A félelem kapuja

A történet szereplői kitalált alakok, esetleges hasonlóságuk élő vagy holt

személyekkel csak a véletlen műve lehet.
M. Gy.

Első fejezet

A mezőszegi, Csányi Lászlóról elnevezett építőipari technikumot – több más,

hasonló jellegű iskolával együtt – még az 1960-as évek elején hozta létre egy
miniszteri rendelet. Az intézkedés ilyen módon is biztosítani kívánta a fellendülő
magyar építőipar szakember-utánpótlását.
A „Csányi” számos kedvezményt nyújtott növendékeinek: ingyenes
kollégiumi elhelyezést és étkezést, az átlagosnál magasabb összegű társadalmi
ösztöndíj-szerződéseket – ezeket különböző vállalatok ajánlották fel a tanulóknak.
A végzősök a szokványos érettségi bizonyítvány mellé építésztechnikusi oklevelet
is kaptak, de módjukban állt választani a továbbtanulás és az azonnali munkába
állás között.
Az iskola jó híre nem csak a városban terjedt el, de a megye távolabbi
vidékein is. Sok szülő szerette volna bejuttatni ide a gyerekét, a túljelentkezés
mértéke megközelítette az egyetemek arányszámait. Bár a felvételi vizsgákon
igyekeztek szigorúan rostálni, egy-egy osztályteremben harmincöt-negyven tanuló
is szorongott.
A „Csányi” virágkora mintegy két évtizedig tartott. Az 1980-as évek derekára
nehezedő gazdasági helyzet következtében országszerte csökkent az állami- és
magánépítkezések száma, ezt a visszaesést az iparág minden területén megérezte.
A szakma a továbbtanuló gyerekek körében is elveszítette a vonzóerejét.
A technikum mind kevésbé tudta biztosítani a korábbi kedvezményeket,
évről-évre nehezebb volt feltölteni az induló első osztályokat, és a felsőbb
évfolyamokból is sokan kimaradtak; átjelentkeztek más iskolába, vagy
elszegődtek kisegítőnek magániparosok mellé.
A létszám néha olyan mértékben lecsökkent, hogy a megyei újságokban
pótfelvételit kellett hirdetni, 1986 októberében sem találtak más megoldást. Már
jóval a tanév megkezdése után alkalmi bizottságot hívtak össze iskolai vezetőkből
és a tanárokból, elbírálni a beérkezett kérelmeket. Érdemben alig vizsgálták a
jelentkezők alkalmasságát, mintegy gépiesen írták rá a papírokra a jóváhagyó
döntéseket. A bizottsági tagok a vizsga gyors befejezésére számítottak, mindenkit
meglepett, hogy a sorrendben utolsónak maradt pályázó személye körül vita
alakult ki.
Ezt a jelentkezőt Borsos Ferencnek hívták, a tizenkilencedik évét is betöltötte,
korát tekintve már le kellett volna tennie az érettségi vizsgát, de a bizonyítványa
csak két középiskolai osztály elvégzéséről tanúskodott. Egy-egy évet járt a
szombathelyi, majd a körmendi építőipari technikumba, de mindkét helyről
eltávolították. A csatolt személyi jellemzés szerint a kizárásra mindkét helyen
fegyelmi okokból került sor, Borsos gyakran provokált verekedéseket,
megfélemlítette és kihasználta gyengébb társait, sőt a nevelőivel is szembeszállt.
Késeket dobált a kollégiumi szoba ajtajába, és mikor megkérdezték, mire készül,
azt felelte, hogy az egyik felügyelő tanárral akar leszámolni.
A felvételi bizottság egyöntetűen úgy vélekedett, hogy nem érdemes
megpróbálkozni egy ilyen renitens növendékkel, de mindannyiuk meglepetésére
Kun, az elnöklő igazgatóhelyettes nem engedte ilyen egyszerűen lezárni az ügyet.
Emlékeztette kollégáit, hogy a harmadik évfolyam, ahová Borsos jelentkezett,
létszámában már most is alig éri el a rendeletekben megszabott alsó határt.
– Fennáll a veszély, hogy az elkövetkező hónapokban többen is eltávoznak,
és meg kell szüntetni a tanulócsoportot. Akkor pedig jövőre nem volna érettségiző
osztályunk, és az egész iskola léte veszélybe kerülne. Ilyen körülmények között
minden egyes gyerekkel érdemes foglalkoznunk.
Kun tovább sorolta a megfontolásra érdemes körülményeket. Borsos apja
szakmabelinek számított, haláláig egy falusi építőipari szövetkezetben dolgozott
mint kőműves. Végiglapozgatta a fiú bizonyítványát és felmutatta, hogy a gyenge
tanulmányi átlag ellenére néhány jobb jegy is akad benne, elsősorban magyar
irodalomból és testnevelésből.
– Kell lenni valami jónak is ebben a gyerekben, és a saját emberségünknek
tartozunk annyival, hogy legalább meghallgatjuk őt! – mondta az
igazgatóhelyettes, és be sem várva a bizottság hozzájárulását, intett az ajtófélfának
támaszkodó hivatalsegédnek. – Küldje be!
Alacsony, de szokatlanul széles vállú fiú lépett be a folyosóról, az ajtó
közelében megállt, és kezét hátul összekulcsolva hallgatagon várakozott, kétszer
is szólni kellett neki, amíg helyet foglalt az asztal túloldalára kirakott magános
széken. Közelebbről arcbőre az átlagosnál sötétebbnek tűnt, haját rövidre vágatta,
de korán kiserkenő bajusza lenőtt állközépig, sovány arcába vágódó éles
vonásaival valódi koránál jóval idősebbnek látszott. Ahogy tenyerét a térdére
fektette, feltűnt, hogy a keze fejére egy Victoria-kereszt van tetoválva.
Egy pillanatnyi csönd után Kun az asztalra támaszkodva előrehajolt, és a fiú
szemébe nézett:
– A volt tanáraid és a nevelőid kevés jót írtak rólad. Tudsz erről?
– Igen, tudok.
 – És mi a véleményed: megfelel ez az igazságnak, vagy elfogultak,
rosszindulatúak voltak veled szemben?
Borsos elgondolkodott, és nem fogadta el a kérdésben felkínált esélyt.
Megérezte, hogy ilyen védekezéssel csak maga ellen fordíthatja a bizottságot,
mert a tanárok és nevelők okvetlenül közösséget vállalnának ismeretlen
kollégáikkal.
– Nem, azt hiszem, inkább velem volt baj. Túl sokat megengedtem
magamnak.
– És úgy gondolod, hogy a mai eszeddel már másképp cselekednél?
– Egész biztosan.
– Nos, első lépésként elfogadjuk ezt az önkritikádat. Szeretnénk többet tudni
rólad, beszélj a családodról.
– Három kisebb testvérem van, jelenleg mindegyik állami gondozott.
– Hol éltek?
– Egy kis faluban, Kerkahidason.
– Milyen körülmények között?
– Elég rosszul. Apám építkezni akart, eladta a régi házunkat, vett egy telket.
El is kezdte a munkát, de még csak a pinceszintnél tartott, amikor meghalt.
– Mikor történt?
– Tavalyelőtt.
– Mi baja volt édesapádnak?
– A szíve vitte el. Az orvosok megmondták neki, hogy nem volna szabad
nehéz munkát végeznie, de másképp nem tudtunk volna megélni. Fenn a
falazóállásban kapta el a roham, még azon a napon meghalt, felboncolták, a szíve
teli volt hegekkel. Anyám egyedül maradt, abban a vertfalú kamrában lakik, ahol
eredetileg az építőanyagokat tároltuk. Ő is beteg, a szomszédok vigyáznak rá, a
tanácstól kap segélyt.
– Mi a szándékod?
– Le szeretnék érettségizni, hogy egy szakma legyen a kezemben, aztán
hazamegyek, be akarom fejezni a házat, amit az apám elkezdett. Odavenném a
testvéreimet is.
– Ez nagyon szép tőled, kívánom, hogy sikerüljön.
A bizottság egyik tagja közbeszólt:
– Az olyan kis helyeken, mint a ti falutok, az emberek kalákában is fel
szoktak húzni egy házat, ha valaki meghalt és nem tudta tető alá hozni. Rajtatok
miért nem segítettek?
 – Az apám cigány származású, csak az anyám magyar. Szabolcsból
települtünk át ide. Úgy alakult, hogy mi nem tartoztunk sehová, a falu soha nem
fogadott be minket.
Kényelmetlen csönd állt be, Kun fordított a beszélgetés menetén:
– Mondj valami személyeset is. Mi a kedvenc időtöltésed, vagy ahogy
mostanában hívják: hobbid?
A fiú az erőfejlesztő gyakorlatokat említette, majd rövid gondolkodás után
hozzátette, hogy szeret verseket olvasni.
Az igazgatóhelyettes először meglepődött, aztán egy félmosollyal jelezte a
kollégáinak, hogy döntésre jutott Borsos ügyében:
– Jól van, most menj ki a folyosóra és várj egy kicsit.
Mikor a fiú behúzta maga után az ajtót, Kun fennhangon is kimondta a
véleményét:
– Szerintem nyugodtan fel lehet venni. Tanult a régi botrányaiból, nálunk
normálisan fog viselkedni.
A bizottság tagjai ezt a kijelentést úgy tekintették, hogy Kun magára vállalta
a döntés felelősségét, és kezüket felnyújtva megszavazták a fiú befogadását.
Néhányan homályosan úgy érezték, hogy helytelen, sőt veszélyes dologba
egyeztek bele, mikor nem vették komolyan azt a figyelmeztetést, melyet a fiú
korábbi fegyelmi vétségei kellett hogy jelentsenek, de egyikük sem kockáztatta
meg, hogy előálljon különvéleményével.
Kun újra behívatta a fiút, és közölte vele, hogy beiratkozhat az iskolába:
– Nem akarlak ijesztgetni, de ez az utolsó esély, melyet a szocialista
társadalom nyújt neked. Ha nálunk is szembekerülsz a renddel és a fegyelemmel,
minden irgalom nélkül elzavarunk – figyelmeztetően felemelte az ujját –, és innen
már nem vezet tovább semmiféle út.

Mivel a tanév már megkezdődött, Borsos még azon a héten beköltözött a

kollégiumba, kevés holmiját egy kis bőröndben és egy sporttáskában hozta
magával. A raktárban felvette az ágyneműt, törülközőt, tisztasági szereket,
meglepetésére egy használt, de elfogadható állapotban levő tréningruhát is kapott.
A gondnok nem kísérte el a szobájáig, csak az ajtószámot mondta meg.
A kora délutáni időben Borsos senkit sem talált otthon, leült a bejárat melletti
heverőre – csak egy pokróc takarta, jelezve, hogy jelenleg nincs gazdája.
Körülnézett, a környezet egy, az átlagosnál jobban berendezett munkásszállóra
emlékeztette.
Borsos kinyitotta a bőröndjét: egy kitérdesedett és egy új Wrangler márkájú
farmernadrágot, három pulóvert, néhány váltás fehérneműt vett elő. Utoljára egy
sötétszürke öltönyt emelt ki – még az állami gondozott intézetben kapta
búcsúajándékul –, szerencséjére eleve két számmal nagyobb méretűt vásároltak
neki, így még most is fel tudta húzni. Sporttáskájában csak néhány könyv és
felkunkorodó sarkú vastag füzet lapult, valamint egy Arnold Schwarzeneggert
ábrázoló poszter, sarkában „A fájdalomküszöbön túlra kell merészkednünk!” –
felirattal. A fényképet felakasztotta az ágya fölé. Berakodott a szekrényébe,
bezárta, a kulcsot régi intézeti szokásból a nyakába akasztotta.
Melegítőruhába öltözött és felfedezőútra indult az épületben. A portán a
tornaterem után érdeklődött, de a helyiség foglalt volt, az egyik városi sportklub
tartott edzést benne. A portás azt ajánlotta, hogy menjen le az alagsori erőfejlesztő
terembe, ha mozogni akar.
Mikor kinyitotta az ajtót, áporodott nedvesség csapta meg Borsos arcát.
Krákogott, egy pillanatra megtorpant, de aztán elszánta magát és beljebb lépett.
Kinyújtott karral tapogatódzva megtalálta a villanykapcsolót. A mennyezetről
egyetlen villanykörte lógott le egy szál csupasz dróton, fényköréből csótányok,
százlábúak és kemény hátú fekete bogarak futottak szét, eltűntek a fal réseiben.
Több jel is mutatta, hogy ezt az erőfejlesztő szobát az egykori széntároló
kamrából alakították ki – valószínűleg azt követően, hogy az épületben áttértek az
olajtüzelésre. A falon egy olajfestékkel is eltüntethetetlen, sötétebb sáv jelezte,
hogy annak idején milyen magasságig halmozták fel a fűtőanyagot.
Az átépítést végző mesteremberek hanyag munkát hagytak maguk után. Nem
hozták helyre a betonpadló megbomlott szigetelését, továbbra is felszivárgott a
talajvíz, de a szén roppant tömege nem szívta fel többé. A lefolyóhornyok is
megsüllyedtek, nem tudták átvezetni a vizet a csatornába, most a kint kellemes
őszi időben is vékony nedvességréteg fénylett a betont takaró műanyag padlón.
Borsos összerázkódott a párás hidegben, de erőt vett magán, lehúzta
tréningruhája felsőrészét, és tornázni kezdett. Megszokott módján, lassan és
kitartóan melegített be: a nyaktól a láb felé haladt, így nem felejthette ki egyik
izomcsoportot sem. Mikor enyhén megizzadt, az erőfejlesztő gépek elé ült.
Kipróbálta, hogy működnek, időbe tellett, amíg rájött, hogy egy sarkosan
meghajlított lemezzel lehet szabályozni a terhelés mértékét, mindenütt a
maximum közelében dugta be az acélsúlyok és hengerek közé. Mielőtt az egyik
szerről áttért volna a másikra, néhány lazító mozdulatot végzett, kirázta és enyhén
meggyúrta karját és combját, sajnálta, hogy a falról hiányzik egy tükör, melyben
megfigyelhetné a mozgását.
Fél óra után, mikor a kör végére ért, újra kezdte, minden szeren növelte a
terhelés mértékét. Izmaiban lassan felgyűlt a fáradtság, arca eltorzult az
erőlködéstől, valahányszor elindított egy emelést, mély torokhangon felnyögött,
de egy pillanatra sem vett le a ritmusból, teljesíteni akarta azt az adagot, melyet
előírt magának.
A második kör közepén úgy érezte, hogy nem bírja tovább, hogy túljusson a
holtponton, behunyta a szemét, és felidézte ellenségei arcát. Látta a falusi fiúk
hordáját, amint rátámadnak: leteperik, kigombolják a nadrágját, sárral kenik be és
leköpködik a nemi szervét. A „szólókat” az állami gondozott otthonban, ahol
három-négy évvel idősebb fiúkkal kellett kiállnia; a földre kerülve megrugdosták,
megerőszakolták és besorolták a „köcsögök” közé. Úgy érezte, újra védtelenné
válik, ha nem tesz meg mindent ereje fejlesztésére. Ez a sugallat új erőket
szabadított fel benne, tudta, hogy a testépítők „második szél”-nek hívják ezt a
menet közben feltámadó lendületet, valóságos önkívületbe esve hajtotta magát
tovább.
A második kör végén felállt a gépek mellől, és a kézisúlyzókat markolva
gimnasztikázni kezdett; csak akkor hagyta abba a munkát, amikor a szíve
szabálytalanul kezdett verni, a gyomra is felkavarodott, és hányinger fogta el.
Sietve felvette a tréningöltöny felsőrészét, az izzadtság átütötte a vastag
pamutanyagot, mélyen és élvezettel szívta be a saját testszagát. Ellenőrzésül
lemérte bicepszének átmérőjét, már csak néhány milliméter hiányzott a negyven
centihez, a következő edzésszakaszra ötvenes kart tűzött ki maga elé.
Kint az alagsori folyosón fázni kezdett, lépteit megnyújtva visszatért a
szobájába, lakótársaival most sem találkozott. Ledobta magáról a nedves ruhát,
zsebéből koppanva kiesett a kondicionálóterem kulcsa. A szekrényfiókjába tette,
úgy döntött, egyelőre nem adja vissza, másnap reggel újra gyakorolni akart, és
nem szerette volna, ha mások megelőzik.
Átment a közös mosdóba. A zuhany alá állt, hogy átmelegedjen, hosszan
engedte magára a vízsugarat, teli marokkal locsolta végig a testét. A lezúduló víz
kifröccsent a zuhanytálcából, és sűrű gőz töltötte be a helyiséget. Nem tudta,
mennyi ideje fürödhetett már, mikor valaki hirtelen kivágta a folyosóra nyíló ajtót:
– Ki szórakozik itt? Úszik az egész kupleráj!
Borsos felnézett, de csak a hangot hallotta, a párafelhőben nem tudta kivenni,
hogy egy nevelő vagy egy diáktársa szólt hozzá, megvárta, amíg közelebb ér. Egy
vele nagyjából egyidős, de egy fejjel magasabb, vörös hajú fiú lépett oda, egy
törülközőt viselt a derekára csavarva. A jövevény a környezetben otthonos ember
fölényességével benyúlt Borsos fülkéjébe, és el akarta zárni a meleg víz csapját:
– Elég volt, már vízköves a hátad!
Borsos visszaemlékezett korábbi összecsapásaira és feltolult benne az
igazgatóhelyettes figyelmeztetése, hogy ez az utolsó lehetősége. Tudta, baj lehet
belőle, ha már az első napját verekedéssel kezdi. Megpróbált kitérni a provokáció
elől, nem nyúlt a jövevény kezéhez, hátradőlt, a testével takarta el a csapot előle.
A vörös hajú ezt a gyávaság jelének tekintette, és a hüvelykujjával felnyomta
Borsos orrát:
– Mi van, roma, nem hallasz?!
– Ezt hagyd abba!
– Miért hagyjam?
– Mert nagyon rosszul jársz majd.
 – Ugyan már, ne játszd meg itt a Csekonitsot! Tekerj a farkadra egy
lapulevelet és dugd az anyádba!
Borsos agyát elborította a vér, és előrelendült. Ellenfele túl közel állt ahhoz,
hogy ki tudja nyújtani a karját, ezért előbb a vállával ellökte magától, és csak
akkor ütötte meg, mikor hátratántorodott. Teljes testsúlyát beleadva az egyenesbe,
gyomorszájon vágta, és mikor a vörös hajú a kíntól összegörnyedt, felhúzott
térdével belenyomott a fejébe. A fiú orra megreccsent, nekizuhant a fülke
drótüvegből készült elválasztófalának. Mikor félig térdelve ott feküdt előtte,
Borsos a régi verekedések reflexével levizelte leütött ellenfele hátát:
– Kell még valami? Ha még egyszer belém kötsz, szétcsapom a pofádat!
Borsos kilépett a fülkéből, szándékoltan lassú mozdulatokkal törülközött
meg, időt és módot akart adni a revánsra, de a fülke felől semmi sem mozdult.
Felhúzta alsónadrágját és elhagyta a mosdót. Kint a folyosón eszébe jutott, hogy
meg kellett volna fenyegetni a vörös hajút; ne merje feljelenteni az iskola
vezetőinél. A gyomra remegett az idegességtől, de már nem fordult vissza, azzal
nyugtatta magát, hogy az összecsapásnak nem voltak tanúi, így szükség esetén
letagadhatja.

Ezzel a verekedéssel a háta mögött Borsos el akart kerülni minden további

összeütközést, az első napokban fokozottan igyekezett tartani magát az iskolai és
kollégiumi előírásokhoz. Hamarosan tapasztalnia kellett, hogy ezek a szabályok
inkább csak papíron léteznek. A tanárok és a nevelők látták az intézet fokozatos
szétesését, és egyre inkább megengedték maguknak, hogy munkájuk rovására a
saját ügyeikkel foglalkozzanak: napközben különböző pénzkereseti lehetőségek
után loholtak, vagy beültek valamelyik városszéli kocsmába.
Miután megbizonyosodott, hogy a lebukástól aligha kell tartania, Borsos
megtalálta a módot, miképp alakíthatja a napjait saját tetszése szerint.
Kitapasztalta, hogy ha a reggeli létszámellenőrzésnél megjelenik, és nevét beírják
a jelenlevők közé, a kollégiumban aznap már senki sem keresi többé. Utána a
tanulók átvonulnak az iskolaépületbe, oda már nem kell velük tartania. Bejegyzik
ugyan a hiányzók közé, de elég, ha hetenként egyszer-kétszer bemegy, könnyen
hozzáférhet az osztálykönyvhöz és kihúzhatja a nevét. A gyakorlati
foglalkozásokat sem vették komolyan; a harmadéveseket egy nyugdíjas
művezetőre bízták, aki évről évre ugyanazokat a feladatokat tűzte ki a növendékek
elé, a negyedikesektől meg lehetett szerezni a szükséges rajzokat és a kész
mintadarabokat.
Borsos tudta; előbb-utóbb kiderülnek a mulasztásai, de a jövő nem izgatta,
valójában soha nem gondolt rá, hogy elvégezze a technikumot és megszerezze az
oklevelet. Csak ezt az évet akarta itt eltölteni, mert tanulóként elkerülhette a
behívást katonai szolgálatra. Egy év múlva már elmaradt korosztálynak
számítana, és reménykedett benne, hogy szabadabban alakíthatja majd a sorsát.
 Mivel társadalmi ösztöndíjat korábbi gyenge tanulmányi eredményei miatt
nem kaphatott, legfeljebb néhány száz forintos szociális segélyre számíthatott,
Borsosnak alkalmi munkát kellett keresnie. Munkakönyvet egyelőre nem
igényelhetett, így egyetlen kisiparos sem alkalmazhatta, jobb híján a városi piacon
jelentkezett, szerencséjére a felügyelőség felvette rakodónak. Mivel mindig
józanul jelent meg, és megbízhatóan, balesetek vagy károkozás nélkül dolgozott, a
kereskedők megkedvelték és szívesen fogadták. Egy héten négy-öt alkalommal is
dolgozhatott, viszonylag jól keresett, egy átlagos munkás fizetésének
háromszorosát is összehozta. Még bontatlan volt a hajnali sötétség, mikor végzett
a piacon, hazasietett és besurrant a kollégium kapuján – hogy elkerülje a lebukást,
egy-egy üveg pálinkával vásárolta meg a portások hallgatását.
Hét órakor szokásos módon jelentkezett a létszámellenőrzésnél, aztán átment
az ebédlőbe, és a korai csoporttal megreggelizett. Megfürdött és átöltözött, néha
átsétált az iskolába, mintegy megmutatni magát, de ideje java részét a kollégium
épületében töltötte el. A portán elkérte a KISZ-szervezet délelőttönként üres
irodájának kulcsát és könyveivel-füzeteivel behúzódott.
Borsos nem hazudott, mikor a felvételi beszélgetésen azt állította, hogy
szívesen foglalkozik versekkel, nem akarta megemlíteni, hogy maga is már évek
óta írogat. Ezekre a délelőtti elzárkózásokra is versesköteteket vitt magával:
Faludy György Villon-fordításait, a népi költőknek egy régi, még a háború előtt
kiadott antológiáját, a kortárs írók néhány könyvtárból kikölcsönzött kötetét és
irodalmi folyóiratokat.
Arcát tenyerébe temetve, lassan mormogva olvasott, egy-egy sort, mely
különösebben megtetszett neki, többször is elismételt magában. Azokban az
iskolákban, melyekben eddig megfordult, sehol sem tanítottak verstant, így maga
igyekezett felfedezni a szabályokat. Szóról szóra végigvette a szöveget, kereste
azokat a meghatározó elemeket, melyek a verset valóban verssé teszik. Figyelte a
ritmust, a rímeket, az induló sorok lendületét és a befejező periódusok
emelkedettségét. Úgy találta, megalkotásukhoz semmi olyan tulajdonságra vagy
képességre nincs szükség, mely belőle hiányozna, az eredmény csak a szorgalmán
és odaadásán múlik.
Borsos nem szokott hozzá az elvont gondolkodást, összpontosítást igénylő
feladatokhoz, most a hosszan tartó feszült figyelemtől olyan állapotba került,
mintha italt vagy kábítószert fogyasztott volna. Gondolatai lebegni kezdtek,
ismeretlennek tűnő dallamokat hallott, úgy érezte, elérkezett az írás ideje,
félretolta a könyveket, és maga elé húzta a füzeteit. Jobb kézzel írt, de a sorai
erősen balra dőltek. Dalszerű versformákat választott, a páratlan sorokat
lendületesen vetette papírra, a válaszrímeken viszont sokáig eltöprengett, úgy
gondolta, a rím annál hatásosabb, minél több szótag cseng egybe a sorvégeken.
Elképzelt helyzetekből indult ki: szerelmesek találkozásáról vagy végleges
búcsújáról írt, a kommunista rendszer börtöneiben ártatlanul sínylődő elítéltek
szenvedéseiről, a pénzt és hatalmat gőgösen elutasító hősökről, titokzatos
elátkozott bujdosókról.
 Addig rótta a sorokat, amíg a feltoluló melódiák el nem hallgattak benne és
idegei jólesően zsongani kezdtek a megkönnyebbüléstől. Elolvasta, amit leírt,
maga is meglepődött az eredményen, úgy találta, hogy versei jobbak azoknál,
melyeket a folyóiratokban közöltek. Borsos nem kételkedett benne, hogy
hamarosan országszerte ismert költővé válik, és műveinek jövedelméből fog élni.
Dél felé el kellett hagynia az irodát – ilyen idő tájt szokott megérkezni az
íróasztal gazdája; elrakta a könyveit és füzeteit. Ritkán ült be a menzára, ha
tehette, kiment a városba ebédelni. Valamelyik önkiszolgáló büfében vagy a piaci
étkezőbódékban evett, szerette az erős, fűszeres ízeket, két-három adag füstölt
csülköt vagy pacalt is megevett.
Piaci rakodótársai is ott támasztották a pultot a bódé előtt, ebéd után elhívták
magukkal; hátul a raktárban a ládatornyok mögött meghúzódva iszogattak. A
közeli autóbusz-pályaudvarról átcsábítottak egy-egy csellengő cigánylányt, és az
egész társaság végigment rajta, de Borsos, fertőzéstől tartva, igyekezett kimaradni
a partiból.
Ebéd után sétálgatott, nézegette a kirakatokat, megengedhette magának, hogy
divatos holmikat vásároljon, ruhái lassan már alig fértek el a szekrényben. Négy
óra felé hazatért, beült a tanulószobába, évfolyamtársaitól elkérte a füzeteket, és
megpróbálta bepótolni a mulasztásait.
Néha látta azt a vörös hajú fiút, akivel érkezése napján összeverekedett.
Megtudta róla, hogy Hoffmannak hívják, a negyedik osztályba jár, ifjúgárdista és
tagja az iskolai diáktanácsnak. Ha véletlenül egyszerre emelték fel a fejüket,
tekintetük összeakadt, és mereven néztek farkasszemet egymással.

Második fejezet

Martin a telefon csöngésére ébredt, csukott szemmel tapogatódzva kereste az

ágy mellé készített készüléket:
– Tessék, Martin György.
Egy hisztérikus női hang szólt bele:
– Azt hiszed, hogy hős vagy, Gyurikám? Te egy geci vagy! – mondta, és a
vonal megszakadt.
Martin lerakta a kagylót, és sóhajtva felkelt, igyekezett visszafojtani magába
az idegességet, de tudta, hogy egész napját végig fogja kísérni. Feltette a
szemüvegét, és az órára nézett: már dél is elmúlt, kiment a fürdőszobába.
A szűk lakótelepi helyiségben anyja minden tenyérnyi felületet igyekezett
kihasználni, a tükör alá is szereltetett egy polcot a fogmosó poharaknak és a
pipereszereknek, a polc kiugrott a fal síkjából, a kényelmesnél kicsit távolabb
lehetett csak a tükör elé állni.
Martin rátámaszkodott a mosdókagylóra, és kissé előredőlve, lassan nézte
magát. Az éles neonfényben látta, hogy arca az utóbbi időben erősen megtelt, sőt
az álla alatt tokaszerűen meg is ereszkedett, a bőre is bezsírosodott az orra körül –
csak hibátlan fehér fogsorával volt megelégedve. Tekintete lejjebb futott a testén,
úgy tűnt neki, mellkasa még a szokásosnál is mélyebben behorpadt, kihúzta a
vállát, de a bordák találkozásánál így is alig takarta izom a csontokat.
– Újra úsznom kellene – gondolta, és lehúzta a cipzárat piperetáskáján.
Kint a lakásajtóban elfordult a kulcs, anyja hazatért. Martin gyomra
összehúzódott, tudta, hogy nem kerülheti el a szokásos összecsapást. Kisvártatva
kopogtak az ajtón, kiszólt:
– Tessék, gyere be.
A magas termetű, de egyenes testtartású, szemüveges öregasszony elhúzott
szájjal nézett körül:
– Ezek szerint megint elaludtál?
– Úgy látszik.
– Szerintem te merő mazochizmusból késel el a munkádból, élvezed, ha
leszidnak. Előbb-utóbb kirúgnak a kiadótól.
– Azt a pár hetet, amit még itthon vagyok, már kibírhatnád megjegyzések
nélkül.
– Én nem vágnék fel az új lakásomra, ha az anyámtól kérnék rá kölcsönt.
Martin legyintett:
– Nem nekem adod, hanem a jövendő unokáidnak, öreg Living Dead!
– Siess, addig főzök egy kávét.
Martin befejezte a borotválkozást, fogselyemmel kitisztította fogsorának
közeit, megnyugodva látta, hogy a fehér szálra sehol sem tapad ínysorvadást jelző
vöröses folt. Mire végzett, anyja már a konyhaajtóban várta, Martinné
idegességtől remegő kezét az ajtófélfához szorította:
– Csodálom a türelmedet, illetve nem is a tiédet, hanem a főnökeidét.
Tizenkettőre sem tudsz beérni.
– Viszont este tízkor még bent vagyok. Fejezzük be már ezt a témát. Légy
szíves, hívj egy taxit.
– Mindig taxi, egy vagyont költesz rá.
– Már nem sokáig, a jövő hónap elejére jelezték a kocsit. Legföljebb egy-két
hetet késik.
 – Nagyon jól megy neked, egyszerre tudsz építkezni és kocsit venni.
Szeretném tudni, hogy miből.
– Már mondtam: szerencsére van egy anyám. – Martin szájával megérintette
az öregasszony arcát és felhajtotta a kihűlt kávét.
– Mi lesz ma?
– Délután lehet, hogy hoznak egy pár köteg papírt, tedd majd be a szobámba.
– Nem szeretem ezeket a papírügyeket.
– Nincs semmi szabálytalanság, közületi megrendelést mellékelnek hozzá.
– Szerintem hamisítvány.
– Akkor is megnyugtathatod öreg bolsevik lelkedet; a papír önmagában
ideológiasemleges.
– Egész addig, amíg nem írnak rá, de ti teleírjátok, és nekem egyáltalán nem
tetszik, hogy mivel. Nem akarok „élő postaláda” lenni közted és az elvbarátaid
között.
– Mi a kifogásod?
– Túl azon, hogy méltatlan hozzám egy ilyen szerep, abban is biztos vagyok,
hogy egyszer lebukás lesz a vége.
Martin vállat vont:
– Te mindenképpen kívül maradsz az ügyön. Lemegyek, már biztos ideért a
taxi.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom, ne várj.
Ajkával újra megérintette anyja arcát, és lement a ház elé. A kapuban
megállva szeme sarkából körülnézett, de sehol sem látta a már szinte megszokott,
kutyát sétáltató férfit.
– Úgy látszik, már lejárt a műszakja – dünnyögte magában.
Idegesen forgatta a fejét, a szél épp az arcába sodorta a járdán felhalmozott
szemétgyűjtő konténerekből áradó bűzt. Gondolatait megpróbálta születendő
gyerekére és készülő új lakására terelni, de egy pillanatra sem oldódott fel benne a
feszültség. Megkönnyebbült, mikor az érkező taxi lefékezett mellette.
A Petőfi Könyvkiadó, Martin munkahelye a Lenin körúti, úgynevezett
„Gambrinus”-házban működött. A sűrű körúti forgalomban a taxi csak a
túloldalon tudott megállni, Martin kiszállt, és nem törődve a vörös lámpával,
átsietett az úttesten.
A személyfelvonó nem működött, ezért hátrasietett a teherlifthez, hogy minél
kevesebben vegyék észre. Lehajtott fejjel vágott át a folyosón. Óvatosan
körül-körülnézett, nem tudott szabadulni attól a rettegésétől, hogy az elhanyagolt
épület valamelyik sarkából egy patkány surran elő.
Szobája ajtaján már ott lógott a kulcs, Martin habozva nyomta le a kilincset,
de bent nem talált senkit, feltételezte, hogy a takarítónő járhatott ott.
Megkönnyebbülve rakodott ki az asztalára, és átment a szomszédos lektori
tárgyalóba.
A tágas helyiségben néhány lektor és műszaki szerkesztő könyökölt körül két
sakkozót, az ebédszünetben ötperces gyorspartikat játszottak, kapkodó
mozdulatokkal verték a régimódi sakkóra oldalt kiálló billentyűit. Martin a
sarokban kávézó társasághoz lépett, letett öt forintot, és töltött magának a
termoszból:
– Keresett valaki?
– Senki, csak a „kőszáli poloska” írta be, hogy megint késtél.
– Ha fogat mos, tehet egy szívességet. Más semmi?
Az egyik kávézó biccentett:
– De, reggel hozzám kapcsoltak egy hívásodat. Valamelyik antikváriumból
telefonáltak, hogy megérkezett a lexikon, menj be érte. Milyen lexikonról van szó,
valamilyen nyugati kiadás?
– Ugyan, nem volna rá tízezer forintom. A régi Révai lexikon pótkötetét
keresem. Hiányzik a sorozatból.
Martin közömbös arccal letette a kávéscsészéjét, és visszament a szobájába.
Leült a karosszékbe, elmosolyodott, karját felemelte, mint a célba érkező futó, és
sokáig ebben a pózban maradt. Leemelte a telefonkagylót, benyomta a készüléken
a városi vonalat kérő fehér gombot, apró fémes hangú kattanás hallatszott. Martin
úgy gondolta, ilyenkor kapcsol be a lehallgató készülék rögzítője. Bár nem
lehetett biztos benne, hogy valóban ez történik, felerősítette az asztalán álló rádió
hangját. A hívás kicsengett, a túloldalon egy női hang jelentkezett:
– Halló, Vörösmarty antikvárium.
– Vojtekovszky elvtársat kérem.
– A vezető elvtársat behívták a központba. Ki keresi?
– Kovács János. Majd később újra megpróbálom.
Martin másik vonalat kért, Petrát, a feleségét hívta fel az asszony szüleinek
lakásán:
– Hogy vagy?
– Az éjszaka görcsöltem, de most már rendben vagyok.
– Jártál kint a lakásban?
 – Egész délelőtt ott álltam, több kőműves nyüzsgött a lakásban, mint Déva
váránál.
– Jól haladnak?
– Szerintem nem, minden olyan szörnyű lassan megy. Este mindig rosszabbul
állunk, mint reggel, mikor elkezdték. És veled mi van? Megint elaludtál?
– Igen, de már csodálkoznának, ha időre beérnék.
– Szörnyű. Már igazán együtt kellene élnünk, én már reggel hatkor
kukorékolnék neked. Más nem történt?
– Megjött a pótkötet a Révai lexikonhoz. Most szóltak át az antikváriumból.
Az asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán érezhetőleg visszafogva magát,
megszólalt:
– Remek, most már teljes lesz a sorozat. Ha elkészül az a nyomorult lakás,
feltehetjük a polcra. Örülsz neki?
– Igen, már nagyon kellett.
– Mikor látlak?
– Hosszú lesz a nap, nem tudom, mikor végzek, de este mindenképpen
felszólok érted. Szervusz, vigyázz magadra.
Martin letette a kagylót, maga elé húzta egy regény kéziratát, melyet az előző
napon hagyott félbe, sóhajtva olvasni kezdett. Időnként pár szavas jegyzeteket írt
fel egy cédulára – támpontként a lektori jelentéshez. Három óra felé hallotta, hogy
lelépő kollégái végigsietnek a folyosón, de ő folytatta a munkáját, mindenképp be
akarta fejezni az anyagot.
Az ajtó nyitódására nézett fel. Bartók Lajos, az irodalmi vezető helyettese
lépett be – Martin még most, hosszú évek óta tartó munkakapcsolat után sem tudta
megszokni, hogy ez a vörös arcú, kövér hivatalnok az ő kedvenc zeneszerzőjének
családnevét viseli. Bartók is távozóban volt, már felöltötte hasban megfeszülő
vastag szövetkabátját.
– Te még dolgozol, Gyuri? – kérdezte, szeme eltűnt a széles mosolytól
összetorlódó zsírpárnák között.
– Igen, bent maradok. Van egy kis lemaradásom, ma talán be tudom hozni.
Bartók csak most húzta be maga után az ajtót:
– Csak barátilag említem, hogy szerintem nem a helyes utat választod, Gyuri.
Tapasztalhattad, hogy Miklós a végletekig elnézően bánik veled. Mutass még egy
könyvkiadót a világon, ahol beleegyeznének abba, hogy déli 12-re járj be, és te
még ezt a terminust sem tartod be. Miklós ma is bekérte a jelenléti lapot, és látta,
hogy te még fél egykor sem írtad alá. Nem akarok jósolgatni, de szerintem a jövő
héten fel fog hívatni magához.
 Martin összeharapott szájjal próbálta visszafogni magát, mégis kicsúszott a
száján:
– Ez nem ládagyár! Az én munkámat nem lehet olyan alapon értékelni, hogy
hány órát ülök itt.
Bartók a mellére tette a kezét:
– Miklós éppen annyiban különbözik az ortodox kommunista vezetőktől,
hogy ezt ő is érti. Igazán nem formális alapállású, hanem minőségcentrikus.
– Azért az ortodox kommunistáknak is van egy előnyük vele szemben.
– Mi volna az?
– Ők legalább az ortodox kommunistáktól nem félnek.
Bartók megdöbbent, ajka sokáig hangtalanul mozgott – Martinnak úgy tűnt,
mintha emlékezetébe szeretné vésni az elhangzott szavakat –, aztán hirtelen
elmosolyodott:
– Ez nagyon szellemes volt, még akkor is, ha meg vagyok győződve, hogy te
sem így gondolod. Nem is zavarlak tovább, szervusz.
Bartók biccentett és kilépett a folyosóra, Martin merev pillantással nézett
utána:
– Már nem tarthat soká, nem létezik, hogy ez a rendszer soká tartson. Össze
kell omlania.
Mégis megbánta, hogy kitört magából, úgy érezte, egyelőre még nem
engedhetett volna meg magának hasonló megjegyzéseket, mert a rendszer még
összeomolva is maga alá temetheti őt. Lelkiismeret-furdalását elfojtotta, de tudta,
hogy éjszaka fel fog ébredni rá és szemrehányásokat tesz majd magának. Egy
ideig türelmetlenül lapozgatott az előtte fekvő kéziratban, figyelmét csak nehezen
tudta a gépelt szövegre kényszeríteni.
Öt óra után hajtotta be az utolsó lapot, jegyzeteit a dossziéba csúsztatta, és a
csomagot bezárta a fiókjába. Újra felhívta a Vörösmarty antikváriumot, ezúttal
Vojtekovszky vette fel a kagylót:
– Mi legyen? Megvársz bent? – kérdezte Martin.
– Rögtön zárunk, inkább találkozzunk valahol. A Deák téri metróállomásnál
jó lesz?
– Jó, indulok.
Martin bezárta a szobáját, leadta a kulcsot, és elhagyta a kiadó épületét. A
munka utáni csúcsforgalomban csak a harmadik metrószerelvényre tudott feljutni.
A Kossuth téri megállónál szállt le – ha telefonon beszéltek Vojtekovszkyval, a
lehallgatástól tartva sohasem a találkozásuk valódi színhelyét mondták be, hanem
az eggyel korábbi állomás nevét. Néha mosolyogtak ezen a trükkön, de egyetlen
más konspirációs rendszabály sem ígért többet. A tér közelében beült a
megszokott eszpresszóba, egy konyakot rendelt, rögtön ki is fizette a számlát.
Vojtekovszky szemüveges, telt arca csak egy pillanatra tűnt fel az eszpresszó
utcai bejáratánál, körülnézett, és mintha nem találná azt, akit keres, vissza is
húzódott. Martin várt két-három percet, aztán felemelkedett a helyéről. Közben
kint Vojtekovszky egy kört írt le a háztömb körül, így csak néhány lépéssel járt a
kilépő Martin előtt, a hóna alatt egy vastag könyvet hozott. Befordult a sötét Nagy
Ignác utcába, Martin a börtönépület előtt parkoló rabszállító autók takarásában
lépett oda mellé:
– Hová megyünk?
– Annához. Hozd te tovább ezt a könyvet.
– Valami baj van?
– Semmi, csak nekem már elzsibbadt a karom.
Martin újra lemaradt, míg Vojtekovszky egyenesen folytatta az útját, ő a
sarkon balra fordult – a megjelölt házba két utca felől is be lehetett jutni. A belső
udvaros épület lipótvárosi viszonylatban szokatlanul leromlottnak tűnt. A kerületi
tanács feltehetőleg közeli szanálását tervezte, fokozatosan telepítette ki a régi
lakókat, helyükre a munkálatok megkezdéséig hajléktalanokat utalt be – többnyire
cigány családokat. Az enyhe időben nyitva hagyták az ablakokat, a
televíziókészülékek hangja visszhangzott a szűk udvar falain. Anna, Vojtekovszky
jelenlegi szeretője az egyik sarokban lakott; az udvarra nyíló üveges ajtót sűrű
függöny takarta le, de mögötte égett a lámpa, Martin kopogtatás nélkül benyitott.
Vojtekovszky a belső szobában ült, és lábát az asztalra téve olvasott, cipője
mellett egy üveg bor állt. Martin most is megdöbbent azon a képességén, hogy
milyen természetesen illeszkedik bele bármilyen környezetbe – éppolyan
otthonosan viselkedett a Szent István parki luxuslakásokban, mint ebben a
szoba-konyhában, melyet szeretője a nagyanyjától örökölt, és ahol változatlanul
maradt a szegényes, lekopott berendezés is. Martin vonakodva ült le egy kiálló
rugójú fotelbe, töltött magának egy pohár bort, és sietve felhajtotta, hogy ne
érezze az átható naftalinszagot. Vojtekovszky egy gemkapcsokkal összefogott,
félíves sokszorosított nyomtatványt nyújtott felé:
– Itt van.
A füzet a „Jelzőtűz” nevű illegális folyóirat második száma volt. Martin
belelapozott; az első két oldalt Vojtekovszky versciklusa foglalta el, szemével
fel-felcsippentett egy sort, újra megérezte, hogy Vojtekovszkyt esze és
megvesztegethetetlen elszántsága minden kortársa fölé emeli. Beljebb megtalálta
a maga cikkeit, mindegyiket a nevével vagy kezdőbetűivel jelezte.
– Hogy tetszik? – kérdezte Vojtekovszky.
– Neked hogy tetszik?
 – A papír gyenge minőségű, három-négyféle stencilre gépelték és különféle
festékkel nyomták. A gépen is látni, hogy hátizsákban hozták be Nyugatról, nem
való folyóiratokra, inkább egy-két lapos anyagokat lehet készíteni vele. Annának
így is kiújult az asztmája a belélegzett lakkfestéktől. Ahhoz képest elég jól
sikerült.
– Klassz – mondta Martin letéve a lapot.
– Nem is tudod, hogy milyen klassz. Mindig a második láncszem a
legfontosabb, az egész ettől válik lánccá, egy szem önmagában inkább csak gyűrű.
Ittak egy kortyot, Vojtekovszky nem tette le a poharát, hanem a tenyerében
melengette:
– A „Jelzőtűz” egyelőre még mindig csak értelmiségi magánügy maradt,
szélesíteni kell az alapokat. Először azt hittem, hogy magától megy majd, de a
következő számra sincs más külső anyagunk, mint annak a volt elítéltnek a
börtönnaplója és a közértes szállítófiúnak a kézirata. Pedig az egész lap főleg
ilyen cikkekből kellene hogy álljon.
– Olyan vagy, mintha most olvastad volna a Párttörténet rövid tanfolyamát.
– Te nem tudod, milyen fontos dologról beszélek, nem ismered Kádárnak és
egész környezetének a mentalitását. Amíg csak értelmiségi körökben mozgunk,
nem vesznek minket komolyan és nem tekintenek méltó politikai ellenfélnek,
márpedig ez számunkra létkérdés. Az egész mozgalmunk sorsa azon múlik, hogy
kivonják-e a kardot ellenünk, mert csak ez állíthatja mellénk az országos
rokonszenvet. Ők mindig is proletárromantikusok maradnak, és azon mérik le a
mi súlyunkat, hogy sikerül-e eljutnunk a munkásosztályhoz.
– Ha még van ilyen.
– Munkások mindenesetre vannak. Ha ők írnának vagy legalább beszélnének
a „Jelzőtűz”-ben, Kádáréknek abban a pillanatban fel kellene adniuk a
passzivitásukat, mert „a fejsze immár a fa gyökereire vettetik”.
Martin bizonytalanul kérdezett közbe:
– És szerinted mit kellene másképp csinálni? Eddig is kivittük a lapot a
gyárakba.
– Talán nem a gyárakban kellene kísérletezni, ahol épp elég elviselniük a 480
perces stresszt a gépek között, hanem olyan helyeken, ahol jól érzik magukat,
elengedik magukat, ilyenkor mindenki fogékonyabb. Kocsmában, üzemi
kultúrházakban kellene találkozni velük, ne adj’ isten, magyarnóta-esteken. Nem
kell olyan szégyenlősnek lennünk – kiitta a poharát –, most még csak a levegőbe
beszélek, de nyugodj meg, ki fogom találni, hogy kell. Petra hogy van?
– Terhes. Azért szeretnénk, ha minél hamarabb elkészülne a lakásunk. Bár
lehet, hogy a nedves falak közé nem lehet beköltözni egy gyerekkel. És a
legnehezebb, hogy külön kell élnünk, csak egy-egy órára látjuk egymást.
 – Egyik szülőnél sincs hely?
– Anyámnál nincs, az ő szülei pedig nem állnak szóba velem.
– Még most sem tértek napirendre afölött, hogy zsidó vagy? Illetve voltál.
– Soha nem fogják megemészteni, én pedig nem tudok bocsánatot kérni a
származásomért. Szegény Petrán élik ki magukat, még most is naponta lerakják
elé a válókeresetet: írd alá. De hagyjuk ezt, szerencsére már nem tart soká. Mikor
találkozunk?
– Holnap a „tanyán”, meg kell beszélnünk az elosztást, ez a mostani rendszer
túl veszélyes. Az összes példány nálam stokkol egy hétig, ha a rendőrség eljut
hozzám, egyszerre le tudja kapcsolni az egészet. Minél hamarabb el kellene
juttatni a terjesztőkhöz, legföljebb 150-es bontásban. Jött új papír valahonnan?
– Már egy hete elindult. Betették egy kocsiba, otthagyták a parkolóban, a
slusszkulcsot továbbadták három kézen keresztül. Ma délutánra ígérték, hogy
elhozzák a mi lakásunkra. Anyám fogadja.
– Tudja anyád, hogy mire használjuk?
– Nem hülye, de egyelőre nem szól, csak megjegyzéseket tesz. Minden
recseg-ropog körülöttem bent a kiadóban is. Egyszer majd a nyakamba szakad az
egész.
– A tempó gyorsul, már nem lesz idejük semmihez sem.
– Legalábbis bízzunk benne, hogy így lesz.
– Iszol még egy kortyot?
Koccintottak, aztán Martin elköszönt. Kint sűrűn esett a hó, a pelyhek
körüllebegték és letompították a neonreklám fényét, ettől a magas épületek között
futó utca szokatlanul meghittnek tűnt. Martin lelassította lépteit, arcát felfelé
fordította, és mint gyerekkorában, megpróbált néhány pelyhet elkapni a nyelvével.

Harmadik fejeztet

November közepén Borsos elérkezettnek látta az időt, hogy beküldje néhány

versét egy pesti folyóirat szerkesztőségébe. Lemásolta tizenkét írását nagyalakú,
régi, merített papírból hajtogatott ívekre, melyeket a mezőszegi piacon vásárolt
egy öregembertől, de attól tartott, hogy a kézírásos anyagokat el sem olvassák
majd a szerkesztők, úgy gondolta, le kell gépeltetnie őket.
Az iskolában és a kollégiumban egyik adminisztrátorral vagy tisztviselőnővel
sem állt olyan közeli kapcsolatban, hogy ilyen szívességet kérhetett volna tőlük.
Eszébe jutott, hogy a városközponthoz közeli villanegyedben látott egy újonnan
megnyílt irodát, ahol fénymásolást és sokszorosítást vállalnak; a fiú lehetségesnek
tartotta, hogy gépeléssel is foglalkoznak.
A kéziratok vastag íveit egy nagyalakú borítékba rakta, és munkába menet
levitte magával. Többször is próbálkozott, de a reggeli órákban mindig zárva
találta az irodát, ezért egyszer késő délután kereste fel.
Távolabbról nézve úgy látszott, hogy most szerencsével jár: a helyiségben
égett a villany, és egy magas, szőke nő hajolt a másológép fölé. Az üzletet egy
magánház földszintjén alakították ki; az előreugró emeleti rész félig befedte az
előkertet, és az utca felé kovácsoltvas kerítés zárta le a teret. A szokatlan
környezettől Borsos elbizonytalanodott, csak sokára szánta el magát, hogy
benyisson az ajtón.
– Jó estét.
A szőke nő felnézett:
– Jó estét. Mit parancsol?
– Vállalnak gépírást?
– Általában igen, de a gépírónőnk most sajnos beteg. Talán valamikor
januárban.
– Értem, viszontlátásra.
Borsos csalódottan a kilincs felé nyúlt, de a nő utánaszólt:
– Hány oldalt kellene leírni?
– Nem sokat, tizennégyet-tizenötöt. De hát, ha beteg a kolléganője, akkor
úgyis mindegy.
– Nem a kolléganőm, hanem az alkalmazottam.
– Elnézést, nem akartam megsérteni.
– Nem számít. Ha nagyon fontos, esetleg én legépelném, már csak babonából
is.
– Babonából?
– Mostanában nyitottam meg az üzletet és nem szeretnék elengedni egyetlen
ügyfelet sem. Milyen anyagról van szó?
– Néhány versről.
– Kötelező olvasmányok, vagy érettségi tételek?
– Nem, én írtam őket.
A nő közelebb lépett és meglepődve kérdezte:
– Maga verseket ír?! Szabad kérdeznem, hogy hívják?
– Borsos Ferenc.
 – Bocsásson meg, de nem emlékszem az írásaira, igaz, mostanában
kevesebbet tudok olvasni. Ismernem kellene a nevét?
Borsos nagyot nyelt:
– Nem, csak egy pár éve írok, még nem jelentem meg sehol. Úgy gondoltam,
hogy most beküldöm egy szerkesztőségbe, legalább szakértő kritikát kapok.
– Igen, azt hiszem, erre szüksége van mindenkinek, aki művészettel akar
foglalkozni – a nő kinyújtotta a kezét –, adja ide a kéziratot, megnézem, hogy el
tudom-e olvasni.
A fiú félszegen előhúzta anorákja melléből a nagyalakú borítékot. A nő
beleolvasott a lapokba, arcán őszinte érdeklődés látszott:
– Nem értek a versekhez, csak imádom őket, olyanok, mint istennek egy-egy
mozdulata, mellyel megtermékenyíti a világot. Biztos maga is így érzi.
Borsos nem értette pontosan a nő szavait, határozatlanul bólintott:
– Igen, én is gondoltam rá. El tudja olvasni az írásomat?
– Persze. Holnapra legépelem, mikor jön érte?
– Mikor jöjjek? Tudok alkalmazkodni.
– Így estefele, mint most. Ilyenkor már nincs forgalom, általában egyedül
vagyok, el tudnánk beszélgetni a verseiről. Persze, ha egyáltalán érdekli egy
laikus véleménye.
– Igen, szeretném tudni, hogy tetszik.
– De ne reménykedjen abban, hogy selyempapírba csomagolom a
véleményemet. Kegyetlen leszek, nem baj?
– Nem. Kit keressek?
– Zsóka vagyok – egy névjegykártyát nyújtott át –, ez az üzlet neve is. Akkor
holnap este.
Borsos elköszönt, és zavartan kihátrált az üzletből, a kertből még egyszer
visszanézett, a nő platinaszőke haja szinte világított a lámpafényben.
Idegességében önkéntelenül is gyorsabbra vette a lépteit. Úgy érezte, hogy
túlságosan is kiadta magát, azt kellett volna mondania, hogy más verseit hozta el
szívességből vagy megbízásból. Tehetetlen dühe önmaga ellen fordult, megállt
egy orgonabokor előtt, letört róla egy arasznyi vesszőt, és többször is a keze fejére
suhintott vele.
Visszaérve a kollégiumba, Borsos besurrant a tanulószobába, de az asztalsor
elején Kun igazgatóhelyettesbe ütközött. A felvételi óta csak futólag találkozott
vele, azt hitte, hogy már nem is emlékszik rá, köszönt, és el akart sietni mellette,
de Kun megfogta a vállát:
– Nem kaptad meg az üzenetemet?
 – Nem.
– Hogy lehet az?! Tegnap én magam szóltam az osztályfőnöködnek, hogy
küldjön fel hozzám. Nem hiszem, hogy a tanár úr elfelejtette volna átadni.
– Tegnap beteg voltam.
– Megnéztem az osztálynaplót, nem voltál beírva a hiányzók közé. Illetve
eredetileg be voltál írva, de aztán kihúztad. Ez azt jelenti, hogy később mégis
bementél, nem?
Borsos nem felelt. Nem tudta felmérni, hogy az igazgatóhelyettes mennyire
ismeri az ügyeit, félt, hogy ha vitába keverednek, csak újabb csapdába esik. Kun
az órájára nézett:
– Sietnem kell, kísérj el egy darabon!
Borsos egy fél lépéssel lemaradva mellé szegődött, szótlanul kopogtak végig
a folyosón, már majdnem a kijárathoz értek, mikor Kun a gondnoki iroda felé
mutatott:
– Úgy látom, üres, menjünk be egy pillanatra.
Behúzta maguk után az ajtót és intett egy szék felé:
– Ülj le. – Ő maga állva maradt, fel-alá járkált a szoba hosszában. – Azért
hívtalak ide, mert nem akartam, hogy a társaid is meghallják, amit mondani
akarok. Nagyon úgy fest a helyzet, hogy megbuktál.
– Miért? Mit csináltam?
– Az a baj, hogy keveset is, meg sokat is. Feljött hozzám Hoffmann,
gondolom, ismered azt a vörös hajú fiút, a diáktanácsból.
– Igen, találkoztunk már. Mit akart?
– Bejelentette, hogy mennyit lógsz az előadásokról és a gyakorlati
foglalkozásokról. Csak egy dologban vagy szorgalmas, abban, hogy saját kezűleg
kihúzd a hiányzásaidat az osztálykönyvből. Ezt sorozatban sem néznék el, de a te
előéleteddel a fele is elég volna, hogy az ország összes középiskolájából
kitiltsanak. Vagy meg tudsz cáfolni bármit is ebből?
Borsos most sem válaszolt, Kun folytatta ideges sétáját:
– Tudnod kell: én voltam az a hülye, aki felelősséget vállaltam érted a
felvételi bizottság előtt, mert senki sem akart befogadni téged a pettyes múltaddal.
Ha most ki kell rúgni téged, egy kicsit én is leégtem, de gondolhatod, olyan hülye
nem leszek, hogy még egyszer bedobjam magam az érdekedben.
A fiú felemelte a fejét:
– Beszélhetünk őszintén, igazgató úr?
Kun nem számított a kérdésre, meglepődve bólintott:
 – Tessék.
– Mondja meg nyíltan: van-e valami esélyem, hogy megússzam? Nincs szó
hosszú időről, én nem akarok az érettségiig itt maradni a „Csányi”-ban, csak ezt
az évet szeretném kihúzni. Becsületszavamat adom, hogy ősszel nem jövök
vissza.
– Komolyan beszélsz?
– Rögtön hazavágnának, ha megpróbálnám becsapni magukat.
– Nem tudok ígérni semmit. Hoffmannon látszott, hogy el akarja vágni a
torkodat. Mi történt köztetek?
– Semmi.
– Azt mondtad, hogy beszéljünk őszintén.
– Már az első nap belém kötött. Én ki akartam térni előle, de szidta az
anyámat, akkor megvertem.
– Nem ítéllek el érte, vannak dolgok, amiket csak így lehet elintézni, az
ember nem rohangál a felettesekhez panaszra. De ahogy Hoffmannt ismerem, ő
nem fogja lenyelni ezt a békát. Én hiába próbálom leállítani, felmegy az
igazgatóhoz, bepanaszol és te már kezdhetsz is csomagolni. Mindegy, utánanézek
az ügynek, hétfőn reggel tíz órakor keress meg az irodámban. Most elmehetsz. A
saját érdekedben: tartsd a szádat!
A fiú visszatért a tanulószobába. Leült az asztalához, a fiókból előszedte a
könyveit, füzeteit, de nem tudta figyelmét a tanulásra összpontosítani.
Megpróbálta felmérni, mi történik vele, ha kizárják az iskolából. Anyjához nem
mehetett, mert ő is az ismerőseinél húzódott meg. Most, a téli holtszezonban
olyan állásra sem számíthatott, melynek révén bejuthatott volna egy elfogadható
munkásszállóra. Átkozta magát, amiért felélte azt a pénzt, melyet a piacon
keresett, mert ha le tudta volna rakni a szokásos féléves előleget egy albérleti
szobáért, sokkal szabadabban intézhette volna a sorsát. Legföljebb a piaci
zöldségesek kegyelmében reménykedhetett; hátha megengedik neki, hogy
valamelyik télire bezárt bódéban megvesse a vackát.
Mindenképpen rá kellett bírnia az iskola vezetőit, hogy egyelőre ne küldjék
el, adjanak neki még egy utolsó esélyt. Úgy érezte, könnyebben meggyőzhetné
őket, ha a javulás jeleként legalább egy frissen szerzett jó osztályzatra
hivatkozhatna. Megnézte a másnapi órarendet, a tantárgyak közül kiválasztotta az
anyagismeretet, és elhatározta, hogy szóról szóra megtanulja a feladott leckét.
Lemondott szokásos esti erőfejlesztő gyakorlatairól, a könyv fölé görnyedt, már
éjfél is elmúlt, mikor leoltotta a lámpát az üres tanulószobában.

