III.

Nem-semleges mondatok
______________________________________________________________________________

SZ3.1 Ebben a fejezetben a nem-semleges mondattípusnak (hangtanilag nem realizálódó) funkcionális

fejek projektálásával létrehozott gazdag operátorzónán alapuló ábrázolására vállalkozunk, túllépve a Strukturális
magyar nyelvtanon (É. Kiss 1992) a Bródy (1991) által elindított „fókuszmezős” irányban, amely immár szélesebb
körben is elterjedt például É. Kiss (1998) munkája nyomán.
Sokáig azon az állásponton voltunk, hogy a Strukturális magyar nyelvtan olyan sztenderd állapottá tette az
1992-es szintet, amelyet egyelőre nem szabad túllépni, már csak azért sem, mert a projektálódó funkcionális fejek
túlságosan elvonttá teszik a szintaktikai ábrázolást a kezdők számára. Később azonban az a meggyőződés alakult
ki bennünk, hogy az üres kategóriák alkalmazása oly mélyen áthatja a transzformációs generatív nyelvészetet, hogy
a tőlük való óvakodás az egész vállalkozásunkba vetett hit meggyengülését jelentené; amellett az egyes operátorok
közvetlen megjelenítése a szintaktikai reprezentációban (még ha hangtanilag nem realizálódó alakban is)
tulajdonképpen tisztább és kevésbé elvont, mint a korábbi, nagyobb konfigurációs környezeten alapuló
operátormeghatározás. Az operátormezőn alapuló elemzések nagyobb leíró erejét pedig lépten-nyomon
tapasztalhattuk a próbaelemzések során: korábban ábrázolhatatlan párhuzamos hangtani-jelentéstani különbségek
egyszerre csak világosan elkülönülő szintaktikai ábrázolatokat kaphattak.
Régebben le kellett például mondanunk a Péter zöldre festette a kerítést mondat semleges és fókuszos
változatának elkülönítéséről a nyilvánvaló szemantikai és pragmatikai különbségek dacára, némileg megnyugodva
abban, hogy a zöldre predikatív vonzat a semleges változatban is tekinthető valamiféle „default (jobb híján való)
fókusznak”, a fókusz és a „default fókusz” elkülönítése pedig esetleg már tekinthető tisztán pragmatikai-szemantikai
különbségnek. Ez a gondolatmenet azonban igencsak sántít, ugyanis a két jelentésváltozathoz markánsan eltérő
intonációs minták tartoznak: a semleges változatban csak a zöldre festette szekvencia olvad össze egyetlen
kezdőhangsúlyt viselő fonológiai szóvá, a kerítést szón van egy alaphangsúly, míg a fókuszos változatban az igével
együtt az ige utáni összetevők is elveszítik hangsúlyukat.
Az eddigiek szellemében az operátorzóna vizsgálatát nem-finit környezetekre is kiterjesztjük, főleg főnévi,
melléknévi és határozói igenevek környezetére. Azt fogjuk tapasztalni, hogy a finit ige VP-jére ráépülő operátorzóna
kialakításában közreműködő szabályok kiváló kiindulópontot jelentenek a nem-finit zónában működő szabályok
kidolgozására. Két döntő eltérés van. Bizonyos nem-finit zónákban a régens nem kebeleződik be a fókusz
operátorba, ez egy konkrét eltérés. Elméleti eltérést vagy inkább figyelmet igénylő körülményt pedig annak a
biztosítása jelent, hogy egy AP, AdvP vagy InfP kategóriájú csomóponton belüli operátorzóna belsejében ugyanúgy
AP, AdvP vagy InfP kategóriájú kiterjesztett fejet találjunk.
Ha ugyanis a [csak Marival táncoló] AP szerkezetének a felépítésében a következő szabályhármast
feltételeznénk: AP  FP, FP  DP F', illetve F'  F AP, akkor ezzel magunkra szabadítjuk egy olyan típusú
túlgenerálás veszélyét, amelyet például az utolsó szabálynak egy F’  F AdvP szabállyal való kicserélése idézhet
elő. Ennek megakadályozására egy olyan indexelési technikát javasolunk, ami elméletileg nem teszi a
szabályrendszerünket ún. indexelt grammatikává (Partee és mtsai. 1990), tehát megmaradunk a
környezetfüggetlen szabályok körében, de leíró célunkat elérjük. Az F finit mondatszintű fókusz kategória mellett FA,
FAdv, FInf megfelelő nem-finit mondatszinten megjelenő fókusz kategóriák bevezetésére teszünk javaslatot. A szóba
hozott esetben például a releváns szabálysor így fog festeni: AP = FAP, FAP  DP FA’, illetve FA’  FA AP; a

75
76 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

lényegi megszorítás tehát abban rejlik, hogy például az FA komplementumában VP, AdvP vagy InfP nem
szerepelhet.1

O3.1 Ebben a fejezetben már nem-semleges mondatokat, illetve nem-semleges bővítményi

szerkezeteket is bevonunk az elemzés körébe. A semlegesség fogalma, mint utaltunk rá, egy olyan
nyelvtudományi intuíció, amelynek pontos, formális megragadása jóval túlmutat e gyakorlatias kötet
keretein, és a nyelvleírásnak szinte valamennyi szintjét érintenie kellene. Ha azt mondanánk:
operátoros mondatok/szerkezetek, ezzel azt implikálnánk, hogy a semleges formák nem tartalmaznak
operátort. Holott úgy gondoljuk, a módosítói pozíció ott is operátorpozíció, az X’ alatt kifeszített
alapreláción operál, annak jelentéséhez jól megragadható módon járul hozzá: aspektust biztosít, tehát
ezzel időbe helyezi a régensi relációt, és általánosabban fogalmazva, diskurzusba helyezhetővé tesz
szereplők közötti viszonyokat.
Fókuszos mondatnak/szerkezetnek (a régebbi, semleges-fókuszos oppozíció nyomán) végképp
nem nevezhetjük őket, minthogy egyáltalán nem szükséges fókuszprojekciót tartalmazniuk. Maradt
tehát a kissé körülményeskedő ’nem-semleges’ elnevezés.
A semleges mondat esetében már használt informális jellemzés szellemében a
nem-semleges mondatról az mondható, hogy minden tekintetben „többletet" tartalmaz a
semleges formához képest. Pragmatikailag is, mert gyakran — látni fogjuk — támaszkodik a
kommunikációs partner előismereteire. Fonológiailag is, mert intonációs csúcsot, illetőleg
sajátos intonációs mintát igénylő pozíciókat tartalmazhat az alapnak tekinthető egyenletes
hangsúlyeloszláshoz képest. Szemantikailag is, mert a semleges formához képest logikai
és/vagy diskurzus-szemantikai többletinformációt kódol. S végül szintaktikailag is, mert
szerkezete bonyolultabb annak szerkezeténél: az ugyanazon egységekből létrehozható
szórendi variánsok közül a nem-semleges változat mindig több csomópontot tartalmaz (vagy
legfeljebb ugyanannyit), mint a semleges. Röviden, egy nem-semleges mondat mindig a nyelv
„nagyobb erőfeszítésével”, több grammatikai szabály együttműködésének az
eredményeképpen jön létre, mint egy semleges.
Az ágrajzok határozottan elkülönítik majd a semleges és a nem-semleges mondatokat.
Ugyanakkor azt is kifejezik, hogy minden nem-semleges mondatban (szerkezetben) ott rejtőzik a
semleges változat: az abban tárolt információból semmi nem vész el.
Intuíciónk a semleges és a nem-semleges mondatokat eddig
is meglehetõsen nagy biztonsággal meg tudta különböztetni
egymástól. E fejezetben olyan szabályok alapján fogunk
elemezni, amelyek errõl az intuíciónkról adnak számot. Újabb
szabályokat fogunk tehát bevezetni, ezek azonban ugyanolyan
természetûek lesznek, mint az eddigiek: a mondat generálásában
közremûködõ újraíró (a kiinduló szerkezetet létrehozó) és
transzformációs (a felszíni szerkezetért felelõs) szabályok
mellett itt is megjelennek majd a két interpretáló komponens
szabályai: a fonológiai és a szemantikai értelmezõ szabályok.
Teljes fonológiai és szemantikai ábrázolatot persze nem tudunk
sajnos ígérni, de e két leírási szintnek számos releváns
mozzanatát ki tudjuk mutatni.

1
Az AP és az FAP közötti kapcsolatot — mint látható a kommentált mondat elején — nem újraíró szabály formájában fogalmaztuk
meg, hiszen úgy nem felel meg az X’-elméletnek. A javasolt azonossági reláció pontos értelmezéséről a P3.8.i. kapcsán írunk majd.
 III. Nem-semleges mondatok 77
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az egységek logikai és diskurzus-szemantikai szerepét — az abból adódó többletjelentéseket

— az operátorzónában mutatjuk meg. Ez a zóna is különböző projekciókból — XP-kből áll:
úgynevezett funkcionális projekciók alkotják. A funkcionális projekciók szintén az X'-elmélet szerint
építkeznek. Az eddigi — lexikális — projekciókkal ellentétben azonban, amelyek valamely szótári
kategória köré szerveződnek, ezek fejében egy-egy „üres" / láthatatlan (pontosabban fülünk számára
hallhatatlan, azaz tudományosan megfogalmazva, hangtani realizációt nem nyerő) operátort
feltételezünk, ő felelős az adott projekcióra jellemző többletjelentésért. Lesznek olyan összetevők,
amelyek itt, az operátorzónában, a fejtől kapják meg az adott zónára jellemző jelentéstöbbletet, mások
ezt már a szótárból hozzák magukkal, s a funkcionális fej csupán ellenőrzi ezt. A funkcionális
projekciók a lexikális projekciókra épülnek rá, gyakran rétegekben.
Az üres kategóriájú funkcionális fejek megengedésével tehát újabb „hipotetikus" elemek
kerülnek be a szintaktikai mondatreprezentációba, olyanok, amelyeknek a létére nem áll a
rendelkezésünkre „füllel hallható” közvetlen bizonyíték, sőt a nem-transzformációs generatív
elméletek hívei szerint (elméleten kívüli) közvetett bizonyítékok sincsenek. Legbecsületesebb
bevallani, hogy az üres kategóriák egyszerűen a transzformációs generatív nyelvészet leíró
eszköztárának hatékony és jellegzetes eszközei, melyek egy bizonyos fejlődési irány következetes
végigvitele esetén kikerülhetetlenek. E fejlődési irány alapvető megközelítése ugyanis az, hogy a
szintaktikai reprezentáció hűen kódolja a jelentéstani, hangtani és alaktani információtömeget (ezért
van az, hogy a hangtant és a jelentéstant nem kell produktívnak tekinteni, hanem pusztán
interpretatívnak, tehát „leolvasó” jellegűnek); a hű ábrázolás pedig azzal jár, hogy az is helyet kell
kapjon a szintaktikai fában, aminek hangalak nem feleltethető meg, valamiféle hangtani és/vagy
jelentéstani szerep/hatás viszont igen. Ezért kellett korábban bevezetnünk az üres névmási elemeket
(pro, PRO, PROarb, proarb) hangalakot nem nyerő vonzatok számára, ezért kellett bevezetnünk az O
„határozatlan névelőt”, miután kimutattuk szintaktikai pozíciók szerkezeti vizsgálata során, hogy az
egy valójában nem párja az a(z) határozott névelőnek, ezért kellett nyomokat feltételeznünk az új
szerepet nyerő (természetes szubjektum, aspektus-meghatározó), de régi vonzatszerepét
elidegeníthetetlenül megőrző összetevők „hűlt helyén”, és ezért kell most hangtanilag nem realizálódó
funkcionális fejek alkalmazására adnunk a fejünket, hiszen ezek óriási befolyással vannak a teljes
mondat hangtani mintázatára éppúgy, mint jelentésére; hiába nem tudunk egyetlen szóra sem
rámutatni, mondván, mindezen hatásokért ő a felelős.
A funkcionális projekciókat létrehozó szabályok esetében ismét azt tapasztaljuk majd, hogy a
bővítményi szerkezetekben is hasonló módon működnek, mint a mondat szintjén, miként ez a lexikális
projekciókat létrehozó szabályok világában is tapasztalható volt. Újból látható lesz tehát, hogy a nyelv
egységes elvek alapján építkezik, a mondatszerkezet valamennyi szintjén lényegében ugyanaz történik.
78 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

G A fejezetben feldolgozott nyelvtan:

