Az Elátkozott Hivatal

Gumikutya

I.

A város középpontjából a 77/A villamos vitt ki Angyalföldre, a „Gumikutya és

Gumimacska Tröszt” gyártelepére. Kezdetben, míg a modern, úgynevezett Stuka
kocsik jártak, harminc percig tartott az út, de később a Stukákat átirányították a
Körútra, ide pedig a Közlekedési Múzeumból hoztak ki négy restaurált hegyi
járgányt.
A közlekedési vállalat szégyellte ezeket a kocsikat, ezért igyekezett lehetőleg
eldugni a belső végállomást, hogy minél kevesebben lássák őket. Különböző
bérházak hátsó udvaraiból, pincéiből indultak a kocsik, míg meg nem találták a
végleges indulási helyet a Budapest Építészettörténeti Kiállítás nagytermében,
ahol csakugyan soha egy lélek sem járt.
A vállalat szégyenkezése nem volt egészen alaptalan: ezek a járgányok
műszakilag valóban egy kissé elmaradottnak tűntek. Reggelenként kurblival
kellett beindítani őket – a motor ilyenkor a Rákóczi-indulót játszotta –, estére
viszont a kocsik annyira bemelegedtek, hogy nem akartak megállni, vascsövekkel
kellett szétverni a transzformátort.
A menetidő fokozatosan felemelkedett két és fél órára, sőt télen négy órába is
beletellett, amíg kiért a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ig. Ugyanis az öreg
kocsik könnyen kisiklottak a fagyos pályán, a kalauz egy önborotva-készülékkel a
járgány előtt haladt, és levakarta a jeget a sínekről.
A kocsi hátsó peronján a Szabó Ervin Könyvtár egyik részlege működött, az
út tartamára kölcsönöztek könyveket, sokan olvastak, egy fiatal munkás, aki
később szédítő tudományos karriert futott be, a Nobel-díj átvételekor kijelentette,
hogy széleskörű ismereteit jórészt a 77/A villamoson szerezte, munkahelyre
menet és jövet.
Ezen a járaton jórészt a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásai
utaztak, külföldi turistákat ritkán hoztak errefelé az idegenvezetők, igaz, hogy
nem túl sok érdekeset tudtak volna mutatni ezen a környéken.
A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyáltalán nem különbözött a többi
angyalföldi üzemtől. Rozsdás ablakrácsaival – melyek titokzatos módon
füstöltkolbász-szagot árasztottak magukból – beilleszkedett a széles, poros utca
egységes színébe.
A bejárat fölött a homlokzaton rajta maradt a régi tulajdonosoknak: „Katz és
Grossartig”-nak a neve. Ezt egyébként a gyártmányokon is feltüntették, mert a
külföldi cégek csak a régi, megbízható „Katz és Grossartig” márkával vették át a
gyár készítette gumiállatokat. Később egyáltalán nem vették át, de akkor már
senki sem tartotta fontosnak, hogy a márkán változtasson.
A kapu elé a szemközti „Fa- és Fémkutya Kombinát” rakta le dombokban a
törmelékeit – éppúgy, mint a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” az átellenes
oldalra. A dombokat természetesen senki sem hordta el, egy idő múlva, ha akarta,
se tehette volna meg, mert már feltüntették őket a katonai térképeken is mint
fontos tájékozódási pontokat.
A szakszervezet kiharcolta, hogy egy segédmunkás csákánnyal minden reggel
lépcsőket vágjon a dombokba, így a dolgozók viszonylag könnyen át tudtak kelni
rajtuk. Később a dombokon kikeltek az elköpködött narancsmagok, és valóságos
narancsfa-erdő borította el a törmeléket, az illetékesek komolyan foglalkoztak
azzal a tervvel, hogy a dombokat Állami Nemzeti Parkká nyilvánítsák.
A gyárudvar viszont annál rendezettebb képet mutatott. Az udvar fölé
emelkedő tornyon ugyan még 1921. december 4-én megállt az óra, azóta
egyfolytában fél hatot mutatott, a szerkezetet nem hozták rendbe, de a mutatókat
naponta gondosan kiszidolozták. Finom pasztával felkenték a kövezetet is, a gyári
táppénzcsalók megszokott trükkjei közé tartozott, hogy néhányszor végigsétáltak
az udvaron, előbb-utóbb elcsúsztak, és eltörték a kezüket vagy a lábukat.
A szakmunkásgárda méltó volt ehhez a környezethez. Nem tűrt el semmiféle
rendbontást. Szabályszerűen tíz perccel a munkakezdés előtt mindenki megjelent,
kikészítették az aprópénzt, és osztottak, mire a duda megszólalt, a hívó már nyúlt
is a talonért. Ezentúl a példás csendet legfeljebb egy-egy segédmunkás
fegyelmezetlen kiáltozása zavarta meg, aki bent az öntőteremben megégette
magát a forró gumimasszával.
A szakmunkások minden órában tíz percre letették a kártyákat,
nyújtózkodtak, és bementek dolgozni a műhelyekbe, gondosan ügyeltek azonban,
hogy legfeljebb tíz-tizenöt százalékkal teljesítsék túl a normát.
Az szinte magától értetődik, hogy ez a becsületes munkamorál egységes, jó
kollektívát hozott létre. A munkások szervezetten jelentek meg a Vörös Gumi FC
mérkőzésein, biztatásuknak volt köszönhető, hogy a gyári futballcsapat feljutott a
hatodik osztályból az ötödikbe. Fizetésük négy százalékát leadták a
„névnapalapra”, ugyanis minden munkatársuk nevenapját megünnepelték a
hűvösvölgyi Nagyvendéglőben, kugli- és snapszliversennyel, utána baráti
vacsorával.
Ha egy-egy szakmunkás nyugdíjba vonult, a gyártól aranyozott
kártyacsomagot kapott ajándékba, ezenkívül továbbra is bejárhatott ultizni, azzal a
megszorítással, hogy havonként legfeljebb ötszáz forintot nyerhetett.
Öregbítette a Tröszt hírnevét, hogy öntudatos munkásgárdája élen járt a
szocialista temetkezés bevezetésében, pedig ez halottanként 300 forintjukba
került, ugyanis ennyit kellett fizetniök a sírásóknak, akik a tanácsi búcsúztató után
kiásták a koporsót, hogy a pap beszentelhesse, mielőtt újból eltemetik.
Még azt sem lehetett volna mondani, hogy a „Gumikutya és Gumimacska
Tröszt”-ben többet loptak volna, mint más hasonló gyárakban. Az igaz, hogy
otthon a Tröszt munkásainak családjában szegény gyereknek számított, akinek
nem volt legalább száz-százötven gumikutyája és ugyanannyi gumimacskája, de
Pipás Zsiga, a régi igazgató, joggal állapította meg: „A csokoládégyári
munkásoknak sem kell levéltetűket fogni, ha egy kis édességhez akarnak jutni.”
Így zajlott az élet a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben, és joggal
lehetett remélni, hogy az üzem egykor majd a korszerűtlen technológia derűs
aggkori végelgyengülésében múlik ki a világból, mikor egyik nap Pipás Zsiga
váratlanul lebukott.
Az történt, hogy egy miniszteri látogatás alkalmával a miniszter a nagy
futószalagterembe akart menni, de Pipás Zsiga tévedésből az üzemi konyha
burgonyaraktárába vezette. Hiába védekezett, hogy ő sem ismerheti töviről
hegyire az egész üzemet, még aznap áthelyezték Balmazújvárosba tejellenőrnek,
utódjául Noch Józsefet nevezték ki.

II.

Az ultizók a régi munkásközmondást ismételgették: „A piros ász minden

rendszerben üti a piros felsőt”, mégis bizonyos idegességgel várták az új
igazgatót. A szorongást csak fokozta, hogy senki sem tudott semmit Noch
Józsefről.
Olyan hírek terjengtek, hogy hírhedt munkásfaló, fegyelmivel bocsátja el
azokat, akik egy műszak alatt háromnál többször mernek ásítani. Mások viszont,
ismerőseikre hivatkozva, azt állították, hogy Noch roppant kedélyes ember,
minden csütörtökön lejár egy angyalföldi kisvendéglőbe pacalt vacsorázni.
 Az új igazgató első rendelkezésétől várták, hogy megerősítse vagy
megcáfolja ezeket a szállongó híreket, de ez a rendelkezés nem oldotta fel
nyugtalanságukat, mert semmit sem tisztázott.
Noch azzal kezdte igazgatói működését, hogy utasította a szállítómunkásokat:
ezentúl ne vigyék át az üzemi törmeléket a túlsó oldalra, hanem a kapu elé rakják
le. A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” hamarosan szinte megközelíthetetlenné
vált a külvilág számára.
A szakszervezet kiharcolta, hogy a terhes anyák szöges turistabakancsot
kapjanak a dombok megmászásához, de a többi munkás részére csak napi öt deka
hecsedlilekvárt tudott szerezni mint „gyármegközelítési pótlékot”. Maga Noch
AB jelzésű állami helikopteren járt be a gyárba, a padlástérből átalakított
parkolóhelyen ereszkedett le.
Egyszer a helikopter elromlott, és az igazgató gyalog ment keresztül az
udvaron, az egyik kártyás ijedtében tök kilencesre mondta be az ultimót, de Noch
közömbös arccal sétált el mellettük, arca sem jóváhagyást, sem rosszallást nem
fejezett ki.
Az igazgatóból sugárzó közömbösség hamarosan a gyár uralkodó szellemévé
vált. A falakra nagy táblákat akasztottak ki: „Mi közöd hozzá?” „Törődj a saját
dolgoddal!” „Azt hiszed, nekem nincs annyi eszem, mint neked? Amit te most
tanulsz, azt én már rég elfelejtettem!”
Ez a közömbösség a gyári élet minden területére átterjedt. Az üzemi konyhán
mindennap tejbegrízt főztek a munkásoknak, kakaószórattal, az óvoda számára
pedig rizses tarhonyát, száraz füstölt kolbásszal és szalonnával, de senki sem mert
szólni, hogy cseréljék fel a két menüt.
Az üzemi könyvtár vezetője, könnyebb áttekintés céljából, eladta a könyvtár
teljes állományát, és helyette csak egy könyvet vásárolt, azt viszont tízezer
példányban. Mindenki szó nélkül tudomásul vette, sőt az olvasók éppoly
szabályszerűen bejártak a könyvtárba, mint régen, és kicserélték a könyvüket
ugyanarra a könyvre.
Az üzemi fogorvos bejelentése sem lepett meg senkit: öntudatos dolgozó nem
kér érzéstelenítést foghúzáskor.
Az általános hangulat alól természetesen a portások sem vonhatták ki
magukat. Régebben botrányt csaptak, ha felfedezték, hogy valaki a köldökében
elrejtve néhány vídiakést akar kicsempészni a kapun, és rohantak a rendészetre,
most sokkal kevésbé álcázott lopásoknál is csak elnézően mosolyogtak. A
portásfülke falára ők is kiragasztották a maguk jelmondatát: „Lopjál csak, annyit
úgy sem tudsz lopni, hogy elég legyen.”
A fővárosi idegenforgalomnak hamarosan nevezetes színfoltja lett az
úgynevezett Gumi utca, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” munkásainak
villanegyede. Itt minden lopott gyári gumiból készült. A házak körül széles kertet
hagytak, mert a ruganyos falakat tetszés szerint lehetett nyújtani vagy tágítani,
néhány élelmesebb háziasszony ötven-hatvan albérlőt is felvett egy szobába. A
kertben pedig nyugodtan játszhattak gumilabdáikkal a gumicipős gyerekek, a
vékony, átlátszó gumiablakokról lepattantak az eltévedt rúgások.
A tolvajok minden félelme eloszlott, mikor észrevették, hogy maga az
igazgató is lop, méghozzá sokkal nagyobb méretekben, mint ők.
Egy nap új szállítómunkások jelentek meg az udvaron, legtöbben a
Gyűjtőfogház stilizált bilinccsel ellátott törzsgárdajelvényét hordták a
gomblyukukban – ezt a kitüntetést csak annak adományozzák, aki legalább tizenöt
évet eltölt ugyanabban a büntetőintézetben. Az új szállítóbrigádot az igazgató
közvetlenül saját irányítása alá rendelte.
A brigád először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a hengerműből
kiemelték a malomköveket, és elszállították valamilyen ismeretlen helyre, de
osztatlan elismerést váltott ki az az akciójuk is, mikor ellopták a gyári ipari vasút
mozdonyát, és kivitték a kapun egy kávéfőző gép papírjaival. Igaz, hogy a
mozdony 600 lóerős volt, ami egy kávéfőző géptől szokatlan teljesítmény, de el
kell fogadni a portás védekezését is: nyolcszáz forintért nem köteles elvégezni egy
gépszakértő munkáját is.
Természetesen ettől a kisebb tolvajok is vérszemet kaptak, egyre
kockázatosabb trükkökre mertek vállalkozni. Nyolc méter hosszú, hatvan
centiméter vastag gumicsúzlit öntöttek, a hihetetlen erejű szalagot felkötözték egy
első emeleti ablak vaskeretére, nyolc ember meghúzta, és különféle tárgyakat lőtt
át vele a gyárral szomszédos salakdombokra: gépeket, az üzemi konyha lábasait,
bútorokat. Munka után pedig átmentek értük és összeszedték.
Az udvar és a műhelyek hamarosan kiürültek. A szakmunkások – miután
minden mozgathatót elloptak – bejelentették, hogy nem hajlandók tovább
dolgozni ilyen rosszul felszerelt gyárban. Kikérték a munkakönyvüket, és
felvételre jelentkeztek az utca túlsó oldalán a „Fa- és Fémkutya Kombinát”-ban.
Ez az üzem különben is nagy népszerűséget vívott ki magának a munkások
körében, az úgynevezett „ellen-alkoholszondával”. Munkakezdés előtt
beleleheltettek a munkásokkal egy kémcsőbe, de itt azokat küldték haza, akik nem
ittak meg legalább egy fél deci pálinkát. A gyár egész munkaritmusa ugyanis
bizonyos szolid ittasságra volt kalkulálva, és ezt a ritmust a józanok megbontották
volna, állandó baleseti forrásokat képezve.
A termelés fokozatosan megszűnt. Ezzel párhuzamosan növekedett a
tisztviselők létszáma, ugyanis egyre több kimutatást és statisztikát kellett
készíteniök. A kalapácsok és öntőformák döngését felváltotta a golyóstollak
sercegése és az összeadó gépek csattogása.
Az már semmiféle feltűnést nem keltett, mikor az egyik este Noch különleges
szállítóbrigádja leereszkedett helikopterein az udvarra, néhány rutinos fogással
darabokra szedte szét az egész gyárat, és elszállította. A „Gumikutya és
Gumimacska Tröszt” helyén csak egy üres telek maradt, egyik sarkában az
irodaépületekkel, valamint néhány megsárgult, május elsejét ünneplő
transzparens.
A kihalt udvaron éjjel-nappal nyitott tűz égett, az öreg portás táplálta,
negyedóránként egy használt gumicsizmát dobott rá, ettől az egész környéket
elborította az égő gumi szaga, és megfeszített munka látszatát keltette.

III.

Évek teltek el, és nemhogy senki sem fedezte fel a „Gumikutya és Gumimacska
Tröszt” ellopását, de a gyár még bizonyos hírnevet is kivívott magának. Gondosan
összeállított statisztikáit példaként emlegették a minisztériumban, nem érkeztek
rendőri jelentések sem különféle botrányos balesetekről, melyeket a
munkavédelmi előírások be nem tartása idézett elő, évről évre csökkenteni lehetett
az állami támogatás mértékét is, végül – ami a legfontosabb – exportgyártmányait
nem küldték vissza a határról a külföldi megrendelők, amellett eltörpült az a
jelentéktelen tény, hogy a gyárnak egyáltalán nem voltak exportgyártmányai.
Személyes ellenőrzésre csak igen ritkán került sor, ezek sem rejtettek
magukban különösebb veszélyt. Az ellenőrök gyomra nehezen állta az égő gumi
szagát, nem mentek be a gyárba, inkább a szomszédos eszpresszóban ültek le, és
oda kérették át az aktákat. Noch ilyenkor ki sem ment a gyárba, erre csak
évenként egyszer szánta rá magát, mikor beépített emberei a Központi
Főellenőrző Bizottság főrevizorának, Kraszner Benjáminnak érkezését jelezték.
Kraszner még a régi, megvesztegethetetlen gárdához tartozott, hiába ajánlotta
fel Noch az állami helikoptert, az öregember gyalog kelt át a törmelékhegyeken,
nem fogadta el az ebédre szóló meghívást sem, inkább zsávolyos asztalkendőből
szalonnát bicskázott póréhagymával, melynek szaga még az udvaron lángoló
gumicsizmát is zavarba hozta.
Kraszner személyét egyébként is legendák övezték.
Fizetése ötven százalékát minden hónapban fel akarta ajánlani a Vörös
Segélynek, tapintatosan közölték vele, hogy ez a szervezet már rég megszűnt, de
Kraszner a következő elsején ismét Vörös Segély-bélyeget kért.
Azt hitték, feledékenységből, holott Kraszner memóriája tökéletesen
működött, csak munkatársait tartotta beépített árulóknak és provokátoroknak, akik
szántszándékkal szabotálják a Vörös Segély ügyét. Abban bízott, ha kitartóan
megismétli próbálkozásait, az árulók figyelme egyszer csak ellankad, és az ő
felajánlása mégis eljut a megfelelő helyre.
Gyanúja nemcsak közvetlen munkatársaira terjedt ki, ellenőrzései során is
gyanúsnak talált mindenkit, és lehetőség szerint megpróbálta őket leleplezni. A
beszélgetésekbe váratlan kérdéseket szúrt bele, és gúnyosan mosolygott, ha valaki
nem tudta az extraprofit képletét vagy az indiai kommunista párt III.
kongresszusának időpontját. Máskor hirtelen felkelt a székről, minden nyilvánvaló
ok nélkül mutatóujjával megkopogtatta a falat, és sokáig hallgatódzott, majd
néhány sort írt bele a noteszébe.
Kraszner Benjámin azonban mégsem leplezhette le a „Gumikutya és
Gumimacska Tröszt” ellopását, mert ezt a végletekig becsületes és tapasztalt
öregembert egy testi hiba gátolta az ellenőrzésben, ugyanis mind a két szemére
vak volt.
A börtönök sötétje és a magas vérnyomás tönkretette a látását, de Kraszner
ezt tagadta. Tagja volt a „Lakinger Béla” lövészklubnak, rendszeresen indult
versenyeken, mikor ő feküdt le a lőpadra, a rendezők nem tettek ki céltáblát,
helyette a környék házainak harmadik emeletét látták el homokzsák-biztosítással,
és hanyatt-homlok menekültek az eltévedt lövések elől. Kraszner kiállításokra,
tárlatokra is járt, és valósággal kereste az alkalmat, hogy színárnyalatokról
vitatkozhasson.
Vakságát persze így is tudta mindenki, de felettesei méltányolták a
munkásmozgalomban szerzett kétségtelen érdemeit, és nem akarták megsérteni
azzal, hogy közlik vele: egy vak ember nem tud kielégítő módon ellenőrizni,
inkább meghagyták az állásában.
Noch természetesen könnyűszerrel elhárította Kraszner meglepőnek szánt
kérdéseit, mint például: Kapnak-e a munkások levelet külföldről? Nincsenek-e az
illemhelyeken demokráciaellenes feliratok? Az igazgató nyugodt lelkiismerettel
felelhetett tagadóan, mert a gyárban akkor már sem munkások, sem illemhelyek
nem voltak.
Ha Kraszner az emeleti műhelyeket akarta ellenőrizni – magától értetődik,
hogy ezeket is rég ellopták már –, az udvar közepén meghagyott egyetlen
lépcsőfokon vezették oda-vissza, amíg az öregember ki nem fulladt, akkor
kijelentették, hogy megérkeztek. A fáradt Kraszner itt már elfogadta gumielefánt
gyanánt a portás unokájának kihasadt gumiegerét, és elégedetten írta alá nevét egy
újságpapírra, melyet az ellopott ellenőrzési napló helyett raktak elébe.
Távozásakor kijelentette: ellenőrzése során sehol sem akadt még hasonló
szervezettséggel és alapossággal működő üzemre. Csak a munkatermek festését
találta túlságosan egyhangúnak, azt tanácsolta, vegyék fokozottabban figyelembe
a munkát serkentő színdinamika előnyeit. Nochot külön félrevonta, és bizalmasan
közölte vele: mindent megtesz, hogy ezt a példaszerű gyárat mihamarabb élüzem
címmel tüntessék ki.
Persze akadt néhány ember, főleg a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-tel
együttműködő vagy ennek alárendelt vállalatoknál, akik felfedezték, hogy a
gyárat ellopták. Ezek az emberek azonban – merő kollegialitásból – nem siettek
közölni felfedezésüket a rendőrséggel, hanem előbb Nochhoz fordultak
magyarázatért.
 Noch ezt a magyarázatot minden esetben meg is adta, meghatározott tarifa
szerint. A főkönyvelők tizenötezer forint magyarázatot kaptak, a könyvelők tízet,
utolsó helyen az anyagbeszerzők és az újságírók szerepeltek, ötezer forinttal.
Néhányan, főleg idősebb szakemberek, akik nyugdíj előtt állva féltek egy
esetleges botránytól, és pályájukat kezdő fiatal idealisták visszautasították a
felajánlott készpénzt. Őket a „Megkísértő Villá”-ba vezették, és minden fizikai
kényszer nélkül, pusztán logikai és érzelmi ráhatással álláspontjuk
megváltoztatására bírták.
1964-ben, a gyár ellopásának negyedik évfordulóján, Noch kis
háziünnepséget rendezett a néhány munkás számára, akik továbbra is tőle kapták
fizetésüket biztonsági szolgálataikért. Noch ünnepi beszédében hangsúlyozta,
hogy a törmelékhegyek mögött változatlan biztonsággal bűzlik ott a „Gumikutya
és Gumimacska Tröszt”-öt jelképező, lángoló gumicsizma.

IV.

Néhány héttel azután, hogy ez az ünnepség lezajlott, egy Balaskó Pál nevű fiatal
agronómus nyitott be a Gumiügyi Minisztérium impozáns üveg-acél palotájának
kapuján. Hóna alatt egy fehér csomagolópapírba takart cserepet hozott, melyben
muskátlihoz hasonló, de annál valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld levelű növény
volt ültetve. Félszegen a portáshoz lépett, és megkérdezte, milyen hivatalos
formák között lehet beterjeszteni egy új találmányt?
A portás egy GM 31/1964 mintájú találmánybejelentési lapot nyújtott át
Balaskónak. Ez az űrlap feltüntette a gumiipari találmányok elfogadásának
hivatalos útját, melyik szobában kik jogosultak és kötelesek véleményt
nyilvánítani, összesen négy állomást jelölt meg.
I. Tudományos szakértői véleményezés.
II. Lágymányosi Miklós fővéleményező.
III. Buzás Dezső főkalkulátor, az aznapi ügyeletes szakértő.
IV. Kunfalvi Huba, a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak vezetője.
A portás gemkapoccsal négy lakmuszpapírt tűzött rá az űrlapra, látva Balaskó
csodálkozó arcát, elmagyarázta a mellékelt lakmuszok rendeltetését.
A minisztérium úgy gondolta: a találmányok benyújtói joggal tartják
megalázónak, hogy találmányuk sorsáról éppúgy, mint a múltban, a bürokrácia
jelképei: a stemplik döntenek. Kitűnő, becsületben megőszült emberek roppantak
össze egy-egy lelketlen „Nem javaslom” formula lebélyegzésekor, míg végül egy
újítás segítségével sikerült kiküszöbölni a kapitalizmusnak ezt az átkos
hagyatékát.
A P. H. (pecsét helye) jelzést lakmuszpapírokkal helyettesítették. Az
ügyintézők pozitív vagy negatív véleményüket azzal jelezték, hogy a
lakmuszpapírt savba vagy lúgba mártották, mire a lakmusz pirosra, illetve kékre
vált, a piros szín jelentette az elfogadást, a kék az elutasítást. Ez az emberséges
véleményezési mód megkímélte az emberi önérzetet, még az elutasított feltalálók
is emelt fővel és mosolygó arccal léptek ki a minisztérium kapuján.
Sajnos, mint minden nagy horderejű újítás, kezdetben ez a rendszer is módot
nyújtott visszaélésekre. Egyes feltalálók kis üvegben sósavat hoztak magukkal, és
ahelyett hogy hivatalos véleményezésre terjesztették volna be találmányukat, a
folyosó félhomályos sarkaiban önhatalmúlag idézték elő a lakmuszokon a
számukra kedvező elszíneződést.
Ezeket a visszaéléseket egy kiegészítő rendszabály küszöbölte ki. Minden
reggel lakmuszpozitív színmegállapító értekezlettel indult a munkanap, ekkor
adták ki zárt borítékban az osztályvezetőknek a rendelkezést, hogy aznap a piros
vagy a kék szín jelenti az „igen”-t.
A portás barátságos mosollyal indította el útjára a fiatal agronómust, biztatta,
hogy mindenütt a lehető legnagyobb jóindulatot tapasztalja majd.
Balaskó első állomásként a „Tudományos Szakértők Véleményezési
Alcsoportjá”-t kereste meg a földszinten. Néhány perces várakozás után
bebocsátották a tárgyalóterembe, ahol Balaskó előadhatta jövetele célját.
Leszedte a csomagolópapírt a cserépről, és a magával hozott növényt az
asztal közepére állította. Bejelentette, hogy ez az általa kitenyésztett újfajta
guminövény első példánya, mely, ha beválik, alkalmas lehet rá, hogy
forradalmasítsa az egész világ gumigyártását.
Ezt a növényt feltalálója magyarul gumimuskátlinak nevezte el, a latin
tudományos megjelölésbe viszont önérzetesen belevette a saját családi nevét is:
„Muskátli Gumifer Balaskoensis”-t. Egy akadékoskodó szakértő ezt jogtalannak
találta, azt vitatta, hogy a gumimuskátli csak gyakorlatilag új felfedezés,
elméletileg nem más, mint a régebbről ismert albán eredetű gumicserjének, a
gumipitypangnak korszerűsített, magyar viszonyokra helyesen alkalmazott
változata.
A vitában részt vevő tudósok arra számítottak, hogy Balaskó felháborodik
majd találmánya ilyen minősítésén, legnagyobb meglepetésükre a fiatal
agronómus meggyötört arcára boldog mosoly ült ki. Mikor elmondta élete
történetét, mindenki megértette, hogy ez a mondat milyen súlyos méltatlanságot
hozott helyre.
Balaskó, az egykori lelencgyerek, miután vörös diplomával végezte el az
egyetemet, 1949-ben bizalmi posztra a lakonyai „Joszif Visszárionovics Sztálin”
állami gazdaságba került. Első feladatként mindjárt a gazdaság legfontosabb
területét: a 2000 holdas kísérleti gumipitypang-táblát bízták rá.
Balaskó nagy becsvággyal látott neki a munkának, de a szakirodalom
áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi
négyszázhetvenhárom napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy
akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 000 milliméter természetes
csapadék előteremtése is.
Kétségeit az állami gazdaság vezetői elé terjesztette, de ők a legszigorúbban
megrótták. A rendszer neveltjétől, aki lelencgyerek sorból jutott el az agronómusi
méltóságig, ráadásul még vörös diplomás is, harcosságot és önfeláldozást vártak,
nem pedig olyan burzsoá álobjektivista latolgatást, hogy egy év hány napból áll.
A fejlemények azonban Balaskó rossz sejtelmeit igazolták. A növények olyan
satnyák maradtak, hogy a parasztok szóhasználata szerint a gyalogbolha térdelve
ette meg őket, a kétezer holdról összesen egy talicskára való termést sikerült
betakarítani. Beszállították a gumigyárba, itt a kísérleteknél kiderült, hogy a
gumipitypang ragasztó képessége nem éri el a kovászét.
Másnap Balaskót és a gumipitypang-tábla két éjjeliőrét letartóztatták
szabotázsért, később a vádlottak névsora a méhész szakcsoport vezetőjével bővült,
aki állítólag a méheknek olyan utasítást adott, hogy ne végezzék el a pitypang
beporzását.
Balaskót negyvenegy évi börtönre ítélték, de a büntetésnél sokkal jobban fájt
neki, hogy a bíróság bebizonyítottnak tekintette a szabotázs tényét. Bár bízott
abban, hogy valaha még felmentik, de azt is tudta, a gyanúnak egy halvány
árnyéka rajta marad mindaddig, amíg nem sikerült kitenyésztenie egy valóban jó,
újfajta gumicserjét.
Még bent a börtönben hozzákezdett a kísérletekhez. A falról meszet kapart le,
a rabruhák zsebéből összegyűjtötte a kócot és a morzsákat, összekeverte
borsófőzelékkel, ezt a keveréket addig locsolta, amíg termőtalajjá nem rothadt,
ebbe vetette el a magával becsempészett magvakat. Még nehezebben tudta
előteremteni a hűvös cellában a növény fejlődéséhez szükséges hőmennyiséget.
Néha egész nap a leheletével melegítette a gyönge sarjat, éjszakára pedig a
mellére tette, és hajnalig mozdulatlanul feküdt, nehogy egy óvatlan fordulattal
kárt tegyen benne.
Később, jó magaviselete jutalmául, rábízták a börtönudvar egyik
virágoskertjének gondozását, akkor ide telepítette át a sarjakat.
Évek teltek el megfeszített kísérletező munkával, a börtönből szabaduló
Balaskó zsebében már ott vitte a gumimuskátli egyik, még kezdetleges, de sokat
ígérő válfaját. Szabadlábon, kedvezőbb körülmények között, gyorsabban
fejleszthette tovább a találmányát, a cserépben, melyet lerakott a Gumiügyi
Minisztérium asztalára, már minden tekintetben tökéletes példány foglalt helyet.
 A szakértők – a már említett egyetlen akadékoskodón kívül – a legnagyobb
elismeréssel adóztak az új növény kiváló tulajdonságainak. Balaskó valóban
mindenre gondolt. A gumimuskátli tökéletesen alkalmazkodott a magyar éghajlati
viszonyokhoz, nem igényelt sem esőt, sem napsütést, illetve, ha volt, korlátlan
mértékben fel tudta használni mind a kettőt.
Ragasztóképessége – ami híven mutatja a növényből kisajtolható folyadék
gumitartalmát – egyenesen bámulatba ejtette a jelenlevőket. Egyetlen cseppjével
össze lehetett illeszteni egy ízzé-porrá zúzott üvegvázát vagy egy apró
forgácsokra széthasogatott asztalt úgy, hogy erősebbnek és ellenállóbbnak
bizonyult, mint új korában.
Kérdezgették: mihez akar kezdeni a találmánnyal? Balaskó mindössze annyit
kért, hogy biztosítsanak helyet számára valamelyik gumigyár laboratóriumában,
és egyik műhelyrészlegében szerette volna kipróbálni a gumimuskátlit üzemi
méretekben is.
A szakértők lelkesen támogatták a kérést, az első lakmuszpapírt az aznapi
pozitív színre: pirosra festették, és átküldték Balaskót hivatalos útjának második
állomására, a „Központi Véleményező Csúcsközpont” vezetőjéhez, Lágymányosi
Miklós fővéleményezőhöz. Biztosították Balaskót, hogy Lágymányosi
személyében a világ legjobb indulatú emberével találkozik majd.

V.

Lágymányosi az íróasztalnál ült, és az alvéleményezők által beterjesztett

jelentéseket korrigálta. Gondosan kihúzta az összes előforduló „igen”-t és
„nem”-et, ezeket a „bizonyára”, illetve az „alig feltehetőleg” szavakkal
helyettesítette. Épp az „emberi nem” helyett írt be „emberi alig feltehetőleg”-et,
mikor Balaskó benyitott hozzá.
Bár Balaskót előre felkészítették Lágymányosi jóindulatára, mégis
meglepődött, mikor a kövér, fekete hajú fővéleményező elébe sietett egészen a
szoba közepéig, tovább nem engedte a lánc, mellyel az íróasztalhoz csatolta
magát. Hasonló biztosítóláncot használt egyébként a Gumiügyi Minisztérium
többi vezető hivatalnoka is, nem akarták kitenni magukat annak, hogy egy óvatlan
pillanatban elvegyék tőlük méltóságuk jelképét: az íróasztalt.
Lágymányosi elérzékenyült mosollyal két tenyere közé fogta Balaskó kezét,
sokáig szorongatta, leszedett a válláról egy odahullott hajszálat, vendégét a saját
párnás székébe ültette le, ő maga inkább egy két lábon ingadozó sámlin foglalt
helyet.
Kisvártatva újra felugrott, és málnalekvárral töltött mézbonbonnal kínálta
meg Balaskót. Szája és állizmai együtt mozogtak Balaskóéval, mintha így akarná
megkönnyíteni a rágást vendége számára. Magának csak Balaskó hosszas
unszolására vett ki egy málnalekvárral töltött mézbonbont, úgy látszik, nem találta
elég édesnek, mert elfogyasztás előtt meghengergette még porcukorban is.
Nem engedte, hogy vendége rögtön a hivatalos tárgyra térjen, előbb
részletesen elmondatta vele sorsának alakulását és jelenlegi körülményeit.
Már akkor sírni kezdett, mikor kiderült, hogy Balaskó a lelencházban
nevelkedett, később, ahogy Balaskó a börtönéveket és a többi kiállott szenvedését
ecsetelte, Lágymányosi végigvetette magát a padlón, és fájdalmas részvétében
foggal rángatta a szőnyeg bojtjait.
– De hiszen ez borzasztó, Balaskó elvtárs.
Az elbeszélés végeztével nagy nehezen összeszedte magát, felkelt a
szőnyegről, kezét vigasztalóan Balaskó vállára tette.
– De azért ne ess kétségbe, Balaskó elvtárs. A múltkor is szóba kerültél, az
elvtársak nagyon sok jót mondtak rólad. Hidd el, nem múlik el nap anélkül, hogy
össze ne ülnénk az elvtársakkal, és órák hosszat gyötrődünk, hogy segíthetnénk
rajtad.
A fővéleményező mélyen Balaskó szemébe nézett.
– És most mondd meg, Balaskó elvtárs, hogy én mit tehetek érted? Akarod,
hogy kipucoljam a cipődet?
– Hogy gondolhatsz ilyesmire, Lágymányosi elvtárs?
Erre levette a zakóját, és rá akarta tuszkolni a feltalálóra, Balaskó alig tudta
elhárítani. Lágymányosi eltöprengett, valamilyen szokatlanul nemes, de fájdalmas
gondolat ötlött fel benne, arcára egyszerre ült ki az emelkedettség és a fájdalom
kifejezése.
– Balaskó elvtárs. Ismered te Marikát, az én feleségemet?
Egy csipkekeretes fényképtartót emelt fel, melynek üvegét gyakori csókok
zsíros nyomai borították.
– Marika a legjobb elvtárs, a legjobb anya, négy fiút szült nekem, egyik
nagyszerűbb, mint a másik, a legnagyobbik: Jenőke, már bemászik a zongora alá,
és iratokat visz be magával önálló véleményezésre. Amellett Marika a
legtökéletesebb szerető. Igen, mondjuk ki ezt is, Balaskó elvtárs, ne tegyünk úgy,
mintha az ember a nadrágszíjnál véget érne. Marikának köszönhetek mindent, ő
segített át életem nagy válságain is.
Lágymányosi felemelte tekintetét.
– Nekem Marikán kívül más nő nem létezik a világon, de ha egy olyan
nagyszerű ember, mint te, Balaskó elvtárs, úgy érzed, hogy szükséged van rá, én
elválok tőle, és átengedem neked.
Egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában.
 – Legyetek nagyon-nagyon boldogok.
Most már Balaskó is sírva szorította meg Lágymányosi kezét.
– Köszönöm, Lágymányosi elvtárs, sohasem fogom elfelejteni neked, de
szerencsére nincs szükség ekkora áldozatra. Csak annyit kérek tőled, hagyd jóvá
te is a találmányomat.
Lágymányosi arca elkomorult.
– Milyen találmányt?
Balaskó átnyújtotta a papírt, a fővéleményező sokáig nézte.
– Ez nem olyan egyszerű, Balaskó elvtárs.
– De hiszen azt mondtad, mindent megtennél értem!
– Ezt láthattad magad is, Marikát nem sajnáltam volna tőled. De ezért
felelősséget kell vállalni.
– A szakértők is elfogadták.
– Az ő dolguk. Ők csak a saját ügyeikért felelnek, tőlük engem nyugodtan
kirúghatnak.
Felállt, indulatos léptekkel sétált fel s alá, a lábán csörgött az íróasztal
biztosítólánca.
– Nem az állásomat féltem, csak a becsületemet. Hogy nézhetnék a kis
Jenőke szemébe, ha megkérdezné: apuka, lehet, hogy te felelőtlen voltál abban a
tisztségben, melybe a nép bizalma helyezett? Mit mondanál te a gyereknek?
– Azt mondanám: menj vissza, Jenőke, a zongora alá, játszani, elég baj, hogy
már ilyen hülyeségeket tudsz kérdezni.
– Nincs igazad, Balaskó elvtárs.
Újból megnézte a találmány kísérőlapját.
– Pedig te tudod a legjobban, mennyire szeretnék segíteni.
Arca hirtelen felragyogott.
– Megvan, megvan a megoldás. Azt nem vállalhatom, hogy teljes mértékben
jóváhagyjam a találmányodat, de azt lehetne jelezni, hogy inkább elfogadtam,
mint visszautasítottam. Nem festem be az egész lakmuszpapírt pirosra, csak az
egyik felét.
Felemelte a mutatóujját.
– De a piros rész valamivel nagyobb lesz, mint a kék. Így te jogosan
hivatkozhatsz arra, hogy én voltaképpen elfogadtam a találmányodat, viszont én is
biztosítva vagyok arra az esetre, ha ne adj Isten valami baj történne.
 Fogta az ecsetet, savba mártotta, és végighúzta a lakmuszpapíron, a piros rész
valóban néhány milliméterrel meghaladta a kéket. Lágymányosi a kezét dörzsölte.
– Meg vagy elégedve, Balaskó elvtárs?
– Meg – felelte Balaskó szomorúan.
– Ne keseredj el, Balaskó elvtárs, kis ügyekben, sajnos, néha taktikáznunk
kell, nem kockáztathatjuk meg, hogy egy narancshéjon elcsússzunk,
kötelességünk megőrizni magunkat a Nagy Ügy számára.
Arca kigyúlt, mintha trombitaszót hallana és képzeletbeli zászlók csattogását
látná.
– De egyszer, ha majd a Becsületről lesz szó, a Népről, a Nagy Döntésről,
mikor vállalni kell valamit életemmel vagy halálommal, akkor gyere el hozzám,
mondd azt: Lágymányosi elvtárs, eljött az a pillanat, mikor félre lehet tenni
minden fontolgatást, légy olyan, amilyennek lenni kell. Én abban a pillanatban
lefogyok tizenöt kilót és követlek bárhová. Addig is fogadj el tőlem még egy
málnalekvárral töltött mézbonbont.

VI.

Balaskó útja a „Gumiáru Elvi Kalkulációs Központjá”-ba vezetett. Mivel a

minisztérium összes szervei közül éppen a Központ működése igényelte a
legnagyobb rálátást a problémákra, az épület tornyában helyezték el.
A Központ felszerelése is jelezte az elvégzendő feladatok fontosságát. Az
előtérben elektromos agyak nyitották és csukták az ajtókat, elektromos kezek
adtak tüzet a rágyújtó vendégeknek, a falakat körbefutó polcokat gazdasági
szemlék bekötött évfolyamai borították.
A belső szobákban a telexek kígyózó papírszalagjai közölték, hogy változnak
az árak a világ legkülönbözőbb tőzsdéin és piacain, a magyar gazdasági helyzet
alakulását pedig egy különleges grafikonrendszer ábrázolta. A gyárak óránként
közölték a termelési mutatókat, a teljesítményből a gép huszonöt százalékot
levont, a selejthez öt százalékot hozzáadott, s az így nyert adatokat összegezve
kivetítette.
A lenyűgözött Balaskó csak a termek közepén mert menni, és félve
kopogtatott be Buzás Dezső főkalkulátorhoz, elképzelte, hogy a Központnak
ebben a legfontosabb szobájában milyen bonyolult technikai berendezés
működhet.
Legnagyobb meglepetésére a teremben csak egyetlen kis gépet látott, mely a
főkalkulátor asztalán foglalt helyet. A gép hosszú és sűrű, fekete szőrnyalábból
állt, melyhez egy gépíró berendezés csatlakozott. Buzás simogatta a szőrnyalábot,
erre az impulzusra az írószerkezet folyamatosan jegyzett. A főkalkulátor büszkén
mutatott a gépre.
– Elektromos szakáll. Az egyetlen komoly segítőeszközünk a kalkulációban.
A többi gépünk adatait lehet így is, úgy is magyarázni, de három szakállsimítás
véglegesen megold egy elvi problémát.
Felnézett.
– Egyébként mit kíván?
Balaskó előadta jövetele célját, és bemutatta a gumimuskátlit. A főkalkulátor
éppen azt kifogásolta, ami a találmány legnagyobb értékének látszott: az
olcsóságát. A feltaláló ott a főkalkulátor előtt kiszámította, hogy a gumimuskátli
nedvéből készített gumilabda önköltsége nem érné el az ötven fillért. Buzás
megsimogatta az elektromos szakállt, egy pillantást vetett az írószerkezet
feljegyzésére, és megrázta a fejét.
– Értse meg, ez nem számít.
– Hogyhogy nem számít?
– A mi árrendszerünknek nem az az alapja, hogy az árut annyiért adjuk,
amennyibe az előállítása került.
– Miért nem?
– Mert csak így tudjuk elkerülni az ösztönös gazdasági erők érvényesülését,
melyek a piac teljes anarchiájához vezetnének. Nálunk az árak igazságosan
kiegyenlítik egymást. Például a cipőkrémgyár olcsóbban tudja előállítani a barna
cipőkrémet, mint a feketét. Na már most, hogy ne jussanak jogosulatlan előnyhöz
azok, akik állandóan barna cipőben járnak, tehát olcsóbb cipőkrémet
használnának, egy szintre hoztuk a két cipőkrém árát.
Keresgélt az iratai között.
– De vannak ennél bonyolultabb példák is. Például tavaly újféle sapkát
terveztettünk a női ballonkabátokhoz, japán bambuszpálcika merevítéssel,
kétoldalt alaszkai vízigyöngyökkel. A gyárnak darabonként 214 forintjába került,
de hogy a kereskedelmet ösztönözzük, 24 forintban állapítottuk meg az árát. Ezt a
különbséget valahol be kell hoznunk, a gumilabda önköltségi ára 3 forint, eddig
tízért adtuk, most felemeltük tizenötre.
– Hát adják tizenötért a gumimuskátliból készült labdát is.
A főkalkulátor megsimogatta a szőrnyalábot, elolvasta az elektromos szakáll
véleményét, és elnézően mosolygott Balaskóra, mintha egy gyereknek kellene
megmagyarázni valamit.
– Sajnos, nem ilyen egyszerű. Mi a felettes szervektől egy meghatározott
kulcsot kapunk, amennyivel beszorozhatjuk az önköltséget. A gumilabdánál
például öt a szorzószám. Ha a gumimuskátli nedvéből készítenénk egy labdát
ötven fillérért, a szorzószám változatlan maradna, csak 2,50 forintért adhatnánk el,
míg a mostani 3 forint önköltségű gumilabdáért 15-öt kérhetünk. Ha elfogadnánk
a maga felelőtlen újítását, milliókat fizetnénk rá.
A főkalkulátor természetesen nem volt hajlandó előhívni a piros színt a
lakmuszpapíron, helyette lúgba mártott ecsetet húzott végig rajta.
Balaskó a folyosón összegezte az eddigi eredményt: a szakértők pirosa és
Lágymányosi valamivel nagyobb, mint fél pirosa állt szemben a főkalkulátor
kékjével és Lágymányosi valamivel kisebb, mint fél kékjével. A végső döntés
tehát az utolsó állomásra maradt a „Gumiállatok Konstrukciós Főosztályá”-nak
vezetőjére, Kunfalvi Huba főkonstruktőrre.
Kunfalvi szóba sem akart állni Balaskóval, kijelentette, hogy a gumimuskátli
nem tartozik a profiljukba. Balaskó hiába próbálta bizonygatni, hogy utóvégre a
gumiállatok is gumiból készülnek, Kunfalvi elutasította ezt a naiv feltételezést.
– Először is – mondta – a gumiállatok nem gumiból készülnek.
És szekrényéből sorra kivette az állami gumiipar által 1945 után készített
gumikutya konstrukciókat. Elsőnek egy arányos alakú, megnyerő külsejű
gumikutyát mutatott fel:
– 1945-ös keltezésű, „Építjük a nép országát” elnevezésű gumikutya. Minden
részletében elhibázott, maximalista konstrukció. Összetételére nézve
százszázalékos gumi, ami nyersanyag szempontjából megengedhetetlen, tud
ugatni és ugrálni, ez pedig politikai szempontból helytelen. Hamarosan be is
vontuk az üzletekből a megmaradt példányokat.
Egy darabosan megformált, szürkére festett, de még úgy-ahogy elfogadható
külsejű kutyát emelt le a polcról.
– Már valamivel megfelelőbb az 1950-es évjáratú „Dicsőség a sztálini
műszaknak” elnevezésű gumikutya. Nem tud ugatni és ugrálni, de egy pozitív
dinamikai módosítás is megfigyelhető rajta: tudja a farkát csóválni.
Elégedetten rakta vissza a kutyát a polcra.
– Sokan talán beérték volna ennyivel, de az én vezetésem alatt álló alkotó
konstrukciós kollektíva tovább kutatott. Felfedeztük, hogy a gumiállatok
készítésénél ki lehet iktatni a gumit. Elegendő alapanyagot nyerünk, ha a régi
gumikutyákat és gumimacskákat összedaráljuk, és a szükségletnek megfelelően
fával kiegészítjük. Kutatásaink eredményeként létrejött az össznépi általános
fakutya.
És alig titkolt büszkeséggel letett az asztalra egy merev tartású, bamba
tekintetű fakutyát. Balaskó felkiáltott:
– De hiszen ez ronda, gusztustalan!
A főkonstruktőr erélyesen letorkolta.
 – Csak ne legyünk olyan maximalisták, Balaskó elvtárs! A mi népünk
elvesztette a muhi csatát, a mohácsi vészt, az első és második világháborút, ezek
után legyünk nagyon is elégedettek, ha minden dolgozónk gyerekének kezébe egy
fakutyát tudunk adni.
Felállt a székről, a lakmuszpapírt elutasítólag lúgba mártotta, és sajnálattal
közölte, hogy nincs ideje tovább foglalkozni Balaskóval. Az előszobában ugyanis
kint várakozott egy építész, és Kunfalvi sürgősen meg akarta beszélni vele, hogy
új villája előtt a kutyaházba miniatűr XVIII. Leó-korabeli heverőt tegyenek, vagy
beérjék egy modern csővázas rekamiéval.