Az iskolában éppen az anyagismereti foglalkozás nyitotta meg a napot,

Borsos figyelmeztette osztálytársait, hogy senki se merjen jelentkezni, mert ő akar
felelni. Balszerencséjére ezen a napon a tanár senkit sem hívott ki a táblához,
hanem továbbhaladt az anyagban. Borsos csalódottan dőlt hátra a székén, és az
óra után el is szökött az iskolából.
Egész délután csavargott a városban, csak hat óra felé jutott az eszébe, hogy
el kell mennie verseiért a fénymásoló-sokszorosító irodába. Attól tartott, hogy már
zárva találja, de a portál fölött még égtek a neonbetűk: „ZSÓKA”. Megállt az utca
túlsó oldalán, és benézett a kirakatablakon: bent egy kései ügyfél rakosgatott az
aktatáskájába különféle papírtekercseket, mikor eltávozott, a nő bezárta utána az
ajtót. Borsos eltöprengett, hogy merjen-e zavarni, végül elszánta magát és
előrelépett. Kétszer is kopogott az üvegen, amíg a nő felfigyelt rá. Zsóka
összehúzott szemmel nézett ki a sötétbe, aztán az arca felderült és az ajtóhoz
sietett:
– Jó estét. Már azt hittem, hogy nem jön.
– Dolgom volt, csak később tudtam elszabadulni.
– Nem számít, fő, hogy sikerült – egy papírköteget tett az asztalra. – Leírtam
a verseit.
– Hogy tetszettek?
– Nagyon szépek. Nincs kedve egy kicsit elbeszélgetni róluk?
– De, nagyon szívesen.
– Jöjjön fel hozzánk egy kávéra. Nem kell messzire menni, itt lakunk ebben a
házban.
A nő újra bezárta az utcai ajtót, és leoltotta a kirakati világítást is. Félrehúzta
a hátsó falat takaró bársonyfüggönyt, mögötte egy széles falépcső tűnt fel, mely
átvezetett a lakásba. Fenn az emeleti részen ültek le, egy márványlappal borított
dohányzóasztal mellé:
– Talán itt az ideje, hogy rendesen is bemutatkozzunk. Doktor Keresztes
Viktorné vagyok, Zsóka. A férjemről már biztosan hallott.
– Nem. Mivel foglalkozik?
– Ügyvéd. Csakugyan nem hallott róla? Azt hiszem, hogy maga az egyetlen
egész Mezőszegen. Egyébként nem érdekes. Magát valóban Borsos Ferencnek
hívják, vagy művésznévként használja?
– Borsos Ferencnek hívnak.
– Hol dolgozik, vagy még tanul?
– A „Csányi” szakközépbe járok – önkéntelenül kicsúszott a száján –, lehet,
hogy már nem sokáig.
– Végez?
– Úgy is lehet mondani, kirúgtak, illetve ki fognak rúgni.
– Mit csinált?
 – Semmi különöset, a nyakamba varrtak néhány botrányt. Lehet, hogy már a
jövő héten el kell hagynom az iskolát.
Az asszony elgondolkodott:
– Azt mondja, a „Csányi” szakközépbe jár. Temesvárinak hívják az
igazgatójukat?
– Igen, ismeri őt?
– A férjem egyik legjobb barátja, majd rákérdeztetek, hogy áll a maga ügye –
néhány szót írt a telefon melletti papírtömbre, majd kezét felemelve hozzátette –,
de nem ígértem semmi biztosat!
– Ezt is köszönöm.
– Iszik valamit?
– Amit maga.
– Én sajnos mindentől el vagyok tiltva – legalábbis egyelőre, de ez magát ne
zavarja. Valami töményet vagy bort?
– Nem szoktam.
– Akkor egy capuccinót? Van egy új olasz gépünk, azon lehet főzni.
– Még sohasem ittam.
– És mi a véleménye az új dolgokról általában?
Borsos kihívást érzett a kérdésben, megpróbált ugyanabban a hangnemben
válaszolni.
– Szeretek mindent kipróbálni.
Zsóka legyintett:
– Nem kell átvennie az én stílusomat. Nekem sem áll túl jól, csak valahogy
már rám száradt. Szóval akkor egy capuccinót kér.
A nő megnyomott egy gombot a sarokban álló fehér kávéfőzőn, a gép
zümmögve melegedett fel, a félhomályban felizzott egy vörös jelzőfény. Mikor
lefőtt a kávé, tejjel eresztette fel, egy színes rajzokkal díszített nyolcszögletű
dobozból csokoládéport hintett az ital habos felszínére. Átnyújtotta, Borsos
óvatosan megkóstolta.
– Ízlik?
– Igen, csak egy kicsit forró.
– Én úgy szeretem. Milyen az esti programja, nem kell sietnie valahová?
– Nem.
– Akkor felteszek egy lemezt.
 Kezdetben visszafogott, aztán fokozatosan felerősödő, pattogó ritmusú zene
szólalt meg, a dallam alatt, szinte kilépve az összhangból, harciasan szólt egy dob.
Borsos nem ismerte a számot, leginkább egy indulóra emlékeztette:
– Mi ez?
– A kedvenc számom, a Gruff együttesnek egy régi dala. Ez volt az egyetlen
igazi nagy sikerük, azóta már fel is oszlottak.
– Mi a címe?
– „Díszlépés a Halál előtt”, „Parading in front of the Death”.
– Maga tud angolul?
– Körülbelül ennyit, ötször iratkoztam be egy nyelvtanfolyamra, de soha nem
jutottam tovább a tizedik leckénél. Mindegy, beszéljünk inkább a maga ügyéről.
Zsóka kinyitotta a magával hozott dossziét:
– Itt vannak a versei, azt hiszem, maga nagyon tehetséges. Én sokat olvasok,
meg tudom ítélni, hogy mi a jó. Minden sora mögött egy-egy dallamot érzek, de
olyan tisztán, hogy néha el is tudnám dúdolni. Ugye, miközben ír, mindig
valamilyen zenét hall magában és azt fordítja le szavakra. Így van?
– Igen, mindig egy dallamból indulok el.
– Ki maga? Honnan vette ezt a képességét? – Zsóka legyintett – hülyeségeket
kérdezek. Ha ezzel tisztában volna, rögtön el is veszítené minden titkát. A
művészetben csak a formátlan létezik, a természet néha téved, és ami ebből
származik, azt utólag úgy nevezzük, hogy tehetség.
Borsos most is feszült arccal próbálta megfejteni, hogy mit jelentenek ezek a
mondatok, de nem tudta teljes mértékben felfogni – a mód, ahogy az asszony
kifejezte magát, éppolyan szokatlan volt a számára, mint a capuccino fölött lebegő
csokoládéillat.
– És mit gondol: érdemes felküldenem Pestre ezeket a verseket? Leközlik
őket?
– Nem ismerem azt a világot, de ha olyan, mint az egész ország, akkor ott is
be kell kerülni egy klikkbe, hogy valaki érvényesülni tudjon. De ne adja fel,
leteszem a nagyesküt, hogy előbb-utóbb áttör.
Borsos belenézett a dossziéba, versei gépírásban ünnepélyesnek, szinte
idegennek tűntek:
– Mennyivel tartozom?
– Tudja mit? Hadd hitelezzek magának. Most nincs pénze, de majd ha befut,
megkapja a Kossuth-díjat és teli lesz a zsebe, akkor megadja. Meghív vacsorára a
Fórum Szállóba, és letesz elém az asztalra egy dedikált kötetet. Addig itt tartom
zálogban az eredeti kéziratokat. Ha nem keres meg, eladom egy műgyűjtőnek,
biztos, hogy egy vagyont kapok érte.
 – Köszönöm, de hát magának is el kell számolnia.
– Nem olyan szoros a könyvelés, mondtam már, hogy ez az üzlet az enyém. A
férjem vette nekem fájdalomdíjul…
Borsos nem értette, hogy ez az ügy miképp illeszkedhet bele a házaspár
kapcsolatába, de úgy érezte, kényelmetlen helyzetbe kerülne, ha engedné tovább
beszélni az asszonyt, ezért egy közbevetett kérdéssel megállította:
– Tudna adni nekem egy nagy alakú borítékot?
– Tessék. Mire kell?
– Felküldeném Pestre a verseket.
– Sajnos csak cégjelzéses borítékom van. Nem baj?
Borsos eltöprengett:
– Talán még jobb is. Biztos beletelik egypár hétbe, amíg válaszolnak Pestről –
lehet, hogy addigra én már nem leszek a „Csányi”-ban. Egyelőre nem tudom,
hová költözök majd, a kollégiumi portán elkallódna a levél. Megadhatom nekik a
maga címét, hogy ide írjanak?
– Nyugodtan, legalább megtudom, hogy fogadták. A lemez a vége felé
közeledett, a dobritmus már végképp elnyomta a szólógitárokat, Zsóka ingatta a
fejét:
– Ezt a részt szeretem a legjobban. Az egész világ rohan a pusztulás felé,
nemcsak a politikai rendszerek, hanem minden emberi kapcsolat is: a szerelem, a
barátság, egymás vállalása. Ez a dal nem hisztériázik, egy katona jelentkezik és
elmondja, hogy pusztultak el az emberek.
Váratlanul felgyulladt a mennyezeti csillár. A ház belseje felől egy magas
termetű, kopaszodó-őszülő férfi lépett be, otthonos mozgásából nyilvánvalóan
látszott, hogy ő a házigazda. Zsóka felkelt és elébe sietett. A férfi telt arcára
jóindulatú mosoly ült ki, megcsókolta a feleségét, aztán Borsos felé nyújtotta a
kezét:
– Keresztes.
Borsos is elmormogta a nevét, Keresztes változatlan mosollyal, mintegy
útbaigazítást kérve nézett a feleségére:
– Ki a vendégünk?
– Egy nagyon figyelemreméltó fiatalember. Valaha még büszkék leszünk rá,
hogy ismertük őt.
– Valamilyen sportoló?
Az asszony elnevette magát:
– Költő, nagyon tehetséges. Most gépeltem le a verseit, meg akarja hódítani
velük Budapestet.
 – Előrebocsátom, hogy nem értek hozzá, de miért nem itt, a mezőszegi
újságnál próbálkozik? Úgy képzelem, hogy itt alacsonyabb a mérce.
Zsóka felelt Borsos helyett:
– Mert gőgös és becsvágyó, mint minden fiatal, rögtön a csúcsra szeretne
feljutni. Különben is, én úgy tapasztaltam, hogy aki a mezőszegi újságnál kezdi,
az itt is szokta befejezni; akármilyen tehetséges, a lap lehúzza a saját színvonalára.
– Nincs igazad, többen is felkerültek már Pestre, országos lapokhoz. És a
barátunknál a legkisebb sikerélmény is sokat jelentene. Mi is a keresztneve?
– Ferenc.
– Ha van egy szabad példánya, hagyja nálam, Feri, bevisszük a Néplap
szerkesztőségébe.
– Köszönöm. A kézirat itt maradt.
– Egyébként sok szerencsét.
Borsos megértette, hogy illik elköszönnie, felkelt, a hóna alá fogta a nagy
alakú borítékot és esetlenül meghajolt. Az asszony lekísérte a lépcsőn, kinyitotta
előtte az ajtót:
– Szóval, írja az én címemet a kísérő levélre és nézzen be minél hamarabb.
Viszontlátásra.
Kint az utcán Borsos elmosolyodott és győztes sportolókat utánozva, öklével
a levegőbe sújtott. Szerette volna, ha a küldeménye minél hamarabb megérkezne a
szerkesztőségbe, elsietett a vasútállomás felé, úgy emlékezett, hogy az ottani
postahivatal este nyolcig nyitva tart.
Borsos megpróbálta kihasználni utolsó esélyét, hajnalban végigjárta piaci
ismerőseit, és kérte őket, hogy segítsenek szállást szerezni. Sikerült
megállapodnia a kereskedőkkel, hogy az éjjeliőr szállásán ő is felállíthasson egy
ágyat. Kitakarította a bódét, úgy gondolta, hogy ha a kicsapatás azonnalra szól,
egy félóra alatt átköltözhet.
Borsos, amint azt Kun meghagyta, hétfőn reggel jelentkezett az
igazgatóhelyettes irodájában. Tíz óra előtt néhány perccel kopogott az előszoba
ajtaján, azt várta, hogy a titkárnő szokás szerint visszaküldi várakozni a folyosóra,
meglepődött, mikor a nő rögtön befelé mutatott.
– Üdvözlöm. A főnök már kérdezett magára.
Borsos rossz sejtelmeiben megerősödve nyomta le a kilincset, Kun felnézett a
munkájából és intett, hogy üljön le:
– Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy mi történt.
– Igen, szeretném tudni, mihez tartsam magam.
 – Szerintem te erről az ügyről sokkal többet tudsz nálam. Én nem értem az
egészet. Mikor is beszéltünk mi?
– Szerdán.
– Csütörtök reggel az igazgató úr behívatott, elöljáróban jól letolt, hogy
tűrhetek meg az iskolában ilyen kuplerájt, aztán rátért a te ügyedre. Bejelentette,
hogy ott járt nála Hoffmann, és a diákönkormányzat nevében átadott valamilyen
beadványt a te lógásaidról, meg az egyéb linkségeidről. Elolvasta, és olyan dühbe
gurult, hogy utasított: minden vizsgálat nélkül azonnal rúgjalak ki. Üzentem érted,
de az osztálytársaid azt mondták, hogy az első óra után eltűntél, és bent a
kollégiumban sem találtak. Nem erőltettem a dolgot, gondoltam, hátha el lehet
húzni az időt, és legalább még a hétvégét bent töltheted a kollégiumban. Még
ugyanaznap délben az igazgató bejött hozzám, letette a fenekét arra a székre, amin
most te ülsz, és visszavont mindent. Azt mondja: lehet, hogy Hoffman túlzott,
ellenőrizni kell a beadványban felsorolt adatokat, mert ha nem fedik a valóságot,
te az egyeztető bizottsághoz fordulhatsz. Különben is, engedjünk neked egy kis
időt, hátha megjavulsz. Csak néztem rá, mint a hülye, se nyelni, se köpni nem
tudtam. Szerinted mi történhetett közben?
– Fogalmam sincs.
– Az biztos, hogy három-négy óra alatt nem szállta meg a Szentlélek, amúgy
is hiú rá, hogy ő csak tökéletes, visszavonhatatlan döntéseket hoz. Nem tudok
másra gondolni, mint hogy valaki szólt neki vagy felülről vagy a baráti köréből.
De ők honnan tudhattak az ügyedről? Te említetted valakinek?
– Nem. Megállapodtunk, hogy nem szólok.
– És ismersz valakit Temesvári környezetéből?
– Kit ismernék? Idegen vagyok Mezőszegen.
– Akkor csoda történt, de én nem hiszek a csodákban, a végére fogok járni.
Gyújts rá.
– Nem dohányzom.
– Végre egy jó tulajdonságodról is értesülök – Kun hátradőlt a székén. –
Mindenesetre kaptál egy utolsó utáni esélyt, egy féléves „lauf”-ot. Ha jól
emlékszem, azt mondtad, épp ennyire van szükséged.
– Igen, körülbelül.
– Azt ajánlom, ne bízd el magad. Tartsd be a játékszabályokat, járj be az
órákra és a szakmai gyakorlatokra. Lehet, hogy Temesvári újra meggondolja
magát és mégis ki akar rúgni, ne adjál neki támadási felületet. Ami pedig a
továbbiakat illeti: minél ritkábban hallunk egymásról, annál jobb mindkettőnknek.
Na pá!
Kun az előtte heverő iratokba mélyedt, jelezve, hogy a maga részéről
befejezte a beszélgetést. A fiú elköszönt, és ahelyett, hogy visszatért volna az
osztályterembe, lefutott a lépcsőn, ki az utcára. Kisietett a piacra, megkereste az
őrt és szólt neki, hogy egyelőre nem kell betenni még egy ágyat a bódéba.
Bár még csak tizenegy óra felé járt, megebédelt az egyik piaci büfében;
disznótorost kért két szelet kenyérrel. Lassan evett, minden falatot megforgatott a
szájában, valójában most gondolta végig, hogy mi történt.
Biztos volt benne, hogy Zsóka mentette meg a kicsapástól. Emlékezett rá:
mikor fenn ültek az emeleten és ő megemlítette az ügyet, az asszony feljegyezte a
telefon melletti írótömbre – utána nyilvánvalóan megkérte a férjét, hogy járjon
közbe Temesvárinál. Nem érzett örömet vagy megkönnyebbülést, elfutotta a düh,
hogy egy ilyen véletlenen, a hatalmasok egymásnak tett apró baráti szívességén
múlott a sorsa. Sokáig bámulta haragosan a pulton heverő zsíros papírokat és a
savanyúpaprikák lerágott csutkáit – időbe tellett, amíg erőt vett magán és egy
mély lélegzettel az útjára indult. Úgy gondolta, illik megköszönnie Zsókának a
szolgálatait.
A ritkás ködből kivilágló toronyóra még csak hármat mutatott, de az utcán
már sötétedett. Néhány perc alatt odaért a leíró irodához, meglepetésére zárva
találta az üzlet előtti kerítés kapuját, és a kirakat fölött sem égett a „ZSÓKA”
felirat. Semmiféle tájékoztató táblát nem raktak ki, Borsos feltételezte, hogy egy
szünnapot fogott ki, csalódottan visszafordult.
Másnap este újra próbálkozott, de most is zárt kapu fogadta, felnézett: az
épület emeleti részén sem égtek a lámpák. Valószínűnek látszott, hogy
Keresztesék elutaztak; a mezőszegi jól kereső értelmiségiek gyakran mentek át
sítúrára Ausztriába vagy a közeli Jugoszláviába.
Borsos nem tudta, hogy mikor térnek vissza, de szokásává lett, hogy minden
este megjelent a környéken. Több mint egy hét telt el, míg egy alkalommal végre
világosságot látott az emeleti ablakokban. A kerítéshez lépett, lenyomta a
kilincset, de az most sem engedett. A ház túloldalán is nyílott egy bejárat, de
Borsos úgy gondolta, illetlenség volna ott becsengetnie.
Hirtelen ötlettel visszafordult, bent a városközpontban beállt egy
telefonfülkébe és a névsorból kikereste Keresztesék számát. Az izgalomtól
szabálytalanul dobogó szívvel tárcsázott, közben elhatározta, hogy ha nem Zsóka
veszi fel a kagylót, nem fedi fel magát, hanem idegen néven mutatkozik be. A
hívás hosszan kicsengett, aztán egy férfihang jelentkezett a vonal túloldalán:
– Tessék, Keresztes.
Borsos krákogott és lenyelte összegyűlt nyálát:
– Jó estét kívánok, Tóth József vagyok. Tóth József kőművesmester.
– Üdvözlöm, parancsoljon.
– Kérem, én leadtam önöknél egy tervrajzot, négy példányban kellene
lemásolni. A múlt hétre ígérték, én tegnap ott jártam önöknél, de zárva találtam az
irodát. Mi a helyzet?
 – Sajnos a feleségem kórházba került, egyelőre nem is folytatja az ipart.
Remélem, az ön terveiről már korábban elkészültek a másolatok, ha nem, akkor
visszajuttatom az eredeti példányt. Szabad még egyszer a nevét?
– Tóth József.
A pillanatnyi szünetben tisztán kivehető háttérzene szűrődött be, Borsos arra
gyanakodott, hogy Zsóka valójában mégis a lakásban tartózkodik. Keresztes
kisvártatva újra megszólalt:
– Feljegyeztem, még ma utána fogok nézni az anyagnak. Szíveskedjék a
napokban felkeresni vagy felhívni a munkahelyemen, az 1-es számú Ügyvédi
Munkaközösségben. Ott talál minket szemben a Nimród Szállóval. Viszontlátásra.
A túloldalon halk kattanás szakította meg a vonalat, Borsos kilépett a
mezőszegi belváros kora esti forgatagába. A hirtelen feltámadó szél az arcába
csapta a szitáló ködöt, de a fiú erősen megizzadt, lehúzta a cipzárat vastag bélelt
dzsekijén, és az ingét is kigombolta.
Nem tudott visszazökkenni megszokott napi ritmusába, ahelyett, hogy
visszament volna a kollégiumba, beült a Nimród Szálló eszpresszójába. Egy
sarokasztalhoz telepedett le, táskájából elővett egy füzetet. Arcát szokásos módon
a tenyerébe támasztotta, és megpróbált felidézni magában valamilyen dallamot,
melynek vázára felépíthetne egy verset.
Sokáig hasztalanul kutatott emlékezetében, hirtelen eszébe jutott az a szám,
melyet Zsóka tett fel a lemezjátszóra és szólt szinte az egész beszélgetésük alatt.
Az összemosódó hangemlékekből, ha töredékesen is, felvillant benne az indulóra
emlékeztető melódia, ujja hegyével kikopogta a dobritmust az asztal lapján. A
szám címe is tetszett neki, felírta a füzetlap tetejére: „Díszlépés a Halál előtt”,
majd közvetlenül utána az ajánlást: „Zsókának köszönettel”. Túl bizalmasnak
találta a gesztust, törölte a sort, és „Zsóka asszonynak köszönettel”-re javította ki.
Újra és újra eldúdolta magában a dallamot, de sokáig hiábavalóan kereste az
indító szavakat. Azt szerette volna, ha a Halál elegáns, a méltóság teljes illúzióját
felkeltő jelenségként tűnik fel a versben, mely minden földi hatalmasságnál több
joggal várja el, hogy alárendeltjei díszlépésben vonuljanak el előtte.
Elégedetlenül húzta át a próbálkozásait, ha megtelt egy füzetlap, összegyűrte
és bedobta a táskájába; babonásan félt attól, hogy kéziratai ellenséges idegenek
kezébe juthatnak, akik elolvassák és kigúnyolják.
Végül egy váratlan fogódzó kínálkozott, egy régen látott kalandfilm egyik
jelenete. A történetre már nem emlékezett, csak egyetlen képre: egy idegenlégiós
katonának a sivatag homokjában végignyúló holttestére. Már évek óta feküdhetett
ott, koponyája csonttá aszott, de fenn maradt rajta a magas, ellenzős sapka, hátul a
homoktól védő fehér vászon toldattal – mintha maga lett volna a harcrakész Halál.
Ebben a látomásban annyi méltóságot érzett, hogy sikerült felszabadulnia a
gátlások alól és átlendült a kezdő sorokon. Fantáziája mindig is szívesen időzött el
a légiós képeken, szinte hallotta a sivatagi dombok fölött szárnyaló kürtszót.
 Magabiztosan haladt az írással. Amikor befejezte, letisztázta a verset, még
egyszer elolvasta, utána becsúsztatta a füzet üres, kék borítójába. Aztán egy
cégjelzéses borítékot kért a pincértől. Hazafelé tartva végiggondolta
telefonbeszélgetését Keresztessel. Biztosra vehette, hogy a férfi valóban utánanéz
majd a keresett tervnek, és ha a viszonylag csekély számú rendelés között nem
talál Tóth József névre szóló anyagot, kérdőre vonja a feleségét. Kizártnak
látszott, hogy az ügyvéd bármilyen módon is azonosítani tudná őt, gyomra mégis
összehúzódott az idegességtől. Aggasztotta Zsóka betegségének híre is, úgy
gondolta, érdeklődik majd utána a mezőszegi kórházakban.

Negyedik fejezet

Egy november végi napon Martin ismét elkésett, csak fél kettő felé ért be a
kiadóba. A hátsó lift nem járt, gyalog kellett felmennie a harmadik emeletre. Bent
a szobájában, a lépcsőmászástól még mindig lihegve, hátradőlt a székén. Az
íróasztal lapján egy nevére címzett borítékot vett észre, sietve felbontotta:

„– Kedves Gyuri! Ha bejöttél, okvetlenül jelentkezz Miklósnál.

Bartók”

Most, hogy a sok hete tartó, szorongó várakozás után végre bekövetkezik a
nyílt összecsapás, Martin megkönnyebbült. Nem sietett, megvárta, amíg izzadt
teste lehűl; az igazgatói szoba felé tartva, a mosdóban hideg vízzel törölte le az
arcát.
A titkárnő épp az igazgató uzsonnáját készítette, egy narancsot bontott
gerezdekre, mellé egy kis üveg kristályvizet tett.
– Miklós hívatott.
– Azonnal szólok Domány elvtársnak.
Bevitte a tálcát a belső szobába, Martin leült, tudta, hogy a főnöke evés
közben nem fogad. A titkárnő sokáig nem tért vissza, Martin eltöprengett, vajon
igazak-e a pletykák, hogy a hetvenéves férfinak viszonya van a húsz év körüli
lánnyal. Képzeletén átfutott egy képsor, ahogy szeretkeznek a nagy bőr
karosszékben.
Unalmában körülnézett: a fogason ott lógott Domány ballonja – mindig
ugyanolyan, kopottnak tűnő, szürkésfehér „off white” színű kabátot hordott,
mintha viseletével is jelezni kívánná kötődését a háború előtti írónemzedék
stílusához, ezért is kapta a „Dandy” gúnynevet. Martint most valósággal
felingerelte ez a kabát, önmaga számára is meglepő módon felemelt az íróasztalról
egy kézi lyukasztógépet és betette a ballon zsebébe. Elképzelte, hogy Domány
milyen arcot vág, mikor megtalálja a gépet; hangosan felnevetett.
A titkárnő visszatért, Martin áruló jeleket keresett az öltözékén, de semmit
sem talált. Tekintetéből megpróbálta kikövetkeztetni, hogy milyen fogadtatásra
számíthat, de a nő arca nem adott útbaigazítást.
– Domány elvtárs várja – mondta és intett befelé.
Az igazgató szokásos tartásában, erősen oldalt hajtott fejjel, arcán a
nagyothallók bocsánatkérő mosolyával, Martin elé sietett:
– Üdvözöllek Gyuri, foglalj helyet. Ne haragudj, hogy magamhoz kérettelek,
de okvetlenül beszélnem kell veled.
A vendégnek fenntartott öblös karosszék az ablak felé volt fordítva, odakint,
váratlanul, szinte nyári erővel kisütött a nap. Martinnak úgy tűnt, hogy Domány
frissen mosott, ősz haja világít a bevetődő sugarakban. Az erős fény bántotta a
szemét, fejét elfordítva, pillantása az üvegezett bárszekrényre esett; nehezen
fojtotta el a mosolyát. Esténként, mikor már csak néhány lektor maradt benn a
kiadóban, átjártak az igazgatói irodába, kiemelték a reprezentációs célokat
szolgáló whiskyt, a hiányt vízzel pótolták. Domány észrevette, hogy az ital színe
megtört, de saját személyi sofőrjét gyanúsította a dézsmálással.
– Kérsz egy whiskyt? – kérdezte váratlanul.
Martin felkapta a fejét, Domány elvnek tekintette, hogy napközben sohasem
kínálja alkalmazottait szeszes itallal. Semmi sem indokolta, hogy most
változtasson a szokásán. Martin nem akart kitérni a kínálás elől.
– Kérek.
– Gondolom, víz nélkül szoktad. A whiskyt vagy szereti az ember vagy sem,
de semmi esetre sem hígítja. Egészségedre, Gyuri.
Szavaiból a lektor azt vette ki, hogy Domány felfedezte, kik fosztogatják
italkészletét. Elszánta magát, hogy ha főnöke rákérdez, ő tagadni fog, de Domány
nem haladt tovább ezen a nyomon.
Martin ivott egy rövid kortyot, aztán poharát letéve előredőlt a széken. Úgy
gondolta, jobb taktikai esélyekhez jut az elkövetkező vitában, ha elsőnek ő szólal
meg:
– Bartók Lali hagyott egy cédulát az asztalomon, feltételezem, hogy a
késéseimről akarsz beszélni velem.
Domány mosolyogva emelte fel a kezét:
– Nem, kérlek, én ezt a témát többé már nem hozom elő. Csakugyan
szerettem volna elérni, hogy legalább délre beérj a kiadóba, kötöttünk is ilyen
tartalmú kompromisszumot, ha jól emlékszem. Most már bevallhatom neked,
Gyuri, hogy ebben közrejátszott az én személyes irigységem is. Mint bizonyára
tudod, én négy-öt óránál többet nem tudok aludni éjszaka és éppúgy képtelen
vagyok megérteni a te hatalmas alvásaidat, mint egy szerzetes egy szenvedélyes
nőfalót. Bevallom, hosszas töprengés után, de úgy döntöttem, hogy nem szabad az
értetlenségemből érveket kovácsolni.
Martin csodálkozva nézett fel:
– Azt hittem, hogy ezért hívattál.
– Sajnos, az ügy sokkal bonyolultabb és kényesebb természetű.
Domány egy fényesre kopott vadgesztenyét szedett elő mellénye zsebéből és
a markába szorította – ezt a szokást akkor vette fel, mikor felhagyott a
dohányzással, így próbálta legyőzni a rágyújtás ingerét. Arca megrángott, de egy
pillanatnyi feszültség után vonásai kisimultak.
– Szeretném, ha elhinnéd, kedves Gyuri, hogy mint mindig, most is az őszinte
jóindulat és a tehetséged feltétlen elismerése vezérel. Azt viszont nem
tagadhatom, hogy igazgatói munkakörömben állami hivatalnok vagyok, bizonyos
kötelmeket be kell tartanom és be kell tartatnom.
Martin tudta, hogy nem szabad közbeszólnia – Domány indulatossá vált, ha
megzavarták körmondataiban –, tenyerével eltakarta a száját, idegesen remegő
lábát leszorította a szőnyegre. Az igazgató mintha megérezte volna az elzárkózást,
közelebb hajolt hozzá:
– Tegnap berendeltek a Pártközpontba, őszintén mondom neked: fogalmam
sem volt, hogy milyen célból. Elébem raktak egy sor, hogy úgy mondjam,
kiáltványt, a lengyel és cseh reformerőkkel való szolidaritás mellett, a
magyarországi szegények, a sajtószabadság ügyében, és még hosszan
sorolhatnám, hogy milyen szándékok jegyében íródtak. Valamennyi felhívásnak
volt egy közös sajátja, a te neved mindenütt szerepelt az aláírók között, mégpedig
itteni beosztásoddal, „szerkesztő”-ként jegyezve. Tulajdonképpen megtisztelő a
kiadóra nézve, hogy sokoldalú tevékenységedből te éppen ezt tartottad a
legfontosabbnak, de ez a lépésed sajnos, engem is állásfoglalásra kötelez, mint a
kiadó jelenlegi igazgatóját. Fent a Pártközpontban nyíltan meg is kérdezték, hogy
mit akarok tenni.
– És te mit mondtál?
Domány megrovóan nézett vissza rá, de végül úgy tett, mintha nem hallotta
volna a közbeszólást:
– Újból biztosítalak, hogy tisztelem szellemi-alkotói függetlenségedet, mégis
arra kell kérjelek, hogy próbálj meg az én fejemmel gondolkodni. A te nyilvános
ellenzéki szereplésed azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az illetékesek leállítják a
kiadó megújító törekvéseit, nem tudjuk megteremteni az irodalom valódi
értékrendjét. Sokéves fáradozásunk veszne így kárba, beleértve természetesen a te
munkádat is.
 – Szeretném, Miklós, ha nyíltan megmondanád, hogy pontosan mit akarsz
tőlem.
– Nem kellene úgy járnod a világban, mint egy kivont kard, mely nem tud
visszatalálni a hüvelyébe. Szerintem a hétköznapi politizálást meg kellene
hagynod azoknak, akiknek csak idáig terjednek a képességeik. Őszintén szólva, az
egész ügy méltatlan hozzád, és örülnék, ha megígérnéd, hogy legalábbis egy időre
felhagysz vele.
– Most kell válaszolnom?
– Igen, szeretném megismerni a véleményedet.
Martin hunyorogva nézett szembe az ablakon besütő nappal. Első
gondolatként az merült fel benne, hogy kitérő választ kellene adnia, mert ha csak
néhány hónap haladékot nyerne, akkor is sokkal kedvezőbb helyzetben válhatna
meg a kiadótól. Bármilyen ajánlatosnak is látszott ez a taktikai lépés, olyan
mélyen irtózott egy újabb megalkuvástól, hogy képtelen volt rászánni magát.
Hangosabban szólalt meg, mint ahogy szándékozott volna:
– Legjobb tudomásom szerint nem a lelkemet adtam el a kiadónak, csak a
munkaerőmet.
Domány arcán egy fintor futott végig, de mosolya egy pillanatra sem tűnt el:
– Nem haragszol, kedves Gyuri, hogy élek a kínálkozó poénnal: igen kevés
jelét látom annak, hogy mi rendelkeznénk a munkaerőddel! – hangja komolyra
váltott. – De, ha úgy kívánod, más hangnemben is folytathatjuk a
beszélgetésünket. Néhány fegyelmi vétségnek minősülő esetet is fel tudok sorolni,
például: esténként a kiadó helyiségeiben tivornyáztatok a barátaiddal.
– Tivornyáztunk?
– Ajánlj valamilyen jobb kifejezést arra, hogy nőket hoztatok fel a Gambrinus
kávéházból és kivettétek a szekrényből az én reprezentációs whiskymet.
Martin, megbizonyosodva gyanújában, hogy Domány, szokása ellenére, miért
kínálta szeszes itallal, leszegte a fejét.
– Én bent a Pártközpontban megpróbáltalak védeni. Arra hivatkoztam, hogy a
megfeszített szellemi munka időnként megköveteli a lazítást. Akkor azonban már
nehezen találtam érvelést, mikor bejelentették, hogy táskaszámra csempészted ki a
géppapírt, külföldre telefonáltál a kiadó számlájára, a nyomdában stencil festéket
igényeltél – ugyancsak a kiadó nevében –, de ez a festék soha nem érkezett meg
ide.
– Ki meri ezt állítani?
– Mivel te magad is tisztában vagy azzal, hogy semmiképp sem
szembesíthetlek velük, ezt a megjegyzésedet méltatlan kötekedésnek fogom fel.
Ezzel a gesztusoddal felmentettél engem az alól, hogy folytassam a bűnlajstromot.
Pedig légy meggyőződve, hosszan tudnám sorolni még.
 – Miért nem teszed?
– Már hangsúlyoztam, hogy mélyen tisztelem az egyéniségedet, és
döntésedben nem kívánlak befolyásolni olyan tényekkel, melyeket esetleg
fenyegetésnek éreznél. Térjünk vissza a kiinduló pontunkra, mert még nem
válaszoltál a kérdésemre: hajlandó vagy-e megígérni, hogy nem bocsátkozol kétes
politikai ügyletekbe?
– És mi van akkor, ha nemet mondok?
– Kérdésre nem illik kérdéssel felelni – de most tekintsünk el a
konvencióktól. Az általad jelzett esetben egy óráig sem tarthatlak tovább a kiadó
kötelékében, és ne legyenek illúzióid: ilyen háttérrel az egész szakmában sehol
sem találnál helyet magadnak. Úgy vélem: otthonépítés közben, gyereket várva,
ezt nem engedheted meg.
Martin erőt vett indulatain, megpróbált időt nyerni:
– Ha lehetne, térjünk vissza rá a jövő hét elején.
– Sajnos nem lehet, tőlem is választ várnak a főnökeim. És, mint
megjegyezted: én annyival kényesebb helyzetben vagyok az ortodox
kommunistáknál, hogy nekem az ortodox kommunistáktól is kell tartanom. Itt
helyben kell döntened.
– Kaphatok egy szelet papírt?
Domány meglepődve nézett fel:
– Parancsolj.
Martin közelebb tolta székét a mellette álló kis dohányzóasztalhoz, és néhány
sorban megírta felmondását, az igazgató felé nyújtotta:
– Gondolom, eleve ezt akartad.
Domány átolvasta és megrázta a fejét:
– Nem, egyáltalán nincs igazad, én ezt a lépésedet személyes kudarcomnak
tekintem. Huszonöt éve vagyok a kiadó élén, és ez alatt te vagy az első ember, aki
kényszerítő körülmények nélkül felmond.
Domány még egyszer átnézte a felmondólevelet, aztán felkelt a helyéről és a
papírlapot elrakta egy dossziéba:
– Természetesen elsejéig felmentelek a munkavégzés alól. A kilépésed
technikai részleteit, kérlek, beszéld meg Margitkával.
– Gondolom, úgyis ő lép a helyembe.
– Ezt honnan veszed?
– Bizonyos adottságai predesztinálják rá. Ő nem fog nemet mondani neked.
Az igazgató fanyarul elhúzta a száját:
 – Ugye, ez „az igazság pillanata”?
– Ezt hogy érted?
– A színdarabokban ilyenkor szokták a főnök szemébe vágni azokat a keserű
igazságokat, melyeket a beosztottak tíz-húsz évig visszanyeltek magukba. A skála
a közönséges sértegetésektől az aforizmáig terjed. Ha bármi hasonló indíttatást
érzel, kérlek ne zavartasd magad.
– Nem, nincs ilyen ingerem. Őszintén remélem, hogy semmi olyan rosszat
nem mondhatnék neked, amit te már ne tudnál magadról. Egyébként mindent
köszönök, amiért valóban köszönettel tartozom.
Martin elnézett az igazgató parolára kinyújtott keze fölött és elhagyta a
szobát. Minél hamarabb szerette volna kezébe kapni a munkakönyvét, a
titkárnőtől elkérte a leszámolólapot. Tíz különböző osztályon is kellett igazolást
kérnie, hogy nincs tartozása. Amit tudott, még aznap végigjárt, a hátralevő
pecséteket, úgy gondolta, másnap reggel egy-két óra alatt összeszedheti.
Végezve a procedúrával, Martin visszatért a szobájába. Úgy gondolta, a
rendkívüli helyzet felmenti a szabályok alól, felhívta Vojtekovszkyt a boltban.
Sikerült megtalálnia, és találkozót beszélt meg vele, este hat órában állapodtak
meg. Több mint egy órája maradt még addig, hogy eltöltse az időt, nekiállt kirakni
az íróasztalát.
Bizalmas iratokat vagy feljegyzéseket nem tartott a fiókjaiban, semmitmondó
papírok kerültek elő: egy-egy már szürkülő lektori jelentés másodpéldánya,
cédulákon sebtében felfirkált címek és telefonszámok, könyvfedéltervek fotói,
hivatali tájékoztatókon készült kézírásos emlékeztetők.
– Így múlt el öt év az életemből! – gondolta Martin és őszintén sajnálta, hogy
nem szánta rá magát korábban a szakításra.
Csak egy pergamen utánzatú feliratot rakott el a táskájába, kedvenc mottója,
egy Lincoln Abraham idézet állt rajta: „No overworking!” Ne dolgozd túl magad!
Keze poros lett a rakodásban, a vállára dobta a törülközőjét és kiment a mosdóba.

Vojtekovszkyval most is a Kossuth téri metróállomás előtt találkoztak. A

költő, kitérve a vonuló tömeg sodrásából, egy oszlop védelmébe húzódott, csak a
szeme villanásával jelezte, hogy észrevette a társát. Elindult, majd egy
biztosításnak szánt kör után a szeretője lakása felé fordult, Martin kissé lemaradva
követte.
A kora téli időben a belső udvar még a szokottnál is lepusztultabbnak látszott.
Az ablakokat becsukták, és az ajtók elől is eltűntek a cserepekben, dézsákban
nevelt virágok, csak a földdel megtöltött autóköpenyekben maradt meg egy-egy
fára felfuttatott satnya örökzöld. A köd vékonyan lecsapódott a sárga kövezeten,
Martin cipője meg-megcsúszott. A saroklakás ajtaja előtt még egyszer körülnézett
és szokásos módon, kopogtatás nélkül benyitott.
 Vojtekovszky bent a szobában ült le, épp konyakot töltött a poharakba,
kezében remegett az üveg. Az utóbbi időben erősen lefogyott, arca horpaszosan
beesett. Haja szemmel láthatólag tovább ritkult, a megmaradt szálak különös
módon begöndörödtek. Martin elszoruló szívvel nézett rá:
– Nem kellene enned legalább egy szendvicset?
– Ne törődj velem. Kapcsold be a rádiót.
Martin benyomta a készülék gombját, zenét keresett. Egy külföldi adón
Mozart Jupiter szimfóniája szólt, Vojtekovszky csukott szájjal dünnyögött néhány
taktust:
– Miért kerestél? Történt valami?
Martin röviden elmondta összecsapását Dománnyal, aztán ivott egy kortyot:
– Őrület, hogy mennyi ütőkártya volt a kezében. Szerinted ki tájékoztatja őt
és a Pártközpontot?
– Te mit gondolsz?
– Én azt hiszem, hogy az Állambiztonság magától nem szedhetett össze ennyi
adatot. Körülöttünk vagy közöttünk lehet valaki, aki figyel minket és jelent nekik.
– Nem kizárt dolog.
– És ki lehet az?
– Bárki. Ha nem sértődsz meg: te is.
– Én komolyan kérdezem.
– Én is komolyan mondom. Az ilyen jellegű mozgalmakban az ember
senkiért sem teheti tűzbe a kezét. Még csak most bújtunk ki a Párt köpenyéből,
erős a kísértés, hogy megtérjünk és visszabújjunk a melegbe. Egyébként úgy
látszik, hogy az elhárítás támadásba ment át, tegnap Nagy Kálmán, a buzi
filmrendező bukott le a repülőtéren.
– Mivel?
– Egy szociológiai felmérés anyagát akarta kivinni mikrofilmen. Az egész
akkora volt, mint egy „i” betűn a pont, Nagy a zakója felső zsebébe rakta, a
vámosok megmotozták és egyből oda nyúltak. Rögtön bevonták az útlevelét és
hazazavarták.
– Honnan tudták?
– Onnan, ahonnan Domány szerezte a maga adatait. Szóval, ezen nincs mit
csodálkozni.
Vojtekovszky újra töltött magának, az ital hatása alig látszott rajta, csak
valamivel lassabban beszélt.
 – Annyi biztos, hogy át kell vizsgálnunk az egész hálózatunkat, te pedig,
amennyire lehet, vondd ki magad a forgalomból. Van valami elképzelésed arról,
hogy hol fogsz elhelyezkedni?
– A szakmában aligha találok helyet.
– Bárdos nem vesz oda a „Literatúrá”-hoz?
– Bárdos szívesen maga köré gyűjti azokat, akiket Domány kirúgott, de az én
esetem kivételnek számít. Engem nem nőügyek vagy italozás miatt távolítottak el,
hanem a proletárhatalmat akartam aláásni – és ez az egyetlen dolog, amitől csődöt
mond Bárdos humanizmusa.
– Egy lapnál sem próbálkozhatsz?
– Én?! Mindenki tudja rólam, hogy a „Jelzőtűz”-nek dolgozom, ki merne
elvállalni? A slamposság általában enyhíti a diktatúrát, de ennyire azért nem.
– Márpedig mindenképpen kell egy állást találnod, mert az első adandó
alkalommal lecsuknak közveszélyes munkakerülésért. Arra is gondolnod kell,
hogy ha Petra megszül, nem kaptok gyermekgondozási segélyt. Amíg nem adódik
valamilyen jobb lehetőség, hajlandó volnál beállni egy könyvesboltba eladónak?
– Hozzád?
– Nem, az sok volna a jóból. De annyit valószínűleg el lehet intézni, hogy
valamelyik belvárosi üzletbe felvegyenek. Holnap bemegyek a központba, estére
már pontos választ tudok adni.
– Köszönöm. Itt találkozunk?
Vojtekovszky ingatta a fejét:
– Nem, itt most vagyok utoljára.
– Mi történt? Szakítottatok Annával?
– Végig becsomagolt bőröndökkel éltem mellette, hogyha úgy adódik,
bármikor elmehessek. Nem érdekes. Holnap öt óra körül menj be a húsboltba
mellettünk, egyél egy meleg kolbászt, majd benézek érted.

Ötödik fejezet

December közepétől Borsos szinte az egész napját a piacon töltötte.

Hajnalonként továbbra is fogadta a teherautókat; a ládákat és krumplis zsákokat
kézikocsiján áthordta a raktárba, nyitás előtt segített a kereskedőknek elrendezni a
standokat. Hat órára visszatért a kollégiumba, a létszámellenőrzésnél bemondta a
nevét, megreggelizett és újra kiment a piacra, beállt karácsonyfát árulni egy
termelőszövetkezet lerakatába. Az előadásokra egyáltalán nem járt be, még azt a
fáradságot sem vette magának, hogy a megszokott módon kihúzza a nevét a
hiányzók közül – bízott benne, hogy az ünnepek előtt már senki sem fogja
átvizsgálni az osztálynaplót. A kollégiumba este hét-nyolc óra felé vetődött haza,
lezuhanyozott, zsíros krémmel bekente vörösre fagyott, ezer apró sebbel borított
kezét, utána rögtön lefeküdt. Bokája fekvő helyzetben megdagadt, néha
izomgörcsökre ébredt fel.
Egyik este a kollégiumba belépve, Borsost megállította a kisegítőként
dolgozó portás, mintegy ellenőrzésül megkérdezte a nevét, aztán egy nagyalakú
levelet adott át neki. A küldemény már napok óta hányódhatott a portásfülke
asztalán, jegyzetlapnak használták, neveket és számokat firkáltak rá. Borsos
megnézte: valóban neki szólt, a vaskos boríték felső sarkába doktor Keresztes
Viktort írták feladónak. Idegesen beharapta a száját, attól tartott, hogy az ügyvéd
rájött: ő jelentkezett Tóth József néven. Bent a hálóban eldugta a levelet
munkafüzetébe, és úgy vitte át a tanulószobába. Amikor kibontotta,
megkönnyebbülve látta, hogy még egy borítékot tartalmaz, melyre Zsóka egy
kézírásos üzenetet ragasztott celluxszal.
Az asszony beszámolt róla, hogy hosszabb ideig kórházban feküdt,
keresztülesett egy régen halogatott, viszonylag könnyebb szívműtéten. Az
operáció jól sikerült, hamarosan lábra állt, tornázott, sétálgatott a környező
hegyekben, bírta a fokozatos terhelést – az orvosok néhány nappal ezelőtt haza is
engedték:

– „…a mellékelt boríték az irodámba érkezett az Élet és Irodalom-tól, ahová

Maga beküldte a verseit. Utólag is gratulálok a bátorságához, hogy a
legdivatosabb lapnál mert jelentkezni. Ezúton továbbítom, furdal a kíváncsiság,
hogy mit válaszoltak, de biztos vagyok benne, hogy tetszettek nekik a Maga írásai
– ez nem is lehet másképpen. Az üzletbe még nem járok be, de örülnék, ha
valamelyik nap felhívna otthon, és beszélhetnénk néhány szót.
Barátsággal köszönti:
Zsóka”

Borsos maga elé rakta a szerkesztőségtől érkezett zárt levelet, és akár egy
kártyás, a lefordított lapot hosszan gusztálta, ujja hegyével végigtapogatta.
Kedvező jelnek tekintette, hogy a boríték viszonylag vékony; ha visszaküldték
volna a kéziratait, a papírköteg nem fért volna el benne. Elővette a zsebkését és
óvatosan felvágta a ragasztás mentén: egy emblémával díszített negyedíves lap
csúszott ki belőle.
A szerkesztőség szemmel láthatólag egy általában használt hivatalos
formulával válaszolt neki – a sokszoros másolástól már elmosódtak a betűk, csak
a családnevét írták be kézzel a megszólítás kipontozott részére. Arról értesítették,
hogy verseit egyelőre nem találják elég érettnek a megjelenésre. Biztatták, hogy
képezze magát szorgalmasan, olvasson sokat klasszikus költők műveiből, és egy
idő után próbálkozzék újra, szívesen fogadják a kísérleteit. A kéziratok
visszaküldésére nem vállalkoznak, ha igényt tart rájuk, két héten belül átveheti
őket a szerkesztőségben. A levelet a versrovat vezetőjének olvashatatlan aláírása
zárta le.
Borsos elszédült a megdöbbenéstől, a papír kicsúszott a kezéből, apró vörös
pontok lebegtek a szeme előtt. Attól félt, hogy rosszul lesz, szélesre tárta az
ablakot és a párkányra könyökölt, hogy több levegőt kapjon. Első haragjában arra
gondolt, hogy válaszlevelet küld az ismeretlen rovatvezetőnek. Élvezettel
fogalmazgatta a megsemmisítőnek vélt mondatokat:
– „Maga már rég a szemétdombra került, mikor az én verseimet még mindig
milliók fogják olvasni.” „Ha jön majd hozzám bocsánatot kérni a tévedéséért, én
arra sem érdemesítem, hogy leköpjem, hanem jó magyar módra keresztülnézek
magán…”
Aztán, ahogy indulatai lecsillapodtak, belátta, hogy kár volna leírni
háborgásait, a szerkesztő csak kinevetné vagy el sem olvasná a sorait.
Be akarta bizonyítani magának, hogy a szerkesztő tévedett, mikor lebecsülte
őt. A hálóból áthozta a sporttáskáját, melyben kéziratait és olvasmányait őrizte,
kirakodott az asztalra. Megpróbálta egy idegen szemével nézni az írásait: minden
versét jelentéktelennek, sőt elviselhetetlenül rossznak találta. Újra feltámadt benne
a hányingerhez hasonló feszültség, képtelen lett volna ülve maradni. Visszapakolt
a sporttáskába, felvette vastag dzsekijét és elindult, a kapuban megállt egy
pillanatra: egy doboz gyufát kért a portástól.
Kint fürkészve körülnézett, mintegy megfelelő helyet keresve. Megkerülte a
főépületet és a téglákkal kirakott keskeny úton hátrament a sportudvarba – néhány
tornaszer, betonból öntött pingpongasztal állt itt. Melegebb őszi estéken gyakran
kijöttek ide a kollégisták, most a bontatlan csendben csak a faágak hegyén
összegyűlő páracseppek toccsanása hallatszott. Az utcáról bevilágító ostorlámpa
fényében a vastag avar alatt megkereste a földbe ásott, körben terméskővel
kirakott szalonnasütőt.
Először a könyveket és a folyóiratokat égette el, úgy érezte, miattuk siklott ki
az élete, mert a bennük látott példák nyomán indult el. Elégedett arccal figyelte,
hogy a láng, mintha lapozna bennük, úgy harapódzik oldalról oldalra, és fekete
üszöktekercsekké göngyölíti össze a papírokat. Ahogy erősödött a tűz, belekapott
a szalonnasütő alján maradt nedves falevelekbe is; csípős füst szállt fel.
Közben elővette a vastag füzeteket, melyekbe a verseit jegyezte fel. Mielőtt a
tűzbe dobta volna őket, a lángok fényében még egyszer átfutotta a sorokat,
felidéződött benne az az önfeledt lebegéshez hasonló állapot, melyben ezek a
versek születtek. Minden írásától nehezen vált meg, fogát csikorgatva bosszút
esküdött, bár maga sem tudta, ki vagy mi ellen. A vékony füzetlapok pernyéje
egyben maradt, némelyikük felszállt és lebegett a lángok fölött, kis fekete
gyászkendőkhöz hasonlítottak.
A sporttáska lassan kiürült, mikor belenyúlt, Borsos már csak egy borítékot
talált az alján, a Nimród Szálloda emblémájával. Nem emlékezett rá, hogy mit tett
bele, felbontotta és az előkerülő lapot a fény felé fordította: a „Díszlépés a Halál
előtt” című verse volt, melyet néhány héttel azelőtt írt a szálloda eszpresszójában,
és Zsókának ajánlott, amiért közbenjárásával megmentette a kicsapatástól. Szinte
gépiesen ezt is tűzbe akarta vetni, de az utolsó pillanatban visszafogta a kezét, úgy
érezte, hogy ez a vers már nem az övé, az asszonynak tartozik vele, a zsebébe
süllyesztette a borítékot.
Mikor a tűz hamvadni kezdett, egy bottal végigkotorta a szalonnasütő alját,
nem akarta, hogy akár egyetlen papírszelet is idegen kézbe jusson, mikor ezzel is
végzett, üres tekintettel nézett körül. A közelben a lángoktól felriadt macskák
nyávogtak. Nem akart visszatérni a kollégiumba, tudta, hogy hiába is próbálna
elaludni, és a tévéterembe sem volt kedve beülni. Üres sporttáskáját elrejtette az
egyik betonasztal alá, és elindult a belváros felé.
A karácsony előtti forgalom miatt sok helyen későre kitolták a zárórát, sűrű
tömeg hömpölygött üzletről üzletre. Bár a járókelők elegánsan voltak öltözve,
sokan viseltek új irhakabátot, bundát, szőrmesapkát, az utak leálló sávjában
nyugati márkájú kocsik parkoltak, Borsos mégis olyan kétségbeesett elszántságot
látott az arcokon, mintha nem is ünnepre készülődnének, hanem egy háború vagy
egy hosszan tartó nyomorgás nehézségeire próbálnának berendezkedni.
Türelmetlen sorok lökdösődtek az utcára kirakott alkalmi halárusító medencék
előtt, a színes lámpafüzérrel díszített karácsonyfa-lerakatoknál is szinte ölre
mentek egy-egy tetszetősebb fáért.
Borsos szerette volna valamilyen apró örömmel lezárni ezt a hosszú és
nyomasztó napot, szokása ellenére szívesen megivott volna egy pohár bort, de a
vendéglők és az eszpresszók zsúfolásig megteltek, sehol sem talált szabad asztalt.
Hagyta magát fel-alá sodortatni a tömeggel, bámulta a kirakatokat, szeretett volna
valamilyen ajándékot vásárolni az anyjának, de nem talált megfelelőt.
Az ácsorgásban elfáradt, elindult vissza a kollégium felé. Az egyik
mellékutca torkolatában üres telefonfülkét pillantott meg, néhány héttel ezelőtt
innen próbálta felhívni Zsókát – hirtelen ötlettel kinyitotta az ajtót. A mennyezeti
neoncsöveket a rongálók összetörték, Borsos gyufát gyújtott és ennek fényében
kereste ki Keresztesék telefonszámát. Idegességét visszafojtva, szándékolt
lassúsággal tárcsázott; ha Keresztes jelentkezett volna, azonnal visszaakasztja a
kagylót; megkönnyebbült, mikor az asszony szólt bele.
– Tessék, Keresztes lakás.
– Jó estét kívánok…
– Jó estét, kivel beszélek?
– Borsos Ferenc vagyok. Tudja, az az ember, akinek a verseit legépelte.
 Az asszony felélénkülő hangján érződött, hogy örül a hívásnak:
– Olyan sokszor gondoltam magára. Megkapta a levelemet és a pesti
küldeményt?
– Igen, éppen ma.
– Csak ma? Én már egy hete feladtam.
– A portán hányódott, elfelejtettek szólni.
– Mit írtak az újságtól? Hogy tetszett nekik?
– Semmit. Rosszak a verseim, nem tudják közölni. Szerintem is igazuk van,
már el is égettem mindet.
– Maga megőrült!
– Lehet.
Csönd állt be, Borsos hallotta a saját lélegzetvételét, amint visszhangzik a
telefonkagyló membránján, végül az asszony szólalt meg:
– Ide tudna jönni most? Én még nem nagyon léphetek ki a lakásból.
– Nem akarok zavarni.
– Nem zavar. Mennyi idő alatt ér ide?
– Talán tíz perc kell.
– Az üzlet felől jöjjön, onnan ismeri a járást, majd lemegyek és kinyitom a
kaput. Akkor várom – mondta Zsóka, és letette a kagylót.
Borsos kilépett a fülkéből, és elindult vissza a belváros felé, nagy kerülőt tett,
hogy ne kelljen még egyszer belekeveredni az üzletek előtt zsivajgó tömegbe. Már
messziről látta, hogy az asszony meggyújtotta a lámpát az irodában, és kabátját
fázósan összehúzva magán, fel-alá sétálgat a gépek között. Mikor észrevette, hogy
a fiú belépett az előkertbe, kinyitotta előtte az ajtót:
– Üdvözlöm, Feri, jöjjön be.
Szótlanul mentek fel a ház belső lépcsőjén, az asszony közben átható, szinte
gyanakvó pillantást vetett rá, fenn az emeleten helyet mutatott a dohányzóasztal
mellett:
– Ugye ott szokott ülni? Nem akarom erőltetni, de szerintem most ráférne
magára egy ital. Kér valamit?
– Ha lehetne, egy pohár bort.
Zsóka egy fonatos olasz üvegből vörösbort töltött neki, Borsos csak egy
hosszú kortyot ivott, attól tartott, hogy a fejébe szállna.
– Azt hittem, már korábban felhív.
– Egyszer már próbáltam.
 – A férjem nem említette.
– Nem mutatkoztam be, illetve azt mondtam, hogy Tóth Józsefnek hívnak.
Az asszony felnevetett:
– Szóval maga volt az a titokzatos megrendelő? Napokig kerestük a levelet.
Miért nem a valódi nevét mondta?
– Attól féltem, hogy zavarok.
– Így sokkal jobban zavart – Zsóka hirtelen elfintorította az orrát. – Csak úgy
dől magából a füstszag. Mi történt: rászokott a cigarettára, vagy csakugyan
elégette a verseit?
– Azt hiszi, hogy viccelek?
– Reménykedtem benne. És mindet, az összest bedobta a tűzbe?
– Egyet hagytam meg – Borsos elővette kabátzsebéből a szálloda cégjelzéses
borítékját –, ezt magának ajánlottam.
– Nekem? Miért?
– Mert maga volt az egyetlen ember, aki segített nekem, mikor ki akartak
rúgni az iskolából.
– Én? Nem is emlékszem.
– Tudom, hogy maga szólt az igazgatónak – az asszony felé nyújtotta a
verset. – Itt van. Ha akarja, ezt égesse el maga.
Zsóka leült, intett a fiúnak:
– Ha kér még bort, töltsön magának nyugodtan.
Lassan olvasott, Borsos szinte követni tudta, mikor ér egy-egy sor végére.
Mikor befejezte, kettéhajtotta a papírt, és az asztal márványlapjára tette.
– Nem azért, mert nekem ajánlotta – ezt nagyon köszönöm, bár nyilvánvalóan
túlbecsül –, de ez a vers is nagyon szép. Az a levél, amit a szerkesztőségből
küldtek, itt van magánál?
– Bedobtam azt is a tűzbe.
– Kár, szerettem volna látni. Igaz, tulajdonképpen mindegy, el tudom
képzelni, hogy mit írtak: művelje magát, olvasson több klasszikus költőt, így volt?
– Pontosan így.
– Én biztos, hogy könnyen beszélek, de ne vegye a szívére ezt a
visszautasítást. Ez tulajdonképpen nem magának szól, minden tehetséges ember
így jár mostanában. Az irodalomban ugyanúgy áll a helyzet, mint az egész
országban; egy kommunista zsidó klikk tartja a kezében a hatalmat, és csak a saját
embereiket engedik érvényesülni. Mindenki más előtt bezárják a kapukat. Aki
pedig szembeszegül velük, azt letapossák, a halálba kergetik, nézze meg, mi
történt Latinovitscsal.
Borsos nem ismerte a színész sorsát, így csak határozatlanul bólintott, de az
asszony, mintha magában beszélt volna, alig figyelt rá:
– Még nem meséltem magának az apámról. Doktor Szentirmay Szilárdnak
hívták, orvos volt, egyetemi tanár. Arra tette fel az életét, hogy a nagy történelmi
hőseinkről: Széchenyiről, Deák Ferencről és másokról megállapítsa, hogy
biológiailag és mentálisan milyen magyar fajtajeleket mutatnak, olyanokat,
melyeket egyetlen más nemzetnél sem lehet megtalálni. Tanulmányokat írt erről,
az egész világon ismerték a nevét. 1949-ben én tizenhat éves voltam, mikor
letartóztatták, fajvédelemmel, nacionalizmussal vádolták. Négy évet ült
börtönben, súlyos szívbajjal jött ki. Nem engedték vissza a kutatóintézetbe,
klinikán sem dolgozhatott, végül mint éjjeliőr helyezkedett el. Emlékszem, ahogy
esténként elindult munkába, egy fél liter tejet és két almát vitt magával. Úgy
temettük el, hogy az anyám eladta a jegygyűrűjét. Engem is egész életemben
végigkísért a származásom, hiába voltam a legkülönb a gimnáziumban, az
egyetemre nem jutottam be, annak is örülnöm kellett, hogy gépírónő lehettem a
Megyei Bíróságon. De ez az állapot már nem tarthat soká, az egész rendszer
recseg-ropog, össze fog omlani. Egy-két év múlva itt más világ lesz, és akkor
magának is érvényesülnie kell – újra felvette a verset –, még az a szerencse, hogy
legalább ez a kézirat megmaradt.
Csend támadt a félhomályos előtérben, Zsóka átdobta a sálat a nyakán.
Borsos úgy érezte, mintha azt várná tőle, hogy ő is megszólaljon. Hosszan ivott,
az édeskés, fűszeres bor a fejébe szállt, szeme lecsukódott, izmaiban zsongott az
elmúlt hetek fáradtsága.
– Nagyon elhallgatott. Mire gondol?
– Ugye imádják magát, Zsóka? Azok, akik maga körül élnek.
A nő meglepetten fordult felé:
– Ezt miért mondja? Vagy csak ilyen erős volt a bor?!
– Nem, csak jólesik gondolni rá.
– Nem tudom, hogy imádnak-e. Valaha voltak emberek, akiknek én
jelentettem a legtöbbet az egész világon. Ez megvigasztalja magát?
– Igen.
Lépések közeledtek a ház hátsó bejárata felől, Borsos felkapta a fejét, de a nő
megnyugtatólag intett:
– Maradjon nyugodtan, a férjem jött meg.
Keresztes mosolyogva lépett be a szobába, homlokon csókolta a feleségét:
– Hogy múlt el a napod? Van valami újság?
 –„Nincs semmi újság és ez a legjobb újság.”
Borsos attól tartott, hogy jelenléte zavarja a házigazdát, felállt és ürügyet
keresett, hogy elköszönhessen. Meglepődött, mikor a férfi szívélyesen üdvözölte,
átfutott rajta a gondolat, hogy Keresztes talán nem szívesen maradna kettesben a
feleségével.
– Ne siessen annyira, mert a végén még azt hiszem, hogy udvarolt a
feleségemnek, csak én megzavartam az együttlétet. Üljön vissza egypár percre,
hadd ihassak meg én is egy pohár bort – férfitársaságban.
– Ezt úgy kell érteni, hogy nőkkel töltötted a napodat? – kérdezte Zsóka.
Keresztes az égnek emelte a kezét:
– Boldogok a némák, mert nem tudják félremagyarázni a szavaikat – töltött
magának, kezében a fonatos üveggel a feleségéhez fordult –, kérsz te is egy
kortyot?
– Tudod, hogy nem szabad.
– Nem kellene annyira komolyan venned.
– Az ember vagy elfogadja, amit mondanak az orvosok, vagy nem csinálja.
Hit nélkül nem lehet meggyógyulni. Még több hit kellene és kevesebb orvosság.
– Te jobban tudod, te vagy az orvos-lány.
Keresztes koccintott Borsossal:
– Egészségünkre. És előre is boldog ünnepeket kívánok.
Zsóka is a fiúra nézett:
– Hazamegy karácsonyra?
– Nincs hová. Itt maradok a kollégiumban.
– Azt mondta, van egy vidéki házuk.
– Az már rég tönkrement, apám le akarta bontani, télen anyám is egy
ismerősnél lakik. Egyébként is végig dolgozom, fenyőfát árulok kint a piacon.
– Jöjjön át hozzánk ebédre az ünnep másnapján.
– Nem akarok zavarni.
– Nem zavar, csak úgy magunkban leszünk. „Kettecskén bús öregek…”
A fiú bizonytalanul vállat vont:
– Köszönöm. Ha mégis közbejönne valami, akkor telefonálok.
– Ne jöjjön közbe semmi.
Borsos elköszönt az asszonytól, úgy érezte, kezet kellene csókolnia, de még
sohasem próbálkozott ezzel a mozdulattal, nem merte megkockáztatni, félt, hogy
esetlenségével nevetségessé válik. Keresztes kísérte ki a kapuig. Ahogy kiléptek a
szobából, az ügyvéd arcáról eltűnt a mosoly. Mikor elfordította a kulcsot a zárban,
a távozó vendégre nézett, és a fiúnak úgy tűnt, mintha a házigazda mondani
szeretne valamit, de végül nem szólt, csak kitárta előtte az ajtót.

Karácsony hetében Borsos levelet kapott falujából, Kerkahidasról. Anyja

jelentkezett, boldog ünnepeket kívánt, és pénzért könyörgött, hogy ajándékot
tudjon küldeni állami gondozásban tartott kisebb gyerekeinek. A levél aljára a
szomszéd is írt néhány szót: „Édesanyád nagyon beteg, jól tennéd, ha
meglátogatnád!”
Mikor elolvasta a jobbra-balra dőlő sorokat, Borsos viszolyogva vállat vont.
Már tizennégy éves korában a saját lábára kellett állnia, otthonról azóta sem
kapott segítséget, úgy érezte, ezzel megváltotta a jogot, hogy a családja se
követelhessen tőle semmit. Piaci keresetéből egy kétkazettás magnetofont
vásárolt, a megmaradt pénzből egy új dzsekit és néhány divatos szabású
szövetnadrágot szándékozott venni a január végi kiárusításon. Anyjának csak egy
képeslapon válaszolt: nem segíthet, ő maga is nehezen él.
Téves becslés folytán a környékbeli gazdaságok a szükségesnél kevesebb
karácsonyfát szállítottak, a vásárlók az utolsó napokban szinte rohamot indítottak
a lerakatok ellen, a csökött, formátlan példányokat is elvitték. A nagyobb
készlettel rendelkező kereskedők tetszésük szerint szabták meg az árakat. Az a
termelőszövetkezet is szerette volna learatni a maga hasznát, mely Borsost
felfogadta, a fiú elvállalta, hogy szenteste napján még egyszer kimegy a
csemetekertbe és behoz egy rakomány fát – ezeket aztán le sem pakolták, eladták
a teherautó platójáról. Borsos megkapta a járandóságát, ezt megtetézték
egykilónyi rántani való karajjal, ivott egy pohár bort, és elköszönt a
gyertyagyújtásra hazafelé iparkodó kereskedőktől.
Kollégiumi szobatársai hazautaztak az ünnepekre, az egész épületben alig
néhány fiú lézengett, akik Borsoshoz hasonlóan nem tudták családi környezetben
eltölteni az ünnepeket. A klubszoba sarkába húzódva kártyáztak, egy tányér bejgli
állt előttük, időnként meghúzták az asztal alá rakott demizsont. Az ügyeletes
portás is otthagyta a helyét, és beült közéjük.
Borsos kiment a konyhába és húst sütött magának, napközben nem jutott
hozzá, hogy egyen, most majdnem az egész kilónyi karajt elfogyasztotta. Ettől a
bőséges és sietve befalt vacsorától egész teste elnehezedett. Egy ideig figyelte a
kártyásokat, elfogadott tőlük egy pohár bort, ettől végképp elálmosodott,
megágyazott magának és lefeküdt.
Bekapcsolta az éjjeliszekrényen álló új magnetofonját, egy karácsonyi
dalokat tartalmazó kazettát rakott fel. A régi karácsonyokból csak apjára
emlékezett, szemét becsukva újra látta a folyton verejtékező, kiálló pofacsontú
cigányembert, aki az ünnepek előtti éjszakákon behúzódott a faragó kamrába,
mert minden gyerekének saját kezűleg készített ajándékot. Borsosnak egy
fűrészlemezből kivágott lovacska jutott az eszébe.
 – Vajon hová lehetett ez a lovacska? – gondolta, mielőtt elaludt volna.
Álmában zsírtól csöpögő halszeleteket raktak elé és bárhogy is undorodott,
enni kellett belőle, teste össze-összerázkódott az ágyon. Először azt hitte, hogy
tovább álmodik, mikor egy kéz megrázta a vállát, de hogy a sürgető mozdulat
megismétlődött, felriadt: a portás állt előtte.
– Mi történt?
– Telefonon keresik, Feri. Még szerencse, hogy meghallottam lent a
klubszobában.
– Ki keres?
– Nem mondta a nevét, egy női hang.
Borsos arra gondolt, hogy újból az anyja jelentkezik, és így próbál pénzt
kicsikarni belőle. Elhatározta, hogy nem hagyja megzsarolni magát. Ásítva felült
és belelépett a papucsába:
– Hány óra van?
– Még nincs későn, kilenc óra múlt.
Borsos a gumitalpú papucsban végigcsattogott a folyosón, felvette a kagylót a
porta asztaláról:
– Tessék, Borsos Ferenc vagyok.
A túloldalon egy női hang szólalt meg, lassan beszélt, mintha külön
erőfeszítésébe kerülne, hogy megformálja a szavakat:
– Ugye maga imád engem? Mert engem csak imádni lehet.
– Ki az?
– Zsóka vagyok.
– Zsóka?! Mi történt magával?
– Ide tudna jönni?
– Már lefeküdtem.
– Nem számít, jöjjön, ahogy van.
Borsos az alvástól még mindig kábultan próbálta felfogni a helyzetet:
– Abban maradtunk, hogy az ünnep másnapján elmegyek magukhoz ebédelni,
nem?
– De igen, majd leülünk és intelligensen csevegünk az irodalomról. Értse
meg, hogy nekem most van szükségem magára.
– De hát mit szól hozzá a férje, ha én szentestén beállítok?
 – Én hívom, ne törődjön a férjemmel. Egy órát várok magára, ha addig nem
ér ide, már ne is jöjjön, elmegyek hazulról – mondta Zsóka és letette a kagylót.
Borsos a döbbenettől mozdulatlanul támaszkodott neki a portásfülke falának.
Valamilyen ugratást sejtett a meghívás mögött, el tudta képzelni, hogy az asszony
csak tréfából beszélt ilyen drámai hangon, a helyszínen egy társaság fogadja majd
és megpróbálja bevonni szórakozásaiba. Veszélyérzete ki is színezte ezt a képet:
tréfák célpontja lesz, gúnyolódnak vele. De akármilyen csapda rejlett is a
háttérben, Borsos tudta, hogy nem térhet ki a meghívás elől, mert lehetetlenné
válna Zsóka szemében. A csuklójára nézett: tíz perccel múlt kilenc, úgy gondolta,
legkésőbb tíz óráig oda kell érnie a kertes házhoz. Átment a mosdóba és sietve
megborotválkozott.
Szeretett volna valamilyen ajándékot vinni, de hiába futotta végig a
szekrényét, nem talált semmi elfogadhatót. A klubszobában megkérte a
kártyázókat, hogy töltsenek meg neki egy üveget borral, újságpapírba takarva a
hóna alá fogta.
Kint szokatlanul enyhe és csillagfényes volt az este, amerre Borsos elhaladt, a
kertekben csillogtak a fenyőfára felakasztott színes villanyégő füzérek, de a
forgalom már leállt, csak egy-két, céljához késve igyekvő autó húzott végig az
úton, bőgő motorral. Lépései visszhangoztak a házfalakon, a főtéri templom előtt
sétáló rendőr felemelte a fejét és hosszan nézett utána.
A megszokott bejáratnál hiába próbálkozott, az előkert kapuját zárva találta.
Benézett a kerítés fölött: az ablakokban látszott valami fény, de könnyen lehet,
hogy ez csak az utcai lámpák visszatükröződéséből eredt. Hiába nyomta meg a
csengőt. Megkerülte a házat, abban a reményben, hogy a hátsó kaput nyitva
hagyták.
A fiú sokáig nézte az oroszlánfejes réz kopogtatót, bátortalanul ütött vele
néhányat, de senki sem válaszolt. Próbaképpen lenyomta a kilincset, az ajtó szinte
magától kitárult, belépett az előszobába. Furcsa, leginkább hígítóra emlékeztető,
szeszes szag ütötte meg az orrát.
– Jó estét! – mondta a szokásosnál hangosabban, de a köszönésére senki sem
válaszolt. Fenn az emeleten látott fényt, bátortalanul arra indult. Benézett a félig
nyitott ajtókon: jobbról egy koloniálbútorral berendezett dolgozószoba tűnt fel, a
nappaliban pedig, mintha még nem érkezett volna el a gyertyagyújtás ideje,
sötéten állt a karácsonyfa.
Fenn az emeleten minden lámpát égve hagytak, Zsóka ott aludt a
dohányzóasztal melletti kanapén. A márványlapon egy félig üres portorico
rumosüveg állt, ebből áradt az az édeskés szag, melyet már a belépésnél
megérzett, olyan sűrűn betöltötte a félig zárt teret, hogy köhögésre ingerelte
Borsost.
Tanácstalanul megállt, úgy gondolta, hogy talán jobb volna, ha megfordulna
és elmenne, de nem akarta magára hagyni az alvó és láthatólag ittas asszonyt.
Könnyen előfordulhat, hogy Zsóka rosszul lesz és orvost kell hívni hozzá, vagy
hányni fog és az arcára kell fordítani, hogy meg ne fulladjon.
Leült, abban reménykedett, hogy Keresztes hamarosan megérkezik és átveszi
tőle az őrködést. Szíve mélyén azonban tartott is ettől a találkozástól, úgy
gondolta, nehezen tudná megmagyarázni, hogy került ide. Dzsekijén lehúzta a
cipzárat és kényelmesebben helyezkedett el a fotelben, a magával hozott bort az
asztalra tette.
Szinte mozdulatlanul várakozott, a csendet csak a bekapcsolva hagyott
gramofon surrogása törte meg, melyen már lefutott a lemez. Borsos időnként a
kanapé felé nézett: Zsóka feje meg-megrándult, vetett egyet magán, arca bekerült
az állólámpa fénykörébe, álmában is megpróbált elfordulni a bántó világosság
elől, de nem sikerült neki.
Az asszony arcát most egyetlen árnyék sem fedte, látszott, hogy kikészítette
magát az ünnepre, aztán a könnyektől és a párna dörzsölésétől elkenődött rajta a
festék, szeme körül és a nyakán feltűntek a krémmel eltakart ráncok, gondosan
fésült frizurája is szétzilálódott.
Borsos most vette észre rajta az öregedés jeleit, utánaszámolt és
megdöbbenve jött rá, hogy az asszony alig valamivel fiatalabb az ő anyjánál.
Tekintete tétován lejjebb csúszott Zsóka testén, már összeszedte magát a
szívműtét után, mellén megfeszült az ünnepi fekete blúz, hosszú, karcsú combjai
is megteltek.
Zsóka forgolódni kezdett a kanapén, felébredt. Felnyitotta a szemét, egy ideig
mereven nézett maga elé és fojtott hangon dünnyögött, mintha egy álmában
megkezdett vitát folytatna. Feltámaszkodott, pillantása a fiúra esett, kinyújtott
karral hívta magához. Borsos habozva ült le a kanapé szélére, de az asszony
lehúzta a fejét és szájon csókolta. A fiú érezte, hogy az ő torkába is átcsap a
portorico édeskés szaga.
Zsóka egy pillanatra kibontakozott az ölelésből, ledobta magáról a fekete
blúzt, alatta nem viselt semmit; melle olyan feszesen állt, mintha fából lett volna
esztergálva, a szíve fölé egy keskeny, testszínű tapasz volt ragasztva – a műtétből
visszamaradt, lassan beforradó heget takarhatta. Kikapcsolta a szoknyáját és
engedte lecsúszni a szőnyegre, combjának belső oldalán hosszú, sötét szőrszálak
lebegtek:
– Gyere!
Borsos a lépcső felé nyíló ajtóra nézett:
– Be kellene zárni.
– Ne törődj vele!
A fiú nem akarta megkockáztatni, hogy valaki rájuk nyissa, felkelt és
elfordította a kulcsot a zárban. Vetkőzni kezdett, pulóverét, cipőjét, zokniját úgy
rakta le, hogy ha megzavarnák az együttlétüket, minél hamarabb felkaphassa
magára. Az asszony újra rászólt:
– Dobd már le azokat a rongyokat!
Borsos anélkül, hogy kikapcsolta volna a szíját, nadrágját lehúzta magáról és
félrevetette. Teljes súlyával ránehezedett a nőre, de az elfulladva tolta el magától:
– Ne dőlj rám, nem kapok levegőt.
A fiú félig a térdére helyezte a súlyát, de épp olyan erőszakosan hatolt be,
mint ahogy alkalmi szeretőinél megszokta, a nő felkiáltott, nem törődött vele,
néhány gyors mozdulattal ki akart elégülni. Úgy gondolta, hogy ha magja
szétömlik az asszony testében, azzal birtokba veszi – akárha egy tulajdonjelet
hagyott volna rajta, de Zsóka nem engedte:
– Ne siess!
Combjával átkulcsolta és magához szorította a fiút, ágyékának körkörös
mozgásával ő határozta meg a ritmust. Lassan kezdte, aztán egyre hevesebben
dobálta magát, Borsos teste megfeszült az alkalmazkodástól, hogy együtt tudjon
maradni vele. Hogy később érje el a csúcspontot, a fiú visszafogta magát,
gondolatait mindennapos, közömbös képek felé terelte: a szobáját, ismerős
utcákat próbált felidézni magában, mintegy elfeledkezve a helyzetéről.
Zsóka nyaka hirtelen ívbe feszült, nyögve, hosszú lélegzetekkel, szinte
harapva vette a levegőt, aztán tagolatlan jajgató hang tört fel a torkán. Combjának
szorítása is engedett, testéből nedvesség csurgott a fiú térdére. Borsos
kiszabadította magát az ölelésből és szabadon birtokolva az asszonyt, elélvezett.
Nem vonta ki magát Zsóka testéből, sokáig hallgatagon feküdt rajta, ujja hegyével
végigsimogatta a sovány, feszes formákat, egy idő után újrakezdte volna, de
Zsóka eltolta magától:
– Engedj, rögtön jövök.
Átment a fürdőszobába, megeresztette a vizet, aztán halk és tompa puffogás
hallatszott, Borsosnak úgy tűnt, mintha a nő egy lyukas gumilabdát nyomogatna.
Zsóka csak hosszú percek múlva tért vissza, megfésülködött, arcáról is eltüntette a
könnyek nyomait, de erős kölnijén is átérződött valamilyen orvosság kesernyés
szaga.
– Menj, és zuhanyozz le te is! Imádom a higiéniát a szerelemben is.
Borsosban továbbra sem oldódott fel a várakozó feszültség, hogy Keresztes
mégis megérkezik – az asszony egy-egy oldalra vetett ideges pillantásából
megérezte: ő sem tartja kizártnak ezt a lehetőséget. Nem akart félelmet mutatni, ő
is kiment a fürdőszobába. A zuhany alatt elengedte magát, sokáig verette bőrét a
forró sugarakkal. Arra rezzent fel, hogy az asszony rákopog:
– Készen vagy? Főztem neked egy capuccinót.
 – Rögtön jövök – nem tudta, hogy visszategezheti-e Zsókát, ezért inkább a
semleges megszólítási formát választotta –, megkaphatnám a ruhámat?
– Nem kell felöltöznöd, vedd fel a kék köntöst, ott lóg a fogason.
Mikor Borsos visszatért, az asszony csodálkozva jegyezte meg:
– Olyan sokáig fürödtél, hogy már azt hittem, rosszul lettél. Mindig ilyen
tiszta vagy?
Borsos száján majdnem kicsúszott a valódi indok: a félelem attól, hogy a
környezete büdösnek érezheti, de visszafogta magát, nem akarta feltárni titkait
Zsóka előtt. Egy közömbös kézmozdulatot tett:
– Megnyugtat a víz.
– Miért kell megnyugodnod? Csak az öregedő nőknek van szükségük erre.
A kávé mellé Zsóka egy-egy kupica rumot is készített az asztalra:
– Igyuk meg a pertut, látom, nem tudsz hogy szólítani.
Koccintottak és ittak, a szokásos csóknál az asszony becsúsztatta a nyelvét a
fiú szájába, de az ölelés elől visszahúzódott.
– Előbb igyuk meg a kávét. Nem veszel észre semmit?
– Nem, mi történt?
– Ugyanabból a csészéből iszol, mint mikor először jártál itt. Elraktam neked,
senki más nem használhatja.
– Hogy jutott az eszedbe?
– Láttam egyszer egy színdarabban – újra koccintásra emelte a poharát. –
Boldog karácsonyt!
– Neked is.
– Mi a helyzet veled? Itt maradhatsz.
– Engem senki sem vár, ráérek. És te? Mikor jön meg a férjed?
Zsóka elfordult:
– Nem tudom, lehet, hogy soha többé.
– Mi történt?
– Nem akarlak a családi ügyeimmel untatni.
– De komolyan érdekel.
– Biztosan észrevetted, hogy nem mennek nálunk simán a dolgok.
– Régóta éltek együtt?
 – Csak nyolc éve. Az én első férjem meghalt, és én is a második felesége
vagyok Viktornak. Ő fiatalabb nálam, ha nem is annyival, mint te.
– Hol jöttetek össze?
– Mikor megismerkedtünk, Viktor a rendőrségnél szolgált mint százados, én a
Megyei Bíróságon vezettem az irattárat, sokszor átjött hozzánk hivatalos
ügyekben. Kért tőlem egy kávét és leült panaszkodni, hogy az élete csődbe jutott:
húszéves korában megnősült, a felesége gyorsan szült neki két gyereket, és ő
azóta mozdulni sem tud. Vigasztaltam, hogy még nincs veszve semmi, előtte áll
az élet. Ezt ő úgy értette, mint a férfiak általában szokták, le akart rohanni, de nem
hagytam.
Zsóka újra rumot töltött magának, a pohár remegett a kezében. Borsos úgy
gondolta, hogy ilyen rövid idővel a műtét után nem volna szabad ennyit innia,
először szólni akart, de aztán elfordult és belekortyolt a kávéjába:
– Ő nem szállt le rólad?
– Nem. Az életéért harcolt, mindenképpen szabadulni akart hazulról; és én
jelentettem neki a nagy esélyt. Megérezte, hogy nekem van szabad vegyértékem
azokhoz a férfiakhoz, akik akarnak valamit. Már megszerezte a jogi doktorátust,
persze úgy, ahogy a rendőrök szokták, ha ki tudta nyitni a száját, már a kezébe
nyomták a diplomát – annyit is ért, legföljebb arra volt jó, hogy pár száz forinttal
több fizetést kapjon. Én biztattam, hogy tanuljon tovább, tegye le az ügyvédi
szakvizsgát, utána hagyja ott a rendőrséget. Félt kijönni az eresz alól, úgy érezte,
nincs benne elég erő, hogy végigcsinálja – letérdelt elém, úgy könyörgött, hogy
fogadjam magamhoz. Akkor már hittem benne, és megengedtem, hogy hozzám
költözzön. Egy olyan bőrönddel jött, amely spárgával volt átkötözve szíj helyett.
A felesége bosszút esküdött, feljelentette a parancsnokainál, hogy otthagyta őt két
gyerekkel. Akkor még komolyan vették a szocialista erkölcsöt, Viktort ki akarták
rúgni a cégtől, szerencsére én ismertem a megyei főkapitányt, ő elsimította az
ügyet. Aztán hozzám jött be az asszony – mindenki előtt lekurvázott.
A régi sértéstől most is végigvonaglott egy fintor Zsóka arcán, ivott egy
kortyot, maga alá húzta a lábát, és fejét hátratámasztotta a bőrkanapén.
– Rosszul vagy? – kérdezte Borsos.
– Nem, csak így szoktam tollászkodni.
– Az mit jelent?
– Gondolkodom, emlékezem. Istenem, milyenek voltak az első éveink!
Tíz-tizenkét órákat dolgozott a főkapitányságon, csak utána kezdett hozzá a
tanuláshoz. Elfáradt, sokszor abba akarta hagyni, de én leültem mellé és hajtottam
őt, előfordult, hogy én írtam meg helyette a dolgozatot. Azt hittem, már soha nem
lesz vége a kínlódásnak, már én sem bíztam az egészben, az a tehetetlenségi erő
vitt előre minket, amivel elindultunk, és végül mégis sikerült. Ahogy a kezébe
kapta az ügyvédi papírt, Viktor azonnal leszerelt, elintéztem, hogy ne kelljen
letöltenie az egyéves felmondási időt. Befogadták a legjobban menő mezőszegi
munkaközösségbe, pedig oda csak rokoni vagy kihalásos alapon lehetett bejutni.
Az okos, öreg ügyvédek azt hitték, hogy felhasználhatják majd, mert megőrizte
kapcsolatait a rendőrséggel, de Viktor nem nekik kereste a pénzt, hanem magának.
A hozzátartozók súlyos ügyben csak őt keresték, Viktor soha nem válaszolt nekik
rögtön, gondolkodási időt kért. Bement a főkapitányság vizsgálati osztályára,
elkérte az anyagot, neki mint régi kollégának meg is mutatták. Megnézte, és ha
látta, hogy nem tudtak elegendő bizonyítékot összegyűjteni a gyanúsított ellen,
akkor elvállalta a védelmét – így aztán tíz ügyből kilencet megnyert.
Borsos összeborzongott, mikor megértette, hogy miről van szó. Zsóka
bólintott:
– Ugye, milyen sötét világ ez?! De nálunk csak így lehet pénzt keresni. Viktor
a betörőktől meghatározott sápot kapott, ha kihozta őket; a zsákmány értékének a
húsz százalékát. Hálás volt nekem, mindent a lábam elé rakott volna, nem
engedett dolgozni, ott kellett hagynom a bíróságot. Egy évig jól éreztem magam
itthon: zenéltem, olvastam, játszottam a „Manderley-ház asszonyát”, aztán
elkezdtem unni, hogy az egész napom arra megy rá, hogy őt várom. Akkor
megegyeztünk, hogy keresek valami olyan munkát, amit itthon végezhetek, és
berendeztük ezt a másoló irodát. Undorító volt az egész szervezés, ezeket a
gépeket is vámcsalással hozták be, Viktor finánc barátai úgy írták be, mint
egyszerű asztali írógépeket, és két-háromezer forint vámot szabtak ki rájuk. –
Zsóka felnézett. – Nem vagy éhes, kicsi? Együnk valamit, mert ég a gyomrom.
Hideg húst és savanyúságot hozott be, fehér terítővel takarta le az asztal
márványlapját:
– Vegyél.
Borsos szedett a tányérjára:
– Most hol van a férjed?
– Nem jött haza reggel óta. Délelőtt bent a Munkaközösségben ünnepeltek,
ebéd után elment a gyerekeihez, elvitte az ajándékokat. Úgy volt, ha végez,
hazajön gyertyát gyújtani, négy órára vártam, hatkor telefonált, hogy ne számítsak
rá.
– Mi történt vele?
– Ott maradt valamelyik szeretőjénél.
– Nem éltetek jól?
– Már régen nem. Eleinte csak engem zavart, hogy fiatalabb nálam, őt nem
érdekelte, azt mondta: akárhány éves vagy, a lábadat azért szét bírod tenni! – ilyen
szépen fogalmaz a százados elvtárs, illetve, bocsánat, ügyvéd úr! Aztán feltűntek
a szokásos jelek, esténként el-elmaradt. Emlékszel, mikor itt voltál nálunk, akkor
is későn jött haza, mindig mondott valami ürügyet, de már nem tartott igényt rá,
hogy elhiggyem. Másnak szánt ajándékokat dugdosott itthon, az íróasztal
fiókjában, zokniban járt ki a fürdőszobába, mert a lábán a körmök úgy voltak
levágva, ahogy csak egy nő tudja. Én láttam mindent, de nem szóltam. Azt hittem,
hogy friss, ropogós pipiket szed fel, gondoltam, majd betelik velük és megjön az
esze. Én az ilyen villámnászokat nem tartottam hűtlenségnek – főleg, ha ízléssel
és diszkréten csinálják. Aztán kezdtem neveket hallani és megdöbbentem: a régi
szeretőihez tért vissza, azokhoz, akik a kolléganői voltak a Cégnél. Alig valamivel
fiatalabbak nálam, és ne vedd dicsekvésnek, de egy klasszissal gyengébb nők. Az
egyiket láttam: nyáron is magas szárú cipőben járt, mert tönkrement a lába a
visszerektől, a melle pedig olyan volt, mint a mosogatórongy.
– Mit szeretett bennük?
– Nem tudom, azt hiszem, csak velük érezte magát biztonságban. Hiába volt
ő az Élet Királya, belül nagyon félt, és most is fél valamitől. Én már régen nem
bírtam megvigasztalni, a lelke mélyén nem bízott bennem, még mindig
osztályidegen úrilánynak tart. Most nem történt más, minthogy berúgott, és
átszakadt egy gát. Megcsinálta azt, amit eddig nem mert.
– Majd kijózanodik és visszajön.
– Lehet, csak az nem biztos, hogy be fogom engedni. Ezt a házat én hoztam a
házasságba – még az első férjemmel építettük –, és volt bennem annyi sütnivaló,
hogy a házasságról külön vagyonszerződést kötöttünk, itt minden az én nevemen
van. Egy bőrönddel fog elmenni, egy spárgával átkötött bőrönddel, amivel
ideköltözött. Sokat elnéztem már neki, de ezt az estét soha nem bocsátom meg –
Borsosra nézett. – Te hol ünnepeltél?
– Sehol, már lefeküdtem, mikor telefonáltál.
– Meglepődtél, mikor felhívtalak?
– Igen. Hogy jutott eszedbe?
– Amikor megkérdezted, hogy imádnak-e engem, akkor sírni tudtam volna a
meghatottságtól, mert tudtam, hogy a magad nevében beszélsz, csak nem mered
nyíltan kimondani. Akkor elhatároztam, hogy egyszer lefekszem veled –
elmosolyodott –, imádsz?
– Igen.
– Gyere, ne nyomorogjunk itt a kanapén.
Az asszony átvezette a hálószobába, ledobta magáról a köpenyt, Borsos ujjai
bejárták a testét:
– Milyen kemény kis melled van!
– Ha az iskolában színdarabot adtunk elő, mindig én játszottam a fiú szerepet
bajusszal, árvalányhajas kalapban. De nézd meg, milyen modern, nyúlánk
combom van. Nem izgalmas? Mintha két nővel volnál együtt egyszerre.
Hosszan, újra és újra feltámadó szenvedéllyel szeretkeztek. Ahogy testük
szétvált, Zsóka kisietett a fürdőszobába és Borsos ismét hallotta a lyukas
gumilabda nyomogatására emlékeztető tompa puffogást. Nem gondolhatott másra,
mint hogy az asszony fertőzéstől tart, és valamilyen oldattal kimossa magát. Ez az
elképzelés elundorította, de aztán erőt vett magán.
A négy sarkán kifeszített lepedő ráncokba gyűrődött alattuk, és a paplan is
csatakos lett az izzadtságuktól. Zsóka elfáradt, arcán vörös foltokat hagyott a fiú
kiütköző borostája, nehezen leplezte álmosságát. Borsos megértette, hogy indulnia
kell.
Már hat óra is elmúlt, mikor kisurrant a kapun. Kint még aludt a város, ahogy
a főtéri templom tornyában kongatni kezdett az óra, szinte visszhangzott az
üresség.

