The European Union and the Paradox of

Enlargement: The Complex Accession

of the Western Balkans 1st ed. Edition
Tatjana Sekuli■
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/the-european-union-and-the-paradox-of-enlargement-
the-complex-accession-of-the-western-balkans-1st-ed-edition-tatjana-sekulic/
PALGRAVE STUDIES IN EUROPEAN POLITICAL SOCIOLOGY

The European Union and

the Paradox of Enlargement
The Complex Accession of the
Western Balkans

Tatjana Sekulić
Palgrave Studies in European Political Sociology

Series Editors
Carlo Ruzza
School of International Studies
University of Trento
Trento, Italy

Hans-Jörg Trenz
Department of Media, Cognition & Communication
University of Copenhagen
Copenhagen, Denmark
Palgrave Studies in European Political Sociology addresses contemporary
themes in the field of Political Sociology. Over recent years, attention has
turned increasingly to processes of Europeanization and globalization
and the social and political spaces that are opened by them. These pro-
cesses comprise both institutional-constitutional change and new dynam-
ics of social transnationalism. Europeanization and globalization are also
about changing power relations as they affect people’s lives, social net-
works and forms of mobility. The Palgrave Studies in European Political
Sociology series addresses linkages between regulation, institution build-
ing and the full range of societal repercussions at local, regional, national,
European and global level, and will sharpen understanding of changing
patterns of attitudes and behaviours of individuals and groups, the politi-
cal use of new rights and opportunities by citizens, new conflict lines and
coalitions, societal interactions and networking, and shifting loyalties
and solidarity within and across the European space. We welcome pro-
posals from across the spectrum of Political Sociology and Political
Science, on dimensions of citizenship; political attitudes and values;
political communication and public spheres; states, communities, gover-
nance structure and political institutions; forms of political participation;
populism and the radical right; and democracy and democratization.

More information about this series at

http://www.palgrave.com/gp/series/14630
 Tatjana Sekulić

The European Union

and the Paradox of
Enlargement
The Complex Accession
of the Western Balkans
Tatjana Sekulić
Department of Sociology and Social Research
University of Milan Bicocca
Milan, Italy

Palgrave Studies in European Political Sociology

ISBN 978-3-030-42294-3    ISBN 978-3-030-42295-0 (eBook)
https://doi.org/10.1007/978-3-030-42295-0

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s), under exclusive licence to Springer Nature
Switzerland AG 2020
This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the Publisher, whether
the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of
illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and trans-
mission or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or
dissimilar methodology now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication
does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant
protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information in this book
are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the authors or
the editors give a warranty, expressed or implied, with respect to the material contained herein or for any
errors or omissions that may have been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional
claims in published maps and institutional affiliations.

Cover illustration: © Bokica / Alamy Stock Photo

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature Switzerland AG.
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Preface

In the first days of January 2019, we leave Sarajevo, gliding on the ice and
the snow that had fallen in the previous days. Temperatures are extremely
low, minus ten degrees. Before that, there was the struggle of conducting
the last round of interviews and collecting research documents during the
holiday breaks. The thirty kilometres of highway towards Zenica illumi-
nate the horizon of progress, foreshadowing the idea that Bosnia and
Herzegovina could become a state where mobility is possible in safety and
speed. The highway ends in front of the blast furnaces of the Zenica steel
mill, amid the reddish air that covers the landscape of an otherwise
uniquely beautiful valley. From Zenica, the road narrows into only two
lanes, which makes overtaking a car or truck a life-threatening manoeu-
vre. The road leads to Nemila, a small town along the river Bosna
the name of which literally means ‘undear’, where for some years now
there have been stalls and delays due to damage on the road caused by
floods, landslides or who knows what else. The crossing of the first admin-
istrative but also political border in Bosnia and Herzegovina is marked by
only one sign welcoming passengers to the Republic of Srpska in the
Cyrillic alphabet (the expression is identical in all three national lan-
guages—Serbian, Croatian and Bosnian) and in English. For part of our
journey we are accompanied by sights of mined houses in roadside

v
vi Preface

villages, only a small number of which were restored within the twenty-
four years of the Dayton Agreement marking the end of the open war
conflicts. After Doboj now, a new section of the highway much more
comfortably leads to the border with Croatia and, since July 2013, with
the European Union. Yet we continue in the usual direction towards the
border between the two ships—Bosanski Brod and Slavonski Brod (brod
means ship), across Sava River. Its waters originate in Slovenia, flow
through Croatia and Bosnia and finally through Serbia to meet the
Danube in Belgrade. Along the way, we stop for an Illy coffee at the Nada
(hope) gas station, where we are already friends with the staff. Entry into
the European Union this time is not so difficult—twenty minutes wait-
ing in Nemila and another forty at the border with Croatia. It then takes
us four full hours to cross the seven kilometres that separate us from the
Schengen border between Croatia and Slovenia. Hundreds of motorists
are honking simultaneously as they approach the toll booth four hundred
metres ahead of the border, the primary purpose of which is to control
the influx of cars avoiding thus heavy congestion in front of the ‘fortress’
gate. Croatia is once again the bulwark of civilization, while people—
probably mostly from the ‘diaspora’—flock back to their Western
European homes after the holidays. Slovenia also has double border
checks, with restrictive policies of the European institutions related to the
‘migrant crisis’, especially since the opening of the Balkan Route in 2015,
pressuring both countries. At last, Europe: at the border with Italy, they
just check the vignette that Slovenia required us to pay in order to drive
on the highway.
This brief ethnographic reportage illustrates how the contingent redef-
inition of boundaries of different character directly and indirectly deter-
mines the everyday life of citizens, whether they are nationals of EU
member states or residents of the accession countries. Free movement, as
one of the founding principles upon which the community of European
states is founded, is called into question under the pressure of European
and national securitization policies, for which the pretext of a ‘migrant
crisis’ and its direct association with Islamic-inspired terrorism provides a
very convenient framework. In addition to this, the old bilateral disputes
between countries—in this particular case between Slovenia and
Croatia—are being reactivated in informal and non-transparent ways.
 Preface vii

The ethnographic experience of crossing the border between Italy and

the countries of former Yugoslavia from 1990 to present day is a research
topic in itself, uniquely relevant precisely to the analysis of the accession
process of these countries into the European Union. As far back as the
1980s, this border divided democratic and communist Europe, the world
of capitalism and the world of socialism; it was the vestibule of the Iron
Curtain, but also a source of inspiration for generations of West European
leftists dreaming about socialism ‘with a human face’, as the self-­governing
Yugoslav model was often defined. As the red YU passport lost its rele-
vance in the early 1990s and at times became subject to hiding when
crossing borders, and eventually ceased to apply, so did the collective
identity of the citizens of the Yugoslav federal units under the pressure of
rampant political and military violence. In the 1990s, some of these bor-
ders became insurmountable for ‘wrong’ passports, as military and para-
military violence drew new barriers on the ground within the
internationally recognized frontiers of the newly created states, and those
escaped and expelled, as well as those who could not or did not want to
leave their homes, sought ways to survive. Entire parts of the territory
remained inaccessible due to military operations for many years. The
policies implemented by ethno-national elites were intended to disrupt
communication channels between states, groups and citizens/individuals,
through the destruction of infrastructures—telephone lines, roads, rail-
ways, air transport, shared industrial facilities, schools and universities, as
well as through redefining both the status of individuals as determined by
the new citizenship, and new relationships of closeness and (mis)trust
among people and peoples. The key word of today’s policies of associa-
tion with the European Union is precisely connectivity, which has inspired
the efforts of a group of European countries to support the development
of the so-called Western Balkan (WB) region within the Berlin Process
since 2014.
The new statuses and documents of the citizens of these states from
2000 onwards began to take on new meanings, increasingly in relation to
the position of individual countries in the European integration process,
after the ‘European perspective’ of the eastern and south-eastern parts of
the continent became defined with relative clarity. ‘Novelty’ here is a basic
concept that is to be taken into account in almost every respect when it
viii Preface

comes to the complementary processes of deepening and widening the

EU. Novelty is about the profound transformation of the countries and
societies of East and Southeast Europe, but above all of the European
Union itself, which only in the 1990s actually emerged as something that
should grow into a supra- and transnational unit—a structure/institution
whose character is to this day still insufficiently defined. Here we are talk-
ing about a tension between two processes: on the one side, the enlarge-
ment of the European Union; on the other, the deepening of integration
structures and their institutionalization. Both processes include what
could be called mindset, or mentality, which cannot be nationally stan-
dardized given the implicit differentiation of worldviews related primarily
to class, gender, age, religion, ethnicity and other elements of belonging
and identity. We are also talking here about the temporal component, that
is, the changes that occur in and over time, which require as much time as
necessary, and whose dynamics cannot be linear but are instead exposed
to an almost unfathomable and immeasurable series of events and acts/
actions within the growing complexity of a globalized society. The prin-
ciple of conditionality, as the basis of the enlargement policy whose imple-
mentation is entrusted primarily to the European Commission, was
conceived precisely as the fundamental leading and controlling institu-
tion which should ‘order’ the process of transformation of new states and
societies aspiring for an EU membership. Conditionality is based on rela-
tively explicit criteria for standardization and harmonization defined by
Acquis Communautaire, which in principle apply to all member states’
societies, with the aim of reducing as much as possible the influence of
exogenous factors (geopolitical and others) by establishing equivalent and
complementary structures and institutions in various societies. This would
deepen the integration linkages of the ‘community of fate’ of the united
European continent, which seems to be yet so hard to imagine.
For the countries of former Yugoslavia and Albania, the process of
accession can be considered to have actually begun with the Zagreb
Summit in November 2000. The Thessaloniki Declaration of June 2003
gave the process an institutional framework and set out in principle the
instruments and rules under which the process would play out over the
coming years: the European Commission presented so-called Road Map
of the accession process for the Western Balkans. The subsequent enlarge-
ment of the European Union was seriously jeopardized after the 2004
 Preface ix

and 2007 accession, which almost doubled the number of members tak-
ing it from fifteen to twenty-seven. It certainly shook the previous equi-
libria of individual national interests of the core member states and
required, above all, a huge institutional and structural effort to reorganize
the existing field of action of the Union itself. The effort of this fifth wave
of enlargement, colloquially referred to as the Big Bang, required that
each subsequent step towards the accession of new members pass a far
greater check on each institutional barrier, which the already existing
conditionality principle coherently made possible. If we can accept that
this was necessary to stabilize and re-assert the new identity of the
European Union after such a major and historically important event at
the global level, at the same time, the survival of the idea of unification is
of invaluable significance for the Union itself. It means inevitably taking
responsibility for the already launched accession initiatives both in candi-
date countries and in those whose candidacy is still in question.
The character of the enlargement/accession process is such that it can-
not be stopped, or reversed, without very serious repercussions both for
aspirant countries or countries seeking to withdraw their membership,
and for the European Union itself. Brexit is the first experience for which
there is still no adequate term contrary to the term enlargement. In any
case, this concerns the guaranteed freedom of each member state to leave
the Union, while there is no instrument for the other member states to
make such decisions conditional. The procedural rules, but also the sanc-
tioning of such a decision, are just being written in the case of the United
Kingdom. The unanimity principle is sought when it comes to the acces-
sion of new member states and only after the European Commission has
assessed that all the conditions for accession have been fulfilled. Countries
starting from a very low level of development, especially related to the
economic dimension, but also to the political and social ones, as is the
case with the Western Balkans 6 countries must make a far greater effort
to reach the minimum standard levels while at the same time disposing of
far lower resources. The same could be said for Bulgaria, Romania and
Croatia, and to some extent Slovenia and Hungary. The political, eco-
nomic and social resources that these countries can count on in the acces-
sion process are almost entirely directed toward fulfilling the conditions
imposed by the Stabilisation and Association Agreement (SAA), though
the real priorities of these societies may be others. The constant
x Preface

dissatisfaction of the European Commission evaluators produces many

negative effects in the process itself. “There is no clear message”, said one
of my interlocutors from the Kosovo Embassy in Brussels. And this is
part of the paradox of enlargement—the principled openness of the
Union (Community) to encompass ALL countries and citizens of Europe
as a continent, in contrast with the empirical reality and practical capa-
bilities of these countries to undertake enormous reforms in too short a
time for a major change to occur in the mindset of the political, eco-
nomic and other social actors who are expected to bring about these
changes. Enlargement as merely a principled perspective without acces-
sion, or with accession as its permanently delayed end result, does not
make enough sense. It creates the conditions for the emergence of new
risky situations, leaving behind those sectors of society that could be
characterized as ‘progressive’, ‘enlightened’, convinced Europeists, whose
actions are based on belief in the correctness of Copenhagen principles
and criteria. It creates a situation which favours further deterioration of
political and socio-economic relations between individuals and groups. It
also provokes the departure of young people, educated and cheap EU
workforce, thus draining societies in the accession process. The paradox
manifests itself in the fact that the process does not presuppose an alter-
native to association as the ultimate goal, while conditioning it not only
by insisting on standards and harmonization but especially by political
will, which is not the will of European transnational institutions nor the
abstract will of EU member states; it is the will of the contingent victori-
ous political structures of nation-states within the European Union.
Enlargement is a project of the Union, and before that of the Community,
a project related to the idea of unifying the European continent and its
societies. The weakening of the incentives to super- and transnationalize
certain institutions and their competences, alongside the lack of creation
and construction of new common/unique European institutions, deep-
ening the integrative bonds, not only calls into question the widening
process but directly disrupts it at its very foundations. The credibility of
the institutions of the European Union is based precisely on its ability to
specifically and substantially support aspirant countries with poor start-
ing positions to reach a common quality of life threshold, which can be
called European, in all fundamental sectors. The principle of
 Preface xi

solidarity—that is building the solid ties of togetherness based on a com-

mon interest in peace, prosperity, security, respect and recognition of the
rights and freedoms of individuals and groups on every basis—contra-
dicts here the neoliberal principle of competition between falsely equal
actors, upon which European institutions’ policies have been predicated
for a long time, since the 1980s. This concerns not only the European
Commission but also the Parliament as well as the Council, since this
principle essentially determines the political organization of the EU
member states. This was clearly demonstrated in the wake of the financial
crisis that erupted in 2008, with the disastrous social consequences of a
forced austerity policy, especially in Greece. The principle of competition
is defeating for the ‘Western Balkan’ countries, which continue to face
the long-lasting consequences of the violent breakup of Yugoslavia, such
as the forced demographic redistribution of peoples and groups, but also
of wealth, within the imposed borders of the new states, the open issues
of recognition of the rights and freedoms of groups and individuals, the
assumption of political responsibility for the war crimes of the 1990s,
and much more. By insisting on competition, the nationalist positions of
the dominant groups are strengthened, the borders in the region become
stronger rather than weaker, and the fear and dissatisfaction of minority
groups within national majorities grow. That is the case in Croatia, Bosnia
and Herzegovina, Serbia, Montenegro, Macedonia, Kosovo and Albania.
But it becomes ever more the condition of many other Western and
Eastern European societies, where the populist and nationalist political
forces have been growing in size and strength.
Did we learn something from the disaster of the Yugoslav wars?
This book is a reflection on a long travel initiated in 1989, passing
above, below and through the borders and barriers, physical, geopolitical
and institutional, as a witness and participant in a new great transforma-
tion of the European polity and societies—with a curious gaze of an eth-
nographer and a strong belief that a better, alternative Europe is possible.

