsoda?
– Lauren és Cherry. Kinevettek. – Egyenesen Mrs. Andrews
szemébe nézek. Látni fogja az enyémben az igazat. Eljön majd, és
segít rajtam.
– Nem mondom, hogy hibátlanok, June, de nem szabadott volna
megütnöd Cherryt.
Csak bámulom őt. A szemébe bámulok. Meg fogja tudni. Tudni fog
Kathleenről.
– Emellett nem mehetek el szó nélkül. Három napra
felfüggesztelek. Nem jöhetsz iskolába jövő hét hétfőig.
– De nem leszek otthon, hogy vigyázhassak rá – mondja Kathleen.
– Dolgozom.
– Sajnálom, de nincs más választásom, Mrs. Kingston – mondja.
Kathleen máris a bűvkörébe vonta, Mrs. Andrews csak rá figyel. Én
mintha felszívódtam volna.
– Rendben. Kitalálunk valamit. És nem fordul elő még egyszer –
mondja az én kötelességtudó, szerető mostohaanyám.
– Talán egy otthoni büntetés is szükséges volna – folytatja Mrs.
Andrews. – Letiltani például a mobiltelefonról… az elég komoly
büntetés manapság.
Kathleen bólint.
– Ne aggódjon. Átbeszélünk mindent. Ő egy jó kislány, ez nem fog
többé előfordulni. – Feláll, és megsimogatja a fejem búbját. Nem
próbálja újra megfogni a kezem.
– Hétfőn találkozunk, June – mondja Mrs. Andrews. – Mrs.
Kingston, majd értesítem minden egyéb fejleményről.
Becsukja mögöttünk az ajtót. A folyosó üres. Már mindenki
hazament. Csendben sétálunk Kathleennel a kocsijához. Megan az
anyósülésen ül. Úgy néz rám, mint aki mondani vagy kérdezni akar
valamit, de végül nem szól hozzám.
Úgy beszélgetnek hazáig, mintha ott sem lennék. Milyen volt a
napjuk, hogy ment Megannek a matek, milyen volt Shannon bulija.
 Ha most kinyitnám az ajtót, kiugorhatnék az autóból, kigurulnék
az útra, aztán futásnak erednék. Olyan gyorsan futnék be az erdőbe,
hogy nem tudnának utánam jönni. Vagy ha mégis, fogalmuk sem
lenne, merre indultam. Az erdő mélyén, egy barlangban élnék, és
bogyókat ennék.
Az autó megáll. Hazaértünk. Kathleen és Megan szállnak ki először.
Követem őket. Megan azonnal felvágtat a szobájába.
Én az ajtóban állok a kabátommal és a táskámmal a kezemben.
Kathleen bemegy a konyhába.
Talán ki sem jön majd onnan. Talán megúszhatom.
Leteszem a táskám a földre, a kabátomat a fogasra akasztom.
Aztán egyszer csak megragad a hajamnál fogva. A másik kezét a
számra tapasztja, így a sikolyom a tenyerének ütközik.
A székre lök, hátrahajtja a fejem, és jégkockákat töm a számba.
Fájdalom hasít a fejembe, megdermed az agyam. Fulladozom,
hörgök, olyan, mintha a jégdarabok elvágták volna a torkomat. A
saját véremben fogok megfulladni.
És nem köszönhetek el Blistertől.
És sosem fogja megtudni.
A szoba kezd elsötétülni, a sarkait már elborítja a kábaságom.
Kathleen előredönt, és kiköhögöm az összeset. Ezek csak
jégkockák. Nem vágták el a torkomat, nem vérzek.
Mielőtt újra megérinthetne, elfutok előle. A torkomat szorongatom.
Érzem a bőröm. Még itt vagyok. Nézem a lábam, ahogy szaladok fel
a lépcsőn. Létezik. Létezem. Van cipőm, zoknim, és kezem a
kilincsen. Van karom. Van hajam. Lélegzem.
És minden lélegzetvétellel győzedelmeskedem majd fölötte.

– June! – Mrs. Wick felnéz rám az ablakpárkány virágágyása mögül.

– Miért nem vagy iskolában?
– A tanárnő megbetegedett – hazudom.
– És az egész osztályt hazaküldték?
 – Igen – felelem, és nem tudok a szemébe nézni; olyan kedves
velem.
– És mi van a többi tanárral?
– Nem tudom – mondom, és megvonom a vállam. Az ablakon
benézve látom Sit, Chubbst és Milt. A földön ülnek, és valami nagyon
komoly dologról beszélhetnek.
– Micsoda szerencse – mosolyog rám Mrs. Wick, de szerintem nem
hisz nekem. – Van kedved segíteni?
– Persze. – Hátranézek a vállam fölött, Blister után kutatva, de
nem látom.
A virágláda elnyúlik az egész párkányon. Vékony réteg föld van
benne. Lenyomkodja a kezével, és észre sem veszi, hogy jó sok föld
kúszik be a körme alá.
– Az apjuk a növények energiájáról tanítja őket. Mindenfelé van
belőlük az udvaron. Megfognád ezt egy pillanatra? – A kezembe
nyom egy kislapátot. – Talán egy kicsit elkéstem már ezzel, de azért
adok nekik egy esélyt.
Mrs. Wick kinyit egy csomag magot és a földre szórja.
– Szeretnél a tetejére tenni egy kis földet még? – kérdezi.
Egy csomag komposzt áll a falnak támasztva. Megtartja nekem a
zsákot, míg én belemártom a lapátot, és kiszedek belőle annyi földet,
amennyi ellepi a várakozó magocskákat.
– Mik ezek? – kérdezem, és még több földet teszek az ágyásba.
– Remélhetőleg karácsonyi orchidea lesz belőlük. Kicsit elkéstem
az ültetéssel, pár hónappal ezelőtt kellett volna, de nagyon szépek
lesznek, ha megnőnek. – Gyengéden megpaskolja a földet. – Az
anyukád szerette a növényeket? – A kérdése váratlanul ér, és
hirtelen a lélegzetem is elakad. Erre nem számítottam.
– Igen.
Mrs. Wick a csaphoz megy, teletölt egy vázát, majd visszalép
hozzám, és megöntözi a földet.
– Van udvarotok?
 – Egy kicsi. Anyu és én sokat ültettünk régebben. – Énekelt a
virágoknak, hogy gyorsabban nőjenek.
– És most? – kérdezi, és közben a kötényébe törli a kezét.
– Most nem megyek ki oda túl gyakran.
Mrs. Wick úgy néz rám, mintha meg akarna fejteni valamit. Mintha
egy kirakós lennék, vagy egy találós kérdés, amire tudni akarja a
választ.

Blister ágyán ülök, hátamat a falnak támasztva. Aprócska szobája

van. Az apukája leválasztotta róla Maggie szobáját, így
mindkettejüknek van egy saját kis kuckójuk. Ha kinyújtom a lábam,
szinte megérintem a szemközti falat.
Blister az ágy melletti széken ül. A szék asztalként is funkcionál,
így a könyveket és az óráját most le kellett pakolnia a földre.
– Igazából miért vagy itt? – Elszántan néz rám. Tudom, miért
kérdezi, és nem akarok hazudni.
– Felfüggesztettek.
– Az mit jelent?
– Nem mehetek suliba hétfőig.
– Ez nem tűnik túl nagy büntetésnek.
Elmosolyodom.
– Legalább lóghatunk együtt.
– Nem kell otthon maradnod? – kérdezi Blister.
– Apu és Kathleen dolgoznak, nem fogják megtudni, hogy
eljöttem.
– Ja, értem.
– Kathleen a mobilomat is elkobozta.
– Nos, ez sem tűnik túl nagy büntinek.
– Mert nincsenek barátaim, akik felhívnának? – kérdezem nevetve,
bár azért kissé fáj is ezt kimondanom.
– Ha lenne mobilom, én felhívnálak – mondja Blister komor
hangon.
 – Itt úgysem lenne térerő.
Blister bólint.
– Miért függesztettek fel?
– Megütöttem Cherryt – felelem.
Blister halkan füttyent egyet.
– Mit csinált?
Megvonom a vállam.
– Csak gonosz volt.
– De mit mondott? – erősködik Blister. A szemébe nézek. Ő a
barátom. Ő sosem mondana olyat, mint ők…
– Azt, hogy anyu megérdemelte a halált.
Blister mozdulatlanná dermed, de az arca elvörösödik.
Észreveszem, hogy olyan erősen szorítja ökölbe a kezét, hogy a
kézfeje kifehéredik. Nem szeretem, amikor ilyen mérges.
– Semmi gond, Blister.
– Nem, June, igenis van gond.
– Tudom – mondom halkan.
– Ugye, tudod, hogy ez nem igaz? – kérdezi. Nem pislogok, úgy
nézek hosszan a szemébe. – Az anyukád többet ért, mint ott
mindenki együttvéve.
– Gyönyörű volt, Blister.
– Tudom, hogy az volt.
– És kedves is volt – mondom, mire Blister előredől, a térdére
támaszkodik. – Ő volt a legjobb anyuka.
– Persze hogy ő volt. Miatta létezel.
Van valami a levegőben, amit még sosem éreztem. Olyan erőteljes
érzés, hogy szinte meg tudnám érinteni. Nagy levegőt veszek, és
eltolom magamtól a furcsa érzést.
Az ajtó hirtelen kicsapódik, és Maggie jelenik meg füstölögve.
– Blister, te jártál a szobámban?
– Nem – feleli, és kiegyenesedik a széken.
– Valaki volt a szobámban.
– De nem én.
 – Si! – sikítja, majd megfordul, és átvágtat a folyosón.
A levegő újra megváltozik a szobában. Újra csak a barátságunk
tölti be.
– Blister! – kiált fel az emeletre Mrs. Wick. – Rád várunk!
– Jobb, ha megyek – felelem, bár a mellkasom belefájdul, hogy
haza kell tekernem.
– Ne menj – mondja Blister. – Gyere, és csatlakozz a sulinkba
délután. Élményóra, Wick stílusban.
Meg sem várja a válaszom. Kézen fog, és levezet a lépcsőn.

Az ágyam tiszta víz. Csak akkor vettem észre, amikor a pizsamám is

nedves lett. Megemelem a paplant. Alat-ta a matrac is nedves.
Lehúzom a lepedőt, de még alatta is nyirkos minden. Összetekerem,
és a földre dobom.
A matracot nagy nehezen megfordítom, és a helyére igazítom.
Még a másik oldalán is vizesnek érzem. Napokba telik, mire
megszárad.
A padlóra vetem magam, és magamra húzom a takarót. Inkább
magam köré csavarom. Olyan vagyok, mint egy kismadár a
fészekben. Már elég erősek a szárnyaim ahhoz, hogy elrepülhessek.
A fák fölé, fel a felhőkig, bele a kék égbe, míg a nap melege el nem
nyel.
Kopogást hallok az ablakom felől. Kinyitom a szemem, de hirtelen
fogalmam sincs, hol vagyok. Melegem van, fáj az oldalam; majdnem
teljesen sötét van, és tudom, hogy nem úgy néz ki ez a szoba,
ahogy kellene.
Lassan összerakom a képet, és felidézem a nedves matracot. A
földön fekszem.
Újra kopognak az ablakomon. Szédelegve állok fel, és résnyire
húzom el a függönyt. Blister áll ott, és integet. A biciklije mellette a
fűben. Kopog, hogy menjek le hozzá. Le akarok menni, de egyelőre
nehéz tisztán gondolkodni. Az éjszaka közepén, álmomból
felébresztve is szívesebben lennék odakint vele, mint itt.
Bólintok felé, és eltűnök a szeme elől. A komódom fiókja
megreccsen, ahogy kihúzom. Visszatartom a lélegzetem, mintha
attól csendesebb lehetnék. Kihúzok egy pólót, egy pulcsit és egy
farmert.
Felöltözöm, majd kinyitom az ajtót. Arra számítok, hogy Kathleen
ott áll majd a folyosó másik oldalán. Csak arra vár, hogy
visszanyomhasson a vizes matracra. De senkit sem látok.
Csend van. Halkan, lassan osonok le a lépcsőn a korlátot
szorongatva, hogy el ne essek a vaksötétben. Soha nem éreztem
még ilyen hevesen verni a szívemet. Érzem, ahogy pumpálja a vért
az agyamba.
Leérve a lépcsőn belebújok a cipőmbe, és felveszem a kabátom,
de nem cipzárazom be, nehogy azzal csapjak zajt.
A kulcs megnyikordul a zárban, de aztán kinyílik, és utamra enged.
Blister kint áll, széles mosolyát a hold fénye világítja meg. A
szájához emeli a mutatóujját.
– Hol a biciklid? – tátogja. A ház sarkára mutatok. Azt akarja, hogy
idehozzam.
A fű csendes a talpam alatt. A biciklim pedálja sem zörren. Kitolom
az útra, ahol Blister áll.
Átóvakodunk a kapun, aztán felhuppanunk a biciklire, és vissza
sem nézünk.
Csak mi vagyunk itt. Sehol egy autó, sehol egy járókelő. Az egész
világ alszik, minket kivéve. Még sosem voltam idekint az éjszaka
közepén. Legszívesebben belekiabálnék ebbe a csöndes éjszakába.
Állva kezdem hajtani a biciklit, egyre gyorsabban és gyorsabban, a
fényszóróink lyukat égetnek a homályba. Most először érzem
életemben, hogy bármire képes vagyok.
A lakókocsiparkhoz igyekszünk. Nézem Blister, ahogy a kék kabátja
alá besuhan a szél, miközben megelőz. Ez a boldogság. Mert nem
tudják, hol vagyok, mert azt sem tudják, hogy leléptem. Mehetnék,
ameddig csak akarok.
Blister lassít.
– Nem akarok átmenni az erdőn – mondja. – A hosszabb úton
jöttem.
Belenézek az erdő sötétjébe. Imádom, ahogy a fák egyenes
törzsei között meglapulnak a titkok. Be akarok menni. Bele akarok
veszni ebbe a furcsa félelembe, de Blister kevéssé tűnik izgatottnak.
– Akkor menjünk az ösvényen – mondom, és azonnal
megkönnyebbül. Eltekerünk, magunk mögött hagyva a rejtelmes
fákat.
– Miért pont az éjszaka közepén? – kérdezem.
– Azon gondolkodtam, hogyan beszélgethetnél anyukáddal – feleli.
Majdnem leesek a bicikliről.
– Hogy érted ezt? – kérdezem mérgesen. Azt hittem, csak együtt
leszünk, csak úgy jól érezzük magunkat.
– Olvastam erről. Szeánsznak nevezik. – Rám néz, majd
visszabámul a lámpába, amely megvilágítja előttünk az utat.
– Egy szeánsz?
– Igen, ahol beszélhetsz a szellemekkel.
– Tudom, mi az.
Csendben tekerünk tovább, körbehurkolva az erdőt. A varázslat
eltűnt. Az izgalom, amely elöntött belülről, haragban oldódik fel.
Elérünk a kapuhoz. A fa része nedvesnek tűnik. Blister felkapcsolja
a zseblámpáját, és lágyan megvilágítja vele az arcomat.
– Nem hiszed, hogy jó ötlet, igaz? – Teljesen csalódottnak tűnik. –
Rengeteget olvastam róla, szerintem működne.
Hirtelen bűntudatom támad. Blister ezt az egészet miattam
csinálja. Az éjszaka közepén, a csípősen hideg sötétben, azért jött el
értem, hogy segítsen. És persze bármit megtennék azért, hogy újra
lássam anyut.
– Kideríthetjük, boldog-e – mondja. Az arcát nagyon homályosan
látom, de el tudom képzelni, milyen fejet vág.
 – Rendben – felelem.
A kocsik olyan máshogy néznek ki most, csendben fészkelnek a
magas fűben. Olyan, mintha aludnának. A zseblámpa fénye mintha
felébresztené őket, azt gondolom, talán pihenni szeretnének. A
papírzászlók a zsinóron még mindig ott lógnak, bár a színük már
jóval fakóbb, mint korábban.
– Gyere – mondja Blister, és megfogja a kezem. Az ötödik kocsihoz
indul, ahhoz, amit sosem használunk. Óvatosan visszább húzom.
– Nem gáz – mondja Blister. – Voltam már itt egyedül, és nem
olyan vészes.
Az ajtó úgy nyikordul meg, mintha ezer éve nem nyitották volna
ki. Bentről a penész szaga azonnal kiárad. Nagyot nyelek, de nem
sokat segít, csak egyre mélyebbre szivárog belénk az állott szag.
Blister körbemutat a zseblámpával. A falon még látszik, hol állt
régen az asztal és hol voltak a székek. A padló csupa mocsok. A
kocsi közepén néhány cucc, amit valószínűleg Blister készített oda.

– Mindent elolvastam erről – mondja, és a fekete szövetet középre

húzza. – Jól vagy?
– Nem tudom. – A hangom furcsán szól ebben a szilánkokra
hasított éjszakában. – Azt hallottam, veszélyes is lehet. Hogy néha a
szellem, akit magadhoz hívtál, nem akar leszakadni rólad.
Blister egy bögrébe teszi a zseblámpát, megvilágítva a plafont.
– Ez nem fog megtörténni, ha égetünk egy kis zsályát. – A hangja
kissé remeg.
– És mi van, ha rossz szellemek is átjönnek?
Bámulom a válaszát várva. Őszintén szólva el akarok húzni innen,
de mindezt értem tette, mert meg akarja nekem találni az
anyukámat. És én is meg akarom őt találni. Ég a mellkasom, annyira
szeretném őt viszontlátni, vagy megtudni, boldog-e.
– Anyukád jó szellem. Majd ő megvéd a rosszaktól.
 Blister egy doboz gyufáért nyúl, sisteregni kezd, amint meggyújt
egyet. Felvesz a földről néhány kiszáradt zsályaszárat, és a gyufához
érinti.
A láng elkap egy levelet, de hamar elalszik. Blister meg-gyújt egy
másikat, tovább tartja a szárához. Ez már lángra kap. Vastag füstcsík
száll fel a plafon felé. Az égő zöldet a nyelvemen érzem.
– Mondani akarok valamit – mondja Blister, és hagyja, hogy a
hamu a földre hulljon.
– Mit?
– A szellemeknek.
– Akkor mondd.
– Megígéred, hogy nem fogsz kinevetni?
– Megígérem.
Blister halkan megköszörüli a torkát.
– Csak jó szellemeket fogadunk – mondja, olyan komoly hangon,
hogy bár próbálom megfékezni, végül mégiscsak kibukkan belőlem a
nevetés.
– Megígérted – mondja, és látom, hogy zavarban van.
– Sajnálom – mondom, és közben próbálok megnyugodni. Nagy
levegőt veszek, és megtörlöm a szemem. – Oké, jól vagyok, minden
oké. Kezdd újra.
Blister felvonja a szemöldökét, az egyik gödröcskéje furcsán
lejjebb kerül az arcán.
– Csak jó szellemeket fogadunk, a rossz szellemeknek kívül
tágasabb.
Nem tudom visszafogni magam, újra kitör belőlem a nevetés.
– June! – rivall rám, de közben ő is nevet. Annyira, hogy szinte
eldől. A gyomromba hasít a fájdalom, de nem bánom, annyira jólesik
így nevetni. Levegőt sem kapok, mégsem akarom abbahagyni.
A felfelé irányított zseblámpa félhomályában mindketten a
hasunkat fogjuk; azt várjuk, hogy végre elmúljon a röhögőgörcs. De
amikor elül, valami váratlan szomorúság kúszik be a helyére.
– Szerinted eljön? – kérdezem suttogva.
 – Nem tudom. – Blisteren úgy látom, nagyon akarja, hogy
megtörténjen. – Nem hiszem, hogy konkrétan hallani fogod a
hangját. Vagy nem úgy, ahogyan emlékszel rá.
– Nem emlékszem rá – mondom, mire Blister szomorúan rázza
meg a fejét.
– Talán csak egy jelet fog küldeni, hogy tudd, itt van veled.
Bólintok, és le sem veszem róla a szemem. Elhiszem, hogy képes
ezt megvalósítani.
– Ezt ide kell tennünk. – Blister egy fémpénzt vesz fel a szövetről,
és egy felfelé fordított pohár alá teszi. – Ezt abban az évben verték,
amikor született. – Feljebb tolja a szemüvegét az orrán. – Alaposan
kidolgoztam a dolgot.
– Tök jó.
– Várj csak! – mondja, és gyorsan kiveszi az érmét a pohár alól. –
Meg kell puszilnod.
Óvatosan megérint, miközben a kezembe nyomja az érmét. A
számhoz emelem, és lehunyom a szemem. Olyan hideg, mint
amilyen anyu bőre lehet most.
Blister visszateszi a helyére.
– Készen állsz?
– Igen.
– Mindkettőnknek rá kell tennie a hüvelykujját a pohárra. – Azt
teszem, amit mond. Ezúttal nem nevetek. Nem is akarok. Nem
akarom megakadályozni a lehetséges találkozót anyuval.
– Loretta, téged hívunk. Mutasd magad.
Blister arcát nézem, amely a sötétben is ragyog.
– Mondhatom veled? – kérdezem suttogva, mire nagyot bólint.
Együtt ismételjük a szavakat, újra és újra. A hangunk egyik
sarokból a másikba visszhangzik, majd a semmibe vész.
Az üveget nézzük. Semmi sem történik.
Kérlek, anyu! Gyere!
A szavaink összekeverednek a zsálya hamujának illatával, ami már
beteríti az ablakokat is.
 Kérlek, anyu! Gyere! Szükségem van rád. Segítened kell
kiszabadulnom.
A pénzérme nekiütődik a pohárnak.
Blisterrel ledermedünk. Abbahagyjuk a kántálást, és egymásra
bámulunk.
– Ezt te csináltad? – kérdezem.
– Nem hinném – feleli.
– Anyu? – suttogom. Behunyom a szemem.
És aztán meghallom. Biztos vagyok benne, hogy őt hallom. A
nevemet mondja. Ez az ő hangja. Érzem az érintését az arcomon.
– Büszke vagyok rád, June.
A kocsiban áradni kezd az illata, a parfümjének édes zamata.
– Anyu – mondom, de más szó nem jön ki a számon.
– Sajnálom, hogy elhagytalak.
Az illata kezd elillanni.
– Szeretlek, June.
És aztán elmegy.
Blister engem bámul.
– Azt hiszem, itt volt.
– Komolyan?
– Igen – felelem mosolyogva. Blister nagyon büszke magára.
– Mit mondott?
– Hogy szeret.
– Hát persze hogy szeret. – Blister áthajol, és szorosan megölel. –
Mindig szeretni fog.
A sötétség hirtelen mintha felülkerekedne rajtam. Nyomasztani
kezd. Talán ez az a kocsi, ahol az a pasas megfojtotta a feleségét. És
mi itt vagyunk, egyedül, és senki sem tudja, hová mentünk.
– Félek – suttogom.
– Én is. Menjünk?
– Aha.
A bögre felborul, ahogy Blister kirántja belőle a zseblámpát. Nem
csap nagy zajt, ahhoz mégis elegendőt, hogy megszorítsam Blister
karját, és futásnak eredjünk.
Alig kapunk levegőt, mire a biciklikhez érünk. Nem szeretem az
éjszaka hangjait. Bárki hallhat minket, bárki elkaphat minket.
– Visszatekerek veled – mondja Blister, és bekapcsolja a lámpákat
a biciklijén.
– De aztán egyedül kell hazatekerned. – Nagyon sötét van, és
tudom, hogy fél.
– Az nem baj. Akkor is egyedül voltam, mikor érted mentem.
– De ez most más.
Tényleg más most ez a sötét.
– Menjünk! – mondja, és követem a kacsázó mozdulatait.
Az úton már gyorsabban hajtunk. Hideg szél süvít az arcomba.
Egyenesen előrenézek, Blister hátát bámulom. Tudni sem akarom, mi
lehet mellettem vagy mögöttem.
Hallom Blister zihálását. Haza akar menni.
Nem szólunk egymáshoz, míg a házunk közelébe nem érünk. És
akkor megpillantom őt, ahogy az ajtóban áll. Apu. Rajta van a
kabátja.
– Kapcsold le a világítást – suttogom. Végignézzük, ahogy apu
bemegy, majd újra kijön az udvarra.
– Téged keres.
– Igen.
– Elkísérjelek odáig.
– Ne! – vágom rá. – Szerintem az csak rosszabb lenne.
– Oké.
– Szerintem menned kellene. – Ha apu eltiltana Blistertől, abba
belehalnék.
– Csak ha megígéred, hogy egyenesen bemész. Nem mész
máshová.
– Megígérem.
– Rendben.
– Köszi, Blister – mondom, és tudom, hogy tudja, mire gondolok.
Mindenre.
 Megfordul a biciklijével, és olyan halkan teker el, hogy alig hallom.
Nézem, ahogy a fekete folt a sötétben egyre eltávolodik tőlem.
Elindulok a ház felé. Apu megpillant, és elém rohan.
– June! – kiáltja. Nem mérges. Inkább rémültnek látszik. Magához
szorít. – Hol voltál?
– Csak bicikliztem egyet – felelem. Elveszi a biciklimet, és a
házhoz viszi.
Követem őt a konyhába.
Ő is itt van.
– Hála istennek – sóhajt fel Kathleen. A bőre még fehérebb, mint
amilyen szokott lenni, a szeme vörös. – Ó, June – mondja, és próbál
megölelni, de én leengedve tartom a karom. – Annyira aggódtam –
nyögi, és sírást színlel.
Apu a nappaliba vezet minket. Csendben osonunk. Megan még
biztosan alszik, és a világért sem ébresztenék fel a drága Megant.
– Hol voltál? – kérdezi Kathleen, és megérinti a karomat. Arrébb
araszolok, hogy ne tudjon hozzám érni.
– Kath meg akarta nézni, jól vagy-e, és nem talált az ágyban –
mondja apu. – Azt mondta, összevizezted az ágyad, June. – Furcsán
néz rám, miközben ezt kimondja. – Ezért menekültél el?
– Nem menekültem el. Csak bicikliztem.
– Az éjszaka közepén? – kérdezi Kathleen fájdalmas hangon.
– Igen.
Felé fordulok, és próbálok olyan lassan és tagoltan beszélni,
amennyire csak lehetséges.
– Nem vizeztem össze az ágyat.
– June, láttam az ágyneműdet – feleli apu. – A matrac is olyan
lett.
– Lehet valamilyen húgyúti fertőzés is – mondja Kathleen. – El
kellene mennünk orvoshoz, nem gondolod?
– Nem én vizeztem össze.
– Tuti, hogy sok tinivel megesik. – Apu Kathleenre néz, mintha
megerősítésre várna.
 – Valaki összevizezte az ágyamat – mondom ki, mielőtt
átgondolhatnám.
– June, nem kell szégyellned magad – mondja apu.
– Összevizezték az ágyamat.
Kathleen úgy néz ki, mint aki sokkot kapott. Még én is hinnék neki,
ha nem tudnám.
– Ki tenne ilyet? – kérdezi, aztán apura néz.
– Te – felelem. – És Megan.
– June, most nevetségesen viselkedsz – mondja apu.
– Ők tették – mondom. És még annyi minden mást is. Apu? Hát
nem látod? Higgy nekem, és láss meg minden mást is.
– Miért tennének ilyet?
– Mert gyűlölnek.
– Ne beszélj butaságokat – mondja apu, Kathleen pedig
bánatosan a fejét rázza. A szeme elkerekedik a csodálkozástól,
valahogy ártatlanságot és szeretetet csempészett a tekintetébe.
– Ez az igazság. – Bátornak tűnhetek, hogy ezt kimondom, de
valójában rettegek. A papírpillangók a gyomromba költöztek, és
egymást mardossák bennem.
– Elegem van ebből, June.
Apu mérges. Rám haragszik.
Kérlek, apu.
– Semmi rosszat nem tesznek. Próbálnak szeretni téged, June. És
szinte meg vagyok lepve azon, hogy még mindig próbálkoznak.
Úgy érzem, mintha a pillangók szárnyai meggyulladtak volna. A
fájdalom szinte elviselhetetlen.
Régóta próbálom elmondani, de egyszerűen nem akarja
meghallani.
– Persze hogy próbálkozunk, Bradley – hallom Kathleen hangját. –
Szeretjük, és sosem fogjuk feladni.
– Késő van, és holnap dolgoznom kell – feleli egy kis várakozás
után apu. – June, túl fáradt vagyok ehhez az egészhez most.
 – Segítek megágyazni – mondja Kathleen felém fordulva. –
Kicserélem a lepedőt, megfordítjuk a matracot, és hozok egy tiszta
paplant.
Apu lehajol, és csókot nyom a szájára.
El kell szabadulnom innen.
– Majd én megcsinálom – mondom, mielőtt felrohannék a lépcsőn.
Olyan hangos vagyok, amennyire csak lehetséges. Fel akarom
ébreszteni Megant. Becsapom az ajtót magam mögött, fogom a
cuccom, és összegömbölyödve fekszem a földre.
Bennem a papírpillangók még mindig lángolnak.
 UTÁNA