Hatodik fejezet

Január elsejével Martin belépett a Budapesti Könyvterjesztő Vállalathoz, az

egyik körúti antikváriumba helyezték üzletvezető-helyettesnek. Fölöttese egy
középkorú homoszexuális férfi volt, aki naphosszat telefonbeszélgetéseket
folytatott keresztnéven jelentkező partnereivel, időnként felkapta a kabátját, és
órákra eltűnt, az irányítást Martinra hagyva.
A bolt személyzete néhány frissen érettségizett fiúból állt, többnyire
olyanokból, akiknek nem sikerült bejutniuk az egyetem bölcsészkarára, és most a
következő évi felvételi vizsgára vártak. Munkájukat átmenetinek tekintették, és
csak kelletlenül álltak be a pult mögé. A pénztárat egy négy órában foglalkoztatott
nyugdíjas öregasszony kezelte, a nyitvatartási idő második felére az
üzletvezetőnek kellett átvenni tőle.
Martin igyekezett megtartani a munkahelyi előírásokat, ha taxival is, de
mindig beért a tízórai nyitásra. Felöltötte a kék köpenyt és kezét maga mögött
összefonva a polcnak támaszkodott: figyelte a forgalmat. Időnként előrejött,
felajánlotta segítségét egy-egy határozatlan érdeklődőnek, leblokkolt és
becsomagolt néhány könyvet.
A csendes időszakokban kibámult a kirakat üvegablakán, figyelte az utcát; a
járókelők között gyakran feltűnt néhány sportos szabású télikabátot, kalapot viselő
fiatal férfi, óvatos pillantásokat vetettek a bolt belseje felé. Martin felismerte
bennük azokat a titkos figyelőket, akik anyja lakásának bejáratát is szemmel
tartották, megjelenésük fokozott óvatosságra késztette.
A vásárlópult előtt időnként antikváriumokban idegenül mozgó férfiak
jelentek meg, óvatosan körülnéztek, sporttáskájukból ritka és értékes könyveket,
térképeket, különféle antik nyomatokat vettek elő, és eladásra kínálták.
Valószínűnek látszott, hogy lopták valahonnan, de Martin nem zárhatta ki azt a
lehetőséget sem, hogy megbízásból jelentkeztek – a rendőrség ilyen módon
próbálja őt kétes ügyletekbe belekeverni. Kitérve minden döntés elől, megkérte a
jelentkezőket, hogy várják meg, amíg a boltvezető visszatér, és vele tárgyaljanak.
Csak délben hagyta el az üzletet néhány percre, a szemközti közértben
felvágottat vagy sajtot vásárolt ebédre. Martin nem akart beszállni az antikvárium
hátsó raktárhelyiségében folyó főzőcskébe – a kétlapos villanytűzhelyen egész
nap rotyogott valamilyen étel az ütött-kopott lábasokban.
Hetente kétszer rá hárult a zárás feladata, Martin fokozott gondossággal járt
el, egy jegyzéket követve leellenőrzött minden villanykapcsolót és ajtózárat, néha
már fél hét is elmúlt, mire kilépett az utcára.
Földalattira szállt és átment Budára, megnézte, hogy áll a tetőtér-beépítés.
Egyik jövendő lakótársuk, a Martin család távoli rokona tartotta a kapcsolatot az
építő iparosokkal, vele ült le elszámolni, és pénzt hagyott nála a másnapi
kiadásokra.
A szoba-konyhás lakás alapterülete eredetileg alig haladta meg a harminc
négyzetmétert, de előszobájából nyílott a már régen használaton kívül helyezett
szárítópadlás. Mivel ezt a helyiséget csak Martinék bérleményén keresztül lehetett
megközelíteni, meg tudták vásárolni a tanácstól és három szobát alakíthattak ki.
Már kibontakoztak az új lakás körvonalai. Az oldalablakok a közeli hegyekre
nyíltak, tetőablakán pedig belátszottak a vonuló felhők. Január közepére a lakás
már túljutott az építési és szerelési alapmunkákon, a mesterek azt ígérték, hogy
kora tavasszal be is lehet költözni majd.
Minden héten legalább egyszer Vojtekovszky is feljött a lakásba, itt
zavartalanul beszélhették meg a teendőiket. Martin aggodalommal figyelte, hogy
a költő mind jobban legyengül – a két alacsony emelettől is kifulladt. Most már
szinte folyamatosan ivott, a találkozásokra is hozott magával egy-egy üveg,
zugpiacokon vásárolt jugoszláv konyakot.
Vojtekovszky kigombolta a kabátját, és körülnézett.
– Te nem is tudod, hogy milyen jó itt. Ez a lakás lebeg a város fölött,
valóságos Felhőkakukkvár. De inkább dolgozzunk – mondta, és egy köteg
kéziratot vett elő a táskájából.
A „Jelzőtűz” harmadik számát készítették elő, már közeledtek az aznapra
kiszabott munka befejezéséhez, mikor felfelé tartó lépések koppantak a lépcsőn.
Vojtekovszky felfigyelt a zajra:
– Ki lehet az? Lakik másvalaki ezen a szinten?
– Nem, itt nincs több lakás. Lehet, hogy a rokonom jött fel a földszintről.
A csengő még nem volt bekötve, kopogtak az ajtón.
– Ki az?
– Távirat.
 Vojtekovszky elhúzta a száját:
– Valami újabbat is kitalálhatnának.
– Gyere, segíts! – mondta Martin. Az ablakhoz ugrottak, hirtelen felrántották,
és kidobták a kézirat paksamétát. Kintről megdöngették az ajtót:
– Azonnal kinyitni! Rendőrség!
Mikor nem kaptak választ, feltörték az ajtót. Két egyenruhás rendőr élén egy
szemüveges, kopaszodó, negyven év körüli férfi lépett be, felmutatta az
igazolványát:
– Osváth százados. Álljanak a falhoz!
Osváth a félig nyitott ablakhoz lépett, mélyen kihajolva lenézett a belső
udvarba, hátraszólt a rendőröknek:
– Van lent egy csomó papír, egyiketek menjen le, és szedje össze. Minden
darabot! – visszafordult, és kinyújtotta a kezét. – Kérem a személyiket.
Martin átadta, Vojtekovszky csak a fejét rázta:
– Nincs nálam.
– Azt tudja, hogy a törvény szerint a személyi igazolványt mindenki köteles
magánál tartani. A kötelezettség elmulasztása a jogszabályok szerint eljárást von
maga után.
– Igen? Akkor írja a többihez.
– Igaz, magának ez nagyjából mindegy. Olyan, mintha egy rákosról
kiderülne, hogy szemtengelyferdülése is van – Osváth a belső zsebébe tette Martin
személyijét. – Szabad kérdeznem, milyen céllal tartózkodnak most ebben a
lakásban?
– Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó felelni. Végeredményben
jogállam vagyunk, nem?
– A humoránál van, Vojtekovszky úr, bár a szövege hasonlít ahhoz, mikor
valaki a sötétben énekel.
Az udvarra leküldött rendőr közben visszatért, az átnedvesedett, gépírásos
lapokat átnyújtotta Osváthnak, a százados belenézett:
– Érdekes, legalábbis érdekes. Szóval milyen célból jöttek itt össze?
Martin és Vojtekovszky nem válaszolt, a rendőrtiszt tudomásul vevőleg
bólintott:
– Így is jó. Sajnos, most velem kell jönniük.
– Hazaszólhatok a családomnak? – kérdezte Martin rekedten.
 – Egyelőre nem, de talán fölösleges is volna ijesztgetni őket. Ha értelmesen
tudunk beszélgetni, még ma este hazatérhetnek. Mehetünk – Martinhoz fordult. –
Maga hozzám ül be, Vojtekovszky úr a másik kocsiba.

Az autó a Moszkva tér irányába indult el, a Széna térnél jobbra fordult,
Martin valószínűnek találta, hogy a Gyorskocsi utcai börtönbe viszik őket. Bár
töltött már két hetet letartóztatásban, és lélekben felkészült rá, hogy ez bármikor
megismétlődhet, most mégis csak minden erejét összeszedve tudta legyűrni
magában a pánikot. Mély lélegzetvétellel igyekezett szabályozni hirtelen
felgyorsuló szívverését. Nem akarta, hogy a százados észrevegye a megingását,
próbált elfogulatlan hangon társalogni:
– Ha nem szolgálati titok, megmondana valamit? Hamar összetörnek a palik,
akiket behoznak?
– Az a tapasztalat, hogy mindig túlbecsüljük az ügyfeleink erkölcsi tartását.
Van, aki már itt a kocsiban elkezdene vallani, hogy könnyítsen a lelkén,
megmondom őszintén, nem sokra becsülöm ezt a típust. A kemény, combos
vagányok szimpatikusabbak nekem, jobb partikat lehet játszani velük.
– Egy hekusnak is kell sikerélmény?
Osváth elmosolyodott:
– Mi ez? Anyaggyűjtés? Lehet, hogy a „Jelzőtűz” legközelebbi számában én
is szerepelni fogok?
– A mi lapunk mindenki előtt nyitva áll, bár honoráriumot, sajnos nem tudunk
fizetni.
– Nos, elég legyen annyi, hogy a hekusban is van becsvágy, ennyiben ő is
embernek tekinthető.
Martin nem tudta megítélni, hogy a rendőrtiszt oldott, türelmes beszédstílusa
mennyire fejezi ki a hatalom képviselőinek általános hangulatát. Vajon az erő
jelének tekinthető vagy pedig a fokozatos elbizonytalanodást jelzi?
Az autó ahhoz a kockakővel burkolt mellékutcához ért, mely a Gyorskocsi
utcába vezetett át. Martin kissé előredőlt ültében, felkészülve a kiszállásra, de
meglepetésére az autó tovább haladt a Lánchíd felé, a hídfő előtti körforgalomból
Pest irányába léptek ki.
Végül a Belügyminisztérium mögött álltak meg, egy háromemeletes
irodaépületnél. Martin egy pillantást vetett a firmát jelző névtáblára: egy
építőipari szervezővállalat működött itt. A sofőr megnyomta az autó kürtjét,
kisvártatva a kétszárnyú kapu automatikusan kinyílt előttük. Két, egymáshoz
csatlakozó belső udvaron vágtak keresztül, még a Pestet alaposan ismerő Martin
sem tudta megállapítani, hogy merre járnak. Útbaigazító fény sehol sem égett, egy
ráccsal lezárt, köríves bejáratnál a kocsi félrehúzódott és leparkolt. Osváth
kiszállt, felmutatta igazolványát az elősiető őrnek.
Martin azt hitte, hogy a rendőri gyakorlatban oly sokszor alkalmazott,
úgynevezett „titkos lakások” egyikére hozták őket, de hamarosan rájött, hogy
valamelyik kapitányság egyik kevésbé ismert épületébe jutottak. Osváth
megvárta, amíg a Vojtekovszkyt szállító kocsi is megérkezik:
– Jöjjenek velem.
Az épület belsejében a kései időpont ellenére sem állt le az élet, egyenruhás
rendőrök és civil hivatalnokok siettek végig a folyosón aktákat, magnetofont
cipelve, az ajtók mögül írógépek kopogása hallatszott ki. Egy alacsony, kövér,
polgári ruhát viselő férfi útközben megállította Osváthot, és jelentést kért, a
százados félrevonta egy sarokba, és fojtott hangon magyarázott valamit, a férfi
bólintott:
– Igen, hallottam róla. Folytassa a munkáját.
A folyosó végén Osváth megállította Martint, mióta beléptek az épületbe,
hangja megkeményedett:
– Forduljon a fal felé!
Martin a szeme sarkából látta, hogy Vojtekovszkyt a kísérő rendőrök tovább
vezették. A százados kinyitott egy ajtót:
– Menjen be!
Egy nagyobb méretű, feltehetőleg magasabb parancsnoki irodába jutottak,
Osváth egy székre mutatott:
– Üljön le.
– Inkább állva maradnék.
– Ez most nem vitatéma, hanem utasítás.
Martin leült és körülnézett: a kopott íróasztalra egy Dzserzsinszkij
mellszobrot tettek ki, a sarokban egy régi típusú, úgynevezett „Wehrmacht”
páncélszekrény állt, zöld festékbevonata már csak foltokban maradt meg rajta.
– Kér egy kávét? – kérdezte Osváth.
– Nem. Hová vitték a barátomat? Szeretnék együtt maradni vele.
– Nem maradhatnak együtt, maga is pontosan tudja, hogy miért. Egyébként
ezen semmi sem múlik.
– Miért nem kezdi el a kihallgatást?
– Nem én foglalkozom magával. Legfeljebb a jegyzőkönyvet vezetem.
– Hanem ki?
 Osváth nem válaszolt, néhány mozdulattal rendet rakott a kisasztalon, papírt
fűzött be az írógépbe, aztán cigarettára gyújtott és hátradőlt a székén. Mintegy
negyedóráig várakoztak, mikor egy magas és testes, ősz hajú férfi lépett be az
irodába. Martin rögtön felismerte benne Szokolai vezérezredest, a politikai
rendőrség egyik irányítóját. Annak idején együtt járt Szokolai fiával az orosz
nyelvű Gorkij iskolába, és gyakran látta a rendőrtisztet a különböző ünnepi
rendezvényeken.
Osváth felugrott a helyéről és jelentett, átadta a kéziratokat, melyeket Martin
és Vojtekovszky dobott ki a lakás ablakán. Szokolai futólag belenézett a kötegbe,
aztán Martinhoz fordult:
– Üdvözlöm, Martin úr, azt hiszem, már korábban kellett volna találkoznunk,
sok bajt és fáradságot megtakaríthattunk volna magunknak. Kér egy kávét, vagy
teát inkább?
– Köszönöm, nem kívánok.
– Én viszont innék egy teát. Legyen szíves, százados elvtárs, küldessen be.
Maradjon a szobájában, ha szükségem lesz magára, majd átszólok.
Osváth engedélyt kért a távozásra, és behúzta maga után az ajtót. Szokolai
leült Martinnal szemben, az asztal túloldalára:
– Hogy van az édesanyja?
– Jól, honnan ismeri őt?
– Még az illegalitásból, 1941 tavaszán együtt buktunk le. Lehet, hogy nem
hiszi el, de szegény apja is személyes jó barátom volt. Az édesanyja mit szól a
maga politikai nézeteihez?
– Ő úgy gondolja, hogy felnőtt vagyok, jogom van a saját véleményemhez.
Szokolai felsóhajtott:
– Igen, valamit elrontottunk a maguk nemzedékének nevelésében, és ezért mi
is felelősek vagyunk.
Egy titkárnő behozta a teát, Szokolai különös udvariassággal köszönte meg,
bókokat mondott, és mikor a nő kiment, Martinra hunyorított:
– Még egy, amiben különbek vagyunk maguknál, jobban tudunk bánni a
nőkkel – elkészítette a teáját, közben ugyanazon a bizalmas hangon folytatta –,
nem akarok érzelmi húrokat pengetni, túl drága az időm ahhoz, hogy lelki
áhítat-órákat tartsak itt magának. Őszintén reméltem, hogy tanult a múltkori
büntetésből. Vagy most sem tartja jogosnak, hogy lecsukták?
– De, teljesen jogszerű volt. Akkor még hittem abban, hogy a rendszer
megreformálható, és a hülyeséget büntetni kell.
Szokolai elvörösödött:
 – Ha úgy akarja, beszélhetünk más hangnemben is. Gondolom, elhiszi nekem,
hogy mindent tudunk magáról, onnan kezdve, hogy telefonon egyenesben
közvetítette a Szabad Európának a március 15-iki tüntetést, egészen eddig a
paksamétáig, ami, ha jól látom, a „Jelzőtűz” harmadik száma volna.
– Ez nem titok, mi szerkesztők kezdettől fogva névvel és címmel vállaltuk a
lapot és a cikkeinket.
– Igen, azt akarják, hogy az ügyfeleik könnyebben kerülhessenek kapcsolatba
magukkal. De ezeknek a cselekedeteknek jól körülírt ismérvei és büntetési tételei
vannak a törvénykönyvben – Szokolai az asztalon heverő jogi zsebkönyv után
nyúlt és hosszan lapozgatott benne –, 139. paragrafus; államellenes összeesküvés.
Ha a gazdasági és politikai rendet súlyosan veszélyezteti, a támogatók és
résztvevők kettő-nyolc, a kezdeményezők öt-tizennyolc évet kaphatnak, és a bírói
megítélés, mint tudjuk, igen szubjektív is lehet. Mit szól hozzá?
– Nagyon jól hangzik, de ma már egyetlen olyan bírót sem lehetne találni, aki
a mi működésünket hajlandó volna összeesküvésnek minősíteni.
– Azt hiszem, túlságosan nagy véleménnyel van a bírókról. De, tegyük fel,
hogy magának van igaza, akkor még mindig megáll a 148-as paragrafus: nagy
nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette, és ebből is kinéz legalább két év,
márpedig arra emlékezhet, hogy bent a börtönben egy óra is sok.
– Igen, emlékszem, de nem értem, hogy mit akar tőlem.
– Tudom, hogy maga nem hajlik semmiféle kompromisszumra.
– Honnan tudja?
– Közvetett módon egyszer már felajánlottuk magának a békét. Ha felhagy a
tevékenységével, mi sem foglalkozunk többé magával, de ezt visszautasította.
– Én nem beszéltem senkivel a rendőrségtől.
– Ki mondta, hogy rendőrrel üzentünk?!
Martin csak lassan fogta fel, hogy Szokolai a kiadó igazgatójával, Domány
Miklóssal folytatott beszélgetésére céloz. Bár most utólag logikusnak látszott,
hogy az igazgató a hatóság szándékait tolmácsolta, mégis meglepte, hogy
Domány ilyen közönséges közvetítői szerepre vállalkozott. Lehajtotta a fejét,
hogy ne vegyék észre a megdöbbenését.
– Én nem akarom megismételni ezt a figyelmeztetést, és nem köthetjük le
tovább három-négy emberünket azzal, hogy egész nap a maga nyomában járnak.
Nincs értelme, egy szabadlábon levő embert nem lehet a mozgásában korlátozni,
nem rendezünk több utcai futóversenyt. Van egy konkrét ajánlatom, figyel rám?
– Igen, hallgatom.
– Adunk magának egy kivándorló útlevelet, egy hónapon belül hagyja el az
országot a családjával együtt. Megjelennek kint a cikkei, meg tud élni belőlük. Ha
igazán következetes, egy szót sem szól, legfeljebb megköszöni, magának itt
úgysem tetszik semmi. Ugyanez vonatkozik a barátjára, Vojtekovszky úrra is.
– Ha valakinek el kell menni ebből az országból, azok nem mi vagyunk.
Szokolai arca megrándult:
– Hanem mi, kommunisták, ugye?
– Ezt maga mondta.
– Maguk egyetlen húron játszanak, arra bazíroznak, hogy ha fel merünk lépni
az ellenzékkel szemben, a külföld tiltakozik majd. A maga esetében még annyit
tesznek hozzá, hogy antiszemitizmusról kárognak. Ha itt rálépnek a farkára, New
Yorkban vagy Jeruzsálemben sivítanak. Csak azért mer így viselkedni.
– A kép nagyon jó, körülbelül ennyit vártam magától.
– Ne szemtelenkedjen. A türelmünk végére értünk. Szokolai felállt és
telefonon berendelte Osváthot: – Százados elvtárs! Vegyék őrizetbe ezt az urat.

Hetedik fejezet

Bár a hajnali elválásnál nem beszéltek meg újabb találkozót, Borsos biztosra
vette, hogy Zsóka hamarosan jelentkezni fog. Hiába teltek azonban a napok, nem
kapott semmiféle üzenetet. Az elmaradásra csak egy magyarázatot talált: az
asszony állapota rosszabbra fordult. Elszánta magát és felhívta otthon, többször is
próbálkozott, de vagy üresen csörgött ki a hívás, vagy Keresztes vette fel a
kagylót.
Már január közepére járt az idő, mikor egyik reggel a portás egy nagyalakú,
vaskos levelet adott ki neki a fülke ablakán. Borsos megnézte a borítékot, de a bal
felső sarokban üresen maradt a feladó nevének és címének szokásos helye.
Letépte a keresztben felragasztott cellux szalagot: Zsóka a nála hagyott
verskéziratokat küldte vissza, csak egy kis kartonlapot mellékelt hozzá, egyetlen
szóval: „köszönöm”, és egy kis fenyőgallyat ragasztott alá. Nem lehettek kétségei,
hogy Zsóka ezzel az üzenettel elbúcsúzott tőle – feltehetőleg visszafogadta a
férjét.
Borsos életében először került hasonló kapcsolatba valakivel, nem tudta,
hogy milyen szokások vagy szabályok érvényesek ilyenkor. Úgy képzelte, ha az
asszony lefeküdt vele, a magáénak tekintheti, viszonyukat csak kényszerű
körülmények szüntethetik meg, és egy szakításnál az ő szándékát is figyelembe
kell venni. Hosszú idő telt el, amíg belenyugodott, hogy semmit sem tehet, a
döntés jogát Zsóka tartja a kezében.
 Az eddig jobbára meddő, száraz tél után február elején megindult a havazás,
és napokig esett, megállás nélkül. Az országúton torlaszokat fújt össze a szél, az
áruszállítás akadozott, sok piaci kereskedő bezárta a bódéját. Hajnalonként Borsos
mind kevesebb munkát talált, egy idő után már nem is látszott érdemesnek
kimenni a piacra, ki kellett várnia, amíg megenyhül az idő. A fiú behúzódott a
kollégiumba, visszatért szokásos foglalatosságaihoz: lejárt a kondícióterembe, és
újra megpróbálkozott a versírással is.
Füzeteit most is kirakta maga elé az íróasztalra, és úgy, mint korábban,
megpróbált valamilyen dallamot felidézni magában, melynek nyomán
elindulhatna. Gondolatai azonban elkalandoztak, újra átélte a Zsókával töltött
éjszakát, az emlékek olyan hevesen törtek fel benne, hogy altestével önkéntelenül
közösülő mozdulatokat végzett. Összerázkódott és megpróbálta figyelmét a
munkájára összpontosítani, újra elolvasta azokat a kéziratokat, melyeket Zsóka
küldött vissza neki.
Borsos megpróbálta kritikus szemmel figyelni a verseit, de nem talált bennük
észrevehető hibát, úgy érezte, egyetlen szót sem lehetne elvenni vagy hozzátenni a
szöveghez. Elfogadta Zsóka magyarázatát, hogy az újságnál csak azért utasították
el, mert ezek az írások nem szolgálják ki a fennálló rendszert. Ez a
méltánytalanság olyan indulattal töltötte el, hogy ültőhelyében is elszédült, de a
vértolulás egyszersmind a gátlásait is áttörte. Hirtelen roppant jelentőséggel telt
meg előtte a saját sorsa, látta magát, amint nemzetiszínű zászlót lenget egy képzelt
barrikádon, érezte, hogy járják át testét a rendszer zsoldosainak puskagolyói.
Szinte ömlöttek a sorok tollából, ezen a délutánon három füzetlapot is teleírt,
remegő térdekkel állt fel az asztal mellől.
Le akarta vezetni az írás feszültségét; sétára indult az esti hóesésben. Megállt
Keresztesék háza előtt – karácsony óta most járt itt először –, látta, hogy az
ablakokban ég a fény. Zsóka árnyéka többször is átúszott a függönyön, de a fiú
nem merte megkockáztatni, hogy becsöngessen.
Néhány nappal később az iskolában kiosztották a félévi bizonyítványokat.
Borsos három elméleti tárgyból is elégtelent kapott, a gyakorlati foglalkozásból
pedig le sem osztályozták. Tisztában volt vele, hogy lemaradását akkor sem tudná
behozni, ha éjjel-nappal tanulna, a tanév végén mindenképpen el kell hagynia a
technikumot. A fiú úgy gondolta, hogy nem marad tovább Mezőszegen, hanem
felköltözik Budapestre. A tanulás semmilyen formában nem vonzotta, olyan
munkahelyet szeretett volna találni, ahol jól kereshet, és megfelelő szállást
biztosítanak neki.
Beiratkozott a megyei központi könyvtárba, hetente kétszer-háromszor beült a
folyóiratolvasó-terembe, és átfutotta az újságokat. Az álláshirdetések közül
kiválasztott néhány címet, és ott helyben megírta a jelentkező levelet is. Úgy
gondolta, ha kedvező lehetőség adódik, a tanév végét sem várja ki, hanem már
tavasszal otthagyja a technikumot.
Semmi sem vonzotta vissza a kollégiumba, mind szívesebben töltötte idejét a
könyvtárban. Mikor végzett a hirdetésekkel, egy halom irodalmi folyóiratot vett le
a polcról. Versek tucatjait olvasta végig, megdöbbenve tapasztalta, hogy sokan
eljutottak azokhoz a felismerésekhez, melyeket ő a saját gondolatainak hitt,
néhány költő már alig burkoltan támadta a rendszert. Borsos önbizalma újra
megingott, sokáig könyökölt a kihajtott újságlapok fölött:
– Mi az, amit csak én tudok? – kérdezte magától. Tépelődésében nem figyelte
az idő múlását, előfordult, hogy egy könyvtári alkalmazott riasztotta fel,
bejelentve a zárást. Egyik alkalommal, vállán érezve a figyelmeztető kezet,
Borsos bólintott, és gépies mozdulatokkal kezdte összerakni a holmiját, csak a
halk nevetésre rezzent fel: Zsóka állt az asztala mellett. Felugrott, hirtelen nem
tudta, hogy köszönjön neki, végül szótlanul biccentett. A nő kezét nyújtotta:
– Üdvözlöm. Hogy van?
– Köszönöm, jól.
– Nem akar elkísérni egy darabon?
Együtt léptek ki a könyvtár kapuján, Borsos egy oldalpillantást vetett
Zsókára: krémszínű, teveszőr anyagból varrt, könnyű télikabátot viselt, a fiú még
sohasem látott ehhez hasonlót:
– Maga is olvasott?
– Nem, egy ismerősömhöz néztem be, itt dolgozik a szerzeményezési
osztályon. Kifelé jövet láttam meg magát.
– Szokott ide járni?
– Nem rendszeresen, csak mikor sikerül szerezni egy szamizdat anyagot…
– Mi az?
– Földalatti ellenzéki kiadvány, orosz rövidítés. Ez az ismerősöm mindig szól
nekem, én készítek egypár másolatot neki, az eredetit pedig megtartom magamnak
– Zsóka óvatosan körülnézett –, erről persze senki sem tudhat. Pesten állítólag
már nyíltan terjesztik, de Mezőszeg száz évvel le van maradva.
– Most mit kapott az ismerősétől?
Zsóka félig kinyitotta a retiküljét; egy kettőbe hajtott, iratkapcsokkal
összefogott füzet látszott ki:
– A „Jelzőtűz” második száma. Benne van Martin György tanulmánya, a
„Búcsú a holnaptól”. Nem hallott róla?
– Nem.
– Pedig folytatásokban felolvasták a Szabad Európa Rádióban.
– Nem szoktam hallgatni. Ki az a Martin?
– Ő a „Jelzőtűz” egyik szerkesztője. Ez a könyvtáros barátom ismeri, szokott
mesélni róla. Most letartóztatta a rendőrség, azt akarják, hogy mondjon le a
magyar állampolgárságról és menjen ki külföldre, de Martin nem hajlandó erre.
 – Hogy lehet, hogy nem intézik el végleg?
– Nem mernek hozzányúlni, túl sokan ismerik Nyugaton is, komoly
következményei volnának, ha bántani mernék.
Borsos szíve mélyéből irigyelte az ismeretlen Martint, akit a hírneve minden
fenyegetés fölé emelt. Úgy képzelte, ha ő tenne bármit, ami sérti a rendszer
érdekeit, kíméletlenül elbánnának vele.
– Nem érdekli az újság? – kérdezte az asszony.
– De, ha lehet, szívesen elolvasnám.
– Akkor egy másolattal többet húzok le.
Zsóka már az első sarkon letért a főutcáról, és – mintha továbbra is el akarná
kerülni, hogy ismerősökkel találkozzon – nagy kerülővel tartott a házuk felé. A fiú
észrevette a szándékát, megsértődött, és amikor a piac környékére értek,
megtorpant.
– Látom, fél, hogy lebukik, én nem akarom zavarni magát. Viszontlátásra.
Megfordult, de az asszony belekapaszkodott a karjába:
– Ne menjen el, nagyon kérem. Okvetlenül beszélnünk kell, de hozzánk most
nem hívhatom fel. Hol tudnánk leülni egypár percre?
Borsos csak azokat az önkiszolgáló éttermeket ismerte a környéken, ahol
ebédelni szokott, de ezek már kora délután bezártak. Tanácstalanul nézett körül,
meglepődve látta, hogy a piactér rácsai mögül valaki integet felé:
– Feri!
Közelebb lépett, felismerte az éjjeliőrt, aki magához hívta:
– Van egy heverő százasod? – kérdezte suttogva –, a jövő héten megadom,
nekem is tartoznak. Porzik a vesém, kellene egy kis bor éjszakára.
– Hol kapni?
– Itt a közelben árul egy maszek, te nem ismered, mert nem nyilvános, nem is
szolgálna ki idegent. Majd én átmegyek hozzá – az éjjeliőr a lámpa fénykörében
álldogáló Zsóka felé kacsintott –, addig ti beülhettek a bódéba egy kicsit
átmelegedni. Nem sietek vissza.
Borsos odaadta a pénzt és megkérdezte az asszonyt:
– Hajlandó bejönni ebbe a bódéba? Nem első osztályú hely, de itt senki sem
fog zavarni minket.
– Rendben van.
Az éjjeliőr zsebre vágott egy üres üveget, aztán beengedte őket. Kívülről
rárakta a lakatot a biztosító láncra és elsietett a város felé. Zsóka borzongva nézett
körül az üres piactéren:
 – Mi lesz, ha berúg az ismerőse, és nem talál vissza?
– Akkor is kijutunk valahogy. Ide járok dolgozni. Menjünk be, mert
megfázik.
A bódét egy kis teljesítményű villanykályha fűtötte, Borsos odatolta az
asszony székét, önmaga a huzatlan paplannal letakart ágyra ült le. Az
agyonfaragott asztallapra és a mindenféle kacattal megrakott ládákra mutatott:
– Ugye mondtam, hogy nem első osztályú hely. Nem tudom megkínálni
semmivel.
Zsóka a fiúra nézett:
– Haragszol rám?
Borsos nem emelte fel tekintetét az asztalról, ujjai között egy golyóstollat
forgatott.
– Miért haragudnék?
– Hidd el, nekem se könnyű. Viktor még karácsonykor visszajött, azt mondta,
hogy őrült volt, amikor szakított velem. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki, és
én nem tudtam elküldeni. Azóta folyton ott ül a lábaimnál, most is biztos lesi a
telefont, hogy mikor szólok haza.
– Akkor minden rendben van, nem? Mit akarsz tőlem?
– Te még nem ismered az életet, hogy él végig két ember egymással nyolc-tíz
évet. Nem tudod, hogy minden szerelem a rabszolgalázadások sorozata, mindig az
a fél támad, amelyik éppen akkor megengedheti magának, hogy kilépjen a
kapcsolatból. A másik hallgat, de megjegyzi a sértést, és mikor ő kerül sorra, még
nagyobb dühvel törleszt. És a mi kapcsolatunk Viktorral még csak nem is
szerelem. Az egészben egy órára való érzelem sem maradt, amivel most
folytathatnánk. Meg fog ismétlődni a botrány, még kegyetlenebbül, mint a
múltkor, és én nem tudom, hogy mit csináljak. Te mit gondolsz?
– Mindenkinek a saját életével kell törődni.
– De én nem bírom elviselni a tudatot, hogy öngyilkos lesz miattam, akkor az
én életem is befejeződik. Én nem tudok harcolni és utálok győzni.
– Ismered a mesebeli békát?
– Nem, miről szól az a mese?
– Egy béka beleesett a tejesüvegbe, és ott bent addig kapálódzott a lábával,
amíg a tejből vajat köpült, ráállt, és ki tudott kapaszkodni.
– Szép történet, de én erre képtelen vagyok. Szép csendesen belefulladnék a
tejbe.
Csend állt be, Zsóka megtörölte a szemét:
 – És veled mi van? Láttam, hogy halmokban állt előtted a papír a
könyvtárban. Írsz mostanában, vagy tanulsz?
– Tulajdonképpen csak próbálkozom, nem sikerül semmi mostanában. El kell
mennem innen.
– Hová?
– Fel Pestre. Ott könnyebb lesz, mindenhez közelebb kerülök.
– Ne menj el! – mondta Zsóka, és átült az ágyra a fiú mellé. – Haragszol rám?
Hidd el, már százszor megbántam, hogy szakítottam veled, de akkor azt éreztem,
hogy úgy tisztességes. Ha most nem futunk össze, én akkor is megkerestelek
volna. Azért örültem annyira, hogy megláttalak.
Csókolóztak, Borsos hanyatt akarta fektetni a keshedt paplanon, de a nő
kibontakozott az ölelésből:
– Nem, ilyen helyen én nem tudok. Mondtam, hogy én a szerelemben is
imádom a higiéniát. Majd nálam találkozunk.
– Mikor?
– Hívjál fel a jövő hét elején. Lehet, hogy a férjem veszi fel a kagylót, de
akkor se csapd le, mert gyanút fog. Aztán hívjál fel újra egy-két óra múlva,
figyelni fogok.
A bejárat felől lánccsörgés hallatszott, Zsóka felkelt az ágyról:
– Úgy látszik, megérkezett az ismerősöd. Induljunk, jó?
Az asszony felgyűrte kabátja gallérját, és kilépett a bódéból, alig észrevehető
biccentéssel sietett el az éjjeliőr mellett. Kint a piactér sarkán megcsókolta a fiút:
– Ne kísérj tovább. Akkor a jövő héten jelentkezzél.
Az idő érezhetőleg megenyhült, az olvadó hó vékony sugarakban folyt le a
lyukas ereszekből a járdára. Borsos az út közepére húzódott, arra gondolt, hogy
hamarosan újra elindulnak a zöldségszállító teherautók, elhatározta, hogy másnap
reggel megint lenéz a piacra.
A kollégium portáján megnézte az ablakba kirakott leveleket, az egyik az ő
nevére szólt, feltépte: a Csatornázási Vállalat elfogadta a jelentkezését, és kérték,
hogy keresse fel a munkaügyi osztályt, alkalmazás esetén szállóbeli elhelyezést
ígértek. Bár ezt a vállalatot ő maga választotta ki az álláshirdetések közül, most
mégis összeborzongott arra a gondolatra, hogy leszálljon a csatornába. Zsebre
gyűrte a levelet, és a szobája felé indult, de a portás utánaszólt:
– Egy távirata is érkezett, Feri, két forintot adtam a kézbesítőnek.
Borsos pénzt keresett elő, aztán kinyitotta az összehajtogatott lapot, arra
gondolt, hogy egy másik cég is válaszolt a jelentkezésére. A táviratot
Kerkahidasról küldték, az a szomszédasszony adta fel, akinél az anyja télire
meghúzódott. A fiú átfutotta a szöveget:
 – „Édesanyád meghalt, február 22-én temetjük. Várunk haza…”
Sokáig dermedten állt, nem jutott eszébe az aznapi dátum, a portás mondta
meg, hogy huszadika van.

Borsos másnap hajnali háromkor indult el. Kerkahidas légvonalban alig száz
kilométerre feküdt Mezőszegtől, de menet közben többször is át kellett szállnia, a
hosszadalmas csatlakozások miatt az út hét-nyolc órát is igénybe vett.
Csömödéren felszállt az erdei vasút tehervagonokból és szerelvénykocsikból
összeállított szerelvényére. A vonatot nem fűtötték, Borsos állig felhúzta a cipzárt
az anorákján. Kibámult az elmaradó vidékre: a hó errefelé is olvadt már, zöld
foltokban ütközött ki alóla az őszi vetés. Dél körül szállt le a kerkahidasi
elágazásnál, megnézte az oszlopra kiakasztott autóbusz-menetrendet; a következő
járat csak egy óra múlva jött volna. Sporttáskáját a vállára vetve gyalog vágott
neki az útnak.
Anyja szállásadónője már várta, ebéddel kínálta meg, az asztalnál csendesen
elbeszélgettek. Elmondta, hogy Borsosné állapota karácsony óta fokozatosan
romlott, mind nehezebben viselte el az időjárás ingadozásait. Néhány nappal
ezelőtt a hirtelen enyhüléstől is fulladozni kezdett, majd éjszaka szívrohamot
kapott, kihívták az orvost, de már nem tudott segíteni rajta. A járási kórházban
felboncolták az öregasszonyt, aztán visszaszállították Kerkahidasra, és most kint
fekszik a községi temető ravatalozójában.
– Megtettem mindent, amit tudtam – mondta a szomszédasszony –,
kiváltottam a halotti bizonyítványt, és elintéztem az ingyenes temetést. Üzentem a
tisztelendő úrnak is, hogy jöjjön ki, neki majd kell adnod valami pénzt.
– Kinek szólt a temetésről?
– Anyáddal sokszor megbeszéltük, hogy kiket értesítsek, ha meghal.
Táviratoztam neked és a testvéreidnek az intézetbe.
– Nem tudom, elengedik-e őket?! Csak kísérettel szokták, hogy meg ne
szökjenek.
– Én se tudom. Üzentem Nyíregyházára is apád rokonságának, az ő címük is
fel volt írva egy füzetbe. Örülök, hogy legalább te megjöttél, nem tudom, mit
csinálnék egyedül.
– Hánykor lesz holnap a temetés?
– Két órakor, délután. Jól utaztál? Ha fáradt vagy, ledőlhetsz egy kicsit.
Borsos nemet intett, felállt az asztal mellől:
– Köszönöm az ebédet. Van itthon valami, amivel meg tudjuk kínálni a
vendégeket?
– Maradt egy kis hurka-kolbász, de az italból kifogytam.
 A fiú bólintott, elkérte a kerekes bevásárlószatyrot. Kint az előszobában
leakasztotta a szögről régi házuk kulcsait – először arrafelé került. Átbotorkált a
már földre dőlt drótkerítésen, megállt az udvar egy szárazabb szögletében és
körülnézett: a magára hagyott portán minden a pusztulás jeleit mutatta, még az
ásott kutat takaró lécalkotmány is megingott, tetején eltörött a szélkakast
helyettesítő, faragott kis repülőgép. A telek felső végén a gaz már körbenőtte az
apja által tervezett új épület félig elkészült pincerészét. Csak itt-ott ágaskodott fel
a burjánból egy kiálló betonvas – reménytelennek látszott, hogy valaha is folytatni
lehessen a munkát.
Átgázolt az udvar sáros füvén, benyitott a régi, vert falú házba. A beszakadt
tetőn most is csorgott be az olvadó hólé. Borsos elképedve látta, hogy a tükrös
toalett-szekrény előtt két-három centi magas gombatelepek nőttek ki a
padlódeszkákból, önkéntelen mozdulattal rájuk tiport.
Nem számíthatott rá, hogy az elkövetkező időben hamarosan újra idevetődik,
így, mintha végképp búcsúzna, leakasztott néhány családi fényképet a falról.
Magához vette apja néhány apró személyes tárgyát is: egy réz öngyújtót, régi,
törött collstokkot, fából faragott borotvatartó dobozt. Bezárta az ajtót, aztán
vissza-visszapillantva, a vegyesbolt felé vette az útját.
Míg a polcok között járkált, szemét a földre szegezte, hogy minél kevesebb
ismerőst kelljen üdvözölnie. Úgy érezte: anyja halála sem oldhatja fel azt a
lenézést, mellyel a falusiak kezelték a családját. Ha valaki mégis megszólította és
részvétét nyilvánította, Borsos csak egy kurta biccentéssel köszönte meg. Pálinkát,
konyakot vett, és megrakta sörrel a kerekes szatyrot. Nem számított sok
látogatóra, a maradék italt anyja egykori gondozónőjének akarta adni, hálából,
amiért elintézte a temetéssel kapcsolatos teendőket.
Kint, az utcán, menet közben a zsebébe nyúlt, és megszámolta a pénzét;
háromezer forintja maradt – ebből ötszázat a papnak szánt; hogy kint a temetésen
rögtön megtalálja, a belső zsebébe rakta.
Otthon a szállásadónő el akart számolni Borsosné holmijával; egy kopott
télikabátot, egymásra halmozott, foszladozó fehérneműt, imakönyvet,
szemüvegeket vett ki a szekrényből. A fiú intett, hogy tartson meg mindent
magának. Csak azt a régi hegedűt kérte el, mellyel apja lakodalmakba járt zenélni,
megpendített egy húrt, a hangszer teste repedten visszhangzott, letette az asztalra.
– Mondja meg a faluban, hogy eladjuk a házat. Ha akad rá vevő, üzenjen
nekem.
– Jó, majd megpróbálom. A testvéreid is örökösök, az ő nevükben is
aláírhatsz?
– Igen, elintézem, hogy én legyek a gyámjuk. Az ő részüket beteszem majd a
takarékba.
Borsos délután már nem mozdult ki a házból, olvasgatott és nézte a televíziót,
lassan elálmosodott. Nem akart a szobában, anyja egykori ágyában feküdni,
megkérte a szállásadónőt, hogy a konyhában álló ócska heverőre dobjon le neki
egy párnát és paplant.
Korán elaludt, de az éjszaka közepén felriadt. A régimódi csikótűzhelyben
még pislogott a parázs, de az ajtó és ablak résein behúzó hidegben a lakás már
lassan kihűlt, a régi bútorok deszkái meg-megreccsentek. Hogy ne ébressze fel a
szállásadónőt, nem gyújtott lámpát, feljebb húzta magán a takarót, és kezét a
tarkója alatt összekulcsolva, bámulta a sötét mennyezetet. Anyjára gondolt, eszébe
jutott az utolsó pénzt kérő levele, sajnálta, hogy nem küldött néhány forintot.
Szemhéja újra elnehezedett, megfordult, szeretett volna egy-két órát aludni a
várhatóan nehéz nap előtt, de hirtelen felriasztotta egy közeledő autó robogása. A
kocsi hirtelen lefékezett a ház előtt, majd ajtócsapkodás és kiáltozás hallatszott.
Borsos belépett a cipőjébe, magára húzta anorákját, hogy fogadja az érkezőket.
Feltételezte, hogy testvéreit az utolsó pillanatban mégiscsak elengedték a
temetésre, és az idő hiányában intézeti kocsival hozták haza őket.
Felgyújtotta a külső lámpát, csodálkozva látta, hogy egy kék Volkswagen
mikrobusz parkolt le az udvaron. Egy csapat cigány férfi és nő szállt ki belőle,
valamennyien elegáns bundát vagy vastag bőrkabátot viseltek, koszorúkat és
különféle csomagokat szedtek ki a busz hátuljából. Egy kövér, bajuszos
öregember irányította a rakodást, mikor meglátta a tornácon álldogáló Borsost,
kitárt karokkal elindult felé és megcsókolta, a fiú csak közvetlen közelről ismerte
fel benne apja legidősebb fivérét, Borsos Zsigmondot.
– Az Isten adjon neked vigasztalást. Pena rovesz, le számo per tute! Ne sírj,
tartsd magad, fiam.
A többiek is sorra átölelték, felhangzott a hagyományos, elnyújtott sirató, de
az öregember leintette a családot:
– Hagyjátok őt békén – fejet hajtott a fiú előtt –, hallottuk, hogy milyen gyász
ért, eljöttünk részt venni bánatodban. Tudtuk, hogy neked nem telik lakomára,
hoztunk magunkkal mindent. De ha kell, lesz kétszer ennyi is. Isten ne vegye
dicsekvésül.
Közben a szállásadónő is felöltözött, sebtében beágyazott, és egy fehér
abrosszal letakarta a nagy szobaasztalt. Kirakta a zsírban fagyott hurkát és
kolbászt, a vendégek letették mellé a maguk hússal, süteménnyel megrakott tálait.
Mielőtt hozzányúltak volna az ételhez, az öreg Borsos kihúzta a dugót egy
pálinkásüvegből, egyujjnyit a földre öntött belőle, aztán a fiú felé nyújtotta:
– Igyál!
A fiú csak egy kortyot húzott belőle, az öreg megrázta a fejét:
– Innod kell, erőt ad ilyenkor, és elűzi a szomorúságot!
Borsos visszatette a szájába, és ugyanazzal a mozdulattal meg is döntötte az
üveget. Nagyot nyelt a pálinkából, kiserkentek a könnyei, megültek a
szempilláján, a fények szivárványszerűen megtörtek előtte. Elvett az asztalról egy
szelet füstölt sonkát, vastag karéj kenyeret harapott hozzá, abban reménykedett,
hogy az étel megnyugtatja majd háborgó gyomrát, de újra és újra pálinkával
kínálták.
Az ital a fejébe szállt, az események lassan összefolytak körülötte. Később,
mikor visszaemlékezett ezekre az órákra, csak egy-egy mozzanatot tudott
felidézni.
Együtt énekel a vendégekkel, aztán táncolni kezdenek, egy hirtelen
fordulatnál leveri a tükröt a falról, körülötte mindenki megáll, és babonás csend
támad. Végül egy cigánylány átöleli és szájon csókolja.
Kint, a temető ravatalozójában a cigányok a nyitott koporsóhoz járulnak és
megcsókolják a halott arcát, jajongásuk visszhangzik a szűk helyiségben.
Elindul a menet, ketten is fogják a karját, míg a temetőkerítés hátsó falánál
kiásott sírgödör felé tartanak, mégis megcsúszik a sáros füvön, magával rántja a
kísérőit, és mindhárman elterülnek a földön.
Mikor leszúrják a fakeresztet a felkupacolt göröngyökbe, rosszul lesz,
gyomra felfordul, hányni kezd egy homályos sarokban. Valaki megtörüli az arcát,
felrakják a mikrobuszra, kábultan elalszik.
Bent, Mezőszeg központjában ébresztették fel, Borsos még mindig alig
eszmélve nézett körül; az ég már sötétedett a város fölött, a lebukott nap után
narancssárga fényben égett a felhők alja. Egy kocsma előtt álltak meg, beültek és
sört rendeltek.
– Ez majd magadhoz térít! – mondta nagybátyja biztatóan, Borsos ivott, és
valóban megenyhült az egész testét feszítő görcs:
– Köszönök mindent, ne haragudjon, hogy berúgtam.
– Nem tartozol köszönettel, te is megtennéd értünk. Nem akarsz lejönni
hozzánk Nyíregyházára? Ennél az életnél százszor különbet találsz, egy év múlva
emeletes házat építhetsz.
Borsos tudta, hogy nagybátyja minden vér szerinti férfirokont megpróbál
magához, a családhoz kötni és belevonni üzleteibe. Nem mondták meg, mivel
foglalkoznak, de az elejtett félszavakból és célzásokból arra következtetett, hogy
autókkal kereskednek – mind a ruházatuk, mind az asszonyok gazdag ékszerei
szerint nagy méretekben és sikeresen. A fiú nem válaszolt rögtön, nézte
poharában a sör ülepedő habját. Szívesen kilépett volna magányából,
nélkülözéseiből, hogy ebben a gazdag és összetartó közösségben éljen. Aztán az
apjára gondolt, aki az ország túlsó végébe menekült, hogy ne kelljen részt vennie
a család üzleteiben, úgy érezte, neki sem szabad kezdeni velük.
– Köszönöm, hogy rám gondoltak, de én még tanulok. Meg akarom szerezni
az érettségit.
Az öregember meglepődött a visszautasításon, de nem kezdett vitatkozni:
 – Te tudod. Ha mégis meggondolod magad, minket megtalálsz.
Egy papírra felírta a címét, Borsos elrakta.
– Indulnunk kell, így is csak reggelre érünk haza. Isten adjon neked feledést –
devlám kádé tál!
Megcsókolta a fiút, egy ezrest gyűrt anorákja zsebébe. Kifizette a számlát,
aztán intett az asztal körül ülő családnak:
– Menjünk! – mondta és mintha meg akarna bizonyosodni benne, hogy senki
sem maradt le, mindenkit előreengedve ő lépett ki utolsónak az ajtón.
Haza kellett volna mennie a kollégiumba, hogy megfürödjön, eltüntesse
ruhájáról a hányás és a ráömlött ital nyomait, Borsos mégis inkább tovább
könyökölt a kocsmaasztalon. Idegei fokozatosan kitisztultak, feltámadt benne a
szégyen otthoni viselkedése miatt. Most érthetetlennek találta: miképp engedhette
meg, hogy leitassák, mikor tudta magáról, hogy az alkohol a legrosszabb
tulajdonságait szabadítja fel benne.
Vigasztalásul arra gondolt, hogy nem tartozik felelősséggel senkinek. Ez a
szégyenérzet is elmúlik majd, feloldódik a mindennapokban, és újra visszaáll
lelkében a rend. Mint máskor, ha nagy fizikai terhelések után túljutott a
mélyponton, most is új erők szabadultak fel benne. A második szél! – gondolta
megkönnyebbülten. Elszánta magát és kilépett az utcára.

Nyolcadik fejezet

Martint több mint egy hétig tartották fogva a kapitányság fogdájában – 72

óránként kihirdették előtte, hogy meghosszabbítják az őrizetbe vételét. Előző
büntetését közös cellában töltötte Vojtekovszkyval és más társaival, most egy
magánzárkában őrizték. Ügyvédet, látogatókat nem fogadhatott, a napi sétára is
egyedül vezették ki, magányosan járkált fel-alá a téglalap alakú, betonfalakkal
körülvett udvari ketrecben.
Ajtaja egyébként csak naponta háromszor, ételosztáskor tárult fel. Martin
étvágy nélkül és keveset evett, a maradékot a WC-be fordította: a csésze egyszer
el is dugult és kézzel kellett kikotornia.
Az ágyát napközben felhajtották a falra, a rögzítő hevedert lakattal lezárták.
A fűtőtest csak dél körül langyosodott fel valamennyire, Martin a stokin ülve
hamar elgémberedett, felállt, és kezét a radiátor elválasztó rácsához szorítva
próbált átmelegedni. A hidegtől és a félhomálytól mindinkább magába süllyedt, az
első napok után felhagyott rendszeres tornagyakorlataival és a versek
memorizálásával, mellyel idegei készenlétét szerette volna fenntartani, a
gondolatok csapongva, minden ellenőrzés nélkül törtek fel benne.
Tekintete végigfutott a zárka gödrösen kikopott padlóján, próbálta elképzelni,
kik járkálhattak itt előtte az évek hosszú során át. Fantáziája hamarosan ebbe is
belefáradt, csak a maga emlékképein tűnődött tovább. Mély lelkiismeret-furdalást
érzett amiatt, hogy nem tett meg mindent azokért az emberekért, akik mellette
éltek. Elfeledettnek hitt apró események merültek fel gondolataiban, például, hogy
anyja többször is kért tőle egy Kipling-verseskötetet, és ő nem szerezte meg neki.
Leggyakrabban a felesége jutott az eszébe, vádolta magát, hogy nem törődött vele
eléggé, nem tudta kimutatni a szerelmét. Éjszaka a pokrócokból összehajtogatott,
hevenyészett hálózsákban vacogva, gyöngéd és hosszas szeretkezésekről
ábrándozott.
Képzelgéseiben elmerülve mind kevésbé vett tudomást a külső világról,
összerázkódott, mikor egy délelőtt nyitották rá a zárka ajtaját. Az őr kifelé intett:
– Hozza a törülközőjét és a szappant.
A fürdőbe mentek, Martin levetkőzött. Letartóztatása óta nem váltott
fehérneműt, fekete ingének hónaljában szürkésfehér körben kirakódott az
izzadtság. Beállt a zuhany alá, eddig csak a zárka kis mosdókagylójánál
tisztálkodhatott, most a meleg víz alatt érezte meg, hogy teste mennyire
elmerevedett a hosszas mozdulatlanság alatt, megpróbálta kissé átgyúrni az
izmait. Mikor kilépett a fülkéből, az őr egy ecsetet és önborotvát nyújtott felé:
– Húzza le a szakállát!
Martin belenézett a vakfoltos üvegbe: letartóztatása óta nem borotválkozott,
arcán fél centi hosszú, őszes borosta serkent ki. Elgondolkodva simított végig a
bőrén, úgy találta, a szakáll jól áll neki, kissé megnyújtja telt arcát.
– Nem vágom le a szakállamat.
– Miért nem?
– Akarok vinni magammal valamilyen emléket. Szuvenír.
– Ha nem hajlandó magától levágni, lefogatom, és hívatom a rabborbélyt, ő
majd leszedi, de az keserves lesz.
Az őr felemelt hangja mögött Martin megérezte a bizonytalanságot, megrázta
a fejét:
– Nem meri megcsinálni, őrmester úr.
Farkasszemet nézett a kísérőjével, végül a rendőr fordította el a tekintetét.
Megtörülközött és undorodva felhúzta magára áporodott, testszagú fehérneműjét,
utána további parancsot várva szótlanul megállt.
– Tegye össze a kezét!
 Az őr bilincset rakott fel rá, Martin tudta, hogy ez a megtorlás az
engedetlenségéért. Háta és melle feltehetőleg a meleg víztől hirtelen viszketni
kezdett, nem vakaródzott, csak összehúzta magát, és megpróbálta bőrét a ruha
belsejében dörzsölni.
– Mi van? Tetves? – kérdezte az őr, nekilökte Martint a fürdő falának, majd
támadásra számítva magasba emelte a gumibotját. Martin elfordult, nem vette fel
a provokációt. – Induljon.
Az előírások szerint a fogoly ment elöl, az őr egy-egy kurta parancsszóval
terelte a felfelé vezető lépcsőn. Ahogy a földszintre értek, Martint megcsapta a
kereszthuzat, összeborzongott, önkéntelenül felgyorsította volna a lépteit, de az őr
visszatartotta és menet közben is félre-félreállította, ha egy rendőrtiszt jött velük
szemben. A taszigálástól csuklóján szorosabbra záródott a bilincs, és fájdalmasan
vágódott bele a bőrébe.
A párnázott ajtókból és a folyosóra kirakott növényekből Martin arra
következtetett, hogy a magasabb beosztású parancsnokok irodái elé értek. A
folyosó végén átvette egy másik őr.
– Álljon a sarokba. Forduljon a fal felé.
Nem tudta, mennyi ideje várakozott már, mikor utasították, hogy lépjen elő.
Levették a bilincsét és kinyitották előtte egy iroda ajtaját; bent Osváth ült az asztal
mögött:
– Üdvözlöm, szakállt növesztett?
– Valamivel el kellett tölteni az időt.
– Nagyon jól áll. Én is szerettem volna, csak sajnos tiltja a szabályzat –
legalábbis egyelőre. Kér egy kávét, vagy inkább teát?
– Ha lehetne, egy kávét.
Osváth felkelt és átszólt a másik szobába:
– Van kávé?
– Van.
A százados egy csészét tett elé:
– Parancsoljon, a minőségért nem felelek.
Martin felhajtotta a kávét, ahogy teste fokozatosan átmelegedett, bőre újra
viszketni kezdett, idegesen végigdörzsölte magát:
– Kiszáradt a bőröm.
– Kevesen bírják a börtönéletet. Lehet, hogy valamilyen allergiát is
összeszedett.
Martin letette a csészét:
 – Köszönöm a kávét. Megtudhatnám, hogy tulajdonképpen mi történt velem?
– Már a múltkor is mondtam, hogy a maga ügye nem énrám tartozik – az
órájára nézett, mintha valamit várna –, akar egy újságot? „Jelzőtűz”-zel, sajnos,
nem szolgálhatok.
– Szemüveg nélkül nem megy: a befogadásnál elvették tőlem, és még nem
adták vissza.
Osváth a zsebébe nyúlt.
– Itt van a pótszemüvegem, próbálja ki.
– Köszönöm.
Martin belelapozott a Népszabadságba, önkéntelenül is abban reménykedett,
hogy talál benne egy legalább áttételes utalást az ügyükre, de sehol sem tettek
említést róla. Úgy tűnt neki, hogy a lap hangneme semmit sem változott az elmúlt
napok alatt, minden egyes cikken belül gondosan kimérték a pozitív és negatív
tények, személyes megnyilatkozások megfelelő arányát.
Megszólalt a telefon, Osváth felvette a kagylót, mormogva hadarta el a nevét
és rangját, egy biccentéssel nyugtázta a kapott utasítást. A szomszéd szobába
nyíló ajtóra mutatott:
– Menjen be!
Martin óvatosan nyomta le a kilincset, attól tartott, hogy valamilyen inzultus
éri, de csak egy hivatali előszobába jutott, az íróasztalnál ülő egyenruhás titkár
tovább küldte. A belső helyiségben Szokolai fogadta:
– Üljön le, Martin úr. Remélem, rendesen bántak magával a fogdában, vagy
történt valami kellemetlenség?
– Nem, nem történt. Leszámítva az egész ügy észbontó törvénytelenségét.
Szokolai úgy tett, mintha nem hallotta volna a válasz másik felét, bólintott:
– Örülök neki, hogy nem történtek túlkapások, sajnos az a helyzet, hogy a
saját embereinket is át kell nevelnünk. Most megkínálták kávéval?
– Igen, kaptam.
– Gondolkoztam a múltkori beszélgetésünkön, remélem, nem értette félre az
utolsó megjegyzésemet a zsidókkal kapcsolatban. Én nem a zsidó vallásra
gondoltam, még kevésbé fajra, én csak egy általános magatartási formára
céloztam, mely a köztudatban létezik, helytelen általánosítás formájában.
Martin élvezte a rendőrtiszt kínos magyarázkodását, egy közbevetett
kérdéssel megpróbálta összezavarni:
– De mégis használta! Ez azt jelenti, hogy egyetért vele?
– Egyáltalán nem, sőt éppen ellenkezőleg. Úgy lehetne mondani, hogy ki
akartam figurázni ezt a gondolkozásmódot. Érti, hogy mit akarok mondani! Az ön
személyének szóló sértés szándéka pedig fel sem merült bennem, remélem, nem
vette a szívére.
– Én ezt már rég elintéztem magammal, sőt bizonyos mértékben hálás is
vagyok a sorsnak a származásom miatt, mert kulcsot ad minden előítélet
felismeréséhez. Gondolom, ismeri azt a Gorkij-mondást, hogy az antiszemitizmus
a fasizmus nemzetközi nyelve.
– Már hallottam és messzemenően egyetértek vele.
Martin megbánta, hogy komolyan vette és megjegyzésével a saját szintjére
emelte a rendőrtábornokot, ingerülten várta Szokolai újabb megszólalását.
– Térjünk rá a lényegre, Martin úr, módosítanám az ajánlatomat.
– Történt valami? Megtudhatnám?
– Igen. Tárgyaltam az ügyben illetékes elvtársakkal, magasabb szinten, mint
korábban, és ők úgy gondolták, hogy az országnak komoly presztízsveszteséget
jelentene, ha ön külföldre távozna. Fel vagyok hatalmazva rá, hogy tisztességes
kompromisszumot kössek, most már minden magán múlik.
Martin fürkészve nézett vissza a rendőrtábornokra. Biztos volt benne, hogy
nem önként változtatott korábbi álláspontján, valószínűnek látszott, hogy az
elmúlt napokban országos, esetleg a határokon is túl terjedő tiltakozási kampány
indult el az ügyükben, hasonlatosan az 1977. januári, prágai „Charta 77” ügyében
kibontakozott nemzetközi szolidaritási mozgalomhoz. Martin megpróbálta
felmérni a kínálkozó lehetőség határait:
– Addig nincs miről tárgyalnunk, amíg le vagyok tartóztatva.
– Ez természetes – Szokolai egy papírlapot nyújtott felé. – Itt a határozat a
szabadlábra helyezéséről.
– Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban eltávozhatok?
– Igen, de szeretném megkérni, hogy maradjon még egypár percig, és
folytassuk a beszélgetést.
Martin úgy gondolta, taktikailag helytelen volna, ha ilyen fáradtan tovább
tárgyalna:
– Megbocsát, de nem vagyok olyan állapotban, hogy végig tudjam gondolni a
helyzetet. Különben is ez az ügy nemcsak engem érint, Vojtekovszkyt is
elengedték?
– Ő már tegnap este szabadult.
– Majd később visszatérhetünk az ügyre.
– Szóval nem hajlandó tárgyalni velünk?
– Most szeretnék hazamenni.
 – Rendben van, csak annyit mondhatok: rosszul teszi, ha lebecsüli a
jóindulatunkat és gyengeségnek tartja – felkelt és átszólt a másik szobába. –
Százados elvtárs, kísérje le az urat, kérjen neki kocsit.
– Nincs szükségem rá. Gyalog szeretnék menni.
– Ahogy óhajtja. A viszontlátásra, majd jelentkezünk még.
Osváth végigkísérte Martint az elbocsátás állomásain. Visszakapta minden
holmiját – az elkobzott kéziratokat kivéve. A százados a kapunál leadta a kilépőt a
posztos őrnek, aztán szó nélkül sarkon fordult és bement az épületbe.

