Lázár Ervin

Az aranyifjítószóló madár
 Bunkó Vince meg a százembererejű bajnok
Amikor Bunkó Vince a király háza előtt járt, látta, hogy huszonhét
stráfszekér áll a kapunál, és mindenféle királyi portékákat
rakodnak rájuk. Kérdezte Bunkó Vince az első útjába eső embertől:
– Mit akar a király, tán új lakásba költözik?
– Nem költözik, fiam, hanem menekül, mert azt üzente neki a török
szultán, hogy álljon ki valaki az ő százembererejű bajnokával, vagy
pedig fizessen tíz véka aranyat, ezer darab sőre marhát, s ráadásul
adja az országát!
Volt a királynak három vitéze, akik mindig a nagy erejükkel
dicsekedtek, de amikor megtudták, hogy a százembererejű
bajnokkal kellene megvívniuk, ijedtükben mind elhányták a vitézi
öltözetüket, és kimentek az erdőre betyárnak.
– Na, ilyen szégyen mégsem érheti a királyt – mondta Bunkó Vince
–, én bemegyek hozzá!
– Jó napot kívánok, felséges királyatyám, én vagyok Bunkó Vince,
aki nem tűrheti ezt a szégyent az országon.
– Nem tűröd, nem tűröd, de ki áll ki a százembererejűvel?
– Itt vagyok én, Bunkó Vince, majd én kiállok!
– Hány éves vagy, gyerek?
– Tizennyolcat töltöttem, tizenkilencbe fordultam!
– Na és, tanultál te valami vitézséget?
– Nem tanultam semmit, de nyolcéves korom óta parittyázom!
A király csak kapkodta a fejét.
– Parittyával akarod legyőzni a százembererejű bajnokot?!
– Azzal. Még a vaddisznó is, ha homlokba hajítom vele, úgy bukik
fel, ahogy a maga puskájától soha!
– Na, ezt már szeretném látni, te gyerek. Igaz-e a szavad, vagy sem?
Mert ha igaz lenne, neked adnám a fele királyságomat.
A király kiment az erdőre Bunkó Vincével. Bunkó Vince vitte a
parittyáját, és a zsebébe rakott három félkilós követ. Egy mocsaras
rész mellett ráakadtak a vaddisznókra.
Bunkó Vincének volt egy sípja, belefújt, hogy figyeljen rá a
vaddisznó. A disznó felkapta a fejét. Bunkó Vince úgy homlokon
parittyázta, hogy azon nyomban összerogyott, pedig a legnagyobbik
volt az egész nyáj közt.
Mondta a király:
– Te, Vince, ez véletlen is lehetett! De ha egy másikat is lelősz,
akkor már hiszek neked.
Vince megint belefújt a sípjába, s amikor odanézett a legvénebb
koca, a homloka közé tisztelt a parittyájával. A koca összerogyott,
az eget fenyegette a négy lábával. A király nagyon megörült.
– Na, ez már nem lehet véletlen – mondta –, induljunk hazafelé!
Ha egyéb vadállattal is így el tudsz bánni, lerakodunk a
stráfszekerekről, hiszen akkor te a százembererejű bajnokkal is
megbírsz!
Alighogy nekiindultak, megtámadta őket három farkas. A király
kezében csőre töltött kétcsövű puska. Oda is durrantott mindjárt,
de bizony nem talált egyik golyója sem.
Kapta magát Vince, a maradék egy követ betette a parittyába, a
sípjába fújt, hogy a farkas legyen rá figyelmes, s szembeálljon vele.
El is találta, össze is rogyott a farkas rendesen. De csak egy! A
másik kettő élve maradt, a királynak nem volt több golyója,
Vincének meg nem volt parittyába való köve. Elkapta a király
puskáját, letörte a csövét, és összegömbölyítette parittyába való
lövedéknek. Betette a parittyájába. Az egyik farkast úgy homlokon
toszította, hogy a farkas összerogyott. De az utolsó farkas még élt, a
parittyába meg már nincs mit betegyen Vince. Azt mondta neki a
király:
– Kedves gyermekem, most megesz bennünket a farkas!
– Na, ne féljen semmit, megvan még a két öklöm, üt mind a kettő,
ha egyik nem győz, majd győz a másik! Menjünk csak tovább!
A király hátramaradt, hadd menjen elöl Vince, őt egye meg a
farkas. Vince közeledett a farkashoz, az meg vicsorgott veszettül.
De vicsoroghatott, ahogy akart, Vince egy csapással átküldte a
másvilágra. Erre aztán a király is odasietett, s a törött puskatussal
ütött egyet a döglött farkason. A szekér már várta őket az erdő
szélén, a király nagy büszkén fölült, Vincével együtt mentek haza a
palotába. De mire hazaértek a királyi várba, már megjött a török
bajnok, a százembererejű. Egy század katona kísérte. Erős, mérges
hangja volt a bajnoknak, csak úgy hasította a levegőt, mikor
elkiáltotta magát. A király felesége sápítozott:
– Hol voltál, kedves uram?
Azóta már Lengyelországban járhatnánk, biztonságban lehetnénk.
Vince azt mondta:
– Szó sem lehet róla, hogy elmeneküljenek!
– De Vince fiam, megjött a százembererejű bajnok, már sátrat vert
a határon. Nem hallottad a hangját? Nem látod, hogy a hangjától
leszakadt a lemez a kastélyunk sarkáról?
Vince azt mondta:
– Nem hiszem, hogy olyan ember létezzen a földön, aki akkorát tud
ordítani, hogy leszakadjon tőle a lemez a kastély sarkáról.
– Na, én mondom neked – mondta a királyné –, ha még egyet ordít
és nem mentek elébe, idejön, és elpusztítja az egész királyi családot.
Félóra múlva másodszor is elkiáltotta magát a százembererejű
török bajnok.
Vince azt mondta a királynak:
– Van még idő, ne féljen semmit! Telefonáljon le a vasgyárba! Mert
nem bízom benne, hogy ezt a százembererejű bajnokot kővel
leparittyázzam. Vágasson nekem ötven darab félkilós, négysarkos
acélt, majd azokkal homlokon tisztelem őkelmét.
A király nem tétovázott, kapta a telefont, kiadta a parancsot.
Mikor az ötven darab acél elkészült, Vince tíz darabot a zsebébe
rakott, a többit a fegyverhordozójának adta.
– Ezt hozd utánam, és ne félj semmitől! De előbb eredj fel a királyi
palotába, mondd meg a királynak, hogy jöjjön ő is, hadd lássa,
hogyan pusztul el a százembererejű bajnok!
De a királynak nem akaródzott elmenni. Azt mondta:
– A telefont kivezettetem a határig, de én nem megyek. Ha jelentik,
hogy Vince nem győz, menekülök Lengyelországba.
Vince kapta magát, elindult. Egyszerű parasztruhában volt,
kondáskalap a fején, a kezében egy bot, mint a kondáslegényeknek.
A parittya meg a tíz darab acél természetesen ott volt a nadrágja
zsebébe és az ujjasába elrejtve. Látta a százembererejű török
bajnok, hogy ott kóborog a határszélen egy rissz-rossz ruhás fiatal
gyerek, mindenféle katonai felszerelés nélkül, de azért kitűzte a
piros zászlót. Vincénél volt egy piros zsebkendő, a pálcájára kötötte
és felemelte. Dühbe gurult a török bajnok:
– Te taknyos, talán gyerekkel fogok én megvívni? Ide mertél jönni
egy darab fával? Hát mi vagyok én, birka, hogy bottal terelgess?!
Most ezért úgy szerteszéjjel téplek, hogy a királyotok még a
hamvadat se leli meg!

Vince csak kacagta a százembererejű bajnok beszédét. Belenyúlt a

zsebébe, megfogta a parittyát, belehelyezett egy vágott acélt.
Odakiáltott a százembererejű bajnoknak:
– Közelébb hozzám ne gyere! – hogy vesse a szemét Vince felé a
százembererejű bajnok.
Amikor egyenest szembenézett véle, a homlokát úgy megtisztelte,
hogy tíz métert kelebólált hátrafele, csak azután hajítódott hanyatt.
Keze-lába szerteszét. A száz török katona mind útnak iramodott,
úgy szaladtak, hogy még most is szaladnának, ha a tenger elébük
nem kerekedik. A tenger vize visszatartotta őket. Aki még ott sem
bírt megállni, az a vízbe fulladt.
Mikor ezt meghallotta a király, hatlovas szürke hintóba fogatott, és
úgy ment Vince elé. Felvette maga mellé a kocsira, s anélkül, hogy
Vince kérdezte volna tőle, hogy mi ajándékot ad, neki ígérte a király
a lányát.
– Vince, én el akartam menekülni, de te legyőzted a százembererejű
bajnokot, te leszel a vejem, feleségül adom hozzád egyetlen
lányomat!
– Ha a királyuram is úgy akarja – mondta Vince –, én nem mondok
ellene. Igaz, még a nősülésnek nincs itt az ideje, mert most
töltöttem a tizennyolcat, tizenkilencedikben vagyok, katona sem
voltam még, előbb le kellene szolgálni a katonaidőmet is.
Akárhogy is, Vince most már beletartozott a királyi családba,
fölment a király lakásába. Megismerkedett a király lányával, a
király lánya beleszeretett Vincébe. De akkor jött a cseh király fia, és
megkérte a király lányát. Gyönyörű szép legény volt, és a király
visszavonta a szavát Vincétől. Most már nem akarta, hogy Vince
legyen a veje, hiába szerette őt a lánya. Inkább a királyfihoz akarta
adni. Vincének a király kiadta az útját:
– Te parasztgyerek, távozz a lakásomból, nem neked neveltem a
lányomat, királyfihoz való az, nem tehozzád!
Vince elszégyellte magát, de nem tehetett semmit, elment haza. Az
apjának tizennégy hold földje volt. Akadt ott munka elég.
A király kérdezte a lányát:
– Na lányom, hozzámégy-e a cseh király fiához?
– Én, édesapám, egynek mondtam szerelmet, másnak nem fogok,
míg a világ meglesz. Ha Vincéhez nem ad édesapám, én holtig
özvegy maradok.
A király mérgesen nézett a lánya szeme közé, de hiába. Kérdőre
vonta az anyja is, de neki is csak azt válaszolta:
– Soha senki másé nem leszek, csak Vincéé.
Amikor megtudta a cseh király fia, hogy a király lánya egy
parasztgyereket jobban szeret, mint őt, hadat üzent a királynak. De
olyan ripsz-ropsz, hogy ma jött a hadüzenet, s holnap már a
hadsereg is háromszázhatvanhatezer katonával. Elöl jött a cseh
király fia. A király most már nagyon bánta, hogy elzavarta Vincét a
palotából. Nem tudta, hogy a lánya mindennap találkozott
Vincével.
– Apám – mondta a lány –, kérd meg Vincét, hogy álljon a
hadsereg élére! Ne félj semmit, nem veszítjük el az országot!
– Ugyan, lányom, hova gondolsz, hogy jönne a segítségemre,
amikor kiadtam az útját a királyi palotából!
– Ne félj semmit! Én Vincével tegnap is beszéltem!
A király csak ümgetett.
– Hmm! Hát te még ezt is meg mered tenni a tudomásom nélkül?
– Minden második nap megkerestem Vincét, most is tudom, hogy
mit csinál; javítgatja az udvaron a napraforgószár-kerítést!
– Hát olyan vőlegényed van neked, aki napraforgószárból kerítést
csinál az udvarán?
– Jó az nekem, édesapám, többet ér az, mint a cseh király fia!
– Eredj hát és mondd neki, hogy az ellenség már a határhoz
közeledik, vajon megvéd-e bennünket?
– Tudja már Vince, hogy mi történt, már fel is készült a háborúra.
Abban az időben a katonaságnak csak amolyan csömöszölő
fegyvere volt; az egyik csömöszölte a pustokkal, a másik meg lőtt.
De Vincének orosz fegyvere volt, ötezer golyót is ki tudott lőni
egymás után. A király elment hozzá a lányával és megkérte Vincét:
– Fiam, megmentesz-e bennünket?
– Most bosszút állhatnék magán – mondta Vince –, de nem
teszem, mert szeretem a lányát!
Vince kiment a határra, az ellenséges katonák éppen gúlába rakták
a csömöszölő puskáikat, ebédhez készülődtek, mindnek csajka volt
a kezében. Vince közéjük eresztett öt patront. Akkor az ellenség
mind megfutamodott, a csömöszölő puskát rakásban otthagyták, s
még a konyhát is, teli forró gulyással. Vince odament, és szedett
magának annyi húst, amennyit meg bírt enni, a többit kiborította,
hogy csak a vadak vegyék hasznát.
Akkor aztán Vince a puskákat szekérre hányatta, az országba
behozatta. Mondta a királynak:
– Na, király uram, azt akarja, hogy az erdőben betyár legyek, vagy
hozzám adja a lányát feleségül?
A király megkérdezte a lányát, pedig tudta jól a választ:
– Szereted Vincét?
– Annyira, hogy ha nem ad hozzá édesapám és Vince az erdőben
betyár lesz, én is betyárnak állok, és ellensége leszek az országának!
A király megijedt, s már hívatta is a papot, hogy eskesse össze a
Vincét a lányával.
Vince megesküdött a király lányával, és ma is boldogan élnek, ha
meg nem haltak.

Egy országban hét esztendeig ásnak egy kutat,

és nem tudnak vizet venni
Görögországban akkora szárazság kerekedett, hogy nemcsak a
kutak száradtak ki, de a folyók és a tengeröblök is. Nekifogott száz
ember, hogy kutat ásson a király kertjébe, de nemhogy vizet, még
csak sáros földet sem találtak benne. A király kihirdette hét
országban, hogy ha valaki vízhez juttatná, neki adja fele királyságát
meg a lányát feleségül. Volt egy fiatalember, Mészáros Sándornak
hívták. Dolgozni nem nagyon szeretett, de szívesen lett volna király.
Hát egyszer azt álmodja, hogy nem is olyan ördögi politika vizet
találni a király kertjében. Még ásni sem kell, mert a kert végében
van egy régi kút, de vizet nem adott soha, mert az ördögök egy nagy
malomkővel elzárták a forrását. Ha valaki azt a malomkövet onnan
elmozdítja, azon nyomban a király küszöbéig ér az éltető víz.
– Na, akármit ad Isten, vagy meghalok, vagy beteljesül az álmom;
nekivágok! Elmegyek Görögországba, bejelentem a királynak, hogy
kútmester vagyok.
Úgy is lett. Elment Görögországba, a görög király kapujában
rákezdte kiabálni:
– Másországi kútmester vagyok! Ahol hét esztendeig nem sikerült
vizet találni, ott én huszonnégy óra alatt annyi vizet teremtek, hogy
a király küszöbéig ér.
Beszaladtak, mondják a királynak.
– Menjetek csak hamar, hívjátok fel!
Bement. Azt mondja neki a király:
– Hova való vagy, ember?
– Én a felső világrészből vagyok, magyarországi fiú!
– Tudnál-e olyan kutat ásni, amiben víz is van?
– Ha a király uram úgy akarja, holnap reggel nyolc órára a küszöbét
nyaldossa a víz.
– S akkor az a száz ember, aki hét éve csákányoz, ás, lapátol az
udvaromon, az miért nem talált vizet?
– Mert buták, nem tudják azok, hogyan kell kutat csinálni! Holnap
reggelre lesz víz, király uram, csak meg kell az árát fizetni!
– Mit adjak neked?
– Hallottam is, az újságban is olvastam, de meg is álmodtam, hogy
ha én a királynak vizet veszek, fele királyságát nekem adja, s
ráadásul a lányát feleségül!
– Ez igaz. Kidoboltattam, újságba tétettem, nem is vonom vissza,
állom a szavam, ha lesz víz.
– Már írhatjuk is a szerződést! Holnap reggelre a küszöbéig ér a
víz! Csak egy kétszáz méteres vaslétrára van szükségem meg egy
szál gyertyára, hogy világítsak magamnak.
– Ez mind a kettő semmi, fiam!
A király letelefonált a vasgyárba, hogy készítsenek egy kétszáz
méteres vaslétrát.
Na, ez készen lett. Megkapta a gyertyát is.
Bementek a szobába, megírták a szerződést.
– Na, fiam, mikor fogsz munkához?
– Mihelyt lemegy a nap. Csak annyit kérek, hogy közben senki se
tartózkodjon az udvaron meg a kertben. Se állat, se ember! Még ha
valaki az udvarhoz tartozik is és még kint van a városban, a kaput
kinyitni nem szabad neki!
– Úgy lesz, ahogy akarod! Gyere be és vacsorázzál!
– Hát bizony az rám fér, de még egy kis pálinkát is hozzon a király
uram!
– Mennyi legyen?
– Hát, amíg a kutat megcsinálom, elég lesz egy fél liter!
– Pincér, hozzál ennek a kútmesternek egy fél liter erős pálinkát!
Odavitték neki. Megvacsorázott, és amikor a nap veresen ment
lefele, kiment a kertbe. Mindenki bent volt a szobájában, még az
ablakokat is befüggönyözték, hogy ne lásson ki senki. Felvette a
vállára a létrát, lement a kert végébe. Ahogy megálmodta, ott volt
egy ókút, leengedte a létrát, lement. A kút fenekén megtalálta a
malomkövet, megkapta, oldalra fordította. Olyan erővel tört elő a
víz, hogy egykettőre elérte a király küszöbét. Odament a király
ajtajához és ott hallgatódzott, hogy mit beszél a király. Mondja a
király:
– Ó, kedves feleségem, elfelejtettem egy kis bort behozni, hogy a
szomjúságomat ütné el. Olyan szomjas vagyok, meg akarok halni
szomjan.
Bekiált a kútmester:
– Felséges király! Ha már idáig borral ütötte el a szomjúságát, most
már igyon vizet!
– Hallod feleségem ezt a boszorkányos embert? Száz ember hét év
alatt egy csepp vizet sem talált, őneki meg egy éjszaka sem kellett.
– Nem vagyon én ördöngös boszorkányos ember, csak éppen
megcsináltam a kutat. Jöjjön, király uram, igyon, amennyi kell!
A király kinézett, mindenfele fényesnek látta a határt, mert víz
borított mindent, csaknem a szobájába jött befele a víz. A király azt
sem várta meg, hogy poharat kerítsenek, hanem nekihasalt, mint a
kutya a mosléknak, és szívta fel a vizet. Kiáltott:
– Kedves feleségem, keltsd fel a lányodat is, gyertek, a finom friss
víz itt van a küszöb előtt. Hozzatok poharat, nehogy úgy járjatok,
mint én, mert én úgy ittam belőle, mint a kutya!
A király lánya örömében egyingesen leugrott az ágyról, odaszaladt.
Vitt magával egy aranypoharat, telimerítette vízzel.
Tizenkét pohárral ivott meg, úgy ki volt szomjazva.
Na, mikor jóllaktak vízzel, azt mondja a király:
– Hallod-e, te kútmester! Üljünk le az asztalhoz, beszélgessünk el
egy kis bor mellett, hiszen már egy családba tartozunk.
– Leülni leülhetünk, de egy családba nem tartozunk, mert a
királykisasszonyt nem veszem feleségül!
– Hogy mondhatsz ilyet, fiam, hiszen már neked ígértem!
– Igen, király uram, de hát van egy nagy baj!
– Mi a bajod, fiam?
– Az a bajom, hogy a lánya nem szép, és én szép feleséget akarok!
Adjon nekem annyi pénzt, hogy addig utazhassak, ameddig akarok!
Én nagy úr akarok lenni!
– Nagyobb, mint a király, fiam?
– Annyit mondhatok a király uramnak, hogy idővel még magával
sem fogok cserélni!
A királykisasszony nagyon szégyellte magát, hogy a kútmester nem
akarta feleségül venni.
– Te kútmester, én király lánya vagyok, nem teheted meg velem ezt
a csúfságot, hogy nem veszel feleségül.
Elmegyek, kipúdereztetem magam, hogy szép legyek, hogy
szeressél meg!
– Ne menjél sehova, hogy gondolod, hogy én a kipúderezett arcodat
meg fogom csókolni? Fizesse meg apád a kút árát!
– Mennyit kérsz, fiam, én kifizetem!
– Háromszáz aranypengő az ára!
– Elég keveset kértél, én négyet adok!
– Elég nekem három is!
Akkor is olyan gazdag leszek, hogy feleségül veszem a herceg
lányát.
– Hát mért a herceg lányát, tán gazdagabb, mint a királyé?
– Nem gazdagabb, de szebb! Törődöm is én a maga vagyonával,
meg a rangjával. Én a szépséget nézem!
El is ment, felkereste a herceget, mert azt olvasta az újságban, hogy
a hercegnek olyan szép lánya van, hogy a nap minden déli tizenkét
órakor egy óra hosszat megáll odafönn és bámulja. Azt gondolta, ha
már neki háromszáz aranypengője van, a herceg lánya rögtön a
nyakába borul. Bement a herceghez:
– Jó napot kívánok, felséges herceg! Én egy másországi kútmester
vagyok! Jó pénzre tettem szert, megmondom hamarjában, minek
jöttem.
– Hát mondja csak, jóember, minek jött?
– Tudja, hogy a király hét esztendeig ásatott egy kutat, de nem
találtak vizet. Nekem egy éjszaka sem kellett, megcsináltam a kutat,
a királynak a küszöbéig ér a víz. A lányát akarta fizetségként nekem
adni, meg a fele királyságát, de nekem nem kellett, mert nem szép a
lánya. Hallottam hírét, hogy a hercegnek olyan szép a lánya, hogy a
nap minden délben egy álló órát bámulja. Miért venném el a király
csúnya lányát, ha elvehetem a hercegét, akit a nap is megbámul?
– Csakhogy én nem adom ám hozzád a lányomat!
– De amikor gazdagabb vagyok, mint maga, nekem háromszáz
aranypengőm van!
Egyet kacagott a herceg:
– Emberek, zavarják ki ezt az elmebajos embert az udvaromról!
Hát bizony ki is zavarták. Máig is asszony után bolyong, ha meg
nem halt azóta.

Az aranyifjítószóló madár
A király azt kérdezte a három lányától:
– Miért nem mentetek még férjhez?
– Ha korábban megkérdezte volna édesapám, már régen férjhez
mentünk volna. De mi addig férjhez nem megyünk, amíg nem
csináltat édesapám egy olyan kápolnát, aminek az egyik vége az
egyik világszélen legyen, a másik vége a másik világszélen. És
amikor ez a kápolna elkészül, üttesse meg hét ország dobját,
gyülekezzenek össze hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-
vetett cigánylegények, és hordjanak össze bele mindent, ami csak
létezik a világon. S amikor már úgy látszik, nem hiányzik belőle
semmi, akkor még egyszer üttesse meg a dobot, jöjjenek a kérők.
Aki tud olyat mondani, ami nincs a kápolnában, ahhoz megyünk
feleségül.
Nem volt mit tenni, mert szégyellte a király, hogy még egyik lánya
sem ment férjhez, pedig már a legfiatalabbik is huszonnyolc éves,
megüttette hét ország dobját, gyülekezzenek össze, s ötforintos
napszámért csináljanak neki egy olyan kápolnát, hogy az egyik vége
legyen az egyik világszélen, a másik vége a másik világszélen.
Elkészült a kápolna. Telehordatta mindennel, ami csak létezik a
világon. Mikor azt gondolta, a világon már nem létezik olyan, ami
benne ne volna, kihirdette hét országban, hogy azok kapják
feleségül a lányait s ráadásul a fele királyságát, akik valami hiányt
lelnek a kápolnában. Sorjáztak a hercegek, grófok, nagy kalapú
tótok, hányt-vetett cigánylegények, de senki a világon egy
körömfeketényi hibát nem lelt a kápolnában.
A király kertje végében lakott valamikor egy vén zenész
cigányember. Három fiúgyermek maradt utána: két okos és egy
bolond. Ők is meghallották, mit hirdetnek hét országban. A bolond
fiú felállt a tűzhely sutjából, lerázta magáról a hamut és úgy, ahogy
volt, anyaszült mezítelen elszaladt a kápolnához, bekukkantott az
ajtaján. A királykisasszony a harmadik emeletről nézte. Hallja ám,
mit mond a bolond fiú:
– Hej, de nagy marhák, akik itt nem lelik a hibát. Hisz a világon
minden van itt, csak az nincs, ami a legjobban kellene!
A kisasszony leszól az emeletről:
– Mi nincs benne, te cigánygyerek?
– Mondd meg az apádnak, hogy az aranyifjítószóló madár nincsen
benne!
– Sose hallottunk róla, hogy olyan is létezik a világon. Magyarázd
el, mi haszna van annak az aranyifjítószóló madárnak!
– Aki annak a madárnak a vissantását meghallja, az mind
tizennyolc éves lesz, ha öregebb volt, s aki meg ezer év óta meghalt,
az mind feltámad, és tizennyolc évesen jön haza a temetőből.
A kisasszony szaladt nagy örömmel az apjához:
– Édesapám! Van itt egy ember, akihez férjhez megyek! Meglelte a
kápolnában a hibát!
– Ugyan, ki az, gyermekem?
– Felséges királyatyám, kacagni fogsz, ha megmondom! A kertünk
végében lakott egy vén zenész, annak maradt három fia. Az egyik
közülük kicsikét bolondos. Benézett a kápolnába, és azt mondta: „A
kápolnában minden van, csak az nincs, ami a legjobban kellene!”
Kérdeztem tőle: „Mi nincsen benne?” „Az aranyifjítószóló madár
nincs benne!” Kérdeztem: „Mi haszna annak a madárnak?” „Az a
madár – azt mondta – feltámasztja a halottakat, és tizennyolc
évessé fiatalítja, aki annál öregebb.”
– Jaj, lányom, nem törődöm én vele, akárki fia-borja, a
bolondságát se bánom, ha az én elhalt gyermekeim
megelevenednek és ha én feleségestül újra tizennyolc éves lehetek,
azt a lányom adom hozzá, amelyikőtöket csak akarja.
Na, a király mindjárt két rendőrt leküldött, hogy hívják fel a
bolondos fiút. De a fiú nem ment, csak fölüzent.
– Mondjátok meg a királynak, nekem nincs pénzem ruhára! Ha
beszélni akar velem, vagy jöjjön el hozzánk, vagy küldjön egy olyan
öltözet ruhát, amiben a királyi lakásán megjelenhetek.
Visszament a két rendőr, jelentette a királynak:
– Felséges királyatyám, ahogy az anyjából kibújt, tiszta anyaszült
meztelen ott ül a hamuban. Azt mondta, ha királyatyám beszélni
akar vele, menjen el hozzá, vagy ha maga elé hívatja, küldjön neki
egy olyan ruhát, amiben megjelenhet a királyi udvarban!
– Na, ezen ne múljon! Vegyetek le a fogasról a ruháim közül egyet,
válasszatok ki neki egy pár cipőt! A ruhám biztos jó lesz rá, mert
akkoraforma, mint én. Kérdés, hogy a cipőm felmegy-e a lábára. Ha
nem megy fel, akkor a suszterral csináltatunk neki egy pár cipőt, és
abban jön hozzám.