– Annyira mérges voltam – mesélem Mickey-nek. – Egyre jobban és

jobban. – A falnak dőlve ülünk. Csepereg az eső, de élvezem, ahogy
hűsíti a bőrömet. Szeretném, hogy elmossa a háborgó haragom. –
És a suliban is próbáltam elmondani, mit csinál a többi gyerek, de
egyszerűen nem hallgattak meg. Csak annyit láttak, hogy mindenen
felhúztam magam, és megbüntettek érte.
– Az élet nem mindig fair – feleli Mickey, a szavai felsértik a
levegőt. – De nem hagyhatod, hogy ez irányítson. Az életed másik
felét jó dolgokkal kell megtöltened.
– Ez nem könnyű feladat.
– De fontos, June. Figyelj rám. Figyelsz? – kérdezi Mickey
komolyan.
– Igen – felelem.
– Az életed értékes. Minden nap, amit ezen a világon töltesz,
felbecsülhetetlen. Van helyed, van, akinek szüksége van rád.
Szeretnék hinni neki. El kellene raktároznom magamban ezeket a
szavakat, el kellene vinnem magammal mindenhová, amerre még
életem során indulok. Biztonságban kell tudnom őket, hogy ne
felejtsem el soha.
– És ha minden napba reményekkel tele vágsz bele, végül győzni
fogsz.
Remény. Mint egy madár, amely túl magasan száll a fejem fölött.
– Mi van, ha nincs már miben reménykednem? – kérdezem
halkan.
Mickey megfogja a kezem. – Talán a remény önmagában
elegendő.
 ELŐTTE
Tizenöt évesen
Blister és én a hátunkon fekszünk, a lábunkat mindketten egy
vödörbe lógatjuk. Érzem, hogy egymáshoz ér a bokánk.
– Mi ez a kinövés itt? – kérdezem. – Az, ami a tiédhez nyomódik.
– Ez? – Felemeli a talpát, és jól lefröcsköl közben.
– Igen.
– Ez a belső boka.
– Te túl sokat tudsz egy tizenöt éveshez képest – mondom.
Nézem, ahogy a felhők közül lassan előbukkan a nap.
– Te kérdezted.
– De neked meg nem kellene tudnod.
Érzem, hogy közelebb húzódik hozzám, aztán hirtelen vizet
fröcsköl az arcomra.
Alig van időm felülni, mielőtt Blister újabb adagot locsol rám.
– Nem kellene ilyet csinálnod – mondom drámaian. – Főleg mert
ilyen könnyű célpont vagyok. – Én is belemártom a kezem a
vödörbe, hogy lefröcskölhessem, de teljesen elhibázom.
Blister felnevet, és gúnytáncot kezd lejteni körülöttem.
– Nem túl jó.
Felveszem a földről az egész vödröt. Nagyon nehéz, de azt hiszem,
nincs más választásom.
– Ne! – kiáltja Blister, és hátrálni kezd.
– De-de! – felelem, és felé lépkedek. A vállamra veszem az
egészet, és követem őt a fűbe. Szaladni kezd előlem, de utánaöntöm
a hatalmas ibrik tartalmát. Nem fut elég gyorsan, így a hátát még
eléri. Megáll, és felém fordul. A karját eltartja magától, úgy néz ki,
mint egy madárijesztő.
– Nem te mondtad? – piszkálódóm. A haja is csurom víz.
– Azt akartam mondani, hogy te vagy a legtökéletesebb célpont.
 Blister leveszi a pólóját, és kirázza. Esőként hull belőle a víz a fűre.
Ki is csavar belőle, amennyit csak tud, és észre sem veszi, hogy
nézem, a vállát, az izmait, amelyek lekúsznak a karján.
Hirtelen felnéz.
– Mi van? – kérdezi, oldalra döntve a fejét.
– Semmi – felelem, és elkapom a tekintetem.
– A te felsőd is vizes.
– De én nem veszem le az enyémet.
A levegő mintha megkeményedne közöttünk.
– Meddig fogunk még itt állni? – kérdezi Blister.
– Nem tudom.
Úgy néz rám, mintha tudna valamit.
Elsétálunk a konyhánkig.
Idebent hűvösebb van. A szilfa rálóg a kocsi tetejére, a lombja
elhárítja a nap sugarait. Ez az egyetlen kocsi, ami nem olyan, mint
egy gáztűzhely belseje.
Blister segít felvágni a narancsokat. Facsarni kezdem, és sikerül
egy kis pohárnyit kinyernem kettőnknek.
A lépcsőn ülünk egymás mellett, a lábunk összeér. Az a furcsa
érzés még mindig itt van, olyan, mintha elzsibbasztaná az agyamat.
– Most mit csináltál? – kérdezi Blister. – Most miért kaptál
büntetést?
– Egy asztalt dobtam Ryanre.
– Felemeltél egy asztalt?
– Akartam. De inkább csak megbillentettem és eltoltam. Végül
Samet találtam el.
– Megsebesült? – kérdezi Blister. Fogalmam sincs, mit gondol.
Hogy haragszik-e rám, vagy szomorú miattam.
– Egy kicsit.
– June! – Csalódottnak tűnik.
– Nem akartam. – És valahogy így érzek, tényleg. Megbántam az
egészet. Nem akartam bántani Samet. – Azt hiszem, a lábujjait is
eltörhettem volna.
 Blister elcsendesedik egy időre. Bárcsak kiabálna velem! Bárcsak
elmondaná, mit gondol! A csend sokkal jobban fáj. Attól félek,
egyszerűen csak fogja magát, és lelép.
Nézem a papírasztalt, amit a műterem ajtajára akasztottunk.
Innen alig látom a papírtányérokat és poharakat, amiket
ráragasztottunk múlt nyáron.
– Beszélned kell valakivel, June. El kell mondanod a tanároknak,
mennyit bánt Ryan meg a többiek.
– Már elmondtam, próbáltam.
– Jobban kell próbálnod. És azt is be kell vallanod, hogyan bánik
veled Kathleen otthon.
– Sosem hinnének nekem.
– Fognak, ha igazat mondasz.
Ó, Blister, még te sem tudod a teljes igazságot!
– Oké, megpróbálom – mondom, csak hogy befejezzük ezt, és
témát válthassunk. Blister bólint, majd a térdén összefont ujjait nézi.
Egyik hüvelykujját a másikra, a másikat az egyikre, és így tovább… –
Mit csináljunk ma? – kérdezem. Blister megvonja a vállát, közben
még mindig a kezét nézi. – Menjünk el biciklivel valahová, ahol még
sosem voltunk.
– Az elég sok hely – mondja Blister, és jó messzire kinyújtja a
lábát maga előtt.
– Jobbra vagy balra? – kérdezem.
– Hogy érted?
– Csak válassz egyet! Jobb vagy bal?
Blister feljebb tolja a szemüveget az orrán.
– Balra!
– Oké, akkor fogjuk a biciklinket, és elindulunk balra – mondom.
Blister vigyorog.
– Oké.
Feláll, és aztán engem is felhúz. Felveszi a még nedves pólóját. A
testéhez tapad.
 – Kellene egy kis víz – mondom. Megvár, míg megtöltök bent egy
flakont vízzel, majd beleteszem a táskámba. Elhozok egy csomag
kekszet is, pedig tudom, hogy nem lenne szabad. A kapun túl
pattanunk fel a bringákra, balra fordulunk a göröngyös útra. A nap
már éget, beleül a hajamba.
Egy kereszteződésnél megállunk. Blister felvesz a földről egy
kavicsot. A háta mögött babrál vele, aztán előhúzza a két kezét.
– Ha eltalálod, melyik kezemben van a kavics, megint balra
megyünk.
A jobb kezét választom. Üres.
Elmosolyodik.
– Akkor jobbra megyünk.
Egyáltalán nem fúj a szél. Meleg levegőt lélegzek be, és kiszárad a
torkom. A kerekeink suhogása az egyetlen hang, amit kiadunk.
Amikor újabb válaszúthoz érünk, én kapok fel egy kavicsot a
földről, és a tenyerembe rejtem.
– Balra! – mondom, amikor megérinti a jó tenyerem.
Folytatjuk utunkat. A végét nem is látom. Csak mezők és mezők
mindkét oldalunkon. Zöldek, szárazsárgák, néhány virágokkal
borított.
– Versenyezzünk! – kiáltja egyszer csak Blister.
– Túl meleg van – zihálom. De előrenyomul; nagyon erősen kell
tekernem, hogy utolérjem. Fáj a lábam, de nem adom fel. Tudom,
hogy nem nyerhetek, de próbálkozom.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre megállunk vizet inni.
– Menjünk arra. – Blister egy távoli pontra mutat az út végén. Egy
apró épületnek tűnik. Olyan, mint valami fészer.
– Aztán pihenünk? – kérdezem, még mindig alig kapok levegőt.
Muszáj árnyékba vonulnunk.
– Aztán pihenünk.
Csendben tekerünk a cél felé. A kerekek alatt ropog a kavics.
A kunyhóhoz érünk, három fala van és lapos teteje. Körülbelül tíz
ember férne el benne, egymás mellett fekve. Deszkák hiányoznak a
falból, a tető egy része mintha egyszerűen lecsúszott volna róla,
lelóg az egész tákolmányról. Régen mintha lett volna padló, de a fű
már benőtte az egészet.
Ledobjuk a bicikliket a fűbe, és bemegyünk. Olyan, mintha
beleereszkednék egy dézsa hideg vízbe. A kunyhó kellemesen hűvös,
árnyas.
– Sokkal jobb – mondom, és még beljebb húzódunk.
– Szerintem is – ért egyet Blister.
Leveszem a táskám, kiveszem belőle a vizet, és odaadom neki.
Nézem, ahogy hátrahajtja a fejét, iszik jó néhány kortyot, majd
letörli a száját a kézfejével.
– Köszi.
Miközben én iszom, Blister eltűnik. A ház mögött találok rá.
Egy kocsi maradványaira bukkanunk. A nagy része leégett, úgy
fekszik most itt, mint egy óriási csontváz, amely kimered a fűből.
Pár ülés még épen maradt benne, de mintha ráolvadtak volna a
vasakra.
– Hé, Bonny – mondja Blister vontatottan. – Valaki felgyújtotta a
kocsinkat. – Úgy csinál, mintha egy fegyvert húzna ki a zsebéből.
– Mégis ki tenne ilyet, Clyde?
– Valaki követhetett minket. – Megfogja a karom, és lehúz a
leégett kocsink mögé. – Csss! Jönnek…
Én is kihúzom a fegyverem a zsebemből. Clyde lassan kikémlel a
motorháztető mögül, de gyorsan vissza is kúszik mellém.
– Öt óránál.
– Öt?
Clyde komoly arccal bólint, és vakargatni kezdi az arcát; mintha
valamin törné a fejét.
– Kijuttatlak innen, Bonny. Csak kövess.
Lopakodni kezdünk a kocsi mellett. Rám néz, és számolni kezd a
kezével. Három. Kettő. Egy.
A kunyhó felé futunk, és lövöldözni kezdünk. Az egyiket én kapom
el, a szeme közé lövök. Clyde kettőt nyír ki. Benyomulunk a házba;
itt biztonságban vagyunk.
– Megszöknek! – kiáltja Clyde. A másik kettő bepattan egy autóba.
Kiugrom az útra, és célba veszem őket. Nem akarok több áldozatot,
így csak a kerekekre lövök, mire az autó csúszkálni kezd.
Clyde karjára teszem a kezem, hogy leeressze a fegyverét.
Nézzük, ahogy az autó eltűnik a szemünk elől.
– Többé nem fognak zaklatni minket – mondja Clyde, és átkarol. –
Megcsináltuk.
Nem mozdulok. Érzem, ahogy dobog a szíve, olyan, mintha
egyszerre dobogna az enyémmel, vagy mintha ketten osztoznánk
egy szíven.
Blister nyakába zihálok.
Hátrahajtja a fejét, és hirtelen az ajkamon érzem az ajkát.
Megcsókolom Blistert.
Blister visszacsókol.
Hirtelen mindennek értelme van. Semmi más nem számít. Blister
meg akar csókolni, és én is ezt akarom.
Az ajka olyan ízű, mint a forró levegő. A karját körém fonja.
Az én Blisterem csókol.
Aztán elhúzódik, ki tudja, mennyi idő telik el; rám néz.
– Ó – suttogja. Óvatosan megérinti az arcomat. – Ugye, nem
bántad meg?
– Nem.
Megpuszilja a homlokom, és újra magához von. A fejemet a vállán
pihentetem, és belélegzem az illatát. Éget minket a nap. A bőre a
bőrömhöz ér, és nincs hely köztünk másnak, csak a boldogságnak.
Megfogja a kezem, és a kocsinkhoz megyünk; nekidőlünk, és
megisszuk a maradék vizet. Blister engem néz, de valahogy más
szemmel, mint eddig.
– Mi van? – kérdezem. Furcsán hangzik a hangom ebben a
végtelen térben, mintha a szavaim egy üvegburában
visszhangzanának.
– Semmi – feleli mosolyogva.
 A kezébe nyomok két szem kekszet, mielőtt a táskámba teszem a
csomagot és az üres üveget. A száját nézem, miközben rág, és a
morzsákat az ujjával söpri le az arcáról.
– Mi van? – kérdezi most ugyanazt, ugyanúgy.
– Semmi – felelem nevetve.
De valójában ez a minden. És tudom, ha most a Föld megszűnne
forogni, Blister és én túlélnénk, együtt mindent túlélnénk.
Még egymásra nézünk, mielőtt újra felpattannánk a biciklire, és
meghódítanánk az előttünk terülő hosszú, száraz utat.

Nem tudom, hol vagyok, a kezemmel próbálom kitapogatni, merre

lehetek. A fény olyan erős és hideg, mintha jégből lenne.
Az ágyamban vagyok, aludtam, ez biztos. A fehér fény teljesen
elvakít, de képtelen vagyok behunyni a szemem. Valaki mintha
kifeszítené a szemhéjam. Valaki más meg mintha a karomon ülne, és
a szemembe világítana. Először az egyikbe, aztán a másikba.
Sikítani akarok, de akkor egy kéz az ajkamra tapad.
Olyan fájdalmat érzek, mint még soha ezelőtt. Nem tudom
kiiktatni ezt az erős fényt. A testem valahogy érzi, hogy baj van.
Azt hiszem, rosszul leszek, hányingerem támad, de a kéz a
számon olyan, mint egy fal. Ég a szemem. Próbálom forgatni a
fejem, hátha kiszabadulok, hátha sikerül leráznom magamról ezeket
a szorításokat.
Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább erővel, a fény kialszik.
Lassan kitisztul a látásom, és kiveszem a távolodó körvonalaikat a
szoba sötétjében. Még mindig fényes foltokat látok magam előtt.
Behunyom a szemem, és be is fogom a kezemmel, de még így is
vörös foltok izzanak előttem.
Az egész testem remeg. Nem bírom abbahagyni. Oldalra fordulok,
és figyelem, hogyan kúszik a fájdalom a fejemben egyre mélyebbre
és mélyebbre, egészen a koponyám alá.
– Ma családi napot tartunk – mondja apu kissé szigorúan. – Nincs
vita.
– De én nem akarom – ismétlem.
– Nos, ez nem rajtad múlik, June. Mások is vannak ebben a
családban.
– Bradley – förmed apura gyengéden, szinte pajkosan Kathleen.
Úgy néz rá, mintha meg akarná dorgálni, amiért gonoszkodik velem.
– Mókás lesz – intézi hozzám a szavait.
– Kérlek, gyere – mondja Megan, a pirítóst a szája elé tartva. Ha
nem ismerném, magam is azt hinném, tényleg azt akarja, hogy velük
tartsak.
– Jönni fog. Nincs választása – mondja apu.
És valójában tényleg nincs. Ha nem megyek, még a végén
büntetést kapok, és nem láthatom Blistert.
A hőség a kocsiban elviselhetetlen. Mind a négyen letekerjük az
ablakunkat, amennyire csak lehet.
– Hová megyünk? – kérdezi Megan. A csontsovány lábát az
enyémhez nyomja a kocsi hátsó ülésén.
– A lusta patakhoz – feleli apu, és beindítja a motort. Nézem a
tarkóját, és közben arra gondolok, vajon elfelejtette, hogy az volt
anyu kedvenc helye, hogy az volt az a hely, ahová mindig együtt
jártunk. – June imádja azt a helyet. – Elkapja a tekintetem a
visszapillantó tükörben, és belevigyorog.
Tényleg imádtam, amíg csak hárman voltunk. Apu, anyu és én. De
nem így. Nem akarom, hogy Kathleen ott legyen, nem akarom, hogy
bemocskolja az emlékeimet.
– Neked is tetszeni fog, Megan – teszi hozzá apu.
– Alig várom – feleli. Aztán rám néz. – Te leszel majd az
idegenvezetőnk, June. – Mintha tényleg izgatott lenne. Válaszul csak
megvonom a vállam, és kibámulok az ablakon.
Blister várni fog rám. Az egyik kocsink lépcsőjén ülve, lábát
lógatva, és én nem leszek ott, és azt fogja hinni, azért, mert
csókolóztunk.
 Összeszorítom a fogam, nehogy kitörjön belőlem a düh.
Apu magas hangon énekelni kezd. A kormányon dobol mellé,
aztán Kathleen is becsatlakozik; a hangja olyan lágy és ártatlan,
körbeöleli apu ércesebb szólamát. Apu átnyúl, és gyengéden
megsimogatja a térdét, aztán Kathleen úgy tesz, mintha zavarában
dobálná a nagy, szőke sörényét egyik válláról a másikra.
Szabad leszek. Szabad leszek. Szabad leszek, mondom
magamban, ahogy Blister is mondta nekem. Szabad leszek. Szabad.
Szabad.
Lélegezz, June, mondja. Egy jó nagy levegőt, szívd be tíz
másodpercig, aztán újabb tíz másodperc alatt engedd ki.
Szabadság. Szabadság. Szabadság.
Az autó végül megáll, és kinyitom a szemem. Úgy emlékszem erre
a tisztásra, mintha tegnap jártam volna itt: a park sziklákkal van
körbekerítve, ösvények vezetnek vastag törzsű fák között. Anyu a
kezemet fogta, és úgy rohantunk apu előtt…
– Hozzam ezt? – kérdezi Megan, és megfogja a plédet.
– Az szuper lenne – feleli apu. – June, megfognád ezt? – Egy zöld
táskát nyom a kezembe, aztán kiveszi a kosarat, és lecsapja a
csomagtartó tetejét. – Odavezetsz minket?
Megrázom a fejem, majd a szemébe nézek. Nem akarok itt lenni,
de ő észre sem veszi.
– Akkor kövessetek engem – mondja, és mosolyog. A mosolya
valódi. Meg sem próbál odafigyelni rám.
Lemaradok hátul. Megan mellettem akar jönni, de én tőle is
mindig lemaradok. Le akarom lökni a dombról, nézni, ahogy
végiggurul, és ahogy fájlalja a koszos, vérző térdét.
Már nem vagyunk messze. Pár szikla kimered a patakból, elég
laposak hozzá, hogy ráülhessünk.
– Elfeküdhetek a fűben? – kér engedélyt Megan apámtól.
– Jól hangzik – feleli, és leteszi a kosarat. Megan leteríti a plédet,
és igyekszik szépen kisimítani. Nem segítek neki.
 Inkább kiállok a legközelebbi szikla szélére, és belebámulok a
vízbe. Mint egy zavaros tükör. Lehajolok, és megérintem a vizet.
Nem szűnik meg zubogni. Mintha irányt változtatna, de átszökik az
ujjaim között.
Imádom a csobogó hangját. Ez a csendes áramlás megnyugtat.
– Gyönyörű hely – mondja Kathleen, és megérinti a vállamat.
Aztán rám hajtja a fejét. Próbálok nem mozogni, de nem könnyű
nyugton maradni, és magamon érezni őt.
A vizet nézem, a vízre kell koncentrálnom. Ahogy folyik, ahogy
csobog. Tízig számolok, az agyam mintha megdermedt volna.
Kathleen puszit nyom a fejemre, és végre elhúz mellőlem.
Ünnepélyesen a levegőbe szippant, mintha valami idióta filmben
lennénk.
Megan mond neki valamit, de falat húzok magam köré, hogy ne is
halljam, a hangjuk nyoma ér csak el hozzám, elegendő távolságból
ahhoz, hogy ne is érdekelhessen.
– Akarsz úszni egyet? – kérdezi apu, és mellém lép.
Feltápászkodom és megrázom a fejem. – Jó ötlet volt idejönni? –
kérdezi halkan. Tudja. Tudja, milyen szörnyű. Talán ő is látja anyut…
Megvonom a vállam, mert a válaszom nem az, amit hallani akar.
Rám néz, de én továbbra is a patakot bámulom.
– Nagyon boldog lenne, ha tudná, hogy van egy új anyukád, aki
annyira szeret téged, ahogy ő szeretett.
Minden szava a mellkasomba vág. Sikítani szeretnék.
Nézem a vizet.
Elszámolok tízig.
Eltemetem alá a fájdalmat.
– Megesszük ezt, apa? – kiált Megan.
Az apám elfordul tőlem.
– Remek ötlet – feleli, és elsétál mellettem; a könnyű léptei
megroppantják a sziklát.
Félek újra találkozni Blisterrel. Mi van, ha nem csókoltam jól, és nem
akarja újra?
Mi van, ha tegnap egész nap várt rám, és én nem mentem, és ez
az idő pont elég volt arra, hogy rájöjjön, ez az egész felesleges volt.
A szívem zakatol, ahogy hajtom a biciklit.
Mi van, ha nincs is itt, ha elment, és már sosem jön vissza?
Csend van a kocsiknál. Várok egy kicsit, aztán letámasztom a
biciklimet, hallgatózom, de semmi; Blisternek semmi nyoma.
A levegő fülledt, vihar készülődik.
Csendben felmászok a kapun, aztán lesétálok az ösvényen.
A konyha üres, és a műteremben sincs.
A sulikocsi ajtaját kinyitva azonban megtalálom. Papírfigurát vág
ki, a maradékok mindenfelé szétszórva a földön.
– Csodálatos, ahogyan működünk, nem? – mondja, mintha nem
most érkeztem volna. Egy papíragyat tart felém. Nem igazán tetszik,
hogy egy nagy régi könyvet vágott szét, de ezt nem említem meg
neki. Az izgatottság meglágyítja a vonásait, olyan fiatalnak tűnik
most, mint amikor először találkoztunk. – Milyen hihetetlen, hogy ez
a sok apró rész mind szükséges ahhoz, hogy létezni tudjunk. És
akármelyik apró darab megsérül, minden összeomolhat.
– Okosan van ez összerakva – mondom, és beleülök a
papírkupacba. Van itt minden, tüdő, máj, vénák és szív.
– Látod ezt? – Blister az agy egyik részére mutat az ollóval. – Ez itt
a Brosco-terület. Ez az apró rész itt. Ez felel azért, hogy megértsük a
nyelvet; nélküle nem tudnánk beszélni.
– Ha megsérül, meg lehet még javítani?
Blister levagdos még az agy széleiből.
– Nem hiszem, de majd felfedezem rá a gyógyírt.
– Ahogy a cisztás fibrózisét is.
– És a diabéteszét.
– Dr. Blister.
– Dr. Jacobnak kell lennem vagy dr. Wicknek.
 – A dr. Wick jól hangzik. Olyan, mint valami félelmetes, régimódi
doki neve, aki gyertyákkal égeti ki a sebeket az emberek bőrén.
– És azokat a fura, égő ollókat használja – mondja Blister, és újabb
réteget helyez az agyra a földön heverő papírfecnikből.
– És piócákat.
– Amik kiszívják a véredet. – Blister közel hajol hozzám.
Megragadja a karom, és szívni kezdi egy ponton, olyan erősen, hogy
piros folt marad utána.
Aztán megcsókol. Újra megcsókol.
Ez alkalommal alig kapok levegőt; most magamnál vagyok. Blister
szája a számon.
És ez a legfantasztikusabb érzés az egész világon.
Nem hagyjuk abba a csókot, és bennem a papírszívem hevesen
dobog, a hangja Blister szívverésébe játszik, betölti az egész kocsit,
az egész kis világunkat.
Amikor véget ér, Blister rám néz.
– Nem bánod? – kérdezi.
Megrázom a fejem, és elmosolyodom, ő visszamosolyog, majd újra
megcsókol, még hosszabban, mint az előbb. Olyan komoly, olyan
eltökélt, hogy szinte nevetnem kell.
– Meg fogom akadályozni, hogy Kathleen csúnya dolgokat tegyen
veled, June. Még nem tudom, hogyan, de meg fogom. Megígérem
neked.
Elhozta őt egy pillanatra közénk, és ezt nem engedhetem.
Előrehajolok, és – immáron sokadjára – megcsókolom.
De mintha érezném Kathleen tekintetét a hátamban, kéz a kézben
Meganével.
Addig csókolom Blistert újra és újra, míg el nem tűnnek innen.
Egy borítékot találok a szekrényemre ragasztva. Rajta van a nevem.
Nekem szánták. Leszedem, és a táskámba dobom, majd elindulok a
terembe.
Nem is akarok rágondolni. Fogalmam sincs, mi lehet benne, de
szépen írták rá a nevem, és a boríték tisztának tűnik.
 Csendben ülök a helyemen, és Mr. Lovellre koncentrálok, aki a
tektonikus lemezekről beszél. A többiek nevetgélnek, beszélgetnek
óra közben, de én csendben figyelek. Így sokkal biztonságosabb.
Láthatatlan falat húzok magam elé, mindig ezt csinálom; így nem
bánthatnak. Még így is próbálkoznak persze, de nem könnyű áttörni
a védelmet.
Ebédnél Jenniferrel és Helennel bent ülünk le, mert esik az eső. Az
ebédlő egyik sarkában ülünk, körbevesz minket a nyüzsgés.
– Ezt kaptam – mondom, és az asztalra csapom a borítékot.
– Kitől jött? – kérdezi Helen.
– Nem tudom.
– Nem bontottad ki?
– Most fogom – mondom, és felnyitom a hátulját. Úgy teszek,
mintha nyugodt lennék, próbálom leplezni a remegést, mintha nem
is igazán izgatna, mi van benne.
Egy meghívó. Cassandra tizenhatodik szülinapi bulijára. Újra
elolvasom a nevet a tetején. June. Tisztán, olvashatóan.
– Wow! – Helen csak ennyit tud kibökni.
– De jó neked – teszi hozzá halkan Jennifer. – Kedves lány.
– Te nem kaptál? – kérdezem. Jennifer megrázza a fejét. – Talán
te. – Helenhez fordulok.
– Kétlem.
– Úgysem megyek el – mondom.
– Menj csak el, biztosan jó lesz – mondja Jennifer.
Felvonom a szemöldököm.
– Mind ott lesznek – emlékeztetem.
– Talán már felnőttek…
– És teljesen megváltozott a személyiségük – teszi hozzá Helen.
– Meglehet – mondja Jennifer. – Az emberek változnak.
Nézegetem a meghívót. A hátulja teljesen üres. De az eleje
gyönyörű: a szélei aranyozottak, virágok domborodnak ki a felületén.
Cassandra neve cirádás betűkkel díszeleg a közepén, az enyém
pedig a tetején.
 – Örülök neked, June – mondja Jennifer, és megszorítja a karom.
– Legközelebb ti is jöttök – felelem.
Megvonja a vállát.
– Nem gond. – De én kínosnak érzem, hogy ők nem kaptak
meghívót, és gyorsan visszateszem a borítékot a táskámba. Nem is
veszem elő újra, míg haza nem érek.

– Eljönnél velem?
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – feleli Blister. A lépcsőn
ülünk, és kavicsokat dobálunk üres konzervdobozokba.
– Miért? – Furcsa érzés kúszik a gyomromba. Azóta érzem, mióta
megkaptam a meghívót. Nem tudnám megmondani, hogy izgalmat
vagy félelmet érzek-e.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit furcsa? Hogy hirtelen
meghívnak téged egy buliba?
– Ezek nem ők. Cassandra nem igazán tagja a csapatnak. Ő eddig
csak simán átnézett rajtam.
– És akkor már rendben is van a dolog? – Blister hátrahajlítja a
karját, és erőteljesen eldobja a kavicsot. A legfelső konzervdobozt
találja el vele.
– Szóval nem jössz el velem?
– Azt nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nem biztos,
hogy menned kellene.
– Jennifer azt mondta, mindenkinek adni kell egy esélyt, hogy
megváltozhassanak.
– Az olyanok, mint Ryan, nem változnak.
– Ez nem Ryan bulija. – Még sosem voltam mérges Blisterre, de
most egy kicsit idegesít. Azt akarom, hogy örüljön nekem. Azt
akarom, hogy higgye, hogy a dolgok megváltozhatnak. Hogy minden
jobb lehet.
Túl nagy kavicsot dobok el, mégsem találok el vele egyetlen
konzervet sem.
 – Elmegyek veled! – csattan fel Blister. – Ha mész, elmegyek
veled.
– Tényleg?
– Persze. Nem hagylak magadra.
Közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom, de ő nem csókol vissza.
– Jó lesz, megígérem – mondom, és a vállára hajtom a fejem.
Látom magam előtt a meghívót a nevemmel a tetején. Elmegyünk
Blisterrel, és érzem, minden meg fog változni.
Csinosan felöltözöm, a pasimmal megyek oda, és mindenki hátrál
majd egy lépést, amikor megérkezünk, elámulnak, és mindenki
velünk akar majd beszélgetni. Mindenki a mi barátunk szeretne
lenni.

– Gyönyörű vagy – mondja Kathleen. A székben ülve maradok, apu a

karosszékben velem szemben. Leteszi az újságot, és rám néz.
Elmosolyodik.
– Tényleg az vagy.
Kathleen legalább fél órát töltött el azzal, hogy kiegyenesítse a
hajam. Minden egyes másodpercét gyűlöltem.
– Meg akarod nézni? – kérdezi. Leteszi a hajvasalót, és elém lép,
hogy megnézhessen.
– Nagyon csinos vagy, June – mondja Megan. Türelmesen figyelte
a folyamatot, az arca tiszta és ártatlan, de tudom, hogy valójában
mit gondol.
Kathleen elveszi a tükröt a kandallópárkányról, és elém tartja.
Furcsán nézek ki. Eltűntek a hullámok. Hosszú, egyenes fekete
hajkorona omlik a vállamra. Utálni szeretném, mert Kathleen
csinálta.
– Köszönöm – mondom sután, és felpattanok. – Jobb, ha megyek,
különben el fogok késni.
– Biztos ne vigyelek el? – kérdezi apu.
– Jennifer apukája örömmel elvisz – hazudom.
 – Akkor elviszlek Jenhez. – Apu összehajtja az újságot, és a szék
karfájára teszi.
– Szívesen biciklizek – felelem. Odamegyek hozzá, és puszit
nyomok az arcára.
– Rendben, ha így szeretnéd…
– Így.
– Vidd a telefonod, és hívj, ha bármi van.
– Hívni foglak.
– És érezd jól magad – mondja. Egyszerre látom büszkének és
aggódónak.
– Érezd magad fantasztikusan – kontrázik Kathleen. Közelebb lép
hozzám, megérzem a parfümje szúrós szagát, ahogy magához von.
Hatalmas puszit nyom a homlokomra.
Biztosan Megan is szívesen elbúcsúzna tőlem, de nem igazán
érdekel ez az egész komédia. Kisétálok, és magam mögött hagyom
ezt a hamis családot.