VII.

A főkonstruktőr határozatával a kék szín jutott túlsúlyba a lakmuszpapírokon, és a

rendelkezések értelmében Balaskó nem fellebbezhetett az elutasító döntés ellen.
Sikertelenül próbálkozott a minisztérium 18 folyosójának számtalan irodájában,
már feladta a reményt, mikor az „Agitációs Propaganda Szervezési Főnökség”
tapétázott ajtaján Jólesz Mátyás segédsugalmazó névjegyét fedezte fel.
Emlékezett rá: a lelencházban ugyanígy hívták azt a fiút, aki az alatta levő
ágyon feküdt. Valószínűtlennek látszott, hogy az ismerős azóta ilyen karriert futott
volna be, hiszen a lelencházban a legbutább növendékek közé tartozott, egy táblán
állandóan a nyakában hordta a nevét, mert folyton elfelejtette, Balaskónak
azonban nem maradt vesztenivalója, benyitott az ajtón.
Legnagyobb örömére valóban egykori lelenctársát találta meg az előszoba
íróasztala mögött. Jólesz Mátyás megölelte, és pártfogásába vette a gumimuskátli
ügyét.
Először Mátyás közvetlen főnökéhez, Jólesz Bélához mentek át, majd sorra
járták a többi illetékes osztályvezetőt: Jólesz Józsefet, Jólesz Mihályt, Jólesz
Jolánt és Jólesz Jolán férjét, született Pazsiczki Lászlót, útközben csatlakozott
hozzájuk Jólesz Teréz, Jólesz Alfréd és Jólesz Albert is. Valóságos csapattá
szaporodva, együtt jelentkeztek a főnökség vezetőjénél: Jólesz Ferdinánd
vezérsugalmazónál.
A vezérsugalmazó éppen fegyelmi tárgyalást tartott.
Néhány hónappal ezelőtt szigorú rendszabályokat léptettek életbe az állami
tinta megkímélése céljából, így például elrendelte, hogy tilos az „i” betűre a
pontot kitenni, mert így éves viszonylatban több liter tinta takarítható meg.
Egyik öreg hivatalnok azonban nemcsak hogy kirakta az „i”-re a pontokat,
hanem egyébként sem kerülte az „i” betűs szavakat, beadványaiban provokatív
módon gyakran előfordultak olyan kifejezések, mint „hibrid virsli, vízisí sincs,
bilincsszíj”.
Jólesz magából kikelve dorgálta az öregembert.
– Azért adunk ki egy ilyen intézkedést kétszázezer példányban,
ötszínnyomással, félmillió forintért, hogy maga gúnyt űzzön belőle?!
Az öreg hivatalnok kétségbeesetten tárta szét a karját.
– Hogy írhattam volna azt másképpen, hogy „vízisí sincs”?
– Hogy? Például úgy, hogy vízisí van.
– De hát ha egyszer nincs vízisí?!
– Mindegy. Egy „i”-betűt akkor is megspórolt volna.
A vezérsugalmazó felemelte a hangját.
– Mindig „i”-t ír? Mit hisz?! Itt nincs vicc! Ki!
Az öreg hivatalnok elkotródott, Jólesz indulatában darabokra tépett szét egy
függönyt, aztán, mikor magához tért, mélyen Balaskó szemébe nézett.
– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.
Balaskó elmondta, miképp utasították vissza találmányát a különféle
főosztályokon és központokban. Jólesz Ferdinánd szótlanul hallgatta végig, de a
homlokán kidülledtek az erek, és a különösen felháborító mozzanatoknál az
asztalra csapott, Balaskó csak később vette észre, hogy az asztallapon krétával
körül vannak rajzolva azok a helyek, ahová Jólesznek ütnie kell.
Mikor Balaskó befejezte elbeszélését, Jólesz mély lélegzetet vett, ez
lecsillapította annyira, hogy meg tudjon szólalni.
– Nincs mit csodálkozni ezen, Balaskó elvtárs. A kispolgári önzés és
haszonlesés, a harmadik utas szájtátiság és az individualista kivagyiság bűzhödt
mocsara vesz körül bennünket még a saját barlangunkban is. Inkább az lett volna
furcsa, ha a volt csendőrök, iparbárók, igazgatók és részvényvágó tőzsdések, akik
rafinált szemfényvesztéssel átmentették magukat a mába, segítettek volna a te
proletár találmányodon. Világos, hogy megpróbálták megsemmisíteni, eltussolni,
elköntörfalazni, sárba tiporni, agyonhallgatni, de ezt a békát már nem nyeljük le.
Vagyunk még néhányan, akik nem vagyunk ugyan pápábbak a pápánál, de
fejbólintó Jánosok sem vagyunk, és ha ők sátánt mondanak, akkor mi Belzebubot
felelünk.
A Balaskót kísérő csoportra mutatott.
– Mi vér vagyunk a te véredből, hús vagyunk a te húsodból, és esküszöm
neked, hogy én és családom, akarom mondani beosztottjaim, egy emberként
állunk ki a gumimuskátli mellett. Csak egyet mondj meg nekem, Balaskó elvtárs,
kemény és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.
 Körülnézett, kiküldte beosztottjait a szobából, mikor magára maradt
Balaskóval, belülről kulcsra zárta az ajtót. Még ezt sem találta elég
biztonságosnak, intett, hogy lépjenek be a páncélszekrénybe, és csak itt fejezte be
suttogva a kérdést.
– Csak azt az egyet mondd meg nekem, Balaskó elvtárs, kemény és
kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy jó-e nekünk proletároknak ez a
gumimuskátli? Nincs benne valami átkozott burzsoá szemfényvesztés, mely a
bűzhödt kispolgári mocsár malmára hajtja a vizet?
– Esküszöm neked, Jólesz elvtárs – mondta Balaskó ünnepélyesen –, a
gumimuskátli csak jót hozhat a proletariátusra.
Kimásztak a páncélszekrényből, Jólesz újból behívatta az osztályvezetőket.
– A legjobb gyárat adjátok oda Balaskó elvtársnak, a legjobb gyárunkat.
Melyik a mi legjobb gyárunk?
Az osztályvezetők egyhangúan a kimagasló eredményeket elérő, kitűnően
szervezett „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ajánlották. Jólesz Ferdinánd
letelefonált a személyzeti osztályra, néhány percen belül meghozták Balaskó
kinevezését a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-höz fő gumiegyenészi
minőségben. Ez a feladatkör korábban nem létezett, Jólesz rögtönözte, mivel a
tröszt státuszkerete zsúfolásig be volt töltve.
Elérzékenyülten nyújtotta át a papírt Balaskónak.
– Menj utadra, Balaskó elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és
kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy nagyszerű embernek tartalak, aki le fog
győzni minden nehézséget.
Ünnepélyesen jobbról-balról arcon csókolta a feltalálót, példáját követte az
egész Jólesz család, utolsónak Jólesz Mátyás, a segédsugalmazó búcsúzott el
Balaskótól, egy előreváltott autóbuszjegyet adott neki, hogy kimehessen új
munkahelyére.

VIII.

Balaskó talán még fel se szállt az autóbuszra, mikor Nochot egy beépített embere
már értesítette a fenyegető veszélyről. Az igazgató azonnal megtette a szükséges
intézkedéseket. A törmelékhegyről lefelé ereszkedő Balaskót négy markos
szállítómunkás várta az ellopott gyár kapuja helyén, megragadták az ijedtségtől
megdermedt feltalálót, és helikopteren a „Megkísértő Villá”-ba vitték.
Mivel az idő már későre járt, a feltalálót egy hálószobába zárták, mely
fényűző kényelemmel volt berendezve, de Balaskó, az átélt eseményektől
elképedve, így is ébren töltötte el az éjszakát. Kilátástalan helyzetében egyedül az
vigasztalta, hogy legalább a gumimuskátlit nála hagyták.
Csak reggelfelé aludt el, de hamarosan felverték álmából. Közölték vele,
hogy nem kap reggelit, mert megkísértési eljárásnak vetik alá, és ennek során
néhány vizsgálat csak éhgyomorra eszközölhető.
Először a társalgóba vezették, ahol Noch bizalmi embere: Momentán
professzornő – valódi nevén Méliusz Edit – hallgatta ki. Balaskó nem tudta, hogy
a csinos, 35 év körüli, szőke nő személyében a századunkban már oly ritka
enciklopédikus tudóstehetségek egyikével áll szemben.
Méliusz Edit első publikációi: a halmazfizika tárgykörébe vágó „Zweihundert
Experimente” és a posthegeliánus formalista logikát leleplező „Neoracionalista
Antitézis” szinte forradalmasították az illető szaktudományokat. De Edit
balszerencséjére a művek megjelenése idején mind a magyar halmazfizika, mind a
magyar formális logika ellenes tudomány még gyerekcipőben járt, nem tudtak mit
kezdeni a felvetett új gondolatokkal.
A sikerek nem jutottak túl a tudományos elismerés síkján, nem jártak olyan
eredményekkel, mint amilyeneket a törhetetlen cipőpertlivég feltalálása
okvetlenül meghozott volna. Edit még ahhoz sem jutott hozzá, hogy önálló lakást
vásároljon, továbbra is öt nővérével lakott együtt és öt sógorával, akik
éjszakánként felváltva tettek kísérletet, hogy megerőszakolják.
A fiatal, csinos nő, aki a magánéletben oly tapasztalatlan volt, mint kollégái,
az anekdoták szórakozott professzorai, elviselhetetlennek találta ezt a helyzetet, de
csekély fizetéséből nem tudott öröklakást vásárolni.
Hogy legalább a halála után találjon valahol állandóságot és nyugalmat, a
Farkasréti temetőben egy öröksírboltot akart venni, a temető gondnokságán
azonban közölték vele, hogy a bérlet csak ötven évre szól, utána innen is kirakják.
Ez adta meg a végső lökést Méliusz Edit elhatározásához: szakít eddigi
életformájával, megpróbálja az öröklakás árát valamilyen hazárdjátékon
összenyerni.
Ezentúl munkáját alárendelte szenvedélyének. Félelmetes matematikai
tudását különféle kollektív totószelvénykulcsok és lottó variációs rendszerek
kidolgozására használta fel, intuíciója ezentúl lángeszű hipotézisek helyett
egy-egy lóversenyfutam győztesének megtippelésére irányult.
A főváros egyetlen, illegális kártyaklubjában is megpróbálkozott. Ez a klub
egy magánlakásban működött, a klub címét a főbérlő és a játékosok szigorúan
titkolták, így legfeljebb, ha százötvenezren ismerték a városban, természetesen a
rendőrséget nem számítva.
A klub specialitásai közé tartozott, hogy a kártyalapokat mikroszkopikus
finomságú pontozás vagy különleges sugárbehatások helyett, melyek
kitapinthatóvá teszik a kártya jelzéseit, egyszerűen fokhagymával cinkelték,
szimbolikusan érzékeltetve a klub magyar nemzeti jellegét, valamint a Budapest
és Monte-Carlo közti távolságot. Egy-egy parti sorsát a jobb orr döntötte el, és a
szaglószerveknek ebben a csatájában Edit végül is alulmaradt.
Képességei a hazárdjátékok szokatlan területén amúgy is cserbenhagyták őt,
elegendő volt néhány hét, hogy elveszítse azt az összeget, melyet tízévi
fizetésének betáblázásával vett fel munkatársaitól. Végső kétségbeesésében
hivatalos pénzhez nyúlt, de ezt is rövid idő alatt eljátszotta.
Edit a börtöntől csak azért félt, mert úgy hallotta, hogy a rabokat nem engedik
cigarettázni. Utolsó százforintosán húsz doboz cigarettát vásárolt, egyik
cigarettáról a másikra gyújtott egész addig, amíg össze nem esett. Bízott benne, ha
nikotinmérgezéssel kerül be a börtönbe, egy ideig nélkülözni tudja a dohányfüstöt.
Szabadulása után csak papírtépőként tudott elhelyezkedni egy hivatalban, a
hivatal eredetileg egy új ollót akart vásárolni, de Méliusz Edit olcsóbbnak
bizonyult. A professzornő ezen a helyen kapta a Momentán melléknevet.
A személyi igazolvány adatfelvételekor arra a kérdésre, hogy mi a
foglalkozása, önérzetesen azt felelte: momentán papírtépő. A tisztviselő a
megfelelő rovatba a „momentán” szót írta be. Edit nem tiltakozott, belátta, hogy
ez a megjelölés pontosan illik egész egzisztenciájára.
Reménytelennek látszó helyzetéből Noch József szabadította ki, aki valaha
egész alacsony beosztásban dolgozott a professzornő keze alatt. Noch akkor már
megkezdte a felnyomulást, már középszerű beosztásban helyezkedett el,
kapcsolatai pedig hivatali hatáskörén is messze túlterjedtek.
Noch el tudta intézni, hogy Méliusz Edit bekerüljön felügyelőnek egy
éjszakai mulató illemhelyére, ahol a külföldiek valutában adták a borravalót. Amit
tudományos pályán nem tudott elérni, az itt végre sikerült, hamarosan összeszedte
az öröklakás árát.
Noch emelkedésével párhuzamosan ívelt felfelé a professzornő sorsa is.
Mikor Noch specializálta magát gyárak ellopására, végképp maga mellé vette
Momentánt, ő dolgozta ki a gyárak szétszedésének modern technológiáját,
melynek segítségével, például a „Kéményseprőgolyó Gyár”-ban még a
lebetonozott alapokat is sikerült ellopni.
A „Megkísértő Villá”-t is a professzornő hozta létre, ő tervezte a
berendezéseket és a gépeket, továbbá személyesen foglalkozott azokkal az
egyénekkel, akiknek meggyőzését Noch különösen fontosnak és nehéznek ítélte.
Balaskó két okból került ebbe a kategóriába. Egyrészt, mert eddigi életútja
alapján feltételezhető volt, hogy makacsul ragaszkodik majd a gyár ellopásának
bejelentéséhez, másrészt azért, mert Nochot beépített embere tájékoztatta a
gumimuskátliról, és a találmány felkeltette az igazgató figyelmét.
Észrevétlenül letöretett egy levelet a növényről, és alaposan megvizsgáltatta
Momentánnal, a kapott kiváló eredmények csak tovább fokozták az érdeklődését.
 A professzornő azt hitte, hogy főnöke talán gumigyártással kíván foglalkozni,
de Noch elhárította ezt a feltételezést, homályos utalások formájában néhány
újszerű területet jelölt meg a gumimuskátli alkalmazására.
Például – úgy gondolta – nagy pénzeket fizetnének a gumimuskátli egyetlen
leveléért ingatag állású hivatalnokok, mivel úgy odaragaszthatnák magukat az
íróasztalukhoz, hogy legfeljebb sebészi beavatkozással lehetne elválasztani tőlük.
Momentán nem értette, hogy Noch miért nem veszi el erőszakkal a találmányt,
hiszen Balaskót a hatalmában tartja, de Noch ennek a módszernek még a
gondolatát is visszautasította. Meg volt győződve, hogy semmi sem gyakorolhat
nagyobb nyomást a túlzottan becsületes akadékoskodókra, mint a valóság
szigorúan objektív feltárása. Kérte Momentánt, ő is ezt tartsa szem előtt, mikor
foglalkozik Balaskóval.

IX.

Hogy a feltaláló ne vegye észre a ráirányuló megkülönböztetett figyelmet, több

más megkísértendővel közös csoportba osztották be. A csoport tagjai között
szerepeltek főkönyvelők és revizorok éppúgy, mint diszpécserek vagy
anyagbeszerzők, csak egyetlen közös vonás jellemezte őket, mindannyian be
akarták jelenteni illetékes helyen a gyár ellopását.
A csoport először a „Lelkiismeretvizsgáló Röntgengép” elé járult, mely
Momentán professzornő találmánya szerint kimutatta a jellem különböző
eltorzulásait, akár a közönséges röntgengép a tüdő vagy a csontok betegségeit.
Mint más alkalmakkor is, már ez az első vizsgálat rögtön szelektálta a
csoportot. A leghangosabban tiltakozókról kiderült, hogy már előleget is vettek fel
a megvesztegetési pénzre, és a tágra nyitott szájukkal csak az árfolyamukat
akarták felsrófolni. A gép a néhány megmaradt delikvensnél is pontosan jelezte,
hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolhatók a legkönnyebben.
Balaskó átvilágítása azonban valósággal megdöbbentette a professzornőt,
ilyen tökéletesen tiszta lelkiismereti kamrák, árnyéktalan becsületkötegek még
nem fordultak elő a gyakorlatában. Önmaga megvigasztalására a gépet a
játékszenvedély kisagyi gócára irányította, némi elégtétellel látta, hogy ez
Balaskónál egyáltalán nem fejlődött ki.
– Így persze könnyű – sóhajtott fel Momentán, de önkéntelenül is tovább
fokozódott benne a rokonszenv és elismerés, melyet először a gumimuskátli
tulajdonságainak műszaki felmérése váltott ki benne a feltaláló iránt.
 Ezután a delikvensek filozófiai-világnézeti felmérése következett. A további
ráhatások megválasztása ugyanis attól is függött, hogy az illető milyen szilárd elvi
alappal rendelkezik.
Momentán most Balaskót vette elsőnek.
– Foglalkozott ön marxizmussal?
Balaskó büszkén kihúzta magát.
– Középfokú szemináriumot végeztem. Kitüntetéssel.
– Akkor valószínűleg sokat olvasott a marxizmus klasszikusaiból.
– Rengeteget. Például a Kommunista Kiáltvány-t is olvastam, onnan, hogy
„Kísértet jár Európa felett, a Kommunizmus kísértete”… egészen addig, hogy „és
akkor…”
Momentán csodálkozva kérdezte:
– Mi az, hogy „és akkor…”?
– Én sem tudom pontosan. Ez volt a tizenhatodik lap alján, és a
szemináriumra csak eddig volt feladva kötelező olvasmányként.
– Kitűnő. És mit tud még?
– „Hazánk nem rés, hanem…”
Balaskó elhallgatott.
Momentán sürgette:
– Hanem mi?
Balaskó vállat vont.
– Nem tudom, itt is lap vége volt.
– Ön az átlagosnál sokkal jobban ismeri a marxizmust – jegyezte meg
Momentán, és a későbbi feleletek igazolták ezt a megállapítását. A többi kilenc
jelölt összesen három olyan idézetet tudott összehozni, melyeket marxista
klasszikusoknak tulajdonítottak. Az egyik idézetről kiderült, hogy a Bibliából
származik, a másikat, „Az állam én vagyok”-ot XIV. Lajos mondta, a harmadikat
pedig Tóth Tihamér atya írta Hát érdemes volt, fiúk? című, nemi felvilágosító
jellegű könyvében.
A megfogyatkozott csoport átment a másik terembe, ahol különféle
ismeretterjesztő-felvilágosító előadásokat tartottak a számukra.
A fizikai tárgyú elmefuttatás bebizonyította, hogy az újabb kutatások az
anyagnak magát a létezését is kérdésessé tették, ezek után az már teljesen
mindegy, kinek a tulajdonában vannak az anyag különféle megjelenési formái,
például egy gyár.
 Ez az előadó később visszajött, és sokáig keresgélte ottfelejtett ceruzáját.
Sehogy sem tudta megtalálni, ezt, úgy látszik, a szívére vette, mert távozása előtt
minősíthetetlen kifejezések kíséretében tolvajnak nevezte az egész hallgatóságot.
Egy jogtudós – aki csak másodállásban vállalta el a „Megkísértő Villa”
ügyfeleinek oktatását, főfoglalkozása a „Társadalmi Tulajdon Védelmében
Elméleti Tanszék”-éhez kötötte – a pénz történetéről beszélt.
Nevetségesnek bélyegezte azt az állítást, hogy a „forint” Florenz olasz város
nevéből származik, kimutatta: a forint szó valójában tulajdonjogi rövidítés, kissé
összevonva azt jelöli, kié a pénz: Feketézőké, ORgazdáké, INgyenélőké,
Tolvajoké.
A jogtudós a rövidítés utolsó tagját, a tolvajokat tartotta a történelmileg
legpozitívabb kategóriának, felsorolta, hányszor tettek hazájuknak
felbecsülhetetlen szolgálatokat, amellett élen jártak az egyenlőtlen vagyonelosztás
elleni harcban. Kérte hallgatóit, vessék félre előítéleteiket ezzel a társadalmi
kategóriával kapcsolatban.
A legtöbben beadták derekukat ennek a tudományos érvelésnek.
Lelkiismeretüket lecsillapította a meggyőződés – melyet az előadások
sugalmaztak –, hogy ők mindent megtettek becsületük védelmében, de végül is
kénytelenek voltak meghódolni egy náluk erősebb szükségszerűség előtt.
Míg az első fokozatnál kihullottak megvesztegetése szinte szabályszerű irodai
körülmények között ment végbe, a nyilatkozat aláírása ellenében pénzt kaptak, és
ezzel az ügy be is fejeződött – az eljárás a második fokozatnál már különleges
formák kíséretében történt.
A „Megkísértő Villa” sebésze kioperálta az illetők gerincét – ezt a műtétet az
első fokozatnál azért nem lehetett végrehajtani, mert az illetők sohasem
rendelkeztek gerinccel –, helyette egy minden igényt kielégítő gumigerincet
iktattak be.
A kioperált gerinceket egy ruhatárhoz hasonlító helyiségben akasztották fel.
Néhányan elismervényt kértek róla, hogy annak idején majd kiválthassák.
Momentán készséggel megadta ezt az elismervényt, bár megjegyezte, hogy
tapasztalatai szerint az egyszer beadott gerincek kiváltására soha többé nem kerül
sor. A gumigerinc különben sem hátrány, viselői közül számosan kiváló
eredményeket értek el mind a tornacsarnokokban, mind az előrehaladásban a
hivatali ranglétrán.
Balaskót a harmadik terembe már csak két társa követte.
Egyikük jóval fiatalabb volt a feltalálónál, tíz éve küldöncként dolgozott a
„Gumikutya és Gumimacska Tröszt” egyik kooperáló vállalatánál. Annak idején
polgári származása miatt nem vették fel az egyetemre, és ha burkoltabb formában
is, de most is szerencsétlen osztályhelyzetének köszönhette, hogy nem tudott
előbbre jutni. Helyzetének vigasztalansága szülte benne a keserű dacot, mely arra
indította, hogy minden felmerülő kérdésre, így a megvesztegetési ajánlatra is
nemmel válaszoljon.
Másikuk: Steingruber Alajos, korát tekintve apja lehetett volna Balaskónak.
Az Elektromos Művek óraleolvasójaként fogták le őt Noch emberei, bár
Steingruber magát a gyár ellopását nem vette észre, ahhoz ragaszkodott, hogy a
villamosmérő órák plombájának felnyitását jelentse feletteseinek.
Ez a három ember lépett át a harmadik terembe, melyet az „Egyedi és
Különleges Megkísértések Termé”-nek nevezték. A terem minden eddiginél
méltóbbnak bizonyult a villa elnevezéséhez, itt valóban felhalmozták a fellelhető
összes kísértéseket.
A küldöncöt egy luxusautóba ültették, melynek motorját a slusszkulcs
elfordítása helyett a megvesztegető nyilatkozat aláírása által keltett bioelektromos
energia hozta üzembe. Az óraleolvasónak vadonatúj amerikai műszívet és
műbokákat mutattak, egy aláírás árán évtizedekkel meghosszabbíthatta volna az
életét.
Dicséretükre legyen mondva, mindketten ellenálltak, és természetesen
Balaskó is elhárította magától a felkínált külön kis gyárat, ragaszkodott hozzá,
hogy a számára kijelölt helyen, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-nél
próbálja ki a találmányát.
A villa egyenruhás alkalmazottja két borítékot nyújtott át Momentánnak,
mindkettőből okiratok kerültek elő. A professzornő az elsőt a küldöncnek adta át.
– Ezért talán hajlandó lesz aláírni. Többe került, mint két „Jaguár”.
Ez az okirat egy hivatalos határozatot tartalmazott, mely a küldöncöt
átminősítette munkásszármazásúvá, méghozzá illeték- és bélyegmentesen,
mindössze „gyerekkori nyomormegváltás” címen kellett ötszáz forintot fizetnie. A
küldönc pillanatnyi habozás nélkül aláírta a megvesztegetési nyilatkozatot, és
hanyatt-homlok elrohant, hogy minél hamarabb megkezdhesse a karrierjét.
Az öreg Steingruber gúnyosan nézett először utána, aztán Momentánra.
– Nekem mit tud ajánlani, asszonyom? Nekem már nincs jövőm.
– De múltja talán van?
A másik okiraton az óraleolvasó főnökének hivatalos bocsánatkérése állt.
Belátta, hogy 36 évvel ezelőtt egy vitás elszámolásban az öreg óraleolvasónak
volt igaza, a kérdéses szám hetes volt, és nem kilences, mint ő, a főnöke állította.
Steingruber annak idején e miatt a szám miatt veszett össze barátaival, és
ezért kergette el a feleségét, mert azt tanácsolták, hogy legyen okos, és fogadja el
a főnöke véleményét. Most csak annyit mondott:
– Ne legyünk telhetetlenek, az is nagyon szép, ha egyszer az életben kiderül,
hogy igazam volt – és aláírta a hamis jelentést, hogy a „Gumikutya és
Gumimacska Tröszt” mérőóráit tökéletesen szabályszerű állapotban találta.
 X.

A terem hirtelen elsötétült, csak a kis sarokemelvényt világította meg egy rejtett
reflektor. Akár egy divatbemutatón, gyönyörű és elegáns nők léptek fel egymás
után az emelvényre, Momentán mindegyikhez fűzött néhány szavas ismertetést.
– „Dolgozók öröme”-típus. Üzletekben egyelőre nem kapható. „Az autó
mindenekfelett, én az autó alatt”-típus, gyalog ürgével nem ismerkedik. „Az állam
én vagyok”-típus, luxusváltozat, csak állami pénzeket sikkasztók számára.
Valamennyi megvásárolható a megvesztegetés összegéből.
Balaskó szótlanul nézte végig a nők felvonulását, Momentán tanácstalanul
kérdezte:
– Melyik tetszett, Balaskó úr?
– Egyik sem – válaszolta a feltaláló –, én ideális, tiszta szerelemre vágyom.
– Ahhoz kell a legtöbb pénz, de talán még annyit is tudunk adni.
– Nem kell.
– Ez a legutolsó szava?
– A legutolsó.
Momentán felsóhajtott, és széttárta a kezeit.
– Akkor én befejeztem. Át kell adjam magát Noch úrnak, ő foglalkozik
magával tovább.
Rövid, szaggatott jelzést adott le a csengővel, melyre egy távoli berregés
válaszolt.
– Mindjárt jön, nem akar addig játszani kicsit?
– Mit?
– Mindegy. Van egy kis zsebrulettem, de kártyázhatunk is: nasi-vasi, kopka,
huszonegy, tud valamit?
Balaskó eltöprengett.
– Mintha a lelencházban egyszer huszonegyeztem volna. Mondjuk, hogy azt
tudok.
– Egy leosztás tíz forint.
– Nincsen csak négy forintom.
– Majd megadja.
 – Miből?
– Magának valaha még több pénze lesz, mint amennyit én láttam életemben.
Fehér köpenye zsebéből egy kártyacsomagot vett elő, gyakorlott kézzel
összekeverte.
– Hány lapot kér?
– Egyet.
Balaskó szánakozva nézte az izgalomtól máris felhevült professzornőt.
– Miért játszik ilyen hazárdjátékokat?
– Kártyázunk vagy népnevelünk?! Kér még egy lapot?
– Kérek. Ohne ász. Még egyet.
Balaskó az asztalra dobta a kártyáit.
– Huszonhárom. Fuccs.
– Tíz forinttal jön.
Momentán ismét átnyújtott egy lapot Balaskónak.
– Tulajdonképpen irigylem magát.
A feltaláló keserűen elhúzta a száját.
– Engem? Hát már engem is irigyelhet valaki?
– Ne játssza meg magát. Aki a gumimuskátlit feltalálta, az nagyon tehetséges
ember kell hogy legyen. Mért nem fogadja el a pénzt? Mit akar kihozni magának
ebből az egész ügyből?
– Szeretném, ha minden gyereknek annyi gumilabdája volna, amennyit csak
akar.
– Miért fontos ez magának?
– Mert én lelencházban nőttem fel, és sohasem volt gumilabdám.
– De hát maga mit kap ebből?
– Semmit. Legfeljebb ha egy szobrot valamelyik játszótéren, jó széles vállút,
hogy a gyerekek felülhessenek a nyakamba.
A kártyáira nézett.
– Újból huszonhárom, befuccsoltam. Húsz forinttal jövök.
Magas, őszülő, elegáns férfi nyitott be a terembe, két fiatal lány kíséretében.
Hagyta, hogy a lányok levegyék róla a hálóköntöst, rásegítsék a nappali kabátját,
majd egy könnyed mozdulattal elbocsátotta őket. Balaskóhoz lépett, és mivel
feltételezte, hogy amúgy sem fogadná el a kéznyújtást, csak meghajolt előtte.
 – Noch József vagyok.
Észrevette az asztalon felejtett kártyalapokat, szemrehányó pillantást vetett
Momentánra.
– Hányszor kértem már magát, professzornő, hogy ne játsszon hazárdjátékot a
vendégeimmel.
A feltaláló felé fordult.
– Amennyiben anyagi veszteség érte önt, természetesen a
legmesszebbmenőkig kártalanítom.
– Nem, nem ért semmiféle veszteség.
Balaskó egy ásítást nyomott el, Noch észrevette.
– Úgy látom, egy kicsit álmos, engedje meg, hogy megkínáljam egy duplával.
Legyen szíves, professzornő, egy kávét.
Momentán lenyomott egy gombot a fali kapcsolótáblán, oldalról egy
iparvasúti mozdony sistergett be a terembe. A professzornő kávét töltött a
kazánba, és ráeresztette a gőzt, megindultak a dugattyúk, a kéményen hamarosan
felszállt a fövő kávé illata. Balaskó mereven nézte a mozdonyt.
– Ez is a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből való?
– Igen. A legmodernebb típusú magyar mozdony, csak egy kicsit kellett
átalakítani, hogy kávéfőző gép legyen belőle.
A gőzsíp fütyülése jelezte, hogy elkészült a kávé. Momentán Balaskó elé
rakta. Noch udvariasan kivárta, amíg vendége leteszi a csészét, csak aztán kezdett
el beszélni.
– Higgye el, Balaskó úr, nem azért ajánlottam fel pénzt, mert félek öntől, ha
esetleg ezt tételezte fel, még lesz alkalma megbizonyosodni, hogy tévedett.
Mindössze abban akartam segíteni, hogy egy ilyen kiváló és becsületes ember,
mint ön, elérhesse a célját. Tudnia kell, hogy a pénz megrövidíti a célhoz vezető
utat, és megment a megaláztatástól.
Vizsgáló tekintettel felmérte Balaskó ruháját.
– Vegyük például az ön öltözékét. Milyen az ön öltözéke? Szánalmas.
Balaskó védekezett.
– Szerintem kopott, de tisztességes.
– Éppen ezt hívják magyarul szánalmasnak. Miért baj a szánalmas öltözék?
Mert felesleges energiapocsékolással jár. Legyen szíves, professzornő, számítsa
ki: mennyi energiájába kerülne Balaskó úrnak, hogy ilyen öltözékben bejusson,
tegyük fel, csak egy vállalati igazgatóhoz.
Momentán ujjai sietve kattogtatták az elektromos számológép billentyűit.
 – Néhány ezer megawattot kellene kifejtenie. Körülbelül annyit, mintha
négyszáz kiló terhet harminc méter magasba emelne.
– Köszönöm. És már egy nyakkendő megmenti a portás kérdezősködéseitől,
hogy hova akar menni. Egy őzbőr kabát fehér nyloninggel pedig átemeli a titkárnő
akadékoskodásain is. És mondja meg, miért kell pótolhatatlan energiákat
elvesztegetni, mikor az egész megoldható pénzzel?
– A szegénységet a világ összes filozófusa egyértelműnek tekinti a
tisztességgel.
– Ehhez nem értek, csak azt tudom, hogy a szándékos szegénység a
legnagyobb önzés a világon. Azt hiszi, a szegényt szeretik a szegények? Nem,
nem szeretik, a szegények engem szeretnek, akitől van mit várniuk. Ha van pénze,
mérhetetlen sok jót tehet az emberekkel. Akar példát? Az én cigányprímásom még
most is komornyikot tart, és fog is tartani még a megvalósult kommunizmus
korában is. Ha van pénze, támogathatja a barátait, megalázhatja az ellenségeit, és
ha megtette kötelességét mások iránt, ki róhatja meg azért, hogy maga is él egy
kicsit. Vesz egy autót, vacsora a vendéglőben egy helyes kis nővel, utána
megállnak egy hegyi szerpentinen, leoltják az autó reflektorát, és ha valaki benéz
a kocsiablakon, annak belecsap a pofájába. Ha lenézi ezeket az örömöket, hadd
emlékeztessem a kvantummechanikának arra a legújabb felfedezésére, hogy
egyszer, azaz összesen egyszer élünk.
Balaskó ingerülten közbevágott.
– Ahhoz, hogy ennyi pénzem legyen, lopnom kellene.
Noch arcára szánakozó mosoly ült ki.
– Na és? Azt hiszi, ha maga otthagyja a pénzt, nem fogja elvinni valaki más?
Bólogatott.
– Igaz, valaha én is így gondolkoztam. Tudnia kell, Balaskó úr, hogy ezelőtt
tíz évvel én is éppolyan becsületes hivatalnok voltam, mint ön most. Kefirt
reggeliztem és töpörtyűt vacsoráztam, azt magyaráztam magamnak: ennek így
kell lennie, mert szegény ország vagyunk. A szemem akkor nyílt ki, mikor bent a
hivatalban és kint az életben észrevettem, hogy pazarolnak el milliókat a lehető
legfölöslegesebb dolgokra. Elkezdtem gondolkozni: miért mindig nekem és
rajtam kell spórolni, mikor az állam maga pazarol? És akkor megértettem, hogy
Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és egyáltalán nem
törvényszerű, hogy én töpörtyűt vacsorázzak. Otthagytam az állásomat, kicsiben
kezdtem: egy szekrényt teleloptam söröskorsókkal, az újabb eredményeimet már
ön is ismeri.
Balaskó gúnyosan mosolygott.
– Nem tud meggyőzni arról, hogy erkölcsileg helyes gyárakat lopni.
– Ha nem is helyes, de nincs benne semmi rendkívüli.
 Noch a mellére tette a kezét.
– Maga komolyan azt hiszi, hogy ebben az országban csak én lopok
gyárakat? Más nem? Csak nem vallják be olyan nyíltan, és ha lehet ezt a
kifejezést használni, olyan becsületesen, mint én. Miért? Az nem lopott el egy
gyárat vagy egy gyárra valót, aki olyan víztornyokat tervezett, melyek a harmadik
héten összedőltek? Aki olyan árukat gyártott, melyek milliószámra rohadnak a
raktárakban, mert nem kellenek senkinek? Aki hamis számlákon pénzt utal ki a
feleségének, aki megjutalmazza saját magát? Az nem lopott el már legalább egy
gyárat, aki olyan filmeket készít, hogy a moziban minden székre láncokat kell
szerelni, különben megszöknek a nézők?
Noch elutasító mozdulatot tett.
– Azt hiszem, uram, rossz helyre címezte a megvetését. Én különb vagyok
náluk.
– Miért volna különb?
– Mert én legalább Kossuth-díjat nem kérek azért, mert elloptam egy gyárat.
És baráti társaságban, csukott ajtók mögött, nem szidom a rendszert, amelyből
élek, sőt feltétlen rokonszenvet érzek iránta: az előtt a rendszer előtt, mely ezt
mind kibírja, én, Noch József, megemelem a kalapomat.
Nagyokat fújt.
– Ne haragudjon, ezt nem mentegetődzésül mondtam el, csak a teljes igazság
kedvéért.
Balaskó kétségbeesetten felkiáltott.
– Hát becsületes emberek nincsenek ebben az országban?!
– De vannak. Engedje meg, hogy egyet mindjárt be is mutassak önnek.
Parancsoljon átfáradni a szomszéd szobába.

XI.