Vitték a király öltözetét, cipőjét, kalapját. A fiú felöltözött. Hát a

bakancs egy kicsinyt nagy volt neki, de abban azért el tudott menni
a királyhoz.
– Jó szerencsével, király uram!
– Hozott a szerencse, gyermekem! Tudod-e, miért hívattalak?
– Megtudom, ha megmondja a király!
– Azért hívattalak, fiam, mert hallottam a lányomtól, hogy a
kápolnában senki ember gyermeke nem lelte meg a hibát, csak te.
Ha te azt a madarat, ami hibádzik a kápolnából, beleszerzed, tiéd a
fele királyságom, meg a három lányom közül az, amelyiket
választod!
– Felséges király, én nem akarok király lenni, és nősülni sem
akarok. Üttesse meg hét ország dobját, hogy szerezze meg magának
valaki más a madarat!
Akkor a bolond fiú hazament, megmaradt neki a királyi öltöny
ruha. Abban ült a sutban. A két testvére, a két okos fiú, kaptak az
alkalmon, mondták:
– Menjünk a királyhoz, kérjünk pénzt meg két szép paripát, és
keressük meg a madarat!
Mentek is.
– Felséges király, megyünk az aranyifjítószóló madárért!
A király örömmel fogadta őket:
– Mivel indultok, fiaim?
– Két aranyszőrű paripát nyergeltessen nekünk, tiszta új
szerszámmal! Két átalvetőt rakasson meg arannyal, hogy legyen
útiköltségünk!
A királyi ménesből kifogták a két legszebb paripát, díszes, új
szerszámmal felnyergelték. A fiúknak két másországi vitézruhát
csináltak, két átalvetőt megraktak arannyal. Lóra ültek,
megindultak. Igen ám, de fogalmuk sem volt, hogy hol lehet
megtalálni a madarat. Csak mentek egyik városból a másikba,
ettek, ittak, mulattak, húzatták a muzsikással, táncoltatták a
lányokat, amíg csak telt a pénzből. Amikor a pénznek vége lett,
beértek egy nagy erdőbe. Akkora erdő volt, hogy nem lelték a végét.
Az elemózsiájuk elfogyott, nem bírtak tovább utazni. Mondták:
– Mit együnk, meghalunk éhen.
Azt találták ki, hogy megeszik a lovakat. Előbb megették az egyiket,
aztán a másikat, de az erdőnek csak nem akart vége szakadni.
Egyszer hallják ám, hogy az út mellett nagyon konganak a fák.
– Ott embereknek kell lenniük!
Odamentek, hát tizenkét teknővájó döntögette a fákat, és tekenőket
csináltak belőlük. Köszöntek.
– Jó napot, adjon isten, bátyáim!
– Adjon az isten nektek is, fiaim! Mi járatban vagytok?
– Mi bizony eltévedtünk.
Az aranyifjítószóló madárról nem szóltak egy szót sem.
– Eltévedt emberek vagyunk, senkink sincs a világon! Egy kis pénzt
szeretnénk keresni, ha magukhoz beállhatnánk.
– Hát, fiúk, gyenge a kereset! Nem kell nekünk munkás! Mi is
éppen hogy csak fenn tudjuk magunkat tartani egy kis ruhával meg
egy kis kenyérrel. Hogy fogadjunk embereket?
– Minden napra csak egy krajcárt adjanak, meg azt a ruhát, amit
maguk már elhánynak.
– Na, jól van, fiúk! Hát kaptok egy krajcárt minden napra, meg
kosztot, meg ami ruha nekünk már nem szükséges.
Oda volt a két fiú hét esztendeig, hét szempillantásig.
Odahaza azt mondja a bolondos fiú az anyjuknak:
– Édesanyám! A két bátyám álmomban hazatelefonált, hogy
menjek segítségükre, mert nem bírják megszerezni az
aranyifjítószóló madarat.
– Jaj, fiam! Ne menj a két testvéred után, a végén még te is
odaveszel.
– Nem, édesanyám, ha egyszer azt álmodtam, segítenem kell
rajtuk!
Elment a fiú, fel a királyhoz:
– Jó szerencsével, felséges királyom!
– Hozott a szerencse, gyermekem!
– Azt álmodtam, hogy a két bátyám a segítségemet kéri. Hát tessék
egy kis útravalót adni!
– Hát gyermekem, nagyon jó szívvel, csak minél hamarább
érkezzék a madár. Milyen útravalót kérsz?
– Felséges királyatyám, az istállója háta mögött van egy
szamárcsontváz. Annak a feje kell nekem. Azután meg mérjen
nekem négy dióhéj lisztet, és adjon négy krajcárt
csizmadiaszurokra.
– Ugyan, fiam! Hát ilyen olcsó dolgokkal indulsz útnak?
– Nekem csak ennyire van szükségem!
Megkapta a szamárcsontváz fejét, kimértek neki négy dióhéj lisztet,
adtak neki négy krajcárt csizmadiaszurokra. Megvette a
csizmadiaszurkot, hazavitte az anyjának.
– Na, édesanyám! Ezt a négy dióhéj lisztet gyúrja össze a
csizmadiaszurokkal, tegyen közé négy dióhéj hamut, hogy több
legyen, és süssön belőle pogácsát, mert megyek a két bátyám elébe.
– Hej, fiam, fiam! Azok is megbánták százezerszer, hogy elmentek.
Hát te is elmész utánuk?
De mit tehetett az asszony?! Felolvasztotta a szurkot, és megsütötte
a pogácsát. A fiú zsebre vágta. A szamár fejét a hóna alá vette.
Elindult. Amikor Tündérországba ért, földhöz vágta a szamárfejet,
vált belőle egy szamárcsődör. Felpattant a hátára, felreppentek. A
tündérkirály lánya integetett neki, hogy menjen oda, de hiába!
Ment az üveghegy alá. Az üveghegy alatt térdig érő vízben nyakig
érő sás zöldellt. Nem tudott tovább menni, elállta az utat az
üveghegy. Azt mondja neki a szamara:
– Kedves gazdám! Mondok neked egyet. Pihend ki magad! A sás
tetejét törd vissza a vízre! Feküdj le rá, ne félj, nem leszel vizes –
azt mondja –, majd jön erre egy öreg bácsi, aki ellát téged
kenyérrel.
Visszatörte a sás tetejét, ráfeküdt. Arra jött egy öreg koldus. De
olyan öreg volt, hogy a szakállát a vízben húzta. Fehér, ősz szakálla
volt az öreg koldusnak.
– Jó napot, adjon isten, fiam!
– Adjon az isten magának is, öreg bácsikám! Mi járatban ebben a
rossz, vizenyős világban?
– Hát, fiam, nekem erre van az utam. Tudtam, hogy itt talállak.
Rakjál egy kis tüzet, süssünk szalonnát!
– Ugyan, öregapám! A víz a tetején, zöld sásból nem lehet tüzet
rakni.
– Csak tépjél egy jó rakás sást, lökd a víz a tetejére, majd én
meggyújtom. Ég az, mint a parancsolat! Tudom, hogy éhes vagy.
Add ide a süvegedet, sütök benne egy kis szalonnát.
– Hiszen kiég a süvegem teteje, hajadonfőtt járjak?
– Bízd csak rám! Még tojást is ütök a szalonnára!
Nem beszéltek többet. A fiú nekibikaszkodott, letépett egy csomó
zöld sást. Rálökte a víz tetejére, és a süvegét odaadta az öreg
koldusnak. Az öreg egy szál gyufával meggyújtotta a zöld sást, és
szalonnát vágott a süvegbe. Mikor legjavában lobogott a tűz, föléje
tartotta a süveget. Sült a szalonna. Mikor szép pirosra megsült,
ráütött vagy hat tojást, elkészült a rántotta.
– Na, kedves fiam, itt a kenyér, egyél!
– Egyen maga is, édesapám!
Na, hozzáfogtak. A fiatalember evett. Azt mondja neki az öreg
koldus:
– Fiam, igyekezz az evéssel, mert nemsokára megnyílik az
üveghegy, és nekünk át kell rajta menni. Sietnünk kell, mert hamar
becsukódik, s akkor onnan élve ki nem kerülünk többé. De te csak
bízd rám magad!
A fiatalember gyorsan befejezte az evést, felnyergelte a szamarát,
felült a hátára. Az öreg megfogta a zabola tövét, elvezette a
szamarat az üveghegybe. Mentek, mint a szél, mentek, mint a
gondolat, egy negyedóra alatt átmentek az üveghegyen, pedig az
több, mint százezer kilométer. Na, mikor keresztülértek:
– Hallod-e, fiam! Eddig sem kérdeztem tőled semmit, most sem
fogok. Tudom anélkül is, mi járatban vagy. Az aranyifjítószóló
madarat akarod megszerezni. El kell menned a babérkirály
birodalmába. Adok neked egy sípot. Beléfújsz, amikor a babérkirály
határát átléped. Mindenki úgy elalszik tőle, hogy akár a szamarad is
a hasára léphet, még akkor sem fog megmoccanni. De fogadd meg
minden szavamat, mert ha nem, nagy bajod lesz belőle. Felmégy a
babérkirály lakásába, a háromszázhatvanhatodik szobában egy
aranybölcsőben ott lesz a királynak a lánya, olyan szép, hogy a
napra lehet nézni, de őrá nem. Fölötte ott csüng egy láncon az
aranyifjítószóló madár kalitkája. Ha akarod, megcsókolhatod a
királykisasszonyt, csak annyi istenes lelked legyen, hogy ne a
kalitkával együtt hozd a madarat! Hanem vedd ki a kalitkából, vedd
a hónod alá, és úgy ki tudod hozni.

A fiatalember, ahogy az öreg kéregető tanácsolta, a babérkirály

birodalmának határán belefújt a sípba. A katonaság, fegyverrel a
kézben, felbukott, és akár a hasukra lépett is a szamár, aludtak,
mint a bunda. Elment a királyi palotába. Hát látja, ott van a
háromszázhatvanhatodik szobában egy szép aranybölcső, benne
egy olyan gyönyörű lány, hogy a nap minden déli tizenkét órakor
két óra hosszát megállott, hogy a szépségét bámulhassa. Nem
tudott a fiatalember ellenállni, megcsókolta a királykisasszonyt.
Csak akkor ment a madárért, és kalitkástul együtt a hóna alá
csapta. Azt mondta:
– Kalitkástul viszem, így értékesebb!
A madár elvissantotta magát. Na, felébredt mindenki. A
fiatalembert megfogták, vasra verték, és máris huszonnégy ács
faragta az akasztófát, ezt az embert felakasztják, mert megcsókolta
a király lányát, s ráadásul az aranyifjítószóló madarat is el akarta
rabolni. Bezárták egy vastag falú tömlöcbe. Még szerencse, hogy az
öreg koldus tudta, hogy mi történt a fiatalemberrel.
Nekirugaszkodott, és válott belőle egy pápa. Felment a királyhoz:
– Jó szerencsével, te másországi király!
– Hozta szerencse a másországi pápát is! Hol tetszik járni?
– Azért jöttem hozzád, ha volna valaki nagy tettű rabod, akit
halálra ítéltetek, addig fel ne akasszátok, ameddig én meg nem
gyóntatom.
– Éppen most van egy olyan ember, aki megcsókolta a lányomat, és
az aranyifjítószóló madarat is el akarta rabolni, tehát akasztásra
ítéltem.
– Nyisd ki a tömlöc ajtaját, hadd nézzem meg azt a fiatalembert,
hadd beszéljek vele, hadd vallassam, mi okból jött ide!
– Én is megyek – mondta a király –, meghallgatom, mit mond.
– Nem, nem szabad! Mikor egy embert Isten igéje alá veszünk, azt
más embernek hallani nem szabad, csak a pápának vagy a papnak!
Így a király kint maradt. Bement a pápa a tömlöcbe, megérintette a
láncot, az rögtön lehullott a fiatalemberről. Azt mondta az öreg:
– Indulj, fiam, oda, ahonnét jöttél, az üveghegyhez!
A fiú visszament az üveghegyhez.
Az öreg koldus meg keresztülbukkonbárézott a fején, vadgalamb
lett belőle. Vadgalamb képében kireppent a hegybe. Mire a fiú
odaért, akkorra már mint koldus várta őt. Mintha nem is tudott
volna semmiről.
– Mondd el csak, fiam, hol voltál ilyen sokáig?
– Minden jó lett volna, csak az édesapám szavát megfogadtam
volna. De hát a kalitkával együtt akartam elhozni a madarat,
elvissantotta magát. Felébredtek, nemhogy az élők, még a halottak
is, és engem tetőtől talpig vasba vertek.
– Ne folytasd, fiam, tudok mindent! Hogy a fáradságod ne vesszen
kárba, még egyszer megkapod a sípot. Ülj fel a szamaradra, indulj
el újra! Tudod, hogyan kell csinálni, el ne hibázd!
Ha akarod, a királykisasszonyt is megcsókolhatod, csak a kalitkát
hagyd a helyén, vedd ki belőle a madarat, úgy hozd a hónod alatt.
Jól ismerte a fiú az utat, hiszen nem először járt arra.
Elment a királyi palotába, belefújt a sípba, elaludt mindenki. A
királykisasszonyt megcsókolta, a madarat kivette a kalitkából, hóna
alá fogta, és felült a szamarára, ment az üveghegy felé. Mire odaért,
már ott várta a madarat a kalitka.
– Na ládd, fiam! Előbb ideért a kalitka, mint te!
Tedd bele a madarat, és ülj fel a szamaradra!
De gyorsan, mert most nyílik meg az üveghegy, átviszlek rajta!
Úgy is lett, az öreg koldus megfogta a zabola tövén a
csődörszamarat, keresztülvezette az üveghegyen. Amikor átértek,
azt mondta:
– Most indulj hazafele! De adok neked egy jó tanácsot. Ha a két
bátyádat a szemed előtt akasztanák fel, és te két krajcárral meg
tudnád váltani az életüket, meg ne tedd, mert a két bátyád lesz
neked a megölő gyilkosod! Menj csak haza egymagad, elnyerted a
madarat, király leszel!
– Kedves édesapám, nem jól van az úgy, hogy én most egyedül
hazamegyek és király leszek. Jöjjön velem maga is, hiszen ha nem
lett volna a segítségemre, soha míg világ a világ, el nem nyertem
volna az aranyifjítószóló madarat. Ha én király leszek, maga egyen
velem egy tálból, ugyanabból az ételből, amelyikből én, és legyen a
királyi írnokom!
– Ó, fiam, koldusból királyi írnokot tenni! Nagy szégyen volna az
rád. Menj csak haza, és fogadd meg a tanácsomat, a két bátyádat
akkor se váltsd meg, ha két krajcárért megtehetnéd!
Fogadta a fiú szigorúan, hogy a tanácsot betartja. Sírva búcsúzott,
és az öreg koldus lelkére kötötte, hogy majd látogassa meg őt király
korában. Elköszöntek egymástól. A fiú beért egy királyi városba.
Idefele is átszamaragolt rajta, akkor olyan fényes volt, hogy annál
fényesebbet soha életében nem látott. Most meg tetőtől talpig
fekete gyászba van behúzva.
Ott kísértek két fiatalembert. Nem máshova, az akasztófa alá. Hát
ő, mint vitéz, felnyújtja a kardját, hogy álljanak meg. Megálltak.
– Mit akar a másországi vitéz? – kérdezték tőle.
– Hova kíséritek ezt a két fiatalembert?
– Hát az akasztófára!
– Miért tetszenek őket felakasztani?
– Bejöttek ebbe a királyi városba, bementek az első osztályú
vendéglőbe. Hozzáfogtak enni, inni, mulatni. De amikor fizetni
kellett, nem volt elég pénzük, két krajcárral adósak maradtak. Hát
micsoda dolog az, hogy két idegen ember elfogyasztja az ennivalót,
és két krajcárral adós marad?! Ezért felakasztjuk őket!
Kérdezte tőlük a fiú:
– És ha volna valaki, aki megadná a két krajcárt, akkor is
felakasztanák őket?
– Mért akasztanánk? Ha a városnak nem lesz hiánya, mehetnek
isten hírével.
– Én kifizetem értük!
Belemarkolt a zsebébe, oda lökött két marék aranyat. Mondták neki
az urak:
– Csak két krajcárról van szó, nem két marék aranyról!
– Megajándékozom a várost, hadd legyen gazdagabb!
Rögtön megismerte, hogy az a két fiatalember az ő két bátyja. De a
két bátyja nem tudta, hogy ő kicsoda, mert amikor elváltak, még
csak hamupepejke volt, most meg hét ország vitéze, és az
aranyifjítószóló madár is nála van. Amint egyedül maradtak,
megkérdezte tőlük:
– Ismertek ti engemet, két fiatalember?
– Honnan ismernénk, másországi vitéz?
– Mit másországi vitéz! Én az öcsétek vagyok!
– Ne beszéljen már! A mi öcsénk egy bolondos fiú!
– Én vagyok az a bolondos fiú!

Jaj, örült a két fiatalember. Azt kérdezi tőlük:

– Éhesek vagytok, ugye, két bátyám?
– Hát bizony, éhesek vagyunk!
– Itt a pénz! Az egyik menjen a pékhez, vegyen két kenyeret, a
másik meg vegyen egy jó oldal szalonnát, vagy öt-hat kilónyit!
Az egyik megvette a két búzakenyeret, debreceni fajta nagy
kenyerek voltak, a másik meg megvett egy tízkilós darab szalonnát.
A fiú vezette elöl a csődörszamarát, rajta volt az aranyifjítószóló
madár. Ahogy jönnek, azt mondja a két báty egymásnak:
– Most mi lesz velünk? Ez a bolond nyerte meg az aranyifjítószóló
madarat! Ha hazamegyünk, király lesz. Nekünk meg nem jut
semmi. Nem jobb lenne, ha elpusztítanánk, és mi vinnénk haza a
madarat? Egyikünk király lesz, a másik meg mindent megkap, amit
csak kíván.
– De hogyan pusztítsuk el? – kérdezte a fiatalabbik.
– Rakunk egy nagy tüzet, leülünk szalonnát sütni.
Mikor legjavában sül a szalonna, te elkapod a két karját, és hanyatt
hajítod! Én meg a forró zsírt belecseppentem a két szemébe,
megvakul. Nem öljük meg, mégiscsak a testvérünk, hanem itt
hagyjuk az erdőben. Soha, míg a világ világ, haza nem tud jönni.
Úgy is lett. Mondták neki:
– Hallod, testvér?
Éhesek vagyunk, rakjunk tüzet, süssünk szalonnát!
Meggyújtottak egy rakás gallyat, nyársat faragtak. Egy jó kilónyi
darab szalonnát ráhúztak, rotyogott a zsírja kifelé. A vénebbik
bátyja megkapta a fiúnak a karját, hanyatt hajította, a fiatalabbik
meg belecseppentette a szemébe a zsírt. Amikor kialudt a szeme
világossága, az egyik megfogta a két karját, a másik a két lábát,
belökték egy tövises galagonyabokorba. A fiú ott jajbékolt, ők meg
jóllaktak kenyérrel, szalonnával, útnak indultak és otthagyták.
A fiatalember mentől jobban szabadult volna a galagonyatövis
közül, annál jobban belekeveredett, mert nem látott semmit. Az
öreg koldus, aki az üveghegyen átvitte és visszahozta, már tudta,
hogy az ő szeretett fiával szerencsétlenség történt. Hát elment
hozzá és azt mondta neki:
– Jó napot, adjon isten, fiam!
– Adjon isten magának is! Nem tudom, kivel beszélek. Ha öregebb,
mint én, holtig apámnak fogadom, ha fiatalabb, mint én, holtig
testvérek leszünk! Ha Istent hisz, szabadítson ki a bozont közül,
mert nem tudok kikeveredni!
– Jól van, fiam, kiveszlek én. Tudod-e, kivel beszélsz? Avval az öreg
koldussal, aki az üveghegyen átvitt és visszahozott.
– A Jóisten hozta magát ide énhozzám! Most már én is koldus
vagyok, oda a szemem világa, menjünk, és kéregessünk együtt!
– Így gondoltam én is!
Kivette az öreg koldus a fiatalembert a galagonyatövis közül, és
leültette a tűz mellé.
– Ülj le, fiam – azt mondja –, éhes vagy, tudom.
– Hát bizony, ennék, ha volna mit!
Az öreg koldus kivett a tarisznyájából két karéj kenyeret, egy darab
szalonnát, csinált nyársat, megsütötte neki.
– Na, egyél!
Mikor jóllakott, azt mondja a fiú:
– Hát, édesapám, már ennem adott, most egy kis víz kellene, mert
megszomjaztam.
– Forrás semerre, de azért megpróbálunk vizet szerezni.
Az öreg koldus megkapta a görbe pálcáját, beledöfte a földbe, azon
nyomban fölfakadt a víz.
– Kedves fiam, jóllaktál, vizet is ittál.
Fogd a köpenyegemet és gyere, menjünk kéregetni!
Elindultak. Beértek egy faluba. Azt mondja az öreg koldus:
– Itt van a köpenyegem sarka, töröld meg vele a szemedet.
A fiatalember megtörölte a szemét. Egyszeriben visszatért a szeme
világossága, olyan szépen ragyogott a szeme, ahogy senkié. Azt
mondja neki az öreg koldus:
– Na, fiam, az Isten visszaadta a szemed világát és megáldott
szépséggel, így már te velem kéregetni nem jöhetsz!
– Nahát, édesapám, én összetépem a képemet, vagy ragassza le a
szememet csirizzel, de én magát el nem hagyom, én magával
megyek kéregetni!
– Á, fiam, ilyet nem lehet tenni! Isten megbünteti azt, aki elcsúfítja
magát. Inkább eredj haza! Ne törődj vele, hogy lesz, mint lesz! A te
két bátyád elvitte az aranyifjítószóló madarat, de megszólaltatni
nem tudják. Állj a király elé és kérdezd meg tőle:
– Felséges királyatyám! Ki nyerte meg az aranyifjítószóló madarat,
aki elhozta, vagy aki meg tudja szólaltatni? Hiszen a felséges
királyatyám éppen olyan öreg, mint amikor elmentem itthonról!
Ha az aranyifjítószóló madár megszólalna, magának feleségestül
tizennyolc évesnek kellene lennie! A két leendő veje, ha elhozta a
madarat, mért nem tudja megszólaltatni?
– Azám! Ezt még nem is kérdeztem tőlük.
Azt mondja:
– Na, vénebbik vejem, szólaltasd meg az aranyifjítószóló madarat,
hadd fiatalodjunk meg!
Szólott is a fiú a madárnak, de a madár csak szomorkodott, a földre
buktatta a fejét. Mondja a király:
– Szólaltasd meg, te másik vejem!
De mikor az mondta neki: „Szólalj meg, aranyifjítószóló madaram!”
– a madár a szárnya alá hajtotta a fejét.
Akkor előlépett a legkisebb fiú.
– Na – azt mondja –, figyeljen ide a király!
Szólalj meg, aranyifjítószóló madaram!
A madár olyat vissantott, hogy akik azelőtt ezer évvel meghaltak,
azok mind feltámadtak, s a vállukon vitték a koporsót hazafele, és
akik tizennyolc évnél idősebbek voltak, azok mind visszafiatalodtak
tizennyolc évesnek. Mikor a király ezt meglátta, azt mondta neki:
– Na, kedves gyermekem! Két lányom már menyasszony, a
harmadikat te fogod elvenni!
– Nem úgy van az, felséges királyatyám! Nem mind a hárman
nyertük el az aranyifjítószóló madarat. Hármunk közül csak az
egyik! Volna egy kívánságom, kérem, teljesítse!
– Mi lenne az, gyermekem?
– Aki a lovas katonái közül a legmagosabbra bírja felhajítani a
kardját, az álljon ide, és mi hárman, a három egytestvér
összetesszük a fejünket. Amelyikünk a legbűnösebb, abba esik a
visszazuhanó kard, és az meg fog halni!
– Jól van, fiam, legyen a kívánságod szerint!
A király összehívta a lovas katonákat. Volt köztük egy oláhcigány
gyerek, jó erős, izmos karja volt. Jelentkezett a királynál:
– Én leszek az, felséges királyatyám!
Mondta neki a fiú:
– Hallod, testvér! Mondok neked egyet! Hozok neked egy liter
gabonaszeszt, és teszek bele egy kiló erős paprikát. Rázd össze és
idd meg, hogy csípje a torkod, hogy légy mérges! Akkor a kardot
rántsd ki a hüvelyéből, vágd fel, amennyire csak bírod!
Nahát, úgy is lett. A rézműves cigánygyerek kirántotta a kardot, és
teljes erőből felvágta a fekete felhőbe. Huszonnégy óráig ment
felfele a kard, huszonnégy óráig esett lefele. A legvénebbik fiúnak a
fejére esett a kard, és a lábujjában még az aprócsontokat is
összevágta. Ott helyben meghalt. Azt mondja a király:
– Na, fiaim, elég volt!
– Nem, felséges királyatyám – mondta a fiú –, te huszár, most két
liter gabonaszeszt igyál két kiló paprikával elvegyítve, hogy
mérgesebb legyél, és hajítsd fel a kardot! Most ketten állunk össze!
Összeállottak ketten. A huszár felhajította a kardot. Négy nap, négy
éjszaka ment felfele, négy nap, négy éjszaka jött lefele. A középső
fiúnak a fejére esett le, és a lábában az aprócsontokat is összevágta.
Ő is meghalt. Azt mondja a király:
– Na, kedves gyermekem, elég!
– Nem, felséges királyatyám! Te huszár, most három kiló paprikát
tegyél három liter gabonaszeszbe, hajítsd fel a kardot, ha én is
bűnös vagyok, engem is hadd vágjon össze!
A huszár kapta magát, megivott három liter, három kiló erős
paprikával összevegyített pálinkát, felvágta a fekete felhőbe a
kardot, úgy felrepült, hogy még ma is várják, de még nem jött
vissza a kard. Akkor azt mondta a király:
– Eredj be és váltsál jegyet a legfiatalabbik lányommal, és azonnal
megütjük hét ország dobját! Összegyülekeznek hercegek, grófok,
nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, és megkezdjük a
királyi lakodalmat!
Úgy is lett. Jegyet váltottak, és három nap, három éjszaka ettek,
ittak, mulattak, hegedültek. Máig is élnek boldogul, ha még nem
haltak meg.

Király Kis Miklós nem lel az országban olyan

szép nőt, akit elvegyen. Az újságból olvasta,
hogy Tündér Tercia világszépasszonya is létezik
a földön
Volt egy királyfi, úgy hívták, hogy Király Kis Miklós. Azt mondta:
– Szép vagyok, és csak olyan szép nőt veszek el, aki hozzám illik. Az
apám országában nem találom, de voltam a vendéglőben mulatni,
és ott egy újság került a kezembe, abban olvastam, hogy létezik a
világon Tündér Tercia, a világszépasszonya. Én addig megyek,
ameddig Tündér Tercia világszépasszonyát meg nem találom és el
nem veszem feleségül.
El is indult Király Kis Miklós, vándorolt hetedhét országon, még az
Óperenciás-tengeren is túlment. Kérdezte mindenkitől, hogy:
– Nem hallottátok-e Tündér Tercia világszépasszonyának a hírét?
De mindenki azt mondta:
– Soha ezt a nevet nem hallottam!
– Ha az újságba bele van írva, akkor léteznie kell, én addig megyek,
míg fel nem találom.
Ment csak tovább. Mikor elérte a világ végét, ahol a fecske térden
állva issza a vizet a fekete gyopáron, mert nem tud hova
felegyenesedni, talált ott egy kis öreg házat.
– Na, nem megyek tovább, hátha adnak szállást ebben a kis
házikóban.
Egy öregasszonyt talált a házban.
– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!
– Adjon isten neked is, Király Kis Miklós! Még az anyádnak a
méhében annyi voltál, mint egy köleskásának a huszonhatod része,
mikor már tudtam, hogy meg fogsz keresni. De hasztalan jöttél,
fiam! Mert azt is tudom, hogy Tündér Tercia világszépasszonyát
keresed, mert el akarod venni feleségül.
– Honnan tudja ezt, mamám?
– Én a csillagok anyja vagyok, nekem mindeneket tudni kell, fiam.
Bizony elnyüvöd a lábadat, míg megleled Tündér Tercia
világszépasszonyát.
– Jaj, ne haragítson, kedves mamám! Mert én úgysem veszek mást
feleségül!
– Jól van, fiam, eredj, aztán keresd őt!
– De mamám, ha maga tud felőle, jöjjön el velem, megfizetem a
fáradságát, ketten hamarébb megleljük!
– Én a házamat nem hagyhatom!
Majd hazajönnek a fiaim, valamelyik útbaigazít.
– Nem hálhatnék itt az éjszaka?
– Dehogynem, fiam! Van itt hely elég, hiszen sok fiam van nekem,
hajnalra jönnek haza, tudod, mikor már virradni kezd, akkor te
már fel is állhatsz az ágyról, addig meg feküdj le!
Le is feküdt Király Kis Miklós a csillagok ágyára.
Hajnalra, mikor már szépen kezdett virradni, jöttek a csillagok
egymás után hazafele.
Kérdezik az anyjukat:
– Édesanyám, miféle idegen ember fekszik az ágyunkon?
– Ne bántsátok, fiaim!
Király Kis Miklósnak hívják, mindenkitől azt kérdezi, hogy nem
hallották-e hírét Tündér Tercia világszépasszonyának. Őt keresi
Király Kis Miklós. Nem tudjátok, hol lakik?
– Én nem voltam még Tündér Tercia világszépasszonya lakásán –
minden egyes csillag azt felelte.
A vénasszony megszámlálja a fiait, hát egy hiányzik.
– Egy fiam még oda van, nagy csavargó őkelme, sose jön a
többiekkel haza, mindig elkódorog.
Ha megjön, és ő se tud útbaigazítani, akkor bizony senki se tud.
Jött a legfiatalabbik csillag.
Kérdezi tőle az anyja:
– Tündér Tercia világszépasszonyának hallottad-e hírét? Mert itt
van Király Kis Miklós, őt akarná feleségül venni, de nem tud
ráakadni a lakására.
– Jaj, édesanyám! Azért késtem egy kicsit, mert nála voltam
vendégségben. Megmutatgatta nekem a lakását.
– Tán szerelmes lettél Tündér Tercia világszépasszonyába?
– Dehogy lettem! Csak bementem, mert szeretem nézegetni, hogy a
nagyurak miképpen rendezik be a szobájukat.
– Aztán hogy van berendezve a szobája?
– Hát édesanyám, én még olyat nem láttam életemben, mint a
Tündér Tercia világszépasszonya lakása.
– Magyarázd el ennek a szegény fiatal úriembernek, hogyan tudna
hamar odajutni!
– Ha vasbocskort köt, az is elkopik a lábáról, mire a Tündér Tercia
világszépasszonya lakását megtalálja. Hiszen ő éppen a világ másik
végén lakik.
– Csak magyarázd el, hogy jutok oda!
– Elmagyarázni nem tudom, de mondok neked egyet! Éppen egy
kis zsebpénzre van szükségem. Ha van pénzed, adjál száz pengőt!
Akkor aztán felülsz a hátamra, és én Tündér Tercia
világszépasszonyának a gangjára teszlek le!
– Adok én neked kettő százast, nem egyet!
– Nem kell, nem vagyok én uzsorás, nekem elég zsebpénznek egy
százas. Na, várjál, megfrüstökölök, felülsz a hátamra, és elviszlek!
Nehezen várta Király Kis Miklós, hogy megreggelizzen a kis csillag.
Mikor aztán a kis csillag megette az utolsó harapást, azt mondta:
– Édesanyám, töltsön egy pohár bort, hadd igyam meg!
– Tudod, hol tartjuk a bort, töltsél magadnak!
– Iszol, Miklós, egy pohárral?
– Hát ha adsz, jó szívvel megköszönöm neked, még az árát is
megkérheted, megfizetem.
– Nem pénzért adom, ez jár a vendégnek. Igyál egy pohárral!
Töltött Király Kis Miklósnak a csillag egy pohár bort. Ő is ivott egy
pohárral.
– Na, ülj hamar a hátamra, estig vissza kell érnem, mert este
szolgálatba megyek.
Király Kis Miklós felült a csillag hátára, az meg felreppent a fekete
felhőbe, és vitte Tündér Tercia világszépasszonyának a lakásáig. Azt
mondja neki:
– Na, itt lakik Tündér Tercia! Fizess ki, én megyek haza!
– Köszönöm, itt a százas!
Király Kis Miklós leült Tündér Tercia világszépasszonyának a
tornácára. Tündér Tercia világszépasszonya éppen moziba készült a
tizenkét udvarhölgyével. Látja, hogy ott ül a sarokban egy
fiatalember.
– Ki vagy, mi vagy?
– Én egy másországi királynak a fia vagyok, Király Kis Miklós.
– Jaj, Király Kis Miklós, az anyád méhében annyi voltál, mint egy
szem köleskásának a huszonhatod része, amikor tudtam, hogy meg
fogsz keresni, mert a világ legszebbik embere vagy. Én pedig
hírneves lány vagyok, én vagyok Tündér Tercia világszépasszonya,
gyere be hozzám! Nem is megyek ma este moziba, inkább veled
beszélgetek.
– Bemennék, de van egy bökkenő!
– Micsoda?
– Éhes vagyok, mint a farkas.
– Csináltatok én neked, amit csak kívánsz! Itt van ez a tizenkét
tündérlány, ők az én kísérőim, majd segítenek neked. Addig is,
amíg elkészül az étel, eredj be a fürdőszobámba, fürödjél meg!