Milan, Italy Tatjana Sekulić

 Acknowledgements

The twelve-year research and the writing of this book would not be pos-
sible without the participation and support of my family, friends and
colleagues, and many other significant encounters. One of these was with
scholars related to the European Sociological Association Research
Network 32—Political Sociology, and to the European Consortium
for Political Research, Standing group for Political Sociology, where I
finally felt at home concerning the way of conceiving Europe sociologi-
cally. Carlo Ruzza and Hans-Jörg Trenz gave the book project their sup-
port from the beginning, and my gratitude goes firstly to their constant
inspiration and reflections on the EU. I found the research by, and dia-
logue with, Virginie Guiraudon, Niilo Kauppi, David Swartz, Virginie
Van Ingelgom, Oscar Mazzoleni, Cristina Marchetti and Alberta Giorgi
extremely stimulating, as well as that of many young scholars who took
part in the work of the networks over the past few years. Sharla Plant and
Poppy Hull followed the production of the manuscript for Palgrave
Macmillan and helped to create the final version with constancy and
kindness. Many thanks to Fabio de Nardis, editor-in-chief of Participazione
e conflitto (PACO), and to Valida Repovac-Nikšić and Sanela Čekić-­
Bašić, editors-in-chief of Sarajevo Social Science Review (SSSR), for allow-
ing the reuse of two articles whose previous versions were published
in 2016.1

xiii
xiv Acknowledgements

Analysis of the empirical documentation collected over a twelve-year

time span would have been incomplete without constant dialogue with
Federico Giulio Sicurella, who introduced me to Critical Discourse
Studies. The adventure of exploring the European Union and its borders
and boundaries started some time ago together with Marina Calloni and
Elena Dell’Agnese within the PRIN projects (Progetti di Rilevante
Interesse Nazionale) 2009 and 2011. Lavinia Bifulco and Sara Trovato
never let me forget the importance of writing this book. I am grateful to
Roberto Moscati, Ota de Leonardis, Cinzia Meraviglia, Giovanni Picker,
Giovanna Fullin and Ilenya Camozzi for being my friends and sociolo-
gists from whom I continue to learn a lot. Marco Vinante helped to
construct the statistics, while Arianna Piacentini gave me precious last
minute feedback regarding initial chapters of the book. I am grateful also
to Hoda Dedić for her support of my field research in Brussels in 2018.
I would like to give special thanks to officials of the European
Commission with the seats based in Brussels, at DG Enlargement (2010)
and DG NEAR (2018), and with the seats in the Western Balkan capitals
at Delegations of the EU, for their agreement to organize our conversa-
tions. All the diplomatic institutions of the WB countries in Brussels,
without exception, welcomed my request for interviews. The same can be
said for all governmental and non-governmental institutions that were
involved in the research. So, many thanks to all of my interviewees for
allowing me to learn much about today’s Europe.
The book was written in English, improved after the interventions of
Patricia Hampton. The only exception is the Foreword, the first version of
which was written in my native Bosnian-Serbian-Croatian and then
translated by Federico Giulio Sicurella and refined by Hana Žerić. Amar
Hadžihasanović reviewed the ‘Conclusions’ chapter in real time, just
before the editor’s deadline for submission.
Not many people can count on such family support and expertise, as
Hana is my nephew and Amar is my son. This work was constantly sus-
tained by my father, the philosopher Gajo Sekulić, an inexhaustible
source of ideas, criticism and bibliographic references, and by other dear
members of my family. Enormous energy came with my grandson Vivian,
who gave us a new sense of being European.
 Acknowledgements xv

Finally, this book, which took up so much of our life and time, is dedi-
cated to my husband, my fellow traveller, Amer Hadžihasanović.

Note
1. Sekulić T. “Constituting the social basis of the EU. Reflections from the
European margins”, Partecipazione e conflitto, 9(2) 2016, 691–716;
Sekulić T., “Harmonization in Turbulent Times. Western Balkans’
Accession to the European Union”, Sarajevo Social Science Review, Vol. 5,
n.1–2/2016, 91–110.
 Contents

1 Europe from East to West, from South to North:

Harmonization in Turbulent Times  1

2 Dimensions and Contradictions of the European

Integration: Deepening Versus Widening 23

3 New Axes of Integration and the Constitution of the

European Polity and Society 49

4 European Integration on the Field: Framing the Western

Balkans 71

5 Framing the Field Within the Text: Analysis of the

European Commission Reports on the Western Balkan
Countries in a Longitudinal Perspective 2008–2019 89

xvii
xviii Contents

6 Narrating the Process of Enlargement and Accession:

European Union Versus Western Balkans175

7 Conclusions: The Paradox of the European Integration223

Index233
 List of Figures

Fig. 2.1 Further enlargement of the EU (% of positive answers,

Eurobarometer Standard 71.3, 82.3, 91.5) 26
Fig. 2.2 Thirty-five chapters of Acquis Communautaire. EU15 was the
number of member countries in the European Union prior to
the accession of ten candidate countries on 1 May 2004. The
EU15 comprised the following 15 countries: Austria,
Belgium, Denmark, Finland, France, Germany, Greece,
Ireland, Italy, Luxembourg, Netherlands, Portugal, Spain,
Sweden, United Kingdom. OECD Glossary of Statistical
Terms, https://stats.oecd.org/glossary/detail.asp?ID=6805 32
Fig. 2.3 Trust in the EU institutions (% of ‘tend to trust’ answers—
Eurobarometer Standard 71.3, 82.3, 91.5) 34
Fig. 5.1 Index of shortcomings 156

xix
 List of Tables

Table 5.1 Croatia: economic, demographic and social indicators 107

Table 5.2 FYROM/North Macedonia: economic, demographic and
social indicators 110
Table 5.3 Montenegro: economic, demographic and social indicators 113
Table 5.4 Serbia: economic, demographic and social indicators 115
Table 5.5 Albania: economic, demographic and social indicators 118
Table 5.6 Bosnia and Herzegovina: economic, demographic and social
indicators121
Table 5.7 Kosovo: economic, demographic and social indicators 124
Table 6.1 Outline of topoi identified in ‘European’ and ‘national’
agency in 2009/2010 and in 2018/2019 207
Table 6.2 Outline of the types of enlargement and accession discourses 211

xxi
 Introduction

The main aim of this book is to shed light on the contradictions underly-
ing the EU enlargement process, challenging the common assumption
that the integration of an extended European space might be possible
without mutual transformation of the institutions and agencies involved.
The paradox that I will try to identify and explain here lies precisely in the
dominant approach, which argues that the EU can enlarge by transform-
ing the new arrivals only, without changing the whole. Conversely, the
enlargement process affects the European Union as such (and its member
states), which, on each new occasion, has to learn how to welcome new
members and adapt its own institutions and narratives to the new situa-
tion. EU politics and EU enlargement policies are understood here as
constitutive elements of complex integration dialectics, within which
Europeanization acquires a plurality of meanings, being regarded at one
and the same time as an institutional building process based on the prin-
ciple of harmonization with common laws and standards, as a project of
empowering social actors as carriers of individual rights and liberties and
as a way of imagining the emergence of a transnational society (Trenz
2016: xviii).
After the accession of the ten new member states in 2004, and of
Bulgaria and Romania in 2007, the following stage of enlargement fatigue
had become a sort of stumbling block for future integration of the conti-
nent, with serious consequences for other accession countries with
xxiii
xxiv Introduction

candidate status and potential candidates for the membership (Szołucha

2010; Elbasani 2013). Moreover, the significant effort involved in bring-
ing ten new Central and Eastern Europe (CEE) members into the
European Union was followed by the onset of the so-called Eurocrisis in
2008 with its manifold implications, which negatively affected the deep-
ening efforts of European integration to build more stable and effective
supra- and transnational institutions.
In the literature on the EU accession process in CEE and the Western
Balkans (WB), the basic conditionality principle of enlargement is con-
ceived mostly in terms of a transfer of cognitive, structural and institu-
tional patterns and practices from West and North to East and South,
from the centre to its multiple peripheries (Dallara 2014; Elbasani 2013).
This view is problematic insofar as it construes the EU accession process
as a unidirectional process of harmonization with EU principles and
norms, thus uncritically reducing the notion of Europeanization to its
normative and procedural (and thus coercive) dimension, equating it
with the implementation of ‘best practice’ packages by the aspirant coun-
tries. Contrary to this view, the translation of the policy as such (and of
specific policies regarding all segments of the society) has been shown to
be unpredictable and contingent, so that its adaptation requires constant
re-­contextualization, taking into account asymmetrical power relations
(Shore and Wright 1997). The dialectics of the process itself, that is the
communication practices and interpretative subjectivities of the actors
involved, are often obfuscated by the formal language used in reports,
strategic documents and political briefings. At the same time, there is a
lack of knowledge about the substantial democratization of the accession
countries’ societies and about Europeanization as the socialization of citi-
zens into the liberal democratic political culture. Exploring the way in
which the process of enlargement has been conducted can shed light on
those patterns and practices revealed to be insufficient for bringing the
EU to the new, supranational and transnational stage, diagnosed in terms
of its inner ‘democratic deficit’ (Habermas 2012).
Building on these insights, the book seeks to investigate the interrela-
tion between the ongoing crisis of the European integration project and
the patterns and effects of its transformative democratizing power towards
accession states. The specific case study that frames the field of the research
 Introduction xxv

focuses on the European space-set of the ‘Western Balkan’ countries in

their different positioning within the EU accession process. These coun-
tries—Croatia, Bosnia and Herzegovina, Serbia, Montenegro, North
Macedonia, Kosovo and Albania—are seen here not only as geopolitical
entities or national states but also as deeply troubled post-conflict societ-
ies which share peculiar bonds with a common Yugoslav past and the
experience of a brutal post-­communist transition to capitalism and lib-
eral democracy. The conflicts affecting WB states and societies revolve
around several as yet unresolved issues concerning, among other things,
weak statehood and economy, internal and external borders and bound-
aries both between states and groupings, and dynamics of reconciliation
based on acceptance of political (and criminal) responsibility for the vio-
lence and atrocities committed during the dissolution of the Yugoslav
federation in the 1990s.
A comprehensive inquiry into the democratization and integration of
this part of Europe into the EU should take into account this double
legacy of the past—the communist and the ethno-nationalist—and its
effects on the accession process. Although EU institutions are deeply
committed to current candidate and potential candidate countries, the
prolonged stalemate of the procedures has had serious repercussions on
all the actors involved. Many of the problems currently faced by Western
Balkan societies may be understood both as similar and connected to the
constitution of a supranational and transnational European Union. In
fact, ethnic-based nationalism and populism, the tension between nation-
hood and citizenship in terms of political representation and the diffi-
culty of negotiating the political subject of sovereignty (state/s, nation/s,
demos/demoi) were key political factors in the disintegration of
Yugoslavia. Their consequences still affect and afflict the process of re-
building institutions in the new independent states, causing a kind of
sluggishness in the advancement of the accession procedures. At the same
time, the EU is grappling with serious issues stemming from the populist
turn in the political discourse of many old and new member states, cen-
trifugal nationalisms, the normalization of neo-fascist political groups
and elites and the reluctance of the new member states to follow the com-
mon decisions of the EU institutions (as in the case of Višegrad group of
states), which has been exacerbated by the ‘migrant’ or ‘refugee’ crisis.
xxvi Introduction

However, it seems that there is a kind of communicational difficulty and

mutual misunderstanding among these different European space-sets to
recognize not only divergences but also convergences related to the cur-
rent crisis. A kind of residual dimension of integration, both within the
EU and regarding the WB countries, something ‘lost in Europeanization’,
seems to escape the attention of the actors and institutions involved,
reducing a ‘credible accession perspective’ as the most powerful device of
transformation (Noutcheva and Aydin-Düzgit 2012).
Starting from these premises, and considering the current situation of
the Western Balkan countries within the framework of the association
and integration process, the project addresses the following questions:

• How does the institutional process of accession of the Western Balkan

countries unfold at the local, national and European levels?
• What kind of informal narratives emerge from the actors institution-
ally involved in the practice-bound networks of the enlargement pro-
cess and to what extent do they challenge official EU discourses?
• What has been the impact of the policy of conditionality in terms of
democratic consolidation and the substantial empowerment of the
citizens of the WB countries?
• In what ways has the EU transformed as a result of its efforts towards
the Europeanization of the aspirant states and societies?
• How can the mutual relationship between the EU’s transformative
power towards the WB countries and its own capacity for reform be
re-thought in the light of these new insights?