A negyedik terem szabályszerű bárhelyiségnek volt kiképezve, a hasonló

szórakozóhelyektől talán csak annyiban különbözött, hogy egyik falát ismeretlen
rendeltetésű függöny takarta le.
Balaskó még sohasem járt bárban, gyanakodva ült fel a magas lábú székre, és
elhárította a platinaszőke mixernő által felkínált italokat is. Noch három cent
Black and white whiskyt ivott, leöblítette szódavízzel, utána a bárpult színes
műanyaglapjára könyökölt.
 – Mielőtt rátérnénk a tárgyra, becsületszavát kell kérnem, hogy
fegyelmezetten és mértéktartóan fog viselkedni. Egy esetleges meggondolatlanság
jóvátehetetlen károkat okozhat a gépezetben. Bírom az ön morális obligóját?
Bár Balaskó nem tudta pontosan, mit jelent a morális obligó kifejezés,
beleegyezően bólintott, mindenképpen találkozni akart a „Megkísértő Villá”-ban
egy becsületes emberrel. Noch intett Momentánnak, hogy húzza szét a szoba
főfalát eltakaró függönyt.
A függöny mögött egy külön kis szoba tűn fel, melyet üveglap választott el a
bárhelyiségtől, ettől a szoba múzeumi üvegszekrény-tárlókra hasonlított. A kis
szobában egy olajos ruhájú, középkorú munkás dolgozott, szalagon futó
munkadarabokat reszelt egyhangú mozdulatokkal. Noch a fényt a munkás alakjára
irányította.
– Négy és fél évvel ezelőtt – mikor végleg rendeztem a „Gumikutya és
Gumimacska Tröszt” ügyét – embereim olyan sietve szedték szét a gyárat, hogy
véletlenül ezt a munkást is elhozták az épülettel együtt. Először megszidtam
embereimet a gondatlanságukért, de később úgy találtam, nem lesz haszontalan,
ha ezt a munkást egy üvegfal mögött magamnál tartom. Igen tanulságos példa:
milyen sors vár arra, aki nem írja alá űrlapjainkat, vagyis, más szóval, hogy élnek
az úgynevezett egyszerű, de becsületes emberek, akiket ön annyira kedvel.
Közelebb lépett az üvegfalhoz, és egy hosszú oktatói nádpálcával mutogatott.
– Becsületes munkás, tudományos nevén proletar correctus. Hazánk
adottságai nem kedveznek a szaporodásának, a XX. században már erősen
kiveszőfélben való fajta. Helyette a proletar törzs más alváltozatai: a lógós
munkás – proletar lincus, a részeges munkás – proletar piaticus és a tolvaj munkás
– proletar szajrèensis kezdenek elterjedni. A proletar correctus gondozása nem
igényel különösebb költségeket. Napi tápláléka mindössze egy negyed kiló
„Mindent bele”-típusú nyáriszalámi.
– Még nem hallottam erről a szalámiról.
– Úgy készül, hogy naponta összesöprik a vágóhíd udvarát, és az így
összegyűlt anyagot hurkabelekbe töltik. Ezenkívül igényel még két zsúpszalmából
facsart és timsóval tartósított nagyfröccsöt. Szellemi szükségletei elenyészőek,
minden reggel egy újság, melynek ránéz a címlapjára, aztán sóhajtva zsebre gyűri.
Noch elnézést kért a vendégétől, visszament a bárpulthoz, és ivott még egy
háromcentes Black and white whiskyt. Majd tovább magyarázott.
– Foglalkoztatása is rendkívül egyszerű: egy önmagába visszacsatlakoztatott,
vagyis körbefutó szalagon reszeli a fakutyákat, mielőtt a kutyák végképp
elkopnának, kicseréljük őket. Semmiféle különleges őrizetre nincs szükség, csak a
futószalag sebességét kell olyan szinten tartanunk, hogy ne nézhessen fel, mert ha
felnéz, meglátja, hogy mindent elloptak körülötte, indulatba jön, és ennek
beláthatatlan következményei lennének.
 Balaskó elszoruló torokkal kérdezte:
– Mióta dolgozik már így?
– Már évek óta.
– Közben nem is volt szabad napja?
– Nem. Csak azt kell közölni vele, ha fáradt: vállalati vagy országos érdek,
hogy folytassa a munkát, ezzel mindig meg lehet győzni. Akar vele beszélni
néhány szót?
– Szeretnék.
Noch figyelmeztetően intett.
– De meg kell ígérje: nem intéz hozzá lázító tartalmú szavakat!
– Megígérem.
Noch utasította Momentánt.
– Professzornő, kapcsolja a futószalagot az ötös sebességre.
Kivárta, míg a futószalag felgyorsul, csak akkor nyújtotta át a kis kézi
mikrofont Balaskónak.
– Parancsoljon.
Balaskó meghatottan szólt bele a mikrofonba.
– Hogy élsz, pajtás?
A munkás az üvegfal mögött minden erejét megfeszítve próbált
alkalmazkodni a futószalag felfokozott sebességéhez, úgy válaszolt, hogy közben
nem emelte fel a fejét.
– Jól vagyok, pajtás. Most még egy kicsit rá kell vernem, mert azt mondják,
ez nagyon fontos exportmunka. Őszintén szólva budira sem tudok menni, inkább
kiizzadom, de majd ha ezt a munkát befejeztem, akkor pihenek.
Lassan megszokta a futószalag gyorsított tempóját, lazított, beszédének
ritmusán is elmélázott.
– Tudod, pajtás, már régóta nem jutottam el sehova, őszintén szólva azt
hiszem, hogy a mozik, a színházak meg a többi szórakozóhely már mind
becsukott, mert ahogy én nem érek rá, gondolom, más se nagyon. Nem így van?
– De igen, így van.
– De majd, majd ha ezzel a munkával kész leszek, akkor kirúgok a hámból.
Felveszem a sötétkék ruhámat – tudod, van egy elég jó sötétkék ruhám –, és
elmegyek mindenhová.
– Igen, majd ha befejezted ezt a munkát, akkor nagyon jó lesz. És mondd,
biztos vagy benne, hogy olyan fontos ez a munka, amit végzel?
 Noch ingerülten közbeszólt.
– Megmondtam önnek, hogy tartózkodjék a lázító kérdésektől. Professzornő,
legyen szíves, kapcsolja rá a hetes sebességet.
A munkás bólintott Balaskó kérdésére, közben a keze motollaként járt a
reszelővel.
– Rendkívül fontos, pajtás. Elég egy tized millimétert tévednem, és már kész
a selejt. Megbocsáss, pajtás, de nincs időm. Már talán két perce is beszélgetünk,
és közben nem tudok figyelni a munkámra. Képzeld el, hova jutna az ország, ha
mindenki ellopna a munkaidőből két percet.
Balaskó felsóhajtott.
– Igazad van. Isten veled, pajtás.
– Isten veled.
Momentán elfordította a reflektort a munkás alakjáról, és összehúzta az
üveglap előtt a függönyt. Noch visszaült a bárpult mellé.
– Nos, tehát látta, hogy élnek az úgynevezett becsületes emberek. Ezek után
sem hajlandó aláírni a nyilatkozatot?
– Nem.
– Sajnálom, Balaskó úr, hogy nem tudtunk megegyezni, elbocsátom magát.
Elnézését kérem az elvesztegetett idejéért, a kapunál majd megkapja a napidíját.
Széttárta a karját.
– Jelentsen fel tetszése szerint az ország bármelyik intézményénél vagy
hivatalában. Nem akarok jósolni, de maga rá fog jönni, hogy egyedül én akartam
jót magának, mert a tehetséges embereket én mindig szerettem. Maga még kérni
fogja, hogy aláírhassa ezt az űrlapot, de nem tudom, megengedhetem-e majd
akkor? Most pedig: örültem a szerencsének, Balaskó úr.
Balaskó kifelé indult, de félútról még visszafordult.
– Bocsánat, milyen paraszt vagyok, még meg sem köszöntem a kávét, pedig
rég ittam ilyen jót. Látszik, hogy mozdonyban főzték. Mennyiből tudják
kiállítani?
– Azt hiszem, két forint az önköltsége.
Balaskó a zsebébe nyúlt.
– Tessék három forint. Egy dupla árával sem akarok benne lenni a gyár
ellopásában.
Utolsó forintját Momentán elé vágta.
– Ez pedig öné, a kiszolgálásért.
 Elsietett, Momentán fénylő szemmel nézett utána, sietve kérdezett valamit,
hogy elrejtse gondolatait a főnöke elől.
– Mit gondol, Noch úr: nem lesz botrány, ha csakugyan bejelenti, hogy
ellopták a gyárat?
Noch egy kényelmes mozdulattal leverte szivarjáról a hamut.
– Nem.
– Honnan tudja? Hiszen ilyen eset még nem fordult elő, eddig minden
ügyfelünket sikerült megvesztegetnünk.
– Egyszerű logika, professzornő. Ugyanis összesen két változat lehetséges.
Először: az illetékesek nem hiszik el a bejelentést, és a barátunk addig bizonygatja
az igazát, amíg a bolondokházába kerül. Másodszor: az illetékesek elhiszik a
bejelentést, és erre barátunkat még inkább bevágják a bolondokházába, ha nem a
börtönbe. Bármilyen zsúfolt is mind a két intézmény, az ő számára találnak majd
egy szabad priccset.
Momentán értelmetlenül nézett a főnökére.
– Miért tennék ezt?
– Mert Balaskó őrájuk nézve is veszélyes. Azt nem kell külön mondanom, ha
botrány törne ki ebből az ügyből, az elsősorban nem engemet sújtana, hanem a
hivatalokat, melyek olyan lelkiismeretlenül dolgoztak, hogy nyugodtan el lehetett
lopni a hatáskörükbe tartozó gyárakat.
– És mi történik abban az esetben, ha ezek a hivatalok nyíltan bevallják a
mulasztásukat?
– Ilyen eset nincs professzornő. A hivatal nagyon jól tudja, hogy abban a
pillanatban, mikor egyetlen hibáját bevallja, rögtön kiderül a többi is, és a láncolat
törvényszerűen elvezet a hivatal létezésének teljesen fölösleges voltához.
Márpedig egy hivatal mindent beismerhet, ezt az egyet kivéve.
Noch elnyomta a szivarját.
– A hivatal, professzornő, mindig túlélheti azt a feladatkört, melynek
betöltésére eredetileg létrehozták, és feleslegessé válásával egyenes arányban
növekszik hatásköre és testületi gőgje. És ez a mi szerencsénk, professzornő.

XII.

Balaskó természetesen nem fogadta el a kapunál felkínált napidíjat, így, egyetlen

fillér nélkül, kénytelen volt végigsétálni az éjszakát.
 Már éjfél után egy homályos tér sarkán fiatal huligán támadta meg,
felelősségre vonta, amiért elcsábította a menyasszonyát. A feltaláló hiába
jelentette ki, hogy nincs szerencséje ismerni a szóban forgó hölgyet, a huligán
ütésre emelte az öklét. Balaskó az utolsó pillanatban hajolt el a félelmetes
jobbegyenes elől, a huligán saját lendületétől előreesett, fejét az aszfaltba verte, és
elájult.
Balaskó a kiállt ijedségtől szabálytalanul verő szívvel támaszkodott neki a
falnak, arra rezzent fel, hogy egy rendőr áll meg előtte. A rendőr – rajongója az
ökölvívásnak és minden férfias küzdelemnek – a túloldalról végignézte a
verekedést, gratulált a feltalálónak kitűnő reflexéhez, ahogy elkerülte az ütést,
majd lehajolt és megvizsgálta az eszméletlen huligánt.
A rendőr komor arccal emelkedett fel, közölte, hogy legnagyobb sajnálatára
kénytelen lesz feljelenteni Balaskót. Ő a túloldalról tisztán látta, hogy a huligán
támadása legfeljebb 40–45 százalékban veszélyeztette Balaskó testi épségét, a
feltaláló viszont meggondolatlan és felelőtlen elhajlásával 60–65 százalékos
károsodást idézett elő a huligán szervezetében. Ez a húszszázalékos különbség, a
rendőr becslése szerint, legalább 6–8 hónapos börtönbüntetést von maga után,
természetesen Balaskó ellen.
A feltaláló hiába fogadkozott, hogy ezentúl ötjegyű logaritmustáblát és
szögmérőt hord majd magával, megállapítani, milyen százalékban védekezhet egy
huligán támadása ellen, a rendőr megértően bólogatott, de azért feljegyezte
Balaskó adatait.
Talán ennek a rendőrnek nehezen megemészthető méltánytalansága okozta,
hogy Balaskó eltért eredeti szándékától, és nem a rendőrségre sietett feljelenteni a
tolvajokat, hanem úgy döntött: inkább a Gumiügyi Minisztérium illetékeseivel
közli a gyár ellopását.
Már jóval a hivatalos idő kezdete előtt ott várakozott a minisztérium
előcsarnokában, feszülten figyelte, mikor tűnik fel végre egy ismerős arc.
Elsőnek Lágymányosi Miklós jelent meg egy kis hordárkocsin, maga előtt
tolta az íróasztalát, melyet a hivatalos órák után mindig hazavitt magával, nehogy
éjszaka bárki is leüljön mellé. Lágymányosi a kapu előtt megállt, itt több mint
negyedórát várakozott, mert ragaszkodott hozzá, hogy minden érkezőt
előreengedjen. Végül már csak egy kóbor macska maradt kint, őelőtte is mélyen
meghajolt, karjával befelé mutatva. A macska elutasítólag nyávogott,
Lágymányosi arcára alázatos mosoly ült ki.
– Nagyon hálásan köszönöm.
Becipelte az íróasztalt az előtérbe, észrevette Balaskót, széles mozdulattal
tárta szét a karját.
– Csak összehoz minket a sors, Balaskó elvtárs.
Átölelte Balaskót, megcsókolta, és a feltaláló bárhogy tiltakozott, ráültette az
íróasztal tetejére, és a hátán vitte fel második emeleti szobájába. Most is a
legkényelmesebb székbe ültette le, ő maga a lábaihoz kuporodott, és
szolgálatkészen nézett fel rá.
– Hallgatlak, Balaskó elvtárs.
Balaskó ünnepélyes, emelt hangon jelentette ki.
– Lágymányosi elvtárs, elloptak egy gyárat.
Lágymányosi szemét elfutotta a könny.
– Ó, hogy milyen emberek vannak! Mondd meg, Balaskó elvtárs, mire kellett
nekik ez a gyár? Tegyük fel: éheztek, rongyosak voltak, de akkor is, mért kellett
rögtön ellopni egy gyárat? Mért nem jöttek el hozzám, te tudod a legjobban,
Balaskó elvtárs, hogy én odaadtam volna mindenemet.
Balaskó elhűlve hallgatta a fővéleményező szavait.
– Nem értelek, Lágymányosi elvtárs. Neked most az a legfontosabb, hogy a
tolvajokon sajnálkozz?
– Igen. Mert biztos van közöttük egy csomó fiatal ember, és ha kiderül róluk,
hogy elloptak egy gyárat, egész életükre megbélyegezték magukat, tönkretették a
jövőjüket. Sohasem kaphatnak egy olyan nagyszerű asszonyt, mint Marika, és
hogy néznek majd a gyerekeik szemébe, ha azt kérdezik tőlük: apuka, igaz, hogy
te a nép gyárához nyúltál? Mit felelnél te az ő helyükben, Balaskó elvtárs?
– Igaz, fiacskám, én szemét, enyveskezű tolvaj vagyok, kilopnám a forró
zsírból a hurkát.
– Már megbocsáss, Balaskó elvtárs, de hát hogy esne ez annak az ártatlan
gyereknek?
Balaskó kezdte elveszíteni a türelmét.
– Mondd meg végre nyíltan: akarsz tenni valamit a tolvajok ellen, vagy nem
akarsz?
Lágymányosi szelíden mosolygott.
– Ó, ez az örökös kiélezése a dolgoknak, a folytonos törik-szakad,
fekete-fehér, igen-nem! Nem érzed, Balaskó elvtárs, hogy az élet mennyivel
bonyolultabb és összetettebb ennél? Vannak apró, de rendkívül fontos emberi
érzékenységek, melyeket nem lehet mindjárt lábbal tiporni, ha egy-két gyár
eltűnik.
– Mondd, miért vagy te fővéleményező, ha ennyire nem csinálsz semmit?
Lágymányosi arca elkomorodott, mint mindig, ha az állása került szóba. A
páncélszekrényből elővette számtalan aláírással ellátott kinevezési okiratát, és
felmutatta.
 – Ezt nagyobb emberek döntötték el, mint te vagy én. És el tudod képzelni,
hogy egy Vaskovics elvtárs, egy Niederfellner elvtárs vagy maga Kovács Gedeon
elvtárs tévedhetett?
– Szarok én a papírra, az az igazság, hogy fővéleményező létedre semmiről
sincs véleményed.
– Nem helyes így kifejezned magad, Balaskó elvtárs, hogy „szarok a papírra”,
nem szabad megengednünk, hogy elragadjanak minket az indulataink. Azért tűnik
úgy neked, mintha nem merném vállalni a felelősséget, mert tartózkodom minden
elhamarkodott döntéstől. Ha csak az én személyes sorsomról volna szó, nem
törődnék semmivel. Kiállnék csupasz mellel a villámok elé, de itt sokkal nagyobb
a tét.
– Mi a tét?
– Ha most elkezdem firtatni az ellopott gyár ügyét, előfordul, hogy
belebukok, és leváltanak. Ez nem azért lenne baj, mert én elveszíteném az
állásomat, hanem, mert ha én elkerülök innen, komoly bajok történhetnek.
– Milyen bajok?
Lágymányosi magasztos arccal mosolygott.
– Például képzeld el, Balaskó elvtárs, hogy valamilyen okból éppen ide, a
Gumiügyi Minisztérium Véleményezési Főosztályára nyújtanának be egy
tervezetet, hogy milyen irányba folyjon tovább az emberiség sorsa, és a
fővéleményezőnek kellene dönteni, hogy háború legyen vagy béke, élet vagy
halál. Ilyen esetek persze ritkán fordulnak elő, de történjen meg csak egyszer egy
életben, már azért érdemes volt tartózkodni a meggondolatlan döntésektől apró
ügyekben.
Balaskóra nézett.
– Be kell látnod, mennyire fontos, hogy éppen én legyek itt ezen a poszton, és
nem egy lelketlen hivatalnok.
– Teljesen mindegy, ki van ezen a poszton – mondta Balaskó letörten. –
Bárkit is neveznek ki fővéleményezővé, az abban a pillanatban elveszíti a
véleményét, és teljesen mindegy, mi volt az az elveszett vélemény. Még egyszer
és utoljára kérdezem: hajlandó vagy tenni valamit a tolvajok ellen?
– Már kielemeztem neked, mennyire antidialektikus ez a kérdésfeltevés,
ennél csak az volna helytelenebb, ha én mechanikus igennel vagy nemmel
válaszolnék.
Szeretetteljes pillantást vetett Balaskóra.
– De ha bármiben segíthetek, nagyon kérlek, fordulj hozzám. Nem akarsz
még egy málnalekvárral töltött mézbonbont?
 XIII.

Balaskó egyenesen Jólesz Ferdinándhoz sietett, de a vezérsugalmazó még nem

érkezett be a hivatalába. A feltaláló idegességében képtelen volt ölbe tett kézzel
várakozni, felkereste a „Központi Főellenőrző Bizottság”-nak a Gumiügyi
Minisztériumba kihelyezett részlegét. Az eligazító Kraszner Benjámin
főrevizorhoz utasította.
Mikor Balaskó benyitott a szobába, a vak ellenőr épp a titkárával beszélgetett.
– Maga nem ért a festészethez, Steiner elvtárs. A francia festők mind
csibészek és a burzsoázia lakájai. Magyarázza meg nekem, Steiner elvtárs, miért
van az, hogy az egyik ecsetvonásuk így görbe, a másik úgy? Miért nem húznak
egyenes vonalakat? Világos, miért. Azért, mert nem akarják ábrázolni, hogy az
osztályharc egyenes vonalú fejlődése a szocialista forradalomhoz vezet. Ez az
igazság, kérem. Akar egy igazán jó képet látni? Mutatok magának.
Kraszner kotorászott íróasztala fiókjában.
– Innokentyij Blagoszlávovics Dobronrávov, nem, Innokentyij
Dobronrávovics Blagoszláv vagy Blagoszláv Dobronrávov Innokentyijevics, vagy
mégsem így? Mindegy. Elég legyen, kérem, annyi, hogy albán kommunista volt,
és harcostársam az emigrációban, ő festette.
Egy bekeretezett, de különben teljesen üres fehér lapot mutatott a titkárának.
– Ezt nézze meg, Steiner elvtárs. Lát maga ezen a képen formalista
trükköket? Nem lát. Ezen a képen megvalósult a tartalom és a forma egysége.
A titkár magyarázat közben a fogát piszkálta, és különféle pofákat vágva
utánozta főnökét, most intett Balaskónak, hogy szólaljon meg, ha akar. A feltaláló
elfogódottan kezdte:
– Jó napot kívánok. Kraszner főrevizor elvtárs?
Kraszner szigorú tekintettel fordult a hang irányába.
– Miért fontos azt tudni magának, hogy én Kraszner főrevizor elvtárs
vagyok-e, vagy pedig vitéz Pilisvörösvári Csaba, volt földbirtokos? Mert elvileg
lehetnék az is. Mi célja van magának ezzel?
– Egy bejelentést szeretnék tenni.
Kraszner pipára gyújtott.
– Jól van, tegyük fel, hogy én Kraszner főrevizor elvtárs vagyok, de
ismétlem, ez csak feltevés. Az éberség azt kívánja, hogy maga ne tudhassa egész
pontosan: vajon én Kraszner Benjámin főrevizor elvtárs vagyok-e, vagy pedig
vitéz Pilisvörösvári Csaba, volt földbirtokos. Magát hogy hívják?
 – Balaskó Pál.
– Érdeklődve várom a bejelentését, Balaskó elvtárs.
Balaskó megköszörülte a torkát.
– Főrevizor elvtárs…
Kraszner figyelmeztetőleg emelte fel az ujját.
– Feltételezett főrevizor elvtárs.
A feltaláló indulatba jött.
– De akkor én is csak feltételezett Balaskó vagyok!
– Nem. Maga valódi Balaskó kell hogy legyen. Az éberség elemi
követelményei így írják elő.
Balaskó sóhajtva belenyugodott.
– Feltételezett főrevizor elvtárs! Azt akarom közölni magával, hogy a
„Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt ellopták.
A főrevizor gúnyos mosollyal dőlt hátra a székén.
– Úgy, szóval egy egész gyárat elloptak? Nagyon helyes. Folytassa, kérem.
– És Noch József, az igazgató, egy villát építtetett magának belőle.
– Egy villát, kérem? Nem egy kanalat?
Balaskó csodálkozva nézett fel, nem értette, miért gúnyolódik a főrevizor.
– Maga nem hisz nekem?
– Hogyne hinnék, megjelenik itt, és bejelenti, hogy elloptak egy gyárat,
melyet tegnapelőtt én magam ellenőriztem le, sőt, az én javaslatomra jelölték
élüzemnek. Vagy talán már tegnapelőtt is el volt lopva?
– Igen.
– Akkor nekem miért nem tűnt fel? Nekem az ilyen dolgok általában fel
szoktak tűnni.
Arcára önelégült mosoly ült ki, Balaskó nem tudta türtőztetni magát.
– Magának az ilyen dolgok nem tűnhetnek fel, mert maga vak.
A főrevizor reflexszerűen visszakérdezett.
– Maga szerint 1924-ben a bermudai kommunista párt kongresszusán helyes
volt felvetni a „Rizs vagy bivaly”-koncepciót?
– Miért fontos ez?
– Mert én világos elvi összefüggést látok az akkori rizsfrakció és a maga
mostani bejelentése között.
 Balaskó a fejét rázta.
– Nem érdekel. Én dolgozni szeretnék abban a gyárban. Nekem egy
találmányom van, amely segítene az országon, azt szeretném kipróbálni. Kérem,
ehhez segítsen hozzá, főrevizor elvtárs.
Kraszner előrehajolt, és metsző hangon kijelentette:
– Én magát nem segítem hozzá semmihez. Én egy életet töltöttem el a
munkásmozgalomban, és maga azt mondta nekem, hogy én vak vagyok! Akkor
hogy lehetnék főrevizor? Ez éppolyan lehetetlen aljasság, mint az, hogy
ellopjanak egy gyárat, vagy mint a francia festő képei. Maga őrült! Kérem,
azonnal hagyja el a szobámat, nincs több tárgyalnivalóm magával.
Balaskó segélykérően a titkárra nézett, de az egy gesztussal jelezte, hogy
teljesen hiábavaló próbálkozni. A feltaláló szomorúan lépett ki a szobából.
Kraszner csak nehezen nyugodott meg.
– Hallatlan, kérem, hallatlan.
Megtömte a pipáját, és rágyújtott, most végre vissza tudott kanyarodni eredeti
témájához.
– De nemcsak a francia festők csibészek, Steiner elvtárs. Csibészek az angol,
arab, belga, brazil, ciprusi, ceyloni, dán, dél-koreai, egyiptomi, etióp, finn,
fokföldi és a többi festők is.
Balaskó ezalatt letörten ballagott az „Agitációs Propaganda Szervezési
Főnökség” felé. Azzal próbálta felrázni magát, hogy félhangosan ismételgette.
– Jólesz Ferdinánd ezt nem fogja tűrni. Ő nem hagyja, hogy ellopjanak egy
gyárat.

XIV.

És az előjelek mindenben igazolták Balaskó várakozását. A Jólesz osztályvezetők

kézről kézre adták, és egész csapattá szaporodva kísérték be a
vezérsugalmazóhoz. Mikor végre ott állt Jólesz Ferdinánd színe előtt, Balaskó
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, hogy feltartalak, az ügy nem egészen hozzád
tartozik, de én csak tebenned bízom.
– Mióta zavarhatja az egyik proletár a másikat?! Talán a Sacre Coeurben
neveltek minket vagy a skót kisasszonyok zárdáiban? Te, Balaskó elvtárs, vér
vagy a mi vérünkből, hús vagy a mi húsunkból, mondd el nyíltan, miben
segíthetünk?
– Kedves Jólesz elvtárs: elloptak egy gyárat!
Jólesz ünnepélyesen összevonta a szemöldökét.
– Bár eltölt a mély megdöbbenés, mégis azt kell mondanom, Balaskó elvtárs,
hogy nem csodálkozom. A kispolgári hidra, mely ezer fejével benyálazza a
közéletet, előbb-utóbb ilyen zsákmányok után kellett hogy vesse magát. De még
vagyunk néhányan virtigli proligyerekek, akik ott leszünk, amikor az ég zeng.
Felemelte a karját.
– Esküszöm neked, Balaskó elvtárs, hogy én és családom, akarom mondani,
beosztottjaim, egy emberként állunk ki melletted ebben a harcban. Ha kell, az
életünket áldozzuk, de ezt a gyárat visszaszerezzük a proletariátusnak. Melyik
gyárról van szó?
– Ahová kineveztél, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ről.
Az egyik osztályvezető súgott valamit Jólesz Mátyás fülébe, a súgást
láncolatban továbbadták – természetesen Balaskót kihagyva –, végül is az ősz
hajú Jólesz Béla a vezérsugalmazóhoz hajolt.
– A Terézke gyára.
A vezérsugalmazó megdöbbenve nézett rá.
– Biztos?
– Biztos.
Jólesz Béla figyelmeztetőleg tette hozzá:
– Nem lehet pácban hagyni a Terézkét. Ő a Linának a lánya, aki
gyerekkorodban a te pelenkáidat mosta.
– Értem.
A vezérsugalmazó, hosszas töprengés után, megváltozott tekintettel fordult
Balaskóhoz.
– Azt hiszem, Balaskó elvtárs, téged félrevezettek. Sajnos, még az olyan
kitűnő elvtársak is, mint te, bedőlnek a bűzhödt kispolgáriság miazmás
híreszteléseinek, melyekkel szeretné megbontani a proletariátus egységes sorait.
Azt a gyárat nem lopták el.
Balaskó csodálkozva nézett Jóleszre.
– Hogyhogy nem lopták el? Én a saját szememmel láttam, hogy ellopták.
– Nem lopták el.
– De ellopták, ha nem hiszed, gyere ki velem, és nézzük meg.
 – Nem lopták el.
– Igenis ellopták.
– Ha kételkedsz – mondta Jólesz Ferdinánd –, hallgasd meg Jólesz Teréz
elvtársnőt, ő ennek a gyárnak a referense.
Ebből már Balaskó is felfogta a vezérsugalmazó színeváltozásának okait.
– Értem. És, szóval, ezek után már nem akarsz harcolni mellettem?
– Balaskó elvtárs, te tudod a legjobban, hogy ránk, akik a nép sűrűjéből
jöttünk, nem jellemző a Don Quijote-i szélmalomharc.
– Vedd tudomásul, Jólesz elvtárs, kemény és kérlelhetetlen kispolgári
nyíltsággal mondom neked: aljas strici vagy, és azzal a féltéglával kellene
agyonverni, amivel a melledet döngeted.
Jólesz arcán egy vonás sem rezdült.
– Nem csodálkozom rajta, Balaskó úr, hogy így hálálja meg a jóindulatunkat.
Mi proletárok megtanulhattuk, hogy maguk kispolgári érdekeiket mindig fölébe
helyezik a forradalmi mozgalom perspektíváinak.
A dühtől hápogó Balaskó nem tudott válaszolni, kiment, és becsapta maga
után az ajtót.
Reményeiben itt is csalatkozva Balaskó utolsó próbálkozásként a legfőbb
illetékes tisztviselőt: Kerekes Antal gumiügyi főigazgatót kereste fel. A
Főigazgatót azonban nem találta a helyén, a titkárnő sajnálkozva tárta szét a
karját.
– A főigazgató elvtárs népszerűségi kiszálláson van.
– Mi az a népszerűségi kiszállás?
– Még nem hallott róla? Ez a főigazgató elvtárs specialitása.
Újságkivágásokat mutatott, képeket, melyek a főigazgatót ábrázolták
munkások között.
– Van egy árleszállításnál vásárolt öltönye, ezt havonként háromszor felveszi,
és elmegy benne valamelyik gyárba vagy faluba.
Lapozott az előjegyzési naptárban.
– Most például a Galgahévízi bakterek hívták meg magukhoz ankétra: nem
lehetne-e a vonatkerekekre gumiabroncsot szerelni, hogy a vonat ne rázzon
annyira. Erről rendeznek most egy négynapos szimpoziont.
Nyugtalanul hozzátette:
– Igazság szerint mára már vissza is kellett volna érnie, de úgy látszik,
valamiért elhúzódott a szimpózion.
 Balaskó elképedt. – Ezért egy főigazgató itt hagyja a hivatalát, és elmegy
Galgahévízre?
– Persze hogy elmegy. Kell a kapcsolat a tömegekkel.
Balaskó ordítani kezdett, válogatás nélkül szidalmazva a minisztérium egész
személyzetét. A titkárnő eleinte még visszafelelt neki, aztán jóindulatú mosollyal
a feltaláló vállára veregetett.
– Jól van, magának igaza van, rögtön hívok valakit, aki intézkedni fog.
Balaskó magára maradt, még mindig háborogva fel s alá járkált, néhány perc
múlva egy fehér köpenyes, jóságos mosolyú férfi nyitott be a szobába. Balaskó
ráförmedt.
– Maga az illetékes?
– Igen, én vagyok az illetékes.
– Vegye tudomásul, hogy disznóság az, ami maguknál folyik.
Bár a feltaláló a továbbiakban is a legélesebb kifejezéseket használta, az
illetékes arcán nem változott meg a jóindulatú mosoly. Kivárta, amíg Balaskó
hátat fordít neki, akkor egy nagy injekciós tűt döfött a fenekébe. A feltaláló
megdöbbenve visszafordult, de már nem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Az
injekció azonnal hatott, kábultan rogyott le az egyik fotelbe. Szemei lezárultak, és
úgy érezte, hogy mély, kavargó örvénybe zuhan.

XV.

Álmában Balaskónak úgy tűnt, hogy távolról egy magas, világító körvonalú férfi
jön felé, ahogy közelebb ért, látszott, hogy rossz szabású, olcsó, nyilvánvalóan
kiárusításnál vásárolt ruhát hord, és arca emlékeztet azokra a képekre, amelyeket a
titkárnő mutogatott.
A férfi – amennyire zakója szűk hátrésze megengedte – meghajolt.
– Ön Balaskó Pál?
– Igen.
– Kerekes Antal gumiügyi főigazgató vagyok. A titkárnőm mondta, hogy
keresett, de sajnos, éppen kiszálláson voltam. Eljöttem megkérdezni, hogy miben
lehetek a szolgálatára.
Balaskó, aki igazságot hajszoló körútján mindvégig erre a kérdésre várt, most
úgy meghatódott, hogy alig tudta kinyögni.
 – Főigazgató elvtárs, elloptak egy gyárat.
A főigazgató haragosan összeráncolta a homlokát.
– Melyiket?
– A „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-öt.
– Azonnal menjünk ki oda.
Hatalmas, fekete autó állt elő, Balaskó a főigazgató mellé ült, néha lopva
ránézett, megnyugodva látta, hogy Kerekes arcán egy pillanatra sem enged fel az
elszánt harag feszültsége.
Az autó végigsuhant a városon, befordult a Váci útra, kerekei mintha végig
nem érintették volna a kocsiút köveit, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” előtt
pedig valójában is a levegőbe emelkedett, és átrepült a gyár bejáratát eltorlaszoló
törmelékhegyeken, egy könnyebb zökkenéssel ereszkedett le a gyárudvarra.
A főigazgató és Balaskó kiszállt, egy pillanatig mindkettőjüket
megdöbbentette az ellopott gyár üres telkének elhagyatottsága, csak később vették
észre, hogy az udvar mélyén, túl a lángoló gumicsizmán, két ember áll.
Hogy ne vonják magukra a figyelmet, óvatosan léptek közelebb. Balaskó már
félútról felismerte a két embert: egyikük a portás volt, másikuk pedig Kraszner
Benjámin, a vak főrevizor. Kerekes szájára tett ujjal jelezte, hogy maradjanak
csendben, és figyeljék a beszélgetést.
A főrevizor elővette a mellényzsebéből az óráját, és úgy tett, mintha
megnézte volna.
– Már ennyi az idő? Összegyűltek már a vállalat dolgozói?
– Természetesen, főrevizor elvtárs. Fent vannak a kultúrteremben. Ha
megengedi, felvezetem.
A portás karon fogta Krasznert, és körbe sétált vele az udvaron. A gyár
egykori bejáratánál megmaradt egy lépcső, mint hasonló helyzetben mindig, most
is hússzor-harmincszor oda-vissza átvezette rajta a főrevizort, minden fordulatnál
megjegyezve:
– Tessék vigyázni, mert lépcső következik.
Végül fújtatva megállt.
– Itt vagyunk. Tessék leülni az emelvényre.
Kraszner leült a portásasztalhoz, megtörölte izzadó homlokát.
– Mondhatom, kérem, hogy elég magasan van a maguk kultúrterme. Egészen
elfáradtam.
A portás megrázott egy csengőt.
 – Kedves elvtársak! Gyárunk dolgozói nevében szeretettel üdvözlöm
Kraszner főrevizor elvtársat, és át is adom neki a szót.
Letette a csengőt és tapsolt.
– Halljuk! Halljuk!
Kraszner felkelt, és barátságosan integetett az üres udvar felé.
– Kedves elvtársak! Mint a munkásmozgalom régi harcosa, sok szenvedésen
mentem keresztül, átkergettek már árkon-bokron, sőt réztrombitán is.
A portás udvariasan nevetett és tapsolt.
– Hehe, nagyszerű!
– Ezeket a szomorú emlékeket csak egyetlen dolog feledteti el velem, ha
olyan kellemes bejelentéseket tehetek, mint például ebben a percben. Elvtársak!
Örömmel közlöm veletek, hogy munkahelyetek, második otthonotok és
büszkeségetek, a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt” élüzem lett.
A portás felugrott a helyéről, és tapsviharban tört ki.
– Éljen! Éljen!
– Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy ebben nekem is van valami
részem. Jelentéseimben kiemeltem, hogy szinte sohasem termeltek selejtet, a
munkafegyelem ellen sem merülhet fel kifogás, egységes, jó kollektívát alkottok.
Engedjétek meg, hogy a legjobb dolgozóknak én, öreg barátotok és
harcostársatok, személyesen adjam át a kitüntetéseket.
Kinyitotta a magával cipelt hatalmas bőröndöt, és kivett belőle egy
szalagokkal díszített érmet.
– Noch József igazgatónak a „Vörös Macska Érdemrend” a szocialista
tulajdon védelméért és hatezer forint pénzjutalom.
A portás odament Krasznerhez, és mint Noch József átvette tőle a kitüntetést
és a jutalmat.
– Büszke vagyok, Noch elvtárs – mondta a vak főrevizor –, hogy ilyen
tanítványokat nevelhettem az országnak, mint te vagy. Csak így tovább, Noch
elvtárs. Csak így tovább! Tálas Gyula portás.
A portás felvillanyozva hallotta a saját nevét.
– Na végre, egyszer én is kapok valamit.
– Kiemelkedő munkafegyelméért és megbízhatóságáért egy forró
kézszorításban részesítem.
A portás dühösen kiabált vissza:
– Nem vagyok itt. Szolgálatban vagyok.
 A főigazgató mindeddig szótlanul figyelte a lejátszódó eseményeket, most
előlépett a háttérből, Balaskó követte. Kraszner a léptek zaja felé fordult.
– Kérem, ne járkáljanak a teremben. Itt gyűlés folyik.
A főigazgató csendesen kérdezte:
– Mi folyik itt, Béni bácsi?
– Á, te vagy az, főigazgató elvtárs? Élüzem-ünnepséget tartunk. Ülj ide
mellém az emelvényre.
– Hol van itt emelvény?
– Hol? Itt a kultúrteremben.
– Hol van itt kultúrterem?
– Hát itt a gyárban.
– Hol van itt gyár? Egy csavart sem hagytak.
Rezignáltan hozzátette:
– Bár az építőmunkások dolgoznának olyan precízen, mint ezek a tolvajok.
A portás, látva a küszöbön álló lelepleződést, sietve eliszkolt. Kerekes az
asztalhoz lépett.
– Azt hiszem, Béni bácsi, itt az ideje, hogy nyugdíjba menj.
Egy csomó elbocsátási blankettát vett elő a táskájából, az egyiket kitöltötte,
és a vak ellenőr kezébe nyomta, de az nem akarta elfogadni.
– De hát hogy mehetnék én nyugdíjba? Énrám még szükség van. Az én
szavamat milliók figyelik.
Az üres gyárudvar felé mutatott.
– Ott vannak a tömegek, akiket én neveltem.
A főigazgató szánakozva ingatta a fejét.
– Kedves jó Béni bácsi! Nincs ott senki sem.
– Nem igaz.
– Ha nem hiszed, szólj nekik.
Kraszner az üres udvar felé fordult.
– Elvtársak! Emlékezzetek a közös harcainkra, emeljétek fel a szavatokat, és
ne engedjétek, hogy félreállítsanak engem. Mondjátok ki nyíltan és határozottan,
hogy mellettem álltok, továbbra is azon az úton akartok járni, melyen eddig
vezettelek benneteket.
Az üres udvar persze nem válaszolt, Kraszner elcsukló hangon folytatta.
 – Elvtársak! Elvtársak, most szóljatok, később már nem lehet.
Erre sem érkezett válasz, Kraszner megtörten bólintott.
– Igen, én is azt hiszem, főigazgató elvtárs, ideje, hogy nyugdíjba menjek.
Az öregember nehéz járással minden kavicsban külön megbotolva hagyta el a
gyárudvart, lépteit titokzatos helyről szóló indulók kísérték. A főigazgató sokáig
nézett utána, jelezve, hogy nem dönthetett másként. Balaskóhoz fordult.
– És maga, Balaskó elvtárs, jelentette másnak is, hogy ellopták a gyárat?
– Igen.
– Kinek?
– Például Jólesz elvtársnak.
A főigazgató elővett a zsebéből egy mikrofont, és beleszólt.
– Kéretem Jólesz elvtársat.
A hang félelmetesen felerősödve dörgött az üres udvaron, alig enyészett el,
máris megjelent a Jólesz család, sorra bemutatkoztak a főigazgatónak.
– Jólesz Teréz.
– Jólesz Béla.
– Jólesz Mátyás.
– Jólesz József.
– Jólesz Jolán.
– Jólesz Jolán férje, született Pazsiczky László.
Végül maga a vezérsugalmazó nyújtotta a kezét.
– Proletár üdvözletem, főigazgató elvtárs. Jólesz Ferdinánd vagyok.
A főigazgató értetlenül nézte a Jóleszek gyülekezetét.
– Ne haragudj, Jólesz elvtárs, én csak téged hívattalak, miért hoztad magaddal
a családodat is?
– Ezek nem a családom, ők az én beosztottjaim.
– Értem. Jólesz elvtárs, jelentették neked, hogy ezt a gyárat ellopták?
– Jelentették.
– És te mit szóltál?
– Nézd, főigazgató elvtárs, meg kell mondjam neked, kemény és
kérlelhetetlen proletár nyíltsággal: ezt a gyárat nem lopták el.
– De hát ha nem lopták el, akkor hol van?
 – Az egész a bűzhödt kispolgári mocsár aknamunkája. Hogy megbontsa a
proletariátus egységes sorait.
Mutatóujjával tréfásan fenyegette Kerekest.
– Főigazgató elvtárs, ejnye, főigazgató elvtárs! Öntudatosabb proletárnak
hittelek, mint hogy felülj ilyen híreszteléseknek. Éppen te, aki…
A főigazgató türelmetlenül közbevágott.
– Azt kérdeztem: hol van a gyár?
– A gyár itt van a helyén.
Az egyik Jólesz úgy tett, mintha valamilyen hatalmas épületet bámulna.
– Milyen szép nagy gyár.
A többi Jólesz azonnal csatlakozott, versengve csodálták a nem létező gyárat.
– És ez a rengeteg gép!
– Halljátok azt a sok kalapácsot?
– Csak kicsit erős a füst. Csípi a szemem.
– Tegyünk zsebkendőt az arcunk elé.
Valamennyien az orruk elé tették a zsebkendőjüket, de Jólesz Jolán rájuk
szólt.
– Elvtársak, ez helytelen. Mi nem kispolgárok vagyunk, akik nyavalyognak,
ha meglátnak egy gyárkéményt, nekünk bírni kell a füstöt.
Egyhangúan helybenhagyták, és elvették az orruk elől a zsebkendőt.
– Igazad van, Jolán.
Jólesz diadalmas mosollyal fordult a főigazgatóhoz.
– Látod, főigazgató elvtárs, én mondtam, hogy a gyár itt van a helyén.
– És akkor miért nem látszik?
– Azért nem látszik, nehogy felületet adjunk az aljas kéz kezet mos elv és a
kispolgári korrupció támadásainak, de a termelés folyik tovább.
Jólesz Teréz egy vaskos paksamétát vett elő.
– Tessék, főigazgató elvtárs! Itt vannak a jelentések, a kimutatások és a
statisztikák.
A főigazgató belenézett az iratokba.
– Csakugyan, minden a legnagyobb rendben van.
Átadta a paksamétát Balaskónak, de a feltaláló elhárította magától,
előrelépett.
 – Kérem szépen, értsék meg: én ebben a gyárban szeretnék dolgozni.
Jólesz kedélyesen vállon veregette.
– Miért kell neked, Balaskó elvtárs, pont egy ilyen zajos, füstös üzemben
dolgozni?! Kevesen vagyunk virtigli proligyerekek. Nekünk meg kell becsülni
egymást. Gyere a főigazgatóságra, az én osztályomra. Most úgyis üresedik nálunk
egy állás, Terézkét otthagyta az a nyomorult férje.
Jólesz Teréz hangos sírással a vezérsugalmazó mellére borult.
– Ne sírj, Terézke, te az én legkedvesebb unokanővéremnek, Linának vagy a
lánya, akit a kapitalizmus farkastörvényei arra kényszerítenek, hogy az utcán
árulja a testét. Nyugodj meg, Terézke, nem hagylak bántani. Te, Balaskó elvtárs,
elveszed feleségül Terézkét, és holnap már együtt dolgozunk a mi osztályunkon.
A főigazgató ingatta a fejét.
– Tévedsz, Jólesz elvtárs.
– Miért? Nem hagysz minket együtt dolgozni?
– De hagylak. Csak nem a ti osztályotokon, hanem a gyárban. Balaskó elvtárs
vezető technikus lesz, ti pedig munkások.
Jólesz méltatlankodva felemelte a hangját.
– Hogy értsem ezt, főigazgató elvtárs? Büntetés?
– Nem büntetés, Jólesz elvtárs, hanem kitüntetés. A proletariátus nem
engedheti meg magának azt a luxust, hogy elveszítsen ilyen harcosokat, mint ti
vagytok. Természetesen semmiféle hátrány nem érhet titeket, az eredeti
szakmátokba helyezlek vissza benneteket.
Ismét hivatalos papírokat vett elő a táskájából.
– Gyertek ide sorjában, mondjátok be, hogy mik voltatok, és én kiállítom az
igazolványotokat.
Elsőnek Jólesz Mihály lépett az asztalhoz.
– Kosárfonó és kefekötő.
– Hol szerezte a képesítését?
– Vácon.
– Igen, az egy híres kosárfonókat nevelő hely.
Jólesz Teréz következett, szégyenlősen súgott valamit a főigazgató fülébe. A
főigazgató rázta a fejét.
– Azt, sajnos, megszüntettük.
Magyarázólag mondta Balaskónak.
– Ő a Terézke, a Lina lánya.
 Jólesz Béla Jólesz Teréz mögé állt.
– Együtt dolgoztam Terézkével. Vigyáztam rá.
– Sajnos, azt is megszüntettük.
Jólesz Jolán öntudatosan mondta:
– Az Oktogonon végeztem föld alatti munkát.
– A munkásmozgalomban?
– Nem. Egy nyilvános illemhelyen.
A főigazgató elismerően bólogatott.
– Nagyszerű család. És te, Jólesz elvtárs?
– Itt a piros, hol a piros.
– Az micsoda?
A vezérsugalmazó két gyűszűt vett elő a zsebéből, és a portásasztalon kezdte
bemutatni egykori szakmáját. Hol az egyik, hol a másik gyűszűt emelte fel.
– Itt a piros, hol a piros, megérkezett a kis Monte-Carlo-játékkaszinó
Budapestre! A Frédi a csodák csodája, a mesterek mestere. Ma mindenki nyer,
elhagyott a feleségem, tönkre akarok menni. Ide jöjjön mindenki, akinek pénze
van és esze van, az se baj, ha csak pénze van. Sárgarigó, kanveréb, Gyula bácsi,
nyargaljatok közelebb.
Letette a gyűszűket.
– Látod, főigazgató elvtárs, erre kényszerítenek engem a kapitalizmus
farkastörvényei.
– Értem. Szóval, ott tökéletesítetted a stílusodat?
A főigazgató meggondolta magát, és visszarakta a táskájába a hivatalos
nyomtatványokat.
– Mégsem adok nektek állást. Nem szabadítok ilyen bandát egyetlen gyár
nyakába sem.
– Nem?
A vezérsugalmazó egy pillanat alatt visszavedlett vásártéri vagánnyá.
– Jól van, édesapám, de akkor ne vakeráljatok nekünk arról, hogy itt
proletárdiktatúra van. Mikor a melós csórókat most is unplankoljátok, és a burzsuj
fejek kapják a rebachot. Almás a hadova. Gyerünk, ürgék!
Jóleszék kivonultak, a főigazgató legyintett.
– Nem érdekes. Inkább induljunk, Balaskó elvtárs, és szerezzük vissza a
gyárat darabról darabra, és büntessünk meg mindenkit, aki vétkes a lopásokban.
 Balaskó boldog mosollyal indult a főigazgató után.