Ráparancsolt két tündérlányra:

– Melegítsetek bivalytejet a kádamban, fürösszétek meg benne ezt
a fiatalembert, és locsoljátok le kölnivízzel! Az öcsém után maradt
egy királyi öltözetem, azt a ruhát vigyétek be neki, hogy abba
öltözzön föl!
Be is ment a tizenkét tündérlány közül kettő, tüzet gyújtottak a
kályhába. A bivalytej bele volt készítve az üstbe.
Király Kis Miklós levetette a lábravalóját, az ingét, beleugrott a
kádba. A tejet rábocsátották, jó langyos volt. Finom szappannal
lemosták, megfésülték, megtörölgették. Kijött a kádból, kölnivízzel
lelocsolták, hogy jó szagú legyen. Hoztak neki egy szép királyi
öltözet ruhát, a régit meg, amit levetett, vitték a mosodába. Király
Kis Miklós felöltözött, kopogtatott Tündér Tercia világszépasszonya
ajtaján.
– Na, gyere, Miklós, befele, már ott az étel az asztalon, fogj hozzá és
vacsoráljál!
Mikor megvacsorált Király Kis Miklós, akkor a legfinomabbik
borából hozott be neki.
– Koccintsunk, Miklós, és mondd el, hogy ütött beléd, hogy engem
felkeress?
– Bejártam az országunkat, minden egyes nővel beszélgettem, de
nem tetszett meg egy se, s ha engem az Isten szépre teremtett,
legyen a feleségem is olyan szép, mint én, mert ha nem, akkor
inkább soha nem házasodom! De elmentem egy vendéglőbe, és ott
egy újság került a kezembe. Azt olvasom benne, hogy létezik a
földön Tündér Tercia világszépasszonya. Gondoltam, ha a neve
ilyen szép, akkor milyen szép lehet ő maga! Útnak indultam, de
bizony soha meg nem találtalak volna, ha a kis csillag nem segít.
Azt mondta, hogy tegnap este meglátogatott, megnézte a
lakásberendezésedet. Nagyon dicsérte a szobáidat.
– Igen, volt itt egy kis csillagfiú, megmutattam neki a szobáimat, és
megkínáltam egy pohár borral. Hát ő hozott ide?
– Igen, ő!
– Jól van, Király Kis Miklós, semmi kifogásom ellened, hogy
hozzád ne mennék. Hozzád megyek én!
– Mikor lesz az esküvő, hogyan lesz a lakodalom?
– Árva lány vagyok, nekem senki sem parancsol. Holnap elhívatom
a legfőbbik papot a városból, és itt a házban megesküszünk.
Ment is a főpap tizenkettedmagával. Megfogták egymás kezét, és
elmondták a hitet. Király Kis Miklós Tündér Tercia
világszépasszonyának az ura lett.
– Gyere, Miklós, megmutatom a lakásomat.
Megnézték mind a háromszázhatvannégy szobát, de látja ám
Miklós, hogy a folyosó végén van egy szoba, aminek Tündér Tercia
világszépasszonya feléje se akar nézni.
– Hát ebben meg mi lehet, hogy ennyire félti? Talán ebben van a
legdrágább kincse, vagy valami mást rejteget benne? Akárhogy is
van, a végére járok.
Mi tagadás, nagyon bántotta Király Kis Miklóst a titkolódzás.
Jó pár hét múlva azt mondja Tündér Tercia világszépasszonya
Király Kis Miklósnak:
– Te Miklós, mióta együtt lakunk, még nem voltunk templomban!
Kérlek, menjünk el, hadd lássák, hogy nekem is van férjem!
– Bocsáss meg, kedves feleségem, de nagyon rosszul érzem
magamat. De te azért csak menj el a templomba, a tizenkét
udvarhölgyed majd elkísér. Én meg lefekszem a díványra, pihenek.
Tündér Tercia megcsókolta Király Kis Miklóst, úgy indult el a
templomba a tizenkét udvarhölgyével. Király Kis Miklós az ablakon
nézett utánuk. Mikor jó távolra értek, Király Kis Miklós elővette a
kulcscsomót, és ahhoz a szobához ment, amelyiket nem mutatta
meg neki Tündér Tercia. Próbálgatta a kulcsokat, de bizony egy
sem nyitotta.
– Na nézd – mondta hangosan –, még a kulcsot is eldugta.
Mire odabentről beszéd hallatszott.
– Haj, kedves új gazdám, Király Kis Miklós, légy szíves, nyisd ki az
ajtót!
– Van odabent valaki?
– Van bizony, ha kinyitod az ajtót, megtudod, ki az.
– Nem tudom kinyitni, mert Tündér Tercia világszépasszonya nem
adta kezemre a kulcsot.
– Nem kell oda kulcs, Király Kis Miklós, nyúljál fel, az ajtófélnél
van egy vaklyuk. A vaklyukban van egy háromszögletes
cigánycsinálta szeg. Azt a szeget vedd ki, tedd be a kulcslyukba,
háromszor fordítsd körül, kinyílik az ajtó.
Király Kis Miklós kihúzta a szeget, háromszor körülfordította a
zárban, kinyílott az ajtó. Látja, egy huszonnégy fejű sárkány
huszonnégy láncra ki van kötve.
– Mit keresel te itt?
– Engem Tündér Tercia világszépasszonyának az apja kötözött ide.
Hanem mondanék én neked egyet, Király Kis Miklós.
– Mit mondanál?
– Ha azt akarod, hogy Tündér Tercia világszépasszonya a világ
végezetéig éljen, akkor adjál nekem húsz pohár vizet!
– Honnan kerítsek én neked vizet?
– Ott egy dézsa az ajtó sarkánál, rajta van egy pohár, csak merd tele
és add ide!
Azt akarta, hogy a felesége hosszú életű legyen. Hát merített húsz
pohár vizet. Mire megitta a sárkány, húsz lánc leugrott róla.
Mondja neki:
– Hallod-e? Ha azt akarod, hogy ne csak hosszú életű legyen a
feleséged, hanem egészséges is és meg ne öregedjen soha, adjál
még két pohár vizet!
De még mennyire szeretné, hogy egészséges legyen a felesége, adott
neki még két pohárral. Két lánc megint leugrott.
– Hallod, mit érsz vele, hogy a feleséged hosszú életű lesz,
egészséges lesz, meg nem öregszik soha, ha te megvénülsz és
beteges leszel? Mit érsz a szép asszonnyal, ha csak nézel rá? Hogy
te se öregedjél meg, beteg se legyél soha, és meg ne haljál, míg a
világ el nem vész, hát adjál még két pohár vizet!
– Én is egészséges és fiatal akarok lenni. Adok neki!
Merített két pohár vizet, odaadta a sárkánynak, az összes lánc
lepattogott róla. Felállott a sárkány, nekinyújtózott, a derekát
megcsavargatta. Azt mondja:
– Hmm, Király Kis Miklós! Ha te ide nem kerülsz, én sohase
tudtam volna kiszabadulni. Tudod, most mit csinálok? Mikor
Tündér Tercia világszépasszonya hazajön a templomból, az ölembe
kapom, és elviszem Sárkányországba. Neked eszedbe ne jusson,
hogy összeüssünk, hiszen egy sárkánnyal állsz szemben! Engem
azért köttetett meg Tündér Tercia világszépasszonya, mert tudta,
hogy el akarom vinni. De most már az én feleségem Tündér Tercia
világszépasszonya, nem a tiéd!
Király Kis Miklós szívét óriás bánat szorította. Tündér Tercia
világszépasszonyát a sárkány a gangon várta. Amikor a gangra ért,
ölébe kapta, és elrepült vele Sárkányországba. Király Kis Miklós ott
maradt a nagy bánatban a tizenkét tündérlánnyal.
Megy be az istállóba Király Kis Miklós, ott áll egy ló hasaljig
ganéjban.
– Tündér Tercia nem mondta nekem, hogy nincsen szolgája, aki a
lovát gondozná.
Megszólal a ló:
– Király Kis Miklós, kedves új gazdám! Jó, hogy bejöttél az
istállóba. Fogj hozzá, hányd ki alólam a ganéjt, mert már lefeküdni
sem tudok, állva alszom egy keveset. Mikor a ganéjt kihányod, eridj
fel a magtárba, hozzál le a válladon egy métermázsa tiszta búzát, és
mikor ezt megeszem, találsz a tejcsarnokban egy kád bivalytejet.
Vedd az öledbe, erős ember vagy, hozd le, tedd a jászolba elém,
hadd igyam meg! Látom, nagyon szomorú vagy, mert a sárkány
Tündér Tercia világszépasszonyát elvitte Sárkányországba. Ha
akarod, holnap déli tizenkét órakor már beszélhetsz Tündér Tercia
világszépasszonyával, csak abba’ ne reménykedj, hogy vissza tudod
szerezni, de beszélni beszélhetsz vele, látom, jól fog esni, ha
kibeszélheted magadat.
Király Kis Miklós levetette a királyi köntösét, kezébe vett egy
négyágú vasvillát, a ganéjt kihányta az udvarra egy rakásra. Mikor
végzett, felment a magtárba, levitt az istállóba egy métermázsa
mosott búzát, a ló elé töltötte a jászolba. Mikor megette, ment a
tejcsarnokba, vitte a hordó bivalytejet, eléje tette.
– Na, Király Kis Miklós! Most már ettem is, ittam is. Ott van a
szerszám azon az ágason. Nyergelj fel és ülj fel rám, menjünk!
Elmegyünk Sárkányországba, az aranyforrásnál megtaláljuk
Tündér Tercia világszépasszonyát, éppen vizet merít két
aranykancsóba, viszi a sárkánynak délebédre. Beszélhetsz Tündér
Tercia világszépasszonyával. De arra ne számíts, hogy visszahozod!
Mert nekem négy lábom van, de a sárkánynak huszonnégy lábú
táltos csikaja van, utánunk jön, elfog, visszaviszi Tündér Terciát.

Tizenegy órakor már az aranyforrás mellett ült Király Kis Miklós. A

lovát elengedte, hogy a szép zöld pázsiton legeljen. Fél
tizenkettőkor jött Tündér Tercia két aranykancsóval a vízért,
meglátta Király Kis Miklóst.
– Szívem szép szerelme, látod, milyen nagy kárt tettél, hogy a
sárkányt kiengedted a huszonnégy láncról?!
– Most már késő bánat, Tündér Tercia világszépasszonya. De most
érted jöttem!
Megcsókolták egymást.
– Ülj fel a lóra, és menjünk hazafele!
– Jaj, megöl mind a kettőnket a sárkány!
– Ne törődj semmivel, ülj fel, tegyünk próbát!
Tündér Tercia világszépasszonya felugrott a lóra Király Kis Miklós
mögé, megindultak hazafelé. A sárkánynak volt egy huszonnégy
lábú táltos kiscsikója, hozzáfogott rúgni-vágni, ágaskodni, kapálni
az istállóban. Szalad a sárkány.
– Mi baj?
– Nincs egyéb baj semmi, Tündér Tercia világszépasszonyát viszi
Király Kis Miklós.
– Ihatom-e, ehetem-e? – kérdezte a sárkány.
– Ihatol is, ehetel is, bemehetsz a szobádba, megvághatsz egy
métermázsa dohányt, elpipázhatod, felmehetsz a padlásra,
lehozhatsz egy métermázsa diót, a métermázsa diót megtörögeted,
egyenként megeszed, még akkor is félútban elfogjuk!
A sárkány bement a szobába, elővett egy métermázsa dohányt, az
asztalra tette, megvágta, a pipájába töltötte, elszívogatta. Mikor
végzett, felment a padlásra, lehozott egy métermázsa diót, azt
eggyével megtörögette, megeszegette. Bement az istállóba,
felnyergelte a huszonnégy lábú kiscsikóját, felreppent vele a fekete
felhőbe. Alig hogy ment egy negyed percet, máris elfogta Király Kis
Miklóst a lovával együtt. Mondja neki a sárkány:
– Király Kis Miklós, te a láncoktól megszabadítottál engem. Ezért
meghagyom az életedet. Hanem többet ne próbálkozz, ha kedves az
életed!
Elvette tőle Tündér Tercia világszépasszonyát, visszavitte
Sárkányországba. Nem volt mit tenni. Király Kis Miklós gyenge volt
hozzá, hogy a sárkánnyal összeüssön. Azt mondja a lovának:
– Kedves lovam! Nem tudnánk valamit kimódolni, hogy mégis
elhozhassuk a sárkánytól Tündér Tercia világszépasszonyát?
– Mondok neked egyet!
– Mit mondasz, kedves lovam?
– Holnap déli tizenkét órakor Tündér Tercia világszépasszonya
megint vízért jön a két aranykancsóval. Megvárjuk itt az
aranyforrásnál, mikor oda jön, mondd neki: menjen haza,
csókolgassa a sárkányt, mutasson neki nagy szerelmet. Kérdezze
meg tőle, hol tett szert a huszonnégy lábú táltos kiscsikóra. Hogyha
te is tudsz egy olyan kiscsikót szerezni, mint a sárkánynak van,
akkor el tudod hozni tőle Tündér Tercia világszépasszonyát. Mert
velem, négylábúval, semmire se mégy, az a huszonnégy lábú csikó
felreppen a fekete felhőbe, egy perc, és annyit megy, mint én egy
nap alatt.
Úgy is lett. Visszamentek az aranyforráshoz. Fél tizenkettőkor
megérkezett Tündér Tercia világszépasszonya. Azt mondja neki
Király Kis Miklós:
– Tündér Tercia, várjál kicsit, amíg megcsókollak legalább
egypárszor. Aztán kapd azt az aranykancsót, merítsd teli vízzel, és
eridj jó sebesen hazafele. Mikor bemégy a szobába a sárkányhoz,
mondd neki: „Jaj, te sárkány, szeretném megtudni, hogy hol tudtál
szert tenni a huszonnégy lábú táltos kiscsikóra?” Holnap déli
tizenkét órakor megint itt várlak az aranyforrásnál és elmondod
nekem, hogy mit mondott.
Úgy is lett. Tündér Terciát megcsókolgatta Király Kis Miklós, ő meg
telimerítette a két aranykancsót vízzel, és megindult hazafele.
Ahogy hazamegy, nekiugrik a sárkánynak:
– Hallod-e, kedves uram! Szeretném megtudni, hol szerezted te ezt
a huszonnégy lábú táltos kiscsikót!
Felelte a sárkány:
– Tudom, hogy most beszéltél Király Kis Miklóssal. Ő mondta,
hogy kérdezd meg tőlem! Hát én megmondom neked vígan. Eridj
ki a kastély elébe, és nézzél keletnek! Ott van egy kék erdő. Abban a
kék erdőben az egyik fának a kérge a másikét éri, még a madár sem
tud belebújni, nemhogy Király Kis Miklós keresztül tudna menni
rajta. Ha azon a kék erdőn keresztülmenne, még akkor is előtte van
Sarlóország. Sarlóországon túl ott van Kaszaország, Kaszaországon
túl ott van Beretvaország. Ezen a három országon csak úgy tudna
keresztülmenni, ha repülni tudna, vagy ha sárkánytejet szopott
volna. De ha átmenne is ezen az erdőn meg ezeken az országokon,
ott találna egy vénasszonyt, egy vén boszorkányt. Annak a vén
boszorkánynak három napból telik egy esztendő. Én ott szolgáltam
nála egy esztendőt, azért kaptam ezt a lovat. Úgysem tudja
megtenni, hogy ennek a lónak párját kerítse, hogy téged a te
országodba hazavigyen, mert tudom, ebben sántikáltok.
Megmondom vígan, ez úgysem sikerül nektek!
Na, nem baj, Tündér Tercia megjegyezte magának, mit mondott a
sárkány. Másnap fél tizenkettőkor ment az aranyforráshoz vízért.
Ott várta Király Kis Miklós:
– No, mit mondott?
– Ó, hagyjad! Nem tudsz te úgysem az övéhez hasonló lóra szert
tenni! Keletnek nézzél, ott van az a kék erdő. A fáknak a kérge
egymást éri, a legalacsonyabbik fa százötven-kétszáz méter magos.
Azon nemhogy földön járó ember, de még madár sem tud
átrepülni, olyan sűrűen vannak egymás mellett a fák, mint a
kefében a szőr. Azon keresztül kellene menni. S ha azon a kék
erdőn keresztül is menne valaki, akkor még következik Sarlóország,
Sarlóország mellett Kaszaország, Kaszaország mellett
Beretvaország. S ha még ezen mind keresztül is menne, akkor ott
van egy vén boszorkány. Három napból telik nála egy esztendő. De
annál a vénasszonynál csak az tudja az egy esztendőt kitölteni, aki
sárkánytejet szopott. S ha nem tudja, akkor elpusztítja a
vénasszony.
– Akárhogy is van, én szerencsét próbálok! Mit mondasz, kedves
lovam, nekiüssünk az útnak?
Mondja a ló:
– Ha a bal fülemhez nyúlsz, ott van egy zsebkendő. Kihúzod,
megrázod, lesz belőle egy hatméteres kard! Azt a hatméteres kardot
magad előtt tartod a két fülem között, és az a kék erdőben a fákat
kirántja. Egyik fát a másiknak a tetejére hajítja fel, így átütünk a
kék erdőn. Majd mikor a kék erdőn keresztüljutunk, elviszel a világ
kovácsához. A világ kovácsánál megvasaltatsz engemet.
Megmondod neki, hogy a hetvenhetedik nagyapádnak a lovát
vasalták ebben a kovácsműhelyben, engemet úgy vasaljon be. Ha
mondja: „Hát én nem éltem akkor, mikor még a te hetvenhetedik
nagyapádnak a lovát vasalták!” Mondjad: „Megvan a
kovácskönyvben, nézd meg! Négyszáz métermázsa acélpatkót kell
ráütni a lovamra, a hasa aljáig be kell patkózni! Az árával ne törődj,
megfizetem! Van annyi pénzem, hogy meg bírok neked a négyszáz
mázsa acélért fizetni. De úgy vasald be, hogy ha a lovam
összepattogtatja a lábát, és a patkó leesik, egy fillért nem kapsz!”
Király Kis Miklós felült a lovára, nekiindult a kék erdőnek. Kivette a
zsebkendőt, megrázta, kiesett belőle a kard. A lovának a két füle
közé tartotta a kardot. A kard a fákat tőből kinyűtte és felhajigálta a
másik fának a tetejére. Mikor keresztülértek a kék erdőn, ott
találták a világ kovácsát. Odavitte hozzá a lovat. Mondta neki:
– Te világ kovácsa! Ezt a lovat úgy vasald be, mint az én
hetvenhetedik nagyapámnak a lovát itt ezen a helyen bevasalták!
– Mit tudom én, hogy volt bevasalva a te hetvenhetedik
nagyapádnak a lova!
– Ott van a kovácskönyv, nézd meg benne! Négyszáz mázsa acélból
volt a négy patkó a lábára verve. Az én lovamra is annyiból verj!
Megnézte a könyvet, azt mondja:
– A hasa aljáig volt vasalva!
– Ezt is úgy kell!
A világ kovácsa nekifogott. Huszonnégy inas segített neki. Három
hétig csinálták a négy patkót. Mikor a négy patkó megvolt, felverték
a ló lábára. Összepattogtatta a ló a négy lábát, a két hátulsó patkót
lerúgta.
– Csináld csak meg újra!
– Azért esett ez le, mert keményre edzettük a patkót, és könnyen
tört benne a szeg. Most egy kicsit gyengébbre fogom edzeni, hogy a
szeget ne bocsássa el!
Úgy is lett. A kovács huszonnegyedmagával még két hétig edzette a
patkót, és felverték a ló lábára. A ló összepattogtatta a lábát, de a
patkó meg se moccant.
– Mivel tartozok neked, világ kovácsa?
– Egy véka arannyal!
Király Kis Miklós a lova füléből kivett egy zacskót, megrázta. Az egy
véka arany helyett kettőt rázott neki.
– Köszönöm, Király Kis Miklós, a szívességedet, egy véka arany
helyett kettőt adtál.
– Fizetek én tisztességesen, akár a gavallér.
Felült a lovára.
– Na, menjünk, kedves lovam!
Megindultak.
– Lehet, hogy mind a ketten elpusztulunk – mondta a ló.
Nekiindultak Sarlóországnak. Mikor keresztülmentek rajta, már
csaknem a fele patkót lehordták a sarlók a ló lábáról. Következett
Kaszaország, Kaszaországon is keresztülmentek. Mikor
Beretvaország szélére értek, már véreztek a ló lábai, mert majdnem
az összes patkó lekopott róluk.
– Hallod, Király Kis Miklós! Tovább nem tudlak vinni, mert a
lábaimat a borotvák szedik széjjelfelé. Hanem mondok neked egyet.
Ülj fel a fejem tetejére, háromszor körülfordítom a fejemet, és
keresztülváglak Beretvaországon. Ha ügyes leszel, a talpadra esel,
nem lesz semmi bajod. Ha ügyetlen leszel, bajod eshet! Én pedig
hadd pusztuljak itt, hadd vágjanak szét a borotvák.
Nagyon sajnálta a hűséges lovát Király Kis Miklós, de tudta, ha a
lovát siratja, akkor maga is ottpusztul. Felült a ló fejére, az
háromszor körülforgatta a fejét, és kivágta Király Kis Miklóst
Beretvaország túlsó végére. Király Kis Miklós nem volt annyira
ügyes, hogy talpra essen, az oldalára esett, össze is roppant három
bordája. Odament hozzá a határőr, kérdezi tőle:
– Ki vagy, te idegen ember?
– Egy vénasszonynál keresek szolgálatot.
– Talán a nap anyjánál?
– Én biz annál.
– És mi történt veled?
– Nagyon beteg vagyok, mert a lovam nem tudott velem
keresztüljönni Beretvaországon, kihajított a fejével, de ügyetlen
voltam, és összetört az oldalcsontom.
– Semmi baj! Beviszlek a kórházba, megoperálunk, ember lesz
belőled egykettőre!
Bevitte Király Kis Miklóst a kórházba, ott volt a határszélen a
kórház. Az orvos három oldalcsontját kiszedte, és három arany
oldalbordát tett a helyükbe. Megkente neki olyan vízzel, amitől
Király Kis Miklós annyi fájdalmat sem érzett, mint egy fekete
mákszem.
– Mivel tartozom?
– Semmivel. Eridj, amerre jólesik, szegény utas ember, segítsen az
Isten!
Elindult Király Kis Miklós. Volt a zsebében egy nyíl. Szalad az úton
keresztül egy róka. Előkapja a nyilát, hogy keresztüllövi. Megszólal
a róka neki:
– Hallod-e, Király Kis Miklós! Ha még nem lőttél meg, ne is lőjél
meg engemet! Adok neked egy sípot. Ha valami baj, bántódás ér,
fújjál bele a sípba, a segítségedre leszek.
Elvette, betette a zsebébe, van neki egy sípja.
Megy a tenger partján, látja, egy kis görbe keszeg ott fekszik a
lapályon.
Rátartja a nyilát, hogy keresztüllövi.
Mondja neki a kis görbe keszeg:
– Haj, haj, Király Kis Miklós! Ha még nem lőttél meg, ne is lőjél!
Adok neked egy sípot. Ha valami bajod vagy bántódásod lesz, fújd
meg, ott leszek a segítségedre.
Már két sípja van.
Megy tovább, ott szalad egy farkas. Arra is rátartja a nyilát, hogy
keresztüllövi. Mondja neki a farkas:
– Király Kis Miklós, nekem fiaim vannak, ne akard, hogy
elpusztuljanak éhen, ne lőj meg engem! Gyere ide, nem bántlak, te
se bánts engemet! Adok neked egy sípot, tedd a zsebedbe! Ha
valami bajod vagy bántódásod lesz, fújj bele, ott leszek a
segítségedre.
– Na, köszönöm!
Van három sípja. Elmegy a nap anyjához, a vénasszonyhoz.
– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!
– Hozott a szerencse téged is, Király Kis Miklós, te másországi
királynak a fia. Mi járatban vagy?
– Hát, édesanyám, elkóborogtam, házasodni indultam, de nem
sikerült a házasságom. Leszegényedtem, kifogytam a pénzből.
Szolgálatot keresek. Nem akarna megfogadni szolgának?
– Éppen jó helyen jársz, Miklós! Tegnap telt ki a régi szolgám ideje.
Beállhatsz a helyére. Mennyit kérsz a szolgálatért?
– Mifelénk nem így van a dolog.
– Hát hogy van, Miklós?
– Mikor a szolga kitölti az idejét, akkor megmondja: ennyiért
szolgáltam!
– Nincs ellenemre.
A tisztességes szolgának annyit fizetek, amennyit kér.
– Mondja el, mi lesz a munkám!
– Van három lovam. A három lovat reggel összepányvázod,
ameddig a szemed lát, ez a hatalmas legelő mind az enyém, imitt-
amott vannak benne tölgyfák is. Abba a legelőbe kiviszed a lovakat,
bebéklyózod, elereszted! Ott kötésig ér az aranykaszálóban a fű,
jóllakhat a ló, vizet is talál, ha megszomjazik, ihatik. Este megkötöd
őket, hazahozod. Ennyi a kötelességed, egyebet nem kell dolgoznod
semmit, egy esztendeig őrzöd a lovakat, és akkor megegyezünk és
kifizetlek.
– Jól van, édesanyám!
– Gyere be, Miklós! Ülj le az asztalhoz! Itt a jó acélpogácsa, egyél!
– Köszönöm, édesanyám, nem vagyok éhes, hoztam magammal
annyi elemózsiát, elég lesz egy hónapig is.
– Ha nem eszel, hát nem eszel!
Itt van a kőpárna, tedd a fejed alá, és feküdj le oda a kődíványra ni,
tudom, hogy elfáradtál, biztos jólesik a pihenés!
Miklós kapta magát, a kőpárnát a feje alá tette, lefeküdt a
kődíványra, azért persze a köpönyegét maga alá kanyarította.
Reggel azt mondja:
– Édesanyám, felébredtem. Szeretném megnézni a lovakat.
– Nézd meg, szép három ló! Megreggelizel, összefogod a három
lovat, egyre felülsz, és kivezeted őket a legelőre, aztán egész nap
fütyörészhetsz, danolászhatsz, csinálhatsz, amit akarsz, csak este
hozd haza a három lovat! Ennyi a kötelességed!
Na, Miklós kimegy az ólba. Ott van három ló.
Egyik nagyon vemhes, látszik, hogy hamarosan kiscsikaja lesz.
Miklós nem is reggelizett, kell is neki kőpogácsa meg acélgaluska!
Összepányvázta a három lovat, kivitte a legelőre. Ameddig a szeme
ellátott, addig ért a rét, csak imitt-amott látszik közben egy-egy fa.
Összebéklyózta a három lovat, és elengedte. A lovak szépen
legeltek. Délután egy óra felé Miklósra olyan álom jött, hogy bizony
– akarta, nem akarta – elaludt. Mikor felébredt, a nap veresen
ment lefele. Nézi a legelőn a három lovat mindenfele, de sehol nem
látja.
– Jaj, istenem, még csak az első nap, hova lett a három lovam, mit
viszek haza?
Keresi mindenfele, de nincs is hol keresni, ezen a síkságon nem
lehet elbújni. Eszébe jut, hogy van neki három sípja, megfúj egyet,
hátha ezek az állatok tudnak valamit a lovak felől. A kis görbe
keszeg sípja akadt a kezébe. Belefúj. Ahány hal volt Szávában,
Drávában, Tiszában, Dunában, folyó- és állóvizekben, mind
odamentek Király Kis Miklóshoz.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Halljátok-e, nagy bajban vagyok! Kihoztam ide három lovat
legelni, de rám jött az álom, elaludtam.
Tudtok-e a lovakról valamit?
– Tudunk, bizony! Látod azt a nagy fát?
Ott kering a lombja körül egy nagy csapat szúnyog.
– Látom.
– Hát az a te három lovad! Add csak ide a kötőféket – mondta a
görbe keszeg –, fölösleges volt ennyien jönnünk, hisz ezt magam is
el tudom intézni.
Szárnyra kelt a kis görbe keszeg, felreppent a fa tetejébe, a
kötőféket a szúnyogok közé vágta, lett belőlük három ló.
– Na, Miklós, add vissza a sípot, én már téged többet nem
segíthetlek meg sohase.
Miklós visszaadta a halak sípját, hazavitte a három lovat, bekötötte
az ólba. Ment a vénasszonyhoz.
– Édesanyám, hazajöttem a három lóval!
– Mért késtél olyan sokáig, kedves fiam?
– Jaj, édesanyám! Ezek a lovak akkor ettek még csak jóízűen,
mikor esteledett. Gondoltam, ameddig esznek, egyenek, ráérek
hazafele jönni, nem sietős a dolog!
– Jól van, Miklós!
– Bekötöttem őket, édesanyám, az ólba, mit adjak nekik?
– Te már azzal ne törődj, Miklós! Majd én ellátom őket! Ott van a
finom acélgaluska, ülj le, vacsorázzál!
– Jól van, édesanyám, leülök.
– Én meg kimegyek, megabrakolom őket.
A vénasszony vitt egy vasdorongot, és a három lovat jól elverte vele.
– Hé, megszerettétek ezt a büdös Király Kis Miklóst?! Annyit
mondok nektek, most még kaptok, amit kaptok, de ha holnap este
is hazahoz, én addig váglak benneteket, amíg meg nem haltok!
Mondták a lovak:
– Édesanyám! Ha maga tud egyet, ő tud kettőt! Ha maga tud
kettőt, ő tud tizenkettőt! Ami hal volt Szávában, Drávában,
Tiszában, Dunában, folyó- és állóvizekben, az mind odajött. Egy
görbe keszeg hozta fel a fa tetejébe a kötőféket, közénk vágta. Mi
szúnyogok voltunk, de hiába, visszaváltoztunk, és Király Kis Miklós
hazahozott bennünket.
– Nem igaz! Megszerettétek és összebeszéltetek, hogy elmentek
vele!
A vénasszony bement.
– Na, megabrakoltam őket, fiam – azt mondja. – Feküdj le, pihend
ki magadat!
– Jól van, édesanyám!
Gondolta Király Kis Miklós, kimegy, megnézi, mi történt a három
lóval az ólban. Látja ám, hogy a legidősebb ló megellett, egy
negyvennyolc lábú kiscsikaja született. Megy vissza.
– Édesanyám! Voltam az istállóban, megnéztem a lovakat, hogy
nincs-e valami baj, nem rúgtak-e össze. Megellett a legidősebb
lovunk!
– Mit ellett, Miklós?
– Egy negyvennyolc lábú kiscsikót!
– Ó, fiam, mit mondasz, negyvennyolc lába van? Vedd fel, lökd a
ganéjra, hadd pusztuljon ott! Minek nekünk negyvennyolc lábú
csikó?
Király Kis Miklós bement az ólba, felölelte, ölébe vette a
negyvennyolc lábú kiscsikót, és kivitte a ganéjdombra. Mondja neki
a kiscsikó:
– Hallod-e, kedves gazdám, Király Kis Miklós! Tegyél le ide a
ganéjdomb tetejére! Kelet felé rakjál mellém egy csomó ganéjt,
nehogy holnap reggel a nap hirtelen süssön rám, utána menj be a
vénasszonyhoz! Hozzál ki tizenkét acélpogácsát! A tizenkét
acélpogácsához van neki a pitvarban egy zsák sója! Abból tizenkét
fél marék sót markoljál ki, és minden pogácsával adjál nekem egy-
egy fél marék sót, én azt hadd egyem meg! Ne törődj egyébbel, én jó
helyen leszek itt a trágyadombon! Tudom én, miben jársz, ne félj!
Király Kis Miklós majd kiugrott a bőréből.
– Hej, csak ezt a csikót elvihetném magammal!
Bement, kihozott tizenkét acélpogácsát, belemarkolt a zsákba,
kiszedte a sót. A csikó lenyelte a tizenkét acélpogácsát a tizenkét fél
marék sóval. Király Kis Miklós egy szemhunyást sem aludt reggelig.
Azt mondja reggel a vénasszonynak:
– Édesanyám! Én mennék a lovakkal kifelé!
– Csak menjél, Miklós! Hanem elfelejtettem valamit: van nekem
finom delavári borom meg rizlingborom. Amelyikből akarsz, tölts
meg egy demizsont, és iszogasd meg odakint, úgy jobban telik a
nap!
A rizlingbort választotta.
– Na, édesanyám, ez már finom bor!
Kitöltött egy pohárral és megitta. Felvette a karjára a demizsont,
bement az istállóba, összepányvázta a három lovat, kimentek a
határba. Elengedte, béklyóba tette. Érezte, hogy álmosodik. Ivott
egy pohár bort. De bizony hiába itta, délután egykor egyenesen
összerogyott. Elaludt. Na, jól van. A három lóból meg vált három
varjú, felröppentek a fa tetejébe, ott károgtak. Jócskán lement a
nap, amikor Király Kis Miklós felébredt. Szétnéz a legelőn, nem
látja sehol a három lovát. Eszébe jut a síp:
– Még két sípom van, megfújom az egyiket.
Melyik került neki a kezébe, mint a farkasok sípja. Belefújt.
Amennyi farkas volt a világon, mind oda sereglett.
– Mi a bajod, Király Kis Miklós, mért hívtál bennünket?
– Hát biz én azért, mert volt nekem három lovam, itt legeltek. De
most elveszett mind a három, nem tudtok róluk valamit?
– Dehogynem tudunk! Látod azt a három varjút, ott kárognak fönn
a fa gallyán?
– Látom!
– Nahát, az a te három lovad! Add csak ide – mondta egy fiatal
farkas –, add csak ide nekem azt a kötőféket, ti meg gyertek ide
alám!
Egymásra álltak a farkasok, a legfelső közécsapta a kötőféket a
három varjúnak, vált belőlük három ló.
– Na, Miklós, itt van a három lovad. Add vissza a sípunkat!
Visszaadta a farkasok sípját, hazavitte a lovakat.
– Na, édesanyám, hazahoztam a három lovat, bekötöttem, mit
adjak nekik enni?
– Miért voltál ilyen sokáig, Miklós?
– Hát, édesanyám, jó illatokat éreztem, és közben eljárt az idő.
– Itt a vacsora, gyere, és vacsorázz!
– Mit adjak a lovaknak, édesanyám?
– Ne adjál fiam, semmit, majd én ellátom őket!
Kiment a vénasszony.
– Második nap is hazahozott benneteket! Mert megszerettétek!
Melyikőtök szeretett bele, csak azt mondjátok meg!
– Jaj, édesanyám! Dehogy szerettünk bele! Hanem ha maga tud
egyet, ő tud kettőt! Tegnap este a hal hozott le bennünket. Ma meg
a farkasok! Nem tehetünk róla.
– Most kaptok, amit kaptok! De ha holnap este megint haza tud
benneteket hozni, akkor irgalom nélkül mind a hármótokat
megöllek!
– Hát mit csináljunk, mondja meg!
– Mély álmot bocsátok Miklósra, amikor elalszik, gyertek haza!
Itthon rátok lehelek, válik belőletek három kacsatojás. Beleteszlek
benneteket egy tyúkültető kosárba, rátok ülök, akkor már nem tud
hazahozni benneteket.
Úgy is lett, a három lány – mert a három ló az ő három lánya volt –,
a három ló ott legelt délután egy-két óráig. A vénasszony álomport
bocsátott Miklósra. Miklós elaludt. A három ló megrúgta a gyepet,
hazamentek. A vénasszony rájuk lehentett, vált belőlük három
vadkacsatojás. Betette a tyúkültető kosárba, rájuk ült. Király Kis
Miklós felébredt a fa alatt.
– Hát, itt már nincs mit tétovázni, van még egy sípom, megfújom,
hátha tud valamit.
Belefújt, amennyi róka csak volt a világon, mind odagyűlt.
– Nagyon nagy a baj, Király Kis Miklós – mondták.
– Miért?
– Azért, mert a három lovad hazament, és a vénasszony három
kacsatojást varázsolt belőlük, beletette őket egy tyúkültető kosárba,
és most rajtuk ül.
– Nem lehetne valahogy kihozni alóla?
– Megpróbáljuk! Menjünk haza, gyere, ülj a hátamra – mondta a
legvénebbik róka –, hogy előbb otthon legyünk! Te állj a
vénasszony ablaka alá, mi fölmegyünk a padlására annyian, hogy
recseg-ropog odafönn minden. A padláson van az aranytyúkja, az
aranykacsája, az aranypulykája, tépjük-szaggatjuk, ő meg kiabálja,
hogy ne, róka, ne, róka, és döföli a padlást egy vasrúddal! De nem
adunk arra semmit! Földühödik, felszalad a padlásra, hogy
megöljön minket. Akkor te menj oda a kosárhoz, a kötőféket csapd
a három tojáshoz, válik belőlük három ló, vidd be őket az ólba,
nekünk pedig add vissza a sípunkat!
Király Kis Miklós odaállt az ablak alá, a rókák meg fel a padlásra,
rengett a ház, recsegett-ropogott minden zege-zuga. A vénasszony
ott ült a tojáson, és döfölte a vasrúddal a padlást.
– Ne, róka, ne, róka!
De a rókák nem adtak rá semmit.
– Jaj, minden jószágomat tönkretesznek, na, megálljatok, majd
adok én nektek!
Vette a vasdorongot, ment a padlásra. Király Kis Miklós beugrott a
házba. Kihúzta az ágy alól a kosarat, a kötőféket a tojásokhoz vágta.
Vált belőlük három ló, bevezette őket az ólba. A vénasszony lejött.
– Na, mi van, fiam?
– Hazahoztam, édesanyám, a három lovat, ott vannak az ólban. Mit
adjak nekik?
– Semmit, fiam! Eridj, vacsorázzál meg! Ha én tudok egyet, tudsz
te kettőt, ha én tudok kettőt, akkor te tizenkettőt. Igaza volt az én
három lányomnak, nem hittem nekik, de most már hiszek! Na de
nem baj, Miklós, úgy jó, ha eszes ember vagy, csak tudjál az
eszeddel élni!
Miklós megvacsorázott, de nem az acélpogácsából, hanem a
hazaiból, amit a tarisznyájában hozott.
Azt mondja neki a vénasszony:
– Hallod-e, fiam! Szeretném tudni, hogy mennyit kérsz tőlem, mert
lejárt az esztendő. Vagy inkább szolgálsz még egy évig?
– Nem tudna nekem annyit fizetni, hogy tovább szolgáljak!
– Akkor mondd meg, hogy most mi jár neked? Adok neked száz
szekér aranyat, száz szekér gyémántot, száz szekér ezüstöt! Ennyi
elég lesz a háromnapi szolgálatodért?
– Gondolkozom reggelig.
Majd reggel, mikor elmegyek, akkor kérem a béremet.
Másnap reggel, még ki sem világosodott, amikor Miklós felkelt.
– Alszik még, édesanyám?
– Aludtam, Miklós, de felkeltettél, most már nem alszom.
– Most már mondom, miért szolgáltam.
– Miért, fiam?
– A legidősebb lovunk megellette azt a kiscsikót.
A kiscsikó kell nekem, egyéb semmi!
– Ugyan, te, Miklós, ne kacagtasd magadat! Az a kiscsikó az anyja
tejét sem szopta meg, hát mit érnél vele? Az öledben cipeled?
– Ne törődjék vele, édesanyám, én beérem vele!
– Na jól van, Miklós, vedd fel, vigyed, legyen a tiéd, csak tudjál vele
élni!
Király Kis Miklós nem várta meg, hogy megvirradjon, azt sem, hogy
a vénasszony felöltözzön, odament hozzá.
– Áldja az ég magát, édesanyám!
– Áldjon az ég, Miklós!
Odament a ganéjdombra, a kiscsikót az ölébe vette és vitte. Mikor a
kisajtóhoz ért, addigra a vénasszony magára kapott egy kabátot,
utána szólt:
– Hozd vissza a kiscsikót, hadd simogassam meg a lábát, hadd
nézzem, milyen ló válik belőle!