Meg kell állnom a biciklivel, hogy megigazítsam a szoknyám. A szél

többször is belekapott, és nem akarom, hogy az egész világ lássa a
fehérneműmet. Megérintem a hajam. Olyan más most. Meg tudom
fésülni az ujjaimmal, a tincsek selymesen peregnek át rajtuk.
Hirtelen elfog a félelem. Mi lesz, ha nem tetszik majd nekik? Mi
lesz, ha Cherry és Lauren is ott lesz, és kinevetnek? Annyiszor
elképzeltem már, mennyi jó dolog fog történni, amikor Blisterrel
megjelenünk a buliban, hogy nem is maradt hely a képzeletemben
arra, hogy elképzeljem, hogy rossz dolgok történhetnek majd végül.
De most ezek a gondolatok is beférkőznek a vágyálmaim közé.
Egyre gyorsabban tekerek, hogy velem együtt a félelmeim is
elsuhanhassanak.
A Wickék házához vezető ösvény tele van mindenféle cuccal.
Chubbers műanyag tologatós játéka kikémlel az egyik bokorból. Egy
biciklikerék van az út egyik oldalán, egy rövidnadrág a másikon,
amely a bejárati ajtóhoz vezet.
A kapunál hagyom a biciklimet.
Izgulok, izgatott vagyok és félek, mit fog szólni hozzám Blister.
Tetszem-e majd neki. Sokat lógunk együtt; ő és én. Mind azon
fognak gondolkodni, hol rejtegettem eddig a pasimat.
Lesimítom a hajam, és az ajtóhoz lépek. Tom nyitja ki előttem az
ajtót, mielőtt kopoghatnék.
– Itt van June – kiáltja, és nem mond semmit az új hajamra, csak
beszalad a konyhába.
Blister lejön a lépcsőn. Látom, hogy azonnal észreveszi.
– Hali – köszön. Kék póló van rajta; még nem láttam ezt ezelőtt és
egy farmer, amely frissen mosottnak és vasaltnak tűnik. Nagyon
helyes.
Gyorsan puszit nyom a számra, és aztán csak állunk ott egymással
szemben mosolyogva.
– Kiegyenesítetted a hajad – mondja végül.
– Ja – vonom meg a vállam, mintha nem számítana, de végül
zavaromban mégis megérintem.
– Jól néz ki – mondja, de nem tűnik túl meggyőzőnek.
– Köszi – felelem. Vissza akarom kapni a fürtjeimet.
– Apu! – kiált fel Blister. – Mehetünk!
– Máris! – kiált vissza Mr. Wick valahonnan a házból. Blister már a
kezében tartja a kulcsot.
– June – köszönt Blister apukája. – Nagyon csinos vagy.
– Köszönöm.
– Nézz csak magatokra! – mondja, és kissé hátrébb lép, hogy
megcsodáljon bennünket.
– Ne már, apu! – szólal meg Blister. Nem gyakran látom őt
elpirulni; most nagyon szívesen megölelném, olyan aranyos.
Hárman sétálunk ki a kocsihoz. Blister megfogja a kezem.
Megszorítom a kezét, mire ő is szorít az enyémen, és akkor
boldogság költözik a csontjaimba. És ha a buli nem is lesz majd
olyan jó, ha a többiek nem is lesznek kedvesek velem, ez a falatnyi
boldogság most akkor is az enyém, és nem veheti el tőlem senki.
Blisterrel a hátsó ülésre ülünk, ahol megint megfogja a kezem.
Kibámulok az ablakon, az elsuhanó táj nyalábjait lesem, de közben
csak arra tudok gondolni, hogy Blister bőre az enyémhez ér.
– Jó lesz úgy, ha éjfélre értetek jövök? – kérdezi Mr. Wick.
– Szuper lesz – feleli Blister.
– És az apukádnak is megfelel? – kérdezi a visszapillantó tükrön át
a szemembe nézve.
– Neki is jó így – válaszolom. Megfogom és a vállamon át
előrevetem a hajam. Ha lenézek, látom a végeit, olyanok, mintha
megégtek volna.
Blister megszorítja a kezem, mire én felpillantok rá. Mosolyog és
bólint egy nagyot.
– Jó leszel – mondja. – Mindketten jók leszünk.
Az eszembe se jutott, hogy talán ő is ideges. Feljebb nyomja a
szemüvegét az orrán, majd ő is kinéz az ablakon. Feltekertem, mert
féltem, hogy a huzat tönkretenné a sminkem vagy a hajam.
Egy idő után Mr. Wick befordul egy olyan utcára, amelyen kivétel
nélkül hatalmas házak sorakoznak. Az udvarok, a kertek is hosszan
terülnek el a majdnem-paloták előtt.
– Mi a házszám? – kérdezi Mr. Wick a válla fölött. Megnézem a
meghívót, pedig valójában fejből tudom.
– Tizenhat – mondom. – Cranberry Close tizenhat.
A huszonhetesnél járunk éppen. Mr. Wick lassít, majd befordul egy
fehér falú ház elé, amely előtt olyan gyönyörű a gyep, mintha
odafestették volna.
– Tizenhat – mondja Mr. Wick. – Ez az.
Azt kívánom, bárcsak ne akarna kiugrani a szívem a helyéről. Ezen
nem segít az sem, hogy Blister még mindig a kezem fogja. Nagyot
sóhajtok. Nem vagyok biztos benne, hogy be akarok menni oda.
Lehet, hogy jobb lenne megkérni Mr. Wicket, hogy forduljon vissza,
mielőtt bárki észrevenne. Megkérni, hogy vigyen vissza az ő házuk
biztonságába.
– Meg tudjuk csinálni – mondja végül Blister. Mosolyog, a
gödröcskéi még sosem voltak ilyen mélyek.
– Persze hogy meg tudjátok – mondja Mr. Wick. Aztán megfordul,
a könyökét a fejtámlára teszi, és ránk néz. – Remekül fogjátok érezni
magatokat.
– Készen állsz? – kérdezi Blister.
– Készen. – Pedig valójában nem, erre sosem lehet igazán
felkészülni.
– Rendben. – Próbál kiszállni a kocsiból, de olyan erősen szorítom
a kezét, hogy visszahúzom.
– Minden rendben lesz, June – mondja Mr. Wick kedvesen. –
Blister majd vigyáz rád. Itt várok, amíg be nem léptek a házba.
A házat nézem, majd visszafordulok Blisterhez. Tudom, hogy végig
kell csinálnom. Tudom, hogy minden rendben lesz. És talán ez az a
pont, ahonnan a dolgok majd jóra fordulnak.
Kiszállok a kocsiból, és megigazítom a szoknyám.
– Remekül nézel ki – mondja Blister, és puszit nyom a
homlokomra.
Együtt sétálunk fel a házhoz. Remélem, Blister nem érzi, hogy a
tenyerem az övéhez izzadt. Ahogy bekopog, visszanézek Mr. Wickre.
Integet. Blister megnyomja a csengőt is.
Minden csendes.
Az ajtó végül kinyílik. Egy idős nő áll előttünk. A haja hátrafogva,
néhány fehér tincs kihullik belőle.
– Igen? – kérdezi.
– Cassandra bulijára jöttünk – mondja Blister.
– Cassandra?
– Igen – felelem.
– Sajnálom, eltévesztettétek a házszámot.
Blister hátrébb lép, és megnézi az ajtóra pingált számot.
– Ez a tizenhatos, ugye? – kérdezi.
 – Igen. Cranberry Close tizenhat – mondja.
– Nem lakik itt Cassandra? – kérdezem.
– Nem. Csak én és a macskám, Jesse.
– Elnézést, hogy zavartuk – mondja Blister, és elhúz az ajtótól.
– De tuti, hogy ez volt a cím.
– Ez volt. – Blister elindul az autó felé. Mr. Wick még mindig a
kocsiban ül, és láthatóan nem érti, mi történt.
– Megnézem a meghívót – mondom. – Lehet, hogy rosszul
emlékeztem.
– Nem – ellenkezik Blister, a hangja tele van haraggal.
– Mi történt? – kérdezi Mr. Wick, ahogy beülünk a kocsiba.
– Rossz cím – mondom, és előkapom a kártyát. A nevem tisztán
olvasható rajta. És Cranberry Close 16. a cím. A dátum a mai dátum,
és időben érkeztünk.
– Létezik másik Cranberry Close? – kérdezem.
– Nem – feleli Mr. Wick. Visszafordul, és az autó elejét bámulja.
Még egyszer megnézem a meghívót. Talán rosszul olvastam. Talán
valami elmosódott rajta. Blisterre nézek, válaszok után kutatva. Az
ujját rágja, a tekintete sötét.
– Nem értem – mondom. Pedig valójában azt hiszem, mégis.
– Nincs buli – mondja halkan. Alig akarja kimondani.
– Gondolod? – kérdezem, és közben a csendes házat nézem.
– Tudom – feleli Blister. Nagy levegőket vesz, zihál. Úgy néz ki,
mint aki mindjárt szétveri a kocsit, és aztán végül meg is próbálja;
ököllel belevág az anyósülésbe. Meg akarom állítani. Mi van, ha a
lányok elbújtak valamelyik bokorban, és onnan figyelnek minket?
– Szemetek – mondja.
Legszívesebben összegömbölyödnék, olyan apróra, hogy észre se
vegyék, hogy elgurulok. Elgurulok egy csatornába, belevetem
magam a sötét vizébe, és senki sem talál majd rám.
Blister átkarol, és a fejemhez simítja a fejét. Nem akarom, hogy itt
legyen. A szégyen minden részemet megfesti, és csak el akarok
menni innen, úgy, hogy vissza se nézek.
 – Fabatkát sem érnek – mondja Mr. Wick az első ülésen. –
Szánalmas kölykök, ti ezerszer többet értek náluk.
Tudom, hogy ez nem igaz.
És tudom, hogy hétfőn szembe kell majd néznem velük.
Mindegyikükkel. Mindenki nevet majd rajtam. Még Cassandra is,
akiről azt gondoltam, nem olyan, mint ők. Akiről azt gondoltam,
kedves lesz majd velem, és minden megváltozik.
Mr. Wick elindítja az autót. Behunyom a szemem, és csak arra
figyelek, hogy mozgunk. Letekerem az ablakot, hagyom, hogy
betóduljon rajta a friss levegő. Az autó morajlik alattunk. A huzat az
arcomba csap, és hátrafújja a béna, egyenes hajamat.
Gyorsan Blisterhez fordulok.
– Még nem akarok hazamenni.
– Maradhatsz nálunk, ameddig csak akarsz – szól hátra Mr. Wick.
Még a gondolatot sem bírom elviselni, mi lesz, ha visszaérünk.
Elképzelem Tom csodálkozó arcát, amiért ilyen hamar megérkeztünk,
a sajnálatot Mrs. Wick szemében. De a lakókocsikhoz sem szívesen
vinném el ezt az érzést. Egyik helyre sem.
– Oké – felelem halkan.
Bárcsak lenne egy mágikus gyufám, amivel hamuvá égethetném a
belülről mardosó szégyent!
Blister erősen fogja a kezem, de ezúttal ez sem segít.
 ELŐTTE
Két hónappal később
– Jobb vagy bal? – Blister kinyújtja elém ökölbe szorított kezét.
Megérintem a jobb kezét, mire enged a szorításból. A csipkézett
kavics abban a tenyerében csücsül.
– Akkor a bal. – Megfogja a táskáját, a vállára veti, és hajtani
kezdi a biciklit.
– Hogy van Tom? – kérdezem, és mellétekerek.
– Nem túl jól, de már jobban aludt.
– Elmehetek meglátogatni?
– Holnap hazaengedik.
– Ez fantasztikus.
– Egy csomó pirulával, persze. További hét napig kell még szednie,
hogy megelőzzék a fertőzéseket.
– Nem sütünk neki valami finomat? – kérdezem.
– Biztosan örülne neki. – Blister átnyúl, és megfogja a kezem.
Megingok, és elnevetem magam.
– Sziámibiciklik – mondja.
– Ez azt jelentené, hogy örökre összeragadunk – emlékeztetem.
– Nem lenne az olyan nagy baj. – Rám néz, de ekkor hirtelen
nekiütközik a kereke az enyémnek, épp csak egy kicsit, de éppen
elég nagyot ahhoz, hogy Blister két kézzel ragadja meg a kormányt,
nehogy elessünk.
– Nem hinném, hogy jó artista lenne belőlünk – veti hátra a válla
fölött, és gyorsan kezd tekerni.
– Maradj az orvosi pályánál – kiáltom utána, és begyorsítok én is.
Ő gyors, túl gyors.
Lelassítok és a két oldalamon elterülő mezőket nézem. Takaróként
borítja be őket egy kék virág, amely egészen a fákig nyúlik fel.
 Egy kocsi tűnik fel a távolban, amely egyre nagyobb és nagyobb
lesz, ahogy közelít felénk. Zümmögése megtöri a végtelen csendet,
majd egészen szétszaggatja azt, ahogy bömbölő motorral elhajt
mellettünk. Hallom, ahogy aztán újra elcsendesül a hangja,
elképzelem, hogy most egyre kisebb és kisebb lesz a képe
mögöttem, míg el nem tűnik örökre.
Blister megvár a kereszteződésben.
– A szokásos tempód – mondja.
– Gyönyörködtem a látványban – felelem mosolyogva, mire
előbújnak a gödröcskéi. – Mármint nem benned – teszem hozzá
nevetve. – Csak úgy a táj általános szépségében.
– Tehát mégis bennem – mondja. Próbálom megütni a vállát, de
elhajol, és felnevet. – Jobb vagy bal – nyújtja ki elém újra a kezét.
– Most én jövök!
– Elkéstél.
– Ez nincs a szabályok között.
– Nos, elég időm volt rá, hogy módosítsam őket.
– Ez nem tűnik fairnek – mondom, és megbököm a jobb kezét.
Kinyitja, és egyikben sincs semmi.
– Akkor jobbra megyünk.
– Megállhatnánk lassan? – kérdezem.
– Még nem találtunk semmi jót.
– Csak egy kis pihenőre.
– Még két kő, és ha nem találunk semmi érdekeset, megállunk.
– Megegyeztünk – felelem, és visszaülök a biciklire.
A szemem előtt, a távolban már megjelenik a következő
kereszteződés, amikor hirtelen zeneszó csapja meg a fülem. Nem
lehet messze, és bár Blister mellettem teker, nem veszi észre.
Lelassítok.
– Mi a baj? – kérdezi Blister, és lefékez.
– Hallod?
– Micsodát?
– Valaki énekel. – Mindketten hallgatózni kezdünk.
 – Onnan jön – mutat a távolba, pár vastag, zömök fára a mezőn.
– Megnézzük? – kérdezem.
– Még két kő – emlékeztet.
– De hamarabb találtunk valamit.
– Lehetséges – mondja Blister kissé bizonytalanul.
– Valaki gitározik is.
Nem adok neki túl sok esélyt. Leugrom a bicikliről, lehúzom az
útról, és óvatosan a vadvirágok közé bújtatom. Próbálom nem
letarolni őket, de nem hagyhatjuk a bicikliket az út közepén.
Egymásra fektetjük őket, és elindulunk az éneklő fák felé.
– Egy férfi hangja – suttogom. Blister bólint, és óvatosan lépked
mellettem a magas fűben.
Egy idős férfi ül egyedül, görbe háttal, a fa árnyékában. Gitár van
a kezében, napszemüveg a szemén.
Nem hiszem, hogy észrevett volna minket. Olyan mélyen benne
van a dalban, hogy a világa csak a zenére korlátozódik.
Túl régóta nem láttam senkit gitározni. A hangja feltépi a
sebeimet. De nem akarok fájdalmat érezni, csak azt akarom, hogy
szépnek halljam, mert Blisterrel hallom.
– Ki van ott? – A zene hirtelen abbamarad. A bácsi egyenesen a
fűbe mered. – Kik vagytok? – A gitárját szorosan maga elé tartja.
– Helló – köszönti Blister, és felegyenesedünk.
– Csak tetszett a dala – mondom. A bácsi felénk fordítja a fejét, de
nem vagyok benne biztos, hogy lát minket. – Folytatná?
– Hányan vagytok ott? – kérdezi.
– Csak ketten. Én June vagyok, ő pedig itt Blister.
– Miféle név az, hogy Blister? – A bácsi összeráncolja a homlokát.
– Mi az igazi neved?
– Jacob – feleli.
– Akkor így foglak hívni.
Blister rám néz, és felvonja a szemöldökét.
– Mi a maga neve? – kérdezem, és melléülök a fűbe.
– Nekem nincs rá szükségem – feleli.
 – Ez furcsább név, mint a Blister – mondom, mire a bácsi kuncogni
kezd. A nevetés kaparni kezdi a torkát. – Énekelne még nekünk? –
kérdezem.
– Csak ha csatlakoztok – mondja.
Blister rám néz, és megrázza a fejét.
– Nem hinném, hogy Blister elég jó lenne ebben – nevetem.
– Igen – teszi hozzá Blister. – A levelek lepotyognának a fáról, ha
énekelni kezdenék.
– Örökzöldek – feleli erre kurtán az öreg.
– Akkor is leénekelnék belőle párat. – Blister leveszi a hátizsákját,
és mellénk kuporodik.
– Akkor csak te és én, June – mondja a bácsi.
– Én sem vagyok olyan jó – mondom. Egy hangot se énekeltem
azóta, hogy anyu meghalt. Nálunk otthon pedig senki más nem
énekel.
– Próbáljuk meg – mondja a bácsi. Az ujját a húrokra teszi, és lágy
gitárszólam telepszik közénk. – Válassz egy dalt!
Egy pillanatra felnézek az égre.
– Carole King You’ve Got A Friend – mondom ki gyorsan, mielőtt
még meggondolhatnám magam.
– Rendben.
Pengetni kezd, és énekelünk.
Behunyom a szemem, csak a bácsi meg én vagyunk. És persze
anyu. Egy ideje már nem tudtam felidézni a hangját, de most tisztán
hallom a fejemben. A nyugodt, édes hangját, ahogy énekel velem.
Ahogy elaltat. Ahogy együtt főzünk, vagy virágot ültetünk a kertben.
A zene újra élővé teszi őt.
A bácsi velem énekel, a hangja karcos. Én kitartok, és a
hangomban tartom anyu hangját.
Amikor befejezzük, a levegő üresnek tűnik.
Kinyitom a szemem, és Blister ámuló tekintetével találom szembe
magam.
– Nem tudtam, hogy te tudsz ilyet… – mondja.
 – Még sosem énekeltél Jacobnak? – kérdezi a bácsi. Megrázom a
fejem, de aztán rájövök, hogy nem látja.
– Nem – mondom.
– Tehetséges vagy – mondja a bácsi. – Ki kellene használnod.
– Gitározol is? – kérdezi Blister. Zavartnak tűnik. Mintha egy titkos
képességem, az énem egy új oldala nyílt volna meg előtte.
– Nem – mondom, és a bácsira nézek közben. Szeretném, ha
játszana még. – Anyu próbált megtanítani, de túl nehéznek éreztem.
Talán még túl fiatal voltam hozzá.
– Meg kellene kérned anyukádat, hogy próbáljon meg újra tanítani
– mondja a bácsi. – Ő is ilyen szépen tud énekelni?
Tudom, hogy miért bámul rám Blister, de nem akarom, hogy az
anyukám itt is halott legyen. Legalább egy kis időre
feltámaszthatom.
– Igen – felelem. – Gyönyörű hangja van.
– Ha hazaérsz – mondja a bácsi a távolba mutatva –, oda kell
menned anyukádhoz, és meg kell kérned, tanítson újra.
– Ezt fogom tenni – mondom.
– Ő is olyan szép, mint te, June? – kérdezi.
– Sokkal szebb – felelem. El kellene mondanom neki, hogy én nem
vagyok szép, csak a hangom tévesztette meg.
– Hinned kell magadban. Azt hiszem, Jacob hisz benned, ugye,
fiam?
– Teljes mértékben – feleli Blister.
A bácsi lefog egy akkordot, és újabb dallamok töltik meg a
levegőt. Énekelni kezd, és én csatlakozom hozzá. Ezúttal nyitva
hagyom a szemem. Ezúttal nézem, ahogy hátravetett fejjel,
mosolyogva énekli a szavakat. Blisterre nézek, aki még mindig
ámulva les. Lehajol hozzám, és szájon csókol.
És hangosabban kezdek el énekelni. A fák fölé, az ég karimájáig. A
távoli utakig. Mindet megjelölöm a dalunkkal.
Megan az ajtómban áll. A projektemet nézi, amelynek elemei a
szoba padlóján hevernek.
– Mit akarsz? – kérdezem. Megan mostanában fárasztóbb, mint
valaha.
– Ez a suliba lesz? – kérdezi. Úgy csinál, mint akit tényleg érdekel.
– Semmi közöd hozzá.
Lefestettem az éneklő bácsinkat, a fának támaszkodva. Három
vázlatot is kellett csinálnom, mire elkezdhettem élesben. De ő a
miénk, Blisteré és az enyém, és nem akarom, hogy Megan tudjon
róla.
– Ez tök jó – mondja, és közelebb jön, hogy jobban megnézhesse.
– Csukd be az ajtót kifelé menet – mondom szárazon. Felnézek, és
úgy tűnik, mintha kissé megbántottam volna. Aztán úgy zárul össze
a tekintete, mint egy könyv, amiben már nem lehet olvasni többé.
– Tudod, milyen ronda vagy? – A szavai gyerekesek Kathleen
irányítása nélkül.
– Ez az én szobám – felelem. Nem akarom, hogy itt legyen. Nem
akarom a harag és a bűn vegyületét, amit mindig érzek a közelében.
– Rendben. – Megfordul, kiugrál a szobámból, majd becsapja az
ajtót.
Visszanézek az éneklő bácsinkra. A képen olyan szemet festettem
neki, amellyel lát. És holnap suli után összetekerem, hogy
megmutathassam Blisternek, még akkor is, ha kissé félek, hogy a
hajtástól esetleg megtörik a festék, és tönkremegy a kép.
Az ajtó hirtelen kinyílik. Túl későn veszem észre. A narancslé,
amelyet Megan dob felém, már megállíthatatlan; visszavonhatatlanul
terül szét a festményemen. A színek elfolynak, a bácsi arcvonásai
összezavarodnak.
– Ó, annyira sajnálom – mondja, és drámaian összeroskad. Van
nála egy rongy, amellyel kétségbeesetten dörzsölni kezdi a papírt.
Ezzel persze csak még rosszabbat tesz, a még épen maradt vonalak
is elmaszatolódnak, és kiszakad a papír.
 Olyan erősen lököm őt hátra, hogy magam is meglepődöm.
Nekiütközik a falnak, beüti a fejét, és olyan hangosan sikít, hogy
legszívesebben megfognám a rongyot, és a szájába tömném.
Hallom, hogy apu máris robog fel a lépcsőn. A léptei hangosak és
nehezek.
– Mi történt? – Meganhöz lép, aki olyan hisztérikusan bömböl,
hogy értelmetlenné válnak a szavai. Apu rám néz.
– Tönkretette a festményemet – mondom. Rá sem bírok nézni a
képre.
– Baleset volt – szipogja.
– Nyugalom, minden rendben – mondja apu, miközben a haját
simogatja.
– Csak innivalót akartam hozni neki – mondja Megan. – De azt
mondta, nem kell neki, és hátralökött. És véletlenül kiömlött a
narancslé.
Annyira sír, hogy képtelen tovább beszélni. Hogy nem veszi észre a
színjátékot? Úgy bömböl, mint egy kisgyerek.
– Hol ütötted meg magad? – kérdezi apu.
– Olyan gyönyörű volt az a kép – bömböli tovább Megan.
Belefúrja a fejét apu karjába. Apu Megant nyugtatva a szemembe
néz. Haragos a tekintete.
– Nézd a képet – mondom, és rámutatok.
– Nem Megan hibája volt – feleli.
– Sajnálom, June. – Ártatlan szemmel néz rám. – Csak innivalót
akartam hozni neked.
– Jót akartál – mondja neki apu.
Nézem őket, és várom, apu mikor tér észhez. Mikor veszi észre, mi
történik itt. De tudom, hogy sosem fog rájönni.
– Nagyon jó kép volt – morgom magamnak. És Blister sosem fogja
látni.
– Ez a te hibád – mondja apu, és felsegíti Megant. A drámai
zokogása szánalmas szipogássá enyhült, de apu még mindig neki
hisz. Még akkor is, ha nem is az igazi lánya.
 Becsukja az ajtóm, és én addig sikítok, míg már nem jön ki hang a
torkomon. Aztán összetépem az éneklő bácsi képének maradványait;
aprócska darabokra szaggatom, és esőcseppekként szórom a
szőnyegre.
 UTÁNA

– Ez az oka, hogy nem adjuk fel, és nem fáradunk bele a szolgálatba

– olvassa Shaw atya. – Igaz, testünk egyre idősebb és gyengébb, a
belsőnk mégis napról napra megújul.
A Bibliára teszem a keze, hogy megállítsam.
– Úgy éreztem, mindenki a belsőm elpusztítására tör – mondom. –
Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem tudnak bántani, de
darabokra szakítottak.
– Nagyon félhettél.
– És magányos voltam. Akkor voltam csak boldog, ha Blisterrel
lehettem. Biztonságban éreztem magam mellette.
– Mégsem érezhetted magad annyira biztonságban, ha neki sem
mondtál el mindent, nem igaz?
– Nem erről volt szó. Nem akartam, hogy tudja, mert amikor vele
voltam, ki tudtam zárni a másik világot. Tudtam, hogy ha beavatom,
akkor sosem leszek képes szabadulni tőle.
– És azóta meg tudtál szabadulni tőle?
– Nem – felelem. – Mindig az árnyékomban van.
– Pedig ez a módja – mondja Shaw atya kimérten –, mert amikor
megbocsátunk valakinek, egy részünk felszabadul. Most még mindig
ők irányítanak téged, azok az emberek, akik bántottak. Ha
megbocsátasz, a lelked újra a tiéd lehet.
– De ha megteszem, az olyan, mintha megúszták volna az
egészet.
– Ha magadban tartod a fortyogó gyűlöleted, az téged mérgez
meg. Nem tettek már így is elég kárt benned?
– De igen. – A hangom olyan halk, hogy én is alig hallom.
Kathleen és Megan beszivárog az agyamba, pedig nem akarom,
hogy itt legyenek. Ez az én helyem, a menedékem, de fogalmam
sincs, hogyan űzzem ki őket.
– Próbáld elengedni őket, June – mondja Shaw atya. – Szabadítsd
fel magad.
 ELŐTTE
Két hónappal később
Blisterék háza még kaotikusabb, mint amilyen általában szokott
lenni. Mindenki fel-alá járkál, és egyszerre beszél.
– Nem mondtak esőt mára – jelenti ki Mrs. Wick, miközben
esőkabátokat gyömöszöl egy nagy táskába. Egyet elejt, felveszem a
földről.
– Nem lesz rá szükség – mondja Mr. Wick Chubbersszel az oldalán.
– Mindjárt eláll, aztán kisüt a nap, és felszárad minden.
– Azért én elvinném a kabátokat. – Mrs. Wick az ajtóhoz készíti a
táskát.
– Tom! – kiált fel Mr. Wick az emeletre.
– Készen állsz? – kérdezi Blister, amint kilép a konyhából.
Elmosolyodom.
– Aha.
Tom robog le a lépcsőn, meztelen talpa csattog a padlón.
– Cipőt, Tom – mondja Mr. Wick kissé mérgesen. – Ja és zokni.
– Egyet sem találtam.
– Majd én segítek – mondom, és felmegyek vele a lépcsőn. Az övé
a legfelső polc; Mr. Wick mindenki nevét belevéste, hátha megteremt
egy rendszert, de a ruhák általában mindig összekuszálódnak. Blister
azt mondja, ha Eddie-n a sor, hogy kiválogassa a ruhákat,
egyszerűen csak bepréseli arra a polcra, ahol van elég hely.
Tom polca üres, szóval Si polcáról nézegetek, ami az övé mellett
van.
– Siess, June! – kiált fel Mr. Wick.
Van egy zokni Si polcán és egy Milén. Majdnem azonos méretek,
és mindkettő kék; megteszi.
– Megyünk! – kiáltom, és összetekerem a zoknikat, majd
megdobom vele Tomot, amin felnevet. Leül az alsó lépcsőre, és
felhúzza a zoknit.
– A kocsiban várunk – mondja Mr. Wick. – Ti ketten – felém és
Blister felé biccent – az utánfutón lesztek.
– De esik – ellenkezik Blister.
– Felraktam rá egy ponyvát. Nem lesz gond.
– Nem teheted ezt June-nal – felesel Blister.
– Ti ketten vagytok a legidősebbek, Maggie után, aki nincs itt,
szóval, ha jönni akartok, ott kell utaznotok – zárja le a vitát Mr. Wick,
és kisétál az ajtón.
– Oké lesz – nyugtatom meg Blistert.
– Tom elég idős már, hogy magának kösse be a cipőjét – szól rám.
– Nem gond – mondom, és masnit kötök Tomnak, majd segítek
neki felállni. – Menjünk!
Nem esik nagyon, de azért eléggé. Mindhárman a kocsihoz
rohanunk, ahol már mindenki egymásnak préselődve vár.
Mr. Wick becsatolja Tom övét, Blister és én pedig felmászunk az
utánfutóra, a nagy szürke műanyag ponyva alá.
– Hajtsátok le a fejeteket – emlékeztet Mr. Wick. Párnákat ad a
fejünk alá, de még így is érzem, hogy nem ez lesz életünk
legkényelmesebb utazása.
– Bocsi – mondja Blister, és ránk hajtja a ponyvát.
– Nem gond – mondom, mert szerintem tényleg nem az.
Lefekszem, Blister pedig rögzíti a ponyvát. Olyan, mintha egy
aprócska dobozban lennénk. A fény alig szűrődik be a réseken.
Kuncogok, amint elindulunk. Először aprókat dob rajtunk a kocsi,
aztán egyre nagyobbakat, ahogy gyorsítunk.
– Egy kicsit rázós – mondja Blister, hangja versenyzik az eső
hangjával.
– Mókás – mondom.
– Furcsa módja a mókázásnak. – Blister felém fordul, és rám néz.
Hihetetlen, mennyire megszűnik minden, ha ilyen közel vagyunk
egymáshoz, mintha minden más elhalványulna a világon. Képes
lennék leélni így az életem, ebben az elhalványult, de egymásra
fókuszált világban.
Megérinti az arcom. A bőre a bőrömön. Csak erre van szükségünk.
Sokáig bámul, talán túl sokáig. Csak az eső kopog a ponyván, más
semmi nincs.
– Mi van? – kérdezem mosolyogva.
Blister nagy levegőt vesz.
– Szeretlek, June.
A levegőm beszorul a szavai közé.
Blister szeret engem.
Csak nézem őt, bámulom, látom a szemét ebben a félhomályban.
Megpuszilom az ujjam, és a szájához érintem.
– Én is szeretlek, Blister.
Átkarol, és magához húz. Olyan erősen csókol meg, mint még
soha azelőtt.
Az én Blisterem.
Az én Blisterem szeret.

Az autó megáll. Hallom, hogy nyílnak az ajtók, de ahhoz túl nagy a

zaj, hogy kivegyem, miről beszélnek.
Blister leoldja a ponyvát. Hevesen pislogni kezdek a fény és az eső
miatt.
– Jól vagytok? – kérdezi Mr. Wick, és felsegít. Azon gondolkodom,
vajon tudja-e, milyen sokat csókolóztunk. Abból, ahogy Blisterre néz,
arra a következtetésre jutok, hogy igen.
Az út szélén parkolunk le, a hosszú kocsisor legvégén. Innen épp
csak a vásár széle látszik, a gépzene hangja azonban idáig is bőven
elér.
– Esőkabátokat fel! – utasít Mrs. Wick, és megragadja Chubbers
derekát, aki szabadulni próbál.
– Nem kell az – mondja Mr. Wick.
– Dehogynem. – Mrs. Wick kiosztja a kabátokat a gyerekeknek.
 Blister és én segítünk nekik belebújni. Elég vizes még a beton, és
szidom magam, amiért szandálban indultam el.
Libasorban haladunk előre. Mil vállán tartom a kezem, hogy féken
tartsam, ha egy autó elé akarna szaladni.
A bejáratnál Mr. Wick egy halom aprót dob a vödörbe. A zene itt
jóval hangosabb. És máris rengetegen vannak.
– Jól van, ha bárki eltévedne, ez lesz a találkozóhely – Mr. Wick a
földből kimeredő póznára mutat. A végén egy sárga zászló
lengedezik a szélben. Egy zsinórt köt a csuklójára, a másik végét
pedig Chubbers övéhez köti.
– Először együnk, nem? – kérdezi Mrs. Wick.
– Körhinta, körhinta – feleli Si, és ráncigálni kezdi Mr. Wick
kabátját. Eddie hátralöki Milt, aki lepottyan a földre.
– Elég belőletek – lép a két testvér közé Mr. Wick.
Egy zenekar lép a színpadra éppen, és nehéz hallani egymást a
trombiták és szaxofonok zengése miatt.
Tom húzni kezdi a kezem.
– Meg szeretném nézni – mondja. Mrs. Wickre pillantok.
– Rendben – sóhajtja. Odasétálunk a rozoga színpadoz, és
csatlakozunk az előtte ácsorgó aprócska tömeghez.
Tom táncolni akar. És azt akarja, hogy táncoljak vele ennyi ember
előtt. Elég furcsán mozog a zenére. Az emberek, akik kissé értetlen
tekintettel néznek rá, nem gondolnák, hogy ennek a kisfiúnak
haldoklik a tüdeje. Hogy az élete hamarosan véget ér, sokkal
hamarabb, mint szabadna.
Megfogom a kezét, és körbeforgok vele. Ha az emberek bámulnak,
az se érdekel. Ha nem bámulnak, az se. Mert megnevettetem Tomot,
mosolyt fakasztok az arcán, és néhány percre elfeledtetem vele a
betegségét, amíg dobbantunk meg tapsolunk a zenére.
Blister is becsatlakozik. Még sosem láttam őt táncolni. Egy kicsit
esetlen, nem igazán tud ritmusra mozogni, de ettől csak még
ennivalóbb. Megfogja Mil kezét, és őt is megtáncoltatja. Egymásba
karolnak, és forogni kezdenek. Az eső tovább esik, de mintha
csillapodna már.
Csak akkor állunk meg, amikor Tom már elfárad, a légzése gyenge
és egyenetlen.
– Nézzük, találunk-e még asztalt – mondja Mr. Wick.
– Mehetünk azzal egy kört? – kérdezem Blistert. Arra a
monstrumra mutatok, amelyen az ülések még egyik pillanatban a
magasban vannak, a következőben meg már a mélybe kúsznak, és
amin mindenki felemelt kézzel sikít félelmében.
– Ez most komoly? – kérdezi. Bólintok. Végignéz rajta, de meg
sem mozdul.
– Berezeltél? – kérdezem, és oldalba bököm.
– Rosszul leszek, ha felülök rá – mondja.
– Majd fogom a kezed. – Megragadom, és az ujjaim köré fonom az
ujjait. – Kérlek!
– Ó, June. Utálom ezt.
– Értem.
– Gyerünk, Blister! – mondja Tom.
– Azt akarod, hogy mindenki előtt hányjak? – kérdezi Blister.
– Nem. Csak fel akarok veled ülni.
Rám néz, aztán újra a hullámvasútra.
– Apu, June azt akarja, hogy szenvedjek.
– Az is jó program – feleli Mr. Wick. – Veletek megyünk, hogy
megnézhessük.
Tom húzni kezdi Blistert a vasút felé.
Előveszem a tárcámat, ahogy a korláthoz érünk. A férfi várja, míg
kihalászom a pénzt.
– Ó, majd én kifizetem ezt az élményt – mondja Mr. Wick nevetve,
és a férfi kezébe nyom egy halom aprót.
– Apu! – zsörtölődik Blister.
– Jó szórakozást!
Megfogom Blister kezét, és keresek magunknak egy helyet.
Belebújunk a fura biztonsági övbe, aztán odalép hozzánk a férfi, és
becsatolja rajtunk.
– Nagyon utálom ezt, June.
– Én meg nagyon szeretlek, Blister.
Várakozás közben a lábamat lóbálom. Egy fiatalabb gyerek ül le az
előttünk lévő ülésre. Integetni kezdek a többieknek, amint
megindulunk.
Először lassan haladunk. Blister kezére teszem a kezem, amint az
ülésünk emelkedni kezd, és a másik oldalon hatalmas sebességgel
lerobog. Gyorsabb, mint amire számítottam. Blister családja néha
feltűnik a szemünk előtt. Meredeken haladunk felfelé, akkor látom
őket, zuhanunk, és eltűnnek a látóhatárról.
Blisternek csukva van a szeme. A korlátot szorongatja. Utálja. És
miattam ment bele ebbe az egészbe. Hirtelen bűntudatot kavar
belém a szél.
– Sajnálom – kiáltom, de nem hiszem, hogy hallana a dübörgő
zene és saját félelme zajában.
Ott vannak megint, nevetnek. A következő pillanatban sehol.
Gyorsulunk. A gyomrom liftezni kezd.
Átnézek a többiek feje fölött, és akkor hirtelen meglátom őket, egy
csapat csajt Megan osztályából. Elég közel vannak hozzá, hogy
észrevegyenek, de elsétálnak.
A sín kiegyenesedik.
Aztán újra emelkedünk. Blister családja nevet, annyira, hogy már
nem is néznek minket.
– Sajnálom. – Ezúttal meghallja.
– Az én hibám – feleli. – Nem kellett volna belemennem.
– Nekem nem kellett volna olyasmire kényszerítenem téged, amit
nem akarsz. Soha többé nem teszek ilyet.
– Soha?
– Soha. – Megpuszilom az arcát. Nem árulom el, hogy kissé
zavarban vagyok, mert lehet, hogy ezt a többiek is látják. Nem néz
rám, amikor leszállunk a vasútról. A vérem még mindig forr.
A kajás sátor alatt találunk egy üres asztalt, két szabad paddal. Mrs.
Wick leül Tommal, a többiek is odakuporodnak. Chubbers már csak
az asztalon fér el.
– Hot dogot mindenkinek? – kérdezi Mr. Wick.
– Megyek segíteni – mondom. Blister nem úgy fest, mint aki enni
szeretne. Én tettem ezt vele.
– Jobban vagy egy kicsit? – kérdezi Mrs. Wick, és megpaskolja a
kezét.
– Jól leszek – feleli, és azt hiszem, mindketten arra gondolunk,
bárcsak visszamehetnénk az időben.
Ahogy sorban állunk Mr. Wickkel, igyekszem nem nagyon
körbenézni. Ha nem látom a lányokat, talán elhitethetem
magammal, hogy nincsenek itt.
– Kár, hogy a te családod nem tudott csatlakozni – mondja Mr.
Wick.
– Igen – mondom, és elnézek. Nem akartam idehozni Kathleent,
még említés szintjén sem.
– Miért nem tudtak jönni?
– Elfoglaltak. Apu azt mondta, talán legközelebb – hazudom.
– Egyszer elhozhatnád őket. Rossz, hogy még nem találkoztunk.
– Igen, az jó lenne – hazudok megint.
Nem fogom elmondani, hogy Blister és ez a család tulajdonképpen
az én titkom, és hogy a neve, a nevük még soha nem került
említésre a házunkban. És hogy soha nem is fog. Egy nap majd
megszökünk innen, Blister és én, és fogalmuk sem lesz majd, hol
keressenek.
– Blister nem mesélt sokat. Csak hogy nem kerültél túl közel
Kathleenhez és Meganhöz. Igaz ez?
– Azt hiszem. – Előrébb lépünk, egyre közelebb járunk a
kasszához.
– Ez nagy kár. Csak egy testvéred van, és nem jöttök ki jól.
– Ő nem az igazi testvérem.
 – Azt hittem, ő is az apukád gyermeke. – Megint lépünk egyet
előre, Mr. Wick két tálcát vesz el, az egyiket nekem adja. – Látszik,
mennyire figyelek – mondja kissé nevetve, és odahajol a pult másik
oldalán álló nőhöz. – Kilenc hot dogot kérnék.
A nő elmosolyodik.
– Jó nagy család.
– Elég nagy – nevet Mr. Wick.
Nézem, ahogy a tálcám megtelik kajával, és közben a szó, testvér,
mélyre ássa magát bennem, bármennyire ellenkezem is.
Blister mellett állok az asztalnál, és azt kezdem el figyelni, hogyan
méri ki Mr. Wick Tom orvosságait. Láthatóan sokkal kedvetlenebb,
mint korábban; Mr. és Mrs. Wick aggódó arccal néznek egymásra,
ahogy köhögni kezd. De azért odaadják neki a hot dogot, amitől Tom
arca felragyog. Beleharap, mire azonnal kicsurog belőle a ketchup.
Még mindig nem nagyon szeretek Blisterékkel enni. Soha nem
mondanak semmit, de sejtem, mit gondolhatnak.
El akarom mondani nekik. El akarom mondani, az, hogy kissé
túlsúlyos vagyok, nem az én hibám. Hogy nem akarok megenni
mindent, amit Kathleen elém pakol, de félek nem engedelmeskedni
neki. Apu egyre többet van távol, és mintha egyre kevesebbet
törődne velem. Letörlöm a mustárt az arcomról. Blister a szalvétáját
hajtogatja egyre kisebb és kisebb négyszögekké.
– Tudtátok, hogy egy papírlapot nem lehet tizenkettőnél többször
félbehajtani? – kérdezi.
– Én egyszer meghajtottam egyet tizennégyszer – feleli Eddie,
mire Blister felvonja a szemöldökét.
– Tényleg?
Mrs. Wick megtörli Chubbers kezét.
– Nos, mi következzen? – kérdezi, és körbenéz rajtunk.
– Lesz egy haszonállat-bemutató fél háromkor. – Mr. Wick felemeli
Milt. – Megnézhetnénk addig az istállókat. – Megigazítja Chubbers
furcsa pórázát, mielőtt még megszökhetne.
– Nyerhetek valamit Maggie-nek? – kérdezi Tom.
 – Megpróbálhatod – feleli Mr. Wick.
– Biztosan örülne neki – mondom. Megfogom a kezét, Blister
pedig elkezdi összeszedni a kajamaradékokat.
A sátorból kiérve látom, hogy már elállt az eső. Az ég még mindig
borús, de legalább már nem esik.
Tom rám támaszkodva sétál. Nem szeretem a levegővétele
hangját.
– Jól vagy? – kérdezem. Felnéz rám, és biccent válaszul. – Nem fáj
sehol? – Megrázza a fejét.
– Légyszi – könyörög Si, és mind megállunk a kókuszkuglis
standnál.
– Rendben, de csak egyet – mondja Mr. Wick. – Biztos, hogy erre
akarod költeni a pénzed?
Si felvonja az orrát.
– Ez könnyebb – mondja Mr. Wick, és a horgászós játék felé
mutat.
– Ez neked is menne, Tom – mondom. A gyerekek kezében már
bot van, odakísérem Tomot, hogy neki is maradjon.
Blister nem tart velünk. Megpillantom, hogy a célba dobósnál áll,
pénzt ad a pult mögött állónak, és kap három fagolyót. Rám pillant,
majd a magasba emeli az egyik golyót.
Mind a hármat elhibázza.
Nevetek, amikor visszatér hozzánk.
– Nyerni akartam neked valamit – mondja. Folt esett az
önbecsülésén, azt hiszem.
– Nem baj – mondom.
– June, megvan, kiszedtem egyet! – kiáltja Tom. A botja végén
egy gumikacsa lengedezik. Kinyújtom a karom, hogy segítsek neki
leakasztani a horogról, az alján egy piros pecsét.
– Nyertem? – kérdezi, de közben kitör belőle a köhögés. Az egész
teste remeg, belém kapaszkodik.
Mrs. Wick Blister kezébe nyomja Chubberst, hogy leguggolhasson
Tomhoz. Az ölébe veszi. Utálom őt szenvedni látni. Utálom, hogy
mindenki megbámulja, és mi semmit se tehetünk.
– Szerintem jobb, ha most hazamegyünk – mondja kedvesen Mrs.
Wick, mire Tom csodálkozva felnéz.
– De hiszen nyertem – mondja Tom olyan gyengén, hogy alig
halljuk.
– Elhozzuk a nyereményt.
– Piros matrica – mondom, és odaadom az árusnak Tom kacsáját.
Egy tálcáért nyúl hátra, és Tom felé nyújtja.
– Ezek közül választhatsz – mondja, és a válla fölött az éppen
most megérkező srácokat lesi.
Mrs. Wick felemeli Tomot. Vannak kiskocsik, varázspálcák, kardok,
de ő valami mást választ a tálca közepéről. Egy nagy gyűrű, egy zöld
műanyag szívvel a közepén.
A kezembe nyomja.
– Maggie-nek lesz? – kérdezem.
– Neked – feleli mosolyogva, de a törékeny tüdeje megint
köhögésre kényszeríti. Az anyja karjába fúrja magát, aki gyengéden
ütögetni kezdi a hátát.
– Ideje mennünk – mondja Mr. Wick.
Egyikük sem ellenkezik. Mrs. Wick felkapja Tomot, és kilopózunk a
boldog tömegből az autó felé.
Blister a kezemet fogja. A másik kezemben pedig ott van a gyűrű.

Hétfő reggel furcsa morajlásra leszek figyelmes a hátam mögül.

– June-nak pasija van! June-nak pasija van!
Azt hittem, szerencsém volt, és nem vettek észre.
Valaki egy papírgalacsinnal dob meg, a karomat talál-ja el.
– June-nak pasija van! – A gúnyolódás egyre hangosabb, és egyre
több ember csatlakozik.
– Ezt hogy hoztad össze? – Ryan odasétál a padomhoz,
rátámaszkodik, és egészen közel hajol hozzám. Olyan, mintha az
egész osztály ezen röhögne.
 Próbálom elhessegetni a szavaikat.
Cherry is odalép hozzám, és egy elsőre értelmezhetetlen rajzot
tesz elém. Egy fiút ábrázol, szemüvegben. Csúnyára rajzolták, pedig
nem az, elárasztották az arcát pattanásokkal. Nem rajzolták meg a
kedves mosolyát, az ennivaló gödröcskéit. Ez egyáltalán nem Blister.
– Sejtettem, hogy szemüveges – mondja Cherry. Szívesen
visszavágnék neki, de semmi nem jut eszembe.
Nézem, ahogy hátat fordít, és elsétál, elképzelem, hogy kést döfök
a hátába, és a vér lefolyik a liliomfehér ruháján. Szeretném
elgáncsolni.
A fiúk elöl ülnek, a szemükre teszik az ujjukat, mintha szemüveg
lenne, és belecsókolnak a levegőbe.
Igen. Mondanám nekik. Igen, van pasim. Blisternek hívják és
fantasztikus.
De tudom, Blister azt tanácsolná, maradjak csendben. Vegyek
mély levegőt, és számoljak el tízig.
– Őt is mindenki utálja? – visszhangzanak Ryan szavai a fülemben.
Kevés választ el attól, hogy megüssem. De Blister megállít. Ne
csináld, June. Kibámulok az ablakon, és elképzelem, hogy ott áll. És
már mosolygok, mire Mr. Jenning belép a terembe, hogy elkezdjük
az órát.