XVI.

Balaskó egy fehérre meszelt szanatóriumi szobában tért magához. Megdörzsölte

az arcát, körülnézett – mintegy az álombeli főigazgatót keresve –, de legnagyobb
csodálkozására csak egy ápolónőt látott.
– Hol vagyok?
– Azonnal jön a főorvos úr.
Megnyomott egy jelzőcsengőt, kisvártatva rángatódzó fejű, ideges férfi
nyitott be.
– Doktor Ebszőnyi Zoltán főorvos vagyok.
Ebszőnyi körbe mutatott.
– Magának őrült szerencséje van, Balaskó elvtárs, hogy ide került.
Balaskó szemével követte a főorvos mozdulatát, csak most vette észre az
ablakra szerelt rácsokat.
– De hiszen ez bolondház!
– Ez nem bolondház, ez a „Társadalomlélektani Intézet” kórházának
idegosztálya. Ide nem kerülhet be akárki. Itt csak azokat a betegeket gyűjtik össze,
tanulmányozás céljából, akiknek a rögeszméi, hogy úgy mondjam:
társadalmi-politikai eredetűek. Érti?
– Nem.
– Vegyünk például egy viszonylag egyszerű esetet. Valaki azt képzeli
magáról, hogy ő paradicsom.
– De hát hogy képzelhet valaki ilyet?
Ebszőnyi elnézően mosolygott.
– Az emberi szervezet, kedves barátom, sokkal bonyolultabb, mint ahogy a
naiv materializmus feltételezi. Gondolná-e rólam például, hogy az én
egyéniségem uralkodó eleme a cin?
– Nem gondolnám.
– Márpedig így van. Szerencsére én korán felismertem, és ehhez alkalmaztam
egész életmódomat. Nem eszem savas ételeket, mert ez oldja a cint, viszont
mértékletesen fogyasztok Sidolt, és a jobb közérzet kedvéért kiköltöztem
Cinkotára.
 Türelmetlen kézmozdulatot tett.
– De most nem rólam van szó. Térjünk vissza az eredeti példánkhoz, tegyük
fel, hogy valaki paradicsomnak képzeli magát. Ha ez a paradicsom rendes,
közönséges paradicsom, akkor nem érdekel minket. Az illető a Lipótmezőre kerül
vagy valamelyik gyümölcs- és zöldségboltba.
Felemelte a hangját, jelezve, hogy most tér rá mondanivalójának a lényegére.
– De ha olyan paradicsomnak képzeli magát, melyet egy téeszcsében
termesztettek, akkor a dolog társadalomlélektani vonatkozással bír, és a beteget mi
vesszük megfigyelés alá. Például egy szobába tesszük egy olyan beteggel, aki
paprikának képzeli magát, és így értékes tapasztalatokat gyűjtünk a szocialista
lecsó lélektanáról, melyeket mezőgazdaságunk előnyösen fel tud használni. Most
már érti?
– Most már igen.
Ebszőnyi belekarolt Balaskóba, és kisétáltak a folyosóra.
– Most pedig, ha megengedi, Balaskó úr, gyakorlatban is bemutatnám
intézetünket, mely egy időre önt is vendégül látja.
Egy ráccsal lezárt ajtóra mutatott.
– Ezen a részlegen helyezkedik el az átmeneti osztályunk, általában ide
kerülnek a frissen beszállított páciensek.
A rács mögött a szoba majdnem teljesen üres volt, csak az egyik sarokban ült
egy kényszerzubbonyba kötözött férfi.
– Jelenleg csak ez az egy beteg tartózkodik itt, sajnos, ő viszont rendkívül
súlyos esetnek látszik
– Mivel került be?
– Galgahévízről, a „Galgahévízi bakterek gumiügyi szimpozionjáról”
szállították be hozzánk. Az őrülete rendkívül érdekes körülmények között
nyilvánult meg. Képzelje el: egy csomó elegánsan öltözött bakter között
megjelent ez az alak árleszállításnál vásárolt öltönyében, és kijelentette magáról,
hogy ő a gumiügyi főigazgató. Persze, a bakterek azonnal értesítettek minket.
Tekintettel a magas állami tisztségre, melyet rögeszméül választott, úgy
gondoltam, betegsége a mi intézetünk hatáskörébe tartozik. A legmodernebb
kezelést alkalmaztuk: leírattuk vele százszor, hogy „nem én vagyok a gumiügyi
főigazgató”, borsóra térdepeltettük, de ez a módszer, sajnos, nem vezetett
eredményre, még mindig kényszerzubbonyban kell tartanunk.
– Beszélhetnék vele? – kérdezte Balaskó.
– Kérem. Bár, véleményem szerint, meglehetősen közönséges és átlátszó
rögeszmével állunk szemben.
 Balaskó belépett a szobába, és megállt a kényszerzubbonyba öltözött férfi
előtt.
– Jó napot kívánok, főigazgató elvtárs.
A férfi gyanakodva nézett vissza rá.
– Maga gúnyolódik, vagy ismer engem valahonnan?
– Ismerem magát, Kerekes elvtárs.
– Nem tudna segíteni rajtam?
– Mit ér az, ha az egyik bolond tanúskodik a másik mellett?
– Igaza van.
A főigazgató felsóhajtott.
– Az az átkozott ruha okozta a vesztemet.
– Miért kell ilyen ruhát hordani?
– Maga ezt nem érti. Az én beosztásomban már folyton bizonyítani kell, hogy
nem szakadtam el a néptől, és én ezért mindent meg is teszek. Tizenhat
svájcisapkám van, de nincs egyetlen kalapom sem. Direkt foltos nadrágokat
csináltatok, pedig egy igazán valósághű folt többe kerül, mint egy egész nadrág.
– És miből gondolja, hogy így kell megnyerni a nép bizalmát?
– Saját magamról tudom. Ha valaki foltos nadrágban jön be hozzám, nekem
okvetlenül az az érzésem támad, ez az ember a nép közül való, tehát igaza kell
hogy legyen.
– Nem volna helyesebb inkább a szándékaikat, céljaikat megvizsgálni?
– Nem. Elemzésekben, mérlegelésekben mindig lehet tévedni, de a rongyos
nadrág, az csalhatatlan jel.
Balaskó még szeretett volna beszélni a főigazgatóval, de Ebszőnyi sürgette,
így kénytelen volt elbúcsúzni.
Az intézet következő terme az úgynevezett „alvó szoba” volt. Azért rakták ezt
az intézményt az újoncokat fogadó szárnyra, mert a további kezelések
hatékonysága nagymértékben függött a páciens kipihentségétől.
Az eddigi éles neonvilágítást hangulatos olvasólámpák váltották fel, az egész
terem kellemes félhomályba burkolódzott. Egy kivételével valamennyi ágyon
feküdtek, a szabad ágyat Ebszőnyi nyájas unszolására Balaskó foglalta el.
Mikor elhelyezkedett, egy emeltyű lenyomásával a szobában létrejöttek az
elalvás ideális feltételei. A teljes csöndben magnószalagról esőkopogás szűrődött
be, egy másik magnószalag pedig azt ismételgette: „Nem számít, nem számít, nem
számít!”
 A legtöbben már erre elaludtak, csak Balaskó nyitotta ki megrögzött esti
szokásból az éjjeliszekrényen elhelyezett rádiót.
A bemondó csupa megnyugtató hírt olvasott fel. Például a megszokott
fordulat helyett, hogy valamelyik országban egy katonai junta vette át a hatalmat,
és néhány ezer embert kivégeztetett, ez a speciális rádió azt közölte:
gyógyszerészekből álló junta vette át a hatalmat, és diktatórikus módszerekkel
fluort kevert az ivóvízbe, hogy meggátolja a lakosság fogszuvasodását.
Ezután egy döntetlenül végződő barátságos sakkmérkőzésről adtak helyszíni
közvetítést. Balaskó elálmosodott, még egy pillantást vetett az újságra, melyen
öthasábos főcím közölte: „Ma semmi sem történt, holnap akár meg se jelenjünk”,
és jóleső bágyadtsággal oldalt hajtotta a fejét.
Hamarosan minden páciens elaludt, legtöbbjüket álmukban is tovább
foglalkoztatták éber állapotuk gondjai, nyugtalan pózokba merevedtek, vagy
dobálták magukat, azonban ahogy kihunytak a hangulatlámpák, működésbe lépett
az álomirányító berendezés.
A leginkább ventillátorhoz hasonlító mennyezetre felfüggesztett nagy
pszichomágnes lassan körözött az alvók feje fölött, álmaikból kivont minden
félelmetesét és nyugtalanítót. Testet öltött zöld színű félelmek és sárga anyagi
gondok szálltak lebegve a pszichomágnes felé, majd egy lélegzet legmélyéről
piros szerelmi bánat emelkedett utánuk. A mágneshez szerelt őrlőberendezés
pillanatok alatt valamennyit porrá aprította.
Megszabadulva ezektől a terhektől, az alvók arca kisimult, könnyű félmosoly
ült ki rájuk. Egy óra elteltével a páciensek kipihenve és jókedvűen ébredtek fel,
Balaskó is szokatlanul könnyednek érezte magát.

XVII.

Ebszőnyi Balaskót a második emeletre vezette. – Most pedig, kedves Balaskó úr,
meg fogom mutatni magának intézetünk büszkeségét, az alkotószobát.
Egy elegáns és szabályszerűen berendezett helyiségbe nyitottak be, itt már
valóban csak az ablakrácsok utaltak rá, hogy a helyiség egy kórházhoz tartozik. A
fehérre festett bútorok között azonban néhány rendkívül furcsa tárgy is feltűnt
Balaskónak. Mindenekelőtt a szoba közepén egy hatalmas hordó, azután egy
nagyméretű szemléltető tábla az emberi szervezet működéséről, egérfogók,
kalapács, egy falra szerelt, hatalmas polc.
A szobában három beteg tartózkodott, egyikük fel s alá sétált, egy kalapácsot
tartva a kezében, másikuk a szemléltető táblánál tevékenykedett, a harmadik beteg
csak körvonalaiban látszott, mert elbújt a hordóban.
 – Szeretném bemutatni magának a kollégáit.
Balaskó tiltakozott:
– De én nem vagyok bolond, én feltaláló vagyok.
– Ők is feltalálók.
A szemléltető táblánál tevékenykedő betegre mutatott:
– Például ő magánéletében orvos, a rák gyógyításának új módszerét dolgozza
ki most nálunk. Kedves doktor úr, nem mondaná el barátunknak néhány szóban az
új módszer lényegét?
Az orvos szolgálatkészen bólintott:
– Kérem szépen. Azt hiszem, az teljesen világos, hogy a rákot a rák okozza.
Mert ha nem a rák okozná, hanem például a béka, akkor a betegséget nem ráknak
hívnák, hanem békának, amiről pedig szó sincs.
Ebszőnyi oldalba bökte Balaskót:
– Figyeli ezt a félelmetes logikát?
Az orvos folytatta:
– Na mármost, azért elhibázott az összes rák elleni védekezés, mert nem
vették figyelembe, hogy a rák nem előre halad, hanem visszafelé. Ők előrefelé
védekeztek, a rák hátrafelé ment, a beteg meghalt. Az én módszerem lényege az,
hogy a rák háta mögött állítok fel csapdákat…
Mutatta a folyamatot a szemléltető táblán:
– …a rák beleesik, a csapda csönget, ki kell húzni, és a beteg meggyógyult.
Ebszőnyi megveregette a vállát:
– Dolgozzon csak tovább, egy percet sem akarunk elrabolni az idejéből.
Egyébként legyen szabad megjegyeznem, Balaskó úr, hogy ez a kísérlet a legtöbb,
amit a tudósaink eddig elértek a rák elleni küzdelemben.
Elsétált előttük a kezében kalapácsot tartó beteg:
– 11, 27, 43, 88, 89, nesze! – mondta, fejbe vágta magát a kalapáccsal, és
tovább intézte lépteit a szoba egyik sarkából a másikba.
– Ez mit csinál?
– Lottózott a szerencsétlen, ezt az öt számot játszotta mindig, kivéve azt a
hetet, mikor mind az öt bejött. Másfél milliót nyert volna. Beleőrült, azóta a lottó
titkának megoldásán töri a fejét.
Megkülönböztetett tisztelet érződött a hangjából:
 – De hadd mutassam be magának Diogenészt, osztályunk legnagyobb arányú
gondolkozóját. Jellemzésül elég legyen annyi, hogy még itt a kórházban is
társadalmi szervek egész légiója követi a munkáját.
Beszólt a hordóba:
– Dió!
Diogenész, hóna alatt egy paksaméta tervrajzai, előmászott a hordóból, és
ellentmondást nem tűrően Balaskóhoz fordult:
– Önt ismerem. Ön Eberhard van Steffen holland építész és városbölcsész.
Tudom, ön azért jött, hogy ellenőrizze a terveimet. Tessék, állok rendelkezésére.
Végiggurította a tervrajztekercset a padlón, és fölébe térdelt:
– A tervezet elnevezése: „Vendég Magyarország.” Kérem, én abból az
alapvető elgondolásból indultam ki, hogy ipari termékeink nagy része nem
versenyképes a világpiacon, sőt veszteséges, viszont a külföldi turisták értékes
valutát hoznak be az országba. Tehát egész Magyarországot át kell építeni
idegenforgalmi látványossággá.
Egy marékra való vázlatot emelt fel:
– Itt vannak a gyakorlati tervek: a Csepeli Vas- és Fémműveket át kell
alakítani „Emléktárgy és Mütyürke Üzem”-mé. Gépek helyett szegedi papucsot,
balatoni kecskekörmöt és árvalányhajat gyártanának. Tessék, egy másik tervezet a
lakosság kötelező szűr- és fokosviseléséről, hogy a külföldieknek meglegyenek az
illúzióik. Egy másik tervezet: mivel a külső kerületekbe: Kőbányára,
Angyalföldre, Erzsébetre nem járnak külföldiek, az ezekre a területekre eső
napfényt a Belvárosba kell átirányítani, helyette egyenértékként a Belvárosra jutó
eső- és ködmennyiséget kapják.
Ebszőnyi magyarázólag közbeszólt:
– Már nagyon sok ötletét felhasználták illetékes hatóságok. Például mikor a
Belvárosban összeszedték a tetves galambokat, és kitelepítették vidékre. Falun
ugyanis már nyugodtan lehetnek tetvesek a galambok, mert ott a külföldiek nem
járnak. Köszönjük szépen, Diogenész úr, az értékes tájékoztatást, gondolkozzon
tovább, kérem, mindannyiunk javára.
Diogenész, hóna alatt a tervrajzpaksamétával, visszamászott a hordóba.
Ebszőnyi ünnepélyes arcot vágott:
– Uraim, bemutatom új bajtársukat: Balaskó Pál agronómust. Őt az a cél
vezette intézetünkbe, hogy egy gyárat, melyet körmönfont tolvajok elloptak,
megkeressen és visszaadjon a népnek. Jóindulatukba ajánlom. Doktor úr!
– Tessék.
 – Legyen szíves, kapcsolja ki a gépet, mert el kell haladnom előtte, és attól
félek, hogy a benne keringő elektromosság megzavarná egyéniségemben a
cinegyensúlyt.
Ahogy Ebszőnyi mögött becsukódott az ajtó, rövid várakozás után a három
beteg abbahagyta eddigi foglalatosságát, és ujjongva vették körül Balaskót:
– Gratulálunk.
– Micsoda ötlet!
– Elloptak egy gyárat?! Piramidális! Ha megfeszülök, se tudtam volna ilyet
kitalálni.
Balaskó megdöbbent:
– Maguk nem őrültek?
Diogenész vállat vont:
– Itt az egész osztályon egy őrült van: a főorvos.
– Akkor miért jöttek be?
– Mindannyiunkat apró kellemetlenségek fenyegettek. Én például építész
vagyok, és az átkozott hajsza eredményeként, mely bent az intézetben folyik,
elfelejtettem lépcsőházat tervezni ötven új lakóházba. A házakat felépítették, de a
harmadik emeletre csak helikopterrel tudtak felmenni a lakók.
A lottózó ápolt folytatta:
– Én a népgazdaság anyagi alapjait próbáltam növelni, ennek lettem az
áldozata. Egy közért-boltot vezettem, és a bevételből lottószelvényeket vettem.
A szívére szorította a kezét:
– Igazán nem a magam hasznára, csak a társadalom javára. Ha nyertem volna,
mondjuk egymilliót, egy fillért sem költöttem volna magamra. Fogtam volna a
pénzt, és elviszem a képviselőházba, és letettem volna az asztalra: nesztek,
elvtársak, itt van egymillió, nektek nyertem, építsetek rajta bölcsődéket, úgyis
kevés a bölcsőde. Sajnos, nem nyertem.
Az orvos kapott a szón:
– Én is a bölcsődehiányon próbáltam enyhíteni mint orvos, megelőző
eszközökkel. Láttam, hogy a kórházi rendelők túlzsúfoltak, tehát a saját lakásomat
áldoztam fel erre a célra. Nem akartam megalázni a pácienseket, hogy ingyen
szívességet teszek nekik, ezért jelképes összegeket fogadtam el tőlük, így például
húsz darab százforintost, melyen mind rajta volt a Magyar Népköztársaság
jelképe: a Kossuth-címer. Sajnos, ellenségeim nem méltányolták áldozatos
munkámat, és feljelentettek.
– De hát hogy jutott eszükbe éppen egy bolondházba menekülni?
 – Mi régi ultipartnerek vagyunk, összedugtuk a fejünket, hogy lehet kikerülni
a csávából, melybe önzetlenségünk és jóindulatunk juttatott minket. Kitaláltuk,
hogy megpróbálunk bejutni ide. Az ötletet Ilf–Petrov: Szovjet milliomosából
vettük, mely a szemináriumon kötelező olvasmány volt.
A közértes mutatóujjával oktatólag a levegőbe szúrt:
– Használd fel munkádban a szovjet szak- és szépirodalmat.
– A rögeszméket én dolgoztam ki a barátaim számára – mondta az építész –,
őszintén szólva büszke is voltam az ötleteimre, de most be kell ismernem: ön
legyőzött. Elloptak egy gyárat! Óriási! Képzelem, mekkora disznóságot kellett
elkövetnie magának, hogy csak egy ilyen ötlet menthette meg. Szívből gratulálok.
– Én nem követtem el semmit, vegyék tudomásul, hogy én becsületes ember
vagyok.
Az orvos a társaihoz fordult:
– Látjátok, gyerekek, mondtam nektek, hogy ez az igazi viselkedés a
bolondokházában. Az ember még a saját anyjának se adja ki a trükkjeit.
Meghajolt Balaskó előtt:
– Maga ebben is a mesterünk lehetne.
A folyosón közeledő léptek hallatszottak:
– Jönnek. Szóródni.
Az építész beugrott a hordóba, a közértes a kalapácsért rohant, az orvos
bekapcsolta a szemléltető berendezés világítását, mire az ajtó kinyílt, a terem
mély elfoglaltság képét mutatta.
Noch és Momentán lépett be, az ellopott gyár igazgatója minden
diadalmaskodó hangsúly nélkül megkérdezte:
– Nos, Balaskó úr, úgy történt minden, ahogy megjósoltam?
Balaskó letörten bólintott:
– Úgy sőt még rosszabbul. Arra nem számítottam, hogy a bolondok éppolyan
gazemberek, mint a normálisok.
– És most hajlandó aláírni?
– Mindegy.
Momentánra nézett:
– Ugye, kisasszony, én húsz forinttal tartozom magának?
– Nem, miért tartozna?
– Huszonegyen vesztettem.
– Nem emlékszem rá.
 Balaskó nem fogadta el a visszavonulási lehetőséget, melyet a professzornő
kínált, hogy megakadályozza az aláírást. Nochhoz fordult:
– Ha ad húsz forintot, aláírom.
– Miért csak húszat? Amennyit akar, parancsoljon.
– Nem, elég lesz húsz.
A pénzt, ahogy kapta, átadta Momentánnak.
– Köszönöm. Szerettem volna legalább magával becsületesen viselkedni.
A professzornő csalódottan ingatta a fejét:
– Nem sikerült.
Balaskó most már minden töprengés nélkül aláírta a kötelezvényt, melyben
elismerte, hogy a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben sem a termelésben,
sem a fegyelem terén nem tapasztalt semmi kivetnivalót. Noch elégedetten nézte a
papírt.
– Rendben van, természetesen egy percig sem marad itt tovább, bízza csak
rám. A továbbiakról majd kint tárgyalunk.
Gyufát vett elő, és elégette a Balaskó által aláírt kötelezvényt. Balaskó
értetlenül bámulta.
– Mit csinál?
– Én nem őrzöm páncélszekrényben ezeket az iratokat, elégetem őket, az
sokkal hasznosabb, mert így fokozódik a levegő szenny- és aljasságtartalma, ami
lényegesen megkönnyíti a munkámat.
A kötelezvényből megmaradt hamut a szemétkosárba dobta:
– Professzornő, jelez valamit a szennyeződésmérő?
Momentán egy pillantást vetett a kis kézi műszerre:
– Igen, a levegő aljasságtartalma nulla egész nulla három ezrelékkel
fokozódott.
És letörten nézett Balaskóra.

XVIII.

Az autó hazavitte őket a „Megkísértő Villá”-ba. Balaskót most is a kényelmes

vendégszobában helyezték el. A máskor oly előzékeny Noch alig engedett időt a
feltalálónak, hogy megszokja új környezetét, másnap már kora reggel magához
kérette.
– Nagyon szeretném, Balaskó úr, ha eredeti szándéka szerint kipróbálná a
gumimuskátli tulajdonságait nagyüzemi méretekben is.
– Hol?
– Természetesen a „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ben.
– De hát azt, az…
Balaskó azt akarta mondani, hogy ellopták, de még idejében kiigazította
szavait:
– …az elveszett.
Noch finoman mosolygott:
– Jegyezze meg, Balaskó úr, hogy erre is vonatkozik az energia
megmaradásának törvénye: a gyárak nem vesznek el, legföljebb átalakulnak.
Szeretném, ha velem jönne.
Liftbe szálltak, a mozgó szekrény sebesen ereszkedett velük lefelé. Balaskó
úgy gondolta, legalább nyolc-tíz emeletnyi mélységben járhatnak, mikor a lift
végre megállt velük. Néhány lépést tettek egy sötét folyosón, melyet
megingathatatlan páncélajtó zárt le. Noch azonban kipörgette a sifrekulcs
számjegyein a megfelelő variációt, mire az ajtó magától kinyílt.
Balaskó megdöbbent az elébe táruló látványtól: a több emelet mélységben és
magasságban elágazó folyosórendszer a legtökéletesebben berendezett
nagyüzemet foglalta magába, melyet Balaskó valaha is látott.
A hőkondícionált, a színpszichológia legújabb vívmányai szerint élénk, derűs
színekkel kifestett termekben munkások helyett csak néhány fehér köpenyes
technikus irányította a teljesen automatizált gépsorokat. Oldalt felvillanó
fénypontok jelezték a munkadarab tovahaladását, ha valahol elakadt, egy daru
önműködőleg kiemelte a futószalag megfelelő részét, és egy pótszakaszt iktatott
be helyette. A gépsorok vége a folyosórendszer mélyén enyészett csak el,
valószínűleg ott gyűltek össze a folyamatok késztermékei, de a kapuból belátható
rész is jól mutatta az egész gyártás biztonságát és szervezettségét.
Noch észrevette a Balaskó arcára kiülő elismerést, ő maga is csak nehezen
tudta leplezni megelégedettségét:
– Igen, ez az én büszkeségem: a „Noch József Művek”, és ne felejtse el, hogy
mindezt a korszerűtlen és elhanyagolt „Gumikutya és Gumimacska Tröszt”-ből
hoztam össze.
Balaskó nem akart hinni a fülének:
– Ez a maga gyára?
 – Igen. Legjobb tudomásom szerint a Lajtától Vlagyivosztokig ez az egyetlen
gyár, mely magántulajdonban van.
Balaskó csak nehezen ocsúdott fel a meglepetésből, megtörölte verejtékező
homlokát.
– Mekkora botrány törne ki, ha ezt illetékes helyen megtudnák!
– Azt hiszi, nem tudják? Nyugodjon meg, állami tudomásulvétellel működik.
Balaskó már annyiszor kérdezte: miképp lehetséges ez és az, hogy most nem
merte újból feltenni ezt a kérdést. Szerencsére Noch minden kérdezősködés nélkül
elmagyarázta:
– Ha egy államban az üzemek szervezetlenek és ráfizetésesek, határidőket és
minőségi előírásokat képtelenek teljesíteni, a vezetők és a munkások tolvajok és
hanyagok, az nagy baj, de az állam még sokáig elfogadható gazdasági színvonal
látszatát tudja kelteni, ha legalább egyetlenegy gyára van, mely megbízhatóan
működik.
– Mit számít egyetlen gyár?
– Többet, mint képzeli. Egy jól szervezett, univerzális gyár, mely komolyan
veszi a határidőket és a minőségi mutatókat, ki tudja elégíteni az állam összes
valóban fontos intézményeinek: a minisztériumoknak, nemzetközi jellegű
sportpályáknak és nagyszállóknak minden igényét. Ezt az illetékesek is nagyon jól
tudják, sokáig kerestek egy gyárat, mely ellátná ezt a feladatot.
– És miért éppen magát választották? Miért nem egy már meglevő gyárat?
Noch neheztelően csóválta a fejét:
– Azt hittem, magának nem kell külön magyaráznom, hogy nem találtak és
nem is találhattak ilyen gyárat a Kárpátoktól le az Al-Dunáig, mert kiemelkedő
színvonalú munkát emberek csak kiemelkedő pénzért nyújtanak, és a fizetések
hivatalosan előírt szabványain maga az Isten sem módosíthat. Arról nem is
beszélve, milyen rossz vért szülne a kiemelt fizetés a többi gyár dolgozóiban.
Tehát, hogy legalább a látszatot megóvják, egy új típusú gyárat kellett alapítani.
Noch szerénykedő kézmozdulatot tett:
– Túloznék, ha azt mondanám, hogy az illetékesek rögtön énrám gondoltak,
egy emberem révén közöltem az illetékesekkel: módomban áll megoldani ezt a
problémát, ha engedélyezik, hogy egy magántulajdonban levő gyárat nyissak.
– És mit szóltak hozzá?
– Először éppúgy felháborodtak, mint maga, aztán leültek, és elkezdtek
gondolkozni, hamarosan belátták, milyen előnyös ajánlatot tettem. Túl azon, hogy
betöltök egy különben betölthetetlen űrt, még erkölcsi felelősség sem terheli őket,
mint saját gyáraikért. Ha valami rosszul megy nálam, annak csak örülhetnek,
hiszen a kapitalizmus gyengeségét bizonyítja a szocialista szektorral szemben.
Ajánlatomat végül is elfogadták, természetesen szigorú titoktartást kikötve. Ennek
a feltételnek a végsőkig igyekeztem engedelmeskedni, közvetve ezért hoztam létre
a „Megkísértő Villá”-t is, hiszen ha kipattan a „Gumikutya és Gumimacska
Tröszt” ellopása, ez a „Noch József Művek” létét is veszélyeztette volna.
A vezérlőberendezés irányító lámpája kigyulladt, az automatikus gépsorokon
kicserélődtek a munkadarabok. Noch leemelt a futószalagról egy kék zománccal
bevont fürdőkád-csaptelepet, melyre már rá volt gravírozva a megrendelő
Margitszigeti Nagyszálló emblémája, megnézte, aztán megmutatta Balaskónak:
– Mit szól hozzá?
– Tökéletes.
Noch visszatette a csaptelepet a futószalagra:
– Elhiheti, hogy kezdetben nem ment ilyen jól. Ugyanis abba a tévedésbe
estem, hogy a munkások csak állami gyárakban dolgoznak hanyagul és csak a
társadalmi tulajdonból lopnak. Egy kapitalista jellegű gyárban, ahol ráadásul
jobban is fizetik őket, majd leszoknak erről. A selejt azonban hamarosan elérte a
kinti általános színvonalat, és a kijáratnál a röntgengép egymás után leplezte le a
lopási szándékokat. Bevezettem a pénzbüntetést, a visszaeső bűnösöket
elbocsátottam, válaszul – legnagyobb megdöbbenésemre – megalakult az
üzemben az illegális kommunista pártszervezet. Röpcédulákat terjesztettek,
sztrájkoltak. Magamhoz hívattam őket: „Uraim, nem vagyunk a Putyilov gyárban,
és maguk nem fogják végigjátszani velem a szociáldemokrácia két taktikáját a
demokratikus forradalomban. Ha maguk mindenáron kommunisták akarnak lenni,
mi sem egyszerűbb annál: menjenek ki a Váci útra, és jelentkezzenek felvételre a
»Fa- és Fémkutya Kombinát«-ban, ott nagyon fognak örülni maguknak. De a
»Noch József Művek«-ben én vagyok az úr, és ha nem tetszik, fel is út, le is út.”
Behúzták a farkukat, másnap beszolgáltatták a párt titkos lobogóját, melyre a
legális párttól való megkülönböztetésül nem öt-, hanem hétágú vörös csillag volt
varrva, de én nem bíztam bennük többé. Akkor már eljutottam a végső
igazsághoz: a munkások csak abban a gyárban nem lopnak, ahol egyáltalán
nincsenek munkások. A lehetőséghez képest mindent automatizáltam, és a
munkásokat fokozatosan elbocsátottam. Akiket itt lát a gépsorok előtt, ez a
néhány ember nem munkás, hanem technikusok és mérnökök, a szakma legjobb
erői, akiket magához hasonlóan becsaptak és tönkretettek, világraszóló ötleteiket
ellopták, és mikor igazságukat keresték, még ők fizettek rá. Ha kívánja,
beszélgethet velük – minden órában négy és fél perces szünetet tartunk, akkor áll
a futószalag.
Noch bekanyarodott a jobb oldali folyosóra, intett Balaskónak, hogy kövesse.
Egy laboratóriumba vezette, mely berendezésével még a gyár általános magas
műszaki színvonalát is felülmúlta. A kísérletező minden emberi segéderő
kiiktatásával, egy központi kapcsolóasztal előtt ülve, egymaga végezhette el a
kísérleteket, sőt egy gépsoron rögtön a gyakorlatban is kipróbálhatta
feltételezéseit.
 A laboratóriumban Momentán már várta őket. Noch leült egy forgatható
székre:
– Tehát néhány napig ez lesz a munkahelye, Balaskó úr, minden a
rendelkezésére áll, hogy kipróbálhassa a gumimuskátlit nagyüzemi méretekben is.
Maga a szakember, természetesen teljes szabad kezet adok magának, csak azt az
egyet vegye figyelembe, hogy a gumimuskátli valószínűleg nem Magyarországon
kerül feldolgozásra.
– Hanem hol?
– Még nem tudom pontosan, lehet hogy Észak-Afrikában, lehet hogy
Ausztráliában, lehet hogy Japánban. Az a legvalószínűbb, hogy mindenhol
egyszerre. A találmány túl jó ahhoz, hogy forintért adjuk el. Világszínvonalú
lehetőség van a kezünkben, forradalmasítjuk a piacot. Képzelje el: burnuszos
arabok gumimuskátlit ültetnek a sivatagban, japán háziasszonyok öntözik a
gumimuskátlit kis kertjükben.
Balaskó aggályosan közbevágott:
– Azt hiszem, túloz. Magyar körülmények között bevált, de hát attól még
egyáltalán nem biztos, hogy másutt is megél.
Noch a feltaláló vállára tette a kezét:
– Kedves fiam! Higgye el nekem, tapasztalt öreg connaisseurnek, ha egy
növény vagy egy ember kibírja Magyarországon a magyar körülmények között, az
röhögve, féllábon megél bárhol a világon.
Szivarra gyújtott, felemelt kézzel búcsút intve magára hagyta Balaskót és
Momentánt. Balaskó azonnal munkához akart látni, de a professzornő legyintett:
– Hagyja a fenébe, maga is tudja, hogy a találmány offé. Noch nem hagyná itt
a gyárat, ha nem volna biztos benne.
Kártyacsomagot vett elő:
– Játsszunk inkább. Huszonegyes jó lesz?
– Jó.
– Egy leosztás ezer forint.
– Nem lesz az sok?
– Nem. Én nem fogok veszíteni, magának pedig nem számít. Szeretnék
nyerni magától egy nagyobb lakásra valót.
– Rendben van. Egy lapot kérek.
Momentán osztott:
– Mondja, miért kellett magának aláírnia azt a kötelezvényt?
– Kártyázunk vagy népművelünk? Még egy lapot.
 Balaskó kivágta a kártyáit:
– Két ász.
– Ezer forinttal jövök.
Míg Momentán kevert, Balaskó eltűnődött:
– Miért írtam alá? Miért ne írtam volna alá?! Már untam a nyomort, untam
megalázkodni a portások előtt. Miért ne írtam volna alá? Még mindig jobb, ha én
kapom a pénzt, mint egy gazember.
– Látja, ezt utálom a legjobban, mikor valaki filozófiát csinál az aljasságából.
„Még mindig jobb, ha én kapom a pénzt…” Vegye tudomásul, a lopott pénznek
mindegy, ki költi el.
Gyűlölködve nézett Balaskóra:
– Hogy imponált maga nekem: „A becsületesség nem attól függ, hogy mások
többé vagy kevésbé aljasok” – és most aljasabb lett mindenkinél.
Kibontotta a blúzát, és a nyakából ezüstláncon őrzött forintost vett elő:
– „Ez az öné a kiszolgálásért, egy dupla árával se akarok benne lenni a gyár
ellopásában” – és most benne van nyakig. Maga akart egy szobrot a játszótéren?
Bár kapna, és néznék a kutyák sarokkőnek.
Balaskó megrendülve hallgatta ezt a kitörést.
– De hát mit tehetnék?
Momentán imára kulcsolt kezekkel könyörgött:
– Robbantsa fel ezt az egész átkozott gyárat és a „Megkísértő Villá”-t.
– Hogyan?
– Jöjjön fel velem a négyes terembe, és mondja meg a munkásnak az üvegfal
mögött, hogy ellopták a gyárat. Én nem merek szólni hozzá.
Belekapaszkodott a feltaláló karjába:
– Ő az egyetlen, akitől Noch fél, mert minden lopás ennek a munkásnak a
rovására történt.
Balaskó nem tiltakozott, tekintetével elbúcsúzott a tökéletesen felszerelt
laboratóriumtól, aztán megadóan tűrte, hogy Momentán kézen fogja és magával
vigye.

XIX.
Ahogy elhagyták a „Noch József Művek” folyosórendszerét, Momentán
lelassította a lépteit, és minden lépcsőfordulónál óvakodva körülnézett.
Vigyázniuk kellett, hogy ne vonják magukra Noch figyelmét, nehezen tudták
volna megmagyarázni, hogy mit keresnek ilyenkor a „Megkísértő Villa” emeleti
helyiségeiben. Bár végül is baj nélkül tették meg az utat, remegő lábakkal
nyitottak be a négyes terembe.
Momentán félrehúzta a függönyt, az elválasztó üveglap mögött a munkás
most is egyforma mozdulatokkal reszelte a futószalagon körbefutó fakutyákat. A
professzornő bekapcsolta a mikrofont, de mielőtt átadta volna Balaskónak,
megjegyezte:
– Vigyázzon, mert nem veszélytelen dologba kezd. Ha megtudja, hogy
ellopták a gyárat, dühbe jön, és nem tudni, hová üt először, lehet, hogy az én
fejemre, lehet, hogy a magáéra.
– Majd megpróbálom óvatosan.
Kezében a mikrofonnal, Balaskó az üvegfalhoz lépett.
– Hogy vagy, pajtás?
A munkás most sem emelte fel tekintetét a fakutyákról.
– Összevissza, pajtás, mint a szalmakazal.
– Nem vagy fáradt?
– Mi tagadás, pajtás, elfáradtam egy kicsit. De most még nem lehet pihenni,
ez a munka exportra megy, meg kell csinálni.
Momentán sürgetőleg rátette a kezét Balaskó vállára.
– Mondja meg már neki.
– Igen. Emeld fel a fejed, pajtás, és nézz körül. Ellopták a gyárat.
A munkás csak lassan fogta fel, mi történt, de ahogy megértette, felragadott
egy kalapácsot, néhány hatalmas ütéssel kidöntötte a villa falait, csak akkor állt
meg, mikor az egész „Megkísértő Villa” már szétverve a földön hevert. Balaskóra
nézett:
– És most gyere, pajtás, vigyük vissza.
Egy hatalmas szállítókocsin – valaha ennek a segítségével lopták el a gyárat –
visszavitték a téglákat és a berendezési tárgyakat a „Gumikutya és Gumimacska
Tröszt” üres telkére.
Megpróbálták összerakni a gyárat, az alapokat még könnyen helyre tudták
tenni, de később egyre többet tanakodtak, hogy a villa egy-egy luxustárgya milyen
célt szolgálhatott eredetileg. Munkájukból arra rezzentek fel, hogy a város felől
közeledő, félelmetes zaj hallatszik.
– Mi lehet ez?
 Hamarosan nyilvánvalóvá vált a zaj oka. Az ég alján, a felhők között
megjelent mindenki, akinek valami köze volt a gyár ellopásához. Noch félelmetes
helikopterén, Lágymányosi is az íróasztalán, tolvaj munkások állami anyagból
összefusizott légi bicikliken. Ahogy repültek a „Gumikutya és Gumimacska
Tröszt” felé, számuk nőttön-nőtt, valósággal elsötétítették az eget, de a munkás
arcán nem látszott félelem.
– Szóval, itt akarnak végezni velünk, a bűneik színhelyén.
Balaskó legyintett.
– Csak jöjjenek, ennek előbb vagy utóbb, de meg kellett történnie.
A fenyegető tolvajhad az ég alján még tovább szaporodott, Balaskó
körülnézett valami fegyver után, kitépte a május elsejei transzparens egyik
rögzítőrúdját, és azt szegezte az ég felé, a munkás változatlanul a kalapácsot
fogta, ütésre emelve.
– Maga pedig gyújtson valami fényt, professzornő. Mert a fény az egyetlen,
amitől rettegnek. Ha világosság esik rájuk, elveszítik az erejüket.
A tolvajok visszafordultak, már úgy látszott, végképp elvonulnak, mikor
hirtelen újból megjelentek az ég alján, egy hatalmas tartályt hurcolva magukkal.
Momentán elsápadt.
– Végünk van.
– Miért, mi van abban a tartályban? Mérges gáz?
– Sokkal rosszabb. Nyál. Ebbe fullasztanak bele minden olyan szándékot,
amely fenyegeti őket.
Balaskó megrázta a fejét.
– Nekünk nem árthat, a nyál csak szennyezett felületen tapad meg.
Visszaállt a munkás mellé, és nyugodt mozdulatlansággal várták a tolvajok
támadását.

Zene-zene nélkül
 1

Még most utólag is csak a véletlen számlájára kell írnunk, hogy a nagyhatalmak
éppen arra a napra tűzték ki az atomrobbantások felújítását, melyen a budapesti
Operaház megnyitotta új épületének kapuit.
Ezek a robbantások dicséretes módon felülmúltak minden eddigi méretet, de
a budapestieket nem érdekelték különösebben. Annyira megszokták már a
robbantások felújításáról szóló bejelentéseket, hogy elmaradásuk nagyobb
nyugtalanságot váltott volna ki, mint maga a robbantás.
A megnyitó Aida-előadás jegyeit a nagy keresletre való tekintettel az IKKA
hozta forgalomba, természetesen valutáért, a maradékot pedig az Állami Biztosító
osztotta szét a Csoportos Élet- és Balesetbiztosítási Szervezet tagjai között,
csodálatos módon mégis a megszokott kövér és sovány öregasszonyok ültek az új
bársonyszékeken nagyothalló férjükkel.
Ünnepélyes, meghatott csend fogadta Giuseppe Villalonga Vecchia-Santa
Mariát, Radames alakítóját. Csodálatos, zengő tenorján felhangzott a „Celeste
Aida”, a híres felső cé-nél a terem angyalok szárnyainak suhogását hallotta.
A közönség már felemelte a kezét, hogy tapssal köszöntse a bravúros
teljesítményt, mikor alig néhány taktussal az ária vége előtt Santa Maria hirtelen
elhallgatott. Elhallgatását nem kísérték a berekedéssel együtt járó gurgulázó
sikítások, egyetlen hang sem jött ki a tenorista száján, bár olyan szélesre tátotta,
hogy az erkélyen ülők beleláttak a torkába, és jól megfigyelhették gyomrában a
hangerősítőként elfogyasztott nyers tojások maradványait.
Az Operaház igazgatója mélyen megvetette a hangszálaikat szinte vattába
csomagoló, törékeny, új énekeseket, lenézését abban is kifejezésre juttatta, hogy
erre az egy Aida-előadásra három Radamest hívott meg: két külföldit és egy
magyart. Most nem is jött zavarba, színpadra küldte a második számú Radamest:
Jakov Abramovics Nyenasev bolgár énekest.
Nyenasev meghajolt, és a zenekar újból a „Celeste Aida” bevezető futamait
játszotta. Nyenasev egy széles mozdulatot téve teleszívta a tüdejét, de a közönség
fokozódó megdöbbenésére neki sem jött ki hang a torkán.
A helyzetet végül is a magyar tenorista beugrása mentette meg. Énekelni
ugyan ő sem tudott, de nála a közönség ezt már rég megszokta.
Néhány nappal később a basszisták is elveszítették a hangjukat, majd a ragály
átterjedt a hangszerekre is. Éppúgy, mint az énekeseknél, először a magasabb
hangfekvésű fafúvósok mondták fel a szolgálatot, de követték őket a mélyebb
vonós és ütőhangszerek is.
 2

Az illetékesek azonnal megkezdték a különös jelenség okainak felderítését.