Súgja a csikó:
– Ne vigyél, mert kiveszi az erőt a lábamból!
– Ha idáig nem volt annyi ideje, hogy megsimogassa, ne simogassa
meg ezután se.
Kiértek a vénasszony házából. Azt mondja a kiscsikó:
– Kedves gazdám, Király Kis Miklós! Eddig te hoztál engem, de
most tegyél le. A jobb fülemnél van egy zsebkendő, vedd ki,
törülgessél meg tetőtől talpig.
Király Kis Miklós odanyúlt, kivett egy zsebkendőt, letörülgette a
kiscsikónak minden porcikáját, még a talpát is. Aranyszőrű táltos
lett belőle.
– Na – azt mondja –, a zsebkendőt tedd vissza! Most nyúlj a bal
fülembe. Ott van egy másik zsebkendő, azzal meg törülgesd meg
magadat!
Megtörülgette magát Király Kis Miklós. Vált belőle hét ország
vitéze, de olyan erős, hogy a föld meghajlott alatta.
– Na, kedves gazdám, hogy menjek veled, mint a szél, vagy mint a
gondolat?
– Hát úgy, kedves lovam, hogy neked se legyen semmi bajod, meg
nekem se!
Felreppent vele a fekete felhőbe, repültek hazafele. Beretvaország
felett lenézett Király Kis Miklós. Látja ám, hogy a régi lova ott
vérzik a borotvák között. Király Kis Miklósnak igen hullott a
könnye, sajnálta a lovát. Az új lova sörényére potyogott a könnye.
Azt mondja neki a táltos:
– Mi bajod, Miklós, hogy a könnyedet hullatod rám?
– A régi lovamat siratom. Látod-e, ott fekszik Beretvaországban.
Odáig tudott szegény bejönni velem.
– Akkor szálljunk le, és vigyük magunkkal!
– Jaj, kedves lovam, a világért se szálljál oda, hogy a te lábadat is…
– Ne törődj vele, Miklós! Majd mielőtt leszállanék, rálehelek, és egy
acélhíd válik belőle!
A ló lejjebb ereszkedett, rálehentett Beretva-, Sarló- és
Kaszaországra, acélhíd lett belőlük. Rálépett az acélhídra a lova. Azt
mondja neki:
– Na, Király Kis Miklós, szedd csak össze a lovad darabjait, és tedd
ide elém!
Összeszedte Miklós. A negyvennyolc lábú táltos kiscsikó
rálehentett, vált belőle egy másik negyvennyolc lábú táltos csikó.
A két negyvennyolc lábú táltos csikóval megindult
Sárkányországba. Elmentek az aranyforráshoz. Tündér Tercia
világszépasszonya éppen akkor merítette a két aranykancsó vizet.
– Na, szívem szép szerelme, Tündér Tercia világszépasszonya! Neki
csak huszonnégy lábú táltos csikaja van, de nekem negyvennyolc
lábú, nem is egy, hanem kettő! Itt van az egyik, pattanj fel rá, én a
másikra, menjünk hazafelé!
– Látom, Király Kis Miklós, vitézebb vagy, mint a sárkány!
Akkor felpattant Tündér Tercia világszépasszonya az egyik lóra,
Király Kis Miklós a másikra. A sárkány huszonnégy lábú táltos
csikaja tudta, hogy viszik Tündér Tercia világszépasszonyát,
hozzáfogott rúgni, vágni, ágaskodni, kapálni. Szalad a sárkány.
– Mi baj, kedves lovam?
– Nincs egyéb baj, viszik Tündér Tercia világszépasszonyát!
– Ihatom-e, ehetem-e?
– Se nem ihatol, se nem ehetel, bármit csinálsz, Tündér Terciát
vissza többé sosem hozod, mert nekem csak huszonnégy lábam
van, az ő lovának negyvennyolc!
A sárkány nagy dühösen beszaladt a szobájába, fölkötött egy
tizenkét mázsás acélsarkantyút, felpattant a lóra csak úgy szőrén, a
ló egyik oldalán bevágta a sarkantyút, a másikon kijött. Nem érte
volna el Király Kis Miklóst, de Király Kis Miklós két lova megállott.
Mondta nekik Király Kis Miklós:
– Meneküljünk, elfog bennünket!
– Ne félj te, amíg engem látsz!
Visszaszólt a negyvennyolc lábú táltos kiscsikó a sárkány
csikajának:
– Kedves egy testvérem!
Miért tűröd, hogy a huszonnégy fejű sárkány úgy belevágja egyik
oldaladba a sarkantyúját, hogy a másikon meg kijön, ne hagyd
magad kínozni! Reppenj fel vele a fekete felhőbe, amikor a felhőbe
megüti a fejét, ugorj ki a büdös sárkány alól, és a huszonnégy
lábaddal úgy rúgd meg, hogy hamva se maradjon.
Úgy is tett a huszonnégy lábú kiscsikó. Felment a fekete felhőig,
mikor a felhőbe beütötte a fejét a sárkány, a ló kiugrott alóla. Mikor
félútjában esett lefele, akkor a huszonnégy lábú táltos kiscsikó a
bevasalt acélpatkójával úgy megrúgta a sárkányt, hogy hamuja sem
maradt.
– Na, szervusz, kedves testvérem, jó, hogy megtanítottál, hogy mit
kell vele tennem! Igen sokat kínzott már a sarkantyús csizmájával.
– Na, Király Kis Miklós, most már van neked három lovad! Olyan
baj nem történhet, amiből ki ne tudnának segíteni, ember nincsen
ellened, aki neked véteni tudjon! Most már menjünk el haza!
Akkor elment Király Kis Miklós a Tündér Tercia világszépasszonya
lakására. És mikor a világszépasszonya lakására értek, meghívta az
egész város lakosságát, és kitűzték a lakodalmat. A lakodalom
elmúltával Király Kis Miklósnak eszébe jutott az édesanyja.
Fölkeresi, hiszen táltos lovai vannak, hamar odaér. Azt mondta:
– Tündér Tercia világszépasszonya! Szeretsz te engemet?
– Hát hogyne szeretnélek?
– Én az édesanyámat igen régen láttam, nem tudom, azóta él-e,
hal-e? Menjünk el az én országomba! Nem tudnánk a lakásodat
minden háza népével átvinni az én országomba?
– Dehogynem, Miklós! Nagyon könnyen!
Nyúlj fel csak, te magasabb vagy valamennyivel, mint én, a
gerendához! Ott van egy aranyszálvessző, vedd le és üsd meg a
várnak a négy sarkát! Személyzettel, mindenféle berendezéssel
válik belőle egy aranyalma! Tedd a zsebedbe! Felnyergeljük a
lovainkat, te felülsz az egyikre, én a másikra, a szobalányom a
harmadikra, és megyünk a te országodba!
Úgy is lett. Király Kis Miklós felnyúlt a gerendába, levette az
aranyszálvesszőt, megütötte a várnak a négy szegletét, vált belőle
egy aranyalma. A zsebébe tette, a három lovat felnyergelték.
Felültek a táltos lovakra, elindultak erre a világrészre. Éppen Király
Kis Miklós édesanyjának a temetésére érkeztek haza. Király Kis
Miklós intett a halotti gyülekezetnek, hogy édesanyját tegyék le,
hadd sirassa el, hadd borulhasson a koporsójára. A feleségével
együtt elsiratták a halottat. Kérdezték, hogy a rokonok közül él-e
még valaki. De olyan sok telt el, hogy Király Kis Miklós famíliájából
senki sem maradt. Akkor elővette az aranyalmáját, földhöz vágta,
vált belőle egy olyan lakás, mint ott volt, ahonnét idehozták. És
Tündér Tercia világszépasszonyával, hogy azt ne mondják, hogy
hitetlen laknak együtt, új esküvőt tartottak, egy új lakodalmat, és
most is élnek, ha meg nem haltak.
Ennyi volt.

Mikor a cigány vállára vette a botját: „Megyek

az Istent megölni!”
Volt egy nagycsaládú cigány. Olyan szegény volt, hogy nem volt
neki mit ennie, de gyermeke annyi volt, hogy a számukat se tudta.
– Én csak furfanggal tudok megélni, mert szegény ember vagyok,
másképpen nem tudom a gyermekeimet jó módban részesíteni!
Megyek az erdőre, csinálok egy olyan botot – azt mondja –, amivel
megölöm az Istent.
Mondta neki a felesége:
– Tán elment az eszed, jóember? Hát az Istent meg lehet ölni?
– Ha ennyi gyermeket adott nekem, ennivalót meg nem, akkor én
addig nem nyugszom, amíg meg nem ölöm!
Kiment az erdőre, kihúzta a legvastagabb tölgyfát. Lefaragta a
héját, gallyát, gyökerét, felvette a vállára, megy, mendegél. Ahogy
megy, mendegél az úton a nagy fával, találkozik egy koldussal.
– Hova mégy te szegény ember avval a borzasztó nagy bottal?
– Hát én addig megyek, míg az Istent meg nem ölöm!
– Miért ölnéd meg az Istent, te cigány?
– Azért ölöm meg az Istent, mert annyi pulyát adott nekem meg a
feleségemnek, hogy nem tudom még megolvasni se, nemhogy ruhát
vagy kenyeret adjak nekik.
Mondta neki a koldus:
– Ne menj, jóember, sehová se! Nézd csak, ott van az a kis asztal,
neked tettem oda! Vidd haza, és ne félj semmit, annyi ennivalójuk
lesz a pulyáknak, hogy a felét sem bírják megenni! Amikor beviszed
a házadba, csak annyit kell mondanod: „Terülj, édes kis asztalom,
terülj, finomabbnál finomabb ennivalóval lásd el a családomat!”
– Igaz-e vagy sem? Én most is éhes vagyok! Nem parancsolhatnám
neki, hogy legyen rajta ennivaló?
– Na, csak mondd neki, hogy éhes vagy!
Odamegy a cigány az asztalhoz, rácsap:
– Te asztal! Finomabbnál finomabb ennivaló meg innivaló legyen
rajtad!
Hát annyi az ennivaló, azt se tudja a cigány, melyikhez nyúljon.
Jóllakott, vitte haza az asztalt. De nagyon sok volt a pulyája, a
lakása meg kicsi, nem fért be az asztal. A szomszédja egy nagyon
gazdag ember volt. Elvitte hozzá az asztalt.
– Komám, amíg megnagyobbítom a kunyhómat, itt hagynám ezt az
asztalt nálad, de nagyon vigyázz rá, mert ez olyan asztal, hogyha
ráütök és azt mondom: „Terülj, édes kis asztalom, terülj” –
mindenféle finomabbnál finomabb ennivaló és innivaló lesz rajta,
de sajnos nem fér be a kunyhómba.
– Tedd le, komám, oda az ajtó mellé, a sarokba – azt mondja a
gazdag ember –, itt hagyhatod, amíg megnagyobbítod a kunyhód.
Alig várta a gazdag ember, hogy menjen ki onnét a szegény komája,
mindjárt rácsap az asztalra, mondja neki:
– Terülj, édes kis asztalom, finomabbnál finomabb ennivaló,
innivaló legyen rajtad!
Na, még a szája is tátva maradt a sok finom étel látványától. Hajjaj,
a gazdag ember még egyszer rácsapott az asztalra, hogy: „Bújj be!”
Elment, kerített egy éppen olyan kis asztalt, mint amilyen a szegény
emberé volt. Az igazit meg bevitte egy belső szobába, elrejtette. A
szegény ember megtoldotta a lakását. Elment az asztalért,
hazavitte, na most aztán jól tartja a gyermekeit. De amikor rávág,
hogy: „Terülj, édes kis asztalom, terülj, mindenféle finomabbnál
finomabb enni-innivaló legyen rajtad!” – hát az asztal meg sem
moccan. Mérgében kapta és összetörte, berakta a tűzbe.
– Énvelem ne játsszon az Isten, megyek, mégiscsak megölöm!
Megint a vállára vette a csülkős botját, és megindult. Megint ott
találja a koldust:
– Hová mégy megint, jóember, avval a nagy csülkős bottal?
– Ej, hallod, annyi a gyermekem, mint a hajam szála, nem tudok
nekik enni adni.
– Kaptál tőlem egy kis asztalt, nem volt jó?
– Nem, nem adott az semmit! Nekem ne hazudozzon az Isten
küldötte! Tán ő küldött téged ide az útra?
– Igen, ő küldött! – azt mondja. – Hanem mondok neked egyet! Itt
van ez a szamár, vezesd haza! Ez a szamár aranyat potyogtat! – azt
mondja. – Csak mondd neki: „Potyogtass pénzt, szamaram!” Ne
félj, potyogtat ez annyit, akkor is elég lesz, ha eszitek a pénzt!
– Ha ez igaz volna!
– Na, mondjad csak neki!
Mondja neki a szegény ember. Hozzáfogott a szamár, potyogtatott
egy vékányi aranyat.
– Na, ez jó lesz!
De nem szedett ám föl az aranyból egy darabot se!
– Maradjon csak itt, majd potyogtat nekem otthon, a fene se
cipekedik!
Hát ahogy megy haza a szamárral, a gazdag ember kinn áll a
kapuban.
– Jó napot, komám!
– Adjon isten!
– Szamarat vettél?
– Azt bizony, komám, de van egy nagy baj!
– Micsoda, komám?
– Nem tudom, hova bekötni. Nem köthetném be hozzád, amíg ólat
csinálok neki? De arra kérlek, nagyon vigyázz rá.
– Micsoda szamár ez, komám?
– Ez, komám, pénzt potyogtató szamár!
– Hozd be, kösd oda a ló mellé – azt mondja –, enni is adhatsz
neki, ott a széna!
Bekötötte. Elment haza, ólat csinálni a szamárnak. Míg ő az ólat
csinálta, a gazdag ember azt mondja a szamárnak:
– Potyogtass pénzt, szamaram!
Potyogtatott neki. Elkötötte onnét, egy másik szamarat állított a
helyére. A szegény ember elkészült az óllal, ment a szamárért.
Hazavezeti, beköti az új ólba. Mondja neki:
– Potyogtass pénzt, szamaram!
De mondhatta volna a világ végéig, az bizony nem potyogtatott neki
semmit. Legföljebb csak olyast, amit minden közönséges szamár
tud.
– Na, az Isten csak kibabrál velem mindig – azt mondja –, hát én
csak megölöm őt!
Veszi a bünkős botját, nekiindul. Megint találkozik a kéregetővel.
– Jó napot, adjon isten, te kéregető!
– Adjon isten neked is, te szegény ember! Ugyan, hova cipeled
megint azt a nagy bünkős botot?
– Gondolkozzál, jóember, ha tudsz gondolkozni!
Az Isten mindig ide küld elibém – azt mondja –, egyszer egy asztalt
ad, egyszer egy szamarat, hogy élelem lesz, pénz lesz, aztán se pénz,
se élelem! Hát megölöm az Istent!
– Azt mondom neked, ne öld meg az Istent! Ott van az a zsák, vidd
haza, és vidd be a gazdag emberhez! És ha kérdi, mire használható,
mondd neki, hogy asszonyfiatalító. Ne törődj egyébbel semmivel!
Majd gazdag leszel te még!
Az ember felkapta a vállára a zsákot, a nagy fát elhajította.
Viszi hazafelé, a szomszédja kinn áll a kapuban.
– Jó napot, komám!
– Adjon isten neked is, komám!
– Mit hozol?
– Hozok egy zsákot!
– Minek neked az a zsák?
– Többet ér ez, mint a te összes vagyonod!
– Hogyhogy, komám?
– Mert ez – azt mondja – asszonyfiatalító! Hogyha tizennyolc
évesnek akarom a feleségem, ez tizennyolc évessé teszi!
– Hogyan?
– Mondom neki: bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!
– Van hova tenned?
– Bizony nem nagyon. Jó volna, ha megférne tenálad, míg otthon
helyet csinálnék neki.
– Gyere, hozd be, tedd a szegletbe!
Az ember elment haza, és nem csinált semmit, mert a koldus
megmondta neki, hogy: „Hagyd a komádnál a botot, és ne törődj
semmivel, majd a bot elvégzi a dolgát!”
A gazdag ember alig várta, hogy a szegény ember elmenjen tőle,
mindjárt odaszólt a botnak:
– Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!
Bizony, ki is bújt a bot. Ahányan voltak, ki a lányát, ki a fiát, ki az
embert, ki az asszonyt fiatalította, bőgtek, mint a fába szorult féreg,
szedte-vette őket, ütötte-verte. Kiabáltak, ahogy a torkukon kifért:
– Menjetek a szegény emberért, hívjátok ide, parancsolja vissza a
zsákba a botját, ne ölje meg a feleségem meg a gyermekeimet,
hagyja meg az életünket, visszaadom az asztalát, meg a botját, meg
a szamarát is!
Akárhova bújtak, a bot mindenüvé utánuk ment és ütötte-vágta
őket. Szaladt a szegény ember.
– Állj meg, bot – azt mondja –, be a zsákba!
A botok mind megállottak, visszabújtak a zsákba.
– Hol van a szamaram, hol van az asztalom?
– Ott van, komám, ez volt az asztalod, a szamarad meg az
istállóban!
– Na de az még nem elég, hé, hogy a szamarat visszaadod!
Ami aranyat idáig potyogtatott neked, azt is add ide, mert ha nem,
kiparancsolom a zsákból a botokat!
– Jaj, adom, kedves szomszédom, adom én az aranyat is vele, csak
vidd innen a botodat!
A szegény ember összeszedte az aranyakat, hazavitte.
– Na – azt mondja –, kedves feleségem, most már vásárolhatsz
kedvedre! Vegyél, amit akarsz, vagy parancsold meg az asztalnak,
hogy terülj, édes kis asztalom, finomnál finomabb ennivalók és
innivalók legyenek rajtad. Én addig elmegyek, veszek egy nagy
portát, ahol bőven megférünk valamennyien, az asztalt is jó helyre
rendezhetjük, és a szamarunknak is jó istállója lesz.
Ezzel elment. Az asszony mondta az asztalnak:
– Terülj, édes kis asztalom, finomnál finomabb ennivaló és innivaló
legyen rajtad!
Az asztal terült is, még a számát sem tudták a sokféle ennivalónak,
innivalónak, ami ott termett rajta. Ettek-ittak. Az ember a városban
megvette a legnagyobbik kastélyt. Oda költöztette be az apró rajkóit
a legszebbik lakásba. És a gyermekeit olyan ruhákban járatta, hogy
a hercegeknek és grófoknak sem volt különb. Megtudta a király,
hogy a szegény embernek milyen asztala és milyen szamara van.
Küldött érte egy katonát, menjen a szegény ember, hívatja a király!
Fel is ment a szegény ember a királyhoz. Mikor felment, a király azt
mondja neki:
– Igaz, hogy neked olyan asztalod van, hogy ha ráparancsolsz,
finomnál finomabb ennivalóval és innivalóval telik meg?
– Igaz!
– És van egy olyan szamarad is, ha azt mondod neki, „potyogtass
pénzt, szamaram”, egy véka aranyat potyogtat?
– Ez is igaz!
– Mondok én neked egyet! Miért laknál te a feleségeddel, azzal a
csúnya vénasszonnyal? Nem akarnál inkább a király veje lenni?
Nekem három lányom van, válassz közülük egyet, és vedd el
feleségül! De előbb hozd ide a szamarat meg az asztalt, utána a
vejem leszel!
– Ha a király veje lehetek, akkor idehozom!
Kapta magát, hazament, és azt mondta a feleségének:
– Nem élek tovább ilyen csúnya vénasszonnyal, mint te, hanem
megyek, elveszem a király lányát!
– Tégy, amit akarsz, de megbánod még, hogy a király lányát akarod
feleségül venni.
– Ne törődj te azzal, viszem a szamarat meg az asztalt!
– Vigyed, amerre akarod, nekünk már van miből megélni!
Az ember a hátára vette az asztalt, és a szamárnak megfogta a
kötőfékét, és vezette a királyhoz. A szamarat bekötötték a király
istállójába, az asztalt bevitték a szobájába, akkor a szegény embert
elkapta két komisszáros, mert abban az időben még nem csendőrök
voltak, hanem komisszárosnak mondták azokat, akik az embereket
szokták ütni-vágni, hát ezek elkapták, deresre húzták, mert
deresnek mondták, amire lefektették. A deresre lefektették az
embert, elővették a kancsukát.
– Király akarnál te, hé, lenni?
– Jaj, dehogy akarok, itthagyok én mindent a világon, csak
eresszetek utamra, ne verjetek tovább!
Így aztán az embert egy ingben, gatyában kilökték az utcára.
Elszaladt haza a feleségéhez. Látszott, hogy jó alaposan
összeverték. A felesége megsajnálta. Azt mondta az ember:
– Feleségem, soha többé ki nem lépek a házból avégett, hogy mást
szeressek, még ha a király lánya is! De az asztalt meg a szamarat
elvették tőlem. Hogy tudnám visszaszerezni?
Mondta a felesége:
– Jóember, van már miből élni! Itt a rengeteg arany és van szép
nagy házunk, vegyél földet, és gazdálkodjunk!
A szegény vett egy kis földet, hozzáfogott gazdálkodni. Egyszer
kiment szántani a mezőre. Ahogy szánt, déli tizenkét órakor
odamegy hozzá egy háromlábú róka. Azt mondja neki:
– Te szegény ember! Hoztál-e sok kenyeret meg szalonnát?
– Annyit hoztam, amennyi nekem elég!
– Énrám nem gondoltál?
– Nem tudtam én, róka koma, hogy te is a világon vagy és
találkozol velem!
– Akkor nekem nem hoztál semmit?
– Hát, ha annyira éhes vagy, megfelezzük, amit magamnak hoztam!
– Na, jó anyatejet szoptál, hogy ezt mondtad ki a szádon!
Az ember kapta a kenyerét, elfelezte, és elfelezte a szalonnáját is.
– Na, róka koma, itt a kés és vágd össze!
– Én nem tudom megfogni – azt mondja – a lábammal a késedet,
vágd össze, ha jószívű ember vagy, tedd ide elibém, majd úgy
megeszem.
A szegény ember összevágta, a róka megette, és azt mondta:
– Adok neked egy tanácsot.
– Mi lesz az, róka komám?
– Öltözzél kereskedőnek. Eridj be a királyhoz! Vigyed azt a zsák
botot, amit a kéregetőtől kaptál, amikor meg akartad ölni az Istent!
Mondd a királynak: „Felséges királyatyám, tessék szíves lenni
asszonyfiatalító botot venni!” A királynak vén már a felesége,
szeretné, hogy megfiatalodjon. Azt is mondd, hogy „Akkor tessék
fiatalítani, amikor én már elmegyek innét, akkor tessék mondani,
bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!” Ne félj, visszaadja
a szamaradat meg az asztalodat!
Úgy is lett.
Kereskedőruhát csináltatott magának, felment a királyhoz.
– Jó szerencsével, felséges király!
– Hozott a szerencse téged is! Mit árulsz?
Nem ismerte meg, hogy ez az ő majdnem veje.
– Én, felséges király, azért jöttem, mert látom, hogy a királyné idős
asszony. Én asszonyfiatalító botokat árulok.
– Igen? Mennyibe kerül belőle egy darab?