Suli után a lakókocsikhoz megyek. Két papír szitakötő függ a kapun.

Az egyik kék, a másik lila. A szárnyai aprólékosan kivágva, sűrű
erezetessé. Mindkettő elférne a tenyeremben. Biztos vagyok benne,
hogy beszélgetnek egymással, hogy mély beszélgetéseket folytatnak
valamiről, amit én nem hallhatok.
Megérintem a kéket. Csak egy vékony damil tartja, amitől
túlságosan erőteljesen mozog a szélben. Próbálom kisimítani a
meggyűrődött szárnyakat, de félek, hogy a végén még elszakítom
őket.
 Óvatosan mászom át a kapun. Az őszirózsák az ösvény szélén
kezdenek kiszáradni.
Blister a sulikocsi előtt alszik egy takarón. A fejét oldalra fordítja, a
mellkasa egyenletesen emelkedik és ereszkedik. Legszívesebben
megérinteném, hogy a tenyeremen érezzem a szívverését, de nem
akarom felébreszteni őt.
Mellette az egyik vastag és nehéz orvosi könyve hever, fejjel lefelé
lehajtva a fűben.
Csendben odaosonok a műteremhez. Meleg van idebent, de sokkal
kellemesebb, mint amilyen ilyentájt lenni szokott.
A földön kék és lila csíkok hevernek. A szitakötők szárnyainak
erezete.
Kiviszek pár lapot és egy ollót Blisterhez. Nem mozdul. A
homlokán egy aranyos ránc húzódik. Nehéz visszafognom magam,
hogy ne érintsem meg. Hogy ne simítsam ki azt az aggodalmasnak
tűnő ráncot.
Elkezdek hajtogatni. Az ollóval is dolgozom. Újra hajtom, aztán
kisimítom, és elölről kezdem. Máris elrontottam, túl gyűrött lett a
papír. Előveszek egy újabb darabot.
Óvatosabb vagyok, de megint elszúrom. Legszívesebben
odaadnám Blisternek, de végül ledobom az ollót magam mellé.
Ez elég zaj volt ahhoz, hogy Blister felébredjen rá. Kinyitja a
szemét, és lassan a könyökére támaszkodik.
– Szia – mondja.
– Szia!
– Elaludtam?
– Nagyon úgy fest.
– Jól vagy? – Felül, és a térdemre teszi a kezét.
– Igen – hazudom. És tudja, hogy hazudok. – Boldogtalan
vagyok, Blister, és nem akarok az lenni.
– Láttad a szitakötőket?
Ó, Blister.
– Igen – felelem. – Gyönyörűek. Köszönöm.
 Előrehajol, és megcsókol. Visszacsókolom.
Amikor Blistert csókolom, minden más megszűnik a világból.
Blister és én, én és Blister.
Nem tudom életnek nevezni az életem előtte. És nem akarok
életet nélküle. Nem is tudom, hol kezdődöm én, és hol végződik ő.
A takarón fekszünk, míg a nap feljebb nem kúszik, a fák mögé,
amelyek árnyékot borítanak ránk.
Örökre itt szeretnék maradni, de tudom, mennem kell.

Hétvégén újra kiszököm Blisterékhez. Senkit sem találok a folyosón,

de az ablakon kinézve végül megpillantom őket a hátsó udvaron. A
kiáltozásaik az ablak üvegébe ütköznek.
Csak állok, és nézem őket. Mr. Wick egy vödröt tart a kezében,
aztán egyszer csak kimegy a képből. Már senkit sem látok. Végül Mil
szalad be a másik oldalról. Blister egy rudat tart a kezében.
Átrobogok a konyhán a hátsó ajtóhoz, kiérek a napos kertbe.
– June! – Tom megindul felém. – Felépítünk egy saját vásárt.
– Egyenesen tartsd! – kiáltja Mr. Wick, és megnyitja a kerti csapot.
Eddie fogja a slagot, és a vizet a vödörbe irányítja. – Mondd, mikor!
– kiabálja.
– Mikor – üvölti vissza Eddie. Egyik lábáról a másikra ugrál a
fűben.
– June, hoznál egy széket bentről? – kéri Mrs. Wick. Blister felém
fordul, és elmosolyodik.
A konyhában megragadom a legközelebbi széket, és visszamegyek
vele az udvarra. Blister elveszi tőlem, és úgy ölel meg, mintha össze
akarna roppantani.
– Megrendezzük azokat a dolgokat, amiket kihagytunk a vásáron –
mondja.
– Még egy széket, légyszi – mondja Mrs. Wick, egy nagy
bambuszágat tartva a kezében.
 Beszaladok a házba, és hozok még egyet. Az ágat a két székre
tesszük, hogy a gyerekek átugorhassanak rajta. Egy kicsit túl
magasnak tűnik, így inkább átlimbóznak alatta.
A virágágyásnál Mr. Wick egy polcot eszkábál. Tom üres
konzervdobozokat pakol fel rá, de alig éri fel, és a legfelső polcokról
mindig lepottyannak.
Blister és én segítünk neki. Egy kicsit meg kell emelnünk a polcot,
hogy egyenesben legyen. Felkapom Tomot, hogy odapakolhassa a
többit is. Olyan könnyű őt megemelni, bár olyan magas, hogy a lába
majdnem a földet súrolja.
Mr. Wick élesen belefúj a sípjába.
– Evan – mordul fel Mrs. Wick –, túl hangos. – Most úgy fújja
meg, hogy alig halljuk, aztán lábujjhegyen kezd el lépkedni, eltúlozva
minden mozdulatot, és közben sandán néz Mrs. Wickre.
– Rendben, akkor kezdjük a díjugratással. – Egy régi biciklidudát
tart a kezében, és megszorítja a gumit a végén.
– Hogyan fogod mérni az időt? – kérdezi Si.
– Mind együtt mentek – feleli Mr. Wick.
– Össze fognak ütközni – ellenkezik Mrs. Wick.
– Nem lesz gond. – Megpaskolja Chubbers fejét, aki éppen engem
néz. – Az idősebbek hátrébb lépnek.
– Ez nem fair – mondja nevetve Blister.
– Ez a szabály – mondja Mr. Wick. – Jól van, mindenki innen indul.
– Hátrasorakozunk a pulcsikból megépített rajtvonalhoz. – Készen
álltok?
Begyűröm a szoknyám alját a fehérneműmbe, és gyorsan lerúgom
a szandált a lábamról.
– Jobb vagyok mezítláb – mondom.
– Extra pont a stílusért.
– Ugorj magasra! – mondja Blister, és hátat fordítunk a pályának.
– Gyerünk! – kiáltja el magát Mr. Wick, és megnyomja a dudát.
De Blister elkapja a csípőm.
– Ez csalás! – kiáltom, és próbálok kiszabadulni a szorításából.
 Már az első akadálynál hatalmasat ugrom.
– Én vezetek – kiáltom.
Blister megfogja a kezem, és a következő bambusznál mind
elbotlunk, és egymásra borulunk, de végül berohanok a célba.
Eddie és Si civakodni kezdenek azon, ki ért be először.
– Jöhetne most valami nyugisabb? – kérdezi Mrs. Wick, és felsegíti
Chubberst, majd leporolja a térdét. – Almahalászat?
– Igen! – kiáltja Tom, és lelkesen taszít a vödrök felé.
– Rendben, két csapatot fogtok alkotni. Egy csapat, egy vödör –
mondja Mr. Wick. – Felsorakoztok egymás mögé. A kezeteket hátul
kell tartanotok, és amikor megfogtátok az almát a szátokkal,
eldobjátok, és jöhet a következő a sorban.
Blister ezúttal a másik sorba áll be.
– Figyellek – mondja.
– Hajrá! – felelem, és felhúzom a képzeletbeli pulcsim ujját.
Megalkotjuk a két csapatot. Milnek évezredekbe telik, mire
kihalászik egy almát, akkor is végül Mrs. Wick nyom egyet a szájába.
Blisternek már a vízben van a feje, mire én következem. A kezével
a szélébe kapaszkodik. A haja csupa víz. Lecsorog a pólóján.
– June – tol előre Tom –, te jössz! – Az arca csak úgy ragyog,
csupa szín, a szeme csupa élet.
– Jól érzed magad?
Bólint válaszul.
– Gyorsan!
Letérdelek a nedves fűbe, és megtámaszkodom a vödör oldalán;
nagy levegőt veszek, és belenyomom a fejem a vízbe.
Hirtelen Kathleent érzem a hátam mögött. Mintha lent tartana a
víz alatt. Teleengedte a konyhai lefolyót vízzel, és egy székre
térdeltet. A fejem addig nyomja a vízbe, míg el nem fogy a levegőm.
Hadonászok, de nem enged el. Vizet nyelek, és fulladozni kezdek, de
még mindig lent tart. Olyan erősen kapálózom, hogy kiszalad alólam
a szék.
Valaki hátrahúz.
 – Jól vagy? – kérdezi Blister. Nem kapok levegőt, de legalább nem
nyelek több vizet. – Elkaptalak – mondja kedvesen.
A fűben ülünk. Kinyitom a szemem, és szembesülök azzal, hogy
mind engem bámulnak. Nagy, értetlen szemekkel néznek, és azon
gondolkodnak, mi lelhette June-t.
– Jól van – mondja végül Mr. Wick. Arrébb tereli a gyerekeket, és
jelentőségteljesen pillant Mrs. Wickre. – Ebédelünk egyet, aztán jön
a kókuszkugli.
Tom a válla fölött néz rám vissza, miközben beterelik a házba.
A nap szárít, miközben Blister a hajamat simogatja. De az emléktől
még nem szabadultam meg. Még mindig fuldoklom.

Blister és én az udvaron eszünk. Az árnyékba húzódunk. Az udvar

tele van székekkel, bambuszágakkal és almákkal. A konyha ablaka
nyitva, és halljuk a családot. Halljuk őket nevetni, lelkesen kiabálni.
Elfelejtettem, milyen lehet otthon nevetni. Milyen lehet egy olyan
anyával nevetni, akit te teszel boldoggá.
– Miért vállaltak a szüleid ennyi gyereket? – kérdezem.
– Mert akartak minket.
– Mert otthont akartak adni nektek, vagy mert sok gyereket
szerettek volna?
– Szerintem egy kicsit mindkettő.
– Fognak még örökbe fogadni?
– Nem hiszem. Szerintem itt a vége.
– És mi van, ha valakinek szüksége lesz rájuk? Hogy tudnak majd
nemet mondani?
– Muszáj lesz. Anyu már nagyon kimerült. Ha egy ponton nem
állnak le, azzal a gyerekeknek is rosszat tesznek.
– Gondolom…
– Ha nincs elég időd és energiád, hogy foglalkozz velük, akkor
nem tudnak számítani rád…
 Borzalmasan érzem magam. Az apukámnak lenne ideje és
energiája, hogy figyeljen rám, mégsem vesz észre semmit.
– Te tudnál örökbe fogadni? – kérdezi Blister.
– Nem tudom. Még sosem gondolkodtam azon, akarok-e
gyereket? – Mi van, ha úgy végzem, mint Kathleen.
– Én sok gyereket szeretnék – mondja Blister. – Hetet talán nem,
de sokat.
Ekkor Si szalad ki a konyhából.
– Játszhat most June kókuszkuglit? – kérdezi, a feje fölött egy
teniszlabdát tartva.
– Csak én? – kérdezem.
– Igen – feleli Blister, és feláll. Kinyújtja felém a kezét, hogy
felsegítsen.
A család többi tagja kiáramlik a konyhából, és körbevesznek a
padnál, amin egy halom üres konzervdoboz van felhalmozva.
Si a kezembe nyomja a labdát.
– Miért csak én? – kérdezem, és rásandítok Blisterre.
– Mert ha mindet sikerül leborítanod – feleli mosolyogva –, nyersz
egy ajándékot.
Felvonom a szemöldököm, mire elneveti magát.
– Mindenki hátra, adjunk teret a dobónak.
A gyerekek hátrébb lépnek.
– Óvatosan célozz – tanácsolja Tom.
Meglendítem a karom, és eldobom a labdát. A konzervek felét
találom el, de egy csapott háromszög alakban még ott marad jó pár.
– Nem is rossz – mondja Blister.
– De nem nyertem.
– Azt nem mondtam, hogy egyszerre kell ledöntened az összeset.
Csak, hogy mindet le kell borítanod.
– Ó, az úgy semmiség – felelem. Még két dobás, és az utolsó
dobozt is eltalálom. – Tá-dám! – Meghajolok mindenki előtt.
Blister odasétál a virágágyáshoz a pad mögé. Egy szikla mögé
nyúl, és kihúz onnan egy papírtasakot.
 – Nem sikerült nyernem neked semmit az igazi vásáron. Úgyhogy
ez most a tiéd. – Hirtelen furcsán zavarba jön. – Előszülinapi
ajándék.
– Nem tudta kivárni a holnapot – neveti Mrs. Wick.
Chubbers tapsolni kezd, és egyik lábáról a másikra ugrál.
– Nyisd ki! – sürget Mil.
– Ne nyaggassátok, menjetek odébb egy picit – mondja Mr. Wick,
és próbálja őket hátrébb terelni.
– Semmi gond – mondom.
Kinyitom a kis csomagot. Egy nyaklánc van benne, egy aprócska
iránytűvel a végén.
– Ki lehet nyitni – mondja lelkesen Blister. Belül egy kavics, rajta J
vagy B? felirat áll.
Csak állok és nézem.
– Tetszik? – kérdezi Blister.
– Imádom – felelem.
– Feltehetem?
Bólintok.
Blister közelebb lép. Elfordulok, hogy bekapcsolhassa a
nyakláncot. Érzem az érintését a nyakamon. Hátranyúlok, hogy
megérinthessem az ékszert magamon.
Blister előrehajol, és gyengéden megcsókol.
– Most már nem fogsz eltévedni – mondja mosolyogva.
 ELŐTTE
Egy héttel később
– Jenniferrel és Helennel voltam a Creekendnél – hazudom, ahelyett,
hogy bevallanám, Blisterrel feküdtem hanyatt a fűben, lábunkat az
egyik lakókocsinak támasztva.
Ide-oda tologatom a krumplipürét a tányéromon, mert bár
Kathleen nem ad olyan sokat, amikor apu itthon van, mégsincs
kedvem megenni.
– Én is ott voltam – szólal meg Megan. – Emilyvel. De téged nem
láttalak.
– Én sem láttalak téged – mondom. Aztán teletömöm a számat
kajával, hogy ne kelljen többet beszélnem.
– Emily azt mondta, a Bell farmi vásár nagyon jó móka – folytatja
Megan apára nézve. De tudom, valójában hozzám beszél, mert a
barátai rajtakaptak Blisterrel és a családjával. – Jövőre elmehetnénk.
Hallom, ahogy Kathleen rág, az evőeszközét megnyikordulni a
tányéron, az idegesítő csámcsogását. Az egyik legborzalmasabb
hang a világon. Rosszul leszek tőle. Hatalmasakat nyel.
– Nem ülhetsz fel azokra a borzalmas monstrumokra – mondja
nevetve apu.
– June-nak van egy híre – szól közbe hirtelen Megan, felgyorsítva
az eseményeket. Úgy mosolyog, mintha barátok lennénk, és őt már
hamarabb beavattam volna.
– Valóban? – kérdezi apu, de kevésbé érdekli, mint a nagy falat
fonnyadt zöldbab, amit a szájába töm. Kezdek hozzászokni a
gondolathoz, hogy nem érdeklem a saját apámat. Mintha nem lenne
már energiája kibogozni azt a kusza valamit, amivé váltam.
Legszívesebben üvöltenék, hogy engem sem érdekel már ő. Hogy én
is feladtam. Talán erre nem is gondolt, hogy én is lehetnék az, aki
lemond róla, vagy ha gondolt is, lehet, hogy az sem érdekelte.
 – El kellene mondanod nekik – mondja Megan. Úgy nézek rá,
mintha nem érteném, miről beszél, pedig azt hiszem, valójában
sejtem. Biztos vagyok benne, hogy tudom, mit akar mondani.
– Mondd el akkor te – mondja Kathleen, viccesen megbökve a
villájával.
– June-nak barátja van – közli Megan.
Apu meglepetten néz rám. És azt hiszem, szinte megérte, hogy
látom Kathleen döbbent arcát. Bár belül persze rettegek. Blister az
én titkom. Az én legértékesebb kincsem, amiről nem akarom, hogy
tudjanak; nem akarom, hogy bármi közük legyen hozzá. De most
olyan, mintha a házunk küszöbén állna, és Megan be akarná őt
rántani az ajtón.
– Nincs barátom – mondom.
– Dehogynem – ellenkezik Megan, és egy elképzelhetetlenül
aprócska falat krumplit tesz az elképzelhetetlenül mocskos szájába. –
Ez remek, June. Nem kell szégyellni.
– Drágám, ez valóban csodálatos – mondja Kathleen. Átnyúl az
asztalon, és megsimogatja a karom.
– Nem mondtad el nekem – szólal meg apa.
– Mert nem igaz – hazudom.
– Szóval ezért lopózol ki állandóan – mondja nevetve Kathleen. –
Mert barátod van.
– Nincs.
– Hazudtál arról, hová mész? – Apa inkább bánatosnak tűnik, mint
mérgesnek.
Talán ha nem feledkeznél meg rólam állandóan. Akkor talán
elmondtam volna, vágnám a képébe. Észre kellett volna venned. Már
rég tudnod kellene róla.
– Mi a neve? – kérdezi Kathleen gyerekes hangon. –
Meghívhatnád, mondjuk, ebédre.
Megan rám néz. Diadalittas a tekintete, amit mosoly alá rejt, így
apa nem veszi észre. Vagy nem akarja észrevenni.
 – Tudod, hogy nincs barátom, Megan – mondom kicsit
hangosabban, mint terveztem. – Nagyon kegyetlen vagy.
Apa ránéz. Nézd őt, apa, kérlek, vedd észre.
– Miért találna ki Megan ilyet? – Ez minden, ennyit kérdez.
– Talán mert az ő pasijáról akarja elvonni a figyelmet – felelem.
Most elkaptam őket. Nem tudják, kinek higgyenek. Most először
érzek magamban egy kis erőt, és nem engedem…
– Megan? – vonja fel a szemöldökét Kathleen. Megan arcára vörös
pír kúszik. – Van barátod? – Megan úgy néz ki, mint aki menten sírva
fakad. Egy csöppet sem sajnálom.
– Nem – nyögi ki végül.
– Lányok, lányok – nevet fel apa. – Ki tud rajtatok eligazodni…
Az hiszem, nyertem. Ezúttal tényleg nyertem.

Tudom, hogy követ. Számítottam rá. Furcsán nézett rám, amikor

leléptem otthonról. Fékezek egyet a biciklivel, és hallom, hogy a
kocsi is megáll a hátam mögött. Újra elindulok, mire ő is gázt ad.
Nem nézek hátra. Úgy teszek, mintha nem tudnám.
Másfelé veszem az irányt, elkerülve a lakókocsiparkot, jóval
hamarabb fordulok le az útról. Szinte vissza is fordulok, és a folyó
menti ösvényre kanyarodok tovább. Autók nem tudnak ide lejönni.
Egyre gyorsabban hajtok a kavicsos úton, elfordulok, és szinte
biztos vagyok benne, hogy ide már nem jön utánam.
Hónapok óta nem jártam erre. Szeretem anyu kócsagját, de azt
nem szeretem, hogy azt a pontot jelöli, ahol meghalt, ahol kihúzták
az élettelen testét a vízből.
És apa Kathleennel helyettesítette őt.
Nem marad ez így soká, mondja mindig Blister. Hamarosan szabad
leszel.
Lelassítok, amint elérek a kócsaghoz, aki a víz tükrébe mered.
Anyu imádta ezt a helyet. Vannak a folyónak szebb partszakaszai
is, ahol kellemesebb úszni, ahol tisztább a víz, de neki ez volt
kedvence. Azt mondta, a víz sötétsége miatt biztonságban érzi
magát.
De végül ez ölte meg.
Hangot hallok a hátam mögül. Megfordulok.
– Szóval ide járkálsz – nevet Kathleen. – Nincs is semmiféle pasi. –
Kilép a fák közül, én meg ösztönösen hátrálok, pedig nagyon messze
van még attól, hogy hozzám érhessen. – Egy rút kiskacsa vagy, akár
az anyukád. Csakhogy az egyik rút kiskacsa már megfulladt.
– Nem volt csúnya – mondom remegő szájjal. Meg tudnám őt ölni.
– Az apád nem ezt mondta. – A mosolya szinte megéget. De
próbálom lecsillapítani magam. Egy falat építek magam köré,
amelyen nem hatolhatnak át a szavai.
– Sosem mondana ilyet anyuról.
– Tényleg nem? Azt gondolja, hogy sokkal csinosabb vagyok, mint
amilyen ő valaha is volt. És hogy Megan sokkal szebb, mint te vagy.
– Nem érdekel Megan. Engem jobban szeret.
– Gondolod?
– Igen. Ő az én apukám – mondom.
– És azt hiszed, az egyik lányát jobban szereti, mint a másikat?
– Megan nem az igazi lánya.
– Talán nem tudsz mindent – mondja kimért hangon.
Attól, ahogy rám néz, felfordul a gyomrom.
Aztán rám mosolyog, és még mielőtt megakadályozhatnám,
felemeli anyu kócsagos szobrát. Egyszerűen lerántja a farúdról,
amire rögzítve van.
– Ne – nyögöm. Hátrébb lép, és a fának vágja. Hatalmasat
reccsen. Újra a fának csapja, mire megreped, és végül kettéhasad.
Mintha hangokat hallanék az ösvény felől. Kathleen a fűbe dobja a
kócsagot.
– Ó, June – mondja. – Mit tettél?
Lassú léptekkel sétál el. Szőke hajkoronája elvész a fák ágai
között.
Késő estig Blisterrel maradok az egyik kocsiban. Még sosem hagytam
ki úgy egy vacsorát sem, hogy ne szóltam volna. De már tizenhat
vagyok, azt csinálok, amit akarok.
Elképzelem őket, ahogy az asztalnál ülnek, csendben esznek, és
néha az órára sandítanak. Vagy talán észre sem veszik, hogy nem
vagyok ott. Boldogan csevegnek a napjukról, Kathleen még több
kaját szervíroz apának. Megan kettejük között csiripel.
Blister és én párnákon fekszünk a műtermünkben. Szkanderezünk
a hüvelykujjunkkal; bennem nincs túl sok erő.
– Biztos minden rendben van, June? – kérdezi, és óvatosan
megfogja a kezem. Bólintok, mert túl nehéz szavakat találnom. Én
magam sem értem. Mit akart mondani Kathleen? Az apámról és
Meganről beszélt…
– Haza kellene menned – mondja.
– Maradhatnék itt, veled.
– Nem maradhatsz.
– Sosem tudják meg, hogy itt voltam.
– Pontosan – feleli Blister. – Apukád nem tudja, hol vagy, és
aggódni fog.
– Már nem törődik velem.
– Dehogynem. Ne beszélj butaságokat.
– Pedig így van. Már nem érdeklem. Megant jobban szereti nálam.
– Ez nem igaz, June. Te vagy a lánya. Mindig te leszel számára az
első.
Azt hiszem, Megan is az ő lánya.
– Gyerünk! – Blister feláll, és megigazítja a pólóját, majd felém
nyújtja a kezét, hogy felsegíthessen. – Nekem is haza kell mennem.
Éhen halok, és anyu már biztosan aggódik, hogy merre vagyok.
– Elmehetek én is hozzátok? – Kérlek, Blister, kérlek.
– Haza kell menned.
Megfogja a kezem, és kivezet a kocsiból.
 A kapunál megcsókol. Próbálom elhúzni a csókot, de egy idő után
gyengéden eltaszít magától.
– Ne csináld – mondja. – Kezd sötétedni.
Felveszi a biciklimet az övéről, és elveszem tőle.
Hogyan érezhetem magam ilyen magányosnak, amikor itt vagyok
vele? Olyan erőteljes, mélyről jövő magányt érzek, hogy belesajdul a
szívem.
– Szeretlek – mondja, és tudom, hogy komolyan is gondolja.
– Én is szeretlek.
– Minden rendben lesz, June – mondja, mire én bólintok, és
megfordulok a biciklimmel. Úgy hajtok el, hogy hátra sem nézek.
Félúton hazafelé megállok. Kikapcsolom a nyakláncom, és a
zsebembe dugom. Még nem vették észre, hogy hordom. Blisterről
sem tudnak semmit. Megan próbálkozott, de nem jött össze neki.
Majdnem meggondolom magam. Majdnem más irányba fordulok
le, de tudom, hogy haza kell mennem. A kapu nyitva áll. Lassan
feltolom a biciklim a házhoz vezető ösvényen, és nekitámasztom a
ház oldalának. Megan meglát a konyhaablakból. Tettetett
megkönnyebbülés ül ki az arcára.
– June! – sírja a nevem.
Apu kiszalad az ajtón, Kathleen és Megan a nyomában.
– Hol voltál?
– Annyira aggódtunk – mondja Kathleen. Körém fonja a karját.
Hánynom kell az édes illatú hajától. Gyengén ellököm magamtól.
– June! – Apa hangjába harag vegyül.
– Felmehetek a szobámba? – kérdezem.
– Hol voltál? – ismétli meg erőteljesen.
– Csak odakint – mondom. Rá sem bírok nézni.
– Nyilvánvalóan kint voltál, de mégis hol?
– Bicikliztem – hazudom. – Elment az idő.
– Ettél valamit? – kérdezi Kathleen, miközben apa beterel minket a
házba.
– Igen. – Neki olyan könnyen tudok hazudni.
 – Örülök, hogy visszajöttél – mondja Megan. Nem fogok ránézni.
– Nem maradhatsz ki csak így – mondja apa. – El kell mondanod,
ha mész valahová.
– Oké – felelem a korlátnak támaszkodva.
– Nem úgy tűnik, mintha érdekelne téged, mennyire aggódtunk. –
Apa egyre hangosabban beszél. Ne játszd meg, hogy érdekellek,
kiabálnám legszívesebben. – June?
Kathleen megmozdul, talán megérinti apa karját – ebben nem
vagyok biztos, mert a padlót bámulom.
– Bradley – dünnyögi –, itthon van, egyben van. Csak ez számít.
– Nem csak ez számít – mondja apa éles hangon.
– Majd holnap megbeszéljük, jó? Biztos vagyok benne, hogy June
nem tesz többé ilyet. Ugye, drágám?
– Nem fogok. – Talán nem. Otthagyom őket, felsétálok a lépcsőn,
be a szobámba.

Éjjel arra ébredek, hogy valaki benyit a szobámba. Bárki is az,

nagyon halkan csukja be maga után. Hallom, ahogy áttipegnek a
szőnyegen. Talán egyedül van. Visszatartom a lélegzetem. Ez
Kathleen?
Nyugodtan fekszem. Tettetem az alvást, de a szívem hevesen ver.
Valaki megérinti az ágyat. A végénél áll, a lábamnál. Egyre
közelebb óvakodik hozzám, megérinti karom, a vállam. A keze az
arcomon.
Próbálok továbbra is mozdulatlan maradni. Alszom. El fognak
menni. El fog menni. De aztán érzek valamit a hajamnál. Valaki
megragadja.
Aztán csak az olló csattogását hallom.
Nem mozdulok.
Elmennek. Nem hallom a zihálást, csak az ajtó hangját. Becsukja
maga után. Elmentek. Fogalmam sincs, mindketten itt voltak-e.
Kinyitom a szemem, a falat bámulom.
 Nem akarom tudni, mit tettek velem. Nem akarom. Ez biztosan
csak egy álom, még mindig alszom.
De aztán mégis odanyúlok a fejemhez. Az egyik oldalon szinte
teljesen hiányzik a hajam.
Kikászálódom az ágyból, és felkapcsolom a lámpát. Nem akarok itt
belenézni a tükörbe. Nem akarok a saját szobám tükrébe nézni.
Kinyitom az ajtót, és kisétálok a fürdőszobába.
Beindul a ventilátor, ahogy meghúzom a lámpa zsinórját.
A csap fölött van egy tükör. Megpillantom benne magam.
Egy nagy részt kivágott a hajamból, majdnem egészen a
koponyámig. Szinte látszik a fejbőröm. A másik oldalon lelapult a
hajam az alvástól, de így is hosszú, egészen a vállamig ér.
Dugóhúzó fürtök, Blister mindig mondja, hogy mennyire imádja.
De a másik oldalon már nyoma sincs.
Kihúzom a csap alatti fiókot. A még bontatlan tubus fogkrémek és
vécépapír-gurigák között megtalálom a körömvágó ollót.
A saját szemembe bambulok a tükörben. Talán ez mégis csak egy
álom. Talán nem kell ezt csinálnom.
Elkezdem lenyisszantani a fürtjeimet. A két ujjam közé szorítom a
tincseket, és levágom a kiálló részeket. Körbe-körbe haladok. Nem
könnyű művelet, a tükörképem néha rendesen megtréfál, és a
levegőbe nyisszantok. Óvatosnak kell lennem, hogy ne vágjam meg
magam.
Hangokat hallok a folyosóról. Aztán apát pillantom meg az
ajtóban; a rémületet nem tudná elrejteni az arcáról.
– June? – Nem próbál megállítani. – Mit művelsz?
Nem felelek. Inkább folytatom a fodrászkodást; már csak néhány
tincs van hátra. A lenyisszantott hajszálaim úgy hullnak a csempére,
mint a juharmagok.
– Miért? – Nem láttam őt sírni, mióta anyu meghalt, de a hangja
most olyan, mintha próbálná elfojtani a sírást.
– Fáradt vagyok – mondom. – Lefekszem.
 – June! – Apa a karomért nyúl. Úgy megölelném. Úgy
elmondanám neki. Azt akarom, hogy mentsen meg. De már nem
vagyok biztos abban, hogy ismerem őt.
Elsuhanok mellette, és visszaszaladok a szobámba.

– Nem tetszik? – Megemelem a fejem, aztán Meganre nézek. – Én

csináltam. – Teljesen ledöbbent. Szóhoz sem jut.
Kathleen felém fordul, majd egy furcsa meglepett sóhajt mímel.
– A hajad – suttogja döbbenten.
– Ja, csak untam már a régit. – Odamegyek az asztalhoz, és
kikapok egy almát a gyümölcskosárból. – Megyek is. Ma nem
reggelizem.
– Csináltam palacsintát – mondja Kathleen, de válaszra se
méltatom. Kisétálok a konyhából.
Gyorsan tekerek, és közben kibuggyan belőlem valami furcsa,
hisztérikus nevetés. Próbált megtörni, de nem sikerült neki.
Megmutattam neki, hogy én is erős vagyok. Hogy nem érdekel, mit
csinál, sosem nyerhet ellenem.
Csúnya vagyok. A hajam odavan, és Blisternek nem fogok így
kelleni. Egyetlen pillangó verdes kétségbeesetten a gyomromban.
De tovább hajtok. Nem hagyhatom, hogy nyerjen.
Nekitámasztom a biciklim a sövénynek. A bejárati ajtó nyitva, mint
mindig. Nem kiáltok, hogy itt vagyok. Nem is igazán akarok
találkozni senkivel így. Most azt kívánom, bárcsak üres lenne a ház.
A konyhában Mrs. Wick narancsokat szeletel egy vágódeszkán.
Megfordul, ahogy meghallja a lépteimet; a mosoly ráfagy az arcára,
amint megpillant.
– June – mondja, mintha kedves meglepetés lennék.
Nem tudom, mit mondjak. Minden hazugság volna. Nem akartam
én így kinézni.
– Blister itt van? – kérdezem.
 – Szerintem még ágyban van. – Mrs. Wick az égbe emeli a kését.
– Minden rendben van? – kérdezi.
– Igen – felelem, aztán elindulok Blister szobája felé.
A szoba majdnem teljesen sötét. Nagy, súlyos sötétítőfüggöny
zárja ki a reggeli napfényt. Lassan az ágyhoz lopakodom, felhúzom a
takaró sarkát, és bekúszom mellé.
Nehezen ébred fel. És biztosan zavarban van, mert még sosem
voltam az ágyában.
– Szia – mondja álmosan. Megfordul, és átkarol a hasamnál.
– Szia – felelem. Az illata úgy ölel körbe, mint egy puha takaró.
Aztán megcsókol, erőteljesebben, mint valaha. A keze bekúszik a
pólóm alá. Visszacsókolom. Így minden olyan jó. Így maradhatnánk,
és akkor nem tudja meg.
– Még soha nem csókoltalak meg ilyen kora reggel. – Hiába van
sötét, tudom, hogy vigyorog. Mindenemmel érzem a mosolyát. Itt
akarok maradni örökre.
Blister megpuszilja az arcom. Aztán megérinti a hajam. Majd
megriad, ahogy előre tudtam.
Átnyúl rajtam. Az ágy mellé állított széken matat. Kattan valami,
majd olyan fénybe borul a szoba, hogy azonnal behunyom a
szemem.
Amikor kinyitom, hevesen pislogni kezdek; Blister már felvette a
szemüvegét, és hitetlenkedve bámul rám.
– Mit csináltál a hajaddal? – kérdezi. Utálja.
Bárcsak beleolvadhatnánk abba a jótékony sötétségbe!
Megérinti a hajam. Az ujjbegyei gyengéden simogatják a
koponyámat.
– Nem én csináltam – suttogom. Mindent megért, anélkül, hogy
meg kellene magyaráznom.
– Ő tette ezt veled? – Gyorsan kapkodja a levegőt, és olyan düh
vegyül a tekintetébe, amilyet még sosem láttam.
Érzem, hogy megindulnak a könnyeim, túl fáradt vagyok
megakadályozni. Hagyom őket kiszabadulni. Összekuporodom, és
hagyom, hogy rázzon a zokogás. Blister ágyneműje már csupa
könny, mégsem tudok leállni.
Erősen magához szorít. Mélyről jönnek ezek a könnyek; túl régóta
gyűjtögetem őket.
Blister megpuszilja a hajam, pontosabban a romhalmazt a
fejemen.
És egy szót sem szól, csak erősen ölel, és hagyja, hogy kisírjam
magam.
Fáj a torkom, fáj a mellkasom, fáj a szívem.
Sikítani szeretnék, de már nem maradt hangom.
Amikor sikerül valamennyire lenyugodnom, Blister felém fordul.
– Mindent elmondasz nekem, June?
Nem pislogok, nem veszek levegőt. Annyi éven át maradtak
kimondatlan szavak köztünk, hogy félek, ha most mindent
elmondanék, azt nem élném túl.
– El kell mondanom a szüleimnek, mit tett veled Kathleen –
mondja.
– Ne! – Megrázom a fejem.
– Segítenének.
– Ne.
– Kérlek, June.
– Megbirkózom vele.
– Attól félsz, hogy nem hisznek majd neked? – kérdezi. – Mert
hinni fognak.
Tényleg? Miért hinne nekem bárki is?
– Nem sokáig kell már ott lennem – mondom.
– A szüleim nem ítélnének el. Segítenének.
– Ne! – Felülök egy párnára, és a falnak támasztom a hátam. –
Ígérd meg, hogy nem mondod el nekik, Blister.
Tudom, hogy őt is bántja, és azt is tudom, miért kérem ezt tőle.
Hamarosan szabad leszek. Így sokkal könnyebb.
A tenyerembe fogom az arcát.
– Kérlek, ígérd meg.
 Nagyot, nehezet sóhajt végül. De aztán azt mondja, amit hallani
szeretnék.
– Megígérem.