Operatív bizottság alakult a Népi Ellenőrző Bizottság, a Nemzeti Bank, a Partizán
Szövetség és a MÁV szakértőiből. Felmerült a gondolat, hogy esetleg
meghívjanak egy zenészt is, de ezt a Zeneművészeti Központ ellenezte,
véleménye szerint az indulatos és elfogult zenészek csak zavarnák a tárgyalások
menetét.
A bizottság öt ülésből álló munkaprogramot dolgozott ki, a következő
tematikával:
I. A zene az ősközösségben és a rabszolgatársadalomban.
II. A zene és a középkori parasztlázadások.
III. A zene és a renegát Kautsky (ezt az egyik bizottsági tag kérésére iktatták
be, aki az esti egyetemen amúgy is Karl Kautskyból vizsgázott).
IV. „Már hallom, hallom a jövő dalát” – a szocialista zene.
V. „Már nem hallom, nem hallom a jövő dalát” – mi történt a zenével?
Az ötödik ülésen operatív döntés született, a bizottság, néhány általános
irányelvet előírva, átutalta az ügyet további vizsgálatra a Központi Fizikai Intézet
zenei hangkutató alosztályához.
A megbízatás a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozta a hangkutató
alosztályt, ugyanis az intézett legelmaradottabb részlegei közé tartozott. Egész
felszerelése két cintányérból és egy törött hangvillából állt, személyi állománya
pedig egyetlen mérnökből, aki nemcsak vezette a kísérleteket, de saját kezűleg
volt kénytelen összeverni a cintányérokat is.
A feladat megoldásához két adminisztrátorral erősítették meg az alosztályt,
továbbá ide helyezték át az elektromos sakkfeladvány-fejtő gépet, melyet még az
előző igazgató vásárolt.
A mérnök csak abban bízhatott, hogy valahol a külföldi szaksajtóban
megtalálja majd a jelenség magyarázatát. Bevette magát a Műszaki Könyvtár
olvasótermébe, hamarosan rá is akadt a keresett anyagokra.
A zene nemcsak Magyarországon némult el, ugyanez történt többek között az
Egyesült Államokban is. Nem kisebb intézmény foglalkozott az üggyel, mint a
New York-i Franklin Fizikai Akadémia, a New Science Monitor közölte is a
jelentést, melyet a vizsgálat összefoglalásaként adtak ki.
„A légkör hullámvezető képessége, feltehetőleg a minden eddiginél erősebb
atomrobbantások következtében, alapvetően megváltozott. A módosulás minden
következményét egyelőre még lehetetlen felmérni, annyi azonban megállapítható,
hogy a légkör nem veszi át a zenei és az énekhangok rezgését.”
Ezután a jelentés tudományos elemzése következett néhány tucat
egyenletben, majd a jelentés a következő szavakkal zárult:
„Bármily sajnálatos is, de tudományos lelkiismeretünk megköveteli, hogy
nyíltan kijelentsük: égitestünkön minden valószínűség szerint örökre megszűnt
mind a vokális, mind az instrumentális zene.”
A jelentést első helyen maga Jack W. Jackson, a Franklin Fizikai Akadémia
igazgatója írta alá.
A későbbi cikkek és színes riportok már beszámoltak a jelentés
földindulásszerű hatásáról is. Louis Armstrong a Broadwayn összetörte híres
aranytrombitáját, szemétbe kerültek a többi hangszerek is, a zongorák kivételével,
melyeket egy zseniális találmány írógépekké alakított át. Az operaházak és
koncerttermek kihaltak, a zenészek és énekesek megpróbáltak valamilyen más
szakmában elhelyezkedni.
A mérnök gondosan kimásolta a Franklin Fizikai Akadémia jelentéséből a
bizonyító egyenletrendszert, de egyik helyen szándékosan azt írta, hogy három
meg négy az kilenc. Ismerte az intézetet, tudta, hogy a tanulmány elfogadása attól
függ, sikerül-e valamiképpen belevonni társszerzőnek az igazgatót, bonyolultabb
hibák észrevételéhez viszont nem tartotta elég képzettnek. Az igazgató ki is
javította a téves összeadást, így a tanulmány kettőjük munkájaként került az
operatív bizottság elé.
A bizottság egyetlen kérdést intézett a szakértőkhöz: nem kell-e attól tartani,
hogy az ének és a zene elnémulását esetleg követik majd a hivatalos beszédek is?
Mikor a szakértők ezt valószínűtlennek ítélték, a bizottság megnyugodva
elfogadta a jelentést, és felterjesztette a minisztériumba, a minisztérium pedig
további intézkedések céljából leküldte a Zeneművészeti Központba.

A Központ éjt nappallá tevő munkával néhány hónap alatt kidolgozta a zene
nélküli élet törvénykönyvét, mely a „Szolgálati Szabályzat Zenemunkások
Számára” címet viselte. Nincs helyünk, hogy ezt az ötven nyomtatott ívnél
terjedelmesebb könyvet a maga egészében mutassuk be, be kell érnünk azzal,
hogy néhány fontosabb paragrafusát ismertetjük.
9. §. A „zeneművész” megjelölést, mivel valójában semmit sem jelent, és
csak arra alkalmas, hogy viselőjében gőgöt és önhittséget keltsen, ezennel
eltöröljük, és a továbbiakban a zenei szakmunkás, zenei betanított munkás, illetve
a zenei segédmunkás kifejezést használjuk. Ennek megfelelően a Zeneművészeti
Központ nevét Nébald Richárd Zenemunkás Központra változtatja.
10. §. Zenei szakmunkás lehet az a tizennyolc évnél idősebb magyar
állampolgár, aki teljesíti a következő feltételeket:
a) Elvégzi a Nébald Richárd Zenemunkás Központ által szervezett hároméves
zenei szakmunkásképző tanfolyamot, és ennek anyagából eredményes vizsgát
tesz.
b) Fél évnél nem régibb keletű erkölcsi és megbízhatósági bizonyítvánnyal
rendelkezik.
c) Nem lehet zenei szakmunkás süket, vak, idegbeteg vagy modern zenét
alkotó egyén. Az egységes munkastílus megteremtése céljából ezt a
határozatunkat megküldjük a Német Zeneművészeti Kamarának, és javasoljuk
többek között Ludwig van Beethoven kizárását.
d) A zenei szakmunkás cím bármikor visszavonható azoktól a személyektől,
akik magatartásukkal a címre méltatlannak bizonyultak, ugyanakkor a Központ
fenntartja a jogot, hogy bárkit a fenti feltételek teljesítése nélkül is saját
hatáskörében zenei szakmunkásnak kinevezzen.
Az alapvető határozmányokon kívül említést érdemel a szolgálati szabályzat
néhány különleges rendelkezése is.
78. §. A Központ a zenei élet megszervezésében szakítani kíván minden szűk
látókörű provincializmussal, módot kíván biztosítani a különféle stílusirányok
szabad kibontakozására. Ennek céljából létrehozza az „állami szürrealista”
státuszát. Erre a posztra az idősebb zenei szakmunkások közül kell kiválasztani a
megfelelőt. Az „állami szürrealista” köteles disszonanciáit, formabontásait
beterjeszteni a Nébald Richárd Zenemunkás Központhoz előzetes ellenőrzés
céljából.
74. §. A Központ ugyanakkor hangsúlyozni kívánja a magyar zene eredendő
népi-paraszti jellegét is, ezért egy „állami szűr- vagy suba-realista” státuszt is
létrehoz. Az „állami szűr- vagy suba-realista” műveit csak tilinkóra vagy
nyenyerére komponálhatja, alkotómódszereiben köteles alkalmazkodni a pentaton
hangskála előírásaihoz.
94. §. Kitüntetések:
a) Nébald Richárd aranytambura-díjjal kell kitüntetni azt a zenei
szakmunkást, aki hitelt érdemlően igazolni tudja, hogy legalább huszonöt éve
egyetlen eredeti dallam sem jutott az eszébe.
b) Nébald Richárd ezüsttambura-díjjal kell kitüntetni azt a zenei
szakmunkást, akit a közvélemény saját műfajában a legjobbnak tart. A Nébald
Richárd ezüsttambura-díj azonban csak az illető zenei szakmunkás halála után
ítélhető oda, és önkritikai temetés keretében kell átnyújtani.
 4

A zenei életnek persze nem minden területét hatotta át teljes egyöntetűséggel a

szolgálati szabályzat szelleme. Például a szabályzat napnál világosabban előírta,
hogy minden zenei jellegű intézmény köteles úgy szervezni munkáját, mintha a
zene továbbra is létezne, de a vendéglátóipar ennek ellenére feloszlatta és szélnek
eresztette a népi zenekarokat. A zenekarok helyett rajzolók szórakoztatták
vacsoraidőben a közönséget, ugyancsak nyolc százalék felárért, melyet a régi
zenedíj megjelölés helyett most rajzdíjként számoltak hozzá az ételek és italok
áraihoz. A falra akácos utakat rajzoltak fel, deres határt, őszülő, vén betyárral,
édesanyjuk kakukkfűvel benőtt sírját, a hatás alig különbözött attól, mintha
ugyanezek a tárgyak cigányok vonóján elevenedtek volna meg.
De hasonló önhatalmú túlkapások csak a zenei élet perifériáján fordultak elő,
a komoly zene minden területén érvényesültek a Központ irányelvei.
Legrangosabb zenei intézményünk: az Állami Operaház munkájában egy
pillanatnyi fennakadás sem állt be, bár a zene megszűnte természetszerűleg maga
után vont néhány módosulást.
A dalművekben minden szerepet ketten adtak elő, az egyik a szöveget
mondta, a másik pedig azt, hogy milyen hangot kell odaképzelni. Például a
Hunyadi László ismert románcában egyikük szavalta: „Tűz szárnyain a fényes
képzeletnek, hozzád szállok, édes Máriám”, a másik ezalatt tárgyilagosan közölte:
„Géfisz-cé-déaisz-é.”
Divatba jöttek továbbá a magas eszmeiségű vezércikk balettek, melyeket az
aznapi újságok anyagából állítottak össze. Számtalan könnyet csalt a nézők
szemébe az „Eltartási szerződések megszegői” című kompozíció, de
aranybetűkkel írta be nevét a zene történetébe a „Térítés nélküli véradás” szvit is.
Csak néhány operai törzsnéző nehezményezte a zene megszűnését, ezek fel is
mondták a bérletüket, de a látogatottság nem csökkent, sőt ugrásszerűen megnőtt,
néhány sikerült szervezési ötlet hatására, melyek abból indultak ki, hogy az
emberek általában nem a zene kedvéért járnak az Operába.
A felvonások közti szünetben megrendezték a nézők ruhaparádéját, mely
eddig is megvolt, csak most helyezték először hivatalos formák közé, versenyt
rendeztek a „Legrosszabb indulatú pletykázó” kitüntető címéért, a folyosók
sarkaiban pedig szalonokat alakítottak ki, kizárólag korrupciós megbeszélések
céljaira.
Budapest annyi más kitüntető cím mellett a zene királynője elnevezést is
elnyerte. Az évről évre megrendezésre kerülő Budapesti Zenei Heteken a
legkiválóbb előadóművészek ültek a néma zongora előtt, és ragadtatták tapsra a
szakértő közönséget.

A Központ, hogy a zenei élet kizárólagos irányítása a kezébe került, meg akarta
valósítani régi vágyát: egyes zenészek mammutfizetésének letörését. Összehívta a
zenei munkások plénumát, és határozati javaslatot terjesztett elő: megszűnnek a
szerzői jogok, áttérnek a teljesítménybérezésre. Egész kottafejekért legfeljebb
három fillért kaphat a zenei szakmunkás, fél-, negyed- és nyolcadhangokért pedig,
mivel írásuk és lejátszásuk lényegesen kisebb erőfeszítést igényel, arányosan
kevesebbet.
A zenészek mindeddig szótlanul vették tudomásul a Központ intézkedéseit,
mivel csak a kevésbé fontos művészi szempontokat érintették, jövedelmük ilyen
mérvű csökkenése azonban nyílt ellenkezést váltott ki közöttük. A zene
megszűnte óta először látszott úgy, hogy kenyértörésre kerül a sor, mikor egy
váratlan bejelentés közös táborba kényszerítette a zenészeket és a Nébald Richárd
Zenemunkás Központot.
Átirat érkezett az angyalföldi tanács jogi osztályáról. Néhány nappal ezelőtt
csendháborításért kétszáz forint bírságra ítélték Kenyeres Alfréd jegeskocsist. Az
ítélet indokolásában vastagon aláhúzták a következő mondatot: „Kenyeres Alfréd,
italtól közepesen befolyásolt állapotban, harsány hangon nép- és műdalokat
énekelt.”
Bár ez a közlés ellentmondott a tudományos megállapításoknak, mégis
nyugtalanságot váltott ki a plénum résztvevői között. Mindannyian tudták:
egyetlen élő hang elegendő rá, hogy a szolgálati szabályzatot és a rajta felépülő
zenei életet a semmivel tegye egyenlővé. A zenészek elsápadtak, és visszavonták
bérköveteléseiket, engedelmesen a Központra bízták, hogy elhárítsa ezt a súlyos
fenyegetést.
Küldöttség kereste fel Kenyeres Alfrédot. Már a Röppentyű utca elején
hallatszott a jegeskocsis éneke:
„Vén öregember, nótája nem kell, hiába játszik a kopott hegedűn.”
A küldöttség orvosa lopva megvizsgálta Kenyerest: születéstől fogva is
hatalmas hangképző szervei az állandó „jeget, jeget!” kiáltozástól úgy
megerősödtek, hogy játszva legyőzték a fertőzött levegő ellenállását.
Megpróbálták lebeszélni arról, hogy énekeljen, de Kenyeres csak a fejét rázta:
– Hiába ígérem meg maguknak, haverkáim, hogy leszokok az éneklésről, ez
csak kamu kéró lenne. Mert ha én bemegyek egy kocsmába, márpedig az
hétszentség, hogy bemegyek, és ugrik két-három fröccs, Oláh Gergely felől, akkor
én úgyis verem a rikácsot. Jobb a békesség, inkább eléneklem maguknak a
„Nótáskedvű volt az apám”-ot.
Az ajánlat elhárítása teljes tanácstalanságba sodorta a Központot. Egy öreg
zeneszerző, aki érzelmes gyermekdalaival elnyerte a prágai Zenefesztivál
„Humanizmus” nagydíját, ajánlkozott, hogy az utcán hátulról leszúrja Kenyerest,
de ezt senki sem tartotta megfelelő elintézési módnak.
Megvesztegetéssel próbálkoztak, de hiába kínáltak fel mind nagyobb
összegeket a reprezentációs alap terhére, csak annyit értek el, hogy tovább
növelték Kenyeres önbizalmát és megátalkodottságát. Amit korábban soha nem
tett meg: józanon is kiállt az utcák és terek sarkaira énekelni, mindenütt óriási
feltűnést keltve.
A Központ tudta, hogy Kenyeresre csak a becsvágyán keresztül lehet hatni,
de sokáig nem találta meg a megfelelő eszközt.

196... tavaszán minden feltétel megérett ahhoz, hogy felbocsássák az első magyar
mesterséges holdat, a Vöcsök 1-et, fedélzetén, a dolog kísérleti jellegére való
tekintettel, csak egy kutyát vitt volna magával.
Az abádszalóki rakétatámaszpont már csak egyetlen problémával viaskodott:
a légköri elváltozások miatt nem tudta kikísérletezni a Vöcsök 1. zenés szignálját,
márpedig ez a szputnyikok hagyományos, sőt elengedhetetlen tartozékai közé
számított.
Egyik tudós emlékezett valamilyen éneklő kutyára, ami ideális megoldás lett
volna, tekintve, hogy kutyát a Vöcsök 1. amúgy is vitt volna magával. Lázas
hajtóvadászat indult meg, de később kiderült, hogy a tudós memóriáját Jack
London Éneklő kutyá-ja zavarta meg.
A rakétatámaszpont vezetősége a Nébald Richárd Zenemunkás Központhoz
fordult tanácsért, a Központ megérezte: itt a pillanat, mikor megszabadulhat
ellenfelétől. Azt ajánlotta, hogy hangközlő berendezés helyett a Vöcsök 1. vigye
magával Kenyeres Alfrédot, aki rendkívül alkalmas arra, hogy a szputnyik zenei
szignálját énekelje.
Másnap katonák és tudósok küldöttsége kereste fel a jegeskocsist, aki
büszkén fogadta a kitüntető megbízatást.
– Megkérdezhetnek akárkit a Röppentyű utcában, de még a Teve utcában is,
hogy ki az a Kenyeres Alfréd. Mindenki azt fogja mondani: megdögölhettek,
megdögölhettek, de ilyen embert többé nem fogtok látni. Most is csak azt
mondom, ha a haza hív, menni kell. Ahogy véget ért a jégszezon, indulhatunk.
S egy szép őszi napon – mikor véget ért a jégszezon – Kenyeres Alfréd a
Vöcsök 1. fedélzetén kirepült föld körüli pályájára. Az abádszalóki
rakétatámaszpont hatalmas hangerősítői hamarosan közölték az űrhajós első
szavait:
– De rohadt meleg van! És ezek a kurvák nem adtak egy üveg sört sem!
Majd kevéssel később az Internacionálét és a Yankee-doodley-t zengő
szputnyikok között felhangzott az első magyar mesterséges hold diadalmas
szignálja, Kenyeres Alfréd hangján:
– Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat…
És ez volt az utolsó zene a Földön.

Arrivederci, Budapest!
– Ez itt a Fontana di Trévi, papa, a Trévi kút – mondta Benedetto Glavina. Az
öreg Glavina Alajos, aki Budapestről jött látogatóba a fiához, körülnézett:
– Csupa félcédulás, fiam, szórják a pénzt a vízbe.
– De papa, maga nem ismeri a Trévi kút legendáját?!
– Ha én legendákkal foglalkozom, nem tudom, miből taníttattalak volna ki
Benedettóvá, még mindig Glavina Benő lennél Pesten, ezerháromszázötvenért.
– Az a legenda, hogy aki pénzt dob bele ebbe a kútba, az még visszatér
Rómába. Arrivederci, Róma!
– És kié lesz a pénz?
– Senkié. Benne hagyják a kútban.
– Érdekes.

*
Glavina Alajos, ahogy hazaért Pestre, kiment a MÉH-haszontelepre, a
hulladékhalmazból kiválasztott tíz ócska mosdócsészét és ugyanannyi vasrácsot.
A telepvezető csodálkozva kérdezte
– Mire kell ez magának?
– Semmi köze hozzá. Ez egy écesz.
A mosdócsészéket felszerelte a főváros különböző gócpontjain: a
Halászbástyán, a Népstadionban, az Ikka előtt és az Ecseri úti ócskáspiacon,
rácsot erősített rájuk, és két lakattal is lezárta őket. A mosdók fölé nagy táblákat
rakott: „Fontana di Tréfli – Arrivederci, Budapest!” felírással.
Egy hét múlva végigjárta a mosdócsészéket, legnagyobb megelégedésére
bőven talált pénzt mindegyikben, nemcsak forintot, de valutát is, melyet
fővárosunk szépségétől meghatott turisták dobáltak bele, Svájci frankot éppúgy,
mint jugoszláv dinárt.
A sikeren felbuzdulva újabb mosdócsészéket helyezett el, egy díszesebb
kivitelűre ráírta: „Arrivederci, Budapest, csak konvertábilis valutáért.” Ez a kút
még annyiban is különbözött a többitől, hogy ha az öreg Glavina éppen ott járt,
mikor a külföldiek pénzt dobtak bele, elénekelte a „Mondja, kedves
Biemsensteinné, hol dolgoztat ön?” kezdetű kuplét. Ezt a külföldiek eredeti
pusztai népdalnak tartották, és lelkesen megtapsolták.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy az öreg Glavina hamarosan megtollasodott.
Egy villát vett fent a hegyekben, egyet a Duna, egyet a Balaton partján,
mindegyikbe külön televíziót, mert hozzátartozott a kényelméhez és kulturális
igényességéhez, hogy minden este leül a készülék elé, és nem nyitja ki.

Glavina nem üzérkedett a valutával, hanem minden pénzlehalászás után

jelentkezett vele a Nemzeti Banknál. Mindig más és más fiókba tért be, de
valamelyik ügybuzgó tisztviselő összesítette Glavina átváltásait, kiderült, hogy
egymaga több valutát szállít, mint az ország egész textilipara. A jelentés az
illetékesek kezébe került, akik azonnal operatív értekezletet hívtak össze.
– Mehet ez így tovább, elvtársak? Nem, ez így nem mehet tovább. Ilyen
jövedelmező vállalkozást nem hagyhatunk meg egy maszek kezében.

*
Egy hónap múlva a Vízügyi Főhivatal kebelén belül megalakult a Lakinger
Béláról elnevezett Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat, és megkezdte a Trévi
kúthálózat rendszeres szervezését, valamint a hálózat további kiépítését.
Nyilvánvaló volt, hogy a vállalat nem járathatja le magát az öreg Glavina
ócska mosdókagylóival. Neves tervezők bevonásával kiírták a Trévi
kút-pályázatot olyan műtárgy alkotására, mely formájában korszerű, ugyanakkor
kifejezi a kutak nemzeti jellegét és szocialista tartalmát is.
Az első, második és harmadik díjat nem adták ki – a pályázatot eleve így írták
ki –, első vállonveregetésben részesült Grabácz Dezső Ottokár, végül is az ő
pályaművét fogadták el. A korszerű Trévi kút egy szamarat ábrázolt, amely
botjával nagyot üt a juhász fejére, mintegy szimbolikusan kifejezve, hogy az
elnyomott osztályok előbb-utóbb bosszút állnak kizsákmányolóikon.
Ez az allegorikus szobor kétszázezer példányban került legyártásra, a szamár
füleihez különleges fagyálló gipszet kellett hozatni Svájcból – természetesen
valutáért –, de az illetékesek meg voltak győződve, hogy ez a kiadás busásan
megtérül majd.

A Lakinger Béla Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat kezdetben mindössze

négyszázezer embert foglalkoztatott. Egy Trévi kút személyzeti felépítése
nagyjából a következőképpen festett: kútvezető, kútvezető-helyettes, főkönyvelő,
három beosztott könyvelő-adminisztrátor, pénztáros, rendészeti vezető, két
rendész, egy szakasz iparőr, propagandista, összekötő a Vízművekkel,
természetesen egy személyzeti osztályvezetőnő, akit az országos gyakorlattal
ellentétben a vezető funkcionáriusok feleségei közül választottak ki, végül egy
segédmunkás, aki a vezetőség jelenlétében kiszedi a pénzt és rendben tartja a
kutat. Később az üzemekben és téeszekben működő Trévi kutakhoz vettek fel még
másodállású jutalékos kezelőket.
Bár ez a szervezés megközelítette a tökéletest, a Trévi kutak valuta- és
általános pénzhozama nem haladta meg az öreg Glavina régi maszek bevételeit.
Vidéken például csak Pestről lehelyezett tanárok és szakemberek dobták bele
forintjaikat az „Arrivederci, Budapest!” feliratú Trévi kutakba.
A propagandista ideje jött el, hogy fellendítse a gyér üzletmenetet, egymás
után röppentette fel az ötleteit. Minden ezredik külföldi, aki a Trévi kútba pénzt
dobott, miniatűr zenélő Trévi kutat kapott, és a vállalat egyik alkalmazottja
lóhátról, kacagányba öltözötten egy kutyabőr diplomát nyújtott át neki.
A propagandista egy másik ötletéért Lakinger Béla-nívódíjban részesült. Elő
pénzdobálót kreált, aki példamutatás céljából sorra járta az ország Trévi kútjait, és
hibátlan angol kiejtéssel néhány pennyt szórt bele. Az új állás betöltésénél
dicsérendő körültekintéssel jártak el: olyan férfit alkalmaztak, akinek a
pénzszórásban már komoly gyakorlata volt, korábban ugyanis egy export cégnél
dolgozott mint külföldi üzletkötő.
Ezek az ötletek azonban alig-alig hoztak javulást. Sikeresebbnek ígérkezett az
az elgondolás, mely a Trévi kutak ügyét az OPEB, az Országos Pangáselhárító
Bizottság hatáskörébe utalta. Az OPEB általános operatív tervet dolgozott ki a
szórakozóhelyek és kulturális intézmények gyér látogatottságának
megszüntetésére.
Hamarosan beindult a „Cserebere fogadom” akció, mely a meglevő
közönséget próbálta a lehető leggazdaságosabban és legsokoldalúbban
felhasználni. Rosszul menő filmeknél a nézők között társasutazásokat sorsoltak ki
a szegedi vagy pécsi Trévi kutakhoz. A kútnál egész napos program szórakoztatta
a részvevőket, este „Ki mit tud?” játékot rendeztek, a győzteseket mozibérlettel
jutalmazták.
Hasonló kooperáció jött létre néhány nagy költséggel felújított vendéglővel,
melyeknek forgalmáról elég annyit megemlíteni, hogy a bevétel kilencvenöt
százaléka a vendéglő két saját zenészének italfogyasztásából származott. Ezen
próbált segíteni a Trévi kút látogatói között propagált magyaros vacsoraverseny.
A régi magyaros ételek: tejbegríz kakaószórattal Simonyi óbester módra –
ami annyit jelentett, hogy az egyébként átlagos tejbegrízt toborzót lejtő népi
táncos hozta be –, a lófejből halászlé megtették a magukét, de a legnagyobb
közönséget mégis a szokásos esti verekedések vonzották pincérek és vendégek
között.
Már az bizalmat keltett, hogy a bejáratnál a Magyar Ökölvívó Szövetség
szakemberei lemérték a vendégeket, közölték vele, nagyváltósúlyba vagy
félnehézsúlyba tartozik, és megmutatták, melyik, súlycsoportjába tartozó pincér
fogja megverni, ha nem ízlik neki az étel, vagy a fizetésnél megpróbál letagadni
valamit. De a hangulat egy idő után megszűnt, mert a pincérek veszélyességi
pótlékot követeltek, és mikor nem kapták meg, bosszúból a lehető legudvariasabb
módon vették fel a rendelést. A magyaros vacsorákban csalódott közönség
természetesen a Trévi kutakat se látogatta többé.
Hamarosan megmutatkozott a zseniális feuerbachi tézis igazsága: „a
szegényházban nem lehet fegyelmet tartani”, az újságok egymást követő
botrányokról adtak hírt. „Összejátszott a csempészekkel a látszólag feddhetetlen
Trévi kút vezető”, „Két tonna francia műszempilla egy Trévi kútban”, a végső
botrány akkor robbant ki, mikor kiderült, hogy az egyik kútban titkon vízi revüket
szoktak rendezni – a központ néhány vezetőjének részvételével.
A botrányokat többé nem lehetett eltussolni, az illetékesek vizsgálatot
rendeltek el, és a feltáruló panamák, valamint a növekvő deficit alapján
célszerűnek látszott a Lakinger Béla Állami Trévi Kutakat Kezelő Vállalat
megszüntetése. Az ellenőrök azt javasolták, hogy a kutakat viszonylag kis
átalakítási költséggel mint nyilvános illemhelyeket hasznosítsák, ez – mint
finoman körülírták – különben is csak egy meglevő állapot rögzítése lenne.
 A fő illetékes aláírta a felterjesztést, közben rezignáltan megjegyezte:
– Csak azt nem értem, az öreg Glavina hogy vett ebből házat?!

Ajándék a nagybácsinak
Félénk kis emberke állt meg a Nehadoma József Állami Külkereskedelmi Bank
eligazítója előtt:
– Kérem szépen, a külföldi autók ügyében…
– Kiss Lucullus elvtárs, hetedik emelet, egyes a millió, nyolcas a százezer,
négyszáztizennégyes szoba.
Az emberke felment a hetedik emeletre Kiss Lucullushoz.
– Jó napot kívánok, Roboz Béla középiskolai tanár vagyok. Kérem szépen, én
egy külföldi autó ügyében…
Kiss Lucullus egy sokszorosított tájékoztatót dobott felé:
– Tessék, benne van minden.
Roboz gondosan elolvasta a papírlapot, és kissé meghajolva visszaadta:
– Kérem szépen, de az én problémámra nem találok választ benne.
– Hogyhogy? Pontosan oda van írva, mennyi vámot kell fizetni, ha új kocsit
kap, és mennyit, ha régit.
– Épp erről van szó, kérem. Én nem kapni akarok autót, hanem küldeni.
Kiss Lucullus elhűlve nézett a tanárra:
– Küldeni kocsit? Kinek? Hova?
– Nagybátyámnak, Sam Roboznak, Red Hillbe, Kentucky állam. U. S. A.
– Maga Amerikába akar autót küldeni?
– Miért ne küldenék, kérem? A feleségem és én pedagógusok vagyunk, most
emelték a fizetésünket, igazán nem panaszkodhatunk, hogy nincs mit aprítani a
tejbe. Ki akartuk cserélni a Trabantunkat egy nagyobbra, de azt mondja a
feleségem: nézd, Béla, vegyünk egy Moszkvicsot, ezt pedig küldjük el Samu
bácsinak.
– És a Samu bácsinak pont a maguk Trabantja kell?
 – Nem is tetszik elhinni, mennyire örül majd neki. Odakint se mindenki
milliomos ám! Samu bácsi is meglehetősen elszegényedett, mindennap más város
népkonyháján ebédel. Sokat kell utaznia, gondoltuk, jól jön majd neki ez a kis
Trabant.
Kiss Lucullus megvakarta a fejét, elővette az egyetlen mondatot, melyből
még sosem lett baj:
– Tudja mit? Adja meg a címét, majd értesítjük.

A tisztviselő továbbította az aktát feletteseihez, akik ezt az ügyet – mivel hasonló

eset még nem fordult elő a praxisukban, tehát önálló döntést igényelt volna –
azonnal felvették a Kihalási Jegyzékre. Az ezen a jegyzéken szereplő ügyekben
csak az ügyfél halálával remélhető megoldás, addig a leggondosabban fektetni
kell őket, az irattár kezelője a dossziét fedő porréteg vastagsága után kapta a
prémiumát.
Roboz azonban nem hagyta magát, újból és újból érdeklődött, így
kénytelenek voltak megtárgyalni a kérelmét.
– El kell döntenünk, elvtársak, mi a legfontosabb – fogalmazta meg a
problémát a bizottság elnöke. – Tegyük fel, hogy „igen”-t mondunk, akkor – ha
csak egy Trabant erejéig is, de – megerősítettük az imperializmust, viszont
felmérhetetlen a gesztus propagatív ereje: végre nemcsak kapunk autót külföldről,
de küldünk is. Ezért azt ajánlom, egyelőre ne adjunk engedélyt az autó
kiküldésére, de az újságokban úgy közöltessük le a döntésünket, mintha megadtuk
volna az engedélyt. A reagálásokból aztán kialakíthatjuk a megfelelő
álláspontunkat. Lesz módunk visszavonni a döntésünk ellenkezőjét vagy esetleg
magát a döntést.

A visszhangok felülmúltak minden várakozást, a magyar lapok kis hírével már

másnap foglalkozott a világsajtó, csupán két idézetet mutatunk be a bőséges
anyagból:
New York Times: Úgy hírlik, a magyar kormány engedélyezte egyik
állampolgárának, hogy egy Trabantot küldhessen Amerikában élő rokonának.
Hazánkfia kétségtelenül eredményesen fogja használni ezt a kocsit –
hamutartóként új Fordjában.
Új Kína Hírügynökség: Az árulás szele hinti el a kapitalizmus zsizsikjeit a
magyar pusztákon. A magyar kormány tízezer Trabant kocsival segíti az amerikai
imperialistákat. A Trabant a legmodernebb típusú járművek közé tartozik, motorja
két ütemben sűríti össze működését, melyet a korszerűtlenebb típusok csak négy
ütemben tudnak megoldani, vastag páncélzata szárazföldi és vízi harcra egyaránt
alkalmassá teszi. Nagykövetségünk kérte: a dudákat úgy alakítsák át, hogy
gombnyomásra Mao Ce-tung-idézeteket tülköljön. A magyar hatóságok
megtagadták ezt a kérést, nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy
vörösgárdistáink megtorlásul a pekingi magyar boltban összekeverték a piros
paprikát a hintőporral.

A bizottság vezetője elégedetten rakosgatta össze a lapkivágásokat:

– A következmények igazolták, milyen helyesen határoztunk, mikor nem
határoztunk semmit. Most viszont döntenünk kell. Hogy lehetne ezt az ügyet
továbbra is hasonló körültekintéssel és rugalmassággal kezelni?
– Mi volna, ha ezt az átkozott autót népművészeti cikknek tekintenénk? –
kérdezte az egyik bizottsági tag.
– Autó mint népművészeti cikk? Az ötlet így, első hallásra rendkívül
tetszetős, de mit érnénk el vele?
– Nem kellene új döntéseket hoznunk, melyek mindig kockázatosak,
egyszerűen a népművészeti cikkek külföldre küldésének szabályait alkalmaznánk.

Tíz nappal később Roboz Béla egy hivatalos levelet kapott:

„Kedves Roboz Elvtárs!
Értesítjük, hogy kérelmét a Nehadoma József Külkereskedelmi Bank – mint
az ügyben illetékes szerv – bizonyos módosításokkal elfogadta.
Rokonának elküldheti az autó bármelyik alkatrészét, mely, a népművészeti
cikkek ajándékozási előírásaihoz hasonlóan, nem haladja meg a 250, azaz
kettőszázötven forint értéket. A lehetőségek közül azonban kizárjuk azokat az
alkatrészeket, melyek kézenfekvő rágalmazásokra vagy gúnyolódásokra adhatnak
alkalmat. A kormányt, mely alapul szolgálhat vezető szerveink – például a
Nehadoma József Külkereskedelmi Bank – kifigurázására, és a kereket, mivel
angolul is létezik az a mondás, hogy »ezeknek kevesebb (illetve több) van egy
kerekükkel«.
Mivel a küldeményt méltányossági okokból népművészeti cikk-ként kezeljük,
kérjük az Elvtársat, hogy a kiválasztott alkatrészt lássa el valamilyen magyaros
díszítő motívummal – tulipán, búbos vöcsök vagy kemence, busa szökellő,
gácsérfarkú foltos nyakorján –, és minél hamarabb terjessze fel intézményünkhöz
ellenőrzésre.”

Roboz Béla a sárhányót választotta, különféle meggondolások alapján a bal

sárhányót. Egy fiatal absztrakt festővel magyaros csárdajelenetet festetett rá:
rombusz alakú betyár pepita bort iszik, míg a cigány egy régi cimbalmon hegedül.
A küldeményt így már felvették. A lehető leggyorsabb ügyintézést ígérték, de
Roboz már nem érte meg nagybátyjának oly hőn áhított válaszát. Halála előtt
meghagyta, melyik parcellában keressék, és vagyonának nagy részét a postára
hagyta, így nincs mit csodálkozni azon, hogy az Amerikából érkező levelet a
Rákoskeresztúri temetőbe is kikézbesítették.
Roboz alig várta, hogy éjfél legyen, szellemujjaival feltépte a színes
borítékot:
„My dear old fellow!
Megkaptam a kedves ajándék, nagyon köszönet Nektek, de nem fogadhatom
el, mert Egyesült Államok Vámhivatal szabott olyan magas vám a sárhányótokra
(vagy sárkányotokra?), hogy én szegény ember kifizetni nem tudom. Ezért
szeretettel küldöm vissza. Hogy van Aranka?
Yours faithfully
Sam Roboz”

A DDD-bolhapor

I.

Én, Dobos Dezső Dániel, teljes meggyőződéssel és nyugodt lelkiismerettel

kijelentem, hogy kísérleteimmel mindvégig az emberiség javát próbáltam
szolgálni. Ennek csak látszólag mond ellent az a körülmény, hogy kísérleteim
következtében a Föld néhány perc múlva felrobban, és lakóit felkeni a különböző
csillagok sarkaira. A modern tudományban nem számolhatunk ki teljes
pontossággal minden apró részletet, a lényeg az, hogy ideális, tiszta cél vezetett,
végleg ki akartam irtani minden ragadozók legszörnyűbbikét: a bolhát.
Bárkik is vagytok, akik idegen égitesteken, csillagködök tanyaközpontjaiban
vallomásomat olvassátok, ha bolygótokon élnek bolhák, és csíptek már titeket,
akkor nem kell magyaráznom nektek, mennyire viszket, de azt még ti sem
tudjátok elképzelni, hogy mit szenvedtem tőlük gyerekkoromban.
Apám, Dobos Dezső Bernát szabó volt, a műhely hátsó helyiségében lakott
családunk: a szülők, tizenkét gyerek és legalább egymillió bolha. Még a
tizenhatodik évemet sem töltöttem be, mikor megesküdtem: életemet az átütő
hatékonyságú bolhapor feltalálásának szentelem, mely csendessé és nyugalmassá
teszi majd az éjszakákat a világ minden szabóműhelyének hátsó kvártélyában.
Beiratkoztam egy vegyipari munkásakadémiára, ahol neves tanárok adtak elő,
élükön a világhírű Sinkovács-Sinkovics Józseffel, aki még azt is megengedhette
magának, hogy merő szeszélyből törökül írja kémiai munkáit, melyeket előbb
franciára fordítottak le, és csak aztán jelent meg magyar nyelven.
Bevallom, reszketve ültem be a nagy professzor első előadására, el akartam
bújni valahol hátul, de a többiek alacsony termetem miatt az első sorba
szorítottak. Félelmeim azonban rögtön eloszlottak, mikor megláttam, hogy a
professzor füle éppolyan szétlapult, mint az enyém. A hasonlóság
Sinkovács-Sinkovicsnak is feltűnt, előadás után magához hívatott:
– Ön is gyerekágy helyett vájdlingban töltötte a gyerekkorát?
– Igenis, professzor elvtárs.
– Ó, ezek a jövő vájdlingjai, hány nagyember került ki már belőlük! És
fülvédőben aludt?
– Igenis, professzor elvtárs.
– Hogy a bolhák ne ugorjanak be a fülébe?
– Igenis, professzor elvtárs.
– Számíthat jóindulatomra.
És valóban maga mellé vett a Snévejsz Béla és Snévejsz Irén nevét viselő
kutatóintézetbe, a parazitológiai laboratóriumban helyezett el. Személyesen
foglalkozott velem, visszafordította számomra japánul megjelent cikkeit,
ellenőrizte számításaimat, ha elfáradtam, bizonygatta: én, éppen én és csakis én
vagyok hivatva kipusztítani a bolhákat a föld felszínéről.
– Én már eltékozoltam az életemet olyan felesleges dolgokra, mint a
mesterséges fehérjék előállítása, bár egy belső hang mindvégig arra intett, hogy
erőimet inkább a bolhák elleni küzdelemnek kellene szentelnem. Magában,
kedves Dobos Dezső Dániel, mintha fiatalságom bolháit látnám visszatérni.
 Hála ösztönzéseinek, kísérleteim szépen haladtak előre, már össze is
állítottam néhány próbavegyületet, kezdeti eredményeimet mindenki sokat
ígérőnek találta, de egy nap terveim végképp összeomlottak. Sinkovács-Sinkovics
nyitott be a laboratóriumba, lemondó mozdulattal dobott az asztalra egy nyugati
képesújságot:
– Abbahagyhatja, Dezső. Az amerikaiak feltalálták az abszolút biztos
féregirtót, DDT-nek hívják.

II.