– Egy darab nem ér semmit, felséges király! Az egészet meg kell

venni, így is csak egy arany az ára!
– Nagy darab arany?
– Hát, mint a fél öklöm!
– Na, nem baj! De ha nem lesz igaz, elfogatlak. Az országból nem
tudsz kiszökni, mert le is fényképeztetlek.
Hívjátok ide a fényképészt, vegye le, hogy ne tudjon elbujdosni!
Lefényképeztette a király, hogy mindenütt megismerjék, el ne
tudjon bujdosni.
– Hogy kell használni a botodat, magyarázd meg!
– Azt mondja neki királyatyám: „Bújj ki, botom, a zsákból,
fiatalítsd az asszonyt!” Ne féljen semmit, öt percen belül tizennyolc
éves lesz a felesége!
Elment az ember. Alig várták, hogy a kerítésen kívül érjen, a király
türelmetlenül odaszólt a zsáknak:
– Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!
A zsák végeslen-végig hasadt, a botok mind kiugráltak.
De nemcsak az asszonyt fiatalították ám, hanem a királyt is. Bőgött
a király, mint az oroszlán.
– Gyere vissza, te kereskedő, vidd el a botodat, mindent megadunk,
amit kérsz, csak hagyd meg az életünket!
A szegény ember visszament:
– Nem úgy van az, király! Elvetted a szamaramat meg az
asztalomat! Amíg vissza nem adod, üttetlek a bottal!
– Gyere hát, vigyed a szamarad, vigyed az asztalt, csak mondd a
botnak, hogy álljon meg!
– Állj meg, bot, elég volt! Bújjatok vissza a zsákba!
Belebujkáltak a zsákba a botok. A király megijedt. Visszaadta a
szamarat, az asztalt. A szegény ember hazavitte.
Azt mondja otthon a felesége:
– Hékám, nekünk nem volt hét országra szóló lakodalmunk!
Hívjuk össze a lakodalmas népet, mulassunk egy nagyot annak
örömére, hogy gazdagok lettünk!
– Jól van, hékám, ezt megtehetjük!
Akkor az ember kerített két vőfélyt, aki a községet bejárta.
Összehívták a népet, papot is vittek a házhoz. És állott a nagy
lakodalom, húzta a banda. Főzni-sütni nem kellett, mert az
asztalról mentől többet levettek, annál több termett rajta. Nem
kellett főzni semmit se. Azóta is emlegeti a nép, hogy olyan
lakodalomba’ sosem voltak, mert ott, amire rágondoltak, ott azt
lehetett enni-inni.
Az ember pedig él boldogul, feleségestül, ha még meg nem halt.

Az aranygerlice
Egy nagy királyi fővárosban élt egy szegény favágó. De annyira
szegény volt, hogy a világon semmije se volt. Megnősült, és
született egy kislányuk. Nagyon szép kislány volt, a szépségénél
csak a szegénysége volt nagyobb. Ráadásul árván is maradt, mert az
apja meghalt. Az anyja is mindig gyengélkedett, nagyon nehezen
nevelte a lányát, mert alig volt keresete. Abból csurrant-cseppent
valami, hogy ősszel, amikor a rizst learatták, kiment a rizsföldre, és
összeszedte az elszórt kalászokat. Eljárt takarítgatni is, meszelni,
mosni, amire éppen szükség volt. Egy rissz-rossz, csepegő házban
laktak, nagy ínségben. A tüzelőjüket erdőről, mezőről szedegették,
egy kis bogáncskórót, egy kis fagallyat, ami éppen akadt. Mikor a
kislány tizennégy éves lett, megint elmentek a rizsföldre kalászt
gyűjteni. Senki tulajdonos nem bántotta őket, csak egy gazdag
asszony mondta nekik: „Takarodjatok a földemről!” Így is
összegyűlt kétkilónyi rizs. Az asszony otthon kiterítgette egy
ponyvára száradni, mondta a kislányának:
– Én visszamegyek kalászt szedni, te meg, kislányom, üljél a
ponyva sarkára, vigyázz, hogy a madarak meg ne egyék a rizst, mert
keservesen szedtük össze a sárból.
A kislány megfogadta az anyja szavát. Odaült egy vesszővel a
ponyva sarkára, elijesztgette a madarakat, mikor mentek volna a
rizst megenni. De egyszer csak egy aranygerlice szállott a ponyvára,
s hozzáfogott a magot enni. A lány elbámult a szépségén, és
elfelejtette elkergetni. Amikor már jó sok magot megevett a gerlice,
azt mondta neki a lány:
– Hallod-e, te gerlice! Ne edd meg a rizsünket! Keservesen szedtük
össze sárból, vízből. Azért szárítgatjuk, hogy lisztünk legyen belőle,
egyebünk sincsen, nagyon szegények vagyunk, s te ezt is megeszed
előlünk?
Mondta neki az aranygerlice:
– Engedd, kislányom, hadd egyek még, hadd lakjam jól! Ne félj,
megfizetek érte!
– Van pénzed? – kérdezte a kislány.
– Gyere ki a város végére, van ott egy gesztenyefa. Azon a
gesztenyefán lakom egy aranyos várban, gyere fel hozzám,
megkapod a rizs árát!

Alighogy elment a gerlice, hazajött a lány anyja. Összekaparták a

rizst, bevitték a házba. A lány türelmetlenül várta, hogy kimehessen
a város végére, megkeresni a gesztenyefát, amelyiken az
aranygerlice tanyázik. De nem mondott az anyjának egy szót sem,
hátha nem ad semmit a gerlice, s akkor őt megveri az anyja, mert
nem vigyázott jól a rizsre. A lány kiment a város végére. Látta, van
ott egy terebélyes gesztenyefa, a tetején egy aranyvár. Megállt
alatta, nézett felfele a fára. Hát egyszer csak nyílt az ablak, kinézett
rajta az aranygerlice. Leszólt:
– Itt vagy, lányom?
– Itt vagyok!
– Milyen létrát engedjek le neked? Ezüstöt, aranyat vagy rezet?
– Szegény lány vagyok, jó nekem a réz is, azt se bánom, ha falétrát
engedsz le, akkor is felmegyek, csak fizess valamit, amiért megetted
a rizsünket!
A gerlice egy vont aranyból készült létrát engedett le a lánynak.
Felment a gerlice lakásába, és csak bámulta a pompát, a szemét is
alig tudta nyitva tartani a nagy ragyogásban. A gerlice
megparancsolta a szakácsnéjának:
– Tizenkét fogásos vacsorával lásd el a kislányt!
Megkérdezte a kislánytól:
– Milyen tányérból akarsz vacsorázni, kislányom? Ezüstből,
aranyból vagy rézből?
– Jó nekem a réz is, szegény lány vagyok, nincs módom válogatni,
megeszem a vacsorát cseréptányérból is!
Aranytányért, arany evőeszközt tett a szakácsné a kislány elébe,
mert így parancsolta az aranygerlice. Tizenkét fogásos vacsorát
kapott. A végén finom tokaji bort tett a szakácsné az asztalra.
Töltött a lánynak egy decis pohárral, de a kislány még soha nem
ivott bort, nem akarta elfogadni. Azt mondta:
– Berúgok tőle, hogy megyek akkor haza?
– Nem kell mindet meginni, csak kóstold meg, hogy milyen finom
borom van!
A kislány belekóstolt a borba, az aranygerlice meg átküldte a
szakácsnéját a szomszéd szobába.
– Van ott három doboz a sifon tetején, vedd le és hozd ide!
Bement a szakácsné, a sifon tetejéről levett három dobozt, egy
kicsit, egy nagyobbat, meg egy még nagyobbat, odatette őket a
kislány elé.
– Kislányom, itt van ez a három doboz. Válassz közülük egyet, és
vidd magaddal! De az úton fel ne nyisd a világért sem, otthon az
édesanyáddal kettesben bontsátok fel, akkor majd meglátod, hogy
mi van benne.
A kislány ránézett a három dobozra.
– Én szegény lány vagyok, jó lesz nekem ez a legkisebb is!
– Jól van, lányom, ha az kell, vidd azt!
Beletette a kislány a legkisebbik dobozt a kötőjébe, elindult lefelé a
létrán, de a kötője el volt szakadva, félt, hogy kiesik belőle a doboz,
a fél kezével szorította. Így nem tudott a létrán kapaszkodni.
Odaszólt a gerlicének:
– Hallod-e, te gerlice! Nem tudok lemenni a létrán, mert fognom
kell a dobozt. Nem lennél olyan jó hozzám, hogy a szakácsnéval
leküldenéd utánam, hogy el ne essek? Ha eltörne valamim vagy
megütném magamat, hogyan gyógyulnék meg, nincsen nekünk
pénzünk orvosra.
A gerlice azt mondta a szakácsnénak:
– Eredj csak, fogd meg a kislány kezét, le ne essen a létráról! És
vidd le neki a dobozt, add a kezébe, hadd menjen hazafele, mert
esteledik már.
A szakácsné lesegítette a kislányt a létrán, a kezébe adta a dobozt.
A kislány nagy örömmel vitte haza a dobozt. Az anyja azt kérdezte:
– Hol voltál, kislányom?
– Édesanyám, bevallom a bűnömet! Amikor a rizsre vigyáztam,
megőriztem minden madártól, de idejött egy aranygerlice a
ponyvára, én még olyan szépet soha életemben nem láttam,
elbámultam, és az aranygerlice jó sokat megevett a rizsből. Azt
mondtam neki: „Ne edd meg a rizsünket, mert nekünk másunk
sincs, mi lesz télire?” Azt mondta: „Hadd egyek belőle, kislányom,
majd megfizetek érte!” Elmentem hozzá. Ezt a dobozt adta, azzal,
hogy együtt bontsuk fel édesanyámmal. Azt mondta, ami benne
van, az a rizs ára!
Az asszony az asztalra tette a kis dobozt, elővett egy bicskát, levágta
róla a zsinegeket. Felnyitotta a doboz tetejét, belenézett, finom
drágakövek voltak benne, az asszony nem tudta, mennyit érhetnek.
Alig várta az asszony, hogy megvirradjon. Egy marék drágakövet
elvitt az ékszerészhez.
– Mennyiért váltanád be nekem ezeket a köveket?
Az ékszerész gyanakodott:
– Nem lopta maga ezeket a finom köveket?
– Dehogy loptam, az aranygerlice adta a lányomnak. Nemcsak
ennyit adott, hanem egy egész dobozzal!
– Ha nem lopott, beváltom! Tegye csak le ide az asztalomra, hadd
számítsam ki, hogy mennyit érnek!
Az ékszerész nem akarta becsapni az asszonyt. Az összes pénzét
leszámolta az asszony elé, még kétszáz forinttal adós is maradt.
Kapott az asszony vagy egymillió aranyforintot.
– Na, nénikém, itt van a pénze, most már jobb lesz nekem is az
üzletem, mert ezeket a finom drágaköveket fogom feldolgozni. De
ne híresztelje senkinek, hogy ékkövei vannak, mert én, ha
összegyűlik a pénzem, mind megveszem magától!
Az asszony a kötőjébe tette a sok aranypénzt, és elindult haza.
Útközben bement az üzletbe, finom ruhát és finom cipőt vett a
lányának, mindennel ellátta. Mondta neki:
– Na, kislányom, most már öltözz fel, mától kezdve nem kell
nélkülöznünk, nem kell többé mosni járni. Még adósom is maradt
az ékszerész kétszáz aranyforinttal. Azt mondta, a többi követ is be
fogja váltani.
A kislány örömében nem tudta, sírjon-e, kacagjon-e. Hamar híre
futamodott a városban, hogy az aranygerlice nagy értékű
ékkövekkel ajándékozta meg az asszonyt. Az asszony akkor már
lakás után járt, hogy a rossz házikójuk helyett, amelyben csak
árendában laktak, s amikor nagy eső esett, teknőket meg tálakat
kellett rakni a csepegések alá, vegyen egy másikat. Kereste, hol van
egy szép lakás eladó. Talált egy négyemeletes házat, megvette. Még
így is sok pénze maradt abból, amit az első beváltásnál kapott. Nem
nélkülözött semmiben, úgy élt, mint valami méltóságos asszony. A
lánya is kijárt a városba, a legények csak bámulták, mert drága
ruhákban járt, meg anélkül is nagyon szép volt. Megtudta egy
gazdag asszony – ugyanaz, aki elzavarta őket a rizsföldjéről –, hogy
mennyi drágakövet kapott a szegény lány azért a kis rizsért az
aranygerlicétől. Volt egy büszke lánya, azt mondta neki az anyja:
– Na, lányom, most nem kétkilónyit, hanem két vékára valót
teszünk ki a ponyvára, ülj oda a sarkára, és semmiféle madárnak ne
hagyjál belőle enni! De ha idejön az aranygerlice, ehet, amennyit
akar, de mondd neki, hogy fizessen meg érte! Hátha mi is olyan
gazdagok leszünk, mint az a szegény asszony!
Az asszony leterített egy óriási ponyvát az udvarra, kétvékányi rizst
öntött rá. A lánya egy vesszővel a sarkára ült. De az elkényeztetett,
hiú kislányka elunta a várakozást, az oldalára dőlt és elaludt. Míg
aludt, mindenféle arra járó madár vidáman lakmározott a rizsből.
Délutánra egy félmaréknyi maradt belőle. Megérkezett az
aranygerlice és hozzáfogott enni. De alig vett fel három szemet, a
büszke kislány fölébredt.
– Na, megetted a rizsünket, most már fizess meg érte!
– Jól van, lányom, megfizetek! Itt lakom a város végén, egy
gesztenyefán van a lakásom. Gyere el oda, ott megfizetek neked!
A büszke lány cifrán felöltözött, és elment a gesztenyefa alá. De
nem várta meg, hogy a gerlice kinézzen az ablakon, hanem
felkiáltott:
– Itt vagyok, gerlice, jöttem a fizetségért!
– Jól van, lányom! Mondd, milyen létrát engedjek le neked?
Ezüstöt, aranyat, gyémántot?
– Engedd csak a legszebbiket, mert én gazdag lány vagyok! –
mondta.
De bizony egy penészfoltos rézlétrát engedett le neki az
aranygerlice, maradjon csak szégyenben, nem érdemel ő olyan szép
létrát, mint amilyenen a szegény lány ment fel. Odafönt nem
teríttetett neki asztalt, hanem mérgesen azt mondta a
szakácsnéjának:
– Van a sifon tetején három doboz, hozd ide, tedd le az asztalra!
Behozta a szakácsné a három dobozt, letette a lány elé.
– Na, lányom, amiért pár szemet ettem a rizsetekből, választhatsz a
három doboz közül, vidd, amelyik tetszik!
A lány látta, hogy a legnagyobbik doboz akkora, mint a fél asztal.
– Gazdag lány vagyok, nekem a legnagyobb doboz jár!
– Jól van, lányom, vidd magaddal!
Azt mondja a lány:
– Nem tudom levinni a létrán, segítsenek!
– Te választottad a legnagyobbat, vidd csak, ahogy tudod!
A lány félig már lement a létrán, amikor a doboz kiesett a kezéből.
Utánakapott, és leesett a létráról, kettétört a bal karja. Megfogta a
dobozt a jobb karjával, magához szorította, elvitte haza, letette az
asztalra és jajgatott.
– Mi van veled, micsoda nagy dobozt hoztál ide? – kérdezte az
anyja.
– Jaj édesanyám, az aranygerlice megette az összes rizsünket,
cserébe adta ezt a nagy dobozt. De szerencsétlenül jártam, mert a
várból lejövet leestem a létráról, és eltörött a karom.
– Na, nem baj, ha eltörött, az a fontos, hogy hazahoztad ezt a nagy
dobozt! Ebben biztos több gyémántkő van, mint a szegény lányéban
volt! Bontsuk csak fel!
A lány jajgatott, de az anyjától jajgathatott, amennyit csak akart,
mert ő csak a zsákmánnyal foglalkozott. Majd megette a
kíváncsiság, hogy mi van a dobozban. Hozzáfogott, bicskával
levágta a zsineget. Leemelte a doboz tetejét. Tele volt kígyóval,
sorjáztak kifelé, egy a más után, mennél jobban menekültek kifelé a
lakásból, annál több lett a kígyó. Az egész lakást elörökölték a
kígyók, nemcsak az övéket, de még az első és a hátulsó
szomszédnak is el kellett menekülnie, otthagyni csapot-papot, mert
a kígyók annyian voltak, mint a fűszál a mezőn. Az asszony
semmijét sem tudta kimenekíteni a lakásból. A lánya kórházban, a
pénze meg ottmaradt a kígyókkal teli lakásban.
Így az asszony meg a lánya olyan szegények lettek, hogy most már
ők jártak máshoz mosni és takarítani, hogy meg tudjanak élni. A
szegény lány meg olyan gazdag lett, hogy az egész ország fiatalsága
mind őt szerette volna feleségül venni. A végén egy hercegnek a fia
vette feleségül. Megesküdtek, magukkal vitték a lány anyját is, és
boldogan éltek, mert igen szerették egymást.
Egyszer a gazdag asszonyból lett szegény asszony elment hozzájuk,
hogy fogadják meg takarítónőnek. A valódi szegény asszony azt
mondta neki:
– Egyszer a rizsföldeteken egy félmaréknyi rizst szedtem össze a
sárból, és te letétetted velem, azt mondtad, a te földed termette.
Most én segítselek a bajban? Idáig pompában éltél, mindenben
dőzsöltél, én meg szegénykedtem. Akin csak lehet, mindenkin
segítek, de téged semmivel nem ajándékozlak meg, mert letétetted
velem a sárból fölszedett rizst.
Még az asszony el sem ment, jött egy kéregető, akinek a háza
leégett. Azt mondta:
– Méltóságos asszony, ha Istent hiszen, méltóztasson engem
valamivel megsegíteni! Szegény ember vagyok, egyetlen kis
házikóm volt, az is leégett!
– Jó helyre jött hozzám, bácsikám, csak ha szólít engem valaki,
szólítson a tisztességes nevemen, vagy mondja, hogy a herceg
anyósa! De ezt a nagy titulát nem szeretem, mert én egy szegény
favágó embernek voltam a felesége. Meghalt korán, özvegyen
maradtam, én a titulára nem vágyok! Mondja meg, mekkora volt a
háza! Egy mesteremberrel számoltassa ki, hogy mennyibe kerülne!
Mindenben segítek, hogy legyen magának lakása, mert magamról
tudom, milyen egy csepegős, csorgós lakásban lakni, teknőket,
tálakat, fazekakat kirakni, hogy ne csepegjen a víz a nyakunkba. Én
tudom a szegénységet, nagyon jó szívvel segítek!
Az ember kiszámoltatta egy mesteremberrel, mennyibe kerülne a
ház újjáépítése. Az asszony azonnal kiolvasta a pénzt a szegény
embernek. Több szegény is ment hozzá segítséget kérni, segített
mindenkinek.
A lánya jól élt az urával, csak a hercegi rangot nem szerette. A
herceg hajlott a felesége szavára, eltörölte a hercegi rangot. Azt
mondta:
– Engem ne szólítson senki sem hercegnek, mert a feleségem ki
nem állja a rangokat, azt szeretném, hogy engem mindenki
tegezzen!
Így hát a herceget attól kezdve tegezték, még az újságban is
kinyomatta, hogy őt senki többé ne szólítsa hercegnek. S ha
valakinek valami baja van, azon segít, ha tud. Mentek is hozzá
naponta, de jutott mindenkinek az aranygerlice gyémántköveiből
meg a herceg vagyonának a jövedelméből.
Egyszer azután kitört a világháború. A világháborúban a
népfelkelők legyőzték a királyi pártot. Az urak, hercegek, grófok,
bárók elmenekültek, de a herceg, aki vállalta a tegeződést
mindenkivel, és a hercegi rangjáról is lemondott, ő ott maradt.
Amikor a felkelők megalkották a törvényeket, kérdőre vonták:
– Akárhogy is, ez hercegi család!
De az egész város, sőt nemcsak a város, hanem a körzetben is
mindenki a pártjára állott.
– Csak a neve herceg, de mindig segített a szegény embereknek, és
mindig szerette a népet, és nem is hagyta magának azt mondani,
hogy herceg.
A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi
párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak
közül. A mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották.

Az átkozott király, aki senkinek se hitt

Az átkozott királynak, aki senkinek sem hitt, született egy
fiúgyermeke. Bement hozzá a szobájába egy szolgálólány:
– Felséges királyatyám, a feleségének fiúgyermeke született.
Fölkapta az asztalról a pallosát, a bejelentő után vágta. Azt mondta
neki:
– Hogy’ születhetett volna a feleségemnek fiúgyermeke, amikor
nem láttam, hogy kikerekedett volna a hasa!
A lány a gangról visszakiabált neki:
– Csak tessék bejönni és megnézni!
– Na, bemegyek veled! De ha nem igaz, már faragtatom is az
akasztófát és felakasztatlak, velem nem járatod a bolondját!
– Micsoda ember maga, felséges királyatyám, hogy földön járó
embernek a szavát el nem hiszi – felelte a lány –, nem is tudom,
hogy magát meddig tartják itt királynak, és egyáltalán hogy
választhattak maguk fölé ilyen embert!
– Ejnye, de gorombán beszélsz velem, te lány! Ki a te apád, hogy
így mersz velem beszélni?
– Megmondhatom! Egy kútmester! Nagy úr az én apám, mert vizet
kerít a föld alól. Szomjan halna a király, ha az én kútmester apám
nem volna!
– Szeretnék meggyőződni az apád tudományáról! Hívd ide elibém,
hadd lássam, mit tud, addig megnézem, igaz-e, hogy kisfiam
született!
– Felséges királyatyám, makacs maga, mint az öszvér.
– Na, gyere, menjünk, lássuk, hogy igazat mondasz-e?!
Bement a király a felesége szobájába. Látja, hogy a királyné az
ágyon fekszik. Mellette van a szülésznő, és már be is pólyálták a
kisgyermeket. Azt mondja a bábának a király:
– Te bábaasszony! Bontsd ki a pólyát, meg akarom nézni, hogy
tényleg fiú-e? Ha fiú, egy nagy arannyal tüntetlek ki, és minden
hónapban magas fizetést kapsz tőlem.
A bábaasszony a kisgyermeket elvette a királyné mellől, feltette az
asztal közepére, és kigöngyölte a pólyából. Azt mondja a király:
– Na, te bábaasszony, elnyerted a nagy aranyat, azonnal telefonálok
az aranybányába, hogy öntsenek egy akkora aranyérmet, hogy a fél
oldaladat húzza félre, mikor mégy az úton!
– Felséges királyatyám – mondta a bábaasszony –, jó lesz kisebb is,
hogy ne akadályozzon a járásban. Sok asszonyon kell segítenem,
egyiktől a másikhoz kell mennem. Ha félrehúzza a nagy arany az
oldalamat, nem tudom elvégezni a munkámat.
– Asszony, amiért így válaszoltál, nemhogy aranyat meg havi
fizetést nem kapsz, hanem akasztófán végzed!
– Tegyen, amit akar! Kezében a hatalom, látom!
– Te lány! Üzentél már apádért, hogy jöjjön elibém az a kútmester,
aki a föld alól a vizet elő tudja teremteni?
– Még nem üzentem, felséges király, személyesen megyek érte.
– Azonnal eridj! Amikor ezt a bábát felakasztatom, akkorra az
apádnak is a nyakára kerül a kötél, mert nem hiszem el, hogy a föld
alól vizet tud teremteni.
– Pedig, királyatyám, hiszi, nem hiszi, az úgy van! Maga olyan
hitetlen ember, hogy csak azt hiszi, amit a két szemével lát!
– Mindenféle pletykadolgot nem hihetek el!
Hogy’ lehetnék én hét ország királya, ha minden szónak
meghajlanék? Hányszor volt már vitám különböző emberekkel, és
mindig nekem lett igazam!
– Igen – felelte a lány –, mert a kezében a hatalom! Magának
könnyű, megvan a királyi fizetése és nagy úr! Akire megharagszik,
felakasztatja! Ezt a szegény szülésznőt is, amiért azt mondta, hogy
az arannyal ne húzassa félre az oldalát, fel akarja akasztatni? Hát
azt hiszi maga, hogy nincs Isten az égben?
– Na, lányom, most már ne is menj apádért! A te nyakadba kerül a
kötél, ha te itt az Istent emlegeted! A földön én vagyok az isten,
nem ismerek senkit felettem!
– Én meg hiszem, hogy van Isten az égben, és magát nem ismerem
el Istennek, hiába uralkodik az egész világ felett!
– Ha ezt állítod, bizonyítsd be! Mivel tudod bebizonyítani, hogy
nálam nagyobb úr is van a világon?
– Hát ha királyatyámnak arra van szüksége, én megtehetem – azt
mondja –, a tűzhelyből kiveszek egy marék hamut, a királynak
megmutatom, hogy ez csak hamu, és akkor felsóhajtok Istenhez, és
az Isten engem meg fog áldani, ahány szem hamu lesz a
tenyeremben, annyi tetű válik belőle! És akkor a király szeme közé
lököm, a sok tetű annyira összemarja, hogy olyan lesz az arca, mint
a himlősöké!
– Na, te lány, ha ez igaz lesz, elhiszem, hogy van felettem nálam
nagyobb úr is, de ha nem igaz, nemcsak hogy felakasztatlak, hanem
még porrá is égettetlek!
– Ha nem úgy lesz, ahogy mondtam, tegyen velem, amit akar.
Akkor a lány a tűzhelyből kivett egy fél marék hamut. Letérdepelt a
király előtt, és felfohászkodott az Úristenhez.
– Édes jó Atyám, azt óhajtom tőled, bizonyítsd be, hogy nem ez a
király a legnagyobb úr a világon, nem ő uralkodik ég és föld felett.
Hoztam a tűzhelyből egy fél marék hamut. Ahány szem hamu van a
kezemben, annyi tetű legyen belőle, hadd lökjem a király arcába,
hogy rágják össze! Legyen olyan, mintha himlős lett volna!
Mire ezt a lány térden állva elimádkozta a Jóisten előtt, már
mozgott is a tetű a kezében. Odamutatta a királynak.
– Nézze meg a király, hogy igaz, amit mondok!
Szemközt vágta a királyt a marék tetűvel. Kapkodott a király erre is,
arra is, mindenfele csípte neki.
– Hallod, lányom, mindent teljesítek, amit kívánsz, mert be tudtad
bizonyítani, hogy felettem nagyobb úr is van, mint én vagyok! Csak
kapard le rólam a tetveket, gyógyítsd ki a bőrömet!
A lány kapta magát, elővett egy tollseprűt, leseprette a port a király
arcáról. Mert akkorra újra porrá váltak a tetűk. A király elismerte,
hogy van Isten, és azt mondta a lánynak:
– Na, lányom, most már ne is hívd apádat, most már elhiszem,
hogy van, aki énfelettem uralkodik, és apádnak is elhiszem, hogy
vizet tud teremteni a szomjazó embereknek!