Meztelennek érzem magam az ebédlőben ülve. Bár Si már úgy

cseveg, mintha megfeledkezett volna a rövid hajamról, Blister
csodálkozó tekintetét néha elkapom.
– Ez csalás – mondja Si. Csak mi hárman ülünk itt. A többiek
mindenfelé a házban. Az ablakon kinézve megpillantom Mr. Wicket
és Tomot az udvaron; éppen egy új hintát kötöznek fel a fára.
A háromszög alakú pirítósokat számlálom a tálcán. Nyolc darab
maradt. Olyanok, mintha cápauszonyok lennének, amelyek
kimerednek a vízből.
– De sosem hívom origaminak. – Blister szétmarcangol egy
uszonyt. Nagyokat harap a kenyérből.
– Akkor sem szabadna ragasztót használnod – mondja Si.
Mi van, ha Megannek is apa az apukája? Meg szeretném kérdezni
Blistert. Szeretném, ha azt mondaná, félreértem, hogy biztosan nem
így van. De inkább elterelem a gondolataimat.
Kinézek az ablakon. Mr. Wick most éppen Tomot felügyeli, ahogy
egy vékony deszkán egyensúlyozik. Aztán végignézem, hogy
többször megrántja a kötelet, mire Tom felnéz az ágakra, és hevesen
bólogat.
– Akarod, hogy megtanítsalak vagy sem? – kérdezi Blister.
Si egy nagy pohár tejet emel fel az asztalról, és lassan iszogatni
kezdi.
– Szeretném – mondja végül Si.
– Akkor meg ne panaszkodj – feleli Blister. – Vagyis fejezd be azt,
amit most csinálsz.
– Csinálhatunk egy sárkányt? – kérdezi Si.
– Próbáld csak meg ragasztó nélkül – mondja Blister, és hátratolat
a székével, hogy felállhasson az asztaltól. A tányérját a
mosogatógépbe teszi, a másik kezében az utolsó falat pirítósa. –
Jössz velünk, June?
Máshogy néz rám. Tudom, hogy más a tekintete. Olyan, mintha
egy csúnya idegent bámulna.
– Inkább megnézem Tomot – mondom. Blister kikémlel az
ablakon.
– Oké. – Furcsa az arca, mintha nem tudná, hogyan lehetnénk
együtt.
Még mindig itt vagyok, Blister. Ez még mindig én vagyok.
A hátsó ajtó nyitva áll. Kint minden olyan bizonytalannak tűnik.
Meleg levegő ül a bőrömre, de valahogy nem képes felmelegíteni.
Tom egyedül hintázik, és az eget bámulja. Hallja, hogy közeledem,
és amikor rám pillant, nem tudja elrejteni a döbbenetét.
– Levágtad a hajad.
– Igen. – Majdnem megérintem, de aztán a mozdulat felénél
észreveszem magam. Ha nem érzem, talán eljátszhatom, hogy nem
is olyan szörnyű. Talán jóval hosszabb, mint amilyenre emlékszem.
– Jobban tetszett a hosszú – mondja Tom.
– Nekem is.
– Meg fogod növeszteni?
– Szeretnéd?
– Igen.
– Akkor meg fogom – felelem.
Elmosolyodik, de mégis szomorúnak tűnik a tekintete. Csend veszi
őt körül azon a hintán, és olyan, mintha gondolatok cikáznának a
fejében – nem pozitív gondolatok.
– Meglökjelek? – kérdezem. Tom egy kicsit felhúzza az orrát. –
Sosem lehetsz elég idős ahhoz, hogy meglökjenek a hintán.
Csendben mögé lépkedek, és megemelem a fából készült hinta
alját. Tom normál esetben már itt nevetne, de most néma csendben
ül.
– Kapaszkodj – mondom, és elengedem. A lábai az égbe
emelkednek.
 Újra meglököm őt, ezúttal még erősebben. Valamit elindít bennem
a hinta suhanása, és olyan magasra lököm, amilyen magasra csak
tudom. Az ág fölöttünk halkan megreccsen, de nem állok meg.
Mintha felszabadulna minden dühöm. Szabadnak érzem magam.
– Ez már túl magas, June – mondja Tom.
Megragadom a köteleket, és lelassítom. Tom lehuppan a fűbe.
– Megpörgesselek a hintában? – kérdezem, de Tom nem felel.
Szembefordulok vele. Az arckifejezése nyugodt, de hatalmas
könnycseppek csurognak le rajta. – Mi az?
Csak néz rám a nagy szemével, és halkan sírdogál. Szeretném
eltüntetni ezt a szomorúságot, szeretnék mindent jóvátenni, de nem
tudom, mit tegyek.
– Szerinted ez a hinta elbírna engem is? – kérdezem. Az ág
erősnek tűnik. Tom bólint, és én felsegítem, óvatosan beleültetem az
ölembe. Kicsit nagy már ehhez, de olyan könnyű. Átkarolom, és
megölelem őt.
A kötél megnyúlik, de nem hinném, hogy leszakadna az az ág.
Meglököm magunkat, de éppen csak egy kicsit.
– Megvan még a gyűrű, amit neked nyertem? – kérdezi Tom
halkan.
– Persze. Az egyik legbecsesebb kincsem. Így a legértékesebb
dolgaim között tartom. – Jól elrejtve, ahol senki sem látja.
– Mi van még ott?
– Csak a legfontosabb dolgaim. A papírangyal, amit Blister
készített nekem. Egy papírtulipán, amit szintén Blister csinált és egy
kiszárított nyílhegyvirág. Ott tartom a nyakláncom is, amikor éppen
nem viselem. És anyu sálját is. Amikor nagyon hiányzik, kiveszem és
szagolgatom. Ha behunyom a szemem, olyan, mintha ő is ott lenne
velem a szobában.
– Nagyon hiányzik?
– Néha nagyon – mondom.
És akkor Tom hirtelen megint sírni kezd. Egyre hangosabban. A
boldogtalanság kiszakad a torkából. Megszakad a szívem belé.
 – Minden rendben, Tomszki – mondom, és erősen megölelem.
Hagyom, hadd sírja ki magát. Nem kérem, hogy hagyja abba.
Szeretném, ha kisírna magából némi fájdalmat.
Együtt töröljük le az arcáról a könnyeket.
– Félek – suttogja.
– Miért?
Tom felnéz rám.
– Mert meg fogok halni.
A szavai gyomron vágnak, minden egyes szava megbénít.
– Mind meg fogunk. – Magamhoz szorítom. Mást nem tehetek.
Nincs másom. Nincs remény. Előbb fog meghalni, mint bármelyikünk,
és ez darabokra töri a szívemet.
– De nem akarok így meghalni – mondja. – Nagyon fájni fog, és
egy ideig küzdenek majd, hogy legyen levegőm, de…
– Talán nem ilyen lesz. Talán egy napon lehunyod a szemed, és a
másik világban nyitod ki újra.
– És találkozom majd anyukáddal?
– Igen.
– Annak örülnék – mondja, és a karomra dönti a fejét.
– Aztán egyszer mind csatlakozunk hozzád.
– Addigra majd előkészítem nektek a terepet. – Tom szavai mint
az út pora rakódnak a bőrömre.
– De egy ideig még nem mész sehová, Tom – mondom.
Még erősebben magamhoz szorítom, megvetem a lábam a füves
talajon, és aprókat lökök magunkon, míg fel nem libbenünk a
felhőkig.

– Jobb vagy bal? – Blister kinyújtja elém mindkét kezét. Megérintem

a jobbat. A kavics barátságosan kikémlel a tenyeréből.
– Akkor balra megyünk – mondja nevetve. Próbál úgy tenni,
mintha semmi sem változott volna, mintha a hajam szép lenne, és
én még mindig önmagam lennék.
 Pedig én nem így érzem.
– Készen állsz? – kérdezi Blister. Bólintok, és elindulunk. Nehéz a
levegő, és meg kell küzdenünk a szembeszéllel. Olyan, mintha az
égbolt fogva akarna tartani minket, hogy bármikor ránk zúdíthasson
egy vihart; nem árulja el, mikor zúdul.
Sokkal tovább tart eljutni az első kereszteződésig. Blister áthajol
hozzám, felvesz egy kavicsot a földről, és a kezembe nyomja. Én is
közelebb hajolok, de elveszi a kezét, és megcsókol. Ebben a csókban
most van valami, amit képtelen vagyok megnevezni. Eltűnik az út,
eltűnnek a mezők, eltűnnek a biciklik. Csak mi vagyunk.
Rövid a hajam, de Blister továbbra is meg akar csókolni.
Elhúzódik, és széles mosolyt villant rám.
– Még mindig gyönyörű vagy – mondja.
Legszívesebben sikítanék örömömben. Mert Blister még mindig
szeret. Mert Kathleen próbált megtörni engem, és valljuk be, elég
erőteljesen próbálkozott, mégsem sikerült neki. És soha nem is
sikerülhet.
Blister a kezembe nyomja a kavicsot. Elrejtem a tenyeremben.
– Jobb vagy bal? – kérdezem.
– Egyenesen.
– Egy mező van előttünk – mutatok magam elé.
– Akkor át kell vágnunk rajta.
– De az nem szabályos.
Blister elveszi a kezemből a kavicsot. Fehér port hagy maga után a
tenyeremen. Nagyot lendít, és elhajítja a föld felé.
– Mi hozzuk a szabályokat – mondja.
Követem őt; áttekerünk a térdig érő füves mezőn. Próbálok nem
ráhajtani a virágokra, de nincs könnyű dolgom. Amikor letámasztjuk
a biciklinket, akkor is igyekszünk óvatosan letenni őket.
Letaroljuk a fűszálakat, amikor lehuppanunk. Ha bárki idejönne,
azért még észrevenné a fűből kimeredő fejünket.
– Azon gondolkodom, vajon hány mérföldre látunk el – mondja
Blister.
 – Tíz.
– Szerintem több.
– Szívesen megérinteném a világ sarkát – mondom.
– Szerinted milyen az?
– Zselés, kocsonyás lehet.
– Szerintem a kezed inkább eltűnne a semmiben – mondja Blister.
– Egy másik világban?
– Talán.
– Szeretnék egy másik világban lenni.
– Ha én nem lennék ott, akkor is?
– Akkor inkább itt maradnék – felelem. És komolyan is gondolom.
Inkább élek át minden szörnyűséget idelent, és élek át vele minden
boldog percet ugyanazon világban.
Blister közelebb hajol hozzám, és megint megcsókol. Furcsa tűz
lobban lángra bennem. A meleg bekúszik a bőröm alá. Megérinti a
nyakamat, és az egész világ Blisterben oldódik fel.
Ahogy csókol, az ujjai a fejbőrömet kezdik simogatni. Az ujjbegyei
alatt érzem, a hajam gyógyulni kezd. Aprócska millimétereket nő.
Blister mindent képes rendbe hozni.
Egy furcsa zaj szakít félbe minket. Egy dörgést hallunk, amely
olyan, mintha egyszerre jönne a földből és a levegőből. Amint
felnézünk, megpillantjuk. A távolban egy furcsa dugóhúzószerű
valami kavarog az égen, a vége leér egészen a földig.
– Tornádó – kiáltja Blister. Gyorsan halad felénk, mintha ellökné
maga elől a földeket. Delejezve nézzük. Mint egy torony, úgy
magasodik fölénk. Van benne valami megmagyarázhatatlan
gyönyörűség. Legszívesebben beleszaladnék a közepébe, hogy
megnézzem belülről, hogy felrepítsen a maga körkörös pusztító
káoszába.
– Nem tudom, mit tegyünk – mondja Blister. Annyira el voltam
foglalva ezzel a furcsa valamivel, hogy észre sem vettem, mennyire
fél.
– Nem felénk jön – mondom, de továbbra is halálra van rémülve.
 – Irányt tud változtatni. Ezek összevissza cikáznak – mondja.
– Semmi baj – mondom. – De ha ez megnyugtat, kicsit hátrébb
léphetünk. – Megfogom a kezét, és óvatosan hátrébb araszolunk.
A tornádó egyre hangosabb. Nem nézek hátra, de érzem, hogy
közelebb van. Hogy hirtelen jóval közelebb került hozzánk.
– Gyere! – mondom. Egyre jobban szedjük a lábunkat, Blister
hátrasandít a válla fölött.
– Közelebb van – mondja.
– Ne aggódj.
Hátranézek én is. Blister nem mondott hülyeséget. A tornádó
felénk közeledik, az alja leér a földig.
Blister megragadja a karom, és futásnak eredünk. A zaj egyre
erőteljesebb, a szívverésem hangját is elnyomja. A fák felé
rohanunk.
– Megvédenek azok minket? – kiáltja Blister.
– Nem tudom – kiabálom vissza.
A szél élesen vág a hátamba, ahogy áttrappolunk a parlagfű
szárain. Elérünk az első fáig; mindketten levegőért kapkodunk.
Tudom, hogy Blister tovább akar menni, de én látni szeretném.
A tornádó átszeli a mezőt. Soha nem láttam még ilyet ilyen
közelről. Az égből lenyúlik a földig, az ereje, a hangja semmihez sem
hasonlítható. Pusztítja, ami csak az útjába kerül, és a növényeket
száruknál fogva tépi ki a földből.
És minket keres, le akar minket vadászni.
Blister arcára kiül a rémület. Szeretném neki továbbra is azt
mondani, hogy minden rendben lesz, de nem tudom, hogy valóban
így lesz-e. Nem tudom, biztonságosabb-e itt maradni, megbújni egy
fa lombja alatt, vagy jobb lenne tovább szaladni. El tudnánk
menekülni előle egyáltalán?
Először a kerekét pillantom meg. Blister bringájának kerekét.
Aztán az enyémét.
Mindkettőnk biciklijét elragadta a forgószél.
 – Ne – suttogom. Mielőtt átgondolhatnám, mit csinálok, elkezdek
rohanni felé. Blister megragadja a karom, visszaránt, és ebben a
pillanatban a tornádó a földre köpi a bicikliket. – Ne.
Elégedettnek tűnik. És most megint más irányba kezd el haladni,
távolodik tőlünk.
– Talán még visszajön – suttogja Blister, mintha meghallhatna
minket. Mindkét karjával magához szorít, és nézzük, hogyan forog el
tőlünk a horizonton.
A csend veszi át a helyét.
– A biciklik – mondom.
– Azok csak biciklik, June. Mi jól vagyunk – mondja. Csendben
állunk egymás mellett egy ideig. Blister reszket. – Meg is halhattunk
volna – mondja végül.
Elhúzódom tőle, hogy megnézhessem a bicikliket. Pedig
legszívesebben távol maradnék tőlük, de győz a kíváncsiság.
A kereke teljesen leszakadt a vázról. Pár méterre tőle fekszik, a
küllők teljesen összekuszálódva.
Blister a másik oldalamon, felemeli a szintén szétzúzott járgányát.
Úgy vizsgálgatja, mintha valami ritka és értékes darab veszett volna
oda. Kinéz, a tornádó után kémlel, hátha újra felénk fordul, de olyan
nyugalom telepedett a mezőre, hogy nehéz lenne elképzelni.
Leülök a fűbe a biciklim mellé, próbálom hajlítgatni a kerékbelsőt,
a küllőket, de persze tudom, hogy ennek már lőttek.
Blister mellém térdel.
– Mi is nézhetnénk ki így – mondja.
És egy részem azt kívánja, bárcsak minket kapott volna el!
Szembeszálltam volna vele, felemeltem volna a fejem, olyan
magasra, mint soha azelőtt, és tárt karokkal vártam volna, hogy
elvigyen magával. Kiszakította volna a gyökerekként megvetett
lábaimat a földből, és a barna kavargó örvényébe sodort volna. Elvitt
volna, és szabaddá tett volna.
– Talán apu megjavíthatná, nem? – A kezében tartja a biciklim
csontvázát. Csak megrázom a fejem válaszul, mert úgyis tudja…
 És azt is tudja, hogy a biciklim nélkül elvesztem. A házuk, a
lakókocsik, mind túl messze vannak gyalog. A biciklim jelentette a
lehetőséget, hogy Blister és én együtt legyünk. A biciklim Blister és
én voltunk.
– Találjunk ki valamit – mondja, mintha csak a gondolataimban
olvasna, és átérezné a kétségbeesésem.
De ha valóban olvasna bennem, sokkal többet is láthatna. Látná
azt a dühből és fájdalomból álló foltot a horizonton, amely magába
kavart mindent, ami olyan borzalmas az életemben. Mindet
összegyűjtve egy hatalmas tornádóvá állt össze. Ezt láttuk az imént.
Ha Blister valóban látta volna, mi kavarog a belsejében, nem
hinném, hogy ugyanúgy szeretne, mint azelőtt. Nem hiszem, hogy
egyáltalán ismerni akarna engem.

Otthagyjuk a bicikliket a magas fűben. Blister azt mondja, majd

elküldi az apját, hogy hozza el a darabjaikat kocsival. Nem mondom
el neki, hogy jobban örülnék, ha itt maradnának, egymásba
gabalyodva a földön.
Most minden olyan nyugodt. Az út, amin megyünk, pontosan
olyan, mint amin idejöttünk. A földeken a pusztítás cikcakkjai, a
tornádó lábnyomait jelölik, de minden más érintetlen.
Erősen szorítjuk egymás kezét.
– Azt hittem, elkap minket. – Blister most inkább tűnik izgatottnak,
mint rémültnek. – Még sosem voltam ilyen közel hozzá. Tom irigy
lesz. Viharvadász szeretne lenni, ha felnő.
A kicsi Tom a vihar torkában.
Ilyen lehetne a vég. Együtt, ott állnánk a kavargó tölcsérrel
szemben, ami aztán elsodorna mindhármunkat.
– Vajon hol lehet most? – kérdezi Blister. – Egyszerűen csak
kiégett?
– Nem tudom.
– Így történhetett. Elveszítette az erejét, és semmivé lett.
 Az ég most tiszta. Hűvösebb is lett, pedig a levegő most olyan,
mintha egy óriási fedő alól szabadult volna ki.
– Blister?
– Igen?
– Azt hiszem, Megannek is apa az igazi apja. – Egyszerűen csak
kiböktem.
Furcsán néz rám.
– Hogy érted ezt?
– Kathleen mondott valamit. És ahogy rám nézett. Azt akarta,
hogy tudjam. – Még nem fejeztem be, de Blister átkarol és
közbeszól.
– Szerintem rosszul értetted – mondja.
– Nem. Szerintem igaz. – A szavak túl nehezek, de kimondom
őket.
Egy pillanatra nem marad más körülöttünk, csak a lépteink zaja az
úton.
– De azt mondtad, Megant elhagyta az apukája, hogy sosem
találkoztak.
– Én is így tudtam.
– Nem lehet apukád lánya. Anyukád akkor halt meg, amikor
hatéves voltál.
– Igen.
– És Megan csak egy évvel fiatalabb nálad.
– Igen.
Bárcsak hallhatnám Blister gondolatait!
– Tényleg azt gondolod, hogy…?
Nem felelek, de tudja, mi jár a fejemben.
– Ó, istenem.
Azt gondoltam, apám szerette anyámat. Azt gondoltam, boldogok.
Azt gondoltam, csak hárman vagyunk.
– Mit fogsz tenni? – kérdezi Blister.
– Nem tudom.
– Meg fogod kérdezni?
 – Nem tudom.
Egy traktor hajt el mellettünk, felverve az út porát.
– De ha kiderül, hogy Kathleen és apukád együtt voltak, amikor
még élt az anyukád… Biztosan tudni szeretnél róla?
– Igen, tudnom kell – felelem határozottan.
– De az szörnyű lenne.
Még mindig nagyon messze vagyunk a várostól; a cipőm telement
homokkal.
– Gondolod, hogy anyukám tudta? – kérdezem.
Blister mély levegőt vesz.
– Nem tudom.
– Én sem – mondom.
– Egyáltalán nem?
– Egyáltalán nem – felelem élesen.
Úgy emlékszem anyára és apára, mint akik boldogok együtt.
Blister elengedi a kezem, és megérinti a vállam.
– Szembe kell nézned vele, akármi is történt – mondja. – És én
segíteni fogok.

Blister apukája félmérföldnyire tesz ki a házunktól. Nem kérdezi,

miért nem állhat meg a ház előtt. Talán többet tud, mint amit
sejtenék.
– Minden rendben lesz? – kérdezi. Bólintok, miközben ő leemeli a
biciklim darabjait az utánfutóról. – Elmondhatom apukádnak, mi
történt, ha szeretnéd.
– Nem, nem szükséges.
– Haza tudod vinni?
– Igen, nem túl nehéz.
– Rendben. – Futólag megölel. Olyan illata van, mint a Wick-
háznak. Legszívesebben erősebben szorítanám magamhoz. – Csak
hívj, ha el akarsz jönni hozzánk. Szívesen elugrom érted.
– Köszönöm. – Üresnek érzem magam.
 Szótlanul nézem, ahogy visszaül a kocsiba, és becsukja az ajtaját.
Kihajol az ablakon.
– Hamarosan találkozunk.
A határán állok, hogy kiszakadjon belőlem a sírás, így inkább csak
bólintok, és elindulok hazafelé. Hallom a motor zaját, hallom a kocsi
távolodó morajlását.
Nehéz vinni a biciklit. A vállamra vetem, de így is idétlenül tartom.
Azon gondolkodom, hogy egyszerűen csak itt hagyom az út szélén,
és megkérem apát, hogy hozza haza, de tudom, hogy nem tehetem.
Nem akarom, hogy bármiben is segítsen nekem.
Megan cigánykereket hány az udvaron. Kathleen a virágágyásokat
gondozza. Megan csodálkozva néz rám, Kathleen feláll, és
belehunyorít a napba.
Nem könnyű átvonszolni a biciklimet a kapunkon, de végül
megoldom.
– Mit műveltél a bicikliddel? – Megan megindul felém, de nem lép
közel hozzám.
– Egy tornádó volt.
– Egy tornádó? – visszhangozza Kathleen undorral a hangjában.
– Apu meg fog ölni – mondja Megan.
– Nem az én hibám volt. – A falhoz támasztom a biciklit, mármint,
ami még megmaradt belőle.
Megan követni próbál, ahogy besétálok a házba.
– Mit fogsz mondani neki? – kérdezi. Nem felelek, csak becsapom
magam mögött az ajtót, hogy ne is lássam, ne is halljam őket.
Apát a nappaliban találom. Kihúzta a tévét, és valamit molyol a
kábelekkel. Olyan közel lépek hozzá, amennyire csak tudok.
– June? – Meglepetten néz fel rám.
– Megan az igazi lányod? – kérdezem.
Az arckifejezése összezavarodik. Végignézem, ahogy a
hazugságok, amelyek válaszképpen kavarognak a fejében, egyszerre
válnak semmissé, és csak egyvalami marad a helyükön: a
reménytelenség.
 – Hogy érted ezt? – kérdezi.
– Tudod, hogy értem. Igaz?
– June. – Felül a fotel karfájára.
– Anyu is tudta?
A tenyerébe temeti az arcát, mintha eltakarhatná vele a
szégyenét.
– Tudta? – kérdezem már kiabálva, mire a bejárati ajtó felé sandít.
Kinyújtja felém a kezét; hihetetlen, hogy azt gondolja, szeretném, ha
megfogná.
– Nem – mondja. – Vagyis igen, rájött.
– Rájött?
– Igen.
– Arra, hogy Megan a te lányod.
– Nem, nem arra. Kathleenre.
– Mikor?
Az ujjait a homlokához nyomja.
– Pár hónappal azelőtt, hogy meghalt.
A világom darabokra hullik.
– De Megan akkor ötéves volt – mondom.
– Igen.
– Tehát végig együtt voltál Kathleennel.
Apa lassan bólint.
– Igen.
– De anyu szeretett téged.
– Ez bonyolult – feleli.
A kandallópárkányon megpillantom Kathleen antik óráját.
Odaszaladok, és felkapom. Apának éppen annyi ideje van, hogy
eltakarja az arcát, mielőtt hozzávágom.
A falon egy kép apáról és Kathleenről az esküvőjükön.
Mosolyognak rám a képről, és én gyűlölöm őket. Leemelem a
szögről, és a falhoz csapom. A keret üvege darabokra hullik, és a
szilánkok megkarcolják a tökéletes arcukat.
 Apa felugrik, és próbál lefogni, de belé rúgok. Kiszabadulok a
szorításából, és Kathleen egyik porcelánfigurájáért nyúlok. Azt is a
falhoz vágom, és hallom, ahogy darabokra törik.
Kathleen és Megan beszaladnak a házba. Megtorpannak az
ajtónál.
Feléjük kezdek rohanni, de apa megállít.
– Tudtad? – kiáltom Megannek.
– Mit? – Az anyja mögé húzódik, amint kiszabadulok az apám
karjai közül.
– Hogy ő az igazi apád! – kiáltom olyan erőteljesen, hogy
belesajdul a torkom.
Megan értetlenül bámul rám.
– Kicsoda?
– Ő. – Rámutatok arra az apára, akit eddig apuként neveztem.
Megan arckifejezése hirtelen megváltozik. Elveszettnek tűnik.
– Ő nem az – feleli. Újra ötévesnek tűnik.
– Kérdezd csak meg! – kiabálom.
– Sajnálom. – Apa próbálja megérinteni Megant, én Kathleenre
emelem a tekintetem.
– Gyűlöllek! – kiabálom a szemébe nézve. Apa újra lefog. –
Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek!
Kathleen óvatosan a szófa mögé húzódik, de Megan mozdulatlanul
áll, mintha a szavak még mindig nem nyertek volna értelmet
számára.
Megrúgom apát, összegörnyed, én meg elrohanok tőle.
Nincs hová mennem. A biciklim nélkül nincs. Felviharzok az
emeletre, és becsapom magam mögött az ajtót. Beékelem a székem
támláját a kilincs alá. Rugdosni kezdem az ágyamat, egészen addig,
míg el nem fáradok; akkor beléereszkedem, és a párnába sikítom az
összes fájdalmam. A düh képtelen annyira felszabadulni, hogy
megnyugodhassak. Olyan, mintha egyre csak nőne bennem, mintha
a tüdőmet markolászná, mintha a gyomromba mászna, és
beleékelődne a fejembe.
 Addig sikítok, míg nem marad hangom, amit kisikíthatnék.
Összekuporodom az ágyon, olyan apróra, amennyire csak
lehetséges. El akarok tűnni örökre.

Nem fogok velük reggelizni. Szó nélkül kenyeret és gyümölcsöt

pakolok a hátizsákomba. Beleteszek egy üveg vizet is a hűtőből.
– Azt akarom, hogy elvigyél – mondom apának. Rá sem nézek
közben. Soha többé nem akarok ránézni.
– Hová? – kérdezi szinte megsemmisülten.
– Ki.
– June, apád éppen reggelizik – mondja Kathleen.
– Nem gond – feleli apa, és eltolja magától a tányért. Kimegyek,
és a garázsnál várok rá.
Mutatom neki az utat. Közeledünk a lakókocsikhoz, de nem érjük
el annyira, hogy rájöhetne, hol is vagyunk.
– Sajnálom – próbálkozik újra. Elnézek, és próbálom kizárni a
hangját. – Nem volt könnyű. Egyikünknek sem volt az.
Tűnj el, tűnj el, tűnj el, tűnj el, tűnj el.
– Később… ha idősebb leszel, talán megérted.
– Anyu idősebb volt. Ő talán megértette?
Erre nem tud felelni.
– Gyűlöllek – mondom. Rászorítja az ujjait a kormánykerékre.
– Ezt meg tudom érteni – feleli.
– És Kathleent és Megant is. Őket is gyűlölöm.
– Megan nem tudta – teszi hozzá halkan.
Megint nőni kezd bennem a harag. Lehúzom az ablakot, és
kidugom rajta a fejem. A friss levegő talán megnyugtat.
– Nem akarok veled élni többé – mondom.
– June, tudom, hogy ez most kemény neked. Csak adj nekem időt.
– Ezt mondtad az anyukámnak is?
Mozgatom a kezem a süvítő menetszélben.
 Ott állítja meg a kocsit, ahol mondom. Kiszállok, és felkapom a
hátizsákom. Elsétálok, még azzal sem törődöm, hogy becsukjam
magam után az ajtót.
Egy ideig még nem indítja el a motort. Biztosan azt nézi, ahogyan
távolodom tőle. A magasba emelem a fejem, és átvágok a mezőn. A
tábla magas szárai között lehetetlen lenne követni az utamat. Aztán
végül meghallom az induló autó zümmögését a távolból. Megfordult,
és visszamegy a családjához.

A kocsijaink viseltesnek tűnnek ezen a reggelen. Le kellene mosni

őket, de Blister és én nem túl gyakran tesszük ezt meg, mert nehéz
ide elég vizet hozni hozzá.
Megállok a konyhánk előtt. Megnyalom az ujjam, és szívecskét
pingálok az ablakra. A közepébe belerajzolom a kezdőbetűinket.
Blisterét és az enyémet.
Lehajolok, és a fűbe törlöm az ujjam.
Bent egy új papírfigurát fedezek fel a mosogató fölött. Nem igazán
tudom, mit ábrázol. Szürke, és furcsa orsó alakú darabok lógnak le
róla.
A tányér, amit találok, nem egészen tiszta, de nem érdekel.
Ráteszem az almámat, és a szelet kenyeret. Leülök, és csendben,
egyedül megeszem.
Élhetnék itt is. Blister hozhatna nekem vizet, megfürödhetnék
náluk. Nehéz lenne innen suliba járni, szóval nem járnék többet
iskolába, azt hiszem.
A kenyér száraz, úgyhogy innom kell hozzá egy kis vizet.
A táskámat az asztalon hagyom, és a tanulószobánkba indulok.
Blister könyvei a padlón hevernek egymás hegyén-hátán. A
legfelsőből kimerednek a lapok. Óvatosan emelem meg, nehogy
szétessen a könyv.
A jegyzetfüzetét találom meg alatta. Oldalakat rajzolt tele
különböző diagramokkal. A kézírása olyan, mintha a betűk pókok
leszakadt lábai lennének. Nem illik hozzá.
Egy másik könyv… anatómiai lexikon. Az elején egy szív. Vénák,
amelyek szállítják a vért ki és be. Izomrétegek, amelyek segítenek,
hogy verhessen a szív. Egy ugyanolyan szív, amely bennem is van. A
mellkasomra teszem a kezem, és hallgatom, ahogy ver, halkan és
lassan, reménytelenül. Ha kettévágod, látod a különböző kamrákat…
Hirtelen meghallom, hogy valaki átugrik a kapun. Lebukom a
földre, hogy ne láthassanak. Lépteket hallok, de abban nem vagyok
biztos, pontosan merről jönnek, és merre haladnak.
Kinyílik az ajtó, és megpillantom Blistert, aki kissé hátraugrik
meglepetésében. Elnevetem magam.
– June? – Zavartnak tűnik.
– Jó reggelt – vetem oda, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, hogy itt vagyok.
– Hogy kerültél ide?
– Apa elhozott.
És újra visszatér. Minden érzés. Apa és Kathleen rátelepszenek a
lakókocsira.
– Elhozott ide?
– Nem idáig. Kitett a közelben, én meg elsétáltam.
Blister nyitva hagyja az ajtót, és közelebb lép hozzám. A csókja
forró, és ez egy pillanatra megnyugtat.
– Megkérdezted? Meganről?
– Igen. – A hangom életlen. – Igaz volt.
Blister elkeseredetten rázza meg a fejét.
– Sajnálom.
– Még Megannek se mondták el.
– Neki is nehéz lehetett – mondja.
– Mindegyikőjüket el akarom temetni, elásni őket a föld mélyére,
és várni, míg csak a csontjaik maradnak – mondom. Blister nem
nevet.
– Nem csodálom – feleli.
 – Befesthetnénk a csontjaikat feketére, és lelógathatnánk őket egy
fáról – mondom. Blister rám mered.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.
– Te vagy a főnök – mondom, és szeretnék mosolyogni, de nem
megy.
– Mit mondtak a biciklidről? – kérdezi. Megvonom a vállam. – Apu
szerint az enyém javíthatatlan. Teljesen tropa.
– Nem akarok oda visszamenni, Blister.
– Azt gondolom.
– Szerinted a szüleid megengednék, hogy veletek éljek? –
kérdezem.
Blister arcára hirtelen megdöbbenés ül ki.
– A házunk dugig van, June.
– De még csak ágy sem kellene. Aludhatnék a földön. És segítenék
anyukádnak. Vigyáznék Tomra.
– És hogy mennél iskolába?
– Tanulhatnék veletek.
– Apunak így is nehéz minket tanítania.
– Segíthetek tanítani a kisebbeket.
– Mindjárt jönnek a vizsgáid.
– Nem akarod, hogy veled éljek – mondom. A bódulat, amit
éreztem, fájdalomba csap át.
– Tudod, hogy nem erről van szó. De a szüleimnek már így is van
hét gyerekük. Nem bírnának el még egyet. – Megpuszilja a kezemet.
– Talán pár nap múlva rendeződnek majd a dolgok nálatok.
Megnyugszotok.
– Megnyugszom?
– Nem tudom – feleli, és sután megvonja a vállát.
– Gondolod, hogy ez az egész majd csak úgy elfelejtődik? Hogy
egy nap majd oké lesz, hogy Megan is apám lánya?
– Tudod, hogy értem.
– Tudod, én mit gondolok, Blister? Tudod, min gondolkodtam
egész éjjel?
 – Min?
– Hogy anyukám talán nem balesetben halt meg. Azt gondolom,
anyukám egyszerűen beleugrott a vízbe. Nem akart élni többé.
Blister csak néz, és nem szól egy szót sem.
– Apám megölte őt – mondom. – Akkora fájdalmat okozott neki,
hogy beleugrott a vízbe, és nem akart feljönni többé.
– Ezt nem tudhatod.
– Szerintem ez az igazság.
– Nem akarhatott nélküled élni.
A szavai arcon csapnak.
Ha anyu ezt tette, akkor azt is tudta, hogy elhagy engem. Nem
voltam neki elég ahhoz, hogy életben maradjon.
Megfeszül a mellkasom.
Nem voltam elég.
Még anyunak sem voltam az.

Mr. Wick ugyanazon a helyen rak ki, mint tegnap. Megáll, de én nem
szállok ki a kocsiból.
– Maradhatok veletek? – kérdezem.
A szemöldöke felkúszik a homlokára, és az egyébként mindig
barátságosan meleg tekintete most furcsán fürkészővé válik.
– Nem hinném, hogy apukád örülne neki.
– Én örülnék.
– De neked van otthonod. Oda tartozol.
– De én nem akarok ott lenni.
– Mi a baj, June? Miért olyan rossz ott neked?
– Csak rossz.
– Akarsz beszélni róla?
Felnézek Mr. Wickre, és azon gondolkodom, megkockáztassam-e,
hogy beszéljek neki, megkockáztassam-e azt, hogy megtudja, ki is
vagyok valójában. Vajon megértene? Vagy azt gondolná, hogy ez az
egész az én hibám?
 – Nem. – Lassan piszkálni kezdem a táskám pántját zavaromban.
– Vannak dolgok egy család életében, amelyek mások számára
láthatatlanok – mondja Mr. Wick. – És néha hegynek látsz valamit,
és nem találod az utat, hogy körbejárd, de az energiád is kevés
ahhoz, hogy megmászd. De aztán végül mindig eljutsz valahová. Mi,
emberek nagyon erős lények vagyunk.
Kinyitom az ajtót.
– Köszönöm – mondom. Ránézek, és le sem tagadhatná a
szeméből tükröződő aggodalmat.
De végül mégis segítséget kértem, és ő nemet mondott.
Becsukom az ajtót, és elsétálok. Nem is vesztegetem az időmet
azzal, hogy elrejtsem valamelyik belső zsebemben az iránytűs
nyakláncomat, csak a pólóm alá dugom.
Már hűvösebb van. Egyre hűvösebbek az esték. Hamarosan már
kabátban kell mennem a kocsikhoz. Dörzsölni kezdem a tenyerem,
hátha felmelegít, de nem igazán működik.