Kint az utcán Martin keresett egy telefonfülkét és felhívta apósa lakását; bár
hosszan hagyta kicsengeni, nem vették fel a kagylót. Utána anyjánál próbálkozott,
de őt sem találta otthon, Vojtekovszkyt is hiába kereste – a költő még nem
jelentkezett a munkahelyén.
Körülnézett; a távolból látszott a Körút nyüzsgő forgataga, arrafelé indult.
Menet közben egy Déry-novella jutott az eszébe, mely egy fegyházból szabadult
politikai fogolyról szólt, próbálta felidézni a részleteket, de már alig emlékezett
valamire is.
Útja egy étkezde mellett vitt el, megállt, megnézte a kifüggesztett, kézzel írott
étlapot. Az egyhangú börtönkoszt után valami fűszereset kívánt, belépett, és egy
pacalpörköltet rendelt. Mohón belekóstolt, de az ételt zsírosnak és ízetlennek
érezte. Újra és újra megsózta, így sem esett jól, szinte érintetlenül hagyta ott az
asztalon. A Damjanich utcába ment, apósa lakására, reménykedett benne, hogy
már otthon találja a feleségét, de a déli órákban senki sem tartózkodott otthon.
Elhagyta a házat és lement az utcára, benyitott a közeli katolikus templom
kapuján. A padokban senkit sem látott, keresztet vetett magára, letérdelt és
behunyta a szemét. Nem imádkozott, csak egy Appolinaire-verset dünnyögött.

– „…Míg az imádandó ametiszt mélység forog

tündökölve

Krisztus dicsfénye az s forog lobogva

mindörökre

Liliom ő lelkünkben ápolt hófehér

 És rőthajú fáklya, melyet nem fojthat el a
szél…”

A szavak megnyugtatták, ugyanazt a felszabadult megkönnyebbülést érezte,

mint a meleg tus alatt. Több mint egy órát töltött a templomban, utána visszatért a
Damjanich utcai házba.
Fent az emeleten a folyosó korlátjára támaszkodott és lebámult a mélybe.
Valahányszor lent a földszinten benyomták a lift hívógombját és a drótkötelek
messze hallhatóan megremegtek, Martin mindig felkapta a fejét, de a fülke
sohasem jött fel az ötödikre. Az udvar belső négyszöge fölött fokozatosan
elsötétedett az ég, zizegve megeredt a havas eső, a feltámadó szél besodorta a
folyosóra. Martin összehúzta magán a kabátot és elindult lefelé, azt gondolta,
hogy leül majd a szomszédos eszpresszóba.
A földszinten ott várakozott a liftre Petra, a felesége. A bő irhabundában is
látszott, hogy teste mindinkább elnehezedik, terhességének ötödik hónapjában
járt, arca viszont megszépült, szinte lányossá változott, Martint megismerkedésük
idejére emlékeztette. Mögé osont és átölelte, az asszony összerázkódott és
hátrafordult:
– Istenem! – mondta, és lehúzta magához a férfi fejét. Felfelé a liftben
csókolództak, ahogy beléptek a lakásba, Martin ki akarta bontani felesége ruháját,
de Petra elhárította:
– Most nem lehet. Felhívott Vojtekovszky, tudja, hogy kiszabadultál, feljön
hozzánk, meg akar beszélni valamit veled. A telefonban azt mondta, hogy három
óra felé ér ide. De itt maradsz éjszakára, nem engedlek el.
A konyhában ültek le.
– Kérsz valamit enni?
– Ettem egy pacalt, még mindig itt van az íze a torkomban. Van itthon valami
tömény?
– Apu hozott szilvapálinkát vidékről – a mélyhűtőből egy zúzmarával
belepett üveget vett elő –, tölts magadnak.
A pálinka szesztartalma elérhette az ötven fokot, mert a felületén nem
csapódott ki vékony jégrétegben a víz, olajos sűrűséggel, lassan folyt ki az
üvegből, a konyhában édes szilvaillat terjengett, mintha érett gyümölcsre taposott
volna rá valaki. Martin mohón ivott, torkából eltűnt a zsíros lepedék.
Petra beszámolt arról, hogy megpróbáltak kapcsolatot teremteni a
letartóztatottakkal, de a rendőrség semmilyen felvilágosítást nem adott, és az
ügyvédek közbenjárását is elutasították. Úgy, ahogy Martin eleve feltételezte, az
ügy mégis nyilvánosságra került, több nemzetközi szervezet is tiltakozott, sőt
maga Reagan, az Egyesült Államok elnöke is nyilatkozott, korrekt bánásmódot és
elbírálást kért a számukra. Martint a sírás fojtogatta a meghatottságtól.
Csengettek az ajtón, Vojtekovszky érkezett meg, egy tálca süteményt hozott,
megcsókolta Petrát, és kezet fogott Martinnal. Megérezte a levegőben a pálinka
illatát, kért egy pohárral. Leültek, és egyeztették börtönélményeiket:
– Szóval neked is felajánlották a kivándorló útlevelet? – kérdezte
Vojtekovszky.
– Igen, közben Szokolai lezsidózott. Kicsit meglepődtem; egy kommunista
rendőrtábornoktól ez a hang legalábbis szokatlan.
– Idegesek, egyre inkább lekopik róluk a szigetelés.
– Aztán mára hangot váltott, azt ajánlotta, hogy felejtsük el az útlevélügyet,
alkudni akart.
– És te mit gondolsz róla? Nem gondoltál rá, hogy kimenj?
– Miért mennék? Azért, mert ők azt akarják?! Nem érdekelnek a
szempontjaik.
Vojtekovszky ingatta a fejét:
– Nemcsak azért. Kapnál kint egy ösztöndíjat, a gyerek nyugodt környezetben
születne meg, nörszöt tarthatnál mellette. Írhatnál nyugodtan. Nem vonz?
– Nem. Te elmennél?
– Ha úgy tudnék angolul, mint te, és egészséges volnék, elgondolkoznék
rajta. Azzal együtt, ha felkínálták ezeket az útleveleket, nem szabad kihagynunk
az esélyt. Valakinek el kellene menni vele, annak, akinek itthon most a
legnehezebb. Azt is ki lehetne kötni, hogy engedjék megjelenni a te
tanulmánykötetedet, más írásokat is, és szüntessék meg a házkutatásokat. Mi van
még? Visszaadták azokat a kéziratokat, melyeket a letartóztatásnál vettek el?
– Nem kaptam vissza egy oldalt sem.
– Akkor újra kell kezdenünk a harmadik számot. Most sokkal többen
hajlandók már dolgozni nekünk, egy-két hét alatt összejön az új anyag. Majd
jelentkezek, holnaptól megtalálsz a boltban – mondta Vojtekovszky és elköszönt.
Martin ezt az éjszakát felesége szobájában töltötte. A keskeny heverőn ketten
nem fértek volna el, Petra a szőnyegen ágyazott meg neki. Mikor az ajtón túl
elhalkult minden mozgás, az asszony lecsúszott mellé, oldalt fekve, hosszan és
szótlanul szeretkeztek.
Éjfél már elmúlt, mikor Martin elaludt. Álmában újra a börtönben járt,
elviselhetetlennek érezte a zárka magányát, elindult a folyosóról beszűrődő
világosság felé. Arra ébredt, hogy a felesége rászól:
– Hová mész? Mi van veled?
 Martin visszabújt a takaró alá és sokáig bámulta a kályha villogó fényeit a
plafonon.

Kilencedik fejezet

Már egy hét is eltelt a temetés óta, de Borsos élete nem tért vissza megszokott
medrébe. Többé nem tudta elviselni a napirend zárt kereteit, reggelenként sokáig
fekve maradt, esténként eljött hazulról és hosszan sétálgatott.
Egyik alkalommal elszánta magát, megállt egy telefonfülke előtt és
feltárcsázta Keresztesék számát, Zsóka szólt bele a kagylóba:
– Tessék.
Borsos csak azt akarta közölni az asszonnyal, hogy meghalt az anyja, de
ahogy megszólalt, csillapíthatatlanul tört fel benne a panasz. A nő
közbe-közbevetett egy vigasztaló mondatot, de mikor a fiú kifulladt, tehetetlenül
sóhajtott fel:
– Találkoznunk kellene, de most nem tudok elmenni hazulról.
– Felmehetek hozzád?
– Nem tudom, mikor jön haza a férjem. Hívjál fel újra egy negyed óra múlva.
Borsos keresett egy eszpresszót, ahol nyilvános telefon működött, megivott
egy kávét és negyedóra múlva újra jelentkezett. Zsóka ideges hangon utasította:
– Várjál rám a nagytemplom mellett, a pesti út bekötésénél. Ahogy lehet, oda
megyek.
Borsos a templom falának dőlve figyelte az utat, bent mise folyt, kiszűrődött
az elnyújtott latin ének. Újra eszébe jutott a temetés, hogy visszafojtsa a könnyeit,
mélyen beszívta a levegőt.
Egy korallpiros Renault 5 márkájú gépkocsi fékezett le előtte. Borsos azt
hitte, hogy egy Pest felé tartó autó kér útbaigazítást tőle, de Zsóka nézett ki az
ablakon:
– Szállj be!
Borsos sietve megkerülte a kocsit, és beült, az asszony azonnal gázt adott:
– Nem látott meg senki?
– Azt hiszem, nem. Hová megyünk?
 – Ki az üdülőnkbe. Otthon nem mertelek fogadni, a férjem akármikor
beállíthat. De ma este nem akartalak magadra hagyni – és a combjára húzta a fiú
kezét.
A vasútállomásnál eltértek Szentehegy felé, egy frissen aszfaltozott úton
kapaszkodtak felfelé, a kocsi erőlködés nélkül vette a kaptatót.
– Jól vezetsz – mondta Borsos.
– Volt időm megtanulni húsz év alatt. Neked van jogosítványod?
– Igen. Az iskolában szerveztek egy tanfolyamot.
– Ha akarod, majd egyszer odaadom a kocsit, kipróbálhatod.
Borsos nem ismerte a környéket, csak arra emlékezett, hogy a szentehegyi
rész Mezőszeg legdivatosabb üdülőkörzetének számít. Az ostorlámpák fényében
modern villákat látott – változatos stílusuk jelezte az építés idejét –, némelyikben
világítottak az ablakok, gazdáik már állandó lakásnak használták. Zsóka megállt
egy magas, kovácsoltvas kerítés előtt:
– Ez a miénk.
Nem hajtott be a kertbe, hanem egy félhomályos szakaszon parkolt le a
kocsival.
– Maradj bent, amíg szólok.
Az asszony kinyitotta a kaput, a teraszon benyomta a villanyóra gombjait,
bent felgyújtotta a lámpát és leeresztette a redőnyöket, csak aztán intett vissza:
– Gyere!
Mikor a fiú belépett, sietve bezárta utána az ajtót. A nappaliban a világos
bútorhuzatok és ülőpárnák azt a benyomást keltették, mintha nyári nap sütne az
ablakon túl. A kanapén néhány színes magazin hevert, Zsóka félredobta őket:
– Üljünk le ide.
Hosszan csókolództak, Borsos bedugta arcát az asszony vállgödrébe és olyan
erővel szorította magához, mintha Zsóka teste elfeledtetné vele az elmúlt napokat,
de a nő elhárította:
– Várj egy kicsit. Bekapcsolom a fűtést és a bojlert, de még kell egypár perc,
amíg meleg lesz. Igyunk addig valamit – válogatott a bárszekrényben. – Szereted
a Maraschinót?
– Még sohasem ittam. Mi az?
– Mandulaízű likőr. Próbáld ki.
– Csak egy kortyot kérek. Gyakran eljössz ide?
– Ha már nem bírom ki otthon, mindig elszököm. Dobd le a cipődet és feküdj
le. Mesélj.
 Borsos el-elakadó hangon számolt be a temetésről, egy mondat közepén
hirtelen elhallgatott. Zsóka fölébe hajolt és betakarta a testével:
– Majd én helyette is vigyázok rád. Akarod?
Kint hirtelen lefékezett egy autó, az asszony kibontatkozott az ölelésből és
megigazította a ruháját:
– Ki lehet az? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom.
Sietős léptek közeledtek a kert felől, kopogtak az ajtón:
– Nyisd ki, Zsóka, én vagyok – szóltak be, Borsos felismerte Keresztes
hangját.
– Menj el innen!
– Nem megyek. Akarod, hogy belökjem az ajtót, vagy kihívjam a
rendőrséget, hogy betörés történt?!
Az asszony elfordította a kulcsot, Keresztes belesett a nappaliba:
– Bocsánat, hogy zavarok. Azt hittem, hogy valami bajod történt, azért jöttem
ki. Nem képzeltem, hogy ide hordod a fiúdat.
Borsos nem tudta, mit kell tennie, mikor Keresztes elindult feléjük, fel akart
ugrani, hogy verekedés esetén állva fogadja, de Zsóka visszafogta. Az asszony
arca megkeményedett.
– Ez az én házam, azt csinálok benne, amit akarok. Takarodj innen.
– Nem megyek.
– Az apám emlékére esküszöm, hogy börtönbe juttatlak. Tudok annyit rólad,
hogy ott fogsz megrohadni.
Bár alig emelte fel a hangját, Keresztes megtorpant, farkasszemet nézett
Zsókával, aztán hirtelen sarkon fordult és kisietett a házból. Borsos szinte
bénultan ült a kanapén, nyomasztotta a tudat, hogy ő erőszakolta ki a ma esti
találkozót, félt, hogy az asszony őt okolja majd a botrányért, de Zsóka nyugodt
arccal tért vissza hozzá:
– Biztos, hogy valamelyik kint lakó szomszéd hívta fel, meglátták a fényt az
ablakunkban.
– Ne haragudj, nagyon sajnálom.
– Ennek meg kellett történnie egyszer, és talán jobb is, hogy így alakult.
Sajnos, még most sem fog kiköltözni a házból – megsimogatta a fiú arcát. – Ha
van valaki, akinek baja lehet ebből, az te vagy. Hozzám nem mer nyúlni, ezért
rajtad fog bosszút állni.
Borsos elsápadt:
 – Mit csináljak?
– Itt Mezőszegen mindenhová elér a keze, emlékezz rá: egy szavába került,
hogy te ott maradhass az iskolában. Még azt is el tudja intézni, hogy a nyakadba
varrjon valamilyen bűncselekményt, ha nem talál semmit, majd kiprovokálja. A
rendőrség mindig örül, ha egy ügyet készen kap, egy éved is rámehet, amíg
tisztázni tudod magad, ha egyáltalán sikerül. Köt valami téged Mezőszeghez?
– Te.
– Édes vagy. És rajtam kívül?
– Semmi.
– Meg tudnál élni máshol?
– Mondtam neked, hogy fel akarok menni Pestre, már kaptam is levelet
állásügyben.
– Menj el, ha lehet, még ezen a héten. Pesten már nem tehet veled semmit.
Kell pénz vagy valami más segítség?
– Nem, nincs szükségem rá.
Borsos fel akart kelni, de Zsóka visszafogta:
– Most már maradj nyugodtan.
Ittak egy kortyot és átölelte a fiút:
– Ó, ha úgy szerethettelek volna, ahogy csak én tudok szeretni.
– És miért nem szerettél úgy?
– Én nem hagyhatom el magam, nevetséges volna. De ugye „imádsz”?!
Éjfél után surrantak ki a házból. Zsóka átengedte a volánt, fejét a fiú vállának
támasztotta.
– Hívj fel, mikor utazol, megpróbálok lejönni hozzád.

Borsos már reggel nyolc óra előtt bement az iskolába és megkereste Kunt.
Attól tartott, hogy Keresztes valamilyen módon már akcióba lépett ellene,
megnyugodva látta, hogy az igazgatóhelyettes közömbös arccal néz fel
kopogására:
– Mi van? Történt valami?
Borsos letette az asztalra anyja halotti levelét, Kun átfutotta:
– Őszinte részvétem, öregem, és most mihez kezdesz?
A fiú megpróbálta álcázni valódi szándékait, úgy gondolta, Keresztes
megtudhatja Kuntól, hogy ő Budapestre készül:
 – Hazamegyek Kerkahidasra.
– Mit csinálsz ott?
– Egy kisállattenyésztő ajánlott munkát, most nutriákkal foglalkozik. Ha
otthon leszek, megpróbálom helyrehozni a régi házunkat, és hazahozom a
testvéreimet.
– Nagyon szép tőled. Mit tehetek érted?
– Azt szeretném kérni, hogy engedjenek el az iskolából.
– Mennyi időre? Évhalasztást akarsz?
– Nem, végleg kijelentkeznék. Ha lehet, még ma szeretnék elmenni.
Kun érezhetőleg megkönnyebbült a bejelentéstől:
– Hát akkor nem tartóztatlak, sok szerencsét! Gondolom, most nem vet fel a
pénz, megpróbálok segíteni.
Az igazgatóhelyettes kiszólt a titkárnőjének, hogy utaljon ki Borsosnak ötszáz
forint segélyt, és indítsa el a kilépéssel kapcsolatos procedúrát. A fiú leadta a
könyveit, a személyes használatra kapott eszközöket és szerszámokat, majd a
kollégiumban is leszámolt. Dél körül járt, mikor megkapta a papírokat.
Kiment a pályaudvarra, és a menetrendi táblázatok előtt állva próbálta
megtervezni a következő napját. Éjszaka még aludhatott volna a régi helyén, de a
hajnali vonattal csak tíz óra után ért volna fel Pestre, és nem tudta, mennyi időbe
telik, amíg megtalálja kiszemelt munkahelyét, a Csatornázási Vállalatot. Végül a
késő esti, Győrön át közlekedő postavonatot választotta, melyhez egy
személykocsit is csatoltak.
Visszatérve a kollégiumi szobába, Borsos kirakta holmiját a szekrényből. Az
iskolában töltött hónapok alatt annyi ruhát vásárolt, hogy nem fért el a
bőröndjében és a sporttáskájában, a portástól vett egy nagyméretű
bevásárlószatyrot. Mielőtt elindult volna, még egyszer megfürdött, nem tudta,
hogy mikor jut hozzá legközelebb.
Poggyászát berakta a pályaudvar ruhatárába, csak a rádiós magnóját tartotta
magánál. Előtte állt a hosszú délután, megebédelt a restiben, aztán sétára indult.
Hosszan ácsorgott a Megyei Könyvtár előtt, abban reménykedett, hogy Zsóka épp
most látogatja meg ismerősét, de belátta, hogy reménytelenül várakozik.
Megpróbálta felhívni az asszonyt, de a lakásban senki sem vette fel a kagylót.
Elkerült a piac felé, de itt sem látta egykori kollégáit, az egész várost olyan
üresnek találta, mint egy lebontásra ítélt, elhagyott házat. A pályaudvar előtti
vegyesboltban kenyeret, felvágottat és üdítőitalt vásárolt az útra, majd
próbaképpen felhívta Zsókát. Keresztes jelentkezett:
– Tessék!
 Borsos a megdöbbenéstől dermedten nem akasztotta vissza a kagylót a
horogra, az ügyvéd hangja felcsattant:
– Tudom, hogy te vagy az! Ki fogom törni a nyakad, te szemét csirkefogó!
A fiú lógni hagyta a telefont és kilépett a fülkéből. Hét körül járt, még több
mint egy óra hiányzott az induláshoz, de a postavonat már benn állt az első
vágányon, kis motoros targoncáról csomagokat dobáltak fel a vagonokba. Borsos
beült a szerelvény végéhez csatolt személyszállító kocsiba; a kerek kis égők
épphogy pislákoltak, a gyenge fényben műszakból hazatérő vasutas kompániák
kártyáztak, félrehúzódott tőlük, csomagját felrakta a poggyásztartóba.
Bár a hosszú és feszült nap után elálmosodott, addig nem akart elaludni, amíg
a vonat el nem indul. Halványan élt benne a remény, hogy Zsóka meghallotta,
ahogy férje a telefonba kiabál, és kitalálta, hogy ő akar elbúcsúzni tőle, és talán
kinéz a pályaudvarra. Várakozásának a forgalmista sípszava vetett véget, a
szerelvény meglódult.
A kártyások már a következő állomáson leszálltak, Borsos magára maradt,
evett néhány falatot, aztán hátradőlt és behunyta a szemét. El-elnyomta az álom,
de mindig felriadt a megfeszülő és oldódó fékek csikorgására. Budapest felé
közeledve Borsos kiment a WC-be és a pumpálós csapnál megmosta az arcát, a
hideg víztől kissé felélénkült. Bekapcsolta a rádiót: az éjféli híreket mondták – fél
egy körül befutottak a Keleti pályaudvarra. A fiú megfogta a csomagjait és
elgémberedett tagokkal lekapaszkodott a lépcsőn. Bokája megduzzadt, nehezen
indult el a kikopott betonjárdán.
Körülnézett: a csarnokot és néhány külső vágányt a különböző irányokból
szinte egyszerre érkezett postavonatok foglalták el. Már folyt a küldemények
feldolgozása, kézikocsin, targoncákon hurcolták a zsákokat, ládákat, kosarakat a
különböző elosztók felé. Borsos meglepődve látta, hogy több rakodómunkás is
pisztolytáskát visel az övén.
Egyetlen rokona vagy ismerőse sem élt a fővárosban, nem tudta, hol töltse el
az éjszaka hátralevő óráit. Töprengve állt meg a szerelvény végénél, de a mellette
elsiető postások gyanakvó pillantásokkal méregették, nekiindult, hogy megkeresse
a várótermet.
A helyiség zsúfolásig megtelt éjszakára. Borsos alig néhány utast látott:
egy-két külföldit, katonát, akik átszállásra várakoztak, a padokon többnyire
hajléktalanok feküdtek. Ócska paplan- és pokrócdarabokkal takarództak,
nyomorúságos holmijukkal megtömött reklámszatyraikat tették párna helyett a
fejük alá. A fiú nem akart leülni a lábukhoz, attól félt, hogy felszed tőlük
valamilyen élősdit. A falhoz húzódott és a bőröndjére telepedett, sporttáskáját és
szatyrát szorosan maga mellé tette, hogy rögtön megérezze, ha valaki el akarja
vinni. Elaludt, két óra felé felriasztotta egy átvonuló razzia. A rendőr sokáig
forgatta kezében a Csatornázási Vállalat levelét, melyet Borsos igazolásként
felmutatott, végül visszaadta, de figyelmeztette, hogy minél hamarabb álljon
munkába.
 Öt óra után szinte egyszerre mozdultak meg a teremben várakozók, percek
alatt eloszlott a tömeg. Borsos átment a büfébe, elfogyasztotta maradék
ennivalóját és ivott egy teát, hogy átmelegedjen. Nem ismerte Budapestet, csak
négyszer vagy ötször járt a fővárosban, nem tudta, milyen messze fekszik a
Csatornázási Művek székháza, nem akarta magával cipelni a holmiját, leadta a
poggyászmegőrzőbe.
Anorákja cipzárát felhúzta az álláig, és kilépett a pályaudvarról. A lépcső
tetején megállt és körülnézett: a teret körbefogó szállodák és házak ellenséges
sorfalként álltak vele szemben. Úgy érezte, reménytelen harcra vállalkozott, mikor
itt próbál érvényesülni, útja előbb-utóbb a váróteremben látott nyomorultak közé
vezet majd. Térde megremegett, kényszerítenie kellett magát, hogy újra
elinduljon.
A Duna-parton megtalálta a Csatornázási Művek központját, jelentkezett a
személyzeti osztályon. Megdöbbent, mikor a megszabott fizetés alsó
keretösszegét ajánlották – mintha megsejtették volna, hogy mindenképpen el kell
fogadnia az állást. Borsos megpróbált vitatkozni, de csak egy százassal tudta
feljebb alkudni a járandóságát. Leadta a munkakönyvét, magában elhatározta,
hogy az első adandó alkalommal továbbáll. Végigment a felvétel szokásos
állomásain, átadták neki a munkásszállóra szóló beutaló cédulát is.
Egy hatágyas szobában helyezték el – kérésére nemdohányzók között. Az
épületet a Csatornázási Művek tartotta fenn, de a helyek egy részét kiadta más
üzemeknek, szervezeteknek. Borsos szobatársai között vidékről feljött
építőmunkások, kéményseprők, sőt környékbeli rendőrök is akadtak.
Délidőben csak egy lakót talált otthon; egy ötven év körüli, láthatóan nem
szobatiszta, mocskos ruházatú férfi ült a sarokban. A benyitó takarítónő elmondta,
hogy az illető valaha a csatornázásnál dolgozott, de egy agyhártyagyulladás után
megzavarodott, és le kellett százalékolni. Családja nem volt, szociális otthonban
sem tudták elhelyezni, így ott maradt a szálláson, udvart söprögetett, segített a
konyhán. Borsos borzongva nézett rá és behúzta maga után az ajtót, szerette volna
átkérni magát egy másik szobába, de egyelőre nem találtak neki szabad ágyat.
Körülnézett az épületben; hiába kereste a kollégiumban megszokott
testgyakorló termet, és a klubszoba sem látszott alkalmasnak rá, hogy behúzódjon
oda füzeteivel és könyveivel. Új környezetet kellett kialakítani magának.
Visszament holmijáért a Keleti pályaudvarra. Eszébe jutott a látvány, mely
érkezésénél fogadta a csarnokban, és egy hirtelen ötlettel benézett a
mozgópostásokhoz, megtudakolta, hogy kaphatna-e alkalmi munkát az éjszakai
rakodóknál. A kirendeltség vezetőjének szüksége volt kisegítő munkásokra, már
másnap éjszakára berendelte, egy műszakra négyszáz forintot ígért, Borsos
elégedetten tért vissza a szállóba.
Kipakolta a holmiját, a fémszekrény ajtajának kihajlított sarkai jelezték, hogy
a tolvajok már többször is megpróbáltak hozzáférni a benne őrzött tárgyakhoz.
Borsos egy vas keresztpántot rakott a két oldalt felhegesztett fülekre, pénzét és
igazolványait egy kis táskában az inge alá csúsztatta.
Este korán lefeküdt, szerette volna kipihenni magát, de szobatársai még
éjféltájban is jöttek-mentek, csapkodták az ajtókat, felgyújtották a villanyt. Nem
akart már az első nap veszekedésbe keveredni, megpróbálta elterelni a
gondolatait, egy idő után azonban elunta az álmatlan heverészést. Felkelt, az
asztalról elvett egy újságot, keresett valamilyen helyet, ahol nyugodtan
olvashatna.
Egy félig nyitott ajtó mögött fény égett, Borsos arrafelé indult. A szobát
eredetileg gyengélkedőnek használták, de a két ágyon betegek helyett kártyások
üldögéltek, az asztalnál egy öregember demizsonból nyers szagú törkölypálinkát
mért:
– Iszol egy felest? Valódi kisüsti.
A fiú bólintott, elfordult és kivett egy húszforintost a nyakában hordott
zacskóból – hogy a többiek ne vegyék észre, úgy tett, mintha a zsebéből szedné
elő. Az ital inkább csak ürügy volt, hogy a jelenléte ne keltsen gyanakvást, a
forma kedvéért a szájához emelte a poharat, aztán leült egy sarokba.
Az egyik társaság fájert játszott, a másik huszonegyezett, az ő csatájukat
figyelte. Az ágyat takaró pokrócon halomban feküdtek a százasok, egy-egy
buliban egyhavi átlagfizetés kétszerese is gazdát cserélt.
Borsos nézte az arcokat, érthetetlennek találta, hogy a játékosok szinte indulat
nélkül veszik tudomásul a nyerést vagy a vesztést, bár külsejükből nyilvánvalóan
látszott, hogy nem veti fel őket a pénz. Csak arra gondolhatott, hogy ezek az
emberek már végleg kiszakadtak családi kötelékeikből, egész környezetükből, és
rég feladták a reményt, hogy változtathatnak a sorsukon. Néhány ezer forint nem
hozhatja helyre az életüket, annyi pénzt sohasem tudnának összeszedni, hogy
lakást vehessenek. Borsos töprengve ivott egy kortyot, ismét fel kellett fognia,
hogy az ő lába előtt ugyanaz a szakadék tátong, és csak idő kérdése, hogy
hasonlóvá váljék a társaihoz, de elterelte gondolatait. Elálmosodott, abban
reménykedett, hogy a szobájában már lecsillapodott a jövés-menés, aludni indult.
Másnap reggel hatkor jelentkezett kijelölt munkahelyén, a Boráros téren. A
művezető kikérdezte, hogy mihez ért, mikor megtudta, hogy építőipari
technikumba járt, egy kőművesmunkát végző brigádba osztotta be. Beöltözött,
felvette a sárga munkaruhát, a derékig érő gumicsizmát és a kesztyűt. Beállt a
leszálló csoportba, óvatosan lépkedett a lejáró aknáiba épített csigalépcsőkön.
Borsos életében először járt lent a csatornában, attól félt, hogy rosszul lesz a
szagtól és a látványtól, önkéntelenül összehúzta magát, de alig érzett valami bűzt,
arra gondolt, hogy a csatornarendszert megfelelő módon szellőztetik.
A lépcsőn leérve körülnézett, fejük fölött, hat-nyolc méteres magasságban, az
úttestbe beékelt rácsok résein pászmákban esett be a fény, a látvány a
tankönyvekben látott történelmi festmények megvilágítására emlékeztette
Borsost.
Burkolótéglákat és habarcsot pakoltak egy fémcsónakba, elindultak vele a
Körút alatti vonalon, a keskeny oldalsó padkán lépkedve kötéllel húzták maguk
után. Borsos félt, hogy gumicsizmája megcsúszik az iszaptól síkos járdán, és
beleesik a szelvény folyókájában rohanó szennyvízbe, tudta, hogy a társai nehezen
emelnék ki. A biztonság kedvéért néha megérintette a fölverődő sárral beborított
falat. Egy elágazásnál letértek és egy mellékágon folytatták az útjukat, a szelvény
alig volt magasabb egy méternél, csak erősen meggörnyedve lehetett közlekedni
benne.
Néha egy-egy csobbanást hallott, patkányoktól tartva kimeresztette a szemét
és előrehajolva figyelte a zavaros vizet, de csak egyik-másik csatlakozó oldalágon
csúszott be egy-egy nagyobb darabba összeállt hordalék, ételmaradékok úsztak a
felszínen. A fiú úgy gondolta, már órák óta vonszolják maguk után a csónakot – a
valóságban alig húsz perc telt el –, mikor a brigádvezető jelezte, hogy álljanak
meg.
Egy napszinten tenyésző fa mélybe lehúzódó, vastag gyökerei szétfeszítették
a csatornaszelvény falát, a megbomlott téglaburkolatot kellett kicserélniük,
mintegy tíz négyzetméteres felületen. Munkájukat megnehezítette, hogy az
alacsony vágatban csak meggörnyedve dolgozhattak, és körülöttük megrekedt a
nehéz levegő. Borsos nem akarta, hogy már a kezdet kezdetén lógással
gyanúsítsák, megfogta a vésőt és a kalapácsot, teljes lendülettel látott neki a
bontásnak, de a társai leintették:
– Ne hajtsál ennyire! Tíz perc alatt kikészülsz.
Borsos bólintott és alkalmazkodott a többiek ritmusához, két mozdulat között
szünetet tartott, nekitámaszkodott a falnak. A munka néha arra kényszerítette,
hogy négykézlábra álljon, karja megmerült az iszapban, ruhája hamarosan átázott.
Úgy tűnt neki, hogy alig haladnak a munkával, de már egy órával a műszak
előtt szólt a brigádvezető, hogy fejezzék be és induljanak el visszafelé.
– Mi történt? – kérdezte értetlenül.
– Ki kell mennünk. Jön az eső, egy pillanat alatt elborítja a víz a csatornát.
– Ezt honnan tudjátok?
– Aki egypár éve már lent dolgozik, az megérzi, hogy mikor változik a
légnyomás.
Megfürdött és átöltözött, munkaruháját az öltözőben hagyta. Szeretett volna
hazamenni a szállóba, de a brigád áthívta egy közeli kocsmába. Borsos ismerte
annyira a szokásokat, hogy belássa; nem térhet ki az invitálás elől, meg kell
rendelni társainak a munkába állásnál szokásos kört, az „einstand”-ot. Egy-egy
korsó sört és egy fél konyakot hozott ki mindenkinek, ő maga is velük ivott,
rögtön a fejébe szállt, most érezte meg, mennyire megnyomta a csatorna párás
levegője.
Otthon lefeküdt és aludt néhány órát, kilenckor kellett jelentkeznie a
pályaudvari postakirendeltségen. A műszak vezetője felírta a nevét egy
lajstromba, letétbe elkérte a személyi igazolványát, aztán átkísérte a raktárba, egy
kézikocsit bízott rá. Jóindulatúan vállon veregette:
– Jó volna, ha letennéd a targoncavezetői vizsgát. Onnan hiányzik a legtöbb
emberem, és te is jobban kereshetnél.
Borsos előbb a belső rendezgetésnél segített, a nappali műszak
összevisszaságot hagyott maga után, aztán éjfél után kivezényelték a csarnokba, a
postavonatokkal érkező szállítmányokat fogadták. A rakodók létszáma a
szükségesnek alig a felét tette ki, így egy pillanatra sem lazíthattak, az utolsó
fordulóknál Borsos térde már meg-megbicsaklott a fáradtságtól.
Mikor végeztek, átment az irodába és felvette a pénzt, megállapodott a
főnökkel, hogy a műszakbeosztáshoz alkalmazkodva, két nappal később újra
beáll. A pályaudvari nagy óra fél ötöt mutatott, már nem lett volna értelme
visszatérni a szállásra, engedélyt kért az éjjeliőrtől, hogy az öltözőben alhasson
egy órát.
Nem az éjjeliőr keltette fel, hanem egy kövér, már fiatalon kopaszodó postás.
Egy doboz desszertet emelt ki valamelyik csomagból, Borsost is megkínálta vele,
de a fiú megrázta a fejét, a nehéz alvástól háborgó gyomra nem kívánta az
édességet. Átment a zuhanyozóba, a postás utánajött, leült a sarokba és hosszan
bámult rá. A fiú elfordult, de el volt szánva rá, hogy ha ajánlatot tesz neki,
megveri.
Megreggelizett a pályaudvari büfében, utána, hogy magához térjen, gyalog
tette meg a munkahelyére vivő út egy részét, de időnként így is vörös foltok
villództak a szeme előtt. Társai látták, hogy szokatlanul sápadt, valósággal
belediktáltak egy pohár pálinkát. Az erős ital egy időre felélénkítette Borsost, de
később fokozottabban tört rá a fáradtság.
Az előző napi szakaszra tértek vissza, folytatták a burkolatjavítást. Borsos
egyre nehezebben emelte a vésőt és a kalapácsot, a néhány perces szünetekben
sem tudta kipihenni magát. Összeszorított fogakkal dolgozott tovább, délben félig
önkívületben zuhanva kapaszkodott ki a csatornából.
Hazafelé tartva bement egy takarékfiókba és betétkönyvet nyitott. Minden
pénzét berakta, magánál csak kétszáz forintot tartott. Úgy számolta: egy-két hónap
alatt összegyűlik annyi, hogy a szállóból átköltözhet egy albérleti szobába, ily
módon többé nem volna kötve a Csatornázási Művekhez, és más munkahelyet
kereshetne magának.
 Tizedik fejezet

Az enyhe február után március elején visszatért a tél. A sűrű hóesésben órákat
késtek a postavonatok, a rakodók az öltözőbe húzódva várták az érkezésüket.
Borsos olvasással próbálta elütni az időt, de a gyenge világításban hamar elfáradt
a szeme, rászokott, hogy behozza magával a rádiós magnóját.
Társaitól távol leült egy sarokba, zenét hallgatott, vagy a keresőt csavargatva
magyar nyelvű hírekre vadászott. Egyik éjszaka egy addig nem ismert
hullámhosszon a fiú ráakadt egy nyugati rádió kései adására. A művészeti
magazin a Magyarországon illegálisan terjesztett, úgynevezett szamizdat irodalom
helyzetével foglalkozott. A műsor vezetője befejezésül nyílt felhívást intézett a
hallgatókhoz: ha az országban uralkodó állapotokról leleplező írásokat kívánnak
közreadni – dokumentumokat –, szépirodalmi alkotásokat egyaránt –, keressék fel
a „Jelzőtűz” című, ugyancsak illegális folyóirat két szerkesztőjét: Vojtekovszky
István költőt vagy Martin György írót. A műsorvezető, Borsos legnagyobb
megdöbbenésére, megadta mindkettőjük lakáscímét is – ösztönösen golyóstoll
után nyúlt, és a címeket feljegyezte egy újság szélére.
A művezető beszólt, hogy megérkezett a miskolci postavonat, kezdjenek
munkához. Borsos gépiesen beállt a sorba, de gondolatai változatlanul a
rádióműsor körül forogtak. Emlékezett rá, hogy lent, Mezőszegen Zsóka milyen
rajongással emlegette Martin György nevét, meglepődött, hogy ez a híres ember
ilyen akcióra vállalkozik.
Nem lehetett kizárni a lehetőséget, hogy valamilyen félreértésről vagy
politikai trükkről van szó. Annyira izgatta az ügy, hogy másnap délután elment
Martinnak a rádióadásban megemlített címére. Egy lakótelep kilencemeletes
panelépületét találta a megadott helyen, a lépcsőházban megnézte a bérlők
névsorát, a földszint hármas számú lakás rubrikájában özvegy Martin Pálné és
Martin György neve állt.
– Szóval mégis ő az! – dünnyögte, ezek után feltételezte, hogy a közlés többi
része is igaz lehet.
Mióta feljött Budapestre, Borsos nem jutott hozzá, hogy a verseivel
foglalkozzon, most úgy érezte, meg kell ragadnia ezt a váratlanul felmerült esélyt.
Először arra gondolt, hogy valamilyen ürüggyel betegállományba helyezteti
magát, és összeállít egy válogatást az írásaiból, de nem vállalkozhatott erre.
Nemcsak a munkahelyéről kellett volna kimaradnia, hanem a pályaudvarról is; és
ha a pénze elfogy, elérhetetlen messzeségbe tolódik ki a szabadulása a
munkásszállóról. Csak a pihenésre szánt időből vehetett el.
Következő szabad estéjén előkereste sporttáskájából a régi kéziratokat,
melyeket Zsókától kapott vissza, és a később írt verseit. Bement a belvárosba,
beült egy tágas, de kevésbé forgalmas eszpresszóba. Megivott egy konyakot – az
utóbbi időben mind gyakrabban próbálta alkohollal ellazítani feszült idegeit –,
csak aztán rakta ki maga elé a papírokat.
Újra megpróbálta egy kívülálló szemével elolvasni az írásait, néhány versét
megfelelőnek találta, de ezek számát kevésnek érezte ahhoz, hogy felkeresse vele
Martint, ki akarta egészíteni néhány darabbal. Friss élményeit próbálta
feldolgozni: a csatorna sötét világát az egész magyar élet reménytelenségével
azonosította, a pályaudvar sürgés-forgását pedig az eljövendő változások
jelképeként próbálta felmutatni.
Az elkészült anyagot többször is lemásolta, minden alkalommal javítgatva a
pontatlannak ítélt sorokat, és elhagyva azt, amit feleslegesnek érzett. Megfeszített
erővel és gyorsan dolgozott – mert bár a külföldi rádióállomás nem tett róla
említést a közleményében, Borsos elképzelhetőnek tartotta, hogy hamarosan lejár
a felhívás érvényessége.
Két-három hetes munka után egy tucatnyi olyan vers gyűlt össze, melyet
méltónak érzett a közlésre. Mivel attól tartott, hogy az anyag a rendőrség kezére
kerülhet, nem a saját nevét írta a lapok tetejére, hanem egy jeligét választott. Több
ötlet is megfordult a fejében: „Bagira, a fekete párduc”, „Új Turul”, „Az utolsó
mohikán”, végül is egy nemrégiben olvasott francia szó mellett döntött:
„Inconnu” – úgy gondolta, ez az „ismeretlen”-t jelentő fogalom mindennél
biztosabban takarja el majd a személyazonosságát. Sokáig járta a papírüzleteket,
amíg egy elegánsnak gondolt, rajzos fedelű irattartót talált, ebben helyezte el az
anyagot. A fedőlap közepére a legfontosabbnak tartott verse címét írta: „Díszlépés
a Halál előtt”.
A már ismert panelház felé tartva, szeme sarkából jobbra-balra nézett; a
lassan leereszkedő alkonyatban egy-egy kocsiját bütykölő vagy a falnak dőlve
várakozó férfi mintha őt figyelte volna, igyekezett feltűnés nélkül elhaladni
mellettük. Belépett a lépcsőházba, a földszinten balra fordult, még egyszer
megnézte az ajtóra szerelt névtáblát – „özvegy Martin Pálné” – és benyomta a
csengőt. Míg várt, a lakás belsejéből beszélgetést hallott kiszűrődni. Kinyílt a
figyelőablak, egy hatvan év körüli szemüveges asszony nézett ki rajta:
– Ki az?
– Jó estét kívánok. Tóth József vagyok – mutatkozott be egyszer már használt
álnevén. – A rádió felhívására jöttem…
Néhány pillanat múlva kiakasztották a biztosítóláncot és kinyitották az ajtót.
Az asszony határozott mozdulataiból, önbizalmat árasztó magatartásából Borsos
önkéntelenül arra gondolt, hogy valaha komoly hatalommal rendelkezett, emberek
sorsa fölött döntött.
– Jó estét. Martin Pálné vagyok. Fáradjon beljebb.
A lakás mélyéből egy fekete télikabátot viselő, botra támaszkodó, bajuszos,
öreg férfi jött elő:
 – Akkor én el is köszönök, Margit, mondd meg Gyurinak, hogy a jövő héten
jelentkezem.
Az előszobafogasról leemelte parasztosan begyűrt tetejű, fekete kalapját,
távozóban még egy hosszú, kutató pillantást vetett Borsosra, aztán meglátva hóna
alatt a rajzos fedelű dossziét, elmosolyodott. Mikor becsukódott mögötte az ajtó,
Martinné beljebb intette a fiút, a lakás nagyobbik szobájában mutatott neki helyet.
A mennyezeti csillár erősebb fényében Borsosnak feltűnt, hogy az asszony festi
félhosszúra hagyott, fényes, fekete haját, ez az erős szín kiemelte arcának
sápadtságát és zsidós vonásait.
– A fiam, sajnos, nincs itthon, és nem tudom, hogy mikor ér haza. Hagyja itt
nálam a kéziratot. Mit hozott? Tanulmányt, novellát vagy valamilyen
dokumentumot?
– Nem, verseket.
Az asszony átvette a dossziét:
– Remélem, van belőle másodpéldánya is, mert nem tudom garantálni, hogy
visszakapja a kéziratát.
– Értem, rendben van, de ha lehetne, szeretnék személyesen is beszélni
Martin elvtárssal – Borsos észrevette, hogy erre a szóra egy mosoly fut végig az
asszony arcán, elbizonytalanodva folytatta –, érdekelne a véleménye a verseimről.
– Rendben van, majd szólok neki.
– Köszönöm.
– Ó, ez semmit nem jelent, nem én osztom be az idejét – az asszony
belenézett a dossziéba –, úgy látom, nem írta ide a nevét.
– Azt hittem, így kevésbé veszélyes, de ha kell…
– Egyáltalán nem szükséges, maga dönti el, hogy mennyit vállal önmagából.
De ha választ vár, adjon valamilyen címet vagy telefonszámot, ahol
megtalálhatjuk, mert azért annyi kevés, hogy „Monsieur Inconnu”, Magyarország.
A fiú tétovázott, ki akart térni az asszony szándéka elől:
– És mi volna, ha én jelentkeznék telefonon?
– Ne higgye, hogy úgy biztonságosabb, a mi telefonunkról minden szó
magnóra megy.
Borsos belátta, hogy előzetes elhatározása ellenére fel kell fednie magát, egy
papírra felírta a nevét és a munkásszálló telefonszámát. Az asszony megnézte:
– A bemutatkozásnál mintha más nevet mondott volna.
– Itt volt az a férfi, nem tudtam, hogy lehet-e beszélni előtte.
– Rendben van. Mikor lehet hívni magát?
 – Napközben dolgozom és másodállásom is van, nem biztos, hogy meg lehet
találni. Az volna jó, ha Martin úr hagyna egy üzenetet: neki hol és mikor volna
megfelelő a találkozás, és én alkalmazkodni fogok hozzá, ha kell, kiveszek egy
nap szabadságot. Körülbelül mikorra várhatom az értesítést?
– Mondtam már, hogy nem beszélhetek az ő nevében, de azt hiszem, egy-két
hét múlva. Egyébként jelent már meg írása valahol?
Borsos attól félt, hogy ha bevallja az igazat, nem veszik komolyan a
jelentkezését, bizonytalan mozdulatot tett:
– Otthon, a megyei lapban már közölték néhány versemet, de tulajdonképpen
kezdő vagyok. Ezért is érdekelne Martin úr véleménye írásaimról.
– Ha módjában áll, bizonyára segíteni fog magának. És az ő ítéletében
megbízhat, jól képzett, és biztos ízlése van.
Martinné elhallgatott, és egy kényszeredett félmosollyal Borsosra nézett,
jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. A fiú felfogta a helyzetet,
lába már mozdult, hogy kifelé induljon, mikor csöngettek. Az asszony felkelt a
helyéről:
– Egy pillanat!
Kint az előszobában fojtott hangon néhány szót váltott valakivel, aztán
visszatért. Mögötte egy negyven körüli, őszülő szakállú férfi lépett be, felsőteste
kissé előredőlt, ettől horpadt mellkasa még inkább beesett, testéhez képest
aránytalanul nagy fején vastag keretű szemüveg csillogott. Mosolyogva nyújtott
kezet Borsosnak, kivillantak hibátlan fehér fogai:
– Szervusz, Martin György vagyok.
Borsos idegenkedve fogadta a feléje nyújtott kezet, alig tudta leplezni
csalódottságát, híre alapján Martint magas és erős férfinak képzelte.
– Borsos Ferenc vagyok, ne haragudjon, hogy zavarom.
– Miért zavarnál?! Hallom, kéziratot hoztál. Nagyon jó – belelapozott az
irattartóba –, „Díszlépés a Halál előtt”? Kicsit hatásvadász ez a cím, nem? De a te
korodban még csak a túlzások keltenek bizalmat. Innál egy kávét?
Borsos nem tudta, viszonozhatja-e a tegezést, de nem jutott hozzá, hogy
válaszoljon, mert az asszony közbeszólt:
– Ne tartsd fel a fiatalembert, Gyuri, a fiatalembernek biztos dolga van, és
hozzád is jönnek.
– Akkor meg kellene beszélnünk egy találkozót. Itt hagytad a címedet?
– Igen, a telefonszámot is.
– Jelentkezni fogok – kikísérte Borsost az előszobába, újra kezet nyújtott. –
Szeretném, ha tudnánk használni az anyagodat, ahogy lehet, lehozzuk.
 Borsos a találkozás feszültségétől még mindig kábultan lépett ki az utcára.
Hiába csillant fel az esély, hogy megjelenhetnek a versei, mégsem tudott örülni.
Megzavarta a személyes találkozás Martinnal, nem tudott napirendre térni afölött,
hogy az író külseje annyira különbözött attól a képtől, melyet előzetesen
kialakított róla.
– Talán még hatvan kiló sincs – mormogta elégedetlenül. Attól félt, hogy
minden más várakozásában is csalódik majd. Úgy érezte, ő maga is félszegen
viselkedett, nem tehetett kedvező benyomást az íróra. Mély lélegzetet vett, és
igyekezett elterelni a gondolatait a történtekről, az autóbusz-megálló előtti kis
téren, egy kocsmában égett a fény, a fiú lenyomta a kilincset.
A falakon labdarúgó-mérkőzésekből vett jelenetek és különböző csapatfotók
lógtak. A kocsmát Orsós Béla, egy régi válogatott futballista bérelte,
sportpályafutását gyerekkorában Borsos is követte, büszke volt rá, hogy a csatár
cigány származású. Miközben blokkot váltott a pénztárnál, körbeforgatta a fejét,
abban reménykedett, hogy meglátja Orsóst, de az egykori híres játékos nem
tartózkodott a helyiségben. Kezében a söröskorsóval és a konyakos pohárral az
ivópulthoz lépett, alig helyezkedett el, mikor valaki rászólt:
– Na, mi van, fiatal barátom? Járt fenn az Olümposzon?
Borsos a hang irányába fordult; nem tudta hová tenni ezt a bajuszos, idősebb
férfit, aki az ivópulton mellé rakta le a poharát.
– Nem ismer meg?
– Nem, hol találkoztuk?
– Az előbb, fenn Martinéknál – kezet nyújtott –, Káplár Jenő vagyok, talán
hallotta már a nevemet. Valaha még Móricz Zsiga bácsinál kezdtem, a „Kelet
népé”-ben jelentek meg az első írásaim. Annyi idős lehettem, mint most maga, és
egy egész ország beszélt rólam.
Borsosnak úgy rémlett, hogy látta ezt a nevet abban a háború előtti
antológiában, melyet a népi írók műveiből állítottak össze:
– „A bodzafa tinta”– idézte fel a novella címét.
Káplár felkapta a fejét:
– Nem bodzafa, hanem bodzatinta, de nem érdekes. Maga olvasta ezt a
novellát? Hihetetlen, úgy látszik, csakugyan semmi sem veszik el ebben a
világban. Szabad megkérdeznem, mikor született?
– 1968-ban.
– Én 1948-ban teljes szilenciumot kaptam, azóta egy soromat sem engedték
megjelenni. Szellemi segédmunkás lettem, tanyasi iskolában tanítottam, négerként
dolgoztam újságokban, most is utolsónak térhettem vissza az irodalomba, mikor
már mindenki publikálhat. Na de hagyjuk, aki panaszkodik, annak sohasincs igaza
– koccintásra emelte a poharát –, az idősebb jogán, ha megengeded: szervusz. Én
már bemutatkoztam, megmondod te is a nevedet?
– Borsos Ferenc.
– Isten éltessen, Feri. Hová valósi vagy?
– Zalába.
– Ott főzik a legjobb pálinkát, ha legközelebb hazamész, hozzál nekem egy
literrel, megfizetem.
– Nem fogom elfelejteni.
– Mit csinálsz? Hogy élsz?
– Dolgozom, amellett írogatok.
– Derék fiú vagy, benned lesz erő, hogy kiverekedd magadnak azt a helyet az
Életben, ami jár neked. Én az ilyesmiben nem tévedek, több mint negyven év
tapasztalatom van „csalatásban és fenében”. Egészségedre!
Ittak, aztán Káplár megtörölte a bajuszát:
– Gondolom, te is a „Soroksári Rádió” felhívására jelentkeztél. Milyen
anyagot vittél fel Martinnak?
– Verseket.
– Politikai témájút?
– Az életből vettem őket. Nem tudom, mit szól majd hozzá.
– Szerintem le fogja hozni. Szüksége van olyan művekre, melyeket munkások
írnak, a való életből hoznak üzenetet, most az egész „Jelzőtűz”-et polgárgyerekek
petézik tele.
A poharak kiürültek, Borsos egy újabb kört hozott ki, Káplár egy bólintással
megköszönte:
– Adok neked egy tanácsot, Ferikém: akármit is mondanak neked Martinék,
egy szavukat se hidd el – az öregember óvatosan körülnézett és csak aztán
folytatta. – Te most kerültél bele ebbe a világba, nem ismered ezt a társaságot.
Ezek nem olyanok, mint a te falusi cimboráid, akiknek ami a szívükön, a
szájukon! Ők mindig egy-egy divatos szerepet alakítanak, most például a
forradalmárt játsszák meg, kiállnak a barikádokra: ide lőjetek! Engem nem tudnak
becsapni, én már túl sokat láttam ahhoz, túl sok szoborral voltam pertu
barátságban. Én tudom, hogy ez az egész ellenzéki társaság a Rákosi-óvodából
került ki. Hivatali kocsin hordták-vitték őket, kakaón nőttek fel, amíg a te anyád
vagy az én feleségem örült, ha üres levest tudott az asztalra tenni. Mindegyiknek
állami vagy pártfőnökök voltak a szülei, Martin mamát láttad; mit gondolsz, hol
dolgozott régebben?
– Nem tudom.
 – A pártközpont kulturális osztályán, ítélkezett élők és holtak fölött. Engem is
megpróbált a föld alá dugni. Mikor harminc év hallgatás után ki akarták adni az
egyik regényemet, ő közbeszólt és visszavonatta az engedélyt – az öregember egy
sipító női hangot utánzott –, „Káplárnak csak posztumusz kötete jelenhet meg!”
– De most olyan szépen beszéltél vele.
– Annyit már tanultam tőlük, hogy nem adom ki magam. Majd eljön az idő
erre is. Már a párton belül is elindult a bomlás, őt már az első hullámban lapátra
tették, de kerül még lejjebb is. Várj, most én hozok ki egy kört.
Borsos az italtól lassan elbódult, de igyekezett összeszedni a figyelmét, úgy
gondolta, hogy pótolhatatlanul fontos tájékoztatást kap Káplártól.
– Te nem ismered a zsidókat…
Borsos megdöbbent:
– Zsidók? Hogy lehet az?! A falon ott láttam egy nagy keresztet.
– A fiatalúr katolizált, azt nyilatkozta, hogy a kereszténység volt az élete
meghatározó élménye, de ezt nem szabad komolyan venni. Ez csak póz nála. Ha
valaki magyarul beszél, attól még nem válik magyarrá, gyónhat-áldozhat naponta
háromszor, attól még nem keresztény. A zsidóknak mindig is volt érzékük
meglovagolni a változásokat. Mit gondolsz, mi a legfontosabb nekik?
– A pénz.
– Te nagyot tévedsz, azt hiszed, számít nekik egy-két millió?! Kimeríthetetlen
tartalékaik vannak, külföldről is ömlik a dollár, ők nem törődnek a pénzzel. A
kapcsolatokat építgetik mindenekelőtt, azt akarják, hogy mindenütt őket fogadják
el illetékesnek és velük tárgyaljanak. Most is ők indultak el elsőnek. Mi,
magyarok, még egy plakátot sem tudunk összehozni, az ő „Jelzőtűz”-ükről pedig
naponta beszélnek a nyugati rádiók.
– Mit kellene csinálni?
– Egyelőre nem tehetünk mást; alkalmazkodni kell hozzájuk. Láttad, én is
úgy beszéltem azzal az öreg pártkurvával, mintha ő lenne az angol királynő. Te is
legyél velük udvarias, amennyire csak kitelik tőled, tanuld meg, hogy a jó modor
a legolcsóbb és a leggyümölcsözőbb befektetés. Egyelőre szükségünk van rájuk,
mert az államilag ellenőrzött lapokban nem jelenhetünk meg, és nyilvánosság
nélkül nem élhetünk. De azt soha ne felejtsd el, hogy ők idegenek itt, és egyszer
majd adódik egy olyan pillanat, mikor ezt a szemükbe vághatjuk. Ezt meg kell
érnem, addig nem halhatok meg.
Káplár előkotorta az óráját mellénye zsebéből:
– Fél kilenc elmúlt, a feleségem nem tudja, hol maradtam el. Az az asszony
imád engem, most is már kint áll a kapuban és vár rám. Ő volt az egyetlen, aki az
üldöztetésben, a szilenciumban is kitartott mellettem. Meg kell ismerned őt,
egyszer gyere el hozzánk, telefonunk persze nincs, felírom a címünket.
 Borsos a megállóhoz kísérte az öregembert, és segített neki felszállni az
autóbuszra. Utána gyalog indult el hazafelé, végig akarta gondolni az
eseményeket. Úgy érezte, a mai nappal közelebb került a céljaihoz, bízott benne,
hogy Martin megjelenteti a verseit.