The inquiry sets out to understand the way in which the ‘transformative
power of Europe’ acts as a circular instead of a unidirectional force
(Dallara 2014; Elbasani 2013; Kochenov 2010; Sadurski 2012). ‘Policy
translation’ is seen here not only as the transfer of knowledge to be imple-
mented by imposing prescribed meanings onto the receiving context. On
the contrary, analysis of the accession process will take into consideration
the interpretative subjectivities of the actors, that is their capacity to give
new meaning to any single policy proposal. Moreover, the re-contextual-
ization and re-interpretation negotiated among actors involved in the
 Introduction xxvii

process cannot be explored in isolation, without taking into account the

broader political context of the European space. In that sense, the book
aims not only to question the capacity and accountability of EU institu-
tions to maintain their commitment towards the accession countries,
analysis of the enlargement/accession dynamics may also help to reveal
the inner contradictions of the European political order and its legitima-
tion crisis (Guiraudon et al. 2015) in times of ‘great regression’
(Geiselberger 2017).
The research combined theoretical and empirical analysis of the
European integration and enlargement process in its normative and in its
practical dimension. The formation of the politics of enlargement and its
principles and practices were investigated in a historical-contextual
approach, considering how the patterns of Western European enlarge-
ment and integration changed after the Maastricht Treaty in 1992. The
perspective of European ‘reunification’ across the Iron Curtain worked as
a powerful incentive for defining basic principles of the EU foundation as
laid out in the Copenhagen and Madrid criteria and finally for signing
the Treaty of Lisbon in late 2007 (Sadurski 2012). At the same time, the
dynamics of political, socio-economic and cultural transformation of the
post-communist countries triggered by the collapse of the regimes in
1989 was strongly affected by the prospect of accession, which acted as a
core factor of the geopolitical re-ordering of Europe. However, the wid-
ening of the EU towards the CEE brought huge structural and institu-
tional challenges and the legitimation of its political authority demanded
increasing efforts to reinforce it, long before the economic and financial
crisis of 2008. Eurosceptic voices contesting its legitimacy became louder
with the crisis, changing the ‘silent dissensus’ towards the EU into open
disagreement. Yet, it was the widespread indifference towards many
aspects of the EU that would dominate the public opinion of the mem-
ber states, as shown by Van Ingelgom (2014), with the exception of an
increasingly negative attitude towards further enlargement (Sekulić
2016). The re-definition of the liminal zones of the Union, and of the
new politics of association with the ‘uncomfortable’ aspirant countries
such as Turkey, the WB countries and more recently Ukraine, has thus
became of crucial importance.
xxviii Introduction

Research Design
The conceptualization of the field created several methodological prob-
lems, as what was to be examined, that is the interplay of EU integration
and accession processes from an actor-oriented and situated approach,
was ‘essentially in motion’ (Smith 2006: 2). Moreover, as these processes
unfolded in a multitude of different sites (Burawoy et al. 2000; Hannerz
2003), in which diverse and multiple problems were constantly emerging
(Vidali 2013), the reduction of the field’s complexity and the decisions
about methods, data-gathering and analysis required significant atten-
tion. My extensive practical and scientific experience of crossing physical,
institutional and symbolic borders and barriers regarding the specific
European space-sets considered in this research made the challenge of
developing a viable ethnographic approach to these transformations cru-
cial. How could the various institutions involved in the enlargement pro-
cess be made ‘ethnographically accessible’ (Smith 2005)? Was it possible
to make the communication dialectics involved in ‘practice bound net-
works’ (Wodak and Krzyżanowski 2008) among different agencies both
at the EU and at the local level more transparent? Would this approach
allow for better understanding of ‘how these processes work in different
sites—local, national and global’ (Shore and Wright 1997: 11)?
With these questions in mind, I developed a research approach based
on three main dimensions:

• Critical discourse analysis of the European Commission progress

reports and other EU strategic documents;
• Analysis of the narratives of actors directly or indirectly involved in the
enlargement/accession procedures in a longitudinal and multi-site
­perspective, collected by means of semi-structured interviews and ana-
lysed by critical discourse studies methodology;
• Reconstruction of the gradual development of specific institutions
locally involved in the accession process, such as bodies, actors, roles,
and civil society agencies in the specific case of the selected countries,
paying attention to their activities and relationships.
 Introduction xxix

The field data collection and analysis covers the twelve-year period
from 2008 until 2019, that is from the year before the establishment of
the second Barroso Commission (November 2009–October 2014) to the
end of the Juncker Commission (November 2014–November 2019).
Since the focus of this study is European integration as a process in which
time operates as a structural component, a longitudinal approach was
adopted. During this time span, Croatia became a member in July 2013
and the five-year moratorium on enlargement was proclaimed in 2014;
the new phase of negotiations started in 2014 with the so-called Berlin
process, proposing a new pattern of political pressure and accession assis-
tance by the EU for the Western Balkans, the last step of which took
place in Poznań in July 2019.
The first part of the analysis consisted in mapping the structural and
normative aspects of the process of integration of the aspirant countries
in its institutional dimension, with a particular focus on the ways in
which the enlargement/accession procedures based on the conditionality
principle shape and constrain the space for negotiation. The normative
barriers to full EU membership were investigated through a critical dis-
course analysis (Wodak and Krzyżanowski 2008) of the main procedural
instruments of the accession process, that is each country’s (Progress)
Reports from October 2008 to May 2019 and the annual EU Enlargement
Strategy Papers. Particular attention was given to the monitoring and
evaluation of ‘achievements’ and ‘shortcomings’ concerning mostly the
political criteria, that is democracy, public administration reform, rule of
law, human rights and the protection of minorities, regional issues and
international obligations.
The second part of the inquiry focused on the way in which the actors
institutionally involved in this specific ‘nexus of practice’ narrated the
process of accession and their own role in it and how they interpreted the
specific context and the ‘other side’ agency. The semi-structured inter-
views, the instrument I found as most appropriate for grasping the infor-
mal views and opinions of the institutional actors, were held in two
periods: the first from 2009 to 2011, the second from 2018 to 2019. The
informants were selected on the basis of their specific institutional role in
multiple sites: those with seats in Brussels (Directorate General for the
European Neighbourhood Policy and Enlargement Negotiations,
xxx Introduction

Missions and Embassies of the WB countries to the EU) and in the capi-
tals of the WB countries (state institutions such as parliament and gov-
ernment; Delegations of the EU to each country). Sometimes the
informants responded personally to the request for an interview; at other
times the interviewee was proposed by the specific office responsible. In
any case, the main criterion for the selection was the person’s concrete
engagement in the day-to-day communication flow between the space-­
sets of the process. Interviews were also conducted with representatives of
the civil society of the WB countries, that is activists from NGOs involved
in the public debate on EU integration and selected independent intel-
lectuals, considering these two categories of actors competent informants
not directly influenced by the dominant national or European approach.
In this light, the study aims to explore the ‘empty space’ between, on
the one hand, what is envisaged as a ‘policy of conditionality’ operating
by political pressure, epistocracy, hegemony of ‘best practices’ and ‘know-­
how’, and control over the access to and distribution of funds and, on the
other hand, the political, social, institutional and economic conditions
and actors’ capabilities on the ground. My attempt to raise inconvenient
and unexpected questions in order to challenge the dominant official nar-
rative of the institutional actors elicited a variety of reactions. The inform-
ers from the EU side were upset, impenetrable, confidential, reserved,
distant, friendly, resigned or efficient. The ‘other side’ was regularly more
open to dialogue, but at the same time expressed disillusion and resigna-
tion, often activating the stereotyped vision of the social and cultural
‘self ’ and diagnosing a dangerous social and political paralysis of their
respective societies, further worsened by the stalemate in accession.
The final round of interviews was conducted in 2018 and 2019. The
choice of taking a longitudinal approach allowed me to grasp the chang-
ing perception of the actors participating in this special form of social
action and simultaneously always ‘embedded within a multitude of eco-
logical conditions’ in their spatial, material or semiotic dimension (Wodak
and Krzyżanowski 2008: 189). The interviews were analysed using the
critical discourse approach, where each unit was related to social and soci-
ological variables and institutional frames and to the wider historical and
socio-political dimensions of the specific context (Abbel and Myers in
Wodak and Krzyżanowski 2008; Galasińska and Krzyżanowski 2009).
 Introduction xxxi

The third component of the research consisted in the ethnographic pres-

ence of the researcher in the field, crossing borders, communicating with
‘ordinary people’ and other informers, following the media discourse in
the WB countries, along with many other dimensions of experiencing the
day-by-day integration process amidst the complexity of an emerging
European public space. The final analysis included only part of this eth-
nographic data, namely the logbook of travels to Brussels and the WB
capitals, photos and personal reflections, and results of previous and par-
allel research projects on the political and social transformations of those
deeply wounded societies. The rest is seen here as a subterranean noise
forcing the researcher to engage in a responsible selection of the most
relevant data regarding the inquiry, and in systematic and constant self-­
reflection, which is an indispensable component of any ethnography.

The Structure of the Book

The first three chapters of the book analyse the most important socio-­
political and historical dimensions of transformations in European soci-
eties, Eastern and Western, in the last three decades starting with the fall
of the Berlin Wall in 1989. In Chap. 1 I propose a critical review of the
main theoretical interpretations of the dissolution of the communist
regimes and of their transition towards and consolidation of democracy.
The analysis continues in Chap. 2 with the reflection on trends and con-
tradictions in the European integration process in terms of deepening
versus widening, as well as on its constitutionalism beyond borders from
the perspective of political sociology. The role assumed by European inte-
gration has its main relevance in this part of the study, questioning the
harmonization approach based on the transformative power of the EU as
such and its effectiveness for the accession countries in turbulent times.
Finally, in Chap. 3, I examine several problematics regarding the previous
waves of enlargement to the CEE countries in 2004 and 2007, and pro-
ceed by framing a case study on the deeply conflictual societies of the
Western Balkan countries, exploring the causes that led to what appears
today at first glance as the futile endeavour of their EU integration.
xxxii Introduction

The main analysis and findings of the empirical part of the research are
presented in Chaps. 4, 5 and 6 of the book. Firstly, in Chap. 4, the frame-
work of the analysis is designed and argued for, and the methodology
explained and discussed. Then, in Chap. 5 the results of the critical dis-
course analysis of the Reports, Opinions and Enlargement Strategy
Papers of the European Commission are presented and discussed, explor-
ing the ways in which the progress of each country along the path of
European integration has been discursively constructed and represented
in these key documents over the twelve-year period. Chapter 6 analyses
multiple voices of the actors and their narratives, positioned both in
Brussels and in the capitals of the seven states, which permitted a recon-
struction of the main forms of discourse production with regard to the
accession of the Western Balkan countries. Finally, in Conclusions (Chap.
7), the reflection on the contradictions and paradoxes that mark the
European integration and enlargement/accession process turns to the
current crisis of the European Union, understood here as requiring a
much deeper questioning of the European model of democracy and of its
‘nesting citizenship’ perspective. In this light, the difficult process of
Europeanization of the Western Balkan societies through conditionality
revealed not only the lack of capacity of these states to meet the condi-
tions imposed but also the inner fragility of the EU as such, and of its
governance structures, unable to address the crisis by democratic means
in a better way and to give new impetus to the European integration
project.
Many important issues remain marginal if not completely absent in
my analysis, of which the following are just a few examples: the correla-
tion and tension between global capitalism and democratization in its
neo-liberalistic turn in the perspective of European integration or the
genesis and effects of the Eurocrisis from 2008 onwards. The political
elite component, both local and European, lies at the margins of the pres-
ent research, notwithstanding its central importance for the creation and
fulfilment of accession conditions and achievements. The phenomeno-
logical approach to the analysis, using the methods and techniques of an
institutional ethnography of the process, combined with the critical dis-
course studies approach and methodologies, aims however to produce
new knowledge and insights into the “evermore complex relationship
 Introduction xxxiii

between (nation) states, supranational institutions and (trans)national

society” in this specific European framework (Guiraudon et al. 2015: 3).

Bibliography
Burawoy, M., Blum, J. A., George, S., Gille, Z., & Thauer, M. (Eds.). (2000).
Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern
World. Berkeley: University of California Press.
Dallara, C. (2014). Democracy and Judicial Reforms in South-East Europe.
Heidelberg: Springer International Publishing.
Elbasani, A. (2013). European Integration and Transformation in the Western
Balkans. Europeanization or Business as Usual? London and New York:
Routledge.
Galasińska, A., & Krzyżanowski, M. (Eds.). (2009). Discourse and Transformation
in Central and Eastern Europe. Basingstoke: Palgrave Macmillan.
Geiselberger, H. (Ed.). (2017). The Great Regression. Cambridge: Polity Press.
Guiraudon, V., Ruzza, C., & Trenz, H. J. (Eds.). (2015). Europe’s Prolonged
Crisis. The Making or the Unmaking of the Political Union. Basingstoke:
Palgrave Macmillan.
Habermas, J. (2012). The Crisis of the European Union. Cambridge: Polity Press.
Hannerz, U. (2003). Being There … and There … and There!: Reflections on
Multi-site Ethnography. Ethnography, 4(2), 201–216.
Kochenov, D. (2010). Citizenship Without Respect: the EU’s Troubled Equality
Ideal, NYU School of Law, Jean Monnet Working Paper 08/10.
Noutcheva, G., & Aydin-Düzgit, S. (2012). Lost in Europeanization. The
Western Balkans and Turkey. West European Politics, 35(1), 59–78.
Sadurski, W. (2012). Constitutionalism and the Enlargement of Europe. Oxford:
Oxford University Press.
Sekulić, T. (2016). Constituting the Social Basis of the EU. Reflections from the
European Margins. Partecipazione e conflitto, 9(2), 691–716.
Shore, C., & Wright, S. (1997). Anthropology of Policy. Critical Perspectives on
Governance and Power. London and New York: Routledge.
Smith, D. E. (2005). Institutional Ethnography. A Sociology for People. Oxford:
AltaMira Press.
Smith, D. E. (Ed.). (2006). Institutional Ethnography as Practice. Lanham and
Oxford: Rowman and Littlefield Publishers Inc.
xxxiv Introduction

Szołucha, A. (2010). The EU and Enlargement Fatigue: Why Has the European
Union Not Been Able to Counter Enlargement Fatigue? Journal of
Contemporary European Research, 6(1), 1–16.
Trenz, H. J. (2016). Narrating European Society. Towards a Sociology of European
Integration. London: Lexington Books.
Van Ingelgom, V. (2014). Integrating Indifference. A Comparative, Qualitative
and Quantitative Approach to the Legitimacy of the European Integration.
Colchester: ECPR Press.
Vidali, D. S. (2013). The Ethnography of Process: Excavating and Re-­generating
Civic Engagement and Political Subjectivity. Ethnography, 15(1), 12–31.
Wodak, R., & Krzyżanowski, M. (Eds.). (2008). Qualitative Discourse Analysis
in the Social Sciences. Basingstoke: Palgrave Macmillan.
 1
Europe from East to West, from South
to North: Harmonization in Turbulent
Times

1989 as the Last European Revolution?

The political transformation that took place in 1989, along with its con-
sequences, has undoubtedly and radically revolutionized the life of the
citizens of Central and Eastern Europe (CEE). Whether the way in which
the change occurred can be interpreted as revolutionary is another ques-
tion. In other words, did what was called a ‘velvet revolution’ deserve to
be considered ‘The revolution’?
The year 1989 had first been experienced by many citizens of that part
of Europe through the mediation of television images, often incredible,
that had flowed for days on end. What was happening in a single country
had an immediate impact on other states in the region. News and espe-
cially images induced people to overcome the barriers of an ‘existential
fear’ that had for decades, and more efficiently than secret services, pre-
vented participation in collective political action of dissent. The falsified
image of the regimes in question, normally offered to the national and
international public, was suddenly stripped of any ideological filter; the
stark nakedness of events perhaps reached its peak in the exhibition of the
lifeless bodies of the Ceausescu spouses.