– Felséges királyatyám, az apámnak igen csekély fizetése van és

sokan vagyunk testvérek, nehéz a megélhetésünk. Nem kérek
egyebet a királytól, csak tegye meg nekünk, hogy a magunk
földjében munkálkodhassunk, tudjuk a kenyerünket megkeresni
két karunk után, hogy éhezni ne éhezzünk, ruházatunk rendes
legyen, és legyen járó jószágunk, amivel a földet megműveljük, meg
egy fejőstehenünk, egy kocadisznónk, hogy fialjon, és télire tudjunk
magunknak disznót hizlalni!
– Jól van, lányom, teljesítem a kérésedet. Eredj haza és mondd
apádnak, adok neki egy felnyergelt paripát. Üljön a hátára, és
amennyi földet reggeltől estig körül tud lovagolni, azt mind neki
adom! Drótkerítéssel húzatom nektek körül, s amíg éltek,
semmiféle adót nem fizettek utána, és ahány testvéred van, annyi
szobás lakást csináltatok nektek, hogy legyetek boldogok, mert
bebizonyítottad, hogy nagyobb úr is van felettem, mint én vagyok!
El is ment a lány az apjáért, mondta neki:
– Édesapám, a király hívatja! Egy felnyergelt paripalovat ad
magának, és amekkora darabot körüllovagol reggeltől estig, azt a
király drótkerítéssel húzatja körül, és az a föld mind a mienk lesz,
adót sem kell fizetnünk utána. Egy szemig a miénk lesz, amit terem.
És ad hozzá igavonót, hogy tudjuk mivel megszántani, egy
fejőstehenet, egy kocadisznót, hogy a szaporulatából minden
esztendőben hízót ölhessünk!
– Ó, lányom, dehogy megyek én annak a kegyetlen embernek a
színe elé, aki soha éltében senkinek egy szavát el nem hitte.
– Édesapám azt gondolja, hogy még most is olyan kegyetlen
ember? Már nem az! Megtért, elismerte, hogy van Isten, mert Isten
meghallgatott engem, és a hamut tetűvé változtatta. Szemközt
vágtam vele. Le is sepertem az arcáról, most meg mennem kell
kigyógyítani őt, mert rajtam kívül nincsen orvos, aki a tetű rágta
sebet be tudja gyógyítani. Hiszen ezért adja nekünk ezt a nagy
ajándékot. Ráadásul ahányan vagyunk testvérek, annyi szobás
lakást csináltat nekünk, hogy mindenkinek legyen külön szobája.
– Lányom, elköszönök a gyermekeimtől, mert tudom, azért hívat a
király, az a kegyetlen ember, hogy felakasztasson, te csak
félrevezetsz engem!
– Ej, édesapám, miért gondolja, hogy ellensége vagyok, hogy
rosszat akarok magának! Csak egész bátran menjen a királyhoz,
jelentkezzen nála. A kastély elé hozatja magának a lovásszal a lovat.
Üljön fel rá és menjen! De gondoljon rá, hogy reggeltől estig nem
állja meg éhen-szomjan! Tegyen a zsebébe kenyeret, szalonnát, egy
kis üvegbe töltsön pálinkát, hogy ehessen-ihasson a ló hátán.
– Igazad van, nem is állok meg egy percre sem a lóval, hogy mentől
nagyobb területet tudjak körüllovagolni, ha ugyan igaz, amit
mondasz!
– Úgy van az, édesapám, ahogy mondom! Én is igyekszem vissza a
királyhoz, keresek valami gyógyító szert, ami begyógyítja az arcát,
nehogy bosszút álljon rajtam, vagy valamiképpen visszavonja a
szavát!
A lány el is ment, és bejelentette a királynak:
– Felséges királyatyám, igen csúnya az arca, mert a tetű összerágta!
– Bizony, lányom, nagyon viszket minden testrészem. Szeretnék
újra olyan szép ember lenni, mint voltam! Ha kigyógyítasz, a
fiamhoz adlak feleségül, te leszel a király menye! De ha nem, bizony
haragudni fogok rád is meg a családodra is!
– Felséges királyatyám, hallottam az ígéreteit, jön is már apám,
nyergeltetheti a lovat!
– Már két órája várja a lovász. Ha apád ilyen hanyag ember, hogy
órákat késik, százezer hold földdel kevesebbet tud körüllovagolni
estig, de én arról nem tehetek, az az ő hibája!
Erre a szóra az ember is megjelent, mert látta, hogy a lánya a
gangon a királlyal beszélget.
A lovász felsegítette a lóra. Az ember lovagolt reggeltől sötét estig,
már tizenegy óra is volt, mire hazakerült. A lova patkója helye
mindenütt meglátszott.
A király megparancsolta a mesterembereknek, hogy amerre a ló
elment, állítsanak vasoszlopokat, húzzanak kerítést.
A lány meg útnak indult. Kérdezi tőle egy vénasszony:
– Hova mégy, te lány, ilyen búsan?
– A királyunknak a tetű felette az arcát! Valamiféle gyógyító szert
keresek, amivel meggyógyíthatnám. Azt ígérte, ha kigyógyítom az
arcát, a fia elvesz feleségül!
– Lányom, én szegény asszony vagyok, de tudok neked olyan
hintőport adni, hogyha behinted vele a király arcát, két órán belül
olyan szép lesz, hogy a nap is megáll a csodálatára! De nehogy azt
gondold ám, hogy ingyen adom!
– Mondja meg, nénikém, hogy mit kér, csak hamar, mert a
királynak nagy a fájdalma!
– Amikor a király menye leszel, jogod lesz mindenbe beleszólni. Én
életemben ahányszor egy kötél gallyat vittem az erdőből, a kerülő
mindig megfogott, és vagy elvert a nádvesszőjével, vagy pedig
három-négy napra a tömlöcbe zárt azért a kötél száraz gallyért.
– Hiszen ha csak ilyen csekély a kérése, ennél többet adok
magának, ha a király menye leszek.
– Mivel ajándékozol meg, halljam!
– Ameddig belát ebbe az erdőbe, ott üttessen le egy karót, odáig az
erdő a magáé lesz, és annyi fát vitethet haza, amennyit csak akar.
Felébe hazaviszik, felébe felvágják, úgyis a magáé marad a negyede!
– A hazahozásban nem lesz hiba, kedves lányom! Vannak nekem jó
embereim a faluban, mert én igen sok embert kigyógyítottam, jósló
kuruzsló asszony vagyok, mindenféle bajra tudok orvosságot.
Látod, az a fű, az a borzaskás levelű ott előtted, ni, az is orvosság,
csak nem tudjátok, hogy mire jó! Hogyha valaki rühes, s azt a füvet
megfőzi és megfürdik a levében, a rüh két napon belül letisztul róla.
Kétszer kell megfőzni, és kétszer kell megfürödni benne.
– Jaj, istenem, mért nincs nálam egy notesz, hogy felírhatnám,
amiket mond!
– Hiszen, lányom, te királyné leszel, ne kapjál te az ilyenen! Te nem
leszel rászorulva, hogy kuruzsló legyél, még elvennéd a kenyeremet,
már bánom, hogy ennyit is elmondtam. Mert, lányom, a
szegénynek is meg kell élnie valahogy! Te királyné leszel, éljél csak
boldogul a királyságodból, én pedig megélek a kuruzslásomból!
– Na, jól van, édesanyám, adja a hintőport, s ha sikerül, magáé az
erdő, ameddig a szemével belát!
– Ha ez nem sikerülne, akkor gyere csak vissza hozzám, itt lakom
ebben a kis házban, az erdő szélén. Azért csináltattam ide a
házamat, mert sose tudtam idáig annyit keresni, hogy fát vegyek.
Innen könnyebb volt belopódznom az erdőbe egy kis fáért.
Akkor egy marék port belekötött egy zsebkendő sarkába, és
odaadta a lánynak. A lány hazament a királyhoz.
– Felséges királyatyám, tessék csak megmosdani, hadd legyen egy
kicsit vizes az arca!
A király kapta magát, maga elé tette a lavórt, jól megszappanozta
kezét, és bemázolta az arcát szappanos vízzel. A lány elébe állott, és
szemközt csapta a porral. Öt percen belül olyan gyönyörű ember
lett a király, hogy a lakásában lámpát sem kellett gyújtani, úgy
fénylett az arca. Abban az időben még nem találták fel a villany- és
gázlámpákat, csak gyertyával vagy házi lámpával világítottak. De
akármilyen sötét volt, éjjelenkint a király udvarán nem kellett
gyertyavilágot gyújtani, úgy világított a király, hogy a fényénél a
kocsisok meg tudták itatni a lovakat. Ilyen szép ember lett a király!
Bement a feleségéhez, hogy megvigasztalja, odaállott az ágy mellé,
a királyné ránézett. Azt mondja:
– Mi történt, szívem szép szerelme, hogy ilyen gyönyörű szép
ember lettél?
– A Jóisten küldte ezt a lányt, a kútmester lányát, mivel
bebizonyította, hogy van felettem nagyobb úr, hamut vett ki a
tűzhelyből, szemközt vágott vele, és a tetűk engem összeettek.
Utána találkozott valami kuruzslónővel, hozott tőle olyan port,
hogy meggyógyultam tőle, kisimult az arcom, olyan szép ember
lettem, hogy a fényességemtől éjszaka is világos van a szobában, és
ha kiállok az udvarra, a kocsisok megitathatják a lovakat, nem kell
nekik gyertyát gyújtani.
Az asszony azon töprenkedett, hogy az urát elszeretik tőle, mert
gyönyörű szép ember, a lányoknak nagyon fog tetszeni.
– Küldd ide, kedves uram, azt a lányt, aki neked ezt a port szerezte!
Na, felhívatta, bement a lány a szobába:
– Hogy hívnak, lányom, mi a neved?
– Én a kútmester lánya vagyok, Julcsa!
– Maradt-e abból a porból, amivel a királyt szemközt csaptad?
– Maradt, van még a zsebkendőm szegélyében egy kevés. Talán a
felséges királyné is akarna belőle?
– Hát bizony, lányom, ültessél csak fel, fogd meg a kezemet, és
csapjál vele szemközt! Ha az uram szép ember, én is hadd lennék
szép asszony, ha ő ajándékot adott neked érte, nekem is van annyi
hatalmam, hogy megajándékozzalak!
– Felséges királyné, a legidősebb fiát, aki most huszonkét éves, és
oda van a hadban harcolni, a király nekem ígérte vőlegényemnek,
az ő menyasszonya akarok lenni, azért gyógyítottam ki a királyt.
– Hát akkor annál inkább! Ha a menyem leszel, mért nem akarod,
hogy szép asszony legyen az anyósod, és magadra mért nem
hintettél a porból? Meg itt van ez a kis csecsemőgyermek, hintsél
őrá is, hogy mi legyünk a világon a legszebbek!
– Na, bontsa csak ki a kisgyermeket a pólyából, felséges királyné!
– Ne hívjak egy szolgálót, aki kibontja?
– Nem bizony, mert akkor őrá is hullik a porból, ő is megszépül, és
megeshet, hogy a király beleszeret!
– Jaj, akkor a világért se hívjuk ide!
Kibontotta a kisfiút a királyné saját maga, a lány behintette őt is
meg az anyját is. A kisfiú azonnal kinőtt a csecsemőkorból, leugrott
az ágyról, és labdázni kezdett egy aranyalmával. Azt mondja az
anyjának:
– Kedves édesanyám, hát nekem apám nincsen?
– Dehogy nincsen, kedves egy fiam, a király a te apád, ott van a
másik szobában. Mit akarsz tőle?
– Biztos’ sohasem látott még hétnapos gyermeket labdázni, jöjjön
be és játsszon velem!
– Ah, fiam, nem kívánhatod a királyi apádtól, hogy labdázzon!
– Pedig, anyám, ha még annyit sem tesz meg, hogy velem egy kicsit
labdázzon, én megtagadom őt, nem vállalom apámnak! Eredj csak,
te lány – azt mondja –, én tudom, hogy a sógornőm leszel,
menyasszonya vagy a bátyámnak!
– Honnan van neked, fiam, ilyen nagy eszed?
– Mert a porban – azt mondja – nemcsak szépség volt, hanem erő,
ész és tehetség is!
– Kedves fiam – azt mondja a királyné –, a Jóisten szerezte
miközénk ennek a kútmesternek a lányát, aki széppé tett
bennünket, és ésszel is megáldott.
Julcsa, a kútmester lánya átment a királyhoz.
– Felséges királyatyám, tessék jönni, a kisfiú azt kívánja, hogy
labdázzon vele!
– Azt ígértem neked, hogy menyem leszel, hát ne
boszorkányoskodjál, mert visszavonom a szavamat, micsoda
boszorkányos dolog, hogy a hétnapos gyermek az apjával kíván
labdázni?
– Ez az igazság, királyatyám, csak tessék bejönni!
– Julcsa, hogyha ez igaz, mától kezdve ne mondd nekem, hogy
királyatyám, nem vagyok királyatyád, hanem apósod vagyok! Mától
kezdve az én családi körömbe tartozol, ha igaz, amit beszélsz!
– Na, jöjjön velem – azt mondja –, kedves apósom!
Megy be a szobába a király, hát a fiú haptákba vágta magát és
szalutált az apjának, egy veres sapka volt a fejében, mint a
huszároknak. Nyújtotta a kezét.
– Szervusz, apukám – azt mondja –, azért hívattalak, hogy
labdázzunk! Állj te az egyik falhoz, én a másikhoz, és ha én téged
eltalállak, akkor nagyobb úr leszek, mint te vagy! Az annyit jelent,
hogy a koronát az én fejembe teszed!
– Na, fiam, erre magam is kíváncsi vagyok!
Akkor a király megkapta a labdát, hozzá akarta kanyarítani a
fiához, de a fiú ügyesen félreugrott, csak az ajtófélfát találta el a
király. A fiú meg úgy mellbe vágta a labdával az apját, hogy hanyatt
bukott.
– Jól van, fiam, szavamat adtam neked, hogy a koronát átadom, s
bár gyermek vagy még, betartom, amit mondtam.
Kikapta a király a fejéből a koronát, a kisfiú fejébe tette.
– Most átveszem az országot, de azt kikötöm, hogy nem szólhatsz
bele semmibe.
– Jól van, fiam, látom, ügyesebb vagy, mint én, mert eltaláltál a
labdával! Átadtam a koronát, de remélem, azt elismered, hogy én
vagyok az apád! Amikor valami összejövés lesz, früstök vagy
vacsora, vagy ebéd, én nyúlok először a tálba, nem te!
– Hiszen, apám, ha te mondanád, hogy én nyúljak elébb, akkor se
tenném, mert a kort becsülni kell! De te idáig nem hittél Istenben,
csak azért vettem át tőled a koronát, hogy tudja meg a világ népe,
hogy most olyan ember a király, aki ha kimond valamit a száján, azt
vissza nem vonja. Én azt akarom, hogy az emberek jólétben éljenek,
és engem tiszteljenek, becsüljenek. Külföldön is tiszteljék az
országomat! Hogyha bajba jutok és katonára lesz szükségem,
segítsenek, békében legyek mindenkivel, mert ha a királyok
megharagszanak valakire, összefognak, és tíz-tizenkét ország
nekimegy, hogy legyőzzék. Ha másképp nem bírnának vele,
széjjeltépik az országát. Én ezt el akarom kerülni!
– Na, fiam!
Én már a kenyeremnek jobbrészét megettem, hatvanhét éves
ember vagyok. De amiről most te beszéltél, az nekem soha eszembe
sem jutott. Gyermekem, nagy ésszel áldott meg a Jóisten! Most
még annyit szeretnék mondani, hogy a bátyád oda van a háborúban
harcolni énhelyettem. Ha hazajön, mit mondunk neki, hogy én
tenéked adtam át a koronát, nem a bátyádnak, hisz őt illette volna!
Hiszen ő az idősebb!
– A bátyám engem még nem is látott, mert amikor megszülettem, ő
már a harcban szenvedett. Ha át akarja venni tőlem a koronát, jó
szívvel átadom, mert belátom, hogy ő rá az érdemesebb! Nagyon
szeretném, ha a bátyám hazajönne, és megtudná, hogy testvére
született!
– Van nekem egy küldöncöm, aki lóháton viszi minden huszonnégy
órában az ennivalót a frontra. Tőle üzenek, hogy hagyja ott a
frontot nyugodton, hadd harcoljanak a katonák magukban, ő jöjjön
el, mert testvére született, aki már király is, mert a koronát átadtam
neki. Nézze meg az öccsét, hogy milyen ember!
Azt mondta a küldöncnek:
– Mondd a fiamnak, hogy jöjjön haza és nézze meg az öccsét,
akinek olyan esze van, hogy az egész világot le tudja az eszével
játszani. És az apjától labdázással elnyerte a koronát. Jöjjön, nézze
meg az öccsét, de ne legyen megijedve, mert ha ő pályázna a
koronára, hát ez a fiú átadja neki a királyságot.
A lovász felnyergelte a lovat és feltarisznyázott. Lement a frontra,
beszélt a királyfival.
– Az apád hívat, mert született egy fiúgyermeke az anyádnak. Még
csak hétnapos, de már elvette a koronát apádtól, mert olyan, mint
más huszonegy éves korában, és az apádat labdázásban legyőzte, az
apád hozzávágta volna a labdát, de csak az ajtófelet találta el. Úgy
egyeztek meg, hogy amelyik legyőzi a másikat, azé lesz a korona. A
fiú legyőzte az apját, átvette az országot, ő a király, az öcséd!
– Hát ha Isten az anyámat úgy megáldotta, hogy olyan
fiúgyermeket tudott a világra szülni, aki már hétnapos korában
leragadta az apám fejéről a koronát, csak éljen vele boldogul,
elmegyek, meglátogatom az öcsémet, legyen, aminek lennie kell!
A királyfi hazament, a király sírva, térden ment elébe.
– Kedves egy fiam, nagyon jól tudom, hogy téged illetett volna a
királyi korona. De született egy öcséd. Most nyolcadik napos,
hétnapos korában magához hívatott, hogy labdázzunk, és
amelyikünk a labdával levágja a másikat, annak a fejébe marad a
korona. Ő vágott le engem, úgy mellbe vágott, hogy összeroskadtam
előtte. Kénytelen voltam a fejemből kivenni a koronát és az ő fejébe
tenni. De úgy adtam neki, hogy ha te óhajtasz a király lenni, akkor
téged illet, hiszen te most is a harctéren szenvedsz. Ő átadja neked
jó szívvel.
– Nem óhajtom a királyságot tőle, ha olyan eszes ember, hogy már
hét-nyolc napos korában megfelel királynak. Csak legyen ő a király,
egyszerre mindketten nem lehetünk királyok. Ha meghal, én leszek
az utódja, ha meg viselni tudja a koronát az én életemen keresztül,
csak viselje egészséggel, majd én az írnoka leszek az öcsémnek.
Nem muszáj nekem ezen megütközni. Szeretném látni az öcsémet,
hol van?
– Eredj be az anyád szobájába, ott van, anyáddal beszélget – azt
mondja –, mert anyád még a gyermekágyát fekszi, de a fiú már jár
a világban.
Bemegy a fiú, látja, hogy ott ül egy hét ország királya az asztal
mellett, eszébe sem jutott, hogy az lenne az ő öccse. Azt mondja
neki:
– Jó szerencsével, felséges királyatyám, engedelmet kérek, azért
nem kopogtattam, mert az anyám szobájába jöttem.
– Ne mondd nekem, bátyám, hogy felséges királyatyám! Ha király
vagyok is, de azért neked csak az öcséd vagyok – azt mondja –,
azóta születtem, amióta te a harctéren vagy.
– Hát akkor letérdelek és hálát adok az Istennek, hogy nekem
milyen kedves testvért teremtett, mialatt én a harctéren voltam.
Apám megkérdezte, hagy haragszom-e az öcsémre, amiért a
koronát elragadta. Dehogy haragszom, inkább örülök, hogy a
Jóisten ilyen nagy áldást hozott a házunkra, ilyen szép testvért
adott, aki hét-nyolc napos korában olyan, mint egy huszonegy-
huszonkét éves fiatal király. Királyságra termettél, illik a fejedbe a
korona, kedves egy öcsém! Mondd el nekem hamarjában, hogy
rendelkezel az én életem sorával?
– Kedves egy bátyám! Van itt egy lány, a kútmester lánya,
Julcsának híják. Az apám azt ígérte neki, hogy te elveszed feleségül.
– Bajos dolog, öcsém, mert én már jegyet váltottam a babérkirály
lányával, hogy őt fogom elvenni. A kútmester lányát meg sose
láttam, azt se tudom róla, megérdemli-e, hogy a király menye
legyen.
– Kedves bátyám, behívom a lányt, nézd meg! Ha nem tetszik, nem
muszáj elvenned, de megmondom előre, nála szebbet sehol a
világon nem találsz.
Kiment a kis kereszteletlen király, mert még nem volt
megkeresztelve, várták haza a keresztelőre a bátyját.
– Gyere csak be, Julcsa – azt mondja –, itthon van a vőlegényed,
aki téged soha nem látott. Már dicsértelek neki, hogy milyen szép
vagy.
Julcsa benyitott az ajtón. A király idősebbik fiának, akit
Ferdináncnak hívtak, elállt a lélegzete, amikor a kútmester
lányának, Julcsának a szeme közé nézett. Felállott, lekapta ujjáról
az aranygyűrűt, a Julcsa ujjára húzta. Azt mondta:
– Te leszel az én hitvestársam, míg élek a világon! Kedves öcsém,
meg vagyok elégedve a választásotokkal. Neked mi az óhajod?
– Nézd, én már jól benne vagyok az időben, lassan lejár a
kilencedik napom, és még nem vagyok megkeresztelve. Hívjatok
keresztapát, keresztanyát, papot, és kereszteljetek meg! Mert
kereszteletlenül nem illik a fejembe a korona!
– Azon ne múljon, kedves öcsém! Itt a menyasszonyom, a
kútmester lánya, Julcsa, ő lesz a keresztanyád, én pedig, mint
bátyád, keresztapád leszek.
Hozták a papot, és megüttették a hét ország dobját, hogy
gyülekezzenek össze hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-
vetett cigánylegények, mert a királynál keresztelő van, és a világi
banda menjen a keresztelőbe a keresztelőt elhúzni.
Összegyülekeztek királyok, hercegek, grófok, nagy kalapú tótok,
hányt-vetett cigánylegények, és sütöttek-főztek, mint egy
lakodalomban. Javában állt a keresztelő. És egyszer jött egy fekete
levél a királynak, hogy megbukott a hadserege. A kis
csecsemőgyermek, az új király, azt mondta:
– Két órán belül lent leszek a fronton. A katonáknak mondjátok
meg, valamennyien jöjjenek haza, mert én egymagam fogom az
ellenséget kiverni az országunkból!
A bátyja elkapta a karját. Azt mondta neki:
– Még meg se kereszteltünk, és máris ilyeneket üzensz te egy olyan
királynak, akinek annyi a katonája, mint fűszál a réten? Azt hiszed,
elbírsz velük egymagad? Csak fölbosszantod, még jobban
gerjeszted a tüzet, kedves öcsém, ha ilyeneket üzengetsz neki.
– Ne félts te engem! Van annyi erőm, hogy legyőzzem a számtalan
katonáját, még fegyvert sem kell használnom, bottal verem le őket!
Kihirdették, hogy az összes katonaság térjen haza az országba,
majd az új király lemegy a frontra és elbánik az ellenséggel, még
fegyvert sem visz, mert nem látja érdemesnek, hiszen ő, aki most
lett megkoronázva és megkeresztelve, bottal is kizavarja az
ellenséget az országából. Amikor az ellenséges király meghallotta,
hogy mit üzent neki a most született új király, azt mondta:
– Most már meg nem állok, ameddig keresztül nem gázolok az
egész országon!
A katonaság hazament. Az ellenség nyomult befele, egy erdő
széléhez értek. Az új király csináltatott magának egy öntöttvas
buzogányt, hetven méter hosszút, tizennégy mázsa volt a súlya.
Odaállott az erő szélére, a hetvenméteres buzogányt felemelte, és
megfenyegette az ellenséget.
– Álljatok meg, ha kedves az életetek, mert ha nem, ez a buzogány
jár a végetekre!
A király annál jobban kiabált a katonáknak:
– Hurrá! Rajta!
Öljétek meg, csak nem fogunk egyetlen embertől megszaladni!
De bizony, ahogy jöttek a katonák, úgy hullottak ezrivel. Forgatta a
buzogányt, két óra sem kellett neki, a teljes hadsereget romba
döntötte, a királyt foglyul ejtette és hazavitte. A pincében láncra
kötötte, és áztatott kenyérhajjal összegyúrt kolompért adott neki
enni, mint a disznót, úgy etette, vályúból, azért, mert nem fogadta
meg a szavát. Ennek az ellenséges királynak volt egy igen
tehetséges lánya. Elment a királyhoz.
– Felséges király! Nem kérek egyebet, legyen tiéd az országunk,
csak az apámat engedd el! Ha bármi bajod vagy bántódásod lenne,
segítségedre fogok sietni, mert tudd meg, hogy te vagy ugyan a
világ legerősebbike, de a legtudományosabbja én vagyok!
– Hadd nézzek a szemed közé, hisz nekem még nincsen szeretőm,
ha megszeretlek, feleségül veszlek, hadd legyen egy pár a világ
legerősebb embere és a világ legtudományosabb nője!
A szeme közé nézett a király, és megtetszett neki a lány. Az apósáról
rögtön levetette a láncot, felhívatta, és királyi asztalához ültette.
– Te leszel az apósom, mert megszerettem a lányodat, visszaadom
az országodat, legyél a királya! A lemészárolt embereidet nem
tudom feleleveníteni, igaz, ha tudnám se tenném. Eredj haza, a
lányod pedig mától kezdve itt marad!
A király csak annyit válaszolt:
– Örülök, hogy a felséges király megbocsát nekem, és a lányomat
feleségül veszi. De ezt csak rosszféle lányokkal szokták megtenni,
hogy egyszer meglátják, és mindjárt ott fogják. Engedje velem haza
a lányomat, és jöjjön el érte hintóval! Kérje meg a kezét, és úgy
hozza el.
– Jól van! Elengedem a lányodat, de haza is kísérem, mert nem
tudok sokáig meglenni nélküle, és nem akarok azon töprenkedni,
hogy nem történt-e valami bajotok az úton.
Hazakísérte a lányt. Ahogy hazaértek, rögtön jegyet váltottak.
Megüttették a hét ország dobját. Összegyülekeztek hercegek,
grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. Megülték a
királyi lakodalmat, a menyasszonyt hintóra ültette, hazahozta.
Máig is élnek boldogul, ha még nem haltak meg.

Bedebunk
A király kapujában nőtt egy olyan körtefa, hogy az ég alatt
tizenháromszor meggörbült. És a király szeme mindig azért sírt,
mert a körtefa termését sohasem tudta megkóstolni, mert mire
megérett volna, ellopták a fáról. Kihirdette a hét országában: aki a
körtét meg tudja őrizni, hogy ő a gyümölcsből ehessen, elnyeri fele
királyságát, meg a lánya kezét. Volt egy ember, akit úgy hívtak:
Bedebunk. Bedebunk azt mondta:
– Hát mért ne legyek én király, hiszen én meg tudom őrizni azt a
körtét, ráadásul fiatalabb vagyok, mint ő, ha meghal, akkor az egész
ország rám marad, én leszek az egész ország ura.
Kapta magát, elment a királyhoz.
– Jó szerencsével, felséges királyatyám!
– Hozott a szerencse, ki vagy, miféle ember vagy, miért jöttél
hozzám látogatóba?
– Magyar vitéz vagyok, a nevem Bedebunk, és hallottam is, meg az
újság is írta, meg dobolták is az egész országban, hogy a
királyatyám fele királyságát meg a lányát annak adja, aki megőrzi a
körtét a körtefán.
– Hiszen, fiam, jelentkeztek már száz meg százezren, de
egyiküknek sem sikerült, őriztettem katonasággal is, de hiába, nem
lehet azt megőrizni akkor sem, ha annyi a katona, mint csillag az
égen, megmondom neked, hiába őrizzük itt alul, mert a körtét
felülről lopják el.