Tizenegyedik fejezet

Március közepén Borsos levelet kapott Kerkahidasról, anyja egykori

gondozónője értesítette: egy falubeli ember érdeklődik az örökségbe kapott
családi házuk iránt. Kérte a fiút, hogy minél hamarabb jöjjön le tárgyalni az
eladásról. Borsos nem akarta elszalasztani az alkalmat, már a következő
szombaton hazautazott.
Mikor megérkezett, tájékozódni próbált a környéken kialakult
ingatlanárakról; 150-200 ezer forintért keltek el az övékéhez hasonló házak. Az új
tulajdonosok általában lebontották a régi épületet, és modern családi házat húztak
fel a helyébe. A fiú mindenképpen meg akart szabadulni az ingatlan kezelésével
járó gondoktól, százezer forinttal is beérte volna.
Este átment a vevőhöz. Az öreg gazda és pártában maradt lánya tehenészettel
foglalkozott, most felhasználva az állam által nyújtott kedvezményeket, növelni
szerették volna az állatállományt, ezért akarták megszerezni Borsosék portáját a
rajta álló, jó karban levő nagy szerfás istállóval és a környező kaszálóval együtt.
Az apa tárgyalt, de közben gyakran a lányára nézett, mintegy kikérve a
jóváhagyását. Borsos kitette az asztalra a magával hozott telekkönyvi kivonatot és
a többi papírt, a gazda gondosan átolvasta:
– És hogy áll a helyzet a testvéreiddel? Aláírhatsz az ő nevükben is? Hiszen
ők is tulajdonosok!
A fiú gyomra összehúzódott az idegességtől, hogy ezen az akadályon
meghiúsulhat az eladás:
– Már beszéltem egy ügyvéddel, ő foglalkozik a gyámsági szerződéssel, azt
ígérte, hogy nemsokára megkapom.
– És jogosult vagy pénzt is felvenni a nevükben? Nem zárolják addig, amíg a
testvéreid betöltik a tizennyolc évet?
– Nem szükséges, mert újra befektetem, egy telket veszek rajta Pest mellett.
Valamikor építkezni szeretnénk.
Borsos úgy látta, hogy a gazda hisz neki, mielőtt rátértek volna az alkura,
leküldte a lányát borért. Mikor magukra maradtak, az öregember bizalmasan
közelebb hajolt hozzá:
 – Az a baj, hogy ketten nem győzzük ezt a nagy gazdaságot, nincs kedved
beállni hozzánk?
– Én már berendezkedtem Pesten, van munkám és szállásom.
– Nálunk a kétszeresét is megkereshetnéd, mint ott fenn.
– Itt a faluban nem is tudnék hol lakni.
– Ide jöhetnél hozzánk, az egyik szobánk úgyis üres, pénzt nem kérnénk érte.
Később pedig Isten tudja, hogy alakulnak a dolgok.
A házigazda rákacsintott, Borsos nem értette, hogy mire céloz. Csak később,
a mind nyíltabb utalásokból fogta fel; arra gondol, hogy hátha összekerülnek az ő
lányával. A nő épp belépett a szobába, boroskancsót hozva kiázott, vörös kezében,
Borsos tekintete végigfutott sárfoltos melegítőnadrágján, vállán megfeszülő,
kopott férfizakóján, megborzongott a gondolattól, hogy valaha is hozzáérjen, de
uralkodott az arcvonásain és cinkosan visszahunyorított az öregemberre. Úgy
gondolta, jobbak az esélyei az eladásra, ha nem oszlatja szét ezt a reménységet.
Ittak egy pohár bort, aztán rátértek az alkura. A vevők nyolcvanezer forintot
ajánlottak, Borsos ismerte annyira a helyi szokásokat, hogy felmérje:
kilencven-százezer forintos végső árra gondolnak, ezért a maga részéről
százhúszezret mondott. Ezrenként engedve-emelve végül kilencvenötezerben
állapodtak meg. Az új tulajdonos huszonötezer forint foglalót rakott le,
figyelmeztette Borsost, hogy ha a vétel az ő hibájából meghiúsul, az összeg
dupláját kell visszafizetnie. Tanúkat hívtak át a szomszédból és megfogalmazták a
szerződést, a fiú átadta a birtoklapot és írásos ígéretet tett, hogy egy hónapon belül
lehozza vagy leküldi a gyámi kinevezéséről szóló bizonyítványt, mely testvérei
aláírását pótolja.
A hivatalos ügyek végeztével a háziak marasztalták Borsost, megivott még
egy pohár bort, de tíz óra felé elköszönt, arra hivatkozott, hogy másnap a hajnali
busszal akar elutazni. Búcsúzásnál az öregember el akarta kérni a kulcsokat, de
Borsos attól tartott, hogy ha a kezébe kaparintja a házat és az istállót, ezzel
birtokon belül kerül, és nehezebben lehet rajta behajtani a pénzt. Azzal tért ki,
hogy hamarosan újra lejön Kerkahidasra, és akkor elrendezik az ügyet.
A magas, esetlen lány kikísérte, a kerítésajtóban leálltak beszélgetni. A régi
osztatlan iskolát emlegették, melybe gyerekkorukban együtt jártak. Borsos
emlékezett rá, hogy a már akkor is nehézkes, merev mozgású lányt szülei folyton
rózsaszín ruhában járatták. Hirtelen megcsapta az öltözékéből áradó savanyú
moslék- és tejszag, elfogta az undor, néhány kényszeredett mondat után búcsút
vett.
Anyja egykori gondozónője már rég lefeküdt, Borsos egyedül maradva a
konyhában, újra átszámolta a foglalót. Eddig megtakarított pénzével együtt, már
több mint ötvenezer forintja gyűlt össze, eltöprengett, hogy mihez kezdjen vele.
Eredeti elképzelése szerint kereshetett volna egy albérleti szobát, és elhagyhatta
volna a szállót, de innen nem vezetett tovább út. Szívesebben vásárolt volna egy
kis telket valamelyik Pest környéki faluban – ahogy a gazdának említette.
Feltételezte, hogy a pénze csak előlegre lesz elegendő, de úgy gondolta, hogy
nagy összegű részletekben tudná törleszteni a maradékot.
Reggel vásárolt két üveg pálinkát, az egyiket Káplárnak, a másikat
munkatársainak szánta, elrakta a sportszatyrába és elindult. A vasárnapi ritkább
járatok miatt csak tizenkét óra után ért fel Mezőszegre, meg kellett várnia az esti
gyorsot.
Az autóbusz-végállomásnál beült egy vendéglőbe, megebédelt, megivott egy
deci pálinkát két üveg sörrel. Feje hamarosan zsongani kezdett, félt, hogy berúg,
ösztönösen biztonságba helyezte a pénzt; dzsekije belső zsebébe rakta és ráhúzta a
cipzárat.
Kiérve a pályaudvarra, még mindig órákat kellett várnia a vonatra, Borsos
szeretett volna valamilyen újságot vagy könyvet vásárolni, de a pavilont zárva
találta. Behúzódott a restibe, és itt is pálinkát rendelt sörrel.
Mikor elindult Budapestről, megfogadta magában, hogy semmilyen
körülmények között nem hívja fel Zsókát, elhatározása most megingott,
meggyőzte magát: nem jár különösebb kockázattal, ha jelentkezik nála.
Utánaszámolt: már több mint két hónapja nem találkozott az asszonnyal, időnként
írt neki egy levelet, a megyei könyvtárban dolgozó ismerősnek, Pauli Zsoltnak
címezve, dupla borítékban, de nem kapott választ. Szerette volna hallani a nő
hangját, hirtelen elszánta magát és kiment az előcsarnokban álló telefonfülkébe.
Tárcsázott, a túloldalon Zsóka vette fel a kagylót:
– Halló. Ki az?
Még egy ismeretlen eredetű kattanás hallatszott, ettől az asszony szavait is
elmosta a zúgás, mintha a vonalba valamilyen idegen zaj is beszűrődött volna.
Borsos kénytelen volt felemelni a hangját:
– Én vagyok. Tudsz beszélni?
– Itthon van a férjem – suttogta Zsóka –, lehet, hogy közben le kell tennem a
kagylót. Miért nem köszöntél el?
– Hirtelen el kellett mennem. Hogy vagy? Miért nem válaszoltál a
leveleimre?
– Újra megoperáltak a szívkórházban, azóta is sokat fekszem, naponta jár ki
hozzám az orvos. Én már soha többé nem jövök fel a víz alól.
– Ne sírj.
– Honnan telefonálsz most?
– Itt vagyok Mezőszegen, kint a pályaudvaron, várom az esti vonatot.
Tudnánk találkozni valahol?
 Újabb kattanás hallatszott, a vonal váratlanul kitisztult. A nő csodálkozva
kérdezte:
– Valami baj van a telefonnal?
– Nincs semmi, én jól hallak. El tudsz szabadulni, hogy kimehessünk a
nyaralóba?
– Sajnos, nem lehet. Ki sem merek lépni a házból, a férjem lesi minden
mozdulatomat, ki vagyok szolgáltatva neki.
– Nem tudsz valamit kitalálni?
– Megpróbálok feljutni Pestre, ha sikerülne, előtte írok neked.
Zsóka hirtelen letette a kagylót, Borsos megértette, hogy valami
megzavarhatta az asszonyt. Visszatért a restibe, feszítette a türelmetlenség,
nehezen tudta elviselni, hogy még két órát kell várakoznia, intett a pincérnek:
– Még egy konyakot és egy sört kérek.
Gondolatok nélkül bámult ki az ablakon, figyelte az üres vágányokat, mikor
valaki hirtelen megrázta a vállát. Borsos felnézett: három rendőr állt mellette,
parancsnokuk közelebb hajolt hozzá:
– Kérem az iratokat!
Borsos átnyújtotta a személyi igazolványát, a rendőr belelapozott, aztán
magánál tartotta:
– Van valami baj? – kérdezte a fiú.
– A bejelentkezési rovat szabálytalanul van kitöltve. Nem nagy ügy, de nem
maradhat így. Most át kell jönnie velünk az őrsre, onnan be tudunk telefonálni a
megyei nyilvántartóba, és kijavítjuk. Ha felmegy Pestre, már nehezebb lesz
elintézni.
Borsos nem értette pontosan, hogy mit akarnak tőle, de nem vitatkozott,
vállára akasztotta a sporttáskáját és követte a rendőröket. Végigvonultak a rámpa
mellett, messze a raktárokon túl álltak meg, egy földszintes téglaépület előtt, az
egyik rendőr kinyitotta az ajtót és intett a fiúnak, hogy menjen be a hátsó szobába.
Csodálkozva nézett körül: az ablaktalan helyiség nem emlékeztetett
rendőrségi irodára; madzaggal átkötött régi újságokat, használaton kívüli, törött
bútorokat tároltak benne. Borsos magyarázatot kérően visszafordult, látta, hogy a
hozzá legközelebb álló rendőr ökle előrevágódik, de már nem tudott elhajolni, az
ütés gyomorszájon találta, a fájdalomtól elállt a lélegzete és hányni kezdett.
A három egyenruhás körbevette, lecsatolták gumibotjukat, újra és újra
lesújtottak rá, de Borsos alig érezte a csapásokat, a gyomorszáját ért ütés egész
testét görcsbe rántotta. Ösztönösen végigvetette magát az újsághalmokon,
összegörnyedt és a kezével betakarta a fejét, így a hátán és az altestén puffantak a
gumibotok, majd testét hirtelen elernyesztve, ájulást imitált.
 A rendőrök egy idő után abbahagyták a verést, vizet loccsantottak az arcába,
Borsos úgy tett, mintha lassan magához térne. Az egyik egyenruhás elment, egy
zárt kocsiszekrényű, kis teherautóval tért vissza, megállt az épület előtt, a fiút
belökték a hátsó rakodótérbe, majd utánadobták a táskáját, az egyik pálinkásüveg
eltört, az ital szaga átütött a vastag műbőrön is.
Borsos arra számított, hogy a kapitányságra állítják elő, de a kocsi hosszan
futott vele, a külső zajok nem visszhangoztak közeli házfalakon, el kellett
hagyniuk Mezőszeget. Talán egy félóra is eltelt, mire megálltak. A rendőrök
kiemelték a kocsiból, a fiú a sárhányóra támaszkodva körülnézett: néhány
méternyire látszott a megyehatárt jelző tábla.
– Remélem, elég volt, amit kaptál, Ferikém! – mondta a rendőrök
parancsnoka –, nem szeretnék mostanában találkozni veled Mezőszegen, mert
akkor megkapod a párját!
– Mi bajuk van velem? Mit követtem el: loptam vagy raboltam?
– Ne üvölts! Jegyezd meg, hogy semmi szükségünk nincs olyan szemét
alakokra, akik keverik a szart – az országút mellett futó vasúti pályatestre mutatott
–, most pedig állj be a sínek közé, és indulás. Ha sietsz, még elkapod a vonatot, ha
nem sietsz, akkor a vonat kap el téged.
Borsos nehezen emelte a lábát a talpfákon, megvárta, amíg a rendőrautó
megfordul és eltűnik a lejtő alján, aztán visszatért az országútra. A távolból
látszottak egy falu szélső házai, úgy gondolta, valamelyik Balaton menti község
lehet.
Még mindig nem fogta fel, hogy mi történt vele, milyen szándékok
vezérelhették a rendőröket. Először arra gondolt, hogy valamilyen úton-módon
hozzájutottak a verseihez, és így torolták meg lázító hangjukat, de ezt a
feltételezést el kellett vetnie. Lehetetlennek találta, hogy az idegen mezőszegi
rendőrök azonosították volna, semmiképp sem tudhattak arról, hogy a pályaudvar
restijében üldögél, hiszen csak Zsókának említette meg, hogy itt tartózkodik.
Tovább töprengett, eszébe jutott, hogy beszélgetés közben egy kattanást
hallott a kagylóban és egy újabb hasonló jelig csak nehezen értette az asszony
szavait. Elképzelhetőnek látszott, hogy Keresztes a lakás valamelyik távolabbi
helyiségében felvette a másik telefonkagylót és belehallgatott a beszélgetésükbe –
Borsos nem talált más magyarázatot. A további események már egyenesen
következtek ebből a kiindulópontból: Keresztesnek maradt annyi kapcsolata régi
testületével, hogy megszervezze ezt a leszámolást, egybevágtak ezzel azok a
mondatok is, amiket a rendőrök az ütlegelés után intéztek hozzá.
A feltámadó haragtól, hogy ezt büntetlenül megtehették vele, elszédült, le
kellett ülnie az országút menti, betonból öntött védőkorlátra. Nyögve, félszavakat
dünnyögve bosszút esküdött, nemcsak Keresztes, de az egész világ ellen, melyben
ilyen kiszolgáltatottan kell élnie. Elhatározta, hogy mindenképpen megpróbál
fegyverhez jutni. Összeszedte magát és besántikált a faluba, elérte a Budapest felé
tartó vonatot.
Hazaérve a munkásszállóba, levetkőzött és a fürdőszoba tükrében végignézte
magát: testét elborították a gumibotütések fekete nyomai. Megfordult a fejében,
hogy orvoshoz megy és látleletet vétet fel, de nem hitt benne, hogy bármilyen
elégtételt is kaphatna a rendőrséggel szemben.
Lába fájt a legjobban, nem is emlékezett rá, hogy mikor zúzódott össze. Egy
nejlonzacskóba vizet töltött, a mélyhűtőben megfagyasztotta és beborogatta a
lábát. Reggel így is alig tudott talpra állni, de muszáj volt – a táppénz a fizetése
felét sem tette volna ki. Sporttáskájából súlyemelésnél használt rögzítő-fáslit
szedett elő, feltekerte a bokájára és egy gumiharisnyával leszorította, de így is
csak csúsztatni tudta a lábát, ha hirtelen fordulatra kényszerült, újra és újra
belenyilallt.
A műszak után alig egy-két órát tudott pihenni, mert tízkor munkára kellett
jelentkeznie a pályaudvaron, másnap reggel pedig újra leszállt a brigádjával a
csatornába. Kedden délután, mikor végre levetkőzhetett, alig tudta lehúzni a
gumiharisnyát a megdagadt lábáról. Épp feltette bokájára a jeges borogatást,
mikor a portás beszólt:
– Jöjjön, telefonon keresik.
Borsos kezére és jobb lábára támaszkodva felállt, az erőfeszítéstől egész
összevert teste sajogni kezdett. Minden lépés nehezére esett, percekbe tellett, míg
kiért a portásfülkéhez. Nem reménykedett benne, hogy a hívó ilyen sokáig tartotta
a vonalat, csak próbaképpen szólt bele a kagylóba:
– Halló!
A túloldalon egy nyugodt, mély férfihang jelentkezett:
– Borsos Ferenc?
– Igen.
– Itt Martin György beszél. Nem tudnál átjönni hozzánk?
– Mikor?
– Most indulok haza, egy ideig otthon maradok, de nem sokáig. Ha korábban
jössz, többet tudunk beszélgetni.
– Egy órán belül ott leszek.
– Helyes, akkor várlak.
Borsos sietve készülődött, befáslizta a bokáját, felöltözött és taxit rendelt. Az
utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy ajándékképpen magához vegyen egy üveg
pálinkát.
 A korlátba fogódzkodva kapaszkodott fel a panelház bejárati lépcsőjén, így is
meghúzta a bokáját, a folyosón várt néhány pillanatig, amíg megenyhülnek a
fájdalmai. Belülről Martin hangja hallatszott ki:
– Már többször is kértelek, hogy tartsd tiszteletben a felségvizeimet, és ne
szólj bele azokba a dolgokba, melyek kizárólag énrám tartoznak. Legjobb
tudomásom szerint nagykorú vagyok és ivarérett.
Martinné ugyanolyan élesen válaszolt:
– Lehet, de az biztos, hogy nem mindig viselkedsz ennek megfelelően.
Borsos habozott, hogy becsöngessen-e, megzavarva a családi veszekedést, de
váratlanul kivágódott az ajtó és Martin jelent meg, láthatóan távozni készült.
Csodálkozva nézte a folyosón álldogáló fiút, csak sokára ismerte fel:
– Ugye, veled beszéltem az előbb?
– Igen.
– Jobb lett volna máskor találkoznunk, de most már mindegy, gyere be.
Rögtön jövök, ülj le addig a konyhában.
Borsos helyet foglalt, és körülnézett: a keskeny, lakótelepi konyha falán
aránytalanul nagynak tűnt a tölgyfából készült szekrénysor – mintha eredetileg
egy tágasabb helyiségbe szánták volna –, alig hagyott helyet a többi bútornak: az
asztalnak és a támla nélküli székeknek. Az egyik polcon fémdobozban, üvegekben
és zacskókban valóságos teagyűjtemény sorakozott, a fiú a rajtuk levő feliratokat
és ábrákat nézegette, mikor bejött Martin, hóna alatt hozva a Borsos verseit
tartalmazó dossziét. Mielőtt leült volna, egy energikus mozdulattal kinyitotta a
vízcsapot.
– Nem zavar?
– Nem nagyon.
– Sajnos csak így lehet kivédeni a lehallgatást. Igyunk egy csésze teát?
– Elfogadom.
– Melyikből akarsz?
– Nem ismerem ezeket a fajtákat. Maga melyiket szereti?
Martin türelmetlenül legyintett:
– Hagyd ezt a magázást, ne csinálj fegyvert a gátlásaidból! Ha neked úgy
könnyebb, igyuk meg a pertut.
Borsos nagyot nyelt, sporttáskájából elővette az üveget és az asztalra tette:
– Otthon jártam a falumban, hoztam egy kis pálinkát.
Martin töltött egy pohárba, megkóstolta:
 – Utoljára a feleségem szüleinél ittam ilyet, de az nem volt ilyen jó – kiszólt
az anyjának –, Living Dead! Igazi szilvapálinkát kaptunk, nem akarod
megkóstolni?
Martinné kijött, egy biccentéssel üdvözölte a vendéget, aztán átvette a poharat
a fiától:
– Furcsa ez nálunk: egy zsidó ritkán iszik, de akkor mindig erőset – sört vagy
fröccsöt szinte soha.
– Szerinted miért alakult így?
– Talán a vásározó zsidók szoktak rá, hajnalban fáztak, és a sörtől nem
melegedtek volna fel.
– Sőt, a sok folyadéktól szétfagyott volna a vízvezetékük. Igazad lehet, mert
ahogy észak felé haladunk, egyre töményebbet isznak az emberek. Főznél nekünk
egy teát, valamilyen gyümölcskeverékből?
Martin kibontotta az iratgyűjtő mappa szalagjait:
– Elolvastam a verseidet.
– Hogy tetszenek?
– Gondolom, nem azt várod tőlem, hogy udvaroljak neked, meg kell
mondanom: nagyon rosszak. Azt az egyet nem tudtam eldönteni, hogy te vagy
tehetségtelen vagy csak ezek az írásaid.
– Ezt nem értem, mi a különbség?
– Legalább ezer oldalt le kell írni, amíg valakiről kiderül, hogy lesz-e belőle
író vagy sem, és ezt az ezer oldalt éppúgy nem lehet komolyan venni, mintha a
Patyolatszámláidat mutatnád be – Martin a mellére tette a kezét. – Nézd, én nem
vitatom, hogy nem mindenki indul egyenlő esélyekkel, engem, például,
szerencsésebb helyre pottyantott le a gólya, ezen a bizonyos ezer oldalon én már
tizennyolc éves koromban túljutottam, neked pedig most kell kezdened. De
mondd meg: miért pont ebben lenne a Sors igazságos?!
Borsos letörten nézett maga elé:
– Egyáltalán: érdemes folytatnom?
– Megmondom őszintén: nem túl jók az esélyeid. Már az alapállásod sem
szerencsés: túlságosan natúr módon, „szívből” írsz. Lejárt a nótafák időszaka az
egész világon, többé nem lehet csak úgy énekelgetni bele a világba, mint egy
pacsirta. A természetesség ma már rafinált, egyetemi színvonal fölötti műveltség
és abszolút szakmai tudás kell hozzá.
– Megmondanád, hogy pontosan mire gondolsz?
Martin kiemelt egy-egy lapot az iratgyűjtőből, és felolvasott néhány hibás
ritmusú, vagy semmitmondónak ható sort. Borsos megpróbálta feljegyezni az
észrevételeit, de Martin leintette:
 – Ne jegyezgess, mert úgy érzem magam, mintha kőbe vésnék a szavaimat,
ami fontos, úgyis megragad benned. Különben is, ezeket a verseket ne javítgasd,
felejtsd el őket sürgősen, ha látsz a közelben egy bizalomgerjesztő kukát, vágd
bele az egészet. De, újra mondom, ez még nem döntő, előfordulhat, hogy te a saját
személyedben nem vagy tehetségtelen.
– Csak egyet szeretnék kérdezni: a versírásnál csak a műveltség a fontos? Az
érzések nem számítanak?
– Én ezt egy szóval sem mondtam, de az érzések, technika nélkül, olyan
várhoz hasonlítanak, melynek be vannak hegesztve a kapui, és nem tudnak kijönni
belőle a katonák – Martin elgondolkodott. – A csúcsok, a nagy odaadások mindig
fontosak az embernek, de a realitás igyekszik visszarángatni a csúcsok közeléből.
– És ha nem törekszünk a csúcsokra, mi marad nekünk?
– Nagyon sok, majdnem minden. Akkor elkezdheted élni az életet. Nekem az
Élet mindig is vándorünnep volt, mint Hemingway mondja – barátok és nők
között. Gondolom, neked is az.
Borsos azt akarta felelni, hogy ehhez ő túlságosan keveset keres, de
meggondolta magát és inkább hallgatott. Martin újra töltött a poharakba:
– Ki vagy te egyáltalán? Hot éltél, min mentél keresztül?
A fiú homályosan úgy érezte, hogy az ő sorsa valójában nem is érdekli
Martint, csak valamilyen, már előre megfogalmazott következtetést akar levonni
belőle. A verseit ért megsemmisítő kritika azonban úgy megingatta a tartását,
hogy jobb meggyőződése ellenére beszélni kezdett. Elmondta származását,
gyerekkorát, állami gondozott intézetekben és különféle kollégiumokban eltöltött
éveit. Bár néhány perc után visszanyerte önuralmát, és igyekezett megválogatni a
szavait, úgy érezte, túlságosan is kiadta magát.
Martinné közben megfőzte a teát, kezét hátratéve a konyhaszekrénynek
támaszkodott, mikor Borsos elhallgatott, szótlanul elébe tolta a csészét. Martin
felvillanyozva tárta szét a karját:
– Ezt kellene megírnod, nem a pózaidat.
– Nem biztos, hogy sikerülne.
– Ja, öregem, ez már rajtad múlik. Most fel kellene adnod mindent, és
nekiállni a tanulásnak. Megkínlódni minden szóért.
– És érdemes?
– Nem tudom, ezt senki sem garantálhatja. Ha biztosra akarsz menni, akkor
állj be egy maszek kőműveshez, az tuti pénz. Egyelőre nem akarok többet
mondani, itt tartom az írásaidat, belenézek, ha valami eszembe jut még, majd a
legközelebbi alkalommal megbeszéljük. Azt az egyet megígérhetem neked, hogy
ha bármelyik írásod megüti a közölhetőség legalsó határát, lehozzuk a
„Jelzőtűz”-ben – Martin az órájára nézett. – Sajnos, kicsúsztam az időből, most
már mennem kell. Ha valamilyen új anyagot akarsz mutatni, bármikor szívesen
találkozom veled, de ezután már neked kell vállalni a felelősséget azzal is, hogy te
jelentkezel. Maradjunk egy fedőnévben, van valami ötleted?
Borsos tétovázott:
– Ha nem akarom megmondani, hogy hívnak, Tóth József néven szoktam
bemutatkozni.
– Ki ez a Tóth József?
– Senki, kitalált név.
– Jól hangzik, rendben van. De most már mennem kell.
– Pálinkát ittál, és most kocsiba ülsz? – kérdezte Martinné ingerülten.
– Engem nem ezért fognak lecsukni.
Búcsút intett anyjának és kifelé indult, Borsos is elköszönt Martinnétól,
együtt mentek le a lépcsőn. Martin új, japán gyártmányú kocsija lent parkolt a ház
előtt, előkereste a kulcsát:
– Merre mégy? – kérdezte Borsostól.
– Újpestre, ki a szállóba.
– Akkor, sajnos, nem tudlak elvinni. Most épül a lakásunk, ki kell mennem
elszámolni.
– Nem itt laksz?
– Csak egyelőre, ez az anyám lakása. Nemsokára kész lesz az enyém is,
remélem hamarabb, mint a srácom megszületik. Majd egyszer látogass el
hozzánk.
– Nem segíthetnék valamit? Kőműves vagyok.
– Nagyon kedves vagy, de nincs szükség rá. Szervusz.
Martin újra elmosolyodott, felcsillant hibátlan fogsora, aztán beült a kocsiba
és elhajtott. Kisvártatva motorzaj hallatszott, a lakótelepi belső út szegélyétől egy
szürke Zsiguli vált el, és a sárga japán kocsi nyomába eredt.
Borsos körülnézett, úgy látta, őt senki sem figyeli, sántikálva elindult a már
ismert autóbusz-végállomás felé. Végiggondolta a történteket: Martin lesújtó
kritikája ugyanolyan elkeseredést váltott ki belőle, mint néhány hónappal
korábban az irodalmi hetilap rovatvezetőjének visszautasító levele. Most is
megfordult a fejében, hogy elégeti az írásokat.
Lelassította lépteit, és megpróbálta kiválasztani, hogy mit hasznosíthat az
elhangzottakból. Úgy érezte: el kell fogadnia Martin tanácsát, hogy minden erejét
fel kell tennie az írásra, ha vinni akarja valamire. Elhatározta, hogy átrendezi az
egész életét. A buszvégállomáson nem állt benn kocsi, várnia kellett. Borsos
kísértést érzett, hogy benyisson az egykori futballista által bérelt kocsmába és
igyon valamit, de, mintegy erőpróbaként, lemondott róla.

Az elkövetkező napokban Borsos valóban megpróbált változtatni az

életformáján. Átgondolta a lehetőségeit, és felhagyott azzal a tervével, hogy telket
vegyen egy Pest környéki faluban és valamikor majd házat építsen rajta. Ez a
vállalkozás hosszú évekre lekötötte volna minden erejét, és nem maradt volna
ideje az írásra. Kiszámolta, hogy ha csak a közvetlen napi szükségleteire költ,
lemondhatja a pályaudvari másodállását is, szabaddá teheti az estéit. Mint mindig,
ha elhatározó döntést kellett hoznia, most is elbizonytalanodott, úgy érezte, hogy a
mellékmunkával az utolsó esélyeit adja fel a nyomorból való kiemelkedésre, újra
és újra meg kellett győznie magát, hogy helyesen cselekszik.
Bent, a szállón, továbbra sem talált olyan helyet, ahol zavartalanul kirakhatja
füzeteit-könyveit. Munka után bent maradt a városban és beszokott egy Rákóczi
úti cukrászdába. Egy sarokasztalt választott ki magának, bár a falikarok gyenge
fényében meg kellett erőltetni a szemét, itt viszonylag nyugodtan dolgozhatott.
Többet és alaposabban olvasott, mint korábban. Vásárolt néhány új
verseskötetet, gimnáziumi irodalmi tankönyveket, és az antikváriumban talált egy
régebbi kiadású költészettant is. Új ismereteit igyekezett rendszerezni, a
használhatónak vélt szabályokat feljegyezte a füzetébe.
Ahogy látóköre tágult, egyre kevesebb önbizalommal látott neki az írásnak.
Már nem mert elindulni egy-egy felbukkanó dallam vagy elképzelt helyzet
nyomán – abban bízva, hogy a kezdősor majd szinte automatikusan vonzza maga
után a folytatást. Változtatott a módszerén: először az utolsó mondatot vagy
legalábbis a záró gondolatot próbálta megfogalmazni, és ehhez szabva, mintegy
visszafelé haladva építette fel a verseit. Lassan és kevés eredménnyel dolgozott,
füzetlapjai egymás után teltek meg áthúzott mondatváltozatokkal, előfordult, hogy
egy hosszú, estébe nyúló délutánon egy olyan sort sem tudott összehozni, mellyel
elégedett lett volna.
Időnként, ha káprázó szeme előtt fekete „legyek” táncoltak a rosszul
megvilágított papíron, hátradőlt a székén, és megpróbálta pihentetni fáradt idegeit.
Egyik ilyen pihenőjén arra rezzent fel, hogy valaki odalép hozzá, felnézett: Káplár
állt az asztal mellett.
– Szervusz, Ferikém! – ugye, Ferinek hívnak?
– Igen.
– Mit szólsz a memóriámhoz?! Nem zavarlak, ha leülök egy pillanatra?
Igazán csak egypár percre tartalak fel, megbeszélésem van, várok ide valakit.
– Tessék csak – mondta Borsos, és leemelte táskáját a másik székről. Ahogy
az öregember leült vele szemben, arcát megcsapta a leheletéből áradó italszag.
Káplár most is két konyakot rendelt, Borsos felemelte a kezét:
 – Nem kérek, még szeretnék dolgozni.
– Egy jó cimborám emlékére! Tisztelj meg azzal, hogy elfogadod a
meghívásomat. Most jövök a temetéséről, úgy kaparták el, mint egy kutyát.
Gyűlölte a papokat és a párttitkárokat, a sírja mellett sem tűrte volna meg őket. Ne
félj – mondta mindig –, azért nem maradok a föld fölött! Csak én beszéltem a
ravatalnál – az öregember egyenes testtartással és rezzenéstelen arccal sírni
kezdett –, kőműves volt, ahogy régen mondták, „a hétköznapok hőse”. Épített
magának egy házat, eladta, az árából kinyomatta a verseskötetét, aztán újra
elkezdett egy építkezést, azt is pénzzé tette egy újabb könyvért, és így ment egész
életében. Hat könyv maradt utána, többet ér, mint hat felhőkarcoló.
Ittak, utána az öregember az asztalon heverő kéziratokra mutatott:
– Belenézhetek? Még egyetlen írásodat sem láttam.
Borsos vonakodva húzta fel a vállát:
– Még nem készek.
– Elhiszem. Ötven éve élek az irodalomban, de még egyetlen kész verset sem
láttam. Mindegyiken lehetett volna tovább dolgozni, még a remekműveken is.
Káplár feltette a szemüvegét, és az egyik lapot a másik után emelte maga elé,
mikor az utolsóval is végzett, szabályos kötegbe rendezte a kéziratot:
– Martin olvasta már ezeket?
– Némelyiket már igen, az újakat még nem.
– Mit szólt ahhoz, amit látott?
– Visszaadta őket, azt mondta, hogy közölhetetlenek. Tanuljak, dolgozzak
magamon.
– Azon csodálkoztam volna, hogy ha másképp fogadja a verseidet. Egy zsidó
soha nem hagyja ki a lehetőséget, hogy fölényeskedjen valakivel. Biztos, hogy
egypár év múlva sokkal jobban írnád meg ugyanezeket a témákat, de már most is
tele vannak az írásaid jó savanykás ízekkel, mint a szilva, mielőtt megérne. Érezni
belőlük a magyar napsütést, szélfúvást, a fagy ropogását kint a szőlőhegyen,
ilyeneket csak az írhat, aki ebben élt, és most is ebben lélegzik. Ehhez hasonló
verseket Martin akkor sem tudna összehozni, ha nemcsak a két kezével, hanem a
két lábával és azzal a vágott farkával is egyszerre írna. Szívesen a szemébe
mondanám, de a múltkor összekülönböztünk. – Bele akart piszkítani az egyik
novellámba és megszakítottam vele minden kapcsolatot. De, azt hiszem, te vagy
olyan kemény legény, hogy helytállsz magadért.
– Nem veszhetek össze vele, szeretnék megjelenni a „Jelzőtűz”-ben.
– Ez világos, a jelen körülmények között nem tehetsz mást, csak azt ne
engedd, hogy terrorizáljanak, megpróbáljanak a saját képükre formálni. Én
ismerem a zsidó mentalitást: kiszednék belőled azt, amit ők szenzációnak
gondolnak, utána eldobnának, mint egy kifacsart citromot. Majd alkudozni
kezdenek veled: ezt csináld másképp, ezt fogalmazd át, de te ne add be a
derekadat, a végén ők fognak engedni. Nem mondhatnak le rólad, nekik nagyobb
szükségük van rád, mint neked rájuk.
Az öregember óvatosan körülnézett, és előrekönyökölt az asztalon, egyenest
Borsos arcába beszélt:
– Most, a temetés után, leültünk egypáran a kricsmiben – mindannyian a régi
népi gárdába tartoztunk –, ittunk egy pohárral szegény barátunk emlékére. Sok
újat hallottam tőlük és nagyon jó híreket. Már kezdünk feltörni, helyet kapunk az
országos lapokban, és aki megvetette a lábát, az segíti a többieket is. Egyre többen
csatlakoznak hozzánk, érzik, hogy itt mi vagyunk otthon, miénk lesz a jövő.
Egy-két év kell csak hozzá, és elindítunk egy saját lapot, akkor neked is ott lesz a
helyed. A Martinokkal, Vojtekovszkykkal pedig leszámolunk majd, jönnie kell
még egy nagy autodafénak. Bírd ki addig.
– Mit csináljak?
– Amit már mondtam. Figyeld meg őket, tanulj meg tőlük mindent, amit
érdemes tudni. Viselkedjél okosan: így Gyurikám, úgy Pistikém, kezitcsókolom
Margit néni, de belül ne engedj egy jottányit sem az igazadból.
Egy magas, hajlott hátú, ősz hajú férfi lépett be az utcai ajtón, kutatóan
körülnézett; Káplár intett neki.
– Ülj le valahol, Sanyi, rögtön jövök! – Visszafordult Borsoshoz. – Magadra
hagylak, bocsáss meg, hogy feltartóztattalak a munkádban. Ne idegeskedj, ne
kapkodj, dolgozz nyugodtan. Neked még van időd, rengeteg időd van.
Az öregember áttelepedett egy másik asztalhoz újonnan jött ismerősével.
Borsos maga elé húzta a papírjait, de ezen az estén már nem írt tovább.

Tizenkettedik fejezet

Az építőbrigád a megbeszélt időben, április nyolcadikán adta át a tetőtéri

lakást. Martin elszámolt velük, és még azokban a napokban megkezdte a
takarítást. Egyedül lassan haladt a munkával, a hétvégére áthívta segíteni
Vojtekovszkyt. Szombat reggeltől vasárnap estig hordták le az előtérben
felhalmozott törmeléket, kijavítgatták az apróbb hibákat – közben csak néhány
órát aludtak a hajópadlóra vetett matracokon.
A munka kezdetén Martin pezsgőt és vörösbort rakott ki az asztalt
helyettesítő ablakpárkányra, mikor térdük már remegett a fáradtságtól, megálltak
és töltöttek maguknak. Az ital rögtön a fejükbe szállt, megálltak a szoba közepén,
gyerekkorukban tanult mozgalmi indulókat és operettdalokat harsogtak teli
torokból. Egy kortyot meghagytak az utolsó pezsgősüveg alján, és vasárnap este
széthintették a sarkokba, mintegy felavatva az új lakást.
– Nézz meg jól mindent – mondta Vojtekovszky kapatosan –, mert ez a lakás
soha olyan szép nem lesz, mint most, üresen. Olyan, mint mi voltunk
születésünkkor, még minden lehet belőle; ami megvalósul majd, az a megalkuvás
egyik formája lesz.
A beköltözés nehezebbnek bizonyult a vártnál. Több mint egy évvel azelőtt,
amikor a Martin házaspár régi lakását elcserélte a mostanira, feloszlatták a
háztartásukat, bútoraikat és egyéb holmijukat Martinnénál és Petra szüleinél
rakták le, ide vitték az új otthonukba szánt, frissen vásárolt tárgyakat is. Mindkét
helyen papírba tekert szőnyegek, étkezőkészlettel megrakott dobozok,
összecsomózott könyvek foglalták el a sarkokat, a szekrénytetőket és az asztalok
alját. Martin csak a bútorokhoz rendelt egy fedett szállítókocsit, az apróbb
dolgokat ő maga hordta át, esténként négyszer-ötször is fordult a kocsijával.
A fűtőtestek egész nap működtek, hogy a frissen felhúzott falak
kiszáradjanak. Martin éjszakára is ott maradt a lakásban, és rakosgatott, a rend
április közepén alakult ki annyira, hogy át merje hozni állapotos feleségét. Az
asszony szinte zökkenő nélkül szokott át, elnehezedett testével is egész nap
rendezkedett.
Mintegy több szakaszra felosztva a lakásszentelőt, az első héten minden este
vendégeket fogadtak: a szűkebb családi kört, barátaikat. Vojtekovszky egy
szombati napon látogatott el hozzájuk, egy üveg Bourbon whiskyt nyújtott át
Martinnak, aztán egy kis csomagot vett elő a táskájából:
– Petrának hoztam. Hol van?
– Kint a konyhában, rögtön bejön.
Leültek a nappali szoba régi bőrfoteljeibe, felbontották a whiskyt, kezében a
pohárral Vojtekovszky hátradőlt, és becsukta a szemét:
– Már mondtam egyszer: te nem is tudod, hogy milyen jó itt!
Martint lelkiismeret-furdalás fogta el, tudta, hogy a barátja egyedül él, és a
telet egy kölcsönkapott sződligeti víkendházban töltötte el:
– Azt hiszem, nem kell külön mondanom: ide mindig úgy jöhetsz, mintha
hazamennél.
– Köszönöm, tudom, de az az igazság, hogy én nem szeretek hazajárni. Ne
törődj velem, hagyj irigykedni – újra koccintásra emelte a poharát. – Legyen itt
sok boldog napotok.
– Van egy kis időnk, nem beszéljük meg az aktuális ügyeket? Végezhetünk,
mire Petra behozza a vacsorát.
– Jó, essünk túl rajta.
 Martin röviden beszámolt arról, hogy állnak a „Jelzőtűz” következő
számának anyagával, megemlítette Borsos jelentkezését is. Vojtekovszky felkapta
a fejét:
– Azt mondtad, a Csatornázási Műveknél dolgozik? A föld alatt?
– Ismered a céget?
– Mikor feljöttem Pestre, újságíró voltam az üzemi lapjuknál. Akkor sokat
jártam le a csatornába.
– Milyen ott?
– Olvastad a „Nyomorultak”-at mostanában? Ott van az a jelenet, mikor
Napóleonnak azt mondja a belügyminiszter: Uram, tegnap láttam birodalmának
legbátrabb emberét! Ki az, és mit művelt az illető – kérdezi a császár. Nagy dolgot
hajtott végre, Uram, megjárta Párizs szennycsatornáit. És csakugyan; a sírba sem
lehetne sokkal nehezebb leszállni, mint oda. Érdekes világ, egy valóságos föld
alatti nagyüzem, ha jól emlékszem a számra: napi egymillió köbméter szennyvíz
folyik le a csatornába. És miket ír ez a fiú?
– Verseket, pontosabban versek karikatúráit – Martin előkeresett egy papírt. –
Felírtam egy pár sorát, megnézed?
– Lusta vagyok hozzá, olvasd fel.

– „Orvul győztek le
naplopók

de teszünk mi még újat

és húzni fogunk
ujjat…”

– Szép tiszta rím. Van még belőle?

– Van:
 „Kommunisták halál
rátok

Eladtátok az országot

Beteljesül majd az
átok

Behasítjuk még a
szátok…”

Vojtekovszky elmosolyodott:
– Szándékában tulajdonképpen nem rossz.
– Nekem úgy tűnt, mintha a te paródiád volna. Bár nem hiszem, hogy valaha
is olvasott volna tőled.
– És nem tudod elképzelni, hogy a barátunk egyszer még megtanul írni?
– Mit szoktál mondani: majd ha a Flórián téren dalolnak a kőszáli kecskék.
– És arra sem alkalmas, hogy legalább egy riportot vagy élménybeszámolót
írjon a munkájukról? Szörnyűséges dolgok fordulnak elő. Néhány évvel ezelőtt
történt például egy baleset: a Nyugati pályaudvarnál egy üzemanyagkútból öt
köbméter benzin került a szennyvízbe, leúszott a csatornán, és a Dohány utcánál
robbant fel, meghalt három búvár. Lehet, hogy most is akadnak hasonló esetek,
meg kellene próbálkozni vele, nem?
– Én is ebbe az irányba tereltem, ha legközelebb jelentkezik, újra beszélek
vele.
Petra jött be a konyhából, óvatosan tartotta maga előtt a gőzölgő tálat:
– Üljetek asztalhoz.
– Mit főztél? – kérdezte Vojtekovszky.
– Nem kell udvariaskodnod, emlékezhetsz rá: csak egyetlen specialitásom
van, a milánói makaróni. Szedjetek magatoknak, és tegyetek rá sok sajtot, akkor
nem érzitek az ízét.
 Vojtekovszky nem nyúlt az ételhez, kibontotta a magával hozott csomagot,
egy kis kerek, lyuggatott, madártollban végződő kerámiatárgy került elő belőle:
– Ezt neked hoztam, Petra.
– Köszönöm. Mi ez?
– Indián álomfogó.
– Mire való?
– A navajo indiánok szerint az álmok befolyásolják életünk menetét. Az
éjszakai levegő megtelik jó és rossz álmokkal, ezeket szűri meg ez az álomfogó.
A jó álmok át tudnak suhanni itt a középső lyukon, és a madártollon keresztül
leereszkednek az alvó szemére. A rossz álmok viszont nem ismerik az utat,
belegabalyodnak a lyukak labirintusába, fogságba esnek, aztán a felkelő nap
szétoszlatja őket. Akaszd az ágyad fölé, és legyenek nyugodt éjszakáid –
Vojtekovszky felemelte a poharát. – Egészségetekre!
– Ne haragudj – mondta az asszony –, én már nem ihatok. Tegnap jártam az
orvosnál, és azt mondta, hogy elszámítottuk magunkat, április végén megjöhet a
baba. A napokban ide is költözik hozzánk az anyám, segíteni akar nekem. Aztán
az anyósommal váltják egymást.
– Most, ahogy rád nézek, nekem is úgy tűnik, hogy nemsokára szülni fogsz.
– Miből gondolod?
– Olyan az arcod, mintha valamilyen hosszú útra készülődnél.
Martin rábólintott, ő is úgy találta, hogy Petra vonásai elváltoztak az utolsó
néhány napban.
Hosszan elbeszélgettek, már elmúlt éjfél, mikor Vojtekovszky elköszönt.
Martin lekísérte, még nem járt lenn a nap folyamán, megnézte a postaládájukat.
Egy képeslapot talált benne, hátoldalán Radnóti Miklós fotójával. A lépcsőházi
lámpa gyenge fényében csak összehúzott szemmel tudta kivenni a dülöngő
betűket:
– „Egyszer majd meglátogatlak. Ne félj!”
– Valami kellemetlenség? – kérdezte Vojtekovszky.
– A volt nejem, Ágota levelez velem. Már itt is megtalált.
– Feltámadt benne az irodalmár, hogy költők képeit küldözgeti neked?
– Szerintem csak arra akart célozni, hogy Radnóti is kikeresztelkedett zsidó
volt, éppúgy, mint én.
– Nehezen bírod?
– Nagyon nehezen. Az őrülettel szemben nincs taktikám, a rendőrséghez
mégsem fordulhatok.
 – Az ilyen bajokkal együtt kell élni, éppúgy, mint a reumával. Jó éjszakát,
próbálj meg pihenni.
Visszaérve a lakásba Martin zsebre gyűrte a lapot, és az ajtón beakasztotta a
biztonsági láncot. Petra ott ült a leszedetlen asztal mellett, a férfi ki akarta vinni a
szennyes edényt a konyhába, de az asszony leintette:
– Hagyd ott, gyere, ülj ide mellém! – fejét Martin vállának támasztotta.
– Jól vagy?
– Nagyon jól. Úgy szeretem ezt a lakást, olyan, mintha egy léghajón
lebegnénk a város fölött, vagy a város egyáltalán nem is létezne.
– Lehet, csak attól félek, hogy a város mégiscsak létezik, és egyszer majd fel
is jön utánunk. Mocskosan és vérszomjasan ránk támad.
– El kellene felejtened ezt az örökös rettegést. Tudod, ha az ember fél
valamitől, felidézi azt, mert a félelemtől merevvé válik, és folyton rossz
döntéseket hoz. A festett rém lelép a falról.
– Nem hiszem, a bajokat semmiképp sem lehet elkerülni, de ha félünk
valamitől, csökkentjük a veszélyt, mert fel tudunk készülni rá. Most már bevallom
neked, hogy amikor építettük ezt a lakást, hosszan számolgattam: ha úgy adódik,
miképp tudnánk kimenekülni innen. Azt az ablakot azért vágattam alacsonyabbra,
hogy abba az irányba léphessünk ki a tetőre, mert nyilván az ajtó felől jönnének
értünk.
– És te végignézted ezt az utat?
– Igen. Úgy láttam, hogy egy padkán és egy létrán keresztül le lehet jutni az
utcára.
Az asszony elsírta magát:
– Szörnyű, hogy ilyeneken gondolkodol. Mi történt, hogy most előhoztad?
Martin nem akart beszélni a postaládában talált képeslapról, megrázta a fejét:
– Semmi különös, csak épp eszembe jutott.
Az asszony vállát csillapíthatatlan zokogás rázta, Martin nyugtatót adott be
neki, átkísérte a hálószobába, és segített neki levetkőzni; mikor lélegzetvétele
lecsendesedett, a férfi leoltotta a lámpát.
Elmosogatta a tányérokat, és rendet rakott a nappaliban, gyomra enyhén
kavargott a nehéz vacsorától, töltött magának egy pohár whiskyt. A bőr
karosszékbe húzódva olvasni kezdett, de a könyv ki-kicsúszott a kezéből.
Végiggondolta az estét, megbánta, hogy Petrát beavatta titkos félelmeibe –
nemcsak az asszony idegeire hárított ezzel felesleges terheket, de a saját
hangulatát is elrontotta vele, elvesztek a megszokott, nyugodt, esti órák. Letette a
könyvét, és hátradőlt a székben.
 Álmában, sötét éjszakai égbolt alatt, ismeretlen tájon járt. Nyugtalansággal
töltötte el az a tudat, hogy már órák óta meg kellett volna virradni, és még mindig
nem látszottak a hajnalt jelző fények. Egy elemlámpát tartott a kezében,
bekapcsolta és felfelé fordította a sugarát. A sötét lepel, mintha csak egy takarásul
kifeszített papírlepedő lett volna, hirtelen darabokra szakadt, és mögötte teljes
ragyogásban feltűnt a nap, hunyorogva nézett vele szembe.
– Gyuri!
Martin vonakodva nyitotta fel a szemét; égett a nagy mennyezeti csillár, Petra
ott állt a bőrszék előtt, már felvette a kabátját, kezében egy kis bőröndöt tartott,
mosolyogva közelebb hajolt a férfihoz:
– Elment a víz.
Martin nem értette, hogy mire mondja, azt hitte, az autónak történt valami
baja:
– Miért nyúltál hozzá? Vigyázni kellett volna egy új kocsira.
– Nem arról van szó, a fejvíz ment el, szülni fogok.
A férfi fogai összekoccantak az idegességtől, felugrott a karosszékből és
magára kapta a kabátját. Átfogta a felesége vállát:
– Hogy érzed magad? Kihívjam a mentőket?
– Nem kell, jobb, ha te viszel be a kórházba. De most telefonálnunk kell az
orvosnak.
Felkeltették a földszinten lakó rokonukat, és felhívták a Stefánia Kórház
szülész főorvosát, akihez Petra terhessége kezdete óta járt. Az orvost otthon
találták, megígérte, hogy azonnal elindul. Lementek az utcán parkoló kocsihoz,
Martin hiába próbált parancsolni remegő kezének, csak sokára talált bele a zárba
az indítókulccsal. Bekapcsolta a fűtést, de az áthűlt utastér csak nehezen
melegedett fel.
Már éjfél körül járt, csak egy-két hazafelé tartó kocsi suhant át az
ostorlámpák fénykörén. Martin érezte, hogy az este elfogyasztott whisky még
dolgozik benne, el akarta kerülni a kockázatos helyzeteket, ezért szinte lépésben
haladt. Kihúzódott jobbra – egészen a járdaszegélyig, a hídon átkelve pedig
többször is megállt. Megkönnyebbült, mikor végre feltűnt a Stefánia Kórház
épülete. Az éjszakai portás nyitotta ki a kaput, már várta érkezésüket:
– A főorvos úr már bejött.
Átvágtak a három utcára nyíló, hatalmas kórház hátsó udvarán, menet közben
Petra felkapta a fejét:
– Mi ez a szörnyű, édeskés szag?
Martin a szag forrását keresve körülnézett, tekintete megakadt egy közeli,
különálló pavilonon, melynek szürkére festett, kétszárnyú vasajtaja fölött egy
görbe nyakú lámpa égett, nyilvánvalóan a hullaház helyezkedett el benne. Ahogy
a közelébe értek, a bűz felerősödött. Martin nem gondolhatott másra, mint hogy a
pavilonban elromlott a hűtőberendezés, és a holttestek oszlásnak indultak.
Magához szorította Petrát, és sietősebbre vették lépteiket.
Megdöbbenve látták, hogy a kórház belsejében is mindent elborít a szenny. A
túltömött hulladékgyűjtő ládákból a padlóra folytak le a különféle használt
pólyák, tapaszok és papírdarabok, feltehetőleg a nappali műszakban dolgozó
takarítónőkre várt a feladat, hogy kiürítsék a ládákat. Martin fertőzéstől tartott,
elhatározta, hogy a szülés után a lehető leghamarabb kihozza majd a feleségét és a
gyereket.
Jelentkeztek az osztályon, a főorvos kisvártatva kijött elébük a folyosóra.
Martint megnyugtatta, hogy az öltözete makulátlan, és a tisztaság szaga árad
belőle. A szülész Petrát beljebb hívta, a férfit leültette a folyosón.
Martin megtörölte izzadó kezét, és hátradőlt a padon. Kinyitotta Petra
bőröndjét, olvasnivalót keresett benne, egy regényt talált, de nem tudta a betűkre
kényszeríteni a figyelmét. Az orvos egy fél óra múlva jött ki hozzá, Martin
felugrott a helyéről:
– Hogy van a feleségem?
– Minden a legnagyobb mértékben oké, szerkesztő úr, de még órákig
eltarthat, jobb volna, ha most hazamenne. Majd felhívjuk otthon.
– Inkább itt maradnék, még nincs telefon a lakásunkban.
– Nem kíván beülni addig a szobámba?
– Köszönöm, jó lesz itt.
– Ahogy gondolja. Adja ide a felesége holmiját.
Martin átadta a kis bőröndöt, aztán sétára indult a folyosó hosszában. Úgy
képzelte, mintha a megszülető gyerek már a város fölött lebegne, mint egy
távolból közeledő repülőgép, és összeszoruló szívvel kívánta, hogy baj nélkül
sikerüljön leszállnia. Szívesen tett volna valamilyen fogadalmat: egy évig lemond
a cigarettáról vagy az italról, vért ad a Vöröskeresztnek – önérzete is elfogadta
volna ezeket a babonás felajánlásokat, de belátta, hogy nem segít velük.
Óráját befelé fordította a csuklóján, hogy ne tekinthessen rá percenként, így
nem tudta, mennyi lehet az idő, mikor kinyílt a műtő ajtaja. A főorvos lépett ki, a
folyosó hűvösében bepárásodott szemüvegét törölgette.
– Gratulálok, Martin úr, kisfia van.
– Bemehetek a feleségemhez?
– Majd reggel nyolc óra után. Most pihenjen maga is, úgy látom, ráfér
magára.
 Martin félig kábultan elköszönt, pénzt keresett elő, és az előcsarnokból
telefonált az anyjának. Az asszony még ébren volt, számított a hívásra:
– Nagyon örülök, Gyuri, most vált teljessé a családunk. Legyen a fiad sokkal
boldogabb, mint mi voltunk.
– Köszönöm. Most hazamegyek.
– Nem akarsz inkább ide jönni? Ne menj az üres lakásba.
– Dolgom van otthon. Megkérlek rá, hogy reggel hívd fel az ismerősöket, és
szólj nekik.
– Mi lesz a gyerek neve?
– Dániel. Ebben maradtunk Petrával.
Martin nem emlékezett rá, hogy hol hagyta a kocsiját, hosszan keresgélte a
rosszul megvilágított udvaron, a bejárat közelében talált rá. Hazafelé tartva
figyelte az elmaradó utcákat, megpróbálta elképzelni, hogy a fia valamikor
ugyanezen a környéken jár majd. Megfogadta magában: mindent megtesz, hogy
az ő élete már szabad és gondtalan legyen.
Átfagyva szállt ki a kocsiból, felsietett a lépcsőn, és az összes lámpát
meggyújtotta a lakásban. Új üveg whiskyt bontott, töltött magának, poharát egy
elképzelt koccintásra emelte.

Tizenharmadik fejezet

Hazafelé tartva, kint az utcán, Borsos arcát megcsapta az aszfaltról felszálló

langyos pára, a levegőben még hét óra után is ott lappangott a természetes
világosság maradéka, sápadtabbá téve az ostorlámpák fényeit. Ebben az évben
először érezte meg a tavasz közeledtét, nem szállt villamosra, hanem lesétált a
metróig. Otthon, a munkásszálló portáján megállította az éjszakai ügyeletes:
– Borsos, baj van, feltörték a szekrényét. Már jártak kint a rendőrök, azt
mondták, visszajönnek egy óra múlva.
A szekrények a szoba előterében álltak, Borsos, mivel állandó lakónak
számított a szállón, két külön osztatban tartotta a holmiját, mindkettőről
lefeszítették a lakatot, és tartalmukat szétszórták a padlón. A rendőrök
visszatéréséig semmihez sem nyúlhatott, így csak a tekintetével mérte fel, hogy
mit vittek el. Úgy találta, ruháiból nem hiányzik, és a piros magnetofonos rádiót is
ott látta a belső szekrény sarkában. Pénzét, igazolványait, mint mindig, most is
magánál tartotta.
 A rendőrök hamarosan megjöttek, ujjlenyomatokat rögzítettek, és
nejlonzacskóba tették a lefeszített lakatokat, utána megengedték Borsosnak, hogy
megvizsgálja a szekrényeit.
– Mit vittek el? – kérdezték.
A fiúnak csak most tűnt fel, hogy hiányzik az a kisebb sporttáska, melyben
könyveit és régebbi kéziratait tartotta. Pillanatok alatt felmérte: a versek között
számos olyan akadt, melyekből politikai ügyet lehetne keverni, könnyen bajba
kerülhet, ha elvállalja a szerzőségüket. Letagadni viszont nem merte:
– Így, első pillantásra, nem tudom.
– Szóval nem hiányzik semmi? – kérdezték a rendőrök.
– Úgy látom, hogy nem.
– Akkor visszapakolhat, de valamelyik nap be kell jönnie a kapitányságra.
Kiállították az idézési formanyomtatványt és eltávoztak. Borsos összeszedte a
holmiját, és rendet rakott a szekrényben, utána lement a portára, szerszámokat
kért, megpróbálta ideiglenesen helyrehozni a zárat. Ahogy töprengett, egyre
inkább megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a betörés mögött valamilyen
csapda rejlik, úgy gondolta, értesítenie kell Martint a történtekről. A szállóról
azonban nem akart telefonálni, gyanakodott, hogy a portás és néhány lakótársa is
a rendőrség beszervezett emberei közé tartozik.
Másnap, a munka rövid szüneteiben többször is megpróbálta az irodából
felhívni Martinékat, de senki sem vette fel a kagylót. Elhatározta, hogy este
személyesen keresi fel őket. Az autóbusz-végállomásnál még egyszer beállt egy
telefonfülkébe, ezúttal több szerencsével járt, Martinné jelentkezett:
– Halló, Martin-lakás.
– Jó estét kívánok. Martin Györggyel szeretnék beszélni.
– Nincs itthon, ki keresi?
Borsos visszaemlékezett az álnévre, melyben megállapodtak:
– Tóth József vagyok.
– Maga az? Nemsokára megjön a fiam, ha akar, jöjjön fel, és várja meg.
Martinné most már gyanakvás nélkül fogadta, beinvitálta a belső szobába, az
asztalra kikészített két csésze teát:
– Úgy emlékszem, a múltkor nagyon ízlett magának a jázmintea. Tegyen bele
cukrot vagy mézet, bár szerintem natúran a legjobb.
Borsos belekortyolt a teába és körülnézett, a konyhai garnitúrához hasonlóan
az ülőbútorok és a szekrények is túlméretezetteknek tűntek, feltételezte, hogy ezek
is egy nagyobb alapterületű lakásból kerültek át ide. Hirtelen enyhe naftalinszagot
érzett, mely a tea gőzébe is belekeveredett, elundorodva tette le a csészét. Az
állólámpa fényében egy könyvet látott a fotel karfáján, Rudyard Kipling
verseskötetét.
– A fiam hozta nekem. Ismeri Kipling nevét?
– Nem. Kevés régi költőt olvastam.
– Én pedig lassan már csak a száz évnél öregebb szerzőket szeretem – mondta
az asszony –, szeretném megtalálni azt a pontot, ahol a dolgok végképp
elromlottak. Vagy ebben az esetben a Bibliát kellene elővennem, a legelsőt, a
Teremtés Könyvét.
Borsos idegenkedve hallgatta. Úgy találta, hogy Martinné ugyanabban a
modorban beszél, mint a fia, csattanókra kihegyezett, önmutogató mondatokban,
ahol a fogalmak elveszítik természetes körvonalaikat. Félt, hogy ellenszenve kiül
az arcára is, ezért sietve közbekérdezett:
– És jut ideje olvasni?
– Már tavaly elvonultam nyugdíjba – mondom: elvonultam és nem elküldtek!
Sok az ellenségem, és nem akárkik, Martin Pálnét talán félre is tudták volna
állítani, a férjem egyszerű könyvelő volt, és már lassan negyven éve halott, de
Weiner Margitba nem mertek belekötni.
– Az kicsoda?
Martinné bocsánatkérően mosolygott:
– Ne haragudjék, ha ilyen bonyolultan fogalmazok – ez mindenkinek közös
hibája, aki sokat van egyedül, és megszokta, hogy önmagával társalog, sokszor
áttéved harmadik személybe. Ezért is hív a fiam „Living Dead”-nek, élő
halottnak, azt mondja, már rég meghaltam, csak még nem szóltak nekem róla.
Kedves, ugye?
– Igen, érdekes.
– Nos, Weiner Margit az én lánykori nevem, ezen a néven kapcsolódtam bele
az illegális mozgalomba, még tizenhét éves koromban. Hamarabb kaptam meg az
első börtönbüntetésemet, mint az érettségi bizonyítványomat. Egyszerre buktam le
azokkal, akik most az ország és a párt első emberei. 1944-ben deportáltak
Mauthausenbe – figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját –, mint kommunistát, és
nem mint zsidót! Tudja, én nem szégyenlem, hogy az én apám egyszerű szatócs
volt, minden reggel járt tanulni a zsinagógába, de büszke vagyok rá, hogy tettem
annyit a szocializmus eszméjéért, ellenségeinkkel szemben, hogy ha egyszer
felakasztanak majd, azért teszik, mert kommunista voltam, és nem azért, mert
zsidó. Ezt a halált megváltottam az életemmel, és ezt a jogot nem hagyom
elvitatni magamtól. De messzire kalandoztam, miről is beszéltünk?
– Arról, hogy ment el nyugdíjba.
– Igen. A Pártközpont kulturális osztályán dolgoztam, és tavaly nálunk is
elindult egy belső ellenzéki szervezkedés a „régi gárda” ellen. Én felülálltam
azon, hogy ilyen törpék támadásainak a célpontja legyek, csak én magam
dönthettem arról, hogy felkelek-e a helyemről vagy sem. Ki akartam várni, amíg
ezek a szervezkedők megbuknak, ha ez bekövetkezik, én másnap beadtam volna a
lemondásomat – aztán úgy alakult, hogy mégsem maradhattam tovább.
– Miért?
– A fiam miatt. Tölthetek még egy csésze teát?
– Nem, köszönöm, nem kérek.
– Bennem már csak az egymillió csésze tea tartja a lelket – Balzacról
mondták ezt és a kávéról, szerény vagyok, ugye? Ismernie kellett volna Gyurit
néhány évvel ezelőtt, úgy éreztem, mintha a saját fiatalságom tért volna vissza
benne. Idealista volt, megszállott híve az emberiségnek, egy kis Saint Just. Fel
akarta rázni maga körül az egész közömbös, korrupcióban, anyagias célokban
elmerülő világot. Még gimnazista korában összeállt néhány társával, és járt
tüntetni az amerikai követség elé a vietnami háború ellen. Be kell vallanom,
büszke voltám rá.
Martinné levette szemüvegét, és egy vékony zsebkendővel megtörölte a
szemét:
– Ez a kis társaság aztán együtt került be az egyetemre, ahol politikai
kalandorok is hozzájuk csapódtak, provokálták őket, és egy szélsőbaloldali,
szektás, úgynevezett kínai típusú összeesküvésbe keveredtek. A rendőrség
lecsapott rájuk, és, most is ezt mondom, keményebben bántak velük, mint kellett
volna. Letartóztatták őket, és vádat emeltek ellenük. Bementem a
belügyminisztériumba és vertem az asztalt: csak a baloldali ellenállókkal szemben
mertek fellépni, a jobboldal, a fasiszták előtt gazsuláltok! A rendőrfőnökök és az a
sok részeges senki körülöttük, akik már reggel tízkor támolyogtak az italtól, az
öntudatomra hivatkoztak: meg kell értened, elvtársnő, a munkáshatalmat védjük!
Bejelentkeztem Kádár Jánoshoz, ő intézkedett, hogy engedjék ki a fiúkat a
börtönből, felfüggesztett ítéletet kaptak. Szinte még gyerekek voltak, nem tudták
feldolgozni azt a sokkot, hogy a rendőrség sarokba szorította őket,
szembefordultak az egész rendszerrel – legalábbis a szívükben. Bocsánat.
Az öregasszony kiment a fürdőszobába, néhány perc múlva hallatszott, hogy
lehúzza maga után a vécét. Arcán bocsánatkérő mosollyal tért vissza:
– Bocsánat, a sok tea.
Borsos, hogy leplezze az undorát, vaktában kérdezett:
– Azután mi történt?
– Néhány évig úgy éltek, mint a hozzájuk hasonló fiúk általában, de aztán
újra összekerültek, most már más célkitűzésekkel. Nyílt leveleket fogalmaztak,
aláírásokat gyűjtöttek, kapcsolatot építettek ki a szerveződő ellenzékkel, a cseh és
lengyel ellenállókkal, de megtartották az önállóságukat, ők hozták létre a
„Jelzőtűz”-et. És akkor, amire az ellenségeim nem tudtak rákényszeríteni,
megtettem magamtól: felálltam a helyemről, elmentem nyugdíjba. Nem hiszek a
kollektív, vagy mondjuk úgy, családi felelősségben, de ízléstelennek találtam
volna, ha ugyanaz a név szerepel a párt hivatalos közleményeiben, mint egy
illegális ellenzéki újság impresszumában. Csak a tanácsadó testületet segítem,
társadalmi munkában. Így most már nem vagyok több, mint a fiam anyja, unokám
nagyanyja, volt és jelenlegi menyeim anyósa.
– Ezek szerint kibékült a fiával?
– Ami az elveit illeti, soha nem fogom megérteni, hogy fordulhat az ellen a
rendszer ellen, amely felnevelte őt. A fél életemet odaadnám, ha újra úgy
beszélgethetnénk, mint néhány évvel ezelőtt. De bármennyire is különbözik a
politikai felfogásunk, azt egyszerűen nem bírnám elviselni, hogy újra a börtönbe
kerüljön.
Martinné egy fürkésző pillantást vetett Borsosra:
– Maguk egy hajóban eveznek, így nyíltan beszélhetek, az én lakásom
egyelőre tabu a rendőrök előtt, legalábbis nem kapnak engedélyt rá, hogy
átléphessék a küszöbömet, és házkutatást tartsanak. És ebből sok dolog
következik.
Borsos korábban nem értette, hogy Martin miért az anyja címét adta meg a
nyugati rádióban elhangzott felhívásában, most fogta fel, hogy anyja tekintélyét
próbálta felhasználni fedezékül akciójához. Gyáva és aljas dolognak tartotta, de
most is vigyázott az arcára, az órájára nézett:
– Már fél kilenc, indulnom kell.
– Nem várhatna még egy pár percet?
– Ki kell érnem Újpestre, reggel hatkor kezdődik a munka.
– Nagyon sajnálom, hogy elkerülték egymást Gyurival. Üzen neki valamit?
Borsos nem akarta közölni jövetele valódi okát, hogy szekrényéből ellopták a
régi kéziratait tartalmazó sporttáskát, és ezzel kapcsolatban beidézték a
rendőrségre, úgy találta, ez nem tartozik az öregasszonyra.
– Személyes ügyben szerettem volna beszélni vele.
– Miben maradjunk: ő jelentkezik magánál, vagy maga nála?
– Jobb volna, ha ő hívna fel a szálláson, esténként mindig otthon vagyok.
Köszönöm a teát.
Borsos biccentett, és felállt a helyéről, ahogy kilépett, hallotta, hogy
beakasztják mögötte az ajtóbiztosító láncot. Kint a ház előtt körülnézett, de hiába
kereste Martin sárga, japán kocsiját. A végállomáson már kifelé villogott a busz
irányjelzője, fájós lábát húzva futásnak eredt, és sikerült felkapaszkodnia.
Lihegve behúzódott a vezető mögötti ülésre, és, amint egy idő óta szokásává
lett, megpróbálta levonni az éppen lefolytatott beszélgetés tanulságait. Nem akarta
megengedni magának, hogy Martinné nyájas modora és panaszkodása
meglágyítsa a szívét, az öregasszony visszavonultan is ahhoz a rendszerhez
tartozik, mely, ha a helyzet úgy alakulna, irgalmatlanul elbánna vele. Azt is
felfogta, hogy ha a következő nemzedékre, Martin Györgyre és társaira szállna át
a hatalom, tulajdonképpen változatlanul folytatódna minden, az ő helyzete semmit
sem javulna.
Gondolatai elkalandoztak, az jutott eszébe, hogy Martinné legalább tizenöt
évvel idősebb, mint az ő anyja volt, és most is él, méghozzá olyan gazdag és
nyugodt környezetben, mely az ő anyjának sohasem jutott ki. Ezt olyan
igazságtalannak érezte, hogy összeharapta a fogait.

Az idézés szerdán tíz órára szólt a kerületi rendőrkapitányságra, Borsos

szabadnapot vett ki a munkahelyén. A kapuban álló rendőr először egy számozott
fémkorongot nyújtott át neki, majd újra megnézve az idézést, egy belépési
engedélyt is kitöltött, és a bal oldali folyosó felé irányította.
Borsos leült a papíron feltüntetett szoba előtt, a kényelmetlenül kemény
műanyag széken is elálmosodott, most jött ki rajta az elmúlt hetek fáradtsága,
összerezzent, mikor szólították. Bent az irodában, egy kopaszodó, szemüveges,
bajuszos, civil ruhát viselő férfi fogadta, bemutatkozott, de Borsos nem értette a
nevét, csak az utána említett századosi rendfokozatot.
A fiút meglepte, hogy az iroda falait egy diákszálló szobájához hasonlóan,
színes fotókkal, rajzokkal, tréfás feliratokkal aggatták tele, és a rendőrtiszt is
inkább egy nevelőtanárra emlékeztetett nyugodt, visszafogott hanghordozásával:
– Látom álmos, igyunk egy kávét?
Borsos határozatlanul bólintott, a rendőr felvette a telefont, és két kávét
rendelt, aztán az írógép mögé ült:
– Addig essünk túl a hivatalos részen. Közlöm önnel, hogy sértettként
hallgatom ki, kérdéseimre köteles az igazat válaszolni, a hamis vallomást a
törvény szigorúan bünteti.
Két ujjal, de gyakorlott mozdulatokkal gépelve felvette Borsos személyi
adatait, közben behozták a kávét, a százados hátradőlt a székén, és nyújtózkodott:
– Kér cukrot vagy tejet?
– Nem, keserűen szeretem.
– Pedig azt mondják, hogy a koffein hamarabb felszívódik cukorral. –
Borsosra nézett, aki feszült arccal figyelte a szavait, elmosolyodott. – Ebben a
kávéban nincs drog vagy idegméreg, nyugodtan megihatja.
Mikor a fiú letette az üres csészét, a százados újra az írógép fölé hajolt:
 – Akkor folytassuk. Mit tud elmondani a betöréssel kapcsolatban? Mit tartott
a szekrényben, és mit vittek el belőle?
Borsos megismételte azt, amit a helyszínelő rendőröknek már elmondott, a
százados bele-belenézett az asztalán fekvő jegyzőkönyvbe, minden tételnél
helyeslően bólintott:
– Szóval semmi sem hiányzik?
– Semmi.
– Akkor, mit gondol, miért törték fel a szekrényét?
Borsos vállat vont:
– Talán pénzt kerestek.
– És nem találtak?
– Nem, a brifkómat mindig magammal hordom.
– A ruháiból sem loptak el semmit? Úgy látom, divatos holmikat hord,
felkelthették a figyelmet.
– Mindenem megvan.
– Akkor, mielőtt leírnám, még egyszer megkérdezem: nem vittek el semmit
magától?
– Már mondtam, hogy nem.
– Ne idegeskedjen, sajnos ez egy ilyen munka. Akkor ezt most lekopogjuk –
mikor befejezte, felemelte a fejét. – A szobatársait is kihallgattuk, szerintük
magának volt egy kék színű, fehér csíkos, Adidas márkájú sporttáskája, ez
megvan?
– Nincs.
– Mi történt vele: eldobta, elvesztette, elajándékozta?
Borsos gyomra összehúzódott az idegességtől, de állta a mosolygó rendőrtiszt
pillantását:
– Nem, ez a táska csakugyan ott volt a szekrényben, de már tönkrement;
elszakadt a füle, a sarkánál kihasadt. Nem tartottam fontosnak megemlíteni.
– Igaz, egy ilyen vacak táska csak a port fogja. Miért nem dobta ki már
korábban? Gondolom, tartott benne valamit.
– Igen, ebben gyűjtöttem össze a szennyest.
A rendőrtiszt elmosolyodott:
– Azt mondja, a szennyest? Ez jó: a szennyest. És miért nem mondta, hogy
ellopták a fehérneműjét?
– Mert nem volt a táskában semmi. Épp akkor mostam.
 – Attól félek, hogy nem én állítok fel kelepcéket magának, hanem maga
nekem. Hogy ne essek bele, mert azért azt röstellném, szeretnék tisztázni valamit.
A százados a faliszekrényhez lépett, és egy kék színű, fehér csíkos Adidas
sporttáskát vett ki:
– Ez a magáé? Illetve nem kérdezem, hanem állítom, hogy ez a magáé.
Elismeri, vagy kívánja, hogy bizonyítsam?
– Nem kell, csakugyan az enyém. Hogy került magukhoz?
– Megtaláltuk a betörőnél.
– Ki vitte el?
– Majd ezt is megtudja, egyelőre én kérdezek – a sporttáskát átemelte maga
elé az asztalra. – Szívesen visszaadnám magának, de egyelőre bűnjelként kell
kezelnünk. Úgy látom, rosszul emlékszik: a táska füle nincs elszakadva, elég jól
bírja most is a súlyt. Lehet, hogy nem is szennyest tartott benne, hanem valami
mást? Ez már a második kelepcéje, úgy látom, nagyon kell vigyáznom magával.
Szóval, mi volt benne, illetve mi van benne?
Borsos nem válaszolt.
– Akkor kénytelen vagyok kinyitni.
A százados végighúzta a cipzárat a táskán, az előkerülő könyveket és
kéziratokat egy halomba rakta az asztal lapján.
– Azt is tisztáznunk kell, hogy ezek a könyvek és folyóiratok a maga
tulajdonába tartoznak-e, és ezeket a verseket maga írta-e? Ha elismerné, sok időt
megtakaríthatnánk.
Borsos tétovázott, attól tartott, hogy valamilyen idegen anyagot is
közékevertek:
– Megnézhetem?
– Parancsoljon.
Végiglapozta a könyveket, és a kéziratokat is átnézte, más kezétől származó
feljegyzéseket, jeleket keresett, mikor befejezte, bólintott:
– Igen, ezek az én könyveim.
– És a verseket is maga írta?
– Igen.
A százados legépelte Borsos beismerését, és mivel a lap aljára értek, aláíratta
vele.
– Szóval maga az a bizonyos „ismert idegen, ki felajzott idegen az új kort
zengem”.
– Elolvasta?
 – El. Be kell vallanom, nem sokat értek az irodalomhoz, mielőtt a céghez
kerültem volna, tengerésznek készültem – de mint egyszerű és nyájas olvasónak,
nagyon tetszettek az írásai. A sok érthetetlen „költemény” után végre valami, amit
én is fel tudok fogni…
Bár tudta, hogy ellenségével áll szemben, Borsos mégis belepirult a
dicséretbe. A százados belelapozott a kéziratokba:
– …De itt, sajnos, nem a művészi szempontok számítanak. Ezek a versek
kimerítik a fél büntető törvénykönyvet, megvalósítják a rendszerellenes izgatást, a
felbujtást ellenforradalmi cselekményekre, felelős vezetők rágalmazását és így
tovább.
– Ezeket csak magamnak írtam, senki más nem olvasta. Ezt szerintem a
törvény nem tiltja.
– Azt mondja? Amennyire látom, ez a szöveg sokadik másolat, hová lett az
első, a második és a többi példány? Egyről sejtjük hol lehet; lent, Mezőszegen,
egy bizonyos hölgynél…
– Őnála nincs semmi. Különben se keverjék bele az ügybe!
– Ez nem rajtam múlik, ha valami köze van az ügyhöz, őt is ki kell
hallgatnunk. A másik példány hollétét viszont bizonyosan tudjuk: Martin
Györgynek adta át, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy leközöltesse a „Jelzőtűz”
című, illegális kiadványban. Alapos okunk van feltételezni, hogy a kéziratot
Martin más személyeknek is megmutatta, tehát ez izgatás, és a többi ezzel
kapcsolatos bűncselekmény nagyobb nyilvánosság előtt valósult meg – és ez már
nem haboskávé kuglóffal. Mit szól hozzá?
Borsos szembefordult a rendőrtiszttel:
– Megmondaná nyíltan, hogy mit akarnak tőlem?
– Szeretném, ha megértené, hogy rossz lóra tett. Ezen az ügyön maga csak
veszíthet.
– Én? Nekem nincs mit veszíteni.
– Elhiszem, hogy most nehezen él, nem leányálom naponta leszállni a
csatornába, biztos az is bántja, hogy nem jelennek meg a versei, de tudnia kell:
Martin és a hozzájuk hasonlók nem azért akarják megdönteni a rendszert, mert az
a céljuk, hogy maga könnyebben érvényesüljön! Maga beszélgetett Martinnal,
ismeri az elképzeléseit: abban a világban, ahol az ő kezükbe kerülne a hatalom,
egy munkásfiúnak nem volnának esélyei. Mi többet tudunk segíteni, ha…
A százados nem fejezte be a mondatot, Borsos megrázta a fejét:
– Nem tudom, mit akar kihozni belőle, de én nem leszek „tégla”!
– Ne keverje össze a fogalmakat; senki sem akarja beszervezni magát. Egy
rövid ideig tartó alkalmi együttműködést ajánlok, néhány információt várunk
magától, erre sokkal nagyobb és híresebb emberek is hajlandók voltak.
Természetesen garantáljuk a teljes titoktartást.
– Szerintem ezt hívják „tégla”-munkának.
– Azt hiszem, akárhogy hívják, magának nincs más választása, túl messzire
ment.
Borsos elfordította a fejét és nem felelt, a százados lezárta a jegyzőkönyvet:
– Gondolom, egy alkalomra ennyi elég volt. Jöjjön vissza valamikor a jövő
hét közepén, akkor majd folytatjuk – egy papírszeletre felírt egy telefonszámot –,
ne a központi számon hívjon, hanem ezen, könnyebben elér. Figyelmeztetem,
hogy mindaz, amiről most beszélgettünk, államtitoknak számít, és ha közli
valakivel, súlyos büntetést kaphat. Kíván még valamit?
– A könyveimet és a füzeteimet visszakaphatom?
– A könyveket elviheti, a füzeteket viszont egyelőre itt kell tartanom. Még
nem tudom, minek minősítik majd őket: jó szándékú irodalmi kéziratoknak vagy
bűnjeleknek. Legyen szíves, adja ide a belépőjét.
Borsos berakta könyveit egy reklámszatyorba:
– Kérdezhetek én is valamit?
– Tessék.
– Azt mondta, elfogták azt az illető személyt, aki feltörte a szekrényemet.
Szembesítenének vele?
A százados elmosolyodott:
– Természetesen, majd értesítjük, mikor aktuális lesz – átnyújtotta a
belépőcéduláját. – Akkor várom a hívását, Tóth úr.
Borsos megdöbbenve vette tudomásul, hogy lehallgatták a telefonhívását, és
az álnevét is megfejtették, nem tudott megszólalni, egy biccentéssel köszönt el.
Idegességében mohón megkívánta az édességet, beállt egy közeli cukrászdába, és
megevett négy puncsos bevonatú minyont – ahogy eltelt a süteménnyel, lassan
megnyugodott. Eszébe jutott megállapodása Martinnéval, hogy ezen a héten
délutánonként a szálláson tartózkodik majd, és várja Martin hívását. Hazafelé
indult.
Otthon megkérte a portást, szóljon fel neki, ha telefonon keresik, aztán
végigdőlt az ágyon. Még mindig felzaklatva a kihallgatástól, azt latolgatta
magában, hogy fenntartsa-e a kapcsolatot Martinnal. Úgy gondolta, csak akkor
érdemes vállalnia ezt a veszélyt, ha megfelelő ellenértéket kap érte: a szerkesztő
megígéri neki, hogy hamarosan megjelenteti a verseit. Eltervezte a követendő
taktikát is, azt semmiképp sem akarta közölni, hogy behívatták a rendőrségre és
kihallgatták, feltételezte, hogy gyanút keltene, és Martin hosszan faggatná
vallomása részleteiről.
 A szerkesztő csak hat óra után jelentkezett, abban állapodtak meg, hogy a
Déli pályaudvar indulási oldalánál elhelyezkedő taxiállomásnál találkoznak.
Borsos azt hitte, hogy földalattival jön majd, de néhány perccel a megbeszélt
időpont után bekanyarodott elé a már ismert sárga, japán kocsi. Martin kinyitotta a
jobb oldali ajtót és intett, hogy szálljon be. Gázt adott, közben hosszan figyelte a
visszapillantó tükröt.
– Lehet, hogy tévedek, de mintha egyetlen kocsi sem követne. Már itt sincs
rend? Panaszt fogok tenni.
– Hová megyünk?
– Anyámhoz. Viszonylag még nála lehet a legnyugodtabban beszélgetni.
Borsos nem szívesen ment az öregasszony lakására, óvatosan rákérdezett:
– Nincs valami más hely, ahol találkozni szoktatok?
Martin a szeme sarkából ránézett:
– Most provokálsz vagy provokálsz?! Nem tudom, hogy elhiszed-e, de én
kevés titokba vagyok beavatva. A keményebb konspirációt nem én tartom a
kezemben, ezeket a dolgokat nálam sokkal rámenősebb fiúk intézik. Ha lehet,
többé ne hozd elő ezt a témát.
– Rendben van.
– Anyám mondta, hogy kerestél. Sajnálom, hogy hiába vártál, kint voltam
Bécsben, tegnap jöttem haza.
Megérkeztek a lakótelepi ház elé. Martin egy doboz Mozart bonbont vett ki a
kesztyűtartóból, bent a lakásban átnyújtotta az anyjának:
– Öreg „Living Dead”! Tudom, hogy mindent gyűlölsz, ami német, de ennek
az egynek nem tudsz ellenállni.
Az asszony felbontotta a dobozt, és megkóstolta a bonbont, a gyönyörűségtől
lehunyta a szemét. Martin átment a belső szobába, behúzta maga után az ajtót,
aztán kisvártatva kiszólt:
– Hová raktad „Tóth úr” kéziratait?
– Ott van a kis szekreterben.
– Hányszor mondjam már neked, hogy nem oda kell tenni! Egy átlagosan
értelmes ember harminc ismétlésre megjegyez egy utasítást.
Martinné nem válaszolt, megbántottan tette le az asztalra a Mozart-képpel
díszített dobozt. Az író, kezében a dossziéval, visszatért, intett Borsosnak:
– Menjünk ki a konyhába – visszafordult anyja felé. – Légy szíves, főzz két
kávét, illetve egy kávét és egy teát.
A dossziét a konyhaasztalra tette, elégedetlenül lapozta végig:
 – Szóval ezek az új műveid?! Miért nem gépelteted le őket, kiugrik a
szemem, amíg megfejtem a hieroglifáidat.
Borsos leszegte a fejét, szeme sarkából figyelte, ahogy az író átfutja a
lapokat, majd az oldalt álló székre dobja. Közben az asszony behozta a csészéket,
Martin fel sem nézve az olvasásból, a kávéjáért nyúlt. Mikor az utolsó verssel is
végzett, az egész papírköteget maga elé emelte:
– Rosszak. Még rosszabbak, mint a múltkoriak.
– Mi a bajuk?
– Az irodalomban nincs nehezebb dolog, mint azt elmagyarázni, hogy valami
miért rossz. A jót könnyű, mit kellene magyarázni Tolsztojon, vagy Thomas
Mannon?!
– Én mégis szeretném tudni, ha lehet. Én megpróbáltam úgy írni, ahogy a
múltkor tanácsoltad, de előfordulhat, hogy rosszul értettem valamit. Mi a baj?
– Azt látom, hogy megpróbáltál váltani, egy marxista esztéta biztos úgy
fogalmazna, hogy „a lírádban megjelent a magánélet, a szubjektív szemlélet”. Ez
lehet, hogy igaz is, de milyen színvonalon?
Martin beleolvasott a versekbe:

– „De meddig?
Keddig?