© The Author(s) 2020 1

T. Sekulić, The European Union and the Paradox of Enlargement, Palgrave Studies in
European Political Sociology, https://doi.org/10.1007/978-3-030-42295-0_1
2 T. Sekulić

The critical mass of people, men and women of all generations, who
took an active role in the events started to grew steadily. One after another,
the communist governments, from East Germany and Poland to
Czechoslovakia, Hungary, Bulgaria, Romania, Albania, former Yugoslavia
and the Soviet Union, were forced to surrender their totalizing political
power, monopolized for decades. The first more or less democratic elec-
tions took place in all countries of the region no later than the spring of
1991. However, the revolutionary nature of these events was revealed in
the years to come, this time without any mediation, upsetting the life-­
world of many people. It is still difficult, after three decades, to give an
exhaustive interpretation of it.
Seventeen years later in 2006, the protagonist of the Romanian film
East of Budapest, a local TV journalist in the small, outlying town of
Vaslui, asked the direct participants in those historical events ‘whether
there had been any revolution in their town’. In this ironic fashion, the
director of the film, Corneliu Porumboiu, raised two questions: if these
people had been active participants in the revolution or just passive spec-
tators of an inevitable collapse and, more crucial, what Romanian society
had become in the post-Ceausescu period. To understand both of them,
he suggested, we should return to the source of the historical moment
and try to capture, in a Weberian way, the motivations and interpreta-
tions that the actors themselves gave to their actions.
Why should it be so important to understand the extent of awareness
with which the actors of the 1989 revolution faced the complexity of the
transformation triggered by the fall of the Berlin Wall? The key words in
his reflection were: crisis, de-legitimation and collapse of the communist
regimes and, above all, social agency. So, who are the actors in the seizing
of power as a genuine revolutionary act? Members of civil society in every
single country involved? Revolutionary movements like Solidarnošć in
Poland or the ethno-nationalists of former Yugoslavia? New political
elites thrown up from the communists ranks? In addition, how and how
much did these actors contribute to the crisis, de-legitimation and col-
lapse of the communist regimes? Did the action of the masses, in terms
of participation in the revolutionary ‘liberation’ of their societies, occur
when the regimes had already imploded? Finally, what was the model of
citizenship that transition, more or less liberal and democratic, produced
 1 Europe from East to West, from South to North… 3

in these countries, many of them nowadays effective or aspiring members

of the European Union?
The effort to search for answers to these questions could reveal an
important dimension of the transformation: what ideals and value sys-
tems constituted the model of the 1989 revolution and to what extent do
contemporary societies correspond to those ideals? It seems that it is no
longer enough to talk in terms of ‘liberal democracy’, taking almost for
granted the meaning and content of these magic words. The majority of
the new parties involved in the first democratic elections, and almost all
parties currently active in the political life of the CEE states, indicated
liberal democracy as the main political foundation for their programmes.
Nevertheless, political practices in many cases reveal patterns and behav-
iours far removed from the ideal proclaimed, both yesterday and today.
Moreover, the ideal itself, especially when connected to overwhelming,
globalized capitalism, has been called into question by many scholars,
with a criticism towards the neoliberal dominance on a global level1
(Altvater et al. 2013; Biebricher 2017; Burchardt and Kirn 2017; Fraser
2013; Harvey 2006; Piketty 2013; Streeck 2013; Žižek 2009).
The current political and social crises of the EU member countries,
and even more of the aspirants to the EU, and the response in terms of
austerity measures have provoked protests that had been emerging from
2010 onwards in a particularly violent way in the Southern EU, Turkey,
Ukraine, and to a certain extent in Bosnia and Herzegovina, Serbia,
North Macedonia, and other Western Balkan countries. The ‘common
denominator’ of the protests could be defined as a sentiment of indigna-
tion about a new system of social inequalities produced by neoliberal
forms of exclusion from social citizenship, which put them in relation to
new global social movements (Della Porta and Mattoni 2014). Still it is
not yet clear which latent social rifts are becoming manifest through this
organized civic dissent, expressed in claims for new social justice, nor
what kind of political challenges these movements have brought out,
either for single nation-states or in particular for the EU leadership.
Reconsideration of the democratic transition process from 1989 on turns
out once again to be of enormous importance.
4 T. Sekulić

 emocratic Transition and Consolidation:

D
Coining New Concepts, Building New Realities
Transition theories have developed within the research on political, social,
economic and cultural transformations of the national states’ regimes and
systems throughout the twentieth century. Particularly important for this
analysis was the inquiry that considered the differences between two tran-
sitional models: denazification and the democratization of totalitarian
regimes after World War II and changes involving authoritarian regimes
in the Southern European and Latin American states. The aim was to cre-
ate a hermeneutical and methodological frame within which it was pos-
sible to build up a common language for the analysis of the phenomenon
and to produce conceptual tools capable of dealing with complex histori-
cal processes in real time. The scholars were moved by a need to describe,
understand and interpret the ongoing transformations of authoritarian
and totalitarian regimes into democratic ones, but also by a new aware-
ness of the deficiencies of democratic regimes that had turned out to be
unable to avoid the rise of Nazism and Fascism as democratically legiti-
mated systems.
Democratic transitions as ‘waves’ were the key concepts of the inter-
pretative models that have undergone transformation processes all around
the globe and were finally applied in the case of the Central and Eastern
European societies. The transition, in this sense, was explained in terms
of the continuity of changes in all social spheres with the aim of increas-
ing liberal democracy and a capitalistic market economy in Europe, and
globally. Huntington, for example, interpreted the events of 1989 as the
last stage of the ‘third wave of (democratic) transition’, initiated by the
transformations in Southern Europe, Latin America and Asia after World
War II. Democratic elections in the United States in 1828 were consid-
ered the starting point of the first wave, which involved many of the
Western democracies. Fascist and Nazi regimes had first blocked and
then abolished this process for several decades. Once these regimes
were defeated in World War II, a second wave of transition began in
Europe involving Germany, Italy and Austria, extending to some Asian
countries such as Japan and Korea. According to Huntington, this cycle
 1 Europe from East to West, from South to North… 5

ended in the mid-1960s, having had a significant influence on the libera-

tion of colonized countries (Huntington 1991).
One of the most important approaches to the study of democratic
transition and consolidation was developed in the 1980s by O’Donnell,
P.C. Schmitter and L.Whitehead in their four volumes of Transitions from
Authoritarian Rule: Prospects for Democracy (1986). The book collected
the results of a seven-year project investigating the prospects for democ-
racy in the countries of Latin America and Southern Europe. The project
involved a great team of scientists, including Stepan, Whitehead, Cardoso
and Przeworski.
The authors set a general frame for their research, in terms of an analy-
sis of the transition of authoritarian regimes in the direction of something
that remains uncertain: either the establishment of a political democracy
or the return to a new authoritarian form. At the first stage of transforma-
tion, they stressed, a state of chaos or at least general confusion could
appear, and blow up into violent conflicts or even revolutionary move-
ments with more radical tendencies and demands (O’Donnell et al. 1986:
3). In order to understand the direction in which the actions are likely to
advance, “a theory of abnormality in which the unexpected and the pos-
sible are as important as the usual and the probable” is necessary. The
authors recommend starting from three assumptions: firstly, the regula-
tory one considers the establishment and possible consolidation of politi-
cal democracy a desirable objective in itself. The second is the assumption
of uncertainty in being able to recognize a “high degree of indetermi-
nacy” in a situation in which variables out of control, such as the “unex-
pected events, insufficient information, hurried and audacious choices
(…) and also talents of specific individuals”, determine the flux of the
action and where actors often face moral dilemmas or ideological confu-
sion. The third assumption concerns the inadequacy of “normal scientific
methodology” for the study of a situation where everything changes very
quickly2 (Ibidem: 4–5).
The macro approach to research, they argue, was considered inade-
quate due to the impossibility of defining situations where unpredictable
factors were often decisive for the outcome of an event. Macro-factors
were certainly relevant, but only as part of a variable that would affect
output. Therefore, Schmitter and O’Donnell proposed a micro approach
6 T. Sekulić

in which it was necessary to analyse the political concepts, in the sense of

the fundamental strategies of certain groups, bearers of the process of
democratization, and to build up an appropriate language that makes the
interpretation of the phenomena in question possible. The transition was
therefore defined as a “gap between one political regime and another”: a
process that ends when a new regime is established and consolidated,
whether it is a certain kind of democracy, a possible return to previous
authoritarian forms or the revolutionary establishment of a new political
form (Ibidem: 6).
Many of the key words and concepts used in the political theory of
democratic transition were coined during their research. A member of
the team, Alfred Stepan, together with Juan Linz, contributed signifi-
cantly to the comprehension of the 1989 transformations in their research
published in 1996.3 The authors explained the transformation of political
systems and societies in Central and Eastern Europe as streaming into the
historical continuum of a sole process of democratization, which could
be interpreted according to certain universally valid theoretical catego-
ries, even if the combination of its features are highly contingent. Linz
and Stepan pointed out five ideal types of modern regimes: democracy,
authoritarianism, totalitarianism, post-totalitarianism and sultanism, dif-
fering in four fundamental features: the existence of pluralism, the type
of ideology, the model of mobilization and the quality of leadership. The
authors also proposed an analytical model by which democratic consoli-
dation could be measured: specific indicators investigate within five
major arenas—civil society, political society, the rule of law, state appara-
tus and economic society. There were also five basic conditions for a dem-
ocratic transition system to be consolidated: (a) a regulatory system and
free civil society; (b) the autonomy of political society and trust based on
legal premises; (c) constitutional rules that allow democratic power to be
allocated; (d) state bureaucracy serving the democratic government and
(e) sufficient autonomy of the economy and economic actors to ensure
pluralism in civil society, economics and politics (Linz and Stepan 1996).
Theories of totalitarianism came to play a role here, being indispensable
for understanding the nature and the roots of real socialism, reconsider-
ing the transformation of the regimes from their first totalitarian stage to
the following post-totalitarian one, more closely related to authoritarian
 1 Europe from East to West, from South to North… 7

regimes but still different. The post-totalitarian phase was crucial, accord-
ing to Linz and Stepan, as it made possible a further stage of liberalization
and democratization, opening the first ruptures in the totalizing con-
structs of the regime.
The authors stressed that the transition process in some of the twenty-­
seven post-communist countries analysed during the first five-year period
following the 1989 events had led to the creation of non-democratic
regimes, as in several post-Soviet countries or in the former Yugoslav
states, while in others the democratic model was more firmly consoli-
dated. As they were aware of the high level of conflictuality underlying
the transition in post-totalitarian regimes, especially for multinational
federations, the universal quality of democratization remained the funda-
mental category for the authors and basic for a comparative analysis,
developing specific critical categories, reference frames and evidence.

Transition as Revolution

In 1990, while the events in Central and Eastern Europe followed one
another at an unexpected rate—simply ‘raining down’, as the historian
Stefano Bianchini commented informally— Habermas described what
was happening in terms of Nachholende Revolution, translated in English
as a ‘catching-up revolution’ and in Italian as rivoluzione recuperante
(Habermas 1990). He was not the only one to identify the character of
the ongoing transformation as revolutionary but at the same time distant
and divergent from the classic models of the nineteenth-century bour-
geois revolutions or of the communist October Revolution in 1917.
The difference was identified in the absence of new concepts and ideals
for the future, re-born and revolutionized societies. Cohen and Arato, for
example, were more optimistic, defining what was happening in terms of
‘self-limiting revolution’, as it was capable of preserving social plurality,
with the hope of reflexive continuity in the democratic revolution (Cohen
and Arato 1992; Arato 1994). Dahrendorf and Offe considered the trans-
formation in terms of ‘democratic revolution’, emphasizing its complex-
ity and extremely problematic appearance (Dahrendorf 1990; Offe
1994). Ash coined a concept of ‘refolusion’ to describe the specific
8 T. Sekulić

constellation in which revolutionizing acts and processes were inter-

twined with reformist ones (Ash 1990). For Tilly and Eisenstadt, the
events of 1989 became part of the history of the great revolutions of
modernity (Tilly 1993; Eisenstadt 2006). Bauman wondered if we could
talk about ‘post-modern revolutions’ (Bauman 1992), while for Sztompka
1989 was a real break with historical continuity, pervading all segments
of social life and occurring due to an extreme mobilization of the masses
and broader social movements (Sztompka 1993, 1996, 1999). Michnik
coined the term ‘velvet revolution’, with great media appeal: the revolu-
tion that takes place without shedding of blood (Michnik and Arato 1995).
As Linz and Stepan stressed before, not all changes during and after
1989 occurred without bloodshed: the ethno-nationalist revolutions that
put an end to the Yugoslav Federation released a huge amount of political
violence in its purest forms, bordering continuously on its most radical
expressions, such as ‘ethnic cleansing’ and genocide (Popov 1996; Sekulić
T. 2002, 2006, 2008). What has been happening from 2013 onwards in
Ukraine (aggression? a civil war? or war against civilians?) could also be
considered as a belated end to the same process.
The specific perspective of civil society developed by Cohen and Arato
could help here in detecting the elements of continuity between social
movements and, more generally, action by civil society, which had made
possible and led to the institutionalization of democracy in European
post-communist societies and to the recent fermentation of social dissent
in some of these societies. Cohen and Arato, referring to Tocqueville,
explain the concept of ‘self-limiting revolution’ as action by social move-
ments rooted in civil society. The actors in these movements develop a
system of internal regulations that prevents the introduction of authori-
tarian elements into the new political and social structure, thus safeguard-
ing the ‘liberated’ public sphere. This is possible, according to the authors,
due to the capability of the social actors in civil society to learn from the
revolutionary tradition that a fundamentalist approach opens the door to
the suppression of social plurality. Thus, the primary task of civil society,
they argue, is precisely to create a bridge that connects the emancipatory
character of the revolution with the demands of universal democratiza-
tion using the instruments of public debate and legal institutions,
 1 Europe from East to West, from South to North… 9

including civil disobedience, instead of the instruments of violence

(Cohen and Arato 1992).
Was this the case in the transitional societies of Central and Eastern
Europe during and after the great transformation of 1989? What model
of civil society emerges from the indignados movements from 2013
onwards? And what kind of response is coming from the political govern-
ments of the states involved and from the EU institutions?