Titokban reménykedtem, hogy a DDT – hasonlóan a század többi nagy

találmányaihoz – csak évtizedek múlva jut el Magyarországra, és addig én is
tökéletesíthetem felfedezéseimet, de a DDT hamarosan nálunk is megkezdte
diadalútját.
Különböző nevek alatt hozták forgalomba, de minden változata kiállta a
próbát, a kísérleti bolhák halandósága elérte, vagy néhány tízezrelék híján
megközelítette a száz százalékot. Számomra még többet mondott az új szerek
hatékonyságáról, hogy éjszakai sétáimon egyetlen józsefvárosi lakás ablakában
sem láttam hirtelen felgyúló lámpafényt és vakaródzó árnyakat.
Bármilyen fájdalmas is volt, be kellett látnom, hogy mások valósították meg
gyerekkori ábrándjaimat, búcsút mondtam a laboratóriumnak. Időközben
megszereztem a mérnöki diplomát, így szívesen fogadott tagjai közé a Lóhús és
Lózsír Értékesítő Központ kebelében működő Orchidea Rúzskészítő Szövetkezet.
Mikor áthelyezésem már véglegessé vált, csak akkor kerestem fel
Sinkovács-Sinkovicsot, hogy elbúcsúzzak tőle. A professzor már erősen
megöregedett, teljes nemtörődömségbe burkolódzott, néha már cikkeit is
magyarul írta, az sem érdekelte, hogy így esetleg valaki megérti; de az én
távozásomon valódi könnyeket sírt:
– Önnek, Dobos Dezső Dániel, nincs joga cserbenhagyni a hivatását, és
rúzskészítésbe menekülni.
– Miért nincs jogom?
– Mert ön nem tagadhatja meg vájdlingban töltött gyerekkorát és fülén a
fülvédő irtózatos nyomait.
Keserűen válaszoltam:
– De a bolhák engem cserbenhagytak, professzor.
 – Akkor foglalkozzon más rovarok irtásával. Itt vannak például a nagyon
érdekes kolorádóbogarak.
– Engem csak a bolhák érdekeltek, a DDT-vel az én életem is lezárult.
Az ősz professzor felemelkedett a helyéről, és átokra tárta szét a karjait:
– Hát akkor menjen, hűtlen renegátja a tudománynak, de kívánom, hogy
egész életében üldözzék a lelkiismeret-furdalás bolhái.
Hogy feledni tudjam mesterem átkát, néhány évig valósággal
beletemetkeztem a munkába új helyemen, irányításom alatt az Orchidea
szövetkezet mind több és jobb minőségű rúzst állított elő lózsírból. Néhány
találmányommal ki is szélesítettem a szövetkezet gyártmányainak körét: a lovak
patáiból púdert őröltünk, koponyájukat pedig piros-fehér-zöldre festve, eladtuk
Nyugat-Németországnak magyaros virágtartóként.
Záporoztak felém az anyagi és erkölcsi elismerések, ha a szövetkezet
valamelyik gyűlésén elhangzott a nevem, a résztvevők felálltak, és „Dobos, lózsír,
lópata!” kiáltásokkal ütemesen tapsoltak, engem mégis egyre jobban kínzott
mesterem megvalósult átka: a belső hiányérzet.
Mint annyi más félresikerült ember, én is a családi életben kerestem
vigasztalást, megnősültem. Az asszisztensnőmet vettem el. Azt hittem, vele majd
megértjük egymást, munkánk rövid szüneteiben rajongással hallgatta
elbeszéléseimet a bolhákról és derékbatört ábrándjaimról, de hamarosan kiderült,
hogy egy világ választ el minket.
Nászéjszakánk előtt, mikor beléptünk a szobánkba, megígértem neki, hogy
olyan élményben lesz része, amilyen még nőnek nem jutott osztályrészül.
Csillogott a szeme, és átkarolta a nyakamat, alig tudtam elővenni a szekrényből
Európában egyedülálló préseltbolha-gyűjteményemet. Hiába mutogattam neki
olyan ritkaságokat, mint például a kék csíkos nagy suszterbolha vagy a szinte
teljesen kipusztult ájtatos fűrészfogú lóbolha, melyből már csak a magyar színházi
bársonyszékekben él néhány példány, feleségem mindenre csak a vállát vonogatta,
és azt hajtogatta, hogy ez őt most nem érdekli. Felsóhajtottam, és leoltottam a
lámpát, de házasságunk ettől a pillanattól üres formalitássá vált.
Az évek egyhangúan teltek, számomra az sem jelentett különösebb eseményt,
hogy közben átalakították az Orchidea szövetkezet egész termelési profilját.
Mivel egyre gyakrabban fordultak elő ilyen esős időszakok, mikor csak lovak
segítségével lehetett megművelni a süppedékeny földeket, a téeszek mind több
lovat igényeltek. Többé nem kaptunk lovakat rúzs- és púder-alapanyagként, sőt,
ellenkezőleg, azt a feladatot tűzték elénk, hogy próbáljunk meg rúzsból és
púderből lovakat előállítani. Kikísérleteztem, hogy lehet egy vagon Durdilly
rúzsból kitermelni egy egész hat tized Noniusz csődört, de sem az eredmények,
sem az értük kapott kitüntetések nem lelkesítettek túlságosan.
Annál hevesebben vert a szívem, mikor egyik reggel napi postámban egy
borítékot pillantottam meg, melynek bal felső sarkában ott állt a rég nem látott,
mégis oly ismerős cégjelzés: Snévejsz Béla és Snévejsz Irén Kutatóintézet.
Felbontottam a borítékot, Sinkovács-Sinkovics József levele hullott ki belőle, kért,
hogy azonnal keressem fel az intézetben.
A titkárnő felkészített rá, hogy egykori mesterem teljesen elveszítette kedvét
a tudományos munkától. Bár napjait most is a laboratóriumban vagy íróasztala
mellett tölti, egy különös fajta játékosság kezd eluralkodni a kézirataiban.
Egyenletoszlopait váratlanul találós kérdések szakítják meg, nem ritka, hogy egy
láncreakció kulcsát magakészítette keresztrejtvényben bújtatja el.
Felettesei egy ideig puszta szeszélynek minősítették, de mikor
Sinkovács-Sinkovics egy fontos hivatali feljegyzésből japános papír kézimunkát
vágott ki ollóval, óvatos formában, de megvizsgáltatták az elmeállapotát.
Bebizonyosodott, hogy szellemi képességei nem rendültek meg, annál inkább
megingott a tudományba vetett hite. Kiderült ugyanis, hogy az általa feltalált
mesterséges fehérjéket külföldön gyermektápszer helyett fagyálló puskaolaj
alapanyagául használják fel. Hivatástudata összeomlott, a keletkező lelki
káoszban elszabadult játékszenvedélye, melyet soha nem élhetett ki, mert kora
gyermekkorától minden percét a száraz számok és képletek foglalták le.
Belépésemkor is sietve elrejtett egy kerek tárgyat, de a megcsörrenő kis
bádogfigurák elárulták, hogy a professzor az „Egér, egér, ki a házból” elnevezésű
türelemjátékkal foglalkozott. Felállt, és elém jött, jóindulatú, pajkos mosolya
szinte hihetetlenné tette, hogy azonos azzal az emberrel, aki átkokat szórva
búcsúzott el tőlem.
– Miért hívatott, professzor?
– Tudja mit: barkochbázzuk ki!
Kénytelen-keletlen belementem a játékba:
– Bolhákról van szó?
– Igen.
– Feltaláltak egy új szert?
– Nem.
Eltöprengtem: mi történhetett?
– Bolhabetegség tört ki, és nem kell többé bolhapor?
– Nem.
– Akkor csak egy lehet: a DDT csődöt mondott?
A professzor tapsolt:
– Bravó, gratulálok. Öt kérdésből kitalálta.
 Egy kémcsövet emelt le a polcról, tudományos szenvedélye mintha áttörte
volna a megszállott játékosságot, arca kigyúlt, ahogy a kémcső alján ugráló
bolhákat nézegette:
– Ezekről a bolhákról egyelőre még senki sem tud, de holnap viszketni fog
tőlük az egész világ bőre. Mindenki azt hitte, hogy a bolhák végleg kipusztultak a
civilizált országokból, de minden bolhafajták közül a legerősebb és
legellenállóbb, a Népszínház utcai albérleti bolha néhány egyede túlélte még a
DDT-vel történt beporzást is. Ma már ott tartanak, hogy nemcsak immunisak, de a
DDT még fokozza is a bolhacsődörök potenciáját.
Ünnepélyes mozdulattal rám mutatott:
– Holnap az emberiség új, hatékonyabb bolhairtó por után fog kiáltani, hogy
megőrizhesse álmait. Dobos Dezső Dániel! Elérkezett a maga ideje, többé nem
térhet ki a hivatása elől.
Íróasztalára mutatott:
– Feletteseimmel már megbeszéltem: magának kell átvennie a helyemet.
– És ön?
– Én megvalósítom régi vágyamat: elmegyek a városligeti állandó
játékkiállításra demonstrátornak.
Összeszedte játékait, melyeket eddig a fiókok alján kellett rejtegetnie, az
ajtóból még búcsút intett egy hula-hoop karikával, és eltávozott sok évtizedes
dicsőségének színhelyéről.

III.

Otthon közöltem a történteket, feleségem őrjöngött, hogy ott akarom hagyni

magas fizetésű állásomat az Orchidea szövetkezetnél, látva hajthatatlanságomat,
válaszút elé állított:
– Vagy a bolhák, vagy én!
Én természetesen a bolhákat választottam, és minden egyéb személyes
kapcsolatomat is felszámoltam, hogy teljes erőmmel régi-új hivatásomnak
szentelhessem magam.
Munkámat azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam a kémcsőben, táptalajon
őrzött bolhákat, vizsgálataim igazolták Sinkovács-Sinkovics professzor
véleményét, a DDT, mely a második világháború dzsungelharcaiban az amerikai
katonákat megvédte a moszkitóktól és a többi gyilkos egzotikus rovartól,
hatástalannak bizonyult a Népszínház utcai albérleti bolhákkal szemben. Ez
önmagában nem lett volna túlságosan nagy baj, hiszen a Népszínház utca lakóit a
sors már igazán megedzette a bolhacsípések elviselésére, de a tapasztalat azt
mutatja, ha egy bolhairtó por egyszer bárhol a világon megbukott, azt többé sehol
sem lehet eredményesen felhasználni. „Ez a bolhairtó szerek nagy hátránya a
politikai eszmékkel szemben” – jegyezte meg Max König, a neves német
parazitológus.
Tudományos lelkiismeretem kötelezett, hogy ne törjek azonnal pálcát a DDT
fölött. Felemeltem az eredeti toxikus anyagok százalékarányát, majd rokon
természetű mérgekkel helyettesítettem, ezek a kísérletek csődöt mondtak, igazolva
eredeti feltételezéseimet: a DDT por hatékonysága semmiféle módszerrel nem
javítható fel.
Végigpróbáltam a szakirodalomban leírt összes mérget, de a Népszínház utcai
bolhák felélénkültek a ciánkálitól, az indiánok nyílmérgétől pedig pocakot
eresztettek. Különböző misztikus könyvekben kutatva felfedeztem Nostradamus
titkos főzetének receptjét, melyet a kor alkimistái egyöntetűen a mérgek
királynőjének neveztek. Négyszeres töménységben adtam be a bolháknak,
szorongva lestem az eredményt: a titkos főzet annyira felfokozta étvágyukat, hogy
nekiestek a táptalaj emulziónak, és pillanatok alatt felfalták.
Beláttam: ez a csőd. Tudatom feladta a harcot, csak a kezeim végezték el
automatikusan a megszokott rutinmunkát. Új táptalajt kellett töltenem a
kémcsőbe, mivel éjfélre járt, a nagy elektromos centrifugák nem működtek már,
nem tudtam új emulziót készíteni, ideiglenesen a krémes tészta habjával pótoltam,
melyet érintetlenül hagyott ebédemből vettem ki.
Az asztal sarkán hajtottam pihenőre a fejem, de a kudarc gyötrelmei
elriasztották szememről az álmot, csak hajnalfelé aludtam el néhány percre.
Ébredés után – elfeledkezve, hogy előző nap már feladtam minden reményt – az
első pillantásom megszokott módon a kémcsőre esett. Megdöbbenve láttam, hogy
a bolhák hátukra fordulva, mereven felfelé tartott lábakkal fekszenek a kémcső
alján.
Felugrottam, és próbáltam megállapítani, mi okozhatta a kísérleti állatok
pusztulását. Először hirtelen hőmérséklet-csökkenésre, erős fényhatásra
gyanakodtam, amit a bolhák különösen nehezen tűrnek, de a műszerek jelezték,
hogy a paraméterek nem térnek el a megszokottól. Tanácstalanul álltam a rejtély
előtt, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy a bolhákat éjszaka újszerű táptalajra,
krémes tésztából vett habra helyeztem át, hátha ez összefüggésben áll a
halálukkal?!
Reszkető kézzel egy csöppnyi habot kentem a mikroszkóp tárgylemezére, és a
lencse fölé hajoltam: a kocsonyás anyagban nyüzsögtek az apró, szilvamag alakú
baktériumok, feltehetőleg szalmonellák. Lehetséges, hogy ezek a kis paraziták
nagyobb veszélyt jelentenek a bolhák számára, mint az amerikai vegyipar
csúcsteljesítménye, a DDT?
 Nem mertem hinni feltételezéseimben, megkérdeztem a hivatalsegédet,
honnan hozta a krémest; az öt forint negyven filléres menüben adták második
fogásnak. Áttelefonáltam az üzemi konyhára, de senki sem tudott
ételmérgezésekről, melyet a krémes tészta váltott volna ki.
Hogy lehetséges ez? – kérdeztem önmagamtól – hiszen méréseim szerint
egyetlen adagban annyi bacilus halmozódott fel, hogy játszva ki lehetett volna
irtani vele egy közepes vidéki város lakosságát. Hetek teltek el, míg rádöbbentem
a titok nyitjára: a dolgozók már annyiszor ettek szalmonellától nyüzsgő krémest,
hogy szervezetük éppúgy rezisztens lett rá, mint a bolhák a DDT-re.
Azonnal lefoglaltattam a Központi Ételgyár krémeskészletét, sajnos,
mindössze a maradék százezer tepsi tésztához sikerült hozzájutnom, később a hét
egy napján csak a számomra sütöttek. Évekig dolgoztam, megőrizve a titoktartás
teljes csöndjét, ebből az sem tudott kimozdítani, hogy a DDT csődje mind
szélesebb körökben vált nyilvánvalóvá, a legtöbb helyen már fel is hagytak volna
az alkalmazásával, ha megfelelő szerrel tudták volna pótolni.
Mindjobban fokoztam a krémeshabban a szalmonellák sűrűségét, egy
köbcentiben a bacilusok milliárdjait sűrítettem össze, végül is sikerült kiiktatnom
mindenféle kötőanyagot, a keverék úgy állt össze, hogy a szalmonellák egymás
lábába kapaszkodtak. Csak ekkor hoztam nyilvánosságra a találmányomat.
Az újságokban csak úgy szerepelt a nevem, mint „az emberiség álmainak
megmentője”, a miniszter rám bízta, határozzam meg tetszésem szerint, hogy
emberfeletti munkám béreként mit gondolok. Vagy teljesítik, vagy nem. Én csak
azt kértem jutalmul, hogy az új hatóanyagot nevem kezdőbetűiről DDD-nek
kereszteljék el.
Mikor kezembe foghattam a DDD első szóródobozát, örömöm maradéktalan
volt, úgy éreztem, elégtételt kapott az a kisgyerek, aki egy vájdling alján,
fülvédőben nyálazta be magán tehetetlenül az irtózatos bolhacsípéseket.

IV.

Küldetésemet befejezettnek hittem, de feletteseim kérésére folytatnom kellett

munkámat. Ki kellett terjesztenem a DDD felhasználási körét olyan területekre is,
ahol a hagyományos irtószerek csődöt mondtak, például a kolorádóbogarak elleni
harcban. Ezek a csíkos hátú bogarak akkoriban már nemcsak a krumplitermés
nagy részét rágták szét, de kikezdték a Népstadion világítóberendezésének
vasoszlopait is, sőt nagyobb hordákba verődve menetrendszerű repülőgépekre is
rátámadtak.
 Alig kellett módosítanom a DDD összetételén, mindössze olyan táptalajt
kellett találnom, ahol erősebb szalmonellatörzsek lappanganak, mint a krémesben.
Hamarosan sikerült felfedeznem ezt az anyagot a maszek készítésű fagylaltban.
Kiselejteztük a téeszcsék és állami gazdaságok rovarirtó gépeit, helyette
kétkerekű fagylaltoskocsikat kaptak, egy-egy fehér köpenybe öltözött nyugdíjas
végigtolta a földeken, a táblák sarkára mérőkanállal lecsapott néhány adagra való
tejszín- vagy vaníliagombócot, a méreg órák alatt átjárta a talajt, másnap reggel a
zöldülő vetések alig látszottak ki a döglött bogarak halmai közül.
Később kiderült, hogy az a vegyület, mely a DDD 2 elnevezést kapta, sikerrel
alkalmazható nemcsak a kolorádóbogarak ellen, de irtja a mezei pockot, ürgéket,
hódokat, hörcsögöket, valamint a répabarkót, a rózsatetűt, a muskátliférget és a
csócsáló gyászcincért is. A DDD 2 hamarosan keresett exportcikké vált,
Afrikában országnyi területeken pusztította ki az addig legyőzhetetlennek tartott
cecelegyeket és termeszhangyákat.
Beláttam: a DDD további sorsa már a vegyipar és a kereskedelem kezébe van
letéve, megismételtem kérésemet, hogy mentsenek fel a kutatóintézet igazgatói
beosztásából, a minisztérium el is fogadta kérelmemet. Egy szinekúrát
biztosítottak számomra: én lettem a DDD Központi Értékesítő Vállalat
panaszügyi irodájának vezetője.
Hónapok teltek el egyetlen reklamáció nélkül, reggel csak benéztem az
irodába, aláírtam a jelenléti ívet, és sétára indultam. Egyik ilyen sétámon
elvetődtem a Városligetbe, az állandó játékkiállítás épülete előtt elhaladva
eszembe jutott Sinkovács-Sinkovics József, egykori mesterem és példaképem, akit
nem láttam azóta, hogy átadta a helyét, és átjött erre a kiállításra demonstrátornak.
Benyitottam a pavilonba, Sinkovács-Sinkovics az első pultnál állt, és éppen a
kuglizó kakas szerkezetét húzta fel. Mikor meglátott engem, úgy meglepődött,
hogy a kakas kiejtette körmei közül a kugligolyót. Tiltakozó mozdulatot tett:
– Hiába jött, nem megyek vissza az intézetbe.
– Nincs is rá szükség.
Hosszasan, és bevallom, nem minden büszkeség nélkül elmondtam, hogy
feltaláltam azt a szert, mely végképp és tökéletesen kiirtja a bolhákat.
Sinkovács-Sinkovics szótlanul hallgatott végig, csak mikor befejeztem a
beszámolómat, jegyezte meg:
– Kár a bolhákért.
Meglepődtem:
– Nem értem, professzor. Be kell látnia, hogy emberek és bolhák nem
élhetnek meg egy bolygón, egyiküknek pusztulnia kell.
– Ez világos. De miért a bolháknak?
 Tovább foglalkozott a kuglizó kakassal, mintegy jelezve, hogy nincs több
mondanivalója a számomra. Megszégyenülten oldalogtam ki a játékpavilonból.
Sokáig tartott, amíg meggyőztem magam, hogy Sinkovács-Sinkovics lenézése
mögött valójában rosszindulat és szakmai irigység rejlik.

V.

Egyik délelőtt szokásos módon megjelentem irodámban, aláírtam a jelenléti ívet,

és elindultam sétára, mikor a titkárnőm utánam rohant: az előszobában már hajnal
óta várakozik egy ügyfél, aki mindenképpen beszélni akar velem. Visszafordultam
és intézkedtem, hogy küldjék be az illetőt.
Magas, széles vállú férfi nyitott be hozzám, hóna alatt egy-egy méhkaptárt
hozott. Megállt az íróasztalom előtt:
– Dobos Dezső Dániel elvtárshoz van szerencsém?
– Az vagyok.
– Ön találta fel a DDD bolhaport?
– Igen.
A férfi arcára üdvözült mosoly ült ki, én is elmosolyodtam. Íme – gondoltam
–, egy a milliók közül, akiken az én találmányom segített, de nem maradt sok
időm mosolyogni, mert a férfi felemelte az egyik kaptárt, és a fejemhez vágta,
utána állítólag a másikat is, de én erről csak a szemtanúk elbeszéléseiből
értesültem, mert már az első kaptártól elveszítettem az eszméletemet.
Mire magamhoz tértem, az indulatos férfi már eltávozott, minden magyarázat
nélkül, így nekem magamnak kellett megfejtenem különös viselkedésének okait.
A méhkaptár szolgált egyetlen kiindulási pontul, kinyitottam az ajtaját, halott
méhek százai hullottak ki rajta. Mind egyformák voltak: lábaik megmerevedtek,
fullánkjukat kibocsátották, mintha a halálnak akarták volna nekiszegezni, és ami a
legfeltűnőbb: mindegyik kitinpáncélon egy apró fehér pont látszott a szárnyak
alatt.
Az egyik méhen különféle vizsgálatokat végeztem, az eredmények mind egy
irányba mutattak, elszoruló szívvel, de tudomásul kellett vennem, hogy a méhek
pusztulását a DDD okozta, ez rakódott le a szárnyuk alatt. Valószínűleg
kolorádóbogarak ellen beporzott földeken gyűjtögették a mézet.
Szánalommal néztem a méhekre, a tudomány apró hősi halottjaira. Bár
tudtam, hogy sorsukban újabb és újabb kaptárak osztoznak majd elkerülhetetlenül
– hiszen a DDD alkalmazásáról nem lehetett lemondani –, nem éreztem
lelkiismeret-furdalást. Nem az én hibám – gondoltam –, hogy az emberek a
krumplit jobban szeretik, mint a mézet.
Az embereknek hamarosan nem állt módjukban választani méz és krumpli
között, mert megdöbbentően rövid idő alatt kipusztult a méhállomány minden
országban, ahol a DDD-t használták. Az Új Magyar Lexikon a „Méh” címszó alatt
már csak a Melléktermék és Hulladékgyűjtő Vállalatot tárgyalta, valamint a női
méhet.
A világpiacot elárasztották a különféle szintetikus mézek, a magyar ipar is
megpróbálta felvenni a versenyt, de az „Old Hungaria” műméz, mely cukrozott
epével kevert fűrészporból készült, sem itthon, sem külföldön nem váltott ki
különösebb elismerést. Mindössze egy afrikai ország vásárolt tőlünk, árucsere
keretében, mérgezett majomfogakkal rótta le az ellenértékét. Külkereskedelmünk
a majomfogakat, melyeket fúvócsőben lövedékként fel lehet használni,
továbbcserélte egy másik afrikai országgal: epét, cukrot és fűrészport kaptunk
tőlük a további műméz gyártásához.
Mondom, a méhek kipusztulását előre láttam, és bármilyen elszomorító is
volt arra gondolni, hogy a népdalok és mesék kedves állata nem létezik többé,
nem ingatott meg a DDD-be vetett hitemben. A madarak kiveszése viszont már el
kellett hogy gondolkoztassa tudományos lelkiismeretemet.
Először a mezei madarak hullottak el, melyek felcsipegették a barázdákból a
döglött bogarakat, ők terjesztették át a szalmonellás fertőzést az erdei és hegyi
madarakra is.
A kirándulók gyakran lehettek megrendítő látvány tanúi, az égen keringő
pacsirta dala hirtelen félbeszakad, és a halott madár, merev lábain ringatódzva,
fennakad a fák koronájában. A megmaradt néhány énekesmadarat a látogatottabb
sétányokra összpontosították, hamarosan ezek is kivesztek, és csak úgy lehetett
fenntartani az obligát erdei hangulatot, hogy a bokrok mögé néhány hangimitátort
állítottak be. És ami számomra a legszomorúbb: valamennyi halott madár szárnya
alatt meg lehetett találni a fehér DDD-foltot.
Még alig tértem magamhoz, és időm se jutott, hogy levonjam ennek a
szörnyű pusztulásnak a következményeit, mikor olyan esemény következett be,
melyre legpesszimistább feltételezéseimben sem számítottam, arra a botrányra
gondolok, mely Allgood-ügy néven járta be a világsajtót.

VI.

Theodor Allgood amerikai üzletember feleségével és hatéves fiával, a kis Sammy

Allgooddal a Balaton mellett töltötte nyári szabadságát. Egyik este Sammy
panaszkodott, hogy fáj a háta, és a kisegítő orvos valóban egy szokatlanul kemény
kidudorodást észlelt a hátán. Mivel nem tudta mire vélni az esetet, várakozó
álláspontra helyezkedett, váltott hideg-meleg vizes borogatást rendelt.
Másnap reggel a szülők és az orvos a legnagyobb megdöbbenéssel vették
észre, hogy a kis Sammy hátán egy harmadik láb nőtt ki. Ez a láb, izomzatának
fejlettségét tekintve, nem versenyezhetett a rendes két lábbal, de rövid gyakorlás
után Sammy kielégítően tudott állni a hátán.
A szülők Budapestre siettek, felháborodva mutatták az illetékeseknek a
gyereket, aki az útlevéllel kapcsolatos orvosi vizsgálatok tanúsága szerint
egészségesen, minden elváltozás nélkül érkezett meg Magyarországra.
Az illetékesek előbb megpróbálták magyaros vendégszeretettel magyarázni
az ügyet, azt állították, hogy minden tízezredik turistának ingyen adnak egy
harmadik lábat, és a sor éppen a kis Sammyra jutott. Theodor Allgood azonban
nem érte be ennyivel, eget-földet megmozgatott igazságáért, így a hatóságok
végül is megindították a vizsgálatot.
Allgoodék szállodájának strandja közelében egy csatorna ömlött bele a tóba,
mely egy DDD-kombinát ipari hűtővizét vezette le. Már korábban is előfordult,
hogy a környéken fürdőzők bőrén rühszerű, viszkető betegség tört ki. A vizsgálat
megállapította, hogy a szűrőberendezések elavultak, nem fogják fel azokat az
anyagokat, melyekkel időközben a DDD összetételét módosították. Bár ezek az
anyagok felnőtt emberre teljesen ártalmatlanok, a kis Sammy Allgood fejlődő
szervezetében súlyos rendellenességet idéztek elő.
Ki kell jelentsem: az Allgood-ügyben az állam a legmesszebbmenő
lojalitással viselkedett mind velem, mind a DDD-vel szemben. Átvállalta Sammy
taníttatásának költségeit, ami nem volt olcsó dolog, a kisfiú ki akarta használni
harmadik lábát, és műkorcsolyázónak képezte ki magát. Nem szűkítette a DDD
alkalmazási körét sem, továbbra is ez maradt az egyetlen elfogadott rovarirtó szer.
Én magam azonban már kétségek között vergődtem. A méhek és madarak
pusztulása után most egy ártatlan kisgyerek nyomorékká válása megingatta
tudományos önbizalmamat. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy újra és újra
bebizonyítottam magamnak: ezek az áldozatok nem voltak értelmetlenek, mert
sikerült megvalósítani a nagy célt: a bolhák teljes és végleges kiirtását.
Egy nap íróasztalomon szólt a telefon, egykori munkahelyemről, a „Snévejsz
Béla és Snévejsz Irén Kutatóintézetből” szóltak át, kérték, hogy azonnal keressem
fel őket. Már lent az intézet kapujánál vártak, valósággal kézről kézre adogattak
az igazgatói szobáig. Az igazgató ünnepélyesen megköszörülte a torkát:
– Sajnos, Dobos elvtárs, arra kell kérjük önt, vegye át újból az intézet
irányítását.
– De hát az Isten szerelmére, mi történt?
– Professzor! A Népszínház utca egyik albérleti díványán kutatóink
DDD-rezisztens bolhatörzseket fedeztek fel.
 Átkozott Népszínház utcai bolhák! Karrierem valaha az ő legyőzésükkel
indult el, és most bosszút álltak, kihúzták alólam életem utolsó mentségét és
önigazolását.

VII.

Ezek után természetesen elfogadtam az igazgató ajánlatát, visszamentem az

intézetbe, és újra kezdtem a kísérleteimet. Be kell vallanom, szinte a sötétben
tapogatództam, hiszen a DDD csődje teljesen megzavart, és csak azt az egy
negatív tanulságot tudtam leszűrni belőle, hogy minden eddigi direkt hatószerrel
szemben a bolhák előbb-utóbb rezisztensek lesznek, a sikerhez nem egy új
összetételű por, hanem egy alapvetően új elgondolás szükséges.
Mint már annyiszor, most is egy szerencsés véletlen szabott új irányt
kísérleteinknek. Inkább csak kuriózumképpen elektronmikroszkópon keresztül
néztem meg egy bolhát, és legnagyobb meglepetésemre eddig ismeretlen
élősdieket fedeztem fel rajta. Nagyságrendileg még azt az arányt sem érték el,
ahogy a bolha viszonylik az emberhez, teljesen érthető, hogy elkerülte a normál
mikroszkóppal dolgozó kutatók figyelmét. Bár könnyen lehet, hogy ez az
élősködő néhány évvel ezelőtt még nem is létezett, életfeltételeit azok a
változások teremtették meg, melyeket a DDT, a DDD 1 és DDD 2 még a
rezisztens bolhák szervezetében is kiváltott.
Ezt az élősdit rebolhának neveztem el. A rebolhát hamarabb sikerült céljaink
szolgálatába állítani, mint azt legmerészebb álmaimban is remélhettem volna. Az
apró élősdi fűrészszerű ormányának egyetlen döfésével megölte a legerősebb
bolhát, alkalmazását megkönnyítette az is, hogy könnyen és rendkívül gyorsan
szaporodott.
Kis túlzással azt mondhatnám: készen kaptuk kezünkbe a megoldás kulcsát,
egyetlen dolgot kellett csak tisztázni: nem jelent-e a rebolha veszélyt az emberre,
nem terjeszt-e majd fertőzéseket, járványokat? Hamarosan kiderült, hogy ez a
fenyegetés nem áll fent. A rebolhák minden külső kényszerítés nélkül
reggelenként beugrottak a szappanos oldatba, és megfürödtek, ormányukat
minden bolha megölése után fertőtlenítették.
Általában egész viselkedésük messze meghaladta azt az intelligenciafokot,
melyet testméretük alapján várni lehetett tőlük. Sokáig töprengtem ennek az okán,
végül is arra a meggyőződésre jutottam, hogy meglepő képességeiket – éppúgy,
mint magát az életüket – a DDT-ben és a DDD-ben rejlő járulékos hatásoknak
köszönhetik. A méhek pusztulásától egészen az Allgood-ügyig ezek a hatások
nemegyszer hallattak magukról, ennek ellenére a lényegükről, határaikról keveset
tudtunk, mindenesetre megnyugtató volt, hogy a rebolhák esetében végre
kedvezően jelentkeztek.
Teljes csendben kezdtünk hozzá a rebolhák alkalmazásához, betiltottam
körülötte minden propagandát. Már annyiszor vallottunk kudarcot tökéletesnek
látszó hatóanyagokkal, hogy egy újabb csődöt mondó várakozás végképp
megingathatta a világ hitét a bolhák kiirtásában.
Most nem értem be a kezdeti eredményekkel, évekig vártam, hogy nem
termelődik-e ki egy rebolha-rezisztens bolhafaj, és csak akkor nyugodtam meg,
mikor a rebolhák testméretének ugrásszerű növekedése eleve kizárta ezt a
lehetőséget. A szúrópróbaszerűen kifogott és megvizsgált rebolhák súlya előbb
elérte, aztán meghaladta a bolhák átlagsúlyának egyhatod részét.
Fokozta bizalmamat a rebolhák iránt, hogy mindvégig barátságosan
viselkedtek az emberekkel szemben, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy
ormányukat rájuk emelték volna, bár meg kell vallani, ez nem lett volna egészen
jogtalan. Azzal a feltétellel kölcsönöztük ki a kis állatokat, hogy miután kiirtották
a bolhákat a lakásból, a lakástulajdonosok kötelesek visszaszolgáltatni őket a
Kutatóintézetnek. Sajnos, számtalan ember még ezt a csekély fáradságot is
sokallta, munkájuk befejeztével egyszerűen megölték a rebolhákat.
Szerencsére az állatok megőrizték gyors szaporodó képességüket, így a
pusztítások ellenére módunkban állt más területeken is felhasználni a rebolhákat.
Magasságuk és testsúlyuk folyamatosan nőtt, felvették a harcot a
kolorádóbogarakkal, a mezei egerekkel és még erősebb kártevőkkel is,
eredményességük a DDT és a DDD legjobb éveit idézte – a vegyszerek káros
mellékhatása nélkül.
Munkám mindössze abból állt, hogy rendszereztem és értékeltem a rebolhák
tevékenységéről beérkező híreket. A világsajtó egyöntetű lelkesedéssel méltatta
teljesítményeiket, legnagyobb port a Times „The heroic rebolhas” című cikke
váltotta ki, azt ecsetelte drámaian, hogy végzett négy rebolha a vérengző fekete
tigrissel, mely évekig rettegésben tartott egy egész indiai tartományt, de nem
kegyelmeztek gyerekrabló farkasoknak és kis halászhajókat orvul megtámadó
cápáknak sem. Ti bátor és nemes lelkű rebolhák! – gondoltam elérzékenyülten,
míg az újságkivágásokat rakosgattam.
Öt világrész ezerhetvenhárom lapját böngésztem át naponta, mégis évek
teltek el, míg rábukkantam az első disszonáns hangra egy jelentéktelen marokkói
újság „Itt a karavánvezetők beszélnek” című rovatában. A lap a „Szálem alejkum”
fegyverszállító karaván vezetőjének levelét közölte, mely hemzsegett a
karavánvezetők mindenki előtt ismeretes túlzásaitól.
Azt állította, hogy kevéssel a III. Musztafa oázis után a gyér cserjésből
mindeddig ismeretlen fajtájú állatok bújtak elő, és a karaván felé közeledtek.
Néhány lépésnyire az úttól látszólag jóindulatúan megálltak, bámultak és
integettek, egyikük-másikuk bokrokról letépett bogáncsokat kínált ajándékul.
 Megjelenésük mégis zavart váltott ki, a tevék rémülten ágaskodni kezdtek, az
a veszély fenyegetett, hogy valamelyikük leveti a hátáról a dinamitos ládát, és az
egész karaván a levegőbe repül. A vezető nem akarta a fegyverét használni, hiszen
a dörrenések csak fokozták volna a pánikot, inkább elővett a nyeregtáskájából
néhány rebolhával töltött fiolát, és tartalmukat az ismeretlen állatok közé szórta.
Most következett a történet leghihetetlenebb része: a rebolhák, melyek eddig
egyforma elszántsággal vetették magukat a megjelölt célpontra, legyen szó bár
bolhákról vagy elefántokról, most nem vették fel a harcot, sőt barátságosan
megtelepedve az ismeretlen állatok vállán, velük együtt mentek vissza a cserjésbe.
Bármily kevés hitelre számíthatott ez a híradás, mégis veszélyeztethette a
rebolhák presztízsét, kértem az igazgatónkat, hogy az ügy kivizsgálására küldjünk
delegációt Marokkóba.
Terepjáró kocsink, melyet néhány könnyű fegyverzetű szaharián lovas kísért,
viszonylag könnyen rátalált a karavánvezető levelében megjelölt cserjésre. A gyér
bokrok között – úgy, ahogy előre is gondoltam – semmiféle ismeretlen állatokat
nem találtunk.
Kísérőink időközben szétszéledtek, a parancsnok a kürtössel gyülekezőt
fúvatott. A lovasok hamarosan vissza is tértek, a kürt indulást jelzett, mikor a
szemközti homokhegy gerincén váratlanul különös, fekete tömeg tűnt fel, a
nyüzsgő, sűrű sorok valamilyen déli-sarki pingvintelepre emlékeztettek. Azonnal
átláttam, hogy ők azok az állatok, melyeket a karavánvezető említett levelében.
Rá akartam szólni a kísérőimre, hogy ne bántsák a barátságosan közeledő, a
kürtszó ütemére magukat ringató állatokat, akiket valószínűleg az éles zenei hang
csalt elő rejtekhelyükről, de a lovasok megrémülve a sűrű soroktól, puskájukat
vállukhoz emelve, sortűzzel fogadták őket. Néhány állat élettelenül zuhant el a
homokbuckák közé, a többiek, nem értve a történteket, még közelebb jöttek, csak
egy újabb halálos sortűz után gondoltak menekülésre.
Kiugrottam a kocsiból, és a haldokló állatokhoz rohantam, de már egyikükön
sem segíthettem. Nyílt tekintetű, jóindulatú szemeik elhomályosodtak, fényes,
szőr nélküli bőrüket pillanatok alatt rozsdás, tompa árnyalat vonta be.
Pusztulásuk úgy megrendített, hogy csak sokára tudtam újból tudományos
kötelességeimre gondolni. Néhány holttestet az autóba rakattam, és magammal
vittem a városba, meg kellett állapítanunk: miféle állatok azok, melyekkel
szemben a rebolhák hatástalanoknak bizonyultak?!
A marokkói állatorvosi egyetem professzorai felboncolták őket, de az
állatvilág nagy törzsrendszerének egyik pontján sem tudták hitelt érdemlően
elhelyezni. Volt, aki hosszú, fűrészes ormányuk alapján a hangyász sünök közé
utalta őket, egy másik professzor úgy vélte: kialakult, viszonylag mozgékony
karjaikkal csak a majomfélékhez tartozhatnak, és még több más feltételezés is
elhangzott.
 Az igazságot csak én tudtam – a boncolásokról készített mikrofelvételek
vezettek nyomra –, de óvakodtam közölni a konzílium résztvevőivel, mert
beláthatatlan pánikot keltett volna. A rebolhák azért nem támadtak rá ezekre a
különös állatokra, mert azok is rebolhák voltak, melyek ismeretlen, kedvező
körülmények között átlagos méreteiknek mintegy százezerszeresére nőttek meg.

VIII.

Hazatérve figyelmeztettem az illetékeseket, értesítsék a világ minden országát,

hogy a legsúlyosabb veszély fenyegeti az emberiséget, ha továbbra is gyilkolják a
rebolhákat. Ezek az állatok ugyan a végletekig béketűrők, de rendkívül értelmesek
is, ha felismerik a helyzetet, kétségkívül találnak majd megtorló eszközöket.
Az illetékesek kértek, egyelőre tartsam az ügyet titokban, megígérték, mihelyt
a nemzetközi helyzet enyhülése lehetővé teszi, meg fogják tenni a szükséges
lépéseket. Ezután számtalanszor felhívtak telefonon, hogy most már sor kerülhet a
bejelentésre, mert enyhült a nemzetközi helyzet, de negyedóra múlva mindig
jelentkezett a titkárnőjük: az előbbi közlést tekintsem tárgytalannak, mert öt
perccel ezelőtt újból fellángoltak a harcok részint Dél-Amerikában, részint
Ázsiában és Afrikában.
Közben tovább szaporodtak a nyugtalanító jelek. Hazatérő turisták újszerű
fekete bőrkabátokat hoztak magukkal, nem tudták, milyen bőrből készült, de azt
mondták, hogy Nyugaton most mindenki ezt viseli. Elborzadtam a gondolattól,
hogy hány rebolhát ölhettek meg ennyi kabáthoz, mert a kabát anyagában első
pillantásra felismertem az ő jellegzetesen fénylő, fekete bőrüket.
A lapok arról is hírt adtak, hogy az egyik ázsiai országban kötelezővé tették a
rebolhák irtását, mert állítólag lelegelték a rizsültetvények szélét. Minden
állampolgárnak havonként három fűrészes ormányt kellett beszolgáltatni, és a
jelentések szerint még a gyerekek is teljesítették ezt az előírást. A rebolhák
húsából kutyakenyeret csináltak, csontjaikat megőrölték, és kátránnyal keverve
útépítéseknél használták fel.
Én magam interpelláltam ennek az országnak a kormányánál, irgalmat kértem
a rebolhák számára. Azt ajánlottam, hogy inkább próbálják meg őket valamilyen
hasznos munkára felhasználni, például favágásra, hiszen ormányuk valósággal
erre van teremtve. A kormány udvarias, de kimért hangú levélben visszautasította
a javaslatomat, ők tettek ilyen irányú kísérleteket, de a nevelő-javító táborokban
tanúsított szélsőséges individualista magatartásukkal a rebolhák önmagukat
rekesztették ki ebből a lehetőségből.
Nemsokára Európában is feltűntek az első óriás rebolhák – talán épp a
bántalmazások elől menekültek át a civilizált világrészre –, de itt is kegyetlen
fogadtatásban volt részük. Láttam néhány kitömött és múzeumban őrzött rebolhát,
csalódott és szörnyűséges szenvedésekről valló szemüket nem tudtam elfelejteni.
És egy nap bekövetkezett az első katasztrófa.
A nyugatnémet Prinz Eugén du edler Ritter-vadásztársaság az Alpokban
rebolhákra vadászott, el lehet képzelni az egész világon végighajszolt állatok
békesség utáni vágyát, hogy ezt a táplálékban szegény, de legalább elhagyatott
környéket választották lakhelyül.
A nyolcvan vadász egy körülbelül ugyanennyi rebolhából álló csoportot egy
zárt katlanba szorított, a rebolhák próbáltak menekülni, de mikor egy
megmászhatatlan jégfallal találták szemközt magukat, megálltak, és megadóan
várták a sorsukat.
A vadászok ki akarták élvezni a helyzetet, ingerelték az állatokat, gúnyosan
elénekelték előttük az iskolai olvasókönyvek rebolhagyalázó rigmusait. Úgy
látszik, valamelyik különösen értelmes rebolha megérthette, és ezt már nem bírta
elviselni, elvakult indulatában a vadász arcába sújtott, példája nyomán a többiek is
a vadásztársaságra vetették magukat. Bár a csoport nagy részét földre terítették a
Prinz Eugén du edler Ritter világhírű puskái, néhány rebolhának sikerült kitörnie a
kelepcéből.

IX.