Mikor ma hétfő

és szerdán már
késő!…

Azután
töredezik, mint

Fiatal
lánchegység,
miből
 Az Idő röghegységet rágott…” – Martin becsapta a kéziratot. – Nem érzed,
öregem, hogy „eskedsz”?!
– Az mit jelent?
– Eredetieskedsz, népieskedsz, játszod a forradalmárt, a prófétát.
– Úgy gondolod, hogy nem érdemes csinálnom az egészet?
– Meg kell mondanom, hogy eleinte többet éreztem benned, mint amennyit
ezek az írások teljesítenek. De ne hallgass rám, mert én egészen biztos, hogy
elfogult vagyok veled szemben. Egy alapvető felfogásbeli különbség van köztünk.
Én polgárnak érzem magam, örököltem a klasszikus citoyen-hagyományokat.
– Ez a szó mit jelent?
– A szellemi értelemben vett polgárt.
Borsos felírta, Martin szelíd gúnnyal nézett rá:
– Gyűjtöd az idegen szavakat? Sajnos, ebben sem vagy eredeti. Gorkijnál
szerepel egy öreg csavargó, aki varázserőt tulajdonít nekik. Azt hiszi, ha össze tud
állítani egy kiáltványt idegen szavakból, akkor összeomlik az egész régi világ. De
térjünk vissza az alapállásunkra. Én polgárnak érzem magam, ha elégedetlen
vagyok azzal a szabadságfokozattal, mely a magánéletemben kijut nekem, akkor
megpróbálok szabadon gondolkodni és beszélni, hogy javítsak a helyzetemen.
Ezzel áll szemben az erőszakkultusz – mindenkit ellenségnek tekintünk, csak az
erőszak segítségével teremthetjük meg a magunk helyét a nap alatt, ez a módszer
pedig óhatatlanul fenntartja a szabadság sérelmeit. Javíts ki, ha tévedek, de úgy
gondolom, benned is valami hasonló fortyog.
Martin megitta kávéja kihűlt maradékát, mikor letette a csészét, jóindulatúan
csippentett a szemével:
– Nem akarlak nevelni téged, pláne meggyőzni, tudom, hogy minden költő
egy király, és hogy jövök én ahhoz, hogy egy királlyal vitatkozzak?! Csak azt
szeretném, ha legalább annyira megértenénk egymást, hogy tovább tudjunk
próbálkozni a közös munkával.
Borsos sértődötten kérdezett vissza:
– Miért fontos ez?
– Itt kölcsönös érdekek alakultak ki: neked szükséged van a „Jelzőtűz”-re,
mert ez az egyetlen esélyed, hogy valahol megjelenhess, és nekünk is szükségünk
van rád, mert olyan jelentést hozol a mélyből, melyhez mi, helyzetünknél fogva
nem juthatunk hozzá. Adjunk egymásnak még egy esélyt. Ne verseket fabrikálj,
mert ez egyelőre nem megy neked, írd le az életed valamelyik szakaszát,
eseményeit, vagy még inkább: próbálkozz meg a riporttal. Rajzold meg a
munkahelyedet, a környezetedet, ez technikailag sokkal könnyebb feladat, mert
nem kíván semmiféle áttételt. Ha ez sem sikerül, megígérem, hogy nem
erőszakoskodom tovább.
Borsos úgy találta, hogy egész kapcsolatuk során mindig őrá hárult minden
munka és a felelősség egész terhe, Martin semmi mást nem tett, mint hogy nemet
mondott. Csak nehezen fogta vissza indulatait, de felmérte, ha kimondja, amit
gondol, az okvetlenül szakításhoz vezetne, bólintott:
– Rendben van, majd megpróbálom.
– Adok neked egy-egy példányt az első három számunkból, találsz bennük
néhány példát, melyekből kiindulhatsz.
Borsos átvette a füzeteket, és felállt a székéről:
– Nekem is volna egy kérésem, szeretném, ha visszaadnád a verseimet.
– Tudod mit? Nem adom. Itt tartom zálogban, mert te most úgy megsértődtél,
hogy elmégy, és soha többé nem jelentkezel.
– De nekem most kellenének ezek a kéziratok. Szeretnék együtt látni
mindent, amit eddig írtam, és nincs másik példányom.
Martin fölkapta a fejét:
– Hogy lehet az? Hová lett a többi?
Borsos előzetes elhatározásához híven nem akart beszámolni a betörésről és a
rendőrségi kihallgatásról, kitérőleg válaszolt:
– Leküldtem vidékre egy régi szerelmemnek.
– Megbízható az illető?
– Igen, de tőle most nem tudom visszakapni.
– Csak vicceltem ezzel a zálogosdival, bármikor visszakaphatod a verseidet,
ha szükséged van rájuk. Szerintem egyébként jobb helyen vannak itt, mint nálad a
munkásszálláson. Itt védve vagy a lebukástól.
– Ha esetleg mégis lebuknánk, mire ítélhetnek téged vagy engem? Mi jár
izgatásért vagy összeesküvésért?
Martin nevetett:
– Ebben az országban legalább öt éve nem ítéltek el senkit összeesküvésért
vagy izgatásért.
– De téged is letartóztattak.
– Az igaz, de úgy jöttem ki, hogy én szabhattam meg a feltételeket.
– És akkor miért követnek téged a rendőrök? Olyan nyíltan, hogy
mindenkinek feltűnik?
– Mit gondolsz, ha akarnák, nem tudnák álcázni magukat? Nem olyan
hülyegyerekek ők. Azért alkalmazzák ezt az úgynevezett nyílt követési módszert,
mert már beérik azzal, hogy megpróbáljanak elriasztani engem a munkámtól.
Össze-vissza kapkodnak a főnökeik, és a nyomozó is bizonytalanná válik, ha nem
kap pontos és egyértelmű parancsokat. De hogy jutott ez az eszedbe, történt
valami veled? Megkeresett a rendőrség?
– Nem, csak úgy gondolkoztam róla.
Csöngettek, Borsos hallotta, hogy az asszony ajtót nyit, köszön valakinek, és
a belső szobába vezeti. Martin is az előszoba felé figyelt, arcán egy rándulás
jelezte, hogy számított az új vendég érkezésére, búcsúzóul kezet nyújtott:
– Akkor várom, hogy jelentkezz. Minél előbb.
Borsos indulatai kint az utcán sem csillapodtak le. Belelovalta magát abba a
meggyőződésbe, hogy Martin lekezeli őt, nem tartja igazán tehetségesnek. Keze
ökölbe szorult a méltánytalanságtól, mindent meg akart tenni, hogy bebizonyítsa,
Martin tévedett, mikor lebecsülte őt. Beült egy közeli eszpresszóba és elővette a
füzeteit.
Mikor megnyugodott, szokása szerint megpróbálta levonni a beszélgetés
tanulságait. Eszébe jutott Martin tanácsa, hogy versírás helyett próbálja meg
életének valamelyik szakaszát vagy a környezetében lezajlott eseményeket papírra
vetni. Gondolatban végigfutott az életén, de múltját üres és jelentéktelen
küszködések sorozatának látta. Nem hitte, hogy bárkit is érdekelhetnek azok az
évek, melyeket állami gondozásban vagy különféle kollégiumokban töltött el.
Érdekesebbnek találta azt a lehetőséget, hogy a csatornákról írjon, sorra merültek
fel benne a munkatársaktól hallott történetek.

Tizennegyedik fejezet

Borsos egy levelet kapott megbízott ügyvédjétől, melyben értesítették, hogy

az illetékes bíróság elfogadta a kérését: testvérei törvényes gyámjának jelölte ki,
és engedélyezte, hogy a megfelelő előírások betartásával eladhassa a kerkahidasi
házat.
Délután, a munka végeztével, Borsos az Ügyvédi Munkaközösség felé indult,
hogy átvegye az iratot. Alig lépett ki az öltözőül szolgáló bódéból, mikor
ráköszöntek.
– Jó napot, Ferikém. Előállt a „Mohamed megy a hegyhez” tipikus esete.
Borsos felnézett: a kalapot viselő, napszemüveges férfiban csak sokára
ismerte fel a kihallgatását vezető századost. Megtorpant, és nem tudta, hogy
viselkedjen, a rendőrtiszt barátságosan belekarolt:
 – Üljünk le valahol egy sörre – körülnézett, és a szemközti vendéglőre
mutatott. – Ez megfelel, vagy menjünk távolabb?
– Jó lesz ez is, de ne karoljon belém.
A százados elengedte:
– Ahogy gondolja, de remélem, nem hiszi rólam, hogy meleg vagyok.
– Ezt nem mondtam, de utálom, ha egy férfi belém karol.
– Kicsit ideges ma. Történt valami?
– Semmi különös.
– Vagy legalábbis nem tartozik rám.
Egy bokszba ültek be, a rendőr megrendelte az italt, aztán a pogácsás tálat
Borsos elé tolta:
– Parancsoljon, úgy látom, friss.
– Nem szeretem a pogácsát.
– Ma nincs túl sok szerencsém magával.
Lerakták elébük a korsókat, a százados ivott, aztán megtörölte a bajuszát:
– Miért nem hívott fel, amikor megbeszéltük? Rosszul magyaráztam el
magának a helyzetét?
– Inkább túl jól. Olyanokat is mondott, amik már rég nem érvényesek.
– Például mit?
– Összeesküvésért már senkit sem ítélnek el Magyarországon, a többi ügy
sem úgy áll.
– Ilyen jól tájékozott? Nem hiszem, hogy utánanézett volna, inkább valaki
kiokította – azt is meg merném tippelni, hogy ki volt az illető. Igen, az ember
mindig lerak egy pár csapdát, aztán a madarak vagy belelépnek, vagy nem.
Borsos ellenségesen nézett vissza rá:
– Hiába beszél, nem tud csinálni semmit.
– Biztos benne? Hátha rosszul súgtak magának, és nemcsak blöfföltem,
hanem csakugyan van valamilyen kártya is a kezemben? Nagyon kellemetlen tud
lenni egy ilyen tévedés.
– Fejezzük be ezt a témát, nem tud megijeszteni.
– Jó. Beszélgessünk inkább az irodalomról?
– Magát csakugyan érdekli? Egy rendőr és az irodalom?!
– Tudja az isten, van valami közös ebben a két foglalkozásban. Egyikhez sem
kell diploma, de fontos a fantázia, a beleérzőkészség. Szóval, mit ír mostanában?
 – Ugyanazt, mint régen, és ugyanúgy.
– Érdekes, mostanában minden író új hangot keres.
– Én nem tudok kibújni a bőrömből – mondta Borsos, és ujja hegyét a korsó
peremére szorítva körbeforgatta maga előtt az asztal lapján –, és nem is akarok
más lenni.
– Látom, az irodalomban nem tekint partnernek. Beszéljünk inkább a nőkről
vagy a fociról?
– Ne haragudjon, de nekem mennem kell.
– Parancsoljon, nem akarom feltartani.
Borsos tétovázott, arra számított, hogy a nyomozó valamilyen fenyegetéssel
zárja le majd a beszélgetést, de az változatlan félmosollyal nézett vissza rá. Csak
akkor emelte fel a kezét, mikor a fiú pénzt vett elő a zsebéből:
– Az én vendégem volt. A telefonszámom egyébként változatlan, bármikor
megtalál.
– Kérdezhetek valamit?
– Természetesen. Közben mehetünk kifelé, majd útközben fizetek. Mi
érdekli?
– Miért velem foglalkoznak, és nem Martinnal?
– Nem mondanám azt, hogy ez a kérdés teljesen jogtalan.
– És mi következik ebből?
– Csak annyi, amennyit mondtam: a kérdés nem jogtalan, és már más
emberben is felmerült.
– Magában is?
A százados nem válaszolt, kint a vendéglő előtt egy félmosollyal búcsút
intett. Átment a körút túlsó oldalára, és beült egy kocsiba, mely a mozi előtt
parkolt. Borsos hosszan nézett utána, aztán földalattira szállt, és folytatta útját az
ügyvédi munkaközösség felé. Gondolatait igyekezett másfelé terelni, de magában
tovább beszélgetett a rendőrtiszttel, most jutottak eszébe azok az érvek, melyek a
vele szemben alkalmazott bánásmód méltánytalanságát bizonyítják.

Kézhez kapva a gyámsági jogokat igazoló papírt, Borsos táviratot küldött a

vevőnek, hogy a következő hét elején leutazik, és aláírhatják a végleges adásvételi
szerződést. Szándékosan választott egy hétköznapot, hogy szükség esetén
módjukban álljon egy jogász segítségét kérni.
A vonat most is késett, Borsos este tíz óra után érkezett meg Kerkahidasra,
anyja régi gondozónőjénél aludt. Másnap reggel átment az öreg gazdához, aki már
kész, megfogalmazott szerződéssel várta. A fiú olvasni kezdte, megdöbbenve
látta, hogy a vételár helyére a megállapodott összegnél tízezer forinttal kevesebbet
írtak be, felnézett:
– Itt valami tévedés történt.
– Nem, neked is be kell szállnod a költségekbe. Kétszer jártam bent
Mezőszegen, ráment a napom, az ügyvédet is meg kellett fizetnem…
Borsos első indulatában össze akarta tépni a papírt, aztán belátta, hogy ezt
nem teheti meg. Ha felbontja a szerződést, nem tudja visszafizetni a megduplázott
foglalót, és rövid időn belül aligha találna másik vevőt. Tollat kért, és szótlanul
aláírta. Harmincezer forintot kapott kézhez, a vételár testvéreinek járó részét a
gazda egy, a nevükre zárolt takarékkönyvben adta át, ezt Borsosnak letétbe kellett
helyeznie a gyámügyön.
Áldomásként megittak egy pohár pálinkát, utána a gazda és ünnepiesen
kiöltözött lánya marasztalta volna Borsost, de a fiú elfoglaltságára hivatkozva
kitért a meghívás elől. Átadta a nála maradt telekkönyvi kivonatot és a kulcsokat,
aztán a vállára akasztva sporttáskáját, elköszönt.
Sikerült elérnie a déli buszt, a falu határát jelző országúti táblánál még
egyszer visszanézett. Mély megkönnyebbülést érzett, hogy elszakadt az utolsó
szál is, mely Kerkahidashoz kötötte. Úgy tervezte, csak halottak napján látogat le
majd a szülei sírjához.
Mezőszegen a szokásosnál is hosszabb várakozás állt előtte. Nem akarta
megkockáztatni, hogy felhívja Zsókát – egyébként sem tudta felmérni, hol tart a
kapcsolatuk, mert az asszony nem válaszolt a leveleire. A vendéglők nem
vonzották, fennállt az a veszély, hogy egy szórakozóhelyen cirkáló rendőrökkel
találkozik össze. Beült a megyei könyvtár folyóirat-olvasó termébe, körülvette
magát a tárolóból leemelt újságokkal, és kitette az asztalra színes fedelű
dossziéját.
A versek tetején egy nagyméretű, stencilezett, kapcsokkal összefogott füzet
feküdt: a „Jelzőtűz” egyik száma, melyet Martintól kapott. Borsos végiglapozta,
szeme megakadt egy cikken, mely a titkos rendőrségi lehallgatásokról szólt.
Beleolvasott: a stílus és a felsorolt tények is arra vallottak, hogy Martin tollából
származik, de valamilyen okból nem írta alá.
A szerző felsorolta a lehallgatás módszereit és a védekezés lehetőségeit, utána
azt fejtegette, hogy ezeknek a törvénytelen akcióknak szándékuk ellenére van egy
nagy előnyük: a titkos magnótekercsek dokumentumként megőrzik a viták és
magánbeszélgetések szövegét – ezzel az utókor képet kaphat majd az
1970–1980-as évek magyar világáról.
Borsost elragadta az a következetesség és fölényes gúny, mellyel Martin
kifejtette a mondanivalóját. Mikor végzett az utolsó bekezdéssel is, végiggondolta
a cikket. Belátta, hogy nem versenyezhet Martin műveltségével és logikájával.
Bárhogy is törekedne, nem tudná behozni azt az induló előnyt, amit a támogató
környezet adott az írónak, és amit a későbbi évek csak növeltek. Hogy megőrizze
lelki tartását, olyan tulajdonságokat keresett magában, melyek egyensúlyba
hozhatnák a mérleg nyelvét. Úgy találta, az ő gondolkodása egyszerűbb,
természetesebb, közelebb áll a magyar élethez, de nem tudta leküzdeni nyomasztó
vereségérzetét.
Négy óra után készülődni kezdett, visszarakta a folyóiratokat a polcra, és
olvasójegyével a teremfelügyelő pultjához lépett. Csak most vette észre, hogy
cserélődött a szolgálat; a fiatal, sorvadt kézfejű nő helyét egy magas, kopasz
homlokú, de oldalt hosszúra hagyott hajat viselő férfi vette át. Borsosnak eszébe
ötlött, hogy a Zsókának szóló leveleit ide kellett címeznie. Reménykedett benne,
hogy hírt kaphat az asszonyról; megszólította a könyvtárost:
– Ismeri véletlenül Pauli Zsoltot?
– Egészen véletlenül – felelt a férfi elnyújtott hangon.
– Hol találhatnám meg?
– Itt, a könyvtárban: én vagyok.
– Jó napot kívánok, Borsos Ferencnek hívnak.
A férfi elmosolyodott és kezet nyújtott:
– Üdvözlöm, mi már rég ismerjük egymást. Újra itthon, kis pátriánkban?
– Csak egy napra jöttem haza, valamit el kellett intéznem.
Borsos körülnézett a teremben, alig néhányan ültek az asztalok mellett, és
senki sem figyelt rájuk:
– Mi történt Zsókával?
– Újra meg kellett operálni, a múlt hónapban felvitték az egyik budai
klinikára. Nem értesítette magát?
– Nem, nem tudtam róla.
– A maga leveleit mindig utána küldtem, ezen nem múlhatott.
– Nem tudom, hogy mi történt. Megadná a klinika címét, ahol fekszik?
– Készséggel.
Borsos elrakta a cédulát, a könyvtáros kimért biccentéssel köszönt el tőle. A
fiú szerette volna tudni, mennyire ismeri Zsókához fűződő kapcsolatát.
Kilépett az utcára, még mindig sok ideje maradt a vonat indulásáig,
kényelmes léptekkel sétált az állomás felé. Meg-megállt az üzletek előtt, egy
újonnan nyílt butik kirakatában egy Rambó-tőrkést pillantott meg, alatta egy
felirat jelezte: „dekoráció, nem eladó”. Borsos nem tudta levenni róla a tekintetét,
úgynevezett túlélő kés volt, mely egyaránt alkalmas arra, hogy egy ismeretlen
környezetbe kivetett menekülő ösvényt vágjon vele az őserdőbe, deszkát
fűrészeljen vagy embert öljön. A nyél oldalüregébe egy kisméretű világító rakétát
is beépítettek, melyet a levegőbe lőve jelzést adhat a túlélő az őt kereső
mentőknek.
Borsos térde remegett a vágytól, hogy megszerezze ezt a kést. Anorákja belső
zsebébe nyúlt, elővette a borítékot, amiben a ház vételárának rájutó részét tartotta,
átszámolta és benyitott a butikba. Bent egy középkorú, betegesen sovány, vörös
hajú férfi fogadta:
– Mit parancsol?
Borsos a kirakatban heverő tőrre mutatott:
– Azt a kést szeretném.
– Az nem eladó, kérem. Rá is van írva, hogy dekoráció.
– Tízezer forintot adok érte! – ahogy kimondta, maga Borsos is túl magasnak
találta az összeget, de már nem visszakozhatott, ha meg akarta szerezni a kést. A
kiszolgáló eltöprengett:
– Ezt az egy darabot hoztuk Bécsből, ezernégyszáz schillingbe került, ha
héttel számítjuk a schillinget, az körülbelül tízezer forint. Nem tudom, mit
csináljak. Van fegyverviselési engedélye?
– Nincs. Kell hozzá?
– Tulajdonképpen kellene, mert éppúgy meg lehet ölni vele valakit, mint egy
puskával vagy pisztollyal.
Borsos úgy érezte, hogy ez a figyelmeztetés nem több egy üzleti trükknél,
türelmetlenül legyintett:
– Nem kell félniük. Senki sem fogja megtudni, hogy itt vásároltam.
A kereskedő kivette a tőrkést a kirakatból, és átnyújtotta. Borsos a kezébe
fogta, tenyérpárnái rászorultak a nyél domború felületére. Próbaképpen néhány
szúrómozdulatot tett vele a levegőbe, a kés mintha teste részévé vált volna.
Tekintete hirtelen a kiszolgáló arcára tévedt; a vézna férfi hátralépett, és alig
leplezett rémülettel nézett vissza rá. Borsos zavarba jött, letette a pénzt a pultra:
– Megveszem. Van hozzá tok?
– Természetesen, jár vele. Egy szíjon a hónalj alatt lehet hordani, akár egy
pisztolyt. Szóval akkor megállapodtunk, hogy nem említi senkinek, hol vásárolta.
Becsomagoljam?
– Köszönöm, nem kell.
Borsos elrakta a kést sporttáskája oldalzsebébe, aztán kilépett a butikból. A
vonatfülke magányában újra elővette, egy könyv takarásában maga elé fektette a
becsapható kis asztalra, és hosszan bámulta. Úgy érezte, mintha egy ismeretlen,
hatalmas úr védelme alá helyezte volna magát, aki minden ellenségével szemben
szavatolja a biztonságát.
 Borsos úgy gondolta, hogy ha délután, a kijelölt látogatási időben keresi fel
Zsókát, könnyen összeakadhat az asszony valamelyik ismerősével, ezért dél körül
ment fel Budára, a hegyi klinikára. A portás megállította, de a fiú azt mondta neki,
hogy kezelésre rendelték be, és egy ötvenest csúsztatott a kezébe.
A parkosított belső udvaron egy hídra emlékeztető, fedett folyosó ívelt át,
ehhez szárnyszerűen csatlakoztak az egyes pavilonok. Borsos megnézte a
mezőszegi könyvtárostól kapott cédulát, az a kórterem, melyben Zsóka feküdt, a
folyosó végéről nyílt, hogy oda jusson, egy lengőajtón kellett áthaladnia.
Táskájából elővette az átlátszó műanyag dobozba pakolt orchideát, és lenyomta a
kilincset.
A szobában csak egy ágy állott, rózsaszín hálóinges nő feküdt rajta, szemét
lehunyta, karjába infúziós cső volt bekötve. Borsos egy pillantást vetett rá, azt
hitte, rossz helyre tévedt, és vissza akart fordulni, de a nő felriadt a neszre:
– Ki az? Feri, te vagy? Istenem, de jó! – szabad kezét kinyújtva hívta
magához.
Borsos leült az ágy szélére, közelről is csak nehezen tudta felidézni azt a
képet, melyet emlékezetében őrzött az asszonyról: erősen lefogyott, ajkát-szemét
kifestette, ettől az arca még sápadtabbnak látszott. Nem akarta, hogy az asszony
észrevegye a megdöbbenését, előrehajolt és megcsókolta, irtózva érezte ajkai alatt
a petyhüdt, langyos bőrt. Hogy elkerülhesse a szembenézést, igyekezett elfoglalni
magát, megigazította az asszony takaróját, átadta az orchideás dobozt:
– Ezt ki kell bontani?
– Nem, ez így marad meg. Tedd csak az éjjeliszekrényre.
A teendők elfogytak, Borsosnak vissza kellett ülni az ágyra:
– Miért nem jelentkeztél?
– Nem akartalak addig keresni, amíg rosszul néztem ki. Féltem, hogy
megundorodsz tőlem.
– Most hogy vagy?
– Már túlestem a nehezén, még egy kisebb operáció van hátra, de egy pár hét
múlva kiengednek. Te hogy élsz?
Borsos vállat vont:
– Úgy, mint régen, semmi sem változott. Dolgozom, munkásszállón lakok.
– Van módod írni?
– Nagyon nehezen. Mindent fel kell áldoznom érte.
Az asszony átkarolta a fiú nyakát:
 – Már csak egy kis időt kell kibírnod. Ha meggyógyulok, eladom a mezőszegi
házat, és veszek egy lakást itt fenn, Pesten, csak így tudok megszabadulni a
férjemtől. Marad annyi pénzem, hogy egy üzletbe is beszálljak – a fiúra nézett. –
Ha feljövök Pestre, együtt fogunk élni, vigyázok rád, segítek neked, persze csak
akkor, ha te is úgy akarod. Akarod?
– Igen.
– Miért mondtad ezt olyan furcsán? Nem vagy köteles velem maradnod, nem
tartozol nekem semmivel.
– De én csakugyan szeretnék veled lenni – mondta Borsos. Hogy
megnyugtassa az ingerült asszonyt, lehajolt hozzá és megcsókolta. Zsóka bedugta
a nyelvét a fogai közé, a fiú száját eltöltötte a szirup és a keserű orvosság íze.
Nem bontakozhatott ki rögtön az ölelésből, a csókot apró cuppanásokra bontotta
fel és fokozatosan elhúzódott:
– Vigyázz, kijön a karodból a cső.
– Nem érdekel, most már úgyis meggyógyulok. Hidd el, nincs semmi bajom.
Ha túlestem ezen az operáción, felkelhetek, kiszököm hozzád és elmegyünk
valahová, ahol csak ketten leszünk. Jó?
– Jó.
– Alig várom.
Kinyílt az ajtó, egy ápolónő nézett be, Borsos fel akart emelkedni az ágyról,
de Zsóka visszatartotta:
– Ne félj, a barátnőm.
Az ápolónő egy pillantást vetett Zsóka karjára:
– Ki kell cserélni a palackodat, ez már kifogyott.
– Hagyd itt, majd én megcsinálom. Adjál öt percet, szeretném kikísérni a
vendégemet.
– Jó, de ne legyen több, mert nemsokára jön a délutános vizit, és a helyeden
kell lenned.
Az ápolónő letette a palackot, és visszahúzódott a folyosóra. Borsos
borzongva figyelte, hogy Zsóka milyen rutinos mozdulattal húzza ki karjából az
infúziós tűt.
– Fordulj el. Nem akarom, hogy így láss.
Zsóka felkelt, felvette kék pongyoláját, belekarolt a fiúba, kezét az anorák
zsebébe dugta:
– Úgy árad belőled a meleg, mint egy cserépkályhából.
Kint, a folyosó csatlakozásánál megálltak, kinéztek a kertre, ahol már nyílott
a rózsaszín virágú téltemető:
 – Már tavasz van, ugye, én is látok még belőle valamit?!
Borsos határozatlanul biccentett. Beszélgető csoport közeledett a folyosó
végéről; a vizitáló professzor a kíséretével.
– Most már be kell mennem. Gyere, amikor csak tudsz, de korábban, tizenegy
óra felé, olyankor minden üres. Isten veled.
Zsóka még egyszer megcsókolta, és visszasietett a szobájába. Borsos
megigazította az anorákját, keze valamilyen papírköteget tapintott ki a zsebében,
benyúlt érte: öt darab összehajtogatott ezerforintost talált. Nem értette, hogy került
oda, csak aprópénzt szokott a zsebében tartani, idő kellett, amíg felfogta, hogy
Zsóka csúsztatta be.
Elvörösödött és meg akart fordulni, hogy visszaadja a pénzt, de a vizitáló
slepp már a kórterem felé járt. Folytatta az útját, úgy gondolta: majd egy későbbi
alkalommal számol el Zsókával. Az ezreseket a tárcájába tette a takarékkönyve
mellé. Néhány nappal később egy leszállított árú amerikai Levi’s inget látott meg
a kirakatban, félt, hogy elviszik, amíg ő bemegy a postára pénzért, ezért elvett
kettőt a külön őrzött öt ezresből. Megfogadta, hogy pótolni fogja, de később
megfeledkezett róla.

Tizenötödik fejezet

Martint megkeresték az egyik nyugat-európai ország budapesti követségéről,

és kilátásba helyezték, hogy ősztől alkalmaznák sajtófigyelői munkakörben.
Martin elfogadta az ajánlatot, de nem mondta fel régi állását, nem akarta
megkockáztatni, hogy a közbeeső időt állás nélkül töltse el, biztosra vette, hogy a
rendőrség lebuktatná közveszélyes munkakerülésért, és rövid úton internálnák.
Továbbra is bejárt az antikváriumba. Szakított korábbi óvatosságával, és
igyekezett kihasználni a munkahely kínálta taktikai előnyöket. A vásárlókat, főleg
a forgalmasabb órákban, nehezen lehetett szemmel tartani, ezért Martin mind
gyakrabban választotta a boltot különböző konspiratív találkozók helyszínéül.
Mintha csak útbaigazítást nyújtana a felvilágosítást kérőknek, bárkivel
találkozhatott és beszélgethetett.
Ő fogadta az eladni szándékozó látogatókat is, az üzlethelyiség hátterében
álló pultnál minden kockázat nélkül vehette át a vételre felkínált könyvekben
elrejtett üzeneteket vagy kéziratokat. Mind több partnerét szoktatta ide, hogy
kivonja a rendőrség figyelme alól legfőbb támaszpontját: anyja lakását.
Egyik este már lehúzta a rolót az üzlet utcai ajtaján, és egyedül rendezgette az
eladótérben kint hagyott könyveket, mikor megszólalt a telefon. Martinnak rossz
előérzete támadt, attól tartott, hagy volt felesége jelentkezik szokásos gyalázkodó
szövegével. Ezek az incidensek napokra elrontották a kedvét, de sohasem
engedélyezte magának azt a kibúvót, hogy ne fogadja a hívást:
– Halló, Babits antikvárium.
– Jó estét. Martin Györgyöt keresem.
– Én vagyok.
– Itt Borsos Ferenc. Beszélnem kell veled.
– Majd hívjál fel a jövő hét közepén.
– Nem várhatok addig, most kell találkoznunk.
– Most nem érek rá. Nekem is van magánéletem.
– Értsd meg, hogy bajban vagyok.
– Oldd meg egyedül, nem vagyok óvó néni.
– Terád is vonatkozik.
Martin nem tudta felmérni: rejlik-e valódi veszély Borsos aggodalma mögött,
de nem akarta megkockáztatni, hogy kitérjen a találkozás elől. Semmiképpen sem
akarta a lakásán fogadni a fiút – óvakodott kiadni az új címét:
– Gyere be az üzletbe. Mennyi idő alatt tudsz ideérni?
– Egy pár perc, itt vagyok a közelben.
– Akkor igyekezz. Az utca felől már bezártunk, gyere be az udvarba, a hátsó
ajtónál csöngess be.
Hogy ne veszítsen időt, Martin folytatta a rakosgatást, még nem ért a munka
végére, mikor az udvar felől csengőszó hallatszott, hátrasietett, a rács túloldalán
Borsos állt. Martin biccentett, és előrehajolva kinyitotta a zárat, megcsapta orrát a
fiúból áradó sör- és édeskés arcvízszag, önkéntelenül hátrahőkölt:
– Gyere be. Miről van szó? Ne haragudj, hogyha közben rendezkedek, de
szeretnék hazaérni a gyerek fürdetésére. Ez nálunk szertartás.
– Nincs valami italod?
Martin már mozdult, hogy az íróasztalából elővegye a konyakosüveget, de
letett a szándékáról. Feltételezte, hogy hamarabb végeznek, ha nem ülnek le
poharazgatni, és arra is számíthatott, hogy Borsos berúg, ha tovább iszik.
– Sajnos nem tartok itt semmit. Kész lebukás volna.
Miközben az asztalon heverő köteteket témák szerint visszaosztotta a
polcokra, idegenkedve figyelte Borsos külsejét, feltűnő, fluoreszkáló betűkkel
díszített világoszöld melegítője bántotta a szemét.
– Miért hallgatsz? Mi történt?
– Kirúgtak a szállóból. Holnap el kell jönnöm.
 – Miért?
– Ők azt mondják, hogy italozás miatt, pedig hidd el: egyetlenegyszer sem
rúgtam be.
– Valami azért lehet benne, most is dől belőled a pia.
– Csak egy korsó sört ittam, meg akartam nyugodni.
– Akkor mi áll a háttérben?
– Szerintem a rendőrség szólt nekik, hogy tegyenek ki.
Martin kezében megállt a könyv:
– Hogy kerül ide a rendőrség?!
Borsos kelletlenül húzta fel a vállát:
– Nem akartam beszélni róla.
– Szabad tudnom, hogy miért?
– Azt hittem, hogy nem fontos. Két hónappal ezelőtt a szállóban feltörték a
szekrényemet, és elvitték azt a sporttáskát, amiben a régi verseimet tartottam.
– Itt valamit nem értek. A múltkor visszakérted a kézirataidat, azt mondtad,
nincs példányod belőlük.
– Ez a betörés még korábban történt. Aztán kaptam egy idézést, behívattak a
kerületi rendőrkapitányságra, ott benn kiderült, hogy a táska, a versekkel együtt,
náluk van.
– Hogy került hozzájuk?
– Nem tudom, vagy elfogták a tolvajt, vagy ők maguk vitték el. Felvettek egy
jegyzőkönyvet.
– Ki tárgyalt veled?
– Egy százados.
– Hogy néz ki?
– Szemüveges, bajuszos, még nem öreg, de már kopaszodik. Halkan beszél,
és folyton szellemeskedik.
– Hogy hívják? Nem Osváthnak?
– Nem tudom, a nevét elmormogta, csak a rangját értettem.
– Pontosan mit akart tőled?
Az éles hangra Borsos felkapta a fejét:
– Te most vallatsz engem?
– Ne érzékenykedj, nincs idő rá. Szóval, mit akart tőled ez a százados?
 – Arra akart rábeszélni, hogy gyűjtsek adatokat rólad, és vigyem be neki a
kapitányságra.
– Mit ígért érte?
– Nyíltan semmit, csak célozgatott. Ha lebukás lesz, engem kihagy belőle. És
azt is mondta, hogy beajánl valahová, ahol lehozzák a verseimet.
– Te mit feleltél?
– Azt mondtam, hogy nem leszek tégla, de ő nem zárta le az ügyet. Megadta a
benti telefonszámát, jelentkeznem kellett volna nála, de én nem hívtam fel.
– Találkoztatok újból?
– Egyszer megvárt a munkahelyem előtt, bevitt egy vendéglőbe.
– Miről beszéltetek?
– Megfenyegetett, hogy betart nekem, ha nem vagyok hajlandó dolgozni
nekik. Biztos, hogy ő rúgatott ki most a szállásról, a gondnok és minden portás be
van szervezve.
– Ne kombinálj. Más nem történt?
– Eddig nem.
– Nekem miért nem szóltál rögtön erről az ügyről?
Borsos elfordult:
– Attól féltem, hogy gyanakodni fogsz rám, amiért behívtak a rendőrségre.
– Szerintem így százszor gyanúsabb vagy. Ha most véletlenül nem rúgnak ki
a szállóból, a rendőrök máskor is találkozhattak volna veled, és bármit
kiszedhettek volna belőled. Vagy talán ki is szedtek.
Borsos összehúzott szemmel nézett vissza rá:
– Komolyan azt hiszed, hogy én besúgó vagyok?
– Még gondolkodnom kell azon, hogy mit hiszek.
– Ha én nem mondtam volna el, soha nem tudod meg.
– Furcsa dolgok jutnak az eszedbe. Egyelőre fejezzük be ezt a témát, majd
máskor folytatjuk.
– Rendben van, de segítened kell rajtam. Holnap el kell jönnöm a szállóból,
és nincs hová mennem.
Martin ingerülten vállat vont:
– Miért tartozik ez rám?
– Mert rajtad kívül senkit sem ismerek Pesten.
 – És ez azt jelenti, hogy segítenem kell rajtad? Miért zsarolsz a nyomoroddal?
– kérdezte kiabálva, de Borsos felvillanó tekintetéből megérezte, hogy túlságosan
messzire ment, visszafogta a hangját. – Ma már nem tudok elérni senkit, majd
holnap reggel utánanézek. Dél körül hívjál fel itt a boltban.
– Köszönöm.
– Ne köszönd, nem tudok semmi biztosat ígérni neked, te is próbálj
valamilyen megoldást találni. Pénzed van albérletre?
– Három hónap lakbért le tudok rakni.
– Nem tudom, nem kérnek-e egy fél évet. Most pedig, légy szíves, menj el,
szeretném befejezni a munkámat.

Martin nem merte egyedül vállalni a felelősséget, még azon az estén

felkereste Vojtekovszkyt, hogy megbeszélje vele az ügyet. Várakozásával
ellentétben a költő nem háborodott fel Borsos magatartásán.
– Én nem tekintem bűnnek, hogy nem számolt be a megkísértéséről.
Egyszerű lélek – amit te és én úgy fogadtunk, mint szimpla taktikai trükköt, az őt
összezavarta. És ha a lényeget tekintjük, őt sem tudták beszervezni. Sokkal többet
nem lehetett várni tőle, egypár hónapja jött fel vidékről.
– Azt hiszem, nagyon könnyedén fogod fel az ügyet.
– Te ismered őt személyesen, neked kell döntened. Mi a szándékod?
– Le kell építenünk ezt a kapcsolatot, nem vállalhatjuk a rizikót, hogy a
rendőrség beépüljön a munkánkba.
– Ez jól hangzik, de nem fog simán menni. Ennek a fiúnak benned van
minden reménye, kapaszkodni fog beléd. Jó volna elkerülni a nyílt szakítást.
– Igen, egyelőre fenn kell tartani a formális kereteket. Úgy teszek, mintha
semmi sem történt volna, közben lezárok minden közeledési lehetőséget a boltban
és az anyámnál. Másról nem tud. Egy idő után magától le fog válni rólunk.
– Nagyszerű, mégis van benne valami szomorú.
– Mire gondolsz?
– Sajnálom, hogy nem sikerült magunkhoz kötni ezt a fiút. Ha úgy vesszük,
kudarcot vallottunk vele.
– Nem hiszem, hogy túl fontos volna. Az idő nekünk dolgozik, előbb-utóbb
jönnek mások.
– Az lehet, csak mi nem leszünk mások.
– Ezt mire mondod?
 – Semmire, csak úgy eszembe jutott. Hát akkor, sok szerencsét, Nagy
Taktikus.
Martin a látszat kedvéért kiírt az újságokból néhány albérletkínálatot, és
másnap, mikor Borsos a megbeszélt időben jelentkezett, beolvasta a címeket a
telefonba. Szükségesnek találta, hogy anyját is mihamarabb tájékoztassa a
történtekről, kiment hozzá a kelenföldi panelházba.
Mikor belépett a lakásba, megérezte, hogy rossz alkalmat választott ki. Anyja
arcán szinte megmerevedtek a vonások az idegfeszültségtől, nyilván elszánta
magát, hogy végre lezár egy régi problémát. Martin tudta, hogy nem térhet ki az
összecsapás elől, leült:
– Tessék, itt vagyok. Mit akarsz?
– Vedd tudomásul, hogy nem tűröm tovább azt a hangot, melyet megengedsz
magadnak velem szemben. Eddig nem szóltam, mert sohasem voltál egyedül, és
nem akartalak lejáratni az ismerőseid előtt. Most, hogy végre kettesben vagyunk,
közlöm veled: nem vagyok a cseléded, sőt még egy cselédet sem torkolhatsz le
úgy, ahogy engem szoktál. Hála istennek, egyelőre még nem szorulok rád.
Az asszony elfordult, háta meg-megrándult, zsebkendőjét a szeméhez
szorította, közben megrázta a fejét, mintha maga is tiltakozna a könnyei ellen.
Martin elhúzta a száját, hisztérikusnak találta anyja viselkedését, a legszívesebben
sarkon fordult volna, és bevágja maga után az ajtót, de tudta, hogy ezt egyelőre
nem teheti meg. Hátulról átölelte, és állát hízelkedően a vállára támasztotta, de
érezte, hogy anyja tiltakozva elvonja magát:
– Ne haragudj rám, öreg „Living Dead”, én tudom, hogy mindent neked
köszönhetek. De hát kit bántson az ember, ha nem azt, akit szeret?! Ha
legközelebb megsértelek, adjál egy pofont, pótold ki azt, amit a nevelésemben
elmulasztottál.
Álla alatt észrevehetően megenyhült anyja vállának indulatos feszültsége,
Martinné kisvártatva hátranyúlt, és átfogta a fejét:
– Hidd el, hogy nem magam miatt szólok, én már kifutottam a világból,
csakugyan „élő halott” vagyok. De te a saját hátországodat pusztítod, ha engem
bántasz.
– Nem fog előfordulni többé. Üljünk le, igyunk egy kávét erre a nagy
ijedségre.
– „Megiszunk egy kávét, és elmondunk egy ávét…” Így szól?
– Pontosan. Az agyad nem rozsdásodik, nem szeretnék az ellenséged lenni.
Az asszony kitöltötte a kávét:
– Mi történt? Gondolom, nem azért jöttél, hogy meghallgasd az én
sirámaimat.
 – Arra kérlek, hogyha keresne engem Borsos Ferenc – magyarázó
kézmozdulatot tett –, tudod, az az alacsony, bajuszos fiú, aki verseket hozott,
párszor beszélgettünk…
– Igen, emlékszem rá.
– Szóval, ha jelentkezik nálad, próbáld meg leépíteni, elszoktatni innen. Ne
rúgd ki nyíltan, inkább mosolyogj, és adjál kitérő válaszokat. Ne menj bele
veszekedésekbe, mert kiszámíthatatlan, hogy mire képes.
– Nem félek tőle.
– Mégis, ha muszáj valamit mondani: kenjél rám mindent.
– Ez mit old meg? Sokáig nem tudsz bujkálni előle, előbb-utóbb megkeres.
– Nincsenek kapaszkodói; a lakáscímemet sem ismeri, és ha valahonnan
megtudja, akkor sem fogom beereszteni.
– Az üzletben megtalál.
– Ott állandóan járnak emberek; vevők, eladók, előttük nem mer kezdeni
semmit. Különben sem maradok már sokáig a könyveseknél, felkértek, hogy
legyek sajtóreferens az egyik követségen.
– Melyiken?
– Nem akarom elkiabálni, mert még vannak tisztázatlan pontok. Ha a dolog
véglegessé válik, majd megmondom. Legyen elég annyi, hogy nem a szovjet
követségen.
– Ezt magamtól is kitaláltam.
– Most egy a lényeges: hidegre tudod-e tenni Borsost?
– Nincs gyakorlatom az ilyen kétszínű játékokban, de már nehezebb
feladatokat is megoldottam.
Megszólalt a telefon, Martin intett:
– Maradj, majd én felveszem. Tessék, Martin lakás.
Ágota szólt bele a telefonba, visszafogott, de feszült hangon:
– Édesem, hallom, hogy folyton keresel. Ne járjál utánam, mert én szarok a
fejedre! – és a vonal megszakadt. Martinné felnézett:
– Ágota volt?
– Igen. Honnan tudod?
– Minden héten legalább kétszer-háromszor keres.
– Miért nem mondtad?
– Nem akartalak idegesíteni vele.
 – Komplett őrült, fortyog magában és én vagyok az egyetlen, akire kiöntheti.
Martin kibámult az utcára, az asszony letette a csészét:
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy őszintén beszéljünk. Valami nem tetszik
nekem a te egész alapállásodban: állandóan lefelé menekülsz. Lehet, sőt biztos,
hogy az én nevelésem csődje, de mindig is bizonytalan voltál, kerested a helyedet
a világban, és máig sem találtad meg.
– Ez Ágotáról jutott az eszedbe? Egy rossz házasságba mindenki beleeshet.
– Nem csak róla van szó. Te folyton lefelé menekültél, messze a szellemi
színvonalad alá. Emlékezz rá, hogy kik csapódtak hozzátok annak idején, mikor
belekeveredtetek abba a szektás összeesküvésbe: színvonal alatti, züllött
egzisztenciák, akik már rég eljátszották a maguk játékait. Milyen büszkék
voltatok, hogy az a sok senki, börtöntöltelék szóba állt veletek. Ti
összetévesztettétek a primitív szólamokat, a rend tagadását az igazi erővel, a népi
akarattal, ők pedig a markukba röhögtek, hogy sikerült berángatni titeket, és
maguk elé tolni fedezékként. De azt még megértettem, sőt kicsit büszke is voltam
rád, mert őszintén hittél valamiben, akkor is, ha a kitűzött cél méltatlan volt
hozzád. Folytathatom?
– Tessék.
– Visszatérve az első házasságodra, nem mondhatod, hogy bármibe is
beleszóltam. Ha Ágota az utolsó kombinémat kérte volna, én kivettem volna a
szekrényemből és odaadom neki. De a három év alatt nem volt egy perc sem,
mikor ne fájt volna a szívem, hogy hová süllyedtél. Nem akarok a fejedre olvasni
semmit, de úgy látom, továbbra sem tanultál.
– Ezt mire érted?
– Megint a söpredékkel keresitek a szövetséget. Én beleolvastam ennek a
Borsosnak a verseibe, végig úgy éreztem, hogy nyílt fasiszta.
– Ugyan, hagyd már az örökös rémületeidet. Tizenöt évvel a fasizmus bukása
után született, ő már „a mi rendszerünk neveltje”!
– Valahol azt olvastam, hogy akármilyen növényvédő szereket is
alkalmaznak, a gaz egyetlen fajtája sem pusztul ki, a magvai milliószámra
lappanganak, a földben, ha kell évtizedekig is, de abban a pillanatban, mikor
gyengül a védekezés ellenük, feltámadnak és újra elborítják a földet.
– Ez hogy jutott az eszedbe? Hiszen épp most szakítottunk Borsossal, hozzád
is azért jöttem, hogy megbeszéljük a teendőket.
– Sajnos, ez csak véletlen, ti hajlandók volnátok minden hozzá hasonló
figurával szövetséget kötni.
– Hidd el; tudjuk, mit csinálunk.
 – Nem hiszem. Ti felidézitek a kísérteteket, és nekem még a síromból is fel
kell majd kelnem, hogy harcoljak ellenük.
Martin nem akart tovább vitatkozni, elővett néhány fényképet és az asztalra
tette:
– Nem vagy kíváncsi az unokádra?
Az asszony meghatottan nyúlt a szemüvege után.

Tizenhatodik fejezet

Másnap Borsos végigjárta a Martintól kapott címeket, de mindegyik szobát

kiadták már. Szorult helyzetét látva, egyik Buda környéki brigádtársa felajánlotta,
hogy ideiglenesen beköltözhet az udvarukon álló sufniba, este együtt utaztak ki a
faluba.
Borsos megnézte a helyiséget; bár az ajtó és ablakszárnyak elvetemedtek és
centis résekkel hajlottak el a kerettől, arcát mégis áporodott, dohos szag csapta
meg. Lent, a téglapadló réseiben zöldellő iszap jelezte, hogy a hegyoldalból
lezúduló eső keresztülfolyik a helyiségen, a víz térdmagasságig felkúszott a
falakban. Mivel a munkásszállót haladék nélkül el kellett hagynia, kénytelen volt
elfogadni az ajánlatot. Fehérneműjét és ruháit, szekrény híján, a falba vert
szögekre akasztotta, az ágy fölé kiragasztotta a félmeztelen Arnold
Schwarzeneggert ábrázoló plakátot.
Bízott benne, hogy csak rövid időt kell eltöltenie ebben a sufniban,
hamarosan átköltözhet egy megfelelő albérletbe. Folytatta a lakáskeresést, de nem
tudta megfizetni az infláció következtében megemelkedett béreket.
Takarékbetétje egyébként is erősen megcsappant, Borsos nem akarta felélni
utolsó tartalékjait, megpróbált pénzhez jutni. Pályaudvari különmunkáját nem
kezdte újból, az éjszakázás elvonta volna erejét az írástól, nem látott más esélyt,
mint hogy megjelentesse a verseit.
Átgondolta a követendő taktikát. Belátta, hogy lázadó hangú írásaival nem
számíthat sikerre, stílust és szemléletet kell váltania. Beült a Szabó Ervin
Könyvtárba, és szabályszerű százalékos kimutatást készített magának arról, hogy
az újságok milyen jellegű verseket közölnek leggyakrabban. Arra a
következtetésre jutott, hogy a gyerekeknek szóló költeményekkel érdemes
kísérletezni. A számtalan hétvégi gyermekrovat kimeríthetetlen felvevőpiacnak
tűnt, egyébként is úgy érezte, hogy itt kényszerül a legkisebb megalkuvásra.
Ezentúl munkájában valóságos menetrendet szabott magának. Legalább napi
négy órát dolgozott, de elhatározta, hogy addig nem kel fel az asztal mellől, amíg
legalább két, egyenként tizenkét soros verset meg nem ír. Segítségül felidézte
magában a gyerekkorában hallott mondókákat, és beleépítette a szövegbe,
önkéntelenül a száját is úgy csücsörítette írás közben, mint ahogy annak idején az
ágya fölé hajló apjától látta. Mikor elolvasta az elsőnek elkészült versét, Borsos
úgy érezte: a ritmusa olyan lebegő, hogy a szöveg szinte felemelkedik a papírról.
Elmosolyodott, és győztes sportolókat utánozva, öklével a levegőbe sújtott.
Növelni akarta a megjelenés esélyeit, ezért tíz példányban gépeltette le a
verseit, és egyszerre több újságnál is leadta. A címeket a közületi telefonkönyvből
nézte ki, igyekezett kevésbé ismert lapokat kiválasztani, feltételezte, hogy itt
szívesebben fogadják a kéziratait.
Verseit nem merte a szerkesztőségek titkárságán hagyni, attól félt, hogy
közömbösségből vagy rosszindulatból elsüllyesztik, inkább beült az irodalmi
rovatvezetők fogadóóráira. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az előszobák
mindenütt zsúfolásig megtelnek hozzá hasonló pályakezdőkkel. Várakozás
közben figyelte a beszélgetéseket, szinte valamennyi társa irodalmi
kapcsolatokkal dicsekedett, elismerő kritikákat mutogatott, Borsos nem értette,
miért kényszerülnek arra, hogy házaljanak írásaikkal.
A szerkesztők közömbös arccal vették át a kéziratokat, és hosszú határidőket
szabtak a válaszra. A fiú négy-öt hét múlva minden esetben visszakapta a verseit,
esténként, mikor hazaért a munkából, a sufni asztalán szinte halomban álltak a
nagyalakú postai küldemények, de nem adta fel a reményt. Bízott magában, úgy
képzelte, csak a kitartásán múlik, hogy sikerül-e áttörnie, és új helyeken
jelentkezett a kézirataival.
Próbálkozásai során Borsos elvetődött egy mezőgazdasági folyóirat, a „Falusi
Élet” szerkesztőségébe. A néhány ezer példányban megjelenő lap két szobát
foglalt el egy szakszervezeti székház harmadik emeletén, a folyosóról egyenesen a
szerkesztő szobájába lehetett bejutni. A fiú kopogott, és csak a válaszra nyitott be.
Csodálkozva látta, hogy bent egy villanyrezsón lecsót melegítenek, az asztal körül
négyen is várták, hogy elkészüljön az étel.
– Kéziratot hozott? – kérdezte egy kopasz, rövid ujjú inget viselő férfi, a
lecsót kavargatva. – Tessék később jönni, ebédszünetet tartunk.
Borsos már vissza is fordult volna, mikor Káplár emelkedett fel az asztal
mögül:
– Ferikém! Isten hozott, ülj le! – mondta az öregember, és magyarázólag
hozzátette –, zalai fiú, a földim és egy kicsit a tanítványom is, igazi fenegyerek.
Adjatok neki is egy tányért, meg egy poharat. Tudod, Ferikém, a hét végén lesz
Péter-Pál, egy kis előnévnapot tartunk a gyerekekkel.
Borsos leült, koccintott a társasággal, aztán szótlanul evett néhány falatot,
kivárta, amíg Káplár figyelme újra ráterelődik.
– Milyen ügyben jöttél? Valamilyen írást hoztál?
– Igen, néhány gyerekverset.
 – Hagyd itt – a kopasz, rövid ingujjas férfira mutatott –, ha lehet, Ernő
lehozza majd.
A szerkesztő biccentett:
– Szervusz, Németh Ernő vagyok.
– Figyelmedbe ajánlom a tanítványomat, Ernő. Bátor és független szellem,
nem szarik be sem az elvtársaktól, sem a polgároktól. Megkérlek, nézd át a
verseit.
Németh találomra kihúzott egy lapot a dossziéból, és elolvasta a címét:
– „A faragott lovacska” – ahogy látom, remekmű, kezdjük ezzel – néhány
szót firkált a kéziratra –, eztán minden hónapban lehozunk egyet. Jó?
– Köszönöm.
– Ne köszönd, inkább neked segítek, mint egy polgárnak. Hová küldjük a
pénzt, vagy inkább személyesen akarod felvenni?
– Bejönnék érte.
– A hónap utolsó szerdáján fizetünk, tizenkettőtől kettőig, a pénztár itt van az
épületben, a harmadik emeleten. Megjelentél már valahol?
– Otthon, Zalában, egy pár üzemi lapban – mondta Borsos mereven maga elé
nézve, attól tartott, lekicsinylést vált ki, ha bevallja az igazat.
Németh elgondolkodott:
– Azt hiszem, már van egy másik Borsos Ferenc is, aki publikál. Ő kezdte
hamarabb, neked kell kitérni, válassz valami megkülönböztető toldalékot. Zalában
születtél, Zalai Borsos Ferenc, jó lesz?
– Azt hiszem.
A szerkesztő rávezette az új nevet a kéziratra, aztán egy papírhalom tetejére
dobta. Káplár felemelte a poharát:
– Igyunk az „újszülöttre”! Valaha még büszkék leszünk rá, hogy mi
kereszteltük el.
Már alkonyodott, mikor a társaság elhagyta a szakszervezeti székházat.
Borsos illendőnek találta, hogy meghívja Káplárt egy pohár borra, beültek egy
kisvendéglőbe.
– Nagyon örülök, Feri, hogy sikerült elindítani téged. Mindig az első lépés a
legnehezebb.
– Biztos, hogy lehozzák a verset?
– Micsoda beszéd?! Ezer százalék. De mi a helyzet a „Jelzőtűz”-nél, náluk
már megjelentél?
 – Nem, még mindig csak ígérgetik, hogy majd leközölnek valamit. Mit
csináljak?
– Egyelőre ne szakíts velük, majd én szólok, ha ott kell hagynod őket.

Július utolsó szerdáján, a szerkesztő által megjelölt időben Borsos bement a

szakszervezeti székházba. A harmadik emeleten megkereste a pénztárat,
bemondta a nevét. A kövér pénztárosnő bólintott, hosszan lapozgatott az
utalványok között, Borsos feszülten figyelte, hogy fogy a köteg az ujjai alatt:
– Úgy látszik, nincs – mondta rekedten.
– Mára ígérték?
– Igen.
A nő keze megállt, kiemelt egy kék papírt:
– Itt van hátul, a Z betűnél. Zalai Borsos Ferenc. Maga az?
– Igen. A „Zalai” az irodalmi nevem.
– Jó volna, ha beíratná a személyijébe, mert sok vita lehet belőle. Egy utalást
várt?
– Csak egyet.
– Írja alá.
A lap nem egészen négyszáz forint honoráriumot utalt ki, Borsos alig tudta
leplezni csalódottságát, legalább ezer forintra számított. Óvakodott azonban attól,
hogy megjegyzéseket tegyen, feltételezte: a pénztárosnő visszamondaná a
szerkesztőnek. Azzal vigasztalta magát, hogy a kezdőket mindenütt rosszabbul
fizetik, ha majd nevet szerez magának, többet fog keresni. Elrakta a pénzt:
– Nem tudja, hogy mikor jelenik meg a lap?
– A júliusi számba írt? Már rég megjött a nyomdából, mindig csak utána
utalják a honort. Hogy lehet az, hogy nem küldtek magának?
– Biztosan azért, mert nem hagytam meg a címemet a szerkesztőségben.
– Várjon, megpróbálok keríteni egyet.
A pénztárosnő felhívott néhány szomszédos irodát, az egyik helyen igenlő
választ kapott, intett a fiúnak:
– Az expedícióban majd adnak egy példányt, itt van jobbra, a harmadik ajtó.
Borsos elköszönt és kilépett a folyosóra, az expedícióban már kikészítették az
újságot.
 – Kaphatok még egyet belőle? – kérdezte, és egy tízforintost adott a kék
köpenyes raktári munkásnőnek. – Ugyanis szeretném elküldeni a családomnak.
Egy versem jelent meg a lapban, Zalai Borsos Ferenc vagyok.
A nő közömbös arccal bólintott, és egy egész köteg újságot nyújtott át neki.
Borsos a hóna alá szorítva a csomagot, lesietett a lépcsőn. A székházzal szemben
leült egy padra, végiglapozta az újságot, de csak másodszorra találta meg a versét:
a nyolcadik oldal bal felső sarkába, a gyerekrovatot nyitó labdázó figura alá
tördelték.
Mikor meglátta a nevét kinyomtatva, elszédült, behunyta a szemét, és arcát a
nap felé fordította. Csak nehezen szedte össze magát annyira, hogy elolvassa a
verset. Fejbólintással követte a ritmust; újra látta azt a deszkából faragott
lovacskát, melyet apja készített karácsonyi ajándékul, alig tudta visszafojtani a
könnyeit. Úgy érezte, tökéleteset alkotott, akárhogy is alakul a sorsa ezután, ez a
vers örökre megőrzi a nevét.
Örömét szerette volna megosztani valakivel, Zsókára gondolt. Szerda volt,
látogatási nap, fennállt a veszély, hogy a kórházban összefut Keresztessel,
mégsem bírta legyűrni a vágyat, hogy megmutassa versét az asszonynak. Felkelt a
padról és elindult, átszállásnál a Moszkva téren hosszú szálú, vörös szegfűket
vásárolt.
A klinika előtt már ott állt néhány látogató. Öt órakor a portás kitárta a kaput,
a fiú megvárta, amíg a kis csoport eltűnik a bejárati ív alatt, és csak néhány perc
múlva követte őket, a csokrot betette a sporttáskájába.
Lehajtott fejjel, sietve vágott át a központi folyosón, lépteit csak Zsóka
szobája előtt lassította le. Hosszan hallgatódzott, belülről nem szűrődtek ki
hangok, résnyire kinyitotta az ajtót és belesett: az asszony egyedül volt, a
bejáratnak háttal, az ablak előtt ült egy fehér karosszékben, és olvasgatott. Borsos
elővette a virágot:
– Zsóka!
A nő ijedt arccal fordult felé:
– Nem maradhatsz itt. Rögtön itt lesz a férjem.
– Visszajöjjek később?
– Nem, nincs értelme.
– Mit csináljunk?
– Szemben a Klinikával van egy kertvendéglő, ülj le ott, megpróbálok
kiszökni.
– Körülbelül mikor jössz?
– Várjál fél hétig, ha addig nem érek oda, gyere be hozzám holnap délben.
Vidd magaddal a virágot is. Siess!
 Borsos behúzta maga után az ajtót, és körülnézett. Nem akarta
megkockáztatni, hogy szembetalálkozzék Keresztessel, ezért a bejárattal ellentétes
irányba fordult a folyosón. Megállt egy fal beszögellésében, mintha várna valakit,
elővette az újságot, és az arca elé emelte. Kisvártatva meg is jelent az ügyvéd,
határozott kopogással benyitott Zsóka szobájába.
A meleg nyári estén zsúfolásig megtelt a kertvendéglő, Borsos a bejáratnál
nekitámaszkodott egy vadgesztenyefának, várta, hogy megüresedjen egy asztal.
Tekintete végigpásztázta a farácsokkal elválasztott boxokat, mindenütt romantikát
kereső, összehajló párok ültek, a férfiak ingujjban, a nők élénk színű nyári
ruhában. Borsos úgy érezte, kitaszították őt az életnek természetes örömeiből, az
évek elmúlnak, és ezt a veszteséget soha nem tudja már bepótolni, csak az
irodalomban remélhet kárpótlást. Ettől a fájdalmas, mégis boldogító érzéstől
révület fogta el, mikor végre helyhez jutott egy sarokasztalnál, papírt vett elő, és
egy verset kezdett fogalmazni:

– „Tavasz, nyár. Vidám

élet.

Csillogj boldog
napsugár

Mindenütt zöldellő
fák

Virágok és

Ti boldog
szerelmesek…”

Mikor kitette a pontot az utolsó szó után, elrakta a papírlapot és körülnézett.

A hegyek felől hűvösödni kezdett, összeborzongott. Nem volt nála óra, de úgy
gondolta, már hét körül járhat, nincs miért várnia tovább. Alig titkolt
megkönnyebbülést érzett, nyomasztották a betegszobában lebonyolított randevúk,
az asszony nem kockáztatta meg, hogy lefeküdjön vele, csak csókolództak,
egymást tépve. Felhevülten és kielégületlenül szokta elhagyni a klinikát, hogy
könnyítsen magán, az autóbusz-megállóval szemközti kocsmában próbált meg
felszedni egy nőt. Ha sikerült találni valakit, becsempészte a sufniba, szeretkezés
után pedig visszakísérte a városba.
Borsos tekintetével már a pincért kereste, mikor a bejáratnál megjelent Zsóka.
Az asszony sötét mintás selyemblúzában és hosszú szoknyájában még a
szokottnál is soványabbnak tűnt, kezében egy nagyméretű kézitáskát hozott.
Borsos elébe sietett, és az asztalhoz vezette.
– Örülsz, hogy kijöttem? – kérdezte az asszony.
– Persze. Hogy tudtál kiszökni?
– A pongyola alatt átöltöztem, a pongyolát pedig kint az előtérben
belevágtam a táskámba – körülnézett, és mélyen beszívta a levegőt. – Olyan jó itt.
Milyen régen találkoztunk így szabadon.
– Mit kérsz?
– Igyunk egy kis vörösbort.
– Szabad neked?
– Szerintem már semmi bajom sincs. Az orvosok csak rutinból tiltanak el
mindentől, a legszívesebben rám borítanának egy sajtburát. De unom már az
egészet.
A fiú kihozatta a bort, töltött a poharakba, Zsóka felnézett:
– Miért ilyenkor jöttél, látogatási időben? Nem szoktál. Történt valami?
Borsos az asztalra tette az újságot:
– Ezt neked hoztam!
– „Falusi Élet”? Még sohasem láttam ezt a lapot. Mi van benne?
– Megjelent az első versem.
A nyolcadik oldalra lapozott, az asszony hitetlenkedve vette át az újságot.
Végigolvasta a verset, aztán szájon csókolta a fiút.
– Én tudtam, hogy egyszer sikerül. Gratulálok.
– Csak egy gyerekvers.
– Nem számít, ez így is csodálatos. De miért úgy írták, hogy Zalai Borsos
Ferenc?
– Azt mondta a szerkesztő, hogy már van egy Borsos Ferenc nevű író, és
mindig annak kell megváltoztatnia a nevét, aki később jött.
– Akkor sem lett volna szabad beleegyezned, ennek a „Zalai”-nak olyan
vidéki szaga van. Te nem egy vagy a sok Borsos közül, ez a név neked jár
egyedül.
 Borsos lehajtotta a fejét:
– Nem tudtam mit csinálni. Eszembe sem jutott, örültem, hogy
megjelenhetek.
– Nem baj, kicsi. El fog jönni az idő, mikor te diktálsz majd, és leválik rólad
minden, amit ezek a senkik rád kényszerítettek. Meg kellene ünnepelni ezt a
verset, ilyesmi mégis csak egyszer van egy életben. Haza kell menned? Várnak
valahol?
Borsos kitárta a karját:
– Ki várna?! Legfeljebb a pókok a sufniban. Mit csináljunk?
– Veled akarok lenni, de nem egy bokor alatt. Menjünk át a Hunnia
Szállodába, aludjunk ott.
– Beengednek? Én be vagyok jelentkezve Pesten.
– Ez most már nem számít, a szállodában bárki kaphat szobát, ha meg tudja
fizetni. Menj előre, nekem még vissza kell szólnom a klinikára.
– Hol találkozunk?
– Várj meg a szálló előcsarnokában, egy jó félóra múlva ott leszek. Itt van
pénz.
– Most kaptam a versért négyszáz forintot.
– Az kevés. Csúsztass oda egy százast a portásnak, hogy egy rendes szobát
adjon. Sietek majd.
Egy kétágyas szoba ezerötszáz forintba került. Borsos óvatosságból előre
fizetett, a portás alig leplezett csodálkozásából felfogta, hogy ráért volna vele.
Felment, hogy lerakja a sporttáskáját. Életében először lakott szállodában,
kinyitotta a tévét, a mini bárból kivett egy féldecis konyakot, és megitta. A
fürdőszobában kiengedte a meleg vizet, a sugarat hosszan folyatta a jobb
tenyerébe, megszagolta a cégjelzéses dobozba csomagolt kis szappant. Úgy
találta, túl sok időt töltött el, visszasietett az előcsarnokba. Egy fotelbe húzódva az
asztalra kirakott képeslapokat nézegette, Zsóka csak sokára, több mint egy óra
múlva lépett be a forgóajtón.
– Hol voltál?
– Elintéztem, hogy kimaradhassak ma éjszakára. A nővérek falaznak nekem,
csak a reggeli vizitre kell visszaérnem – belekarolt Borsosba. – Gyere, menjünk
vacsorázni, majd igyekszem úgy viselkedni, mintha az anyád volnék.
Ez a kényszeredett tréfálkozás meglepte Borsost, de úgy tett, mintha nem
venné észre. Átmentek az étterembe, a főpincér az asztalhoz vezette őket, és
meggyújtotta a díszgyertyát. Zsóka egy üveg száraz pezsgőt rendelt, mikor a
pincér eltávozott, táskájából elővette az újságot, és az asztalra tette:
 – Ma ő a díszvendég. Légy szíves, dedikáld nekem.
Borsos a vers fölötti margóra írta: „Zsókának köszönettel – mindenért”.
Zsóka megnézte:
– Szép, de úgy hangzik, mint egy búcsúzás. „Elbocsátó, szép üzenet”.
– Ezt miért mondod?
– Csak úgy. Ma ilyen kedvem van.
A pincér kihozta a pezsgőt, az asszony koccintásra emelte a poharát:
– Arra, ami már biztosan a miénk: az elmúlt közös napjainkra.
– Szakítani akarsz? Mi van veled?
– Itt álltam kint a szálloda előtt, néztelek, ahogy olvasod az újságokat, és nem
tudtam rászánni magam, hogy bejöjjek.
– Miért?
– Arra gondoltam, hogy nem tarthatlak örökké magam mellett. Most kellene
befejeznünk, mikor a te életedben egy felfelé ívelő szakasz következik: elindult a
karriered, sok pénzt fogsz keresni, társaságba kerülsz, új barátok jönnek és új nők.
– Semmi sem változik bennem.
– Nem kell mentegetődznöd, ez nem szégyen. De nekem is tudnom kell, hogy
mihez kezdjek magammal. Nemsokára ötven leszek.
– Vissza akarsz menni a férjedhez?
– Hozzá soha többé, de ez téged nem kötelez semmire.
Borsos úgy érezte, hogy el kellene engednie az asszonyt, de félt a rá váró
magánytól:
– Nem tudok élni nélküled – mondta, és a nő keze után nyúlt, Zsóka
vonakodva engedte át:
– Hidd el, ez már csak illúzió. És minden illúzióért ki kell fizetni a használati
díjat.
– Nem értem, mit mondasz.
– Igaz, ne rontsuk el ezt az estét.
Mintha szándékosan be akarna rúgni, Zsóka a pezsgőre konyakot ivott, majd
újra pezsgőt rendelt. Borsos tartott tőle, hogy rosszul lesz, egy idő után csak
jelzésszerűen emelte a szájához poharát, éjfél után mégis szédülve és hányingerrel
küszködve követte az asszonyt fel a lépcsőn. A szobába érve Zsóka végigvetette
magát az ágyon, de a fiú nem feküdt le mellé. Kitántorgott a fürdőszobába, és
hogy rosszullététől megszabaduljon, ujjával felnyúlt a torkába, a vécékagyló fölé
hajolva, bő sugárban hányt.
 Kivárta, amíg reszkető térde megnyugszik, fogat mosott és visszatért a
szobába. Égett az állólámpa, fénykörében látszott, hogy az asszony közben
levetkőzött, és újra elaludt, zihálva vette a levegőt, válla meg-megrándult. Borsos
is ledobta magáról a ruhát, a hóna alatt hordott Rambo-kés beleakadt az ingébe,
gondolatai mélyén tompán felmerült: nem volna-e jobb, ha végezne most magával
és az asszonnyal, de egy hirtelen mozdulattal félrerakta a kést.
– Hiszen még alig éltem – mormogta magában.
Az asszony mellé feküdt, mintha bizonyítani akarná szenvedélyét, szorosan
átölelte. Érezte, ahogy az asszony mellkasában visszhangoznak a szív
szabálytalan dobbanásai. Két csúcspont között sem engedte kibontakozni az
ölelésből, szinte birkóztak, a csatakos lepedő csomóba gyűrődött alattuk.
– Ne siess – mondta Zsóka. – Ez nem teljesítmény, ne akarj túllenni rajta
minél hamarabb. Minden ölelés az egyetlen, és minden ölelés az utolsó.
Már világosodott, mikor az asszony felkelt, a hűtőszekrényből sós mogyorót
és egy kis üveg pezsgőt vett ki. Borsos megpróbálta visszatartani:
– Ne igyál többet.
– Ez a búcsúpohár. Mára.
Kutató-kérdő pillantást vetett Borsosra, aki hiába próbálta megfejteni a
tekintet jelentését. Azzal biztatta magát, hogy ma éjszaka túljutottak a válságon,
és a kapcsolat kitart addig, amíg szüksége lesz rá. Zsóka hirtelen elfehéredett, a
pohár kigurult a kezéből.
– Rosszul vagy?
– Újra zakatol a szívem. Úgy mondják, mellkasi diszkomfort. Túlbecsültem
magamat.
– Feküdj le, hívok orvost.
– Ne ijedj meg jobban, mint én. Nem halálos, csak nagyon kellemetlen.
Injekciót kell kapnom. Kísérj vissza a kórházba.
Zsóka felöltözött, és kifestette az arcát, végigkopogtak a szálló kihalt
előcsarnokán, még a portás is bóbiskolt a pult mögötti benyílóban. Kint az utcán
belekarolt a fiúba, Borsos a ruhán keresztül is érezte az asszony szívének
aritmikus dobbanásait.
– Jobban vagy?
– Sokkal jobban. Régen még hamarabb összeszedtem magam, lélegzetvétellel
tudtam szabályozni a szívverésemet; ha visszatartottam a levegőt, lelassult a
ritmus. Most már nem tudom megcsinálni, a műtétekkel valamit elrontottak
bennem.
 Borsos szerette volna kimutatni aggódását, de nem talált szavakat,
hallgatagon mentek egymás mellett. A kórház kapuja előtt megálltak, Zsóka
nekitámaszkodott a falnak:
– Nyomd meg a csengőt.
Borsos megnyomta a gombot, hallatszott, hogy a portás feltápászkodik és
elindul kifelé.
– Délután bejövök hozzád.
– Nagyon jó lesz.
Zsóka megcsókolta a fiút, és előrelépett, intett a kaput kitáró portás felé:
– Legyen szíves, szóljon fel Márta nővérnek a kardiológiára.
Zsóka elindult a központi folyosón, Borsos hosszan nézett utána, majd
sportszatyrát a vállára vetve a villamosmegálló felé fordult. Hunyorogva nézett a
felkelő napba.