G3 3. Az operátorzóna

3.C1 YP  ZP YP ZP=AdvP, DP, NP szabad határozó csatolása

Mondatszintű újraíró szabályok (YP operátorhéjak kiépítésére, ahol Y = T, Q, F; S=YP):
3.U1 YP  ZP Y’ operátor módosítója
3.U2 Y’  Y WP (ZP*) W = T, Q, F, V operátor kiegészítője
V(+F) előtt (a felszíni szerk-ben) csak T*Q*
3.U3 T  opszubj, optopik, opktopik háromféle topik operátor
3.U4 Q  opis, opdist kétféle kvantor operátor
3.U5 F  opfókusz (opfelsz, opexist) fókusz operátor
opfókusz csak inkorporált (bekebelezett) V-vel grammatikus az F pozícióban: [F opf+Vt ]
XP-n belüli operátorprojekciót bevezető újraíró szabályok (X = Inf, A, Adv; XP=YXP):
3.U’1 YX P  ZP YX’ Y = T, Q, F operátor módosítója
3.U’2 YX’  YX WP W = T, Q, F, X operátor kiegészítője
3.U’3 TX  optopik, opktopik kétféle topik operátor
3.U’4 QX  opis, opdist kétféle kvantor operátor
3.U’5 FX  opfókusz fókusz operátor
3.U’6 Bizonyos esetekben az AP-n, illetve az AdvP-n belül a fej után hangtani megvalósulást nyerő elem nem
állhat.
megj.: a fókusz operátorba nem kell az X-nek bekebeleződnie, A (melléknévi) régens esetén pedig tilos
Transzformációs szabályok:
3.T1 (V, V’)  (V+opf , F’) a finit ige bekebeleződése a f. op-ba
3.T2 (V, Y1’)  (V, Y2’) Y1P komp-a Y2-nek a finit ige többszörös bekebeleződése
3.T3 (ZP, X’)  (ZP, YXP) X, Y, Z: mint 3.U’1-ben, vagy X=V mozgás op.mód-ba
3.T4 (ZP,XP)  (ZP, YXP) X, Y, Z: mint 3.U’2-ben, vagy X=V mozgás op.mód-ba
Hangsúlyra vonatkozó szabályok:
3.H1 Az FP első (nem-csatolt) kitöltött összetevőjére esik a mondat főhangsúlya (üres módosítói pozíció
esetén tehát az igét hangsúlyozzuk).
3.H2 A főhangsúlyos összetevőt követő (opfókusz által) bekebelezett V és az őket követő teljes VP-szakasz
kötelezően hangsúlytalan: hangsúlyirtás.
3.H3 A kontrasztív topik TP-módosítójában lévő XP összetevőt sajátos emelkedő intonációval kell ejteni,
amelyet kis szünet követ.
3.H4 Az is partikula kötelezően hangsúlytalan.
Jelentésre vonatkozó szabályok:
3.I1 opfókusz: a releváns halmazon belül csakis a módosítóban megjelölt részhalmaz elemeire igaz az állítás,
a többire hamis.
3.I2 is: a releváns halmazon belül a módosítóban megjelölt részhalmaz elemein kívül még legalább egy
elemre igaz az állítás; illetve az említett részhalmaz nem egyelemű.
3.I3 opdist és a módosítóban univerzális kifejezés (minden, senki,...): a releváns halmaz elemeire külön-külön
igaz az állítás (disztributív olvasat).
3.I4 opktopik (kontrasztív topik): a releváns halmazon belül a módosítóban megjelölt részhalmaz elemeire
igaz, de legalább egy további elemre nem igaz az állítás.
3.I5 optopik: a módosítóban megjelölt részhalmaz elemeire igaz az állítás, és „előtérbe állítjuk” őket (a
diskurzusfolyamat szerveződésében releváns funkció, logikailag nem nagyon lehet megragadni)
 III. Nem-semleges mondatok 79
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Magyarázat:
U-val az újraíró szabályokat jelöljük. Ki van emelve közülük a C-vel jelölt csatolószabály, amely
bármilyen projekcióhoz megengedi egy szabad határozó odacsatolását.
U1. Bármely (Y) funkcionális fej (operátorfej) projekcióján belül YP alatt, a funkcionális fej
előtt ott találni a ZP (maximális kiterjesztés) befogadására alkalmas egyetlen módosítói pozíciót. Az
X’-elmélet szellemében ezek a pozíciók üresen generálódnak, és mozgatások célpontjául szolgálnak:
ezt tapasztaltuk a csupán lexikális projekciókat tartalmazó semleges szerkezetekben is. A módosítói
pozíciók (vonzatokkal való) betöltéséről transzformációs szabály gondoskodik (3.T3), hacsak nem
szabad határozó foglalja el már a kiinduló szerkezetben a módosítói helyet.
U2. A szabály a funkcionális fej és komplementuma számára generál pozíciókat. Bármely
funkcionális fej komplementumában bármely funkcionális projekció (akár ugyanolyan típusú is)
megjelenhet, de — mivel WP nem áll csillag alatt — csak egyetlen. A funkcionális projekciók tehát
nem állhatnak egymás testvércsomópontjában, csakis hierarchikusan követhetik egymást. Bármilyen
sorrendben és bármilyen mennyiségben azonban az egymást követő projekciók sorának magukon a
szabályokon belül nincsen korlátja. Azzal, hogy a V’ alatt egy idő után el kell jutnunk az X0
kategóriákig, garantálva van, hogy egyszer minden mondatnak vége lesz. De hogy ez mikor történik
meg, az nincs belekódolva a szintaktikai szabályokba: azt már nem a grammatika dolga eldönteni.
Annak a jelentőségét, hogy a projekciók hierarchikusan követik egymást, a 4. fejezetben fogjuk
taglalni.
Az U2. szabály azt is mondja, hogy a VP bármely funkcionális projekció komplementumában
ott állhat, s ez nem jelent mást, mint hogy egy VP-re, (a lexikális projekcióra) bármilyen funkcionális
projekció ráépülhet. Mivel pedig azok bármilyen mennyiségben egymásra rétegződhetnek, egyetlen ige
hatalmas építmény alapjává (avagy sokhéjú operátorburok magjává) válhat.
Korábban az volt a nézet (pl. É. Kiss 1992), hogy az operátoroknak van egy szigorú sorrendje:
T (topik), Q (kvantor), F (fókusz), pontosabban a T*Q*(F) képlet írja le a magyar mondat
operátorzónáját. A * azt jelenti, hogy a megjelölt operátorfajtából egynél több is lehet, de az is lehet,
hogy egy sincs. Lehet tehát több topik, illetve azt követően több kvantorpozíció, fókuszpozícióból
viszont csak egyetlenegy lehet, vagy egy sincsen. Hogy férhet mindez össze a 3.U2-ben deklarált teljes
szabadsággal?
Szükség van természetesen egy szűrő-feltételre, amely azt rögzíti, hogy a felszíni szerkezetben az
ige előtt az operátorzóna csakis T*Q* felépítésű lehet. Ekkor viszont az a kérdés vetődik fel, hogy mire
volt jó először kinyilvánítani az operátorok sorrendiségének a teljes szabadságát, ha azután
visszatérünk a korábbi szigorú sorrendjükhöz.
Nem pontosan ez történt azonban, mert az operátorprojekciók bevezetésével és a finit igének a
fókuszfejbe való kötelező inkorporálásával (U5.) olyan helyzet állt elő, hogy az F-be emelkedett ige
után még újabb operátorhéjak létét feltételezhetjük, és az elemzett adataink arra mutatnak, hogy ebben
a zónában már tényleg teljes körű a sorrendi szabadság (amit persze a percepciós korlátok szűkítenek,
mégpedig igen erősen). Jöhet újabb fókuszhéj, de topikok és kvantorok is következhetnek, tetszőleges
sorrendben. Elvi szempontból vonzónak tűnt ezt a helyzetet megtenni alaphelyzetnek, mert úgy látjuk,
hogy a szemantika nem kíván sorrendet előírni az operátorok számára, és ez esetben az az elegáns
hipotézis, hogy a szintaxis ezt hűen próbálja utánozni. Annyi korlátja van azonban, hogy az ige felszíni
végső helyzete előtt mégis merev sorrendiség uralkodik a három operátorfajta között — ezt pedig egy
egyszerűen megfogalmazható szűrő-feltételbe tudtuk foglalni.
80 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

U3., U4., U5. E szabályok lexikai behelyettesítő szabályok, a fejpozíciók betöltéséről

gondoskodnak. Megmondják, miféle — láthatatlan — operátort tartalmazhatnak a funkcionális fejek.
Kivételt képezhetne a Q fejbe helyettesítendő is, amely hangalakilag is realizálódik. Vannak azonban
közvetett érvek — és nemcsak az operátorfejek hangalak-nélküliségének általánosságban való
kimondása — amellett, hogy magát az is szócskát inkább rácsatoljuk a Q-módosítót elfoglaló ZP-re, a
Q fejbe pedig egy hangalakkal nem rendelkező opis operátort helyezzünk (ld. majd a 10. lábjegyzetet).
A behelyettesítést a funkcionális fejek esetében is lexikainak kell mondanunk. Az, hogy
modellünkben a szintaktikai struktúra funkcionális projekciókat is tartalmaz, azaz funkcionális fejeket
is megenged, a lexikonra is feladatokat ró. Azzal a következménnyel jár ugyanis, hogy a lexikonnak a
láthatatlan funkcionális operátorokat is tartalmaznia kell.
Megjegyzendő még e ponton, hogy az U3. szabály által bevezetett egyik operátor
tulajdonképpen már ismerősünk a 2. fejezetből, csak ott nem részleteztük az operátorhéj belső
szerveződését. A T fejbe inzertálható opszubj „természetes szubjektum” operátorról van szó, amely
kategorikus állításokat befogadó mondatszerkezetek kialakításáért felelős. A 2. fejezetben csak a TP
projekciót említettük, üres fejét nem; mostantól azonban az ágrajzokon is feltüntetjük a T fejet. A
természetes szubjektum használatát is a 3.U3 szabály hatálya alá vontuk tehát, ami mellett két fontos
érv szól: a természetes szubjektum és a többi topiktípus vegyíthetősége, illetve az S szimbólum
használatának a feladása az X’-építkezés maradéktalan érvényesítése érdekében.
Az U5. szabályhoz csatolt kiegészítés értelmében az F fejnek a láthatatlan operátoron kívül
hangalakkal rendelkező lexikális egységet is kell tartalmaznia. Az F fejben az igének kell megjelennie,
amelynek V’ alatt is szerepe van — meg kell szerveznie a szituációt, össze kell gyűjtenie annak
szereplőit —, a kiinduló szerkezetben ezért ott generáltunk neki helyet. Az ige az F fejbe
következésképpen csak transzformáció útján kerülhet. A 3.T1 szabály éppen azt teszi majd lehetővé,
hogy az operátorfej magába szippantsa, bekebelezze (inkorporálja) az igét.
Az igének ez a fajta mozgása egy lehetséges magyarázat arra, hogy a magyarban — sok nyelvvel
ellentétben — a fókuszértelmezésű mondatnak miért kavarodik fel a szórendje (a semlegeshez
viszonyítva). Ismét emlékeztetünk arra, hogy az operátormező az adott elméleti keretben nem
feltétlenül ér véget (balról jobbra haladva) az ige felszíni pozíciójával, hiszen elképzelhető, hogy az ige
egy sokrétegű operátorzónának a bal szélére mozog, amit 3.T2 révén tud megtenni.2
Megjegyezzük végül, hogy a 3.U2 szabálysémába belefoglaltuk a zárójeles ZP* említésével azt
a lehetőséget, hogy a funkcionális fejek komplementumában is megjelenhetnek hamisvonzathelyek,
amelyek extrapozíciós műveletek célpontjaként funkcionálhatnak. A fókuszfej mellett kap majd
jelentőséget a hamisvonzathely a sajátos „tükörfókuszos” konstrukcióban (ld. P3.6.).
U’1.–U’5. Ezek a szabályok azt teszik lehetővé, hogy a bővítményi szerkezetek is
tartalmazhassanak funkcionális projekciókat. Csupán annyi lesz az eltérés a finit mondatszint és a
bővítményi szintek között, hogy az utóbbiakban nem kötelező a lexikális fej mozgatása, sőt az AP
belsejében egyenesen tilos (míg AdvP és InfP belsejében fakultatív). Ez azonban nem kis szórendi
különbséggel fog járni.
U’6. Ez a szűrő-feltétel azt a megfigyelést hivatott kimondani, miszerint az X’-elmélet jóslata az
A, illetve Adv fejek mögött álló vonzatokról (pl. *egy büszke a fiára anya) bizony nem mindig tűnik
helytállónak. A mi megközelítésünk azonban az, hogy a vonzatok kiinduló szerkezetbeli

2
Az említett „felkavarodott” szórend (ige-igekötő sorrend) jellemző a felszólító mondattípusra (Menj haza!) és egy sajátos
egzisztenciális állítást kifejező mondattípusra is (Máskor is mentem már egyedül haza.), ezért az U5. szabályban az ő jellegzetes
operátoraikról is említést tettünk, de csak zárójelben, mert szemléltetésükre csak az 5. fejezetben fog sor kerülni.
 III. Nem-semleges mondatok 81
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

elhelyezkedéséről felállított rendkívül általános hipotézist kár lenne elvetni néhány olyan ellenpélda
kedvéért, amelyekről számot lehet adni külön. Magyarázatunk lényege az, hogy a szóban forgó csatolt
AP vagy AdvP kifejezések a magyarban olyan „rosszul jelölt” módon mutatják meg odatartozásukat
ahhoz az összetevőhöz, amelyre rácsatolódnak, hogy az A/Adv fejnek és a „befogadó” fejnek a
kapcsolatát már nem szabad közbeékelődő vonzatösszetevőkkel tovább rontani. A magyarban ugyanis,
amely egyébként előszeretettel él a grammatikai kapcsolatok egyeztetés révén való kifejezésével, a
jelzős szerkezetből történetesen teljesen kimaradt az egyeztetés, szemben például a szláv nyelvekkel,
ahol szám, eset és nem tekintetében is egyeztetni kell a jelzői melléknevet a főnévi fejjel.
A T- vel jelölt szabályok a transzformációkra vonatkoznak.
T1. Ez a szabály gondoskodik arról hogy a finit, azaz véges alakú (számot, személyt, időt,
módot kifejező inflexiót viselő) ige eljusson a fókusz fejbe, mintegy „megtermékenyítve” azt.
E gesztus kézenfekvő értelmezéséül szolgálhat az a hasonlat, hogy a finit ige „átadja predikatív erejét”
a fókuszmódosítóban álló összetevőnek, amely mellé odalép, és ezért is lép oda. Míg a Péter
megcsókolta Marit mondatban egyértelműen azt állítjuk, hogy megcsókolt valaki valakit, addig a Péter
Marit csókolta meg mondat esetében a „mit állítunk?” kérdésre sokan szívesen válaszolják azt (a
hagyomány értelemben hibásan), hogy Marit. A modern nyelvtudomány szemszögéből nézve
tulajdonképpen ez a korrekt válasz, hiszen a beszélő feltételezi a hallgatójáról, hogy az tudja, Péter
megcsókolt valakit, az új információ annyi, hogy a megcsókolt illető éppen Mari (és nem más).
Ilyen esettel — egy fej mozgatásával — a lexikális projekciók világában nem találkoztunk. A
fejet egyébként fejbe mozgatjuk, tehát nem viszünk X0 kategóriájú egységet XP-t váró helyre.
Általános generatív elv az, hogy a mozgatás „uniform” kell legyen: fejet fejbe vihetünk, maximális
kiterjesztésű összetevőt pedig olyan helyre mozgathatunk, ahol az X’-elmélet ilyenek megjelenését
engedélyezi: módosítói vagy komplementum pozícióba. És még egy elv érvényesül az általunk javasolt
valamennyi szabályra: a mozgatás célpontját jelentő pozíció mindig k-vezérli a kezdőpontját (a
nyomlánc szomszédos szemei között tehát mindig fennáll a vezérlési reláció). A k(onstituens)-vezérlés
egy fa csomópontjai között definiálható reláció: egy csomópont a testvéreit k-vezérli (amelyekkel
közös közvetlen uralójuk van), és a testvérei által uralt csomópontokat. A vezérlési megszorítás mögött
világos intuíció húzódik meg: a mozgatásnak mindig „felfelé” kell irányulnia, a szerkezeti hierarchia
egyre magasabb pozíciói felé.3
T2. Egy finit ige több fókusz fej „megtermékenyítését” is elvégezheti; és ezt meg is kell tennie
akkor, ha egy operátorzónában több FP is található. Egy univerzális metaelv értelmében azonban a
fejmozgatásnak — szemben a frázismozgatással — szigorúan lokálisnak kell lennie: a szerkezeti
hierarchiában szomszédos fejpozíciók között kell végbemennie. A fejek szomszédosságára vonatkozó
feltételt rögzíti az a megjegyzés, hogy a transzformációs célpontot jelentő Y2 fejnek legyen
komplementuma a kezdőpontként funkcionáló Y1 fej maximális kiterjesztése: [... Y2 [Y1P ... Y1 ...]]. A
releváns példák kapcsán (ld. GY3.1.i., GY3.3.i.a.) majd rámutatunk, hogy a 3.T2 szabály miért nem
rejti magában egy ijesztő túlgenerálás veszélyét: a grammatikai metaelvként alkalmazható
gazdaságossági elv („csakis akkor mozgassunk, ha muszáj”) óv meg minket.