Szinte hihetetlen, hogy ez a néhány menekült milyen hamar elterjesztette az

ellenállás szellemét mind az öt világrész rebolhái között. Afrikában szaharián
lovasegységeket támadtak meg, Ázsiában pedig egy különösen bosszúálló
hajlamú rebolhatörzs azt a feladatot tűzte tagjai elé, hogy havonként három
emberi fogsort kötelesek beszolgáltatni.
Az illetékesek csak ezek után vették komolyan figyelmeztetéseimet, de
javaslataim szellemét most is elutasították. Megértő és türelmes intézkedések
helyett, melyek meggyőződésem szerint még rendezni tudták volna a helyzetet a
rebolhákkal, újból az erőszakhoz akartak folyamodni. Arra kértek, dolgozzak ki
egy megfelelő irtóport a rebolhák ellen. Tanácstalanul tártam szét a karjaimat:
– Mit gondolnak: milyen irtóportól félhetnek azok, akik még a születésüket is
egy irtópornak köszönhetik?
Válaszomat szabotázsnak minősítették, leváltottak az intézet éléről, ezentúl
csak magánemberként követtem az események alakulását.
A legmodernebb haditechnikával felszerelt büntető expedíciók indultak el
világszerte a rebolhák ellen, bombák égő poklaiban, tankok hernyótalpai alatt
véreztek el a hősiesen védekező, fegyvertelen állatok. Már úgy látszott, semmi
sem menti meg a rebolhafajt a végső kipusztulástól, mikor az egyik nagy
teljesítményű katonai rádióközpont a következő zavaros, de azért kivehető, angol
nyelvű adást vette:
„Ha ma éjszaka nulla óráig nem vonulnak vissza a büntető expedíciók
kiinduló állásaikba, atombombákat fogunk bevetni ellenük. Rebolha
főparancsnokság.”
Meglepetést keltett, hogy a rebolhák ilyen hamar megtanultak angolul, de
magát a bejelentést senki sem vette komolyan, egyszerű taktikai trükknek
minősítették, a büntető expedíciók egy centit sem hátráltak. Nulla órakor a
rebolhák adója megismételte a figyelmeztetést, és további hat óra haladékot
engedélyezett, ezt a közlést már általános derültség fogadta. Hat óra két perckor a
9-es jacksonville-i egyesített kanadai–angol hadosztály frontvonala fölött
atombomba robbant, a hadosztályból még egy hírmondó sem menekült meg.
Általános megdöbbenést váltott ki, hogy a rebolhák valóban rendelkeznek
atombombával, senki sem tudta megmagyarázni, milyen módon juthattak hozzá.
A nagyhatalmak egymást gyanúsították, míg végül egy tudósokból összeállított
bizottság a robbanás méreteiből megállapította, hogy csak a két évvel ezelőtt
Guadalajaránál elvesztett három amerikai szuperbomba egyike okozhatta.
A rebolhák tehát megtalálták őket, így legalább még két atombombával
rendelkeztek, de nem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy esetleg
ráakadtak a számtalan korábban elveszett atombombák némelyikére is. A büntető
expedíciók parancsnoksága tanácsosabbnak vélte, ha teljesíti a rebolhák
követelését, visszavonta csapatait az eredeti kiinduló állomásokba.
Mindenki tisztában volt azzal, hogy ilyen előzmények után ez a status quo
csak ideiglenes lehet, elkerülhetetlenül be kell következnie a döntő
összecsapásnak.
A stratégiai szemleírók nem kételkedtek az összecsapás eredményében. Bár a
rebolhák tanújelét adták kétségtelen bátorságuknak, néhány atombombához is
hozzájutottak, de nem rendelkeztek technikai eszközökkel, harci tapasztalatokkal
és tömeghadseregeknél elengedhetetlen, széles látókörű, népszerű vezérrel. A
rebolhafaj eddigi egész történelme rövid volt egy ilyen vezér kitermeléséhez.
Ám az egyik este a rebolhák megszokott hullámhosszán egy indulatos, de
méltóságteljes férfihang jelentkezett, előbb angolul, majd a japánnal bezárólag
minden világnyelven közölte, hogy átvette a rebolhák igazságos háborújának
irányítását, és győzelemre fogja vezetni.
Ezt a bejelentést – bár a rebolhák rádiója már többször is bebizonyította, hogy
semmi sem áll tőle távolabb, mint a tréfálkozás – a világ egy őrült jelentéktelen
fenyegetődzéseként fogadta. Egyedül én ismertem fel ebben a hangban
Sinkovács-Sinkovics Józsefet, egykori professzoromat. Ezt a zseniális koponyát
végleges emberundora ilyen sötét cselekedetre ragadta. Vele a rebolhák esélyei az
emberek elleni háborúban legalábbis kiegyenlítődtek.
 *

A háború harmadik napján írom ezeket a sorokat, minden eddigi nap elpusztított
egy világrészt. A rebolha tankok végiggördültek azokon az utakon, melyek
gödreit megölt rebolhák csontjaival töltötték fel.
Magyarországra – mint minden – a háború is csak később jutott el, van időm
eltöprengeni személyes felelősségem mértékén.
Vajon helyes volt-e a szándékom, hogy kiirtsam a földről az emberi álmok
megrontóit, a bolhákat, vagy igazat kell adnom Sinkovács-Sinkovicsnak, aki azt a
kijelentést tette a rebolha rádióban, hogy: „A világ nem érdemel különb
pusztulást, mint hogy egy bolhapor végezzen vele!”
Most hirtelen távoli robbanást hallok, és a papíron egy fény…

Magyar atom
Szeretettel értesítem önöket, hogy sikerült végképp elhárítanom az atomháború
rémét az emberiség feje fölül. Módszerem egyszerű volt és zseniális: elintéztem a
nagyhatalmak megbízottjánál, hogy az atombombákat ezentúl Magyarországon
gyártsák, magyar vállalatok közreműködésével.
Mivel a takarékossági év nem tett lehetővé új beruházásokat, a magyar
atomtelepet a Rumbach Sebestyén utca 44/c. számú ház alagsorában rendezték be,
egy mézeskalácssütő mester volt műhelyében. Hogy a kísérleti robbantások ne
keltsenek feltűnést, a lakókat kitelepítették, és a Siketnéma Intézet ápoltjait
költöztették a helyükre.
Maguk a műveletek maximális titoktartás mellett kezdődtek el. A pinceablak
elé kirakták az „Autósoknak lassítani tilos” táblát, aminek az lett a
következménye, hogy ezrek és ezrek tolongtak a ház előtt, melyet különben a
kutya sem vett volna észre. Az IBUSZ hamarosan társasutazásokat szervezett a
Rumbach Sebestyén utcába.
Az atomtitok megőrzéséhez tartozott az is, hogy a számításokat nem zárták el
páncélszekrényekbe, ahol a kémek könnyen megtalálhatták volna, hanem kilós
tételekben eladták a MÉH-nek (Melléktermék- és Hulladékgyűjtő Vállalat). A
MÉH továbbította az utcai gyümölcsárusokhoz, ezentúl minden negyed kiló
szilvát atomtitokba csomagoltak. Persze most is akadtak elégedetlenek, akik
reklamáltak, hogy az ő staniclijukon csak rakétakilövő berendezések tervrajza
van. Ezekre joggal ripakodtak rá az árusok: mit akar kettő ötvenért?
Atomjégtörőt?
Ha pedig valaki összefoglalóan akarta ismerni az atombomba gyártását, elég
volt, ha beült egy órára az Emke Kávéházba, a magyar szakértők itt vitatták meg a
fontosabb elvi kérdéseket. A pincérnő, mikor letette a fél konyakot az asztalra,
bizalmasan vállon veregette a főmérnököt: majd szóljanak nekem is, Gézuka, ha
lesz valami jó kis robbantás.
Meggyorsította a munkát, hogy néhány tudósunkat a felszámolandó külföldi
atomtelepekre küldték tanulmányútra, meglassította viszont, hogy a küldöttség
fiatalabb tagjai a francia hidrogénbombák helyett a francia sexbombákat
tanulmányozták.
Az első gyakorlati probléma a nehézvíz előállításánál jelentkezett. Kiderült,
hogy a budapesti klóros víz túl könnyű, nem alkalmas nehézvíz gyártására. Ezen
később úgy segítettek, hogy belerakták a vízbe mindazt a nehézséget, amit a
negyedik emeleten lakók nyaranként belekívánnak.
Mire mégis nagy nehezen összegyűlt a kellő mennyiségű nehézvíz, kiderült,
hogy a raktárból ellopták mindkét urániumrudat. A lelkiismeretlen tolvajokat még
az sem tartotta vissza, hogy a rudakra nagy betűkkel ráírták: „Ellopni tilos.” Az
egyik rudat egy falusi maszek péknél találták meg, aki a kemencébe rakta be fa
helyett, a környéken hetekig radioaktív császárzsömléket ettek a fogyasztók.
A másik rudat egy új társasház központi fűtésének rossz kazánjába dugták, a
lakók tudtak a sugárveszélyről, de még ezt is vállalták, csak hogy egyszer forró
vízben fürödhessenek.
A kísérletek előrehaladtával az atomtelep újabb hasadóanyagokat rendelt, az
anyagellátó szerv asztallapokat küldött ki nekik. Az átvevő csodálkozva mondta:
– De hát ezek nem hasadóanyagok! – Nem? – kérdezte a raktáros. – Könyököljön
csak rájuk.
Az állami atombomba még gyerekcipőben járt, amikor a trafikok kirakataiban
már megjelentek a maszek kisiparosok által készített atombombák. Külsejüket a
Ferencváros és a Vasas játékosainak képei díszítették, robbanás közben az egyik
Beatles-sláger első taktusát játszották.
A maszek atombombák az idő múltával mind kisebbeket pukkantak, mikor
már egy négyemeletes házat sem lehetett felrobbantani velük, az Állami
Minőségellenőrző Központ szigorú vizsgálatot rendelt el. Kiderült, hogy a
kisiparosok kispórolták belőle az uránt, baracklekvárral és viszketőporral
helyettesítették. A csalók mindannyian börtönbe kerültek, csak egy becsületes
készítő maradt szabadlábon, ő igazolni tudta, hogy az uránt árban egyenértékű
tarkababbal pótolta.
Végül is, a betervezett határidő utolsó másodpercében – épp a prémiumzárlat
előtt – elkészült az állami atombomba is. Valami néptelen helyen szerették volna
kipróbálni, mivel nekünk nincsenek sivatagjaink, a budapesti Helytörténeti
Kiállítás nagytermét választották.
Az atombomba súlya alatt összeroskadt volna a lépcsőház, ezen úgy
segítettek, hogy felhozták a Zagyva-hidat, és a pinceablakhoz állították. Ezentúl,
ha nem lehetett átkelni a Zagyván, az öreg parasztok azt kérdezgették egymástól:
Mondja már, sógor, mit csinálnak Pesten, atombombát vagy földalattit?
Az atombombát a vezető főszámoló jelére kellett volna felrobbantani, de
kiderült, hogy a vezető főszámoló – akit sógora, a főkönyvelő nyomott be a
vállalathoz – nem tud tízig számolni. Az éjjeliőr nyolcéves kisfia ugrott be
helyette.
A bomba felrobbant, de nem tett kárt az épületben, sőt, a robbanás helyén egy
új ház nőtt ki a földből. Később megállapították, hogy a technikusok fordítva
nézték a különböző tervrajzokat, fordítva szerelték be az alkatrészeket, így lett a
magyar atombombából építőipari világszabadalom.

Húsz fillér a békéért

Elegáns CD rendszámú autó közepe állt meg az Üllői úton, az eleje Kispesten
volt, a Klapka utcában, a vége pedig a sashalmi Piros rózsa téren. Pillanatok alatt
a kíváncsiak gyűrűje vette körül az autó utasait: egy középkorú, szemüveges,
barna bőrű férfi és kísérője alig tudták áttörni magukat a tömegen.
Rövid tájékozódás után az Állami Biztosító épületébe léptek be, a főigazgatót
keresték. A főigazgató csodálkozva emelkedett fel íróasztala mögül.
– Kihez van szerencsém?
A vendég helyett a kísérője válaszolt:
– U Thant úr óhajt beszélni önnel.
– Az ENSZ főtitkára? Velem? Talán eltévesztették az épületet, az Országház
itt van tőlünk balra.
– Nem, U Thant úr, ahogy ő fejezte ki magát, ausgetippelt az Állami
Biztosítóval óhajt tanácskozni. Egyenesen ebből a célból érkezett Budapestre.
A főigazgató behívatta a titkárnőjét.
– Marika, legyen szíves főzzön három kávét, és adjon U Thant úrnak egy
tolltartót a propagandakeretünkből.
 Visszafordult a vendégéhez:
– Legyen szabad megkérdeznem, miért pont minket választott ki?
– U Thant úr nagyon jó referenciákat szerzett önökről. Sokra értékeli erkölcsi
komolyságukat, így például úgy értesült: önök nem foglalkoznak olyan frivol
ügyletekkel, mint a színésznők mellének a biztosítása.
– U Thant túlbecsüli ezt a tényt, nyilván nem látta még a mi színésznőinket.
– U Thant úr egy biztosítási ügyletet szeretne ajánlani.
– Mit kíván biztosítani? Földjét, házát, háztartását? Érdemeire való tekintettel
vállaljuk, hogy elefántjaira a baromfiak biztosítási díjtételeit számoljuk el.
– U Thant urat nem érdekli saját ingóságainak a sorsa.
– Szó lehetne esetleg arról, hogy az ENSZ-ben diplomaták számára csoportos
életbiztosítást szervezzünk?
– U Thant úr érdekesnek találja az ötletet, de úgy véli, ez az üzlet túl
kockázatos lenne az Állami Biztosító számára.
– Akkor mit kíván biztosítani?
– A világbékét.
A főigazgató megdöbbenve nézett a tolmácsra. – A világbékét?
– U Thant úr látta az önök hirdetéseit: „Biztosítás biztonság”, elgondolkozott
felettük, és mivel úgy találta, hogy más úgysem garantálja a világbéke
biztonságát, kísérletet tesz a biztosítással. Ha jól tudom, önöknél már korábban is
voltak hasonló próbálkozások. Vagy a békekölcsönök nem ezt a célt szolgálták?
– Nem egészen. De hát hogy képzeli ezt U Thant úr, milyen formában?
– A lehető legegyszerűbben. Az Állami Biztosító garanciát vállal a
világbékéért, a világháború kitörése esetén kártérítést fizet.
– Kinek?
– Az emberiségnek. Az összeget kórházak és más emberbaráti létesítmények
céljaira fordítanánk.
– Kedves uraim – tárta szét karját a főigazgató –, bármilyen kényelmetlen is
számomra, közölnöm kell önökkel, hogy az Állami Biztosító nem pusztán
emberbaráti társulás, hanem nyereség befizetésére kötelezett vállalat is. Mi a
világbéke biztosítását is csak biztosítási díj ellenében vállalhatjuk.
– U Thant úr nem most lépett le a fali batikról, tudja, hogy Buddha koporsóját
sem biztosították ingyen. A fizetés feladatával a lovagias magyar népet kívánja
megtisztelni.

*
Mivel a javaslatot sem az újságok nem közölték, sem a rádió nem ismertette,
pillanatok alatt elterjedt a magyar fővárosban. A dolgozók spontán
kezdeményezésből abbahagyták a munkát, és kivonultak az utcára. Feliratokat
vittek magukkal: „U Thántoríthatatlan hívei vagyunk a béke biztosításának!”
Mások a biztosítási hozzájárulást U Thantusznak nevezték el.
A néptömegek nyomására a szokottnál jóval hamarabb ült össze az Állami
Biztosító plénuma, mely hivatva volt megszövegezni a világbéke-biztosítás
tervezetét. A tervezet, mely felhívás formájában később plakátként is megjelent, a
következőképpen szólt:
„A biztosítás támasz a bajban! Ne ugorj mozgó villamosra!
Biztosítás – biztonság!
Hazánk polgárai! A béke hívei és védelmezői!
Hozzátok szólunk – amennyiben már betöltöttétek tizenhatodik éveteket, és
önálló jövedelemmel rendelkeztek –, harcoljatok a békéért, kössetek
Világbéke-biztosítást.
1. A Világbéke-biztosítás önkéntes. A biztosítási díj sem a fizetésből, sem a
jövedelemből nem vonható le, mindenki személyesen fizeti be az Állami Biztosító
csekkszámlájára.
2. A Világbéke-biztosítás díja személyenként és havonként 20 fillér.
Felülfizetés tilos és megengedhetetlen, mert a biztosítás jelképes voltát
veszélyeztetné.
3. A biztosítási díj fejében az Állami Biztosító kötelezi magát, hogy a
világháború kitörése esetén százmillió forintot bocsát U Thant főtitkár
rendelkezésére, amennyiben akkor még lesz forint nevű pénzegység, ellenesetben
ötvenmillió tojás világpiaci árát számolja le U Thant kezeihez.
A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek kezükbe veszik a béke
biztosításának ügyét, és mindvégig kitartanak mellette!
Ne nyúlj vizes kézzel háztartási gépekhez! Biztosítás – biztonság!”

Nem tudni, a nemes célkitűzés vagy az alacsony díjtételek következményeként, de

a Világbéke-biztosítás kibocsátott kötvényei órák alatt elfogytak. A kampány
végén nem kevesebb, mint hatmillió ember vállalta, hogy a havi 20 fillért
megküldi az Állami Biztosítóhoz.
A biztosító emberei társadalmi munkában dolgozták fel a befolyt összegeket,
két önkéntes ellenőr vigyázott rájuk, de így sem lehetett megakadályozni, hogy a
pénztárosok saját külön adományaikat is a többi közé csempésszék. Az első
hónapban közel másfél millió forint került a Picasso békegalambjával díszített
zsákokba.
Az Állami Biztosító vezetőinek komoly gondot okozott, milyen célra
használják fel ezt a pénzt, hogy a szimbolikus jelleget továbbra is megőrizhessék.
Végül is az örömvölgyi Béke Tsz kártérítési igényét elégítették ki vele, mely abból
származott, hogy a szövetkezet rizs helyett tévedésből tarhonyát vetett el a
földjein.

Mindenki meg volt döbbenve, mikor, alig három hónappal a Világbéke-biztosítás

kötvényeinek kibocsátása után, az egyik kötvénytulajdonos pénz helyett egy
felhasználatlan húszfilléres postabélyeget küldött be, rövid levél kíséretében,
melyben azt fejtegette, hogy tekintettel szűkös anyagi viszonyaira, csak ilyen
formában tud eleget tenni kötelezettségének.
Az újságok hosszú cikkekben leplezték le az illetőt, bebizonyították, hogy
dúsgazdag maszek cipész, akinek legutóbb csak bravúr műtéttel lehetett kivenni a
vakbelét, mert a bőre alatt húsz centi vastag pénzréteg húzódott.
Ezek a cikkek sajnálatos félreértéseket szültek. A legtöbb ember ugyanis
másod- vagy harmadkézből szerzett tudomást a tartalmukról, és úgy magyarázták,
hogy ezentúl postabélyegben kell befizetni a biztosítási díjat. A következő
hónapban a MÁV külön vasúti vágányt fektetett le a Nyugati pályaudvar és az
Üllői út között, kizárólag a bélyeget szállító célvonatok számára.
Ez viszont további találgatásokra adott alapot. A hivatalokban és üzemekben
órák hosszat vitatkoztak azon, hogy mért van szüksége az Állami Biztosítónak
ennyi bélyegre? A közvélemény leginkább arra a feltételezésre hajlott, hogy a
biztosító összejátszik a postával, közösen mesterséges bélyeghiányt akarnak
előidézni, és ha ezt a céljukat elérték, tetszésük szerinti összeget kérnek majd a
levelek bérmentesítéséért.
A tömeg megrohanta és valósággal kifosztotta a postahivatalokat,
milliószámra keltek el a bélyegívek. Bár a posta a nyomda hathatós segítségével
kiállta az ostromot, az egész ügy mégis sokat ártott a Világbéke-biztosítás jó
hírnevének és népszerűségének.

Pénzküldemények helyett egyre gyakrabban érkeztek indulatos levelek az Állami

Biztosítóhoz.
 A kötvénytulajdonosok különböző feltételekhez kötötték a biztosítási díj
további fizetését: autóbuszmegállót követeltek a házuk elé, soron kívüli
kiszolgálást a Közértben, munkaidő-kedvezményt és nyugati útlevelet.
Ezekben a levelekben egyre gyakrabban feltűnt a számonkérés hangja is.
„Nem alapítottam családot, lemondtam intellektuális szenvedélyemről: a könyv-
és hanglemez-vásárlásról, hogy elviselhessem a terhet, melyet a
Világbéke-biztosítás rakott a vállamra, és önök üzleti spekulációkat űznek a
pénzemmel. Felelni fognak egy ember elrontott életéért.” Az illető egyébként
összesen háromszor fizette a húszfilléres biztosítási díjat, és ezt a levelet egy
konyakosüveg cédulájának hátára írta.
A botrány akkor érte el a csúcsát, mikor a buddhista szerzetesek benzines
öngyilkosságához hasonló eset fordult elő Budapesten, a Kissalétrom utcában,
azzal a lényegtelen különbséggel, hogy az illető nem önmagát, hanem a
társbérlőjét égette el. A rendőrségen kijelentette, hogy így akart tiltakozni az
Állami Biztosító korrupt ügyvitele ellen.
Ez az eset elemi erejű felháborodást szült országszerte, alig egy évvel a
Világbéke-biztosítás meghirdetése után már csak egyetlen ember, egy teljesen
elhülyült, öreg, volt fegyvergyáros küldte be a biztosítási díjat.

A biztosító különféle propagandaötletekkel próbálta meghódítani a közhangulatot.

Minden kétszázadik kötvénytulajdonos anyósát ingyen nyaraltatták, a kisiskolások
tréfás totószelvényeket kaptak, a következő típusú kérdésekkel:
„Mi jobb: a savanyú cukor (1), a béke (x), a háború (2)?”
Összefogdosták az utcai galambokat, és kis táblákat akasztottak a nyakukba a
Világbéke-biztosítást népszerűsítő szöveggel. A galambok éjjel-nappal zörögtek,
de ez a kétségbeesett erőfeszítés sem hozott semmiféle, az ügy szempontjából
kedvező változást.
Legtalálóbban a salgótarjáni tömeggyűlés egyik felszólalója fejezte ki az
általános véleményt.
– Nem hagyjuk kizsarolni magunkat. Inkább legyen háború!

– Kartársak! Át kell dolgoznunk a Világbéke-biztosítás feltételeit – mondta a

főigazgató.
A szakemberek vállat vontak:
 – Hova dolgozzuk át? Csak a csekklap és az adminisztráció többe volt eddig
is, mint húsz fillér.
– Akkor is fenn kell tartanunk, óriási humanista jelentősége miatt. Legyen
ezentúl teljesen ingyenes.
– És miből fizessük?
– A tartalékalapból.
A főigazgató felsóhajtott, és vigasztalni próbálta munkatársait.
– Képzeljük úgy, kartársak, mintha valahol egy új tsz-t szerveztek volna.
Többe talán ez sem fog kerülni.
Ebben a pillanatban benyitott a titkárnő.
– Bocsánat, főigazgató elvtárs, egy távirat érkezett.
– Olvassa fel.
„Tudomást szereztünk az új biztosítási feltételekről, és ehhez a stiklihez nem
adjuk a nevünket
Kunyu Vendel
Ramaszéder Szilveszter
Halál Dénes és még tízezer aláírás.”

A Világbéke-biztosítás egy évvel később nyerte el végleges, mindmáig érvényes

formáját. A biztosító minden kötvénytulajdonosnak havonként meghatározott
összeget fizet, amiért fenntartják a biztosításukat, de ez az összeg csak kivételes
esetben haladhatja meg a kötvénytulajdonos összkeresetének harminchárom
százalékát.

Az elefánt, amely részt vett a háborúban

195. őszén a gumiparti felkelők – a túlerőben levő luxembourg-i gyarmatosítók
csapatai elől menekülve – válságos helyzetbe jutottak.
 A dzsungel kellős közepén, alig két tengeri mérföldnyire a Rágós
Misszionárius-csúcstól – a távolságot azért számolták tengeri mérföldekben, mert
a felkelőket egy andorrai tengerésztiszt vezette, aki nem ismerte a szárazföldi
hosszmértékeket – a felkelők mindhárom gépesített járműve felmondta a
szolgálatot. Az a veszély fenyegetett, hogy ha néhány napon belül nem sikerül
átvontatni a járműveket és a hozzájuk kapcsolt ágyúkat a hegy túlsó oldalára, az
esős időszak beálltával végképp megfeneklenek, és a luxembourg-i gyarmatosítók
kezébe kerülnek.
Ez a veszteség végképp eldöntötte volna a felkelés kimenetelét, különösen a
modern 36 milliméteres mozsár bizonyult volna pótolhatatlannak, melyben a
foglyul ejtett luxembourg-iakat szokták összetörni.
A felkelők kötelekkel és dorongokkal próbálkoztak, de a súlyos szerkezetek
meg sem moccantak. A luxembourg-i fegyverek sorozatlövései egyre közelebbről
hallatszottak, a parancsnokoló tengerésztiszt már elszánta magát a legvégsőkre:
táskájából elővette az andorrai útleveleket, hogy szétossza katonái között, mikor a
dzsungel fái közül váratlanul egy elefánt lépett ki a tisztásra.
A felkelők megrémültek, a harcok során az állatok, mintha bosszút akarnának
állni megzavart nyugalmukért, általában ellenségesen viselkedtek, különösen az
elefántok okoztak nagy veszteségeket a vonuló menetoszlopban,
géppisztolyaikkal már célba is vették a hatalmas testet, mikor az elefánt
barátságos trombitálással jelezte, hogy nincs okuk félni tőle.
Az elefánt, mely később Télach-Mélach – a menekülés segítője – néven
vonult be a gumiparti történelem lapjaira, ormányával a hátára mutatott, a felkelők
szörnyülködve látták bőrén a súlyos terhek által ejtett sebeket. Az elefánt
valamelyik luxembourg-i érdekeltségű ólombányában dolgozott, a gumiparti
munkásokéhoz hasonló nyomorban és megalázó körülmények között. A felkelés
kitörésekor leütötte őreit, és megszökött, azóta a dzsungelben kószált, most a
közös sorsból adódó rokonszenv bírta rá, hogy a bajba jutott felkelőkhöz
csatlakozzon.
Elkapta a vontatókra erősített manilaköteleket, és egyiket a másik után
áthúzta a hegy túlsó oldalára. Ez a menekülés, melyről később a gumiparti
propaganda minisztérium számos népdalt íratott, volt a felkelés harcainak
fordulópontja. A Rágós Misszionárius-csúcs mögött nagy mennyiségű fegyver,
lőszer és andorrai frank várta a harcosokat.
A győzelemig azonban még hosszú út vezetett, Télach-Mélach, a bátor
elefánt, számtalan csatában remegtette meg a luxembourg-i gyarmatosítók szívét.
Rohamoknál testével takarta el a géppuskafészkek kilövőréseit, kinyújtott
ormányával eleven hidat képezett a megáradt Bong folyó felett, és ormányát
mindaddig nem hajlította be, míg az utolsó katona át nem vonult rajta.
Érdemeiért előbb főhadnagyi, majd századosi címmel tüntették ki, de ő
visszautasított minden megkülönböztető díszt, mikor a Nagy Harci Aranyérmet
felkötötték a farkára, addig csapkodott, míg a kitüntetés fent nem akadt egy ágon.
 Egyszer a luxembourg-iak csapdájába került. Hazájukat cukornádért
megtagadó, áruló elefántok kínozták és vallatták, de Télach-Mélach egy adatot
sem trombitált ki a felkelők hadititkaiból. Mivel másképp nem menekülhetett,
éjszaka lerágta csapdába fogott bal hátsó lábát, amerre elhaladt, a felkelők táborát
kutatva, a sivatag kókadozó cserjéi feléledtek a bő vérzéstől. De három lábbal is a
régi félelmetes harcos maradt.
És aztán egy nap véget ért a háború.

Andorrában új, fehér műpatát készítettek Télach-Mélach számára, hogy részt

tudjon venni a győzelmi menetben, és az elefánt valóban a felvonulás díszének
bizonyult. Most sem tűrt meg magán semmiféle díszítést, egyszerű khakiszínű
katonai háttakaróban vonult fel, ormányát vigyázzállásban előreszegezve fogadta
a nép üdvözlését.
Az új gumiparti parlament már a győzelmi szemle estéjén összegyűlt, számos
történelmi jelentőségű kérdésben kellett döntenie, mindenekelőtt meg kellett
határoznia Gumipart új államformáját. Mivel ez a probléma felelősségteljesebb
volt annál, semmint hogy megoldását ki lehessen tenni egy népszavazás esetleges
szeszélyeinek – nem kevesebbet kellett eldönteni, mint a gumiparti eljövendő
nemzedékek sorsát –, a hagyományos „Isten ítélj!” eljárást választották.
A lehetséges államformákat cédulákra írták, a cédulákat elrejtették egy-egy
mézes lepényben, melyeket a szenátus elnöke, egy tiszteletre méltó aggastyán, a
luxembourg-i harcok veteránja, megevett. Amelyik cédula először bukkant fel az
elnök székletéből, az az államforma lett a győztes. Háromszor kellett
megismételni ezt a folyamatot – ugyanis az elnök erős gyomorsava a papirost is
feloldotta –, míg Gumipartot alkotmányos köztársasággá kiáltották ki.
Ezután következett az egész ülésszak legfontosabb pontja: az állások
szétosztása. A hivatali és állami méltóságok betöltésénél elsősorban azt vették
figyelembe, hogy ki hány luxembourg-i gyarmatosítót ölt meg a harcok során.
Mindenki maga mondta be a számot, már az első tíz képviselő Luxembourg
összlakosságának nyolcszorosát pusztította el.
Mikor az utolsó felkelő is megkapta a neki járó állást, elénekelték a himnuszt,
és az elnök be akarta zárni az ülést, de valaki félhangosan megkérdezte:
– És mi lesz Télach-Mélachhal?
A képviselők megdöbbenve ültek vissza a helyükre, és kissé szégyenkeztek
is, hogy megfeledkeztek a bátor elefántról, mely mindvégig helytállt, sőt a testi
épségét is feláldozta Gumipart függetlenségéért.
 Azt mindnyájan tudták, hogy Télach-Mélach legszívesebben megmaradna a
hadsereg kötelékében, de ezt a kívánságát sajnos nem teljesíthették.
Gumipart ugyanis két hadsereget tartott fent: egyet a háború, egyet pedig a
békeidő céljaira. A „béke” hadseregbe csak két méternél magasabb, kis fekete
bajusszal és csengő énekhanggal rendelkező egyének nyerhettek felvételt, ők
teljesítették a látványos katonai tiszteletadásokat – és közülük kerültek ki a
külföldről idelátogató államférfiak nőrokonainak hivatalos szeretői.
Télach-Mélach pedig semmitől sem állott távolabb, mint hogy megfeleljen
ezeknek a kívánalmaknak. A rendes „háborús” hadseregbe pedig méltányosságból
nem akarták beosztani, ennek katonáit ugyanis ideiglenesen ólombányákban
dolgoztatták, amíg egy újabb háború nem teszi szükségessé jelenlétüket.
Valamilyen polgári állást próbáltak keresni az elefánt számára, végül is az
újonnan létesített Porcelánbolt Vállalat vezérigazgatójává nevezték ki.
Télach-Mélach mindent megtett, hogy jól lássa el a rábízott feladatot, de a boltok
ellenőrzésekor annyi tányért, vázát, nippet tört össze – minden elővigyázatossága
dacára –, hogy nemcsak az erre a célra létesített vezérigazgatói alapot merítette ki,
hanem az egész vállalatot súlyos deficitbe kergette.
Ezektől a hibáktól ugyan haláláig vezérigazgató maradhatott volna, de
elkövetett egy olyan tapintatlanságot is, melyet nem lehetett megbocsátani.
Télach-Mélach egy alkalommal azt firtatta: miért számlázzák féláron az
Andorrába irányított porcelán készleteket? Maga az andorrai nagykövet kérte
Télach-Mélach leváltását.
Ezután még számos állásba helyezték, de a kulturális fronton éppúgy csődöt
mondott, mint a termelésben. Miután eredménytelenül próbálták végig az összes
lehetőségeket, jobb híján kinevezték a „Nemzet Elefántjá”-nak, és hiányzó bal
lábára hivatkozva leszázalékolták. Az ügyintéző szervek dicséretére legyen
mondva: a maximálist megközelítő összeggel küldték nyugdíjba.

Az elefánt, hogy elüsse valahogy a kényszerű tétlenség napjait, beutazta egész

Gumipartot. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy gyalog vágjon neki az
útnak, ez sértette volna magas állami kitüntetésének méltóságát. Állt a külön erre
a célra épített vasúti termeskocsi ablakában, és ormányát kilógatta az elmaradó
tájra, vagy rosszkedvűen tűrte, hogy hétszáz rongyos teherhordó gyaloghintóra
emelje.
Mindenfelé nyomort és elkeseredést talált. Egykori munkatársai, az
ólombányászok éppolyan primitív módon dolgozták fel az ércet, mint régen,
megrágták, és egy nagy fazékba köpték, csak annyi változott, hogy a kész
ólomrudakra Luxembourg helyett Andorra felségjele került. Akadozott az
élelmiszer-ellátás is, a falvakban egy lovas futár időnként körülhordozott egy
antilopcombot, hogy a parasztok ne felejtsék el egészen, hogy néz ki a hús.
Az elefánt mély borulattal tért vissza országjáró körútjáról. Megpróbálta
szóvá tenni a nép ügyét a képviselőházban, de egykori felkelőtársai lebeszélték.
Bánatában rászokott az ivásra, és pálmák alatti koszos kocsmákban mondta el,
ami a szívén fekszik.
Az állam vezetői hamarosan tudomást szereztek Télach-Mélach részeg
fecsegéseiről, bár rosszallással fogadták, de az elefánt érdemeire való tekintettel
egyelőre nem léptek közbe, beérték a figyelmeztetéssel. Télach-Mélach azonban
továbbra is látogatta megszokott kocsmáit, mind több és több gumiparti polgár
ismételgette elégedetlen, kritizáló megjegyzéseit, a hatóságok úgy döntöttek, hogy
erélyesebb eszközökhöz nyúlnak.
Egyik este a kocsmából hazafelé botorkáló Télach-Mélachot váratlanul
megszúrták hátulról egy hatalmas injekciós tűvel, visszafordult, és csapkodott
ormányával, de az injekció hamarosan elkábította, az elefánt álmosan dőlt végig
az ösvényt borító, vastag avaron.

Télach-Mélach az állatkertben tért magához, még kábultan emelgette a fejét,

mikor egy nyilatkozatot raktak elé, mely szerint megromlott egészségi állapotára
való tekintettel önként vonult vissza minden közéleti tevékenységtől.
Az elefánt nem volt hajlandó aláírni, sőt tiltakozásul a méltánytalanságért,
melyet a letartóztatása ejtett önérzetén, éhségsztrájkba kezdett. Ez újabb fejtörést
okozott a hatóságoknak, az állatkert bejáratánál hatalmas tömeg ácsorgott, várva
az elefántról érkező híreket, beláthatatlan következményekkel járhatott, ha
Télach-Mélachnak valami baja esik.
A nehéz helyzetben az ország legravaszabb aggastyánjához, a szenátus
elnökéhez fordultak tanácsért.
– Mindannyian jól tudjuk – mondta a ravasz aggastyán –, hogy a
legmagasabb pálmafát is hamarabb elvágja a méz, mint az acél, mint ahogy
könnyebb szőrén megülni a legyet, mint szőr ellen a lovat, egyszóval, mondom,
szerezzetek Télach-Mélachnak egy nőstény elefántot.
A kormány megvásárolta az éppen Gumiparton vendégszereplő svéd Olympia
Cirkusz fiatal nőstény elefántját, rövid elvi eligazítás után bevezették a ketrecbe,
melyben Télach-Mélachot tartották fogva. A svéd nőstény, melynek dörzsöltsége
meghazudtolta a korát, hamarosan elcsavarta a harcokban edzett, de szerelmi
ügyekben oly járatlan öreg elefánt fejét. Alig telt el két nap, és a ketrec vasrudai
elől eltűnt a széna, jelezve, hogy Télach-Mélach feladta az éhségsztrájkot. Nem
sokkal később pedig felcsert hívatott, kihúzatta durván előreálló agyarait, porcelán
protézist rakatott a helyébe, és füleit is divatos rövidre vágatta.

Az idő múltával Andorra mind határozottabban átvette Luxembourg örökét. Míg

csak a bányák és ültetvények termékeit sajátította ki, a parlament nem fejtett ki
semmiféle ellenállást. Nem azért tartanak minket – mondta az elnök, a ravasz
aggastyán –, hogy beleszóljunk saját belügyeinkbe, de mikor Andorra a különféle
vezető pozíciókba is saját embereit kezdte kinevezni, nyílt kenyértörésre került
sor.
A képviselők és miniszterek újra a dzsungelbe vonultak, a felkelés véres
bumerángját végighordozták az országon, de hasonlíthatatlanul nehezebb
körülmények között kellett megkezdeniök a harcot, mint annak idején
Luxembourg ellen. Andorra már korábban ügyelt rá, hogy se fegyverek, se
szállítóeszközök ne álljanak a rendelkezésükre.
A felkelők egymás után vesztették el csatáikat, menekülniök kellett, míg
végül a történelem megismételte önmagát, a felkelők megmaradt járművei és
ágyúi újra beragadtak a Rágós Misszionárius-csúcs közelében.
Végső szorultságukban Télach-Mélachhoz fordultak segítségért.
Egy este a felkelők titkos küldöttsége suhant be az állatkertbe, és kopogtak az
elefántketrec ajtaján. Télach-Mélach kinyitotta a kémlelőrést, így is lehetett látni,
hogy elegáns angol szövetből készült házikabátot visel:
– Mit óhajtanak? – kérdezte.
– Szükségünk van rád, ó, Menekülés Segítője, elveszünk, ha nem mented
meg ágyúinkat.
– Ne haragudjanak, uraim, de most nem állhatok a rendelkezésükre, ugyanis –
az elefánt joviálisan hunyorított – egy kis társaság gyűlt össze nálam, új lemezeket
kaptam, és táncolunk.
Elegánsan meghajolva magukra hagyta a felkelőket, visszafelé menet halkan
dúdolt magában:
– Jöjjön velem, nagysád, shimmyt járni, bizsereg a talpam, nem tud várni…
És az andorrai zsoldosok mindjobban megközelítették a felkelők utolsó
ágyúit.
 Üdüljön Bábelben!
(Sofóniás főosztályvezető feljegyzéseiből)

Iskoláimat Bábel történelmének legnagyobb eseményétől: a Napfaló Kockás

Krokodil Skarabeusszá változásától számított 3611. év Fuvolaszó hónapjának
negyedik napján kezdtem el. Ezt a napot egyaránt nevezhetném szerencsésnek
vagy szerencsétlennek, de semmiképpen sem tagadhatom meg tőle a sorsdöntő
jelzőt. Elég, ha annyit mondok, hogy ezen a napon határozta el a bábeli
nagytanács a torony felépítését, kettős céllal: távlatilag azért, hogy egybegyűjtse
és testvéresítse a világ minden emberét, konkrétan, hogy védelmet nyújtson
szomszédunk, az ellenséges Ninive katonai fenyegetései ellen. A nagytanácsnak
ez a döntése azonnal kihatott az én életemre is.
Az iskolacsarnok kapujában nemcsak mestereink vártak minket – az ősi
szokás szerint mézzel és epével –, hanem az ország legtekintélyesebb jósai is.
Vizsgáló szemekkel nézték kisded csapatunkat, és sorainkból kiemeltek egy-egy
értelmesebbnek látszó gyereket – köztük engem is.
Megvizsgálták apáink, nagyapáink csillagképét, ha túlságosan elhajoltak a
Göncölszekér központi rúdjától, vastagon áthúzták a gyerek kísérő pergamenjét –
később ebből a jelből alakult ki a bábeli ábécé X-betűje –, ugyanígy jártak azok is,
akiknek rokonaik éltek Ninivében. A továbbiakban koponya- és bélsárméréseket
végeztek, különféle logikai és hazafias feladatokat kellett megoldanunk, annyi és
annyi rostálás után végül is egyedül én maradtam meg az egész csapatnyi
indulóból.
A jósok közölték velem, hogy a toronyépítkezés egyik majdani vezetőjének
szánnak, ezért nem a bábeli iskolacsarnokban fogok tanulni, hanem átküldenek a
szomszédos Szuméria Prófétaképző Főiskolájára.
A Prófétaképzőben sokoldalú oktatásban részesültünk, az iskolában
alapelvnek számított, hogy egy próféta semmihez se értsen túlságosan, mert a
földhözragadt szakismeretek csak gátolják a magasabb összefüggések
felismerésében. Óráinkat jórészt a két főtantárgy: a szofisztika és demagógia
tanulmányozása töltötte ki. Én ezeken kívül nagyon szerettem a Szináj hegyén
tartott kinyilatkoztatástani előadásokat, a felhők közül különféle elvi
kijelentéseket kellett lemennydörögni a völgybe.
Kiváló előrehaladást tanúsítottam, érdemeim elismeréséül
végbizonyítványként rózsaszínű kőtáblát kaptam. A kőtáblával egyenest hazafelé
indultam, hogy a tanultakat az otthoni viszonyokra alkalmazzam. Sajnos, a hosszú
távollét alatt elfelejtettem, merre fekszik Bábel, így másfél éves gyaloglás után
Ninivében kötöttem ki.
 *

Ninive szélén legnagyobb megdöbbenésemre Jónással találkoztam, aki előttem

két évvel végezte el a Prófétaképzőt. Most abból élt, hogy egy tök virága alatt kis
éttermet rendezett be, ahol bábeli zene szólt, és bábeli étel-ital specialitásokat
árult. A helyiség zsúfolva volt vendégekkel, de Jónás, ahogy meglátott, odarohant
hozzám:
– A Napfaló Kockás Krokodil éljen vadházasságban a Szent Skarabeusszal!
(Ez a mondás a bábelieknél a legnagyobb megdöbbenés jele.) Te is leléptél,
Sofóniás? Könnyen ment? Képzeld el: nekem nem adtak útilaput, kénytelen
voltam egy cethal gyomrában kiszökni. Azóta persze rájöttek a trükkre, és minden
cethal naponta hashajtót kap. Egyébként egész Ninive tele van bábeliekkel. A
múlt héten jött ki Illés, tudod, az a részeges, és már becserélte a lángszekerét egy
sokkal modernebbre.
Egy pillantást vetett a rózsaszín kőtáblára, melyet a karomon tartottam:
– Nosztrifikáltatni akarod a kőtábládat? Nehezen fog menni. Egyébként van
már állásod? Ha akarod, el tudlak helyezni a sáskakonzervgyárban. Ott dolgozik
Ezsdrás, Nehémiás, Hóseás, Mikeás…
– És a torony? – kérdeztem kiáltva. – Ki dolgozik a tornyon?
Jónás fürkészve nézett rám:
– Te nem tudod, mi történt a toronnyal?
– Mi történt?
– Nézd: én nem akarom, hogy tőlem tudd meg. Ez az étterem ugyan elég jól
megy, de én jobban rühellem, mint a prófétaságot, ha egy kicsit összeszedem
magam, lehet, hogy hazamegyek. Nem szeretném, ha akkor a fejemre olvasnák,
hogy ellenséges propagandát folytattam idekint. Tanuld meg, öregem: csinálj
akármit, csak ne pofázz, nem véletlenül írom én a könyvemben: „vétkesek között
kóser, aki néma.” Mások is pont így gondolkoznak, akik leléptek hazulról.
Legjobb, ha a saját szemeddel győződsz meg arról, hogy áll otthon a helyzet.
Elintézem, hogy helyet kapja Bábel felé induló legközelebbi menetrendszerű
cethalban.

A kikötőben két állami AB rendszámú rabszolga várt rám, gyaloghintójukon

egyenest Nahum főtoronyvezetőhöz vittek. Nahumot az özönvíz óta nem láttam
ilyen idegesnek:
 – A legjobbkor jött, toronytárs, a legjobbkor. Nagy szükségünk lesz magára.
Ez az újabb titokzatos kijelentés végképp kihozott a sodromból:
– De hát az Isten szerelmére, mi történt?
Nahum körülnézett, hogy nem hallja-e valaki a beszélgetésünket, lehalkított
hangon folytatta:
– Egyelőre nem szabad tudni senkinek, mi nem is jelentettük be, csak
Jerikóban kürtölte ki a „Szabad Kánaán”, a torony építkezése ideiglenesen leállt.
– Ez lehetetlen.
– Akármilyen lehetetlennek hangzik, így van.
– Hogy történhetett?
– Még csak a kétszáznegyvenkilencedik emeletnél tartottunk, mikor a
kőművesek már ellopták az utolsó zsák cementet is, és eladták maszek
piramiskészítőknek. Hogy a felelősségre vonást elkerüljék, hülyének tettették
magukat, úgy csináltak, mintha nem értenék meg egymás beszédét.
– És miért nem veszünk másik cementet?
Nahum újból aggodalmasan körülnézett:
– Ne mondja senkinek: ez már másik cement volt. Az első anyagot még
tavalyelőtt lopták el.
– És most senki sem dolgozik a tornyon?
– Csak a karbantartó munka folyik. A viszonylag legbecsületesebb és legjobb
erkölcsű brigádokat: a szodomai kubikusokat tartottuk vissza ebből a célból.
Természetesen ők sem részesülhetnek régi kiemelt fizetésükben, csak fél mannát
kapnak.
– És mihez kezdtek azzal, ami elkészült az épületből?
– Ó, Bábelben kész dolgokkal soha sincs probléma. Az alsó száz emeletet
amúgy is szolgálati lakások céljaira szántuk, a következő ezret pedig irodáknak,
most kész irodákat is átalakítottunk lakásokká, és kiadtuk a kőműveseknek
magasabb lakbérért, így legalább valami visszajön a cement árából. Az ön
feladata nem is ezzel kapcsolatos, önre nagy és megtisztelő munka vár.
Ünnepélyesen a vállamra tette a kezét:
– Ön, aki Szumériában végezte el a Prófétaképzőt, ráadásul rózsaszín
kőtáblával, nagy segítséget nyújthat. A torony Központi Tamtamdob
Szolgálatához nevezzük ki főosztályvezetőnek.
– És Habakuk, a régi főosztályvezető?
– Habakuk toronytárs a hivatása áldozata lett. A Tamtamdob Szolgálat
külföldi adásaiban mindig azt hangoztatta: felépítettük a nagy északi lépcsőt,
melyből valójában, sajnos, egy fok sem készült el, míg végül ő maga is elhitte, és
enyhén nektáros fővel azon akart lemenni. Híven utolsó akaratához, tömény
nektárt préseltünk a csontjaiból.
Egy könnyet morzsolt szét a szeme szögletében, csak nagy nehezen vett erőt
magán:
– De térjünk vissza önre. Megbízzuk, hogy főosztályvezetői minőségében
minden lehetséges eszközzel álcázza a toronybeli munkák ideiglenes szünetelését,
különösen a közeli Éden bazárt látogató kalmárok előtt.
– Ez nem túl nehéz, ha kapok pergament.
– Ez elég nehéz, mert nem kaphat pergament, de még egy sekel ára
csomagolópapírt sem. Nincs keret, oldja meg saját erőforrásainak
felhasználásával. Nem akarok beleszólni a dolgába, de azt hiszem, az lesz a
legcélszerűbb, ha egész alacsonyan szálló felhőket imádkozik a torony fölé.