A szobám ajtaja csukva. Tudom, hogy nincs bent senki, mert

meghallom a nappaliból apa, Kathleen és Megan hangját.
Bemegyek. Olyan, mintha konfettiörvény söpört volna végig a
szobámon. A fiókom tárva-nyitva. A ruháim kidobálva a padlóra.
Mellette a titkos dobozom, amelyben a legértékesebb dolgaimat
gyűjtögetem. Üres. Valaki mindenemet apró darabokra vagdosta.
Blister kastélyát, a kiszárított nyílhegyvirágomat, az anyukám sálját.
A tulipánomat. Az angyalt, amit Blister hajtogatott nekem; a darabjai
úgy borítják a szőnyegemet, mint a frissen lehullott hó.
Csak bámulom a pusztítást bénultan, mozdulatlanul.
A legértékesebb dolgaim olyan apró darabokban hevernek
előttem, hogy már képtelenség lenne összeragasztani őket.
Megpillantom a Tomtól kapott gyűrűt, úgy össze van nyomva,
hogy már nem tudom felhúzni az ujjamra. A zöld szív berepedt.
 Megfogom a széket, és a kilincs alá ékelem. Leveszem a párnámat
az ágyról, és lefekszem vele az életem szétszabdalt maradványai
közé. A takarómat is magamra húzom.
Nem reagálok apa kopogására.
Sem Kathleen hangjára, amint kitartóan szólongat.
Próbálok képzeletben messzire sodródni, fel a felhőkig, ahol már
senki se bánthat.
A gondolataim végül eloszlanak, és csak a fejfájás marad utánuk.
Fáj a derekam is, ezért átfordulok a másik oldalamra. Próbálom
csukva tartani a szemem. Nem akarom látni, mit tettek, nem akarok
emlékezni arra, hogy valaki bejött ide, és tönkretett mindent, ami
számított nekem.
Végül mégis kinyitom a szemem. Éjszaka van. A szívem hevesen
ver. Mély álomból ébredhettem fel, és hirtelen fogalmam sincs, hol
vagyok. Csak azt érzem, hogy könnyek potyognak a szememből, és
amikor az ujjaimmal megérintem a fecniket a földön, máris eszembe
jut minden.
A szoba csendes. A ház hűvös. Mint egy kedves kis jégkocka, amit
bármennyire is próbálkozom, nem tudok felolvasztani.
Lerúgom magamról a takarót, és feltápászkodom. Csend van
odalent. A festék a falon mintha nedves lenne a tenyerem alatt.
A konyhában felkapcsolom a kislámpát. Nem akarok kenyeret enni
és tejet inni. Ott várnak kikészítve az asztalon. A hűtőben
sonkaszeleteket találok egy tányéron, fóliával lefedve.
Becsukom a hűtő ajtaját, és meglátom rajta Megan egyik
gyerekkori rajzát.
Az ollók a fiókban vannak. Kiveszek egyet, és vágni kezdem Megan
műalkotását. A zsírkrétavonalait, a pacáit, amelyek fák lombjait
ábrázolják. A szívecskefigurát, amit újra és újra körberajzolt. Az
egészet apró darabokra nyesem szét.
Van egy kép Kathleenről és Meganről. Egy tortaformájú
hűtőmágnessel tapad a hűtő ajtajára. Szétvágom a fotót is. A
darabjait a nappaliba viszem, és szétszórom az ablaknál álló
asztalon.
A szőnyeg felfogja a lépteim zaját, ahogy a polchoz megyek, és
leemelek egy másik képet apáról és Kathleenről. Tavaly nyáron
készült. Egy vékony fakeretbe tették. Addig feszegetem, amíg ki nem
jön belőle a fotó.
A kis fiókban találok egy csomag gyufát. Az üres kandallóba dobok
egy csomó képet, amire nem akarok többé emlékezni, és
meggyújtom őket. Lassan felkunkorodnak a fotók szélei. Kathleen
arca meggyűrődik, és olvadni kezd a meleg fényben.
De a láng egyszer csak elalszik, és Kathleen arca még kimered
rám a fotóról, mintha azt mondaná, még ezt sem voltam képes
végigcsinálni.
Kimegyek a konyhába, és összeszedem az összes többi fotót a
falakról, szekrényekről. Kinyitom a szekrényt, és megtalálom a
precízen összerendezett számlakötegeket. Megtalálom Kathleen
kedvenc sálját is a fogason. Gyűlölöm az illatát. Elkezdem vagdosni
egy éles ollóval. Meg akarok szabadulni mindentől.
Azt akarom, hogy Kathleen holnap reggel meglássa ezt, hogy
lássa, én is elpusztítottam mindent, amit szeret, és akkor tudni fogja,
hogy megint legyőztem. Hogy minden nap egyre erősebb leszek, és
lassan kikerülök az irányítása alól.
Meggyújtok egy újabb gyufát, és a szánalmas kis halomra dobom.
Szívesen maradnék, hogy végignézzem, ahogy minden
megsemmisül, ahogy a lángok felfalják Kathleen minden emlékét, de
tudom, hogy ez korántsem elég; még van mit elégetnem.
A lépcső alatti szekrényhez szaladok, ahol Kathleen sok értékes
emléket tárol. Felkapcsolom a lámpát, és megpillantom a
fotósdobozát. Mindegyiken mosolyognak. Végignézem mindet, pedig
nem akarom. El akarom felejteni az arcukat, a számomra mindig
kegyetlennek ható tekintetüket. Próbálok találni egy képet anyuról,
de egy sincs köztük, amin ő vagy én lennék.
 Egy másik dobozban Megan ovis, sulis rajzait, iskolai feladatait
találom meg. Ezeket is végignézem. Az egyik egy béna rajz egy
almáról, Megan neve kacskaringós betűkkel rápingálva. Hatéves, írta
Kathleen a másik sarokba.
Megan hatévesen jött ide. Az anyukám belefulladt a tóba, de itt
volt ez a kedves kis hugica, hogy mindent helyre hozzon.
Füstszagot érzek. Megragadok egy halom papírt ebből a kupacból
is, és visszarohanok a nappaliba.
A szófa, a szőnyeg, a függönyök lángokban állnak. Minden ég.
Fekete füst kapaszkodik fel egészen a plafonig.
Csak bámulom a lángokat, amelyek olyan hangos pusztítást
végeznek, hogy biztosan felébresztik Kathleent.
És akkor megöl.
Elégettem a dolgait. A szófát, a székét. A függönyöket, amelyeket
olyan sok időbe telt kiválasztani.
A konyhába szaladok, és megtöltök egy üveget vízzel. A folyosóig
terjedtek a lángok. Túl meleg van, hogy közelebb menjek. Ráöntöm
a vizet, de semmi sem történik.
A füst kaparja a torkom. Vastag takarónak tűnik. A tűz egyre
terjed, túl sok van belőle.
– Apu! – kiáltom, de érzem, nem elég hangosan. Félek, hogy
Kathleen is felébred, és dühében a tűzre vet engem is.
Tudom, hogy segítséget kell hívnom. Próbálok visszamenni a
nappaliba, hogy telefonálhassak, de ég a bőröm, és a füsttől
öklendeznem kell.
A konyhában kihúzom az összes fiókot, hátha megtalálom
Kathleen vagy apa telefonját. Mindegy, milyen telefon, de segítség
kell. Már ég a szemem; kutatom, de semmit sem találok.
Fel kell ébresztenem őket. Muszáj.
A lángok felkúsznak a lépcsőn. A hálóingem is lángra kap, de el
tudom oltani a kezemmel.
El kell mennem Blisterért.
Ő tudná, mit kell tenni.
Kinyitom az ajtót, és futni kezdek.
Mögöttem a ház lángokban…
 UTÁNA

Csak ennyire emlékszem.

A folyónál találtak rám. Egyedül voltam, füsttől bűzlöttem.
Azt mondták, megöltem apámat és megöltem Kathleent. És Megan
is meghalhat. Ő kiugrott az ablakon, de túl magasról, és már elérték
a lángok. Azt mondták, szándékosan tüzet gyújtottam, elfutottam, és
magukra hagytam őket a tűzben, hogy meghaljanak. Nem értettem,
miért hiszik ezt. Én csak azokat a cuccokat akartam elégetni.
Bilincsben vittek egy aprócska szobába.
Azt mondták, biztosan tudtam, hogy nehezen nyílnak az ablakok,
hogy kulcsra vannak zárva, és hogy talán én magam rejtettem el a
kulcsokat.
Sírtam, mert nem tettem ilyet, de ők nem hallgattak rám.
Hánytam, minden reggel, minden este.
Egy kocsiba raktak, aminek idegenek püfölték az oldalát.
Egy köpeny volt rajtam, mert minden más cuccom odalett a
tűzben.
A szoba túl nagy volt, és én túl aprónak éreztem magam benne.
A félelem annyira elhatalmasodott rajtam, hogy lábra állni is
képtelen voltam.
Nem értettem, miért vádol a bíró. Olyan szavakat használt,
amelyeket még sosem hallottam.
Blister ott volt, de rá sem bírtam nézni, mert azt gondoltam, akkor
megállna a szívem.
Egy ügyvéd ült mellettem, az ő nevét mondogattam újra és újra
magamban, hogy eltereljem a gondolataimat. Mr. Johnson, Mr.
Johnson, Mr. Johnson, míg a fejem bele nem fájdult, és újra fel nem
idéztem a mindent elárasztó vastag füst szagát.
Két sorban nők és férfiak bámultak rám. A terem tele volt
szavakkal, olyanokkal, amelyek arról szóltak, hogyan borítottam fel
padokat az iskolában, hogyan ütöttem meg más gyerekeket. Arról,
hogy nem voltak barátaim.
Az igazgató azt mondta, soha nem látta semmi jelét annak, hogy
Kathleen bántalmazott volna, és hogy soha nem is említettem
semmit. Kathleen mindig szeretetteljesnek, aggodalmaskodónak
tűnt, ha velem kapcsolatban találkoztak.
Azt gondolták, meg akartam ölni őket.
Hallottam, hogy Blister egyszer csak felkiált. Odafordultam, és
láttam, hogy Mr. Wick valamit a fülébe súg. De Blister csak a fejét
rázta, és kitört belőle a zokogás.
A bíró mondott valamit, de a remegésem elnyomta a hangját.
Fájdalom gubózott a hasamba.
Sosem láttam még Blistert sírni. A válla fel és alá mozgott.
Emlékszem, hogyan próbálta letörölni a könnyáradatot a szemüvege
mögül.
A bíró mondott még valamit. Az ügyvéd mellettem sután
megpaskolta a karom, és előrefordított.
És csak annyit hallottam, hogy Blister zokog.
 UTÁNA
Öt héttel később

A terem tele van. A bíró velem szemben ül. Úgy néz rám, olyan
kifejezéstelen tekintettel, hogy lehetetlen lenne megmondani, mi jár
a fejében. Az apámról beszél, de annyira fáj rá gondolnom, hogy
próbálok nem figyelni rá, és elterelni a gondolataimat.
Nincsenek ablakok, úgy érzem, nem kapok levegőt.
Mr. Johnson a vállamra teszi a kezét. Azt akarja, hogy figyeljek.
– June Kingston – hallom meg a bíró hangját –, a bíróság minden
vádpontban bűnösnek találta, az ítélet írásban a bíróság titkáránál
található. – Nézem a száját a bajsza alatt, miközben beszél. Tovább
beszél. Meghallom a tűz szót, de aztán megint elveszítem a fonalat.
Érzem, hogy Mr. Johnson feszülten figyel mögöttem.
– Mindezek alapján, June Kingston, a bíróság bűnösnek találja
gyilkossági kísérlet vádjában, és életfogytiglan terjedő
szabadságvesztésre ítéli, a feltételes szabadlábra helyezés
lehetőségét kizárva.
– De hiszen csak tizenhat éves! – Mrs. Wick kiált fel a teremben.
Odafordulok hozzá. Feláll, és tárt karokkal, kérdőn bámul a bíróra.
– Továbbá, a bíróság bűnösnek találja minősített emberölés
bűntettében. Ezért a bíróság halálra ítéli a hatályos jogszabályok
alapján.
Hirtelen minden megdermed.
A szívem megáll.
A föld megszűnik forogni.
Mr. Johnsonra nézek, mert nem hallhattam jól ezeket a szavakat.
Képtelenség, hogy amit hallottam, az valóban igaz. Ő válaszul
előremered, a karomat szorítja.
 – A bíróság bűnösnek találja még egy ízben elkövetett minősített
emberölés bűntettében is. Ezért a bíróság halálra ítéli a hatályos
jogszabályok alapján.
Azt akarják, hogy meghaljak.
– Ne! – kiált fel Mrs. Wick. A hátam mögül hallom, hogy felzokog.
A bíró tovább beszél. Mr. Johnson pedig próbál hozzám beszélni,
óvatosan belesuttog a fülembe, de ebből én már semmit sem tudok
felfogni.
– June Kingston – hallom meg újra a bírót –, önt a Coryell megyei
fegyházintézetben helyezzük el. Ott a ha-tályos jogszabályok szerint
tartják majd fogva a büntetés végrehajtásának időpontjáig. – Az
esküdtekre pillant. – A tárgyalást berekesztem.
Blister feje előrebicsaklik. A keze remegni kezd. A hüvelykujjával
babrál, aztán felnéz rám.
Két oldalról segítenek felállni. A kezemre bilincs kattan. A fém
csörgésének hangja visszhangzik a fejemben. Kinyújtom a nyakam,
hogy megláthassam Blistert. Áll, egész testében remeg, és könnyek
potyognak a szeméből.
– Ő csak egy kislány! – hallom Mrs. Wick hangját.
Az ajtó mellett állunk. Terelgetnek kifelé. Az esküdtekre pillantok.
Néhányan könnyeznek, néhányan kemény tekintettel néznek rám.
– Kérem – suttogom feléjük. – Én nem akartam.
Az őr kinyitja az ajtót.
– June! – kiáltja Blister, a hangja a csontomig hatol. – June!
A lábam feladja a küzdelmet. Próbálok megállni rajta, de
kivonszolnak a teremből.

Ki sem látok a furgonból. Nincsenek ablakok, és ketrecbe vagyok

zárva. Jó lenne látni a házakat, amelyek mellett elhaladunk. Látni
szeretném, hogyan lesznek mezőkké. Látni szeretném még a kéklő
eget.
Megszámolom a rácsokat.
 Aztán apa képe villan elém. A keze csupa korom, az arcára nem
merek felnézni.
Nem akartam, mondom neki.
Kathleent pillantom meg a másik oldalán. Próbál átfurakodni a
rácsokon.
Odateszem a kezem, hogy megállíthassam, de az égő csontjainak
szagát átpréseli közöttük. A bőrömön érzem, és minden alkalommal,
ha levegőt veszek, lenyelem azt a szagot is. A halála már bennem
van.
Számolj tízig, mondja Blister. Behunyom a szemem, és elképzelem,
hogy ő is itt van. A kezemet fogja, a másik kezével a könnyeket törli
le az arcáról.
Csinálok neked papírból egy kötelet, és megszöktetlek.
Csüngök a képzelt szavain.

A furgon megáll. Várom, hogy újra meginduljon, de nem teszi.

Hangosan nyitódik a hátsó ajtó, és a fény azonnal elvakít. Behunyom
a szemem, de csak egy pillanatra. Nem akarok elmulasztani egyetlen
percet is az utolsók közül.
Egy nő nyitja ki a zárkát.
Kiszabadul a szörnyeteg.
Kiugrom a kocsiból, és azonnal terelni kezdenek.
– Várjanak! – kérem. A könyökömnél fogva tartanak. – Kérem!
Hadd érintsem meg a földet.
Egymásra néznek, és beleegyezően bólintanak. Lehajolok, és a
bilincsbe zárt kezemmel megérintem a talajt. Kemény és koszos.
Olyan színe van, mint a fehér homoknak.
Nem hiszem, hogy fel tudnék innen állni. Nekik kell felsegíteniük.
Senki sem beszél hozzám, miközben kísérnek. De még itt van a
tenyeremen a föld pora.

Ez mindennél rosszabb.
 Ajtókon, kapukon vezetnek át, amelyek vastag fémrácsokból
állnak.
Egy újabb zárkába tesznek, ahol le kell vetkőznöm. Nézik, ahogy
egyesével leveszem a ruháimat. Nézik a meztelen testemet. A
hasam, a lábam, a mellem; mindent látnak. Nincs egy sarok sem,
ahová elrejtőzhetnék, és a megaláztatás bekúszik a bőröm alá.
Megnézik a számat. A nyelvem alatt. A fülemet. Tapogatnak,
szorongatnak.
Egy ruhát adnak rám, de úgy, hogy meg sem tudom tartani
magam.
A testem tud haladni, de én nem vagyok benne. Képzeletben már
Blisterrel vagyok. Egy kereszteződésnél találok rá, a kezében egy
kaviccsal.
Jobbra vagy balra? – kérdezi hátratett kézzel.
Balra, mondom, és megfogom a bal kezét. Kinyitja, és abban van
a kavics.
Akkor balra megyünk. Megfogja a kezem, és elindulunk.
Az ajtó fehér, a tetején rácsok. Kinyitják előttem, és valaki leveszi
a bilincset a bokámról. Betesznek egy szobába, ami nem több egy
dobozkánál.
– Ez lesz az – mondja egy férfihang.
Ez túl kicsi. Nem hagyhatnak itt.
Pedig megteszik. Becsapják az ajtót. Egy rés nyílik ki rajta.
– Tegye ki a kezét!
Teszem, amit mondanak. A rácsokon át meglátok egy férfit, aki
kinyitja a csuklómra feszülő bilincset. Visszahúzom a kezem. A retesz
becsukódik. Egy teljesen szokványos hang. Fém a fémen, mégis
teljesen egyedül hagy.
Kikémlelek az ajtón. Nem látok mást, csak cellákat mindenütt.
Máris rettegek, hogy ebbe bele fogok őrülni.
A folyosó padlója szürkén csillog. Egy hatalmas reszkető fényű
lámpa világítja meg. A másik oldalon van egy fehér fal. Kinyújtom a
karom, amennyire csak bírom. A fény felé fordítom a tenyerem…
 Látni akarom apát. Annyira szeretném látni. Fel szeretném őt
ébreszteni.
Hangot hallok a hátam mögül. Rémülten fordulok hátra. Nincs itt
senki. Kinyújtom a kezem. Itt aztán képtelenség lenne bárhol is
elbújni.
De mégis hallok valami suttogást.
Észreveszek egy kis nyílást az ágy fölött. Fel kell állnom a vékony
matracra, hogy elérjem.
– Hé, új csaj – hallom meg a gyenge hangot. – Ott vagy?
Megérintem a rácsot.
– Új csaj? Ott vagy?
Visszanézek az ajtó felé. Félek beszélni, de túlságosan félek
csendben maradni is.
– Új csaj? – A hang a mellettem lévő cellából jön.
– Igen – suttogom.
– Ott vagy?
– Igen – felelem hangosabban. A hangom megbicsaklik.
– Mickey vagyok – mondja. – Hogy ityeg? – Alig hallom őt.
Egészen közel kell tennem a fülem a nyíláshoz. – Nem túl jól, mi?
Szegény kis báránykám. Hány éves vagy?
– Tizenhat.
Egy sóhaj szökik át tőle.
– Az túl fiatal.
A lábam nem tud tovább tartani. Letérdelek az ágyra, a kezemmel
megtámasztom magam. Mintha nem működne rendesen a tüdőm.
Kinyúlok a kezemmel, mintha megérinthetném a levegőt, és úgy
húzom vissza, mintha megállapíthatnám, hogy itt nincs.
– Minden rendben lesz, csajszi – mondja a hang, valahol a
távolban.
A cellám rácsai összefolynak a szemem előtt.
Kapkodom a levegőt, de érzem, hogy nem elég.
– Majd hozzászoksz. – Halvány nevetése átszüremkedik a
cellámba, aztán befogom a fülem, és várom, hogy abbahagyja.
Kinyitom a szemem. Rossz érzés fog el. Sötét van, és mintha nem a
saját ágyamban lennék. Rémülten riadok fel, és akkor rájövök, hol is
vagyok.
Apa. Apa. Apa.
A szívem hevesen ver. Egy cellában vagyok, ahonnan nem akarnak
kiengedni.
A takaró a térdem köré csavarodott. A fal hideg a hátamon, és
próbálom megnyugtatni magam. Blister azt mondaná, számoljak el
tízig. Szeretnék, de apa állandóan eszembe jut. A biciklin ülünk,
belekacagunk a szélbe. Felolvas nekem egy mesét. Bolondozunk a
tóban.
Élt, és én elvettem tőle az életét.
Ez az érzés torkon ragad.
Az ablaknál találtak rá. Majdnem kiszabadult.
Nem kapok levegőt. Az ajtóhoz lépek, de a levegőnek állott szaga
van.
El akarom mondani apának, mennyire sajnálom. El akarom
mondani, hogy nem akartam, hogy meghaljon. Hogy azt szeretném,
ha visszajönne.
Sosem éreztem még ilyen félelmet. Egy pók vagyok a sarokban, és
el fognak taposni. Csak annyit tehetek, hogy várok.

Csütörtök van. Négy napja vagyok itt. Azt mondják, Blister jön ma
látogatóba.
Tele vagyok szúnyogcsípésekkel a karomon és az arcomon.
Sebesre kapartam őket. A hajam sem nőtt meg eléggé. Mindezt látni
fogja.
Nem tudom majd őt megérinteni. Egyszer sem. Nem érezhetem
majd a kezemet a kezében.
De látni fogom. Végre itt lesz.
 Bilincset tesznek a kezemre, és mögöttem lépkednek a fényes
folyosón. Nem tudtam megenni a reggelimet, és fáj a gyomrom. Az
erős fény elkábít.
Hatalmasat kattan a zár, ahogy kinyitják előttem az ajtót.
Egy teremben vagyok, amely fülkékre van osztva. Előttem egy
idősebb nő áll. Mosolyog rám, és előrevezet.
– Mickey vagyok – mondja. Mickey, aki az elmúlt négy napban
életben tartott. – A fiam és az unokám jönnek ma látogatóba. –
Szinte ragyog.
Remegek. Izzad a tenyerem. Azt akarom, hogy Blister szépnek
lásson.
– Minden rendben lesz – mondja Mickey, és megszorítja a kezem.
Az egyik őr arrébb lök, és egy fülkébe vezet. A falon lógó
telefonkagylóra mutat. – Ebbe kell beszélni.
Aztán otthagy, és rám zárja a fülke ajtaját.
Leülök, és az előttem lévő üveget bámulom. Egy üres szoba van a
másik oldalán.
Túl sok idő telik el. A mellkasom feszül az idegességtől.
Aztán kinyílik a szemközti szoba ajtaja. Egy férfi lép be, kisbabával
az oldalán. Mögötte Mr. Wick és Blister. Elsírom magam. Nem
akartam, de ahogy meglátom őket, azonnal elindulnak a könnyeim.
Blister is zokog. Próbál rám nézni, de nem megy neki. Az apja
leülteti egy székre, amely egy dróthálóval van elválasztva a többi
látogatótól.
Mr. Wick felemeli a telefonkagylót, és én is felemelem az enyémet.
Hideg és nehéz a kezemben.
– Hogy vagy? – kérdezi, és köhögni kezd. – Blister anyukája is
puszil.
Elképzelem őt a konyhában állva, a széles mosolyával, és
belesajdul a szívem. Vele szeretnék lenni. Szeretném hallani a
hangját és Eddie-ét és a többiekét.
– Nem akartam – suttogom.
 – Tudjuk, hogy nem – mondja Mr. Wick, és látom, hogy ő is a
könnyeivel küzd.
Blister az üveghez tapasztja a tenyerét. Én is odaillesztem hozzá
az enyémet. Olyan közel van hozzám, mégsem érzem a bőrét a
bőrömön.
– Sajnálom – tátogom neki. Bólint, és beleharap az ajkába.
– Én is – tátogja vissza, mielőtt újra elsírná magát.
Blister, te vagy az, itt vagy velem.
– Milyen a kaja? – kérdezi Mr. Wick. Bólintással felelek. – Van
cellatársad?
– Nincs – felelem csendesen.
– Talán jobb is egyedül.
Nem. Magányos vagyok. Alig engednek ki, és félek, bele fogok
őrülni.
– Hogy van Megan? – kérdezem, és a levegő hirtelen megfagy
körülöttem.
– Még mindig kómában van – feleli.
– Fel fog ébredni?
– Nem tudják. – A szavak átkúsznak a telefonvonalon, és aztán
rám marad egy óriásinak tetsző csend.
– Beszélhetek Blisterrel? – kérdezem halkan.
– Persze.
Mr. Wick Blister vállára teszi a kezét, és odaadja neki a
telefonkagylót.
Belemeredek Blister szemébe. A mellkasom úgy feszül, hogy
nehéz rajta tartanom a tekintetem.
– Hozhatunk neked könyveket? – kérdezi végül.
– Nem tudom – felelem.
– Majd megkérdezzük – olvasom le Mr. Wick szájáról.
– Mit szeretnél? – kérdezi Blister.
– Bármit. – A tenyerem még mindig az üvegen pihen.
– Jól bánnak veled?
– Igen.
 Blister is a szemembe néz.
– Van ablak a szobádon? – kérdezi.
– Egy kicsike. Túl magasan van, de ha felmászom, láthatom az
eget.
– Az ég jó – mondja Blister.
Meg akarom kérdezni, hogy van Tom, de tudom, hogy képtelen
lennék rá.
– Mr. Johnson a fellebbezésen dolgozik – mondja. – Azt mondja,
három hónapon belül meglesz.
– És aztán kiengednek?
Mr. Wick lenéz a kezére, de Blister nem veszi le rólam a tekintetét.
– Kihozlak innen – feleli.

Talán öt nap is eltelt már, mióta találkoztam Blisterrel. A napok itt

végtelenek, és kérlelhetetlenül összefolynak.
Rés nyílik a cellám ajtaján, és egy könyvet dugnak át rajta. Puha
kötéses, mégis nehéznek érzem a kezemben. Kinyitom, és a papírról
kimeredő szavakat nézem. Feketék a fehér papíron, tiszta, rendezett
sorokban. Beleszago-lok, a kinti világ illata.
Valahol odakint egy hatalmas gyárban gépek nyüzsögtek, hogy
összerakják ezt a könyvet. Emberek értek hozzá, az ujjaik lenyomata
élettel töltötte meg. Megérintem a borítót; kik lehetnek, merre
lehetnek.
A könyv hátulján lévő szöveg azt mondja, a könyv egy lányról szól,
aki szépen tud énekelni. Blister küldte nekem, ő választotta.
Az ágyamra ülök, és kinyitom. Elolvasom az első sort. Aztán újra
és újra. És aztán hagyom, hogy beszippantsanak az oldalak, és
messzire vigyenek innen. Máshol vagyok, és ott, azon a helyen nem
találnak rám.
 UTÁNA
Egy héttel később

Egy apró szobába vezetnek. Azonnal rájövök, hogy a férfi, aki bent
ül, egy pap.
– June? – kérdezi. – Én Shaw atya vagyok.
Bilincsben vagyok, de így is kezet akar rázni velem.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondja.
A mellettem álló őrre nézek.
– Nem muszáj maradnod – mondja nyájasan. De végre
kikerülhettem a cellámból, és ezért mindenképpen hálás lehetek.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek – mondja az atya. Bólintok. – Le
akarsz ülni? – Az asztal felé mutat. Egy aprócska váza áll csak rajta,
friss vágott virágokkal.
Nem felelek, de az asztal felé irányítom a lépteimet, a széket
egészen a falig húzom.
– Magunkra hagyhat – mondja Shaw atya az őrnek. A férfi rám
pillant, mielőtt kilép az ajtón, azt olvasom ki a tekintetéből, hogy
nem bízik bennem.
– Néhányan szeretik, ha felolvasok nekik – mondja az atya, és leül
velem szemben. Kedvesek a vonásai.
– Én nem szeretném – felelem halkan.
– Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek – mondja.
– Hisz nekem?
– Én a megbocsátás erejében hiszek. A szeretet erejében.
– Az apám miattam halt meg. Hogyan nyerhetnék megbocsátást?
– Először magadnak kell megbocsátanod. – A szavai súlyokként
nehezednek a vállamra.
– Az nem lehetséges.
 – De igen. Erőre és bátorságra van szükség hozzá. És benned
mindkettő megvan, June.
– Annyira félek – suttogom.
– Tudom. – Shaw atya gyengéden a kezemre teszi a kezét. – De
én itt vagyok veled – mondja.
A tenyerembe temetem az arcom, és kibuggyannak belőlem a
könnyek.

A szúnyogcsípés az arcomon elfertőződhetett, de nem adnak rá

semmit. Azt mondják, majd kitisztul, és hogy ne vakargassam.
Próbáltam, és nem múlt el. És tudom, hogy Blister újra eljön, és én
még borzalmasabban nézek ki, mint eddig. Soha többé nem akar
majd megcsókolni engem.
Bilincsben vezetnek át a kapukon. Két fogoly bámul rám, ahogy
elhaladunk mellettük. Az egyikkel még sosem beszéltem. A másik
Sarah-Jane. Ő a szomszéd cellában van; állandóan hallom, hogy fel-
alá járkál. Le és fel, négy lépést az egyik irányba, négyet a másikba.
Volt, hogy be kellett fognom a fülem, különben kitört volna belőlem
a dühöm, és sosem kerülök ki innen.
Blister lép be először a látogatófülkébe. Egy pillanatra
megzavarodok, és oda akarok rohanni hozzá. Aztán rájövök, hogy
egy üvegfal van közöttünk. Az egész testem megremeg a
felismeréstől.
Mrs. Wick lép be utána. Magasra emeli a fejét, de rémültnek tűnik.
Leülnek, Blister felveszi a telefonkagylót, és kettejük közé teszi,
hogy az anyukája is hallhasson minket.
– Szia – mondja Blister. Felemeli a kezét, és az üveghez nyomja,
ahogy legutóbb.
– Szia!
Most nem sír, de ugyanolyan megtörtnek látszik.
– June – tátogja Mrs. Wick. – Hogy vagy?
– Haza akarok menni – felelem.
 Letesz egy zacskót az asztalra. Pénzérmék és kulcsok csörögnek
benne. Kocsikulcs. Eszembe jut, mennyi időt töltöttem a kocsijukban,
felidézem a pillanatot, ahogy a letekert ablaknál énekelek a szélbe.
– Megkaptad a könyvet? – kérdezi Blister. Furcsán szól a hangja,
valahogy nem tartozik ide.
– Igen, köszönöm.
– Sokáig válogattam – mondja. – Nem tudtam, mit hozzak.
– Tökéletes.
– Hozhatunk neked kaját az automatából – mondja Blister. – Az
őrök azt mondták, ők beviszik neked.
– Köszönöm.
Furcsa, eddig ismeretlen csend telepszik ránk. Régen miénk volt a
világ összes ideje, és bármiről beszélgethettünk. Most meg nem
tudom, mit mondhatnék.
– Apu is üdvözöl – mondja. Bólintok. – Tomnak hiányzol. – Újra
bólintok, újra és újra, miközben próbálom nem elsírni magam. –
Csináltatott apuval egy dupla hintát, hogy ha kijössz, együtt
hintázhassatok rajta.
– Hogy van? – kérdezem.
– Jól – vágja rá Mrs. Wick.
Ránézek, majd vissza Blisterre.
– Tényleg? – kérdezek vissza. Nem akarok több hazugságot.
– Újabb fertőzés – feleli. – De már jobban van.
– Mondjátok meg neki, hogy sok ölelést küldök – mondom. – És
mindig küldeni fogok.
Blister elmosolyodik, de nem eléggé ahhoz, hogy megjelenjenek a
gödröcskék az arcán.
– Hogy megy a tanulás? – kérdezem.
Blister megvonja a vállát.
– Elég nehéz.
– Ki kell tartanod, Blister – mondom. – Orvos leszel, és megváltod
a világot, emlékszel?
– Próbálkozom.
 A szomorúság minden szavunk árnyékában ott lebeg.
– Megan felébredt már? – kérdezem, mire Blister megrázza a fejét.
– Alszik, és csövek lógnak ki belőle.
– Jobban lesz, nem igaz? – kérdezem, de egyikőjük sem felel.
A fehér falat bámulom, és azt kívánom, bárcsak újrarendezhetném
Megan életét. Az elejétől kezdve. Adnék neki egy másik anyukát és
egy másik apukát.
– Kicsit magatokra hagylak benneteket – mondja Mrs. Wick.
Annyira megölelném. Azt hiszem, sír, mert anélkül lép ki a fülkéből,
hogy rám nézne.
Blisterre pillantok.
– Kaptál már másik biciklit? – kérdezem.
– Anyu unokatestvéréét használom – mondja. – És spórolok egy
újra neked.
– Veszel nekem egyet?
– Igen.
– Milyen színűt? – Behunyom a szemem.
– Milyet szeretnél?
– Lilát – felelem.
– Lilát?
– Igen. – Csak Blister és én vagyunk; együtt a lakókocsiban. Kéz a
kézben, és mindjárt megcsókol.
– Akkor szerzek neked egy lila biciklit – mondja, de elcsuklik a
hangja, úgyhogy felnézek rá.
Sírt, és én nem is tudtam. A keze az üvegen az enyémhez tapad,
így le sem tudja törölni a könnyeit.
– Nem tetszik neked az a szín – próbálom nevetve mondani.
– Annyira hiányzol, June.
– Nekem is hiányzol, Blister – felelem, és mindkettőnket elragad a
fájdalom.
A boríték már ki van nyitva, de nekem címezték. Kihúzok belőle egy
lila papírbiciklit. Kicsit aránytalan. Az ülés túl kicsi, de egyébként
gyönyörű.
Van hozzá egy kis levél is, Blister kusza kézírásával:
Nem engedték, hogy ragasztót használjak.
Magam előtt tartom a biciklit. Blister minden vonalat gondosan
hajtott meg. Legszívesebben szétszedném, és újrahajtanám, hogy
megérintsem azokat a pontokat, amiket ő is. De nem akarom
tönkretenni. Megszagolom, de nem érzem rajta az illatát. Forgatom a
kezemben, mert Blister is forgatta.
Imádom, mondom ki hangosan.
Cérna áll ki belőle az egyik oldalán. Így felakaszthatom a rácsra.
Onnan lóg le a lila biciklim.
És a szívem millió darabra törik.

