Az élet egy pillanat alatt megváltozhat…

Miután a séfhelyettes Quinn Weller halálos autóbalesetben

elvesztette a húgát, élete lassan visszatér a normális mederbe.
Úgy tűnik, mindene megvan: szerető család, álommunka és
egy jóképű barát, aki alig várja, hogy jegygyűrűt húzhasson az
ujjára. Miért érzi hát mégis üresnek magát, mintha egy
hiányzó darabot keresne, amit nem talál?
A válasz egy ügyvéddel érkezik, aki Quinn nyomára bukkan,
és bombaként robbanó titkot tár fel előtte, egy rejtélyes
örökségről, amelyre egyedül ő jogosult. A megdöbbentő hír
szökőárként zúdul Quinn-re. Rá kell ébrednie, hogy egész
eddigi élete hazugság volt.
Hirtelen ötlettől vezérelve otthagyja munkáját, otthonát és
barátját. Elindul a kaliforniai Wildstone-ba, ami ugyan csak
néhány órányira fekszik északra, ám mintha világok
választanák el Los Angelestől. Bár Quinn eleinte nem egészen
illik ebbe a világba, mégis vonzódni kezd a város egyszerű
örömeihez… meg a csinos, sötéthajú idegenhez, aki felajánlja
a barátságát, és nem tesz fel kérdéseket.
Aztán ráeszmél, hogy újabb meglepetés vár még rá. Az örökség
ugyanis nem ház vagy pénz, hanem valami egészen
megdöbbentő dolog, valami, ami megkérdőjelezi számára
mindazt, amiről úgy gondolta, hogy tud önmagáról és a
családjáról.
 Irta: Jill Shalvis
A mű eredeti címe: Lost and Found Sisters
A művet eredetileg kiadta:
William Morrow, An Imprint of HarperCollins Publishers
Copyright © 2017 by Jill Shalvis. Excerpt from Chasing
Christmas Eve copyright © 2017 by Jill Shalvis. All rights reserved.
Published by arrangement with HarperCollins Publishers.
Cover photography (c) Billión Photos/Shutterstock
Fordította: Barcza Gerda Adrienne
A szöveget gondozta: Kónya Orsolya
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 608 2
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Szász Dorottya, Korom Pál
Nyomta és kötötte: Generál Nyomda
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Egy író sem ír vákuumban.
Egy falu szükségeltetik hozzá, meg ilyesmi.
És ők az én falum: az Alfa férfi, a legidősebb, a középső,
a legkisebb, a Különleges Kiadás és a Fiú(k).
Köszönöm, hogy megértetek, és hagyjátok, hogy tegyem a dolgom!
Szeretlek benneteket!
 1. Fejezet
Úgy járkálok, mintha minden rendben lenne, de mélyen
legbelül, a cipőmben lecsúszott a zoknim.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Lényegében erről van szó: az élet kemény tud lenni, ha hagyod. Így –
Quinn Weller elszántan dolgozott azon, hogy ne hagyja. A koffein
segített. Legfeljebb harmincnyolc boldog percre még trükkösen azt is
elérte, hogy Quinn azt gondolja, tűrhető hangulatban van. Azért
legfeljebb, mert negyvennyolc percbe telt, hogy a helyi kávézóból Los
Angeles csúcsforgalmában eljusson a munkahelyére, és az utolsó tíz
perc sosem volt jó.
Aznap reggel is beállt a sorba az adagjáért, és a falon lévő étlapot
tanulmányozta, még ha az elmúlt két évben soha nem is tért el a
szokásostól.
Egy nő állt be mögé a sorba.
– Ez az arckifejezése most szép – állapította meg.
Carolyn volt, az a nő, akit Quinn talán háromszor látott itt a
kávézóban.
– Milyen arckifejezés?
– A mosolya – közölte Carolyn. – Tetszik.
Quinn nem tudta, hogy ez a megjegyzés hízelgő vagy sértő-e, mert
ő igenis mindig mosolygott.
Vagy nem?
Rendben, az utóbbi időben talán nem annyit…
– Alig várom a koffeinbombát.
– Az istenek nektárja – helyeselt Carolyn.
Volt valami ebben a kellemes nőben, ami Quinnt egy általános
iskolai tanárnőre emlékeztette. Talán a laza kontyba fogott őszes haja,
orrán egyfolytában lecsúszó szemüvege vagy kedves, mégis kissé
gondterhelt tekintete miatt.
– Ön következik – figyelmeztette Carolyn, és a pult felé mutatott.
Trev, az aprólékos gonddal összekócolt hajú barista, egy Los
Angeles tengerpartján lustálkodó semmittevő, feltörekvő színész is
volt, de dolgozni kényszerült, hogy kedvelt időtöltését, a szörfözést,
finanszírozni tudja. Keze fénysebességgel dolgozott, testének többi
része azonban laza és nyugodt maradt.
– Helló, drágám, milyen napod van ma?
– Jó – felelte Quinn. Nem akart dicsekedni, de ma sikerült úgy
kikászálódnia az ágyból, hogy csak kétszer nyomta le a szundi gombot.
– Hogy ment a meghallgatás?
– Megkaptam a szerepet – ragyogott Trev. – A valaha élt legjobb
ál-thaiföldi küldöncfiút láthatod most magad előtt. Ez azt jelenti, hogy
mellém szegődött a szerencse, úgyhogy mondd, hogy végre eljössz
velem egy randira!
Quinn elmosolyodott – na, ugye, hogy igenis szokott mosolyogni!
–, és megrázta a fejét.
– Én nem…
Trev azonban közbeszólt, és vele együtt, tökéletes szinkronban
folytatta:
– .. .randizom veled mostanában – majd megrázta a fejét.
– Nos, valóban nem – jegyezte meg Quinn.
– Ez nem helyes, ha valaki olyan csinos kis csaj, mint te. Túl fiatal
vagy ahhoz, hogy beleragadj a taposómalomba. Te is tudod, igaz?
– Nem vagyok beleragadva. – Ő csak… most nem éli annyira az
életét, ez minden. – Hé, még el sem mondtam a rendelésem – tette
aztán hozzá, amikor észrevette, hogy Trev már készíti a kávéját.
– Megváltozott? – kérdezte Trev. – Valaha is?
Nem, de most valami őrültséget akart rendelni, hogy felrázza
magát, de persze hogy a szokásosat akarja rendelni, a francba.
Rendben, talán valóban a szokások rabja. De a rutin egyszerűbbé
teszi az életet, és amilyen bonyodalmakon ment keresztül, épp az
egyszerűség volt a kulcsa, hogy minden egyes reggel fel tudjon kelni az
ágyból, és egyik lábát a másik elé tegye.
Ez, és persze a hőn vágyott koffein.
– El kellene mennie vele – suttogta Carolyn mögötte. Kedvesen
elmosolyodott, amikor Quinn a nyakát nyújtogatva ránézett. – Csak
egyszer élünk, nem igaz?
– Nem igaz – ellenkezett Quinn. – Mindennap élünk. Csak egyszer
halunk meg.
Carolyn mosolya lassan elhalványult, ahogy megértette.
– Akkor számoljon ezzel, Drágám! Csináljon őrültségeket!
Csináljon őrültséget, mi? Quinn visszafordult Trevhez.
– Odavagyok az őrültségekért – közölte a barista reménykedve.
Quinn nekiveselkedett.
– Akkor egy extra adagot kérek, tejszínhabbal.
Trev pislogott, majd felsóhajtott.
– Nos, még dolgoznunk kell az őrültségekről vallott
elképzeléseiden.

* * *

Amikor Quinn végül megérkezett az Amuse-Bouche-ba, a trendi,

puccos étterembe, ahol dolgozott, konyhafőnök-helyettes társa, Marcel
már ott volt.
Marcel feléje nézett, megvetően elfintorodott, aztán elfordult, hogy
rákiabáljon Skye-ra, Quinn barátnőjére, akit ő hozott néhány hónapja az
étterembe.
Skye pontosan úgy szeletelte a hagymát, ahogy Quinn tanította
neki, de Marcelnek szemlátomást nem volt kedvére való. Immár
fülsiketítő hangerővel folytatta – angol-német keveréknyelven ordított,
amit csak ő értett.
– Hagyd békén, Marcel! – kérte Quinn.
A férfi jéghideg pillantást vetett rá.
– Tessék?
 – Én tanítottam neki, hogyan kell szeletelni. Helyesen csinálja.
– Persze. Olyan helyen, ahol hamburgereket forgatnak
futószalagon, és azt kérdezik, akarsz-e nagyobb adag krumplit a
rendelésedhez – közölte, elhagyva kamu német akcentusát, mint
mindig, amikor kijött a sodrából, és megfeledkezett róla.
Lényegében tehát erről volt szó. Voltak napok, amikor Quinn
meglepődött, miket képes véghezvinni, máskor pedig berakta a kulcsát
a hűtőszekrénybe. De értett ehhez a munkához. És igen, tudta, hogy
huszonkilenc évesen, bár már ott dübörög a harminc a sarkon túl, fiatal,
és nagyon szerencsés, hogy ilyen őrülten népszerű helyen
konyhafőnök-helyettes pozíciót tölthet be. De keményen megdolgozott
azért, hogy ide kerülhessen, rangos szakácsiskolát végzett San
Franciscóban, ahol éveket töltött azzal, hogy megégette és csontig
vágta az ujjait. De tudta, mit csinál – és a diákhitel őt igazolta.
Furcsamód, Marcel nem volt sokkal idősebb nála – talán a
harmincas évei végén járhatott. Ő azonban keservesen jutott el idáig,
tizenkét évesen mosogatással kezdte a nagybátyja éttermében, ugyan
nem messze innen, de stílusban és tekintélyben fényévnyi távolságra.
Marcel értett a szakmához. Igazság szerint nagyon jó volt, ám régi
vágású ember lévén nem tekintette a nőket egyenrangúnak.
Quinn mindent elkövetett, hogy mindez leperegjen róla, és azt
mondogatta magában, hogy hisz a karmában. Azt kapjuk, amit adunk. S
bár visszafojtott lélegzettel várt, eddig semmi sem állította meg
Marcelt.
– Te pedig – mondta most Marcel, és rámutatott – rendeld meg az
alapanyagokat a hétre. És ne feledkezz meg a sertéshúsról, mint a
múltkor is. És a sajtbeszerződ? Egy trágya, egy nagy rakás szar! Keress
másikat!
Quinn a nyelvébe harapott, amint Marcel elfordult, hogy durván
rendre utasítson egy másik konyhai segédet, aki épp paprikát vágott
kockára. Németül szidalmazta a fiút, mintha így még félelmetesebbnek
tűnt volna. Quinn azonban úgy gondolta, inkább csak idiótának. Marcel
elrántotta a tálat, hogy igazának érvényt szerezzen, így aztán gondosan
keményített, fehér egyenruhájának elejét piros paprikával szórta tele.
Ó, a karma, végre – elegánsan későn érkezett, de jobb későn, mint
soha.
– Sajnálom, ami történt – mondta aztán Quinn Skye-nak.
– Nincs miért bocsánatot kérned – felelte Skye. – Ha vannak
gumiabroncsai vagy heregolyói, garantáltan bajt hoz rád.
Nagy igazság…

***

Vasárnap Quinn a szüleihez autózott villásreggelire. Kötelezően előírt

látogatás volt, mivel az előző két hétvégét sikerült kihagynia a túlórázás
miatt.
Erősen remélte, hogy nem meglepetés születésnapi összejövetelben
lesz része. A születésnapja még hetekkel később volt esedékes, de
anyja nagyon rosszul tudott titkot tartani, és már jó néhányszor
kicsúszott a száján egy szülinapi parti eshetősége. Quinn nem szerette a
születésnapokat.
És a meglepetéseket sem.
Leparkolt a kétemeletes Tudor-stílusú ház előtt, ami
gyermekkorának az otthona volt, és érezte, hogy elszorul a szíve. Ezen
a felhajtón tanult meg biciklizni, szorosan a húga mellett tekerve, aki
sokkal ügyesebb volt nála. Olyannyira, hogy Quinn gyakrabban ült
Beth biciklijének vázán, mint a saját kerékpárján. A felhajtót
szegélyező virágágyásokból meg virágokat lopkodtak. Évekkel később,
már tizenévesekként, jó néhányszor kiszöktek egy második emeleti
ablakon, lemásztak a tölgyfán, hogy elmenjenek a tiltott partikra – és
csak akkor kapták el őket, amikor Quinn az egyik évben elesett, és
eltörte a karját.
Beth hetekig nem beszélt vele.
 Valamikor e ház Quinn mindene volt. De ahogy most megérkezett,
csak kongó ürességet érzett. Hidegséget. És mélyen legbelül attól félt,
hogy már semmi sem fogja felmelegíteni újra.
Majd könnyebb lesz.
Az idő a barátod.
Örökre a szívedben marad.
Quinn az előző két évben az összes jó szándékú részvétnyilvánítást
végighallgatta, de mindegyik hazugságnak bizonyult.
Mert nem lett könnyebb. Az idő nem lett a barátja. És bármennyire
is próbált megkapaszkodni a Beth-ről őrzött emlékekben, lassan
elhalványultak benne. Már nem tudta teljesen felidézni húga lágy,
dallamos nevetésének hangját, és ez elkeserítette.
A legjobb, amit tehetett, hogy lerázta magáról a rosszkedvet,
kicsússzam az autóból, és mosolyt erőltetett az arcára. Az embernek
néha színlelni kell, hogy végig tudja csinálni a napot.
Valójában többször, mint néha.
Április végén Dél-Kaliforniában meleg vagy legalábbis az átlagnál
melegebb az idő, de ma enyhének számító huszonhét fok volt, és anyja
virágai teljes pompájukban tündököltek. Quinn elhajolt egy csökönyös
méh elől – allergiás volt rájuk –, majd megfordulva egy csillogó BMW-
t vett észre a felhajtón. Ahogy beállt mellé, megkönnyebbült, hogy nem
kell egyedül bemennie a házba.
Brock Holbrook szállt ki az autójából meglehetősen kiöltözve.
Quinn nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon, miközben a szemét
forgatta.
– Talpnyaló – közölte aztán, s rámutatott a férfi öltönyére és
nyakkendőjére.
Brock vigyorgott.
– Csak megvan a magamhoz való eszem, ez minden.
Brock Holbrook Quinn apjának gazdasági cégénél dolgozott, és
senki sem tagadhatta, hogy tudja, hogyan kell meggyőzni az embereket.
Jóképű volt, karizmatikus, és amikor elismerően Quinnre pillantott, a
lány egész testét remegő várakozás töltötte el. Legalábbis régen így
volt.
De mostanában már nem érzett várakozást semmi iránt. Sóhajtott,
Brock pedig biccentett feléje és a tekintete is szelídebb lett, megértése
jeléül.
Brock tudta. Ott volt, amikor Quinn értesült Beth balesetéről. De a
megértése nem segített.
Újra szerette volna érezni, a francba. Az izgalomtól dübörgő vért az
ereiben. A boldog reszketést a gyomrában…
Kinyílt a bejárati ajtó, és Quinn odanézett. Brock szülei álltak az
ajtóban az ő szüleivel, s mind a négyen mosolyogva készültek
üdvözölni a fészekbe visszatérő fiókákat, ahol aztán az életük minden
apró részlete miatt csipkelődnek majd velük.
Quinn szerette a szüleit, és ők is szerették őt, de a villásreggeli
nagyjából annyira ígérkezett kellemesnek, mint egy nőgyógyászati
vizsgálat a déli 405-ös autópályán, csúcsforgalomban.
Brock megfogta Quinn kezét, magához húzta a lányt, és
mosolygott, miközben megcsókolta. Nem volt ezzel semmi baj. Brock
jól nézett ki, és ezt tudta is. Jól is csókolt, és ezt is tudta.
Két éve voltak együtt, és két éve Quinn még érezte a szexuális
várakozás vagy vágyakozás izgalmát, ami immár elmúlt. A csók mégis
kellemes volt, és normális körülmények között megpróbálta volna
élvezni is – kivéve, hogy Brock csak a látszat kedvéért tette. Így hát
megharapta a férfi alsó ajkát.
Keményen.
Brock nevetett, és visszahúzódott.
– Harcias – mormolta. – Tetszik.
– Nem fogok veled lefeküdni.
– Pedig kellene.
– Könyörgöm, áruld el, miért!
– Már olyan régóta… – Játékosan meghúzta a haját. – Aggódom, a
depresszió miatt.
 Ez épp elég kényelmetlenül közel volt az igazsághoz, hogy
védekezésbe lendüljön.
– Nem vagyok depressziós.
– Nem te – magyarázta Brock. – A vaginád.
Quinn felhorkant.
– Pofa be! – vágott vissza.
– Csak tartsd szem előtt!
Brock újra megfogta a lány kezét, és úgy tartotta, mintha csak egy
megszökni készülő csirkét terelne vissza az útra.
– Sokkal keményebben kellett volna beléd harapnom – suttogta
Quinn, miközben rámosolygott a szüleire.
– Morcos kedvedben vagy ma, jól látom?
– Bosszús kedvemben – helyesbített Quinn.
– Ó! Azt hiszem, az öregedés teszi ezt az emberrel.
Brock kilenc hónappal volt fiatalabb a lánynál, és szinte egész
életük során, vagyis azóta, hogy még az óvodában Brock megütött egy
fiút, mert meglökte Quinnt, önelégülten hangoztatta a
korkülönbségüket. Quinn finoman oldalba lökte a csípőjével, Brock
pedig elvesztette az egyensúlyát. Ám egyszerűen csak magával rántotta
a lányt, ahogy mindkét karját köré fonta, ezért úgy tűnt, mintha épp ő
mentette volna meg Quinnt az eleséstől. Arca egészen közel került a
lányéhoz, és rákacsintott.
Quinn hirtelen ráébredt, hogy ez most egyáltalán nem róla szól,
hanem Brockról. A szülei bizonyára már sürgetik az unokák miatt. És
Quinn most megértette, nagyon is megértette. Igazság szerint mindenki
azt várta, hogy összeházasodjanak. Brock volt a barátja az általános és
a középiskolában, majd együtt mentek egyetemre. Elsőéves korukban
aztán őrülten drámai és traumatikus módon szakítottak, annak
következményeként, hogy Brock képtelen volt a monogámiára.
Ó, Brock szerette őt, efelől nem volt kétsége. De mindenki mást is,
aki csak rákacsintott vagy rámosolygott.
Néhány évig eltartott ugyan, de végül mégis visszataláltak
egymáshoz. Brock felnőtt, ahogy ő is. A legjobb barátok lettek –
időnként barátok extrákkal máskor pedig halálos ellenségek. De Beth
halála után megszakadt a testi kapcsolatuk… mert Quinn így döntött.
Végül aztán kemény vitát folytattak a különböző igényeikről, és
ennek következtében szerelmesekből barátokká váltak. Quinn tudta,
hogy Brock rögvest visszatérne hozzá, ha ő a legcsekélyebb
érdeklődést is mutatná iránta.
De nem érzett érdeklődést, és attól kezdett félni, hogy talán soha
nem is fogja ezt – vagy bármi mást – újra érezni.
– Csak még jobban megnehezíted mindkettőnk dolgát – mondta
Brocknak csendesen, ahogy az anyahajó felé tartottak.
– Ha azt hiszik, hogy dolgozunk az ügyön, akkor békén hagynak.
Quinn kénytelen volt engedni a vitás pontban, mivel a tornáchoz
értek, ahol elborították őket az ölelések.
– Még mindig nem szoktam hozzá – mormolta az anyja, és egy
percig még a karjában tartotta Quinnt. – Nincs ez így rendjén, hogy te
mindig nélküle vagy itt…
Quinn jól tudta, hogy nem bántó szándékkal mondja. Az anyja a
légynek sem ártott, de ahogy mindig, ő most is egy Texas méretű
gombócot érzett a torkában.
– Tudom, anya.
– Nagyon hiányzik. Annyira erős vagy, Quinn, hogy így tovább
tudtál lépni.
Hogy ő? Hogy továbblépett? Vagy csak a vizet tapossa, egy
helyben, miközben sikerül a fejét a felszín felett tartania? Magába
temette fájdalmát, mert csak így tudta elviselni azt a mindent elborító
szomorúságot, amely e pillanatban is nagy, kövér elefántként
nehezedett a mellkasára. Többnyire elzárva tartotta szíve sötét zugában.
Még falat is épített köré, aprólékos gonddal felrakott téglákból, hogy
megtartsa azokat az érzéseket, melyek csaknem maguk alá temették.
De emlékeztette magát, hogy szerencsés. Van munkája, amit szeret,
vannak gondoskodó szülei, meg egy legjobb barátja, aki ott volt
tartalékban férjnek is, ha valaha szükség lenne rá. És igen, hamarosan
harminc lesz, és egy meglepetésparti még kilátásban van, függetlenül
attól, hogy ő maga nem akarja. S bár szeretett volna úgy tenni, mintha
ebből semmi nem valósulna meg, nem izgatta fel. Összevetve azzal,
hogy miken ment keresztül, semmi nem is tudta volna.

Egy bő hét múlva Quinn épp sorban állt a szokásos munka előtti
lattéjáért, amikor érezte, hogy valaki figyeli. Megfordult, és egy
korabeli fickót pillantott meg, aki kócos fekete hajával és fekete keretes
szemüvegével leginkább Harry Potter felnőtt változatához hasonlított.
Olyan intenzíven bámulta, hogy Quinn pislogni kezdett, aztán a
nyakát nyújtogatva óvatosan a háta mögé lesett. Senki nem volt ott, ami
azt jelenti, hogy a fickó őt nézte. Elfordult, és mindent megtett, hogy
figyelmen kívül hagyja, s inkább az előtte álló két nő beszélgetését
hallgatta.
– Ötven fölött az orgazmus nehéz ügy – mondta épp az egyik. –
Senki nem mondja az embernek, pedig így van.
A barátnője határozottan bólogatott, egyetértése jeléül.
– Tudom. Olyan, mintha egy dörzspapír lenne ott lent a
vaginámban. Egy egész tubus zselé meg egy üveg gin kell hozzá.
Az első nő felhorkant.
– Ne is folytasd! Alan fél óráig képes keresni egy golflabdát, de tíz
percet sem tud szánni arra, hogy megtalálja a G-pontomat.
Quinn bizonyára valamilyen hangot hallathatott, mert mindketten
bocsánatkérő nevetéssel fordultak felé.
– Sajnálom – mondta Száraz Vagina. – Ez csak egyike annak a
nagyon-nagyon sok dolognak, ami vár rád a hőhullámok mellett.
– Ne felejtsd el a gyilkolási kényszert! – tette hozzá a másik nő. –
És mi most az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésről
beszélünk.
Hurrá! Nagyszerűen hangzik.
– Bocsásson meg! – mondta ekkor a férfi Quinn mögött, és
megérintette a vállát. Harry Potter volt, a lesvadász. – Beszélnem kell
önnel.
– Sajnálom. Nem érdekel.
 – Várj, édesem. Nem kell elhamarkodott döntést hozni –
figyelmeztette az egyik újdonsült barátnője. – Mi van, ha van munkája,
és nincs múltja?
– Lehetetlen – vélekedett Száraz Vagina. – Ez úgy hangzik, mintha
találnánk egy álomférfit.
– Ön álomférfi? – tudakolta az első nő.
Harry Potter nem kevés kétségbeeséssel nézett Quinnre.
– Beszélhetnék önnel… négyszemközt?
– Ne négyszemközt! – jegyezte meg az első nő. – Olyan veszélyes
idegen dolognak tűnik. Itt elmondhatja az udvarlós varázsszövegét,
vagy még jobb, ha online csinálja, mint a világ többi része.
A fickó egy pillanatra sem vette le a szemét Quinnről.
– Ön Quinn Weller, nemde?
Várjunk csak egy percig. Honnan tudja a nevét?
– Rendben – engedett Quinn. – Kezdje ön!
– A nevem Cliff Porter – mutatkozott be a férfi. – Ügyvéd vagyok,
és beszélnünk kell. Négyszemközt.
Quinn csak bámult rá, és próbált rájönni, miért keresi egy ügyvéd.
– Porter vagy Potter? – tudakolta Száraz Vagina. – Mert a Potter-
nek több értelme lenne.
A fickó sértődöttnek tűnt.
– Sokszor kérdezték már, de Porter.
– Honnan tudja a nevem? – érdeklődött aztán Quinn.
– Nézze, tudnánk… – Egy kis asztal felé mutatott a sortól távolabb.
A kíváncsiság és az egészséges túlélési ösztön között ingadozva
Quinn tétovázott.
– El fogok késni a munkából.
– Csak egy percet kérek.
Quinn vonakodva kilépett a sorból, és az asztal felé indult.
– Kap egy percet.
Cliff mély levegőt vett.
– Mint mondtam, ügyvéd vagyok. Egy közös ismerősön keresztül
találtam meg.
 – Ki az?
– Egy percen belül elmondom azt is. Az illető hölgy tudatta velem,
hogy reggelente itt találom, és ne ijesszem meg azzal, hogy a
lakóhelyén keresem fel. Wildstone-ból, egy körülbelül háromszáz
kilométerre északra fekvő kisvárosból jöttem. Azért vagyok itt, hogy
egy örökségről értesítsem. Fontos beszélnünk róla, mert…
– Még soha nem hallottam Wildstone-ról – vágott közbe Quinn. –
Természetesen nem ismerek ott senkit.
Az ügyvéd úgy bólintott, mintha tudná.
– Egy kis parti település a miénk, egy medencében fekszik a
Csendes-óceán partja és a borvidék között. Talán le kellene ülnie –
vélekedett csendesen, és Quinn-nek el kellett ismernie: rendkívül
kedvesen is. – Mert az ügy többi része meglepő lesz.
– Nem szeretem a meglepetéseket – közölte Quinn –, és már csak
harminc másodperce maradt.
A férfi arcáról lerítt, nem örül, hogy nyilvánosság előtt kell
belemennie a részletekbe, de mivel idegen volt, és talán rögeszmés is,
pocsékul alakult a helyzet. Az ügyvéd mély levegőt vett.
– Az a személy, aki önre hagyta az örökséget, a szülőanyja volt.
Quinn csak bámult rá, majd lassan lerogyott az imént felkínált
székre, anélkül, hogy odanézett volna, és hálát érzett, hogy a háta
mögött volt.
– Téved – sikerült végül kinyögnie, és megrázta a fejét. – Nem
fogadtak örökbe.
Cliff halványan rámosolygott.
– Igazán sajnálom, hogy nekem kell közölnöm önnel, de így
történt.
– Vannak szüleim – fakadt ki Quinn. – Lucinda és James Weller.
– Önt kétnapos korában örökbe fogadták.
A hallottak sokként érték, és egész belsejében visszhangzottak.
– Nem – suttogta. A szíve hirtelen hevesen vert, a tenyere nyirkos
lett, és megrázta a fejét. – Elmondták volna. Ez teljességgel kizárt…
 – Újra csak nagyon sajnálom – felelte Cliff halkan. – De ez az
igazság. Carolyn Adamstől fogadták örökbe. – Egy képet húzott elő a
táskájából, és a lány elé csúsztatta.
És Quinn szívverése elállt egy pillanatra. Carolyn ugyanis épp az a
nő volt, akivel a kávézóban találkozott.
 2. Fejezet
Anyám mindig azt mondogatta, hogy közvetlenül a
halála előtt meg akar enni egy rakás popcornt, hogy még
érdekesebbé tegye a hamvasztását. Csakugyan meg is
tette volna, ha időben megkapta volna a figyelmeztetést,
hogy az ő számát húzták.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn a kávézó előtt ült a járda szélén, és kábultan nézte a Lexusát –

azt az autót, amit a szüleitől kapott tavaly, bár ő valami olcsóbbat akart.
A szüleitől. Akik talán nem is az igazi szülei…
– Tessék – mondta Cliff, és egy pohár hideg vizet nyomott a
kezébe, ahogy leült mellé. – Igya meg!
A lány reszkető kezei közé fogta a poharat, aztán felhajtotta a vizet,
félig-meddig azt kívánva, bárcsak vodka lenne.
– Téved – ismételte aztán. – Carolyn csak egy nő volt, akivel itt
találkoztam. Mindössze néhányszor beszéltünk.
– Háromszor. – Cliff együttérzően pillantott rá. – Beszámolt nekem
a látogatásairól. Mindig idejött, és nem az ön lakására vagy
munkahelyére, mert itt emberek között voltak, és úgy érezte, itt jobban
tud közeledni önhöz. Amikor csak tudott, eljött, hogy meglesse, s
mindez egy olyan nő kétségbeesett érdeklődéséből fakadt, akit
megbánás kísértett.
Quinn megrázta a fejét, és képtelen volt összeszedni a gondolatait.
– Nem értem.
– Tudta, hogy meg vannak számlálva a napjai – magyarázta ClifF.
– Minden vágya az volt, hogy ő mondhassa el önnek, de kifutott az
időből. És ami utána maradt, azért fontos, mert…
 – Várjon! – Quinn lehunyta a szemét, és most értette meg, hogy mit
mondott neki.
Carolyn meghalt.
ClifF kivette a poharat a kezéből, mielőtt elejtette volna.
– A temetés néhány nappal ezelőtt volt – folytatta halkan. –
Valóban beszélnünk kell, Quinn. Wildstone-ban. Vannak olyan dolgok,
amelyekről nem tud, de tudnia kell.
Quinn olyan hangot hallatott, ami örömtelen nevetés, vagy akár
elfojtott zokogás is lehetett, de egyikben sem volt biztos. Megrázta a
fejét, talán századszor is az elmúlt néhány perc során, de agyában a
kuszaság továbbra sem oszlott szét.
Nem lehet igaz, egy szó sem lehet igaz belőle. Harry Potter itt csak
egy lesvadász, a jobbik fajtából. Vagy talán szélhámos. Nem szívesen
gondolt arra, hogy az a kellemes nő, akit ismert, egyfajta csalás részese
lenne, de egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy a szülei ne mondták
volna el neki, hogy örökbe fogadták.
– Ebben nem akarok részt venni.
Felállt, és hirtelen megszédült.
Cliff is felegyenesedett, és megfogta Quinn karját, hogy segítsen
neki visszanyerni az egyensúlyát, s ahogy ránézett, szeméből kedvesség
és aggodalom sugárzott.
– Fogadja el a varázspálcámat!
Quinn tekintete rászegeződött, s azt várta, hogy egy villámszerű
heget lát majd a homlokán.
– Hogy mit?
– A névjegykártyámat – mondta ClifF, és szemöldökét
gondterhelten ráncolta össze. – Fogadja el a névjegykártyámat.
Gondolja végig, és hívjon holnap, hogy beszéljünk az örökségről.
Valóban beszélnünk kell róla, Quinn. – Szünetet tartott. – Minden
rendben lesz önnel?
– Igen. Persze – mondta a lány, aztán robotpilóta üzemmódban
elhajtott a munkahelyére, ahol nekilátott, hogy kilöttyintse az ételeket,
ne a megfelelő fogást tegye a tányérra, vagy olyan ostoba hibát
kövessen el, hogy mogyoróhagymát használ vöröshagyma helyett…
– Mi a fene ütött beléd? – kérdezte Marcel. – Tűnés a konyhámból,
amíg újra értelmesen nem tudsz gondolkodni!
Ez egyszer igaza volt. Nem tudott értelmesen gondolkodni.
Önt kétnapos korában örökbe fogadták…
– Egyáltalán hallasz engem? – kiabálta felfelé Marcel. Felfelé, mert
alig százhatvan centi volt, Quinn pedig százhetven, ami általában nagy
örömöt szerzett a lánynak.
– Du Flittchen – dörmögte Marcel megvetően a bajusza alatt, és az
egész személyzet ledermedt a konyhában, akár a szarvas a
reflektorfényben.
Te lotyó.
Quinn letette a kést, így nem kísértette, hogy keresztülszúrja a
férfin, ahogy feléje fordult.
– Schiebe ex- sziszegte, ami annyit tesz, hogy „Dugd fel a
seggedbe”. Ez volt a legjobb, amit mondhatott, legalábbis németül.
Elsétált mellette, és kiment a konyhából.
– Hová mész? – ordított utána Marcel. – Nem távozhatsz csak úgy!
Dehogynem, épp a távozás volt, amit Quinn tett.
Skye pedig követte.
– Quinn! Minden rendben? Mi folyik itt?
– Vissza kell menned, mielőtt még te is az őrületbe kergeted –
figyelmeztette Quinn.
Skye vállat vont.
– Őrültnek született. Mondj el mindent!
Quinn elmesélte, hogy mi történt a kávézóban, és Skye csak bámult
rá.
– Azta… ne mondd… a francba…
– Mennem kell. Beszélni akarok a szüleimmel – magyarázta Quinn.
– Igen, persze.
Hallották, hogy bent Marcel Skye nevét kiabálja, így a lány
megszorította Quinn kezét.
 – Hívj!
Quinn megígérte, és gyorsan megölelte. Aztán az autója felé indult,
s közben előhúzta a mobiltelefonját, hogy felhívja a főnökét, Wade
séfet.
Wade séf sosem fecsérelte a szavakat.
– Mondd! – szólt bele a telefonba.
– Hamarabb kell elmennem a munkából – kezdte Quinn. –
Sajnálom, hogy ilyen hirtelen értesítem, de… vészhelyzet van. Marcel
itt marad. Kézben tartja a dolgokat. – Lévén egy zsarnokoskodó
seggfej, de ez más lapra tartozik.
– Mi a baj? – kérdezte a séf, s hangját meglágyította az aggodalom,
ugyanis Quinn szüleinek régi barátja volt.
– Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni – bizonygatta a lány, és
remélte, hogy így is van. Letette a telefont, és egyenesen a szülei
házához hajtott.
Az anyja és az apja épp a nappaliban tartózkodtak, a begyújtott
gázkandalló előtt üldögéltek az italukkal. Igen, Los Angelesben,
délután három órakor, áprilisban, ami azt jelenti, hogy a
légkondicionáló teljes erővel ment, de az anyja szerette az alkoholt
megfelelő hangulatban fogyasztani.
– Drágám! – mondta most neki, ahogy mosolyogva felállt, hogy
üdvözölje. – Micsoda kellemes meglepetés. Hol van Brock?
– Egyedül vagyok. – Quinn nem bajlódott azzal, hogy – sokadszor
– elmagyarázza, közel sem tölt annyi időt Brockkal, mint ahogy azt
láthatóan a szülei remélik. – Ma találkoztam valakivel.
Anyja megdöbbent.
– És nem Brockkal? De mit fognak gondolni az emberek?
– Anya… – Quinn a szemgödrébe nyomta az ujjhegyeit, hogy
megállítsa a szemhéj remegését. – Egyfolytában mondogatom neked,
hogy Brock és én már nem vagyunk úgy együtt.
– Úgy érted, most nem – helyesbített az anyja. – Ugye?
Ehhez a fajta beszélgetéshez Quinn-nek most nem volt ereje.
 – Egy ember, akivel ma találkoztam, érdekes történetet mesélt el
nekem. – Elcsuklott a hangja. – Azt mondta, hogy örökbe fogadtatok.
Szülei arcáról a döbbenet és a bűntudat sugárzott egyszerre, és
Quinnt ridegen arcul csapta a valóság.
– Ó, istenem! – Odabotorkált a szemközti kanapéhoz, lerogyott,
majd rájuk meredt. – Ó, istenem, ez nem kitalált történet! Ez valóság!
Aztán a kínosan zakatoló csöndben felállt, és a konyha felé vette az
irányt. Sürgősen alkoholra vagy cukorra volt szüksége. Hála a Toll
House-nak, talált némi konyhakész süteményt a hűtőben. Anyja nem
szokott sütni. Ami azt illeti, Quinn sem. Főzni szeretett, és jól is tudott,
de valamilyen okból a sütés képessége messziről elkerülte.
Hatalmas adagokban tömte a szájába a süteménytésztát, amikor a
szülei – akik talán nem is a szülei – megjelentek az ajtóban. Az volt a
legzavaróbb az egészben, és Quinn ilyet még soha nem érzett, hogy
miközben nézte a szüleit, rádöbbent, hogy az élete örökre megváltozott
– hogy igazából egész világa alapjaiban rendült mag.
– Ez az új nyerskoszt diétám első napja – mondta halkan.
A szülei gondterhelt pillantást váltottak.
– Beszélnünk kell – közölte az apja ünnepélyesen.
Kicsit későn…
– Drágám – kezdte az anyja komolyan.
Quinn reménykedve fordult felé.
– Ha az egész csomagot megeszed, az negyvennyolc darab
süteménynek felel meg.
Quinn csalt pislogott.
– Most viccelsz velem?
Apja felsóhajtott, és a köztük lévő konyhaszigetnek támaszkodott.
Gyengéden odébb tolta a késtartót Quinn keze ügyéből, majd
kijelentette:
– Soha nem gondoltuk, hogy megtudod.
– Rendben – felelte Quinn, és bólintott. – Nahát. – És
összekanalazta a maradék tésztát.
 Anyja kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, mert Quinn az
ujjával felé bökött. Aztán bekapta az utolsó falatot is, megrágta, majd
lenyalogatta a hüvelykujját, és mély lélegzetet vett.
– Miért? – kérdezte végül, feltöltődve a kellő cukormennyiséggel. –
Miért nem mondtátok el? Az emberek szoktak örökbe fogadni. Milyen
okotok lehetett rá, hogy eltitkoljátok előlem?
– Mert azt akartam, hogy az enyém légy – suttogta az anyja, a
szeme szelíd volt, és, a francba, egy kissé könnyes is.
Az apja átkarolta anyja derekát.
– Annak nem volt jelentősége számunkra, milyen módon kapunk
meg téged – magyarázta az apja. – Egy kisbabát akartunk, és nekünk
magunknak nem lehetett.
Quinn levegőt vett.
– Beth – kérdezte, s a torkába mintha egy szabályos futball-labda
szorult volna. – Őt is örökbe fogadtátok?
Anyja megrázta a fejét.
– Nem. Évekig próbálkoztunk, aztán azt mondták, nem lehet saját
gyerekünk. Így elindítottuk az örökbefogadást. Amikor megérkeztél, a
fellegekben jártunk a boldogságtól. – Elhallgatott, és mély levegőt vett,
mintha ki akarná engedni magából az örömöt. – De aztán valami
hihetetlen történt. Amikor négyhónapos voltál, megtudtam, hogy
állapotos vagyok. – Kezét a szívére tette. – Hálásabb vagyok
Carolynnak érted, mint ahogy azt valaha is gondolnád – bizonygatta
hevesen. – Mert kétszeresen áldottak lettünk. De… – Ekkor Quinn
apjára nézett.
– De – vette át a szót apja –, Carolyn titoktartási megállapodást írt
alá. Beperelhetnénk, hogy elárulta az örökbefogadást. Nem volt joga
hozzá.
– Túl késő – mondta Quinn csendesen. – Meghalt. És úgy tűnik,
valamilyen örökséget hagyott rám.
– Ezt nem értem – jelentette ki az anyja. – Semmilyen említésre
méltó vagyona nem volt.
 – Annyira megdöbbentem, hogy nem is kérdeztem a részleteket –
mentegetőzött Quinn. A részleteket, amelyeket Cliff próbált
elmagyarázni neki. A lány összegörnyedt, mert kezdte rosszul érezni
magát a tésztától. Vagy az életétől.
– Szóval… megbántátok, hogy örökbe fogadtatok, amikor Beth
megérkezett? – kérdezte aztán.
– Ó, istenem, dehogy! – Anyja megkerülte a konyhaszigetet, és
megfogta Quinn kezét. – Dehogy! – ismételte aztán még
határozottabban. – Boldog véletlen volt. Az igazság az, hogy
egyikőtöket sem akartuk megfosztani semmitől, így egyszerűen csak
hallgattunk róla. Nekünk nem számított, és tudom, hogy sokat kérek, de
szeretném, ha neked sem számítana.
Az apja bólintott, egyetértése jeléül.
De Quinn nem tudta, mit tegyen, hogy ne számítson neki. Nem
tudta, mit érezzen, és nem is az örökbefogadással, hanem a
megsemmisítő árulással vagy azzal kapcsolatban, hogy ő és Beth soha
nem voltak igazából testvérek. Sóhajtott, és hátralépett.
– Gondolkodnom kell.
– Nem számít – mondta az anyja. – Ez sem számít.
– Anya, hogy mondhatsz ilyet?
– Mert szeretünk. Talán rosszul tettük, hogy nem mondtuk el neked
az örökbefogadást, és sajnálom, hogy ilyen megdöbbentő módon derült
ki számodra, de mindig is igazi lányunkként gondoltunk rád. Mindig.
A hallottak hatalmas gombócot eredményeztek Quinn torkában, így
csak bólintani tudott.
– Most pedig – mondta az anyja, s miközben könnyek csillogtak a
szemében, Quinn karját simogatta –, nézzünk előre. Feleségül mész
Brockhoz, és boldogan éled az életed.
Quinn behunyta a szemét.
– Brock nem lesz a férjem. Ha még akarnék is, ugyan hogy
mehetnék hozzá? – kérdezte. – Már azt sem tudom, ki is vagyok
valójában.
 – Rendben – jegyezte meg az apja –, de azért ez egy kicsit
drámaian hangzik.
Quinn halkan felnevetett.
– Igazad van. Valóban úgy. És most hazaviszem a drámai hátsó
felemet. Időre van szükségem.
– Időre? – Anyja újabb aggodalmas pillantást váltott az apjával. –
De még mindig úgy van, hogy hazajössz vacsorára a jövő hétvégén,
ugye? Mondjuk szombat este… hétkor? Pontban hétkor? És küldesz
egy SMS-t, amikor ideérsz, mielőtt bejössz?
Quinn már az ajtónál volt. Megfordult, és még mindig ugyanabban
a helyzetben találta őket a konyhasziget mellett, ahogy döbbenten álltak
ott az ő szokatlan dühkitörése miatt.
– Hadd értsem meg világosan! Nem tudod titokban tartani a
meglepetés születésnapi partimat, de képes voltál eltitkolni az
örökbefogadásomat?
Anyja az alsó ajkát harapdálta.
– Nem tudom, mit értesz azon, hogy meglepetés születésnapi parti.
Quinn megint halkan, örömtelenül felnevetett, és kisétált az ajtón.
Hazaautózott csendes kis lakóparki lakásába, ami miatt nyakig úszott
az adósságban, és alaposan szemügyre vette magát a
fürdőszobatükörben. Sokkos állapotban volt. És magányosan
hánykolódott. És… szomorúság töltötte el. És dühös volt… és még sok
más is.
Több okból is sokként érte ez az egész, nem utolsósorban amiatt,
hogy e pillanatban több érzelem kavargott benne, mint az elmúlt két év
során bármikor.
Komolyan gondolta, amikor azt mondta Cliffnek, hogy semmilyen
örökséget nem akar, különösen nem egy olyan személytől, aki
nyilvánvalóan úgy dobta el magától, hogy vissza se nézett.
Nem mintha jelenleg elégedett lett volna a szüleivel. Már régen el
kellett volna mondaniuk az igazságot. Ehelyett inkább eltitkolták előle,
és még most is igyekeztek kisebbíteni a jelentőségét, és arra biztatták,
hogy boldogan élje a kényelmes életét.
 Ám Quinn ezt az életet hirtelen már nem érezte olyan boldognak és
kényelmesnek.
Rémisztően egyedül érezte magát, és a telefonjára nézett. Fel akarta
hívni Beth-t. Jóságos ég, mennyire vágyott rá! Aztán telefonált
Brocknak.
– Halló – szólt bele a férfi, amikor felvette, és szaporán, sietősen
beszélt. – Értekezleten vagyok. Hagyj üzenetet, és visszahívlak!
Hangposta. A csalódás hulláma söpört végig a lányon, próbálta azt
mondogatni magában, hogy jól van, és nincs szüksége senkire. De a
szíve hevesen kalimpált, és úgy tűnt, többé már nem fér meg bordái
börtönében. Quinn mindent szorosnak érzett, és levegő után kapkodott,
mert nem maradt senkije, akit felhívhatott volna.
Nos, kivéve egy személyt.
Harry Pottert, más néven Cliff Portert.
 3. Fejezet
Abbahagynám a cafkaságot, de nem vagyok az a fajta
beijedős, aki egykönnyen feladja.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Mick Hennessey a homokdűnéken állt, a lenyugvó nap még mindig

elég erősen melegítette az arcát, a hullámok pedig kellő robajjal csaptak
össze a parton, hogy elfojtsák a gondolatait.
Még jó is, hogy így történt, mivel a gondolatai nem voltak épp
kellemesnek nevezhetőek.
Itt, Wildstone-ban nőtt fel, ami szó szerint hamisítatlan, régi
vadnyugati város, egy medencében fekszik a közép-kaliforniai
partvidék és az azt szegélyező hullámzó dombok között.
Már régóta nem itt élt, de az anyjának szüksége volt rá, így
visszajött.
Átmenetileg.
Ami nem akadályozta meg abban, hogy ne érezze magát megint
hasznavehetetlen gyermeknek, annak ellenére, hogy keményen
megdolgozott azért, hogy legyen belőle valaki.
Ami azt illeti, nemegyszer történt így Wildstone-nal is. Az 1890-es
években mindössze egy deszkaburkolatú járdás utcából meg néhány
kocsmából és bordélyházból állt, melyeket a helyi ezüstbányák és
fűrésztelepek tartottak fenn. Az 1900-as évek közepén a város aztán
megpróbálta konszolidálni magát, így a legtöbb bordélyházat
megszüntette – a kocsmák azonban továbbra is makacsul tartották
magukat. Később a vidék felfedezte a borkészítést és a
mezőgazdaságot, s a dimbes-dombos vidéket pincészetek és tanyák
lepték el. Az 1970-es években a rossz gazdaság azonban arra
kényszerítette Wildstone-t, hogy más megélhetési forrást találjon. Egy
ideig a városatyák feltűnően hangoztatták gyászos múltjukat, a helyet
pedig vadnyugati szellemvárosként kezdték hirdetni, felhasználva e
célra a történelmi belváros épületeit is, amelyekről azt állították, hogy
kísértetjárta házak, hogy így keltsék fel az érdeklődést a város iránt.
Leginkább azonban csak a szellemirtók figyeltek fel rá, bár Mick
anyja még mindig esküszik rá, hogy a fészerét kísértetek járják.
Az 1980-as években szörfösök fedezték fel az addig alig ismert
strandokat, így Wildstone felvehette a turizmust is a listájára, és
vonzani kezdte a nyaralni vágyókat. Tíz évvel ezelőtt esélyesként indult
a Kalifornia-Tíz-Legjobban-Megőrzött-Titka versenyen.
Ám tizenegyedikként végzett, így nem került be a rangos névsorba.
E reklám nélkül Wildstone gazdasága a recesszió után is problémákkal
küzdött.
És ez jelenleg is tartott.
Mick éppoly korlátozónak és fojtogatónak találta a helyet, mint
konok apját, így abban a pillanatban elmenekült, ahogy befejezte a
középiskolát. Szinte alig töltött itt időt az elmúlt években, és ettől jól
érezte magát.
Mígnem aztán négy hónappal ezelőtt az apja sztrókot kapott a
vécén.
Coop panaszos hangot hallatott, és Mick lenézett a szájában labdát
tartó, tizenkét éves golden retrieverre. A kutya izgatottan zihált, és
ledobta a labdát Mick lába elé – nedves barna szemében szűnni nem
akaró lelkesedés csillogott.
Mick azonban megrázta a fejét.
– Amikor utoljára eldobtam, úgy döntöttél, nem hozod vissza.
Coop kifejezően vakkantott.
Ami azt jelentette: Mick ostobaságokat beszél.
– Nekem kellett érte mennem – figyelmeztette Mick a kutyát. –
Emlékszel?
Ez után újabb vakkantás következett.
 – Rendben, rendben. – Mick felemelte a labdát, és mivel jó adag
kutyabüszkeség is kockán forgott itt, drámai módon dobta el, de ügyelt
közben arra, hogy mindössze úgy hatméternyire essen.
Coop erőteljesen ugrott egyet. De csak egyetlenegyet. Szemét az
előtte elterülő homoktengerre szegezte, majd sóhajtott, és lehuppant.
Aztán hatalmas, bozontos nyakát nyújtogatva szomorú pillantást vetett
Mickre.
– Most viccelsz velem? – kérdezte Mick.
Coop lefeküdt, fejét az elülső mancsaira tette, és reményvesztetten
bámulta a labdát, amelyet agya üldözőbe vett volna, megfáradt teste és
fájdalmas ízületei azonban már nem engedték. Napi emlékeztető volt ez
a kutya számára, aki nyilvánvalóan nem gondolta magát öregnek,
feledékenynek és félig süketnek. Bizony, Coop még mindig azt hitte
magáról, hogy ugyanaz a féktelen, szilaj kölyökkutya, mint egykor.
Mick felsóhajtott, és elment az átkozott labdáért. Amikor visszajött,
a kutya már felült, a szeme fénylett, a nyelve lelkesen kilógott.
– Kizárt – mondta Mick nevetve. – Nem dobom el újra. Ez a te
testmozgásodról szól, nem az enyémről. Én ma már voltam futni.
Egy Lexus állt meg nem messze tőlük. Egy nő ült a kormány
mögött, és a dűnékre meg az óceánra meredt. Mick mindössze whisky-
színű hajának hullámait és sápadt arcát látta.
A nő egyre csak a vizet kémlelte, aztán fejét a kormányra tette, és
jó néhányszor odaverte.
Aztán fejét még mindig lehajtva, elcsendesedett.
Coop a labdáért nyafogott, gyengéden meglökte Mick térdét, és a
tekintete esdeklő volt.
Mick a fejét rázva másfél méternyire dobta el a labdát.
Coop boldogan vetette rá magát.
Miközben kutyája boldogan viháncolt körülötte, szájában a
labdával, Mick visszafordult az autó felé. A nő nem mozdult. Talán
elvesztette az eszméletét? Még lélegzik?
– Mit gondolsz? – tudakolta Cooptól. – Maradjak ki belőle, vagy
kérdezzem meg tőle, hogy minden rendben van-e?
 Coop, akit soha nem nyűgözött le Mick egyetlen nőtársasága sem,
ásított.
– Rendben – döntött Mick. – Kimaradok belőle.
De a nő hirtelen felült, kitámolygott az autóból, térdre esett a durva
kavicsos aszfalton, és úgy zihált, mintha fuldokolna.
Mick, felismervén, hogy hiperventillál, odaszaladt hozzá, leguggolt
mellé, és igyekezett megakadályozni Coopot, hogy közelebbi
ismeretséget kössön vele – amit a nő lába közé dugott durva
orrnyomással igyekezett megtenni.
– Maradj! – utasította a kutyát, miközben alaposabban szemügyre
vette a nőt.
Fiatal. Talán a húszas évei végén járhat. Nyilvánvalóan valamilyen
pánikrohama lehet. Nem érintette meg, csak halkan, nyugodtan beszélni
kezdett hozzá.
– Lélegezzen mélyen az orrán keresztül!
A nőnek le kellett nyugodnia, hogy hallja Mick szavait, és azt
tegye, amit mondott neki. Mély lélegzetet vett, még ha reszketve is.
– Jó – mondta Mick, miközben továbbra is visszatartotta Coopot,
hogy megpróbálja üdvözölni az idegent. – Ül!
– Tessék? – zihálta a nő.
– Sajnálom, nem ön. A szörnyen tolakodó kutyám. Egyenletesen
lélegezzen! Ez az – jegyezte meg, ahogy a nő iparkodott követni az
utasítást.
Amikor már szabályosan vette a levegőt, tekintete találkozott a
férfiéval, és szemét félig lehunyva láthatóan kínosan érezte magát.
– Sajnálom.
– Ne mondjon ilyet!
Coop, elunva, hogy egyfolytában visszatartják, nagy, öreg fejét
kettejük közé tette, és végignyalta a nő arcát az állátói a homlokáig.
Mick megfogta a kutya fejét, és elhúzta a nőtől, akinek a válla most
rázkódni kezdett.
A pokolba! Megütögette a zsebét – hogy miért, arról fogalma sem
volt. Nem mintha lett volna nála zsebkendő vagy szalvéta, amit
felajánlhatott volna neki. Felegyenesedett, hogy elmenjen keresni egyet
a furgonban, amikor a nő felemelte a fejét, és Mick észrevette, hogy
nem a sírás, hanem a nevetés rázza.
A nő az ő bohókás kutyáján nevetett.
Aztán végigsimította Coop hátát, és ennyi volt. A kutya azonnal
beleszeretett, elernyedve a földre omlott, majd átfordulva feltárta a
hasát meg az összes férfias részét – már amennyit az állatorvos
meghagyott neki hosszú évekkel ezelőtt.
– Ne foglalkozzon vele! – tanácsolta Mick a nőnek, és felajánlotta a
karját, hogy felsegítse a földről.
A nő azonban inkább Coop felé hajolt, és cirógatni kezdte a hasát.
– Jó fiú – mormolta. – Te vagy a legaranyosabb kutya a világon,
nem igaz?
Coop falta a szavait, sóhajtott a mennyei boldogságtól, aztán…
szellentett egyet.
– Sajnálom – mondta Mick, és a kezével legyezgette a levegőt. –
Öreg kutya.
Coop szemrehányó pillantást lövellt felé, majd újra rámosolygott a
nőre, aki halkan felnevetett, és orron csókolta a kutyát.
– Ne aggódj! – suttogta. – Attól még te maradsz a legaranyosabb
kutya a világon. Igen, az vagy!
Coop egyetértett, és szűnni nem akaró farkcsóválása felkavarta a
homokot.
A nő aztán segítség nélkül felállt, sóhajtott, majd Mickre nézett.
– Köszönöm!
– Jól van?
– Ahogy mindig.
Mick felhúzta a szemöldökét, a nő pedig vállat vont.
– Az embernek néha addig kell színlelnie, amíg meg tudja csinálni,
tudja?
És mivel Mick valóban tudta, bólintott.
– És néha a színlelés közben pánikba esem. – A nő elfordította a
fejét, és magába fogadta a lenyugvó nap látványát. – Aminek most
szemtanúja volt, az csak egy régóta esedékes pánikroham, de most már
tudom kezelni. – Lehajolt, és megint megcsókolta Coopot, ezúttal a
fejét. – És köszönöm neked is! – suttogta. Aztán beült az autójába, és
elhajtott.
Coop Mick lábánál ülve figyelte, ahogy a nő elindul, és halk
vinnyogást hallatott.
Az érett férfikorban lévő, harmincegy éves Mick már túlságosan
eltompult és cinikus volt, hogy egy nő után nyafogjon, így csak
kinyitotta a furgonajtót.
– Meg tudod csinálni?
Coop dzsiggelő táncot lejtett a mancsaival, mintha ugrani készülne,
aztán mégsem. Inkább nyüszítve Mickre nézett.
– Még csak meg sem akarod próbálni?
A kutya tett egy lépést a furgon felé, mintha ugrani akarna, de aztán
megbicsaklott a lába, ahogy hátranézett Mickre.
Mick sóhajtott, és felemelte a majd hetvenkilós mamlaszt.
– Diétázni fogsz – közölte, és becsatolta Coop övét.
Egy óra múlva gyermekkori otthonának garázsában állt, és
megpróbálta egy vállrándítással lerázni magáról elfojtott indulatait.
Nehezen sikerült neki, hiszen épp ittlété ásta elő minden mélyen
eltemetett megbántottságát.
A garázsban magas halmokban álltak a szerszámok, évtizedes
limlomok dobozai, régi, kiszáradt festékesdobozok és gyakorlatilag
minden kerti öntözőcső, amelyet az apja valaha is vásárolt, annak
ellenére, hogy a fele már szétrepedt vagy kilyukadt. Az idős férfi
egyetlen dolgot sem dobott ki, amíg itt lakott.
Mick odébb rúgott egy vízhatlan ponyvát, és jókora kupac gyújtóst
talált, amit a nappalijukban álló fafűtéses kályhához használtak – húsz
évvel ezelőtt. Már régen gáztüzelésűvé alakították, és Mick fogadni
mert volna, hogy a farakás alatt népes, kövér mezei egércsalád
tanyázik, vélhetően azzal töltve napjait, hogy gátlástalan pusztítást
végez a falakban.
Remek.
 – Édesem? Merre vagy?
Az anyja hangja eszébe juttatta, hogy tizenkét éves korában itt
rejtőzött el, amikor alapanyagot csent a ház mögötti területen épített
biciklipályához, rámpákkal és ugratókkal kiegészítve, amelyeken aztán
azon a nyáron szilánkosra törte a kulcscsontját.
– Micky?
Fintorgott, ahogy meghallotta a becenevét, amelyet csaknem
annyira gyűlölt, mint ezt a házat, aztán kikiáltott:
– A garázsban vagyok.
Audra Hennessey jelent meg a nyitott ajtóban, és kezében két
hosszú poharat tartott, amikben egy olyan speciális folyadék volt, amit
Mick az anyja friss házi limonádéjaként ismert. A limonádéba ugyanis
bőkezűen szokta adagolni a moonshine-ját, szintén házilag pancsolt
szeszét is.
Anyja néhány hónapja keményen dolgozott azon, hogy a belső
szerveit alkohollal tartósítsa. Már négy hónapja, hogy pontosak
legyünk.
Átnyújtotta Micknek az egyik poharat, Coop pedig felemelte
hatalmas, súlyos fejét egy halom régi rongyról, amelyen eddig
szundikált. Halkan csaholt örömében, és feltápászkodott. Ez eltartott
egy percig, mivel a csípője ma csakugyan sok gondot okozott neki, de
lerázta magáról a nehézséget, és odaügetett, hogy üdvözölje élete
szerelmét.
Mick anyjának arca is felderült.
– Ó, nézzenek csak oda, te gyönyörű fiú! – Ezzel egy kutyakekszet
húzott elő a zsebéből. – Ne mondd el apádnak! – suttogta. – Azt hiszi,
hízol.
– Csakugyan hízik – bizonygatta Mick, miközben Coop mohón
befalta a kekszet, anélkül, hogy akár csak megízlelte volna.
Coop egy pillantást küldött Mick felé.
Mick megcsóválta a fejét.
– Az állatorvos azt mondta, majdnem öt kilót kell fogynod,
barátom. Ne engem hibáztass!
 Mick anyja leguggolt, erősen megölelte Coopot, majd a fülébe
súgta, hogy készített vacsorát, és félretett neki belőle.
Mick feladta. Végül is nem nyerhet meg minden csatát. Ráadásul,
jó volt látni, hogy az anyja mosolyog. Az apja halála és a húga, Wen-dy
hirtelen elköltözése közepette kemény időszakon ment keresztül.
– Vigyázz! – kiáltotta Mick, ahogy a kocsifelhajtóhoz húzott egy
limlommal teli nehéz dobozt, és az apja régi furgonjának hátsó részébe
lökte, amelyet akkor vezetett, amikor a városban volt, így a nap végén
elvihette a szemetet, és beszerezhette a szükséges dolgokat.
Az anyja szemügyre vette a kocsifelhajtón a selejtezésre váró,
jókora halom kacatot, meg a többi dolgot is, amelyeket Mick már
kihozott a garázsból, hogy a szemétkupachoz tegye, és összehúzta
szemöldökét.
– Ez a régi hintaszékem – jegyezte meg.
– A régi itt a kulcsszó.
– Szeretném visszakapni, Mick!
– Anya, helyrehozhatatlanul elkorhadt. – Kissé meglökte a
lábujjával, és újabb darab esett ki a karfából. – Látod? És ismerd be,
teljesen megfeledkeztél volna róla, ha most nem látod viszont.
– Nem igaz! – tiltakozott az anyja. – Én jobban tudom, mint hiszed.
Mick letette az üres poharát, hogy óvatosan megérintse anyja
vállát. Az anyja nagyon legyengült, és ezt rossz volt látni. Mick maga
felé fordította, hogy belenézzen anyja hozzá hasonlóan sötétbarna
szemébe.
– Azt akarom, hogy mondd meg, anélkül, hogy odanéznél –
jelentette ki a férfi –, hogy ebből a halomból melyik dolgot szeretnéd
megtartani.
Az anyja az alsó ajkát harapdálta, próbálta elfojtani mosolyát.
– Legalább egy dolgot, anya! – kérlelte Mick, és nem tudta
megállni nevetés nélkül, amikor az anyja a szemét forgatta.
– A saját jól felfogott érdekedben mindig nagyon okos voltál –
fakadt ki. – Mindenre van válaszod. Nem csoda, hogy apád és te soha
nem jöttetek ki egymással.
 Ez igaz. Mick kielégíthetetlen kíváncsisággal született. Mindent
megkérdezett, és apja, egy kétkezi munkás, aki mindössze nyolc
osztályt végzett, nem tudott válaszolni neki, ami kihozta a sodrából,
mert Mick kérdései miatt kevésnek érezte magát. Az élesített gránáthoz
hasonló viszonyhoz hozzájárult, hogy mindig csak az apjának lehetett
igaza.
– Ezek itt mind az emlékeimet jelentik – magyarázta az anyja,
ahogy körülnézett. – Tudom, hogy nem érted, ahogy Wendy sem, mert
mindig nagyon boldogtalannak éreztétek magatokat itt.
– Wendy boldogtalannak született – jegyezte meg Mick, és az
anyja szomorúan mosolygott, mert ez volt az igazság. Wendynek
mindig nagy tervei voltak. Esztéta akart lenni, így Micknek iskolába
kellett küldenie. Kétszer. Egyik alkalommal sem maradt bent.
A legutolsó terve az volt, hogy gazdag és híres lesz, így Mick sok
szerencsét kívánt neki hozzá. – És én nem voltam mindig boldogtalan.
– Mikor? – kérdezte az anyja, és a hangjából csengő reménykedés
tőrként hatolt Mick szívébe. – Mikor voltál itt boldog?
Mick átölelte az egyik karjával.
– Amikor epres pitét sütöttél.
Az anyja felhorkant, és eltolta magától.
– Azért sütöttem azokat a pitéket, hogy eladjam a termelői piacon,
te meg elcsented őket. Mindig éhes voltál. Feneketlen bendőjű. – S
mintha túl soknak érezte volna e feltoluló emlékeket, a mosoly
elhalványult arcán, és hirtelen semennyivel sem látszott kevesebbnek
hatvan événél, ahogy a „limonádéját” kortyolgatta. Szeme túlságosan
fénylett, arca pedig vörös volt.
– Anya – békítette Mick. – Ez az egész túl sok lesz neked. Vezeted
a háztartást, takarítod a házat, és rendben tartod a kertet. Szeretném, ha
fontolóra vennéd…
– Nem – jelentette ki az anyja. – Nem akarom eladni, és nem
szeretnék elköltözni.
Mick San Franciscóban élt és dolgozott, két és fél órányira,
északra. Az apja halála óta heti rendszerességgel látogatta meg anyját,
de az ingázás kezdett az üzlet rovására menni. Építészmérnök volt egy
három társtulajdonossal rendelkező cégnél, bár figyelmét az utóbbi
időben az ingatlanok vásárlása és különböző célú üzleti vállalkozások
számára való bérbeadása kötötte le. De túlzsúfolt időbeosztása ellenére
is úgy érezte, kikészíti a heti ötórás wildstone-i oda-vissza utazás.
Amikor a városban tartózkodott, a Wild West fogadóban szállt
meg, egy olyan ingatlanban, amelyet vásárlás céljából tekintett meg,
mivel a tulajdonosok pénzügyi gondokkal küzdöttek. Mick anyja azt
akarta, hogy ittlétekor a régi hálószobájában aludjon, ám Mick
szerencséjére zsúfolásig töltötték a még ki nem selejtezett, régi kacatok.
Az anyjáról akár egy Gyűjtögetők-epizódot is készíthettek volna.
Mick általában hétvégén jött, de most egész héten maradt, hogy a
házon végzendő felújításokat intézze.
– Itt kellett volna ma lenniük azoknak a fickóknak, akiket azért
vettem fel, hogy a lomok egy részét elszállítsák.
Az anyja az alsó ajkát harapdálta.
– Mi az? – gyanakodott Mick.
– Nem sokkal ezelőtt megjelentek, de elküldtem őket. Nincs
szükségem segítségre – tiltakozott az anyja, amikor Mick felnyögött. –
Itt vagy nekem te.
– Anya! – Mick megdörzsölte a halántékát, de ez nem enyhítette a
fejfájását. – Három hetembe került, hogy sikerüljön idehoznom őket.
Az anyja összefonta a karját, tekintete eltökélt volt.
– Nem tetszett a kinézetük.
Micknek nevetnie kellett, de kizárt volt, hogy akár csak próbálja is
megfékezni az anyja viselkedését. Az apja könyörtelen, zsarnoki
erejével Micknek soha nem sikerült megbarátkoznia. De ha az anyja
bátorságra és önbizalomra akar szert tenni az ő korában, azt csak
támogatni tudta.
– Rendben – engedett. – Te nyertél. Soha nem fogsz komolyan
elgondolkodni azon, hogy eladod a házat.
– Végre megértetted. – Megpaskolta a fia arcát. – Szeretek itt lenni,
drágám. Bárcsak te is… – Elhallgatott, és Mick reakcióját várta.
 De Mick nem tudta azt válaszolni, amit hallani akart.
Az anyja felsóhajtott.
– Az utolsó két hétvégét a konyhám felújításával töltötted, és tudod
mit? Azt hiszem, titokban élvezted is. Sokkal ügyesebben kezelted,
mint ahogy azt valaha is képzeltem volna.
– Úgy látszik, apám mégiscsak tanított nekem valamit, nem igaz?
A mosoly elhalványult az anyja arcán, és Mick egy seggfejnek
érezte magát.
– Ez nem tisztességes vele szemben – állapította meg aztán halkan
az anyja. – Igen, apád szigorú volt, és sokat követelt, de nem tűnik úgy,
mintha kárt szenvedtél volna emiatt. Nézd meg, milyen jól boldogulsz.
Még mindig annak a gazembernek fogta a pártját.
– Keményen bánt veled – folytatta az anyja –, mert korán meglátta
benned a tehetséget.
Ha az apja valóban meglátta benne a tehetséget, ez újdonságot
jelentett Micknek. Csak arra emlékezett, hogy bármit akart is, minden
kérését elutasította, hiába volt rendes gyerek, aki nem keveredett bajba.
Az anyja ránézett a kampón lógó lapátra meg gereblyére. Mellettük
a falon ott látszott azoknak a szerszámoknak a körvonala, amelyek a
földön feküdtek, vagy már eltűntek onnan. Szomorúan elmosolyodott.
– Meg vagyok lepve, hogy nem festetted le ezeket a vonalakat.
Mick vállat vont. Megpróbálta módszeresen végezni a munkát, és
nem hagyta, hogy az érzelmei befolyásolják.
– Először ki kell selejteznem a dolgokat, hogy festeni tudjak. – De
igazság szerint alig várta, hogy eltüntesse apja teljhatalomra való
törekvésének minden fizikai bizonyítékát. Kiegyenesedett, és érezte a
hátába meg vállába sugárzó fájdalmat a munkától. – Befejezem mára.
Zuhanyozni akarok.
– Nevetséges, hogy ilyen gyakran eljössz San Franciscóból, és a
Wild West fogadóban szállsz meg, amikor itthon is lehetnél.
A Wild West fogadót azért nevezték el így, mert már akkor ott állt,
amikor a járdákat deszkával burkolták le. Az a hír járta, hogy kísértetek
látogatják, de Mick biztosra vette, hogy a tulajdonosok táplálják ezt a
hiedelmet, mert jót tesz az üzletnek.
– Tudod, hogy ideköltöztethetnéd az irodádat is – tette hozzá az
anyja. – Wildstone jó hasznát venné egy magadfajtának. Te ide
tartozol, Mick.
De éppen erről volt szó. Hogy nem tartozik ide.
És soha nem is tartozott.
 4. Fejezet
Az életem néha olyannak tűnik, mint egy dolgozat,
amelyre nem készültem.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Miután a strandon a sötét hajú, sötét szemű, látszólag higgadt idegen

hatalmas, imádnivaló kutyájával együtt szemtanúja volt megalázó
pánikrohamának, Quinn elég messzire elhajtott, hogy a higgadt idegen
és imádni való kutyája ne lássa, amint újra megáll autójával, hogy
összeszedje magát.
Ám lehetetlen feladatnak bizonyult.
Belegondolnia is fájt, hogy szülőanyja mindössze háromszáz
kilométernyire északra élt tőle, és mégsem ismerte. És mi van a
szülőapjával? Ő vajon ki volt? Vannak nagyszülei? Nagynénjei?
Nagybátyjai? Bárki más?
Miért nem jutott eszébe, hogy megkérdezze Harry Pottertől?
Visszakanyarodott az útra, és GPS-e – amely arra volt beállítva, hogy
megtalálja Wildstone városát – nem tudta, mit kezdjen magával, ahogy
ott álltak.
– Egy kilométer múlva forduljon jobbra! – zendített rá aztán egy
idegesítő női hang, és burkoltan azt sejtette, hogy Quinn egy idióta.
Egyszer megpróbálta férfihangra változtatni. Ausztrál vagy brit
akcentust szeretett volna. Sajnos azonban technikai ismeretei nem
terjedtek odáig, így végül ezzel a rendkívül szigorú, rosszalló női
hanggal kellett beérnie.
Az utasításnak megfelelően jobbra fordult. Leginkább azért, mert
úgy érezte, jobb, ha nem gondolkodik.
– A kereszteződésnél forduljon balra!
 Quinn egy pillantást vetett néma telefonjára. Néma volt, mert
kikapcsolta. Kocsiba ült, és ide autózott, anélkül, hogy bárkinek is szólt
volna róla. Nos, kivéve Cliffet, aki rendkívül megkönnyebbültnek tűnt,
amikor meghallotta, hogy ide készül. Megbeszélte a lánnyal, hogy
másnap reggel első dolga lesz találkozni vele.
Végül azonban Quinn nem várta meg a reggelt. Itt volt, s mintha
ólomsúly telepedett volna a gyomrára, a torkát páni félelem szorította,
és alig kapott levegőt. A feje úgy dübörgött, mint azon az éjszakán,
amikor Beth meghalt, és magára hagyta Quinnt, hánykolódva,
kétségbeesetten a legjobb barátja és bizalmasa nélkül.
Eltévesztette a kereszteződést.
– Újratervezés – közölte a GPS rendkívül elítélő hangon.
Quinn odanyúlt, és kikapcsolta az alkalmazást. Üdvözült csendben
befordult egy benzinkúthoz, és benzint valamint élelmet is tankolt.
Amikor a vásárolni kívánt dolgokat lerakta a pultra, hogy fizessen, a
benzinkutas felvonta a szemöldökét.
– Kihagyott vacsora, mi? Durva.
Quinn egy órája már megállt, és vett egy szendvicset, amit betudott
vacsorának, így ez igazából már a másodiknak számított – nem mintha
ezt be akarta volna ismerni.
– Igen – helyeselt. – Nagyon durva. Ismer jó hoteleket a városban?
– Hoteleket? – vigyorgott a fickó. – Nem.
– Moteleket?
– Persze. A Wild West fogadó itt van egy kicsit távolabb az út
mentén. Csak két és fél csillagos, de kísértetek járják, amitől szuper jó.
Hűha. Harminc perc múlva Quinn bejelentkezett a motelbe,
amelyről azt állították, hogy „egy darabka mennyország”.
Az aprócska szoba közepén állt – ami, csak hogy tisztázzuk, nem
egészen volt egy darabka mennyországnak nevezhető –, és körülnézett.
A falak alsó részét kerítéslécekből álló faburkolat borította, a felső
részét virágmintás tapéta, ami azonnal a régi vadnyugatot juttatta Quinn
eszébe. A bútorokat mintha egy tehervagonból szerezték volna, és a
szobát rusztikus tejeskannákba tett virágokkal, a falakat pedig 1900
körül készült körözési plakátokkal díszítették. Kopottas szoba volt, de
barátságos.
A falak határozottan vékonynak tűntek, mivel a hangok erősen
áthallatszottak. Quinn érzékelte, hogy csöpög a fürdőszobai csap, és a
pár a szomszéd szobában vitatkozik.
– Tévét nézel? – kiabált egy nő. – Megkértük anyámat, hogy egész
éjjel vigyázzon a gyerekekre, és te baseballt nézel?
– Ez csak a hosszabbítás – mentegetőzött egy férfi.
– Nem hiszem el, hogy ezért vettem fel ezt a morbid fehérneműt!
Quinn bekapcsolta a tévét, és felhangosította, hogy tiszteletben
tartsa az intim szférájukat, és ne hallja a fürdőszobából sem a csöpp,
csöpp, csöpögést. Odalépett a beépített fülkéhez, ami egy csinos kis
antik szekrénynek látszott. Vészjóslóan nyikorgott, ahogy kinyitotta, és
bekémlelt sötét belsejébe.
Kísérteties, állapította meg, és visszacsukta. Emellett, nem is marad
annyi ideig, hogy érdemes lenne kipakolnia a bőröndjéből. Csak aludni
akart, aztán felkelni, és reggel találkozni Cliff-fel, hogy az ügyvéd
válaszoljon néhány kérdésére. Aztán úgyis hazamegy.
Túl izgatott volt, hogy nyugovóra térjen, így leült az ágyra, és
elolvasta a fogadó brosúráját, amely tréfásan figyelmeztetett a házban
lakó szellemekre. 1892-ben az épület kocsma lehetett, és a
kocsmárosnét itt gyilkolták meg. Hm. Nem egészen esti mesének való.
Félretette a prospektust, és kávéfőző után kutatva körülnézett.
A tény, hogy egyetlenegyet sem talált, szinte megint pánikrohamot
idézett elő nála.
Aztán felnyitotta a laptopját, és újabb nehézséggel kellett
szembenéznie. Nem volt wifi. Felhívta a recepciót, felvilágosítást kért
tőlük, mire válaszul belenevettek a telefonba.
Remek. Akkor megfürdik, és kiáztatja magából a problémáit.
Lehet, hogy az egész éjszakát igénybe veszi, de egy próbát megér.
Kivéve. ..
Elfojtott egy sikolyt, és kimenekült a fürdőszobából.
A kádban ugyanis egy bogarat látott, amelynek rengeteg lába volt.
 Quinn érezte, hogy megint pánik lesz rajta úrrá, hatalmas, kövér
gombóc keletkezett a torkában, ami elzárta a légcsövét, mert mindenki
tudja, hogy a bogarak bolyban vándorolnak. Csakis az ostoba
egyedeket lehet elkapni. Az okosak meglapulva várják, hogy ő
elaludjon, és akkor indítanak támadást.
Remegő lábbal lerogyott az ágyra, majd hátradőlt, és a mennyezetet
bámulta. Ólmos fáradtságot érzett, nyilván idegi alapon, és ahogy ott
feküdt, arra gondolt, hogy talán leginkább egy italra lenne szüksége.
Mégpedig erősre.
Lehunyta a szemét, s már készült álomba szenderülni, de ott volt a
csöpp, csöpp, csöpögés.
És ki tudja, hány bogár kezdte meg a mozgósítást…
Talpra szökkent, és megragadta a telefonját. Tudta, hogy
gyengeségnek fog tűnni, de felhívja Brockot. Tudatnia kell vele, hogy
messzire menekült, de… ó, igen – nincs térerő. Körbesétált a szobában,
és a magasba emelte a telefonját, mintha áldozatot mutatna be a
mobilhálózat istenének.
Semmi.
Ez őrület. Ez a huszonegyedik század, ugyan hol nincs térerő? De
várjunk csak egy percig… az ablaknál észrevett egy felvillanó csíkot a
telefonján. Megvagy! Megragadta az egyetlen széket, az ablakhoz
húzta, ráállt, és a magasba tartotta a telefont.
Két egész csík.
Bingó!
S miközben ott állt, óvatosan egyensúlyozva a széken, a fejét, a
karját, meg a telefonját kidugta az ablakon, és tárcsázta Brock számát.
Háromszor kicsöngött, mielőtt a férfi felvette, és lihegve szólt bele:
– Dolgom van – mondta. – Visszahívlak…
– Brock, várj!
– Rendben – engedett, és hangja meglepettnek tűnt Quinn
hevessége hallatán. – Mi a helyzet?
– Olvastad az SMS-eimet?
Szünet következett.
 – Tartsd a vonalat – mondta, és Quinn forgatta a szemét.
Egy csomó SMS-t küldött, leírta neki az egész szörnyű, szomorú
históriát, és még csak el sem olvasta őket. Ez Brockra vallott.
Brock visszatért a vonalba:
– A francba – közölte.
– Igen. Tehát… Wildstone-ban vagyok.
– Micsoda?
– Inkább már ma eljöttem – magyarázta a lány.
– Egyszerűen csak fogtad magad, és elmentél? Egyedül? Mi a
francnak?
Quinn örömtelenül felnevetett.
– Hát nem értetted meg az SMS-eket?
– Megértettem, de Quinn, a családod, az igazi családod itt van L.
A.-ben, beleértve engem is. Holnap este el kell mennünk erre a hülye,
flancos munkavacsorára, és megígérted, hogy te leszel a plusz egy fő,
és úgy csüngsz majd végig rajtam, mintha én lennék a legjobb dolog a
streamelés óta.
Quinn elhúzta az arcától a telefont, rámeredt a kijelzőre, s közben
majdnem kiesett az ablakon.
– Nem hiszem, hogy figyelsz rám. Nem vagyok Quinn Weller!
Brock sóhajtott.
– Bébi, az vagy. Quinn Weller, tetőtől talpig.
– Hát nem érted? Olyan, mintha a saját történetem második
fejezetétől éltem volna csak az életem! Nincs meg az első fejezet! És az
előszó sem!
– Ne ragadtasd el magad! – tanácsolta Brock. – És ha megvártad
volna ezt a kötelező partit, utána elmentem volna veled.
Nem, nem jött volna el. Az egyetlen dolog, ami miatt Brock valaha
is elhagyta Los Angelest, az a munkája volt, és csakis akkor, ha ezt
kellett tennie.
– Akkor is ezt éreznéd, ha rólad és a te szüleidről volna szó? –
tudakolta Quinn. – És a te örökbefogadásodról?
Brock halkan nevetett.
 – Úgy érted, Mr. és Mrs. Robotról? – Régebben arról álmodtam,
hogy örökbe fogadnak.
Quinn lehunyta a szemét.
– Nos, lehet, hogy te igen, de én nem.
Brock sóhajtott.
– Tudom, Q. És sajnálom, tényleg meg kellett volna mondaniuk, de
azon nem változtat semmit, hogy te ki vagy. Semmit. Továbbra is okos,
vicces, és… bámulatos vagy.
Ez kedves volt tőle, és már kezdte volna mondani is neki, amikor
Brock folytatta:
– Hozd szépen haza azt a csinos kis hátsó feled – közölte. –
Szükségem van itt rád.
– Én nem… – kezdte, de Brock már nem volt a vonalban, akár a
gyér térerő miatt, akár azért, mert egyszerűen letette a telefont.
Quinn már épp kezdte visszahúzni magát az ablak bizonytalan
magasából, amikor meglátott egy fickót, aki akkor szállt ki egy
szerszámokkal megpakolt régi furgonból a hotel előtt. A karbantartó
srác. De várjunk csak egy percig – felismerte a hatalmas, öreg retriever
tulajdonosának hosszú, farmerbe bújtatott lábait.
Ez volt az ő titokzatos pánikroham-megmentője.
– Hé! – szólt le neki.
A fickó megállt a járdán egy lámpaoszlop alatt, de arckifejezését
árnyékolta a lámpa tölcsérszerűen rávetődő fénye.
– Heló! – köszönt Quinn, és talán soha, senkinek nem örült még
ennyire életében. – Emlékszik rám?
A félhomály ellenére Quinn látta, hogy a férfi szája szegletében
huncut mosoly bujkált.
Igen. Emlékezett rá.
– Van egy problémám – jelentette ki Quinn.
A férfi mosolya elhalványult.
– Jól van?
A lány úgy zihált, mint egy idióta.
 – Van egy nagy bogár a kádban, és csöpög a csap a fürdőszobában.
Tudna segíteni, vagy lejárt már a munkaideje?
A férfi tanulmányozta egy darabig.
– Hozok szerszámot, és mindjárt felmegyek – közölte végül. Quinn
figyelte, ahogy elsétál. Lehet, hogy nem találja az érzéseit, de úgy
tűnik, még mindig értékelni tud egy formás hátsó felet.
Jó tudni.
Öt perccel később egyszerű, határozott kopogás hallatszott az ajtón.
Quinn kinyitotta, majd hátralépett, hogy beengedje a férfit, ám az kint
maradt az ajtóban, a szerszámládával kezében.
– Mick Hennessey vagyok – közölte.
Ez nagyszerű, de most nincs idő a bemutatkozásra. Bogár van a
kádban!
– Örülök, hogy hivatalosan is találkozunk, Mick, de… – Ezzel a
fürdőszoba felé bökött.
A férfi úgy tett, mintha szalutálna, és beballagott a fürdőszobába.
Quinn nem mozdult, és a másodperceket számolta, miközben semmit
nem hallott.
– Elkapta?
– A bogarat? – tudakolta bentről Mick.
– Nem, az Egyesült Államok elnökét! Hát persze hogy a bogarat!
Az egyetlen válasz a vécéöblítő hangja volt, és Quinn pánikba esett.
– Először agyonütötte, ugye?
Mick kidugta a fejét a fürdőszobából, és rámosolygott.
– Talán amiatt aggódik, hogy visszaúszik, és beleharap az ön…
– Nem! Igen…
Mick megint eltűnt a fürdőszobában. Quinn újabb hangokat hallott,
amelyek reménykeltőén összefüggésben álltak azzal, hogy a férfi a
csapot szereli. Nem tudta megállni, hogy ne menjen oda, és ne
kukkantson be.
– Hol van a kutyája?
– Coop? Anyámmal. Itt lakik a városban, és pörköltet főzött. Úgy
látszik, nem nyomok annyit a latban, mint holmi marhapörkölt.
 Hanyatt feküdt, a feje és a válla beékelődött a mosdó alá, lábait
behajlította, mert teste hosszabb volt, mint a fürdőszoba. Pólót viselt,
rajta a felirat valami O’Riley’s nevű San Fransiscó-i pubot hirdetett,
aztán ez a póló felcsúszott, és felfedte csípőjére tolt farmerját, meg
lenyűgöző hasizmait, beleértve azt a V-izmot is, ami megőrjíti a nőket.
– Meg tudja javítani? – érdeklődött Quinn.
A férfi keze magabiztosan dolgozott a csavarkulccsal, aztán
kidugta a fejét a mosogató alól, és elmosolyodott.
Quinn alig érezhető remegést érzett a hasában, és a hasától lejjebb
is, ami sokként érte, és ledermesztette. Már régóta nem érzett
úgyszólván semmit, de még nem volt olyan régen ahhoz, hogy ne
ismerje fel, voltaképpen mi is ez.
Testi vágy.
Kitámolygott a fürdőszobából, hogy összeszedje a gondolatait. De
nem értett semmit. Fogalma sem volt, mi történik, vagy miért éppen
most, így az ágyon lévő bőröndjéhez lépett, csak hogy elfoglalja magát.
Hirtelen ötlettől vezérelve vágott neki a kalandos útnak Wildstone-ba,
és nem tervezte, hogy marad a másnap reggeli megbeszélés után.
De most rájött, leginkább időre van szüksége, hogy
szembenézhessen új életével. Maga felé húzta a bőröndöt az ágyon, és
beütötte a kódot, hogy kinyissa… de nem történt semmi. Nem nyílt ki.
Még egyszer megpróbálta.
Még mindig semmi.
Elvesztette a türelmét, mérgesen ledobta a bőröndöt a földre, majd
újra megpróbálta kinyitni.
Nem ment.
– A francba! – Belerúgott néhányszor, és ekkor történt valami.
Valami búgó hangot hallatott.
A bőröndjéből.
Quinn növekvő rémülettel bámulta, mert ez az elektromos
fogkeféje volt, annak kellett lennie, de bizonyára úgy hangzott,
mintha…
– A vibrátorában kezdenek lemerülni az elemek.
 E szavak Szolgálatkész Kapitánytól érkeztek, aki történetesen épp
az ajtófélfának támaszkodott, és szemlátomást ismét jól szórakozott.
– Ez a fogkefém! – erősködött Quinn. – Esküszöm!
– Elpirult – mosolygott Mick. – Bájos.
Quinn döbbenten próbálta újra kinyitni a bőröndöt, miközben a
búgás egy pillanatra sem maradt abba, mintha a fogkeféjét gutaütés érte
volna. Quinn a hátsó fogait porrá csikorgatva azért még egyet rúgott a
bőröndjébe.
A búgás azonban csak még hangosabb lett.
Mick halk – és szexi – nevetést hallatott. A francba!
Hihetetlen. Quinn kétségbeesésében a bőrönd tetejére állt, és le-fel
ugrált rajta. Ezzel ugyan nem hallgatott el a búgás, ám kinyílt a bőrönd,
és amikor a lány leugrott róla, a benne lévő holmik szanaszét repültek.
Ruhák, piperedolgok, fogamzásgátló tabletták, amelyeket görcsoldásra
hozott, mert egészen biztos volt benne, hogy szexeim nem fog…
minden kiborult belőle, kivéve a fogkeféje.
– Ó, istenem! – fakadt ki Quinn, és mindent összetúrt, hogy
megtalálja azt az átkozott dolgot, ami persze – hála nektek, Newton
törvényei – még mindig búgott. Amikor végül a kezében tartotta,
felemelte, és kifújt egy hajszálat immár verejtékező arcából.
– Látja? – kérdezte diadalmasan. – Nem vibrátor.
Mick, aki még mindig a Quinn Show-t figyelte, most
elmosolyodott.
– Okos dolog többfunkciós eszközt csomagolni.
A lány csak rámutatott, mivel nem tudott volna felelősséget vállalni
a szavaiért.
A férfi meg csak nevetett.
– Rossz napja van, mi?
Quinn sóhajtott, és visszadugta a fogkefét a bőröndjébe.
– El sem tudja képzelni.
– Tegyen egy próbát velem.
És talán azért, mert a férfi szemébe nézve nem látott benne mást,
csak őszinte érdeklődést – többek között –, fennhangon így szólt:
 – Kellemetlen híreket kaptam, veszekedtem a családommal, sokat
vezettem, és csak úgy tudtam használni a telefonom, hogy kilógtam az
ablakból. – Elhallgatott. – Talán kissé zaklatott vagyok.
– Ez néha megengedett, tudja.
– Igen. – De leginkább mélyen megbántottnak, magányosnak,
erőtlennek érezte magát, úgy érezte, hogy… nem önmaga. Ami igazán
nem volt meglepő, mivel szó szerint nem tudta magáról, hogy ki is ő
valójában.
– Nos, legalább a bogár eltűnt, és a mosdó meg van javítva. – Mick
eljött az ajtótól, és átvágva a szobán, indulni készült.
– Jó éjt! Ó, és ne foglalkozzon az éjszakai nyikorgó hangokkal.
– Nyikorgó hangokkal? – kérdezte Quinn a távolodó férfi széles
hátától. – Úgy érti… nyikorog a kísértetek miatt?
Mick hátrafordulva rámosolygott.
– Úgy értem, nyikorog, mert régi épület, és süllyed.
Így is lehet mondani.
– A fogkefét még mindig használhatja vibrátorként, hogy kellően
ellazuljon az elalváshoz.
A férfi szerencséjére e szavak után azonnal be is csukta maga
mögött az ajtót, így Quinn-nek nem volt alkalma rá, hogy meggyilkolja.
A lány mélyet lélegzett, majd hosszú, forró fürdőt vett az immár
bogármentes kádban. És nem, nem használta a fogkefét vibrátorként…
bár gondolt rá. Ehelyett inkább egy darabig valami felejthető
tévéműsort nézett, megette a táskájába rejtett tartalék csokoládét, majd
nyugovóra tért.
Aztán csak feküdt, és a szűnni nem akaró gondolatok megint ott
kavarogtak a fejében.
Miért nem mondott neki valamit Carolyn előbb?
Vajon hány egyéb titkot vitt magával a sírba?
Élesen, fájón tudatában volt annak, hogy mindez vélhetően örök
rejtély marad, aztán sóhajtva megfordult, és megpróbált elaludni.
Sokáig nem jött álom a szemére…
 5. Fejezet
Valahányszor erőtlennek éreztem magam,
anyám mindig azt mondta, jusson eszembe,
hogy a székletem egyetlen darabja képes eldugaszolni
egy egész csúszdaparkot.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

– Pszt. Quinn, ébredj!

Quinn nyújtózkodott, aztán kinyitotta a szemét, és elállt a lélegzete,
mert Beth-t látta maga előtt, ahogy keresztbe tett lábbal üldögél az ágya
végében csinos kis fehér nyári ruhájában, és a kedvenc jeges teáját
szürcsölgeti. Quinn megdörzsölte a szemét, de a húga – a halott húga –
még mindig ott volt.
– Csak álmodom – bizonygatta önmagának. – Az a kocka
csokoládé az oka, amit megettem lefekvés előtt.
– Igazság szerint befaltad az összes kockát – erősködött Beth.
Quinn egy pillanatra sem vette le a szemét Beth-ről, mert félt, hogy
a húga eltűnik.
– Nem értem – suttogta. – Honnan jöttél?
– A TARDIS-időgépből, a szekrényből – közölte Beth, és a válla
fölött odabökött az ártalmatlan bútordarabra. – Egyébként jó a hajad.
Quinn odanyúlt, és megtapogatta a haját, ami a „jó”-nak
nyilvánvalóan még a közelében sem volt.
– Nem használtad azt az olajos pakolást, amit adtam – korholta
Beth.
– Tudom, azóta nem használtam, amióta te…
– Elpatkoltam?
Beth megértően bólintott, és kortyolt egyet a teájából.
 – Nem tetszett, hogy így haltam meg. De valljuk be, ha már el
kellett jönnie az időmnek, jó, hogy egy autóbaleset során, azonnal
történt. Az egyik pillanatban még vezettem, együtt énekeltem a One
Directionnel – mellesleg nagyon hiányolom őket a másik pillanatban
pedig már nem éltem.
– Mert levetted a szemed az útról, hogy a telefonoddal foglalkozz,
és rátekeredtél egy fára – jegyezte meg Quinn. Talán kiabált is. – És a
One Direction felbomlott!
– Nos, ez szívás. – Beth barna szeme, amely annyira különbözött
Quinn mélykékjétől – hogyhogy ezt nem kérdőjelezte meg eddig? –
most nővére szemébe mélyedt. – De őszintén? Akkor jött el az időm,
Quinn. És tudod, kié nem jött még el? A tiéd.
– Rendben, legyen így! – Quinn megcsipkedte magát. – Au! –
jajdult fel pislogva, de Beth még mindig ott volt. – Ha ezt éreztem –
mondta lassan –, akkor ezt az egészet most nem álmodom, ugye?
Beth látványa már vibrált, ahogy lassan rámosolygott.
– Mennem kell. Vigyázz magadra, és szerezd meg, ami jogosan
téged illet! – Beth halványulni kezdett, de még visszatért: – Ó, és azt a
csinos srácot is!
– Várj! – kiáltotta Quinn, ahogy előreugrott. Leesett az ágyról,
aztán feltápászkodott, és körbeforogva minden zugba benézett. De a
szoba üres volt. A szekrényhez lépett, mély lélegzetet vett, és
kinyitotta.
De az is üres volt.
A húga eltűnt.
És már reggel lett.
Quinn visszahanyatlott az ágyra, és kirázta a haját az arcából.
– Kezdesz megőrülni.
Csengett a telefonja, és a lány szinte kiugrott a bőréből. Van térerő?
Mióta?
– Drágám – szólt bele az anyja, amikor Quinn felvette a telefont. –
Merre vagy?
 Mivel Quinn alig hallotta, így az ablakhoz ment, és kidugta a fejét,
hogy jobban értse, amit mond. Mindkét szülőjének SMS-t küldött,
amikor előző este megérkezett, de engedelmesen megismételte:
– Wildstone-ban.
– Jóságos ég, Quinn!
– Meg kellett tennem.
– Mikor jössz vissza?
– Nemsokára. – A parkoló zsúfolt volt, de Micknek, a csinos
karbantartó srácnak nyomát sem látta. Jobb is, nos, a haja miatt. –
Értesítelek majd.
Hosszú szünet következett.
– Édesem… tudod, hogy nem akartunk megbántani.
– Tudom. Csak minden összekavarodott.
– Nos, gyere haza, hogy kibogozhassuk.
– Hamarosan – ígérte Quinn. – Most mennem kell. Szeretlek, anya!
– Ezzel letette a telefont.
Egy perc múlva SMS-t kapott.

ANYA: Elfelejtettem mondani valamit! Tegnap az

élelmiszerboltban egy sorban álltam a legszebb emberrel.
Harvard. Jogász. Megmutattam neki a fényképedet, és
megadtam a számod.

QUINN: Anya, nem adhatod meg csak úgy a számom

idegeneknek!

ANYA: HARVARD.

Quinn bosszús és fáradt volt, de túlságosan izgatott is, hogy

visszabújjon az ágyba, így lezuhanyozott – félszemmel éberen lesve a
bogarakat –, majd felöltözött, és kiment a szobából.
 A földszinten a főbejáratnál büféasztalt állítottak fel. Lazán
megterítve. Kávé volt rajta meg mindenféle fánk. A lány kettőt kivitt
magával az autójához.
Számára a jó öreg Amerikai Egyesült Államok Los Angelesből,
New Yorkból és San Franciscóból állt, közötte pedig nem volt semmi,
kivéve némi szundikálást ezerötszáz méter magasságban. Quinn
ráébredt, hogy mindez vélhetően városi sznobbá tette, de igazság
szerint más helyet nem is ismert.
De Kalifornia középső partszakaszától, a gyönyörű, öreg
tölgyfákkal szegélyezett és széltében-hosszában elszórt tanyákkal
pettyezett, vég nélkül hullámzó zöld dombok látványától elakadt a
lélegzete.
Wildstone maga nem volt több, mint néhány utca a történelmi
belváros épületei között, amelyeket régi és új üzletek töltöttek meg: egy
művészeti galéria, egy kézzel készített ékszereket árusító üzlet, egy
fagylaltozó, egy fodrászat, egy grillbár meg egy vegyesbolt. Az üzletek
többsége kongott az ürességtől. Quinn látta, hogy próbálják
becsalogatni a turistákat, de még sokat kellett tenniük a cél érdekében.
Mivel a Cliff-fel való találkozásig volt egy órája, végigsétált
néhány mellékutcán, és talált egy Caro’s nevű régi kávézót. Az a
meghitt fajta volt, annak ellenére, hogy a semmi közepén állt. Quinnt
azonban korgó gyomra kiszállíttatta az autóból, mert a fánk
nyilvánvalóan nem bizonyult elegendő tápláléknak számára.
Ám kétségbeesetten állapította meg, hogy a hely zárva volt.
A francba! Quinn visszaszállt a kocsijába, beprogramozta Cliff
címét a nyavalyás GPS-be, és egy parányi, idősebb ház előtt állt meg
aztán a város szélén. Szerény tábla hirdette: CLIFFORD PORTER,
ÜGYVÉD.
Quinn kissé korán érkezett, de a titkárnőt már ott találta. A húszas
évei elején járó, zaklatottnak tűnő nőn fejhallgató volt, és ujját feltartva
a nyomtatójára bámult – ami csak villogott, de nem nyomtatott.
– A francba! – fakadt ki, és egy kicsit megütögette.
De továbbra sem működött.
 – Tudja, hogy ön siet – közölte Quinn. – Ezek mindig megérzik a
félelmet.
– Nyavalyás masina! – A nő levette a fejhallgatóját, és felsóhajtott.
– Elnézést, órám volt. Online pszichológia. Rémes. – Becsukta a
laptopját, és igyekezett lerázni magáról a problémát. – Rendben.
Ezennel átvedlek joghallgatóból ügyvédtitkárnővé.
Quinn elmosolyodott.
– Jó reggelt!
– Nos, ha ez valóban jó reggel volna, épp a Csendes-óceán déli
részén lennék egy szigeten, ahol Tom Hardy masszíroz. De ez egy
másik történet. Kelly vagyok, miben segíthetek?
– Mr. Porterrel van megbeszélt találkozóm – felelte Quinn. – A
nevem…
– Quinn – vágott közbe Kelly, s alaposan szemügyre vette, bár a
szeme továbbra is meleg és barátságos maradt. – Örvendek. Cliffnek
gyors elintéznivalója akadt, hamarosan visszajön, de addig is helyezze
magát kényelembe az irodájában.
Cliff irodája parányi volt, ám tetszetős. A falakat fényképek
borították, némelyikük évtizedekkel korábban készülhetett. Az egyiknél
Quinn megdermedt, majd közelebb hajolt hozzá. Úgy nézett ki, mintha
egy mostanában készült kép lett volna róla és Cliffről – kivéve, hogy
nem lehetett, két okból sem. Az egyik, hogy a férfi oly meghitten és
akkora szeretettel nézett rá, hogy elakadt a lélegzete. Másrészt, a
felvétel 1996-ban készült, amikor Quinn… tízéves volt.
– Ő az édesanyja – magyarázta az irodába lépő Cliff.
Quinn még mindig képtelen volt anyjaként gondolni arra a nőre,
akit csak Carolynként ismert, s megfordulva a férfira nézett.
– A férfi pedig… az ön édesapja?
Cliff elmosolyodott.
– Közel álltak egymáshoz. Én vettem át apám ügyvédi irodáját,
amikor néhány évvel ezelőtt nyugállományba vonult.
Quinn megállt.
– Ó, istenem. Akkor mi… testvérek vagyunk?
 ClifF elmosolyodott.
– Nem. Bár apám szerette az ön édesanyját. Ahogy a legtöbb Férfi.
Quinn ismét megnézte a képet, és tüzetesen megvizsgálta Carolyn
fiatalabb, boldogabb arcát.
– Carolyn nem viszonozta az érzéseit?
Cliff mellé lépett, és ő is tanulmányozni kezdte a képet.
– Nem volt az a fajta, akit korlátok közé lehetett szorítani.
– Akkor egyszerűen csak teherbe ejtették?
Cliff ránézett.
– Felteszem, kíváncsi az apjára.
– Enyhén szólva. Az égvilágon semmit sem tudok róla. Ismerte őt?
– Személyesen nem – felelte ClifF. – A neve Eric Madden. Profi
rodeós, legalábbis az volt, egészen addig, amíg ki nem öregedett belőle.
Még mindig ezen a vidéken él, de most az utazó séfjük lett. Ritkán jön
keresztül a városon, ha egyáltalán megteszi.
Quinn lába megremegett, így odatámolygott egy székhez, és
lerogyott rá.
– Egy séf.
– Igen. – ClifF töltött egy pohár vizet. – Úgy látom, kissé
megviseli. Sajnálom. Eric Maddent értesítették Carolyn haláláról, de
nem válaszolt. Akárhogy is, nagyon örülök, hogy meggondolta magát,
és eljött Wildstone-ba, hogy beszélni tudjunk a vagyonáról és az
örökségéről. Döntéseket kell hoznia.
– Nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni – figyelmeztette
Quinn. – Ez most csak egy tényfeltáró látogatás.
– Helyes. – Ezzel ClifF előhúzott egy mappát. – Itt van Carolyn
végrendelete. A hagyatéki vagyon tartalmaz bizonyos számú ingatlant.
Minden az örökösökre száll.
Quinn felkapta a fejét.
– Örökösök? Többes számban?
– Igen. Ezt próbáltam már elmagyarázni önnek. – Elhallgatott, és
szemében csendes együttérzés tükröződött. – Van egy húga, aki az
édestestvére, Quinn. A neve Tilly. Tizenöt éves, és most hoztam ide;
kint van, és azt várja, hogy találkozzon önnel.
Quinn csak bámult rá, és próbálta felfogni a bombaként robbanó
szavak értelmét. Van egy húga.
Van egy húga.
Elvesztette a húgát.
És most lett egy másik.
Forgott vele a világ, és nem tudta, hogyan kapaszkodjon meg
bármelyik érzésében is, amelyek fénysebességgel cikáztak át rajta.
Felállt, és az ajtó felé indult.
– Quinn…
Nem törődve Cliff-fel, kiment, és a hallban lassan körbefordult.
Nem látott senkit.
Kelly rontott be a bejárati ajtón, szemlátomást kifulladva. Kezét a
szívére tette, és zihálva vette a levegőt.
– Az a lány aztán tud futni. – Quinnre nézett. – Sajnálom. Tilly
nem fogadta túl jól, hogy van egy nővére. Elment.
Sajnálom. Elment…
A két szó rémítően, ijesztően, rémálomszerűen visszhangozta
azokat, amelyeket Beth balesetének éjszakáján mondtak neki, amikor
ott állt a baleseti sebészeten, és döbbenten bámult az orvosra.
Sajnálom. Elment…
– Elment? – ismételte most, összeszorult torokkal.
Kelly bólintott.
– Gyorsabb, mint én. Ráadásul, ő tud fára mászni, én pedig nem,
így…
– Melyik fára?
– Ezt hogy érti?
– Melyik fára mászott? – kérdezte Quinn sürgetően.
– Az utcánk végén lévő parkban van egy tölgyfaliget a játszótér
hátsó részén, és az egyik fán egy jókora lombház található, ahová a
tizenévesek szoktak bebújni, és mindenféle dolgot elrejteni –
magyarázta Kelly. – Tilly…
 Quinn már kint volt az ajtón.
A park felé vette az irányt, de aztán meg kellett állnia, hogy
előrehajolva levegő után kapkodjon. El kellene járnia egy nyavalyás
edzőterembe.
Amikor megtalálta a játszóteret, szeme a hatalmas tölgyfaligetet
pásztázta. Remek. Közelebb lépett, és megállt, hogy hallgatózzon.
De semmit nem hallott, csak valami zümmögést, amiről remélte,
hogy nem méhektől származik.
– Hahó!
Vészterhes csend, aztán:
– Menj innen!
Quinn mély lélegzetet vett, és azt mondta magában, hogy ez az ő
húga. A húga. Ő és Beth… nos, a mindent jelentették egymásnak, és ez
a mindent úgy hiányzott Quinn-nek, mintha egy végtagját veszítette
volna el. És Beth halála után aztán szándékosan távol tartotta magát
mindenféle szoros érzelmi köteléktől, mert többé nem tudta ugyanúgy
megnyitni a szívét, egyszerűen képtelen volt rá.
De Tilly nem kérte, hogy haljon meg az anyja, hogy egyedül
maradhasson a világban. Kihúzták a talajt a lába alól, és Quinn
bármennyire is el akart futni, nem volt képes rá. Megtalálta a fán a
lombházat, és megállt alatta. Nem látott létrát. Persze hogy nem, mert
ez megkönnyítette volna a dolgát, és isten őrizz, hogy valami könnyen
menjen.
– Quinn vagyok – mondta a fának.
– Tudom, ki vagy. Menj innen!
Megtehetné. Minden bizonnyal ez lenne a könnyebbik megoldás.
Sarkon fordulhatna, elsétálhatna, visszatérne Los Angelesbe, és hátra
sem nézne. Visszakerülne a mókuskerékbe, élete továbbra is egy
helyben futna, mindennap ugyanazt a kávét rendelné, és mindennap
ugyanazt a harcot vívná Marcellel, s közben egy pillanatra sem emelné
fel a fejét.
És már-már így is tett.
 De már elvesztett egy húgot egy tragédia miatt. Most nem akart
elveszíteni egy másikat is a saját gyávasága okán. Visszafogta hát
magát, felnézett, és egy piros cipőt látott, lazán lógó, kikötődött
cipőfűzővel. Tekintete aztán egy farmernadrágra vándorolt, majd egy
egészen parányi atlétatrikóra, végül egy olyan arcra, ami éppoly
döbbentnek tűnt, mint az övé.
És ami most dacosan, éktelen haraggal tekintett a világra.
– Csak menj! – mondta ez az arc. – Tudod, hogy ezt akarod.
Quinn-nek természetesen fogalma sem volt róla, hogy van egy
másik húga is, ám Tilly is ugyanolyan meglepettnek látszott.
És gondterheltnek is.
Ehhez még hozzájárult a tény, hogy a lány gyászolt, és ez
olyasvalami volt, amiről Quinn nagyon is sokat tudott. Tehát mély
lélegzetet vett, és így szólt:
– Nem megyek el. Legalábbis most még nem.
 6. Fejezet
Nem bánnám, ha valaki úgy nézne rám,
ahogy én nézek egy pizzát.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Ha azt mondanánk, hogy Tillynek rossz napja, rossz hete vagy rossz
hónapja volt, az kevesebbet mondana a valóságnál. De ahogy
lepillantott a lombház magasából, és ránézett egy arcra, ami nagyon
hasonlított a sajátjához, valahogy, annak ellenére, hogy alig kapott
levegőt, mégis sikerült megszólalnia.
– Nincs szükségem rád – fakadt ki, és nem örült, hogy a hangja
vékonynak, reszketőnek tűnt, olyannak, mintha sírt volna.
De nem sírt.
Legalábbis nem mintha beismerte volna.
Egy ideje már nem járt a lombházban. Azóta nem, hogy sok
problémája akadt az iskolában, amikor a lányok rosszindulatú szukák, a
tanárok semmirekellő alakok voltak, az anyja pedig egyfolytában
korholta a jegyei miatt, és ő leginkább láthatatlan akart lenni. S bár
mindennél jobban vágyott a szuperképességekre, beleértve a
láthatatlanságot is, soha nem kapta meg őket.
Így hát ide bújt, hogy eltűnjön a világ szeme elől. A fa magas és
szilárd volt, és mindig megvédelmezte őt. Kevinnek nevezte el.
Kevin többször segítette át a nehézségeken, mint bárki más, kivéve
az anyját.
Amikor először ült fel ide, az anyja nagyon megijedt, felhívta a
rendőrséget, és bejelentette az eltűnését. Amikor megtalálták, az anyja
fogott egy létrát, felmászott a lombházba, és könnyekkel a szemében
azt mondta:
 – Ne repülj el még tőlem, drágám, nem állok rá készen.
Ezután Tilly mindig elmondta az anyjának, ha bármikor is szüksége
volt a láthatatlanságra, és az anyja megértette.
De az anyja meghalt. Nem maradt senkije, akit érdekelt volna,
hogy ő eltűnt vagy sem. Különösen nem Quinnt, a titokzatos nővért,
akiről eddig azt sem tudta, hogy létezik.
– Nincs szükségem rád – ismételte.
– Nos, akkor rendben is volnánk – helyeselt Quinn. – Én sem
érzem úgy, hogy szükségem lenne bárkire. Le fogsz jönni, hogy
beszélhessünk?
– Nem.
– Van létra?
– Korhadt.
– Akkor rendben. – Tilly legnagyobb megdöbbenésére, Quinn nagy
levegőt vett, és elkezdett felmászni a fára. – Jóságos ég, ezek itt valami
egészen gigantikus méretű hangyák!
– És vannak gyilkos mókusok is – tette hozzá Tilly.
Quinn már majdnem egyméternyire lehetett a földtől, s most
ereiben megfagyott a vér. – Gyilkos mókusok?
– Halálpontosan céloznak a makkokkal – magyarázta Tilly. – És a
kamikaze kékszajkók is gonosz jószágok, úgyhogy csak vigyázz!
Quinn aggódva pásztázta a fát, Tilly pedig elnevette magát, hosszú
idő óta először.
– Félsz a mókusoktól és a kékszajkóktól?
– Természetesen nem – vágott vissza Quinn. – Én csak a gyilkos
mókusoktól és a kamikaze kékszajkóktól félek. Igazság szerint ott van
egy mókus, és épp engem bámul a mélyen ülő, ravasz kis szemével.
– Városi lány.
Quinn telefonja valamit jelzett.
Tilly felhúzta a szemöldökét, látván, hogy Quinn nem foglalkozik
vele.
– Ez csak egy értesítés, hogy a barátnőm, Skye kirakott egy szót a
Words With Friends játékban – magyarázta Quinn.
 – Words With Friends?
– Ez egy szókirakó játék, amit mobilon lehet egymással játszani.
Nagyon szórakoztató. Talán játszhatnánk majd valamikor.
– Azt hittem, csak az öregek játsszák a Words With Friends-t.
Quinn felhorkant.
– Valószínűleg el kellett volna mondanom neked, hogy a sértés
csak arra ösztönöz, hogy még kitartóbb legyek. – És e szavakkal
folytatta a mászást, miközben mormogott valamit a megszokott
kerékvágásról, meg a napi rutinról, meg hogy nagyon szépen köszöni,
de már ki akar kerülni a mókuskerékből.
Tilly a nyakát nyújtogatva figyelte, akarata ellenére lenyűgözve.
– Ó, a francba – jajdult fel most Quinn, először azért, mert a
nadrágja beleakadt egy ágba, és elszakadt, aztán meg amiatt, hogy
belement arccal egy pókhálóba, és break táncot járt, miközben lefelé
lógott a fáról.
Tilly megint felnevetett.
Quinn sóhajtott, és úgy háromméternyire Tilly alatt feladta –
irtózatos másfél méteres magasságban a földtől. De úgy gondolta,
mégiscsak szép teljesítmény egy vén tyúktól.
Felnézett Tillyre.
– Figyelj, talán nem a legideálisabb módja a találkozásnak, de
nekünk most ez jutott. Így hát… Szia! – Elhallgatott. – Felteszem, te
sem hallottál még rólam.
Tilly nem tudta palástolni meglepődését.
– Várj csak… te nem tudtál rólam?
– Még azt sem tudtam, hogy örökbe fogadtak, amíg Cliff meg nem
keresett, hogy anyám haláláról értesítsen. – Quinn szünetet tartott, és
gyengéden rápillantott. – Nagyon sajnálom, Tilly.
Mivel Tilly gombócot érzett a gyomrában, és elszorult a torka, ha
erre gondolt, csak megvonta a vállát, mintha az egész nem lenne nagy
ügy, pedig igenis az volt. A lehető legnagyobb ügy.
– Cliff azt állítja, anyánk el akarta mondani neked – folytatta
Quinn. – És nekem is. Csak nem volt rá alkalma.
 Remek, és most már a szeme is ég. De Tilly visszafojtotta a sírást,
és inkább előhúzta a telefonját, hogy elterelje a gondolatait. És persze,
ez egyszer nem kapott egyetlenegy SMS-t sem…
Kétségbeesésében felment a Snapchatre. Három barátja volt. Katie
napi rendszerességgel tett fel képeket a hülye macskájáról bébiruhában.
Aztán ott voltak Melanie közelről készített szelfijei, mindegyiken
ugyanúgy nézett ki azzal a nevetséges, túljátszott fintorával.
Dylan nem volt fent a Snapchaten.
Szörnyű. Igazából az iskolában kellett volna lennie, hogy
biológiából dolgozatot írjon, de gyűlölte a biológiát.
Gyűlölte.
Gyűlölte.
Gyűlölte.
De ez még annál is rosszabb. Az anyja ugyan beszélt Tillynek a
rákról három hónappal ezelőtt, de azt elfelejtette közölni vele, hogy
végstádiumban van. Meg azt is, hogy van egy nővére. Aztán egyszer
csak megtörtént a tragédia – egyszerűen csak fogta magát, és meghalt.
Nem volt szép tőle. Ez sem. Tilly azt akarta, arra volt szüksége, hogy
mindenki menjen a pokolba, és hagyják őt békén.
Átment az Instagramra, ám ott sem volt semmi. De a
hüvelykujjával mégis végigpörgette, és ez jó szolgálatot tett, hogy
figyelmen kívül hagyja Quinnt, amikor szeme megakadt egy poszton,
amit anyja egyik barátnője tett fel. Egy régi kép volt a két nőről, és
szélesen mosolyogtak rajta.
Be kellett hunynia a szemét, de még mindig felrémlett előtte az a
kép, ahogy az anyja koporsóját földbe teszik.
– Tilly…
– Tényleg te sem tudtál rólam?
– Nem. Ha én…
Tilly kinyitotta a szemét, és Quinn mélykék szempárjával
találkozott, ami nagyon hasonlított az övéhez, és hallani akarta… nos,
nem tudta, hogy mit. Valamit, amitől jobban érezné magát.
– Mit? – kérdezte aztán. – Mit csináltál volna?
 Quinn szólásra nyitotta a száját, aztán gyámoltalanul megrázta a
fejét, mintha nem tudná biztosan.
– Akkor miért jöttél ide? – érdeklődött Tilly. – Hogy kielégítsd a
kíváncsiságod? Nos, megtetted. Szóval, feltételezem, összefutunk majd
időnként. Vagy mindegy.
– Tilly. – Quinn hangja éppolyan bizonytalanságot árult el, mint
amit Tilly érzett. – Én is idegenül mozgok ebben a helyzetben. De
legalább megpróbálhatnánk, nem igaz? Soha nem késő pótolni az
elveszett időt.
De az. A múltat nem lehet megváltoztatni. Az anyja meghalt, és ez
így is marad. Tilly megint ránézett a telefonjára, és megnyitotta a
Facebookot, mert kétségbeesetten vágyott rá, hogy elterelje a
gondolatait, bár az ismerősei közül már senki nem használta az FB-t,
csak az öregek.
– Vissza kell mennem az iskolába.
– Elviszlek kocsival.
– Nem, nincs messze – tiltakozott Tilly. – Majd sétálok.
Quinn megbántottnak tűnt, de Tilly azt mondta magában, hogy nem
érdekli.
– Mit szólnál, ha felvennélek iskola után? – kérdezte Quinn. –
Elvihetnélek vacsorázni.
– Már vannak vacsoraterveim.
– Akkor reggeli, holnap iskola előtt – ajánlkozott Quinn, s
hangjában annyi reménykedés csengett, hogy szinte fájt hallania. –
Mielőtt visszamegyek L. A.-be.
Rendben, Quinn nem azért jött, hogy maradjon, hanem azért, hogy
tisztán lásson ebben az őrült ügyben. Ami tökéletesen megfelelt
Tillynek, mert ő nem akart így tenni, nem akarta jól érezni magát
semmitől, még ha talált is egy nővért, akire titokban mindig is vágyott.
Quinn folytatni készült a mászást, de egy méh zuhanóbombázást
hajtott végre, így inkább visított, és vadul csapkodni kezdett a szabad
kezével a levegőben.
– Te jó ég!
 – Ne mozogj! – utasította Tilly. – Nem fog bántani, ha egyszerűen
nem törődsz vele.
– Nem tehetem, allergiás vagyok rájuk! – Kiengedte halálos
szorításából a faágat, így mindkét kezét használni tudta, hogy
elhessegesse a méhet.
– Au! – jajveszékelt, és a homlokára csapott. – Megcsípett,
megcsípett!
– Hé – figyelmeztette Tilly. – Csak óvatosan, mert le fogsz esni a…
Quinn leesett a fáról. Mivel nem jutott túl magasra, nem kellett
olyan hosszú utat sem megtennie lefelé, de keményen megütötte magát
a földön, és mozdulatlanul feküdt.
Tilly rámeredt, és fentről figyelte, hogy lát-e életre utaló jeleket.
– Minden rendben?
Semmi válasz. És semmi mozgás sem, így Tillynek szinte elállt a
szívverése.
– Quinn?
Quinn szeme nyitva volt, és csak vakon bámulta az eget. Aztán a
szája megmozdult kissé. Olyan volt, mint egy hal, aki épp kiugrott az
akváriumból, és vissza akar menni a vízbe.
– A francba – mondta Tilly. – A fenébe. A rohadt életbe… Bravó,
lett egy nővéred, akit az első nap kinyírsz.
Tilly kibújt a lombházból, lecsúszott a fa oldalán, majd ugrott
egyet, és a hason fekvő Quinn mellett landolt.
– Hé, jól vagy?
Quinntől azonban továbbra sem érkezett válasz, bár az ujjai
megrándultak.
– Rendben, hívom a 911-et – közölte Tilly, és előhúzta a telefonját.
Soha nem csinált még ilyet, de a diszpécser nyugodt volt, ami segített.
Tilly megadta a baleset helyszínét, majd ismét Quinn fölé hajolt:
– Jön a mentő.
Quinn ujjai továbbra is mozogtak, mintha megpróbált volna
kivenni valamit a zsebéből.
– Kérlek, mondj valamit – könyörgött Tilly. – Eltörted a nyakad?
 Aztán észrevette, hogy Quinn homlokának közepén nagy piros folt
éktelenkedik.
Tényleg megcsípte egy méh.
Quinn-nek végül sikerült kihúznia a zsebéből, amit keresett.
– Nyisd ki – zihálta.
Tilly csak bámulta az élénknarancsszín kupakos, tamponméretű
hengert.
– Ez EpiPen1. – Quinn hangja elfulladt, mintha nem tudna elég
levegőhöz jutni.
És Tillynek eszébe jutottak nővére korábbi szavai. Allergiás a
méhekre. Tilly elvette az EpiPent, és vizsgálódva nézte.
– Mit tegyek?
Quinn a farmerjának gombjával és cipzárjával bajlódott, majd
küszködve letolta a combjáról, Wonder Woman alsóneműje alá.
Aztán megragadta az EpiPent, és beledöfte a combjába.
Tillynek be kellett hunynia a szemét, mert a tű látványa mindig
megrémítette, de szinte azonnal érzékelte, hogy Quinn légzése
megváltozott. És ráébredt, hogy Quinn azért kapkodott levegő után,
mert a torka kezdett összeszűkülni.
– Ó, istenem! – hajolt Quinn fölé. – Jól vagy?
– Jól leszek – felelte a nővére alig érthetően, mintha a nyelve
megduzzadt volna. – Ha lennél olyan kedves, és segítenél visszahúzni a
nadrágom, mielőtt bárki ideérne…
– Késő. – Cliff guggolt le melléjük, a segítségükre sietve.
Tillyt mélyen nyomasztották a látottak – Wonder Woman?
Tényleg? –, de a nővére csak nevetett.
– Feltételezem, jobb, mint a Hello Kitty tangám – jelentette ki.
– De komolyan – dorgálta Tilly –, abba kellene hagynod a
beszédet.

1
Rovarcsípések vagy marások, ételek vagy gyógyszerek következtében kialakuló anafilaxiás
sokk vagy allergiás reakció sürgősségi kezelésére lehet használni.
 A mentő beszáguldott a parkba, villogó lámpákkal, vijjogó
szirénákkal.
– Itt már nem sok beavatkozásra lesz szükség – közölte
mentegetőzve ClifF.
– Jól vagyok – hajtogatta Quinn még harminc perccel később is a
kórházban.
De nem volt jól. Bárki láthatta, hogy úgy festett, mintha elütötte
volna egy Mack kamion, és még mindig remegett az EpiPen injekció
hatalmas adrenalinlöketét követő levertségtől.
Tilly mellette állt, félig azért, mert aggódott a nő miatt, akit
eltökélten, egész lényével gyűlölni akart, mivel ez volt az egyetlen
dolog, ami elvonta figyelmét az anyja halála fölött érzett fájdalmáról,
félig pedig azért, mert ha visszament volna az iskolába, meg kellett
volna írnia a rettegett biológiadolgozatot.
– Tényleg jól vagy?
Quinnt meghatotta a kérdés.
– Tényleg jól, a rettenetes fejfájástól eltekintve.
Amikor Quinnt végül néhány órával később elengedték, Cliff
beültette őket az autójába, és Tillyt egyenesen az iskolába vitte, még
épp időben, hogy elérjék az utolsó órát – a biológiát. A francba.
Tilly Quinnhez fordult.
– Köszönöm, hogy nem haltál meg.
– Köszönöm, hogy segítettél nem meghalni.
Tilly bűnbánóan grimaszolt. Nem segített Quinn-nek. Igazság
szerint ő okozta ezt az egész galibát.
– Nem a te hibád – nyugtatta Quinn, nyilvánvalóan olvasva a
gondolataiban.
Pedig egyértelműen az ő hibájának tűnt. És volt még valami más is.
Igazából nem akart szabadulni neheztelésétől, hogy Quinn létezik, ám
az elmúlt órák páni félelme miatt egyszerűen elpárolgott belőle.
– Ki biztosít neked szállást? – kérdezte Quinn. – Ki gondoskodik
rólad?
 – Egy barátom – igyekezett Tilly a lehető leghomályosabb választ
adni, közben pedig elég komolynak látszani ahhoz, hogy Quinn ne
akarjon mélyebbre ásni, mert ez lett volna az utolsó dolog, amire most
szüksége volt.
Quinn hosszan nézte, és Tilly mindent elkövetetett, hogy
ártatlannak tűnjön. És boldognak. Ami jócskán meghaladta az erejét.
– Láthatlak még, mielőtt elmegyek? – kérdezte Quinn. – Ha nem
ma este, akkor holnap reggel, iskola előtt?
Rendben. Ez emlékeztető volt, hogy Quinn elmegy.
– Talán – engedett Tilly. – Ha megígéred, hogy nem esel le a fáról,
és nem lesz megint szükség a 911-re.
Quinn halványan elmosolyodott.
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
 7. Fejezet
Az életnek bárom szakasza van:
1. Születés.
2. MI A FRANC EZ?
3. Halál.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn figyelte, ahogy Tilly belép a középiskola kapuján, majd

felsóhajtott.
– Ez sikerült.
Cliff higgadtan ült a volánnál.
– Nem ment olyan rosszul, mint gondolja.
– Mégis, hogy jutott erre a következtetésre? Ugyanis Tillyt egy
parkon át üldöztem, úgy másztam fel a fára, akár egy lesvadász, és
ahelyett, hogy összebarátkoztunk volna, mint lánytestvérek, bolondot
csináltam magamból, megcsípett egy méh, leestem a fáról, és szinte
halálra rémítettem a húgomat.
– Elérte nála, hogy ne csak önmagával foglalkozzon – magyarázta
Cliff. – Megértette vele, hogy nincs egyedül. Tillynek segítenie kellett a
nővérének, és ez, akár tudatában van, Quinn, akár nem, olyan köteléket
alakított ki kettejük között, amit egy előre megbeszélt találkozó az
irodámban soha nem érhetett volna el.
Quinn sóhajtott.
– Sokat tud a tizenéves lányokról?
– Hogy tudok-e? Igen. Megértem-e őket? Nem. – Az ügyvéd vállat
vont. – Vannak lánytestvéreim. Tilly nehezen viseli az édesanyjuk
halálát, és nem állt még készen a találkozásra.
Nos, akkor már kerten vannak.
 – Tilly azt mondta, egy barátjánál lakik. Miért nem egy másik
családtagnál? Nagyszülőknél, nagynéniknél, nagybácsiknál,
unokatestvéreknél. ..? – Quinn hangja elhalkult, ahogy Cliff megrázta a
fejét.
– Nincsenek más vérrokonai – közölte. – Mindkét szülőjük egyke
volt.
Ennyit az új életével való szembenézésről.
– Tehát melyik barátjánál lakik, és ott minden rendben van vele?
– Carolyn szomszédjánál és exbarátjánál, Chucknál. Ő
gondoskodik róla, ahogy eddig is tette. Ő ugyanis a gyámja.
Quinn Cliffre meredt.
– Azt állítja, hogy Carolyn a lányát egy exbarát felügyeletére
bízta? Az isten szerelmére, Tilly nem egy érmegyűjtemény vagy
műalkotás!
– Nem, valóban nem az – értett egyet Cliff. – Carolyn… bonyolult
volt. Nagyon szerette Tillyt, és fájón tudatában volt annak, hogy a
lánynak nem sok választása lesz, ha vele történne valami. Amikor
értesült a diagnózisról, tudta, hogy meg kell hoznia néhány döntést, de
azt hitte, van még ideje. – Cliff megrázta a fejét. – Aztán kiderült, hogy
épp időből nem jutott elég neki.
– Tehát nem készített végrendeletet? Úgy értem, még néhány sor is
megfelelne. Mint például, „Szia, Quinn, régóta nem láttalak, de úgy áll
a helyzet… haldoklom, és néhány dolgot örökül hagyok neked,
beleértve egy húgot is. Szeretettel, az igazi anyád. ”
– Foglalkozott ezzel, de senki nem sürgette. És igenis készített
végrendeletet, csak nem aktualizálta – tette hozzá Cliff. – Mindent önre
és Tillyre hagyott. Azt azonban nem tette meg, hogy röviden
rendelkezzék Tilly felügyeletéről, abban az esetben, ha még kiskorú
lenne, amikor Carolyn meghal.
Quinn döbbenten, kétségbeesetten sóhajtott.
– Meglehetősen nagy figyelmetlenség, nemdebár?
– Mint mondottam, foglalkozott ezzel, de nem volt sok választása.
Nem hagyhatta Tilly felügyeletét önre, hiszen nem is voltak
kapcsolatban, illetve nem tudta, hogy ön jó választás lenne-e. Chuck
bizonyult az egyetlen lehetőségnek.
Quinn olyan hangot hallatott, amely reményei szerint rémületéről,
elégedetlenségéről és csalódottságáról árulkodott.
– Nem olyan különös, mint gondolná – vélekedett Cliff. – Chuck
már sokszor viselte gondját Tillynek, amikor Carolynnak rákkezelése
volt. Jól ismerik egymást. Mondanám, hogy azzal orvosolhatná a
helyzetet, ha átvenné tőle a felügyeletet, Quinn. Chucknak tökéletesen
megfelelne.
Quinn felé fordult és ránézett. Látta a férfi arcán, hogy nem próbál
az együttérzésére hatni. Cliff őszinte volt, és egyszerűen csak a
munkáját végezte.
– Tilly nem akar tőlem semmit – jegyezte meg aztán.
– Tilly tinédzser, Quinn. Ebből adódóan nem akar semmit senkitől,
aki nem tinédzser. Ön megváltoztathatná az életét.
De vajon képes lenne rá? A munkája több mint háromszáz
kilométernyire volt innen. Ahogy a lakása, az egyetlen barátja és a
családja, akiket valaha is ismert. Ilyenformán tehát nem, nem tudta,
hogyan lenne képes orvosolni a helyzetet.
– Hogy van a feje? – érdeklődött Cliff.
– Össze van zavarodva.
– A méhcsípésre értettem, de jó tudni, hányadán állunk.
Ó! Rendben. Quinn halkan felnevetett, és megérintette a homloka
kellős közepén éktelenkedő duzzanatot, ami olyan volt, mint egy nagy,
kövér, stressz okozta pörsenés. Fájt.
Az utóbbi időben sok időt töltött fásultan, de ez az egész most
olyan kábulatot okozott, mint egy Novocain injekció. Jelen pillanatban
semmit nem érzett valóságosnak. Olyan volt, mintha a saját élete
filmjét nézte volna. Kár, hogy nem állhat fel csak úgy egyszerűen, és
sétálhat ki belőle.
– Gondolkodnom kell.
– Természetesen. – Cliff behajtott a Wild West fogadó parkolójába,
és Quinn felé fordult. – Tudnia kell, hogy a végrendeletben említett
örökség két egyenlő részben önre és Tillyre száll. Ez egy kis kávézót és
egy házat jelent. Mindkettővel van munka. – A férfi a telefonján
mutatott egy képet, Quinn pedig a kijelzőre meredve felismerte a
Caro’s kávézót, azt a helyet, amely mellett elhajtott aznap reggel.
– Zárva van.
– Carolyn halála óta – magyarázta Cliff. – Jó lenne újra megnyitni,
egyfelől a pénzért, amit kitermel, másrészt a városiak miatt, akik
hiányolják a konyhát. Talán fontolóra vehetné, hogy ideköltözik…
Quinn megrázta a fejét. Nem fog megtörténni. Annak ellenére,
hogy mérges volt, hogy úgy érezte, elárulták, és kellemetlen
meglepetésként érte örökbefogadásának a híre; az élete valójában Los
Angeleshez kötötte.
– Hazamegyek, Cliff.
– Ma?
– Így terveztem.
Cliff nem válaszolt, de nyilvánvalóan csalódottnak látszott. És hé,
nem ő bizonyult az egyetlennek. Quinn is igencsak csalódott
önmagában.
– De megkérdeztem Tillyt, hogy holnap viszontláthatom-e.
Amit még nem közölt Brockkal, a szüleivel és a főnökével sem…
Egyikük sem fogja méltányolni a döntést. Valódi világa, az élete
három órányira délre várja.
Vagy nem várja, a körülményektől függően. Quinn-nek fogalma
sem volt, hogy Wade miként fog reagálni, ha kér tőle még egy
szabadnapot, azt viszont tudta, hogy Brock meg a szülei mit szólnak
majd hozzá.
– Még egy itt töltött éjszaka kezdetnek jó – állapította meg Cliff. –
Alhat egyet erre az egészre.
Quinn-nel forgott a világ, ahogy a szobájába lépett, ahol gyenge
volt a térerő, csöpögött a fürdőszobai csap, bogarak bukkantak fel
váratlanul, talán egy szellem is. A lány az ágyra rogyott.
 – Hihetetlen ez az egész! – lelkendezett Beth izgatottan, ahogy ott
gubbasztott a tévé tetején, de mintha benne lett volna a tévében is, s
mivel sík képernyős volt, kiváló teljesítménynek bizonyult.
– Komolyan? – kérdezte Quinn, kezét kalapáló szívére téve.
– Tilly szép!
– Tilly dühös.
– Az is – engedett Beth együttérzően. – Amit, tudom, meg is értesz.
Quinn Beth-re nézett, és úgy érezte, elszorul a szíve.
– Rajtad van a pulóverem.
– Nos, épp azért loptam el évekkel ezelőtt, hogy viselhessem –
jelentette ki. – Amúgy pedig nekem jobban áll.
Ez csak a képzeleted szüleménye, mondta magában Quinn. Ez lehet
az ok vagy az, hogy stroke-kot kapott.
De ettől függetlenül, annyira Beth-re jellemző mondat volt, hogy
Quinn elnevette magát. A két év alatt soha nem hiányolta még annyira
Beth-t, mint e pillanatban.
– A legkevésbé sem rémít meg a tudat, hogy többé nem vagyunk
édestestvérek?
Beth mosolya elhalványult.
– Quinn – mondta félelmetes szelídséggel. – Teszek a vérségi
kapcsolatra. Te vagy, és mindig te leszel a nővérem. Testestől-lelkestől.
– Beth látványa már vibrált, aztán halványulni kezdett. – Kaptál még
egy esélyt. Engedd be ezt a lányt… Engedj be valakit…
Azzal Beth eltűnt.
– A francba! Legközelebb én fogok meghalni először, és én
kísértelek téged! – kiáltotta Quinn, aztán sóhajtott és körülnézett. Úgy
alakult, hogy megéhezett, miközben egy kísértetjárta fogadóban lakott,
és a halott húga háborgatta. Megint fel kellett állnia az ablak melletti
székre, hogy használni tudja a telefonját, és megnézze, milyen ételt
kaphat Wildstone-ban.
A válasz egyszerű: semmilyet. Az ember nem kaphat semmit
Wildstone-ban.
 És ez most már hivatalos. A Marson volt. Ahogy Quinn még
mindig a széken állva, bizonytalanul kihajolt az ablakon a térerő miatt,
a szexi Mick Hennessey-t vette észre, ahogy ismét végigsétál a
parkolón, így legalább ennyi történt. A nap nem bizonyult teljes
katasztrófának.
Coop mellette lépkedett. A kutya pórázon volt, de a végét a
szájában tartotta. Mick pedig, aki remekül mutatott sötét
napszemüvegében, ezúttal egy másik farmerjában és széles vállán
csábítóan feszülő pólójában, felnézett. Amikor meglátta Quinnt, a feje
tetejére tolta a napszemüvegét, és tekintetük egymásba mélyedt.
Egy pillanatig Quinn szíve a változatosság kedvéért valami mást
tett, és nem sajgott. Szinte kiugrott a helyéből. A lány kétkedőn
csóválta a fejét. Mi a csudáért reagált most a szíve, ennyi idő után? És
miért nem Brocknál történt, akivel, ha ki is léptek a kapcsolatból, még
mindig jól érezte magát?
Miért kellett egy vadidegennek lennie helyette? Nem volt értelme.
Különösen, hogy az elmúlt két évben semmit nem érzett, de
valahányszor ez az ember ránézett, olyan bizsergés futott végig rajta,
mintha az ujját egy lámpafoglalatba dugta volna.
Mick befordult a sarkon, majd eltűnt szem elől, Quinn pedig
sóhajtott, és hálás volt, hogy a férfi okosabbnak bizonyult nála.
Két perccel később azonban kopogtattak az ajtón. Quinn tétovázott,
majd szemét a kémlelőlyukhoz tette, remélvén, hogy Beth rendelt neki
pizzát a túlvilágról.
De nem pizza volt.
Hanem Coop.
És a gazdája, Mick.
Amikor Quinn kinyitotta az ajtót, Coop a tomporán ült, kivette a
pórázt a szájából, és lihegve a lányra villantotta mosolyát.
Mick azonban nem zihált, és nem is mosolygott, de átnyújtott neki
egy Yerizon mobilnet-sticket.
 – A jelszavam CoopForPresidentI01 – közölte. – Nagybetűvel
minden szó elején. Így internethez juthat, anélkül, hogy halálos
veszélynek tenné ki magát, miközben kilóg az ablakon.
Quinn megsimogatta Coop fejét, aztán a mobilnet-stickre bámult,
meghatódva Mick nagylelkűségétől.
– Ez… túlontúl kedves öntől.
Coop hatalmas körméretével a lánynak dőlt, s csaknem felborította.
Mick gyengéden oldalba bökte a kutyát.
– Hátha szüksége lesz rá egy újabb vészhelyzet esetén – jegyezte
meg aztán.
– Újabb vészhelyzet?
Mick a lány homlokán éktelenkedő jókora piros foltra emelte
tekintetét, s Quinn csak remélni tudta, hogy immár méhcsípésnek
látszik, és nem egy hatalmas pattanásnak.
– A hírek gyorsan terjednek Wildstone-ban – magyarázta Mick.
– Hogyan? – kérdezte Quinn meglepetten. – Hogyan terjednek
internet nélkül?
Mick mosolygott.
– Ehhez nincs szükség internetre egy ilyen városban. – Fejével a
stickre bökött. – Tartsa meg, amíg haza nem megy.
Ez a gesztus volt a legkedvesebb dolog, amit az utóbbi időben
tettek vele, és érezte, hogy elszorul a torka. Nyilvánvalóan egy
pillanatra volt attól, hogy elveszítse az egész nyavalyás lélekjelenlétét.
De nem engedte, hogy – ismét – megtörténjen ennek az embernek a
társaságában, így csak bólintott.
– Köszönöm.
Mick biccentett, majd ránézett elbóbiskoló, immár horkoló
kutyájára.
– Coop. Indulunk.
Coop azonban nem mozdult.
– Wildstone-ban nem lehet ételt rendelni elvitelre – folytatta Quinn,
mert hirtelen nem akarta, hogy a férfi elmenjen.
 – És autós rendelés sincs. Ha enni szeretne, ott van a Whiskey
River. Ez egy grillbár, és általában nyitva van…
Ránézett az órájára.
– …mostanáig.
– Általában?
Mick halkan felnevetett.
– Nos, ez Wildstone, itt az időt mindig egy kicsit rugalmasan
mérik. De öt óra van, úgyhogy lehet még esélye.
– Nem létezik, hogy öt óra van, hisz épp csak az imént értem ide,
és akkor két óra volt.
Mick furcsa pillantást vetett rá.
– Talán elszundított.
Quinn az ágyra nézett, amelyen valóban volt egy Quinn-méretű
bemélyedés az ágytakarón.
Vajon álmodta volna Beth látogatását, vagy megőrült?
– Jól van? – kérdezte most a férfi.
– Igen – intézte el Quinn egy vállrándítással. Aztán fontolóra vette,
hogy meghívja egy italra, hogy megköszönje az előzékenységét, s
közben azon tűnődött, vajon akár csak feleannyira is ellenállhatatlanul
vonzónak találja-e őt a férfi, mint fordítva? De mielőtt bármit is
mondhatott volna, Mick hátralépve biccentett, s már el is tűnt a hallban.
Ennyit az ő ellenállhatatlanságáról.
Amint egyedül maradt, arra használta a mobilnet-sticket, hogy
ellenőrizze a telefonját. Három hangüzenete volt. Az egyik Skye-tól
jött:
– Hívj, amikor hazaérsz, hogy megbeszéljük a történteket.
A következő a szüleitől érkezett, akik csalódottak voltak, hogy még
nem tart hazafelé, a harmadik pedig Brocktól, aki szintén csalódott, de
már-már ideges is volt.
Quinn úgy gondolta, az SMS jobb, mint a hívás, így írt Skye-nak
meg Brocknak, és tudatta velük, hogy még egy éjszakát Wildstone-ban
tölt. És aztán csoportos Facebook-üzenetet küldött az anyjának meg az
apjának, ami nem ment olyan simán, mint remélte.
 QUINN: Senki ne essen pánikba, de maradok még egy éjszakát.

APA: Ellenőrizted az olajszintet az autóban?

ANYA: Ne is figyelj apádra! Ha te ellenőrződ az olajszintet,

összekened a ruhádat. Kérj meg valakit a benzinkútnál, hogy
segítsen neked. Van elég pénzed? Talán oda kellene mennünk.

QUINN: Ellenőrzöm az olajszintet, és van elég pénzem. Ne

gyertek ide, jól vagyok. Jól vagyunk. Sajnálom, hogy
kiborultam, de egyszerűen megdöbbentem. De már feldolgozom.

ANYA: Fel tudnád itt dolgozni, velünk? Mert mi megértjük a

kiborulásodat. Tényleg. Elfogadom, hogy… megkérdőjelezhető
volt a döntésünk, hogy ne mondjunk el neked bizonyos dolgokat, de
hidd el, örökbefogadásod időszakában csak annyit tudtunk, hogy a
sajátunkként szeretünk téged. Ennyi. S talán túlságosan is meg
akartunk óvni ettől, de semmi nem változott. Most is a sajátunkként
szeretünk. Mert az is vagy.

APA: Ahogy anyád mondta.

QUINN: Mindkettőtöket szeretlek. Hamarosan telefonálok.

ANYA: Holnap. Holnap telefonálj!

QUINN: Holnap telefonálok.

És fog is. Emlékeztetnie kellett magát, hogy nem ő az egyetlen, aki

elvesztette Beth-t. És megértette, hogy a szülei nem akarják őt is
elveszíteni. Nem mintha így történne. Egyszerűen csak szüksége van
egy kis időre, hogy újra felépítse a köztük lévő bizalmat.
Talán kicsit többre.
 Aztán felhívta Wade séfet, és a körmét rágva várta, hogy felvegye a
telefont, miközben azon tűnődött, hogyan tudná megtartani a munkáját
kétszáz mérföld távolságból.
Wade séf nem vette fel.
Nem jó jel. Zavart hangüzenetet hagyott neki, és erősen remélte,
hogy nem épp kirúgni készül őt.
Amint letette a telefont, Brock hívta.
– Hogy érted, hogy még nem jössz vissza? – érdeklődött.
– A húgomról van szó…
– Beth-ről?
– Tillyről.
– Arról a tizenöt évesről, akit az SMS-eidben említettél? Mi van
vele?
– Annyira… egyedül van.
– Aha, elég nehéz lehet neki. Sajnálom a kölyköt, de… várjunk
csak! Azt akarod mondani, hogy hazahozod magaddal?
– Ez olyan megdöbbentő lenne?
Brock kajánul felnevetett.
– Hát hogy a francba ne lenne az? Talán elfelejtetted, hogy félsz a
gyerekektől?
– Nem, én a te kétéves iker unokaöcséidtől félek – helyesbített
Quinn. – Ők meg vannak őrülve.
Ám az igazat megvallva, valóban nem tudott rémisztőbbet
elképzelni annál, mint hogy magára vállalja Tilly gondjának terhét,
magára vállalja ezt az egészet. De azt sem, hogy csak úgy egyszerűen
elsétáljon.
– A tinédzserek egészen másfajták – vélekedett Brock.
– És?
– És ez a te kihívásod, de én benne vagyok!
– Benne, mint…?
– Mint bármi, ami visszahoz az életbe, vissza egy kapcsolatba.
– Benne vagy – ismételte Quinn döbbenten. – Hogy visszatérj egy
kapcsolatba.
 – Igen – bizonygatta Brock. – Előre jelzem, hogy isten bizony,
kitomboltam már magam. Csak egy percet kellene adnod, hogy
felkészülhessek. – Elhallgatott. – Vagy kettőt. Maximum.
Quinn várta, hogy érezze Brock szexuális kicsapongásainak
fájdalmát, ám mielőtt megtörténhetett volna, Brock folytatta:
– Nézd, bébi – s hangja most komolyabban csengett. – Őszintén?
Reméltem, hogy történik valami, és jobban leszel.
– Remélted – vágott vissza Quinn –, miközben megdugtál mindent,
ami mozog?
– Nos, azért nem mindent. És úgy vélem, az a lényeg, hogy most itt
vagyok neked, bármit is akarsz. Csak gyere vissza.
Los Angelesbe. Ahol az élete volt. Észszerű ajánlatnak tűnt. Tilly
azonban itt volt, és Quinn nem gondolta, hogy csak úgy felkaphatja, és
Los Angelesbe viheti a tanév közepén.
– Mi van, ha itt maradok egy darabig? – tudakolta aztán. El sem
hitte, hogy a kérdés kiszaladt a száján.
Brock oly hosszan hallgatott, hogy Quinn eltartotta a fülétől a
telefont, hogy ellenőrizze, vonalban van-e még.
– Halló?
– Itt vagyok – felelte Brock. – Mennyi időt jelent az egy darabig?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Quinn, egészen megrendülten.
– Quinn – mondta Brock lassan –, a mi ügyünk, a te meg én… soha
nem foglalta magában L. A. elhagyását.
Bár Quinn tudta, a szíve mégis összeszorult egy kicsit.
– Először is, soha nem mondtam, hogy elhagyom L. A.-t… És
másodszor… én vagyok tehát számodra az Egyetlen, de csak akkor, ha
hajlandó vagyok L. A.-ben maradni? Ez a feltételed?
– Szeretlek, Quinn. De szeretem a munkámat is. Nagyon fontos
számomra. Tudod jól.
Quinn jól tudta. És valami mást is tudott.
– Nem hiszem, hogy ez működni fog – suttogta.
Súlyos csend következett.
– Tehát Wildstone-ban maradsz.
 – Nem. Nem – ismételte a lány lágyabban. – De nem erről beszélek.
Nem tetszik az ultimátumod.
– Lehet, hogy így van – felelte Brock –, de az is lehet, hogy
egyszerűen csak kifogásokat keresel, ahogy két éve egyfolytában ezt
teszed.
Quinn hosszú lélegzetet vett, próbált megnyugodni. De nem tudott.
– Sajnálom, ha úgy érzed, hogy vártál rám, de mi soha nem
állapodtunk meg ebben. Tudod, hogy problémám volt az
érzelmeimmel, érzéseimmel.
– Két éve – ismételte Brock.
– Hagyd abba! Azért olyan sokáig nem vártál rám, és nem
epekedtél értem. Te éppenséggel… kitomboltad magad.
– Quinn…
– Nem. – Ismerte Brocknak ezt a hangját, ezt a túlontúl higgadt,
józan hangszínt, és nem kért belőle. – Talán most nekem kellene
kitombolnom magam. Erre még nem gondoltál?
A férfi nem szólt egy darabig, feldolgozta a hallottakat.
Gondolkodott.
Amit Quinn hirtelen zokon vett.
– Mennem kell.
– Ne hamarkodj el semmit, bébi!
– Hahó, hát nem ismersz engem? – kérdezte Quinn. – Egy évbe
telt, mire eldöntöttem, melyik lakást vegyem meg!
– Ez igaz – értett egyet Brock. – És mindössze egy órával azután,
hogy megdöbbentő híreket kaptál, kocsiba vágtad magad, és innen
háromórányira északra autóztál, anélkül, hogy bárkivel is közölted
volna.
Quinn megrázta a fejét.
– Nem érted, hogy mi folyik itt.
– Gyere haza, és mondd el!
Quinn egy pittyegést hallott.
– A francba – fakadt ki Brock. – Kaptam egy hívást, fogadnom kell
– magyarázta mentegetőzve. – Még visszatérünk erre, rendben?
 – Persze.
– Ne hisztizz, mintha nem érdekelne semmi, vagy nem éreznél
semmit, mert nyilvánvaló, hogy megint kezded mindkettőt.
– Én is megyek – felelte Quinn. – Rossz a vétel.
Ezzel kikapcsolta a mobilnet-sticket, és hagyta, hogy a nyamvadt
internet szétkapcsolja őket.
Ám előtte még megkapta Wade séf SMS-ét:

Ne aggódj, Marcel helyettesít.

Nem egészen volt zene Quinn füleinek…

 8. Fejezet
A dolgok, amelyek bosszantanak:
1. Érzések
2. Emberek
3. Alapvetően minden, úgyhogy fogalmam sincs,
miért kezdtem a listát…
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Tizenöt perccel később Quinn a Whiskey Riverben ült a hőn vágyott

itallal. Nem ivott sokat. Először is, mert nem bírta az italt. Másodszor
pedig, mert általában inkább étel formájában vitte be a kalóriákat.
De az elmúlt vacak hét alkoholért kiáltott. Tekintete a pulton lévő
szórólapra esett, ami a „Csapos különlegességei”-t reklámozta, így
Quinn rendelt egyet.
– Amilyen napja volt ma, jó választás – jegyezte meg a szemrevaló
csapos, egy kacsintás kíséretében.
Quinn ellenállt a kísértésnek, hogy eltakarja a jókora piros
méhcsípést, amiről tudta, hogy még mindig ott éktelenkedik a homloka
közepén, és elfordult, hogy szemügyre vegye a tömeget.
A zene meglepően jónak bizonyult, s Quinn csak ott ült, és magába
szívta a könnyed nevetést meg a beszélgetésfoszlányokat maga körül.
Mire aztán kinyílt az ajtó, és nem más lépett be rajta, mint maga Mick
Hennessey, a karbantartó srác, a gondolatolvasó, a Levi’s farmer
elképesztő töltőanyaga, addigra Quinn már tökéletesen ellazult.
Vagy legalábbis úgy gondolta. Mert a hatalmas termen át Mick
tekintete találkozott a lányéval, és Quinnt mély, belülről kifelé jövő
nyugalom töltötte el, ha ennek egyáltalán volt értelme. Ez tűnt a
legfurcsábbnak az egészben.
 A csapos bonyolult kézfogással köszöntötte Micket, amit aztán
hátba veregetős, férfias ölelés követett.
– Kezd úgy kinézni, mintha ragaszkodnál hozzánk – állapította meg
a csapos.
– Dehogy – felelte Mick. – Isten ments!
A csapos vigyorgott.
– Ó, ugyan már, ember! Tudod, hogy hiányoltál minket.
– Megint csak: isten ments!
– Visszavonom, és az első kör az enyém.
Mick azonban néhány bankjegyet dobott az asztalra, a csapos pedig
drámaian felsóhajtott. Mick tekintete találkozott a lányéval, ahogy
elindult felé.
– Ragaszkodik? – tudakolta aztán Quinn, nyilvánvaló
kíváncsisággal pillantva rá.
A férfi vállat vont.
– Hosszú történet.
– Valóban?
– Valóban. És olyasféle, amit ugyanúgy nem akarok elmondani,
mint ahogy ön sem akarja, hogy arról a csípésről kérdezzék a
homlokán.
Talált. Quinn némán tósztra emelte a poharát.
Mick hozzáérintette a sörösüvegét a lány poharához, majd így
szólt:
– Amikor beléptem, ön úgy bámult a poharába, mintha az
univerzum titkaira keresné a választ.
– Kellene lennie valahol egy üzletnek, ahol az ember megvehetné a
válaszokat – vélekedett Quinn. – Lehetőleg Hawaiin, mert az sokkal
kellemesebb hely, mint mondjuk Toledo, tudja.
Mick szemügyre vette a lányt, majd lassan bólintott.
– Valóban tudom. És azt is, hogy szüksége lenne némi ételre.
Quinn-nek azonban vad, szenvedélyes, háttal a falnak vágott,
szexszel teli éjszakára lett volna szüksége egy olyan férfival, alti
elfelejtetné vele az egész zűrzavaros életét, ám sikerült megtartania
magának ezt a gondolatot.
– Menjünk egy asztalhoz! – indítványozta Mick, ahogy ott állt,
és… pokolian jól nézett ki. Kísértésbe ejtően csinos volt, és éppolyan
ellenállhatatlan is.
Quinn az alsó ajkát harapdálta.
– Talán tudnia kellene valamit rólam.
– Csupa fül vagyok.
– Jelen pillanatban nem foglalkozom randizós dolgokkal.
– És mit szólna egy pizzához? – kérdezte a férfi, és mosolyogva
oldalra billentette a fejét. – Pizzázós dolgokkal azért foglalkozik?
A francba! Az út a szívéhez a pizzán keresztül vezet. És talán azon
a hihetetlen mosolyon keresztül is, amit a férfi felvillantott.
– Persze – hebegte.
Ostoba alkohol…
Mick felkapta az italát, meg a lányét is, és a fejével egy üres asztal
felé bökött. A pincérnő már érkezett is az újabb körrel:
– A „Csapos különlegességei” – közölte. – A ház vendégei. Ma
este a Red-Headed Slut2 van soron. Boomer, a csapos, azt mondta, tud
készíteni egy Wallbangert is, ha inkább azt szeretnének. Vagy egy Sex
on the Beach-et. – Vállat vont, ahogy Quinn egyre csak bámult rá. –
Ma ugyanis Drink-a-Kink3 este van. Boomer komolyan veszi a
témaestéit. Van Angel’s Tits4 és Slippery Nipples5 is. Ó! És Bend-
Over6 Shirleyk is, bár nem emlékszem, hogy azokban mi van.
Mick kinyújtotta a nyakát, és a bárpult mögött álló Boomerre
pillantott, aki rákacsintott, majd helyeslőén felemelte a hüvelykujját.
– Jó barátja? – tudakolta Quinn szárazon.
– Óvodáskorom óta, de még mindig meg akarom ölni.

2
Vörös hajú cafka
3
Idd magadba a perverz örömöket
4
Angyalbimbók
5
Síkos bimbók
6
Előrehajló
 Quinn nevetett.
– Azt hiszem, egy kis perverzió nem árt senkinek.
– Pontosan! – helyeselt egy idős úr a szemközti asztalnál. – Ezt
mondom én is! És amúgy a selyem alsónemű nem is perverzió,
egyszerűen csak jólesik a bőrnek. Mindenki tudja.
Koccintottak a selyem alsóneműkre, aztán pizzát rendeltek. Quinn
kért mellé salátát is, mert úgy érezte, egy kevés zöldség enyhíti a pizza
miatti bűntudatát. Amikor meghozták, először megette a salátát, majd
egy szempillantás alatt befalta a megrakott pizza ráeső részét.
– Le vagyok nyűgözve – jegyezte meg Mick. – Amikor
megrendelte a salátát, megijedtem.
– Nem szereti a salátát?
– A lányokat szeretem, akik esznek.
– Nos, nagyon szeretnék jól kinézni bikiniben ezen a nyáron –
felelte Quinn. – De pizzát is akarok enni. Elég méltánytalan, hogy
választanom kell, de ez van.
– Fogadok, hogy pokolian szexi bikiniben – jelentette ki Mick.
A lányt hőhullám öntötte el. De úgy döntött, az alkoholnak
tulajdonítja. Immár félúton tartott a második „Csapos különlegességei”
koktéljánál, s még mindig nem tudta, mi van benne, de finom volt, és
könnyen csúszott, így egyre csak kortyolgatta.
Mick, aki nyilvánvalóan okosabb volt nála, mert mindössze egy
sört rendelt, és annak is még csak a felénél járt, mosolygott. És Quinn
hirtelen valami remegést érzett lent, a hasában.
– Most flörtöl velem? – érdeklődött aztán.
– Próbálok. A kérdés az, hogy ön is flörtöl-e velem?
Quinn nevetett, és forrónak érezte az arcát.
– Talán. De nem akarok. Ez… nem egy jó időszak számomra.
– Mert jelen pillanatban nem foglalkozik randizós dolgokkal – tette
hozzá a férfi.
– Én csak egy kicsit… össze vagyok zavarodva, és nem vagyok
önmagam. – Szünetet tartott. – Egyáltalán nem.
 – Szóval mi hozta ide Wildstone-ba? – kérdezte Mick, és közelebb
hajolt, hogy hallja a választ. Nem csupán beszélgetést folytatott, hanem
valóban érdekelte is, amit a lány mondani akar.
– Igazság szerint elmenekültem – vallotta be Quinn.
– És én még azt hittem, a Wild West fogadó példaértékű
vízvezeték-hálózata vonzotta ide.
Quinn felhorkant. És ahogy valóban horkantott is egyet, a hang
hallatán kezét rémülten a szája elé tette.
Mick mosolygott.
– Szereti a pizzát. Horkantva nevet. Aranyos.
Quinn érezte, hogy szélesen elmosolyodik.
– És böfögve el tudok számolni tízig. De az ábécé betűivel nem
megy. Az túl hosszú.
Mick nevetett.
– Megtaníthatom. – Gyengéden elsimította a lány egyik elszabadult
hajfürtjét. – Mesél majd nekem valamikor erről az összezavarodott
dologról?
Quinn megrázta a fejét.
– Egyértelműen nem.
– Hát annyira rossz a helyzet?
– Mondjuk úgy, hogy egy mentális összeomlás skáláján Justin
Bieber és Britney Spears között. Egy Shia LaBeouf-szinten vagyok.
Mick halkan felnevetett.
– Fogadok, hogy sikerülne elérnem, hogy jobban érezze magát az
életében.
– Csakugyan? – kérdezte Quinn kételkedve. – Akkor hajrá!
– Rendben. – Mick kezét a sörén tartotta, és hüvelykujjával lassan
lesimogatta az üveg külső falára lecsapódott gyöngyöző párát. Aztán
megint húzott egy nagyot az üvegből, és Quinn a torkát nézte, ahogy
nyeli az italt.
A férfi legalább egynapos borostát viselt. Talán kétnaposat is.
Quinn azonban mindössze annyit tudott, hogy amikor Mick
megdörzsölte az állát, az olyan hangot hallatott, hogy neki annyira
kiszáradt tőle a szája, hogy bele kellett kortyolnia az italába.
– Az apám négy hónappal ezelőtt halt meg – kezdte Mick, Quinn
pedig elcsendesedett, és a férfira nézett. – Egy rakás számlával hagyta
magára anyámat – folytatta a férfi –, meg egy házzal, amit rendbe kell
hoznia, mielőtt eladja, vagy akár refinanszírozza, és én vagyok az
egyetlen megmaradt segítsége.
Tehát nem Quinn volt az egyetlen, aki nem tudta, hogyan nézzen
szembe azzal a temérdek dologgal, amellyel szembe kellett néznie.
– Sajnálom – mondta, és a férfi keze után nyúlt. – Az egészet. Ön
egyke?
– Van egy húgom, de Wendy New Yorkban pincérnő, és a nagy
áttörésre vár a Broadwayn. – Mick vállat vont. – Elment, és nem jött
vissza. – Quinnre pillantott. – Most ön következik.
Quinn a férfi szemébe nézett. Sötétbarna. Arany pöttyökkel. Ezt a
szemet eddig nyugodtnak és kifejezőnek találta. Vidámnak. Most olyan
melegen csillogott, mint az olvadó csokoládé. És úgy érezte, egy kicsit
ő maga is elolvadt. A francba! A férfi azt akarja, hogy megnyíljon, de
Quinn ráébredt, addig nem hozhat ilyen döntést, amíg alkoholos
befolyásoltság alatt áll.
– Bocsásson meg egy percre – kérte aztán a férfit, majd elindult a
folyosón a mosdó irányába, s ahogy belépett, előhúzta a telefonját, és
SMS-t küldött Skye-nak.

QUINN: – Szóval van egy srác.

SKYE: – És mi a probléma?

QUINN: – Nem emlékszem. Ezért írok Neked.

SKYE: – Hozd el a munkába, hogy megnézhessem magamnak.

Tudatni fogom veled, hogy igen vagy nem.

QUINN: – Nem lehet. Még mindig Wildstone-ban vagyok.

 SKYE: – Akkor igen. Naná, hogy igen. Hajrá. Idegen városban
lenni olyan, mintha Vegasban lennél.
Ami Vegasban történik, az Vegasban is marad. Jó sztorival gyere
vissza. Mennem kell. Marcel elkezdett tüsténkedni a nyavalyás
sárgarépával.

Quinn eltette a telefonját, és visszament az asztalukhoz.

Mick könnyed mosollyal fogadta, és ahogy ott ült, jobban nézett ki,
mint az a pizza, amit Quinn az imént befalt.
Szóval, mire vársz.?, kérdezte magától. Holnap elmész, és soha
többé nem látod viszont, rendben?
Rendben.
És ahogy aztán kiderült, Mick igencsak jó hallgatóságnak
bizonyult. Túlontúl jó hallgatóságnak, ugyanis mielőtt a lány tudatában
lett volna, már el is mesélte neki, hogyan találkozott Carolynnal Los
Angelesben, a kávézóban, hogy fogalma sem volt, ki az a nő, amíg
Cliff fel nem tűnt, és el nem mondta neki, és hogy titokban tartották
előtte Tilly létezését.
Aztán hátradőlt, és várta, hogy Mick majd a szülei és Brock
reakcióinak valamelyik változatával rukkol elő.
Mick azonban megint kortyolt egyet a söréből, és bólintott.
– Tényleg vacak hete volt.
Quinn felnevetett. Tudnia kellett volna, hogy ez a férfi más lesz.
– Így is lehet mondani. – Szünetet tartott. – Nem gondolja, hogy
egy kicsit őrült vagyok, vagy esetleg túlreagálom ezt az egészet?
– Soha ne kérdezze ezt senkitől – figyelmeztette Mick. – Ezek a
saját reakciói, a saját érzelmei, csak a sajátjai. Nem kell engedélyt
kérnie rájuk. – Halványan Quinnre mosolygott. – De akárhogy is, azt
hiszem, jogában áll, hogy nagyon is őrült legyen.
A férfi szeme mély, egészen kifürkészhetetlen volt, és tele volt
gyengédséggel, de jó adag aggodalommal is.
Mész vagy maradsz?, kérdezte magától Quinn, kétségbeejtően
bizonytalanul.
Maradj, mondta az agya.
Menj, mondta a lába.
Maradj, mondta Beth.
Menj, mondta Quinn józan esze.
Mick felemelte a sörösüvegét, és Quinn poharához érintette:
– Akkor egy jobb hétre, mint ez, rendben?
A lány belenézett a férfi igéző szemébe, és bólintott.
– Igen – suttogta, s hirtelen az agya és Beth győzedelmeskedett.
 9. Fejezet
Bárcsak minden olyan könnyen menne, mint a hízás!
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn lenézett az italára – ami már a harmadik volt és óvatosan

félretolta. Hosszú ideje nem engedélyezett magának egy pohár bornál
többet. Elég hosszú ideje ahhoz, hogy elfelejtse, az alkohol hajlamos
rávenni a nyelvét, hogy eliramodjon a józan eszével.
– Mennem kell. Remélem, ma éjjel átalszom az Elmúlt
Karácsonyok szellemeit.
Mick szemlátomást jól szórakozott.
– Olvasta a brosúrát, nemdebár? Ez csak egy reklám.
– Nos, egészen biztos is voltam benne – jelentette ki Quinn –, amíg
a húgom meg nem jelent.
– A húga is eljött Wildstone-ba? – tudakolta a férfi. – És hol van
most?
– Nos, halott, úgyhogy, azt hiszem, visszatért a kísértetjárta
szekrénybe.
Mick nézte egy darabig, aztán rátette nagy, meleg kezét a lányéra. –
Sajnálom, Quinn.
Már sokan mondták ezt a két szót neki. E szavak nem sokat
jelentettek számára, de volt valami Mick érzelemtől fojtott, halk
hangjában, ami most megérintette. Ami már önmagában is annyira
felkavarta, hogy behunyta a szemét.
– Azt, hogy kísértetjárta a szobám? – kérdezte, és megpróbálta
elviccelni a dolgot. – Vagy azt, hogy nyilvánvalóan megtébolyodtam?
Quinn érezte, hogy a férfi közelebb húzódik hozzá, és gyengéden
megszorítja a kezét. Vonakodva kinyitotta a szemét.
 – Azt, hogy a húga meghalt – felelte halkan Mick. – Mikor történt?
– Két éve. – Quinn elfordította a fejét. – Ő jelentett számomra
szinte mindent, úgyhogy elég kemény volt.
– El tudom képzelni. És találkozott azóta vele?
Quinn sóhajtott, és a férfira nézett.
– Tegnap délután a tévé tetején ült egy pulóverben, amit négy éve
csent el tőlem, és azt mondta, itt az ideje, hogy visszatérjek az életbe, és
abba kell hagynom, hogy ne érezzék semmit. – Quinn felhorkant. – És
tegnap száz százalékig alkoholmentes voltam.
– A húga mit értett azon, hogy abba kell hagynia, hogy ne érezzen
semmit?
A férfi merően nézte, s Quinn tőle telhetőén igyekezett ugyanezt
tenni, bár nehezére esett.
– Csak megjátszottam magam, de semmit nem érzek, amióta őt
elvesztettem. Semmit… csak dermedtséget. Ami az embereket mind
aggasztja, és boldogtalanná teszi körülöttem, de láthatóan ez sem
érdekel. A szüleim próbálnak megérteni, de a legtöbb barátom nem,
kivéve Skye. – Megrázta a fejét. – Meg Brock.
– A… barátja? – kérdezte Mick.
– Azóta nem, amióta rávettem, hogy mondjon le rólam.
Összefüggéstelenül beszélek? Úgy tűnik, mintha elkalandoznék a
tárgytól.
– Nem – felelte Mick. – Szóval, mi van ezzel a Brock sráccal?
– Óvodáskorunk óta barátok vagyunk, de az igazság az, hogy…
össze vagyok törve – vallotta be a lány.
– Biztos benne?
Amikor Quinn sötét pillantást vetett rá, Mick ismét megszorította a
kezét. – Azért kérdezem, mert az a nő, akit most nézek, aki háromszáz
kilométert vezetett, hogy többet tudjon meg önmagáról, nem tűnik
összetörtnek. Az a nő, akit most nézek, olyasvalakinek tűnik, aki oly
mélyen éli meg az érzéseit, hogy talán egy kicsit megsérült. És
megrémült. De nincs összetörve.
Quinn reszkető lélegzetet vett, és bent tartotta.
 – Nem érti.
– Nem, igaza van – felelte a férfi. – Soha nem tapasztaltam meg,
milyen igazságtalan és lélekölő dolog lehet egy testvér elvesztése. De
Quinn, ma elutasíthatta és magára hagyhatta volna Tillyt. Mégsem
tette. Ez azt sugallja, hogy mégis rengeteg érzése van.
– Tilly elvesztette az anyját.
Mick bólintott.
– És ön megérti ezt a veszteséget.
– Rendben – engedett Quinn, és elismerte, hogy a férfinak talán
igaza van. – Tehát van bennem empátia. És szimpátia. Én azonban
másfajta érzésekről, érzelmekről beszélek, olyan dolgokról, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy fenntartsanak valamilyen… – Elhallgatott, és
intett a kezével, hogy segítsen magának megtalálni a megfelelő szót: -
… kapcsolatot.
– A félreértések elkerülése végett – szólt közbe a férfi –szexuális
kapcsolatról beszélünk?
Quinn feszengett, de nem fordította el a fejét.
– Többek között.
– Tehát azt állítja, hogy nem érzett izgalmat vagy vágyat azóta.
Egyetlenegyszer sem.
Nos, egyetlenegyszer sem. Egészen tegnapig, amikor óriási hatást
gyakorolt rá Mick szikár, izmos alakja, amilyennek soha nem látott
még férfit. És a gondolatra megint feszengeni kezdett.
– Quinn. – Mick végigfuttatta munkától érdes ujját a lány tenyerén,
és Quinn egész testében megremegett. – Ezt érzi?
– Hm – hümmögött Quinn meggyőzően.
Mick tekintete fogva tartotta a lányét, miközben Quinn pulzusa
lüktetett, a gyomra megremegett, és a tenyere nyirkos lett. Arra
gondolt, hogy hazudni fog, de tudta, nem lenne képes elhitetni vele,
úgy nem, hogy a férfi közelről figyeli, nézi.
– Rendben, érzek valamit – sikerült végül kinyögnie. – Azt hiszem,
talán egyszerűen csak visszakapcsolt.
 Mick elmosolyodott, és jóságos ég, Quinn majdnem lecsúszott a
székről, bele egy ragacsos tócsába. A lány lehunyta a szemét.
– Tényleg nem igazán szoktam inni.
Aztán meghallotta a férfi kuncogását, és kinyitotta a szemét. Mick
a száját nézte, és Quinn azt érezte, úgy tisztességes, ha ő is nézi a
férfiét. Szép szája volt, már amennyire ez lehetséges. Szép ajkai. Szexi
borostás álla. Elképzelte, milyen lenne érezni az ujjai alatt, és ráébredt,
hogy egész teste várakozásteljesen megfeszül, aztán kis nevetés
kíséretében megrázta a fejét, hátradőlt, és tekintetét az utolsó szelet
pizzára emelte.
– Az ön neve van rajta – közölte Mick.
– Biztos benne?
– Abszolút – felelte. – Különösen, ha megint nyög evés közben.
– Nem nyögök!
– Mintha ez lenne a világ utolsó szelet pizzája – tette hozzá.
Quinn forgatta a szemét, a szájához tette, és… a francba. Mindent
elkövetett, hogy ne nyögjön közben.
– Na, látja – jegyezte meg büszkén, ahogy aztán beleharapott.
Mick csak mosolygott.
A francba. A francba, most meg mindenféle dolgot érzett. Mindig
azt feltételezte, hogy amikor újra megtörténik, az Brocknál lesz. De
Brock elment, hogy kitombolja magát, amit ő soha nem tett.
Soha.
Nem mintha számított volna. Ez nem a bűntudatról, a bosszúról,
vagy ilyesmiről szólt. Ez önmagáról szólt. Valamiről, amit hiányolt,
anélkül, hogy tudatában lett volna.
Mick figyelte, hogy Quinn úgy falja azt a szelet pizzát, mintha élete
legízletesebb eledele volna. Mindent, amit idáig látott Quinn-ből,
onnantól kezdve, hogy figyelte pánikrohamát a strandon, aztán hogy
térdre esve szeretgette a kutyáját, hogy halálra rémült egy bogár miatt a
fürdőkádban, egészen odáig, hogy figyelte szomorú tekintetét, amikor a
húgáról beszélt… mindez azt sugallta, hogy Quinn az életet teljes
valójában megélő és a lelke legmélyéig érző nő.
 És Quinn-nek fogalma sem volt róla.
A poklon ment keresztül, és még mindig nem érkezett vissza
teljesen arról az útról. A férfi megértette. Quinn azonban tévedett
önmagával kapcsolatban.
A lány zabolátlan barna hullámai elszabadultak, és nyugtalan kék
szemét a célra összpontosította – lévén az volt az utolsó szelet pizza –,
Mick pedig képtelen volt szabadulni a látványtól. Őrület, hogy
mennyire vonzotta a lány, és oly módon, amit még önmagának sem
tudott megmagyarázni. Általában ez már eleve arra késztette volna,
hogy az ajtó felé fusson. De most nem mozdult.
Amikor Quinn észrevette, hogy őt figyeli, mosolya felmelegedett,
és odébb csúszott a székén, mintha nehezére esne a szemkontaktus, de
továbbra is állta a férfi tekintetét.
És ekkor Mick ráébredt, mekkora bajba került. Ami a nőket illeti,
jellemzően nem volt saját típusa. Quinn könnyed bizalma,
függetlenségvágya vonzani kezdte, s arról tanúskodott, hogy a lány
semmiféle tartós kapcsolatot nem vár tőle.
Tébolyodott életén, San Franciscóban lévő sikeres üzleti
vállalkozásán, apja halálán és anyja igényeinek maximális
kiszolgálásán kívül nem érdekelte semmi más, hogy csak még inkább
korlátok közé szorítsa.
Az égvilágon semmi.
Különösen nem Wildstone-ban. Keményen megdolgozott azért,
hogy elkerüljön innen, messzire az apja kemény szabályaitól, meg egy
fullasztónak érzett várostól. Az iskolában jó jegyei voltak, aminek
köszönhetően aztán ösztöndíjat kapott, mindennek tetejébe pedig
bármilyen furcsa munkát is elvállalt, hogy kifizethesse a maradék
tandíját az egyetemen, távol innen.
Érzett némi megbánást közben? Persze. A cél végül szentesítette az
eszközt? Nagyon is, bár sokkal biztosabb lett volna a válaszban négy
hónappal korábban, mielőtt az apja meghalt. Az anyjával töltött idő és a
régi ház rendbehozatala összezavarta.
 És most itt volt Quinn, akinek világba vetett bizalma láthatóan
csorbát szenvedett. De erős függetlenségi vággyal rendelkezett, nem
beszélve csinos domborulatairól, szexi mosolyáról és mélykék
szeméről, amelyben nyugtalan sebezhetőség és alig palástolt fájdalom
tükröződött.
Ám Quinn mégis rámosolygott, nyilvánvalóan fellelkesült
állapotba kerülvén Boomer istenverte koktélkülönlegességeitől, és
Micket valami melegség árasztotta el, mélyen legbelül. A lány kedves
mosolya átragadt rá is, és arra kellett volna késztetnie a férfit, hogy egy
nagyot lépjen hátra.
Egy nagyot.
Ehelyett azonban, ahogy azt figyelte, amint Quinn feloldódik,
hallgatta a szavait, és felfedezte tekintetében a derűs kedélyt meg az
értelmet, úgy érezte, mindenét egy lapra akarja feltenni.
Szerencsére azonban Mick okosabb volt ennél.
Boomer lépett az asztalukhoz, és újabb „Csapos különlegességei”
koktélt nyújtott át Quinn-nek.
– Nem rendeltem – tiltakozott a lány.
– A ház vendége – kacsintott Boomer.
– Ó, barátom. Nem vagyok benne biztos, hogy szükségem van rá.
– Ez egy köszönőital, hogy ennek a fickónak mosolyt csalt az
arcára – magyarázta Boomer, és hüvelykujjával Mick felé bökött. – Jó
ideje nem látott ilyet errefelé senki.
Mick elfojtott egy grimaszt, amikor Quinn ránézett. Megrázta a
fejét.
– Ne hallgasson rá!
Boomer elvigyorodott – a gazember –, majd elballagott, a küldetés
teljesítve. Jelentése: baj van készülőben – Boomer kedvenc szórakozása
volt, ahogy Mick nagyon is jól tudta. Így hát különösen jó volt, hogy
Mick nem szándékozott belebonyolódni a dologba.
Bármi történjék is.
– Meddig marad Wildstone-ban? – kérdezte aztán.
 – Holnapig. Tillyvel nem volt épp zökkenőmentesnek mondható a
találkozásunk. – Quinn megrázta a fejét. – Épp elég dolgot bántam már
meg életemben. Nem akarom azzal tetézni, hogy úgy megyek el, hogy
nem találkozom még egyszer vele.
Mick ismerős alakot pillantott meg, ahogy belépett a bárba – Lenát,
régi középiskolai barátnőjét –, és magában egy grimasszal nyugtázta,
hogy csakis egy Wildstone méretű városban futhat össze az ember egy
ismerősével a bárban.
Lena vélhetően Boomert, legújabb hódítását kereste. De tekintete
aztán megállapodott Micken, és egyenesen felé tartott, ragadozó
tekintete ismerősen ragyogott fel.
– Bocsásson meg egy percre – mondta most Mick Quinn-nek, és
felállt, hogy megállítsa Lenát, ahogy félúton az asztaluk és a bár között
találkozott vele.
– Mick – mosolygott rá Lena. – Pont az a férfi, akit kerestem.
– Miért?
Lena lágyan nevetett.
– Nos, káprázatos, balzsamos nyári este van, és ha elfelejtetted
volna, te aztán tényleg tudod, hogyan kell elszórakoztatni egy lányt egy
ilyen éjszakán. Mit szólnál, ha felautóznánk a Mercury Point-hoz?
Micknek rengeteg emléke fűződött a Mercury Pointhoz. Amikor
először járt ott, részeg volt. Aztán négykerék-meghajtással mentek át a
dűnéken. És aztán ott vesztette el a szüzességét – a magas, gyönyörű
barna nővel, aki most ott állt előtte.
Aztán persze ott fent szakítottak is.
És újra összejöttek.
És szakítottak…
– Már valaki mással vagy – emlékeztette Mick most Lenát. – Az
egyik legrégibb barátommal.
– Boomer és én nem vagyunk együtt – tudatta Lena. – Azt mondta,
nem lehetünk együtt, amíg nem tudok értelmesen viselkedni.
Lena a bár felé pillantott.
 Ahogy Mick is, és észrevette, hogy Boomer kifürkészhetetlen
arckifejezéssel figyeli őket, aztán elfordul, hogy kiszolgáljon egy
vendéget.
– Nem fogom hagyni, hogy bárki is megmondja, mit tegyek –
fakadt ki Lena. – Még ő sem. Amúgy pedig igenis tudok értelmesen
viselkedni.
Mick elfintorodott, Lena pedig forgatta a szemét.
– Úgy értem, most – jegyezte meg, és sóhajtott. – Nézd, tudom,
hogy nem viselkedtem rendesen veled, Mick. Szeretném, ha kapnék
még egy lehetőséget, hogy helyrehozzam.
Mick feltételezte, hogy a „nem viselkedtem rendesen veled”
egyfajta beismerése volt kicsapongásainak. És azt is feltételezte, hogy
mivel nem beszéltek egy ideje, és eddig nem próbált bocsánatot kérni
tőle, most teszi meg, mert az emberek már beszéltek róla és Quinnről.
– Régen volt – jegyezte meg Mick.
– Nem kellene annak lennie. – Tekintetét Quinnre emelte. -A
partnerednek egy leave-in hajkondicionálóra volna szüksége –
állapította meg. – És egy jó stylistra is.
– Jó éjszakát, Lena! – Mick megfordult, hogy visszamenjen Quinn-
hez, de a lány addigra már felállt, és az ajtó felé indult.
Lena önelégülten elmosolyodott.
– Úgy tűnik, elvesztetted a randipartnered. Talán adhatnék
különórát.
Mick nem törődött vele. Átvágott a tömegen, de Quinn már eltűnt.
Utol akarta érni, mielőtt a lány elhajt, s ahogy némi pénzt akart Boomer
elé dobni, a csapos megrázta a fejét.
– A nő már rendezte, ember.
Mick, legnagyobb megkönnyebbülésére, még elérte Quinnt a
parkolóban, ahogy az autója fölé hajolt, és hüvelykujját dühödten
pörgette végig a telefonja kijelzőjén. Amikor meglátta Micket, vágott
egy grimaszt.
Mick égnek emelte a kezét, és tisztes távolban maradt a személyes
zónájától.
 – Gondoltam, visszamegy a fogadóba – jegyezte meg aztán.
– Nem vezetek. – Quinn felemelte a telefonját. – Próbálok taxit
fogni…
Mick mosolygott.
– És hogy boldogul?
A lány sóhajtott, és becsúsztatta a zsebébe a telefont.
– Tehát Wildstone-ban nincs autós rendelés, nem lehet thai ételt
sem rendelni elvitelre, és taxi sincs? Komolyan?
– Viszont vannak egyéb dolgaink.
– Igen – felelte Quinn. – Szellemek. Bogarak. Aranyos kutyáit. És
barátnők, láthatóan.
– Lena nem a barátnőm – védekezett Mick. – Boomer barátnője.
Bizonyos fokig. – A férfi megrázta a fejét. – Bonyolult.
Quinn mereven nézte.
– De lefeküdt vele.
Mick felhúzta a szemöldökét.
– Sajnálom – mondta a lány, és behunyta a szemét. – Ez durva volt.
Van ugye a kémia, meg a régi ismeretség, ez minden. Tudja, mit? Ne is
figyeljen rám! Összevissza beszélek, és azt hiszem, csak féltékeny
vagyok, hogy szemlátomást rajtam kívül mindenki megbirkózik ezzel a
nyavalyás élettel, és bírja valahogy. Én nem tanultam meg ezt a
trükköt, pedig szükségem volna rá. Vagyis, hogy én hogyan bírjam.
Mint a Duracell nyuszi. Vagy mint az elektromos fogkefém. Istenem. –
A lány az arca elé kapta a kezét. – Tényleg abba kell hagynom a
beszédet. Hallgattasson el!
Mick megfogta a kezét, és a furgonja felé húzta.
– Várjon – mondta Quinn, és kezét a férfi mellkasára tette, majd
megragadta az ingénél fogva, hogy támaszt keressen. – Nem gyilkos,
erőszakoskodó vagy ilyesmi, ugye?
Mick felemelte a kezét.
– Cserkész becsületszavamat adom.
– Volt cserkész?
 Mick halkan felnevetett, mert elég távol állt a cserkészettől, aztán
gyengéden betuszkolta a lányt az ülésre, és behajolt, hogy becsatolja a
biztonsági övét, s ekkor az arcuk hirtelen pár centis távolságra került
egymástól. A férfi hallotta, hogy a lány mély levegőt vesz, és ő is
ugyanezt tette.
Ez aztán a kémia.
– Mick? – suttogta Quinn.
– Igen?
– Érez valamit?
– így is lehet mondani. – mormolta. – És ön?
Quinn megnyalta a száját, és a férfi majdnem felnyögött.
– Azt hiszem – suttogta végül.
– Az jó.
– Megcsókol?
Mick a lány arcát két kezébe fogta, hüvelykujjaival végigsimította
az állát, ujjaival végigszántotta hajának selymes hullámait.
– Nem – felelte aztán halkan. – És nem azért, mert nem akarom,
hanem azért, mert amikor majd megteszem, tudni akarom, hogy készen
áll rá. Hogy érezni fogja.
Quinn sóhajtott.
– A férfiak mindig mindent megtesznek, amit akarnak, nincs
szükségük érzelmekre. Én is akarom ezt a képességet.
Újabb reszkető sóhajt hallatott, és mivel szó szerint pár centis
távolságra voltak egymástól, egy szívdobbanásra vették a levegőt, s
közben egyikük sem mozdult.
Aztán Mick szájára pillantott.
– Rendben, már határozottan érzek dolgokat. – Tétovázott, majd
kezét a férfi mellkasára tette. – Talán ki kellene próbálnunk, hogy
biztosak legyünk benne.
Istenem, ő a legcsodálatosabb kísértés, akivel Mick valaha is
találkozott, és nem akart mást, mint a száját Quinn szájára tapasztani.
Ehelyett azonban ajkával csak megérintette az arcát.
 – Kérem, Mick! – suttogta a lány, és a férfi érezte meleg leheletét a
nyakán. Micknek tetszett ez a „kérem”, és mindennél jobban szerette
volna megtenni. De amikor Quinn megpróbálta a fejét felé fordítani,
hogy szájuk egy vonalba kerüljön, Mick gyengéden megszorította a
lányt, és ajkát inkább végigcsúsztatta sima bőrén, egészen a füléig.
– Még nem – suttogta, és hagyta, hogy ajkai a lány fülcimpáját
súrolják és érzékeny bőrét alatta.
Quinn nyöszörgött, és megszorította a férfit.
– Miért nem?
Micknek minden csepp önmegtartóztatására szüksége volt, hogy
felemelje a fejét, és Quinn szemébe nézzen.
– Mert meg akarok bizonyosodni róla, hogy igazán velem van,
hogy érzi, amit én érzek. Hogy aztán ne legyen kétség, ne legyen
megbánás.
– Biztosan sok elvárása van.
Mick nevetett. És a lánynak igaza volt, nagyképűségnek tűnhetett
egy olyan fickó részéről, aki már nem akart több kapcsolatot. Mégis,
kényszerítette magát, hogy hátralépjen és becsukja a furgon ajtaját.
Miközben megkerülte a motorháztetőt, hogy beüljön a
vezetőülésre, megpróbálta emlékeztetni magát mindarra, ami miatt a
Quinn-nel való kapcsolat rossz ötletnek tűnt. Háromszáz kilométernyire
él innen, remélte, hogy az anyját is elköltöztetheti erről a helyről, és
soha többé nem tér vissza. Nem beszélve arról, hogy Quinn ugyancsak
háromszáz kilométernyire élt innen, ellenkező irányban, és mélyen
sebezhető állapotban volt. Kizárt, hogy még csak eszébe is jusson
bármiféle előnyt kovácsolni ebből.
De amikor becsusszant a kormánykerék mögé, és tekintetük
egymásba fonódott, Mick ráébredt, hogy bár agya szilárdan ellenáll,
testének többi része nincs összhangban az önmegtartóztató
programmal.
 10. Fejezet
Olimpiai versenyszámok, amelyekben indulhatnék:
– Extrém leselkedés
– Maratoni alvás
– Ritmikus étkezés
– Szabadstílusú panaszkodás
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

A fogadó felé tartó út csendesen telt, mégsem kínos hangulatban.

Igazság szerint Quinn csalódást érzett, hogy az est véget ér, amint ő és
Mick kiszállnak az autóból. Amikor hazaér, újra szembesülnie kell
élete óriási zűrzavarával, amire még nem áll készen. Így hát
mozdulatlanul ült, és elfordította a fejét, hogy szemügyre vegye a
környéket.
Nem tudta, mi megy végbe benne. Lehet, hogy Carolyn halálának
dominóelveként ismét beindultak érzelmei, legalábbis az egyszerűbbek,
mint például a vágy, a harag és a csalódottság.
De az olyanokat, mint a szomorúság, a bánat és a szeretet… olyan
mélyen eltemette magában, hogy már nem tudta, miként férkőzhetne
hozzájuk.

* * *

Alapvetően érzelmi fogyatékos volt.

E gondolataiból aztán az elsuhanó táj zökkentette ki. Wildstone
éjjel nagyszerű élményt jelentett. Nem voltak utcai lámpák. Nem voltak
hirdetőtáblák sem, és a bárvendégek kivételével az utcákon nyolc
órakor már egy teremtett lelket sem lehetett látni. Nem volt semmi, ami
elvonhatta volna a figyelmet a koromfekete éjszakai égbolton ragyogó
csillagmiriádról, amely bársonytakarón szétszóródott megannyi fényes
gyémántként hatott.
– Ez… nahát – vett mély lélegzetet Quinn, amikor a szél átsuhant a
susogó fák között, tücskök ciripeltek és táncoltak, s hallani vélte a
távolban, ahogy az árapály hullámai partot érnek. Amikor mély
lélegzetet vett, kedvenc erdőillatú gyertyájának illatát érezte. –
Wildstone éjjel egészen hihetetlen.
Mick megfogta a lány kezét, és fejét hátrahajtva, halkan felnevetett.
– Igen. Azt hiszem, már el is felejtettem, milyen.
– Hogyan? – kérdezte Quinn megilletődve. – Hogyan lehet ezt
elfelejteni?
Mick megrázta a fejét, ami csak még kíváncsibbá tette a lányt.
– Mikor költözött el innen? – tudakolta.
– Miután befejeztem a középiskolát, és csak négy hónappal ezelőtt
kezdtem gyakrabban visszajárni.
Amikor az apja meghalt. Quinn a férfi felé fordult, és a profilját
tanulmányozta. Jóravaló ember, és nem sokat árul el magáról. A
termete magas, széles vállai képesek megtartani a hegyek terhét is… de
láthatóan rejtőzködik.
– Hiányzik az apja?
A férfi halkan, örömtelenül felnevetett, és Quinnre nézett.
– Nem jöttünk ki jól egymással. De hiányzik, az anyám miatt.
Anyám szerette azt a szívtelen gazembert. – A szobája felé vezette a
lányt. A nyílt folyosók üresen tátongtak, s ahogy lépkedtek, olyan volt,
mintha egyedül lettek volna az egész földkerekségen. Aztán az ajtónál
Quinn a férfi felé fordult.
A szexi alfahím, a csendes-de-minden-bizonnyal-nem-félénk Mick
Hennessey felé.
– Köszönöm – mondta neki lágyan.
Mick a lány homlokából egy elszabadult hajfürtöt simított a füle
mögé, és az ujjaival a fülénél babrált.
– Szívesen, máskor is.
– Nem a fuvarra értettem – tette hozzá Quinn.
 – Megint csak, szívesen máskor is – felelte Mick.
A hangja mély és zengő volt. Oly bársonyos, mint az alkohol, amit
a lány ivott a bárban. És a francba, jól érezte magát ezen az estén.
Nincs mit tenni. Mick rendkívüli férfi. Nincs titkos terv. Nincsenek
komplikációk. Könnyű vele lenni, átkozottul könnyű, s hirtelen, ahogy
ott állt a holdfényben előtte, többet akart mindebből, egy esélyt a
felejtésre, még ha csak egy kicsit is.
Fogalma sem volt, mennyire zárta ki magát, mennyire zárta be
magát, de elégnek bizonyult néhány óra a férfi társaságában, és Quinn
hirtelen fájón vágyott azokra a dolgokra, amelyeket már oly régen
elfelejtett. Vágyott arra, hogy valaki a karjában tartsa, hogy
megérintse…
– Quinn.
Mick hangja figyelmeztetően csengett. Mintha a férfi tudta volna,
mire gondol, és hogy ez nem jó ötlet. Fiát persze hogy nem az. De
Quinn rájött, hogy ez nem fogja megállítani. Vagy mégis? Mick széles
válla fölött a növekvő holdat nézte.
– Ma borzalmas napom volt – közölte a lány. – Amíg nem
találkoztunk. Azt mondta, látni akarja, hogy érzek valamit. – A férfira
emelte tekintetét, és sötétbarna szemébe nézett. – Nos, itt vagyok, és
sok érzés kavarog bennem.
Mick arckifejezése feszült volt.
– Benne vagyok, higgye el. De pokolian igyekszem a jó fiú lenni
itt. Szeretném, ha most szépen bemenne, és bezárná az ajtót maga
mögött, hogy elkerülje a bajt.
– Azt hittem, Wildstone biztonságos hely.
– Az is. A bajt nem egy ismeretlen okozná. Hanem én. Menjen,
Quinn! Most! És zárja be az ajtót.
Quinn rámeredt, és megigézte a gondolat, hogy bajba kerülhet a
férfi miatt, aztán képek suhantak át agyán, ahogy Mick ezt bizonyítja,
mindegyikben kevés, vagy semennyi ruha sem szerepelt, meg egy
ágy…
Vagy nem ágy…
 Mick a lány arcát nézte, és talán olvasott a gondolataiban, mert
felsóhajtott. Nyilvánvalóan visszavonulni készült, így Quinn a kezét a
férfi ingébe csúsztatta, és magához húzta. Mivel Mick izmos
testfelépítésű volt, a lány tudta, csak akkor képes megmozdítani, ha a
férfi is akarja, de Mick engedelmesen közelebb lépett hozzá. Most
mellkasuk, lábujjaik szorosan egymáshoz simultak, és Mick testének
melege azonnal beborította Quinnt, még ha a lány teste
várakozásteljesen remegett is. Lábujjhegyre állt, ajkával megérintette a
férfiét, és hirtelen rég elfelejtett örömérzés futott végig rajta, ahogy a
vágy szétáradt benne. A sóvárgás oly heves volt, hogy felnyögött.
Ahogy a férfi is. Kezét a lány csípőjére tette, szorosan tartotta,
miközben egy lélegzetelállító pillanatig egymást nézték. Aztán Mick
lehajolt, és megcsókolta a lányt, lassan, lágyan hozzáérintve ajkát, ami
egyszerre volt tökéletes, és távolról sem elegendő, s Quinn ismét
felnyögött. Mick mormogott valami szavakba nem foglalhatóan szexit,
aztán kezét a lány álla alá csúsztatta, hogy fogja a fejét, hogy szilárdan
tartsa, miközben újból megcsókolta, először könnyedén, mígnem aztán
Quinn ráfonódva még többre vágyott, s végül már nem volt más, csak
mohó vágyakozás. Quinn az ajtó és a férfi teste közé szorult, s próbálta
megmászni, mint egy fát, amikor Mick elhúzódott, és homlokát a
lányéhoz szorítva zihálta:
– Most bemész – mondta, s hangja ezúttal nem volt bársonyos,
hanem halk és érdes, mint a dörzspapír. – Egyedül.
Quinn csak bólintott, mert képtelen volt a beszédre, de amikor nem
mozdult, nem tudott mozdulni, Mick félig nyögve, félig nevetve
biztatta:
– Gyerünk!
A férfi megfogta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a
villanyt, futólag körbepillantott, aztán gyengéden betuszkolta a lányt, és
becsukta mögötte az ajtót.
– Zárd be! – utasította kintről.
Nem mintha Quinn számolta volna, de a férfi immár másodszor
utasította vissza, és a lány azt gyanította, hogy mindezt az ő érdekében
tette. Bezárta az ajtót, és szemét a kémlelőlyukhoz tette, épp időben,
hogy még lássa, ahogy Mick távozik.

Quinn csillaggal teli égboltról meg hosszú, kábító csókokról álmodott,

és vágytól túlfűtötten, sajgón ébredt. Valaki egyszer azt mondta neki,
hogy egy hosszú ideje tartó bánat időszakán átesni olyan, mint egy
gyökérkezelés utóhatása – minden fáj, ahogy az érzékelés visszatér.
Ám ez egyáltalán nem ilyen. Nem, ez jóval kevésbé tűnt összetettnek,
ez inkább olyan érzés volt, mintha keresztülszáguldott volna rajta egy
tehervonat.
Felhívta Cliffet Tilly mobiltelefonszáma miatt.
– Marad? – kérdezte az ügyvéd.
– Ahhoz legalábbis elég ideig, hogy még viszontlássam őt. És hogy
megkérdezzem, szüksége van-e valamire, és tarthatnánk-e a
kapcsolatot.
Cliff egy darabig hallgatott.
– Tartsa távol magát a fáktól.
Rendben. Megérintette a homlokát. A hatalmas dudor már eltűnt.
És már szabályosan vette a levegőt is. A nap jó híreit félresöpörve,
SMS-t küldött Tillynek.

QUINN: Reggeli?

TILLY: Nem szoktam reggelizni.

QUINN: Ebéd?

TILLY: Szoktál elfogadni nemet válaszul?

QUINN: Előző életemben pitbull voltam. Szóval… ebéd? Amit

csak akarsz. Kivéve sushit. Tudom, hogy ez nem menő, de utálom a
sushit.
 TILLY: Kedves, hogy azt gondolod, még sushit is kaphatsz
Wildstone-ban. Találkozzunk a házban, az ebédszünetemben.
Azért csak kell ennem valamit.

Akkor tehát ebéd. Quinn felkelt, lezuhanyozott, elvett egy

hatalmas, kövér lekváros fánkot a „büféasztalról”, majd az órára nézett.
Még van három órája, mielőtt találkozik Tillyvel.
A recepcióhoz lépett, ahol egy netező srác üldögélt, hüvelykujját
pörgetve a telefonja kijelzőjén.
– Mit gondol, tudnék fizetni valakinek, hogy vigyen el a Whiskey
Riverhez az autómért? – kérdezte.
– Nem – mondta a srác, fel sem nézve. – Úgy értem, igen, de nem.
Quinn rátette a kezét a srác telefonjára, a srác pedig méltatlankodva
kiáltott fel, aztán kiszabadítva a telefont, rámeredt a kijelzőre.
– Ne már! Most elveszítettem egy életet.
– És el akar veszíteni egy másikat is?
A srác sóhajtott.
– Az autója már itt van. – Ezzel elé tolt egy slusszkulcsot.
Az övét.
– Ki… – kezdte Quinn, de a srác már visszafordult a játékához, és
nem válaszolt. De amúgy sem számított, mert rájött, ki hozta vissza az
autóját.
Mick.
A lány nem tudta, miként érezzen ezzel kapcsolatban, mivel erősen
vonzódott egy olyan férfihoz, akit alig ismert, ráadásul úgy, hogy
régóta nem vonzódott senkihez. Beült az autójába.
Végighajtott a part mentén, megbabonázva bámulta a tajtékzó
tengert, meg a délelőtti látképet pettyező szörfösöket, távolabb pedig a
fehér tarajú hullámok között villódzó vitorlásokat. Mire aztán ismét a
szárazföld felé fordult, már mosolyogva nézte a fodrozódó zöld
dombok közt megbújó borászatokat és tanyákat.
Mosolyogva.
 Amikor visszaért a városba, áthajtott a főúton, és szeme megakadt a
fodrászüzleten. Elég volt egy pillantást vetnie a visszapillantó tükörben
a zilált külsejére, elszabadult hajfürtjeire, hogy megálljon. Talán
kaphatna némi segítséget, hogy jobb benyomást tegyen Tillyre.
Benyitott, de azonnal meg is torpant. A pult mögötti nő ugyanis
nem más volt, mint Lena, Mick exbarátnője.
– Szia! – köszönt a nő, és csúfondáros mosoly bujkált a szája
szegletében, a szeme pedig cinikus derűvel villant. – Bejössz az ajtón,
és nem engeded ki a légkondicionált levegőt, vagy…?
Quinn ostobán érezte magát, ahogy hagyta becsukódni maga
mögött az ajtót.
– Na, lám! Tudsz beszélni? – tudakolta Lena.
Quinn összehúzta a szemét.
– Mindig ilyen durva vagy?
– Igen, száz százalékig. Ezt szarkazmusnak és attitűdnek nevezik,
ami még mindig sokkal olcsóbb, mint a terápia és az óvadék. Mit
tehetek érted?
– Gondoltam, megcsináltatom a hajam.
Lena tüzetesen szemügyre vette.
– Jó döntés, és van is egy kis időm. Az első vendégem épp
lemondta – ételmérgezést kapott, és kórházban van.
– Jóságos ég!
Lena vállat vont.
– Nem kell aggódni, ez a nő a velejéig gonosz, úgyhogy biztosan
túléli. A gonoszok mindig.
Amikor Quinn csak döbbenten bámult rá, Lena elmosolyodott.
– Csak viccelek. Anyámról beszélek, és azért nem a velejéig
gonosz. Csak félig. És a következő vendégem egy ideig még nem jön,
úgyhogy szerencsés vagy.
Ó, anyám!
– Hogy lehetnék szerencsés, amikor utálsz?
– Azért, mert én vagyok a legjobb – magyarázta Léna. – És nem
utállak. Én a flip-flop papucsos férfiakat, a csigalassúsággal vezető
sofőröket meg a párás levegőt utálom. Téged egyszerűen csak nagyon
nem kedvellek.
Quinn csak pislogott.
– Nézd – folytatta Lena –, mostanra már bizonyára tudod, hogy
nem mindenki kedvel. Nem mindenki szereti a csokoládéfagylaltot,
még akkor sem, ha átkozottul finom. Mit akarsz a hajaddal?
– Valakit le kell nyűgöznöm vele.
– Mickre nincs hatással a haj.
– Jó tudni – vetette oda Quinn szárazon. – De én a húgomra
gondoltam. Valahogy menőnek és megközelíthetőnek kellene lennem.
– Úgy érted, nem olyasfajta nőnek, aki embereket követ titokban
fákra, amikről aztán leesik?
Quinn felsóhajtott.
– Úgy.
– Ez több időt vesz igénybe, mint amennyi rendelkezésemre áll, de
megoldom. Ülj le! A hajszíned sápaszt. Szükséged lenne egy kis
kiemelésre, csak néhány tincsnél.
– Húha.
– Bízz bennem!
– Bízhatok benned? – kérdezte Quinn.
– Egyáltalán nem. Tehát, azt mondod, hogy egy úszik-az-árral-
típusú nő vagy?
Persze. ízig-vérig úszik-az-árral-típusú ember volt. Feltéve, ha az ár
minden részletre kiterjedően, terv szerint haladt, és megvolt a maga
saját színekkel jelölt útvonala.
– Nem.
– Hmmm – mondta Lena, immár munka közben, ahogy szedegette
elő az eszközeit. Áldott csendben tevékenykedett néhány percig. Aztán
váratlanul kijelentette:
– Kedveltem Carolynt.
A hirtelen témaváltás meghökkentette Quinnt.
– Biztosra veszem, hogy egy felhő tetején csücsül, és onnan vigyáz
ránk, ahogy itt lent is tette – folytatta a lány.
 Quinn ránézett, és meglepte Lena szokatlanul meleg arckifejezése.
– Segített az embereknek?
– Mindenkinek – felelte Lena. – Most bizonyára ott van valahol
fent, ha érted, mire gondolok. – Elmosolyodott. – Én azonban nem ott
leszek. Ha meghalok, berobbanok a pokolba, leveszem a melltartóm,
beleülök a Sátán ölébe, és azt mondom neki: Szia, drágám, hazajöttem,
mi a wifi jelszó?
Másfél óra múlva Lena szembefordította Quinnt a tükörrel.
Quinn csak nézett, és alig tudta visszafojtani rémült sikoltását.
– Kék? – sikerült végül kinyögnie.
– Csak néhány csík. Menőn akartál kinézni, és ez határozottan az.
Amúgy pedig… – Lena ügyesen elbabrált Quinn hajtincseivel. – A kék
remekül áll neked. Undorító narancsságára kellett volna festenem, de
kénytelen voltam választani a szakmai hírnevem és abbéli vágyam
között, hogy a külsődet Mick számára visszataszítóvá tegyem.
Quinn szájtátva bámult rá.
– Panaszt tehetek a tulajdonosnál, tudod jól, igaz?
– Csak hajrá! Épp vele beszélsz.
Quinn Lenára pislogott, majd alaposabban szemügyre vette magát.
Nem is volt olyan sok kék csík a hajában, tényleg csak néhány, azok is
hozzáértően elhelyezve, és… A francba! Egészen felélénkült tőle az
arcszíne.
– Szívesen. Nyolcvan dolcsi lesz.
Quinn fizetett, elindult kifelé, de aztán megállt, és visszafordult.
– Mick elmondta, hogy a középiskolában szerelmesek voltatok
egymásba.
– Elmondta?
– Igen.
– És azt is elmondta, hogy egyszer engedtem, hogy kicsússzon az
ujjaim közül, de még egyszer nem teszem meg? – kérdezte Lena.
– Azt hittem, a csapossal vagy.
– Boomerrel? – vont vállat Lena.
– Talán ő a lelki társad – tette hozzá Quinn reménykedve.
 – Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy a lelki
társam a szénhidrát. Mindenesetre, én és Boomer épp szünetet tartunk.
Egy dolgot azonban tudnod kell: én voltam az első Micknek. És én
akarok lenni az utolsó is.
 11. Fejezet
Azt akarom, hogy megöleljenek.
Meg azt, hogy a pokolba is, hagyjanak békén.
Őrültnek lenni nehéz dolog.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn tudta, hogy korán érkezett, amikor Carolyn házánál leparkolt,

de szemügyre akarta venni. Úgy érezte, ezt meg kell tennie Tilly
kedvéért, most, hogy egy nyughatatlan apa gondjaira maradt, aki
nyilvánvalóan soha nem mutatott érdeklődést a lányai, a jelenleg zárva
tartó kávézó, és az igencsak rossz állapotban lévő ház iránt sem.
A pénz egyértelműen problémát jelentett, és Quinn a kávézó
elveszett bevételére gondolt. Nehéz ügy. Körbesétált a ház mögött, és
akkor találta meg a… jóságos ég!
A csirkéket, akik mélyen ülő apró, fekete szemükkel őt bámulták,
és elutasítóan káráltak.
Senki sem mondta neki, hogy itt csirkék vannak.
A telefonja bejövő üzenetet jelzett.

ANYA: Drágám, kaptál elég ételt reggelire? Ne felejtsd el, hogy

ingerült vagy, ha nem eszel.

Quinn a csirkékre mutatott.

– Halljátok ezt? Ingerült vagyok, ha nem eszem. Ne tegyetek
próbára!
Aztán visszaírt az anyjának, keresztbe tette az ujjait, és azt hazudta
neki, hogy szuper egészségeset reggelizett.

ANYA: Soha nem tudtál jól hazudni…

 Quinn forgatta a szemét, de mosolygott. A szeretet vicces dolog.
Az ember megőrülhet, neheztelhet, még akár hagyhatja is, hogy
gyűljön benne a harag, aztán egy rövid mondat elfeledteti az összes
rosszat az összes jó miatt.
Aztán hangos beszélgetés csalta előre a kávézó elé. Három öreg
fickó ácsorgott ott, és egy alacsony, kerekded nőt hallgattak, aki
harsányan, német akcentussal beszélt – ami Quinnt Marcelre
emlékeztette.
A nőnél kulcs volt, amelyet épp a zárba illesztett, hogy bemenjen.
– Elnézést! – kiáltott oda Quinn.
A nő megfordult, végigmérte a lányt, és elmosolyodott.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb látni foglak.
Quinn elfordította a fejét, hogy a háta mögé lessen, de nem, nem
volt ott senki.
– Engem? Hát tudja, ki vagyok?
– Quinn Weller – közölte a nő. – Los Angelesből jöttél, amit a kék
csíkok is bizonyítanak a hajadban.
Quinn felemelte a kezét, megérintette a szóban forgó csíkokat,
majd vágott egy grimaszt.
– Azt is tudom, hogy felmásztál egy fára, majd leestél, és a baleseti
sebészeten kötöttél ki.
– Rendben – mondta Quinn védekezően. – Megcsípett egy méh, és
allergiás vagyok rá. Vagyis nem estem volna le a fáról.
– Úgy vélem, tudnod kellett volna, hogy allergiás vagy, nemde-
bár? Most van a méhek szezonja. Mégis megpróbáltad megnyugtatni
Tillyt. – Szünetet tartott. – Ez mindent elmondott nekem, amit tudnom
kellett. Te Carolyn lánya vagy. Te voltál az a bárban, aki Mick
Hennessey-vel csókolózott tegnap este.
Quinn csak pislogott, és több okból is megdöbbent.
– Honnan tudja mindezt?
– Mert mindent tudok.
– Nos, tévesek az értesülései – közölte Quinn. – Nem csókolóztam
Mick Hennessey-vel.
 A fogadóban igen. A bárban nem.
A nő vállat vont.
– Ha vékony lennék, és úgy néznék ki, mint te, én bizony
csókolóznék vele. Ami engem illet… – fejével a kávézó felé bökött –,
én itt dolgozom.
– Hát nem zárt be a kávézó Carolyn halála óta?
– De, csak azért jöttem, hogy ellenőrizzem a romlandó árukat, és
meggyőződjem arról, hogy minden rendben van. Újranyitnám, de nincs
rá felhatalmazásom.
– Csináld, Greta! – biztatta az egyik ott álldogáló öreg fickó.
– Igen – kurjantott egy másik. – Éhesek vagyunk!
– A feleségem nem engedi, hogy délig hazamenjek – kiáltotta oda a
harmadik. – A könyvtárban pedig azt mondták, nem mehetek oda
többé, mert amikor könyvet veszek a kezembe, hangosan olvasok
magamnak, és ők ellenzik az én… – idézőjelet mutatott a levegőben –
témaválasztásomat. Azt mondták, túl sok pornót olvasok, meg hogy a
rabja vagyok.
– Az vagy – szólt közbe az egyik öreg fickó.
– Hé, lehetnék drogfüggő is, erre még nem gondoltál? – tudakolta.
– Tudjátok, hogy ti mind mennyire szerencsések vagytok?
Greta egy pillantást vetett az öreg férfiakra, és ők, mint egy
végszóra, elhallgattak.
– Mindenki maradjon csendben, és vegye elő a legudvariasabb
modorát. – Quinnre mutatott. – Itt áll előttünk az új tulajdonos.
Mindenki tágra nyílt szemmel a lány felé fordult, aztán egyszerre
kezdtek beszélni:
– Kérem, nyissa meg!
– Éhezem!
– Használhatom a mosdót? A prosztatám már nem a régi.
Greta a szájához emelte az ujjait, és éles füttyöt hallatott:
– Csend!
A három öregember elhallgatott.
Greta várakozóan pillantott Quinnre.
 Quinn ugyan nem örült, hogy felkérték a feladatra, de nem tehetett
róla, kíváncsi volt.
– Be akarok menni.
Greta kinyitotta előtte az ajtót, majd belépett utána ő is.
– Örülök, hogy találkozunk. Egyébként Greta vagyok. Carolyn-nak
dolgoztam az elmúlt huszonvalahány évben. Ő volt a legkedvesebb
asszony, akit valaha is ismertem, mindenkiről gondoskodott maga
körül.
Maga körül, amibe nem tartozott bele a tulajdon két lánya, de hé,
akárhogy legyen is, Quinn már túl volt rajta.
Vagy legalábbis dolgozott azon, hogy túllegyen rajta.
– Ön Németországból jött – állapította meg aztán, tudván, hogy
Greta német kiejtése valódi, ellentétben Marcel hamis akcentusával.
– Huszonkét évvel ezelőtt jöttem ide a férjemmel az üzleti ügyei
miatt – magyarázta Greta. – Nem beszéltem angolul. Ebédre
megálltunk itt, és a férjem elment telefonálni. Soha többé nem jött
vissza.
Quinn, aki eddig a konyhai berendezést szemlélte – ami olyan
réginek tűnt, hogy csodaszámba ment volna, ha valaki főzni tud valami
tisztességes ételt ezeken az ósdi háztartási gépeken –, most megfordult,
és döbbenten Gretára nézett.
– Tudom – fakadt ki a negyvenvalahány éves asszony –, a férjem
egy sohn von einem weibchen volt.
– Ostoba alak – fordította Quinn hevenyészve, és életében először
hálás volt Marcelnek.
– Igen. – Greta elérzékenyült, miközben kezdte tüzetesen
átvizsgálni a tartályokat. – Nem volt hová mennem, nem volt pénzem,
és nem volt hol laknom. Carolyn befogadott, és munkát adott. A
szakácsnak segédkeztem. Vagy felszolgáltam. Bármit megcsináltam,
amit kellett. Szép kis rendetlenség van itt. Jó, hogy itt vagy, városi lány.
Kitakarítunk, és újranyitunk!
– Nem marad – közölte Tilly, aki e pillanatban érkezett a
bejárathoz. Ránézett Quinn hajára, és felhúzta a szemöldökét.
 – Kék?
– Ne is kérdezd.
– Egyszer a barátnőm festett magának kék csíkokat – mesélte Tilly.
– Az úszócsapat tagja volt, és a klór a kék haját borsózöldre változtatta.
– Még szerencse, hogy nem vagyok úszó – állapította meg Quinn. –
Elmehetnénk valahová beszélgetni?
– Talán. De először meg kell csinálnom a házi feladatot.
Visszajövök.
– De…
Semmi de, mert a lány már el is tűnt.
Quinn felsóhajtott, és elindult, hogy szemügyre vegye az ebédlőt.
Az egyik falat parafa lemez borította. Az előtte lévő polcon egy
Polaroid fényképezőgépet fedezett fel. A falat Carolyn és a vendégek
fényképei töltötték meg. Tilly is rajtuk volt. Ahogy Greta is, több ízben
kart karba öltve egy nővel, és ők ketten kötényben Carolynnal. Aztán
cikkek a kávézóról, valamint néhány oklevél is. Csak jelentéktelen
helyi dolgok, és nem olyan díjak vagy cikkek, amelyekhez Quinn
szokva volt, de mégis.
– Lenyűgöző – ismerte el.
Greta elmosolyodott.
– Carolyn örülne, ha itt lennél.
Quinn egyformán küzdött a nehezteléssel és a Carolynnal folytatott
néhány beszélgetése iránti nosztalgiával. Tudta, a neheztelése jórészt
abból fakad, hogy mélyen bántotta, hogy becsapták, de úgy érezte,
képtelen egyhamar túltenni magát rajta.
– Honnan tudta, ki vagyok?
– Könnyű volt. – Greta közelebb lépett, és akkora szeretettel nézett
rá, hogy Quinn nem tudta, miként fogadja. – Carolyn tökéletesen leírt
téged. Azt mondta, úgy nézel ki, mint ő, és ez igaz is. Bár még
nincsenek azok a gondterhelt ráncok a homlokodon.
– Ne aggódjék, ami késik, nem múlik.
Greta elmosolyodott.
– Azt is mondta, hogy okos, szép és sikeres vagy.
 Quinnt akarata ellenére elbűvölték a hallottak.
– Beszélt rólam?
– Ó, igen. Minden L. A.-be tett utazása után csak mesélt és mesélt.
Az arca napokra felderült. – Greta szemét elfutotta a könny. – Valóban
– tette hozzá halkan. – Az édesanyád a legkedvesebb nő volt, akit
valaha ismertem. Éveken át aggasztotta, hogy nem tudta, mi lesz veled.
De nem eléggé ahhoz, hogy hamarabb megkeresse Quinnt. Mert, a
francba is, olyan jó lett volna, ha mindezt magától Carolyntól hallja.
– Hé! – E kiáltást egy kopogás követte a bejárati ajtón. A hármas
számú öregember állt ott. – Éhezünk. Most megnyitnak, vagy mi?
Greta Quinnre nézett.
– Tényleg tudsz főzni?
– Igen.
– Hát akkor…? – kérdezte Greta. – Mit szólnál hozzá? Vannak
emberek, akiknek szükségük van jövedelemre, tudod.
Quinn elszégyellte magát, amikor rájött, hogy ez még csak eszébe
sem jutott.
Újabb kopogás hallatszott az ajtón. A magas, sötét bőrű nőtől
származott, aki a képeken együtt volt látható Carolynnal és Gretá-val.
Úgy lépett be, mintha ő lenne a tulajdonos, Gretára szegezte a szemét,
vastag, koromfekete hajfonata leomlott a hátán, és színes szalaggal volt
megkötve.
– Mi az, Greta? – kérdezte dallamos, lágy akcentussal. Jamaikaival,
talán. – Milyen vészhelyzetről van szó?
– Azon kívül, hogy nem válaszoltál egy egyszerű SMS-re? –
kérdezte Greta. – Már beszéltünk róla, Trinee.
– Nem – felelte Trinee. – Te beszéltél a mobiltelefonok iránti
ellenszenvemről. Én hallgattam. Nem értettem egyet. Miért háborgatod
itt Carolyn lányát?
Hát mindenki tudja, hogy ki ő?
– Hiányzik a munkám – panaszolta Greta. – Hiányzik, hogy
szükség legyen rám. Megtudtam, hogy Quinn a városban van, és azt
gondoltam, a fenébe is, vagy beleadok mindent, vagy megyek haza.
 – Úgy mondod, mintha hazamenni rossz dolog lenne –
helytelenítette Trinee. – Az élelmiszerboltban van az új munkám, amit
utálok. Nem akarok mindent beleadni. Haza akarok menni. És aludni
akarok, amikor otthon leszek.
Greta a drámai hatás kedvéért égnek emelte a kezét.
– Fogsz találni másik munkát, ahogy én is – folytatta Trinee. –
Hagyd békén ezt a lányt, most nincs szüksége erre. – Aztán kiürítette a
szemetest. – Ezt kiviszem, de visszajövök. – Gretára mutatott. – És
aztán szépen hazamegyünk.
– Ugyan! – felelte Greta.
Quinn elmosolyodott.
– Úgy civódnak, mint két testvér.
– Vagy mint egy öreg házaspár… – helyesbített Greta, és felemelte
a kezét, ujján egy csinos aranygyűrűvel.
– Ó! – kapott észbe Quinn. – Elnézést. Újra megházasodott. Ez
nagyszerű.
Greta felhorkant.
– Nem mindig. De boldogok vagyunk. Boldog vagyok. Legalábbis
addig, amíg el nem megy, mint az előző házastársam.
Trinee visszatért a konyhába, immár üres kézzel. Greta köré fonta a
karját.
– Soha.
Quinn aggódott miattuk és önmaga miatt is.
– Hé – kiáltott kintről valaki. – Megnyitottak, vagy mi?
Greta és Trinee Quinnre nézett.
– Hogy tehetnénk? – kérdezte a lány. – Friss árura, húsra,
fűszernövényekre lenne szükségünk…
– Friss áru itt nincs – jelentette ki Greta, ahogy sürgölődve
körbenézett. – De van egy teljes fagyasztónyi alapanyag, amit fel lehet
használni. És abban a pillanatban lesz tojásunk is, ahogy valaki kimegy,
és összegyűjti őket. Fél napokkal kezdhetnénk. Csak reggelivel és
ebéddel. A vacsorával várnunk kell, amíg újra össze nem szedjük
magunkat.
 Quinn szó szerint nem tudta, mit mondjon. Úgy érezte,
felelősséggel tartozik ezekért az emberekért, akiknek szükségük volt
fizetésre, de amikor lassan körbefordult és szemügyre vette a helyet,
hogy némi észszerűséget találjon az elképzelésben, nem sok sikerrel
járt.
Tilly dugta be megint a fejét.
– Mi folyik itt, újranyitottatok? – kérdezte, és… reménykedőnek
látszott.
Ez megdöbbentette Quinnt. És az is, ahogy a száján kiszaladtak a
szavak:
– Igen, de még csak tárgyalunk róla – jelentette ki.
Greta vigyorgott, és kinyitotta a bejárati ajtót. Belépett a három
idős férfi.
– Lou, Hank és Big Hank – közölte a legidősebb
bemutatkozásképpen. – Lou vagyok. Az ott Big Hank – bökött a
hüvelykujjával a legalacsonyabb, ám legterebélyesebb felé.
Big Hank aggódó tekintettel lépett Quinnhez.
– Ért valamennyire a főzéshez?
– Konyhafőnök-helyettes vagyok az Amuse-Bouche-ban – vallotta
be a lány.
Csak pislogtak mind.
– Ez egy divatos, népszerű étterem L. A.-ben – magyarázta Quinn.
– Soha nem hallottam még róla – felelte Big Hank.
– Én sem – tódította Lou. Kopasz volt, a feje úgy csillogott, mint
egy biliárdgolyó, a füléből azonban egy szőrpamacs meredezett elő.
– Mi a fene az a konyhafőnök-helyettes? – tudakolta Big Hank.
– Nem tudom pontosan, de jól hangzik – lelkendezett Greta. Ezzel
átnyújtott egy kötényt Quinn-nek. – Vedd fel, városi lány! Egész napra
a tiéd. Könnyítsd meg a dolgod, és csak reggeli menüt készíts!
Palacsintát, gofrit, francia pirítóst, szalonnát, kolbászt, két-szersültet,
tojást.
Quinn azonban megrázta a fejét.
– Nem ilyenfajta főzéssel foglalkozom.
 – Akkor milyen fajtával? – érdeklődött Tilly.
Quinn levette a kötényt, amelyre ez volt írva: VIGYÁZAT!
ÍNYCSIKLANDÓ FALAT KÖZELEDIK!
– Én leginkább az étel-előkészítés tervezésével, irányításával
foglalkozom, felügyelek a konyhai személyzetre, és megoldom a
felmerülő problémákat, ilyesmikkel.
Tillyt nem nyűgözte le.
Ahogy a többieket sem.
Big Hank Greta felé fordult, immár kétségbeesetten.
– Farkaséhes vagyok – fakadt ki.
Greta visszavette a kötényt.
– A híres tócsnimat fogom elkészíteni. Különlegességként hetente
egyszer ezt sütöm – magyarázta Quinn-nek.
A többiek felnyögtek, de amikor Greta hirtelen feléjük fordult,
mindnyájan gyorsan másfelé néztek.
– Ki nem állhatjuk a tócsniját – suttogta Trinee Quinn-nek. – De
senki nem akarja megmondani neki, nehogy megbántsuk.
Mindenki esedezve pillantott Quinnre.
Jóságos ég! És ekkor észrevette, hogy Trinee épp készülődik
kitenni a kosarakat az asztalokra.
– Várjon! Nem rakhat ki csak úgy hideg csomagolt vajakat. A sós
kekszek pedig szárazak lehetnek.
– Nos, ez most a legnagyobb problémánk – mondta Trinee. -A
tűzhelynél nincs senki, de a kekszek esetleg szárazak.
És így Quinn a konyhában végezte, miközben fontos leckét tanult
meg – nevezetesen, hogy óriási különbség van egy sárgarépa
kétszázféle tetszetős felaprítása meg a gyors rendelések teljesítése
érdekében történő kellően fürge palacsintafeldobás között.
– Újabb kis adag – kiáltotta Greta harminc perccel később.
Amíg Quinn nem nézett oda, a kávézó megtelt.
– Ez a palacsintatészta már csak néhányra elég – állapította meg.
– Újat kell kikevernem.
 – A bejárat fölött a felirat azt hirdeti, hogy GYORS a kiszolgálás –
méltatlankodott Greta, és összecsapta a kezét. – Gyorsan. Most mi a
csudát csinálsz?
– Díszítem a tányérokat – felelte Quinn. Friss fűszernövényeket
ugyan nem talált, de volt egy köteg sárgarépa, amit felszeletelt, hogy
színt adjon vele a dekorációnak.
– Quinn aranyos – mondta Trinee. – Igazán aranyos. De
különösebben nem gyors.
A lánynak még arra sem maradt ideje, hogy a szemét forgassa, mert
Trinee riasztó sebességgel hozta a rendeléseket, és odaakasztotta őket
Quinn orra elé. Melynek eredményeképp a lány végül elégetett egy
nagy serpenyő tojást. Igazság szerint a még megmaradt tojásokat.
– Azt hittem, azt mondtad, tudsz főzni – jegyezte meg Tilly, és
csalódottnak tűnt, ahogy a pulton ült.
– Azt hiszem, ott ülni balesetveszélyes – állapította meg Quinn. –
Szállj le onnan!
– Azt hiszem, az égett serpenyő a balesetveszélyes – vágott vissza
Tilly, miközben kezével legyezgette a levegőt az arca előtt.
– Áruld el nekünk az igazságot, városi lány – kérte Trinee, kezét a
csípőjére téve. – Csak főzőműsorokat nézel, és közben séfnek képzeled
magad, igaz? Melyiket nézed, a Cutthroat Kitchent? Az Iron Chefet?
Lou dugta be a fejét a konyhába.
– Akarja, hogy átvegyem? Százakra főztem a seregben annak
idején.
Quinn a fogát csikorgatta.
– Elboldogulok.
És el is fog. Még ha belehal, akkor is.
– Nagyszerű. De elfogyott a tojás – nyomott a kezébe Greta egy
üres kosarat. – Menj, és szerezz még.
– A boltból, ugye?
– Drágám, arra nincs időnk – kiáltott be Trinee a másik
helyiségből.
– A tyúkólból – magyarázta Greta. – Kintről, hátul.
 E szavak hallatán Quinn gyomra összeszorult a rémülettől. –De…
– A tyúkok csak ülnek az ólukban a tojásaikon – magyarázta Greta.
– Mindössze annyit kell tenned, hogy elhessegeted őket. Quinn Tillyre
nézett.
Tilly vállat vont.
– Ne engem kérdezz! A csirkék anyámé voltak, nem az enyémek.
Remek. Két perccel később Quinn ott állt, és a tyúkokra bámult, akik a
szárnyaikkal verdestek, és fenyegetően lármáztak.
– Hé – mondta a lány. – Nem az én ötletem volt.
Néhányan elé futottak, és Quinn csaknem a földre huppant, ahogy
megpróbált kitérni az útjukból.
– Nyugalom – mondta magában, és elindult az odúk felé, ahol a
tyúkok többsége ült. – Csak szükségem van a tojásokra, hölgyeim, ez
minden.
Egyik tyúk sem hagyta el a fészkét, mindegyikük dacosan őrködött.
Quinn úgy tett, ahogy Greta javasolta. Intett a kezével, és így szólt:
– Hess!
Ám egyik tyúk sem rebbent el. Csak bámultak rá mélyen ülő apró,
fekete szemükkel.
– Nagyszerű. – Quinn nagy levegőt vett, és mélyen belenézett a
legközelebbi tyúk szemébe. – Szia! Nagyon csinos vagy, igazán csinos.
– Észrevette, hogy egy tojás sima görbéje kandikál ki a madár alól. – És
hé, bármibe lefogadom, hogy hozzá vagy szokva ehhez, nemdebár?
Tehát nem bánod, ha én csak…
Megpróbálta elcsenni a tojást, de a tyúk őrült kárálásba kezdett, és
igyekezett belecsípni a lány kezébe.
Quinn nyugalma egykettőre elpárolgott. Felsikoltott, és már ott sem
volt. A kávézó hátsó ajtajához érve kezét a mellkasára tette, hogy
lecsillapítsa kalapáló szívét. Valamilyen csoda folytán a kosarat meg
mindig a kezében tartotta.
Greta engedte be, és az üres kosárra meredt.
Quinn zihálva levegő után kapkodott.
– Alig úsztam meg élve.
 Greta a szemét forgatta, és Tillyre mutatott.
– Drágám, te jössz!
Tilly leugrott a pultról.
– Várjunk csak egy percig! – fakadt ki Quinn. – Te tudod, hogyan
kell összeszedni a tojást?
– Aha.
– Akkor miért nem te csináltad előbb?
Tilly mosolygott.
– Mert így jobb móka volt.
Tilly néhány perc múlva aztán visszatért egy teli kosár tojással.
Átnyújtotta nekik.
– Rendben, igen. Most mennem kell.
– Hová? – tudakolta Quinn.
– Kedden és szerdán előrehozott felsőfokú tanulmányokat folytatok
angolból és történelemből San Luis Obispóban, a közösségi főiskolán.
Az én középiskolámban nincs rá lehetőség.
A francba. Lenyűgöző!
– Rendben – felelte aztán Quinn. – Utána találkozhatunk?
– Késő estig tanulok. De azt hiszem, korán fel tudnék ébredni, ha
reggelit akarsz csinálni.
Quinn nem tervezte, hogy marad még egy napot. Az anyja
bizonyára megfenyegetné, hogy ráküldi a parti őrséget, ha ezzel hívja
fel. Brock pedig… nos, Brock az Brock. Egykettőre túltenné magát
rajta. De abban már nem volt olyan biztos, hogy Wade séf is ezt tenné-
e, és abban sem, hogy lenne-e még munkája, ha hazaér. E gondolatok
erősen aggasztották, szája azonban nyilvánvalóan nem fogta fel a
vállaira zúduló valóságot, ahogy minden felhatalmazás és tétovázás
nélkül az alábbi szavakat mondta:
– Nagyszerű lenne!
És aztán Tilly már ott sem volt, Quinn pedig visszament dolgozni
frissensülteket készítő szakácsként. Az igények őrületesek voltak.
 Négy rántotta- és két francia pirítós rendelést igyekezett
elkészíteni, s ezzel egyidejűleg megsütni egy újabb halom palacsintát,
amikor a kenyérpirító váratlanul lángra kapott.
Kihúzta a konnektorból, eloltotta a parányi lángokat, aztán arcát a
mennyezetre emelte, és odakiáltott, bármilyen istenség hallja is:
– Ma viccelsz velem?
Ekkor a füst bekapcsolta a tűzjelzőt.
– Ajjaj! – szólt Big Hank, ahogy bedugta a fejét a konyhába, és
szolgálatkészen felmutatott a tűzjelzőre a falon.
– A francba! – Quinn felmászott a pultra, és igyekezvén eloszlatni a
füstöt, a kötényével legyezgette a füstjelzőt, hogy elhallgasson.
– Nincs értelme – közölte Greta, ahogy kezét a csípőjére téve
megállt alatta. – A tűzoltók már úton vannak.
– Jóságos ég! Nagyon sajnálom!
– Ne tedd! – avatkozott be Trinee. – Mind nagyon aranyosak. Most
mi van? – mondta Gretának, ahogy az forgatta a szemét. –Leszbikus
vagyok, nem halott.
A tűzoltók valóban megérkeztek.
És úgy tűnt, az egész város is.
– Semmi baj – nyugtatta Trinee az aggódó Quinnt. – Most már
mindenki tudja, hogy megnyitottunk. Sokkal olcsóbb, mint egy
hirdetés.
 12. Fejezet
Én csak egy lány vagyok, aki egy saláta előtt áll,
és azt kéri tőle, hogy legyen fánk.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Kora este volt, mire Quinn visszaért a fogadóba. Halálosan

kimerítették az események: hogy előző nap a baleseti sebészeten kötött
ki, hogy nem sikerült lenyűgöznie Tillyt, hogy a húga akarjon lenni,
hogy hiányolta Beth-t, hogy majdnem felgyújtotta a kávézót főzés
közben, és nem kevésbé amiatt, hogy nem tudott beszélni Wade séffel
az extra szabadnapjairól – ami azt jelentette, hogy fogalma sem volt,
hogy van-e még munkája.
– Beth? – suttogta az üres szobának.
Semmi.
Sóhajtott.
– Nézd, beszélnem kell veled!
Megint semmi.
Erre is számított. Úgy döntött hát, hogy egy fürdőre van szüksége.
Óvatosan ellenőrizte a kádat. Nem voltak benne bogarak. Megengedte a
vizet, aztán rájött, hogy nincs habfürdője, így egy kevés sampont tett
bele, ami jónak tűnt. Levetkőzött, és már kezdett beleereszkedni a
kádba, amikor…
Egy nagy, kövér bogár kapálózott az ő friss habfürdőjében.
Magára kapkodta a ruháit, miközben mellőzött néhány alapdarabot,
mint például a melltartót, az alsóneműt, vagy a zoknit, majd kimenekült
a szobájából, és egyenesen a recepcióra sietett, hogy kiabálhasson
valakivel. Félúton, a folyosón azonban egy téglafalba ütközött, amiről
aztán kiderült, hogy igazából hatalmas, ölelő karjai vannak.
 Mick volt az.
– Tetszik a kék – állapította meg.
Quinn megfeledkezett a hajában lévő kék csíkokról, és könnyes
nevetéssel arcát a férfi mellkasába fúrta.
– Hé – mondta Mick, maga felé fordította a lány arcát, és meleg
mosolya elhalványult. – Nehéz napod volt?
– Igen. De ez egy másik történet. – Quinn a szobája felé mutatott. –
A kádban van.
Mick elvette a lány szobakulcsát, és eltűnt az ajtó mögött.
Nyomában mindig hűséges társa, Coop.
Quinn kilépett a kis udvarra, leült egy viharvert fa kerti székre,
aminek szálkái szúrták a hátsó felét, majd az égre meredt, és az
univerzuma válaszait kereste.
Egyet sem talált.
Néhány perccel később azonban Micket érezte maga mellett. A
férfi figyelmes volt, mert Quinn még csak nem is hallotta, hogy jön.
Csak annyit észlelt, hogy Coop egy sóhaj kíséretében a földre rogy.
– Ha azt mondod, hogy a bogár kicsi volt – fenyegetőzött a lány –,
bizony isten, bántani foglak.
– Okosabb vagyok ennél.
Quinn csak bólintott, és továbbra is az égboltot tanulmányozta,
mert ha a férfira néz, aki ott állt mellette magas, izmos termetével,
bármire kaphatóan, a látvány csak arra késztette volna, hogy olyan
dolgokat akarjon, amiket erősen próbált nem akarni többé.
Mick egy széket húzott mellé, és leült. Kényelmesen hátradőlt, és a
lányhoz hasonlóan ő is az eget kémlelte.
– Mi aggaszt?
– Ó! Nos… – Lehunyta a szemét. – Semmi.
Vagyis tudod, hogy minden…
– Ha nem akarod elmondani, megértem, de nem kell úgy tenned,
mintha jól lennél, ha nem vagy jól.
 Quinn kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi őt figyeli, melegen,
megértőén. Soha, senki nem tudta megmondani róla a környezetében,
hogy mikor zaklatott, zavarodott, vagy épp tébolyodott.
De ez a férfi, akit alig három napja ismert, igen.
– Nem tudom, hol kezdjem…
– Van köze ahhoz, hogy lángra kapott a kávézó?
– Hé, az a kenyérpirító volt, nem a kávézó! – tiltakozott Quinn. –
Ha már meghallgatod a pletykákat, legalább próbáld megfelelően
értelmezni őket!
Mick szája szegletében huncut mosoly bujkált, megfogta a lány
kezét, és hüvelykujjával végigsimította az ujjait. Munkától érdes,
kérges kezének érintésére Quinn egész testén reszkető bizsergés futott
végig.
– Itt többről van szó, mint a kenyérpirítóról – állapította meg Mick.
A lány sóhajtott.
– Azt hiszem, Carolyn azt remélte, maradok, és segítek Chucknak
vigyázni Tillyre, egy tinédzserre, aki úgy gondolja, én vagyok a felelős
minden rosszért, ami valaha is történt vele.
– Együttérzek – felelte Mick. – A húgom huszonöt éves, de tizenöt
évesként viselkedik. Ő és az anyám egész életükben harcban álltak
egymással, így többnyire rám hárult a feladat, hogy a tisztesség és a
becsület útjára tereljem. Ez pedig legfeljebb ötletszerűen fordult elő
részemről, amire nem vagyok túl büszke.
Úgy mondta, mintha csakugyan nyugtalanítaná, és Quinn
megpróbálta elképzelni, mit érezne, ha felelős lett volna Beth-ért. Ők
ketten igazából egyenrangú felek, csapattagok, bűntársak és bizalmas
barátok voltak.
– Minden tőled telhetőt megtettél? – kérdezte Quinn.
– Mindig.
– Akkor ez minden, amit elvárhatsz magadtól, nem?
– Rendben. – Mick szája megint mosolyra húzódott. – Te hallgatsz
a saját tanácsodra?
 A lány a szemét forgatta, s mivel a férfi közelsége – nem beszélve a
belőle áradó tesztoszteron- meg feromon hullámokról – megzavarta,
most kiszabadította a kezét.
– Én Tillyért hajlandó vagyok bármit megtenni, ami szükséges.
Ez… – Még mindig maga előtt látta Beth arcát, miközben előző éjjel a
tévé tetején ült. Gondtalannak tűnt. Boldognak. Békésnek…
Épp az ellenkezőjének, mint amilyennek Quinn érezte magát.
– Nem tudom, segítene-e Tillynek, ha maradnék – folytatta. –Nem
tudom biztosan, hogy… elég vagyok-e neki.
– Quinn, az apja elment, és új életet kezdett, az anyja pedig halott –
felelte Mick. – Nincs senkije. Semmilyen köteléke, vérrokona, aki
figyelne rá. Bármi, amit teszel érte, sokkal több, mint amennyije most
van.
A lány felállt, az udvar végébe sétált, és a hullámzó dombok
koromfekete vonulatait nézte a távolban. Érezte, hogy Mick mögé lép.
– Azt mondtad, beleragadtál a megszokott kerékvágásba – mondta
halkan, szorosan Quinn mögött állva, és testével melegítve a lányt. –
Hát miért nem próbálsz meg valami újat? Kövesd a szíved, hajrá!
A szavak ott lebegtek felette, és több értelmük volt, mint bármi
másnak, amit valaha is hallott.
Próbálj meg valami újat!
Kövesd a szíved, hajrá…
– Igazad van – felelte Quinn halkan. És aztán így is tett:
megpróbált valami újat. Megfordult, lábujjhegyre állt, és megcsókolta
Micket. Az élete felfordult, félresiklott. Mi több, temérdek érzés
kavargott benne, és néhányuk nyilvánvalóan a férfihoz kötődött.
Szorosan hozzásimult hát, és igyekezett mindezt kifejezni a szájával, a
testével. Amikor nyelvével megsimogatta a férfiét, Mick rekedt hangon
felnyögött, és Quinnben e hang lángra lobbantott valamit, ami már rég
elhamvadt benne.
Még!
Ez volt minden gondolata. Még többet akart, most. Hátralépett, és
Mickre nézett. A férfi is zihált, s e tény felbátorította. Kézen fogta
Micket, visszahúzta a szobájához, ahol gyengéden beljebb taszította, és
becsukta maguk mögött az ajtót. Aztán ráfordította a kulcsot, és a férfit
az ágyához vezette.
– Quinn – szólalt meg Mick csendesen, vonakodva. – Nehéz
napjaid voltak. Csak azért vagyok itt, hogy segítsek.
A lány lerúgta a papucsát.
– Rendben, akkor segíts. Segítségre van szükségem a
szórakozáshoz.
– Csak kihasználnálak.
Quinn levette a blúzát, és hallotta, hogy Mick mély levegőt vesz,
amikor észrevette, hogy a lányon nincs melltartó. Quinn felé fordult, és
így szólt:
– Nem használsz ki. Ha Wildstone és benne minden az én
viharfelhőm, akkor te vagy az ezüst szegélye. Kérlek, Mick. Maradsz?
A férfi röviden sóhajtott, majd a lányhoz lépett, és körülfonta a
karjaival.
– Nem vagyok az a fajta, aki egy gyönyörű nővel vitatkozik.
– Örömmel hallom. Tekintsük ezt az egyik legjobb
tulajdonságodnak. Még jobbnak, mint a hátsó feledet.
Mick nevetett, aztán Quinn is, de reszketve jött ki a levegő a
tüdejéből, amikor a férfi hatalmas, munkától érdes kezei felsiklottak a
testén, és meztelen, ziháló mellére borultak. De az ő keze is el volt
foglalva, ahogy becsúsztatta a férfi inge alá, és ujjaival végigsimította
Mick sima, kemény hátát. A férfit nagynak, erősnek és forrónak érezte.
Quinn remegett a gyönyörtől, szinte belefulladt az ismeretlen érzésbe,
mintha hosszú, álom nélküli alvásból ébredt volna.
Mick a kezébe fogta Quinn fejét, magához húzta, s elnyújtva,
intenzívebbé téve érintkezésüket, lustán simogatni kezdte nyelvével a
lányét, amíg Quinn térde meg nem rogyott.
– Mick.
– Tudom. – De nem sietett, hanem továbbra is lassan, kínzón, fel-
kavarón izgatta, és azokkal a kérges kezeivel addig cirógatta, amíg a
lány nyöszörögve, vergődve még többet nem akart.
 Amikor végre szétváltak, hogy lélegzethez jussanak, Mick a
homlokát a lányéhoz szorította, és így szólt:
– Légy biztos benne, Quinn!
– Az vagyok. – Felhúzta a férfi ingét, és sóváran figyelte, ahogy
Mick aztán átvette a feladatot, áthúzta az inget a fején, és hagyta
elrepülni maga mögött a levegőben. – Most a többit! – utasította Quinn.
Ő Mick farmerjára gondolt, a férfi azonban feléje nyúlt. Egy
szempillantás alatt kigombolta a lány nadrágját. Leguggolt, könnyedén
egyensúlyozott talpa elülső részén, ahogy lehúzta a farmert Quinn
combjáról, és egészen közelről láthatta, amit leleplezett.
Őszinte nyöszörgése elárulta, hogy tetszik neki a kommandós
helyzet.
– Siettem – magyarázta zihálva Quinn, miközben Mick lehúzta róla
a farmert. Keze a lány bokájánál körözött, majd lassan felcsusszant az
alsó lábszárára, áthaladt a térdén, a combján, és nem állt meg, amíg
végig nem ért a lábán. De akkor sem állt meg, hanem hosszan elidőzve
tovább játszadozott.
– Mick…
– Hmmm – mondta a férfi, és Quinn érezte, ahogy meleg leheleté
végigsuhan felforrósodott testén, és remegés járta át, lábujjait pedig
már szorította. Mick egyre csak fokozta kínzó gyötrelmét, s végül
sürgető érzéki vágy söpört végig a lányon. Szó szerint. Már régóta nem
engedte meg magának ezt a kéjt…
– Már nem tudok állni – zihálta, szétfeszülve, reszketve. Mick
felegyenesedett, a karjába vette, és a szájuk összeforrt. Quinn ujjai
végigszántottak Mick haján, s olyan szorosan tartotta a férfit,
amennyire csak tudta.
Aztán hirtelen az ágyra zuhant…
Mick pedig követte, közben megszabadítva magát a farmerjától.
Quinn a takaróért nyúlt, de a férfi elkapta a kezét, és megcsókolta a
tenyerét.
– Gyönyörű vagy – suttogta.
 És Quinn így is érezte. A feje búbjától a még mindig összeszorított
lábujja hegyéig. Mickhez hajolt, hogy a férfi is érezze, s szájával
végigsimította széles vállát, izmos mellkasát. Megállt lenyűgöző
hasizmánál, és nyelvével ösztönösen megérintette a férfit, ahogy a keze
telítődött vele.
Mick nyögése belémorajlott, ahogy a hátára fordítva a szájával
ráhajolt. Felhúzott egy óvszert, mert okosabbnak bizonyult a lánynál.
Gyengéden szétnyitotta Quinn combját, s ő mohón helyet biztosított
neki. Lábát köré fonta, ahogy Mick beléhatolt, és a lány a férfi háta
mögött összezárta a bokáit, hogy ott tartsa, ahol a legjobban érezte őt.
Már a nevét kiáltozta, amikor a férfi mozogni kezdett benne,
csípőjét tolva, míg végül egyszerre érte őket a beteljesülés, majd az
elernyedés.
Ennyire rémitően egyszerűen.
Csak feküdtek még ott egy darabig a gyűrött lepedőn. Quinn már
előzőleg kinyitotta az ablakot, és most a fülébe zengett az éjszaka
megannyi csodálatos hangja, ami örökre össze fog kapcsolódni számára
Wildstone-nal. Ám hallotta azt az átkozott csöpögést is a
fürdőszobából, ami teljesen megőrjítette. De majd később. Mert az
agya még mindig örömkapcsolóként működött, olyasvalamiként, ami
egy pillanatig sem érez bosszúságot vagy idegességet.
Bár rég történt, de Quinn jól ismerte a mámorító érzést, amikor
átélte, és pontosan erre volt most szüksége. Kinyitotta a szemét, hogy
mindezt elmondja Micknek. Észrevette, hogy a férfi töprengő
arckifejezéssel őt figyeli.
– Ajjaj! – mondta a lány, és hirtelen nagyon mezítelennek érezte
magát –, máris megbántad?
– Isten ments! – felelte Mick.
Volt valami a hangjában, a nézésében, aminek Quinn nem tudott
nevet adni, s bár sóvárgott utána, mégis nyugtalanította. Tudta, hogy
Mick az a férfi, akibe bele tudna szeretni, ha engedélyezné magának.
De nem engedélyezte.
 Még arra sem tudta elkötelezni magát, hogy egy villásreggelit
elfogyasszon a szüleivel, nemhogy egy kapcsolatra. Mi több, eltekintve
attól, ami az imént történt, még nem állt készen, hogy újra érezni tudjon
bármit is. Már maga a gondolat is páni félelemmel töltötte el.
Mick az ujjával végigsimította a gondterhelt ráncot Quinn
homlokán, és kényszeredetten mosolygott.
– Máris megbántad? – mormolta ő is.
Quinn elhessegetett mindent, akármilyen baljós gondolatok is
ólálkodtak a horizonton, és elmosolyodott.
– Isten ments!
 13. Fejezet
A szociális szorongással küzdő emberek számára kellene
lennie egy időjárás-előrejelző programnak, mint például:
„Ma az élet részben emberekkel lesz tele, hetven százalék
az esélye, hogy foglalkoznia kell velük. ’’
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Másnap reggel Mick zsibbadt végtagokkal ébredt. Tüstént észlelte a

problémát. A lábán Coop feküdt, testének többi részén pedig Quinn. A
lány a karjaiban aludt el, miközben még valami olyasmit motyogott,
hogy meg kell kérnie Micket, hogy megint javítsa meg azt az átkozott
csöpögő csapot, és a férfi elcsendesedett, amikor hirtelen megértette.
Quinn ugyanis még mindig azt hitte, hogy ő a fogadó ezermestere.
Amikor a lány először feltételezte róla, ismeretségük első napján –
immár négy nappal ezelőtt –, még szórakoztatta is Micket. És
felkeltette a kíváncsiságát. Mert, valljuk be, felizgatta az ellentmondást
nem tűrő, aranyos, szexi nő, ahogy kidugta a fejét az ablakon, és édesen
megkérdezte, hogy meg tudná-e javítani azt a vacakot.
Igazság szerint Quinn jókor jött, hogy elterelje a figyelmét a
pokolról, amit visszaérkezése jelentett számára a városba, ahonnan nem
tudott annak idején kellő gyorsasággal elmenekülni, és ahol most
foglalkoznia kellett az apja után maradt felfordulással.
De ez az ő problémája volt, nem a lányé.
És az a tény is, hogy megtévesztette Quinnt, függetlenül attól, hogy
nem szándékosan tette. Nem mintha számítana, ha ez az egész tényleg
csak „szórakozás”, amihez Quinn az ő segítségét kérte, ám mostanra
már kezdte megismerni a lányt, de önmagát is jól ismerte. Igen, ez az
egész valóban szórakoztató, átkozottul szórakoztató. A szex pedig
átlagon felüli… de még annál is jobb.
Egyszerűen csak meg fogja mondani Quinn-nek az igazat, ez
minden. Azt mondja majd: Szóval, mellesleg, vicces a történet –
ugyanis valójában építészmérnök vagyok az Öböl-menti régióból, és
ugyanúgy szállóvendégként tartózkodom a fogadóban, mint te, mivel ez
van a legközelebb anyám házához, ahol csakugyan ezermester vagyok.
Csak nem kap fizetést.
Igen, megmondja neki, amint felébred. Quinn-nek jó humorérzéke
van, úgyhogy minden rendben is lesz.
Coop felemelte a fejét, és ásított. És szellentett is egyet. Aztán
hátrafordította a fejét, és döbbenten meredt a saját ülepére, bár ez
naponta megesett vele.
– Hé, haver – utasította Mick, és Coop felsóhajtott. Lassan, olyan
lassan, hogy akár hátrafelé is mehetett volna, lecsusszant az ágyról, és a
padlóra huppant, mintha Mick vérig sértette volna.
Mivel Mick nem tudta kiszabadítani magát, így Quinn háta alá
csúsztatta a kezét, és megfogta a lány édes hátsó felét. Quinn
megmozdult, nyújtózkodott, majd egy pillanatra megmerevedett,
mielőtt felemelte a fejét.
Az arca elragadóan álmos volt, haja vad, zabolátlan, hullámzó
zuhatagként terült szét mindenütt. Pislogott egyet, akár egy bagoly, és
szemügyre vette a testhelyzetüket.
– Elfelejtettelek figyelmeztetni, hogy elterpeszkedős vagyok az
ágyban – motyogta. – Sajnálom.
– Ne tedd! – Mick szünetet tartott. – Quinn.
– Ajjaj! – mondta, és a szeme már kitisztult egy kicsit. – Nagyon
komolyan hangzik.
És ezúttal, amikor a lány megpróbálta kiszabadítani magát, Mick
engedte. Quinn felült, magával húzta a takarót is, és a férfira bámult.
– Ha azt mondod, hogy megváltoztattad a véleményed a
megbánással kapcsolatban, hát tartsd csak meg magadnak…
 – Építészmérnök vagyok – közölte Mick. – Tervezőmérnöki cégem
van, három másik partnerrel az Öböl-menti régióban.
Quinn rámeredt.
– Micsoda?
Mick felé nyúlt, de a lány elhúzódott.
– Várjunk csak egy pillanatig! – kiáltotta, és megállította a férfit. –
Azt mondtad, a fogadó karbantartója vagy. Hazudtál nekem?
A lány hanghordozása hallatán Coop halkan, aggódva vakkantott.
– Minden rendben – nyugtatta Mick. – És nincs így – fordult
Quinnhez. – Nem hazudtam neked. Soha nem mondtam, hogy a fogadó
karbantartója vagyok.
– De igenis mondtad! – Quinn továbbra is rászegezte a tekintetét,
miközben olyan erősen gondolkodott, hogy már égett a füle. – Ó,
istenem – suttogta aztán. – Igazad van, valóban nem mondtad. Csak én
feltételeztem. És te hagytál ebbe a hitbe ringatnom magam. –
Feltápászkodott az ágyról, húzta magával a takarót is közben, és maga
köré csavarta, mintha fázna.
Vagy mintha páncélra volna szüksége.
Mindenesetre, Mick meztelenül maradt az ágyon. Felült, és
szólásra nyitotta a száját, de a lány felé fordulva rámutatott:
– Miért hagytad, hogy ezt higgyem?
– Ha egy csinos nő segítséget kér tőlem? – kérdezte a férfi. –
Viccelsz? A világért sem utasítottalak volna el. És, csak hogy
tisztázzuk, ha nem lennél csinos, akkor sem utasítottalak volna el.
Quinn összehúzta a szemét.
– Ezzel védekezel?
– Nos, el kell ismerned – felelte Mick –, hogy kicsit mókás ez az
egész. Bár végül magamból csináltam bolondot, mert fogalmam sem
volt, mit keresek a mosdó alatt, egyszerűen csak szerencsém volt.
– Még mindig csöpög a csap – közölte Quinn.
– Igen, tudod, apám nagyon örült volna neki. Mégis neki volt igaza,
hogy soha nem figyeltem. Megpróbált mindenre megtanítani, amit
tudott. – Mick halkan felnevetett. – És hé, igazság szerint szívességet
tettél nekem, mert emiatt most szeretettel gondoltam rá, ami
ritkaságszámba megy.
– Ez nem vicc, Mick. – Quinn lehunyta a szemét. – Miért parkoltál
mindig az iroda előtt, mintha ott dolgoznál?
– Mert amellett, hogy itt lakom, üzleti kapcsolatban állok a
tulajdonossal, aki el akarja adni, és vissza akarja bérelni ezt a helyet.
Quinn magához szorította a takarót. Coop odament hozzá, és
nekitámaszkodott. A lány lehajolt, és átölelte a kutyát.
– Mi a baj az életemmel? – kérdezte Cooptól. – Miért hazudik és
téveszt meg valamiféle új trend? Vagy csak arról van szó, hogy
mindenki úgy gondolja, eldöntheti helyettem, hogy mit kell tudnom és
mit nem?
Coop együttérzése jeléül megnyalta Quinn arcát.
Immár értve a lány reakcióját, Mick igazi seggfejnek érezte magát,
és kimászott az ágyból.
– Ez nem így volt, Quinn.
– Ne! – mondta gyorsan a lány, és felemelte a kezét, hogy
megállítsa. Aztán egy lépést hátrált, és beleakadt a lába a takaróba..
Mielőtt eleshetett volna, Mick elkapta, s közben felvillantotta lágy,
meleg mosolyát, remélvén, hogy másfajta ízelítőt kaphat a reggelből,
de Quinn kiszabadította magát a karjaiból. Mezítelen válla fölött
megsemmisítő pillantást vetett Mickre, majd elfordult, hogy
megkeresse a ruháit, aztán fogta, és magára kapkodta őket.
Coop nyilvánvalóan gondterhelten vakkantott egyet.
Quinn lehajolt, majd sietve, nyugtatólag megölelte újra, és Mick azt
kívánta, bárcsak őt részesítené benne. Ehelyett azonban a lány csak
lesújtó pillantást lövellt felé:
– És csak hogy tisztázzuk, ez, közöttünk, csak… – ujjával rábökött
az ágyra – … az volt. És ennyi. Végeztem. Végeztünk.
Megszólalt a telefonja, és felkapta.
– Halló! – Szünetet tartott, figyelt, s közben Micknek volt annyi
ideje, hogy észrevegye, Quinn ugyan felvette a farmerját, de nem
gombolta össze, és a pólóját is csak félig húzta magára.
 Aztán a lány jéggé dermedt.
– Most viccelsz. – Újabb szünet következett. – Ó, jóságos ég,
megyek!
Quinn befejezte a beszélgetést, bedugta a zsebébe a telefont, és a
férfi legnagyobb megdöbbenésére két másodperc alatt befejezte az
öltözködést, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „azok a rohadt
csirkék rohadtul kikészítenek.”
– Mi a baj? – kérdezte a férfi, és ő is felöltözött.
– Az életem.
– Quinn…
A lány belebújt a cipőjébe.
– A tyúkok kereket oldottak.
– Hogy mi?
– Én tudom, rendben? De talán ők csinálják jól, menekülnek,
amerre látnak.
És már ott sem volt, ingerülten távozott a tulajdon szobájából.
Coop ábrázatáról pedig tisztán leolvasható volt, amit gondol: Nem
hiszem el, mekkora idióta vagy!
És e ténnyel Micknek egyet kellett értenie.

Tilly világában saját személye volt a gondviselő. Ő vigyázott az

anyjára. A házra. A barátaira. Chuckra. Ez volt a dolga.
Minden más mellett még az anyja csirkéiről is évek óta ő
gondoskodott, és soha nem hagyta nyitva az ólajtót. És aznap reggel
sem tett volna így, ha Chuck ostoba barátnője nem csapott volna ostoba
hisztit amiatt, hogy Tilly megette az utolsó két tojást – mintha nem lett
volna belőlük több kint, az ólban.
Tilly tehát fél órával korábban kivonszolta magát az ágyból, hogy
véget vessen a veszekedésnek, amelynek hangjai átszűrődtek a vékony
falon:
– Nem szerződtem le egy tinédzserre, Chuck!
– Tilly jó gyerek. Igazán jó gyerek.
 – Veled, talán. De ha te nem vagy ott, fenemód morcos, és azt
hiszem, ellopott egy húszast a pénztárcámból.
– Itt van egy másik húszas. Tilly épp most vesztette el az anyját.
Joga van morcosnak lenni…
Szóval, igen, Tilly morcosan ment ki a tyúkólba, és valahogy
sikerült nyitva felejtenie a kaput. Az átkozott csirkék kiszöktek, és
egyre csak futkároztak ott körös-körül, úgy viselkedtek, mintha
levágták volna a fejüket.
És ez most már hivatalos – nehéz az élete. A csirkék kiszöktek,
gyűlöli az iskolát, az anyja pedig meghalt. Az anyja talán nem
bizonyult tökéletesnek, de az ő anyja volt. Immár nem maradt senkije,
kivéve egy nővért, aki alig várja, hogy eltűnhessen.
Greta és Trinee jöttek ki a kávézóból, hogy megnézzék az
elszabadult csirkéket, de nem segítettek neki.
– Bébi, kizárt, hogy Isten áldott földjén csirkéket kergessek –
jegyezte meg Trinee.
– És rám ne nézz – tette hozzá Greta. – Azt hiszed, ez a test a
futástól lett ilyen gömbölyű?
– Csak hogy tisztázzuk – jelentette ki Tilly, kezét a csípőjére téve –
, akkor senki nem fogja összeterelni a csirkéket?
Csak néztek rá mindketten.
Mindegy. Bár Tilly mérges volt a világra, tárcsázta azt a számot,
amit soha nem tervezett tárcsázni, és felhívta Quinnt.
– Azt mondtad, bármiért felhívhatlak…
Öt perccel később Quinn Lexusa megérkezett.
– Mi történt? – kérdezte a nővére.
Tilly vállat vont.
– Valaki kiengedte a csirkéket.
– Ki tenne ilyet?
Tilly vállat vont.
Quinn figyelte, ahogy a csirkék zavarodottan szaladgáltak.
– Szóval… akkor most mitévők legyünk?
– Nem tudom – bizonytalankodott Tilly. – Kikapjuk őket?
 – Jóságos ég! Hogyan?
Tillynek nem nagyon kellett színlelnie a hangjában a remegést.
– Az anyám háziállatai voltak. El kell kapnunk őket.
– Rendben. – Quinn szemlátomást összeszedte magát, és Tilly keze
után nyúlt, hogy megszorítsa. – Hát, persze. El fogjuk kapni őket.
És aztán Tilly legnagyobb megdöbbenésére, Quinn mély levegőt
vett, mintha összegyűjtené minden bátorságát, és az elszabadult csirkék
nyomába eredt.
Autók fékeztek az utcán, hogy figyeljék az eseményt, ezzel is
bizonyítván, hogy nem sok látnivaló akad Wildstone-ban. Az egyik
autóból Lena szállt ki, és széles mosollyal az arcán állt meg Tilly
mellett, miközben elvitelre vásárolt kávét kortyolgatott.
– Épp a könyvelésemen dolgoztam – közölte. – De ez sokkal
szórakoztatóbb.
Tilly némi bűntudatot érzett, és az alsó ajkát harapdálta. Már tett
ugyan néhány mozdulatot, hogy segítsen, de leginkább azzal volt
elfoglalva, hogy derülten figyelje a nővérét.
Quinn aztán verítékezve, lihegve megállt az udvar közepén, és
kezét a csípőjére tette.
– Mi lenne, ha segítenétek egy kicsit?
Lena a szájához emelte a poharát.
– Először megiszom a kávét. Aztán csinálom a dolgokat. De csak
akkor, ha fizetnek érte…
Quinn forgatta a szemét, és a húgára nézett.
Tilly visszament segíteni Quinn-nek. Amikor aztán a nővére
valóban megfogott egy csirkét, diadalittas mosolyt villantott Tillyre – a
csirke pedig kárált, majd hosszú sugárban rápiszkított.
Épp Quinn blúzának elejére.
Lena előrehajolt, és lefényképezte a telefonjával.
– Felteszem az Instagramra – közölte. – Nem tudom, észrevetted-e,
de bűzlesz a trágyaszagtól.
– Köszönöm a tapintatot.
 – Drágám, a tapintat azoknak való, akik nem elég szellemesek,
hogy szarkasztikusak legyenek.
Lou lépett ki a házból, kezében a polaroid fényképezőgéppel.
Arcához emelte, és a lencsén keresztül Quinnre nézett.
Quinn rámutatott.
– Eszébe ne jusson…
Lou azonban elkészítette a pillanatfelvételt, és a fénykép két
másodperc múlva ki is jött a gépből. Az idős férfi meglengette a
levegőben, és vigyorgott.
– A falra.
– Remek – motyogta Quinn, és, Tilly meglepetésére, ismét
nekilendült.
Amikor elkapott egy újabb csirkét, Tilly kezébe nyomta.
– Vagy segítesz – fordult aztán Lenához –, vagy elmegyek úszni,
amíg a hajam zöld nem lesz, és azt mondom majd mindenkinek, hogy a
te hibád.
A fenyegetés egészen lenyűgöző volt, még Tillynek is el kellett
ismernie, és még nagyobb buzgalommal segédkezett Quinn-nek. Öt
perccel később aztán az utolsó rakoncátlan csirkét is elkapták.
Quinn kifújt egy hajszálat verejtékező arcából.
– Köszönöm a segítséget – mondta szárazon Lenának.
– Soha nem futok. Nos, hacsak az nem számít annak, hogy futva
menekülök a világ szarságai elől.
– Hé, ügyelj a nyelvedre! Befolyásolható gyereklány húgom a
fedélzeten.
Tilly tiltakozott.
– Nem vagyok befolyásolható, és nem vagyok a gyereklány húgod
sem.
Quinn kiegyenesedett, és ránézett.
– Talán abban igazad van, hogy nem vagy befolyásolható, de akár
tetszik, akár nem, igenis lánytestvérek vagyunk.
Csak hogy tisztázzuk, Tillynek nem tetszett. Többé már nem
tetszett neki semmi, és nem tudta, mit kezdjen vele. Elakadt, szó szerint
elakadt, és úgy érezte, mintha egész belseje egy önpusztító tornádó lett
volna.
– Most már visszamehetsz L. A.-be – közölte. – Tudod, hogy ezt
akarod.
– És mi a helyzet azzal, amit te akarsz? – kérdezte Quinn. –
Valóban azt akarod, hogy egyszerűen csak elsétáljak?
– Nem tűnik úgy, mintha egy család lennénk – állapította meg
Tilly.
– De egy család vagyunk, és ha bizonyítékra van szükséged, csak
mondanod kell, és én azonmód szolgáltatok neked.
Tilly rámeredt, indokolatlanul mérgesen, és képtelen volt uralkodni
magán.
– Bárcsak ne lenne egyáltalán lánytestvérem! – Vissza akarta szívni
a szavakat, ahogy kicsúsztak a száján, de aztán csak hagyta, hogy
bizonytalanul ott lebegjenek felettük.
Quinn odalépett hozzá, csirkeürülékkel a mellkasán és az egész
testén.
– Már elvesztettem egy húgomat – fakadt ki, s hangja reszketett,
mintha valóban megőrült volna. – A teljes szívemből szeretett
húgomat, és mindent megadnék, beleértve a saját életemet is, ha
visszakaphatnám. Felteszem, ugyanazt érzem, mint te az édesanyáddal
kapcsolatban. Szóval, szeretném azt remélni, hogy amit mondtál, nem
teljesen igaz, Tilly, mert higgy nekem, nehéz dolog, ha valakinek
egyáltalán nincs lánytestvére.
És aztán Quinn azt tette, amit Tilly szerint akart – elsétált.
 14. Fejezet
Szerencsére még a legrosszabb napok is csak
huszonnégy órából állnak.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn elsétált, kétségbeesetten elmenekült, mielőtt sírásra fakadt

volna mindenki előtt, és bolondot csinált volna magából. A fogadó felé
vette az irányt, s közben felhívta Cliffet.
– El tudja intézni, hogy a kávézó nyitva tartson, és pénzt hozzon
Tillynek, a dolgozók pedig alkalmazottként ott maradhassanak?
– Hazamegy – állapította meg az ügyvéd.
Quinn sóhajtott.
– Ez bonyolult. A munkám, a szüleim…
– Már kialakult élete van ott. Higgye el, megértem.
Miért nem érzi jobban magát e szavaktól?
– Meg tudja oldani a kávézó ügyét? – kérdezte Quinn újra.
– Természetesen.
A lány mégis érzett némi megkönnyebbülést.
– Sajnálom, hogy nem maradhatok – folytatta aztán. – De Tillyt
sem érdekli ez az egész, és nem látom, hogyan tudna működni a dolog,
ha ő nem akarja. Ön biztos benne, hogy jól megvan a szomszéddal?
– Igen.
Quinn ezen a ponton ennyit tudott tenni. Visszatért a fogadóba,
majd zuhanyozni ment, hogy megszabaduljon a csirkeürüléktől és az
őrült reggel emlékétől.
– Szia! – szólította meg Beth.
Quinn rémült sikolyt hallatott, és a samponos flakont ráejtette a
lábujjára. – A francba, a fenébe, a rohadt életbe…
 Beth a pulton ült, a szemét forgatta, majd a párás tükörben
tanulmányozta a saját tükörképét, és a hajával bajlódott.
– Gondolod, az enyémbe is kellene néhány kék csíkot tenni? –
kérdezte Quinnt.
Quinn még mindig az ép lábán ugrált, és sajgó lábujjait
szorongatta.
– Mit csinálsz itt, és miért nem jössz soha, amikor hívlak?
Beth felé fordult, barna szeme komoly volt. Nyugodt.
Szeretetteljes.
– – Nem minden rólad szól, Quinn. – Beth halványulni kezdett.
– Várj! Ne merj eltűnni…
De Beth eltűnt.
– A francba! – Vajon hallucinált, vagy Beth valóban itt volt? Quinn
a lábára nézett. Az ujja már bedagadt, és kékesfeketében játszott.
Sóhajtva lehajolt a samponos flakonért, és folytatta a zuhanyzást.
Nem minden rólad szól, Quinn…
Kijött a zuhany alól, majd a fürdőből a szobába ment, és rámeredt a
kapkodva összepakolt, nyitott bőröndjére a padlón. Mindent
beletuszkolt, becsukta, és öt perc múlva már útra készen állt.
– Hagyd abba a menekülést, Quinn!
Beth hangjának hallatán behunyta a szemét.
– Nem menekülök. Minden, amit ismerek, L. A.-hez köt.
– Többé nem. Ki akartál szállni a mókuskerékből, újra érezni
akartál. Akkor hát tedd is meg!
Quinn kinyitotta a szemét, és megfordult, hogy a tévére nézzen.
Nem látta ott Beth-t.
Egyedül volt a szobában, ami azt jelentette, hogy valóban meg fog
őrülni.
Nyilvánvalóan már nem áll távol tőle.
– Azt fontolgatod, hogy visszamész az érzelemmentesség világába,
mert az könnyebb – állapította meg Beth a szekrény tetején.
Quinn a kezét lüktető szívére tette.
 – Nem viselkedsz épp segítőkészen. – A lány megdörzsölte az
arcát, s mire leengedte a kezét, Beth eltűnt.
– A francba!
De Beth-nek igaza volt. Valóban menekült, vagy legalábbis gondolt
rá. Menekült a valóság elől, hogy minden, amiről azt gondolta, tud
önmagáról, már nem igaz, menekült attól, hogy van egy húga, aki
gyűlöli, menekült attól, hogy kissé túlreagálta a dolgot Mickkel aznap
reggel, ami miatt – ha őszinte akar lenni – mélyen szégyellte magát.
Nem mintha ez számítana. Úgy döntött, hogy ő és Mick végeztek
egymással.
Ahogy Tilly is ugyanígy döntött vele és magával kapcsolatban.
Legalább a kávézó ismét nyitva tartott. És igen, Quinn csalódott
volt amiatt, ahogy a dolgok itt, Wildstone-ban alakultak, de az élete
valóban Los Angeleshez kötötte. Nem fordíthatott hátat csak úgy
egyszerűen a szüleinek, azért, mert elkövettek egy hibát.
És mintha megidézte volna őket, a telefonja hívást jelzett az
apjától.
– Mi a helyzet, drágám, már hazafelé tartasz? – kérdezte.
Quinn korábban már beszélt az anyjával, így apja sürgető hangja
megrémítette.
– Nem… minden rendben?
– Szóval ellenőrizted már az olajszintet?
Quinn reszkető sóhajt hallatott, miközben elszorult a szíve, de most
jó értelemben véve. Az anyja étellel és ajándékokkal mutatta ki a
szeretetét. Az apja azzal, hogy aggódott az autója miatt.
– Igen, apa. Az olajszint rendben.
– A folyadékok?
A szülei már elvesztették egy lányukat, és aggódtak, hogy a másik
is épp elveszni készül. Ami nem fog megtörténni. Quinn mély levegőt
vett.
– Minden rendben, apa – nyugtatta, kissé megindultan. – ígérem.
– Hogy van Tilly? – kérdezte az anyja, aki nyilván szorosan az apja
mellett állt.
 – Ő… – Sértett, hisztis, morcos, és sokkal érzékenyebb, mint
amilyennek neki valaha is sikerült lennie egy rossz napján. –
Nagyszerűen.
Az anyja halkan nevetett.
– Az emberek megkérdezték, milyen voltál abban a korban, és
tudod, mit válaszoltam nekik?
– Mit?
– Azt, hogy egy seggfej.
Quinn nevetett.
– Az voltam.
– Bizony az. De azt hiszem, azért, mert tudtad, nem számít, mit
teszel, van valakid, aki megért.
Quinn mosolya elhalványult.
– Tudom.
– Ennek a lánynak nincs.
– Ezt is tudom.
– Majd mindent megoldasz, drágám – bátorította az anyja. –
Bízunk benned!
Quinnt nem lepte volna meg, hogy mennyi mindent megtanult
önmagáról ennek az egész ügynek köszönhetően. Ahogy az sem, hogy
jobban értékelte a szüleit, mint eddig bármikor, és ez valami másra is
ráébresztette.
Többet akart, mint amilyen kapcsolata Brockkal volt. Olyan
kapcsolatot akart, amilyen a szüleié.
Nem éri be kevesebbel.
– Anya?
– Igen?
– Szeretlek. Mindkettőtöket szeretlek.
Most az anyja hangja volt megindult.
– Én is szeretlek.
– Én is szeretlek – mormolta Beth. – Mellesleg.
Quinn mély levegőt vett, és a szekrény felé fordult.
Beth nem volt ott.
 – Anya? Apa? Mennem kell. Később még hívlak benneteket.
Letette a telefont, és megint nagyokat lélegzett.
Mert immár megértette, amit Beth próbált elmondani neki. Hogy
Tilly akár el akarja fogadni őt testvérként, akár nem, az másodlagos
abból a szempontból, hogy Tillynek senkije sincs rajta kívül. Ennyi.
Mi több, a menekülés nem megoldás. Ez nagy döntés, gondosan,
átgondoltan kell meghoznia, Tilly érdekét tartva szem előtt, nem a
sajátját. Még egy esélyt kell adnia Tillynek, hogy kimondhassa, akarja
vagy kéri Quinn segítségét, bármi legyen is az.
– Fogadok, élvezed, hogy ebben igazad van – motyogta Quinn az
üres szobának, és megesküdött volna, hogy Beth elégedett nevetésének
lágy, dallamos hangját hallja.

Micknek rossz érzése volt amiatt, ahogy a reggel telt Quinn-nel. A vele
való együttlét a legjobb dolognak bizonyult, ami pokolian hosszú idő
óta történt vele, és most mindent elrontott.
És ami még rosszabb, fogalma sem volt, hogyan tehetné jóvá. Csak
annyit tudott, hogy ez a Wildstone-ban eltöltött hét nagy áldozatot
követel tőle. Vissza akart térni az Öböl-menti régióba mentális
egészsége érdekében.
A saját mentális egészsége érdekében.
De nem tehette, amíg nem végzett az anyja házával. E célból állt
most meg a vaskereskedés előtt.
Coop és ő beléptek a boltba, ahol egyetlen vásárlót sem láttak.
– Mick Hennessey – mondta egy rekedt, öreg hang. Lonnie
Rodriguez volt, a tulajdonos. – Rég nem láttalak.
Mick egy iskolába járt Lonnie fiával.
– Hogy van Cruz?
Lonnie megrázta a fejét.
– Nehézségekkel küzd. Itt dolgozott a boltban, de nem mindig
engedhetem meg magamnak, hogy munkát adjak neki. Azt hittem,
átveszi, amikor nyugdíjba vonulok, de nem megy az üzlet. Lehet, hogy
be kell zárnunk.
 Nem ez volt az első alkalom, hogy Mick ilyen panaszt hallott.
Wildstone helyi vállalkozói azt remélték, a turizmus életben tartja majd
őket, ám semmi nem történt a város népszerűsítése érdekében.
– Láttam, hogy építkezés folyik a belvárosban – jegyezte meg
Mick. – Egy hotel épül. Az építkezéshez szükséges dolgokat itt
rendelik meg?
Lonnie méltatlankodott.
– A munkát egy külsőssel végeztetik. Ahogy a másik két új építési
terület esetében is. Senki nem bíz meg helyi vállalkozókat. A dolgok
nem úgy mennek, ahogy régen, Mick.
Mick ezt nem gondolta feltétlenül rossznak, ám furcsának tartotta,
hogy a városvezetés úgy fogadta el külsős cégek ajánlatát, hogy közben
nem követelte meg tőlük, hogy adjanak valamennyi munkát a
hanyatlásnak induló városnak is.
– Miért nem tesz senki semmit ellene?
Lonnie megrázta a fejét.
– Hogyan tudnánk, amikor épp a saját városvezetőnk szegi meg a
helyi vállalkozóknak tett ígéreteit?
Mick nem kedvelte a városvezetőt, Tom Nicholst, Boomer apját.
Evekkel ezelőtt, amikor Mick és Boomer iskolatársak voltak, és
Boomer így vagy úgy mindig bajba került, Mick keményen
megdolgozott azért, hogy legjobb barátját a tisztesség és a becsület
útjára terelje. Elvonszolta Boomer részeges, bánatos hátsó felét a
partikról, kituszkolta a kormánykerék mögül, ha vezetni akart, és
amikor csak tudta, megakadályozta, hogy mindenféle ostobaságot
elkövessen.
Tom tudott erről, de ahelyett, hogy értékelte volna a segítségét,
valahogy mindig megorrolt Mickre az akciói miatt, ami aztán végzős
korukban egyértelműen ki is derült, amikor Boomer egészen ostoba
csínyt követett el. Egy elkötött rendőrautóval kocsikázott, és elkapták,
mert a segítőtársa – Mick – otthon maradt, mivel az apja nem volt
hajlandó elengedni aznap este.
 Valaki beárulta Boomert, és amikor a rendőrök az ajtajuk előtt
álltak, Tom elővette egy városvezető minden bűbáját… és azt mondta a
rendőröknek, hogy Mick vitte el az autót, nem Boomer.
Az ő apja pedig bevette az egész istenverte történetet az
autólopásról, és majdnem megölte miatta.
Egyszóval, miközben Mick együttérzett a helyi vállalkozókkal,
hogy egy kétes hírű városvezetővel kénytelenek kapcsolatban állni,
örült is, hogy azt mondhatta, ez a fickó többé már nem az ő gondja.
A vaskereskedésből a fatelepre ment, mert ki akart cserélni néhány
lambériát a házban, és ott is ugyanazt tapasztalta, mint a
vaskereskedésben. Rick Espy, a tulajdonos, dühös és gondterhelt volt.
Mick szerette volna, hogy ne legyen rá hatással ez az egész, de
Wildstone még mindig az anyja otthona volt, így valamilyen szinten
foglalkoztatta, akár akarta, akár nem.
Mick aztán az apja régi furgonjában ült, Coop súlyos fejével a
combján, és előhúzta a telefonját, hogy felhívja Colint, egy barátját, aki
rendőrből lett magánnyomozó. Mick jó hasznát vette Colinnak a
munkája során, időnként megbízta, hogy ellenőrizze az esetleges
problémákat.
– Megnézek néhány ingatlant Wildstone-ban – mondta. –
Szeretném, ha tennéd a dolgod. Valami történik.
– Ez Wildstone – jegyezte meg Colin. – Az egész város elmebajos.
– Kicsit többről van itt szó, mint a szokásos elmebajról. Valami
pénzügyi dologról.
– Nagyszerű, beleások a pénzügyekbe – közölte Colin szárazon. –
Az a kedvencem.
– Még nagyszerűbben fogod érezni magad, amikor nagy, vaskos
számlát küldesz, és ezt nagyon jól tudod.
Mosoly bujkált Colin hangjában.
– Igen, valóban kedvemre való az a része is.
Mick letette a telefont, és elvitte a szükséges dolgokat az anyjához.
Először kiemelte Coopot, hogy kímélje az öreg srác csípőjét. Aztán
kirakta az árut. Mire végzett, elfáradt, melege és… elege lett.
 Coop, aki mindig érzékelte gazdája hangulatváltozásait, most
szorosan hozzásimult, és összenyálazta a lábát. Mick lehajolt, hogy
megölelje hatalmas, ostoba kutyáját, és egy arcnyalást kapott cserébe
fáradozásáért. Amikor Coop elernyedve a földre omlott egy teljes
hassimogatásért, Mick természetesen engedelmeskedett, és mosolygott,
ahogy Coop farkcsóválása dobverőként kavarta fel a port, miközben
eksztázisban vonaglott. Amikor Mick abbahagyta, Coop lágyan a
szájába vette Mick egész csuklóját, és megrántotta.
Még.
Mick halk nevetéssel engedelmeskedett, s figyelte, ahogy egy
furgon érkezik a házhoz vezető úton, majd parkol le mellette.
Boomer szállt ki, és Coop azonnal otthagyta Micket, hogy orrát az
újonnan érkező lába közé dugva üdvözölje.
– Az árura, barátom, vigyázz az árura! – kuncogott Boomer, aztán
eltolta Coopot, és Mickre nézett. – Nahát – állapította meg. – Még
mindig itt vagy. Már vagy hat napja egyhuzamban? Ez valami
rekordféle, nem?
Nem látták egymást, nem beszéltek a Whisky Riverben töltött este
óta, és most találkoztak először azóta, hogy Boomer és Lena együtt
voltak / szakítottak / együtt voltak megint, ami kínos helyzetet teremtett
közöttük.
– Próbálok menekülni innen, hidd el – erősködött Mick.
– Egy bizonyos kis sötétbarna tart vissza?
– Nincs semmi köze Quinnhez.
Legalábbis már nem.
Mick az új festéket a garázsba vitte. Boomer és Coop követték.
– Az anyám és ez az átkozott pénznyelő ház az oka – fakadt ki. –
Még sok a tennivaló, beleértve ezt a rémálomba illő garázsfestést is.
– Hé, erre emlékszem – jelentette ki Boomer, és egy hiányzó
kalapács festett fehér körvonalára mutatott. – Magunkkal vittük a
végzős diákcsínyünk éjszakájára. Majdnem szívinfarktust kaptál,
amikor elvesztettük, emlékszel? Leállítottál bennünket, és vettünk egy
újat, apád pedig észrevette a különbséget. – Nevetett. – Úristen,
mekkora tökfilkók voltunk akkoriban.
Mick is nevetett, és feloldódott a hangulat közöttük, ám Mick
jókedve elpárolgott, ahogy körülnézett. – Emlékszem, apám
dührohamot kapott, ha a dolgok nem voltak pontosan a megfelelő
helyre téve. Alig várom, hogy lefesthessem ezeket a körvonalakat.
Boomer megrázta a fejét.
– A fenébe is, apám azt hitte, halála után mennybe kerül, ha olyan
fia lett volna, mint te, az elfuserált, léha, néha szerelő, néha csapos
helyett, akit kapott. – Zavart pillantást vetett Mickre. – Hányszor vitted
haza a részeg hátsó felemet, és dugtál be suttyomban az ágyba a
tulajdon hálószobámban?
– Nem számoltam. – Az pedig teljes képtelenség volt, hogy
Boomer apja inkább őt szerette volna fiának. Még mindig elevenen élt
benne, amikor írásbeli ajánlásra volt szüksége az egyetemi
felvételijéhez. Elment Tömhöz, a közösség egyik vezetőjéhez, aki
elutasította.
Ez olyasvalami volt, amit soha nem mondott el Boomernek.
– Szóval, ha nem Quinn tart vissza, akkor mi? – tudakolta most
Boomer. – Nosztalgiát érzel a régi szép idők iránt?
Mick felhorkant.
– Hé, azért volt néhány jó időszakunk.
– Mondj egyet, ami nem végződött valami botránnyal!
– Például, amikor ezzel a furgonnal versenyeztünk… – mutatott
Boomer Mick apjának teherautójára. – Fent a Bliss Flatsnél. Száz
dolcsit nyertünk.
Mick halkan felnevetett.
– Megállítottak hazafelé, mert kilóbáltál az ablakon egy kinyitott
sört. Majdnem letartóztattak mindkettőnket, és engem az év hátralévő
részére eltiltottak a vezetéstől.
– Bárhová is kellett menned, elvittelek – mentegetőzött Boomer.
Ez csakugyan így történt. De Micknek még mindig fogalma sem
volt, hogy Boomer miért maradt Wildstone-ban, és tüzetesen
szemügyre vette régi barátját. Boomer mindig is vékony volt, de most
egészen soványnak és kimerültnek látszott.
– Mi van veled?
Boomer vállat vont.
Amikor Mick egyetemre ment, Boomer bajt hozott magára, hogy
elvállalt néhány mellékállást, amelyek meglehetősen távol estek a
törvényestől, például olyan vényköteles gyógyszereket árult, mint a
Percocet. Ez a szer, az alkoholfüggőséggel együtt, aztán számos
rehabilitációs időszakot eredményezett számára. A legutolsó kezelése
két évvel ezelőtt történt, és amennyire Mick tudta, azóta erősen tartotta
magát. De a tény, hogy csaposként dolgozott, és valamiféle macska-
egér játékot játszott Lenával – a FÉRFIAKAT-FELFALÓ-MAJD-
KIKÖPŐ-KIRÁLYNŐVEL –, némi visszaesést eredményezett.
– Jól vagy?
– Félelmetesen – közölte Boomer, s csak árnyéka volt korábbi
harcias önmagának.
A francba.
– És… biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz?
Boomer önelégülten mosolygott.
– Úgy születtem, hogy tudom, mit csinálok.
– Lenára értettem, te félkegyelmű.
Boomer mosolya elhalványult.
– Tudtam, hogy ide lyukadunk ki. – Felemelte a kezét. – Halljuk!
Még mindig magadnak akarod Lenát, ugye?
– Megcsalt – tiltakozott Mick. – Veled.
– Részeg és hülye voltam, amúgy pedig te meg én már tíz évvel
ezelőtt megvívtuk ezt a csatát.
– Tudom, és már egyáltalán nem is érdekel – jelentette ki Mick, és
valóban így is volt. – Csak meg akarok győződni róla, hogy tudod, mit
csinálsz most. Tíz évvel később.
– A fenébe, nem, nem tudom, mit csinálok – nevetett fel Boomer
örömtelenül. – Vagy sikerül, vagy nem, de megteszek minden tőlem
telhetőt.
 – És Lena minden, ami tőled telik? – kérdezte Mick.
Boomer sóhajtott.
– Nézd, akárhogy is, szeretem. De nem vagyunk együtt, soha nem
is voltunk, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Amúgy pedig
mondtam neki, hogy ezt így nem csinálom tovább, bármi legyen is ez
az „ezt”, amíg meg nem állapodik egy fickónál – nálam.
– És ő mit mondott?
– Lelépett, és új életet kezdett. – Boomer vállat vont. – Utoljára a
minap láttam, amikor megint körülötted sündörgött.
Mick megrázta a fejét.
– Nem tervezek semmit vele.
Boomer szünetet tartott.
– Azt hiszem, hallok egy „de” szócskát a mondat végén.
– De… remélem, hogy te sem – tette hozzá Mick. – És nem azért,
mert én akarom őt, hanem mert meg kell őrizned a józanságodat, amit
már így is veszélyeztetsz azzal, hogy a bárban dolgozol.
Boomer behunyta a szemét, és hátralépett.
– Úgy látszik, mindkettőnknek van olyan problémája, amit meg
kell oldania.
Elindult a furgonja felé.
– Boomer!
Boomer felemelte a kezét, de nem állt meg, hanem beszállt, aztán
elhajtott, Micket pedig otthagyta a felverődő porban.

Quinn úgy döntött, megpróbál beszélni Tillyvel. Leparkolt a kávézó

mögött, Carolyn háza előtt. Tudta, hogy Tilly egy közvetlen
szomszédjánál lakik, de a lánynak fogalma sem volt, hogy melyik ház
lehet az.
Ahogy kiszállt a kocsiból, a Carolyn házától jobbra lévő épületre
lett figyelmes, ahonnan egy nő jött ki, s ruhája alapján akár
sztriptíztáncosnő is lehetett. Majd tizenhárom centis sarkú szexi
cipőjében beszállt egy lestrapált kis autóba, majd az elfáradt
kipufogóból pöfékelő füstfelhőben végigrobogott az utcán, és eltűnt.
 Akkor rendben. Quinn a Carolyn házától balra lévő felé fordult.
Két srácot látott az udvaron, akik ing nélkül, fitten és napbarnítottan
kertészkedtek.
– Szia! – kiáltott oda az egyikük integetve. – Segíthetünk?
A másik kiegyenesedett, és megfogta az első srác kezét.
– Te Quinn vagy.
A lány sóhajtott, a srácok pedig nevettek.
– Némi időt igénybe vesz, amíg az ember hozzászokik Wildstone-
hoz – magyarázta az első. – Jared vagyok, ő pedig Hutch. Épp
átrendezzük egy kicsit a kertet, hogy helyet biztosítsunk néhány új
paradicsomnak. Carolyn szerette a paradicsomot. Hiányozni fog, és
cgyüttérzünk veled.
– Köszönöm – felelte Quinn. – Örülök, hogy találkoztunk. Tillyt
keresem. Nem láttátok?
– A túloldalon lakik – mondta Jared. – Chucknál, bár este átjön
pizzázni. Húsimádó.
– Akárcsak én – tette hozzá Hutch mosolyogva. – Jared itt a
zöldségevő.
Quinn habozott.
– Az előbb láttam kijönni egy nőt abból a házból.
– Szexi cipőben? Falatnyi ruhában? Kendall lesz az – állapította
meg Jared. – Chuck bérlője. Egzotikus táncos.
Quinn Chuck háza felé fordult, és azt gondolta, talán megpillantja
Tillyt, ahogy kinéz az ablakon.
– Köszönöm – mondta, és elindult a ház felé.
Senki nem nyitott ajtót a kopogására.
Quinn visszament az autójához, és épp a következő lépést
fontolgatta, amikor Chuck garázsajtaja felnyílt, és egy furgon gördült
ki. Egy idősebb férfi ült a kormány mögött, Tilly pedig mellette az
ülésen. Quinn kiugrott a kocsijából, és integetett nekik.
A furgon azonban nem állt meg.
Quinn kifutott a kocsifelhajtóra, és elállta az utat, majd intett
Tillynek, hogy húzza le az ablakot.
 Tilly ugyan forgatta a szemét, de engedelmeskedett.
– Miért nem vagy iskolában? – érdeklődött Quinn.
– Ma rövid nap van. A lóversenypályára megyünk.
Quinn Chuckra nézett, de az hallgatott.
– Rendben – mondta aztán Tillynek. – Nézz a szemembe, és mondd
azt, hogy jól vagy. Hogy nem akarod, hogy maradjak miattad.
– Jól vagyok – jelentette ki Tilly, szemrebbenés nélkül. – És nem
akarom, hogy maradj miattam.
A férfi egy árva szót sem szólt, és ahogy Quinn hátralépett,
elhajtottak.
 15. Fejezet
Anyám azt mondta, könnyű szeretni valakit, amikor
a legjobb formában van, de akkor szeretni, ha a
legrosszabban van, az az igazi mutatvány.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Már délutánra járt az idő, amikor Quinn Cliff irodájába lépett.

Az ügyvéd az asztalára támaszkodva a legnagyobb tál müzlit ette,
amit a lány valaha is látott. Az üres doboz úgy feküdt mellette, akár egy
halott.
– Túlélőtrükk – jelentette ki Cliff. – Edd meg az egész doboz
müzlit, nehogy megromoljon.
Quinn nevetett, de aztán gyorsan el is komolyodott.
– Mivel ön az egyetlen épeszű ember, akit ebben az istenverte
városban ismerek, kérem, árulja el, miért lakik Tilly Chucknál, akinek a
barátnője egy sztriptíztáncosnő – bocsánat, egzotikus táncos és veszi ki
Tillyt az iskolából, hogy a lóversenypályára vigye?
Cliff bekapott egy újabb adag müzlit, és félig lehunyta a szemét.
Ami különösnek tűnt, mert Quinn ugyan nem ismerte közelebbről az
ügyvédet, de úgy érezte, talpig becsületes ember.
– Nézze – folytatta a lány –, nyilvánvalóan van elképzelése arról,
hogy mi folyik itt.
– Carolyn bízott Chuckban, és ez elég volt ahhoz, hogy tudja,
Chuck gondoskodni fog Tillyről, az ő parányi vagyonából létrehozott
pénzalap segítségével vagy anélkül…
– Chuck pénzt kap?
– De azt is elmondhatom – folytatta Cliff –, hogy Chuck
másodállásban a versenypályán gondnok, és Tilly néha segít neki.
Chuck anyja az Alzheimer-kór végső stádiumában van,
szanatóriumban, ami drága. És Kendall, a táncosnő, szobát bérel
Chucknál. Nem a barátnőjeként kezdte, de úgy tűnik, változott a
helyzet. – Cliff szünetet tartott. – Azt kellene megértenie, Quinn, hogy
Carolyn Chuck gondjaira bízta Tillyt. Ismét fontolóra vehetné, hogy
átveszi tőle…
– Tilly nem akar engem.
– Biztos benne?
– Száz százalékig.
S mivel semmi nem tartja itt Wildstone-ban, ideje hazaindulnia.
Holnap reggel, mondta magában. Abban a valószínűtlen esetben,
ha Tilly mégis meggondolná magát, marad holnap reggelig, aztán
elmegy.

Aznap este Tilly a „hálószobájában” volt Chuck házában, ami

valójában a mosókonyhát jelentette, benne egy matraccal. A telefonján
Chuck jelszavával rácsatlakozott a Hulura, aztán felhangosította, és így
nem hallotta Chuck horkolását.
De Chuck legalább aludt. A szegény fickó ugyanis álmatlanságban
szenvedett. Tilly készített neki valamilyen altató teát, mert Chuck
megesküdött rá, hogy az segít neki. Természetesen a laposüvegéből
bőkezűen hozzátöltött folyékony anyag, bármi volt is az, képezte az
igazi mágikus erőt.
Kendall még nem tért nyugovóra; a nappaliban táncmozdulatokat
gyakorolt, és az egész ház rázkódott belé, ahogy végigszökellt a padlón.
Tilly sóhajtozott, hánykolódott, majd megint megfordult, aztán
megnyugodott, ahogy hirtelen egy kő koppant az ablakán. Mielőtt
felkelhetett volna, az ablak kinyílt, és a hórihorgas, szikár Dylan
mászott be rajta.
Őt tartotta a legjobb barátjának az egész földkerekségen, akinek
ajka most felduzzadt, szeme pedig véraláfutásos volt.
– Mondtam, hogy tartsd ezt zárva – fakadt ki a fiú. Feldúlt volt. És
megbántott.
 Tilly odahúzta az ágyra, hogy megnyugtassa, ahogy minden
alkalommal tette, ha a fiút az a gazember apja bántalmazta. Kezébe
fogta Dylan arcát, és a szeme könnybe lábadt, amikor meglátta, hogy
ezúttal mit tettek vele.
– Meg akarom ölni – súgta a fiúnak.
– Csitt – nyugtatta Dylan, és behunyta a szemét. – De ha még
egyszer az anyámhoz ér, én magam ölöm meg.
Iránta való aggodalmában Tilly a lábával kalimpált. A fiú apja nem
élt velük, több évvel ezelőtt kipenderítették a házból, és most egy Paso
Robles nevű városban lakott, két településsel odébb. Valahányszor
„látogatóba” ment hozzájuk, azaz, hogy pénzt lopjon Dylan anyjától, a
fiú mindent elkövetett, hogy elterelje az apja figyelmét az anyjáról.
Bátor tett. És félelmetes.
Tilly felkelt, és kiosont a konyhába, hogy Kendall meg ne hallja.
Nem mintha Kendall bármit is észrevett volna fülén a Beats
fejhallgatójával, ahogy a padlón vonaglott.
Tilly megfogott egy jégtömlőt, aztán végiggondolva a dolgot, a
mogyoróvajat és a zselét is, majd visszatért a szobájába.
Dylan nem mozdult.
Egy évvel volt idősebb a lánynál, egy osztállyal fölötte járt az
iskolában, és élettapasztalatait tekintve egészen más bolygón élt.
Benne volt egy galeriben, de nem engedte, hogy Tilly velük töltse
az időt.
– Neked még megvan az esélyed egy jó életre – mondta mindig,
amikor Tilly kérlelte. – Nem fogom elszarni a tiédet.
A lány törökülésben letelepedett mellé az ágyra, és a jégtömlőt
gyengéden rátette Dylan szemére.
A fiú felszisszent, és Tilly a kezét a mellkasára tette. Dylan nem
mozdult, de egyenletesen verő szíve megnyugtatta Tillyt. És valami
más is, valami, ami az ő saját kis titka lett.
Valahányszor a fiú közelében volt, melegséget érzett. Sőt,
forróságot. És olyan szorítást, mintha a bőre összezsugorodott volna, és
a teste már nem fért volna bele.
 Tilly sóhajtott. Utálta, hogy ennyire őrülten bele van esve a fiúba.
Ha Dylan tudná, már rég eltűnt volna az életéből. Tilly tisztában volt
vele, így ezt az egész átkozott belehabarodásos dolgot megtartotta
magának.
– Éhes vagy?
Dylan szeme még mindig csukva volt, és huncut mosoly bujkált a
szája szegletében.
– Mint mindig.
Tilly felnevetett. Ez igaz, a srác valóban mindig éhezett, mintha
egy jókora üreg lett volna a belsejében, amit semmi nem képes
kitölteni.
Tilly átnyúlt Dylan fölött az éjjeliszekrényén lévő sós kekszért,
karja súrolta a fiúét, és a lány érezte, hogy egész testén bizsergés fut
végig.
– Tessék – mondta aztán, ahogy a kekszet belemártotta a
mogyoróvajba, majd a zselébe, és odanyújtotta neki.
Dylan kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.
– MV és Zs van vacsorára.
– Van jobb?
– Nincs. – Dylan oly óvatosan tápászkodott föl, hogy Tilly már
attól félt, talán máshol is megsérülhetett, de amikor a fiú meglátta a
lány arckifejezését, tekintete elsötétült. – Ne – mondta, majd elvette a
kekszet, és az egészet belegyömöszölte a szájába.
– De…
– Nem beszélünk róla, Tee.
Addig mártogatták a kekszet a mogyoróvajba meg a zselébe, amíg
mindketten degeszre nem ették magukat. Valójában Tilly azonnal eltelt
vele, de nem akarta, hogy Dylan abbahagyja, amíg ő is jól nem lakik,
így a lány igencsak megtömte a hasát.
És aztán ki kellett gombolnia a felső gombot a nadrágján.
Aztán Dylan megint magával húzta az ágyra, és becsukta a szemét.
Tilly úgy érezte, nincs olyan hely az egész földkerekségen, ahol
szívesebben lenne. Azt akarta, hogy felnőjenek, és még mindig ezt
tegyék, még mindig így legyenek. Ő művész lenne, a fiú pedig…
– Dylan? – suttogta.
– Igen?
– Mi akarsz lenni, amikor idősebb leszel?
– Élő.
Tilly szíve összeszorult.
– Munkára értettem.
Dylan megszorította a lány kezét.
– Nem számít – felelte kissé bánatosan.
Tilly tudta, hogy ez mit jelent. Dylan nem gondolta magáról, hogy
boldogulni fog, és ez oly szomorúvá tette a lányt, hogy egy hosszú
pillanatig képtelen volt megszólalni.
A fiú mintha tudta volna, hogy elkeserítette Tillyt, megmozdult, és
témát váltott.
– Befejezted a biológia házi feladatodat?
– Csitt – tiltakozott a lány. – Alszom.
– Tee…
– Holnap segíthetsz – mormolta lágyan Tilly, majd elpihent
mellette, és szándékosan hagyta, hogy Dylan azt higgye, elfáradt.
Aztán Tilly érezte, amikor a fiúból teljesen kiment a feszültség, és
elaludt. Csak ekkor engedte, hogy az ő szeme is lecsukódjon.
Kellemesen érezte magát, ám izgatott is volt, mert soha nem aludt még
úgy, hogy Dylan az ágyában feküdt. De a fiú iránt érzett aggodalma
még jóval azután is ébren tartotta, hogy Dylan elszenderült.
Az iránta érzett aggodalom, de a bűntudat is. Ellenségesen
viselkedett aznap Quinn-nel, és nem szívesen gondolt rá. De meg
kellett szabadulnia tőle, el kellett üldöznie innen. Mert egy olyasvalaki,
mint Quinn, soha nem maradna Wildstone-ban. Quinn ízig-vérig városi
lány volt. Tehát, ha valamilyen okból, a bűntudat miatt, úgy döntene,
hogy átveszi Tilly gyámfelügyeletét, majd távozna…
Nos, akkor Tillynek is el kellene hagynia Wildstone-t.
 És ez nem fog megtörténni. Nem tudta, hogy Chuck képes lenne-e
egyedül élni, még akár Kendall-lel is az oldalán. És aztán ott volt
Dylan. Szüksége van Tillyre. Mindkettőjüknek szüksége van Tillyre.
Maradnia kell, gondoskodnia kell róluk, és karját szorosan Dylan
mellkasa köré fonva közelebb bújt hozzá.
Nem, nem fog elmenni innen. Soha.

Semmi sem történt éjjel. Quinn nem hallott Tillyről. Sem Mickről.
Sem Beth-ről…
Másnap reggel SMS-t küldött Tillynek:

Ha szükséged van valamire, bármire, hívj! Akár nappal, akár

éjszaka.

Micknek nem írt SMS-t. Ehelyett összecsomagolt, aztán

kijelentkezett a Wild West fogadóból… és ott találta a férfit a
parkolóban.
Az autójának támaszkodott, karját összefonta izmos mellkasán,
sötét napszemüvege eltakarta a szemét, és Quinn, már ha csak ránézett
is, minden porcikájában reszkető bizsergést érzett.
Mick elfordulva tőle Coopra pillantott, aki egy hatalmas tölgyfa
tövében ült, és egy mókusra meredt.
Az eb halk, rekedt ugatást hallatott.
– Ne – utasította Mick. Aztán halkabban folytatta: – Már
beszéltünk erről. A mókusok nem a barátaid, haver. Legutóbb is
megütötték a fejed, emlékszel? Elég keményen ahhoz, hogy kiverjék az
ilyen gondolatokat a fejedből.
Coop felsóhajtott, majd lefeküdt, de szemét továbbra is a
zsákmányon tartotta.
Mick szeme most Quinnre szegeződött, s tekintete ugyanolyan volt,
mint Coopé, ahogy egyfolytában a mókust leste.
Gyászos eltökéltséggel.
 Quinn lába megremegett. Mitévő legyen? Viselkedjék felnőttként?
Vagy fusson, amerre lát? Sóhajtott, és elindult a férfi felé.
Mick szája mosolyra görbült, mintha érzékelte volna a lány
belsejében dúló polgárháborút. Aztán a napszemüveget a feje tetejére
tolta.
– Szia! – köszönt.
– Neked is szia! – felelte Quinn. A férfi elképesztően erősnek,
hajthatatlannak látszott. És némiképp elővigyázatosnak is.
Bár a lány egyszer sem beszélt róla, de azt gondolta, talán így
tetszik neki a legjobban, kissé érdesen és nyersen.
Mick egészen más volt, mint a többi férfi, akivel valaha is
találkozott.
– Ami a tegnapot illeti… – motyogta most Quinn, majd habozott,
és az alsó ajkát harapdálta talán túlreagáltam a dolgot.
– És én pedig talán seggfej voltam.
Halovány mosoly suhant át a lány arcán.
– Engem vártál? – kérdezte aztán. – Mert azt hittem, elég
határozottan közöltem, hogy végeztünk. – Igyekezett játékos hangot
megütni, amint próbálta érzékeltetni, hogy rájött, milyen ostobán
viselkedett.
Mick megfogta a sálja végét, magához húzta, és mélyen a szemébe
nézett.
– Annyiban kellett volna hagynom a dolgot, és téged békében
visszaengedni L. A.-be. Ez megkönnyítette volna a helyzetet.
– De… nem tudtad megtenni? – kérdezte Quinn.
– De igen. – A férfi immár a vidámságnak semmi jelét nem
mutatta. – Az önfegyelem mélyen bennem gyökerezik, Quinn. És
neked biztosan jobb lesz nélkülem. De… – Mick megrázta a fejét. –
Egyfolytában magam előtt láttam a tegnapi arckifejezésedet.
Megbántottalak, és mégsem hagyhattam ennyiben a dolgot.
– Vedd úgy, hogy elfelejtettem – közölte Quinn, és így is gondolta.
– Nincs harag.
 Megszólalt Mick telefonja, de nem foglalkozott vele, hanem egyre
csak a lányt bámulta.
– Mi az? – kérdezte Quinn.
– Én is elmegyek – jelentette ki a férfi.
– Ó! – Quinn bólintott, és mindent megtett, hogy egy
vállrándítással megszabaduljon csalódottságától. Mick hazamegy, ő is
ugyanezt teszi, és soha többé nem találkoznak. – Akkor örülök, hogy
még láthattalak, mielőtt elmész – felelte, és sikerült úgy mondania,
mintha tökéletesen elégedett lenne ezzel a búcsúzással.
De nem volt elégedett. Közel sem.
– Viszlát, Mick!
A férfi még mindig a kezében tartotta a sálja végét, s most lehajolt,
és megcsókolta a lányt. Először lágyan, aztán erősen, szenvedélyesen,
és mire Mick hátralépett, Quinn már zihálva kapkodta a levegőt.
Ahogy a férfi is.
– Viszlát, Quinn! – mondta Mick halkan, aztán Coop társaságában
távozott.
A lány azt mondta magában, hogy minden rendben. A pokolba is,
annyiszor búcsúzott az utóbbi időben, hogy már egészen profi lett
benne.
 16. Fejezet
Ott vagy, Isten?
Én vagyok az, mi a mai napra kirótt szívatás?
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn már két napja Los Angelesben volt, amikor ráébredt, hogy
Beth nem fog felbukkanni a tévéje tetején, vagy kikukkantani a
szekrényéből, vagy bárhonnan máshonnan a lakásában. Mély fájdalmat
érzett a szívében.
További két napba telt, hogy kicsomagolja a bőröndjét, s ahogy
megtette, észrevette, hogy még mindig nála van a mobilnet-stick, amit
Mick adott kölcsön neki. A névjegyzékben a nevéhez görgetett, és egy
pillanatig csak bámult rá, egész testében elgyengülve, ahogy felidézte,
mit érzett azon az éjszakán, amit együtt töltöttek az ágyban. És a
zuhanyzóban. És a széken…
Halk nevetést hallott, és megállapította, hogy ez saját magától
származik, ahogy hirtelen eszébe jutott valami, amitől ellágyult.
Amikor Wildstone-ban elkeseredett az akadozó internetszolgáltatás
miatt, Mick segített neki.
Csak azért, mert képes volt megtenni.
A kütyüre nézett, és hirtelen rádöbbent, milyen gyakran kapott
valamit szűk környezetétől. Az örökbe fogadó szüleitől. Ott voltak
mellette. Mindig és azonnal, még azután is, hogy Cliff felbukkant, és
kihúzta a szőnyeget a lábuk alól. Igazság szerint az anyja a
hazaérkezése óta kotlóstyúkként követte. Virággal és levessel jelent
meg – az egyetlen dologgal, amit az anyja főzni tudott, és a főzés alatt
felmelegítést értett –, mintha Quinn betegségen esett volna át.
 Azzal mutatta ki a szeretetét, hogy elhalmozta kedvességekkel,
amit most Quinn elviselt.
Mert szerencsés volt. Nagyon szerencsés. Ugyan kije maradt Tilly-
nek az anyja ügyvédjén meg egy szomszédon kívül?
Senkije, csak Quinn.
És e gondolatra megint megpróbálta felhívni Tillyt, de egyből a
hangposta jelentkezett be.
Rendben.
Üzenet kézbesítve.
Így hát SMS-t írt Micknek.

QUINN: Most találtam meg a mobilnet-stickedet.

Hoppá.

Mick: Lehet, hogy csak elloptad, hogy ezzel az ürüggyel írhass

nekem.

QUINN: Csak szeretnéd.

Mick: Szeretném. Nagyon szeretném. Hé, szerinted mi

különbözteti meg a hóembert a hóasszonytól?

QUINN: Nem tudom, mi?

Mick: A hógolyók.

Quinn a kijelzőre bámult, aztán azon kapta magát, hogy hangosan

felnevet. Mick nevetséges volt, és ezt meg is mondta neki.
És ezzel szűnni nem akaró SMS-ezés vette kezdetét, amelynek
során ostoba vicceket osztottak meg oda-vissza, Mick az Öböl-menti
régióból, Quinn pedig Los Angelesből. Óriási fizikai távolság, és
temérdek szexi, könnyed üzenet.
Ez épp az érzelmi válságban lévő Quinn kedvére való dolog volt.
 A következő héten is ebben a hangulatban folytatták, és Mick
bárgyú viccei jelentették aztán Quinn napjainak fénypontját.
Ahogy kezdett minden a helyére kerülni, úgy a munkájában is
visszaállt a rend. Őrületes volt a hajtás. Nem volt benne semmi új, de
igazság szerint sok szempontból Quinn mindig is épp ezt szerette.
Feszített tempóban ételt készíteni az embereknek a forró konyhában, és
sikert érni el vele… ez ösztönözte.
Ám az már kevésbé, hogy Marcel nem hagyta érvényesülni, és a
személyzet sem, akiket az ő távolléte alatt konyhafőnök-helyettes
társának sikerült ellene fordítania.
– Ne is figyelj rájuk – tanácsolta Skye. – Csak azt tudják, hogy
Marcel Wade séf jóindulatát élvezi, így félnek összetűzésbe kerülni
vele. Mesélj inkább a fickóidról!
– A fickóimról?
– Brockról meg Mickről.
– Nincs mit mondanom róluk – vallotta be Quinn. – Mindkettő már
a múlté.
– Brockról tudtam, de Mick is?
– Igen.
– A francba – fakadt ki Skye. – Megtartotta a telefonján a Tindert?
Pokémonozott vacsora közben? Jobban kedveli az autóját, mint téged?
Vagy mi?
Quinn pukkadozott a nevetéstől.
– Szó sincs ilyesmiről. Kedvelem. Nagyon is. Ilyen vagyok. Én
nem… vagyok csupa vidámság.
– Ez nevetséges – tiltakozott Skye. – Nagyon is az vagy. De értem.
Nekem is sokkal kevesebb Beyoncé van az egyetem utáni életemben,
mint terveztem.
Quinn erre gondolt, amikor egy különösen őrült műszak után végül
rájött a problémára. Nem vette észre, mennyire nem érzett idáig
semmit, de Los Angelesbe való visszatérése most olyan volt, mintha az
élete filmjét nézte volna, hang nélkül.
Más szóval, a munka csak munka.
 A lakás meg csak egy lakás.
Ami pedig a szüleit illeti, örömmámorban úsztak, hogy a lányuk
visszatért. Az anyja többször is azt javasolta, menjen el Tillyért, és
hozza Los Angelesbe, hogy ő és az apja segítsenek Quinn-nek
felnevelni.
De Quinn tudta, hogy Tilly nem lenne itt boldog, legalábbis nem
úgy, ahogy ő. Amúgy pedig, bár Quinn tényleg szerette Los Angelest,
most olyannak tűnt neki, mint egy szűkre szabott nadrág, ami már nem
egészen passzol rá.
Quinn elég gyakorlatias volt, hogy megértse: meg kell bocsátania
magának, hogy Beth halála után a továbblépést tartotta a legjobbnak,
amit tehet. Ám most kiderült, hogy valami mást sem tud megbocsátani
magának – hogy otthagyta Tillyt.
Nem mintha Tillyt érdekelte volna, ahogy a hívásaira és az SMS-
eire kapott válaszaiból kiderült, s ez csak még nevetségesebbé tette a
Quinn fejében egyfolytában ott motoszkáló parányi, gyötrő
gondolatot, ami mégsem hagyta nyugodni.
Mert a gondolat egyre csak ott duruzsolt a fülében, hogy talán, de
csakis talán, ő lehetne az, aki a gondját viseli Tillynek.
Mintha ez valaha is megtörténhetne. Amikor érdeklődésképpen
felhívta Cliffet, némiképp megnyugtatta a hír, hogy Tilly ugyanolyan,
mint volt: morcos, és minden más tulajdonsága is megmaradt.
Aztán ott volt Brock. Egyik este elvitelre vásárolt thai étellel állított
be, amit Quinn szokatlannak talált, mert Brock nemigen rajongott a thai
konyháért.
– Te valamiért hízelegsz – állapította meg a lány, nekilátva az
evésnek.
A Brock arcán átsuhanó bűntudat elárulta, hogy eltalálta, így Quinn
letette az ételt.
– Mi az?
– Meglepetés – közölte Brock, és felvillantotta azt a mosolyt,
aminek a lány ritkán tudott ellenállni, ha egyáltalán képes volt rá.
 – Több meglepetésben is részem volt mostanában. – Quinn immár
nem tűnt vidámnak, s csak nézte a férfit. – Mi az, Brock?
Brock arcáról lehervadt a mosoly.
– Sajnálom. Ezt anélkül mondtam, hogy végiggondoltam volna.
Gyere ide!
Quinn ellenállt, de a férfi magához húzta, melegen átölelte, és a
lány hozzábújva megnyugodott.
– Csak meg akartam győződni róla, hogy minden rendben köztünk
– mondta Brock. – Megváltoztál Wildstone óta. – Végigsimította a lány
haját. – Mi a baj, Quinn?
A lány örömtelenül felnevetett.
– Hogy mi a baj? Most viccelsz?
– Úgy döntöttél, hogy visszajössz – folytatta Brock. – Úgy hittem,
ez azt jelenti, hogy megbékéltél a helyzettel.
– Azért jöttem vissza, mert nem volt rám szükség Wildstone-ban,
meg azért is, mert azt gondoltam, hogy itt van az életem.
– Pontosan – felelte a férfi. – Nagyszerű munkád van, amit
szeretsz, Marcel, a Szarházi ellenére. És szüleid, akik bármit
megtennének érted…
Kivéve, hogy őszinték legyenek vele.
– És itt vagyok neked én is – tette hozzá Brock.
Találkozott a tekintetük.
– Igenis így van – fakadt ki a férfi. – Bármit megtennék érted, az
elmúlt húsz év vélhetően bebizonyította neked.
– Igen, és én is érted – vetette közbe a lány.
– Akkor gyere velem Londonba! Ezt akartam megbeszélni veled.
Van oda egy hivatalos utam. Két hétig leszek ott, de egy héttel
meghosszabbíthatjuk, és kivehetünk egy kis szabadságot.
– London – ismételte Quinn.
– Szeretni fogod Londont.
Quinn biztos volt benne. De bár még csak egy hete tért haza, máris
küzdött a sürgető vággyal, hogy visszamenjen Wildstone-ba. Meg akart
bizonyosodni, hogy minden rendben van Tillyvel. Ellenőrizni akarta,
hogy Greta és Trinee jól elboldogulnak-e a kávézóval, és nem
szorulnak-e segítségre.
Brock a két kezébe fogta a lány arcát.
– Azt hiszem, most elvesztettelek egy pillanatra. Hová tűntél?
Wildstone-ba…
– Csak most jöttem vissza, Brock. A munkahelyemen kell
maradnom, nem kérhetek újabb szabadságot. Wade séf jelenleg nem
egészen elégedett velem. Attól félek, elveszítem a munkám.
A férfi tekintete csalódott lett.
– Jól tudod, rávehetnéd a szüleidet, hogy beszéljenek vele, jó
barátok. Ők elintézhetnék neked a szabadságot, ha akarnád.
Quinn csak bámult rá, csalódottan, hogy Brock nem értette meg.
– Nem akarom megkérni a szüleimet, hogy beszéljenek a
főnökömmel, Brock. Te ezt tennéd?
A férfi fintorgott, majd felállt.
– Nézd, megértem. Alapjaiban rendült meg a világod. De az enyém
is, Quinn. Beth meghalt, és elvesztettelek. Hiányzol, a fenébe is. Már
nem vagyok fontos számodra.
– Rendben, ez nem tisztességes – mondta Quinn halkan. – Te vagy
az egyik legfontosabb ember az életemben. De nem szólhat mindig
minden rólad meg az ütemtervedről. Egyfolytában utazol, és azt várod
tőlem, hogy egyszerűen csak dobjak el mindent, ha történetesen plusz
egy főre van szükséged?
– Igen, így csináljuk. Vagy csináltuk.
– Elvihetnéd azt a szőkét is, akivel a bátyád Instagramján láttalak –
javasolta most Quinn.
A férfi sóhajtott, és a cipőjét nézte. Quinn nem tudta, Brock vajon
azzal a sürgető kényszerrel küzd, hogy őt fojtsa meg, vagy a nevetését
fojtsa vissza. Amikor a férfi végül felemelte a fejét, a szája mosolygott,
de a szeme komoly maradt.
– Még mindig te vagy a kedvencem.
Quinn elmosolyodott, megkönnyebbülten, hogy nem fognak
veszekedni.
 – Jó tudni.
– Quinn. – A férfi közelebb lépett, és magához húzta a lányt.
Kezébe fogta az arcát, és ajkával megérintette a lányét.
Quinn elcsendesedett, és érezni akart valamit, a testi vágy
megdöbbentően érzéki, erotikus fellobbanását, amit Mick karjaiban
tapasztalt, vagy akár csak felvillanását is annak a rég elhamvadt
szikrának, ami egykor Brock és közte volt.
De egyiket sem érezte.
Brock hátralépett.
– Nem jössz Londonba velem, ugye?
Quinn szíve összeszorult.
– Nem – suttogta.
– Remek. De ezzel nincs vége, Quinn. Nem fogom hagyni, hogy
így legyen. Te is tombold ki magad, bébi! Aztán majd
újrarendeződünk.
Quinn még mindig érezte, ahogy Mick kemény, erős teste tartotta
az ágyon, s úgy mozdult felé, hogy egészen megőrjítette, miközben a
szája szemérmetlen, szexi semmiségeket sugdosott a fülébe…
Mick nem olyannak tűnt, mint aki épp kitombolja magát.
Brock furcsán nézett rá.
– Vagy talán már meg is tetted.
Nem hazudna, de ha Brock válaszokat szeretne, nem lenne a
tarsolyában egy sem.
– Nem tudom, mit csinálok.
Brock tétovázott, aztán magához húzta a lányt, és megcsókolta.
Aztán elment.
Úgy látszik, Quinn-nek új életfeladata lett…

Tilly aznap este a hálószobájának ablakában állt, kibámult az

éjszakába, és azt kívánta, bárcsak Dylan megjelenne.
Ám nem történt így.
De nem ez riasztotta meg a lányt. Nem látta ugyanis a fiút egész
héten.
 Egyfolytában csak hívogatta, meg SMS-eket küldözgetett neki,
amíg hólyag nem lett az ujján, és Dylan végül vissza nem írt.
TILLY, ÁLLJ LE! NEM LEHETÜNK BARÁTOK TÖBBÉ.
Nem lehetünk semmik.
Ne hívj, és ne küldj több üzenetet.

A lány döbbenten, hitetlenkedve meredt a telefonjára. Fájdalom

hasított belé, és a padlóra akart rogyni, mert a lába nem volt képes
megtartani.
Nem lehetnek barátok többé…
A lány sajgó szívére szorította a kezét. Mióta nem barátok?
Biztosra vette, hogy valami baj történt, és ami még inkább erről
tanúskodott, jobban, mint Dylan kemény szavai, hogy nem jelent meg
az iskolában. Értelmes srác volt, és jól tudta, egyetlen esélye a jó
tanulás, hogy elkerüljön a városból, ami aztán remélhetőleg egyet jelent
majd egy ösztöndíjjal.
Soha nem hiányzott az iskolából, szándékosan legalábbis nem.
Tilly annyira zavarodott és gondterhelt volt, hogy odaégette a sajtos
tésztát is, amit Chucknak készített vacsorára.
Kiborult.
Hol van Dylan? És vajon jól van?
– Mi bajod ma este? – tudakolta Chuck.
– Nincs bajom. Elmegyek – közölte a lány.
– Aztán ugyan hová?
Tilly el akart menni busszal abba a Paso Robles nevű városba, ahol
Dylan apja élt, hogy megnézze, ott van-e Dylan. Tudnia kellett, hogy
jól van-e.
– Csak moziba, barátokkal.
– Bukásra állsz földrajzból – jegyezte meg Chuck. – Itthon
maradsz, és tanulsz, hogy kijavítsd a jegyedet.
A lány felállt.
– Van rá zsebpénzem, hogy ma este elmehessek.
– Megmondtam, hogy nem.
 – Nem vagy az anyám! – vágott vissza Tilly, s e szavakat követően
aztán rémülten a szája elé kapta a kezét.
Csak bámultak egymásra.
Végül Chuck felsóhajtott, és letette a kanalát.
Ó, nagyszerű. Most el fog mesélni neki egy történetet, és a
történetei általában hosszúak voltak. Több napon át tartóak. De Tilly
csak Dylanre tudott gondolni – nem mintha ezt elmondhatta volna
Chucknak, aki gyűlölte Dylant, és azt mondta, rossz hatással van a
lányra.
– Anyád és én – kezdte aztán Chuck lassan. – Mi…
Ó, istenem! Kérlek, nehogy az anyámmal folytatott szexuális
életedről beszélj itt most nekem!
– Szerettem őt. És te az ő része vagy, tudod?
A francba! A francba, összeszorult a torka.
– Chuck…
– De ez nem rólam szól, Tilly. Rólad szól. Menj vissza tanulni!
Mintha Tillyt érdekelné ez az egész. Az anyja meghalt. Egy
matracon alszik. A legjobb barátja pedig eltűnt…
– Elmegyek moziba, Chuck.
– A pokolba is, kizárt!
A lány elindult, és be akarta csapni a szobájának ajtaját, de már
olyan sokszor megtette, hogy az ajtófélfa elvetemedett. Nem lehetett
becsapni az ajtót. Még vissza is kellett fordulnia, hogy becsukja, aztán
még becsípte a blúzát is, így újra ki kellett nyitnia.
Chuck pedig ott állt, és csak úgy villogott a szeme a haragtól.
– Ne csapkodd az ajtóimat!
És Tilly aztán csak súlyosbítva a hibáit – hé, nézzenek csak oda
azokkal a hangzatos szavakkal, nesze neked iskola! –, becsukta az ajtót
a férfi orra előtt.
Majd leült az ágyára, és várt. Nem tart sokáig. Amikor Chuck
felidegesítette magát, feszültségoldásként az alkoholhoz folyamodott.
Alig negyven perc kell, hogy eltüntessen egy rekesznyi sört, aztán már
horkolni is fog a kanapén, és hangosabb lesz, mint a tévé.
 Tilly megnézett egy részt a Mondj igent a ruhára!-ból, majd az
órájára pillantott, és kikukucskált az ajtón.
Bizony, Chuck már kidőlt.
Tilly bólintott magában, aztán lábujjhegyen kiosont a bejárati ajtón,
de még megállt, hogy betakarja a férfit.
 17. Fejezet
Anyám annak idején azt mondta, ne aggasszon,
ha az emberek nem értenek meg – az emberek mindig
megpróbálják tönkretenni a szép dolgokat.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Szombat este Quinn a saját meglepetéspartijára toppant be.

Csak magát tudta hibáztatni érte. Először is, mert próbált nem
emlékezni arra, hogy aznap lett harmincéves. Másfelől pedig, mert
elfelejtette, miben mesterkedik az anyja, s hogy kellően furfangos
ahhoz, hogy felhívja Quinnt az utolsó pillanatban, és kölcsönkérje a
háztartási robotgépét.
Quinn megpróbált nyájas lenni, ahogy körbejárt a szobában,
igyekezett nem belenézni a szülei barátainak a szemébe, és azon
tűnődött, vajon hányan tudják, hogy örökbe fogadták. Nem volt épp
okos dolog tőle, de mégis egyfolytában ez járt a fejében. Végül sikerült
kimenekülnie a konyhába, ahol egyenesen a hűtőszekrényhez ment…
de nem talált süteménytésztát.
A francba.
Skye – aki másodállásban kiváló felszolgáló volt – most tálcákkal a
kezében a konyhába lépett.
– Szia, szülinapos! Hogy vagy?
Rácsapott Quinn kezére, nehogy átrendezze az előétel kínálótálcáit.
– És ezt hagyd abba! Ma este nem dolgozol. Hol van Brock?
– Londonban.
– És Mick? – érdeklődött Skye. – Valami újdonság a szexi
Mickről?
 Amikor Quinn nem válaszolt, Skye gyengéden oldalba taszította a
csípőjével.
– Ó, ugyan már. Nekem nulla pasim van, és nullák a kilátásaim is.
Úgyhogy a te két szexi férfival teli izgalmas életedből kell kivennem a
részem.
Quinn hosszan sóhajtott:
– Nagyot csalódsz, ha megtudod, hogy mindent elszúrtam.
– Rendben, értem, de tudod, mit? Vissza is csinálhatod.
Quinn biccentett, de aztán megrázta a fejét.
Skye bólintott.
– Meg tudod csinálni, Q!
– Az nem olyan egyszerű.
– Hát persze hogy nem – nyugtatta Skye. – Vagyis inkább nekem is
kellene két szexi fickó.
Quinn felsóhajtott.
– El kell mennem innen.
– Ez nem fog összejönni. Anyád szeme a kijáratokon.
– Kérlek, hadd segítsek! – könyörgött Quinn. – Kétségbeesetten
vágyom valamire, ami eltereli a gondolataimat.
Skye drámai módon körülnézett, mintha államtitkot fedne fel.
– Rendben, figyelj! Én most visszamegyek oda, de még nem tettem
tálra a fiistöltpaprikás kaszinótojást. Tehát, ha valamilyen varázslat
folytán a tojástündér megcsinálná a távollétemben, úgy örökre hálás
volnék neki.
Quinn volt a hálás, és ugrott a lehetőségre, hogy egyedül dolgozhat
a konyhában. A tálalási technikájával elpiszmogott, közben a szájába
gyömöszölt egy kaszinótojást, és Skye bölcs szavain tűnődött:
Vissza is csinálhatod…
Skye-nak igaza volt, így megevett még egy tojást, majd előhúzta a
telefonját, és SMS-t küldött Micknek.

QUINN: Szóval mit csinálsz, ha épp nem őrült nőket mentesz

meg egy fogadóban?
 MICK: Épp vizsgálódom egy fogadó megvásárlásával
kapcsolatban, mielőtt megsüllyedne az épület.

QUINN: Mert…?

MICK: Mert pompás régi épület, és úgy hírlik, egy hatalmas

kísértet lakik benne.

QUINN: Megveszed a Wild West fogadót?

MICK: Gondolkodom rajta. Most te jössz!

QUINN: Nem azt kellene megkérdezned, hogy mi van rajtam,

ahelyett, hogy mit csinálok?

MICK: Beismerem, hibáztam. Szóval, mi van rajtad? Részletesen,

ha kérhetem!

QUINN: Váltsunk témát! Te mondj inkább valamit magadról!

MICK: Póló és farmer van rajtam, ez minden.

QUINN: Alsónadrág nincs?

MICK: Mosásnap van.

Quinn nevetett, amikor megint jelzett a telefonja, ezúttal egy hívást,

épp, amikor az anyja a konyhába lépett.
– Quinn, drágám, hagyd abba a telefonálást! Gyere, élvezd a partit,
az emberek várják, hogy lássanak téged.
De Quinn a kijelzőt nézte. Cliff. Vajon miért hívja?
– Elnézést, hogy zavarom – kezdte az ügyvéd, ahogy Quinn
felvette –, de van egy kis problémánk. Tilly megszökött.
 18. Fejezet
Vannak emberek, akik az én koromban az olimpián
versenyeznek, én pedig még mindig a kijáraton
próbálok bemenni a Walmartba.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn első reakciója a bűntudat volt Cliff telefonhívásakor.

Wildstone-t elhagyni egy dolog. Más dolog Tillyt elhagyni egy
számára nehéz helyzetben.
És mégis elhagyta.
Bármennyire is próbálta, nem tudott szabadulni Tilly dacos
tekintetének emlékétől, ahogy a lány akkor pillantott rá, amikor utoljára
találkoztak.
Tilly hagyta eluralkodni magán az érzéseit. Ahogy a tizenöt évesek
teszik.
Quinn-nek pedig tudomást sem kellett volna vennie Tilly
morcosságáról, hanem egyszerűen csak mellette kellett volna maradnia.
Ehelyett csupán saját kényelmes, könnyű életével törődött, ahol szerető,
gondoskodó emberek veszik körül, és nem kell igazi nehézségekkel
szembeszállnia.
Fogalma sem volt, hogyan tudna segíteni, csak annyit tudott, hogy
meg kell próbálnia, így fogta a táskáját, és elindult kifelé.
– Hová mész? – riadozott az anyja.
– Tilly megszökött. Mennem kell, hogy lássam, tudok-e segíteni.
– Ó, ne! – suttogta az anyja. – Próbáltad már felhívni?
– Napok óta. Most nem igazán vagyunk egy hullámhosszon.
Az anyja bólintott.
– A tinédzserek soha nincsenek egy hullámhosszon a felnőttekkel.
 Quinn az anyjára nézett, és eszébe jutott minden egyes alkalom,
amikor tizenöt évesként kiborította és aggasztotta a szüleit.
– Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy azt mondjam neked,
sajnálom. Az egészet.
Az anyja elmosolyodott, és megsimogatta Quinn arcát.
– És egy nap Tilly is ugyanezt teszi majd. De neked nem lesz rá
szükséged, hogy meghalld, mert már tudod, hogy sajnálja.
Quinn érezte, hogy összeszorul a szíve a szeretettől, a
megbánástól…
– Anya…
Az anyja mosolygott.
– Most menj! Vezess óvatosan, késő van, és háromórányi út áll
előtted.
– Minden rendben lesz!
Quinn nem volt elégedett néhány eddig meghozott döntésével.
Változtatni ugyan már nem tudott rajtuk, de abban egészen biztos volt,
hogy a dolgok további alakulását megváltoztathatja. Azzal, hogy itt
marad és közben hagyja, hogy ott más emberek aggódjanak Tilly miatt,
csak még inkább fokozná szégyenérzetét, amivel nem akart
szembenézni. Itt volt az ideje, hogy felnőtté váljon a szülei biztonsági
hálója nélkül.
Wade séf is kijött a konyhába Quinn anyja mögött.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Sajnálom – mentegetőzött a lány. – Tudom, hogy nemrég kértem
szabadságot, de vissza kell mennem Wildstone-ba.
Wade bizonytalannak látszott. Egy pillantást váltott Quinn
anyjával, aztán így válaszolt:
– Rendben, Quinn. Nem probléma.
A lány habozott, és egyikről a másikra nézett.
– Rendben, miből maradtam ki?
– Semmiből – vágta rá az anyja.
Quinn Wade-re nézett, aki sóhajtott.
 – Anyád és én nem értünk egyet az alkalmazotti irányítással
kapcsolatban.
Quinn csak pislogott.
– Nem szeretnék tiszteletlennek tűnni, de mit számít, hogy mit
gondol erről az anyám?
– Mert ő és az apád a csendestársaim. Az étterem felerészben az
övék. – A séf Quinnre nézett, akinek a döbbenettől leesett az álla.
– Hát nem tudtad? – Figyelte, ahogy Quinn elképedve az anyja felé
fordul. – Nem tudtad – mormolta Wade séf. – Jóságos ég! Sajnálom.
– Ne – mondta Quinn olyan hangon, amiről remélte, hogy cso-
dálatraméltóan türelmesnek tűnik. – Ne sajnálja! Tudnom kellett volna,
mondjuk, amikor annak idején egyből megkaptam az állást. – Sértetten,
és túl feldúltan ahhoz, hogy akár csak azt megkérdezze, van-e
egyáltalán tehetsége a főzéshez, indulni készült.
– Quinn… – kérlelte az anyja.
A lány visszafordult. Wade kisurrant, hogy tiszteletben tartsa az
intim szférájukat, és az anyja csak állt ott, a kezét tördelve.
– Te most viccelsz velem? – kérdezte Quinn.
– Nem tudtam, hogy mondjam el neked.
Quinn égnek emelte a kezét, majd az ajtó felé tartott.
– Kérlek, ne menj így el! Beszélnünk kell róla!
– Ezt a problémát is fel kell írnom a többi elintézendő közé –
jegyezte meg a lány komoran, majd kisétált. Egyenesen a lakása felé
tartott, gyorsan becsomagolt egy táskába, majd útnak indult.

Hirtelen ötlettől vezérelve Tilly először Dylan anyjának házához ment.

A nő nyitott ajtót, és tudatta Tillyvel, hogy Dylan nemrég távozott. A
lány tekintete aztán az asszony bedagadt szájára vándorolt.
– Nem Dylan tette – mondta az halk, remegő hangon.
Ami azt jelenti, hogy Dylan apja ott járt, és újabb verekedés tört ki
közöttük. Tilly megdermedt, mert eszébe jutott, amit Dylan ígért
legutóbb – hogy megöli a fickót, ha még egy ujjal az anyjához ér.
A pánik szinte fojtogatta.
 Tíz perccel később már egy Dylan apjának háza felé tartó buszon
ült, kezében papírdarabot szorongatott, rajta a címmel. Fél óra múlva
aztán egy kis farmépület előtt találta magát. A ház elhanyagolt volt, de
hatalmas földterület vette körül. Tilly tehénszagot érzett, és bőgést is
hallott a távolból.
A ház maga elhagyatottan állt, ami nyomasztólag hatott. Tilly
kiabálást hallott bentről, aztán valami nagy robajjal leesett, majd eltört,
és a lány a bejárati ajtóhoz szaladt.
Zárva volt.
Erőteljesen zörgetett, s a szíve hevesen vert.
– Dylan!
Nem érkezett válasz. Tilly azonban még mindig hallotta a kiabálást
bentről, így a ház mögé sietett. Egy kis teraszt talált ott meg egy reteszt,
ami rögtön kinyílt a keze alatt. Egy nappaliba lépett, amelyet csak a
hall túlsó végében lévő hálószobából kiszűrődő fény világított meg,
ahonnan a verekedés hangjai hallatszottak.
Tilly szíve a torkában vert, ahogy körülnézett, hogy keressen
valamit, amivel megvédheti magát. De semmit nem talált. A kezére
nézett, és észrevette, hogy még mindig nála van a szódásüvege, amit a
buszra várva vásárolt.
A folyosó túl gyorsan ért véget, és Tilly egy hálószoba ajtajához
érkezett. Dylan úgy ült ott a sarokban, mintha abban a pillanatban esett
volna el, orrán-száján dőlt a vér, az egyik szeme bedagadva, szinte
csukva, az inge szétrepedve, és azt figyelte, ahogy egy kétszer akkora
férfi épp készül nekitámadni.
 19. Fejezet
Jól hangzik, ha az embernek vannak tervei –
de aztán fel kell öltöznie, és el kell indulnia
otthonról.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Már éjfélt ütött az óra, mire Quinn Wildstone-ba ért. A kávézó zárva
volt, de csodával határos módon Gretát és Trineet még ott találta, ahogy
a következő heti menüt állították össze. Megköny-nyebbültek, amint
meglátták. Cliff már hívta őket, és Tillyt kereste, s mivel nem tudtak
aludni, a kávézóba jöttek.
– Napok óta nem láttuk – mondta aggódva Greta.
Nem jó hír.
Quinn aztán Chuck házánál próbálkozott. Eltartott egy darabig,
mire a férfi ajtót nyitott, s amikor megjelent végül, zavarodottnak és
feldúltnak látszott.
– Fogalmam sincs, hová ment – közölte. – Azt mondta, moziba
akar menni, én pedig nem engedtem el. Aztán elaludtam a kanapén, s
mire felébredtem, eltűnt.
– És nem volt moziban?
– Nem – állította a férfi. – Amikor felébredtem és nem találtam,
elmentem a mozihoz. De nem volt ott.
– Hová mehetett még? – kérdezte Quinn.
Chuck vállat vont.
– Jó gyerek. Soha nem csinált még ilyet.
– Önszántából maradt önnel – felelte Quinn. – Vajon miért szökött
el?
A férfi tekintete elrévedt.
 – Nem tudom.
Quinn nem hitt neki, de semmit sem tehetett. Otthagyta, majd Cliff
irodájába ment, s valahogy nem lepődött meg, hogy az ablakán
bekémlelve az íróasztalánál találta, ahogy a laptopja fölé hajolt, és
orrán lecsúszott vastag karimájú szemüvegében a billentyűzeten gépelt.
Amikor Quinn kopogott, az ügyvéd feltolta a szemüvegét, és ajtót
nyitott.
– Quinn – fogadta megszokott higgadtságával. – Hát eljött. És
milyen gyorsan. – Kezével intve betessékelte a lányt. – Megkínálhatom
valamivel?
– Egy letartóztatási paranccsal Chuck ellen.
Nos, ez azért csak kizökkentette nyugalmából az ügyvédet.
– Miért?
– Mert egy seggfej, aki nem vigyázott a húgomra.
Egymásra néztek, Cliff, Isten tudja, mit gondolva, Quinn pedig egy
kicsit megdöbbenve hirtelen feltoluló érzései miatt.
– Milyen jogaim vannak Tillyt illetően? – kérdezte aztán.
– Semmilyenek – felelte Cliff. – Hacsak nem veszi át a gyámságot.
Ami, igazság szerint, úgy vélem, nem lenne Chuck ellenére.
De vajon ő készen áll erre a lépésre? A pokolba is, nem, ám nem ez
bizonytalanította el. Hanem Tilly és az 6 saját vágyai.
Tillynek születése óta, tizenöt esztendeje, fogalma sincs a nővére
létezéséről. Az apja már rég elhagyta, az anyját elvesztette, a
szomszédjához kellett költöznie, s közben e körülmények
gyermekkorának jó részétől megfosztották. És Quinn nem akart
rákényszeríteni egy olyan gyámságot, amit a húga nem szeretett volna.
– Nem tehetem – felelte aztán halkan.
Cliff hosszan nézett rá, majd a fiókjából egy lezárt borítékot húzott
elő.
– Ez egy levél Carolyntól.
– Nekem?
– Igen.
 – Miért most? – kérdezte Quinn, miközben átvette a borítékot, de
nem nyitotta ki.
– Az édesanyja úgy rendelkezett, akkor adjam oda önnek, ha nem
mutatna érdeklődést az iránt, hogy Wildstone-ban maradjon, és
kapcsolatot alakítson ki Tillyvel.
Quinn csak bámulta a borítékot, és ingerültség lett úrrá rajta.
Igencsak manipulatívnak tűnt számára, neki pedig már egy életre
elegendő manipulációban volt része eddig is, úgyhogy köszöni szépen.
A borítékot a táskájába dugta, későbbre.
– Fel kell hívnunk a rendőrséget.
– Már megtörtént – nyugtatta Cliff. – A helyi seriff ismeri a
helyzetet, és figyelemmel kíséri az ügyet. Jelenleg úgy tudjuk, a lány
azt mondta a gyámjának, hogy moziba megy, s lévén tizenöt éves,
valószínűleg végül egy olyan partin kötött ki, amelyen nem kellett
volna részt vennie. A tizenévesek hajlamosak a túltelítődésre, Tillyt is
beleértve, így bármilyen nehéz is ezt hallani, senki sem aggódik
különösebben. Főleg, mert csak néhány órája tűnt el.
Quinn a fogadóhoz hajtott és bejelentkezett. Megszállhatott volna
Carolyn házában is, de nem tartotta helyesnek Tilly beleegyezése
nélkül, mivel sokkal inkább a húga háza volt, mint az övé.
Ekkorra már hajnali egy óra volt, és Quinn rettenetesen elfáradt.
Alszik néhány órát, mondta magában, aztán visszamegy, és Tilly
nyomába ered.
Ám ahelyett, hogy levetkőzött és ágyba bújt volna, csak állt ott a
szoba közepén, tehetetlenül. Rémítően bizonytalannak érezte magát,
ahogy kizökkent a komfortzónájából. A pokolba is, gondolta, már azt
sem tudja, hol van a komfortzónája, ahogy azon tűnődött, mennyire
fájdalmasan érinti még mindig a hír, hogy a szülei a tulajdonosai
felerészben az étteremnek, ahol dolgozott.
– Én vagyok az – mondta ekkor Beth. Kétség sem férhetett hozzá. –
Én vagyok a komfortzónád. – Megint a tévén ült, ezúttal Quinn
kedvenc szandáljában, és egy tál fagylaltot evett.
 – Hol voltál? – kérdezte Quinn. – Egyfolytában azt vártam, hogy
meglátogatsz, amikor otthon voltam Los Angelesben.
Beth csak elmosolyodott, és ette tovább a fagylaltot.
– Legalább hozhattál volna nekem is belőle.
– Talán legközelebb. – Beth szája szegletében csúfondáros mosoly
bujkált, de a szeme komoly maradt. – Úgy látom, jól vagy.
– Hogy én? Mert az éjszaka közepén a halott húgommal
beszélgetek?
Kopogtattak az ajtón, és Quinn majdnem kiugrott a bőréből. Beth-
re pillantott, de a húga már eltűnt. Megcsóválta a fejét, majd
kikukkantott a kémlelőlyukon.
Mick állt ott, és egy elképesztően illatozó barna zacskót emelt a
magasba.
– Étel – közölte. – És…
Semmi és, mert Quinn kinyitotta az ajtót, majd egyenesen a férfi
karjaiba ugrott, mert soha senkinek nem örült még ennyire.
– Ez azért van, mert enni hoztam neked? – kérdezte Mick, aztán
letette az ételt, szorosan magához húzta a lányt, majd meleg, erős
karjaiba kapta. Quinn úgy érezte, mintha egy őrült világban horgonyt
vetett volna.
– Igen – felelte, aztán befészkelte magát a férfi ölelésébe,
kétségbeesetten vágyva Mick végtelen biztonságot adó oltalmára.
Halk, szavak nélküli mormoló megnyugvásuk után Mick
gyengéden betuszkolta a lányt a szobába, aztán a lábával becsukta az
ajtót, de közben egy pillanatra sem vette le szemét Quinnről.
– Kivel beszéltél?
Quinn felemelte a fejét és ránézett.
– Hallottál hangokat?
– Csak a tiédet.
A lány sóhajtott.
– Beth húgommal beszéltem.
Mick fürkésző pillantást vetett rá, de nem mondta neki, hogy
nevetséges.
 – Van valami hír Tillyről?
– Nincs. Honnan értesültél róla?
– Ez itt Wildstone – magyarázta Mick. – A város Twitterfiókjában
a rendőrségi jelentések is megjelennek. Ezek majdnem mindig egy
részeg verekedésről értesítenek vagy egy csapat szarvasról, akik
lelegelik a terményeit valakinek. De az üzenet ma este Tillyről szólt.
Quinn arra gondolt, hogy Los Angelesben egy eltűnt tinédzserről
szóló hír hallatán az embereknek szemük se rebbenne. Egy pont jár az
előny oszlopban Wildstone-nak… Aztán csak pislogott.
– Szóval láttad, és ide autóztál az Öböl-menti régióból?
Mick vállat vont.
– Azt gondoltam, talán szükséged van segítségre.
– Tudtad, hogy eljövök.
– Persze.
Persze. Quinn halkan felnevetett. Úgy tűnt, a férfi jobban ismeri,
mint ő saját magát.
– Enned kellene – vélekedett Mick, és száját a lányéhoz érintette. –
Szükséged van…
– Erre – fejezte be Quinn. Kiderült, hogy az adrenalin vagy a
félelem is lehet egyfajta előjáték, és ez most pontosan így is történt. –
Szükségem van rád.
Amikor Mick meg akart szólalni, valószínűleg, hogy gyengéden
elutasítsa a lányt, Quinn a férfi szájára tette az ujját.
– Ma van a születésnapom – vallotta be. – Vagyis egy órával
ezelőtt volt. Azt akarom, hogy te légy az ajándékom.
A tekintetük találkozott. Mick nem borotválkozott aznap reggel,
talán előző nap reggel sem, és volt valami elsötétülő a pillantásában,
ami arról árulkodott, hogy nem csak Quinn volt felhevülve.
De nem szólt, hanem levette a pulóverét meg a csizmáját, és
segített a lánynak is vetkőzni. Aztán megszabadult a maradék ruhájától
is, és ez három dologra ébresztette rá Quinnt. Egy, hogy Mick távolról
sem volt félénknek nevezhető meztelenül. Kettő, hogy nem is lehetett
rá oka. Három, hogy még mindig elállt tőle a lélegzete.
 A lány bizonyára valamiféle jóváhagyó hangot hallathatott, mert
Mick most lehúzta róla a többi ruháját is. Aztán az ágyra fektette.
Quinn szorosan magához ölelte, és próbálta megmászni, mint egy
fát, kétségbeesetten vágyva a testi kapcsolatra. Mick karja keményen
tartotta, s közben mély sóhaj tört fel belőle:
– Ez hiányzott, Quinn. Hiányoztál.
Ezzel a hátára fordította, majd megcsókolta, amíg Quinn egészen
hozzá nem simult, s akkor végigvándorolt a lány testén, minden egyes
porcikáján, így mire Quinn személyes kedvencéhez ért, a lány már
túljutott félúton. Aztán gyengéden eltolta, majd mindkettőjüket
óvszerrel védve végül beléhatolt, elragadva őt önmagából, egy olyan
helyre, ahol nem volt más, csak ez. Ő, Mick.
Ők.

Utólagos bölcsességgel Tilly azt mondta volna, hogy vészhelyzetekben

nem viselkedik megfelelően. Hajlamos először pánikba esni, utána
gondolkodni. És bizonyos értelemben ezt is tette Dylan apjának
házában. Pánikba esett. Nem gondolkodott. És fejbe verte a férfit a
szódásüveggel.
A férfi úgy dőlt el, mint egy liszteszsák.
– Dylan – zokogta Tilly, ahogy a lába végül összecsuklott. – Ó,
istenem! – Minden elhomályosult körülötte.
Amikor kitisztult a látása, már kint volt a házból, és Dylan
vonszolta az utcán. Végül majd százméternyire a háztól megállt.
A lány egész testében reszketett, és a fűbe rogyott. Dylan is, Tilly
előtt térdelve, miközben még mindig vérzett, és feldúltnak látszott.
– Mondtam, hogy tartsd magad távol – korholta komoran. -
Mondtam, hogy nincs szükségem rád és a segítségedre sem.
– De igenis szükséged volt rám – vágott vissza Tilly, és kinyújtotta
a kezét, hogy megérintse a vágást a fiú szeme fölött.
Dylan elhúzódott.
– Hogy jöttél ide?
– Busszal.
 – Jóságos ég! – motyogta a fiú, és karjával megtörölte vérző ajkát.
– Ugyanúgy vissza is kell menned, és tedd is meg, mielőtt valaki hívja
a zsarukat.
– Dylan…
– Most, Tilly! Most menj!
– Miért? – zihálta Tilly, és eltakarta a száját. – Úristen, megöltem?
– Nem. – Dylan felsegítette, aztán gyengéden meglódította. – Soha
nem voltál itt, érted?
– De…
– Nem, Tilly, figyelj rám, legalább egyszer a rohadt életben!
Tudom, hogy belém vagy esve, de én rossz választás vagyok neked.
Nagyon rossz. És mindig is az leszek. – Dylan ádáz tekintettel nézte,
ami megrémítette a lányt.
Ám Tilly csak hevesen megrázta a fejét.
– Dylan…
– Valaki mással járok, Tilly, rendben? Ezt pedig megoldom, de
most menj, és vissza se nézz! – Elfordította magától a lányt, és megint
meglódította. – Nem ismersz engem, és én sem ismerlek téged. Nem
vagyunk többé barátok. Es ne feledd, soha nem voltál itt!
Tilly szívverése elállt egy pillanatra. Egyszerűen megállt, annyira
megdöbbentették Dylan szavai. Valaki mással jár… Nem barátok
többé…
Félelem és fájdalom töltötte el, egészen felemésztette. Képtelen
volt elhagyni a fiút.
– Nem tudom megtenni, Dylan. Nem tudlak egyszerűen csak
elhagyni, hogy te vállald a felelősséget… – Visszafordult a fiú felé – de
Dylan már eltűnt.
Tillynek fogalma sem volt, mit tegyen, kit hívjon, aztán előhúzta a
telefonját, és rámeredt.

Ha szükséged van valamire, bármire, hívj! Akár nappal, akár

éjszaka.
 Tilly reszketve sóhajtott, és remélvén, hogy Quinn valóban így is
gondolta, tárcsázta a számát.
Nem tudta, mire számíthat. Nem vett tudomást Quinn hívásairól,
SMS-eiről, nem beszélve arról, hogy Quinn még mindig Los
Angelesben van, egy egész élet, egy egész világ választja el tőle…
– Tilly – szólt bele Quinn, aggódva, ugyanakkor megkönnyebbülve
is. – Jól vagy?
Hogy jól van-e? Tillynek eszébe jutott, hogy egyszer ő is ezt
kérdezte Quinntől, és akkor a nővére azt válaszolta: „Ahogy mindig.”
Megmaradt benne a mondat, az a konok eltökéltség, és be kellett
ismernie, hogy le is nyűgözte.
– Ahogy mindig – próbálta volna most ezt válaszolni, de képtelen
volt megszólalni.
– Tilly? – Quinn hangja feszült volt. – Ott vagy még?
– Igen.
– Jól vagy?
– Ahogy mindig – suttogta Tilly.
– Nem tűnsz annak. Beszélj hozzám!
Hol kezdje? Az anyja meghalt. El kellett hagynia azt az otthont,
amit valaha is ismert. Dylan, aki állítólag a legjobb barátja volt, kizárta
az életéből, és nem maradt senkije, akihez fordulhatna. Zokogás tört fel
belőle, és kezét a szájára tette, hogy elfojtsa a következő rohamot.
– Hol vagy? – kérdezte most Quinn csendesen.
– Egy Paso Robles nevű városban – felelte Tilly. – Nekem…
szükségem van rád.
– Húszpercnyire vagyok onnan, azonnal autóba ülök. Biztonságban
vagy?
– Hogy fogsz ideérni húsz perc alatt? – kérdezte Tilly zavartan. –
Űrhajóval?
– Amikor eltűntél, Cliff felhívott. Azonnal Wildstone-ba jöttem.
Tillyt megdöbbentette, hogy a nővére ezt tette érte.
Megdöbbentette… és túláradó hálával töltötte el.
 – Biztonságban vagy? – ismételte Quinn, és Tilly hallotta, ahogy az
autó ajtaja csapódik, aztán beindul a motor.
Quinn az ígéreteit tettekkel bizonyította.
– Azt hiszem.
– Jó. Maradj ott!
 20. Fejezet
A felnőtté válás olyan, mint amikor az ember
egy jégkockát próbál a szájába venni a pohárból,
és az összes az arcába esik.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Mick vezetett, és Quinn hálás volt érte. Mire megérkeztek a Paso

Robles nevű városba, Tilly már elsétált a néhány háztömbnyire lévő
kisbolthoz, és a járdaszegélyen ült, szemlátomást feldúltan.
Quinn kiugrott Mick furgonjából, odaszaladt hozzá, majd tüzetesen
szemügyre vette. Nincsenek rajta külsérelmi nyomok, legalábbis semmi
nyilvánvaló. Közelebb lépett hozzá, hogy magához húzza, és átölelje,
de Tilly elhúzódott.
– Meggondoltam magam, mégsincs szükségem fuvarra – közölte,
láthatóan elővéve ellenséges modorát.
Vagy talán csak elég hosszú ideig volt egyedül ahhoz, hogy
megértse, bajban van, és nem akart magyarázkodni.
– Mi történt? – kérdezte Quinn.
– Hosszú történet. – Tilly sarkon fordult, hogy otthagyja, de Quinn
elkapta a kezét.
És erősen tartotta, miközben Tilly próbálta kiszabadítani magát.
– Engedj el.
– Amint elmondod, mi a franc történik itt.
– Semmi sem történik itt! Nincs szükségem rád!
– Tilly, hajnali két óra van. Órák óta nem tudunk rólad semmit.
– Mintha érdekelne valakit.
– Engem érdekel – jegyezte meg Quinn. A szeme sarkából látta,
hogy Mick leparkol a furgonnal, és kiszáll. Aztán nekidőlve ott is
maradt, hogy tiszteletben tartsa az intim szférájukat, de figyelmesen
nézte őket.
– Van valami probléma? – kérdezte az eladó, kidugva fejét a
boltból. – Mi folyik itt?
– Ez a nő követ engem – mondta Tilly, az ujjával Quinn felé bökve.
Az eladó előhúzta a mobiltelefonját.
– Hívom a zsarukat.
– Ne! – kiáltotta Tilly és Quinn egyszerre.
Nézzenek csak oda, az első dolog, amiben egyetértettek.
– A nővére vagyok – magyarázta Quinn a srácnak. – És a törvényes
gyámja. Mindössze családi nézeteltérésünk támadt.
Az eladó szemlátomást hitetlenkedett.
Tilly megdöbbent.
– Megadhatom az ügyvédünk nevét és telefonszámát – folytatta
Quinn. – Felhívhatja, és tisztázhatja vele az ügyet.
A srác Tillyre nézett.
– Ez igaz?
Quinn visszatartotta a lélegzetét, mert ez igenis igaz volt – kivéve a
törvényes gyám dolgot. Ám legnagyobb megdöbbenésére Tilly nem
ellenkezett. Csak bólintott.
– Igaz – mondta.
Az eladó bosszúsan visszament a boltba.
Ők pedig beszálltak Mick furgonjába. A férfi is beült, és egy szót
sem szólt, amiért Quinn nagyon hálás volt neki. Felhívta Cliífet.
– Épségben megtaláltuk Tillyt – közölte az ügyvéddel.
– Hozza ide! – kérte Cliff. – Az irodámba. Beszélhetnénk, és
megtehetnénk a következő lépést.
– Az éjszaka közepe van – emlékeztette Quinn.
– Van jobb ötlete?
Jó meglátás.
– Odamegyünk. – Quinn letette a telefont, és Tillyhez fordult.
– Miért jöttél erre a Paso Robles nevű helyre?
– Egy barátom miatt – magyarázta Tilly. – Bajban volt.
 – Egy fiú?
– Dylan – Tilly lehunyta a szemét, és hirtelen most sokkal
fiatalabbnak látszott tizenöt évesnél. – A legjobb barátom. De elment,
csak úgy otthagyott.
Quinn-nek meghasadt a szíve. Egyszerűen szélesre tárult, és
felfedte önmagát:
– Sajnálom – mondta halkan.
– Ellökött magától, gonosz módon viselkedett, de azt hittem, csak
azok miatt, amiken keresztülment.
– Ha vannak gumiabroncsai vagy heregolyói, garantáltan bajt hoz
rád – mondta Quinn gondolkodás nélkül, megismételve Skye kedvenc
mantráját.
Mick szemöldöke majd háromcentit felugrott.
Tilly is Quinnre nézett.
– Kérlek, ne mondd azt többet, hogy heregolyók! – A lány szünetet
tartott. – És hazudtál annak az eladónak. Nem is vagy a törvényes
gyámom. Aminek örülök, mert talán én sem akarok veled élni.
– Talán? – kérdezte Quinn. – Azt hittem, biztosan nem akarsz
velem élni. – Tetszett neki ez a talán. Azt jelenti, hogy van még esély…
– Mindegy – mondta Tilly, miközben igyekezett letörölni a szeme
alatt összegyűlt sminkje egy részét, amitől úgy nézett ki, mint egy
mosómedve. Rengeteg smink volt rajta aznap este, sokkal több, mint
amikor Quinn szokott találkozni vele.
– Soha nem láttam, hogy Carolyn bármikor is sminkelte volna
magát – jegyezte meg Quinn. – Nem bánta, hogy te használsz sminket?
Tilly abbahagyta a sminkeltávolítást, és a nővérére bámult.
– Te hányszor láttad az anyánkat, úgy egyszer?
A csípős megjegyzés Quinn elevenébe vágott, de mivel Tilly
„anyánkként” utalt Carolynra, így elengedte a füle mellett.
– Csak hogy tisztázzuk: azt mondod, nem szöktél meg, hanem csak
a barátod, Dylan után mentél?
 Tilly talán kissé sokáig tétovázott, s tekintete egy pillanatra
sebezhetőségéről árulkodott, ám aztán visszatért keménylány
arckifejezése, ami aggasztotta Quinnt.
– Tilly – mondta lágyan. – Azt hittem, boldog voltál Chuckkal.
– Boldog voltam, mielőtt anyám meghalt.
Quinn szíve összeszorult, és beszélni kezdett, de Tilly a szavába
vágott:
– Nehogy azt próbáld mondani, hogy az idő begyógyítja a sebeket
– méltatlankodott, aztán karját szorosan összefonta sovány mellkasán,
és kibámult az ablakon. – Mert azok, akik ezt állítják, mind
ostobaságokat beszélnek.
Egy újabb dolog, amiben egyetértenek. Nézzenek csak oda.
– Megértem – vallotta be Quinn.
– Ugyan, hogy tudnád? Soha nem voltál a helyemben. Soha nem
tudtad, milyen, ha valakinek – szó szerint – nincs senkije, és nincs egy
árva vasa sem. Neked menő autód, menő munkád és valószínűleg menő
fiúd is van.
Quinn, akit kimerített a szülei házában lezajlott jelenet, a hosszú
vezetés, az aggodalom és félelem egy olyan tinédzser miatt, aki utálta
őt, most úgy érezte, nem képes tovább uralkodni magán:
– Tényleg azt gondolod, hogy te vagy az egyetlen, akinek fájdalmat
vagy csalódást okoztak?
– Az egyetlen, ebben a furgonban legalábbis.
Quinn hitetlenkedve meredt rá.
– Hahó, van egy halott húgom, emlékszel? És Carolyn úgy dobott
el a születésemkor, mint valami megunt kacatot. Úgyhogy, kérlek,
mondd még egyszer, hogy te vagy itt az egyetlen, akit megbántottak.
Tilly csak pislogott, mintha talán most először nézte volna mindezt
Quinn szemszögéből, és hallgatásba burkolózott.
E pillanatban Quinn feltételezte, hogy valóban így is lehet.
Mick aztán egyenesen Cliff irodájához vezetett. Quinn meglepődve
vette észre, hogy a recepción Chuck is várja őket, aki arcát az ablakhoz
nyomva kibámult az éjszakába.
 Amikor beléptek az irodába, Chuck elhaladva Quinn mellett egy
pillantást váltott vele, amit a lány nem tudott értelmezni, és egyenesen
Tilly felé tartott.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi.
Tilly a cipőjét nézve bólintott.
Chuck reszkető sóhajt hallatott.
– Jól van. De az isten szerelmére, Tilly! Nem somfordálhatsz ki
csak úgy egyszerűen. Nem teheted. – Chuck kezét a szívére tette. – A
ketyegőm ezt nem bírja elviselni.
– Azt hittem, visszaérek, mielőtt felébredsz – motyogta Tilly. –
Nem akartam, hogy aggódj.
Több szót mondott egymás után, mint amennyit valaha is sikerült
mondatba fűznie Quinn-nek, s a lány csak figyelte őket, és álmélkodott
kapcsolatukon. Meglepte a Chuck hangjából kicsengő őszinte
aggodalom, mi több, gyengédség.
– Mi az a vacak az arcodon? – tudakolta a férfi.
Tilly felsóhajtott, és Quinnre pillantott.
– Semmi.
– Buta beszéd. Ez smink. Anyád nem engedte, hogy ezt tedd, akkor
miért gondoltad, hogy én majd igen?
Újabb pont Chuck javára, gondolta Quinn, és kezdte teljesen új
fényben látni a férfit.
– Rendben – vágott bele Cliff. – Akkor most nézzük az ügy
legfontosabb részét. Megváltoztak a tervei Tilly gyámfelügyeletét
illetően?
Mivel Quinn nem szívesen vitatta volna meg Tilly jelenlétében,
ezért a húgához fordult:
– Adnál nekünk egy percet?
– Miért? Hogy beismerhesd Cliffnek, hogy ma azt hazudtad a bolti
eladónak, hogy te vagy a törvényes gyámom?
Cliff Quinnre nézett.
– Tilly nem egészen tervezte úgy, hogy békével jön – mondta
Quinn.
 – Szóval hazudott – ismételte Tilly. – És káromkodott is. Biztosra
veszem, hogy ha az volna a kérdés, ki lenne alkalmas a törvényes
gyámomnak, egy bíró azért kifogásolná ezeket a dolgokat.
– Én vagyok az egyetlen rokonod, aki hajlandó lépéseket tenni –
közölte Quinn.
Tilly Chuckra pillantott.
A férfi vállat vont.
– Rendben, mi az? – kérdezte Quinn. – Mi folyik itt, amiről nem
tudok?
– Chuck a nagybátyám – közölte Tilly, aztán szünetet tartott –,
vagy valami olyasmi.
Cliff és Quinn egyszerre fordult Chuck felé.
A férfi égnek emelte a kezét.
– Carolyn néha így nevezett, mert ott legyeskedtem, amikor a
gyerek kicsi volt. Sokszor. De önök mindnyájan tudják, hogy mi… –
Tillyre nézett, és grimaszolt. – Nézd, menj, és várj odakint, rendben?
Tilly összefonta a karját.
– Most – utasította Chuck.
Tilly összehúzta a szemét, de fortyogva az ajtó felé indult.
– És ne tűnj el megint, vagy elveszem azt az istenverte telefonodat!
Tilly becsapta az ajtót maga mögött.
– Már beszéltünk erről, ön meg én – mondta Chuck Cliffnek, majd
Quinnhez fordult. – Carolyn és én régóta ismertük egymást. Még
mielőtt az ön semmirekellő, seggfej, önző gazember apja megjelent.
Carolyn őt választotta, és én megbocsátottam neki. – Szünetet tartott. –
Kétszer is. De tény, hogy engem bízott meg Tilly felügyeletével.
Ideiglenesen.
– Ideiglenesen? – kérdezte Quinn.
– Soha nem akartam gyereket, és ő ezt tudta is. Még mindig nem
akarok, és ezt is tudta. De ebben a helyzetben nem volt választása. Nem
volt más, aki gondoskodhatott volna Tillyről. És jól megvagyunk.
Jobban is, mint jól. Örülök, hogy a gondját viselhetem.
 – Tudok gondoskodni magamról! – kiáltotta Tilly az ajtón
keresztül. – Nincs szükségem senkire! Különösen rá nincs, mivel
visszament L. A-be, mert óriási traumát jelentett számára a gondolat,
hogy a gyámom legyen.
A szóban forgó „rá” rossz néven vette a hallottakat.
– Elmentem, mert egyértelművé tetted számomra, hogy nem
érdekellek – kiáltotta Quinn az ajtónak, és mély lélegzetet vett.
Tudatában volt annak, hogy Mick csendben áll ott, és hallgatja mindezt,
s zavarba kellett volna jönnie emiatt, ám épp ellenkezőleg, érezte a férfi
erejét és nyugalmát, s átragadt rá is belőle valamennyi. – És azért is,
mert megijedtem – vallotta be aztán Tillynek. A pokolba is, azzal, hogy
ijedtségét eltitkolta a húga elől, csak még rosszabbá tette a helyzetet. A
legokosabb, ha tiszta vizet öntenek a pohárba.
– Talán ha mindnyájan megnyugodnánk… – ajánlotta Cliff.
– Nyugodt vagyok! – kiáltotta Tilly.
– Csak egy megjegyzés a nőkről – mondta Mick Cliffnek. – A
történelem folyamán olyan még soha nem fordult elő, hogy ha azt
mondták egy nőnek, hogy nyugodjon meg, az bármikor is
megnyugodott volna.
– És ez pedig szexista! – kiáltotta Tilly az ajtón át.
– Igaza van – állapította meg Quinn, és sóhajtott. Igazság szerint itt
csak egy dolgot lehetett tenni, és ezt Quinn tudta is. Mert lehet, hogy ő
jelenleg teljesen össze van zavarodva, de nem önző, és soha nem is volt
az. Beth meghalt, és ezen nem tud változtatni.
De Tilly nem halt meg. Itt volt, ijedten, egyedül, és erősen
feldúltam
És Quinn helyesen akart cselekedni, helyesen kellett eljárnia Tilly
érdekében, még ha ez azt is jelenti, hogy felfüggeszti Los Angeles-be-li
életét, beleértve, hogy kockáztatja a munkáját, amiről pedig úgy
gondolta, jobban szereti minden másnál.
– Mit szólna egy próbaidőhöz? – javasolta aztán, mert azt gondolta,
talán az megnyugtathatja Tillyt, ha nincs semmi kőbe vésve.
Cliff jóváhagyólag bólintott, és kinyitotta az ajtót.
 Tilly, aki eddig a fülét az ajtóra tapasztotta, most majdnem orra
esett.
Chuck felhorkant.
– Mit gondolsz egy próbaidőről? – kérdezte Cliff Tillytől.
Tilly sötét pillantást vetett Quinnre.
– Szóval, úgy határozhat, hogy nem szeret, és eldobhat?
– Nem – szólt közbe Quinn halkan. – Nem szoktam eldobni az
embereket.
Tilly elcsendesedett, majd megint Quinnre nézett. Komoran, de ez
egyszer páncélként viselt cinizmusa nélkül kérdezte:
– Meddig?
– Ameddig szükséged van rá.
Quinn érezte, hogy Mick meglepetten néz rá, amit meg is értett.
Egy héttel ezelőtt még futva menekült innen. Most pedig ő ajánlotta fel,
hogy marad, ideiglenesen.
– Nézze, késő van – figyelmezette Cliff gyengéden. – Vagy korán,
attól függ, honnan nézzük. – Tillyhez fordult. – Mivel már minden
holmid Chucknál van, nem tartom szükségesnek, hogy a fogadóba
költözz, majd vissza, Carolyn házába, szóval mit szólnál hozzá, ha
hazamennél Chuckkal éjszakára? Alszol egy keveset, felébredsz, és
adsz magadnak meg a nővérednek egy esélyt. – Az ügyvéd körbenézett.
– Ez így elfogadható?
Quinn bólintott.
Chuck bólintott.
Tilly nem moccant.
Cliff a lány vállára tette a kezét.
– Te döntesz, Tilly. Te mondd meg!
– Gondolkodhatsz rajta – bátorította Quinn. – Ha akarsz.
Tilly ránézett.
– Igen. Rendben. Gondolkodni fogok rajta.
Quinn kinyújtotta a kisujját.
– Cserkész becsszó?
Tilly forgatta a szemét.
 – Mi ez, a kilencvenes évek? – De azért a kisujjával megfogta
Quinnét – első fizikai kapcsolatukként –, majd megrázta.
És ezzel végeztek is. Tilly távozott Chuckkal. Quinn kisétált az
éjszakába Mick oldalán. A férfi megfogta a kezét, és magához húzta a
lányt.
– Büszke vagyok rád – mondta.
Quinn torka összeszorult, és a szeme égett a halk szavaktól,
amelyek enyhítő balzsamot jelentettek görcsbe rándult gyomrának.
 21. Fejezet
Hogyan várható el tőlem, hogy nagy döntéseket hozzak,
amikor még mindig énekelnem kell az ábécé dalt,
hogy betűrendbe tegyem a szavakat?
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn másnap reggel átsétált a kávézóba, s közben a szüleivel

beszélt telefonon. Arról akartak megbizonyosodni, hogy Quinn
megtalálta Tillyt, aztán az anyja pedig arról, hogy Quinn megértette a
döntésüket.
– Nem mintha azt gondoltuk volna, hogy nem kapod meg a
munkát, Quinn – magyarázta az anyja. – Semmi ilyen nem volt benne.
Csak azt szerettük volna, hogy tiéd legyen a világ.
Quinn fájó szemgödreit masszírozta.
– Megértem, anya.
– Szóval már nem vagy dühös?
– Talán van újabb meglepetés?
– Nincs – bizonygatta az anyja. – ígérem.
Quinn felsóhajtott.
– Nem vagyok dühös. – Nem tudta pontosan, mit is érez valójában.
– De a kávézóban vagyok, úgyhogy most mennem kell.
– Szeretünk – mondta az anyja.
– Ellenőrizd az olajszintedet! – szólt bele az apja.
Quinn nevetett, majd letette a telefont, aztán, ahogy szokásává vált,
egy pillantást vetett a falon lévő képekre, mielőtt Trinee és Greta
észrevették, s szinte megfojtották volna ölelésükkel.
– Nem fogok kimenni tojásért, ha emiatt hízelegnek nekem –
közölte Quinn.
 Greta felhorkant.
– Még mindig olyan cinikus vagy, mint máskor. Talán csak
örülünk, hogy visszajöttél, városi lány, és büszkék vagyunk rád, hogy
épségben visszahoztad Tillyt.
Hogy ő cinikus lenne? – tűnődött, ahogy átvette Gretától a főzést.
Erre eddig még nem gondolt, de feltételezte, hogy sok szempontból
valóban az lehet.
Harminc perc múlva Trinee lépett a konyhába, és zaklatottnak
látszott.
– Az emberek panaszkodnak, hogy az étel túl lassan érkezik. És
tudni akarják, hogy miért olyan lapos a palacsintád.
Quinn a fogát csikorgatta. Már jó adag crépe villámgyors
elkészítésén volt túl, amit aztán Trinee a palatáblán a hely
meglepetésspecialitásaként tüntetett fel.
– Azért, mert nem palacsinta. Ez crépe – ahogy a tábla is hirdeti.
– Mondtam neked, hogy mi itt nem vagyunk olyan puccosak –
emlékeztette Greta.
– A crépe egyáltalán nem minősül puccos dolognak.
Gretát ez láthatóan nem győzte meg.
– Talán csak gyorsabban kellene sütnöd őket.
– Igyekszem. – És így is tett. De igazság szerint segítségre volt
szüksége, szükségük. – Ki kell raknunk egy hirdetést, hogy felveszünk
még egy hirtelensülteket készítő szakácsot.
Greta legalábbis úgy nézett rá, mintha Quinn arra kérte volna, hogy
meztelenül álljon ki a főútra valamilyen ostoba jelzőtáblával.
Big Hank dugta be a fejét a konyhába.
– Hé! – szólt oda Quinn-nek. – Szép munkát végzett a
palacsintákkal, de úgy vélem, kicsit több lisztet tehetne bele.
Quinn ellenállt a kísértésnek, hogy ráüssön a saját homlokára a
spatulájával.
– Ez crepe.
– Carolyn annak idején mosolygós arcot rakott ki csokoládé-
chipsből a palacsintáin – tette hozzá a férfi reménykedve. – Tudta ezt?
 – Hallottam már egyszer-kétszer – felelte Quinn szárazon. Már
vagy százszor… – Egy kicsit egészségesebb dologgal akarunk
előrukkolni.
Trinee égnek emelte a kezét, és a fejét rázta, mintha azt mondaná:
nem én…
Quinn a szemét forgatta.
– Rendben. Holnap… – sikerült nem csikorgatnia a fogát – több
lisztet teszek bele, és rakok rá csokoládéchipset is.
Big Hank ragyogott.
– Remek lány.
Öt perccel később Lou dugta be a fejét.
– Minden reggel fog főzni? – kérdezte bizakodva.
– Ízlik a főztöm? – lepődött meg Quinn.
A fickó felkapta a telefonját.
– Csak hívni akarom a tűzoltókat, hogy jöjjenek azonnal. A
múltkor elfelejtettem videófelvételt készíteni.
Trinee ráütött a fejére.
– Ez már nem vicces? – kérdezte Lou.
– Talán a jövő héten – mondta Trinee.
Lou rákacsintott.
– Ó, és el akartam mesélni – fordult aztán Quinnhez –, hogy Big
Hank elmondta az orvosának, amit ön említett arról, hogy az alacsony
energiaszintjét vashiány is okozhatja, és az orvosa egyetértett. Tehát
most Nem-Big-Hank azt akarja, hogy jöjjön ki az asztalunkhoz, és
mondja meg neki, hogy mi baja van még.
– Miért? – tudakolta Quinn. – Mi a baja?
– Nos… – Lou megvakarta a fejét, és fintorgott. – Hát, hogy is
mondjam… El tud jutni az ütődobozig, és tud lendíteni, de nem tud…
célba érni.
Quinn csak bámult rá.
– Mondja, hogy most valójában a baseballra utal.
A fickó vigyorgott.
– Ki tud jönni, és elmondani neki, hogy mi a baja, vagy mi?
 – Azt el tudom mondani, hogy nekem mi a bajom – közölte Quinn.
– Éspedig, hogy most terápiára van szükségem.
– Carolyn egész álló nap hallgatta a siránkozásainkat – magyarázta
a férfi. – És nagyon jó tanácsokat adott.
– Csakugyan? – álmélkodott Quinn. – És vajon mit mondott volna
Nem-Big-Hanknek?
Lou nevetett.
– Azt, hogy ha Nem-Big-Hank néhány évtizeddel fiatalabb lenne,
elvitte volna egy próbaútra, hogy megnézze, mi a baj a motorházteteje
alatt, ha érti, mire gondolok.
– Lou, bárcsak ne érteném, mire gondol.
Greta és Trinee már úgy kotkodácsoltak, mint a tyúkok, mire Lou
visszatért az asztalához.
– Azt hiszik, ez vicces? – érdeklődött Quinn.
– Drágám – felelte Trinee. – Mondjuk inkább úgy, hogy nem esett
messze az alma a fájától, és olyan boldogok vagyunk, amilyenek csak
lehetünk, hogy itt vagy nekünk.
Quinn mérge egykettőre elpárolgott a nem várt dicséret hallatán, és
rájött valamire. Nehéz napok voltak mögötte, s még mindig ugyanolyan
zavarodottságot, zűrzavart érzett önmagában, mint eddig, de…
Úgy tűnik, itt mindegy, mi üt ki balul, mindenki megtalálja a
módját, hogy nevessen a helyzeten. Annyira különbözött ez attól, amit
az Amuse-Bouche-ban tapasztalt, hogy olyan volt, mintha egy másik
bolygón landolt volna.
Már csak azt kell kiderítenie, ő hogy érzi magát emiatt.
Chuck jött, hogy bekapjon valamit reggelire, és bedugta a fejét a
konyhába.
– Szóval – kezdte.
– Szóval – sikerült Quinn-nek rámosolyognia. – Hogy van a mi
lányunk?
– Jól, azt hiszem. – A férfi végigsimított a kezével a fején. Olyan
mozdulat volt, amely nyugtalanságról árulkodott. – Nézze, mindketten
tudjuk, hogy nem vagyok a legnagyobb ebben, de nem fogom Tillyt
elutasítani, ha maradni akar. Carolyn… – Egy percig a cipőjét bámulta.
– Sokat jelentett nekem – mondta végül. – Tehát, ha úgy dönt, hogy
megtartja Tillyt, önnek kell meggyőznie.
– Értem. Én… – Quinn megvonta a vállát, és halkan felnevetett. –
… dolgozom rajta. Tillyt ugyanis nem lehet egykönnyen meggyőzni.
– Nos, anyja lánya – mosolygott haloványan Chuck. – És úgy
tűnik, hogy talán ön is az.
Ezzel Chuck távozott.
– Te és Tilly együtt fogtok élni? – kíváncsiskodott Trinee.
– Próbaidőben állapodtunk meg.
A két idősebb nő hosszú pillantást váltott.
– Mondtam – jegyezte meg Greta.
– Mit? – kérdezte Quinn.
– Trinee száz dolcsival tartozik nekem – magyarázta Greta.
Quinn rájuk meredt.
– Fogadtak, hogy Tilly és köztem lesz-e kapcsolat, vagy sem?
– Nem – jelentette ki Greta. – Abban fogadtunk, hogy
melyikünknek lesz igaza.
– Ami szinte mindig engem jelent – büszkélkedett Trinee.
– Haha – gúnyolódott Greta. – Most tévedtél…
Egy óra múlva Greta átvette Quinn helyét a konyhában, amikor
lanyhult a forgalom. A lány kiment a kávézóból, majd elhaladva a
tyúkól mellett, megállt Carolyn udvarán, és a házát bámulta.
Hát ez az. Tilly gyermekkori otthona. S ahogy arra gondolt, hogy ő
meg Tilly itt töltik majd el a néhány napos próbaidőt, egyszerre érzett
reményt és rémületet.
Felment a tornácra. A napsugarak átragyogtak a ház falát borító
lécek között, és Quinn leült egy padra a bejárati ajtó mellé, majd egy
hosszú pillanatig hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy a nap melegítse.
Aztán mély lélegzetet vett, és előhúzta a zsebéből Carolyn levelét.
Eddig nem bontotta még ki, de itt volt az ideje.

Drága Quinn
Nagyon büszke és végtelenül boldog voltam, amikor először
találkoztam veled a kávézóban. Úgy éreztem, mintha minden
imám meghallgatásra talált volna, hogy olyannak láttalak,
amilyennek reméltelek: nagylelkűnek, kedvesnek, okosnak és
viccesnek. És elállt tőled a lélegzetem.
Tudom, nincs jogom bármit is mondani neked ennyi idő után, de
szeretném, ha tudnád, nem egykönnyen mondtam le rólad, és
minden pillanatban rád gondoltam. Mindig. Annak fényében
mérlegeld a történteket, hogy túl fiatal, túl rémült és túlságosan
egyedül voltam. Nem állt mögöttem szülői támasz, és apádnak,
Isten bocsásson meg neki, fontosabb volt a szabadság, mint a
levegő.
Mindez csak kifogás. Ha erősebb lettem volna, ha meglettek volna
az anyagi lehetőségeim, hogy támogassalak, a dolgok másképp
alakultak volna, de ez most már nem jelent vigaszt, tudom. El
kellett volna mondanom neked, ki vagyok, amikor először
beszéltünk. Ezt is tudom. Nehéz volt nem megtennem, hidd el! De
sokkal több forgott kockán, mint tulajdon önző boldogságom.
Még sokszor szerettem volna beszélgetni veled, de ha ezt a levelet
most olvasod, akkor azt jelenti, nem adatott meg, hogy így legyen.
Sajnálom. De az időmnek el kellett jönnie, mielőtt elmondhattam
volna, hogy van egy húgod. El akartam mondani, hogy olyan okos
és kedves, mint te, hogy feleselős, de hatalmas szíve van. Még nem
ismered Tillyt, de remélem, hogy szeretni fogod, ahogy én
szerettelek mindkettőtöket, és megmutatod neki, hogyan válhat
lélekben, szellemben olyan gyönyörűvé, mint a nővére.
Megértem, hogy nincs jogom ezt kérni tőled, mégis erre kérlek.
Kérlek. Kérlek, Ouinn, tudnál Tilly támasza lenni? Dühös és ijedt
lesz, és szüksége lesz rád. Szükségem van rád.
 Szeretlek, Ouinn. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.

Quinn az ölébe ejtette a levelet, ismét hátrahajtotta a fejét, és

érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán. Nem számított rá, hogy
Carolyn érzései hatással lesznek rá. Nem tudta, hogy az ő felnőttsége
fölött érzett tiszta öröme és büszkesége érintette-e meg vagy a
vesztesége miatti szelíd, mégis erőteljes bánat a szavaiban vagy a
gyanús, elmosódott foltok a papíron, amelyek talán könnyektől
származhattak.
Quinn jól tudta, hogy Carolynnak volt terve. A rák azonban
meghiúsította ezt a tervet, mert túl hamar elragadta.
Beth-nek is volt terve. Egy egész életre szóló terve, amely magában
foglalta a hegymászást, meg egy srácot, aki szereti, meg gyerekeket…
és azt is, hogy minden bizonnyal nem hal meg addig, amíg nem teljesíti
mindezt. Ha Beth hagyott volna hátra neki egy levelet, amelyben kér
tőle valamit, bármit, ő mindent megtett volna, hogy teljesítse, vagy
legalábbis mindent elkövetett volna, hogy megpróbálja.
Altkor most miért habozott mégis, hogy ennek a kérésnek eleget
tegyen?
– Minden rendben?
A lány kinyitotta a szemét, és Micket látta a tornácon.
– Igen.
Mick szemügyre vette, aztán letett két csészét a korlátra, majd
leguggolt a lány elé, és kezét a combjára tette. Az érintése semmihez
sem hasonlítható megnyugvással töltötte el Quinnt. Mick lassan két
tenyerébe fogta Quinn arcát, és hüvelykujjával letörölte a még ott
maradt könnyeket.
Múlt éjjel visszament a lánnyal a fogadóba. Vagyis inkább ma
reggel. Ágyba dugta, magához ölelte, majd azt mondta neki: „Aludj egy
kicsit”, és Quinn így is tett.
Aztán elment, amikor a lány felébredt.
Most átnyújtotta neki az egyik csészét, Quinn belekortyolt, és
elmosolyodott, ahogy megérezte a forró, erős kávé ízét.
 – Nem koffeinmentes – állapította meg. – Már csak ezért is
szerethetnélek. – Előrehajolva lágyan megcsókolta a férfit. – Ezt azért,
mert idejöttél, hogy megnézd, jól vagyok-e. – Megint megcsókolta.
Ezúttal nem olyan lágyan. – Ezt pedig a koffein miatt.
– Emlékeztess rá, hogy minden reggel hozzak kávét. – Mick
felkelt, és felsegítette Quinnt. – Bemész?
A lány a házra nézett.
– Bemegyek. – Mély levegőt vett. – Biztos akarok lenni benne,
hogy nem várnak kellemetlen meglepetések Tillyre, amikor
megérkezik.
– Szükséged van kísérőre?
Quinn arra számított, hogy egyedül kell megtennie, s most
túláradóan hálás volt Micknek a felajánlkozásáért, mert nem egyedül
lenni sokkalta jobb.
– Már így is iderángattalak az Öböl-menti régióból. Nem kell
dolgoznod?
– Várhat.
A ház kicsi volt. Parányi konyha, kicsiny nappali, aprócska
fürdőszoba, minden idejétmúlt, de tiszta és tetszetős. Mi több, nem volt
látható jele bogaraknak, és nem csöpögött a csap sem, ami óriási
előrelépést jelentett a fogadóhoz képest.
Nyilvánvaló volt, melyik szoba tartozott Tillyhez és melyik
Carolynhoz. Tilly szobája úgy nézett ki, mintha egy ciklon söpört volna
végig rajta. A padlót telis-tele ledobott ruhák borították, és isten tudja,
még mi. Az ágy nem volt bevetve, a kihúzott szekrényfiókokból félig
kilógó, félig betuszkolt ruhák kandikáltak ki.
Ezzel szemben Carolyné takaros és rendezett volt, és ahogy Quinn
körülnézett, vegyes érzések töltötték el a világos tölgybútorok, a fehér
ágynemű meg a függönyök láttán. Illett ahhoz az egyszerű, mosolygós
nőhöz, akit egy hónappal ezelőtt látott utoljára, és felidézett néhány
kedves emléket, ahogy együtt nevettek a kávézóban.
A harmadik szoba kisebb volt, mint a gardrób Quinn lakásában, és
varráshoz meg barkácsoláshoz szükséges kellékek töltötték meg.
 Ágy nem volt benne.
Quinn úgy gondolta, kicsit rendbe teszi a szobát, és itt alszik, talán
néhány dolgot felvisz a padlásra, ám aztán a gondolat közepén hirtelen
megtorpant.
A költözés ugyanis csak átmeneti időre szól.
Csak átmeneti időre.
Most csak elalszik a kanapén. És ha Tilly úgy dönt, hogy szeretné,
ha átvenné a gyámfelügyeletét, akkor úgyis Los Angelesbe mennek,
amint Tillyt elköltöztetheti innen.
Quinn aztán visszament a konyhába, és szemügyre vette az asztalt,
meg a nem összeillő székeket, a felakasztott fazekakat, serpenyőket, a
mágnesekkel teleaggatott hűtőszekrényt, a nyitott szekrénypolcokat,
rajtuk a különféle kerámiaedényekkel, meg az ivópohárként szolgáló
csuprokkal… és éles fájdalom nyilallt belé. A napsugarak betűztek az
ablakon, aranyló fénybe vonták a szobát, és Quinn könnyedén maga elé
tudta képzelni, ahogy Carolyn ott áll, ahol most ő, s vacsorát készít
magának meg Ti Ilynek.
Immár két esztendeje annak, hogy Quinn profi módon képes volt
mindent kizárni önmagából, de most úgy érezte, mintha egy gát lassan
átszakadna, és többé képtelen lenne bármit is mederben tartani,
legkevésbé a saját sorsát.
Mick ránézett, a tekintete szelíd volt.
– Jól vagy?
– Vajon elég, amit teszek?
– Már így is nagyon sokat tettél.
Quinn megrázta a fejét.
– Igen – bizonygatta a férfi. – Visszajöttél. Elmentél Tillyért,
amikor szüksége volt rád. A pokolba is, felfüggesztetted a saját életed,
hogy megadd neki a szükséges időt a döntéséhez. Ami egyébként már
önmagában is bátor tett.
Quinn ekkor felé fordult, és a férfi tekintetét kereste.
– De Tilly vajon fel tudja fogni?
Mick megrázta a fejét.
 – Nem tudom. Te vagy az közülünk, aki volt tizenéves lány.
Figyeltem, ahogy a húgom keresztülment ezen a korszakon, és
természetesen épp elég ilyennel randiztam is, de úgy érzem, mintha a
legtöbb tinédzser megtébolyodott volna. Mind őrült.
Quinn nevetett.
– Azt állítod, hogy az összes múltbéli barátnőd őrült volt?
Mick grimaszt vágott.
– Valószínűleg nem kellene most önmagamra nézve terhelőén
nyilatkoznom.
Quinn már kíváncsi lett.
– És mi a helyzet a nőkkel?
– Mi lenne velük?
– Nos, először is… sokan voltak?
Mick megdörzsölte az állát, és borostájának súrlódó hangját
hallván a lány úgy érezte, inkább abbahagyná ezt a beszélgetést, és
szorosan hozzásimulna, amíg Mick torkából fel nem tör a halk mormo-
gás, ahogy mindig történt, ha megérintette a férfit.
– Attól függ, mi számít soknak – felelte Mick végül.
Quinn forgatta a szemét, és elfordult, de a férfi halk nevetéssel
elkapta.
– A sok talán túlzás. Több hosszú kapcsolatom is volt, ha ez választ
ad a kérdésedre, de egyik sem alakult jól.
– Miért nem?
Mick megint megdörzsölte az állát, szemét egy pillanatra sem véve
le a lányról.
– Vagy az időzítés volt rossz valamelyikünk számára, vagy
egyikünket a fent említett őrültség jellemezte, és…
Quinn a fejét oldalra billentve kérdezte:
– És?
– És megcsalt.
A lány rámeredt.
– Lena? – találgatott.
– Régen volt.
 – Ha ez vigasztal, úgy tűnik, nagyon sajnálja a dolgot – mondta
Quinn oly diplomatikusan, ahogy csak tudta.
Mick halkan felnevetett, aztán megragadta a lány kezét, és
magához húzta.
– Most kampányolsz neki?
– Isten ments!
Mick szemében szenvedély lobbant, egészen közel lépett Quinn-
hez, majd odatolta a konyhapulthoz, s a kezét a csempére, a lány
csípője mellé tette.
– Most miért kampányolsz?
Quinn-nek elakadt a lélegzete.
– Azt kérdezed tőlem, hogy mit akarok?
– Igen.
Egymásra néztek, majd Mick keze a csempéről a lány csípőjére
vándorolt, ujjait széttárta, s hüvelykujját becsúsztatta Quinn blúza alá,
majd végigsimított meztelen bőrén.
– Világbékét, azt, hogy ne legyen többé éhezés a Földön – felelte,
és elfojtott egy nyögést, ahogy a férfi szája a nyakhajlatában időzött.
– Azt akarom, hogy a munkám inkább az enyém legyen, és ne a
szüleimé… azt akarom… – Abbahagyta a zihálást, ahogy Mick
gyengéden beleharapott a kulcscsontjába, és az egyik farmerba bújtatott
combját a lány lába közé csúsztatta.
– És még mit? – mormolta a férfi, száját a lány bőrére nyomva.
– Hm… – Quinn levegőt venni is képtelen volt, nemhogy
gondolkodni. – Azt akarom, hogy Tilly biztonságban legyen, hogy
boldog legyen, és azt akarom, hogy kedveljen engem – bár biztos
vagyok benne, hogy ez vágyálom csupán. – Megragadta a férfi vállát,
és belemélyesztette az ujjait. – De leginkább azt akarom, hogy levesd
az inged, hogy úgy kóstolgathassalak, mint egy nyalókát.
Ehelyett azonban Mick húzta le az ő blúzát. Quinn is leráncigálta
aztán a férfi ingét, Mick pedig egyik kezét a lány melltartójába, a
másikat pedig az alsóneműjébe csúsztatta, amikor Quinn telefonja
váratlanul megszólalt.
 Mindketten elcsendesedtek.
A lány a homlokát Mick mellkasára ejtette, ami annyira forrón
zihált, hogy Quinn a legszívesebben sírva fakadt volna.
– Ez fontos lehet.
– Tudom. – Mick kiszabadította magát, és odanyújtotta neki a
telefont. – Tilly hív.
– Értem jössz kocsival, vagy mi legyen? – tudakolta a tini.
– Hová? – kérdezte Quinn. – Hát nem a szomszédban vagy,
Chucknál?
– Vasárnaponként fél napot a kórházban dolgozom, felolvasok idős
embereknek. Most végeztem, és túl nagy a forróság, hogy hazasétáljak.
Quinn felsóhajtott, és figyelte, ahogy Mick visszahúzza az ingét.
– Mindjárt ott leszek.
Letette a telefont, Mickre nézett.
– Úgy érzem, fel kell hívnom anyámat, hogy bocsánatot kérjek,
amiért valaha is tinédzser voltam.
Mick a száját a lányéhoz érintette. Nagyszerű érzés volt ez a csók
is, de nem olyan, mint az addigiak, mert nem vezetett sehová.
– Meg tudod csinálni, Quinn! – mondta a férfi.
A lány nagyra értékelte a belé vetett bizalmat, és csak remélni
tudta, hogy Micknek akár félig is igaza van. Az ajtó felé fordult, de a
férfi elkapta.
– Sajnálom, de nekem most tényleg…
– A blúzod – mondta Mick, és nevetve áthúzta a lány fején.
– Hűha!
Quinn aztán elrendezte a blúzát, és azt kívánta, bárcsak a
gondolataival is ezt tehetné.
 22. Fejezet
Amikor a gyerekek nyilvános helyen sikítoznak,
a legszívesebben azt mondanám nekik, hogy nektek
nincsenek valódi problémáitok; akinek itt sikítoznia
kellene, az ÉN vagyok.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Tilly kisétált a kórházból, és megtorpant, amikor észrevette, hogy

Quinn a bejáratnál várja. Nagyszerű. Igen, telefonált neki a fuvar miatt,
de hirtelen azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
– Hát soha nem mondta még neked senki, hogy a tinédzserek nem
szeretik, ha mindenki szeme láttára jönnek értük? – kérdezte, ahogy
beült a Lexusba. – Így nem látszunk menőnek.
Quinn felvonta a szemöldökét.
– Csinálhatok úgy is, mintha nem kedvelnélek, ha ez vigasztal.
– Vagy egyszerűen csak nem szólnál hozzám. Vezethetek?
– Azt hittem, nem beszélünk – felelte Quinn szárazon.
Ajjaj! A nővérét sem ejtették a feje lágyára. Talán mégiscsak van
bennük valami közös.
– Kivételt tehetnék, ha engednél hazavezetni – jegyezte meg aztán
reménykedve.
– Úgy nézek én ki, mintha most jöttem volna a falvédőről? –
kérdezte Quinn.
– Nem, de úgy beszélsz, mintha igen.
Quinn csak forgatta a szemét.
– Van tanulóengedélyed?
– Igen – közölte Tilly.
– Ez hazugság.
 – Honnan tudod?
Quinn elmosolyodott.
– Gyakorlatból. Nagyon jó vagy, de én még jobb vagyok.
Tilly sóhajtott.
– Túlléped a sebességhatárt.
– Nem lépem.
– Túlléped – erősködött Tilly. – Ezen az útszakaszon időnként
szarvasmarhák meg egyéb állatok kószálnak. A megye lejjebb vitte a
sebességhatárt, mert az emberek elütötték a teheneket, és összetörték a
járműveiket.
Quinn szájtátva bámult rá.
– A tehenek össze tudnak törni egy autót?
– Hát persze.
– Ez azért nevetséges, mert ezek az állatok hatalmasak. Hogy nem
veszik észre őket az emberek egy kilométernyire, és vezetnek ennek
megfelelően?
Tilly vállat vont.
Quinn megrázta a fejét, és egy kicsit feljebb engedte a gázpedált,
de nem elég gyorsan, mert váratlanul egy tehén ballagott be az út
közepére, épp eléjük.
Quinn beletaposott a fékbe, aminek következtében aztán
megpördültek, egyenesen bele egy…
Postaládába.
– Jóságos ég! – zihálta Quinn, amikor az autó hirtelen megállt. -Jól
vagy?
Tilly végignézett magán.
– Azt hiszem. – A nyakát nyújtogatva az autó hátsó részébe nézett,
ahonnan a postaláda büszkén meredezett elő. – De azt hiszem, az
autódon kolonoszkópiát hajtottál végre, érzéstelenítés nélkül.
Harminc perccel később Quinn beszélt a birtok tulajdonosával, és
megígérte, hogy kicseréli a postaládát, majd visszatértek az útra, mivel
nagyobb kár nem történt.
Kivéve a jókora, postaláda méretű horpadást a hátsó lökhárítón.
 – Szóval – vetette oda Tilly mellékesen –, az emberek egy
kilométernyire észreveszik a teheneket, és ennek megfelelően
vezetnek?
Quinn morgott valamit.
– Nem tudnád elfelejteni, ami történt?
– Nem tudnám – felelte Tilly, és hirtelen egészen vidámnak érezte
magát a változatosság kedvéért.

Tíz perccel később aztán leparkoltak a háznál, és Tilly pillanatnyi

boldogsága eltűnni látszott a nagy adag idegesség és nyugtalanság
mögött.
– Szóval mi most a terv?
– A terv a próbaidőnk. – Quinn rápillantott. – Ne ess pánikba
miattam, ez csak ideiglenes.
Tillynek fogalma sem volt, hogy ez miért zaklatta fel annyira.
Várjunk csak egy percig, igen, már tudta. Azért, mert azt akarta, hogy
Quinn akarja őt, a francba!
– Már mondtad.
– Csak megismételtem – közölte Quinn.
Igen, nos, eleget ismételte már, és Tilly megértette az üzenetet,
köszöni szépen. Ez csak ideiglenes. Csak próbaidő. Hangosan és
világosan a tudtára adták – Quinn-nek szüksége volt egy menekülési
útvonalra.
Tilly egész élete menekülési útvonal volt.
– Mi történik, ha nem jól alakul? – kérdezte.
Quinn megint ránézett.
– Reméljük, nem így lesz.
– De mi van, ha mégis? – erősködött a lány, mert muszáj volt
tudnia. Mi van, ha Quinn úgy dönt, hogy ő túl sok bajjal jár, mint
amikor egy kiskutya már bosszantóbb lesz, mint aranyos? Akkor majd
meg fog szabadulni a húgától? Elküldi? Mert ő már nagyon belefáradt,
hogy csak egy plusz dolgot jelentsen. Nemkívánatos dolgot. Egy etetni
való szájat.
 Quinn leállította a méregdrága autóját, és Tilly felé fordult.
– Tudod – magyarázta –, Te is dönthetsz úgy, hogy nem kedvelsz
engem. Talán azt fogod gondolni, hogy csak púp vagyok a hátadon, így
is történhet, Tilly.
Ez meglepte a húgát, és egy pillanatig hallgatásba burkolózott.
– Én már most sem kedvellek, és azt gondolom, hogy csak púp
vagy a hátamon – jegyezte meg végül.
Quinn halkan felnevetett.
– Ó, borzalom!
A tekintetük találkozott, és Quinn felhorkant, Tilly pedig annyira
nevetségesnek találta a hangot, hogy ő is felhorkant, és ilyenformán
aztán a nevetségesség összekapcsolta őket. Tilly azonban elég gyorsan
kijózanodott. Eltökélten kitartott a Nem-Kedvelem-Quinnt álláspontja
mellett, de valami mégis aggasztotta.
– Mi az? – kérdezte Quinn.
– Bocsánatot kell kérnem tőled valamiért – vallotta be Tilly, és nem
volt túl boldog tőle, de az anyja sokat papolt neki az alapvető
kedvességről.
– Talán azért, hogy hagytál egyedül elkapni az összes csirkét? –
érdeklődött Quinn. – Vagy talán, mert nevettél az alsóneműmön,
amikor anafilaxiás sokkot kaptam? Esetleg azért, hogy kitetted az
Instagramra, hogy majdnem felgyújtottam a kávézót? Vagy…
– Nem ezekért – vágott közbe Tilly. Aztán összerezzent. – Nos,
igen. – Visszatartotta a lélegzetét, és Quinnre nézett. – De leginkább
azért, hogy azt a rosszindulatú megjegyzést tettem, hogy bárcsak ne
lennénk testvérek. – Szünetet tartott. – Tényleg elvesztetted a húgod?
– Az egyiket – javította ki Quinn csendesen, és alig láthatóan
rámosolygott. És aztán, mintha csak tudta volna, hogy Tilly mohón
vágyik a további felvilágosításra, de nem akarja megkérdezni, folytatta:
– A neve Beth volt. Tizenegy hónappal volt fiatalabb nálam, és az
anyám… – elhallgatott, és megint elmosolyodott egy kicsit – …a
nevelőanyám mindig azt mondogatta, hogy olyanok vagyunk, mint az
ikrek. De ez nem igaz. Beth szinte mindenben jobb volt nálam.
Váratlanul meghalt egy autóbalesetben, mert szerette a zenét, és
feltétlenül babrálnia kellett a rádióval vezetés közben, aztán
feltekeredett arra az istenverte fára.
– Hiányzik neked – mondta csendesen Tilly.
– Kimondhatatlanul. – Quinn mély levegőt vett, és arckifejezése
elárulta, hogy még a légzés is fájdalmas számára, ha a veszteségére
gondol, és Tilly először nézett rá valóságos személyként. A problémái
nem sokban különböztek azoktól, amikkel neki kellett szembenéznie.
– Figyelj – mondta aztán Quinn lassan. – Én boldogan adnék ennek
az egésznek egy esélyt, és megértem, hogy nincs okod hinni nekem,
vagy akár bízni bennem, de szeretném, ha tudnád, hogy nem ítélek
gyorsan, és nem egykönnyen szabadulok meg emberektől vagy
dolgoktól.
Tilly nem volt hajlandó hinni neki, de nem igazán látott más
lehetőséget, mint hogy rábólintson. A telefonja bejövő SMS-t jelzett, és
Tilly a kijelzőre pillantott.
Dylan.
Nem hallott felőle a múlt éjszaka óta, és a szíve fájdalmasan
dobbant, amikor meglátta a nevét. Képtelen volt nem foglalkozni vele,
így az üzenethez görgetett, és elolvasta a szöveget.

Sajnálom.

– Szóval meg tudjuk csinálni? – kérdezte közben Quinn. –

Bemehetünk, és… – Vállat vont. – Csináljuk azt, amit a normális
családok?
– Mit csinálnak a normális családok? – érdeklődött Tilly, miközben
visszaírt Dylannek:

Jól vagy?

Quinn halkan nevetett.

– Őszintén? Fogalmam sincs.
 Tilly felemelte a fejét a telefonjáról.
– Ezt hogy érted? Normális családból jöttél.
– Úgy gondolod? – kérdezte Quinn. – Az örökbefogadó szüleim
harminc éve hazudnak nekem. Hogy lehet ez normális?
– Te harminc vagy? Harminc? – kérdezte döbbenten Tilly.
Quinn felnevetett.
– Nem kell annyira rémüldöznöd.
– Én csak nem vettem észre, hogy fél lábbal már az idősek
otthonában vagy, ez minden. – Tilly lenézett a telefonjára, ahogy
üzenetet jelzett.

DYLAN: Szükségem van még egy állásra, hogy segítsek

anyámnak kifizetni a két ablakot, amit apám kitört, de
máskülönben jól vagyok.

Tilly Quinnre nézett.

– Hé, gondolod, hogy van álláslehetőség a kávézóban?
– Igen, hirtelensülteket készítő szakácsot keresünk. És Greta azt
mondja, szükségünk van egy részmunkaidős asztalleszedőre is, néhány
estére, meg hétvégi műszakra is. Miért?
– Kisegítő pincérfélére? – kérdezte Tilly reménykedve.
Quinn ránézett.
– Vagy kisegítő pincérlányfélére.
Rendben, Quinn azt hiszi, maga miatt kérdezi, és Tillyt talán némi
bűntudat is mardosta emiatt, de ezt most Dylan érdekében teszi, mert a
fiúnak szüksége van rá.
– Tehát megmondhatjuk Gretának, hogy az állás be van töltve?
– És mi a helyzet a próbaidővel?
– Ennek mi köze hozzád és a próbaidőhöz?
Quinn csak nézett rá, és Tilly felsóhajtott.
– Jól van, rendben a próbaidő. Mindenben. Tudomásul vettem.
Néhány perc múlva ő meg Quinn a konyhában álltak, és a kopott
hűtőszekrényre meredtek, amelyben mindössze néhány fűszer volt, egy
doboz lejárt szavatosságú limonádé, meg egy félig üres vodkásü-veg a
fagyasztóban.
– Anyám szeretett inni egy kis limonádét a vodkájával este –
közölte Tilly. – Ez a Lemon Drop, de ő mindig Lemon Balinak nevezte.
Nem tudom, miért… – Észrevette, hogy Quinn kissé rémültnek tűnik,
és úgy érezte, meg kell védenie az anyját. – Nem volt alkoholista, vagy
ilyesmi.
– Nem mondtam, hogy az volt.
– Jó. Mert nem volt az. Csak nagyon keményen dolgozott… -Tilly
érezte, hogy ég a torka. Az összes dolog közül, amit szeretett volna, az
egyik az volt, hogy úgy beszélhessen az anyjáról, hogy ne kelljen
közben sírnia. – Mindig azt mondta, hogy nekem akarja adni a holdat,
de nekem nem volt szükségem a holdra. Ő jelentett mindent, amire
szükségem volt.
Quinn bólintott, és az ő szeme is gyanúsan csillogott.
– Tudom.
– Még csak el sem mondta nekem, hogy végstádiumban van. –
Tilly elfordult a hűtőtől. – Ha elmondta volna, talán segíthettem volna,
vagy…
– Nem, Tilly – nyugtatta Quinn oly szelídséggel a hangjában, hogy
Tillynek be kellett hunynia a szemét. – Semmit sem tehettél vagy
mondhattál volna, ami megváltoztatta volna a történteket. -Szünetet
tartott, majd oly óvatosan folytatta, mintha mélyen önmagában jól
ismerte volna e szavak igazságát. – Néhány ember nem arra
rendeltetett, hogy az életedben maradjon. De ez nem jelenti azt, hogy
nem őrizhetsz meg egy darabot belőlük a szívedben.
Tilly nem akart meghatódni. Vagy legalábbis nem akarta bevallani.
– Mindegy, már vége. – Kinyitogatta a szekrényeket. – Amikor át
kellett költöznöm Chuckhoz, az emberek segítettek eltakarítani itt
mindent, hogy ne romoljon meg semmi. Így csak sós kekszünk maradt.
– Elmehetek a boltba, hogy feltöltsem a készletet, és összeüssek
magunknak valamit – ajánlkozott Quinn, még mindig túlságosan
aggódva Tilly kényelméért.
 – Nincs szükségem alamizsnára.
– Nem mondtam, hogy van. Ez mindössze csak egy alternatíva a
sós keksszel szemben.
– Szeretem a sós kekszet – jelentette ki Tilly. Igazság szerint
azonban gyűlölte. De a pokolba is, soha nem fogja beismerni. – Van
mogyoróvaj meg zselé is.
– És inkább MV-t, Zs-t és sós kekszet eszel, mint hogy engedj
engem főzni valamit magunknak? – álmélkodott Quinn.
– Igen.
– Rendben. Nekem megfelel.
Tilly a nyakát nyújtogatva, szemét meresztve kereste Quinn
szarkazmusának nyomát, de semmi ilyesmit nem fedezett fel rajta.
Csak viccelt ugyanis, és talán csak tesztelte egy kicsit Quinnt, mert
tudta, hogy a nővére egy másik világból jött. Ahol a farmernadrágot
nem a Walmartban veszik, és az ételeket menő helyen készítik.
Normális körülmények között Tilly csak átsétált volna a kávézóba, ahol
Gre-ta vagy Trinee elég élelemmel látta volna el, hogy vigyen haza
belőle Chucknak is.
– Akarsz mogyoróvajat és zselét a kekszre? – kérdezte Tilly
kételkedve.
– Miért ne? – felelte Quinn. – Te csinálod.
– Választottál valaha is valamelyik étkezésül mogyoróvajas-zselés
kekszet?
Quinn sajnálkozva nevetett.
– Nem. De hogy őszinte legyek, ez azért van, mert sokat főzök.
– Te főzöl – ismételte Tilly megint kételkedve.
– Ez a munkám. Konyhafőnök-helyettes vagyok egy étteremben L.
A.-ben, a neve Amuse-Bouche.
– Felvágósan hangzik.
– Az is. És a konyhafőnök-helyettes társam egy óriási seggfej. De
mégis kedvelem ezt a munkát.
– Amikor az iskolában azt mondom valakire, hogy seggfej,
büntetésbe kerülök.
 Quinn összerezzent.
– Kit neveztél seggfejnek?
– Evant. Egy piti kis csaló szarházit, aki a matekórán rólam másol,
mert hülye.
Quinn felhúzta a szemöldökét.
– Talán be kellene vezetnünk egy csúnyabeszéd perselyt.
– Neked?
– Mindkettőnknek. Ez megkímélne téged a büntetéstől, még ha az a
piti kis szarházi egy seggfej is.
Tilly nem akarta fennhangon elismerni, de egészen lenyűgözte
Quinn trágár beszéde.
Így hát leültek a tévé elé a Jóbarátok című sorozatot nézni,
miközben mogyoróvajjal és zselével megkent száraz sós kekszet
falatoztak.
– Régebben odavoltam Joey-ért – vallotta be Quinn néhány epizód
után.
– Pfúj! Öreg – méltatlankodott Tilly, jóllehet ő is mindig odavolt
Joey-ért.
Quinn felsóhajtott.
Három epizód múlva Dylan SMS-t küldött Tillynek, hogy
találkozzanak a parkban, és csinálják meg a házi feladatot. A lány szíve
kalapálni kezdett, mert most nem annak a srácnak tűnt, mint aki azt
mondta neki, hogy már nem barátok többé. A további bizonyíték pedig
az volt, hogy a fiú múlt éjjel csak azért mondta ezt neki, hogy távozásra
bírja, mielőtt megsérül, így Tilly most talpra szökkent.
– Elmegyek.
– Hová? – tudakolta Quinn.
– Egy partira.
– Tizenöt éves vagy – jegyezte meg Quinn.
– Nem tűnik úgy, mintha egy sztriptízbárban vagy ilyesmiben
lenne.
– Szóval akkor hol lesz7. – érdeklődött Quinn.
– Még nem tudom.
 – Mennyi időre mész el?
– Azt sem tudom.
– Ajjaj! – Quinn nem tűnt lenyűgözöttnek. – Kivel mész?
Tilly vállat vont.
– Nahát, Tilly, kezdem meglehetősen ostobán érezni magam, hogy
túlreagálom…
Tilly felsóhajtott.
– Egy barátnak van szüksége segítségre a házi feladattal
kapcsolatban.
– Jöjjön ide az a barát.
– A parkban fogunk találkozni.
– Vagy itt.
Tilly flegma arccal bámult Quinnre.
Quinn is ugyanúgy nézett vissza rá.
Tilly felsóhajtott.
– Rendben, mindegy.
Ezzel elviharzott a szobájába, ráadásul még be is csapta az ajtót.
Két másodperc múlva SMS-t kapott, a következő szöveggel:

QUINN: Egy alkalommal, amikor tizenöt éves voltam, és

becsaptam az ajtót, apám kiemelte a tokból. Csak mondom.

Tilly akarata ellenére elnevette magát. Nem válaszolt neki. Igazság

szerint törölte a szöveget. De még akkor is félig-meddig mosolygott,
amikor kimászott az ablakán, és a parkba ment, hogy találkozzon
Dylannel.
A fiú magányos, sötét árnyként ült egy hintán, a lába lefelé lógva
horgonyt vetett a homokba.
Tilly reszkető megkönnyebbüléssel ült le mellé. Magába akarta
szívni a fiú látványát, de inkább utánozta a testtartását, és fejét
hátrahajtva ő is a csillagokat bámulta.
 – Tilly… – sóhajtott Dylan, és a lány hallotta, amint közelebb
húzódik hozzá, és érezte tekintetének súlyát. De nem nézett oda.
Egészen lekötötte a csillagok számlálása.
– Tilly – ismételte a fiú, és a hangja halk volt. Feszült. Aggódó. –
Sajnálom.
Tilly szíve összeszorult. A francba.
– Utálom, hogy ilyennek láttál – mondta Dylan élesen. – Utálom. ..
– Szünetet tartott, és amikor megszólalt, szavai úgy hangzottak, mintha
üvegszilánkokon kellene végighúznia őket. – Utálom, hogy tudod,
milyen az életem.
Most meg mintha Tilly szíve hatalmasra duzzadt volna, s nem fért
volna el a mellkasában, s a fiú felé fordulva a keze után nyúlt.
Dylan tétovázott, majd az ő nagyobb, kérgesebb kezébe fogta a
lányét.
– És utálom miattad – suttogta.
S aztán csak ültek ott hosszan, és az égboltot kémlelték.
– Mennem kell – közölte végül Tilly vonakodva, ugyanis vissza
akart érni, mielőtt Quinn felfedezi az eltűnését, és hívja a parti őrséget.
– A nővérem… – Elhallgatott, mert megdöbbentette az imént
kiejtett két szó. A nővére. Istenem. Őrület. – Nem tudja, hogy
elmentem.
Dylan bólintott.
– Visszamegyek veled.
Felálltak, átvágtak a füvön, majd megtorpantak a parkolóban lévő
egyetlen autónál, amelynek a fényszórói fel voltak kapcsolva, a motorja
pedig járt. A Lexus volt, és Quinn ült a kormány mögött. Kiszállt az
autóból.
– Sziasztok! – köszönt. – Hogy ment a házi feladat?
 23. Fejezet
Tan(ul)
Tan(ult)
Véletlen egybeesés? Azt hiszem, nem.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn a nyurga, szikár fiúra nézett Tilly mellett, és felsóhajtott. –

Dylan, feltételezem?
A srác bólintott, és Quinn véleménye javult róla, amikor megrázta a
kezét, a szemébe nézett, majd így szólt:
– Az én hibám volt. Bocsánatot kellett kérnem tőle.
– Mert?
Tilly közelebb lépett a fiúhoz.
– Dylan, ne. Nem kell…
– Azért, mert hagytam, hogy veszélybe sodorja magát miattam,
amikor tegnap este kijött az apám házához – magyarázta Dylan Tilly
feje fölött.
Quinn a húgára nézett.
Tilly visszanézett rá.
– Újra megtenném – közölte oly hevesen, hogy Quinn rögtön tudta,
még sok darab hiányzik ebből a puzzle-ból. Aztán szemügyre vette
Dylan arcán a halványuló zúzódást, és néhány darabot sikerült magától
beillesztenie.
Quinn Carolyn házához vitte őket, és bent megvárta, amíg azok
ketten elbúcsúznak egymástól, Dylan ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy
gyalog menjen tőlük haza. Amikor Tilly végül bejött, éktelen dühös
volt.
– Ne kezdd! – fakadt ki.
 – Egyszerűen csak elmondhattad volna az igazságot arról, hogy
kivel találkozol.
– Rendben. És elengedtél volna?
– Nos, már nem fogjuk megtudni, igaz? – kérdezte Quinn.
Tilly égnek emelte a kezét, majd a szobájába ment, és megint
becsapta az ajtót.
Minden szépen alakul.
De mindketten ugyanabban a házban voltak, viszonylag ép bőrrel
megúszták, így Quinn úgy döntött, sikeresnek könyveli el az Első
Napot. A kanapéra omlott kimerültén, és a telefonjára nézett, ahogy az
bejövő üzenetet jelzett.

MICK: Mit csinálsz?

QUINN: Nem azt kellene kérdezned, hogy mi van rajtam?

MICK: Hagynom kellett volna, hogy te irányítsd a beszélgetést.

Igen, mi van rajtad?

QUINN: Túl sok ruha. Tudod, nem hiszem, hogy szeretni

fogom a harmincéves koromat.

MICK: Be tudnám bizonyítani neked az ellenkezőjét.

Quinn-nek semmi kétsége nem volt efelől… Mick nagyszerűen

elvonta a figyelmét, ő volt az, akiről rendszeresen álmodott. De valami
mást is jelentett számára. Veszélyt a szívére, a lelkére, és Quinn ezt
tudta. De nem volt képes annyit beleadni a Mickkel való kapcsolatba,
amennyit az megérdemelt volna, mi több, nem is akart.
Vagyis, pontosabban szólva, azon dolgozott, bogy ne akarjon.

Quinn másnap reggel elvitte Tillyt iskolába, majd a kávézóba ment.

Greta a konyhában épp egy serpenyővel hadonászott, és németül
szitkozódott, ami Quinnben kellemetlen emlékeket ébresztett Mar-
celről.
– Hogyan segíthetnék? – kérdezte a lány.
Greta hosszan nézett rá.
– Nos, lássuk csak, nem küldhetlek ki tojásért, mert sikítozni fogsz,
és nem merlek megkérni, hogy menj a kertbe friss paradicsomért, mert
allergiás vagy a méhekre, így…
– Greta – vágott közbe Trinee a pult másik oldaláról –, mondtam,
hogy idd meg azt az átkozott kávét, mielőtt megpróbálsz emberi
szerepben komédiázni.
– Jól van – szipogott Greta. – Sajnálom – mondta Quinn-nek. –
Igaza van. Koffeinre van szükségem.
– Menjen, és tartson egy kis szünetet! – javasolta Quinn. – Hozok
egy kávét.
– Ez nagyszerű lenne – fogadta hálával Greta. – Én pedig készítek
rántottát, ropogós szalonnát, rösztit meg kovászos kenyérből pirítóst. Ó,
és ne bajlódj azzal a nevetséges körettel.
– Úgy érti, gyümölccsel? – kérdezte Quinn szárazon.
– Úgy – felelte Greta.
Quinn dolgozni ment, és meglepte a reggeliző tömeg.
– Honnan jön ide reggelizni ez a rengeteg ember mindennap? –
kérdezte csodálkozva a sürgő-forgó, elgyötört Trinee-t.
– Ezek fuvarozók, tanyasi gazdák, szörfösök, turisták – magyarázta
Trinee, miközben felvette az asztala rendelését. – Mindet megkaptuk.
Quinn elképedt. A hely alacsony költségvetéssel, elavult
felszereléssel működött, és – véleménye szerint – elavult menüvel is,
ám mégis közszeretetnek örvendett.
És aztán ott volt az a másik dolog is. Életében nem dolgozott még
keményebben konyhában, mint itt a néhány alkalom során, amikor
főzött… mégis olyasvalamit érzett, amit eddig soha – elégedettséget.
Kopogtattak a hátsó ajtón, és Quinn megfordulva Dylant látta maga
előtt.
– Helló – köszönt a fiúnak. – Mi újság? Tilly jól van?
 – Igen – felelte a fiú, kezét a zsebébe dugva. – Vagyis, azt hiszem.
Ma még nem találkoztam vele. Eggyel kevesebb órám volt, mint neki.
– Rendben – mondta Quinn, aztán szünetet tartott. – Éhes vagy?
Kérsz reggelit?
Dylan szeme éhesen járt ide-oda.
– Azért jöttem, hogy munkába álljak – közölte aztán, és szavai
igencsak meglepték Quinnt.
– Hm… hogy miért?
A fiú szeme Quinn tekintetére vándorolt.
– Tilly azt mondta, ma kezdem itt a munkát. A kisegítőpincér
pozícióban. Még nem töltötték be?
Quinn csak pislogott, amikor rájött, hogy egy rendkívül éles eszű
tizenöt éves lány újfent rászedte. Bárcsak az említett lánygyermek jóra
használná a tehetségét…
– Azt hittem, ez a munka Tillyt érdekli.
– Már csináltam effélét, van szakmai tapasztalatom.
Trinee dugta be a fejét az ebédlőből, kiabálva:
– Elkelne némi nyavalyás segítség, a tömeg már nyugtalan, és én
már átkozottul nem bírom egyedül.
Quinn Dylan felé fordult.
– Ez egy őrültekháza. Miért szeretnél itt dolgozni?
A fiú a tűzhelyre nézett, majd ismét vissza, Quinnre.
– Mindig törekedtem arra, hogy ne haljak éhen.
Quinn szíve összeszorult. A francba. Már annyira megszokta, hogy
nem érez semmit. És tessék, most… meg mindent. Minden átkozott
pillanatban. Mielőtt még észbe kapna, már a tamponreklámokon is
elsírja majd magát.
– Üdvözlünk a fedélzeten! – mondta aztán, és ragaszkodott hozzá,
hogy a fiú megegye a neki készített nagy tál ételt, mielőtt munkába áll.
Dylan az utolsó falatig megette, s ennek láttán Quinn-nek megint
elszorult a szíve.
 Amikor aztán a tömeg néhány órával később megfogyatkozott,
Quinn kilépett az ebédlőbe, s legnagyobb meglepetésére a pártfogók
tapsviharban törtek ki.
Rendben, leginkább időskorúak alkották a tömeget: Lou, fiánk és
Big fiának, de akkor is. A lány nevetett, és meghajolt.
– Hé, szép munka volt – kiáltotta oda Lou. – Nem csípte meg a
méh, nem kergették meg a csirkék, és ma nem volt szükség a mentőkre,
meg a tűzoltókra sem.
Quinn ismét meghajolt, s amikor kiegyenesedett, akkor vette észre
a magas, jóképű férfit, aki az étterembe sétált, szélfútta hajjal, sötét
napszemüvegben.
Mick.
Az ő csacska szíve pedig nagyot dobbant, ahogy a férfi a feje
tetejére tolta a napszemüvegét, és Quinn tekintetét kereste.
– Azt gondoltam, szükséged van fuvarra.
– Fuvarra? – álmélkodott a lány.
Mick szája ünnepélyes és komoly volt, de a tekintetében valamiféle
könnyed derű bujkált.
– Igen. Hát oda – mondta jelentőségteljesen.
Quinn egész teste várakozásteljesen megremegett.
– Ó, igaz – felelte, és kioldozta a kötényét. – Hát oda. Egy pillanat.
Megfordult, kiszaladt a konyhába, és félredobta a kötényt.
Greta, meg Trinee csak álltak ott egymás mellett, és felhúzták a
szemöldöküket.
– Oda? – tudakolta Greta. – Mi az az oda?
Quinn próbált higgadt maradni, de valljuk be, egyetlen napig sem
volt még higgadt egész életében.
S ami még rosszabb, nem tudta palástolni sem hirtelen felvillanó
mosolyát.
– Ó, csak oda.
Trinee értően Gretára pillantott.
– Ajjaj! Amikor te és én – idézőjelet mutatott a levegőben – oda
megyünk, én is így mosolygok.
Öt perccel később Mick már Quinn-nel a kocsijában az autópályán
haladt a part mentén. A férfinak millió egyéb elintéznivalója akadt
volna, de nem érdekelte. Leengedte az ablakokat, és ahogy befújt az
óceáni szél, összeborzolta Quinn haját, és samponjának illata
ínycsiklandóan ingerelte a férfit.
– Még nem is láttalak a furgonon kívül más járművet vezetni –
állapította meg a lány.
– A furgon apámé. Általában Wildstone-ban vezetem, amikor a
házban dolgozom, mert kényelmesebb az anyagok szállítására. És azért
is, mert Coop jobban kedveli, mint ezt.
Quinn a visszapillantóból a kutyára nézett.
– Szemlátomást jól elvan magával.
És ez igaz is volt, Coop ugyanis az egész fejét kidugta az ablakon,
a szélben hunyorgott, ábrázata pedig lobogva hátrasimult, amitől úgy
nézett ki, mint egy földönkívüli.
Quinn felnevetett, és Mick megállapította, hogy nevetésének
hangját csaknem ugyanannyira szereti, mint hajának illatát. De tudta,
mit szeret még jobban e kettőnél: megízlelni a lányt.
E célból kanyarodott most le az autópályáról, és hajtott végig egy
magánúton a meredek sziklafalig, és állt meg szemben az óceánnal.
– Ejha! – mondta Quinn áhítattal. – Micsoda gyönyörű látvány. Hol
vagyunk?
– Ez a birtok valamikor egy kis helyi családi borászat tulajdona
volt. Most mindössze harminc hektár porlepte föld, számos lerobbant
épülettel.
– Csődbe mentek?
– Afelé tartottak – folytatta Mick. – Némi felújításba kezdtek, amit
a város kifogásolt, és az engedélyeiket visszavonták. De már több
tízezer dollárjuk volt a felújításokban. Csődöt kellett volna jelenteniük.
– Milyen szörnyű lehetett számukra.
– Bizony. Aztán a keselyűk nevetségesen alacsony összegű
ajánlatokkal csaptak le rájuk.
Quinn Mickre meredt.
 – És te… tettél valamit. Segítettél… Igen – állapította meg a lány,
és fejét oldalra billentve tanulmányozta a férfit.
Átkozottul szexi volt. És aranyos.
– Megvettem a helyet.
– De nem áron alul – mondta Quinn, és hangjában annyi
bizonyosság csengett, hogy a férfi gyomra beléremegett.
– Mindig tisztességes piaci áron vásárolok – felelte aztán. –
Részben azért, mert a városvezető nem elégedett velem.
– Őt ugyan miért érdekelné?
– Ő a főkeselyű. – Colin már hívta a hírekkel. Úgy tűnt, Wildstone
városvezetője jutalékot kap a külsős építőktől és vállalkozásoktól, a
helyiek rovására. – Szereti arra használni a pozícióját meg a hatalmát,
hogy kiderítse, mely ingatlanok vannak bajban, akkor aztán mindent
megtesz annak érdekében, hogy még rosszabb helyzetbe hozza a
tulajdonosokat, és amikor a tönk szélére kerülnek, akkor ő színre lép, és
áron alul felvásárolja.
– Ez nem illegális?
– Ha elkapják.
– Szóval egy pincészetet fogsz működtetni – jegyezte meg aztán
Quinn, és úgy nézett rá, mintha valami hős lenne, s nem csupán komoly
üzletember.
– Nem – felelte Mick. – A felújításokat fogom finanszírozni, majd
az eredeti tulajdonosok visszabérlik, és ők fogják működtetni. – A
helyre felvett magas jelzálog és a második meg a harmadik hitel nélkül,
ami aztán végképp csődbe vitte volna őket.
Jó emberek voltak, akik nehéz helyzetbe kerültek, de ami a
legfontosabb, hogy az ingatlan ugyanolyan jó befektetésnek bizonyult,
mint az összes többi az elmúlt év során.
– Ismered őket? – kérdezte Quinn.
– Itt mindenki ismer mindenkit, ha csak felületesen is.
– Hm – mormolta Quinn, és egy pillanatra sem vette le a szemét a
férfiról.
– Mi az?
 – Úgy vélem, kedves tőled, hogy megvetted ezt a földet, hogy egy
helyi borászatot megmenthess.
– És mivel mindkét fél számára előnyös az üzlet – ismételte Mick.
– Még mindig úgy gondolom, hogy ez nagyon kedves tőled –
Quinn szünetet tartott. – Vagy te is olyan srác vagy, aki azt hiszi, a
kedvesség fenyegeti a… – és a férfi lába közé mutatott.
Mick vigyorgott.
– Készséggel egyetértek a kedvességgel, ha ez izgalomba hoz
téged.
Quinn tekintete a férfi szájára vándorolt, miközben nyelvét
végighúzta a saját száján.
– Hát ezt jelenti, hogy elmegyünk… oda?
Mick válaszul teljesen hátratolta az ülését, áthúzta a lányt az
elválasztó konzol fölött, az ölébe vonta, s így Quinn lovaglóülésben ült
rajta.
Coop lelkesen csaholt, izgatottan a lehetőség miatt, hogy most
birkózás következik. Mick azonban hátranyúlt, és kinyitotta az ajtót. A
kutya kiugrott, boldogan ugrándozott a meredek sziklafal mentén, s
orrát lefelé tartva szaglászni kezdett.
– Nem fog elkóborolni? – kérdezte Quinn, s aggódva figyelte,
ahogy az eb távolodik.
Mick a kezébe fogta a lány arcát, és maga felé fordította.
– Még akkor se, ha akarnám. Hol tartottunk?
Quinn elmosolyodott, majd ficánkolt egy kicsit, s a férfi felnyögött.
Ujjait a lány hajába csúsztatta, és száját a magáéhoz húzta.
A kedvessége aztán forró vágyba csapott át, amikor Quinn lágy
odaadással simult hozzá. Ez egészen lenyűgözte Micket, semmihez sem
fogható izgalommal töltötte el, és tudta, elfogadja, amit Quinn
készséggel felajánl neki, vele marad, amíg a lány engedi, s talán, ha
szerencséje van, sokára lesz, amikor Quinn majd összetöri a szívét, és
elsétál.
Az egyik kezét felcsúsztatta a lány blúza alatt, a másikat az
alsóneműjébe dugta. Quinn a férfi nevét suttogta, zihálva, kétségbeesett
vágyódással. Feszültsége aztán enyhült, ahogy Mick megtalálta a
megfelelő pontot, és a férfi érezte, ahogy a lány tökéletesen el-ernyed,
mintha nem akarná félrevezetni, megzavarni. De a férfi úgy olvasott
benne, mint a saját lelkében. Pontosan tudta, mit akar a lány, mire van
szüksége.
– Az enyém vagy, Quinn.
A lány átölelte, miközben néhány makacs hajtincs az arcába hullt, s
ujjait a férfi vállába mélyesztette, ahogy feloldódott az ölelésben.
Odahajolt a férfihoz, szorosan hozzábújt, Mick pedig érezte az illatát,
és azon tűnődött, ahogy mindig, hogy vajon ez lesz-e az utolsó
együttlétük.
Aztán Quinn mosolyogva felemelte a fejét, és tekintetük egymásba
fonódott, ahogy a lány az ujjait végigfuttatta a férfi mellkasán, majd
felemelte Mick pólóját, hogy szétgombolja a nadrágját. Egy perc
múltán már forró kis kezében tartotta a férfit, és Mick tudta, nem fogja
sokáig bírni, amikor a telefonja, amely már korábban kicsúszott a
zsebéből, és a combja mellett, az ülésen landolt, most bejövő üzenetet
jelzett…
A kijelző személyazonosítója ezt írta ki: ANYA. Mick kinyitotta a
szemét, és érezte, hogy Quinn selymes haja a hasizmát simítja:
– Azt hiszem, az édesanyád…
– Ne foglalkozz vele! – mondta Mick, s keze gyengéden végig-
szántott a lány haján.
Quinn térdre ereszkedett a férfi lábai között, a szája Mick köldöke
alatt kalandozott, s épp a kedvenc testrésze felé tartott, amikor a telefon
ismét megszólalt – ezúttal bejövő hívást jelzett.
Quinn lágy lehelete végigsimította a férfit, és Mick felsóhajtott.
– Talán fontos – suttogta Quinn.
Mick ismét felsóhajtott, és a szemét még mindig a lányon tartva
felvette a telefont.
– Minden rendben? – kérdezte üdvözlés helyett.
– Nocsak, miféle köszönés ez? – kérdezte az anyja. –
Természetesen minden rendben, miért ne lenne?
 – És Wendy? – érdeklődött Mick. – Hallottál róla?
– Igazából igen. Még mindig New Yorkban van, azt mondja, jól
van, és hamarosan válaszol az SMS-eidre, meg visszahív.
Ajjaj! Valószínűleg majd akkor teszi, ha elfogy a pénze…
– De nem ezért hívlak – közölte az anyja. – Szeretném, ha
idejönnél.
– Majd este odamegyek valamikor.
– Azt reméltem, hogy most jössz, drágám. Mitől vagy olyan
elfoglalt, hogy nem tudsz időt szakítani rám?
– Anya! – Mick halkan felnevetett, és megdörzsölte a homlokát. –
Én… – aztán ránézett Quinn még mindig sóvárgó arcára, és így
folytatta: – … most nem érek rá.
Mick a telefonjára bámult.
– Jól van? – érdeklődött Quinn.
– Szüksége van a segítségemre valamiben. – Mick szünetet tartott.
– Lecsapta a kagylót. Soha nem csinál ilyet.
– Közel lakik?
– Igen, valójában csak néhány kilométerre innen.
Quinn felült, és Mick legnagyobb csalódására, visszamászott a
másik ülésre, és rendbe szedte magát.
– Menjünk, és győződjünk meg róla, hogy minden rendben.
– Úgy érted, te meg én?
Quinn ránézett.
– Nos, már majdnem ott vagyunk, nem? Megvárhatlak az autóban,
ha emiatt aggódsz.
Quinn azt hitte, Mick nem akarja, hogy vele menjen. Ami igaz is
volt, de nem amiatt, amit Quinn gondolt. Az anyja ugyanis nem
rendelkezett azzal a bizonyos „belső szűrővel”, és Micknek nem sok
illúziója volt afelől, hogy végiggondolja-e majd azokat a dolgokat,
amiket esetleg mond.
– Rendben.
Mick beindította az autót, és kinyitotta az ajtót, hogy füttyéntsen
Coopnak.
 Amikor néhány perc múlva leparkoltak a háznál, az anyja a
tornácon ült a két szék egyikében. A másik széken pedig…
Lena.
És Mick még amiatt aggódott, hogy az anyja miket mondhat majd.
Leparkolt, és csak nézett a tornác felé.
– Mi folyik itt? – kérdezte Quinn.
– Nem tudom – felelte Mick. De biztos volt benne, hogy nem lesz
ínyére a dolog. Kiszállt a kocsiból, és hálás volt azért a kis szívességért,
hogy Quinn nem követte.
Mick odasétált a házhoz, és először Lenára, majd az anyjára nézett.
– Mi a helyzet?
Lena felállt.
– Megkértem az édesanyádat, hogy hívjon ide, hogy beszélhessünk.
Mirólunk.
– Lena, nem létezik „mi”.
– De létezhetne – kérlelte Lena. – Tudom. És az édesanyád is tudja.
Az egész város tudja…
– Lena. – Jóságos ég! Mick nem akart ebben részt venni, különösen
nem akkor, amikor Quinn is itt van. Le vannak húzva az ablakok az
autóján? Igen. Remek. Le bizony. És aztán ott volt az anyja is, aki csak
úgy szívott magába minden egyes szót, egyfolytában bízva abban, hogy
unokái lesznek.
– Csak azt nem tudom, hol rontottuk el – jegyezte meg most Lena.
Mick felhorkant, és visszafordult az autója felé, de Lena leszaladt a
lépcsőn, és kezét a férfi karjára tette.
– Hagyd ezt abba! – súgta Mick, hogy csak Lena hallja. – Mielőtt
még olyat mondok, amivel megbántanálak, vagy kínos helyzetbe
hoználak. Ami gyermekkorunkban történt köztünk, annak már rég
vége, és ezt te is tudod. Tudod, miért.
– Már bocsánatot kértem – könyörgött Lena. – Azt kellene tenned,
ami a fiatalkorúak bírósági nyilvántartásával is történik – kitörölni.
– Egyetértek, és már megbocsátottam neked, ha ezt akartad. De
gyerekek voltunk, és én már nem…
 – Ne mondd, hogy már nem érzel irántam semmit, Mick. Úgy
érzem, hogy még igen. Bebizonyítom neked.
Két dolog történt egyidejűleg. Az egyik, hogy Mick egy lépést
hátrált. A másik, hogy egy teherautó parkolt le a ház előtt. És mielőtt
Mick még tudatában lett volna, kemény ütés érte az állkapcsát.
A földre zuhant, és a fölé magasodó, dühös Boomerre bámult.
– Mi a…
– Kelj fel, te csaló képmutató! – kiáltotta fogcsikorgatva Boomer,
majd lecsapott rá.
A piszokban hempergőztek. Mick is behúzott egyet, mielőtt még
két elmosódott folt két oldalról szét nem választotta volna őket.
Quinn és Léna.
Quinn a kezét Mick mellkasára tette.
– Jó vagy?
A férfi megtörölte vérző ajkát.
– Igen.
Quinn kisimította Mick haját a homlokából, tüzetesen
megvizsgálta, majd bólintott.
Lena csípőre tett kézzel állt Boomer előtt.
– Mi a fenét csinálsz itt?
Boomer is megtörölte vérző ajkát.
– Mit gondolsz?
Lena rámeredt.
– Te dobtál, emlékszel?
– Azt mondtam, hogy néhány dolgon változtatnod kell. De azt nem,
hogy az átkozott exed, azaz az én legjobb barátom után járkálj. Jóságos
ég, Lena!
– El kellene végre határoznod magad, a pokolba is! – közölte Lena.
– Nem úgy érted, hogy neked kellene végre elhatároznod magad, a
pokolba is? – kérdezte Boomer hitetlenkedve.
– Mindketten elmebetegek vagytok – állapította meg Mick.
 Boomer hosszan, elgondolkodva nézte, és Mick is ugyanúgy nézett
vissza rá. Elég dühös volt ahhoz, hogy kiálljon még egy körre, nem
probléma.
De ekkor Quinn eltolta, és Lena is ugyanezt tette Boomerrel.
Igazság szerint Lena már a teherautója felé tuszkolta a férfit.
– Menj! – utasította.
– Akkor megyek, ha te is jössz.
Lena nagyot sóhajtott, és felszállt a teherautójára – otthagyva az
autóját –, és egy „szállj be te is ebbe az istenverte teherautóba”
pillantást küldött Boomer felé.
Boomer beült a kormány mögé, tövig nyomva a gázt elszáguldott,
és vissza se nézett.
Mick anyja betessékelte a fiát és Quinnt. Bemutatkozott Quinn-nek,
majd a bárszekrényhez lépett, és egy palackot vett elő, ami a
megtévesztésig hasonlított az asztalon lévőre, azzal a különbséggel,
hogy az előbb említett még tele volt. Átnyújtotta Quinn-nek.
– Mi ez? – kérdezte a lány.
– A titkos receptem.
– Szép a színe – állapította meg Quinn, aztán a palackot a fény felé
tartotta, és megcsodálta.
Mick, aki még mindig dühöngött, most elnevette magát.
– Ne hagyd, hogy a színe megtévesszen. Ez házi pancsolt szesz.
– A nehéz napokra – magyarázta az anyja.
– Akkor minden napra – tette hozzá Quinn.
 24. Fejezet
Megtanultam, hogy nem tudok mindenkit
boldoggá tenni, nem vagyok egy tál fagylalt.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Az „oda” menetelt és Mick meg Boomer verekedését követően aztán

Quinn visszatért a kávézóba, hogy segítsen az aznapi zárásnál. Dylan
még ott volt, és szorgalmas, keményen dolgozó embernek bizonyult.
Úgy segített Gretának és Trinee-nek, mintha világéletében a kávézóban
lett volna. Quinn el sem tudta képzelni, mit csináltak volna nélküle.
A lány a konyhában épp a bevásárlólistát állította össze, amikor
újabb kopogás hallatszott a hátsó ajtón. Ez meg mi?, tűnődött, ahogy
odafordult.
– Te most viccelsz velem – jelentette ki aztán a jövevénynek.
Lena állt ott, felemelt kosárral.
– Hoztam valamit Gretának.
– Hadd ismételjem meg – méltatlankodott Quinn. – Te most
viccelsz velem.
– Az igazat megvallva—vallotta be Lena—, ritkán szoktam
viccelni.
Greta lépett a konyhába, intett Lenának, majd izgatottan
belekukkantott a kosárba.
– Az van benne, amit gondolok?
– A házi mézes-gyömbéres teám a húgodnak – közölte Lena. – Azt
mondtad, segített, amikor asztmás volt, így még többet főztem, hogy
küldjék neki.
– Úgy érted, az üstödben főzted? – tudakolta udvariasan Quinn.
 Dylan épp edényeket mosogatott, és most felhorkant, de amikor
Quinn odanézett, gyorsan lehorgasztotta a fejét, és a feladatára
összpontosított.
Greta előbb Lenára, majd Quinnre pillantott, és összehúzta a
szemét.
– Ha magatokra hagynálak benneteket a konyhában, ugyanolyan
ökölharcot vívnátok egymással, mint a fiúk tették, nemdebár?
Lena vigyorgott.
– Nem tudom. Régen volt már részem egy kiadós verekedésben.
Quinn forgatta a szemét.
– Rendben leszünk – nyugtatta aztán Gretát.
Amikor azonban kettesben maradtak, Lena arcáról lehervadt a
mosoly.
– Szóval, beszéljünk a történtekről.
– Úgy érted, arról, amikor megpróbáltad visszaédesgetni magadhoz
Micket, belevonva az anyját is? – tudakolta Quinn. – Romantikus tett,
máskülönben.
– Hé, romantikusnak egy hosszú, andalgó séta nevezhető a Target
folyosóin. – Lena kezét a csípőjére tette. – Szóval most szakítasz
Mickkel vagy nem?
– Nem.
– Őszinte leszek veled – folytatta Lena. – Átkozottul idegesítesz.
– Nem fogok megverekedni veled a piszokban hempergőzve –
figyelmeztette Quinn.
Lena szája mosolyra húzódott.
– Jó, mert úgyis a te csontos hátsó feled húzná a rövidebbet.
Quinn felsóhajtott.
– Na, és akkor most mi lesz?
– Nos, kezdjük azzal, hogy lemondasz Mickről.
Quinn nevetett, de egykettőre kijózanodott, ahogy rádöbbent, hogy
Lena halálosan komolyan gondolja.
– Mick nem a tulajdonom, hogy lemondjak róla, Lena.
Lena láthatóan megelégedett ennyivel, de Quinn megrázta a fejét.
 – Nézd, nem tudom, hogy szerinted mi van köztünk Mickkel, és
nem fogom megvitatni sem veled, de Mick már nagyfiú. Nem tudod
manipulálni, hogy akarjon téged.
– Nem is kell – vélekedett Lena. – Csak emlékeztetnem kell arra,
hogy mennyire jó volt akkoriban, mielőtt elrontottam volna.
Quinn letette a jegyzettömbjét. Vagy így volt, vagy csak a fejét veri
most a falba. Újra meg újra.
– Mindenki követ el hibát, Lena.
– Pontosan.
– Néha nincs mit tenni, mint tanulni belőle, és továbblépni.
Lena egy hosszú pillanatig csak bámult rá.
– Most Boomerről beszélsz.
– Láttam, hogy nézett rád – folytatta Quinn. – Azt hiszem, szeret
téged. És láttam, hogy néztél rá, amikor felállt a verekedés után.
Aggódtál érte. Boomer fontos számodra.
Lena önelégült mosolya szertefoszlott.
– Mick is fontos számomra, mindig is az volt. És nem mintha lenne
közöd hozzá, de mostanában ráébredtem valamire… Szükségem van rá.
– Miért?
– Mert amikor vele voltam… akkoriban még működött az életem.
Mielőtt Quinn választ adhatott volna, Lena már eltűnt.
– Nagy különbség van aközött, hogy valamit akarunk vagy
valamire szükségünk van – motyogta magában, majd visszavette a
jegyzettömbjét meg a tollát. – Úgy értem, bombaalakot akarok, de
szükségem van csirkefalatokra.

A következő reggel ugyanúgy telt, az előző reggel ismétlődött meg,

nevezetesen, hogy Quinn felébredt, és felkeltette a húgát. Nem tűnt
egyszerű feladatnak, ugyanis Tilly szeretett aludni, nagyon is.
Quinn aztán letette Tillyt az iskolánál. Pontosabban letette Tillyt az
iskola sarkánál, ahonnan a húga besétált, mert, nos, igen, kínos lett
volna számára, ha meglátják Quinn-nel.
 Quinn onnan a kávézóba ment, ahol éppolyan őrültekháza fogadta,
mint máskor, de szerencsére a tűzoltóság kihívása nélkül tért végül
vissza a házba. Épp a hűtőszekrény telepakolásának közepénél tartott,
hogy ne kelljen továbbra is MV-t meg Zs-t, meg sós kekszet enniük,
amikor megszólalt a telefonja.
Már beszélt Wade séffel, a szüleivel és Brockkal is. Egyik
telefonhívás sem bizonyult könnyűnek, mivel be kellett vallania nekik,
hogy fogalma sincs, mennyi ideig marad Wildstone-ban. Beszélt Skye-
jal is, aki úgy tervezte, meglátogatja a következő szabadnapján.
De a hívás nem a szüleitől, Brocktól vagy Skye-tól jött.
Cliff volt az.
– Most mi történt? – kérdezte Quinn, és szíve a torkában dobogott.
Tilly még iskolában volt, legjobb tudomása szerint, legalábbis.
– Csak azért telefonálok, hogy megkérdezzem, hogy mennek a
dolgok – nyugtatta az ügyvéd.
– Elhinné, hogy halvány fogalmam sincs róla? – Fejét oldalra
billentette, mert várjunk csak egy percig… meghallotta a csirkéket. Zajt
csaptak, óriási zajt, de jóval hangosabbak voltak, mint máskor. És nem
különös, hogy meg tudja állapítani, hogy ez most különbözik a
szokásos kárálásuktól? A hátsó ajtóhoz osont, és kilesett.
Egy macska volt ott, a tyúkokat figyelte. Quinn észrevette, hogy a
szegény állat szörnyen sovány, de ez nem jelentette azt, hogy szeretné,
ha lakomázna a tyúkokból.
– Csak jusson eszébe, hogy Tilly nem jól tűri a hatalmaskodást –
emlékeztette Cliff.
– Nahát, Cliff, ez egészen új információ.
Az ügyvéd kuncogott.
– Csak tisztázza az elvárásait, és adjon neki iránymutatást.
– Értem, amit mond – biztosította Quinn, miközben kilépett a
tornácra. – De nem vagyok csodatevő.
– Ha bármire szüksége van, tudja, hol talál meg – bátorította az
ügyvéd.
 – Rendben, csak még egy kérdés: mi van, ha én vagyok az, akinek
iránymutatásra van szüksége? – kérdezte, de Cliff már letette.
Quinn a zsebébe süllyesztette a telefont, és leguggolt.
– Gyere ide, kiscica – mondta, és a tyúkokat figyelő macska felé
nyújtotta a kezét.
A kis állat barna volt. Vagy talán egyszerűen csak piszkos. A szőre
csomókban összeragadt, mintha túl nehéz lett volna számára, hogy
rendben tartsa.
Quinn azt gondolta, hogy a macska nőstény lehet. Az állat a nyakát
nyújtogatva közönyösen pillantott rá az ép szemével. A másikat félig
lecsukta, ami kissé kábult kifejezést kölcsönzött neki, és nem látszott
rajta félelem, ám annál több ellenségesség.
– Ne is mondd – szólította meg Quinn. – Te is tizenöt éves vagy.
A ragamuffin fajtájú macska elfordulva újra a tyúkokat figyelte,
akik még mindig lármásan káráltak.
– Most aztán csend legyen! – kiáltotta Quinn a csirkéknek. – Ha
most befognátok végre azt az istenverte csőrötöket, kivinném ezt a
macskát innen.
A macska a farkát maga köré kanyarítva úgy ült ott, mint egy
királynő, és szemlátomást nem mutatott érdeklődést a távozásra.
– Sajnálom – mondta Quinn. – De el kell tűnnöd innen.
A macska nem tűnt el. Vagyis, levette a szemét a tyúkokról.
Pontosabban, az ép szemét, amiről Quinn-nek az volt az érzése, hogy
nem is olyan nagyon jó.
– Hát téged már mindenki megfélemlít ezen a bolygón? – tudakolta
egy női hang.
Quinn felsóhajtott, és Lena felé fordult.
– És most mi van?
– Elfelejtettem, hogy szükségem van még tojásra. Carolyn mindig
engedte, hogy vigyek, amennyi kell.
– Főzöl?
– Ha szájszag ellen rágógumit javasolni embereknek főzést jelent,
akkor igen, főzök – közölte Léna, és vállat vont. – A tojásokat néhány
gyógypakolásomba teszem. Carolynnak készítettem arckrémet, amit
aztán használt is. Egyébként használhatnád te is, túl száraz a T-vonalad.
Hamarosan olyan ráncos leszel, mint egy összeaszott alma.
– Észben tartom. – Quinn a tyúkokra nézett, akik még mindig
rendkívül izgatottan kotkodácsoltak. Intett Lenának, hogy menjen
előre, mert kizártnak tartotta, hogy azok az istenverte csirkék neki
engedjék, hogy tojást vegyen el tőlük, és lehet, hogy ettől most rossz
embernek tűnik, de igencsak szükségét érezte némi szórakozásnak.
Ám Lena az ólba lépve úgy kezdte összeszedegetni a tojásokat,
akár egy ragadozó, gyorsan és hatékonyan, minden probléma nélkül.
– Francba – bosszankodott Quinn. – Te nem tudsz rosszul csinálni
semmit?
Lena elmosolyodott.
– Nem. – Aztán kijött, és a macskára bámult. – Hát ez meg ki?
– Fogalmam sincs.
Quinn a szomszéd házra nézett, de sem Jared, sem Hutch nem
mutatkozott az aprólékos gonddal, tökéletesen karbantartott udvaron.
Nem tűnt valószínűnek, hogy az övék lenne az éhes, öreg macska,
akinek magáról kellett gondoskodnia.
Quinn tehát felkapta a macskát, és Chuck házához ment. A férfi
nem nyitott ajtót, Kendall azonban – kiöltözve, olyan ruhában, ami alig
lehetett több hét négyzetcentinél – igen. Elhúzta a száját, ahogy
megpillantotta a macskát.
– Hát ez meg ki? – tudakolta.
– Én is ugyanezt szerettem volna kérdezni – közölte Quinn. -Az
öné? Vagy Chucké?
– Pfuj, nem az enyém – felelte. – Utálom a macskákat, Chuck
pedig allergiás rájuk.
Quinn visszament hát Lenához, és letette a macskát. Mindketten
szemügyre vették az állat piszkos, bozontos szőrét, és megállapították,
hogy az egyik szemhéja furcsán megereszkedett.
– Rosszul táplált – állapította meg Quinn.
 – Elvadult – toldotta meg Lena. – És azt hiszem, nagyon öreg is.
Valószínűleg alattomos. Én óvatosan lennék…
Quinn a macskára nézett.
– Éhes vagy? Bejössz enni valamit?
A macska pedig úgy tett, mint aki érti, amit mond: felállt, és a hátsó
ajtó felé indult, mintha ő lett volna a hely tulajdonosa.
Lena felhúzta a szemöldökét.
Quinn, ez egyszer győztesnek érezvén magát, követte a macskát,
aki megállt a tornácon.
Kinyitotta az ajtót, de az állat nem mozdult.
A lány otthagyta, tejet öntött egy kistálba, és letette a
konyhapadlóra.
A macska tétovázott, és az ép szemét Lena felé fordította.
Lena égnek emelte a kezét.
– Én csak itt állok.
A macska elsétált Lena mellett, majd a konyhába ment, és
megszimatolta a tálat. Aztán beledugta a mancsát.
– A macskád elég nyomi – állapította meg Lena.
– Azt hiszem, nem lát jól, és azt akarja tudni, meddig van az
edényben a tej.
S bár a macska tesztelte először a mancsával, mégsem hajolt elég
közel a tálhoz, így a tej az orrába került, amitől tejcseppeket prüszkölve
nagyot tüsszentett. Amikor befejezte, elkezdett lefetyelni a tálból, ám
olyan ügyetlenül, hogy mindenfelé szétfröcskölte a tejet. Dolga
végeztével aztán megint leült, és Quinnre nézett.
– Részegnek tűnik – jegyezte meg Lena.
– Aranyos.
Lena felhorkant.
– Ha megtartod, elújságolja az összes barátjának, és holnap
ilyenkor már vagy száz vadmacskád lesz, és mi mind macskás nőnek
fogunk hívni. – Lena szünetet tartott. – Másrészt, tartsd csak meg.
Tartsd csak meg mindet. Majd őrültnek gondolnak, és tudom, hogy
Mick nincs oda az őrültekért.
 Quinnbe még akkor is kevés türelem szorult, amikor a legjobb
formájában volt, és ez most nem ilyen alkalomnak bizonyult, így
összefonta a karját:
– Randizott veled, nemdebár?
Lena első ízben mosolyodott el, amióta átlépte Carolyn házának
küszöbét:
– Tudod, tényleg szégyen, hogy mi ketten esküdt ellenségek
vagyunk.
Quinn a konyha padlóján ült, remélvén, hogy a macska odamegy
hozzá:
– És pontosan miért is kell esküdt ellenségeknek lennünk?
A macska tűnődve nézte.
Lena nagyot sóhajtott, és ő is leült a földre.
– Azért vagyunk esküdt ellenségek, mert te azzal a fickóval vagy,
akihez én feleségül akarok menni. Macska, ne hozzá menj, gyere
hozzám.
A macska bemászott Quinn ölébe, és Quinn úgy érezte, elszorul a
szíve, ahogy a macska a fejével a blúzához dörgölőzött.
– Haha. Kedvel engem.
– Csak megjelöl téged, a szukájává tesz.
Quinn forgatta a szemét.
– Ne gondold, hogy nem vettem észre: nem tagadtad, hogy Mick-
kel vagy.
– Ehhez semmi közöd – jegyezte meg Quinn. – És akárhogy is, volt
esélyed.
Lena leeresztett egy kicsit, és Quinn rájött, hogy ez nem vicc, nem
játék.
– Fiatal és hülye voltam, a hangsúly a hülyén van – magyarázta
Lena. – De Mick annyira komoly volt akkoriban. Nem vettem észre, de
mással sem foglalkozott, minthogy kihúzza Boomert a bajból, és
minden tőle telhetőt megtett az iskolában, hogy elkerüljön innen, el a
könyörtelen seggfej apjától és mindentől. Nevetségesen megbízható
volt, és én tévesen úgy ítéltem meg, hogy túl jó nekem. Így – vonta
meg a vállát – azt tettem, amit mindig csinálok: önkezemmel vetettem
véget saját boldogságomnak.
Quinn nem akarta elhinni a történetet, de kénytelen volt némi
részvétet érezni iránta.
– Próbáltál felhagyni a megszokott sémával?
– Sikertelenül. A srác, akivel Boomer előtt randiztam, pénzt lopott
tőlem. – Egy vállrándítással elintézte Quinn együttérzését. – Szóval
párszáz dolcsiért vettem egy autót, a nevére írattam, majd leparkoltam
vele a repülőtéren, ily módon négyszázötvenkilenc parkolójegyet
gyűjtöttem be neki, összesen ötven lepedő értékben.
Quinn csak pislogott.
– Ez aztán igazán ödetes.
– Nem őrültség?
– Ó, igen, határozottan őrültség – jelentette ki Quinn. – De őrülten
ötletes őrültség.
A pulthoz ment, ahol Mick anyjának házi szeszét hagyta, és
megkínálta vele Lenát.
– Nem kérek, de te ne zavartasd magad.
Quinn első kortya csaknem az utolsó is lett. Tűz égetett lyukat a
nyelőcsövében, és a szeméből már ömlött a könny, mire sikerült
abbahagynia a köhögést.
Lena csak vigyorgott.
– Nem bírod az italt.
– Fogd be! És csak hogy tisztázzuk, továbbra is akadályozod a
boldogságodat. Van egy nagyszerű fickód, aki várja, hogy felnőj, te
helyette az álomférfit üldözöd.
– Álomférfit? Azt hiszed, Mick álomférfi?
– Tudom. – Quinn mostanra két újabb kortyot ivott a szeszből –
ami már egyáltalán nem égette a torkát, hanem szép simán lecsúszott –,
így némi nehézséget okozott számára, hogy az egyes pontokat sorba
vegye az ujjain: – Szexi. Van munkája. És nem tűnik úgy, mintha a
múltja terheit cipelné. A sok-sok terhét… – sóhajtott Quinn, és átölelte
újdonsült macskabarátját.
 A szegény jószág úgy három másodpercig engedte, majd óvatosan
belemélyesztette a fogát Quinn kezébe, nem sértette meg ugyan a bőrt,
de tudatta, hogy komolyan gondolta.
Quinn elengedte, a macska pedig háromszor körbefordult a lány
ölében, majd nem túl kecsesen belehuppant, és lehunyta a szemét.
– Szóval, ha én akadályozom a boldogságomat Boomerrel –
mondta Lena –, akkor te talán Mick boldogságát akadályozod azzal,
hogy az utunkban állsz. Erre még nem gondoltál?
– Tudod, jobban szerettem, amikor nem beszéltünk – közölte
Quinn, és Lena egyetértően felnevetett.
Quinn meglepetésére azonban ő maga is felnevetett. Ahogy Tilly,
ahogy az átkozott kávézó és benne az emberek, ahogy minden Wilds-
tone-ban, minden és mindenki, egy aprócska húrt megrezegtetett immár
a szívében.
És a lánynak fogalma sem volt, hogy mit kezdjen ezzel.
 25. Fejezet
Hogy lehet az, hogy tizenöt évesnek lenni közel sem
olyan szórakoztató, mint a tévében?
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Miután Lena távozott, Quinn fogta a palack moonshine-t, és elindult

a folyosón.
A macska úgy követte, akár egy kölyökcica. Lenának igaza volt, az
egyik félig lelógó szemhéja miatt valóban részegnek látszott. A szőre
még mindig össze volt gubancolódva, mintha maga a tisztálkodás is
óriási erőfeszítést jelentene számára, Quinn pedig szerette volna
megfürdetni, megfésülni, de egyszerre csak egy problémával akart
foglalkozni.
Szemügyre vette a hálószobákat, és a nyakát nyújtogatta.
– Nem tudom, mennyi ideig maradok – magyarázta a macskának,
akit szemlátomást minden érdekelt, amit mondott neki. – De nem
vagyok hajlandó eltölteni még egy éjszakát azon a kanapén.
A dolgozószoba kisebb volt, mint a gardrób Quinn lakásában.
Először arra gondolt, Carolyn nagyobb szobáját választja, de Tilly miatt
nem akarta.
Kortyolt egyet a szeszből, szíverősítőként, majd felgyűrte a
ruhaujját, és nekilátott a munkának. A varráshoz meg barkácsoláshoz
szükséges kellékeket az egyik falhoz tolta, hogy be tudja hozni a
szobába a régi kétszemélyes ágyat, amit a garázsban látott. Talált egy
kétfiókos kis asztalt is, az egyik fiókja zárva volt, a másik nem. A
nyitott fiókon mindössze egy dolog látszott.
Egy kulcs.
 Elfordította a kulcsot, majd kihúzta a fiókot, ahol egy kis naplót
fedezett fel. Kinyitotta, és felismerte Carolyn írását a tőle kapott levél
alapján. Megint kortyolt egyet, hogy összeszedje a bátorságát, majd
olvasni kezdte:

Ma közölték, hogy végstádiumban vagyok. Nem tudtam, hogy

ilyen közel van. Kiskoromban azt játszottam, hogy én vagyok
Superwoman, aki természetfeletti képességeinek köszönhetően
egyik helyről a másikra tudja transzportálni magát. Most már
beérném azzal a szupererővel is, hogy visszamenjek az időben, és
néhány fontos dolgot megváltoztassak.
Tudom, szerződés tiltja, hogy megkeressem azt a lányt, akit
nevelőszülőkhöz adtam. Értem. De ugyan mit fognak tenni?
Haldoklom, az isten szerelmére!
Hiba volt beleegyeznem abba, hogy távol tartom magam tőle, de
nem bánok semmit, amit akkoriban tettem, mert a kislányom
érdekében történt. Azt akartam, hogy jobb élete legyen, mint amit
én adhattam neki. Alig tizennyolc évesen nem volt lehetőségem rá,
hogy eltartsam magam, még kevésbé egy csecsemőt. A pokolba is,
még arra sem voltam képes, hogy időpontot kérjek a fogorvoshoz,
nemhogy egy gyermeket felneveljek!
De ó, bárcsak erősebb lettem volna! Bárcsak ne engedtem volna el!
Bárcsak ne Írtam volna alá, hogy lemondok róla!
Amikor sok évvel később Tilly megérkezett, arra számítottam,
hogy majd elmúlik a bűntudatom. Ehelyett azonban csak még
jobban mardo-sott. Mert az összes gyermekneveléssel kapcsolatos
aggodalmam ellenére Tilly és én jól megvoltunk.
Több mint jól.
 És mindez csak még rosszabbá teszi Quinn iránt érzett
fájdalmamat. Magára hagytam, és képtelen vagyok ezzel a
tudattal élni.
Így… megkerestem őt, és valaki sokkal nagyszerűbbel
találkoztam, mint akit megérdemeltem volna Egy okos, kedves,
nagylelkű nővel, és büszkébb már nem is lehettem volna, hogy mi
lett belőle, hogy milyenné vált felnőttkorára, élete kezdeti
bizonytalansága ellenére.

Quinn hirtelen visszazökkent a jelenbe, ahogy megszólalt a

konyhában hagyott telefonja. Erezte, hogy arca nedves a könnyektől,
letörölte, majd bizonytalanul felállt.
A napló visszhangozta, amit Greta mondott. Amit Cliff a levelében
megírt neki. Még sok minden volt benne, de Quinn óvatosan
becsúsztatta a fiókba, majd visszazárta.
Aztán megint kortyolt egyet – vagy kettőt – a szeszből, és a
konyhába szaladt, hogy felvegye a telefonját.
A kijelzőn megjelent a név: A-FICKÓ-AKIT-KEDVELEK-
NAGYON-NAGYON-KEDVELEK. Quinn akarata ellenére
felnevetett, mert, a francba, Tilly jó gyerek. Ez a lány okosabb az
osztályzatainál, és nagyon okos a saját jól felfogott érdekében.
– Halló – szólt bele, levegő után kapkodva a napló, a konyhába
való eszeveszett kirohanása, a pia… és az egész élete miatt.
Csend következett. Aztán Mick mély, jól ismert hangja szólt bele,
amitől a lány mellbimbói egyből megkeményedtek.
– Jól vagy?
– Sokszor kérdezed. Lehet, hogy gyengének látszom, de nem
vagyok az.
– Azt már tudom. És ezt azért kérdezem, mert szeretném tudni.
Egy része magában, mélyen, mélyen legbelül megdermedt, amikor
megtudta, hogy a születésekor nevelőszülőkhöz adták. Apránként
elfogadta az egészet, tényleg elfogadta. De az a pont a belsejében hideg
maradt.
Amióta azonban találkozott Mickkel, a férfi elkezdte felolvasztani,
lassan felmelegíteni, belülről kifelé.
– Mit szólnál egy vacsorához ma este? – érdeklődött Mick.
– Egy randihoz?
– Hacsak nem találod ki, hogyan lehetne vacsorázni a telefonon
keresztül, igen. Egy randihoz.
Quinn a macskára nézett, aki követte a konyhába.
– Miau – nyávogta a macska udvariasan, de afféle határozott
kérdéssel a végén, mint: – Meg fogsz etetni, vagy mi?
– Quinn? – kérdezte Mick.
– A vacsora jól hangzik – egyezett bele aztán a lány, majd eszébe
jutott, hogy Tilly később már otthon lesz, a közösségi főiskolai kurzus
után. És nem tudta biztosan, hogy készen áll-e már arra, hogy egyszerre
próbáljon meg foglalkozni Mickkel meg Tillyvel.
– Lehetne korai vacsora? Vagy késői ebéd?
– Persze. Mikor?
– Most? – kérdezte. – És talán lehetne olyan késői ebéd/korai
vacsora, amit idehozol a házba?
– Rendben – mondta a férfi, oly könnyeden, ahogy mindig. -Mit
szeretnél?
A macska udvariasan nyávogott.
Quinn belenézett az állat ép szemébe:
– Valami olyat, amit egy macska is megeszik.
Csend következett.
– Hogy mit?
– Ne kérdezd! – Quinn letette a telefont, majd a macskára
pillantott, aki közelebb sétált hozzá, s úgy tűnt, mintha lábujjhegyen
járna. Por szállt fel a szőréből, és úgy táncolt a levegőben, mint…
– Csingiling – állapította meg a lány.
A macska nem látszott lenyűgözöttnek.
– Túl kislányos? – tudakolta Quinn.
 A macska rosszallóan elnyávogta magát.
– Rendben, akkor legyen csak Csing? Ideális név egy ilyen szép
macskának.
A macska nyilvánvalóan egyetértett, mert Quinn lábához
kucorodott, majd gyengéden meglökte az üres tejesedényt, jelezvén,
hogy kér még.

Mick és Coop huszonöt perccel később meg is érkezett egy

bevásárlószatyorral.
– Szia! – köszönt Quinn lelkendezve.
Mick furcsa pillantást vetett rá.
– Mi a baj? – kérdezte a lány, remélvén, hogy neki nincs olyan
kába tekintete, mint Csingnek.
– Nagyon ki vagy pirulva. – Mick körülnézett, majd meglátta az
ibriket, melyből a szesznek immár a harmada hiányzott, és felnevetett.
– Védekezésül – magyarázta Quinn, és felemelte az állát. –
Felügyelet nélkül maradtam.
Mick az ujját végighúzta a lány homlokán, és a füle mögé simított
egy kóbor hajtincset, amitől a lány egész testében megremegett.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte a férfi, s a hangja lágy volt.
Szexi.
Quinn lehunyta a szemét, hozzáhajolt, arcát Mick nyakához
szorította, s közben belélegezte szexi, megnyugtató illatát.
– Nem tudom.
És itt volt a különbség közte és… nos, mindenki más között, akit
eddig ismert. Mick nem sürgette. Nem nógatta, nem unszolta. Nem
hízelgett, nem erőszakoskodott, nem kérdezett.
Csak hagyta, hogy létezzen.
– Aggódom – vallotta be végül Quinn.
– Mi miatt?
– Minden miatt! – sóhajtott. – Van egy srác…
– Csak remélni tudom, hogy a mondat úgy folytatódik, hogy „és a
neve Mick”.
 A lány nevetett.
– Most Tillyről beszélek. Az aggaszt, hogy egy tizenöt éves vajon
mennyit tud a szexről. A neten próbáltam keresgélni… – Elhallgatott,
amikor érezte, hogy a férfi mellkasa, karja rázkódik a nevetéstől.
Mick jót mulatott rajta.
– Mi olyan vicces? – tudakolta Quinn. – Úgy értem, hogy beszéljek
vele a fiúkról úgy, mintha azok nagy, sétáló, beszélő tesztoszte-
ronbombák lennének, vagy ne?
– Ezt tőlem kérdezed? Én is egyike vagyok azoknak a
tesztoszteronbombáknak.
Ez nem vicc.
– Nagyszerűen bánsz vele – dicsérte aztán Mick. – Csak beszélj
vele őszintén, hadd tudja, hogy mellette vagy, és mondd neki, hogy
próbáljon várni még egy évig, mielőtt elkezdi. Ebben a korban a srácok
nem tudják, mit csinálnak.
Quinn töprengő pillantást vetett rá.
– Te már tudod?
– Gyere ide, és megmutatom.
A lány tétovázott, és nem azért, mert nem akart ráugrani, hanem
mert igenis akart. Nagyon.
Mick bizonyára látta az arcán, mert halványan, pajkosan
elmosolyodott, és az ujjával hívogatta.
A lány aztán viszonozta a mosolyát, s a férfi azonmód érte nyúlt,
elkapta a csípőjénél fogva, és magához húzta.
Quinn már nem tétovázott tovább, mert megkapta, amit szeretett
volna, és szorosan a férfihoz simult.
Mick az ujjaival végigszántott a lány haján, majd óvatosan
hátrahajtotta a fejét, és az arcát tanulmányozta.
Quinn mindent elkövetett, hogy: egy, higgadtnak látsszon, kettő,
olyannak tűnjön, mintha ő lenne a legjobb dolog a férfi számára, amit
mindig is akart, de soha nem volt része benne.
Mick ismét halványan rámosolygott, amitől a lánynak még a
csontjai is elolvadtak.
 – Akarsz engem – mondta a férfi.
Quinn megvonta a vállát.
– Talán.
– Talán? Quinn, amikor utoljára együtt voltunk, úgy másztál rám,
mint egy fára.
– Nem. – Pedig teljesen. – Talán azért nem emlékszem, mert olyan
gyorsan véget ért…
Mick nevetett, majd addig csókolta, amíg a lány már levegő után
kapkodott, és erősen szorította.
– Visszakapod, ha végeztem veled – ígérte Mick, és a lány
várakozásteljesen megborzongott.
– Azt gondoltam, éhes vagy – mondta Quinn, és már elfúlt a
lélegzete, ahogy végigfuttatta kezét Mick kemény, izmos hátán, és
igyekezett annyit megérinteni a férfiból, amennyit csak tudott.
Mick keze is el volt foglalva, ahogy fel-le simogatta a lány hátát, és
a lány szíve hevesen kalapált.
– Valóban éhes vagyok – felelte a férfi, s közben a fogát
végighúzta a lány bőrén, majd izgatóan beleharapott a nyakába, a
vállába, félretolta a ruháját, és lemeztelenítve nézte. – Csak nem ételre.
A lány szájára hajolt, és Quinn reszketett, ahogy Mick az egyik
karját köré fonta, majd szétnyitotta a lábát, hogy közé férjen. A lány
engedelmesen szélesebbre tárta a combját, ahogy a férfi felhúzta az
óvszert, és lassan beléhatolt.
Quinn már a férfi nevét zihálta, amikor a férfi mélyebben
belecsúszott.
– Ó, istenem, Mick!
– Remélem, ez azt jelenti, „Ó, istenem, ne hagyd abba”. – Halk,
fátyolos hangja végigsöpört a lányon, miközben még mélyebbre hatolt
benne.
– Határozottan ne hagyd abba – sikerült Quinn-nek kinyögnie,
majd a háta mögött összezárta a bokáját, hogy ott tartsa a férfit.
Ne hagyd abba!
Soha…
 Micsoda rémítő gondolat ez olyasvalaki számára, akinek a világa
letért a pályájáról, az űrben kering, és nincs leszállóhely a láthatáron.
– Quinn.
A lány kinyitotta a szemét, a férfira nézett, kifürkészhetetlen, sötét
szemébe, és hirtelen úgy érezte, lehorgonyzott, majd belé kapaszkodott,
döbbenten attól, hogy mennyire szüksége van erre, mennyire szüksége
van a férfira.
– Maradj velem – suttogta Mick, és Quinn tudta, hogy úgy értette,
most, ebben a pillanatban. A férfi valószínűleg nem gondolhatott
többre, de a lány felemelkedve megcsókolta, elfogadóan.
Bármi legyen is az, amit Mick ad neki, egy darabot önmagából,
mindent önmagából…
A férfi felnyögve a lány combjai közé nyomta a csípőjét, és aztán
egyszerre érte őket a beteljesülés, majd az elernyedés.

Egy órával később Mick Quinnre nézett.

A lány kábultan rámosolygott.
– Rendben, visszavonom. Nem gyors vagy, hanem…
Mick felhúzta a szemöldökét.
– … zavaróan tökéletes.
A férfi kellő önelégültséggel felült a kanapén, aztán észrevette,
hogy egy macska bámul rá. Egy kivénhedt, borzas és piszkos macska,
akinek csak egy ép szeme van.
– Húha, Quinn. Van itt egy macska, aki engem fixíroz.
– Ő Csing. A Csingiling rövidített formája. Látogatóban van itt.
Rendben. Mick megropogtatta fájó nyakát.
– Mondd, hogy nem alszol ezen a kanapén.
– Épp a dolgozószobát igyekszem hálószobává alakítani. – Quinn
nyögve feltápászkodott. Meztelenül. Micknek kedvére való volt a
látvány.
– Felszabadítottam helyet a garázsban talált pótágynak – közölte
aztán.
 Mick kiment a garázsba, hogy szemrevételezze az ágyat, és egy
mezeiegér-családot talált ott, akik rendkívül jól szórakozva
ugrándoztak rajta.
– Ne használd azt az ágyat! – figyelmeztette Quinnt, visszatérvén a
garázsból.
– Miért ne?
– Tényleg tudni akarod?
A lány a férfira nézett, majd megrázta a fejét.
– Nem.
– Adj fél órát, és visszajövök azzal, amire szükséged van. – A
szeszes bődön felé bökött. – Talán a maradékot eltehetnéd egy másik
napra.
– Miért?
– Mert további terveim vannak veled – mondta, és elmosolyodott,
amikor látta, hogy Quinn várakozásteljesen harapdálja az alsó ajkát,
miközben elpirul.
Mick aznap az apja furgonjával jött, és most örült neki, ahogy
elindult az egyetlen bútorboltba, amelyet a környéken ismert. Évek óta
nem járt arra, és remélte, hogy még mindig ott van.
Szerencséje volt. És kiderült, hogy Tyler Coronadóé jelenleg az
üzlet, azé a srácé, aki valamikor Mick húgával randizgatott. Mick egy
kétszemélyes matracot választott csinos fakerettel, nevetséges
összegért.
– Jók az árak – állapította meg.
Tyler felsóhajtott.
– Üzletbezárásos árak. Eladom az ingatlant. Kiárusítok mindent,
így nem kell raktárt keresnem.
– Sajnálattal hallom – felelte Mick.
– Wildstone végérvényesen hanyatlásnak indult, ember. A legtöbb
kisvállalkozás már nem tart ki sokáig.
– Mit lehetne tenni? – kérdezte Mick.
– Semmit – méltatlankodott Tyler. – Úgy tűnik, bizonyos
tisztviselők egyre gazdagabbak lesznek, míg mi, többiek
elszegényedünk. Nem mintha bármelyikünk is megengedhetné
magának a pereskedést.
Ahogy Mick elment, a parkolóban ülve e-mailt küldött Colinnak, és
arra kérte, nézzen utána, hogy a város mely üzleti vállalkozásait
fenyegeti közvetlen csődveszély. Nem tudott könnyedén közbelépni,
mivel jelenleg túlfeszített tempóban dolgozott, de azt sem akarta, hogy
csak álljon ott tétlenül, és nézze, ahogy valamelyikük tönkremegy.
Fél óra múlva ő és Coop visszatértek a házhoz, s miközben a
bejáratnál álltak, rámeredtek Quinn legújabb szerzeményére, az
őrzővédő macskára.
A macska nyávogott egyet, miközben pontosan az ajtó előtt ült, és
nem mozdult onnan, hogy beengedje Micket és Coopot.
Coop, aki általában kedvelte az embereket, és minden egyéb
teremtményt is, most nyüszített, fülét lehorgasztva, megadóan.
Csing az ép szemével méregette, nyilvánvalóan őrséget látva el.
– Mit gondolsz, haver? – kérdezte Coopot.
Coop – fülét még mindig lehorgasztva – komótosan leheveredett,
szemét egy pillanatra sem véve le a macskáról.
Mick halkan felnevetett.
– Ő ártalmatlan, haver. Nézd! – Leguggolt, és kinyújtotta a kezét.
A macska megszagolta. Úgy tűnt, mintha csakugyan elfogadná.
Így hát Mick megpróbálta megsimogatni… és ekkor a macska
belemélyesztette a fogait.
– Jesszusom! – kiáltotta a férfi, és visszahúzta a kezét.
Coop pedig egy olyan „és én még azt gondoltam, hogy okos vagy”
pillantást vetett rá.
Quinn jelent meg a macska mögött, fehér nyári ruhában, mezítláb,
smink nélkül, hajzuhataga a vállára omlott, és szelíden mosolygott.
– A fiúim visszatértek.
Coop tüstént felvidult.
Ahogy Mick is.
Felegyenesedett, és mélyen a lány szemébe nézett. Aztán ostoba
kutyája meg a Gestapo macska fölött áthajolva megcsókolta. Először
lágyan, majd erősebben, amint a lány önkéntelen kis hangot hallatott,
mintegy beleegyezéseképpen, és Mick érezte, ahogy a nap feszültsége
megszűnik, minden megszűnik, és csak Quinn ízét érzi.
A lány mosolyogva hátralépett.
– Köszönöm az ágyat. Gyertek be!
A férfi meg a kutya a macskára pillantott.
– Minden rendben, Csing – közölte Quinn. – Velem vannak.
A macska nem mozdult, és továbbra is rajtuk tartotta a szemét, így
ember és kutyája tétováztak.
– Gyere ide, csinos lány – hívta Quinn, majd felkapta a macskát. És
ekkor a vadnak látszó macska hirtelen elernyedve fejét szelíden Quinn
vállára fektette.
– Hát nem édes? – kérdezte Quinn, és elfordult, hogy bevezesse
őket a házba, miközben a válla fölött Csing gyilkos tekintettel figyelte a
két jövevényt.
– Bizony édes – ismételte Mick, és gondterhelt pillantást váltott
Cooppal, ahogy követték.
 26. Fejezet
Hiányzik, amikor kicsi voltam, és nem aggódtam
az osztályzataim, a ruháim, a súlyom miatt, amiatt,
hogy szeret-e valaki, vagy hogy anyám megteszi-e,
hogy fog a magát, és itt hagy.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Egyezkedést és stratégiát igényelt, hogy manőverezzenek, majd

átküzdjék az új ágyat a szűkös halion, be a parányi dolgozószobába.
Mire Felállították az ágyat, Quinn úgy érezte magát, mintha
edzőteremben lett volna.
– Nem tudom, hogy köszönjem meg – jelentette ki.
Mick csak mosolygott.
– Van néhány ötletem. – Magához húzta a lányt. – Teljesen izzadt
vagy. – Úgy ejtette ki az „izzadt” szót, mintha a világ legszexisebb
állapota lenne.
Quinn-nek megint elakadt a lélegzete. Még mindig. Mick egészen
felizgatta.
– És te pedig nagyon… kemény.
– Izgalomba hozott, ahogy azt figyeltem, amint szitkozódva,
derekasan megdolgozol azért, hogy ez az ágy bekerüljön ide.
Jóleső nevetés tört fel a lány mellkasából.
– Téged minden izgalomba hoz.
– Valójában te. Te hozol izgalomba.
Ezzel a matracra fektette a lányt, és fölé hajolva rányomta az ágyra,
ahogy otthonra lelt a lába között.
És talán a szívében is.
Tilly a közösségi főiskolai kurzusra busszal járt oda-vissza, több más
középiskolai társával együtt. Amikor a nap végén leszállt a buszról,
körülnézve Dylant kereste.
A fiú időnként kiment elé a buszhoz, hogy találkozzanak, és aztán
hazakísérje Tillyt. Olykor megálltak harapnivalóért a kisboltban, majd
felmásztak a fán lévő lombházba.
Ezek voltak a lány kedvenc délutánjai.
De Dylan mostanában elfoglalt volt. Túlságosan elfoglalt, hogy
találkozzanak. Tilly tudta, hogy dolgozik, és nem henyél, de mégis
hiányzott neki.
Sok dolog hiányzott neki…
S mivel ajkát biggyesztve csak az önsajnálatára koncentrált, és
egyáltalán nem figyelt az órán, a háztartástantanára elkapta, mert
beszélni akart vele az osztályzatairól.
– Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül, Tilly – mondta
Mrs. Bazio. – És hajlandó vagyok kissé elnézőbb lenni veled, de ha
nem vigyázol, meg fogsz bukni háztartástanból, és tudom, hogy ezt
nem szeretnéd.
Igazán? Mert ő igenis ezt szerette volna…
– Ha felajánlom az extra kredit lehetőségét, megpróbálnád? –
kérdezte Mrs. Bazio.
Tilly igent mondott. Valójában a szája mondta az igent. Az agya
zsibbadt volt, és magasról tett az egészre.
Aztán elfordulva Quinn autóját kereste. Nem kellett sokáig
keresgélnie, mert a csinos Lexus eléggé szembetűnő volt.
Nővére kicsit távolabb parkolt az iskolától, vélhetően a lenyugvó
nap elől keresett menedéket egy tölgyfa árnyékában. De csak hátránya
származott belőle, mert nem véletlenül nem parkolt ott senki. A fáról
ugyanis ragacsos makkok hullottak, és nehezen lehetett aztán leszedni
őket az autókról. Quinn mind a négy ablakot lehúzta, és Tilly először
azt hitte, a rádió szól az autóból, de aztán rájött, hogy a nővére
telefonál, Bluetooth-on keresztül.
 – A londoni utazásomat elhalasztották – mondta épp egy fickó –, és
a húgom születésnapi partija ezen a hétvégén lesz. Remélte, hogy kap
valamennyit a te salátába csomagolt pikáns csirkefalatkáidból, aminek
a készítését legalább annyira szereted, mint részt venni a családi
összejöveteleimen.
– Igenis szeretek salátába csomagolt pikáns csirkefalatokat
készíteni – jegyezte meg Quinn mosolyogva. Miközben beszélt,
hüvelykujjával végiggörgetett a telefonja kijelzőjén. – És szeretek részt
venni a családi összejöveteleiden is.
– Tudod, hogy mi családtagnak is tekintünk – közölte a férfi
kedvesen. – Bár biztosra veszem, még mindig azt remélik, hogy egy
gyémánttal az ujjadon jelensz meg.
Quinn hangja sajnálkozóan csengett.
– Brock…
– Nézd, nem akarok megint veszekedni. Csak tudatom veled,
emlékeztetlek rá, hogy szeretnek téged.
– Tudom – felelte Quinn, hirtelen szomorúan. – És nagyon sokat
jelent nekem, hogy családtagként szeretnek, mert e pillanatban úgy
érzem, mintha nem tartoznék sehová, senkihez.
Tilly megtorpant. Ha bizonyítékot akart, hogy teljesen egyedül van,
hát tessék, most itt van. Még a nővére sem tekinti igazi családtagnak.
– Gyere vissza L. A.-be, Quinn! – kérlelte halkan a fickó, és volt
valami a hangjában, valami melegség és hízelkedés, amitől Tillynek az
az érzése támadt, hogy akárki is ez a Brock, Quinn sokat jelent
számára.
– És isten irgalmazzon nekünk – folytatta a férfi –, mert apám
megtalálta a karaoke-gépet, amit a tavalyi partin eldugtunk, így…
– Brock.
A férfi elhallgatott. Sóhajtott.
– Nem jössz, ugye?
– Nem tudok.
– Még öt nap van addig, Q. Mennyi ideig szándékozol ott maradni?
Úgy tűnt, mintha Quinn visszatartotta volna a lélegzetét.
 És ott, az autó mögött, Tilly is ugyanezt tette. Igen, Quinn, mennyi
ideig szándékozol itt maradni, és papás-mamást játszani, mielőtt
hazatérsz, és teljesen megfeledkezel rólam?
– Jó kérdés – felelte végül Quinn.
Tilly még mindig visszatartotta a lélegzetét. Többet akart hallani.
Amikor aztán meghallotta, azt kívánta, bárcsak ne akarta volna.
– Tillytől függ – magyarázta ugyanis Quinn.
Tilly próbálta továbbra is visszatartani a lélegzetét, de már nem
tudta, így zihálva levegő után kapkodott.
– Egyszerűen csak döntesz a feje fölött – felelte Brock.
– Micsoda, és akarata ellenére L. A.-be hurcolom? Szerinted hogy
menne?
A Brock fickó hallgatott.
– Ugyan már, Brock, tényleg – mondta Quinn. – Kérdezlek. Mert
nekem fogalmam sincs róla, érted? Bizonytalannak érzem magam,
kiléptem a komfortzónámból. Igazság szerint, annyira messze kerültem
a komfortzónámtól, hogy már azt sem tudom, hol van.
– Quinn…
– Azt hiszed, én nem akarok hazamenni? Mert igenis akarok,
nagyon. De nem tudok, érted? Még nem. Nem hagyhatom itt Tillyt
csak úgy egyszerűen.
Tilly egy lépést tett hátra, majd még egyet. Senki sem hoz döntést a
feje fölött, senki. És nem fogják Los Angelesbe hurcolni. A szíve olyan
hevesen kalapált, hogy először fel sem fogta, hogy Quinn kiszállt az
autóból, és integetett neki, nyilvánvalóan mit sem sejtve arról, hogy a
húga kihallgatta.
– Gyerünk – mondta Quinn mosolyogva, mintha Tilly barátja
volna. – Mi tartott ilyen sokáig?
Tilly beszállt az autóba, majd kibámult az ablakon.
– Nos, szia, neked is – jegyezte meg Quinn.
– Tudnál némán vezetni? – Tilly érezte, hogy utálatosan viselkedik,
de képtelen volt erőt venni magán.
 Quinn sóhajtott, és beindította az autót. Tilly egészen addig nem
figyelte az utat, amíg Quinn végül le nem állította a motort, és csak
ekkor vette észre, hogy a tengerparton vannak.
Már alkonyodott, felhők borították az eget, és nem volt több
huszonkét foknál, így egy teremtett lelket sem lehetett látni. Quinn
kihúzta az indítókulcsot, felkapott egy táskát, és kiszállt az autóból.
Anélkül, hogy visszanézett volna, elindult a tenger felé.
Tilly goromba szavakkal adott hangot hitetlenkedésének. Ugyan
mit képzel Quinn magáról, hogy csak úgy szó nélkül faképnél hagyja?
És miért feltételezi, hogy ő is ide akart jönni? Aztán csak ült ott egy
darabig, dacosan fortyogva a saját levében, és azzal szórakoztatta
magát, hogy listát állított össze a számára gyűlöletes dolgokból.

A tengerpart.
A nővére.
Az anyja.
Chuck.
Cliff.
A lányok, akik egész nap csak szelfiznek.
A tökéletes frizurájú lányok.
Földrajz.
Főzés.
Mrs. Bazio.

Néhány perc múlva aztán nem jutott eszébe több gyűlöletes dolog,
így unatkozni kezdett. Quinnt már szinte nem is lehetett látni a
távolban, ahogy a homokban ült, a víz mellett. Ami ostobaságnak tűnt,
ugyanis az árapály hullámai emelkedőben voltak, s csak tönkreteszik
majd azt az igazán aranyos szandálját.
– A francba – dünnyögte Tilly az autónak, majd kiszállt. Odasétált
Quinnhez, aki csak ült ott, és a tengert bámulta. – Vizes leszel.
Quinn vállat vont.
 A nővére… szomorúnak látszott. Nagyon szomorúnak. Tilly ismét
sóhajtott, majd letelepedett mellé. A homokkal kezdett babrálni,
ujjaival végigszántott rajta, és hagyta, hogy a robajló hullámok
lecsillapítsák háborgó gondolatait.
– Hiányzik L. A.? – kérdezte aztán.
– Eléggé.
Tillynek összeszorulr a gyomra. Amint Quinn úgy dönt, hogy már
kellően hiányzik neki Los Angeles, úgyis továbbáll.
– Milyen ott az életed?
Quinnt szemlátomást meglepte a kérdés.
– Nos… sokat dolgozom.
– A divatos étteremben.
– Kívülről talán divatos, igen – magyarázta Quinn. – De belülről
nem olyan szép, mint a kávézó.
Tilly felhorkant.
– Rendben.
– A belülrőlt belülről értettem – közölte Quinn, és kezét a szívére
tette. – Nem ugyanolyan érzés abban a konyhában állni, mint a Caro's
kávézóéban.
– Valószínűleg azért, mert nincs ott Greta, hogy kiabáljon veled.
Quinn felnevetett. Aztán már horkantva nevetett, és aztán egyre jobban
nevetett. Az a fajta nevetés volt, ami igazából sírás lehetne, és Tilly
érezte, hogy elszorul a szíve.
– Sajnálom – mondta végül. – Sajnálom, hogy anyám
nevelőszülőkhöz adott. – Megrázta a fejét. – Nem értem, hogy őszinte
legyek. Ő nem volt ilyen.
Quinn bólintott, de nem válaszolt.
Néhány percig csak csendben ültek, figyelték és hallgatták a
hullámokat, aztán Tilly beismert valami mást is, ami még zavarta:
– Én is haragszom rá.
Quinn felé fordult, és a tekintetük találkozott.
– Miért?
– Mert meghalt.
 Quinn sóhajtott, és Tilly keze után nyúlt.
– És nem mondta el, amikor megtudta, hogy beteg – tette hozzá
Tilly. – És hogy nem beszélt nekem rólad. – Megvonta a vállát. – Sok
dolog miatt, azt hiszem. – A szabad kezét a szívére tette. – Annyira
mérges vagyok rá, hogy már fáj.
Quinn gyengéden megszorította a húga kezét.
– Tényleg úgy tervezte, hogy beszél neked rólam. Cliff mondta, és
ő szavahihető embernek tűnik.
Tilly dühösen törölte le előbukkanó könnyeit.
– Vagy olyannak, aki egyszerűen csak el akarja rendezni a
dolgokat.
Quinn visszafordult a víz felé.
– És Chuck? Tényleg jó srác?
– Igen – vonta meg a vállát Tilly. – Ő nem az apám, vagy ilyesmi,
de… nos, inkább ő az apám, mint bárki más, azt hiszem.
– Ismerted őt? – kérdezte Quinn. – Az apánkat?
Tilly akaratlanul, ám tagadhatatlanul is szeretetet érzett a mellette
ülő, gyűlöletesnek hitt személy iránt, aki ugyanolyan nehéz helyzetben
volt, mint ő.
– Csak egyszer láttam. Eljött anyámhoz látogatóba. Amikor
észrevette, hogy ott vagyok, eltűnt.
– Talán kellemes, derűs természeted lehetett az oka – jegyezte meg
Quinn.
Tilly értékelte az iróniát, és felnevetett.
– Egészen biztosan.
Ismét csendbe burkolóztak. Quinn a táskájában kotorászott, majd
két becsomagolt szendvicset húzott elő. Grillezett pulykát a kávézóból.
– Nahát, Greta egyre ügyesebb – állapította meg Tilly.
– Én készítettem – vonta meg a vállát Quinn. – Vettem avokádót.
Greta halálra rémült.
Tilly nevetett.
– Ez egy szuper jó szendvics. Fel kellene venned az étlapra. Quinn
elégedettnek látszott.
 – Csakugyan?
– Csakugyan – sóhajtott Tilly. – Bukásra állok háztartástanból.
Konkrétan a sütés részből.
Quinn rápillantott, majd elnevette magát.
– Nem vicces – méltatlankodott Tilly. – Ha megbukom, egy újabb
félévet kell eltöltenem Mrs. Bazióval, és én inkább…
Elhallgatott. Mert már készült azt mondani, hogy inkább meghal.
De ez a kifejezés hirtelen már nem tűnt annyira viccesnek.
Quinn mosolya elhalványult.
– Segíthetek neked. Nem megbukni. Bár én is hadilábon állok a
sütéssel.
Tilly ránézett.
– Te is?
– El sem tudom mondani, mennyire rosszul sütök.
Tilly elnevette magát, hogy ez furcsamód közös bennük.
Aztán megint némán ültek. Nem hallatszott más hang, csak az
engesztelhetetlen hullámok parthoz csapódó moraja, meg az
ételmaradékok után kutató sirályok suhanása a víz fölött.
– Szóval véget vethetnénk ennek a próbaidőnek? – kérdezte aztán
Quinn hosszú hallgatás után. – Elfogadnál engem törvényes
gyámodnak?
Tilly tétovázott. Már nem gyűlölte Quinnt, de meg volt győződve
róla, hogy a nővére nem fog Wildstone-ban maradni. Igazság szerint
nem volt olyan rossz Chucknál lakni, és ott nem léteztek szabályok.
Vagy csak nagyon kevés.
Biztosra vette, hogy Quinn rengeteg szabályt állítana fel.
Tilly tehát úgy gondolta, jobban ellenne Chuckkal, amíg be nem
tölti a tizennyolcadik életévét, mert ha Quinn elmenne, ő
nevelőszülőkhöz kerülne, és ezt semmiképp sem akarta volna.
– Azt hiszem, Chucknak szüksége van a pénzre. Szóval arra
gondoltam… talán itt is-ott is lehetnék.
Quinn egy pillantást vetett rá.
 – Szóval ügyesen kivonhatnád magad a törvényes gyámfelügyelet
alól?
Lebukott.
– Nem lennék nála minden este vagy ilyesmi, de szüksége van rám,
hogy segítsek neki a főzésben meg egyéb dolgokban.
– Tilly – felelte lágyan Quinn. – Az ő feladata, hogy vigyázzon rád,
és nem fordítva.
– Igen, nos, de nem mindenki jó ebben.
Quinn sóhajtott.
– Nézzük meg, hogy megy. De őszintének kell lenned velem,
rendben?
– Rendben, s ha már őszinteségről beszélünk, holnap este
kempingezni megyek Katie barátommal és a szüleivel.
– Mondod te.
Tilly sóhajtott.
– Hát már ezt is megnehezíted?
– Talán. Ebben nagyon jó vagyok. – Quinn ránézett. – Mit mondott
volna az édesanyád a kempingezésről?
Tilly megint a homokkal bíbelődött.
– Anyám ismerte Katie-t meg az anyját. Nem lett volna problémája
vele. De nem nagy ügy, nem is vagyok biztos benne, hogy el akarok
menni.
– Miért nem?
Tilly habozott.
– Mert igazából nem kempingezni mész? – kérdezte Quinn.
– Nem, ez tényleg kempingezés lesz, jézusom! – Tillynek muszáj
volt nevetnie. – Csak nem gyanakszol?
– Hahó, emlékszel a parkra? – tudakolta Quinn. – De folytasd csak.
Tilly az ujjai között átszitáló homokot figyelte, a napfényben
milliónyi apró csillogó kristályként ható homokszemeket. Az anyja
szerette ezt a tengerpartot.
 – Biztos vagyok benne, hogy az utazást csak azért tervezték, hogy
felvidítsanak, és egy éjszakára elvigyenek, de Katie nem akarja
beismerni.
Quinn hosszan nézett rá.
– Mi az? – kérdezte Tilly.
– Csak azon tűnődöm, vajon a te korodban én is ennyire tisztában
voltam-e a dolgokkal körülöttem, ennyire érett voltam-e. Biztos vagyok
benne, hogy nem. – Sóhajtott. – Őszintén? Rajtad múlik, hogy akarsz-e
menni vagy sem, de akármi legyen is a döntésed, én bízom benned,
úgyhogy ne szúrd el!
– Nincs kényszer vagy ilyesmi.
Quinn elmosolyodott.
– Isten hozott a felnőttkorban! Amúgy nehéz ügy.
Tilly már kezdte érteni.
– És erről jut eszembe – tette hozzá Quinn –, szükségem van a
szokásos napi menetrendedre, beleértve a lóversenypályát is.
– Azt csak néhányszor csináltam – vallotta be Tilly. – Chucknak
szüksége volt segítségre, mert fájt a háta. Jól tudok fogadásokat is
kötni. Chuck a nyereményekből fizetni tudja az anyja számláit.
– Chucknak nem kellene magával vinnie szerencsejátékot játszani,
Tilly.
– Rendben – felelte Tilly. – És apámnak nem kellett volna
elhagynia engem, mielőtt megszülettem volna. És anyámnak nem
kellett volna hazudnia nekem. És ha már a nem helyénvaló dolgokról
beszélünk, én alig vagyok százhatvan centi, de mindenki más a
családban legalább százhetven, beleértve téged is. Úgy értem, mi van,
ha röplabdázni szeretnék?
– Szeretnél?
Tilly megborzongott.
– Istenem, dehogy! A csapatban a lányok mind rosszindulatú
szukák. – Sóhajtott. – Tudod, ő egy cowboy.
– Ki?
 – Hát az apánk. – Tilly érezte, hogy Quinn felé fordul, de nem
nézett rá. Továbbra is a homokkal babrált. – Profi rodeós. Anyám
imádta. – Szünetet tartott. – Néha gondolok rá. Eltűnődöm, vajon ő
gondol-e rám. Ránk.
– Kérdeztem róla Cliffet – vallotta be Quinn. – Lemondott a szülői
jogairól mindkettőnk esetében.
Tilly a térdére hajtotta a fejét, majd arcát a nővére felé fordította.
– Gondolod, hogy valaha is megbánta?
– Nem tudom.
Quinn azonban tétovázott, hogy elmondja-e Tillynek, hogy igenis
tudja, vagy legalábbis feltételezi, hogy nem, az apjuk soha nem bánta
meg a döntését. De mi van, ha…? Mi van, ha mégis? Tilly
csodálkozna. És mi lenne, ha kapcsolatba lépnének vele, ő megjelenne,
és beismerné, hogy megbánta? Mi lenne, ha maradni akarna, velük?
Vajon befoltozná-e Tillyben azt a parányi kis lyukat legbelül, ami ott
tátongott benne, amióta elég idős lett ahhoz, hogy megértse, az apja
elhagyta?
Hát Quinn vajon nem ezt érezte az anyjukkal kapcsolatban? A
gondolat megdermesztette, elvonta a figyelmét önmagáról, és
emlékeztette… hogy nem ő az egyetlen, akit cserbenhagytak.
Csakhogy Quinnt kétszer is.
– E-mailt kellene küldenünk neki – javasolta aztán Tilly. – És
megkérdezni tőle, hogy akar-e látni minket.
Nem mintha Quinn jó ötletnek tartotta volna, de nem árulta el neki.
– Ezt akarod tenni?
Nem, Tilly igazából az anyját akarta visszahozni. De máskülönben
pedig…
– Igen – felelte aztán halkan.
Quinn bólintott.
– Rendben. De ne e-mailt. Tértivevényes levelet küldünk neki,
hogy láthassuk, mikor kapja meg. Feltételezem, hogy Cliff ismeri a
címét.
 Tilly is bólintott, és biztos volt benne, hogy apjuk majd megkapja a
levelet, és ráébred, hogy a lányainak szükségük van rá, és mindent
eldobva hozzájuk siet. Mert az apák ezt teszik. Nos, legalábbis ezt
teszik a filmekben és a tévében. Más viszonyítási alapja nem volt, de
ebben akart hinni.
 27. Fejezet
Néha magam sem tudom eldönteni, hogy most
csak lett egy kis szabadidőm, vagy már megint
elfelejtettem valamit.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Meg is írták a levelet, amint visszaértek. Quinn-nek vegyes érzései

voltak az üggyel kapcsolatban, ám Tillyt láthatóan némi békével
töltötte el, így legalább ennyi történt.
Aztán Quinn leült a konyhaasztalhoz, hogy átnézze a
bankszámlakivonatát, és meggyőződjön róla, hogy néhány számláját
már kifizette. A bankszámlaegyenlege ugyanis nem volt túl fényes.
Riasztó ütemben fogytak a tartalékai.
Léteztek azonban megoldások. Használhatott hitelkártyát. Kérhetett
pénzt kölcsön.
De egyiket sem találta kedvére valónak.
Eladhatná a drága autóját, amivel soha nem tudott igazán
megbarátkozni, és a pénzt a kávézó meg a ház felújítására fordíthatná.
Közben pedig használhatná Carolyn régi Broncóját, vagy vásárolhatna
magának valami kicsi, olcsó autót.
Mivel remek tervnek tartotta, amit akár rögtön nyélbe is üthet,
szemügyre vette az árakat, és listát készített az internetre feltett
autókról.
Tilly és ő épp a konyhában álltak és a vacsoráról vitatkoztak,
amikor Quinn FaceTime hívást kapott a szüleitől.
– Ó, a fenébe – fakadt ki Quinn, mert nem volt biztos benne, hogy
bármelyikük is készen áll egy „családi” videóhívásra.
– Utálatosak? – tudakolta Tilly.
 Ez érlelte meg aztán Quinnben a döntést.
– Nem. Épp ellenkezőleg. Vértezd fel magad! – figyelmeztette a
húgát.
– Mire?
– Anyámra. Rengeteg kérdést tesz fel, de kedves, úgyhogy
vigyorogj, és tűrj! – Fogadta a hívást, aztán megjelent a szülei arca, s
mivel az anyja nagyon közel tartotta a telefont, láthatóak voltak a nagy
pórusai, meg minden. – Sziasztok! – köszönt Quinn. – Mielőtt
belekezdenétek a faggatózásba, közlöm, hogy Tilly is itt van.
A szülei arca azonnal felderült.
– Mutasd! – követelte az anyja.
Quinn Tilly felé fordult, aki a konyha túlsó felében állt, és a fejét
rázva az ujjával gégemetszést imitált.
Quinn azonban egyszerűen csak odasétált a telefonnal, és Tilly-nek
dőlve belemosolygott a kamerába.
– Íme. Egy tizenöt éves leánygyermek, viruló dicsőségében. Tilly,
ő az anyám, Lucinda, és az apám, James.
– Ó, édesem – mondta az anyja Tillynek, remegő ujjait a szájához
emelte, és a szeme megtelt könnyel. – Úgy nézel ki, mint az én
kisbabám! Amitől te is az én kisbabám lettél! Mindketten
csontsoványak vagytok. Mit ettetek? Elég korán lefekszetek? Ha olyan
vagy, mint Quinn, akkor te biztosan nem. Az a lány régebben kiosont,
és…
– Anya – vágott közbe Quinn nevetve. – Igyekszem megkurtítani a
kiosonós sztoridat…
Az anyja elmosolyodott.
– Ó! A karma már kerülget, hogy fenéken billentsen téged.
Legfőbb ideje. – Tillyre nézett. – Jól vagy, szükséged van valamire?
Annyira szerettem volna meglátogatni titeket, de Quinn úgy gondolta,
majd rád telepszem, ami persze nevetséges.
Tilly Quinnre nézett.
Quinn azonmód visszanézett rá, ami a húgát csintalan viselkedésre
késztette.
 Tilly magára öltötte a legédesebb mosolyt, amit Quinn valaha is
látott.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket – közölte aztán
kedvesen. Kedvesen! – Quinn rendkívül szívtelen, hogy távol tartja a
szüleit. Feltétlenül el kell jönniük valamikor.
Quinn anyja ragyogott.
Quinn felnyögött.
– Alig várjuk, hogy meglátogathassunk benneteket! – lelkendezett
Quinn anyja. – Addig is tartsd szemmel Quinnt, rendben?
Tilly őszinte örömmel nevetett fel, miközben Quinn ismét
felnyögött.
– Ó, hát persze hogy szemmel tartom – ígérte Tilly.
Quinn anyja egészen izgatott lett, hogy szövetségesre lelt a
lányban, majd elmosolyodott.
– Helyes. És mit tudsz mesélni nekem erről a Mickről…
– Anya, most mennünk kell. Szeretlek! – vágott közbe Quinn, és
sietve letette a telefont.
– Lecsaptad a kagylót, miközben az édesanyáddal beszéltél. Ez
rossz karmát jelent. – Tilly látható önelégültséggel a hűtő felé tartott. –
Nagyon kedvesek.
– Ajjaj! Ne csak harapjunk valamit, hanem együnk rendes ételt.
– Hogy elmondhasd az édesanyádnak, hogy szépen gondomat
viseled?
– Szépen gondodat viselem.
Aztán vitatkozni kezdtek a vacsorán, amikor kopogtattak a bejárati
ajtón.
A macska, aki szokásához híven Quinn lábához kuporodott, most
talpra szökkent. Csing nem szerette a vendégeket.
Quinn ajtót nyitott az érkezőknek, Coopnak és Micknek. A férfi
egy lábast tartott a kezében, ami mesés illatot árasztott, és a lány egy
kicsit szerelembe esett.
 Coop vakkantott egyet, és a fejét Quinn kezébe dugta. A lány
letérdelt, kiadós ölelésben részesítette a kutyát, és egy arcnyalást kapott
cserébe jutalomképpen. Quinn nevetett, majd felegyenesedett.
Mick elmosolyodott.
– Coop ellopta a belépőmet. – De aztán előrehajolt, és
megcsókolta.
– Ha ez vigasztal – suttogta a lány, száját a férfi szájára tapasztva –,
a te belépődet jobban szeretem.
– Jó tudni. Anyám főzött valamit neked meg Tillynek.
– Mennyei illata van – állapította meg Quinn.
– Fasírt, krumpli és zöldbab.
– Házi koszt – jegyezte meg a lány mosolyogva.
– Avagy szívroham a serpenyőben – tette hozzá Mick. – Ahogy
tetszik.
Mindhárman leültek, majd falatozni kezdtek – Coop pedig az asztal
alá heveredett, ételmaradék reményében s miközben beszélgettek, még
nevetgéltek is. Amíg aztán Tilly bombát nem robbantott.
– Ti ketten együtt fogtok aludni éjjel? – tudakolta.
Quinn-nek hirtelen egy zöldbab akadt meg a torkán.
Mick megütögette a hátát, és egy pohár vizet adott neki. Amikor
Quinn végül összeszedte magát, Tillyre nézett.
– Természetesen nem.
– Mert ti ketten soha nem alszotok együtt, nemdebár? – forgatta a
szemét Tilly. – Tizenöt éves vagyok, tudod. Nem öt. – Ezzel felállt, és
összeszedte a tányérokat. – Csak kérdezem, hogy nem csaptok-e nagy
zajt, mert akkor nem kell felhangosítanom a tévét.
Quinn megrémült.
– Chuck házában ezt kell tenned?
– Nem minden este – felelte Tilly. – Néha túl fáradt, és ilyenkor
Kendall a saját hálószobájában alszik.
Jóságos ég!
Quinn aztán igyekezett kitessékelni Micket, mihelyt lehetett, de a
férfit – ahogy azt a lány már az ágyban megtanulta – nem lehetett
siettetni. Először elmosogattak. Aztán fagylaltért kellett menniük, mert
Tilly szemlátomást nem tudott meglenni fagylalt nélkül. Aztán
megsétáltatták Coopot a háztömb körül, hogy elvégezhesse a dolgát,
ami eltartott egy darabig, mivel a kutya hasonlított a gazdájához, és őt
sem lehetett siettetni.
Amikor visszatértek, Tilly levetette magát a kanapé kellős
közepére, és oly erősen összpontosítva váltogatta a csatornákat a tévén,
ahogy egy agysebész tevékenykedhet a műtőben. Tilly természetesen
erősebben összpontosítva végezte ezt, mint a házi feladatát.
Vagy a szobájának takarítását.
Vagy a mosogatást…
Mick leheveredett Tilly mellé. Quinn próbálta elkapni a férfi
tekintetét, de az rá sem hederített. Quinn végül feladta, csatlakozott
hozzájuk, és Tilly feje fölött Mickre bámult. A férfi nem félt a
bogaraktól, a szellemeket látó nőktől, nem félt birokra kelni a legjobb
barátjával, vagy szembeszállni a városvezetővel. És most láthatóan nem
félt a tizenéves lányoktól sem. Ki ez a férfi, Superman?
Tilly közben már rácsatlakozott a Hulura, és most döbbenten
bámulta a történetet. Mondj igent a ruhára? Ujjúval a kijelzőre bökött,
majd Quinnre nézett.
– Hulu szakértő vagy? – kérdezte Quinn.
– Ó, istenem, de még mennyire!
Quinn feszengett, és szándékosan nem nézett Mickre.
– Én meg takarítás közben esküvői bemutatókat nézek. Hát aztán?
– Hát, talán segítségre lenne szükséged emiatt – közölte Tilly. –
Nincs semmi új, amit nézni lehetne.
– Nézhetnénk akár egy filmet is – ajánlotta Mick. – Hoztam egy
párat.
A dohányzóasztalra dobta őket.
Tilly felhorkant.
– DVD-k – álmélkodott megvetően.
– Van popcorn? – kérdezte Mick, nem zavartatva magát a tini
viselkedése miatt.
 Coop a fülét hegyezte a popcorn szó hallatán.
– Igen – felelte Tilly, és ő is hegyezni kezdte a fülét. – Van itthon
popcorn.
És akkor Quinn megdöbbenésére – ugyanis mindnyájan megették a
vacsorát, még repeta is volt, aztán fagylalt –, Mick és Tilly falni kezdte
a pattogatott kukoricát, miközben az egyik DVD-t nézték, amelyben
vita nélkül megállapodtak.
Amikor egy csókjelenet következett a film végén, Mick játékosan
odanyúlt, és eltakarta Tilly „fiatal” szemét.
– Engem nem zavar – jegyezte meg Tilly. – Az öregek csókolózása
gusztustalan.
Mick felállt, felsegítette Quinnt, majd Tilly szeme láttára szájon
csókolta.
– Jóságos ég! – nyögött Tilly, és ezúttal ő maga takarta el a szemét.
– Gusztustalan!
– Törődj bele – felelte Mick. Még egyszer megcsókolta Quinnt,
aztán elindult kifelé. – Jó éjt, hölgyeim!
Quinn követte, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Hát ez meg mi volt? – tudakolta.
– Az, hogy jó éjszakát kívántam?
– Nem, az, hogy egyértelművé tetted, hogy van köztünk valami.
A férfi a lányra nézett, és derűs arckifejezése eltűnt.
– Igazság szerint, tekintettel arra, amiről beszéltünk, itt a Tillyvel
kapcsolatos aggályaidra gondolok, én voltam az, aki próbáltam
megmutatni neki, hogy jó srácok igenis léteznek – és jó kapcsolatok is.
Quinn csak bámult rá, és a gyomrát megmagyarázhatatlan félelem
szorította össze.
– De te és én nem…
Mick felvonta a szemöldökét.
– Úgy értem… – A lány hangja elhalkult, elbizonytalanodott az
ismeretlen területen. – Szórakozásból vágtunk bele. Mindketten ezt
mondtuk.
 – Igen – értett egyet Mick. – És szórakoztató is volt, fenemód jó
szórakozás. Ahogy még mindig. De az elmúlt hónapban valami más is
kialakult belőle. – A férfi örömtelenül felnevetett. – Amit
nyilvánvalóan észre is vettél, máskülönben most nem borulnál ki egy
nagyszerű este miatt, ami nem végződött rosszul.
– Arra célzol, hogy szükségem van drámára az életemben?
– Arra célzok, hogy megijedtél.
Quinn szíve hevesen meglódult. Mert a férfinak igaza volt.
Megijedt, valóban megijedt attól, hogy Mick fel akarja címkézni, hogy
mi van közöttük, amikor ő még azt sem tudja önmagáról, hogy ki is
valójában. És a gondolattól, hogy előhozakodik valamivel, olyan ideges
lett, ami akár egy sztrókhoz is elegendő. Miért csinálják ezt? Miért nem
tudnák egyszerűen csak hagyni, ha valami jó dolog történik?
– Be kell mennem.
– Rendben – bólintott Mick, mintha nem lett volna meglepve,
Quinn pedig gyávának érezte magát. A férfi aztán elindult, majd
megtorpant, s egyenesen a lány szívébe és lelkébe nézett azzal a mély,
olvadó csokoládé szemével.
– Megijedni egy dolog, és sok esetben bölcs is. Valószínűleg ebben
az esetben is az. Ha kifogást keresel, hogy ne legyen kapcsolatod, az is
rendben van. Csak ismerd be.
A lány szívébe fájdalom hasított.
– Csak arról van szó, hogy az életem… bonyolult.
– És? – kérdezte Mick, és nem tűnt lenyűgözöttnek. – Mindenkié
az, Quinn. Beleértve az én életemet is. De egy dolgot tudok: túl rövid
ahhoz, hogy olyasvalakivel legyek, aki nem tudja, hogy akar-e engem.
– Nem tudom, mit akarok – vallotta be a lány.
Mick egy hosszú pillanatig nézte, csalódottság ült ki az arcára,
majd bólintott.
– Nem tudok vitatkozni ezzel. Tudod, hol érsz el, ha kitaláltad.
Ezzel távozott, Coop kíséretében.
Quinn csak bámult a furgon hátsó lámpáira, és még azután is
sokáig, hogy eltűntek a szeme elől. Végül visszament a házba, s úgy
érezte, mintha egy szikla szélén kapaszkodna, biztosítókötél nélkül. 240
kilométer per órás szélben. Cementtömbökkel a lábán…
Tilly a konyhában állt, és megint fagylaltot evett, közvetlenül a
dobozból.
– Nagyon magas. Mick.
– Igen – sikerült Quinn-nek kinyögnie.
– És azt hiszi magáról, hogy vicces – folytatta Tilly, és
nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy Quinn úgy érzi, mintha
egész világa összezsugorodott volna rajta.
– Igen. Csakugyan azt hiszi, hogy vicces.
Újabb hallgatás következett, majd Tilly törte meg a csendet:
– De minden rendben van vele, azt hiszem. Egy fickóhoz képest.
Mick valóban rendben volt. Quinn kedvelte. Nagyon is,
nyilvánvalóan, mivel egyszerűen csak hagyta, hogy túláradó érzései,
érzelmei mindent elpusztítsanak.
Talán nem Lena volt az egyetlen, aki önkezével vetett véget saját
boldogságának.
– Mi bajod? – kérdezte Tilly.
– Én… nem vagyok benne biztos, hogy Mick meg én úgy vagyunk
együtt, mint ahogy gondolod.
– Miért nem?
Igen, Quinn, miért nem?
– Mert Mick… kedvel engem – felelte. – Nagyon is. Én pedig…
Tilly felvonta a szemöldökét.
– Nem állok készen rá.
Tilly lehunyta a szemét.
– Nos, akkor hogyan tovább? Anyám is ezt tette, tudod.
Megbántotta azokat, akik szerették. Ki a következő? Én?
– Tilly, ne…
De Tilly kiviharzott a konyhából, és egy pillanattal később
keményen csapódott hálószobájának ajtaja.
Quinn körbejárt, leoltotta a lámpákat, és lefekvéshez készülődött,
aztán… megbotlott Csingben.
 A macska panaszosan nyávogott egyet.
– Hé – szólította meg Quinn. – Bújócskázol?
Mivel senki sem tartózkodott a közelben, úgy tűnt, mintha a
macska lazított volna őrző-védő pozícióján. Valahogy most kisebbnek,
csendesebbnek látszott.
Magányosnak.
A fenébe. Quinn felkapta, és a kis állat teljesen elalélt. És elegendő
szőrt is hullatott, hogy párnát készítsen belőle. Quinn ránézett az immár
barna macskaszőrrel csíkozott fekete pólójára, és felsóhajtott.
Csing is sóhajtott, és még jobban bevackolódott, arcát Quinn
nyakhajlatába dugta, majd olyan hangot hallatott, mintha a messzi
távolban beindult volna egy régóta nem használt, talán rozsdás motor.
Ami épp lerobbanni készül.
Dorombolt.
– Örülök, hogy elfogadsz – mondta Quinn elszoruló torokkal. –
Jelenleg talán te vagy az egyetlen.
Csing nem hagyta abba.
– Tényleg elszúrtam a dolgokat – vallotta be Quinn a
szőrpamacsnak. – Nagyon is.
Csing egy kicsit odadörgölőzött hozzá, és összenyálazta Quinn
nyakát.
– Bárcsak az életet használati utasítással együtt adnák! Aztán csak
megkeresném a helyes válaszokat. – Sóhajtott, és megölelte a
nyavalyás kis jószágot. – Remek hallgatóság vagy. – Óvatosan letette a
kis állatot. – De ideje nyugovóra térni. – Kinyitotta a hátsó ajtót Csing
előtt.
Ám a macska inkább megfordult, és borzas fejjel, feltartott farokkal
a hall felé vette az irányt.
– Ajjaj…
Csing Quinn új ágyára ugrott. De nem egészen járt sikerrel. Félúton
ugyanis megkapaszkodott a karmaival a matrac oldalában, mert erőt
kellett gyűjtenie az út további részének megmászásához. Az ágy tetején
aztán elégedettnek, ám kimerültnek is látszott. Leheveredett, és úgy
kezdte gyúrni a takarót, mintha kenyértésztát készített volna.
Legalább az egyikük jól érezte magát a bőrében.

A hét hátralevő részében mindketten csak lézengtek, vánszorogtak.

Quinn és Tilly – és Tilly meg a macska – valamiféle tétova, ideiglenes
szövetséget kötöttek.
Ahogy Quinn életében rendszerint történni szokott.
Sikerült kialakítaniuk egy rutint – vagy valami hasonlót, legalábbis.
Mindig korán keltek, aztán a kávézóba siettek, Tilly összeszedte a
tojásokat, Quinn pedig főzött.
Aztán Tilly iskolába ment, miközben Quinn ott maradt, és
végigfőzte a zsúfolt déli időszakot. Sok mindenről értesült a kávézóban,
és többet tudott meg a wildstone-i emberekről, mint amennyit valaha is
hallani akart volna. Olyan dolgokat például, hogy Big Hank négy
alkalommal házasodott – ikreket vett feleségül, s aztán mindkettő
kétszer is kirakta a szűrét. Vagy, hogy Cliff néha randizik Lena
húgával, aki nyilvánvalóan nem őrült. Ó, és Carolyn is randizott Lou
másodunokatestvére legjobb barátjának fivérével, a Whisky River
tulajdonosával, és Carolynnak volt egy szendvicse, amit róla neveztek
el.
De a legérdekesebb az volt, hogy az a hír járta, hogy Mick
ellenséges viszonyban van a városvezetővel – Boomer apjával, mint
kiderült. A városgyűlés néhány nap múlva volt esedékes, és néhány
öregember már alig várta, hogy nézhesse, amint Mick „elagyabugyálja”
a városvezetőt.
– Ez nem birkózóverseny – jegyezte meg Quinn, remélvén, hogy
így témát válthat.
– Nem – felelte Lou. – Jobbnak ígérkezik.
Ez aggasztotta Quinnt. Annak alapján, amit a város vezetőjéről
hallott, biztosra vette, hogy nem nyelné le szó nélkül Mick
mondandóját. Amint akadt egy kis ideje, felhívta Lénát.
 – Készen állsz, hogy megint rendbe tegyem a hajad? – érdeklődött
Lena.
– Haha, és nem. Tudni szeretném, mi folyik Mick és Boomer apja
között.
Lena egy darabig hallgatott.
– Miért?
– Mert ugyan utálatos vagy, meg őrült is egy kicsit, ugyanakkor jó
emberismerő is.
Lena felhorkant.
– A hízelgéssel nem sokra mész.
– Ez nem hízelgés – méltatlankodott Quinn. – Ez az igazság.
– Ajjaj! – mondta Lena, s hangjában mintha kelletlenül elismert
tisztelet csengett volna. – Rendben. Ami Boomer apját illeti, egy
komplett idióta.
Quinn tartott ettől.
– Mi fog történni, ha Mick nyilvánosan nekitámad?
– Bármit megtehet büntetlenül – vélekedett Lena. – De ne aggódj,
számíthatsz rám.
– Mit… ez mégis mit jelent?
De Lena letette a telefont.
Iskola után Tilly hívta, bejelentkezett, ahogy Quinn megígértette
vele. Egyikük sem beszélt arról, mi történik majd, amikor a tanítás
néhány hét múlva befejeződik.
– Hogy vagy? – kérdezte Quinn.
– Hallom, elszúrtad Mickkel.
– Ezt az iskolában hallottad? – kérdezte Quinn rémülten.
– Tehát igaz? – tudakolta Tilly, s hangjában furcsamód
csalódottság bujkált.
– Csak egy kicsit – vallotta be Quinn, és igyekezett bátornak
mutatkozni. – De jól vagyok, rendben? És amúgy sincs szükségünk
férfira.
– Ja, persze.
 Quinn letette a telefont, és sóhajtott. Ő és Mick… fogalma sem
volt, hogy mik voltak. Úgy értesült Gretától, aki az anyjától hallotta,
hogy a férfi visszatért az Öböl-menti régióba.
Hogy élje a nem ideiglenes életét.
És ezt nélküle teszi, mert ő nem tudta elhatározni magát, és igazság
szerint még arról sem volt fogalma, milyen lesz az élete azon a héten.

Szombat reggel Quinn a konyhából hallatszó csörömpölésre ébredt.

Ásítva ment végig a halion.
– Mi folyik itt?
Tilly lépett ki a konyhából, kezében a hátizsákjával, ingerülten.
– Mi az? – kérdezte Quinn.
– Nyomon követtettem apánknak küldött tértivevényes levelünket.
Csütörtökön kézbesítették.
– Rendben – felelte Quinn. – És… ?
– És még nem válaszolt.
Quinn felsóhajtott. Tartott ettől.
– Nem tudjuk, hogy fog-e.
– Én tudom. Tudom, hogy nem fog.
– Tilly…
– Nem, én értem. Tisztán és érthetően kiderült, nem igaz?
– Nem volt nagy esélye – jegyezte meg Quinn csendesen.
– Igen. Értem. Az egész életemnek nincs nagy esélye. Mindegy.
Úgy tett, mintha egy vállrándítással lerázná magáról a dolgot, ahogy
csak a tinédzserek tudják, majd elfordult. Felhajtott szárú farmer, trikó
meg egy hátizsák volt rajta, és Quinn rámutatott.
– Hová mész?
– Kempingezni Katie-vel és a szüleivel, emlékszel?
– Megígéred, hogy nem szöksz meg újra? Mert nem akarlak
üldözni az erdőn át, ahol valószínűleg medvék, a nagylábú, meg
ilyesmik vannak.
Tilly nevetett, s a hang olyan szokatlan és kellemes volt, hogy
Quinn is elmosolyodott, mert rájött, hogy a húgokat, akár
mostohatestvérek, akár vér szerintiek, addig kell szeretni, amíg velünk
vannak az életünkben.
– Látszik, hogy városi lány vagy – jelentette ki aztán Tilly. – És
nem, nem tervezek szökést kempingezés közben.
A jelző ugyan nem kerülte el Quinn figyelmét, de hálásan fogadott
bármilyen választ.
– Rendben leszel ott kint?
– Kempingezünk a sziklaszirten a víz fölött.
– Még egyszer kérdezem – erősködött Quinn.
Tilly bólintott.
– Igen. Rendben leszek.
– Szóval egy darabban jössz vissza?
– Persze. Akárhogy legyen is.
– Hűha – felelte Quinn szárazon. – Nézzenek csak oda, meghitt
pillanatban van részünk.
Tilly forgatta a szemét.
– Feltéve, ha nem társul ölelés hozzá.
– Ó, dehogynem.
Quinn felemelte a karját, és úgy indult a húga felé, mint
Frankenstein.
Tilly horkantott, és hátralépett.
– Ne már! – mondta Quinn. – Gyerünk, ölelj meg!
– Kizárt! – tért ki Tilly Quinn elől, de legalább egy kicsit ő is
nevetett.
– Ugyan már, olyan jól megvagyunk.
– Igen, de ne bízd el magad! – közölte Tilly. – A tinédzser lányok
kiszámíthatatlanok.
– Nem viccelek. Én is voltam az, tudod.
– Egymillió évvel ezelőtt, talán – vélekedett Tilly.
– Nevess csak, vicces lány! De egy nap te is elmúlsz majd harminc,
és…
– Nem is gondoltam, hogy az emberek olyan sokáig élnek.
 – Rendben, hát így – mondta Quinn, és átölelte. Aztán, amikor
Tilly visítva próbált elmenekülni, összevissza csókolta az arcát.
Tilly végül feladta a harcot, és sóhajtott.
– Olyan furcsa vagy.
– Tudom – suttogta Quinn, és erősen magához szorította.
Ahogy Tilly is őt.
 28. Fejezet
Ha gondolatbuborékok jelennének meg a fejem fölött,
nagy bajban volnék.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Mick már egy hete visszatért San Franciscóba, és keményen

dolgozott. Amikor nem azzal volt elfoglalva, hogy keményen
dolgozzon, akkor meg aludt. Vagy legalábbis megpróbált aludni.
Őrület, hogy miután az élete nagy részében arról álmodozott, hogy
elkerül Wildstone-ból, most mást sem akart, mint visszatérni oda.
Tudta, hogy túlságosan belebonyolódott a dologba Quinn-nel. Csak
azt nem vette észre, hogy pontosan milyen mélyen, ahogy azt sem,
hogy Quinn nem mert belevágni. De Mick megértette, valóban
megértette. Az élet több ízben súlyos csapást mért a lányra, ezért úgy
gondolta, nem engedheti meg magának, hogy újra szerelmes legyen.
De megérteni és elfogadni két különböző dolog. Mick tudta, hogy
nyilvánvaló esztelenség volna. Persze az lenne a legnagyobb butaság,
ha azt gondolná, hogy elég csak türelmesen várnia Quinnre.
De amikor Mick a lánnyal volt, több elevenséget, több boldogságot,
több… mindent érzett, mint hosszú ideje bármikor is.
És nem volt hajlandó csak úgy elsétálni.
De a lánynak időre volt szüksége, és ezt Mick meg tudta adni neki.
Legalábbis úgy gondolta, amíg meg nem látta Quinn autóhirdetését.
Pénzre volt szüksége. Mick nem szívesen gondolt erre. Úgy érezte,
egy SMS talán kevesebb bonyodalmat okoz, így ennek megfelelően
cselekedett.

MICK: Szia!
 QUINN: Szia! Hallottam, hogy SF-ben vagy.

MICK: Igen. Dolgozom. Hogy vagy?

QUINN: Már tudod a választ. Elrontottam.

MICK: A felismerés már fél siker. Árulod az autódat?

QUINN: Ezt meg honnan tudod…?

MICK: Ez Wildstone. Szükséged van pénzre?

QUINN: Nem! Nos, igen, de jól vagyok.

MICK: Quinn.

QUINN: Szeretném felújítani a lakást, de egyedül akarom

megcsinálni. Amúgy meg azt hittem, nem beszélünk.

MICK: Beszélünk. A későbbiekben pedig mindig fogunk. Ha

nem fogadsz el pénzt tőlem, fogadd el kölcsönként.

QUINN: Kedves tőled, de nem, köszönöm. Megoldom.

MICK: A legkevésbé sem vagyok kedves, és ha túljutnál az

elengedés félelmén, hagynád, hogy bebizonyítsam neked.

A lány válaszul egy mosolygós szmájlit meg egy kék szívet

küldött. Hogy miért épp kéket, és nem pirosat, arról Micknek fogalma
sem volt, de hálával fogadta.

Quinn a barátnője házához vitte Tillyt, hogy kempingezni

indulhassanak, találkozott a szülőkkel is, majd megkezdte a reggeli
műszakot a kávézóban.
Greta egy pillantást vetett rá, de aztán rögtön újra rá is nézett.
– Kibékültél Mickkel?
 Quinn csak pislogott.
– Hogy mi?
– Mosolyogsz.
– Valóban fülig ér a szád – tette hozzá Trinee a konyhába lépve.
Quinn megfordult, és szemügyre vette magát a visszatükröződő acél
hűtőszekrényajtón. Igen. Fülig ért a szája. Ez Mick SMS-einek volt
köszönhető.
Hiányzott neki a férfi.
– Talán csak azért mosolygok, mert szép nap van – jegyezte meg.
– Talán – engedett Greta. – De nem bánnám, ha nekem is ilyen
mosolyom lenne.
– Később – biztatta Trinee, egy kacsintás kíséretében.
Quinn délután kettőre fejezte be a műszakot. Utólag belegondolva,
Tilly távozása után akár vissza is mehetett volna Los Angelesbe egy
éjszakára. Nem tudta, mit jelentsen, hogy még csak eszébe sem jutott.
De aztán Skye lepte meg azzal, hogy váratlanul betoppant.
Quinn szüleinek társaságában.
Ez aztán a meglepetés.
A szülei meglehetősen csalódottnak tűntek, hogy nem sikerült
megismerniük Tillyt – és találkozniuk Mickkel –, de örültek, hogy
láthatják Quinn jelenlegi lakóhelyét.
– Szép itt – állapította meg az anyja.
– Nem rossz hely az újrakezdéshez – tette hozzá az apja.
Az anyja megfogta az apja kezét, és boldogan, mégis kissé
szomorúan bólintott.
– Annyira büszke vagyok rád, Quinn – mondta aztán halkan. –
Annyira örülök, hogy látom, mennyire erős vagy, és sikerült
felépítened magadnak egy életet, amit nem nyújtottak tálcán neked.
– Anya. – Quinn átölelte, és rájött, hogy bár túlzottan
gondoskodóak időnként, mégis őszintén szeretik őt. Éppen úgy, ahogy
annak idején Beth-t is.
Ami, ahogy arra is rájött, azt jelenti, hogy ő is éppen annyira
szeretheti Tillyt, mint amennyire Beth-t szerette.
 – Azt akarom, hogy tudd, hálás vagyok mindazért, amit te és apa
adtatok nekem. Ezt többször kellene mondanom.
Az anyja ismét bólintott, és szorosan magához ölelte. Aztán
elengedte, letörölte a könnyeit, és így szólt:
– Szeretném látni a csirkéket.
Így hát meglátogatták az ellenséges csirkéket.
És nem meglepő módon, Csing kedvére valónak találta Quinn
anyját. A macska a fekete nadrágjához dörgölőzött, ami néhány barna
szőrcsomót eredményezett rajta.
– Semmi baj – jegyezte meg az anyja, Quinn és az apja legnagyobb
megdöbbenésére. Mert az anyját már attól ájulás környékezte, ha csak
egyetlenegy kóbor cérnaszálat is talált a ruháján. – Kedves kis jószág.
Quinn figyelte, ahogy az anyja Csinget simogatja.
– Csak óvatosan, anya! Kétszer megsimogathatod, de a harmadik
alkalommal már harapni fog.
Az anyja harmadszor is megsimogatta, és… a macska szemhéja
révetegen lecsukódott a mennyei boldogságtól.
Quinn csak rázta a fejét.
Aztán mind a négyen betértek a Whiskey Riverbe vacsorára meg a
„Csapos különlegességei”-re. Nevettek, beszélgettek, még többet
nevettek, és amikor elérkezett az idő, hogy Skye meg Quinn szülei
útnak induljanak, búcsúzóul még megölelték egymást.
– Néhány napig maradnotok kellene – jegyezte meg a lány, nem
akarván elengedni őket. – Vagy legalább éjszakára maradhatnátok, mert
már nagyon késő van, és hosszú az út.
– Apádnak holnap golfmeccse lesz.
– Ez egy verseny – magyarázta az apja. – Végérvényesen a földbe
döngölöm Tedet.
Ted volt az államügyész, és évek óta küzdöttek a pályán.
Az apja rámutatott.
– Ellenőrizd az autófolyadékjaidat!
Quinn felnevetett, majd bólintott, miközben összeszorult a szíve.
– Ellenőrizni fogom.
 – Nekem pedig dolgoznom kell holnap – tette hozzá Skye. – Nem
szeretnék Marcel céltáblája lenni. – Szünetet tartott, és Quinnre nézett.
– Nem akartam elrontani a napunkat, de nem érzem helyesnek, hogy ne
mondjam el neked. Az a hír járja, hogy Wade séf új konyhafőnök-
helyettest keres.
Quinnt mintha gyomron vágták volna. De nem hibáztatta a séfet. A
legkevésbé sem.
– Rendben – mondta Skye-nak. – Minden rendben lesz.
Valahogy…
Skye elmosolyodott, és bólintott, de nem tűnt úgy, mintha biztos
lett volna benne. Ami méltányos volt, mert Quinn sem.
Quinn nem aludt jól. Pontosabban: egyáltalán nem aludt. Aggódott
a munkája miatt. Aggódott, hogy minden rendben van-e Tillyvel a
kempingezés közben. Aggódott, hogy mennyi időt tölt azzal, hogy
Mickre gondol… Bizonytalan volt a férfival kapcsolatban, mert úgy
érezte, a kapcsolatuknak nincs jövője.
De vajon helyesen cselekszik-e?
– Nem – közölte Beth. – Egyáltalán nem cselekszel helyesen. De
kérlek, folytasd csak úgy, ahogy akarod, ahogy mindig is szoktad.
Quinn majdnem kiugrott a bőréből. Felkapcsolta a lámpát, és ott
találta Beth-t, ahogy az ágya végében ül.
– Jézusom!
Beth elmosolyodott.
– A válasz továbbra is nem. De ne hagyd, hogy ez megállítson. Te
vagy a legmakacsabb nő, akivel valaha is találkoztam, és majd te
eldöntöd. Remélhetőleg.
– Mit? – kérdezte Quinn. – Mit fogok eldönteni?
De Beth természetesen eltűnt.
– A francba! – kiáltotta Quinn. – Annyira utálom, amikor ezt
csinálod!
Csing a pluszpárna tetején gubbasztott, és most a gazdájára
nyávogott. A macska jött és ment, de leginkább jött, és Quinn
közelében tartózkodott, amilyen gyakran csak tehette.
 Csing most felállt, nyújtózkodott, és kényelembe helyezte magát. –
Quinnen.
Az éjszaka hátralévő részét összebújva töltötték.
Aztán másnap reggel, amikor felébredt, Quinn felhívta Wade séfet.
Igen, a séf azt gondolta, fel kellene vennie valakit, amit Quinn száz
százalékig meg is értett. Először vegyes érzései voltak a munkájával
kapcsolatban. De… még nem állt készen, hogy megváljon tőle.
Quinn elmondta a séfnek, hogy a tanítás két hét múlva fejeződik
be, és ha addig nem találna valakit a helyére, ő szívesen visszajönne. És
maradna.
A séf egészen megkönnyebbült a szavai hallatán, Quinn pedig hitt
neki, amikor azt mondta, hogy nem akar a helyére senkit, és majd csak
elboldogulnak valahogy a visszatértéig.
Mázsás súlytól szabadulva kezdett neki ismét a munkának a
kávézóban, aztán visszament Carolyn házába, és próbált némi örömöt
találni abban, hogy apró változtatásokat végzett, a felesleges dolgokat
felvitte a padlásra, hogy egy kicsit szellősebbé tegye a dolgozószobát,
és így otthonosabban érezhesse magát.
Szemügyre vette a kis íróasztalt, majd engedve a kísértésnek,
elfordította a kulcsot, és előhúzta Carolyn naplóját.

Tilly ma mosolyogja jött haza.

Mosolyogva.
4-est kapott történelemből, és miután az elmúlt években annyit
küzdött az osztályzatával, amíg ki nem derült róla, hogy
diszlexiás, ez maga a csoda
Természetesen mindezt Dylannek köszönhetjük, aki magánórákat
ad neki, amilyen gyakran csak tud, ami mostanában ritkábban
történik, a szülei csúnya válása óta Tilly nehezen viseli.
Aztán jött a diagnózisom, ami még jobban megjiselte.
 Annyi mindennel kell foglalkoznia, olyan sol mindennel, hogy
nincs szivem elmondani neki, mennyire rossz a helyzet.
Az emberei sorban magára hagyják; az apja, Dylan, és most, bár ő
még nem tudja, én is.
Nagyon meg vagyok ijedve miatta. Meg vagyok rémülve, igazság
szerint. Olyannyira, hogy kész vagyok megtenni valamit, bár
megígértem, hogy nem teszem.
Megkeresem Quinnt.

Quinn lassú mozdulattal becsukta a naplót. Megkapta hát a választ,

miért jött el Carolyn megkeresni őt.
Szüksége volt valakire, aki gondoskodik Tillyről.
Quinn azonban úgy érezte, továbbra is igaz, hogy nélküle Tilly
nagyon is egyedül van. Sóhajtott, visszatette a naplót, és a szükségesnél
kissé nehézkesebben csukta be a fiókot.
Aztán a nappaliba ment, Csinggel a sarkában.
A nap betűzött, s mivel az ablakok már elöregedtek, és nem volt
rajtuk kétrétegű üveg, a ház ontotta a meleget. A légkondicionáló
láthatóan rég elromlott. A gyors, olcsó megoldást néhány minőségi roló
jelentette volna, ami nem engedné be a délutáni napot. Aztán ott volt az
a tény is, hogy a két fürdőszobából csak az egyikben működött a
zuhany, és abból is csak langyos víz csordogált.
Quinn-nek hiányzott a meleg víz. Nagyon.
A mosogatógép is tönkrement. Ahogy a hátsó ajtón lévő zár is. És a
lista még folytatódott.
Akár megtartják a házat és bérbe adják, akár eladják a kávézóval
együtt, mindkét esetben komoly felújításokra lenne szükség, mielőtt
Los Angelesbe mennek, amit ugyebár meg kell még beszélniük.
A probléma a ház felújításával kapcsolatban a pénz volt. Wade
séftől tisztességes bért kapott – vagyis akkor, amikor dolgozott. De a
kávézóban a fizetés nem egészen volt összehasonlítható azzal, így nem
tudta kifizetni a számláit, beleértve a diákhitelének utolsó részletét is. A
szülei ugyan többször is felajánlották, hogy rendezik az adósságát, de
Quinn büszkesége tiltotta, hogy elfogadja.
Azt akarta, hogy ő tegyen magáért valamit.
Nem kérte tőlük, hogy segítsenek. Képtelen volt rá.
Ami azt jelenti, hogy ideje volt meghoznia néhány nehéz döntést.
Épp csökkentette az autójának árát a hirdetésben, amikor a bejárati ajtó
hangosan csapódott.
Quinn megfordult, és a nappaliba lépő Tillyt pillantotta meg. Azon
tűnődött, vajon mikor kínálkozna megfelelő alkalom, hogy
előhozakodjon a tanév befejezése utáni Los Angelesbe költözés
dolgával. Talán épp most?
Tilly azonban nagyon csendes volt, és ahogy ott állt, egy hátizsákot
meg egy ruhákkal teli nagy papírzacskót szorongatva, valahogy
olyan… élettelennek tűnt.
Rendben, talán nem most kellene beszélniük Los Angelesről…
talán majd egy fagylalt után.
– Milyen volt a kempingezés?
– Kempingezés volt – felelte Tilly. Kutatóan nézett körül.
Quinn alig mozdított el valamit a házban; leginkább a
dolgozószobában eszközölt változtatásokat. Itt is az egyetlen dolgot az
jelentette, hogy egy növényt tett a dohányzóasztalra.
Meg egy macskát.
Tilly tekintete a növényre vándorolt, és összehúzta a szemét.
– Hát te meg mit műveltél itt?
– Idetettem egy növényt.
– És halomba raktad a magazinokat.
– Így van – közölte Quinn, letéve Csinget. – Amikor letöröltem a
port.
Tilly a macskára pillantott.
Csing visszanézett rá, és éppolyan bosszúsnak látszott az új
behatoló miatt, mint a tinédzser.
– A kóbormacska még mindig itt van – állapította meg Tilly.
 – Igen, és jól csinálja, mert egyáltalán nem kóborolt el – csattant fel
Quinn.
És ha már szóba került, Tilly sem. Bár Tilly bebiztosította magát,
hogy van lehetősége választani, hogy itt lakik vagy Chucknál, de
amióta a nővére ideköltözött, ő is ugyanezt tette.
Quinn bizonyára némi vigaszt meríthetett ebből.
– Anya nem szerette a macskákat – jegyezte meg aztán Tilly.
Quinn uralkodott magán, és nem tett megjegyzést, hogy ő bizony
semmit sem tudott erről.
– Ez a macska hajléktalan. És a neve Csing.
Tilly újabb pillantást vetett a kis állatra.
A macska pedig továbbra is őt bámulta.
Ellenséges tini versus ellenséges macska, patthelyzetben. Quinn
azon tűnődött, vajon mennyi ideig folytatódhat így. Ki veszíti el először
a türelmét?
Aztán kiderült, hogy ő.
– Szóval… beszámolsz nekem a kempingezésről vagy sem?
Tilly vállat vont.
– Meleg volt meg por, és hatalmas pókok mászkáltak a közös
fürdőkben. Mindegy.
– Akkor rendben. Tehát mindenki jól érezte magát.
Tilly forgatta a szemét, és elindult a hall felé, lassítva, mert a
macska elállta az útját.
Újabb erőpróba vette kezdetét, ám Quinn, megelégelve a dolgot,
közbelépett, és felkapta a macskát.
Csing azonmód elalélt a karjaiban, a fejét Quinn vállára fektette, és
szorosan hozzásimult.
Quinn lassan ellágyult, ahogy átölelte a vézna macskát, aki egy hét
elteltével immár nem is tűnt olyan véznának, miután rendszeresen
kapott enni.
– Majd megkedvel téged – mormolta, ahogy Tilly eltűnt a hall
irányában. – Valószínűleg most egy kis időt kell adnunk neki.
– Mi a franc ez? – hallatszott ekkor Tilly bosszús hangja.
 Quinn még mindig a kezében tartva Csinget, elindult a hall felé
Tilly után, aki a dolgozószoba közepén állt, és úgy bámult körbe,
mintha bomba robbant volna benne.
– Dobozokba botlottam lefekvéskor meg felkeléskor – magyarázta
Quinn. – Egyszerűen csak odébb toltam néhány dolgot, hogy több
helyet csináljak.
– Elmozdítottad az anyám dolgait.
– Nem, szándékosan békén hagytam az édesanyád hálószobáját.
Csak néhány varráshoz meg barkácsoláshoz szükséges kelléket tettem
odébb.
– Nem volt hozzá jogod!
– Tilly…
– Néhány ilyen kellék az enyém volt, erre nem gondoltál? –
kérdezte Tilly, és felemelte a hangját, ami reszketett is, mintha a lány a
sírás küszöbén állna.
– Figyelj – nyugtatta Quinn –, nem dobtam ki semmit, egyetlen
darabot sem. Egyszerűen csak halomba raktam őket, néhány dolgot
pedig a padlásra vittem…
– A padlásra? Egerek vannak a padláson!
– Tilly…
De a lány eltűnt, kiszaladt a hallba, majd a szobájába ment, és –
döbbenet – akkora robajjal csapta be az ajtót, hogy belereszkettek az
ablakok. Meg a gondolatok is Quinn fejében.
Rendben, talán egy vödör fagylalt sem fogja most megoldani a
helyzetet.
– Nos – mondta aztán Csingnek –, ez jól ment. – Azt remélte,
megmutathatjaTillynek az anyja naplóját, ehelyett azonban, jól tudván,
hogy a tininek most időre volt szüksége, a konyhában kezdett
foglalatoskodni a laptopjával.
Nem jelentkeztek az autóhirdetésre.
Nem érkezett szexi SMS sem Micktől.
 Kapcsolatba lépett hát az otthoniakkal. A szülei jól voltak. Brock
még Londonban tartózkodott, és hallhatóan úgy érezte magát, mint hal
a vízben. Skye pedig beszámolt neki Marcel horrortörténeteiről.
Mivel Tilly továbbra sem jött elő, Quinn üzenetet hagyott neki a
konyhaasztalon, hogy időben visszajön, és vacsorát készít, aztán
beszállt az autójába.
Tizenöt perccel később már a meredek sziklafalnál volt, ahová
wildstone-i látogatásának első napján ment. Lerúgta a cipőjét, és le-
mászott, hogy végigsétáljon a part mentén. Ködös volt az idő, és a lány
úgy érezte, mintha egymaga lenne az egész földkerekségen.
Kivéve, hogy nem volt. Egy magányos alak bontakozott ki a
ködből. Quinn sóhajtott, és igencsak bosszantotta, hogy valaki
megzavarta a magányát, különösen, hogy Lena volt az.
Aki ugyanolyan ingerültnek látszott, mint ő.
– Mit csinálsz itt? – tudakolta Quinn, s éppoly ellenségesnek tűnt,
mint Tilly meg Csing. Bizonyára fertőző a dolog. – Azt ne mondd,
hogy testmozgásra volt szükséged.
Lena elmosolyodott.
– Amikor majd látok egy futót mosolyogni, fontolóra veszem, hogy
magam is belekezdek. Mindössze csak egy kis feszültségoldó sétára
jöttem, mielőtt börtönbe kerülnék gyilkosságért.
– Kit akarsz megölni?
Lena csak ránézett.
Quinn felnevetett.
– Rendben. Engem. Értem.
Lena felsóhajtott.
– Nos, nem téged. A világot.
– Isten hozott a klubban! De ne feledd, ha börtönbe kerülsz
gyilkosságért, nem hiszem, hogy elérhetővé válna számodra a
fodrászkellékek teljes választéka.
Lena megborzongott.
– Az emberek látnák a hajtövemet. El tudod képzelni?
– És ezt az a nő mondja, aki kék csíkokat festett nekem.
 Lena Quinn hajára nézett, közelebb is lépett, és minden teketória
nélkül beletúrt, hogy ellenőrizze.
– És még mindig átkozottul jól mutatnak rajtad. Lotyó.
Quinn sóhajtott, és leült a homokba. Amikor Lena nem telepedett le
mellé, kezével árnyékolva a szemét a lemenő nap fényében, felnézett
rá.
– Most leülsz mellém vagy nem?
– Ugyan miért tenném?
– Mert akár tetszik, akár nem, szükséged van egy barátra. Ahogy
nekem is.
Lena habozott.
– Nem vagyok jó a barátkozásban.
– Csak ülj le!
– Lenvászon ruha van rajtam.
– Rendben – mondta Quinn. – Ahogy gondolod. De meg akartam
nyílni neked, és panaszkodni, és elérni, hogy jól érezd magad a
bőrödben.
– Nos, a pokolba is, ha azt akarod, hogy jól érezzem magam a
bőrömben… – Lena óvatosan leült, gondosan lerázva a homokot a
kezéről. – Rajta! Bókolj nekem!
Quinn nevetett.
– Bókoljak neked? Komolyan mondod? Átvetted a hatalmat a
hajam fölött, minden alkalmat megragadsz, hogy megtréfálj, és
fáradhatatlanul igyekszel elvenni azt a fickót, akivel randiztam…
– Azt mondtad, azt akarod, hogy jól érezzem magam a bőrömben…
Várjunk csak egy percig. Randiztál'? Mick kirakta a szűröd?
– Én raktam ki az övét – vallotta be Quinn szomorúan. – De nem
szándékosan történt.
Lena ránézett, majd a fejét hátrahajtva felnevetett.
– És ami még rosszabb – folytatta Quinn elkeseredetten –
elszúrtamTillyvel. Ha tudsz valamit a tizenéves lányokról, itt az ideje,
hogy elmondd. Minden tanácsot hálával fogadok.
 – Mondd meg neki, hogy használjon óvszert, ne legyen olyan
ostoba, hogy felcsináltatja magát, és ne hízzon meg – tanácsolta Lena.
– Ezekre bőven lesz idő később, amikor az ember már öreg. Vagy
halott.
– Ejha! – jegyezte meg Quinn. – Igazad van. Tényleg nagyon rossz
vagy ebben.
– Hé, ezek az anyám aranyköpései, ő mondta nekem, amikor
tinédzser voltam. – Ismét szemügyre vette Quinn haját. – Tényleg
fontolóra kellene venned azt az olajos hajkondicionálót, amit el
akartam adni neked.
– Egymillió dollárba kerül.
– Negyven dollárba – helyesbített Lena. – És megéri minden
pennyjét. Olyan bozontos vagy, mint egy mókus egy esős napon.
– Nahát, köszönöm.
– Nem mondod el senkinek, hogy én csináltam a hajad, rendben?
Quinn sóhajtott.
Lena egy pillanatig hallgatott.
– Szóval, tényleg nem randizol többet Mickkel?
– Nem tudom. – Quinn megfordult, és Lenára nézett. – Amúgy meg
mit számít? Futottál utána, akár randiztam vele, akár nem.
Lena halkan, örömtelenül felnevetett.
– Ugyan már – felelte. – Mindketten tudjuk, hogy nincs esélyem,
amíg te is itt vagy.
– Még mindig nem értem, miért nem jársz Boomerrel, aki
nyilvánvalóan odavan érted.
– Megvan rá az okom.
– Valami olyasmi, hogy szereted akadályozni a saját
boldogságodat?
Lena hosszú ideig csak a vizet bámulta.
– Alkoholista vagyok – ismerte be aztán halkan. – Már javulok, de
azért még mindig. Boomer egy bárt működtet, és…
Lena megrázta a fejét.
– Mi van vele?
 – Problémája van. Az alkohollal. Volt már elvonókúrán, de nem
segített. Azt mondja, akkor még nem állt készen, de… Képtelen
vagyok… – Megrázta a fejét. – Rossz hatással van rám.
Quinn őszinte részvétet érzett iránta.
– Kaphat segítséget?
– Természetesen kaphat. A kérdés csak az, hogy fog-e segítséget
kapni, és a válasz, hogy nem, legalábbis számomra ez nem lesz
segítség.
– Beszéltél vele? – kérdezte Quinn.
Lena továbbra is a vizet nézte.
– Nem beszéltél vele – állapította meg Quinn.
– Nézd, ha egy srác nem tud olvasni a gondolataimban, és képtelen
megfejteni a nyilvánvaló hangulatváltozásaimat, akkor ő nem való
nekem.
– Meg vagy ijedve – jegyezte meg Quinn. Álmélkodva. – Jóságos
ég, ki gondolta volna, hogy a menő Lena megijedt?
– Fogd be! – mondta Lena, nem sok hévvel.
Ami azt jelentette, hogy Quinn-nek igaza van.
– Szóval akkor mi ez a dolog Mickkel? Csak egy módja annak,
hogy Boomert féltékennyé tedd, és így teljes sebességre kapcsoljon?
– Talán csak megpróbálom megmenteni Micket, hogy hibát
kövessen el egy elkényeztetett városi lánnyal kapcsolatban.
– Rendben. Jó kis beszélgetés volt. – Quinn felállt, leporolta magát,
és az autója felé fordult.
– Most akkor ki a gyáva?
– Még mindig te! – kiáltotta vissza Quinn. – Beszélj Boomerrel!

Mick hétfőn tért vissza Wildstone-ba, a városi tanács kéthavonta

összeülő esti gyűlésére. Kiderült, hogy zsúfolt eseménynek ígérkezik.
Wildstone-ban nem sok mindent lehetett csinálni esténként. Iszogatni a
Whisky Riverben, enyelegni a dűnéken, nyerni az alkalmanként
megrendezésre kerülő holdfényes szörfversenyen… és elmenni a városi
tanács üléseire.
 Csaknem mindenki ott volt a városból. Az anyja. Lena. Greta és
Trinee.
De Quinn nem, hiába kereste a tömegben. Nem ismerte be a
csalódottságát. A lány nem volt itt, persze hogy nem, mert nem
tartózkodik a városban.
Mick rendkívül élvezte, hogy Tom Nichols, a városvezető arcán
meglepetés tükröződött, amikor észrevette őt a közönség soraiban.
A gyűlés egyhangúan folyt, ám amikor elérkezett az idő, hogy az
emberek felszólalhassanak vagy kérdezzenek, Mick felállt. Több
kérdést is feltett, amelyek mind az építési projektek meg egyéb munkák
külsős szerződéseire vonatkoztak.
– Ez nem az az idő vagy hely… – kezdte Tom, de több más ember
is felállt, hogy csatlakozzék Mickhez, köztük néhány helyi üzletember,
akikkel Mick korábban beszélt: Lonnie és Cruz Rodriguez, Rick Espy
és Tyler Coronado.
– Csakugyan? – tudakolta Lonnie Rodriguez. – Egész évben erről
kérdeztem, de érdemi választ még nem kaptam.
Újabb emberek álltak fel, és ahogy a résztvevők ingerültebbé,
öntudatosabbá váltak, úgy lett egyre kevésbé udvarias a
városvezetőjük. A polgármester, Camille Olsen, az utolsó ciklusát töltő
választott képviselő, igyekezett helyreállítani a rendet, ám hiábavalóan,
végül intett Micknek, hogy folytassa a kérdését.
– Konkrétumokat szeretnénk arról, hogy milyen lépéseket tesznek a
látogatók idevonzására és a helyi gazdaság fellendítésére – jelentette ki
a férfi.
Szavait egyetértő moraj kísérte. Mindenki tudni akarta, milyen
intézkedések történnek.
– Neked ugyan mi dolgod ezzel? – kérdezte Tom. – Már nem is
élsz itt.
– Ingatlant vásárolt – szólt közbe Lonnie Rodriguez. – Megvette a
birtokomat meg a borászatot. És talán a fogadót is megveszi, úgyhogy
nagyon is az ő dolga.
 Mick okosabb volt annál, minthogy azt gondolja, bármi is titokban
maradhat Wildstone-ban, de nem örült e nyilvánosság előtt tett
kijelentésnek az üzleti ügyeivel kapcsolatban. Mindenki, köztük az
anyja is, rápillantott hirtelen, túl nagy jelentőséget tulajdonítva a
dolognak.
– Igaz, hogy már nem vagyok helyi lakos – hangsúlyozta Mick. –
De ugyanolyan üzleti érdekeltségem van itt, mint másoknak.
Tom jól megfogalmazott, üres szóáradattal válaszolt, ami igazából
nem adott magyarázatot semmire, majd nem sokkal ezután a
polgármester átvette az irányítást, és bezárta az ülést.
Mick anyja aztán átölelte a fiát.
– Miért nem mondtad, hogy ingatlant vásároltál Wildstone-ban? –
tudakolta izgatottan.
– Nem akartam, hogy túl nagy ügyet csinálj belőle.
– Késő – felelte az anyja, széles mosollyal.
Mick hazavitte kocsival, aztán, mivel nem tudott megnyugodni,
visszament az utcára. Végül a meredek sziklafalnál kötött ki Coop-pal,
és a hullámokat figyelte a holdfényben, amikor egy alak közeledett
felé, majd leült mellé.
Quinn.
 29. Fejezet
Utálom azt az érzést, hogy szomorú vagyok,
de fogalmam sincs, miért, csak egyszerűen az vagyok.
– TillyAdams naplóbejegyzéseiből

Quinn csendesen sétálgatott a sziklaszirten, magába szívta az

éjszakát, és próbálta kiszellőztetni a fejét, amikor megpillantotta
Micket és Coopot.
Coop ugrándozva szaladt hozzá, csüngő fülekkel, izgatott
nyáladzással és széles mosollyal.
Gazdája visszafogottabb volt, de a szemében megcsillanó fény
arról árulkodott, hogy ő is éppolyan izgatott a találkozás miatt, mint
Coop. Quinn-nek egy kicsit elszorult a szíve.
Coop aztán a lány karja közé bújt, úgy ült az ölében, mintha oda
született volna, és csak lihegett lelkesen.
Mick a fejét csóválta a kutyája miatt.
– Mit csinálsz itt?
– Néha kijövök ide – felelte Quinn. – Amikor gondolkodnom kell.
Ez volt az első állomásom Wildstone-ban, ha emlékszel.
– Emlékszem.
Quinn mosolygott. Már nagyon távolinak tűnt, amikor itt
pánikrohamot kapott.
– Ez az én helyem.
– Ugyanaz a helyünk. – Mick ránézett. – Jó látni téged.
– Téged is. Kerültél mostanában.
– Időt adtam, hogy gondolkodhass – jegyezte meg Mick.
Quinn ellágyulva a férfihoz hajolt, és fejét a vállára fektette.
 – Hiányoztál – mondta halkan, és érezte, hogy a férfi karja köré
fonódik.
– Te is nekem – felelte Mick, és a hangja arról tanúskodott, hogy
valóban így is gondolja.
Quinn egy pillanatig hallgatott, ahogy Mick is. Aztán a lány törte
meg a csendet:
– Az a hír járja, hogy Wildstone-ba költözöl, és további
ingatlanokat vásárolsz.
Mick felhorkant.
– Ne higgy el mindent, amit hallasz! Vagy inkább ne higgy el
bármit, amit hallasz!
– De valóban felvásároltál ingatlanokat, amikor bajban voltak.
– Mert jó és biztos befektetésnek bizonyultak – magyarázta Mick.
Quinn elfintorodott.
– Wildstone-ban? Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem
feltétlenül igaz. Talán vissza akartál jönni ide. – A lány szünetet tartott.
– És itt maradni.
– Azért vásároltam fel ezeket az ingatlanokat, mert nem tetszik,
ahogy a várost igazgatják, és nem akarom azt látni, hogy jó emberek
csődbe mennek. De ez nem jelenti azt, hogy helybéli leszek – amit a
legjobban neked kellene értened. Jelenleg ugyan itt tartózkodsz, de te is
csak átmenetileg.
Ez igaz.
– Nehéz meghoznom bármilyen személyes döntést is, mert két
ember nevében teszem.
– Csakugyan? – kérdezte Mick. – Vagy az a nehéz része, hogy a
szívedre hallgass, amikor már nem bízol benne?
A lány ránézett, ahogy érezte, hogy a szavak mélyen ott
visszhangoznak a szívében.
– Quinn – folytatta a férfi oly rémítő szelídséggel, hogy a lánynak
már égett a torka. – Hosszú időt töltöttél anélkül, hogy engedted volna,
hogy a szíved irányítson.
– Két évet – suttogta Quinn.
 – Harcolsz a saját szíved ellen.
– Ami mit is jelent? – kérdezte, és nem viccelt. Tényleg tudni
akarta.
Mick eltolta Coopot a lány öléből.
Coop válaszul bosszúsan vakkantott, de aztán forgott egyet, és
leheveredett a lábuk elé.
Mick közelebb húzódott, miközben egy pillanatra sem vette le a
szemét Quinnről.
– Hogy érezzen – felelte halkan. – Harcolsz a saját szíved ellen,
hogy érezzen.
Ó, Istenem! Ez is igaz. Eddig magába fojtotta az érzelmeit, és
nagyon jól is ment neki, de amióta Wildstone-ba jött, egyre csak
elárasztják az érzései.
– És elfojtottad a saját érzelmeidet – tette hozzá Mick.
Quinn csak bámult rá, és a szíve hevesen vert.
– Honnan tudod?
– Mert ismerlek. Vagyis kezdelek ismerni. Láttalak Gretával és
Trinee-vel, láttalak a kávézóban, amiről úgy gondoltad, hogy nem
akarod. Láttalak Tillyvel, és nem számít, miket mond neked, miközben
kétségbeesetten igyekszik bizonyítani, hogy nincs szüksége rád, vagy
bárkire, te mégsem veszíted el a türelmed.
– Tilly a húgom – jegyezte meg Quinn. – A kávézó pedig
Carolyné… volt. – Tétovázott. – Anyámé.
– És Lena? – kérdezte. – Úgy terelgeted, mintha az egyik csirkéd
volna. Mi a mentséged arra, hogy törődsz vele?
A francba.
Mick halkan felnevetett.
– Engedd el magad, Quinn! Hagyd, hogy megtörténjen! Minden
rendben van azzal, ha szereted ezt a helyet és benne az embereket.
És téged, tűnődött a lány. Az is rendben van, ha engedem
magamnak, hogy szeressen téged? De tudta rá a választ. Nincs rendben.
Amikor azonban belenézett a férfi szemébe, és látta benne a könnyed
csábítást, azt mondta magában, hogy az viszont rendben van, ha most
marad, és kiélvezi a pillanatot.
Így hát felállt, és lerúgta a cipőjét, miközben ujjai a
farmergombjához vándoroltak.
Coop felemelte hatalmas fejét, és izgatottan vakkantott. Az emberei
mozgásba lendültek.
Mick kérdően nézett a lányra.
– Meleg van – magyarázta Quinn. – És az agyam belefáradt a
gondolkodásba. Úszom egyet.
Kibújt a farmerjából, miközben a férfi csak nézte, immár perzselő
tekintettel.
– Ez az úszás – kérdezte aztán Mick – egyéni úszás?
– Csak akkor, ha lassú vagy. – Quinn lehúzta a pólóját, és a víz felé
fordult, ám mielőtt egyetlen lépést is tehetett volna, Mick a levegőbe
emelte, és átvetette a vállán.
– Dehogy vagyok én lassú – közölte, és belemerült vele a vízbe.

Szombat reggel Quinn Carolyn konyhájában állt, és nem volt más rajta,
csak az alsóneműje, Mick pólója, meg némi borostától származó piros
folt. Tilly Katie-nél aludt, így Quinn a maga módján töltötte az
éjszakát.
Később, Tilly hazaérkezése után, szándékában állt megejteni a
költözzünk-Los Angelesbe-és-váltsuk-valóra beszélgetést.
Pokolian ideges volt.
De eljött az ideje. Már rég eljött az ideje…
A tyúkok lármásan kotkodácsoltak egymás között. Milyen egyszerű
élet, gondolta Quinn, és mégis… minden igaznak tűnt. Bár már harcolt
egy ideje ellene, nem tagadhatta az igazságot.
Mert boldog volt itt. Bizonyára hiányozna neki az ittlét, beleértve a
szexi, száznyolcvanöt magas, meztelen fickót is, akit az ágyában
hagyott.
Meglepte, amikor kopogtattak, és gyorsan végignézett magán.
Kétségkívül fel kell vennie még néhány ruhadarabot, mielőtt ajtót nyit.
A konyhából kilépve egy pillanatra megállt a nappaliban, és rémülten
bámult ki a bejárati ajtó melletti ablakon.
A látogató ugyanis Brock volt.
Mielőtt végiggondolta volna, ajtót nyitott.
– Te mit…
Brock azonban magához húzta, és megcsókolta.
Quinn annyira megdöbbent, hogy ott helyben jéggé dermedt, s
miközben a férfi karja szorosan tartotta, a jól ismert módon simultak
össze, ami egykor megnyugtatta, és fel is izgatta a lányt.
De most egyik sem történt.
Quinn egy nagyot lépett hátra, és csak csóválta a fejét, aztán
észrevette, hogy Mick a nappaliba lépett.
Amikor otthagyta az ágyban, hanyatt feküdt, szétterpeszkedve,
kielégülten, elernyedve, gyakorlatilag dorombolva. Nyilvánvalóan
ellazulva.
Most azonban nem tűnt ellazultnak. Más nem volt rajta, csupán a
kigombolt farmerja, s csak állt ott elővigyázatosan kifejezéstelen
arccal, és feszültség áradt belőle.
Quinn nem tudta, mennyit látott, s úgy döntött, egyszerre egy
problémával foglalkozik, így Brockhoz fordult:
– Mit csinálsz itt?
– Gondoltam, meglátogatom a menyasszonyomat – jelentette ki
Brock, s szemét egy pillanatra sem vette le Mickről. – Ugyanezt
kérdezném én is tőled, de azt hiszem, egészen nyilvánvaló, hogy mit
csinálsz.
Quinn ellenállt a sürgető késztetésnek, hogy lejjebb húzza a
combján Mick pólóját, és megrázta a fejét.
– Azt hittem, Londonban vagy.
– Visszajöttem. Meglepetés!
– Mick! – mondta Quinn, olyan hangon, amiről úgy érezte, hogy
kellően visszafogott. – Ő Brock. Aki nem a vőlegényem. És aki azt is
tudja, hogy érzek a meglepetésekkel kapcsolatban. – Hosszan nézett
Brockra. – Brock, ő meg itt Mick.
 A férfiak egymásra meredtek. Egyikük sem szólt. Hogy kínos volt,
az enyhe kifejezés.
Quinn apját nem lehetett csendes embernek nevezni. Amikor dühbe
gurult, elvesztette az önuralmát, és ezt mindenki tudta. Brock nagyon
hasonlított hozzá. És Quinn mindössze e két valódi kapcsolattal
rendelkezett a férfinem terén.
Mick azonban egyikükhöz sem volt fogható. Őt… sztoikus
nyugalom jellemezte. Amikor mérges lett, elcsendesedett. Quinn-nek
nem volt tapasztalata ezzel kapcsolatban, és nem tudta, hogyan kezelje
a helyzetet. Csak arra tudott gondolni, hogy meg kell szabadulnia
Brocktól, hogy megmagyarázhassa a dolgot Micknek, de tisztában volt
vele, hogy Brock addig nem távozik, amíg ő erre nem készteti.
– Brock – kezdte. – Beszélnünk kell.
– Egyetértek – felelte a férfi.
Quinn bólintott, és Mickhez fordult.
– Adsz nekünk egy percet?
Egy pillanatig Mick továbbra is mozdulatlan maradt, testbeszéde
elővigyázatosan semleges, sőt nyugodt volt. Aztán csak bólintott, majd
elfordult, és halkan füttyentett Coopnak, aki addig a nappaliban aludt a
szőnyegen.
Quinn azt hitte, Mick visszamegy a hálószobába, esetleg a
konyhába. Ehelyett azonban – még mindig félmeztelenül és mezítláb –
egyenesen kisétált a bejárati ajtón, Cooppal a sarkában.
A kulcsai bizonyára a zsebében voltak, mert a furgonjához ment,
majd szélsebesen elhajtott, a száraz időjárásnak köszönhetően kis
porfelhőt hagyva maga után, meg egy hatalmas, tátongó lyukat Quinn
szívében.
– A menyasszonyod vagyok? – kérdezte aztán Brocktól feldúltam –
Komolyan?
– Hé, egyszer ígéretet tettél, hogy feleségül jössz hozzám, ha
mindketten szinglik leszünk, amikor elérjük a negyvenet.
– Tudod, hogy egyikünk sem gondolta komolyan!
Brock sóhajtott.
 – Komolyan akarom gondolni, az nem számít?
Quinn dühösen megrázta a fejét, majd megfordult, és a hálószoba
felé indult.
– Most hová mész?
– A nadrágomért!
– Miattam nem kell.
– Brock?
– Igen?
– Fogd be! – Quinn magára ráncigálta a farmerját, és visszament a
nappaliba.
– Szóval ki ő? – tudakolta Brock.
– Semmi közöd hozzá.
– Ugyan már! – erősködött a férfi. – Van szemem. Jelent valamit
neked.
– Többet jelent egy kalandnál – értett egyet Quinn, és ez igaz is
volt, ami immár nem lepte meg. – Mérnök az Öböl-menti régióból.
Nem lakik már itt, csak az anyja. Segít neki felújítani a házát, aztán
elmegy.
Brock értette.
– Megint találtál magadnak egy menekülési útvonalat? Szép
munka, Q!
Quinn most nem akart kényes kérdéseket feszegetni, legalábbis
nem Brockkal.
– Miért vagy itt, Brock? Az igazat mondd!
A férfi végigsimított a haján, majd zavartan rávigyorgott.
– Azért jöttem, mert édesanyád megkért, hogy próbáljalak rávenni
az értelmes viselkedésre, de valahogy, amikor kinyitottad az ajtót, és
láttam ott állni mögötted a kalandodat azzal a harapásnyommal a
nyakán, inkább magamat vettem rá arra, hogy harcoljak érted.
Ó, jóságos ég! Harapásnyomot hagyott Mick nyakán?
– Nem vagy az a harcos típus.
– Igen, a sürgető késztetés átmenetinek bizonyult – ismerte be
Brock. – Úgy értem, amikor a srác megjelent az ajtóban, a pólója
nélkül, amiben te voltál, az első dolog, amit éreztem, a féltékenység
volt.
– Ezért csókoltál meg.
Brock bólintott.
– De aztán te nem viszonoztad, és én…
Quinn felvonta a szemöldökét.
– … megkönnyebbülést éreztem.
Quinn a férfi mellkasára csapott, Brock pedig egy „au”-t hallatott,
majd elkapta a lány kezét, és rávillantott egy vigyort, ami aztán lassan
elhalványult.
– Tudom, hogy bántottalak. Ostoba voltam, hogy nem
ragaszkodtam hozzád jobban.
– Nem minden a te hibád – mentegetőzött a lány. – Egyáltalán nem.
– Nincs harag?
– Nincs – nyugtatta Quinn a férfit, és a karjába bújt. Szorosan
megölelték egymást, és a lányt egy pillanatig szomorúság töltötte el
amiatt, ami már soha nem lesz. Beth meghalt, és nem fognak együtt
megöregedni, Brock nem marad az ő „talán”-ja, és az élete nem köti
többé Los Angeleshez.
Mert immár értette, száz százalékig. Azért nem beszélt idáig Tilly-
vel arról, hogy elhagyják Wildstone-t és Los Angelesbe mennek,
mert…
Nem akart menni.
Itt akart élni.
Tillyvel akart itt élni.
És Micket is akarta.
– Épp itt az istenverte ideje – állapította meg Beth, nevetéssel a
hangjában.
Quinn hátranézett, de Beth nem volt ott. Csak a saját fejében.
Brock elhúzódott, arcán gyengédség és megbánás tükröződött.
– Tényleg szeretlek, Quinn.
– Tudom – felelte a lány. – Én is szeretlek.
 Ekkor, életük talán legmeghittebb pillanatában, Brock Quinnhez
hajolt, és lágyan megcsókolta.
– Akarod, hogy elmenjünk enni valamit?
– Tudom, hogy három órát vezettél, hogy idejöjj – felelte a lány –,
de van valami, amit csakugyan szeretnék megtenni.
Brock elmosolyodott.
– Egy félmeztelen, dühös, furgonos fickóról van szó?
– Igen.
Húsz perc múlva Quinn ott találta Micket, ahogy az apja
garázsában állt, csípőre tett kézzel. Amikor elfáradt, mindig ilyen
látványt nyújtott. Bizalmatlannak tűnt, mintha nem számíthatna arra,
hogy megszokottan éles ösztönei kellően jól működnek robotpilóta
üzemmódban.
Bár a lány egyszer sem mondta, de így tetszett neki a legjobban,
kissé érdesen, kimerültén és nyersen. Mick egészen más volt, mint a
többi férfi, akivel valaha is találkozott.
– Szia! – köszönt most a férfinak.
Mick odanézett, de nem válaszolt. Nem látszott rajta, hogy mit
gondol, bár Quinn úgy vette észre, hogy dühös. Időközben talált
magának cipőt meg inget, s láthatóan előkészült a festéshez.
– Sajnálom a történteket – kezdte Quinn, ahogy belépett a garázsba.
– Nem tudtam, hogy jön Brock, és azt sem, hogy a vőlegényemnek
mondja magát. Azt hitte, vicces.
– Csakugyan?
Quinn odalépett hozzá, és ránézett. Mick nyilvánvalóan dühös volt.
– Sajnálom – ismételte a lány. – Jobban is kezelhettem volna.
Mindössze arról van szó, hogy Brock meg én régóta ismerjük egymást,
mindig is barátok voltunk.
– Barátok. És szerelmesek – tette hozzá Mick. – Ő az, akivel
szakítottál. ..
– … Beth halála után – bólintott Quinn. – Igen. Ő az. De nem
vagyunk együtt.
– Az a csók másról árulkodott.
 Quinn sóhajtott.
– Brock azért tette, hogy téged idegesítsen. Nem jelentett semmit.
Évekkel ezelőtt szakítottunk.
– Két éve – helyesbített Mick. – És nem érted, mire gondolok. Vele
voltál, amíg a világod össze nem omlott, és akkor ti ketten szétváltatok.
Nem azért, mert nem szeretted, hanem azért, mert úgy érezted, képtelen
vagy a szeretetre.
– Nem – felelte Quinn, a fejét rázva. – Félreérted. A vele való
kapcsolatom nincs kihatással arra, ami közted és köztem van.
Mick bólintott.
– Igen, nézd, nem vagyok benne biztos, hogy érted, mit is jelent
egy kapcsolat. Te hol jóban, hol rosszban vagy valakivel, Quinn. Azt
hittem, a múltkori este után ott, a sziklaszirten… – A férfi megrázta a
fejét. – Nem fontos.
Quinn kezdett pánikba esni, hogy elrontotta az egészet.
– Bármit is gondolsz arról, amit köztem és Brock között láttál,
tévedsz.
– Talán. Vagy talán abban tévedtem, hogy mi történik közöttünk.
Ezzel nekilátott a festésnek, a festőhengert az edénybe mártotta,
módszeresen festeni kezdte a falat maga előtt, miközben széles vállaitól
szétfeszültek pólójának varrásai.
Quinn egy hosszú pillanatig figyelte a férfi mozdulatait, de Mick
nem nézett vissza rá. A lány ettől visszanyerte az önuralmát. Nem,
Mick nem tévedett abban, hogy mi történik közöttük, mindössze ő nem
tudja, mit tesz. Segítségre volt szüksége, mert… összezavarodott. De a
pokolba is, nem fog kérni, így sarkon fordult, és távozott.
És Mick hagyta.
 30. Fejezet
Bárki, aki nem ért egyet azzal, hogy a legging nadrág,
fizikai küzdelembe kezdhet velem. Én fogok nyerni,
mert sokféle testmozgást végzek, annak köszönhetően,
hogy legginget viselek, nadrágként.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Mick az apja garázsában állt, a szíve tompán dobbant, és képtelen

volt tisztán gondolkodni. Rendben, igen, pusztán ostoba, sérült egója
miatt hagyta, hogy Quinn elmenjen. Igazság szerint Quinn
egyértelműen a tudomására hozta, hogy képtelen szeretni őt. Ha a saját
érzései kezdtek megváltozni – márpedig, a szívébe nyilalló éles
fájdalom alapján, valóban így lehetett –, akkor az egész őmiatta történt.
És nem Quinn miatt.
Ahogy az is tény, hogy hagyta, hogy ezek az érzések mély gyökeret
eresszenek benne. Mert már lebontotta a falait. És hosszú ideje hagyta,
hogy ez történjen vele. Ami aztán komplett idiótát csinált belőle. Mick
most leengedte a festékhengert, s csak állt ott, Cooppal a lábánál,
miközben mindketten a még le nem festett falat bámulták, az egyik
hiányzó szerszám átkozott fehér körvonalait.
Mick apja erősen korlátozó személyiség volt, s ennek
következtében aztán Mick gondosan ügyelt rá, hogy soha ne mondja
meg az embereknek, hogy mit kezdjenek az életükkel, beleértve a
szerelmi életüket is.
Ezért nem akart belebonyolódni a dologba sem Quinn-nel. Quinn
már nagylány. El tudja dönteni, hogy vele akar-e maradni örökre vagy
sem.
És a pokolba is: nyilvánvalóan nem akart.
 Ami kétségkívül így tűnt jobbnak, és azt jelentette, hogy Quinn
okosabbnak bizonyult nála. Mick élete messze volt innen, és messze a
lánytól is. Mi több, már hosszú ideje csak alkalmi kapcsolatokat
létesített, és nem akart olyan nővel kezdeni, akit nem láthat, amikor
látni akar. Tapasztalata szerint a távoliét nem teszi gyöngédebbé a
szívet. A távoliét miatt az emberek ostoba dolgokat művelnek.
Például megcsalják egymást.
– Hát itt vagy! – közölte az anyja a garázsba lépve. Coop halk,
izgatott vakkantást hallatott. – Hallottam, hogy megjöttél – folytatta,
miközben lehajolt, és megölelte Coopot –, de aztán eltűntél. –
Felmosolygott a fiára. – Annyira örülök annak, amit Wildstone-ban
csinálsz.
– Anya. – Mick megfogta az anyja izgatottan hadonászó kezét. –
Nem az van, amit gondolsz.
– Helyi vállalkozásokat vásároltál fel – közölte az anyja –, mert a
város bajban van. Ígéreteket szegtek meg, de te segíteni próbálsz.
Törődsz Wildstone-nal, és emiatt maradni fogsz…
– Azért vettem meg őket, mert törődöm a helyi vállalkozásokkal,
akiket kiszorít a városvezető, pedig elvileg az lenne a dolga, hogy
védelmezze a települést, és nem az, hogy jutalékot fogadjon el
külsősöktől, miközben ellehetetleníti az évtizedek óta itt működő
vállalkozásokat. Ez csak üzlet.
– Nyilván nem csak üzlet, máskülönben bárhol másutt tetted volna,
nem Wildstone-ban. – Az anyja szeme elkönnyesedett. – Nagyon
büszke vagyok rád, Mick. Te vagy a legkedvesebb ember a világon.
– Anya, visszabéreltetem őket a jelenlegi tulajdonosokkal, és
keresek rajtuk.
– És okos is – tette hozzá az anyja. – Kedves és okos vagy.
Mick kénytelen volt elnevetni magát.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit elfogult vagy?
Az anyja kortyolt egyet a befőttesüvegből, amit pohár helyett
használt, és csak mosolygott a fiára.
 – Ugye nem tisztán iszod azt a pancsolt izét… – Mick az órájára
pillantott -… este tízkor?
– Természetesen nem – felelte az anyja. – Jégkocka is van benne.
Mick sóhajtott.
– Tudod, Quinn alaposan becsípett attól, amit adtál neki.
Az anyja hangosan felnevetett.
– Kedvelem azt a lányt.
– Te mindenkit kedvelsz.
– Kedvelem azt a lányt – ismételte az anyja. – Miattad.
– Megint csak – felelte Mick halk nevetéssel mindenkit kedvelsz
miattam.
– Nem is igaz.
– Valóban? Csak mert a nem is túl távoli múltban megpróbáltál
összehozni a levélkézbesítőddel, majd egy vadidegennel a
benzinkútnál, és aztán ne felejtsük ugye az exemet.
– A saját védelmemben közlöm, hogy a benzinkutas hölgynek szép
mosolya volt. Sokkal rosszabbat is találhattál volna magadnak.
Mick felemelte a kezét.
– Feladom.
– Rendes nőt érdemelsz – vélekedett az anyja. – És mivel nem
kapkodod el, hogy találj magadnak, közbeléptem, hogy segítsek. Ez a
feladata egy jó anyának.
Mick felhorkant.
– Amúgy pedig azonnal hátraléptem, amint rájöttem, hogy találtál
magadnak valakit.
– Quinn nem az enyém.
– Miért nem? – tudakolta az anyja. – Mosolyt csal az arcodra.
Képes megnevettetni. És miatta egyfolytában visszajössz Wildstone-ba
– ne hidd, hogy eleinte nem bántott, hogy nekem ezt nem sikerült
elérnem nálad, de azóta már megbékéltem vele. És szeretem Quinnt
emiatt.
Mick látta azt a bizonyos unokát-akarok csillanást a szemében, és
csak csóválta a fejét.
 – Én is kedvelem őt, anya, de nem az van köztünk, amire gondolsz.
Biztos vagyok benne, hogy elmegy innen, amint Tilly befejezi az
iskolát.
– Ostobaság. Ez a lány erre a városra született. Kedves, jóindulatú
és gondoskodó, s ami még jobb, fenemód okos is, és körömszakadtáig
védelmezi a szeretteit.
– És honnan tudod mindezt?
– Mert itt van Wildstone-ban, nemdebár? Idegenül mozogva, távol
a megszokott világától, ami akár egy másik bolygón is lehet, mindezt
csupán azért teszi, hogy gondoskodjon a húgáról, akinek a létezéséről
még csak nem is tudott, és ami természetesen nem is lett volna
kötelessége. Ugyan hány embert ismersz, aki ezt tenné?
– Váltsunk témát – javasolta Mick.
– Rendben. – Az anyja Coop hatalmas fejére tette a kezét, majd
körülnézett. – Szóval, mit csinálsz itt? Azután, hogy megbíztad a
dolgozó méheidet, hogy lopózzanak ide a múlt héten, miközben
elmentem megcsináltatni a hajam, azt hittem, a munka befejeződött.
Megszabadultál az összes holmimtól.
– Nem a te holmidtól, anya. Csak a limlomoktól.
– Tudom – felelte az anyja. – A használtcikk-boltba vitték, a
Negyedik utcában.
Mick hosszan nézett rá.
– És ezt honnan tudod?
– Mert Sally, aki negyven éve ott dolgozik, felhívott, hogy tudassa
velem.
– Anya. – Mick megdörzsölte az arcát. – Ne mondd, hogy elmentél
visszavásárolni a kacatjaidat.
– Rendben, nem mondom. Csak nehogy benézz a fészerbe – vetette
oda még búcsúzóul, ahogy kiment.
– A fenébe. – Mick beletúrt a hajába, és lassan körbenézett.
– Ma kissé őrültnek látszol.
Mick visszafordult az ajtó felé, és Boomert pillantotta meg, aki
csak állt ott, és bizonytalannak tűnt a fogadtatását illetően.
 – Hogy őrültnek, az enyhe kifejezés.
Coop, aki már teljes energiakészletét felhasználta Mick anyjánál,
nem tápászkodott fel, hogy üdvözölje Boomert. Mindössze néhányszor
dobolt a farkával a garázs poros padlóján.
– Megint verekedni fogunk? – tudakolta Mick kíváncsian.
– Verekedhetünk. – Boomer közelebb lépett, és észrevehetően ott
volt a szeme alatt a halványuló monokli. – De figyelmeztetlek –
folytatta –, hogy épp most ittam egy protein shake-et, ezért
tisztességtelen előnyhöz jutottam.
Mick nevetett.
Boomer gyászosan elmosolyodott, és lehajolt, hogy megszeretgesse
Coopot.
– Ne képzelj túl sokat magadról. Könnyen összenyomódom, akár
egy őszibarack.
Mick megdörzsölte még mindig sajgó állát.
– Ha ez vigasztal, a jobb horgod erősebb, mint korábban.
Boomer felhorkant, aztán lehiggadt, ahogy felegyenesedett.
– Nézd, ember, elszúrtam néhány dolgot. Sok dolgot.
Mick mosolya elhalványult. Amikor Boomer utoljára így kezdte a
beszédet, egy háromnapos tivornyáról érkezett, mely idő alatt
tönkretette az autóját, a kapcsolatait, meg az egész életét. Végül a reha-
bon kötött ki.
– Most nem csak rólad és rólam beszélsz – vélekedett Mick.
– Nem.
– És nem is Lenáról.
– Nem.
Mick ránézett.
– Mondd!
Boomer a fehér körvonalakkal teli garázsfal felé fordult.
– Meg vagyok lepve, hogy még mindig nem festetted le ezeket.
Mick alaposan szemügyre vette őket, és rádöbbent, hogy korábbi
nézetei megváltoztak. Az apja egyszerűen csak elkövetett mindent,
hogy hatékony legyen. Nem személyes támadás volt ez Mick ellen.
 A pokolba is, Mick is csak a hatékonyságot és a célszerűséget
tartotta fontosnak a munkájában, így kénytelen volt egyetérteni vele.
– Én csak terveztem, hogy lefestem őket.
– De…? – tudakolta Boomer.
De… néhány meglepő felfedezést tett az apjával és minden mással
kapcsolatban is, amiről azt hitte, hogy tud a gyermekkoráról. Az apja
ugyan távolról sem volt tökéletes, de Mick valóban úgy gondolta, hogy
apaként tette a dolgát.
Tommal ellentétben, aki szántszándékkal, már-már örömmel tette
tönkre az egyetlen fiát, hogy aztán Boomert csak ide-oda sodorja a szél.
Boomer mosolygott.
– Meg akarod hagyni a körvonalakat?
– Csak nem akarok már haragudni rájuk – helyesbített Mick.
Boomer bánatosan felnevetett.
– Mi aztán jól el vagyunk fuserálva. Még szerencse, hogy nincs
gyerekünk. Szart se tudunk arról, milyen jó apának lenni.
– Talán mi majd jobban csináljuk – biztatta Mick.
– Komolyan mondod, hogy te még akarsz gyereket azok után,
amiken keresztülmentünk?
Mick vállat vont. Igazság szerint, mostanáig nem foglalkoztatta
különösebben a kérdés.
Egészen mostanáig.
Mint például tegnap éjszaka, miközben a karjában tartotta az
álmos, gyakorlatilag doromboló Quinnt, s azt gondolta, bárcsak ezt
tehetné minden éjszaka élete hátralévő részében.
– Nézd csak meg magad – mondta Boomer. – Felnőttél. –
Elhalványult a mosolya. – Azt hiszem, itt az ideje mindkettőnk
számára, hogy ezt tegyük. Elvonókúrára megyek, Mick.
– Tudom.
– Kilencven napra elvonulok, és tudni akarom, hogy amikor
visszajövök, mi ketten újrakezdhetnénk-e a barátságot.
– Nem – felelte Mick.
Boomer mosolya eltűnt.
 – Nincs szükség újrakezdésre – magyarázta Mick. – Mert továbbra
is barátok maradunk.
 31. Fejezet
A burgonyachips mindig eszembe juttatja,
hogy vannak jó dolgok az életben.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn a kávézó konyhájában állt, és igyekezett nem figyelni arra,

mennyire szomorú amiatt, hogy Mick hagyta elmenni.
Te hol jóban, hol rosszban vagy valakivel…
A gyomra összeszorult. Mert miért nem mondta meg egyszerűen
Micknek? Miért nem tudta egyszerűen csak azt mondani neki, hogy
benne van, ahogy eddig ű? Miért kellett eltaszítania magától a férfit?
Rosszul érezte magát amiatt, hogy képtelen volt a szívére hallgatni,
s közben kinézett az ablakon.
Lena parkolt le a ház előtt, és indult a tyúkketrec felé. Quinn
kikiáltott neki:
– Hé, nekünk is fogj néhányat, jó?
Lena csak vállat vont, mintha a mozgás túl sok energiáját igénybe
venné. Quinn figyelte, és azt mondta magában, hogy ne tegye. Ne
avatkozzon bele. Ne kérdezze meg tőle, hogy mi baja van.
De aztán odahívta Gretát, hogy vegye át a munkát, és kiment a ház
mögé.
– Jól vagy? – kérdezte Quinn.
– Persze – felelte Lena.
Quinn kezét a csípőjére tette.
– Rendben, most megijesztesz. Nincs pimasz visszavágás. Nincs
szarkazmus. Mi a baj?
– Semmi.
– Bökd már ki!
 – Tudod, a szánakozó hangodnak szüksége van még némi
finomításra. – De Lena bizonyára nem sértődött meg túlságosan, mert
sóhajtott. – Nem mintha érdekelne téged – folytatta –, de holnap lesz a
születésnapom. A harmincadik. – Úgy mondta, mintha a harmincadik
valami szörnyűséges szó volna. – Szingli vagyok a harmincadik
születésnapomon, ami azt jelenti, hogy az életem hivatalosan véget ér.
– Idén töltöttem be a harmincat, és szingli vagyok – felelte Quinn –
, még sincs vége az életemnek.
Lena rosszallóan pillantott rá.
– Biztos vagy benne?
Quinn-nek a nyelvébe kellett harapnia.
– Rendben, figyelj! Holnap este gyere el a kávézóba. Készítek
neked vacsorát.
Lena vállat vont.
– Jobb, mintha egyedül lennél, nem?
– Azt hiszem – nézett rá Lena. – Miért vagy ilyen kedves velem?
Belement valami a fogamba, és sajnálsz?
– Miért nem lehetek egyszerűen csak kedves? – kérdezte Quinn.
Lena ránézett.
Quinn nevetett.
– Rendben. A szüleim azt tanították, hogy először legyek kedves,
mert később még mindig lehetek gonosz, de ha egyszer már gonosz
voltam, nem fognak hinni a kedvességemnek. Szóval, légy kedves!
Légy kedves, amíg elérkezik az idő, hogy felhagyj a kedvességgel.
Aztán pusztítsd el őket!
Lena ránézett, és elvigyorodott.
– A francba. Ez jó. Ki kellene próbálnom valamikor.
– Talán kipróbálhatnád rajtam.
Lena vállat vont.
– Lesz torta?
– Akarod, hogy legyen?
– Nincs születésnap torta nélkül – közölte Lena.
 – Rendben – engedett Quinn, bár hadilábon állt a sütéssel. – Lesz
torta.
– Csokoládés?
– Persze – biztosította Quinn. – Csokoládés.
– És férfisztriptíz?
– Kizárt – jelentette ki Quinn.
– Nos, azt hiszem, nem kaphatok meg mindent…

* * *

Tilly egyfolytában csak bámult kifelé az ablakon, amíg meg nem

pillantotta a munkába érkező Dylant. A lány SMS-t küldött neki, hogy
érkezzen egy kicsit korábban, de a fiú nem teljesítette a kérését.
Tillynek gyorsan el kellett hát kapnia, miután kiszállt az autójából, és
bement volna a kávézóba.
– Azt hittem, eljössz meglátogatni – kezdte a lány.
– Nem tudtalak. Dolgozom. Neked pedig ezen a héten az év végi
vizsgáidra kell készülnöd.
– Kiveszek egy iskolai szünnapot – ajánlkozott Tilly.
– Nem, nem veszel ki.
Tilly a hátát bámulta, amikor a fiú elfordult, és mélyen bántotta,
hogy Dylan nem akar vele lenni.
– Ugyan, mit érdekel az téged?
Dylan visszafordult, a szeme sötét volt, a tekintete is sötét. A
pokolba is, az egész élete az volt.
– Azt hiszed, nem érdekel?
A lány nyelt egyet, ahogy a fiú közelebb lépve mélyen a szemébe
nézett.
– Több időt töltök a te iskolai munkáddal, mint az enyémmel –
közölte. – Minden egyes este üzenetet küldök, hogy nem tudok
elszabadulni. Több órát dolgozom, mint amennyi egy napba belefér,
hogy miután a fizetésem nagy részét anyámnak adtam, hogy
rendezhesse a lakbért, félretehessek valamicskét a jövőre, amiben nem
is vagyok biztos, hogy létezik.
Tilly érezte, hogy ég a torka.
– Létezik.
Dylan tekintete megenyhült.
– Megyek dolgozni, Tee. Te pedig mész tanulni. Szükségünk van a
pénzre meg a tanulásra.
Tilly visszafojtotta a lélegzetét.
– Úgy érted, nekünk?
– Igen. – És ekkor Dylan olyasvalamit tett, amit ritkán szokott –
megérintette a lányt. Nagy, kérges kezébe fogta Tilly arcát, és homlokát
a lányéhoz szorította. – Ez az egész kettőnkről szól – mormolta. – Soha
ne gondold másként.
Így hát Tilly visszament a házba. Néhány órányi tanulás után aztán
felállt, megállt Quinn szobájának ajtajánál, és az anyja dolgaira bámult,
amelyek most az egyik falhoz voltak tolva.
Egy kis része elismerte, hogy értékeli, hogy Quinn nem vitte fel az
egészet a padlásra. És nem vitte át az anyja szobájába sem.
Ellenkezőleg, az anyja hálószobáját érintetlenül hagyta.
Tilly tudta, hogy hálásnak kellene lennie, ehelyett azonban…
szomorúnak érezte magát. Nem tudta, miért förmedt Quinnre a
kiköltöztetett dolgok miatt. Igazság szerint ebben a dolgozószobában
semmi nem volt az övé. Egyetlen darab sem. Csak nem akarta, hogy
Quinn hozzányúljon az anyja dolgaihoz.
Az anyjuk dolgaihoz…
A falhoz sétált, és a lábával megbökött néhány dobozt. Az egyik
egy kis ládához hasonlított. Nem emlékezett rá, hogy korábban látta
volna. Letérdelt, közelebb húzta, és kinyitotta.
Kézzel készített babaruhák voltak benne – horgolt cipőcskék, egy
parányi takaró, egy aszimmetrikus pulóver, mindet az anyja készítette.
De nem neki. Ezt biztosan tudta. Volt egy doboza, néhány
babaruháját tartotta benne, amelyek jó része nagyobb gyerekektől vagy
diszkontáruházakból származott. Az anyja igazából soha nem készített
neki semmit. Befoltozta a farmerján tátongó lyukakat, de ez volt
minden. Megtanította Tillynek, hogyan varrja fel a gombjait, és ez
jelentette az összes varrást a házban.
Tilly szemügyre vette az aprócska ruhákat. A pulóveren házi
készítésű címke díszelgett.
KÉSZÜLT…
És erre a helyre valaki kézzel odaírt egy nevet.
Quinn-nek.
Ezeket a ruhákat Quinn számára készítették, mielőtt megszületett
volna.
És nevelőszülőknek adták volna.
Tilly visszatett mindent a dobozba, s miközben a szíve furcsán vert,
és összeszorult a gyomra, a szobájába vitte, majd az ágya alá tolla, ahol
a titkos naplóját tartotta. Aztán a matracra vetette magát, és szemét
lehunyva eltűnődött.
Valamivel később a telefon búgására ébredt. Időközben
beesteledett, és SMS-t kapott Quinntől:

Lekapcsoltam a lámpádat, és hagytam neked vacsorát a hűtőben.

Lefekszem. Jó éjt!

Egy másik SMS is, érkezett, ez pedig Dylantől.

Találkozunk a parkban?

Tilly szíve nagyot dobbant az örömtől. A pokolba is, igen, hát

persze hogy találkozik vele a parkban. Lábujjhegyen kiosont a csendes
házból, és háromperces rekordidő alatt sikerült a parkba érnie.
A hely elhagyatott volt. Senki nem ült a hintán. Így elhaladva
mellette, a fájuk felé, a lombházhoz tartott. A sötétben észrevette egy
telefon fénylő kijelzőjét. Felmászott, és egy magas, szikár alakot látott
ott ülni, s a lány pulzusa még akkor is lüktetett, amikor a mosolya már
elhalványult.
 Ugyanis Dylan elrejtőzése a világ elől csakis egyet jelenthetett: azt,
hogy bántották.
Letelepedett a fiú mellé.
– Szia!
Dylan hátradőlt, és a csillagokat bámulta.
– Nem bánnám, ha űrhajós lennék.
Tilly szíve elszorult. Megvannak az érdemjegyei hozzá. Vagyis
meglennének, ha nem lenne szüksége rá, hogy keményen dolgozzon a
tanulás mellett.
– Tuti, hogy meg tudod csinálni – biztatta, és mellé feküdt. A
karjuk összeért. Megérintette a fiú ujjait. – Bármit meg tudsz csinálni,
amit akarsz.
Dylan felhorkant, és Tilly azon tűnődött, vajon mi zaklathatta fel.
Megkérdezhetné tőle, de úgysem mondaná el, így az volt a legokosabb,
amit tehetett, hogy alaposan megvizsgálta, vannak-e rajta új sérülések.
Szerencsére nem látott semmi ilyesmit.
– Meg tudod csinálni – suttogta aztán. – Légy űrhajós!
– És ezt ki mondja?
– Anyám. – Tilly hangja elcsuklott. – Anyám mindig ezt mondta
nekem.
Dylan az oldalára fordult, s kezével megtámasztva a fejét a lányt
tanulmányozta a sötétben.
– Kedves akart lenni – mondta aztán a fiú. – De senki nem teheti
azt, amit akar. A tanítás végeztével mennem kell árkot ásni az
apámmal.
A fiú már így is annyit dolgozott minden héten, amennyit tudott,
hogy segítsen az anyjának a költségek fedezésében, Tilly jól tudta. És
nem örült neki, a fiú miatt.
– Ez csak a nyárra lesz így. Amikor elvégzed az iskolát, azt tehetsz
majd, amit akarsz – biztatta megint.
– Ne légy naiv!
 Tilly elhúzta az ujjait a fiúétól, és felült. Utálta, amikor Dylan úgy
viselkedett, mintha sokkal idősebb lenne nála. Utálta, amikor azt
éreztette vele, mintha ostoba kisgyerek lenne.
– Nem vagyok naiv. – Felhúzta a térdét, és ráhajtotta a fejét. – De
néha csak kellene hinned valamiben.
Dylan sóhajtott, és ő is felült.
Tilly érezte, ahogy a fiú végigsimítja a haját, átöleli, és magához
húzza.
– Sajnálom, Tee. Egy seggfej vagyok.
– Nem vagy az. – Feléje fordította az arcát. – Te nem vagy olyan,
mint az apád, Dylan.
A fiú tekintete megkeményedett a gondolatra.
– És soha nem is leszek.
– Jó. – Tilly habozott, mert a fiú nem szerette, ha megmondták
neki, mit csináljon. Valójában gyűlölte, mert annyi választási
lehetőségétől megfosztották. A lány pedig nem akarta még nehezebbé
tenni a dolgokat, de nagyon szeretett volna mondani neki valamit. – És
ahogy nem kell olyan seggfejnek lenned, mint az apád – folytatta
óvatosan úgy nem kell követned sem a választott szakmáját. Azt
csinálsz, a fenébe is, amit akarsz. És én mindig ott állok mögötted.
Tudod, besegítek a kávézóban reggelenként, és Quinn ragaszkodik
hozzá, hogy fizessen érte. Minden pennyt félreteszek, amennyiben
szükséged van rá. Hallasz?
Alig észrevehető mosoly bujkált Dylan szája szegletében.
– Hallak. Még Kínában is hallják. De nem fogom elvenni a pénzed,
soha. Én is félreteszem az enyémet, és így rendben leszek.
– Akkor miért szegődsz el munkásnak nyárra? Miért nem akarsz
valami olyasmit csinálni, amit szeretsz? Mint például a rekreációs
központban dolgozni, ahol segíthetnél a kisgyerekeknek a
baseballedzésen? – Dylan baseballszupersztár volt, amíg ki nem kellett
lépnie a csapatból a munkája miatt. – Vagy úszómester is lehetnél.
Rengeteg gyerek csinálja ezt ezen a nyáron, a rekreációs
központban pedig vesznek fel.
 – A minősített életmentő tanfolyam háromszáz dolcsi – jegyezte
meg Dylan. – A rekreációs központ pedig nem fog felvenni, mert
ajánlás kellett hozzá az edzőmtől meg az igazgatótól, s bár az edző azt
mondta, hogy jó leszek a munkára, az igazgató szerint ellenséges és
ingerlékeny vagyok.
A hallottak feldühítették Tillyt.
– Ez nem igazságos.
– Felforgattam az irodáját, amikor azzal vádolt, hogy pénzt loptam
az étteremből – emlékeztette Dylan.
– Ártatlanul vádolt.
Dylan megvonta a vállát. Nem számít. Megtörtént a kár. És most
elmegy árkot ásni az erőszakos, szadista apjával egész nyárra, Tilly
pedig minden egyes nap minden egyes pillanatában érte fog aggódni.
– Tanultál? – kérdezte aztán Dylan.
Tilly, bár sírni akart, rámosolygott, mert a fiú olyan odaadóan
törődött vele, hogy már fájt.
– Igen.
– Helyes. – Dylan felegyenesedett, és felsegítette a lányt. – Haza
kell menned, mielőtt bajba kerülsz.
Tilly szorosan mellette állt, egészen közel hozzá; elnyűtt cipőjük
orra összeért. De mivel a fiú jóval magasabb volt nála, ez volt az
egyetlen, ami egy vonalba került, és Tilly fájón, fájón sóvárgott, hogy ő
is olyan magas legyen, mert akkor érezhetné őt, combtól combig,
mellkastól mellkasig. Már a gondolattól is elakadt a lélegzete.
Csókolj meg, kívánta teljes erőből. Kérlek, ez egyszer, csókolj
meg…
És talán volt érzéke a csodákhoz, mert a fiú megtette. Dylan
lehajolt, és megcsókolta Tilly feje búbját.
– Dylan – suttogta a lány egész vágyódó szívével, ami mintha ki
akart volna robbanni belőle.
Dylan elcsendesedett.
– Tee…
– Kérlek – suttogta Tilly, hátrahajtva a fejét.
 Dylan sóhajtott, és magához szorította. Egy pillanatra, Tilly egész
életének legtökéletesebb pillanatára a fiú lehajolt, és száját a lányéhoz
érintette. Lágyan. Gyengéden. Türelmesen.
De Tilly ebből semmit nem érzett, így még közelebb húzta
magához. Aztán, mintha küldetést teljesítene, nyelvét a fiúéhoz
érintette, és… felrobbant a csók.
Tilly soha életében nem érzett még ahhoz foghatót, mint amikor
Dylan szorosan magához húzta, és erősen megcsókolta. A szíve
hevesen kalapált, a bőre túlságosan feszesnek érződött a testén, és
túláradó boldogság töltötte el.
De aztán Dylan elhúzódott.
A lány tiltakozó kis nyafogással próbálta magát a fiú köré fonni,
Dylan azonban elkapta a karját, és eltolta magától.
– Tee. Tee! Hagyd abba! Ezt nem csináljuk.
– Miért nem? – kérdezte Tilly, és ha Dylan azt mondja, azért, mert
túl fiatal, ő bizony…
– Többet érdemelsz.
– Nem. Csak téged akarlak – mondta neki, lelke egész
hevességével. – Szeretlek, Dylan. Az enyém vagy, és tudod, mit? Én
meg a tiéd.
Dylan mély lélegzetet vett, és Tilly észrevette, hogy reszket.
Reszketett az erőfeszítéstől, hogy ne csókolja meg újra a lányt. Tilly
keze a fiú mellkasára vándorolt, ujjait az inge alá csúsztatta, fájón
sóvárogva… még többre.
Ám ez nem történt meg, ugyanis Dylan az ujjait Tilly csuklója köré
fonta, lefejtette magáról a lány kezét, és elhátrált tőle.
– Jó éjt, Tee!
– Jó éjt! – suttogta Tilly.
A francba. A hazafelé vezető út hosszabb ideig tartott, még jó tíz
perccel tovább, de a körülmények ellenére Tilly mindvégig mosolygott
magában.
Dylan végre megcsókolta! Sorsfordító csók volt, minden csókok
csókja, és Dylan bármit is mondott, ez többet elárult mindennél.
 Mert Dylan is szereti őt.
Tilly immár tudta, és mivel tudta, már várhatta a folytatást.
Hátrafelé került a konyhaajtóhoz, ami sokkal csendesebben nyílt,
mint a bejárati ajtó. Nem akarván felébreszteni Quinnt, és felhívni a
nővére figyelmét arra a tényre, hogy kilopózott, így halkan lábujjhegyre
állt, aztán…
Ott találta Quinnt a konyhapultra támaszkodva, ahogy fakanállal
fagylaltot evett egy négyliteres dobozból.
 32. Fejezet
Sikerült letudnom a napot anélkül, hogy bárkit is
összevertem volna egy székkel. Ki merem jelenteni,
hogy emberi képességeim javulnak.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Quinn sokáig fent volt, nem tudott aludni, s azt kívánta, bárcsak
beszélt volna Tillyvel, bárcsak ne lett volna olyan ostoba tyúk, hogy
eltaszítja a magától Micket, ahelyett, hogy tudatta volna vele, hogyan
érez iránta. Az egyetlen megnyugtató dolog az maradt számára, hogy
tudta, Tilly biztonságban alszik az ágyában.
De kiderült, hogy alaposan tréfát űztek vele. Már félig befalt egy
doboz fagylaltot, amikor a hátsó ajtón a húga osont be lábujjhegyen, és
Quinn csak döbbenten nézte.
– Mi a fene ez?
Tilly megdermedt, majd igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét,
és ráérősen becsukta, aztán bezárta az ajtót.
Csing a konyhapadló kellős közepén ült, miközben Quinnt figyelte
evés közben, azzal a céltudatosan merev tekintettel, amelyre csak egy
macska képes. Még csak egy pillantást sem vetett a tinire.
Quinn azonban egy pillantást vetett a tinire. És egy másodikat is.
És egy harmadikat is, ahogy szemlátomást annak a jeleit kutatta, hogy
Tilly mit csinálhatott.
Mit gondolsz, mit csinált, amikor éjfélkor oson be azzal a
bűntudatos ábrázattal? Hát nem emlékszel, milyen voltál tizenöt
évesen?
Tilly odahajolt, és belekukkantott a fagylaltdobozba.
– Hé, ez nem az enyém?
 – Nem, a tiédet tegnap ettem meg. Hadd ismételjem meg. Mi a fene
ez?
– Elmentem találkozni Dylannel – felelte Tilly, ami nagyon
tizenötévesen hangzott. – Szüksége volt rám.
– Ezt már megbeszéltük, Tilly. Mondd neki, hogy jöjjön ide. Nem
szeretem, ha egyedül vagy kint ilyen késői órában. A pokolba is, még
azt sem tudtam, hogy elmentél. Van fogalmad róla, milyen
szörnyűségek történhetnek éjfél után?
– Ugyanaz, mint bármely más órában? – tudakolta Tilly.
– Ne légy olyan nagyokos. – Quinn letette a fagylaltot. – Azt
hiszem, meg kellene ejtenünk a nagy beszélgetést.
És nem is azt, amit szeretett volna.
– Milyen beszélgetést? – kérdezte Tilly gyanakodva.
– Tudod, a madarak meg a méhek.
Tilly rémüknek tűnt.
– Melyik században születtél újra?
– Komolyan beszélek – erősködött Quinn. – Ismered a
lehetőségeidet? Tudod, hogy nem kell semmi olyat tenned, amit nem
akarsz?
Tilly behunyta a szemét.
– Rosszat álmodom…
– A védekezés egyértelmű jele annak, hogy úgy érzed, kényszer
nehezedik rád – állapította meg Quinn. – Soha ne engedd, hogy egy liú
kényszerítsen.
– Ó, istenem! – nyögött Tilly, és eltakarta az arcát.
– Komolyan beszélek. – Quinn szünetet tartott. – Figyelj! Most
egészen őszintén akarok beszélni veled, és kérdezni tőled. Élsz
szexuális életet?
– Hadd ismételjem meg. Ó, istenem!
– Igen vagy nem?
Tilly sóhajtott.
– Nem – ismerte be, és annyira sóvárgónak látszott, hogy a nővére
valóban hitt neki.
 – Rendben – felelte Quinn, és mély levegőt vett, hogy
megnyugodjon. – Megígéred, hogy megmondod, mielőtt változna, hogy
meg tudjuk… – Nevetségesnek érezte magát, de hősiesen folytatta: …
beszélni a lehetőségeidet?
– Megígérem, amit csak akarsz, ha abbahagyod ezt a beszélgetést.
– Nem szökhetsz ki csak úgy, Tilly.
– Te meg nem mondhatod meg, hogy mit tegyek.
– Ami azt illeti, megmondhatom – vágott vissza Quinn. – Kiskorú
vagy.
Tilly sóhajtott.
– Ez nehéz ügy.
– Megpróbálhatnád az én szemszögemből is.
– Egy szempillantás alatt helyet cserélnék veled – jelentette ki
Tilly. – Neked könnyű.
Quinnt szinte fojtogatta a nevetés.
– Mondták már neked, hogy válogasd meg a csatáidat? Nem kell
minden vitában részt venned, amire meghívást kaptál. –Szünetet tartott.
– És azt hiszed, nekem könnyű?
– Tudom – vélekedett Tilly.
– Akkor kössünk egyezséget.
– Mit?
– Most mondtad, hogy egy szempillantás alatt helyet cserélnél
velem – magyarázta Quinn. – Legyen így. Holnap te leszel én, és én
leszek te.
Tilly rámeredt.
– De holnap vasárnap. Úgy volt, hogy a reggeli műszakban az
asztaloknál szolgálok fel, te pedig hátul utasításokat adsz és főzöl.
– Így van. Szóval? – tudakolta Quinn.
– Rendben. Mindegy. Ha téged nem érdekel, akkor engem sem. –
Kezet rázott Quinn-nel. – Áll az alku. De csak hogy tudd, holnap azt
fogod mondani, hogy igazam van, hogy neked könnyű, összehasonlítva
velem.
 – Vagy – felelte Quinn – te fogod azt mondani, hogy nekem van
igazam. Hogy a te életed nem olyan nehéz ügy, mint ahogy gondolod.
Úgy tűnt, Tillyt ez nem győzte meg.
– Akkor most mi van, mérgesen megyünk lefeküdni?
– Soha ne menj mérgesen lefeküdni – mondta Quinn. – Maradj
ébren, és forralj bosszút!

Másnap reggel együtt sétáltak át a kávézóba, és közölték a többiekkel,

hogy aznapra szerepet cserélnek.
Greta, Trinee és Dylan csak álltak ott, és megbűvölten nézték,
ahogy Tilly kötényt köt maga elé, és a tűzhely felé indul.
– Hűha – mondta Dylan. – Tudja valaki rajtam kívül, hogy Tilly
olyan rossz szakács, hogy még a vizet is leégeti?
Tilly az ujjával Dylanre mutatott, ami Quinn feltételezése szerint
azt jelenti: „Pofa be!” Mégis, ahogy tovább figyelte a húgát, hirtelen
elbizonytalanodott, és aggódni kezdett, hogy Tilly megégeti magát,
vagy szándékosan elront valamit, hogy bizonyítson.
– Hé – mondta. – Ha ez túl sok…
– Nem. – Tilly felemelte az állát. – Egyezséget kötöttünk. Én
vagyok a felelős, meg a parancsolgatós, meg ilyesmi.
– Nem is vagyok parancsolgatós – jegyezte meg Quinn.
Greta és Trinee horkantott, Quinn pedig egy „Pofa be” pillantást
küldött feléjük.
Dylan szorgalmasan a cipőjét tanulmányozta, szemlátomást
igyekezvén palástolni azt, ami akár grimasz vagy vigyor is lehetett.
De legalább mindnyájan elhallgattak.
– Nagyszerű, rendben – mondta Quinn Tillynek. – Tiéd a
felelősség. De ha szünetre van szükséged, csak szólj, rendben?
– Gyerekjáték – közölte a tini. – Amúgy pedig mit ücsörögtök itt?
Az nem segítség, ha itt lebzseltek, hanem menjetek, és szolgáljátok ki
az embereket. Gyerünk! Töltsétek kávét, mosolyogjatok, és ne egyetek
le semmit a vendégek tányérjáról, mert rossz néven veszik.
 Quinn szólásra nyitotta a száját, Tilly pedig vigyorgott. Vigyorgott.
Összes fogával, egész szívével, és egy pillanatig olyan fiatalnak, olyan
aranyosnak, olyan imádnivalónak és édesnek látszott, hogy Quinn csak
bámult rá, elviselhetetlenül meghatottan.
– Gyerünk! – hessegette el Tilly. – Ó, várjunk csak egy percig!
Először is friss tojásra van szükségünk.
Quinn mosolya azonnal lehervadt.
– Ó, ne! Ne én! Nem megyek. Azok a csirkék ki nem állhatnak
engem.
– Elállsz az egyezségünktől?
A francba! Quinn kiment a csirkékhez, s azok mind felborzolták a
tollúkat, ahogy meglátták.
– Ó, csak nyugalom – mondta nekik a lány, csípőre tett kézzel. –
Meg fogjuk oldani, és mindnyájan túléljük.
Öt perccel később egy tojással teli kosárral jelent meg, s mindössze
egyetlenegy sebet kapott.
Kis lépés.

Másfél óra múlva Quinn karja már fájt a nehéz tálcák cipelésétől, és a
háta meg a lába is sajgott. Egy ritka nyugodt pillanatban bekukucskált a
konyhába.
Tilly úgy dobálta a palacsintákat, mintha erre a feladatra született
volna, és Quinn-nek be kellett ismernie, egy kicsit bosszantja, hogy a
kísérlet, amelynek célja az volt, hogy Tilly megértse a felelősséggel
járó felnőttkori nehézségeket, mintha visszafelé sülne el. Látványosan.
Aztán megpillantotta Trinee-t és Gretát, ahogy körbeszaladgálva a
többi ételt készítik.
– Hé – kiáltotta Quinn. – Ez csalás!
– Nem csalás, ha te vagy a főnök – mondta Tilly anélkül, hogy
felnézett volna a palacsintákról.
– Nem te vagy a főnök.
– Ma én vagyok. Azt mondtad.
 – Nem – erősködött Quinn. – Egymást segítjük, és én nem vagyok
itt főnök.
Tilly zavartnak tűnt.
– Akkor ki az?
– Mindketten főnökök vagyunk – közölte Quinn. – Egyformán.
– Csak azért mondod, mert nem akarod, hogy én nyerjek –
méltatlankodott Tilly.
– Így van – helyeselt a nővére, és Tilly felhorkant. Quinn-nek
muszáj volt mosolyognia. Az égvilágon senki nem tudta úgy
megőrjíteni vagy felvidítani, mint ez a lány.
Ami furcsa, kényelmetlen és egyfajta nagyszerű érzés is volt
egyben.
Amikor aztán a műszak véget ért, Quinn és Tilly egymásra néztek.
Quinn felvonta a szemöldökét. Történetesen tudta, hogy Tilly valóban
leégette volna a vizet, és nem tudta volna ellátni a műszakot sem, ha
Dylan, Greta és Trinee be nem lopózik időnként a konyhába, hogy
mentsék azt az aranyos kis hátsó felét.
Tilly megvonta a vállát, és a szemét forgatta.
– Rendben. A te életed is nehéz ügy. Most boldog vagy?
– Az életünk nem nehéz ügy – jelentette ki Quinn. – De talán
mindketten jobban értékelhetnénk egymás szerepét.
– Hm – felelte Tilly, diplomatikusan. – Persze. Azt hiszem.
Apró szívességek… Quinn aztán maga köré gyűjtötte Gretát,
Trinee-t és a személyzet többi tagját.
– Ma este szeretnék egy kis meglepetés születésnapi partit rendezni
Lenának. Harminc lesz, és szomorú – magyarázta Quinn. – És
szükségem van valakire, aki készít egy tortát. Csokoládésat. Érdekel
valakit?
– Ez már a harmincegyedik születésnapja – vetette közbe Greta.
– Határozottan harmincat mondott – védekezett Quinn.
– Nos, hát persze hogy azt, senki nem akarja beismerni, ha már
harmincegy.
Quinn csak pislogott.
 – Biztos benne?
– Igen. Hacsak a magának rendezett tavalyi harmincadik
születésnapi partija a Whisky Riverben nem történt meg.
Quinn felsóhajtott.
– Rendben, úgy tesz, mintha még mindig harminc lenne. És akkor
mi van?
– Én inkább úgy tennék, mintha huszonhét éves lennék – jegyezte
meg Tilly. – Mert a harminc már öreg. Csak mondom!
Quinn mindent elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a
megjegyzést.
– Akkor csináljuk vagy ne?
– Ez azt jelenti, hogy már nem harcoltok azon a Mick nevű
hihetetlenül szexi árun? – kérdezte Trinee.
Quinn mindent elkövetett, hogy ne reagáljon erre.
– Mi nem harcolunk férfi miatt. – Nem volt módja rá, hogy
elmagyarázza, Lena igazából Boomert akarja, csak józan állapotban, és
mivel Quinn már elszúrta Mickkel, így nincs harc, mert ő és Lena
egyformán idióták. – Lena szomorú, egyedül érzi magát a
születésnapján, amit senkinek nem kellene éreznie. – És rendben,
ahogy most belegondolt, ki a francot érdekel. – Nézzétek, barátaim,
most segítetek, vagy mi?
Mindnyájan úgy bámultak rá, mintha elvesztette volna a józan
eszét. Aztán Greta égnek emelte a kezét.
– Rendben. Én benne vagyok. És igen, mi megsütjük a tortát.
Quinn Tillyhez fordult, aki színpadiasan forgatta a szemét, és
mindent megtett, hogy mogorva maradjon, bár Quinn biztosra vette,
hogy benne van.
– Ha muszáj… – felelte aztán a húga.
– Helyes. SMS, e-mail, telefonhívás mindenkinek, akit ismertek.
Ide, ma estére. Lena hétig dolgozik. Mindenkit korábbra hívjatok, hogy
meglephessük.
Egy óra múlva csengett a telefonja.
– Szóval vesztettél végül – mondta Mick.
 – Már jó régen vesztettem – felelte, és próbált higgadtnak tűnni,
mert Mick hangja felkavarta. Hiányzott neki a férfi. – Úgyhogy ennél
pontosabban kell fogalmaznod.
Mick kuncogott, s a hang hallatán Quinn minden porcikájában
reszkető bizsergést, fájó sóvárgást érzett.
– Meglepetés születésnapi partit rendezel az exemnek.
Hát, így is mondhatjuk…
– Ez a születésnapja, és egyedül van, és szomorú.
– Azért van egyedül, és azért szomorú, mert egyedül akar lenni, és
szomorú akar lenni. Ha egyáltalán egyedül van, és szomorú.
Valószínűbb, hogy csak játszik veled.
– Nem játszik velem – vágott vissza Quinn. – Szüksége van egy
barátra, ahogy nekem is.
Csend következett.
– Mick?
– Itt vagyok – mondta a férfi. – Remélem, tudod, mit csinálsz.
– Tudom. – Vagy valahogy így. Vagy egyáltalán nem… –
Szeretném, ha elhívnád Boomert.
– Nem tudom, hogy ez lehetséges-e.
– Ne hagyd, hogy Boomer lemondjon róla!
– Ami azt illeti – folytatta Mick – pontosan ez az, amit nem fog
megtenni, de előbb még el kell mennie, hogy elintézzen néhány dolgot.
Quinn elcsendesedett.
– Elvonókúrára megy?
– Honnan tudtad?
– El sem hinnéd, ha tudnád, mikről van tudomásom…
Mick halkan felnevetett, és a hang átkozottul szexi volt.
– Már elment? – kérdezte aztán Quinn.
– Holnap megy.
– Akkor hozd el!
– Remélem, tudod, mit csinálsz – mondta Mick.
– Mindig – jelentett ki a lány. – Vagyis tudod, hogy soha…
– Még mindig árulod az autódat?
 – Nem – felelte Quinn. – Azt hiszem, túl magas az ár. Engednem
kell belőle, hogy pénzt szerezhessek a felújításhoz.
– A házra és a kávézóra – tette hozzá Mick.
– Igen. Különösen a házon szeretnék javításokat végezni.
Mick egy percig hallgatott.
– Kicsit olyan, mintha azon gondolkodnál, hogy maradsz.
Most a lányon volt a sor, hogy egy darabig hallgasson.
– Gondolkodom rajta.
– Te tudod, mit csinálsz, de azt hiszem, ez nagyszerű döntés. Quinn
mély, reszkető lélegzetet vett.
– Szóval jössz ma este?
– Ha akarod… mielőtt elmegyek.
A lány szívverése megállt egy pillanatra.
– Elmész?
– Visszamegyek az Öböl-menti régióba.
Rendben. Csak azért, mert az agyának egy része eljátszott a
Wildstone-ban maradás gondolatával, még nem jelenti azt, hogy Mick
is marad. A férfi nem maradna. Quinn tudta.
– Igen, kérlek – mondta aztán.
– Akkor találkozunk később.
Amikor letették a telefont, a lány sürgető készetetést érzett, hogy
visszahívja, és… mi? Fogalma sem volt róla. A pokolba is, neki
pillanatnyilag az is megfelelt volna, ha hallhatja, ahogy reggel a müzlis
doboz hátulját olvassa.
Quinn kibámult a hátsó ablakon. Innen látta Jared és Hutch udvarát.
Most már tudta, hogy házasok, és a harmincas éveik közepén járnak.
És mezítláb, vízipisztollyal futkároztak, lefröcskölték egymást, és
annyira nevettek, hogy egyfolytában elcsúsztak. Quinn csak nézte őket,
és oly heves sóvárgás tört rá, hogy le kellett ülnie.
Idáig sok időt töltött azzal, hogy próbálja tökéletessé tenni a
kapcsolatait, pedig igazából mindössze csak egyvalakire volt szüksége,
aki együtt nevet vele élete hátralévő részében.
És immár biztos volt benne, hogy ez a személy Mick.
 A telefonja ismét búgott.
– Valaki azt mondta, hogy ön születésnapi partit rendez az
ősellenségének – szólt bele Cliff.
Quinn sóhajtott, és igyekezett visszazökkenni, imént tett
megdöbbentő felfedezéséből felocsúdva.
– Fegyverszünetet kötöttünk.
– És ki kapta Micket?
Quinn hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetet bámulta.
– Tudja, nem minden a férfiakról szól.
Cliff hangjában mosoly bujkált, amikor megszólalt:
– Kedvező előjelnek tartom, hogy egyre jobban szereti Wildstone-t,
aztán majd nem fog elmenni innen.
– Gondolkodom rajta. Átküldené nekem szkennelve a gyámsági
papírokat, hogy aláírhassam? Úgy tűnik, mintha a lány már egészen
meg lenne győzve.
– Melyik lány? – ugratta az ügyvéd. – Ön vagy ő?
Quinn mosolygott.
– Mindkettő.
Vagyis remélte…

Aznap este már hatkor megtelt a kávézó. Quinn azt kérte, hogy jöjjenek
vendégek, és… jöttek. Úgy tűnt, mindenki itt volt a városból. Mindent
betöltött a nevetés, a beszélgetés meg a finom ételek illata, miközben az
egybegyűltek a dekorálásban segédkeztek. Még Tilly is lelkesen részt
vett, és fényfüzért aggatott a mennyezetre.
Hét órakor mindnyájan elrejtőztek a pult mögött. Ez nem bizonyult
könnyű feladatnak, és többen civakodni is kezdtek.
– Szállj le rólam! – kiáltotta Hank Nem-Big-Hanknek.
– Miért van a kezed a hátsó felemen? – kérdezte Greta Loutól.
– Az nem az én kezem…
Ami aztán dulakodást eredményezett, míg végül Trinee az ujjait a
szájába dugva fülsiketítően füttyentett egyet, s erre mindenki
elhallgatott.
 – Így már jobb – állapította meg.
Tizenöt perccel később Lenának még mindig híre-hamva sem volt,
így Quinn a konyhába ment, és felhívta.
– Hol vagy? – tudakolta.
– Itthon – felelte Lena. – Pizsamában, és a Feleségek luxuskivitel-
bent nézem egy pizza társaságában. Boldog szülinapot nekem.
Quinn ujjhegyeit a szemgödrébe nyomta.
– Úgy volt, hogy hétre idejössz, hogy velem vacsorázz.
– Igen – felelte Léna. – De fáradt vagyok. És azt hiszem,
megfáztam. Szóval nem megyek.
A francba!
– Figyelj – magyarázta Quinn. – Rendeztem neked egy partit.
Meglepetésnek kell lennie…
– Ó, mindent tudok róla.
Quinn elhúzta az arcától a telefont, és rámeredt, mielőtt visszatette
volna a fülére.
– Ha tudtál róla, akkor miért nem vagy itt?
– Már mondtam neked – felelte Lena odavetve. – Nem akarok.
Nem megyek el egy kegyelempartira.
– Ez nem kegyelemparti!
– Esküszöm – mondta Lena –, esküszöm, a terved azért nem volt
kedves nekem, mert sajnáltál.
Quinn behunyta a szemét, és ötig számolt.
– És mi van, ha esküszöm, hogy nem akarok kedves lenni hozzád?
Lena szünetet tartott.
– Így talán rendben van.
Quinn porrá csikorgatta a hátsó fogait.
– Rendben, akkor esküszöm, hogy nem akarok kedves lenni
hozzád. Most pedig öltöztesd fel a csontos hátsó feled, és azonnal gyere
ide, máskülönben…
– Egy alagútban megyek – közölte Lena –, el fog menni a térerő…
– Lena, esküszöm az élő Istenre, hogy…
Lena letette a telefont.
 Quinn morogva SMS-t küldött neki.

QUINN: Soha nem fogod kitalálni, ki tért be a városba tankolni,

hazafelé tartva Hollywoodba, és azt akarja, hogy Wildstone legjobb
fodrásza vágja le a haját.
Itt tartom túszként. Ha nem jelensz meg, magam csinálom meg
a haját, és azt mondom majd neki, hogy nálad tanultam.

LÉNA: Micsoda egy szuka vagy!

QUINN: A természetemből fakad. Tíz perced van.

Quinn eltette a telefont, és mély lélegzetet vett, hogy

megnyugodjon. Nem segített. Kint sétálgatott, hogy friss levegőt
szívjon. Még mindig nem talált megnyugvást. Játszott néhány menetet
a Words with Friendsszel – Skye megverte.
Amikor már úgy tudott lélegezni, hogy nem érzett szúró fájdalmat
a mellkasában, előrement a kávézó bejáratához, és megállapította, hogy
újabb vendégek érkeztek, köztük Mick is, amennyiben az apja
furgonjának bármilyen jelzésértéke is lehet. Mindez csak arról
biztosította, hogy nem lett nyugodtabb, ahogy besétált a bejárati ajtón.
Mindenki felugrott, és kiabálni kezdett, hogy: „Meglepetés!”, meg
azt, hogy: „Boldog születésnapot!”, amíg aztán észre nem vették, hogy
ő az.
Quinn felsóhajtott.
– Jó hírem van – mondta. – Most már megehetjük a tortát.
Mick kivált a tömegből, hozzálépett, a keze után nyúlt, és magához
húzta.
A lány teste engedelmeskedett, mintha csak arra született volna,
hogy a férfihoz simuljon.
– Van egy rossz meg egy jó hírem – közölte.
Quinn behunyta a szemét, és hozzábújt. Nem érdekelte, mi az, amíg
a férfi a karjában tartotta.
 – Mondd!
Amikor Mick nem szólalt meg, a lány elhúzódott, és a tekintetük
találkozott.
– Először a rossz hírt.
A férfi szája megrándult, így Quinn tudta, hogy annál nem lehet
rosszabb, mint hogy Lena nem jön el.
– Már megettük a tortát – jelentette ki.
– És mi a jó hír?
– Eldugtam egy szeletet neked.
Quinn a férfira nézett, és csak úgy kibuggyant belőle, mindenfajta
tudatosság vagy fondorlat nélkül:
– Ó, istenem, szeretlek!
Mick döbbent arcot vágott – és, mi tagadás, Quinn is, mert fogalma
sem volt, honnan törtek elő belőle e szavak. Rémülten próbálta
kiszabadítani magát, de Mick még szorosabban tartotta.
– Quinn.
A férfi hangja halk volt, és olyan érzelem tette rekedtté, amelyet a
lány e pillanatban nem tudott értelmezni.
– Hé, ti ketten! – mondta Greta, ahogy melléjük lépett, Trinee-vel
az oldalán. – Még mindig átváltoztathatjuk ezt a partit az én
meglepetéspartimmá.
– A te születésnapod két hónap múlva lesz – szólt közbe Trinee.
– És?
– Senki nem fogja ellopni a partimat – jelentette ki Lena mögöttük,
ahogy a kávézóba lépett.
Nem volt pizsamában.
Nem látszott betegnek, sem fáradtnak.
Ami azt illeti, iszonyúan kicsípte magát, tökéletes sminket viselt,
egész megjelenése tökéletes volt.
Quinn nem tudta eldönteni, megölje vagy megölelje. Felejtsd el. Az
agya ugyanis nem tudott ezzel vagy bármi mással sem foglalkozni azon
kívül, amit az imént mondott Micknek.
 – Szóval, hol van? – kérdezte Lena, és körülnézett. – A hollywoodi
sztár, aki meg akarja csináltatni a haját?
– Hazudtam – ismerte be Quinn.
Lena rámeredt, egészen parányi elismeréssel a szemében.
– Az igazat megvallva, mint a süketelés királynője, méltányolom,
amit tettél. Ám ugyanakkor utállak is.
– Viszont – bókolt Quinn.
Lena a tömeghez fordult.
– Mit kell tennie egy születésnapos lánynak, hogy kapjon itt egy
szelet tortát?
Odaadták neki az utolsó szelet tortát, és töltöttek italt is – almabort,
Boomer jelenlétére tekintettel –, és amikor már mindenkinek a kezében
volt egy pohár, felemelték, hogy tósztot mondjanak, de senki nem
szólalt meg. Csak nézegettek egymásra zavartan.
Senkinek nem akadt kedves mondandója a születésnapos lány
számára.
Quinn ezt nem látta előre, pedig kellett volna, így mély lélegzetet
vett, hogy belekezdjen… és akkor a tekintete találkozott Lena egyre
sötétebb tekintetével, arra késztetve, hogy szívja vissza az ígéretét.
Esküszöm, hogy nem akarok kedves lenni hozzád.
Nos, rendben. Lesz, ami lesz. Quinn megköszörülte a torkát.
– Amikor Wildstone-ba jöttem, Lena volt az egyike azoknak,
akikkel először találkoztam. Ő volt…
Lena szeme veszélyesen összeszűkült.
– …talán a legfélelmetesebb nő, akivel valaha is beszéltem –
ismerte be Quinn, és mindenki idegesen pillantott Lenára, hogy lássa,
miként fogadja e szavakat.
Lena mosolygott.
Quinn egy kicsit magasabbra emelte a poharát.
– Azt mondta, az életben a legjobb dolgok kövérré, részeggé vagy
terhessé teszik az embert…
– Mindenki nevetni kezdett, köztük Lena is. – És – folytatta Quinn
–, hogy össze ne törjem az egóját, valószínűleg igaza is van.
 – Mindig – jegyezte meg Lena, és Quinn felé emelte a poharát,
miközben jóváhagyólag bólintott a nem-baráti pohárköszöntőre.
És ezáltal megszilárdult az egyik legkülönösebb barátság, amiben
Quinn-nek valaha is része volt. A legkülönösebb, és mégis a
legvalóságosabb, amióta csak Beth élt.
 33. Fejezet
Nem számít, mennyit eszik az ember, a desszertnek
mindig jut hely. A desszert ugyanis nem
a gyomorba megy, hanem a szívbe kerül.
Ezt anyámtól tanultam, és igaz.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Aznap este Tilly már ágyban volt, a lámpát is lekapcsolta, s a

telefonján játszott, amikor hirtelen eszébe jutott az ágy alá rejtett
doboz. A doboz, tele babaruhákkal, amelyeket az anyja készített Quinn-
nek, mielőtt nevelőszülőkhöz adta volna.
Bűntudat töltötte el, amiért titokban tartotta, de az anyja készítette a
tartalmát, aprólékos gonddal, és nyilvánvalóan sokat jelentett számára.
Ez a doboz maradt az utolsó kis darab az anyjából, amit Tilly a
magáénak tudhatott. Jóságos ég, mennyire szerette volna visszakapni!
De ami még fontosabb: érezte, hogy ketyeg az óra.
És Tilly félt.
Mert fogalma sem volt, mikor ér véget a Quinn és közte lévő
„próbaidő”, vonakodott is megkérdezni, de tisztában volt vele, hogy
vészesen közeledik a vége, és nem tudta, hogyan állítsa meg.
Nyugtalanság kerítette hatalmába, amikor halk kopogást hallott a
bejárati ajtón. Abbahagyta a játékot, és a fejét oldalra billentve hallgatta
a suttogó hangokat.
Quinnét.
És… Mickét.
Tilly lábujjhegyen a hálószobája ajtajához osont, és rátapasztotta a
fülét. Semmi. Egy árva hangot sem hallott. Nagyon halkan résnyi-re
nyitotta, és…
 A macska elállta az útját.
– Hé – suttogta Tilly. – Tűnés innen!
Ehelyett azonban a sovány idős hölgy áttekergőzött Tilly lábán.
Lényegében erről volt szó. Tilly tulajdonképpen nem rajongott a
macskákért. Rosszindulatúak, és azt hiszik, ők vannak a tápláléklánc
csúcsán. Csing talán Quinn szívébe lopta magát, de már amennyire
Tilly meg tudta állapítani, mindenki Quinn szívébe lopta magát.
Tilly szíve azonban sokkal józanabb volt.
És jóval bonyolultabb.
De nem akarván elárulni a tényt, hogy nyilvánvalóan kihallgatja
Micket meg Quinnt, felkapta Csinget, és szemtől szembe került vele.
– Csitt!
A macska az ép szemével rámeredt, a másik tette a maga dolgát,
amikor a legfurcsább dolog történt.
Csing ugyanis dorombolni kezdett, egyenetlen, hol felhangosodó,
hol elhalkuló mormogással, aztán azt csinálta, amit Tilly Quinn
esetében is látott – macskafejét Tilly vállára fektette.
Nevetséges volt. Nyilvánvalóan szántszándékkal manipulálni
próbálta az ostoba emberi lényt, ám Tilly tökéletesen bedőlt a trükknek,
és kissé szorosabban ölelte magához a macskát.
Mindeközben a hallban Quinn meg Mick csak nézték egymást, mit
sem sejtve a hallgatóságukról, Tillyről és Csingről.
– Azt hittem, már elmentél – mondta Quinn csendesen Mick-nek. –
Elbúcsúztunk. Kétszer is.
– Sok dolgot mondtunk – felelte Mick rejtélyesen, s a hangja olyan
halk volt, hogy Tillynek előre kellett hajolnia a folyosó sötétjébe, hogy
hallja. – De egyikünk sem említette, hogy többé nem akarjuk látni
egymást.
Tilly forgatta a szemét.
– Giccses – fintorogta a macskának, az áruló jószág azonban,
ahogy észrevette az ő imádottját, Quinnt, fészkelődni kezdett, hogy
hozzá igyekezhessen.
– Nem – suttogta Tilly. – Maradj, beleakadtál a pulóverembe…
 A macska azonban egy nyávogással lendületet vett, és kiugrott
Tilly karjaiból, elszakítva közben a lány kedvenc pulóverét, majd
földrengésnek beillő hangos puffanással landolt a padlón. A ház ablakai
gyakorlatilag beleremegtek.
Quinn és Mick, akik eddig szorosan ölelték egymást, és –
gusztustalan – csókolóztak, ami nagyon is nyelvesnek tűnt, most
döbbenten fordultak meg, és meredtek rá.
– Sziasztok – mondta Tilly, és égnek emelte a kezét. – Ne nézzetek
így rám. Ez egyszer nem én vagyok az, aki itt settenkedik.
Quinn meglehetősen gyorsan húzódott el Micktől, aki viszont jóval
lassabban engedte el a lányt. Tilly derűsen figyelte, ahogy a nővére
hátrasimította a haját, miközben bűntudat tükröződött az arcán.
– Talán beszélnünk kellene a madarakról és a méhekről – ajánlotta
Tilly. – Ismered a lehetőségeidet? Tudod, hogy nem kell semmi olyat
tenned, amit nem akarsz?
Quinn forgatta ugyan a szemét, de el is pirult.
– Nagyon vicces. Az a különbség, hogy én nem vagyok tizenöt.
– Rendben. Negyven vagy.
– Harminc! És csak alig!
Tilly elmosolyodott.
– A védekezés egyértelmű jele annak, hogy úgy érzed, kényszer
nehezedik rád. Soha ne engedd, hogy egy fiú kényszerítsen.
– Ó, istenem! – nyögött Quinn, és eltakarta az arcát. – Mondd,
hogy nem tűntem ennyire leereszkedőnek.
Tilly feltartotta a mutatóujját, meg a hüvelykujját, és csak egy kis
hely volt közöttük.
– És mellesleg, Micknek nem kell ki- és beosonnia. Nem érdekel,
ha itt tölti az éjszakát.
Ezzel a szobájába ment, ahol be kellett ismernie magának, hogy ha
már muszáj itt lennie egy srácnak, hát ez a Mick nem olyan rossz
lehetőség. Quinn valószínűleg megtartja.
A nővérének mindkettőjüket meg kell tartania, és e gondolatra Tilly
a hátára vetette magát.
 – Ez aztán a gusztustalan – motyogta.

Mick észrevétlenül kicsusszant Quinn ágyából. Ami zsúfolásig telt

vele, Quinn-nel, Cooppal és Csinggel.
Különösen, mert Csing több helyet foglalt el mindenki másnál,
leginkább azért, mert Coop nem akart a sziszegő lőtávolságon belül
maradni.
Mögötte csak Quinn moccant meg, majd ült fel, lélegzetelállítóan
gyönyörűnek tűnve a holdfényben, és nem látszott más rajta, mint a
sugárzó kielégültség, meg némi borostától származó piros folt a
nyakán, a mellén és a combjai között. Maga a látvány is újra felizgatta
a férfit, de már így is elég sokáig késlekedett.
– Mész? – mormolta Quinn.
Mick felhúzta a farmerját, és még nem gombolta be, miközben az
ingét kereste, amit aztán meg is talált Quinn lámpájának a tetején.
Megrázta a fejét, lekapta onnan, és magára húzta. Majd a lányra nézett,
és a mosolya elhalványult.
– Igen – felelte. – Megyek.
Ez volt a terv. Különösen, mert Quinn olyan egyértelműen
elhúzódott, és a férfi megígérte magának, hogy tiszteletben tartja a lány
védőkorláttal körülvett területét.
De ez még azelőtt volt, hogy Quinn azt mondta volna, hogy
„Szeretlek”, amit nem akart kimondani, de amit Mick nem tudott nem
meghallani, mert olyasvalamit adott neki, amiből nem sok jutott neki
életében: reményt.
Mindössze csak a teret és időt kellett megadnia a lánynak, amire
szüksége volt ahhoz, hogy utolérje őt. Mick ezt meg tudta tenni.
Meg tudná tenni.
– Van reggel egy megbeszélésem – magyarázta.
– Szóval az éjszaka közepén fogsz hazavezetni?
– Nem bánom.
A kezét a lány csípőjére tette, és hozzáhajolva megcsókolta Quinnt.
 Quinn visszacsókolta, ami jóleső érzést keltett a férfiban. Ahogy az
is, hogy a lány minden tétovázás nélkül átölelte, és még erősebben
csókolta. Amikor Mick vonakodva elhúzódott, Quinn is zihálva szedte
a levegőt. A férfi óvatosan hozzáérintette a homlokát a lányéhoz.
– Quinn.
A lány suttogott, majd még hevesebben csókolta, míg aztán a férfi
már mást sem akart, mint levetkőzni, és visszabújni az ágyba, de
mielőtt megtehette volna, Quinn eltolta magától.
– Menned kell.
Ugyan mit válaszolhat erre?

Mick hajnali háromra ért haza a sokemeletes házban lévő lakásába.

Néhány órára bebújt az ágyába, amit túl nagynak érzett ahhoz, hogy
egyedül legyen benne.
Telefonhívás ébresztette fél hétkor.
– Megint jó a megérzésed – közölte Colin. – Csak azok az
építőipari cégek pályázhattak, amelyekkel végül a szerződést is
megkötötték, hogy megépítik a két új Wildstone motelt meg a
vadonatúj művelődési házat, aminek most kezdik el az alapjait. A
helyiek nem kaptak lehetőséget az ajánlattételre. Beleszimatoltam a
városvezető pénzügyeibe is.
– És?
– Az elmúlt két évben kifizette az igen tetemes jelzálogát, szépen
gyarapodott, vett magának egy új autót, egy lakókocsit meg egy
motorkerékpárt. Mind felsőkategóriás. És mindig előre fizetett. Járt
Cabón, Mauin meg a Bahamákon is. Nincs hitelkártya-adóssága.
– Jutalék?
– Hacsak nem nyert a lottón.
Attól, hogy Mick gyanúja beigazolódott, még nem érezte magát
jobban. Először is, Wildstone még mindig bajban volt. Nem igazán
tudott fenntartani két új motelt, és nem jött még el az ideje egy új
művelődési ház megépítésének sem, amikor annyi vállalkozás volt
bajban. Csak szükségtelen kiadást jelentett a bizonytalan időkben.
 – Ez nem jó hír.
– A városvezető számára semmiképp sem – jegyezte meg Colin. –
Bele akarsz nyúlni a darázsfészekbe?
Mick már megtette, akár szándékosan, akár nem, először azzal,
hogy felvásárolta az ingatlanokat, majd visszabéreltette őket a jelenlegi
vállalkozásokkal, aztán a városgyűlésen is, amikor mindez kitudódott.
– Még mindig meg akarod venni a Wild West fogadót, amiben
laksz, ami mellesleg süllyed is? – tudakolta Colin. – Úgy értem, ez az
oka annak, hogy ott szállsz meg, és nem valami kellemesebb helyen,
távolabb az autópályán, ugye?
Mick sóhajtott. A hotel maga műemlék épület, ami azt jelenti, hogy
remélhetőleg nem lehet megsemmisíteni, de a férfi nem akart
kockázatot vállalni, ha a fogadó valóban süllyed.
– Talán – felelte.
– Rájöttem. – Colin hangjában jókedv bujkált. – Balek vagy.
Mick letette a telefont, és megrázta a fejét. Colin nem ismeri a
dolog egyik felét. Mert ha úgy alakulna, hogy Quinn nehezen boldogul
a kávézóval vagy a házzal, és pénzügyi problémái akadnának, akkor ő
segítene neki, lehetőségei szerint.
Ez hát a balek szó definíciója.
A francba. Fülig szerelmes. Rápillantott a telefonjára, és látta, hogy
volt egy nem fogadott hívása, és egy üzenete, amit most meghallgatott.
– Mick Hennessey – mondta egy túlontúl jól ismert hang.
Durvábbnak tűnt, mint a fiáé, Boomeré, de Tomnak is ugyanolyan
szarkasztikus, éles hangszíne volt. – Nagyon el vagy foglalva azzal,
hogy beleártsd magad az ügyeimbe. Kár, hogy nem maradtál itt, hogy
beleláss a dolgokba. De te mindig is megszöktél minden elől, mint egy
kislány.
Mick megnyomta az újrahívás gombot, mielőtt végiggondolta
volna, és amikor Tom egy mindent értő, halk nevetéssel felvette, Mick
már tudta, hogy hibát követett el.
Elárulta a szándékát. Miután az elmúlt évek során keservesen
megtanulta, hogyan rejtse el az érzelmeit, érzéseit, egyetlen
hangpostaüzenet most ostoba tinédzserré változtatta, alti mindent a
világ elé tár.
De ha Mick elárulta a szándékát – és a gyengeségét –, akkor Tom
is.
– Ne tévessze össze a távollétemet a meneküléssel – jegyezte meg.
Mert nem mentem el.
– Utálod ezt a várost – jelentette ki Tom. – Maradj ki belőle, vagy
megbánod.
– Ez fenyegetés volt?
– Ígéret – közölte Tom, és letette a telefont.
 34. Fejezet
Hiányzik, amikor anyám a szobámba jött,
és megkérdezte, miért van minden a padlón,
és én azt mondtam neki, hogy a gravitáció miatt.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Hogy megünnepeljék Tillyt, aki túlélte az év végi vizsgák első

napját, Quinn pizzát vett vacsorára, majd… odaadta neki az anyja
naplóját.
A nappaliban ültek a kanapén, és Tilly a kezében lévő bekötött
könyvre bámult.
– Már meg is feledkeztem erről.
Quinn csak pislogott.
– Tudtál róla?
– Mindig néztem, ahogy anyám egyfolytában írogat bele. Leült a
konyhaasztalhoz egy csésze forró teával, és lejegyezte az összes titkát.
Tilly végigsimított ujjaival a fedélen, de nem nyitotta ki.
– Azt mondogatta, hogy amikor meghal, el kellene adnom
Hollywoodnak, és ragaszkodnom kellene a főszerephez, mert Oscar-
díjat nyernék. – Felemelte a fejét, Quinnre nézett, és a szeme könnyes
volt. – Nem akarta, hogy elolvassam, addig nem, amíg… – Vállat vont,
megrázta a fejét, majd karjával megtörölte az orrát. – Emiatt kezdtem el
írni a saját naplómat.
Quinn-nek összeszorult a gyomra, fürgén odalépett hozzá, és
átölelte Tillyt.
– Nem is tudtam, hogy van naplód.
 – Van. – Tilly csak ült ott mozdulatlanul, és úgy szorította magához
az anyja naplóját, ahogy Quinn őt. Aztán lassan Quinn vállára fektette a
fejét.
Éppen úgy, ahogy Csing, és ez ellágyította Quinnt.
– Nem kell most elolvasnod – mondta aztán halkan. – Magadnál
tarthatod, amíg nem végeztél vele.
Tilly az arcát Quinn nyakhajlatába dugta, és bólintott. Aztán
elengedte a naplót, hogy karját Quinn köré fonhassa, és szorosan
hozzábújhasson.
Egy órával később Quinn az ágyában feküdt, és a mennyezetet
bámulta. El kellene már mondania a terveit Tillynek, de a körülmények
egyfolytában elodázták ezt a beszélgetést. Tilly részt szeretne venni a
nyári softball ligában. Greta és Trinee vakációra akar menni, és Quinn-
nek kell helyettesítenie őket. Még több kisegítőre lenne szükségük, és
neki kell foglalkoznia a munkaerő-felvétellel. És aztán ott volt az a tény
is, hogy még nem adta el az autóját, így a ház felújításából ez idáig
semmi nem valósult meg.
Sok az elvarratlan szál.
– Hazudsz. Még mindig félsz beismerni, hogy maradni akarsz.
E szavak Beth-től származtak, aki egy halom barkácsoláshoz
szükséges kellék tetején ücsörgött fürdőköpenyben, és egy tál müzlit
evett.
Quinn felült.
– Nem félek – közölte, megdermedve. – Tilly alig három év múlva
betölti a tizennyolcat. Talán el fog menni. Erre még nem gondoltál?
– És aggódsz, hogy ez milyen helyzetben hagyna téged?
– Igen!
Beth csettintett egyet, és a tál müzlije eltűnt.
– Nagyon jól tudod, hogy ez milyen helyzetben hagyna téged!
– Igen, itt, Wildstone-ban…
– Itt boldog vagy, Q.
Az volt. Szeretett a kávézóban dolgozni. Talán nem ugyanúgy,
mint az étteremben, csak másképp. Igazság szerint, talán jobban. Bár
nem volt olyan kreatív a munka, mint az étteremben, de itt nem volt
feszült. Minden kritikát jó adag nevetés kísért. És ez olyan…
felszabadító volt.
Ahogy összességében egész Wildstone.
– Boldog vagyok itt – ismerte be halkan. Nyugodtnak és büszkének
érezte magát, ahogy felnézett.
Beth szélesen elmosolyodott, és… halványulni kezdett.
– Ne! – kiáltotta Quinn. – Ne tűnj el!
– L. A.-be kellene menned, és személyesen kellene közölnöd
anyával és apával – javasolta Beth, gyönyörű szép mosolyával. –
Mondanám, hogy tedd ugyanezt Wade séffel is, de ő már felvett valakit
a helyedre.
– Micsoda?
– Bizony, csak még nem szedte össze a bátorságát, hogy
megmondja neked. – Beth fújt egy csókot Quinn-nek. – Szeretlek.
Maradj boldog. Illik hozzád…
– Ne! – jajdult fel Quinn pánikba esve, mert Beth hangja most
valahogy másmilyennek tűnt. Ezúttal elbúcsúzott. Végleg búcsút vett
tőle. Nos, legalábbis, amennyire egy szellem teheti. Quinn kiugrott az
ágyból. – Ne hagyj el megint!
De Beth eltűnt.

Tilly az ágyában feküdt, és felment a Snapchatre, hogy szelfit

készítsen, ahogy szarvak jönnek ki a fejéből, amikor Quinn kopogott,
majd belépett az ajtón.
Quinn a szarvakkal díszített képre nézett, és felhorkant.
– Azért ez túlzás.
– Haha – mondta Tilly, zavartan, amiért rajtakapták, hogy ezt a
szelfi dolgot műveli. Persze nem mintha beismerte volna.
Quinn az öltözőszekrénynek dőlt, és iparkodott közönyösnek
mutatkozni, de arckifejezése minden volt, csak az nem.
– Mi a baj? – kérdezte Tilly.
 – Láttad valaha is… – Quinn egy grimaszt vágott -… az
édesanyádat?
Tilly csak pislogott.
– Úgy érted, a halott anyámat?
Quinn nyugtalanul fészkelődött.
– Én a… lelkéről beszélek. Láttad valaha is a… lelkét?
Tilly egy pillanatig hallgatott.
– Mint… egy szellemet?
– Nem fontos! – Quinn végigsimított az arcán.
– Te látod az anyámat? – kérdezte Tilly óvatosan, kissé abszurdnak,
ám ugyanakkor furcsán reményteljesnek is érezvén a dolgot.
Quinn leengedte a kezét, és sóhajtott.
– Látom a húgomat.
Tilly gyomra összeszorult. Beth. Hát, persze. Mivel Quinn nem
igazán gondolt Tillyre a húgaként.
– Beth szellemét látod.
– Azt mondtam, hogy nem fontos!
– Hát… – Tilly szünetet tartott. – Talán szükséged lenne egy kis
vakációra.
– Nem engedhetem meg magamnak – védekezett Quinn, és
megrázta a fejét. – Felejtsd el! Valami másról kell beszélnem veled.
Ennek hallatán Tillyben minden elcsendesedett. Soha ne hagyd,
hogy izzadni lássanak… Kényszerítette az izmait, hogy ellazuljanak, és
Quinnre nézett.
– Tudod, hogy semmi jó nem származhat egy ilyen mondatból,
ugye?
– Semmi rossz – helyesbített Quinn. – Szeretném látni a szüleimet.
Mit gondolsz a hétvégéről? Bevásárlókörutat is csinálhatnánk belőle,
beszereznénk egy-két új ruhát, meg ilyesmi.
– Azt hittem, le vagy égve – közölte Tilly.
Quinn sóhajtott.
– Nos, van, aki le van égve, és aztán van, akinek egy árva vasa
sincs.
 Tilly óvatosan vett lélegzetet.
– Szóval… vásárolni akarsz.
– Tudom, hogy nyilvánvaló megvesztegetéshez folyamodom, de
beszélnem kell a szüleimmel meg a főnökömmel. – Quinn szünetet
tartott. – Mi ketten jól megvagyunk, ugye?
Tilly csak megvonta a vállát, mert nem állt készen, vagy csak nem
volt hajlandó válaszolni.
Quinn Tilly arckifejezését fürkészte.
– Egyszerűen csak nem akarom megkockáztatni, hogy ha itt
hagylak, eszedbe jusson, mennyire szeretsz Chucknál lakni.
Tilly halkan felnevetett, ami nem igazán tűnt nevetésnek.
– Szóval… jössz?
Tilly megrázta a fejét.
– Nem szeretem L. A.-t.
– Voltál már ott?
– Nem – felelte Tilly.
– Nem kell jönnöd, nem akarom erőltetni. Csak van ott egy kis
elintéznivalóm, és azt gondoltam, talán élveznéd az utazást.
Tilly megrázta a fejét.
Quinn csalódottnak tűnt, de az ajtó felé indult. Tilly pedig harcolt
önmagával, és alulmaradt.
– Quinn?
– Igen?
– Még mindig menni akarsz?
– Igen. Holnap beszélünk Chuckkal. – Megszólalt Quinn telefonja.
– Cliff hív vissza – tudatta, és kiment a szobából.
Tilly csak bámulta az ajtót, amit Quinn most becsukott maga
mögött, majd kiugrott az ágyból, és rátapasztotta a fülét.
– Köszönöm, hogy befejezte a papírmunkát – hallotta kintről Quinn
hangját. – Nem tarthatom tovább Tillyt ebben a bizonytalan helyzetben,
egyik lábával itt, a másikkal ott. Itt vannak a gyökerei, és nem érdekli
L. A.
 Tilly megdermedt. Tehát akár vele, akár nélküle, de Quinn elmegy.
Az árulás mély sebet ejtett, ám Tilly mindig is jól tudta a lelki
fájdalmat a saját javára fordítani. Nagyon is jól.
Ideje kidolgoznia a saját tervét.

Quinn a telefonjára meredt. Meggondolta magát. Nem akart Los

Angelesbe menni. Tilly miatt. S bár este tíz volt, felhívta a szüleit. És
felhívta Brockot is.
Egyikük sem volt meglepődve, hogy Quinn úgy döntött, marad.
Aztán felhívta Wade séfet is, aki vonakodva bár, de megerősítette,
hogy igen, felvett valakit. Csak átmenetileg alkalmazta volna ugyan, de
a lány olyan jól dolgozott, hogy véglegesítette. Quinn megnyugtatta a
férfit, hogy egy pillanatig sem hibáztatja, teljesen megérti, és sajnálja,
hogy már hamarabb nem vallotta be neki őszintén, hogy nem akar
visszamenni. A séf azt válaszolta, hogy az ajtaja mindig nyitva áll a
további megbeszélésekre.
Quinn csak ült ott néhány percig a telefonhívás után, és azon
tűnődött, hogy ha Beth szelleme csak a képzeletének szüleménye volt,
vajon honnan tudta mégis, hogy Wade séf felvett valakit…
Ám mivel képtelen volt magyarázatot találni rá, nem foglalkozott
vele tovább, hanem felhívta Skye-t, aki izgatottan felvisított.
– Tudod, hogy épp azt mondtam neked, hogy elköltözöm, ugye? –
kérdezte Quinn.
– Igen, de kövesd a szíved! – Skye hangjában mintha mosoly
bujkált volna. – Nagyon büszke vagyok rád. És nagyon boldog.
Megvan hozzá a megfelelő temperamentumod, hogy egy efféle őrült,
régi vadnyugati szellemvárosban élj.
Quinn nevetett.
– Kösz. Azt hiszem, igen. – Mosolygott, letette a telefont, majd
SMS-t küldött Micknek, egészen egyszerűt:
Maradok.
 Amikor nem kapott azonnal választ, bebújt az ágyba, és nem tudta
eldönteni, hogy most zavarodottnak vagy megbántottnak érezze-e
magát. Már épp elaludt, amikor a telefonja végül bejövő hívást jelzett.
Mick volt.
– Szia! – szólt bele Quinn. – Már azt gondoltam, talán kómába estél
a rémülettől, vagy ilyesmi.
– Hazafelé tartok. – Mick hangja halk volt és rekedt, s már maga ez
a hang is sóvárgó mosolyt csalt a lány arcára, így Quinn csak egy
pillanat múltán fogta fel a férfi szavait.
– Azt hittem, már az Öböl-menti régióban vagy – felelte
összezavarodva.
– Úgy értem, haza, Wildstone-ba. Hozzád.
Quinn felült az ágyban, és a szíve hevesen kezdett verni.
– Mit jelentsen ez?
– Nem mondom el telefonon. Néhány óra múlva ott leszek. Addig
próbálj meg aludni egy kicsit.
Most viccel?
– Mick…
– Szeretlek, Quinn. – És ezzel a megdöbbentő kijelentéssel a férfi
letette a telefont.
Quinn a kijelzőre bámult, aztán régóta nem létező érzelmek törtek
fel a mellkasából, és minden porcikájában szétáradtak.
Remény.
Izgalom.
Mivel képtelen volt aludni, felkelt. Most, hogy meghozta a nehéz
döntéseket – amelyek egyáltalán nem tűntek nehéznek –, úgy érezte,
belső béke tölti el. Nyugalom. Száz százalékig biztos volt benne, hogy
helyesen cselekszik, ahogy Carolyn is valahogy tudta, hogy így lesz.
Alig várta, hogy Mick ott legyen. Alig várta, hogy reggel
felébreszthesse Tillyt, és elmondhassa neki, hogy ez már hivatalos.
Közben kiballagott a konyhába. Ő és Mick egy csapat lesznek, és
erősen remélte, hogy ő és Tilly is. Igyekezett a lehető legcsendesebben
nyitogatni a szekrényeket. Mert főznie kellett valamit. Nem, ez most
ünneplés lesz, ami azt jelenti, hogy inkább sütnie kell, bár ez a
komfortzónáján kívül esett. De a pokolba is, az egész élete kikerült a
komfortzónájából, így furcsán szimbolikusnak érződött az egész.
Megtalálta a tortasütéshez szükséges összetevőket, és épp a
folyamat közepén tartott, amikor ismét megszólalt a telefonja. Azt
gondolta, hogy Mick, s mosolyogva húzta elő a zsebéből, de egy
ismeretlen szám volt.
– Halló? – kérdezte, s azon tűnődött, vajon ki a csuda hívja az
éjszaka kellős közepén.
– Ön Quinn Weller?
– Igen – felelte. – Ki beszél?
– Kaliforniai közlekedésrendészet, hölgyem. Autóbaleset történt
egy kiskorúval, aki azt állítja, hogy önnel lakik.
Quinn levegő után kapkodott.
– Tilly?
– Igen, tájékoztatjuk, hogy a megyei kórházban van…
– Micsoda? Megsérült?
– Kisebb sérüléseket szenvedett. Ide kell jönnie.
– Máris indulok – felelte Quinn, bár elképzelni sem tudta, miféle
balesete lehetett Tillynek, amikor feltételezhetően a szobájában alszik.
Quinn végigfutott a folyosón, feltépte Tilly szobájának ajtaját, és
felkapcsolta a lámpát.
A szobában azonban hűlt helyét találta a morcos tinédzsernek.
Ó, istenem! A telefont még mindig a fülére tapasztva visszatért a
nappaliba, felkapta a táskáját, sietve kinyitotta a bejárati ajtót, és fél
füllel még hallotta a tisztet:
– … egy Lexusban volt, ami az ön nevén van nyilvántartva…
– De ez lehetetlen. – Quinn a nappaliba sietett, hogy kinézzen az
ablakon. – A kocsim itt van…
De nem volt ott.
Tilly ellopta az autóját.
 35. Fejezet
Miért van az, hogy mindig csak a vita után jut eszembe,
hogy milyen frappáns válasszal kellett volna visszavágnom?
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Tilly lehunyta a szemét.

– Quinn meg fog ölni.
– Dehogy fog megölni – felelte Dylan nyugodtan.
Dylan mindig nyugodt volt.
Tilly azt kívánta, bárcsak ő félig ilyen nyugodt lenne.
– Igenis meg fog ölni. És ha valamilyen oknál fogva mégsem, hát
akkor csak még gyorsabban fog visszatérni L. A.-be, hátra se nézve.
– Elloptad az autóját, Tee. Nekimentél egy fának, és az autót meg a
fát is tönkretetted. Nem tudom, mi a fenét gondoltál, de bizonyára
tudtad, hogy túl sok „a franc egye meg”-et mondtál, amikor elvitted az
autóját engedély nélkül, nem beszélve arról, hogy jogosítványod sincs.
Hát csakugyan ezt csinálta volna? Megpróbálta Quinnt ellökni
magától, mielőtt a nővére tette volna vele? Igen, rendben, pontosan ezt
csinálta, ami olyan… gyerekessé tette.
A feje sajgott a szemöldöke fölötti vágástól, de arról tájékoztatták,
hogy nincs agyrázkódása, csak a karja tört el.
A baleseti sebészeten a nővér szerencsésnek nevezte. Tilly halkan
elnevette magát a gondolatra, hogy ő az lenne. Egész istenverte
éleiében egyetlen szerencsés napja sem volt.
Kivéve talán azt, amikor Quinn megjelent…
A gondolat sírásra késztette. De szerencsére soha nem sírt.
Legalábbis nem mintha bevallotta volna.
– Hogy lettél ilyen okos? – kérdezte Dylant.
 – A legokosabb lány tanított, akit ismerek.
Tilly felhorkant.
– Talán nem egészen az.
– De az.
Tilly sóhajtott.
– Nem tudom, miért csináltam. Meg akartam akadályozni, hogy
fájdalmat okozzanak. Olyan helyen akartam lenni, ahol akarnak
engem…
– Tee – suttogta Dylan, és a hangjában szomorúság csengett.
A lány megrázta a fejét, képtelen lévén bármit is mondani.
– Annak alapján, amit meséltél nekem, tudod, olyan vagy, mint ő –
mondta Dylan. – Mint Quinn. Mindketten makacsak vagytok.
Céltudatosak. – Szünetet tartott, és elmosolyodott. – És mindig biztosak
vagytok abban, hogy igazatok van, és…
– Nem tudom, miért hívtalak fel.
– … gyönyörűek.
Tilly szeme a fiú meleg tekintetére tévedt.
– Bátrak – suttogta Dylan.
A lánynak elszorult a torka.
– Törődtök az emberekkel, ahogy senki más, akit ismerek –
folytatta Dylan, aztán elhallgatott. – Azt hiszem, megijedtél, mert félsz
hinni a szeretetben.
– Ahamm, ezt most nem magadról mondtad? – jegyezte meg Tilly.
Dylan egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról, ahogy a kezét
Tilly csípőjére tette, és hozzáhajolt.
– Édes, kedves és türelmes voltál hozzám, Tilly.
Tilly egyre csak nézett a fiú szemébe, annyira mély volt, és sötét,
tele a kísérteties, kongó üresség megtapasztalásával, ami élete során
osztályrészül jutott neki, és az nem volt sem édesnek, sem kedvesnek,
sem türelmesnek nevezhető.
– Nem nehéz veled ilyennek lenni – vallotta be Tilly. – Szeretlek,
Dylan.
 A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha egyszerre lenne
szomorú és meghatott, aztán újra a lányra nézett.
– Tudom. És még csak most kezdem elhinni. Én is szeretlek, Tilly.
Tilly ellágyulva felemelte a jó karját, és kezét a fiú bicepszére tette.
– Dylan…
– Szóval megpróbálhatnál ugyanilyen édes, kedves és türelmes
lenni Quinn-nel is – folytatta a fiú. – Mert bármelyik pillanatban
beszáguldhat ide, magánkívül a rémülettől, kiborulva.
– Honnan tudod?
– Mert így éreztem én is magam, amikor felhívtál.
Tillyt bűntudat mardosta. Bűntudat és lelkiismeret-furdalás is, mert
ő maga nem hívta fel Quinnt, hanem hagyta, hogy a rendőrök tegyék
meg helyette.
Még mindig egymást nézték, amikor Quinn száguldott be a
szobába, éppen úgy, ahogy Dylan leírta – magánkívül a rémülettől,
kiborulva.
– Ó, istenem! – mondta Quinn. Könnyek szorították el a torkát,
ahogy az ágyhoz szaladt.
Dylan félrehúzódott, hogy helyet adjon neki. Quinn a kezébe lógta
Tilly arcát, rámeredt a szeme fölötti pillangó tapaszra, majd észrevette a
gipszet a karján.
– Ó, istenem!
– Ezt már mondtad – közölte Tilly.
Chuck lépett be Quinn mögött. Nyilván ő hozta el Quinnt autóval.
Tilly Chuckra nézett, aki alig láthatóan, de megkönnyebbülten
rámosolygott.
Quinn akkorát sóhajtott, mintha túl sokáig kellett volna
visszatartania a lélegzetét. És ekkor, Tilly legnagyobb rémületére,
Quinn szeme megtelt könnyel.
– Nem – fakadt ki Tilly. – Nem, nem, nem… a kórházban tilos a
sírás. Ez szabály, esküszöm!
– Jól vagy? – kérdezte Quinn.
– Jól. – Tilly nagyot nyelt. – Sajnálom az autódat.
 – Felejtsd el az autót – nyugtatta Quinn, és szorosan magához ölelte
a húgát.
Annyira szorosan, hogy Tilly szinte alig kapott levegőt.
– Hé, agyonszorítasz…
Quinn karja csak még erősebben ölelte.
– Rendben – dünnyögte Tilly, és esetlenül megsimogatta Quinn
hátát. – Rendben. De Én. Nem. Kapok. Levegőt.
– Betegre aggódtam magam miattad!
Tilly Quinn válla fölött elkapta Dylan tekintetét, amelyen ez
tükröződött: én megmondtam. Tilly megpróbált sóhajtani egyet, de nem
jutott levegőhöz.
– Nem, tényleg. Nincs szükségem levegőre vagy ilyesmire…
– Van fogalmad arról, hogy mi történhetett volna? – kérdezte
Quinn reszkető hangon. – Te akár… – Amikor elhallgatott,
nyilvánvalóan képtelen lévén a beszédre, Tilly hirtelen megértette a
helyzet realitását.
Quinn Beth-t autóbalesetben vesztette el. A veszteség
megsemmisítő csapást mért rá, s most Tilly ostobasága és önzősége
miatt újult erővel tört rá a fájdalom, a rémület és a döbbenet.
Tilly a földkerekség legnagyobb seggfejének érezte most magát, és
ahogy ráébredt, karját a nővére köré fonva viszonozta ölelését.
– Sajnálom – suttogta. – Sajnálom, hogy… – Nos, mindent. Ám
mielőtt ezt elmondhatta volna, egy ápolónő lépett be, és sürgölődve
tette a dolgát.
Miután már mintha ezredszerre is ellenőrizte volna Tilly állapotát,
kijelentette:
– Elkészítem a kórházi zárójelentést. Még van vele egy kis
papírmunkánk.
Másfél óra telt el, mire valóban útnak indulhattak.
Aztán még egy félórát eltöltöttek a gyógyszertárban is.
A hazaút nyomasztó hangulatban telt.
Quinn nagyon keveset beszélt azután, hogy megölelte Tillyt,
kellően erősen ahhoz, hogy összeroppantsa a bordáit. Mindazonáltal
vibrált a feszültségtől meg a feltoluló érzelmektől, s Tilly szerette
volna, hogy megnyugodjon, de nem tudta, hogyan segíthetne neki.
Chuck kitette őket a háznál, és ott találták Micket, aki a tornácon
várt rájuk. Mick megölelte Quinnt meg Tillyt, majd beléptek, és Mick a
konyhába ment, hogy tiszteletben tartsa az intim szférájukat.
Quinn a nappaliban állt, a táskáját a dohányzóasztalra dobta, aztán
kezét a csípőjére téve a cipőjét bámulta. Tilly elbizonytalanodva
ácsorgott. A hálószobájába akart somfordálni, hogy a fejére húzza a
takaróját, és várja, amíg az anyja forró csokoládét hoz neki.
De ez úgysem fog bekövetkezni.
Úgy tűnt, Quinn végül megtalálta a megfelelő szavakat.
– A menekülés soha nem megoldás, Tilly.
Tilly elég okos volt ahhoz, hogy ezt már tudja, de ahhoz nem, hogy
tartsa a száját.
– Te is elmenekültél L. A.-ből és a szüleidtől.
Quinn egy pillanatig csak szájtátva nézett, mint a hal.
– Nem menekültem el! Én futottam valamihez. Valakihez, ami azt
illeti. Valakihez, aki szemlátomást magasról tesz rá.
Tillynek összeszorult a gyomra.
– Én…
– Ó, ne! Volt lehetőséged beszélni, és úgy döntöttél, kényes
kérdéseket akarsz feszegetni, úgyhogy tegyük is meg – mondta Quinn.
Igazság szerint kiabált. Hangosan kiabált. És sírt, amitől Tilly a
földkerekség legnagyobb seggfejének érezte magát.
– Talán észre sem veszed – jegyezte meg aztán Tilly –, de
egyfolytában kiabálva beszélsz.
– Gondolod, hogy ez könnyű volt nekem? – kérdezte Quinn, és a
szívére szorította a kezét. Vagy legalábbis Tilly úgy gondolta, hogy ezt
mondta, mert Quinn már nyitott szájjal sírt, és egyre nehezebb volt
megérteni a szavait. – Nem tudom, hogyan kell felnevelni valakit! De
próbálkozom, rendben? És tudom, hogy sokszor rosszul csinálom, de
nem megyek sehová. Hallasz engem, Tilly? Tudom, hogy nem vagyok
Carolyn, közelről sem, de tudod, mit? Igyekszem elnyerni a második
legjobb helyet, mert néha az élet ilyen. De találkoznod kell velem
félúton.
Tilly szólásra nyitotta a száját, de Quinn rámutatott az ujjával, és
folytatta a beszédet:
– Soha nem volt lehetőségem kérdéseket feltenni Carolynnak,
pedig lennének kérdéseim, Tilly. Úgy értem, vajon az egyik lába neki is
fél számmal nagyobb volt, mint a másik? Vagy volt gyilkolási
kényszere a menstruáció előtti időszak alatt? És mi a helyzet a
szerelemmel, mi? Ő is olyan csődtömeg volt, mint én, mert…
A mondat többi részét elnyomta a sírás, de valami olyasmi volt,
hogy „és most még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy
megjavítsam azt a rohadt zuhanyt, és igazán szükségem volna több
meleg vízre!”
Rendben, kétségbeesésbe taszította a nővérét. Végső
kétségbeesésbe.
– Sajnálom – suttogta Tilly.
Quinn abbahagyta a beszédet meg a sírást, hogy kifújja az orrát,
aztán… elsétált. Végigment a folyosón, és egy perc múlva becsapódott
a hálószobájának ajtaja.
Ami megdöbbentő volt, mert Quinn sosem csapta be az ajtót. Soha
nem vesztette el az önuralmát, és Tilly csak állt ott, azon tűnődve,
vajon most mi a francot csináljon, amikor Mick jelent meg mellette.
– Gyere a konyhába – közölte.
– De Quinn-nek…
– … szüksége van egy percnyi nyugalomra.
És szó nélkül visszatért a konyhába.
Tilly sóhajtva követte.
Mick egy bögrét tolt felé a pulton.
Forró csokoládét.
Tilly visszaszívta a könnyeit, és ekkor meglátta a sütés kellékeit…
mindenütt. Tálak, háztartási robotgép, tojás, tej… A liszt kiborult,
szétszóródott a pulton és a padlón, mintha valaki siettében feldöntötte
volna.
 – Ez Quinn volt – mondta Mick halkan. – Abban a pillanatban,
amikor felhívták, mindent eldobott, hogy a kórházba menjen.
Tilly döbbenten nézett a férfira.
– Miért sütött? Egész álló nap főz. A sütés az utolsó dolog, amit
tenni szeretne.
– Aláírta a gyámügyi papírjaidat – magyarázta Mick. – Egy tortával
akart meglepni.
– De ő utál sütni.
Mick csak nézett rá.
Tilly lehunyta a szemét.
– Azt mondta, L. A.-be megy.
– Igen. Hogy elmondja a szüleinek, hogy Wildstone-ba költözik.
Hogy itt marad.
Tilly megdöbbent.
– És mivel te kiskorú vagy, és nincs jogosítványod – folytatta
Mick, kedvesen ugyan, de nem édesítette meg a keserű pirulát –, és
azért, mert aláírta ezeket a dokumentumokat, felelősséggel tartozik
érted. És ez magában foglalja azt, hogy jogilag is. Lehet, hogy bajba
kerül amiatt, hogy kiskorúként, jogosítvány nélkül vezettél, és őt teszik
felelőssé minden kárért.
És mégis, Quinn első és egyetlen gondja Tilly volt. Hogy megértse.
Hogy megpróbálja Tillyt Tilly szemével látni.
– De ez nem az ő hibája volt – suttogta a lány, és úgy érezte,
mintha üvegszilánkokat nyelt volna le. – Nincs semmi, amit tenni
lehetne?
– De van – jelentette ki Mick, és nem bánt kíméletesen vele. –
Hogy könnyítsen a helyzetén, akár azzal is vádolhatna, hogy elloptad
az autóját.
Tilly úgy érezte, menten elájul. Megfogta a pultot, és a kiömlött
lisztre meredt.
Mick gyengéden megszorította a karját.
– De mindketten tudjuk, hogy Quinn soha az életben nem tenné ezt
veled. Legalábbis remélem, hogy te is tudod.
 Tilly bólintott. Mert valóban tudta.
– Tudod, miért? – kérdezte Mick.
– Mert szeret engem – suttogta Tilly.
– Így van. – A férfi hangjában mosoly bujkált. – Ha lecsillapodnak
a kedélyek, talán egy kicsit dühös lesz, hogy nincs autója, amit
eladhatna. Azt tervezte ugyanis, hogy a kapott pénzt a ház és a kávézó
felújítására fordítja.
Ó, istenem! Tilly eltakarta az arcát, aztán érezte, ahogy Mick maga
felé fordítja, és átöleli.
– Nem akarlak bántani – nyugtatta Mick. – De nem fogok csak itt
állni tétlenül, és hagyni, hogy Quinnt bokszzsáknak használd, amikor ő
olyan keményen próbálkozik.
Tilly bólintott, és szipogott.
– Beletörölted az orrod az ingembe?
Tilly pukkadozott a nevetéstől.
– Nem! – Amikor elhúzódott a férfitól, látta, hogy csak ugratja, és
rájött, hogy ez hatott. Mick tényleg jó srác. Talán éppen olyan jó, mint
Dylan.
– Mick?
– Igen?
– Tudod, nem én vagyok az egyetlen, aki elszúrta. A nővéremnek
bizalomhiányból fakadó problémái vannak.
A férfi bólintott.
– Tudom.
– Soha nem mondta így ki, de megbántották, mélyen megbántották.
Az örökbefogadó szülei. Az anyám. Az a Brock fickó. – Tilly szünetet
tartott. – Én. – Megrázta a fejét. – Nem gondolom, hogy hisz a
szeretetben.
– Ezt is tudom – felelte Mick. – És addig, amíg ide nem jött, és
nem változtatta meg a felfogásomat, azt mondtam volna, hogy nem ő az
egyetlen.
Tilly rámeredt.
Mick csak hagyta, láthatóan nem zavarta a lány kutató tekintete.
 – Összetörtem a szívét – mondta aztán Tilly halkan. – Helyre
akarom hozni, és soha többé nem akarom ezt tenni.
– Helyes.
– Most pedig azt szeretném, ha belenéznél a szemembe, és a
szavadat adnád, hogy te sem fogod soha ezt tenni – közölte a lány.
Mick mélyen a szemébe nézett, bólintott és az alkalom megkívánta
ünnepélyességgel jelentette ki:
– A szavamat adom.
– Rendben – bólintott Tilly. – És most van valami, amit meg kell
még tennem. – Visszament a szobájába, és kihúzta az ágya alá rejtett
dobozt. Aztán kitette a folyosóra, Quinn csukott ajtaja elé. Habozott,
hogy bekopogjon-e, de félt, hogy csak még rosszabbá teszi a helyzetet.
Leginkább ostobának érezte magát. Tudta, hogy Quinn vissza akart
térni Los Angelesbe, és a legrosszabbat feltételezte. Hogy ott marad,
neki pedig vissza kell mennie Chuckhoz.
Chuck mindig jó volt hozzá. Megtett mindent, amit tudott, de a
háza soha nem jelentett otthont.
Ez itt az ő otthona.
És ő mindent elrontott.
 36. Fejezet
Anyám mindig azt mondta, hogy a világ leggyorsabb
szárazföldi emlőse a tinédzser, aki hirtelen rádöbben,
hogy megfeledkezett néhány házimunkáról, amikor
látja, hogy az anyja a kocsifelhajtóra kanyarodik.
– Tilly Adams naplóbejegyzéseiből

Amikor Quinn másnap reggel felkelt, nem hagyta magát túl sokat
gondolkodni, máskülönben elvesztette volna az önuralmát. Mick végül
csatlakozott hozzá az ágyban, és nemigen beszéltek. Quinn agya nem
volt képes a szavakra. A férfi azonban mindent elkövetett, hogy elvonja
a lány figyelmét a bajoktól, aggodalmaktól, és ő tűnt a legkiválóbb
zavaró tényezőnek. Quinn számára bebizonyosodott, hogy szinte
lehetetlen bármi másra is gondolnia sürgető vágyán kívül, amikor
Mickkel van az ágyban.
Vagy a zuhany alatt.
Vagy háttal a falnak.
Mick immár nem volt az ágyban, de mivel a matracot az ő
oldalánál még melegnek érezte, és Coop még mindig a sarokban
szunyókált, a férfi nem mehetett messzire. Talán csak futni.
Quinn felkelt, és majdnem átesett Csingen.
A macska olyan hangon nyávogott egyet, ami azt sugallta, hogy a
szegény jószág az éhhalál küszöbén áll.
Quinn a macska mögött, közvetlenül a hálószobájának ajtaja előtt
egy kis dobozt vett észre, amit korábban még nem látott. Felkapta,
majd Csinggel a sarkában a konyhába ment, ahol a sütés
előkészületeiből fakadó rendetlenségből már semmit nem tapasztalt.
 Tilly a tűzhelynél állt, és reggelit készített. Még kávét is főzött,
gipsszel a karján, és minden egyébbel együtt. A tinédzser egy bögrét
tolt elé félszeg mosollyal, majd… könnyekben tört ki, olyan szavakat
zokogva, mint „Sajnálom”, meg, hogy „nem tudom, mit gondoltam”,
aztán pedig, hogy „kérlek, ne utálj…”
Quinn letette a kis dobozt, és közelebb lépett hozzá. Kivette a
fakanalat a húga kezéből, lekapcsolta a gázt, majd magához húzta, és
átölelte.
– Természetesen nem utállak.
Nyilvánvalóan most Tillyn volt a sor, hogy elveszítse az önuralmát.
Oly hevesen sírt, hogy reszketett belé, és egyfolytában csak
ostobaságokat beszélt, az egyezségükről mondott valamit, meg hogy
mindent elrontott.
– Minden rendben – nyugtatta Quinn, miközben a hátát simogatta,
és egy csókot nyomott a homlokára. – Biztonságban vagy, és majd
minden szépen a helyére kerül. Nem lesz semmi baj.
Tillynek sikerült abbahagynia a csuklásba fulladó zokogást.
– Hogyan? – kérdezte sóhajtva. – Hogyan fog majd minden a
helyére kerülni? Tönkretettem az autód és az életed. Érvényteleníted az
aláírásod a papírokon, és visszamész L. A.-be.
Quinn elhúzódott, hogyTillyre nézhessen.
– Hát ezt gondolod? Hogy csak úgy egyszerűen itt hagylak? – Ám
Tilly arckifejezésből látta, hogy valóban ettől tart.
És ugyan miért ne tenné? Az apja is elhagyta. Az anyja is, bár ő
igencsak akarata ellenére… Akkor miért ne hagyná el a nővére is?
– Tilly – mondta aztán csendesen, de határozottan, és minden egyes
szót komolyan is gondolt. – Soha nem hagynálak el. A húgom vagy.
Velem maradsz, rendben? Jóban-rosszban. Ezt jelenti a család.
Tilly ránézett, és a szeme olyan kétségbeesetten fürkészte, hogy
Quinn-nek szinte elállt a lélegzete.
– Tényleg maradni akarsz?
– Tényleg.
– Velem?
 – Igen.
– Wildstone-ban?
Quinn felnevetett.
– Igen! Különösen most, hogy tisztában lettem a
takarítóképességeddel. – Körülnézett. – Elhallgattad előlem.
– Wildstone-t választod L. A. helyett – ismételte Tilly, és továbbra
sem volt hajlandó jó kedvre derülni.
Quinn mosolya elhalványult.
– Téged választalak.
– De…
– Nincs de. Csak te meg én – nyugtatta Quinn. – Neked is van
választási lehetőséged. Ha szeretnél L. A.-be menni, odamennénk. A
lakásomban élnénk, vagy kitalálnánk valami mást. De ha itt akarsz
maradni, úgy is jó. Igazság szerint… – Quinn a húgára nézett – … én is
maradnék.
– Igaziból?
– Igaziból – mosolygott Quinn.
– És mi van, ha meggondolod magad?
– Nem fogom.
– Apa megtette.
– Az az ő baja – jegyezte meg Quinn csendesen. – De mi nem
vagyunk ilyenek. Mi nem hagyjuk csak úgy ott a szeretteinket. Soha.
És én szeretlek, Tilly.
Tilly szeme újra elkönnyesedett, ám Quinn ezúttal biztos volt
kenne, hogy a megkönnyebbülés és nem az aggodalom vagy a
szorongás miatt.
– Van neked valamim – suttogta Tilly.
– Egy ígéret, hogy soha többé nem ijesztesz meg? – kérdezte
Quinn.
Tilly grimaszt vágott.
– Még dolgoznom kell rajta, de nem foglak.
– Egy ígéret, hogy minden reggel kávét kapok?
 – Egy doboz babaruha – fakadt ki Tilly. – Anyám – anyánk –
készítette neked. – A kis dobozra mutatott. – Nem most találtam,
eltitkoltam előled, ami gonosz és önző dolog volt részemről. Ezt is
sajnálom.
Quinn kinyitotta a dobozt, és halkan levegő után kapkodott.
– Ez mind az enyém?
– Kézimunka – tette hozzá Tilly. – Izgatott volt, amikor téged
hordott a szíve alatt. Boldog. Nem tudom, mi történt, vagy miért
változott meg, de nagyon fiatal volt. – Tilly a nővérére nézett. – Úgy
értem, ha én volnék ebben a helyzetben, én nem lennék elég felnőtt
ahhoz, hogy el tudjak tartani egy babát, tudod?
Quinn bólintott.
– Úgy gondoltam, szeretnéd tudni, hogy ő igenis akart téged.
Quinn szemei megfényesedtek, és bólintott.
– Köszönöm – suttogta. – Jó testvér vagy.
Tilly az alsó ajkát harapdálta, és a tekintete azt sugallta, hogy nem
volt jó testvér, és ezt tudja is.
– Régen véget akartam már vetni a próbaidőnek – tört ki aztán
belőle. – Csak nem tudtam, hogyan.
Néha vannak a nagy dolgok. Halál. Szeretet. Élet. És néha vannak a
kis dolgok. Egy ölelés. Néhány szó. Quinn félretette a ruhával teli
dobozt, és elmosolyodott.
– Elég sokáig tartott neked.
Tilly halkan felnevetett.
– Nem ölelkezünk többet, ugye?
– Nem – felelte Quinn, és magához húzta.
Tilly Quinn vállába fúrta a fejét, és megkérdezte:
– Sokat kell majd ölelgetnünk egymást?
– Igen. Törődj bele! – közölte Quinn, Tilly pedig belemosolygott a
nővére nyakába, és tudta, hogy majd minden megoldódik. Nehézségek
árán ugyan, nem kétséges, de jól meglesznek.
Sokkal jobban, mint ahogy azt Tilly remélhette volna.
Mick épp a Wild West fogadó tulajdonosával folytatott tárgyalásokat,
amikor Tom felhívta. Mick kiment a szobából, hogy felvegye a
telefont, és tudta, hogy nem számíthat semmi jóra. Colin már elküldte
neki a bizonyítékokat, amelyekre a telefonbeszélgetésükkor utalt. Tom
előző évi összes kiadásának könyvelését – mely összeg távolról sem
egyezett a fizetésével. Az eltérés több mint egymillió dollár volt.
Odaadhatná akár a megyei ügyészségnek is, és Tom sorsa az ő
kezükben lenne.
– Hallom, neked és a barátnődnek izgalmas éjszakátok volt –kezdte
Tom.
– Mit akar, Tom?
– Azt akarom, amit mindig is akartam. Hogy tűnj el innen a
francba, és maradj is ott. Sok évvel ezelőtt rossz hatással voltál
Boomerre, és még most is. Jól elboldogult, amíg vissza nem jöttél, és
most a rehabon kötött ki, a fenébe is.
Mick mindent elkövetett, hogy ne cáfolja ezt a kijelentést, de
megtette, mert Tom nem értette Boomert, és soha nem is fogja.
Boomer jobbat érdemel.
– Tudom, hogy azt hiszed, terhelő információid vannak rólam –
folytatta aztán Tom. – De tévedsz.
– Ha ez igaz lenne – vágott vissza Mick –, most nem telefonálna.
– Rendben. Akkor hadd magyarázzam el érthetően. Ha nem hagyod
abba ezt az ellenem folytatott bosszúhadjáratot, hát nagyon meg fogod
bánni.
– Valóban? – kérdezte Mick, és leguggolt, hogy megdörzsölje
Coop hasát.
– Meg bizony, amikor majd intézkedem, hogy Quinnt alkalmatlan
gyámnak minősítsék, Tillyt pedig vegyék el tőle, és adják
nevelőszülőkhöz.
Mick felegyenesedett.
– Próbálja csak meg bebizonyítani az alkalmatlanságát. Quinn
nagyszerű gyám.
 – Hadd emlékeztesselek, hogy Tilly nem is egyszer, hanem immár
kétszer is megszökött. Jogosítvány nélkül vezetett, összetört egy autót,
és kárt okozott a megyei tulajdonban – mindezt Quinn gyámsága alatt.
És biztosra veszem, hogy ha nagyon erősen töröm a fejem, bizony még
több mindennel tudnám vádolni. Nagy befolyással, jó
összeköttetésekkel rendelkezem a megyében, nagyon is jól tudod.
– Azt tudom – szólt közbe Mick higgadtan –, hogy ön jutalékot
fogadott el, ahelyett, hogy munkalehetőséget teremtett volna a város
számára. Ez az ön felelőssége, senki másé.
– Még ha sikerül is bizonyítanod és legyőzöl, attól a tények még
tények maradnak. A lány Quinn gyámfelügyelete alatt cselekedett.
Mindezek tetejébe bizonyíték van a bolti lopására is.
– Ostobaság – felelte Mick. – Hol és mikor?
– Mondjuk inkább úgy, hogy ha még nincs is bizonyíték, majd lesz
– jegyezte meg a csúszó-mászó gazember. – Tehát állj le, vagy
magammal rántalak téged meg a tieidet is. Ó, és még egy dolog. A
következő városgyűlésen felállsz, és közlöd, hogy felülvizsgáltad az
álláspontodat, és száz százalékig támogatsz engem meg a projektjeimet.
Mick a telefonon keresztül oda akart nyúlni, és ököllel beleülni
abba az önelégült képébe. Mert most azzal kellett szembenéznie, hogy
vagy cserbenhagyja a régi barátait és szomszédjait, vagy nézi, ahogy
Quinnt nyilvánosan alkalmatlannak ítélik, és elveszti Tillyt.
Nem engedhette, hogy bármelyik is megtörténjen.

Quinn tudta, hogy valami baj van, amikor aznap délután Cliff felhívta.
– Mi újság? – kérdezte, és azonnal elindult a folyosón, hogy
bekukkantson Tilly szobájába.
Amikor meglátta, hogy a tinédzser az ágyon fekszik, elveszve a
saját világában, fülén a fejhallgatójával, mély levegőt vett.
Senki nem szökött meg, nem lopott el, és nem tört össze autót…
– Csak volt egy különös telefonhívásom – magyarázta Cliff. –
Valaki kérdezősködött önről meg Tillyről a megyétől.
– Kérdezősködött?
 – Arról, hogy jogszerűen vette-e át Tilly gyámfelügyeletét –
folytatta Cliff. – Ez nem tetszik nekem. Majd utánanézek ennek az
ügynek, csak figyelmeztetni akartam, hogy azt hiszem, valami itt nincs
rendben.
Quinn-nek összeszorult a gyomra. Szinte minden rossz eszébe
jutott, amit csak el tudott képzelni.
– Mint például?
– Nem tudom. Holnap visszahívom, addig várjon, és ne tegyen
semmit!
Quinn azonban nem tudott várni, és nem tenni semmit. Intett
Tillynek, aki felült, és elhúzta a füléről a fejhallgatót.
– Mi az?
– Beszélni akarok Mickkel – közölte Quinn.
– Hát így mondják manapság?
– Valóban beszélni! Jézusom. Nem maradok sokáig – mondta
Quinn, és a garázsba ment. Beindította Carolyn öreg Broncóját, majd a
Wild West fogadóhoz hajtott, megkereste azt a szobát, amelyben Mick
szokott megszállni, amikor a városban tartózkodott, és bekopogott.
A férfi ajtót nyitott, csípőjére tolt kosárlabdasortot viselt, meg egy
fejhallgatót a nyaka körül. A laptopja nyitva volt. Nyilvánvalóan
dolgozott, ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy meglepődött Quinn láttán.
– Szia! – köszönt most Mick. – Hamarosan menni akartam hozzád.
– Megelőztelek. – Quinn a férfi karja alá bújt, és hagyta magát
bevezetni.
– Ez légyottra hívás? – kérdezte a férfi reménykedve.
Quinn sóhajtott.
– Nem, vissza kell mennem vacsorát készíteni Tillynek.
– Tudod, ha elég sokáig vársz a vacsorakészítéssel, az emberek
egyszer csak elkezdenek müzlit enni. Ez tudományos tény.
Quinn nevetett, de a mosoly hamar eltűnt az arcáról.
– Most kaptam egy különös telefonhívást Clifftől. Valaki
megkérdőjelezi a gyámfelügyeleti jogomat.
 Mick szeme elsötétedett a haragtól, de nem lepődött meg, és ezt a
lány sem tudta nem észrevenni. Quinn nagyot sóhajtott, és leült az ágy
szélére.
– Mi folyik itt, Mick?
A férfi habozott, aztán odament, és leült mellé.
– Tom Nichols felhívott – kezdte, aztán elmondta a többit is, hogy
Tom mit helyezett kilátásba, ha ő nem hátrál meg.
– De te nem akarsz meghátrálni, ugye? – kérdezte Quinn.
Mick úgy nézett rá, mintha a lány elvesztette volna a józan eszét.
– Quinn, a pokolba is, kizárt, hogy hagyjalak célkeresztbe állítani.
A lány felugrott, képtelen lévén ülve maradni.
– Most viccelsz? A pokolba is, kizárt, hogy hagyjalak meghátrálni,
és megadni magad annak a gazembernek! Komolyan mondom – tette
hozzá, majd elcsuklott a hangja, ahogy a férfi felállt, és simogatni
kezdte az ő hirtelen jéghideggé váló karjait –, csak a holttestemen át,
Mick!
A férfi szilárdan tartotta, majd gyengéden magához húzta, bár a
lány lába ólomnehézzé vált.
– Quinn, ez az ember el akar pusztítani téged, és abba én is
belepusztulok.
– Nem te vagy az, aki illegális dolgokat művelt.
– Figyelj rám! – Mick kezébe fogta a lány arcát, és maga felé
fordította. – Még nem túl késő. Ha távol maradsz tőlem, és
egyértelművé teszed, hogy nem jelentek neked semmit, ez az ember
majd más módot keres arra, hogy árthasson nekem.
Quinn csak bámult rá.
– Azt akarod, hogy elhagyjalak? – Mert a pokolba is, nem fogja. –
Már próbáltam, Mick, és nem akarom újra megtenni.
– Quinn – sóhajtotta lágyan a férfi, s hangjában fájón túlcsordultak
az érzelmek. – Nem akarom, hogy bármi is véget vessen a
kapcsolatunknak. Veled akarok maradni, ha te akarsz engem. De ez a te
döntésed, az utolsó esélyed, hogy elkerüld az újabb szívfájdalmat.
 Quinn homlokát Mick mellkasára tette, mintegy menekülésképp a
férfi átható tekintete elől. Tudta, hogy Micknek igaza van. A sok
nagyszerű tulajdonsága ellenére azonban Mick is tévedhet. Ahogy ő is.
Ha még nem lett volna szerelmes belé, most azonmód beleszeretett
volna, amiért a férfi időt adott neki, hogy átgondolja.
Mintha egyáltalán szüksége lenne rá.
Quinn elfordította a fejét, hogy arcát Mick meleg, izmos mellkasára
fektesse, miközben agyában egymást kergették a gondolatok. Most nem
veszítheti el Tillyt, egyszerűen nem teheti. Foggal-körömmel harcolni
fog érte.
Ahogy Mick is foggal-körömmel harcolt, hogy segítsen az
anyjának, és mindenki másnak is, aki fontos neki. Ahogy Skye is,
amikor egy napra Wildstone-ba autózott, csak hogy megbizonyosodjon
róla, ő jól van. Hiszen Greta és Trinee is mindig ott állnak támogatólag
egymás mögött.
És ahogy az anyja is egész életében csak azt akarta, hogy Quinn
boldog legyen, pedig mindketten jól tudták, hogy a boldogság nehezen
megfogható, csalóka dolog. Quinn gombócot érzett a torkában. A
szeretet nem a szavakban, hanem a tettekben mutatkozik meg, ahogy az
ember igyekszik mindent megadni a lányának, ami neki magának nem
adatott meg, beleértve egy étterem megvásárlását is, hogy olyan
munkát biztosítson számára, amit az szeretne.
Vagy, Tilly esetében, ahogy lemondott egy dobozról, ami az anyja
kézzel készített dolgaival volt tele, csak azért, hogy a nővére
megnyugvást találhasson. És ami Micket illeti… kölcsönadott egy
mobilnet-sticket, megmentette a bogaraktól, vett neki egy francos
ágyat, hogy ne kelljen a kanapén aludnia, és még sok mást is tett, amit
számon sem tud tartani. Quinn önmagával viaskodva próbált mindent
megérteni, és végül levonta a következtetést.
A boldogság igenis létező dolog. Egyfajta lelkiállapot. Ahogy a
szeretet is, amiből jócskán jutott neki.
Ideje hát visszaadnia belőle.
Felemelte a fejét.
 – Azt akarom, hogy harcolj Wildstone-ért és az itt élő emberekért.
– De…
Quinn a férfi szájára tette az ujját.
– Képes vagyok megbirkózni a következményekkel. Nem hagyom,
hogy bárki is elvegye tőlem Tillyt, még ha el is kell adnom a
lakásomat, vagy pénzt kell kölcsönkérnem a szüleimtől, hogy szerezzek
egy jó ügyvédet, aki ízekre szedi a városvezetőt.
– Quinn, ez az én harcom. Megoldom.
Buta, csodálatos ember. Quinn Mick szemébe nézett, és elismételte
a férfi akkor mondott szavait, amikor Brock látogatása miatt dühös lett:
– Talán nehezen tudod megérteni, mit is jelent egy kapcsolat. De
boldogan elmagyarázom neked. Azt jelenti, hogy melletted állok, nem
számít, hogy mit, nem számít, hogy kit kell legyőznünk.
Mick magához húzta a lányt.
– Vérszomj. Tetszik.
– Komolyan mondtam, Mick. Nincs sok ember az életemben, de
azokat, akik valóban benne vannak, megvédelmezem, és harcolok értük
mindhalálig.
– Most csak felizgatni próbálsz.
Quinn halvány, incselkedő mosolyt küldött felé:
– Először lőj, aztán kérdezz!
A férfi az ujjait a lány hajába csúsztatta, és az arcát lágyan maga
felé fordította.
– Szeretlek, Quinn. – Mick rekedt hangja őszintén csengett. ígéret
volt benne, és ez több, mint amiről a lány valaha is álmodhatott volna.
– Nem fogom hagyni, hogy bármi is történjen veled vagy Tillyvel –
folytatta. – Hiszel nekem?
Hisz neki?
Hihet neki?
A válasz egyszerű volt. Igen. Hisz neki, és hisz benne.
A férfi melegen pillantott rá, és mosolya balzsamként hatott a lány
sajgó szívére.
– Szeretem, ahogy rám nézel – mondta aztán Mick.
 – Valóban?
– Igen.
A férfi szorosan hozzálépett, kezét végigfuttatta Quinn hátán, aztán
lejjebb is, hogy a tenyerébe foghassa azt az édes hátsó felét. Ám ahogy
épp hevesen a lányhoz hajolt, kopogtattak az ajtón.
Mick felnyögött.
– Ne törődj vele!
Ez jó elgondolás volt, és Quinn az arcát Mick nyakához szorította,
majd mélyet lélegzett, mintha szüksége lett volna a férfi illatára a
túléléshez.
Aztán másodszor is kopogtattak, és Mick sóhajtva az ajtóhoz ment.
Joe, az öregfiú, a benzinkút tulajdonosa állt ott, néhány cimborája
pedig a háta mögött. Lou, Nem-Big-Hank és Big Hank.
– Megoldottam a problémádat – tudatta Joe öt-évtizede-dohányzó
hangon.
– Milyen problémámat? – tudakolta Mick.
– A városvezetővel kapcsolatos problémádat.
Quinn csak Mick hátát meg széles vállát látta, de érzékelte a
meglepődését.
– Honnan tudsz a városvezetővel kapcsolatos problémámról? -
kérdezte.
– Mert van szemünk a fejünkön, nem látod? – szólt közbe Lou.
Mick az ajtófélfának dőlt, összefonta a karját, megtévesztően
közönyösen.
– És?
– És… betettünk hozzá egy lehallgató készüléket – vallotta be Joe.
– Ne, hallgass végig minket – tette hozzá gyorsan, amikor Mick
megrázta a fejét, és szólásra nyitotta a száját. – Az interweben vettük,
és bepoloskáztuk Tom irodáját. Felvettük, ahogy mindent beismert a
veled folytatott előző telefonbeszélgetése alkalmával.
– Bepoloskáztátok az irodáját – ismételte Mick.
– Igen.
 – Ez… – Mick megrázta a fejét – nyugtalanító. Nem beszélve arról,
hogy illegális is.
– Rendben – közölte Joe. – Sújtsanak le rám a törvény teljes
szigorával. Mennyit kapok a sitten, öt évet? – A háta mögé lesve a
többiekre pillantott, akik úgy helyeseltek, mint egy sor öregedő
bólogató figura.
– Mindent jól kiókumláltunk. Nekem vannak a legkomolyabb
fogászati problémáim. De nem engedhetem meg magamnak a
fogorvost, tudod? Szóval ott majd ingyenes fogászati ellátást kapok –
ragyogott Joe. – Mindkét fél számára előnyös az üzlet.
A többiek ismét bólintottak.
– És ha Joe feldobja a talpát, mielőtt letelne az ideje – tódította Big
Hank –, majd én felajánlom, hogy letöltöm helyette. A bérleti
szerződésem jövőre jár le, és mindenképpen emelni fogják a bérleti
díjat.
Mick a nyakát nyújtogatva Quinnre nézett, akit szemlátomást
éppen úgy szórakoztatott / megrémített / meghatott a helyzet, mint őt.
Quinn aztán a férfi mellé lépett, és megfogta a kezét.
– Megtiszteltetés számomra – felelte Mick –, de kizárt, hogy
engedjem bármelyikőtöket is börtönbe kerülni miattam. És honnan
tudtatok róla egyáltalán, hogy mi folyik itt?
– A pokolba is, túl régen elmentél már Wildstone-ból, ha nem
tudod, hogyan működik ez errefelé – horkant fel Joe. – Lou unokahúga
barátjának a lánytestvére a városházán dolgozik. A városvezető kiabált
vele a múlt héten, hogy kilöttyintette a kávét, ami megríkatta a hölgyet.
Ő poloskázta be az irodát. Ráadásul, a városvezető együtt hált a megyei
jegyző feleségével – az ő lánytestvérével. Amúgy pedig mindenki erről
beszél.
– Nos, akkor igaznak kell lennie – vélekedett Mick rezzenéstelen
arccal.
Joe bólintott.
– Befellegzett a gazembernek.
 – Nagyra értékelem mindezt – folytatta Mick—, de senki nem fog
börtönbe kerülni miattam. Lehetőséget adunk az
igazságszolgáltatásnak, hogy megfelelően kezelje az ügyet.
– Akkor bemehetünk a városba, és jól elagyabugyálhatjuk? –
tudakolta Joe.
– Ha előbb megállunk fánkért – közölte Lou. – Mi az? – kérdezte
védekezően Hank merev tekintete láttán. – Éhes vagyok.
– Bosszú, aztán étel – javasolta Joe. – Benne vagy, Mick?
Mick Quinnre pillantott.
– Nincs szükségem bosszúra – jelentette ki, majd a többiekre
nézett. – És ha most megbocsátotok, sokkal fontosabb dolgom akad
ennél. Randim van álmaim nőjével.
Ezzel közönségük lármás füttyentgetése közepette egyik kezét
Quinn csípőjére tette, a másikat pedig a lány hajába csúsztatva
megfogta a fejét, és kicsókolta a gondolatokat belőle. Amikor
elhúzódott, Quinn láthatóan kábult arcába mosolygott, miközben valaki
kerékpárral közeledett a bejárat felé.
Valaki, egyik karján gipsszel.
– Szép kis beszélgetés – állapította meg Tilly.
– Fél ép karral is képes voltál idebiciklizni? – kérdezte Quinn
rémülten. – Mi a baj?
– Semmi. Készítettem vacsorát, de mivel itthon hagytad a
telefonodat, nem tudtalak felhívni. Azt hittem, nincs szükséged férfira.
– Nincs is – szólt közbe Mick. – Igazság szerint, nekem van
szükségem őrá. Ami azt illeti, szükségem van a nővéredre, ahogy még
soha senkire és semmire nem volt egész életemben. Amúgy pedig –
folytatta, majd rámosolygott Quinnre, aztán kinyújtotta a karját, és
Tilly nyaka köré fonva őt is bevonta az ölelésbe –, odavagyok az ő
okvetetlenkedő, főokos húgáért is.
Tilly felhorkant, de el is lágyult, ahogy azt a nővére biztosra is
vette. Quinn érezte, hogy a szeme ég, bár nevetett, és magához
szorította élete két legfontosabb emberét.
– Mindkettőtöket szeretem – fakadt ki hevesen. – Nagyon.
 Tilly drámaian sóhajtott.
– Azt ígérted, nincs több ölelés.
– De nem ígértem, hogy nincs több puszi – védekezett Quinn, és
összevissza csókolta a húga arcát, mire Tilly kényelmetlenül
fészkelődve kiáltott fel:
– Au!
Quinn megcsókolta Mick arcát is, ami undort váltott ki Tillyből.
– Ráadásul előttem? – kérdezte.
Quinn Mickre mosolygott.
– Egy csapat vagyunk.
– Egy csapat – felelte Mick. – Tilly?
– Igen?
– Elfogadod, hogy szeretem a nővéred, és vele akarok maradni,
ahogy ő is velem?
– Komolyan. Ez a ti kettőtök problémája.
– Igen vagy nem, Tilly – utasította Mick, szemét egy pillanatra sem
véve le Quinnről.
Tilly felsóhajtott, de nemigen tudta palástolni örömét, hogy
megkérdezték.
– Persze – engedett végül. – De tudnod kell, hogy a nővérem
túlontúl sokszor ölelkezik.
Mick belemosolygott Quinn szemébe.
– Egy csapat vagyunk – ismételte a lány szavait. – Mind együtt
vagyunk, mindig.
– Mindig – suttogta vissza Quinn. Azóta nem hallotta Beth hangját
a fejében, amióta a húga elbúcsúzott tőle, de érezte, hogy melengető
béke árad szét benne, ahogy szíve utolsó darabja is a helyére került.
 Epilógus

Hat hónappal később

Quinn megtalálta Mick egyik ingét a szennyesben, és elmosolyodott.

A férfi nem engedte neki. De ő ellopta tőle.
Azokon az éjszakákon ugyanis, amikor Mick San Franciscóban
tartózkodott, Quinn aludt az ingben. Nyilvánvalóan buta, serdülőkori
dolognak tűnhetett, de vigaszt jelentett, ha rajta volt.
Amikor kimosta és összehajtogatta a ruhákat, kihúzta a magának
kiválasztott öltözőszekrény fiókját. Nem tudta, hogy történhetett, de
elmosolyodott, ahogy leguggolt, és odébb tett egy kosárlabda sortot,
hogy helyet szorítson az ingnek, és…
Egy kis fekete dobozt pillantott meg.
Ékszerdobozt.
Quinn csak bámulta.
– Ó, istenem – suttogta, majd fürgén visszatolta a fiókot, mintha
bombát talált volna benne. Egy ketyegő bombát.
– Mondtál valamit? – tudakolta Tilly, a szobája felé menet.
Ugyanolyan kék csíkok voltak a hajában, mint Quinn-nek, amikor
először jött Wildstone-ba – természetesen Lena jóvoltából.
– Nem – mondta Quinn a fejét rázva. – Nem mondtam semmit.
Egyetlen szót sem. Egy hangot sem. Semmit. Az égvilágon semmit.
Tilly összehúzta a szemét, és belépett.
– Próbáld újra, anélkül, hogy ilyen átkozottul bűntudatosnak
látszanál.
Quinn a fiókra mutatott.
– Találtam egy dobozt. Egy kis dobozt. Egy kis fekete dobozt.
 Tilly felhúzta a szemöldökét, és beljebb lépett a szobába. Az elmúlt
hat hónap mindnyájuk számára jól alakult. Tom Nichols börtönbe
került, mert peres felek közötti összejátszás és egyéb vádpontok
tekintetében bűnösnek találták, és öt-hét év szabadságvesztésre ítélték.
Dylan anyja feljelentette bántalmazásért a fiú apját, így jelenleg a férfi
is néhány éves börtönbüntetését töltötte, és rendszámtáblákat készített
Kalifornia állam számára. Ez azt jelentette, hogy Dylannek nem kellett
elmennie az apjával árkot ásni. Még mindig a kávézóban dolgozott –
ami népszerűbb volt, mint valaha –, és arról beszélt, hogy ösztöndíjra
pályázik a helyi technikumban, a középiskola befejezése után.
Tilly jobb osztályzatokat szerzett az iskolában, mint ahogy Quinn
remélhette volna. Teljesítménye egyenletes volt, és érdeklődését a
bölcsészképzés keltette fel a San Franciscó-i Egyetemen. Gyakrabban
mosolygott, nevetett, ami miatt Quinn túlcsorduló hálát érzett. Tilly
autót is vezetett, immár legálisan, s ez ősz szálakat eredményezett a
nővére hajában.
Amelyeket Lena segített eltűntetni neki egy kis kiemeléssel – nem
kékkel.
Tilly most Quinnhez lépett, és leguggolt a szekrény elé.
– Mutasd!
Quinn kihúzta a fiókot, és mindketten a benne lévő dobozra
meredtek.
– Lehet karkötő is vagy ilyesmi – vélekedett Tilly.
– Gondolod?
– Nem.
Quinn lerogyott a padlóra, mert a térde elgyengült.
– Nos, ha már ülök…
A doboz után nyúlt.
– Gondoltam, hogy nem fogod tudni megállni – közölte most Mick
a hátuk mögött.
Quinn levegő után kapkodva megfordult, és a férfira bámult,
kezében az átkozott bizonyítékkal.
 – Rajta! – biztatta Mick. – Próbáld csak fel. Tudom, hogy ezt
akarod.
– Tényleg ezt akarja – tódította Tilly.
Quinn egy pillantást vetett rá, majd visszanézett Mickre.
A férfi a lány elé térdelt, elvette a dobozt a kezéből, és kiemelte a
gyűrűt.
Egy gyönyörű, csillogó gyémántgyűrűt.
– Ejha – suttogta Tilly tiszteletteljesen.
Quinn a húgára nézett.
– Csak mondom – jegyezte meg Tilly.
Mick az ágy alá tolta a dobozt, majd megfogta Quinn kezét, és a
mellkasához húzta, a szíve fölé.
– Azon a napon beléd szerettem, amikor azt követelted, hogy
menjek a szobádba a fogadóban.
– Nem is tettem ilyet – mentegetőzött Quinn Tillynek.
– De igenis ezt tette – ellenkezett Mick. – Azt akarta, hogy szedjem
ki a kádból a bogarat.
Tilly nevetett.
– Ezt el is hiszem.
Mick megint Quinnre nézett.
– Aztán megkóstoltam a nyavalyás palacsintáidat, és azonmód fülig
szerelmes lettem.
– Az nem palacsinta, hanem crépe.
Mick mosolygott.
– Szerettem őket. És a mosolyodat is. És az erődet. És a
kedvességedet. És… – Itt Tillyre nézett. – Fogd be a füled egy
pillanatra! – Visszafordult Quinnhez. – Azt az édes hátsó feledet.
Szívből szerelem. Mindent szeretek veled kapcsolatban, Quinn.
Tilly drámaian felsóhajtott.
– Ó, istenem! – panaszolta a szobának. – Megint gusztustalanul
viselkednek.
Quinn a karját a férfi köré fonta, és szorosan hozzásimult.
– Folytasd!
 Mick kezét a lány hajába csúsztatta, és elsimította az arcából.
– Nem ingázom tovább San Francisco és Wildstone között. Az
irodámat ide költöztetem, hogy veled és Tillyvel lehessek. Te vagy az
én egész világom, a szívem, a lelkem. Szeretlek. Életre szóló
szerelemmel.
– Ott lehetek az esküvőn? – tudakolta Tilly.
– Ha lesz – mondta Mick, és Quinnre nézett. – Nekem megfelel
ceremóniával vagy anélkül is, bébi; amíg az enyém vagy, nekem jó. Te
döntesz.
Quinn nem volt felkészülve, hogy elárasztják az érzelem hullámai.
– Először is – sikerült kinyögnie –, én is szeretlek.
– Életre szóló szerelemmel – tette hozzá T illy segítőkészen,
bátorítóan bólintva, amikor Quinn megint rápillantott.
Quinn megfordult, belenézett Mick komoly, sötét szemébe, és
érezte, hogy a férfi iránta érzett szerelme beborítja.
– Életre szóló szerelemmel – egyezett bele.
– És másodszor pedig? – kérdezte Mick.
– Igen. – Quinn semmiben sem volt még biztosabb egész életében.
A férfi szorosan magához húzta, majd megcsókolta, és távolról,
nagyon távolról Quinn még hallotta, hogy Tilly drámaian sóhajt.
– Már megint kezdik – panaszolta a tinédzser Csingnek, aki bejött,
hogy megnézze, mire ez a nagy hűhó.
– Miau.
– Ne is mondd… – Tilly felkapta a macskát, és szorosan átölelte. –
Úgy tűnik, végül is jó csapat vagyunk.
Nagyszerű csapat, gondolta Quinn. Egy életre szóló csapat…
Jill Shalvis amerikai írónő 1963-ban született.
Több mint ötven kortárs romantikus regény szerzője, beleértve a
díjnyertes Lucky Harbour-sorozatot is. Jill Sheldon álnéven is írt.
Shalvis könyvei a New York Times Bestseller Listáján
szerepelnek, és számos irodalmi díjat nyertek.
Férjével és három gyermekével a kaliforniai Tahoe-tó közelében él.
1999-ben jelent meg első regénye.