 he Fall of the Berlin Wall

T
and Its Anniversaries
The Unexpected Collapse

It could be argued, not without reserve, that theories that have attempted
to explain the collapse of communist power in all real socialist societies in
Europe in terms of revolution are historically located in the early period
of transformation. What brings together the authors who share this
approach is a kind of caution that makes them hesitate to apply the label
‘revolution’ to these movements. For many scholars it was not just a mat-
ter of reducing the problem to the interpretative dilemma of ‘reform or
revolution’. The flux and forms of transformation questioned the very
concept of revolution and its historical forms, testing and exploring the
possibility of radical change as such in contemporary European societies
through new and alternative languages and dispositives.
However, such a collapse of post-totalitarian regimes in the late 1980s
and early 1990s in Central and Eastern (and Balkan) Europe was not
foreseen by scholars and intellectuals or by political elites (or intelligence
systems?) throughout the globe. Everything took place quickly and unex-
pectedly. For decades the Iron Curtain separated Western Europe from
the Soviet Union and other members of the Warsaw Pact, Albania,
Romania and the even more liberal socialist Yugoslavia. All of these post-­
totalitarian systems shared the legacy of totalitarianism inherent in terms
of the dominant Marxist-Leninist ideology that created political, social
and cultural structures in which political violence was intrinsic, as a
10 T. Sekulić

constituent part of the system as such. The economic system of post-­

totalitarian societies was radically different concerning the countries in
which the democratic transition was interpreted in terms of the second
and third waves. In all these cases, the capitalist-based market economy
preceded and was already established before democratic liberalization of
their totalitarian or authoritarian political and social systems. If the Nazi
and fascist totalitarian systems were defeated and radically destroyed after
World War II, Soviet-style totalitarianism, on the other hand, was trans-
formed into different forms that were more elastic and liberalized, less
transparent—the post-totalitarian ones, as Heller, Feher and Markus had
shown in their book Dictatorship over needs (Heller, Feher and Markus
1983). The real socialist economies were conversely based on state or
social property with some experimental exceptions, such as the socialist
market economy and self-management developed in former Yugoslavia.
In most of these countries, in the historical period preceding the
authentic or imposed communist revolutions, insufficient democratic
political culture had been developed. They were mostly monarchies, with
restricted parliamentarianism, and an economy based primarily on agri-
culture and almost inexistent industrialization, just touched by the first
wave of democratic transition and capitalism. In the case of the long his-
tory of these regimes, seventy years for most Soviet republics and autono-
mous regions, forty-five for other European communist states, entire
generations have been socialized (and adapted) to non-democratic politi-
cal, social, economic and cultural models (Hobsbawm 1994).
A further element of complexity concerns the ethnic and national
structure of many of these countries, which played a decisive role when
the communist power structures collapsed and the colonized public arena
opened up, unfolding a space for negotiation of the political, social, cul-
tural and economic interests of individuals and groups.
The democratic transformation developed simultaneously with the
building of a national state in all of these societies, although with many
contingent differences, regarding the specific historical background of
each, and even more important, considering their (ethno-)national con-
stellation and corresponding power symmetries. The fragile, (re)created
public sphere, as the premise for democratic liberalization, was again put
in danger of colonization by an aggressive and anti-political discourse
 1 Europe from East to West, from South to North… 11

from new non-democratic elites. In some cases, ethno-national belong-

ing was exasperated and exploited by these elites, in order to guarantee
access to the material, symbolic and power resources in the new category
of ethno-capitalists (Mujkić 2016). This particular feature of the post-­
communist transition was probably one of the main causes of delayed
democratization in those cases in which the violent partition of the social-
ist states’ territory and resources among constituent nations, supported
by the international community and European agency, produced armed
conflicts, wars and crimes.
The external and internal boundaries never clearly separated national,
ethnic and minority groupings in this part of Europe, and the modern
nation-state ideal of congruency of territory, people/nation and religion
was further complicated by the co-existence of three major monotheistic
religions. In addition, the historical and cultural legacy has brought about
a proximity and intertwining of communities not only from a territorial
point of view but also in the sphere of intimacy, sometimes creating a true
culture of diversity, distinguished from presumed cultural ‘contamina-
tion’ or ‘hybridization’. The socialist model of secularization is another
dimension to be explored, as transcendent religiosity was replaced by
ideological religious practices, all this within the frame of a socialist state
that declared itself radically alien to religion as such and often encour-
aged the value of atheism. Nevertheless, the Western models of civil reli-
gion do not seem to be basically different to the (real) socialist ones
(Sekulić 2017).
Be this as it may, the first response to the collapse of the legitimacy of
communist systems and the power crisis was experienced and narrated as
national liberation, both from the rule of the Soviet Union and as a break
with the constitutional pact among the socialist republics and nations
constituting federations, such as the USSR, former Yugoslavia and
Czechoslovakia. The recovery of political freedom was welcomed as an
opportunity to claim the right to self-determination in several contexts,
together with the claim for a redefinition of internal boundaries, leading
the relationship between groups to partial or total breakdown and violent
conflicts. The consequences of the violence breaking the continuum of
democratic transition continue to hinder the process of integration as
Europeanization.
12 T. Sekulić

The Tenth Anniversary

One of the most important books to analyse the effects of the first transi-
tion and consolidation period, published after the tenth anniversary of
the fall of the Berlin Wall, was edited by Tismaneanu. The concept of
‘revolution’ appeared again as a key one to explain the transformation,
but the content of the book clearly indicated a loss of certainty about
previous interpretative models regarding the results and consequences of
the transformation. The title of the chapter written by Chirot was ‘What
happened in Eastern Europe in 1989?’; Judt wrote about ‘Eighty nine,
the end of which European Era?’; Michnik moved from revolution to
‘The Velvet Restoration’ and Zhelev’s final question was ‘Is Communism
Returning?’. There emerged a growing awareness of the depth of the
change, and of its radical consequences, not only for the states and societ-
ies directly involved but also for Europe, and for a new global order,
whatever it might be. In 1999, the European Community was still far
removed from the enlargement to ten CEE countries, in 2004 and 2007.
The process of democratic transformation was hampered by the
(ethno-)nationalistic goals of the new governments democratically
elected, exasperated in the case of former Yugoslavia. However, even
where the ‘ethno-national question’ was not declared to be the first task
to solve—a premise for further democratization, as in Albania, Poland,
Romania, Hungary and Bulgaria—a huge deficit of democratic political
culture and the establishment of capitalism in weak economies without a
consolidated system of regulations produced enormous effects on social
structures, deepening social inequalities and aggravating social poverty
(Azmanova 2009; Sekulić B. 1999). In 2000, it was evident that in many
cases the corruption of the new political and economic elites eroded the
positive results of democratization, such as, for example, the consolida-
tion of ‘electoral democracy’—the peaceful exchange of power between
political parties and coalitions through free elections. With the fall of the
Wall and the Iron Curtain, capitalism in its new globalized forms con-
quered the field at the global level, hardly questioning the basic Western
ideal of ‘democracy and capitalism’ (Altvater et al. 2013). The capitaliza-
tion of the new democracies has proved to be a contradictory process
 1 Europe from East to West, from South to North… 13

regarding the development of democratic institutions: the Chinese exper-

iment is an excellent example.

The Twentieth Anniversary

The tenth anniversary of the fall of the Berlin Wall passed in a moment
of great uncertainty, with the NATO bombing of Serbia, Montenegro
and Kosovo and the eve of other crucial events, such as the terrorist attack
of 11 September 2001, yet before any clear opening by the EU to Eastern
European countries in terms of membership. The answer to the fierce
attack by Al Qaeda, the war in Afghanistan, followed by the attack on
Saddam Hussein’s Iraq strongly unbalanced the fragile institutions and
normative structures at the international level, which proved unable to
prevent two episodes of genocide which ended the century of violence:
Rwanda in 1994 and Srebrenica in 1995.
During the next decade, ten post-communist countries entered the
EU; other Western Balkan countries developed relationships based on
integration as candidate or potential candidate countries, together with
Turkey and Iceland. The Southern European area was on the boil and
exploded in 2011 with the Arab revolutions: the violent turmoil in Egypt,
Tunisia and Morocco, the war in Libya, and afterwards in Syria. Just
before the ‘Arab spring’, in the Albanian capital Tirana, the democrati-
cally elected government opened fire on demonstrators who were protest-
ing peacefully against the election results and governmental policies.4
In that same period the European Union painfully managed to pro-
duce the constitutive text of the Lisbon Treaty, severely shaken by the last
economic crisis that began in 2008, yet unable to establish the ground for
a common foreign policy, as claimed and discussed by Habermas and
Derrida (2003).
These are some macro variables that constitute the frame for reflections
about the significance of 1989 and of its consequences. Michnik, Heller,
Offe and Snyder, for example, tried to propose a new evaluation of the
significance and of the contingent results—if not the global ones—of the
transformations, always with extreme caution (Michnik 2009; Heller
2009; Offe and Snyder 2009). Nowadays it seems that violence is making
14 T. Sekulić

a strong comeback in the discourse on democratic transition and that

hope of a non-violent revolution, devoid of the phase of terror, is now
lost. Auer’s 2009 article was entitled “Violence and the end of the
Revolution after 1989”; Random House, which published Dahrendorf ’s
Reflections on the Revolution in Europe in 1990, brought out Caldwell’s
book under the same title in 2009, with a completely different subject in
its subtitle: Immigration, Islam, and the West.
On the thirtieth anniversary, new fences and walls have been growing
around Europe, while nationalism and populism, and right-wing radical-
ization, emerge as connected with increasing Euroscepticism and open
anti-Europeanism, contrary to what Agnes Heller wished for in 2009.

Those who have directly known servitude and oppression, and for whom
freedom is the greatest value and gift, have not ceased rejoicing to this day.
I myself am of that camp. Regime change, as far as I was concerned, was a
miracle that one hoped for but did not expect to see, and a miracle it has
remained. (…) All I can hope … is that we too shall be able to produce an
equally fine tale under the title of “Thirty Years On”. (Heller 2009)