Tizenhetedik fejezet

Borsos úgy gondolta, hogy ha továbbra is meg akar jelenni a „Falusi

Élet”-ben, tartania kell a kapcsolatot a lap körül kialakult baráti társasággal. Eljárt
a szerkesztőségbe, és részt vett esti beszélgetéseiken is a közeli kisvendéglő
törzsasztala mellett. Életében először fogadták be egy értelmiségi csoportba,
igyekezett minél többet felfogni a társalgásból, füzetében szaporodtak a felszedett
idegen szavak.
A második verse megjelenésekor az egész társaságot meghívta egy pohár
borra, koccintás után Káplár félrevonta:
– Most beszéltem Ernővel, nagyon tetszenek neki az írásaid, és, állítólag, az
olvasók is kedvezően fogadták. Hajlandó volna rá, hogy esetleg kiadjunk tőled
egy kis verseskötetet, illetve inkább füzetet.
Borsos hitetlenkedve nézett az öregemberre:
– Viccelsz velem?
– Úgy ismersz engem, mint aki viccel ilyesmivel?! Nem most azonnal,
persze, hanem mondjuk egy fél év múlva. Engedélyt és anyagi hozzájárulást kell
kérnünk a szakszervezet elnökségétől.
– És ők segítenének?
– Itt mindenre van pénz, el sem tudják költeni. Évente megjelentetnek egy-két
kötetet, általában vidéki szerzőktől, akiket a nagy állami kiadók mellőznek. Az én
kisregényem épp most ment le a nyomdába, te lehetnél a következő. Vannak
cimboráim a szakszervezet minden fórumában, meg tudom tárgyalni az ügyedet.
– Nekem mit kell csinálnom?
– Szedd össze az eddigi verseidet és rágd egy kicsit a ceruzádat fölöttük. Az
első kötet olyan, mint mikor az ember első vizitre megy, nem mindegy, hogy
nézünk ki ilyenkor. Ha együtt van az anyagod, én is szívesen megnézem.
Borsos az izgalomtól ébren töltötte az éjszakát. A sufni csupasz
villanykörtéjének fényében átnézte dossziéit és füzeteit, de legtöbb hazai verséből
egyetlen példánya sem maradt, az utolsót a rendőrség kobozta el az állítólagos
betörőtől. Elhatározta, hogy megsürgeti Martint: adja vissza végre a nála maradt
kéziratokat.
Többször is bement az antikváriumba, de sohasem találta a helyén, feltámadt
benne a gyanú, hogy a férfi szándékosan kerüli őt. Üzenetet hagyott neki, hogy
másnap, meghatározott időben újra jelentkezik majd, de Martin ekkor sem várta
meg.
– Bejött egyáltalán? – kérdezte értetlenül az egyik fiatal bolti kiszolgálótól.
– Igen, alig egy félórával ezelőtt távozott el.
– Hová ment?
– Valamilyen hivatalos dolga volt.
– Tudta, hogy keresni fogom?
– Mi átadtuk az üzenetet.
Borsos kiment Kelenföldre, a lakótelepi házba. Csöngetésére Martinné nyitott
ajtót, de csak az előszobába engedte be. Borsos félszegen biccentett:
– Gyurit keresem. Itthon van?
– A fiam elköltözött.
– Hová?
– Ne haragudjon, de Gyuri nem hatalmazott fel rá, hogy bárkinek is
megadjam az új címét.
– Értem – mondta Borsos tétován –, de levelet azért küldhetek ide?
Továbbítja neki?
– Természetesen.
Borsos, visszaemlékezve a Káplártól kapott tanácsokra, igyekezett úgy
fogalmazni, hogy ne zárja le végleg a kapcsolatukat. Nem adta fel a reményt,
hogy valaha még megjelenhet a „Jelzőtűz”-ben. A levélben nem tett említést a
szakszervezetnél kínálkozó lehetőségről, csak elvont okokra hivatkozott:
 – „…Művészetem egy újabb állomására érkezett – írta –, egészében
szeretném látni eddigi munkáimat, hogy felmérhessem a fejlődésemet. Biztos,
hogy Te megérted és teljesíteni fogod a kérésemet…”
Ajánlva adta fel a levelet, hogy nyoma maradjon, bízott benne: hamarosan
választ kap. Esténként, mikor benyitott a sufniba, első pillantása az asztalra esett,
ahová le szokták rakni a postáját. Hiába várt hosszú hetekig, Martin nem
jelentkezett. Borsos új levélre szánta el magát – ezt két példányban is megírta, az
egyiket Martinné címére, a másikat az antikváriumba küldte el. Úgy érezte, már
nincs vesztenivalója, szabadjára engedte az indulatait:

– „…Mi történt, kedves Martin úr? Talán nem kapta meg a levelemet? Vagy
annyi munkája volt, hogy nem tudott válaszolni? A kemény munkától bizonyára
még jobban behorpadt a melle, és elment a kedve! Igaz, maga csak egyfajta
munkához ért, a szokásos komédiázásra és ripacskodásra gondolok, ami magát és
a hasonlókat jellemzi. Vagy rosszul vagyok értesülve, és nem tudok arról, hogy
magát Szibériába száműzték, ahol ütötték, vízen és kenyéren tartották? Meg is
érdemelné ezt a bánásmódot, de tudom, hogy soha nem kerül rá sor, mert magát
nemzetközi megállapodások védik a szúnyogcsípéstől is.
Utoljára kérem magát, hogy küldje vissza a verseimet, mert azok az én
tulajdonomba tartoznak, úgy, mint maguknak az arany és az ékkövek. Ha továbbra
is szabotálja jogaimat, a jó csontos munkásöklömmel magyarázom el azt, amit,
úgy látszik, nem akar megérteni.
Minden tisztelet nélkül:
Borsos Ferenc, költő”

Amikor, mintegy ellenőrzésképpen, elolvasta a levél két példányát, meg volt

elégedve a hangjával. Jól kicsontoztam őt! – gondolta magában. Gúnyos
gesztusnak szánva, egy-egy postabélyeget is becsúsztatott a borítékokba.
Erre a küldeményére sem kapott választ, elszánta magát, és még egyszer
bement az antikváriumba. A boltvezető már felismerte őt, széttárta a karját:
– Kár idefáradnia, kedves uram. Martin kartárs a múlt héten leszámolt, és
kilépett a vállalattól.
– Hová ment?
– Azt nem jelentette be.
Borsos gyanakodva nézett rá, feltételezte, hogy összejátszik Martinnal, de a
többi elárusító is megerősítette az üzletvezető szavait. Úgy látszott, végképp és
megfoghatatlanul eltűnt előle. Borsos belátta: egyelőre nem tehet semmit, de
gyilkos düh támadt benne, megfogadta, hogy egyszer még leszámol Martinnal.
 Nem talált más megoldást: emlékezetből próbálta felidézni az elveszett
verseket – hosszú hetekig ezzel töltötte minden estéjét. A munka változó sikerrel
haladt: némelyik versből egész szakaszok bukkantak fel benne, másokból viszont
csak homályos, összefüggéstelen sortöredékek, melyeket hiába próbált
elfogadható egésszé formálni. Vállalkozását ilyenkor reménytelennek látta,
mintha csak néhány maradék téglából kellene felépítenie egy házat – újjáteremtve
annak eredeti képét. Órákat töprengett egy-egy részmegoldáson, idegei zsongtak
az erőlködéstől.
Éjfél körül, mikor felkelt az asztaltól, néhány lazító tornagyakorlatot végzett,
nem tudta rászánni magát, hogy megmosakodjon a bekészített lavór vízben,
csatakos testtel került ágyba. Gyakran álmodott arról, hogy valakitől visszakapja
az eredeti kéziratot, vagy rájuk lel egy elfelejtett fiók aljában.

Egy szeptember végi vasárnap jutott el a tervezett kötet végéhez:

– Mindenképpen elég volt! – dünnyögte maga elé, és lerakta a golyóstollat.
Úgy érezte, megtett minden tőle telhetőt, sőt, talán túl is faragta a szöveget, az írás
veszített eredeti hangulatából és lendületéből. A verssorok néhol szétestek, mintha
csak az erőszak tartotta volna helyén a szavakat.
Feltűnt előtte Martin szemüveges-szakállas arca, Borsos őt vádolta a kínokért,
melyeket a versek újraírása okozott, megint feltámadt benne a bosszúvágy, hosszú
időbe tellett, amíg úrrá lett magán.
Egy pohár bort öntött magának, és leült a sufni előtti padra, hunyorogva
nézett körül a délelőtti napsütésben. Mielőtt ivott volna, felemelte a poharát,
mintegy önmagát köszöntve. Nem tudta megítélni, mit ér a kötet, szerette volna,
ha valaki elolvassa, és véleményt mond róla. Zsóka jutott az eszébe, elhatározta,
hogy ma délután megkeresi a klinikán.
Aludt egy órát a napon, izzadtan ébredt; végre elszánta magát: vizet
melegített és alul-fölül lemosdott a lavórban. Kordbársony nadrágot és pulóvert
húzott, felvette Zsókától kapott új ingét is. Bent a városban megebédelt, utána
moziba ment, öt óra előtt néhány perccel lépett be a klinika kapuján, épp szembe
haladt a távozó látogatók hullámával.
Letért az oldalfolyosóra, belesett a különszoba félig nyitott ajtaján: az
asszony nem tartózkodott bent. Egy tálakkal megrakott kézikocsit toltak végig a
folyosón, egy magas, szőke ápolónő osztotta szét a hideg vacsorát. Borsos
előlépett és megszólította:
– Jó estét, Keresztesnét keresem.
– Jó estét, Zsóka már nincs itt.
– Valami baja történt?
– Nem, hazaengedték. Azt hittem, szólt magának.
 Borsos megpróbált váltani:
– Persze, említette, hogy a hétvégére hazamegy.
– Valamit félreérthetett, Zsókát végleg kiírták. Tegnapelőtt hazament.
Gondolom, az otthoni címét ismeri.
– Igen, majd ott keresem. Köszönöm.
Borsos biccentett, és elindult kifelé. Gondolatban már rég felkészült arra,
hogy az asszony előbb-utóbb eltűnik majd életéből, de úgy képzelte, hosszú idő
telik el addig, lassan és fokozatosan szűnik meg a kapcsolatuk. Nekivágott a város
felé vezető útnak, közben felidézte utolsó találkozásaikat, próbált visszaemlékezni
valamilyen mozdulatra vagy hangsúlyra, mellyel Zsóka előre jelezte volna a
szándékát. Csak egyetlen olyan gesztusra emlékezett, melyre fel kellett volna
figyelnie: mikor a most is rajta levő inget kapta tőle, az asszony sokáig nézett rá
vizsgáló pillantással, és a megszokottnál is szorosabban ölelte magához –
feltehetőleg búcsúajándéknak szánta.
A hirtelen szakításban Borsos mégis érzett valami reményt, mintha az
érzelmek titkos tartalékai nem használódtak volna el a veszekedések sorozatában,
hanem, mintegy jégbe dermedve, várnák a feltámadást. Elképzelhetetlennek
találta, hogy többé már ne találkozzék Zsókával.
A dosszié fedele átnedvesedett a kezében az izzadtságtól; hogy nem
mutathatta meg az asszonynak, feleslegesnek érezte a verseit. Keze már mozdult
volna, hogy a papírköteget bedobja egy szemétládába, aztán visszafogta magát.
Arra gondolt: Zsóka sem akarná, hogy elpusztítsa ezeket az írásokat. Elhatározta,
ha megjelenik a kötet, az első példánnyal leutazik Mezőszegre, és megkeresi az
asszonyt.
Vásárolt két üveg literes bort, az egyiket megitta hazafelé a vonaton, a
másikkal kiült a sufni elé. Ültő helyéből belátott szállásadója ablakán: a család
épp vacsorához készülődött a konyhában. Ilyenkor, vasárnap este, őt is át szokták
hívni. Borsos ma el akarta kerülni a találkozást velük, hogy ne vegyék észre
ottlétét, nem gyújtotta meg a villanyt. A háziasszony egy gőzölgő fazekat emelt le
a tűzhelyről, és az asztal mellé hívta a családot, ettől a képtől Borsost most is
megcsapta a kirekesztettség bánata, tekintetét a sötét hegyoldal felé fordította.
Újra és újra meghúzta az üveget, de a bor alig hatott rá.
Bent leoltották a lámpákat, csak a televízió kékes, remegő fénye világított
tovább. Szállásadója kijött levegőzni, körbesétált az udvaron, ellenőrzésül
lenyomta az utcai kapu kilincsét, sóhajtozva a fűre vizelt, aztán visszament a
házba.
Borsos lefeküdt, de egy benn rekedt légy röpködött a sufniban,
neki-nekiütközött az ablaküvegnek, nem bírta hallgatni, felkelt és agyonnyomta,
ujját undorodva a pizsamájába törölte.
Mikor felriadt, azt hitte, már hajnalodik, de a vekker még csak három órát
mutatott. Amit vissza akart fojtani magába, most a sötétben feltört benne: a
fájdalom Zsóka elvesztése fölött. Önkínzó képeket idézett maga elé, látta, ahogy
az asszony mosolyogva, különféle pózokban szeretkezik a férjével, fogai
összekoccantak a kíntól. A párnát összehajtotta a feje alatt, és próbálta másfelé
terelni a gondolatait. Valami vigasztaló emléket keresett, de múltjából egyetlen
boldogító jelenet sem emelkedett ki. Felgyújtotta a lámpát, és olvasni próbált, de
aztán letette a könyvet, figyelte a lassan világosodó ablakot.
A hónap utolsó szerdáján Borsos felvette honoráriumát a szakszervezeti
székház pénztárában, utána a megszokott módon átment a társasággal a közeli
kisvendéglőbe. Úgy gondolta, kihasználja az alkalmat, és átadja a kéziratot
Káplárnak.
A sarokba húzódva figyelte a kibontakozó vitát, mely mind indulatosabbá
vált, ahogy a résztvevőket feltüzelte az ital. Egymás szavába vágva replikáztak, és
sértegették partnerüket. Sorra hangzottak fel hivatalban lévő és hatalmon kívüli,
ellenálló politikusok, írók és újságírók nevei – gyakran megemlítették Martint és a
„Jelzőtűz”-et is. Szinte mindegyik szóba kerülő személyiséget árulással,
nemzetpusztítással, a szovjet szuronyokra támaszkodó hatalom kiszolgálásával
vádolták, de a támadások mintha rokonszenvet keltettek volna irántuk, valamelyik
vitázó előbb-utóbb a védelmükre kelt. A fiú el akarta kerülni, hogy
belekeveredjen a veszekedésekbe, de Németh, a szerkesztő – alulmaradva egy
szócsatában –, színvallásra kényszerítette:
– Te, ne ülj itt úgy, mint egy Buddha, mondd ki te is, hogy mit gondolsz!
– Én nem ismerem azokat, akikről ti beszéltek.
– Te is itt élsz, nem? Annyit neked is kell tudnod, hogy legalább véleményed
legyen az ország legfontosabb ügyeiről.
– Annyit sem tudok.
Németh összehúzott szemmel nézett vissza rá:
– A magyar ember nem sumákol, hanem kiáll nyíltan az igazsága mellett. Ez
cigánykodás! – mondta megvetően, és elfordult.
Borsos összerázkódott a sértéstől, de nem tudta, hogy mit kellene válaszolnia.
Nem akart botrányt, azt bizonygatta magának, hogy a szerkesztő kifakadása
mögött nem rejlik olyan provokáció, melyért neki kötelessége volna visszavágni.
Németh a „cigány” szót csak a köznyelv eredeti tartalmától megfosztott
fordulataként használta, mint ahogy a „zsidó” Kerkahidason is a „kereskedő”
megfelelője volt. Később azonban fel kellett adnia ezt az önvigasztaló
magyarázatot, mert mind gyakrabban terelődött a szó a cigányságra – gyors ütemű
szaporodását, bűnöző hajlamait a magyar nemzetet fenyegető halálos veszélyek
közé sorolták.
Borsos nem akarta bevallani a származását, úgy gondolta, ha megtenné,
elveszítene minden alapot, hogy ehhez a körhöz tartozhasson, és lemondhatna az
egyetlen, nehezen megtalált megjelenési lehetőségről is. Hasztalanul igyekezett
feltámasztani magában az önbizalmat, hogy vitába szálljon a szidalmazókkal,
hiába ismételgette apja régi mondását: „én büszke vagyok rá, hogy cigánynak
születtem”, úgy érezte, a rejtőzködés kínálja számára az egyetlen esélyt, hogy
előre juthasson. Hogy megóvja maradék önérzetét, elhatározta: a kötet
megjelenése után szakít ezzel a társasággal.
Nyomasztó magányosság fogta el, helyét keresve a világban, hirtelen Martin
György jutott az eszébe. Úgy képzelte, vele, mint zsidóval természetes
szövetségesek lehettek volna. Ő mindent megtett, hogy fenntartsa ezt a
kapcsolatot, Martin viszont nem volt hajlandó elfogadni a barátságát. Felidézte a
szerkesztő lenéző mondatait, gorombaságát, kézirataival kapcsolatos
nemtörődömségét – és épp olyan ellenségének tekintette, mint a kisvendéglőben
körülötte veszekedő társaságot.
A szóváltás után Borsos nem találta alkalmasnak a helyzetet, hogy a
verseskötetről tárgyaljon Némethtel. Magához húzta a táskáját, és kivárta, amíg
Káplár megérkezik, az öregember egyenesen rákérdezett:
– Szervusz, Ferikém, hogy állsz a kézirattal?
– Nagyjából elkészültem vele.
– Nálad van? Mutasd.
Káplár átnézte, elégedettnek látszott, csak néhány szórendi cserét javasolt.
Egyébként kiválónak találta a tervezett kötetet, elvállalta, hogy ő írja meg az
előszót.
– Adjuk most oda Ernőnek, gyere velem.
Az öregember félrevonta Némethet, hármasban leültek az egyik csendes
sarokba, Káplár ráfektette kezét a dossziéra:
– Már beszéltem neked, Ernő, erről a kötetről, fenn az elnökségben is tudnak
róla. Sokat dolgoztunk rajta Ferivel, kicsit megnyesegettem a fiatalúr
oroszlánkörmeit, és most már teljes szível merem ajánlani neked. Azt szeretném,
ha te lennél a hivatalos lektora ennek a kis könyvnek, mind az ízlésed, mind a
személyes tekintélyed sokat használna az ügyünknek.
Borsos feszülten figyelt, biztos volt benne, hogy Némethben még él
összecsapásuk emléke, és elutasítja az ajánlatot, meglepetésére a szerkesztő
szívélyesen bólintott:
– Nagyon örülök, Józsi bátyám, hogy rám gondoltál. Elhiheted, hogy nem
mindegy nekem egy olyan fiatal költő sorsa, aki a mi lapunkban indult.
– Mik a gyakorlati lehetőségek? Te mégiscsak közelebb állsz a tűzhöz.
– A legjobbkor jöttetek, tudod, hogy félévenként egy kötetet tudunk kiadni, és
épp a jövő héten dönt majd a bizottság a következőről. Most hagyjátok nálam a
kéziratot, én rögtön elolvasom, megírom a lektori jelentést, és az egészet együtt
felviszem az elnökségnek.
 Borsos átadta a dossziét, a szerkesztő végiglapozta:
– „A fából faragott lovacska” is benne van? Az a kedvencem, nem is tudod,
hogy milyen jót írtál! De az egész nagyon érdekesnek látszik, pofás kis kötetet
lehet csinálni belőle – búcsút intett –, akkor majd értesítelek titeket, hogy mi
történt, de vegyétek elintézettnek az ügyet.
Visszaült az asztalhoz, Borsos aggódva kérdezte az öregembertől:
– Nem lett volna jobb, ha Némethet kihagyjuk az ügyből?
– Ernőt nem tudjuk megkerülni, de nem is érdemes. Ő mindent el tud intézni,
amit csak akar. – Káplár felemelte a poharát. – A sikeredre, Ferikém, mert az
biztos, hogy sikered lesz.

Tizennyolcadik fejezet

Ebben az évben szokatlanul korán, már október végén leesett az első hó.
Néhány nap alatt elolvadt, de az idő már nem melegedett fel újból. Borsos
lefekvés előtt melegítőruhát és zoknit húzott, paplant és pokrócot is terített
magára, teste megizzadt a sok réteg takaró alatt, de szabadon maradt arca
megdermedt a hidegtől. A téglapadló reggelre megderesedett, szinte égette a
talpát, mikor kiszállt az ágyból. Házigazdája a továbbiakban is megpróbált
segíteni rajta, egy hősugárzót adott kölcsön, sőt felajánlotta, hogy rongyokkal,
papírlemezekkel leszigeteli a deszkafalak réseit, de a fiú tudta, életre szóló
betegséget szedhet össze, ha itt húzza ki a telet, más szállást keresett.
Kint a lőrinci Havanna-lakótelepen talált albérletet, egy háromgyerekes, fiatal
házaspár adta ki neki az egyik szobáját. Háromhavi bért előre le kellett tennie;
hogy ki tudja fizetni, pénze maradékát is kivette a takarékból.
Hamarosan megbánta a választását. Az egész házat ellepték a csótányok,
megmászták az elöl hagyott ételt, és alvás közben az arcára is ráhullottak, Borsos
felriadt, és irtózva söpörte le magáról őket. Védekezésül betapasztott minden rést
a szobája falán, egyik szomszédja tanácsára őrölt üvegport is kevert a cementbe,
de a bogarak vonulása továbbra sem szűnt meg. Botrányt csapott, és vissza akarta
kérni az előleget, a házaspár azonban már rég felélte a pénzt, így kénytelen volt itt
maradni.
Divatos, de silány anyagból készült ruhái hamar tönkrementek, újakat
vásárolt – úgy érezte, minden esélyét elveszítené a feltörésre, ha elhanyagolná a
külsejét. Mind többet költött a „Falusi Élet” szokásos összejövetelein, szükségét
érezte, hogy újságokat és könyveket is vegyen, fizetése így nem tartott ki a
következő hónap elejéig.
 Feladva korábbi elhatározását, Borsos újból jelentkezett a pályaudvaron, a
postavonatokat kiszolgáló brigádnál. A csoportvezető emlékezett rá, és nem
felejtette el, hogy fél éve bejelentés nélkül maradt el:
– Ne haragudj, de most nincs helyem. A brigád állandó tagjainak sem tudok
munkát adni.
Borsos csalódottan köszönt el. Kiment a Bosnyák téri piacra és a
Nagycsarnokba is, de nem járt eredménnyel; új emberek csak a régi rakodók
ajánlásával juthattak be, és ő senkit sem ismert közülük.
Hétvégeken már kora reggel átutazott a Moszkva téri emberpiacra, tülekedett
a felhajtókat körülvevő gyűrűben, iskolai bizonyítványát mutogatva kiabált, hogy
szakmunkás. Többnyire kiválasztották a tömegből, beállhatott a
magánépítkezésen dolgozó kőművesek mellé, tízórai munkával ezer-ezerkétszáz
forintot keresett.
Borsos nem tört le, csak átmenetinek találta nehéz helyzetét. Bízott benne,
hogy a kötetét hamarosan elfogadják, legalább húszezer forint előleget kap a
szakszervezettől, és ennyiből rendezni tudja majd az életét.
A szokásos összejövetelen érdeklődött Németh Ernőtől, hogy hol tart a könyv
ügye. A szerkesztő megnyugtatta: minden rendben megy, az illetékes bizottság
már döntött, csak azért nem hozzák nyilvánosságra a határozatukat, mert tagjainak
idejét jelenleg lekötik az időszakos szakszervezeti választások.
Borsos sokáig várt, de egy idő után gyanúsnak találta az egyforma,
semmitmondó ígérgetéseket, megkérte Káplárt, hogy menjen be a szakszervezet
elnökségére, és nézzen utána az ügynek. Az öregember vonakodva, de elvállalta.
Borsos már a legközelebbi találkozásuknál rákérdezett:
– Megtudtál valamit, Józsi bácsi?
Káplár idegesen harákolt, és dörzsölgette az arcát:
– Jártam bent az elnökségen, de sajnos hiába. A kötetedről senki se tud.
– Hogy lehet az?
– Szerintem Ernő nem írta meg a lektori jelentést, és nem vitte be az
anyagodat sem. Sajnos, neked volt igazad, mikor kételkedtél benne, de ki
gondolta volna?! Rendes magyar embernek hittem.
Borsos gyomra összehúzódott az idegességtől:
– Ez biztos, Józsi bácsi? Kizárt dolog, hogy tévedtél?
– Mindenkit megkérdeztem, akire tartozik. Megnéztem a tervet is, abban sem
szerepelsz; idén egy Vas megyei tanácstitkár önéletrajzát fogják kiadni. Te legjobb
esetben egy fél év múlva jelenhetsz meg. De nyugodj meg, most majd én veszem
kezembe az ügyet. Ha van egy másik példányod a kéziratból, add ide nekem.
 Mikor felfogta, hogy reményei összeomlottak, Borsos agyát elborította a düh,
felemelkedett a helyéről. Káplár megfogta a karját, és megpróbálta visszatartani
– Mit akarsz, Feri? Légy észnél!
A fiú lerázta magáról, átment az asztal túlsó végébe, és megállt Németh előtt:
– Ráérsz egy pillanatra?
A szerkesztő mosolyogva felnézett:
– Parancsolj velem. Valami új zseniális művet hoztál? Ülj le.
– Nem fontos, csak egy szóra jöttem ide. Azt szeretném kérdezni, hogy
pontosan mikor adtad le a kötetemet az elnökségnek?
– Legalább hat hete, de hiszen mondtam már neked! Most miért jutott az
eszedbe?
– Káplár Józsi bácsi utána akar nézni.
– Felesleges. Szerintem most már napokon belül értesítenek, hogy mikor
írjátok alá a szerződést. A sürgetéstől csak megsértődnek…
Borsos nem tudta tovább hallgatni, felemelt egy poharat az asztalról, és a
benne maradt bort Németh arcába öntötte. A férfi annyira meglepődött a váratlan
inzultustól, hogy a szemét sem tudta becsukni, elvakultan dörzsölgette öklével.
A fiú néhány pillanatig dermedten állt, keze elzsibbadt, a pohár kicsúszott az
ujjai közül, pukkanva széttörött a kövön. Végül erőt vett magán, és elfordult. El
akart menni a kisvendéglőből, de úgy gondolta, az azonnali távozás gyávaság
lenne, módot kell adnia ellenfelének, hogy elégtételt vegyen. Visszaült a helyére,
néhány közömbös mondatot intézett Káplárhoz, az öregember nem válaszolt, csak
rémülten pislogott rá.
Borsos figyelte szomszédja csuklóján az órát, öt perc után úgy találta, eleget
tett íratlan kötelességének. Intett a pincérnek, hogy fizetni akar. Németh
feltehetőleg erre a pillanatra várt, mert odaugrott hozzá és szemen loccsantotta
egy pohár borral. Káplárra is hullott belőle, méltatlankodva törölgette magát:
– Mint két bohóc a cirkuszban!
Borsos még ültő helyéből belerúgott ellenfelébe, majd fellökte magát a
székéből, és megfeszített nyitott tenyerével pofon vágta. Az ütés erejétől Németh
hanyatt esett volna, ha a vendégek el nem kapják.
– Gyere ki, ha akarsz valamit, ott kint lejátszhatjuk.
A fiú támadásra számítva a falhoz lépett, és boksz alapállást vett fel. Németh
elindult, de hagyta, hogy szomszédjai lefogják, csak a vállát rángatta, mintha ki
akarna szabadulni. Teli torokból kiabált:
– Te énhozzám nem nyúlhatsz egy ujjal sem, mert te itt idegen vagy, én pedig
bennszülött.
 – Ha bennszülött vagy, hordjál üveggyöngyöt.
– Ezt az országot az én apám, az én nagyapám és száz másik ősöm építette,
nekünk, és nem jöttment cigányoknak. Neked itt nincs semmi keresnivalód,
magunk között akarunk lenni… – szavai rekedt kiáltozásba fulladtak.
Borsos még mindig ütésre emelte az öklét, de hogy a támadás már
nyilvánvalóan elmaradt, nevetségesnek találta ezt a pózt, leengedte a kezét.
Németh elhallgatott, nyomasztó csend támadt. Borsos még egyszer körülnézett, de
pillantását senki sem viszonozta, sem ellenségesen, sem egyetértően. Az asztal
mellett ülők elfordították a fejüket, poharukat szorongatták vagy az abrosz szélét
gyűrögették. Sporttáskáját a vállára kanyarította, ujjai hegyét ügyetlen búcsúként
hozzáértette Káplár vállához, majd kilépett az utcára. Szinte futva vágott neki a
Városligetnek, kapkodva szedte a levegőt, hagyta, hogy könnyei végigfolyjanak
az arcán:
– Meg kellett volna ölni, hogy végre békén hagyjanak!
Hiába került ki látszólag győztesen az összecsapásból, úgy érezte, teljes és
végleges vereséget szenvedett. Nemcsak verseinek egyetlen megjelenési esélyét
vesztette el, de emberi méltóságában is megalázták, a társaság kivetette magából,
mint egy idegent. Beállt egy kocsmába, és blokkot váltott egy deci rumra,
egyetlen hajtásra megitta.
Hirtelen eszébe jutott, hogy az a mód, ahogy Németh kezelte kéziratait,
mennyire hasonlít Martin magatartásához, ugyanaz a nemtörődömség és sértő
lenézés áradt belőle. Eltöprengett, miért érezhették úgy mind a ketten, hogy ezt
vele szemben megengedhetik maguknak.
– El fogok számolni velük, el fogok számolni velük – hajtogatta magában.
Napokig nem lépett ki albérleti szobájából, feküdt vagy olvasgatott az
asztalon könyökölve. Főbérlői többször is benyitottak hozzá, attól tartva, hogy
megbetegedett. A fiú egy közömbös mozdulattal elküldte őket, csak időnként
kérte, hogy hozzanak fel neki ennivalót a közértből. Ha elfáradt az olvasásban,
kibámult az ablakon; eső nem esett, szél sem kavarta a levegőt, a házak közötti
szűk terekben megrekedtek a kipufogógázok sötétlő felhői. Olyan sűrűnek tűntek,
mintha el lehetett volna söpörni őket.
Borsos vereségérzete nem enyhült. Ez a lakótelepi albérleti szoba, elemeire
széthulló típusbútoraival, falaival, melyeket elborítottak a szétkent csótányok
nyomai, kilátástalan végállomásnak tűnt. Nem érzett erőt a további küzdelemhez,
úgy tűnt, eddig is túl sok terhet vállalt magára.
Egyik délben a szemben levő két toronyház közti vékony résben felcsillant a
nap, sugarai pászmákban törték át a füstködöt. Borsos kinyújtózkodott, és rászánta
magát, hogy átmenjen a fürdőszobába. Borotvája nehezen fogta a félcentis
borostát, bőrén ki-kiserkent a vér. Hosszan nézte magát a tükörben: arca
megfogyott, szemében kiütköztek az ágas-bogas erek.
 Jelentkezett a munkahelyén, de nem engedték leszállni a csatornába. Orvosi
igazolást követeltek a tíznapos elmaradásról, és azzal fenyegették, hogy elvonják
az évi nyereségrészesedését. Borsos megpróbálta védeni magát, de ahogy
átgondolta az érveit, menet közben rájött: valójában semmiféle érdek nem fűzi
már a vállalathoz. A munkásszállóból már eltávolították, fizetése is alig
emelkedett az itt töltött idő alatt. Hirtelen elunta a vitát, és felmondott.
Másnap kiutazott Pesthidegkútra – itt már több hétvégén is dolgozott egy
családi villa építkezésén. Megkereste a kivitelezést irányító mérnököt, és
megkérte, hogy vegye fel állandó munkára. A mérnök csak feketén, bejelentés
nélkül volt hajlandó alkalmazni őt. Borsosnak el kellett fogadnia ezt a feltételt, bár
bejegyzett munkahely híján azt kockáztatta, hogy egy igazoltatásnál elviszik
közveszélyes munkakerülésért.
Az építők még a tél beállta előtt tető alá akarták hozni a villát, hogy a hó ne
áztassa el a falakat, és a rossz idő ne akadályozza majd a belső munkákat. A
műszakot a lehető leghosszabbra nyújtották, hajnalban reflektorok fényében
kezdtek, és a zsaluzó deszkák már pattogtak a fagytól, mikor végeztek – a
hétvégeken sem tartottak pihenőt.
Borsos a város túlsó végéből járt át, az oda-vissza út három órát vett igénybe,
reggel az első busszal indult, este a tévében már lement a híradó, mire hazaért.
Munkaruhának befogott régi lemberdzsekjét és farmernadrágját felrakta száradni a
fűtőtestre, aztán megfürdött, megdermedt lábujjai sajogtak a meleg vízben. Négy
órakor újra a vekker csörgésére ébredt, mind fáradtabban kezdte el a napot, csak
azért tartott ki a helyén, mert az átlagos órabér kétszeresét fizették.
December közepére befejezték a tető építését, elbonthatták az állványokat.
Borsos párjával az emeleti szintről dobálta le a faanyagot. Társa leheletéből
távolról is áradt a pálinkaszag, a tekintete elborult, de a fiú nem akart rászólni,
tudta, hogy a mérnök azonnal elbocsát minden részegeskedőt.
Egy gerendát fogtak meg, rátámasztották a korlátra, Borsos alkalmazkodva a
kialakult munkaritmushoz, hármat számolt magában, mielőtt elengedte volna, de a
társa korábban meglökte a fa végét. A fiút váratlanul érte ez a mozdulat,
megcsúszott a fagytól síkos deszkán, a gerenda magával rántotta. Áttörve a
hevenyészett korlátot, lezuhant, a bejárat lebetonozott előterére esett. Először csak
végtelen fáradtságot érzett a lábában, de mikor megmozdult, rátört a fájdalom,
összegörnyedve hánykolódott a földön.
Tanakodó csoport gyűlt össze körülötte, nem mertek hozzányúlni, végül az
egyik munkás elsietett az építésvezetőért. A mérnök, anélkül, hogy tájékozódni
próbált volna a történtekről, hanyagsággal és felelőtlenséggel vádolta Borsost,
kijelentette: neki kell vállalnia a baleset következményeit. Azt sem engedte meg,
hogy valamelyik ott parkoló kocsival beszállítsák a fiút a kórházba, több mint egy
fél órát kellett várni, amíg kijöttek a mentők.
Hordágyra tették, és a kerület központi orvosi rendelőjébe vitték, lábfeje
útközben annyira megdagadt, hogy a cipőt le kellett vágni róla. A röntgen
megállapította, hogy a jobb sarokcsontja darabokra törött, a földetérésnél
valószínűleg egy kavics került alá, a mentők tovább is szállították a budai
Erzsébet Kórházba.
Az orvosok az első vizsgálatok után úgy döntöttek, hogy műtéttel illesztik
össze a csontokat, később valamiért megváltoztatták a véleményüket, és elvetették
az operáció gondolatát. A természetes gyógyulásban reménykedve begipszelték a
lábát. Borsos megkérdezte az adjunktust, hogy mennyi időt vehet igénybe a
felépülése, azt a választ kapta, hogy egy fél év is beletelhet, amíg talpra áll.
A szomszédos ágyon egy vállalati bérelszámoló feküdt, Borsos tőle kért
útbaigazítást, hogy milyen kárpótlásra számíthat. Felvilágosították: csapdába
esett, mikor elfogadta azt a feltételt, hogy a munkahelyen ne jelentsék be, mert így
nem kaphat sem táppénzt, sem más támogatást. Megpróbálkozhat bírósági
feljelentéssel, de a bérelszámoló tudomása szerint ezek a perek ritkán hoznak
kedvező eredményt.
Felfüggesztett lábbal, hanyatt dőlve Borsos újra és újra végiggondolta a
helyzetét. Belátta: minden egyes bent töltött nappal veszít esélyeiből, hogy valaha
is elindulhasson felfelé, két hét után, saját felelősségére, kiíratta magát.
Hazament albérletébe. Szállásadói nem számítottak érkezésére, az egyik
gyerekágyat és a varrógépet berakták a szobájába, látható elégedetlenséggel
rendezkedtek vissza. Bár az orvosok teljes pihenőt rendeltek, Borsos már az első
otthoni napján felkelt, és botra támaszkodva sétára indult a szoba hosszában.
Óvatosan csúsztatta begipszelt jobb lábát, mégis gyakran megingott, és hiába
próbált megkapaszkodni a bútorokban, végigzuhant a padlón. Ilyenkor sokáig
feküdt egy helyben, mozdulatlanul az ijedtségtől, attól tartott, hogy a törött
csontvégek a gipsz alatt is szétcsúsztak, szerencséjére ez nem következett be. A
mozgás siettette a gyógyulást, fokozatosan növelte a terhelést, a lépcsőházba is
kimerészkedett, a lifttel felment az ötödik emeletre, és gyalog jött vissza.
Február végén letelt az a három hónap, melyet Borsos előre kifizetett.
Bekopogott a házigazdájához, és le akarta rakni a következő részletet, de nem
fogadták el tőle a pénzt. A házaspár bejelentette, hogy nem kívánja
meghosszabbítani a szerződést, kérték, költözzön el a hónap végéig. Borsos hiába
kért néhány hétnyi haladékot.
A fiú másnap reggel elindult új szállást keresni, nehezen járt, botja
meg-megcsúszott az utat borító jégtócsában. Több címen is próbálkozott, de meg
kellett bizonyosodnia, hogy pénze maradékából ágybérletre sem futja. Mikor a
felmondási határidő letelt, Borsos minden remény nélkül lépett ki régi
lakóházának ajtaján, a házaspár csak arra az engedményre volt hajlandó, hogy
megőrizze a holmiját, amíg eljön majd érte. Tisztálkodási eszközeit és
fehérneműjét sporttáskájában vitte magával.
Egy-két napos befogadásban bízva, lement régi munkahelyére, a csatornázási
művek telepére, de munkatársai nem tudtak segíteni rajta. Borsos a hóesésben is
megizzadva állt meg a körút délutáni forgatagában. Arra gondolt, hogy botjával
beveri egy üzlet kirakatát, bevárja a rendőröket, és a fogdában tölti majd az
éjszakát. Rövid töprengés után elvetette ezt a tervét, ha egyszer börtönbe kerül,
végképp elveszíti a talajt a lába alól.
Borsos nem ismerte a hajléktalanok titkos alkalmi búvóhelyeit,
pályaudvarokon, későig nyitva tartó eszpresszókban viszont aligha kerülhette
volna el az igazoltatást. Hirtelen ötlettel autóbuszra szállt, és kiutazott
Pesthidegkútra.
Óvatosan közelítette meg azt a családi villát, melynek emeletéről lezuhant. A
hevenyészett kerítésnél megállt, és körülnézett: a sötétben is kirajzolódó, letakart
téglahalmok és csövek arra vallottak, hogy még tart a téli építési szünet, nem
kezdődtek újra a munkák. Az épületben nem égett a fény, és a hóban sem
látszottak lábnyomok, Borsos egy rést keresve a kerítésen, beljebb merészkedett.
A lépcsőn lebotorkált az alagsorba, úgy emlékezett rá, hogy ez a rész már
félig-meddig elkészült. Az egyik helyiség üres ajtótokjában egy kifeszített ócska
pokróc lebegett, a fiú félrehúzta, mozdulatát bentről mocorgás fogadta. Éjjeliőrtől
tartva vissza akart lépni, de egy hang kiszólt:
– Gyere be nyugodtan.
Borsos hónaljából előhúzta a Rambó kést, heggyel fölfelé a kabátujjába
csúsztatta, hogy minél gyorsabban elő tudja rántani, de óvatossága túlzottnak
bizonyult, az ajtó mögött csak két hatvan év körüli férfi tartózkodott.
– Hoztál valami italt, fiú? – kérdezték, és meggyújtottak egy gyertyacsonkot.
Borsos egy üveg vodkát húzott elő a sporttáskájából, melyet a hosszú téli
éjszakára tartogatott, és átnyújtotta. A gyertya fényében körülnézett: a csövesek
megpróbálták lehetőség szerint kényelmessé tenni a szállásukat; két sor deszkát
fektettek a csupasz betonpadlóra, rongyokból és cementeszsákokból valóságos
fészket raktak maguknak, az egyik sarokban néhány téglából egy hevenyészett
tűzhelyet is kialakítottak.
– Akarsz egy teát?
– Nem veszik észre kint a tüzet?
– Letakartuk az ablakot.
– Akkor innék.
Míg a víz felforrt az edénynek használt konzervdobozban, Borsos áthúzott
egy malterkeverő ládát a szomszédos helyiségből, megfordította és arra ült le.
Elbeszélgetett a két öregemberrel, akik már hetek óta bujkáltak a félig kész
házban, figyelmeztették, hogy másnap még a hajnali sötétségben el kell tűnniük,
mert nem akarják magukra vonni a környéken lakók figyelmét. Borsos a teától
kissé átmelegedve rászánta magát, hogy bebújjon a rongyok közé, kabátját
felakasztotta egy szögre, begipszelt lábát felpolcolta sporttáskájával. Azt hitte,
hogy csak néhány percet aludt, mikor megrázták a vállát:
 – Ébredj, öt óra. Csinálj te is rendet magad után.
A két öreg csöves szótlanul és sietve, összehangolt mozdulatokkal tüntette el
itt-tartózkodásának nyomait, Borsos is visszavitte a helyére a ládát. Megkínálták
egy fagyos zsíros kenyérrel, és megengedték neki, hogy este nyolc óra után
visszajöjjön.
– Hozzál majd valami italt. Ha mást nem, almabort vagy sósborszeszt
cukorral.
Behúzott nyakkal, zsebre dugott kézzel körülnézegetve, egyenként hagyták el
a házat. Borsos nehezen botorkált el az autóbuszig. Lement a városba, egy
közfürdőt keresett, ahol megtisztálkodhat. Begipszelt lába miatt a pénztárosnő
elutasította, később is csak borravaló ellenében volt hajlandó jegyet adni.
Elsőnek alsónadrágját mosta ki, a fűtőtestre terítette száradni, utána
megborotválkozott, és rendbe hozta a külsejét. Kivárta, amíg a kabinos rákopog,
csak akkor kezdett öltözködni, alsónadrágja még nedves volt, mikor felvette.
Reggelizni egy első osztályú eszpresszóba ült be, úgy gondolta, itt kevésbé
fenyeget a veszély, hogy igazoltató rendőrökkel találkozik. Citromos teát ivott,
mikor elvitték előle az üres edényt, Borsos kirakta maga elé a verseit, majd az
asztal alatt megszámolta a pénzét: ötszáz forintja maradt.
Kutató tekintettel nézett körül: az eszpresszóban már megkezdődött a
délelőtti forgalom; a sarokban egy fiatal pár bújt össze, a másik asztalnál egy
idősebb, hivatalnok külsejű férfi újságot olvasott. Borsos elszánta magát, felkelt a
helyéről, és egyik kéziratával a fiatal párhoz lépett. Nagyot nyelt, hogy meg
tudjon szólalni:
– Költő vagyok, de nem adják ki a verseimet. Kérem, hogy segítsenek ki egy
pár forinttal.
A férfi, aki nagyjából egy idős lehetett vele, idegenkedve nézett fel, majd egy
százforintost lökött felé:
– A verseit megtarthatja magának! – mondta, és visszafordult a lány felé.
Borsos zsebre gyűrte a pénzt, és botjára nehezedve a másik asztalhoz
botorkált. Az idősebb hivatalnok eltűnődött, hogy adjon-e, végül egy húszforintost
vetett a márványlapra. A pincérnő észrevette, hogy kéreget, kiutasította az
eszpresszóból, Borsos elégedetten távozott. Azon a napon még két helyre ült be,
és kínálta eladásra verseit a vendégeknek, több mint hétszáz forintot szedett össze.
Vigyázott rá, hogy mindegyik kéziratból megőrizzen egy-egy példányt, úgy
gondolta, reggel elviszi egy sokszorosító irodába.
A pénzből ötszázat elrakott, megnyugtatta, hogy ezer forint lapul a zsebében,
a maradékon felvágottat, kenyeret vásárolt, és román utcai árusoktól egy üveg
rumot. Egy kocsmába behúzódva várta ki, amíg besötétedik, fél kilenc körül
kiutazott Pesthidegkútra.
 Óvatosan megállt a kerítésnél, rosszkedvűen konstatálta, hogy a hó még nem
lepte be a reggeli lábnyomokat; egyenest a ház felé mutattak. Abban bizakodott,
hogy ilyenkor már senki sem jár a környéken, akinek feltűnhetne.
A két öreg csövest már ott találta az alagsori helyiségben, leült közéjük,
középre rakta a magával hozott ételt és italt. Ezen az estén hosszan elbeszélgettek,
Borsos megmutatta a „Falusi Élet”-ben megjelent verseit, a csövesek elismerően
bólogattak:
– Nagyon szépek. Te olyan költő vagy, mint annak idején Villon volt. Lent
élsz a mélyben, a csavargók között.
Az egyik öregnek állást kínáltak egy csökkent munkaképességűeket
foglalkoztató szövetkezetnél, felajánlotta, hogy szólni fog a fiú érdekében is.
Borsos megtörölte a rumosüveg száját, és ivott egy kortyot:
– Kösz, de miattam ne törd magad. Én nem maradok itt.
– Hová mész?
– Ki akarok menni Franciaországba. Jelentkezem az idegenlégióba.
– Fogod bírni? Azt mondják, kegyetlen a kiképzés, minden altiszt szadista.
A másik hozzátette:
– A sivatagban harcolnak, Vietnamban pedig a mocsarakban.
– Ha nem bírom, legfeljebb lelépek.
– Az nem olyan egyszerű. A légió húsz évig nem felejt, és bosszút áll a
szökevényeken.
A csövesek fantáziáját a gyakorlati részletek foglalkoztatták.
– És pénzed lesz hozzá? Legalább százezer forint kell, hogy eljuss
Franciaországba.
– Forintot talán tudok szerezni, de dollár kellene.
– Ha ismersz zsidókat, tőlük kérj, nekik mindig van.
Borsos a rumtól kábultan igazat adott neki. Sorra vette ismerőseit, Martinra
gondolt, úgy érezte, joga van pénzt kérni tőle, mert nem adta vissza a verseit, és
ezért ő külön munkára kényszerült.
Már éjfél is elmúlt, mire aludni tértek. Borsos a hó ropogására és fojtott, de
mindinkább közeledő beszélgetésre ébredt. Feltápászkodott és felriasztotta a két
öreget is.
– Keljetek fel! Jönnek!
Holmijukat összekapkodva menekülni próbáltak, de a lépcső feljáratánál négy
férfi zárta el az útjukat. Visszaterelték őket a szobába, elemlámpájukkal a
csövezők szemébe világítottak. Borsos hiába kísérelt meg a fény mögé nézni.
 – Igazolványokat!
Borsos karja megmozdult, hogy előrántsa Rambo-kését, de a támadók
kezében pisztoly körvonalait látta, értelmetlen lett volna szembeszállni velük!
Átadta a személyijét, benne a félretett ezer forinttal.
– Feküdjetek le hasra! Kezeket a tarkóra!
Hogy ellenőrizhesse az adatokat, a jövevények vezetője lefelé fordította a
lámpáját, a fiú felismerte benne az építkezést irányító művezetőt, emlékezete
szerint szürke, vastag munkaruhát viselő emberei is a brigádhoz tartoztak.
– Az adatok, úgy látszik, stimmelnek – mondta a művezető –, de mert
önkényesen beköltöztetek más házába, megkapjátok a magatokét.
Borsos állva akarta fogadni a támadást, súlyát ép bal lábára helyezve
felemelkedett, de ketten is nekiestek, gyomorszájon rúgták, majd egy
ökölcsapástól újra a padlóra került. Egyik ellenfele ráállt a mellkasára és rugózni
kezdett rajta. Borsos érezte, hogy megroppannak a bordái. Ismét feltápászkodott,
de kicsavarták a karját, és térdre kényszerítették. Megfogták a lemberdzsek
gallérját, és fejét a falhoz próbálták verni, az első két taszítást kézzel kivédte,
utána arccal nekicsapódott a csupasz tégláknak.
A támadók a helyiség közepére húzódtak, vezetőjük a levegőbe emelte az
öklét:
– Tetves csavargók! Egy fél óra múlva visszajövünk, ha még mindig itt
lesztek, nem viszitek el szárazon! – felemelte a fegyverét –, szétlövünk titeket!
Az igazolványokat a szoba közepére vetették, és dübörögve eltávoztak.
Borsos megnézte a személyijét: hiányzott belőle az ezer forint. Társait ugyancsak
megverték, lepedődarabokkal törölgették le arcukról a vért.
– Ne hagyjuk ennyiben.
– Mit csináljunk?
– Jelentsük fel őket a rendőrségen. Én felismertem a vezetőjüket, dolgoztam
nála.
Az öreg csöves legyintett:
– Azt hiszed, hogy te itt okos lehetsz?! Tudod mit kapnál a rendőrségen, ha
bemész? Ennek a verésnek a párját. Tűnjünk el innen minél hamarabb.
Egymásra támaszkodva kapaszkodtak fel a lépcsőn. A busz még nem járt,
gyalog kellett nekivágniuk a Pest felé vezető útnak. A Szobi utcai
Mentőkórházban jelentkeztek kötözésre.
Az ügyeletes orvos megdöbbenve vizsgálta meg Borsost; arccsontja eltörött,
bordáiról több helyen is levált a porc. Be akarta fektetni az egyik kórterembe, de a
fiú kérte, hogy bocsássák el. A kezelés után leült a kórház előterében, egy
alacsony, kövér asszony, az éjszakai takarítónő a műszak végeztével épp feltörölte
a padlót.
– Nagyon fáj? – kérdezte a fiút.
– Nehezen kapok levegőt, szúr a bordám.
– Hívjak taxit?
– Nem kell.
– Nincs pénze?
– Nincs hová mennem.
– Se családja, se felesége?
– Senkim.
A nő megállt előtte, alig volt magasabb az ülő Borsosnál, arca rézvörösen
fénylett az italtól:
– Ha akar, hozzám eljöhet egy pár napra. Kis lakásom van kint Rákospalotán,
de megvan benne minden, ami kell. Persze, majd be kell szállnia a költségekbe.
Van kedve hozzá?
Borsos bólintott.
– Várjon meg itt. Egy fél óra múlva végzek.

Tizenkilencedik fejezet

Mint ahogy az előzetes ajánlatban megszabták, Martin szeptember elején

lépett a követség szolgálatába. A magyar alkalmazottaknak kialakított irodák
egyikében kapott egy íróasztalt. Hetenként háromszor járt be elkészíteni a
sajtószemlét és referálni róla az illetékes követségi titkárnak.
Egyik munkanapján egy városi telefonhívást kapcsoltak át hozzá a
központból, név szerint kérték őt. Csodálkozva vette fel a kagylót, családját
megkérte, hogy itt senki ne keresse, ismerősei közül pedig csak Vojtekovszky
ismerte a számát.
– Tessék, Martin György.
Ágota jelentkezett. A nő máskor két-három sietve elhadart mondat után
lecsapta a telefont, most, a kényszerű hallgatás alatt felgyűlt indulattal, hosszan
átkozódott és fenyegetődzött, kitörései szinte áriákra emlékeztettek. Martin csak
sokára tudta elszánni magát, hogy megszakítsa a beszélgetést, a telefon újra és
újra felberregett, de nem vette fel a kagylót.
 Be kellett látnia, hogy a nő eddig is nyilvánvaló idegbaja újabb, veszélyesebb
szakaszába lépett. Képtelen volt figyelmét az előtte fekvő újságokra
összpontosítani, ült még néhány percig az asztal mellett, aztán elrakodott.
Nem szerette volna, ha a felesége megérzi rajta a nyugtalanságot, gyalog
ment hazáig, hogy kiszellőztesse a fejét. Otthon – megkönnyebbülésére –
Vojtekovszky várta, mikor magukra maradtak, beszámolt neki a hívásról. A költő
összehúzott szemmel hallgatta:
– Nem kellene hagynod, hogy így a fejedre nőjön.
– Már mondtam neked, hogy egyszerűen megbénulok, ha elkezd átkozódni.
Mit csináljak?
– Fel kellene venned a szövegét magnóra, és megijeszteni, hogy feljelented
rágalmazásért.
– Mit szólnának hozzá bent a követségen?
– Nem kell, hogy megtudják. Játszd a saját magnódra. Nem olyan bonyolult,
egy kis mikrofonnal és egy sima csatlakozó kábellel meg lehet oldani.
– Ezek ávós módszerek.
Vojtekovszky széttárta a karját:
– Mint tudjuk: ellenségeinktől tanulhatunk a legtöbbet. Ha az nem jó, amit
ajánlok, akkor mihez akarsz kezdeni? Ez a nő eddig mindenütt bemószerolt,
számíthatsz rá, hogy a nagykövetet is megkeresi, és feljelent nála.
– Ettől nem félek, látni fogják, hogy komplett őrült. Különben sem tudom
megakadályozni, hogy akár holnap beállítson hozzá. Csak két dologtól félek.
Először attól, hogy a rendőrség kapcsolatot talál vele, és valamilyen formában
felhasználja ellenünk. Megpróbálnak erkölcsileg lejáratni a nyilvánosság előtt.
– Mennyit tud ez a nő rólad?
– Azokról az időkről, amiket együtt töltöttünk, elég sokat. Azt hiszem, naplót
is vezetett.
– És feltételezem, volt mit jegyezgetnie, az ember az ágyban adja ki magát
leginkább. Valahogy el kell ütni az időt két numera között. Azzal együtt nem
hiszem, hogy az elhárítás túl sokat kezdhetne ezzel a nővel. Egy demokratikus
országban veszélyes volna, ott le lehet járatni valakit erkölcsi rágalmakkal, de egy
diktatúrában inkább rokonszenvet kelt, ha megtámadnak. Szóval, ezért ne izgasd
magad. Mi az a másik dolog, amire gondolsz?
– Valamilyen kiszámíthatatlan, őrült akcióba kezd. Úgy érzem, mintha egy
időzített bomba ketyegne a közelemben.
Vojtekovszky kezét megnyugtatólag Martin vállára tette:
– Nem akarlak vigasztalni, de amíg telefonálásokban éli ki magát, addig ettől
nem kell tartanod. Próbálj megnyugodni.
 Martin megdörzsölte az arcát.
– Igazad van, beszéljünk másról. Még nem is mondtad, hogy miért jöttél, mi
történt?
– Lehet, hogy jövőre borosgazda leszek. Meghalt a nagybátyám, az öreg
lengyel, és rám hagyta a másfél hold családi szőlőt.
– Hol van ez a szőlő?
– Fenn a Hegyalján, Olaszkúton. Gyerekkoromban sokszor jártam ott. Egy
présház is áll rajta, az ügyvéd ideadta a kulcsot. – Vojtekovszky egy tenyérnyi
kulcsot vett elő a táskájából. – Nézd meg: nem óriási? Olyan, mintha maga Szent
Péter használta volna.
– Csakugyan érdekel az a szőlő? Komolyan akarsz foglalkozni vele?
– Nem tudom, azért annyira nem emlékszem rá. Fogalmam sincs, hogy
milyen állapotban lehet. Le kellene mennem körülnézni, de nincs kocsim. Nem
akarsz levinni valamelyik nap? Nincs túl messze, ha korán elindulunk, estig
megjárjuk.
Martin megnézte a naptárát:
– Jövő szerdán szabad vagyok, jó lesz?
– Nekem minden nap jó. Lejönne velünk Magda is, ha befér a kocsiba.
Martin bólintott, már ismerte a költő legújabb szerelmét; Magda az egyik
közös barátuk válófélben levő felesége volt, néhány évvel idősebb
Vojtekovszkynál. Tudta, hogy a költő szeret beszélni kapcsolatairól,
udvariasságból rákérdezett:
– Magda mit szól hozzá, hogy birtokos leszel?
– Roppant izgatott lett. Tudod, hogy ő parasztlány volt, és ezt nem lehet
kinőni, messziről is megérzi a földszagot – eltűnődött –, de mióta megláttam ezt a
kulcsot, azóta engem is érdekel az ügy.

A megbeszélt szerdai napon Martin az óra csörgésére ébredt, néhány

pillanatig még fekve maradt, bámulta a tetőablak fölött elvonuló sötét, havat ígérő
felhőket. Húzta volna vissza az ágy, de erőt vett magán, és rosszkedvűen
feltápászkodott. Nem szívesen vezetett csúszós utakon, megfordult a fejében,
hogy lemondja a kirándulást, aztán felsóhajtott és készülődni kezdett.
Indulás előtt benézett a gyerekszobába, fia még aludt, a zöld rugdalódzó
megfeszült rajta, a kisméretű ágyban különösen jól fejlettnek és erősnek látszott.
– Majd kell venni egy nagyobb ágyat – gondolta, és behúzta az ajtót.
Apró, de sűrű szemekben megeredt a hó, zizzenve koppantak a szélvédő
üvegén, Martin útközben többször is megállt, és a jégvakaróval lehúzta az ablakra
fagyott csapadékot. A Kolosy téri piacnál vette fel Vojtekovszkyt és Magdát. Az
asszony vastag irhabundájában és fejére kötött fekete nagykendőjében a
szokásosnál is lassabban és méltóságteljesen mozgott. Vojtekovszky megveregette
a farát:
– Egy igazi „Földanya”, nem?
Bent a kocsiban Magda kibontott egy asztalkendőt, és pogácsát kínált, Martin
ebben a korai időben nem kívánt enni, a forma kedvéért elfogadott egyet, és
letette maga elé. Indított, mereven figyelte az úttesten fel-felbukkanó jégtócsákat.
Amennyire lehetett, a külső sávban tartotta a kocsit, hogy ha megcsúszna, az
útszegély megfogja.
Kiérve az autópályára, váratlanul kisütött felettük a nap, a frissen lesózott út
nedvesen fénylett. A zöldellő földeken csak egy-egy eldobott fehér papírra
emlékeztető hófolt látszott. Martin elengedte magát, hátradőlt az ülésen:
– A birtokszemlén kívül akarsz még valamit csinálni?
– Majd körülnézünk a faluban is, de ez ráér visszafelé. Legyünk túl előbb a
hegyi úton. Amíg újra le nem fagy, addig fel tudunk menni egészen a telek
széléig.
Mezőzombor után letértek balra, egy széles földútra. Martin óvatosan
kerülgette a talajból kiálló köveket, egy bukkanó után feltűnt Olaszkút. A présház,
melyet Vojtekovszky örökölt, a falu szélén feküdt, a szőlőt fölötte egy meredek
domboldalra telepítették, a tőkesorok egészen a tetőig nyomultak.
Míg Vojtekovszky a kulcsokat keresgélte, Martin félreállt a kocsival, és
kiszállt; az éles, tiszta levegő köhögésre késztette, hunyorogva nézett körül a
napfényben. Egy földhöz simuló, roskatag épületre számított, meglepődve látta,
hogy a présház, széles homlokzatával, középpontjából kiemelkedő négyszögletes
tornyával egy kisebb udvarházra hasonlít. A háromszögletű oromfalra V. K.
betűjelet, az építtető Vojtekovszky Kázmér monogramját festették, alá pedig az
építés évét, 1901-et. A hámló vakolat alól kilátszó csupasz téglák, a sarkaiban
meglazult zsalugáterek lelógó szárnyai, az alapoknál körben feltörő
vadrózsabokrok és a romlás egyéb jelei mutatták, hogy az utóbbi években kevés
figyelmet fordítottak a présházra, de az, a napsütésben villogó sárga falával mégis
örök életűnek látszott, mintha csak a mögötte álló dombbal együtt pusztulhatna el.
Csikorogva kinyílt a toronyszoba ablaka, Vojtekovszky nézett ki rajta,
derékig kihajolva:
– Gyere fel!
A házba belépve Martin csak száraz porszagot érzett, az erős kőalapok nem
engedték feltörni a talajból áradó nedvességet. A nehéz, faragott bútorok is jó
állapotban maradtak, a lépcső vastag deszkái is alig reccsentek meg a léptei alatt.
Felérve a toronyszobába, tekintete a völgyre és a mintegy ellenhullámként
emelkedő szemközti hegyoldalra esett: a szőlőtőkék és a tetőt elborító vad erdő
szürkesége lassan zöldbe fordult, Martin ebben az évben először érezte meg a
tavasz közeledtét.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Vojtekovszky.
– Várkastély a világ végén.
– „Lengyel kúriá”-nak hívják a környéken. Még a dédapám építette. Mikor a
felesége meghalt, az öreg kiköltözött ide Tokajból, az ágyát úgy fordította, hogy
mindig lássa a hegyet. Nézzünk körül, ha érdekel.
Vojtekovszky fogott egy üveg bort és két poharat.
– Az ő borából, sajnos, nem tudlak megkínálni. Az öreg már nem bírta a
munkát, el kellett adnia az egész termést, hogy ki tudja fizetni a napszámosokat.
Ha inni akart, ő is úgy vett magának egy litert. Még azt a bort is el kellett
passzolnia a végén, melyet a temetésére rakott félre.
A pince bazaltba vágott falait vastagon elborította a szakáll formában lelógó
szürkéskék nemespenész. Vojtekovszky megkongatta egy hordó oldalát, az
abroncsok alatt már összeszáradtak és mozogtak a dongák.
– Új bort kellene tölteni beléjük, attól magukhoz térnének.
– Nem akarok a lelkedbe tiporni, de nem volna egyszerűbb eladni az egészet?
Vojtekovszky nem felelt, intett, hogy menjenek ki a szőlőbe. Szótlanul
kapaszkodtak fel a domb oldalába vágott keskeny lépcsőn. A sorközöket már
felverte a gaz.
– Az a fehér ott a kutyakapor, a zöldes a lúdhúr, a perje a legrosszabb, ha
felvágod ízekbe, és szétszórod a napon, akkor sem szárad ki, hanem három nap
alatt feléled.
A minden mezei munkában járatlan Martin csodálkozva hallgatta:
– Olyan, mint egy szimbolikus vers, amit mondasz. Nektek is volt saját
szőlőtök?
– Nem, az én apám kötélverő volt Patakon, de kijártam dolgozni a polgári
szőlőkbe. Tízéves koromban már kapáltam a „kétágú”-val, felhólyagosodott tőle a
tenyerem, nem tudtam kiegyenesíteni az ujjaimat. Mutattam az apámnak:
– Este pisáld le a kezedet, megpuhul tőle, és holnap már könnyebb lesz.
Fenn a domb tetején leültek egy kézzel faragott padra, ezt a védett sarkot nem
érte a szél. Vojtekovszky hüvelykujjával belenyomta a dugót a palackba, és töltött.
Martin ivott, letette a poharat, igyekezett úgy megszólalni, hogy ne tűnjön
érzelgősnek:
– Azt hiszem, úgy mondják: ereje van már a napnak.
 – Háromszáz méterre vagyunk a tengerszint fölött. Itt fenn sok a kő, úgy
sugározzák a meleget, mint egy-egy napelem. A nagybátyám szakállszárítónak
hívta ezt a sarkot, egész napokat el tudott itt üldögélni.
– Úgy látom, sokkal többet tudsz erről a birtokról, mint mondtad.
– Hidd el, minden most jut eszembe magától. Évek óta nem gondoltam erre a
házra és erre a vidékre.
– Tudnál itt élni?
Vojtekovszky elnézett a lejtőn:
– Talán igen. Itt még jó a levegő, Európában már rég nem lehet lélegzetet
venni. Egyre kevesebb szál köt a városhoz, már elkopott bennem minden izgalom,
melyet akkor éreztem, mikor felmentem Budapestre.
– Te mondod ezt, Budapest udvari költője?
– Hátsó udvari, melléklépcsői költője. Igazság szerint rosszul jártam ott. Az
induló erőm beleépült az irodalomba, a politikába, úgy, mint a régi magyar
parasztok verítéke a bécsi Burg falaiba – és én egy üres báb maradtam, melyből
minden kifogyott. Többé már nem akarom égetni magam, hanem lassan, nyugodt
estékkel belenőni a semmibe. Megnyugodni végre.
– A varázsló eltöri a pálcáját?!
– Nem, a pálca törte el a varázslót. Sokat gondolok mostanában az apámra,
mindig számolom, hogy mikor ennyi idős volt, mint én, akkor éppen mit csinált,
hol tartott. Már nem soká tudom követni, negyvenhárom éves vagyok, ő
negyvennégy éves korában öngyilkos lett.
– Soha nem beszéltél róla. Azt mondod: kötélverő volt?
– A felszabadulás után kiemelték, büntetés-végrehajtási tiszt lett Újhelyen. Ő
azok közé a sztálinisták közé tartozott, akik elhitették magukkal, hogy a Jót el
lehet érni, csak keresztül kell hazudniuk magukat a Rosszon. Én, mint ifjú török,
folyton támadtam őt, be akartam neki bizonyítani, hogy téved. Olyan jól sikerült,
hogy a végén öngyilkos lett, a legszörnyűbb módon, valamilyen növényvédő
méreggel.
– Lelkiismeret-furdalásod van emiatt?
– Ma már nincs. Illetve, ahogy azt mondom, hogy nincs, újra feltámad
bennem a bánat. De hagyjuk ezt.
Vojtekovszky újra töltött:
– Igyunk az emlékére, mindenki emlékére, akin nem tudtunk segíteni. Persze
ez a nosztalgia nem azt jelenti, hogy holnap fogom magam, és leköltözöm ide –
hanem majd egyszer, talán, mikor befejeztük, amit elkezdtünk. Mit szólnál ahhoz,
ha itt szerkesztenénk a „Jelzőtűz”-et, a zsaruk ide nem mászhatnak fel utánunk.
Képzeld el: nyáron itt ülnénk gatyában, nagyokat röhögnénk, naponta kétszer
berúgnánk – de nem úgy, ahogy Pesten szoktuk: a fejünkre esik egy whiskys láda,
hanem élvezettel, lassan kortyolva, mintha az a pohár volna az utolsó. Este
lejárnánk fürödni a Bodrogra.
Lent, a présház kéményén fekete füstfelhő csapott fel, aztán a csóva
fokozatosan kivilágosodott, Vojtekovszky elismerően bólintott:
– Nézd: a „Földanya” begyújtott. Úgy ahogy kell; előbb olajos papírral
bemelegítette a kéményt, csak aztán rakott tüzet. Ha egyszer lejövök ide, csak őt
hozom le magammal. Vele rendbe tudnánk hozni a birtokot.
– Helyre lehet még hozni ezt a szőlőt? Nem ment tönkre végleg?
– A szőlőt, ha valahol megszokott, onnan ki sem lehet irtani többé. Fordított
ki már a traktor százéves élő tőkéket is, melyek még leveleket hoztak. Talán
három-négy év kellene, és saját borommal kínálhatnálak. De menjünk be, Magda
integet.
Az asszony megterített a toronyszobában: egybesült vagdalt húst, főtt tojást,
erős savanyúságot rakott ki az asztalra. Martinnak úgy tűnt, olyan otthonosan
mozog ebben a környezetben, mintha már évek óta itt élne, szinte kivirult, ahogy
tett-vett, rózsaszín arcbőrén vékony izzadság fénylett. A kályhában pattogva égett
a tűz, Vojtekovszky ledobta magáról régimódi, vastag télikabátját:
– Mit szólnál, Magda, ha itt maradnánk éjszakára? Elcsábítanálak és
megejtenélek.
– Erős volt a bor, de ahogy gondolod.
Vojtekovszky legyintett:
– Csak hülyéskedtem, halálra fáznánk. Majd egyszer.
Martin mohón nekilátott az evésnek, de néhány falat után eltelt, az asztal
sarkára könyökölve kibámult az ablakon. Távol állt tőle Vojtekovszky nosztalgiája
a családi szőlő iránt, de úgy érezte, gazdagabb lenne az élete, ha ő is ilyen erővel
kötődne egy messzi tájhoz vagy távoleső életformához.
Ebéd után Vojtekovszky átment a szomszédba, már alkonyodott, mikor italtól
vörösen, kigombolt kabáttal visszatért. Két teli demizsont hozott magával, az
egyiket Martinnak adta:
– Ezt fogadd el tőlem, Hegyalja lelke van belezárva. Igyátok meg Petrával az
egészségemre.
– Köszönöm. Lassan indulnunk kellene. Ilyenkor még korán sötétedik, és
utána lefagy az út.
Vojtekovszky keze remegett a hidegtől, de ragaszkodott hozzá, hogy ő zárja
be a kaput, a tenyérnyi kulccsal csak nehezen talált bele a lyukba. A hegyről lefelé
tartva intett, hogy álljanak meg a temető előtt. Bement a sorok közé, a
félhomályban előre hajolva olvasgatta a sírkövek feliratait, aztán megállt egy
domb előtt. Tétován megsimogatta a fejfát, és a távolból úgy tűnt, mintha beszélt
volna hozzá.
– Ki volt az? – kérdezte Martin.
– A nagybátyám, eldiskuráltunk egy kicsit. Megmondtam neki, hogy talán
hazajövök.
– És ő mit felelt?
– Csak annyit, hogy rendben van.
Hangjában Martin ingerültséget és kötekedő szándékot érzett, elhallgatott.
Bent a kocsiban Vojtekovszky befészkelődött a sarokba, fejét Magda vállának
támasztotta, hamarosan el is aludt, az asszony mozdulatlanul tartotta magát. A
gyorsforgalmi útról már letértek a város felé, mikor felébredt. A Kolosy téren
kiszálltak, de Vojtekovszky nem engedte el az ajtót:
– Szomjas vagyok, igyunk meg egy gyógysört valahol.
– Ha lehet, hagyjuk holnapra, várnak otthon.
– Csak úgy állva. Utána elengedlek.
Behúzódtak egy kocsmába, Vojtekovszky ivott, mikor letette a poharat, szája
megrezzent, mintha mondani szeretne valamit, de aztán nem szólt. A kocsmából
kilépve elköszöntek, a költő előrehajtott fejjel indult el a fölfelé vezető úton, egyik
kezében a demizsont fogta, a másik oldalról Magda kapaszkodott bele.
Mire Martin hazaért, Petra már aludt; kihúzódott a konyhába, és töltött
magának a demizsonból, az ital felidézte benne a nemespenésszel ellepett pince
szagát. Lassan elálmosodott, mielőtt lefeküdt volna, hosszan álldogált a
gyerekszoba előtt. Nem hallotta a fia lélegzetvételét, szíve szabálytalanul vert a
rémülettől, hogy valami baja történt, amíg ő távol járt, résre nyitva az ajtót
benézett: a gyerek nyugodtan aludt az ágyában.