– Királyatyám, én megőrzöm, még hogyha felülről lopják is, csak

tessék nekem megcsinálni, amit parancsolok.
– Mi lenne az, fiam?
– Csináltasson nekem baltát egy mázsa acélból. Amikor a balta
készen lesz, csináltasson bele egy ötven centi hosszú nyelet, adjon
az útra egy kenyeret és egy kiló szalonnát, meg tíz liter bort víz
helyett! Fölmegyek a fára, van egy saját vadászpuskám, fogom, és
lelövöm, aki a körtét el akarja lopni!
– Egy baltát meg egy nyelet semmiség megcsináltatni, készen lesz,
akár félórán belül, sietni kell, mert a körte már kezd sárgulni, vagy
ma éjjel, vagy holnap éjjel jönnek rá a rablók, és elviszik!
A király letelefonáltatott a gyárba, hogy csináljanak egy mázsa
acélból baltát.
A balta elkészült, vitték a királynak. A király hívta a kerékgyártót,
hogy csináljon bele egy ötvencentis nyelet.
– Na, itt van, kedves gyermekem, mit akarsz még?
– Akarok egy kenyeret, egy kiló szalonnát, egy tízliteres demizsont
töltsenek meg borral, és indulok fel a fára.
– A balta minek kell, fiam?
– A balta azért kell, mert kegyetlenül magas a fa, tizenháromszor
görbe az ég alatt, nem tudott hova felegyenesedni, és vannak olyan
részei, hogy tizenöt-húsz métert kellene rajta csúszni. Amikor
elfáradok, a balta ott lesz a kezemben, belevágom a fába, ráülök a
fokára, kipihenem magam, úgy megyek tovább.
A fiatalember kapta magát, és megindult fel a fára. Mikor egy-egy
görbéjéig elért, ott mindig megpihent. Megy tovább. Látja ám, hogy
a fa tetején egy szarkalábon forgó kis lakás van.
– Ezért nem lehet megőrizni a fa gyümölcsét, mert ti szeditek le.
Vajon ki lakhat benne?
Odamegy a fa tetejére, bekopogtat. Mondják:
– Ki az?
– Én vagyok, egy ember, nyissátok ki az ajtót, majd megláttok. És ti
kik vagytok?
Hát ki volt benn? Egy vén sárkányasszony, lányostul.
– Mi járatban vagy?
– Legényember vagyok, jöttem lányt nézni. Meg akarok nősülni, ha
megtetszik a lánya, elvenném!
– Nézd meg, itt van a lányom, ha tetszik, a tied!
– Tetszik a lánya, de itt nem rendezhetünk lakodalmat, hogyan
vásároljak itt a fa tetejében? Menjünk le az alsó világrészre, oda,
ahol én lakom, nagy kastélyom van ott, meg mindenféle ennivaló,
innivaló, ha a lányát megszeretem, feleségül veszem!
– Mit gondolsz, fiam, ha én oda lemegyek, sokáig élek?
– Nézzen csak le, hogy’ húzza ott a banda!
Mert a fiú, ezt ki is hagytam belőle, mielőtt elindult, azt mondta,
egy század kutya őrizze őt. A század kutya ott marakodott a fa alatt.
– Nézze csak meg – azt mondja –, mennyien várnak bennünket
odalenn a lakodalomra!
Az asszony nézett lefele.
– Látom, hogy sokan mozognak, de én nem bírom felismerni,
kicsodák-micsodák!
Ahogy a vénasszony nézett lefelé, a fiú megbillentette, bizony, egy
happra leért a vénasszony. A század kutya látta, hogy ami olyan
magasról esik lefelé, az valami rossz portéka, egyik erre cibálta, a
másik arra cibálta. A lány nem látta, hogy a vénasszonyt lelökte a
vőlegénye. Azt mondja neki:
– Hát édesanyám hol van?
– Gyere csak, nézzed – azt mondja –, hogy’ táncol anyád odalenn,
hogy’ forgatja a lakodalmas nép! Már a lakodalmat járja anyád, mi
meg még jegyet sem váltottunk!
A lány nagyon nézett az anyja után lefele. Őt is megfogta,
lehajította. Széjjeldobta a házat is, lehajigálta utánuk. Mire lement,
akkorra a kutyák elbántak a vénasszonnyal is meg a fiatal
sárkánycseléddel is. És a körte is megérett. A király már akkor
szedette a körtét. Azt mondja:
– Na, fiam, megnyerted fele királyságomat, hajadon leányomat,
most már váltsatok jegyet, meglesz a lakodalom, esküdjetek meg!
Úgy is lett. Bedebunk jegyet váltott a király lányával, és meghívták
az egész várost, állott a nagy lakodalom. A királynak volt egy másik
lánya, aki már férjnél volt, a fekete herceg fiához ment feleségül.
Volt egy gyönyörű fiúgyermekük, hát nem elkeveredett a
lakodalmas nép közt a fekete herceg fia, a király unokája?! Keresték
az egész városban, nem találták sehol. Gyászba borult minden,
mert a kis unoka elveszett. Azt mondta a király:
– Aki vissza tudná szerezni az unokámat, annyi pénzt adnék neki,
amennyit ki tudna mondani a száján.
De nem akadt ember, aki nyomára jusson a kis hercegfiúnak.
Bedebunk azt mondta:
– Addig nem tudok semmit tenni, ameddig végére nem járunk a
lakodalomnak. De ne törjék magukat! Ha ezen a világrészen van, én
megkerítem a kis unokát, ne törődjenek semmivel!
Sírás volt a fele lakodalom, hát közécsaptak, három nap alatt
letudták. Három nap múlva kezet fogott a feleségével:
– Na, áldjon a Jóisten, amíg a fekete herceg kisfiát kézbe nem
kerítem, addig haza sem jövök, ne legyen az én lakodalmam miatt
gyász, megkerítem királyatyámnak az unokáját!
Megindult menni-mendegélni, hát ahogy megy az úton, találkozik
egy asszonnyal.
– Hova mégy, fiam?
– Hej, mamám, ha tudná, hogy hová, nem is kérdezné tőlem.
Elveszett a fekete herceg fia, és én őt keresem, mert azt mondják,
hogy ezen az úton jött, ebbe az erdőbe szaladt be szedret
szedegetni!
– Nem úgy van az, fiam, ahogy te mondod! Hollóországba vitték a
kisfiút, a hollókirály a lányunokájának nevelteti fel, ő lesz a
vőlegénye!
– Messze van ide Hollóország, mamám?
– Mondok neked egyet, fiam!
Öreg ember leszel, mire odaérsz, a hajad a fejed tetején megőszül,
olyan leszel, mint az ősz galamb, ha így mégy, ahogy megindultál.
– Hát, édesanyám, hogy’ kellene mennem, hogy megtaláljam minél
hamarább?
– Fiam, ha hozol nekem Hollóországból egy kis élesztő vizet, meg
egy kis forrasztó vizet, huszonnégy óra alatt megjárhatod! Hogy
visszahozod-e a fekete herceg fiát, azt nem tudom megmondani,
mert erős emberek őrzik a kisfiút, nevelik őt a hollókirály lányának.
– Hogy’ tudom megtenni az utat huszonnégy órán belül?
– Előbb esküdj meg a kardod markolatára, hogy hozol nekem
élesztő vizet meg forrasztó vizet. Van a hollókirály kertje végében
egy csergő patak. Meghallod messziről, mert úgy csörömpöl,
mintha egy szárazmalom kolompolna ott! Ha annak a vizéből
telehozod ezt a kis üveget, akkor adok neked egy orsókarikát, arra
az orsókarikára felülsz, az odavisz tégedet, még mielőtt a nap
lenyugszik.
– Na hiszen, ez semmi, édesanyám, egy ilyen kis üveggel hozni!
Hozok én magának egy ötliteres demizsonnal is!
– Nem kell annyi, fiam, a kis üveg is elég millió embernek. Egy
cseppet cseppentek a szájába, s ha ezer évvel ezelőtt halt is meg,
rögtön felébred.
– Jaj, de jó, hogy mondta, milyen víz csörgedez abban a patakban!
Akkor felelevenítem apámat, anyámat, az egész famíliámat, hadd
legyünk újra együtt valamennyien.
Nem is teketóriázott az asszony, kerített egy ötliteres demizsont a
fiatalembernek, és az orsókarikát meghajította, a fiú utánaugrott és
felült rá, mire a nap az ég alján veresedett, akkorra már
Hollóországba ért. Bement a hollókirályhoz.
– Te hollókirály, azért jöttem köszönés nélkül hozzád, mert
elloptad a fekete herceg fiát a lányodnak. Elvehette volna úgy is a
lányodat, ha tisztességesen kéred, de te inkább nagy bánatot hoztál
a szüleire, hiszen azt sem tudják, hol van. Azt hiszik, azért hoztad
el, hogy elpusztítsd. Add elő a gyermeket azonnal, nincs vesztegetni
való időm, most nősültem, most élném a legjobb mézesórákat, de
miattad a kisfiú után kellett jönnöm. Mit mond a menyasszony,
hogy megesküdtünk, és még szórakozni sem tud velem?
– Nézd, tudom, hogy erős ember vagy, de én a fiút nem azért
hoztam el ide, hogy egy szavadra visszaadjam. Megszerettem őt
még akkor, amikor az anyja méhében még meg sem kötött, már
akkor mondtam, hogy ő lesz a vejem!
– Csak mutasd meg a gyermeket, lássam, egészséges-e vagy beteg?
– Ha látni akarod, annak semmi akadálya. Gyere velem a belső
szobába, ott van!
A kisfiú – olyan hét-nyolc éves lehetett – gumilabdával labdázott a
hollókirály lányával.
– Gyere csak ide, kisfiam – azt mondja –, elmegyünk haza!
De a kisfiú, mert minden kényét-kedvét megadták, a lány is szép
volt és kedvében járt, nem vágyott haza.
– Nem megyek – azt mondja –, hisz itt azt eszem-iszom, amit
akarok, játszani meg jobban tudok, mint otthon!
– De édesapád és édesanyád sirat téged!
– Ha siratnak, akkor csak elmegyek magával, de hogy’ menjünk el,
soha nem érünk haza!
– Ne törődj semmivel, kisfiam!
De a hollókirály azt mondta:
– Most már láttad, hogy egészséges a kisfiú, már beszéltél vele,
mehetsz kifele!
– Nézd, ne akard, hogy idegen létemre összeakasszuk a
szakállunkat, engedd, hogy eljöjjön velem a kisfiú!
– Hallod, én inkább összeakasztom veled a szakállamat, nem azért
hoztam el, hogy visszaadjam, eridj hazafele, amíg szépen vagy!
Bedebunk megmarkolta a hollókirály derekát, felemelte, azt
mondja:
– Látod, úgy tehetnélek a földre, hogy még a porodat is elvinné a
szél, de nem akarom, hogy azt mondják, gyilkolni jöttem ide! Ne
akard, hogy megöljelek, engedd, hogy elvigyem a fiút.
– Látom már, milyen erős ember vagy, úgy megfogtál, hogy alig
tudok szóhoz jutni! Vedd a fiút és vigyed! Ha megszerette a
lányomat, visszajön, hogyha megnő, vagy ír nekem, és én érte
megyek!
– Rendbe van.
Hoztam magammal egy üveget meg egy demizsont.
A kerted végében van egy csergő patak, annak a vizéből szeretném
megtölteni őket.
– Csak tessék, tudom, mire kell! Hogy nagyapádat, nagyanyádat,
mindenféle famíliádat felelevenítsd! De lásd, én jó ember vagyok s
hogy még egyszer ne fáradj, megmondom neked, vigyél abból a
sásból is, ami ott van a csergő pataknak a partján, mert azzal meg
tudod fiatalítani azt, akit felelevenítettél.
A demizsont és az üveget telemerítette a csergő patak vizéből, és
tépett egy jó csomó sást. A sást a derekára kötötte, hogy el ne
hullassa, a demizsont az egyik karjára vette, a fiút a másik karjára
ültette, az üveget a zsebébe dugta. Meghajította az orsókarikát,
utánaszaladt, felugrott rá. Másnap reggelre már ott volt az erdő
szélén, ahol az asszony a kezébe adta az üveget.
– Jó napot adjon isten, édesanyám! Meghoztam a vizet, köszönöm,
hogy útbaigazított. A vízhez adok magának ebből a sásból is. Ha fel
akar valakit eleveníteni, addig a vízből a szájába ne cseppentsen,
ameddig evvel a sással be nem keni tetőtől talpig! Ha tizennyolc
évnél fiatalabb volt, amikor meghalt, megmarad fiatalnak. De ha
öregebb volt, még ha százéves volt is, akkor is tizennyolc éves lesz!
Csak arra vigyázzon, nehogy sokat öntsön a szájába, mert akkor
annyira eleven lesz, hogy az egész életét végigtáncolja, nem tud
egyéb munkához fogni!
– Köszönöm, hogy hűséges emberem voltál! Bármi bajod, gondod
lesz, én mindig szívesen adok neked tanácsot és útbaigazítást.
Látod ezt a tölgyfát? Itt lefaragom a héját, így ráismersz és
idetalálsz, ha valami bajod lesz.
– Köszönöm, anyám, és ha magának szüksége lenne rám
valamikor, örömmel segítek.
Hazament, nagy volt a királyi család öröme, hogy Bedebunk
visszaszerezte a fekete herceg fiát, a király kis unokáját.
– Na, kedves fiam! Most, mivel már másodszor segítettél rajtam,
nem a fele királyságomat adom neked, hanem lemondok a királyi
trónomról, csak annyit engedjél meg, hogy mint idősebb ember, én
nyúljak előbb a tányérba, és te viselheted a királyi koronát, te leszel
hét országomnak a királya!
– Hát, édesapám, én csak annyit kérek, hogy maga legyen a király,
amíg él a világon. Ha valamit el kell intézni valahol, én maga
helyett mindent elintézek. De mi dolog lenne az, hogy felséges
királyatyám nekem átadná a koronát, és maga unatkozva nézze,
hogy én viseljem az ország terhét, és ha jönnek tisztelni, engem
tiszteljenek a háznál, mert én volnék a ház ura, a király! Akkor
magát lenéznék, hogy ilyen meg olyan, átadta a vejének a koronát,
biztosan elmezavarodott, ilyesmiket hírlelnének magáról, úgyhogy
én ezt nem fogadhatom el.
– Azért adnám át neked a koronát, mert fiatal vagy, és mindent
jobban tudsz. Itt ez a körte, negyvenöt éven keresztül hiába lestem,
hogy mikor ehetnék belőle legalább egy cikket, mert tudtam nagyon
jól, hogy százezerszer egészségesebb leszek tőle! Én, fiam, most
meg tudom neked mondani azt is, hogy min állsz azon a helyen.
– Én is tudom, felséges királyatyám, hogy min állok, a földön állok!
– Nana, fiam, a földön állsz, de alattad egy akkora kígyó van a
földben, amilyent te el sem tudsz képzelni!
– Az lehetetlen, királyatyám!
– Én mondom neked, fiam, alattad egy akkora kígyó van
összegömbölyödve, mint egy ezerliteres csobolyó vagy még annál is
nagyobb!
– Milyen mélyen lehet, felséges királyatyám?
– Ne is próbálkozz vele, hogy kiásod a földből! Mert akkor elpusztít
téged!
– Márpedig én addig nem nyugszom, míg a kígyót meg nem nézem.
Sehol nem látok lejáratot, akkor hogy’ ment oda?
– Valahol az erdőkben van a kijárata, azért tanyázik itt, mert a
kastélyom alatt mindig száraz a föld.
– Na, én csak megnézem, felbontom a pádimentumot.
Bedebunk szempillantás alatt felszedte a parkettet, hozzáfogott egy
ásóval a földet kidobálni. Hét méter mélyen volt a földben a kígyó.
Össze volt gömbölyödve, hogy megzavarták, a nyakát felfele
nyújtogatta.
– Haj, haj, Bedebunk, még az anyádnak a méhében annyi voltál,
mint egy szem köleskásának a huszonheted része, amikor már
tudtam, hogy meggyűlik a bajom veled! Miért ástál ki, nem akarok
én semmi rosszat, csak azért járok ide, mert itt száraz a föld. Mit
akarsz tőlem, mért bontottál ki a lakásomból?
– Ez a lakás itt az én apósomé, hogy’ engedhetnénk, hogy itt kígyó
tanyázzon a lakásunk alatt? Szeretném tudni, hogy miért jöttél ide
az erdőből, hisz a kígyónak az erdőben a helye! És a kígyó nem is
tud beszélni, te meg tudsz!
– Tudd meg, én el vagyok átkozva! A fekete herceg bátyja vagyok –
azt mondja –, és még tíz évig kellett volna ezen a helyen laknom.
Azért jöttem ide, mert az öcsém ide nősült, ennek a királynak a
lányát vette el, és most már a sógorod! Tudok én mindenről, ne félj
semmit! A rokonságomé ez a lakás, azért jöttem ide. Légy szíves,
minden szem földet rakj vissza rám, úgy, ahogy volt, hagyj nekem
békét, azt a tíz évet hadd töltsem itt le, hogy olyan ember lehessek,
mint ennek előtte voltam. Ne háborgassuk mi egymást!
– Mivel rokonom vagy, mondd el nekem, ki átkozott el, és hogy
vagy elátkozva?
– Elmondhatom, de úgysem tudsz rajta segíteni! Egy vén vasorrú
bába átkozott el, itt csavarog mindig az erdőben. Tudok róla, hogy ő
segített neked, amikor az öcsém kisfiáért mentél Hollóországba. Az
a vénasszony átkozott el engem. A vén ördöngös! Tud az mindent,
azt is tudja, hogy most veled beszélek! Ővele te sem kezdhetsz ki!
Még tíz évem van hátra, tíz év múlva újra ember lehetek. Igaz,
előbb is visszaváltozhatnék, de olyan ember nem született, aki a
feltételeket teljesíteni tudná.
– Mi lenne az?
– Nekem háromméteres fullánkom van, ha valaki azt háromszor
megcsókolná, akkor kibújhatnék a kígyóbőrből. Akkor vad bikává
válnék. Azt a vad bikát magához ölelné, és azt is háromszor
megcsókolná. Mikor a bikabőrből kibújnék, akkor válnék
vaddisznónak. Akkor azt a vaddisznót megint háromszor
megcsókolná. Ha a három állat képében megkapnám a kilenc
csókot, olyan emberré válnék, mint te, vagy akárki más.
– Csak ennyibe kerül? Férfi is megteheti?
– Bárki megteheti. De ne is fogjál bele, úgyis eliszonyodsz tőlem,
eredj el magadnak, hadd töltsem le azt a tíz évet!
– Ne beszélj annyit, hadd látom azt a fullánkot!
A kígyó kibocsátotta a háromméteres fullánkját, a kastély lánggal
ömlött tele. De bizony Bedebunk nem volt hamvába hótt ember!
Megkapta a fullánk végét, rányomott három csókot. A kígyóbőrből
kibújt egy vad bika, olyan, hogy amikor elbődült, a király házáról
csak úgy repült lefele az eternittető. Mert azzal volt befedve a király
lakása, eternittel. Bedebunk kapta magát, és átölelte a bika fejét,
magához szorította, három csókot lenyomott neki. A bika
megsemmisült, jött a vaddisznó. Nagyon röfögött, csikorgatta az
agyarát. Bedebunk nekiugrott, megkapta, odacuppantotta a három
csókot. Na, akkor vált belőle egy körülbelül negyvenöt-ötven éves
ember.
– Mivel tartozom neked, Bedebunk? Annyi kincset adok neked,
amennyit ki tudsz mondani a szádon!
– Nekem a világon semmiféle kincsed nem kell, csak annyit
mondok, hogy én a királyi udvarban idős embert nem tűrök meg!
Feküdj le ide, van nekem hollóországi sásom, bekenlek vele, hogy
legyél tizennyolc éves!
Így is lett, Bedebunk meg azt mondta a királynak:
– Na, felséges király, most már a vejének a testvérét is
előkerítettem. Most sorolja el, kije-mije halt meg magának, ha
ezelőtt ezer évvel halt is meg, csak mutassa meg, hogy hova van
eltemetve!
A király megmutatta, Bedebunk meg mindet bedörzsölte a sással,
mindnek egy-egy csepp vizet a szájába cseppentett, akik azelőtt
százötven évvel meghaltak, még azok is feltámadtak, ha idősebbek
voltak tizennyolc évesnél, akkor azok mind tizennyolc évesek
lettek; ha fiatalabb voltak, akkor megmaradtak fiatalnak. Nagy
öröme telt a királynak a tanulmányos, tudományos vejében.
Megőrizte a körtefát, visszahozta a fekete herceg fiát, a bátyját
kiváltotta a kígyóbőrből, felelevenítette minden famíliáját, és
mindet meg is fiatalította. Ennek az örömére, hogy a király is
feleségestül tizennyolc éves lett, örömlakodalmat hirdettek.
Összegyűltek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett
cigánylegények. Bedebunk ma is él boldogul a feleségével, ha ugyan
meg nem haltak.

A szegény ember, aki gombával kereskedett

Élt egy ember a királyi városban, annyi gyermeke volt, hogy a
számukat sem tudta. Hogy el tudja tartani őket, hozzáfogott
gombával kereskedni. Azt mondta:
– Ebből meg lehet élni, mert az erdőben rengeteg gomba terem.
Egész nyáron szedem, a feleségem meg árulja a városban. S hogy a
télben is legyen mit árusítani, hát csinálok kint az erdőn egy
aszalót.
Úgy is lett. Éveken át szedte, aszalta a gombát. Odakinn lakott egy
kunyhóban, a felesége minden második nap vitt neki ki elemózsiát,
hogy legyen mit ennie. Egy napon megint ennivalót vitt neki a
felesége. Leültek egy fa alá, beszélgettek. Az ember fölnéz a fára.
Látja, hogy kireppen egy madár a fészkéből. Azt mondja az ember a
feleségének:
– Régóta szedem meg aszalgatom a gombát az erdőben, de ilyen
szép madarat még sose láttam. Meg is nézem, van-e fia vagy tojása.
Felment a fára, belenyúlt a fészekbe, talált benne két kis tojást.
Kivette a fészekből. Az ember nagyon szegény volt, iskolát nem
végzett, nem tudott írni és olvasni. A tojásnak a héjára rá volt írva,
hogy: „Aki ennek a madárnak a zúzáját megeszi, minden éjszaka
egy véka arany lesz a feje alatt.” A másikra meg az volt írva: „Aki
ennek a madárnak a máját megeszi, az hét ország királya lesz.” Az
ember nem tudta elolvasni. Csinált szénából egy kis fészket, és
beletette a tojásokat. Azt mondta a feleségének:
– Te! Ez a két tojás nagyon szép! Nem tudom, értékes-e vagy sem,
de azért eredj el a királyhoz és add oda ezt a két tojást az inasának,
hadd vigye be a királynak, segítene rajtunk, ha adna érte valami kis
ajándékot.
Az asszony megállott a király kapujában. Mondja az őrnek:
– Hallod-e, te őr, én a királlyal szeretnék beszélni!
– Mit akarnál te a királlyal beszélni?
– Van nekem két kis tojásom, felvinném neki. Szegény asszony
vagyok, a gombakereskedő felesége. Hátha adna valami kis
ajándékot ezért a két tojásért.
– Add ide, felviszem, ilyen rongyos ruhában nem engedhetlek a
király elébe!
A kapus a két kis tojást a fészekkel együtt felvitte a királynak. A
király kivette a fészekből, körülnézegette a két tojást, elolvasta
rajtuk az írást. Kérdezi a kapustól:
– Ki adta neked ezt a két kis tojást?
– Valami gombakereskedőnek a felesége.
– Eredj csak, hívd elibém azt az asszonyt, beszélni akarok vele!
Bement az asszony az őrrel a király elébe. Azt mondja neki a király:
– Hol szerezte az urad ezt a két kis tojást?
– Az erdőben találta a fészket, abból vette ki.
– Na, lányom, ha szegények vagytok, én azonnal szólok a hetesnek,
hogy kerítsen ide tizenkét fogatot, és azt a tizenkét fogatot rakják
meg nektek élelemmel, ruhával és mindenféle jóval, és oda vigyék,
ahova te parancsolod! De a két kis tojást vidd vissza az uradnak,
mondd neki, hogy tegye bele abba a fészekbe, amelyikből kivette, és
ha holnap reggel nyolc órára meg nem fogja nekem azt a két
madarat, kilenc órára már fel is akasztatom! De ha az urad
megfogja a madarakat, akkor is azonnal jöjjön, ha éjszaka tizenkét
óra van! Megmondom a kapusnak, hogy engedje be és engem
keltsenek fel, saját kezembe adja a madarakat! Ahány gyermeked
van, én mindnek külön-külön lakást csináltatok, és ellátlak
benneteket földdel, jószággal, ruhával, az egész városban ti lesztek
a legnagyobb urak, ha azt a két madarat megszerezi nekem az urad!
De ha nem szerezi, akkor meghal!
– Felséges királyatyám, azt parancsolta, hogy tizenkét szekeret
rakjanak meg élelemmel és ruhával. Nem fogadok el annyit, mert
nem tudom hova tenni, rakassam az ég alá? Elhordanák tőlem.
Elég lesz egy kis hús, kenyér, szalonna – azt mondja –, meg pálinka
is, utoljára hadd lakjon jól még egyszer az uram.
A király rendelt egy fogatot, megrakatta első osztályú búzaliszttel,
kenyérrel, szalonnával, kolbásszal, egy hordó pálinkát is felrakatott,
és mondta, hogy oda vigyék, ahova az asszony parancsolja.
Legelsőbb a gyerekeihez hajtatott, minden egyes pulyájának jó
darabot vágott a kenyérből, kolbászból, szalonnából, hogy egyenek.
Azt mondta a kocsisnak:
– Most megyünk ki az erdőre, ahol az uram a gombát aszalgatja.
Kimentek.
– Na, pakoljátok le – azt mondja –, te pedig kocsis, eredj hazafele!
A férjének meg azt mondta:
– Itt a jó finom kolbász, kenyér, szalonna, fogjál hozzá és egyél!
Az asszony nem említette, hogy a király mit mondott. Az ember
hozzáfogott, jó darab kolbászt, szalonnát, kenyeret lekanyarított,
örült, hogy a két tojásért ilyen gazdagon megajándékozta őket a
király.
– Na, hékám, úgy érzem magam – azt mondja –, mint életemben
még soha. Sose volt ilyen jó dolgom! Milyen szerencse, hogy
találtam ezt a két madarat!
Felel az asszony:
– Ettél, hékám?
– Ettem!
– Nahát, hékám, tudd, hogy ez volt az utolsó evésed!
Ránéz az ember.
– Mi van veled, asszony?
– Ott van a szekéren a két kis tojás, visszaküldte a király. Tedd
vissza a fészekbe, és ha holnap reggel nyolc órára az asztalára nem
teszed a két madarat, kilenc órára már fel is akasztat a király.
A szegény ember megijedt, sírva fakadt. Hogy tudná megfogni a
madarakat? Kapta a két tojást, felvitte a fára, betette a fészekbe.
Estére telt az idő, az asszony egy kicsit távolabb ült a fától, hogy
meg ne zavarja a madarakat. Az ember meg levetkőzött anyaszült
pucérra, a gatyájából kihúzta a madzagot és a nyakába kötötte.
Felment a fára. Két ág közé ült. Meg se moccant, pedig a szúnyogok
majd kiszívták vérét, de hozzá nem csapott, hogy meg ne zördüljön,
s a két madár menjen bele a fészekbe, hogy meg tudja fogni őket.
Éjféltájon haza is ment a két madár, ráültek a fészekre. Az emberen
ruha nem volt, csak a kalapja a fejében. A kalapját az ember szép
lassacskán levette, ráborította a fészekre. Benyúlt a kalap alá, mind
a kettőnek sikerült elszorítani a szárnyát. Levette a nyakából a
gatyamadzagot, és a két madár szárnyát összekötötte. Nagy
örömmel hozta lefele, felöltözött.
– Dörzsöld meg, feleségem, a hátamat, meg a mellemet, mert
összeettek a szúnyogok! És add ide a pálinkát, iszok belőle annak
örömére, hogy Isten segítségével megfogtam a madarakat!
– Igyál csak, amennyi jólesik, most már úgyis gazdagok leszünk,
mert a király mindent ad! A király azt mondta, hogy ha megfogod a
madarakat, ne törődjünk avval, hogy éjszaka van, nyugodtan
zavarjuk fel őt az ágyból, csak vigyük és tegyük az asztalára!
Az ember nagy örömmel összeszedte a betyárbútort. Elindultak. De
az ember többet ivott a kelleténél, óbégatni kezdett a király
kapujában. Mondja neki a poszt:
– Ki vagy te, mi vagy te, mit kurjongatsz itt, felébreszted a királyt!
– Mit parancsolgatsz te nekem, hisz én éppen a királlyal akarok
beszélni! Nyisd a kaput, hadd menjek be!
Ahogy a részeg ember szokott beszélni.
– Előbb mondd meg, ki vagy!
– Én vagyok az a gombakereskedő, akitől a király a madarakat
várja.
– Akkor gyere csak befele!
Bement az ember feleségestül.
– Na, mutasd meg, melyik szobában alszik a király!
A kapus odavitte a király ablaka alá. A gombakereskedő jó erősen
megverte a király ablakát.
– Keljen fel, felséges király, elhoztam a két madarat, amire a
királynak vágyása van!
A király egy ingben, gatyaszárasan leugrott a díványról, felgyújtotta
a villanyt, kinyitotta az ajtót.
– Ülj le, fiam, oda az asztalhoz, együtt fogunk most – azt mondja –
mulatni reggelig!
Leültek, a király elkiáltotta magát:
– Pincér, bort az asztalra!
A pincér szaladt.
– Mit parancsol a felséges király?
– Teli a kancsót a legjobb borból, és keltsd fel a szakácsnét, hogy
villásfrüstököt csináljon, mert a gombaszedő emberrel akarok
mulatni és vacsorálni! És eridj rögtön, rendeld ide nekem a
zenészeket, hadd húzza a banda a madarak örömére!
Megérkezett a banda, húzta. Felkelt a királyné az egész családjával
együtt és hozzáfogtak mulatni. A királyné is nagyon örült, úgy
tervezte, hogy az egyik fiával megeteti a madár máját, hogy hét
ország királya legyen, a másik fiával meg a zúzát, hogy minden
reggelre egy véka arany legyen a feje alatt. Nagy volt az öröm a
királyi családban. Mulattak reggelig.
Reggel azt mondja a király a gombaszedő embernek:
– Tízezer hold földet adok neked! Ez a béred a két madárért.
Mondd meg, hány gyermeked van, annyi szobás lakást csináltatok,
és hozzá minden egyes gyermekednek külön-külön fejőstehenet és
kocadisznót rendezek, és neked annyi bérest, hogy meg tudd
művelni a földet és vetőmagot is, hogy legyen mivel elkezdened a
gazdálkodást.
– Nagyon szépen köszönöm a felséges király hozzám való
szívességét.
A gombaszedő embernek meglett a nagy öröme, nem kellett többé
az erdőre járni gombát szedni, hanem rögtön beleállott a nagy
vagyonba.
Reggelre telt az idő, a király hívatta a szakácsnéját.
– Hallod, te szakácsné! Két madarat adok a kezedre, de olyan
feltétellel, hogy ha a zúzáját vagy a máját meg mered kóstolni,
akkor rögtön felakasztatlak! Menj el az üzletbe, vegyél egy tiszta új
fazekat és vegyél rá fedőt is, hogy a párája se vesszen kárba! Főzd
meg a madarakat, és déli tizenkét órakor tedd az asztalomra!
A szakácsné megkopasztotta a két madarat. A zúzájukra, májukra
nagyon vigyázott. Kiment az üzletbe, vett egy kis új fazekat és egy
fedőt. Akkor vizet töltött a két kis madárra, odatette a tűzhelyre, és
mikor legjavában rotyogott, a szakácsné kiment a konyhából. Volt
neki két kis fiúgyermeke, azok bejárogattak hozzá a király
konyhájára. A két gyereknek az volt a szokása, hogy bekukkant a
födő alá. Bekukkantottak a kisfazékba is. Az egyik kikapta a májat,
a másik kikapta a zúzáját. Visszajön az asszony, látja, a két kisfiú
ott áll a tűzhely mellett.
– Fiaim, ugye ehhez a kisfazékhoz nem nyúltatok?
– De, édesanyám, én kivettem belőle egy kis májat!
– Én meg a zúzát!
– Jaj, gyermekeim! Nektek tűz, nekem pedig füst, a király engem
felakasztat! Ti meg fussatok, meneküljetek, amerre a szemetek lát,
tagadjátok le, hogy az én fiaim voltatok!
Na, a két kisfiú le sem szedte a nyakából az iskolástarisznyáját,
nekivetette magát egy vadonatvad erdőnek. Eljött a déli tizenkét
óra. Az asszony feltálalta a két kis madarat, de híjával, mert a zúza
meg a máj hiányzott belőle. Megkavarta a király:
– Te asszony, mit parancsoltam én neked, hogy meg ne kóstold,
fedd le az új fedővel, még a páráját se szívd magadba! Hol van a
madár zúzája meg a mája?
– Felséges királyatyám, mit tűrjem-tagadjam, van két kis iskolás
fiam, bejöttek a konyhára. Míg én kint voltam, az egyik kikapta a
májat, a másik a zúzáját! – Azonnal hozd elibém a két fiadat, hadd
hasítsam fel őket, hadd vegyem ki belőlük a zúzát meg a májat,
mert nekem éppen arra volt szükségem!
– Felséges királyatyám, akasszon fel, nem tudom, hova lett a két
kisfiú, megijedtek, elszaladtak!
– Hóhért ide, húzzátok akasztófára ezt az asszonyt, megszegte a
parancsomat!
A két kisfiú elment, az asszonyt felakasztották. A fiúk mentek,
mendegéltek a vadonatvad erdőben. Amikor rájuk esteledett, egy
tölgyfa tövében megpihentek, lefeküdtek. Reggel felkelnek, az
egyiknek a feje alatt ott van egy véka arany, akkora darabok, mint a
fél öklöm. De a gyerekek nem tudták, hogy értékes, csak annyit
láttak, hogy sárgák.
– Biztos ezekre tettem este a fejemet – azt mondja –, ezekre a
sárgákra!
Nem törődtek vele, otthagyták, mentek tovább. Ahogy kiértek az
erdőből, egy nagy királyi városba jutottak, de az idő későre járt. A
város végén kint ült a kapuban egy vénasszony.
Látta, hogy idegen gyermekek.
– Kik vagytok, mik vagytok, hova mentek, fiaim? – kérdezte.
– Hát, kedves édesanyám, nekünk se apánk, se anyánk nincsen, ha
valaki befogadna bennünket, amíg megnövünk, majd
visszasegítenénk neki!
– Jó helyen jártok, egyetlen lányom van, fiúgyermekem nincsen, az
uram meghalt. Gyertek be hozzám, nálam jó módban részesültök,
iskolába járatlak benneteket, és fogadott gyermekeim lesztek!
A két fiú bement. Örültek a vénasszony szavának. Este ágyat vetett
nekik a vénasszony a földre, mert még nem volt idő ágyat rendezni.
Leterített nekik egy nyaláb szalmát, arra feküdtek. Reggelre telt az
idő, mondja a vénasszony a lányának:
– Lányom, szedd össze a szalmát és vidd ki, estére a két kisfiúnak
ágyat rendezünk!
Felölelte a lány a szalmát, hogy viszi kifele, hát látja ám, hogy ott
van alatta egy csomó sárga arany. Azt mondja:
– Édesanyám! Nézze, mi van itt a szalma alatt, micsodák lehetnek
ezek?
Odamegy a vénasszony, megfog egy darabot belőle, látja, tiszta vont
arany.
– Nincs semmi baj, vidd ki a szalmát, majd én evvel elbánok!
A vénasszony a kötőjébe rakta, és kihordta az aranyat a ház alsó
végébe. A fiúkat elvitte az iskolába, beíratta őket, attól fogva jártak
iskolába. Eltelt majdnem egy év. A két kisfiú mindig örömmel jött
haza az iskolából. De egyszer nemzeti ünnep volt, és minden egyes
gyermeknek vagy a kabátjára, vagy a kalapjára nemzeti szalagot
tettek a szülei. A vénasszony megfeledkezett róla, a két kisfiúnak
nem volt szalagja. Hazajöttek sírva.
– Mi bajotok, drága gyermekeim, miért sírtok?
– Mindenki azt mondta, ágrólszakadtak vagyunk, még egy kis
nemzeti szalagra sem telik nekünk a nemzeti ünnepen, mindenki
csúfolt bennünket, nem is megyünk többet az iskolába!
– Hát csak ez a baj? Üljetek le, fiaim, és egyetek, ne törődjetek
semmivel! Megyünk a szabóhoz, csináltatok nektek olyan szép
ruhát, hogy a hercegeknek, a grófoknak, a báróknak a fiai mind
sírva mennek haza, azt fogják mondani, hogy a két ágrólszakadt
gyermeknek sokkal szebb a ruhája, mint nekik.
A vénasszony bement a ház alsó végébe, annyi volt ott az arany,
hogy egy szekér se bírta volna el, hiszen minden éjszaka egy véka
arany volt az egyik fiúnak a feje alatt. Megrakta a kötőjét darabos
arannyal, átment a királyi szabóhoz. Amikor ment befele, az inasok
látták, hogy szegény asszony, ráuszították a kutyát. Azt mondja a
mester:
– Ej, fiúk, nem szabad! Fogjátok meg a kutyát, jöjjön, nénikém!
Bizonyára fontos dolga van, azért jön ide.
Megfogták a kutyát, bemegy a vénasszony.
– Ugye, maga a királyi szabó?
– Az vagyok, nénikém!
– Csináljon az én két kis iskolás fiamnak olyan két öltözet ruhát,
tiszta vont aranygombokkal és aranysujtással, amilyen sem a király
fiának, sem a hercegének, sem a grófénak nincsen! Ne törődjön
vele, hogy mennyibe kerül, kifizetem az árát!