 uropean Borders and Barriers: New Fences

E
and Walls
The ‘migrant question’ has become an ‘internal affair’ of the European
Union, in its supra- and transnational dimensions including the wider
European space involved in the accession process, where the transforma-
tion of borders and boundaries has been ongoing for almost three decades.
At the same time, the ‘refugee crisis’ challenges the core founding prin-
ciples and socio-political values of the old and new liberal democracies
composing the Union and offers an invaluable opportunity to re-think,
negotiate, improve and harmonize its normative, political and social dis-
positives, as a transnational global political actor. What we see now seems
to be the exact opposite to that (desirable) goal, as the principle of fortress-
ness characterizes the discourses and practices of the EU and its member
countries’ political elites, with several negative effects inside and outside
the growing walls and fences.
Another random document with
no related content on Scribd:
(writer) a fia, családos ember, ugyanazon Scott Walter, a kinek nevét
már egész csapat könyv viseli homlokán: három kötetet gyűjtött
össze a skót határszél dalaiból (1802–1803), kiadta Dryden munkáit
tizennyolcz kötetben, megírta életrajzát, most Swift munkáinak
hasonló kiadásán dolgozik, s azonfelül számos eredeti verses
elbeszélést írt. A szimatolókat éppen e költeményeknek a
regénynyel való rokonságuk vezette nyomra: a multért való rajongás.
A skót mondák s a britt történet óriás termetű hősei elevenedtek meg
a Scott képzeletében, az Arturok és Bruce Róbertek, hogy vágtató
paripáikkal megrázzák a csatamezőket, s azután az ősi nótákat
énekelve, vidám kedvvel kóboroljanak a vadászkürt szavától hangos
erdőkben. Mint a Rajna mélyén az óriások kincsei: ez énekekben is
egymásra vannak halmozva történeti nevek, hagyományok s a
mesék minden gazdagsága. Vitézi öltözetben a népregék alakjai
bolyonganak itt: apáczaszöktető hősök, a kik bűneikért hős halállal
vezekelnek, Marmion módjára; szerelmes lovagok, mint Roland, a
kik az álmukban megjelent szűzet keresve, a hősiség csodáit viszik
véghez (A triermaini nász); a szarvasűzés közben eltévedt király, V.
Jakab, kit üldözött hősének leánya vendégel és ment meg; a gyűrű,
melyet a búcsúzó vendég ad s mely aztán a leány atyjának, a hős
Douglasnak életét váltja meg (A tó leánya). Történeteinek színes
összeszövéséből sűrűn kicsillog a regék aranyszála; nem hiába
hallgatta gyermekkorában nagyapja falusi házánál a pásztorok
meséit. Csakhogy a szálak többnyire történelmi központ körül
vannak összebogozva; a költött alakok közül rendesen kimagaslik
egy-egy történelmi név; a kóbor lovagok paripái a nagy csatamezők
felé tartanak, a skót dicsőség termőtalajára. Elbeszélésein így
történelmi hangulat rezeg. Fölhalmozott történelmi ismereteiből
munkáiban mindent, a mi színes és ragyogó. Tökéletesen ismerte a
lovagi élet szokásait, a harczjátékok minden szabályát, a csatavívás
valamennyi változatát, párharczok cselfogásait; valóságos búvára és
tudósa volt mindennemű emlékeknek; öröme telt benne, ha
fölkereshette a skót várak omladékait, s gyönyörűségét találta régi
fegyverek szemlélgetésében; tömérdek pénzen maga is gazdag
gyűjteményt szerzett össze. De helyes érzéke volt abban, hogy ezt
az élettelen decoratiót nem tette ki a komoly történelem józan
világításának: mindenütt a mondák homálya ködlik, borostyán növi
be a csonka romokat, a boltíves folyosókon az ódon vértek mintha
megmoczczannának a félhomályban. Sohasem épített magára a
komoly történelemre, mindig a költőibb hagyományra; de kiszínezte
ezt a történelem vonásaival és emlékeivel. Nem történelmi verses
elbeszéléseket írt, még kevésbbé hőskölteményeket; csak hosszabb
lélekzetű népmondákat, melyeknek «epikai hitel»-ét nem tárgyuk
való voltában kereste, elhitetésüknél a múlt varázsára s a maga
költői erejére számított, meg olvasóinak képzeletére s rajongására
minden iránt, a mi hősi. Hogy ez a számítás a romantika idején nem
volt koczkázatos, annak az egész világirodalomban egyik
legnagyobb bizonyítéka éppen Scott sikere.
A véletlen is ugyancsak kezére dolgozott: jóformán alig volt
versenytársa. A skótok halhatatlan énekese, Burns, már halott
classikus volt, mikor Scott első költeménye megjelent, s hagyatéka is
egészen más természetű volt, mint Scott költészete. Egész
Angliában sem hallatszott tetszetősebb és csengőbb hang;
Wordsworth vértelen elmélkedései elhalványultak az ő tüzes skót
hazafisága mellett, Southey napszámos-munkában görnyedt; Anglia
déli része felől az egy Moore neve hangzott, de ez meg épp annyira
ír volt, mint ő skót. Azonfelül Scottban az utóbbi időknek úgyszólván
minden jobb írójából volt valami, olyan hajlama volt az eltanulásra, s
olyan hajlékony volt egyénisége. Burns könnyed, természetes
hangja ellenállhatatlan volt; Scott igyekezett épp oly egyszerűn írni.
A közönség kapott Wordsworth tájleírásain, – Scott tüstént
versenyre kél vele. Túlságosan is fogékony volt minden hatás iránt.
Munkatervét is folyvást a körülményekhez szabta. Percy püspök
gyűjteménye folyvást növekvő érdeklődést keltett a népköltés iránt,
Scott maga is lelkesedéssel olvasta e verseket, – tehát csakhamar
maga is gyűjteni kezdett, s első fellépése az irodalomban egy
háromkötetes gyűjtemény közrebocsátása. Későbben Goethe felé
fordul az angol írók érdeklődése, Lewes, Shelley, Carlyle fordítani
kezdik munkáit; Scott mindjárt a legelsők között van Götz von
Berlichingen-ével és egész sereg balladával, melyeket aztán,
Bürgeréivel együtt, mintául vesz a maga próbálkozásainál. Ebből a
folytonos lázas igyekvésből az élelmességnek szinte kereskedői
foka fejlődik ki benne. Ügyelni kezd arra, hogy legjobb sorai
szembetűnő helyre kerüljenek; az énekek elejére és végére
rendszerint különös figyelemmel kidolgozott sorokat illeszt.
Ez az alacsony és elkedvetlenítő vonás a Scott nagy
népszerűségében, hogy ilyen rejtek-útakra akadni nála, a melyeken
elébe sietett a hírnévnek. Természettől fogva ellenállhatatlan hajlam
élt benne, mely arra késztette, hogy a közönség ízléséhez
alkalmazkodjék. Nem bányászta ki önnön lelkének kincseit, nem
fürkészte, hogy kivé kellene néki lennie, – a helyett azon fáradt, hogy
egyben-másban, a mennyire telhetik tőle, a divatos írókhoz
hasonlítson. Sohasem aknázta ki tehetségét egész mélységében, de
szerencsével értékesítette azt, a mit kis fáradsággal a felszínen
talált. Eötvös mondja valahol, hogy a ki nagyon is magasra száll,
embertársai szemében csak egy parányi pontnak látszik; a ki csupán
székre áll, az vállal kimagaslik a többiek közül. A Scott nagysága
ilyen volt.
Alacsony fának könnyen szedhetni gyümölcsét. Munkái olyan
kelendők voltak, hogy jövedelmükből földet vásárolhatott a Tweed
mentén, a merrefelé valaha a Scottok jószágai terültek, s a melynek
partján minden bokrot ismert gyermekkorából, mikor betegeskedése
és sántasága miatt, hogy erősbödjék, sokat időzött nagyatyja
majorjában.
A mennyi népmondát hallhatott vasárnapi bolyongásai közben a
falvakban és tanyákon, a milyen mozgékony volt képzelete és a mily
könnyen állt nála az írás: bizonyára egész életén át nem fogyott
volna ki a tárgyból s győzte volna munkakedvvel; úgy halhatott volna
meg, mint Anglia egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb
versköltője.
De egyszerre megjelent Byron, összehasonlíthatlanul nagyobb
és érdekesebb tehetséggel s egészen más írói készséggel.
1812-ben jelent meg a Childe Harold első két éneke, s ettől fogva
egy időre az irodalomban minden érdeklődést Byron foglalt le. 1813-
ban még megjelent Scott rendes évi verses beszélye, de azután már
csak kettőt fejezett be. Byronnal nem lehetett versenyezni: még
termékenyebb is volt, mint Scott azelőtt. Esztendőre megint új
sensatiója volt az angol irodalomnak. Egy regény jelent meg,
Wawerley czímű. Brit földön játszott, eseményei a cullodeni csata
körül csoportosultak, melynek történetén mindössze hatvan év
könnyű köde borongott. A regény meglettebb olvasói még atyáiktól
hallhattak e napok felől, melyek emlékét eleddig csak a töredékes
szájhagyomány ápolta.
A könyv érdekességét még fokozta, hogy névtelenül jelent meg;
megint egy új lángész felbukkanására gondoltak, míg lassankint a
verses művekkel való rokonságból gyanítani kezdték, hogy a
történelemnek és hagyománynak ez az alapos ismerője nem lehet
más, mint Scott Walter. Ő rá vallott a regény fürge leleménye, a
könnyed és kedvtelt előadás, a hősök természete, a festői leírások,
minden. De ha a régi maradt is Scott, a regény formájában
szabadabban érvényesültek egyéniségének megnyerő vonásai:
komoly erkölcse, egészséges életfelfogása, az az áhitat, melylyel a
múlton csüggött, s mely látni engedte, hogy maga is kedvét találja
abban, a mit ír. Érthető, ha a könyv párját ritkító népszerűségre tett
szert úgyszólván napok alatt, még azok körében is, a kiket Byron
tartott igézete alatt. Egy regény közönségét nem csökkenthette
Byron divata; annyira másfajta mű volt, hogy minden alap hiányzott
az összehasonlításra. Sokaknak jól esett, hogy a sok csapongás
után, a miből Byronnál kivették a részüket, megint angol földre
léphettek; átélhették apáik korát, melyről gyermekmeséik szóltak;
csélcsap szerelmi kalandok helyett a józan angol életet
szemlélhették, s azzal a szigorú erkölcscsel találkoztak, mely már
kezdte a polgári házakból kiüldözni Byron munkáit.
Anglia bágyadt vagy szenvedélytől marczangolt költői közt
megjelent egy egészséges, józan ember. A pillanat rendkívül
kedvező volt a sikerre nézve. A közönség már kezdte megsokallni az
erkölcsös és kalandos regényeket, melyek írói Richardson mintájára
halommal faragták az erény-bábukat; a kalandszövők meg egyre
szörnyűbb borzalmakkal gyötörték olvasóik képzeletét. A mióta a
polgárság lett a nemzet magva, a színpadról is kiszorúltak a színes
nagy jelenetek, s helyüket a mindennapi életből vett napihír-
színdarabok foglalták el. A közönség kezdte híját érezni az udvari és
lovagi történeteknek, melyeknek a polgárság mindig készséges
bámulója volt. A franczia forradalom és Napoleon nyomában felgyúlt
a nemzeti érzés, népszerűk lettek a történetírók, Hume, Robertson,
kelendők a történeti művek. Meg volt tehát a fogékonyság a múlt
idők érdekessége s a képzelet színessége iránt, – s éppen ez a két
vonás egyesült Scottban ritka költői erővel.
Nem mondhatni, hogy e regények vetekedhetnek Tom Jones-szal
vagy a wakefieldi lelkész történetével, de ha olyanok nem voltak is,
viszont egészen mások voltak. A történelmet nem hőskölteményben
vagy tragédiában, hanem egyszerű prózában, mindennapi
események gyanánt adni elő: ez ujság volt. S hozzá még: Scott a
nagy regényíróktól is eltanulta, a mi bennök leghódítóbb, nem csak a
leírások és festések, hanem szerkezet és fejlődés tekintetében is
kitünő. Sokszor csak egy-két emberöltő választotta el alakjait az
olvasóktól, egészen közel vannak egymáshoz; e bizalmasságot még
fokozza, hogy a történelem ünnepélyes eseményeit átszőtte a
polgári regények kedvességével, meleg családiasságával. S a skót
szokások és jellem rajza mellett az egészen eláradt erős skót
nemzeti érzése, mit a romanticismus csak elősegített. Új mezőt
foglalt magának, a melyen ismét versenytárs nélkül uralkodhatott; de
új útat jelölt ki az egész műfaj számára is.
Most prózában még fokozottabb mértékben kezdődött újra a régi
termékenység. Mint azelőtt a versek, ezentúl évenként megjelent
egy-egy «Wawerley-regény». Scott a polgári elem Homérja lett.
Lankadatlan képzelete egymás után járja be a századokat. Második
regénye, Guy Mannering, az író gyermekkorában játszik, egy főúri
sarj története, a kit nagybátyja haszonlesésből szinte a halálba
üldöz, de a ki sok viszontagság után mégis jogaiba és birtokához jut.
Rob Roy, a haramiavezér, egy emberöltővel előbb pusztítgatta a
herczeg javait, a ki földönfutóvá tette. A lammermoori menyasszony
a XVII. században emelt volt kezet hitestársára, a kihez szíve
ellenére kényszerítették. Lassankint a hagyománytól magukhoz
hódítják a történelmi események és személyek: a nagy forradalom
és a restauratió (Peveril, Woodstock), Stuart Mária és Erzsébet
királynő (the Abbot, Kenilworth). Legkedvesebb hősei mégis azok, a
kiknek vállára egy mondát teríthet palástul; legvonzóbb hely előtte a
zöld erdőben az a tisztás, a hol Oroszlánszívű Richard kezet ráz az
íjas Robin Hooddal (Ivanhoe).
E regények természetesen nem mind egyenlő becsűek.
Wawerley, mint első kísérlet, a leggondosabb munka, Ivanhoe
leggazdagabb mondai vonásokban; Redgauntlet alakjain legtöbb az
életből ellesett vonás; ezek a legsikerültebbek. A Scott közönsége
azonban nem latolgatta a regényeket egyenként, hanem kapva-
kapott minden újabbon. Két évtizeden át ő volt Anglia mesemondója.
Úgy látszott, hogy a mily kifogyhatatlan az író képzelete, épp oly
határtalan a közönség érdeklődése s e munkák népszerűsége. Az
erkölcsi és anyagi siker egyaránt páratlan volt. Scott sheriff lett,
azután a kamara titkárja, barátja az uralkodó herczegnek, a ki 1820-
ban baronetté ütötte. Munkáinak anyagi haszna is ritkítja párját.
Olyan vagyont szerzett, mely még Angliában is számottevő.
Nem mondhatni Scottról, hogy, ha kereste is a népszerűséget,
merő hiúságból vagy a haszonért tette volna. Egészen képzelete
világában élt; a vagyon az ő szemében csak arra szolgált, hogy
olyan életet láthasson maga körül is, a minőben alakjai éltek; hogy ő
is olyan jó, nagylelkű, adakozó lehessen, mint hősei.
Ezért vásárolt földeket a Tweed mentén, nem termékeny, de
csupa történelmi földet, melynek nevét, mint Kazinczy Bányácskáét
Széphalomra, Cartley-ból, a mi szemétdomb-félét jelent,
Abbotsfordra változtatta, mert ez a környék azelőtt Melrose
apátsághoz tartozott. Később hozzávásárolta a völgyet, melyben
valaha a rímelő Tom tanyázott. Boldog volt e történelmi hangulat
közepett, a hol magát egy szétágazó skót családfa törzsének
álmodhatta. Nem bírt ellentállni a vágynak, hogy a mint verseiben a
Scottok földjét szerepeltette, most birtokán ne játszassa új
regényeinek egyikét (The Monastery). A víz partján pompás kastélyt
építtetett, mely minden egyes részletében a legszebb skót
várkastélyokról volt másolva. Egymást érte itt az ünnepély, lakoma
és vadászat. A ház ura mint a skót vendégszeretet képviselője
fogadta a szomszéd birtokosokat és bérlőket, volt rá eset, hogy
tizenhat társaságot is egy napon, mint veje, Lockhardt, följegyezte
életrajzában.
 Olyan színes és mozgalmas ez az élet, akárcsak Scottnak
valamelyik könyve, sőt még regényesebb és tartalmasabb is, mert a
vídám jelenetekre itt komoly megpróbáltatások következnek; a
tanulság is több életében, mint munkáiban. Vállalkozó kedve s a
szerencsében való bizakodása részesévé tették Scottot kiadója
üzletének. Az nem értette a dolgát, csődbe került s magával rántotta
Scottot is, ki a végső perczekben, mikor még lehetett volna, átallott
egymagában menekedni. Mindabból, a mit szerzett, csak Abbotsford
maradt meg, melyet jóval azelőtt legidősb fiára íratott jegyajándékul,
az is adósságokkal megterhelten. Tisztelői készséggel segítettek
volna rajta, de ő maga akarta kifizetni minden adósságát, a keze
munkájával. Kész volt úgyszólván elülről kezdeni az életet. Újra
kezdődött a régi lázas munkásság, de nem a régi kedvvel, s nem a
fiatalkori erőben. Egyes munkáin meg sem érzik erejének fogyta; az
unokáinak elmesélt angol történelem és Skóczia népszerű története
ma is olvasott könyvek. Későkori munkáinak legtöbbjében azonban
már csak a szándék szép és tiszteletreméltó. Öregen, özvegyen,
robotba is oly fáradhatatlanul dolgozott – többek közt Napoleon óriás
arányú életrajzán – hogy másodszor is tekintélyes vagyont szerzett s
azzal letörlesztette adósságainak nagyobb felét (vagy három millió
koronát) s visszaváltotta könyvtárát. A szerencsével együtt a
dicsőség is visszamosolygott rá még egyszer. Mikor betegeskedni
kezdett, a kormány a nemzet vendégeül családostul egy hadihajón
vitette Nápolyba. Itt a classikus földön új erőt adott neki állandó
szenvedélye a múlt iránt, s a mit még a nagy emlékeknél is jobban
élvezett, szemének homályosuló tükrére rég áhított képek
rajzolódtak: a Rajna-menti váraké, a melyek előtt hazafelé menet
végig hajózott, s még egyszer szívére hajolt örök szerelmese, a
romantika. Ez volt utolsó útja; otthon már várt reá a sötét bárka, mely
a túlsó partra vitte. 1832 szeptemberének végén meghalt.
Ettől fogva csak egy sereg könyv viseli Scott Walter nevét. Sok
könyv csak nyer azzal, ha szemünkben magára állhat s írójának
emberi gyarlóságai, sőt talán foltjai nem tapadnak többé hozzája. De
Scott Walter, míg élt, kétségtelenül többet ért holt munkáinál. Olvasói
előtt, míg e könyveket kezükben tartották, egy szép és kedves
ember állott, a kinek az élete is kész regény, ki barátja volt a trón
örökösének és Byronnak, szemefénye egész Skócziának; legjobb
adomázó és legpompásabb elbeszélő a társaságban, víg pajtás a
vadászaton, a kinek nevét egész Európa ismeri. Sok szeretetreméltó
vonása, nyílt lelke, derült kedélye, csüggedetlen bizalma és
csorbíthatlan becsületessége vele aludt ki. Írónak is sokkal kiválóbb
volt és sokkal nagyobb tehetség, mint a minőnek munkái vallják.
Hagyatéka nem csekély becsű, de tőle különb is telt volna.
Csakhogy lelkét sohasem feszítette az alkotás kényszerűsége,
művei nem óvatos művészi gond közt jöttek a világra, hanem a vak
véletlenre bízva, minél rövidebb idő alatt, mert másképp sem hoztak
volna többet. Mennyit gondolhatott munkáival, mikor czéljuk az volt,
hogy az abbotsfordi birtok határa egy-egy dülőfölddel szélesedjék,
vagy hogy a kastélyhoz új meg új vártornyot lehessen toldani. Óriási
tehetségnek kellett annak lenni, a ki egy pár terem berendezéseért
és vadász-lakomákért ilyen művekkel fizetett. De ezen a nagy
tehetségen is meglátszik, hogy sebtében és dictando dolgozott; ez is
megsínyli, hogy az írónak sohasem jutott eszébe más modèle-ek
után nézni, mint a szomszédos kisbirtokosok; más
olvasóközönségre sem számított soha ezeken túl. Minél többre
szaporodtak alakjai, annál szembetűnőbbé vált, hogy typusonként
egymásra ütnek; későbbi regényei egészükben is majdnem
szakasztott olyanok, mint a régebbiek. Olykor szinte úgy tetszik,
mintha, akárcsak a faluzó színészek, a regényíró is állandó
társasággal s egyre kopottabb díszletekkel vándorolna századról-
századra.
Kétségkívül igen kitünő tehetségek laktak benne, de hiányzott
belőle az a nemes nyughatatlanság, mely az erőket ösztönözni bírja,
hogy megfelelő nehézségekkel szemben végső határukig
feszüljenek. Scott nem igen tüzött maga elé olyan feladatot, a
melyről előre ne érezte volna, hogy játszva tudja teljesíteni.
Ez okból nem illeti hely a világirodalom nagyjai közt, noha az
íróművészet egyik-másik vonása dolgában a legkülönbekkel
vetekszik. Csakhogy az ő kiválóságai egytől-egyig kirívó
fogyatkozásokkal párosulnak. Kellemesebben, könnyebben kevesen
írtak nála, de könnyelműbben és üresebben sem igen. A mi a
meseszövés adományát illeti, alig lehet valaki nálánál
kifogyhatatlanabb és leleményesebb, – de a mit elmond, az nem is
több puszta mesénél. Munkáiban az idézet-szemelgetők nem
akadnak egy emlékkönyvbe való gondolatra sem. Alakjain egy-egy
vonás a legmagasabb rendű művészetre vall, – de aligha alkotott
jellemet, mely következetesen keresztül volna víve. A
legválságosabb pillanatban hősei rendesen lebocsátják sisakjuk
rostélyát. Alakjai rajzában egyáltalán ritkán hatol belül a vérten.
Olykor gyanúnk is támad, hogy a pánczél üres, vagy rugóra jár.
Majdnem egyforma gondja volt az embernek és vértjének
megismertetésére. De hiszen a múlt reconstruálásához őt magát is
merő külsőségek segítették el, csorba fegyverek, horpadt sisakok, a
minőket halomszámra kapott tisztelőitől; nem csoda hát, ha
képzelete nem bírt elszakadni attól, a mitől erejét kölcsönözte.
Hőseinek valódiságát, történeteinek realitását sokszor csakis ez az
aprólékos leírás támogatja, a mennyire ettől telik. Festői leírásai
rendesen mesteriek, de éppen azért nagyon is gyakoriak, s
rendszerint hosszadalmasak is.
Így ha a világirodalomban nem is, az angol irodalomban
kimagasló hely az övé s világszerte elismert érdeme van a regény
fejlődésében. A mivel a nálánál nagyobb tehetségek közül is csak
kevesen dicsekedhetnek: ő itt a fölfedezők közé tartozik.
Jórészt ő rajta magán mult, hogy útját még nagyobb emlékek
nem jelölik. Nem ébredt benne vágy, hogy megizlelje azt az érzést:
mit teszen az, lángésznek lenni; csak a boldogulásnak és
szerencséjének örvendett. Nem érezte a nehéz munkával való
elégedettség boldogságát, de élvezte a könnyű alkotás gyönyörét.
Hírneve nem fogja épen kiállni az idők változását, de művei
megjelenésük után egy századdal sem ismeretlenek Európában, s
még mindig elég olvasottak otthonn.
 BULWER.