3 A T2. szabályséma áttanulmányozása után az éles szemű olvasó észreveheti majd, hogy a T1. szabály csupán speciális esete az
előbbinek, amennyiben megengedjük az Y1’=V’ behelyettesítést is. Szerettük volna azonban markánsan előtérbe állítani a fókuszos
mondatok generálásában kötelezően szereplő fókuszba mozgatást; ami persze nem attól válik kötelezővé a grammatikánkban, hogy
külön szabályba foglaltuk, hiszen egy transzformáció mindig csak lehetőséget jelent, hanem a 3.U5 szabályhoz társított
szűrőfeltételtől.
82 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

T3. Az X változó biztosítja, hogy nem csupán a V’ alól tudunk operátormódosítóba mozgatni,
így nemcsak a mondatban, hanem az igei jellegű 4 bővítményi szerkezetekben is betölthetőek az
operátorhéjak.
T4. Az operátormódosítóba kerülő igekötőnek (igemódosítónak) van szüksége erre a
szabályra, hogy úgy tudjon a vonzathelyéről az operátorzónába törni, hogy útközben megpihen az
igemódosítóban, elintézendő aspektuális feladatát (ld. pl. P3.10.). Az elemzésre vállalkozóknak
figyelmébe ajánljuk, hogy egy fókuszos mondat esetében, ahol ugyebár az ige kilépett a VP-ből, és
esetleg több vonzat is az azt megelőző zónába került, mindig gondolják meg, hogy melyik vonzatnak
kellene az aspektusért felelős V-módosítói pozícióba lépnie, vagy legalább áthaladni rajta — az
elemzett mondat semleges alapverziója árulkodik erről.5
H1.–H2. Az első két hangsúlyszabály egy olyan intonációs csúcs (főhangsúly + hangsúlytalan
zóna) létét mondja ki a fókuszos mondatban, amelyhez hasonlót a semleges mondat esetében a
2.H1-H2 szabálypár ír le. A fókuszos mondatban tehát az igemódosító környezetéről átkerül az
intonációs csúcs a fókusz-módosító környezetére (vegyük észre ugyanakkor, hogy az ige odamegy (az
F fejbe), hogy ekkor is hangsúlykontraszt-szolgáltató feladatot lásson el), a hangsúlytalan zóna pedig
az egész VP-re kiterjed (mintha még markánsabbá akarná tenni a főhangsúlyt).
H3.–H4. Két operátorhéj sajátos hangsúlymintájáról, illetőleg hangsúly-módosító hatásáról
teszünk állítást. A (nem-kontrasztív) topik operátor TP projekciójának, valamint a QP-nek a módosítói
helyére kerülő összetevő hangsúlyozásáról azért nem mondunk semmit, mert azok a szótaghangsúlyok,
amelyek járnak nekik, eleve „alanyi jogon” is járnak, mint minden tartalmas magyar kifejezésnek.6
I1.–I5. Az értelmező szabályok magyarázatával a megfelelő mondatok elemzésének a
tárgyalása során szolgálunk, illetve az első alapos áttekintésre P3.2. kapcsán kerül majd sor. Itt utalunk
viszont arra, hogy a TP fejébe helyezendő „természetes szubjektum” operátor (opszubj) interpretációjára
vonatkozóan továbbra is az érvényes, amit 2.I2-ben kifejtettünk. Annyit érdemes megjegyezni a
szélesebb tárgyalási kontextus keretében, hogy megközelítésünkben a topik operátor éppen azt a
diskurzus-funkciót nyújtja („mesterségesen”) az érintett összetevőnek, amelyet semleges helyzetben a
természetes szubjektum élvez a főigéhez kötődő sajátos viszonya révén („róla szól a mondatban
megfogalmazott állítás”).

P3.1 A szabad mondat- és állítmányhatározók pozíciója

i. Tegnap Anna nagyon kedvesen bemutatta Pétert Marinak.
Vajon semleges-e ez a mondat, vagy sem?
Fel kell vetnünk ezt a kérdést, noha előrebocsátjuk, hogy nem fogunk egyértelmű választ adni rá,
hanem inkább azt fogjuk mondani, hogy a nem-semlegességnek sokféle iránya és fokozata létezik…
A fejezetben tárgyalandó operátorzóna feltételezése mögött ugyanis az a legitimáló hipotézis áll, hogy

4
Nem szükségképpen az igéből képzett szótári elemek InfP, AdvP vagy AP csoportjáról van csupán szó; ugyanezen csoportok
operátorzóna-építés tekintetében akkor is a VP-hez hasonló viselkedést mutatnak, ha fejükben nem igéből képzett A vagy Adv áll.
Az „igei jellegű bővítményi szerkezetekkel” az NP és a DP áll szemben, amelyekre másfajta operátorzóna jellemző.
5
Tekintsük például a következő, kontrasztív topikot és fókuszt is tartalmazó mondatot: Zöldre Péter festette a hintákat.
A V-módosítón a ragozott AP-nek kell áthaladnia, hiszen a semleges alapváltozat így hangzik: ’Péter ’zöldre festette a ’hintákat.
6
Fel szokott vetődni, hogy a QP-nek erősebb hangsúly jár, mint a TP-nek, de ezt a primér adatok szintjén nem látjuk annyira
kézenfekvőnek, hogy megkíséreljük szabályba foglalni. Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a mondatok hangtani reprezentációjáról
csak kevés és keretfüggetlen állítást kívánunk kimondani.
 III. Nem-semleges mondatok 83
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

létezik egy minimális szerkesztettség a (magyar) mondatok esetében, amelyhez képest szórendi,
intonációs, szemantikai vagy egyéb eltérések figyelhetőek meg, amelyekben az alapállapottól való
elmozdulást, valamiféle „nem-semlegességet” kell látnunk.
Miben is különbözik a fenti mondat az előző fejezetben bemutatott semleges mondatoktól?
Tulajdonképpen csak egyetlen tekintetben (s ezért nem tudjuk generálni csupán a semleges mondatot
létrehozó szabályokkal): a mondat élén itt nem a természetes szubjektum áll, hanem egy szabad
határozó. Ez még nem lenne nagy baj, hiszen a semleges mondatban sem állt ott mindig a mondatélen
a természetes szubjektum. A történést jelentő igéket tartalmazó, vagy a pro alanyú mondatok
mindannyian ilyenek, ezek kezdődhetnek VP-re csatolt szabad határozóval: Nagyon felháborodtam a
történteken. A problémát az okozza, hogy a példamondatban van természetes szubjektum, mégpedig a
szabad határozó mögött.
A tegnap tehát más természetű szabad határozó, mint amelyeket eddig megismertünk. Azok más
helyütt — nevezetesen a VP-re csatolt pozícióban álltak —, így a természetes szubjektum megelőzte
őket: Péter nagyon megsajnálta Marit, János igen felháborodott, A barátom szörnyen megfázott.
Hogy a tegnap (és idő-, hely- vagy egyéb szabad határozó társai: tavaly, reggel, a gólyabálon,
szerintem stb.), valamint az VP-re csatolódó állítmányi határozók valóban külön osztályt képeznek,
bizonyítható a disztribúcióval: ha megcseréljük őket, a mondat jólformáltsága megszűnik.
ii. Tegnap / tavaly / a gólyabálon Péter nagyon / borzasztóan megbántotta Marit.
iii. *Nagyon / borzasztóan Péter tegnap / tavaly / a gólyabálon megbántotta Marit.
A két szabad határozói osztály közötti pozicionális különbségnek szemantikai oka /
következménye van: míg a VP-re csatolt szabad határozók a mondat állító részére vonatkoznak
(predikátumhatározóknak, illetőleg állítmányi határozóknak is szokás nevezni őket, és többnyire a
cselekvés vagy történés módját jellemzik), addig a tegnap, a tavaly, a gólyabálon és társaik szabad
mondathatározók: a teljes mondatra vonatkoznak, a mondatban megjelenített teljes szituáció valamely
paraméterét — jelen esetben idejét — állítják be. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szituációról tesznek
állítást. Jelentésük, amellyel hozzájárulnak a mondat jelentéséhez, informálisan ilyenformán fejthető
ki: tegnap (tavaly, a gólyabálon stb.) az történt, hogy..., s ez után következik maga a mondat.
A mondathatározók és az állítmányi határozók között szintaktikai szempontból a szerkezeti
hierarchiában elfoglalt helyük tesz különbséget; amúgy mindkét típust a 3.C1 általános
határozócsatolási szabálysémával generáljuk. A mondathatározó esetében, ha kategorikus a mondat,
akkor az említett sémát a következő alakban kell használnunk: TP  AdvP TP, és ekkor a szemantika
számára ezt azt jelenti, hogy a kimeneti oldalon szereplő TP alatti — „mondat nagyságú” — összetevő
által kifejezett szituációról teszünk állítást: közöljük róla, hogy mikor / hol / stb. történt. Az állítmányi
módhatározónak pedig VP  AdvP VP szabályforma alkalmazásával teremtünk helyet (amelyet az is
már a kiinduló szerkezet szintjén elfoglal, hiszen nem vonzatról van szó), ami a szemantika számára azt
jelenti, hogy az állítmányi részben megnevezett cselekvés módját közli például a nagyon kedvesen
adverbiális kifejezés.7

7
Az a disztribúciós különbség, ami a mondathatározók és az állítmányi határozók között megfelelő környezeti feltételek mellett
világosan megmutatkozik, bizonyos esetekben rejtve maradhat persze. Ha például egy mondat VP-burokban jelenik meg (nincsen
TP, pl. Megoldottátok a feladatokat), akkor —legalábbis az általunk kifejtett modellben— a kétféle szabad határozó csatolt
szerkezeti helye egybeesik, és ha a határozó szemantikája nem teszi egyértelművé az értelmezést, még akár kétértelműség is
felléphet. Egy példa erre: Nagyon okosan megoldottátok a feladatokat. A kézenfekvőbb értelmezés az állítmányhatározói: „nagyon
okos megoldásokat adtatok”. Elképzelhető azonban egy mondathatározói értelmezés is: „Nagyon okos dolog volt tőletek az, hogy
vállalkoztatok a feladatok megoldására.
84 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A mondat többi részének a generálása a már ismert szabályokkal történik. A V’ alatt az igén
kívül négy vonzatának (vonzatszámba vett hozzátartozójának) készítünk helyet: az igekötőnek,
valamint az alanyi, a tárgyi és a részeshatározói DP-nek. VP-hez csatolt pozíciót generálunk az ott
behelyettesítendő predikátumhatározónak. Az igekötőnek VP alatt, V’ testvércsomópontjában, a
természetes szubjektumnak pedig új megközelítésünk szerint egy opszubj operátort tartalmazó T fej
fölött üresen generálunk felszíni szerkezeti helyet (a projektálódó TP módosítóját), ahova a szokásos
transzformációk viszik el őket.
Végül visszatérhetünk a semlegesség kérdésére. Intuíciónk az mondja, hogy ezekből az
összetevőkből nem hozható létre olyan szórendi variáns, amely a fenti mondatnál kevesebb információt
tartalmazna, kevesebb „erőfeszítéssel” jött volna létre. A hangsúly-eloszlás is egyenletes.
Bizonyos értelemben tehát az elemzett mondat tekinthető semlegesnek. A semlegesség ellen
szól azonban az, hogy az időstruktúrával és szubjektum–predikátum tagolással felruházott
vonzatkeretes igén kívül tartalmaz elhagyható információt. A „minimális szerkesztettségű”
mondatváltozat úgy hangzana, hogy Anna bemutatta Pétert Marinak. A „legsemlegesebb” mondatok
körébe tehát nem sorolható be az elemzett i. példa.
A kérdéskört persze nem gondoljuk ezzel elméletileg lezártnak; akár a szintaktikai szerkezetekre
hivatkozva is többféle semlegesség-definíciót tudunk elképzelni, vagy egy több semlegességi fokozatot
javasoló definíciót, de azt sem zárjuk ki, hogy más nyelvleírási szinten szülessen meg a döntés.