Az inasok kacagni kezdtek, miket beszél ez a vén banya?!

– Az bizony egy kicsit drága lenne!
– Dehogy lesz drága, ne féljen, mester úr, hoztam egy kis előleget!
Tessék – azt mondja –, elég lesz ez előlegbe?
Kiterjesztette a kötőjét, a mester elámult:
– Ezt mind nem fogadhatom el, nem bírok én olyan ruhát készíteni,
amennyit ez az arany megér. Két darab elég lesz.
– Ez csak előleg! De olyan ruhát csináljon az én két fogadott
gyermekemnek, hogy az irigységtől fakadjanak sírva a grófok,
bárók meg a király gyerekei!
– Jól van, mama, meglesz, egyet se féljen!
– És – azt mondja az asszony – szerezzen két pár csizmát is a két
fiamnak. De aranysarkantyúja legyen mind a két párnak,
aranyszegés legyen rajtuk, és a patkójuk is aranyból legyen, hogy az
én két fiamat mindenki bámulja!
– Jól van, mamám – azt mondja a szabó –, kitelik ebből, amit
hozott!
– Mondom, ez csak előleg, hozok én magának sokszor ennyit! Vagy
nem is én hozom, eljön hozzám egy zsákkal, és amennyit bír, annyit
rak magának!
A vénasszony elment, azt mondja a szabó az inasoknak:
– Na látjátok, kire uszítottátok a kutyát? Többet ért ez, mintha
király jött volna hozzám. Most már akkor is örökkön-örökké gazdag
leszek, ha többet nem ad is, mint amennyit hozott!
A királyi szabó hozzáfogott huszonnégy inasával és tizenkét
segédjével. A ruhát egy nap, egy éjszaka megvarrták. A
csizmadiával megcsináltatta a csizmát, felvasaltatta tiszta vont
arannyal, aranypatkót tétetett rá, és aranysarkantyút veretett rájuk.
Másnap reggel meghozta a szabó a két öltözet ruhát és a két pár
csizmát.
A két kisfiú felpróbálta a ruhát, mintha csak rájuk öntötték volna,
úgy illett rájuk a két kis ruha.
– Hozott zsákot, mester? – kérdezte a vénasszony.
– Hoztam!
– Menjen be abba a szobába, rakja meg a zsákját, vigyen, amennyit
elbír!
Benyit a királyi szabó, látja, hogy kolompérból is sok volna, annyi
ott az arany. Megrakta a szabó a zsákot, vitt, amennyit elbírt.
A két kisfiú másnap elment az iskolába. A többi gyerek körülállta
őket. Sírva, bőgve mentek haza a grófok, a bárók, a hercegfiúk,
hogy a két ágrólszakadtnak milyen öltözete van, ha nekik nem
csináltat az apja meg az anyja hasonlót, nem mennek többet
iskolába! Mentek a nagy urak megnézni, milyen öltözete lehet
annak a két ágrólszakadtnak, hogy a gyermekeik mind sírva jöttek
haza. De bizony, mikor meglátta a herceg, azt mondta:
– Az egész vagyonomat oda kellene adnom érte, ha a fiamat ilyen
ruhába akarnám felöltöztetni! Ilyet én nem tudok csináltatni!
Így aztán a nagyobb urak becsapták a fiaikat, sárgarézzel húzatták
be a ruhájukat, sárgaréz sarkantyút csináltattak nekik, mert hát a
pulya mit tudta, hogy ez csak réz.
A két kisfiú kijárta a hat osztályt, abban az időben hat osztályt
kellett járni. Aztán felsőbb iskolába mentek. A két fiú is meg a lány
is, a vénasszonynak a lánya, felsőbb iskolát végeztek. Aztán egyszer
meghalt ebben a városban a király, mert már nagyon öreg volt.
Akkoriban a királyválasztás nem úgy történt, hogy kinevezünk egy
embert, és az lesz a király, hanem volt egy szárnyon járó korona, azt
felengedték, és akinek a fejére szállott, az lett a király. A két fiú,
mikor meghallotta, hogy királyválasztás lesz a városban, azt
mondta a fogadott anyjának:
– Édesanyám, mi még nem láttunk ilyent, szeretnénk elmenni a
királyválasztásra!
– Ne menjetek oda! Nagy tolongás lesz, összetörnek, megtaposnak
benneteket, maradjatok itthon, én minden kívánságotokat
teljesítem, azt esztek-isztok, amit csak megkívántok, hozok nektek
bandát, azt húzza, amire ráóhajtotok, csak maradjatok itthon.
De mindenképpen el akartak menni.
– Na, jól van, gyermekeim, nem bánom, elmehettek mind a
hárman, de ne menjetek be a nép közé, maradjatok leghátul, mint a
szegények, és onnét láttok, amit láttok!
– Úgy lesz, édesanyám! – fogadta a három gyermek, a lány meg a
két fiú.
Megálltak hátul egy uraságnak a disznóóla mellett. Felengedték a
koronát, elszállt mindenki fölött, egyenesen az idősebbik fiú fejére.
Valaki rákiáltotta. „Éljen, ez lesz a király!”, a másik meg azt
mondta: „ágrólszakadt gyermek nem lehet király, levenni a fejéről a
koronát, bezárni a fiút a disznóólba!” Lekapták a fejéről a koronát,
a fiút bezárták a disznóólba. Újra felröptették a koronát, rászállt a
disznóól tetejére. Azt mondták:
– Ki kell engedni a fiút a disznóólból, ha Isten neki rendelte a
királyi koronát, ő legyen a király! Szabadon kell engedni a fiút, és
még egyszer felröptetni a koronát!
Kiengedték a fiút a disznóólból, a koronát újra felröptették, hát
megint a fiú fejére szállott. Rákiáltott az egész város:
– Éljen a király!
A fiatalabb fiút meg a lányt nagyon bántotta a dolog. Sírva mentek
haza.
– Kedves édesanyám, nagy baj történt!
– Mi történt, drága gyermekeim?
– Királynak tették a bátyánkat!
– Ne bánd, fiam, inkább örülj neki, hogy a bátyád a király, hiszen te
gazdagabb vagy, mint ő, neki nem lesz tizedannyi vagyona sem,
mint neked! Gyere csak velem, nézd meg – azt mondja –, három
szoba már teli van tiszta darabos arannyal, két halom meg úgy van
leföldelve, mint a kolompér, szalmát tettem rá, mert nem tudtam
hova elrejteni. Neked annyi az aranyad, hogy sose szorulsz a
bátyádra, inkább te tudsz majd rajta segíteni.
A fiú ez idáig nem tudta, hogy milyen gazdag, mert a vénasszony
nem tudatta vele. Mikor megtudta, már tizennyolc éves volt.
A fiatalember az egyik kávéházból a másik kávéházba járt a
fogadott testvérével. Mentek filmzenét hallgatni, hol ezt, hol azt,
mindig szórakoztak, újságot olvasgattak. Egyszer azt olvasta a
fiatalember az újságban, hogy van a városban egy
hercegkisasszony, akivel csak az beszélhet, aki minden szóért egy
darab aranyat lök a kötőjébe. A fiú elmosolyogta magát, de nem
szólt semmit. Mondja neki a vénasszony:
– Ugyan, drága fiam. Min kacagtál most?
– Azt írja az újság, hogy van a városban egy hercegkisasszony, aki
olyan szép, hogy vele csak egy darab aranyért lehet egy szót szólani!
– Na, fiam, akkor rakd meg minden zsebedet arannyal, és este
eredj el, nézd meg azt a nőt, s ha megtetszik, vedd el feleségül!
A fiatalember csináltatott magának egy cifraszűrt, és a cifraszűrnek
a két ujját bevarratta a szabóval. Nem a kezét tette bele, hanem
telerakta aranydarabokkal, meg a nadrágja zsebeit meg a
kisujjasáét is megrakta. Bement a hercegkisasszonyhoz:
– Jó szerencsével, felséges koronás hercegkisasszony!
Belelökött egy darab aranyat a kötőjébe. Szólta a másikat, vetette a
másik aranyat. Amikor a legutolsó arany volt a fiú szűrujjában,
elköszönt és azt is odalökte. Na, elment a fiatalember. Azt mondja a
hercegkisasszony egy vén vasorrú bábának:
– Ez a fiatalember se jön többet az én portámra, mert ez az apja
minden vagyonát aranyra váltotta és mind elhozta.
Felelte a vén vasorrú bába:
– Nem úgy van az, felséges hercegkisasszony! Jöhet ő akár minden
este, mert ennek a fiatalembernek minden reggelre egy véka arany
van a feje alatt!
– Hogy lehet az?
– Megette egy madárnak a zúzáját, attól van. Az igaz, hogy az
anyját felakasztották érte.
Olyan boszorkányos volt a vén vasorrú bába, hogy ezt is tudta.
Azt mondja a hercegkisasszony:
– Hogy lehetne kivenni belőle azt a zúzát, hogy lenyelhetném, és az
én fejem alatt lenne minden reggelre a véka arany?
– Megtanítom én a kisasszonyt! Este eljön és köszön magának, lök
a kötőjébe egy darab aranyat, de maga adja vissza! Mondja neki:
„Nem, szívem szép szerelme, én arany nélkül is szeretlek, ölelj meg,
csókolj meg! Megszerettelek, szép ember vagy, hozzád megyek
feleségül, ülj le és megvacsorálunk együtt!” És én, mikor maguk
vacsorálnak, készítek két pohár bort, egyszínű lesz. Amelyiket maga
elé teszem, abban nem lesz semmi. De a fiatalemberébe
öklendeztető port teszek. Maga azt mondja: „Ha szeretsz, te is
ugyanúgy egy hajtásra megiszod ezt a bort, mint én!” A fiatalember
megissza. Öklendezik, egyszerre csak kibukja a zúzát, akkor
kiáltunk a hetesnek meg a szolganépnek: „Fogják meg, lökjék kívül
a kerítésen!”
Úgy is lett. A fiatalember megjött este.
– Jó estét kívánok a kisasszonynak!
Nyúl a zsebébe, lökni akar egy darab aranyat, de a kisasszony nem
fogadja el, hanem feláll és átöleli a fiatalembert.
– Jaj, szívem szép szerelme, nem kell az aranyad, megszerettelek,
gyere, vacsoráljunk meg együtt!
Hozták a vacsorát, ettek.
– Szakácsné, kérek két pohár bort!
Vitték a két pohár bort. A lány elébe tették az egyiket, a fiú elébe a
másikat. A színe egyforma volt mind a kettőnek. Mikor
összekoccantották a poharakat, azt mondja a kisasszony a fiúnak:
– Akkor hiszem el, hogy igazán szeretsz, ha velem együtt egy
hajtásra megiszod a bort.
Gondolta:
– Ha egy lány meg bír inni egy hajtásra egy pohár bort, én is
megiszom!
Megitta, de még az utolsó csepp le sem ment a torkán, olyan
öklendezés jött rá, hogy azt hitte, a bele felcsavarodott. Szaladt
volna kifele, de nem engedték!
– Csak öklendezzél nyugodtan, ha neked úgy esik jól!
Mikor kibukott belőle a zúza, elkiáltotta magát a kisasszony:
– Hetes és szolganépség, fogjátok meg, lökjétek a kerítésen kívülre!
Megkapták a fiúnak a két karját és a két lábát. A kerítésen kívülre
hajították. A zúzát felvette a hercegkisasszony, egy tányérra tette,
megmosogatta és elnyelte. Reggelre már az ő feje alatt volt a véka
arany, a fiatalemberé alatt pedig nem volt semmi. Keservesen sírt a
fiatalember. Kérdezi a vénasszony:
– Mi a baj, gyermekem?
– Elmentem ahhoz a galád hercegkisasszonyhoz. Ott marasztott
vacsorára és adott egy pohár bort. Megittam, de olyan öklendezés
jött rám, hogy kijött belőlem a madárnak a zúzája. Ő felvette,
megmosogatta, bekapta, engem meg kihajítottak az utcára a
kőfalon keresztül, és most már az ő feje alatt lesz minden reggelre
egy véka arany.
– Nem baj, fiam! Neked már annyi aranyad van, hogy akkor sem
bírod felemészteni, ha reggeltől estig feleségestül aranyat eszel!
– Nem úgy van az, édesanyám! Ezért az én anyámat felakasztották,
nem hagyhatom, hogy egy gonosz nő lássa a hasznát!
Rakjon nekem tarisznyát, megyek világot látni, szerencsét próbálni!
A vénasszony lányostul siratta, de hiába, a fiatalember megindult
menni. Ahogy ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Akkor már
elfogyott a hazulról hozott elemózsiája, olyan éhes volt, hogy a fák
gyökerét rágta éhségében.
– Jaj, Istenem, micsoda éhségre jutottam!
Beljebb megy az erdőbe, lát egy almafát. Háromkilós almák voltak
rajta.
– Na, az Isten hozott ide, most jóllakok almával!
Levett egy almát a fáról, elővette a bicskáját. Egy cikket kivágott
belőle, beleharapott. Kerekedett tőle olyan két szarva, hogy a fák
gallyát leverte vele.
– Na, más se hiányzott! Evvel a borzasztó két szaruval meg sem
tudok moccanni! Elmennék haza a fogadott anyámhoz, de hogy
menjek? Talán arra el tudok menni, amerre ritkábban állnak a fák.
Az Isten pusztítana el, hogy ilyen maskarát csinált belőlem!
Megy a fiatalember tovább. Ahogy megy, mendegél, lát egy
körtefát. Ezen meg jókora, háromkilós körték vannak.
– Nahát, akármit ad Isten, én csak eszem ebből a körtéből, ha az
almától maskara lettem, ettől hátha elpusztulok!
Levett egy szép sárga, érett körtét, és beleharapott. A két szarv
leesett a fejéről.
– Ó, atyám, teremtőm! – letérdepelt és imádkozott. – De jó helyre
vezényeltél, megvan már a zúza, amiért anyámat felakasztották!
Visszament az almafához, tizenkét almát beletett a szűre egyik
ujjába, a másikba meg tizenkét körtét.
Elment haza a fogadott anyjához. Örült ő is meg a lánya is, hogy a
fiú visszatért.
– Legyen hála a Jóistennek, hogy hazakerültél. Merre jártál?
– Édesanyám, én nagyon jó helyen jártam, eltaláltam, merre kell
mennem, úgyhogy most itt is hagyom magukat két napra.
– Jaj, gyermekem, ne menjél sehová sem!
– Csak két napra megyek! Először a szabóhoz megyek, hogy
csináljon nekem egy másországi görögkereskedő-öltözetet!
Elkészült az öltözet, vett a boltban egy szép szalvétát. Jött a
vasárnap. Akkor azt a tizenkét almát elvitte a templom elébe.
Tudta, hogy a hercegkisasszony ebbe a templomba szokott járni.
Leterítette a szalvétát, és a tizenkét almát kirakta rá. Ment a
hercegkisasszony.
– Úgy látom, maga görög kereskedő?
– Igen, az vagyok!
– Mire használható ez a gyönyörű szép alma?
– Aki ebből eszik, szebb lesz, mint Szűz Mária az égben.
– Mi az ára ennek a tizenkét almának?
– Elég lesz egy is, a tizenkettő nagyon drága!
– De csak mondja meg az árát!
– Tizenkét darab arany!
– Kell mind a tizenkettő! Van nekem aranyam – azt mondja – elég!
– Na – gondolta –, hát épp neked hoztam!
– Hozza el az almát hozzám, és magyarázza meg, hogyan kell belőle
enni!
– Jól van, felséges hercegkisasszony, megmagyarázom! Most
leülnek, megebédelnek a tizenegy udvarhölgyével, maga lesz a
tizenkettedik! Mikor jóllaktak, elvágnak egy almát bicskával
tizenkét darabba. A tizenkét darab almát egyszerre vegyék a
szájukba és egy intésre egyszerre nyeljék el, akkor használ. Mind a
tizenketten sokkal szebbek lesznek, mint Szűz Mária!

Kifizette a tizenkét darab aranyat, a kereskedő elment haza. A

hercegkisasszonyék megebédeltek, az almát felvágták tizenkét
darabba, és egy intésre lenyelték. Mikor lenyelte a tizenkét nő a
tizenkét darab almát, hát akkora szarva nőtt mindeniknek, hogy a
királyi palota tetejét mind leverték, hullott a cserép meg zsindely,
egy szem se maradt a palotán. Aki orvos akadt a járásban, a
kerületben, azt mind vitték hozzájuk. Gyógyították, fűrészelték, de
mennél jobban gyógyították, mennél jobban fűrészelték, annál
nagyobbra nőtt a szarvuk.
– Na – azt mondja a fiatalember –, megálljatok, majd én
kigyógyítlak benneteket, de visszakapjátok, amit velem tettetek!
Csináltatott magának egy másországi doktorruhát, tett a zsebébe
egy körtét, és elkezdte a város utcáin kiabálni:
– Akárki akármilyen beteg, én huszonnégy óra alatt egészségessé
teszem, még azt is meg tudom gyógyítani, akinek szarva nőtt!
Jaj, meghallották a kisasszonyék.
– Menjetek, hívjátok fel azt a doktort! Hátha ki tud gyógyítani.
Behívják.
– Maga másországi doktor?
– Igen, az vagyok, de csak akkor tudom magukat kigyógyítani, ha
minden szavamat megfogadják.
– Csak mondja, mindent megfogadunk.
– Mindenki hagyja el a lakást, még a macska se maradjon bent,
csak ez a tizenkét beteg. És minden kulcsot kérem a kezemre adni,
hogyha valamit meg akarok keresni, azt megtaláljam!
Kutyát, macskát, mindenféle állatot kihajigáltak a hercegi udvarból,
bezárták a kapukat, az emberek is kívül maradtak. A fiú bement a
tizenkét beteghez. Azt mondja a legfiatalabbik lánynak:
– Most előveszek egy noteszt és felírom, mi bűnt cselekedtél,
mindent valljál be, mert míg egy porszem bűn van benned, addig
nem tudlak kigyógyítani.
Mondott a lány ezt is, azt is, ő meg összeírta. Utána vágott a
körtéből egy kis darabot, a szájába tette.
– Edd meg!
Lenyelte, lebukott a szarva.
– Eridj ki a másik szobába, ide többet be ne gyere!
A többi tízet is egy happra kigyógyította, mert nem sok
beszélnivalója volt velük. Na, a hercegkisasszonyra került a sor. Azt
mondja neki:
– Felséges hercegkisasszony, tessék csak nekem bevallani a bűneit.
Mondott ezt is, azt is, így is, úgy is, mondott mindent, de a zúzáról
csak nem akart szót ejteni.
– Így nem tudlak meggyógyítani, már megyek is!
– Jaj, tessék várni, hagy gondolkozzak egy kicsit! Hát mindenkit ki
tudott gyógyítani, csak éppen engem nem?
– Ők bevallották a bűneiket, és meggyógyultak! Téged is csak akkor
tudlak, ha a legkisebb bűn sem lesz benned!
Nagyon gondolkozik a hercegkisasszony.
– Jaj, igen – azt mondja –, jött hozzám egy fiatalember. Minden
szóért egy darab aranyat lökött. Mikor az arany elfogyott, elment,
és a vén vasorrú bábámnak azt mondtam: „Ez a fiatalember sem
látogatja meg az én lakásomat többé soha!” Azt felelte a vén
vasorrú bábám, hogy: „Jöhet az mindennap, mert minden éjszaka
egy véka arany terem a feje alatt!” Én meg azt mondtam: „Hogy
lehet az?” „Egy madárnak a zúzáját megette.” „Hogy lehetne azt
kivenni belőle?” Elmagyarázta, hogyan. Megcsináltuk a szert, borba
kevertük, megitta a fiatalember, és azóta nekem van minden
éjszaka egy véka arany a fejem alatt. Hát még ez is bűnöm!
– Na látod! Ezért nem tudtalak volna kigyógyítani! Mondd el,
miből csináltátok a fiatalembernek azt a szert!
– Nem tudom elmondani, miből, de még van belőle a kamrában
egy cserépkorsóban, csak én nem tudok érte menni, mert nem
férek ki az ajtón a szarvamtól!
– Az bizony addig nem esik le a fejedről – azt mondja –, amíg a
zúza benned lesz! Akkor majd én behozom neked!
Előkerítette, beleöntötte egy pohárba.
– Na, idd csak meg ezt!
Megitta. Alighogy elvette a szájától a poharat, már öklendezett, jött
a zúza kifele. A fiatalember felkapta a zúzát, tányérra tette,
megmosogatta, elnyelte.
– Ez az enyém volt, vedd tudomásul! Maradjon csak rajtad a szarv,
itthagylak!
El is ment a kapuig a fiatalember, de ott meggondolta magát.
– Ej, akármilyen gonosz volt, mégsem hagyom itt fölszarvazva.
Kigyógyítom és itthagyom!
Visszament a fiatalember.
– Kigyógyítalak, pedig nem érdemled meg, mert én vagyok az az
ember, akitől ezt a zúzát elvetted.
Adott a szájába egy kis darab körtét, leesett a szarv. Felugrott a
kisasszony és átölelte.
– Hisz ezelőtt is szerettelek, míg élsz a világon, én jó feleséged
leszek, soha még a lábad kapcájának sem vétek!
– Nekem nem ilyen feleség kell!
Hazament és azt mondta a fogadott anyjának:
– Visszaszereztem a zúzát, amiért az anyámat felakasztották. Úgy
érzem, itt az ideje, hogy megnősüljek. Édesanyám, mit szól hozzá?
– Kedves egy fiam, hát mit tudnék mondani? Van-e már
menyasszonyjelölted?
– Én a maga lányát néztem ki menyasszonyomnak!
– Ha szeretitek egymást, hát legyetek egymásé, esküdjetek meg!
Megüttették a hét ország dobját, összegyülekeztek hercegek, grófok,
nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. A bátyja is elment
a lakodalomba. Elhívták a házhoz a papot, megesküdtek, és mai
napig boldogul élnek, hogyha még meg nem haltak.