Bulwert nálunk idejét mult írónak, könyveit antiquar

ócskaságoknak tartják sokan, a kik ötven évi mesgyét sem tudnak
átlépni az irodalom történetében. Igaz, hogy a romantikus iskola,
melynek korában könyvei megjelentek, elvesztette uralmát a lelkek
fölött, az újabb irodalom más útakon jár, de az akkori írók munkáit
nem mindenütt temette el az idő. Bulwer könyvei még kelendők
hazájában; színdarabjai közül is műsoron van egy-kettő. A németek
is sűrűn olvassák; igaz, hogy náluk különösen nagy kelete van a
fordításoknak. Minálunk azonban Bulwernek jóformán még a neve is
kikopott az emlékezetből; könyveit mintha a föld nyelte volna el.
Pedig a maga idejében ugyancsak kapós író volt nálunk is. A mint
híre eljutott hozzánk, Nagy Ignácz mindjárt lefordította egyik
darabját, s Születésjog czímmel kinyomatta Színműtár-ában, 1841-
ben. Hiresebb regényei mind megvoltak magyar fordításban. Mi hát
az oka, hogy nevét sem hallani nálunk, mikor Angliában és
Németországban még élvezetet találnak munkáiban?
Ha az író elveszti közönségét, annak egyrészt a közönség az
oka, másrészt az író. Minél nagyobb olvasóköre volt egy írónak,
annál lassabban apadhat el népszerűsége. Természetes, hogy a hol
többet olvasnak, ott több olvasójuk akad régibb íróknak is, s munkáik
nem kopnak ki egyhamar az emlékezetből. A gazdag irodalmak
csakugyan conservatívak. – Nálunk azonban meglehetősen szűk
körű az olvasó-közönség, s egyáltalán nem régóta van szabadabb
és élénk szellemi élet. Külső hatások, új irányok és divatok egymás
sarkában jelentek meg, s kis csapatot ostromoltak. Pedig a szellemi
áramlatok hasonlók a nagy vizek hullámzásához: kis szigeten
hirtelen átcsapnak, a nagyot új meg új réteggel növelik. Ehhez járult
még, hogy nálunk a könnyed franczia irodalom divatja honosult meg
tartósabban, s ez eltompította az érzékeket a józan és higgadt angol
könyvek iránt. Egyáltalán elmerűlt nálunk a régebbi, a Bulwerrel
egyidős irodalom; őt Jósikával és Keménynyel együtt olvasták, ma
ezeket is alig olvassa valaki. Nem utolsó oka ennek nyelvük
avultsága, nehézkessége; s az eredeti művekével együtt elavult
természetesen a régi fordítások stílje is. Érdekes lesz látni: mennyire
tud megifjodni Bulwer új fordításban.
Az is igaz másrészt, hogy Bulwer nem a halhatatlan írók közül
való. Nem lángész, hanem tehetség. De vajjon oly gazdag-e a világ
új tehetségekben, hogy félszázad alatt nyom nélkül tűnhetnek el a
régiek?
Mindenesetre komoly és erőteljes tehetség. Mikor az ő regényei
megjelentek, az angol irodalomnak már voltak nagy regényírói és
kitünő regényei, s Bulwerből mégis hamarosan olvasott és kedvelt
író lett. Pedig az angol izlés és kritika ritkán tévedt, s akkor is inkább
az ellenszenv vezette, mint Byronnal szemben; arra nem igen van
példa, hogy ok nélkül való magasztalásba esett volna.
Azt azonban el kell ismerni, hogy Bulwer dicsőségének útját sok
minden egyengette. A közönség szűkében volt új regényeknek.
Scott már kifáradt, elevensége elhagyta utolsó munkáiban, s néhány
év óta már nem is jelent meg tőle számottevő munka, mikor Bulwer
első regénye, Falkland, 1827-ben napvilágot látott. Egy évtizednél
tovább maradt Bulwer az angol közönség legkapósabb írója, mig
Dickens és Thackeray megjelentek. Ez idő alatt egyetlen komoly
vetélytársa lett volna, Disraeli, de azt a politika hódította magához;
csak azért írt, hogy nevét ismertté tegye könyvei czímlapján, mielőtt
a politikában is szerephez jutna. Regényeit sebtében vetette papirra,
három-négy hét alatt egyet, csakhogy politikai eszményeit
megismertesse a közönséggel. Bulwer kevésbbé ötletes, de sokkal
lelkiismeretesebb és gondosabb író. Ő is volt tagja az alsó-háznak,
sőt gyarmatügyi miniszter is, s politikai érdemek fejében baronet és
lord lett belőle, de az irodalomtól sohasem pártolt el, haláláig író
maradt (megh. 1873., 70 éves korában). Politikai sikerei csak
növelték az érdeklődést írói munkássága iránt. Származása és
egyénisége is előkelő volt, a mi hasznára vált honfitársai szemében.
Tábornoknak a fia volt s unokája Warburton-Lytton híres
nyelvtudósnak. Mindig az előkelő körökben forgott, megbízhatóan és
érdekesen írta le azokat, a mi nagyban biztosította munkái iránt az
érdeklődést. Tárgya is mindig érdekes volt. Falkland levelekben
elmondott története egy férjes asszony szerelmének, a ki belehal a
fölfedeztetés izgalmaiba. Regényei többnyire elzüllésnek indult s
megmentett gyermekek, eltünt vagy meghamisított végrendelet,
hosszú időn át szerencsésen titkolt nagy bűnök kiderülése körül
forognak, a mi az angol közönséget ma is érdekli. Mennyi izgalom, s
végül mily fényesen diadalmaskodik az erkölcs! Ez éppen az angol
közönségnek való.
Az első kötetével keltett érdeklődést Bulwer termékenységével és
sokoldaluságával igyekezett ébren tartani. Eleinte minden év
irodalmi termésében ott volt az ő neve és munkája, csak később
kényszerített rá néhány évi szünetet politikai szereplése. Külföldön is
olvasták, a mi csak fokozta otthoni népszerűségét. Kivált a
németeknél volt kapós; ez egyrészt Schiller fordítójának s a német
irodalom nagy tisztelőjének szólt; másrészt annak köszönhette, hogy
munkáin sok helyt érzik a német hatás, sőt olykor a német mintakép
is, a mi nem kevéssé hizelgett a német hazafiságnak.
Termékenysége mellett sokoldalusága sem hagyta ellankadni
iránta az érdeklődést. Az irodalomnak majd minden ágában próbára
tette erejét. Írt fashionable regényeket, mint Pelham; Clifford és
Aram bűnügyi regények; Devereux XIV. Lajos udvarában játszik.
Olaszországi utazása alatt írja Rienzi és Pompeji utolsó napjai
történelmi regényeit. A Caxtonok-kal próbát tett a humoristikus
regényben, a Rajnai zarándokok-kal a mesében; Zanomi spiritiszta
regény, A jövő nemzedéke phantastikus. A mellett írt színműveket
La Vallière asszonyról, Richelieuről, Walpoleról; de a saját korából is;
egy vigjátékával, a Pénz-zel, nagy sikert aratott. Epost írt Arthur
királyról classikus mintára, utánozta a régi milesiákat, s gondos
történelmi tanulmányok alapján regényes korrajzba fogott
Pausaniasról.
Ennyi mindenféle természetesen nem sikerülhetett neki
egyformán s nem lehet minden téren eredeti. Nem is törekedett erre,
sőt szivesen dolgozott minták után. Fiatalkori költeményein Byron
hatása érzik, a későbbieken Schilleré. Az angol kritika már harmadik
művénél (The Disowned) rámutatott, hogy egyes alakjai Scott-tól
vannak kölcsönözve. A német kritika sem maradt adós annak
kimutatásával, hogy Falkland Werther-nek, az eltűnt kedvesét
kereső s leányára találó Maltravers s a szülői házból egy
vándorszínész csapathoz szegődő Godolphin meg Wilhelm Meister-
nek hatása alatt keletkeztek. A Caxtonok-ban szántszándékkal a
nagy humoristák modorát utánozza, főképp Sterne-t. Nem is csupán
elődeit utánozza; rendkivüli tanulékonyságával fiatalabb kortársaitól
is ellesi, a mi bennük újszerű, érdekes vagy megindító. Könnyű
volna kimutatni, hogy néhol annyi meghatottsággal rajzolja a
szegénységet, olyan lélekkel igyekszik megértetni és menteni hibáit,
akár csak Dickens. Gúnyjának nyílait olykor Thackeray kalapácsával
élesíti meg. Egykorú franczia íróknál könnyű megtalálni mintáit a
helyzetek kiélezése, a meglepetések, az alakok egész táborának
mozgatása dolgában. Mindez nem ártott Bulwernek, sőt növelte
népszerűségét, hogy benne is föl lehetett találni a divatos újabb írók
sajátságait.
Nyilvánvaló, hogy Bulwer írói egyéniségének képe meglehetősen
zavaros és sok rajta az idegen vonás. A mi egészen sajátja, abban
több ügyességet mint mélységet találni. Ötletes meseszövő, a ki
játszva vezet át tekervényes bonyodalmakon, de olykor nagyon is
kacskaringós úton hajhássza az érdekességet, s mesterkélt
kifejléshez igyekszik; alakjait sok emberismerettel rajzolja, de
azokon inkább a társas-élet vonásai vannak jól eltalálva, az emberi
lélek mélységeibe kevésbbé tud bevilágítani. Vonzó elbeszélő, a ki
szellemes elmefuttatásokkal, közbeszőtt egész kis értekezésekkel
gyönyörködtet, de ezek alig tartoznak a tárgyhoz; választékos
stiliszta, a ki az előadás művészetének éppen csak legmagasabb
csúcsait nem tudja megközelíteni: az egyénenként jellemző nyelvet,
a stíl művészi hangváltozásait, mely erő és báj közt csapongva, a
fenséges nyugalomtól az ideges rebegésig alkalomszerűen
változnék a tárgyhoz képest.
Meséit elég érdekesen tudja szőni, bár menetük olykor ellankad s
vontatott. Alaprajzuk egyszerű, szinte kezdetleges. A cselekményt
többnyire két szálból fonja, mint az Éj és virradat-ban is, hol két
külön történet folyik a vagyonuktól elesett fiúk s az örökösök körűl,
míg végre e két szál egybe sodródik; a rokonság két ága – s ezzel a
közös vagyon is – ősi szokás szerint házasságban egyesül.
Ötleteiben, melyekkel tovább lendíti vagy összebonyolítja a
cselekményt, nem mindig válogatós; olyan bonyodalmakat sem
kerül, melyek hallgatózásból vagy köpönyeg-elcserélésből állanak
elő. Leleménye néha szemlátomást elhagyja s alig birja meséit
tovább gördíteni: ezért szorul annyiszor intrikusokra. Regényeiben
tömérdek fortélyt, gonoszságot, örökség-vadászást, halálos
gyűlöletet találunk, a cselekvényt sokszor ezek a rugók lendítik
odább, itt-ott majdnem a régi gézengúz-regények modorában. Egész
czinkos-bandákat visz néha regényeibe, melyek így roppantul
megnépesülnek, hogy végül alig tud velök mit csinálni. Az Éj és
virradat-ban például egész csapat emberre van szüksége ahhoz,
hogy az eltűnt esketési anyakönyv-lapot a jogos örökös kezébe
juttassa. Fülöp nevelteti egy megholt czinkostársának leányát, a ki őt
oltalmába fogadta volt; a leányra szemet vet egy vén lord; el is
raboltatja, s történetből épp abba a falusi házba viteti, melyet
sógorától vett, a kire bátyjáról, a Fülöp atyjáról szállott. Itt kerül elő
aztán az írás Fülöp törvényességéről, s jut az elrabolt leány kezébe,
a ki Fülöpöt szereti. – Ily kerülő útakon vezet sokszor a kibontakozás
felé, kínos lassúsággal derítve ki oly tényeket, melyeket az olvasó
régóta bizonyosra vesz. Ez korának szokása, de csodálatos, hogy
oly elmés író semmi áron sem akarja észre venni, mennyire fárasztó
a kiváncsiságnak ez az erőszakos élesztgetése, mely végtére nem
fokozza, hanem eljátszsza az érdeklődést.
Ennyi csűrés-csavarásra azért van szüksége, mert a cselekvény
nem fejlik nála az alakok jelleméből, hanem mankókon vánszorog
epizódról-epizódra. Mintha nem is volna ereje az egyének, csak a
társadalmi osztályok megfigyelésére és leírására. Emberei mintha
betanult szerepet mondanának föl, olykor szinte a súgó hangját is
hallani s szinte látni a rendezőt, a mint a színpadra tolja a
szereplőket, hogy a játék meg ne akadjon. Alakjainak nem látunk a
lelkébe; csak foglalkozásaikról, tetteikről vagyunk tájékozva,
érzéseikről, gondolataikról nem igen. A lélek mélységeibe Bulwer
nem igen száll alá, lélektani rejtélyek fürkészéséhez ritkán kap
kedvet. Csak egy problema költötte föl érdeklődését többször is:
hogy’ férhet össze egy lélekben a jó szándék a gonosz tettel,
aljasság nemességgel; hogyan maradhat ez épen, vagy mint merül
el az alacsonyságban. Négyszer is hozzányúlt ehhez a thémához.
Clifford egy szerencsétlen gyermek története, a ki gonosztevők közt
s a börtönben sem züllik el egészen, szerelmében megtisztul, s távol
vidéken tiszteletben és boldogan él. Ez a regény mintegy Dickens
Twist-jének előképe, de lélektani igazságához, sőt lehetőségéhez
Dickens meggyőzőbb előadása mellett is szó fér. Lélektani tanúlság
dolgában rokon ezzel az Éj és virradat. Bulwer legjobb regénye,
mely 1841-ben jelent meg. Egy fiatal ember atyja halála után
nyomorba és bűnös társaságba jut, mégsem sülyed el, hanem
becsületet szerez magának. Ezekben képzelete szerint, szabadon
oldja meg a problémát. Aram élettörténetében azonban a XVIII.
század derekán valóban megtörtént esetet elevenít föl, egy jó és
tudós ember sorsát, kinek lelkét gyilkosság és lopás nyomja, mely
végre kiderül, s összezúzza a vétkesnek nehezen kiküzdött jólétét,
szerelmét, egész munkás életét. Mily ellentétes rajzok, mily
ellentmondó tanúlság! Bulwer vizsgálódása oda megyen ki, hogy
némely esetben a sötét múlt megrontja a bűnösnek egész életét;
máskor talán kikerülheti a Nemesist. Ez maga elegendő bizonyság
arra, hogy Bulwer beérte a mesemondással, s nem fordított nagy
gondot és erőt a lélektani festésre és tanúlságra. Még ezután is
kétszer fordúlt ehhez a problémához: Godolphin-ban és Lucretiá-
ban. A lelkiismeret küzdelméből azonban keveset látni, kivált
Lucretiá-ban, mely ennek hiján s a szörnyűségek halmozásával a
rémregények színvonalára sülyed.
Alakjainak nemcsak belső világuk elmosódott, külső lefestésük is
elnagyolt. Nem csupán lelkükről, arczukról sincsen tiszta képünk.
Nem látni őket olyan jellemző helyzetben, mely bevésődnék az
emlékezetbe. Hogy’ ért ehhez Dickens! Gondoljunk csak a kis
Copperfield dajkájára, a kin szétrepedésig feszül a bujka s ha
lehajlik, lepattan róla egy-egy gomb; zsebében ollója, egy keshedt
meséskönyv és egy tűtartó a Szent Pál temploma képével: ez
feledhetetlen alak. Vagy ott van Andermatt bankár Maupassant
Mont-Oriol-jában, a ki mindent rögtön megbecsül, a mire csak ránéz;
hány emberről nem veszszük ezt észre azután, hogy ő benne
megismertük ezt a vonást. Bulwernél ritkán találni ilyen állandó
emlékezetes vonásokat. Hozzá még az események egész
forgatagán sodorja keresztül alakjait, úgy, hogy alig is van időnk
arra, hogy őket egyszer-egyszer jól szemügyre vehessük. Személyei
csak vázlatok, a kik olykor alig ütnek el egymástól egyébként, mint
hogy sorsuk különböző.
Maga is elismerte, hogy a jellemzésben nem szerencsés s alakjai
többnyire typusok. Valóban, egy sincs közöttük, a kit úgy ismernénk,
mintha az életben találkoztunk volna vele; csupa olyan távoli
ismerősök, a kiknek sorsát mintha csak elmondani hallottuk volna.
Meseszövése s alakjainak rajza egyaránt azt sínyli, hogy nagyon
is szabadjára hagyja képzeletét s a könnyű elgondolást nem
támogatja részletes megfigyeléssel. Ezért oly kevés munkáiban a
realitás. Erre vall az is, hogy a maga korában játszó regényei
semmivel sem elevenebbek, sőt nagyrészt halványabbak a
történelmieknél; az apró részletek segítségével, melyeket minden
kézikönyvben megtalálhatott, ezeket még színesebbekké tudta tenni,
főképp Pompeji utolsó napjai-t, mely nem igen áll hátrább a lármás
sikerű Quo vadis-nál; de Rienzi is meg tudta kapni Wagner
képzeletét. Még inkább kitetszik azonban phantasiájának
szegénysége ott, a hol magára van hagyatva: phantastikus
regényében, melynek czíme A jövő nemzedéke. Egy mérnök valami
bányaszádából a föld gyomrába zuhan s ott egy csodálatosan fejlett,
munkás és művelt népre bukkan, mely a szenvedélyeket nem ismeri,
esze éles, teste erős; már mindazt föltalálta, a miről a földön akkor
még csak álmodni lehetett: fölcsatolt szárnyakon versenyt röpül a
madarakkal s fölhasználja a természet legnagyobb erejét, a vrilt,
mely a mi villanyunkhoz hasonló. E nép szokásainak leírása,
háztartásuk, földmívelésük részletezése szegényes képzelet prózai
munkája, mely még Jules Verne, Bellamy és Wells földönjáró, lapos
képzelgéseinek is mögötte marad.
Való, mind e tekintetben sok újabb író fölülmúlta Bulwert. Voltak,
a kik a képzeletnek káprázatosabb játékaival gyönyörködtettek;
vannak, a kik új fogásokkal gazdagították a regény technikáját s
ügyesebben szövik meséjöket; egyesek élénkebben vagy
elegánsabban tudják előadni mondanivalójukat; némelyeknél több
eredetiséget találni a tárgy megválasztásában, mások ismét a
jellemzésben bravúrosabbak. Mindez azonban nem döntő; a
főkérdés az: több mondanivalójuk, magasabb czéljuk volt-e
szerencsésebb vetélytársainak. Egyeseknek kétségkívül; a nagy
többségnek aligha.
Miért veri fel Bulwer a multat s miért száll a jövőbe? Mit akar
egyéb regényeivel? Mi az ő írói czélja? Forma-művészete nem olyan
kristályos, stilusa nem annyira tiszta, képzelete nem oly lebilincselő,
történelmi festményeinek sincs az a színpompájuk, hogy ezen a
réven a «l’ art pour l’ art» maradandóan éltetné műveit. Tanítása
nem valami magvas. Jellemei révén nem öregbíti
emberismeretünket. Meséiből nem világlik ki több tanulság, mint
hogy vannak jó és rossz emberek; a jók többnyire boldogulnak, a
mint érdemlik, a gonoszak pedig meglakolnak, a mint Anglia büntető-
törvénykönyve kívánja; a bűn, akárhogy titkolják is, kiderül és a
jóság diadalmaskodik. Merő általánosságok. Minő hatást keresett
hát munkáival? Nyilván csak sensatiót, szórakoztatást. Ha őt
megkérdik, mit tart a regényíró feladatának, alkalmasint azt feleli: az
olvasók szórakoztatását, lehetőleg változatos módokon, a
közönségnek tetszőn, a mi felől az író a maga korában divatos
könyvekből tájékozhatja magát, hogy azok szerint igazodjék. Az író ő
szerinte az emberiségnek nem tanítója, csak szórakoztatója, nemes
és művelt szórakoztatója, ki hírnevében aratja fáradságának
jutalmát. A nagy írók bizonyára másképp fogták föl hivatásukat s
többre tanították az emberiséget. De Bulwert nem csupa nálánál
különb írók feledtették el, legkivált nálunk. Azt sem állíthatni, hogy ne
volnának ma is sokan, a kik pusztán szórakozás kedvéért olvasnak s
írók is, a kik ezért írnak. E tekintetben Bulwer nem szolgált rá a teljes
elfeledésre. A Flaubertek és Tolstojok nincsenek annyian, hogy
mellettök Bulwer is ne találhatna olvasókat.
Tagadhatlan, hogy Bulwer nem sokat bővít olvasóinak
gondolatkörén, de ezzel az újabb írók közül is kevés dicsekedhetik;
– talán nem sokat tesz érzéseik és gondolkodásuk nemesítésére, de
kétes és süppedékes tájak felé sem vezette őket soha. Erkölcsének
tisztasága dolgában a nagyobb írók közül sem sokan vetekedhetnek
véle. Mert ne feledjük el, hogy Bulwer népszerűsége az erkölcsös
Angliában virágzott, abban a korban, midőn komoly meggyőződéssel
vallották, hogy könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint Byron
szerelmes történetei egy angol ház küszöbén. Bulwer, ha nem
emelte is magasabbra a világ, vagy csak hazája irodalmát is, bizton
nincs egy lélek sem, a kinek érzéseit vagy gondolatait
lealacsonyította. S ezt nem minden íróról lehet elmondani, a ki ma
oly divatos, a milyen elfeledt ő.
 THACKERAY.