Mickey és én az udvaron sétálunk. Az ég tejfehér, a hideg

áttüremkedik a vastag börtönfalakon is.
– Merre menjünk ma? – kérdezi Mickey, mögöttem lopakodva.
A lakókocsikhoz, mondanám szívem szerint, de túl fájdalmas lenne
elmenni odáig.
– Elmehetnénk piknikezni – ajánlja fel Mickey. – Esetleg a
folyóhoz?
Addig nézem a téglafalat, míg el nem tűnik; és elképzelem a
magas fűvel borított utat a folyóig. Annyira szeretném hallani a
csobogó hangját, de itt csak a szél fakó morajlását lehet hallani.
– Jól vagy, June? – kérdezi Mickey. Nem állunk meg, tovább
megyünk, mert nem hagyhatjuk, hogy kiessünk a szerepből, és a
simogató fűtenger visszaváltozzon a koszos betonná, ami a talpunk
alatt van.
– Hiányzik Blister.
– Tuti, te is hiányzol neki.
Jobb volna azt hallani, hogy nélkülem is jól elboldogul.
 – A másodfokú tárgyalás pár hét múlva lesz – mondom.
Mickey egy ideig nem felel, talán csak a hömpölygő folyót
hallgatja.
– Arra nem alapozhatsz, csajszi – mondja végül. – Vagy
belebolondulsz.
– De Blister azt mondja, ki tudnak vinni.
– Hát akkor kapaszkodj csak ebbe, ha ebbe akarsz. Mind máshogy
élünk túl. Te így csinálod, én a magam módján.
– Miért vagy itt, Mickey? Mit csináltál?
Nehéz csend telepszik ránk. Talán nem kellett volna
megkérdeznem. Talán nem is akarom tudni.
– Ha elmondanám – mondja –, nem tekintenél többé embernek.
– Ezt nem hiszem, Mickey.
De végül nem árulja el.
 UTÁNA
Hat héttel később

– Csak akkor élek, ha itt vagy velem – mondom Blisternek.

Soványnak és fáradtnak néz ki.
– Nem kellene itt lenned – mondja.
– Dehogynem.
– De nem akartad.
– Megöltem őket, Blister. – A szavak olyan távolinak tűnnek.
Darabjaira kell szednem ezt a mondatot, és helyes sorrendbe
tennem az elemeit.
Blister megdörzsöli a szemét. Amikor újra felnéz rám, még
erősebben hasít belém a hiánya.
– Sokan gondolják, hogy nem kellene itt lenned.
– Leveleket küldenek – felelem.
– Tényleg? És mit írnak?
– Hogy aláírásokat gyűjtenek.
Blisternek felragyog az arca.
– Ez működhet – mondja. – Ha sok ember írja alá, arra talán
felfigyelnek.
– Virágokat hajtottam belőlük. A levelekből. Nem lett túl szép –
ismerem be.
Blister hosszasan bámul rám.
– Milyen lett? – kérdezi.
– Magányos.
Úgy bólint, mintha tudná. De nem tudja. Olyan magány ez, amihez
hasonlót még sosem tapasztaltam. Egy lehetetlen magány. Olyan
mélységes csend van benne, amely a lelkedet is lehalkítja.
– Maggie-nek új munkája van – mondja hirtelen. – Oklahoma
Citybe költözik.
 – És mi lesz Jackkel?
– Maggie azt mondja, inkább a munkát választja.
– Ó! Azt hittem, kedveli őt.
– Nem volt vele gond – mondja kurtán Blister.
Meg akarom kérdezni, mi a helyzet a lakókocsikkal, de nem
vagyok rá képes, és magától sosem beszél róluk.
– Chubbers eltörte az ágyát. Ugrált rajta. Apu nem volt túl boldog.
– Azt, amit ő csinált?
– Hat hétig minden hétvégén azon dolgozott – feleli.
– És meg lehet csinálni?
– Igen, csak az megint jó sok idő.
Blisterre nézek, és elképzelem a házukat, a kaotikus szobákkal, az
ablakokkal, amelyeken beárad a fény. El tudnék itt tévedni,
beleveszni ebbe a világba egy időre, de tudom, hogy nincs sok időm.
– Mr. Johnson azt mondja, Megan sokkal jobban van. Már sétálgat
– mondom.
– Tudna segíteni? – kérdezi. – Az újratárgyaláson. Elmondhatná,
mit tett veled Kathleen.
– Hogyan mondhatná el, mikor ő is benne volt?
– De nem kerülne bajba. Elmondaná az igazat, és megértenék,
miért akartad felgyújtani a holmijaikat. Megan kiszabadíthatna.
Ekkor kinyílik az ajtó, és egy őr lép be rajta.
Pánik tör rám, mert a látogatási időnek vége. Szeretném megfogni
Blister kezét, és behúzni őt magammal. Még az üvegen keresztül is
látom a tekintetében, hogy hasonlóan érez.
– Minden oké – mondom neki.
De ő meg sem moccan.
– Kihozlak innen – mondja.
Más látogatók is távozni készülődnek; az őr odalép Blisterhez.
– Menned kell – súgja neki.
Blister előrehajol, és az üvegnek tapasztja a száját. Próbálom
visszacsókolni, de abban a pillanatban elhúzzák az üvegtől.
Rémültnek tűnik.
 Szeretném elmondani, hogy szeretem, de a könnyek nem engedik.
Elment. Az ajtó bezárult mögötte. A szoba üresen áll. Felsegítenek,
és visszavisznek a helyemre.
 UTÁNA
Négy hónappal később
– Újra megpróbáljuk – mondja Blister. Valami újfajta keménységet,
eltökéltséget fedezek fel benne, aminek eddig a nyomait sem láttam.
– Ez csak egy fellebbezés volt.
Mr. Wick elveszi tőle a telefonkagylót.
– Mr. Johnson már dolgozik a következőn – mondja. Kis szakállat
növesztett, mióta nem láttam, szívesen megérinteném, mert kíváncsi
vagyok, milyen lehet a tapintása. – Minden renden lesz, June. Ez
csak egy kis visszaesés. De a petíció jól halad.
– Tényleg? – kérdezem üres hangon.
– Igen! – látom kiabálni Blistert. Nagyot csap az asztalra, majd az
apja félszegen lefogja a karját.
– Nekem már nem nagyon írnak levelet – mondom. Nem mintha
bánnám, mert lehet, hogy jobb is így.
– Ne add fel, June! – buzdít Mr. Wick. – Mr. Johnson azt mondja, a
következő fellebbezési kérelmet pár hét múlva tudja beadni, és pár
hónapon belül lehet újratárgyalás.
– Nekem azt mondta, Megan egyre jobban tud beszélni.
– Ez jó hír. – Mr. Wick nagyokat bólogat.
– Fog tanúskodni? – kérdezem. Lopva egymásra néznek, és
ennyiből már tudom is a választ.
Blister elveszi a kagylót az apjától.
– Eldöntöttem valamit, June. – A mélybarna szeme megtelik
élettel. – Nem leszek orvos.
– Ne – mondom. Nem gondolhatja komolyan. Annyi időt fektetett
már bele. – Ezt nem teheted, Blister – mondom.
– Dehogynem. Ügyvéd leszek. Én leszek a legjobb ügyvéd az
országban.
Ne. Ne változtass az álmaidon miattam.
 – De ellenszereket találhatnál fel, emberek életét menthetnéd
meg.
– Így is emberéleteket fogok menteni. Csak kicsit másképp. – Az
ujjait az üvegre tapasztja, és válaszul én is. – El fogom kezdeni.
Miközben apával haladok a többi tananyaggal.
– Szuper leszel – mondom.
– Remélem – feleli. – Talán neked is tanulnod kellene valamit,
nem? Régebben állatorvos szerettél volna lenni – emlékeztet.
– Amikor tizenkettő voltam.
Mr. Wick a telefonhoz hajol.
– És most mi akarsz lenni? – kérdezi.
Szabad.
– Talán te leszel orvos! – lelkesedik fel Blister. – Végig úgy
gondoltuk, én leszek az, de lehet, hogy valójában inkább való neked.
Jó voltál, amikor együtt tanultuk az anatómiát.
– Ahhoz nagyon okosnak kell lenni – mondom.
– Te okos vagy, June – feleli. – Elég okos vagy hozzá.
– Hogyan menthetnék életeket, ha kettőt már kioltottam?
A szavaimon mindketten megütköznek. Néha olyan, mintha
elfelejtenék, mit tettem. Én egy pillanatra sem lennék képes.
– Az más… – próbálkozik Blister.
Mr. Wick meg sem szólal. Valószínűleg még rám nézni is képtelen,
mert a kezét lesi, majd a karikagyűrűjét kezdi el forgatni az ujján.
– Szociális munkás szeretnék lenni – mondom. Blister le sem veszi
rólam a szemét.
– Ezt nem tudtam.
– Idáig én sem – felelem.
– Te leszel a legjobb szociális munkás a világon – mondja, és az
arca élettelivé változik.
– Az leszek? Lehetnék az? – Kétségbeesés vegyül a hangomba.
– Az leszel. – Blister mosolyog, annyira, hogy újra láthatom a
gödröcskét. – Az leszel.
 UTÁNA
Tizenkilenc évesen

– June – hallom meg Mickey hangját a résen át. Kiragad a

papírvilágból, amiben voltam. – Ott vagy? – A hangja sivárnak
tetszik. – Persze hogy ott vagy. Hol máshol lehetnél?
Felülök, magam köré tekerem a takarót a félhomályban, és olyan
közel teszem a szám a köztünk lévő szellőzőhöz, amennyire csak
tudom.
– Igen, itt vagyok – mondom.
– Felébresztettelek?
– Nem. Nem aludtam – felelem. Aztán elcsendesedik, nem jön
válasz. – Mickey?
– Hiányzik a fiam, June – mondja végül.
– Tudom. – A fájdalma olyan, mintha a sajátom lenne.
– És hiányzik Jade.
– Hamarosan láthatod őket. Két nap múlva láthatod őket.
– Látni akarom őket minden nap.
– Tudom.
– Otthon a fiam csak két ajtónyira lakott tőlem. Mondtam már?
– Igen.
– Még mindig le tudom festeni Jade szobáját. Hogy hol van az
ágya. A fiam kitette a képeimet Jade szobájának falára.
– A halas képeket? – kérdezem nevetve.
– Nem, nem a halasat. – Azt hiszem, sikerült megnevettetnem,
vagy inkább mosolyt csalnom az arcára. – Be akarom őt takargatni,
June. Az ágya elé akarok térdelni, és meséket olvasni neki. A haját
akarom simogatni, míg el nem alszik. – A hangjába most mély
fájdalom vegyül. – Ki fogom hagyni az első napját az iskolában,
minden szülinapot, minden karácsonyt.
 – Kijuthatsz, Mickey.
– Nem érdemlem meg. – A szavai bepotyognak hozzám a rácson.
Apró darabokra tépve hevernek az ágyamon.
A falba kapaszkodom, hogy el ne szédüljek.
– Még változtathatunk, nem? – suttogom. De túl halkan ahhoz,
hogy Mickey meghallja.
– Mondj valami jót, June – mondja.
Valami jót.
Nehéz jó dolgot találni idebent. Ezek a falak néha elhitetik velem,
hogy rajtuk kívül nem is létezik semmi más.
– Az őszirózsa jó – mondom. – A lila virágúak olyan különlegesek.
– Azok.
– Majd látunk párat a holnapi sétánkon – mondom. – Mickey
szomorúan nevet fel. – Megtaláljuk majd a legszebb mezőt, a
legnagyobb virágokkal, belefekszünk, és az illatukba merengve
nézzük majd a kék eget.
– Ne az eget – mondja Mickey. – A földet szeretném közelről látni.
Hiányoznak a bogarak, az aprócska kis állatok.
– Tudtad, hogy a hangyák sosem alszanak? – kérdeztem.
Mickey felnevet.
– Hol tanultad ezt?
– Blistertől tudom.
Blister. Blister. Blister.
Behunyom a szemem, és egyre tisztábban látom a mezőt.
Lehajolok, és megérintem az összes fűszálat.
– Egyszer megmart egy kígyó – mondom, de Mickey nem felel. –
Megsebesült, és Blister meg akarta menteni. Csináltunk neki egy
fészket az egyik kocsiban, de aztán megmart.
– Fájt?
– Igen. Kórházba vittek, ahol majdnem elmondtam mindent az
egyik nővérnek Kathleenről. Annyira el akartam mondani, de
képtelen voltam. – A falnak nyomom a homlokom. Olyan közel
vagyok hozzá, hogy minden mocskát érzem. – Csak néztem azt a
nővért, és vártam, hogy olvasson a gondolataimban, érted?
– Igen, értem – mondja Mickey.
– A karom hetekig be volt dagadva. Minden nap találkoztam a
nővérrel, és egyre mérgesebb lettem magamra. A kígyó elvitt engem
egy biztonságos helyre, ahol végre beszélhettem volna, de nem
tettem.
– Mi történt a kígyóval?
– Meghalt.
– Az kár.
– Blister még csak el sem temette. Annyira haragudott rá, amiért
bántott, hogy egyszerűen behajította egy bokorba. – Emlékszem
Blister komoly tekintetére, miközben ezt mesélte nekem.
Meghallom Mickey mélyről jövő sóhaját.
– Én se mondtam el senkinek, June – mondja csendesen.

– Hány rabot veszített már el? – kérdezem Shaw atyát.

– Túl sokat. – Oldalra biccenti a fejét, a szeme a Bibliát vizslatja.
– Nem volt dühös?
– Gyakran. De aztán olvastam ebből. – Lassan felemeli a könyvet,
a lapjai kissé rongyosak már a sok forgatásról. – És beszéltem.
– A beszéd nem hozza vissza a holtakat.
– Nem, de segít rendezni a gondolatokat. Néha túl sok van
belőlük, és el kell őket engedni.
– De hogyan lehet megbirkózni az összes veszteséggel? Hogyan
lehet itt elbúcsúzni tőlük?
Shaw atya érti, miről beszélek. Régóta szerettem volna már
kimondani azokat a szavakat, amelyek most közénk ereszkedtek.
– Nagyon nehéz – mondja. Sosem láttam még zavarba jönni. –
Néha nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek tovább csinálni.
– Ez a vége? – kérdezem. Nem veszi le rólam a szemét. – A halál?
– Úgy hiszem, az csak a kezdet.
– Látni fogom ott az anyukámat? – kérdezem.
 – Hiszem, hogy így lesz.
– És apát? – Elcsuklik a hangom. – Mi lesz, ha ő nem bocsát meg
nekem?
Shaw atya rendületlenül a szemembe néz.
– Szerintem már megtette.
– De elvettem az életét.
– Nem akarattal tetted.
– Miattam halt meg. Ha nem gyűlöltem volna ennyire Kathleent,
nem akartam volna felgyújtani a cuccait.
– De vajon hol kezdődött el ez a kör, June? Sokat szenvedtél. És
nem kétséges, hogy Kathleen is sokat szenvedett élete során.
– Kathleen?
– Senki sem születik gonosznak.
– Ő igen.
– Lehet, hogy őt is bántották gyerekkorában.
– Őt senki se bánthatta! – csattanok fel dühösen. És felidézem a
terrorja alatt eltöltött évek morzsáit.
– Talán, ha megpróbálnád megérteni őt, könnyebb lenne a
megbocsátás.
– Nincs mit megérteni! – Még sosem emeltem fel a hangom Shaw
atyára.
– Nem könnyű, tudom.
– Mit tud róla? – A kiabálásom megijeszti. – Magát is kínozta
talán? Próbálta esetleg a maga életét is tönkretenni?
– Mégsem ment neki. – Gyengéden a karomra teszi a kezét, de én
elhúzom magam a közeléből.
– Tényleg nem? Nézzen rám. Nézze, mi lett belőlem. Semmim se
maradt.
– Dehogynem, June.
– De hiszen azt akarják, hogy meghaljak. Azt gondolják, nem
vagyok méltó az életre. – Nehezen kapok levegőt.
– Pedig méltó vagy rá – mondja Shaw atya. – Szeretnek.
Hirtelen nyílik az ajtó.
 – Minden rendben – mondja azonnal az atya.
– Vissza kell mennie a cellájába – mondja a férfi.
– Megengedett, hogy dühös legyen – válaszolja a pap, és kicsit
meg is emeli a hangját.
– Nem, ha én szolgálok. – Az őr felénk lép, és felhúz.
– Ne – sírom, és próbálok ellenállni.
– June. – Shaw atya mellém térdel. Meg akar nyugtatni.
– Önnel akarok maradni – könyörgöm.
De aztán bejön még egy őr, és felhúznak a földről.
– Ne hagyd, hogy Kathleen nyerjen – hallom Shaw atya hangját,
de a többi szavát elnyeli az ajtó, amit becsuknak előttem.
 UTÁNA
Hat hónappal később
– Hogy megy a tanulás?
– Jól – feleli Blister. – Most a polgári peres eljárást
tanulmányozom. – A lelkes energiái betöltik a szobát. – Mr. Johnson
azt mondja, három hónap múlva lesz a harmadik tárgyalás.
– Három hónap?
– Igen – feleli. Fogalma sincs, milyen lassan telik itt az idő. – De
én nem bízom ebben az alakban.
– Miért? – Mr. Johnson volt eddig az egyetlen reménysugaram.
– Nem hiszem, hogy elég jó. Szerintem hibákat követ el. Nem tesz
meg mindent, hogy bevonja Megant. Valaki mással nyerhetnénk.
– Blister, én nem ismerek senki mást.
Blister lopva oldalra tekint.
A mellette lévő fülkében Mickey és az unokája beszélgetnek, a
kislány sírva fakad. Megütközöm azon, mennyire nem szabadna itt
lennie. Ez a hely senkinek sem való.
Blister élesen pillant vissza rám, de a pillantásában a
sebezhetőségét is felfedezni vélem.
Mickey fia zavartnak tűnik, amikor felveszi a lányát. Valamit mond
még az anyjának, aztán kiviszi a síró gyermeket a szobából.
Amikor minden elcsendesedik, Blister folytatja: – Megpróbálom
meggyőzni Mr. Johnsont, hogy fussuk át újra Mrs. Andrews
érvelését. És szerintem át kellene néznünk a régi iskolai
nyilvántartásokat is.
– Nem szólhat erről az életed, Blister – mondom.
A párbeszédünket egy sikoly akasztja meg. Átnézek a másik
oldalra. Épp ki akarják vonszolni Mickey-t. Ő ellenkezik, rugdos,
felborítja a széket, és az öklével csapkodja az őrt.
 Aztán újabb őr lép be, és a kiabálás elhalkul, mert sikerül
kirángatniuk.
Még halljuk a vastag ajtókon és falakon keresztül is, de aztán úgy
marad abba, mintha soha nem is létezett volna.
 UTÁNA
Tizenkilenc évesen
– Nem hordod a szemüveged – mondom félszegen Blisternek.
Zavartan néz rám, és ott érinti meg az arcát, ahol a szemüvege
szokott lenni.
– Próbálgatom a kontaktlencsét.
– Miért?
– Csak meg akartam tudni, milyen.
– Jobban tetszel szemüvegben – mondom. Nem mosolyodik el. –
Hogy van anyukád?
– Jobban. Az orvos azt mondta, sima törés, gyorsan gyógyul.
– Meddig lesz még rajta a gipsz?
– Még két hét.
– Nehéz lehet most apukádnak.
– Hát ja. Nem ezek voltak a legkönnyebb hetek.
– És azzal, hogy ide járkálsz, csak még nehezebb – mondom, és
hagyom, hogy levegye rólam a szemét.
– Nem gond.
– Szerintem már kezd az lenni – mondom nyugodt hangon, pedig
a szívem olyan hevesen ver, hogy szinte már fáj.
– Nem tudsz rábeszélni, hogy ne látogassalak, June.
– De mi van, ha nem szeretném, hogy gyere?
– Akkor is jönni fogok. – Most próbál mosolyogni. – Megkaptad a
könyvet, amit anyu küldött neked?
Bólintok.
– Blister, kérlek, figyelj rám.
Lepillant a kezére. Nem akarja hallani, ami most következik.
– Azt szeretném, ha kettőnk helyett élnél odakint. – A hangom
éles és határozott, pedig belül csak ürességet érzek. – Azt
szeretném, ha minden napot hasznosan töltenél el, ha minden napot
valami jóra használnál.
– De idejönni jó. – A hangja olyan, mint a fiúé, aki megmentett
engem, a fiúé, aki elvont Kathleentől, és megmutatta nekem, mi a
boldogság.
– Semmi jó nincs ebben a helyben. A te szabadságod is elveszem,
Blister.
– De nem akarom.
Hirtelen kitör belőlem minden haragom.
– De muszáj! Nem mentheted meg a világot egy börtönhöz
láncolva!
– De mi lesz a te világoddal? – kérdezi szinte suttogva.
– Abban mindig benne leszel.

Kitépek egy lapot a könyvemből, és addig hajtogatom, míg meg nem

jelenik egy forma. Egy fecskét szeretnék csinálni, apró testtel és
nagy, elegáns szárnyakkal, de már nem emlékszem, hogyan kell.
Blisterre lenne szükségem, hogy segítsen.
Tegnap szitakötőt próbáltam csinálni; fel akartam akasztani a
cellám ajtajára, de rá kellett jönnöm, hogy Blister nélkül nem megy.
Minden lehetetlen Blister nélkül.
Az ablakon kinézve fehérnek látom az eget. Ezek a legrosszabb
napok. Nincs különbség az ablakon túli világ fehérje és a falak
fehérje között. A kinti világ ilyenkor mindennél jobban megsemmisül
számomra. Kutatom a jeleit annak, hogy még mindig létezik. Egy
madarat lesek, vagy egy aprócska kéket a betonégen. Órák
telhetnek így el.
Órák telnek el azzal, hogy azon gondolkodom, miért nem
mondtam el; miért féltem ennyire elmondani? Hogyan
hallgattathatott el Kathleen?
Kinyílik az ajtón lévő rekesz. Felállok, és átdugom rajta a kezem.
Rákattan a bilincs, aztán kinyitják az ajtót. Ez az az őr, akinek túl
szoros a nadrágja. Talán ezért is jár olyan mereven.
Megbilincsel a bokámnál is. Miközben csoszogok, hangosan
csattan egymáshoz a fém. De még így is jó. Jó kint lenni. Jó érezni a
padlót a talpam alatt. Látni valami mást is az épületből, a folyosókat,
a zárt ajtókat. Az ablakokat. Imádom az ablakokat.
A duplaszárnyú kapuhoz megyünk.
És akkor a friss levegő megérinti az arcomat. Hátrahajtom a
fejem, ahogy mindig; behunyom a szemem, és olyan nagyokat
lélegzem, amilyen nagyokat csak lehetséges. Meg akarom tölteni
magam ezzel a friss levegővel, annyival, hogy örökre elég legyen.
Mint általában, Mickey már ott vár, fel-alá járkálva a fal mellett.
– Menjünk arra, az erdő felé? – kérdezi.
Semmit sem látok ott, ahová mutat. Próbálom látni az erdőt, de
ma semmi sincs ott.
– Nem látok túl a falakon – mondom.
– Próbálkozz jobban, csajszi – feleli Mickey. De csak téglákat látok
egymáson.
Lassan megindulnak a lábaink.
– Azt szeretném, hogy essen – mondja. A hangját reszelőssé
változtatta a sok itt töltött év.
– Esni fog. – Felnézek a tejfehér égre. Szeretem itt az esőt. Elhiteti
velem, hogy valami nagyobb része vagyok. Amikor esik, elképzelem,
hogy a felhő továbbvonul, és később egy másik gyermekre hull,
mérföldekkel arrébb egy mezőn.
De azt nem tudják, hogy ránk is esett már belőle.
– Szerinted rossz, ha képtelen vagyok a megbocsátásra? –
kérdezem Mickey-t.
– Sokat bántottak – feleli. – Sok dolgot kell megbocsátanod.
– Igen, és ha megteszem, az olyan, mintha az az egész rendben
lett volna. De nem volt rendben.
– Szerintem egyedül magadnak kell megbocsátanod. Látom, hogy
felfal téged a bűntudat. Megmérgezi az életed.
 – Nem tudom, hogy csináljam – mondom. A falak hirtelen
magasabbnak tűnnek körülöttünk. Az ég távolibbnak tetszik, mint
valaha.
Mickey bólint.
– A megbocsátáshoz nagy bátorság kell.
– Nem tudom, hogy van-e bennem annyi – mondom.
Mickey megtorpan, és a szemembe néz.
– June, te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek.
– Megbocsátottál már magadnak? – kérdezem tőle.
– Muszáj lesz, June, mert kifutok az időből.
– Ne mondd ezt, Mickey.
– Az óráim meg vannak számlálva – teszi hozzá. – De jobb is
lenne így a fiamnak. Ez itt tönkretette az életét. Itt tölti minden
idejét. Olyan, mintha őt is bezárták volna.
– Látni akar téged.
– De ez így nem helyes. – Mickey hangja kissé megbicsaklik. –
Hallottad már, hogy ha igazán szeretsz valakit, akkor képes vagy
elengedni őt? Ezért akarok véget vetni ennek. Nem akarom itt tartani
őt többé.
– Nem akarom, hogy elmenj, Mickey.
Szomorúan felnevet, majd köhögni kezd.
– A fiam azt mondja, itt akar lenni. Azt akarja, hogy tudjam, velem
van. Hogy amikor itt van, csak vele kelljen foglalkoznom, és ne
gondoljak másra.
Szörnyű ez az egész.
– És mi van veled, June? Ki lesz majd ott veled? – kérdezi Mickey.
– Nem engedem, hogy megöljenek.
– Az anyukád tárt karokkal vár majd a másik oldalon, csajszi –
mondja. – Tárt karokkal, az tuti.
Ez a mondat úgy ráz fel, mintha áram csapott volna belém. Nem
jönnek ki szavak a számon. Mert hamarosan Mickey hangja eltűnik,
és aztán az enyém is el fog. A hangom, a szívem, a kezem, a bőröm,
a csontjaim. Semmi nem marad utánam.
 Az égre pillantok, és csodáért kezdek imádkozni.

A rácsoknak nyomom az arcom, és meglátom Mickey-t a folyosón,

bilincsbe verve két őrrel. Hirtelen úgy tűnik, mintha kétszer akkora
lenne, de járni is alig tud.
– Mickey – suttogom. Annyira sír, hogy meg sem hallja a
hangomat, ahogy elhaladnak mellettem. – Mickey – sziszegem
hangosabban, de vissza sem néz. Azt hittem, erős lesz. Azt hittem,
képes lesz magasra emelni a fejét. De könnyei visszhangja betölti a
levegőt.
Két kéz vonszolja, két kéz tapad a hátára. Olyan, mint egy rémült
kislány, akin senki sem segít. Csak sír, megállíthatatlanul, és aztán
csak egy zörgő kulcsot hallok újra, amikor kinyitják a kaput előtte.
Eltűnik.
A fülemet a rácsokhoz nyomom, hogy halljam az utolsó lépteit.
A siralomházba viszik. Még egy napra és még egy éjszakára
egyedül lesz egy cellában. Holnap felébred majd, megmossa az arcát
és a fogát. A fésűje megakad majd ébenfekete hajának kócaiban, de
ő óvatosan kifésüli majd őket, aztán hátrafogja a haját azzal a nagy
barna csattal, amit mindig a hajában hord.
Azt hiszem, nehezen eszi majd meg a reggelit.
Talán ír majd egy levelet a fiának. És egyet Jade-nek. És a szíve
olyan hevesen zakatol majd; ki akar majd jutni onnan, mielőtt még
megszűnne dobogni.
Aztán kinyitják előtte az ajtót, és a kivégzésre viszik. Egy őr fogja
várni, a bőrszíjak már előkészítve az aprócska csuklójára. Nem fog
sírni, amikor felteszik rá.
– Köszönöm – mondja majd a férfinak, aki felsegíti a székbe.
A fia egy üvegfalon át nézi majd. A huszonhat éves fia. Mickey
elhagyja őt, és a fájdalomtól majdnem megvakul.
– Jól vagyok – mondja halkan, kedvesen, de alig hallani majd a
szavait.
 Mickey anélkül fekszik fel az ágyra, hogy mondanák neki.
Leszíjazzák, a hasánál és a mellkasánál, majd megszorítják a
kapcsokat.
– Akar még mondani valamit? – kérdezi majd a férfi a másik
oldalán.
– Azt akarom, hogy tudják, sajnálom – mondja Mickey rekedt
hangon a levegőtlen teremben.
És aztán beadják neki a folyadékot. És minden cseppjével egyre
távolabb kerül az élettől.
Egyre távolabb és távolabb, míg el nem tűnik.

– Akartam jönni múlt héten – mondja Blister –, de nem engedtek.

– Nem fogadhattam látogatókat. – A hangom üres, érzéketlen, de
nem érdekel.
– Mit csináltál? – kérdezi.
– Mérges voltam, és szétromboltam a szobámat – felelem. Blister
lenéz a telefon zsinórjára. – Megölték Mickey-t.
Blister felpillant rám, a tekintetébe fájdalom vegyül.
– Az ő ügye más, mint a tiéd, June.
– Ő nem egy ügy. Ő egy ember.
– Tudom. – Lehajtja a fejét, és beletúr a hajába. Olyan régóta
nem láttam már sírni.
Nem csinálhatom ezt vele többé.
Lélegezz, csajszi, veled vagyok.
– Blister, nem szeretném, ha idejönnél.
– Nem tilthatod meg, hogy jöjjek. – A szemembe néz, és látom,
hogy most bántom.
– Dehogynem. – Le kell néznem, erősnek kell lennem, hogy
kimondjam ezeket a szavakat, és tudom, ha a szemébe nézek, nem
leszek képes elengedni őt. – Majd a cellámban maradok, és nem
jövök ki hozzád.
 – Idehoznak. – A hangjából kétségbeesés tör fel. Tudom, hogy azt
akarja, hogy ránézzek.
– Nem, nem fognak.
– Miért nem akarsz látni engem? – elcsuklik a hangja.
– Tudod, hogy miért nem – suttogom. – Ezt akarom, Blister.
– Nézz rám, June – mondja. És akkor rá kell néznem, látnom kell
az arcát, az arcának minden aprócska vonalát. – Tényleg azt akarod,
hogy ne jöjjek többet? – A homlokát mintha ráncokkal festette volna
meg a sokévnyi szenvedés.
– Igen – mondom, miközben a szemébe nézek.
Lassan bólint.
– Azt szeretném, hogy a tanulásra koncentrálj, hogy
kiszabadíthass innen – teszem hozzá mosolyogva. Azt szeretném, ha
az élete menne tovább, még ha az enyém abba is fog maradni.
Blister belecsimpaszkodik a telefonba.
Nézem a homlokát, a szemét, a nyakát. Meg kell jegyeznem
minden vonását. A vállát, a karját. A kezet, amely az enyémet fogta.
Az ajkait, amelyek csókoltak.
Az üvegre tapasztom a tenyerem. Blister is odanyomja az övét.
Elképzelem, hogy érzem a bőrét a bőrömön.
Egymásra nézünk.
– Ne sírj – suttogom.
– Sajnálom.
De aztán én is elsírom magam. Az üvegnek nyomja a homlokát, és
én is ezt teszem.
Az én Blisterem.
Egy idő múlva kiegyenesedik.
– Sajnálom – suttogja újra.
– Nem. Azt szeretném, hogy legalább te szabad légy.
Elveszi a kezét az üvegről, látom, hogy úgy remeg, mint a
kocsonya.
Óvatosan pillant rám újra, arcának minden gyönyörű részletével.
– Szeretlek, June – mondja.
 – Én is szeretlek, Blister.
Visszateszi a telefont a helyére. Lassan hátratolja a székét, és
feláll.
Elfordul, csak pár lépés az ajtóig.
Az őr kinyitja előtte. Blister már majdnem kiteszi a lábát, amikor
hátrafordul.
A könnyeimen át látom az én drága Blisterem. Annyira sír, hogy
meg kell kapaszkodnia a falban.
– June – tátogja.
Aztán elmegy.
 UTÁNA
Két nappal később
A legjobb nem gondolkodni. A legjobb nem emlékezni.
Csak kinézni az ablakon, nézni, ahogy változik az ég, mintha más
nem is lenne már érdekes ezen a világon.
Amikor a múlt képei felvillannak előttem, szürkére festem őket a
falon. Aztán fogok egy ecsetet, és fehérrel festem le az összeset,
mielőtt még kitörölhetetlenné válnának.
Csend van.
Talán azt kellene képzelnem, soha nem is jött át hang a
szomszédból.
Csak felébredni. Enni. A falat bámulni, várni a következő adag
kaját. Aztán a következőt. Minden falatot alaposan megrágni.
És kicsit boldognak lenni, amikor pár percre kivezetnek a
meghasadt ég alá.
Csinálni, amit mondanak. Kimenni, amikor mondják, visszajönni,
amikor mondják.
Olvasni.
És hajtogatni valamit papírból, amin nincs ott Blister kezének
nyoma.
És megpróbálni a felejtést.
– June – szólít meg Shaw atya –, ne add fel a reményt.
Megfogja a kezem.
– Legyen hited, June. Én itt vagyok veled.
Elterelődnek a gondolataim, és alig tudok figyelni rá.
– Ez is csak egyfajta halál – mondom.
– Nem, te élsz, June. És amíg lélegzel, nem szabad feladnod a
harcot. Nem adhatod fel a reményt.
Remény.
Egy szó, amit túl nehéz felfognom.
– Annak már vége.
 UTÁNA
Huszonnégy évesen

Az ölébe meredve ül ott, amikor belépek a látogatóhelyiségbe.