P3.2 Topik, kvantor és fókusz projekciók

i. Tegnap Pétert Marinak is Anna mutatta nagyon kedvesen be.
A V’ alatti mondatszakasz teljes egészében kiürült. A vonzatok mindegyikének, sőt magának az
igének is egyéb funkciók ellátására, egyéb kapcsolatok kiépítése céljából funkcionális projekcióba
kellett mennie. Nyomukat azonban ott hagyták születési helyükön, és az azt domináló (uraló) V’
csomópont őrzi eredendő összetartozásuk tényét, tehát azt a szemantikai tartalmat, amit a 2. fejezetben
vizsgálatunk középpontjába helyeztünk. Most azonban összpontosítsuk majd figyelmünket a
transzformációk végállomására, az ott ellátott feladatokra.
Az igekötő ugyanazon a helyen áll, ahol a semleges(ebb) P3.1. verzióban, változatlanul megadva
a mondatnak a befejezett aspektust. A VP fölött magasodó funkcionális projekciók tehát nem zúzták
szét a semleges formát, és nem tették érvénytelenné az ott kialakult jelentéseket: a VP alatti szerkezet
és az ott létrejött jelentésviszonyok megőrződtek. Csupán gazdagodott a mondat jelentése
mindazokkal az információkkal, amelyeket a funkcionális projekciók hordoznak. A tárgy mintha
reflektorfénybe került volna, az alany pedig az új információ hordozójává vált: a hagyományos
téma-réma tagolódásra emlékeztető szerkezet áll előttünk.
A mondatszerkezet kialakítása a következő lépésekben történt: 3.C1 létrehozta a szabad
mondathatározó csatolt (AdvP kategóriájú) pozícióját, s gondoskodott arról is, hogy annak
testvércsomópotjában megjelenjen az a mondat (TP külső burokkal), amelynek az időparaméterét a
szabad határozó beállítja.
A TP-re a 3.U1 szabályt kellett alkalmaznunk Y=T értékben, hogy egy topik projekció belső
szerkezetét kapjuk, és Z=D behelyettesítéssel, hiszen a Pétert összetevőt várja a topikhéj. 3.U2 a fej
pozícióját generálta, s annak testvércsomópontjában — komplementumában — W = Q mellett egy
QP-t: T’  T QP.
 III. Nem-semleges mondatok 85
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

QP-re a 3.U1 szabályséma megfelelő változatát (Y=Q, Z=D) alkalmazva a kvantorprojekció DP

(Marinak is) befogadására alkalmas módosítóját kaptuk meg, valamint a Q’ csomópontot. Ebből 3.U2
segítségével létrejött a Q fejpozíció, valamint W=F mellett Q testvérében az FP.
FP-re ismét 3.U1-et tudtuk alkalmazni (Y=F és Z=D), hogy DP kategóriájú módosítói pozíciót,
valamint F’-t kapjunk. Az F’ kategóriát 3.U2 (Y=F és W=V) szerint újraírva F fejpozíció és VP
keletkezett. És ezzel eljutottunk ahhoz a lexikális projekcióhoz (egy ige projekciójához), amely az
egész operátorzónát tartja, s amely bázisul szolgál ahhoz, hogy annak egyes pozíciói betölthetők
legyenek.
VP újraírására a 3.C1 szabályt alkalmazva először a szabad módhatározói AdvP számára volt
célszerű létrehozni a csatolt pozíciót és egy újabb VP-t, ez alatt — 2.U2 segítségével (X=V, Y=Adv
mellett) — a módosítói pozíciót, valamint a V’-t, a V’ alatt pedig V, AdvP és három DP pozíciót kellett
generálni.
Következhettek a behelyettesítő szabályok: az igét, az igekötőt (triviális AdvP) és a három
triviális szerkezettel rendelkező DP-t (Pétert, Marinak, Anna) elhelyeztük a V’ alatti megfelelő
pozíciókban. Sorrendjük teljesen érdektelen, minthogy a vonzathelyekhez semmiféle funkció nem
kapcsolódik (2.U5).
A VP-hez csatolt AdvP nem triviális szerkezetű. De vegyük észre: igazság szerint a triviális
DP-ket is belső szerkezettel kellett volna ellátnunk, hogy a behelyettesítés elvégezhető legyen. Ettől
azonban most — mivel az eljárás már jól ismert — eltekintettünk. Maradjunk tehát annyiban, hogy a
nagyon kedvesen AdvP elemeit behelyettesítéskor rögtön a felszíni szerkezeti pozíciójukban helyeztük
el (3.C1, YP=VP). Ugyanígy a szabad mondathatározót is (3.C1, YP=TP).
A következő lépés a funkcionális fejek betöltése volt. Az F fejbe 3.U5 elhelyezte a láthatatlan
fókusz operátort (opfókusz), a Q fejbe az opis operátor került (3.U4; az is partikulát pedig a Marinak
DP-jére csatoltuk rá, ahogy a szabályok kommentálása során előrejeleztük), a T fejbe pedig 3.U3
közreműködésével a szintén láthatatlan topik operátor került.
A transzformációs szabályok alkalmazását a legmélyebben fekvő mondatszakaszon kezdtük el,
első lépésben tehát az igekötő került i indexszel a VP alatti módosítóba (2.T1). Ezt követően a finit ige
bekebeleződéséről kellett gondoskodnunk 3.T1 által. Megkerülte az igekötőt, s kiinduló szerkezeti
helyén nyomot hagyott, akárcsak az elmozduló csoportok (t). A következőkben a 3.T3
transzformációs szabálysémát kellett alkalmaznunk egymás után háromszor, mindig X=V (minthogy
mindig V’ alól mozgatunk) és mindig Z=D érték mellett (minthogy DP-t mozgatunk). Y értéke
azonban mindhárom esetben más volt (rendre F, Q, T), mivel különböző operátorprojekciók (FP, QP,
TP) módosítójába mozgatunk. Először az alanyi bővítmény került az FP, ezután a datívuszi a QP, végül
a tárgyi a TP módosítójába; j, k, l indexszel jelölt nyomot hagytak maguk után. A mozgatási sorrendet
a generatív nyelvészet egy univerzális elve határozza meg, a cikluselv, amelynek alapján mindig a
kisebb ciklusra kell először alkalmazni a szabályokat, és azután kell a (kisebbet magában foglaló)
nagyobb ciklusra.8
Ezzel eljutottunk a mondat absztrakt felszíni szerkezetéhez. Vizsgáljuk meg a továbbiakban azt,
hogy miről adnak számot az interpretációs szabályok: a fonológiai és a logikai-szemantikai értelmezés
mely vonásairól.

8
A transzformáció ciklusát abban a csomópontban lehet megjelölni, amely a mozgatás kezdőpontját és végpontját egyaránt uralja,
illetve az ilyen tulajdonságú csomópontok közül a legalsó abban az értelemben, hogy a többiek mind uralják őt (a faszerkezet olyan,
hogy ez a csomópont létezik). Egy ciklus pedig akkor kisebb egy másiknál, hogyha az utóbbihoz tartozó csomópont uralja az
előbbihez tartozó csomópontot.
86 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Tekintsük először a hangsúlyszabályokat!

A szabad mondathatározói pozícióval, a TP-vel, valamint a QP módosítói pozíciójába került
összetevővel a hangsúlyszabályoknak nem volt dolguk, megmaradtak a szavaknak „alaphelyzetben”
járó hangsúlyok. 3.H4 levette a hangsúlyt az is-ről, aminek következtében az fonológiailag rásimult
(kliticizálódott) a módosítóban álló DP-re.
Az FP-héj szintén hangsúlyszabályok működési területe. Az 1. hangsúlyszabály főhangsúlyt
helyezett az Anná-ra, minthogy ő az FP első kitöltött összetevője, a 2. szabály pedig kiirtotta a
bekebelezett ige, valamint az összes szórendileg utána következő összetevő hangsúlyát. Vegyük észre:
a 2. hangsúlyszabály felülbírálja a 2.H1 szabályt, amely a VP alatti első fő összetevőre főhangsúlyt
helyez(ne), pontosabban tekinthetjük úgy is, hogy az odahelyezett hangsúlyt kiirtja. A szabályok
közötti konfliktus ilyetén megoldását tekinthetjük a cikluselv következményének: a 2.H1 szabály az
igekötőről, illetve a 2.H2-t is figyelembe véve az igekötő–ige egységről mond valamit, míg a 3.H2
szabály a teljes VP-re vonatkozik. A hangsúlyirtó szabályt is „funkcionálisan” kell persze értelmezni:
nagyon hosszú VP összetevő esetén nyilván nem tudjuk egy szuszra kimondani az érintett
szósorozatot, így hát megjelenhetnek a performanciában kisebb hangsúlyok — legalábbis az általunk
felépített keretben így célszerű interpretálni az adatokat.
Az 5. szemantikai szabály úgy értelmezi a TP módosítójában álló tárgyi bővítményt (a Pétert),
mint előtérbe — a diskurzus előterébe — állított entitást, a mondat diskurzusfolyamatbeli „alanyát”,
azaz egy olyan (most egyelemű) részhalmazt, amelynek tagjaira igaz, hogy Marinak is Anna mutatta
őket be. Ezt a jelentést tulajdonképpen a T fejben elhelyezkedő láthatatlan operátor hordozza, illetőleg
adja hozzá a módosítóba mozgatott összetevő lexikai jelentéséhez.
A topik jelentésöbblete alapvetően diskurzus-szemantikai / pragmatikai, nem pedig logikai
jellegű, és nem is könnyű elkülöníteni a természetes szubjektum interpretációjától, amely szintén egy
olyan entitást nevez meg, amelyről állítás tétetik. Ez az oka annak, hogy némely nyelvben a topik mint
diskurzusfunkció és a szubjektum mint grammatikai funkció szisztematikusan egybeesik. Ez olyan
nyelvek esetében fordul elő, amelyek a grammatikai funkciókat és a diskurzus-funkciókat (topik,
fókusz) egyaránt a szórend segítségével fejezik ki, egyiket sem morfológiai eszközökkel.9 A magyar
nyelv, amely a grammatikai funkciókat (alany, tárgy és az egyéb — oblikvuszi — vonzatszerepek)
morfológiai eszközökkel, és nem a szórenddel fejezi ki, az e tehertétel alól felszabadult szórendet a
diskurzus-szemantikai és logikai-szemantikai funkciók kifejezésére tudja felhasználni, s így el tudja
különíteni egymástól a topikot és az alanyt. A topikot a szórendi pozícióval jelöli meg, az alanyt
morfológiailag ( morfémával). A természetes szubjektum és a topik interpretációjának különbsége
pedig úgy ragadható meg, hogy a természetes szubjektumot a nyelv maga jelöli ki arra a szerepre, hogy
róla szóljon az állítás (a régens által leírt szituáció humán cselekvője például ideális természetes
szubjektum: Péter agyoncsapott egy legyet), a topikot pedig egy „mesterséges” művelet hozza létre,
ami éppen arra hivatott, hogy az állítás kivételesen ne arról szóljon, amiről/akiről alapvetően szólna (A
legyet végül agyoncsapta valaki).
A 2. értelmező szabály, ott látván a Marit az opis projekciójának a módosítójában, azzal a
jelentéssel ruházza fel, hogy a releváns halmaznak rajta kívül van még legalább egy eleme, akire igaz,
hogy tegnap Anna mutatta be neki nagyon kedvesen Pétert. A szóban forgó QP-módosítóba olyan
DP-k kerülhetnek, amelyek is szócskát tartalmaznak.
Amint látjuk, az is-es kifejezésnek a topikkal ellentétben jól megragadható logikai jelentése van.
Feltételez egy releváns halmazt, annak részhalmazaként jelöli meg az is-es kifejezés denotációját,
9
Az angol passzivizálást részben ez a tény kényszeríti ki, mert tulajdonképpen ilyen kerülő úton tudunk topikalizálni.
 III. Nem-semleges mondatok 87
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

amelynek minden elemére (jelen esetben egyelemű a részhalmaz, de ez nem törvényszerűen van így)
külön-külön, valamint a teljes halmaznak legalább még egy, a részhalmazon kívül eső elemére igaz
módon vonatkoztatja, hogy tegnap Anna mutatta be neki Pétert.
Nehezen megragadhatónak csupán a releváns halmaz mibenléte tartható. Erről annyit
mondhatunk, hogy mindig a kontextus, illetőleg a szituáció jelöli ki. Az is-es kifejezés értelmezéséhez
szükséges előfeltevés éppen az, hogy a beszédtárs (kellő mértékben) ismeri a releváns halmazt, ott van
az a mindkettőjük számára reálisan feltételezhető közös háttértudásban.
Az FP módosítójában álló Anna DP-re vonatkozó 1. szabály szintén hivatkozik egy releváns
halmazra. Ez is a kontextusban, illetőleg a szituációban alakul ki, s ennek ismeretét is előfeltételezi a
beszélő. A fókusznak a grammatikai hagyományból ismert jelentése szintén — hogy ő tartalmazza a
tulajdonképpeni új információt — kapcsolatos a releváns halmaz ismeretének feltételezésével.
Ismertnek tekinthető a szituáció és a szituáció adott szerepkörében szóba jöhető szereplők halmaza, az
új információ pedig éppen annak a részhalmaznak a megjelölése, amelyre — és csak erre — igaz az
állítás. Esetünkben ismertnek tekinthető maga a bemutatás ténye, valamint azok köre, akik ismerik
Marit is meg Pétert is, ennél fogva potenciális bemutatók. Új ismeretként azt tudjuk meg, hogy ezek
közül egyedül Anna hajtotta végre a megnevezett cselekvést. Ha a valóságban más is megtette volna ezt
— tehát a részhalmaz több elemű lenne — a mondat hazuggá válna. Vegyük észre, a topik esetében
nem erről van szó. Az, hogy Pétert Marinak is egyedül Anna mutatta nagyon kedvesen be, nem zárja
ki, hogy Jánosra (és sokakra másokra) is igaz volt légyen, hogy Marinak is egyedül Anna mutatta
nagyon kedvesen be őket.
Végül a 2.I1. szemantikai szabály az igekötőt a VP módosítójában látva befejezettnek mutatja a
mondat aspektusát.
Most, miután a topik helyével és értelmezésével alaposan megismerkedtünk, érdemes visszatérni
a szabad határozóhoz. Be kell látnunk, hogy szórendi helyét (nem előzi meg semmi), semleges
intonációját, valamint egyik értelmezési lehetőségét tekintve TP módosítójában is elhelyezhetjük.
Elképzelhető ugyanis, hogy Péteren kívül a tegnapi napot is előtérbe akarjuk állítani mint olyan
entitást, amelyről a mondat többi része szól. Erre szótári jelentése (egy adott napot jelöl ki a sok közül)
alkalmassá is teszi. Azt pedig, hogy TP módosítójában csak vonzat állhat, egyik szabály sem követeli
meg, s az is megengedett, hogy egy mondatban két TP kövesse egymást. Az egymást követő TP-k
módosítójában álló egységek fel is cserélhetők egymással anélkül, hogy a mondat jólformáltsága
megsérülne.
A felvázolt esetben két TP-t kellene generálni a 3.U1,2,3. szabálysémák segítségével, a
másodikat az első komplementumában (3.U2: T’  T TP).
A tegnap kategoriális besorolását illetően a (triviális) AdvP mellett döntöttünk, hiszen a tegnap
tipikus határozószó. Megjegyzendő azonban, hogy pl. a szerdai napon vagy a Péter születésnapján
kifejezéseket (ragozott) DP-nek értékelnénk, pedig e kifejezések minden további nélkül
behelyettesíthetőek a tegnap helyére; akár ugyanarra az entitásra (időpontra) is utalhatnak (ezért is
fogalmaztuk meg a határozócsatolást leíró 3.C1 szabályt úgy, hogy DP alakjában megjelenő
kifejezésekre is lehessen vonatkoztatni). A két kategória közti határ meghúzása korántsem könnyű
feladat, ezért a probléma tárgyalásába nem kívánunk e helyt belebonyolódni. A következő szintagmák
közül egyfajta megközelítésben csak az első kettő DP (alany, tárgy), míg az ellentétes szélsőség szerint
csak a legutolsó AdvP (névutós kifejezés nem-alanyt vonzó névutóval): a híd, a hidat, a hídon, a híd
felé, a hídon keresztül. Szerencsére az elkülönítésnek nincsenek számunkra igazán releváns
88 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

következményei. Mi általában a legkézenfekvőbb formai elkülönítés mellett maradunk majd, amely

szerint az első három típus tekintendő DP-nek, a negyedik és az ötödik pedig AdvP-nek.
Ejtsünk végül szót arról is, hogy a tárgyalt mondatot sokan szívesebben használnák az alábbi ii.
szórendi változatban (azonos tartalom mellett), sőt az i. változatot esetleg „kérdőjeles” helyességűnek
ítélik.
ii. Tegnap Pétert Marinak is Anna mutatta be nagyon kedvesen.
Miután a semleges változatban egyértelműen a P3.1.-ben megadott ...nagyon kedvesen
bemutatta... szórendet kell alkalmaznunk, a ...be nagyon kedvesen mutatta... (semleges) szórend szóba
sem jön, a tárgyalt modellben — ezt ki-ki gondolja végig az előző néhány oldalon bemutatott
gondolatmenetek alapján — az i. mondatváltozatot lehet szintaktikailag levezetni. A ii. változatot nem
tudjuk másnak tekinteni, mint egy olyan „átrendezett” variánsnak, amelyben az igekötő az ige mellé
„lopakodott”. A 9.1 alfejezetben lesz majd szó az ilyen típusú, ún. stilisztikai „átrendezésekről”,
amelyekről azt feltételezzük, hogy a szintaktikai szerkezeten már nem változtatnak, hanem csupán a
hangtan által kezelt szószekvencián működnek, többé-kevésbé motiválható okok miatt.10

P3.3 Disztributív operátor, több QP egy mondatban

i. Péter minden alkalommal több barátját is meghívta.
ii. Péter több barátját is minden alkalommal meghívta.
Mindkét mondatot ugyanaz a lexikális projekció tartja. A V’ alatt az igének, az igekötőnek,
valamint az alanynak és a tárgynak kellett helyet generálnunk, és ezeket szótári egységekkel
betöltenünk. Az igekötő a számára a VP alatt generált üres módosítói pozícióba transzformációval
került, és a mondatnak befejezett aspektust adott.
A Péter mondatéli pozícióját két módon is értelmezhetjük. Gondolhatjuk azt is, mint eddig a 2.
fejezetben, hogy a természetes szubjektum pozíciójában áll (a 3.U1, 2 szabály generált számára helyet
S=TP alatt, a T fejbe opszubj lexikai behelyettesítése szükséges (3.U3), és a DP-t V’ alól a 2.T2 (mint
a 3.T3 speciális esete) vitte oda.
Topikként is értelmezhetnénk éppen az alanyt (3.U3: T  optopik), szabályrendszerünk
megengedi, de célszerűbbnek látszik a topikmódosítót olyankor felhasználni, amikor az előtérbe
állítást nem teszi meg maga a nyelv (pl. a Marit minden alkalommal meghívta Péter mondat esetében,
ahol „mesterségesen” kell Marira irányítanunk a figyelmet). A természetes szubjektum pozíciójába
pályázó összetevő topikalizálása szemantikailag ártatlan dolog, de redundáns, mert nem világos, hogy
milyen eltérő jelentéstartalmat tudnánk ennek a lépésnek tulajdonítani, ezért ne kövessük ezt az utat.
Inkább úgy gondolhatjuk, hogy az eredendően nem természetes szubjektum jellegű argumentumnak a

10
Stilisztikai szabály működését feltételezzük az is-es kifejezések ige mögötti megjelenésében is: pl. Kedvelem Marit is. Azt állítjuk
tehát, hogy ennek a mondatnak a (felszíni) szintaktikai szerkezete (is) ugyanaz, mint a grammatikánk által előállítható Marit is
kedvelem mondatnak. Amiről (stilisztikai szabályokkal „gyengített”) nyelvtanunk kétségtelenül számot ad, az az, hogy míg a Marit
kedvelem mondat az adott ragozott szavakból összeállítható mondatok között szignifikánsan kevésbé „természetes”, mint a
Kedvelem Marit, addig a Marit is kedvelem mondat semmiképpen nem kevésbé természetes, mint a Kedvelem Marit is mondat,
sőt... Az is megjelenése tehát vitathatatlanul legitimálja az érintett vonzat számára az ige előtti megjelenést. A 3.U1., U2., U4.
szabályhármas erről ad számot, viszont (sajnos) a stilisztikai szabályokat nem tudjuk kiküszöbölni a transzformációs generatív
nyelvészeti megközelítésből. Szeretnénk még végül rámutatni e gondolatmenet azon melléktermékére, miszerint érvet nyerünk
amellett, hogy magát az is szócskát ne egyenesen a Q fejbe helyezzük (3.U4). Ekkor ugyanis nem alkotna egy összetevőt a
Q-módosítóban álló XP-vel (hanem a komplementumában álló kifejezéssel alkotna egy összetevőt), márpedig preferált még a
stilisztikai mozgatásokról is azt feltételezni, hogy összetevőket mozgatnak.
 III. Nem-semleges mondatok 89
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

topikalizálással éppen azt a szerepet nyújtjuk, amelyet semleges helyzetben a természetes szubjektum
játszik el.
i. Kérdés, hogy az i. mondatban szórendileg soron következő minden alkalommal szabad
határozó számára milyen pozíciót szükséges generálnunk.
Szabad mivoltából és jelentésének egyik komponenséből („minden alkalommal az történt,
hogy....”) azt várnánk, hogy egy szabad mondathatározói helyet. A szórend azonban ezt nem támasztja
alá: ha így lenne, akkor a természetes szubjektum nem előzné meg.
Felmerülhet a lehetőség, hogy az előbbi mondat szabad határozójának mintájára egy TP
módosítójában helyezzük el. Van azonban egy formai érvünk, amely topik mivolta ellen szól: ha egy
mondatban több topik követi egymást, azok szórendileg mindig felcserélhetők anélkül, hogy a mondat
grammatikalitása ettől sérülne:
iii. Péter Maritól egy könyvet kapott ajándékba.
iv. Maritól Péter egy könyvet kapott ajándékba.
Itt azonban nem ez a helyzet.
v. ??
Minden alkalommal Péter több barátját is meghívta.
A mondat jólformáltság tekintetében messze elmarad az eredetitől, a minden alkalommal
kifejezés tehát egyértelműen egy topik utáni helyzetbe vágyik. FP módosítójában szintén nem állhat:
akkor követnie kellene az igének.
Ha azonban az értelmező szabályokra tekintünk, azt látjuk, hogy a 3. szemantikai szabály
univerzális kifejezésekre vonatkozik: a minden alkalommal pedig kétségtelenül ilyen. A vizsgált
szabad bővítmény tehát egy QP módosítójába kell, hogy kerüljön. A P3.3.i. ágrajzon tehát T
testvérében QP-t generálunk. Annak közvetlen összetvőiként egy DP kategóriájú módosítói pozícióra
van szükségünk Q’ testvéreként, és a szabad szintagma összetevőit itt, a felszíni szerkezeti helyükön
behelyettesítik a szabályok.
Q’ újraírásával nincs gondunk: a soron következő, is-es kifejezéshez egy QP-t kell generálnunk.
Q’-t tehát Q-ként és QP-ként írjuk újra. A Q fejben (ne feledjük: ez még a szabad DP-t tartalmazó QP
feje) egy láthatatlan operátor foglal helyet: opdist. A 3. szemantikai szabály értelmében az opdist
gondoskodik a módosítóban elhelyezkedő DP interpretációjáról. Ennek értelmében a releváns halmaz
minden egyes elemére (minden szóba jöhető alkalomra) külön-külön igaz, hogy Péter több barátját is
meghívta. Egyetlen olyan alkalom sem volt tehát, amikor kettesben maradt volna valamelyikükkel
(amennyiben a több szót most úgy értelmezzük, hogy ’legalább kettő’).
Ejtsünk e ponton néhány szót a minden-t tartalmazó, opdist fejű kvantorhéj jelentéséről. A
minden nyilván a lexikonból hozza azt a tartalmat, hogy a releváns halmaz valamennyi tagjára érvényes
a komplementumban megfogalmazott állítás, miszerint „legalább két barát kapott meghívást”. Külön
magyarázatot igényel azonban az opdist jelölés, amelyet disztributív operátornak olvashatunk ki, és
Szabolcsi (1997) javaslatát követjük az elnevezéssel, amely arra utal, hogy az ilyen operátor
komplementumában kifejezett állítást disztributívan lehet csak értemezni, a csoport-olvasat ki van
zárva. Az alábbi vi. és vii. példa szemlélteti a két olvasat különbségét:
vi. A három fiú felemelte a zongorát.
vii. Mind a három / minden /mindegyik fiú felemelte a zongorát.
90 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A vi. mondat kétértelmű: preferált olvasata az, hogy a három fiú együtt, csoportot alkotva emelte
fel a zongorát, de az az olvasat sincsen kizárva, hogy külön-külön hajtották végre a szóban forgó
cselekedetet — ez utóbbi a disztributív, „szétosztott” olvasat. Az univerzális kvantort tartalmazó vii.
mondatot viszont (valamennyi változatában), csakis disztributívan lehet értelmezni, még akkor is, ha az
alanyokat úgy tekintjük, hogy pontosan ugyanarra a három fiúra utalnak, mint a vi. mondat esetében.
Az opdist operátor tehát az értelmezésnek erre a disztributivitására utal.
A második (alsó) QP szerkezete már ismerős: 3.U1 által generált módosítójába a tárgyi
bővítmény került transzformáció útján (3.T3), a Q fejben pedig az opis operátor található (3.U4), melyre
ez esetben a 2. szemantikai szabály alkalmazandó, bármelyik változatában. A kevésbé valószínű, bár
talán nem teljesen kizárt olvasat az, hogy Péter a szóban forgó rendezvényekre a sógorát és az anyósát
mindig meghívta, és rajtuk kívül még több barátját is; tehát a „több barát” kifejezés által kijelölt
halmazon kívül is mindig voltak még meghívottak. A másik — reálisabban hangzó — olvasatban az is
tulajdonképpen csak megerősíti a több jelentését, azt hangsúlyozva, hogy a meghívott barátok halmaza
soha nem volt egyelemű.
A 4. hangsúlyszabály az is szócska fonológiai simulásáról rendelkezik (ez a szabály speciális
esete annak az általános, de kissé nehezen pontosítható törvényszerűségnek, hogy a „grammatikai”
szavak (névelők, kötőszavak) hangsúlytalanok (kivétel pl. a csak).
ii. A ii. mondat szerkezete egyetlen tekintetben tér el az i.-étől: a két QP szekvenciája fordított. Ez
a mondat jólformáltságán mit sem változtatott, jelentését azonban erősen befolyásolta. A ii. mondat
értelmében Péternek több olyan barátja is van, akit minden (releváns) alkalommal meghívott.
Azt, hogy a két mondat jelentése szignifikánsan különbözik egymástól, legkönnyebben akkor
látjuk be, ha találunk olyan szituációt, amelyre egyikük igaz módon vonatkoztatható, másikuk viszont
nem.
Az alábbi táblázat Péter barátait és vendégfogadásainak hagyományos alkalmait tartalmazza.

viii. András Béla Csaba

Születésnap  
Névnap  
Szilveszter  
A táblázatra tekintve azt látjuk, hogy az i. mondatot alkalmazva a helyzet leírására nem
vádolhatnak bennünket hazugsággal (értelmezzük az egyszerűség kedvéért a kettőt továbbra is
többnek): Péter a születésnapját, a névnapját és a szilvesztert egyaránt két-két vendégül látott
barátja társaságában ünnepelte. A ii. mondattal viszont valótlanságot állítanánk a fennálló
helyzetről. Nemhogy több, de egyetlen barátja sincs Péternek, akit minden alkalommal
meghívott volna.

P3.4 Kontrasztív topik

i. Marit Péter is szívesen elvenné.
A kiinduló szerkezetben az ige mellett három DP kategóriájú vonzatának generáltunk helyet:
venné el x y-t.
Az igekötő az üresen generált módosítóba ((AdvP,VP)) transzformáció útján került, a mondat
aspektusa tekinthető befejezettnek abban az értelemben, hogy Péter vágya valaminek az elvégzésére
 III. Nem-semleges mondatok 91
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

irányul. A 2.H1 hangsúlyszabály főhangsúllyal látja el, a 2.H2 pedig egyetlen fonológiai szóvá
olvasztja össze az igével.
A szívesen szabad predikátumhatározó a VP-hez csatolt pozícióban helyben generálódott, és
mint egy VP első kitöltött fő összetevője, ő is főhangsúlyt kapott.
Generálnunk kellett egy QP-t is, az is-es kifejezés és a megfelelő operátor ennek egy-egy
szerkezeti helyét foglalja el: az opis a fej pozíciójában született (3.U4), az alanyi DP (Péter is)
transzformáció útján (3.T3) került a módosítóba. Így a 2. szemantikai szabály alapján kialakult az a
jelentés, amely szerint Péteren kívül még legalább egy személy van a releváns halmazban, aki szívesen
elvenné Marit. Hangsúlyirtásnak csak az is partikula esik áldozatul (3.H4), az igekötő viszont meg
tudja őrizni a 2.H1-től kapott főhangsúlyát, és a VP-re csatolt állítmányhatározót sem fosztja meg
semmi a neki „alanyi jogon” járó hangsúlytól.
A tárgyi bővítmény által megjelenített operátorjelentés kétféle is lehet.
Értelmezhetjük „mesterséges topikként” is, ebben az esetben egy TP módosítójában kell
elhelyeznünk, amelynek fejében egy topik operátor foglal helyet. Külön hangsúlyszabály nem
vonatkozik rá, tehát egy normál kezdőszótagi hangsúlyt kap, és jelentése az 5. szemantikai szabállyal
írható le. Ebben az esetben a mondat azt jelenti, hogy Mari egy azok közül (bár nincsen kizárva az sem,
hogy az egyetlen), akiket Péter és rajta kívül még legalább egy releváns személy szívesen elvenne, és
hogy ezúttal a tárgyi funkcióban megjelenő személyről kívántunk állítást tenni, noha semleges esetben
az alanyról kellene (Péter elvenné Marit vs. *Marit elvenné Péter (semleges mondatként
elfogadhatatlan!). Ezt a variációt mutatja az i. ágrajz.
A ii. ágrajz egy másik mondatjelentést mutat be. A mondatnak temészetes környezete lehet
ugyanis egy olyan szituáció vagy kontextus is, amelyben a Marit tartalmazó halmaznak van legalább
egy olyan eleme, amelyre viszont nem igaz, hogy Péter is szívesen elvenné:
ii. Marit (azt/őt) Péter is szívesen elvenné, Julival viszont senki sem akar frigyre lépni.
Ha megpróbáljuk kiejteni a mondatot, azt tapasztaljuk, hogy a mondatélen álló tárgyi vonzatra
sajátos, hirtelen emelkedő intonációs minta terül, és utána rövid szünetet tartunk, amit követően egy
névmással vissza is utalhatunk a szóban forgó egységre. Ez éppen az az intonációs minta, amelyet a
3.H3 hangsúlyszabályban próbáltunk leírni.
Az értelmezés hasonlít a topikéra az előtérbe állítás mozzanatában, a szórendi pozíció pedig
abban, hogy a jólformáltság megsértése nélkül csak egy másik topikkal cserélhető fel. Az v. mondat azt
mutatja, hogy a kvantorral való csere esetén megszűnik a jólformáltság.
iii. Pétertől a könyvet (azt) mindenki visszakapta.
iv. A könyvet (azt) Pétertől mindenki visszakapta.
v. *Pétertől mindenki a könyvet (azt) visszakapta.
Az ilyen tulajdonságokkal rendelkező összetevőket is célszerű tehát egy TP módosítójában
elhelyezni, azaz egy TP-t kell generálnunk, amelynek fejébe azonban nem a megszokott topik operátort
(optopik), hanem egy opk. topik (kontrasztív topik) operátort helyettesítünk. Ezt az operátort tesszük
felelőssé az imént vázolt sajátos intonációs mintáért, és az avval együtt járó jelentéstöbbletért, amelyet
a szemantikai szabályok közül a negyedik ír le.
Ami a iii-v. mondatokban (potenciálisan) megjelenő névmási elemet illeti (...a könyvet, azt...), a
tárgyalt megközelítésben csatolt pozícióban álló szabad határozónak tekinthetjük, valahogy így: [DP a
92 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

könyvet [DP azt]]. A névmás nyilván egymaga is tekinthető DP-nek, hiszen pl. a következő
mondatban DP-nek járó helyet foglal el: Azti [választom pro i ] (ld. majd 7.U5: DP  DP DP).

P3.5 Fókusz projekció az ige mögött

i. Csak Pétert mutatta csak Marinak be a tánctanár.
A mondat két összetevőt is tartalmaz, amely azonosító-kirekesztő jelentéstöbblettel rendelkezik,
tehát a fókuszra jellemző interpretációt kap: a tárgy és a datívuszi vonzat. A fókuszjelentést a csak
partikula explicitté is teszi. (Épp ezért szokás a fókuszjelentés meglétének/lehetőségének tesztelésére
csak-ot kapcsolni a vizsgált összetevőhöz.) Mindkettejüket egy-egy FP módosítójában kell tehát
elhelyeznünk, következésképpen két FP-t kell generálnunk.
Ennek kivitelezésében az jelenti a nehézséget, hogy mindkét FP fejébe inkorporálódnia kell az
igének, amiből azonban csak egy van. Lehetséges-e vajon, hogy egy ige több fejbe is inkorporálódjék?
A szokásos lehetőséghez, a mozgatáshoz kell folyamodnunk ismét. Ez mindig is arra volt jó
megoldás, hogy egy összetevőt, amelynek több szerepe is van, több helyütt is hatást fejt ki, több
kapcsolatban is részt vesz, a nyomok által mindegyik szerepében, minden kapcsolatában meg tudjunk
jeleníteni, a szemantika számára láthatóvá tudjunk tenni.
A V’ alatti kiinduló szerkezet a megszokott. Tartalmazza a helyet az ige és négy vonzata
(igekötő, alany, tárgy, datívuszi vonzat) számára. Az alany nem is mozdult el kiinduló szerkezeti
helyéről.11
Az igekötő a módosítóba került: a mondat befejezett aspektusú. A VP fölött két FP-t
generáltunk. Módosítójuk még üres, fejükben egy-egy fókusz operátor rejtőzködik.
Az ige — nyomot hagyva V’ alatt és megkerülve az igekötőt — első lépésben az alsó FP fejébe
inkorporálódik, és azt „megtermékenyítve” lehetővé teszi, hogy a módosítóban megjelenhessen a
datívuszi vonzat, amelynek a V’ alatt így csak a nyomát látjuk. Ezt a mozgást a 3.U5 szabályhoz tartozó
kiegészítő megjegyzés kényszeríti ki és a 3.T1 teszi lehetővé.
Az igének azonban az alsó FP fejében szintén a nyomát látjuk csak. Tovább kellett vándorolnia
ugyanis a felső FP fejébe, ismét csak azért, hogy a 3.U5 szabálynak eleget tegyen. Itt azonban — több
FP nem lévén a mondatban — landolhatott is. Ebben a mozgásban 3.T2 működött közre.
Az 1. hangsúlyszabály mindkét bővítményre, amely FP módosítójában áll, főhangsúlyt helyez,
a 2. pedig kiirtja a hangsúlyt a bekebelezett V-ről és a VP-ben maradt szavakról. Az alsó F-módosító
„lakója” hangsúlyos marad; úgy látszik, erősebb a hangsúlyt előíró, mint a hangsúlyt kiirtó szabály.
Ennek nyilván azért kell így lennie, mert (csak nélkül) csupán a hangsúlyozás jelöli meg a
fókusz-módosítót.
A szemantikai szabályok a fókusz estében szokásos logikai szerepet adják az FP-k
módosítójában álló mindkét vonzatnak: ők hordozzák a mondatban az új információt, amennyiben
kirekesztik az ismertnek feltételezett releváns halmaz összes többi elemét.
Vegyünk észre ismét egy sajátos, a több QP-t tartalmazó mondatok esetében már tapasztalt
jelenséget. Ha az FP-k módosítójában elhelyezett vonzatokat megcseréljük,
ii. Csak Marinak mutatta csak Pétert be a tánctanár.

11
Vajon miért? Talán azért, mert a tánciskolai növendékek egymással való megismerkedéséről, a „tánciskolai közéletről” kíván
állítást tenni a beszélő, a tánctanár személye érdektelen, ő csak a kulissza része; nem specifikált szereplő, hanem csupán egy
foglalkozás tetszőleges képviselője.
 III. Nem-semleges mondatok 93
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

... a mondat jólformáltsága nem szenved csorbát, jelentése azonban más lesz. A különbség ismét
egy modellel szemléltethető a legjobban:
iii. András Béla Péter
Mari   
Ági  
Cili 
A fenti szituációra igaz az eredeti mondatban foglalt állítás: valóban Péter az egyetlen, akit
kizárólag Marinak mutatott be a tánctanár. Andrást mindenkinek bemutatta a lányokat tartalmazó
releváns halmaz elemei közül, és Bélát is kettőnek. Ha viszont a dolgok fenti állása mellett azt
mondanánk, hogy csak Marinak mutatta csak Pétert be a tánctanár (ii.), igen messze járnánk az
igazságtól, minthogy Marinak mindenkit bemutatott (sőt ő az egyetlen, akinek mindenkit bemutatott),
ráadásul olyan lány nincs is, akinek csakis és éppen Pétert mutatták volna be.

P3.6 „Tükörfókusz”
i. A tánctanár ’Pétert ~mutatta ~be ’Marinak.
Az intonáció alapvonásait mutató jelek segítenek abban, hogy a több — szórendileg homonim
— mondatot képviselő szósorhoz az egyes mondatoknak megfelelő szerkezetet tudjunk rendelni. A ’
a kötelező hangsúly jele, míg a ~ éppen a hangsúly kötelező hiányára utal. A sokféle intonációval
kiejthető — és így valóban sokféle módon értelmezhető —, de a szórend tekintetében azonos
változatok mennyiségét az intonáció magadásával mérsékelni tudtuk. Kiesett például az a variáns,
amelyben csak a Péter visel kötelező hangsúlyt, és a Marinak nem. Abban a változatban a Marinak ott
maradt volna kiinduló szerkezeti helyén, mindenféle többletjelentés nélkül, így viszont nem: ott nem
tudna kötelező hangsúlyhoz jutni.
A mondat azonosítása — vegyük észre — még így sem egyértelmű, és ennek az az oka, hogy az
alanyi vonzat esetében többféle interpretációs lehetőség kínálkozik: értelmezhetjük pusztán
természetes szubjektumként, de adhatunk neki kontrasztív topikinterpretációt is. Az ágrajz a
legkézenfekvőbb „természetes szubjektumos” változatot mutatja be.
Intuíciónk mindkét kötelezően hangsúlyos bővítményt fókuszként értelmezi. Más módon
azonban, másfajta releváns halmazon működve, mint a megelőző mondat esetében.
Ebben a mondatban is több lehetséges bemutatást előfeltételezünk. A szereplők azonban
párokat alkotnak: egy valakinek egy valakit mutatnak be, ez az a preferált értelmezés, amelynek a
hallgató is tudatában van a beszélő feltételezése szerint. Az előző mondatban két releváns halmazt
feltételezünk, itt csak egyet, amely azonban rendezett párokból áll: <x: akit bemutatnak vkinek, y:
akinek bemutatnak vkit>. Ezért a mondat lehetséges folytatásai: (A tánctanár ’Pétert ~mutatta be
’Marinak...), ...nem pedig ’Jancsit ’Juliskának / ...nem pedig ’Marit ’Péternek. Az alternatívák tehát
párok, hiszen egy bemutatáshoz három ember kell, és a beszélő most azt feltételezi, hogy a hallgató
csak a bemutató személyét ismeri, az egymásnak bemutatandókét nem, tehát egy emberpárra kell
utalnia egyszerre; sőt vegyük észre, hogy a sorrend is lehet releváns, ami a majdnem szimmetrikus
bemutatási szituációban talán nem kézenfekvő, de más szituációkban annál inkább: Nem ’Kiss Béla
rúgott bele ’Nagy Jánosba, hanem éppen fordítva. Ezen bizony tizenegyes múlhat! Az <x, z> pár
alternatívái között tehát ott van a <z, x> pár is.
94 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A szerkezetnek a korábban tárgyalt „duplafókuszos” konstrukcióhoz képest fennálló

különbséget azáltal kell megmutatnia, hogy itt nem két fókuszfej két projekciója jön létre, hanem
egyetlen fókuszfejhez kellene két DP-pozíciónak tartoznia, mégpedig úgy, hogy az egyik előzze meg
azt, a másik pedig kövesse.
A sztenderd 1992-es É. Kiss-modellben a fenti kívánalmakat egy olyan „tükörfókusz”
konstrukciót megvalósító szabály elégítette ki, amely egyetlen FP-n belül két módosító pozíciót
teremtett, az F’ két oldalán:
ii. 3.U1’ FP  ZP F’ XP*
Egy ilyen szabály azonban sajnos radikálisan ellentmond az X’-elméletnek is, illetve a konkrét
modellünk hátterében álló minimalista elveknek is, amelyek a nyelvi szerkezetek antiszimmetriáját
mondják ki (Kayne 1994). A módosítói pozíció például egy nyelv szerkezetei esetében vagy baloldalt
lehet, vagy jobboldalt, mindkét irányban nem.
Alternatívaképpen felmerül, hogy a jobb oldali fókuszált DP-t az FP komplementumába
helyezzük, ami a 3.U2 szabályséma alábbi realizálását kívánja:
iii. 3.U2’ F’  F VP XP*
Az ágrajzok kötetében P3.6. alatt egy olyan elemzést mutatunk be, amelynek
tengelyében az e szabály alkalmazása nyomán létrejött F’ csomópont áll. Ezt az elemzést
azonban csupán ideiglenes megoldásnak tartjuk, a 9.3 alfejezetben ismertetett teljes
fókusz-elmélethez képest. Nem tartalmaz egyébként hibásnak gondolt szerkezeti részleteket,
de némileg hiányos; a teljes elemzés bemutatása azonban a jelenleg célszerűnek gondolt
komplexitási szintet meghaladja. Ezért most maradunk e részleges elemzésnél, az
érdeklődőket pedig az említett alfejezethez utaljuk.
Indoklást igényel persze ezek után, hogy egyáltalán miért vetettük fel e sajátos mondattípus
problémáját, hiszen periférián található jelenségről van szó. Az ok abban rejlik, hogy a sokat emlegetett
sztenderd modellben (É. Kiss 1992) fontos szerepet tölt be a „tükörfókuszos” konstrukció tárgyalása,
nyilván azért, mert tanulságos összevetni más fókuszkonstrukciókkal, rámutatva a hangtani és
jelentéstani különbségekre. Ezek áttekintése e kötet törzsanyagának is részét képezi, függetlenül attól,
hogy egy minden ízében vállalhatónak ítélt elemzést csak a 9. fejezetben tudunk nyújtani.
A megadott ideiglenes elemzésben a mondat generálásakor a kiinduló szerkezetben V’ alatt az
igének, az igekötőnek, az alanynak, a tárgynak és a datívuszi vonzatnak kellett helyet készíteni. Ezek
betöltése ott meg is történt. Generálni kellett ezenkívül egy VP alatti módosítói pozíciót, valamint a
leírt különleges FP-t egy módosítóval, de több csoportból álló komplementummal: 3.U1:
FP  DP F’, illetve 3.U2’: F’  F VP DP.
A transzformációk során először betöltődik a VP módosítója, majd az ige inkorporálódik a
fókusz operátorfejbe (3.T1), ezután a tárgyi és a datívuszi vonzat az FP bővítményi pozícióiba kerül (a
tárgy a módosítóba 3.T3 révén, a datívuszi vonzat pedig az F melletti testvérpozícióba egy
extraponálásra emlékeztető transzformáció révén, amelyet e miatt az egyetlen eset miatt egyelőre nem
foglaltunk szabályba), végül az alany a természetes szubjektumhelyre. Ki-ki rendre nyomot hagy
eredeti helyén.
Az interpretáló szabályok közül a hangtaniak lényegében jól működnek: az 1. szabály
főhangsúlyt helyez a Pétert szóra, a 2. pedig kiirtja az igének és a VP-maradvány elemeinek az
 III. Nem-semleges mondatok 95
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

alaphangsúlyát, de mindez szerencsére nem érinti a Marinak szót, hiszen a javasolt szerkezetben ez az
összetevő nem maradt a VP alatt, így legalábbis az alaphangsúlyát jogosan megőrizhette.
Ami a szemantikai értelmezést illeti, a bemutatott ideiglenes elemzés részlegesen ad számot a
fentiekben taglalt sajátos jelentésről, a Péter, Mari pár szembeállításáról más párokkal, esetleg éppen
a Mari, Péter párral. Annyit mindenképpen mondhatunk, hogy a maradvány-VP-ből olvasandó ki a
preszupponált helyzet, miszerint valakit bemutattak valakinek. További részletekkel pedig a 9.3
alfejezetben tudunk szolgálni.

P3.7 Többszörös topik, mozgatás InfP-ből a főmondati operátorzónába

i. A kutyának a kuglófot Péter szokta adaadni.
ii. A kuglófot a kutyának Péter szokta adaadni.
i. A finit ige mellett lexikai okok miatt csupán egy infinitívuszi vonzatnak kellene helyet
generálnunk a kiinduló szerkezetben (elő szokott állni egy helyzet: a szokott alany-emelő és
tárgy-emelő egyaránt), ezúttal azonban számos DP kategóriájú hamisvonzathelyet kellett
előkészítenünk az Inf fej főmondati operátorzónába készülődő vonzatainak. Az InfP-n belül pedig az
Inf’ alatt egy Inf fejnek, s komplementumában egy igekötőnek, egy alanynak, egy tárgynak és egy
részeshatározónak generáltunk pozíciót. Kiinduló szerkezeti helyén egyedül az Inf maradt (adni).
Generálnunk kellett ezenkívül módosítói pozíciókat InfP és VP alatt, egy fókusz- és két
topikprojekciót, mindkettő „bázisa” a VP. Az operátorfejeket már a kiinduló szerkezetben betöltik az
operátorok, a módosítókban pedig transzformációs szabályok helyezik el a vonzatokat.
Az igekötőt — igekötői jogán — először a 2.T1 elviszi az InfP módosítójába. Ha itt megállna a
deriváció, ez lenne a szórendi változat: szokta oda-adni Péter a kutyának a kuglófot. Az igekötőnek itt
azonban csak nyomát látjuk, mivel 2.T2 (a módosítóból módosítóba mozgató szabály) a predikatív
(InfP) bővítmény követeként a VP módosítójába viszi. Ha csak ennyi mozgatás történt volna a
mondatban, a következő lenne a felszíni szerkezet: oda szokta adni Péter a kutyának a kuglófot.
Ezután az ige indul el: 3.T1 segítségével, megkerülve az igekötőt, inkorporálódik az
operátorfejbe. A megelőző szórendi állapot (ige, igekötő, főnévi igenév) valósul meg ismét: szokta
oda-adni Péter a kutyának a kuglófot. A szerkezet azonban más: az előző esetben az igekötő még az
InfP módosítójában volt, az ige pedig eredeti helyén, most az igekötő VP módosítójában, az ige pedig
F fejben. Az Inf előtt ott áll azonban közvetlenül az igekötő, amely ráadásul az ő igekötője, szótárilag
hozzá tartozik. Nem könnyű tehát észrevenni a közben lejátszódó folyamatot, s látni a másfajta
szerkezetet: úgy tűnik, mintha mi sem történt volna. „Rásegít” erre a 2.H1 és a 2.H2, amelyek egyetlen
fonológiai szóvá olvasztják össze az igekötőt és az Inf-t (amely azonban teljesen hangsúlyvesztetté
válik, majd rátérünk később, hogy miért). Joggal, hiszen „testes” elemek nem állnak köztük, csupán
nyomok. A fonológia pedig materiális komponens: szabályai csak testeken tudnak működni,
legalábbis az általunk tárgyalt esetekben.
Az infinitívuszi fej három „nagyravágyó” vonzata nem tud egyetlen lépésben a főmondat
operátorzónájába kerülni. Ahhoz, hogy rajtuk is működni tudjon a 3.T3 szabály, először el kell jutniuk
arra a helyre, ahol az említett szabály képes „észrevenni” őket: V’ alá. A 3.T3 ugyanis a definíció
szerint csak onnan tud elmozdítani egy egységet; veszélyes túlgeneráláshoz vezetne egy olyan szabály,
amely egy transzformáció számára tetszőleges kiindulópontot megengedne. Ezt a helyzetet a 2.T3
szabályséma tudja előállítani, amely a V melletti hamisvonzathelyekre viszi V vonzathelyéről (a mi
esetünkben az InfP-ből) a bővítményeket. Ezután már működésbe léphet a 3.T3.
96 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az első hangsúlyszabály a Péter-re főhangsúlyt helyez, a 2. kiirtja az ige hangsúlyát, az azt

követő teljes VP-maradvány hangsúlyaival együtt.
Az 5. szemantikai szabály a TP-k módosítójában álló mindkét bővítményt előtérbe állítottnak
láttatja: a kutyáról tétetik állítás, illetve kiderül, hogy egészen pontosan a kutya szokásos kuglófjáról.
Az 1. szabály az alanyi vonzatnak megadja az azonosító-kirekesztő logikai értelmezést, és ezzel
összefüggésben azt a diskurzus-szemantikai jelentést, amelynek értelmében ő képviseli a mondatban
az új információt.12
ii. A második mondat segítségével itt is azt érdemes megvizsgálni, vajon az egymást követő TP-k
módosítójában álló egységeket megcserélve milyen változást tapasztalunk.
A mondat jólformáltsága itt sem sérült. Mivel a topiknak logikai funkciót nem tulajdonítottunk,
csak diskurzusbéli szerepet, az a jóslatunk, hogy jelentésváltozás is csupán ezen a nehezen
megragadható szinten fog mutatkozni. A teszt igazolja is ezt. Nem található ugyanis olyan modell,
olyan szituáció, amelyben a sorrendi csere az igazságérték megváltozásával járna. Ha azonban
diskurzusban helyezzük el a mondatokat, azt tapasztaljuk, hogy különböző kérdésekre különböző
mértékben preferált válaszként adhatók:
iii. — Az állatok a desszertet kitől szokták megkapni?
A. — A kutya a kuglófot Pétertől szokta megkapni, a stanglit pedig Maritól. A macska a
madártejet Maritól, másféle desszertet pedig nem kap. Az aranyhörcsögnek meg a sós
mogyorót hol egyikük, hol másikuk adja oda.
iv. — A desszertet az állatok kitől szokták megkapni?
B. — A kuglófot a kutya Pétertől szokta megkapni, a macska meg Maritól. Madártejet csak a
macska kap, mégpedig Maritól. A sós mogyorót a kutya Pétertől, a macska Zolitól, az
aranyhörcsög pedig hol egyiküktől, hol másikuktól kapja meg.
A iii. kérdésre az A. mondat tűnik a természetesebb válasznak, szemben a B.-vel, míg a iv.
kérdésre a B. a jobb válasz. Ha azonban valaki felcseréli az ideális párokat, nem vádolhatjuk ezért
hazugsággal, sőt a kommunikatív kooperativitás vétkes hiányával sem, csupán némi
figyelmetlenséggel.

P3.8 Funkcionális projekciók a melléknévi csoportban

i. A csak önmaguknak minden hibát megbocsátó emberek könnyen elveszítik a környezetük
jóindulatát.
ii. A minden hibát csak önmaguknak megbocsátó emberek könnyen elveszítik a környezetük
jóindulatát.
A fő összetevők szintjén mindkét mondat semlegesnek tartható. Az alany a természetes
szubjektum pozíciójában áll (vagy esetleg egy kontrasztív topik módosítójában), a VP-re egy szabad
predikátumhatározó csatolódik, a V-módosítóban ott látjuk az igekötőt, a V’ alatt pedig az igét és a
tárgyi DP-t, valamint az elmozdított vonzatok — az igekötő és az alany — nyomát.

12A két TP mindegyikének esetében fennállt a lehetőség arra is, hogy kontrasztív topik jelentést adó operátort
helyezzünk a fejbe. Ez esetben a 4. szemantikai szabály lépett volna életbe.
 III. Nem-semleges mondatok 97
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

i. Ha az alanyi DP jelzőjére (csak önmaguknak minden hibát megbocsátó) irányítjuk a

figyelmünket, azt tapasztaljuk, hogy a mondat szintjén megfigyelt, operátorprojekciókat létrehozó
szabályok a bővítményi szerkezeteken belül is működnek. A fenti melléknévi szerkezetben fókusz- és
kvantorprojekció épül a lexikális projekció, az AP fölé, egy FAP külső burkot hozva létre. Az F sarkát
azért célszerű megjelölni a lexikális fej kategórájával, hogy ezzel egyértelművé tegyük, nem a főmondat
operátorzónájáról van szó, hanem a melléknévi csoportéról.
Elvi kérdésként merül fel, hogy az N’-ra melléknévi csoportot csatoló szabályban szereplő AP
kategóriából milyen módon válik FAP. Hogyan értsük a 3.U’ szabálysor fölött olvasható XP = YXP
azonosítást — amelynek egyik aleseteként éppen megkapjuk a kívánt AP = FAP összefüggést?
Transzformációs szabály alakjában (pl. AP  FAP) nem lenne szerencsés megfogalmazni a
szóban forgó azonosítást, mivel az nem felelne meg az X’-elmélet formai lehetőségeinek. Még mindig
az az elvileg legtisztább út, hogy az XP-t érintő szabálysémákat megsokszorozzuk, pontosabban az
általuk kifejezett tartalmat még általánosabbá tesszük, az XP helyére mindenütt YXP kategóriát
képzelve. Egy konkrét realizáció gyanánt tehát rendelkezésünkre állna például egy N’  FAP N’
szabályalak is. Mindezt a gyakorlatban nem is kell egyébként végrehajtani, elég csak az XP = YXP
helyettesítést általánosságban engedélyezni, az imént tárgyalt értelemben.
Térjünk rá ezek után az adott mondat elemzésére! FAP-re 3.U’1-et tudjuk alkalmazni, és így Z=D
érték mellett megkapunk egy DP befogadására alkalmas módosítói pozíciót, valamint FA’-t. Erre a
3.U’2 szabálysémát alkalmazva W=Q mellett eljutunk az FA fejhez és komplementumában a QAP-hez.
QAP-re 3.U’1-et alkalmazva Z=D érték mellett ismét kapunk egy DP-t váró módosítói pozíciót,
valamint QA’-t. Erre 3.U’2-t alkalmazva W=A mellett megkapjuk a QA fejet és annak
testvércsomópontjában a lexikális projekciót, az AP-t.
Innen már ismét jól ismert az út: ha 2.U2-t alkalmazzuk X=A, Y=Adv értékre, előáll az A fej
előtti, AdvP befogadására alkalmas módosítói pozíció, valamint az A’. Ezután következhet 2.U3: A’
 A AdvP DP DP. A’ alatt így megkaptuk a tárgyi és a datívuszi vonzat, valamint az igekötő kiinduló
szerkezeti helyét (bocsátó, meg, minden hibát, csak önmagának). Az AP-n belüli „szemantikai alany”
helyét — ahogyan azt a 2. fejezetben többször taglaltuk — nem szabad a szintaxisban megjeleníteni.
A kiinduló szerkezetben A alá behelyettesítjük a melléknévi igenévi fejet,
testvércsomópontjában pedig az igekötőt, valamint a tárgyi és a datívuszi vonzatot megnevező DP-ket.
A csak már itt a DP-re csatolódik. Szintén már a kiinduló szerkezetben betöltődnek a funkcionális
fejek (3.U’4 és 3.U’5 által) egy fókusszal, illetőleg egy disztributív operátorral.
A 2.T1 az igekötőt viszi el az AP alatti módosítói pozíciójba, a 3.T3 pedig először a szerkezet
alacsonyabb szintjén elhelyezkedő QP, majd a magasabban álló FP módosítói pozíciójában helyezi el
a tárgyi, illetőleg a datívuszi vonzatot. A transzformációk által 3.U’6 igénye is kielégül: az N’ alatti
(tehát jelzői szerepű) AP-ben nem maradt az A fej mögött hangalakkal redelkező összetevő, a
vonzatoknak csupán a nyomát látni ott.
Vegyük észre: az igével ellentétben az A fejnek nem kellett — sőt nem is volt szabad —
inkorporálódnia a fókusz operátorba:
iii. * a csak önmaguknak bocsátó minden hibát meg (emberek)
Ilyen lenne a szerkezet az A fej inkorporálódása esetén. Az AP-nek megfelelő tartalom a
főmondat szintjén természetesen inkorporálódó bocsájt igealakkal járna:
iv. Csak önmaguknak bocsájtanak minden hibát meg.
98 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A hangsúlyszabályok közül az első tekinthető relevánsnak a szerkezet esetében. A második —

bekebelezett lexikális fej hiányában — nem tud életbe lépni; a fonológiai viszonyok ennél pontosabb
leírására nem vállalkozunk.
A szemantikai szabályok közül a 3.I1. és a 3.I3 működik, valamint a 2.I1., amely az igekötő
(meg) aspektus-meghatározó jelentőségét jósolja. A DP-n belüli aspektus kérdése túlnő kötetünk
keretein.
A dupla birtokos szerkezet (a környezetük jóindulatát) precíz elemzését „hivatalosan” még nem
tárgyalhatnánk, hiszen az majd a 6. fejezet témáját fogja képezni. Az 1.III.b és 2.U3 újraíró szabályok
alapján azonban összerakható a leendő elemzés. Az utóbbi szabály azt mondja, hogy a birtokos az N
fej komplementumában születik meg (feltételezve, hogy „vonzatszámba” vesszük), a környezetük fej
esetében tehát annyi a teendőnk, hogy e komplementumhelyre egy üres pro névmást helyezünk,
tekintettel a fej személytoldalékolására. A jóindulatát fej mellett is nyilván egy
komplementumpozícióban kell feltételeznünk a birtok (a környezetük) kiinduló szerkezeti helyét,
felszíni szerkezeti helye azonban már az NP-módosító, a „rövid birtokosokra” vonatkozó 1.III.b
szabály alapján. Az egyetlen hiányzó láncszem a két pozíció közötti transzformáció, amely viszont az
eddigiekből már adódik: (DP, N’)  (DP, NP), 2.T1 „főnévi” megfelelője.
ii. E mondat bonyolult melléknévi csoportjának a szerkezete csak abban tér el az előbbiétől, hogy
a fókusz- és a kvantorprojekció sorrendje fordított. Ennek csupán az a szórendi megnyilvánulása, hogy
a csak-kal módosított és az univerzálisan kvantált kifejezés sorrendje megfordult. A mondat szintjén
egy QP – FP csere természetesen nagyobb változással jár, minthogy az FP ott az igét is magába
szippantja:
iv. Péter minden hibát csak önmagának bocsájt meg.
Péter csak önmagának bocsájt minden hibát meg.
Ugyanazokra az újraíró szabályokra volt szükség, de a különböző Y és W értékek a deriváció
során fordított sorrendben jelentek meg. Magyarul: az AP fölé közvetlenül az FP-t kellett elhelyezni,
a QP afölött látható az ágrajzon. A transzformációs szabályoknak pedig előbb kellett gondoskodniuk
az FP módosítójának betöltéséről, és csak azután következett a QP módosítója.
A hangsúlyszabályok és a szemantikai szabályok közül ugyanazok működtek.
Úgy tűnik azonban, az operátorprojekciók hierarchikus / lineáris sorrendje az értelmezésben is
bizonyos hierarchiát / linearitást jelent. (A jelenség a puszta szórendben lineárisan, a szerkezeti
ágrajzon hierarchikusan ragadható meg.) Az a helyzet állt elő újból, amelyhez hasonlót már a mondat
szintjén is megfigyeltünk: a két, szórendileg különböző AP-nek különbözik a logikai szerkezete, és így
a logikai-szemantikai értelmezése is.
Hívjuk segítségül ismét a modellt!
v. Jómagam házastársam anyósom
lustaság 
füllentés  
költekezés  
A fenti tényállás esetén el kell ismernem, hogy egy csak önmagának minden hibát megbocsátó
ember vagyok: sem a házastársammal, sem az anyósommal nem vagyok olyan nagyvonalúan elnéző,
 III. Nem-semleges mondatok 99
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

mint önmagammal. Azzal azonban nem kell vádolnom magam, hogy minden hibát csak önmagamnak
bocsájtanék meg: a háromból egy-egy vétket környezetem tagjainak is hajlandó vagyok elnézni.
A logikai szerkezet eltérése ugyanolyan természetű, mint a mondat esetében volt.

P3.9 InfP-beli fókuszhéj, inkorporált és nem inkorporált lexikális fejjel

i. Szeretnék minden gondomról csak Marinak beszámolni.
ii. Szeretnék minden gondomról csak Marinak számolni be.
Maga a főmondat semleges, az ige InfP vonzata azonban funkcionális projekciókat tartalmaz,
mint az egyből szemünkbe ötlik az ágrajzokon.
i. Ebben a változatban az InfP szerkezete — mutatis mutandis — tulajdonképpen megegyezik az
előbbi példa ii. mondatában található AP szerkezetével.
A kiinduló szerkezetben létre kellett hozni az Inf fej köré épülő lexikális projekciót. Ebben az
Inf’ Inf AdvP DP DP DP (számolni, be, minden gondomról, csak Marinak, PRO), illetőleg a
módosítói pozíciót üresen generáló InfP  AdvP Inf’ szabály vett részt. Generálni kellett ezenkívül
a lexikális projekcióra épülő FInfP-t, valamint fölötte egy QInfP-t.
A fejek már a kiinduló szerkezetben betöltődtek a melléknévvel, illetőleg a fókusz és a
disztributív operátorral, a módosítókba pedig a transzformációk vitték el a vonzatokat. Maga a lexikális
fej (az Inf) azonban az A fejhez hasonlóan nem inkorporálódott a fókusz operátorba. A funkcionális
projekciók kategóriacímkéi Inf indexszel vannak felruházva, hogy így jelezni tudják a megfelelő
„irányt” a transzformációs szabályoknak (3.U’2: FInf’  FInf InfP).
ii. Az anyanyelvi beszélők jelentős része azonban a ii. mondatot is jólformáltnak tartja, ahol pedig
az inkorporáció megtörtént. Ez csupán annyit jelent, hogy az Inf fej számára van alternatíva (és ugyanez
a helyzet az Adv fejekkel is): maradhat is, inkorporálódhat is. Az infinitívusz (és az adverbium) tehát
közelebb áll az igei kategóriához, mint a melléknév; másképpen megfogalmazva, az InfP belső
szerkezete jobban hasonlít a főmondati szerkezethez, mint az AP-é. Ez összecseng a hagyományos
elképzelésekkel a kategóriák rokonságáról, távolságáról. Itt érdemes megemlíteni Szabolcsinak (1992)
azt a meglátását is, miszerint a magyar főmondati szintre jellemző hatalmas „mozgásszabadsága” az
összetevőknek a nominális szintekre korántsem jellemző oly nagy mértékben; a magyar DP szerkezete
inkább a kötött angol mondatszerkezetre hajaz, mintsem a kötetlen magyarra — talán éppen a
rekonstruálhatatlan összetevő-keveredés elkerülése okán.

P3.10 Továbblépés a módosítóból

i. Én kékre, pirosra és sárgára akartam festeni a korábban csak pirosra festett hintákat.
Fő célunk ezúttal a 3.T4 szabályséma alkalmazási területeinek a bemutatása. Olyan frázisokat
kell fókuszálnunk, amelyek nem születhetnek meg egyből az F-módosítói pozícióban, mert vonzatok,
ugyanakkor nem szabad őket egyből a régens komplementumából odajuttatni, így hát a 3.T3 séma sem
alkalmazható.
E titokzatos frázisok olyan igekötőszerű elemek, amelyek egy „átlagos” igekötőnél
tartalmasabbak, amennyiben nemcsak az aspektus meghatározásában van szerepük. Mivel azonban
abban is van szerepük, ezért először a régens módosítói pozíciójába kell őket vinni, és azután onnan
tovább az F-módosítóba.
100 III. Nem-semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az elemzendő mondatban ragozott AP-ken mutatjuk be a taglalt többlépéses mozgatást. A

három AP koordinálásából létrejött kékre, pirosra és sárgára AP a festeni Inf fej vonzathelyén születik
meg. Onnan először az Inf-módosítóba megy „aspektualizálni” (v.ö. ’Kékre festettem a ’hintákat),
majd tovább a főige módosítójába. Ezekről a mozgatásokról még a 2. fejezetben bevezetett
szabályokkal adhatunk számot, amelyekkel például a következő semleges mondatot hozhatjuk létre:
’Kékre akartam ’festeni a ’hintákat (egyenletes hangsúly-eloszlással intonálandó!) Ezúttal azonban
azonosító-kirekesztő jelentéstöbblettel kívánjuk megemlíteni a színeket, így hát alkalmazzuk a 3.T3
szabálysémát, mégpedig a következő alakjában: 3.T4: (AP, VP)  (AP, FP). Megjegyzendő, hogy a
„fókuszos” interpretációt az alany kontrasztív topikalizáltsága teszi egyértelművé (mert a kontrasztív
topik szemantikai okok miatt kötelezően együtt járni látszik egy FP-vel vagy QP-vel); az alanyról pedig
azért gondoljuk, hogy nem „közönséges” természetes szubjektum, mert a személyes névmásoknak
semleges helyzetben a hangalakkal nem rendelkező allomorfját kell használni (amit a gazdaságossági
elv egy megnyilvánulásának tartunk).
A 3.T4 szabályséma másik alkalmazására a tárgyi DP-n belül, még pontosabban a tárgy N fejére
csatolt AP-ben kerül sor, (ezek szerint) a következő alakban: (AP, AP)  (AP, FAP). A pirosra AP
egyébként a festett A fej vonzathelyéről került a befejezett melléknévi igenév módosítójába:
(AP, A’)  (AP, AP) (ld. a ’pirosra festett ’hinták).

GY3 Gyakorlatok
GY3.1
A. Készítsük el az alábbi mondatok felszíni szerkezetét ábrázoló ágrajzot, és tüntessük fel rajta a
kiinduló szerkezeti állapotot is (a szokásos módon: nyomokkal)!
B. Állapítsuk meg, milyen újraíró és milyen transzformációs szabályok vettek részt a mondatok
generálásában!
C. Vizsgáljuk meg, milyen hangsúlyszabályok és milyen szemantikai szabályok alkalmazhatóak a
szerkezetekre!
A szórendileg homonim mondatokat természetesen kezeljük több mondatként!
i. Szerintem tegnap is csak Mari olvasott minden verset csak Péternek fel.
ii. Péter csak kóstolgatta a vendégeket most is izgalomba hozó csokitortát.
iii. A délben meghagyott palacsintát Péter és Mari ette meg.
iv. A gazdája rendszertelenségét többször is megelégelvén végül Péternek elkóborolt a kutyája.
v. A csak feltételezéseken alapuló pletykákat Mariról a titkárnő szokta továbbadni a
főkönyvelőnek.
vi. Tekintettel a rekkenő hőségre az államvizsgán a professzor próbált minden vizsgázónak csak
egy rutinból is megválaszolható kérdést feltenni a diplomamunkájáról.
vii. Az elnöknek a záróülésen mindenkit rendre utasítva kellett berekesztenie a tulajdonképpen már
csak a vitáért folytatott vitát.
GY3.2
A. Az alábbi — a kiinduló szerkezeti sorrendet képviselő — láncokból hozzunk létre minél több
szórendi variánst! Használhatjuk az is és a csak partikulákat is!
B. Helyezzük el az eddig ismert szabályok alapján a szerkezetekben a megadott szabad
határozókat!
 III. Nem-semleges mondatok 101
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

i. hívta meg Péter egyetlen barátját a legénybúcsúra (feledékenységből)

ii. tartja Péter Marit romlott nőszemélynek (átmenetileg)
iii. főz Mari túróscsuszát Péternek (szerdán, mindig)
iv. fogja Péter küldeni vissza Marit az anyjához (szerintem, egy év múlva)
v. kötve hozzá a pórázt a lámpaoszlophoz
vi. a [mesélő el az iskoláról mindent a szüleiknek] gyerekek
GY3.3 Ábrázoljuk az alábbi szósorokhoz rendelhető mondatok szerkezetét, s ha van logikai
jellegű különbség a jelentésükben, mutassuk meg egy-egy modell segítségével!
i. a. A krimit nézte mindenki meg.
b. Mindenki a krimit nézte meg.
ii. a. Csak Péter olvasott csak két könyvet el.
b. Csak két könyvet olvasott csak Péter el.
iii. a. Mari a grammatikával mindig hadilábon állt.
b. A grammatikával Mari mindig hadilábon állt.
iv Mindhárman hazakísérhettek.