1841-ben a Fraser’s Magazine-ban, melynek hasábjain akkortájt

gyakran lehetett olvasni a Carlyle nevét, egy új regény indult meg.
Alig látott napvilágot néhány folytatása, John Stirling, a kitűnő
kritikus, azt írta róla egy magánlevélben: «Mi különb van Fieldingben
vagy Goldsmithben? Ez az író valódi tehetség, s kellő nyugalomban
és kényelemben mesterműveket teremthet, melyek milliószámra
fognak gyönyörködtetni még meg sem született olvasókat».
A regény Titmarsh Sámuel története volt; Thackeray írta,
harmincz esztendős korában. – Meséje ennyi: Egy gyémántos
családi nyakkendőtű álláshoz juttatja a gazdáját egy bankházban,
mert a bankár a nemes úrfi révén előkelő összeköttetésekre számít.
A fiatal ember meg dúsgazdagnak hiszi főnökét, s rábízza
nagynénjének vagyonát, mely ő reá néz. Mind a két csaló megjárja:
egy szép napon a bankház összeomlik, az örökség odavész, s a
gyémánt elhomályosúl. – A vékony mesében nagy a tanulság, sok
az eleven alak, s az egész egy darab élet, – egy darab «hiúság
vására». Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás
komédiáját, melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A
képmutatásnak és pöffeszkedésnek egész képtárát, egész
társadalmát rajzolta meg, a nagyképű tudálékos inastól, az egész
Londont lekritizáló Charles Yellowplush Esquiretől Gahagan
őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbűl esik a Snobok könyve,
tele carricaturákkal, csupa olyanokról, a kik többnek akarnak
látszani, mint a mik. A mágnásokhoz törleszkedők és öntetszelgő
félműveltek mellett, a kik nem tudják helyesen kiejteni az idegen
szavakat, a melyeket használnak, ott vannak az előmenetelökért
minden mártiromságra készek, a finnyássággal hivalkodók, a
tolakodón figyelmesek és henczegőn szerények. Apránként
majdnem az egész emberiség együvé került ebben a könyvben, s
egész Angliában alig találkozott három igaz ember. – Csupa ilyen
keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek is, az egy Esmond
életé-t kivéve, a mely egészben oly finom és szeplőtelen, mint egy
emlék, s nagyrészt az is volt már az élete Esmondnak, mikor
önéletírását megírta. De Pendennis! Minden fejezete azt mondja:
Lássátok, ilyen lagymatag valósággal az ifjúság híres lelkesedése,
ilyen lomha a törekvése, ennyire rest a jóra; tessék, mennyi
önfejűség, elbizakodás, önzés és alacsonyság van e gyönyörű évek
alján! – Nem is csak az ifjúság, az egész élet ilyen, a nemes-urak a
falun, a kereskedők a városban, a nagyapák, a férjek és a feleségek,
a gyermekek és unokák, az egész világ: ezt mondja a Hiúság
vására.2)
Fanyar mese és keserű tanulság az ilyen, s nem is lett Thackeray
soha abban a mértékben népszerű, mint Dickens. Tulajdon leányai is
szívesebben olvasták Dickens könyveit, mint apjokét. A kiadók sem
tartották nyereséges üzletnek könyvei kiadását. A Hiúság vásárá-
nak első fejezetei – a kézíraton ezzel a czímmel: «Vázlatok az angol
társadalomból» – egész sereg kiadót jártak végig; végtére a Punch
adta ki (1846–1848), barátságból, mert Thackeray régi munkatársa
volt.
Zápor módra húllott a gáncs az íróra, de le is futott róla, mint a
zápor. A legáltalánosabb vád az volt, hogy emberei nagyon
közönségesek és érdektelenek. Csakugyan nem ütöttek a Scott
Walter hérosaira, – a kiket olyan pompásan kifigurázott a Rovena és
Rebeká-ban, – sem a Bulwer érzelmes, poétikus alakjaira; de az e
világon élő emberekhez Thackeray népe hasonlít legjobban.
Fölrótták neki, hogy több rossz embert fest, mint jót, s ezért méltán
gáncsolja őt mindenki, a ki az életben több Dobbinnal és Amáliával
találkozott, mint a hány Crawleyt ismer és Beckyt. Szemére vetették,
hogy többet foglalkozik a rossz emberekkel, mint a jókkal; ezt sem
tette volna, ha nem az a hite, hogy az erény magasztalásánál többet
ér megmutatnia: mennyire fáradságos rossznak lenni, s végtére is
milyen haszon nélkül való; s ha nem úgy látja, hogy a jóság az
életben is elnyomva és rejtőzve hordja örökké nyíló virágát, míg a
gyarlóság nő és hajt minden pillanatban. Úgy találták, a szédelgők