Huszadik fejezet

Borsos nehezen tűrte az együttlétet a takarítónővel, az asszony minden reggel

részegen tért haza, otthon tovább ivott, összehányta magát és az ágyba vizelt – át
kellett rángatnia a fürdőszobába, hogy lemoshassa, vöröses, erjedt hordalék
maradt utána a kádban. A fiú el volt szánva rá, hogy amint módjában áll, elhagyja
a lakást, lába azonban lassabban gyógyult a vártnál.
A térdig érő gipszet csak március közepén cserélték le könnyebb kötésre. A
rendelőből kijövet nem szállt villamosra, hanem próbaképpen gyalogolt néhány
száz métert, úgy érezte, az új kötésben sokkal biztosabban mozog.
 Nem volt kedve hazamenni, beült egy eszpresszóba, kávét és rumot rendelt.
Mikor a pincér eltávozott az asztaltól, táskájából elővett egy köteg kéziratot, és
megpróbálta eladni a vendégeknek. Nem talált vevőre, a kudarctól
megszégyenülve tért vissza a helyére.
Borsos eltöprengett a sorsán. Képesnek hitte magát, hogy újrakezdje az életét,
de semmiféle esélyt nem látott arra, hogy mostani környezetében elindulhasson
fölfelé. Amiről korábban csak ábrándozott, most meggyőződéssé vált benne: ha
valamire akarja vinni, el kell hagynia Magyarországot.
Útlevelet hiába kért volna, azzal csak a rendőrség figyelmét vonja magára,
illegálisan kellett átjutnia a határon. Pénze végképp elfogyott, legalább ezer
forintot akart szerezni az útra. Hazament, a takarítónőt nem találta otthon,
bezárkózott, és végigkutatta a lakást. Készpénzben eleve nem reménykedett,
inkább arra számított, hogy egy betétkönyv vagy zálogcédula kerül elő
valahonnan. Nem félt attól, hogy a takarítónő feljelenti, neki is Tóth Józsefként
mutatkozott be, úgy gondolta, mire tisztázzák a személyazonosságát, és kiadnák
ellene a rendőrségi körözést, ő már rég túl lesz a határon.
Hiába túrta fel a fiókokat, kutatta végig a szekrényben lógó ruhák és kabátok
zsebeit, semmit sem talált, de már ez sem tartotta vissza a távozástól. Bepakolt a
sporttáskájába, bezárta maga mögött az ajtót, a lakáskulcsot be akarta dobni a
levélszekrénybe, de hirtelen elveszítette magabiztosságát és magánál tartotta.
Gondolatban végigfutott azokon az ismerősein, akiktől pénzt kérhetne.
Elsőnek Káplár jutott az eszébe, kiutazott hozzá. Az öregembert láthatóan
kellemetlenül érintette a jelentkezése, erőltetett mosollyal nyitott ajtót, és nem
invitálta beljebb:
– Rég láttalak, Ferikém, mit csinálsz mostanában? A köteted ügye, sajnos,
végképp leállt. Én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, de ez a csibész Németh
Ernő elgáncsolt.
– Beteg voltam, Józsi bácsi, és elveszítettem az állásomat is. Most kezdem
újra az életemet. Szeretnék egy kis pénzt kérni tőled, csak egy pár napra.
– Én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék neked, de sajnos én is rosszul
állok anyagilag – Káplár a konyhában gőzölgő kávéfőző gépre mutatott. – Nézd
meg: napi ötven szem kávé jut, abból csinálok magamnak két szimplát. Még azt is
ki kell számolnom nyugdíjig.
Borsosnak nem volt ereje győzködni őt, elköszönt. A közeli piacra ment,
sporttáskájára kiterítette a magával hozott ruhadarabjait, de csak csellengő
cigányok alkudtak rá. Filléreket kínáltak érte, melegítőjét így is kénytelen volt
eladni, hogy meg tudjon ebédelni.
A gyorsbüfé ablakából kibámult a szemközti lakótelep házaira, a környékről
az a lakás jutott az eszébe, ahol Martinnal szokott találkozni. Újra úgy érezte,
hogy a férfi adósa a visszatartott versekért, köteles pénzt kölcsönözni neki. Úgy
gondolta, egy-egy versért körülbelül száz forintot számolhat fel – ennyit szokott
kapni az eszpresszóban a vendégektől –, mindent összevetve, legalább háromezer
forint jár neki.
Habozás nélkül útnak indult, attól félt, hogy idegességében nem tudja majd
megfelelően előadni a szándékát, ezért előre megfogalmazott magában néhány
mondatot.
A panelház kapuját zárva találta, türelmetlenül toporgott, míg egy hazatérő
lakó be nem engedte. Borsos megállt az ismert földszinti lakás előtt, bent zúgott a
mosógép, kétszer is meg kellett nyomnia a csengőt, mire Martinné kinyitotta az
ajtót. Az asszony vizsgálódva nézett rá, csak sokára ismerte fel.
– Maga az? Jó estét. A fiam, sajnos, most sincs itthon.
– Jó estét. Hagyhatok neki üzenetet?
– Kérem, ahogy gondolja.
– Fáj a lábam, ha lehetne leülnék – Borsos mentegetőzve mutatott a
gipszkötésre.
Bent hirtelen megszólalt a telefon, szaggatott csörgése távolsági hívást jelzett.
Martinné habozva, de kiakasztotta a láncot és beengedte a fiút a lakásba:
– Üljön le a konyhában, rögtön jövök – besietett a szobába, és felvette a
kagylót, a magyar megszólítás után németül folytatta a beszélgetést. Borsos
golyóstollat és egy blokkot talált az asztalon, írni kezdett:
„A Nagy Filozófusnak!
Szóval azt hiszi, hogy maga mindent megengedhet magának? Magán kívül
csak alsóbbrendű férgek élnek a világon? Hát nagyon téved…”
Egyre jobban belelovalta magát indulataiba, arca elvörösödött, és csikorgatta
a fogát, csak akkor rezzent fel az írásból, mikor Martinné visszatért:
– Szabadna tudnom, hogy mit akar Gyuritól?
– A maga fia tartozik nekem.
– Mivel?
– Nem adta vissza a verseimet, nem tudtam őket eladni, illetve megjelentetni.
Ki kell, hogy fizesse nekem azt a pénzt, amit máshol kaptam volna értük.
– Ha úgy is állna a helyzet, mint ahogy maga mondja, akkor sem biztos, hogy
másutt elfogadják a verseit. Ahogy én ismerem őket, egyik sem volt remekmű.
– Ezt nem maga dönti el.
– Egyszerűen nevetséges egy vágyálmot valóságnak elkönyvelnie, és pénzt
követelni érte. Egyáltalán: mennyit akar?
– Legalább háromezer forintot.
– Maga megőrült!
 – Nekem jogom van ehhez a pénzhez, és követelem vissza a kéziratokat is.
Tudom, hogy itt tartják magánál, addig nem megyek el innen, amíg meg nem
kapom.
– Takarodjon a lakásomból, vagy rendőrt hívok!
– Csak tessék, nyugodtan. A rendőrök örülnek majd, ha végre bejöhetnek ide.
Martinné megtorpant:
– Jöjjön vissza holnap reggel, átszólok Gyurinak és előkeresem az anyagot.
Valami pénzt is szerzek magának.
– Maga nem tud becsapni engem, holnap már ki se nyitná az ajtót. Ha nem
adja ide most, akkor majd én magam keresem meg a verseket.
Borsos felállt a székéből, és a belső szoba felé indult. Martinné elébe állt, a
vállába kapaszkodva tolta visszafelé. Kezei szinte görcsbe merevedve szorították
a lemberdzseket, a fiú hiába próbálta lerázni magáról:
– Hagyjál, te öreg, zsidó kurva!
– Fasiszta! Mocsok!
Hosszú dulakodás után Borsos elgáncsolta az asszonyt, és félrelökte az
útjából. Martinné az asztal lábához zuhant, szemüvege csörrenve tört össze a
konyha kövén. Borsos a hóna alá rejtett tokból előhúzta a Rambo-kést,
fenyegetően felmutatta.
– Ha megmoccansz, meghalsz!
Sántikálva folytatta volna útját a szoba felé, de alig tett egy-két lépést, mikor
hátulról fejbe vágták. Koponyája megreccsent, elharapta a nyelvét és elszédült, a
fájdalomtól hörögve mély lélegzetet vett. Visszafordult: Martinné ott állt mögötte,
kezében egy villanyvasalót tartott, és rövidlátó szemeit összehúzva újból ütésre
emelte. Borsos bal karjával elhárította a támadást, és egész testsúlyát beleadva az
asszony felé döfött. Úgy érezte, a szúrás túl magasra sikerült, de a kés hirtelen
elakadt a testben, a vállában érezte, hogy egy csont visszalöki a hegyét, egy
vérsugár az arcába fröccsent. Martinné a hátára esett, kétszer-háromszor
megrándult, véres hab tört fel a szája szélén, aztán hirtelen megmerevedett – a
szúrás a nyaki ütőeret vágta el, és a gerincét is megsértette.
Borsost elfogta a menekülés vágya, de le akarta győzni a pánikot,
kényszerítene magát, hogy egy helyben maradjon a konyha közepén.
Végiggondolta a helyzetét, hogy szerezhetne minél több esélyt a menekülésre.
Körülnézett: a konyhában csak az asztalon fekvő üzenőfüzet vallott arra,
hogy itt járt, begyömöszölte a sporttáskájába. Nem merte megkockáztatni, hogy
felforgassa a szobát kéziratai után, bár tudta, hogy a versek is útbaigazító nyomot
jelenthetnek. Meglátta az asszony retiküljét, óvatosan kiemelte belőle a pénztárcát
és megnézte: hétezer forintot talált benne. A fürdőszobafogasról levett egy
törülközőt, ledörzsölte arcáról a vért, aztán a táskájába tette.
 Sokáig várakozott, arra számított, hogy becsönget valamelyik szomszéd, de
úgy látszik, egyikük sem hallotta meg a test tompa zuhanását – vagy nem törődött
vele. Az előszoba tükre előtt átvizsgálta az öltözékét, áruló nyomokat keresve, de
semmi gyanút keltőt nem talált. Leoltotta a villanyt, és kinézett: a lépcsőház
előterében senki sem mutatkozott. Elszánta magát a távozásra, óvatosan behúzta
maga után az ajtót, hallotta, ahogy a zár nyelve a helyére kattan.
Borsos a lakótelep szélén keresett egy fém szemétgyűjtő konténert, beledobta
a pénztárcát és a véres törülközőt. Néhány lépésre eltávolodott és visszanézett,
úgy gondolta, túlságosan feltűnőek a szemét felszínén, vastag réteg hulladékot
kotort fölébük. Egy részeg társaság haladt el mögötte, egyikük rászólt:
– Mi van, öreg kukabúvár? Mit találtál?
Borsos válla összerándult a gúnyos hangtól, sietve eltávozott a környékről.
– Nem volna szabad ilyen apróságokkal törődnöm. Ha nagyon biztosra
akarok menni, előbb-utóbb lebukom – mormogta magában.
Lehajtott fejjel töprengett, hogy mihez kezdjen. Mindenképpen el kellett
hagynia Budapestet. Úgy érezte, nem érdemes lemennie Zalába, és megkísérelni a
határátlépést, mert útlevél és segítség nélkül nem juthat át. Hirtelen apja szabolcsi
rokonai jutottak az eszébe, levéltárcájából előkereste a címüket.
Busszal átment a Nyugati pályaudvarra, megváltotta a jegyét, utána megnézte
a menetrendet; csak kora este indult vonat Nyíregyháza felé. Nem merte
megkockáztatni, hogy beüljön a vendéglőbe, céltalan sétára indult a környéken.
Bár a lába sajgott, egy pillanatra sem állt meg, tudta, hogy a rendőrök általában
nem igazoltatnak mozgó embert. Csak akkor lépett be a csarnokba, mikor a
hangosanbeszélő már bemondta a vonat közeli indulását.
Nem engedte, hogy feltörjön benne a megölt asszony képe, igyekezett
elfoglalni magát. Sört vett a büfékocsiban, és behúzódott vele az ablak melletti
pult sarkába. Mintha lázas lett volna, gondolatai megtapadtak egy-egy
jelentéktelen dolognál; sokáig bámulta a címeket egy ottfelejtett újságlapon,
hosszan ismételgette magában az elmaradó állomások nevét. A feszültségtől
kimerült, beült egy elsőosztályú kupéba, szeretett volna aludni egy órát, de a
mellette hancúrozó gyerekek kiverték szeméből az álmot – már jóval Nyíregyháza
előtt kilépett a folyosóra.
Mikor lekászálódott a vonatlépcsőn, a homlokzati nagy óra fél tizenegyet
mutatott. A délutáni műszakból hazatérők már elvonultak, az állomás környékén
csak néhány sietős járókelőt látott. Nem ismerte a várost, tárcájából újra
előkereste nagybátyja címét, és beült egy taxiba. A kocsi a sóstói út mellett állt
meg, a sofőr egy emeletes villára mutatott:
– Az az!
Borsos fizetett, és kiszállt. Nem akarta elhinni, hogy a nagybátyja ilyen
fényűző házban él, a kerítés vasrúdjaiba kapaszkodva benézett az éles higanygőz
lámpákkal megvilágított, betonlapokkal burkolt udvarra: bent négy kocsi is
parkolt, felismerte köztük azt a kék Volkswagen mikrobuszt, mellyel a család lent
járt a kerkahidasi temetésen. Benyomta a csengő gombját, a zajra két német
juhászkutya rohant elő, és két lábra emelkedve a kerítésnek estek, Borsos
hátrahőkölt. A kaputelefonban nagybátyja hangját hallotta:
– Ki az?
– Én vagyok, Zsiga bácsi, Borsos Ferenc.
– Várj, kimegyek érted, mert megesznek a kutyák.
Bent az épületben villany gyúlt, árnyékok úsztak át a függönyön, mikor
kitárult az előszobaajtó, zeneszó szűrődött ki az udvarra. A közeledő, vastag
bársony házikabátot viselő férfiban Borsos alig ismerte fel a nagybátyját. Az
öregember a helyükre küldte a farkaskutyákat, aztán kinyitotta a kaput:
– Lasor gyorgyesz! Áv máj ándre Feri!
– Nem tudok cigányul, Zsiga bácsi.
– Igaz. Isten hozott! Kerülj beljebb!
A vékony és alacsony háziasszony már lefekvéshez készülődött, hosszú ősz
copfját fonta:
– Bachtalo!
– Nem érti, magyarul beszélj vele, Vilma.
– Ünnep nekünk, hogy eljöttél hozzánk.
– Teríts meg, tegyél ki mindent az asztalra, amink csak van.
Telitöltött két poharat pálinkával, és koccintásra emelte:
– Szólíts apádnak, és én az apád leszek szegény testvérem helyett. Bachtalo,
Feri!
– Egészségére, apám.
Összeölelkeztek, Bors soha nem tapasztalt biztonságot és otthonosságot érzett
az öregember testéből áradó dohány és enyhe izzadságszagban, fejét hosszan
otthagyta a bársony házikabát vállán.
– Kelts fel mindenkit, Vilma! Köszönjenek Ferinek!
Borsos felemelte a kezét:
– Nem akarok zavarni, apám, majd reggel. Beszélni szeretnék magával.
– Ahogy akarod. De előbb egyél.
A fiú sült húst és savanyúságot szedett a tányérjára, a székén hátradőlve
körülnézett. Megcsodálta a nehéz, faragott bútorokat, a fémesen csillogó
nyugatnémet zeneszekrényt és a szokatlanul nagy képernyőjű televíziót. Tekintete
megakadt a világos perzsaszőnyegen, le akarta venni a cipőjét, de az öregember
leintette:
– Hagyd, ne törődj vele. Nem nekünk kell szolgálni a szőnyeget.
Borsos lassan és étvágy nélkül evett, inkább csak arra vigyázott, hogy
folyamatosan mozogjon a szája, mikor az öregember letette a kést és a villát, ő is
követte a példáját.
– Nincs étvágyad, Feri?
– Nincs.
– Fáradt ember nem tud rendesen enni. Elmehetsz aludni, Vilma, de csináld
meg előtte Feri ágyát.
Megvárta, amíg becsukódik az ajtó az asszony mögött, aztán előrekönyökölt
az asztalon:
– Beszélj, ne hallgass el semmit.
Borsos tudta, hogy csak nagybátyjától remélhet segítséget, mégis nehezen
szólalt meg, szavai mintha visszhangoztak volna a torkában. Elmondott mindent,
amit fontosnak vélt Pestre kerülésétől Martinné megöléséig, nem érezte az idő
múlását, csak mikor elhallgatott, vette észre, hogy órákig beszélt. Az öregember is
végig mozdulatlanul hallgatta, csak most változtatott a testtartásán, homlokát a
tenyerébe támasztotta, a fény megcsillant őszülő fekete haján.
– Isten adjon neked bocsánatot és nyugalmat, ne szálljon rád a halottnak a
vére – töltött a poharakba. – Most mi a szándékod?
– Nem tudom, mihez kezdjek.
Az öregember elgondolkodott:
– Elrejthetnélek itt a lakásban vagy kint a tanyán, de ott nem maradhatsz
örökké. Lebuknál, ha nem most, akkor egy fél év múlva. Ki kell menned
külföldre.
– Én is arra gondoltam, de nem kapnék útlevelet.
– Majd meglátjuk. Most próbálj pihenni. Jó éjszakát!
Borsos a szomszéd szobában feküdt le, ágya fölött zöld futónövények liánjai
között egy Szűz Mária képet világított meg egy villanykörte, a gyerekkora jutott
eszébe, ugyanilyen festmény alatt aludt. Hallotta, hogy az öregember telefonál, a
szokatlanul hosszú tárcsázásból úgy gondolta, hogy egy külföldi számot hív.
Mikor a túloldalon jelentkeztek, cigány nyelven köszönt és sokáig beszélt a
kagylóba.
Álmatlanul figyelte, hogy világosodik ki a plafon, hét óra körül nagybátyja
beszólt:
– Kelj fel!
 A család már ott várta az asztal mellett, sorra köszöntötték, és arcon
csókolták, tekintetükből Borsos nem tudta kivenni, mennyire ismerik az ügyét. Az
öregember végigmérte a külsejét, és szólt legkisebb fiának:
– Andor, hozz egy öltönyt a magadéból, inget és nyakkendőt is. Vedd fel,
Feri.
Borsos felpróbálta, az öltöny illett rá, csak vállban érezte szűknek. A családfő
bólintott:
– Rendben van, hasonlítotok egymásra. Most el kell mennünk, tíz óra körül
jövünk haza, Andor, várj meg minket.
Elvitte Borsost egy gyorsfényképészhez, igazolványfotókat csináltatott róla.
Megvárták, amíg elkészülnek a másolatok, az öregember a filmet is elkérte.
Hazafelé, a főpostán útlevéligénylő lapot és okmánybélyeget vásárolt.
Felesége otthon egy távirattal fogadta:
– Most hozta a postás, Andor nevére. Meghalt Danilo felesége
Muraszombaton, meghívták a temetésre. Elengeded?
– El kell mennie, a keresztanyja volt – odaadta a fiának az útlevélkérő lapot. –
Töltsd ki, de vigyázz, hogy ne rontsd el. Előbb írd le egy papírra a válaszokat.
Az asszony elképedve nézett rá:
– Honnan tudtad előre? Megérezted?
– Nem. Az éjszaka beszéltem velük.
Andor nem boldogult a nyomtatvánnyal, az öregember pofon vágta, elvette
tőle a lapot, és ő fejezte be a munkát:
– Menj el a rendőrségre, vidd magaddal a táviratot, és mondd meg, hogy
azonnalos útlevelet kérsz. Kapsz majd egy papírt, azzal keresd meg Peterdi
főhadnagy urat, és hagyd ott nála. Csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek.
– Nincs fényképem hozzá!
– De van – mondta az öregember. Elővette Borsos frissen készült fotóját, fia
arca mellé tette; sokáig nézegette, aztán elégedetten bólintott. – Senki sem fogja
észrevenni, hogy nem a tiéd.

Huszonegyedik fejezet

Martin néhány napot egy soproni üdülőben töltött feleségével és fiával. Mint
mindig, ha hosszabban tartózkodott idegenben, esténként most is felhívta az
anyját, de a túloldalon nem vették fel a kagylót. Attól tartott, hogy az öregasszony
megbetegedett, ezért a megérkezése utáni hétfő reggel kiment hozzá a lakótelepi
házba.
Kocsijából kiszállva rutinszerű pillantást vetett az ablakokra, csodálkozva
konstatálta, hogy még mindig zárva vannak – anyja ébredés után órákig szokott
szellőztetni, Martin önkéntelenül felgyorsította a lépteit.
Hosszan csöngetett, de benn semmi sem moccant. Előkereste a kulcsot, és
elfordította a zárban, arra számított, hogy a biztonsági lánc megakasztja majd az
ajtó mozgását, de az akadálytalanul kitárult. Az előszobában áporodott, édeskés
szag csapta meg az orrát, gázszivárgásra gyanakodott, mielőtt beljebb ment volna,
elzárta a gázcsapot. Hosszan várakozott, de a bűz nem oszlott el. Szája elé
zsebkendőt szorítva előrelépett, meglátta, hogy anyja a konyha kövén fekszik. Azt
hitte, hogy egy szélütés vagy egy hirtelen szívroham döntötte le a lábáról,
előreugrott, abban a reményben, hogy segíteni tud rajta, de közelebbről már
észrevette a nyakából kiinduló és a padlón megkocsonyásodott vértócsát. Az
asszony megfeketedett arca és a testéből felszálló elviselhetetlen oszlásszag arra
vallott, hogy már napokkal korábban meghalt.
Martin önkéntelenül segítségért akart kiáltani, de visszafogta magát. Néhány
percnyi mozdulatlanság után megfordult, becsukta a konyhaajtót, beült a régi
szobájába, és megpróbálta végiggondolni, hogy mit tegyen. Ha kihívja a
rendőrséget, a házkutatás során okvetlenül megtalálják az itt őrzött kéziratokat és
feljegyzéseket – ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Szerette volna felhívni
Vojtekovszkyt, hogy tanácsot és segítséget kérjen, már nyúlt is a telefonért, mikor
megváltoztatta a szándékát. Fel kellett tételeznie, hogy a vonalat most is
lehallgatják, és a hívás azonnali rendőri közbelépést válthat ki.
Felkelt, kinyitotta az ablakot, hogy a huzat átjárja a lakást. Munkához látott;
dossziékat és spárgával átkötött papírcsomókat vett le a polcról, az iratok
hamarosan elborították az ágyat. Nem tudta, hogy mihez kezdjen velük; a
központi fűtéses lakásban sehol sem égett nyílt tűz, ahol elhamvaszthatta volna
őket, és ugyanilyen reménytelennek látszott a vécén lehúzni ennyi papírt.
Megfordult a fejében, hogy az egész anyagot bepakolja két nagyméretű bőröndbe,
és a kocsiján elviszi valamilyen biztonságos helyre. Rövid töprengés után ezt a
lehetőséget is elvetette, számíthatott rá, hogy ha kilép a kapun, a lakást figyelő
rendőrök leellenőrzik a csomagját. Végül úgy döntött, hogy átnézi a kéziratokat,
és csak a súlyosan kompromittáló tartalmúakat semmisíti meg.
Órákig görnyedt az ágy előtt térdepelve, ötven-hatvan lapot választott ki,
ezeket apró darabokra tépte, és bedobta a ház központi szemétgyűjtőjébe. A
biztonság kedvéért kivárta, amíg az emeletről lezuhanó hulladék eltakarja a
papírfoszlányokat. A megmaradt dossziékat visszatette a polcra, eltüntette a
rakodás nyomait, aztán felhívta a rendőrséget.
Alig negyedórával később meghallotta a riadóautó szirénáját, felállt, mintha
egy nyilvános fellépésre készülne, gépiesen megigazította a nyakkendőjét, és
megrántotta a zakója alját.
 Csöngettek, hét-nyolc fős, civil ruhát viselő csoport lepte el a lakást.
Rutinosan összehangolva végezték a munkájukat, élükön egy technikus haladt, aki
végigjárta a szobákat és a konyhát, képmagnón rögzítve a helyszín állapotát. Az
orvos és két segítője a holttest körül térdelt, megállapították a halál beálltát,
megvizsgálták Martinné helyzetét, sérüléseit, különféle szemszögekből
lefényképezték, kezére-lábára nejlonzacskókat húztak, hogy megőrizzék az
esetleges nyommaradványokat. Két nyomozó hatósági tanúkat hívott a
szomszédból, és jelenlétükben átkutatták a szobákat. A konyhaasztalon gyűjtötték
össze azokat a tárgyakat, melyeket le kívántak foglalni.
– Hiányzik valami a lakásból? – kérdezte Martintól az egyik helyszínelő. –
Értéktárgyak vagy ékszerek?
– Nem tudom.
– Az anyja hol szokta a pénzét tartani?
– A takarékban. Itthon általában csak néhány ezer forintot hagyott.
– A takarékkönyvét megtaláltuk, pénztárcája nem volt?
– De igen. Úgy emlékszem, a bőrretiküljében hordott egy ugyanolyan
mintázatú tárcát.
Még egyszer megnézték a kézitáskát:
– Itt nincs. Lehet, hogy máshová tette?
– Lehet. A pénzéről soha nem beszélt senkivel.
A helyszínelők kimentek a lakásból, és a lépcsőházban folytatták a kutatást.
Adatokat próbáltak gyűjteni az otthon tartózkodó lakóktól.
Egy őrnagy, a csoport vezetője kérdezte tovább Martint, nem vett fel
jegyzőkönyvet, de a válaszokat rögzítette egy magnetofonon. Már három óra felé
járt, mikor a brigád befejezte a munkáját, az őrnagy intett Martinnak:
– Velünk kell jönnie, vegye fel a kabátját.
– Hová megyünk?
– A főkapitányságra – kinyújtotta a kezét –, adja ide a kulcsokat, le kell
zárnom a lakást.
Az előszobában utat kellett engedniük két, fekete posztóöltönyt viselő
férfinak, akik egy ütött-kopott, durva ácsolású koporsót cipeltek – a konyhában
csak a vértócsa és a krétával rajzolt körvonalak jelezték, hogy hol feküdt az
asszony. Martin beharapta a száját, hogy visszafojtsa a könnyeit. Kiléptek az
előtérbe, az őrnagy hosszú, barna papírszalagot ragasztott az ajtóra, és több helyen
is lepecsételte.
Martin hátra ült be – két rendőr közé. A kocsi a főkapitányság Deák téri
épülete mögött állt meg, kísérői a harmadik emeletre irányították. Egy tágas iroda
előterében ültették le, Martin úgy gondolta, hogy az életellenes
bűncselekményekkel foglalkozó csoport székhelye lehet – körülötte nyomozók
jegyzőkönyveket gépeltek, vagy kávét kértek a titkárnőtől. Senki sem szólt hozzá,
fokozatosan magába merült. Elképzelhetőnek találta, hogy a rendőrség valamilyen
módon megpróbálja felhasználni ellene anyja halálát, igyekezett végiggondolni
minden taktikai lehetőséget.
Egy szemüveges, kopaszodó, fiatal férfi lépett oda a székéhez:
– Üdvözlöm, Osváth százados vagyok. Talán még emlékszik rám.
– Igen, a múltkor maga járt kint a lakásomon a házkutatásnál.
– Megkérem, hogy jöjjön velem.
A páternoszterrel lementek az első emeletre, Osváth egy párnázott ajtóra
mutatott:
– Parancsoljon.
Martin azt hitte, hogy a százados megy előre, megtorpant, de Osváth
ismételten befelé intett. Tétován nyomta le a kilincset. Az iroda polgári
eleganciával volt berendezve, mérete és bútorzata arra vallott, hogy
tanácsteremnek szokták használni. A kerek asztal mögött Szokolai ült tábornoki
egyenruhában, nadrágján vörös lampasszal. Jöttükre felkelt és kezet nyújtott:
– Őszinte részvétem, Gyurikám – intett Osváthnak –, elmehet, százados
elvtárs, de szükségem lesz még magára, várjon az irodájában, szólni fogok.
Osváth szabályszerűen lejelentkezett; és behúzta maga után az ajtót.
– Nem inna valamit? – kérdezte Szokolai. – Az öreg zsaruk azt mondják,
hogy a vér szagát csak a pálinka viszi ki az ember orrából.
– Megkérdezhetem, hogy miért hoztak be?
– Ez egy rendőrségi rutinintézkedés, magával sem tehettünk kivételt. Mindig
a bejelentő az első számú gyanúsított, ez logikailag érthető is, hiszen előtte
mindenki élve látta az áldozatot.
– Úgy értsem, hogy engem gyanúsítanak?!
– Ez csak egy formális dolog, de lássa be, hogy bizonyos körülményeket
gyanúsnak találhattak. Maga lakást épített egy átlagos jövedelemből, a felesége
pedig nem is dolgozik. Azt feltételezhették, hogy maga valamilyen adósságot akar
eltussolni, vagy örökségben reménykedik. Ők nem tudhatták, hogy maga más
anyagi forrásokkal is rendelkezik.
– De hát ez undorító! Még a feltevés is!
– Lehet, a mi munkánk sohasem volt esztétikus. Ha valamivel megbántották a
fiúk, bocsánatot kérek az ő nevükben is. Amikor jelentették, hogy mi történt,
azonnal én magam vettem a kezembe az ügyet. Beszélni akartam magával, ezért
hozták be ide. Jól érzi magát? Tud figyelni rám?
 – Igen.
– Az anyja személyiségéből, a világban elfoglalt helyéből kiindulva, arra kell
gondolnom, hogy nem közönséges bűncselekményről van szó, hanem politikai
indítékai lehettek ennek a gyilkosságnak. Van valamilyen feltételezése arról, hogy
ki tehette és miért?
– Nincs.
– Gondolom, voltak ellenségei, próbáljon meg visszaemlékezni rá: az utóbbi
időben fenyegette meg valaki az édesanyját vagy magát?
– Nem jut eszembe semmi.
– A legkisebb útbaigazítás is sokat jelenthetne.
– Sajnos, nem tudok segíteni.
Szokolai haragosan vonta össze a szemöldökét:
– Jó volna, ha egy kissé megerőltetné a memóriáját. Főleg azután, hogy már a
kezdet kezdetén lehetetlenné tette a munkánkat.
– Ezt mire érti?
– Gyakorlatilag megsemmisítette az eredeti helyszínt. Két órát töltött egyedül
a lakásban, mielőtt nekünk telefonált volna. Felforgatott mindent, tárgyakat,
papírokat tüntetett el.
– Nem igaz, kikérem magamnak ezt a hangot.
– Ugyan, hagyja már ezt az önérzeteskedést, Martin úr! Megnéztük a
szemétledobót is, találtunk egy csomó papírfecnit, amit csak maga rakhatott oda.
De most nem erről akarok beszélni. Azt is intézze el maga a saját lelkiismeretével,
hogy volt szíve az irataival bíbelődni, mikor az anyja halva feküdt kinn a
konyhában. De arra nagyon kérem, hogy ne tegye lehetetlenné a nyomozást.
Legyen meggyőződve, hogy mi semmiféle diadalt nem érzünk, amiért maga végül
is rászorult a rendőrség segítségére.
Martin ösztönösen vissza akart vágni, hogy megőrizze a pozícióit, de aztán
értelmetlennek találta a vitát.
– Még egyszer megkérdezem: tud mondani valamit, amiből kiindulhatunk?
– Csak egyetlen fenyegetésfélére emlékszem. Korábban házasságban éltem
egy nővel…
Martin egy pillanatra megállt, azt várta, hogy Szokolai közbeveti Ágota nevét
– így bebizonyosodhatott volna gyanúja a nő rendőrségi kapcsolatairól, de a
tábornok hallgatott, így tovább kellett folytatnia:
– Évekkel ezelőtt elváltunk, szándékom szerint véglegesen, de ő ezt nem
akarta tudomásul venni. Előbb személyesen zaklatott, aztán mikor lezártam előtte
a találkozás lehetőségét, telefonálgatni kezdett szabálytalan időközökben, de
gyakorlatilag folyamatosan. Nem örültem neki, de nem is vettem komolyan,
néhány héttel ezelőtt azonban változott a helyzet.
– Mi történt?
– Felhívott a munkahelyemen, és megfenyegetett. Azt hittem, hogy a
feleségem vagy a gyerekem ellen tervez valamit. Az anyámra nem gondoltam,
különben figyelmeztettem volna.
Szokolai jegyezgetett egy papírlapra:
– Hogy hívják ezt a nőt?
– Zentai Ágota.
– Megnézzük majd a hölgyet közelebbről is, de őszintén szólva, nem hiszem,
hogy ő lett volna. Az orvosi vélemény szerint tőrkést használtak, fűrészes élűt, a
csigolyákat is megsértette, ilyen szúrásra csak egy igen erős férfi lehetett képes.
Nincs ilyen az ismerősei között?
– Nem tudok róla.
– A fiúk beszéltek a szomszédokkal a házban, egyikük emlékezett rá, hogy
péntek délután, a gyilkosság feltételezett időpontjában egy alacsony, begipszelt
lábú férfit engedett be a házba, és úgy látta, hogy ez a férfi az anyja lakásába
csengetett be. Használható személyleírást nem tudtunk kapni, legalábbis egyelőre,
csak annyit mondott, hogy az illető huszonkét-huszonöt év körül jár, bajuszt visel,
sportosan öltözik, barna bőrű, lehet, hogy cigány származású. Erről sem jut eszébe
valaki?
– Senki.
– Legyen meggyőződve, hogy most nem a „Jelzőtűz” munkatársainak
névsorát akarom kiszedni magából.
– Nem erre gondoltam. Egyszerűen arról van szó, hogy sok emberrel
találkoztam.
Szokolai végigfutott az előtte heverő listán:
– És mi a véleménye egy bizonyos Borsos Ferencről?
Martin megdöbbenve nézett fel, nem értette, honnan ismerhetik a fiút, aztán
eszébe jutott: Borsos maga is elmondta, hogy behívták a rendőrségre kihallgatni.
Úgy gondolta, nem sokat kockáztat, ha engedi elmenni Szokolait ebbe az irányba.
– Lehet, hogy illik rá a leírás, amit mondott.
– Milyen kapcsolatban állt vele? Ha jól vagyok értesülve, többször is
találkoztak.
– Semmi különösről nem volt szó. Verseket hozott a „Jelzőtűz”-be.
– És lehozta őket?
 – Egyet sem.
– Miért nem? A politikai felfogása eltért a magukétól?
Martin legyintett:
– Vagyok annyira profi irodalmár, hogy ez nem érdekelt volna. De ezek a
versek nem ütötték meg a minimális színvonalat sem.
– Ő hogy fogadta ezt az elutasítást?
– Látta, hogy nem megy semmire sem, és lassanként elmaradt.
– Mikor találkoztak utoljára?
– Nem emlékszem pontosan, talán egy fél évvel ezelőtt.
– Azóta nem jelentkezett?
– Anyám említette, hogy többször is keresett nála, üzeneteket hagyott.
– Mivel kapcsolatban?
– Néhány kézirata nálam maradt.
Szokolai felnézett:
– Meg tudná mutatni ezeket?
– Nem őriztem meg őket.
– És az üzeneteket?
– Azokat sem.
– És az üzenetek hangnemére hogy emlékszik?
– Elég kellemetlen volt, kötekedő.
– Azt mondja, hogy Borsos többször is felkereste az anyját?
– Igen.
– Lehet, hogy valamilyen szorosabb kapcsolat is kialakult közöttük?
Martin szárazon felelt:
– Ha arra gondol, biztos vagyok benne, hogy az anyám nem tartott szeretőket.
– Nem akartam megbántani, de ez egy olyan lehetőség, melyet körül kellett
járnunk. Tud valamit Borsos tartózkodási helyéről?
– Úgy emlékszem, hogy egy újpesti munkásszállóban lakott.
– Onnan már rég eljött. Utoljára a lőrinci lakótelepen bérelt egy szobát, de
onnan is elköltözött, már hetek óta nincs bejelentett lakása.
Martin töprengve nézett maga elé, felfogta, hogy Szokolai a kérdéseivel csak
őt akarta ellenőrizni és lehetőség szerint megingatni, valójában már egy előre
kialakított elképzeléssel és jól tájékozottan ült le vele szemben. Nem lehetett
kiszámítani, hogy milyen kártyákat tart még a kezében, ezért Martin
visszahúzódott, jellegtelen félmondatokkal válaszolt. Szokolai egy idő után elunta
a faggatódzást, félretolta a papírokat maga elől:
– Látom, fáradt. Most elengedem, pihenje ki magát. Remélem, mostanában
nem tervez nagyobb utazást.
– Nem.
– Holnapután tíz órára újra be kell jönnie. Addigra talán már többet tudunk.
Szokolai néhány szót szólt a telefonba:
– A százados elvtárs majd hazaviszi.
– A kocsim ott maradt Kelenföldön, a ház előtt.
– Akkor oda szállítjuk.
Martin felkelt, begombolta a kabátját:
– Lezárták anyám lakását, és elvették a kulcsomat. Mikor kaphatom vissza?
– Ott hagyott valamit?
– Sok személyes holmim ott maradt. Azért mentem ki hozzá, mert el akartam
hozni.
– Egyelőre még nem végeztünk a helyszíneléssel. A tőrkést sem találtuk meg,
amivel a gyilkosságot elkövették, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy a
lakásban dugták el. Holnapután úgyis bejön, akkor valószínűleg visszakaphatja a
kulcsokat.
Kopogtak, Osváth nyitott be, megállt az ajtóban:
– Kérek engedélyt…
Szokolai intett:
– Vigye ki Martin urat Kelenföldre, ő majd megmondja a címet.
Osváth előreengedte Martint, és a kijárathoz kísérte:
– Parancsoljon – mutatott egy kocsira. Már Budán jártak, mikor a százados
Martin felé fordult:
– Őszinte részvétem, Martin úr.
– Köszönöm.
– Mondhatok valamit? Bár, gondolom, magát nem nagyon érdekli egy szürke
zsaru véleménye.
– De, csak nyugodtan.
 – Nem vagyok nagy irodalmár, de az anyja halálában mintha a „Bűn és
bűnhődés” című regényt látnám megelevenedni, Raszkolnyikov és a zálogosnő
esetét. Nem akarom megbántani ezzel az összehasonlítással.
Martin elgondolkodott:
– Lehet, hogy van valami hasonlóság.
– Csak azt nem tudom, hogy a mi történetünkben ki játszotta Raszkolnyikov
szerepét.
Martin megütközve nézett fel:
– Ezt nem értem. Tudnia kell, hogy Borsos volt a gyilkos. A szomszédok
látták péntek délután.
– Ez legfeljebb csak azt bizonyítja, hogy akkor és ott jelen volt, magát a
cselekmény elkövetését nem. De most nem is az ügy büntetőjogi oldalára
gondolok.
– Hanem mire?
– Szigorúan a magánvéleményemet mondom, de azt hiszem: az anyja még ma
is élne, ha maguk annak idején nem adják le a Szabad Európa rádióban azt a
felhívást, hogy jelentkezzenek azok, akik a verseikkel vagy más írásaikkal le
akarják leplezni a rendszer bűneit.
– Mi itt az összefüggés?
– Nem jött volna létre az alaphelyzet, az anyja soha nem találkozott volna
Borsossal. Ez a maga felelőssége.
– Most provokálni akar?
– Nem, nincs szándékomban. Csak annyit szeretnék megjegyezni:
törvényszerűen ide kellett vezetni annak a felfogásnak, hogy maguk bárkivel
hajlandók voltak szövetkezni, bárkit felhasználni, hogy a céljaikat elérjék.
– Szeretném, ha befejezné. Nem vagyok köteles a maga fejtegetéseit
hallgatni.
– Ez így van.
Osváth lefékezett és kimutatott az ablakon:
– Megérkeztünk. Ha jól látom, ott van a kocsija.

Huszonkettedik fejezet
 A nyíregyházi rendőrségen három nap alatt elkészítették az útlevelet, az
öregember átnyújtotta Borsosnak:
– Nézd meg, és tanuld meg az adatokat.
A fiú bizonytalanul forgatta:
– Nem lesz baj vele?
– Miért lenne? A te képed van benne, és az adatok is megfelelnek, csak akkor
bukhatsz le, ha megijedsz. Ne félj.
Az öregember egy térképet vett elő, és elgondolkodva nézegette:
– Zalában kell átlépned a határt, ott te otthon vagy, és otthon a falak is
segítenek.
– Vonattal menjek?
– Nem. Andor levisz a kis busszal Mezőszegre, onnan egyedül kell tovább
jutnod. Akármi is történik, nem akarom, hogy a fiam belekeveredjen. Amit egy
ember is elvégezhet, azt nem szabad kettőre bízni.
– Értem.
– Szerezz egy kocsit valahonnan, vannak autós ismerőseid?
Borsos bólintott:
– Vannak.
– Vigyázz, hogy rendben legyenek a kocsi papírjai. Kint Muraszombaton
keresd meg Danilo Popovicsot, tud rólad, segíteni fog. Itt a címe, tanuld meg ezt
is.
Másnap reggel öt órakor keltették fel őket, az asztalra bőséges reggelit
tálaltak fel:
– Egyetek – mondta az öregember –, ne álljatok meg útközben, csak
benzinért.
Borsosnak felkínálták Andor sötét öltönyét, melyet a fényképésznél viselt, de
a fiú úgy érezte, könnyebben mozog a saját ruhájában.
– Te tudod – mondta az öregember fejcsóválva –, de egy jó ruha sok kaput
megnyit az ember előtt – megcsókolta a fiút –, Ashon le drago ne Devlesa!
– Törődjön a testvéreimmel, apám.
– Bízd rám őket.
Egyfolytában tették meg a majdnem hatszáz kilométeres utat, így is sötétedett
már, mire megérkeztek Mezőszegre. Egy városszéli autóbusz-megállónál Andor
elbúcsúzott, és visszafordult a kocsival.
Beérve a városba, Borsos felhívta Zsókát, de csak egy üzenetrögzítő
válaszolt. Reménykedett benne, hogy az asszony időlegesen távozott el hazulról,
esetleg csak elfelejtette kikapcsolni a készüléket. Elsétált a házhoz: a fénymásoló
iroda ajtaján rács feszült, és az emeleti ablakokban sem látott mozgást. Belesett a
garázsajtó résén: nem állt benn kocsi. Csalódottan indult el visszafelé.
Számítania kellett rá, hogy már felfedezték a gyilkosságot, és kiadták a
körözést ellene, mindenképpen el kellett kerülnie a találkozást a rendőrökkel.
Szállodába sem mehetett, mert órákon belül tudomást szereztek volna az
ottlétéről.
Felült a balatoni vonatra, az első nagyobb állomáson, Fonyódon szállt le. A
pályaudvartól távolabb, találomra bekopogott egy szállást hirdető magánházba.
Egy idősebb házaspár fogadta. Borsos azt állította magáról, hogy Budapesten a
Távközlési Vállalatnál dolgozik mint villanyszerelő, és most hálózati ellenőrzésre
jött le a kisvárosba. Előre lerakott kétnapi szállásdíjat, ezzel megnyerte az öreg
pár bizalmát, nem kérték el a személyi igazolványát, hanem ráhagyták, hogy maga
töltse ki a lakónyilvántartó könyvet. Borsos a már többször használt álnevét, Tóth
Józsefet írta be.
A délutánt a fonyódi nagyszálló halljában üldögélte végig, megnézte a Kék
fény műsorát, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy az ő ügyéről nem tesznek
említést. Este újra felhívta Zsókát, de most is csak a gépi hang jelentkezett.
Reggel, mintha munkába indulna, korán eljött a szállásról, átutazott a
télidőben is népesebb-forgalmasabb Siófokra. Igyekezett minél közömbösebb,
kevésbé feltűnő helyeket választani: moziba ment, vendéglőben ebédelt, csak este
tért vissza Fonyódra. Ugyanilyen módon töltötte el a következő napot is.
A harmadik nap hajnalán gyomrot szorító nyugtalansággal ébredt. Bár nem
észlelt semmiféle kézzelfogható fenyegető jelet, kockázatosnak találta, hogy
továbbra is egy helyben maradjon, biztos célpontot nyújtson esetleges üldözőinek.
Kapkodva felöltözött, kilesett az előszobába, mikor megbizonyosodott, hogy
szállásadói még alszanak, kiosont a házból.
Visszautazott Mezőszegre. Támpontokat keresve a tájékozódáshoz, eszébe
jutott Pauli Zsolt, az a könyvtáros, aki az elmúlt nyáron közölte vele, hogy Zsóka
kórházba került. Borsos lehetségesnek találta, hogy most is kaphat tőle valamilyen
útbaigazítást. Beült a folyóirat-olvasóba, de hiába figyelt, a férfi sem a délelőtti,
sem a délutáni váltásban nem tűnt fel – helyettese szerint még az elmúlt héten
elment szabadságra, és csak a következő napokban veszi fel a munkát.
Hat órakor el kellett hagynia a könyvtárat. Borsos elnézett a piac felé, abban a
reményben, hogy találkozik egy ismerőssel, és beengedik éjszakára valamelyik
bódéba, de a kongóan üres csarnokban egy idegen éjjeliőr járkált. Tanácstalanul
indult el a pályaudvar felé.
A kijárattal szemben néhány, peremkerületbe tartó autóbusz várakozott.
Borsos megnézte irányjelző táblájukat, végül a szentehegyi járatra szállt fel,
emlékezett rá: itt áll Zsókáék nyaralója, reménykedett benne, hogy a sötétben is
felismeri majd.
 A többi utas még bent, a városi megállóban leszállt, csak ő utazott ki a
végállomásig. A sofőr gyanakodva nézett rá, Borsos, hogy a pillantásától
szabaduljon, sietve nekivágott a hegyre vezető útnak, csak fenn, az emelkedő
tetején lassította le a lépteit. Próbálta felidézni magában, hogy amikor itt jártak
Zsókával, milyen irányban haladtak. Viszonylag könnyen megtalálta a házat, de
sérült lábával képtelen volt átmászni a magas kerítésen.
Letért egy oldalösvényre, itt az újonnan parcellázott telkeket csak
hevenyészett drótháló fogta körül. Az egyik sarkon le tudta emelni a fonatot a
rögzítőszegről, belépett a kertbe, és lefeszítette a lakatot a szerszámkamráról.
Bent a bódéban gyomirtó és érett gyümölcs szaga fogadta, középen megállt,
hallotta egy menekülő egér surranását. Ágy helyett egy törött karosszékbe
fészkelte be magát, ócska pokrócokkal és zsákokkal takaródzott be, a kacatokból
nedves hideg áradt. Nem tudott elaludni, gyufát gyújtott és körülnézett: egy
ládában fonnyadt almát talált, azt eszegette, amíg a gyomorsav fel nem tört a
torkán. Az első hajnali fényre felkelt, és kiosont a kamrából.
A pályaudvaron újságot vett, a büfében reggeli közben átnézte; még mindig
nem bocsátottak ki ellene fényképes körözést. A belvárosi telefonfülkéből
próbaképpen felhívta Zsóka lakását – meglepetésére az asszony jelentkezett. Attól
tartva, hogy Keresztes is a készülék közelében tartózkodik, visszaakasztotta a
kagylót, és elindult a ház felé.
Szokása szerint az utca túlsó oldalán húzódott meg, figyelve a bejáratot.
Kilenc óra felé egy magas, középkorú férfi lépett ki az ajtón, a hidegben sem
viselt kalapot, gyér haját hosszúra növesztette, és átfésülte a koponyáján. Kint az
utcán megállt egy pillanatra, és még egyszer visszaintett.
Borsos ismerősnek találta, de nem tudta megállapítani, hogy honnan. A férfi
bizalmas mozdulatából arra következtetett, hogy a házban töltötte az éjszakát,
tehát Keresztes valószínűleg nem tartózkodik otthon. Várt néhány percet, aztán
felment a lépcsőn, és becsöngetett.
– Itt hagytál valamit? – kérdezte Zsóka bentről és kinyitotta az ajtót.
Felismerve a fiút, arcáról eltűnt a mosoly, egy hirtelen mozdulattal behúzta az
előszobába. – Hogy kerülsz ide? Látott valaki?
– Nem, vigyáztam.
– Menjünk fel.
A lépcsőről Borsos belátott a hálószobába; a vetetlen ágyon még ott hevertek
a pizsamák. Az emeleti előtérben ültek le.
– Az előbb láttam kimenni egy férfit. Ismerem valahonnan.
– Pauli Zsolt, a könyvtárban többször is találkoztatok.
– Persze, most már emlékszem.
– Mikor jöttél vissza Mezőszegre?
 – Már három napja. Kerestelek, de nem voltál itthon.
– Kint jártunk Ausztriában, pihentünk. Itt már nem bírom elviselni a tél végét.
– Most vele élsz?
– Össze fogunk házasodni.
Borsos bólintott:
– Értem. Már régen tart?
– Igen, de csak a nyár végén döntöttünk úgy, hogy együtt folytatjuk. Zsoltnak
elhúzódott a válópere.
– Velem is miatta szakítottál?
– Őrá ne haragudj, mindenképpen meg kellett volna tennem. Hadd ne
mondjam ki újra, hogy hány éves vagyok, ideje megoldanom az életemet.
– És biztos, hogy ő az igazi?
– Az ember semmit sem tudhat biztosan, de ő segített nekem a legtöbbet.
Végre valaki, aki nem kért, hanem adott. Megtanultam tőle meditálni, kézben
tudom tartani a testemet és a lelkemet, leszoktam az italról és a dohányzásról.
Kiderült, hogy nem orvosokra volt szükségem, hanem őrá.
– És én már nem vagyok érdekes?
– Dehogynem, soha nem foglak elfelejteni, de a te sorsodban nekem nincs
helyem. Ezt már mondtam neked. Elengedlek. A mai lányok, a te korosztályod,
csodálatosan szépek, csupa édes kis bohóc, találsz köztük valakit, akivel el tudsz
indulni.
Borsos megkívánta az asszonyt, latolgatta magában, hogy megpróbálja-e
lerohanni, de úgy gondolta, nem kockáztathatja meg az esetleges botrányt. Zsóka
felkelt:
– Éhes vagy?
– Már reggeliztem. Legföljebb egy kávét kérek.
– Főzök egy capuccinót.
A nő a sarokba ment, és bekapcsolta a gépet. Borsos tekintete a bőrkanapéra
esett; még nem pakolták el az útiholmit, a ruhák között ott hevertek a Renault
kulcsai is. Megremegett az izgalomtól, közelebb húzódott a székével. Kivárta,
amíg Zsóka hátat fordít, és óvatos mozdulatokkal kiemelte a kulcstartót a
halomból, kabátja zsebébe csúsztatta. Bárhogy is vigyázott, a fém megcsörrent
reszkető ujjai között, szerencséjére az eszpresszógépből feltörő gőz sivítása
elnyomta a zajt. Zsóka lerakta elé a capuccinót, Borsos észrevette, hogy nem a
régi csészébe töltötte, de nem szólt, hallgatagon ivott egy kortyot.
– Mi van a lábaddal? – kérdezte a nő.
 – Nem érdekes. El volt törve, de már rendbe jött.
– Mi történt veled, amióta nem láttalak?
– Nagyon megindultak a dolgok. Az elején minden jól ment, de most egy
balhéba keveredtem. El kellett jönnöm Pestől.
– A verseiddel kapcsolatban?
– Azért is. Egyszer majd elmesélem.
–Most mihez kezdesz? Visszajössz Mezőszegre?
– Ide már soha többé. Elmegyek innen, kiváltottam az útlevelet – Borsos
felnézett. – Tudsz adni valamennyi valutát?
Zsóka megnézte a tárcáját:
– Maradt schillingem az útról, talán ötszáz és az apró. Kell?
– Köszönöm. Ahogy keresek, megadom.
– Nem fontos. Hová akarsz menni?
– Jugóba szól az útlevelem, le akarok jutni a tengerig, onnan átjuthatok
Olaszországba.
– Kivel mész?
– Egy barátommal, neki van kocsija.
– Mikor indultok?
– Holnap reggel találkozunk – Borsos körülnézett. – Itt maradhatok ma
éjszakára?
– Nem lehet, Zsolt már itt lakik nálam.
– Segíts rajtam, csak erről az egy éjszakáról van szó.
– Menj ki a nyaralóba, itt a kulcs. Oda találsz?
– Azt hiszem. Be lehet fűteni?
– Igen, csak kapcsold be a villanyórát. Ha akarsz, meg is tudsz fürödni.
Borsos felkelt:
– Akkor elmegyek, majd jelentkezem.
– Isten veled.
– Ne mondd azt, hogy örökre vége.
– Nem mondom. Ha úgy jobb neked.
Átölelte az asszonyt, meg akarta fogni a mellét, de Zsóka elhúzódott tőle:
– Ezt ne csináld.
 – Ne haragudj.
– Várj, kiengedlek – lent az előszobában megálltak, kilesett az ajtón. – Most
menj!
Kilépve az utcára, Borsos megállt a garázs előtt. Lehajolt, mintha a cipőjét
igazítaná, és belesett az ajtórésen: a félhomályban is ki tudta venni a piros Renault
körvonalait. Szemével leellenőrizte a zárat is, úgy gondolta, az ellopott kulcsok
egyike illik bele.
Mielőtt felszállt volna az autóbuszra, a pályaudvar kioszkjában megvette a
frissen érkezett déli lapot. Az ülésen hátradőlve belenézett az újságba; a harmadik
oldalon megdöbbenve fedezte fel a fényképét – amennyire meg tudta állapítani, a
személyi igazolványába készült kép másolatát hozták le. Alatta a rendőrségi
körözés apró betűs szövege állt, a személyes adatait és feltételezett öltözékének
leírását tartalmazta, megemlítette begipszelt jobb lábát és valószínű feltalálási
helyeit, de nem nevezte meg a bűncselekményt, amivel gyanúsítják. Borsos
óvatosan körülnézett, de az utasok egyike sem tartott újságot a kezében.

A délutáni időben senki sem járt a télies, elhagyatott környéken, Borsos

minden feltűnés nélkül be tudott jutni a házba. Az ajtót kulcsra zárta maga
mögött, a biztonság kedvéért két, egymásra állított székkel a kilincset is
feltámasztotta. Benyomta a villanyóra gombjait, zümmögve bekapcsolt az
elektromos fűtőtest és a bojler.
A nyaraló lassan átmelegedett, Borsos levette a kabátját, kirakta a magával
hozott ételt, és megebédelt, utána végigdőlt a nappali szoba díványán,
megpróbálta átgondolni a teendőit.
Az utolsó autóbusszal akart visszatérni a városba, úgy számolta, éjfél előtt
odaér Zsóka házához. Hirtelen felvillant benne a már korábban lappangó gyanú,
hogy a kulcs esetleg nem nyitja a garázsajtót. Fel akart készülni erre az
eshetőségre is, felkelt, és a kamrában megkereste a szerszámosládát. Kiválasztott
egy recézett fémnyelű, hosszú csavarhúzót, melyről feltételezte, hogy nem törik el
a feszítéstől, és betette sporttáskája oldalzsebébe. Szüksége lett volna egy
autóstérképre is, de a könyvespolcon hiába keresett; reménykedett benne, hogy
Zsóka őriz egyet a Renault kesztyűtartójában. Így csak gondolatban vette sorra a
hallomásból ismert határátkelőhelyeket: Nagymárokot választotta, feltételezte,
hogy ezen a sűrű forgalmú ponton juthat át a legkönnyebben.
Elnyomta az álom, már besötétedett, mikor felébredt. Nem akart lámpát
gyújtani, a fűtőtest izzószálához közel hajolva nézte meg az óráját: háromnegyed
nyolcat mutatott. Készülődni kezdett, megfürdött, utána átnézte a sporttáskáját,
csak egy váltás fehérneműt és élelmiszert vett magához. Hirtelen eszébe jutott,
hogy a körözésben feltüntették a lábán viselt gipszkötést, mindenképpen meg kell
szabadulnia tőle.
 Próbaképpen belevágott a kötés szélébe, aztán a tőrkés fűrészes oldalával
óvatosan haladt lefelé, a gipsz lassan szétnyílt, feltűnt a petyhüdt bőr és a
megapadt izmok. Felállt, testsúlyát a jobb lábára helyezte, belenyilallt a fájdalom,
szorosabbra fűzte a cipőjét.
Mielőtt kilépett volna a nyaralóból, Borsost hirtelen gyengeség fogta el. Attól
félt, hogy nem lesz elég ereje véghezvinni a tervét, nem tud befejezni egy
mozdulatot, vagy elesik valahol, és képtelen lesz felkelni a földről. Hosszú ideig
tartott, amíg kiszakadt képzelgéseiből, emlékeztette magát, hogy minden
elvesztegetett perccel romlanak esélyei a menekülésre, és egy hirtelen mozdulattal
kinyitotta az ajtót.
Kint csendes tavaszi eső esett. Kibontotta és felhúzta lemberdzsekje
csuklyáját. A számítottnál korábban ért le a városba, behúzódott egy
eszpresszóba, két kávét is megivott várakozás közben. Néhány perccel tizenegy
előtt kelt fel az asztal mellől. Elfoglalta helyét Zsókáék házával szemben, az eső
egyre sűrűbb cseppekben esett, átszivárgott kabátja varrásain, hamarosan
átnedvesedett a pulóverje is.
Fent az emeleti ablakok mögött sokáig égett a fény, aztán a hálószobában
gyújtották fel a lámpát, éjfél is elmúlt, mire a ház homlokzata teljes sötétségbe
borult. Borsos előlépett, becsúsztatta a kulcsot a garázsajtó zárjába,
megkönnyebbülésére akadálytalanul elfordult, és az ajtó az első érintésre
felemelkedett.
Beült a kocsiba, és körülnézett: a hátsó ülésen képes újságok és tömött
nejlonzacskók hevertek, Zsóka még innen sem rakodott ki az osztrák túra után.
Borsos hátradobta sporttáskáját, és benyúlt a kesztyűtartóba; ahogy remélte, bent
hagyták a forgalmi engedélyt. Indítózott, közben a műszerfalat figyelte,
megnyugodva látta, hogy az üzemanyagjelző nyelve a maximum felé mozdul el.
Kigurult a garázsból, a sarkon túl megállt, a motort üzemben hagyva visszament a
házhoz, lehúzta a garázsajtót, reggelig senki sem fedezhette fel a kocsi eltűnését.
Egy ostorlámpa fénykörében megállva, a papírok közül előkotorta az
autóstérképet. Ujjával végigkövette a nagymároki határátkelőhöz vezető utat,
kiszámolta, alig hetven kilométert kell megtennie. Nem akart éjszaka megérkezni
az ellenodblac;rző pontra, a gyér forgalomban könnyebben magára vonhatta a
figyelmet. A városi kórház előtti nagy parkolóba állt be, egy esetleges
igazoltatásnál azt mondhatta volna, hogy beteget hozott elsősegélyre.
Borsos benyomta a magnó billentyűjét, Zsóka benn hagyott egy kazettát, a
hangszóróból a Díszlépés a Halál előtt csendült fel. Utánaszámolt: mikor hallotta
először ezt a számot. Nem akarta elhinni, hogy alig másfél évvel ezelőtt nyitott be
verseivel Zsóka másoló irodájába – úgy érezte, azóta egy egész évtizedre való
esemény zsúfolódott össze a sorsában. Elgondolkodott; vajon nem járt volna-e
jobban, ha megmarad a szakközépiskola kollégiumában, és nem próbál meg az
irodalmi életben érvényesülni? Hamarosan abbahagyta a töprengést, úgy találta,
nem állt módjában választani.
 Ültében elnyomta az álom, arra riadt fel, hogy dübörögve beállnak mellé az
élelmiszert szállító hajnali teherautók. Megdörzsölte az arcát, és elindult a
városból kifelé, Mezővár után rátért a dombtetőkön kanyargó, régi római útra. A
magasból látta, hogy bontakoznak ki a ködből a közeli falvak templomtornyai.
Leérve a dombról, Borsos a főközlekedési úton futott tovább kocsijával,
teherautókat előzgetett, a népboltok környékén néhány kerékpáros vásárló
késztette fékezésre. Mintegy ötven kilométer után, jobb oldalon, feltűnt egy
jelzőtábla: Nagymárok – Határközség. Ismerte a hasonló falvak szokásait,
számítania kellett rá, hogy figyelik a mozgását, lejjebb vette a sebességet.
Az út a határátkelőbe torkollott, Borsos előrenézett: néhány száz méternyire
látszott a Mura fölött átívelő híd, túloldalon a jugoszláv poszttal. Idegesen
állapította meg, hogy korán érkezett, egyetlen kocsi sem várakozik a leeresztett
bejárati sorompó előtt, a legszívesebben visszafordult volna, de tudta, ezzel csak
még nagyobb feltűnést keltene. Bent a földszintes épületben égett a villany, egy
negyedóra múlva előkerült egy álmos határőr, és beengedte. Borsos behajtott az
ellenőrző pontra, itt is hosszan kellett várakoznia, amíg kijött az ügyeletes:
– Szálljon ki. Kérem az igazolványokat: útlevelet, forgalmi engedélyt. Hová
készül?
– Muraszombatra megyek.
– Milyen célból?
– Temetésre. A keresztanyám halt meg.
A határőr tekintete végigfutott rajta:
– Temetésre megy? Ilyen ruhában?
Borsos a hátsó ülésre mutatott:
– Ott van az öltönyöm, nem akartam összegyűrni.
– És koszorút sem hoz magával?
– Hirtelen kellett elindulnom, ilyenkor semmihez sem jut hozzá az ember.
A katona belenézett a forgalmi engedélybe:
– Ki az a Keresztes, a kocsitulajdonos? A rokona?
– A nagybátyám. Ügyvéd Mezőszegen. Nem ismeri?
– Mintha már hallottam volna róla. Várjon itt, rögtön hozom vissza az
útlevelét.
A határőr bement az épületbe, Borsos visszaült a kocsiba, és az oldalablakon
keresztül figyelte a mozgását. A katona az előcsarnokban megállt egy ablak előtt,
a könyöklőre támaszkodva behajolt, és láthatólag izgatottan magyarázott valamit.
Kisvártatva egy tiszt lépett ki az üvegfal mögül, menet közben gombolta be a
zubbonyát, kezét kinyújtva elkérte az útlevelet a katonától, és magához intette a
készültséget.
Borsos megértette, hogy lebukott, menekülési szándékáról feltehetőleg
értesítették a határállomásokat. Esélyt keresve körülnézett. Előtte a Jugoszláviába
vezető utat egyetlen gyenge, biztosító szakáll nélküli sorompó zárta le, utána a híd
teljes hosszában szabadnak látszott. A Mura túlsó oldalán párába-ködbe vesző
sűrű bokrok nőtték be a partot, Borsos úgy érezte, ha eljutna odáig, könnyen
eltűnhetne közöttük. Egy pillantást vetett az őrtoronyra is; a katona épp elnézett
valahová, géppisztolyát letette maga mellé, és a kezét dörzsölgette.
Bekapcsolta a motort és kettesbe rakva a sebességváltót, hirtelen gázt adott,
ugyanabban a pillanatban leguggolt és előrehajolt. A kocsi megugrott, teljes
erővel nekivágódott a sorompónak, az ütés levitte a tetőt, de a karosszéria-roncs
tovább haladt, és csak a híd közepén fulladt le.
A karamboltól Borsos sérült jobb lábára esett, és az arcát is felszakította egy
behajló fémdarab, könyökére támaszkodva kiugrott a kocsiból, és futni kezdett.
Lába dobogott a vaslemezeken, de így is hallotta, hogy mögötte géppisztolyok
súlyzára csattan a ködben, és a katonák utánakiabálnak:
– Állj!
A fiú tovább futott, mögötte sorozatok dörrentek, úgy érezte, mintha jégen
futna, és hátulról valaki hirtelen meglökte volna. Már a híd túlsó végén járt, mikor
megtántorodott és előreesett, ujjai belemarkoltak a sárba, majd ökle mereven
becsukódott.

1990–1992