A torony álcázásának problémáját elintéztem azzal, hogy a szodomai kubikosokat

szétküldtem különféle kocsmákba panaszkodni a túlfeszített munkatempóra.
Maradt időm, hogy megismerkedjek rég nem látott hazám gazdasági életével.
Érthetetlennek tűnt, hogy vállalkozhatott Bábel egy égig érő torony
felépítésére, mikor szomszédaink, akik legalább úgy féltek Ninivétől, mint mi,
beérték ezer-kétezer emeletes tornyokkal, és a ninivei ellentorony sem haladta
meg a tízezer emelet magasságot.
Bábel gazdasági helyzete ugyanis több tekintetben is különbözött attól, amit
ideálisnak lehetett volna mondani. Az ország nyersanyagforrásokkal nem
rendelkezett – kevés értékes szantálfaerdőt és jáspislelőhelyet kivéve –, területét
teljesen használhatatlan kobalt- és platinahegyek borították.
Griffmadár-tenyésztésünk pedig, mely régen sok dicsőséget szerzett Bábel
nevének, szintén leromlott néhány évezreddel ezelőtt, mikor egyik tudósunk úgy
próbálta vízi közlekedésre is alkalmassá tenni a madarakat, hogy vízilovakkal
keresztezte őket.
És – legyünk őszinték – a bábeliek nem szerettek túlságosan dolgozni. A
kórházak évek óta nem jegyeztek fel olyan esetet, hogy valamelyik toronylakót
túlhajtott munka okozta sérvvel szállítottak volna be.
A bábelieknek ezt a különös vonását több elméleti feltételezés is magyarázta.
A legelterjedtebb indokolás szerint még a vízözön pusztításai váltották ki ezt a
munkaellenes sokkot. – Minek dolgozzunk? – kérdezték – mikor egy újabb
vízözön úgyis elsodor mindent? Legfeljebb az Ararát hegyen érdemes építeni egy
víkendházat. – Ezen okulva a fiatalabb nemzedéket távol tartottuk a víztől,
mosdani sem engedtük őket, ők mégis, ha ez egyáltalán lehetséges – még
atyáiknál is lustábbak voltak.
Legfőbb gazdasági erőforrásunk a manna volt. Bábelben ugyan már rég nem
hullott manna, de Szumériában még esett, és a keleti szél mindig átsodort annyit,
amennyiből a torony lakói megélhettek.
Életszínvonaluk ennek következtében magasabb volt, mint a szomszédos
Filiszteáé, sőt Antilibanonét is felülmúlta, pedig az antilibanoni kalmárok még
Távol-Kelettel is összeköttetést tartottak fenn, tengeri sóért lótuszvirágkonzervet
és filozófiai pergamentekercseket vásároltak.
Egyetlen gondolkodó bábeli előtt sem lehetett kétséges azonban, hogy
országuknak ez a megalapozatlan jóléte nem tartható fenn sokáig.

Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor Nahum magához hívatott, és vázolta az

ismert tényeket, és bejelentette:
– Amitől tartottam, bekövetkezett: Szumériának magának is szüksége van a
teljes mannamennyiségre. Szumér kőművesek hatalmas szélfogó falat kezdtek el
építeni az ország keleti határán, hogy meggátolják a manna kiáramlását.
Országunkat teljes csőd fenyegeti. Ebben az ünnepélyes órában megkérdezem önt,
lát-e valami kivezető utat?
Én már rég forgattam magamban egy ötletet, melyet még Jónás ninivei
vendéglőjének áradó forgalma sugallt, úgy éreztem, itt az idő, hogy előálljak vele:
– Egyetlen lehetőségünk van, éppúgy, mint déli szomszédunknak,
Filiszteának kétezer évvel ezelőtt: át kell építeni országunkat idegenforgalmi
látványossággá. Filisztea is lejjebb volt a szent skarabeusz faránál, és ma már
kezdi visszafizetni a kölcsönt Ninivének.
– Filiszteának könnyű volt, a hosszú és fövenyes tengerparttal.
– Nekünk pedig van valamink, amivel a világ egyetlen országa sem
rendelkezik.
– Mi az?
– A Torony. Ezt kell idegenforgalmi propagandánk középpontjába állítani.
Mennyi pénzünk van?
– Valami százharmincezer sekel, a kőművesek öröklakásának béréből folyt
be. De tudja, hogy áll a mi pénznemünk?! A „Szabad Kánaán” szerint azért
nevezik sekelnek, mert a világon senkinek se-kell. Ez a százharmincezer sekel
jelenleg 0,2 ninivei rúpiának felel meg.
 – Bocsássa rendelkezésemre ezt az összeget, és én megpróbálom szanálni
Bábelt.

Száz külföldi városban felállítottam a Bábeltourist kirendeltségét. Az irodák falán

a Tornyot ábrázoló plakátok lógtak: „Üdüljön Bábelben, a világ legnagyobb
befejezetlen tornyában. Történelmi emlékek, vidámság, hagyományos bábeli
vendégszeretet. Toronyzene. Üdüljön Bábelben.”
Az érdeklődőket alkalmazottaink megkínálták bábeli nektárral – mivel az új
termés gyalázatos volt, extra minőségű régi tömlőinket vittük ki, melyek tartalmát
még szegény Habakuk főosztályvezető csontjaiból sajtoltuk – és bábeli módra
készített martalóchússal.
Mint gondolni lehet, ezt a propagandahálózatot sem tudtam volna felépíteni
kéttized föníciai rúpiából, az összes szomszédos államtól kölcsönöket kértem,
melyeket meg is kaptam, külföldön senki sem merte feltételezni, hogy ennyire
nincs pénzünk.
Megkezdődött Bábel belső átalakítása is, hogy alkalmassá tegyük a külföldi
vendégek fogadására. Vendéglátó oázisaink már a vízözön előtt is kissé
elmaradottaknak számítottak, új oázisok felépítéséhez hiányzott a pénz, így nem
maradt más hátra: a torony lakásait kellett felszabadítanunk a vendégek
elhelyezésére.
A bábeli lakókat kényelmes sátortáborokba szándékoztunk áttelepíteni, de
hiába dobolta el naponta háromszor a Tamtamszolgálat a „Mily szépek a te
sátraid, Bábel” kezdetű slágert, senki sem akarta elhagyni a lakását. Végül is úgy
oldottuk meg a kérdést, hogy a lakókat államköltségen elküldtük üdülni
Antilibanonba, ahol a sekelt is elfogadták fizetési eszközül.
Az otthon maradt bábelieket négy kasztba osztottuk be: néhányan szállodai
alkalmazottak lettek a toronyban, nyelvismeret hiányában, sajnos, csak kevés
embert tudtunk felvenni, a kőművesekről ugyanis kiderült, hogy csak
halandzsáztak, semmiféle idegen nyelvet nem beszélnek. A második kaszt
hangulatos bábeli emléktárgyakat készített, a harmadik málnaszörpöt árult. A
negyedik kaszt pedig – jelezve, hogy Bábelben a külföldiektől független
társadalmi élet is folyik – a „Seregek ura” irodák előtt tolongott. Ezekben az
irodákban az éppen folyó háborúk kimenetelére lehetett fogadni. Például a
pergamenre első helyen a Sába–Ninive háború volt írva, ha a fogadó az otthon
harcoló Sábát várta győztesnek, akkor egy karót rajzolt a pergamenre, ha Ninivét
tartotta esélyesebbnek, akkor egy hattyúnyakat, ha pedig, véleménye szerint, a
háború békekötéssel vagy kölcsönös teljes elvérzéssel végződik majd, egyszerűen
áthúzta a kockát. A bábeli ipart és mezőgazdaságot – mely amúgy is csak
ráfizetéssel járt – teljesen leállítottuk.
 Néhány kisebb beruházás azonban elkerülhetetlennek bizonyult. A Genezáreti
tó mellett mindenképpen fel kellett építenünk a nagy központi strandfürdőt,
építészeink korhű bábeli stílusban igazán szellemesen oldották meg a feladatukat,
említést érdemel például az az ötletük, hogy a női zuhanyozó mérlege mögé
lángbetűkkel felírták a falra: „Megmérettél, és könnyűnek találtattál.” A
Genezáret tavat – mivel Bábel tengerrel sajnos nem rendelkezett – a szórakoztatás
centrumává fejlesztettük ki, cethal-síversenyeket rendeztünk, griffmadár
lovaglóiskolát, Noé bárkája naponta négyszer invitálta sétahajózásra
vendégeinket.
Mindenképpen jogosnak látszott várakozásunk, hogy már az első
turistaszezon nagyot lendít majd Bábel kátyúba jutott gazdasági helyzetén.

Legnagyobb megdöbbenésünkre a Bábeltourist külföldi kirendeltségeinél alig

néhány vendég jelentette be a szándékát, hogy el kíván látogatni hazánkba, ezek is
jobbára kis pénzű iskolamesterek vagy piramisőrök voltak. Ugyanakkor a
szomszéd Filisztea tengerpartját valósággal elárasztották a gazdag idegenek.
Néhány további sikertelen reklámötlet után a legdrasztikusabb eszközhöz
nyúltam, hogy megmentsem a szezont: nemzetközi kongresszust rendeztem
Bábelben. Sokáig latolgattam a lehetőségeket: mi volna az a tárgykör, mely
leginkább egybeesik hazánk tradícióival, hosszú töprengés után a világ
volapökjeinek összehívása mellett döntöttem.
A volapök mozgalom a nyelvek sokféleségében látta az emberi bajok fő okát,
azért radikális gyógymódként egy új nyelvet ajánlott. A szavakat a volapök
nyelvben dobütések helyettesítették, a szükségletek fontossága határozta meg az
ütések számát, így például, ha valaki enni kért, egyet ütött a dobra, ha inni, akkor
kettőt, kétszázhetvenhárom dobütés kételkedést fejezett ki a Napfaló Kockás
Krokodil létezésében. Úgy véltem, a volapök eszmének sehol sem lehetne
megfelelőbb környezete, mint a bábeli toronyban, mely – legalábbis a hivatalos
jelentések szerint – lakói nyelvének összezavarodása miatt maradt befejezetlenül.
Már a határon elkezdődtek a bajok. Kiderült, hogy a volapök mozgalom csak
látszólag egységes, valójában két kibékíthetetlenül szemben álló frakcióra oszlik,
az egyik a dobszó, a másik a kürtszó hatékonyságára esküszik, az eszme
elárulásával vádolták egymást, és nem voltak hajlandók közös tárgyalóasztalhoz
leülni. A kürtösök visszafordultak, és Jerikóban rendeztek ellenkongresszust.
Bár a dobos volapökök is velük tartottak volna. Napkelet legsóherebb
egzisztenciái gyűltek itt össze, gyűrött burnuszban és kopott saruban,
kisgyerekeiket kézen fogva, egész nap az utcát járták, és hol egyet, hol kettőt
ütöttek a dobjaikra. Fizetés helyett pedig kilencet, mely a volapök nyelvben
„köszönöm”-öt jelent. Nyakunkon maradtak a volapök felírással díszített
vízipipák, serbetek, nargilék és ottománok is.
A kongresszus teljes csőddel végződött, elúszott a külföldi kölcsönökből
szerzett utolsó rúpiánk is.

Feladtam a harcot, és elkészültem a legrosszabbra, tudtam, énrám is bukott bábeli

vezetők elkerülhetetlen sorsa vár: vagy a külkereskedelemben helyeznek el, vagy
a hulladékgyűjtésnél, mikor egyik nap hat markos rabszolga egy névkőtáblát
cipelt be hozzám: Ben Gházi Szuez Kásszászin ninivei tárca nélküli próféta kért
kihallgatást. Bár Ninive Bábel ősi ellenségei közé tartozott, nem voltam abban a
helyzetben, hogy ne fogadjam a küldöttjét. Ben Gházi Szuez Kásszászin hasissal
kínált, és egyenesen a tárgyra tért:
– Tudjuk, hogy önök áteveztek a Genezáret túlsó oldalára (a hagyományos
ninivei ravaszság így írta körül csődbe jutott gazdasági helyzetünket), de mi
hajlandók vagyunk segíteni önökön.
– Milyen formában? – kérdeztem. – Mert azt nem kell külön mondanom,
hogy a büszke bábeli nép nem fogad el semmiféle megalázó feltételt. Így például
szó sem lehet arról, hogy szakállunkba színes szalagokat fonjunk, vagy
nyilvánosan megtagadjuk, hogy griffmadárra termett nép vagyunk.
– Ezt senki sem kívánhatja önöktől – békített meg a tárca nélküli próféta –,
Ninive nem akar mást, mint betársulni a Toronyba, mindkét fél számára rendkívül
kedvező feltételek mellett.
Bár nem utasítottam vissza az ajánlatot, nem éreztem magam illetékesnek a
tárgyalások lefolytatására, beszélnem kellett a Torony legfőbb emberével,
Nahummal. Ben Gházi Szuez Kásszászin is azt ígérte, hogy a legközelebbi
megbeszélésre már tárcával jön.

Nahum már a Ninive szó hallatára elkomorodott, amit meg is lehet érteni, tizenhét
csatát viselt a gőgös város ellen, és Bábel vasszükségletének nagy részét abból
fedeztük, hogy az ő testéből mágnessel kivontuk a lándzsafejeket és beletört
nyílvégeket. Indulata csak fokozódott, mikor ismertettem vele a ninivei ajánlatot:
– Nem, nem, és még egyszer nem. Amit háborúban nem sikerült kivívniuk,
azt most elérnék pénzzel. Templomainkban a Napfaló Kockás Krokodil helyett a
rúpiát állítanák az oltárra.
 – De legalább maradnának templomaink – jegyeztem meg szerényen –, míg
így az a veszély fenyeget, hogy külföldi hitelezőink téglaárban elárverezik az
egész tornyot.
– Folytatni kell a tornyot, most már belátom, kár volt abbahagyni – mondta
Nahum –, megyek és beszélek az emberekkel.
– Engedjen meg egy megjegyzést, főtoronyvezető: egy nemzedéket legfeljebb
egyszer lehet rábeszélni toronyépítésre.
– Ez cinikus hang, méltatlan a rózsaszín kőtáblához, amellyel ön a
Prófétaképzőt végezte.
Mintha harcba készülne, felszállt régi griffmadarára, a gúnyos „Szabad
Kánaán” már többször is megjegyezte, hogy ennél a griffnél Nahum csak a
kedvenc vesszőgriffjét szereti jobban: a Torony felépítését.
– Megyek a nép közé, és ne is próbáljon visszatartani!
Eszem ágába sem volt visszatartani, tudtam, hogy Nahum az utolsó pillanatig
tiltakozna a ninivei ajánlat elfogadása ellen. Értesítettem a Bábeli Temetkezési
Központot, és megadtam Nahum méreteit. Ismertem a népemet: jóindulatú és
szelíd, mint a bárány, mindent eltűr, kivéve, ha munkára buzdítják, arra
számítottam, hogy a felbőszült tömeg agyonveri majd a főtoronyvezetőt. De
kiderült, hogy a toronylakók megőriztek még valamennyi tiszteletet vezérük iránt,
csak a Vigyorgó Házba zárták be.

Tehát elhárult minden akadály azelől, hogy Ninive belekapcsolódjon Bábel

idegenforgalmának megszervezésébe. Már az első ötleteik után beláttam, hogy a
ninivei szakemberektől még sokat tanulhatok.
Hazánk éghajlatában eddig leginkább azt kifogásolták a turisták, hogy kevés
a napsütéses órák száma, a nap későn kel, és igen korán lenyugszik. Üzlettársaink
szerződtették Júdeából a neves Józsua professzort, aki kitárt karjaival megállította
a napot a Torony fölött.
Speciális boltot nyitottak, melyben – csak ninivei rúpiáért – kiárulták
szanaszét heverő ócskaságainkat: a Királyok Könyvét, Mózes vízfakasztó pálcáját
és mindenekelőtt a Tíz Ige összes fellelhető példányát. A kőtáblákat az üzleti
célok érdekében kissé meg kellett csonkítanunk, az olyan parancsolatokról, hogy:
ne paráználkodj, ne ölj, letörtük a „ne”-t, a tiltószókat azután a belföldi piacon
hoztuk forgalomba.
Bábel idegenforgalma hihetetlen módon fellendült, a Torony szobái állandóan
foglaltak voltak, egyes fényűzőbb lakosztályainkat, például azokat, melyeket a
Puritán Erkölcsi Főnökség vagy az Elnyomottak Testvéri Ligájának egykori
irodahelyiségeiből alakítottunk át, hosszú évekre előjegyezték.

Baumgartner, az érzékeny kapus

(H. Kovács történeteiből VI.)

Azt még az MTK-drukkerek is elismerik, kedves uraim, hogy Ányos Fakírnál

nagyobb kapus soha nem állt be a három léc közé. Ma már az örök
futballmezőkön véd, de ott fönn a Mennyország F. C.-ben is ő kapta az egyes
számú kapusglóriát, kapuja mögött ott állnak és tanulnak mint tartalékok: Zsák,
Zamora, Hiden.
Igaz, amíg élt, voltak ellenségei, mert Fakír túlságos nyugalmával felingerelte
még saját híveit is, a higgadtságáról és mértéktartásáról közismert Ferencváros
közönségét.
Már az rossz vért szült, hogy mikor kifutott a pályára, magával hozta a
bélyeggyűjteményét, és két védés közben elmerülten rendezgette a különböző
sorozatokat. Nem volt meccs, mely izgalomba hozta volna, bármilyen tét is
forgott kockán.
Mikor a Világkupa döntőjében 0 : 0 állásnál a Penarol tizenegyeshez jutott
ellenünk, a mentők ingajáratban közlekedtek a Népstadion és a Rókus kórház
idegosztálya között, egyetlen ember maradt csak nyugodt: a Fakír. Rövid türelmet
kért, amíg meghallgatja zsebrádióján a „Bélyeggyűjtők ötpercé”-t, csak aztán állt
vissza a kapuba. A közönség tombolt, és akkor sem bocsátott meg neki, mikor egy
felülmúlhatatlan robinzonáddal végül is szögletre ütötte Hector Goncalvez
büntetőjét.
A közönség nem tudta, hogy Ányos Fakír a magánéletben is kissé lassú és
nemtörődöm gondolkodású, ez okozta korai halálát is. Az őszi idény utolsó
meccsén az edző elfelejtett szólni neki, hogy véget ért a szezon, egész télen hiába
keresték, csak tavasszal találták meg csontvázát a Népstadion egyik kapufájának
dőlve.
Halálát mégis mindenki megsiratta. A nagy kapus temetésének napján leálltak
a gyárak, a földeken nem dolgoztak a parasztok – ők inkább csak megszokásból,
mert nem is ismerték Fakírt.
 Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel borított koporsót, én
Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó
alatt:
– Kit igazoljunk le a Fakír helyére, főtitkárhelyettes úr? Szentmiklósit?
A nagy kapus holtteste megrázkódott a koporsóban.
– Sohonyait az MTK-bóI?
A koporsó majd leugrott a vállunkról.
– Baumgartnert, a drégelypalánki Balsors Téesz csapatából?
A koporsó végre megnyugodott, jelezve, hogy Fakír egyetért a
választásunkkal.

Felkerestem a téesz vezetőit, és nem titkolva, hogy Baumgartnerért jöttem,

megkérdeztem, mik a feltételeik?
– Százezer forint – felelte a sportköri elnök –, egy fillérrel sem kevesebb.
Elhűltem: százezer forint egy tehetséges, de mégiscsak ismeretlen nevű
kapusért!
– Sajnos, ennyi pénz nem áll a rendelkezésünkre.
– Nem is maguk adnák ezt a százezer forintot, hanem mi, amiért elviszik
tőlünk Baumgartnert. Mérleghiányos téesz vagyunk, de erre nem sajnáljuk a
pénzt.
Azt hittem, rosszul hallok, huszonöt éve igazolok játékosokat a
Ferencvárosnak, de ilyen eset még nem fordult elő a praxisomban.
– De hát mi baja van ennek a Baumgartnernek? Iszik, nőzik?
– Nem kérem, talán úgy lehetne kifejezni: egy kicsit érzékeny.
– És az olyan nagy baj?
– Tessék, itt a százezer forint, a többit majd meglátják.

Másnap egy nyerges vontató állt meg Üllői úti klubházunk előtt, négy markos
szállítómunkás egy hatalmas sajtburához hasonló üvegkalitkát cipelt fel, alatta
könnyűbúvár-felszerelésben ott ült jövendő kapusunk.
 – Miért hozták így?
– Mi megmondtuk: másként nem vállaljuk a fuvart, csak ha légmentesen
szigetelve szállíthatjuk, így talán nem sértődik meg útközben.
A könnyűbúvár-felszerelés alatt még kényszerzubbony és szájkosár is volt,
ezek után a legrosszabbra készültünk fel, kellemes meglepetésünkre egy szerény
és jó modorú, göndör hajú fiatalember került elő a burkolatból, udvariasan
bemutatkozott:
– Baumgartner Sebestyén vagyok, a világ legjobb kapusa.

A tréningek során Baumgartner viselkedéséről csak a legnagyobb elismeréssel

lehetett nyilatkozni, ebben a fiúban megvolt minden képesség, hogy a
feledhetetlen Ányos Fakír örökébe lépjen. Branovics úgy határozott, hogy már a
tavaszi első fordulóban – melyre a sors szeszélyéből épp az MTK elleni örök
rangadó esett – beállítja a csapatba a fiatal kapust.
Mikor Baumgartner kifutott a pályára, senki sem lepődött meg azon, hogy
egy rozsdás patkót, két tarka macskát és egy háziáldást hoz magával. Már Ányos
Fakír leszoktatta a szurkolókat arról, hogy ilyesmin csodálkozzanak.
Felszögezte az egyik kapufára a patkót, a másikra a háziáldást, a macskákat
egy spárgával a hálóhoz kötötte, utána letérdelt a gólvonalon, magába merülten
imádkozott, a felkészülést azzal fejezte be, hogy jobb lábbal belelépett a direkt
erre a célra odakészített lócitromba.
A gyúrótól máslit kért, hogy a hajába köthesse, mikor a gyúró felvilágosította,
hogy ő nem lány, hanem fiú, bocsánatkérően mosolygott, egyébként nyugodtnak
és magabiztosnak látszott.
A kapus mintha kissé túlzott lendülettel vetette volna magát a küzdelembe,
még az első negyedóra sem telt el, már eltörte mind a három saját hátvédjének a
lábát. Egymásra néztünk Branoviccsal:
– Nem baj – mondta az ügyvezető főtitkárhelyettes –, a fő az, hogy akar a fiú.
A megfogyatkozott védelem mögött Baumgartner a bravúrok sorozatát
mutatta be. Kígyóként tekeredett körül a kapufán, és ha a helyzet úgy kívánta,
felugrott a kapu tetejére, de a félidő közepe táján tehetetlennek bizonyult
Borovácz VI közeli lövésével szemben, a gyilkos erejű bomba elől még a hálóban
veszteglő macskák is alig tudtak félreugrani.
Játékostársai nem is tettek neki szemrehányást, szótlanul vonultak
középkezdéshez, csak a tribün tetején harsant fel egy örökké elégedetlen szurkoló
hangja:
 – Te hülye! Beszedted ezt a leventególt!
A feledhetetlen Ányos Fakír, de a világ minden más kapusa is elengedte
volna a füle mellett ezt a megjegyzést, Baumgartner azonban nem hagyta
ennyiben a dolgot, kiment a salakpályára, és onnan kiáltozott vissza:
– Miért? Maga szerint hogy kellett volna védeni? Jöjjön le, és mutassa meg.
– Le is jövök, te nótás kapitány.
– Te nyári Mikulás.
– Te kolhozjampec.
Baumgartner félrelökte a bírót, aki a meccs folytatását sürgette:
– Most nem erről van szó, hanem a becsületemről. Szeretném látni, hogy az a
nagypofájú mit csinál egy ilyen erős közeli lövéssel?!
Közben leért a tribünről a közbekiabáló, megdöbbenve láttam, hogy Lajos
bácsi az, az öreg újságárus, aki még az első világháborúban vállból elvesztette
mindkét karját.
– Hatvanöt éves vagyok – mondta Lajos bácsi –, száztizennyolc százalékos
hadirokkant, de ilyen leventególt nem eszek meg. Gyújtsatok meg egy cigarettát,
és tegyétek a számba.
Így füstölve állt be a kapuba, és nyugodtan várta, míg Borovácz VI leállítja a
labdát az előbbi helyzetbe, nekifut, és újból rárúgja. A hatalmas lövést Lajos bácsi
a cigarettaszipkájával szögletre ütötte, utána meghajolva fogadta a szurkolók
dübörgő tapsát.
Baumgartner kirohant a Stadionból, a nyomába vetettem magam, a
revolverkölcsönzőben értem utol, alig tudtam kicsavarni a kezéből a fegyvert.
Vigasztaltam őt, de a lelkem mélyén már kezdtem érteni, mi is lehet az a bizonyos
érzékenység, melyért a drégelypalánki Balsors Téesz, mérleghiánya ellenére sem
sokallta a százezer forintos megváltást.

Hiába intettük nyugalomra, Baumgartner az egyik botrányt a másik után rendezte.

Meccs közben táskarádióján figyelte, hogy a szpíker mit mond róla, ha
valamilyen megjegyzést sérelmesnek talált, negyedórákra otthagyta a kaput, és
odament a mikrofonhoz vitatkozni.
Betiltatta a pálya környékén a napraforgó- és tökmagárusítást, mert a ropogás
zavarta őt az összpontosításban, ugyanezen okból a Stadionba lépő nézőknek
nemezpapucsot kellett húzni a cipőjükre.
 Hónapokig pereskedett a vasút ellen, mert a szél a Keleti pályaudvar felől
füstöt sodort a Stadion felé, és az csípte a szemét. Mikor a pert elvesztette,
Baumgartner egy pokolgépet adott be megőrzésre a pályaudvar ruhatárába.
Viszont meg kell hagyni: csodálatosan védett. Meccsek közben egy
bárányfelhő lebegett mozdulatlanul a kapuja fölött, Ányos Fakír ült rajta, fehér
angyali karingben-glóriában, egy-egy öklözés vagy kifutás után elismerően
összeütötte a szárnyait.
A csapat semmiképpen sem mondhatott le a kivételes képességű kapuvédőről,
kétségbeesetten kértük ki az idegorvos véleményét.
– Maguk nagyon jól tudják, kedves uraim – mondta doktor Schön Ubul –,
hogy minden kapus bolond. Én kezeltem a nagy Safraneket, azt képzelte magáról,
hogy tűzoltó főhadnagy, otthon állandóan vizet öntött a sparhertre, a felesége
évekig nem főzhetett meleg ételt. Vetélytársa, Mezőfi, a Szőke Párduc pedig egy
hizlalt hangyát tartott a cigarettatárcájában, órák hosszat énekelt neki, mert meg
akarta tanítani táncolni. Baumgartner viszont csak egy kissé idegesebb az átlagnál,
és talán még ezen is lehetne javítani valamennyit.
– Hogy?
– Nézzék: a fiú már huszonkét éves, és még nem akadt dolga nővel.
– Baumgartner még szűz?
– Hát hogy ne lenne az? Tizenhárom éves korában fedezték fel a
kapustehetségét, akkor rögtön edzőtáborba vitték, és azóta kétszer engedték ki
egy-egy félórára. Most a legsürgősebben meg kell nősíteni őt.

Másnap a főváros legkülönbözőbb pontjain kis alakú zöld-fehér plakátok jelentek

meg a következő szöveggel:

„Szurkolótársnők!
A csapat vitális érdekei úgy kívánják, hogy nagy tehetségű kapusunkat,
Baumgartner Sebestyént megnősítsük. Bár természetesen százszámra akadnának
jelöltek, de mi csak egy igazi Fradi-szurkolónő mellett látjuk biztosítva kapusunk
családi tűzhelyének melegét. Lányok! Most bebizonyíthatjátok, hogy tudtok annyi
áldozatot hozni a csapatért, mint a férfiak.
Folyó hó huszonharmadikán déli ¾ 1-kor jelentkezzen a Rákosmezőn
Branovics Géza ügyvezető helyettes-főtitkárnál minden olyan 18–25 év közti
lány, aki megfelel a következő feltételeknek:
 1. Legyen szilárd és megingathatatlan híve rendszerünknek! (4–2–4, az
egyik fedezet beékelődik a hátvédek vonalába, balösszekötő kissé
hátravonva.)
2. Érvényes tagsági könyvvel és hatvan centinél nem nagyobb
csípőbőséggel rendelkezik.
3. Vállalja, hogy a kapust hozzásegíti formája megőrzéséhez. Nem jár
vele moziba, színházba, táncolni, házasélet eszközlése előtt kikéri
sportorvosunk beleegyezését.”

És így folytatódtak a feltételek, egészen le a lap aljáig. A megjelölt

időpontban mégis hatvankétezer-négyszázkilencvenhárom áldozatkész lány jelent
meg a Rákosmezőn.
Branovics neves szakemberek bevonásával selejtezőket rendezett azokból a
feladatkörökből, melyekben egy futballista feleségének otthonosan kell mozognia.
A jelentkezők próba étrendet állítottak össze, egy rangadó mérkőzés előtti
szerdára és a mérkőzés utáni keddre. Integettek egy képzelt repülőgép után, mely
külföldi túrára viszi a csapatot, úgy, hogy ez az integetés kifejezze a Ferencváros
győzelmébe vetett rendíthetetlen hitet.
Végül is tíz lány jutott túl a rostákon, Branovics bemutatta őket nekem, és a
véleményemet kérte. Én csak a fejemet csóváltam:
– Nézze, ügyvezető főtitkár-helyettes úr, ezek szép lányok, rendes lányok, de
nem futballistákhoz valók.
– Miért, milyen nők valók futballistákhoz? Az élet királyaihoz?
– Ezek a fiúk hiába az élet királyai, nőügyekben sokszor félszegek, és inkább
a náluk idősebb, érett nőkhöz vonzódnak. Kapusunknál – gondolom – még
fokozottabban így áll a helyzet, szívesebben ajánlanám neki bármelyik
kiválasztott lány özvegy édesanyját.
Branovics lesújtó pillantást vetett rám:
– Magának romlott és beteges fantáziája van, Kovács úr.
– Az nem baj, csak a csapatnak menjen a játék.

Az idény végén került sor Baumgartner esküvőjére, a kiválasztott tíz lány

legszebbikét, Csipke Rózsika adminisztrátort vezette a Mester utcai házasságkötő
teremben az anyakönyvvezető elé. Az ünnepélyes alkalomra való tekintettel az
anyakönyvvezetői tisztet régi sportember töltötte be: Gottselig Aranka, aki az
1930-as évek elején hamis igazolvánnyal – Kriván Gyula néven – támadó
középfedezetet játszott a Törökőr második csapatában.
Én régtől ismertem Arankát, tudtam, hogy ez a rafinált nőszemély nemcsak a
játékot sajátította el, de kitanulmányozta a játékosok lelkivilágát is. Hajlott kora
ellenére állandóan valamelyik neves futballista udvarolt neki, legutóbb az MTK-s
Borovácz VI. Megláttam, hogy Aranka a nemzetiszínű szalag alatt unokája kihívó
szabású pulóverét viseli, azonnal rosszat sejtettem.
Az ifjú pár a játékostársak felemelt sípcsontvédőinek sorfala alatt vonult az
emelvényhez, mikor odaértek, Baumgartner elengedte menyasszonya kezét, és
megbabonázva bámult az unoka kihívó szabású pulóverére. Én kétségbeesve
elfordultam, tudtam, hogy bekövetkezik az, amit megjósoltam.
– Baumgartner Sebestyén, kívánja-e feleségül venni a jelen levő Csipke
Rózsikát?
– Nem.
– Miért?
– Mert én magát akarom elvenni! – mondta a tehetséges fiatal kapuvéd.

Senki sem jósolt hosszú életet ennek a nagy korkülönbséggel megkötött

házasságnak, de az események rácáfoltak a várakozásra.
A ravasz és tapasztalt Aranka az ujja köré csavarta érzelmi ügyekben járatlan
kapusunkat, Baumgartner az őrületig féltékeny volt rá. Ez a szenvedély még a
futball iránti rajongást is háttérbe szorította nála.
Azt még elnéztük, hogy a kapufát telifaragja G. A. monogrammal, de abból
már komoly bonyodalmak származtak, hogy meccs közben sem volt hajlandó
megválni feleségétől. Mivel a nemzetközi előírások megtiltják, hogy illetéktelen
személyek ülhessenek a kapu mögötti kispadon, Baumgartner egy helikoptert
bérelt, és az asszony másfél óráig azon keringett a pálya fölött. A kapus így
állandóan fölfelé figyelt: nem kezd-e ki Aranka valamilyen arra haladó repülőgép
pilótájával?
Persze, az olyan dörzsölt csatárok, mint a szegedi Sóbujtár, vagy a Vasas
Karalokánovja, hamar észrevették ezt a különös szokást, kivárták a pillanatot,
mikor épp fölfelé néz, és már a Kígyó térről rálőtték a labdát. Katasztrofális
vereségek sorozatát szenvedtük el, pedig még hátravolt az MTK elleni örök
rangadó.
Branovics, mint már annyiszor, most is hozzám fordult segítségért:
 – Kedves jó Kovács úr, ezt a mérkőzést nem szabad elveszítenünk. Hogy
lehetne lelket verni Baumgartnerbe? Mai formájában Borovácz VI legalább négy
gólt lő neki.
Elgondolkoztam:
– Most már nincs más hátra: a féltékenységre kell apellálnunk.
A csapat a Duna fenekén egy búvárharangban volt rejtekhelyen, csak így
tudtuk megóvni őket a szurkolók zaklatásaitól, itt kerestem fel a kapust, és
elmondtam neki, amit mindeddig gondosan titkoltunk előtte, hogy feleségének
utolsó szerelme az MTK-s Borovácz VI volt, és értesüléseink szerint a csatár
mindmáig szereti Arankát. Visszafelé jövet beugrottam a Temetkezési Intézetbe,
és megkérdeztem, mibe kerül egy NB I osztályú temetés.
Baumgartner szemrehányást tett Arankának, az asszony nem is tagadta a
vádat, sőt, ő ment át támadásba:
– Borovácz VI mellett ezerszer különb életem volt – mondta –, ők sorozatban
nyerték a meccseket, te pedig tavaly december óta egy fillér győzelmi prémiumot
sem hoztál haza.
– De a fizetésemet odaadtam.
– Ha fizetésből akartam volna élni, nem futballistához megyek.
Aranka az asztalra vágott:
– És vedd tudomásul: meguntam már a nyomort. Ha nem nyertek vasárnap az
MTK ellen, visszaköltözöm Borováczhoz.

Baumgartner még soha olyan szorgalmasan nem végezte az edzés munkáját, mint
ezen a héten.
A szokásos bemelegítő gyakorlatot nem találta elég hatékonynak, ezért beült
egy fűtött kemencébe, és egy forrasztólámpával melegítette be az ízületeit.
A legnagyobb gondot az utóbbi időben kissé megbomlott reflexeinek
helyrehozására fordította. Egy zsák lepkét hozott ki, egyenként kiengedte a zsák
száján, és megpróbálta elkapni őket. Aztán visszadugta a lepkéket, és
százszor-ezerszer elölről kezdte a gyakorlatot.
A tréninget könnyű rugalmassági gyakorlatok zárták le, melyeket a pálya
szélén már a mentők is végignéztek, türelmesen várva, hogy mikor esik össze a
kapus. Vasárnapra Baumgartner csúcsformába lendült.
Otthon hagyta szerencsepatkóit és tarka macskáit, helyettük egy töltött
pisztolyt hozott magával kifutásnál. Nem közölt semmit a fegyver rendeltetéséről,
de a mozdulat, mellyel a hálóba helyezte, a legkisebb kétséget sem hagyta afelől,
hogy Baumgartner ma csak egy gólt kaphat, az összes további kapuslövés már
hullagyalázásnak számít.
Már a második védése után őrjöngésbe tört ki a lelátó, öreg szurkolók
elkérték szomszédjuk szemüvegét, mert a kapus mozgásából azt hitték, hogy a
feledhetetlen Ányos Fakír tért vissza az örök futballmezőkről. Különösen
Borovácz VI lövéseire dobta magát önfeláldozóan, olyanokat esett, hogy
behorpadt a fű alatta, és avar korabeli ezüsttallérok kerültek elő, mint
téeszcsékben a mélyszántásnál.
Egy-egy bravúros mentés után felnézett Aranka helikopterére, mivel
csatársorunk egygólos vezetést szerzett, az idő múlásával egyre valószínűbbnek
látszott, hogy Baumgartner hosszú szünet után ma végre győzelmi prémiumot visz
haza, és továbbra is biztosíthatja magának felesége vonzalmát.
És a második félidő utolsó előtti percében történt az a végzetes eset, melyet a
sportlélektan szakkönyvei azóta is Baumgartner-komplexus elnevezéssel illetnek.
Borovácz VI a félpályánál cselezni akart, de a labda lepattant a lábáról, és
erejét vesztve a mi kapunk felé gurult. Baumgartner könnyed mozdulattal lehajolt
érte, de ugyanebben a pillanatban egy lepke is felrebbent a fűből, és a kapus, az
edzések káros reflexbegyakorlásának hatására, nem a labdát, hanem a lepkét fogta
meg. Az MTK kiegyenlített, majd az utolsó pillanatban a győzelmet is
megszerezte, de Baumgartner ezt már nem érte meg.

Nyolc elnökségi tag vitte a vállán a zöld-fehér lepellel díszített koporsót, én

Branovics Géza ügyvezető főtitkár-helyettes mellé kerültem. Átszóltam a koporsó
alatt:
– Kit igazoljunk le Baumgartner helyére?
– Jó volna egyszer már egy kevésbé bolond kapus.
– Talán Merklánszky doktor a Herminamezőből, róla nagyon sok jót
hallottam.

A következő bajnokság első mérkőzésén már Merklánszky doktor futott ki a

fekete kapusmezben. Egy bombardót hozott magával, a játékvezetői sípszóra
szerényen meghajolt, és Händel Vízizenéjének bevezető futamait kezdte játszani.
 Az Elátkozott Hivatal
Én, az utolsó azok közül, akik ismerik az Elátkozott Hivatal titkát, úgy érzem,
elérkezett az idő, hogy a világ elé tárjam azokat az eseményeket, melyek a Hivatal
szörnyű sorsát okozták.
Hivatalunk semmiben sem különbözött más hasonló intézményektől,
legföljebb annyiban, hogy igazgatónk, Brandt József, az átlagosnál valamivel
nagyobb tiszteletet kívánt meg a maga számára. A hivatal előcsarnokában ott állt
életnagyságú szobra, melyet a hatvanadik születésnapjára a vállalati amatőr
szobrászverseny hétszáz pályaműve közül a bíráló bizottság a legjobbnak ítélt –
ujját fenyegetően a belépőre szegezte, másik kezével pedig egy falon lógó táblára
mutatott: „Mit tettél ma azért, hogy meg legyek veled elégedve?” Az illemhelyen
is kitétette a képét, azzal a felírással, hogy: „Ne lógj itt, gondold meg: én is le
tudtam mondani a dohányzásról!”
Brandt igazgató kartárs irodáját egy átalakított páncélszekrényben rendezte
be, az ügyvitelt zseniálisan leegyszerűsítette: soha senkit semmilyen ügyben nem
fogadott. Kivételt csak az képezett, ha valaki bejelentést akart tenni, hogy
vállalatunk egyik dolgozója kicsinylőleg vagy becsmérlőleg nyilatkozott Róla.
Ilyenkor a bejelentő a páncélszekrény külső zárán kiforgatta az „ellenség” szót,
erre az ajtó kinyílt előtte, beléphetett, és közölhette adatait. Ha a bejelentés
igaznak bizonyult, a rágalmazó kartárs repült a vállalattól, viszont ha nem
bizonyult igaznak, akkor is repült, mert nem lehet véletlen, hogy az illetőnek
olyan mondásokat lehet tulajdonítani, melyek rongálják az igazgató tekintélyét.
Brandt kartárs hat évig vezette vállalatunkat, azalatt tizenkétszer cserélődtek
ki körülötte az emberek. A hatodik év végén Brandt kartárs váratlanul meghalt,
jóllehet két vezető beosztású dolgozónak engedélyezte a templomba járást, azzal a
feltétellel, hogy meghatározott időszakban misét mondatnak érte.
Halála másnapján a dolgozók gyászmegemlékezésre jöttek össze a vállalat
kultúrtermében, Brandt kartárs gyászszalaggal bevont képe előtt, mely alá – utolsó
akarata szerint – odaszegezték a felírást: „Az anyag megmarad, csak átalakul,
innen is figyellek titeket!” Az új, kinevezett vállalatvezető még nem érkezett meg,
az ünnepség szónoka Cseppentő kartárs volt.
Beszédét a teremnek háttal, a kép felé fordulva mondta el, akik az első
sorokban álltak, állítólag látták, hogy a beszéd közben a kép néha helyeslőleg
bólint, vagy ha nincs megelégedve, haragosan összevonja a szemöldökét. A
beszéd reggel nyolckor kezdődött, és már másnap délután fél hétkor véget ért.
Cseppentő kartárs letette az utolsó lapot is az asztalra, és felkérte a megjelenteket,
hogy egyperces néma felállással áldozzanak az elhunyt Brandt kartárs emlékének.
És itt teljesedett be a Hivatal sorsa, melynek következtében joggal áll neve mellett
az „Elátkozott” jelző.
A megjelentek némán felálltak, hogy megindultságukat elrejtsék, vagy
legalábbis olyan színben tűnjenek fel, mintha megindulásukat lepleznék,
belekapaszkodtak az előttük levő szék karfájába. Kökény kartárs – akinek
időnként görcs szokott állni a lábába – még rögtön a némaság elején megmoccant,
de Cseppentő kartárs szigorú pillantására újból mozdulatlanná merevedett, tudta,
hogy a helyettesek nem szeretik, ha a beosztottak tiszteletlenek az elhunyt
főnökkel szemben.
A kartársak álltak és várták, hogy valaki majd zörgéssel, köhögéssel vagy
bármilyen más módon jelzi, hogy az egy perc letelt. De senki se moccant.
Bár a perc már egyre nyilvánvalóbban elmúlt, senki se érezte magát
illetékesnek, hogy ezt megállapítsa. Maga a viszonylag legilletékesebb Cseppentő
kartárs sem mert az órájára nézni, pozíciójának rabja volt: hogy venné az ki
magát, ha éppen a helyettes törné meg az ünnepi hangulatot. Mások a
gyászszalaggal bevont képre néztek, és az állásukra gondoltak, nem kételkedtek
abban, hogy Brandt kartárs nem a vakvilágba fenyegetődzik az anyag
megmaradásának elvével, még a sírból is meg fogja torolni, ha valaki elvesz egy
másodpercet is abból az utolsó hatvanból, melyet az ő tiszteletének szentelnek.
Ugyanakkor senki sem fojthatta el mosolygását, ha arra gondolt, hogy fog repülni
a vállalattól az a szerencsétlen balek, aki megtöri majd a csendet, sokakban
felmerült a soron kívüli előléptetés lehetősége.
A tragédiát az tette teljessé, hogy a falon lógó hivatali óra – talán részvéte
jeléül – megállt, többé nem volt rá mód, hogy bárki is megállapíthassa az egy perc
leteltét kegyeletsértés nélkül.
Megvirradt, majd újra besötétedett, de az egyperces néma felállás még tartott,
az sem vetett véget neki, hogy közben megérkezett az új vállalatvezető, és kérte az
embereket, hogy üljenek le vagy menjenek haza, és pihenjék ki magukat. Szavaira
senki sem válaszolt, bár szívesen abbahagyták volna, de mindenki attól félt, hogy
megjegyzik: éppen ő ült le először.
Két hét múlva – mivel szükség volt a kultúrteremre – az új vállalatvezető
teherautóra rakatta a mozdulatlanul álló embereket (olyan mozdulatlanul álltak,
hogy úgy, ahogy voltak, meg lehetett volna operálni őket), és elszállította egy
kórházba. Mikor itt nem fogadták be őket, átvitette a Legeslegújabbkori Történeti
Múzeum egyik különtermébe.
Azóta is ott áll az Elátkozott Hivatal, piros kötélkordon veszi körül őket,
fogják a székek karfáját, és mereven néznek a falra, ahonnan már régen eltűnt
Brandt elvtárs fényképe. Az őr azt meséli, hogy éjszakánként felsóhajtanak, és
lábuk megmoccan, mintha mozdulni szeretne, de aztán szemük sarkából egymásra
néznek, és mereven, mozdulatlanul állnak tovább.