Megan. Hirtelen újra gyermeknek érzem magam, és elönt a félelem.
Tudja, hogy itt vagyok az üveg másik oldalán, mert felemeli a fejét.
– June – tátogja.
Nem akarok leülni.
Egy fiatal nőt látok magam előtt, huszonhárom lehet. De ott van
benne Kathleen is. Elmúlt sok-sok év, és izzadni kezd a tenyerem, ha
belegondolok, mennyi. Belül apróvá gömbölyödöm össze, ahogy
anno megszoktam, ahogy nem bánthattak.
Megan felveszi a kagylót. A keze fején vékony a bőr. Bűntudatod
kezdek érezni. Rosszul vagyok. Biztosan ő is látja, hogy reszketek.
– June – mondja bele a nevemet a hideg, fehér telefonkagylóba.
Nem akarom hallani a hangját, túl sok emléket hoz a felszínre.
– Kérlek – tátogja.
Előrelépek, közelebb hozzá, és leülök a székre. Le sem tudom
venni róla a szemem.
A haja sötétebb, mint Kathleené. Most, hogy így közelebb jöttem,
látom, hogy sminkkel fed el néhány sérülést az arcán.
Elsírja magát. Az egyik kezében a telefont szorongatja, a másikkal
eltakarja a szemét.
Felveszem a kagylót a másik oldalon. A sírás hangja betölti az
egész szobát, amiben vagyok. Összeszorítja a gyomromat.
Igyekszem nyitva tartani a szemem, mert tudom, ha behunynám,
benne ragadnék a sötétségben, ahonnan most nem lenne visszaút.
– Megan, kérlek – mondom. Felnéz, egyenesen a szemembe. Még
mindig nagyon vékony, a vállcsontja kimered a rózsaszín pulóvere
alól.
 – Sajnálom – suttogja. Aztán mindkét kezével megragadja a
telefont.
– Én is sajnálom – felelem.
Megan kihalászik egy zsebkendőt a zsebéből. Úgy nézem őt,
mintha soha nem láttam volna még hozzá hasonlót. Ezt az aprócska,
madárszerű lényt; legszívesebben az üvegre rajzolnám a körvonalait.
Valóságos, mégis olyan különböző.
– Megbocsátok – mondom. A szavak számomra is meglepőek.
– Én is megbocsátok – mondja, és a szemembe néz.
– De az anyukád miattam halt meg.
– Igen – feleli Megan. Aztán abbahagyja a sírást, kiegyenesedik a
székében. – És engem is megpróbáltál megölni.
– Nem! – vágom rá. – Sosem akartalak megölni titeket. Soha.
Soha. Nem ezt akartam.
– Tüzet gyújtottál, míg aludtunk. Azt akartad, hogy meghaljunk.
Megan újra elsírja magát, de nem veszi le rólam a tekintetét.
Láthatom minden egyes miattam hullajtott könnyét.
– Nem akartam, hogy meghaljatok – mondom.
– Akkor miért nem ébresztettél fel? Miért nem hoztál ki időben?
– Próbáltam, de féltem. Kathleen cuccait akartam felgyújtani. A
fotóit. – Ebben a pillanatban elönt a szégyen és a bűntudat. – Csak
egy kis tüzet akartam, nem gondoltam volna, hogy továbbterjed.
Olyan gyorsan történt.
Megan tovább sír, de közben megváltozik az arckifejezése. A
hegekkel mintázott kézfeje erősen szorítja a telefonkagylót.
– Ki akartalak juttatni titeket – mondom.
– Anya sosem ébredt fel. Azt mondták, tüzet gyújtottál, és te a
kertből nézted az egészet.
– Ez nem igaz. – Megrázom a fejem.
– Eldugtad az ablak kulcsait. Olyan sokáig kerestem, June – sírja.
– Alig tudtam kijutni.
– Kathleen volt. A karnis mögött rejtegette.
Megan bólint, és az asztalra szegezi a tekintetét.
 – Rosszul bánt veled – mondja lefelé nézve.
– De nem akartam, hogy meghaljon.
– Én is rosszul bántam veled. – Megan óvatosan babrálni kezd a
telefonzsinórral.
– Igen – felelem. – Féltem. Végig nagyon féltem.
Megan lassan bólint.
– Én is féltem – mondja halkan.
Minden gyermeknek lett volna félnivalója, ha egy fedél alatt él
vele, mondta egyszer Shaw atya.
– Ezért csináltad? – kérdezem. – Ezért bántottál te is?
– Sajnálom.
– Féltél, hogy veled is ezt csinálja? – kérdezem, és nézem Megant,
várom, hogy mondjon valamit.
– Néha megtette.
– Néha mit tett? – kérdezem, de nem felel. – Kathleen téged is
bántott?
Bólint.
– Mikor? – kérdezem suttogva, pedig valójában nem akarom
hallani.
– Amikor senki sem figyelt – feleli.
– Nem tudtam. – Nem vettem észre.
– Senki se tudta.
– Senkinek sem mondtad el?
– Próbáltam elmondani… neked – mondja. Hirtelen mintha a
szívem megszűnne dobogni. – Csak nem tudtam, hogyan. Annyira
féltél tőlem, hogy nem engedtél közel.
Nem találom a szavakat. Nem tudok megszólalni.
– Falat épített kettőnk közé – suttogja Megan. – És egyikőnk sem
volt képes áttörni rajta.
Nézem őt az üveg másik oldalán. El vagyunk választva egymástól,
mégis tisztán látom őt. Hirtelen vágyat érzek, hogy megérintsem ezt
a kislányt. Meg szeretném változtatni a történetünk végét, és
engedni, hogy elrepüljön innen.
 – Nem tudtam, hogy az apukád az én apukám is – mondja aztán
hirtelen. Valami eddig nem látható erő gyűlik össze a tekintetében.
– Sosem sejtetted?
– Nem, esküszöm. – És miközben ezt mondja, nem veszi le rólam
a szemét. – Elhittem anyu sztoriját, hogy az apám elhagyott minket.
– Pedig nem volt igaz.
– Mindig azt gondoltam, nem voltam neki elég jó. Anyu azt
mondta, nem akart engem.
Évek hazugságai gyűlnek körénk.
– És az apánk évekig hagyta, hogy ezt higgyem – mondja. –
Tudta, mennyire fáj nekem. Mégsem mondott semmit.
– Talán azt gondolta, túl fiatal vagy még, hogy megértsd.
– Nem, szerintem nem akarta elmondani.
– Elmondta volna. – Legalábbis szeretném ezt hinni. – Csak nem
találta a megfelelő időt és a megfelelő szavakat.
– Egy szemét volt. – Érzem, hogy kezd elmerülni a saját, sötét
gondolataiban. De én szeretném, ha még itt maradna velem.
– Megan – szólítom meg –, ha ugyanaz az apánk, az azt jelenti,
hogy az igazi húgom vagy. – Elmosolyodom. Bólint, és mondani akar
valamit, de a könnyei nem engedik. – És az a fal, amit Kathleen
épített kettőnk közé? Azt hiszem, mi ketten lerombolhatjuk.
 UTÁNA
Egy hónappal később

Ma reggel vezettek ki a cellámból. Egy másik zárkába helyeztek, ami

azt jelenti, hogy hét napom van még hátra.
Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Ez a szoba üres, semmi köze
hozzám. Mindent elvettek tőlem. Minden könyvemet. Blister fotóit,
amelyeket kartonkeretbe ragasztott nekem. Minden levelet, amit
nekem írt. Szavak százai, amelyek nekem szólnak. Mindet elvették.
Az ágyon ülök. Nem akarok az ajtóra nézni, de végül megteszem.
Ez is üres, hiányoznak róla Blister papírfigurái. Mind az ötvenhét
darabot elvették. Csupaszak a rácsok.
Úgy akarnak tenni, mintha soha nem is létezett volna.
Egy őr ül az ajtó másik oldalán. Huszonnégy órás megfigyelés alatt
tartanak. Mindent leírnak majd, amit csinálok. Rámosolygok az őrre,
mire bólint, és visszamosolyog.
A jegyzetei rólam – ennyi marad utánam.
Odafordulok a mosdókagylóhoz, hogy megmossam az arcomat. A
lefolyó fölé hajolok, megakad benne az iránytűm. Óvatosan kihúzom
belőle – mégis maradt valamim.
Hagyom, hadd folyjon tovább a víz. Olyan a hangja, mint a
folyónak. A nyirkos arcomat a párnába temetem.
Jobbra vagy balra, Blister?

A cellámból egy másik, kisebb szobába visznek. Előttük állok,

kezemet a magasba emelem, és méregetni kezdik a karom hosszát.
Nem mondják el, miért, de én pontosan tudom. Azt akarják, hogy
a kivégzésen ne adódjon semmiféle probléma; minden
hibalehetőséget ki akarnak zárni.
 Egy asztalnál ülök, szemben velem arról faggatnak, mit akarok
csinálni a testemmel, ha már nem leszek.
Hamvasztást. El akarok égni, ahogy apa.
Visszavisznek a cellába.
Képtelen vagyok megenni az ételt, amit kapok. Tudom, hogy meg
kellene, mert az éhség csak rosszabbá tesz mindent, de ma nem
megy. Ma csak nézem a csupasz ajtót, a csupasz rácsokat, ahol
Blister papírfiguráinak kellene lennie.
És kinézek a magasra vájt ablakon, és azt kívánom, bárcsak
láthatnék egy madarat! Azt kívánom, bárcsak megjelenne,
megpihenne a párkányon, és a csőrével addig kopogtatna az
üvegen, míg az szét nem törne, és olyan nagy lenne a rés az
ablakon, hogy kiférnék rajta. Aztán a szárnyába kapaszkodnék, és
elvinne innen.
Elvinne a kocsipark kapujáig. Átmásznék rajta, óvatosan lépkednék
a kemény fán. Lesétálnék az ösvényen, a magasra nőtt fűben az
őszirózsák között. Blister ott várna. Idősebb lenne már, mióta
utoljára találkoztunk. Helyet csinálna nekem maga mellett, és együtt
ülnénk ott egy darabig az arcunkat a napba emelve.
Egy napom van még itt, aztán átvisznek a siralomházba. Gyűlölöm
ezt a szót, és soha többé nem fogom használni. Huszonnégy órám
van még itt. A végig.
Negyvenöt mérföldre van innen. Mezőkön, fák mellett fogunk
elhaladni, de én semmit sem látok majd az egészből. Hallom majd
más autók zaját, de nem tudom majd, kik ülnek az autókban. És ők
sem láthatnak majd engem.
Szép nap a mai. A nap sugarai bemásznak az ablakon, és
megpihennek az ágyam szélén. Csodálatos, mennyire fel tudja
melegíteni a cellát ez a kevés kis napfény, azon az aprócska üvegen
keresztül.
Próbálok egyenletesen lélegezni, próbálom lelassítani a
szívverésem. Mert tudja és érzi, hogy nem sok ideje maradt már
dobogni.
Furcsa a furgonban lenni. Furcsa tudni, hogy odakint ott a világ.
Ennek az autónak a másik oldala… alig választ el tőle némi fém. És
mégsem juthatok ki. Bármit is teszek, bárhogy is próbálkozom.
Érzem, ahogy haladunk az úton. Az autó elringat.
Furcsán telik az idő. Vannak emberek, akik azt gondolják, az idő
nem is létezik egyáltalán.
Az az idő, amit a cellámban töltöttem, azok az évek végtelennek
tűntek, most meg minden olyan gyorsan történik. Fogalmam sincs,
hogyan teltek a napjaim. Nem tudom, hogyan aludtam el éjjel; de az
éjjel mindig eljött, és én mindig elaludtam.
Holnapig. Holnap már nem fekszem le aludni. Nem fogok álmodni,
nem fogok átfordulni a másik oldalamra. Számomra már nem múlik
el több éjszaka.
A talaj kemény a talpam alatt. Azt képzelem, hogy Blister vezeti a
lépteimet.
Nem engedik, hogy egyedül sétáljak, egyenesen vezetnek.
A levegő megtelik halállal. Nehéz súly ül a bőrömre. A kulcs fordul
a zárban, a hangja meghasítja a szívemet.
A cella túl nagy. Nincs ablaka.
Azokra az emberekre gondolok, akik előttem voltak itt.
Nincs semmi nyomuk.
Lefekszem az ágyra, és a plafont bámulom, míg lepkéket nem
képzelek oda. Papírpillangók százai repdesnek a szárnyukkal. A
szárnyuk mintázata aprólékosan van kivágva. Talán el is
szakadnának, ha megfognám valamelyiküket.

A cella ajtajának nyikorgására ébredek. Kora reggel van.

Az utolsó nap.
Reszketek, és nem tudom magam megnyugtatni.
Az őr behozza a reggelit. Az ajtóban vár, és nézi, ahogy eszem.
 Úgy néz, ahogy Kathleen nézett, úgyhogy igyekszem mindent
megenni az utolsó morzsáig.
Az őr elviszi az üres tányért. A káplán lép be. Sajnálom, hogy nem
az én tiszteletesem az, de tudom, hogy őt nem engednék be ide.
Neki nem ez a dolga.
– Miller atya vagyok. – Nagyon fiatal. Túl fiatal ehhez az egészhez.
Szeretném őt üdvözölni, de nem jön ki szó a számon. – Leülhetek? –
kérdezi. Bólintok, és ő leül mellém az ágyra.
– Shaw atya azt mondta, szereted, ha felolvasnak neked.
Shaw atya.
– Szeretnéd, ha olvasnék? – kérdezi.
Bólintok.
Kinyitja a Bibliát, a vékony lapok zizegnek. Olvasni kezd, én meg a
kézfejemre meredek. A kézfejemre, amely megváltozott az utóbbi
idő alatt. Az ujjaimra. A csuklómra, ahogy mozgatom, és
kidudorodnak az erek. Minden működik. Semmi bajom. A testem
nem hagyott el engem. Még élhetne. Még élni akar.
Miller atya megérinti a kezem. De közben tovább olvas; nyugodtan
lélegzik. Vele együtt lélegzem. A vér a szívembe gyűlik, és onnan
tovább mindenfelé. A tüdőm megtelik levegővel.
Hagyom, hadd folyjanak a könnyek. Hagyom a fájdalmat a
tüdőmnek, a torkomnak, a mellkasomnak, hagyom a nedvességet az
arcomnak, a sós ízt az ajkaimnak.
Az atya kedves arcát nézem, ahogy felolvas nekem. Behunyom a
szemem, és figyelmesen hallgatom, ahogy a betűkből hangok
lesznek, és lassan peregnek az oldalak.
– Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én
irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg
nem rendül. – A szavak, a hangja megnyugtat.
– Hiszed, hogy újra találkozom vele? – kérdezem hirtelen, és
kinyitom a szemem. Az ujját ahhoz a sorhoz teszi, ahol éppen tart,
és felnéz rám. – Anyukám meghalt, amikor kicsi voltam. Láthatom őt
újra?
 Miller atya egy pillanatra elgondolkodik, mielőtt újra megszólalna.
– És monda néki Jézus, bizony mondom néked: ma velem leszel a
paradicsomban.
– Ez igent jelent?
– Hiszem, hogy újra látod majd őt, June.
– És szeretni fog még engem?
– Hát persze.
– Azok után is, amit tettem?
– Igen. – A szemembe néz. – Szeretnek téged, June. Értékes
gyermek vagy.
– Akkor miért akarnak megölni? – kérdezem.
Miller tiszteletes nagyot sóhajt.
– Úgy hiszem, azt gondolják, ha elveszik az életed, azzal elégtételt
vesznek.
– És ettől nem lesznek ők is gyilkosok?
– Ez nagyon bonyolult.
– Tényleg megteszik?
Nem felel. A levegő izzani kezd körülöttünk.
Telik az idő. A pap csendben ül mellettem.
Egy őr ételt hoz, de nem akarok többé enni.
Miller atya olvas nekem.
Csak szavak vannak körülöttünk.
Az őr elviszi a kihűlt ételt, amihez hozzá sem értem.
Észreveszem, hogy Miller atya az órájára pillant.
– Mennyi az idő? – kérdezem. Kiegyenesedik, rám néz, és én
mindent kiolvasok a tekintetéből.
– Még nincs itt az idő, June – mondja.
Sokáig nézem őt. Majdnem megérintem az arcát.
– Átadna egy üzenetet Shaw atyának? – kérdezem.
– Persze.
– Megmondaná neki, hogy megbocsátottam Kathleennek? –
Magam is meglepődöm azon, milyen határozott a hangom. És azon,
hogyan oldódik ki a csomó a mellkasomban, miután kimondtam
ezeket a szavakat. – Ha én nem vagyok szörnyeteg, talán ő sem volt
az.
– Azt hiszem, igazad van – mondja Miller atya.
– Talán nem akarta. – Szeretném, ha lenne értelme annak, amit
mondok. – Nem születhetett gonosznak.
– Nem – feleli az atya. – Biztosan nem volt az. Nem hiszem, hogy
bárki az volna.
– És azt is megmondaná, hogy az apámnak is megbocsátottam,
amiért nem vette észre?
– Megmondom – feleli.
Hirtelen eszembe jut apa, ahogy a kilátónál ülünk. A szél belekap
a hajunkba, és ő rám mosolyog. Él és szeret engem. Így volt. Mindig
így kellett volna lennie.
– És mi van önmagaddal, June? Azt is megmondhatom neki, hogy
magadnak is megbocsátottál.
Megrázom a fejem.
– Még nem tudom, hogyan kell. – Tisztán szeretném látni az arcát,
de nem megy, a könnyeim elmossák.
– A megbocsátás nem nehéz – mondja. – Olyan, mint egy ajtó.
Kinyitod, és átsétálsz rajta.
– Átsétálhatok?
– Igen – feleli. – Ez a leghelyesebb, amit tehetsz.
Lehunyom a szemem, és csak a szívverésemre és a légzésemre
koncentrálok.
Aztán kinyitom azt a nehéz ajtót, és átsétálok rajta.
– Nem fognak elfelejteni, June – mondja Miller atya. – Sokan
fognak emlékezni rád. A tüntetők odakint voltak egész este.
– Miattam? – Kinyitom a szemem, és ráemelem a tekintetem.
– Igen. Vannak fotóim, ha szeretnéd megnézni.
Látni egy képet olyan idegenekről, akik nem akarják, hogy
meghaljak? Emberekről, akiket nem ismerek, akikkel sosem
találkoztam. Emberekről, akik kint álltak a hidegben, míg én
aludtam.
 – Igen – felelem.
Miller atya egy fotót húz ki a belső zsebéből, és átnyújtja nekem.
Sok-sok ember, gyertyákkal a kezükben.
– Tényleg miattam jöttek?
– Igen.
Nagy levegőt veszek, mert a tömeg közepén megpillantom Blistert.
Idősebbnek néz ki. A haja újra rövid, és hordja a szemüvegét.
Megérintem a képet. Ott volt. Az én Blisterem.
A kezében gyertyát tart. Csak bámulom az arcát a fotón, és látom
benne azt a sok évet. Mennyi éven át kitartott mellettem.
Mr. és Mrs. Wick mögötte állnak. Olyan, mintha száz évet
öregedtek volna. Megérintem az ő arcukat is. Szomorúságot látok a
tekintetükben. Annyi mindent mondanék nekik. Annyi mindent
szeretnék hallani tőlük. De teljesítették a kívánságom, nem
látogattak többé. Nem válaszoltam a leveleikre. Nem mondtam el
nekik, milyen sokat jelentettek azok a papírra vetett szavak. És azt
sem, hogy csak azért nem válaszoltam, mert túlságosan fájt.
Megpillantom Maggie-t is. Idősebb, okosabbnak is néz ki, de még
mindig ott van benne a régi Maggie. Kutatok az arcok között. Mil, Si,
Chubbers, Eddie – mind ott vannak. Tomot keresem, de nem találom
őt. Elképzelem a magas, vékony fiatal férfit, akivé válnia kellett
volna. Olyan sokáig fogtam a kezét, de végül elengedtem őt.
Mellette kellett volna lennem.
És aztán megpillantom a testvéremet is.
– Ott voltál – suttogom a képen Megannek, de aztán az
elvesztegetett éveink elhallgattatnak.
– June? – szólongat Miller atya, de én csak a képbe bambulok.
Újra Blistert nézem. Megérintem az ajkát, és azt kívánom, bárcsak
megnevettethetném! Találkozik a tekintetünk.
Harcolj olyanokért, mint én, mondom neki.
Blister rám néz. A gyertya, amit a kezében tart, megvilágítja az
arcát.
Megvan az iránytűm, mondom. Az majd mutatja az utat.
 Aztán egy furcsa hang töri meg a pillanatot. Egy furcsa, zavaros
telefonhívás. Miller atya felnéz, és a rácsokhoz sétál. Egy őr beszél.
Háttal nekünk. Egy nő rohan mellé. Rám néz, de az arckifejezéséből
nem tudok leolvasni semmit.
Az őr leteszi a kagylót. Megfordul, és felém indul. Azért jön, hogy
elvigyen? Itt az idő?
Felállok Miller atya mellé. A hideg rácsokra teszem a kezem, ahogy
ő is.
Az őr szája mozog. Tudom, hogy valamit mond, de csak a
töredéke jut el hozzám. És annak sincs értelme.
Ránézek a tiszteletesre. Remegek, ő felém fordul, és a vállamra
teszi mindkét kezét. A tekintete olyasmit mond, amit képtelen
vagyok felfogni.
Egy ideig nem mond semmit. A szívem hevesen ver, a ritmusa
nem sejtet semmi jót.
– Felfüggesztették az ítélet végrehajtását, June – mondja. A szavai
mosolyban végződnek.
– Hogy érti ezt? – Ennek nincs értelme. Zúg a fülem, és a zúgás
nem akar abbamaradni.
– Nem fogsz ma meghalni.
Próbálok megszólalni, de nem jönnek ki belőlem szavak.
– Egy új ügyvéd került a képbe – mondja az őr. Ő is mosolyog.
Olyan, mintha örülne a hírnek, mintha örülne nekem. – Azzal érvel,
hogy eddig nem volt megfelelő a képviseleted.
– Nem értem – nyögöm ki. Lenézek a ruhámra, amit a kivégzésre
adtak. – Miattam tették.
– És valaki új bizonyítékokkal állt elő.
– Kicsoda?
– Nem tudom a részleteket – mondja az őr.
Miller atya mosolya csak úgy ragyog.
– Az új ügyvéded harcolni fog érted, June.
Felnézek rá. Az arca tiszta. Azt hiszem, értem, mit akar mondani.
Lenézek a kezemre. Van egy kis karcolás a hüvelykujjamnál. Egy
rózsaszín kis seb, amelynek talán lesz ideje begyógyulni.
A mellkasomra teszem a kezem, és a szívverésemre figyelek. Úgy
fekszem le ma éjjel aludni, hogy még mindig dobogni fog. És aztán
felébredek reggel.
Érzem Blistert, aki vezet az úton.
Merre, June? – hallom a kérdést. Te választasz.
Érzem az iránytűm érintését a mellkasomon. Aztán Miller atya
szorítását.
Az életet választom, Blister.
Az életet.
 JEGYZET BLISTERTŐL

June egyszer azt mondta, hogy ha egy pillangónak megérintjük a

szárnyát, az meghal. Nem tudom, igaz volt-e, de azt tudom, hogy
most nem igaz. Megtanultam, hogy ha elég óvatos vagy, a
tenyeredben tarthatod azt a pillangót. És még ha foglyul is ejtik egy
üvegben, ahol magányos, és ahol fél, akkor is van esélye, hogy
túlélje. Mert egy pillangó törött szárnnyal is képes repülni.
Azt is megtanultam, hogy egy megfelelő jogi csapat mindent
képes megváltoztatni.
Ahogyan a testvéri szeretet is.
Az igazság képes győzedelmeskedni.
És néha a legjobb barátok többek, mint barátok. És ha erősen
fogod a kezüket, bármilyen viharon képesek vagytok átsétálni
együtt.
És megtanultam, hogy egy darab papírból bármi lehet a világon.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A leghatalmasabb köszönet az én csodálatos anyukámnak jár.

Szárnyakat kaptam tőled, hogy repülhessek. Szeretlek és hiányzol.
Köszönöm Milesnak, hogy egy olyan őrült nővel él együtt, aki
olyan embereket is lát, akiket ő nem. És az imádott fiainknak,
Franknek, Arthurnak és Albertnek – varázslatossá teszitek minden
napomat.
Philipnek, Larának, Emmának és Annának – köszönöm nektek a
végtelen bátorításotokat. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen
testvéreim vannak.
És köszönöm a FANTASZTIKUS ügynökömnek, Veronique
Baxternek. A támogatásod és bátorításod mindig ámulatba ejtett –
több mint szerencsésnek érzem magam, hogy mellettem állsz. A
többieknek is köszönettel tartozom a David Highamnél – a bájos
Laura Westnek és Nikoline Eriksennek, valamint a külföldi jogokkal
foglalkozó szakértőknek, Alice Howe-nak, Emily Randle-nek és Emma
Jamisonnak.
A szerkesztői álomcsapatomnak, Ali Dougalnak és Lindsey
Heavennek – köszönöm, hogy úgy szerettétek June-t és Blistert,
ahogy én, és amiért olyanná varázsoltátok a könyvet, ami.
Csodálatos volt veletek dolgozni, és köszönöm a
szerencsecsillagomak, amiért összeboronált veletek.
Az én diszkóhősömnek, Ben Hughesnak. A te könyvborítóid a
legcsodálatosabbak, amiket valaha láttam. Nem lehetek elég hálás.
És hatalmas köszönet mindenkinek az Egmontnál, főleg Maggie
Eckelnek a kedvességéért, a türelméért, bátorításáért, valamint
Emily Thomasnak, amiért hirdette az igét. És Lucy Pearce-nek,
amiért már a kezdetektől hitt June-ban.
 Lucy Howe – köszönöm, hogy a legcsodálatosabb barát vagy, akit
csak kívánhat magának az ember. És Martynnak, a tűzijátékgyújtás
királyának.
Köszönöm a csodás Whinney-knek, hogy annyi szeretettel vették
körbe a családomat. És a Tootsnak – Bobby McGee-ért, és a csillagok
közé repítésért. Ernek (@mercytree_mum), amiért akkora szíve van,
hogy belefér az egész világ, és mert bebizonyította, hogy elegendő
óra van egy napban. Marinak is köszönettel tartozom a barátságáért,
és Jillnek, Evének és Louie-nak a szeretetükért, a nevetésekért és a
nagy nacikért.
Köszönöm nektek Allie, Debs, Lucy, Sandi és Suzanna, amiért
megmutattátok, hogyan kell befejezni. És nagy köszönet Nikkinek a
végtelen szeretetért és támogatásért. És Tashnek a sok agyalással
töltött estéinkért a mi furcsa íróvilágunkban.
Köszönöm az alábbiaknak, csak mert csodálatosak: Stephennek,
Nashnek, Shanaznek, Nicky M-M-nek, Andrewnak, Jo Skyesnak,
Samnek, Rosie-nak, Francoise-nak, Fabianak, Cathynek és Carlene-
nek, Laura Treenernek, Lou-nak, Ulának és Beckynek.
Abinek, amiért megmutatta, hogy amikor az élet valami igazán
gubancos nehézséget gurít eléd, hogyan kell emelt fővel
továbbhaladni az úton.
Jónak, hogy ekkora bátorsággal harcolt. Mindig szeretni foglak és
örökké hiányzol. És Tonynak, a mérhetetlen erődért – szerencsés
vagyok, amiért a barátom vagy.
És köszönöm a csodálatos bloggereknek, az időtökért,
energiátokért és szenvedélyetekért. Főleg az én tündéri Michelle
Toyomnak (Tales Of Yesterday), akinek a véleményét mindig nagyra
értékeltem. És Jimnek (YA Yeah! Yeah!), Lucynak (Queen Of
Contemporary), Vivnek (Serendipity Reviews), a YA Fictionadosnak,
Lisának (City Of YA Books) és Carlynak (Writing From The Tub).
Nessnek és Julesnak a The Book Nooktól, köszi, hogy
terjesztettétek a könyvemet az egész világon.
 LD Lapinskynek, Oliver Clarknak és Sana Aslamnek. A
támogatásotok mindennél többet jelentett. Remélem, egyszer
viszonozhatom.
És végül köszönöm June-nak, hogy megihletett. A történeted
végtelen magasságokba emelt, és örök mélységekbe taszított.
Remélem, végül igazságot tettem.
 A CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ
E-KÖNYVEIRŐL
A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű.
A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új
köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az
olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a
legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást
nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon
átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A
Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig
a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók
kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig
előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot
vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-
mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

 HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS:

Fiona Wood
Vadvilág (részlet)
(A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.)

1
A szünetben, mielőtt elkezdődött a rettegett, kilenchetes erdei iskola,
két furcsaság is történt.
A St. Kilda kereszteződésnél kitapétáztak a fényképemmel egy
húszméteres hirdetőtáblát.
És megcsókoltam Ben Capaldit.

A keresztanyám, aki nagymenő hirdetési guru, évente kétszer

visszajön New Yorkból Melbourne-be, és meglátogatja a családját
meg a barátait, többek között minket is.
Bibi a neve, de mi csak úgy szólítjuk, Bib. Nincsenek gyerekei,
ezért az összes, gyerekekre fordítható figyelmét én kapom – nem
mintha ez valami sok lenne. De azért „minőségi időt” töltünk együtt.
És minőségi ajándékokat kapok. Ez főleg kisebb koromban volt igaz.
Ötéves voltam, amikor elintézte nekem, hogy örökbe fogadhassak
egy babát a FAO Schwarz játékbirodalomból. Lefényképezett a
„gyerekszobában” – komolyan, dadusnak öltöztették az eladókat –,
és aztán megmutattam az oviban a képeket.
Akkoriban lettünk barátnők Hollyval. Vetett egy pillantást a
babámra, Meggy MacGregorra, akinek egyébként volt cumisüvege,
pelenkája, mindenféle márkás ruhája, születési anyakönyvi kivonata
meg autóba való gyerekülése, és láttam rajta, micsoda belső
küzdelmet vív. El kellett döntenie, hogy féltékeny legyen, és utáljon,
vagy csodáljon, és irigykedjen rám. Szerencsére végül ez utóbbi
nyert. Holly jó barát, de rettenetes ellenség.

A tengerparti nyaralóban voltunk, és csak lézengtünk, miután

degeszre ettük magunkat citromos-mákos kuglóffal, és dugig ittuk
magunkat teával. Azt terveztük, hogy előássuk a szörfruhánkat, és
úszunk egyet a jéghideg vízben – még csak tavasz volt –, és közben
azon tanakodtunk, vajon mikor van a cápák ebédideje. A földön
feküdtem, a lábamat feltámasztottam a fotelre. Nemrég festettem
titániumra – sötétlilára – a lábujjkörmömet, és most vártam, hogy
szépen megszáradjon.
Éppen csak letettem az Othellót egy kör Angry Birds kedvéért. A
húgom, aki tizenhárom éves és elviselhetetlen, a kelleténél
hangosabban nevetett egy SMS-en, csak azért, hogy valaki
megkérdezze, mi olyan vicces. Apu keresztrejtvényt fejtett. Anyu e-
mailekre válaszolgatott a laptopján, annak ellenére, hogy a
szabadságát töltötte.
– A nemi úton terjedő betegségek sosem alszanak – felelte,
amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy most pihennie kellene. Fúj.

Régen sima orvos volt, de mindenféle továbbképzésekre járt, egyre

érthetetlenebb nevűekre, aztán a közegészségügyben talált munkát,
és a közegészségügyi ellátással foglalkozott, most meg gyakorlatilag
ő irányítja az egész világot a Nemi Úton Terjedő Betegségek
Klinikájáról, ami Fitzroyban van.
Ha el tudsz képzelni annál cikibbet, mint hogy a nemi betegségek
klinikájára kell menned, ha a munkahelyén akarod meglátogatni az
anyádat, akkor szólok, hogy túl élénk a fantáziád. Ennél cikibb nincs.
Holly imádja. Bármit megtesz, csak hogy ő lehessen a
középpontban. Az utolsó tanítási napon bementünk a klinikára, mert
sürgősségileg kellett némi fagyipénz, ugyanis csak a fagyi adhatott
nekünk elég energiát ahhoz, hogy kibírjuk a ránk váró
bevásárlókörutat a Savers ruhaüzletben. Amikor kiértünk az utcára,
egy öregasszony irtó csúnyán nézett ránk. Holly ezt vágta az arcába:
– Mi legalább kezeltetjük magunkat!

Bib abban a fotelben ült, aminek a gyönyörű, mintás huzatára ő

maga beszélte rá anyut vagy tíz évvel korábban – élénk színei voltak,
de mostanra kicsit elhasználódott, kifakult. Valami modellügynökség
„könyveit” lapozgatta a laptopján, és azt mondogatta, unalmas,
rettenetes, kurvás, túl szerény, blah, kiéhezett, unalmas…
Felnyögött, és kinyújtóztatta fekete farmerbe bújtatott lábát.
– Hol vannak az érdekes lányok?
– Közvetlenül utánatok elveszett az öntőforma – vélte apu. Bibre
és anyura utalt. Apu bókjai sosem működnek, egyszerűen nem
állnak jól neki.
– Kösz – jegyeztem meg, és közben arra gondoltam, hogy az
érdekes azért nem olyan magas elvárás.
Valószínűleg úgy hangzott, amit mondtam, mintha nagyon
megsértődtem volna, mert amikor felnéztem a mobilomból, mindenki
engem bámult. Ráadásul fejjel lefelé, merthogy a padlón feküdtem.
Amikor kibogoztam egymásból a lábaimat, és felültem, úgy éreztem
magam, mintha egy csomó villogó nyíl mutatna rám. Még mindig
engem néztek. Szúrós szemmel. Bárcsak befogtam volna inkább!
Anyunak mindjárt eszébe jut, hogy nem pakoltam ki a
mosogatógépet, és ha van időm a földön fekve Angry Birds-özni, ami
szerinte messze nem olyan fontos elfoglaltság, mint a következő
szemeszteri kötelező olvasmány elolvasása, akkor még szép, hogy
van időm kipakolni a mosogatógépet. Nem szabad elfelejtenem,
hogy a család közösség, és ha azt akarjuk, hogy egy közösség
működjön…
Bib felállt.
– Gyere ide, csajszi! – intett magához. Az ablakhoz vezetett.
Furcsán nézett rám, összeráncolt homlokkal, hunyorogva. – Hová
lettek a pattanásaid?
 – Leszedte őket a Roaccutan – feleltem. – Kiszáradt tőle a bőröm
és a szemgolyóm, és nyál sem maradt a számban.
– De aztán beállították a megfelelő dózist – tette hozzá dr. Anyu.
– És mit csináltál a vassal, ami a szádban volt? – faggatott tovább
Bib.
– Múlt héten leszedték. – Végigfuttattam a nyelvemet a
fogsoromon. Még mindig nem szoktam meg, hogy ennyire csúszik.
– Vedd csak le a szemüvegedet! – kérte.
Úgy tettem.
– Gyönyörű vagy. Hogy lehet, hogy ez eddig nem tűnt fel nekem?
Később azt mondta, ez volt élete egyik nagy heuréka-pillanata.
– Lehet, hogy arcomat lelkemben kereséd – vetettem fel
Desdemona után szabadon.
– Ez így is van, drágám – mosolygott Bib.
– Olyan hegyes orra van, mint egy boszorkánynak – jegyezte meg
a húgom, Charlotte.
– Semmi baj sincs az orrával – torkolta le apu, aki még mindig
nem érti, hogy ez a védés felér egy sértéssel.
– Hát, ha valaki szereti a nagy orrot… De persze senki sem szereti
– feleselt Charlotte.
– Karakteres – állapította meg Bib. – És nekem pont ez kell.
– Te most róla beszélsz? A nővéremről? Sibylla Quinnről? –
ámuldozott a húgom egyre inkább elvékonyodó hangon. Mindig ilyen
hatással van rá a csodálkozás. – De hát vanda! Egyszerűen vanda!
– Ne merd ezt mondani rá! – szidta össze anyu. Nemrég tudta
csak meg, mit jelent ez a szó, miután készségesen felvilágosítottam.
Tudjátok, mit reagált? „Ó, de kár, pedig olyan szép név!” Hát, mit is
mondhatnék? Ez ugyanaz a nő, aki azt hitte, a LOL a „love y’all”,
vagyis szeretlek benneteket rövidítése, és minden SMS-e végére oda
is írta, míg néhány éve megsajnáltam, és megsúgtam neki, mekkora
tévedésben él.
– Nem kell nekem a hétköznapi, én mást, egyedit akarok! –
kiáltott fel szenvedélyesen Bib.
 – Minek?
– Egy parfümreklámhoz. Egy plakátot és magazinos kampányt
tervezünk. Jeune Femme Sauvage. – A legújabb, márkás
varázstáskájában kotorászott, amibe belefért az egész irodája.
Előhúzta a fényképezőgépét, kattintott párat, aztán az eredményt
nézegette a kijelzőn.
– Tökéletes! Úristen, pont úgy nézel ki, mint anyád!
– Öreg és fáradt? Szegénykém – csóválta a fejét anyu.
Ránéztünk. Magas homloka van, csontos orra és nagy szája. (A
szó mindkét értelmében.) Nem festi a haját. Mindig egyenesre
vágatja, és az egyik oldalon van a választéka. Ugyanolyan színű,
mint az enyém – egérbarna. Csak anyu patkánybarnának szokta
mondani, mert az annyira vicces. Viszont gyönyörű a mosolya. Most
is mosolygott.
– Fényképezd le, úgy tovább megmarad – mondta.
Bib lefényképezett minket együtt. Mindketten mosolygunk azon a
képen. És bár nem vagyok öreg és fáradt, tényleg pont úgy nézek ki,
mint anyu. Átölelt, és a fülembe súgta: mosogatógép.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a

www.dibook.hu oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető
meg.
 Table of Contents
ELŐTTE
ELŐTTE
UTÁNA
ELŐTTE
UTÁNA
ELŐTTE
UTÁNA
ELŐTTE
UTÁNA
ELŐTTE
UTÁNA
ELŐTTE
ELŐTTE
UTÁNA
ELŐTTE
ELŐTTE
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
UTÁNA
JEGYZET BLISTERTŐL
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ E-KÖNYVEIRŐL
HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS: