ELLA FIELDS

gyönyörű méreg

Gray Springs Egye­tem 3.

El­ső ki­adás
Könyv­moly­kép­ző Ki­adó, Sze­ged, 2022
 Azok­nak a ki­rály­nők­nek,
akik meg­iga­zít­ják má­sok ko­ro­ná­ját.
 Ha egyet­len em­ber kö­rül fo­rog a vi­lá­god,
ne le­pődj meg, ha be­om­lik a lá­bad alatt a ta­laj.
Ír­ta: El­la Fields
A mű ere­de­ti cí­me: Pretty Ven­om
– Gray Springs Uni­ver­sity Book 3
Co­py­right © 2018 by El­la Fields
All rights re­ser­ved.

Pub­lis­hed by ar­range­ment with Book­ca­se Li­ter­ary Agency.

The mo­ral rights of the aut­hor ha­ve been as­ser­ted.

For­dí­tot­ta: Ta­kács Ág­nes

A szö­ve­get gon­doz­ta: Beke Csil­la

Co­ver de­sign: Sa­rah Han­sen, Okay Cre­a­tions

ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-597-149-7
MO­BI ISBN 978-963-597-150-3

© Ki­ad­ta a Könyv­moly­kép­ző Ki­adó, 2022-ben

Cím: 6701 Sze­ged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: in­fo@konyv­moly­kep­zo.hu
www.konyv­moly­kep­zo.hu
Fe­le­lős ki­adó: Ka­to­na Il­di­kó

Mű­sza­ki szer­kesz­tők: Zsib­ri­ta Lász­ló, Ge­ren­csér Gá­bor, Ta­mas­kó Dá­vid

Kor­rek­to­rok: De­ák Dó­ri, Széll Ka­ti

Min­den jog fenn­tart­va, be­le­ért­ve a sok­szo­ro­sí­tás, a mű bő­ví­tett, il­let­ve rö­-

vi­dí­tett ki­adá­sá­nak jo­gát is. A ki­adó írás­be­li en­ge­dé­lye nél­kül sem a tel­jes
mű, sem an­nak ré­sze sem­mi­lyen for­má­ban – akár elekt­ro­ni­ku­san vagy
me­cha­ni­ku­san, be­le­ért­ve a fény­má­so­lást és bár­mi­lyen adat­tá­ro­lást – nem
sok­szo­ro­sít­ha­tó.
 EGY
Re­nee

Ti­zen­négy éve­sen

– Hü­lyén né­zel ki. – A fel­ső aj­ka gú­nyos vi­gyor­ra hú­zó­dott, én meg

azt kí­ván­tam, bár­csak ez el­csú­fí­ta­ná. De a sze­me fel­ra­gyo­gott,
ahogy sö­tét pil­lan­tá­sát rám sze­gez­te, meg­re­meg­tet­ve ez­zel a gyom-­
ro­mat. – A mas­nid az oka – tet­te hoz­zá, mint­ha még fel sem tűnt
vol­na, hogy az utol­só tíz perc­ben fo­lya­ma­to­san azt le­si.
– Szó­val így ál­lunk. – A mo­so­lyom és a han­gom édes volt, mint a
méz, mi­köz­ben ke­se­rű­nek érez­tem a kö­vet­ke­ző sza­va­i­mat: – Kár,
hogy ne­ked nincs okod ilyen hü­lyén ki­néz­ni. Egy­sze­rű­en… – A ke-­
ze­met az ölem­ben tar­tot­tam, a lá­ba­mat bo­ká­ban ke­resz­tez­ve ki-­
nyúj­tot­tam ma­gam előtt a pad­lón, és a láb­fe­je­met ide-oda moz­gat-­
tam. Le­mon­dó­an in­tet­tem, az­tán visszaejtettem az ölem­be a ke­zem,
mint­ha meg sem ér­né a fá­rad­sá­got. – Csak ilyen vagy.
Összeszorította az áll­kap­csát, de a pil­lan­tá­sa sem­le­ges volt.
A hosszú fo­lyo­só vé­gén lé­vő, ré­gi ál­ló­óra ke­tye­gé­se köz­ben egy-­
más­ra me­red­tünk, a sze­münk né­ma pár­bajt ví­vott.
Egy kis fal­mé­lye­dés­ben ül­tünk a fo­lyo­són a csa­lád­juk kár­tya­szo-­
bá­ja előtt, ahol a szü­le­ink a fé­lig nyi­tott aj­tó mö­gött be­szél­get­tek.
Ami­kor meg­ér­kez­tünk, el­ön­tött a bosszúság. Mi­ért kell ta­lál­koz-­
nunk apa egye­te­mi ba­rát­já­val? Nem volt elég ar­ra kény­sze­rí­te­nie
min­ket, hogy New York­ból eb­be a ki­csi­ke vá­ros­ba köl­töz­zünk?
Úgy tűnt, hogy nem.
Vé­gül va­cso­ráz­nom is kel­lett ve­lük. Ami dög una­lom volt. Vé­gig
le­haj­tott fej­jel ül­tem, a gon­do­la­ta­im az új var­ró­gé­pem kö­rül fo­rog-­
tak.
Meg­vesz­te­get­tek ve­le. Is­mer­tem ezt a tak­ti­kát. Már öt­éves ko-­
rom óta gya­kor­la­tom volt ab­ban, hogy fel­is­mer­jem, ha va­la­ki cső­be
akar húz­ni. De az­óta vágy­tam ar­ra a gép­re, ami­óta meg­je­lent a pi­a-­
con hat hó­nap­pal az­előtt, hogy Trel­lará­ba köl­töz­tünk vol­na, egy ap-­
ró vá­ros­ba, ami a Gray Springs mel­lett fek­szik.
A var­ró­gép mel­lé járt még fél­gard­rób­nyi ru­ha­anyag is. A szü­le-­
im rosszul érez­ték ma­gu­kat, ami­ért el­sza­kí­tot­tak az elő­ké­szí­tő su­lis
ba­rá­ta­im­tól, aki­ket óvo­da óta is­me­rek. Hát­ra­hagy­ni a ba­rá­ta­i­mat
iga­zi szen­ve­dés lett vol­na, ha igaz ba­rá­ta­im­nak tar­tot­tam vol­na
őket. De jól ját­szot­tam a csüg­gedt gye­rek sze­re­pét, így meg­kap­tam,
amit akar­tam. Hasz­nom­ra vál­tak a drá­ma­órák, amik­re anya évek-­
kel ko­ráb­ban be­íra­tott, még ha a szí­né­szi ké­pes­sé­ge­im ki­fe­je­zet­ten
kö­zép­sze­rű­nek mond­ha­tók is.
A ko­rom el­le­né­re is­me­rem a fel­szí­nes­sé­get. Hisz min­den­ki ma-­
gá­ból in­dul ki. Rend­kí­vül fel­szí­nes tu­dok len­ni, és ezt so­sem ta­gad-­
tam. Sem­mi ha­mis szán­dék, sem­mi csel­szö­vés. Azt akar­tam, amit
meg­kí­ván­tam, és ami­kor tel­je­sül­tek a vá­gya­im, bol­dog vol­tam. A
mas­nik, fod­rok, es­té­lyik, smin­kek – nem csak anya­gi ja­vak szá-­
mom­ra. Tény­leg él­ve­zem őket. A szí­ve­met elé­ge­dett­ség jár­ja át,
ami­kor vi­se­lem őket.
Azt sze­re­tem, amit, és nem fo­gok bo­csá­na­tot kér­ni mi­at­ta. Fő­leg
a ve­lem szem­ben ülő Mr. Bús­ké­pű­től nem.
A nyug­ta­lan­ság­tól meg­me­re­ved­tek a vég­tag­ja­im, ami ta­lán a fiú
hi­bá­ja volt. Vagy ta­lán azért volt, mert az­nap es­te, ami­kor fel­haj­tot-­
tunk a túl­nőtt, ku­sza fűz­fák­kal ke­re­te­zett út­ra, egy nyug­ta­la­ní­tó ér-­
zés ke­rí­tett ha­tal­má­ba. Ami csak erő­sö­dött, mi­köz­ben a szü­le­im ki-­
tes­sé­kel­tek a li­mu­zin­ból, és fel­sé­tál­tam a mú­ze­um nagy­sá­gú, krém-
és szür­ke szí­nű, gyar­ma­ti stí­lu­sú ház lép­cső­jén.
Ez az ér­zés az­óta sem ha­gyott el.
– …a fe­je­del­mi arc­csont­ja, és is­te­nem, az az áll. Pont, mint Ki­an-­
nek. – Anya hang­ja re­sze­lős volt, éles és kis­sé el­mo­só­dott, a két
üveg vö­rös­bor­nak kö­szön­he­tő­en, amit a va­cso­ra mel­lé fo­gyasz­tot-­
tak.
Cal­lum sze­me eny­hén el­ke­re­ke­dett, alig bír­tam visszatartani a
mo­soly­gást, ahogy pró­bál­ta ki­ta­lál­ni, mi­ről be­szél­get­nek.
– Mi­ért is hall­ga­tó­zol? – kér­dez­tem vé­gül.
A hosszú bár­sony­dí­vány­ra dől­ve fész­ke­lőd­ni kez­dett, egyik lá­ba
egy halk puf­fa­nás kí­sé­re­té­ben a föld­re zu­hant.
– És te? – A hang­já­ból áradt az una­lom és a kö­zöny, de nem kér-­
de­zett vol­na vissza, ha nem vár vá­laszt.
Ennyit már biz­to­san tud­tam er­ről a fu­ra, csen­des srác­ról. Ő az a
kí­ván­csi faj­ta volt.
– Nem itt la­kom. Job­ban örül­nél, ha cél­ta­la­nul bo­lyon­ga­nék?
Po­hár­koc­cin­tás hang­ja szű­rő­dött ki a szo­bá­ból.
– …ha gye­re­ke­ik lesz­nek, biz­to­san Re­nee gyö­nyö­rű sel­lő­ha­ját
örö­kö­lik majd.
Cal­lum fel­hor­kant.
– Sel­lő­haj? – Sö­tét sze­mét is­mét vé­gig­fut­tat­ta raj­ta. – In­kább
Hag­rid-haj.
– Har­ry Pot­ter-ra­jon­gó vagy? – kér­dez­tem, és eről­te­tett iz­ga­tott-­
ság­gal összecsaptam a te­nye­rem.
Csak egy go­rom­ba pil­lan­tást kap­tam tő­le vá­la­szul. Egy pil­lan-­
tást, ami azt üzen­te, hogy ké­szen áll hoz­zám vág­ni va­la­mit, vagy el-­
sé­tál­ni on­nan.
Sze­ren­csé­re az utób­bit vá­lasz­tot­ta, fel­ült, és las­san ki­bon­tot­ta
ma­gas, kar­csú tes­tét, hogy fel­áll­jon. Te­tő­től tal­pig nyu­ga­lom árasz-­
tott el. Sem­mi sem rosszabb, mint ki­bír­ni va­la­mit, amit nem sze­ret-­
nél, de tíz­szer rosszabb kö­zöm­bös­sé­get szín­lel­ni, ami­kor va­la­ki
meg­pró­bál meg­öl­ni a sze­mé­vel.
A szü­le­ink unal­mas cse­ve­gé­se foly­ta­tó­dott. Nem fi­gyel­tem Cal­lu-­
m­öt, mi­köz­ben el­sé­tált, de hal­lot­tam, ahogy gyors lép­tei el­hal­kul-­
nak a fo­lyo­só vé­gén.
Egy hosszú pil­la­na­tig azt hit­tem, el­ment, így kis hí­ján ki­ug­rot-­
tam a bő­röm­ből, ami­kor halk, mély és re­sze­lős hang­ja meg­ütöt­te a
fü­le­met.
– At­tól, hogy ők ba­ba­vá­ró bu­lik­ról, ne­vek­ről vagy el­jegy­zés­ről
cse­ve­rész­nek, te egy pil­la­na­tig se bízd el ma­gad.
A te­kin­te­te­met a ma­gas és dí­szes pla­fon­ra sze­gez­tem, majd só-­
haj­tot­tam egyet, csak utá­na for­dí­tot­tam fe­lé a fe­jem.
– A há­zas­ság­nak nem a gye­rek előtt kel­le­ne jön­nie? Vagy te így
lá­zadsz el­le­nük?
Egy pil­la­nat­ra le­döb­bent, a köz­tünk lé­vő tá­vol­ság el­le­né­re is
meg­tor­pant, majd kö­ze­lebb lé­pett.
– Egy dol­got tisz­táz­zunk, Egér­ke. Az anyu­ká­ink el van­nak tel­ve
ön­ma­guk­tól. Oko­san ten­néd, ha fi­gyel­men kí­vül hagy­nád őket, és
ha már így te­szel, ró­lam se ve­gyél tu­do­mást. Nem is­mersz en­gem,
én pe­dig nem akar­lak meg­is­mer­ni té­ged. Ne szólj hoz­zám az is­ko­lá-­
ban, sőt rám se nézz!
Összehúztam a sze­mem, ahogy összeraktam a fe­jem­ben a ké­pet.
– Ó, ér­tem már!
Nem akart meg­tisz­tel­ni az­zal, hogy meg­vár­ja a foly­ta­tást, de
tud­tam, hall en­gem, ahogy a han­gom kö­vet­te.
– Ba­rát­nőd van? Ne ag­gódj – ne­vet­tem fesz­te­le­nül –, nem iga­zán
ér­de­kel!
A sa­rok­ból buk­kant elő. Hal­lot­tam, ahogy a szü­le­ink el­bú­csúz-­
nak egy­más­tól, így las­san fel­áll­tam és Cal­lum­re mo­so­lyog­tam.
– Nem ér­de­kel? – kér­dez­te von­ta­tot­tan.
– Egy­ál­ta­lán. Nem. Ér­de­kel. – Szé­le­sen el­vi­gyo­rod­tam, mi­köz­ben
meg­iga­zí­tot­tam a ba­ba­kék ha­lász­nad­rá­go­mat, ami passzolt a ha-­
jam­ban lé­vő mas­ni­hoz. – Ak­kor sem ér­nék hoz­zád, ha te len­nél az
utol­só srác eb­ben az unal­mas vá­ros­ban.
– Igen?
– Igen – is­mé­tel­tem meg.
Fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.
– Nem fo­gom meg­kér­dez­ni, hogy mi­ért, mert egy­ál­ta­lán nem ér-­
de­kel.
– De ér­de­kel, és el­mon­dom, hogy mi­ért. – Csí­pő­re tet­tem a ke-­
zem. – Mert egy bun­kó, el­ké­nyez­te­tett ba­rom vagy, aki vagy kom-­
pen­zál­ni akar va­la­mit, vagy sú­lyo­san apa­komp­le­xu­sos. Ó, és csak
sző­kék­kel ran­di­zok. – Nyo­ma­té­ko­sí­tás­kép­pen a gyö­nyö­rű ha­já­ra
emel­tem a pil­lan­tá­som.
Ki­nyílt a kár­tya­szo­ba aj­ta­ja, és a szü­le­ink ki­sé­tál­tak raj­ta.
– Hát itt vagy­tok! Hal­lot­tam a han­go­to­kat. – Apa vi­gyor­gott, drá-­
ga whis­ky il­la­ta jár­ta át, ahogy sú­lyos ke­zé­vel át­ölel­te a vál­lam. –
In­dul­ha­tunk?
Rá­mo­so­lyog­tam.
– Ami­kor csak aka­rod, apu.
 KET­TŐ
Re­nee

Az egyet­len kü­lönb­ség a ré­gi is­ko­lám és a Trel­lara Elő­ké­szí­tő kö­zött

az volt, hogy a meg­ve­tés­től tart­va az em­be­rek ki­sebb va­ló­szí­nű­ség-­
gel csi­nál­ták azt, amit tény­leg sze­ret­nek. Mert úgy hit­ték, hogy nem
tud­ná­nak visszakapaszkodni a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán. Ezt a fel­fe­de-­
zé­se­met ak­kor ta­lál­tam a leg­le­han­go­lóbb­nak, ami­kor fel­irat­koz­tam
a drá­ma­szak­kör­re, és csak egy ma­rok­nyi név sze­re­pelt a je­lent­ke­zé-­
si la­pon.
Nem hagy­tam, hogy az el­kép­ze­lé­se­ik és az, hogy mit tar­ta­nak
he­lyes­nek, meg­ál­lít­sa­nak ab­ban, amit sze­re­tek.
Hil­dá­val ba­rát­koz­tam össze elő­ször, ami­kor az elő­adó­te­rem­nél
sor­ban áll­va meg­vi­tat­tuk a si­fon, a se­lyem, a sör­bet­ízű ajak­bal-­
zsam, a Sa­il­or Mo­on és a Har­ry Pot­ter fon­tos­sá­gát. Az­óta olyan kö-­
tet­len ba­rát­ság ala­kult ki köz­tünk, ami mind­ket­tőnk­nek meg­fe­lelt.
Hil­da egy fé­lig ázsi­ai lány, sely­mes fe­ke­te haj­jal, ami a há­tá­ra
om­lott és ke­ret­be fog­lal­ta szív ala­kú ar­cát. A man­du­la­vá­gá­sú sze­me
ma­gá­ba szip­pan­tott min­den­kit, míg a pink, telt aj­ka és pi­ci or­ra
olyan ár­tat­lan­sá­got köl­csön­zött ne­ki, ami­ről nem hit­tem, hogy meg-­
ér­dem­li. Tü­zes szép­ség­nek tar­tot­tam, ami­kor el­ső al­ka­lom­mal vé-­
gig­néz­tem ap­ró, kar­csú ter­me­tén. A sze­me mo­gyo­ró­szí­nű. A bar­na
és a zöld ke­ve­ré­ke, ami fel­csil­lant, ami­kor mo­soly­gott, és kö­dös­sé
vált, ami­kor fel­dü­hö­dött.
– Négy­kor új­ra pró­bál­ni akar­nak – tá­jé­koz­ta­tott Hil­da, mi­köz-­
ben a szek­ré­nye­ink fe­lé tar­tot­tunk.
– Négy­kor? – Fel­só­haj­tot­tam, el­for­gat­tam a szám­zá­rat, és ki­nyi-­
tot­tam az aj­tót. – Nem fog men­ni. Apá­nak fon­tos va­cso­ra­ven­dé­ge
lesz ma.
Apám a Grant Hol­dings ve­zér­igaz­ga­tó­ja volt, és azért köl­töz­tünk
egy má­sik ál­lam­ba, hogy egye­sül­je­nek Ki­an, Cal­lum ap­já­nak a cé­gé-­
vel, il­let­ve egy „csen­de­sebb, bé­ké­sebb élet re­mé­nyé­ben”, en­nek el-­
le­né­re a szü­le­im sze­ret­tek szó­ra­koz­ni. Ta­lán még job­ban, mint ami-­
kor New York­ban él­tünk. Fá­rasz­tó tu­dott len­ni, de az étel mi­att
meg­ér­te. Az új ru­hák­ról nem is be­szél­ve.
– És? Leg­alább egy kis idő­re gye­re el, hogy el­ke­rüld Clar­ke gyil-­
kos pil­lan­tá­sa­it.
Clar­ke le­súj­tó pil­lan­tá­sok­kal ju­tal­maz­ta azo­kat, akik nem men-­
nek el a pró­bák­ra, vi­szont nem bün­te­tett meg min­ket ér­te, tud­va,
hogy ön­szán­tunk­ból já­runk a drá­ma­szak­kör­re. Na meg olyan ke­ve-­
sen vol­tunk a cso­port­ban, hogy nem ijeszt­het­te el az em­be­re­ket.
Át­ren­dez­tem a szek­ré­nye­met, ki­cse­rél­tem a tör­té­ne­lem­köny­ve-­
met egy re­gény­re, amit az­nap reg­gel ma­gam­mal vit­tem az is­ko­lá­ba,
majd be­csuk­tam az aj­tót.
– Nem tu­dok. Ha nem érek ha­za idő­ben, éle­tem vé­gé­ig ve­sze-­
ked­ni fog­nak ve­lem, és ak­kor meg anya gyil­kos pil­lan­tá­sa­it néz­he-­
tem a va­cso­rá­nál. – Hil­dá­ra néz­ve fel­emel­tem a szem­öl­dö­köm. – Tő-­
le job­ban fé­lek, mint Clar­ke-tól.
Anya ugyan­is nem a gon­dos­ko­dá­sá­ról volt hí­res, de leg­alább je-­
len volt az éle­tem­ben, és lát­va a töb­bi­e­ket, akik ha­son­ló kö­rül­mé-­
nyek kö­zött él­tek, mint én, sze­ren­csés­nek mond­hat­tam ma­gam. A
kap­cso­la­tunk a ba­rát­ság ha­tá­rát sú­rol­ta, már­pe­dig azt sen­ki sem
akar­ja, hogy a ba­rát­ja csa­lód­jon ben­ne.
És Va­lery Grant hi­deg pil­lan­tá­sa­i­tól jég­gé fagysz, ha nem vi­gyá-­
zol.
Oda­kint el­bú­csúz­tunk egy­más­tól. Az­után le­ül­tem a lép­cső­re, és
néz­tem, ahogy Hil­da ki­sé­tál a par­ko­ló­ba, majd ki­nyi­tot­tam a köny-­
vet.
Amit va­la­ki ki­ka­pott a ke­zem­ből, mi­előtt még ki­ve­het­tem vol­na
a könyv­jel­zőt.
– A bá­ró ké­jes hó­dí­tá­sa? – Talp­ra ug­rot­tam, mi­köz­ben Cal­lum a
bo­rí­tó­ra me­redt. – Nem vagy egy ki­csit fi­a­tal a per­verz ol­vas­má-­
nyok­hoz?
Ki­tép­tem a ke­zé­ből, de nem vol­tam haj­lan­dó el­pi­rul­ni, ahogy el-­
rak­tam a tás­kám­ba.
– Te meg nem vagy ki­csit fi­a­tal a va­lós per­verz­ke­dés­hez? – Nem
vá­la­szolt, aj­kát fél­ol­da­las mo­soly­ra húz­ta, mi­köz­ben a sze­me ra­gyo-­
gott. – Egyéb­ként pe­dig fog­lal­kozz a sa­ját dol­god­dal. Azt ol­va­sok,
amit aka­rok.
Le­lép­tem a lép­cső­ről, kör­be­pil­lan­tot­tam, de se­hol sem lát­tam a
so­fő­rö­met, An­nie-t.
– Me­lyik rész a ked­ven­ced? – kér­dez­te Cal­lum mö­gü­lem, me­leg
le­he­le­té­től fel­állt a szőr a há­ta­mon, és li­ba­bő­rös let­tem. El­foj­tot­tam
a bor­zon­gást. – A fiú ki­sza­ba­dít egy lányt a sár­kány kar­mai kö­zül,
majd el­rán­gat­ja az odú­já­ba, hogy be­te­gye a mé­re­tes szer­szá­mát a
lány me­leg, ned­ves…
– Cal! – Ta­ra hang­ja ütöt­te meg a lán­go­ló fü­le­met, és bár Cal­lum
fél­be­hagy­ta a mon­dan­dó­ját, ami­ért há­lás vol­tam, csak las­san lé­pett
hát­rébb. – Mit mű­velsz?
Ahogy meg­for­dul­tam, Ta­ra te­kin­te­te ket­tőnk kö­zött ci­ká­zott. A
pom­pon­lány mo­so­lya meg­re­me­gett, mi­köz­ben vá­laszt várt a ba­rát-­
já­tól.
Cal­lum le­né­zett rám, fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke, mi­köz­ben meg-­
nyal­ta az al­só aj­kát. Áll­tam a pil­lan­tá­sát, ha­bár ve­szé­lyes dol­go­kat
mű­velt a gyom­rom­mal.
– Raj­ta­kap­tam Re­nee-t, hogy va­la­mi… me­rész iro­mányt ol­vas-­
gat.
– Me­rész? – kun­co­gott Ta­ra. – Ó, már­mint egy ro­man­ti­kus re-­
gényt?
Cal­lum még most sem né­zett rá.
– Aha.
– Kit ér­de­kel! Me­he­tünk?
Cal­lum összehúzta a sze­mét, majd vég­re rá­né­zett a ba­rát­nő­jé­re.
– Nem is tu­dom. Nem va­gyok biz­tos ben­ne, hogy jó öt­let, ha egy
kis­ko­rú ilyes­mit ol­vas­gat. Fő­leg itt a Trel­lará­ban. Nem ve­szik jó né-­
ven az ilyes­mit.
Ta­rá­ra pil­lant­va ész­re­vet­tem, hogy za­var­tan összeszorította az
aj­kát, és a hom­lo­kát rán­col­ta.
– Én is anya köny­ve­it szok­tam ol­vas­ni. És hé, amit mi csi­ná­lunk,
az is elég kor­ha­tá­ros. – El­pi­rult, majd ké­nyel­met­le­nül to­por­gott.
A tor­kom­ban lé­vő gom­bóc el­le­né­re meg­pró­bál­tam nyel­ni egyet.
Cal­lum pil­lan­tá­sa visszatért rám, a sze­mé­ből sem­mit nem le­he-­
tett ki­ol­vas­ni, ami­kor meg­szó­lalt:
– Igen, de mi­vel a szü­le­ink a leg­jobb ba­rá­tok, ő gya­kor­la­ti­lag
csa­lád­tag­nak szá­mít. Sze­rin­tem az len­ne a leg­jobb, ha a szü­lei tud-­
ná­nak a lá­nyuk is­ko­lán kí­vü­li te­vé­keny­sé­gé­ről. Fi­gye­lem­be vé­ve,
hogy nem iga­zán az ő ko­rá­hoz va­ló.
Anya aján­lot­ta a köny­vet, így a sze­mem sem reb­bent, nem állt
szán­dé­kom­ban dü­höt mu­tat­ni.
– Ket­tős mér­ce, mi?
Ta­ra fel­ne­ve­tett.
– Elég! Ko­mo­lyan, kit ér­de­kel? Át­jössz hoz­zám? Anya még nincs
ott­hon.
Cal­lum vé­gig­húz­ta az al­só aj­kán a tö­ké­le­tes fo­ga­it, és köz­ben a
pil­lan­tá­sát le sem vet­te ró­lam.
– Ja. Visz­lát, Egér­ke!
An­nie egy perc múl­va ér­ke­zett meg.
És mi­köz­ben fi­gyel­tem Cal­lu­m­öt és Ta­rát, ahogy oda­sé­tál­tak a
lány so­főr­jé­nek az au­tó­já­hoz, amely mö­gött csó­ko­lóz­ni kezd­tek, mi-­
előtt be­száll­tak vol­na, rá­jöt­tem, hogy ez volt éle­tem leghosszabb
egy per­ce.

Más­nap reg­gel azon­nal be­hív­tak Far­ley igaz­ga­tó­nő iro­dá­já­ba.

Fel­áll­tam a he­lyem­ről, mit sem tö­rőd­ve a kö­rü­löt­tem lé­vő ne­ve-­
tés­sel és sug­do­ló­zás­sal, mi­köz­ben meg­iga­zí­tot­tam a szür­ke blé­ze­re-­
met, és fel­kap­tam a tás­ká­mat.
A fo­lyo­só üres volt, né­hány ké­sés­ben lé­vő di­á­kot le­szá­mít­va,
akik a sö­tét­kék szek­ré­nyek és köz­tem pró­bál­tak át­fu­ra­kod­ni. A lép-­
te­im vissz­han­goz­tak a fé­nyes, krém­szí­nű pad­lón. A fe­ke­te ba­le­ri­na-­
ci­pőm a las­su­ló szív­ve­ré­sem­mel együtt dü­bö­gött.
Fo­gal­mam sem volt, hogy mi­ért hí­vat­tak be, a kö­vet­ke­ző ti­zen-­
két per­cet a vá­ra­ko­zó ré­szen töl­töt­tem, és a dí­szes órát bá­mul­tam a
fa­lon, mi­köz­ben pró­bál­tam rá­jön­ni, mi le­het az oka.
Ta­lán a drá­ma­szak­kör mi­att. Ha­bár ki­hagy­ni egy pró­bát, ami
ön­kén­tes is­ko­lán kí­vü­li te­vé­keny­ség­nek mi­nő­sült, elég­gé ki­zárt
volt, hogy az igaz­ga­tó­hoz…
Cal­lum.
A nyár vé­gi, kö­zel sem cso­dás el­ső ta­lál­ko­zónk óta egy hó­na­pig
tá­vol­sá­got tar­tott tő­lem. De nem tud­tam rá­jön­ni, hogy mi­ért pont
most akart baj­ba ke­ver­ni.
– Miss Grant?
Fel­pat­tan­tam, amint meg­lát­tam Far­ley igaz­ga­tó­nőt. Ha­ját szo­ros
konty­ba fog­ta, élénk­kék szem­üve­ge ke­cse­sen ült az ap­ró or­ra he-­
gyén. De ked­ves mo­so­lya sem se­gí­tett meg­nyu­god­ni.
– Jöj­jön be!
Meg­tet­tem, majd le­rak­tam a há­ti­zsá­ko­mat a lá­bam kö­zé, mi­u­tán
he­lyet fog­lal­tam ve­le szem­ben a ha­tal­mas tölgy­asz­ta­lá­nál.
– Fel­hív­ták a fi­gyel­me­met ar­ra, hogy ma­ga kis­sé hely­te­len ol­vas-­
má­nyo­kat ol­vas, ami nem­csak az is­ko­lá­ba, ha­nem a ko­rá­hoz sem il-­
lő.
A szé­gyen­ér­ze­tem duz­za­dó hő­lég­bal­lon volt, az ar­com pe­dig
olyan hir­te­len vö­rö­sö­dött el, hogy azt hit­tem, ki­puk­kad vagy fel-­
gyul­lad.
– Hát…
Le­vet­te a szem­üve­gét, és ap­ró mosollyal elő­re­ha­jolt az asz­ta­lán.
Kas­mír­blú­zá­nak a ki­vá­gá­sa tá­ton­gott, és ne­vet­sé­ges­nek tar­tot­tam,
hogy en­gem be­hív­nak egy ro­man­ti­kus re­gény mi­att, ami­kor az
egyik nagy­ra be­csült elő­ké­szí­tő is­ko­la igaz­ga­tó­nő­je úgy öl­tö­zik,
mint egy sze­xi könyv­tá­ros.
Úgy ér­tem, jól né­zett ki, de nem tűnt igaz­sá­gos­nak.
Összekulcsolta ma­ni­kű­rö­zött ke­ze­it, és ami­kor meg­szó­lalt, a sze-­
mé­be néz­tem.
– Sze­mély sze­rint sze­re­tem a ro­man­ti­kát. – Egy ka­csin­tás­fé­le­sé-­
get kül­dött fe­lém, ami­ről nem tud­tam el­dön­te­ni, hogy csak fi­nom-­
kod­ni pró­bál, vagy így si­ke­rült ne­ki. – Vi­szont minden­nek meg­van
a ma­ga ide­je és he­lye, és ez a hely nem az is­ko­la.
– Nem itt ol­vas­tam, es­kü­szöm. – Ke­resz­tez­tem a bo­ká­mat, hogy
meg­ál­lít­sam a lá­bam re­me­gé­sét, és ki­húz­tam a vál­la­mat, ahogy
anya min­dig szaj­kóz­ta. – Az is­ko­lá­ba ve­ze­tő úton ol­vas­tam, majd
be­rak­tam a szek­ré­nyem­be.
Ez fél­igaz­ság volt. An­gol­órán is ol­vas­tam, a kö­te­le­ző ol­vas­mány
he­lyett, de ezt nem lett vol­na okos do­log meg­em­lí­te­ni. A vé­del­mem-­
re szól­jon, tíz- és az­tán ti­zen­két éves ko­rom­ban is már ol­vas­tam a
Ne bánt­sá­tok a fe­ke­te­ri­gót cí­mű köny­vet.
Far­ley igaz­ga­tó­nő bó­lin­tott, és hát­ra­dőlt a szé­ké­ben.
– Ma­ga a Welsh csa­lád ba­rát­ja, nem igaz?
– Igen, az va­gyok. Az apu­ká­ink együtt dol­goz­nak.
El­gon­dol­kod­va meg­rán­tot­ta az aj­kát.
– Ér­de­kes. És ma­ga meg Cal­lum nem jön­nek ki jól?
– Úgy tud­tam – szi­szeg­tem, mi­előtt meg­álljt tud­tam vol­na pa­ran-­
csol­ni ma­gam­nak.
 Far­ley igaz­ga­tó­nő el­mo­so­lyo­dott.
– Nem mond­tam, hogy ő volt az, aki fi­gyel­mez­te­tett.
– Nem volt szük­ség rá – mo­rog­tam, ahogy a ha­tal­mas köny­ves-­
polc­ra néz­tem, amit az ok­le­ve­lei és vas­tag köny­vek bo­rí­tot­tak.
– Re­nee, hon­nan sze­rez­te ezt a re­gényt?
– Nem olyan rossz, mint ami­lyen­nek Cal­lum be­ál­lít­hat­ta –
mond­tam, ami­kor is­mét az igaz­ga­tó­nő­re pil­lan­tot­tam.
– Nem tá­ma­dás volt. – Úgy mo­soly­gott, mint­ha mind­járt el­ne­vet-­
né ma­gát. – Csak kí­ván­csi va­gyok, de nem kell el­mon­da­nia, ha ké-­
nyel­met­le­nül ér­zi ma­gát. Csak ez… egy elég sa­já­tos ol­vas­mány egy
ti­zen­négy éves szá­má­ra.
– Nem va­gyok gye­rek – fe­lel­tem csí­pő­sen, ahogy a ti­zen­négy
éve­sek szok­ták.
Is­mét mo­soly­gott.
Ki­fúj­tam a le­ve­gőt, és pró­bál­tam nem belesüllyedni a bőr­szék-­
be.
– Anyu­kám aján­lot­ta. Meg szok­tuk osz­ta­ni a köny­ve­in­ket.
Far­ley igaz­ga­tó­nő szem­öl­dö­ke fel­sza­ladt.
– Ó?
Bó­lin­tot­tam.
– Ér­de­kes. Hát, tá­vol áll­jon tő­lem, hogy meg­mond­jam ma­gá­nak,
mit csi­nál­jon, ami­kor az édes­any­ja ilyen en­ge­dé­keny.
Meg­áll­tam, hogy ne gri­ma­szol­jak. Né­hány do­log­ban anya tény-­
leg en­ge­dé­keny volt, de leg­több­ször, ha­csak nem gon­dol­ta más­ként,
egy­ál­ta­lán nem.
– Ez csak egy könyv. Még csak ba­rá­tom sem volt. – Va­la­mi­ért
úgy érez­tem, meg kell vé­de­nem anya tet­te­it. De iga­zat mond­tam.
Mert a hi­bái el­le­né­re tény­leg bí­zott ben­nem.
Far­ley igaz­ga­tó­nő ek­kor el­ne­vet­te ma­gát. A hang­ja vi­dám és csi-­
lin­ge­lő volt.
– Ez ha­ma­ro­san meg fog vál­toz­ni.
– Nem hin­ném – mor­mog­tam az or­rom alatt. Még nem iga­zán
ér­de­kel­tek a fi­úk. Leg­több­jük bü­dös, han­gos vagy csak si­mán sze-­
mét és ön­telt volt. Csak egy bi­zo­nyos fiú ju­tott eszem­be, de ő egy
nagy­be­tűs segg­fej volt. – Ma­ra­dok in­kább az érett könyv­be­li fér­fi-­
ak­nál. Visszamehetnék az órá­ra, ké­rem?
Far­ley igaz­ga­tó­nő új­ra ne­vet­ni kez­dett, majd fel­állt, hogy ki­kí-­
sér­jen.
Mi­előtt visszatért az iro­dá­já­ba, oda­súg­ta:
– A hegy­la­kó til­tott gyü­möl­csét aján­la­nám, az az ed­di­gi leg­jobb
írá­sa.
Meg­döb­ben­ve néz­tem, ahogy visszasétál a rö­vid fo­lyo­són, majd
egé­szen a te­re­mig mo­so­lyog­tam.
Ezt ne­ked, Cal­lum!
 HÁ­ROM

Cal­lum
Ti­zen­öt éve­sen

A gyű­lö­let­tel az a baj, hogy fel­emészt.

Úgy be­fúr­ja ma­gát az el­méd­be, mint egy el­pusz­tít­ha­tat­lan pa­ra-­
zi­ta, amit már min­den le­het­sé­ges mó­don meg­pró­bál­tál ki­nyír­ni.
A ha­tal­mas, ti­zen­he­te­dik szá­za­di stí­lu­sú ebéd­lő­asz­tal­nál ül­tem,
és vár­tam, mi­köz­ben a fe­let­tem lé­vő csil­lár ka­var­gó fény­csó­vák­kal
te­rí­tet­te be a szo­bát.
A szo­ká­sos há­rom­fo­gá­sos va­cso­rán­kat fo­gyasz­tot­tuk, amit pén-­
tek es­tén­ként a sza­kács­nőnk, Wan­da ké­szí­tett ne­künk, és ami­kor a
má­so­dik­hoz ér­tünk, apa már az iro­dá­ja át­ala­kí­tá­sá­nak elő­nye­it tag-­
lal­ta. Pe­dig elő­ző tavasszal ala­kít­tat­ta át.
Anya csak mo­soly­gott, bó­lo­ga­tott, és csil­lo­gó sze­mek­kel néz­te
apát, mi­köz­ben el­gon­dol­kod­va be­le­túrt a vil­lá­já­val a ha­lom­ba, amit
a currys zöld­sé­gé­ből ké­szí­tett.
Mi­re meg­ér­ke­zett a desszert, azt hit­tem, ezt meg­úsz­tam.
– Jö­vő hét­vé­gén a Ches­ter­ton el­len fogsz ját­sza­ni? – kér­dez­te
apa, ahogy hát­ra­dőlt a szé­ké­ben és meg­pas­kol­ta a ha­sát.
 A franc­ba!
Rá­emel­tem a pil­lan­tá­so­mat, és bó­lin­tot­tam.
– Re­nee sze­re­ti a fut­ballt? – vá­gott köz­be anya. – El­hív­hat­nád a
mér­kő­zés­re.
– Nem sze­re­ti. – Apa összehúzta a szem­öl­dö­két a hir­te­len vá­la-­
szom­ra, így meg­kö­szö­rül­tem a tor­kom. – Úgy ér­tem, ő olyan tí­pus-­
nak tű­nik, aki nem ked­ve­li a fut­ballt. – Nem, ő in­kább az a her­ceg-­
nős és mas­nis faj­ta, aki alig­ha­nem a ro­man­ti­kus re­gé­nyek do­mi-­
náns fér­fi­ja­it ked­ve­li.
Anya mo­so­lyá­tól meg­fe­szült a ke­zem az evő­esz­kö­zö­kön.
– Be­szé­lek Va­leryvel. Ta­lán le­het­ne egy hét­vé­gi ki­ruc­ca­nás be­lő-­
le.
Alig tud­tam visszatartani a mor­gá­so­mat, és olyan pil­lan­tás­sal
néz­tem apá­ra, ami­től azon­nal meg­szó­lalt:
– Nem, szí­vem. Azt mond­tam Os­wal­dék­nak, hogy ma­gam­mal
visz­lek a kö­zös va­cso­ránk­ra, mert ta­lál­koz­ni sze­ret­nél Erin­nel.
Anya le­gyin­tett, és majd­nem be­le­ros­kadt a szé­ké­be.
– Mu­száj volt? Erin olyan unal­mas!
El­bam­bul­va a hal­vány ró­zsa­szín hor­ten­zi­ák­kal te­li kris­tály­vá­zá-­
ra me­red­tem, amíg apa em­lé­kez­tet­te anyát a meg­fe­le­lő ba­rát­sá­gok
fenn­tar­tá­sá­nak elő­nye­i­re.
– Meg­en­ge­di­tek, hogy tá­voz­zak? – kér­dez­tem, amint apa szü­ne-­
tet tar­tott, hogy be­le­kor­tyol­jon a whis­ky­jé­be.
Ami­kor bó­lin­tott, hát­ra­tol­tam a szé­ke­met, majd be­tol­tam az asz-­
tal alá, az­tán visszaindultam a ké­nyel­mes szo­bám­ba.
A ma­ha­gó­ni­lép­cső ra­gyo­gott, ahogy vé­gig­húz­tam a ke­zem a kor-­
lá­ton, és a lá­ba­im fel­vit­tek az eme­let­re. A szo­bám a má­so­dik eme­let
jobb ol­da­li vé­gé­ben volt, sze­ren­csé­re jó messze a szü­le­i­mé­től, köz-­
vet­le­nül a lép­cső te­te­jé­nél, ami­nek a nyi­tott aj­ta­ja­it te­ker­vé­nyes fa-­
ra­gá­sok dí­szí­tet­ték.
Az én szo­bám aj­ta­ja is ha­son­ló­an né­zett ki, de csak egy volt be-­
lő­le. A szo­bám ugyan­is a szü­le­i­mé­nek a fe­lé­nél is ki­sebb volt, ami
nem szá­mí­tott rossz­nak, te­kin­tet­tel ar­ra, hogy az övék a má­so­dik
eme­let leg­na­gyobb ré­szét el­fog­lal­ta.
Mi­előtt kis­ko­rom­ban ide­köl­töz­tünk, a má­so­dik eme­le­ten nyolc
há­ló­szo­ba, szá­mos sza­lon és für­dő­szo­ba volt. Né­hány szo­bá­ból ven-­
dég­szo­ba lett, de a szü­le­im úgy dön­töt­tek, hogy ki­ve­re­tik a fa­la­kat,
és egy mi­ni­a­tűr há­zat csi­nál­tat­nak, ez­zel át­ala­kít­va az ő ré­szü­ket.
A har­ma­dik eme­le­tet a pad­lás és Wan­da szo­bá­ja fog­lal­ta el, no
meg egy he­lyi­ség, ami te­le volt anya el­ha­nya­golt ter­ve­i­vel.
Egy tró­fea­fe­le­ség­hez ké­pest meg­pró­bál­ta oko­san el­töl­te­ni a sza-­
bad­ide­jét, ahe­lyett, hogy tét­le­nül ül­dö­gél, mi­köz­ben apa az em­be-­
rek ezer dol­lár­ja­i­ból mil­li­ó­kat csi­nál. Kár, hogy anya pró­bál­ko­zá­sai
elég kö­zép­sze­rű­ek vol­tak, így leg­több­ször fél­be­hagy­ta őket.
Mi­u­tán le­zu­ha­nyoz­tam, le­hup­pan­tam a fran­cia­ágyam­ra, és vál-­
to­gat­ni kezd­tem a csa­tor­ná­kat a la­pos kép­er­nyős té­vé­men.
De nem szá­mí­tott, mennyire pró­bál­tam gond­ta­la­nul be­le­vesz­ni
va­la­mi­be, az el­mém fo­lya­ma­to­san ugyan­azt a kér­dést tet­te fel. Mi-­
ért nem mond­ta el Re­nee sen­ki­nek? A szü­le­i­nek sem?
Nem tud­tam rá­jön­ni. Hisz min­den­ki er­ről be­szélt az is­ko­lá­ban –
Re­nee ol­va­sá­si szo­ká­sa­i­ról, és hogy mi­ért ke­rült az igaz­ga­tó­hoz.
Fi­gyel­tem őt ebéd­nél, a men­za má­sik vé­gé­ben ült a szín­há­zas
ba­rá­ta­i­val, és egy­szer sem né­zett rám.
Fe­lejtsd el őt! Mu­száj volt el­fe­lej­te­nem őt. Még csak azt sem tud-­
tam, hogy mi­ért ér­de­kel, vagy mi­ért tö­rő­döm ve­le. De va­la­mi nem
ha­gyott nyu­god­ni ve­le kap­cso­lat­ban, fel­forrt a vé­rem, és ököl­be
szo­rult a ke­zem. A hü­lye mas­ni­ja, a puc­cos ha­ris­nyá­ja, és hogy egy
ki­csit sem ér­de­kel­te, mit gon­dol­nak ró­la má­sok, az őrü­let­be ker­get.
Elő­re­ha­jol­tam, le­kap­tam a te­le­fo­no­mat az éj­je­li­szek­rény­ről, és
ar­ra ké­szül­tem, hogy fel­hív­jam Ta­rát.
Jól jött vol­na egy kis paj­zán be­szél­ge­tés. Az biz­tos el­te­rel­te vol­na
a fi­gyel­me­met.
De az uj­jam nem akart en­ge­del­mes­ked­ni. Úgy kö­rö­zött a ne­ve
fö­lött, mint egy méh a vi­rág kö­rül.
 Ká­rom­kod­va le­dob­tam a te­le­fo­no­mat, meg­néz­tem, hogy be van-
e zár­va az aj­tó, majd belesüllyesztettem a ke­zem a nad­rá­gom­ba.

Ta­nu­lók cso­szog­tak el mel­let­tünk, mi­köz­ben bosszúsan a szek­ré-­

nyem­nek dön­töt­tem a fe­je­met.
– És van az a je­le­net, ami­kor a srác azt mond­ja…
Re­nee vi­gyor­gott, mi­köz­ben Ta­ra rész­le­te­sen el­me­sél­te ne­ki a
hü­lye köny­vet, amit ép­pen ol­vas.
Re­nee-nek kí­no­san kel­lett vol­na érez­nie ma­gát a mi­att a hü­lye
könyv mi­att, ehe­lyett az összes lányt ma­gá­hoz von­zot­ta, és a fo­lyo-­
són könyv­klu­boz­tak.
Per­sze né­há­nyan meg­szól­ták mi­at­ta az utób­bi he­tek­ben, de ki-­
csit sem ér­de­kel­te. Mint­ha csil­lo­gó kö­vek­ből fa­rag­ták vol­na, mi­köz-­
ben min­den­ki más csu­pán víz lett vol­na kö­rü­löt­te, el­áz­tat­va őt vagy
el­csor­do­gál­va mel­let­te, mi­köz­ben ő el­len­állt minden­nek. Gyö­nyö-­
rű­en. És vál­to­zat­la­nul.
– Szia! – kö­szönt Mi­ke, ahogy meg­állt mel­let­tem, és ki­nyi­tot­ta a
szek­ré­nyét. – Jössz a dél­utá­ni csa­pat­meg­be­szé­lés­re?
– Gon­do­lom.
– Gon­do­lod? – Mi­ke be­dob­ta a köny­vét, ki­vet­te a te­le­fon­ját és a
pénz­tár­cá­ját, majd be­csuk­ta az aj­tót. – Mi van ve­led? – Ami­kor vál-­
to­zat­la­nul Re­nee-t bá­mul­tam, Mi­ke kö­vet­te a pil­lan­tá­so­mat. – Ó!
Ha­ver, na­gyon dö­gös a csaj!
– Úgy néz ki, mint egy pá­va, aki a fod­ros zok­ni­já­val és a ne­vet­sé-­
ges mas­ni­já­val ékes­ke­dik.
Mi­ke nem mon­dott sem­mit, így rá­sze­gez­tem a pil­lan­tá­so­mat, de
ő le sem vet­te a sze­mét Re­nee-ről. Ami­től meg­fe­szült az áll­kap­csom.
– Igen, de tud­ja, ho­gyan kell vi­sel­ni őket.
– Mi vagy te? A di­vat­rend­őr­ség?
Fel­ne­ve­tett.
– Fogd be! – Egy pil­la­nat­ra vé­gig­mért, majd fel­húz­ta a szem­öl­dö-­
két. – Vár­junk csak! Tet­szik ne­ked, vagy va­la­mi?
Meg­fe­szült a ge­rin­cem, és eről­te­tet­ten el­ne­vet­tem ma­gam.
– De­hogy! Ro­had­tul ide­ge­sít.
– Mi­ért?
– Mi­ért? – is­mé­tel­tem meg, mint­ha a vi­lág leg­hü­lyébb kér­dé­sét
tet­te vol­na fel.
– Igen, mi­ért? – Meg­von­ta a vál­lát, és meg­la­zí­tot­ta a nyak­ken­dő-­
jét. – Ál­ta­lá­ban ok­kal utá­lunk va­la­kit.
– Nem kell hoz­zá ok – vág­tam rá.
Mi­ke olyas­mit dünnyögött, hogy „ba­rom­ság”, és zseb­re dug­ta a
pénz­tár­cá­ját.
– A szü­le­im mi­att van – is­mer­tem be csen­de­sen. Tud­tam, hogy
ha nem adok ne­ki vá­laszt, azt fel­té­te­lez, amit akar. Azt pe­dig nem
sze­ret­tem vol­na.
– A szü­le­id?
Bó­lo­gat­va ma­gya­ráz­ni kezd­tem:
– A mut­ter­ja­ink azt hi­szik, hogy jó öt­let len­ne összehozni min-­
ket.
– Ezt hon­nan ve­szed? – kér­dez­te.
El­in­dul­tam az ebéd­lő fe­lé. Ha Ta­ra in­kább egy bé­na könyv­ről
akart be­szél­get­ni, hát le­gyen. Mi­ke utol­ért.
– On­nan, hogy anya na­pon­ta leg­alább egy­szer kér­dez va­la­mit
Re­nee-ről, és nyár vé­gén hal­lot­tam őket a kár­tya­szo­bá­ban, iszo­gat-­
tak és úgy be­szél­get­tek ró­lunk, mint a ti­ni­lá­nyok.
Mi­ke kun­co­gott.
– Biz­tos csak vic­ce­lőd­tek.
Ő nem is­mer­te Va­lery Gran­tet és Lu­cin­da Welsht. Ez a két nő ki-­
rály­nő­ként vi­sel­ke­dett, ami­kor meg akar­tak kap­ni va­la­mit.
– Nem hin­ném. A fa­ter­ja­ink egye­sí­te­ni fog­ják a cé­ge­i­ket.
– Az­ta! – mond­ta Mi­ke, mi­köz­ben be­áll­tunk a sor­ba. – Baj­ban
van a Welsh Hol­dings?
– Úgy tu­dom, nem. De hal­lot­tam őket te­le­fo­nál­ni. Alig­ha­nem ez
volt a ter­vük az utób­bi év­ben. Fel­té­te­le­zem, hogy a na­gyobb be­vé-­
tel re­mé­nyé­ben. Jö­vő ta­vasz­ra nem­zet­kö­zi iro­dá­kat akar­nak nyit­ni
Pe­king­ben és Né­met­or­szág­ban.
Mi­ke füttyentett.
– Na, ami­att én is biz­to­san ag­gód­nék.
Meg­ren­del­tük a ka­ján­kat, és a tál­cánk­kal a hát­só sa­rok­ba vo­nul-­
tunk, ahol a csa­pat ült. Szi­go­rú pil­lan­tást küld­tem Mi­ke fe­lé, ar­ra
cé­loz­va, hogy ne be­szél­jen a do­log­ról.
Sze­ren­csé­re nem tet­te.
Fél fül­lel hall­gat­tam, ahogy a srá­cok va­la­mi új já­ték­kon­zol­ról
be­szél­nek, mi­köz­ben úgy tép­ked­tem a szend­vi­cse­met, mint­ha meg-­
sér­tett vol­na.
Mi­köz­ben a föl­det bá­mul­va be­le­it­tam a vi­zem­be, fe­ke­te ba­le­ri-­
na­ci­pők­re let­tem fi­gyel­mes, or­ru­kon mas­nik­kal.
Nem gon­dol­koz­tam, csak cse­le­ked­tem.
A víz ki­spric­celt a szám­ból, és Re­nee fe­hér blú­zán lan­dolt, ami-­
től szá­nal­ma­san fel­vi­sí­tott.
– Ha­ver – ne­ve­tett Josh, az egyik csa­pat­tár­sam –, ez dur­va volt.
Nem tö­rőd­tem ve­le, és Re­nee fe­hér mell­tar­tó­já­ról, amit most az
egész ebéd­lő lá­tott, a sze­mé­re emel­tem a pil­lan­tá­so­mat. Egy pil­la-­
na­tig fáj­da­lom csil­lo­gott a sze­mé­ben, majd a tál­cá­ja tar­tal­mát be­le-­
bo­rí­tot­ta az ölem­be.
– Basszus! – Fel­áll­tam, és két­ség­be­eset­ten pró­bál­tam le­se­per­ni a
for­ró ma­ka­ró­nit a nad­rá­gom­ról, de köz­ben meg­éget­tem az uj­ja­mat.
Az ebéd­lő el­csen­de­se­dett. A lég­zé­sem han­gos, za­va­ró zi­há­lás­sá
vált, ami ri­a­dal­mam­ra úgy kú­szott vé­gig a ter­men, mint­ha mik­ro-­
fon len­ne az in­gem­hez csa­tol­va.
– Hop­pá, bo­csi. Meg­csú­szott…
– Ő most ko­mo­lyan…? – kér­dez­te Mi­ke.
– Jé­zu­som! – Le­néz­tem a nad­rá­go­mon lé­vő sajt­fol­tok­ra és tész­ta-­
da­ra­bok­ra. – Me­gyek, és…
– Miss Grant és Mr. Welsh! Ki­fe­lé! Azon­nal! – Mrs. Ben­ning­ton
hang­ja túl­har­sog­ta a vi­ho­gást és a sut­to­gást.
Ve­tet­tem egy pil­lan­tást a srá­cok­ra, meg­von­tam a vál­lam, majd
fel­kap­tam a szend­vi­csem má­sik fe­lét és az in­ni­va­ló­mat, az­tán el­in-­
dul­tam ki­fe­lé.
– Mit je­lent­sen ez? – kér­dez­te Mrs. Ben­ning­ton, a hang­ja halk
szi­sze­gés volt, ami­kor Re­nee ki­lé­pett az aj­tón, és az ebéd­lő aj­ta­ja
be­csu­kó­dott mö­göt­te.
Ami­kor egyi­kőnk sem vá­la­szolt, fel­só­haj­tott, összecsípte az orr-­
nyer­gét, majd az ol­da­lá­hoz ej­tet­te a ke­ze­it.
– Dél­után bün­te­tés­ben lesz­nek.
– Csa­pat­meg­be­szé­lé­sem lesz – el­len­kez­tem.
– Nem az én gon­dom. És ke­res­se­nek va­la­mi vi­sel­he­tőt a ta­lált
tár­gyak kö­zött. Mert nem hagy­hat­ják el az is­ko­lát. – A ma­gas sar­kú-­
ja ko­po­gott a pad­lón, ahogy el­vi­har­zott.
Összeszorított fo­gak­kal Re­nee-re me­red­tem, de ő csak mo­soly-­
gott.
– Te kezd­ted.
– Iga­zán érett gon­dol­ko­dás.
Ne­ve­té­sé­nek hang­já­ra le­esett az ál­lam. Egy­szer­re volt re­sze­lős
és édes.
– Az érett­ség­ről akarsz be­szél­get­ni? Rend­ben. Le­gyen!
– In­kább ne! – El­hú­zód­tam a fal­tól.
– Elő­ször a könyv, most meg ez? Mit kö­vet­tem el el­le­ned? – kér-­
dez­te, a hang­ja né­hány de­ci­bel­lel hal­kab­bá vált, egy­ér­tel­mű­en se-­
bez­he­tő­ség­ről árul­ko­dott.
Nem tö­rőd­tem az összeránduló gyom­rom­mal, őszin­tén ki­bök-­
tem:
– Azt, hogy lé­te­zel.
Meg­ráz­ta a fe­jét, és már épp el­in­dult, ami­kor foly­tat­tam:
– Bár jók a mel­le­id. Ami egy po­zi­tí­vum.
A fe­je fö­lé emel­te a ke­zét, és be­mu­ta­tott ne­kem.
Ek­kor egy pil­la­nat­ra el­fe­lej­tet­tem, hogy mennyire utá­lom őt.
 NÉGY
Re­nee

Ti­zen­öt éve­sen

Biz­to­san nem sült vol­na el jól, ha el­mon­dom anyá­nak, hogy az

álom­ud­var­ló­je­lölt­je va­ló­já­ban egy ször­nye­teg. De hi­á­ba akar­tam,
tud­tam, bár­mit mon­da­nék is, bár­hogy fo­gal­maz­nám is meg, fél­re-­
ér­te­né.
Egy ré­szem azon töp­ren­gett, va­jon Cal­lum ked­vel-e en­gem, és
ta­lán a ke­gyet­len be­szó­lá­sa­i­val és a bán­tó tet­te­i­vel lá­zad­ni pró­bál.
Most ez a ré­szem az azt meg­il­le­tő hely­re ke­rült. Be­le­ful­ladt az
egy­ér­tel­mű gyű­lö­let­be, amit nem tud­tam fi­gyel­men kí­vül hagy­ni.
Ha az nem lett vol­na elég, hogy összevizezett, még rá­tett egy la-
pát­tal, hogy egy órát kel­lett töl­te­nem egy üres te­rem­ben, ahol Cal-­
lum fo­cis­ta­tisz­ti­kák­ról be­szél­ge­tett a te­si­ta­nár­ral, akit be­osz­tot­tak
fel­ügye­lő­nek. Cal­lum egy szót sem szólt hoz­zám. Egyi­kő­jük sem
vett ró­lam tu­do­mást, ami nem za­vart.
Ám ami­kor in­dul­ni ké­szül­tem, rá­jöt­tem, hogy va­la­ki egy rá­gót
ra­gasz­tott a szé­kem­re, mi­előtt le­ül­tem rá.
– Oda ké­ne fi­gyel­ned, hogy ho­va ra­kod le a nagy hát­só­dat – kö-­
zöl­te Cal­lum, majd ön­elé­gült vi­gyor­ral hát­ra­né­zett a vál­la fö­lött,
ahogy ki­sé­tált a te­rem­ből.
Ret­te­ne­tes volt a gusz­tus­ta­lan rá­gót annyira le­ka­par­ni ma­gam-­
ról, hogy el­sza­kad­has­sak a mű­anyag szék­től, és el­in­dul­has­sak ha­za.
Elég volt. Ele­gem lett.
Cal­lum azt te­het, amit csak akar. Nem fo­gok meg­hát­rál­ni, de
bosszút sem fo­gok áll­ni. A segg­fej­ke­dé­sé­nek a ha­tá­sa olyan, mint
egy gel­lert ka­pott go­lyó. Las­sacs­kán az éle­tem min­den egyes ré­szé-­
be be­ha­tolt.
Hil­da na­po­kig bosszankodott, ami­ért ki­hagy­tam a pró­bá­kat, de
sü­ket fü­lek­re ta­lál­tam, ami­kor meg­pró­bál­tam el­ma­gya­ráz­ni ne­ki.
Azon a hé­ten a há­zim­mal is kés­tem két na­pot, és a men­ze­sze­met
kel­lett hasz­nál­nom ki­fo­gás­ként ar­ra, hogy mi­ért ment tök­re a szok-­
nyám, és dob­tam ki a ku­ká­ba, mi­előtt bár­ki is lát­hat­ta vol­na.
Nem is be­szél­ve ar­ról, hogy az­óta nem varr­tam.
Az utób­bi két hét­ben sze­ren­csé­sen el­ke­rül­tem azt a bar­mot. Re-­
mél­he­tő­leg ta­lált mást, akin le­ve­zet­het­te a rossz­ked­vét.
Vá­gya­koz­va bá­mul­tam a var­ró­gé­pe­met, amit a leg­utób­bi és
mos­tan­ra fél­be­ha­gyott öt­le­tem­ből ma­radt ru­ha­anya­gok vet­tek kö-­
rül. Egy Ha­mu­pi­pő­ke ins­pi­rál­ta ru­hát kép­zel­tem el az egy hó­nap
múl­va ese­dé­kes jó­té­kony­sá­gi gá­lá­ra.
– Kopp-kopp – szó­lalt meg anya csi­ri­pe­lő han­gon.
Az aj­tó fe­lé pil­lan­tot­tam, és el­mo­so­lyod­tam, ahogy két sza­tyor-­
ral a kar­ján be­sé­tált a szo­bám­ba. Le­rak­ta őket a ba­rack­szí­nű pap­la-­
nom­ra, majd he­lyet fog­lalt mel­let­tem.
– Bol­dog szü­le­tés­na­pot, drá­gám!
– Kö­szö­nöm – mond­tam, és a ke­zem­be vet­tem az egyik szaty­rot,
ami­ben ru­ha­anya­gok vol­tak.
– In­do­né­zi­á­ból van. – Anya büsz­ke mosollyal néz­te, ahogy az
ölem­be te­rí­tem a sely­met, majd fel­né­zek rá.
– Nem kel­lett vol­na – mond­tam hi­tet­len­ked­ve, mi­köz­ben az uj­ja-­
im az anya­got si­mo­gat­ták. Olyan pu­ha volt, fi­nom, so­ha nem érez-­
tem még ilyes­faj­ta pom­pát.
– Ó, ne is kezdd! – Át­nyúj­tot­ta a má­sik szaty­rot, és összecsapta a
te­nye­rét, ami­kor el­vet­tem tő­le.
Te­le volt re­gé­nyek­kel. El­ső ki­adá­sok. Ja­ne Aus­ten­től Nora Ro-­
bert­sig.
– Mi…? – Ki­húz­tam egy ap­ró do­bozt az al­já­ról, és ki­nyit­va egy
fé­nyes Am­ex-kár­tyát ta­lál­tam ben­ne.
Anya fel­vi­sí­tott, vér­vö­rös ha­ja ki­csú­szott a fü­le mö­gül.
– Ne tudd meg, mi min­dent kel­lett meg­ten­nem apád­nak, hogy
be­le­egyez­zen eb­be! – ha­dar­ta, majd ki­vet­te a ke­zem­ből, és elő­húz­ta
a do­boz­ból.
Vág­tam egy gri­maszt.
– Nem aka­rom tud­ni!
Fel­ne­ve­tett.
– Nem kell töb­bé át­lép­ned a ke­re­tet a fo­lyó­szám­lá­don. Hát nem
iz­gal­mas?
Az volt, de rit­kán köl­töt­tem annyit, hogy át­lép­jem a ke­re­tet.
– Kö­szö­nöm – mond­tam új­ra, és meg­ölel­tem anyát.
– Iga­zán nincs mit – dünnyögte, ahogy egyik ol­dal­ról a má­sik­ra
rin­ga­tott, majd el­en­ge­dett, és meg­iga­zí­tot­ta a ha­ja­mat. – Bár saj­ná-­
lom, hogy nem akar­tál bu­lit. Jó lett vol­na ta­lál­koz­ni az új ba­rá­ta­id-­
dal.
– Nin­cse­nek iga­zán új ba­rá­ta­im.
Úgy ne­ve­tett, mint­ha vic­cel­tem vol­na, de nem fog­lal­koz­tam ve-­
le.
– Vál­la­kat hát­ra! – Meg­ko­cog­tat­ta az egyi­ket, és a há­tam­ra sö-­
pör­te a ha­ja­mat. – Csak mert itt­hon vagy, és szü­li­na­pod van, még
nem je­len­ti azt, hogy gör­nyed­hetsz. – Fel­állt az ágy­ról. – Apád ko-­
ráb­ban jön ha­za. Át­hív­tuk Wels­hé­ket va­cso­rá­ra.
El­ke­re­ke­dett a sze­mem.
– Mi van? Ne! – Hi­szen ép­pen ez volt a leg­főbb oka an­nak, hogy
nem akar­tam bu­lit.
 – Ne akard, hogy csú­nyán néz­zek rád, drá­gám!
A fruszt­rá­ci­ó­tól és a két­ség­be­esés­től ri­mán­kod­ni kezd­tem:
– Anya, nem aka­rom!
– Tu­dom, de ez rész­ben üz­let, rész­ben szó­ra­ko­zás. Te­hát
ússzunk az ár­ral, rend­ben? – Meg­tor­pant az aj­tó­ban. – Le­gyen cso-­
dás na­pod! – Csó­kot do­bott fe­lém. – Pu­szi­ka!
Han­gos nya­fo­gás­sal le­haj­tot­tam a fe­jem, és összegörnyedtem.

– Ide­ad­nád a már­tást, ked­ve­sem? – Apa ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, ahogy

anya fel­kap­ta a por­ce­lán­kan­csót, és át­nyúj­tot­ta ne­ki. – Ma nem vol-­
tál is­ko­lá­ban? – kér­dez­te, mi­köz­ben meg­lo­csol­ta már­tás­sal a mar-­
ha­sült­jét.
– Szü­le­tés­nap­ja van, Da­mon. Ilyen­kor meg­bo­csát­ha­tó.
So­kat­mon­dó pil­lan­tást ve­tet­tek egy­más­ra. Majd apa fel­só­haj­tott,
és ne­ki­lá­tott az éte­lé­nek, mi­köz­ben Lu­cin­da le­tet­te a sa­ját evő­esz-­
kö­ze­it.
– Cal­lum­nek van egy aján­dé­ka szá­mod­ra – je­len­tet­te be, ahogy
gyen­gé­den meg­tö­röl­te az ál­lát.
Er­re le­der­med­tem. Cal­lum alig né­zett rám, ami­óta meg­ér­kez­tek.
Kis hí­ján kö­hög­ni kezd­tem.
– Hogy mi?
Cal­lum el­vi­gyo­ro­dott, majd a za­kó­já­nak a fel­ső zse­bé­be nyúlt,
ki­vett egy ap­ró do­bozt, és fe­lém tol­ta az asz­ta­lon.
Za­var­tan néz­tem, nem tud­tam rá­jön­ni, mi le­het a cél­ja ve­le.
– Gye­rünk! – no­szo­ga­tott anya, és meg­bö­kött a kö­nyö­ké­vel. – Ne
légy tisz­te­let­len! Nyisd csak ki!
Las­san át­nyúl­tam az asz­ta­lon, meg­fog­tam az ezüst do­bozt, és ki-­
nyi­tot­tam.
Egy me­dál volt ben­ne. Anya zi­hál­va a szí­vé­hez ka­pott, ami­kor
ki­vet­tem a do­boz­ból.
– Ne most nyisd ki a me­dált! – mond­ta Cal­lum, fel­vet­te a vil­lá­ját,
és fel­szúrt egy kis zöld­sé­get. – Ha­nem ami­kor egye­dül le­szel.
Anyu­ká­ink el­alélt han­got hal­lat­tak.
Re­me­gő kéz­zel visszaraktam a nyak­lán­cot a do­boz­ba, és fél­re-­
tet­tem.
– Olyan édes! – mond­ta anya, szin­te már könnyezve.
– Tu­dom – mo­soly­gott Lu­cin­da, bar­na sze­mé­nek a sar­ka
összeráncolódott. – Egy ki­csit se­gí­tet­tem ne­ki, de ami ben­ne van, az
tel­je­sen az ő öt­le­te volt.
– Meg­van még a ba­rát­nőd? – kér­dez­te anya gon­dol­ko­dás nél­kül.
Apa fel­ne­ve­tett.
– Va­lery, hagyd bé­kén a fi­út!
– Igen, meg. – Lu­cin­da a sze­mét for­gat­ta. Majd meg­fog­ta a bo­rát,
és jó­ko­rát kor­tyolt be­lő­le. – Ha­bár jobb, ha ki­szó­ra­koz­zák ma­gu­kat,
mi­előtt örök­re egy­más­hoz kö­tik az éle­tü­ket.
Anyu­ká­ink úgy ne­vet­tek, mint két vén ba­nya, míg apu­ká­ink úgy
mo­so­lyog­tak, mint­ha az el­ren­de­zett há­zas­ság egy nor­má­lis be­széd-­
té­ma len­ne.
Ami­kor egy pil­lan­tást ve­tet­tem Cal­lum­re, összeszorult a gyom-­
rom. Le­haj­tot­ta a fe­jét, me­red­ten bá­mul­ta az éte­lét, és köz­ben úgy
szo­ron­gat­ta a vil­lá­ját, hogy az biz­to­san nyo­mot ha­gyott a te­nye­ré-­
ben.
– Cal­lum, ne légy ilyen szá­nal­mas! – Lu­cin­da a bo­rát lö­työg­tet­te,
majd ivott egy kor­tyot. – Az em­ber azt hin­né, hogy nincs sze­med.
Re­nee káp­rá­za­tos.
– Lu­ce – szólt rá Ki­an, a hang­ja egy­szer­re volt szi­go­rú és szó­ra-­
ko­zott.
Lu­cin­da le­gyin­tett a fér­jé­re.
– Te mond­tad, hogy jó len­ne a csa­lád­ja­ink­nak.
Ki­an meg­von­ta a vál­lát.
– Igen, de most ejt­sük a dol­got. Meg­ijesz­ted őket.
Mit sem tö­rőd­ve ve­le, anya Lu­cin­dá­ra né­zett, és jól hall­ha­tó­an
sut­tog­ni kez­dett:
 – Az el­ren­de­zett há­zas­sá­gok is­mét di­vat­ba jöt­tek. Hal­lot­tál az
Ever­ton fi­ú­ról? El­vet­te azt a szür­ke kis…
– Kész van már a ja­vas­lat? – kér­dez­te Ki­an, Cal­lum ap­ja apá­tól,
túl­be­szél­ve anyá­é­kat.
– Igen, itt van az iro­dám­ban. Bár né­hány buk­ka­nót még el kell
si­mí­ta­nunk.
A be­szél­ge­tés in­nen­től az üz­let­ről szólt, így anyu­ká­ink el­hall­gat-­
tak és a szó­fo­ga­dó fe­le­ség sze­re­pét ját­szot­ták, amíg ki nem men­nek
majd a tár­sal­gó­ba, ahol bo­roz­hat­tak és har­sá­nyan ne­vet­gél­het­tek.
Mi­előtt ez meg­tör­tén­he­tett vol­na, Ro­sa ki­hoz­ta a tor­tá­mat, le­tet-­
te az asz­tal­ra, majd összeszedte a tá­nyé­ro­kat.
Apa meg­fog­ta a gyúj­tót, amit Ro­sa ho­zott, meg­gyúj­tot­ta mind a
ti­zen­öt gyer­tyát, mi­köz­ben érez­tem Cal­lum per­zse­lő pil­lan­tá­sát az
ar­co­mon.
– Ep­res sajt­tor­ta? – kér­dez­te Ki­an, szem­ügy­re vé­ve a sü­te­ményt,
mi­u­tán apa le­ült.
Anya el­mo­so­lyo­dott.
– Az­óta ez a ked­ven­ce, ami­óta ő vá­laszt­hat­ja a tor­tá­ját.
Igaz volt, de ahogy egy gyors pil­lan­tást ve­tet­tem Cal­lum­re, aki-­
nek a nyel­ve majd át­döf­te az ar­cát, mi­köz­ben a sze­mé­vel lyu­kat
fúrt az ar­com­ba, fél­tem, hogy ha most egy fa­la­tot is eszem, ki­jön
be­lő­lem a va­cso­rám.
Anya és Lu­cin­da éne­kel­ni kezd­tek ne­kem, így ma­gam­ra eről­tet-­
tem egy mo­solyt, de köz­ben az uj­ja­im erő­sen szo­ron­gat­ták a ru­há-­
mat az asz­tal alatt. Sze­ren­csé­re a töb­bi­ek úgy be­le­vesz­tek a be­szél-­
ge­tés­be, hogy nem is fi­gyel­tek rám vagy az érin­tet­le­nül ma­radt sajt-­
tor­tám­ra.
Cal­lu­m­öt ki­vé­ve, aki le­nyalt egy kis kré­met a fel­ső aj­ká­ról, majd
ki­ké­redz­ke­dett.
Nem sok­kal utá­na fel­vet­tem a kis do­bozt az asz­tal­ról, és én is
így tet­tem. Se­hol sem lát­tam Cal­lu­m­öt, ahogy vé­gig­ha­lad­tam a lép-­
cső­höz ve­ze­tő fo­lyo­són. Saj­nos azon­ban az eme­let­re ér­ve a szo­bám-­
ban ta­lál­tam, ahol meg­si­mo­gat­ta a ru­ha­anya­got az asz­ta­lo­mon.
– Te varrsz?
Nyit­va hagy­tam az aj­tót, be­sé­tál­tam, és meg­vizs­gál­tam a szo­bá-­
mat, hogy lás­sam, mi­ket ve­he­tett ész­re. Egy ha­tal­mas fe­hér köny-­
ves­polc fog­lal­ta el az egyik fa­la­mat. Egy ba­rack­szí­nű plüss-sző­nyeg
fe­küdt a kis asz­ta­lom alatt, ame­lyen kéz­mű­ves- és di­vat­ma­ga­zi­nok
vol­tak, mel­let­te egy fe­hér ka­ros­szék állt.
A bal­da­chi­nos ágyam egy ki­sebb emel­vé­nyen volt, és élénk szí-­
nű szú­nyog­há­ló­sze­rű füg­göny ló­gott le ró­la. Ami nem a szú­nyo­gok
el­len kel­lett, ha­nem mert tet­szett.
Úgy érez­tem ma­gam, mint egy her­ceg­nő, ahogy kör­be­vet­tek a
tün­dök­lő füg­gö­nyök, és a ma­gas ágyam lé­leg­zet­el­ál­lí­tó ki­lá­tást biz-­
to­sí­tott a sű­rű, zöld er­dő­re, amely a pla­fon­tól a pad­ló­ig érő ab­la-­
kom mö­gött te­rült el.
– Igen – vá­la­szol­tam vé­gül, hi­szen nyil­ván­va­ló­nak tűnt, és el­tű-­
nőd­tem, mit akar­hat Cal­lum.
Le­csa­var­ta az egyik be­főt­tes­üveg ku­pak­ját, ami­ben min­den­fé­le
szí­nű, for­má­jú és mé­re­tű gomb volt.
Tá­tott száj­jal fi­gyel­tem, ahogy a fe­je te­te­jé­re for­dít­ja az üve­get,
le­szór­va a gom­bo­kat az asz­tal­ra és a pad­ló­ra.
– Hop­pá!
Utá­la­tos sza­vak for­má­lód­tak az összeszorított fo­ga­im mö­gött,
mi­köz­ben meg­fe­szül­tek a csont­ja­im a düh­től. De nem hagy­tam,
hogy kicsússzanak a szá­mon, és el­túl­zott nyu­ga­lom­mal meg­kér­dez-­
tem:
– Mi ba­jod van?
Le­rak­ta az üres üve­get, pár ma­gá­nyos gomb vé­gig­gu­rult a pad-­
lón, és az asz­tal alatt kö­tött ki.
Egy pil­lan­tást sem vet­ve rá­juk vagy rám, oda­sé­tált a köny­ves-­
pol­com­hoz, és hal­kan kun­co­gott, ahogy ki­húz­ta az egyik kép­re­gé-­
nyem.
– Sa­il­or Mo­on? – Fel­hú­zott szem­öl­dök­kel né­zett rám. – Most ko-­
mo­lyan?
Csi­kor­gó fo­gak­kal a lég­zé­sem­re kon­cent­rál­tam, és las­san be­szív-­
tam a le­ve­gőt az or­ro­mon. Azért sem állt szán­dé­kom­ban hagy­ni,
hogy da­ra­bok­ra szed­jen.
– Nem tűnsz kép­re­gé­nyes tí­pus­nak – mor­mol­ta, és fi­gyel­met­le-­
nül visszadobta a polc­ra.
Meg­fe­szül­ve re­mény­ked­tem, hogy nem csú­szott le a polc­ról a
pad­ló­ra.
– Te meg nem tűnsz olyan­nak, aki ked­ve­li a könnyed tár­sal­gást.
Mit akarsz?
Va­la­mi le­ol­vas­ha­tat­lan fu­tott át az ar­cán, de az­tán meg­za­bo­láz-­
ta a vo­ná­sa­it. Kö­ze­lebb lé­pett, én meg köz­ben a te­kin­te­te­met el-­
szán­tan raj­ta tar­tot­tam.
– Ki­nyi­tot­tad már a me­dált? – kér­dez­te.
– Nem, és nem is aka­rom. – Ele­gem lett a fe­szült­ség­ből és a le-­
fegy­ver­ző je­len­lé­té­ből, így oda­sé­tál­tam hoz­zá, és a mell­ka­sá­hoz
nyom­tam a do­bozt.
– Tes­sék, nem kell! Tu­dom, hogy amúgy is anyu­kád akar­ta.
– Igaz – mond­ta egy mosollyal, ami ki­csit sem volt meg­nyug­ta­tó.
– Nem kell bun­kó­nak len­ned. Biz­to­san drá­ga le­het. Egy csa­lá­di
örök­ség. – Is­mét kö­rül­né­zett a szo­bám­ban, és hoz­zá­tet­te: – És úgy
tű­nik, te sze­re­ted a drá­ga dol­go­kat.
– Mert te nem? – A me­dált a te­nye­rem­ben tart­va az ol­da­lam­hoz
hul­lott a ke­zem, mi­köz­ben Cal­lum vá­lasz nél­kül az aj­tó­hoz sé­tált.
– Vedd bé­ke­aján­lat­nak! – A me­dál­ra mu­ta­tott. – Ele­gem van a
ját­sza­do­zás­ból, Re­nee. Szólj anyád­nak, hogy áll­jon le, és nem kell
mi­at­tam ag­gód­nod töb­bé.
Fel­hor­kan­tam.
– Én so­sem biz­tat­tam őt.
Hi­tet­len­ked­ve fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.
– Nem hi­szel ne­kem?
Meg­von­ta a vál­lát.
 – Hi­szem, ha nem kell hall­gat­nom a ne­vet­sé­ges ter­ve­i­ket.
Az asz­tal­nak tá­masz­kod­va a me­dált bá­mul­tam. Nem hitt vol­na
ne­kem, bár­mit mon­dok vagy te­szek is.
– Az egód nem is­mer ha­tá­ro­kat. Ki­csit sem ér­de­kelsz.
Csen­des­sé­ge el­le­né­re érez­tem, hogy ott áll az aj­tóm­nál, mi­köz-­
ben én az ezüst do­bozt bá­mul­tam.
Só­hajt­va ki­nyi­tot­tam, le­vet­tem a me­dált a pu­ha pár­ná­ról, és a
bo­nyo­lult gra­ví­ro­zott min­tá­ját fi­gyel­tem. Ön­kén­te­le­nül kicsusszant
be­lő­lem egy ap­ró zi­há­lás.
– Iga­zán gyö­nyö­rű.
Cal­lum egyet­ér­tő han­got hal­la­tott.
– A déd­anyá­mé volt.
Ek­kor rá­néz­tem. Te­hát tény­leg csa­lá­di örök­ség volt.
– De nem mu­száj meg­tar­ta­nom.
Meg­va­kar­ta a fe­jét.
– Sze­rin­tem te is tu­dod, hogy mi­cso­da drá­mát okoz­nál ve­le a
mut­te­re­ink kö­zött.
Ez igaz volt. Be­akasz­tot­tam a kör­mö­met a kis re­tesz alá, és ki-­
nyi­tot­tam.
Majd hir­te­len fel­si­kol­tot­tam, és a me­dál ki­hul­lott a ke­zem­ből,
ami­kor ki­ug­rott be­lő­le egy fe­ke­te pók a mell­ka­som­ra. Pá­ni­kol­va le-­
se­per­tem a pad­ló­ra, dü­bör­gő szív­vel le­ve­gő után kap­kod­tam, mi-­
köz­ben hát­ra­tán­to­rod­tam, és meg­pró­bál­tam meg­ke­rül­ni az asz­ta­lo-­
mat.
A pók el­ro­hant és a gard­ró­bom fe­lé tar­tott, ami­kor egy ha­tal­mas
csat­ta­nást hal­lot­tam ma­gam mö­gül.
Meg­pör­dül­ve az új var­ró­gé­pe­met lát­tam a pad­lón.
– Ne! – Le­ros­kad­tam mel­lé, a tö­rött bur­ko­la­tot és az el­fer­dült tűt
bá­mul­tam. – Ne, ne! Ezt ak­kor kap­tam anyá­tól, ami­kor ide­köl­töz-­
tünk. Egy örök­ké­va­ló­sá­gig vár­tam rá.
Cal­lum meg­eresz­tett egy ká­rom­ko­dást. Ami­kor fel­dü­höd­ve rá-­
pil­lan­tot­tam a vál­lam fö­lött, meg­lát­tam le­döb­bent, két­ség­be­esett te-­
kin­te­tét.
– Nem volt…
– Mi nem volt? Szán­dé­kos? – El­aka­dó lé­leg­zet­tel fel­ne­vet­tem, és
el­ho­má­lyo­sult a lá­tá­som. – Tűnj in­nen!
– Re­nee…
– Ne! – vág­tam köz­be, fel­áll­tam és fe­lé for­dul­tam, a düh­től el-­
apad­tak a könnyeim. – Eszed­be sem ju­tott, hogy ta­lán én nem is
aka­rok tő­led sem­mit? Hm? Hogy meg sem ér­dem­lem az os­to­ba já­té-­
ka­i­dat, a gyöt­rel­met és az utá­la­tos pil­lan­tá­sa­i­dat?
Nem szólt egy szót sem, úgy né­zett rám, mint akit fel­po­foz­tak.
– Tűnj el a szo­bám­ból, a há­zam­ból és a ki­ba­szott éle­tem­ből!
Most! Mi­előtt ak­ko­rát si­kí­tok, hogy az egész ház hal­la­ni fog­ja, és el-­
mon­dom a szü­le­im­nek, mit csi­nál­tál.
Rés­nyi­re nyílt az aj­ka, a sű­rű ha­já­ba túrt, az­tán meg­for­dult és
ki­ment az aj­tón.
Be­csuk­tam mö­göt­te, majd le­ros­kad­tam, és összetört szív­vel a
var­ró­gé­pem ma­rad­vá­nya­it bá­mul­tam.
 ÖT

Cal­lum
Ti­zen­hat éve­sen

– Re­nee és a szü­lei ha­ma­ro­san meg­ér­kez­nek – szólt be anya a fo­lyo-­

só­ról a szo­bám­ba, ahol ép­pen fel­húz­tam egy pó­lót.
– Basszus! – mo­rog­tam az or­rom alatt.
Szá­mos al­ka­lom­mal lát­tam Re­nee-t az is­ko­lá­ban és azon kí­vül,
de az el­múlt ti­zen­egy hó­nap­ban egy szót sem szól­tunk egy­más­hoz.
Egy ár­va szót sem.
A ti­zen­ötö­dik szü­le­tés­nap­já­nak es­té­je óta, ami­kor ott­hagy­tam a
szo­bá­já­ban a var­ró­gé­pe mi­att szo­mor­kod­va.
Az ilyes­faj­ta dol­gok ál­ta­lá­ban meg­ne­vet­tet­nek, ám ahogy az arc-­
ki­fe­je­zé­se ré­mü­let­ből két­ség­be­esés­be ment át, csak áll­tam és néz-­
tem őt. Úgy em­lék­szem rá, mint­ha teg­nap tör­tént vol­na. Nem tu-­
dom, mi­ért, de ez a je­le­net fo­lya­ma­to­san kí­sér­tett ál­mom­ban és az
is­ko­la fo­lyo­só­ján, vagy a tan­ter­mek­ben sem ha­gyott nyu­god­ni,
akár­hány­szor meg­lát­tam őt.
De ő rám sem né­zett, egy ha­ra­gos pil­lan­tást sem kül­dött fe­lém.
Még a csa­lá­di összejöveteleinken sem, ami­kor en­ge­del­mes lány­ként
vi­sel­ke­dett, és egy szimp­la ne­ve­tés­sel ki­zár­ta a mut­ter­ja­ink fo­lya-­
ma­tos ne­hez­te­lé­sét.
Mint­ha nem is lé­tez­tem vol­na.
Hi­á­ba plety­kál­tak ró­lam az is­ko­lá­ban, mi­u­tán két hét­tel Re­nee
szü­li­nap­ja után sza­kí­tot­tam Ta­rá­val. Hi­á­ba be­szél­ték ki a lá­nyok a
ki­csa­pon­gó vi­sel­ke­dé­se­met a bu­lik­ban. Hi­á­ba vol­tak ered­mé­nye­sek
a passza­im a pá­lyán.
Olyan vol­tam, mint egy szel­lem.
Ami ne­kem meg­fe­lelt, hi­szen er­re vágy­tam. Egye­dül akar­tam él-­
ni az éle­te­met, anél­kül, hogy be­hó­dol­jak anya ir­re­á­lis ter­ve­i­nek a
há­zas­ság­ról és két-há­rom gye­rek­ről, ami után át­ve­szem a cég irá-­
nyí­tá­sát apá­tól.
Nem volt elég, hogy apa dön­tött he­lyet­tem a kar­ri­e­rem­ről, a ma-­
gán­éle­tem fö­lött is tel­jes kont­rollt akart gya­ko­rol­ni.
Visszagondolva, le­het, hogy túl­re­a­gál­tam a dol­got, de pro­fi fo­cis­ta
akar­tam len­ni. Na és a há­zas­ság! Nincs olyan ti­zen­öt éves, aki a há-­
zas­sá­gon akar gon­dol­kod­ni, fő­leg, ha rá­kény­sze­rí­tik.
A hát­só ud­vart égő­so­rok dí­szí­tet­ték, és az apa ál­tal vá­lasz­tott ze-­
ne­kar pró­bál­ni kez­dett a me­den­ce mel­lett fel­ál­lí­tott szín­pa­don. Ki-­
szúr­tam pár szé­ket a ke­rí­tés mel­let­ti sa­rok­ban, le­ül­tem egy­re, elő-­
vet­tem a te­le­fo­no­mat, és fel­men­tem a kö­zös­sé­gi ol­da­lak­ra.
A bu­li hí­re kör­be­járt az is­ko­lá­ban. Nem hi­szem, hogy a szü­le­im
tud­ták, mi­re vál­lal­koz­tak, ami­kor úgy dön­töt­tek, hogy bu­lit szer-­
vez­nek ne­kem a ti­zen­ha­to­dik szü­le­tés­na­pom­ra.
A csa­pat­tár­sa­im ér­kez­tek meg elő­ször, akik ne­vet­gél­tek és fü-­
työ­rész­tek, ami­kor meg­lát­ták, hogy anya le­ha­jol meg­iga­zí­ta­ni egy
égő­sort, ami le­hul­lott a föld­re.
– Ti be­te­gek vagy­tok – mo­rog­tam, ami­kor meg­ütö­get­ték a há­ta-­
mat és fel­kö­szön­töt­tek.
– Annyi min­dent tud­nék most mon­da­ni! – ne­ve­tett Mi­ke, ahogy
le­ült mel­lém. – De na­gyon dö­gös az anyu­kád.
– De még mennyire az! – mond­ta apa, mi­re mind a né­gyen le-­
fagy­tunk, és egy­szer­re sze­gez­tük rá a pil­lan­tá­sun­kat. Vi­gyo­rog­va
vé­gig­né­zett raj­tunk, majd így szólt: – Nem fe­lej­tet­tem ám el, hogy
mi­lyen ti­né­dzser­nek len­ni. Még fel­nőtt sem vol­tam, ami­kor meg-­
szü­let­tél. – Fe­lém mu­ta­tott a whis­kyjé­vel.
Sze­re­tett em­lé­kez­tet­ni er­re. Hogy ne­ki si­ke­rült be­fe­jez­nie az
egye­te­met, és tá­mo­gat­nia anyát, ami­kor har­mad­éve­sen te­her­be
esett, mi­köz­ben be­ta­nult a cég­be, ami ak­kor még a nagy­apá­mé volt.
– Van még ab­ból va­la­hol, Mr. Welsh? – ki­ál­tot­ta Ste­ve, mi­köz­ben
apa ita­lát vizs­lat­ta.
Apa ar­cá­ról le­fa­gyott a mo­soly.
– Szép pró­bál­ko­zás!
Oda­sé­tált anyá­hoz, aki ép­pen az egyik tag­gal be­szélt a ze­ne­kar-­
ból. Apa meg­bor­zol­ta a ha­ját, és ne­ve­tett, ami­ért há­tul­ról meg­lep­te,
kö­ré fon­ta a kar­ját, és a mell­ka­sá­hoz szo­rí­tot­ta.
Fel­mor­dul­tam.
– Is­te­nem, most ko­mo­lyan?
A srá­cok vi­hog­ni kezd­tek, de sze­ren­csé­re Mi­ke el­te­rel­te a fi­gyel-­
me­met, ami­kor ar­ról kér­dez­ge­tett, hogy mi­lyen au­tót fo­gok kap­ni.
– Apa azt mond­ta, ti­zen­hét éves ko­ro­mig nem fo­gok kap­ni.
– Mi­ért? – Mi­ke ki­vett egy üdí­tőt a hű­tő­tás­ká­ból, és le­ráz­ta ró­la a
vi­zet a fű­re.
– Ki tud­ja, va­la­mi olyas­mi­ről be­szélt, hogy ak­kor fe­le­lős­ség­tel­je-
sebb le­szek.
Ste­ve fel­rö­hö­gött.
– Mert mennyit vál­toz­hat egy em­ber egy év alatt!
Ek­kor ki­lép­tek Re­nee szü­lei. Re­nee las­san kö­vet­te őket, az­tán
meg­tor­pant a nyi­tott üveg­aj­tó mö­gött.
– Gon­do­lom, so­kat – mo­tyog­ta Mi­ke, és a te­kin­te­tét Re­nee-n tar-­
tot­ta, ahogy a lány meg­iga­zí­tot­ta sma­ragd­zöld kok­tél­ru­há­ját. Ami-­
hez fe­ke­te ha­ris­nyát és fe­hér ma­gas sar­kút vi­selt.
Ki a fe­ne vi­sel fe­hér ci­pőt fe­ke­te ha­ris­nyá­val?
Re­nee vi­selt. A vö­rös ha­já­ban lé­vő fe­hér mas­ni von­zot­ta a te­kin-­
te­tet, mi­köz­ben olyan moz­du­lat­la­nul ült a fe­je te­te­jén, mint­ha oda-­
ra­gasz­tot­ták vol­na.
Ve­tett ránk egy pil­lan­tást, majd gyor­san el­kap­ta a te­kin­te­tét.
– Nem kö­szön sen­ki? – kér­dez­te Mi­ke.
Ami­kor egyi­kőnk sem vá­la­szolt, én sem tud­tam egyet­len szót
sem ki­nyög­ni, Mi­ke meg­ráz­ta a fe­jét, és el­in­dult Re­nee fe­lé. Ahogy
Re­nee rá­mo­soly­gott, a ke­zem összeszorult a do­bo­zos üdí­tőm kö­rül,
és szin­te ész­re sem vet­tem, hogy a fém re­cseg­ni kez­dett.
Mi­ke. Mi­ó­ta mo­so­lyog Mi­ke-ra?
A ze­ne­kar ját­sza­ni kez­dett, és újabb ven­dé­gek ér­kez­tek. Mi­u­tán
egy vég­te­len­nek tű­nő órát be­szél­get­tem a szü­le­im ba­rá­ta­i­val és pár
em­ber­rel az is­ko­lá­ból, si­ke­rült be­szök­nünk a szo­bám­ba az üveg
vod­ká­val, amit Wan­da a mo­so­ga­tó alá rej­tett.
– Tud­tad, hogy Ta­ra Jed­del jár?
Meg­húz­tam az üve­get, és egy ki­sebb váll­rán­dí­tás­sal to­vább­ad-­
tam Mi­ke-nak.
– Nem iga­zán ér­de­kel. Már ezer éve sza­kí­tot­tunk.
Ste­ve bö­fö­gött.
– Ja, de jó ide­ig nem ran­di­zott sen­ki­vel.
– Ühüm – ér­tett egyet Mi­ke. – Ti vol­ta­tok egy­más­nak az el­sők,
meg ef­fé­le szar­ság, így ért­he­tő len­ne, ha még ér­zel irán­ta va­la­mit.
– Hét­főn majd jól hely­ben­hagy­juk a srá­cot is­ko­la után – mond­ta
Pat, a hang­ja fesz­te­len volt, mi­köz­ben a kép­re­gé­nye­i­met vizs­lat­ta a
köny­ves­pol­con.
– Ar­ra sem­mi szük­ség. – Fel­ül­tem az ágya­mon, ahol ed­dig he­ver-­
tem, és ki­néz­tem az ab­la­kon a me­den­cé­re.
Mi vol­tunk egy­más­nak az el­sők. Va­la­mi­lyen szin­ten igen. Ta­ra
egy ki­rály csaj volt, de már nem érez­tem irán­ta sem­mit a sza­kí­tá-­
sunk előt­ti hó­na­pok­ban.
– Man­dy is itt van? – kér­dez­te Ste­ve. Csu­kott szem­mel fe­küdt a
föl­dön, és a le­ve­gő­be do­bál­ta a lab­dát, majd el­kap­ta.
– Man­dy? – kér­dez­te Pat ér­tet­le­nül.
 – Az osz­tály­tár­sunk. Most ko­mo­lyan, nem is­me­red? – kér­dez­te
Mi­ke.
– Nem – vá­la­szol­ta Pat unot­tan.
Ki­csit sem ér­de­kelt, kik van­nak itt. A fe­jem el­ne­he­ze­dett. Szok-­
tunk né­ha in­ni, de nem tisz­ta vod­kát. Pi­sil­nem kel­lett. És víz­re volt
szük­sé­gem. Ahogy a fo­lyo­só­ra ér­tem, a bu­li hang­jai meg­pró­bál­tak
át­tör­ni a vas­tag fa­la­kon és a bolt­íves ab­la­ko­kon.
El­vé­gez­tem a dol­go­mat, majd el­in­dul­tam le­fe­lé a kony­há­ba.
Va­la­mi vö­rös­re és fe­hér­re let­tem fi­gyel­mes, meg­tor­pan­tam a
lép­cső al­ján, kö­rül­néz­tem, és ész­re­vet­tem Re­nee-t, aki a mel­let­te lé-­
vő pa­don ült. Va­la­mit épp varrt.
– Nem ja­ví­tot­ták meg a var­ró­gé­pe­det? – Csuk­lot­tam az utol­só
szó­nál, és meg­dör­zsöl­tem a sze­me­met, mi­köz­ben Re­nee meg­állt és
fel­né­zett rám.
Sö­té­tebb volt oda­lent, de így is ki­szúr­tam. Zöld sze­me egy pil­la-­
nat­ra pár ár­nya­lat­tal sö­té­teb­ben ra­gyo­gott, passzolva a ru­há­ja sma-­
ragd­szí­né­hez, mindössze egy pil­la­nat volt, és az ar­ca már­is kö­zöny-­
re vál­tott.
– De.
– Mit mond­tál vé­gül anyu­kád­nak? – Le­ül­tem a pad má­sik vé­gé-­
re, meg­fe­led­kez­ve a szom­jú­sá­gom­ról.
– Hogy meg­lát­tam egy pó­kot, és vé­let­le­nül le­ütöt­tem a gé­pet az
asz­tal­ról.
A könnyed vá­la­szá­tól el­mo­so­lyod­tam.
– Mi­cso­da okos kis ha­zug vagy!
– Bár nem ha­zud­tam, ugye? – Egy pil­la­nat­ra rám né­zett, meg­ju-­
tal­maz­va a tel­jes fi­gyel­mé­vel. Pink aj­ka rés­nyi­re nyílt, az al­só tel-­
tebb volt, mint a fel­ső. Ami­kor pe­dig összeértek, tö­ké­le­te­sen fe­küd-­
tek egy­má­son. Mint egy hi­bát­lan mas­ni.
– Tes­sék? – Meg­va­kar­tam a mell­ka­so­mat, az in­gem za­vart, vagy
a bő­röm visz­ke­tett.
Összehúzta a szem­öl­dö­két.
 – Ré­szeg vagy.
Nem kér­dés volt, így nem ad­tam vá­laszt.
Meg­ráz­ta a fe­jét, ahogy visszatért a…
– Az mi? – tu­da­kol­tam.
– Ke­reszt­sze­mes hím­zés. Mi az, még so­sem lát­tál ilyes­mit? – Be-­
szúr­ta a tűt a kör ala­kú ke­ret bel­se­jé­be, és át­húz­ta a má­sik ol­da­lon.
Kun­cog­ni kezd­tem, és is­mét csuk­lot­tam.
– Most már lát­tam.
Fi­gyel­tem, ahogy a so­vány uj­jai dol­goz­nak a ke­re­ten be­lül, amíg
ki nem vet­tem egy alak­za­tot.
– Ró­zsa. A nagy­ma­mád nem szo­kott ilyet csi­nál­ni?
– A nagy­ma­mám épp a Ba­ha­má­kon van, ná­la jó­val fi­a­ta­labb fér-­
fi­ak­kal iszo­gat a me­den­cé­nél, és min­den má­so­dik es­te disz­kó­ba
megy. Szó­val nem, ő nem csi­nál ilyes­mit. – Is­mét kun­cog­tam. Ol­dal-­
ra dől­ve pró­bál­tam ki­egye­ne­sed­ni, de majd­nem Re­nee vál­lá­ra zu-­
han­tam. – A nagy­apám két éve halt meg – köp­tem ki a sza­va­kat. – A
nagy­ma­mám már évek­kel az­előtt el akar­ta hagy­ni egy fi­a­ta­labb
srá­cért.
Re­nee döb­bent­nek lát­szott, és mo­tyog­ni kez­dett:
– Ó, saj­ná­lom.
– Ne tedd! Unal­mas fic­kó volt, és nem sok tü­rel­me volt hoz­zám.
– Mi van anyu­kád szü­le­i­vel? – kér­dez­te.
Lebiggyesztettem az aj­ka­mat, és egyik ol­dal­ról a má­sik­ra moz-­
gat­tam a fe­jem.
– Ők ren­de­sek. Nem sok­szor ta­lál­ko­zunk, de min­dig ki­rály aján-­
dé­ko­kat ka­pok tő­lük.
Re­nee rám né­zett, kis­sé fel­húz­ta az aj­kát. Tud­tam, hogy mo­so-­
lyog­ni akar, és ő is tud­ta, de még­sem tet­te.
– Az én nagy­ma­mám is olyas­mi.
– Mint a Ba­ha­má­kon bu­li­zó na­gyim?
Bó­lin­tott.
– Nem sok­szor lát­juk anya szü­le­it. Mi­vel nem he­lye­sel­ték a há-­
zas­sá­gu­kat, anya nem be­szél ve­lük.
Gri­ma­szol­tam.
– Hát, az szí­vás.
Re­nee hall­ga­tott egy hosszú pil­la­na­tig, majd így szólt:
– Jobb, ha nem lát­nak így a szü­le­id. Bűz­lesz az al­ko­hol­tól.
Pis­log­va meg­dör­zsöl­tem az ar­co­mat.
– Eb­ben iga­zad van.
De nem moz­dul­tam. He­lyet­te fi­gyel­tem, ahogy be­le­szúr­ja a tűt
az anyag­ba, és át­húz­za raj­ta.
– Van egy ha­tal­mas kép­re­gény­gyűj­te­mé­nyem – mond­tam ön-­
kén­te­le­nül.
Re­nee nem szólt sem­mit, de az uj­jai meg­áll­tak, mi­köz­ben két-­
ség­kí­vül visszaemlékezett ar­ra, ahogy ta­valy fel­fe­dez­tem a ki­sebb
Sa­il­or Mo­on-kol­lek­ci­ó­ját.
– DC-kép­re­gé­nyek, Bat­man és leg­in­kább Jo­ker a ked­ven­cem –
foly­tat­tam, majd ne­vet­ni kezd­tem, ahogy csend­ben ma­radt. – Nyu-­
god­tan mondd el min­den­ki­nek, ha at­tól job­ban ér­zed ma­gad. Mos-­
tan­ra tud­hat­nád, hogy nem za­var.
Mér­ge­sen ki­fúj­ta a le­ve­gőt, sze­mét a hím­zé­sén tar­tot­ta.
– Nem ér­de­kel.
Mor­co­san fi­gyel­tem az ap­ró ke­ze­it, nem tud­tam ki­ven­ni, mit csi-­
nál, de túl ré­szeg és fá­radt vol­tam, hogy ki­de­rít­sem.
Vé­gül kezd­tek el­szál­lin­góz­ni az em­be­rek, a ne­ve­tés és a ze­ne
halk du­ru­zso­lás­sá vált, ahogy el­va­rá­zsol­va ül­tem, és fi­gyel­tem Re-­
nee uj­ja­i­nak a moz­gá­sát, az ar­cát meg­gyű­rő kon­cent­rá­ci­ót, ami el-­
len­tét­ben állt az el­la­zult test­tar­tá­sá­val, és azt, ahogy min­den al­ka-­
lom­mal ki­dug­ta a nyel­vét, ami­kor erő­seb­ben kel­lett nyom­nia a tűt.
Lép­tek hal­lat­szot­tak a sa­rok fe­lől, és a szü­lei Re­nee-t ke­res­ték.
El­dug­ta a hím­zést a kis­tás­ká­já­ba, ami mel­let­te pi­hent, és el­húz­ta a
cip­zárt, mi­köz­ben rám né­zett.
Ki­húz­tam ma­gam, és azon töp­reng­tem, ho­gyan si­ke­rült a fél
szü­li­na­pi bu­li­mat az­zal töl­te­nem, hogy egy lányt fi­gye­lek, akit nem
is ked­ve­lek, és aki olyan te­vé­keny­sé­get foly­tat, amit a na­gyik szok-­
tak.
Ami­kor Re­nee fel­állt, pá­nik­sze­rű­en ki­sza­ladt a szám­ból, ami­re
épp gon­dol­tam:
– Fel sem kö­szön­tesz a szü­le­tés­na­po­mon, Egér­ke?
Le­né­zett rám, pár má­sod­per­cig bá­mult. Majd szó nél­kül el­sé­tált.
 HAT
Re­nee

Ti­zen­hat éve­sen

Az inf­lu­en­zá­nak kö­szön­he­tő­en meg­úsz­tam a ti­zen­ha­to­dik szü­li­na­pi

bu­li­mat.
És hogy őszin­te le­gyek, so­sem örül­tem még ennyire egy ví­rus-­
nak.
Nem csak azok­kal nem vágy­tam a fel­haj­tás­ra vagy a tet­te­tett
ked­ves­ke­dés­re, akik egy meg­hí­vó­ért úgy tesz­nek, mint­ha a ba­rá­ta-­
im len­né­nek, őt sem akar­tam lát­ni.
A fur­csa szó az egyet­len, ami­vel a fá­radt agyam le tud­ta ír­ni azt
a pár órát, amit mel­let­tem ül­ve töl­tött a sa­ját szü­le­tés­nap­ján. A leg-­
fur­csább az egész­ben az volt, hogy az­óta rám mo­soly­gott a fo­lyo­só-­
kon és az ebéd­lő­ben, és az­zal pró­bál­ta fel­hív­ni ma­gá­ra a fi­gyel­met,
hogy meg­rúg­ta a szé­ke­met, vagy meg­do­bott egy pa­pír­ga­la­csin­nal
az órán.
De min­den pró­bál­ko­zá­sát fi­gyel­men kí­vül hagy­tam.
Nagy kár, hogy a ha­ver­ját nem tud­tam el­ke­rül­ni, aki­nek az
utób­bi he­tek­ben szo­ká­sá­vá vált meg­ke­res­nie óra után, és ran­dom
dol­gok­ról be­szél­ni ve­lem.
– Nem is gon­dol­tam, hogy il­lik hoz­zá az al­ma­szósz. Fu­ra, mi? –
mond­ta Mi­ke, és ara­nyos mo­so­lyá­tól fel­csil­lant a sze­me.
– Aha. – Visszamosolyogtam, bár nem vol­tam biz­tos ab­ban, mi-­
ről be­szél.
Túl­sá­go­san le­fog­lalt a for­ga­tó­könyv ol­vas­ga­tá­sa a más­nap dél-­
utá­ni pró­bá­ra. Én kap­tam a go­nosz bo­szor­kány sze­re­pét Clar­ke sa-­
já­tos Hó­fe­hér­kéjé­ben. A tör­pé­ket ki­hagy­ta a tör­té­net­ből, mi­vel csu-­
pán nyolc­an vol­tunk a cso­port­ban. Akik kö­zül pá­ran el sem jön­nek
majd az elő­adá­sok­ra.
De nem szá­mí­tott, hány­szor mond­tuk ne­ki, hogy nem le­het el-­
me­sél­ni a Hó­fe­hér­két a tör­pék nél­kül, vagy aján­lot­tunk más öt­le­te-­
ket, Clar­ke ren­dít­he­tet­le­nül ki­állt a kü­lön­le­ges dön­té­se mel­lett.
Hil­da kap­ta meg Hó­fe­hér­ke sze­re­pét, ami tö­ké­le­te­sen passzolt
hoz­zá, tel­je­sen be­le is él­te ma­gát, és meg­tár­gyal­ta ve­lem, ho­gyan
tud­nám át­ala­kí­ta­ni ne­ki a ha­gyo­má­nyos Hó­fe­hér­ke-ru­hát. Ami mi-­
att két­ség­kí­vül iz­ga­tot­tabb vol­tam, mint a da­rab mi­att.
– …És iga­zá­ból nem is fi­gyelsz rám, igaz?
Le­dob­tam ma­gam mel­lé a for­ga­tó­köny­vet, és bár­gyún Mi­ke-ra
mo­so­lyog­tam.
– Bocs, de csak né­hány na­pom van meg­ta­nul­ni a szö­ve­ge­met,
és…
– És nem is vagy az ese­te – szólt köz­be Cal­lum, és Mi­ke vál­la kö-­
ré fon­ta a kar­ját.
Mi­ke ha­ra­gos te­kin­tet­tel le­ráz­ta ma­gá­ról.
A döb­be­net­től szó­hoz sem ju­tot­tam. Bár Cal­lum nem is ha­gyott
sok időt a köz­be­szó­lás­ra.
– A ke­mé­nyebb fér­fi­ak jön­nek be ne­ki. Kü­lö­nö­sen, ha sző­kék.
Nem igaz, Egér­ke?
– Hon­nan a fe­né­ből tud­nád, mi jön be ne­kem?
Cal­lum fel­húz­ta a fel­ső aj­kát, ki­vil­lant­va fe­hér fo­ga­it.
– Egy­szer em­lí­tet­ted. Na, meg ki­is­mer­te­lek.
 Fel­ne­vet­tem.
– Nem. Egy­ál­ta­lán nem.
Rosszalló te­kin­te­te meg­mo­so­lyog­ta­tott, amíg Mi­ke köz­be nem
vá­gott.
– Ja, én lé­pek. Reg­gel ta­lál­ko­zunk az edzé­sen. – Fé­lénk mo­solyt
kül­dött fe­lém. – Szia, Re­nee!
– Szia, Mi­ke! – mond­tam, és oda­in­tet­tem ne­ki.
– Ne érezd ma­gad rosszul! Jobb, ha most tud­ja meg, mint ké-­
sőbb.
A ko­csim fe­lé in­dul­tam, Cal­lum pe­dig kö­ve­tett, és el­is­me­rő­en
füttyentett, mi­köz­ben vé­gig­si­mí­tot­ta a fe­ke­te fes­tést. – Szép. Mit ha-­
zud­tál össze, hogy meg­kapd?
Meg­pró­bál­va nem for­gat­ni a sze­mem, ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és
be­dob­tam a for­ga­tó­köny­vet meg a tás­ká­mat az anyós­ülés­re.
– Menj ha­za, Cal­lum!
– Egér­ke! – mond­ta túl kö­zel­ről. Ijed­ten meg­for­dul­tam, és hát­ra-­
rán­tot­tam a fe­jem, mert fö­lém ma­ga­so­dott, sö­tét sze­mé­ben hun­cut-­
ság csil­lo­gott. – Mi­ért ve­szel sem­mi­be?
– Ezt ko­mo­lyan el kell ma­gya­ráz­nom ne­ked?
Összevonta a szem­öl­dö­két.
– Az iga­zán nagy­sze­rű len­ne.
– Jó, le­gyen. Mi van az­zal a ténnyel, hogy ha bár­mi­lyen for­má-­
ban tu­do­mást ve­szek ró­lad, ak­kor meg­ke­se­rí­ted az éle­te­met, vagy
meg­vá­dolsz az­zal, hogy a tró­fea­fe­le­sé­ged aka­rok len­ni. Ó, és azt se
fe­lejt­sük el, hogy… – meg­bök­tem a mell­ka­sát, ami­kor kun­cog­ni kez-­
dett – ro­had­tul… nem… ked­vel­lek.
Ab­ba­hagy­ta a ne­ve­tést, ki­tá­gult az orr­lyu­ka, ahogy le­eresz­tet­te
a hang­ját.
– El­is­me­rem, hogy ta­lán el­ha­mar­ko­dot­tan cse­le­ked­tem, és tet-­
tem pár el­cse­szett dol­got, de…
El­hes­se­get­ve a bor­zon­gást, ami meg­kör­nyé­ke­zett, ki­húz­tam a
vál­la­mat.
 – Nem ér­de­kel. Tűnj el az út­ból, hogy le­lép­hes­sek!
A kö­vet­ke­ző pil­la­nat sú­lyo­san ne­he­ze­dett ránk, mi­köz­ben a sze-­
me az ar­co­mat für­kész­te, majd meg­állt a mas­nin, amit a reg­ge­li si-­
et­ség­ben tet­tem fel, hogy ne hull­jon a ha­jam az ar­com­ba.
– Te iga­zán rend­kí­vü­li vagy, de gon­do­lom, ezt te is tu­dod, ugye?
– Most ko­mo­lyan – zi­hál­tam. – Tudsz te bár­mi­fé­le rossz­in­du­lat
nél­kül szól­ni az em­ber­hez?
Cal­lum cac­co­gott.
– Ha jól em­lék­szem, te is ha­son­ló­an be­szél­tél ve­lem két perc­cel
ez­előtt.
– Én nem. Csak annyit mond­tam… – El­ha­rap­tam a mon­da­tot,
mert a vi­gyo­ra két­szer olyan szé­les lett, a göd­röcs­kéi el­mé­lyül­tek,
és az erős arc­csont­ja még éle­seb­bé vált. Le­huny­tam a sze­mem,
ahogy fel­mor­dul­tam. – Ah, olyan bosszantó vagy!
Me­leg­ség si­mí­tot­ta meg az ar­co­mat, ami­kor kö­ze­lebb lé­pett.
– Ab­ból egy iga­zán szen­ve­dé­lyes von­za­lom is ki­ala­kul­hat. – El
akar­tam tol­ni ma­gam­tól, ami­kor az aj­ka meg­si­mo­gat­ta a bő­rö­met.
– Ba­rack­il­la­tod van.
– Ne­ked meg segg­fej­il­la­tod van. Szállj le ró­lam!
Is­mét kun­cog­va hát­ra­lé­pett.
– Visz­lát, Egér­ke!
Forrt a vé­rem, ami­kor be­ül­tem a ko­csim­ba, be­húz­tam az aj­tót,
és fi­gyel­tem, ahogy ma­ga­biz­to­san oda­sé­tál a par­ko­ló­ban vá­ra­ko­zó
li­mu­zin­hoz.

– Nem ez a szö­veg – kö­zöl­te Hil­da me­re­ven, és összeszorította az aj-­

kát.
– Nem szá­mít – mond­ta Clar­ke le­gyint­ve. – Imp­ro­vi­zálj! Az után-­
zás­sal nem mész sok­ra.
Hil­da Ty­son­ra me­redt, aki ed­dig a her­ce­get ját­szot­ta, de most
úgy dön­tött, in­kább a va­dász akar len­ni.
 – Csi­nál­juk World of Warc­raft-stí­lus­ban! – ja­va­sol­ta fe­nye­ge­tő-­
nek szánt vi­gyor­ral. – Le­gyen mi­nél vé­re­sebb!
– Ha vé­re­set aka­runk, ak­kor több vért kell sze­rez­nünk, és már
így is szű­kös a költ­ség­ve­té­sünk.
– Pe­dig nem kel­le­ne an­nak len­nie. – Ty­son fe­lém pil­lan­tott a
szín­fa­lak mö­gött. – Hisz Re­nee csi­nál­ja a leg­több jel­mezt.
– An­nak el­le­né­re nem iga­zán tud­juk fi­nan­szí­roz­ni – erős­kö­dött
Clar­ke. – Szó­val, amíg meg nem ké­red anyu­cit vagy apu­cit, ne ra-­
gad­tas­suk el ma­gun­kat.
A Trel­lara Elő­ké­szí­tő­ben töl­tött időm alatt fel­tűnt, hogy ezek az
em­be­rek nem sze­ret­nek a for­ga­tó­könyv­höz ra­gasz­kod­ni. In­kább
csak ki­ra­gad­nak be­lő­le rész­le­te­ket. Ele­in­te el­bi­zony­ta­la­ní­tott, de
mi­köz­ben az elő­ző év­ben a Jack és Jill elő­adá­son egy fát játsz­va fi-­
gyel­tem őket, el kel­lett is­mer­nem, hogy szó­ra­koz­ta­tó zűr­za­vart tud-­
nak kre­ál­ni egy ha­gyo­má­nyos tör­té­net­ből.
Tíz perc­cel ké­sőbb vé­gez­tünk, ám én ma­rad­tam, mert a var­ró-­
kész­le­tem ott volt ve­lem a szín­pad mel­lett, hogy ki­cse­rél­jem a gom-­
bo­kat, és fel­varr­jam egy vi­sel­tes szol­gá­ló­ru­ha sze­gé­lyét.
– Jössz? – kér­dez­te Hil­da, mi­re fel­pil­lan­tot­tam rá, mi­köz­ben a
vál­lá­ra vet­te a tás­ká­ját.
– Ho­va?
Vá­gott egy gri­maszt.
– A Bits and Bur­gers­be. El­me­gyünk tur­mi­xoz­ni, nem em­lék­szel?
Tud­va, hogy Clar­ke leg­alább egy órá­ig ma­rad még, meg­ráz­tam a
fe­jem.
– Be kell ezt fe­jez­nem Al­is­sá­nak, utá­na pe­dig ha­za­me­gyek, és
meg­csi­ná­lom a hol­na­pi ma­tek­há­zit.
Át­fűz­tem egy réz­szí­nű cér­nát a tűn, majd cso­mót kö­töt­tem rá,
Hil­da azon­ban nem moz­dult elő­lem.
– Mi az? – kér­dez­tem.
– Mos­ta­ná­ban alig lógsz ve­lünk az is­ko­lán kí­vül.
– Azt akar­já­tok, hogy be­fe­jez­zem a jel­me­ze­ket, nem? – Pró­bál-­
tam nem csí­pő­sen fo­gal­maz­ni, de nem jött össze.
Hil­da fel­hor­kant.
– Ko­mo­lyan, Re­nee. Olyan unal­mas vagy!
Ez­zel el­vi­har­zott, én meg só­hajt­va a ke­zem­re és az ölem­ben lé-­
vő po­ros ru­há­ra me­red­tem.
– El­bű­vö­lő lány­nak tű­nik – szó­lalt meg Cal­lum von­ta­tot­tan, ami-­
től összerezzentem.
Ma­gas alak­ja el­lé­pett a fal­tól, ami­nek ed­dig ne­ki­dőlt a sö­tét­ben,
oda­sé­tált hoz­zám, és le­ült mel­lém a föld­re, a ha­ja ned­ves volt, és
egy vi­zes­pa­lac­kot tar­tott a ke­zé­ben.
Meg­hök­ken­ve pis­log­tam né­hány­szor.
– Mit ke­re­sel itt?
– Dup­la edzé­sünk volt. Gon­dol­tam, be­kö­szö­nök, mi­előtt ha­za­in-­
du­lok.
Még csak elő­ző nap tör­tént, ami­kor nem hagy­ta, hogy el­me­ne-­
kül­jek elő­le is­ko­la után.
– Ak­kor hát, kö­szönj és in­dulj!
– Szia, és nem, kösz. Jól ér­zem ma­gam itt. – Min­den moz­du­la­to-­
mat kö­vet­te a sze­mé­vel, ahogy el­moz­dí­tot­tam a ru­hát, és el­kezd­tem
dol­goz­ni a sze­gé­lyen.
Hagyd, hogy néz­zen, gon­dol­tam ma­gam­ban.
Mi baj le­het­ne be­lő­le?
– Az a te jel­me­zed? – kér­dez­te pár perc múl­va.
Is­mét el­moz­dí­tot­tam a ru­hát az ölem­ben, és ki­si­mí­tot­tam az uj-­
jam­mal a sze­gé­lyét.
– Nem, Al­is­sáé.
– Al­is­sa – is­mé­tel­te meg Cal­lum. – Nem, nem is­me­rem őt.
Visszafogtam ma­gam, és nem hor­kan­tam fel. Per­sze hogy nem
is­mer­te. Al­is­sa lej­jebb volt a rang­lét­rán, mint ami­hez Cal­lum szo-­
kott.
– Időt kel­le­ne sza­kí­ta­nod ar­ra, hogy meg­is­merd a di­ák­tár­sa­i­dat.
– Itt va­gyok ve­led, nem? – vá­gott vissza ked­ves han­gon.
 – Nem így ér­tet­tem. Ró­lam bő­ven ele­get tudsz, és én nem aka­rok
töb­bet tud­ni ró­lad.
– Té­ves és té­ves.
A zak­la­tott­ság­tól meg­rán­dult a ke­zem, és meg­csú­szott.
– A franc­ba! – szi­szeg­tem, és fel­emel­tem az uj­ja­mat, ahogy
kibuggyant be­lő­le a vér.
Mi­előtt bár­mit is te­het­tem vol­na, Cal­lum meg­ra­gad­ta az uj­ja-­
mat, és a szá­já­ba dug­ta.
A gyors moz­du­lat­tól el­ke­re­ke­dett a sze­mem, és le­bé­nul­tam a
meg­le­pett­ség­től, mi­köz­ben a me­leg nyel­ve az uj­jam­ra csusszant.
Összerándult a gyom­rom, és be­gör­bül­tek a láb­uj­ja­im a ci­pőm-­
ben, mi­köz­ben csil­lo­gó sze­mét a döb­bent te­kin­te­tem­be fúr­ta.
Egy han­gos cup­pa­nás­sal el­eresz­tet­te, majd az uj­jai vé­gig­si­mí­tot-­
ták a csuk­ló­mat, ahogy lá­gyan visszarakta a ke­ze­met az ölem­be.
– Mi­ért te ké­szí­ted a jel­me­ze­ket? – Úgy kér­dez­te, mint­ha nem­rég
nem úgy szív­ta vol­na a vé­re­met, mint egy vám­pír, ami­től kis hí­ján
or­gaz­mus kö­rü­li ál­la­pot­ba ke­rül­tem.
– Ööö… – Mi­u­tán meg­vizs­gál­tam az uj­ja­mat, ami úgy né­zett ki,
mint­ha sem­mi sem tör­tént vol­na, a fü­lem mö­gé tűr­tem a ha­ja­mat,
majd meg­fog­tam a ru­hát és a tűt. – Mert él­ve­zem.
– De ilyen sok em­ber­nek?
– Csak hár­mat kell el­ké­szí­te­nem, a töb­bit csak iga­zí­ta­nom kell. –
Egy pi­cit fel­emel­tem a ru­hát. – Ahogy ezt is.
– Szó­val, amíg te itt vagy és ezt csi­ná­lod, a töb­bi­ek el­in­dul­tak
töm­ni a fe­jü­ket.
– Azért ma­rad­tam, mert itt aka­rok len­ni. – Ami igaz is volt. – De
ne­ked nem mu­száj, te­hát me­hetsz is.
– Én is itt aka­rok len­ni. – Fesz­te­le­nül mond­ta, mély, ba­ri­ton
hang­já­ban nem volt gúny. – Tud­tad, hogy egy han­gyá­nyit meg­rán-­
dul az or­rod, ami­kor kon­cent­rálsz?
Fel­húz­tam a szem­öl­dö­köm, de nem re­a­gál­tam, ha­nem dol­goz-­
tam to­vább a ru­hán.
 De Cal­lum csak foly­tat­ta.
– Mit él­ve­zel annyira a var­rás­ban?
– A csen­det. – El­árasz­tott a bűn­tu­dat, ami­kor a nyers sza­vak ki-­
sza­lad­tak a szám­ból, és be­leng­ték a köz­tünk lé­vő űrt, ezért foly­tat-­
tam: – Amel­lett, hogy jó idő­töl­tés, meg tu­dom va­ló­sí­ta­ni az el­kép­ze-­
lé­se­i­met.
Cal­lum el­gon­dol­kod­va hüm­mö­gött. A mély hang­já­tól pil­lan­gók
ver­des­tek a gyom­rom­ban.
A hosszúra nyúlt csend után is­mét be­szél­ni kez­dett:
– Nem aka­rom át­ven­ni a cé­get.
Ezt tud­tam. Ó, de mennyire tud­tam!
– Ak­kor ne tedd!
Fáj­dal­ma­san fel­ne­ve­tett.
– Az nem olyan egy­sze­rű. Apa nem te­kin­ti kar­ri­er­nek a fo­cit, in-­
kább jó pénz­ke­re­se­ti le­he­tő­ség­nek tart­ja, amíg át nem ve­szem tő­le
a cé­get.
– Pró­bálj meg be­szél­ni ve­le ró­la! – mond­tam, pe­dig azt sze­ret-­
tem vol­na, hogy: ne ve­lem be­széld meg. De nem tud­tam meg­ten­ni. A
fi­nom, mély hang­ja most lá­gyabb volt, sze­lí­debb. És rá­jöt­tem, hogy
azért van, mert ön­ma­gát ad­ja. És tá­vol állt tő­lem meg­aka­dá­lyoz­ni,
hogy va­la­ki ön­ma­ga le­hes­sen.
– Meg sem hall­gat. Azt mond­ja, túl fi­a­tal va­gyok, hogy meg­ért-­
sem, de egy nap majd egyet fo­gok ér­te­ni ve­le.
– Ta­lán. És ne ha­rapd le a fe­jem ér­te, de ta­lán iga­za van.
– Nem ér­de­kel – vá­gott vissza.
A bar­na és arany anyag­ra mo­so­lyog­tam.
– Oké. És ezt azért hoz­tad fel, mert…?
Ahogy ke­resz­tez­te a bo­ká­ját, a sport­ci­pő­je meg­csi­kor­dult a ré­gi
fa­pad­lón.
– Mert a ma­gán­éle­tem az enyém. Meg­ijed­tem, hogy ta­lán azt is
irá­nyí­ta­ni pró­bál­ják.
– Kik? – Meg­fe­szült a vál­lam.
 – Tu­dod, kik­re gon­do­lok. A szü­le­ink.
A má­sod­per­cek úgy pe­reg­tek, mint az eső­csep­pek, mi­köz­ben át-­
gon­dol­tam a sza­va­it. Vé­gül lá­gyan annyit mor­mol­tam:
– Ért­he­tő.
Né­mán ül­tünk, mi­köz­ben be­fe­jez­tem a ru­hát, és ami­kor Cal­lum
fe­lé néz­tem, lát­tam, hogy a fal­nak dön­töt­te a fe­jét, mint­ha mind­járt
el­alud­na.
– Jobb, ha ha­za­mész és le­fek­szel.
– Te is csat­la­ko­zol hoz­zám? – kér­dez­te ká­ba mosollyal.
– Csak sze­ret­néd. – Összehajtottam a ru­hát, el­rak­tam a tűt és a
cér­nát, majd be­zár­tam a var­ró­kész­le­te­met.
– Ma­radj! – kér­te, mi­re fel­só­haj­tot­tam és ne­ki­dől­tem a fal­nak.
Nem lát­tam vagy hal­lot­tam Clar­ke-ot, ami­óta Cal­lum ott volt. A
szín­pad hal­vány fé­nyei ár­nyé­kot ve­tet­tek Cal­lum fél ar­cá­ra, kör­be-­
raj­zol­va az ál­la éles vo­na­lát és az arc­csont­ját.
Jó­ké­pű srác volt. Gyö­nyö­rű, de olyan, mint egy far­kas. Szép sza-­
vak­kal és lé­leg­zet­el­ál­lí­tó pil­lan­tá­sok­kal ma­gá­hoz édes­get, majd ott
hagy fél­hol­tan a kö­nyör­te­len ta­la­jon.
Tisz­tá­ban vol­tam ez­zel, de még­sem tud­tam meg­áll­ni, hogy bá-­
mul­jam. Mint egy drog, amit so­sem vet­tem be, a ve­szély irán­ti vá-­
gya­ko­zá­som ki­szo­rí­tot­ta kö­zü­lünk a le­ve­gőt, és zi­hál­ni kezd­tem.
– Mi­ért? – kér­dez­tem vé­gül.
Meg­emel­te a ke­zét, a te­kin­te­tét az enyém­be fúr­ta, a fo­gát vé­gig-­
húz­ta telt al­só aj­kán, és mi­köz­ben me­leg bő­re az ar­com­hoz ért, a
hü­velyk­uj­já­val meg­si­mo­gat­ta.
Kö­ze­lebb ha­jolt.
– Hogy meg­te­hes­sem ezt – le­hel­te a szám­ba.
Majd hir­te­len az aj­ka az enyé­men volt. Lá­gyan, óva­to­san és
moz­du­lat­la­nul.
Le­huny­tam a sze­mem, a szí­vem meg­állt, majd dü­bö­rög­ni kez-­
dett, ami­kor az enyém­re for­rasz­tot­ta az aj­kát. Elő­ször óva­tos volt,
majd sür­ge­tő­vé vált, ke­zét to­vább­ra is az ar­co­mon tar­tot­ta, és ki-­
sza­kadt be­lő­le a le­ve­gő, ahogy rés­nyi­re nyílt az aj­ka. A nyel­vé­vel
épp csak annyira nyi­tot­ta szét a szá­mat, hogy meg tud­ja nyal­ni a
fel­ső aj­ka­mat. Foj­tott zi­há­lás sza­kadt ki be­lő­lem, mi­re Cal­lum fel-­
mor­dult, ez­után pe­dig el­tol­tam ma­gam­tól.
Az ar­com fu­tó­tűz volt, a vi­gyo­ra pe­dig a ben­zin, ahogy lus­tán a
fal­nak tá­masz­ko­dott.
– Mi… mi­cso­da…? – ha­dar­tam pis­log­va, mi­köz­ben nem tud­tam
mit kez­de­ni a ke­zem­mel, a tes­tem­mel és a bi­zser­gő aj­kam­mal.
Cal­lum fel­állt.
– Az ízed is ba­rac­kos.
Nem tud­tam le­las­sí­ta­ni a szív­ve­ré­se­met, ahogy re­me­gő lá­bak­kal
fel­áll­tam. A sza­va­i­tól el­ön­tött a düh, így meg­lök­tem a mell­ka­sát, és
szid­ni kezd­tem.
– Te be­kép­zelt segg­fej! Hogy volt mer­szed?
– Mi van? – Ne­ve­tett, és pró­bál­ta meg­fog­ni a ke­zem.
– Nem lop­ha­tod el va­la­ki el­ső csók­ját! Ké­rem vissza! – Új­ra meg-­
lök­tem a mell­ka­sát. – Most azon­nal.
Ab­ba­hagy­ta a ne­ve­tést, és ko­mo­ran meg­ra­gad­ta a csuk­ló­mat.
– Ez volt az el­ső csó­kod?
Nem szé­gyell­tem, mert túl dü­hös vol­tam, ami­ért el­lop­ta tő­lem.
– Igen – mond­tam összeszorított fo­gak­kal, és ki­csor­dult a
könnyem.
Cal­lum en­ge­dett a szo­rí­tá­sán, de nem eresz­tett el. El­tűnt a mó­ka
a sze­mé­ből, az arc­ki­fe­je­zé­se meg­fejt­he­tet­len­né vált.
– Nem tud­tam.
– Nem tud­tad – lök­tem oda. – Mert meg sem kér­dez­ted. Te so­sem
kér­de­zel. Mert azt hi­szed, min­dent tudsz.
– Tud­nod kel­lett, hogy meg fog­lak csó­kol­ni – mond­ta a hom­lo­kát
rán­col­va.
Nyel­tem egyet, és el­húz­tam a ke­zem.
– Én nem… – El­hall­gat­tam, és visszaidéztem, hogy mi tör­tént az
azt meg­elő­ző pil­la­na­tok­ban. Azt hi­szem, még ha nem is tud­tam, egy
ré­szem érez­te. Még vá­gyott is rá. – Fe­lejtsd el! – tet­tem hoz­zá kí­no-­
san.
El­in­dul­tam a cuc­ca­i­mért, de Cal­lum meg­fog­ta a ke­ze­met.
– Tu­dom, hogy ja­ví­ta­na a hely­ze­ten, ha saj­nál­nám, de nem te-­
szem.
Fel­hor­kan­tam, és meg­tö­röl­tem az or­ro­mat a blé­ze­rem uj­já­val.
Ész­re sem vet­tem, hogy sí­rok.
– Az el­ső ta­lál­ko­zá­sunk óta meg akar­ta­lak csó­kol­ni.
Fel­rö­hög­tem.
– Gyű­lölsz, ami­óta is­mersz.
Ma­gá­hoz hú­zott, óva­to­san az ar­co­mat pász­táz­ta, majd a csí­pőm-­
re tet­te a ke­zét. Hagy­tam ne­ki, mert ab­ban a pil­la­nat­ban sem­mi­ben
sem vol­tam biz­tos.
– Nem is­mer­te­lek – mond­ta –, de be­lop­tad ma­gad a szí­vem­be.
– Most sem is­mersz – sut­tog­tam tom­pán.
Meg­ra­gad­ta az ál­lam, és le­haj­tot­ta hoz­zám a fe­jét.
– Ele­get tu­dok ah­hoz, hogy tud­jam, mek­ko­ra idi­ó­ta vol­tam, és
min­den, amit meg­tu­dok ró­lad, csu­pán bó­nusz.
A ben­nem lé­vő fa­lak to­vább zsu­go­rod­tak, majd raj­tam volt a
sor, hogy meg­te­gyem az el­ső lé­pést. Ne­ki­ron­tot­tam, a ka­ro­mat a
nya­ka kö­ré fon­tam, és az aj­ka­mat he­ve­sen az övé­hez nyom­tam.
– Egér­ke… – kun­co­gott a szám­ba, és a te­nye­re a há­tam­ról a ha-­
jam­ba kú­szott.
Gyű­löl­tem ma­gam, mi­köz­ben el­árasz­tott a jó­kedv, majd rá­dör-­
ren­tem:
– Csak csó­kolj meg!
 HÉT

Cal­lum
Fo­lyo­sók, zárt szer­tár­aj­tók és le­haj­tott ko­csi­ülé­sek.
A szánk vö­rös lett a szen­ve­dé­lyes aj­kunk­nak és mo­hó nyel­vünk-­
nek kö­szön­he­tő­en. Nem tud­tunk be­tel­ni egy­más­sal. Leg­alább­is én
nem, és nem hit­tem, hogy va­la­ha is ké­pes len­nék rá.
Még­is ott le­be­gett a prob­lé­más kér­dés. Mi is tör­té­nik ve­lünk?
– El­na­pol­ták a meccset – mond­ta Mi­ke, ahogy föld­rajz­órá­ra tar-­
tot­tunk a kö­vet­ke­ző pén­tek dél­utá­non.
Egy hét. Egy tel­jes hét telt el az­óta, hogy elő­ször meg­íz­lel­tem Re-­
nee aj­kát, és sem­mi más­ra nem tud­tam gon­dol­ni, csak a kö­vet­ke­ző
al­ka­lom­ra.
– Oké.
– Oké? – hi­tet­len­ke­dett Mi­ke. – Mi van ve­led, ha­ver?
Le­ül­tünk a te­rem vé­gé­be, és szó­ra­ko­zot­tan ki­pa­kol­tam a tol­la­i-­
mat az asz­ta­lom­ra, mi­köz­ben így szól­tam:
– Sem­mi. Az őrült idő­já­rás mi­att gon­dol­tam, hogy nem fo­gunk
ját­sza­ni.
Mi­ke nem mon­dott sem­mit.
Re­nee lé­pett be az aj­tón, majd egy szen­de mo­solyt kül­dött fe-­
lém, mi­előtt le­ült az el­ső sor­ba egy sző­ke lány mel­lé. Az édes vö­rös
ha­já­ra me­red­tem, mi­köz­ben Mr. Den­son a táb­lá­nál ma­gya­rá­zott.
Ami­kor meg­szó­lalt az ebéd­időt jel­ző csen­gő, meg­vár­tam Re­nee-t
oda­kint, tud­va, hogy utol­só­ként hagy­ja el a ter­met. Ő nem lök­dö­ső-­
dött vagy si­e­tett. Ha­nem meg­vár­ta, amíg tisz­ta a te­rep, és ak­kor in-­
dult el.
– Szia! – mond­ta, és a mell­ka­sá­hoz húz­ta a köny­ve­it.
– Szia! – Fel­vet­tem a las­sú tem­pó­ját, és a szek­ré­nye­ik­nél ácsor­gó
di­á­ko­kat vizs­lat­tam. – Ülünk együtt az ebéd­lő­ben?
Nem vá­la­szolt, meg­állt a szek­ré­nyé­nél, be­dob­ta a köny­ve­it,
majd be­zár­ta az aj­tót.
– Re­nee – szi­szeg­tem.
– Cal­lum – kont­rá­zott, és mo­soly­ra húz­ta a szá­ját.
Han­go­san ki­fúj­tam a le­ve­gőt, és meg­kér­dez­tem tő­le azt, ami
egész hé­ten fúr­ta az ol­da­lam.
– Mi­ért nem akarsz ve­lem mu­tat­koz­ni?
Pis­lo­gott, hosszú szem­pil­lái meg­re­meg­tek, ami­től kis­sé fel­en­ge-­
dett a szo­rí­tó ér­zés a mell­ka­som­ban.
– Mi… nem is tu­dom. Azt hi­szem, nem len­ne olyan jó öt­let, ha
min­den­ki meg­tud­ná, hogy mit csi­ná­lunk.
– Smá­ro­lunk – mond­tam. – Meg­érint­jük egy­mást. Csó­ko­ló­zunk.
Ki­mond­ha­tod.
Hát­rál­ni kez­dett a szek­ré­nye fe­lé, ami­kor hoz­zá­si­mul­tam. A
franc­ba az­zal, amit ő akar, ez nem egy pisz­kos kis ti­tok.
– Cal­lum, nem vár­ha­tod el tő­lem… – Kö­rül­né­zett, nyelt egyet,
majd meg­ke­rült. – Nézd, is­ko­la után be­szé­lünk.
Fi­gyel­tem, ahogy el­sé­tál, majd tá­vol­ról néz­tem az ebéd­lő­ben,
ahol a srá­cok­kal ül­tem, és úgy meg­fe­szí­tet­tem az áll­kap­cso­mat,
hogy alig tud­tam en­ni.
– Úgy né­zel ki, mint aki mind­járt be­húz egyet va­la­ki­nek – je-­
gyez­te meg Ste­ve, és vi­gyo­rog­va fel­bon­tot­ta az üdí­tő­jét.
– Biz­tos csak ki van éhez­ve.
Mit sem tö­rőd­ve ve­lük fi­gyel­tem, ahogy Re­nee ne­vet­gél a ba­rá-­
ta­i­val, a szí­vem min­den perc­cel he­ve­seb­ben vert.
El­tol­va a tál­cá­mat, be­le­kor­tyol­tam a vi­zem­be, és fel­áll­tam.
– Ké­sőbb ta­lál­ko­zunk.
Ami­kor meg­áll­tam az asz­ta­lá­nál, Re­nee ba­rá­tai za­var­tan néz­tek
rám, majd rá.
– Cal­lum – sut­tog­ta Re­nee.
– Be­szél­het­nénk?
Óva­tos pil­lan­tást ve­tett a ba­rá­ta­i­ra, az­tán bó­lin­tott, és kö­ve­tett.
– Ho­va megy, Mr. Welsh? – kér­dez­te a fel­ügye­lő­ta­nár, ahogy az
aj­tó­hoz kö­ze­led­tünk.
– Az is­ko­la­nő­vér­hez – vá­la­szol­tam hű­vö­sen, majd a ta­nár til­ta-
ko­zá­sa el­le­né­re ki­lök­tem az aj­tót a vál­lam­mal.
– Cal­lum – sut­tog­ta Re­nee, ahogy meg­ra­gad­tam a ke­zét. – Mit
mű­velsz?
Meg­áll­tam egy üres te­rem előtt, be­kuk­kan­tot­tam az aj­tón lé­vő
kis ab­la­kon, majd ki­nyi­tot­tam, és be­rán­tot­tam Re­nee-t ma­gam
után. Be­csuk­tam és be­zár­tam az aj­tót, majd ne­ki­nyom­tam.
– Ez egy ba­rom­ság – mond­tam, ami­kor el­ke­re­ke­dett a sze­me. –
Mi a ba­jod?
Re­nee kur­tán fel­ne­ve­tett.
– A ba­jom? Ez a ba­jom – mu­ta­tott ránk –, te olyan… annyira…
– Olyan? – mo­rog­tam.
– Ha­tal­mas­ko­dó vagy! Nem kény­sze­rít­hetsz ar­ra, hogy a nyil­vá-­
nos já­ték­sze­red le­gyek.
Hát­rál­tam egy lé­pést, úgy érez­tem, mint­ha po­fon vág­tak vol­na.
– Já­ték­szer?
– Igen – sza­kadt ki a ne­héz szó a gyö­nyö­rű aj­kán. – Le­het, hogy
te csak han­cú­roz­ni akarsz ve­lem, de én nem aka­rom vi­lág­gá kür-­
töl­ni. Mert mind­ket­ten jól tud­juk, hogy ami­kor vég­zel ve­lem…
– Vég­zek ve­led? – kér­dez­tem kis­sé túl han­go­san, mert nem hit-­
tem el, mi­ket be­szél.
– Igen – li­heg­te, és zi­há­lá­sá­tól meg­fe­szült a mel­lén a fe­hér blú­za.
– Min­den­ki tud­ja, hogy ami­óta sza­kí­tot­tál Ta­rá­val, ren­de­sen ki­szó-­
ra­koz­tad ma­gad… – Le­gyin­tett. – Mind­egy, nem aka­rom rész­le­tez­ni.
Csak nem aka­rom, hogy raj­tam szó­ra­koz­za­nak az is­ko­la plety­ka-­
fész­kei. Ami, ha nem tűnt vol­na fel, az összes di­á­kot je­len­ti.
El­lép­tem tő­le, és a bo­ros­tát va­kar­gat­va az ál­la­mon fel-alá sé­tál-­
gat­tam a ta­ná­ri asz­tal előtt, mi­köz­ben pró­bál­tam ki­ta­lál­ni, mit
mond­hat­nék ne­ki, ami­től rá­jön, hogy alap­ta­lan az ag­go­dal­ma.
Va­la­ki el­sé­tált az aj­tó előtt, mi­re Re­nee bel­jebb jött a te­rem­be.
Egy­pár má­sod­perc múl­va kö­ze­lebb lép­tem hoz­zá.
– Én még so­ha…
Fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke, mi­köz­ben ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét.
– So­ha?
Meg­ráz­tam a fe­jem, és lá­gyan fel­ne­vet­tem.
– Még so­sem fe­küd­tem le sen­ki­vel.
Re­nee le­fa­gyott, és döb­ben­ten le­ro­gyott egy szék­be.
– De te… Ta­ra meg a töb­bi lány.
– Min­den mást csi­nál­tam már – mond­tam, ahogy összehúzta a
szem­öl­dö­két. – Csak azt nem.
– Mi­ért nem? – kér­dez­te.
– És te mi­ért nem?
Egyet­ér­tő­en bó­lin­tott.
– Jo­gos.
A mö­göt­tünk lé­vő óra ke­tye­gett, és Re­nee a ha­já­ba túrt, ahogy
ki­fúj­ta a le­ve­gőt.
– Saj­ná­lom.
– Mi­cso­dát? – Oda­lép­tem hoz­zá.
– Hogy azt fel­té­te­lez­tem. – Szá­ra­zan fel­ne­ve­tett. – De el kell is-­
mer­ned, hogy sok volt az árul­ko­dó jel.
– Tu­dom – mond­tam. – Ezért nem is ha­rag­szom rád. Mert ok­kal
volt így.
Meg­fog­tam a ke­zét, a bő­re pu­ha volt az ér­des te­nye­rem­ben,
majd ma­gam­hoz húz­tam.
 – Nem aka­rom, hogy se­be­ket kap­jak – mond­ta olyan hal­kan,
hogy kész cso­da, hogy meg­hal­lot­tam.
– Én sem – is­mer­tem be, és a sze­mé­be néz­tem. – De ez nem aka-­
dá­lyoz­za meg, hogy min­den pil­la­nat­ban ve­led akar­jak len­ni.
Meg­rán­tot­ta a ke­zem, és já­té­ko­san az aj­kam­ba ha­ra­pott, ami­kor
ki­sza­ba­dí­tot­tam a ke­zem, hogy meg­fog­jam az ar­cát.
– Édes is tudsz len­ni – mond­ta. – Né­ha.
A szám összeolvadt az övé­vel, és az il­la­tá­tól egy­re ne­héz­ke­seb­bé
vált a ga­tyám­ban lé­vő hely­zet. Le­nyúlt és meg­si­mo­ga­tott, ami­től
meg­re­meg­tek a tér­de­im.
– Egér­ke – mo­rog­tam.
Az aj­ka vé­gig­sik­lott az enyé­men.
– Együtt sé­tá­lunk ki in­nen.
– Na­ná – mond­tam, be­szív­tam az al­só aj­kát a szám­ba, és a te-­
nye­rem a mel­lé­re csusszant.
– És úgy is ma­ra­dunk?
– Nem is kér­dés – vág­tam rá, és a szám a nya­ká­ra ván­do­rolt,
ahogy egyik ke­zem­mel be­le­mar­kol­tam a ha­já­ba, és hát­ra­húz­tam a
fe­jét. – Ha van bár­mi­fé­le be­le­szó­lá­som a do­log­ba, ami elég va­ló­szí-­
nű, sze­rin­tem örök­re együtt ma­ra­dunk.

A leg­töb­ben iz­ga­tot­tan su­tyo­rog­tak ar­ról, hogy az éj­fé­li kar­ne­vál

mi­lyen ijesz­tő lesz. Bár egy éj­fél­kor ren­de­zett prog­ram­nak alap­ból
meg­van a ma­ga ré­misz­tő­sé­ge, én csak egy si­ma kar­ne­vál­ra szá­mí-­
tot­tam.
Szür­ke és fe­ke­te sát­rak so­ra­koz­tak a kis tó mel­let­ti fü­ves te­rü­le-­
ten, amely­nek a ho­mok egy ré­szét fed­te, csak a kör­hin­ták és az áru-­
sok tör­ték meg a so­ro­kat.
– Re­meg a ba­kan­csom – sut­tog­tam Re­nee fü­lé­be, ami­től kun­cog-­
ni kez­dett, és összefonta a kar­ját az enyém­mel.
– Elég. – El­tol­ta a fe­je­met, ami­kor meg­pró­bál­tam a nya­ká­hoz
dör­gö­lőz­ni. – Bár­csak töb­bet vi­sel­nél ba­kan­csot!
– Tény­leg? – Fel­hor­kan­tam. – Mi­ért?
Mi­u­tán nem vá­la­szolt, le­pil­lan­tot­tam rá. En­gem bá­mult, ba­rack-­
szí­nű aj­kát szé­gyen­lős mo­soly­ra húz­ta.
– Mert nagy­sze­rű len­ne a ma­gá­nyos per­ce­im­ben el­kép­zel­ni,
ahogy le­to­lod a nad­rá­go­dat, mi­köz­ben raj­tad van.
– Ma­gá­nyos per­ce­id­ben?
Re­nee meg­lát­ta a su­lis ba­rá­ta­it, és oda­in­tett ne­kik. Né­há­nyan
visszaintettek, míg a fe­ke­te ha­jú Hil­da hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott,
az­tán a ba­rát­nő­jé­hez for­dult. Meg­fe­szült ál­lal fi­gyel­tem a sug­do­ló-­
zá­su­kat, és erő­seb­ben fog­tam Re­nee-t.
– Csa­jos idő. Gyak­ran meg­esik, ma­gá­nyo­san a ta­ka­ró alatt.
Ha­bár a far­kam meg­me­re­ve­dett, nem hagy­tam, hogy el­te­rel­je a
fi­gyel­me­met az úgy­ne­ve­zett ma­gá­nyos per­ce­i­ről. Így meg­kö­szö­rül-­
tem a tor­ko­mat.
– És min­dig en­gem kép­zelsz el ezek­ben a… ma­gá­nyos per­cek-­
ben?
Re­ked­tes ne­ve­té­se át­jár­ta min­den por­ci­ká­mat.
– Per­sze.
Ön­elé­gül­ten el­vi­gyo­rod­tam. Majd ész­re­vet­tem, hogy fel­csil­lant a
sze­me.
– Vár­junk csak! Te ha­zudsz!
Meg­tor­pan­tam a kar­ne­vál be­já­ra­tá­nál, ma­gam­hoz húz­tam Re-­
nee-t, és két ke­zem kö­zé fog­tam az ar­cát.
– Eressz el, segg­fej!
– Azt már nem. Ki­re szok­tál gon­dol­ni? – Ki­nek kell nyom nél­kül
el­tűn­nie?
– Chan­ning­re – sut­tog­ta. – Ki­tre, Ja­son­re…
Le­hul­lott a ke­zem.
– Mi a franc?
Han­go­san fel­ka­ca­gott, könnyezett a sze­me a ne­ve­tés­től, és el­lé-­
pett, hogy meg­tö­röl­je. Nem tud­tam, mi olyan vic­ces. Hi­szen egye­ne-­
sen be­is­mer­te, hogy más srá­cok mi­att nyúl ma­gá­hoz…
– Ők szí­né­szek. Mind­egyi­kő­jük.
El­la­zult a vál­lam. Va­la­me­lyest.
– Et­től még nem nyu­god­tam meg.
– Hát – mond­ta, az­tán kö­ze­lebb lé­pett, és vé­gig­húz­ta hosszú, sár-­
ga kör­mét az ar­co­mon –, eb­ben se­gí­tek, amint le­lép­tünk in­nen.
Sér­tő­döt­ten ki­fúj­tam a le­ve­gőt az or­ro­mon.
– Cal­lum – szólt.
– In­du­lás! – A jegy­pénz­tár fe­lé for­dul­tam, mi­köz­ben a csil­la­gok
kö­rül­ra­gyog­ták a hal­vány fél­hol­dat.
– Az el­ső csó­kunk óta nem gon­dol­tam rá­juk.
Meg­tor­pan­tam.
– Tény­leg?
Há­tul­ról a de­re­kam kö­ré fon­ta a kar­ját.
– Ko­mo­lyan. Na, ak­kor nyersz ne­kem egy uni­kor­nist, vagy itt
fogsz duz­zog­ni?
– Aka­ra­tos vagy, Egér­ke. – Meg­for­dul­tam, meg­emel­tem az ál­lát,
és az aj­ká­hoz érin­tet­tem az enyé­met.
– Szi­asz­tok! – Mi­ke hang­ja za­vart meg min­ket, és hát­ra­lép­ve fi-­
gyel­tem, ahogy Pat és a töb­bi srác kö­ve­ti. – Nem tű­nik va­la­mi ijesz-­
tő­nek.
– Ugye? – mond­ta Re­nee, és a sát­rak­ra né­zett.
Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét.
– Ja. De ami­kor ki­csi vol­tam, ro­hadt ijesz­tő volt ez a hely.
Meg­vet­tük a je­gyün­ket, és át­vág­tuk ma­gun­kat a tö­me­gen. A köd
füs­tös in­da­ként kú­szott vé­gig a fü­vön, mi­u­tán ki­szállt a füst­gép­ből.
Mi­ke el­ment a töb­bi­ek­kel corn do­gért, és érez­tem, hogy meg­re-­
meg Re­nee ke­ze.
– Mi a baj?
Meg­áll­tunk egy kis fe­ke­te sá­tor előtt, a be­já­ra­ta a tö­meg­re né-­
zett, de be­lül sö­tét volt, és csak pár gyer­tya vi­lá­gí­tott.
– Tíz dol­lár, és meg­mon­dom a jö­vő­det – szólt ki bent­ről egy ba-­
nya­sze­rű hang.
– Nem kell – mond­ta Re­nee –, kö­szö­nöm.
Meg­pró­bál­tam el­in­dul­ni, ami­kor a hölgy meg­szó­lalt:
– Ne­ked, ked­ve­sem, el­en­ge­dem a fe­lét. Nem aka­rod ki­hagy­ni,
amit az asszonyság mon­da­ni akar ne­ked.
Asszonyság? Fel­hor­kan­tam, majd Re­nee fe­szült ar­cá­ra pil­lan­tot-­
tam.
– Ne is fi­gyelj rá, men­jünk!
Meg­me­re­ved­tek a vég­tag­jai, ahogy el­sé­tál­tunk.
– Sze­rin­ted visszamenjek? – kér­dez­te, ami­kor el­ér­tünk a va­rázs-­
ló sát­rá­hoz.
– Csak ak­kor, ha el akarsz vesz­te­get­ni tíz per­cet az éle­ted­ből, és
olyan dol­go­kon mor­fon­dí­roz­ni, amik nem is va­ló­sak.
– Sze­rin­ted nincs ben­ne igaz­ság?
Ne­vet­ve a ke­zem kö­zé fog­tam az ar­cát.
– Min­den bizonnyal csak egy öregasszony, aki a gye­re­ke ga­rá-­
zsá­ban él, és egész nap kár­tyát vet, mi­köz­ben né­zi a Sze­ren­cse­ke-­
reket.
– Ked­ves – mond­ta Re­nee, és fel­húz­ta a fel­ső aj­kát, a szín pe­dig
visszatért az ar­cá­ba. – De, nem is tu­dom, li­ba­bő­rös let­tem.
– Hi­deg van. – A boly­hos kar­di­gán­já­ra néz­tem. – Ta­lán men-­
nünk kel­le­ne.
– Ne! A meg­ígért uni­kor­nis nél­kül nem.
A ki­cse­szett uni­kor­nis öt­ven dol­lá­rom­ba és ti­zen­két kör­nyi ka­la-­
pács­ütés­be ke­rült. Ez­alatt ta­lált ránk Mi­ke és Pat, Mi­ke vat­ta­cuk­rot
ho­zott Re­nee-nek.
Segg­fej.
Lát­tam, hogy kö­szö­net­kép­pen rá­mo­so­lyog, mi­köz­ben a bű­vész
át­ad­ta ne­kem a gi­gan­ti­kus uni­kor­nist. Meg­rán­dult a baj­sza, ahogy
fi­gyel­te, mi­ként mé­re­ge­tem Mi­ke-ot in­do­ko­lat­la­nul ha­ra­go­san.
– Tu­dod, elég lett vol­na, ha adsz egy öt­ve­nest, úgy is oda­ad­tam
vol­na – je­gyez­te meg a bű­vész.
 Fel­húz­tam a szem­öl­dö­köm, ki­tép­tem a ke­zé­ből az uni­kor­nist, és
oda­men­tem Re­nee-hez. A bű­vész ér­des kun­co­gá­sa kö­ve­tett, ami­től
csak még in­kább fel­állt a szőr a há­ta­mon.
– Tes­sék! – mond­tam, és át­nyúj­tot­tam ne­ki.
El­kap­ta a pil­lan­tá­sát Mi­ke-ról, és a vat­ta­cu­kor ki­esett a ke­zé­ből,
ahogy el­aka­dó lé­leg­zet­tel ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta az uni­kor­nist, ami fe-­
le­ak­ko­ra volt, mint ő.
– Imá­dom! Úr­is­ten!
Mi­ke rá­vi­gyor­gott, fel­vet­te a vat­ta­cuk­rot a föld­ről, és ki­dob­ta a
kö­ze­li ku­ká­ba.
– Smá­rol­junk a ko­csi­ban, mi­előtt el­in­du­lunk. – Szán­dé­ko­san be-­
szél­tem han­go­sab­ban.
Mi­ke mo­so­lya bi­zony­ta­lan­ná vált, majd fe­lénk bic­cen­tett.
– Hét­főn ta­lál­ko­zunk.
– Szia, Mi­ke! – mond­ta Re­nee, és szó­ra­ko­zot­tan si­mo­gat­ta az
uni­kor­nis bor­zas sö­ré­nyét.
A srác csat­la­ko­zott a ba­rá­ta­ink­hoz, és be­sé­tált a rit­ku­ló tö­meg­be
ve­lük, én meg Re­nee vál­lá­ra tet­tem a ke­zem, és a sát­rak meg az
áru­sok so­rai közt ve­zet­tem.
Amint el­ér­tük a par­ko­lót, min­den fény ki­aludt a kör­nyé­ken, és
min­den­ki a vak­sö­tét­ben ácsor­gott.
Vol­tak, akik­nek el­akadt a lé­leg­ze­tük, míg né­há­nyan ide­ge­sen ne-­
vet­tek. Ki­ha­lász­tam a te­le­fo­no­mat a nad­rá­gom­ból, és ahogy fel­kap-­
csol­tam raj­ta a zseb­lám­pát, egy csa­pat bo­hóc kö­ze­le­dett fe­lénk a so-­
rok kö­zött.
Re­nee a fel­ső­met szo­ron­gat­ta, mi­köz­ben rám ne­he­ze­dett.
– Mi a fasz?
De még mennyire, hogy mi a fasz! El­ke­re­ke­dett a sze­mem, és
alig pis­log­tam, ahogy a bo­hó­cok torz, zom­bi­sze­rű maszk­ját fi­gyel-­
tem. A ke­zük­ben fegy­ve­re­ket tar­tot­tak, a bu­zo­gá­nyok és a tő­rök
acél­ja meg­csil­lant a hold­fény­ben. Né­há­nyan gó­lya­lá­ba­kon áll­tak,
míg a fegy­ver nél­kü­li­ek tűz­ka­ri­kák­kal zsong­lőr­köd­tek.
 – Azok iga­zi fegy­ve­rek? – sut­tog­ta Re­nee.
– Két­lem.
A bo­hó­cok hal­kan oson­tak vé­gig az em­ber­tö­me­gen, ami­nek egy
ré­sze meg­ira­mo­dott, míg a töb­bi­ek, min­ket is be­le­ért­ve, le­esett ál­lal
ácso­rog­tunk.
Olyan könnyedén és hát­bor­zon­ga­tó­an sik­lot­tak el, mint a kí­sér-­
te­tek, a hosszú, fe­ke­te, ron­gyos kö­pe­nyük­ben. Meg­nyu­god­va ki­fúj-­
tam a le­ve­gőt, ahogy el­ha­lad­tak mel­let­tünk.
Ami­kor az egyik visszafordult, és a maszk­ja mö­gül ránk ka­csin-­
tott, Re­nee éle­sen be­szív­ta a le­ve­gőt.
– Men­jünk, légy­szi!
Nem kér­dés volt, és nem is akar­tam vi­tat­koz­ni ve­le. A ka­rom­ba
ka­pasz­ko­dott, amíg el nem ér­tünk a ko­csi­hoz, majd be­se­gí­tet­tem, és
meg­ke­rül­tem az au­tót. Amint az ülés­ben vol­tam, és rá­ad­tam a gyúj-­
tást, a sát­rak­ra pil­lan­tot­tam, ahol pis­lá­kol­ni kezd­tek a fé­nyek.
A bo­hó­cok­nak hűlt he­lyük volt.
A mű­szer­fa­lon lé­vő óra haj­na­li ket­tőt mu­ta­tott, de egy­ál­ta­lán
nem vol­tam fá­radt.
– Ez volt ám a par­tit­rükk!
– Aha. – Re­nee be­csa­tol­ta az övét, és az ölé­be vet­te az uni­kor-­
nist. – Po­ko­li ré­misz­tő­ek vol­tak.
Fel­hor­kan­tam, ki­to­lat­tam a par­ko­ló­ból, és meg­vár­tam, hogy el-­
men­jen egy au­tó, az­tán ki­for­dul­tam az út­ra.
– Csak né­hány srác volt, akik­nek nincs jobb dol­guk, mint jel­mez-­
ben szó­ra­koz­ni, és ijeszt­ge­tés­sel el­nyom­ni a lú­zer­sé­gü­ket.
– Mi­lyen le­né­ző vagy! – cac­co­gott. – Mit hisz­nek a szü­le­id, hol
vagy?
– A kar­ne­vá­lon, az­tán va­la­ki­nél al­szom. Be­szö­künk hoz­zá­tok?
– Oké – vág­ta rá, mi­köz­ben az ab­la­kon ke­resz­tül az el­mo­só­dott
fá­kat és há­za­kat fi­gyel­te.
Le­par­kol­tam a Ro­vert a há­rom­aj­tós ga­rá­zsuk előtt, és úgy dön-­
töt­tem, nem nyi­tom ki, ne­hogy felébresszek va­la­kit. Az eme­let­re ér-­
ve Re­nee kun­cog­ni kez­dett, ami­kor óva­to­san be­csuk­tam a szo­bá­ja
aj­ta­ját.
– Nyu­gi! Nem fog­nak meg­hal­la­ni.
– Ab­ba kell hagy­nunk a buj­ká­lást – mo­rog­tam, le­rúg­tam a ci­pő-­
met, és be­zár­tam az aj­tót. – Kezd unal­mas len­ni.
Fel­kap­csol­ta a lám­pá­ját, és egyet­ér­tő­en hüm­mö­gött, mi­köz­ben
le­rak­ta az uni­kor­nist az ágyá­ra, és el­in­dult a für­dő­szo­bá­ba. Le­húz-­
tam a nad­rá­go­mat, és le­dob­tam a föld­re, köz­ben pe­dig szem­ügy­re
vet­tem a köny­ves­pol­cát.
– Még min­dig nem ér­tem, hogy sze­ret­he­ted ennyire a Sa­il­or Mo-­
ont – mond­tam ne­ki, amint fris­sen mo­sott arc­cal visszatért, és le-­
húz­ta a ru­há­ját a fe­je fö­lött.
Cu­kor­ka­ró­zsa­szín mell­tar­tó­ban és bu­gyi­ban állt előt­tem, mi­re
meg­sza­ba­dul­tam a pó­lóm­tól, és oda­sé­tál­tam hoz­zá, hogy be­le­me-­
rül­jek aj­ká­nak men­to­los ízé­be. El­tolt ma­gá­tól, és az ágy fe­lé in­dult.
– A biz­ton­ság ked­vé­ért hagyd ma­ga­don az al­só­dat.
Úgy tet­tem, ahogy kér­te, és be­mász­tam a fod­ros ta­ka­rók és pár-­
nák ten­ge­ré­be, majd a mell­ka­som­hoz húz­tam Re­nee-t.
– És a Sa­il­or Mo­on bá­mu­la­tos, szó­val lépj túl raj­ta – tet­te hoz­zá.
– In­kább egy ret­te­ne­tes so­ro­zat egy nya­fo­gó is­ko­lás lány­ról.
Lá­gyan meg­ko­cog­tat­ta a mell­ka­so­mat.
– Á, lá­tod, a tény, hogy ennyit meg­néz­tél be­lő­le, bi­zo­nyít­ja, hogy
egy ré­szét él­vez­ted.
– Nem igaz. – Mo­gor­ván néz­tem az ágya fö­lött ló­gó anya­got.
– A ki­lenc­ve­nes évek­ben ad­ták, ugye tu­dod? – Só­haj­tá­sa me­len-­
get­te a mell­ka­so­mat, és érez­tem, ahogy las­san min­den iz­mom el­er-­
nyed. – Egy év­ti­zed­del ké­sőbb szü­let­tünk.
– En­gem nem za­var. Most ak­kor né­zünk va­la­mit, ami­kor csak
aka­runk.
Hal­kan fel­ne­ve­tett.
– Igaz. De ne már, egy má­gi­kus bross? Annyira sze­ret­nék egyet!
A hold­fény be­sü­tött a pad­ló­ra és az ágy­ra, meg­vi­lá­gít­va Re­nee
szem­pil­lá­it, amik a ma­gas arc­csont­ján nyu­god­tak. Ki­se­per­tem egy
haj­tin­cset az ar­cá­ból.
– Van vagy húsz bros­sod, amit má­sok má­gi­kus­nak tar­ta­ná­nak.
– Csitt! Ne ke­verd be­le a va­ló­sá­got az ál­mo­do­zá­som­ba.
– Olyan ne­héz éle­ted van, her­ceg­nő!
Csu­kott szem­mel el­mo­so­lyo­dott.
– Is­merd be!
– Mit?
Kö­ze­lebb hú­zó­dott hoz­zám, kar­ját szo­ro­sab­ban fon­ta a de­re-­
kam kö­ré.
– Hogy tet­szett. Úgy tű­nik, hogy lát­tál be­lő­le valamennyit.
Az uj­ja­im a há­tá­ról a ha­já­ba sik­lot­tak, és a pu­ha tin­csek­kel ját-­
sza­doz­tak.
– Egy-két részt lát­tam. – Nem akar­tam be­is­mer­ni, hogy az­után
tör­tént, mi­u­tán fel­fe­dez­tem a kép­re­gé­nye­ket a szo­bá­já­ban. – De
nem kell töb­bet néz­ni ah­hoz, hogy ész­re­vedd, mi­lyen eset­len és bu-­
gyu­ta a fő­sze­rep­lő.
El­akadt a lé­leg­ze­te, és se­be­sen ki­nyi­tot­ta a sze­mét.
– Ő nem bu­gyu­ta. – Fe­lé for­dí­tot­tam a fe­jem, hogy rá­emel­jem a
szem­öl­dö­köm. – Oké – ad­ta meg ma­gát. – Né­ha tény­leg ügyet­len. De
ami­kor szük­ség van rá, egy cso­dás bűn­ül­dö­ző har­cos­sá vál­to­zik. És
azok a kesz­tyűk… – Vá­gya­ko­zó só­hajt hal­la­tott. – A kesz­tyűk­ről ne is
be­szél­jünk. – El­vi­gyo­rod­tam, mi­re meg­bök­te az ar­co­mat. – Mi az?
– Te. A ra­jon­gá­sod­tól be­ger­je­dek.
Fel­ne­ve­tett, majd ennyit kér­de­zett:
– Ko­mo­lyan?
– Ko­mo­lyan, szó­val, ha­csak nem te­szünk sem­mit el­le­ne, hall-­
gass.
Át­nyúlt, és kö­ze­lebb húz­ta ma­gá­hoz a szi­vár­vány­szí­nű uni­kor-­
nist, majd is­mét el­he­lyez­ke­dett. – Kö­szö­nöm az uni­kor­nist.
– Szí­ve­sen, Egér­ke.
Csend jár­ta át a szo­bát, le­hunyt szem­mel a há­tá­hoz si­mul­tam, és
a mell­ka­som­hoz szo­rí­tot­tam.
– Kí­ván­csi len­nék, mi­lyen jö­vőt jó­solt vol­na ne­kem az a nő – sut-­
tog­ta ál­mos han­gon.
Fel­hor­kan­tam, és meg­pró­bál­tam ma­gam elé kép­zel­ni a vén ba-­
nyát, hogy le­nyug­tas­sam a me­re­ve­dé­se­met.
– Egy ki­ta­lált, ka­mu jö­vőt.
Re­nee hüm­mö­gött, majd a lé­leg­ze­te las­sul­ni kez­dett, ahogy át-­
ad­ta ma­gát az al­vás­nak.

Ahogy tel­tek a he­tek, a ró­lunk és a hir­te­len kap­cso­la­tunk­ról szó­ló

plety­kák vé­gül alább­hagy­tak, de mi nem áll­tunk le. Re­nee az éle-­
tem ál­lan­dó ré­szé­vé vált, és ide­je volt, hogy ezt a szü­le­im is meg-­
tud­ják.
A pró­ba után meg­vár­tam, hogy le­gyen, aki ha­za­fu­va­roz­zon.
– Mi­kor kapsz ko­csit a szü­le­id­től?
– Pon­to­san öt hó­nap és hu­szon­há­rom nap múl­va.
Re­nee fel­ne­ve­tett, és ki­for­dult a par­ko­ló­ból.
– A ti­zen­he­te­dik szü­li­na­po­don?
– Olyan édes vagy, hogy em­lék­szel a szü­li­na­pom­ra!
A sze­mét for­gat­ta a nap­szem­üve­ge mö­gött.
– Mint­ha el tud­nám fe­lej­te­ni. A csa­cso­gó anyu­ká­ink mel­lett és a
szu­per­ki­rály ti­zen­ha­to­dik szü­le­tés­na­pod után.
– A ti­zen­he­te­dik­re kö­tő­tűt fogsz hoz­ni?
Fel­hor­kant.
– Ha sze­ret­néd.
Át­nyúl­tam, meg­szo­rí­tot­tam a comb­ját, és a ke­zem egy­re fel­jebb
kú­szott, mi­köz­ben Re­nee át­ha­ladt a csen­des kül­vá­ro­si uta­kon, ami
el­vá­lasz­tot­ta Trel­larát a Gray Springs­től.
– Ó, de mennyire, hogy aka­rom!
– Nem iga­zán tu­dok köt­ni.
– Hát per­sze. – Meg­ta­lál­tam a csip­ke­bu­gyi­já­nak a sze­gé­lyét, mi-­
re el­rán­tot­ta a kor­mányt.
– Cal­lum! – mor­gott.
– Hú­zódj le!
– Nem. – El­tol­ta a ke­ze­met, én meg szo­mo­rú­an be­le­süp­ped­tem
az ülé­sem­be.
– Jó. Mi a terv, Egér­ke?
An­nak el­le­né­re, hogy a be­ce­név ab­ból az idő­ből szár­ma­zott,
ami­kor még sze­kál­tam, so­sem ki­fo­gá­sol­ta. Sőt, azt hi­szem, meg­sze-­
ret­te. Fő­leg, ha szen­ve­dé­lye­sen sut­tog­tam a fü­lé­be.
Ha­ra­go­san né­zett rám.
– Azt hit­tem, van ter­ved.
Fel­rö­hög­tem.
– Ja, le akar­ta­lak smá­rol­ni min­den­ki előtt.
Összeszorította a szá­ját, majd ra­va­szul el­mo­so­lyo­dott.
– Nem el­len­zem az öt­le­tet.
Re­nee nem­csak cu­kor­fa­lat volt, ha­nem meg­le­he­tő­sen gú­nyos is,
dí­szes mas­ni­val át­köt­ve. Egy­szer­re meg­té­vesz­tő és őszin­te. De alat-­
ta ren­ge­teg ré­te­ge volt, amit nem gyak­ran mu­ta­tott meg a vi­lág­nak.
– Ak­kor te­gyük meg! Ta­lán azt is meg­en­ge­dik, hogy egy­más­nál
alud­junk.
Re­nee ne­vet­ve be­ka­nya­ro­dott a hosszú ko­csi­be­ál­lónk­ra, fel­csa-­
pó­dott a sár, ahogy el­ha­ladt a kö­ze­li fák mel­lett, se­be­sen meg­ke­rül-­
te a kö­zé­pen ál­ló szö­kő­ku­tat, majd rá­ta­po­sott a fék­re.
– Várj egy per­cet! – mond­ta, és meg­ra­gad­ta a ka­ro­mat, ami­kor ki
akar­tam száll­ni.
– Mi­cso­da?
El­gon­dol­kod­va ha­rap­dál­ta az aj­kát, a ház­ra pil­lan­tott, majd
vissza rám.
– At­tól nem lesz sem­mi ba­jod, ha meg­adod ne­kik, amit akar­nak.
– Nem, ha én is ugyan­azt aka­rom – vá­la­szol­tam. Ez nem nyug-­
tat­ta meg, így meg­fog­tam az ál­lát, és azt sut­tog­tam:
– Egér­ke, ti­zen­négy éve­sen bi­zal­mat­lan vol­tam, és tom­bol­tak a
hor­mon­ja­im. Ezt aka­rom, hogy mi együtt le­gyünk, füg­get­le­nül at-­
tól, hogy ők mit akar­nak.
Re­nee oda­ha­jolt, és az aj­kát az enyém­re nyom­ta.
– Oké.
Ki­ug­rot­tam, meg­ke­rül­tem a Ro­vert, és ki­se­gí­tet­tem Re­nee-t, aki
há­lás mosollyal ju­tal­ma­zott. So­sem uta­sí­tot­ta el a se­gít­sé­get, ha­bár
egye­dül is bol­do­gult vol­na. Úgy tűnt, sze­re­ti, ha ki­nyit­ják ne­ki az aj-­
tót, és ki­fi­ze­tik a va­cso­rá­ját – bár­mit –, amed­dig én va­gyok az, aki
meg­te­szi eze­ket ér­te.
– Fer­dén áll a mas­nid. – Meg­csíp­tem a fe­ne­két, az­tán ki­nyi­tot-­
tam ne­ki az aj­tót.
Meg­állt a be­já­rat­nál lé­vő tü­kör­nél, és meg­néz­te a copf­ja fö­löt­ti
mas­nit, majd ha­ra­go­san bá­mult rám, ami­kor rá­jött, hogy tö­ké­le­te-­
sen áll.
Ne­vet­ve meg­von­tam a vál­lam, mi­köz­ben be­mu­ta­tott ne­kem.
A mut­ter­ja­ink ott vol­tak, mint min­den kedd dél­után. Ked­den-­
ként együtt szok­tak vá­sá­rol­ni a plá­zá­ban, majd it­tak egy kis fris­sí-­
tőt va­la­me­lyi­kük­nél, amíg el nem jött a va­cso­ra­idő.
– Szia, anya! – kö­szönt Re­nee, mi­köz­ben ki­lé­pett a ha­tal­mas bel-­
ső ud­var­ra, ami a mé­re­tes me­den­cé­re és az előt­te el­te­rü­lő pá­zsit­ra
né­zett.
– Drá­gám! – Va­lery szé­les mosollyal le­tet­te a mar­ti­nis­po­ha­rát,
meg­ölel­te Re­nee-t, és két­ol­dal­ról be­le­pu­szilt a le­ve­gő­be, majd ve-­
lem is meg­tet­te ugyan­ezt. – Mi­cso­da meg­le­pe­tés!
– Ül­je­tek le! – Anya a ve­lük szem­ben lé­vő fe­hér fo­nott szé­kek­re
mu­ta­tott. – Szó­lok Wan­dá­nak, hogy hoz­zon nek­tek je­ges te­át.
– Nem kell – mond­tam Re­nee-vel egy­szer­re, aki le­te­le­pe­dett mel-­
lém, de ha­gyott egy kis he­lyet köz­tünk.
Kö­ze­lebb nyo­mul­tam hoz­zá, mi­köz­ben anya le­tet­te a kis csen­gőt
az üveg­asz­tal­ra a mar­ti­ni­je mel­lé. Ő és Va­lery szé­les mosollyal néz-­
tek ránk, majd egy­más­ra.
– És mi­nek kö­szön­het­jük a lá­to­ga­tá­so­to­kat ezen a nagy­sze­rű
dél­utá­non? – kér­dez­te Va­lery, és ki­mér­ten be­le­kor­tyolt a mar­ti­ni­jé-­
be.
Anya hát­ra­dőlt a ke­rek fo­nott szé­ké­ben, és vö­rös­re lak­ko­zott
kör­mé­vel a kar­ját ko­cog­tat­ta.
– Nos… – fo­gott be­le Re­nee.
Mint egy rag­ta­pasz. Meg­fog­tam Re­nee re­me­gő ke­zét, és ki­bök-­
tem:
– Együtt va­gyunk.
Úgy vi­hog­tak, hogy összerezzentünk, egy ma­dár­raj pe­dig el­re-­
pült a me­den­ce mö­göt­ti fűz­fá­ról. Va­lery a comb­ját csap­kod­ta, míg
anya a sze­mét tö­röl­get­te.
Re­nee ugyan­olyan ta­nács­ta­la­nul néz­te őket, mint én.
– Mi olyan vic­ces? – kér­dez­te tő­lük.
– Ó, atyám! – Anya könnyezett, és az ar­cát le­gyez­te.
– Jössz ne­kem ezer dol­lár­ral – mond­ta Va­lery vinnyogva.
Vár­tunk, a te­nye­rünk egy­re iz­zad­tabb lett, amíg ab­ba nem hagy-­
ták a ne­ve­tést.
– El­mon­da­ná­tok, mi olyan szó­ra­koz­ta­tó? – kér­dez­tem.
– Hm? – vi­gyor­gott Va­lery. – Ó, per­sze. Már tud­tuk.
Anyá­ra néz­tem, aki bó­lin­tott, és na­gyot kor­tyolt a mar­ti­ni­jé­ből.
– Tud­tá­tok?
Is­mét ki­tört be­lő­lük a ne­ve­tés.
– Bo­csás­sa­tok meg ne­künk, töb­bet it­tunk a kel­le­té­nél! – sza­bad-­
ko­zott Va­lery, és az üres mar­ti­nis­po­ha­rak fe­lé in­tett az asz­ta­lon, s
köz­ben majd­nem le­ver­te őket. – De igen, tud­tunk ró­la.
– Ho­gyan? – kér­dez­te Re­nee, ahogy ki­húz­ta ma­gát, és a két
becsiccsentett nő­re me­redt.
– Hív­hat­juk anyai meg­ér­zés­nek – vá­la­szol­ta anya. – Tud­tuk,
hogy egy­szer össze fog­tok jön­ni.
Re­nee fel­csat­tant:
– Nem. Csu­pán sze­ret­té­tek vol­na, hogy így le­gyen.
– Igen, így van. De azért, mert tud­tuk, hogy meg fog tör­tén­ni. És,
is­te­nem – Va­lery el­mo­so­lyo­dott, és kedv­tel­ve né­zett min­ket –, néz-­
ze­nek oda!
Anya bó­lo­ga­tott, és egy el­túl­zott só­haj­tást hal­la­tott.
– Pont olyan tö­ké­le­te­sek, mint ahogy el­kép­zel­tük.
Ami­kor pa­csiz­tak egy­más­sal, fel­áll­tam, és el­in­dul­tam Re­nee-vel
az üveg­aj­tó fe­lé.
– Egyéb­ként nem volt va­la­mi fé­nyes öt­let Re­nee ko­csi­já­ban
hagy­nod a nyak­ken­dő­det.
Meg­tor­pan­tunk a kü­szöb­nél, és visszaszóltam a vál­lam fö­lött:
– Az bár­kié le­he­tett vol­na.
– Per­sze – mond­ta Va­lery von­ta­tot­tan. – Mert a lá­nyom bár­kit
be­en­ged a ko­csi­já­ba is­ko­la után. A szánk nem csak csó­ko­ló­zás­ra
van, ked­ve­sem. – Ami­kor el­mo­so­lyo­dott, rá­jöt­tem, ki­től örö­köl­te Re-­
nee a szé­pen el­ken­dő­zött gú­nyos­sá­gát. – Be­szél­ge­tés­re is le­het ám
hasz­nál­ni.
Ott­hagy­tuk őket, hadd kun­cog­ja­nak, és el­in­dul­tunk a szo­bám fe-­
lé, ami­nek halk ká­rom­ko­dá­sok kö­ze­pet­te be­csuk­tam az aj­ta­ját.
Re­nee két­rét gör­nyedt az ab­lak­nál, a ne­ve­tés hul­lá­mok­ban tört
ki be­lő­le, ami egye­ne­sen a szí­vem­be ta­lált.
– Is­te­nem, olyan hi­he­tet­le­nek!
A ha­ra­gom azon­nal el­il­lant, amint be­zár­tam az aj­tót, és ne­vet­ve
oda­sé­tál­tam hoz­zá.
– Most már ér­ted, mi­ért vol­tam olyan in­ger­lé­keny évek­kel ez-­
előtt?
A nya­kam kö­ré fon­ta a kar­ját. Vé­gig­húz­ta az aj­kát a nya­ka­mon,
és meg­állt a fü­lem­nél.
– Én ingerlékennyé tesz­lek té­ged? – A far­kam meg­moz­dult, ke-­
zem a csí­pő­jét szo­rí­tot­ta.
– Sok min­dent mű­velsz ve­lem, de az in­ger­lé­keny­ség nincs köz-­
tük. – Meg­pu­szil­tam az or­ra he­gyét. – Tud­tad, hogy ami­kor iga­zán
ne­vetsz, min­den­ki meg­áll kö­rü­löt­ted, és té­ged néz?
– Hm, tény­leg? – A fo­ga­it és a nyel­vét a fü­lem­re ta­pasz­tot­ta, ami-­
től majd­nem fel­akadt a sze­mem. – Ez jó, de én in­kább er­ről aka­rok
töb­bet tud­ni.
– Ne itt! – nyög­tem ki, ahogy fel­húz­ta az in­ge­met, és vé­gig­fut­tat-­
ta a kör­mét a há­ta­mon.
– Mi­ért nem?
– Te­szek rá – mond­tam, majd az ágy­ra lök­tem, és fö­lé mász­tam.
– Cal­lum? – Anya be­ko­po­gott az aj­tón. – Ha szük­sé­ged van… –
El­hall­ga­tott, a ne­ve­té­se át­szű­rő­dött az aj­tón. Mo­rog­va Re­nee nya­ká-­
ba te­met­tem az ar­co­mat. – Bár­mi­re. Ak­kor szólj!
– Ura­matyám! – nyö­ször­gött Re­nee, és a vál­lam­ba foj­tot­ta a ne-­
ve­té­sét.
– Ezért nem akar­tam – mo­rog­tam.
 NYOLC

Cal­lum
Ti­zen­hét éve­sen

– Mi­ért hív­ják őket ál­mok­nak? – kér­dez­te Re­nee. – Ez a szó, nem is

tu­dom, olyan meg­fog­ha­tat­lan. Hisz a fo­ga­lom lé­nye­ge az, hogy
meg­pró­bál­juk el­ér­ni őket.
– A cé­lok jobb szó len­ne rá­juk.
– Mi­ért?
Lus­tán pis­log­tam a pla­fo­non tán­co­ló hal­vá­nyu­ló fény­re.
– Mert a cé­lo­kat el le­het ér­ni, ha meg­dol­go­zol ér­tük. Ha pe­dig el-­
buksz, ak­kor fel­kelsz, és meg­pró­bá­lod új­ra.
– Ilyen ne­ked az ame­ri­kai fo­ci? Egy cél?
– Igen. Nem csu­pán álom. Ha­nem egy cél.
– Egy meg­va­ló­sít­ha­tó cél. – Re­nee mo­so­lya ki­hal­lat­szott a hang-­
já­ból. Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, majd meg­kér­dez­te: – Mi­ért ez a
cé­lod?
El­mo­so­lyod­tam, a fe­je meg­emel­ke­dett a ha­sa­mon, ahogy le­ve­gőt
vet­tem.
– Mert… iz­gal­mas. Mind­egy, hogy nyersz vagy ve­szí­tesz, min­den
meccs egy si­ker. Mert fo­lya­ma­to­san ha­ladsz elő­re, és még ha vesz-­
tes­ként sé­tálsz is le a pá­lyá­ról, ak­kor is el­ér­tél va­la­mit.
Re­nee fel­hú­zott szem­öl­dök­kel né­zett rám.
– Mit érsz el, ha vesz­tesz?
– Ta­pasz­ta­la­tot szer­zel.
A mo­so­lya ma­ga volt a csá­bí­tás, va­ló­sá­gos fegy­ver, mas­ni ala­kú
aj­kát vö­rös­re fes­tet­te.
– És a ta­pasz­ta­lat erőt ad, hogy leg­kö­ze­lebb si­ke­res le­gyél.
Vé­gig­si­mí­tot­tam az orr­nyer­gét.
– Okos vagy, Egér­ke. – Fo­lya­ma­to­san le­nyű­gö­zött, anél­kül, hogy
bár­mit is mon­dott vagy tett vol­na. Még ennyi idő után is meg akar-­
tam is­mer­ni. Min­den szent­sé­ges, rej­tett ré­szét. – Ha bár­mi le­het­nél,
ami egyéb­ként el­ér­he­tet­len, ak­kor mi len­nél?
Egy per­cig el­gon­dol­ko­dott a kér­dé­se­men.
– Hát, ak­kor nem e vi­lá­gi dol­got vá­lasz­ta­nék. Iga­zá­ból sem­mi-­
lyen vi­lág­ba nem tar­to­zik.
– Ne kí­mélj!
– Sel­lő – bök­te ki gon­dol­ko­dás nél­kül, ál­mo­do­zó te­kin­te­tét a pla-­
fon­ra sze­gez­te.
– Sel­lő? – Nem tud­tam el­rej­te­ni a két­ke­dést a han­gom­ból, és
visszaemlékeztem, ami­kor ti­zen­négy éves ko­runk­ban a kár­tya­szo-­
ba előtt hall­gat­tuk, ahogy a mut­ter­ja­ink Re­nee sel­lő­ha­já­ról be­szél-­
nek.
– Sel­lő – is­mé­tel­te.
– Meg­ma­gya­ráz­nád?
– Hát, ha már cá­pák­kal akarsz úsz­ni, jobb, ha a leg­ked­ve­sebb és
leg­ra­va­szabb ten­ge­ri te­remt­mény­ként te­szed.
– Bő­ven elég cá­pa van a va­ló vi­lág­ban.
Fúj­ta­tott egyet.
– Pon­to­san. És so­sem tudsz meg­sza­ba­dul­ni tő­lük. Így le kell
győz­nöd őket.
A far­kam úgy meg­me­re­ve­dett, hogy azt hit­tem, át­tör az is­ko­lai
egyen­ru­há­mon, és arc­ba bö­ki Re­nee-t. Akit ma­gam­ra húz­tam, és a
szá­mat a szá­já­ra nyom­tam. Re­nee aj­ka sür­ge­tő­en ta­lál­ko­zott az
enyém­mel, a nyel­ve pont olyan mo­hó volt, mint az enyém. Ami­kor
a há­tá­ra for­dí­tot­tam, el­tolt ma­gá­tól.
– Vár­junk, te nem vá­la­szol­tál a kér­dés­re.
Összeráncoltam a hom­lo­ko­mat, egy­re ne­he­zeb­ben lé­le­gez­tem.
– Csak olyan len­nék, ami meg­te­he­ti ezt. Egy­sze­rű srác va­gyok.
– Aha. – Fel­hor­kant. – Egy egy­sze­rű srác, aki sze­re­ti a drá­ga dol-­
go­kat, és egy szem­pil­lan­tás alatt vá­lik édes­ből kö­zö­nyös­sé.
– Té­vedsz.
– Ó?
– Ki­hagy­tad a részt a szi­lárd el­ha­tá­ro­zá­som­ról, hogy… be­jus­sak
a von­zó comb­ja­id kö­zé. – Le­haj­tot­tam a fe­jem, és a fo­gam a fü­lét
sú­rol­ta. – Ami egy el­ér­he­tő, gyöt­rel­mes cél.
– Ró­ka – li­heg­te Re­nee.
Ki­gom­bol­tam a fel­ső­jét, a szám le­fe­lé ha­ladt az ál­lá­ról a nya­ká-­
ra, és a nyel­ve­men érez­tem a lük­te­tő pul­zu­sát.
– Hm?
– Te egy ró­ka len­nél.
Kun­cog­ni kezd­tem.
– So­se verj át egy ró­kát!
A ne­ve­té­se ze­ne volt a fü­le­im­nek, de a szám el­hall­gat­tat­ta.
A te­le­fo­nom meg­csör­rent a tás­kám­ban, fél­be­sza­kít­va min­ket.
Fel­mor­dul­tam, ami­kor nem hall­ga­tott el, mert tud­tam, hogy fel kell
ven­nem.
– Ki az? – kér­dez­te Re­nee, ahogy be­gom­bol­ta a blú­zát, és meg-­
iga­zí­tot­ta a térd­zok­ni­ját, mi­köz­ben én a kép­er­nyő­re me­red­tem. –
Mondd meg, hogy ne za­var­ja­nak, majd né­mítsd le!
– Mi­ke – mond­tam. – Húsz perc múl­va csa­pat­meg­be­szé­lés lesz.
– Mi­cso­da?
– Meg­vál­to­zott a meccs­be­osz­tás, és az edző tá­jé­koz­tat­ni akar
min­ket ró­la a hol­nap es­ti meccs előtt.
 Re­nee fel­kelt az ágy­ról, és vé­gig­húz­ta az uj­ja­it vér­vö­rös ha­ján,
mi­köz­ben oda­sé­tált a gard­ró­bom­ban lé­vő tü­kör­höz.
– Visszajöjjek ké­sőbb?
– Nem, mert te is jössz ve­lem.
– Túl unal­mas, kösz, nem – mond­ta ének­lő han­gon. – Majd hol-­
nap meg­néz­lek tel­jes pom­pád­ban.
Le­haj­tot­ta ma­gá­hoz az ál­la­mat, majd aj­ká­val szét­vá­lasz­tot­ta az
enyé­met, és be­le­mé­lyesz­tet­te a fo­gát az al­só aj­kam­ba.
– Most meg kell csi­nál­nom a be­adan­dót tör­té­ne­lem­ből. Majd írj!
Fi­gyel­tem, ahogy el­megy, majd el­in­téz­tem a me­re­ve­dé­se­met,
tud­va, hogy ez lesz éle­tem leg­fáj­dal­ma­sabb órá­ja, ha nem se­gí­tek
rá.
Így hát meg­tet­tem.

El­rak­tam a vi­zes­pa­lac­ko­mat, és a hal­vá­nyan meg­vi­lá­gí­tott par­ko­lót

vizs­lat­tam.
Majd a túl­só sa­rok­ban meg is ta­lál­tam, amit ke­res­tem, egye­dül
ácsor­gott, de még­is úgy né­zett ki, mint­ha ő len­ne a leg­fon­to­sabb
em­ber. Ki­húz­ta ma­gát, vö­rös rúzst kent fel, és a zöld mezt vi­sel­te,
amit a nyá­ri szü­net alatt csi­nál­tat­tam ne­ki. Per­sze be­le­vit­te a sa­ját
stí­lu­sát is, és egy pu­ló­ver­nek ki­né­ző ru­há­vá ala­kí­tot­ta át sza­tén­szé-­
lek­kel, míg a mez­szá­mom arany­ló­an csil­lo­gott a mell­ka­sán. A sma-­
ragd­zöld mez­hez fe­ke­te comb­ha­ris­nyát és fe­ke­te ma­gas sar­kú csiz-­
mát vi­selt.
– Ro­hadt máz­lis­ta vagy, Welsh – mo­tyog­ta Pat, ahogy el­sé­tál­tam
mel­let­te.
Olyan pil­lan­tást lőt­tem fe­lé, ami azt üzen­te, hogy mind­járt meg-­
kós­tol­ja a ka­vi­csot, ha nem néz más­ho­va.
El­vi­gyo­ro­dott, de sze­ren­csé­re meg­tet­te, amit akar­tam, és oda­ki-­
ál­tott az egyik mö­göt­tem lé­vő srác­nak.
– Egér­ke – mond­tam, mi­köz­ben meg­fog­tam a tar­kó­ját, és meg-­
pu­szil­tam a hom­lo­kát –, el­te­re­led a fi­gyel­me­met. – Csak őt lát­tam a
meccs alatt, még ak­kor is, ami­kor nem néz­tem a le­lá­tó­ra.
– Te is az enyé­met. Le­zu­ha­nyoz­tál? – El­hú­zód­tam tő­le, mi­re na-­
gyot só­haj­tott, és dur­cás ké­pet vá­gott. – Sze­re­tem, ha iz­zadt vagy.
Ki­tört be­lő­lem a ne­ve­tés, az­tán ki­nyi­tot­tam a ko­csi­ját, és be­dob-­
tam a fel­sze­re­lé­se­met a há­tul­já­ba.
– Men­jünk! Majd ná­lam meg­iz­za­dunk.
Az ut­cák csen­de­sek vol­tak. Nem le­pett vol­na meg, ha a fél vá­ros
el­ment vol­na a su­li­ba meg­néz­ni a meccset. Hi­szen a leg­na­gyobb el-­
len­fe­lünk­kel ját­szot­tunk, és ép­pen csak si­ke­rült le­gyűr­nünk őket az
utol­só két perc­ben.
– Nem ér­tem, hogy játsz­hat egy­más­sal ugyan­az a két csa­pat egy-­
nél több­ször – mond­ta Re­nee, és az uj­ja­it összefonta az enyé­mek-­
kel, ahogy be­haj­tot­tam a ko­csi­be­ál­lónk­ra.
A ház sö­tét volt, csak az egyik len­ti ab­la­kon és az aj­tók két ol­da-­
lán lé­vő lám­pá­sok­ból szű­rő­dött ki fény.
– Megint? Már egy hó­nap­ja meg­be­szél­tük.
Mor­go­lód­va ki­szállt az au­tó­ból, mi­előtt se­gí­te­ni tud­tam vol­na
ne­ki.
– Tu­dod, hogy mi­lyen szar a me­mó­ri­ám né­ha.
Ahogy be­lép­tünk, fel­tá­madt a szél, és szer­te­szét fúj­ta a le­ve­le­ket
a tor­ná­con.
– Nem kell min­dent tud­nod a fo­ci­ról – mond­tam, mi­köz­ben a
szo­bám fe­lé tar­tot­tunk. – Az sem ér­de­kel, ha utá­lod. Én sem sze­re-­
tek varr­ni, de még­is…
– Még­is mit? – Vi­dám­ság csil­lant fel Re­nee sze­mé­ben, mi­u­tán le-­
dob­ta a tás­ká­ját, és el­in­dul­tam ve­le az ágy fe­lé.
Fö­lé zu­han­tam a mat­ra­con.
– Még­is ér­de­kelsz.
Gyor­san le­huny­ta a sze­mét, majd az ab­lak­ra pil­lan­tott, amit
min­den szél­lö­kés­sel kö­nyör­te­le­neb­bül ko­pog­tat­tak az ágak.
– Tud­tad, hogy ami­kor rossz­ked­ved van, min­dig ki­né­zel az ab­la-­
kon?
Gyö­nyö­rű, ha­tal­mas sze­me­it rám emel­te.
– Igen?
Bó­lin­tot­tam, majd meg­kér­dez­tem:
– Mi a baj?
– Nem aka­rok szí­nész­ked­ni.
– Tu­dom.
– De nem mond­ha­tom el anyá­nak.
– Mi­ért nem? – Meg­állt az uj­jam, ami a haj­tin­csé­vel ját­sza­do­zott.
– Mert… sze­rin­tem nem olyan kar­ri­ert akar ne­kem, ahol én se-­
gí­tem a sztá­ro­kat ahe­lyett, hogy ma­gam is az len­nék. – Fel­né­zett
rám, hosszú ha­ja sza­lag­ként te­rült el a pár­ná­mon.
Le­se­per­tem a ha­ját az aj­ká­ról, majd az al­ka­rom­ra tá­masz­kod­va
fö­lé ha­jol­tam.
– Le­het, hogy té­vedsz.
– Tény­leg így gon­do­lod? – kér­dez­te, meg­emel­ve a szem­öl­dö­két.
Mi­u­tán be­le­gon­dol­tam, ho­gyan re­a­gál­na Va­lery, meg­ad­tam ma-­
gam:
– Oké, ta­lán nem. De na­gyon tá­mo­ga­tó a ru­ha­ter­ve­id­del kap­cso-­
lat­ban.
– Ez igaz – ér­tett egyet Re­nee. – De sze­rin­te a di­vat­ter­ve­zést mi-­
nor szak­nak kel­le­ne vá­lasz­ta­nom. Mi­köz­ben a fő­sza­kom a drá­ma-
és szín­ház­tör­té­net.
– Ez még nem je­len­ti, hogy nem csi­nál­ha­tod azt, amit sze­ret­nél.
– Mon­dod te, aki­nek min­den bizonnyal jo­gi elő­ké­szí­tő­re vagy
pénz­ügy­re kell men­nie. – El­húz­ta a szá­ját, majd gyor­san hoz­zá­tet­te:
– Saj­ná­lom.
El­vi­gyo­rod­tam.
– Ne tedd!
Fel­né­zett rám, a te­kin­te­te az enyé­met ke­res­te.
Tu­dom, mi­re várt Re­nee – ami­re én is vár­tam –, de nem tud­tam
rá­ven­ni ma­gam, hogy ki­mond­jam vagy meg­te­gyem. Meg­le­het, hogy
az anyu­ká­ink tár­sa­ság­ke­rü­lők, de va­la­hogy min­dig si­ke­rült tud­ni­uk
a hol­lé­tünk­ről, és ami­óta hat hó­nap­pal ez­előtt ki­sé­tál­tunk a bel­ső
ud­var­ról, min­dig ott­hon vol­tak, ami­kor mi is.
– A szü­le­ink jö­vő pén­te­ken el­utaz­nak Pe­king­be – mond­tam.
– Így van. Ho­gyan tud­tad ki­húz­ni ma­gad be­lő­le?
– Az­zal, hogy hét­főn le kell ad­nom egy be­adan­dót.
– Ugyan­er­re hi­vat­koz­tam én is – mond­ta Re­nee, majd a sze­mét
for­gat­ta. – Mert ez az igaz­ság.
– Tu­dom, de azt nem tud­ják, hogy együtt fog­juk csi­nál­ni azt a bi-­
zo­nyos be­adan­dót.
Összeráncolta a szem­öl­dö­két.
– Ó, igen?
– Aha.
Egy halk ko­po­gás hal­lat­szott az aj­tó fe­lől.
– Hé! Cal­lum, nyisd ki!
Mi­ke hang­já­ra ha­nyatt vá­gód­tam az ágyon.
– Nyit­va van – vá­la­szol­ta Re­nee.
Csak pár má­sod­perc múl­va nyílt ki az aj­tót.
– Ó, szia, Re­nee!
Re­nee fel­kö­nyö­költ az ágyon.
– Szia!
Mi­ke át­vá­gott a szo­bán, és na­gyot só­hajt­va le­csa­pó­dott a ka­na-­
pé­ra.
– Ha­ver, ez bru­tá­lis volt! Hét­főn ki­csi­nál­nak min­ket.
– Nem volt ked­ved bu­liz­ni? – kér­dez­tem, meg­pró­bál­va nem ide-­
ges­nek hang­za­ni.
– Nem, Sla­de-ék­nél kész ká­osz van. Sen­ki sem akar ott lóg­ni,
amíg a szü­lei fel­újí­ta­nak. Se­hol sincs nyug­tunk. – Le­vett egy Sports
Il­lustra­tedet a kisasz­tal­ról, és el­kezd­te la­poz­gat­ni.
Ha­ra­go­san bá­mul­tam a pla­font, és visszaszámoltam öt­től, mi-­
előtt is­mét rá­néz­tem.
– És ezt nem tu­dod ott­hon csi­nál­ni? – kér­dez­tem. Egy­ér­tel­mű­en
nem se­gí­tett a szá­mo­lás.
Re­nee já­té­ko­san meg­ütött, mi­re el­kap­tam a ke­zét, és meg­ha­rap-­
tam az uj­ja­it.
– Anya az­zal töl­töt­te a mai na­pot, hogy ki­do­bál­ja apa cuc­ca­it az
elő­kert­be, így nem iga­zán aka­rok ha­za­men­ni.
A fe­né­be.
– Saj­ná­lom – mond­ta Re­nee.
Mi­ke meg­von­ta a vál­lát.
– Apa hi­bá­ja. A tit­kár­nők nem du­gás­ra va­lók.
– Mek­ko­ra kli­sé! – tet­te hoz­zá Re­nee.
Mi­ke sze­líd mo­solyt kül­dött fe­lé.
– Er­re cé­loz­tam.
– El­hagy­ja apá­dat? – tu­da­kol­tam.
– Ó, de­hogy! – vá­la­szol­ta Mi­ke, majd la­po­zott egyet, és a kö­vet-­
ke­ző ol­dalt bá­mul­ta, mi­köz­ben foly­tat­ta: – Anyáé a ház, a ko­csik, és
töb­bet is ke­res, mint apa. Szó­val ki­te­szi a szű­rét.
Re­nee el­is­me­rő­en füttyentett.
– Mi­lyen jó ne­ki! – Majd si­e­tő­sen hoz­zá­tet­te: – De azért saj­ná-­
lom. Biz­tos rossz le­het.
– Nem gáz. Ez már csak ilyen. Apa túl­sá­go­san gyen­ge­ke­zű, és
hagy­ta, hogy anya az egész há­zas­sá­guk alatt át­sé­tál­jon raj­ta. Előbb
vagy utóbb meg­tör­tént vol­na.
Nem volt mer­szem hoz­zá­ten­ni, hogy pont ilyen há­zas­sá­got kép-­
zel­tem el Mi­ke-nak. Amint a srác­nak ba­rát­nő­je lesz, ő lesz egy sze-­
mély­ben a csaj szol­gá­ja, masszőrje és sze­re­tő­je. Ezt ő is tud­ni fog­ja,
még­is hagy­ja majd, hogy meg­ve­zes­sék, az­tán el­dob­ják.
– Szí­ve­sen lá­tunk. Ren­ge­teg ven­dég­szo­ba van.
Be­csuk­ta a ma­ga­zint, le­dob­ta a kisasz­tal­ra, és be­le­süp­pedt a ka-­
na­pé­ba.
– Kö­szö­nöm. Le­het, hogy élek ve­le.
– Vi­szont ter­ve­ink van­nak jö­vő hét­vé­gé­re. – Re­nee ol­dal­ba bö-­
kött, és rám me­redt. – Mi az? – kér­dez­tem tő­le. – Így van. És nem
ha­gyom, hogy bár­ki is tönk­re­te­gye.
Mi­ke Re­nee vö­rö­sö­dő ar­cát bá­mul­ta.
– Jé­zu­som, Cal­lum! Tud­nál en­nél bun­kóbb len­ni?
– Ter­mé­sze­te­sen.
Mi­ke ne­ve­té­se fél­be­sza­kadt, ami­kor be­csúsz­tat­tam a nyel­ve­met
Re­nee szá­já­ba. Re­nee fel­ne­ve­tett, el­lö­kött ma­gá­tól, majd fel­ült és
meg­iga­zí­tot­ta a ha­ját.
– Ugye tu­dod, hogy anyu­kád ott ül a fo­lyo­só ab­la­ká­nál, és úgy
tesz, mint aki ol­vas? – kér­dez­te Mi­ke.
– Igen, tu­dom.
Re­nee vi­ho­gott, majd le­má­szott az ágy­ról.
– Meg­kér­de­zem, mit ol­vas, az­tán el­in­du­lok ha­za. Visz­lát, Mi­ke!
– Visz­lát, Re­nee! – mond­ta, és fi­gyel­te, ahogy Re­nee a csí­pő­jét
rin­gat­ta, mi­köz­ben ki­fe­lé me­net a ha­ját igaz­gat­ta.
Be­cé­loz­tam Mi­ke fe­jét a táv­irá­nyí­tó­val, de el­ha­jolt elő­le.
– Ne bá­muld!
– Mi­cso­da? – A fe­jét csó­vál­ta. – Nem is bá­mul­tam.
Mu­tat­tam ne­ki, hogy dob­ja vissza a táv­irá­nyí­tót, majd be­kap-­
csol­tam a té­vét.
– Le­rí ró­lad. Nem kell ron­ta­nod a hely­ze­ten.
A vá­gya­ko­zó pil­lan­tá­sai és a gya­ko­ri fé­lénk mo­so­lya. Ész­re­vet-­
tem. És nem fo­gom to­vább ke­rül­get­ni a té­mát.
– Mi a fasz­ról be­szélsz?
– Na­gyon jól tu­dod, mi­ről be­szé­lek. – Ri­deg, őszin­te sza­vak vol-­
tak, de Mi­ke nem kér­te ki ma­gá­nak.
– Gyö­nyö­rű lány, Cal, de én…
– Mi­cso­da? – kér­dez­tem, és a kö­zöm­bös­ség szob­ra­ként kap­csol-­
gat­tam a té­vét, má­sik ke­ze­met a fe­jem mö­gé csúsz­tat­va. De Mi­ke
hü­lye lett vol­na azt hin­ni, hogy nem vesz­te­ném el az eszem, ha rá-­
moz­dul­na Re­nee-re – elég egy rossz moz­du­lat vagy egy hoz­zá in­té-­
zett szó is.
– Olyan srác va­gyok, aki sze­re­ti a lá­nyo­kat, és nem tu­dom nem
ész­re­ven­ni őket. Ko­mo­lyan, nincs több­ről szó.
– He­lyes – mond­tam meg­adó­an, re­mél­ve, hogy így is gon­dol­ja.
 KI­LENC
Re­nee

Pén­te­ken a szü­le­ink ko­rán reg­gel el­utaz­tak, de Cal­lum duz­zo­gá­sa

és csá­bí­tó érin­té­sei el­le­né­re ra­gasz­kod­tam ah­hoz, hogy is­ko­lá­ba
men­jünk.
– Sem­mi sem jobb, mint ami­kor fel­hív­nak is­ko­la­ke­rü­lé­sért, és
el­ront­ják a mó­kán­kat – sut­tog­tam a fü­lé­be a tör­té­ne­lem­óra előtt.
Hal­kan ká­rom­ko­dott, majd szen­ve­dé­lye­sen meg­csó­kolt, mi­előtt
el­vi­har­zott az órá­ra.
– Mi ez az ön­elé­gült mo­soly? – kér­dez­te Hil­da, ami­kor he­lyet
fog­lal­tam mel­let­te.
Ki­nyi­tot­tam a köny­ve­met, és fel­ír­tam az az­na­pi dá­tu­mot a lap
te­te­jé­re.
– Fo­gal­mam sincs, hogy mi­ről be­szélsz.
– Ja, per­sze.
Mrs. Hill be­csuk­ta az aj­tót, le­tet­te a ká­vé­ját az asz­tal­ra, majd si­e-­
tő­sen ke­res­gél­ni kez­dett a tás­ká­já­ban.
Hil­da fel­mor­dult:
– Nem tud idő­ben ér­kez­ni?
 – Nem iga­zán – mond­tam.
Hil­da pil­lan­tá­sa az ar­co­mat éget­te.
– Es­te Ty­so­nék­nál le­szünk. Ugye te is jössz?
Összevont szem­öl­dök­kel néz­tem rá.
– Hát, nem.
– Jesszus, nem kell ilyen go­rom­bá­nak len­ned!
Meg­ráz­tam a fe­je­met.
– Nem va­gyok az. Sen­ki sem hí­vott meg, így más prog­ra­mom
lett.
– A prog­ra­mod min­dig el­sőbb­sé­get él­vez – mor­mog­ta az or­ra
alatt.
De így is tisz­tán hal­lot­tam a sza­va­it.
Igen, a sza­bad­időm leg­na­gyobb ré­szét Cal­lum­mel töl­töm, de
nem hagy­tam ki egyet­len drá­ma­szak­kö­rös ta­lál­ko­zót vagy pró­bát
sem. Egy­re nyil­ván­va­lób­bá vált, hogy bár­mit te­szek is, Hil­da min-­
dig ta­lál egy okot, ami­ért ha­ra­gud­hat rám, ami­kor ah­hoz van ked-­
ve.
Visszafogtam ma­gam az órán, de az­tán nem bír­tam to­vább ma-­
gam­ban tar­ta­ni a dü­hö­met.
– Tu­dod, mit? – kér­dez­tem Hil­dá­tól, ahogy ki­sé­tál­tunk az órá­ról.
– Iga­zá­ból mi a prob­lé­mád? Mert tu­dom, nem az za­var, hogy nem
me­gyek el néz­ni, ahogy Ty­so­nék egy hü­lye vi­deó­já­ték­kal ját­sza­nak.
Hil­da sze­me eny­hén el­ke­re­ke­dett.
– Én csak több időt sze­ret­nék töl­te­ni ve­led. Ez olyan nagy ké­rés?
– Nem az, és meg is ér­te­ném, ha ez len­ne a prob­lé­mád. De tu-­
dom, hogy nem er­ről van szó.
Meg­áll­tunk a fo­lyo­són, és Hil­da a fü­ze­tét pisz­kál­ta.
– Fe­lejtsd el!
– Mi­ért? Nyil­ván­va­ló­an za­var va­la­mi… ó.
El­pi­rul­va bá­mul­ta a pad­lót.
– Ké­sőbb ta­lál­ko­zunk.
– Hil­da, várj! – Meg­állt. – Mi­ó­ta tet­szik ne­ked?
 Ri­ad­tan kör­be­pil­lan­tott, az­tán kö­ze­lebb lé­pett hoz­zám.
– Hal­kab­ban, mi a franc? Nem tet­szik.
– Nem baj, ha igen.
Ke­se­rű­en fel­ne­ve­tett, mi­köz­ben az ar­ca még in­kább el­pi­rult.
– De, baj. És nem is igaz. Cal­lum egy be­kép­zelt spor­to­ló, és so-­
sem ér­de­kel­ne olyas­va­la­ki, mint ő. Ne vedd sér­tés­nek!
– Pe­dig úgy tű­nik, mint­ha za­var­na té­ged a kap­cso­la­tunk – sut-­
tog­tam, pró­bál­va sze­líd han­got meg­üt­ni.
Hil­da a sze­mét for­gat­ta.
– Ne­kem az­tán mind­egy. Ha ezt aka­rod be­me­sél­ni ma­gad­nak, én
nem ál­lí­ta­lak meg.
Ide­ge­sen rág­csál­tam az aj­ka­mat, ahogy el­sé­tált.

– Sze­rin­tem tet­szel a ba­rát­nőm­nek.

– Az ázsi­a­i­nak? – kér­dez­te Cal­lum, mi­köz­ben le­par­kol­ta a Le­xu-­
sát a ga­rázs­ban.
– Mi­ből gon­do­lod?
Cal­lum ki­szállt, ki­nyi­tot­ta ne­kem az aj­tót, az­tán a ke­ze­met fog­va
be­zár­ta.
– Min­dig min­ket bá­mul, mint egy bi­zo­nyos va­la­ki – mo­rog­ta, el-­
ha­rap­va a vé­gét.
– Ez… – Meg­tor­pan­tam. – Mi az? Ki?
– Nem szá­mít. – Cal­lum hun­cut mo­so­lyá­tól meg­ol­vad­tak a vég-­
tag­ja­im. – Ne­héz nem ked­vel­ni té­ged, Egér­ke.
– Igaz, ne­vet­sé­ge­sen el­bű­vö­lő va­gyok.
Ahogy be­sé­tál­tunk, le­dob­ta a kul­csát a mo­só­kony­há­ban lé­vő
asz­tal­ra, majd a kony­ha fe­lé tar­tott.
– Én nem az el­bű­vö­lő szót hasz­nál­nám – el­mél­ke­dett. – Üdí­tőt?
– Nem, kö­szi.
A pult­hoz nyo­mott, fél­re­sö­pör­te a ha­jam, lá­gyan meg­fog­ta a
nya­ka­mat, mi­köz­ben a hü­velyk­uj­já­val meg­si­mo­gat­ta a lük­te­tő pul-­
zu­so­mat.
– In­kább pi­masz vagy, in­tel­li­gens, vic­ces, gyö­nyö­rű, és Cal­lum
Welsh tu­laj­do­na. – Ne­vet­ve meg­bök­tem a göd­röcs­ké­jét.
– Nem va­gyok sen­ki­nek a tu­laj­do­na!
– De itt vagy, nem igaz? – A sza­vai re­sze­lő­sek és ki­hí­vó­ak vol­tak.
Fel­ágas­kod­va vé­gig­húz­tam az aj­ka­mat az ál­lán.
– Itt va­gyok, mert itt aka­rok len­ni, és nem azért, mert bir­to­kolsz
en­gem.
Cal­lum le­der­medt, majd hosszasan ki­fúj­ta a le­ve­gőt.
– Most vi­tat­koz­ni fo­gunk, gyö­nyö­rűm? Mert tu­dod, ho­gyan szo-­
kott az vég­ződ­ni.
Meg­re­meg­tem, de ki­áll­tam ma­ga­mért.
– Hoz­zád tar­to­zom, de nem va­gyok a tu­laj­do­nod.
– De még mi­lyen pi­masz! – mor­mol­ta, és a hom­lo­kom­hoz nyom-­
ta az aj­kát. Nagy le­ve­gőt vett, majd fel­ra­kott a pult­ra. – Egy ro­man-­
ti­kus va­cso­rát ter­vez­tem. Néz­het­tünk vol­na egy fil­met, tu­dod, a
meg­szo­kott szar­sá­gok.
– Fe­né­be a szo­ká­sok­kal! In­kább vi­gyél az eme­let­re!
Halk kun­co­gás­sal az aj­ka­im­nak ron­tott, és azt tet­te, amit kér­tem
tő­le. A dí­szes lép­cső el­su­hant mel­let­tünk, ahogy Cal­lum az iz­ma­it
meg­fe­szít­ve fel­vitt az eme­let­re, és vé­gig­sé­tált ve­lem a szo­bá­já­hoz
ve­ze­tő fo­lyo­són.
Ahogy el­en­ge­dett, ki­gom­bol­ta a blú­zo­mat, mi­köz­ben én a nad-­
rág­já­nak a cip­zár­já­ért nyúl­tam.
Ru­ha nél­kül el­buk­dá­csol­tunk az ágyig, ahol fö­lém má­szott, az
aj­kát és a nyel­vét min­den­hol érez­tem, mi­köz­ben ha­tal­mas ke­zé­vel
a mel­le­met szo­rí­tot­ta.
– Az ég sze­rel­mé­re, annyira kí­ván­lak!
– Ak­kor te­gyél ma­ga­dé­vá!
– Előbb hadd ját­sza­doz­zak.
Le­fe­lé ha­ladt a tes­te­men, az aj­ka bi­zser­gő vo­na­lat ha­gyott ma­ga
után, majd fel­emel­tem a csí­pő­met az ágy­ról, ahogy meg­csó­kolt
pont ott.
– Az uj­ja­id. Szük­sé­gem lesz az uj­ja­id­ra.
Be­dug­ta az egyik uj­ját, las­san moz­gat­ni kezd­te, mi­köz­ben nyalt
és kö­rö­ket írt le. A dí­szes pla­fon el­tor­zult, mi­köz­ben két­ség­be­eset-­
ten pró­bál­tam nyit­va tar­ta­ni a sze­mem.
– Olyan édes – mond­ta re­sze­lős han­gon. – El fogsz men­ni, igaz?
Meg­re­me­gett a com­bom, és összeszorult a gyom­rom, ahogy be-­
dug­ta még egy uj­ját. Meg­mar­kol­tam a ha­ját, és sze­mér­met­le­nül az
ar­cá­hoz dör­zsöl­tem ma­gam. Már elég­szer csi­nál­tuk ah­hoz, hogy
meg­ad­ja ne­kem, amit aka­rok.
Cal­lum ki­húz­ta a ned­ves uj­ja­it, majd fel­fe­lé ha­ladt ve­lük a ha­sa-­
mon, és meg­állt a mell­bim­bó­mon, mi­előtt a szá­já­ba vet­te azt.
– Meg aka­rod íz­lel­ni ma­gad?
Még min­dig re­meg­ve nem ad­tam ne­ki vá­laszt, csak meg­nyal­tam
az aja­ka­mat, mi­re el­vi­gyo­ro­dott, és be­dug­ta az uj­ja­it a szám­ba.
Szop­ni kezd­tem őket, fi­gyel­ve, ahogy Cal­lum pu­pil­lá­ja ki­tá­gul, és a
szé­les, si­ma vál­la meg­fe­szül. Kö­ré­jük fon­tam a nyel­ve­met, majd
meg­ra­gad­tam a csuk­ló­ját, és las­san ki­húz­tam az uj­ja­it a szám­ból,
ami­től fel­mor­dult.
– Fe­küdj a há­tad­ra! – mond­tam.
– Ne, ben­ned aka­rok len­ni, mu­száj!
Le­nyom­tam az ágy­ra, majd a hosszú és vas­tag szer­szá­ma kö­ré
fon­tam a ke­zem, és meg­nyal­tam.
– Jé­zu­som! Te go­nosz ném­ber!
– Olyan ked­ves dol­go­kat tudsz mon­da­ni. – Fel­ne­vet­tem, mi­köz-­
ben a szám­ban tar­tot­tam őt, majd elő­re­bil­len­tet­tem a fe­jem, és
annyit vet­tem be be­lő­le, amennyit csak tud­tam.
Meg­rán­dult, ami­től majd­nem meg­ful­lad­tam, majd át­for­dí­tott a
há­tam­ra.
Ahogy hoz­zám dör­gö­lő­zött, le­huny­ta a sze­mét.
– Annyira ned­ves vagy!
Vi­gyo­rog­tam, mi­köz­ben ív­ben meg­fe­szült a há­tam.
 – Te te­hetsz ró­la.
A vá­la­szul adott vi­gyo­rá­tól el­akadt a sza­vam, majd el­for­dí­tot­ta a
me­den­cé­jét. Si­e­tő­sen meg­si­mo­gat­tam a kar­ját, kör­me­im a há­tát
kar­col­ták, ahogy a mell­ka­sát az enyém­hez húz­tam.
– Biz­to­san meg aka­rod ten­ni? – Meg­ha­rap­ta a nya­ka­mat, majd
or­rát a dü­bör­gő pul­zu­som­hoz dör­zsöl­te.
– Most vic­celsz? – kér­dez­tem. – Már hó­na­pok óta ke­rül­get­jük
ezt. Rakd már be­lém, mi­re vársz?
Rám ne­he­ze­dett, és a fü­lem­be ne­ve­tett. A hang­ja – mély volt,
dal­la­mos, és mo­solyt csalt az ar­com­ra – meg­ne­vet­te­tett.
Ami­kor el­halt a kun­co­gá­sa, azt sut­tog­ta:
– Sze­ret­lek.
Nagy do­log volt be­is­mer­nie olyas­mit, amit már tud­tam, így el-­
me­rül­tem az ér­zés­ben, me­leg­ség ön­tött el, és könnyek szök­tek a
sze­mem­be.
– Én is sze­ret­lek.
A há­tán tar­tott ke­ze­im­mel érez­tem, hogy mek­ko­ra le­ve­gőt vett,
mi­köz­ben a lé­leg­ze­te meg­bor­zol­ta a ha­ja­mat. Egyik al­kar­já­ra tá-­
masz­ko­dott, míg a má­sik ke­zét kö­zénk dug­ta.
– Óv­szer? – kér­dez­tem.
– Szedsz fo­gam­zás­gát­lót. Lát­tam a do­bo­zát a für­dő­szo­bád­ban.
Most nem volt idő meg­vi­tat­ni az ar­ro­gáns ter­mé­sze­tét. Így az
őszin­te­sé­get vá­lasz­tot­tam.
– Vé­res lesz.
A sze­me egy ár­nya­lat­tal sö­té­tebb lett, mint a meg­szo­kott cso­ko-­
lá­dé­bar­na, mi­köz­ben le­ha­jolt, hogy az aj­kát az enyém­hez nyom­ja,
majd vas­tag fér­fi­as­sá­gát hoz­zám nyom­ta, és óva­to­san be­csúsz­tat­ta.
– He­lyes.

Cal­lum meg­iga­zí­tot­ta a ko­ro­ná­mat, mi­köz­ben a tánc­par­kett kö­ze­pé-­

re ve­ze­tett.
 Li­la, zöld és sár­ga hul­lá­mos sza­la­gok lóg­tak a ha­tal­mas bál­te-­
rem pla­fon­já­ról. Ugyan­ilyen szí­nű lu­fik áll­tak cso­mó­ban a sar­kok-­
ban és az aj­tók­nál, meg­sza­kít­va a szín­ka­val­ká­dot. A fé­nyek hal­vá-­
nyak vol­tak, de így is lát­tam Cal­lum vi­gyo­rát, amit nem le­he­tett le-­
va­kar­ni az ar­cá­ról.
– Elég – szi­szeg­tem, el­hes­se­get­ve a ke­zét.
Meg­fog­ta a de­re­ka­mat.
– Tud­hat­tad vol­na, hogy mi le­szünk azok.
– Le­het, hogy egy ki­csit ön­tel­tek va­gyunk, de ez még tő­led is elég
be­kép­zel­ten hang­zik.
Meg­von­ta a vál­lát.
– Ta­lán, de ak­kor is érez­tem.
Én nem, egy ki­csit sem.
– Mo­so­lyogj! – csip­ke­lő­dött. – Tu­dom, hogy sze­ret­nél. – Fü­lig érő
mo­soly­ra húz­tam a szá­mat. – Mind­ket­ten tud­juk, hogy be­lül re­pe­sel
az öröm­től, ami­ért mű­anyag ko­ro­nát rak­tak a gyö­nyö­rű fe­jed­re.
Ki­tört be­lő­lem a ne­ve­tés, a ke­ze­im szo­ro­sab­ban fo­nód­tak Cal-­
lum vál­la kö­ré. Hát­rébb ha­jolt, és fé­lig le­eresz­tett szem­hé­ja mö­gül
rám pil­lan­tott.
– Ez a be­széd!
Ott volt ő, a ter­met be­töl­tő ze­ne, ne­ve­tés, cse­ve­gés és öröm, min-­
det ma­gam­ba szív­tam. A vé­rem és a csont­ja­im vá­gya­koz­va fel­só­haj-­
tot­tak, ahogy fel­néz­tem rá.
– Sze­ret­lek.
Kö­ze­lebb ha­jolt, hogy a szá­ját az enyém­hez nyom­ja.
– Én is té­ged, ro­had­tul.
A szám fog­lyul ej­tet­te az övét, ami­kor meg­pró­bált el­hú­zód­ni.
Nem hagy­tam ne­ki, és ki­zár­tam a kö­zel­ből ér­ke­ző huj­jo­gást és
füttyögést. Sem­mi más nem lé­te­zett szá­mom­ra. Csak ő, a de­re­ka-­
mat szo­ro­san tar­tó ke­ze, a tes­té­nek me­le­ge és a he­ves nyel­ve – sem-­
mi más.
Az es­te a mar­ká­ban tar­tot­ta és fel­gyor­sí­tot­ta az időt, vil­la­nás­nyi
tán­co­lás­sá, csó­ko­ló­zás­sá, még több ne­ve­tés­sé és íz­le­tes ha­rap­ni­va-­
lók­ká gyűr­te össze.
Hil­da az aj­tó­nál áll­do­gált, mi­köz­ben én az es­té­lyim te­re­bé­lyes
ezüst tüll­jé­vel vi­as­kod­tam, vé­gül fel­mar­kol­tam, mi­köz­ben a gyom-­
rom majd szét re­pesz­tet­te a fű­ző­met. Túl sok volt az étel, és túl ke-­
vés a hely a sza­bad lég­zés­hez.
Meg­ér­te, mond­tam ma­gam­nak.
– Szia! – kö­szön­tem ne­ki, kis­sé ki­fogy­va a szusz­ból. – Jól ér­zed
ma­gad?
A he­tek­kel ko­ráb­bi vi­tánk óta nem be­szél­tünk egy­más­sal. Ám
mi­vel csu­pán pár hó­nap volt hát­ra a vég­zős év­ből, és el­fo­gott va­la-­
mi to­rok­szo­rí­tó ér­zés, ami erő­seb­ben tar­tott, mint a Ver­sace es­té-­
lyim, rá­jöt­tem, hogy nem aka­rok még job­ban el­tá­vo­lod­ni tő­le a ma-­
ra­dék idő­ben.
So­sem áll­tunk iga­zán kö­zel egy­más­hoz, de ő volt az egyet­len ba-­
rá­tom. És hi­ány­zott ne­kem.
– Gon­do­lom. – Hil­da a fe­jem te­te­jén lé­vő ko­ro­nát für­kész­te. –
Gra­tu­lá­lok!
A szó szá­raz és gú­nyos volt.
– Kö­szö­nöm. – A mell­ka­so­mat el­ön­tő ma­ró ér­zés el­le­né­re el­mo-­
so­lyod­tam. – Cso­dá­san né­zel ki.
Mert így is volt, a la­za, zöld se­lyem­ru­ha ki­emel­te éj­fe­ke­te ha­ját.
Szív ala­kú ar­cá­nak éles vo­na­lai ele­gáns kont­rasz­tot ad­tak a ki­né­ze-­
té­nek. De mű­szem­pil­lás sze­me tü­zelt, mi­köz­ben meg­fejt­he­tet­len ér-­
zel­mek­kel telt meg.
– Kö­szö­nöm – mond­ta, halk sza­vát túl­har­sog­ta a bál­te­rem­ből ér-­
ke­ző ze­ne és be­szél­ge­tés hang­ja.
– Bu­li Frenc­hi­ék­nél! – üvöl­töt­te Ty­son, két kar­ját a le­ve­gő­be
dob­va, a nyak­ken­dő­je át­re­pült a vál­la fö­lött, és a kon­fet­tis pad­lón
lan­dolt, mi­köz­ben ki­sé­tált az éj­sza­ká­ba.
Hil­da a sze­mét for­gat­va el­lé­pett az aj­tó­tól.
– Gon­dol­tam, hogy ab­ba a bu­li­ba mész.
 – Van egy má­sik is? – kér­dez­tem.
Hil­da meg­von­ta a vál­lát, át­pil­lan­tott a vál­lam fö­lött, és nyelt
egyet.
– Nem szá­mít. Le­gyen szép es­téd!
– Hil­da! – Oda­kint el­kap­tam a ke­zét, ám a szél fel­kap­ta a ha­ja-­
mat, és a szám­hoz fúj­ta. Így hát el­en­ged­tem a ke­zét, hogy ki­se­per-­
jem a ha­ja­mat az ar­com­ból. – Nem tu­dom pon­to­san, mit tet­tem,
de… saj­ná­lom.
– Nem gáz. Ilyen az élet.
– Igen. – Összeráncoltam a hom­lo­ko­mat. – De hi­ány­zik a ba­rát-­
nőm.
Hil­da ne­ve­té­se egy­szer­re volt ke­se­rű és gyö­nyö­rű.
– Na­hát, mi­lyen meg­le­pő!
– Mi…
– Ne hi­á­nyolj olyat, aki ere­de­ti­leg nem is tar­to­zott hoz­zád.
Za­vart arc­ki­fe­je­zé­se­met lát­va foly­tat­ta:
– Pont olyan vagy, mint ők. Ta­lán nem tel­je­sen, de ami­kor szá-­
mít, ahol szá­mít, olyan vagy, mint ők.
Fel­állt a szőr a há­ta­mon, a vál­lam meg­fe­szült.
– Nem tud­lak kö­vet­ni. Mint ki­cso­da?
– Mint a töb­bi sze­ren­csét­len eb­ben a nyam­vadt is­ko­lá­ban.
El­en­ged­tem a ru­há­mat, a kör­me­im ide­ge­sen a te­nye­rem­be váj-­
tak.
– Ez ne­vet­sé­ges!
– Mond­ja a csaj, aki Ame­ri­ka ügye­le­tes segg­fej vé­dő­jé­vel ran­di-­
zik.
– Fi­gyelj – kezd­tem be­le dü­bör­gő szív­vel és el­vö­rö­sö­dő arc­cal –,
ha za­var, hogy ve­le va­gyok…
Hil­dá­nak fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke.
– Ó, hagyd már ezt! – Hát­ra­lé­pett, és a ha­sát fog­va han­go­san a
kö­rü­löt­tünk lé­vők ar­cá­ba ne­ve­tett. – Is­te­nem, most ko­mo­lyan! –
mond­ta, szi­pog­va és a sze­mét tö­röl­get­ve. – Ko­mo­lyan azt hi­szed,
hogy tet­szik a pa­sid? Hogy le­hetsz ilyen ön­telt?
– Nem kell sze­mét­nek len­ned – mor­mog­tam.
– Ezért – foly­tat­ta nyö­ször­gő han­gon – örü­lök annyira, hogy má-­
sik ál­lam­ban fo­gok egye­tem­re jár­ni.
– Hil­da! – pró­bál­tam meg utol­já­ra, ami­kor el akart sé­tál­ni.
– Ne törd ma­gad! – for­tyog­ta. – Nem ér­de­kel. Tény­leg nem. Öt
per­cig el­fo­gad­ha­tó ba­rát vol­tál. – Ap­ró mo­soly je­lent meg az aj­kán,
ahogy nagy le­ve­gőt vett. – Jó volt meg­is­mer­ni azt az em­bert.
Te­he­tet­le­nül fi­gyel­tem, ahogy be­le­ve­szik az éj­sza­ká­ba, oda­megy
pár srác­hoz a drá­ma­szak­kör­ről, és be­mász­nak a jár­da mel­lett par-­
ko­ló li­mu­zin­ba. A sí­rás ke­rül­ge­tett, és na­gyo­kat lé­le­gez­ve pró­bál-­
tam visszatartani a könnyeket. De nem sír­tam. Nem, ami­kor nem
tet­tem sem­mit, ami­ért ezt ér­de­mel­tem.
Olyan könnyű ítél­kez­ni, kül­ső szem­lé­lő­ként néz­ni a dol­gok­ra, és
azt fel­té­te­lez­ni, amit sze­ret­nél. Ez a gond a ki­ra­kat­né­ze­ge­tés­sel, so-­
sem tud­ha­tod, iga­zá­ból ho­gyan néz ki va­la­mi, amíg ala­po­san szem-­
ügy­re nem ve­szed, és fel nem pró­bá­lod.
– Bo­csi, Mi­ke épp ki­hány­ja a be­lét oda­kint. Bármennyire pró­bál-­
ko­zik is, nem tud­ja ma­gá­ban tar­ta­ni az ap­ja bour­bon­jét.
Nem szól­tam Cal­lum­höz, a mos­tan­ra el­sö­té­te­dett par­ko­lót bá-­
mul­tam, ahol az előbb még a li­mu­zin hát­só lám­pá­ja vi­lá­gí­tott.
– Szia! – Meg­fog­ta az ál­la­mat, kény­sze­rít­ve, hogy rá­néz­zek, mi-­
köz­ben kö­ze­lebb lé­pett. – Mi a baj?
– Sem­mi – vá­la­szol­tam, meg­pró­bál­va le­nyel­ni az igaz­ság­ta­lan­sá-­
got, ami olyan volt, mint egy nyir­kos, hi­deg ta­ka­ró a tél kö­ze­pén.
– Ba­rom­ság! – Összehúzott szem­mel az ar­co­mat für­kész­te. A
sok­év­nyi drá­ma­órá­val a há­tam mö­gött, és egy olyan anyá­val, aki
úgy sza­gol­ja ki a ha­zug­sá­got, mint egy ki­kép­zett vér­eb, azt le­he­tett
vol­na gon­dol­ni, hogy ké­pes le­szek bár­mit el­rej­te­ni Cal­lum elől,
amit csak aka­rok. De mint­ha ő be­lá­tott vol­na a fel­szín alá. So­kak­kal
el­len­tét­ben. – Mondd el!
Hát­bor­zon­ga­tó­an moz­du­lat­la­nul állt előt­tem, mi­köz­ben el­sut-­
tog­tam ne­ki a tör­tén­te­ket, köz­ben el­csuk­lott a han­gom, mint­ha job-­
ban fáj­na fel­idéz­ni, mint el­szen­ved­ni.
– Cal­lum – mond­tam, és le­vet­tem az uj­ját az ál­lam­ról, mi­köz­ben
mö­gém bá­mult a sö­tét­ség­be. Be­le­ve­szett a düh­be, ami úgy áradt ró-­
la, mint egy kö­zel­gő vi­har.
– Men­jünk! – szó­lalt meg vé­gül.
Hagy­tam, hogy oda­ve­zes­sen a ko­csi­já­hoz. És be­iga­zít­sa a ru­há-­
mat az anyós­ülés­re. Kon­cent­rá­ció és ön­ura­lom sü­tött min­den me-­
rev moz­du­la­tá­ból, ahogy foj­to­ga­tó csend­ben el­in­dul­tunk ha­za.
– Nem baj. Csak meg­döb­ben­tem, és úgy ér­zem… nem is tu­dom.
Szé­gyel­lem ma­gam.
– Mi­ért? – A szó rö­vi­debb­nek ha­tott, mint kel­lett vol­na.
– Mert azt hit­tem, be­léd van es­ve, vagy ilyes­mi. Be­le sem gon-­
dol­tam… – El­hall­gat­tam.
Mind­ket­ten pon­to­san tud­tuk, mit is akar­tam mon­da­ni a hal­vá-­
nyan meg­vi­lá­gí­tott au­tó­ban. Eszem­be sem ju­tott, hogy Hil­da ta­lán
más­hogy te­kint rám, és nem ked­vel töb­bé.
Cal­lum han­go­san ki­fúj­ta a le­ve­gőt, majd meg­fog­ta a ke­ze­met, és
a szá­já­hoz nyom­ta. Sely­mes pu­ha­sá­ga gyógy­ír­ként ha­tott. A bel­ső-­
met szo­rí­tó ér­zés annyira fel­en­ge­dett, hogy le­ve­gő­höz jus­sak.
– Az én hi­bám.
– Ezért vagy olyan dü­hös? – kér­dez­tem, el­ránt­va a ke­ze­met. –
Nem a te hi­bád. Nem tud­juk be­fo­lyá­sol­ni, ho­gyan néz­nek ránk má-­
sok.
– De igen. Én tu­dom. – Meg­fe­szült az ál­la, ahogy összeszorított
fo­gak­kal foly­tat­ta: – Sem­mi mást sem tet­tem, csak el­vet­tem, amit
akar­tam, ami­óta eb­be a trá­gya is­ko­lá­ba já­rok.
– Az­óta vál­toz­tál – em­lé­kez­tet­tem.
Ez így is volt. Mert so­sem volt rossz em­ber, csak egy el­ve­szett
fiú, aki pró­bál­ta meg­ta­lál­ni a sa­ját út­ját egy olyan vi­lág­ban, ame-­
lyik fo­lya­ma­to­san olyan út­ra akar­ta te­rel­ni, ami­lyen­re ő so­sem vá-­
gyott. Ám si­ke­rült kompromisszumra jut­nia, és eb­ben a
kompromisszumban bé­ké­re lelt.
– De nem elég gyor­san.
– So­sem bán­tot­tál sen­kit.
Er­re fel­ne­ve­tett, de a ne­ve­té­sé­ben nyo­ma sem volt vi­dám­ság-­
nak.
– Ren­ge­teg em­bert meg­bán­tot­tam.
Gya­ní­tot­tam, hogy így volt, még­is összeráncoltam a hom­lo­ko-­
mat. Úgy érez­tem ma­gam, mint akit ki­zár­tak, és be­zár­tak egy olyan
do­boz­ba, ami­nek nem is kel­le­ne lé­tez­nie.
Is­mét csend te­le­pe­dett ránk, amíg el­ér­tünk a há­zuk­hoz. A te­re-­
bé­lyes lép­cső­höz ve­ze­tő hosszú fo­lyo­só vé­gén égő lám­pán kí­vül
min­den­hol sö­tét­ség ho­nolt. Éj­fél el­múl­tá­val a szü­lei biz­to­san alud-­
tak, ami be­iga­zo­ló­dott, ami­kor el­ha­lad­tunk a zárt aj­ta­juk előtt, és
foly­tat­tuk az utun­kat a Cal­lum szo­bá­já­hoz ve­ze­tő fo­lyo­són.
Ki­bújt a drá­ga bőr­ci­pő­jé­ből, mel­let­te lan­dolt a cso­kor­nyak­ken-­
dő­je is a pad­lón, utá­na fo­gott hoz­zá, hogy le­ráz­za ma­gá­ról a szmo-­
king­ja za­kó­ját. Amint le­dob­ta a sa­rok­ban lé­vő ka­ros­szék­re, be­le­túrt
a ha­já­ba, és összeborzolta.
– Segg­fej vol­tam. Ez nem ró­lam szól.
Le­rúg­va a ma­gas sar­kú­mat csend­ben ma­rad­tam, és le­dob­tam a
tás­ká­mat az ab­lak­nál lé­vő dí­vány­ra, majd ki­vet­tem né­hány hul­lám-­
csa­tot a ha­jam­ból.
– Majd én – mond­ta Cal­lum, és mö­gém lé­pett, mi­köz­ben én a
hold­fé­nyes me­den­cé­re és az ud­vart kö­rül­ve­vő ker­tek­re pil­lan­tot-­
tam.
Óva­tos uj­jai könnyedén ki­húz­ták a csa­to­kat, azo­kat is, ame­lye-­
ket a ku­sza hul­lá­ma­im el­rej­tet­tek. Ol­dal­ra si­mí­tot­ta a ha­ja­mat, ami-­
kor be­fe­jez­te. De a ko­ro­na a fe­je­men ma­radt.
Le­rak­ta a csa­to­kat az ab­lak­pár­kány­ra, a ke­zei összeértek a ha­sa-­
mon, ahogy csó­ko­kat nyo­mott a most már fe­det­len nya­kam­ra.
– Kí­vül és be­lül is gyö­nyö­rű vagy.
– Nem va­gyok tö­ké­le­tes. Né­ha ön­ző sze­mét­lá­da tu­dok len­ni.
 Nem til­ta­ko­zott, mi­re el­mo­so­lyod­tam.
– Igen, de leg­alább őszin­te vagy. És nem vál­toz­tál, ha­nem fel­nőt-­
tél. Ön­ma­gad vagy. A rossz, a jó és a ki­bír­ha­tat­lan gyö­nyö­rű­ség.
Együtt olyan­ná tesz­nek, ami után min­den­ki csak só­vá­rog.
Ki­húz­tam ma­gam, a szí­ve­met el­töl­töt­te a sze­re­tet.
– Ta­lán nem is volt a ba­rá­tom. Le­het, hogy so­ha nem vol­tunk
ba­rá­tok.
– Ő nem mél­tó hoz­zád – sut­tog­ta, ahogy meg­csó­kol­ta a vál­la­mat
és a nya­ka­mat. – Aki nem lát­ja azt, amit én, az nem szá­mít.
Jó ide­ig ott áll­tunk, az aj­ka bol­do­gan fel­fe­dez­te a nya­kam leg­ér-­
zé­ke­nyebb ré­sze­it, ke­zem szo­ro­san összefonódott az övé­vel a ha­sa-­
mon, mi­köz­ben hagy­tam, hogy a sza­va­ink be­gyó­gyít­sák a se­be­ket,
ame­lyek kis hí­ján le­dön­töt­tek a lá­bam­ról.
Iga­za volt. És nem kel­lett vol­na bo­csá­na­tot kér­nem vagy rosszul
érez­nem ma­gam azért, aki va­gyok.
– Vi­gyél az ágy­ba! – sut­tog­tam, hoz­zá­si­mul­va a vég­te­len per­cek
után.
– Öröm­mel, de elő­ször sze­ret­ném le­szed­ni ró­lad ezt a ru­hát a fo-­
gam­mal, majd be­csúsz­tat­ni az uj­ja­i­mat, a me­leg…
Szá­mat a szá­já­ra ta­paszt­va el­vág­tam a vul­gá­ris sza­va­it. Azo­kat a
sza­va­kat, ame­lyek annyira fel­tü­zel­tek, hogy at­tól fél­tem, egy szem-­
pil­lan­tás alatt fel­emész­te­nek.
Nem hasz­nál­ta a fo­ga­it, de a ke­ze se­be­sen moz­gott a fű­ző­mön. A
ru­ha pil­la­na­tok alatt a mez­te­len lá­bam­nál lan­dolt, ezüst tó­csa­ként
el­te­rül­ve kö­rü­löt­te. Mel­let­te Cal­lum in­ge fe­küdt, amit le­tép­tem a
tes­té­ről.
A hold­fény fosz­fo­resz­ká­ló hul­lá­mok­ban vi­lá­gí­tot­ta meg mez­te-­
len fel­ső­tes­tét. Va­rázs­la­tos volt. Min­den iz­ma, min­den ki­dol­go­zott
koc­ká­ja és a si­ma bő­re – min­den va­rázs­la­tos volt. De ahogy fel­fe­lé
ha­ladt a pil­lan­tá­som, és meg­állt az ar­cán, a szí­ve ott ra­gyo­gott a
sze­mé­ben.
Az a szív, amely ütem­ről ütem­re együtt do­bo­gott az enyém­mel.
Fel­csil­lant a sze­me, ahogy a pil­lan­tá­sa a ha­jam­ra sik­lott.
– A ko­ro­na ma­rad.
 TÍZ

Cal­lum
Ti­zen­nyolc éve­sen

Po­hár­koc­cin­tás és az ét­ke­zőnk­ben meg a bel­ső ud­var­ral

összenyitott nap­pa­li­ban cse­ve­gő em­be­rek hang­ja hal­lat­szott.
Ahogy ki­sé­tál­tam a ha­tal­mas üveg­aj­tón, Re­nee anyu­ká­ja ép­pen
a lá­nya kö­rül sür­gött-for­gott, vö­rös aj­kát ap­ró mo­soly­ra húz­ta. A
hold­fény meg­csil­lant a fe­je egyik ol­da­lán lé­vő ezüst mas­nin, és ma-­
gá­hoz von­zot­ta a já­ró­ke­lők és az én te­kin­te­te­met is. Az es­té­lyi­je
egy­sze­rű volt. Ele­gáns. Ezüst és ten­ge­rész­kék kom­bi­ná­ci­ó­ja, ami tö-­
ké­le­te­sen ki­emel­te az alak­ját, kü­lö­nö­sen a fe­ne­két.
Meg­si­mo­gat­tam a ten­ge­rész­kék csip­két, ami az ezüst se­lyem-­
anya­got fed­te, mi­re Va­lery ab­ba­hagy­ta Re­nee ba­bus­ga­tá­sát, hogy
meg­pas­kol­ja az ar­co­mat.
– Ó, mi­lyen el­bű­vö­lő vagy!
Egy pin­cér ha­ladt el mel­let­tünk, Va­lery pe­dig utá­na­in­dult, és ke-­
cses ke­zé­vel ész­re­vét­le­nül el­csent egy po­hár pezs­gőt.
– Jól ér­zed ma­gad? – kér­dez­tem Re­nee-t, mi­köz­ben a szám­mal
vé­gig­si­mí­tot­tam pu­ha ar­cát.
 Ra­gyo­gó mo­solyt vil­lan­tott rám.
– Ha­lál­ra unom ma­gam. Mi­kor me­he­tünk?
Mi­vel hát­tal áll­tunk a kis­kert­nek, a te­nye­rem a fe­ne­ké­re sik­lott,
és meg­mar­kol­tam, ami­től el­akadt a sza­va.
– Ma­rad­nunk kell va­cso­rá­ra. Saj­nos.
A za­kóm alá dug­ta a ke­zét, és a de­re­kam kö­ré fon­ta a kar­ját, mi-­
köz­ben az ál­lam alá haj­tot­ta a fe­jét.
– Ott van az a fu­ra fic­kó, ál­lí­tó­lag ő az új biz­ton­sá­gi fő­nök a cég-­
nél.
A kert­ben szét­szó­ró­dott em­be­re­ket für­kész­tem, majd meg­akadt
a sze­mem az őrön, aki gyű­rött ka­bá­tot és el­nyűtt nad­rá­got vi­selt,
ami alig ért le a ba­kan­csá­ig. Összetalálkozott a te­kin­te­tünk, és rám
ka­csin­tott.
Döb­ben­tem el­kap­tam a pil­lan­tá­som.
– A fic­kó rám ka­csin­tott.
Re­nee ne­ve­té­sé­nek hang­ja át­jár­ta a bő­rö­met, be­lé­le­gez­tem édes
il­la­tát, és azt kí­ván­tam, bár­csak más­hol le­het­nénk.
– Ál­lí­tó­lag Mi­ke any­já­val ran­di­zik. Így sze­rez­te az ál­lást.
Mi­ke any­ja ugyan­is ke­mény ran­di­zás­ba kez­dett. Kis­sé túl­zás­ba
is vit­te, és az egyik csa­pat­tár­sam ap­já­val is ki­kez­dett. Aki há­zas
volt, és sze­gény Jeth­ro, az irá­nyí­tónk, egy újabb trel­larai ve­sze­ke­dő
pár ke­reszt­tü­zé­be ke­rült.
– Leg­alább ő egye­dül­ál­ló.
– Csak nincs pén­ze – je­gyez­te meg Re­nee, és fel­emel­te a fe­jét,
hogy meg­néz­ze a ven­dé­ge­ket. Ügy­fe­lek, al­kal­ma­zot­tak és a csa­lá-­
dunk ba­rá­tai vol­tak je­len, hogy meg­ün­ne­pel­jük a Welsh Grant Hol-­
dings új kül­föl­di le­ány­vál­la­la­tát.
– Mi­ből gon­do­lod? – A de­re­ka kö­ré fon­tam a ka­ro­mat, és a mell-­
ka­som­hoz húz­tam. – Csak mert úgy öl­tö­zik, mint egy…
– Haj­lék­ta­lan? – se­gí­tett ki Re­nee.
Fel­ne­vet­tem.
– Igen, de ta­lán csak nem fi­gyelt rá oda.
 – Nem, így öl­tö­zik. Ilyen a stí­lu­sa.
Nem mond­tam sem­mit, vár­tam a foly­ta­tást. Re­nee jó meg­fi­gye-­
lő, né­ha ra­vasz, bár időn­ként egy kis tér­re volt szük­sé­ge, hogy el-­
mé­láz­zon.
– A test­tar­tá­sa könnyed, nyu­godt.
Meg­si­mo­gat­tam a ha­sát.
– Hm.
Meg­bor­zon­gott, majd foly­tat­ta:
– A sze­me csil­log. Őszin­te mo­soly csil­log a sze­mé­ben, és süt a
bol­dog­ság a han­gos, gond­ta­lan ne­ve­té­sé­ből.
– Igen. Mert a gaz­da­gok nem tud­nak őszin­tén ne­vet­ni.
Fel­emel­te a fe­jét, hogy rám me­red­jen. El­mo­so­lyod­tam és meg-­
csó­kol­tam, mi­előtt el­kap­ta a szá­ját.
– Va­ló­já­ban a le­har­colt To­yo­tá­ja, a nyil­ván­va­ló meg­le­pett vi­sel-­
ke­dé­se az új kör­nye­ze­te mi­att, ami­óta az apu­ká­ink­nak dol­go­zik, és
a ku­pon­gyűj­te­mé­nye buk­tat­ta le.
Nem kel­lett rá­néz­nem Re­nee-re, hogy tud­jam, büsz­kén mo­so-­
lyog. Szo­ro­sab­ban tar­tot­tam a de­re­kát.
– Azon tű­nődsz, mit eszik raj­ta Mi­ke any­ja?
– Mert te nem?
A hang­ja lágy volt, bár­so­nyos, de nem félt at­tól, hogy bár­ki is
meg­hall­ja. Nem, in­kább pró­bál­ta ki­szed­ni be­lő­lem a gon­do­la­ta­i-­
mat.
– Azt aka­rod hal­la­ni, hogy az igaz sze­re­lem bár­ki­vel meg­es­het?
– kér­dez­tem. – Mert én szen­tül hi­szem. – Nyo­ma­té­ko­sí­tás­kép­pen
óva­to­san meg­szo­rí­tot­tam őt.
– Nem – mor­mol­ta, mi­köz­ben el­lé­pett tő­lem. – Sze­rin­tem a vágy
az, ami bár­ki­vel meg­tör­tén­het.
A ke­zét az enyém­re fon­ta, és a kin­ti tár­sal­gó­rész­hez ve­ze­tett,
aho­va a fel­szol­gá­lók egy­re több italt és elő­ételt hord­tak.
A bel­ső ud­var tá­vo­lab­bi sar­ká­ban fog­lal­tunk he­lyet egy kis hin-­
ta­szék­ben, de tud­hat­tuk vol­na, hogy nem tu­dunk el­rej­tőz­ni az
anyu­ká­ink elől.
Már túl vol­tunk az apu­ká­ink kö­szön­tő­be­szé­dén, ami­kor fel­tűn-­
tek. Las­san és ked­ves mosollyal kö­ze­lí­tet­tek fe­lénk, mi­köz­ben anya
meg­ko­cog­tat­ta egy kés­sel a pezs­gős­po­ha­rát.
A fü­le mö­gé si­mí­tot­ta sző­ke ha­ját, majd eről­te­tet­ten fel­ne­ve­tett,
ami­kor va­la­ki füttyögni kez­dett ne­ki az ud­var­ról.
– Mind­ket­tőnk fér­jé­re, akik a leg­cso­dá­sabb fér­fi­ak a Föl­dön. –
Anya és Va­lery meg­emel­ték a po­ha­ru­kat, mi­re te­mér­dek em­ber tet-­
te ugyan­ezt han­gos uj­jon­gás kö­ze­pet­te.
Amint el­hal­kul­tak, Va­lery szó­lalt meg:
– És ne fe­lejt­sük ki a gye­re­ke­in­ket se! A gyö­nyö­rű, majd­nem fel-­
nőtt gye­re­ke­in­ket. – Diszk­ré­ten szi­pog­ni kez­dett, ne­kem pe­dig Re-­
nee ré­mült ar­cá­tól görcs­be rán­dult a gyom­rom.
Ké­szül­tek va­la­mi­re.
Le­nyel­tem az utol­só fa­lat töl­tött rá­kot, majd meg­fog­tam és meg-­
szo­rí­tot­tam Re­nee ke­zét.
– Re­nee, Cal­lum – szólt Va­lery –, gyer­tek ide, éde­se­im! Hadd lás-­
sa min­den­ki a cso­dá­la­tos ar­co­to­kat.
Én áll­tam fel elő­ször, és oda­súg­tam Re­nee-nek, ami­kor nem
moz­dult:
– Jobb, ha túl­esünk raj­ta. Én itt va­gyok mel­let­ted.
Bó­lint­va fel­emel­ke­dett, a te­nye­re iz­zadt volt.
Taps és mo­soly­gás fo­ga­dott min­ket, ahogy az összegyűltek a ha-­
tal­mas bel­ső ud­var­ban, a mö­göt­tünk lé­vő aj­tó­ban és hát­rébb, a
zöld gye­pen áll­tak.
Anya oda­lé­pett mel­lém. Va­lery pe­dig Re­nee-hez.
– Be­val­lom, ar­ról vic­ce­lőd­tünk Va­leryvel, ami­kor Gran­ték a vá-­
ros­ba köl­töz­tek, hogy mi­lyen jó len­ne, ha ők ket­ten egy párt al­kot-­
ná­nak.
– Most vic­celsz? – kun­co­gott Va­lery. – Min­den lé­te­ző di­vat­is­ten-­
hez imád­koz­tunk, oda­ígér­ve ne­kik a sze­re­tett tás­ká­in­kat, ha az kell
ne­kik.
 Ne­ve­tés tört ki, és mi­vel sze­ret­tek drá­ma­i­ak len­ni, anyu­ká­ink ki-­
vár­ták, hogy el­hal­jon, mi­előtt foly­tat­ták.
Anya meg­emel­te a po­ha­rát.
– De nem volt szük­ség rá. Mert ők ket­ten ma­guk­tól is egy­más­ra
ta­lál­tak.
– Há­la az ég­nek! – mond­ta Va­lery, és te­át­rá­li­san az ég­re me­redt.
Apa vagy Re­nee ap­ja után ku­tat­tam a sze­mem­mel a tö­meg­ben.
Ők vol­tak az egyet­le­nek, akik meg­ál­lít­hat­ták, hogy Re­nee ar­ca to-­
vább pi­rul­jon a szé­gyen­től.
– Lesz es­kü­vő? – szólt oda va­la­ki.
Apa ki­lé­pett, és meg­tor­pant, ami­kor meg­lát­ta a tö­me­get és min-­
ket az anyu­ká­ink kö­zé szo­rít­va.
– Hogy lesz-e es­kü­vő? – hor­kant fel Va­lery, és hölgy­höz nem
mél­tó­an be­le­kor­tyolt a pezs­gő­jé­be, majd a po­ha­rát az ég­be emel­ve
fel­ki­ál­tott. – Per­sze hogy lesz es­kü­vő!
Ki­a­bá­lás, ne­ve­tés és egy kis taps hang­zott fel. Apa bár­gyú
mosollyal kö­ze­lí­tett.
– A leg­na­gyobb es­kü­vő, amit ez a vá­ros lá­tott – ki­ál­tot­ta anya, el-­
sza­kad­va mel­lő­lem, ami­kor apám fél kéz­zel át­ka­rol­ta a de­re­kát.
– A Welsh Grant Hol­dings her­ce­gé­re és her­ceg­nő­jé­re! – vissz-­
han­goz­ta Va­lery, mi­re min­den­ki kán­tál­ni kez­dett, és a hang­juk kö-­
ve­tett min­ket, ahogy ki­tép­tem Re­nee-t az any­ja szo­rí­tá­sá­ból, és vo-­
na­kod­va oda­in­tet­tem az em­be­rek­nek a vál­lam fö­lött.
– Ez őrü­let! – szi­szeg­te Re­nee, ahogy men­tünk fel a lép­csőn.
– Tu­dom – mor­mog­tam, és rá­mo­so­lyog­tam az egyik sza­kács­ra,
aki el­ha­ladt mel­let­tünk.
A szo­bám­ba ér­ve be­zár­tam az aj­tót, Re­nee ki­húz­ta a ke­zét az
enyém­ből, és fel-alá jár­kált a sző­nye­gen. Ki­vet­te a mas­nit a ha­já­ból,
le­dob­ta a ko­mó­dom­ra, és az uj­ja­i­val meg­si­mí­tot­ta vö­rös hul­lá­ma­it.
– Hi­he­tet­len.
Ez volt az ed­di­gi legrosszabb hú­zá­suk, de nem szól­tam egy szót
sem, csak Re­nee-t fi­gyel­ve meg­la­zí­tot­tam a cso­kor­nyak­ken­dő­met.
 – Mint­ha a mi aka­ra­tunk nem is szá­mí­ta­na.
A ke­zem­ben lé­vő fe­ke­te nyak­ken­dő­re néz­tem, majd le­dob­tam a
föld­re, az­tán ki­gom­bol­tam a man­dzset­tá­mat.
– Nem gon­dol­tam, hogy a há­zas­ság olyan ré­mes öt­let ne­ked. –
Vic­ce­sen akar­tam mon­da­ni, de nem úgy si­ke­rült, ahogy ter­vez­tem.
Re­nee fe­lém for­dult, és meg­tor­pant a szo­ba kö­ze­pén.
– Nem er­ről van szó.
El­kap­tam a pil­lan­tá­so­mat bűn­bá­nó te­kin­te­té­ről, mert fájt, és
nem tud­tam lep­lez­ni. Az ágyam­hoz sé­tál­tam, le­dob­tam a man­dzset-­
ta­gom­bo­kat az éj­je­li­szek­rény­re, le­vet­tem a za­kó­mat, és le­tet­tem az
ágyam vé­gén lé­vő dí­vány­ra.
– Cal­lum! – Re­nee a de­re­kam kö­ré fon­ta a kar­ját.
– Mi az?
– Nézz rám!
Be­szív­tam a le­ve­gőt, majd óva­to­san ki­fúj­tam, meg­sza­ba­dul­va a
vál­lam­ban lé­vő fe­szült­ség egy ré­szé­től. Majd meg­for­dul­tam.
Pu­ha és ke­cses ke­ze­it fel­emel­te az ar­com­hoz, és hü­velyk­uj­já­val
meg­si­mo­gat­ta a sze­mem alatt.
– Olyan hosszú szem­pil­lá­id van­nak! Va­jon a gye­re­ke­ink is örö-­
köl­ni fog­ják?
Meg­áll­tam, hogy a sze­me­met for­gas­sam.
– Úgy tű­nik, nem akarsz hoz­zám jön­ni, szó­val nem fo­gok ne­ked
gye­re­ket csi­nál­ni, ha így ál­lunk.
El­ne­vet­te ma­gát, és ez a hang meg­tör­te az in­ge­rült­sé­ge­met. Kö­ré
fon­tam a ka­ro­mat, a mell­ka­som­hoz húz­tam a fe­jét, és be­lé­le­gez­tem
az édes ba­rack­il­la­tot, ami a ha­já­ból áradt.
– Fe­küdj le! – sut­tog­ta, és meg­lök­te a mell­ka­so­mat.
Hát­ra­dől­tem az ágyon, a lent­ről jö­vő ze­ne és ne­ve­tés el­hal­kult.
– Mit akarsz ten­ni ve­lem?
Ki­gom­bol­ta a nad­rá­go­mat, majd le­húz­ta a cip­zárt, és le­rán­gat­ta
az al­sóm­mal együtt.
– Ke­ze­lés­be vesz­lek.
 Lebiggyesztettem az aj­kam.
– At­tól job­ban fo­gom érez­ni ma­gam. Egy ki­csit.
– Ó? – Át­ka­rolt, mi­re a fo­ga­im közt ki­fúj­tam a le­ve­gőt. A ha­ja
sza­la­gok­ban hul­lott az ar­com kö­ré, csik­lan­doz­va és meg­ba­bo­náz­va,
ahogy el­kap­tam a pil­lan­tá­sát. – És mi­től érez­néd iga­zán jól ma­gad?
Gyen­gé­den si­mo­ga­tott, majd ami­kor nem vá­la­szol­tam ne­ki,
olyan erő­sen meg­szo­rí­tott, hogy fel­mor­dul­tam.
– Ha hoz­zám jön­nél.
Meg­állt.
Sőt, azt hi­szem, a lé­leg­ze­te is el­akadt.
– Mi­cso­da?
– Jól hal­lot­tad – bök­tem ki.
– Te tény­leg ko­mo­lyan gon­do­lod.
Áll­tam a pil­lan­tá­sát.
– Így van.
– Cal­lum.
– Nem. – El­húz­tam a ke­zét, és át­for­dí­tot­tam ma­gun­kat, hogy
alat­tam fe­küd­jön, a sze­me zöl­den tán­colt, és fel­von­ta tö­ké­le­tes
szem­öl­dö­két. – Mert hoz­zám fogsz jön­ni.
Ne­ve­tés­ben tört ki.
– Ó, tény­leg?
– Igen – vá­la­szol­tam.
Za­var­tan meg­reb­ben­tek a szem­pil­lái.
– Én is sze­ret­ném. Re­mé­lem, hogy egy nap meg­tör­té­nik majd.
De van egy ré­szem, ame­lyik nem akar­ja meg­ad­ni ne­kik, amit akar-­
nak.
– Egy nap? – kér­dez­tem hi­tet­len­ked­ve.
El­ke­re­ke­dett sze­me az enyé­met ke­res­te.
– Nem ér­tem…
– Mind­ket­ten ti­zen­nyolc éve­sek va­gyunk. Csak most kez­dő­dött
el a nyár, és ha­ma­ro­san el­me­gyünk in­nen. – Re­nee el­vi­sel­he­tet­le-­
nül hosszú ide­ig fe­küdt le­der­med­ve, ami­től a szí­vem min­den pil­la-­
nat­tal egy­re gyor­sab­ban vert. – Mondd, hogy megtesszük!
– És mi lesz? – ne­ve­tett. – El­szö­künk Veg­as­ba?
Mo­so­lyog­va az or­rá­hoz nyom­tam az enyé­met.
– Túl köz­he­lyes.
Szag­ga­tot­tan ki­fúj­ta a le­ve­gőt.
– Ak­kor ho­gyan?
– Ké­rünk há­zas­sá­gi en­ge­délyt, olyan messze me­gyünk,
amennyire csak tu­dunk, és ke­re­sünk egy ré­gi temp­lo­mot. Te ké­szí-­
ted majd a ru­há­dat. Csak a mi­énk lesz. Csak mi ket­ten. És sen­ki sem
fog­ja moz­gat­ni a szá­la­kat. – Ami­kor hát­ra­dől­tem, könnyek cso­rog-­
tak a sze­mé­ből. – Nem tet­szik az öt­let?
Meg­ráz­ta a fe­jét, én pe­dig pró­bál­tam meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy
összetörjön a szí­vem.
– Nem, nem! Imá­dom az öt­le­tet. Na­gyon.
Megkönnyebbülve az aj­ká­ra nyom­tam az enyé­met, a nyel­vünk
pár­bajt ví­vott, mi­köz­ben a ke­zét a ha­jam­ba csúsz­tat­ta.
Az­tán Re­nee el­hú­zó­dott.
– So­ha nem mond­hat­juk el ne­kik – sut­tog­ta. – Ki­ta­gad­ná­nak
min­ket.
El­vi­gyo­rod­tam.
– Ak­kor nem fog­juk.
 TI­ZEN­EGY
Re­nee

Két hó­nap­pal ké­sőbb há­rom órát utaz­tunk a Wil­low­mi­na ne­vű kis-­

vá­ros­ba, ahol ta­lál­tunk egy pi­ci­ke öreg temp­lo­mot és egy tisz­te­le-­
test, aki rosszalló arc­ki­fe­je­zés­sel összeadott min­ket.
De nem fog­lal­koz­tunk ve­le. Meg­tet­tük.
Meg­tet­tünk va­la­mit, ami csak a mi­énk volt.
Azon a reg­ge­len Cal­lum ne­kem aján­dé­ko­zott egy Sa­il­or Mo­on
ins­pi­rál­ta brosst, a meg­szo­kott ró­zsa­szín he­lyett kék­ben.
– Va­la­mi új és va­la­mi kék. És még… – hosszan és erő­tel­je­sen
meg­csó­kolt – va­la­mi köl­csön, amit vá­rok vissza. Éle­tünk vé­gé­ig.
Kö­zö­sen si­ke­rült egy iz­gal­mak­kal, ígé­re­tek­kel, ke­vés fé­le­lem­mel
és ren­ge­teg sze­re­tet­tel át­szőtt em­lé­ket sze­rez­nünk. Olyat, ami örök-­
re ve­lünk ma­rad.
– Hoz­zád tar­to­zom, és csak­is hoz­zád. – Ez volt az egyet­len fo­ga-­
da­lom, ami eszünk­be ju­tott. De min­den ben­ne volt, amit el akar-­
tunk mon­da­ni.
A ru­hám a gard­rób­szo­bám csen­des fa­lai kö­zött ké­szült, ami­kor
a szü­le­im nem vol­tak ott­hon, és egy ré­gi do­boz­ban tar­tot­tam, amíg
el nem jött az ide­je, hogy be­rak­jam Cal­lum ko­csi­já­ba.
Most, a temp­lom lép­cső­jén a ru­ha szép­sé­gét cso­dál­tam a hal­vá-­
nyu­ló dél­utá­ni fény­ben. Te­ker­vé­nyes csip­ke bo­rí­tot­ta az ele­fánt-­
csont­szí­nű se­lyem al­só­szok­nyát. A fe­hér csip­kén kí­vül nem ta­kar­ta
más a szok­nyát. Ele­fánt­csont­szí­nű fű­zőt vi­sel­tem, az ap­ró gyön­gyök
csil­lám­ló víz­esés­ként bo­rí­tot­ták a mell­ka­so­mat és a ha­sa­mat.
– Ra­gyogsz – je­gyez­te meg Cal­lum a ke­ze­met fog­va, mi­köz­ben
egy lép­cső­fok­kal lej­jebb állt, ami­től tö­ké­le­te­sen egy szint­be ke­rült a
sze­münk, az or­runk és a szánk.
– Én… nem hin­ném, hogy vol­tam va­la­ha bol­do­gabb. – Mell­ka-­
som annyira meg­telt bol­dog­ság­gal, hogy azt hit­tem, szét­rob­ban, ha
en­nél több jó do­log tör­té­nik ve­lem az­nap.
– Uram­is­ten! – ki­ál­tot­ta va­la­ki.
Egy ala­csony, bar­na ha­jú, telt al­ka­tú nő­re kap­tuk a sze­mün­ket,
aki a lép­cső al­ján állt.
Le­ej­tet­te a be­vá­sár­ló­szaty­ra­it a jár­dá­ra.
– Ne moz­dul­ja­tok!
Cal­lum fe­szül­ten ácsor­gott előt­tem, ahogy a nő be­nyúlt a tás­ká-­
já­ba.
– Ó, a franc­ba! Nem ta­lá­lom. Rend­ben – mond­ta, ahogy ki­húz­ta
ma­gát és oda­sé­tált hoz­zánk. – Va­la­me­lyi­kő­tök ad­ja ide a te­le­fon­ját,
és ké­szí­tek ró­la­tok egy ké­pet. – Ti­tok­za­tos mosollyal kör­be­pil­lan-­
tott. – Hisz jól lát­ha­tó­an egye­dül vagy­tok itt. Nem le­het fo­tó nél­kül
el­men­ni, ami­kor mind­ket­ten ilyen cso­dá­san néz­tek ki.
Há­lá­san rá­mo­so­lyog­tam, mi­köz­ben Cal­lum oda­ad­ta ne­ki a te­le-­
fon­ját.
– Fogd meg új­ra a ke­zét! Igen, így gon­dol­tam.
Pó­zol­tunk, mi­köz­ben a nő fo­tó­kat ké­szí­tett ró­lunk, és ezért iga-­
zán há­lás vol­tam ne­ki, ami­kor a ko­csi­ban né­ze­get­ni kezd­tem a ké-­
pe­ket.
– Még a ne­vét sem kér­dez­tük meg – me­reng­tem, ahogy Cal­lum
be­in­dí­tot­ta a ko­csit, és rá­na­gyí­tot­tam egy kép­re, amin egy­más­ra
mo­so­lyog­tunk.
– Nem hi­szem, hogy za­var­ta – vé­le­ke­dett Cal­lum, mi­köz­ben se-­
bes­ség­be tet­te az au­tót, és ki­to­la­tott a temp­lom kis ka­vi­csos par­ko-­
ló­já­ból.
A ke­zé­ben tar­tot­ta az enyé­met, amíg át­haj­tott a vá­ro­son az au­tó-­
pá­lya fe­lé.
– Va­la­hol át kell öl­töz­nünk.
– Csak hol­nap fog­nak ha­za­ér­ni – mond­ta Cal­lum.
– Nem hi­szem, hogy jó öt­let len­ne meg­koc­káz­tat­ni, hogy az
egyik sza­kács, ta­ka­rí­tó, szom­széd vagy bár­ki meg­lás­son min­ket így.
– Ki­húz­tam pár hul­lám­csa­tot a ha­jam­ból, amit fél ol­da­lon fel­tűz­ve
vi­sel­tem, egy ele­fánt­csont­szí­nű mas­ni­val a tar­kó­mon. Azt is ki­vet-­
tem, és óva­to­san be­le­tet­tem őket a kesz­tyű­tar­tó­ba.
– Iga­zad van – is­mer­te el vo­na­kod­va Cal­lum.
Mo­so­lyog­va meg­szo­rí­tot­tam a ke­zét.
– Szokd meg, hogy ezt sok­szor kell majd mon­da­nod.
Le­ka­nya­ro­dott az au­tó­pá­lyá­ról, és né­hány mér­föl­det men­tünk
egy fák­kal sze­gé­lye­zett úton, amíg meg nem lát­tunk egy bá­jos mo-­
telt.
– Le­gyen stí­lu­sos nász­utunk? – kér­dez­te a ke­zét nyújt­va fe­lém,
mi­u­tán ki­nyi­tot­ta ne­kem az aj­tót.
A ke­zé­be he­lyez­tem az egyik ke­ze­met, míg a má­sik­kal a ru­há-­
mat fog­tam.
– Le­gyen.
Fel­ne­vet­tünk, mi­köz­ben ki­vet­te a tás­kát, ami­ben a vál­tás ru-­
hánk volt, és át­sé­tál­tunk a par­ko­lón.
A mo­tel ré­gi fá­ból meg szür­ke és fe­ke­te kö­vek­ből ké­szült. Fö­lénk
ma­ga­sod­tak az eme­le­tek és az ab­la­kok, ami­kor a be­já­rat­hoz ér­tünk.
Egy kis csen­gő je­lez­te az ér­ke­zé­sün­ket, és egy drót­ke­re­tes szem-­
üve­get vi­se­lő ha­tal­mas fér­fi lé­pett elő, aki fel­ír­ta a ne­vün­ket, és el-­
vet­te a pénzt, mi­előtt át­ad­ta a kul­csot.
– Van­nak itt kí­sér­te­tek? – Nem tud­tam ma­gam­ban tar­ta­ni a kér-­
dést, ahogy kör­be­néz­tem az ap­ró elő­tér­ben.
A kan­dal­ló­ban ala­cso­nyan égett a tűz, pe­dig nyár vé­ge volt, és
szá­mos ré­gi port­ré dí­szí­tet­te a szür­ke fa­la­kat. Egy macs­ka ro­hant el
mel­let­tünk, és fel­ug­rott a pult­ra, ahogy a fér­fi így szólt:
– Nincs itt több kí­sér­tet, mint más lé­te­sít­mény­ben, ame­lyik ge-­
ne­rá­ci­ó­ról ge­ne­rá­ci­ó­ra örök­lő­dik.
– Mi­ó­ta áll ez a hely? – kér­dez­te Cal­lum, ami­kor a fér­fi fel­ve­ze-­
tett min­ket egy in­ga­tag lép­csőn, ami egy­re szé­le­sebb lett, ahogy fel-­
ér­tünk a te­te­jé­re.
– 1910 óta. – A fér­fi ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ami nyi­kor­gott, mi­köz­ben
be­cso­szo­gott utá­nunk, és a re­dőny­höz si­e­tett.
Fel­ráz­ta a pár­ná­kat, por­sze­mek tán­col­tak a le­ve­gő­ben, ahogy
kör­be­pil­lan­tott, majd el­is­me­rő­en bó­lin­tott. Nem tud­tam, hogy ez a
szo­bá­nak szólt-e, vagy ön­ma­gá­nak.
– Rend­ben, oda­lent le­szek, ha szük­sé­ge­tek van va­la­mi­re. – Egy
zsi­nór­ra mu­ta­tott az ágy mel­lett. – Azt meg­húz­hat­já­tok, ha szo­ba-­
szer­vizt akar­tok, de fi­gyel­mez­tet­nem kell ti­te­ket, hogy reg­gel hat
előtt ne te­gyé­tek. A ne­jem nem sze­re­ti, ha si­et­te­tik.
Az­zal ki­lé­pett, és óva­to­san be­húz­ta ma­ga után az aj­tót.
Cal­lum nem vesz­te­get­te az időt, le­dob­ta a tás­ká­kat és a za­kó­ját
az ágy­ra, majd fel­ka­pott, és be­vitt a für­dő­szo­bá­ba, ahol egy ha­tal-­
mas sza­ba­don ál­ló kád volt, ami egy fe­ke­te csem­pék­kel ki­ra­kott
emel­vé­nyen állt.
Le­ra­kott a szé­lé­re, majd se­be­sen át­néz­te a csap mel­let lé­vő szap-
pa­no­kat, az­tán meg­nyi­tot­ta vi­zet.
– Csak ak­kor ülök be­le, ha te is jössz ve­lem.
– Még szép, hogy be­le­ülök. Állj fel! – mond­ta, és ki­gom­bol­ta a fe-­
hér in­gét.
– Már­is pa­ran­csol­gatsz? Még két óra sem telt el. – En­nek el­le­né-­
re fel­áll­tam, és ön­elé­gül­ten rá­vi­gyo­rog­tam.
– Te­gyél csak pró­bá­ra! Tu­dod, mi­lyen ke­mény le­szek tő­le.
– Fogd be, és vet­kőz­tess le! – pa­ran­csol­tam szem­te­le­nül, majd
meg­for­dul­tam, ahogy kö­ze­le­dett fe­lém.
A ke­zei für­gén ki­ol­dot­ták a fű­ző­met annyira, hogy egy könnyed
moz­du­lat­tal át­húz­has­sa a fe­je­men a ru­hát.
– Sem­mi ha­ris­nya­tar­tó?
– Le­tép­he­ted a bu­gyi­mat he­lyet­te.
Halk kun­co­gá­sá­tól meg­re­me­gett a lá­bam, majd meg­for­dí­tott, és
úgy tett, ahogy kér­tem.
Mé­lyen le­ha­jolt, és le­húz­ta annyira, hogy be­csúsz­tat­has­sa az uj-­
ját, és ott is tar­tot­ta, amíg a má­sik ke­zé­vel le­rán­gat­ta a fe­hér csip­két
a lá­ba­mon.
– Cal­lum… – li­heg­tem, ahogy el­for­dí­tot­ta az uj­ját, a re­me­gő lá­ba-­
i­mat szé­le­sebb­re tár­va.
– Mi az? – Fel­né­zett rám, a te­kin­te­te csin­ta­lan­ság­gal telt meg.
– A fér­je­met aka­rom.
Ki­húz­ta az uj­ját, majd el­tá­vo­lí­tot­ta a pánt nél­kü­li mell­tar­tó­mat,
majd a sze­mét le sem vé­ve ró­lam le­vet­te a pó­ló­ját, az övét és a sö-­
tét­szür­ke nad­rág­ját.
Ő má­szott be elő­ször, majd ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, és be­se­gí­tett a
kád­ba, hogy rá­ül­jek. A kád nagy volt, de így sem volt elég hely, így a
be­já­ra­tom­hoz nyom­tam őt, és le­ül­tem.
– Mi­lyen tü­rel­met­len vagy! – zi­hál­ta Cal­lum összeszorított fo-­
gak­kal.
Meg­fog­tam az ar­cát, és el­for­dí­tot­tam az öle­met, hogy tel­je­sen
ben­nem le­gyen.
– Ezt az­előtt is tud­tad, hogy fe­le­sé­gül vet­tél.
A csí­pőm­nél fog­va meg­emelt, majd visszaengedett, mi­köz­ben a
víz a kád szé­lé­hez csa­pó­dott. Má­sik ke­zé­vel az ar­co­mat fog­ta, és kö-­
ze­lebb húz­ta a fe­je­met, hogy összeérjen az aj­kunk.
– So­sem akar­ná­lak meg­vál­toz­tat­ni.
A szánk he­ves pár­bajt ví­vott, a szí­vem őrül­ten és han­go­san vert
a gon­do­lat­tól, hogy Cal­lum most már a fér­jem. A szí­vem leg­hőbb
vá­gya és leg­ádá­zabb el­len­sé­ge egy bá­jo­san ra­vasz sza­lag­gal át­köt-­
ve.
– Sze­ret­lek – mond­ta re­ked­tes han­gon, majd meg­ha­rap­ta az al­só
aj­ka­mat, és meg is nyal­ta.
Cso­bo­gott a víz, mert a csap to­vább­ra is nyit­va volt mö­göt­tem.
– Sze­ret­lek.
Cal­lum ve­lem együtt elő­rébb csusszant.
– Zárd el, hogy lát­has­sam eze­ket! – A te­nye­ré­be fog­ta a mel­le-­
met, és uj­ja­i­val a mell­bim­bóm kö­rül kö­rö­zött.
Ma­gam mö­gé nyúl­va el­zár­tam a vi­zet, és a moz­du­lat­tól mind-­
ket­ten fel­mor­dul­tunk.
Kö­rém fon­ta a kar­ját, és a ned­ves mell­ka­sá­hoz hú­zott.
– Így nem lá­tod őket – csip­ke­lőd­tem.
– Nem. – Gyen­géd mo­so­lyá­tól meg­re­me­gett a szí­vem. – De lát­ha-­
tom ezt. – Be­le­csúsz­tat­ta a ke­zét a ha­jam­ba, és le­haj­tot­ta a fe­je­met,
hogy ne­ki­nyom­has­sa a hom­lo­kát az enyém­hez. – Min­den nap min-­
den egyes per­cé­ben tud­ná­lak bá­mul­ni az éle­tem vé­gé­ig, és ak­kor is
za­ka­tol­na a szí­vem.
Nem kap­tam le­ve­gőt.
– Ha­zug. Csak sze­re­ted érez­ni, hogy hoz­zád nyo­mó­dik a mel­lem.
Kun­co­gott.
– Ez is igaz.
A szá­ja összeolvadt az enyém­mel, és az öle­met moz­gat­tam. A
má­sik ke­zét to­vább­ra is a csí­pő­mön tar­tot­ta, rá­se­gít­ve, hogy mind-­
ket­ten belevesszünk az ér­zé­sek­be és egy­más­ba.
A lég­zé­sünk szag­ga­tot­tá vált, egy­más szá­já­ban vissz­han­goz­va. A
nyö­ször­gé­sem­re fe­ke­tén iz­zott a sze­me, mi­köz­ben fi­gyel­te, ahogy
egy­re kö­ze­le­dek és kö­ze­le­dek.
– Ez az, Egér­ke! Él­vezz a fér­jed­re!
El­nyel­te a ki­ál­tá­so­mat, ami­kor a tes­tem meg­re­me­gett az övén,
majd fel­gyor­sí­tott, ami­től ön­kí­vü­le­ti ál­la­pot­ba ke­rül­tem, amíg vé-­
gül le­las­sult. Rá­ha­ra­pott az aj­kam­ra, mi­köz­ben he­ve­sen mo­rog­va
el­ment.
 – Nincs ben­nem meg­bá­nás – zi­hál­ta, és meg­ha­rap­ta a szá­mat. –
Egy­ál­ta­lán nincs.
Ne­vet­ni kezd­tem, majd fel­vi­sí­tot­tam, ahogy át­for­dí­tott, ki­fo­lyat-­
va a vi­zet a pad­ló­ra.

Az uj­ja­im Cal­lum pi­ci mell­sző­ré­vel ját­sza­doz­tak, fe­jem a kar­ja öle-­

lé­sé­ben pi­hent, mi­köz­ben a ko­mód te­te­jén lé­vő la­pos kép­er­nyős té-­
vé­ben egy ré­gi Top Gear-epi­zód ment.
Pár perc­cel múlt éj­fél, és volt egy olyan ér­zé­sem, hogy Cal­lum
mind­járt ki fog dől­ni.
Fá­radt vol­tam, tel­je­sen ki­me­rült, még­sem tud­tam alud­ni. A mo-­
so­lyom nem volt haj­lan­dó le­her­vad­ni. Ez a faj­ta bol­dog­ság volt az,
ami­től nem akar­tam egy­ha­mar meg­vál­ni.
Bár fel­té­te­lez­tem, hogy nem is kell.
Szé­les mosollyal fel­só­haj­tot­tam.
A fér­jem.
Dü­bö­gés hang­ja hal­lat­szott át a fa­lon, mi­re ki­pat­tant a sze­mem.
Az álom fosz­la­do­zó pe­re­mén le­beg­tem, így be­le­telt pár má­sod­perc-­
be, hogy fel­ül­jek.
Is­mét fel­hang­zott a dü­bö­gés, ez­út­tal Cal­lum mor­dult fel, és hal-­
kan szit­ko­zód­va ki­nyi­tot­ta a sze­mét.
– Mi a fe­ne ez?
– Fo­gal­mam sincs. – Kör­be­pil­lan­tot­tam a szo­ba sö­tét ár­nyé­ka­in,
nem volt más fény­for­rás a té­vén kí­vül.
Cal­lum visszahúzott a mell­ka­sá­hoz, ad­dig for­gott, amíg a fe­je-­
met az ál­la alá, az or­ro­mat pe­dig a nya­ká­hoz nem nyom­ta.
– Aludj, biz­to­san a szom­széd szo­bá­ban lé­vők azok.
Meg­pró­bál­tam, de nem jár­tam si­ker­rel, a fal­ból jö­vő ka­pa­rá­szó
hang­nak kö­szön­he­tő­en. Ta­lán egy pat­kány az. De ez­után egy fu­ra
ko­po­gó hang kö­vet­ke­zett, és ele­gem lett.
– Nem, csessze meg! – Át­for­dul­tam, és fel­kap­csol­tam a lám­pát.
 – Mi van? – mor­mog­ta Cal­lum, ahogy pis­lo­gott a hir­te­len fény-­
től.
– Csitt, hall­gasd! – A fal­ra mu­tat­tam.
Ami­kor nem tör­tént sem­mi, Cal­lum úgy né­zett rám, mint­ha
őrült len­nék, majd meg­fog­ta a táv­irá­nyí­tót, és ki­kap­csol­ta a té­vét.
– Fe­küdj vissza! Ez egy ro­hadt ré­gi hely. Biz­tos te­le van rág­csá-­
lók­kal.
– Rág­csá­ló­szel­le­mek­kel? – kér­dez­tem, mi­u­tán visszabújtam a ta-­
ka­ró alá.
Kun­co­gott, majd is­mét ma­gá­hoz hú­zott.
– Én meg­vé­de­lek.
– Ne­kem az­tán mind­egy. Ég­ve ha­gyom a lám­pát.
Fél óra telt el, és én tág­ra nyílt sze­mek­kel bá­mul­tam a fosz­la­do-­
zó fes­té­ket a pla­fo­non.
Majd is­mét­lő­dő aj­tó­csa­pó­dás hang­ja hal­lat­szott.
– Basszus!
Cal­lum megint fel­kelt, és le­dob­ta ma­gá­ról a ta­ka­rót, ami­kor ki-­
nyílt az aj­tónk.
– Öl­tözz fel, ro­had­tul el­hú­zunk in­nen!
Re­me­gő ke­zek­kel fel­húz­tam a far­me­ro­mat és a pi­ros blú­zo­mat.
Nem vol­tam haj­lan­dó el­hagy­ni az ágyat, amíg fel­kap­tam az es­kü-­
vőn vi­selt nyi­tott or­rú ma­gas sar­kú­mat, mi­köz­ben Cal­lum be­ro­hant
a für­dő­szo­bá­ba, és visszatért a ru­há­ink­kal.
Ki­ha­lász­ta a kul­csa­it a nad­rág­zse­bé­ből, meg­néz­te, hogy ná­la
van-e a te­le­fon­ja és a pénz­tár­cá­ja, én pe­dig be­cip­zá­roz­tam a tás­kát,
és kö­rül­néz­tem a fél­ho­mály­ban.
Újabb ka­pa­rá­szás hal­lat­szott a fal­ból, mi­re Cal­lum sze­me el­ke-­
re­ke­dett.
– In­dul­junk!
Meg­fog­ta a ke­zem, ki­kuk­kan­tott a fo­lyo­só­ra, majd ma­ga után
hú­zott a szo­bá­ból, és a lép­cső­höz si­e­tett ve­lem. Ko­ráb­ban ég­tek a
lám­pák a fo­lyo­són, ami­kor le­men­tünk ételt ren­del­ni, de most mind
le volt kap­csol­va. A macs­ka sem volt se­hol, ami­kor Cal­lum le­dob­ta
a szo­bánk kul­csát a pult­ra, majd ki­nyi­tot­ta a ha­tal­mas aj­tót.
So­sem vol­tam még ilyen há­lás, hogy oda­kint le­he­tek. Sza­po­rán
szed­ve a le­ve­gőt be­ül­tem az anyós­ülés­re, amint Cal­lum ki­nyi­tot­ta
az aj­tót, majd a hát­só ülés­re dob­ta a tás­kát, ami­be si­e­tő­sen be­le­pa-­
kol­ta az es­kü­vői ru­hán­kat.
Ahogy be­ült a ko­csi­ba, ki­to­la­tott a par­ko­ló­ba, majd meg­állt, és
fel­né­zett a sö­tét épü­let­re. Han­go­san ki­fúj­ta a le­ve­gőt.
– Hát, ez ro­man­ti­kus volt.
Csend­ben, ki­bo­rul­va ül­tünk, mi­köz­ben ve­ze­tett, amíg el nem ér-­
tük a vá­ros ha­tá­rát, és fel nem haj­tot­tunk az au­tó­pá­lyá­ra. Min­den
mér­föld, ami­vel tá­vo­labb ke­rül­tünk a mo­tel­től, meg­nyug­tat­ta re-­
me­gő csont­ja­i­mat.
– Kö­ve­te­lem, hogy új­ra meg­pró­bál­has­suk – mond­tam, amint
meg­ta­lál­tam a han­go­mat.
Fel­ne­vet­tünk, és mind­ket­ten meg­bor­zong­tunk, mi­köz­ben egy-­
más ke­zé­ért nyúl­tunk.
 TI­ZEN­KET­TŐ

Cal­lum

– Sze­rin­ted hi­á­nyoz­ni fo­gunk ne­kik?

Re­nee-re pil­lan­tot­tam, majd in­de­xel­tem a Gray Springs fe­lé.
Ká­vé­zók­ra, ét­ter­mek­re, egy mo­so­dá­ra és egy fagy­lal­to­zó­ra let-­
tem fi­gyel­mes, mi­előtt le­ka­nya­rod­tam az apart­man­épü­le­tek ut­cá­já-­
ba.
– Nem va­gyok ben­ne biz­tos – mor­mog­tam, mi­köz­ben par­ko­lót
ke­res­tem.
Ta­lán egy ki­csit túl ké­sőn sza­ba­dul­tunk el ott­hon­ról, de a csa­lád-­
ja­ink szám­ta­lan bú­csú­va­cso­rá­val és -bu­li­val fog­lal­tak le min­ket. At-­
tól füg­get­le­nül, hogy negy­ven perc­re van tő­lük az egye­tem, úgy csi-­
nál­tak, mint­ha há­bo­rú­ba men­nénk.
Az es­kü­vő után ér­zett pá­nik és a ti­tok­za­tos mo­so­lya­ink el­le­né­re
so­sem jöt­tek rá.
– Iga­zad van. Va­ló­szí­nű­leg az anyu­ká­ink unal­muk­ban ki fog­ják
ma­xol­ni a hi­tel­kár­tyá­ju­kat. – Az épü­le­tünk­re mu­ta­tott. – Par­kolj a
ga­rázs­ban!
– Nem, mert meg­sza­ka­dok, mi­re min­dent ki­pa­ko­lok.
 – Jobb, mint az épü­let kö­rül ke­rin­ge­ni – éne­kel­te Re­nee szar-­
kasz­ti­ku­san, ami­kor ki­for­dul­tam az ut­cá­ról és ke­rül­tem még egyet.
Bosszús pil­lan­tást küld­tem fe­lé, amit paj­kos mosollyal ju­tal­ma-­
zott.
– Mondd ki! – cuk­kolt, ami­kor pár perc el­tel­té­vel le­men­tünk az
épü­let mély­ga­rá­zsá­ba.
– Azt már nem!
Hal­kan kun­cog­va a rá­gó­ját csat­tog­tat­ta, mi­köz­ben le­par­kol­tam
a lá­to­ga­tók­nak szánt par­ko­ló­ba, és ki­száll­tam. Re­nee is ki­szállt, mi-­
előtt meg­ke­rül­het­tem vol­na a Ro­vert.
– Mi­kor me­gyünk vissza a ko­csi­dért?
– Ray hol­nap fog­ja el­hoz­ni. – Ki­nyi­tot­tam a cso­mag­tar­tót, ki­vet-­
tem né­hány do­bozt, amik úgy vol­tak be­tusz­kol­va, mint a tet­risz­ele-­
mek.
– Hogy fog ha­za­men­ni? – tű­nő­dött el, és ki­hú­zott egy do­bozt,
majd a te­te­jé­re dob­ta a tás­ká­ját, az­tán fel­emel­te.
– Vi­gyázz, meg ne sza­kadj a ru­hák alatt!
A pil­lan­tá­sa azt üzen­te, fog­jam be.
Ki­fúj­tam a le­ve­gőt.
– Nem tu­dom. Ta­lán busszal.
– Majd én el­vi­szem.
Ne­vet­ve be­csuk­tam a cso­mag­tar­tót, meg­fog­tam a két do­bozt,
amit az előbb ki­ha­lász­tam, és el­in­dul­tam a lift fe­lé.
– Nem hal be­le egy kis tö­meg­köz­le­ke­dés­be. – Leg­alább va­la­mi-­
vel le­fog­lal­ta vol­na ma­gát. Ami­óta ugyan­is meg­volt a ko­csim, Ray-­
mond­ra, a csa­lád so­főr­jé­re nem volt nagy szük­ség. És mel­let­te csak
né­hány csa­lád­nak dol­go­zott.
– Ren­ge­teg cik­ket ol­vas­tam, ami más­hogy vé­le­ke­dik er­ről.
– Tud­tam, hogy több van azok­ban a ma­ga­zi­nok­ban, mint di­vat
és ócs­ka per­verz tör­té­ne­tek.
Re­nee elő­húz­ta a kul­csát, le­zár­ta a Ro­vert, majd le­húz­ta a kár-­
tyát, ami ki­nyi­tot­ta a lift­aj­tót.
 – So­se ítél­kezz, ked­ve­sem!
Be­lép­tünk a tük­rös bel­ső rész­be, és kö­rül­néz­tünk.
– Ne­ked nem fur­csa, hogy előt­te meg sem néz­tük a la­kást? – kér-­
dez­tem.
Re­nee meg­von­ta a vál­lát, és a tü­kör­ben szem­ügy­re vet­te a fo­gát.
– Nem. – Összedörzsölte az aj­ka­it. – Is­me­red a szü­le­in­ket. Ha lé-­
tez­ne en­nél jobb hely a cam­pus kö­ze­lé­ben, ők biz­to­san meg­ta­lál­ták
vol­na.
A leg­fel­ső eme­le­tig men­tünk, a lift aj­ta­ja a lu­xus­la­ká­sunk­ba ve-­
ze­tett.
Re­nee le­rak­ta a do­bozt, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, az egyik szár­nyát
nyit­va tar­tot­ta ne­kem, és drá­ma­i­an meg­ha­jolt, mu­tat­va, hogy men-­
jek elő­re.
– Sze­ren­cséd, hogy sze­ret­lek.
Rö­hög­ve meg­csap­ta a fe­ne­ke­met.
Le­rak­tuk a do­bo­zo­kat, majd fel­fe­dez­tük az összenyitott nap­pa-­
lit, kony­hát és ét­ke­zőt. Tel­je­sen be­ren­de­zett volt, fe­ke­te fa és fe­hér
bőr ke­ve­ré­ké­vel. A ka­na­pék fe­ke­ték, és egy fe­hér dí­vány a pad­ló­tól
pla­fo­nig érő üveg­ab­lak mel­lett, amely a cam­pus­ra és a fél vá­ros­ra
né­zett. Az ét­ke­ző­asz­tal olyan sö­tét szí­nű volt, hogy fe­ke­té­nek lát-­
szott, mel­let­te fe­hér bőr­szé­kek­kel, és egy vá­zá­ban friss hor­ten­zia
állt a kö­ze­pén.
– Egész éle­tem­ben eze­ket bá­mul­tam. Sza­ba­dulj meg tő­lük!
– Ugyan­er­re gon­dol­tam – ér­tet­tem egyet, és meg­fog­tam a ke­zét.
– Meg­te­szem, mi­u­tán fel­fe­dez­tük a há­ló­szo­bát.
Há­rom volt be­lő­lük, ha a dol­go­zó­szo­bát is be­le­szá­mol­juk, ami
olyan nagy volt, hogy szo­bá­nak is el­ment vol­na. A ven­dég­szo­bá­ban
egy fe­hér fran­cia­ágy és egy hoz­zá­il­lő szek­rény dí­szel­gett. A fő há­ló-­
szo­bá­nak pad­ló­tól pla­fo­nig érő ab­la­ka volt, egy fe­ke­te bőr­ágy he-­
lyez­ke­dett el ben­ne, a vé­gén dívánnyal.
A pár­ná­kat gon­do­san a fe­ke­te min­tás ágy­ta­ka­ró fej­ré­szé­hez pa-­
kol­ták. Az éj­je­li­szek­ré­nyek szin­tén bőr­ből ké­szül­tek, sár­ga­réz fo-­
gan­tyú­val.
– Jé­zu­som, nem spó­rol­ták ki a lu­xust be­lő­le, nem igaz?
– Nem, egy­ál­ta­lán nem – mond­tam, ahogy sű­rűn pis­log­va meg-­
pró­bál­tam min­dent be­fo­gad­ni.
Re­nee el­en­ged­te a ke­ze­met, és át­sé­tált egy má­sik he­lyi­ség­be.
– A für­dő­szo­ba majd­nem ak­ko­ra, mint a dol­go­zó­szo­ba, van ben-­
ne egy ki­ba­szott ja­kuz­zi, és pad van a zu­hany­zó­ban.
Az utol­só rész fel­kel­tet­te a kí­ván­csi­sá­gom, így el­in­dul­tam, hogy
meg­néz­zem ma­gam­nak. Csak­ugyan, a zu­hany­zó­ban, ami olyan
nagy volt, hogy or­gi­át le­he­tett vol­na ben­ne tar­ta­ni, állt egy pad a fe-­
ke­te csem­pé­zett fal mel­lett.
– Iga­zán hasz­nos lesz.
Re­nee fel­ne­ve­tett, és meg­for­dul­va a mell­ka­som­ra tet­te a ke­zét.
Le­néz­tem rá, és ez a lány, tü­zes fi­a­tal nő, be­le­ol­vadt a kar­ja­im-­
ba.
A fe­ne­ké­re csúsz­tat­tam a te­nye­re­met, és fel­rak­tam a für­dő­szo-­
ba­szek­rény­re, majd meg­si­mo­gat­tam a comb­ján lé­vő te­to­vá­lást.
Nem vet­tünk gyű­rű­ket, hi­szen az nyak­lán­con hord­va is túl nyil­ván-­
va­ló lett vol­na. Így a com­bunk­ra te­to­vál­tat­tuk egy­más ne­vé­nek kez-­
dő­be­tű­jét.
– El sem hi­szem, hogy itt va­gyunk. – Re­nee az ál­lam­hoz nyom­ta
az aj­kát, majd ki­né­zett az ab­la­kon. – Sze­rin­ted meg­bán­juk, hogy
ilyen kö­zel va­gyunk az ott­ho­nunk­hoz?
Több kü­lön­bö­ző egye­tem­re is je­lent­kez­tünk, de a Gray Springs
volt az egyet­len, aho­va mind­ket­tőn­ket fel­vet­tek, és itt aján­lot­tak he-­
lyet a fo­ci­csa­pat­ban.
– Ne ag­gódj, hol­nap el­ső dol­gom lesz ki­cse­rél­tet­ni a zá­rat.
Is­mét fel­ne­ve­tett, az­tán az aj­kát az enyém­re nyom­ta, és én be­le-­
vesz­tem a csók­já­ba.

– Gon­dol­tad, hogy ilyen bru­tá­lis lesz? – li­heg­te Toby le­ha­jol­va, ke­zé-­

vel a tér­dén. – Mert én ro­had­tul nem.
Alig két he­te vol­tunk ott, de az edző úgy fut­tat­ta ve­lünk a kö­rö-
ket, mint­ha hó­na­pok óta a csa­pat­ban let­tünk vol­na.
– Ba­szot­tul egyet­ér­tek – pa­nasz­ko­dott Pa­ul, és a fü­vön ül­ve nyúj-­
tot­ta a comb­iz­ma­it.
– Nya­valy­gást hal­lok? – ki­ál­tot­ta az edző, és a sze­mé­hez emel­te
a map­pá­ját, ki­zár­va a ko­ra reg­ge­li nap­fényt. – Mit csi­ná­lunk azok-­
kal, akik nya­va­lyog­nak?
– El­pusz­tít­juk őket – hang­zott fel fá­radt han­gon.
– Még szép, hogy el. Na, tű­nés zu­ha­nyoz­ni!
Utá­na a srá­cok kö­zül né­há­nyan oda­kint áll­tak, mi­köz­ben elő­vet-­
tem a te­le­fo­no­mat, és el­ol­vas­tam a Re­nee-től ka­pott üze­ne­te­met.
– Nem tu­dom, ti hogy vagy­tok ve­le, srá­cok, de én sze­ret­nék egy
kis ba­cont – mond­ta Bur­rows, és a vál­lá­ra vet­te a sport­tás­ká­ját.
Quinn ásí­toz­va be­for­dult a sar­kon, és meg­lá­tott min­ket.
– Va­la­ki ba­cont em­le­ge­tett?
– Ja, nyo­más! – mond­ta Pa­ul, és ak­ko­ra ener­gi­á­val in­dult el,
hogy ne­künk összesen nem volt annyi.
El­bi­zony­ta­la­nod­tam, mert tud­tam, hogy Re­nee pa­la­csin­tát ké-­
szít. Kedd volt. Re­nee úgy dön­tött, mi­vel a kedd a hét leg­nyo­mo­rú-­
sá­go­sabb nap­ja, csak az tud ja­ví­ta­ni raj­ta, ha pa­la­csin­tá­val in­dít­juk
a na­pot.
Bur­rows a vál­lam­ra csa­pott, mi­re el­rak­tam a te­le­fo­no­mat anél-­
kül, hogy el­ol­vas­tam vol­na az üze­ne­tet.
A há­zas­élet ne­héz tud len­ni az egye­tem alatt, de nem olyan ok-­
ból, ami­re so­kan gon­dol­ná­nak. Igen, gyö­nyö­rű nők vol­tak er­re­fe­lé.
Nem vol­tam vak, de nem ér­de­kel­tek.
Csu­pán az ér­de­kelt, ho­gyan si­ke­rül majd ma­gam­ban tar­ta­nom a
dol­got.
Ott­hon könnyebb volt, hisz egy hó­na­pot kel­lett ott töl­te­nünk,
mi­előtt ide­jöt­tünk.
Vi­szont most? Ahogy a men­zán ül­tem, és fi­gyel­tem a csa­pat­tár-­
sa­i­mat, akik úgy gyűr­ték be a reg­ge­li­jü­ket, mint­ha so­ha nem et­tek
vol­na, egy­szer­re ir­tó fi­a­tal­nak és öreg­nek érez­tem ma­gam.
– Es­te gyer­tek át a csa­pat­meg­be­szé­lés után. A szo­ba­tár­sam­nak,
Carl­nak van egy új Xbo­xa.
Egyet­ér­tő mo­tyo­gás­sal vá­la­szol­tak Ed aján­la­tá­ra, ahogy be­fe­jez-­
ték a ka­já­ju­kat. Ed en­gem mé­re­ge­tett, mi­köz­ben le­haj­tott fej­jel még
több to­jást la­pá­tol­tam a szám­ba.
– És te, Welsh?
Fel­emel­tem a fe­jem, és összeráncoltam a hom­lo­ko­mat, mint­ha
el­gon­dol­koz­nék raj­ta.
– Sze­rin­tem Re­nee-vel le­szek.
– A ba­rát­nőd­del? – kér­dez­te Toby, mi­köz­ben az uj­já­val do­bolt az
asz­ta­lon, és rá­vi­gyor­gott né­hány lány­ra.
Ki­köp­ték vol­na a na­rancs­le­vü­ket és a vi­zü­ket az asz­tal­ra, ha
meg­tud­ják, hogy ha­za kell men­nem a fe­le­sé­gem­hez.
– Aha.
Ed fel­hor­kant, olyan volt a hang­ja, mint egy os­tor­csa­pás.
Ne­vet­ve meg­pró­bál­tam el­vic­cel­ni a dol­got. Nem ér­de­kelt, ha ki-­
gú­nyol­nak, bár nem iga­zán tűr­tem, de ez még új volt ne­kem, és
apám sze­rint fon­tos az el­ső be­nyo­más. És so­se adj okot ar­ra, hogy
meg­kér­dő­je­lez­zék az ér­té­ke­i­det.
– Fogd be! – szólt Quinn. – Ne­kem Lex­szel kell ta­lál­koz­nom.
– Kell? – kér­dez­te Toby szé­les mosollyal.
Quinn hoz­zá­vá­gott egy da­rab pi­rí­tóst, amit Toby el­ka­pott, és be-­
le­ha­ra­pott.
Bur­rows fel­rö­hö­gött.
– Sze­gény srác, együtt kell lóg­nia a ro­hadt dö­gös ba­rát­nő­jé­vel!
Mi­cso­da meg­ter­he­lő fel­adat!
Ed fe­lém mu­ta­tott a po­ha­rá­val.
– Lát­tad már Welsh csa­ját? – Füttyentett egyet. – Na, ve­le az­tán
tö­rőd­ni kell!
Ha­ra­gos te­kin­tet­tel néz­tem rá, a fruszt­rá­ci­ó­tól be­gör­bült a láb-­
uj­jam a fu­tó­ci­pőm­ben.
Pa­ul hoz­zá­vág­ta Ed­hez a ko­szos szal­vé­tá­ját.
– Nem mondj ilyen szar­sá­go­kat más ba­rát­nő­jé­ről!
Ed meg­von­ta a vál­lát, és el­pöc­cin­tet­te a szal­vé­tát, mi­köz­ben bo-­
csá­nat­ké­rőn dünnyögött.
– Tud­já­tok, mit? – mond­tam, és be­le­kor­tyol­tam a vi­zem­be. – Én
is me­gyek.
Tíz perc­cel ké­sőbb órá­ra in­dul­tunk, és meg­be­szél­tük, hogy ké­ső
dél­után ta­lál­ko­zunk.
Fi­zi­ka után vég­re eszem­be ju­tott meg­néz­ni a te­le­fo­no­mat, amin
há­rom üze­ne­tet ta­lál­tam Re­nee-től.

Egér­ke: Hol vagy?

Egér­ke: Ki­hűl a pa­la­csin­tád.

Egér­ke: Oké, ak­kor leg­alább visszaírnál, hogy tud­jam, jól vagy?

Az utol­sót két órá­ja kap­tam, és szit­ko­zód­va meg­áll­tam a kö­vek-­

kel ki­ra­kott jár­dán, hogy gyor­san be­pö­työg­jem a vá­laszt.

Én: Bo­csá­nat. Edzés után el­men­tünk en­ni a srá­cok­kal. Es­te ta­-

lál­ko­zunk.

Zseb­re dug­tam a te­le­fo­no­mat, és ha­za­men­tem át­öl­töz­ni a csa-­

pat­meg­be­szé­lés előtt.
 TI­ZEN­HÁ­ROM

Cal­lum

A lift­ből ki­lép­ve ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és összerezzentem, ami­kor

nagy puf­fa­nás­sal be­csa­pó­dott mö­göt­tem.
Le­dob­tam a te­le­fo­no­mat és a kul­cso­mat a pult­ra, majd el­in­dul-­
tam ví­zért a hű­tő­höz.
Ami pár sör­nek és piz­zá­nak in­dult, leg­alább nyolc sör lett, és né-­
hány sze­let piz­za.
Meg­ra­gad­tam az üveg­kan­csót, és mo­hón in­ni kezd­tem, mi­köz-­
ben halk lé­pé­se­ket hal­lot­tam ma­gam mö­gül.
Visszaraktam a polc­ra, és el­bor­zad­va jöt­tem rá, hogy nem is tu-­
dat­tam Re­nee-vel, hogy nem le­szek itt­hon ma es­te.
Meg­von­tam a vál­la­mat, hal­kan be­szív­tam a le­ve­gőt, az­tán meg-­
for­dul­tam, és be­csuk­tam a hű­tőt.
– Szia, szép­sé­gem!
Egy ba­rack­szí­nű csip­kés to­pot vi­selt, hoz­zá­il­lő bu­gyi­val. Las­san
szem­ügy­re vet­tem a tes­tét, a pi­ros­ra lak­ko­zott láb­kör­me­i­től ha­lad-­
tam a for­más mel­lei fe­lé, majd meg­áll­tam a ke­se­rű­en lebiggyesztett
aj­kán.
 Mo­soly­ra húz­va a szá­mat kö­ze­lebb lép­tem hoz­zá, és a de­re­ka
kö­ré fon­tam a ka­ro­mat.
– Hi­á­nyoz­tál – sut­tog­tam, be­lé­le­gez­ve a ha­ja il­la­tát, az aj­kam az
ar­cát si­mo­gat­ta, mi­köz­ben le­fe­lé ha­ladt a mez­te­len vál­lá­ra. Pu­ha
bő­ré­hez dör­zsöl­tem a szá­mat, és érez­tem, hogy kis­sé meg­nyug­szik.
– Nem hi­á­nyol­nál, ha itt let­tél vol­na – sut­tog­ta egy­szer­re szú­ró-­
san és éde­sen.
– Saj­ná­lom. Üzen­nem kel­lett vol­na, de nem ter­vez­tem, hogy so-­
ká­ig ma­ra­dok, csak el­sza­ladt az idő.
– Aha. Bűz­lesz a sör­től. – Re­nee pró­bált el­tol­ni meg­ától a mell­ka-­
som­nál fog­va, de ez re­mény­te­len vál­lal­ko­zás volt.
Le­ha­jol­tam, fel­kap­tam, az­tán le­tet­tem a pult­ra, és a lá­ba­it a csí-­
pőm kö­ré irá­nyí­tot­tam.
– Cal­lum – mor­gott, ami­kor a ke­mény­sé­gem az ő pu­ha­sá­gá­val
ta­lál­ko­zott, ahogy szo­ro­san ma­gam­hoz húz­tam.
Ön­elé­gül­ten rá­vi­gyo­rog­tam, és a hom­lo­ko­mat az övé­hez nyom-­
tam.
– Nem baj. Ma­rad­hatsz dü­hös. Már jó ide­je nem sze­xel­tünk düh-­
ből.
– Nem te­he­ted, hogy…
Az aj­kam gyor­san fél­be­sza­kí­tot­ta, ami­től egy pil­la­nat­ra le­fa-­
gyott, majd a ha­jam­ba túrt, és ki­nyi­tot­ta a szá­ját, hogy utat en­ged-­
jen a nyel­vem­nek.
Kö­zénk csúsz­tat­tam a ke­ze­met, és fél­re­húz­tam a bu­gyi­ját, hogy
a leg­pu­hább test­ré­szét si­mo­gas­sam. Meg­bor­zon­gott, és meg­fe­szí­tet-­
te a lá­ba­it kö­rü­löt­tem. A fo­gam a nyel­vét kar­col­ta, mi­köz­ben az uj-­
jam­mal el­len­őriz­tem, hogy ké­szen áll-e rám.
Ami­kor pe­dig a nad­rá­gom le­hul­lott a föld­re, és le­nyúlt, hogy
ma­gá­ba he­lyez­zen, tud­tam, hogy ha­ma­ro­san meg­bo­csát ne­kem.

– Cal­lum, tű­nés! El fo­gunk kés­ni. Megint. – Re­nee meg­lö­kött, ami­re

szó­ra­ko­zot­tan a há­tam­ra for­dul­tam. – Nincs edzé­sed?
– Már vol­tam. – És most alud­ni akar­tam.
Meg­rán­tot­ta a vál­la­mat, mi­re ki­pat­tant a sze­mem.
– Hé, tíz per­ced van el­jut­ni a cam­pus má­sik vé­gé­re. – Re­nee
összeráncolta a szem­öl­dö­két. – Mi az? Be­teg vagy?
Már egy hó­nap­ja vol­tunk a Gray Spring­sen, és az óra­ren­dem­mel
nem volt gond, azon kí­vül, hogy egy ki­csit unal­mas volt, vi­szont az
edzés kez­dett túl sok len­ni.
– Még so­sem dol­goz­tam ilyen ke­mé­nyen. – Re­nee fel­hú­zott
szem­öl­dö­ke lát­tán el­vi­gyo­rod­tam, és meg­ad­tam ma­gam. – Jó, oké.
Ta­lán még­is.
– Ennyire rossz az edzés? – Fel­állt, elő­re­haj­tot­ta a ha­ját, és a fe­je
te­te­jén copf­ba kö­töt­te.
– Aha.
Zöld sze­mei el­lá­gyul­tak, majd a mez­te­len mell­ka­som­ra me­redt.
– Mon­da­nám, hogy saj­nál­lak. De túl­sá­go­san tet­szik a lát­vány.
Fel­vi­sí­tott, ami­kor el­kap­tam a csuk­ló­ját, és le­rán­tot­tam az ágy-­
ra, az­tán a mell­ka­som­hoz húz­tam.
– A sat­nya gi­mis izom­za­tom nem volt elég jó ne­ked?
Fo­gát az aj­ká­ba nyom­ta, ahogy a fel­kar­já­ra tá­masz­ko­dott.
– Min­den ré­szed jó ne­kem. Kü­lö­nö­sen – hoz­zám dör­gö­lő­zött,
mert érez­te, hogy vá­gya­ko­zón meg­ke­mé­nye­dek alat­ta – ez a ré­szed.
– Te ör­dö­gi nő­sze­mély! – sut­tog­tam.
Az or­rát az enyém­hez érin­tet­te.
– Imádsz en­gem.
Olyan gyor­san állt fel, hogy nem tud­tam meg­ál­lí­ta­ni, és meg­néz-­
te ma­gát a tü­kör­ben.
– Ké­sőbb ta­lál­ko­zunk.
– Várj! – mond­tam fel­ül­ve, a ta­ka­ró le­csú­szott a mez­te­len de­re-­
kam­ról.
A copf­ja len­gett, ahogy el­hagy­ta a szo­bát.
– Nem. Nincs sem­mi csó­ko­ló­zás, mert so­ha nem fo­gunk el­in­dul-­
ni.
– Re­nee – fi­gyel­mez­tet­tem mo­rog­va.
Húsz má­sod­perc múl­va be­csu­kó­dott a la­ká­sunk aj­ta­ja, és már
ott sem volt.
Só­hajt­va ki­nyúj­tóz­tat­tam a ka­ro­mat a fe­jem fö­lött, majd el­ván-­
szo­rog­tam órá­ra.
Nem volt ér­tel­me ko­csi­val men­ni, mi­vel az el­ső órám kö­ze­lebb
van a la­ká­sunk­hoz, mint a töb­bi. Így ko­cog­tam, összerezzenve,
ahogy a fá­jó iz­ma­im meg­fe­szül­tek, de így is kés­tem öt per­cet, amit
a professzor olyan rosszalló pil­lan­tás­sal fo­ga­dott, ami­től má­sok
összezsugorodtak vol­na.
De én fer­de mo­solyt küld­tem a szi­go­rú hölgy fe­lé, és le­hup­pan-­
tam az el­ső hely­re, amit ész­re­vet­tem.
– Hé, Welsh! – szi­szeg­te Bur­rows, az egyik csa­pat­tár­sam, amint
a professzor a táb­lán lé­vő szá­mok­kal kez­dett el fog­lal­koz­ni.
Egy kis­sé el­for­dul­tam, je­lez­ve, hogy fi­gye­lek rá, mi­köz­ben a tol-­
la­mat a ke­zem­ben egyen­sú­lyoz­tam.
– Lesz egy bu­li a hét­vé­gén. Ha­tal­mas lesz. Dan­ny szer­ve­zi az el-­
ső­sök­nek.
Már így is elég el­sős bu­li­ban volt ré­szünk. Leg­alább­is ne­kem. De
az egye­te­mi bu­lik má­sab­bak. A saj­gó tes­tem­re és a kö­nyör­te­len
edzé­sek­re gon­dol­va, ami­ket az edző csi­nál­tat ve­lünk, azt mond­tam:
– Hol?
– Egy ré­gi ház­ban a cam­pu­son kí­vül. Add meg a szá­mod, és el-­
kül­döm a cí­met.
A fi­gyel­me­met is­mét a te­rem ele­je fe­lé for­dít­va ki­húz­tam a zse-­
bem­ből a te­le­fo­no­mat, és hát­ra­ad­tam ne­ki.
 TI­ZEN­NÉGY
Re­nee

– Nem, még nem lát­tam. – Egy bic­cen­tés­sel meg­kö­szön­tem a ba­ris-­

tá­nak a lat­té­mat, majd si­e­tő­sen át­vág­tam a Be­an Stre­am­ben vá­ra-
ko­zó tö­me­gen.
– Lát­nod kell. Bá­mu­la­tos. Tíz év­vel fi­a­ta­labb­nak néz ki.
Ki­lép­tem a jár­dá­ra, az őszi nap­sü­tés va­kí­tó volt, és én ott­hon
hagy­tam a nap­szem­üve­ge­met.
– A franc­ba.
– Re­nee – dor­gált meg anya –, fi­gyelsz te rám egy­ál­ta­lán?
– Igen, igen. Na­o­mi Watts bá­mu­la­to­san néz ki.
Cset­tin­tett a nyel­vé­vel.
– Ne légy ilyen unal­mas! Ami­óta ki­re­pül­tél a fé­szek­ből, nincs
más dol­gom, mint a ma­ga­zin­ja­i­mat la­poz­gat­ni, meg­csi­nál­tat­ni a ha-­
ja­mat és a kör­mö­met, és vá­sá­rol­ni. – Szü­ne­tet tar­tott. – Ta­lán át kel-­
le­ne ala­kí­ta­nunk a kony­hát.
– Te­hát ugyan­azt csi­ná­lod, mint ami­kor ott­hon vol­tam. – Si­e­tő-­
sen meg­néz­tem az időt a te­le­fo­no­mon, és gyor­sí­tot­tam a tem­pó-­
mon, ami­kor rá­jöt­tem, hogy csak öt per­cem van.
 – Most, hogy mon­dod, azt hi­szem, tény­leg így van. – Csi­lin­ge­lőn
fel­ne­ve­tett. – Hogy tudsz min­dig jobb kedv­re de­rí­te­ni?
Visszafogtam ma­gam, és nem hor­kan­tam fel.
– Több­éves gya­kor­la­tom van ben­ne. Fi­gyelj, ne­kem men­nem
kell. Mind­járt kez­dő­dik az órám.
– Oké, érezd jól ma­gad! Pu­szi­káld meg he­lyet­tem is Cal­lu­m­öt.
A sze­me­met for­gat­va le­rak­tam a te­le­font, it­tam egy kor­tyot a túl
for­ró lat­tém­ból, és összerezzentem, mert a nyel­vem és a száj­pad­lá-­
som el­len­ke­zett.
A to­rony­ma­gas kol­lé­gi­u­mok és ré­gi épü­le­tek öre­gen és fa­kón
buk­kan­tak fel a lát­ha­tá­ron. A mély­zöl­den ra­gyo­gó gye­pet szí­nes
ker­tek vet­ték kör­be és sza­kí­tot­ták meg, ame­lyek biz­to­san ala­po-­
sabb gon­do­zást igé­nyel­tek, mint anya ha­ja és kör­me.
Őszin­tén szól­va, ami­kor ki­nyi­tot­tam a fel­vé­te­li ér­te­sí­tő­met, csak
an­nak örül­tem, hogy egy is­ko­lá­ba fo­gok jár­ni Cal­lum­mel. Vi­szont
az utol­só ott­hon töl­tött he­tek­ben el­ka­pott az ag­go­da­lom. Hi­szen a
Gray Springs nem az elő­adó-mű­vé­sze­ti tan­szé­ké­ről is­mert. Van ne-­
kik, csak ki­csi.
A di­vat­ter­ve­zés volt a szí­vem vá­gya, de anya ki­akadt vol­na, ha
nem ve­szek fel drá­ma­órá­kat. Ami­kor gye­rek­ként a di­vat­ja­múlt ru-­
há­i­ba öl­töz­te­tett, és én el­árul­tam ne­ki, mi az ál­mom, azt fe­lel­te,
hogy sen­ki sem akar má­sod­he­ge­dűs len­ni, ami­kor sztár is le­het be-­
lő­le, aki a má­sod­he­ge­dűs ru­há­it vi­se­li.
Ezek a sza­vak ve­lem ma­rad­tak, mert azt hi­szem, volt ben­nük
va­la­mi. Csak kár, hogy nem vol­tam jó szí­nész­nő. Tud­tam, szív­vel-
lé­lek­kel kell csi­nál­nom ah­hoz, hogy kar­ri­ert fus­sak be, de nem így
volt. Nem is be­szél­ve ar­ról, hogy nem szá­mít, mi­lyen gaz­da­gok és
is­mer­tek a szü­le­id, ez nem biz­to­sít ne­ked tar­tós ke­gye­ket eb­ben a
szak­má­ban. Amint be­ke­rülsz a rend­szer­be, raj­tad mú­lik min­den.
És ha raj­tam mú­lik, ak­kor ki­rúg­nak az el­ső Broad­way-da­rab­ból,
ami­ben volt sze­ren­csém sze­re­pet kap­ni.
Egy lány lé­pett oda hoz­zám a nyel­vi in­té­zet előtt.
 – Re­nee, szia!
– Szia! – kö­szön­tem, és ha­lad­tam to­vább fel­fe­lé a lép­csőn.
– Nem is em­lék­szel rám? – kér­dez­te. – Én ül­tem mel­let­ted múlt
hé­ten, és egy bu­li­ban is ta­lál­koz­tunk pár hét­tel ez­előtt.
Rá­pil­lan­tot­tam, és egy hal­vány mo­solyt küld­tem fe­lé.
– Saj­ná­lom, nem.
Cal­lum egy­re gyak­rab­ban bu­li­zott, a fo­ci­csa­pat­nak kö­szön­he­tő-
en, de én csak al­kal­man­ként tar­tot­tam ve­le, és ak­kor is né­hány órát
ma­rad­tam. Még sen­kit sem is­mer­tem iga­zán. Csak Cal­lu­m­öt és Mi-­
ke-ot, akit túl­sá­go­san le­fog­lalt, hogy meg­ta­lál­ja a he­lyét eb­ben az új
vi­lág­ban.
A lány el­ko­mo­ro­dott.
– Ó!
A hát­só sor­ban fog­lal­tam he­lyet, és gyor­san meg­it­tam a ká­vé-­
mat, mi­előtt a professzor meg­ér­ke­zett vol­na.
A lány le­ült mel­lém, ol­csó par­füm il­la­ta áradt ró­la, és vé­let­le­nül
meg­lö­kött a kö­nyö­ké­vel, ami­kor ki­szed­te a cuc­ca­it a tás­ká­já­ból.
– Bo­csá­nat – húz­ta el a szá­ját.
Le­tö­röl­tem a kilöttyent ká­vét az ál­lam­ról, és le­gyűr­ve a
bosszúságomat, meg­kér­dez­tem:
– Mi a ne­ved?
– Kristy. – A ha­ja vö­rö­ses na­rancs­sár­ga volt, és a sze­me fé­lén­ken
csil­lo­gott.
– Kristy – is­mé­tel­tem meg, el­gon­dol­koz­va, hogy mit is mond­hat-­
nék. – Tet­szik a ha­jad.
Hát, ez elég szá­nal­mas volt. A vé­del­mem­re szól­jon, hogy jó ide­je
nem vol­tak ba­rá­ta­im, fő­leg nem lá­nyok.
– Kö­szö­nöm. – A mo­so­lya ra­gyo­gó volt. – Mi, vö­rö­sek tart­sunk
össze.
– Va­ló­ban? – Nem tud­tam ma­gam­ban tar­ta­ni a kér­dést.
Buz­gón bó­lo­ga­tott, és köz­ben a tol­lát kat­tog­tat­ta.
– Mész a hét­vé­gi bu­li­ba? El­ké­szül­het­nénk együtt.
 – Nem hal­lot­tam ró­la.
Ez ha­zug­ság volt. Mert hal­lot­tam. Csak ele­gem volt a bu­lik­ból.
Ele­gem volt, hogy nem tu­dok elég időt töl­te­ni Cal­lum­mel. Az egye-­
tem nem volt sem­mi. Mi­vel várt rám egy be­adan­dó hét­fői ha­tár­idő-­
vel, na meg alud­ni is kel­lett vol­na, és pó­tol­ni az el­ma­radt sze­xet.
– Az el­ső­sök­nek szer­ve­zik. Min­den­ki ott lesz.
– Nem volt még elég bu­li az el­ső­sök­nek?
Én csak tud­tam. He­tek­kel ko­ráb­ban vol­tam egyen, Cal­lum meg
egy má­si­kon az elő­ző hé­ten. Nél­kü­lem.
– Igen, olyan ki­rály.
– Aha. – Cal­lum­nek meccse lesz szom­ba­ton. Az el­ső hi­va­ta­los
meccs eb­ben a sze­zon­ban. – A ba­rá­tom­nak meccse lesz, így előbb
ve­le kell meg­be­szél­nem.
Is­mét ha­zud­tam. Hi­szen azt csi­nál­tam, amit aka­rok, de nem vol-­
tam ben­ne biz­tos, hogy el aka­rok men­ni ab­ba a bu­li­ba.
– Cal­lum, igaz?
A professzor be­sé­tált, le­tet­te a lap­top­ját az asz­ta­lá­ra, és be­kap-­
csol­ta.
– Igaz – he­lye­sel­tem, egy kis­sé el­bá­tor­ta­la­nod­va, ami­ért ennyi
min­dent tud ró­lam ez a lány, mi­köz­ben én sem­mit sem tu­dok ró­la.
Ta­lán ez az én hi­bám volt.
– Ő olyan… hű­ha! – A vi­ho­gá­sa egy­szer­re volt halk és ide­ge­sí­tő.
– És fo­ci­zik is?
– Aha. – Most mond­tam, hogy meccse lesz, de ma­gam­ban tar­tot-­
tam a sza­va­kat.
A professzor összecsapta a te­nye­rét.
– Oké, em­be­rek. Köny­ve­ket ki­nyit­ni, tol­la­kat iz­zí­ta­ni. Ma egy
klasszikussal fo­gunk fog­lal­koz­ni.
Kristy kö­zel ha­jol­va sut­to­gott:
– Szólj a bu­li­val kap­cso­lat­ban!
Nem akar­tam, de va­la­mi­ért azt vá­la­szol­tam:
– Per­sze.
Más­nap, Cal­lum szü­le­tés­nap­ján, már majd­nem éj­fél volt, ami­kor
hal­lot­tam, hogy az aj­tó be­csa­pó­dik, és Cal­lum le­dob­ja a kul­csa­it a
kony­ha­pult­ra.
Nem is lát­tam reg­gel. Ami­kor fel­kel­tem, már se­hol sem volt, pe-­
dig egy órá­val ko­rább­ra ál­lí­tot­tam az éb­resz­tő­met. Az es­te ér­ke­zett
egy üze­ne­tem, ar­ról tá­jé­koz­tat­va, hogy a pa­sim egy ki­sebb
összejövetelre megy a csa­pat­tal, és meg­pró­bál mi­ha­ma­rabb ha­za­ér-­
ni.
Ez­zel meg­hi­ú­sult a ter­vem, így el­rak­tam az aján­dé­kát, és vet­tem
egy für­dőt. Két­ség­be­eset­ten pró­bál­tam meg­sza­ba­dul­ni a fe­szült­ség-­
től, ami a Gray Spring­sen töl­tött min­den nap­pal erő­sö­dött.
Mű­kö­dött. Mi­u­tán ki­száll­tam, be­fe­jez­tem a be­adan­dóm nagy ré-­
szét, majd ren­del­tem ka­ját, és a Tró­nok har­cát néz­tem, mi­köz­ben
egy uni­kor­ni­sos hím­zést csi­nál­tam. De nem volt annyi for­ró víz, ki-­
kap­cso­ló­dás és kí­nai ka­ja, ami meg­aka­dá­lyoz­hat­ta vol­na, hogy
visszatérjen a vég­tag­ja­i­mat át­já­ró fe­szült­ség, ami­kor Cal­lum be­ván-­
szor­gott a fo­lyo­só­ról a szo­bá­ba.
– Bol­dog szül… Mi­ért van olyan il­la­tod, mint egy ol­csó kur­vá-­
nak?
Cal­lum fel­rö­hö­gött.
– Mi­cso­da?
To­vább­ra is az ab­la­kot bá­mul­tam, mi­köz­ben ő meg­pró­bált ma­ga
fe­lé for­dí­ta­ni. Vé­gül si­ker­rel járt, sö­tét sze­me­it összehúzva ta­nul-­
má­nyoz­ta az ar­co­mat.
– Mi a fe­ne van, Re­nee?
– Ol­csó par­füm­től bűz­lesz.
Vas­tag szem­öl­dö­ke összeszaladt, és úgy hát­rált, mint­ha meg­sér-­
tet­tem vol­na.
– Ko­mo­lyan?
– Sze­rin­ted összekeverném va­la­mi­vel ezt a sza­got? – Fel­hor­kan-­
tam. – Igen, ko­mo­lyan.
Ne­ve­tett, és kis hí­ján el­bo­rult az ágyon, ahogy el­mo­só­dot­tan
ennyit mon­dott:
– Őrült vagy.
Fel­só­haj­tot­tam.
– Menj alud­ni!
Így is tett. Har­minc má­sod­perc­cel ké­sőbb a hor­ko­lá­sa be­töl­töt­te
a szo­bát.
– Bol­dog szü­le­tés­na­pot! – mo­tyog­tam a sö­tét­ség­nek.
Más­nap reg­gel lük­te­tő fej­fá­jás­sal éb­red­tem, mi­vel az éj­sza­ka
nagy ré­szét éb­ren töl­töt­tem, Cal­lum hor­ko­lá­sát hall­gat­tam, és re-­
mél­tem, el tu­dom űz­ni azt az ér­zést, hogy va­la­hogy le­ma­ra­dok.
Nem jár­tam si­ker­rel, és mi­vel meg­ma­ka­csol­tam ma­gam, le­dob-­
tam Cal­lum aján­dé­kát a pult­ra, majd reg­ge­lit ké­szí­tet­tem ma­gam-­
nak.
Épp be­rak­tam a mo­so­ga­tó­gép­be a tá­la­mat, ami­kor Cal­lum pó­ló
nél­kül, ki­al­vat­lan sze­mek­kel és a tar­kó­ját va­kar­gat­va be­lé­pett a
kony­há­ba.
– Jé­zu­som, ezek a srá­cok az­tán tud­nak in­ni!
Hüm­mög­ve be­csuk­tam a mo­so­ga­tó­gé­pet.
Ma­ga­mon érez­tem a pil­lan­tá­sát, ahogy visszaraktam a müz­lit a
szek­rény­be.
– Mi ba­jod volt teg­nap es­te?
Las­san be­csuk­tam a szek­rény­aj­tót, majd meg­for­dul­tam.
– Hát, teg­nap volt a szü­le­tés­na­pod, nem igaz? És lát­ni akar­ta­lak,
ami öt perc­re meg is tör­tént.
– Basszus, tu­dom. – Cal­lum összecsípte az orr­nyer­gét. – Saj­ná-­
lom.
Az aj­ka­mat rág­csál­va oda­men­tem a pul­ton lé­vő aján­dé­ká­hoz.
– Tes­sék.
Mo­so­lyog­va fi­gyel­te egy pil­la­na­tig, majd rám né­zett.
– Tu­dod, hogy nem kel­le­nek aján­dé­kok.
 – Tu­dod, hogy en­gem meg nem ér­de­kel, és en­nek el­le­né­re is ve-­
szek ne­ked va­la­mit.
Fel­hor­kant, és le­ült a bár­szék­re.
– Ak­kor rend­ben va­gyunk?
Rend­ben let­tünk vol­na? At­tól füg­get­le­nül, hogy ő volt az, aki fe-­
lém sem né­zett a szü­le­tés­nap­ján, és úgy érez­tem, el­sza­kít­ják tő­lem.
És ezt nem tud­tam fi­gyel­men kí­vül hagy­ni, hi­szen há­za­sok vol­tunk.
Nem tart­hat­tuk ma­gunk­ban a dol­go­kat, ami­kor meg­ígér­tük, hogy
együtt él­jük le az éle­tün­ket.
A te­nye­rem­mel rá­tá­masz­kod­tam a grá­nit­pult­ra, és a sze­mé­be
néz­tem.
– Mi­ért nem hívsz el mos­ta­ná­ban a ba­rá­ti összejöveteleidre?
Cal­lum a fe­jét le­szeg­ve egy müz­li­da­ra­bot ta­nul­má­nyo­zott a pul-­
ton.
– Ez… nem is tu­dom. – Be­le­túrt a ha­já­ba. – Mert un­ni szok­tad.
Rá­adá­sul ez egy olyan fi­ús do­log.
El­lép­tem a pult­tól, és éle­sen ki­fúj­tam a le­ve­gőt.
– Fi­ús do­log.
– Re­nee!
Az aj­tó­ban meg­tor­pan­tam, és visszafordultam.
– Mi van?
– Mi len­ne, ha a pi­csás­ko­dás he­lyett el­árul­nád, hogy mi a ba­jod?
– kér­dez­te. – Az, hogy nem hív­ta­lak el? Vagy hogy nem vol­tam itt-­
hon, ami­kor ki kel­lett vol­na bon­ta­nom a bor­zal­mas aján­dé­ko­dat?
Az előb­bi­ért nem fo­gok bo­csá­na­tot kér­ni. Saj­ná­lom, de nél­kü­led is
csi­nál­ha­tok dol­go­kat.
Fáj­da­lom fu­tott át raj­tam, amit le­győ­zött­ség kö­ve­tett. El­sé­tál­tam,
mert el akar­tam ken­dőz­ni az ér­zé­se­i­met.
– Oké.
Nem szá­mí­tott, mit mon­dok, én va­gyok a ta­pa­dós, aki nem ad
te­ret a má­sik­nak. Va­jon ér­de­mes lett vol­na meg­pró­bál­ni el­ma­gya-­
ráz­ni, mi­ért is ér­zek így? Va­ló­szí­nű­leg nem. A csa­ló­dott­ság­tól
összeszorítottam a szá­mat, hogy meg­ál­lít­sam a könnyeket.
– Egér­ke – mond­ta lágy han­gon Cal­lum, ahogy utá­nam jött a szo-­
bá­ba. A tü­kör előtt áll­va hát­ra­tűz­tem a ha­ja­mat, mi­köz­ben kö­rém
fon­ta a kar­ját, és a fü­lem­be sut­to­gott: – Saj­ná­lom, oké? – Ami­kor
nem vá­la­szol­tam, erő­seb­ben szo­rí­tott. – Tu­dod, nem von­zó ez a hir-­
te­len jött bi­zony­ta­lan­ság.
Le­huny­tam a sze­mem, az­tán meg­for­dul­va a szo­rí­tá­sá­ban ki­nyi-­
tot­tam, hogy fel­néz­zek rá. Ő is né­zett, egyi­künk sem volt haj­lan­dó
meg­hát­rál­ni eb­ben a né­ma harc­ban.
– Tu­dod, mi nem von­zó? – sut­tog­tam, fi­gyel­ve, ahogy a pil­lan­tá-­
sa a pi­ros száj­fé­nyem­re té­ved. – Egy férj, aki el­fe­lej­ti, hogy há­zas.
Érez­tem, hogy meg­fe­szül. Ki­búj­tam a szo­rí­tá­sá­ból, hogy meg­ra-­
gad­jam a tás­ká­mat, majd fel­kap­tam a te­le­fo­no­mat, és be­le­rak­tam.
– Re­nee! – csat­tant fel, ami­kor ki­lép­tem a szo­bá­ból.
Si­ke­rült el­jut­nom az aj­tó­ig és fel­ven­ni a csiz­má­mat, mi­előtt
meg­ra­ga­dott és ma­ga fe­lé for­dí­tott.
– Igen, olyan he­lyek­re me­gyek, ahol sok lány van. Igen, tu­dom,
hogy sok időt töl­töt­tem a srá­cok­kal. Igen, jól tu­dom, hogy ez za­var
té­ged. De nem ha­gyom ab­ba azt, amit csi­nál­ni sze­ret­nék, csak hogy
bol­dog­gá te­gye­lek.
A pad­ló­ra sze­gez­tem a pil­lan­tá­so­mat, a vágy, hogy ve­sze­ked­jek
ve­le, úgy il­lant el, mint az el­ha­ló szél.
– Nem is kér­lek rá. – Én csu­pán meg akar­tam bi­zo­nyo­sod­ni ar-­
ról, hogy nem fe­led­ke­zett el ró­lam.
Csend te­le­pe­dett ránk, majd Cal­lum meg­fog­ta az ál­la­mat, és ma-­
ga fe­lé for­dí­tot­ta, hogy a sze­mé­be néz­zek.
– Saj­ná­lom az aján­dé­kot. Biz­to­san imád­ni fo­gom, csak más­na-­
pos va­gyok, és ro­hadt mor­cos. De sze­ret­lek, oké?
Ma­gam­ra eről­tet­tem a leg­szebb mo­so­lyo­mat, és bó­lin­tot­tam.
– Én is sze­ret­lek.
Ma­gá­ra hagy­tam a la­kás­ban, majd meg­vár­tam, hogy be­csu­kód-­
jon a lift aj­ta­ja, az­tán le­eresz­tet­tem a vál­lam, és le­her­vadt a mo­so-­
lyom.
 TI­ZEN­ÖT
Re­nee

A tö­meg őrü­le­tes volt. Uj­jon­gás és ki­a­bá­lás vissz­hang­zott a sta­di­on-­

ban, ahogy a csa­pat­ta­gok a si­sak­ju­kat le­kap­va, iz­zadt hom­lok­kal
egy­más­ra ug­rál­tak.
Nem olyan volt, mint gi­mi­ben. A fé­nyek va­kí­tó­ak vol­tak. Míg a
han­gok fül­sü­ke­tí­tő­ek. És az at­mosz­fé­ra iz­ga­lom­mal telt meg.
Mi­köz­ben fi­gyel­tem, ahogy a csa­pat le­ma­sí­roz a pá­lyá­ról, majd
el­tű­nik az alag­út­ban, ami, gon­dol­tam, az öl­tö­ző­be ve­zet, rá­jöt­tem,
hogy nin­cse­nek töb­bé győ­ze­lem vagy ve­re­ség utá­ni csó­kok.
Ak­kor sem tud­na oda­ro­han­ni a le­lá­tó­hoz, ha akar­na.
El­szo­rult a szí­vem.
Oly sok do­log­ról hit­tem, hogy nem fog hi­á­nyoz­ni a gi­mi­ből, már-­
is visszatért, hogy a szí­vem­be mar­jon.
Nem hagy­va, hogy a me­lan­kó­lia be­szi­vá­rog­jon a fá­radt tes­tem-­
be, fel­áll­tam, és át­vág­tam a di­á­kok meg a csa­lád­ta­gok kö­zött, akik
épp az es­té­jük to­váb­bi ré­szét ter­vez­get­ték, vagy a csa­pat­ra vár­tak.
Cal­lum az utol­sók kö­zött lé­pett ki, ami nem le­pett meg. Sze­re­tett
hosszasan zu­ha­nyoz­ni a meccsek után, és ha épp nem ar­ra a bu­li­ra
tar­tot­tunk vol­na, ott­hon is le­für­dik. Ve­lem. De ez már a múl­té volt.
Pró­bál­tam nem ke­se­rű­en fel­fog­ni a dol­got, és egyéb­ként is azt ígér-­
tem Kristy­nek, hogy el­me­gyek ab­ba a bu­li­ba, amit em­lí­tett, amin
Cal­lum csa­pat­tár­sai is ott lesz­nek, el­sős­től a vég­ző­sig. Ha ő nem
akart el­hív­ni, hát meg­hív­tam ön­ma­gam. Bíz­tam Cal­lum­ben – per-­
sze hogy bíz­tam –, csak gyű­löl­tem, hogy fo­lya­ma­to­san em­lé­kez­tet-­
nem kell ma­gam er­re az ag­gasz­tó tény­re.
– Fá­radt­nak tűnsz, Egér­ke. – Cal­lum meg­fog­ta az ar­co­mat, és
meg­emel­te a fe­je­met, hogy meg­csó­kol­jon.
Visszacsókoltam, nem tö­rőd­ve a kö­zön­sé­günk­kel. Ő az enyém,
és büsz­ke is vol­tam rá.
– De so­sem va­gyok túl fá­radt gra­tu­lál­ni ne­ked, szu­per­sztár.
Az aj­kam­ba vi­gyor­gott.
– Sze­ret­lek.
Mi­u­tán is­mét meg­csó­kol­tam, hát­ra­lép­tem, és meg­fog­tam a ke-­
zét.
– Mi­lyen ér­zés volt?
Meg­ráz­ta a fe­jét, és a mo­soly nem her­vadt le az ar­cá­ról, ahogy a
ko­csi­hoz sé­tál­tunk.
– He­ves, cso­dá­la­tos, és csak úgy… min­den egy­szer­re.
– Min­den – is­mé­tel­tem, majd be­ül­tem, ami­kor ki­nyi­tot­ta ne­kem
az aj­tót.
Fél­be­sza­kí­tott min­ket egy csa­pat­tár­sa, és el­mo­so­lyod­tam, ami-­
kor be­ko­po­gott az ab­la­kon, és in­te­get­ve je­lez­te, hogy húz­zam le az
ab­la­kot.
– Sze­rin­tem még nem ta­lál­koz­ta­tok. – Cal­lum rám mu­ta­tott. – Ő
itt Pa­ul, ké­sőbb még lát­ni fog­já­tok egy­mást.
Egy pil­la­nat­ra vé­gig­mér­tem Pa­ult, em­lé­kez­tem rá az egyik bu­li-­
ból. Bá­mu­la­to­san né­zett ki, fe­hér fo­gai fé­nye­sen vi­lá­gí­tot­tak sö­tét-­
bar­na bő­re mel­lett.
– Biz­tos fog­juk. Öröm volt ta­lál­koz­ni ve­led, Pa­ul.
– Ej­ha, Mi­ke-nak iga­za volt. Ez a lány olyan, mint egy her­ceg­nő,
vagy va­la­mi.
Cal­lum vi­hog­ni kez­dett.
– Éles kar­mai van­nak, jobb, ha ezt ész­ben tar­tod.
Vi­gyo­rog­va fel­húz­tam az ab­la­kot, ahogy el­kö­szön­tek egy­más­tól.
– Ak­kor Mi­ke is jön? – kér­dez­tem, ami­kor Cal­lum be­ült a ko­csi-­
ba.
– Igen, azt mond­ta, ott ta­lál­ko­zunk.
Volt ná­lunk egy­szer-két­szer, de egyéb­ként nem iga­zán lát­tam.
Mi­ke azért vá­lasz­tot­ta a Gray Springst, hogy kö­zel le­hes­sen az
anyu­ká­já­hoz, aki to­vább­ra is elég za­va­ro­dott volt, és haj­la­mos volt
vál­to­gat­ni a pa­si­kat, ha nem tart­ja szem­mel.
– Mi­lyen szar­sá­got du­mál ró­lam?
Cal­lum té­to­va mo­soly­ra húz­ta a szá­ját.
– He­tek­kel ez­előtt tör­tént. A srá­cok kér­de­zős­köd­tek.
Érez­tem, hogy Mi­ke még min­dig bö­ki a cső­rét ve­lem kap­cso­lat-­
ban, és meg­pró­bál­tam eny­hí­te­ni az ar­cán tük­rö­ző­dő rosszallást.
– Her­ceg­nő? – Fel­hor­kan­tam. – Mi­lyen sér­tő!
– Ne is fog­lal­kozz az al­ja nép­pel! – Vi­gyor­gott. – Jól tu­dod, hogy
te egy ki­rály­nő vagy.
Fel­ne­vet­tem.
– Pon­to­san.

– Még egyet – ki­ál­tot­ta Kristy, az­tán el­vet­te a po­ha­ra­mat, és te­le­töl-­

töt­te.
In­ni kezd­tem, majd cset­tin­tet­tem a nyel­vem­mel, mi­u­tán le­dön-­
töt­tem az egé­szet.
– A sör un­do­rí­tó.
– Ha­ma­ro­san nem fog ér­de­kel­ni.
És iga­za lett.
Jól érez­tem ma­gam. Mint­ha min­den ital­lal egy­re több te­her ke-­
rült vol­na le a vál­lam­ról, eny­hít­ve a mell­ka­so­mat szo­rí­tó ér­zést. A
gi­mi alatt is iszo­gat­tam né­ha, de so­sem annyit, hogy le­ré­sze­ged­jek.
– Mek­ko­ra szí­vás! – Ahogy meg­for­dul­tam, mo­zog­ni kez­dett a
szo­ba, és nem is­mer­tem fel a bent tar­tóz­ko­dó­kat. – Me­gyek, és meg-­
ke­re­sem a pa­si­mat.
Át­ve­re­ked­tem ma­gam a tö­me­gen, hu­nyo­rít­va les­tem min­den
ma­gas, sö­tét ha­jú srá­cot, ta­lán egy kis­sé túl kö­zel­ről is. Fel­for­dult a
gyom­rom, és hir­te­len úgy érez­tem, mind­járt meg­ful­la­dok. Csö­pö-­
gött az iz­zad­ság a hom­lo­kom­ról, és a hát­só aj­tó fe­lé sé­tál­va le­tö­röl-­
tem.
– Egér­ke. – Cal­lum a de­re­kam kö­ré fon­ta a kar­ját, ahogy le­men-­
tem a lép­csőn.
– Hát itt vagy! – Az ar­cá­ba mo­so­lyog­tam.
– Árad be­lő­led a sör­szag – mor­mol­ta.
– Be­lő­led meg a sze­xi­ség. Gye­re, ke­res­sünk egy szo­bát, ren­ge­teg
van itt.
– Re­nee! – ki­ál­tott Kristy va­la­hon­nan mö­gü­lem.
– Fú, nem tu­dom le­ráz­ni ma­gam­ról a csajt.
Cal­lum ne­vet­ve ma­gá­hoz szo­rí­tott.
– Csönd, kö­ze­le­dik.
– Gye­re tán­col­ni! – nya­fo­gott Kristy, meg­rán­gat­va a ke­ze­met. –
Ó, szia, Cal­lum! Jó meccs volt.
– Kösz. Menj! Szó­ra­kozz egy ki­csit!
– Ve­led len­ni jó mó­ka – el­len­kez­tem lebiggyesztett száj­jal.
Az uj­já­val meg­si­mo­gat­ta az aj­ka­mat, majd le­ha­jolt, és szá­jon
csó­kolt.
– Menj, én úgy­is itt le­szek még egy ide­ig!
Kör­be­néz­tem, és a csa­pat nagy ré­szét kint ta­lál­tam. Cal­lum is bi-­
zo­nyá­ra csat­la­koz­ni akart hoz­zá­juk, ami unal­mas­nak ígér­ke­zett.
Mi­köz­ben vissza, be­fe­lé men­tünk, Kristy vé­gig rán­ga­tott, míg el
nem húz­tam a ke­zem. Ő dalt vál­tott, mi­köz­ben sze­rez­tem még egy
italt, majd egy ré­gi R&B dal­lam töl­töt­te meg a fü­le­met.
– Ó, igen! – A le­ve­gő­be emel­tem a ke­ze­met, mi­re a sör vé­gig­csor-
gott a ka­ro­mon. – Un­do­rí­tó – mo­tyog­tam, majd gyor­san ki­ürí­tet­tem
a po­ha­ra­mat, és le­dob­tam a föld­re. A csí­pő­met rin­gat­va meg­fog­tam
Kristy ke­zét, ahogy csat­la­koz­tam hoz­zá a szo­ba kö­ze­pén.
Tán­col­tunk, és ne­vet­tünk, ami­kor majd­nem el­es­tünk a sa­ját lá-­
bunk­ban, vagy el­ron­tot­tuk a dal­szö­ve­get. Már el is fe­lej­tet­tem, mi-­
lyen jó, ha van egy ba­rá­tod. Egy má­sik lány, aki­vel jól érez­he­ted
ma­gad, vic­ce­lőd­hetsz ve­le, és együtt tölt­he­ti­tek az időt. Még ha
ennyit nem is it­tunk ré­gen.
– Ráz­zá­tok, csa­jok! – ki­a­bál­ta egy srác a ka­na­pé­ról.
Oda­pil­lant­va meg­lát­tam Mi­ke-ot pár is­me­ret­len srác­cal ül­dö­gél-­
ni.
Oda­in­tet­tem ne­ki, majd meg­fog­tam Kristy ke­zét.
– Pi­sil­nem kell.
El­húz­ta a ke­zét, és ki­tán­colt a szo­bá­ból.
– Előbb igyunk még egyet.
Nem vet­tem ró­la tu­do­mást. A szo­ba el­ho­má­lyo­sult, ami­kor el-­
hagy­tam a zsú­folt nap­pa­lit. Meg­tá­masz­kod­tam az ét­ke­ző­asz­ta­lon,
át­gon­dol­va, le­ül­jek-e egy ki­csit, majd úgy dön­töt­tem, meg­ke­re­sem
Cal­lu­m­öt.
Hu­nyo­rog­va ki­ju­tot­tam a sö­tét­ség­be, és meg­ra­gad­tam a hosszú
tor­nác kor­lát­ját. El­mo­so­lyod­tam, ami­kor meg­lát­tam őt há­tul a srá-­
cok­kal. El­en­ged­tem a kor­lá­tot, óva­to­san el­in­dul­tam le­fe­lé a lép-­
csőn, mi­köz­ben még több em­ber ke­rült a lá­tó­te­rem­be.
Lá­nyok. Ren­ge­teg lány vet­te kör­be őket.
Cal­lum mel­lett ket­ten áll­tak. Ne! Ami­kor meg­áll­tam, va­la­kit
meg­lök­tem a vál­lam­mal. Nem­csak áll­tak mel­let­te, az egyik meg-­
érin­tet­te a ha­ját, vé­gig­fut­tat­va raj­ta a kör­mét, ami­től Cal­lum rö­vi-­
den le­huny­ta a sze­mét.
A par­füm, a nél­kü­lem töl­tött idő. Ál­lan­dó­an nél­kü­lem.
Mi nem le­szünk kli­sék. Egy olyan fi­a­tal pár, akik egy hü­lye dön-­
tés után el­tá­vo­lod­nak egy­más­tól.
Mi nem le­he­tünk ilye­nek.
 Így el­for­dul­tam, mi­előtt töb­bet lát­nék, és min­den visszafelé tett
re­me­gő lé­pés köz­ben a szí­vem a szegy­cson­tom­hoz csa­pó­dott.
Könnyek ho­má­lyo­sí­tot­ták el a lá­tá­so­mat de egy­re sür­ge­tőb­ben
kel­lett pi­sil­nem és hány­nom.
– Azt hi­szem, víz­re van szük­sé­gem. – Le­tet­tem a mű­anyag po­ha-­
rat, nyel­tem egyet, és vet­tem pár gyors lé­leg­ze­tet.
– Ne légy be­sza­ri! Még csak most kezd­jük. – Kristy töl­tött egy
újabb italt az asz­ta­lon lé­vő hor­dó­ból.
Ek­kor már fo­gal­mam sem volt, mennyit ihat­tunk. Nem tud­tam
szá­mon­tar­ta­ni, ami so­sem je­lent jót. És Kristy jól lát­ha­tó­an hoz­zá
volt szok­va a dur­va pi­á­lás­hoz, nem úgy, mint én.
– Nem va­gyok be­sza­ri – mond­tam aka­do­zó nyelv­vel, majd fel­áll-­
tam, és meg­ijed­tem, mert a hó­lya­gom már alig bír­ta. – Rög­tön jö-­
vök.
Át­buk­dá­csol­tam a fo­lyo­són, és min­den ar­ra al­kal­mas em­bert
meg­kér­dez­tem, mer­re le­het a mos­dó. Min­den­ki a fo­lyo­só vé­ge fe­lé
mu­ta­tott, ám nem tud­tam, és nem is akar­tam el­hin­ni a lát­ványt. A
sor vagy egy mér­föld hosszú volt.
Egy mor­gás kí­sé­re­té­ben el­ván­szo­rog­tam a lép­cső­ig, és a kor­lá­tot
szo­ron­gat­va fel­men­tem.
Ren­ge­teg szo­bát ta­lál­tam oda­fent, ahogy ki­nyi­to­gat­tam az aj­tó-­
kat, nem tö­rőd­ve a bent lé­vők szit­ko­zó­dá­sá­val.
Vé­gül meg­ta­lál­tam a há­ló­szo­bát, ami sze­ren­csém­re üres volt.
Nem mint­ha ezen a pon­ton ér­de­kelt vol­na, ha nem így van. Volt
WC-je is, ami­re nagy szük­sé­gem volt, csak­úgy, mint egy kis ma­gány-­
ra.
Majd­nem fel­sír­tam a megkönnyebbüléstől, és re­me­gő lá­bak­kal
hagy­tam, hogy lecsússzon a bu­gyim a bo­ká­mig. Mi­u­tán vé­gez­tem,
küsz­köd­ve meg­iga­zí­tot­tam a kék és fe­hér ru­há­mat, és a fe­je­met
ráz­va pró­bál­tam meg­sza­ba­dul­ni a szé­dü­lés­től. Amint úgy vél­tem,
job­ban va­gyok, meg­mos­tam a ke­zem, majd el­bor­zad­va néz­tem a
tü­kör­ké­pem.
 – Atya­ég! – Meg­pas­kol­tam az ar­co­mat, és meg­pró­bál­tam le­tö­röl-­
ni a le­folyt szem­fes­té­ke­met, majd felszisszentem, mert a kör­möm a
szem­go­lyó­mat ta­lál­ta el. Nem cso­da, hogy Cal­lum más­fe­lé ke­res-­
gélt.
Csak egy bi­zo­nyos ide­ig tu­dod ugyan­azt az ar­cot bá­mul­ni, vagy
időt töl­te­ni va­la­ki­vel úgy érez­ve, mint­ha ki­út nél­kül sa­rok­ba szo­rí-­
tot­tak vol­na, mi­előtt be­kat­tan­nál.
Mi­ke ar­ca buk­kant fel mö­göt­tem.
– Jól vagy, Re­nee?
Szi­pog­va pró­bál­tam el­rej­te­ni az összetört szí­ve­met.
– Se­gíts, úgy né­zek ki, mint egy un­dor­mány!
Mi­ke fel­ne­ve­tett, és el­kap­ta a ke­ze­met, ami­kor kis­sé túl gyor­san
for­dul­tam meg.
– Gyö­nyö­rű vagy, és ezt te is tu­dod.
Én is ne­vet­ni kezd­tem, és dor­gá­ló­an meg­ráz­tam az uj­ja­mat az
ar­ca előtt.
– Te meg ré­szeg vagy, mis­ter.
– Kö­zel sem annyira, mint te.
– To­uc­hé. – Ahogy ki­sza­ba­dí­tot­tam ma­gam a szo­rí­tá­sá­ból, ne­ki-­
bo­rul­tam a fal­nak. – Aú! – mo­rog­tam a ke­ze­met dör­zsöl­get­ve.
Mi­ke meg­fog­ta a ke­ze­met.
– Jól vagy?
Fel­néz­tem rá, majd pis­log­ni kezd­tem, ami­kor ket­tőt lát­tam be­lő-­
le.
– Azt hi­szem, túl so­kat it­tam.
– Én is azt hi­szem. – Ne­ve­tett, majd el­ko­mo­lyo­dott. – Lát­tam.
Ami­kor ki­sé­tál­tál ko­ráb­ban.
Meg­döb­ben­ve hor­kant­va fel­ne­vet­tem, és tel­je­sen ne­vet­sé­ge­sen
érez­tem ma­gam. Na meg szé­gyen­kez­tem.
– Is­te­nem, biz­tos gáz vol­tam!
– Az nem le­het­sé­ges. – Ke­zek fog­ták köz­re az ar­co­mat. – So­sem
vagy az – sut­tog­ta.
 Majd hir­te­len az aj­ka az enyé­men volt, mi­köz­ben én még ne­vet-­
tem. A ne­ve­tés a tor­kom­ban ra­gadt, ahogy a pu­ha aj­kai meg­pró­bál-­
ták szét­fe­szí­te­ni a szá­mat. Fur­csa ér­zés volt, ide­gen, és fo­gal­mam
sem volt, ho­gyan tör­tén­he­tett meg, ezért is­mét fel­ne­vet­tem, és el­tol-­
tam Mi­ke-ot ma­gam­tól.
– Jé­zu­som, Mi­ke! Nem csó­kol­hatsz meg!
Meg­bánt­va a hom­lo­kát dör­zsöl­te.
– Mi­ért nem?
A te­kin­te­te az enyém után ku­ta­tott, a szán­dé­ka tisz­tán ki­ol­vas-­
ha­tó volt be­lő­le. Mi­ért ne csó­kol­hat­na meg, ha Cal­lum oda­lent van,
és ép­pen azt csi­nál, amit akar?
Tu­dod, nem von­zó ez a hir­te­len jött bi­zony­ta­lan­ság.
– Tudsz tit­kot tar­ta­ni? – kér­dez­tem tő­le.
Mo­so­lyog­va bó­lo­ga­tott.
A fel­há­bo­ro­dás és a düh úgy éget­te a mell­ka­so­mat, hogy be­le­re-­
me­gett a ke­zem, mi­köz­ben kö­zel ha­jol­tam hoz­zá, és meg­érin­tet­tem
az ar­cát.
– Szo­mo­rú va­gyok, és ki­ba­szott dü­hös – sut­tog­tam az aj­ká­nak, a
fe­jem for­gott, és el­ho­má­lyo­sult a lá­tá­som.
– Raj­tam ki­tölt­he­ted – sut­tog­ta vissza, és az aj­ka is­mét az enyé-­
met érin­tet­te. – Hisz mi ilye­nek va­gyunk, nem igaz?
Szo­mo­rú mo­so­lyá­ban igaz­ság buj­kált.
Hi­szen tény­leg ilye­nek va­gyunk.
Ta­lán, gon­dol­tam, ahogy az aj­kam az övé­re ta­padt, ő pe­dig az
ágy fe­lé hát­rált ve­lem, meg­van az oka an­nak, hogy az em­be­rek meg-­
csal­ják egy­mást. El­árul­ják egy­mást.
Ta­lán nem azt je­len­ti, hogy nem sze­retsz va­la­kit töb­bé.
Ta­lán egy­sze­rű­en annyit je­lent, hogy túl­sá­go­san sze­re­ted.
 TI­ZEN­HAT

Cal­lum

Va­la­ki­nek a gye­pén éb­red­tem.

Vagy­is nem tel­je­sen, de kö­zel vol­tam hoz­zá.
– Ha­ver, ne már! – mo­rog­ta va­la­ki.
Meg­pró­bál­tam meg­moz­dí­ta­ni az el­zsib­badt vég­tag­ja­i­mat a ker­ti
szék­ben. A tűz mos­tan­ra ki­aludt, és há­rom srác még min­dig szu-­
nyált. Toby vi­szont tény­leg a fü­vön fe­küdt, összekuporodva.
– Hát, ez…
– El­cse­szett volt – se­gí­tet­tem ki Quinnt, aki bó­lin­tott, mi­köz­ben
el­ta­kar­ta a sze­mét a reg­ge­li nap­fény elől.
– A pi­csá­ba, ti ide­kint alud­ta­tok? – kér­dez­te Mi­ke, és a sze­mét
dör­zsöl­ve ki­lé­pett a tor­nác­ra.
– Még szép. Vagy nagy­ban játssz, vagy se­hogy, segg­fej! – Bur-­
rows a le­ve­gő­be bok­szolt, majd ásí­tott.
– Sze­rin­tem én ha­za­me­gyek – mond­ta Quinn talp­ra áll­va.
Re­nee.
Pá­ni­kol­va el­szo­rult a szí­vem, ami­től bi­zony­ta­lan lá­ba­kon kö­vet-­
tem Quinnt az aj­tó­hoz.
 Ám Re­nee ek­kor be­sé­tált a kony­há­ba, az ar­ca a szo­ká­sos­nál is
sá­pad­tabb volt, és im­bo­lyog­va lép­ke­dett.
– Cal­lum?
A meg­nyug­vás ha­tal­mas erő­vel tört rám. Meg­ra­gad­tam, ka­ro-­
mat a de­re­ka kö­ré fon­tam.
– Saj­ná­lom. Nem akar­tam el­alud­ni. Ar­ra sem em­lék­szem, ho-­
gyan tör­tént.
– Az a ki­ba­szott sör tör­tént – mond­ta Pa­ul, fel­emel­ve a fe­jét a
pult­ról, ami­re ko­ráb­ban rá­bo­rult. – Szent is­ten! Va­la­mi zsí­ros ka­ját
kell en­nem, most azon­nal.
– Jól vagy? – kér­dez­tem Re­nee-t.
– Aha. – A hang­ja kis­sé re­ked­tes volt, így meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.
– Ha­za­me­het­nénk?
– Per­sze. Visz­lát, segg­fe­jek!
Mo­tyo­gó vá­la­szo­kat kap­tam, mi­köz­ben ki­sé­tál­tunk.
– Hív­nunk kell egy ta­xit.
Re­nee a ru­há­ja zse­bé­ben ke­res­gél­te a te­le­fon­ját, majd hí­vott egy
fu­vart, és meg­kér­te, hogy an­nak az ut­cá­nak a vé­gén ve­gyen fel
min­ket, amin épp sé­tál­tunk.
– Hol alud­tál? – Ő nem iga­zán szo­kott so­ká­ig ma­rad­ni a bu­li­kon,
és nem is sok­ra jött el ve­lem. Ami va­ló­szí­nű­leg az én hi­bám volt.
– Az egyik fen­ti szo­bá­ban éb­red­tem – mond­ta hal­kan, túl hal-­
kan.
– Ha­rag­szol? Saj­ná­lom, nem gon­dol­tam, hogy ennyire…
– …el­sza­ba­dul majd – fe­jez­te be he­lyet­tem.
– Ja. Sze­mét­ség volt, hogy úgy ott­hagy­ta­lak.
– Nem, nem ha­rag­szom. Csak fá­radt va­gyok. – Éle­sen fel­ne­ve-­
tett, majd így foly­tat­ta: – Az én hi­bám. Túl so­kat it­tam.
Megkönnyebbülve ki­fúj­tam a le­ve­gőt. Tud­tam, hogy mek­ko­ra
segg­fej vol­tam mos­ta­ná­ban. És va­la­ki más há­zá­ban éb­red­ni, azt
sem tud­va, hol le­het a fe­le­sé­gem, csak ron­tott a hely­ze­ten. Az
eszem­be vés­tem, hogy el kell uta­sít­sam a kö­vet­ke­ző bu­li­meg­hí­vást.
 Ma­da­rak csi­pog­tak a ma­gas fá­kon, mi­köz­ben né­hány au­tó el-­
ment az ut­cán. Re­nee ha­ja kész ká­osz volt, a smink­je el­ke­nő­dött, és
va­la­mi kosz volt a ru­há­ja ele­jén.
– Ak­kor jól vagy?
Bó­lo­gat­va le­in­tet­te a ta­xit, ami­kor el­ér­tünk az ut­ca vé­gé­re.
A la­ká­sunk­hoz ve­ze­tő út csen­des volt, a so­főr do­hányt rág­csált,
és har­minc má­sod­per­cen­ként vál­to­gat­ta a rá­dió­ál­lo­má­so­kat, ami
po­ko­li él­mény volt a lük­te­tő fe­jem­nek.
Ami­kor le­hú­zó­dott az épü­le­tünk előtt, ad­tam ne­ki egy hú­szast,
majd ki­se­gí­tet­tem Re­nee-t.
– El­men­jünk va­la­ho­va en­ni?
El­bor­zad­va vé­gig­né­zett ma­gán.
– Ne, csak le aka­rok zu­ha­nyoz­ni, és alud­ni.
Ért­he­tő volt.
Amint be­lép­tünk, le­dob­tam a ru­há­i­mat, és kö­vet­ni akar­tam Re-­
nee-t a zu­hany­zó­ba, de az ar­com­ba vág­ta az aj­tót. Le­nyom­tam a ki-­
lin­cset, de be­zár­kó­zott.
– Túl fá­radt va­gyok.
– Oké, de nem kell…
– Mind­járt jö­vök.
A hom­lo­ko­mat rán­col­va a kony­há­ba in­dul­tam, és be­le­ha­rap­tam
egy al­má­ba, amíg vár­tam.
Tíz perc­cel ké­sőbb jött elő, ha­ját egy fe­ke­te tö­rül­kö­ző­be csa­var-­
ta, és az ar­ca olyan tisz­ta volt, hogy pi­ros­nak tűnt. Ki­nyi­tot­ta a hű-­
tőt, ki­vett egy üveg vi­zet, majd be­ment a szo­bánk­ba.
Ki­dob­tam az al­ma­csut­kát, és olyan gyor­san mos­tam le ma­gam-­
ról a más­na­pos­sá­got, amennyire csak tud­tam, az­tán csat­la­koz­tam
hoz­zá az ágy­ban.
A de­re­ka kö­ré fon­va a ka­ro­mat a mell­ka­som­hoz húz­tam, és be-­
le­pu­szil­tam a nya­ká­ba.
– Biz­tos jól vagy?
Egy hosszas szü­net után ennyit sut­to­gott:
 – So­ha töb­bé ne csi­nál­junk ilyet!
El­mo­so­lyod­tam.
– Egyet­ér­tek.

Át­alud­tuk az egész va­sár­na­pot. Leg­alább­is én. Re­nee-nek be­adan-­

dót kel­lett ír­nia, amin ren­ge­te­get dol­go­zott, mi­köz­ben ar­ról pa­nasz-­
ko­dott, hogy nincs ott­hon fáj­da­lom­csil­la­pí­tó, így el­men­tem a Main
Streeten lé­vő kis pa­ti­ká­ba, és vit­tem ne­ki.
A szo­ká­sos tam­pon­já­ból is vet­tem, hát­ha úton van az a ször­nye-­
teg. A vi­sel­ke­dé­sé­ből úgy érez­tem, kö­ze­le­dik.
Hét­fő reg­gel mé­lyen aludt az ágy­ban, ami­kor el­men­tem, azt kí-­
ván­va, bár­csak fel­kelt­het­ném és belecsusszanhatnék há­tul­ról. De
nem akar­tam pisz­kál­ni az al­vó orosz­lánt, amíg ő nem kér rá.
Azt érez­tem, most sincs ked­ve hoz­zá, így meg­fog­tam a su­lis cuc-­
ca­i­mat, és úgy dön­töt­tem, hogy majd az edző­te­rem­ben zu­hany­zok.
Épp ak­kor csör­rent meg a te­le­fo­nom, ami­kor az edzés­re sé­tál-­
tam, és meg­lát­tam, hogy van há­rom ol­va­sat­lan üze­ne­tem.
Fi­gyel­men kí­vül hagy­va azo­kat, fel­vet­tem.
– Cal – szólt be­le apa.
– Szia! – Biz­to­san a ten­ge­ren­tú­lon le­he­tett, ha reg­gel hat előtt
hív. Egy iga­zi mun­ka­má­ni­ás, de a há­rom ká­vé­ja előtt so­sem te­le­fo-­
nál.
– Mi­lyen volt a meccs? Saj­nos nem tud­tam el­men­ni. A hó­nap vé-­
gé­ig a vá­ro­son kí­vül tar­tóz­ko­dom.
Fo­gal­mam sem volt, mi­ért kér min­dig bo­csá­na­tot, ami­kor egyet-­
len gi­mis meccsemre sem jött el, ami­óta egye­sí­tet­te a cé­gét a Da­mo-­
né­val.
Bár azt hi­szem, há­lás le­het­nék, ami­ért tö­rő­dik ve­lem annyira,
hogy bo­csá­na­tot kér­jen. Le­het­nék.
– Jók vol­tunk, nagy­sze­rű a csa­pat. – Ez­után me­sél­tem ne­ki a két
hét­tel ko­ráb­bi, elő­sze­zon­be­li mér­kő­zés­ről, né­hány csa­pat­tár­sam­ról
és a meccs utá­ni ün­nep­lés­ről, ami­re mor­mo­gó han­got hal­la­tott,
mert va­ló­szí­nű­leg az e-ma­il­je­it ol­vas­gat­ta a te­le­fon­ján.
– Jól hang­zik. Lesz egy jó­té­kony­sá­gi gá­lánk, ami­kor visszatérek.
Mi fog­juk szpon­zo­rál­ni, és anyád sok mun­kát fek­te­tett be­le…
Ki­kap­csolt az agyam, ahogy az edző­te­rem fe­lé kö­ze­led­tem, és
oda­in­tet­tem Pa­ul­nak, aki már súly­zó­zott. Ő az­tán min­dent túl­tel­je-­
sí­tett. A hét­vé­gén tör­tén­tek után meg­le­pőd­tem, hogy min­den­ki elő-­
ke­rült.
De fél­hol­tan is ott vol­tak az öl­tö­ző­ben, shake-et it­tak, vagy las-­
san összeszedték ma­gu­kat.
– …pén­tek es­te. Szó­val az len­ne a leg­jobb, ha óra után ha­za­jön-­
nél.
Az­ta. Le­ál­lí­tot­tam, ami­kor rá­jöt­tem, me­lyik nap­ról van szó.
– Apa, meccsem lesz.
– És? Ez üz­let, Cal.
Összeszorított fo­gak­kal pró­bál­tam nem le­ten­ni.
– Igen, de már nem gi­mi­be já­rok. Ez az én… – Po­ten­ci­á­lis kar­ri­e-­
rem, akar­tam mon­da­ni.
Így is ér­tet­te a cél­zást.
– Ez a cég a jö­vőd, Cal­lum.
– Apa – mond­tam sut­tog­va, mi­köz­ben ki­nyi­tot­tam az öl­tö­ző­szek-­
ré­nye­met. – Még csak most kez­dő­dött a sze­zon, így nem hagy­ha­tok
ki egyet­len meccset sem. Saj­ná­lom, de nem te­he­tem.
Fel­só­haj­tott, majd egy pil­la­na­tig húz­ta az időt.
– Jó. De nem csi­nál­ha­tod ezt örök­ké. A csa­lád az el­ső.
Le­tet­te, mi­re gú­nyos vi­gyor­ral a te­le­fo­nom­ra me­red­tem, be­dob-­
tam a szek­ré­nyem­be, és meg­fog­tam az edző­nad­rá­go­mat.
Az edző ak­kor lé­pett be, ami­kor az al­sót át­húz­tam a sport­ci­pő-­
mön.
– Hal­lot­tam, hogy jól érez­té­tek ma­ga­to­kat a hét­vé­gén, höl­gyek.
Toby a pa­don fek­ve vi­gyor­gott.
– Így is mond­hat­juk.
 – Ti­zen­öt kör, Hawt­horne. – Ami­kor Toby el­ké­ped­ve rá­me­redt,
el­ki­a­bál­ta ma­gát: – Le­gyen húsz. Hú­zás!
Toby a fe­jét ráz­va mor­mo­gott az or­ra alatt, mi­köz­ben ki­sé­tált a
te­rem­ből.
– Nem tu­dom, min mo­so­lyog­tok. Ti is csat­la­koz­ni fog­tok hoz­zá.
És ha sze­ren­csé­tek van, meg­en­ge­dem, hogy le­ül­je­tek, és úgy ne­he-­
zí­tem meg a dol­go­to­kat. – Ami­kor min­den­ki le­fagy­va ácsor­gott, fel-­
ki­ál­tott. – Mi­re vár­tok? Ad­jam írás­ba? Azt hi­szi­tek, egy győz­tes
meccs a fut­ball­uni­ver­zum is­te­né­vé tesz ti­te­ket, és már nem is kell
dol­goz­no­tok? Nyo­más ki­fe­lé! – Ki­dül­ledt a sze­me. – Most azon­nal.
Ki­men­tünk, és pró­bál­tuk visszatartani a ne­ve­tést, ahogy fu­tot-­
tuk a kö­rö­ket.
– A po­kol­ba, mind­járt vé­gem. Ér­zem, hogy kö­ze­le­dik –
vinnyogott Bur­rows a ti­zen­ket­te­dik kör­nél.
– Ez ak­kor is jus­son eszed­be, ami­kor leg­kö­ze­lebb annyi sört
akarsz in­ni, mint a test­sú­lyod – mond­ta ne­vet­ve Heath, az egyik
vég­zős.
– Ro­hadj meg! Mint­ha te nem csi­nál­nád.
– A kü­lönb­ség az, hogy én az asz­tal alá tud­lak in­ni, és ak­kor is
le­kö­röz­lek, ma­la­cos srác.
– Te segg­fej! – Bur­rows ne­ki­ira­mo­dott, és olyan gyor­san ül­dö­ző-­
be vet­te Heatht, amit nem néz­tem ki be­lő­le. – Apa már nem is tart
ma­la­co­kat!
– Igen? Mert pont úgy be­szélsz, mint­ha tar­ta­na.
Quinn utol­ért, és a fe­jét ráz­va mo­soly­gott.
Amint meg­kezd­tük a ti­zen­he­te­dik kört, az edző visszaküldött
min­ket az edző­te­rem­be, ami­ért ro­hadt há­lás vol­tam. Már égett a tü-­
dőm.
De nem volt időnk pi­hen­ni. Azon­nal a sú­lyok­hoz si­et­tünk, mi-­
köz­ben ő ki­a­bál­va fel­so­rol­ta az összes kárt, amit a tes­tünk­kel mű-­
vel­tünk, és hogy mi­lyen sok idő­be fog tel­ni rend­be hoz­ni.
– Ki­ba­szott bru­tá­lis volt – mond­ta Pa­ul, a de­re­ka kö­ré csa­var­va
a tö­rül­kö­zőt, mi­u­tán min­den­ki le­zu­ha­nyo­zott.
Né­hány srác a sa­rok­ban ne­vet­gélt, de nem fi­gyel­tem rá­juk. Nem
volt időm ilyes­mi­re, mert óra előtt még en­ni akar­tam egy ha­tal­ma-­
sat. Üzem­anyag­ra volt szük­sé­gem, hogy ne omol­jak össze.
– Welsh, a ba­rát­nőd tény­leg csi­nos.
Heath gú­nyos hang­já­ra összehúztam a szem­öl­dö­kö­met, majd a
mel­let­te ülő Mi­ke-ra pil­lan­tot­tam, aki meg­von­ta a vál­lát, fel­kap­ta a
tás­ká­ját, majd ki­sé­tált.
– Ja, bár­csak len­ne olyan ha­ve­rom, aki osz­toz­na ve­lem a ba­rát-­
nő­jén! – mond­ta Ja­son, az egyik vég­zős, és sze­mét az aj­tón tar­tot­ta,
amin Mi­ke nem­rég ki­lé­pett.
– Nem tu­dom, mi­ről be­szél­tek, segg­fe­jek, de én le­lé­pek. – A ne-­
ve­té­sük kö­ve­tett, mi­köz­ben tá­voz­tam, majd elő­húz­tam a te­le­fo­no-­
mat, ami­kor ki­ér­tem a par­ko­ló­ba.
Kis hí­ján el­ta­nyáz­tam az asz­fal­ton, ami­kor meg­nyi­tot­tam az
üze­ne­tet, ami egy is­me­ret­len szám­ról ér­ke­zett.
El­fe­lej­tet­tem, hogy kell le­ve­gőt ven­ni, ami­kor meg­lát­tam a ké­pet
Mi­ke-ról.
Aki egy ágy­ban fe­küdt a fe­le­sé­gem­mel, és úgy fo­nó­dott a mez­te-­
len tes­té­re, mint­ha min­den jo­ga meg­len­ne hoz­zá.
 TI­ZEN­HÉT
Re­nee

Ka­var­gó gon­do­la­ta­im összegabalyodtak, majd ki­bom­lot­tak, mi­előtt

a fel­szín­re tud­tam vol­na hoz­ni őket.
Mit mű­vel­tem?
Ez a kér­dés va­sár­nap óta nem ha­gyott nyu­god­ni, ami­kor is egy
ide­gen ágyá­ban éb­red­tem. Min­den összefolyt. Csak ar­ra em­lék-­
szem, ahogy Mi­ke az ágy fe­lé tolt en­gem.
Aj­kak a nya­ka­mon, dur­va uj­jak a lá­ba­mat si­mo­gat­ják. „Ezt min-­
dig meg akar­tam ten­ni.”
És ami ez­után tör­tént… nos, nem va­gyok ben­ne biz­tos, hogy sze-­
ret­nék rá em­lé­kez­ni. Egy do­log ek­ko­ra bor­zal­mat mű­vel­ni, és
megint más em­lé­kez­ni rá. Meg­ál­lás nél­kül kí­noz­ni ma­ga­mat ve­le.
De nem tud­ni va­la­mit már ön­ma­gá­ban ki­bír­ha­tat­la­nul kín­zó
volt.
Az az­óta el­telt per­cek­ben és órák­ban fo­lya­ma­to­san ka­var­gott a
gyom­rom. Fel­for­gat­tam az agya­mat, az em­lé­kek után ku­tat­va, vár-­
va, hogy meg­je­len­je­nek. Ha­bár nem akar­tam tud­ni, mennyire
csesz­tem el, nem bír­tam el­vi­sel­ni a tu­da­tot, hogy az éle­tem egy bor-­
zal­mas ré­sze, még ha órák­ról vagy per­cek­ről volt is szó, egy­sze­rű­en
ki­esett a fe­jem­ből.
Mi­ke kar­já­val a de­re­ka­mon éb­red­tem, a szu­szo­gá­sa meg­bor­zol-­
ta a ha­ja­mat, mi­köz­ben las­san visszatértem a va­ló­ság­ba.
Ké­nyel­mes volt, in­tim. Mint­ha jo­gá­ban állt vol­na meg­érin­te­nie
en­gem.
És én ru­ház­tam fel ez­zel a jog­gal.
De ahogy fel­ül­tem, rá­néz­tem, és a kö­vet­ke­ző sza­va­kat zi­hál­tam:
– Ugye nem?
Az ar­ca tel­je­sen el­tor­zult a pá­nik­tól…
Nem tud­tam el­hin­ni. Nem vol­tam rá haj­lan­dó. Ezt ve­le is kö­zöl-­
tem, de a sza­va­im szer­te­fosz­lot­tak a szo­ba ál­lott le­ve­gő­jé­ben, mi-­
köz­ben Mi­ke bűn­tu­dat­tal a sze­mé­ben meg­ráz­ta a fe­jét.
Mi­köz­ben pró­bál­tam visszatartani a könnyeket, le­mász­tam az
ágy­ról, majd si­e­tő­sen fel­kap­tam a ru­há­mat, és a ci­pő­met ke­res­tem.
Mi­ke bo­csá­nat­ké­ré­se kö­ve­tett a szo­bá­ból ki­fe­lé, és az­óta sem ha-­
gyott nyu­god­ni.
Nem tud­tam meg­sza­ba­dul­ni a ke­se­rű íz­től a szám­ban.
Be­szél­nem kel­lett Cal­lum­mel, de akár­hány­szor meg­pró­bál­tam,
a kö­dös em­lé­ke­im ho­má­lyos­sá vál­tak. Mit is mond­hat­tam vol­na ne-­
ki, ami­kor ma­gam sem tud­tam a vá­laszt a kér­dé­se­im­re?
So­sem hit­tem, hogy ké­pes len­nék meg­csal­ni va­la­kit, fő­leg olyat,
akit sze­re­tek. De még­is meg­tet­tem. Hisz meg­csó­kol­tam Mi­ke-ot, és
az ágy­ban kö­töt­tünk ki. Ennyire em­lé­kez­tem be­lő­le, és nyil­ván­va­ló,
mi… ne er­re gon­dol­ni sem mer­tem.
Nem tud­tam el­mon­da­ni Cal­lum­nek. De nem hall­gat­hat­tam el
elő­le. Ha­bár ak­kor jo­gos­nak érez­tem a tet­te­i­met, nem vol­tak azok.
Hi­báz­tam. Fel­in­du­lás­ból és sér­tett­ség­ből cse­le­ked­tem, egy bal­ga
mó­don se­bez­he­tő ál­la­pot­ban.
Ké­sőbb ki­de­rült, hogy nem kell el­mon­da­nom ne­ki.
Egész dél­előtt nem lát­tam Kristyt se­hol, de a gú­nyos mo­so­lyok-­
ból és a sug­do­ló­zá­sok­ból ítél­ve, amik az­zal fe­nye­get­tek, hogy bo­rot-­
va­éles fo­ga­ik­kal el­nyel­nek, raj­tam kí­vül min­den­ki tud­ta az ál­ta­lam
ke­re­sett vá­la­szo­kat.
Ké­ső dél­után a könyv­tár sar­ká­ban ül­tem, a könnyek né­mán cso-­
rog­tak le az ar­co­mon, ahogy a mell­ka­som­hoz húz­tam a tér­de­met,
és ol­va­sást szín­lel­tem. Vár­tam. Nem ha­lo­gat­hat­tam to­vább, de nem
bír­tam rá­ven­ni ma­gam, hogy ha­za­si­es­sek… ki­hez is?
Mit ta­lál­nék ott?
Cal­lu­m­öt. Aki sze­ret en­gem. Jól is­mer. Tud­ja jól, hogy nem ten-­
nék ilyes­mit, és so­sem kö­vet­ném el két­szer ugyan­azt a hi­bát. Biz­to-­
san meg­bo­csá­ta­na, ha nem is azon­nal, ak­kor idő­vel.
Hi­szen a fér­jem.
Össze kel­lett kap­nom ma­ga­mat, és em­lé­kez­nem er­re. Ő job­ban
is­mert en­gem, mint én ma­ga­mat. Ő tud­ná, hogy nem szá­mít, mit
tet­tem, mert más kö­rül­mé­nyek kö­zött nem tör­tént vol­na meg.
Szá­nal­mas.
Az egész olyan os­to­bá­nak és szá­nal­mas­nak tűnt.
Szi­pog­va meg­tö­röl­tem a sze­me­met, és le­haj­tott fej­jel ki­sé­tál­tam
a könyv­tár­ból a sö­tét, csil­la­gos ég alá.
Te egy ki­rály­nő vagy.
A fe­jem­ben lé­vő hang­ra fel­kap­tam a sze­me­met, ki­húz­tam a vál-­
lam, és egyen­le­te­sen lép­ked­tem. Men­ni fog.
Hi­szen én va­gyok Re­nee Welsh.
És több va­gyok, mint a hi­bá­im összessége.
A ma­ga­biz­tos­ság úgy nőtt ben­nem, mint egy las­san nyi­la­do­zó
vi­rág, a szir­ma­im tün­dö­köl­tek, ahogy sza­ka­szo­san új erő­re kap­tam.
Eze­ket a szir­mo­kat azon­ban egy lát­ha­tat­lan szel­lő szét­szór­ta, és a
sem­mi­be vesz­tek, ami­kor ki­lép­tem a lift­ből, majd be­lép­tem a la­ká-­
sunk­ba.
A fo­lyo­só és a nap­pa­li do­bo­zok­kal volt te­le. A ru­há­im, tás­ká­im,
ci­pő­im – min­den, ha­nya­gul be­le­do­bál­va.
Ki­fu­tott az ar­com­ból a vér, ahogy dü­bör­gött, majd le­fé­ke­zett a
szí­vem.
 – Cal­lum?
Sem­mi.
Át­vág­tam a do­bo­zok kö­zött, vé­gig­men­tem a szo­bánk­hoz ve­ze­tő
fo­lyo­són, és ott ta­lál­tam az ágyunk szé­lén ül­ve.
A tér­dei kö­zé szo­rí­tott ke­ze­it bá­mul­ta, a hang­ja fe­szült volt.
– Ma es­te még ma­rad­hatsz, de utá­na ma­gad­ra ma­radsz.
– Mi… mi­ért? – Fe­les­le­ges volt ke­res­ni a mi­ér­te­ket, hi­szen mind-­
ket­ten tud­tuk a vá­laszt, de nem ta­lál­tam a sza­va­kat. Ide­ge­sen fel­ne-­
vet­tem. – Előbb nem be­szél­het­nénk meg?
A sze­me lán­go­kat szórt, ahogy rám né­zett. Fel­állt, tett fe­lém egy
lé­pést, majd meg­tor­pant.
– Mit kell meg­be­szél­ni? Hogy ezen a ki­ba­szott cam­pu­son min-­
den­ki tud­ja, hogy a ba­rá­tom, a ro­hadt csa­pat­tár­sam, el­csá­bí­tot­ta a
ré­szeg ba­rát­nő­met? – Szü­ne­tet tar­tott, és egy kur­ta ne­ve­tést hal­la-­
tott. – Vagy nem is. A ki­ba­szott fe­le­sé­ge­met.
Te­he­tet­le­nül összerezzentem.
– Nem tu­dom, mit hal­lot­tál, de nem em­lék­szem, hogy mi tör­tént.
Meg­fe­szí­tet­te az áll­kap­csát.
– Hát per­sze. Ez a legkönnyebb, mi?
Összeszorult a mell­ka­som, alig lé­le­gez­tem, mi­köz­ben a sze­me-­
met mar­ták a visszafojtott könnyek.
– Ez az igaz­ság.
– Az igaz­ság? Szó­val nem em­lék­szel, túl ré­szeg vol­tál-e ah­hoz,
hogy ne­met mondj? Mi? Ak­kor meg­erő­sza­kolt?
Is­mét összerezzentem, ő pe­dig nyelt egyet, de nem kért bo­csá­na-­
tot a dur­va sza­va­i­ért.
– Nem.
Erő­sen be­le­túrt a ha­já­ba.
– Jé­zu­som!
– Nem akar­tam…
Mo­rog­va köz­be­vá­gott:
– Fogd be, és húzz in­nen!
 – Nem, nem dob­hatsz ki csak úgy! Hát nem érünk töb­bet, mint
egy ré­szeg hi­ba? Mint egy fél­re­ér­tés?
Cal­lum meg­ra­gad­ta a te­le­fon­ját, és az ar­com­ba nyo­mott egy ró-­
lam ké­szült ké­pet. Az ágy­ban. Mi­ke-kal. Mez­te­len­nek tűn­tem raj­ta,
pe­dig a pánt nél­kü­li mell­tar­tóm­ban éb­red­tem. De a bu­gyim se­hol
sem volt. Mi­ke mell­ka­sán nyug­tat­tam a fe­jem, míg ő a de­re­kam kö-­
ré fon­ta a ke­zét.
– Eb­ben mi a fél­re­ér­tés?
Pá­ni­kol­va nyel­tem egyet, de nem hagy­tam, hogy el­ha­tal­ma­sod-­
jon raj­tam.
– Sem­mi. De ez csak egy kép, Cal­lum.
– Egy so­kat mon­dó kép, nem gon­do­lod?
– Ki küld­te el ne­ked?
Ke­se­rű­en fel­ne­ve­tett.
– Nem mint­ha szá­mí­ta­na, de tör­té­ne­te­sen az új ba­rát­nőd tet­te.
A szí­vem do­bo­gá­sa el­akadt, meg­tor­pant, ami­ért úgy tűnt, mint-­
ha a csa­pá­sok so­ha nem ér­né­nek vé­get.
– Cal­lum – ha­boz­tam –, nem tu­dom, mi tör­tént, nem tu­dom pon-­
to­san, mit csi­nál­tunk, de…
– Sze­rin­tem elég nyil­ván­va­ló, nem? – Gú­nyo­san vi­gyor­gott. – És
alig ta­ga­dod.
– Mert tu­dom, hogy hi­báz­tam. Mi… – Szü­ne­tet tar­tot­tam. A sze-­
mé­ben lé­vő un­dor­tól és za­va­ro­dott­ság­tól leg­szí­ve­seb­ben le­ku­po-­
rod­tam vol­na a szo­ba sar­ká­ba. – Rend­be tu­dom hoz­ni.
Meg­csó­vál­ta a fe­jét.
– Nem tu­dod.
Tet­tem fe­lé egy lé­pést.
– De men­ni fog, csak…
– Még rád néz­ni sem bí­rok! – üvöl­töt­te, ami­től hát­rál­tam há­rom
lé­pést. Gom­bóc lett a tor­kom­ban, ahogy zi­hált, és dur­ván meg­dör-­
zsöl­te az ar­cát. – Ilyes­mit nem le­het rend­be hoz­ni. Kér­lek, ko­mo-­
lyan mond­tam, tűnj a sze­mem elől!
 Ő már nem Cal­lum volt töb­bé. Nem is a fér­jem vagy a ba­rá­tom.
Nem, órák alatt visszarepültünk ab­ba az idő­be, ami­kor sem­mi mást
nem ér­zett irán­tam, csak meg­ve­tést és bi­zal­mat­lan­sá­got.
És a sö­tét sze­mé­be néz­ve nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy dön­tés­re ju-­
tott, és úgy áradt be­lő­le a fe­szült­ség, mint egy kö­ze­le­dő vi­har. Nem
tud­tam vol­na olyat mon­da­ni vagy ten­ni, ami le­be­szé­li ró­la.
Az­nap es­te nem.
– A ka­na­pén al­szom.
Az én ré­szem­hez sé­tál­tam, meg­ra­gad­tam a pár­ná­mat, és min-­
den­ho­va néz­tem, csak Cal­lum­re nem, mi­köz­ben ki­sé­tál­tam a szo­bá-­
ból.

So­sem esett ne­he­zem­re el­alud­ni, mi­előtt a Gray Springs­re ér­kez-­

tem, de ez­út­tal kép­te­len vol­tam.
Az éb­resz­tő­met a má­so­dik csen­gés­nél kap­csol­tam ki, mi­köz­ben
a sze­mem csi­pás­sá vált a könnyektől, és lük­te­tett a fe­jem.
Cal­lum más­fél órá­ja ment el edzés­re. Hal­lot­tam egy rö­vid ide­ig
a kony­há­ban, az­tán be­csap­ta az aj­tót.
Fel­kel­tem, a do­bo­zo­kat, a ha­tal­mas té­vét és a ma­ga­zin­ja­i­mat bá-­
mul­tam, ame­lyek nem­rég még be­bo­rí­tot­ták a do­hány­zó­asz­talt,
most meg hal­mok­ban áll­tak az elő­szo­bá­ban.
Cal­lum nem vesz­te­get­te az ide­jét.
Mi­u­tán le­zu­ha­nyoz­tam, összegyűjtöttem azo­kat a dol­ga­i­mat a
szo­bánk­ból, ami­ket si­et­sé­gé­ben el­fe­lej­tett. Be­le­ért­ve a szü­le­tés­na­pi
aján­dé­kát is, amit vé­gül ki sem nyi­tott.
Ha azt akar­ta, hogy el­men­jek, hát le­gyen. Nem sok min­dent tud-­
tam ten­ni el­le­ne. Re­mél­he­tő­leg idő­vel rá fog jön­ni, hogy so­sem állt
szán­dé­kom­ban meg­bán­ta­ni őt vagy tönk­re­ten­ni a kap­cso­la­tun­kat.
Csu­pán egy ha­tal­mas bak­lö­vés volt.
Ki­nyi­tot­tam az éj­je­li­szek­ré­nyem fi­ók­ját, és ki­húz­tam be­lő­le a ké-­
pet, amit az es­kü­vőnk után ke­re­tez­tet­tem be. Azt, ame­lyi­ket az a
hölgy ké­szí­tett ró­lunk, és egy­más­ra mo­so­lyog­tunk raj­ta.
Bol­do­gan. Sér­tet­le­nül. Együtt.
Is­mert en­gem. Tud­ta, mi la­ko­zik ben­nem. Tud­nia kel­lett vol­na,
hogy egy ré­szeg éj­sza­ka nem tud­ja el­tö­röl­ni azt, ami köz­tünk van.
El­tö­kél­ten visszadugtam a ké­pet a fi­ók­ba. Jól őriz­tük a tit­kun­kat.
És sen­ki sem tud­ta raj­tunk kí­vül.
Ez va­jon vál­to­zat­lan ma­rad? – töp­reng­tem, ahogy meg­pró­bál-­
tam kor­rek­tor­ral el­rej­te­ni a fel­puf­fadt sze­me­met. Ez to­vább­ra is
olyan do­log lesz, amit nem tud­hat­nak a szü­le­ink?
Ta­lán szal­ma­szá­lak­ba ka­pasz­kod­tam, de Cal­lum nem akar­ta
vol­na vál­lal­ni a kö­vet­kez­mé­nye­ket.
Na­pok óta most mo­so­lyog­tam elő­ször, majd gyor­san fel­ken­tem
egy kis szem­pil­la­spi­rált, mi­előtt be­rak­tam a neszesszerem az egyik
nap­pa­li­ban lé­vő do­boz­ba.
Ön­töt­tem ma­gam­nak na­rancs­le­vet, majd te­le­fo­nál­tam pá­rat.
A kol­lé­gi­um­ban szán­dé­koz­tam ma­rad­ni. A szü­le­im be­le­néz­het-­
tek a ki­adá­sa­im­ba, így fel­tűnt vol­na ne­kik, ha egy má­sik la­kást bé-­
re­lek, vagy hu­za­mo­sabb ide­ig egy ho­tel­ban ma­ra­dok.
Sze­ren­csém­re né­hány lány egye­dül volt egy szo­bá­ban. Pech­jük-­
re most meg kel­lett osz­ta­ni­uk ve­lem, amíg meg nem ol­dó­dik ez a
zűr­za­var.
Ahogy el­rak­tam a gyü­mölcs­le­vet, egy nagy pa­pí­ron akadt meg a
sze­mem, ami a hű­tő­re volt tűz­ve. A fe­ke­te al­ko­ho­los filc­cel fir­kált
si­e­tős sza­vak azt üzen­ték, hogy men­jek el, mi­re Cal­lum ha­za­ér.
Éle­sen be­szív­tam a le­ve­gőt, majd meg­fog­tam a tás­ká­mat, és el-­
in­dul­tam a di­ák­szál­lá­sok fe­lé.
 TI­ZEN­NYOLC
Re­nee

Az­nap ki­hagy­tam az órá­i­mat, hogy vég­le­ge­sít­sem a szál­lá­so­mat, és

fog­lal­tam egy szo­bát a cam­pus­tól öt perc­re lé­vő ho­tel­ben. Kész-­
pénz­zel fi­zet­tem ér­te, és meg­et­tem egy egész zacs­kó pe­re­cet meg
egy kis adag ep­res med­ve­cuk­rot.
Bármennyire is elő akar­tak tör­ni a könnyeim, nem hagy­tam ne-­
kik, és min­den tő­lem tel­he­tőt meg­tet­tem, hogy el­fojt­sam őket. Még
min­dig ma­radt ben­nem elég re­mény és elég sokk ah­hoz, hogy több-­
nyi­re el­tom­pult le­gyek.
Több­nyi­re.
Ál­mom­ban a könny né­ma vo­na­lat raj­zolt az ar­com­ra. Ned­ves
arc­cal és be­du­gult or­ral éb­red­tem, és úgy érez­tem, el­árult a sa­ját
tes­tem.
Nem en­ged­tem a szí­vem­nek, hogy gyá­szol­jon. Így ak­kor vet­te el,
ami­re szük­sé­ge van, ami­kor nem tud­tam meg­ál­lí­ta­ni.
Más­nap reg­gel kap­tam egy hí­vást, hogy in­téz­tek ne­kem egy kol-­
lé­gi­u­mi szo­bát, de előbb órá­ra men­tem. Még ha ez volt is az utol­só
do­log, amit csi­nál­ni akar­tam, nem hagy­hat­tam, hogy min­den tönk-­
re­men­jen.
Ké­sőbb ne­kem ju­tott a cso­dás fel­adat, hogy fel­hord­jam a do­bo-­
zo­kat a Ro­ve­rem­ből a har­ma­dik eme­let­re.
So­sem bán­tam meg a ru­ha­füg­gő­sé­ge­met vagy a tás­ka­gyűj­te­mé-­
nye­met és az összes faj­ta öl­tö­zé­kem­hez il­lő ci­pő­i­met, ed­dig a dél-­
utá­nig.
Iz­zad­va és kí­no­san ne­he­zen lé­le­gez­ve le­rak­tam a do­bo­zo­kat a
lép­cső­höz leg­kö­ze­lebb lé­vő szo­ba előtt, és le­par­kol­tam a ko­csit a
kol­lé­gi­um mö­göt­ti ki­csi par­ko­ló­ban.
Épp ki­si­mí­tot­tam a ha­ja­mat, és ké­szül­tem be­ko­pog­tat­ni, ami­kor
ki­nyílt az aj­tó, és egy sző­ke lány dug­ta ki a fe­jét raj­ta.
– Ó!
– Szia, úgy tű­nik, én le­szek az új szo­ba­tár­sad!
Ki­csit sem tűnt elé­ge­dett­nek, de nem hi­báz­tat­tam ér­te. Már jó-­
val több mint egy hó­nap telt el az­óta, hogy el­kez­dőd­tek az órák,
amit ijesz­tő­nek ta­lál­tam, és a lány va­ló­szí­nű­leg azt hit­te, hogy nem
kell ag­gód­nia szo­ba­társ­fron­ton.
Mennyi min­den vál­toz­hat pár hét alatt. Nem, nem is he­tek alatt.
Egy éj­sza­ka alatt.
Visszaaraszolt a szo­bá­ba, és egy gyen­ge mo­solyt kül­dött fe­lém.
– Han­nah va­gyok. Azt hi­szem, jó lesz lóg­ni va­la­ki­vel.
Lóg­ni.
Már meg­elé­gel­tem a ba­rát­ko­zást, de nem volt se ener­gi­ám, se
ked­vem, hogy ezt Han­nah-val is megosszam.
– Tet­szik a ha­jad – mond­tam nyá­ja­san, ahogy el­lép­tem mel­let­te,
és kö­rül­néz­tem a ci­pős­do­boz mé­re­tű szo­bá­ban.
Ak­ko­ra volt, mint az ott­ho­ni gard­ró­bom. De tisz­ta volt, csak egy-­
pár smink­ter­mék és könyv he­vert sza­na­szét. Két ágy állt a szo­ba el-­
len­té­tes ol­da­lán, egy-egy éjjeliszekrénnyel. Egy asz­tal az ab­lak alatt
és két ki­csi ko­mód az ágyak vé­gé­nél. Örül­het­tem, ha egy­ál­ta­lán a ci-­
pő­im be­le­fér­nek a kis fa bú­tor­da­rab­ba.
Só­hajt­va át­gon­dol­tam, hogy egy­elő­re né­hány do­bozt a ko­csim-­
ban kell hagy­nom, majd ki­pa­kol­tam annyi dol­got, amennyit el­bír-­
tak a fi­ó­kok és a gard­rób. A ré­gi gard­ró­bon osz­toz­nom kel­lett Han-­
nah-val, aki már a szek­rény nagy ré­szét el­fog­lal­ta, és só­haj­toz­ni
kez­dett, ami­kor el­kezd­tem el­tol­ni a ru­há­it.
Le­ült az ágy­ra, és vé­gig a ma­ga­zin­ját la­poz­gat­ta, így nem tud-­
tam, mit vár tő­lem.
– Jó ég! Az egy ta­valy nyá­ri Di­a­ne Pe­arl? – hü­le­de­zett Han­nah,
és vég­re fel­állt az ágy­ról, majd ki­kap­ta a ke­zem­ből a te­li tal­pú szan-­
dált, hogy több szem­szög­ből is meg­vizs­gál­has­sa.
– In­kább idén nyá­ri. Meg­hal­na ér­tük az em­ber.
– Igen – mond­ta nyo­ma­té­ko­san. – Mind­járt be­le­ha­lok, úgy el-­
akadt tő­le a lé­leg­ze­tem.
Óva­to­san le­tet­te a ci­pőt a pink ta­ka­ró­já­ra, és a ke­zé­vel le­gyez­ni
kezd­te az ar­cát.
Igye­kez­tem nem fel­hor­kan­ni, mi­köz­ben ki­szed­tem a töb­bi ma-­
gas sar­kú­mat, és óva­to­san a töb­bi­re pa­kol­tam. Nem volt hely, így
egy­más­ra kel­lett rak­nom őket a szek­rény al­já­ban. Imád­koz­tam,
hogy ne kar­co­lód­ja­nak meg.
– Tu­dod, mit? Sze­rin­tem nem is fo­gom bán­ni, hogy itt le­szel.
Cse­rél­get­het­jük majd a hol­min­kat – mond­ta Han­nah, és visszaadta
a ci­pőt.
Az ő ré­szé­re pil­lan­tot­tam, a ru­há­i­nak és a ci­pő­i­nek a nagy ré­sze
már ki­ment a di­vat­ból, de cso­dá­sak vol­tak.
– Ta­lán – vá­la­szol­tam kur­tán.
Nem­rég do­bott a pa­sim, aki­vel há­rom évig jár­tunk és há­rom hó-­
nap­ja há­za­sod­tunk össze, egy olyan bű­nért, ami­ről ál­mom­ban sem
gon­dol­tam, hogy el­kö­vet­nék, most meg itt vol­tam… és ci­pők­ről be-­
szél­get­tem a szív­fáj­dal­mam he­lyett.
Pri­o­ri­tá­sok.
Nem mint­ha akar­tam vol­na ró­la be­szél­ni. Bő­ven elég volt, hogy
a cam­pus nagy ré­sze tud­ta, és há­lás vol­tam, ami­ért ez a lány meg
sem em­lí­tet­te.
 Han­nah to­vább fe­cse­gett a ru­há­im­ról és a ci­pő­im­ről, és a vi­lág
azon ré­sze­i­ről, aho­va el akar lá­to­gat­ni a he­lyi di­vat mi­att.
Ár­tal­mat­lan. Már­is meg­fej­tet­tem a lány bel­ső mű­kö­dé­sét, így a
vi­sel­ke­dé­sét fi­gyel­ve ár­tal­mat­lan­nak ítél­tem. Né­ha ijesz­tő­en egy-­
sze­rű meg­ál­la­pí­ta­ni va­la­ki­nek a sze­mé­lyi­sé­gét, fő­leg, ami­kor min-­
den zok­szó nél­kül te­rí­ti ki a vi­lág elé a lap­ja­it.
Nincs több Kristy. Se Hil­da.
Egye­dül le­szek, amíg ki­ta­lá­lom, ho­gyan sze­rez­het­ném vissza a
fér­je­met.
Mi­u­tán meg­koc­káz­tat­tam egy zu­hany­zást a kö­zös für­dő­szo­bá-­
ban, áru­lás­sal te­li sö­tét sze­mek he­lyett ki­fu­tók­ra gon­dol­va alud­tam
el.
És ezért há­lás vol­tam az új nem-ba­rá­tom­nak.

A har­ma­dik na­pon úgy érez­tem, most haj­lan­dó lesz be­szél­ni ve­lem.

Bár ha­mar rá­jöt­tem, hogy ah­hoz ta­lán há­rom év sem lesz elég.
Az em­be­rek ál­lan­dó­an hi­báz­nak, em­lé­kez­tet­tem ma­gam, ahogy a
tu­do­má­nyos in­té­zet előtt ácso­rog­tam, és a Pra­da nap­szem­üve­gem
sem gá­tol­ta meg, hogy könnyezzek a fény­ben.
Nem állt szán­dé­kom­ban fel­ad­ni, és csak úgy el­tűn­ni az éle­té­ből.
Túl­él­tük a csa­lá­di drá­má­kat és a gi­mis plety­ka­fész­ke­ket – el­vég­re
ró­lunk van szó. Én va­gyok a fe­le­sé­ge. Fo­ga­dal­mat tet­tünk.
Olyan fo­ga­dal­mat, amit meg­szeg­tem.
Úgy érez­tem, meg­da­gadt a nyel­vem, ami­kor ki­nyíl­tak az aj­tók,
és ki­szál­lin­góz­tak a hall­ga­tók. Elő­ször nem vett ész­re, mert le­sze-­
gett fej­jel a te­le­fon­ját bá­mul­ta. Vár­tam, amíg el­éri a fe­hér kö­ves jár-­
dát, majd fel­áll­tam.
Ek­kor lá­tott meg, és a te­le­fon­ját el­rak­va rám me­redt. Csak né-­
hány fű­cso­mó és kö­vek vá­lasz­tot­tak el min­ket egy­más­tól, de így is
fel­tűnt. Sö­tét ka­ri­kák vol­tak a sze­me alatt, és me­re­ven tar­tot­ta a
vál­lát.
 Ami­kor el­in­dult, utá­na­ered­tem. Egé­szen a cam­pus vé­gé­ig kö­vet-­
tem, ahol meg­állt a lám­pá­nál, hogy át­kel­hes­sen a la­ká­sunk­hoz ve-­
ze­tő zeb­rán.
Az ő la­ká­sá­hoz. Át­ér­tem, mi­előtt hát­ra­for­dult, a hang­ja meg­té-­
vesz­tő­en tá­vol­ság­tar­tó volt.
– Tud­hat­tam vol­na, hogy nem a ko­csid­ban fogsz alud­ni. Ah­hoz
túl­sá­go­san le­le­mé­nyes vagy.
A vál­la­mat tor­náz­tat­va pró­bál­tam mo­so­lyog­ni, de nem ment.
– Ki­csit be­gör­csöl­tem. – Bár át­me­ne­ti do­log­ról volt szó, lát­ni
akar­tam, hogy meg­ijesz­ti-e. – Be­köl­töz­tem a kol­lé­gi­um­ba.
Las­san pis­lo­gott, majd bó­lin­tott egyet.
– Oké, érezd jól ma­gad.
El­tá­tot­tam a szám, ami­kor el­in­dult az épü­let be­já­ra­ta fe­lé.
– Cal­lum, várj!
Nem tet­te meg, így át­ro­han­tam a jár­dán, és majd­nem meg­bot-­
lot­tam a nagy si­et­ség­ben, hogy meg­aka­dá­lyoz­zam, hogy el­ér­je az
aj­tót. Hogy el­tűn­jön a sze­mem elől.
– Kér­lek! – mond­tam.
Fel­só­haj­tott.
– In­kább ne!
Elé áll­tam.
– Saj­ná­lom. Én so­sem akar­tam… ilyes­mit ten­ni. So­ha.
Úgy tűnt, rág­csál­ja a szá­ja bel­ső ré­szét, ami az erős áll­kap­csá­ra
von­ta a fi­gyel­met. Hi­ány­zott ne­kem. Csak pár nap telt el, de
annyira hi­ány­zott, hogy meg­szé­dül­tem, ahogy a te­kin­te­tem a vo­ná-­
sa­it pász­táz­ta.
– De még­is meg­tet­ted.
– Én…
– Saj­ná­lod? – ne­ve­tett fel hi­de­gen. – Gon­do­lom, hogy mennyire.
De nem fo­god fel. Kár a sza­va­kért. Vé­gez­tünk.
– Nem vé­gez­tünk!
Fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke, és a fe­jét ráz­va kö­ze­lebb lé­pett, majd
szi­szeg­ve sut­tog­ta:
– Mi. Ro­had­tul. Vé­gez­tünk. Egy­más­sal.
Küsz­köd­ve ke­res­tem a sza­va­kat, bár­mit, amit mond­hat­nék, de
nem ta­lál­tam sem­mit.
– Há­za­sok va­gyunk, Cal­lum.
– Az em­be­rek ál­lan­dó­an összeházasodnak és el­vál­nak. Er­ről
majd én gon­dos­ko­dom. Most már menj in­nen! – Az ál­lát meg­fe­szít-­
ve te­tő­től tal­pig vé­gig­mért. – Már a lát­vá­nyod­tól is fel­for­dul a
gyom­rom.
– Ne! – nyö­szö­rög­tem, a könnyeimet nyel­ve. – Ne mondj ilye­ne-­
ket, vagy ne tedd ezt!
Jól tud­tam, hogy most nem ön­ma­ga. Vissza akart ne­kem vág­ni,
ami ért­he­tő volt.
– Bo­csáss meg, hogy ne­he­zem­re esik ked­vel­ni té­ged az­után,
amit mű­vel­tél.
– Nem gon­do­lod…
– Elég! – A sza­vak úgy ha­sí­tot­ták át a le­ve­gőt és en­gem, mint egy
fű­rész. – A kol­lé­gi­um he­lyett in­kább el kel­lett vol­na hagy­nod a Gray
Springst.
Re­me­gés fu­tott vé­gig a ke­ze­i­men, és ki­csor­dult egy könny­csepp,
ami­kor Cal­lum el­tűnt a szí­ne­zett üveg­aj­tók mö­gött.
 TI­ZEN­KI­LENC

Cal­lum

Ha az egész éle­te­det a leg­jobb dol­gok­ba bur­kol­va töl­töd, amit ez a

vi­lág kí­nál­ni tud, an­nak ára van. És én most fi­zet­tem meg az adós-­
sá­go­mat.
Vá­gyak, ha­zug­sá­gok, tit­kok, meg­té­vesz­tés. A vi­lá­gunk te­le van
ezek­kel.
Ki­vé­ve azo­kat a meg­fog­ha­tat­lan dol­go­kat, ami­ket nem le­het
pén­zen meg­ven­ni.
Mint a bi­za­lom.
Nem tudsz ki­bon­ta­ni olyas­mit, amit egy fel­is­mer­he­tet­len ga­la-­
csin­ná gyúr­tak, és pil­la­nat­ra­gasz­tó áz­tat­ja. Mert bármennyire
vágysz is rá, már so­sem lesz ugyan­olyan.
A si­ma szé­le­ket gyű­rő­dé­sek vált­ják fel. Ami egy­szer tö­ké­le­te­sen
passzolt egy­más­hoz, most el­sza­kadt. És ne fe­led­kez­zünk meg a ret-­
te­gés­ről, hogy a leg­ki­sebb rossz moz­du­lat­tól du­gá­ba dől­het min-­
den.
Ez­zel el­len­tét­ben én a bi­zal­mat min­dig is egy kü­lö­nös el­kép­ze-­
lés­nek tar­tot­tam. A gon­do­lat, hogy ön­ként, ha­bo­zás és szem­reb­be-­
nés nél­kül rá­tá­masz­kodj va­la­ki­re, hát­bor­zon­ga­tó­nak tűnt.
És nincs jobb, mint ami­kor em­lé­kez­tet­nek ar­ra, hogy egé­szen fi-­
a­tal ko­rom óta iga­zam volt eb­ben. Ta­lán ezért en­ged­tem a kész­te-­
tés­nek, és kö­vet­tem va­la­mit, amit nem tud­tam le­ráz­ni ma­gam­ról.
Mert egy sors­for­dí­tó pil­la­na­tig azt hit­tem, csak fi­a­tal va­gyok, ma-­
kacs, és rosszul dön­töt­tem, hogy nem koc­káz­ta­tok. Hogy nem élek,
és nem ta­nu­lok meg sze­ret­ni.
Jó mó­ka volt, amíg tar­tott, de a mó­ka most olyan fol­tot ha­gyott
ma­ga után, amit nem tud­tam le­tö­röl­ni.
– Welsh, se­gíts O’Ro­ur­ke-nak!
Az edző uta­sí­tá­sa ki­zök­ken­tett a gon­do­la­ta­im­ból, le­dob­tam a
súly­zó­mat a föld­re, és vil­lá­mo­kat szór­tam a ko­pasz tar­kó­já­ra.
– Ki­tö­ré­se­ket kell csi­nál­nom – el­len­kez­tem. Bár­mi más, csak ne
kell­jen an­nak a csú­szó­má­szó­nak a kö­ze­lé­be men­nem, aki be­fér­kő-­
zött az éle­tem­be!
– Sze­rin­ted ér­de­kel? Nincs, aki fi­gyel­je őt, szó­val csi­náld már! –
Ez­zel az edző­te­rem má­sik vé­gé­be si­e­tett, és íro­gat­ni kez­dett, mi­köz-­
ben Pa­ult és Quinnt fi­gyel­te.
Ed­dig si­ke­rült el­ke­rül­nöm ezt a segg­fe­jet. Mert tud­tam, hogy ha
a kö­ze­lé­be ke­rül­nék, le­té­pem a fe­jét, és szét­ta­pos­nám.
Re­nee azt hi­het­te, hogy ő kap­ja a ha­ra­gom nagy ré­szét, de sze-­
ren­csés­nek érez­te vol­na ma­gát, ha tud a düh­ről, amit Mi­ke iránt
táp­lál­tam.
Ál­ta­lá­nos is­ko­la óta ba­rá­tok vol­tunk. Az anyu­ká­ink ugyan­an­nak
a jó­té­kony­sá­gi tes­tü­let­nek és is­ko­lai ado­mány­gyűj­tő szer­ve­zet­nek
vol­tak a tag­jai. Meg­evett egy bo­gár­szend­vi­cset, amit a ho­mo­ko­zó-­
ban ké­szí­tet­tem ne­gye­di­kes­ként. Ez­zel tesz­tel­tem, hogy mél­tó-e a
ba­rát­sá­gom­ra.
Két ha­ra­pás után be­le­hányt a ho­mok­ba, mi­köz­ben a töb­bi gye-­
rek vi­hog­va fi­gyelt min­ket a ta­va­szi le­ve­gő­ben. Ami­kor azt hit­te,
hogy el­bu­kott, majd­nem el­bőg­te ma­gát. Már ma­gát a tényt ér­té­kel-­
tem, hogy meg­tet­te, ami­re kér­tem, és az­óta a leg­jobb ba­rá­tok vol-­
tunk.
Min­dig is túl­sá­go­san ked­ves volt, ami mi­att egy kis ré­szem ag­gó-­
dott ér­te. Hi­szen nem ma­radsz élet­ben a vi­lá­gunk­ban, ha nem ke-­
mé­nyí­ted meg a szí­ved egy bi­zo­nyos szin­tig.
De úgy tűnt, hogy vé­gül a ked­ves em­be­rek­kel kell vi­gyáz­ni.
– Jobb, ha te­szed, amit mond – szólt Toby mel­lő­lem. – Meg­ten-­
ném he­lyet­ted, de… – El­hall­ga­tott, majd meg­von­ta a vál­lát, és be­kö-­
töt­te a ci­pő­jét.
De ak­kor az edző gya­nút fo­gott vol­na, és fél­re­húz en­gem meg
Mi­ke-ot egy szo­bá­ba, hogy ki­hall­gas­son min­ket. Nem sze­ret­te, ha
va­la­mi el­te­re­li a já­té­ko­sok fi­gyel­mét. A pá­lyán kí­vül ha­gyod a sé­rel-­
me­i­det, és fe­de­zed a töb­bi­e­ket.
Cif­rán ká­rom­kod­va az or­rom alatt oda­sé­tál­tam a fek­ve­nyo­mó
pad­hoz, ahol Mi­ke épp be­ál­lí­tot­ta a sú­lyo­kat.
Elé­ge­det­ten le­fe­küdt, majd meg­döb­bent, ahogy fö­lé ha­jol­tam.
– Cal…
– Ne be­szélj! Emelj, vagy húzz el, és csi­nálj va­la­mi mást!
Mi­ke nyelt egyet, de úgy tett, ahogy kér­tem, mi­köz­ben el­he­lyez-­
ked­tem. Ő nem az a vi­tat­ko­zós faj­ta volt, in­kább az a más fe­le­sé­gé-­
vel ágy­ba bú­jós.
Ököl­be szo­rult a ke­zem, ahogy küsz­kö­dött, le­csor­gott az iz­zad-­
ság a hom­lo­kán. Ak­kor is meg­iz­zadt va­jon, ami­kor a fe­le­sé­ge­met
dug­ta? Egy­ál­ta­lán eszé­be ju­tot­tam, ami­kor ki­hasz­nált va­la­kit, aki
nem az övé?
Hoz­zád tar­to­zom, de nem va­gyok a tu­laj­do­nod.
Csi­kor­gott a fo­gam, a láb­uj­ja­im olyan erő­sen be­gör­bül­tek, hogy
be­le­nyi­lallt a fáj­da­lom a lá­bam­ba. Ami leg­alább el­te­rel­te a fi­gyel-­
met a fo­lya­ma­to­san saj­gó mell­ka­som­ról. De ké­tel­ked­tem, hogy va-­
la­ha is eny­hül­ne.
– Cal, mondj már va­la­mit! – li­heg­te Mi­ke az eme­lé­sek kö­zött.
– Azt te nem sze­ret­néd.
Zi­hált, majd re­me­gő kéz­zel emelt egyet.
 – De, sze­ret­ném. El­csesz­tem…
– Most be­is­me­red, hogy meg­dug­tad… – nyel­tem egyet, és fu­tó­lag
le­huny­tam a sze­mem, mi­előtt foly­tat­tam: – Re­nee-t?
Le­huny­ta a sze­mét.
– Ré­sze­gek vol­tunk.
Hát­ra­lép­tem, a ha­rag olyan gyor­san ön­tött el, hogy nem kap­tam
le­ve­gőt, el­ho­má­lyo­sult a lá­tá­som, mi­köz­ben Mi­ke-nak nem si­ke­rült
meg­csi­nál­nia a ti­ze­dik eme­lést.
– A franc­ba, se­gíts!
Alig lát­tam őt, azt sem tud­tam, hol va­gyok. A sze­mem­re fá­tyol
eresz­ke­dett, a fü­le­met a vi­ha­ros szív­ve­ré­sem hang­ja töl­töt­te be.
Az egyik srác el­ká­rom­kod­ta ma­gát, majd Bur­rows oda­si­e­tett, és
visszatette a súlyt a tar­tó­ra. Bur­rows fe­lém for­dult, és annyira ki-­
tisz­tult a lá­tá­som, hogy ész­re­ve­gyem Mi­ke ré­mült te­kin­te­tét.
– Mi a fasz, em­ber? – Bur­rows rám me­redt.
Szó nél­kül fel­kap­tam a tás­ká­mat, és ki­vo­nul­tam az edző­te­rem-­
ből. Az edző utá­nam ki­ál­tott, de nem tö­rőd­tem ve­le, majd be­ug­rot-­
tam a Le­xu­som­ba, és ki­haj­tot­tam a par­ko­ló­ból.
Mi­u­tán le­par­kol­tam a la­ká­sunk… a la­ká­som sö­tét és el­ha­gya­tott
par­ko­ló­já­ba, le­ál­lí­tot­tam a ko­csit, és az előt­tem lé­vő tég­la­fal­ra me-­
red­tem. Re­me­gő ke­ze­met a szám­hoz emel­tem, és rá­ha­rap­tam.
Tönk­re­tet­tek. Meg­sem­mi­sí­tet­tek min­dent, ami egy­kor jó volt.
Hoz­zád tar­to­zom, és csak­is hoz­zád.
A fo­ga­dal­mak csak fe­les­le­ges sza­vak vol­tak. Sem­mit sem je­len-­
tet­tek, fő­leg Re­nee-nek.
Ő egy ha­zu­do­zó volt. Egy gyö­nyö­rű, mes­ter­ke­dő ha­zu­do­zó.
Mé­lyen be­lül min­dig is tud­tam, mi­re ké­pes. De azt so­sem hit­tem
vol­na, hogy en­gem is el­pusz­tí­ta­na.
Resz­ke­tő só­ha­ja­im az ök­lö­met me­le­gí­tet­ték, mi­köz­ben vé­res­re
ha­rap­tam. A mell­ka­som összeszorult a fáj­da­lom­tól. Ki­fa­csart, el­tor-­
zí­tott, és annyira fájt, hogy nem kap­tam le­ve­gőt.
Könnyek áz­tat­ták az ar­co­mat. Ne­he­zen lé­le­gez­tem, nyög­ve zi-­
hál­tam, mi­köz­ben pró­bál­tam el­tün­tet­ni a bi­zo­nyí­té­kát an­nak, amit
tet­tek.
Fo­gal­mam sem volt, med­dig ül­het­tem ott, pró­bál­va meg­fé­kez­ni
a meg­fé­kez­he­tet­lent. Per­cek vagy akár órák is el­tel­het­tek. A föld
alatt vol­tam, min­den­faj­ta fény­for­rás nél­kül, a ga­rázs kül­ső ré­szén
lé­vő ne­on­csö­ve­ket le­szá­mít­va.
Le­tö­röl­tem az ar­co­mat, és le­haj­tot­tam a fe­je­met.
Nem csi­nál­hat­tam ezt to­vább, de ek­kor nem lát­tam be­lő­le ki­utat.
A sze­re­lem las­sacs­kán meg­vál­toz­tat, és ezt olyan ész­re­ve­he­tet­len
mó­don te­szi, hogy ami­kor vé­get ér, be­le­ful­laszt egy­ko­ri ön­ma­gad
da­rab­ká­i­ba.
Ha ez­zel kell együtt él­nem, ezt kell el­vi­sel­nem… fé­lő volt, hogy
las­san be­le­pusz­tu­lok.
Fel­emel­tem a fe­jem, és is­mét a tég­la­fal­ra me­red­tem, a tég­lá­kat
összetartó ce­men­tet fi­gyel­tem. Erő­sen tar­tot­ta az épü­let alap­za­tát.
Erő. Hogy ta­lá­lod meg ma­gad­ban, ami­kor nincs, ami
összetartana vagy bár­mi­fé­le tá­mo­ga­tást nyújt­hat­na?
Te egy ró­ka len­nél.
So­se verj át egy ró­kát!
Az utób­bi na­pok­ban ez volt az el­ső em­lé­kem, ami­től nem ka­va-­
ro­dott fel a gyom­rom.
Szi­pog­tam, majd re­me­gő száj­jal ki­nyi­tot­tam az aj­tót.
De mennyire, hogy ne verj át egy ró­kát.
 HÚSZ
Re­nee

– De hát hol­nap lesz a szü­le­tés­na­pod! – si­rán­ko­zott anya. – Ha ez

nem elég in­dok ar­ra, hogy vá­sá­rol­ni men­jünk, ak­kor nem is tu­dom,
mi le­het­ne az!
Jól gon­dol­tam, hogy Cal­lum nem fog­ja el­fe­cseg­ni a dol­ga­in­kat a
szü­le­ink­nek. Leg­alább­is még nem tet­te.
– Tu­dom, de kö­ze­led­nek a vizs­gák, és ta­nul­nom kell.
Anya fel­só­haj­tott, majd vé­gig­hall­gat­tam, ahogy az egyik tes­tü­le-­
té­nek az új tag­já­ról hab­la­tyol, és vég­re le­rak­hat­tam a te­le­font.
– Es­te el­me­het­nénk a Frank­ston ut­cai bu­li­ba – mond­ta Han­nah,
a kör­me­it re­szel­ve az ab­lak­nál lé­vő író­asz­tal­nál.
Örül­tem vol­na, ha nem ten­né, mi­vel an­nál az asz­tal­nál szok­tam
ta­nul­ni. Ez egy olyan te­vé­keny­ség, ami nem iga­zán kö­töt­te le Han-­
nah-t.
Te­le­fo­nom­mal a ke­zem­ben át­gon­dol­tam a fel­ve­té­sét, mi­köz­ben
új öt­le­te­ket ke­res­tem a Pin­ter­es­ten. Már he­tek óta nem varr­tam.
Még a ko­csim cso­mag­tar­tó­já­ban lé­vő fél­kész hím­zé­sek sem tud­ták
fel­kel­te­ni az ér­dek­lő­dé­se­met.
 – Kik lesz­nek ott? – kér­dez­tem, ahogy be­zár­tam az al­kal­ma­zást,
és fel­ül­tem az ágya­mon. Nem vol­tam haj­lan­dó ki­dí­szí­te­ni a szo­bá-­
ban az én ré­sze­met. Sem­mi ér­tel­me nem volt, mi­vel csak át­me­ne­ti-­
leg ma­rad­tam.
Mi­u­tán meg­vizs­gál­ta a kör­mét, az uj­ján kezd­te szá­mol­gat­ni a
csa­pa­to­kat.
– A lac­ros­se-csa­pat, a fo­ci­csa­pat, a…
– Oké – sza­kí­tot­tam fél­be, és át­fu­tott raj­tam az el­ha­tá­ro­zás, mi-­
köz­ben fel­áll­tam. – Ben­ne va­gyok.
Épp fel­húz­tam a le­ven­du­la­szí­nű ru­há­mat, és be­le­búj­tam a fe-­
hér, nyi­tott or­rú kö­röm­ci­pőm­be, ami­kor Han­nah rá­kér­de­zett:
– Tény­leg meg­csal­tad a ba­rá­to­dat a leg­jobb ba­rát­já­val? – Meg-
bor­zol­ta a sző­ke tin­cse­it, és a tü­kör­ké­pét bá­mul­va meg­tö­röl­te a sze-­
mét.
– Azt hit­tem, so­sem kér­de­zed meg – mor­mog­tam szá­ra­zon, mi-­
köz­ben meg­néz­tem, van-e pénz a kis­tás­kám­ban.
– Már akar­tam. Min­den­ki er­ről be­szélt, ami­kor be­köl­töz­tél.
Egy kat­ta­nás­sal összecsuktam a tás­kám.
– Ak­kor mi­ért nem tet­ted?
Han­nah meg­von­ta a vál­lát, és le­vett egy kar­di­gánt a váll­fá­ról.
– Olyan le­han­golt­nak tűn­tél, meg ha­son­lók. Még min­dig az vagy.
Ne vedd sér­tés­nek!
Fel­sza­ladt a szem­öl­dö­köm, de nem vá­la­szol­tam. Bús. Az utol­só
do­log, ami­re vá­gyok, hogy le­han­golt­nak hív­ja­nak. Rosszul hit­tem,
hogy elég lesz meg­emel­ni az ál­la­mat, és a ked­venc vö­rös rú­zsom
alá rej­te­ni a prob­lé­má­i­mat.
Úgy vél­tem, nem ma­radt más, mint jobb­nak len­ni.
– Nem szá­mít, ha­ma­ro­san rend­be jön min­den.
– Aha – hi­tet­len­ke­dett Han­nah.
Nem hagy­tam, hogy ha­tás­sal le­gyen rám. Kép­te­len vol­tam meg-­
ten­ni. Ke­mény lec­ké­ket ta­nul­tam a Gray Spring­sen. De az volt az
egész­ben a leg­ször­nyűbb, hogy so­sem vet­tem ész­re, mennyire el-­
vesz­tet­tem ön­ma­ga­mat. Amíg vi­lá­gos­sá nem vált, hogy vissza kell
sze­rez­nem azt a lányt, aki egy­kor vol­tam, ha túl aka­rom él­ni.
És ah­hoz a lány­hoz Cal­lu­m­ön ke­resz­tül ve­ze­tett az út.
De ami­kor el­ér­tük a di­ák­szö­vet­ség épü­le­tét, amin úgy kú­szott
fel a bo­ros­tyán, mint egy le­ve­les kí­gyó, és be­sé­tál­tunk, úgy érez­tem,
ez min­dig ha­tás­sal lesz rám.
Ő is ott volt, a bi­li­árd­asz­tal­nál állt egy­pár srác­cal, aki­ket nem is-­
mer­tem, és egy lánnyal.
A szí­vem a gyom­rom­ban ver­de­sett, és egy pil­la­nat­ra meg­szé­dül-­
tem.
So­sem hit­tem vol­na, hogy ezt te­szi. Hogy olyan mó­don áll
bosszút, ami meg­ren­dí­ti a hi­te­met.
De még­is pon­to­san ezt tet­te.
– Nézd, itt van az exed! – mond­ta az egyik srác, és ne­vet­ve fi-­
gyel­ték, ahogy ott ácsor­gok a fo­lyo­són.
Cal­lum te­kin­te­te az enyém­be fú­ró­dott, és én pró­bál­tam, ahogy
csak tud­tam, a pil­lan­tá­som­mal kö­nyö­rög­tem ne­ki, hogy ne te­gyen
tönk­re. Tud­hat­tam vol­na, hogy ez­zel csak ola­jat ön­tök a tűz­re ná­la.
Le­né­zett a lány­ra, aki ide­ge­sen, a kör­me­it rág­csál­va fi­gyelt min-­
ket.
– Ő már nem szá­mít, ne ag­gódj!
Sza­vai a ze­ne és a tá­vol­ság el­le­né­re is el­ju­tot­tak hoz­zám. Vagy
ta­lán ké­pes vol­tam a szá­já­ról ol­vas­ni, vagy be­le­lát­ni a gon­do­la­ta­i-­
ba, mint­ha hosszú ide­ig a ré­sze let­tem vol­na.
– Bi­zo­nyítsd be! – mond­ta az egyik srác vi­gyo­rog­va.
Cal­lum rá­me­redt. Mi­re a srác meg­von­ta a vál­lát, és be­le­kor­tyolt
a mű­anyag po­ha­rá­ba.
– Sem­mit sem kell bi­zo­nyí­ta­nom. – A kar­ját még­is a lány kö­ré
fon­ta, a szo­ba túl­só vé­gé­be sé­tált ve­le, és le­ül­tek a sa­rok­ban lé­vő
ka­na­pé­ra.
– Hát itt vagy! Me­leg a sör. Un­do­rí­tó, de tes­sék! – mond­ta Han-­
nah, és át­ad­ta a po­ha­rat.
 El­vet­tem tő­le, ha­bár nem akar­tam in­ni be­lő­le. Ké­tel­ked­tem,
hogy va­la­ha in­ni fo­gok. Az­tán visszapillantottam Cal­lum­re.
A te­kin­te­te ki­hí­vó volt, és azt üzen­te, hogy men­jek csak, csi­nál-­
jak új­ra hü­lyét ma­gam­ból.
Le­néz­tem a sör­re, majd vissza Cal­lum­re, az­tán ki­ön­töt­tem a po-­
ha­ram tar­tal­mát a mö­göt­tem lé­vő kak­tusz alá, ami a fa­lon lé­vő pol-
con volt. Anél­kül, hogy akár csak egy pil­lan­tást is vesz­te­get­tem vol-­
na Cal­lum­re, kö­vet­tem Han­nah-t.
Ami­kor el­ér­tük a kony­hát, un­dort szín­lel­tem, és úgy tet­tem,
mint­ha ki­köp­ném a sört.
– Pfúj! – Meg­nyi­tot­tam a csa­pot, és fel­for­dí­tot­tam az üres po­ha-­
rat a csap fö­lött. – Un­do­rí­tó!
Már a sza­ga is elég volt ah­hoz, hogy visszavigyen ar­ra az es­té­re,
ami eh­hez ha­son­ló­an kez­dő­dött. For­gott a gyom­rom.
Han­nah ne­vet­ve be­lém ka­rolt, és át­rán­ga­tott a ha­tal­mas há­zon,
majd fel a lép­csőn.
– Nem akarsz in­kább be­szív­ni?
– Nem, kösz. De te csi­náld nyu­god­tan. – A fen­ti lak­tér­ben csak
né­há­nyan tar­tóz­kod­tak, vi­deó­já­té­koz­tak, it­tak és be­szél­get­tek. – Én
egy da­ra­big itt ma­ra­dok.
– Oké, mind­járt jö­vök.
A sa­rok­ban ki­szúr­tam egy üres fu­ton­ágyat, és nem vágy­va tár-­
sa­ság­ra, he­lyet fog­lal­tam. Gon­dol­tam, meg­vá­rom Han­nah-t, az­tán
el­hú­zok. A bő­röm bi­zser­gett és visz­ke­tett a tu­dat­tól, hogy Cal­lum az
alat­tam lé­vő szo­bá­ban van egy má­sik lánnyal. Ide­ge­sen moz­gat­tam
a lá­ba­mat, és a ru­hám szé­lé­vel ját­sza­doz­tam, nem tud­va, mit csi-­
nál­hat ép­pen.
Ne gör­nyedj és ne is fi­ce­regj! Ál­lat fel, vál­la­kat hát­ra, és mo­so-­
lyogj!
Még so­sem vol­tam ilyen há­lás anya nyag­ga­tá­sá­ért. Vagy a gi­mis
drá­ma­órá­kért. Ta­lán nem va­gyok kü­lön­le­ges, de tu­dom, ho­gyan
játsszam meg ma­gam, amíg re­mél­he­tő­leg el­ju­tok a cé­lo­mig.
 Nem kell tud­nom ar­ról, hogy mit mű­vel, pró­bál­tam üzen­ni ma-­
gam­nak.
De ma­gam is tisz­tá­ban vol­tam az­zal, hogy nem tud­ni fáj­dal­ma-­
sabb. De té­nyek­re volt szük­sé­gem, el kel­lett foj­ta­nom a ka­var­gó
gon­do­la­ta­i­mat.
– Re­nee?
Jaj, ne!
Mi­ke pu­ha­to­ló­zó mosollyal kö­ze­le­dett fe­lém, és ne­ki­dőlt a mel-­
let­tem lé­vő fal­nak. Re­me­gett a ke­zem. Nem akar­tam ott ül­ni, mi-­
köz­ben ő fö­lém ma­ga­so­dik. Már így is elég se­bez­he­tő­nek mu­tat­tam
ma­gam előt­te.
Így fel­áll­tam.
– Se­gít­he­tek?
Za­vart te­kin­tet­tel a sö­ré­re pil­lan­tott, majd is­mét rám emel­te kék
sze­mét.
– Én csak…
– Hadd ta­lál­gas­sak, Cal­lum­mel to­vább­ra is ba­rá­tok vagy­tok, mi-­
köz­ben ne­kem ki­rak­ta a szű­rö­met, és most bo­csá­na­tot akarsz kér­ni.
– Olyan ké­pet vág­tam, mint­ha el­gon­dol­koz­nék. – Ne vesz­te­gesd az
időd! Úgy­sem fo­ga­dom el a bo­csá­nat­ké­ré­se­det.
Ki akar­tam ke­rül­ni, de óva­to­san meg­fog­ta a fel­ka­ro­mat.
– En­gem is utál.
– Ak­kor mi­ért vagy itt? Mi­ért be­szél­getsz ve­lem?
Mi­ke az aj­ká­ba ha­ra­pott, majd jól meg­né­zett ma­gá­nak, mi­előtt
foly­tat­ta:
– Mert re­mél­tem, hogy te is itt le­szel, és be­szél­he­tünk.
Meg­ráz­tam a fe­je­met, és le­ráz­tam ma­gam­ról a ke­zét, mi­köz­ben
át­gon­dol­tam, mit is te­het­nék.
– In­kább ve­le be­szélj, és hozd rend­be ezt a ká­oszt!
Mi­ke meg­nyal­ta az aj­kát, és egy pil­la­nat­ra a föl­det bá­mul­ta.
– Meg sem pró­bál­tad, mi? – kér­dez­tem majd­nem si­kít­va.
– Meg­pró­bál­tam, de nem olyan egy­sze­rű.
 – De mennyire, hogy nem az! Ar­ra sem em­lék­szem, mi tör­tént. –
Meg­áll­tam, hogy le­hig­gad­jak. – Kér­lek, mondd el! Áruld el, mi tör-­
tént va­ló­já­ban.
Ne­ve­tés hang­zott fel alat­tunk, amit él­jen­zés és füttyögés kö­ve-­
tett, mi­köz­ben Mi­ke mé­lyen a sze­mem­be né­zett.
– Mit kell raj­ta ma­gya­ráz­ni, Re­nee? Saj­ná­lom, de nem bán­tam…
– Elég! – Le­huny­tam a sze­mem, mert a za­va­ro­dott­ság el­ho­má-­
lyo­sí­tott min­dent, amit mon­da­ni akar­tam, de fe­les­le­ges volt. Ahogy
új­ra rá­néz­tem, el­fo­gott az un­dor. Nem mi­at­ta, ha­nem ahogy el­ju­tot-­
tunk idá­ig. Mi, hár­man.
Ek­kor egy öt­let fo­gal­ma­zó­dott meg ben­nem. Ha­bár ne­vet­sé­ges
és hely­te­len volt, túl­sá­go­san két­ség­be­esett vol­tam, és nem is fél­tem
ki­mu­tat­ni, ami­kor meg­ra­gad­tam Mi­ke kar­ját, és így szól­tam:
– Be­szél­het­nél ve­le, mondd, hogy nem tör­tént sem­mi, és a kép
csak szer­kesz­tett. Va­la­mit. Bár­mit, ami hely­re­hoz­hat­ná ezt.
– Re­nee – sut­tog­ta Mi­ke, majd a két ke­ze kö­zé fog­ta az ar­co­mat
–, már be­szél­tem ve­le.
Hü­lyén érez­ve ma­gam nyel­tem egyet.
– Meg sem pró­bál­tad ta­gad­ni, ugye? – El­csuk­lott a han­gom, és a
fel­tör­ni ké­szü­lő könnyek mar­dos­ták a sze­mem, mi­köz­ben Mi­ke
összeszorított száj­jal bá­mult rám. – Mi­ért? – szi­szeg­tem.
Szin­tén szi­szeg­ve vá­la­szolt:
– Tu­dod, hogy mi­ért.
– Nem – mond­tam, szá­ra­zan ne­vet­ve. – Tény­leg nem tu­dom. Ez
már túl­lép…
– Mert sze­ret­lek. – Kék sze­me el­sö­té­te­dett, és még so­sem lát­tam
az ál­lát ilyen me­rev­nek. Még so­sem volt ilyen nyers a hang­ja a kö-­
ze­lem­ben.
– Nem igaz!
– De – vág­ta rá in­du­la­to­san. – És mi­vel igaz, es­kü­szöm, hogy
meg­pró­bá­lom rend­be hoz­ni, de már így is ron­tot­tam a hely­ze­ten.
– Nem sze­retsz en­gem – el­len­kez­tem ká­bán.
 Szo­ro­sab­ban tar­tot­ta az ar­co­mat.
– Re­nee!
– Nem igaz. Csak olyan­ra vágysz, akit nem…
– Mi­lyen meg­hitt!
Cal­lum hang­ja be­nyúlt a mell­ka­som­ba, és meg­szo­ron­gat­ta a szí-­
ve­met. Szo­ro­san le­huny­tam a sze­me­met, majd fej­ben fel­si­kol­tot-­
tam, be­le­gon­dol­va, mi­lyen­nek tűn­het a hely­zet. Rossz­nak, az biz-­
tos, mi­vel meg­le­he­tő­sen kö­zel áll­tunk egy­más­hoz Mi­ke-kal, aki­nek
a ke­ze az ar­co­mon volt, na­gyon rossz­nak.
El­for­dul­tam, Mi­ke ke­ze pe­dig le­hul­lott ró­lam, ahogy Cal­lum­re
néz­tem.
– Ez nem az…
– Ami­nek lát­szik? – kun­co­gott, a sze­me má­mor­tól és hi­tet­len­ség-­
től csil­lo­gott. – Per­sze. – Mi­ke-ra bic­cent­ve foly­tat­ta: – Te már jól tu-­
dod, hogy ez a ki­csi­ke haj­la­mos el­kó­bo­rog­ni, szó­val ne is pró­báld
pó­rá­zon tar­ta­ni, de sok si­kert hoz­zá.
Az­zal vé­gig­sé­tált a fo­lyo­són a lép­cső fe­lé, és ott­ha­gyott en­gem
egy ha­szon­ta­lan szív­vel, ami nem hagy­ta ab­ba a szak­adat­alan jaj-­
ve­szé­ke­lést.
– Re­nee, ő most meg­bánt­va ér­zi ma­gát.
– Sze­rin­ted nem tűnt fel? – ve­tet­tem oda Mi­ke-nak, majd nagy
le­ve­gőt vet­tem. – Csak… ne gye­re a kö­ze­lem­be!
Pró­bál­tam nem ész­re­ven­ni a Mi­ke ar­cán át­fu­tó fáj­dal­mat, amit
a sza­va­im okoz­tak, és a lép­cső­höz in­dul­tam. Han­nah épp fel­fe­lé
tar­tott, mi­köz­ben én le­fe­lé ha­lad­tam.
– Visszamegyek a kol­lé­gi­um­ba – mond­tam ne­ki.
– Oké, szia! – kö­szönt el, és foly­tat­ta az út­ját fel­fe­lé.
Meg­pró­bál­tam em­lé­kez­tet­ni ma­gam, hogy nem aka­rok ba­rát-­
koz­ni, de le­döb­ben­tett a kö­zöm­bös­sé­ge. Pe­dig nem kel­lett vol­na, hi-­
szen min­den­ki csak ön­ma­gá­val fog­lal­ko­zik.
Az én hi­bám volt, hogy azt hit­tem, ő majd más lesz, mint a töb-­
bi­ek. Tud­hat­tam vol­na már, hogy mindannyian sze­szé­lyes, ön­ző lé-­
nyek va­gyunk, akik több­re tart­ják ma­gu­kat.
A lép­cső al­já­ra ér­ve meg­lát­tam Cal­lu­m­öt. A fo­lyo­só vé­gén volt a
ko­ráb­ban lá­tott bar­na ha­jú lánnyal, akit most ne­ki­nyo­mott a fal-­
nak, mi­köz­ben a ke­zük be­ba­ran­gol­ta a má­si­kat, és az aj­kuk két­ség-­
kí­vül összetapadt.
Ma­ga­mat kí­noz­va néz­tem őket, mert ezt lát­nom kel­lett. A da­cos
agyam­nak fel kel­lett fog­nia ezt, hogy üzen­hes­sen a szí­vem­nek. Ha
va­la­ki más­nál van a szí­ved, nincs rosszabb an­nál, ha el­len­sé­gek­ké
vál­tok.
És én okoz­tam ezt, mert egy idi­ó­ta vol­tam.
Meg­emel­te a lányt, aki Cal­lum de­re­ka kö­ré fon­ta a lá­bát, és köz-­
ben le­esett az egyik ci­pő­je. A lány kun­cog­va el­sza­kadt tő­le, majd ki-­
szúrt en­gem.
Oda­sú­gott va­la­mit Cal­lum­nek, aki ki­húz­ta ma­gát. Az­tán egy ka-­
csin­tást kül­dött fe­lém, és együtt el­in­dul­tak a há­ló­szo­bák fe­lé.
 HU­SZON­EGY
Re­nee

El­ér­ke­zett a ka­rá­csony. Egy do­log nem ott­hon töl­te­ni a há­la­adást,

de ha ki akar­tam vol­na hagy­ni a ka­rá­csonyt, biz­to­san rá­jön­nek,
hogy va­la­mi nem stim­mel.
Anya tel­je­sen ki­kelt ma­gá­ból, ami­ért egy haj­lék­ta­lan­szál­lón ön-­
kén­tes­ke­dek a ve­lük töl­tött idő he­lyett.
Iga­zá­ból nem ter­vez­tem ön­kén­tes­ked­ni, de el­ka­pott a bűn­tu­dat,
ami­ért ilyes­mit ta­lál­tam ki­fo­gás­nak. Így meg­tet­tem. De nem egy
haj­lék­ta­lan­szál­lón, ha­nem le­vest osz­tot­tam a cam­pus kö­ze­lé­ben.
Ami majd­nem ugyan­az.
Cal­lum él­vez­te az éle­tet mos­ta­ná­ban, az biz­tos. Nem­csak ál­lan-­
dó lá­to­ga­tó­ja volt a bu­lik­nak a sza­kí­tá­sunk óta, ha­nem ko­moly hír-­
név­re tett szert a Gray Springs női la­ko­sai kö­ré­ben.
– De még mennyire, hogy ró­ka – mor­mol­tam a há­la­adás utá­ni
egyik reg­gel, lát­va, ahogy fon­dor­la­tos mosollyal egy csi­nos sző­ke
lány­ra mo­so­lyog.
Azt csi­nált, amit akar. Úgy­sem tud­tam vol­na meg­ál­lí­ta­ni őt.
Ezen a pon­ton nem hi­szem, hogy bár­mi is se­gí­tett vol­na. Ezért, ami-­
kor az el­ső éj­sza­ka a könnyeim áz­tat­ták a pár­ná­mat, meg­fo­gad­tam,
nem fo­gok töb­bé ilyen ke­ser­ve­sen sír­ni.
Hi­szen csak azért fe­küdt le ve­lük, hogy be­tölt­se az utá­nam ma-­
radt űrt. Az ál­ta­lam oko­zott fáj­dal­mat. Mert sze­re­tett en­gem. És
hin­nem kel­lett ab­ban, hogy ő így pró­bál­ja fel­dol­goz­ni a tör­tén­te­ket.
Túl­sá­go­san vész­jós­ló lett vol­na más­ra kö­vet­kez­tet­ni.
Az utak ned­ve­sek vol­tak, a szür­ke égen bal­jó­san le­beg­tek a szür-­
ke fel­hők, mi­köz­ben be­gu­rul­tam a vá­ros­ba. A kis há­za­kat és sze-­
rény ker­te­ket fel­vál­tot­ták a hosszan el­te­rü­lő, fák­kal vagy for­má­ra
nyírt sö­vé­nyek­kel te­li bir­to­kok, amik a tö­mött bank­szám­lá­juk­kal
vol­tak hi­va­tot­tak hen­ceg­ni.
Ahogy le­hú­zód­tam a ko­csi­be­ál­lón, a szí­vem meg­ug­rott a fe­hér,
két­szin­tes ott­ho­nom lát­vá­nyá­ra, ami­ről so­sem hit­tem, hogy ennyire
hi­á­nyol­ni fo­gom.
Anya ki­vi­har­zott, alig vár­ta meg, hogy le­par­kol­jak, és szo­ro­san
ma­gá­hoz hú­zott, majd rá­csa­pott a fel­ka­rom­ra.
– Itt ma­radsz ka­rá­csony­ra! – Ami­kor ne­vet­ni kezd­tem,
lebiggyesztette az aj­kát. – Ko­mo­lyan mon­dom. Annyira unat­koz-­
tam!
– Én is örü­lök, hogy lát­lak. – Ki­pa­kol­tam a dol­ga­i­mat a cso­mag-­
tar­tó­ból, majd se­be­sen be­csuk­tam, ami­kor ész­re­vet­tem né­hány do-­
bo­zo­mat. A franc­ba! Ta­lál­nom kel­lett egy rak­tár­he­lyi­sé­get, ahol
kész­pénzt is el­fo­gad­nak.
– Apád bor­zasz­tó mos­ta­ná­ban, sok­kal töb­bet dol­go­zik, mint ál-­
ta­lá­ban. Szük­sé­gem van egy nya­ra­lás­ra.
– Biz­to­san ne­ki is. – El­ci­pel­tem a mus­tár­szí­nű bőr­tás­ká­mat a
tor­ná­cig, majd visszamentem a ké­zi­tás­ká­mért.
– Már las­san ott tar­tok, hogy dol­goz­ni aka­rok, annyira unat­ko-­
zok.
– Igen? Mit sze­ret­nél csi­nál­ni?
– Ez min­den, amit hoz­tál? – kér­dez­te a tás­ká­mat für­kész­ve.
Nem mond­hat­tam el ne­ki, hogy nincs szük­sé­gem több do­log­ra,
mi­vel a cuc­ca­im egy ré­sze ál­lan­dó ott­hon­ra ta­lált a ko­csim há­tul­já-­
ban.
– Igen, van elég cuc­com itt.
– Ó, tény­leg. – Le­gyin­tett, majd meg­fog­ta a tás­ká­mat, és be­kí­sért
a ház­ba. – És nem tu­dom, mit csi­nál­nék.
– Van egy idő­sott­hon a vá­ros­ban – mond­tam, ahogy le­dob­tam a
tás­ká­mat a lép­cső al­ján. – Ott min­dig szük­ség van ön­kén­te­sek­re.
– Nem. Az idő­sek bűz­le­nek.
El­vet­tem tő­le a ké­zi­tás­ká­mat.
– A fi­a­ta­lok is.
Hi­tet­len­ked­ve el­húz­ta a szá­ját.
– Elég eb­ből! Vet­tél ne­kem va­la­mi cso­dá­sat?
Úgy dön­töt­tem, elég volt ennyi a tár­sa­sá­gá­ból, így meg­fog­tam a
tás­ká­mat, hogy fel­vi­gyem az eme­let­re.
– Ta­lán. Csak várj, és meg­lá­tod!
– Ho­va mész? Még vár ránk a tea és a plety­kák.
– Majd ké­sőbb, előbb ki aka­rok pa­kol­ni, és el­ren­dez­ked­ni.
– Unal-mas – da­lol­ta anya, és a ma­gas sar­kú­ja ko­po­gott a pad-­
lón, ahogy el­sé­tált.
Ha va­la­ki ar­ra járt vol­na, hall­ja a kí­no­san nagy só­ha­jo­mat, ami-­
kor be­lép­tem a szo­bá­ba. Le­dob­tam a tás­ká­i­mat a fal mel­lé, majd
oda­sé­tál­tam az asz­ta­lom­hoz, ahol egy­szer a var­ró­gé­pem állt.
Most pe­dig egy do­boz­ban volt a kol­lé­gi­u­mi ágyam alatt. És nem
volt más, mint por­fo­gó.
Az ágyam úgy né­zett ki, mint­ha so­ha­sem men­tem vol­na el. A
szi­vár­vány­szí­nű bal­da­chin rá­om­lott az ágyam lá­bá­ra, a pár­ná­im
egy­más­hoz búj­va áll­tak a ba­rack­szí­nű fod­ros ágy­ta­ka­ró­mon. Az
uni­kor­ni­som, amit Cal­lum nyert ne­kem, az ágy ele­jén ült.
Az emel­vény­hez lép­ve meg­si­mo­gat­tam a sely­mes anya­got, majd
a fo­dor­hoz ér­ve az uj­ja­im kö­zé vet­tem. Le­ül­tem, a köny­ves­pol­com-­
ra néz­tem, és kis hí­ján el­ka­pott a szo­mo­rú­ság, ami­kor meg­pil­lan­tot-­
tam a Sa­il­or Mo­on-kép­re­gényt, pon­to­san ott, ahol Cal­lum hagy­ta.
 Anya biz­to­san meg­mond­ta a ta­ka­rí­tó­nő­nek, hogy tö­röl­ges­se
kör­be. Ő már csak ilyen szen­ti­men­tá­lis volt.
De még­sem tud­tam el­mon­da­ni ne­kik, és el­gon­dol­kod­tam, hogy
ta­lán Cal­lum is ha­son­ló­an érez. Az egy do­log, hogy össze akar­tak
hoz­ni min­ket, de megint más egy szint­tel fel­jebb lép­ni, és
összeházasodni.
Ha rá­jöt­tek vol­na, hogy szét­men­tünk, nem is be­szél­ve ar­ról,
ahogy tör­tént, ak­kor min­dent meg kel­lett vol­na tud­ni­uk.
És ki volt zár­va, hogy ez­zel meg tud­jak bir­kóz­ni. Fő­leg most
nem.

– So­sem sze­ret­tem a to­jás­li­kőrt. Olyan fur­csa!

– Egyet­ér­tek – mond­tam a te­ám­nak, ahogy kör­be­ül­tük a kan­dal-­
lót a nap­pa­li­ban.
Apa e-mai­lek­re vá­la­szolt, mi­köz­ben anya az aján­dék­ba ka­pott
ék­sze­re­it né­ze­get­te, és gon­do­san be­le­he­lyez­te az új ék­sze­res do­bo-­
zá­ba.
A tő­lem ka­pott gyé­mánt fül­be­va­ló­tól úgy tap­si­kolt és vi­son­gott,
mint egy kis­gye­rek.
Az em­be­rek azt mon­da­nak ró­la, amit akar­nak, és leg­több eset-­
ben egyet is ér­tek ve­lük, de sze­re­tem őt. Ami egy­re nyil­ván­va­lób­bá
vált, ami­óta há­rom nap­pal ko­ráb­ban ha­za­ér­kez­tem. Olyan
könnyedén tud mo­solyt csal­ni az ar­com­ra, ami­re sen­ki más nem
ké­pes. Azt hi­szem, apa is így van ez­zel, mert le­rítt ró­la az őszin­te
öröm, ahogy anya az aján­dé­ka­it bon­to­gat­ta.
– Nem szol­gá­lunk fel to­jás­li­kőrt. Ezt biz­ton ál­lít­ha­tom.
– Én sze­re­tem a to­jás­li­kőrt – je­gyez­te meg apa, a sze­mét le sem
vé­ve a te­le­fon­já­ról.
Anya vád­lón rá­mu­ta­tott.
– Még­sem lát­ta­lak so­ha azt in­ni.
Apa vál­lat vont.
 – De ha el­ve­szik tő­lem a le­he­tő­sé­get, biz­to­san azt akar­nám.
Anya fel­hú­zott szem­öl­dök­kel né­zett rám.
– Ilye­nek ezek a fér­fi­ak!
A te­ám­ba ne­vet­tem, és szo­ro­san fog­tam a bög­ré­met, mi­köz­ben
az előt­tem fel­so­ra­koz­ta­tott aján­dé­ka­i­mat fi­gyel­tem a pad­lón.
Új hím­zés, al­bu­mok a ru­ha­ter­ve­im­nek, egy ha­lom anyag, író­sze-­
rek, egy nyak­lánc, sza­la­gok és mas­nik, és így to­vább.
– Ki­an azt mond­ta, most ebéd­re ug­ra­nak át a va­cso­ra he­lyett –
szólt apa, ami­kor anya el­in­dult a szo­bá­ból.
– Da­mon, ha­ma­rabb is szól­hat­tál vol­na!
– Mi­ért?
Anya fúj­tat­ni kez­dett.
– Mert teg­nap reg­gel óta nem is mos­tam ha­jat, és kész ká­osz van
eb­ben a szo­bá­ban.
– Ka­rá­csony van – mond­ta apa, és fel­né­zett a te­le­fon­já­ból. – Mel-­
les­leg te min­dig gyö­nyö­rű vagy, és ezt te is tu­dod.
Anya el­pi­rul­va ab­ba­hagy­ta az el­len­ke­zést, és bol­do­gan ki­su­hant
a szo­bá­ból. Apa rám ka­csin­tott, majd is­mét a te­le­fon­ját fi­gyel­te.
El­kezd­tem sze­de­get­ni a cso­ma­go­ló­pa­pírt, túl­sá­go­san él­vez­tem,
hogy lab­dá­vá gyűr­he­tem és a ka­na­pé­ra do­bál­ha­tom őket.
– Mi­lye­nek az órá­id? – kér­dez­te apa.
– Hát – kezd­tem be­le, majd le­ha­jol­tam egy kó­sza pa­pí­rért, ami a
fo­tel alatt rej­tő­zött.
– Szín­mű­vé­sze­tet ta­nulsz?
– Igen – vá­la­szol­tam. Fel­pa­kol­tam anya aján­dé­ka­it a do­hány­zó-­
asz­tal­ra, utá­na összeszedtem a sa­ját­ja­i­mat, hogy fel­vi­gyem a szo-­
bám­ba őket.
– Nem mu­száj így len­nie. Ugye tu­dod? – Apa hal­kan be­szélt, de
így is le­döb­ben­tett.
– Tes­sék?
Apa a sze­mét for­gat­ta.
– Mind­ket­ten tud­juk, hogy nem azért csat­la­koz­tál a drá­ma­szak-­
kör­höz, ami­ért anyu­kád is akar­ta.
– Én… – Egy ap­ró ne­ve­tés sza­ladt ki be­lő­lem. – De nem tu­dom,
hogy mi mást vá­laszt­hat­nék he­lyet­te.
Apa le­tet­te a te­le­fon­ját, fel­állt a ka­na­pé­ról, és összeszedte az
aján­dé­ka­it. Ami kü­lön­bö­ző golf­fel­sze­re­lé­sek­kel fog­lal­ko­zó üz­le­tek-­
be szó­ló aján­dék­utal­vá­nyok­ból, egy új órá­ból, né­hány nyak­ken­dő-­
ből és új in­gek­ből állt.
– Min­dig is tud­tad, mi­vel sze­ret­nél fog­lal­koz­ni.
Ez igaz volt.
– De csak azért, mert sze­retsz va­la­mit, nem kell kar­ri­ert csi­nál-­
nod be­lő­le, nem igaz?
Ek­kor meg­állt, majd fe­lém for­dult, a sze­me még az enyém­nél is
zöl­deb­ben vi­lá­gí­tott.
– At­tól félsz, hogy ak­kor már nem fo­god él­vez­ni. Ez áll a hát­tér-­
ben?
Vál­lat von­tam.
– Én nem sze­re­tem a mun­ká­mat, csak egy dol­got sze­re­tek ben-­
ne. – El­mo­so­lyo­dott, nem volt szük­sé­ges foly­tat­nia a mon­da­tot.
Így vi­gyo­rog­va ki­mond­tam he­lyet­te.
– A pénzt.
Apa ma­gá­hoz hú­zott.
– Még van időd. De ha­ma­ro­san azt kell vá­lasz­ta­nod, ami he­lyes,
és hosszú tá­von kell gon­dol­kod­nod.
Mi­u­tán el­hagy­ta a szo­bát, a kö­vet­ke­ző pár perc­ben át­gon­dol­tam
a sza­va­it, amíg eszem­be nem ju­tott, mit mon­dott ko­ráb­ban.
Cal­lum ha­ma­ro­san vár­ha­tó volt. Vagy ta­lán nem haj­lan­dó el­jön-­
ni, gon­dol­tam. Bár az el­len­ke­ző­jét re­mél­tem. Nem csu­pán ön­ző
okok­ból, ha­nem hogy fenn­tart­suk a lát­sza­tot a szü­le­ink előtt.
He­tek óta nem vol­tam a kö­ze­lé­ben, csak tá­vol­ról fi­gyel­tem. Ami-­
óta pró­bál­tam ke­ve­sebb sé­rü­lést okoz­ni ma­gam­nak, úgy lo­pa­kod-­
tam, mint egy bo­lond. Egy do­log volt tud­ni, hogy mit mű­vel, de más
meg­ál­lás nél­kül lát­ni azt.
 Fo­gal­mam sem volt, hogy ké­pes le­szek-e ke­zel­ni. Hogy lát­ha­tom
az­nap vagy bár­mi­kor más­kor.
En­nek el­le­né­re va­ló­szí­nű­leg a má­sik al­ter­na­tí­vát sem vi­sel­te
vol­na el a lel­kem. Azt, ame­lyik­ben nem jön el, ez­zel összeomlasztva
és ká­osz­ba so­dor­va a vi­lá­gun­kat.

Az ér­ke­zé­sük előtt jött egy üze­ne­tem, amit re­me­gő kéz­zel nyi­tot-­

tam meg. Olyan rég lát­tam már a ne­vét fel­vil­lan­ni a te­le­fo­no­mon.

Cal­lum: Jö­het a szín­já­ték?

Én: Ha te is sze­ret­néd.

Cal­lum: Ó, de mennyire, hogy sze­ret­ném! Így ki tu­dom él­vez­ni

mind­két hely­zet elő­nye­it, nem igaz?

Ha­ra­gos te­kin­tet­tel néz­tem az üze­ne­tét, amit ha­ma­ro­san egy

má­sik kö­ve­tett.

Cal­lum: …vagy azt is mond­hat­nám, hogy elő­nye­it és hát­rá­nya­-

it.

Én: Csak ne csi­nálj hü­lye­sé­get!

Cal­lum: Annyi dol­got tud­nék er­re mon­da­ni. Ha­ma­ro­san ta­lál­-

ko­zunk, Egér­ke.

El­dob­tam a te­le­fo­no­mat, ami egy csa­pó­dás­sal az éj­je­li­szek­ré­nye-­

men lan­dolt, és el­in­dul­tam a für­dő­szo­bá­ba.
Ha ját­sza­doz­ni akar, ak­kor kez­dőd­jön a já­ték.
 Egy test­hez­ál­ló pi­ros ru­hát húz­tam ma­gam­ra, amit át­tet­sző fe-­
ke­te comb­ha­ris­nyá­val pá­ro­sí­tot­tam, majd be­le­búj­tam a fe­ke­te ma-­
gas sar­kú csiz­mám­ba. A vö­rös rúzs már túl sok lett vol­na, de mi­u-­
tán fel­vet­tem a mű­szőr­me bo­le­ró­mat, meg­gon­dol­tam ma­gam, és
fel­ken­tem a szám­ra.
A szü­le­im az évek alatt hoz­zá­szok­tak a fur­csa öl­töz­kö­dé­sem­hez,
így nem szól­ták meg az az­na­pi szet­te­met sem. Ha­bár apa meg­je-­
gyez­te, hogy eset­leg fáz­ni fo­gok. Csu­pán meg­rán­tot­tam a vál­la­mat,
pe­dig azt sze­ret­tem vol­na mon­dai ne­ki, hogy mos­tan­ra már volt
időm hoz­zá­szok­ni a hi­deg­hez.
Öt perc­cel az ebéd előtt ér­kez­tek meg.
Sen­ki sem rót­ta fel ne­kik a ké­sést, fő­leg én nem, ami­kor meg­pil-­
lan­tot­tam Cal­lu­m­öt. Fe­ke­te öl­töny­nad­rág­ban és kék ing­ben volt,
min­dig tud­ta a jó fiú ha­tá­sát kel­te­ni, ha meg­kö­ve­tel­ték tő­le. A fel­ső
két gomb­ját ki­gom­bol­va hagy­ta, szív­fáj­dí­tó­an fel­fed­ve nap­bar­ní­tott
bő­rét. Már rég meg­ta­nul­tam, hogy az órák hosszat tar­tó edzés
egész éves bar­na­sá­got biz­to­sít ne­ki.
Mi­köz­ben min­den­ki üd­vö­zöl­te egy­mást, ő el­in­dult fe­lém, ám a
lé­pé­sei el­bi­zony­ta­la­nod­tak, ahogy vé­gig­né­zett raj­tam.
Mo­soly­ra húz­tam a szám, és fel­forrt a vé­rem, ami­kor rá­jöt­tem,
hogy meg­érint­he­tem őt. Meg­érint­he­tem, és ő sem­mit sem te­het el-­
le­ne. Leg­alább­is itt nem, mi­vel egyez­sé­get kö­töt­tünk.
Úgy tűnt, ki­ta­lál­ta a gon­do­la­ta­i­mat, még mi­előtt a nya­ká­ba ug-­
rot­tam, és meg­fe­szí­tet­te az ál­lát, majd ma­gá­ra eről­tet­te a leg­arisz-­
tok­ra­ti­ku­sabb mo­so­lyát.
– Egér­ke – só­haj­tot­ta, mi­köz­ben fel­csúsz­tat­tam a ke­ze­met a
mell­ka­sán, és meg­iga­zí­tot­tam a tö­ké­le­te­sen be­ál­lí­tott gal­lér­ját.
Üd­vöz­lés he­lyett rá­vi­gyo­rog­tam, és fi­gyel­tem, ahogy el­ke­re­ke­dik
a sze­me, ami­kor láb­ujj­hegy­re emel­ked­tem, és telt al­só aj­kát az
enyém kö­zé kap­tam. Le­der­medt az érin­té­sem alatt, majd át­ka­rol­ta
a de­re­ka­mat, és ma­gá­hoz hú­zott.
Tény­leg a kar­já­ban tar­tott. Leg­szí­ve­seb­ben vi­lág­gá kür­töl­tem
vol­na, ám he­lyet­te in­kább sze­lí­den a szá­já­ra nyom­tam az enyé­met,
majd le­tö­röl­tem ró­la a rúzst, ami nem is fog­ta meg.
Anyu­ká­ink épp vi­hog­tak va­la­min, míg apá­ék be­szél­ge­tés­be ele-­
gyed­tek, mi­köz­ben egy­re bel­jebb ha­lad­tak a ház­ban. Meg­fog­tam a
ke­zét.
– Gye­re, van szá­mod­ra egy meg­le­pe­té­sem!
– Nem kel­lett vol­na – szi­szeg­te fe­szül­ten, ahogy meg­áll­tam a
nap­pa­li­ban, és le­tér­del­tem a gi­gan­ti­kus fa alá, ügyel­ve ar­ra, hogy
re­mek ki­lá­tá­sa nyíl­jon a hát­sóm­ra.
– Ra­gasz­ko­dom hoz­zá – mond­tam őszin­tén, mi­köz­ben át­nyúj­tot-­
tam ne­ki az aján­dé­kát. – Iga­zá­ból ez a szü­le­tés­na­pi aján­dé­kod.
Amit so­sem bon­tot­tál ki. – Összeszaladt a szem­öl­dö­ke, ahogy en-­
gem fi­gyelt, de én csak mo­so­lyog­va rá­mu­tat­tam a fe­jem­mel. – Gye-­
rünk, nem lesz ben­ne pók! Ígé­rem.
Fúj­tat­va le­vet­te a te­te­jét, és be­le­kuk­kant­va egy ku­pac kép­re-­
gényt ta­lált, ami­ket elő­ző ka­rá­csony óta gyűj­tö­get­tem ne­ki.
– Re­nee – mond­ta, majd visszarakta a te­te­jét anél­kül, hogy tü­ze-­
te­sen meg­vizs­gál­ta vol­na őket.
– Mi az? Rosszakat vet­tem? – A múlt­ban már volt rá pél­da, hisz
elég li­mi­tált tu­dás­sal ren­del­ke­zem a DC-ről és Marv­el­ről.
Meg­ráz­ta a fe­jét, meg­for­dult, majd le­dob­ta a do­bozt a ka­na­pé­ra,
majd ki­sé­tált a szo­bá­ból.
Alig kap­tam le­ve­gőt, ahogy az el­do­bott ki­rály­kék do­boz­ra és a
koc­kás sza­lag­ra me­red­tem, ami­nek az üt­kö­zés­től le­csú­szott a te­te­je
az egyik ol­dal­ra.
Ami­kor úgy érez­tem, ké­pes va­gyok kor­dá­ban tar­ta­ni az ér­zel-­
me­i­met, el­in­dul­tam a ka­na­pé fe­lé. Visszatettem a te­te­jét, fel­vit­tem
a do­bozt a szo­bám­ba, ahol ad­tam ma­gam­nak pár per­cet, hogy az
ar­co­mat le­gyez­get­ve el­hi­tes­sem ön­ma­gam­mal, min­den rend­ben
lesz.
Egyéb­ként is hü­lye öt­let volt. Ki kel­lett vol­na dob­nom őket.
Ahogy idő­söd­tünk, és Cal­lum meg­en­ged­het­te ma­gá­nak, hogy meg-­
ve­gye, amit csak sze­ret­ne, egy­re ke­vés­bé ér­de­kel­ték az aján­dé­kok.
Úgy érez­tem, nem ka­pok le­ve­gőt, ami­kor le­ül­tünk ebé­del­ni, s
amíg a szü­le­im mo­so­lyog­tak és ne­vet­gél­tek, én az ételt bök­dös­tem.
Ami­kor már majd­nem min­den­ki be­fe­jez­te az evést, Cal­lum lá­ba
meg­bök­te az enyé­met. Fel­néz­tem, re­mél­ve, hogy ol­vas­ha­tat­lan a
pil­lan­tá­som.
– Egyél – tá­tog­ta, az ebéd­re, majd a szü­le­im­re pil­lant­va.
Hát per­sze. Jobb, ha nem kez­de­nek el kér­de­zős­köd­ni.
Így hát en­ni kezd­tem.
Úgy érez­tem, mint­ha a tor­ko­mon akad­na a pu­ha hús és a csú-­
szós sa­lá­ta, ahogy pró­bál­tam le­eről­tet­ni. Ap­ró, meg­fon­tolt kor­tyok-­
kal igye­kez­tem rá­se­gí­te­ni a nye­lés­re.
– Cal­lum azt me­sél­te, nek­tek van a leg­jobb la­ká­so­tok a cam­pu-­
son – mond­ta Ki­an, és a vil­lá­já­val a szá­já­ba nyo­mott egy adag sa­lá-­
tát, majd rág­ni kez­dett, mi­köz­ben vár­ta a vá­la­szo­mat.
It­tam egy újabb kor­tyot a vi­zem­ből, hogy időt nyer­jek.
– Mert így is van. – Cal­lum­re pil­lan­tot­tam, aki fe­szül­ten me­redt
a ka­já­já­ra. – Szin­te az egész Gray Springst lát­ni le­het a la­kás ha­tal-­
mas ab­la­ka­i­ból.
Ki­an bó­lo­gat­va ránk mo­soly­gott.
– Va­la­mi­kor meg kell lá­to­gat­nunk ti­te­ket. Is­te­nem, hogy te­lik az
idő! Mi­re ész­be ka­punk, már vég­ző­sök lesz­tek, mi pe­dig meg sem
lá­to­gat­tunk ti­te­ket.
Cal­lum fel­emel­te a fe­jét, a sze­mé­ben pá­nik ült, mi­köz­ben az arc-­
ki­fe­je­zé­se kö­zöm­bös volt.
– Örül­nénk, ha el­jön­né­tek – mond­tam, majd el­te­rel­tem a be­szél-­
ge­tést a cég­re. – Min­den rend­ben az új iro­dák­kal?
– Ó, igen – vá­la­szol­ta Ki­an, ahogy apá­ra pil­lan­tott, aki bó­lo­ga-­
tott, és lát­ha­tó­an fel­vil­la­nyoz­ta a kér­dé­sem.
– És mi van Né­met­or­szág­gal?
Apa mo­so­lya ra­gyo­gó volt.
– Na, igen, azt az iro­dát idő­be telt meg­ala­pí­ta­ni. De mos­tan­ra
na­gyobb a be­vé­tel, mint a vesz­te­ség.
Mo­so­lyog­va hall­gat­tam, ahogy Ki­an az új szoft­ver­ről me­sél ne-­
kem, ami­vel dol­goz­nak, és az ál­muk­ról, hogy egy nap más irány­ba
is el­me­hes­se­nek. A Cal­lum­nek szánt pil­lan­tá­sa­i­kat nem le­he­tett fi-­
gyel­men kí­vül hagy­ni, fő­leg, amit Ki­an kül­dött fe­lé. De Cal­lum to-­
vább hall­ga­tott, el­me­rül­ve a kö­zöm­bös­ség­ben. Vagy in­kább ezt pró-­
bál­ta el­hi­tet­ni ve­lük.
– Mit ter­vez­tek a szü­net töb­bi ré­szé­re? – kér­dez­te anya, sze­me
oda-vissza ug­rált köz­tem és Cal­lum kö­zött.
– Hát… – kezd­tem be­le.
– Elég­gé le­fá­rasz­tot­tak min­ket a vizs­gák, szó­val itt ma­ra­dunk
egy-két na­pot, az­tán visszamegyünk pi­hen­ni.
– Már­is? – Lu­cin­da a gyöngy­so­rá­hoz kap­ta a ke­zét, mi­u­tán le-­
rak­ta a bo­ros­po­ha­rát. – Leg­alább pár na­pot ma­rad­ja­tok! Úgy hi­á-­
nyoz­ta­tok!
– Fut­ball – mond­tam, já­té­ko­san for­gat­va a sze­me­met. – Né­hány
nap múl­va kez­dő­dik az edzés. Nem hagy­nak ne­kik túl sok pi­he­nőt.
Az én apám bó­lo­ga­tott, Cal­lu­mé vi­szont rosszalló pil­lan­tást kül-­
dött a fia fe­lé. Ám ő mit sem tö­rőd­ve ve­lük, rám sze­gez­te sö­tét te-­
kin­te­tét.
A tá­nyé­rom­ra me­red­tem.
– Te­le va­gyok. Meg­en­ge­di­tek, hogy tá­voz­zak? Sze­rin­tem be­le­me-­
rü­lök va­la­mi könyv­be egy kis idő­re.
Apa le­gyin­tett, míg anya el­mo­so­lyo­dott, lát­va, hogy Cal­lum is ve-­
lem tart.
Sug­do­ló­zá­suk és ne­ve­té­sük hang­ja kí­sért ki min­ket az ebéd­lő-­
ből.
– Fan­tasz­ti­kus ha­zu­do­zó vagy.
Éles sza­va­i­tól meg­tor­pan­tam a lép­cső kö­ze­pén, vá­la­szol­ni akar-­
tam, de in­kább összepréseltem az aj­ka­mat.
Kö­ve­tett a szo­bám­ba, és be­csuk­ta ma­ga mö­gött az aj­tót.
– Mi az, el­vit­te a ci­ca a nyel­ve­det?
 – Sen­ki sem vi­he­ti el a nyel­ve­met – vá­la­szol­tam, ahogy le­vet­tem
a bo­le­ró­mat, majd le­ül­tem az asz­ta­lom­hoz, és le­húz­tam a csiz­mám
cip­zár­ját.
– Aha. – Cal­lum oda­sé­tált az ágyam­hoz, mint­ha azon gon­dol­kod-­
na, le­fe­küd­jön-e rá, de he­lyet­te fel-alá sé­tált a sző­nye­ge­men.
– El­me­hetsz, ugye tu­dod?
– Ko­mo­lyan? És higgyék azt, hogy nem is akar­lak lát­ni? Ön­ző­ek,
az igaz, de nem os­to­bák.
Le­húz­tam a csiz­má­mat.
– Ne­kem az­tán mind­egy. Hasz­náld a hát­só ki­já­ra­tot, és hívj egy
ta­xit. Gon­do­lom, van pár em­ber, akit meg akarsz lá­to­gat­ni.
Meg­tor­pant a sző­nye­gen, és rám vi­gyor­gott.
– Na, csak fel­hoz­tad.
– Mit ké­ne ten­nem? – kér­dez­tem, ahogy fel­áll­tam. – Sem­mi mást
nem csi­nálsz, csak ki­zársz en­gem, és úgy vi­sel­kedsz, mint­ha nem is
lé­tez­nék, pe­dig mind­ket­ten na­gyon jól tud­juk, hogy a szí­ved mást
súg.
Cal­lum meg­va­kar­ta a fe­jét, és halk ne­ve­tés sza­kadt ki be­lő­le.
– Azt hi­szed, hogy ez csak egy já­ték?
– Mi más len­ne? – Las­san kö­ze­lebb lép­tem hoz­zá, meg­győ­ződ­ve
ar­ról, hogy a sze­me min­den moz­du­la­to­mat kö­ve­ti.
– Meg­csal­tál, és sza­kí­tot­tunk. Szó­val azt csi­ná­lok, amit aka­rok.
El­szo­rult a tor­kom. Nyel­tem egyet és pis­log­tam, majd las­san el-­
mo­so­lyod­tam.
– En­gem nem za­var.
Összehúzta a sze­mét, és zseb­re dug­ta a ke­zét.
– Nem za­var, mi?
Az uj­ja­im meg­ta­lál­ták az ing­gomb­ját, ami­vel ját­sza­doz­tam egy
ki­csit, majd meg­si­mo­gat­tam a mell­ka­sát.
– Mind­ket­ten tud­juk, hogy mi a cé­lod ve­le.
Re­ked­tes ne­ve­tés tört ki be­lő­le.
– Ja, más nők­kel dug­ni. – Er­re összerezzentem, ő pe­dig meg­mar-­
kol­ta a csuk­ló­mat. – Jaj, ne! – Ag­go­dal­mas­ko­dó ké­pet vá­gott, ami
azon­ban el­len­tét­ben állt gú­nyos hang­já­val. – Ez fáj ne­ked? To­vább
pusz­tul tő­le a becs­te­len szí­ved a mell­ka­sod­ban?
A dü­he, az ar­ro­gan­ci­á­ja be­töl­töt­te a le­ve­gőt, amit kín­lód­va pró-­
bál­tam be­lé­le­gez­ni, mi­köz­ben ott áll­tam előt­te, és nem tud­tam lep-­
lez­ni az ér­zé­se­i­met. Fel­néz­tem rá, és meg­re­beg­tet­tem a szem­pil­lá­i-­
mat.
– És meg­old­ja a gond­ja­i­dat? Hogy má­sok­kal dugsz? Vagy nem
tudsz ki­ver­ni a fe­jed­ből? – Ön­elé­gült vi­gyo­rát lát­va hal­kan foly­tat-­
tam: – Rám szok­tál gon­dol­ni, ami­kor ve­lük vagy? Vagy ami­kor éj-­
sza­ka le­hu­nyod a sze­med, és rád tör a vágy, hogy be­le­csúsz­tasd a
ke­ze­det a ga­tyád­ba?
Cset­tin­tett a nyel­vé­vel, a hang­ja fi­gyel­mez­tet­ni pró­bált.
– Vi­gyázz, Egér­ke!
Ököl­be szo­rult a ke­zem a be­ce­név hal­la­tán.
– Mi­ért?
A sze­me fe­ke­té­nek tűnt, mi­köz­ben mo­zog­ni kez­dett az ál­la.
– Mert vé­let­le­nül még ki­ko­tyo­gom, ho­gyan nyög­nek, ami­kor a
far­kam­mal ta­lál­koz­nak. – Kö­ze­lebb ha­jolt, me­leg le­he­le­te a ha­ja­mat
bor­zol­ta. – Ho­gyan szo­rít­ják össze a comb­ju­kat, ami­kor el­men­nek,
nyö­szö­rög­ve, mint egy ká­bí­tó­szer­füg­gő, aki be akar szív­ni.
Le­huny­tam a sze­mem, a han­gom csu­pán sut­to­gás volt.
– Cal­lum…
– Bár egyi­kük sem olyan ned­ves, olyan fe­szes, olyan tö­ké­le­tes,
mint te.
Be­szív­tam a le­ve­gőt, és szag­ga­tot­tan ki­fúj­tam, az­tán el­for­dí­tot-­
tam a fe­jem, így az aj­kunk haj­szál­nyi­ra ke­rült egy­más­tól.
– Te…?
– Nem. – Cal­lum kun­co­gá­sa sö­tét és vész­jós­ló volt. – Nem akar-­
lak té­ged, de könnyen meg­kap­hat­ná­lak, ha ah­hoz len­ne ked­vem.
Hát nem nagy­sze­rű?
– Menj a po­kol­ba! – sut­tog­tam el­fa­csa­ro­dott szív­vel.
 – Már vol­tam ott. Nem olyan rossz, mint so­kan gon­dol­ják, amint
meg­ta­nu­lod, ho­gyan ma­radj élet­ben. – Aj­kát az ar­com­hoz nyom­ta,
majd mé­lyet lé­leg­zett, mi­előtt el­en­ged­te a csuk­ló­mat.
Hang­ta­la­nul ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és el is tűnt, a lép­tei el­hal­kul­tak,
ahogy két­ség­kí­vül a hát­só be­já­ra­ton tá­vo­zott.
 HU­SZON­KET­TŐ

Cal­lum

A ka­rá­csony más­nap­ján vé­gig­szen­ve­dett ebéd után le­lép­tem, amint

az evő­esz­kö­zök az üres tá­nyé­rok­hoz ér­tek. A szü­le­im nem kér­de-­
zős­köd­tek, és meg­ijed­tem vol­na, ami­ért ennyire ön­zők, ha nem ve-­
szem ész­re, hogy apa fur­csán mé­re­get, ami­kor fel­pat­tan­tam a he-­
lyem­ről, ahogy Re­nee lá­ba meg­érin­tet­te az enyé­met az asz­tal alatt.
A he­tek bot­la­doz­va tel­tek, a hi­deg ja­nu­á­ri szél csíp­te az ar­co-­
mat, ahogy egy­re erő­seb­ben haj­tot­tam ma­gam az edzé­se­ken, míg
ma­gá­nyom­ban egy­re job­ban ma­gam­ba for­dul­tam, de sen­ki­nek sem
be­szél­tem az ér­zé­se­im­ről.
A Va­len­tin-nap mo­soly­gó ar­co­kat és ka­lan­do­zó ke­ze­ket ho­zott
ma­gá­val.
Az agyam élet­re kel­tet­te a far­ka­mat, ki­kény­sze­rít­ve a té­li ál­má-­
ból, ami­be Re­nee küld­te az­zal, hogy át­ad­ta a kép­re­gé­nye­ket ka­rá-­
csony­kor. Az ak­kor mon­dott sza­va­i­tól az­óta sem tu­dok sza­ba­dul­ni.
Rám szok­tál gon­dol­ni, ami­kor ve­lük vagy?
Ami nem tör­tént meg, amíg bo­ga­rat nem ül­te­tett a fü­lem­be.
Mert azok a lá­nyok csak egy­faj­ta me­ne­kü­lé­si utat je­len­te­nek. Mind-­
egyi­kő­jük. Hogy egy­pár órá­ra ki­sza­kad­jak a gon­do­la­ta­im­ból, és egy
kis ha­la­dé­kot ad­jak saj­gó szí­vem­nek. Ami min­den al­ka­lom­mal erő-­
sö­dött, ami­kor a zöld sze­mé­be néz­tem, vagy meg­pil­lan­tot­tam a vö-­
rös ha­ját.
Vagy az ál­lí­tó­la­gos ha­ve­ro­mat lát­va.
– Welsh, várj! – szólt Toby mö­gü­lem.
Meg­tor­pan­tam a la­ká­som előtt, majd se­be­sen meg­for­dul­tam a
jár­dán, mi­köz­ben Toby be­le­dob­ta a ku­ká­ba a ká­vés­po­ha­rát, és oda-­
ko­co­gott hoz­zám.
– Tud­tam, hogy me­nő kör­nyé­ken élsz, de egy lu­xus­la­kás? – Fel-­
csil­lant a sze­me. – Nem hi­szem el, amíg nem lá­tom a sa­ját sze­mem-­
mel.
Só­hajt­va meg­iga­zí­tot­tam a tás­ká­mat a vál­la­mon.
– Nincs ked­vem hoz­zá. Ren­ge­teg dol­gom van.
Vé­gig­mért.
– Ó, per­sze, pél­dá­ul úgy ten­ni, mint­ha túl­lép­tél vol­na a ba­rát­nő-­
dön, mi­köz­ben ti­tok­ban ki­ve­red a zok­nis­fi­ó­kod­ban rej­te­ge­tett bu-­
gyi­já­ra?
Aka­rat­la­nul is el­ke­re­ke­dett a sze­mem, majd gyor­san bosszús te-­
kin­te­tet va­rá­zsol­tam az ar­com­ra.
– Higgy, amit akarsz!
Kö­ve­tett az épü­let­be, a sport­ci­pőnk nyi­kor­gott a nem­rég fé­nye-­
sí­tett csem­pén.
A lift­be ér­ve meg­nyom­tam a gom­bot, és a biz­ton­sá­gi szken­ner
elé tar­tot­tam a kár­tyá­mat, amíg fel nem vil­lant a pi­ros fény. Toby
egy han­got sem adott ki, amíg a la­kás­hoz ér­tünk, csak el­is­me­rő­en
füttyentett.
– Szent szar, ha­ver! – Szé­les­re tár­ta a ke­zét, ahogy be­sé­tált a
nap­pa­li­ba, az edző­tás­ká­ja egy puf­fa­nás kí­sé­re­té­ben a pad­ló­ra hul-­
lott. – Úgy élsz, mint egy ki­ba­szott ki­rály.
– Aha – mond­tam, az ap­ró hall­ban hagy­tam a tás­ká­mat, és a hű-­
tő fe­lé vet­tem az irányt. – Üdí­tő? Gyü­mölcs­lé? Víz?
 – A víz jó lesz, kö­szö­nöm.
Ki­vet­tem a kan­csót, és ön­töt­tem ma­gunk­nak két po­hár vi­zet, mi-­
köz­ben Toby meg­is­mer­ke­dett a la­kás­sal. Meg­húz­tam a po­ha­rat, és
hár­mat kor­tyol­va ki­it­tam az egé­szet, az­tán visszaraktam a kan­csót
a hű­tő­be, ami­ből alap­eset­ben köz­vet­le­nül szok­tam in­ni.
Meg­szok­tam az egye­dül­lé­tet, és Sally, a ta­ka­rí­tó­nő, aki­ről nem-­
rég ki­de­rült, hogy sze­re­ti a szá­ját hasz­nál­ni, he­ten­te két­szer járt
hoz­zám. És el is ment két­szer az uj­ja­im­tól, amint le­dob­ta a ta­ka­rí­tó-­
sze­re­ket az aj­tó­ban.
Vi­szont so­sem en­ged­te, hogy meg­dug­jam, ami fur­csa, de az
újab­ban csa­pon­gó kap­cso­la­to­mat te­kint­ve a szer­szá­mom­mal, va­ló-­
szí­nű­leg jobb is. Nincs is rosszabb, mint ami­kor nem tu­dod fel­ál­lí-­
ta­ni szex köz­ben. Kü­lö­nö­sen, ha az aj­kai a fény­se­bes­ség­nél is gyor-­
sab­bak. Egy elég­gé kí­nos eset óta, amit sze­ren­csé­re be­tud­tam an-­
nak, hogy ré­szeg va­gyok, tü­zes aj­kak se­gí­te­nek be­csap­ni ön­ma­ga-­
mat, ide­gen tes­tek he­lyett.
Nem ke­res­tem vol­na to­vább ki­utat, ha Re­nee nem kap­ja meg ve-­
le, amit akar. És őt jól lát­ha­tó­an hi­de­gen hagy­ta, mit aka­rok, ami-­
kor ki­tár­ta a…
– Azt hi­szem, nem le­he­tünk töb­bé ba­rá­tok.
Örül­ve a fi­gye­lem­el­te­re­lés­nek, ki­men­tem a kony­há­ból, és az elő-­
szo­bá­ban oda­ad­tam Toby­nak a vi­zet.
– Ne törd össze a szí­ve­met! Tu­dod, hogy mi­lyen ér­zé­keny va-­
gyok.
Kun­cog­va a nyolc­va­nas évek­be­li mo­zis pla­ká­tom­ra mu­ta­tott,
ami Jo­kert áb­rá­zol­ta.
– DC – cac­co­gott, majd a ma­gá­ra mu­ta­tott. – Mar­vel-ra­jon­gó va-­
gyok.
Összehúztam a szem­öl­dö­kö­met, és el­ké­ped­ve hát­ra­lép­tem. Toby
min­dig olyan­nak tűnt, mint­ha sem­mi sem ér­de­kel­né, az a faj­ta srác
volt, aki­ről a lá­nyok egy pil­lan­tás­ból tud­ják, hogy rossz­fiú.
De ez most vá­rat­la­nul ért.
 – No­csak, no­csak. – Az ök­lö­met ro­pog­tat­va a szo­ba fe­lé hát­rál-­
tam. – Ak­kor van szá­mod­ra va­la­mim, volt-ba­rát.
Be­sé­tál­tam a gard­rób­szo­bá­ba, fi­gyel­men kí­vül hagy­va azt a
tényt, hogy több mint a fe­le üres volt, és ki­húz­tam az egyik szek-­
rény al­só fi­ók­ját.
A lát­vány­tól, ami ek­kor fo­ga­dott, meg­állt a szí­vem.
Egy ré­gi fo­tó volt Re­nee-ről a kap­cso­la­tunk ele­jé­ről, amin csil­lo-­
gó sze­mek­kel mo­soly­gott a te­le­fo­nom­ba.
– Szép lány, de nem aka­rok a ha­lá­los pil­lan­tá­sa­id má­sik vé­gén
len­ni.
El­tol­tam a ké­pet, majd a tor­ko­mat meg­kö­szö­rül­ve ki­vet­tem aló-­
la a kép­re­gé­nye­ket.
Fel­egye­ne­sed­tem, és át­ad­tam őket Toby­nak.
– Tes­sék, meg­tart­ha­tod őket.
Toby döb­ben­ten ki­nyi­tot­ta, majd be­csuk­ta a szá­ját, ahogy a ku-­
pac­ra pis­lo­gott.
– Eze­ket nem ad­ha­tod ne­kem! – Összetalálkozott a pil­lan­tá­sunk.
– Egy va­gyont ér­nek.
– Ak­kor add el min­det! Nem iga­zán ér­de­kel.
Re­nee még az­előtt vet­te őket, hogy meg­ta­nul­ta a Mar­vel és DC
köz­ti kü­lönb­sé­get.
– Az szent­ség­tö­rés len­ne. – Toby a fe­jét csó­vál­ta. – Nem sza­bad
őket el­ad­ni. Fel­be­csül­he­tet­len az ér­té­kük.
Tel­jes szí­vem­ből fel­ne­vet­tem.
És mi­lyen jó ér­zés volt.
Toby ala­po­san szem­ügy­re vett, ahogy ki­lép­tünk a nap­pa­li­ba.
– Jól vagy?
Le­hup­pan­tam a ka­na­pé­ra, le­vet­tem a táv­irá­nyí­tót a kar­fá­ról, és
be­kap­csol­tam a té­vét.
– Meg­va­gyok.
Toby hüm­mö­gött, majd óva­to­san le­rak­ta a kép­re­gé­nye­ket a do-­
hány­zó­asz­tal­ra, majd a má­sik vé­gé­nél le­ült.
 – Csak azt mon­dom, hogy ha az én ba­rát­nőm mű­vel­ne ve­lem
ha­son­lót, ak­kor én is rosszul érez­ném ma­gam.
Fe­le­sé­gem. Sen­ki sem tu­dott a kap­cso­la­tunk mély­sé­ge­i­ről, ami
mi­att sok­kal ne­he­zeb­ben tud­tam lep­lez­ni az ér­zel­me­i­met.
– Már hó­na­pok tel­tek el. To­vább­lép­tem.
– Meg­fek­tet­ni az összes csajt nagy­sze­rű. – Ki­nyúj­tot­ta a lá­bát, és
ke­resz­tez­te a bo­ká­ját, ahogy meg­áll­tam az ESPN-en. – De a vak is
lát­ja, hogy úgy né­zel Mi­ke-ra, mint­ha ki akar­nád nyír­ni, és iga­zá­ból
nem is lép­tél túl a dol­gon.
Ne­he­zen bír­tam ki, hogy ne csi­kor­gas­sam a fo­ga­mat.
– Nem tu­dok más­hogy rá­néz­ni.
Toby fel­hor­kant.
– Ha nem sze­re­ted Re­nee-t, ak­kor oké, mi, srá­cok könnyen túl
tu­dunk lép­ni a dol­go­kon, ha nem ér­zünk sem­mit.
– Ha te mon­dod.
Toby ide-oda moz­gat­ta a lá­bát, és a szem­öl­dö­két va­kar­gat­ta.
– Ugye tudsz ar­ról, hogy azt ál­lít­ja, nem csi­nált sem­mit?
Hát­ra­dön­töt­tem a fe­je­met.
– Ko­mo­lyan?
Toby bó­lin­tott.
– Ne­künk ezt me­sél­te. – Majd szü­ne­tet tar­tott, és a sze­mem­be
né­zett. – De ne­ked mást mon­dott.
– Ja, a tel­jes el­len­té­tét, de nem mint­ha szá­mí­ta­na. –
Visszafordultam a té­vé­hez, majd el­gon­dol­koz­va pró­bál­tam rá­jön­ni,
mi le­het az oka…
De Toby be­elő­zött.
– Gon­do­lom, azért, hogy ne zár­juk ki őt en­nél is job­ban.
A kö­zel­gő ha­rag az­zal fe­nye­ge­tett, hogy meg­fojt, ha új­ra ki­nyi-­
tom a szá­mat. Így nem tet­tem.
El­re­pült fél óra, a meccs a vé­gé­hez kö­ze­le­dett, és kez­dett le­csu-­
kód­ni a sze­mem.
– Ma­gam is ki­ta­lá­lok. – Toby fel­állt, és fel­vet­te a kép­re­gé­nye­ket.
– Egyéb­ként jo­god van dü­hös­nek len­ni. Én biz­to­san az len­nék. – Ki-­
nyi­tot­ta az aj­tót. – De ha nem tu­dod el­en­ged­ni a dol­go­kat, ta­lán
hely­re le­het még őket hoz­ni.
Az aj­tó be­csu­kó­dott, és Toby ott­ha­gyott egye­dül a sza­va­i­val.
Amit Re­nee mű­velt, hely­re­hoz­ha­tat­lan volt, nem is be­szél­ve ar-­
ról, hogy én mit tet­tem az­óta.
Va­la­mit, ami úgy tönk­re­ment, mint mi… azt nem le­het meg­ja­ví-­
ta­ni.
 HU­SZON­HÁ­ROM
Re­nee

El­ér­ke­zett a nyár, és új­faj­ta ér­dek­lő­dést ho­zott ma­gá­val a hal­vány

ró­zsa­szín és pasz­tell-li­la iránt.
Két­szer is el­len­őriz­tem a tü­kör­ké­pe­met, és meg­iga­zí­tot­tam a
pasz­tell ru­há­mat, az­tán fel­húz­tam a le­ven­du­la­szí­nű szan­dá­lo­mat.
A tör­tén­tek ha­tá­sá­ra ne­vet­sé­ges mó­don le­ma­rad­tam az egye­te-­
men, így az utób­bi né­hány hó­na­pot a kol­lé­gi­u­mi szo­bám­ban gub-
baszt­va vagy a könyv­tár­ban töl­töt­tem, és meg­pró­bál­tam pó­tol­ni az
el­ma­ra­dá­sa­i­mat, hogy ne bal­táz­zam el a vizs­gá­i­mat. Amit nem en-­
ged­het­tem meg ma­gam­nak, mi­vel az új is­ko­la­év­ben más irány­ba
sze­ret­tem vol­na el­moz­dul­ni.
Ki­nyílt a szo­bám aj­ta­ja, és anya tán­colt be raj­ta, le­ve­gő­ért kap-­
kod­va.
– Aka­rom azt a ru­hát!
– Ak­kor várd ki a so­rod! Ma még szük­sé­gem van rá.
A kör­mé­vel meg­ko­cog­tat­ta az ál­lát, majd fel­tar­tot­ta az uj­ját.
– Várj!
Be­sé­tált a gard­rób­szo­bám­ba, és le­vett egy fe­hér sá­lat az egyik
váll­fá­ról.
Bosszankodva vár­tam, hogy a ha­jam kö­ré te­ker­je, az­tán mas­nit
kö­tött rá, ami le­ló­gott az egyik ol­da­lon.
– Ami­óta múlt hé­ten ha­za­jöt­tél, nem is lát­ta­lak mas­ni­ban.
És ha raj­tam múlt vol­na, nem is lát.
– Azt hi­szem, ki­nőt­tem be­lő­le.
Cac­co­gott.
– Ba­dar­ság. Öt perc, és in­du­lunk.
A nyár egyet je­len­tett a jó­té­kony­sá­gi gá­lák­kal, amik­ről nem tud-­
tunk el­lóg­ni az is­ko­lá­ra hi­vat­koz­va. Ha­bár azt kí­ván­tam, Cal­lum
bár­csak rám hagy­ta vol­na a ki­fo­gá­so­kat. Majd­nem ha­nyatt vá­gód-­
tam, ami­kor anya az­zal hí­vott fel, hogy Cal­lum ál­la­po­tá­ról ér­dek-­
lőd­jön a gyo­mor­ron­tás után, ami mi­att nem mu­tat­koz­tunk együtt
az apu­ká­ja szü­le­tés­nap­ján. Leg­alább fi­gyel­mez­tet­he­tett vol­na rá, de
azt hi­szen, az túl nagy ké­rés lett vol­na, fi­gye­lem­be vé­ve, hogy a rit-­
ka ta­lál­ko­zó­ink al­kal­má­val to­vább­ra is úgy vi­sel­ke­dett, mint­ha egy
kí­sér­tet len­nék, aki­től tá­vol kell ma­rad­nia.
Ez­út­tal a Welsh Grant Hol­dings tar­tott jó­té­kony­sá­gi ár­ve­rést,
amit a szü­le­ink kol­lé­gá­i­nak a fe­le­sé­gei szer­vez­tek a tó mel­lett. Már
az ide­ér­ke­zé­sem óta vár­tam ezt a na­pot, azon tű­nőd­ve, va­jon üzen-
e Cal­lum ar­ról, hogy fenn­tart­suk a lát­sza­tot.
Egy ré­szem meg­ré­mült, hogy már ennyire sem ve­szi a fá­rad­sá-­
got. De nem azért, mert a szü­le­ink rá­jön­né­nek, ha­nem mert ez volt
az utol­só be­vet­he­tő fegy­ve­rem el­le­ne. És nem hagy­hat­tam, hogy ki-­
fogy­jon a lő­szer.
Mos­tan­ra vi­szont nem le­he­tett annyit hal­la­ni a ki­csa­pon­gó élet-­
mód­já­ról, mint ka­rá­csony előtt. Amit egy ki­sebb győ­ze­lem­ként él-­
tem meg, és át­se­gí­tett az el­ső évünk cél­vo­na­lán.
Az­az az éle­tem legrosszabb évén.
Drá­mai va­gyok, meg­le­het. De nem szá­mít.
Fél órá­val ko­ráb­ban ér­kez­tünk, amit anya a be­ren­de­zés és a de-­
ko­rá­ció el­len­őr­zé­sé­vel töl­tött. Ha van va­la­mi, ami­hez ki­vá­ló­an ért a
pénz­köl­té­sen kí­vül, az a szer­ve­zés.
Haj­nal­ban már volt itt a töb­bi ön­kén­tes­sel, hogy el­ren­dez­ze­nek
min­dent, majd ha­za­jött el­ké­szül­ni.
– Cso­dá­san néz ki a hely, Val drá­gám – mond­ta az egyik ba­rát­nő-­
je, ahogy az ar­ca he­lyett a le­ve­gő­be pu­szilt, mi­köz­ben egy po­hár
pezs­gőt szo­ron­ga­tott.
Nem kel­lett rá­néz­nem az órá­ra, hogy tud­jam, még min­dig csak
ké­ső dél­előtt van. Az idő és az al­ko­hol nem iga­zán áll­tak kap­cso­lat-­
ban az it­te­ni nők­nél. Iga­zá­ból a több­sé­gük pont a te­mér­dek ide­je
mi­att ivott.
Most én vol­tam a so­ron, hogy pu­szi­kat dob­jak és ne­gé­de­sen kö-­
szönt­sem a je­len­lé­vő­ket, mi­köz­ben egy­re töb­ben szál­lin­góz­tak. Az
ár­ve­rés ro­ha­mo­san kö­ze­le­dett, de se­hol sem lát­tam Cal­lu­m­öt.
Vé­gül, ami­kor min­den­ki el­he­lyez­ke­dett, és az ár­ve­rés­ve­ze­tő be-­
állt a pó­di­um mö­gé a mik­ro­font pró­bál­gat­va, ki­szúr­tam a par­ko­ló-
ban, ar­cán da­cos arc­ki­fe­je­zés ült.
Az ap­ja a szé­ke fe­lé tar­tott, és tud­tam, hogy min­den bizonnyal
le­szid­ta va­la­mi­ért Cal­lu­m­öt. Ta­lán mert ké­sett, vagy va­la­mi má­sért,
nem tud­tam. Csak an­nak örül­tem, hogy lát­ha­tom őt.
Mit sem tö­rőd­ve anya pil­lan­tá­sa­i­val, oda­sé­tál­tam hoz­zá. Kö­zé-­
pen ta­lál­koz­tunk össze, hal­ló­tá­vol­sá­gon kí­vül, de még­sem elég tá-­
vol ah­hoz, hogy ne kell­jen mo­solyt eről­tet­nünk az ar­cunk­ra.
Én nem ját­szot­tam meg ma­gam, de ő úgy mo­so­lyo­dott el, mint-­
ha min­den ere­jé­re szük­sé­ge len­ne hoz­zá, mi­köz­ben min­den­ho­vá
né­zett, csak a sze­mem­be nem.
– Kés­ve ér­kez­tél?
Meg­iga­zí­tot­ta az ing­uj­ját.
– Nem, csak túl so­ká­ig ül­tem az au­tóm­ban, mint az tár­sa­dal­mi-­
lag el­fo­ga­dott.
Bó­lin­tot­tam, majd meg­fog­tam a ke­zét. Nem el­len­ke­zett. Mert
nem te­he­tett mást. Egy­ből ki­vi­rul­tam, mi­köz­ben a meg­fe­szült áll-­
kap­csán lát­szott, mennyire eről­tet­nie kell, hogy ne le­gyen ha­ra­gos
a te­kin­te­te.
– Sze­ret­nél el­men­ni in­nen?
Szá­raz ne­ve­té­sé­től meg­re­me­gett a szí­vem.
– In­kább ül­jünk le, és es­sünk túl raj­ta!
Meg­tet­tük, de egy perc­re sem en­ged­tem el a ke­zét, uj­ja­im a bőr-­
ke­mé­nye­dé­se­it si­mo­gat­ták. Né­há­nyuk tisz­tán élt az em­lé­ke­im­ben,
míg a töb­bi is­me­ret­len volt szá­mom­ra, ami elég volt ah­hoz, hogy el-­
szo­rul­jon a szí­vem. Mennyi új em­lé­ket sze­rez­he­tett nél­kü­lem?
A ke­ze ugyan­olyan me­rev volt, mint az egész tes­te mel­let­tem, de
ha­ma­ro­san el­la­zult. Ha nem vi­har­zott vol­na el olyan gyor­san az ár-­
ve­rés vé­gez­té­vel, ami­kor min­den­ki szét­szó­ró­dott étel és ital után
ku­tat­va, ak­kor el­hit­tem vol­na, hogy nem is za­var­ta a do­log.
És ta­lán így is volt. Bármennyire is az el­len­ke­ző­jét kí­ván­ta.
Cal­lu­m­öt fi­gyel­tem, ahogy az apu­ká­ink ügy­fe­le­i­vel be­szél­get és
ne­vet­gél, mi­köz­ben én anya csa­cso­gó ba­rá­ta­i­nak a tár­sa­sá­gá­ban
ácso­rog­tam.
Ami­kor a part fe­lé in­dult, ki­men­tet­tem ma­gam, és a há­ta­mat
egye­ne­sen tart­va utá­na­men­tem.
Ő to­vább sé­tált, és ha­ma­ro­san olyan tá­vol ke­rül­tünk a ren­dez-­
vény­től, hogy az csak egy kis pötty volt a ho­ri­zon­ton. A szan­dá­lom
ki­kezd­te a lá­ba­mat, de összeszorított fo­gak­kal vi­sel­tem a fáj­dal­mat,
hi­szen tud­ta, hogy kö­ve­tem, és még­sem ál­lí­tott meg.
– Mi a baj? – kér­dez­tem.
– Menj vissza! Nem ké­rek a tár­sa­sá­god­ból.
Le­ült az egyik pik­nik­asz­tal­ra né­hány túl­nőtt fa mö­gött. Le­ül­tem
mel­lé, mi­re fel­só­haj­tott.
– Ha nem akar­nál lát­ni, ak­kor már jó­val ez­előtt kö­zöl­ted vol­na
ve­lem.
– Elég!
– Mi­ért?
– Olyan gye­rek vol­tál, aki egy­foly­tá­ban azt kér­dez­te, hogy „mi-­
ért”, igaz?
 Meg­von­tam a vál­lam, majd fáj­dal­ma­san el­fin­to­rod­va le­rúg­tam
a szan­dá­lo­mat. Cal­lum szit­ko­zód­va meg­fog­ta a lá­ba­mat, és meg-­
vizs­gál­ta, majd rá­jött, hogy mit is csi­nált.
El akar­ta tol­ni ma­gá­tól, ami­kor si­e­tő­sen meg­szó­lal­tam:
– Kér­lek, ne!
Az­nap elő­ször a sze­mem­be néz­ve ennyit mon­dott:
– Rég­óta nem ért hoz­zád sen­ki?
Ön­elé­gül­ten el­vi­gyo­rod­tam, ami­től a sze­me az aj­kam­ra ván­do-­
rolt.
– Sze­ret­néd tud­ni, mi? – Le­néz­tem a nad­rág­já­ra, és ki­szúr­tam,
mennyire du­do­ro­dik. Le­sik­lott a ke­zem, és meg­si­mo­gat­tam. – Ugye
tu­dod, hogy nem ke­rül­hetsz örök­ké?
Zi­hál­ni kez­dett, dur­va uj­jai meg­in­dul­tak a bo­kám­tól, majd egy­re
fel­jebb és fel­jebb ha­lad­tak, amíg vé­gül úgy érez­tem, hogy ki­fogy be-­
lő­lem a szusz. Fel­emel­te a ru­hám szok­nya­ré­szét, mi­köz­ben egy­más
sze­mé­be néz­tünk.
– Most is be­ned­ve­sedsz, ha rám gon­dolsz? Be tudsz egy­ál­ta­lán
ned­ve­sed­ni má­sok mi­att?
El­pi­rult az ar­com, és ne­he­zen lé­le­gez­tem, ami­kor a bu­gyim­hoz
nyúlt, és meg­si­mo­gat­ta az anya­got, majd erő­seb­ben rá­nyom­ta az
uj­ját.
Fel­mor­dult at­tól, amit ott ta­lált, majd hir­te­len az ölé­be ka­pott,
és le­húz­ta az öl­töny­nad­rág­já­nak a slic­cét, hogy ki­sza­ba­dít­sa ma­gát.
– Tedd be ma­gad­nak, és ne adj ki egy han­got se köz­ben!
Fél­re­húz­tam a bu­gyi­mat, és úgy tet­tem, ahogy kér­te, mi­köz­ben
alig hit­tem el, hogy ez tény­leg meg­tör­té­nik. Ahogy a vé­ge be­lém ha-­
tolt, összerezzentem. Ő nem is tud­ta, mennyi ide­je nem tör­tént ve-­
lem ha­son­ló, meg­ra­gad­ta a csí­pő­met, majd erő­tel­je­sen le­nyo­mott,
ami­től nyög­dé­csel­ni kezd­tem.
De nem ér­de­kel­te, és ami­kor az aj­kam az övét ke­res­te, meg­ra-­
gad­ta az ar­co­mat, és a nya­ká­ba nyom­ta, mi­köz­ben erő­tel­je­sen moz-­
ga­tott.
 De nem el­len­kez­tem vagy pa­nasz­kod­tam. Fő­leg, hogy töb­bet
kap­tam be­lő­le, mint az utób­bi hó­na­pok­ban összesen. Zi­há­lá­sa a ha-­
ja­mat bor­zol­ta, mi­köz­ben a ke­ze a de­re­kam­ba vájt. Bün­tet­ve en-­
gem. Így pró­bált bün­tet­ni. De köz­ben adott is ne­kem va­la­mit.
Re­ményt.
Mert sem­mi sem volt vesz­ve, ha nem tud úgy hoz­zám ér­ni, hogy
ne akar­jon meg­fek­tet­ni. De még mennyire, hogy akar­ta, mi­köz­ben
he­ves gyor­sa­ság­gal fel és le moz­ga­tott.
A ké­nyel­met­len ér­zés el­szállt, utat en­ge­dett az él­ve­ze­tek­nek,
meg­bor­zon­gat­ta a ge­rin­ce­met. Fel­mor­dult, ami­kor a halk zi­há­lá-­
som egy­re han­go­sabb lett, mert egy­re kö­ze­lebb ju­tot­tam a csúcs-­
hoz.
De nem hagy­ta, hogy el­men­jek.
Ő rit­mu­sos szit­ko­zó­dá­sok kö­zött ment el, ami úgy tűnt, hogy egy
mé­lyen rej­lő sö­tét hely­ről tört ki be­lő­le. El­en­ged­te a csí­pő­met, majd
le­emelt ma­gá­ról, le­ra­kott az asz­tal­ra, fel­állt, és fel­húz­ta a nad­rág-­
ját, mi­köz­ben el­sé­tált.
Fi­gyel­tem, ahogy el­megy, és leg­szí­ve­seb­ben be­dug­tam vol­na a
ke­zem a bu­gyim­ba, hogy be­fe­jez­zem, amit el­kez­dett.
Cal­lum ta­lán egy ego­is­ta segg­fej volt, de ami­kor őszin­tén ér­de-­
kel­te va­la­mi, azt ki­mu­tat­ta.
És most azt pró­bál­ta mu­tat­ni, hogy nem ér­dek­lem.
Fel­áll­tam, meg­iga­zí­tot­tam a ru­há­mat, és na­gyot lé­le­gez­tem,
ahogy Cal­lum egy sö­tét pont­tá vált a par­ton, ami egy­re job­ban tá­vo-­
lo­dott. Mi­köz­ben még min­dig érez­tem őt a com­bo­mon.
Könnyek mar­dos­ták a sze­me­met, de nem vet­tem ró­luk tu­do-­
mást, ki­húz­tam a sá­la­mat a ha­jam­ból, és le­tö­röl­tem ma­ga­mat,
amennyire csak tud­tam.
Hagy­tam, hogy ki­hull­jon az anyag az uj­ja­im kö­zül, ami az­tán a
víz fe­lé re­pült, amíg fel­vet­tem a szan­dá­lo­mat, és el­in­dul­tam
visszafelé.
– Ho­va tűn­tél? – kér­dez­te apa, ami­kor oda­ér­tem hoz­zá­juk az
ide­ig­le­nes szín­pad mel­lé.
Anya meg­csap­ta a kar­ját.
– Hagyd már! Te is vol­tál fi­a­tal.
Ha­ra­gos te­kin­tet­tel né­zett vé­gig raj­tam, mi­re gyor­san meg­si­mí-­
tot­tam a ha­ja­mat, és rám tört a szé­gyen­ér­zet.
– Fi­a­tal, de nem bo­lond.
Összevontam a szem­öl­dö­kö­met, mert ki­érez­tem a gúnyt a sza-­
va­i­ból, amit nem vol­tam haj­lan­dó ma­gam­ra ven­ni.
Ta­lán két­ség­be­esett vol­tam, és hagy­tam, hogy Cal­lum úgy hasz-­
nál­jon, mint egy ré­gi já­té­kot, ami­től egy­elő­re nem tud meg­sza­ba-­
dul­ni, de én hagy­tam meg­tör­tén­ni.
Az apa fe­lé kül­dött mo­so­lyom ha­mis bűn­tu­dat­tal telt meg. Amit
egy őrül­ten sze­rel­mes lány kül­de­ne az ap­já­nak.
– Saj­ná­lom, apu. A vizs­gák annyira le­fog­lal­tak min­ket.
Fel­hor­kant, majd bó­lin­tott, egyik kar­ját kö­rém, a má­si­kat anya
kö­ré fon­ta, és el­in­dul­tunk a kö­szön­ge­tő kör­utunk­ra.
Hadd gon­dol­ja azt, hogy bu­ta va­gyok.
Cal­lum meg nyu­god­tan hi­het két­ség­be­esett­nek.
De én pon­to­san tud­tam, hogy mit mű­ve­lek.
 HU­SZON­NÉGY

Cal­lum

Ez lesz éle­tem leghosszabb nya­ra, gon­dol­tam ma­gam­ban, mi­köz-­

ben be­le­ürí­tet­tem a zu­hany­zó­ba az or­gaz­mu­som utol­só csepp­je­it.
Annyira tü­zes volt, annyira ké­szen állt rám, és annyira akart en-­
gem, hogy nem tud­tam fi­gyel­men kí­vül hagy­ni.
És ki volt zár­va, hogy fi­gyel­men kí­vül hagy­jam. Az utób­bi he­tek-­
ben meg­pró­bál­koz­tam ve­le, és még­is má­sod­já­ra húz­tam fel a nad-­
rá­gom cip­zár­ját az­nap.
Úgy tűnt, sem­mi ba­ja a far­kam­nak, ha Re­nee-ről van szó.
A fe­je­met ráz­va fel­só­haj­tot­tam, le­vet­tem a nad­rá­go­mat, és ki­cse-­
rél­tem az edző­nad­rá­gom­ra.
El kel­lett men­nem az edző­te­rem­be. Nem volt más vá­lasz­tá­som,
mint ki­iz­zad­ni az egé­szet.
Pár srác, leg­fő­kép­pen Pat, min­den má­so­dik nap üzent, hogy ta-­
lál­koz­zunk. Amit nem bán­tam vol­na, de visszatartott egy sze­mély,
aki­vel lóg­ni szo­kott, na meg Pat ki­ta­lál­hat­ja, hogy szét­men­tünk Re-­
nee-vel.
Ha­csak Mi­ke nem mond­ta el ne­ki.
 Is­mer­tem Mi­ke-ot, vagy­is azt hit­tem, is­me­rem. De a plety­ká­lás
nem az ő stí­lu­sa volt. Ha­bár azt sem hit­tem vol­na ró­la, hogy sze­met
vet­ne a fe­le­sé­gem­re.
Fel­kap­tam a kul­cso­mat, zseb­re dug­tam a pénz­tár­cá­mat, majd
ki­men­tem, de a tor­ná­con meg­gon­dol­tam ma­gam, le­rak­tam a dol­ga-­
i­mat, és fut­ni kezd­tem a ko­csi­be­ál­lón.
A franc­ba az edző­te­rem­mel.
A franc­ba min­den­nel.
Ki­ko­cog­tam az út­ra, és meg­tet­tem né­hány mér­föl­det, mi­re meg-­
pil­lan­tot­tam a vá­ros­köz­pon­tot, köz­ben el­nyom­tam a gon­do­la­ta­i-­
mat, a tes­tem túl­sá­go­san ki­me­rült volt, túl­sá­go­san meg­vi­selt ah­hoz,
hogy bár­mi mást csi­nál­jon a ki­kény­sze­rí­tett fel­adat he­lyett.
Hir­te­len egy au­tó du­dá­ja szó­lalt meg, ha­lál­ra ijeszt­ve.
– Cal!
Sé­tá­ra vál­tot­tam, szag­ga­tot­tan vet­tem a le­ve­gőt, mi­köz­ben Ste­ve
ko­csi­ja fe­lém kö­ze­le­dett, majd fel­bő­gött, és fel­ka­var­ta a port, ahogy
le­hú­zó­dott.
– Pat­tanj be, em­ber!
Kedv­te­le­nül in­tet­tem ne­kik, majd ennyit nyög­tem ki:
– Nem, kö­szi, még dol­gom van.
Pat át­ha­jolt Ste­ve-en.
– Szállj be a ki­ba­szott ko­csi­ba, segg­fej! – Mo­soly­gott, de a hang­ja
ko­moly volt.
Mi­vel nem sok vá­lasz­tá­som volt, azon kí­vül, hogy nem ve­szek
ró­luk tu­do­mást, így ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és be­ül­tem hát­ra.
Alig volt fél má­sod­per­cem be­csuk­ni az aj­tót, Ste­ve már­is a gáz­ra
ta­po­sott, és tett egy 180 fo­kos for­du­la­tot, ami­től át­csúsz­tam az ülé-­
sen.
– Jé­zu­som, basszus!
– A csa­jom is ezt mond­ta – kun­co­gott Ste­ve.
Pat hát­ra­for­dult, mi­köz­ben Ste­ve meg­in­dult a há­zunk fe­lé ve­ze-­
tő mel­lék­ut­cán.
 – Mer­re jár­tál, pöcs­fej? – Összehúzta a szem­öl­dö­két. – Na­pok óta
pró­bá­lunk el­ér­ni.
Ste­ve elő­hú­zott egy jo­in­tot a kö­zép­kon­zol­ból, és rá­gyúj­tott.
– Ja, át akar­tunk men­ni hoz­zád, de nem akar­tunk két­ség­be­esett-­
nek tűn­ni. Így azt hit­tük, ha­za sem jöt­tél a nyár­ra.
– Fá­radt va­gyok, és le­fog­lalt a jó­té­kony szar­ság.
– Az he­tek­kel ez­előtt volt.
– Igaz – mond­tam, de úgy érez­tem, mint­ha csak elő­ző nap lett
vol­na. Hosszas csend te­le­pe­dett a ko­csi­ra, amit át­járt a ma­ri­hu­á­na
éme­lyí­tő il­la­ta. – Nem tud­tál vol­na vár­ni, amíg ki­szál­lok? Most fu-­
tot­tam öt­mil­lió mér­föl­det.
– Pon­to­sab­ban ki­len­cet. – Ste­ve a szá­mok em­be­re. Min­den el­ve-­
te­mült szar­sá­got tu­dott, ha ró­luk volt szó. – És ez az én ko­csim, szó-­
val azt csi­ná­lok, amit aka­rok.
Pat nya­valy­gós han­gon utá­noz­ta őt, mi­re Ste­ve rá­pöc­cin­tet­te a
ha­mut. Nem szá­mí­tott, hogy ez a ko­csi töb­bet ér, mint egye­sek há­za
– eze­ket a srá­co­kat egy ki­csit sem ér­de­kel­te. So­sem volt rá szük­sé-­
gük, és nem most fog­ják el­kez­de­ni.
– Lát­tad Mi­ke-ot? – kér­dez­te Pat, mi­re meg­von­tam a vál­lam, és
egy gyors nem­le­ges vá­laszt ad­tam.
Sze­ren­csé­re nem kér­de­zős­köd­tek to­vább ró­la.
– Mel­les­leg – kezd­te Pat, és visszafordult hoz­zám – épp idő­ben
ta­lál­tunk rád. Es­te bu­li lesz Ste­ve-ék­nél. Az any­ja ki­jött a re­hab­ról.
– Mi a fe­ne? – mond­tam, és Ste­ve-re pil­lan­tot­tam, aki­nek a sze-­
me sem reb­bent. – És jól van?
Ste­ve vál­lat vont.
– Min­dent meg­tesz, hogy bol­dog­gá te­gye apát. – Fel­hor­kant. –
Mi­köz­ben ő két vá­ros­sal ar­rébb dug­ja a sze­re­tő­jét.
– Szép – re­a­gált Pat, erő­sen szar­kasz­ti­kus han­gon.
Ste­ve meg­állt a stop­táb­lá­nál.
– Ez már csak ilyen, test­vé­rem. A lé­nyeg az, hogy fel­tan­kol­tunk
min­den­ből, és ké­szen ál­lok a la­zu­lás­ra. Az egye­tem meg­csó­kol­hat­ja
a fe­hér seg­ge­met.
– Egyéb­ként mi­lyen az élet, hogy Re­nee el sem moc­can mel­lő-­
led? – kér­dez­te Pat, ami­kor rá­for­dul­tunk a ko­csi­be­ál­lónk­ra. – Pa­zar
bi­gé­ket hagysz ki, az már biz­tos.
A vi­gyo­rom mö­gé rej­tet­tem a mell­ka­so­mat mar­do­só bűn­tu­da­tot.
– Kösz az ér­dek­lő­dést, de meg­va­gyunk.
– Biz­tos rend­sze­re­sen meg­van ne­ki a csaj – vé­le­ke­dett Ste­ve, és
be­le­szí­vott a jo­int­já­ba, mi­köz­ben meg­ke­rül­te a há­zunk előt­ti szö­kő-­
ku­tat, majd le­nyom­ta a fé­ket. – Ha fi­gyel­néd, hogy néz Cal­re, tud-­
nád, hogy iga­zam van.
Pat ká­rom­kod­va meg­lök­te Ste­ve kar­ját.
– Egy kis tisz­te­le­tet, segg­fej! Le­gyen már meg ben­ned!
– Mind­egy, Cal tud­ja, hogy iga­zam van. Lá­tod? – kér­dez­te. – Nem
is ta­gad­ja.
Szo­ros­ra zár­tam a szá­mat, és alig nyi­tot­tam ki, ami­kor ennyit
szól­tam:
– Kösz a fu­vart, segg­fe­jek!
Ki­ug­rot­tam, és be­csuk­tam az aj­tót.
– Ha nem érsz oda ki­lenc­re, kül­dünk ér­ted va­la­kit. Ó, és hozd
Mi­ke-ot is – ki­ál­tott ki Pat az ab­la­kon, ahogy Ste­ve be­le­ta­po­sott a
gáz­ba, az út­ját csi­kor­gó ka­vi­csok és por­fel­hő je­lez­te.
Mi­u­tán összeszedtem a pénz­tár­cá­mat és a kul­cso­mat a tor­nác-­
ról, be­men­tem, és egye­ne­sen a szo­bám fe­lé tar­tot­tam, ahol a te­le­fo-­
nom a be­ve­tet­len ágya­mon fe­küdt.

Én: Bu­li Ste­ve-ék­nél. Nyolc­ra ké­szülj el!

Le­dob­tam a te­le­font, és ki­zár­tam a csi­po­gást, ami Re­nee vá­la-­

szát je­lez­te, majd el­in­dul­tam zu­ha­nyoz­ni.

Re­nee a tor­ná­cu­kon várt rám, a lá­ba és a ha­ja csil­lo­gott a szür­kü­let-­

ben. A hal­vány bar­na­sá­gá­ból és az or­rán lé­vő új szep­lők­ből ítél­ve,
amit ak­kor szúr­tam ki, ami­kor be­szállt a ko­csi­ba, nem ke­vés időt
tölt­he­tett a na­pon.
De va­jon hol és ki­vel?
Min­dent át­járt az il­la­ta, ami mel­lett ne­héz volt úgy le­ve­gő­höz
jut­ni, hogy ne akar­jak meg­üt­ni va­la­mit.
Alig néz­tem az öl­tö­zé­ké­re, de így is tud­tam, hogy rö­vid, a ki­vil­la-­
nó lá­ba­i­ból ítél­ve. A fo­ga­mat csi­kor­gat­tam, és at­tól fél­tem, hogy ha
so­ká­ig csi­nál­juk ezt, az egye­tem vé­gé­re nem ma­rad be­lő­lük más,
mint por.
– Meg­le­pett, hogy ke­res­tél.
– Tény­leg? – kér­dez­tem gu­nyo­ros han­gon, mi­köz­ben rá­for­dul-­
tam a fő­út­ra.
– Oké, azt hit­tem, hogy már ko­ráb­ban hal­la­ni fo­gok fe­lő­led, de
nem pa­nasz­ko­dom mi­at­ta.
A ma­ga­biz­tos­sá­gá­tól ököl­be szo­rult a ke­zem, düh áradt szét az
ere­im­ben. Nagy kár, hogy a kö­ze­lé­be sem ért a vé­re­met pezs­dí­tő iz-­
ga­lom­nak.
– Nos, egyez­sé­get kö­töt­tünk.
– Egyez­sé­get? – Ár­mány­ko­dás sü­tött a hang­já­ból, ahogy el­moz-­
dult az ülés­ben, és szem­be­for­dult ve­lem. Én vi­szont az úton tar­tot-­
tam a sze­me­met. – És mondd csak, mi is az egyez­ség pon­to­san?
– Tu­dod, hogy mi­ről be­szé­lek – vá­la­szol­tam hal­kan.
– Hm, ta­lán. De… – Ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, és meg­iga­zí­tot­ta a pó­lóm
uj­ját. Meg­fe­szül­tek az iz­ma­im a pu­ha uj­ja­i­nak cél­tu­da­tos érin­té­sé-­
re. – Sze­rin­tem meg kel­le­ne fű­sze­rez­nünk a dol­got.
– Ho­gyan? – kér­dez­tem, mi­előtt meg­álljt tud­tam vol­na pa­ran-­
csol­ni ma­gam­nak.
– Nem ked­velsz en­gem, nem za­var. Meg­ér­tem, hogy mi­ért. – Re-­
nee hang­ja meg­re­me­gett az utol­só szó­nál, de meg­kö­szö­rül­te a tor-­
kát. – De nem kell ked­vel­ned ah­hoz, hogy le­fe­küdj ve­lem. És mind-­
ket­ten tud­juk, hogy sze­retsz ve­lem sze­xel­ni.
 – Re­nee – fi­gyel­mez­tet­tem, mi­köz­ben a Ste­ve-ék há­zá­hoz ve­ze­tő
föld­úton ha­lad­tam. Tud­ta, hogy mit mű­vel­tek ve­lem a sza­vai.
– Cal­lum – pro­vo­kált.
Tu­do­mást sem vé­ve ró­la, vé­let­len­sze­rű­en le­par­kol­tam az előt-­
tünk el­te­rü­lő fü­vön, majd ki­száll­tam, és be­csap­tam az aj­tót.
– El sem kel­lett vol­na hív­ja­lak. Nem szük­sé­ges a ba­rá­ta­im előtt
is fenn­tar­ta­ni ezt a ba­rom­sá­got.
– Biz­tos? – kér­dez­te, majd be­csuk­ta az aj­tót, és be­lém ka­rolt, mi-­
köz­ben a sze­mé­vel az ud­vart pász­táz­ta.
Ami­kor oda­pil­lan­tot­tam, Mi­ke épp ak­kor sé­tált be az aj­tón egy
lá­da sör­rel.
– Ro­hadj meg! – frö­csög­tem, ki­sza­kít­va a ke­ze­met Re­nee-éből,
majd be­zár­tam a ko­csit. Tud­tam, mi­lye­nek szok­tak len­ni Ste­ve bu­li-­
jai, és sen­ki­nek sem szán­dé­koz­tam hagy­ni, hogy dug­jon a ko­csim-­
ban, raj­tam kí­vül.
Zseb­re vág­tam a kul­cso­mat, és be­előz­ve Re­nee-t a szá­raz fü­vön,
fel­men­tem a lép­csőn.
Ha bán­tot­ták is Re­nee-t a sza­va­im, ki­csit sem lát­szott raj­ta.
Szín­mű­vé­sze­tis. Hát per­sze.
Be­me­sél­he­ti, hogy nem tud szí­nész­ked­ni, de én job­ban is­mer-­
tem en­nél. El­vég­re el­hit­tem a ha­zug­sá­ga­it több éven ke­resz­tül.
Átpasszíroztuk ma­gun­kat az em­be­rek kö­zött, nem fi­gyel­ve a ré-­
gi ha­ve­rok füttyögésére és ki­a­bá­lá­sá­ra, és meg sem áll­tunk, amíg el
nem ér­tük a hát­só ker­tet, ahol Pat, Ste­ve és az a sze­mét Mi­ke a
nyug­ágyak­ban la­zult a ve­se ala­kú me­den­ce mel­lett.
Re­nee is meg­állt mel­let­tem.
– Olyan szür­re­á­lis, nem igaz?
Ki akar­tam zár­ni őt. Annyira, hogy kis hí­ján lyu­kat fúr­tam a
nyel­vem­be a fo­gam­mal.
– Mi­cso­da? – kér­dez­tem vé­gül.
– Hogy el­telt egy év, és nem iga­zán vál­to­zott sem­mi.
Fel­hor­kan­tam, majd gú­nyo­san kun­cog­ni kezd­tem.
 – Té­vedsz, Egér­ke. – A te­kin­te­tem az övé­be fú­ró­dott, és pró­bál-­
tam nem fi­gyel­ni a sze­me re­mény­te­li csil­lo­gá­sát. – Min­den, ami
szá­mít, meg­vál­to­zik. Csak né­há­nyan túl ké­sőn ve­szik ész­re.
Szo­mo­rú­an meg­eresz­ke­dett a vál­la, de azon­nal ki­húz­ta ma­gát
és el­mo­so­lyo­dott, ami­kor Ta­ra fe­lénk kö­ze­lí­tett. Örül­ve, hogy kap-­
tam egy kis szü­ne­tet, be­le­süp­ped­tem a Mi­ke mel­lett lé­vő szék­be,
majd ön­elé­gül­ten el­vi­gyo­rod­tam, mert a sze­me Re­nee és köz­tem ci-­
ká­zott.
– Va­la­mi gond van? – kér­dez­tem.
Ami­kor fel­húz­ta a szem­öl­dö­két, leg­szí­ve­seb­ben meg­ütöt­tem vol-­
na. Be­le­kor­tyolt a sö­ré­be.
– Nincs.
A srá­cok el­du­mál­gat­tak egy ide­ig, majd Ta­ra és a ba­rát­női is
csat­la­koz­tak hoz­zánk, és át­mász­tak a szé­ke­ken és a srá­co­kon. Ta­rát
ki­vé­ve, aki mel­let­tem állt meg, mi­köz­ben én Re­nee-t néz­tem, ahogy
egy srác­cal be­szél­get, aki­vel együtt jár­tak drá­ma­szak­kör­re a Trel-­
lará­ban.
– Jól áll ne­ked az egye­tem, Cal – je­gyez­te meg Ta­ra, majd le­ha­jol-­
va meg­si­mo­gat­ta a ha­ja­mat.
Meg­es­küd­tem vol­na, hogy Re­nee-nek a tar­kó­ján is van sze­me,
elő­ször hát­bor­zon­ga­tó­an moz­du­lat­lan­ná vált, majd Ta­rá­ra pil­lan-­
tott a vál­la fö­lött, aki ne­vet­gél­ve el­húz­ta a ke­zét.
– Kösz – mond­tam vé­gül. – Mi­lyen a Ge­or­ge West?
– Dög unal­mas – vá­la­szol­ta Ta­ra gri­ma­szol­va. – Es­kü­szöm, olyan
ha­mar meg­ko­mo­lyo­dik min­den­ki. Sen­ki sem bu­li­zik úgy, mint mi
ré­gen.
– Ez így van – ér­tett egyet Ste­ve, majd ki­bon­tott egy sört, és há-­
rom korttyal ki­it­ta a fe­lét.
Ta­ra a pszi­cho­ló­gia­dip­lo­ma-ter­ve­i­ről fe­cse­gett, de nem fi­gyel-­
tem rá. Meg sem pró­bál­tam fi­gyel­ni, ami­kor Mi­ke oda­sé­tált Re­nee-
hez, aki úgy el­ug­rott elő­le, mint­ha ru­be­olás len­ne.
– Egy perc, és jö­vök – mo­tyog­tam, ahogy fel­áll­tam a szé­kem­ből.
 Re­nee sze­me el­ke­re­ke­dett a ré­mü­let­től, lát­va, hogy kö­ze­le­dek.
Összerándult a gyom­rom, és egyik ke­ze­met a de­re­ka kö­ré fon-­
tam.
– Gye­re!
– Mit akar­tok el­ér­ni ez­zel? – sut­tog­ta Mi­ke az ud­vart für­kész­ve.
– Sem­mi kö­zöd hoz­zá, szó­val kopj le!
Mi­ke kun­co­gott, de a sze­mét el­kö­dö­sí­tet­te az in­ge­rült­ség, mi­köz-­
ben be­le­túrt a ha­já­ba, majd a ke­zét le­ej­tet­te ma­ga mel­lé.
– Ko­mo­lyan, Re­nee?
Egy haj­szál vá­lasz­tott el at­tól, hogy be­le­lök­jem a me­den­cé­be,
ami­kor Re­nee el­mo­so­lyo­dott, és ked­ves han­gon annyit szólt:
– Bo­csá­nat, de vár­nak ránk a töb­bi­ek.
Mi­ke fel­hor­kant, és a sze­me lyu­kat ége­tett a há­tunk­ba, mi­köz-­
ben át­ve­zet­tem Re­nee-t a tö­me­gen, és be­men­tem ve­le a ház­ba.
– Ho­va me­gyünk? – sut­tog­ta, és meg­állt a lép­cső al­ján.
Meg­rán­tot­tam a ke­zét, mi­re fel­sé­tált utá­nam, és várt, amíg a
ven­dég­szo­bát ke­res­tem. A fü­lem­ben dü­bör­gött a vé­rem, szin­te be-­
lök­tem Re­nee-t, mi­re az ágy fe­lé kez­dett bo­tor­kál­ni.
– Cal­lum, mi a fe­ne…
El­for­dí­tot­tam a zá­rat, és nem hagy­tam, hogy be­fe­jez­ze, és ké­tel-­
ked­tem, hogy va­la­ha is meg­en­ge­dem ne­ki.
– Tér­delj az ágy­ra! Bu­gyit le, ru­hát fel!
– Mi­cso­da?
– Jól hal­lot­tál.
Ré­mül­ten né­zett rám, de tud­tam, hogy meg­te­szi, amit kér­tem. És
tud­tam, hogy ő is akar­ja.
A nad­rá­go­mat le­húz­va fi­gyel­tem őt, és a ke­zem­be fog­tam a lük-­
te­tő fér­fi­as­sá­go­mat, mi­köz­ben ő elő­rébb ment, és tel­je­sen le­vet­te a
ru­há­ját. Ek­kor fe­lé lép­tem, és rá­csap­tam a mez­te­len fe­ne­ké­re.
Re­nee fel­ki­ál­tott, a kéz­nyo­mom ott vö­rös­lött tej­fe­hér bő­rén.
– Nem kér­tem, hogy vedd le a ru­há­dat.
A há­tá­ra akart for­dul­ni, de a la­poc­ká­it fog­va ad­dig nyom­tam őt
le­fe­lé, amíg az ar­ca be­le nem nyo­mó­dott a sza­tén­ta­ka­ró­ba.
– Szé­le­sebb­re! – Meg­csap­tam a bel­ső comb­ját, mi­re szé­le­sebb­re
tár­ta.
Az uj­ja­im meg­si­mo­gat­ták a ned­ves­sé­gét. Ek­kor úr­rá lett raj­tam
a vágy, és be­dug­tam az egyi­ket. Er­re a csí­pő­jét moz­gat­va fel­nyö­gött.
Ki­húz­tam és le­nyal­tam az uj­ja­mat, majd oda­húz­tam a fe­ne­két a
far­kam­hoz. Egyet­len dö­fés­sel ben­ne is vol­tam, és hát­ra­ve­tet­tem a
fe­jem, ami­kor kör­be­vett a bó­dí­tó me­leg­sé­ge.
Meg­fog­tam Re­nee-t a de­re­ká­nál, és fel­emel­tem, hogy a há­ta hoz-­
zá­ér­jen a mell­ka­som­hoz. Meg­fog­tam az ál­lát, ma­gam fe­lé for­dí­tot-­
tam, hogy ta­lál­koz­zon a szánk, mi­köz­ben a má­sik ke­zem meg­ta­lál­ta
a csik­ló­ját, amit iz­gat­ni kezd­tem, és nem hagy­tam ab­ba, amíg be-­
szél­tem.
– Ők is így érin­tet­tek meg?
– Ő-ők? – he­be­gett, majd meg­reb­bent a sze­me, ahogy erő­seb­ben
moz­gat­tam a csí­pő­met.
– Igen, ők – szi­szeg­tem. – Nem va­gyok hü­lye. – Pró­bál­ta meg­ráz-­
ni a fe­jét, de erő­sen tar­tot­tam. – Má­sok­kal is ilyen jó ér­zés?
Ami­kor fel­nyö­gött, és meg­re­me­gett a comb­ja, be­le­dug­tam a hü-­
velyk­uj­ja­mat a szá­já­ba, és gyen­gé­den meg­ráz­tam a fe­jét.
– Vá­la­szolj!
– Nem, ve­led… csak ve­led – zi­hált.
Ezek­re a sza­vak­ra le­hul­lott a ke­zem, és ami­kor Re­nee le­esett az
ágy­ra, meg­ra­gad­tam a csí­pő­jét, és ad­dig moz­gat­tam az enyé­met,
amíg sem­mi mást nem érez­tem raj­ta kí­vül, sem­mi mást nem lát­tam
a megkönnyebbülésen kí­vül, és sem­mi mást nem hal­lot­tam a nyö-­
gé­se­in és a si­ma bő­ré­hez csa­pó­dó go­lyó­i­mon kí­vül.
Így dug­ni ve­le fel­sza­ba­dí­tot­ta az összes jó kö­zös em­lé­kün­ket, és
egyen­ként ki­ir­tot­ta azo­kat.
Ek­kor már tud­tam, hogy nem kí­noz­ha­tom ma­gam egész nyá­ron,
és nem szed­he­tek fel sen­kit sem anél­kül, hogy va­la­ki ki­szúr­ja.
Annyira el akar­tam men­ni, de el­nyom­tam az ér­zést, és a kö­vet-­
ke­ző­ket nyög­tem ki.
– Ezt a pun­cit ta­lán hasz­nál­ták egy­pá­ran, de ezen a nyá­ron csak
az enyém lesz. Ér­ted?
Csu­pán egy nyö­ször­gést adott ki vá­la­szul, ezért a vá­la­szá­ra vár-­
va meg­áll­tam.
– Oké – mond­ta, mi­köz­ben pró­bált mo­zog­ni. – Oké, ér­tet­tem.
– Csak nyá­ron.
– Csak nyá­ron – is­mé­tel­te le­ve­gő nél­kül, és a leg­na­gyobb meg­rö-­
kö­nyö­dé­sem­re el­él­ve­zett. Han­go­san fel­mor­dul­va kö­vet­tem, és ki-­
csit sem ér­de­kelt, ha va­la­ki meg­hall­ja. Sőt, akar­tam, hogy hall­ják.
Fel­húz­tam a cip­zá­ro­mat, és fi­gyel­tem Re­nee-t, ahogy meg­iga­zít-­
ja a mell­tar­tó­ját és fel­húz­za a bu­gyi­ját, majd fel­ve­szi a zöld ru­há­ját
a pad­ló­ról.
– Lent le­szek. Ke­ress meg, ha ha­za akarsz men­ni!
Rám pil­lant­va meg­tor­pant, a sze­me te­le volt kér­dé­sek­kel.
De nem tö­rőd­tem ve­le.
Mi­ke a fo­lyo­són vá­ra­ko­zott, és gyil­kos pil­lan­tá­sok­kal né­zett fe-­
lém, ami­kor ki­nyi­tot­tam az aj­tót Re­nee-nek, aki még a ru­há­ját igaz-­
gat­ta.
Meg­ve­re­get­tem Mi­ke vál­lát. Erő­tel­je­sen.
– A ti­éd le­het, ha­ver. De én vár­nék ve­le egy órát. Még biz­to­san
ér­zé­keny sze­gény.
Mi­ke-nak le­esett az ál­la.
– Ez most ko­moly…?
El­sé­tál­tam, majd fü­työ­rész­ve foly­tat­tam az uta­mat le­fe­lé, tud­va,
hogy Re­nee, a tet­tei el­le­né­re, túl­sá­go­san akar en­gem ah­hoz, hogy
meg­szeg­je az egyez­sé­gün­ket a mi­att a ba­rom Mi­ke mi­att.
 HU­SZON­ÖT
Re­nee

Gyors, iz­zasz­tó hul­lá­mok­ban tört be a nyá­ri hő­ség, ami­től a he­ti két

ta­lál­ko­zónk for­róbb lett, mint vár­tam. Egy ré­szem szé­gyell­te ma­gát,
ami­ért hagy­tam ne­ki, hogy ki­hasz­nál­jon. Meg sem csó­kolt, és ad­dig
nem fe­küdt le ve­lem, amíg olyan hely­zet­ben vol­tam, hogy a sze­mé-­
be tud­jak néz­ni.
De én hoz­tam ma­gam­ra a bajt, vi­szont se­gí­tett ki­de­rí­te­nem a tű-­
rés­ha­tá­ro­mat.
– Drá­gám, va­la­mit kez­de­ni kel­le­ne a ha­jad­dal. – Anya meg­si­mí-­
tot­ta a haj­vé­ge­i­met, mi­köz­ben a jeg­es­te­á­ját kor­tyol­ta mel­let­tem a
hin­ta­ágyon. – Olyan tö­re­de­zett!
Az sem se­gí­tett a hely­ze­ten, hogy Cal­lum kö­nyör­te­le­nül mar­kol-­
ta a ha­ja­mat két éj­sza­ká­val ko­ráb­ban.
En­nek el­le­né­re a haj­vá­gás nem él­ve­zett el­ső­sé­get a te­en­dő­im lis-­
tá­ján. Amin ma­gam is meg­döb­ben­tem.
A kö­vet­ke­ző hé­ten el­kez­dő­dött a ta­ní­tás. Új év, új kez­det, ám a
sze­xet le­szá­mít­va sem­mi nem vál­to­zott Cal­lum­mel kap­cso­lat­ban.
Va­jon el­uta­sít majd, amint visszatértünk? Vagy úgy hasz­nál en­gem,
ahogy ked­ve tart­ja? Az utób­bi­ban re­mény­ked­tem, még ak­kor is,
hogy kez­dett ki­fá­rasz­ta­ni.
Szá­mí­tás­ba sem vet­tem azt az al­ter­na­tí­vát, hogy sem­mi­be vesz.
Pe­dig pon­to­san ez tör­tént.
Sem­mi üze­net, sem­mi ri­deg te­le­fon­hí­vás, ami­ben szól, hogy ta-­
lál­koz­zunk oda­kint. Sem­mi.
Két hét­tel ké­sőbb azon kap­tam ma­gam, hogy őt fi­gye­lem, ahogy
a fo­cis ha­ver­ja­i­val órá­ra megy. Csak egy má­sod­per­cig ha­boz­tam,
mi­előtt meg­moz­dul­tam, majd kis hí­ján meg­bot­lot­tam a kö­vek­kel ki-­
ra­kott úton a pink és krém­szí­nű te­li tal­pú szan­dá­lom­ban, mi­köz-­
ben a tu­do­má­nyos in­té­zet fe­lé ha­lad­tam.
– Cal­lum – szól­tam utá­na, és pró­bál­tam egyen­le­te­sen lé­le­gez­ni.
Meg­tor­pant a lép­cső al­ján, és hu­nyo­rog­ni kez­dett, mert a nap
rá­sü­tött a cso­dás ar­cá­ra. Majd meg­ráz­ta a fe­jét, és el akart in­dul­ni
be­fe­lé.
– Ne me­ré­szeld! – szi­szeg­tem, nem tö­rőd­ve az­zal, hogy va­la­ki
meg­hall. – Mi tör­té­nik most?
Fej­rán­dí­tás­sal jel­zett a ba­rá­ta­i­nak, hogy men­je­nek, majd fe­lém
for­dult.
– Mi­re gon­dolsz?
Ér­tet­le­nül pis­log­tam, nem tud­va, mit nem ér­tett ezen.
– Ve­lünk. He­tek óta nem hal­lot­tam fe­lő­led.
Fel­húz­ta a szem­öl­dö­két, és hal­kan kun­co­gott.
– Csak nyá­ron, em­lék­szel? – Az ét­cso­ko­lá­dé-szí­nű sze­me vé­gig-­
sik­lott a ma­gas de­re­kú far­me­ro­mon és hal­vány ró­zsa­szín pó­ló­mon.
– Sze­rin­tem elég vi­lá­go­san fe­jez­tem ki ma­gam – mond­ta, egy pil­la-­
na­tig en­gem für­kész­ve, majd azon­nal el­kap­ta a pil­lan­tá­sát. – Szó­val
ne hí­vo­gass, és az is­ten sze­rel­mé­re, ne kos­lass utá­nam a cam­pu­son!
– Nem fo­god so­ká­ig bír­ni – je­len­tet­tem ki ma­ga­biz­to­san, a tor­ko-­
mat mar­do­só ér­zés el­le­né­re. – Ezt mind­ket­ten tud­juk.
Le­saj­ná­ló pil­lan­tá­sá­tól leg­szí­ve­seb­ben le­ros­kad­tam vol­na a
föld­re, de egy 350 dol­lá­ros far­mert vi­sel­tem. Összeszorítottam a
szá­mat, mi­köz­ben la­zán be­sé­tált az épü­let­be, en­gem pe­dig ott­ha-­
gyott a lép­cső al­ján, mint egy ki­do­bott já­té­kot.

Tol­lak­kal és jegy­ze­tek­kel tel­tek meg a tás­kák, ami­kor a professzor a

te­nye­rét összecsapva be­fe­jez­te az órát. Min­den­ki fel­állt a he­lyé­ről,
ma­gam is így tet­tem, mi­köz­ben meg­pró­bál­tam a te­nye­rem­be foj­ta-­
ni az ásí­tást.
Oda­kint be­szür­kült az ég, így fel­gyor­sí­tot­tam a lép­te­i­met, mert
nem vágy­tam ar­ra, hogy az eső tönk­re­te­gye a fris­sen mo­sott ha­ja-­
mat.
Le­las­sí­tot­tam a lép­te­i­met a kol­lé­gi­um előtt, ami­kor ki­szúr­tam a
fo­cis­ta srá­co­kat a jár­dán lő­dö­rög­ni, mi­köz­ben oda-vissza do­bál­ták
a lab­dát. Mi­ke ne­ki­tá­masz­ko­dott egy ko­csi­nak, majd fel­né­zett, és bi-­
zony­ta­lan mo­soly­ra húz­ta a szá­ját. Le­haj­tott fej­jel el­sé­tál­tam, és
meg sem áll­tam, amíg el nem ér­tem a szo­bá­mat.
– …le fo­god nyel­ni, igaz? Jó kis­lány! – mor­dult fel egy is­me­rős
hang a rés­re nyílt aj­tó mö­gött.
A szí­vem olyan fáj­dal­ma­san és he­ve­sen vert, hogy azt hit­tem,
át­sza­kít­ja a mell­ka­so­mat. Epe mar­dos­ta a tor­ko­mat, en­nek el­le­né­re
be­lök­tem az aj­tót, Cal­lum sze­me el­kap­ta a pil­lan­tá­so­mat, majd az
ágyam­nál lé­vő fal­nak ve­tet­te a fe­jét, és be­le­él­ve­zett Han­nah szá­já-­
ba.
Han­nah nyelt egyet, majd meg­tá­masz­kod­va a tér­dén meg­tö­röl­te
a szá­ját, mi­köz­ben Cal­lum el­tet­te a lan­ka­dó far­kát, és fel­húz­ta a
cip­zár­ját.
– Kö­szö­nöm – mond­ta, és lá­gyan meg­si­mo­gat­ta Han­nah ál­lát,
majd az aj­tó fe­lé in­dult.
Nem tud­tam meg­moz­dul­ni, sem lé­le­gez­ni, így át kel­lett ma­gát
pré­sel­nie mel­let­tem, ami le­he­tő­sé­get adott ne­ki, hogy azt sut­tog­ja:
– Ne ba­sza­kodj ve­lem, Egér­ke! Mert nem te jössz ki győz­tes­ként.
Fű­sze­res köl­ni­je be­töl­töt­te az ér­zé­ke­i­met, ami­től még ne­he­zeb-­
ben tud­tam visszatartani a sí­rást, mi­köz­ben érez­tem, hogy el­tű­nik
mö­göt­tem a lép­csőn.
Han­nah meg­tö­röl­te ned­ves ál­lát, majd ré­mül­ten el­ke­re­ke­dett a
sze­me, ami­kor be­lép­tem és hang­ta­la­nul be­csuk­tam az aj­tót. Bár
hal­lot­tam Cal­lum nő­csá­bász élet­vi­te­lé­ről, nem ér­de­kelt kü­lö­nö­seb-­
ben. Mert nem kel­lett lát­nom, így el­hin­nem sem volt mu­száj.
Azt gon­dol­tam, is­me­rem a fér­je­met, de bo­lond vol­tam.
– Re­nee, Cal­lum té­ged ke­re­sett. É-én nem tud­tam, hol vagy, és
ezt ve­le is kö­zöl­tem. – Han­nah nagy le­ve­gőt vett. – Az­tán ő egy­sze-­
rű­en kö­zöl­te, hogy át akar ad­ni egy üze­ne­tet.
Fel­tar­tot­tam az egyik ke­ze­met, és az aj­ka­mat rág­csál­va ki­pa­kol-­
tam a köny­ve­i­met meg a jegy­ze­te­i­met.
– Fel­fog­tam az üze­ne­tet. Ne be­szél­jünk ró­la töb­bet!
Nem Han­nah hi­bá­ja volt, hogy von­zó­dott hoz­zá, és nem is Cal-­
lum hi­bá­ja, hogy így vi­sel­ke­dett. Ha­nem az enyém. Csak az enyém.
És ezt el kel­lett fo­gad­nom, hoz­zá­ad­nom a ben­nem élő fáj­da­lom ku-­
pa­cá­hoz, és le­la­ka­tol­nom.
Mu­száj volt.

– El kell jön­nöd az es­ti bu­li­ra a di­ák­szö­vet­ség­be, csaj­szi – mond­ta

Han­nah, mi­köz­ben be­te­rí­tet­te a ha­ját és a szo­bát haj­lak­kal.
La­poz­tam egyet a Vo­gue leg­újabb ki­adá­sá­ban.
– In­kább nem. Fel­for­dul a gyom­rom a gaz­dag, nagy­ké­pű fér­fi­ak-­
tól.
Azt mon­da­ni, hogy fur­csák vol­tak a dol­gok köz­tünk, ami­óta rá-­
nyi­tot­tam a fér­jem far­ká­val a szá­já­ban, eny­he ki­fe­je­zés lett vol­na.
Bűn­tu­da­tot vagy bo­csá­nat­ké­rést vár­tam vol­na tő­le.
De nem tör­tént meg.
Han­nah cset­tin­tett a nyel­vé­vel.
– De olyan iz­gal­ma­sak, olyan dö­gö­sek!
– Ja, per­sze.
 – Ál­lí­tó­lag az exed is ott lesz – pró­bál­ko­zott, nem tö­rőd­ve az­zal,
hogy mit mű­velt Cal­lum­mel. Bár azt hit­te vol­na az em­ber, hogy leg-­
alább a ne­vét ki­mond­ja, ha már le­nyel­te a sper­má­ját.
Az ex szó az ide­ge­im­mel ját­szott. Igaz, hogy szét­men­tünk, de a
fe­lét sem tud­ta a tör­té­net­nek. Sen­ki sem tud­ta, és nem akar­tam el-­
ma­gya­ráz­ni ne­ki. Mert sem­mi­lyen ha­tás­sal nem lett vol­na egy
olyan em­ber­re, mint Han­nah, aki meg­sze­rez­te, amit akar, kü­lö­nö-­
sen, ha nem lá­tott esélyt egy újabb le­he­tő­ség­re. Úgy gon­dol­tam,
hogy va­la­mi­lyen szin­ten ha­son­lí­tunk egy­más­ra.
És jó volt tud­ni, hogy mit vár­ha­tok tő­le ez­után. Nem volt szük-­
ség több pisz­kos meg­le­pe­tés­re, kö­szö­nöm.
– Tő­le is fel­for­dul a gyom­rom. – És ez igaz volt. Hisz pró­bál­tam
jobb be­lá­tás­ra bír­ni, ami­kor pe­dig nem jár­tam si­ker­rel, meg­pró­bál-­
tam a tes­te­met hasz­nál­va a bi­zal­má­ba fér­kőz­ni, an­nak re­mé­nyé-­
ben, hogy idő­vel meg­eny­hül. De sem­mi sem hasz­nált. – Mi­lyen ön-­
fe­jű! – mo­tyog­tam, majd só­hajt­va be­csuk­tam a ma­ga­zi­no­mat.
– Tény­leg ön­fe­jű­nek tű­nik – me­ren­gett Han­nah.
Nem akar­tam, hogy meg­hall­ja vagy meg­jegy­zést te­gyen, így té-­
mát vál­tot­tam.
– Volt már ba­rá­tod?
A tü­kör­be néz­ve csü­csö­rí­tett, és egyik ol­dal­ról a má­sik­ra for­dí-­
tot­ta a fe­jét.
– Egy hét­nél to­vább nem. Mi­ért?
– Csak ér­de­kelt. – Összeráncoltam a hom­lo­ko­mat. – Mi­ért egy
hét?
Fel­ne­ve­tett.
– Gon­do­lom, túl ha­mar meg­en­ge­dem ne­kik, hogy be­fér­kőz­ze­nek
a bu­gyim­ba.
– Meg­hi­szem azt – mond­tam, ahogy meg­néz­tem az időt a te­le­fo-­
no­mon. Majd mar­do­sott a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás, ami­kor nem vá­la-­
szolt. – Nem is pró­bál­nak meg­is­mer­ni té­ged?
Han­nah úgy cset­tin­tett, mint­ha na­iv len­nék.
 – Én nem aka­rom. El­va­gyok az egy­he­tes pa­si­ja­im­mal. – Egy ka-­
csin­tás kí­sé­re­té­ben meg­fog­ta a kis­tás­ká­ját, és el­in­dult az aj­tó fe­lé. –
Írj, ha még­is jön­ni sze­ret­nél.
Be­csa­pó­dott az aj­tó, mi­előtt vá­la­szol­hat­tam vol­na, és kí­no­san
hosszasan bá­mul­tam rá, mint­ha se­gí­te­ne el­dön­te­ni, mit te­gyek.
Nem vol­tam bu­liz­ni, ami­óta visszatértünk a cam­pus­ra. Új órá-­
kat vet­tem fel ab­ban a fél­év­ben, úgy dön­töt­tem, a for­ma­ter­ve­zés és
ipar­mű­vé­szet szak­irányt vá­lasz­tom. Az ez­zel já­ró ru­gal­mas­ság
meg­ér­te a fá­rad­sá­gos mun­ká­val ki­töl­tött nyomtatványmennyiséget
és a majd­nem el­ve­szí­tett cse­kély rész­le­ges ösz­tön­dí­ja­mat. Nem
mint­ha kel­lett vol­na. Va­la­ki­nek biz­to­san na­gyobb szük­sé­ge lett vol-­
na rá, mint ne­kem.
Is­mét az órá­ra pil­lan­tot­tam.
Összeszorult a szí­vem és a tor­kom an­nak gon­do­la­tá­ra, hogy Cal-­
lum egy újabb es­tét tölt egy cso­mó nő tár­sa­sá­gá­ban, és nem ve­lem.
Nem te­het­te ezt.
Csessze meg a fi­gyel­mez­te­té­se! Ha le akar­ta ve­zet­ni a fe­szült­sé-­
get, raj­tam is meg­te­het­te. Ne­kem is volt be­lő­le bő­ven, és nem ár­tott
vol­na fog­lal­koz­ni ve­le.
Har­minc perc­cel ké­sőbb só­vár­gó szem­mel és ha­tá­ro­zott szív­vel
vág­tam át az em­be­rek kö­zött. Épp a fo­lyo­són sé­tált, ami­kor rá­ta­lál-­
tam, sze­ren­csé­re egye­dül, és azon­nal oda­ma­sí­roz­tam hoz­zá.
A han­gos ze­ne meg­re­meg­tet­te a tes­te­met, mi­köz­ben meg­fog­tam
a mell­ka­sát, és ne­ki­nyom­tam a fal­nak.
– Re­nee…
Láb­ujj­hegy­re áll­va és a ti­zen­há­rom cen­tis ma­gas sar­kúm se­gít-­
sé­gé­vel a fo­ga­im kö­zé kap­tam az al­só aj­kát, és csu­pán annyi idő­re
eresz­tet­tem el, amíg azt sut­tog­tam:
– Ko­mo­lyan azt hit­ted, ha­gyom, hogy sem­mi­be ve­gyél? – El­sö­té-­
tült a pil­lan­tá­sa, és rés­nyi­re szű­kült a sze­me. – Hasz­nálj csak ki ked-­
ved­re, de nem te fo­god el­dön­te­ni, mi­kor jár le az időnk.
– Tény­leg? – sut­tog­ta erő­sen szar­kasz­ti­ku­san.
 Le­nyúl­tam kö­zénk, és vé­gig­húz­tam a kör­me­i­met az irán­tam ér-­
zett vá­gyá­nak bi­zo­nyí­té­kán.
– Tény­leg.
Az aj­ka az enyém­re ta­padt, és a szí­vem győ­ze­del­mes­ked­ve da-­
lolt, ami­kor fel­ka­pott, és a lép­cső fe­lé in­dult ve­lem. A fo­ga az aj-­
kam­ba vájt, ki­ser­kent­ve a vé­re­met, ahogy el­ér­tük a lép­cső­for­du­lót.
Meg­mar­kol­ta a fe­ne­ke­met, ami­től fel­csú­szott a ru­hám a de­re­kam-­
ra.
A min­ket kö­ve­tő füttyögés el­halt, amint be­csa­pó­dott az aj­tó,
ami­nek az­után ne­ki­nyo­mott.
– Egy dol­got tisz­táz­zunk, nem te dik­tá­lod a fel­té­te­le­ket, Egér­ke!
Li­heg­ve a szá­já­ba ne­vet­tem, kör­me­im a nya­kát kar­col­ták. Majd
érez­tem, ahogy meg­re­meg.
– Mon­do­gasd csak ma­gad­nak!
Fel­mor­dult, majd a szá­ja ke­mé­nyen és el­tö­kél­ten csó­kol­ni kez-­
dett. Úgy hi­ány­zott, is­te­nem mennyire hi­ány­zott! De fegy­ver­ként is
tud­ta hasz­nál­ni azt.
Én pe­dig bol­do­gan el­vé­rez­tem vol­na, csak hogy is­mét meg­érint-­
sen ve­le.
A len­ti bu­li­ból ér­ke­ző tom­bo­ló ki­ál­tá­sok és üvöl­té­sek ütöt­ték
meg a fü­le­met, mi­köz­ben fel­fe­lé húz­tam Cal­lum in­gét, hogy érez-­
hes­sem a bő­rét. Két­ség­be­eset­ten vágy­tam rá. Hagy­ta, hogy le­tép-­
jem, majd le­dob­ta ma­ga mö­gé. Mo­hó ke­ze­im ma­guk­ba szív­ták acél-­
ke­mény tes­té­nek sely­mes me­le­gét.
Az­után a ru­hám fel­jebb csusszant, míg Cal­lum le­húz­ta a fe­ne-­
kén a nad­rág­ját, a ma­gas sar­kúm pe­dig a bő­ré­be vájt, ahogy meg-­
emel­ve ne­ki­nyo­mott az aj­tó­nak, és be­lém csusszant.
A szá­ja el­sza­kadt az enyém­től, a ke­ze olyan erő­sen szo­ron­gat­ta
a com­bo­mat, hogy nyo­mot ha­gyott, mi­köz­ben új­ra és új­ra az aj­tó-­
nak csa­pód­tam.
– Ez­után bé­kén fogsz hagy­ni, Egér­ke!
Le­hunyt szem­mel kö­vet­tem a tes­te­met át­já­ró gyö­nyört.
 – Nem.
Fo­gai a nya­kam­ba váj­tak, és fel­nyög­tem.
– Ro­had­tul de. Nem csi­nál­hat­juk ezt to­vább!
Ha akar­tam vol­na sem tud­tam vol­na vá­la­szol­ni ne­ki. Az or­gaz-­
mu­som épp ak­kor sza­ba­dult el, ami­kor Cal­lum mo­rog­va és szit­ko-­
zód­va le­las­sí­tott.
Olyan se­be­sen hú­zó­dott ki be­lő­lem, hogy szé­de­leg­ve és re­me­gő
lá­bak­kal az aj­tó­nak es­tem.
Meg­tisz­tí­tot­tam ma­gam a ka­jás do­bo­zok­kal és kü­lön­bö­ző tan-
köny­vek­kel te­li asz­ta­lon ta­lált zseb­ken­dő­vel, majd be­le­dob­tam a
mel­let­te lé­vő kis ku­ká­ba. Meg­le­pe­té­sem­re, Cal­lum még ott állt az aj-­
tó­nál, fel­húz­ta a nad­rág­ját, és le­haj­tott fej­jel a ha­já­ba túrt.
Eb­ben a pil­la­nat­ban bár­mit meg­ad­tam vol­na, hogy ol­vas­ni tud-­
jak a gon­do­la­ta­i­ban, de ami­kor ki­nyi­tot­ta az aj­tót, meg­iga­zí­tot­tam a
ru­há­mat, és egy­sze­rű­en kö­vet­tem őt. Ami­ből mos­tan­ra kez­dett ele-­
gem len­ni.
– Hé! – mond­tam.
Ta­lán a lágy han­gom te­he­tett ró­la, vagy ta­lán túl­sá­go­san be­le­ve-­
szett a gon­do­la­ta­i­ba, hogy vi­tat­koz­ni tud­jon, de meg­tor­pant a lép-­
cső te­te­jén. Át­ka­rol­tam a de­re­kát, mi­köz­ben le­fe­lé ha­lad­tunk, és ő
meg­iga­zí­tot­ta az in­gét.
Va­la­mi meg­vál­to­zott. Va­la­mi más lett ve­le kap­cso­lat­ban az utol-­
só együtt­lé­tünk óta. Rám tört a ret­te­gés. Szük­sé­gem volt a ha­rag­já-­
ra, a gyű­lö­le­té­re. A kö­zöm­bös­sé­ge egyet je­len­tett a kap­cso­la­tunk vé-­
gé­vel.
És az nem tör­tén­he­tett meg.
– Sze­ret­lek – sut­tog­tam a nya­ká­ba.
Le­der­medt a lép­cső al­ján, és egy szív­be mar­ko­ló pil­la­na­tig azt
hit­tem, a sza­va­im te­het­nek ró­la, amíg ki nem szúr­tam a kony­ha fe-­
lé tar­tó két lányt, aki­ket kö­ve­tett a sze­mé­vel. Egy sző­ke és egy bar-­
na ha­jút.
Pá­nik. A sze­mé­ben pá­nik je­lent meg.
 – Cal­lum, mi…
– Ne most, Re­nee! – El­tolt ma­gá­tól, és úgy tűnt, a lá­nyok után fog
ered­ni.
Ami­kor a szí­vem az­zal fe­nye­ge­tett, hogy da­ra­bok­ra sza­kad, fel-­
tet­tem a kér­dést:
– Me­lyik az?
Ér­tel­met nyert a fen­ti ko­mor han­gu­la­ta. Lo­gi­kus, hogy ta­lált va-­
la­kit. És a leg­ne­vet­sé­ge­sebb gon­do­la­tok pat­tan­tak ki a fe­jem­ből…
most ő tud­ta meg, mi­lyen hi­báz­ni.
Csak ez­út­tal én vol­tam a hi­ba.
– Ez nem fog töb­bet meg­tör­tén­ni – je­len­tet­te ki, majd be­le­ve-­
szett a nap­pa­lit el­fog­la­ló di­ák­se­reg­be.
 HU­SZON­HAT

Cal­lum

Ta­lál­koz­tam egy lánnyal.

El­ső­éves. A ha­ja ter­mé­sze­tes sző­ke, a sze­mé­lyi­sé­ge olyan vib­rá-­
ló, hogy le­áll­tam és át­gon­dol­tam, mi is a va­ló­di cé­lom ve­le. Ele­in­te
csu­pán Re­nee-t akar­tam le­kop­tat­ni. Mert kép­te­len vol­tam ki­ver­ni a
fe­jem­ből, a szí­vem­ből és az éle­tem­ből, ha min­den ta­lál­ko­zá­sunk­kor
be­hó­do­lok ne­ki.
Saj­nos ez az új lány az egyik csa­pat­tár­sam exe.
Per­sze nem fe­led­kez­tem el a te­sókó­dex­ről. De Quinn és én nem
áll­tunk va­la­mi kö­zel egy­más­hoz, na meg ne­ki volt ba­rát­nő­je, Ale-­
xis.
Hon­nan kel­lett vol­na tud­nom, hogy ha­son­ló ci­pő­ben já­runk? So-­
sem me­sélt ró­la, és ezt kö­ve­tő­en sem tet­te. He­lyet­te in­kább dü­hö-­
sen me­redt rám, ami­kor csak te­het­te, hisz tud­ta, hogy meg van köt-­
ve a ke­ze.
A hely­zet vi­szont az, hogy egy ön­ző pöcs­fej va­gyok. Min­dig is az
vol­tam, és az is ma­ra­dok. És Daisy az el­ső pil­la­nat­tól kezd­ve egy
esz­köz volt a cé­lom el­éré­sé­hez. Könnyen meg­fek­tet­he­tő és szem­re-­
va­ló.
Ám egy mo­zi­zást kö­ve­tő csók után a ter­ve­im meg­hi­ú­sul­ni lát-­
szot­tak, mert egy összetört lányt lát­tam ma­gam előtt, aki ret­te­ne­te-­
sen sze­rel­mes volt az exé­be.
Egy ré­sze­met dü­hí­tet­te, hogy nem tud­tam ki­szúr­ni Re­nee-vel, de
leg­in­kább összezavarodtam. Elég volt tíz per­cet Daisy­vel töl­te­nem,
hogy ki­de­rül­jön, mi­lyen jó­sá­gos. Ha nem lett vol­na sze­rel­mes
Quinn­be, ak­kor sem bír­tam vol­na ki­hasz­nál­ni, bár­mi­lyen ön­ző sze-­
mét­lá­da va­gyok is.
Mi­u­tán el­vit­tem Daisyt mo­zi­ba, hosszan va­cil­lál­tam, hogy el­hív-­
jam-e egy újabb ran­di­ra. Azt hi­szem, ked­vel­tem őt. Csak ab­ban
nem vol­tam biz­tos, mennyire, és meg­éri-e rá­haj­ta­nom, ami­kor nem
va­gyok biz­tos ma­gam­ban, ő pe­dig nem volt olyan ál­la­pot­ban, hogy
dön­té­se­ket hoz­zon a sze­rel­mi éle­té­vel kap­cso­lat­ban.
– Te az­tán nem vagy kis­pá­lyás, Welsh! – mond­ta Pa­ul, mi­köz­ben
be­csuk­ta a szek­ré­nyét.
– Húzz egy sor­szá­mot! Ren­ge­teg dol­gom van. – Be­cip­zá­roz­tam a
tás­ká­mat, és a vál­lam­ra vet­tem, ahogy ki­lép­tem az öl­tö­ző­ből.
– Most ko­mo­lyan, meg­hív­tad a csajt a meccs­re, majd meg­csó­kol-­
tad előt­te? – Pa­ul el­is­me­rő­en füttyentett. – Van vér a pu­cád­ban.
– Quinn-nek ba­rát­nő­je van – ve­tet­tem oda összeszorított fog­gal.
Pa­ul fel­ne­ve­tett.
– Lát­ha­tó­an hi­de­gen hagy­ja.
A mo­zi­zás után nem ta­lál­koz­tam Daisy­vel a leg­utób­bi di­ák­szö-­
vet­sé­gi bu­li­ig. Ahol hagy­tam, hogy Re­nee is­mét az uj­jai kö­ré csa­var-­
jon. Ugyan­ezen a bu­lin lá­tott meg min­ket Re­nee-vel, ahogy le­sé­tál-­
tunk a lép­csőn, és a fe­jünk fö­lé volt ír­va, hogy vét­kez­tünk.
– Rosszul érez­tem ma­gam mi­at­ta – is­mer­tem be, ami­kor el­ér-­
tünk a men­zá­ra. – Na meg a ran­din­kig nem tud­tam, hogy Quinn mi-­
att ilyen.
Pa­ul ba­co­n­ös és to­já­sos pi­rí­tóst ren­delt, vé­gül én is emel­lett
dön­töt­tem. Be­áll­tunk az étel­ki­adó rész­hez, ahol el­vet­tük az evő­esz-­
kö­zö­ket és a szal­vé­tát.
– Én a he­lyed­ben ki­ma­rad­nék be­lő­le. Ha­csak – ek­kor Pa­ul fe­lém
for­dult, és vé­gig­né­zett raj­tam – nem ked­ve­led őt iga­zán.
Egy só­haj sza­kadt ki be­lő­lem.
– Nem tu­dom, így van-e. – És eb­ben nem ha­zud­tam. Annyit tud-­
tam biz­to­san, hogy Daisy egy ki­rály csaj, és sze­re­tek ve­le lóg­ni.
– Ér­tem – mond­ta Pa­ul. – De most már tu­dod, és na­gyon al­jas
hú­zás volt meg­csó­kol­nod a meccs után, ha­ver.
– Azért tet­tem… – El­hall­gat­tam, nem akar­tam be­is­mer­ni, hogy
azért tet­tem, mert Re­nee ott várt az aj­tó­nál, én meg el­sé­tál­tam mel-­
let­te, mint­ha ész­re sem vet­tem vol­na.
Mint­ha az le­het­sé­ges lett vol­na. Még csu­kott szem­mel is ki­szúr-­
tam vol­na őt. Ak­kor szó­lal­tam meg új­ra, ami­kor meg­kap­tuk az
ételt, és ta­lál­tunk asz­talt.
– Már mond­tam, hogy azért hív­tam meg Daisyt, mert rosszul
érez­tem ma­gam.
– Ami­ért Re­nee-vel ka­var­tál egy bu­li­ban, mi­u­tán Daisy­vel ran-­
diz­tál? – Pa­ul meg­sóz­ta a ka­já­ját. – Ugyan­eb­ből az ok­ból csó­kol­tad
meg?
A sze­me szó­ra­ko­zot­tan csil­lo­gott, de lát­tam ben­ne, hogy azon
tű­nő­dik, mi a fe­nét mű­ve­lek. És ez­zel nem volt egye­dül.
– Ma­gam sem tu­dom.

A nyár ha­mar ősz­re vál­tott, a hi­deg szél csíp­te a szá­raz bő­rö­met,

amit az egész hé­ten fa­gyos szél­ben töl­tött haj­na­li edzé­sek­nek kö-­
szön­het­tem. Sem­mi más­ra nem vágy­tam, mint egy for­ró zu­hany­ra
és egy kis pi­he­nés­re a két órá­val ké­sőbb ese­dé­kes bio­ló­gia­órám
előtt.
Ahogy be­lép­tem a la­ká­som­ba, le­tet­tem a fel­sze­re­lé­sem, majd le-­
dob­tam a ka­bá­to­mat és a fel­ső­met, amik je­lez­ték az uta­mat a há­ló-­
szo­bá­ig. Ez­után az edző­nad­rá­gom kö­vet­ke­zett, s ek­kor ta­lál­tam ma-­
gam szem­ben a vö­rös bom­bá­zó­val, aki krém­szí­nű fe­hér­ne­mű­ben
fe­küdt az ágya­mon, mi­köz­ben én tel­je­sen pu­cér vol­tam, a nad­rá-­
gom a bo­ká­mon ló­gott.
– Jó reg­gelt!
A fe­je­met ráz­va kö­rül­néz­tem a szo­bá­ban, nem tud­tam, hogy ez
egy álom vagy rém­álom.
– Mi a… mi a fran­cot ke­re­sel itt?
Duz­zog­va csü­csö­rí­tet­te az aj­kát, mi­köz­ben el­nyúlt a ha­sán, úgy
ho­mo­rí­tot­ta a há­tát, mint egy macs­ka, vö­rös ha­ja a bár­so­nyos vál­lá-­
ra és mel­lé­re hul­lott.
– Azt hit­tem, elég egy­ér­tel­mű, vagy nem?
– Re­nee – mond­tam ki­fogy­va a sza­vak­ból, a fruszt­rá­ci­ó­val ke­ve-­
re­dett nyug­ta­lan­ság összezavart oda­fent. Na, meg oda­lent. – Kér­lek,
menj el! Azon­nal.
– De ki sem bon­tot­tad az aján­dé­ko­dat.
Jé­zu­som! Az ön­bi­zal­ma so­sem fruszt­rált még ennyire.
– Nem is fo­gom. Menj!
El­sé­tál­tam az ágy mel­lett, és ma­gam­ra zár­tam a für­dő­szo­ba aj-­
ta­ját.
A for­ró zu­hany alatt szo­ro­san a csem­pé­nek nyom­tam a te­nye­re-­
met, meg­aka­dá­lyoz­va, hogy a me­re­ve­dé­sem fe­lé té­ved­jen.
Ez a nő­sze­mély lesz a ha­lá­lom.
Az át­la­gos­nál las­sab­ban mo­sa­kod­tam, re­mél­ve, hogy Re­nee tá-­
vo­zik, mi­re el­ké­szü­lök, és ma­gá­val vi­szi az összes kí­sér­tést.
Így is tett, de ahogy a de­re­kam kö­ré te­ker­tem a tö­rül­kö­zőt, és le-­
tö­röl­tem a vi­zet az ar­com­ról, meg­pil­lan­tot­tam va­la­mit a sze­mem
sar­ká­ban. Egy kár­tya volt. Nem nyúl­tam hoz­zá, he­lyet­te in­kább
tisz­ta far­mert és pó­lót ke­res­tem. Ám idő­vel úr­rá lett raj­tam a kí­ván-­
csi­ság, és ahogy ki­nyi­tot­tam azt, Re­nee tö­ké­le­tes kéz­írá­sa fo­ga­dott.
 Két perc­cel ké­sőbb a kár­tya összegyűrve re­pült a pad­ló fe­lé,
majd ki­ro­han­tam a szo­bá­ból, át a fo­lyo­són, és be a kony­há­ba. Re-­
nee ott várt rám az aj­tó­nál, egy hosszú szőr­me­ka­bát­ban és sző­rös
csiz­má­ban.
– Ugye most vic­celsz?
– El­ol­vas­tad?
– Ezért vagy még min­dig itt? – Ide­ge­sen fúj­tat­tam. – Meg akar­tál
ró­la bi­zo­nyo­sod­ni, hogy el­ol­va­som?
Meg­von­ta a vál­lát, és a fo­ga­it vé­gig­fut­tat­ta az al­só aj­kán.
– Ren­ge­teg okom van rá, hogy itt le­gyek, de a lé­nyeg raj­ta van a
kár­tyán.
– En­nek vé­ge. Mos­tan­tól. – Olyan kö­zel lép­tem hoz­zá, hogy
majd­nem összeért az or­runk. – Nem tu­dom, ho­gyan ju­tot­tál be
ide… – Le­hunyt szem­mel szü­ne­tet tar­tot­tam. Hisz nem kel­lett tud-­
nom ar­ról, mi­lyen mó­dot ta­lált, hogy be­jus­son a la­kás­ba a zár­cse­re
után. – Jól tu­dod, hogy nem lát­lak szí­ve­sen. Az is­ten sze­rel­mé­re,
lépj már to­vább!
– Kép­te­len va­gyok. – Szi­po­gott, és hi­tet­len­ke­dő ne­ve­tés sza­kadt
ki be­lő­le. – Hát nem lá­tod? El­csesz­tem, jól tu­dom. Min­den­ki tud­ja,
de egy­sze­rű­en nem tu­dok túl­lép­ni raj­tad. És az, ahogy min­dent el-­
kö­vetsz, hogy utálj en­gem, csak azt bi­zo­nyít­ja, te sem tudsz.
– Mi­cso­da? – A ne­ve­té­sem ke­se­rű volt, szá­raz és gú­nyos. – Nem
volt még elég? – Ami­kor könnyes szem­mel bá­mult rám, szú­rós han-­
gon foly­tat­tam: – Ne fe­sze­gesd a ha­tá­ra­i­mat, Egér­ke, mert erő­seb-­
ben vá­gok majd vissza.
Szi­pog­ni kez­dett.
– Mint­ha tud­nál bor­zal­ma­sab­bat mű­vel­ni ná­lam! Az a sző­ke,
most ko­mo­lyan? – sut­tog­ta, meg­pró­bál­va lep­lez­ni a hang­szá­la­it foj-­
to­ga­tó ér­zel­me­ket.
– Eh­hez sem­mi kö­zöd, ha már a bor­zal­mas tet­tek­nél tar­tunk –
Meg­áll­tam, hagy­va, hogy a sze­mem­ben iz­zó őszin­te­ség az övé­be ég-
jen. – Ez egy ki­hí­vás akar len­ni? Mert mind­ket­ten na­gyon jól tud-­
juk, hogy ez nem igaz.
Ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és fi­no­man ki­tol­tam raj­ta. Épp a lift fe­lé bo-­
tor­kált, ami­kor be­csap­tam az aj­tót.
 HU­SZON­HÉT
Re­nee

Az utol­só két­ség­be­esett pró­bál­ko­zá­som utá­ni he­tek­ben több mint

el­ve­szett vol­tam, hisz hi­á­ba pró­bál­tam visszaédesgetni ma­gam Cal-­
lum ke­gye­i­be.
Ku­darc. Tel­jes és ha­tal­mas ku­dar­cot val­lot­tam.
Nem hagy­hat­tam, hogy ez meg­ál­lít­son, de idő­re volt szük­sé­gem.
Idő­re, hogy el­la­zul­jak, és le­ráz­zam ma­gam­ról a bá­na­tot, ami vé­gül
utat ta­lált hoz­zám. Oly so­ká­ig si­ke­rült el­nyom­nom ma­gam­ban,
hogy azt hit­tem, győ­ze­del­mes­ked­tem fe­let­te. De nem nyer­tem. Még
nem.
To­váb­bá a vizs­gák­ra is időt kel­lett szán­nom, ha nem akar­tam
meg­buk­ni.
Ka­rá­csony más­nap­ján, ahogy a csa­lá­dom­mal és Wels­hék­kel ül-­
tünk az asz­tal kö­rül, fel­öt­lött ben­nem a gon­do­lat, va­jon ér­de­kel-­
tem-e őt egy­ál­ta­lán. Cal­lum le­sü­töt­te a sze­mét, de meg­győ­ző mo­soly
fu­tott át az ar­cán min­den fe­lé in­té­zett kér­dés al­kal­má­val.
– Nincs mi­ért ag­gód­nod – je­gyez­te meg Ki­an, majd el­tol­ta a tá-­
nyért, és meg­kö­szön­te Ro­sá­nak, ami­kor összeszedte azo­kat.
 – Nem is tu­dom – me­ren­gett Cal­lum, az uj­jai a po­ha­ra pe­re­mén
tán­col­tak, mi­köz­ben az ap­já­ra me­redt. – Hal­lot­tam pár plety­kát, de
idén még nem mu­tat­koz­tak a já­té­kos­meg­fi­gye­lők.
– Jobb is így – vé­le­ke­dett Ki­an, és be­le­kor­tyolt a whis­ky­jé­be,
amit tisz­tán ivott. – Nem vá­lo­gat­hat­nak be ide­je­ko­rán. Szük­sé­ged
van a dip­lo­má­ra.
Cal­lum meg­fe­szí­tet­te az áll­kap­csát.
– Igen.
Ki­an nem té­ve­dett, és ezt Cal­lum is tud­ta, de az el­szánt­sá­ga,
hogy kö­ves­se az ál­ma­it, olyan aján­la­tot fog ered­mé­nyez­ni, ami túl-­
sá­go­san csá­bí­tó ah­hoz, hogy el­uta­sít­sa.
Fel­emel­tem a vi­ze­met, majd las­san be­le­kor­tyol­tam, mi­köz­ben a
pil­lan­tá­som Cal­lum ar­cá­ra té­vedt. Ál­ta­lá­ban fris­sen bo­rot­vált az ar-­
ca, így fur­csa volt, hogy az­nap nem tö­rő­dött ve­le. Bo­ros­ta ár­nyé­kol-­
ta szög­le­tes ál­lát, én meg összeszorítottam a com­bo­mat az asz­tal
alatt, el­kép­zel­ve, mi­lyen ér­zés len­ne a bő­rö­mön.
Mint­ha ol­vas­ni tud­na a gon­do­la­ta­im­ban, Cal­lum meg­emel­te a
pil­lan­tá­sát, ám a fe­je nem moz­dult, így a szem­pil­lá­ja a szem­öl­dö­ké-­
vel üt­kö­zött. Összehúzta a sze­mét, és meg­je­lent az ar­cán egy göd-­
röcs­ke, mi­köz­ben rám vi­gyor­gott, mi­előtt anya fe­lé for­dult, aki a la-­
kás­ról kér­dez­te.
– Sem­mi vész – vá­la­szol­ta, majd hoz­zá­tet­te: – Sally jól gon­dos­ko-­
dik ró­la.
Ki­csú­szott a ke­zem­ből a po­hár, és min­den­ki fel­kap­ta a fe­jét,
ami­kor az asz­tal­hoz csa­pó­dott.
– El­né­zést – mo­tyog­tam. – Csú­szik a ke­zem.
– De még mennyire – mor­mol­ta Cal­lum, és leg­szí­ve­seb­ben rá-­
csap­tam vol­na.
A ta­ka­rí­tó­nő­vel is összefeküdt? Jé­zu­som!
Ro­sa meg­ke­rül­te az asz­talt egy ronggyal, és fel­itat­ta a ki­öm­lött
vi­zet. Meg­kö­szön­tem ne­ki, majd hát­ra­tol­tam a szé­ke­met, meg­kér-­
dez­tem, el­me­he­tek-e, de nem vár­tam meg a vá­laszt.
 – Ha­ma­ro­san aján­dé­ko­zás a tár­sal­gó­ban – szólt utá­nam Lu­cin-­
da.
Meg­áll­tam az aj­tó­ban, és mo­solyt eről­tet­ve az ar­com­ra meg­for-­
dul­tam.
– Nem tart so­ká.
A tü­kör­ké­pe­met bá­mul­tam a len­ti für­dő­szo­bá­ban, a bő­röm sá-­
pad­tabb volt, mint ál­ta­lá­ban, az erő­tel­jes arc­cson­tom most még in-­
kább ki­állt, és a ha­jam hi­á­ba volt hul­lá­mos, la­pos­nak lát­szott.
Élet­te­len­nek.
Mint­ha min­den, ami én va­gyok, las­san ki­szi­vár­gott vol­na a pó-­
ru­sa­i­mon, ahogy tel­tek a na­pok, és ez kez­dett meg­lát­sza­ni raj­tam.
Le­ej­tet­tem a fe­je­met, le­huny­tam a sze­mem, és mé­lyet lé­le­gez-­
tem. Ki­fúj­tam a le­ve­gőt, és egy kis­sé meg­ro­gyott a vál­lam. Nem tud-­
va, mi­ó­ta áll­hat­tam ott a le­fo­lyót bá­mul­va, ki­húz­tam ma­gam, ami-­
kor han­go­kat hal­lot­tam a fo­lyo­só­ról.
Es­sünk túl raj­ta! Fél óra meg­ját­szott ked­ves­ke­dés kö­vet­ke­zett.
Úgy tet­tem, mint­ha min­den a leg­na­gyobb rend­ben len­ne, mi­köz­ben
kö­zel sem volt így, annyira, hogy alig kap­tam le­ve­gőt.
Az sem könnyített a hely­ze­ten, hogy úgy tűnt, Cal­lum már egy­ál-­
ta­lán nem tö­rő­dik a fel­ke­lés­sel. Ami nem ma­rad so­ká­ig ész­re­vét­len.
Egy ka­ros­szék­be süp­ped­ve a tár­sal­gó­ban fi­gyel­tem, ahogy min-­
den­ki ki­bon­to­gat­ja az aján­dé­ka­it, a két nap­ja ren­delt aján­dé­kom a
kis tölgy­asz­ta­lon állt egy cso­kor hor­ten­zia mel­lett.
Cal­lum rám emel­te a pil­lan­tá­sát, majd a kan­dal­ló­ra né­zett, ami-­
ben ala­cso­nyan égett a tűz. Ab­ban az év­ben nem volt ben­nem sem-­
mi hát­só szán­dék. Csu­pán át­cso­ma­gol­tam a kép­re­gé­nye­ket, ami­ket
fo­lya­ma­to­san pró­bál­tam oda­aján­dé­koz­ni ne­ki.
Ked­ves mosollyal összeszedtem a ki­bon­tat­lan aján­dé­ka­i­mat,
ami­ket a lá­bam­hoz pa­kol­tam, mi­köz­ben Cal­lum el­vet­te az enyé­met
anyá­tól. Meg­ráz­ta, majd fel­hú­zott szem­öl­dök­kel rám né­zett.
El­for­dí­tot­tam a fe­jem, és fel­áll­tam a szék­ből.
– Nem ér­zem ma­gam túl jól. Azt hi­szem, a va­cso­ra meg­fe­küd­te a
gyom­rom.
Ala­pos bo­csá­nat­ké­ré­sek kö­ze­pet­te meg­ölel­get­tem Ki­ant és Lu-­
cin­dát.
– Ba­dar­ság, menj és fe­küdj le! Cal majd fel­vi­szi az aján­dé­ka­i­dat
– mond­ta Lu­cin­da, az­tán visszatért a ha­lom kas­mír­pu­ló­ve­ré­hez, az
im­por­tált ká­vé­fő­ző­jé­hez és az ék­sze­re­i­hez.
Cal­lum lép­te­it hal­lot­tam ma­gam mö­gött, ele­gáns bőr­ci­pő­je nyi-­
kor­gott a fa­pad­lón. Ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és rá sem néz­ve mu­tat­tam
ne­ki, hogy men­jen csak be.
Amíg le­rak­ta az aján­dé­ko­kat az ágyam vé­gén lé­vő dí­vány­ra,
hoz­zá­lát­tam a hul­lám­csa­tok el­tá­vo­lí­tá­sá­hoz a ha­jam­ból, amit az
apá­tól elő­ző nap ka­pott fül­be­va­lók kö­vet­tek.
– Hoz­tam ne­ked va­la­mit – szó­lalt meg Cal­lum.
Fel­hor­kan­tam, majd fe­lé for­dul­tam, nem tö­rőd­ve a ténnyel,
hogy a szo­ba hal­vány fé­nyé­ben a mar­káns vo­ná­sai még jel­leg­ze­te-­
seb­bé vál­tak.
– Nem kel­lett vol­na.
– De – mond­ta, és le­rak­ta az arany sza­lag­gal át­kö­tött fe­ke­te do-­
bozt. – Már rég meg kel­lett vol­na ten­nem.
Egy ka­csin­tás kí­sé­re­té­ben ki­ka­nya­ro­dott a szo­bám­ból. Be­csuk-­
tam az aj­tót, majd egy­mil­lió til­ta­ko­zó hang el­le­né­re meg­kö­ze­lí­tet-­
tem az aján­dé­ko­kat, ki­ol­dot­tam a fe­ke­te do­boz sza­lag­ját, és le­vet-­
tem a te­te­jét.
A szám­hoz kap­tam a ke­ze­met, és fáj­dal­ma­san a tü­dőm­ben
akadt a le­ve­gő, ahogy a tar­tal­má­ra pil­lan­tot­tam.
Hát, meg­tet­te.
Vá­lá­si pa­pí­rok.
Egy kis cet­li volt hoz­zá­juk csa­tol­va.
 A do­boz a föld­re hul­lott, a pa­pí­rok szét­szó­ród­tak a sző­nye­gen,
mi­köz­ben pró­bál­tam a ke­zem­mel tom­pí­ta­ni a vég­le­ges­ség hang­ját.

Ke­ser­édes volt visszatérni az is­ko­lá­ba.

Nagy­sze­rű lett vol­na, ha nem kell an­nak a sze­mély­nek a kö­ze­lé-­
ben len­nem, aki összetörte az élet­hez szük­sé­ges ré­sze­met, de a szü-­
le­im­mel összezárva sem bír­tam to­vább, ahol min­den fo­lyo­són ül-­
döz­tek az em­lé­kek.
Ta­lán ide­je volt. Ha­bár ki tud­ja, mi­kor jön el az ide­je, hogy fel-­
add az egyet­len dol­got, ami­re min­den­nél job­ban vágy­tál.
Leg­töb­ben azt mon­da­nák er­re, hogy so­ha. És leg­töb­ben bo­lond-­
nak tar­ta­ná­nak, aki­nek hó­na­pok­kal ko­ráb­ban be kel­lett vol­na fe-­
jez­nie az ide­je vesz­te­ge­té­sét.
Bár­hogy is, nem sze­ret­tem, ha pa­ran­csol­gat­nak ne­kem. Úgy
dön­töt­tem, majd alá­írom a be­cses pa­pír­ja­it. Ami­kor ké­szen ál­lok rá.
El­ma­sí­roz­tam a ko­mor re­cep­ci­ós előtt, aki az­nap dol­go­zott, és
sen­ki­re sem fi­gyel­tem, ahogy le­haj­tott fej­jel a szo­bám­ba sé­tál­tam.
Egy ton­na ru­ha­ter­vet kel­lett fel­vá­zol­nom, és én meg a váz­lat­ké­szí-­
tés nem iga­zán vol­tunk ba­rá­tok.
Ke­mé­nyeb­ben kel­lett dol­goz­nom, mint azt hit­tem. Nem al­kot-­
hat­tam olyat, ami ki­pat­tan a fe­jem­ből, ezt tud­tam, de a ter­ve­zés ré-­
sze mi­att ret­teg­tem, hogy el­ha­sa­lok azon a te­rü­le­ten, ahol nem en-
ged­het­tem meg ma­gam­nak.
 Nem buk­hat­tam el töb­bé olyas­mi­ben, ami iga­zán ér­de­kel.
Be­men­tem, el­tö­kél­ten pró­bál­tam fe­lej­te­ni, ha még egy kis idő­re
is, és zu­hany­zás­hoz ké­szü­lőd­tem.
Han­nah to­vább­ra is vé­kony jé­gen tán­colt, bo­csá­na­tot nem kért,
de kész­ség­gel tet­te azt, amit kér­tem. Nem jött rá, hogy ez a ha­jó
már el­úszott, és jobb, ha ki­ug­rik a fe­dél­zet­ről. Csu­pán azért volt
szük­sé­gem rá, hogy ne tűn­jek tár­sa­dal­mi­lag ki­ta­szí­tott­nak, és ne
egye­dül ér­kez­zek a bu­lik­ra.
– Nem fo­gunk sört in­ni – je­len­tet­tem ki, ahogy elő­húz­tam a vod-­
kás­üve­get a tás­kám­ból, és ön­töt­tem ma­gunk­nak a ren­det­len kony-­
há­ban.
Han­nah nem el­len­ke­zett, ha­nem ki­vett egy üveg kó­lát a hű­tő­ből,
és meg­ko­ro­náz­ta az ita­lun­kat.
– Egész­ség! – mond­ta eről­te­tett mosollyal, mi­köz­ben Ti­na fe­lénk
kö­ze­lí­tett.
– Ó, most már tény­leg ki­fosz­tom a szek­ré­nye­det – öm­len­gett Ti-­
na.
Ön­töt­tem egy po­hár­ral, és szó nél­kül át­ad­tam ne­ki.
Han­nah le­gyin­tett.
– Fé­lig ter­ve­zői, fé­lig sa­ját ké­szí­té­sű da­ra­bok, min­den egyes al-­
ka­lom­mal el­ámu­lok, ami­kor ki­nyi­tom a szek­ré­nyün­ket.
Hall­gat­tam, ahogy a ru­há­im­ról csa­csog­nak, és el­gon­dol­koz­tam
azon, hogy job­ban is ér­té­kel­het­ném a ra­jon­gá­su­kat. De sem­mit sem
érez­tem.
Így it­tam, ki­zár­va a tes­te­met át­já­ró fé­lel­met.
A fé­le­lem egy ön­ző ri­banc, túl sok ha­ta­lom­mal, és nem vol­tam
haj­lan­dó a lé­nyem töb­bi ré­szét át­ad­ni ne­ki.
A kony­há­ban ma­rad­tunk, és a bár­szé­kek­re ül­ve fi­gyel­tük, ahogy
a bu­li élet­re kel kö­rü­löt­tünk, mi­köz­ben árad­tak a plety­kák Han­nah
szá­já­ból Ti­na fü­lé­be. Foj­tott sut­to­gás, han­gos ne­ve­tés meg egy cso-­
mó „nem lé­te­zik” és „hi­he­tet­len, hogy ezt tet­te”.
Amint a má­so­dik ita­lom vé­gé­re ér­tem, a me­leg­ség ba­rá­ti öle­lé-­
sé­be vont, és le­las­sí­tot­tam. So­ha töb­bet nem akar­tam olyan hely­zet-­
be ke­rül­ni, mint egy év­vel ko­ráb­ban. Meg­ta­nul­tam a lec­két. És tud-­
tam, az éle­tem vé­gé­ig fi­zet­ni fo­gom az árát.
En­nek oko­zó­ja épp el­sé­tált mö­göt­tünk, majd meg­tor­pant, ami-­
kor meg­lá­tott min­ket, és oda­sé­tált hoz­zánk.
– Szia! – kö­szönt Mi­ke, és ne­ki­dőlt a pult­nak mel­let­tem, majd ke-­
reszt­be fon­ta ha­tal­mas kar­ját a mell­ka­sán. – Nem lát­ta­lak mos­ta­ná-­
ban.
– Meg­húz­tam ma­gam – vá­la­szol­tam a po­ha­ram­ba, és nyo­masz­tó
ér­zés fo­gott el, ami­kor kék sze­mét az ar­com­ra emel­te. Ké­pes le­szek
va­la­ha e nél­kül az ér­zés nél­kül rá­néz­ni? Ké­tel­ked­tem ben­ne, pe­dig
nagy­sze­rű lett vol­na.
Mi­ke meg­ér­tő­en bó­lin­tott, sze­rin­tem ő volt az egyet­len, aki meg-­
ér­tet­te, mi­re utal­tam.
A lá­nyok fe­cse­gé­sé­vel mö­göt­tünk Mi­ke pil­lan­tá­sa úgy ége­tett,
mint egy bil­log, leg­szí­ve­seb­ben le­tép­tem vol­na a bő­rö­met. Egy má-­
sik élet­ben, ahol nincs Cal­lum, biz­to­san a lá­bai előtt he­ver­tem vol-­
na. Olyan ki­su­gár­zá­sa volt, ami nem csu­pán azt üze­ni, hogy ő egy
he­lyes szom­széd srác tí­pus, eny­hén ku­sza vi­lá­gos­bar­na haj­jal,
hosszú szem­pil­lák­kal és olyan át­ha­tó kék szem­mel, ami­nek min­den
pil­lan­tá­sá­tól fon­tos­nak ér­zed ma­gad, ha­nem iga­zán jó­sá­gos. Ked-­
ves, fi­gyel­mes, és két­ség­kí­vül sze­rel­mes be­lém.
Is­ten tud­ja, mi­ért.
Nem tud­tam el­hin­ni, de né­há­nyan azt sem ér­tet­ték vol­na, mi­ért
sze­re­tem Cal­lu­m­öt azok után, ami tör­tént, de még­is így volt… Egy
na­gyot kor­tyol­tam az ita­lom­ból.
– Te és Cal… – kezd­te.
Jaj! Meg­ráz­tam a fe­je­met, nyel­tem egyet, és le­rak­tam az üres po-­
ha­rat.
– Nem.
– Ó – mond­ta. – Azt hit­tem…
– Tu­dom. – Bó­lin­tot­tam, hosszan be­szív­tam a le­ve­gőt, majd ki-­
fúj­tam. – Én meg­pró­bál­tam, igaz?
Szo­mo­rú­an mo­so­lyog­va fel­néz­tem rá.
Kö­zöm­bös ar­ca el­lá­gyult.
– Hi­báz­tál, és saj­ná­lom, hogy a ré­sze­se vol­tam. Nem tu­dom,
mond­tam-e már, de… kel­lett vol­na. Saj­ná­lom.
– Én is – erő­sí­tet­tem meg. – Úgy ér­tem, évek óta ba­rá­tok vol­ta-­
tok. Egy es­te, egy bu­ta es­te, és az egész a ku­ká­ban lan­dolt.
Csend te­le­pe­dett kö­zénk, ahogy egy­mást bá­mul­tuk, a ze­ne és a
han­gok fe­hér zaj­ként töl­töt­ték be az üres­sé­get.
– Fon­to­ló­ra ven­nél va­la­mit, ha ké­rem?
Fel­húz­tam a szem­öl­dö­köm.
– Ta­lán.
– Gye­re el ve­lem ran­diz­ni! – Ami­kor lát­ta, hogy mennyire meg-­
le­pőd­tem, si­e­tő­sen hoz­zá­tet­te: – Csak egy­szer. Egyet­len al­ka­lom-­
mal, hogy lát­has­suk, va­ló­ban hi­ba volt-e, ami ta­lán, csak ta­lán, ok-­
kal tör­tént.
Egy hölgy­höz nem il­lő ne­ve­tés sza­kadt ki be­lő­lem, ami köz­ben
el­kép­zel­tem anya sa­va­nyú pil­lan­tá­sát.
– Vagy ta­lán ki­ütöt­tem ma­gam, és en­nek ered­mé­nye­ként mind-­
ket­ten va­la­mi bu­ta­sá­got mű­vel­tünk.
Mi­ke meg­von­ta a vál­lát.
– Leg­alább gon­dol­kodj el raj­ta!
Egy hosszú pil­la­na­tig a pul­tot bá­mul­tam, és pró­bál­tam ki­zár­ni
ezt az őrült öt­le­tet, ami­kor fel­hang­zott egy ne­ve­tés, amit job­ban is-­
mer­tem a sa­já­tom­nál.
Fel­pil­lant­va meg­lát­tam Cal­lu­m­öt, aki a há­tá­ra ka­pott egy lányt,
és át­ve­re­ked­te ma­gát ve­le a kony­ha mel­let­ti em­ber­tö­me­gen, a lány
sö­tét­bar­na ha­ja a le­ve­gő­ben le­be­gett, ahogy a nya­ká­ba ka­pasz­ko-­
dott.
Ész­re sem vett, ami job­ban fájt, mint­ha nem vett vol­na ró­lam
tu­do­mást.
Fáj­da­lom ha­sí­tott a mell­ka­som­ba, meg­ne­he­zít­ve a kö­vet­ke­ző le-­
ve­gő­vé­telt, a kö­vet­ke­ző gon­do­la­tot és a kö­vet­ke­ző pil­la­na­tot. Fel­öt-­
lött ben­nem, va­jon med­dig fo­gom ezt bír­ni.
Mi­ke meg­fog­ta az ál­lam, a hü­velyk­uj­ja vé­gig­si­mí­tot­ta az al­só aj-­
ka­mat, ahogy ma­ga fe­lé for­dí­tott.
Mi­ke. Ran­diz­hat­nék ve­le, gon­dol­tam. Csak egy­szer. Amúgy sem
ma­radt más fel­hasz­nál­ha­tó fegy­ve­rem Cal­lum el­len. A gon­do­lat­tól
rossz ér­zés fo­gott el, de nem aka­dá­lyoz­ta meg, hogy azt mond­jam:
– Oké. Egy ran­di.
Mi­ke ar­ca fel­ra­gyo­gott a mo­so­lyá­tól, és egy pil­la­nat­ra nem tud-­
tam más­ho­va néz­ni. Kö­ze­lebb ha­jolt, és egy pu­szit nyo­mott a hom-­
lo­kom­ra.
– Men­nem kell, de írok majd.
Ahogy el­sé­tált, fur­csán egye­dül érez­tem ma­gam a ba­rá­ta­im kö-­
ré­ben.
– Kí­sérj el a WC-re, Re­nee!
Olyan ér­zé­sem volt, mint aki sa­ját ma­gán kí­vül le­beg, de bó­lin-­
tot­tam, és kö­vet­tem Han­nah-t fel­fe­lé, majd a fa­lat bá­mul­tam, ami-­
kor be­áll­tunk a sor­ba, és ő üzent va­la­ki­nek a te­le­fon­ján.
Han­nah volt a so­ros, és egy pil­lan­tás elég volt be­fe­lé, hogy azt
érez­zem, in­kább ko­ráb­ban ha­za­me­gyek, mint­sem a kö­ze­lé­be men-­
jek an­nak a ba­ci­lus­bar­lang­nak.
A fal­nak dől­ve el­gon­dol­kod­tam Mi­ke sza­va­in, érin­té­sén és Cal-­
lum el­szánt­sá­gán, ahogy el akart fe­lej­te­ni en­gem, így egy be­csa­pó-­
dó aj­tó hang­ja ha­lál­ra ré­misz­tett.
Meg­for­dul­tam, és Pip­pát lát­tam meg, aki­vel kö­zös óránk volt. És
ta­lán ki is kér­dez­tem őt az utol­só ilyen órán. De eköz­ben olyas­mit
vet­tem ész­re, ami­re nem szá­mí­tot­tam.
Hű­sé­get, még­hoz­zá ádáz hű­sé­get a ba­rát­nő­je, Daisy iránt.
Fel­be­csül­he­tet­len kincs. Egy ilyen ba­rát fel­be­csül­he­tet­len kincs.
És én sze­ret­tem fel­be­csül­he­tet­len dol­go­kat gyűj­te­ni.
Bal­sze­ren­csém­re azon­ban nem min­dent le­het be­gyűj­te­ni. Vagy
jobb nem há­bor­gat­ni őket, így nem kell az­zal a di­lem­má­val szem-­
be­sül­nöd, hogy va­la­ki cser­ben hagy, és ki­nyír­ja az el­vá­rá­sa­i­dat.
Ő és Daisy vol­tak azok, aki­ket Cal­lum bá­mult, mi­u­tán együtt vol-­
tunk ab­ban a di­ák­szö­vet­sé­gi bu­li­ban.
Ha el­ső­re nem tűnt vol­na fel, ak­kor Pip­pa döb­bent ar­ca el­árul­ta,
hogy nem jár sű­rűn bu­liz­ni. Visszatartottam a ne­ve­tést.
– Va­la­mi ér­de­ke­set látsz?
Nyelt egyet, ahogy a sze­mem­be né­zett.
– Azt hi­szem, így is mond­hat­juk.
El­ne­vet­tem ma­gam, de az­tán hir­te­len el­hall­gat­tam, mi­köz­ben
más­fe­lé néz­tem. Mi­cso­da lány, mit meg nem ad­tam vol­na, hogy
ilyen na­iv le­gyek.
– Itt van Cal­lum – je­len­tet­te ki Pip­pa, mi­vel az­zal, hogy ki­fag­gat-­
tam az órán, egy­ér­tel­mű­vé tet­tem, hogy még min­dig sze­rel­mes va-­
gyok az exem­be.
– Tu­dom – vá­la­szol­tam.
Csend lett. Majd meg­kér­dez­te:
– Van ide­fent mos­dó?
Ek­kor kap­csol­tam, hogy mit is csi­nál ott. A zű­rös szél­ső el­ka­pó
pa­si­ját ke­res­te, aki Cal­lum ha­ver­ja is volt. Tud­tam, hogy hol le­het.
Ha­bár jobb lett vol­na, ha meg­tar­tom ma­gam­nak, meg­kí­mél­ve őt a
szo­mo­rú­ság­tól, de nem hi­szem, hogy ezt vár­ta vol­na tő­lem.
– Ha Tobyt ke­re­sed, pró­báld meg a bar­lan­got.
El­vö­rö­sö­dött az ar­ca.
– Kö­szö­nöm. At­tól még WC-re kell men­nem.
Ki­nyílt az aj­tó, és Han­nah holt­ra vált arc­cal sé­tált ki raj­ta, majd
így szólt:
– Is­te­nem, mek­ko­ra a fel­for­du­lás ide­bent! Sze­rin­tem va­la­me­lyik
segg­fej kör­be­pi­sál­ta a fa­lat.
Er­re el­vi­gyo­rod­tam.
– Ti­éd a pá­lya! – for­dul­tam Pip­pá­hoz.
– Most, hogy be­le­gon­do­lok, meg­va­gyok nél­kü­le.
Han­nah-ra pil­lan­tot­tam, majd vissza rá.
 – Lent ta­lál­ko­zunk.
Han­nah meg­rán­tot­ta a vál­lát, és meg­iga­zí­tot­ta rö­vid szok­nyá­ját,
ahogy vé­gig­ment a fo­lyo­són.
– Ő nyúl­ta le az exe­det? – kér­dez­te Pip­pa.
Döb­ben­ten pró­bál­tam ki­ta­lál­ni, hon­nan tud­ja. Majd be­ug­rott,
hogy az elő­ző fél­év ele­jén nem túl hal­kan be­szél­tünk ró­la Han­nah-
val a kol­lé­gi­u­mi für­dő­szo­bá­ban.
– Tud­tam, hogy hall­ga­tó­zott va­la­ki. – El­mo­so­lyod­tam, mert
eszem­be ju­tott, hogy ki­szúr­tam a zárt zu­hany­fül­két ma­gam mö­gött.
– Ezért szán­dé­ko­san be­szél­tem olyan han­go­san.
Pip­pa fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.
– Ak­kor nem igaz?
A kis­tás­ká­mat ki­nyit­va vá­la­szol­tam:
– Ó, de­hogy­nem, na­gyon is igaz. – Be­csúsz­tat­tam egy lap­rá­gót a
szám­ba, mi­köz­ben a száj­fé­nye­met ke­res­tem. – Nagy­sze­rű ba­rá­ta­im
van­nak.
– Mi­ért ba­rát­ko­zol ve­le ezek után is?
Be­ken­tem az aj­ka­i­mat, és összedörzsöltem őket, amíg a vá­la-­
szon gon­dol­kod­tam. Vé­gül az őszin­te­ség mel­lett dön­töt­tem.
– Sen­ki sem akar ma­gá­nyos len­ni. – Ha­bár ne­he­zen tud­tam vol-­
na en­nél ma­gá­nyo­sabb len­ni. – Rá­adá­sul leg­alább tu­dom, hogy mit
vár­ha­tok tő­le.
– Ez szo­mo­rú, ha­ver.
Meg­le­het, de ne­kem fon­tos volt. El­rak­tam a száj­fényt, és be­csuk-­
tam a tás­ká­mat.
– Az élet szo­mo­rú. Jobb egy jól is­mert el­len­ség, mint egy is­me-­
ret­len ba­rát.
Pip­pa he­zi­tált egy da­ra­big, majd óva­to­san meg­szó­lalt:
– Lóg­hat­nál ve­lem és Daisy­vel va­la­mi­kor.
El­fin­to­rod­tam. Még ha Daisyt nem is ér­de­kel­te Cal­lum, ak­kor is
hü­lye öt­let­nek tűnt. Fő­leg, hogy ma­gam­ra néz­ve ve­szé­lyes­nek tar-­
tot­tam őt.
 – A lánnyal, aki meg­csó­kol­ta, ami az enyém?
– Nem is­mert té­ged vagy tu­dott ró­lad bár­mit is. Nem vagy­tok
ba­rá­tok, és ro­had­tul nem tar­to­zik ne­ked sem­mi­vel.
Iga­za volt. El­te­kint­ve at­tól, hogy Han­nah a szá­já­ba vet­te Cal­lum
far­kát, Pip­pa va­la­mi sok­kal ko­mo­lyabb­ról be­szél, mint ami Han­nah
és köz­tem volt. És nem tel­je­sen vol­tam ben­ne biz­tos, hogy ez mű-­
köd­ne ná­lam.
És azt sem tud­tam, ked­vel­né­nek-e, ha öt perc­nél to­vább kel­le­ne
el­vi­sel­ni­ük a tár­sa­sá­go­mat.
Ja, jobb volt, ha nem fű­zök hoz­zá nagy re­mé­nye­ket.
– Kösz, de nem hi­szem, hogy jó öt­let len­ne.
– Ahogy ér­zed. – Pip­pa a mos­dót vizs­lat­va el­fin­to­ro­dott, majd el-­
in­dult le­fe­lé.
A ke­zem meg­fe­szült a tás­ká­mon, és a meg­bá­nás­hoz ha­son­la­tos
ér­zés fo­gott el. Hisz nem volt mit vesz­te­nem. Nem ma­radt sem­mi
fon­tos. Eb­ben biz­tos vol­tam.
– Pip­pa. – Ami­kor a vál­la fö­lött hát­ra­pil­lan­tott, a sza­vak, az öt­le-­
tek, min­den cser­ben ha­gyott. Ne­vet­sé­ges­nek érez­tem ma­gam, ezért
in­kább meg­ráz­tam a fe­jem. – Mind­egy.
Hogy le­het­sé­ges, hogy ebé­de­ken, va­cso­rá­kon, szám­ta­lan ese­mé-­
nyen és szín­da­rab­ban kel­lett meg­ját­sza­nom ma­gam, ám ami­kor
tény­leg szá­mí­tott, egy szót sem tud­tam ki­nyög­ni?
Vá­gya­ko­zón fel­só­haj­tot­tam, és el­in­dul­tam le­fe­lé.
 HU­SZON­NYOLC

Cal­lum

– Elég – mond­tam a csaj­nak, aki si­ker­te­le­nül pró­bált éle­tet le­hel­ni

az al­vó far­kam­ba.
– Mi a baj? – kér­dez­te, és meg­tö­röl­te az al­só aj­kát. – Pró­bál­koz-­
ha­tok még.
– Nem aka­rok idi­ó­tá­nak tűn­ni, de nem ve­led van a gond, éde-­
sem. Ha­nem ve­lem.
El­ke­re­ke­dett a sze­me.
– Ó! – Fél­ol­da­las mo­soly­ra húz­ta a szá­ját. – A fi­ú­kat sze­re­ted?
Mert is­me­rek va­la­kit, aki szí­ve­sen…
– Egy srác nem tud­na ja­ví­ta­ni a hely­ze­ten, de kö­szö­nöm az aján-­
la­tot – mond­tam szá­ra­zon, majd fel­húz­tam a nad­rá­go­mat, és meg-­
néz­tem, ná­lam van-e a te­le­fo­nom.
– Higgy, amit akarsz! – A lány meg­iga­zí­tot­ta a fel­ső­jét, és be­le-­
csúsz­tat­ta a lá­bát a ma­gas sar­kú­já­ba.
Fel­ül­tem, és fi­gyel­tem, ahogy el­sé­tál, majd dü­hö­sen meg­dör­zsöl-­
tem az ar­co­mat. Kezd­tem ag­gód­ni, hogy las­san ma­ga­mon sem tu-­
dok majd könnyíteni.
 Le­men­tem a nap­pa­li­ba, és ott ta­lál­tam Quinnt, Daisyt és Rob­bót.
– Szi­asz­tok! – kö­szön­tem, és le­hup­pan­tam az ab­lak­nál lé­vő szék-­
be.
Quinn a lép­csőn le­fe­lé tar­tó Ti­ná­ra né­zett, aki to­vább­ra is a fel-­
ső­jét igaz­gat­ta.
– Nem szí­ve­sen mon­dom, de…
– Ak­kor ne mondd! – vág­tam köz­be, és ma­gam­hoz vet­tem a táv-­
irá­nyí­tót, majd ke­res­gél­ni kezd­tem a sport­csa­tor­nák kö­zött.
Quinn és Rob­bo se­gí­tett Bur­rows­nak a piz­zás­do­bo­zok­kal, míg
Daisy kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zám.
– Jól vagy?
Fel­húz­tam a szem­öl­dö­köm, le­dob­tam a táv­irá­nyí­tót, és
visszadőltem a szék­be.
– Jól, mi­ért?
Bar­na sze­mé­vel vé­gig­mért.
– Olyan… fe­szült­nek tűnsz.
Mert az is vol­tam. Már feb­ru­ár volt, az is­ten sze­rel­mé­re, és még-­
sem ér­kez­tek meg az alá­írt pa­pí­rok az ügy­vé­dem­hez. Akit bő­sé­ge-­
sen meg­fi­zet­tem, hogy ne árul­ja el a szü­le­ink­nek.
– Nincs ked­ved megmasszírozni? – Az aj­kam­ba ha­rap­tam.
Daisy fel­ne­ve­tett.
– Elég már! Ko­mo­lyan be­szé­lek.
– Tu­dom – mond­tam. – De most nincs han­gu­la­tom a ko­moly­ság-­
hoz. – Hát­ra­pil­lan­tot­tam a kony­há­ba, majd vissza Daisy­re. – Hol
van Toby és Pip­pa?
Daisy a ke­ze­i­vel bab­rált, majd ke­reszt­be rak­ta a lá­bát a ka­na-­
pén.
– A sor­ház­ban, azt hi­szem.
Rossz nap­ja­ik vol­tak. Vagy­is rossz he­te­ik. Ami­óta Tobyt ki­rúg­ták
a csa­pat­ból a sze­zon ele­jén, min­dent meg­tett, hogy el­ke­rül­jön min-­
ket. Ér­tet­tem, hogy el­ké­pesz­tő­en bánt­ja a do­log, de az ál­la­po­tát te-­
kint­ve… elég ag­gasz­tó volt.
 – Jól ér­zi ma­gát?
Daisy he­zi­tált, majd be­csuk­ta a szá­ját, ami­kor a srá­cok be­hoz­ták
a piz­zát.
– Ho­va tűn­tek a csa­jok? – kér­dez­te Bur­rows, majd egy sze­let
pep­p­eró­nis piz­zát nyo­mott a szá­já­ba. – Daisyt le­szá­mít­va kész virs-­
li­par­ti van itt.
– Hal­lot­ták, hogy te is itt vagy, és in­kább fel­jöt­tek ve­lem az eme-­
let­re – mond­ta Pa­ul, ahogy be­sé­tált a szo­bá­ba két csap­zott ha­jú és
ru­há­jú lánnyal a sar­ká­ban. – Far­kas­éhes va­gyok.
Meg­fo­gott egy do­bozt, és el­in­dult a lá­nyok­kal a kony­há­ba.
Bur­rows tá­tott száj­jal néz­te őket, és döb­ben­ten pis­lo­gott.
– Mi van?
– El­bű­vö­lő srác – je­gyez­te meg Daisy, mi­re Quinn egy gú­nyos pil-­
lan­tást kül­dött fe­lé. – Mi­cso­da? – Vál­lat von­va vett egy sze­let piz­zát.
– Pe­dig az.
– Igaz. Még egy go­ril­lá­ról is le tud­ná csá­bí­ta­ni a szőrt – ér­tet­tem
egyet.
Daisy fel­ne­ve­tett, mi­re Quinn vá­gott egy gri­maszt. Jobb­ra for-­
dul­tak a dol­gok Quinn és köz­tem, ami­nek a leg­főbb oka az volt,
hogy ka­rá­csony előtt új­ra összejöttek Daisy­vel. Tel­je­sen ma­gá­tól ér-­
te­tő­dő volt a kap­cso­la­tuk. Annyira, hogy ki­csit rosszul érez­tem ma-­
gam, ami­ért be­le­ron­dí­tot­tam. De csak egy ki­csit.
Daisy­re vi­gyo­rog­tam, aki a fe­jét ráz­va igaz­gat­ta a szem­üve­gét.
– Elég már! – csat­tant fel Quinn, és hoz­zám vág­ta a kont­rol­lert.
Amit el­kap­tam és le­tet­tem ma­gam mel­lé.
– Mek­ko­ra gaz­em­ber vagy, Welsh! – rö­hö­gött Bur­rows két rá­gás
kö­zött.
Vál­lat von­tam.
– Ha nem húz­ná fel annyira ma­gát, ta­lán le­áll­nék.
Quinn pil­lan­tá­sa azt üzen­te, hagy­jam ab­ba a sü­ke­te­lést.
Nem von­zód­tam Daisy­hez, nem érez­tem irán­ta ba­rát­ság­nál töb-­
bet, de Quinn meg­ér­de­mel­te, hogy meg­dol­goz­zák az­után, amit ve­le
tett. Ne­vez­zük nyil­ván­va­ló­nak, de nem ra­jong­tam az áru­lá­sért.
– Kapd elő a gi­tá­ro­dat, Rob­bo! Meg aka­rok ta­nul­ni egy-két dal­la-­
mot.
Rob­bo, a csa­pat el­ső­se, meg­állt rá­gás köz­ben.
– Mi­cso­da? – mo­tyog­ta te­li száj­jal, majd rá­gott és le­nyel­te. – Te
sem gon­do­lod ko­mo­lyan.
Bur­rows sér­tett pil­lan­tás­sal né­zett rá.
– Ó, ha­lá­lo­san ko­mo­lyan gon­dol­tam.
Elő­vet­tem a te­le­fo­no­mat, és meg­néz­tem az e-ma­il­je­i­met, amíg
cse­ve­rész­tek.
– De… mi­ért?
Volt egy apá­tól. Kül­dött egy je­lent­ke­zé­si la­pot a nyá­ri gya­kor­no-­
ki prog­ram­juk­ra.
– Mit gon­dolsz? Hát a csa­jok mi­att. Nem egy­ér­tel­mű?
– Nem fog se­gí­te­ni raj­tad – mor­mol­tam, ahogy az üze­ne­tet ol-­
vas­gat­tam. Mi­ért akar­ja, hogy je­lent­kez­zek er­re? A cég min­den idő-­
met le­köt­né, és én nem akar­tam ilyes­mi­re vesz­te­get­ni a sza­bad­idő-­
met.
– Kus­solj, fasz­fej! Nem min­den­ki olyan gaz­dag, mint te.
Be­zár­tam az al­kal­ma­zást, és elő­re­dől­ve zseb­re dug­tam a te­le­fo-­
no­mat, mi­köz­ben ki­nyílt az aj­tó.
– Vagy mint ő – tet­te hoz­zá Bur­rows Mi­ke-ra mu­tat­va.
Mi­ke egy per­cig he­zi­tált, majd le­ült a föld­re, és vett egy sze­let
piz­zát.
– Te is be­szállsz, pén­zes srác? – kér­dez­te Bur­rows.
– Tes­sék? – kér­dez­te Mi­ke, egy sze­let piz­za ló­gott áru­ló ke­zé­ből.
– Meg­ehe­ted, de ak­kor per­kálj ér­te – kö­zöl­te Bur­rows, és
visszadőlt a ka­na­pé­ra. – Csak szó­lok.
– Ha már szó­ba hoz­tad – mond­tam, és elő­húz­tam egy öt­ve­nest a
pénz­tár­cám­ból. Ahogy fel­áll­tam, le­dob­tam azt az asz­tal­ra. – Én
men­tem. Visz­lát, segg­fe­jek!
– Lá­tod? – Bur­rows hang­ja kö­ve­tett a szo­bá­ból ki­fe­lé. – Csak ak-­
kor jók a gaz­dag ha­ve­rok, ha fi­zet­nek is.
 HU­SZON­KI­LENC
Re­nee

A feb­ru­ár már­ci­us­ra vál­tott.

Ha­mar kör­be­jár­ták a cam­pust a Toby­val, Pip­pa ba­rát­já­val és
Cal­lum ha­ver­já­val tör­tén­tek, az­tán mos­tan­ra kez­dett el­hal­ni a szó-­
be­széd.
Mi­ke min­den hé­ten írt ne­kem. Ál­ta­lá­ban egy emo­jit vagy egy
vic­ces ké­pet kül­dött. Úgy gon­dol­tam, így akar­ja ki­mu­tat­ni, hogy to-­
vább­ra is vár rám. Mi­köz­ben én… Töb­bé már nem iga­zán tud­tam,
mit vá­rok. Hi­szen már nem akar­tam ki­hasz­nál­ni őt, de jól­esett vol-­
na egy kis ki­kap­cso­ló­dás.
Így egy pén­tek reg­ge­len, an­go­liro­da­lom-óra köz­ben, meg­ír­tam
ne­ki a he­lyet és az idő­pon­tot.
És így ke­rül­tünk egy ba­rát­sá­gos olasz ét­te­rem­be a cam­pus kül­te-­
rü­le­tén.
– Mer­re laksz? – kér­dez­tem tő­le.
Annyi meg­volt, hogy ki­bé­relt egy há­zat a kö­zel­ben, de azt már
nem tud­tam, mer­re le­het.
Egy adag spa­get­tit csa­vart a vil­lá­já­ra.
 – Anya ta­lált ne­kem egy he­lyet öt perc­re in­nen. Így pró­bál óv­ni
a baj­tól. – El­vi­gyo­ro­dott. – De csak ak­kor jött rá, mek­ko­ra hi­bát vé-­
tett, ami­kor a ta­xi­dí­jak meg­je­len­tek a szám­lá­mon.
El­mo­so­lyod­tam, mi­köz­ben be­dug­ta a vil­lá­ját a szá­já­ba.
– Leg­alább fe­le­lős­ség­tel­jes vagy, és nem ve­zetsz… ré­sze­gen. –
Már ma­ga a szó is elég volt, hogy elő­hoz­za azo­kat az em­lék­fosz­lá-­
nyo­kat, ami­ket min­den erőm­mel pró­bál­tam el­nyom­ni.
Fe­lém ha­jolt, for­ró le­he­le­te a nya­ka­mat sú­rol­ta, mi­köz­ben a ke­zei
szét­nyi­tot­ták a lá­ba­i­mat.
Úgy tűnt, nem vesz­tet­te el az ér­dek­lő­dést az­után sem, hogy meg-­
kap­ta, amit akart. Úgy érez­tem, ta­lán még­is ko­mo­lyak az ér­zé­sei az
egésszel kap­cso­lat­ban. Ve­lem kap­cso­lat­ban.
Is­mét a car­bonarám­ra kon­cent­rál­tam.
– Hogy van anyu­kád?
– Job­ban – vá­la­szol­ta megkönnyebbült han­gon. – Apá­val meg-­
pró­bál­nak ki­bé­kül­ni egy­más­sal. Az üz­let mi­att, per­sze.
– Hát per­sze – mond­tam.
– Gyö­nyö­rű vagy – tör­te meg a csen­det né­hány perc evés után.
Gyen­géd hang­já­ra fel­néz­tem rá a szem­pil­lá­im alól, mi­köz­ben a
szal­vé­tá­val meg­tö­röl­tem a szá­mat.
Ba­ba­ró­zsa­szín nad­rá­got vi­sel­tem egy krém­szí­nű pa­raszt­blúz­zal
és egy hoz­zá passzoló, krém­szí­nű ma­gas sar­kú­val, amit a bo­kám
kö­ré te­ke­re­dő sza­tén­sza­lag­gal kel­lett meg­köt­ni. A ha­ja­mat le­en­ged-­
tem, ter­mé­sze­tes hul­lá­ma­im a há­tam­ra om­lot­tak, és egy­sze­rű smin-­
ket dob­tam fel, nagy hang­súlyt fek­tet­ve a szem­pil­lá­im­ra.
– Kö­szö­nöm – mor­mol­tam, majd a kék in­gét für­kész­tem, és ki-­
szúr­tam, hogy a fel­ső két gom­bot ki­gom­bol­va hagy­ta, fel­fed­ve nap-­
bar­ní­tott bő­rét. – Jól áll a kék.
El­mo­so­lyo­dott.
– Nem kell bó­kol­nod.
– De – mond­tam. – Mert ko­mo­lyan gon­dol­tam. – Fel­emel­tem a
vil­lá­mat, és nyo­ma­té­ko­sí­tás­kép­pen az­zal mu­to­gat­tam. – Így ne­héz
fi­gyel­men kí­vül hagy­ni a kék sze­me­det.
Az em­lí­tett sze­mek el­ko­mo­rod­tak a sza­va­im­tól, át­csúsz­tat­ta a
ke­zét az asz­ta­lon, majd óva­to­san ki­vet­te az enyém­ből a vil­lát, és le-­
tet­te.
Meg­der­med­ve fi­gyel­tem, ahogy meg­for­dít­ja a ke­ze­met, és azon
mor­fon­dí­roz­tam, mi­lyen ki­csi­nek tű­nik az ő ha­tal­mas ke­zé­hez ké-­
pest. A bő­re me­leg és si­ma volt, egy­pár bőr­ke­mé­nye­dést le­szá­mít­va
az ujj­be­gye­in.
– Biz­to­san vé­ge köz­ted és Cal­lum kö­zött?
Mé­lyen be­szív­tam a le­ve­gőt, majd ki­lé­le­gez­tem a vá­laszt, at­tól
tar­tot­tam ugyan­is, más­hogy nem tud­nám ki­pré­sel­ni őket. De el­jött
az ide­je.
– Biz­to­san vé­ge.
A ke­ze összefonódott az enyém­mel, és gyen­gé­den meg­szo­rí­tott.
– Idő­be telt el­en­ged­ned őt?
– Így is mond­hat­juk.
Kí­nom­ban fel­ne­vet­tem, ahogy visszagondoltam, mennyi időt
töl­töt­tem az­zal, hogy nem is pró­bál­tam el­en­ged­ni őt. Hogy őszin­te
le­gyek, nem is si­ke­rült tel­je­sen. De el­jött az ide­je.
Bár az ep­res sajt­tor­tá­val sze­mez­tem az ét­la­pon, el­fo­gad­tam Mi-­
ke aján­la­tát, hogy megosszunk egy ha­tal­mas sze­let cso­ki­tor­tát.
Meg­pró­bált etet­ni en­gem, és jól ne­vel­ten fel­ne­ve­tett, ami­kor el­uta-­
sí­tot­tam.
– Meg­is­mé­tel­het­jük ezt? – kér­dez­te, mi­köz­ben fel­se­gí­tet­te rám a
ró­zsa­szín kar­di­gá­no­mat, mi­u­tán fel­áll­tunk az ab­lak mel­lett lé­vő
bok­szunk­ból.
Ki­pil­lan­tot­tam, a torz fél­hol­dat el­nyom­ta a csil­la­gok ra­gyo­gá­sa.
Ami­kor sza­va­kat ke­res­ve az ut­cát für­kész­tem, meg­lát­tam Cal­lu­m­öt.
A ko­csi­ja mel­lett állt és te­le­fo­nált, majd mi­előtt meg­moz­dul­hat-­
tam vol­na, rám pil­lan­tott. Összehúzta a sze­mét, mint­ha a köz­tünk
lé­vő tá­vol­ság és az ab­lak mi­att nem len­ne biz­tos ab­ban, hogy én va-­
gyok az. Ami­kor fel­fog­ta a hely­ze­tet, el­vi­gyo­ro­dott, majd a fe­jét ráz-­
va be­ült a ko­csi­ba.
Mi­ke visszatért, mi­u­tán fi­ze­tett, és to­vább­ra is vá­laszt várt. De
ahogy Cal­lum Le­xu­sa el­haj­tott a fő­ut­cán az éj­sza­ká­ba, nem telt
több­re tő­lem, mint egy bó­lin­tás­ra.
Nem hit­tem, hogy Mi­ke meg­lát­ta őt, ami­ért há­lás vol­tam, de
nem iga­zán ér­tet­tem, mi­ért.
Mi­ke a ko­csi­ban kér­dé­sek­kel bom­bá­zott a csa­lá­dom­ról, a ze­né-­
ről és az órák­ról. Elő­ször az élet­ben le­fá­rasz­tott, hogy ma­gam­ról
kell be­szél­nem, és megkönnyebbültem, ami­kor le­hú­zó­dott a kol­lé-­
gi­um épü­le­te előtt.
Ki­se­gí­tett, mint egy iga­zi úri­em­ber, és mi­előtt fel­fog­hat­tam vol-­
na, hogy meg­moz­dult, az aj­kát az enyém­hez nyom­ta. Pu­ha volt,
ahogy hoz­zám dör­zsö­lőd­ve pró­bál­ta szét­fe­szí­te­ni az enyé­met. Ne-­
vet­ve el­hú­zód­tam tő­le.
– Te kis su­nyi!
Mi­ke kis­sé el­pi­rult az ut­cai lám­pa fé­nye alatt.
– Mu­száj volt.
– Aha – mond­tam mo­so­lyog­va. – Leg­kö­ze­lebb hagyd, hogy leg-­
alább be­kap­has­sak egy men­to­los cu­kor­kát, fő­leg va­cso­ra után.
– Nem szá­mít, az ízed olyan… – A fe­jét va­kar­gat­va a föl­det bá-­
mul­ta.
A szé­gyen­lős­sé­ge tet­tek­re kész­te­tett. A ke­zem­be fog­tam az ar­cát,
és kö­ze­lebb húz­va ma­gam­hoz meg­csó­kol­tam.
– Kö­szö­nöm a mai es­tét – sut­tog­tam, majd ott hagy­tam a jár­dán,
és egész úton fel­fe­lé mo­so­lyog­tam.

A ran­dink utá­ni ked­den a könyv­tár­ban vol­tam, ami­kor Cal­lum le-­

dob­ta ma­gát a ve­lem szem­ben lé­vő szék­be.
– Szó­val ran­diz­gatsz – mond­ta. – Ez is a ter­ved ré­sze?
Las­san fel­néz­tem a köny­vem­ből, fel­só­haj­tot­tam, és
visszaugrasztottam a go­lyós­tol­lam he­gyét.
 – Nem mint­ha hin­nél ne­kem, de nem.
Hal­kab­ban foly­tat­ta:
– Ak­kor mi­ért nem ír­tad alá a pa­pí­ro­kat?
Az aj­kam­ba ha­rap­va ki­néz­tem az ab­la­kon az alat­ta el­te­rü­lő
cam­pus­ra. Bár a szél még fa­gyos volt, a cam­pust a ta­vasz szí­nei dí-­
szí­tet­ték. A ki­vi­rult vi­rá­go­kat és bok­ro­kat a zöld fű, a krém­szí­nű kö-­
ves utak és a szür­ke épü­le­tek tör­ték meg. Le­nyű­gö­ző­nek ta­lál­tam,
hogy mennyi vál­to­zás, mennyi szo­mo­rú­ság szü­let­het egy olyan he-­
lyen, ame­lyik ilyen szép­sé­get áraszt.
– Jól van Toby?
Cal­lum nem szó­lalt meg egy hosszú pil­la­na­tig.
– Tu­do­má­som sze­rint igen. Most vá­la­szolj a kér­dé­sem­re!
Toby ön­gyil­kos­sá­got kí­sé­relt meg, vagy túl­ada­gol­ta ma­gát. Nem
tud­tam a rész­le­te­ket, csak a plety­ká­kat hal­lot­tam. El­szo­rult a szí-­
vem, ha Pippá­ra gon­dol­tam. Az ön­fe­jű és lát­szó­lag ren­dít­he­tet­len
Pippá­ra.
És fi­gyel­ve, ahogy Cal­lum sö­tét sze­me he­ves düh­től szik­rá­zik,
mi­köz­ben meg­fe­szült az áll­kap­csa, a bűn­tu­dat a gyom­ro­mat mar-­
dos­ta azért, amit meg­pró­bál­tam el­ér­ni. Hi­báz­tam, és egyes hi­bá­kat
nem le­het hely­re­hoz­ni, de csessze meg, ami­ért be akar­ja ver­ni az
utol­só szö­get az em­lé­ke­ink ko­por­só­já­ba.
Ami­kor el­kezd­tem összeszedni a dol­ga­i­mat, rá­csa­pott a köny-­
vem­re.
– Re­nee!
– Alá­írom őket, oké? – csat­tan­tam fel, a fruszt­rált­ság­tól az ar-­
com­ba szö­kött a vér, és egy­re erő­seb­ben érez­tem, hogy el kell sza-­
ba­dul­nom on­nan. – Ha tény­leg ezt aka­rod, alá­írom.
Pis­lo­gott, majd las­san visszahúzta a ke­zét az asz­ta­lon.
– Igen. – El­hall­ga­tott, és fi­gyel­te, ahogy el­pa­ko­lok. – A nyom­tat-­
vá­nyon lé­vő cím­re küldd el!
– Úgy lesz. – A kur­ta vá­la­szom ott le­be­gett kö­zöt­tünk, így meg­ra-­
gad­tam a tás­ká­mat, a vál­lam­ra vet­tem, és ott­hagy­tam Cal­lu­m­öt.
 A szo­bám­ban, ami sze­ren­csé­re üres volt, elő­húz­tam a fe­ke­te do-­
bozt, és ki­vet­tem a pa­pí­ro­kat, ame­lyek vé­get vet­nek en­nek a ka-­
taszt­ro­fá­lis há­zas­ság­nak.
Le­het, hogy ő ma­ga volt a Nap, ami kö­rül ön­kén­te­le­nül ke­ring-­
tem, de nem biz­to­sí­tott töb­bé me­leg­sé­get szá­mom­ra. He­lyet­te kül-­
de­té­sé­nek te­kin­tet­te, hogy a múl­tunk hi­deg ár­nyé­kai kö­zé zár­jon.
Egy olyan hely­re, ahol a leg­erő­seb­bek sem ma­rad­nak meg so­ká-­
ig.
Anél­kül, hogy el­ol­vas­tam vol­na, fog­tam egy tol­lat, és alá­ír­tam az
összeset.
 HAR­MINC
Re­nee

A kö­vet­ke­ző hé­ten el­fo­gad­tam Mi­ke ran­diaján­la­tát. Ám ha elő­re

tud­tam vol­na, mit tar­to­gat ez a má­so­dik ran­di, két­szer át­gon­do­lom,
mi­előtt va­kon igent mon­dok.
– Ho­va me­gyünk? – kér­dez­tem, és a cam­pus fé­nyei el­hal­vá­nyod-­
tak, ahogy át­utaz­tunk a Gray Springs la­kó­öve­ze­tén.
– Hát.
Mi­ke-ra sze­gez­tem a pil­lan­tá­som.
– Hát?
– Van ez a bu­li, amit a csa­pat szer­ve­zett. Ahol min­den­kép­pen ott
kell len­nem, de köz­ben ve­led is ran­diz­ni akar­tam.
Majd be­ütött a fel­is­me­rés.
– Lám, lám! – A pro­fil­ját für­kész­tem a mű­szer­fal hal­vány fé­nyé-­
ben. – Sok­kal fon­dor­la­to­sabb vagy, mint gon­dol­tam.
El­ke­re­ke­dett szem­mel fu­tó­lag rám pil­lan­tott.
– Ho­gyan?
– Pon­to­san tu­dod, mi­re gon­dol­tam – vá­la­szol­tam kur­tán. – Cal-­
lum is ott lesz.
 Mi­ke kun­co­gá­sát óva­tos­ság itat­ta át.
– Így igaz.
– Az or­ra alá aka­rod dör­göl­ni, nem igaz?
El­fe­hé­re­dett, majd si­e­tő­sen ennyit szólt:
– Nem. – Ami­kor hall­gat­tam, fel­só­haj­tott. – Oké, ta­lán egy ki­csit.
Saj­ná­lom.
– Ne tedd! – mond­tam, majd is­mét az ab­lak fe­lé for­dul­tam. – Két
le­gyet egy csa­pás­ra. Jól csi­nál­tad.
El­ön­tött a düh, de a te­kin­te­tem kö­zöm­bös volt, és nem szól­tam
sem­mit az út to­váb­bi ré­szé­ben.
Úgy tűnt, nem ta­lál­ja a sza­va­kat, így ő is el­né­mult, amíg le nem
par­kol­tunk az ut­cán, nem messze a ház­tól, ami úgy ra­gyo­gott, mint-­
ha jú­li­us ne­gye­di­ke len­ne. Au­tók so­ra­koz­tak az ut­cá­ban, a ház­ból
ér­ke­ző és tá­vo­zó em­be­rek köz­tük la­ví­roz­tak vagy a kert­ben it­tak.
Mi­ke a ke­ze­met fog­va ki­se­gí­tett a Ma­se­ra­ti­já­ból, majd be­zár­ta.
A bi­zony­ta­lan­ság­tól bor­só­zott a há­tam, és meg­re­me­gett a ke­zem
Mi­ke erős szo­rí­tá­sá­ban. Az em­be­rek fi­gyel­ték az ér­ke­zé­sün­ket,
majd el­kap­ták a te­kin­te­tü­ket. Vagy csak a pa­ra­no­i­ám pró­bál­ta be-­
me­sél­ni, hogy fi­gyel­nek min­ket.
Oda­bent a do­hány il­la­ta iz­zad­ság­gal és al­ko­hol­lal ke­ve­re­dett. El-­
len­áll­tam a kész­te­tés­nek, hogy Mi­ke ke­zét el­en­ged­ve meg­va­kar­jam
az or­ro­mat, a má­sik ke­zem­ben a pi­ci Cha­nel tás­ká­mat fog­tam.
Majd­nem el­csúsz­tam, ami­kor Mi­ke be­vitt a tö­meg kö­ze­pé­be a
ba­rá­ta­it ke­res­ve, és a fe­ke­te ma­gas sar­kú csiz­mám­mal be­le­lép­tem
va­la­mi ned­ves­be. Visz­ke­tett a te­nye­rem, de így sem en­ged­tem el a
ke­zét.
Mert nem szá­mí­tott töb­bé. Nem szá­mít­ha­tott töb­bé.
A srá­cok ott vol­tak, ahol min­dig szok­tak len­ni, a tűz kö­rül ücsö-­
rög­tek, mi­köz­ben lá­nyok ver­seng­tek a fi­gyel­mü­kért, még a lac­ros-­
se-csa­pat­ból is vol­tak itt pá­ran.
– A franc­ba! – mo­tyog­ta Quinn, és el­for­dult, ahogy kö­ze­led­tünk.
Daisy is ve­le volt, de nem bír­tam rá­néz­ni. Nem azért, mert meg-­
csó­kol­ta a fér­je­met, vagy­is a le­en­dő volt fér­je­met, ha­nem a lány ár-­
tat­lan pil­lan­tá­sa és a vál­la­im­ra ne­he­ze­dő bűn­tu­dat mi­att úgy érez-­
tem, mint­ha összementem vol­na. Min­den erőm­re szük­ség volt,
hogy ne ve­gyek ezek­ről tu­do­mást, ami­kor Cal­lum el­for­dult Bur-­
rows­tól, és el­ke­re­ke­dett szem­mel ránk né­zett.
– No­csak, ki­ket fújt ide a szél! – gú­nyo­ló­dott Bur­rows. Pa­ul be­le-­
bok­szolt a kar­já­ba. – Aú, basszus! Csak kép­le­te­sen mond­tam.
Cal­lum­nek ki­tá­gult az orr­lyu­ka a düh­től, ahogy Mi­ke a vál­lam
kö­ré fon­ta a kar­ját, és óva­to­san ar­rébb si­mí­tot­ta a ha­ja­mat, mi­köz-­
ben Rob­bó­val be­szél­ge­tett va­la­mi ze­ne­kar­ról, ami a bel­vá­ros­ban
fog ját­sza­ni a kö­vet­ke­ző hét­vé­gén.
Cal­lum pil­lan­tá­sa per­zse­lő volt, és va­la­mi­lyen ok­nál fog­va a te-­
kin­te­tem nem volt haj­lan­dó el­sza­kad­ni az övé­től. Úgy érez­tem,
mint­ha nem hagy­ná.
Mi­ke annyi idő­re ha­gyott egye­dül, hogy italt hoz­zon ma­gá­nak,
ne­kem is akart, de el­uta­sí­tot­tam, majd ami­kor visszatért, to­vább
ácso­rog­tam mel­let­te kí­no­san.
Egy óra el­tel­té­vel fáj­ni kez­dett a lá­bam, így Mi­ke azt ja­va­sol­ta,
ül­jünk le. Csak egy hely ma­radt, így Mi­ke meg­pró­bált rá­ven­ni, hogy
az ölé­be ül­jek, mi­u­tán he­lyet fog­lalt.
Cal­lum min­den moz­du­la­to­mat fi­gyel­te, mi­köz­ben ké­nyel­met­le-­
nül ácso­rog­tam a fü­vön, és a tö­me­get vizs­lat­va ki­utat ke­res­tem, de
nem ta­lál­tam sem­mit. És sen­kit.
– Egy perc, és jö­vök – mo­tyog­tam vé­gül Mi­ke-nak, nem tö­rőd­ve
az­zal, hogy hal­lot­ta-e, és el­sza­ba­dul­tam on­nan, mi­előtt meg­ál­lít­ha-­
tott vol­na.
Oda­bent alig volt le­ve­gő, így láb­ujj­hegy­re áll­va pró­bál­tam bár-­
mi­lyen he­lyet ta­lál­ni, ahol összeszedhetem ma­gam. Meg sem mer-­
tem koc­káz­tat­ni a mos­dót.
Ez­után egy csa­pat lány lé­pett be a kony­há­ba, kö­zöt­tük volt
Kristy is, aki be­árult Cal­lum­nek. Ab­ba­hagy­ta a ba­rá­ta­i­val va­ló ne-­
vet­gé­lést, ami­kor meg­lá­tott, majd a fe­jét le­hajt­va oda­sú­gott va­la­mit
a ba­rát­nő­jé­nek, aki rám pil­lan­tott a vál­la fö­lött.
Elég eb­ből, gon­dol­tam. Majd meg­pil­lan­tot­tam a mo­só­kony­hát
mö­göt­tük, így át­ve­re­ked­tem ma­gam kö­zöt­tük, ta­lán egy kis­sé túl
erő­tel­je­sen, és be­lép­ve be­húz­tam ma­gam után az aj­tót.
Ahogy be­csuk­tam, va­la­ki ki­nyi­tot­ta, és ne­ki­nyo­mód­tam a fal-­
nak.
– Mi a f…
Cal­lum kulcs­ra zár­ta az aj­tót, kö­ze­lebb lé­pett hoz­zám, és úgy
ma­ga­so­dott fö­lém, mint­ha jo­ga len­ne hoz­zá.
– Mi ez az egész?
– Mi­cso­da? – kér­dez­tem.
– Mond­tam ne­ked, hogy elég a ját­sza­do­zás­ból.
– Jé­zu­som, Cal­lum! Tisz­tá­ban va­gyok ve­le – só­haj­tot­tam. – Reg-­
gel el­küld­tem a pa­pí­ro­kat.
Összeszaladt a szem­öl­dö­ke, és meg­nyal­ta az aj­kát.
– Tény­leg?
Bó­lin­tot­tam, és pró­bál­tam nem be­lé­le­gez­ni az éle­sen fű­sze­res il-­
la­tát.
Hár­mat pis­lo­gott, mi­előtt hát­rál­ni kez­dett, majd be­le­túrt dús ha-­
já­ba, ami­vel összeborzolta az egé­szet. Gú­nyos ne­ve­tés tört ki be­lő­le.
– Ak­kor nem ve­lem akarsz ki­szúr­ni? Az­zal, hogy itt vagy ve­le?
– Nem.
Egy szem­pil­lan­tás alatt ott ter­mett előt­tem, a hang­ja sej­tel­me­sen
mély volt.
– Jól is­mer­lek – mond­ta, és a sze­me a szám­ra sik­lott. – Sze­rin­ted
hin­ni fo­gok ne­ked? Azok után, amit tet­tél?
A dü­bör­gő szív­ve­ré­sem­től meg­re­me­gett a han­gom.
– Csak nem aka­rod el­hin­ni.
Fel­ne­ve­tett, a hang­já­ból és az ar­cá­ról hi­tet­len­ség áradt.
– Már nem is akarsz en­gem? Hm? – Meg­ra­gad­ta a csí­pő­met, uj-­
jai el­moz­dul­tak a gé­sa­stí­lu­sú ru­hám sely­mes anya­gán. – Is­mét át­ad-­
tad ne­ki ma­gad?
 A he­zi­tá­lá­som bő­ven elég vá­lasz volt ne­ki. Le­haj­tot­ta a fe­jét,
ami­től az enyém hát­ra­dőlt és ne­ki­csa­pó­dott a fal­nak. Az or­ra a nya-­
ka­mat si­mí­tot­ta, ahogy re­sze­lős han­gon meg­szó­lalt:
– Ho­va tűn­tek a mas­ni­ja­id? Már so­sem vi­se­led őket.
An­nak gon­do­la­tá­ra, hogy oda­fi­gyel rám, ha­tal­mas le­ve­gőt vet-­
tem, amit lep­lez­ni pró­bál­tam. De nem jár­tam si­ker­rel.
– Egy do­boz­ban van­nak a ko­csim cso­mag­tar­tó­já­ban.
Cal­lum hüm­mö­gött, majd ki­dug­ta a nyel­vét, és meg­nyal­ta a dü-­
bör­gő pul­zu­so­mat, mi­köz­ben szo­ro­san tar­tot­ta a de­re­ka­mat.
– Hagy­tad ne­ki, hogy új­ra meg­csó­kol­jon?
– Cal­lum! – szól­tam rá.
Szi­szeg­ve fel­emel­te a fe­jét, hogy rám me­red­jen, így jól lát­hat-­
tam, mennyire dü­hös.
– Szó­val hagy­tad.
Mi­előtt szól­hat­tam vol­na, az aj­ka az enyém­re ta­padt, va­dul szét-­
nyi­tot­ta, hogy összeérjen a nyel­vünk.
A ze­ne át­dü­bör­gött az aj­tón, és kü­lön­bö­ző han­gok szű­rőd­tek be
a kony­há­ból. Meg­ijed­tem, ami­kor meg­hal­lot­tam egy bi­zo­nyos sze-­
mély hang­ját, és meg­pró­bál­tam el­tol­ni ma­gam­tól Cal­lu­m­öt.
– …mek­ko­ra őrült­ség, em­ber!
– Cal­lum – mo­rog­tam, ami­kor nem moz­dult.
– Csitt! – Rá­nyom­ta a te­nye­rét a szám­ra, majd el­ke­re­ke­dett a
sze­mem, ahogy a de­re­ká­val ne­ki­nyo­mott a fal­nak, és ol­dal­ra dön-­
töt­te a fe­jét.
– Meg­éri a csaj? – kér­dez­te va­la­ki, akit nem is­mer­tem fel. – Gon-­
do­lom, meg­éri, ha ilyen szin­ten meg­sze­ged a te­sókó­de­xet, vagy
nem?
Mi­ke fel­mor­dult.
– Mi ez a te­sókó­dex-ba­rom­ság? Még csak le sem fe­küd­tem ve­le.
Az igaz, hogy sze­mét vol­tam, de so­sem nyúl­nék egy olyan lány­hoz,
aki ki­hány­ta a be­lét, majd be­ájult a WC előtt.
For­gott a gyom­rom és a fe­jem. Cal­lum ke­ze meg­fe­szült a szá-­
mon.
– Ak­kor hoz­zá sem ér­tél? Pe­dig Cal­nak mást mond­tál, na meg
ott van a fény­kép is.
Cal­lum he­ve­sen kap­kod­ta a le­ve­gőt.
– Mert egy fasz­fej, aki nem ér­dem­li meg őt. Ami­óta ide­ke­rül-­
tünk, rosszul bá­nik ve­le.
A srác kun­co­gott, és mo­tyog­ni kez­dett va­la­mit, amit nem ér­tet-­
tem.
Mi­ke foly­tat­ta:
– Jó, smá­rol­tunk egy ki­csit az ágyon, de az­tán ő el­kez­dett sír­ni,
és azt mond­ta, hány­nia kell, ennyi volt az egész. – Fel­ka­ca­gott. –
Tud­tam, hogy ré­szeg, de csak ak­kor jöt­tem rá, mennyire. Még a bu-­
gyi­ja is ott ma­radt a WC előtt, az is­ten sze­rel­mé­re. Mert ott fe­lej­tet-­
te, mi­u­tán hasz­nál­ta. Szó­val eszem­ben sem volt. Túl­sá­go­san ki volt
üt­ve. Mi­u­tán ki­sza­ba­dí­tot­tam a le­hányt ru­há­já­ból, a ka­rom­ban tar-­
tot­tam, amíg álom­ba sír­ta ma­gát. – Sú­lyos csend te­le­pe­dett a mo­só-­
kony­há­ra és a kony­há­ra. Majd Mi­ke meg­kér­dez­te: – Lát­tad őt va­la-­
hol? Meg­es­küd­nék rá, hogy be­jött.
– Nem, ha­ver. Nézd meg a mos­dó­ban a fo­lyo­só vé­gén!
– Így lesz. Ó, és ne áruld el sen­ki­nek! Még nem jöt­tem rá, ho-­
gyan tisz­táz­hat­nám a dol­go­kat ve­le.
Akár­ki­vel be­szélt is, nem vá­la­szolt ne­ki.
Cal­lum ke­ze le­hul­lott az ar­com­ról, és oda­bo­tor­kált a mo­só­gép-­
hez.
A fal­nak dől­ve le­csúsz­tam a pad­ló­ra, min­den lé­leg­zet­vé­tel­lel
egy­re he­ve­seb­ben zi­hál­tam.
– Egér­ke – kezd­te Cal­lum, majd le­eresz­ke­dett elém a föld­re –,
nézz rám!
Nem tud­tam meg­ten­ni. An­nak az es­té­nek az em­lék­ké­pei le­beg-­
tek a sze­mem előtt, de kép­te­len vol­tam összekapcsolni őket.
– Nem tet­tem meg. – Szi­pog­tam, és könnyek csik­lan­doz­ták az ar-­
co­mat, az­tán le­tö­röl­tem őket, bár nem is vet­tem ész­re, hogy
kibuggyantak a sze­mem­ből.
– Nem tet­ted meg – is­mé­tel­te meg Cal­lum, majd fel­állt, és úgy
jár­kált fel-alá, mint egy ket­rec­be zárt ál­lat.
A ba­kan­csát fi­gyel­tem, a cso­szo­gá­sa se­gí­tett, hogy egyen­le­te­sen
lé­le­gez­zek.
Nem fe­küd­tem le Mi­ke-kal. Még csak nem is ját­sza­doz­tam ve­le.
Csak meg­csó­kol­tam. Ami ugyan­úgy nem he­lyes, de az egész… csak
egy ha­zug­ság volt.
Hó­na­pok. Hány hó­na­pig él­tem tév­hit­ben, és pró­bál­tam rend­be
hoz­ni va­la­mit, ami meg sem tör­tént? A legrosszabb az egész­ben az
volt, hogy job­ban is is­mer­het­tem vol­na ma­ga­mat. Tud­hat­tam vol-­
na, hogy so­sem ten­nék ilyet. De nem tud­tam.
– Men­nem kell! – Fel­kap­tam a tás­ká­mat, ami va­la­mi­kor le­esett
mel­lém, majd fel­kel­tem a pad­ló­ról.
Cal­lum a ke­ze­met meg­ra­gad­va meg­aka­dá­lyoz­ta, hogy ki­nyis­sam
az aj­tót.
– Várj! – mond­ta le­ve­gő után kap­va, és úgy né­zett ki, mint­ha
rém­álom­ból éb­redt vol­na. – Csak… várj!
A csuk­lóm­mal meg­tö­röl­tem az or­ro­mat, ki­sza­ba­dí­tot­tam a ke­ze-­
met, és egy könnyes mo­solyt küld­tem fe­lé.
– Tu­dod, hány­szor kér­tem tő­led ugyan­ezt?
Meg­ráz­ta a fe­jét, a te­kin­te­te kö­nyör­gő volt.
– Ki kell jut­nom in­nen! Ne kö­vess!
Ki­vet­tem a te­le­fo­no­mat a tás­kám­ból, és ki­sé­tál­tam a ház elé,
hogy hív­jak egy ta­xit.
 HAR­MINC­EGY

Cal­lum

So­ha éle­tem­ben nem érez­tem ma­gam ilyen összezavarodottnak és

hü­lyé­nek egy­szer­re.
A ru­há­ja sö­tét­ké­ken le­be­gett mö­göt­te, ahogy át­vá­gott a nap­pa­li-­
ban összegyűlt em­ber­tö­me­gen, majd el­tűnt a ki­fe­lé ve­ze­tő fo­lyo-­
són.
A lá­bam nem volt elég gyors, ezért el­kezd­tem lök­dös­ni az em­be-­
re­ket, hogy el­jus­sak hoz­zá.
Mi­ke a fo­lyo­són vett ész­re. Én meg kö­zöl­tem a fá­jó ök­löm­mel,
hogy ké­sőbb fog­lal­ko­zunk ve­le.
Az em­be­rek el­szór­va ácso­rog­tak az elő­kert­ben, a lép­csőn és a
tor­ná­con, de nem tö­rőd­tem ve­lük.
– Re­nee! – ki­ál­tot­tam utá­na, ahogy si­e­tő­sen, szin­te fut­va ha­ladt
a jár­da fe­lé.
– Mi tör­té­nik most? – kér­dez­te Mi­ke mö­gü­lem.
Re­nee-vel egy­szer­re áll­tam meg, aki épp a te­le­fon­ját a fü­lé­hez
szo­rít­va pász­táz­ta az ut­cát.
Mi­ke meg­ra­gad­ta a fel­ső­met.
 – Cal­lum, mi a franc van?
Meg­for­dul­tam, az ök­löm ta­lál­ko­zott az or­rá­val, a kifröccsenő
vé­re az ál­lán és a fel­ső­jén lan­dolt, mi­köz­ben el­te­rült a fű­ben.
Rá­ve­tet­tem ma­gam, meg­ra­gad­tam a gal­lér­ját, és olyan kö­zel
húz­tam ma­gam­hoz, hogy lás­sa a sze­mem­ben a dü­höt.
– Te ha­zug, ma­ni­pu­la­tív szar­da­rab! – mo­rog­tam, a sza­vak gur-­
gu­láz­va tör­tek elő a tor­kom­ból. – Volt ké­ped azt ha­zud­ni ne­kem és
Re­nee-nek, hogy ti ket­ten…
Kép­te­len vol­tam be­fe­jez­ni a mon­da­tot, le­nyom­tam Mi­ke-ot a
föld­re, és egyik ütést a má­sik után vit­tem be az ál­lá­ra és az arc-­
csont­já­ra, amíg Rob­bo és Pa­ul le nem rán­ga­tott ró­la.
– Nem így tör­tént – nyö­ször­gött Mi­ke, majd fel­jaj­dul­va át­for­dult
a fü­vön, és vért kö­pött.
Pró­bál­va ki­sza­ba­dul­ni Rob­bo és Pa­ul szo­rí­tá­sá­ból, rá­mo­rog­tam
a sze­mét­lá­dá­ra.
– Ro­had­tul ha­lott vagy szá­mom­ra, ér­ted? Ha­lott.
– En­nél több­ről van szó, Cal. Saj­ná­lom, el­csesz­tem. Ir­dat­la­nul,
de so­sem állt szán­dé­kom­ban. Csak meg­tör­tént.
– Csak meg­tör­tént? Ro­had­tul ki­be­lez­lek…
– Hé, hé! Gye­re! – Pa­ul meg­ra­gad­ta az ar­co­mat. – Igyunk va­la-­
mit, nyu­godj le egy ki­csit, oké?
– Nem aka­rok in­ni – kö­zöl­tem, ki­sza­kad­va a vas­mar­ká­ból. – Ki
aka­rom nyír­ni ezt a fér­get.
For­gott a fe­jem, a le­ve­gő se­be­seb­ben sza­kadt ki be­lő­lem, mint
ahogy be­lé­le­gez­ni tud­tam.
– Tud­juk, ha­ver. Tud­juk. – Rob­bo ak­kor eresz­tett el, ami­kor Mi-­
ke hal­vá­nyu­ló ár­nyék­ként ki­ment az ut­cá­ra, és be­ült a ko­csi­já­ba.
És ak­kor lát­tam meg Re­nee-t, aki to­vább­ra is a jár­da­sze­gély­nél
ácsor­gott. A vég­tag­ja­im el­er­nyed­tek, a szív­ve­ré­sem le­las­sult, ahogy
a dü­hö­met le­küzd­he­tet­len meg­bá­nás vál­tot­ta fel.
Le­fagy­va állt ott. Zöld sze­me könnyes jel­ző­tűz­ként en­gem né-­
zett. Majd le­par­kolt egy ta­xi, és mi­előtt moz­gás­ra tud­tam vol­na bír-­
ni zsib­badt tes­te­met, Re­nee be­szállt, és el­tűnt az ut­cá­ban.

Úgy tűnt, mint­ha a pad­ló min­den lé­pés­nél meg­moz­dult vol­na a lá-­

bam alatt.
Oda-vissza jár­kál­tam, és dü­hö­sen tép­ked­tem a ha­ja­mat, ahogy
an­nak az es­té­nek a tör­té­né­sei szét­rom­bol­ták azt, amit va­ló­ság­nak
hit­tem.
Mert nem volt va­ló­sá­gos. Leg­alább­is nem min­den.
Reg­gel négy kö­rül gyen­géd öle­lé­sé­be vont az álom, de nem ma-­
radt ve­lem so­ká­ig.
Amit én tet­tem, meg amit ő tett és nem tett meg, da­ra­bok­ra tép-­
te az el­mé­met. Ká­vé il­la­ta szállt a le­ve­gő­ben, ahogy egyik po­ha­rat
it­tam a má­sik után, és ki­bá­mul­tam a nap­pa­li ha­tal­mas ab­la­kán.
Vé­gül ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, hogy mind­ket­ten el­csesz-­
tük. Min­dent el­csesz­tünk.
Én tud­tam, mi volt az okom rá. De Re­nee… ha nem is fe­küdt le
ve­le, mi­ért en­ged­te olyan kö­zel ma­gá­hoz?
Jó, smá­rol­tunk egy ki­csit…
Az is­ten sze­rel­mé­re, mi­ért?
Vi­szont egy do­log­ban biz­tos vol­tam: nem fo­gok vá­la­szo­kat kap-­
ni, ha be­zár­kó­zom a la­ká­som­ba. A te­le­fo­nom pittyegett a szo­bá­ban,
mi­re olyan gyor­san ro­han­tam ér­te a fo­lyo­són, hogy majd­nem át­ug-­
rot­tam a ka­na­pén.
Az ügy­vé­dem­től ér­ke­zett egy üze­ne­tem, hogy ta­lál­koz­zunk a
szom­bat reg­gel­re meg­be­szélt idő­pont­ban.
Ki­ke­res­tem a szá­mát, és ki­han­go­sí­tot­tam a te­le­font, mi­köz­ben
egy vál­tás ru­ha után ku­tat­tam a fi­ók­ja­im­ban.
A tit­kár­nő­je azon­nal kap­csolt.
– Vég­re meg­kap­tam a pa­pí­ro­kat. Épp hív­ni akar­tam…
– Nem szük­sé­ges. Tép­je össze őket! – Le­vet­tem a pó­ló­mat, és ki-­
cse­rél­tem egy tisz­tá­ra.
 A hosszas csen­det vé­gül egy kér­dés­sel tör­te meg:
– Mi­cso­da? Nem va­gyok ben­ne biz­tos…
– Jól hal­lott. – Összeszorítottam a fo­ga­mat.
Ha­dar­ni kez­dett:
– De már majd­nem vég­le­ge­sí­tet­tük.
– Tény­leg? – kér­dez­tem, és tü­rel­met­len­ség járt át, ahogy a pénz-­
tár­cá­mért nyúl­tam. – Már vég­le­ges?
– Iga­zá­ból nem, de…
– He­lyes. Ak­kor hagy­ja az ügyet, a pénzt így is meg­kap­ja ér­te. A
hét vé­ge fe­lé el­vi­szem a fi­zet­sé­gét. Kö­szö­nöm, hogy időt sza­kí­tott
rám.
Meg­fog­tam a te­le­font, ki­nyom­tam, majd el­in­dul­tam a für­dő­szo-­
bá­ba mo­sa­kod­ni.
 HAR­MINC­KET­TŐ
Re­nee

Egész éj­jel cso­rog­tak a könnyeim, vö­rös, puf­fadt pár­ná­kat hagy­va a

sze­mem alatt, mi­re fel­kelt a nap a kék égen. Ahogy zu­hany­zás után
a fo­lyo­són lép­del­tem, úgy érez­tem, mint­ha fur­csa­mód ki­for­dul­tam
vol­na ön­ma­gam­ból.
Hal­lot­tam olyan em­be­rek­ről, akik annyira ki­ütöt­ték ma­gu­kat,
hogy sem­mi­re sem em­lé­kez­tek, és jól tud­tam, hogy ve­lem is ez tör-
tént, még­sem fi­gyel­tem a bel­ső hang­ra, ami azt súg­ta, ás­sak mé-­
lyebb­re. Ta­lán nem is men­tem el olyan messzire.
Vagy még­is? Ta­lán a tet­te­i­mért, a két­ség­be­esé­se­mért, hogy olyan
mó­don szúr­jak oda ne­ki, ami fáj, az a ré­szem fe­le­lős, ame­lyik si­kol-­
toz­va pró­bál­ta hal­lat­ni a hang­ját. Et­től füg­get­le­nül olyan dol­go­kat
tet­tem, amik­ről so­sem hit­tem, hogy ké­pes len­nék. Azon az éj­sza­kán
és az utá­na kö­vet­ke­ző hó­na­pok­ban.
Ment­sé­gem­re szól­jon, hogy egy el­ké­nyez­te­tett kis csit­ri vol­tam,
bár­mit meg­kap­tam, amit akar­tam, de az­tán ész­hez tér­tem. Ami­kor
le­he­tet­len hely­re­hoz­ni va­la­mit, és nincs mit vesz­te­ned, a ku­darc
fel­fog­ha­tat­lan­nak tű­nik. A két­ség­be­esést hagy­va egyet­len tár­sa­dul.
 Szo­ro­sabb­ra fon­tam ma­gam kö­rül a kön­tö­sö­met, be­csuk­tam az
aj­tót, és nem tö­rőd­tem Han­nah-val, aki az ágyán szét­te­rül­ve cse­ve-­
ré­szett a te­le­fon­ján. El­rak­tam a neszesszerem, és fé­sül­ni kezd­tem a
vi­zes ha­ja­mat, azt kí­ván­tam, bár­csak len­ne ener­gi­ám meg­szá­rí­ta­ni,
de ki­me­rül­tem. Ká­vé­ra volt szük­sé­gem, és ki akar­tam sza­ba­dul­ni
on­nan. Leg­alább egy kis idő­re.
Amit saj­nos nem te­het­tem meg a sze­mesz­ter vé­gé­nek kö­ze­led­té-­
vel.
A te­le­fo­nom meg­csör­rent a ko­mó­do­mon. Nem vet­tem fel, gon-­
dol­va, hogy Mi­ke le­het az. Elő­ző es­te óta tíz­szer hí­vott, de nem
akar­tam hal­la­ni a mon­dan­dó­ját. Még nem. Úgy gon­dol­tam, va­ló­szí-­
nű­leg so­ha nem is aka­rom majd.
Arc­kré­met ken­tem fel, kü­lö­nös fi­gyel­met for­dít­va a tás­kás sze-­
mem­re, majd szem­pil­la­spi­rá­loz­tam, mi­köz­ben új­ra fel­vil­lant a te­le-­
fo­nom.
Han­nah bosszúsan mor­go­ló­dott, és mo­tyo­gott va­la­mit an­nak,
aki­vel be­szélt a vo­nal má­sik vé­gén. Nem si­et­tem, mert azon a reg-­
ge­len szo­kat­la­nul je­len­ték­te­len­nek érez­tem ma­gam. Oda­ván­szo­rog-­
tam a ko­mó­dom­hoz, és meg­ra­gad­tam a te­le­fo­no­mat, hogy ki­kap-­
csol­jam.
Ám nem Mi­ke ne­ve vil­lant fel a kép­er­nyőn. Ha­nem Cal­lu­mé.
A hü­velyk­uj­jam té­to­vá­zott, majd be­nyom­ta a hí­vás­fo­ga­dást.
– Mi van? – kér­dez­tem hal­kan.
– Ide­kint va­gyok, az van. En­gedj fel!
Han­nah-ra pil­lan­tot­tam.
– Nem te­he­tem.
– Nem te­he­ted, vagy nem aka­rod? – Fel­só­haj­tott, ami­kor nem
vá­la­szol­tam. – Csak tíz per­cet adj, kér­lek!
Fúj­tat­va ennyit szól­tam:
– Öt per­cet kapsz.
Le­dob­tam a te­le­font, és le­men­tem, hogy be­en­ged­jem.
Cal­lum az aj­tó­nak dől­ve állt. Ami­kor fi­gyel­mez­te­tés nél­kül ki-­
nyi­tot­tam, majd­nem be­zu­hant.
– Egér­ke!
– Gye­re, nem ma­ra­dok ide­lent ilyen ki­né­zet­tel – mond­tam, és el-­
kap­tam a vi­gyor­gá­sát, ahogy a lép­cső fe­lé for­dul­tam. – Itt van a szo-­
ba­tár­sam – kö­zöl­tem, mi­előtt ki­tár­tam az aj­tót.
Han­nah fe­lénk for­dult, és tá­tott száj­jal bá­mult min­ket, a sze­me
se­be­sen járt köz­tünk.
– Ööö, men­nem kell – mond­ta a ba­rát­nő­jé­nek, majd le­tet­te a te-­
le­font.
Cal­lum egy kur­ta bic­cen­tést kül­dött fe­lé, mi­köz­ben le­ül­tem az
ágyam­ra, Han­nah pe­dig el­vö­rö­sö­dött, és ar­ról mo­tyo­gott, hogy a
könyv­tár­ba kell men­nie.
Vár­tunk, amíg fel­vet­te a ci­pő­jét, meg­fog­ta a tás­ká­ját, és be­csuk­ta
az aj­tót ma­ga mö­gött, majd Cal­lum az ágya­ink köz­ti ap­ró hely­hez
sé­tált. Fel­emelt né­hány pa­pírt és köny­vet, ki­nyi­tot­ta, majd be­csuk­ta
a fi­ók­ja­i­mat.
– Elég!
Ész­vesz­tő vi­gyor­ra húz­ta telt aj­kát, és kö­ze­lebb lé­pett, a tér­de az
ágyam­nak üt­kö­zött, mi­köz­ben le­né­zett rám.
– Hol van­nak a dol­ga­id?
– Rak­tár­ban.
– Be­szél­nünk kell!
A de­re­kam kö­ré fon­tam a ka­ro­mat.
– Ak­kor be­szélj!
Fe­lém nyúlt, meg­si­mo­gat­ta az ar­co­mat, majd az uj­ja kö­ré csa-­
var­ta az egyik ned­ves haj­tin­cse­met.
– Fá­radt­nak tűnsz.
– Ilyen az egye­te­mi élet.
Fúj­ta­tott, és el­en­ged­te a ha­ja­mat, ami­kor a fal fe­lé hát­rál­tam.
– Azt sem tu­dom, hol kezd­jem.
Bó­lin­tot­tam, és összekulcsoltam a ke­ze­met az ölem­ben a boly-­
hos kön­tö­sö­mön.
 – Aha.
Le­ült az ágyam szé­lé­re, a sze­mé­ben mil­lió gon­do­lat ka­var­gott.
El­sza­kí­tot­tam ró­la a pil­lan­tá­so­mat.
– Ta­lán kezd­het­nénk az­zal, hogy el­me­sé­led, ho­gyan kö­töt­tél ki
Mi­ke-kal egy szo­bá­ban.
Ka­va­rog­tak és szer­te­fosz­lot­tak a gon­do­la­ta­im, az al­só aj­ka­mat
ha­rap­dál­tam, és köz­ben nyug­ta­lan ke­ze­i­met bá­mul­tam.
– Azért vol­tam ott, mert mos­dó­ba kel­lett men­nem.
Csend te­le­pe­dett ránk.
– És el­árul­nád… – meg­kö­szö­rül­te a tor­kát –, hogy ju­tot­ta­tok el a
csó­ko­ló­zá­sig?
Er­re ki­vé­te­le­sen em­lé­kez­tem, és bár el­kés­tem ve­le, hagy­tam,
hogy az igaz­ság el­hagy­ja a szá­mat.
– Em­lék­szem, hogy a tü­kör­ké­pe­met bá­mul­tam a für­dő­szo­bá­ban,
és egy­szer csak meg­lát­tam Mi­ke-ot a tü­kör­ben. Olyan ré­szeg vol-­
tam, hogy nyit­va hagy­hat­tam az aj­tót. – Ko­mo­ran meg­ráz­tam a fe-­
jem. – Ő egy­sze­rű­en… meg­tet­te. Egyik pil­la­nat­ban még őt néz­tem,
azt hi­szem ne­vet­tem is, majd a má­sik­ban meg­csó­kolt. – Bá­gyadt
mo­soly­ra húz­tam a szá­mat, el­csuk­lott a han­gom. – Em­lék­szem,
ahogy azt mon­dom ne­ki, ezt nem te­he­ti. Ne­vet­tünk, és én… nem is
tu­dom. Zak­la­tott vol­tam. Dü­hös.
Cal­lum kő­vé der­med­ve állt, sze­mét le­sü­töt­te.
– Mi­at­tam?
– Igen – sut­tog­tam. – Annyira fruszt­rált vol­tam, ijedt és nyug­ta-­
lan. Úgy érez­tem, mint­ha…
– Ho­gyan? – Fel­né­zett, el­kap­ta a pil­lan­tá­so­mat.
Re­me­gett a szám, és hosszasan ki­fúj­tam a le­ve­gőt.
– Olyan volt, mint­ha idő­vel tel­je­sen meg­fe­led­kez­nél ró­lam. Már
kez­dett meg­tör­tén­ni, és ele­gem lett, hogy te­he­tet­le­nül néz­zem. Fi-­
gyel­tem, ahogy más lá­nyok meg­érin­te­nek té­ged. Be­le­un­tam, hogy
öl­be tett kéz­zel ül­jek, mi­köz­ben sem­mit sem te­he­tek el­le­ne. Ro­ha-­
mo­san ha­lad­tam afe­lé, hogy egy el­fe­le­dett tró­fea­fe­le­ség le­gyek, és
ez fel­emész­tett.
– Re­nee, ne, ba­rom vol­tam! Most már tu­dom, és saj­ná­lom. – Cal-­
lum fel­mor­dult. – Nincs rá ment­sé­gem, de ak­ko­ri­ban ke­rül­tem be a
csa­pat­ba. Új volt, és tel­je­sen más, sok­kal több, mint vár­tam. Idő­re
volt szük­sé­gem.
Szo­mo­rú mosollyal szi­pog­tam.
– Tu­dom. Azt hi­szem, ak­kor is tud­tam, de min­dig ön­ző vol­tam.
– Szó­val… – Szü­ne­tet tar­tott, és egy pil­la­na­tig a kö­vet­ke­ző sza­va-­
it mér­le­gel­te. – Azért csó­kol­tad meg, hogy visszavágj ne­kem?
Le­hunyt szem­mel pró­bál­tam meg­fé­kez­ni a könnyeimet.
– Azt hi­szem. Ta­lán érez­ni akar­tam, hogy én irá­nyí­tok. Nem va-­
gyok ben­ne biz­tos. Annyit tu­dok, hogy szen­ved­tem, túl­sá­go­san le­it-­
tam ma­gam, és ki­fa­kad­tam. – Ki­nyi­tot­tam a sze­me­met. – Saj­ná­lom.
– Te nem… – Cal­lum nyelt egyet, a hang­ja re­kedt volt, ahogy azt
kér­dez­te: – Nem vol­tál együtt sen­ki­vel?
– Sen­ki­vel – erő­sí­tet­tem meg. – So­ha.
A te­nye­ré­be te­met­te az ar­cát.
– Bassza meg!
Is­mét csend te­le­pe­dett ránk, a fe­je­met a tég­la­fal­nak dön­töt­tem,
és köz­ben ki­bá­mul­tam a Han­nah ágyá­nál lé­vő ab­la­kon. Ra­gyo­gó­an
sü­tött a nap. Fer­de su­gár­ral sü­tött be a tün­dök­lő fény a szo­bá­ba,
ap­ró por­sze­me­ket tán­col­tat­va a kü­lön­bö­ző anya­gok kö­rül.
– Eb­ből nincs ki­út – mond­tam hal­kan.
Cal­lum meg­moz­dult, az ar­ca kö­zel ke­rült az enyém­hez, és annyi
el­szánt­ság, fáj­da­lom és… tö­rő­dés sü­tött ró­la, hogy meg­döb­ben­tem.
– Min­dig lé­te­zik ki­út.
Tom­pán fel­ne­vet­tem.
– El­zár­tunk min­den ki­já­ra­tot, mert ilyen pro­fik va­gyunk. – Majd
vi­gyo­rog­va azt sut­tog­tam: – Mert ilyen ön­fe­jű­ek va­gyunk.
A te­kin­te­te az aj­kam­ra sik­lott, és ap­ró mo­soly lá­gyí­tot­ta meg az
ar­cát.
– Tu­dom. – Kö­ze­lebb ha­jolt, az aj­ka a hom­lo­kom­hoz kö­ze­lí­tett.
Fel­forrt a vé­rem, ahogy a lágy me­leg­sé­ge a bő­röm­höz ért. – És mit
te­szel, ami­kor már sem­mi sem ma­radt, csu­pán a sze­re­lem?
Le­huny­tam a sze­mem, amint a sza­vai el­ju­tot­tak a fü­le­mig, a szí-­
ve­mig és a lel­ke­mig. Ennyi idő után nem bír­tam hall­gat­ni mind­ezt.
– Sem­mit.
Cal­lum le­ült, és két ke­zé­be fog­ta az ar­co­mat. Az il­la­ta, a fog-­
krém­je men­to­los il­la­ta el­kö­dö­sí­tett min­dent.
– Fo­ga­dal­ma­kat tet­tünk.
– És meg is szeg­tük őket – em­lé­kez­tet­tem rá.
Olyan mó­don tört össze en­gem, amit még csak most kezd­tem
fel­fog­ni.
– Ak­kor néz­zük meg, hogy rend­be tud­juk-e hoz­ni.
Meg­sza­kadt a szí­vem a bar­na mély­sé­gek­ben meg­bú­jó mo­hó el-­
szánt­ság­tól.
Mit meg nem ad­tam, el­ad­tam, tönk­re­tet­tem vol­na, hogy pár hó-­
nap­pal ez­előtt lát­has­sam ezt!
Re­me­gő sut­to­gás­sal ennyit mond­tam:
– A fo­ga­dal­mak csu­pán sza­vak. Sza­vak, ame­lyek bi­za­lom nél­kül
súly­ta­la­nok. Az utol­só lé­leg­ze­te­dig sze­ret­hetsz va­la­kit, de amíg nem
bí­zol ben­ne, a sze­re­tet nem elég ah­hoz, hogy meg­tartsd őt.
– Új­ra meg­ta­nul­ha­tunk bíz­ni egy­más­ban – mond­ta Cal­lum. – És
én bí­zom ben­ned, tény­leg.
Úgy bó­lo­ga­tott, mint­ha ez se­gí­te­ne meg­győz­ni.
És el is ér­tünk a prob­lé­ma for­rá­sá­hoz: nem vol­tam ben­ne biz-­
tos, hogy ké­pes le­szek-e va­la­ha is bíz­ni ben­ne. Fő­leg a tör­tén­tek
után, ami mi­att el­ve­szí­tet­tem min­den hi­te­met ma­gam­ban.
– Ez nem igaz, biz­to­sí­tot­tál ró­la.
Le­hullt a ke­ze.
– Volt rá bi­zo­nyí­ték, Re­nee. Mi­re szá­mí­tot­tál, mit fo­gok ten­ni?
– Kö­zel sem azt, amit mű­vel­tél – vá­la­szol­tam anél­kül, hogy meg
tud­tam vol­na fé­kez­ni ma­ga­mat. Só­hajt­va le­mász­tam az ágy­ról, és
ki­nyi­tot­tam az aj­tót. – Alá­ír­tam a pa­pí­ro­kat, és őszin­tén saj­ná­lom.
Majd el­mond­juk a szü­le­ink­nek, ami­kor ha­za­me­gyünk a nyá­ri szü-­
net­re, ha aka­rod.
A szo­ba kö­ze­pén lé­vő sző­nye­gen ácsor­gott.
– Cal­lum!
– Nem aka­rom – mond­ta halk, re­ked­tes han­gon.
Tud­va, hogy sem­mi jó nem szár­ma­zik ab­ból, ha rá­né­zek, a fe­ke-­
te ba­kan­csá­ra sze­gez­tem a te­kin­te­te­met.
– Kér­lek, ezt aka­rom.
– Nem­ré­gi­ben csak en­gem akar­tál.
Ek­kor rá­néz­tem, a sze­me­met könnyek éget­ték.
– Amit aka­runk, nem min­den eset­ben jó ne­künk, vagy nem az,
ami­re vég­ső so­ron szük­sé­günk van, és ezért ar­ra kér­lek, hogy tá-­
vozz.
Hü­velyk­uj­já­val vé­gig­si­mí­tot­ta az al­só aj­kát, egy hosszú pil­la­na-­
tig a föld­re me­redt, majd hir­te­len a sze­mem­be né­zett, mi­köz­ben az
aj­tó fe­lé sé­tált.
– Majd meg­gon­do­lod ma­gad – sut­tog­ta a ha­jam­ba.
Be­csap­tam mö­göt­te az aj­tót, az­tán be­búj­tam a pap­la­nom biz­ton-­
sá­ga alá.

Ap­ró, éles ada­gok­ban csap le rád. Da­ra­bok­ra tép, és las­san ad­dig

szag­gat, amíg nem fosz­la­do­zol a szé­le­ken.
És ami­kor ca­fa­tok­ká té­pet­té vál­tam, egy dol­got te­het­tem. Az
egyet­len dol­got, ami ma­radt.
Összeölteni. Meg­ja­ví­ta­ni, át­ala­kí­ta­ni, és cso­dát te­rem­te­ni ab­ból,
ami­ből csu­pán rongy ma­radt.
Mert er­re volt szük­sé­gem. A cso­dán kí­vül sem­mi sem se­gít­he­tett
vol­na raj­tam. De a cso­da az erő­től függ, és azt ne­héz meg­ta­lál­ni,
ami­kor úgy túl­haj­tod ma­gad, mint én.
Ele­in­te na­pon­ta ér­kez­tek a kül­de­mé­nyek. Aján­dék­utal­vá­nyok a
ked­venc üz­le­te­im­be és ru­ha­anyag-web­áru­há­za­im­ba.
 Majd jöt­tek a vi­rá­gok, az ék­sze­rek, és kul­csok a la­ká­sá­hoz.
A la­ká­sunk­hoz, üzen­te a hoz­zá tar­to­zó cet­li.
Ahogy ván­szo­rog­tak a he­tek, el­kezd­tem Han­nah-nak ad­ni őket.
A kul­cso­kat ki­vé­ve. Azo­kat egy le­zárt do­boz­ba tet­tem, amit a fal és
a mat­ra­com kö­zé rej­tet­tem, más szen­ti­men­tá­lis tár­gyak­kal egye-­
tem­ben. Mint az es­kü­vői fo­tónk, a me­dál, ami egy­kor egy pó­kot rej-­
tett, és a bros­som.
Nem volt szük­sé­gem az aján­dé­ka­i­ra, és ha bru­tá­li­san őszin­te
aka­rok len­ni ön­ma­gam­mal, nem vol­tam ben­ne biz­tos, hogy aka-­
rom-e őt. Így foly­tat­tam a ta­nu­lást, és to­vább­ra sem vet­tem tu­do-­
mást Cal­lum­ről és a fe­lém kül­dött epe­ke­dő pil­lan­tá­sa­i­ról, ha vé­let-­
le­nül összefutottunk a cam­pu­son.
Má­jus vé­gé­vel a nyár ful­lasz­tó ta­ka­ró­ként hul­lott le a Gray
Springs­re, min­den­kit ar­ra buz­dít­va, hogy fe­jez­ze be az évet, és sza-­
ba­dul­jon el in­nen.
A men­zán vol­tam, ami­kor Cal­lum úgy dön­tött, hogy vég­re meg-­
kör­nyé­kez. Nem tu­dom, fel­me­rült-e ben­ne, hogy a be­szél­ge­tés job-­
ban mű­kö­dik ná­lam, mint ha a mo­hó­sá­gom­ra pró­bál hat­ni.
Meg­állt az asz­tal­nál, ahol ül­tem.
– A hall­ga­tá­sod­dal bün­tetsz. Az is a kis já­té­ka­id egyi­ke?
Le­csap­tam az in­ni­va­ló­mat az asz­tal­ra, fel­áll­va be­rak­tam a tás-­
kám­ba, és meg­fog­tam a szend­vi­cse­met.
– Várj, csak vic­cel­tem!
– Nem volt vic­ces, és nem vá­rok. Jó szó­ra­ko­zást a nyár­ra! – Ki­si-­
et­tem az aj­tón, oda­kint a hő­ség szé­dí­tő öle­lé­sé­be vont. Cal­lum egy
szem­pil­lan­tás alatt előt­tem ter­mett. A sze­me­i­met for­gat­va meg­áll-­
tam. – Menj az utam­ból!
– Nem.
Hu­nyo­rít­va néz­tem rá, a sze­mem könnyezett szem­üveg nél­kül a
dél­utá­ni nap­fény­ben.
– Ko­nok segg­fej.
– Fi­gyelj – mond­ta, és az ide­ges­sé­gem­mel nem tö­rőd­ve kö­ze­lebb
lé­pett. – Nyá­ron gya­kor­no­kos­kod­nom kell a vál­la­lat­nál, így nem
látsz majd sű­rűn.
– Re­mek – vág­tam rá. – Egyéb­ként is a Fi­dzsi-szi­ge­tek­re akar­tam
men­ni anyá­val. Ennyit akar­tál mon­da­ni? Most már tény­leg en­ni
aka­rok.
Cal­lum a hom­lo­kát rán­col­ta.
– Ke­rülsz en­gem. És meg akar­lak aka­dá­lyoz­ni eb­ben.
Fel­hor­kan­tam.
– Nem, csu­pán meg­pró­bá­lom él­ni to­vább az éle­te­met. Nem is
olyan ré­gen pon­to­san ezt vár­tad tő­lem, ha jól em­lék­szem. – Meg­ke-­
rül­tem őt. – Tu­dasd ve­lem, mi­kor érsz rá, és el­mond­juk a szü­le­ink-­
nek. Szia!
Is­mét utol­ért.
– Re­nee, basszus! Meg­kap­tad az aján­dé­ka­i­mat?
– Igen. Biz­to­san bol­dog­gá te­szed Han­nah-t, ha to­vább­ra is kül-­
död őket. Új ci­pő­re van szük­sé­ge, ami passzol a Pra­da tás­ká­hoz.
Han­gos ne­ve­tés sza­kadt ki Cal­lum­ből.
– Jé­zu­som!
A lát­ha­tá­ron fel­buk­kant a kol­lé­gi­um épü­le­te, kö­zel, de még­is
olyan ro­hadt tá­vol.
Ami­kor meg­kö­ze­lí­tet­tem a lép­csőt, Cal­lum meg­állt.
– Nem kül­dök töb­bet, de nem zár­hatsz ki örök­ké.
Rá­vi­gyo­rog­tam a vál­lam fö­lött.
– Ez ki­hí­vást je­lent?
A vá­la­szul adott ön­elé­gült vi­gyo­ra egész ad­dig ül­dö­zött, amíg fel
nem ér­tem, és be nem csap­tam az aj­tót, ak­kor vég­re meg­et­tem az
ebé­de­met.
 HAR­MINC­HÁ­ROM

Cal­lum

Rám tört az ásí­tás, ahogy a ma­gas­ra nőtt fák­kal és kö­vek­kel ke­re­te-­

zett vég­te­len úton tar­tot­tam ha­za­fe­lé.
A szé­gyen ál­lan­dó tár­sam­má vált, ké­nyel­mes ott­hon­ra ta­lál­va
ben­nem, és kép­te­len vol­tam tő­le ma­ga­biz­tos dön­té­se­ket hoz­ni. Gyá-­
va do­log volt aján­dé­ko­kat kül­de­ni Re­nee-nek a meg­vál­tás re­mé­nyé-
ben, de a tet­te­im után nem bír­tam tü­kör­be néz­ni, nem­hogy olyan
ha­tá­ro­zott­ság­gal elé áll­ni, mint amit ér­de­melt.
Bár jól tud­tam, hogy job­bat ér­de­mel ná­lam, nem vol­tam haj­lan-­
dó meg­ad­ni ma­gam. Úgy gon­dol­tam, so­sem le­szek ké­pes rá.
A sa­ját ma­gam ta­pos­ta ke­resz­te­ző­dés­ben ra­gad­tam. A gond vi-­
szont az volt, hogy min­den út Re­nee-hez ve­ze­tett. És a visszataszító
pró­bál­ko­zá­sa­im el­le­né­re, hogy az el­len­ke­ző­jét bi­zo­nyít­sam – ne­ki
és ma­gam­nak –, min­dig is hoz­zá fog­nak ve­zet­ni.
Ki­vet­tem a ká­vé­mat a kö­zép­kon­zol­ból, és el­bor­zad­va ta­pasz­tal-­
tam, hogy üres a po­hár, majd le­rak­tam, ami­kor meg­csör­rent a te­le-­
fo­nom az au­tó hang­szó­ró­ján ke­resz­tül.
– Szia, tíz perc és ott­hon va­gyok – kö­zöl­tem anyá­val.
 Nem vá­la­szolt.
– Anya? – kér­dez­tem, és összezavarodva a ki­jel­ző­re pil­lan­tot-­
tam.
– Itt va­gyok, egy pil­la­nat. – Egy aj­tó be­csu­kó­dott a hát­tér­ben,
anya hang­ja alig volt több sut­to­gás­nál, ami­kor meg­szó­lalt: – Azért
hív­lak, hogy fi­gyel­mez­tes­se­lek.
Za­va­ro­dott­sá­gom nyug­ta­lan­ság­gá vált.
– Mi­re?
– Apád­dal tud­juk, hogy mit tet­tél.
Annyi min­den­re utal­ha­tott ez­zel. Las­san pis­log­ni kezd­tem, majd
fé­kez­tem, és be­for­dul­tam a vá­ros­ba.
– Ki­fej­te­néd?
– Nem va­gyok bol­dog, sőt – fel­só­haj­tott –, összetört a szí­vem.
Az aj­kam­ba ha­rap­va pró­bál­tam el­foj­ta­ni a ne­ve­tést.
– Mi­ért is?
– Te és Re­nee. Teg­nap Ro­se ta­lált egy cet­lit a lá­nya szo­bá­já­ban a
nyá­ri szü­net előt­ti nagy­ta­ka­rí­tás alatt.
A lá­bam fel­en­ged­te a gáz­pe­dált, az ar­com le­fe­hé­re­dett. Meg­kö-­
szö­rül­tem a tor­ko­mat.
– Egy cet­lit?
– Összeházasodtatok.
A fe­né­be!
Ide­ge­sen meg­dör­zsöl­tem az ar­co­mat, majd fél mér­föld­re ott­hon-­
ról meg­áll­tam az út szé­lén, fel­szállt a por, és csi­ko­rog­tak a kö­vek,
ahogy se­be­sen le­hú­zód­tam.
– Cal? Hal­lasz en­gem?
– Igen – vá­la­szol­tam a fe­je­met ráz­va, az­tán fá­rad­tan el­ne­vet­tem
ma­gam –, hal­lak.
Csend te­le­pe­dett az au­tó­ra, a dél­utá­ni nap­fény olyan erő­vel per-­
zsel­te az utat, hogy fél­tem, át­tö­ri a sö­té­tí­tett ab­la­ko­kat.
– Nem is pró­bá­lod ta­gad­ni.
– Mi­re men­nék ve­le? – kér­dez­tem.
 – Apád dü­hös, Cal­lum. Annyira, hogy nem tu­dom, mit te­het­nék.
Nem sű­rűn lát­juk ilyen­nek.
– Saj­ná­lom.
Sut­tog­va sür­ge­tett:
– A saj­nál­ko­zás­sal nem mész sem­mi­re, gye­re ha­za, és hozd
rend­be a dol­go­kat!
– Meg tudsz ne­kem, ne­künk va­la­ha is bo­csá­ta­ni?
Éles ne­ve­tés hang­ja jár­ta át az au­tót, majd anya le­tet­te a te­le-­
font.
Hosszasan ká­rom­kod­va meg­csíp­tem az orr­nyer­ge­met, mi­köz-­
ben pró­bál­tam ki­gon­dol­ni, mi le­gyen a kö­vet­ke­ző lé­pés. Nem volt
ér­tel­me el­ke­rül­ni a hely­ze­tet, és bu­ta­ság volt azt gon­dol­ni, hogy so-­
sem fog­nak rá­jön­ni.
Ki­ke­res­tem Re­nee szá­mát, ahogy visszakanyarodtam az út­ra.
Ahogy vár­tam, egy­re csak csön­gött. Új­ra tár­csáz­tam, ami­kor be­for-­
dul­tam a ko­csi­be­ál­ló­ra, a ma­gas fa ár­nyé­ka és az au­tóm lég­kon­di­ja
sem ál­lí­tot­ta meg a nya­ka­mon és a hom­lo­ko­mon gyön­gyö­ző iz­zad-­
sá­got.
Sem­mi vá­lasz.
Le­par­kol­tam, ki­kap­tam a te­le­fo­no­mat, ki­száll­tam a ko­csi­ból, és
a tás­ká­i­mat a cso­mag­tar­tó­ban hagy­tam. Apa az iro­dá­já­ban volt, és
ket­tőt sem ko­pog­tam, mi­előtt azt üvöl­töt­te:
– Gye­re!
Fel sem né­zett a lap­top­já­ból, ahogy az olí­va­zöld bőr­fo­tel fe­lé in-­
tett, ami az iro­dá­ja sar­ká­ban állt.
Ami­kor le­ül­tem, fel­emel­te a fe­jét, a sze­me szik­rá­kat szórt a düh-­
től, és ököl­be szo­rult a ke­zem, mi­köz­ben pró­bál­tam áll­ni a pil­lan­tá-­
sát, majd te­he­tet­le­nül hall­gat­tam a fej­mo­sást.
– …sú­lyos hely­zet­be ke­rült a cég.
– Ho­gyan? – sza­kí­tot­tam fél­be a be­szé­dét. Nem okos­ko­dás­kép-­
pen, ha­nem őszin­tén tud­ni akar­tam.
Be­csuk­ta a lap­top­ját.
 – Az ügy­fe­le­im majd tud­ni akar­ják, ho­gyan si­ke­rült a ti­né­dzser
fi­am­nak a tud­tunk nél­kül el­lo­va­gol­nia a nap­le­men­té­be, és fe­le­sé­gül
ven­nie a ba­rát­nő­jét. Tu­dod, hogy ez mi­lyen rossz fényt vet ránk?
Meg­ér­tet­tem, mi­re utalt ve­le. De ilyen a ti­né­dzser­lét. Egy­pár év
is ké­pes vál­to­zá­so­kat hoz­ni. Ak­ko­ri­ban azt hit­tük, min­dent tu­dunk,
vagy nem is ér­de­kelt min­ket más. Most vi­szont, ahogy min­den hó-­
nap­pal kö­ze­lebb ju­tot­tunk a fel­nőtt élet­hez, meg­vi­lá­go­sod­tam, és
meg­ér­tet­tem, mit akar apa mon­da­ni.
– Ha a sa­ját gye­re­ke­in­ket sem tud­juk kor­dá­ban tar­ta­ni, ho­gyan
vár­hat­nák el tő­lünk, hogy a mil­li­ó­i­kat ke­zel­jük?
Az volt a vicc az egész­ben, hogy a tör­tén­tek után és azok után,
ami tör­tén­ni fog, nem vol­tam ké­pes bán­ni egyet­len évet, órát vagy
per­cet sem, amit Re­nee-vel töl­töt­tem. Leg­fő­kép­pen azt a na­pot
nem, ami­kor örök sze­rel­met ígér­tünk egy­más­nak. Csak mi ket­ten.
– De hát nem azt akar­tá­tok, hogy egy nap összeházasodjunk? –
kér­dez­tem las­san, ami­kor vég­re el­la­zul­tam kis­sé a pu­ha bőr­fo­tel-­
ben.
– Igen, majd egy­szer, bassza meg! – vág­ta oda apa, és be­le­túrt
őszü­lő ha­já­ba. – Már az, hogy egy párt al­kot­tok, több, mint amit re-­
mél­ni tud­tunk. És nem va­gyok ke­gyet­len, hogy rád eről­tes­sek va­la-­
mi olyan ko­moly dol­got, mint a há­zas­ság, ami­kor nem is állsz rá ké-­
szen.
Fel­állt, a ha­ja zi­lál­tan ült a fe­je te­te­jén, mi­köz­ben meg­fo­gott egy
pa­lac­kot, és töl­tött ma­gá­nak egy italt a szo­ba egyik ol­da­lán lé­vő mi-­
ni­bár­nál. Nem szo­kott nap­köz­ben in­ni, de nem rót­tam fel ne­ki. A
ren­det­len asz­ta­lát für­kész­ve lát­tam, hogy a pa­pí­rok sza­na­szét he-­
ver­nek, né­há­nyuk le is esett a pad­ló­ra, és két üres ká­vés­csé­sze áll-­
do­gált a ma­ha­gó­ni­asz­tal szé­lén.
– Nem tu­dom, mit te­het­nék vagy mond­hat­nék – is­mer­tem be vé-­
gül, és ma­ga­mon érez­tem a pil­lan­tá­sát, ahogy le­gu­rí­tot­ta az ita­lát.
Fel­ne­ve­tett, a hang­ja ke­se­rű és kur­ta volt, ahogy ne­ki­dőlt az asz-­
ta­lá­nak.
 Összegyűrődtek a pa­pí­rok alat­ta, de nem fog­lal­ko­zott ve­le.
Összefonta a kar­ját, gú­nyos vi­gyo­ra nagy­ban ha­son­lí­tott az enyém-­
re, ami­től összeszorult a gyom­rom.
– A gya­kor­nok­sá­got… Pe­king­ben fo­god vé­gez­ni.
Ki­pat­tan­tam a fo­tel­ből, és fel­ki­ál­tot­tam.
– Mi­cso­da? Mi­ért?
Fi­gyel­tem, ahogy le­her­vad a mo­soly az ar­cá­ról.
– Va­la­mi gya­nús szar­ság megy a hát­tér­ben, és azt aka­rom, hogy
va­la­ki rá­juk néz­zen.
Meg­ráz­tam a fe­je­met.
– Ná­lam nem is ta­lál­hat­nál al­kal­mat­la­nabb em­bert a fel­adat­ra.
Olyat ké­ne kül­de­ned, aki tud­ja a dol­gát.
– Meg is tet­tem. Múlt hé­ten ér­kez­tek meg, és te csat­la­koz­ni fogsz
hoz­zá­juk. Elég, ha ját­szod a té­koz­ló fi­út, aki be­le akar ta­nul­ni a cég-­
be, mi­köz­ben nyi­tott szem­mel és fül­lel jársz.
Ami­kor til­ta­koz­ni akar­tam, fel­emel­te az uj­ját, a hang­ja go­rom­ba
volt.
– Nem vi­ta tár­gya. Men­ni fogsz!
Le­esett az ál­lam a döb­be­net­től, majd a fo­ga­i­mat összeszorítva
be­csuk­tam a szá­mat. Re­nee akár az­nap vagy más­nap is meg­ér­kez-­
he­tett, nem tud­tam pon­to­san. Csak annyit tud­tam, hogy úgy ter­vez-­
tem, ki­hasz­ná­lom az időt, és apa tönk­re­tet­te a ter­ve­i­met, mi­előtt
gon­do­san ki­dol­goz­hat­tam vol­na őket.
– Nem fog men­ni – pró­bál­tam utol­já­ra, és szin­te kö­nyö­rög­ve
néz­tem rá.
A pil­lan­tá­sa nem lá­gyult meg, a hang­ja meg sem re­me­gett.
– De még mennyire hogy men­ni fog! És azok után, amit mű­vel-­
tél, meg is fo­god ten­ni.
 HAR­MINC­NÉGY
Re­nee

Ha­za­ér­ve anya le­tá­ma­dott, mi­előtt ki­száll­hat­tam vol­na az au­tó­ból.

A sza­vak ért­he­tet­len düh­vel öm­löt­tek a szá­já­ból.
Hogy volt mer­szed? El kel­lett ven­ned tő­lem az egyet­len ro­hadt
dol­got, ami­re évek óta vá­rok! Mert fel akar­tál bosszantani, és gon-­
dos­kod­tál ar­ról, hogy ne is le­gyen ré­szem ben­ne!
Utá­na le­mond­ta a nya­ra­lá­sun­kat, és alig szólt hoz­zám az ott­hon
töl­tött he­te­im alatt. Ked­vem lett vol­na el­szök­ni on­nan. Csak­hogy
nem volt ho­vá men­nem. El­vet­ték a bank­kár­tyá­mat, le­csök­ken­tet­ték
a zseb­pén­ze­met, és apa rám sem né­zett. Ha egy­ál­ta­lán ott­hon volt.
Ami­ért anya szin­tén en­gem hi­báz­ta­tott. Úgy tűnt, már az­előtt is
elég stressz­nek volt ki­té­ve, hogy rá­juk zú­dí­tot­tam ezt az egé­szet,
tönk­re­té­ve ve­le az ál­ma­i­kat. Drá­mai sza­vai meg­ne­vet­tet­tek vol­na,
ha nem gon­dol­ja őket tel­je­sen ko­mo­lyan.
Ezen­fe­lül Lu­cin­da és Ki­an a ha­za­tér­tem óta nem lá­to­ga­tott meg
min­ket. Sem­mi va­cso­ra, sem­mi kok­té­lo­zás a te­ra­szon, ami ál­lan­dó-­
an az­zal vég­ző­dött, hogy a sem­min ne­vet­gél­tek.
Sem­mi.
 Mint­ha va­ló­ban tönk­re­tet­tünk vol­na min­dent.
Mi ket­ten. Fel­hor­kan­tam, mi­köz­ben egy vin­tage di­záj­ner­bolt­ban
né­ze­lőd­tem a bel­vá­ros­ban. Cal­lum ott sem volt. A gya­kor­nok­sá­ga,
ami­ről azt hit­tem, hogy leg­alább né­ha­nap­ján ott­hon lesz, és ke­rül-­
get­nem kell őt, Pe­king­ben telt.
Leg­alább­is ne­kem ezt mond­ták, és nem akar­tam kér­de­zős­köd­ni.
Én sem bír­tam örök­ké anya le­súj­tó pil­lan­tá­sa­it és apa nyo­masz­tó
hall­ga­tá­sát. Még­sem tűnt igaz­sá­gos­nak, hogy raj­tam csa­pó­dik le az
egész. Ha­bár min­den bizonnyal jobb sze­re­tett vol­na ő is ott len­ni.
Jobb volt ez így, és min­den rend­ben lett vol­na, ha egy lát­ha­tat-­
lan és meg­ál­lít­ha­tat­lan erő nem pró­bál a ha­tal­má­ba ke­rí­te­ni. De
úgy dön­töt­tem, át­ko­zott le­gyek, ha ha­gyom ma­gam. Olyan messzire
ju­tot­tam, és nem állt szán­dé­kom­ban meg­hát­rál­ni. Cal­lum meg-­
szám­lál­ha­tat­lan al­ka­lom­mal tör­te össze a szí­ve­met, de nem szán­dé-­
koz­tam hagy­ni, hogy meg­tör­jön.
Így hát nem­csak ezt pró­bál­tam ke­rül­ni, ha­nem az anya és köz-­
tem lé­vő fe­szült­sé­get is egy ko­rai vá­sár­lás­sal a su­li­kez­dés­re, ami­kor
vá­rat­la­nul be­le­fu­tot­tam va­la­ki­be.
– Re­nee – szólt meg­le­pet­ten egy is­me­rős hang, majd egy hosszú
fe­ke­te haj­zu­ha­tag je­lent meg a sze­mem sar­ká­ban.
Hil­da.
Meg­döb­be­né­sem­ben el­en­ged­tem a 70-es évek­ből szár­ma­zó bár-­
sony­es­té­lyit. Ami az ol­da­lam­hoz csa­pó­dott, mi­köz­ben szag­ga­tot­tan
pis­log­tam.
– Ó, szia! – Mo­soly­ra húz­tam a szá­mat, pró­bál­va el­fed­ni a meg-­
döb­be­né­se­met és az ag­go­dal­mat, ami évek óta mar­do­sott.
Hil­da el­mo­so­lyo­dott, fe­hér fo­gai ki­vil­lan­tak a száj­fé­nye mö­gül.
Vé­ko­nyabb lett az ar­ca, ami­től a ma­ga­san ülő arc­csont­ja még in-­
kább von­zot­ta a sze­met, és egy Vic­to­ria’s Sec­ret fe­hér­ne­mű­mo­dell-­
re em­lé­kez­te­tett.
– Re­mél­tem, hogy összefutok ve­led va­la­me­lyik nyá­ron.
Nem tud­tam ma­gam­ban tar­ta­ni a kér­dést:
 – Mi­ért?
Meg­iga­zí­tot­ta a tás­ká­ját a vál­lán, kö­ze­lebb lé­pett hoz­zám, és
meg­ju­tal­ma­zott mo­gyo­ró­bar­na sze­mé­nek tel­jes ha­tá­sá­val.
– Hogy bo­csá­na­tot kér­jek, azt hi­szem. – Fé­lén­ken el­ne­vet­te ma-­
gát. – Saj­ná­lom, egy sze­szé­lyes li­ba vol­tam a gi­mi­ben.
– Ó! – A sza­va­it mér­le­gel­ve be­szív­tam a le­ve­gőt. Ked­ves pró­bál
len­ni, mon­do­gat­tam ma­gam­nak, és pró­bál­tam meg­fé­kez­ni az un-­
dok éne­met. – Nem vol­tál olyan ször­nyű.
– Ne is kezdd! – vá­gott köz­be, és ne­vet­ve le­gyin­tett. – Mel­les­leg
az a Re­nee, akit én is­mer­tem, min­dig meg­mond­ta a tu­tit. Ne mondd
ne­kem, hogy ilyen so­kat vál­toz­tál!
Ne­vet­ve a fü­lem mö­gé si­mí­tot­tam a ha­ja­mat.
– Ami­att ne ag­gódj!
El­hal­vá­nyult a mo­so­lya, majd az aj­ká­ba ha­ra­pott.
– Ran­diz­tam egy srác­cal, ami­kor kezd­tem az Eming­to­non, és a
sza­kí­tá­sunk után szét­es­tem. – Könnyek szök­tek a sze­mé­be, de is­mét
el­mo­so­lyo­dott. – Kész roncs vol­tam, így a szü­le­im be­le­kény­sze­rí­tet-­
tek egy má­sik kap­cso­lat­ba, ha nem te­szem, nem fi­zet­ték vol­na a
tan­dí­ja­mat.
– Saj­ná­lom – mond­tam a sza­va­kat ke­res­gél­ve.
– Vé­gül cso­dás do­log sült ki be­lő­le. Vi­szont úgy tű­nik, elég ön­bi-­
za­lom­hi­á­nyos va­gyok. Ami han­gu­lat­vál­to­zá­sok­ban, sú­lyos ha­rag-­
ban és ha­son­ló­an csú­nya dol­gok­ban nyil­vá­nul meg.
Bó­lo­gat­tam, ahogy ér­tel­met nyert a vi­sel­ke­dé­se an­nak a lány-­
nak, akit én is­mer­tem.
Az a lány olyan volt, mint­ha nem is ezen a boly­gón len­ne.
– Örü­lök, hogy jó­ra for­dul­tak a dol­gok.
Hosszan bá­mult rám, majd meg­ráz­ta a fe­jét.
– Én is. Hé, jó len­ne ká­vé mel­lett pó­tol­ni a dol­go­kat. – Meg­iga­zí-­
tot­ta a tás­ká­ját. – El­me­sél­het­néd, mi­lyen a Gray Springs, Cal­lum és
a fan­tasz­ti­kus utad kez­de­te a di­vat­ter­ve­ző­ség fe­lé.
Pil­la­nat­nyi­lag egyik­ről sem akar­tam be­szél­ni. Nem azért, mert
nem szol­gál­hat­tam vol­na jó hí­rek­kel, ha­nem ahogy rá­néz­ve a lel­ke-­
sen és bi­za­ko­dón ra­gyo­gó szép sze­mét és a re­mény­ke­dő mo­so­lyát
lát­tam, egy­sze­rű­en… nem tud­tam meg­ten­ni. – Saj­ná­lom, de ha­za
kell men­nem. Anya már vár.
Anél­kül, hogy rá­néz­tem vol­na, ki­ro­han­tam az üz­let­ből, és egye-­
ne­sen a par­ko­ló­ba in­dul­tam.

A te­le­fo­nom az­nap már ha­tod­szor csör­rent meg a ko­mó­do­mon,

amit nem kel­lett vol­na meg­hal­la­nom a var­ró­gé­pem za­já­tól. Nem
vet­tem ró­la tu­do­mást – Cal­lum­ről sem vet­tem tu­do­mást –, ahogy
egész nyá­ron csi­nál­tam.
Mi­előtt el­in­dul­tam az egye­tem­ről, elő­szed­tem a gé­pet a kol­lé­gi­u-­
mi ágyam alól, és be­tet­tem a cso­mag­tar­tóm­ba. Ak­kor jó fi­gye­lem­el-­
te­re­lés­nek hit­tem, de nem gon­dol­tam vol­na, hogy ek­ko­ra szük­sé-­
gem lesz rá.
– Re­nee – szólt anya, hal­kan ko­pog­tat­va az aj­tó­mon. – Gye­re le,
kér­lek!
Meg sem vár­ta, hogy fel­néz­zek a fé­lig be­ra­kott szok­nyá­ról, el is
tűnt. Mi­u­tán le­ál­lí­tot­tam a var­ró­gé­pet, ki­húz­tam be­lő­le az anya­got,
el­kö­töt­tem a szá­lat, majd óva­to­san a szé­kem­re te­rí­tet­tem a szok-­
nyát.
A nap­pa­li­ban ül­tek. Ki volt kap­csol­va a té­vé, és apa a tér­dén tar-­
tot­ta a te­le­fon­ját, mi­köz­ben szo­bor­sze­rű­en ült anya mel­lett.
A ve­lük szem­ben lé­vő ka­na­pén fog­lal­tam he­lyet, és gör­csö­sen
összekulcsoltam a ke­ze­met, mert nem mer­tem előt­tük meg­szó­lal­ni.
A ré­gi ál­ló­óra ke­tye­gé­sé­től fel­állt a szőr a há­ta­mon, a lá­bam visz­ke-­
tett, hogy meg­moz­dul­has­son az alat­ta lé­vő ke­le­ti sző­nye­gen.
Vé­gül apa tör­te meg a csen­det.
– Be­szél­tünk Ki­an­nel és Lu­cin­dá­val, ők pe­dig tá­jé­koz­tat­ták Cal-­
lu­m­öt.
Ér­tet­le­nül pis­log­tam.
 – Tá­jé­koz­tat­ni, mi­ről?
Apa fel­emel­te a sze­mét a pad­ló­ról, és olyan pil­lan­tás­sal ju­tal­ma-­
zott, ami­től be­le­süp­ped­tem a ka­na­pé­ba.
– Az es­kü­vő­ről. Hogy to­vább­ra is hall­gat­ni fog­tok ró­la. – Fel­húz-­
ta a szem­öl­dö­két. – Ami­lyen so­ká­ig si­ke­rült ma­ga­tok­ban tar­ta­no-­
tok, nem hi­szem, hogy túl­sá­go­san meg­eről­te­tő len­ne.
Vár­tam, mi­köz­ben a szét­szórt gon­do­la­ta­im a ki­mon­dat­lan sza-­
va­it ke­res­ték.
– Új­ra összeházasodtok – kö­zöl­te anya el­lent­mon­dást nem tű­rő-­
en. – Ha pe­dig ki­buk­na a do­log, azt mond­juk, az el­ső ben­ső­sé­ges
volt. Csu­pán a csa­lád vett részt raj­ta. Azért, hogy jobb jö­vő­je le­hes-­
sen a cég­nek.
– De nem szük­sé­ges, mert hall­gat­ni fog­tok ró­la – szúrt oda apa,
mi­köz­ben elő­re­ha­jolt és le­dob­ta a te­le­fon­ját a do­hány­zó­asz­tal­ra. –
Mi­vel nyár vé­ge van, jö­vő nyá­rig adunk nek­tek időt, hogy át­gon­dol-­
já­tok az öt­le­tet az el­ké­nyez­te­tett fe­je­tek­kel. – Majd anyá­ra néz­ve
hoz­zá­tet­te: – Ami ele­gen­dő időt biz­to­sít Va­lerynek és Lu­cin­dá­nak,
hogy ked­vük­re meg­szer­vez­hes­sék.
Anya há­lás mosollyal ju­tal­maz­ta őt, én vi­szont dü­hö­sen ki­húz-­
tam ma­gam.
– Pon­to­san ezért csi­nál­tuk – csat­tan­tam fel, meg­fe­led­kez­ve a
tény­ről, hogy nem is va­gyunk együtt. – Ezért… – mu­tat­tam rá­juk az
uj­jam­mal. – Nem kí­ván­tunk más sza­bá­lyai sze­rint összeházasodni,
a sa­ját utun­kat akar­tuk jár­ni.
– És fel­té­te­le­zem, azok a sza­bá­lyok sem tet­sze­nek, amik sze­rint
él­ted az éle­ted. – Apá­nak fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke. – Amik mi­att
min­dent meg­ve­hetsz, ami­re vágysz, azt csi­nálsz, amit sze­ret­nél, bi-­
zo­nyos szin­tig, és olyan le­he­tő­sé­ge­ket biz­to­sí­ta­nak a jö­vőd­re néz­ve,
amik­ről má­sok csak ál­mod­ni tud­nak.
Be­esett a vál­lam, ami­ért anya azon­nal rám szólt. Még dü­hö­sen
is hát­bor­zon­ga­tó gyor­sa­ság­gal szúr­ta ki a rossz test­tar­tást.
Így ki­húz­tam ma­gam, majd fel­áll­tam.
 – Ezt ve­gyem fe­nye­ge­tés­nek?
Apa hát­ra­dőlt a ka­na­pén, és ijesz­tő mo­solyt kül­dött fe­lém.
– Azt te­szel, amit sze­ret­nél, de az­tán ne ro­hanj sír­va hoz­zám,
ami­kor el­fo­gyott a pén­zed. – Ami­kor el­sá­pad­tam, fel­só­haj­tott. – Re-­
nee, tény­leg ek­ko­ra ké­rés? Ne csi­náld már, hisz mind­ket­ten fel­nőt-­
tek vagy­tok! Légy ész­sze­rű! Egy gyö­nyö­rű es­kü­vő mi­att nem szo­kás
mor­go­lód­ni.
Iga­za volt, de nem tu­dott min­den­ről. Szi­pog­va le­néz­tem a sző-­
nyeg­re, le­győz­ve érez­tem ma­gam. Ta­lán az egyet­len mód­ja az volt,
hogy meg­ál­lít­sam ezt a ka­taszt­ró­fát, ha meg­pró­bál­ko­zom az igaz-­
ság­gal.
– Ak­kor sem fog­lal­koz­tam ve­le, és most sem ér­de­kel. Mi nem is
va­gyunk…
– Elég! – vá­gott köz­be apa, ahogy fel­állt és be­gom­bol­ta a za­kó­ját.
– Anyu­kád ke­res­ni fog té­ged a do­log­gal kap­cso­lat­ban az új tan­év-­
ben. Le­gyél ve­le ked­ves! – Éles pil­lan­tást ve­tett rám, az­tán fel­kap­ta
a te­le­fon­ját, és el­hagy­ta a szo­bát. – Él­vezd ki az utol­só nap­ja­i­dat itt-­
hon!
Anyá­ra pil­lan­tot­tam, aki az al­só aj­kát ha­rap­dál­va a tö­ké­le­te­sen
el­ren­de­zett do­hány­zó­asz­talt bá­mul­ta.
– Ez bol­dog­gá tesz té­ged? – bök­tem ki, annyi min­dent érez­tem
egy­szer­re, még­sem tud­tam egyet ki­vá­lasz­ta­ni kö­zü­lük, vagy sza-­
vak­ba ön­te­ni őket.
Fel­né­zett rám, majd bi­zony­ta­lan mo­soly je­lent meg vö­rös aj­ka-­
in.
– Ó, még nem ál­lok ké­szen ar­ra, hogy meg­bo­csás­sak ne­ked! – A
ce­ru­za­szok­nyá­ját igaz­gat­va fel­állt. – De kez­dés­nek meg­te­szi.
Hi­tet­len­ked­ve fi­gyel­tem, ahogy el­ment. Le­rogy­tam a ka­na­pé­ra,
és azon gon­dol­kod­tam, mit gon­dol­na er­ről Cal­lum. Majd eszem­be
ju­tott, hogy tá­jé­koz­tat­ták ró­la.
Tud­ta, és nyil­ván­va­ló­an nem el­len­ke­zett vagy árul­ta el az iga-­
zat.
 Ezt a ré­szét rám hagy­ta.
Úgy érez­tem, mint­ha összemennének a sö­tét­zöld fa­lak. A szo­ba,
az egész ház kez­dett szű­kös­sé vál­ni. Fel­ván­szo­rog­tam az eme­let­re,
és olyan han­gos­ra ál­lí­tot­tam a té­vét, ami még nem za­var­ja a szü­le­i-­
met, majd ki­búj­tam a ru­há­im­ból.
A für­dő­szo­bá­ban ki­tár­tam a zu­hany aj­ta­ját, és meg­nyi­tot­tam a
csa­pot, hogy a víz for­ró su­gár­ban hull­jon rám.
Majd meg­ra­gad­tam a szi­va­csot, a szám­hoz emel­tem, le­csúsz­tam
a hi­deg csem­pén, és si­kí­ta­ni kezd­tem.
 HAR­MINC­ÖT
Re­nee

Más­nap el­men­tem ott­hon­ról, és egy ol­csó mo­tel­ben száll­tam meg,

te­le­et­tem ma­gam, és is­mét­lé­se­ket néz­tem a té­vé­ben, amíg vissza
nem me­het­tem a kol­lé­gi­um­ba.
Fej­ben fel­je­gyez­tem, hogy be­szél­jek a szü­le­im­mel – fő­leg mi­vel
azt hi­szik, nyer­tek ez­zel az egész es­kü­vői fi­as­kó­val – a kár­tyám li-­
mit­jé­nek meg­eme­lé­sé­ről. Nem tu­dom el­kép­zel­ni, hogy ki­bír­nám a
ma­ra­dék két éve­met a Gray Spring­sen egy olyan he­lyen, ami ki-­
sebb, mint az ott­ho­ni für­dő­szo­bám, na meg egy lány tár­sa­sá­gá­ban,
aki a lé­te­zé­sem­ről sem vesz tu­do­mást. Ide­je volt sa­ját la­kás után
néz­nem.
A csa­pat­nak elő­sze­zon­be­li mér­kő­zé­se volt ide­gen­ben az el­ső
hét­vé­gén, és az­óta nem lát­tam Cal­lu­m­öt, hogy né­hány nap­pal ko-­
ráb­ban be­le­fu­tot­tam a könyv­tár előtt. Egy ba­rát­já­val volt, és én el-­
sé­tál­tam, amint ész­re­vett. Utá­nam ki­ál­tott, de nem kö­ve­tett.
Za­vart­ság, ha­rag és meg­ne­vez­he­tet­len nyug­ta­lan­ság lett úr­rá
raj­tam, meg­rö­vi­dít­ve a nap­pa­la­i­mat és el­nyújt­va az éj­sza­ká­i­mat,
mi­köz­ben a rücs­kös pla­font bá­mul­tam, és hall­gat­tam, ahogy Han-­
nah mo­tyog ál­má­ban.
Egyik reg­gel ott ta­lál­tam ma­gam a ko­csim­ban a Main Streeten
lé­vő kis ká­vé­zó, a Be­an Stream előtt, és az előt­tem par­ko­ló au­tót bá-­
mul­tam, ami­kor ki­szúr­tam Pip­pát.
A föld­be gyö­ke­re­zett a lá­ba, és úgy meg­me­re­ve­dett a há­ta, mint-­
ha szel­le­met lá­tott vol­na.
Nem volt ott sem­mi­lyen szel­lem, csak a pa­si­ja, vagy ex­pa­si­ja,
Toby.
Le­döb­ben­tem és se­gí­te­ni akar­tam ne­ki, még ha rész­ben azért is,
hogy el­te­rel­jem a fi­gyel­me­met a sa­ját prob­lé­má­im­ról, így le­en­ged-­
tem az ab­la­kot, és szól­tam ne­ki, hogy száll­jon be, majd el­vit­tem
órá­ra.
Elég hall­ga­tag volt Toby­val kap­cso­lat­ban, hogy mi tör­tént ve­le a
túl­ada­go­lá­sa óta, és mi tör­tént ve­lük az­óta.
Nem mint­ha hi­báz­tat­tam vol­na ér­te. És ahogy ott hagy­tam őt a
tu­do­má­nyos in­té­zet előtt, el­gon­dol­kod­tam, va­jon utol­já­ra lá­tom-e,
vagy összefutunk még.
Nem tör­tént meg, így he­tek múl­va a ke­zem­be vet­tem az ügyet,
és el­men­tem a fagy­lal­to­zó­ba, ahol dol­go­zott, az­zal az ürüggyel,
hogy kell va­la­ki, aki­vel el­me­gyek vá­sá­rol­ni. Be­kap­ta a csa­lit, de
meg­hi­ú­sult a ter­vem egy ku­tya mi­att. Elég el­ke­se­rí­tő­nek ta­lál­tam,
ami­ért olyan mér­ték­ben meg­vál­to­zott az éle­tem min­den da­rab­ká­ja,
hogy a he­tem fény­pont­ját egy kó­bor, va­ló­szí­nű­leg bol­hák­tól hem-­
zse­gő ku­tya meg­men­té­se je­len­tet­te.
Ta­lán így igye­ke­zett üzen­ni az uni­ver­zum, hogy idő­vel szem­be
kell néz­nem az­zal a bor­zasz­tó fáj­da­lom­mal, ami min­den al­ka­lom-­
mal a dup­lá­já­ra nőtt, ami­kor meg­hal­lot­tam Cal­lum ne­vét, vagy rá-­
gon­dol­tam, ahe­lyett, hogy meg­pró­bá­lok el­fut­ni elő­le. Nem vol­tam
biz­tos ab­ban, hogy az uni­ver­zum­nak iga­za van. Egy ki­csit sem.
Kü­lön­ben is, visszagondolva ar­ra, ami­kor a nyá­ron ta­lál­koz­tam
Hil­dá­val, nem tud­tam, hogy amit ke­re­sek, az egy ba­rát. Még ak­kor
is, ha Pip­pa kü­lön­bö­zött min­den úgy­ne­ve­zett múlt­be­li ba­rá­tom­tól.
 A há­la­adás jött és ment, és nem vol­tam haj­lan­dó ha­za­men­ni,
ami­re ennyi vá­laszt kap­tam:
– Nem gond. Úgy­is el­uta­zunk egy kis idő­re.
Ba­rá­tok. Fér­fi­ak. Csa­lád.
Új­ra és új­ra meg­mu­tat­ták, mi­lyen ha­szon­ta­la­nok, én meg mi-­
lyen ma­gá­nyos va­gyok.
Be­le­rúg­tam az au­to­ma­tá­ba, majd szit­ko­zód­tam, ami­kor be­le­nyi-­
lallt a fáj­da­lom a nagy­láb­uj­jam­ba.
– A bü­dös franc­ba! – Felszisszentem, és ne­ki­dől­tem a fal­nak,
hogy le­ve­gyem a fe­ke­te ba­le­ri­na­ci­pő­met. – Basszus! – mond­tam
hal­kan, mi­köz­ben a ci­pő or­rán lé­vő kar­co­lást für­kész­tem. – Per­sze
hogy most kell tönk­re­ten­nem egy két­száz dol­lá­ros ci­pőt!
– Lé­te­zik olyan idő­pont, ami­kor jó tönk­re­ten­ni egy két­száz dol-­
lá­ros ci­pőt?
A fe­ne­kem­re es­tem az ijedt­ség­től, és be­le­tusz­kol­tam a lük­te­tő
láb­uj­ja­mat a láb­be­lim­be, mi­köz­ben fel­sik­lott a sze­mem Pip­pa le-­
bar­nult lá­ba­in.
Zöld sze­me szó­ra­ko­zott­ság­gal telt meg, de az eről­te­tett mo­so­lya
ar­ra en­ge­dett kö­vet­kez­tet­ni, hogy ag­gaszt­ja a szen­ve­dé­sem.
– Szia! – kö­szön­tem, és a föld­re me­red­ve el­ne­vet­tem ma­gam. –
Ne is tö­rődj ve­lem, csak a szo­ká­sos vi­tá­mat foly­ta­tom az au­to­ma­tá-­
val!
– Ó! – mond­ta Pip­pa. – Ja, ha­von­ta ke­rü­lök ha­son­ló hely­zet­be.
Is­mét ne­vet­tem, és kép­te­len vol­tam ab­ba­hagy­ni, bár már
könnyek áz­tat­ták az ar­co­mat.
– A fe­né­be.
Pip­pa le­gug­golt elém.
– Jól vagy?
– Nem, nem víz­ál­ló a szem­pil­la­spi­rá­lom – mo­tyog­tam, és dü­hö-­
sen le­tö­röl­tem az ar­co­mat. – Ál­lítsd el, kér­lek!
– Hú! – Pip­pa meg­fog­ta az ar­co­mat, és kur­tán fel­ne­ve­tett. Szem-­
ügy­re vett, mi­köz­ben a könny­zu­ha­tag az ar­co­mat áz­tat­ta, az aj­ka-­
mat és az ar­co­mat csik­lan­doz­va, majd azt mor­mol­ta: – Gye­re!
Fel­hú­zott a föld­ről, és ki­ve­ze­tett a men­za hát­só be­já­ra­tán a fél-­
ho­mály­ba.
– Ho­va me­gyünk? – kér­dez­tem le­haj­tott fej­jel, és pró­bál­tam ki-
pis­log­ni a könnyeket a sze­mem­ből.
– Majd meg­lá­tod. Nem tu­dom, mi a baj – foly­tat­ta, amint el­hagy-­
tuk a cam­pust és át­kel­tünk az úton –, de ta­lán se­gí­te­ne, ha meg­osz-­
ta­nád ve­lem.
A szí­vem kis hí­ján a tor­kom­ba ug­rott, ami­kor meg­lát­tam a több-­
szin­tes há­zat, ami fe­lé tar­tot­tunk, de Pip­pa egy ré­geb­bi épü­let­be ve-­
ze­tett a szom­széd­sá­gá­ban. Ki­sebb volt, és nem járt ben­ne lift, de
ami­kor két lép­cső­sor meg­má­szá­sa után be­en­ge­dett ma­gá­hoz, rá­jöt-­
tem, mi­ért nem lát­tam őt a kol­lé­gi­um­ban az utób­bi idő­ben.
Al­bér­let­ben la­kott. Nem egy ha­tal­mas la­kás­ról volt szó, de a lak-­
tér tá­gas volt, a nap utol­só su­ga­rai be­sü­töt­tek és le­pat­tan­tak a fe­hér
fa­lak­ról és a ré­gi, de ké­nyel­mes­nek tű­nő ka­na­pék­ról.
– Ülj le! – nó­ga­tott, mi­re le­hup­pan­tam az egyik­re, ő pe­dig ki-­
ment a szo­bá­ból.
A kis la­pos kép­er­nyős té­vét bá­mul­tam, és öröm­mel fo­gad­tam,
hogy nem lát­szik ben­ne a tü­kör­ké­pem. Ra­gadt az ar­com, a szív­ve-­
ré­sem egy örök­ké­va­ló­ság alatt las­sult le, és be­du­gult az or­rom.
Pip­pa egy Ben and Jer­ry’s jég­krém­mel és egy do­boz zseb­ken­dő-­
vel tért vissza.
– Tes­sék!
Le­rak­ta őket az előt­tem lé­vő kis fa do­hány­zó­asz­tal­ra, majd oda-­
lé­pett a hoz­zá il­lő té­vé­áll­vány­hoz, ki­húz­ta az egyik fi­ók­ját, és ki­vett
be­lő­le egy DVD-t.
Elő­re­dől­ve ki­húz­tam egy ma­rék zseb­ken­dőt a do­boz­ból, és meg-­
néz­tem, mi­lyen ízű a jég­krém, mi­köz­ben ki­fúj­tam az or­ro­mat. Han-­
go­san és nem tö­rőd­ve az il­lem­mel. Men­tás volt.
– Nem unod még a jég­kré­met?
Pip­pa fel­állt, le­dob­ta a DVD tok­ját az áll­vány­ra, majd lehuttyant
a ka­na­pé má­sik vé­gé­re.
– Fur­csa mó­don, nem. – A csa­tor­ná­kat vál­to­gat­ta, amíg el nem
in­dult a fő­cím. – Cal­lum?
Le­dob­ta a táv­irá­nyí­tót, és rám né­zett.
Bó­lin­tot­tam.
– Töb­bek kö­zött.
Pip­pa pil­lan­tá­sa éget­te az ar­co­mat, mi­köz­ben a kép­er­nyőt bá-­
mul­tam.
– Utol­ér­tek a tör­tén­tek, mi?
– Azt hi­szem – vá­la­szol­tam, majd a re­me­gő aj­kam­ba ha­rap­tam,
és le­hunyt sze­mem­ből cso­rog­tak to­vább a könnyek.
– Jé­zu­som, en­gedd ki ma­gad­ból! – Pip­pa ma­gá­hoz hú­zott. – En-­
gedd ki, majd hagyd, hogy No­ah jobb kedv­re de­rít­sen.
– No­ah? – kér­dez­tem szi­pog­va.
– Édes is­te­nem, so­sem lát­tad még a Sze­rel­münk lap­jait?
Ami­kor nem ad­tam vá­laszt, annyit dünnyögött:
– Ó, atyám! Utá­na új nő­nek fo­god ma­gad érez­ni.

– Az­ta! – hü­le­dez­tem.
– Ja.
Az ar­com­hoz kap­tam a ke­ze­met.
– Azt a min­de­nit!
– Ja – is­mé­tel­te meg Pip­pa.
– El­hasz­nál­tam az összes zseb­ken­dő­det – mond­tam, az előt­tem
lé­vő hal­mot für­kész­ve.
Pip­pa fel­ne­ve­tett.
– Job­ban ér­zed ma­gad?
Óva­tos pil­lan­tást küld­tem fe­lé.
– Ha igent mon­dok, ki­te­szed a szű­rö­met?
Is­mét fel­ne­ve­tett, majd fel­állt a csör­gő te­le­fon­já­ért.
– Toby – szólt oda ne­kem. – Egy perc, és jö­vök.
 El­kezd­tem összeszedni az összegyűrt zseb­ken­dő­ket ma­gam kö-­
rül, majd fel­áll­tam, és be­le­dob­tam őket a mo­so­ga­tó alat­ti ku­ká­ba.
Amíg Pip­pát vár­tam, kö­rül­néz­tem.
Iri­gyen bá­mul­tam a für­dő­szo­bá­ját – nem mint­ha egy mű­vé­szi
al­ko­tás­ról lett vol­na szó, de fény­évek­kel tá­vo­labb állt a kol­lé­gi­u­mi
kö­zös für­dő­szo­bá­tól –, mi­köz­ben hal­lot­tam, hogy el­kö­szön, kun­cog,
és új­ra el­kö­szön, majd hal­lot­tam a lép­te­it ma­gam mö­gül.
– Fel­té­te­le­zem, új­ra együtt vagy­tok.
– Igen – vá­la­szol­ta, s a hang­já­ban meg­nyug­vás és va­la­mi bol­dog-­
ság­sze­rű bújt meg.
– Az nagy­sze­rű. – Fel­só­haj­tot­tam, meg­for­dul­tam, és kö­vet­tem őt
a nap­pa­li­ba.
– El­me­sé­led, hogy mi tör­tént?
Fo­gal­mam sem volt, hogy meg tu­dom-e ten­ni, vagy aka­rom-e, de
ami­kor Pip­pa zöld sze­mé­be néz­tem, mi­köz­ben ke­reszt­be tett láb­bal
el­he­lyez­ke­dett mel­let­tem a ka­na­pén, nem lát­tam ben­ne sem­mi­fé­le
rossz­in­du­la­tot vagy kí­ván­csi­sá­got.
Csu­pán ag­go­dal­mat. Ezért is­mét zseb­ken­dő­ért nyúl­tam, és el­me-­
sél­tem ne­ki az egé­szet.
Min­den rész­le­tet. A Cal­lum­mel tör­tént el­ső ta­lál­ko­zóm­tól kezd-­
ve az es­kü­vőn­kön át, az egye­tem ele­jé­ig, ami­kor nem tud­tam el­en-­
ged­ni a dol­go­kat. A két­sé­ge­i­met, a ve­sze­ke­dé­se­ket és a Mi­ke-kal tör-­
tén­te­ket. Vagy­is ami ál­lí­tó­lag tör­tént. És hogy mi tör­tént az­óta.
Olyan szí­ne­sen ká­rom­ko­dott, hogy fel­hor­kan­va ne­vet­tem, mi-­
köz­ben egy összegyűrt zseb­ken­dő­be bőg­tem.
Fel­jött a hold, és fé­nye­sen vi­lá­gí­tott a csil­la­gok tár­sa­sá­gá­ban az
el­hú­zott füg­göny mö­gött. Pip­pa hosszan né­zett rám, és köz­ben hi-­
tet­len­ked­ve tá­to­gott.
– Én… azt a min­de­nit!
– Tu­dom – mond­tam, az or­ro­mat tö­röl­ve. – Az egész túl… – Pró-­
bál­tam ki­gon­dol­ni egy szót, ami tö­ké­le­te­sen le­ír­ná a hely­ze­tet, de
csak az ju­tott eszem­be, hogy: – Túl sok.
 – De még mennyire – ér­tett egyet, majd meg­fog­ta a ke­ze­met. –
Ked­ve­lem Cal­lu­m­öt, de egy segg­fej, és eh­hez sem­mi két­ség nem fér.
És há­za­sok vagy­tok? Szent­sé­ges po­kol!
– Sen­ki­nek sem mond­ha­tod el! – erős­köd­tem pá­ni­kol­va, amint
rá­jöt­tem, hogy tény­leg han­go­san ki­mond­tam azo­kat a sza­va­kat. An-­
nak el­le­né­re, hogy Pip­pa meg­bíz­ha­tó­nak tűnt, meg­ré­mí­tett, hi­szen
oly so­ká­ig tar­tot­tam ma­gam­ban.
Pip­pa szú­rós pil­lan­tá­sa azt üzen­te, sér­tő, hogy ezt mon­da­nom
kell.
El­mo­so­lyod­tam.
– Kö­szö­nöm.
– Vi­szont – mond­ta, most már bi­zony­ta­lan han­gon – azért vi­sel-­
ke­dett így, mert azt hit­te, le­fe­küd­tél vagy leg­alább­is ka­var­tál egy
má­sik srác­cal.
Szá­nal­mas hang tört ki be­lő­lem.
– De meg­tet­tem. Meg­csó­kol­tam őt, és nem tu­dom a rész­le­te­ket,
mert elég kö­dö­sek, de az biz­tos, hogy Mi­ke meg­érin­tett.
Pip­pa összehúzta az aj­kát vá­la­szul.
– Mi­ke ki­hasz­nált té­ged.
Igaz volt, de so­sem hi­báz­tat­tam vol­na ki­zá­ró­lag őt.
– El­csesz­tem, de a franc­ba is, so­sem hit­tem, hogy ilyet ten­nék.
– Ré­szeg vol­tál, Cal­lum fo­lya­ma­to­san fáj­dal­mat oko­zott, és úgy
tű­nik, va­la­hogy még­is­csak tud­tad – ma­gya­ráz­ta el­lá­gyult han­gon –,
tud­tad, med­dig men­nél el. Csak túl­sá­go­san becsiccsentettél, hogy
em­lé­kezz rá, med­dig men­tél el.
Meg­dör­zsöl­tem az ar­co­mat, az uj­ja­i­mat összemaszatolta a szem-­
pil­la­spi­rá­lom.
– Tu­dod, hogy mi­lyen ré­misz­tő? Hogy nem em­lék­szel va­la­mi­re?
Vol­tál va­la­ha olyan ré­szeg?
Gon­dol­tam, hogy nem. Amit egy ap­ró fej­rán­tás­sal meg is erő­sí-­
tett.
– De be­pa­ráz­nék. Az biz­tos.
 – Igen – mond­tam, s az aj­kam a szót íz­lel­get­te.
Egy ide­ig csend­ben ül­tünk, hall­gat­tuk, ahogy du­ru­zsol a DVD
me­nü­je.
– De hogy a szo­ba­tár­sad le­szop­ta… – szó­lalt meg idő­vel Pip­pa,
majd fel­rö­hö­gött. – Nem bí­rom fel­dol­goz­ni!
– Aha. – El­he­lyez­ked­tem a pu­ha, vi­sel­tes ka­na­pén, és kör­be­néz-­
tem a nap­pa­li­ban, mi­köz­ben a só­haj­tá­som­tól las­san el­er­nyedt a
vál­lam. – La­kást kell ta­lál­nom. Sür­gő­sen.
Pip­pa hüm­mö­gött, és ami­kor is­mét rá­néz­tem, csin­ta­la­nul csil­lo-­
gott a zöld sze­me. Kö­ze­lebb ha­jolt, majd vé­gig­né­zett raj­tam.
– Mi a vé­le­mé­nyed a tisz­ta­ság­ról?
 HAR­MINC­HAT

Cal­lum

Pró­bál­tam az edző uta­sí­tá­sa­it hall­gat­ni, mi­köz­ben el­ka­lan­do­zott az

el­mém, és lük­te­tett a fe­jem.
Az ál­mat­lan éj­sza­ká­im Pe­king­ben kez­dőd­tek, és kö­vet­tek ha­za
is. Az iro­da lát­szó­lag hi­bát­la­nul mű­kö­dött, így bi­zony­ta­lan vol­tam,
hogy mit is vár tő­lem apa, mi­re fi­gyel­jek. Ne­héz volt részt ven­ni
bár­mi­ben is, ami­kor én let­tem a ki­je­lölt ká­vé- és ebéd­hor­dó fiú,
ami az egyik leg­alan­ta­sabb fel­adat­nak szá­mít.
Há­rom hó­na­pon ke­resz­tül azt tet­tem, ami­vel apa meg­bí­zott, be-­
fog­tam a szá­mat, és nyi­tott fül­lel és szem­mel jár­tam. Ki­csit sem
gya­na­kod­tak rám, csu­pán tü­rel­met­le­nek vol­tak ve­lem. Az volt a
gya­núm, sen­ki sem akar­ja, hogy a ve­zér­igaz­ga­tó fia szaglásszon és
je­len­té­se­ket küld­jön az ügy­le­te­ik­ről.
En­nek el­le­né­re így tet­tem. Apa leg­na­gyobb örö­mé­re. Min­dent
el­mond­tam ne­ki, ami­ről úgy gon­dol­tam, hogy hasz­nos le­het, az el-­
nyúj­tott san­da pil­lan­tá­sok­tól a to­rony­ma­gas épü­let fel­ső eme­le­tén
ta­lál­ha­tó zárt szo­bá­ig. Nem tud­tam, hogy hasz­nos­nak bi­zo­nyul-e
bár­mi is be­lő­le, de apa há­lás volt min­den ap­ró rész­le­tért, és azt
mond­ta, foly­tas­sam.
Majd egyik na­pon, mi­előtt le­tet­te vol­na a te­le­font, úgy dön­tött,
hogy be­mér ne­kem egy vég­ze­tes ütést.
Lesz egy újabb es­kü­vő, és kö­vet­ke­ző nyá­rig kap­tunk rá időt.
Re­nee to­vább­ra is ke­rül­te a hí­vá­sa­i­mat, ta­lán jobb is volt így.
Ho­gyan kér­het­tem vagy akar­hat­tam vol­na, hogy mű­köd­jön egy má-­
so­dik esély, ami­kor a megannyi fáj­da­lom és pusz­tí­tás tá­ton­gó sza-­
ka­dé­kot te­rem­tett kö­zöt­tünk? Mind­azon bor­za­lom után, amin mi­at-­
tam ke­resz­tül­ment?
Fel­emész­tett be­lül­ről, ám minden­nek el­le­né­re só­vá­rog­tam egy
má­so­dik esé­lyért. Só­vá­rog­tam Re­nee-ért.
De a só­vár­gás gyöt­re­lem­hez ve­zet, és ő így is ele­get szen­ve­dett.
Ezért meg­adón le­haj­tot­tam a fe­je­met, edzet­tem, ta­nul­tam, és egész
idő alatt ab­ban re­mény­ked­tem, hogy va­la­mi se­gít raj­tunk, vagy vá-­
la­szo­kat ka­punk.
– Gye­rünk! – ki­ál­tot­ta az edző.
Fel­áll­tunk, nyújt­va és ko­cog­va las­san el­hagy­tuk az öl­tö­zőt, át­ha-­
lad­tunk a kis alag­úton, majd ki­ér­tünk a be­vi­lá­gí­tott pá­lya szé­lé­re.
– Jól vagy? – kér­dez­te Quinn, és ol­dal­ba bö­kött, ahogy meg­állt
mel­let­tem, és nyúj­ta­ni kezd­te a térd­sza­lag­ját.
Ki­fúj­tam a le­ve­gőt, fel­pil­lan­tot­tam a tö­mött le­lá­tó­ra, és bó­lin­tot-­
tam.
– Igen, jól va­gyok.
Quinn is bó­lin­tott, az­tán Ed fe­lé for­dult, hogy át­néz­zék a stra­té-­
gi­át.
A pá­lya túl­só vé­gén lé­vő el­len­fe­le­ink­re pil­lan­tot­tam, majd kö-­
rül­néz­tem. A ka­rá­cso­nyi fü­zé­rek, az arany dí­szek és fé­nyek ar­ra
em­lé­kez­tet­tek, hogy egy hét múl­va ilyen­kor ha­za­me­gyünk a té­li
szü­net­re.
A szél fü­tyül­ve sü­ví­tett az alag­út­ban, ami­től fel­állt a szőr a csu-­
pasz ka­ro­mon. Fel­vet­tem a si­sa­ko­mat, és be­áll­tam a he­lyem­re, mi-­
köz­ben cso­port­ba gyűl­tünk.
 – El­pusz­tít­juk őket! – ki­ál­tot­tuk re­ked­ten, az ad­re­na­lin egy­re
ma­ga­sabb­ra szö­kött, ahogy a sta­di­on ugyan­eze­ket a sza­va­kat zúg­ta.
Ami­kor a he­lyem­re fu­tot­tam, meg­ráz­tam a fe­jem. A lá­bam iz­gá-­
gán moz­gott, a ke­zem ököl­be szo­rult, majd el­er­nyedt mel­let­tem,
amíg meg nem szó­lalt a síp, és el­in­dul­tunk.
Apa mond­ha­tott bár­mit ar­ról, hogy a fut­ball nem egy ész­sze­rű
kar­ri­er­le­he­tő­ség, fi­gye­lem­be vé­ve, hogy egy mil­li­ár­do­kat érő vál­la-­
la­tot fo­gok át­ven­ni. És iga­za is volt, de sem­mi sem ké­pes úgy ki­zár-­
ni az ér­zé­se­i­det, a gon­do­la­ta­i­dat és a gond­ja­i­dat, mint a ve­rej­ték il-­
la­ta, a csa­pat­mun­ka hang­ja vagy a szív­ve­ré­sed dü­bör­gé­se a vég­tag-­
ja­id­ban, mi­köz­ben a tes­ted­del és az el­méd­del is össz­pon­to­sí­tasz.
Csa­pat­ként olyan­ná vál­tunk, ami túl­mu­ta­tott mind­egyi­kőn­kön. Ál-­
mok és re­mény összessége vol­tunk, hát­ra­hagy­va az ön­meg­va­ló­sí-­
tást va­la­mi na­gyobb ér­de­ké­ben, mi­köz­ben egy­ség­ben dol­goz­tunk,
hogy el­ér­jünk egy kö­zös célt.
A győ­zel­met.
És ha az el­len­ke­ző­je tör­té­nik, jobb tud­ni, hogy min­dent be­le­ad-­
tál.
A le­he­le­tem meg­lát­szott a le­ve­gő­ben, mi­köz­ben át­vág­tam a tá-­
ma­dó­fa­lon.
Meg­ál­lí­tot­tak, alig kap­tam le­ve­gőt az üt­kö­zés­től, és le­re­pült a si-­
sa­kom.
Ami­kor ki­nyi­tot­tam a sze­me­met, fel­erő­sö­dött a fe­jem lük­te­té­se,
mi­köz­ben meg­pró­bál­tam ki­ven­ni a fö­löt­tem ál­ló fol­to­kat. Mi­előtt
ki­tisz­tult vol­na a lá­tá­som, a fáj­da­lom el­ju­tott az agya­mig, és ösz­tö-­
nö­sen a ka­rom­hoz kap­tam.
Egy örök­ké­va­ló­ság­nak tű­nő pár perc­cel ké­sőbb a fol­tok ar­cok­ká
vál­tak, és egy ál­la­ti­as ki­ál­tás sza­kadt ki be­lő­lem, ami­kor át­emel­tek
a ke­mény hord­ágy­ra, és le­vit­tek a pá­lyá­ról.

Sza­ka­dat­lan sí­po­lás tört át a tu­dat­alat­ti­mon, és ar­ra kény­sze­rí­tett,

hogy az éles fény el­le­né­re ki­nyis­sam a sze­me­met. Le­huny­tam, és el-­
fin­to­rod­va pró­bál­tam ki­ven­ni, hol va­gyok és mi­ért ér­zem úgy ma-­
gam, mint­ha ren­ge­teg sör­re szív­tam vol­na túl sok jo­in­tot.
Ne­sze­zés hang­já­ra bal­ra kap­tam a fe­je­met. Túl gyor­san. Egy pil-­
la­nat­ra meg­szé­dül­tem.
Zöld sze­mek bá­mul­tak rám. Re­nee egye­nes, fe­hér fo­gai a ró­zsa-­
szín aj­ká­ba váj­tak.
– Egér­ke… – krá­kog­tam, és fél­ol­da­las mo­soly­ra húz­tam a szá-­
mat.
Ami­kor csu­pán bá­mult rám, meg­pró­bál­tam fel­ül­ni, mi­re meg-­
moz­dult, fel­állt a szé­ké­ből, és óva­to­san le­nyom­ta a mell­ka­so­mat.
– Még ne vidd túl­zás­ba a moz­gást!
Le­dől­tem, de to­vább­ra is a gyö­nyö­rű ar­cá­ra mo­so­lyog­tam.
– Azt hi­szem, tu­dom, mi­ért hív­ják álom­nak.
– Cal­lum – fi­gyel­mez­te­tett ked­ve­sen –, elég nagy dó­zi­sú mor­fi­u-­
mot kap­tál.
Ez meg­ma­gya­ráz­ta a ká­ba­sá­got. Mit sem tö­rőd­ve az­zal, amit
mon­dott, foly­tat­tam:
– Mert az ál­ma­id­ban bár­mi le­het­sé­ges. És az enyém­ben ve­lem
vagy. Min­dig ve­lem vagy.
Re­nee pis­lo­gott, majd olyan szo­mo­rú­an mo­soly­gott, hogy el
akar­tam tün­tet­ni az ar­cá­ról, és meg­kér­ni, hogy pró­bál­ja új­ra. Nem
il­lett hoz­zá. Nem ke­rül­he­tett szo­mo­rú mo­soly az ar­cá­ra. Meg­pró-­
bál­tam, de per­zse­lő fáj­da­lom ha­sí­tott vé­gig a ka­ro­mon.
Hely­te­le­ní­tő­en meg­ráz­ta a fe­jét, és gon­do­san visszadugta a gip-­
szes ke­ze­met a sín­be.
– Mi tör­tént?
– A meccs. Elég ke­mé­nyen le­te­rí­tet­tek. – El­ko­mo­ro­dott az aj­ka,
mi­köz­ben a gip­szes bal ke­zem­re né­zett, majd ki­nyi­tot­ta a szá­ját,
ahogy összetalálkozott a pil­lan­tá­sunk. – Tö­rött sing­csont – ma­gya-­
ráz­ta, és a ka­rom al­só ré­szé­re mu­ta­tott anél­kül, hogy hoz­zá­ért vol-­
na. – Az or­vos azt mond­ta, hogy tisz­ta tö­rés volt, így nincs szük­ség
mű­tét­re, de jó ide­ig raj­tad lesz az a rossz­fiú.
Nyel­tem egyet, és le­vet­tem a sze­me­met a ka­ro­mat ta­ka­ró fe­hér-­
ség­ről. Lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­som lett a Re­nee ar­cán meg­je­le­nő ag­go-­
da­lom­tól, ami a szem­öl­dö­két egye­nes vo­nal­lá vál­toz­tat­ta.
– Nincs sem­mi baj – nyug­tat­tam.
Is­mét szo­mo­rú­an mo­soly­gott.
– Ahogy mond­tam, mor­fi­um. De igen – bó­lin­tott, és ki­fúj­ta a le-­
ve­gőt mas­ni ala­kú aj­ka­in –, a jö­vő sze­zon­ra jól le­szel.
– Ó! – le­hel­tem, és úgy ért a hír, mint­ha gyo­mor­ba vág­tak vol­na
egy kalapáccsal. – Igen. – Is­mét nyel­tem, mi­re Re­nee el­ment mel­lő-­
lem. Pá­ni­kol­va utá­na­szól­tam: – Ne!
A vi­zes­kan­csó­ra mu­ta­tott, majd ön­tött egy po­hár­ral. Ami­kor fel-­
fog­tam a szív­mo­ni­tor sí­po­lá­sát, meg­pró­bál­tam le­las­sí­ta­ni a szív­ve-­
ré­sem.
– Tes­sék! – mond­ta, és egy újabb pár­nát tá­masz­tott a fe­jem mö-­
gé, majd a jobb ke­zem­be he­lyez­te a mű­anyag po­ha­rat.
Be­le­kor­tyol­tam, az­tán be­lé­le­gez­tem Re­nee ba­rac­kos il­la­tát,
ahogy el­ha­jolt, és he­lyet fog­lalt a szo­ba sar­ká­ban lé­vő szé­ken.
Igen, min­dent el­csesz­tem, és mél­tat­la­nul vi­sel­ked­tem, de most is
ott volt. A pil­lan­tá­sá­ban ag­go­da­lom buj­kált. Min­den ér­zel­me rejt­ve
ma­radt, de csak rész­ben. A fi­no­man meg­dön­tött ál­la. A rend­sze­rint
mél­tó­ság­tel­jes vég­tag­jai most me­re­vek és óva­to­sak vol­tak, csak­úgy,
mint a sza­vai.
Ő to­vább­ra is az enyém volt, és ha nem vol­tunk ké­pe­sek el­en-
ged­ni egy­mást, ak­kor el­ér­ke­zett az idő, hogy összeszedjem ma­gam,
és te­gyek va­la­mit.
– Örü­lök, hogy itt vagy – mond­tam, mi­u­tán le­tet­tem az üres po-­
ha­rat az ölem­be.
Re­nee a föl­det bá­mul­ta, majd ki­né­zett az ágyam mö­göt­ti ab­la-­
kon.
– Fel­hív­tak, amint be­hoz­tak té­ged a sür­gős­sé­gi­re, to­vább­ra is én
va­gyok be­ír­va vész­hely­zet ese­tén ér­te­sí­ten­dő sze­mély­nek. Szó­val
gon­do­lom, nem is ad­tad be a vá­ló­ke­re­se­tet.
– Meg­tet­tem, csak meg­gon­dol­tam ma­gam. – El­hú­zott száj­jal
mor­mol­tam: – Ez bánt té­ged?
Nem vá­la­szolt, csu­pán nagy le­ve­gőt vett, pil­lan­tá­sa to­vább­ra is
az ab­la­kot für­kész­te.
Pró­bál­tam ki­ta­lál­ni, mit mond­hat­nék. Va­la­mit, ami meg­aka­dá-­
lyoz­hat­ná, hogy el­men­jen, vagy olyat mond­jon, amit nem aka­rok
hal­la­ni.
– És a csa­pat? Nyer­tek? – Em­lé­kez­tem a mér­kő­zés kez­de­té­re és a
men­tő­aj­tó be­csu­kó­dá­sá­ra, mi­előtt annyi gyógy­szert ad­tak be, hogy
be­ájul­tam, de min­den más kö­dös volt.
Re­nee vál­lat vont.
– Nem tu­dom, de több­sé­gük oda­lent van. Meg­kér­dez­he­tem tő-­
lük, ha sze­ret­néd.
– Ne! – til­ta­koz­tam, mert nem akar­tam, hogy el­men­jen.
Me­re­ven néz­tem őt, azt, ahogy a te­kin­te­te min­den­re rá­té­vedt a
szo­bá­ban, csak hogy el­ke­rül­je a pil­lan­tá­so­mat. A ró­zsa­szín ka­bát­ját
ma­ga mö­gé te­rí­tet­te a szé­ken. A hosszú uj­jú bar­na ru­há­ja ele­gáns
fod­rok­kal pi­hent a fe­ke­te leg­gings­szel ta­kart comb­ján.
– Fel­kö­töt­ted a ha­jad – je­gyez­tem meg, ahogy ki­szúr­tam a ku­sza
kon­tyot.
Csak­is ak­kor vi­sel­te fel­köt­ve a ha­ját, ha ext­rém mó­don me­le­ge
van, vagy ext­rém mó­don stresszes.
– Így van – mor­mol­ta, és a te­kin­te­tünk vég­re összekapcsolódott.
Hul­lám­zott a mell­ka­som, ahogy a szem­pil­lái emel­ked­tek és
süllyedtek a zöld sze­me előtt.
– Új­ra összeházasodunk, tud­tál ró­la?
Meg­hök­ken­ve fel­ne­ve­tett, az aj­ká­ba ha­ra­pott, és a bar­na csiz-­
má­ját bá­mul­ta.
– Most, hogy meg­em­lí­tet­ted…
– Kopp-kopp. – Egy nő­vér tűnt fel az aj­tó­ban, ke­rek ar­cán ba­rát-­
sá­gos mosollyal. – Lá­tom, éb­ren van.
 Be­sé­tált a szo­bá­ba, meg­néz­te a ki­jel­zőt, és le­jegy­zett né­hány dol-­
got. Mi­u­tán nyo­mott egy kis kéz­fer­tőt­le­ní­tőt a ke­zé­re, oda­lé­pett az
ágy­nak ar­ra az ol­da­lá­ra, aho­va oda volt ké­szít­ve egy láz­mé­rő.
– Kint vá­rok – mond­ta Re­nee.
A nő­vér cset­tin­tett a nyel­vé­vel, és fel­emel­te a sér­tet­len ka­ro­mat,
hogy a hón­al­jam­hoz te­gye a hi­deg esz­közt.
– Nincs szük­ség rá, csu­pán el­len­őr­zök pár dol­got. Vi­szont ké­ső­re
jár, és jobb, ha itt lesz reg­gel az or­vo­si vi­zit­nél. – Re­nee-re pil­lan­tott
a vál­la fö­lött. – Tud­ja, hogy meg­be­szél­hes­sék a dol­go­kat.
Re­nee le­ült.
– Mi­lyen dol­go­kat?
Fel­hú­zott szem­öl­dök­kel néz­tem a nő­vér­re, aki el­vi­gyo­ro­dott.
– Nem érem fel ésszel, hogy ké­pes el­hagy­ni a szo­bát, ami­kor itt
fek­szik ez a fi­a­tal­em­ber.
Re­nee fel­hor­kant.
– Ne hagy­ja, hogy el­bű­völ­je! Ő egy visszaeső nő­csá­bász.
– Ha­zu­dik. – Rá­ka­csin­tot­tam. – Ő pe­dig biz­tos nagy pa­tá­li­át csap
majd, ami­ért gon­doz­nia kell.
– Mi­cso­da? – nyög­te ki Re­nee meg­hök­ken­ve.
A nő­vér meg­for­dult, a sport­ci­pő­je csi­kor­gott a pad­lón.
– A fe­le­sé­ge, ugye?
Re­nee ide­ge­sen ne­ve­tett.
– Ez egy hosszú…
– Mert szük­sé­ge lesz va­la­ki­re, aki ha­za­vi­szi és se­gít ne­ki az el­ső
he­tek­ben. Az or­vos nem en­ge­di el, ha úgy lát­ja, nem kap­ja meg a
kel­lő se­gít­sé­get, ami egy ilyes­faj­ta sé­rü­lés­nél szük­sé­ges.
– Ér­tem – vet­te tu­do­má­sul Re­nee szá­ra­zon, két ke­zét
összekulcsolta a cso­dás mel­lei alatt, mi­köz­ben összehúzott sze­mek-­
kel né­zett rám. – Ne ag­gód­jon, nem lesz ba­ja!
Lát­szó­lag meg­nyu­god­va a nő­vér rám ka­csin­tott, az­tán meg­néz­te
a sí­po­ló láz­mé­rőt. Egy perc­cel ké­sőbb el­ment, az aj­tó kat­tan­va be-­
csu­kó­dott mö­göt­te.
 – Szép hú­zás volt, fér­jem!
Sér­tett pil­lan­tá­som­ra Re­nee a sze­mét for­gat­ta. Kun­cog­va el­he-­
lyez­ked­tem a pár­na­hal­mon, és a sze­mem aka­ra­tom el­le­né­re is le-­
csu­kó­dott.
– Nem tu­dom, mi­ről be­szélsz, fe­le­sé­gem.
 HAR­MINC­HÉT
Re­nee

Olyan an­gya­li­nak tűnt, ami­kor aludt! Mint­ha sen­ki sem ér­het­ne az

el­mé­jén át­szál­ló gon­do­la­tok­hoz, meg­za­var­va az ar­cán el­te­rü­lő nyu-­
gal­mat.
A szí­vem most is he­ve­sen vert a mell­ka­som­ban, ahogy
visszaemlékeztem a hang­ra a te­le­fon má­sik vé­gén, ami tu­dat­ja ve-­
lem, hogy bal­eset tör­tént, és a fér­jem az in­ten­zív osz­tá­lyon fek­szik.
Azon­nal az egye­te­mi kór­ház­hoz szá­gul­dot­tam, nem tö­rőd­ve az-­
zal, hogy éle­tem­ben elő­ször meg­bün­tet­het­nek gyors­haj­tá­sért.
Egyes dol­gok ké­pe­sek el­fe­led­tet­ni ve­led a fel­gyü­lem­lett fáj­dal-­
ma­i­dat. Egy szem­pil­lan­tás alatt meg­fe­led­kez­tem ró­luk, he­lyü­ket si-­
et­ség és lé­lek­szag­ga­tó fé­le­lem vet­te át.
Most, hogy a sa­ját sze­mem­mel is lát­hat­tam, hogy jól van, vagy­is
jól lesz, leg­alább­is fi­zi­ka­i­lag, el­szállt a fé­le­lem, he­lyet ad­va azok­nak
a fáj­dal­mak­nak, ame­lyek se­bet ej­tő em­lék­ként ke­rül­tek a fel­szín­re.
– Szia! – jött egy hang az aj­tó­ból.
Oda­néz­ve Daisyt ta­lál­tam ott, a vál­la fö­lött ku­kucs­ká­ló Pip­pá­val.
– Be­szök­tünk – mond­ta Daisy han­go­san sut­tog­va.
 Pip­pa gri­ma­szolt.
– Egy kór­te­rem­ben van, és még nincs is vé­ge a lá­to­ga­tá­si idő­nek.
Daisy úgy né­zett ki, mint aki­nek át­húz­ták a ter­ve­it, de be­lé­pett,
amint küld­tem fe­lé egy ap­ró mo­solyt, Pip­pa pe­dig kö­vet­te őt. Mind-­
ket­ten a fal mel­lett áll­tak és Cal­lu­m­öt fi­gyel­ték, mi­köz­ben fel­emel-­
ked­tem a szék­ből, az iz­ma­im til­ta­koz­ni kezd­tek a hir­te­len moz­du-­
lat­tól.
– Hogy van? – kér­dez­te Pip­pa.
– Flör­töl a nő­vér­rel, és kö­ve­te­lé­sei van­nak ve­lem szem­ben.
Daisy kun­co­gott, amit a te­nye­ré­be foj­tott, ami­kor Cal­lum moz-­
go­lód­ni kez­dett.
– Ak­kor min­den rend­ben ve­le.
Daisy ar­ca el­ko­mo­lyo­dott, ahogy le­né­zett rám, mert majd­nem
fél fej­jel ma­ga­sabb volt ná­lam.
– Saj­ná­lom.
– Mi­cso­dát? – kér­dez­tem ásít­va.
Pip­pa va­la­mi olyas­mit mo­tyo­gott, hogy:
– Már megint itt tar­tunk.
– Azért, mert. – Daisy Cal­lum­re mu­ta­tott. – Nem tud­tam, hogy
há­zas.
Lá­gyan fel­ne­vet­tem.
– Sen­ki sem tu­dott ró­la. Ne ag­gódj!
– De én… mi, tu­dod.
– Meg­csó­kol­tad? – Hir­te­len rá­néz­tem, és a tág­ra nyílt sze­me lát-­
tán le kel­lett küz­de­nem egy újabb ne­ve­tést. – Sok­kal rosszabb dol-­
go­kat is mű­velt, ami­óta szét­men­tünk, és… – Fu­tó­lag Pippá­ra pil­lan-­
tot­tam, aki el­mo­so­lyo­dott. – Nem is­mer­tél en­gem, ta­lán a lé­te­zé-­
sem­ről sem tud­tál.
Daisy vál­la el­la­zult a megkönnyebbüléstől.
– Ak­kor is saj­ná­lom.
Ami­kor bó­lin­tot­tam, Pip­pa meg­kér­dez­te:
– Szó­val el­tört a kar­ja?
 – Igen – vá­la­szol­tam. Min­den­kit be­avat­tam a rész­le­tek­be ko­ráb-­
ban. – Ki­ma­rad a sze­zon to­váb­bi ré­szé­ből, amit sze­rin­tem még nem
is fo­gott fel iga­zán.
Rö­vi­den el­be­szél­get­tünk, majd azt mond­ták, hogy ha­za­men­nek,
ahogy a csa­pat nagy ré­sze is már el­ment, ami­kor meg­osz­tot­tam ve-­
lük a hí­re­ket. El­kö­szön­tem, és be­csuk­tam mö­göt­tük az aj­tót.
– Gye­re ide, Egér­ke!
Összerezzentem Cal­lum hang­já­tól. Az­tán visszasétáltam, és vit-­
tem ne­ki egy po­hár vi­zet.
– Mi­ó­ta vagy éb­ren?
– Elég rég­óta, hogy hall­gas­sam hár­mó­tok ne­vet­sé­ges be­szél­ge­té-­
sét. – Egy hosszú korty után visszaadta a po­ha­rat. – Örü­lök – mond-­
ta, mi­köz­ben le­tet­tem a po­ha­rat a vi­zes­kan­csó mel­lé.
– Mi­nek?
Ap­ró vi­gyor je­lent meg az ar­cán.
– Hogy ba­rá­tok vagy­tok.
Meg­húz­tam a ru­hám sze­gé­lyét, majd is­mét le­ül­tem, köz­ben pe-­
dig azon mor­fon­dí­roz­tam, ho­gyan kö­zöl­het­ném ve­le a mon­dan­dó-­
mat.
– Én… ö… a múlt hé­ten oda­köl­töz­tem Pip­pá­hoz. – A lá­bam a szí-­
vem­mel egye­tem­ben re­me­gett, ahogy szem­ben ta­lál­tam ma­gam
Cal­lum kí­ván­csi pil­lan­tá­sá­val. – Kel­lett ne­ki egy la­kó­társ, és én…
– Ne­kem nem kell ma­gya­ráz­kod­nod! – mond­ta sze­líd han­gon,
még­is he­ve­sen.
– Tu­dom. Csak nem akar­tam, hogy azt fel­té­te­lezd… – hogy ez is
csak egy já­ték.
Ér­tet­te a ki­mon­dat­lan sza­va­kat, és a baj­sza alatt el­ká­rom­kod­ta
ma­gát
– Ide­jön­nél, kér­lek?
– Nem – mond­tam ha­tá­ro­zot­tan. – Ne­ked pi­hen­ned kell, ne­kem
meg ha­za kell men­nem.
– Re­nee, ne menj! – Cal­lum ké­szült fel­ül­ni.
 Dü­hö­sen rá­szi­szeg­tem:
– Fe­küdj le! Nem ijeszt­get­hetsz az­zal, hogy to­vább ron­tasz a sé-­
rü­lé­se­den.
Vi­gyo­rog­va ennyit mon­dott:
– Ha ez vá­lik be… – Le­her­vadt a mo­soly az ar­cá­ról, és meg­kö­szö-­
rül­te a tor­kát, ahogy kö­rül­né­zett a szo­bá­ban. – Itt nem tudsz alud-
ni, igaz? Fő­leg ab­ban a ki­csi szék­ben.
– Tel­je­sen jól vagy – mor­mog­tam, az­tán fel­áll­tam, és
összeszedtem a tás­ká­mat. – Szó­val te ma­gad is tudsz dön­te­ni a sor-­
sod­ról. Jó éj­sza­kát, Cal­lum! Gyors fel­épü­lést kí­vá­nok ne­ked!
Ami­kor meg­fog­tam a ki­lin­cset, utá­nam szólt:
– Hol­nap nem jössz?
Le­huny­tam a sze­mem, majd le­nyom­tam a ki­lin­cset, és is­mét ki-­
nyi­tot­tam a sze­mem.
– Nem.
Ki­lép­tem a szo­bá­ból, mi­előtt Cal­lum bár­mit is mond­ha­tott vol-­
na.

Más­nap reg­gel a bűn­tu­dat min­den más ér­zést el­nyo­mott, mi­köz­ben

ké­sőn kel­tem, és a reg­ge­li­met fo­gyasz­tot­tam. Pip­pa már a men­he-­
lyen volt, ahol szom­ba­ton­ként ön­kén­tes­ked­ni szo­kott.
Az uj­ja­im el­árul­tak, fo­lya­ma­to­san a te­le­font nyom­kod­ták, ki-­
kény­sze­rít­ve, hogy rá­néz­zek az idő­re.
Nem tud­tam és nem is szán­dé­koz­tam visszamenni. Nem volt
szük­sé­ge rám, és nem is le­he­tett szük­sé­ge rám.
Ak­kor ki ma­rad ne­ki?
Jaj!
Fel­áll­tam, oda­vit­tem a tá­la­mat a mo­so­ga­tó­hoz, és le­öb­lí­tet­tem,
majd be­le­rak­tam a mo­so­ga­tó­gép­be. Pip­pa ra­gasz­ko­dott bi­zo­nyos
mód­sze­rek­hez, ami nem za­vart. Nem vol­tam tre­hány, de be­le­telt
egy kis idő­be, hogy hoz­zá­szok­jak. Na meg elő akar­tam se­gí­te­ni,
hogy ez a vál­to­zás olyan si­mán men­jen, amennyire le­het­sé­ges, így
nem rúg­tam fel a sza­bá­lya­it, és nem akasz­tot­tam ki.
Ked­ves­nek tűnt, és ál­ta­lá­ban há­rom éj­sza­kát szo­kott a la­kás­ban
töl­te­ni. Vi­szont ami­kor így tett, rend­sze­rint Toby is csat­la­ko­zott
hoz­zá. Nem bán­tam, hogy ott van. Sőt cso­dál­tam az őszin­te­sé­gét és
a vál­to­zó vi­sel­ke­dé­sét. Vi­szont nem vol­tam nagy ra­jon­gó­ja má­sok
sze­xu­á­lis éle­té­nek.
Nem él­tem ilyes­faj­ta per­ver­zi­ók­kal.
Pró­bál­ták hal­kan csi­nál­ni, de az ese­tek több­sé­gé­ben nem si­ke-­
rült ne­kik, így vé­gül min­dig elő­vet­tem a kis dok­ko­lót, amit a rak­tár-­
ban tar­tot­tam, és ze­nét hall­gat­tam. Vagy a rá­di­ót. Bár­mi mást.
A szü­le­im meg­emel­ték a li­mi­tet a szám­lá­mon, de nem egyez­tek
be­le, hogy hoz­zá­fér­jek a bank­kár­tyám­hoz. De meg­ol­dot­tam va­la-­
hogy, mi­vel a szám­lá­mon bő­ven elég pénz volt a lak­bér­re, étel­re,
ru­hák­ra és leg­alább öt­év­nyi túl­élés­re.
Tíz óra múlt tíz perc­cel.
Fel­mor­dul­tam, majd a szo­bám­ba vág­tat­tam, el­tol­tam a szek­ré-­
nyem tük­rös aj­ta­ját, ami fel­fed­te a ben­ti zsú­folt­sá­got. Alig volt hely,
de nem bán­tam. Vé­gül is ha­tal­mas lé­pést je­len­tett a ro­zo­ga kol­lé­gi-­
u­mi fél szek­ré­nyem­hez ké­pest.
Pip­pa a be­köl­tö­zé­sem után se­gí­tett be­do­bo­zol­ni a nem hasz­nált
ru­há­i­mat és dol­ga­i­mat a rak­tár­ból, majd el­kí­sért a Good­will­be,
ahol le­ad­tam őket.
Ki­vet­tem a krém­szí­nű ba­le­ri­na­ci­pő­met a bi­zony­ta­la­nul egy­más-­
ra pa­kolt ci­pő­ha­lom­ból, majd be­csuk­tam a szek­rény­aj­tót, mi­köz­ben
be­le­búj­tam, és fel­kap­tam a kul­cso­mat.
Nem akar­tam túl­gon­dol­ni a tet­te­i­met.
Fő­leg, ami­kor azt sem tud­tam, mit mű­ve­lek.
Ami­kor meg­ér­kez­tem, Cal­lum fel­ül­ve néz­te a hí­re­ket a fal­ra sze-­
relt ki­csi té­vén, és szend­vi­cset evett.
Ami­kor be­csuk­tam az aj­tót, a szá­ja meg­állt rá­gás köz­ben, és fi-­
gyel­te, ahogy oda­sé­tá­lok a szék­hez, ami­ben az elő­ző es­te nagy ré-­
szét töl­töt­tem, és le­ül­tem.
– Szia! – kö­szönt, le­nyel­te az ételt, majd el­mo­so­lyo­dott. –
Visszajöttél.
– Hogy ha­za­vi­gye­lek – mond­tam ne­ki szi­go­rú­an, a cse­resz­nye-­
szí­nű kör­me­i­met ta­nul­má­nyoz­va, hogy ne kell­jen rá­néz­nem.
– Ben­ne va­gyok.
Me­re­ven ül­tem a szék­ben, hall­gat­tam, ahogy a be­mon­dó egy
bank­rab­lás­ról be­szél, mi­köz­ben Cal­lum be­fe­jez­te az evést. Ami­kor
a csend, ami­vel pro­vo­kál­ni pró­bált, túl sok lett ne­kem, meg­kér­dez-­
tem:
– Hogy ér­zed ma­gad?
– Jól – vág­ta rá. – Úgy ér­tem, elég szar, hogy nem tu­dok ját­sza­ni.
– Ek­kor rá­néz­tem, fi­gyel­tem, ahogy le­néz a kar­já­ra, ami a ha­sán pi-­
hent. – Nem is be­szél­ve a re­ha­bi­li­tá­ci­ó­ról, ami az­után kö­vet­ke­zik,
hogy ezt le­ve­szik ró­lam. De túl­élem.
Le­rítt ró­lam a döb­be­net, mert olyan gri­maszt vág­tam, hogy Cal-­
lum fel­ka­ca­gott, ami­kor rám né­zett. Ha­ra­got vagy csa­ló­dott­sá­got
vár­tam vol­na tő­le. Hi­szen a fut­ball volt az ál­ma. A cél­ja. És most,
hogy ke­resz­tül­húz­ták a szá­mí­tá­sa­it, még ha mindössze egy kis szü-­
net­ről volt is szó, nem egy zsák­ut­cá­ról, sok­kal má­sabb vá­laszt vár-­
tam vol­na tő­le.
Majd eszem­be ju­tott, hogy elő­ző nap be volt gyógy­sze­rez­ve, és
fel­húz­tam a szem­öl­dö­kö­met.
– Kapsz még mor­fi­u­mot?
Bó­lin­tott.
– Kis dó­zis­ban. A do­ki sze­rint ott­hon is el­vi­sel­he­tő lesz a fáj­da-­
lom né­hány erős fáj­da­lom­csil­la­pí­tó­val.
– Do­ki – ne­vet­tem fel ön­kén­te­le­nül.
Cal­lum meg­von­ta a jobb vál­lát.
– Ren­des fic­kó, és azt mond­ta, ha­za­me­he­tek. – A pa­pí­rok­ra né-­
zett az ágya mel­lett lé­vő kis asz­ta­lon.
Nyo­mo­rul­tul érez­tem ma­gam, ami­ért egy kis idő­re nem tud­ta,
ho­gyan old­hat­ná meg. Ami­ért nem vol­tam itt.
– Fel akar­tam hív­ni va­la­me­lyik srá­cot, de pont a vi­zit után ér-­
kez­tél, így… – Az aj­kát rág­csál­ta. – Csak utá­nad, Egér­ke.
A fe­je­met in­gat­va kö­zöl­tem, hogy mind­járt jö­vök, és ki­men­tem
be­szél­ni az egyik re­cep­ci­ós nő­vér­rel. Ha ne­kem kell ha­za­vin­nem,
pon­to­san tud­ni akar­tam, mi­re van szük­sé­ge, így nem ér­zek majd
mar­do­só bűn­tu­da­tot, ami­ért ma­gá­ra ha­gyom.
Az elő­ző na­pi nő­vér el­mond­ta, hogy min­den tud­ni­va­ló a kór­te-­
rem­ben lé­vő pa­pí­ron van. Kis­sé el­pi­rul­va kur­tán meg­kö­szön­tem
ne­ki, és visszamentem a pá­ci­en­sért.

– A nő­vér fi­gyel­mez­te­tett, hogy azt nem aján­lott nap­köz­ben szed­ni.

– Fel­vet­tem a do­bozt a do­hány­zó­asz­tal­ról. – És jobb, ha hall­gatsz rá,
füg­get­le­nül at­tól, mek­ko­ra fáj­dal­ma­id van­nak. Nem aka­rod, hogy a
sta­tisz­ti­ka-zá­ró­vizs­gá­dat ká­bí­tó­szer okoz­ta kép­zel­gé­sek tar­kít­sák.
– Vet­tem – mond­ta Cal­lum, ahogy ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett a
ka­na­pén, és a csa­tor­ná­kat vál­to­gat­ta.
Visszasétáltam a kony­há­ba, el­rak­tam az es­ti gyógy­sze­re­ket, és
nem vet­tem tu­do­mást ar­ról, hogy összeugrott a gyom­rom, ami­kor a
lá­bam az is­me­rős pad­ló­hoz ért.
So­sem volt le­he­tő­sé­gem meg­szok­ni azt a he­lyet, és az ér­zés,
hogy mi le­he­tett vol­na, a szí­ve­met mar­dos­ta.
Így nem időz­tem to­vább, meg­fog­tam a tás­ká­mat, amit ko­ráb­ban
az aj­tó mel­lé dob­tam, és fel­vet­tem a vál­lam­ra.
– Hé, várj! – kér­te Cal­lum.
Be­nyúl­tam a tás­kám­ba a kul­cso­mért, majd rá­jöt­tem, hogy a
kony­ha­pul­ton hagy­tam.
– Mi a baj? – kér­dez­tem szó­ra­ko­zot­tan, mi­köz­ben pró­bál­tam
meg­ta­lál­ni az ajak­bal­zsa­mo­mat a tás­kám­ban, az­tán fel­kap­tam a
kul­csot.
– Ma­radj!
 Tel­je­sen le­der­med­tem, és zi­hál­va ki­szállt a le­ve­gő a tü­dőm­ből,
hall­va a kö­nyör­gést ab­ban az egyet­len szó­ban. Cal­lum alig szólt
hoz­zám a rö­vid ko­csi­ká­zá­sunk alatt, csu­pán ki­bá­mult az ab­la­kon
az el­mo­só­dott, szi­kár té­li táj­ra, és az au­tó­ban várt, amíg be­sza­lad-­
tam a gyógy­szer­tár­ba a fáj­da­lom­csil­la­pí­tó­i­ért.
Meg­kö­szö­rül­tem a tor­ko­mat, nem akar­tam, hogy el­árul­jon a
han­gom, ahogy annyit kér­dez­tem:
– Mi­ért?
Le­né­zett a me­le­gí­tő­nad­rág­já­ra, amit az­előtt vett fel, hogy el­in-­
dul­tunk a kór­ház­ból. Az egyik csa­pat­tár­sa el­hoz­ta a sta­di­on­ból a
sport­tás­ká­ját.
– Szük­sé­gem le­het a se­gít­sé­ged­re.
Be­dug­tam a kul­csot a tás­kám­ba, s hagy­tam, hogy az ol­da­lam­hoz
csa­pód­jon, meg­üt­ve a lá­ba­mat.
– Nem kell…
– De igen. – Cal­lum fel­emel­te a fe­jét, sö­tét ha­ja a hom­lo­ká­ba hul-­
lott, ahogy be­le­túrt. – Zu­ha­nyoz­nom kell, és nem tu­dom, ho­gyan fo-­
gom rá­húz­ni a mű­anyag zacs­kót er­re az… izé­re. – Fáj­dal­mas arc­cal
fel­emel­te a gip­szes ke­zét. – És egy kéz­zel öl­töz­köd­ni nem olyan egy-­
sze­rű, mint hit­tem.
– Cal­lum…
Foj­tott ne­ve­tés­sel fel­állt, és im­boly­gott egy ki­csit. Ösz­tö­nö­sen fe-­
lé moz­dul­tam, de ő csak mo­soly­gott, és el­in­dult fe­lém, ve­lem pe­dig
fur­csa dol­go­kat mű­velt a csu­pasz lá­ba lát­vá­nya.
A lá­ba… most ko­mo­lyan?
A szám bel­se­jét nyom­kod­va a nyel­vem­mel far­kas­sze­met néz­tem
ve­le, mi­köz­ben fe­lém kö­ze­le­dett, majd meg­állt előt­tem, és meg­fog­ta
az ál­la­mat.
– Tu­dom, nem ér­dem­lem meg, de mind­ket­ten tud­juk, hogy egy
ön­ző disz­nó va­gyok, aki min­dent ma­gá­nak akar. – Bar­na sze­me
fog­lyul ej­tet­te az enyé­met, szün­te­le­nül ku­tat­va a pil­lan­tá­som után.
– Ma­radj ve­lem! Kér­lek!
 A lé­leg­ze­tem re­meg­ve hagy­ta el a szá­mat.
– Med­dig?
– Mon­da­nám, hogy örök­re, de meg­elég­szem ez­zel a hét­tel is.
– Nem – mond­tam, majd el­lép­tem tő­le, és meg­iga­zí­tot­tam a tás-­
ká­mat.
A hom­lo­kát rán­col­ta, a vál­la le­eresz­ke­dett.
– De ta­lán – foly­tat­tam, bár köz­ben be­lül rug­dos­ni kezd­tem ma-­
gam ér­te – pár na­pig rád tu­dok néz­ni. – Ami­kor las­san mo­soly­ra
húz­ta az aj­kát, fel­fed­ve a ve­szé­lye­sen fe­hér fo­ga­it, fel­tar­tot­tam a
ke­ze­met. – Hogy ki­se­gít­se­lek, az­tán itt sem va­gyok.
Bó­lin­tott.
– Ahogy sze­ret­néd, Egér­ke.
 HAR­MINC­NYOLC
Re­nee

– Hü­lye, ar­ro­gáns, ma­ni­pu­la­tív segg­fej! – Le­csap­tam a haj­szá­rí­tót a

kony­ha­szek­rény­re, és na­gyot ug­rot­tam ijed­tem­ben, ami­kor Pip­pa
és Toby je­lent meg mö­göt­tem az aj­tó­ban.
– Ez az, bé­bi! Add ki ma­gad­ból!
Pip­pa meg­rúg­ta Tobyt, aki ne­vet­ve kö­ré fon­ta a kar­ját és meg-­
pu­szil­ta az ar­cát, az­tán el­tűnt a sze­mem elől.
Egy má­sod­perc­cel ké­sőbb be­csu­kó­dott a la­kás aj­ta­ja.
– Ész­re sem vet­tem, hogy itt­hon vagy­tok.
– Ta­lán, mert teg­nap óta olyan han­gu­lat­ban vagy, ami ki­zár
min­den­faj­ta kül­ső be­ha­tást.
Só­hajt­va vé­gig­húz­tam a fé­sűt a fé­lig szá­raz ha­ja­mon, majd fel-­
ad­tam, és el­rak­tam a haj­szá­rí­tót a mos­dó­kagy­ló alá.
– Vissza kell men­nem hoz­zá.
– Kell? – kér­dez­te Pip­pa, és kö­ve­tett a szo­bám­ba.
Ha­ra­gos te­kin­tet­tel néz­tem rá, mi­köz­ben fel­vet­tem az az­na­pi öl-­
tö­zé­ke­met az ágy­ról, majd el­tű­nőd­tem, va­jon mi­ért is ér­de­kel, mit
fo­gok vi­sel­ni. A vá­lasz egy­sze­rű volt. Mert min­dig is ér­de­kelt, nem
szá­mí­tott, ki­vel ta­lál­ko­zom vagy ho­va me­gyek.
– Oké, szó­val kell – mond­ta, szó­ra­ko­zott­ság­gal a hang­já­ban. –
Mi­ért is?
Nem za­var­tat­va ma­gam, ami­ért Pip­pa fi­gyel, le­vet­tem a kön­tö-­
sö­met, fel­vet­tem egy mell­tar­tót, egy pezs­gő­szí­nű tu­ni­kát és egy
szür­ke ha­ris­nyát.
– Se­gít­ség­re van szük­sé­ge. A für­dés­nél meg az öl­töz­kö­dés­nél.
Pip­pát nem ér­de­kel­te a kur­ta vá­la­szom.
– Ez, mond­juk, lo­gi­kus. Hogy éli meg, hogy jó ide­ig nem tud
majd ját­sza­ni?
Ki­húz­tam a ha­ja­mat a ru­ha gal­lér­ja alól, oda­men­tem a tük­rös
gard­rób­szek­ré­nyem­hez, és el­len­őriz­tem a szem­pil­la­spi­rá­lo­mat, az-­
tán mál­na­szí­nű száj­fényt ken­tem az aj­ka­im­ra.
– Jól – vá­la­szol­tam egy hor­kan­tás­sal. – Ami­nek sem­mi ér­tel­me,
de mind­egy. Nem az én prob­lé­mám.
Összedörzsöltem a szá­mat, és visszatettem a száj­fényt a ko­mó-­
don lé­vő smink­tás­kám­ba.
Pip­pa fel­ne­ve­tett.
– Mi­cso­da? – Fel­mor­dul­tam, majd si­e­tő­sen annyit mor­mog­tam:
– Bo­csi, de Cal­lum annyira… bosszantó.
– Még ennyi idő után is ha­tás­sal van rád. Nem kell bo­csá­na­tot
kér­ned. – Pip­pa el­lé­pett az aj­tó­fél­fá­tól. – Jó szó­ra­ko­zást!
Ez a két szó a la­kás­tól a szom­széd épü­le­tig ül­dö­zött. Úgy érez-
tem, mint­ha ir­ri­tál­ná a bő­rö­met a pa­mut­anyag, mi­köz­ben fel­fe­lé
tar­tot­tam a te­tő­té­ri lak­osz­tály­ba.
Cal­lum anél­kül en­ge­dett be, hogy meg­vár­ta vol­na, ki kér be­lé­pé-­
si en­ge­délyt.
Ön­elé­gült segg­fej!
Ki­nyílt a lift­aj­tó, amit a la­kás aj­ta­ja kö­ve­tett, fel­fed­ve Cal­lu­m­öt,
aki tel­jes di­cső­sé­gé­ben állt előt­tem, me­le­gí­tő­nad­rá­gon kí­vül sem­mi
mást nem vi­selt, ami nyál­csor­ga­tó­an ala­cso­nyan ült ki­dol­go­zott csí-­
pő­jén.
 – Na, most – kez­dett be­le. – Tu­dom, ne­héz lesz ki­bír­nod, de én a
he­lyed­ben nem jön­nék a kö­ze­lem­be, amíg tisz­tá­ra nem si­ká­lom ezt
a mű­al­ko­tást. Ro­had­tul bűz­lök.
El­ne­vet­tem ma­gam, ami fél­be­sza­kí­tot­ta a sze­me­zést, amit a koc-­
ka­ha­sá­val foly­tat­tam.
– Min­den tő­lem tel­he­tőt meg­te­szek.
– Er­ről van szó, kis­lány, hi­szek ben­ned – mond­ta moz­du­lat­la­nul,
így összeért a ka­runk, mi­köz­ben be­sé­tál­tam.
– Me­het a me­net. – Le­dob­tam a tás­ká­mat, majd mű­anyag zacs­kó
után ku­tat­tam a kony­ha­fi­ók­ban.
– Már elő­ké­szí­tet­tem – kö­zöl­te.
Be­tol­tam a fi­ó­kot, majd fel­egye­ne­sed­ve ki­szúr­tam a ra­gasz­tó-­
sza­la­got és a két zacs­kót.
Cal­lum lé­leg­zet-visszafojtva állt, mi­köz­ben be­te­ker­tem a kar­ját,
majd kun­co­gott, ami­kor is­mét be­te­ker­tem, és két­szer is meg­bi­zo-­
nyo­sod­tam ar­ról, hogy nem ér­he­ti víz a gip­szét.
– A biz­ton­ság ked­vé­ért pró­báld meg nem összevizezni.
– Vagy ta­lán – men­to­los il­la­ta az aj­ka­mat si­mo­gat­ta, ahogy kö­ze-­
lebb ha­jolt, és sut­tog­va foly­tat­ta: – csat­la­koz­hat­nál hoz­zám, és min-­
den por­ci­ká­mat tisz­tá­ra si­kál­hat­nád, csu­pán a biz­ton­ság ked­vé­ért.
A ha­sát meg­pas­kol­va el­tol­tam ma­gam­tól, és a ru­hám­ba tö­röl-­
tem a ke­zem, mint­ha si­ma, ke­mény bő­ré­nek az érin­té­se le­for­ráz­ta
vol­na.
– A lá­bad jár­jon, ne a szád!
A szo­bá­ban vár­tam rá, és a ke­ze­im­re ül­ve aka­dá­lyoz­tam meg,
hogy át­ku­tas­sam a dol­ga­it, mi­köz­ben ő a für­dő­szo­bá­ban szit­ko­zó-­
dott és mor­go­ló­dott. Por­ré­teg bo­rí­tot­ta a ko­mó­dot és az éj­je­li­szek­ré-­
nye­ket, és fol­tos volt a sző­nyeg.
Ami­kor egy puf­fa­nás hal­lat­szott, fel­ug­rot­tam az ágy­ról, fel­tép-­
tem az aj­tót, és ott ta­lál­tam Cal­lu­m­öt a zu­hany­zó pad­ján, mi­köz­ben
tus­für­dőt pró­bált nyom­ni a mos­dó­szi­va­csá­ra.
Fel­né­zett, ami­kor ki­nyi­tot­tam a zu­hany­zó aj­ta­ját, ki­vet­tem a ke-­
zé­ből a tus­für­dőt és a szi­va­csot, a víz a ke­zem­re spric­celt, ahogy se-­
be­sen rá­nyom­tam egy jó­ko­ra ada­got.
– Ez meg­te­szi.
Visszazártam a tus­für­dőt, a pa­don hagy­tam, és óva­to­san ki­hát-­
rál­tam a zu­hany­zó­ból.
Ő csak ült ott, és az­zal az ide­ge­sí­tő hun­cut mosollyal az ar­cán fi-­
gyelt en­gem, mi­köz­ben meg­szá­rí­tot­tam a ke­ze­met és a ka­ro­mat egy
plüss­tö­rül­kö­ző­vel, amennyire tud­tam.
– Szem­mel kell tart­sa­lak?
Az aj­ká­ba ha­rap­va le­pil­lan­tott nö­vek­vő fér­fi­as­sá­gá­ra, az­tán ön-­
elé­gült vi­gyor­ral fel­állt a pad­ról.
– Ha sze­ret­néd.
A sze­me­met for­gat­va le­rak­tam a tö­rül­kö­ző­jét a für­dő­szo­ba­szek-­
rény­re, és az aj­tót rés­nyi­re hagy­va el­hagy­tam a für­dő­szo­bát. Föld­be
gyö­ke­re­zett a lá­bam a döb­be­net­től, ami­kor meg­pil­lan­tot­tam az éj­je-­
li­szek­ré­nyén lé­vő fo­tót, las­san si­ke­rült csak meg­moz­dul­nom, hogy
oda­sé­tál­jak.
Egy kö­zös ké­pünk volt. Az, ame­lyik az es­kü­vőnk nap­ján ké­szült,
és Cal­lum a hom­lo­kát az enyém­hez nyom­va néz le rám. Ezt a fény-­
ké­pet hagy­tam itt. Szán­dé­ko­san.
Az el­lent­mon­dás­tól gom­bóc nőtt a tor­kom­ba, majd hát­rál­ni
kezd­tem on­nan, és visszamentem a kony­há­ba, el­len­őriz­ni a hű­tőt
és a kam­rát.
Mind­ket­tő majd­nem üres volt. Fel­só­haj­tot­tam, majd meg­szó­lalt
a csen­gő, ami­kor épp hal­lot­tam, hogy Cal­lum ki­lép a zu­hany­zó­ból.
Fe­lém tar­tott a fo­lyo­són, és köz­ben pró­bál­ta a de­re­ka kö­ré csa­var­ni
a tö­rül­kö­zőt.
– Várj! – mond­tam, és mu­tat­tam ne­ki, hogy jöj­jön oda hoz­zám,
be­du­gom én a tö­rül­kö­zőt.
A mell­ka­sá­ról le­csor­gó víz­csep­pe­ket meg­ál­lí­tot­ta az anyag, és
ma­gá­ba szív­ta őket.
– Ööö… – Meg­kö­szö­rül­tem a tor­ko­mat. – Majd én ki­nyi­tom, utá-­
na pe­dig el kel­le­ne men­nem be­vá­sá­rol­ni.
Cal­lum bó­lin­tott, és a há­ló­szo­ba fe­lé in­dult, én pe­dig fel­vet­tem a
há­zi te­le­font.
– Ki az?
– Ház­hoz szál­lí­tás Mr. Cal­lum Welsh­nek.
Za­var­tan le­csú­szott az uj­jam a gomb­ról, mi­u­tán be­nyom­tam, és
be­en­ged­tem a ki­szál­lí­tót. Ki­nyi­tot­tam a la­kás aj­ta­ját, és lát­tam,
hogy a srác egy ra­kás do­bozt gu­rít ki a lift­ből.
Nem tud­tam, hogy Cal­lum ren­delt-e ételt, vagy alá kell-e ír­nom
va­la­mit, így egy­sze­rű­en annyit kér­dez­tem:
– Mennyivel tar­to­zom?
A srác fel­ka­ca­gott, fel­emel­te a do­bo­zo­kat, és be­hoz­ta őket. El­is-­
me­rő­en füttyentett, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta a ha­tal­mas ab­la­ko­kat,
majd ki­emel­te a szaty­ro­kat a do­bo­zok­ból, és le­rak­ta őket a pult­ra.
– Semennyivel, höl­gyem. Már ki­fi­zet­ték.
Te­he­tet­len­sé­gem­ben el­rak­tam a te­jet, a gyü­mölcs­le­vet, a to­jást
és a ke­nye­ret, mi­köz­ben a srác visszagurította a két­ke­re­kű áru­szál-­
lí­tó ko­csit a lift­be. Az egyik sza­tyor te­te­jé­re egy cet­li volt tűz­ve,
amin az állt:
„Ha­ver, re­mél­jük, jó gon­do­dat vi­se­li az asszony. Ha­gyunk té­ged
pi­hen­ni, vi­szont fo­gadd ezt sze­re­te­tünk je­lé­ül.”
Toby, Pa­ul, Ed, Quinn és Bur­rows ne­ve sze­re­pelt raj­ta.
– Az­ta! – mond­ta Cal­lum, ahogy el­vet­te tő­lem a pa­pírt, és ne­vet-­
ve oda­ta­pasz­tot­ta a hű­tő­re. – Azok a nagy­lel­kű bar­mok!
– De még mi­lyen nagy­lel­kű­ek! – Szar­kasz­ti­ku­san akar­tam mon-­
da­ni, de nem si­ke­rült.
Cal­lum pró­bált se­gí­te­ni el­pa­kol­ni, de el­hes­se­get­tem, így el­vo­nult
a nap­pa­li­ba, le­dőlt a ka­na­pé­ra, és azon­nal le­huny­ta a sze­mét, mint-­
ha a zu­hany­zás min­den ener­gi­á­ját fel­emész­tet­te vol­na.
Mi­u­tán el­rak­tam min­dent, összeszedtem a szaty­ro­kat, és
összecsomagolva be­tet­tem őket a szek­rény­be. Ami­kor meg­pil­lan­tot-­
tam a pisz­kos edé­nye­ket, oda­ki­ál­tot­tam Cal­lum­nek:
 – Hol van a ta­ka­rí­tó­nő?
– Tes­sék? – kér­dez­te, és rám pil­lan­tott, ahogy ki­sé­tál­tam a kony-­
há­ból.
– Óri­á­si a fel­for­du­lás – je­gyez­tem meg, ahogy a do­hány­zó­asz­ta-­
lon lé­vő szá­radt tej- és ká­vé­fol­tok­kal sze­mez­tem.
– Ja, igen. Ki­rúg­tam.
Nem kel­lett meg­kér­dez­nem, mi­ért tet­te, hisz jól tud­tam a vá-­
laszt, in­kább vit­tem egy ned­ves tör­lő­ron­gyot, és le­tö­röl­tem az asz-­
talt, az­tán ne­ki­lát­tam a mo­so­ga­tás­nak.
– Hagyd csak! – til­ta­ko­zott Cal­lum.
Ami­kor nem vet­tem tu­do­mást ró­la, be­jött a kony­há­ba, el­zár­ta a
vi­zet, és meg­pró­bál­ta egy kéz­zel meg­tö­röl­ni a ke­ze­met.
– Nem ezért hív­ta­lak ide.
– Ak­kor mi­ért va­gyok itt? Hi­szen se­gít­ség­re van szük­sé­ged.
Fel­von­ta sö­tét szem­öl­dö­két, mi­köz­ben a ke­ze­met tö­röl­get­te,
majd kö­ze­lebb hú­zott ma­gá­hoz, és ki­ej­tet­te a ke­zé­ből a ron­gyot,
hogy le­sö­pör­je a ha­ja­mat a szám­ról.
– Tu­dod, hogy nem ezért vá­gyom a tár­sa­sá­god­ra.
Ezer­nyi gon­do­lat pró­bált ki­tör­ni be­lő­lem, ám a szám nem volt
haj­lan­dó meg­moz­dul­ni, mi­köz­ben el­bű­völt a sze­mé­vel.
Meg­csör­rent a te­le­fon­ja, én meg gyor­san fél­re­néz­tem, majd be-­
fe­jez­tem a mo­so­ga­tást, mi­köz­ben va­la­me­lyik csa­pat­tár­sá­val be-­
szélt, és ha­ra­gos te­kin­tet­tel mé­re­ge­tett.
Amint vé­gez­tem, a há­ló­szo­ba kö­vet­ke­zett, ahol összeszedtem a
szennyest a ko­sár­ból, és a mo­só­kony­há­ba vit­tem, ami a nagy für­dő-­
szo­ba mel­let­ti fo­lyo­són volt.
– Men­nem kell – hal­lot­tam Cal­lu­m­öt. – Így lesz. Kö­szö­nöm, visz-­
lát!
Meg­húz­ta a ru­há­mat, ahogy le­ha­jol­va be­pa­kol­tam a ru­há­it az
elöl­töl­tős mo­só­gép­be.
– Basszus, Egér­ke! Hagyd már ab­ba!
El­hú­zott on­nan, majd ma­ga fe­jez­te be a fel­ada­tot. Ami­kor meg-­
gyűlt a ba­ja a mo­só­szer­rel, ki­kap­tam a ke­zé­ből, be­le­ön­töt­tem az
ada­go­ló­ba, amit be­tol­tam a csí­pőm­mel, és visszaraktam a do­bozt a
polc­ra.
– Ér­tet­tem a cél­zást – puf­fo­gott, és utá­nam kul­lo­gott a fo­lyo­són,
ami­kor el­in­dul­tam a für­dő­szo­bá­ba ki­te­rí­te­ni a vi­zes tö­rül­kö­ző­jét. –
Ko­mo­lyan, hagyd már ab­ba, ülj le ve­lem egy ki­csit!
– Az nem len­ne jó öt­let – vá­la­szol­tam, ahogy el­sé­tál­tam mel­let­te,
és visszalibbentem a fo­lyo­só­ra.
– Ki sze­rint?
– Sze­rin­tem.
Ami­kor kun­cog­ni kez­dett, meg­for­dul­tam, rá­me­red­tem, és meg-­
bök­tem a csu­pasz mell­ka­sát.
– Fe­jezd be, az is­ten sze­rel­mé­re! – Le­ej­tet­tem a ke­zem. – És ve-­
gyél fel va­la­mit!
– Ah­hoz szük­sé­gem lesz a se­gít­sé­ged­re.
– Mi­lyen ké­nyel­mes így, nem igaz?
Meg­von­ta a vál­lát, én meg fel­mor­dul­tam, ami­kor is­mét kun­co-­
gott, az­tán be­men­tem a há­ló­szo­bá­ba, és ki­húz­tam a fi­ó­kot.
Egy do­boz óv­szer fo­ga­dott. Egy szív­szo­rí­tó pil­la­nat­ra le­der­med-­
tem, majd be­csap­tam a fi­ó­kot, és a kö­vet­ke­ző­ben kezd­tem ke­res­gél-­
ni, ahol ta­lál­tam egy pó­lót.
– Re­nee – szólt mö­gü­lem Cal­lum.
– Ne, ne is kezdd!
– Nem is tu­dod, mit akar­tam mon­da­ni.
Meg­ráz­tam a fe­je­met, és pró­bál­tam le­nyel­ni a gyom­rom­ban fel-­
gyű­lő el­len­ér­zést, amit az óv­szer lát­vá­nya oko­zott.
– Ele­get tu­dok.
Meg­fog­tam a pó­lót, és mu­tat­tam ne­ki, ha­jol­jon le, hogy át tud-­
jam húz­ni a fe­jén. Ki­vet­te a ke­zem­ből, és le­dob­ta a föld­re, mi­köz-­
ben a sa­rok­ba szo­rí­tott.
– Mit szól­nál ah­hoz, ha ke­ve­seb­bet ke­rül­nél en­gem, és he­lyet­te
meg­be­szél­nénk a dol­go­kat?
 – Nincs mit meg­be­szél­ni – le­hel­tem, mert fö­lém ma­ga­so­dott. –
Nincs ér­tel­me, Cal­lum. Túl­sá­go­san… sok ez ne­kem.
Fel­emel­te az ál­la­mat, hogy a sze­mem­be néz­hes­sen, az aj­ka szo-­
mo­rú­an le­ko­nyult a bűn­tu­dat­tól.
– Ak­kor mi­ért van annyi szik­ra kö­zöt­tünk?
– A múl­tunk. – Nyel­tem egyet a szó után. – A kö­zös múl­tunk­nak
nincs jö­vő­je.
– De van, és ezt te is jól tu­dod.
Ha­ra­go­san néz­tem rá.
– El kell en­ged­ned!
A sze­me es­dek­lő­vé, míg a hang­ja sut­to­gás­sá vált.
– Nem hasz­nál­tam őket, nem va­gyok… – ki­fúj­ta me­leg le­he­le­tét
–, hosszú ide­je nem va­gyok rá ké­pes.
– Még­is­csak meg­tet­ted – mond­tam ha­tá­ro­zot­tan, ha­bár alig bír-­
tam áll­ni a pil­lan­tá­sát.
Le­huny­ta a sze­mét, és a fe­jét ráz­va fel­ne­ve­tett.
– El sem tu­dom mon­da­ni, mennyire meg nem tör­tént­té sze­ret-­
ném ten­ni. El­tö­röl­ni min­dent, amit mű­vel­tem; és mennyire bá­nom
mind­azt, ami­vel fáj­dal­mat okoz­tam.
A tes­tem meg­me­re­ve­dett a döb­be­net­től és a vágy­tól, hogy foly-­
tas­sa, így vár­tam. Vár­tam és pró­bál­tam nem visszatartani a lé­leg­ze-­
te­met, mi­köz­ben a szí­vem dü­hö­sen vert.
– Saj­ná­lom. – A két ke­ze kö­zé fog­ta az ar­co­mat, a hü­velyk­uj­ja az
or­cá­mat si­mo­gat­ta. – Annyira saj­ná­lom! És nincs ment­ség a tet­te­im-­
re. Sem­mi. De én…
– Cal­lum – kezd­tem el­szű­kült to­rok­kal.
El akar­tam sza­ba­dul­ni on­nan. El a ke­zei kö­zül. El ab­ból a la­kás-­
ból, ame­lyik a meg nem tör­tént em­lé­ke­ink­kel gú­nyo­ló­dott. El a sze-­
mé­ből su­gár­zó szo­mo­rú­ság­tól.
– Nem. Sze­ret­te­lek té­ged, még min­dig sze­ret­lek. Szün­te­le­nül. –
El­csuk­lott a hang­ja, ahogy a kö­vet­ke­ző sza­va­kat sut­tog­ta. – Az irán-­
tad ér­zett sze­rel­mem tönk­re­tett en­gem, így vé­get akar­tam ne­ki vet-­
ni.
– Ez ne­kem nem megy – je­len­tet­tem ki re­sze­lős han­gon. – Hagyj
men­ni, kér­lek!
A hang­ja mé­lyebb lett, erő­tel­je­sebb.
– Te félsz. Nem bí­zol ben­nem, ami­ért nem is hi­báz­tat­lak, de
meg­pró­bál­hat­nád. Kezdd az­zal, hogy meg­be­szél­jük, és
visszafogadsz en­gem!
Le­sö­pör­tem ma­gam­ról a ke­zét, a mell­ka­so­mat szur­ká­ló fáj­dal-­
mat át­vet­te a ha­rag.
– Az a hely­zet, Cal­lum, hogy én nem aka­rom ezt. Tisz­ta vagy,
van étel a hű­tő­ben. Hol­nap ta­lál­ko­zunk!
Pip­pa al­bér­le­té­ig si­ke­rült visszafojtanom a könnyeket, majd be-­
csuk­tam a szo­bám aj­ta­ját, és olyan han­gos­ra vet­tem a ze­nét,
amennyire csak tud­tam.
 HAR­MINC­KI­LENC

Cal­lum

Meg­bá­nás jár­ta át a csont­ja­i­mat, a ke­zem re­me­gett, ahogy fo­lya­ma-­

to­san vé­gig­si­mí­tot­tam a ha­ja­mat, és a té­vét bá­mul­tam, amíg el nem
ájul­tam a ko­ra reg­ge­li órák­ban.
Re­nee sze­mé­ben fé­le­lem buj­kált, ám ez a fé­le­lem ok­kal volt je-­
len.
Nem akart ket­tőnk­ről be­szél­ni, ugyan­ak­kor nem iga­zán tud­ta,
ho­gyan hagy­jon ma­gam­ra, bármennyire pró­bált is mást mu­tat­ni.
Nem aka­rok be­kép­zelt­nek tűn­ni, de kit áll­tat­tam? Igen, az vol-­
tam, de jól is­me­rem Re­nee-t is. Más­képp néz­tem rá az­után, amit
Mi­ke-kal mű­velt, ám a sa­ját ké­te­lye­im mi­att a legrosszabbat fel­té­te-­
lez­tem.
Ami­kor olya­nok kö­zött nősz fel, akik pénz­zel és lát­szat­mo­so-­
lyok­kal ken­dő­zik a ha­zug­sá­ga­i­kat, könnyű a legrosszabbra gon­dol-­
ni. Könnyű egy ci­ni­kus, nagy­ké­pű segg­fej­jé vál­ni.
Ami­kor el­kezd­tük az egye­te­met, be­dob­tam Re­nee-t a mély víz-­
be, és el­vár­tam tő­le, hogy egye­dül ki­jus­son a part­ra, mi­köz­ben én a
sa­ját túl­élé­se­mért ag­gód­tam. Csak ar­ra kon­cent­rál­tam, amit meg
akar­tam ten­ni, amit szük­sé­ges vagy mu­száj volt meg­ten­nem, mi-­
köz­ben el­vár­tam tő­le, hogy le­gyen ott, a hát­tér­be szo­rul­va.
Re­nee kép­te­len volt a hát­tér­ben él­ni. Nem kel­lett a kö­zép­pont-­
ban len­nie, de szük­sé­ge volt ar­ra, hogy tisz­tes­sé­ges időt tölt­sön a ri-­
val­da­fény­ben, és jo­go­san.
Én vol­tam okol­ha­tó a bu­ká­sun­kért.
A dél­utá­ni nap­fény élénk su­ga­rak­kal bo­rí­tot­ta a fa­pad­lót, a por-­
szem­csék és a kü­lön­fé­le fol­tok em­lé­kez­tet­tek ar­ra, hogy most már
ide­je len­ne fel­ven­nem egy új ta­ka­rí­tót.
Rán­ga­tó­zott a lá­bam, a ka­ro­mat ir­gal­mat­lan fáj­da­lom jár­ta át,
amit va­ló­szí­nű­leg fáj­da­lom­csil­la­pí­tók­kal el tud­tam vol­na nyom­ni.
Tisz­tá­ban vol­tam az­zal, hogy nem fog a ja­vam­ra vál­ni, ha tét­le­nül
ücsör­gök, és emész­tem ma­gam a sa­ját hi­bá­im és vá­gya­im mi­att.
Fél órá­val ké­sőbb ki­kap­csol­tam a por­szí­vót, hogy ki­bo­goz­has-­
sam a ve­ze­té­ket, ami­kor is meg­szó­lalt a csen­gő. Be­en­ged­tem Re­nee-
t, majd mi­köz­ben ki­lé­pett a lift­ből, a te­kin­te­tem rá­érő­sen kú­szott
fel­fe­lé a ró­zsa­szín nad­rág­ba búj­ta­tott lá­ba­i­ról a szür­ke boly­hos pu-­
ló­ve­ré­re, ami­nek a kö­ze­pén egy fe­hér mas­ni volt.
Ön­elé­gül­ten el­vi­gyo­rod­tam, ami­kor az el­pi­rult ar­cá­hoz ért a pil-­
lan­tá­som, mi­köz­ben ő ha­ra­gos te­kin­tet­tel né­zett rám, sel­lő­ha­ja lágy
hul­lá­mok­ban ke­re­tez­te az ar­cát, és meg­pi­hent a telt mel­le­in.
– Ki­bá­mul­tad ma­gad?
Nem fa­gyott le a vi­gyor az ar­com­ról, ahogy az aj­kam­ba ha­rap-­
tam.
– For­dulj meg, hogy há­tul­ról is meg­cso­dál­has­sam a lát­ványt, az-­
után ki­bí­rom va­la­hogy pár per­cig. Egyéb­ként van sa­ját kul­csod.
Nem is fi­gyel­ve rám, le­vet­te a tás­ká­ját a vál­lá­ról, az il­la­ta be­töl-­
töt­te az or­ro­mat, mi­köz­ben el­sé­tált mel­let­tem. Meg­tor­pant a kony-­
há­nál, fe­hér tor­na­ci­pő­je csi­kor­gott a pad­lón.
– Te por­szí­vó­zol?
A hang­já­ban meg­bú­jó döb­be­net­től el­fin­to­rod­tam, majd be­csuk-­
tam az aj­tót, és én is kö­vet­tem be­fe­lé. Óva­to­san el­húz­tam a ha­ját, és
oda­érin­tet­tem a szá­mat a nya­ka és a vál­la kö­zöt­ti csu­pasz bő­ré­hez.
– Ez ennyire meg­döb­bent té­ged, Egér­ke?
Li­ba­bő­rös lett a han­gom­tól, a bő­ré­hez érő lé­leg­ze­tem­től. El­lé-­
pett mel­lő­lem.
– Igen, ennyire.
Gri­ma­szol­va me­red­tem rá, és fi­gyel­tem, ahogy szem­ügy­re ve­szi
a la­kást.
– Nem elég, hogy so­sem csi­nál­tad még éle­ted­ben, de meg­fe­led-­
kez­tél ar­ról, hogy négy nap­pal ez­előtt el­tör­ted a ka­ro­dat?
– Még­is mi len­ne ne­héz ben­ne?
Ez ha­zug­ság volt. Egy kéz­zel sok min­dent ne­he­zebb csi­nál­ni. Kü-­
lö­nö­sen azt a ször­nye­te­get hasz­nál­ni, ami ott állt Re­nee előtt a pad-­
lón, összegabalyodott zsi­nór­ral és fej­jel le­fe­lé.
Re­nee só­hajt­va ki­bo­goz­ta a ve­ze­té­ket.
– Hé, te sem csi­nál­tad még!
Olyan pil­lan­tást kül­dött fe­lém, ami azt üzen­te, tu­dat­lan va­gyok,
majd be­kap­csol­ta, és száz­szor job­ban be­fe­jez­te a mun­kát, mint
ami­re én ké­pes let­tem vol­na. Órá­kig tud­tam vol­na néz­ni a fe­ne­két
ab­ban a nad­rág­ban, mi­köz­ben kör­be­jár­ta a la­kást, ám tud­tam,
hogy va­la­mi pro­duk­tí­vab­bat kel­le­ne csi­nál­nom, így ké­szí­tet­tem
ma­gunk­nak tur­mi­xot.
– Ep­res és ba­ná­nos a hölgy­nek – mond­tam, át­csúsz­tat­va Re­nee
po­ha­rát a pul­ton, mi­u­tán be­fe­jez­te a por­szí­vó­zást.
Összehúzott sze­mek­kel né­zett rá, majd rám, és ki­se­per­te a ha­ját
ki­pi­rult ar­cá­ból, ahogy he­lyet fog­lalt az egyik bár­szé­ken.
– Kö­szö­nöm.
Be­le­rak­tam a tur­mix­gép po­ha­rát a mo­so­ga­tó­ba, és le­öb­lí­tet­tem.
Gon­dol­tam, majd ké­sőbb ki­ta­lá­lom, ho­gyan mos­sam el.
Ha Re­nee-t meg is lep­te, hogy le­ül­tem mel­lé az ita­lom­mal, nem
mu­tat­ta. Egy ap­ró nyö­gés hagy­ta el a szá­ját, ahogy meg­tö­röl­te az al-­
só aj­kát, és le­rak­ta a fé­lig üres po­ha­rat.
– Atya­ég, ez mennyei!
 Egy hosszú korty mö­gé rej­tet­tem ön­elé­gült mo­so­lyo­mat, és fi-­
gyel­tem, ahogy Re­nee a rozs­da­men­tes­acél hű­tőt bá­mul­ja, mi­köz-­
ben be­fe­jez­te az ita­lát.
– Csen­des vagy.
– Én… – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Mind­egy. Té­li szü­net előtt lesz a kö-­
vet­ke­ző vizs­gá­la­tod. Ne fe­lejtsd el!
– Nem fo­gom – mond­tam, és meg­va­kar­tam az ál­la­mon lé­vő bo-­
ros­tát.
A hang­ra vég­re fe­lém for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét.
– Akarsz néz­ni egy fil­met? – sza­ladt ki be­lő­lem, majd ahogy
meg­emel­te a szem­öl­dö­két, si­e­tő­sen hoz­zá­tet­tem: – Te vá­lasz­tasz.
Ki­dug­ta a nyel­vét, és a telt, hun­cut aj­ká­nak a sar­kát nya­lo­gat­ta.
Meg­me­re­ve­dett a far­kam.
– Oké.
– Ko­mo­lyan? – kér­dez­tem öt perc­cel ké­sőbb, ami­kor Re­nee ki­vá-­
lasz­tott va­la­mit, ami­nek Sze­rel­münk lap­jai volt a cí­me.
– Te mond­tad, hogy vá­laszt­ha­tok. – Le­rúg­ta a tor­na­ci­pő­jét, és tö-­
rök­ülés­ben he­lyet fog­lalt a ka­na­pé má­sik vé­gén, az ölé­be egy pár-­
nát tett.
Meg­dör­zsöl­tem a sze­me­met, majd gyor­san be­fe­jez­tem a mor­go-­
ló­dást. Már an­nak is örül­tem, hogy ott van ve­lem, szó­val, ha vé­gig
kell szen­ved­nem va­la­mi ro­man­ti­kus fil­met, meg­te­szem, és meg­pró-­
bá­lok éb­ren ma­rad­ni köz­ben.
Egy ide­ig lo­pott pil­lan­tá­sok­kal fi­gyel­tem őt, mi­köz­ben néz­te a
fil­met. Azt, ahogy meg­szo­rí­tot­ta a pár­nát, ami­kor egy olyan je­le­net
kö­vet­ke­zett, ami­től fel­só­haj­tott, azt, ahogy könnyek csil­log­tak a sze-­
mé­ben, majd fel­szá­rad­tak az ar­cán, és fel­csil­lant a sze­me, ami­kor a
té­vé­re mo­soly­gott.
– Tud­tad, hogy ami­kor el­ön­te­nek az ér­zel­mek, a sze­med sö­tét-­
zöld lesz?
Mint­ha meg­fe­led­ke­zett vol­na ró­la, hogy én is ott va­gyok, fel­kap-­
ta a fe­jét, és tá­tott száj­jal me­redt rám.
 Rá­vi­gyo­rog­tam, az­tán is­mét a film­re for­dí­tot­tam a fi­gyel­me­met,
és érez­tem, hogy mi­előtt Re­nee is ugyan­ezt tet­te, né­hány má­sod-­
per­cig rám me­redt.
A vé­gén Re­nee fel­ne­ve­tett az arc­ki­fe­je­zé­sem lát­tán, fel­te­he­tő­en
nem vé­gez­tem ala­pos mun­kát, hogy el­ken­dőz­zem.
– Te ér­zel­gős! – mond­ta, és hoz­zám vág­ta a pár­nát.
El­kap­tam, és meg­kö­szö­rül­tem a tor­ko­mat.
– Higgy, amit akarsz. – Ami­kor fel­állt, meg­ad­tam ma­gam. – Nem
is volt ször­nyű, azt hi­szem.
Fel­hor­kant, mi­köz­ben ké­szült be­le­búj­ni a tor­na­ci­pő­jé­be.
– Nagy­sze­rű volt.
– Annyira nagy­sze­rű, mint a Sa­il­or Mo­on?
Meg­állt, majd ol­dal­ra dönt­ve a fe­jét fe­lém for­dult.
– Nem va­gyok haj­lan­dó vá­lasz­ta­ni köz­tük, és nem is kény­sze­rít-­
hetsz rá.
Meg­adó­an fel­emel­tem a ke­zem.
– Oké. – Az aj­ka­mat rág­csál­va meg­kér­dez­tem: – Sze­rin­tem van
itt né­hány epi­zód, nem aka­rod meg­néz­ni?
– Sa­il­or Mo­ont? – El­vi­gyo­ro­dott.
Bó­lin­tot­tam.
– Tud­tam, hogy még­is­csak sze­re­ted – mond­ta. Nem iga­zán ra-­
jong­tam ér­te, de tar­tot­tam a szá­mat. Bár­mit meg­tet­tem vol­na, hogy
ma­rad­jon még egy ki­csit. – De men­nem kel­le­ne.
– Csü­tör­tö­kig nem lesz vizs­gád, szó­val rá­érsz.
Re­nee rö­hög­ni kez­dett.
– Annyira biz­tos vagy ma­gad­ban! Egyéb­ként hon­nan tu­dod?
Nem árul­tam el ne­ki, hogy küld­tem Daisy­nek egy üze­ne­tet, aki
Pip­pán ke­resz­tül meg­sze­rez­te az in­for­má­ci­ót.
– Meg­van­nak a mód­sze­re­im. Ülj le, ren­de­lek ka­ját!
Egy per­cig he­zi­tált, majd le­hup­pant a ka­na­pé­ra.
– Egy epi­zód.
Há­rom epi­zód­dal és két do­boz kí­nai ka­já­val ké­sőbb Re­nee fé­lig
ki­dőlt, a fe­je ve­szé­lyes iram­ban kö­ze­le­dett a vál­lam­hoz.
– Mit fo­gunk csi­nál­ni? – kér­dez­te ásít­va.
– Mi­re gon­dolsz? – A lá­bam ide-oda moz­gott az asz­ta­lon, az ép
ke­zem a fe­je mö­gött nyu­go­dott, a ka­na­pé pár­na­i­nak a te­te­jén.
– Tu­dod, az es­kü­vő­vel kap­cso­lat­ban.
Ó.
– Nem tu­dom.
Re­nee hüm­mög­ve ki­hú­zott egy kó­sza szá­lat a pár­ná­ból.
– Tud­ják, hogy meg­sé­rül­tél?
– Há­la­adás óta nem be­szél­tem a szü­le­im­mel, szó­val nem. – Só-­
haj­tot­tam, majd szá­ra­zon fel­ne­vet­tem. – Biz­tos va­gyok ben­ne, ha
el­mon­da­nám apá­nak, egy­ér­tel­mű­vé ten­né, mi­lyen ve­szé­lyes a
sport, és esz­kö­zül hasz­nál­ná, hogy el­té­rít­sen tő­le.
Re­nee ki­nyúlt, és le­sze­dett egy szöszt a pi­zsa­ma­nad­rá­gom­ról. A
ke­ze egyik pil­la­nat­ban ott volt, a má­sik­ban el is tűnt. Az érin­té­se ott
volt, a má­sik­ban el is tűnt.
Új­ra ma­ga­mon akar­tam érez­ni.
– Gon­do­lom, a gya­kor­no­kos­ko­dás nem se­gí­tett ab­ban, hogy
meg­gon­dold ma­gad.
Meg­emel­ke­dett a mell­ka­som, ahogy ki­fúj­tam a le­ve­gőt.
– Az a po­én az egész­ben, hogy ha ab­ba­hagy­ná ezt, ta­lán nem is
kel­le­ne győz­köd­nie. Há­la­adás­kor az iro­dá­já­ban len­ni, ta­lál­koz­ni a
csa­pa­tá­nak a tag­ja­i­val, mi­köz­ben meg­vi­tat­tuk a pe­kin­gi iro­dát… ér-­
de­kes volt. A fe­le­lős­ség, a ha­ta­lom és a szün­te­le­nül ke­tye­gő óra az
em­be­rek fe­je fö­lött, ahogy az egyik nap a má­sik­ba sza­lad, elég…
csá­bí­tó volt.
Re­nee fe­lém for­dult, az ar­cunk olyan kö­zel volt egy­más­hoz,
hogy ha egy ki­csit elő­re­ha­jo­lok, el­ér­het­tem vol­na az aj­kát az
enyém­mel.
– Csá­bí­tó – mor­mol­ta. – Tet­szik ez a szó.
– Egér­ke – sut­tog­tam. – Tud­tad, hogy ami­kor rám né­zel, a szí-­
vem most is úgy vi­sel­ke­dik, mint­ha tíz mér­föl­det fu­tot­tam vol­na? –
Meg­re­me­gett a szem­pil­lá­ja, ahogy az ar­co­mat für­kész­te. A tes­tem-­
ben szét­ára­dó bá­tor­ság mi­att be­is­mer­tem: – Min­dent el­ron­tot­tam.
Tu­dom jól. El­is­me­rem, nem tu­dom, ho­gyan ve­het­né­lek rá, hogy
meg­bo­csáss ne­kem, ami­kor ma­gam­nak sem bo­csá­ta­nék meg.
A sze­mé­ben el nem sírt könnyek csil­log­tak, és min­den lé­te­ző is-­
ten ne­vét fel­em­le­get­tem, ami­ért nem hasz­nál­hat­tam a bal ka­ro­mat,
hogy meg­érint­hes­sem őt.
Mint­ha tud­ta vol­na, Re­nee pis­log­ni kez­dett, majd óva­tos
mosollyal hát­ra­dőlt és fel­állt.
– Fel kel­le­ne hív­nod a szü­le­i­det. Bármennyire is nem lát­szik raj-­
tuk, tö­rőd­nek ve­led.
Elő­rébb dől­tem, ahogy az aj­tó­hoz lé­pett.
– És te? Te tö­rődsz ve­lem?
Nem szá­mí­tot­tam vá­lasz­ra, így visszadőltem a ka­na­pé­ra, ami-­
kor a hang­ja, ami nem volt több sut­to­gás­nál, be­röp­pent a fü­lem­be,
mi­előtt Re­nee be­csuk­ta ma­ga mö­gött az aj­tót.
– Er­re már úgy­is tu­dod a vá­laszt.
 NEGY­VEN
Re­nee

– Igen, anya. – Be­csuk­tam a tan­köny­ve­met, és rá­tet­tem az ágyam

mel­lett lé­vő ku­pac te­te­jé­re. – Tu­dom, de a túl sok bar­na el­nyom­ja
az ele­fánt­csont- és krém­színt.
Anya cset­tin­tett a nyel­vé­vel, majd fel­só­haj­tott.
– Tel­jes mér­ték­ben iga­zad van. Bízd csak rám!
Le­tet­te, mi­előtt egy­ál­ta­lán el­kö­szön­het­tem vol­na, így ká­bul­tan
me­red­tem a te­le­fo­nom­ra. Egy­sze­rűbb volt anya ter­vei sze­rint ha-­
lad­ni, még ha va­la­mi­lyen mó­don ki­utat kel­lett is ta­lál­nom eb­ből az
es­kü­vő­ből.
Anyát és Lu­cin­dát ki­csit sem ér­de­kel­te, hogy nincs még jö­vő au-­
gusz­tus. Olya­nok vol­tak, mint két szor­gos méh, így kezd­tem rosszul
érez­ni ma­gam, ami­ért tönk­re aka­rom ten­ni a ter­ve­i­ket.
Leg­alább­is ezt mon­do­gat­tam ma­gam­nak.
To­vább­ra is a te­le­fo­no­mat bá­mul­tam, ami­kor egy újabb üze­ne-­
tem ér­ke­zett. Cal­lum az egyik vég­let­ből a má­sik­ba ug­rált ben­nük.
Az édes sza­va­kat já­té­kos cé­loz­ga­tás kö­vet­te.
 Cal­lum: Re­nee, Re­nee, gye­re ját­sza­doz­ni!

El­mo­so­lyod­tam, és le­dob­tam a te­le­fo­no­mat. Az­nap la­zá­ra vet-­

tem a dol­got az egész es­tés ta­nu­lás­nak kö­szön­he­tő­en, így egy
hosszú fe­ke­te kar­di­gánt kap­tam fel a leg­ging­sem és a sár­ga pó­lóm
fö­lé, ami­re sze­rény sze­mé­lyem egy R be­tűt hím­zett.
Ez­út­tal is a tor­na­ci­pő­met vá­lasz­tot­tam, és po­ko­li­an re­mél­tem,
hogy Cal­lum­nek lesz ká­vé­ja, mi­vel mi ki­fogy­tunk be­lő­le, és nem kí-­
ván­tam nyil­vá­no­san meg­je­len­ni a Be­an Stre­am­ben. Ah­hoz na-­
gyobb erő­fe­szí­tés­re lett vol­na szük­ség, és az­nap nem volt hoz­zá
elég ener­gi­ám.
A cam­pu­son len­ni eny­hén szól­va is ér­de­kes él­mény volt. A csa-­
pat több­nyi­re nem ver­te nagy­dob­ra a tit­kolt há­zas­sá­gun­kat, ám
tud­tam, min­den bizonnyal ki fog buk­ni ha­ma­ro­san. És a san­da pil-­
lan­tá­sok­ból ítél­ve az utol­só vizs­gám­ra me­net, el is kez­dő­dött.
Ami­kor szo­kás sze­rint be akar­tam nyom­ni a csen­gőt, meg­tor-­
pan­tam, és in­kább elő­ha­lász­tam a tás­kám­ból a kul­csot, amit Cal-­
lum adott né­hány hó­nap­ja. Ugyan­azt a kul­csot, ami­nek nem vet­tem
tu­do­mást a lé­te­zé­sé­ről, mi­köz­ben egyik tás­ká­ból a má­sik­ba pa­kol-­
tam, ami­óta Pip­pá­hoz köl­töz­tem.
Ahogy a kó­cos kon­tyo­mat, a fá­radt sze­me­met és a gör­nyedt test-­
tar­tá­so­mat fi­gyel­tem a lift tük­ré­ben, el­gon­dol­kod­tam, va­jon én ma-­
gam te­he­tek-e a fá­radt­sá­gom­ról.
– Egér­ke – mond­ta Cal­lum von­ta­tot­tan, a hang­ja olyan re­sze­lős
volt, mint­ha ak­kor éb­redt vol­na –, a kul­cso­dat hasz­nál­tad.
Le­rak­tam azt a kony­ha­pult­ra a tás­kám­mal egye­tem­ben, majd
fel­húz­tam a szem­öl­dö­kö­met a fel­for­du­lás­ra, amit Cal­lum a reg­ge­li-­
jé­vel oko­zott. A ga­bo­na­pe­hely szét­szó­ró­dott a pul­ton, míg a tál­ja
kö­rül tej­fol­tok vol­tak.
– Va­la­mi baj van a jobb ke­zed­del?
Gri­ma­szol­va néz­te a ren­det­len­sé­get.
– Nem, de… – Ami­kor vár­tam, fel­só­haj­tott. – Nagy fáj­dal­ma­im
vol­tak.
Ha­ra­gos te­kin­tet­tel a gyógy­sze­res ko­sár­hoz ma­sí­roz­tam, amit a
mik­ró te­te­jé­re tet­tem, és szem­ügy­re vet­tem a do­bo­zo­kat. Alig nyúlt
hoz­zá­juk.
– Vet­tem be gyógy­szert, oké? Most már jól va­gyok.
Le­rak­tam a ko­sa­rat.
– Cal­lum, mi­ért nem vagy ura a hely­zet­nek? – És ek­kor be­ug­rott.
– Te ag­gódsz?
Be­le­nyúlt az egyik tej­folt­ba a grá­nit­pult te­te­jén, és le­nyal­ta az
uj­já­ról.
– És mi van ak­kor?
Ami­kor fel­állt, hogy oda­vi­gye a tá­lat a mo­so­ga­tó­hoz, ész­re­vet-­
tem, hogy for­dít­va vet­te fel a pó­ló­ját. Jé­zu­som!
– Fáj­dal­mak kö­zött jár­tál órák­ra és csi­nál­tál min­dent?
Meg­nyi­tot­ta a csa­pot, és ki­öb­lí­tet­te a tá­lat.
– Csak pár órám volt. Hol­nap lesz az utol­só vizs­gám.
Más­nap üz­le­ti ta­nul­má­nyok­ból tar­tot­tak zá­ró­vizs­gát, amit csu-­
pán ezért tud­tam, mert Pip­pa is ar­ra ké­szült. Cal­lum jo­gi elő­ké­szí-­
tős volt, vagy ko­ráb­ban járt oda, ha­csak nem vál­tott.
– Át­men­tél üz­le­ti ta­nul­má­nyok­ra?
– Mind­ket­tőt csi­ná­lom egy­szer­re – is­mer­te be. – De igen, az lett a
fő­sza­kom.
Az­ta! Az ap­ja két­faj­ta le­he­tő­sé­get kí­nált fel ne­ki, és meg­le­pett,
hogy el­len­ke­zés nél­kül csi­nál­ta mind­ket­tőt. Ha­bár az elő­ző na­pi be-­
szél­ge­té­sünk után nem kel­lett vol­na meg­le­pőd­nöm. Most, hogy be-­
te­kin­tést nyert apu­ká­ink mun­ká­já­ba, őszin­tén fog­lal­koz­tat­ta a do-­
log.
– Oké. De ha ek­ko­ra fáj­dal­ma­id van­nak, ven­ned kell be gyógy-­
szert.
– Igen­is, asszonyom! – Ka­csint­va be­csuk­ta a mo­so­ga­tó­gé­pet, mi-­
u­tán be­tet­te a tál­ját és az elő­ző dél­után hasz­nált po­ha­ra­in­kat.
Meg­ra­gad­tam egy ron­gyot, majd fel­ta­ka­rí­tot­tam a te­jet és a ga-­
bo­na­pely­het a pult­ról, mi­köz­ben Cal­lum el­hagy­ta a kony­hát.
El­zár­tam a csa­pot, mi­u­tán meg­mos­tam a ke­ze­met, majd szá­raz-­
ra tö­röl­tem egy kony­ha­ru­há­val.
Ami­kor nem jött vissza, va­la­mi ten­ni­va­ló után ku­tat­tam, va­la­mi
után, ami meg­in­do­kol­ja a je­len­lé­te­met, hi­szen úgy tűnt, hogy egye-­
dül is bol­do­gul.
A dol­go­zó­szo­bá­ban ta­lál­tam rá, ép­pen a pol­con ke­res­gélt a kép-­
re­gé­nyei kö­zött.
– Szent ég! – mond­tam ámul­tan, mi­köz­ben vé­gig­húz­tam az uj­ja-­
mat a ge­rin­cü­kön. – Ezt mi­kor csi­nál­tad?
Több­sor­nyi volt be­lő­lük a pol­con, és ami­kor meg­for­dul­tam, ki-­
szúr­tam a köny­ve­ket, ami­ket egy do­boz­ban hagy­tam a szek­rény al-­
já­ban, most vi­szont az al­só pol­con pi­hen­tek. Nem vit­tem so­kat ma-­
gam­mal, csak a ked­venc klasszikusaimat és ro­man­ti­kus re­gé­nye­i-­
met, va­la­mint a ked­venc pél­dá­nya­i­mat a Vo­gue-ból és más di­vat-­
ma­ga­zi­nok­ból.
– Tet­szik?
A sö­tét fa­polc olyan szé­les volt, mint a fal.
– Ez… cso­dá­la­tos – ál­la­pí­tot­tam meg ámul­tan.
Tet­tem egy bi­zony­ta­lan lé­pést hát­ra­fe­lé, és köz­ben a te­kin­te­tem
a fa­lat pász­táz­ta, majd meg­állt az egyik li­mi­tált ki­adá­sú kép­re­gé-­
nyen, amit az utób­bi két ka­rá­csony al­kal­má­val pró­bál­tam ne­ki
aján­dé­koz­ni.
– Te… – Szi­pog­ni kezd­tem, a sze­mem­be könny­nek gyűl­tek, mi-­
köz­ben rá­mo­so­lyog­tam az élénk szí­nű, kis­sé vi­sel­tes bo­rí­tó­ra a fal-­
ra sze­relt ke­ret­ben. – Vé­gül el­fo­gad­tad az aján­dé­ko­mat.
Cal­lum a far­mer­ja zse­bé­be dug­ta a ke­zét, majd egy fáj­dal­mas
só­haj hagy­ta el a szá­ját.
– Már ré­gen meg kel­lett vol­na ten­nem.
Csend­ben áll­tunk egy­más mel­lett, a ke­re­te­zett kép­re­gényt bá-­
mul­tuk, alig lé­le­gez­tünk. Majd az uj­ja meg­si­mo­gat­ta az enyé­met.
Hagy­tam ne­ki, és nem el­len­kez­tem, ami­kor a kis­uj­ját
összekulcsolta az enyém­mel.
Ki­bír­ha­tat­la­nul egy­sze­rű az el­len­sé­ged­dé ten­ni va­la­kit, el­ta­szí-­
ta­ni és el­dob­ni őt, mint­ha sem­mit sem je­len­tett vol­na ne­ked. De
hogy mi­be ke­rül­ne ne­ki, hogy új­ra ilyen gyű­lö­le­tet táp­lál­jon irán-­
tam, még ha meg is ér­dem­lem, azt nem tud­hat­tam.
Mert mel­let­te áll­va nem tud­tam el­kép­zel­ni nél­kü­le a jö­vő­met.
Anél­kül, hogy meg­bo­csá­ta­nék ne­ki.
És et­től a fel­is­me­rés­től le­győ­zött­nek érez­tem ma­gam.
– Tud­tad, hogy ami­kor el­ko­mo­rodsz, a fel­ső aj­kad egy pa­rá­nyit
ol­dal­ra hú­zó­dik?
Aka­ra­tos hang­ja be­kú­szott a mell­ka­som­ba, a szí­vem úgy ka­pá­ló-­
zott, mint egy ket­rec­be zárt vad­ál­lat.
Mo­so­lyog­va ki­húz­tam a ke­ze­met az övé­ből.
– Nem tűnt fel, hogy el­ko­mo­rod­tam. Anya biz­tos összeszarná
ma­gát, ha lát­na.
– Biz­to­san. Fő­leg, ha hal­lot­ta vol­na, hogy azt mon­dod, összeszar.
– Vi­gyo­rog­va meg­bök­te az or­ro­mat. – A Pip­pá­val töl­tött idő meg-­
ron­tott té­ged.
– Meg­ron­tott vol­na? – in­csel­ked­tem, és köz­ben a sze­mé­be néz-­
tem.
Összehúzta a sze­mét.
– Tet­szik ez a szó az aj­ka­i­don.
– Sok min­dent sze­retsz az aj­ka­i­mon – vág­tam vissza.
A telt aj­ka­it meg­nyal­va kö­ze­lebb lé­pett.
– Ne gyö­törj, ha­csak…
A mell­ka­sát bo­rí­tó fe­hér pó­ló­já­ra néz­ve fél­be­sza­kí­tot­tam.
– For­dít­va van raj­tad a pó­ló.
Kö­ve­tett a ne­ve­té­se, ami­kor ki­men­tem a szo­bá­ból, majd lé­pé­se-­
ket hal­lot­tam ma­gam mö­gül, és a ke­zé­vel a de­re­ka­mon meg­ál­lí­tott
a fo­lyo­són.
– Se­gíts meg­for­dí­ta­ni! Kér­lek!
Fi­gyel­tem, ahogy le­ve­szi a kar­tar­tó­ját, és le­dob­ja a föld­re.
 – Sze­rin­tem egye­dül is men­ni fog.
Ami­kor vá­ra­koz­va állt ott, gri­ma­szol­va fel­húz­tam a pó­ló­ját, és a
tö­rött kar­ját a vé­gé­re hagy­va óva­to­san le­vet­tem ró­la.
Ami­kor be­haj­lí­tot­ta a tér­dét, és át­dug­ta a fe­jét a lyu­kon, tü­rel-­
me­sen vár­ta, hogy át­húz­zam a sé­rült kar­ján, majd át­dug­ta a má­si-­
kat a pó­ló uj­ján.
– Már el van tör­ve, en­nél rosszabbat nem iga­zán si­ke­rül­ne
összehoznod egy kis pó­ló­hú­zás­sal – pisz­ká­ló­dott.
– Fogd be!
Kun­cog­va a de­re­kam kö­ré fon­ta az ép kar­ját, majd le­esett az ál-­
lam, ahogy az sut­tog­ta:
– Tud­tad, hogy bár va­ló­szí­nű­leg so­sem bo­csá­tasz meg ne­kem,
én vál­to­zat­la­nul meg­ve­szek ér­ted, és sze­ret­lek?
– Cal­lum… – fi­gyel­mez­tet­tem, a ke­ze­met a ke­mény ha­sá­nak
nyom­va.
Az aj­ka az enyém­re ta­padt, és erő­tel­je­sen szét­fe­szí­tet­te a nyel­vé-­
vel.
A lé­leg­ze­tem el­akadt, a te­nye­rem az ar­cá­ra si­mult, és úgy tar­tot-­
tam, mint­ha bár­me­lyik pil­la­nat­ban el­sza­kad­hat­na tő­lem. Lucky
Charms ga­bo­na­pe­hely, men­tol és a meg­szo­kott ízét érez­tem. Az ő
ízét. Ő, aki­ért epe­ked­tem, vá­gya­koz­tam és kö­nyö­rög­tem. És most itt
volt előt­tem, hogy meg­sze­rez­hes­sem ma­gam­nak.
És én meg is sze­rez­tem, a nyel­vem a szá­ja bel­se­jét si­mí­tot­ta, és a
fo­ga­im az aj­ká­ba váj­tak. Szív­va, fel­fe­dez­ve és még több után só­vá-
rog­va.
A te­le­fon­já­nak csör­gé­sé­re el­sza­kí­tot­tam a szá­mat az övé­től, és
ne­ki­tán­to­rod­tam a fal­nak.
Utá­nam nyúlt, só­vár­gás sü­tött a sze­mé­ből és áradt tö­ké­le­tes tes-­
té­nek min­den por­ci­ká­já­ból, de meg­ráz­tam a fe­je­met, hogy meg­pró-­
bál­jak tisz­tán gon­dol­kod­ni.
– Fel kel­le­ne ven­ned.
– Egér­ke… – szólt utá­nam, és kö­ve­tett a kony­há­ba, ahol fel­kap-­
tam a hol­mi­mat.
– Min­den rend­ben – mond­tam ide­ge­sen, és nem vol­tam haj­lan-­
dó rá­néz­ni. – Hol­nap lesz az utol­só vizs­gám, és még ta­nul­nom kell.
A hang­ja kö­ve­tett, ahogy ki­si­et­tem az aj­tón és be­nyom­tam a lift
gomb­ját.
– Nem fut­hatsz el et­től, vagy tő­lem.

Az aj­ka, a nyel­ve, a fo­gai és az ő em­lé­ke nyo­mán olyan sok min­dent

érez­tem egy­szer­re, hogy kép­te­len vol­tam egyet­len egy­sé­get for­mál-­
ni be­lő­lük. Az öröm fé­le­lem­mel vi­as­ko­dott. A két­ség pró­bál­ta
összezúzni a megkönnyebbülést.
Ho­gyan le­het­sé­ges, hogy az egyet­len do­log, ami­re hosszú ide­je
vágy­tál, ilyen bi­zony­ta­lan­sá­got ered­mé­nyez?
Ta­lán nem ben­ne bi­zony­ta­la­nod­tam el. A hi­bái el­le­né­re tud­tam
ezt. Érez­tem, ami­kor azt mond­ta, sze­ret en­gem. És én mind­vé­gig
tud­tam, még ha min­dent meg is tett, hogy az el­len­ke­ző­jét bi­zony-­
gas­sa.
Min­dent hoz­zám le­he­tett visszavezetni.
Hal­lot­tam, hogy Pip­pa ká­rom­ko­dik a fo­lyo­són, és fél­re­tol­tam a
jegy­ze­te­i­met, ami­kor meg­je­lent az aj­tóm­ban. Csu­pán fél órá­ja ér­ke-­
zett ha­za, és egye­ne­sen el­ro­hant a szo­bám aj­ta­ja előtt, majd be­zár-­
kó­zott a für­dő­szo­bá­ba zu­ha­nyoz­ni.
– Annyira saj­ná­lom, el­fe­lej­tet­tem meg­em­lí­te­ni, hogy a…
– Pip­pa – szólt egy hang, mi­köz­ben ko­po­gás hal­lat­szott a be­já­ra-­
ti aj­tón –, nyisd ki, vagy ki­nyit­juk!
– Itt van anyu­kád – fe­jez­tem be.
Pip­pa összerezzent, majd gyor­san fel­kö­töt­te a ha­ját, mi­köz­ben
egy hely­ben ko­co­gott.
– Igen, és Toby­nál alud­tam. Így alig volt időm be­pa­kol­ni.
– Se­gít­sek? – kér­dez­tem, ahogy kat­tant a zár.
– Nem kell, de el­te­rel­néd a fi­gyel­mü­ket? – Az aj­ká­ba ha­ra­pott,
zöld sze­me te­le volt két­ség­be­esés­sel. – Csu­pán öt perc­ről len­ne szó.
Nincs szük­sé­gem a kí­nos kér­dé­se­i­re a hir­te­len ren­de­zet­len­nek tű­nő
éle­tem­ről.
Kis­sé fé­lén­ken fel­ne­vet­tem, majd fel­áll­tam az ágy­ról.
– Meg­lá­tom, mit te­he­tek.
– Kö­szö­nöm szé­pen. Te vagy a leg­jobb, jö­vök eggyel – mond­ta si-­
e­tő­sen, az­tán el­sza­ladt, és ma­gá­ra zár­ta az aj­ta­ját.
Gyor­san meg­néz­tem a ha­ja­mat, majd meg­iga­zí­tot­tam a kar­di­gá-­
no­mat, és ki­lép­tem a fo­lyo­só­ra.
Pip­pa anyu­ká­ja épp le­vet­te a ci­pő­jét, és ami­kor fel­né­zett rám,
be­ütött a fel­is­me­rés.
– Te le­hetsz Pip­pa szo­ba­tár­sa. Ter­ry va­gyok. – Oda­si­e­tett hoz-­
zám, majd meg­tor­pant, és kí­ván­csi­an für­ké­szett. – Is­mer­jük egy-­
mást?
– Hát…
– A po­kol­ba! – hang­zott az aj­tó fe­lől, ahogy Bru­ce, a ku­tya, akit
Pip­pá­val meg­men­tet­tünk, ro­han­ni kez­dett, ma­ga után rán­gat­va a
pó­rázt.
A fér­fi, aki Pip­pa apu­ká­ja le­he­tett, zi­hál­va ácsor­gott az aj­tó­ban,
majd ha­ra­gos te­kin­tet­tel a ku­tya fe­lé in­dult, aki meg­állt előt­tem.
Bru­ce meg­sza­gol­gat­ta a lá­ba­mat, és hoz­zá­nyom­ta a ned­ves or­rát,
az­tán el­in­dult fel­fe­dez­ni a la­kást.
– Örü­lök, hogy jól van a ku­tya – mond­tam, mert fo­gal­mam sem
volt, mi­ről cse­veg­het­nénk, mi­köz­ben Pip­pa anyu­ká­ja Bru­ce után
ro­hant, meg­ra­gad­ta a pó­rá­zát, és visszahozta ma­gá­val.
– Így is le­het mon­da­ni – szólt Pip­pa apu­ká­ja, és fe­lém nyúj­tot­ta a
ke­zét. – Mitch va­gyok. Te pe­dig biz­to­san Re­nee.
– Üdv! Igen, én va­gyok. – Hagy­tam, hogy óva­to­san meg­ráz­za a
ke­ze­met a me­leg szo­rí­tá­sá­ban. – Ott vol­tam, ami­kor Pip­pa meg­ta-­
lál­ta ezt a gaz­fic­kót. – Bru­ce-ra pil­lan­tot­tam, aki most Ter­ry lá­ba
mel­lett ült, aki le­szid­ta a vi­sel­ke­dé­se mi­att.
– Hol van Pip­pa?
 – A für­dő­szo­bá­ban. Egy pil­la­nat, és jön. Kér­nek in­ni? – kér­dez-­
tem a fo­lyo­só fe­lé mu­tat­va. Kö­vet­tek a nap­pa­li­ba. – Kész uta­zás,
nem igaz? A Wil­low­mi­ná­ból ide ve­ze­tő út.
– Csak né­hány óra – mond­ta Mitch, le­hup­pan­va a ka­na­pé­ra, és
meg­ra­gad­ta a táv­irá­nyí­tót.
– Mitch! – csat­tant fel Ter­ry.
A fér­fi fel­né­zett rá.
– Mi az? Meccs van.
Ter­ry a sze­mét for­gat­ta, és csat­la­ko­zott hoz­zám a kony­há­ban,
ahol fel­rak­tam forr­ni a vi­zet.
– Ki­fogy­tunk a ká­vé­ból, de van he­lyet­te te­ánk.
– Egye­te­mi élet – tű­nő­dött Ter­ry, és meg­mos­ta a ke­zét a csap­nál.
– És ne ag­gódj mi­at­tunk, ked­ve­sem! Be­kap­tunk pár fa­la­tot a vá­ros
szé­lén lé­vő ked­ves kis ká­vé­zó­ban. – Mi­u­tán meg­tö­röl­te a ke­zét, fel-­
akasz­tot­ta a kony­ha­ru­hát, és kí­ván­csi sze­mek­kel né­zett rám. – Meg-­
es­küd­nék rá, hogy is­mer­lek va­la­hon­nan… Ó! – A mell­ka­sá­hoz kap-­
ta a ke­zét, és szé­les mo­soly te­rült el az ar­cán. – Igen, én ké­szí­tet­tem
ró­la­tok a ké­pe­ket. Atya­ég!
A franc­ba! A sze­me­met le­süt­ve a tea­fil­ter­re me­red­tem, amit épp
be­le­ló­gat­tam a po­ha­ram­ba. A kan­na sí­pol­ni kez­dett, és ön­töt­tem
ma­gam­nak vi­zet.
– Mi­lyen ké­pe­ket? – kér­dez­tem, mint­ha nem tud­tam vol­na, mi-­
ről be­szél.
– Ne be­szélj mel­lé! Az es­kü­vő­tö­kön. Le­fény­ké­pez­te­lek ti­te­ket
San­ders tisz­te­le­tes temp­lo­má­nak a lép­cső­jén.
Érez­tem, ahogy ki­sza­lad a vér az ar­com­ból, Pip­pa hang­ja alig ju-­
tott el a fü­le­mig, ami­kor ki­lé­pett a szo­bá­já­ból, és nagy lel­ke­se­dés­sel
üd­vö­zöl­te Bru­ce-t.
Ter­ry­hez for­dul­tam.
– Én nem…
Kö­ze­lebb lé­pett, és meg­fog­ta az ar­co­mat.
– So­sem tud­nám el­fe­led­ni azt a ru­hát. A ha­ja­dat vagy a sze­me­i-­
det. Úgy néz­tél ki, mint egy meg­tes­te­sült álom. – Le­eresz­tet­te a ke-­
zét. – Pip­pa! Nem is me­sél­ted, hogy a ba­rát­nőd férj­nél van!
– Mi­cso­da? – ki­ál­tot­ta Mitch.
– Ó, az is­ten sze­rel­mé­re! – só­haj­tot­ta Pip­pa.
Ter­ry összecsapta a te­nye­rét, míg én bi­zony­ta­la­nul ácso­rog­tam
a kony­ha aj­ta­já­ban.
– Nyu­ga­lom. És lát­nod kel­lett vol­na en­nek a lány­nak a ru­há­ját.
Ha egy nap hoz­zá­mész ah­hoz a fi­ú­hoz, Pip­pa, te is olyat fogsz kap-­
ni.
Mitch bosszúsan né­zett Ter­ryre, de ő nem tö­rő­dött ve­le.
Pip­pa a szem­öl­dö­két fel­húz­va pil­lan­tott rám.
– Mi a franc­ról be­szél anya?
Fel­puf­fadt az ar­com, ahogy sú­lyo­san ki­fúj­tam a le­ve­gőt.
– Hadd fe­jez­zem be a te­át, és el­me­sé­lem!
Ter­ry összecsapta a te­nye­rét, és le­hup­pant Mitch mel­lé a ka­na-­
pé­ra.
Pip­pa be­jött a kony­há­ba, és fi­gyel­te, ahogy te­jet ön­tök a te­ám­ba.
– Nem kell el­mon­da­nod ne­kik.
– Ő is ott volt – mond­tam ne­vet­ve. – Ami kész őrü­let. De biz­tos
va­gyok ben­ne, hogy anyu­kád ké­szí­tet­te az es­kü­vői fo­tó­in­kat.
Pip­pa óva­to­san ol­dal­ba bö­kött, majd mo­so­lyog­va csat­la­ko­zott a
szü­le­i­hez. Ter­ry a ke­zé­vel nyo­ma­té­ko­sí­tot­ta a mon­dan­dó­ját, amit
kis hí­ján Mitch ar­ca bánt, mi­köz­ben le­ír­ta az es­kü­vői ru­há­mat, Cal-­
lum öl­tö­nyét, és hogy azt hit­te, ter­hes va­gyok.
– Ak­kor nincs gye­re­ked? – Ala­po­san szem­ügy­re vet­te a la­kást.
– Nincs – vá­la­szol­tam, majd­nem be­le­ful­lad­va a te­ám­ba. – Ez egy
hosszú tör­té­net.
– Mi más ma­gya­rá­zat kel­le­ne rá, mint két em­ber sze­rel­me? –
kér­dez­te Pip­pa, és köz­ben Bru­ce fü­lét va­kar­gat­ta, aki­nek egyik ol-­
dal­ra ki­ló­gott a nyel­ve. – Nem kel­lett rá erő­sebb in­do­kot ta­lál­nia,
csak ezért, mert ti­zen­nyolc éves volt.
Úgy tűnt, Mitch szí­ve­sen el­len­kez­ne ez­zel, de csak a fe­jét in­gat-­
ta.
– Gon­do­lom.
– Egyéb­ként az­nap cso­dá­la­tos időnk volt. Ta­vasz le­he­tett? – fag-­
ga­tott Ter­ry.
– Nyár – mond­tam, ahogy gon­do­lat­ban visszarepültem, és érez-­
tem a ka­ro­mon a for­ró nap­su­ga­rat a temp­lom lép­cső­jén.
De nem volt fog­ha­tó ah­hoz az ér­zés­hez, amit a jö­vő­be néz­ve
érez­tem. Ab­ban a pil­la­nat­ban és min­den az­utá­ni­ban Cal­lum volt
ne­kem a nap, és én vol­tam a hold, aki ar­ra van kár­hoz­tat­va, hogy
kö­rü­löt­te fo­rog­jon.
Ezt a kár­ho­za­tot a ha­lá­lom nap­já­ig meg­fo­gad­tam, el­len­ke­zés
nél­kül.
A te­á­mat kor­tyol­va a po­hár­alá­té­tek­re pis­log­tam.
– Fel­té­te­le­zem, ő is itt van – mond­ta Ter­ry, majd fel­állt a ka­na­pé-­
ról, mi­köz­ben Mitch ki­kap­csol­ta a té­vét, és ki­nyúj­tot­ta a kar­ját a fe-­
je fö­lött.
– Igen, itt van. – Le­rak­tam a te­á­mat, és el­kí­sér­tem őket az aj­tó­ig.
– Mi­ért nem él­tek együtt?
– Ter… – mor­go­ló­dott Mitch Pip­pá­val egy­szer­re.
Ter­ry vál­lat vont.
– Csak kí­ván­csi va­gyok.
Kí­no­san mo­so­lyog­va ki­mond­tam az egyet­len dol­got, ami­nek ér-­
tel­me le­he­tett.
– Sze­ret­jük a füg­get­len­sé­get, fő­leg, ami­kor ta­nul­ni pró­bá­lunk.
Ter­ry meg­le­pő­dött, majd rám ka­csin­tott.
– Ér­tet­tem. Ak­kor hát, örül­tem a ta­lál­ko­zás­nak! Bol­dog ka­rá-­
csonyt! – Meg­ra­gad­ta a vál­la­mat, és egy nagy pu­szit nyo­mott az ar-­
com­ra.
– Ma­guk­nak is. – Oda­in­tet­tem Mitch­nek, mi­köz­ben a fér­fi el­vet-­
te Bru­ce pó­rá­zát Pip­pá­tól, aki el­ment a cuc­ca­i­ért. – Vi­gyáz­za­nak
ma­guk­ra! – mond­tam, és meg­pas­kol­tam Bru­ce fe­jét, majd vil­lám-­
gyor­san el­rán­tot­tam a ke­ze­met, mert meg akart nyal­ni.
 – Annyira saj­ná­lom! – sza­bad­ko­zott Pip­pa, és oda­rán­gat­ta az
uta­zó­tás­ká­ját az aj­tó­hoz, ami­kor el­tűn­tek a szü­lei. – Egyéb­ként
hogy van?
– Cal­lum? Jól – vá­la­szol­tam szem­le­süt­ve.
– Re­nee!
– Hm? – Az aj­kam­ba ha­rap­tam, és min­den­fe­lé néz­tem, csak
Pippá­ra nem.
– Oké, mi tör­tént?
Hát­ra­dön­töt­tem a fe­je­met, mi­re Pip­pa fel­ne­ve­tett.
– Mi­re gon­dolsz?
– Jó ég! Fogd be, és me­séld el! Men­nem kell, de ad­dig ál­lok itt,
amíg meg nem te­szed.
Ne­ki­dől­tem a fal­nak, és a kö­röm­ágya­mat pisz­kál­tam.
– Ő… nem is tu­dom… pró­bál­ko­zik.
– Aha.
Fel­emel­tem a fe­jem.
– És… nem tu­dom, mit kel­le­ne ten­nem.
Pip­pa meg­ra­gad­ta a ka­ro­mat, le­ál­lít­va az ide­ges ke­ze­i­met.
– Ezt akar­tad, nem?
– De.
– Ak­kor vedd el, ami­re vágy­tál!
Könnyű volt azt mon­da­ni.
– De túl sok min­dent mű­velt. Én is túl sok min­det mű­vel­tem. Túl
nagy aka­dályt kel­le­ne át­ug­ra­nunk, és mi van, ha nem megy? – Tud-­
tam, hogy összevissza be­szé­lek, de nem vol­tam ké­pes le­ál­lí­ta­ni ma-­
gam.
Pip­pa le­eresz­tet­te a kar­ját, és fel­vet­te a tás­ká­ját.
– Annyit te­hetsz, hogy meg­pró­bá­lod. Né­hány em­ber meg­ér­dem-­
li, hogy el­fe­lejt­sük őket, míg má­sok egy­sze­rű­en nem hagy­ják. Én
már csak tu­dom. – El­vi­gyo­ro­dott. – Raj­tad áll, ho­gyan to­vább. Mi-­
lyen szép len­ne – el­mél­ke­dett, mi­köz­ben én a szem­köz­ti fa­lat bá-­
mul­tam –, ha olyan érint­he­tet­le­nek len­nénk, mint ami­lye­nek sze-­
ret­nénk. – A hang­ja és a sze­me el­lá­gyult, ahogy összetalálkozott a
pil­lan­tá­sunk. – Nem baj, ha is­mét se­bez­he­tő­nek mu­ta­tod ma­ga­dat.
Kü­lö­nö­sen, ha a meg­fe­le­lő em­be­rek előtt te­szed.
Mi­u­tán be­csu­kó­dott Pip­pa mö­gött az aj­tó, még hosszú ide­ig áll-­
tam a fo­lyo­són, a sza­vai ott vissz­han­goz­tak a szű­kös he­lyi­ség­ben.
Visszasétáltam, új­ra­me­le­gí­tet­tem a te­át, az­tán a szo­bám­ba in-­
dul­tam, ahol le­ül­tem az ágyam­ra, majd rá­ke­res­tem Hil­da e-mail cí-­
mé­re a Go­og­le-ben.
 NEGY­VEN­EGY

Cal­lum

Mi­köz­ben eset­le­nül pró­bál­tam meg­tö­röl­köz­ni, kis hí­ján fel­ug­rot-­

tam az ijedt­ség­től, ami­kor csa­pó­dás hal­lat­szott a há­ló­szo­bá­ból. A
tö­rül­kö­ző­vel el­ta­kar­tam a fér­fi­as­sá­go­mat, és meg­áll­tam a sző­nye-­
gen.
Víz csur­gott le a ha­jam­ról az ar­com­ra, ahogy meg­lát­tam Re­nee-
t, aki épp be­pa­kol­ta az uta­zó­tás­kát, amit a ven­dég­szo­bá­ban tar­tot-­
tam.
Ki­nyit­va állt az ágyon, míg ő egyik pó­lót, zok­nit, far­mert és al­sót
do­bál­ta be­le a má­sik után, mi­előtt fel­emel­te vol­na a fe­jét.
– Ó, szia!
– De még mennyire, hogy szia! – Le­néz­tem a far­ka­mat ta­ka­ró tö-­
rül­kö­ző­re, majd meg­kér­dez­tem: – Meg­osz­ta­nád ve­lem, mit is csi-­
nálsz ép­pen?
– Nem szük­sé­ges ta­kar­gat­nod ma­gad – kö­zöl­te, majd be­lé­pett a
gard­rób­szo­bá­ba és egy fe­ke­te gyap­jú­pu­ló­ver­rel tért vissza. Az­zal,
ame­lyi­ket leg­fő­kép­pen a csa­lá­di va­cso­rák al­kal­má­val vi­sel­tem,
hogy anya ked­vé­ben jár­jak. – Hi­szen lát­tam már, és ha min­den a
ter­ve­im sze­rint ha­lad – csil­lo­gó sze­mek­kel rám mo­soly­gott a le­fegy-­
ver­ző szem­pil­lái alatt –, ak­kor lá­tom, ami­kor csak aka­rom.
Döb­ben­ten le­ej­tet­tem a tö­rül­kö­zőt.
– El­mon­da­nád, hogy mi tör­té­nik?
– Kis­sé las­sú a fel­fo­gá­sod ma reg­gel. Ha­za­visz­lek ma­gam­mal ka-­
rá­csony­ra.
– Igen?
El­in­dult fe­lém, fel­vet­te a tö­rül­kö­zőt, és mu­tat­ta, hogy hajt­sam le
a fe­jem. Ami­kor meg­tet­tem, meg­dör­zsöl­te ve­le a vi­zes ha­ja­mat.
– Még sam­po­nos a ha­jad.
– Még szo­kom ezt az egy­ke­zes dol­got.
Meg­tö­röl­get­te a mell­ka­so­mat és a ka­ro­mat, majd las­san ha­ladt
le­fe­lé a tes­te­men, és meg­állt, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta az ap­ró R be­tűt
a com­bo­mon. Dü­bör­gött a szí­vem. A plüss­anyag­tól és a fe­je kö­zel­sé-­
gé­től meg­ke­mé­nye­dett a far­kam, és majd­nem ar­con bök­te.
– Te is ad­ni akarsz ket­tőnk­nek egy újabb esélyt, ugye? – kér­dez-­
te.
Gon­dol­ko­dás nél­kül rá­vág­tam:
– De mennyire, hogy aka­rok!
Fel­állt, és le­vet­te a zacs­kót a gip­szes ka­rom­ról.
– Ak­kor elég a kér­dé­sek­ből, és ad­junk rád va­la­mit! For­gal­ma­sak
lesz­nek az utak a vá­ros­ból ki­fe­lé.
Le­néz­tem a me­rev far­kam­ra, és fel­mor­dul­tam Re­nee vi­gyo­rát
lát­va.
– Nem fog an­nak a kö­ze­lé­be ke­rül­ni az aj­kam vagy bár­me­lyik
ré­szem, amíg ki nem ér­de­mel­ted. Te­hát moz­gás!
Sű­rűn pis­log­va meg­nyal­tam a szá­mat, és pró­bál­tam fel­fog­ni, mi
is tör­té­nik ép­pen. A szí­vem két­szer gyor­sab­ban vert, ami­vel az
agyam nem tud­ta tar­ta­ni az ira­mot.
– Sze­ret­lek – mond­tam ki, ami­kor egy al­só­val a ke­zé­ben
visszatért hoz­zám.
– Tu­dom.
 Nem kér­dez­tem, ő mi­ért nem mond­ta ki.
Re­nee ma­kacs lány, de ha va­la­mi­lyen szin­ten nem sze­re­tett vol-­
na en­gem, nem lett vol­na ott.
Ki­véd­te min­den pró­bál­ko­zá­so­mat, hogy az aj­kam az övé­re ke-­
rül­hes­sen, ahogy át­su­hant a la­ká­son összegyűjtve a gyógy­sze­re­i-­
met, a tás­ká­mat, majd el­len­őriz­te, hogy le van-e kap­csol­va a vil­lany.
A Ro­ve­re a jár­da­sze­gély mel­lett par­kolt, és el­vet­tem tő­le a tás­ká-­
mat, ami­kor si­ker­te­le­nül pró­bál­ta be­emel­ni a cso­mag­tar­tó­ba.
Dü­hö­sen fúj­ta­tott, de hát­ra­lé­pett, amíg be­tol­tam a tás­kái mel­lé,
majd le­csuk­tam az aj­tót. Mi­előtt el­lép­he­tett vol­na, a ko­csi­hoz
nyom­tam, az aj­ká­ra ta­pasz­tot­tam az enyé­met, mu­tat­va, hogy két
nap­ja só­vár­gok utá­na, ami­óta ki­lé­pett a la­kás­ból.
– Itt va­gyok ne­ked – mond­tam, az aj­kam az ar­cát pu­szil­ta, míg ő
hát­ra­dön­töt­te a fe­jét. – Mos­tan­tól kezd­ve sen­ki más nem szá­mít raj-­
tad kí­vül. Es­kü­szöm.
Meg­re­me­gett az al­só aj­ka, ahogy pis­lo­gott, majd le­gör­dült egy
könny­csepp az ar­cán. Meg­pu­szil­tam, az­tán a ha­já­ba túr­va fel­fal­tam
az aj­kát.
– Lá­tom, va­la­ki job­ban ér­zi ma­gát – szó­lalt meg Toby mö­göt-­
tünk.
Re­nee fel­vi­sí­tott, én el­sza­kí­tot­tam az aj­ka­mat, és a vál­lam fö­lött
hát­ra­néz­ve meg­lát­tam Tobyt, aki zseb­re du­gott kéz­zel ácsor­gott, és
meg­rán­dult az aj­ka.
Hom­lo­kon pu­szil­tam Re­nee-t, visszaléptem a jár­dá­ra, és egy fél-­
ol­da­las öle­lés­sel kö­szön­töt­tem.
– Jól va­gyok.
– Lát­szik raj­tad – ál­la­pí­tot­ta meg, a szem­öl­dö­két hú­zo­gat­va.
Re­nee fel­ne­ve­tett, Toby oda­in­tett ne­ki, amit ő vi­szon­zott, mi­előtt
be­szállt a ko­csi­ba, és be­in­dí­tot­ta.
– El kell is­mer­nem, nincs még egy olyan srác, aki olyan bol­dog
len­ne, mint te, tud­va, hogy nem játsz­hat a kö­vet­ke­ző sze­zo­nig.
– Né­hány do­log fon­to­sabb ne­kem.
 Toby a le­ve­le­ket rug­dos­ta.
– Meg­hi­szem azt. Ha­za­mész?
Bó­lin­tot­tam, mi­köz­ben fur­csa meg­nyug­vás fu­tott vé­gig raj­tam
az ott­ho­nom­ra gon­dol­va.
– Igen. Te mi­kor in­dulsz?
– Ma es­te – vá­la­szol­ta. – Lesz egy ki­hagy­ha­tat­lan ta­lál­ko­zóm, az-­
tán el­tű­nök in­nen.
– Pip­pá­hoz mész?
Toby meg­csó­vál­ta a fe­jét.
– Elő­ször meg­lá­to­ga­tom apát, az­tán együtt me­gyünk meg­lá­to-­
gat­ni Pip­pát és a csa­lád­ját ka­rá­csony más­nap­ján.
– Mel­les­leg kö­szö­nöm a ház­hoz szál­lí­tást.
Toby meg­rán­tot­ta a vál­lát, meg­néz­te az időt a te­le­fon­ján, az­tán
zseb­re dug­ta.
– A franc­ba, el fo­gok kés­ni! Egyéb­ként szó­ra sem ér­de­mes. Jö­vő-­
re ta­lál­ko­zunk!
Ne­vet­ve el­kö­szön­tem tő­le, ő pe­dig sza­lad­ni kez­dett a jár­dán. Egy
per­cig fi­gyel­tem, majd kö­rül­néz­tem az ut­cán. A nyu­ga­lom, ami el-­
ön­töt­te a Gray Springst és en­gem, le­va­kar­ha­tat­lan mo­solyt csalt az
ar­com­ra, mi­köz­ben be­száll­tam a ko­csi­ba. Ahol a fe­le­sé­gem már
várt rám, szin­tén mosollyal az ar­cán.

Lo­bo­gott a tűz a kan­dal­ló­ban, mi­köz­ben Va­lery és anya hal­kan cse-­

ve­rész­tek és pezs­gőt szür­csöl­tek. Apa és Da­mon is be­lé­pett a szo­bá-­
ba, le­tet­ték a po­hár whis­ky­jü­ket az asz­tal­ra, és le­vet­ték a za­kó­ju­kat.
Re­nee-nek re­me­gett a lá­ba, amit a ke­zem­mel a comb­ján si­ke­rült
eny­hí­te­nem. Eről­te­tett mo­solyt kül­dött fe­lém, ami­kor rá­pil­lan­tot-­
tam. Jo­gos volt a fe­szült­sé­ge, hisz az utol­só két együtt töl­tött ka­rá-­
cso­nyunk nem volt va­la­mi le­nyű­gö­ző.
De tud­tam, ha­ma­ro­san meg­lát­ja, hogy ez ott fog ma­rad­ni.
A múlt­ban.
 Anya át­adott egy ap­ró kis cso­ma­got ne­kem és Re­nee-nek, és
ami­kor ki­bon­tot­tuk, egy-egy kul­csot ta­lál­tunk ben­ne.
– Ez mi­cso­da? – kér­dez­te Re­nee, mi­köz­ben a kulcs­ról anyá­ra
emel­te a pil­lan­tá­sát, aki ti­tok­za­tos mosollyal néz­te Va­leryt.
Va­lery kun­cog­va ránk ka­csin­tott.
– A sa­ját la­ká­so­tok­hoz. Tud­va, hogy las­san összeházasodtok,
nem tölt­he­ti­tek itt a nya­ra­kat vagy a lá­to­ga­tá­sa­i­to­kat. Szük­sé­ge­tek
lesz a sa­ját tér­re.
Majd apa hoz­zá­tet­te:
– Csu­pán egy há­rom­szo­bás farm­ház­ról van szó az ut­ca vé­gén,
szó­val ne él­jé­tek be­le ma­ga­to­kat.
– Ne él­jük be­le ma­gun­kat? – kér­dez­te Re­nee ne­vet­ve. – Ez… – Hi-­
tet­len­ked­ve pis­lo­gott a kulcs­ra, és a fe­jét ráz­ta.
– Fan­tasz­ti­kus! Kö­szön­jük! – mond­tam ki he­lyet­te, mi­köz­ben
bic­cen­tet­tem a szü­le­im­nek és rá­mo­so­lyog­tam az ő szü­le­i­re.
Apa hát­ra­dőlt a ka­ros­szék­ben, és fe­lém mu­ta­tott az ita­lá­val.
– Med­dig vagy el­tilt­va a já­ték­tól?
Nem me­sél­tem ne­kik a tö­rés­ről, amíg ha­za nem ér­tünk, és anya
az ép ka­ro­mat csap­kod­va üd­vö­zölt en­gem, ami­ért nem szól­tam ne-­
kik. Apá­nak csak el­ke­re­ke­dett a sze­me, majd annyit mon­dott, örül,
hogy nem ko­mo­lyabb a do­log, és té­mát vál­tott.
Meg­rán­tot­tam a vál­lam, és a ha­sam­hoz húz­tam a gip­szes ke­ze-­
met.
– Azt mond­ták, egy­pár hó­na­pig, utá­na pe­dig fi­zi­ko­te­rá­pia kö­vet-­
ke­zik. De nem si­e­tem el. Majd a kö­vet­ke­ző sze­zon­ra visszatérek,
hogy biz­tos le­gyen a gyó­gyu­lás.
Da­mon el­is­me­rő­en bó­lin­tott.
– Jó gon­do­lat, jobb el­ke­rül­ni a ma­ra­dan­dó sé­rü­lé­se­ket.
– Pon­to­san – ér­tett egyet anya vi­gyo­rog­va. – Oké, ide­je át­ad­ni a
töb­bi aján­dé­kot.
Re­nee el­vet­te a kul­cso­mat, és be­le­tet­te az övé mel­lé az aján­dék-­
ta­sak­ba, majd le­rak­ta ma­ga mel­lé a ka­na­pé­ra, az­tán fel­állt, és át­ad-­
ta min­den­ki­nek az aján­dé­kát.
Idén nem si­ke­rült be­vá­sá­rol­nom, de Re­nee a ha­za­úton el­árul­ta,
hogy szo­kás sze­rint gon­dos­ko­dott ró­la.
Ami­kor min­den­ki be­fe­jez­te, elő­re­dől­tem, és elő­húz­tam a zse-­
bem­ből az egyet­len dol­got, amit si­ke­rült be­sze­rez­nem.
– Per­sze hogy utol­já­ra ha­gyod a leg­job­bat – je­gyez­te meg anya
el­nyúj­tott han­gon, ami­kor Re­nee elé áll­tam, majd fél térd­re eresz-­
ked­tem.
Az anyu­ká­ink alig tud­ták visszatartani a hü­le­de­zé­sü­ket, ami
meg­mo­so­lyog­ta­tott, mi­köz­ben Re­nee sze­me el­ke­re­ke­dett.
Gon­dol­tam, örül­nek, hogy ez­út­tal a meg­fe­le­lő mó­don tesszük,
leg­alább­is sze­rin­tük.
De ők nem tud­hat­ták – ami nem volt gond –, hogy Re­nee-ért te-­
szem. Az ígé­ret és a hű­ség je­le volt, és a vá­gyé, hogy a rossz ka­rá-­
cso­nyi em­lé­ke­in­ket va­la­mi nagy­sze­rű vált­sa fel.
A han­gom óva­tos volt a szü­le­im je­len­lé­té­ben, ám tud­va, hogy
mi­lyen fon­tos, ki­mond­tam a sza­va­kat, és ki­nyi­tot­tam a vö­rös bár-­
sony­do­boz­kát.
– Egér­ke, te vagy a leg­na­gyobb el­len­sé­gem, mert te vagy a leg­na-­
gyobb sze­rel­mem. Csak te lé­te­zel ne­kem, és sen­ki más, így fel­te-­
szem a kér­dést, hogy ezt a gyű­rűt el­fo­gad­va len­nél-e a fe­le­sé­gem,
nem fe­led­ve a múlt­be­li vét­ke­in­ket. – Meg­áll­tam, majd le­tö­röl­tem a
könnyeket az ar­cá­ról.
El­hes­se­get­te a ke­ze­met, és mu­tat­ta, hogy foly­tas­sam.
Kun­cog­ni kezd­tem.
– He­lyet­te em­lé­kez­zünk rá­juk, hogy so­ha töb­bé ne kö­ves­sük el
ugyan­azo­kat a hi­bá­kat. Te és a meg­bo­csá­tá­sod az egyet­len, ami­re
szük­sé­gem van, ha ké­pes vagy ne­kem ad­ni mind­ket­tőt.
– Igen, igen – nyö­szö­rög­te, majd ki­ütöt­te a do­bozt a ke­zem­ből,
ami­től a gyű­rű a pad­ló­ra hul­lott, majd meg­ra­gad­ta az ar­co­mat, és
kör­be­pu­szil­ta.
Elő­re­dől­tem, és hagy­tam, hogy ige­ne­ket sut­tog­jon ne­kem, mi-­
köz­ben a mell­ka­sá­hoz búj­va ne­vet­tem. Majd az aj­ka meg­ta­lál­ta az
enyé­met, és nem vol­tam ben­ne biz­tos, de úgy érez­tem, ek­kor le­he-­
tett, ami­kor a szü­le­ink el­hagy­ták a szo­bát.

Meg­vár­tuk, amíg a szü­le­im ha­za­men­tek, az­tán visszatértünk a szo-­

bá­já­ba, és ma­gunk­ra zár­tuk az aj­tót.
Re­nee meg­ra­gad­ta az in­gem gal­lér­ját, és kö­ze­lebb hú­zott ma­gá-­
hoz, hogy ki­gom­bol­ja, az aj­kát a nya­kam­ra nyom­ta, mi­köz­ben a
gyé­mánt­gyű­rű meg­csil­lant az uj­ján.
Fel­mor­dul­tam, hát­ra­ve­tet­tem a fe­je­met, de más ter­ve­im vol­tak,
így a vál­lá­ra tet­tem a ke­ze­met.
– Várj! – mond­tam zi­hál­va. – Ter­ve­im van­nak.
– Az az ágy is ré­sze? – kér­dez­te, és hát­ra­mu­ta­tott a vál­la fö­lött. –
Eb­ben az eset­ben a ke­zed jár­jon, ne a szád!
Fel­ne­vet­tem, ahogy is­mét fe­lém kö­ze­le­dett, hogy le­vet­kőz­tes­sen.
– Nem. Új­ra itt van a kar­ne­vál.
Za­var­tan összehúzta a szem­öl­dö­két.
– Az éj­fé­li kar­ne­vál?
– Aha.
To­vább­ra is za­vart­nak tűnt.
– És te men­ni akarsz?
Meg­fog­tam a ke­zét, és a szám­hoz húz­va csó­kot nyom­tam rá.
– Úgy gon­dol­tam, jó mó­ka len­ne. Ki tud­ja, mi­kor lesz rá új­ra al-­
kal­munk?
Me­le­gebb, hét­köz­na­pibb ru­há­ba öl­töz­tünk, és ka­bá­tot húz­tunk,
mi­előtt meg­tet­tük a tó­hoz ve­ze­tő rö­vid utat.
– Most is ve­szel ne­kem egy uni­kor­nist? – kér­dez­te Re­nee, ami-­
kor meg­fog­tam a ke­zét a par­ko­ló­ban, ő pe­dig be­zár­ta az au­tót.
– Ven­ni? – Fel­hor­kan­tam. – Be­csü­le­tes mó­don fo­gom meg­nyer­ni.
– Aha. – Ön­elé­gül­ten vi­gyor­gott, és ma­gam­hoz húz­tam, ahogy
azt mond­ta: – Nem ér­de­kel, ho­gyan sze­rez­ted, a szán­dék, hogy mo-­
solyt csalj az ar­com­ra, ami szá­mít.
Ahogy el­men­tek mel­let­tünk az em­be­rek, és a té­li hi­deg ki­csíp­te
az ar­cun­kat, meg­csó­kol­tam őt. Az aj­kunk me­leg­sé­ge az ere­im­ben
csor­gó vért lá­vá­vá vál­toz­tat­ta.
– Gye­rünk! – le­hel­tem, és el­hú­zód­tam. – Néz­zük, ez­út­tal mit tar-­
to­gat ne­künk!
Át­vág­tunk a tö­me­gen, a já­ték- és az étel­stan­dok más­hol vol­tak,
mint em­lé­kez­tem.
Re­nee le­der­medt egy ap­ró sá­tor előtt, ami füs­tö­lő­től bűz­lött, így
meg­áll­tam, és visszasétálva ugyan­azt a jö­ven­dő­mon­dó höl­gyet ta-­
lál­tam ott, mint leg­utóbb, egy lá­dán ült, és ter­moszt szo­ron­ga­tott a
ke­zé­ben.
– Á! – mond­ta el­mo­so­lyod­va, és fel­csil­lant a sze­me. – A sors min-­
dig meg­ta­lál­ja a mód­ját, hogy fe­lül­ke­re­ked­jen az uni­ver­zum
bosszantó pró­bál­ko­zá­sa­in, ami­vel igyek­szik min­ket el­sza­kí­ta­ni egy-­
más­tól.
Ami­kor Re­nee-re pil­lan­tot­tam, nem tud­va, sze­ret­né-e hall­gat­ni
ezt a ba­dar­sá­got, vagy meg­ijedt, ész­re­vet­tem, hogy a nő­re mo­so-­
lyog.
– Iga­za van. – Re­nee be­csúsz­tat­ta a ke­zét a zse­bé­be, és elő­hú­zott
egy pár fül­be­va­lót, ami több ezer dol­lárt is ér­he­tett, és le­tet­te a nő
rög­tön­zött asz­ta­lá­ra. – Kö­szö­nöm.
– M-mi­cso­da? Nem kell fi­zet­nie – ha­dar­ta a nő, és ra­vasz pil­lan-­
tá­sát a gyer­tya­fény­ben csil­lo­gó arany­ról Re­nee-re emel­te. – Hisz
nem is ol­vas­tam ma­gá­nak a kár­tyá­im­ból.
Re­nee rá­ka­csin­tott.
– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ara­nyat ért vol­na. – Re­nee meg­rán-­
gat­ta a ke­ze­met, mi­re el­sza­kí­tot­tam a pil­lan­tá­so­mat a nő­ről, majd
utol­ér­tem őt, ahogy át­vág­tunk egy han­gos ti­ni­se­re­gen.
– Ta­valy kap­tad őket ka­rá­csony­ra, nem igaz?
Re­nee vál­lat vont.
– Egy élet­re elég ék­sze­rem van. És a túl­vi­lág­ra is jut, ha anyá­ét is
be­le­szá­mí­tom. Nincs szük­sé­gem rá­juk.
– De hát tet­szett ne­ked! – mond­tam ér­tet­le­nül, mi­köz­ben eszem-­
be ju­tott, ahogy anyá­nak mu­to­gat­ta őket.
– Tet­szett – is­mer­te el, majd meg­állt egy étel­stand előtt, és a me-­
nüt ta­nul­má­nyoz­ta. – De van, amit több­re tar­tok.
Meg­osz­tot­tunk egy corn do­got, mi­köz­ben sé­tál­gat­tunk, Re­nee ja-­
vas­la­tá­ra a sé­tány szé­lén men­tem, hogy sen­ki ne üt­köz­zön a ka-­
rom­ba. Né­hány is­me­rős arc lát­tán meg­tor­pan­tam vagy oda­in­tet-­
tem, de nem fu­tot­tunk be­le ré­gi ba­rá­tok­ba.
Le­for­dul­tunk a sar­kon, és ami­kor ah­hoz az árus­hoz kö­ze­led-­
tünk, aki­nél leg­utóbb az uni­kor­nist nyer­tem ne­ki, Re­nee el­en­ged­te
a ke­zem, és kö­ze­lebb lé­pett a te­her­au­tó­ról ló­gó plüss­ál­la­tok­hoz.
Majd egy­szer csak pis­lá­kol­ni kezd­tek a fé­nyek, és fel­gyor­sult a
szív­ve­ré­sem. Csak ezt a szar­sá­got ne!
Re­nee ijedt pil­lan­tást kül­dött fe­lém a vál­la fö­lött, majd ki­alud­tak
a fé­nyek. Mind­egyik, egy­től egyig. Mo­raj­lás, sut­to­gás és ne­ve­tés
hang­ja szállt a le­ve­gő­ben, köz­ben pe­dig kúsz­ni kez­dett a köd, és egy
halk si­kí­tást kö­ve­tő ne­ve­tés ér­ke­zett fe­lénk a par­ko­ló­ból ide­fe­lé ve-­
ze­tő jár­dá­ról.
– Re­nee! – ki­ál­tot­tam, de nem kap­tam vá­laszt.
A zse­bem­be nyúl­va elő­húz­tam a te­le­fo­no­mat, és fel­kap­csol­tam
a zseb­lám­pát.
– Hé, el­ron­tod a han­gu­la­tot, ha­ver! Le­gyen ben­ned tisz­te­let! –
mond­ta va­la­mi idi­ó­ta rasz­ta­ha­jú mö­göt­tem.
Za­vart pil­lan­tást küld­tem fe­lé, majd a já­ték­stand fe­lé vi­lá­gí­tot-
tam, a bű­vész épp ak­kor gyúj­tott rá, ami­kor el­ért hoz­zá a fény.
– Vö­rös ha­jú? – kér­dez­te. Ami­kor bó­lin­tot­tam, el­mu­ta­tott a te-­
her­au­tó­ja mel­lett. – Azt hi­szem, ar­ra ment.
– Kö­szö­nöm.
Ég­ve hagy­tam a lám­pát, mit sem tö­rőd­ve az os­to­ba bo­hó­cok­kal,
akik át­vág­tak a mö­göt­tem lé­vő tö­me­gen, és a te­her­au­tók meg a ko-­
csik kö­zött ka­nya­rog­tak. Bű­vé­szek ül­tek mö­göt­tük, és a tó mel­let­ti
tűz kö­rül iszo­gat­tak.
Ami­kor át­vág­tam a fű­fol­tos ho­mo­kon, hal­lot­tam egy ká­rom­ko-­
dást és egy foj­tott si­kí­tást a nyil­vá­nos WC-k fe­lől, és azon­nal ro­han-­
ni kezd­tem, nem fi­gyel­ve a ka­rom­ból su­gár­zó fáj­da­lom­ra.
– …meg kell hall­gat­nod.
Ha­lál­ra vál­tan meg­áll­tam, ami­kor meg­pil­lan­tot­tam Mi­ke-ot, Re-­
nee fe­jét szo­ron­gat­ta, mi­köz­ben fö­lé ma­ga­so­dott.
– Mi­u­tán szét­csap­tad ma­gad, a hü­lye ba­rát­nőd kül­dött egy üze-­
ne­tet más­nap reg­gel, fe­nye­ge­tő­zött és pénzt kö­ve­telt. Azt vá­la­szol-­
tam, men­jen a franc­ba, majd azt gon­dol­va, hogy nincs sem­mi­je el-­
le­nünk, ki­tö­röl­tem az üze­ne­te­ket, mi­vel nem csi­nál­tunk sem­mit,
ami mi­att fe­nye­ge­tőz­he­tett vol­na. – Mi­ke fel­ka­ca­gott. – Az­tán ki­de-­
rült, hogy még­is van, így be­le­men­tem a já­ték­ba, és meg­ra­gad­tam a
le­he­tő­sé­get. Saj­ná­lom…
Va­la­mi pi­ro­son akadt meg a sze­mem. Egy bo­hóc­maszk he­vert a
föl­dön, Mi­ke ba­kan­csa mel­lett. A döb­be­net­től le­der­medt tes­tem ak-­
ci­ó­ba len­dült, és oda­si­et­tem.
– …de te is tu­dod, mi­ért tet­tem, és amit én csi­nál­tam, az kö­zel
sem olyan, mint amit ő tett. Ne kö­vesd el ezt a hib…
– Vé­ge a mű­sor­nak!
Mi­ke meg­for­dult, a ke­ze az ol­da­lá­hoz csa­pó­dott, mi­köz­ben Re-­
nee a föl­det bá­mul­ta. Mi­ke ne­vet­ve vé­gig­mért.
– Ha­ver, nem hin­ném, hogy olyan ál­la­pot­ban vagy, ami­ben el-­
dönt­he­ted, mi­kor vé­gez­tem.
– Tény­leg? – Fel­húz­tam a szem­öl­dö­kö­met, és kö­ze­lebb lép­tem. –
Mert en­gem kö­zel sem ér­de­kel az ál­la­po­tom. Ki­csit sem.
Mi­ke-nak ki­tá­gult az orr­lyu­ka.
– Nem va­gyunk el­len­sé­gek, Cal. Csu­pán… meg­tet­szett ne­kem,
oké? Ezt te is tud­tad. Tu­dom, hogy tisz­tá­ban vol­tál ve­le. Te meg ro-­
had­tul el­vet­ted, amit akar­tál, nem ér­de­kelt, hogy más is ér­dek­lő-­
dött irán­ta. Nem én va­gyok a segg­fej.
– Nem ér­tünk egyet. Te jöt­tél ide bo­hóc­nak öl­töz­ve, csak hogy
be­szél­hess ve­le. Húzz el, Mi­ke!
Meg­len­dí­tet­te az ök­lét, mi­re le­ha­jol­tam, majd ne­vet­ni kezd­tem,
mert én moz­du­lat­lan ma­rad­tam, ő vi­szont az egyen­sú­lyát ke­res­te.
Kö­pött egyet a föld­re, és a fe­jét ráz­va hát­rált.
– Ba­rá­tok vol­tunk.
– Amíg el nem csesz­ted.
– Ne­ki meg meg­bo­csá­tasz? – kér­dez­te két­ked­ve.
– Igen. Ki­de­rült, hogy ne­ki nem volt hát­só szán­dé­ka. Pusz­tán te
rán­gat­tad be­le.
Meg­fe­szül­ve bá­mul­tuk egy­mást, vár­va, hogy a má­sik mond­jon
va­la­mit, vagy hát­rál­jon. És ahogy néz­tem Mi­ke-ot, rá­jöt­tem, hogy
nem ha­rag­szom rá töb­bé, csu­pán za­vart, mi­lyen el­cse­szett mó­dot
ta­lál­ta ar­ra, hogy hely­re­hoz­za a hi­bá­it.
– Menj ha­za, Mi­ke! Egy nap majd te is ta­lálsz ma­gad­nak va­la­kit.
Ak­kor ta­lán rá­jössz, mi­lyen szá­nal­mas ba­rát vol­tál.
Fel­kap­cso­lód­tak a fé­nyek, fel­fed­ve Mi­ke meg­fe­szült áll­kap­csát,
mi­köz­ben min­den két­sé­get ki­zá­ró­an csi­ko­rog­tak a fo­gai. Csak ek-­
kor jöt­tem rá, hogy Re­nee nincs már ott, és ká­rom­kod­ni kezd­tem.
Kö­rül­néz­tem, hát­ha a kö­zel­ben vá­ra­ko­zik.
– Ho­va ment? – kér­dez­te Mi­ke.
– Öt­le­tem sincs – mor­mog­tam, majd a tá­vol­ba bá­mul­tam, és vö-­
rös ha­jat pil­lan­tot­tam meg a tó kö­ze­lé­ben, ott, ahol a pik­nik­asz­ta­lok
vol­tak a ma­gas­ra nőtt fák és ker­tek kö­zött.
Gon­dol­ko­dás nél­kül há­tat for­dí­tot­tam Mi­ke-nak, és Re­nee után
in­dul­tam. Egy pik­nik­asz­ta­lon ült, és én is csat­la­koz­tam hoz­zá.
– Ezen az asz­ta­lon volt az el­ső dü­hös ka­lan­dunk.
El­bor­zad­va néz­tem le.
– Szó­val ez az. – Majd fel­só­haj­tot­tam. – Mi tör­tént?
Gond­ter­hel­ten ki­fúj­ta a le­ve­gőt, mint­ha pró­bál­ná le­se­per­ni ma-­
gá­ról az es­te bor­zal­ma­it.
– Ami­kor ki­alud­tak a fé­nyek, meg­ra­gad­ta a ke­ze­met, én meg azt
hit­tem, te vagy az. Alig lát­tam va­la­mit. Ami­kor meg­áll­tunk a WC-
knél, és meg­hal­lot­tam a hang­ját, majd meg­pil­lan­tot­tam a masz­kot,
amit le­vett ma­gá­ról…
Nem kel­lett to­vább ma­gya­ráz­nia.
Ezt ne­ki is el­mond­tam, hisz a töb­bi ré­szé­nél már én is ott vol-­
tam.
Re­nee szi­po­gott, mi­re a ke­zé­ért nyúl­tam.
– Gye­re ide!
– Ha­rag­szol rám?
A hold­fény meg­vi­lá­gí­tot­ta ag­go­dal­mas te­kin­te­tét, mi­köz­ben be-­
le­má­szott az ölem­be.
– Mi­ért ha­ra­gud­nék?
Összeráncolta a hom­lo­kát, majd meg­ráz­ta a fe­jét.
– Saj­ná­lom, én nem…
A szám­mal fél­be­sza­kí­tot­tam a mon­dan­dó­ját, a fo­ga­im kö­zé kap-­
va telt al­só aj­kát.
– Húzd le a leg­ging­sed, cip­zá­rozd le a nad­rá­go­mat, majd emeld
fel a ru­há­dat, és fo­gadj ma­gad­ba!
Re­nee egy pil­la­nat­ra kö­rül­né­zett, az­tán meg­tet­te, ami­re kér­tem.
A for­ró­sá­ga las­san, cen­ti­mé­ter­ről cen­ti­mé­ter­re be­bo­rí­tot­ta a
far­ka­mat. Hát­ra­csuk­lott a fe­jem, míg ő a ha­jam­ba túrt, kör­me a fej-­
bő­rö­met sú­rol­ta, és köz­ben las­san tel­je­sen ma­gá­ba fo­ga­dott.
Ke­ze­met a csí­pő­jé­re té­ve el­kap­tam az aj­ka­it, és zi­hál­va annyit
mond­tam ne­ki:
– Sze­ret­lek, Egér­ke!
El­csuk­lott a hang­ja.
– Sze­ret­lek, segg­fej!
Kun­cog­va meg­csó­kol­tam a mo­so­lya min­den cen­ti­jét, majd el­for-­
dí­tot­tam a csí­pőm. Re­nee lá­ba sa­tu­ként szo­rí­tot­ta a de­re­ka­mat, mi-­
köz­ben mo­zog­tam ben­ne, ő pe­dig hoz­zám dör­gö­lő­zött.
A szí­vünk he­ve­sen do­bo­gott a mell­ka­sunk­ban, a hold volt az
egyet­len ta­nú­ja, ahogy Re­nee el­ér­te a csú­csot, és ki­él­vez­tem min-­
den gyö­nyö­rű pil­la­na­tát, mi­előtt én ma­gam is kö­vet­tem vol­na.
 NEGY­VEN­KET­TŐ
Re­nee

A ké­ső dél­előt­ti nap­fény szi­vár­vá­nyos su­ga­rak­kal te­rí­tet­te be a szo-­

bát, ahogy visszaverődött az es­kü­vői ru­hám­ról. Ar­ról, ame­lyi­ket
há­rom év­vel ko­ráb­ban pon­to­san ugyan­ezen a na­pon vi­sel­tem.
Elő­ke­res­tem a rak­tár­ból, át­dol­goz­tam a gyöngy­dí­szí­tés egy ré-­
szét, és mas­ni­kat he­lyez­tem az ele­fánt­csont fű­ző al­já­ra, amik rá­hul-­
lot­tak a ru­ha csip­ke­anya­gá­ra.
A tü­kör­ké­pem­re mo­so­lyog­va ol­dal­ra dön­töt­tem a fe­jem, hogy
anya egy újabb hul­lám­csa­tot tűz­zön a ha­jam­ba, amely két vas­tag
rész­re volt oszt­va, és há­tul ta­lál­ko­zott.
– A kon­tyot kel­lett vol­na vá­lasz­ta­nod. Ak­kor nem kel­le­ne va­ca-­
kol­nunk ve­le.
– Sok­kal ele­gán­sabb – vé­le­ke­dett Lu­cin­da, mi­köz­ben egy má­sik
tü­kör­ben néz­te ma­gát, ami a szo­ba sar­ká­ban állt. Meg­nyal­ta az uj-­
ját, és vé­gig­húz­ta a ha­ján, ami szo­ros konty­ban volt a fe­jé­re ra-­
gaszt­va, le­si­mít­va azt, ami­nek nem volt szük­sé­ge iga­zí­tás­ra. – Mi­ért
le­en­ged­ve vi­se­led?
– Én akar­tam így – je­gyez­tem meg, mi­köz­ben összedörzsöltem
az aj­ka­mat, és el­len­őriz­tem, nem rúzs­fol­to­sak-e a fo­ga­im.
Hal­vány ró­zsa­szín rúzst vi­sel­tem egy­sze­rű smink­kel. Kü­lön­le­ges
fi­gyel­met a szem­pil­lá­im kap­tak, ami­től a zöld sze­mem na­gyobb­nak
tűnt, mint va­la­ha.
Lu­cin­da vi­hog­va a tás­ká­já­ban ku­ta­ko­dott, és par­fü­möt fújt ma-­
gá­ra egy ap­ró üveg­csé­ből.
– Ó, hát itt van! – A kö­nyök­haj­la­tá­ba tet­te a tás­ká­ját, meg­iga­zí-­
tot­ta a föl­dig érő, test­hez­ál­ló, fé­nyes szür­ke ru­há­já­nak a nyak­ré-­
szét, majd le­ra­kott egy pi­ci do­bozt az anya mö­göt­ti szék­re. – Oda-­
lent ta­lál­ko­zunk.
Mi­u­tán pu­szit do­bott, el­hagy­ta a szo­bát, és egy ap­ró kat­ta­nás­sal
be­csu­kó­dott mö­göt­te az aj­tó.
– Iz­gulsz? – kér­dez­te anya.
El­sza­kí­tot­tam a pil­lan­tá­so­mat a do­boz­ká­ról, és anyát bá­mul­tam
a tü­kör­ben, ahogy a ru­hám­mal fog­la­la­tos­ko­dott.
– Egy­ál­ta­lán nem.
Vágy­tam er­re a fel­haj­tás­ra? Nem, nem fel­tét­le­nül. De a nyo­mo-­
rú­sá­gos és re­mény­te­len évek után ez tűnt he­lyes­nek. Mint­ha egy
má­so­dik esélyt kap­tunk vol­na. És töb­bé nem szán­dé­koz­tam a má-­
so­dik esély út­já­ba áll­ni.
– Na – só­haj­tott anya, majd hát­ra­lé­pett, és az ál­lát ko­cog­tat­va
meg­vizs­gált min­den ol­dal­ról –, ami en­gem il­let, örü­lök, hogy vé­gül
si­ke­rült ki­bé­kül­nö­tök.
– Mi­cso­da? – kér­dez­tem, és nem tud­tam pa­lás­tol­ni a döb­be­ne­tet
a han­gom­ban.
A ke­zét a vál­lam­ra té­ve für­ké­szett a tü­kör­ben.
– Ked­ve­sem, az egyet­len, ami­ről nem tud­tunk, az a tit­kos kis es-­
kü­vő­tök volt. – Cac­co­gott. – Amit vé­gül a ti­né­dzser­ko­ri hor­mo­nok-­
nak tud­tunk be.
Fel­hor­kan­tam, mi­re le­gyin­tett, meg­fog­ta a do­boz­kát, és ki­nyi­tot-­
ta.
Visszalépett hoz­zám, és egy is­me­rős brosst tű­zött a ru­hám­ra.
 – Cal­lum küld­te, és húzd ki ma­gad! Jesszusom, mi tör­tént a tar-­
tá­sod­dal?
Egy per­cig ma­gya­rá­zott ne­kem, mi­köz­ben én könnyekkel küsz-­
köd­ve fi­gyel­tem a brosst. Ugyan­ezt vi­sel­tem az el­ső es­kü­vőn­kön.
Sű­rűn pis­log­tam, hogy meg­pró­bál­jam visszatartani őket. Eszem
ágá­ban nem volt en­ged­ni, hogy tönk­re­te­gyem a smin­ke­met.
– Én le­he­tek az egyet­len lány a Föl­dön, aki két­szer há­za­so­dott,
mi­előtt dip­lo­mát szer­zett vol­na.
– Ta­pasz­ta­lat, éde­sem. Leg­alább így jobb eséllyel ma­rad­tok meg
egy­más mel­lett.
Mind­ket­ten ne­vet­tünk, majd anya a két ke­ze kö­zé fog­ta az ar­co-­
mat, or­rát az enyém­hez nyom­ta, és el­ér­zé­ke­nyül­ve né­zett rám.
– Csend­ben vár­tam, fi­gyel­te­lek, és most büsz­ke va­gyok rád.
– Ami­ért egy két­ség­be­esett bo­lond vol­tam, aki vissza akar­ja kap-­
ni a fér­jét? – kér­dez­tem re­sze­lős han­gon összevonva a szem­öl­dö­kö-­
met.
Fel­emel­te a fe­jét, és a két szem­öl­dö­köm kö­zé mu­ta­tott.
– Elég a gri­ma­szo­lás­ból! És azért va­gyok büsz­ke, mert egy iga­zi
har­cos vagy. Olyas­va­la­ki, aki ki tud emel­ked­ni a ma­ga ál­tal oko­zott
ro­mok­ból, és erő­seb­ben tér vissza.
– Kö­szö­nöm – nyög­tem ki.
Meg­dör­zsöl­te a fel­ka­ro­mat.
– Pont, mint apád.
Könnyes sze­mek­kel néz­tem rá, majd meg­ráz­tam a fe­je­met.
– Ta­lán. De sze­ret­ném azt hin­ni, hogy min­den jót tő­led örö­köl-­
tem. – Rá­ka­csin­tot­tam.
Re­me­gő száj­jal me­redt rám, az­tán le­gyez­ni kezd­te az ar­cát.
– Ó, nézd meg, mit mű­vel­tél!
Is­mét ne­vet­ve vár­tam, hogy a he­lyé­re iga­zít­sa a fáty­la­mat.
Ami­kor egy ko­po­gás hal­lat­szott az aj­tó fe­lől.
– Ké­szen van?
– Gyer­tek be! – mond­ta anya.
 Ki­nyílt az aj­tó, Pip­pa, Daisy és Hil­da ne­vet­gél­ve si­et­tek be raj­ta,
majd gyor­san be­csuk­ták.
Hil­da szin­te azon­nal vá­la­szolt az e-mai­lem­re, és el­küld­te a te­le-­
fon­szá­mát. Té­len összeültünk ká­véz­ni, és az­óta is tart­juk a kap­cso-­
la­tot.
– A srá­cok nem­rég jöt­tek fel – mond­ta Daisy, meg­ma­gya­ráz­va a
ne­vet­gé­lé­sü­ket.
– Ne fe­led­jé­tek, hogy már há­za­sok va­gyunk – em­lé­kez­tet­tem
őket.
– Ho­gyan fe­led­het­ném? – dünnyögte Daisy, ami­től el­vi­gyo­rod-­
tam.
– Cso­dá­san fes­tesz.
Hil­da oda­sé­tált hoz­zám, sö­tét ha­ja hul­lá­mos víz­esés­ként volt
hát­ra­fog­va. Pip­pa és Daisy ugyan­olyan haj­vi­se­le­tet és ru­hát ka­pott.
Jól fo­gad­ták a fi­gyel­mez­te­té­se­met, hogy Lu­cin­da és anya min­den
bizonnyal irá­nyí­ta­ni fog­ja, mit vi­sel­je­nek, az al­só­ne­mű­jü­ket is be­le-­
ért­ve.
A ru­há­juk vi­lá­gos­bar­na volt, ám nap­fény­ben in­kább csil­lo­gó
arany­nak lát­szott. Pip­pa ki­nyi­tot­ta a szé­ken lé­vő do­bozt, ami a raj-­
tam lé­vő brosst tar­tal­maz­ta. Ami­kor be­csuk­ta, csat­la­ko­zott Daisy-­
hez, aki épp a gyön­gyö­ket si­mo­gat­ta a ru­há­mon.
– Mi­lyen összetett! Te ké­szí­tet­ted?
– Igen – vá­la­szol­ta anya, a hang­já­ból sü­tött a büsz­ke­ség. – Ő lesz
a leg­egye­dibb di­vat­ter­ve­ző a vi­lá­gon.
– In­kább az ál­lam­ban – tet­tem hoz­zá si­e­tő­sen, és pró­bál­tam
nem el­ér­zé­ke­nyül­ni a sza­va­in. – Ami­vel tö­ké­le­te­sen meg­elé­ged­nék.
– El­ér­he­tő cé­lok, ez tet­szik – ál­la­pí­tot­ta meg Pip­pa. – Kész vagy
fe­le­sé­gül men­ni a srác­hoz, aki­hez már fe­le­sé­gül men­tél?
Hil­da pró­bál­ta kö­hö­gés­be rej­te­ni a ne­ve­té­sét, de nem si­ke­rült
ne­ki. Anya meg­pas­kol­ta a há­tát, mi­köz­ben bosszúsan összepréselte
a szá­ját, min­den bizonnyal Pip­pa szük­ség­te­len em­lé­kez­te­tő­je mi­att.
– Több mint kész.
 Valamennyien rám mo­so­lyog­tak, az­tán se­gí­tet­tek ne­kem a le­fe­lé
úton.

Ki­ku­kucs­kál­tam a be­já­rat ap­ró ab­la­kán, és meg­lát­tam Cal­lum uno-­

ka­test­vé­re­it, akik be­se­gí­tet­ték a nagy­szü­le­i­ket az el­ső sor­ba.
A Trel­lara Count­ryklub fe­hér, krém és bar­na szín­be bo­rult. Friss
vad­vi­rá­gok­kal te­li kris­tály­vá­zá­kat he­lyez­tek, amed­dig a szem el­lá-­
tott, és csil­lá­rok ra­gyog­tak min­den te­rem­ben. A ce­re­mó­ni­át a kert-­
ben tar­tot­tuk, a szé­ke­ket bar­na sza­tén­mas­nik dí­szí­tet­ték, és krém-­
sár­ga szir­mo­kat szór­tak a fe­hé­rek kö­zé, az­zal bo­rít­va az ol­tár­hoz
ve­ze­tő utat.
Ahol már ott állt Cal­lum, ke­zét a há­ta mö­gé tet­te, ki­húz­ta ma­gát,
ra­gyo­gó mo­so­lya von­zot­ta a te­kin­te­te­ket, és köz­ben ne­ve­tett va­la-­
min, amit Toby mon­dott.
A ko­szo­rús­lá­nyok in­dul­tak el elő­ször, hát­ra­hagy­va en­gem apá-­
val, aki­nek az olasz ci­pő­je ko­po­gott a már­vány­pad­lón, ahogy oda­sé-­
tált hoz­zám a ko­rom­sö­tét öl­tö­nyé­ben.
– Jól né­zel ki.
Ki­vil­lan­tak a fo­gai, a sze­me csil­lo­gott a szik­rá­zó mo­so­lyá­tól.
– Ezt ne­kem kel­le­ne mon­da­nom. – Meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és
hát­ra­se­per­te a hul­lá­mos ha­ja­mat a vál­lam­ról. – Túl szi­go­rú vol­tam
ve­led az es­kü­vő­vel kap­cso­lat­ban.
Le­gör­bült az aj­kam, de ki­vár­tam, hogy foly­tas­sa:
– Nem csu­pán anyád és Lu­cin­da akar­ta ezt a jö­vőt nek­tek. Azt
hit­ted, ha­gyom, hogy az egyet­len gyer­me­kem meg­há­za­sod­jon anél-­
kül, hogy lát­hat­nám?
– Saj­ná­lom – mond­tam ko­mo­lyan, és bűn­tu­da­tot érez­tem, ami-­
ért eb­be so­sem gon­dol­tam be­le.
– Sze­rin­tem meg­en­ge­dett az ön­ző­ség, ha sze­retsz va­la­kit. – To-­
vább­ra is mo­so­lyog­va az ar­co­mat für­kész­te. – Ezért nem ér­zem
rosszul ma­gam, ami­ért meg­adod ne­kem, ami­re vágy­tam.
 Ne­vet­ve fel­mo­so­lyog­tam rá.
– Tes­sék! – mond­ta, és elő­hú­zott egy fosz­la­do­zó kék zseb­ken­dőt
a zse­bé­ből. – A nagy­apá­dé volt, előt­te pe­dig az ő ap­jáé. Ha­gyo­má-­
nyo­san a fi­úk örö­köl­ték a Grant csa­lád­ban, hogy át­ad­has­sák a
menyasszonyuknak, de – ki­fúj­ta a le­ve­gőt – ná­lad nem is re­mél­het-­
tem vol­na job­bat, és át­ko­zott le­gyek, ha ez nem elég jó ok ar­ra,
hogy át­ad­jam ne­ked. Bár­mi­lyen ha­szon­ta­lan is.
Az uj­ja­im meg­si­mo­gat­ták a pu­ha, vi­sel­tes anya­got a te­nye­rem-­
ben, majd el­dug­tam a ru­hám rej­tett zse­bé­be.
– Va­la­mi ré­gi és va­la­mi kék – sut­tog­tam.
– Igen. – Fel­zen­dült az es­kü­vői ze­ne­kar, és apa oda­tar­tot­ta a ke-­
zét. – Ad­junk té­ged férj­hez má­sod­já­ra, és re­mél­he­tő­leg utol­já­ra!
Cal­lum sze­me el­ke­re­ke­dett, ami­kor meg­lá­tott, és összedörzsölte
az aj­kát, köz­ben pe­dig iz­gett-moz­gott. Ahogy las­san kö­ze­led­tem
hoz­zá, azon gon­dol­kod­tam, va­jon iz­gul-e, ám ek­kor el­vi­gyo­ro­dott,
és rám ka­csin­tott, majd át­vett apá­tól.
Cal­lum olyan nyu­godt moz­du­lat­tal vett el va­la­mit Toby­tól, hogy
kí­nos­nak érez­tem a re­me­gő ke­ze­i­met. El­akadt a sza­vam, ahogy
meg­lát­tam a mas­nit, amit az el­ső es­kü­vőn­kön vi­sel­tem és a kesz-­
tyű­tar­tó­já­ban fe­lej­tet­tem.
– For­dulj meg! – kér­te Cal­lum.
Így is tet­tem, le­hunyt szem­mel pró­bál­tam visszatartani a
könnyeket, mi­köz­ben ő óva­to­san fel­emel­te a fáty­la­mat, és be­le­tet­te
a mas­nit a ha­jam­ba.
– Nézz rám! – mond­ta, a hang­ja mély és gyen­géd volt.
Ami­kor fel­pil­lan­tot­tam, is­mét el­vi­gyo­ro­dott. Csak­hogy ez­út­tal
könnyek gyűl­tek a sze­mé­be, de tud­tam, hogy nem haj­lan­dó el­hul-­
lat­ni őket. Las­san pis­lo­gott, majd meg­fog­ta a ke­ze­met, és meg­si­mo-­
gat­ta a hü­velyk­uj­já­val, hogy csil­la­pít­sa a re­me­gést.
– Már­is jobb.
A szer­tar­tás­ve­ze­tő meg­kért min­ket, hogy is­mé­tel­jük utá­na, amit
mond, így is tet­tünk, sze­mün­ket és ke­zün­ket szo­ro­san egy­má­son
tart­va, mi­köz­ben Cal­lum aj­kán csi­bé­szes mo­soly je­lent meg, amit
leg­szí­ve­seb­ben le­csó­kol­tam vol­na az ar­cá­ról.
Ahogy ott áll­tunk, vé­gig­sö­pört raj­tam a pil­la­nat le­he­tet­len­sé­ge.
Még az­után is, hogy da­ra­bok­ra tört a szí­ved, és fegy­ver­ként
hasz­nál­ták el­le­ned, ké­pes vagy ugyan­azt az em­bert sze­ret­ni, olyan
vad­ság­gal, ami már a va­rázs­lat ha­tá­ra­it fe­sze­ge­ti. És ta­lán ez itt a
bök­ke­nő. Hogy a sze­re­lem va­rázs­la­tos. Ké­pes el­hi­tet­ni ve­led, hogy a
le­he­tet­len is le­het­sé­ges.
De nem ké­pes összetartani két em­bert, bár­mek­ko­ra szen­ve­délyt
érez­nek is egy­más iránt.
Nem, a fo­ga­dal­mak tény­leg csak sza­vak, és a sze­re­lem nem más,
mint egy ér­zés. Nem szá­mít, mi­lyen erős.
A tet­te­ink, a ta­pasz­ta­la­ta­ink és a múlt­be­li hi­bák út­mu­ta­tá­sa
azok, ame­lyek ké­pe­sek összeragasztani azt, ami el­tört, egy kis­sé
torz, de gyö­nyö­rű for­má­vá.
És ahogy Cal­lum ki­mond­ta az igent, és én el­is­mé­tel­tem utá­na,
majd bó­dult mosollyal fel­húz­tuk a gyű­rű­ket, tud­tam, hogy ha is­mét
meg­tör min­ket az élet, az egyet­len, ami visszatarthat min­ket at­tól,
hogy rend­be hoz­zuk, azok mi ma­gunk va­gyunk. És mi a sa­ját ká-­
run­kon ta­nul­tuk meg, hogy ne hagy­juk, hogy más be­le­avat­koz­zon.
– Egér­ke… – szó­lalt meg Cal­lum re­sze­lős han­gon, majd meg-­
emel­te az ál­la­mat, és rá­nyom­ta az aj­kát az enyém­re.
– Most már nem sza­ba­dulsz tő­lem – vá­la­szol­tam, el­nyel­ve a ne-­
ve­té­sét, mi­köz­ben él­jen­zés tört ki, és fel­csen­dült a ze­ne.
Mi­u­tán el­ké­szül­tek ró­lunk a ké­pek, oda­bent le­ül­tünk a há­rom-­
fo­gá­sos ebéd­hez. Anya és Lu­cin­da be­szé­de ki­szá­mít­ha­tó­an kí­nos
volt, de szív­ből jött.
– Leg­alább most nem be­szél­tek her­ce­gek­ről és her­ceg­nők­ről –
sut­tog­ta Cal­lum a fü­lem­be, mi­köz­ben egy fa­lat ep­res sajt­tor­tát
adott a szám­ba.
Le­nyal­tam az édes kré­met az aj­kam­ról, és egy sér­tett pil­lan­tást
küld­tem fe­lé.
 – Mert ha­ma­ro­san ki­rály és ki­rály­nő le­szünk.
A tár­sa­sá­gunk el­le­né­re nem bír­ta meg­áll­ni, hogy meg­csó­kol­jon,
majd azt mor­mol­ta:
– Ami­kor csak az enyém le­szel, sze­ret­ném, ha ma­ga­don hagy-
nád a fáty­lat és a ci­pőt.
– Ter­mé­sze­te­sen – mond­tam, és be­le­ha­rap­tam az aj­ká­ba.
Hát­ra­tol­ta a szé­két, oda­nyúj­tot­ta ne­kem a ke­zét, és a tánc­par-­
kett­re ve­ze­tett, mi­köz­ben he­ge­dű hang­ja töl­töt­te be a le­ve­gőt egy
kí­sér­te­ti­e­sen lágy dal­lam­mal.
A ka­ro­mat Cal­lum kö­ré fon­tam, és a vál­lá­ra haj­tot­tam a fe­je­met.
Szo­ro­san tar­tott a kar­já­ban, mi­köz­ben rin­ga­tó­zott ve­lem. A ven­dé-­
ge­ket bá­mul­tam, mi­köz­ben ők min­ket néz­tek, sug­do­lóz­tak, és pis-­
log­va pró­bál­tam min­dent ma­gam­ba szív­ni.
Ez a va­ló­ság volt. Az egyet­len do­log, amit meg­pró­bál­tunk el­ke-­
rül­ni, de vé­gül még­is ér­té­kel­tük. A kö­vet­kez­mé­nyek szép­sé­ge. A
sors ki­szá­mít­ha­tat­lan fo­lyá­sa, már ha az em­ber va­ló­sá­gos­nak vé­li
az ilyes­mit.
Cal­lum a ha­jam­ba sut­to­gott, ahogy a fe­jem te­te­jén pi­hen­tet­te az
ál­lát, és azt mond­ta:
– Ez fur­csán tö­ké­le­tes volt, nem gon­do­lod?
– De.
A pil­lan­tá­som a csa­pat­tár­sa­i­hoz ért, akik az asz­ta­luk­nál ül­tek.
Bur­rows a csí­pő­jét moz­gat­ta, ahogy Pa­ul bá­to­rí­tá­sá­ra nya­kal­ta a
pezs­gőt. Pip­pa és Daisy ne­vet­gél­tek va­la­min, mi­köz­ben az asz­tal fe-­
lé tar­tot­tak.
Ré­gen azt mond­tam vol­na, mi va­gyunk a sor­sunk ko­vá­csai,
most vi­szont tel­je­sen más el­kép­ze­lé­sem volt ró­la. In­kább egy ha­tal-­
mas terv­nek gon­dol­tam, és meg­pró­bál­hatsz har­col­ni el­le­ne vagy
ér­te, de ha va­la­mi­nek meg kell tör­tén­nie, az idő­vel meg is fog. De
ez nem je­len­ti azt, hogy nem kell dol­goz­nod ér­te. Csu­pán annyit je-­
lent, hogy ak­kor kapsz se­gít­sé­get, ami­kor a leg­ke­vés­bé szá­mí­tasz
rá.
 – De ez az egész… – le­huny­tam a sze­mem –, mind­ket­ten tud­juk,
hogy nem tör­li el a múl­tat. – A sza­vak hal­kan, de őszin­tén sza­lad­tak
ki be­lő­lem.
Ha meg­van az esé­lyünk, hogy együtt néz­zünk a jö­vő­be, a fon­tos
sza­vak nem ma­rad­hat­nak ki­mon­dat­la­nok.
– Így van – ér­tett egyet Cal­lum. – De jó em­lé­kez­te­tő. – Le­haj­tot­ta
a fe­jét, az or­ra a bő­rö­met érin­tet­te, és meg­pu­szil­ta az ar­co­mat, pon-­
to­san a fü­lem mel­lett. – Hogy min­dig meg­pró­bál­juk jól csi­nál­ni,
még ak­kor is, ami­kor rosszul csi­nál­juk.
 EPI­LÓ­GUS

Cal­lum
Tíz év­vel ké­sőbb

– Az asz­ta­lo­don van­nak a hol­na­pi meg­be­szé­lés­hez szük­sé­ges pa­pí-­

rok – mond­ta Pe­nel­ope, és fel­tol­ta a szem­üve­gét az orr­nyer­gén, mi-­
köz­ben utá­nam si­e­tett a fo­lyo­són.
Be­le­búj­tat­tam a ka­ro­mat a za­kóm uj­já­ba, és bó­lo­gat­va be­nyom-­
tam a lift gomb­ját.
– Kö­szö­nöm, és a Hil­ton-do­ku­men­tu­mok? Üzen­tek, hogy vár­ják
az át­uta­lás vég­le­ge­sí­té­sét.
Pe­nel­ope sze­me el­ke­re­ke­dett.
– Ó, azon­nal rá­ál­lok az ügy­re.
Az­zal el is ro­hant az asz­ta­lá­hoz, mi­előtt meg­ál­lít­hat­tam vol­na.
Kun­cog­va be­vit­tem az ak­ta­tás­ká­mat a lift­be, be­nyom­tam a
mély­ga­rázs gomb­ját, és elő­húz­tam a csör­gő te­le­fo­no­mat a zse­bem-­
ből.
– Cal­lum Welsh – mond­tam anél­kül, hogy rá­néz­tem vol­na a hí-­
vó­azo­no­sí­tó­ra.
– Vég­le­ge­sít­ve van­nak a Hil­ton-do­ku­men­tu­mok? – kér­dez­te apa.
 A sze­me­met for­gat­va lép­tem ki a lift­ből, amint ki­nyílt az aj­ta­ja.
– Épp most in­té­zik.
Fel­vil­lant a Ro­ve­rem fény­szó­ró­ja, ami­kor ki­nyi­tot­tam, majd ki-­
tár­tam az aj­ta­ját. Be­dob­tam az ak­ta­tás­ká­mat, a te­le­fo­nom csat­la­ko-­
zott, ahogy be­in­dí­tot­tam a ko­csit, és ez­zel el­kap­tam apa mon­da­tá-­
nak vé­gét.
– …vár­nak.
– Tu­dom, meg lesz old­va. Nyu­ga­lom! – mond­tam, és be­csa­tol­tam
a biz­ton­sá­gi övet, az­tán ki­to­lat­tam, és ki­haj­tot­tam a Welsh Grant
Hol­dings ga­rá­zsá­ból. – A nyug­dí­jas­élet nem áll jól ne­ked.
Da­mon és apa négy év­vel ko­ráb­ban visszavonultak. Nos, rész-­
ben.
– Csak rész­ben – em­lé­kez­te­tett.
– Aha. – Ki­vi­gyo­rog­tam a szél­vé­dőn, majd ká­rom­kod­tam egyet,
ahogy az al­kony las­san es­té­be for­dult. A mű­szer­fal­ra néz­ve rá­jöt-­
tem, hogy el­ké­sek, ha nem lé­pek a gáz­ra. – Gol­fozz egy ki­csit töb­bet,
vagy hasz­náld a jach­tot, amit nem­rég vet­tél, én meg in­té­zem ezt.
Apa el­ne­vet­te ma­gát.
– Húsz perc múl­va kez­dő­dik Lucy elő­adá­sa – ki­ál­tott anya a hát-­
tér­ből. – Most par­ko­lunk le. Te hol vagy?
– Úton – vá­la­szol­tam, és le­tet­tem, mi­előtt pisz­kál­ni kez­de­ne az-­
zal, hogy mennyire el fo­gok kés­ni.
Eszem ágá­ban sem volt, ha raj­tam mú­lik. A lá­nyom olyan, mint
az any­ja, de a vi­sel­ke­dé­se az ap­jáé, és nem fél meg­mon­da­ni, ha dü-­
hös rád.
Fel­haj­tot­tam az au­tó­pá­lyá­ra, és ad­dig szá­gul­dot­tam, amíg meg
nem lát­tam a Trel­lara fe­lé ve­ze­tő le­haj­tót, ott le­ka­nya­rod­tam.
Amed­dig a szem el­lá­tott, au­tók fog­lal­ták el a pri­vát ál­ta­lá­nos is-­
ko­la par­ko­ló­já­nak min­den cen­ti­jét. Is­mét ká­rom­kod­tam egyet, két-­
szer meg­ke­rül­tem a töm­böt, vé­gül fel­haj­tot­tam az is­ko­la előt­ti fű­re.
Ar­ra ju­tot­tam, hogy majd ké­sőbb szól­nak, ha prob­lé­má­juk van ve-­
le, és biz­to­san lesz is. Job­ban fél­tem a gye­re­kem­től, mint tő­lük.
 A te­le­fo­nom meg­rez­zent a zse­bem­ben, de nem tö­rőd­tem ve­le,
mert meg­lát­tam Re­nee-t az elő­adó­te­rem szín­fa­lai mö­gött, a te­le­fon-­
ját a fü­lé­hez nyom­va. Nyu­ga­lom áradt szét az ar­cán, és in­tett ne-­
kem, hogy si­es­sek.
El­lép­tem egy csa­pat ta­nár mel­lett, a szü­lők épp el­fog­lal­ták a he-­
lyü­ket, ami­kor ész­re­vet­tem a lá­nyo­mat a back­stage sar­ká­ban.
Összefonta a kar­ját a mell­ka­sán, lebiggyesztette a mas­ni ala­kú szá-­
ját, és a vö­rös ha­ja ma­gas copf­ba volt köt­ve, a haj­tin­csei a ki­csi­no­sí-­
tott ar­cá­ra hul­lot­tak.
– Mi­ó­ta ilyen dü­hö­sek a her­ceg­nők? – kér­dez­tem.
– Apu! – Lucy fe­lém for­dult, a ka­rom­ba ve­tet­te ma­gát, ami­től
majd­nem el­es­tünk.
Ne­vet­ve fel­vet­tem, és meg­pu­szil­tam a pi­ros kis ar­cát.
– El­ron­tod a smin­ke­met – pi­masz­ko­dott, és az or­ro­mat fog­va el-­
tolt ma­gá­tól.
A fe­le­sé­gem­re néz­tem, aki test­hez­ál­ló fe­ke­te far­mert és egy bő
sza­bá­sú arany­szí­nű fel­sőt vi­selt, ami hul­lám­zott a hal­vány fény­ben
és le­csú­szott az egyik vál­lán.
El­lé­pett az egyik anyu­ká­tól, aki­vel ép­pen be­szél­ge­tett, és a de­re-­
kam kö­ré fon­ta a kar­ját. Oda­nyúj­tot­tam ne­ki a szá­mat, ami­kor láb-­
ujj­hegy­re emel­ke­dett és gyors pu­szit nyo­mott rá.
– Hal­lod te ezt a lányt?
Re­nee el­vi­gyo­ro­dott, majd Lucy élénk­sár­ga tü­tü­jé­vel és li­la
tornadresszével fog­la­la­tos­ko­dott.
– Még csak öt­éves vagy. Nincs szük­sé­ged smink­re.
Lucy fel­tar­tot­ta hat uj­ját.
– Jö­vő hé­ten hat le­szek, tu­dod.
– Ad­dig még van idő, és nem kell em­lé­kez­tet­ned rá. – Is­mét meg-­
pu­szil­tam, az­tán le­tet­tem a föld­re.
– Mi­ért? – Csí­pő­re tet­te a ke­zét, zöld sze­mé­vel szú­rós pil­lan­tást
ve­tett rám. – Em­lé­kez­tet­ni kell té­ged, kü­lön­ben el­fe­lej­ted.
– Két­lem, hogy hagy­nád, drá­ga­sá­gom – mond­ta Re­nee.
 Re­nee is­mét kö­zel ha­jolt hoz­zám, és gyors pu­szit adott, az­tán a
szín­pad fe­lé te­rel­te Lucyt a töb­bi kis­lány és kis­fiú kö­zé.
Ki­men­tem a né­ző­tér­re, ahol le­ül­tem anya és Va­lery kö­zé, mi­köz-­
ben Lucy ovis cso­port­ja el­fog­lal­ta a szín­pa­dot.
– Ez az Ali­ce Cso­da­or­szág­ban len­ne? – kér­dez­te apa, át­ha­jol­va
anyán.
Anya el­tol­ta, de le sem vet­te a sze­mét a szín­pad­ról, mi­köz­ben
fel­vet­te az egé­szet a te­le­fon­já­val.
– Csitt!
Apa a sze­mét for­gat­ta, én meg meg­von­tam a vál­lam. Mert fo­gal-­
mam sem volt, de csessze meg, ha nem mo­so­lyo­dok el, néz­ve,
ahogy min­dent be­le­ad­va pró­bál­ják el­ta­lál­ni a tánc­moz­du­la­to­kat.
Össz­pon­to­sí­tás ült ki Lucy ar­cá­ra, né­ha ol­dal­ra kuk­kant­ga­tott, ahol
Re­nee va­ló­szí­nű­leg a füg­göny mö­gé el­búj­va pró­bál­ta mu­tat­ni a
tánc­moz­du­la­to­kat.
Nem ez lett vol­na az el­ső eset. Lucy az­óta tán­col­ni akart, ami­óta
jár­ni tu­dott. Így há­rom­éves ko­ra óta hagy­juk, hogy hó­dol­jon a szen-­
ve­dé­lyé­nek.
Ami­kor meg­ha­jol­tak, a kö­zön­ség áll­va tap­sol­ta és él­je­nez­te őket,
mi­re a gye­re­kek döb­ben­ten mo­so­lyog­tak. Meg­néz­tünk né­hány mű-­
sor­szá­mot, mi­előtt vég­re be­szök­het­tem a kulisszák mö­gé, ahol Re-­
nee se­gí­tett Lucy­nak át­öl­töz­ni.
– Lu­cin­da Va­lery Welsh, elég le­gyen eb­ből! Ne­ked van a leg­gyö-­
nyö­rűbb ha­jad a vi­lá­gon.
– Ez­zel egyet kell ér­te­nem – mond­tam, és a ki­lincs­nek dől­ve fi-­
gyel­tem, ahogy Re­nee Lucy ha­ját fé­sü­li. – De mi­ért is be­szé­lünk er-­
ről?
– Az egyik fiú ki­csú­fol­ta a ha­ja­mat, apu.
Re­nee pró­bál­ta el­vic­cel­ni a dol­got, de el­hall­ga­tott, lát­va, hogy
meg­fe­szült vál­lak­kal kö­ze­lebb lé­pek.
– Az egyik fiú?
Lucy bó­lin­tott.
 – Igen, Ti­mo­thy.
Olyan erő­vel szo­rult ököl­be a ke­zem, hogy ro­pog­tak az uj­ja­im.
– Itt van még?
– Jó ég! Hagyd már! – szólt rám Re­nee, be­dob­ta a fé­sűt a tás­ká­já-­
ba, és meg­fog­ta Lu­cin­da ke­zét. Oda­in­tett né­hány anyu­ká­nak, majd
meg akar­ta fog­ni a ke­ze­met. – In­dul­junk!
– Ne olyan si­e­tő­sen! – mond­tam. – Még be­szé­dem van ez­zel a Ti-­
mo­thy­val.
Re­nee ha­ra­go­san rán­col­ta a szem­öl­dö­két.
– Cal­lum – sut­tog­ta –, még csak öt­éves.
Vál­lat von­tam.
– Nem le­het elég ko­rán ki­öl­ni be­lő­lük.
Ne­vet­ve el­in­dult a fo­lyo­són.
– Te már csak tu­dod, nem igaz?
Lucy ki­sza­ba­dult Re­nee ke­zé­ből, és a kar­ját a le­ve­gő­be dob­va
oda­sza­ladt hoz­zám. Fel­vet­tem.
– Te is pisz­kál­tál má­so­kat, apa?
– Hát – he­beg­tem –, nem mon­da­nám…
– Igen – szúrt oda Re­nee –, de bo­csá­na­tot kért ér­te.
Lucy en­gem ta­nul­má­nyo­zott, mi­köz­ben be­sé­tál­tunk az elő­adó-­
te­rem­be a szü­le­ink­hez.
– Me­sés vol­tál, kis drá­gám! – gü­gyö­gött anya, és ki­vet­te Lucyt a
ke­zem­ből.
Apa meg­bök­te a kis ar­cát.
– Mint egy tün­dér.
– Nem tün­dér va­gyok. Ha­nem her­ceg­nő.
Va­lery fel­hor­kant, majd el­vet­te Lucyt, és dup­lán meg­pu­szil­ta az
ar­ca két ol­da­lát.
– De még mi­lyen cso­dás her­ceg­nő vagy! – mond­ta Da­mon, és kö-­
zel ha­jolt, hogy ő is pu­szit ad­jon ne­ki, mi­előtt Va­lery le­tet­te a föld­re.
Re­nee is­mét meg­fog­ta a kis ke­zét.
– Ide­je in­dul­nunk, és meg­etet­nünk té­ged.
 – A Mc­Do­nald’sban? – kér­dez­te Lucy.
Ami­kor Re­nee szi­go­rú pil­lan­tás­sal né­zett rá, Lucy fe­lém for­dult.
A fe­né­be!
– Hát per­sze, her­ceg­nőm.
Re­nee meg­csap­ta a ka­ro­mat, és el­kö­szön­tünk a ne­vet­gé­lő szü­le-­
ink­től.
Meg­bi­zo­nyo­sod­tam ró­la, hogy Lu­cin­da meg­fe­le­lő­en be van-e
köt­ve Re­nee hát­só ülé­sén, majd egye­dül el­men­tem a Mc­Do­nald’sba.
Húsz perc­cel ké­sőbb le­hú­zód­tam a há­rom­szo­bás farm­há­zunk
előtt, amit sok év­vel ko­ráb­ban a szü­le­ink­től kap­tunk. Re­nee ko­mo-­
lyan kö­tő­dött hoz­zá. Ha­bár ki­nőt­tünk be­lő­le, és meg­volt a pén­zünk,
hogy tíz­szer ak­ko­ra hely­re köl­töz­zünk, ő nem volt haj­lan­dó rá.
A gon­do­lat­tól, hogy el­hagy­junk egy ennyi nagy­sze­rű em­lék­kel
te­li he­lyet, én is ha­son­ló­an érez­tem. Még ak­kor is, ami­kor be­le­rúg-­
tam a nap­pa­li­ban és a lé­te­ző összes sza­bad he­lyen he­ve­rő já­té­kok-­
ba.
A fény­szó­rók meg­vi­lá­gí­tot­ták a dup­la ga­rázst, ahogy be­áll­tam
egy bar­bie-s bi­cik­li és Re­nee Range Ro­ve­re kö­zé. Fe­hér­re cse­rél­te
az elő­zőt, ami­kor ki­de­rült, hogy ter­hes. Meg­fog­tam a ka­ját, ki­száll-­
tam, és ott hagy­tam az ak­ta­tás­ká­mat.
Be­sé­tál­tam a kony­há­ba, le­dob­tam a kul­cso­kat, és a pul­ton lé­vő
le­ve­le­ket vizs­lat­tam, mi­köz­ben elő­ké­szí­tet­tem a lá­nyom va­cso­rá­ját.
Re­nee és Lucy a für­dő­szo­bá­ban ne­vet­gél­tek, mi­re el­mo­so­lyod­tam,
köz­ben pe­dig sült krump­lit töm­tem a szám­ba, és el­kezd­tem ki­bon-­
to­gat­ni a le­ve­le­ket.
Szám­la, szám­la, egy szám­la Re­nee-nek, és még több szám­la. Az
egye­tem után el­in­dí­tot­ta a sa­ját vál­lal­ko­zá­sát, és rész­mun­ka­idő­ben
dol­go­zott a Welsh Grant Hol­dingsnál, amíg össze nem gyűlt
annyija, hogy meg­ve­hes­se a ki­fi­no­mult dol­go­kat, amik­re min­dig is
sze­re­tett köl­te­ni. Nem szá­mí­tott ne­ki, hogy ak­ko­ri­ban Cow­boys-já-­
té­kos vol­tam, és ki tud­tam vol­na se­gí­te­ni. Gyö­nyö­rű, ma­kacs nő­sze-­
mély.
 A fut­ball­kar­ri­e­rem összesen há­rom sze­zo­nig tar­tott, amíg apa
szív­ro­ha­ma után be nem dob­tam a tö­rül­kö­zőt – rész­ben ezért is
dön­töt­tem a visszavonulás mel­lett.
Vagy­is a fé­lig visszavonulás mel­lett. Ak­ko­ri­ban szü­le­tett Lucy, és
kü­lön­ben is rosszul vi­sel­tem, hogy tá­vol va­gyok tő­lük. Így a szer­ző-­
dé­sem le­jár­tá­val ha­za­tér­tem, iz­ga­tot­tan vár­va, hogy be­pisz­kol­has-­
sam a ke­zem, és ala­po­sab­ban meg­is­mer­jem a cé­get, mi­előtt át­ve-­
szem.
Ami­kor az utol­só le­vél­hez ér­tem, majd­nem a tor­ko­mon akadt az
utol­só fa­lat sült krump­li.
Egy es­kü­vői meg­hí­vó hul­lott ki a ke­zem­ből a pult­ra.
– Es­kü­vő? – kér­dez­te Re­nee, mi­köz­ben fel­se­gí­tet­te Lucyt az
egyik bár­szék­re. – Ki küld­te?
Ami­kor nem ad­tam vá­laszt, oda­sé­tált, és rá­kuk­kan­tott a há­tam
mö­gül.
– Nem lé­te­zik!
Egye­tem óta nem is hal­lot­tunk Mi­ke fe­lől. Meg­tűr­tük egy­mást,
amíg a har­ma­dik év vé­gén be nem vá­lo­gat­ták. Tu­do­má­som sze­rint
a kar­ri­er­je vé­get ért, mi­előtt el­kez­dő­dött vol­na, és az any­ja IT-cé­gé-­
nek a má­sik ál­lam­ban lé­vő le­ány­vál­la­la­tát ve­zet­te.
– Meg­há­za­so­dik – mond­ta Re­nee.
– Ki­cso­da? – kér­dez­te Lucy te­le száj­jal.
– És őt ve­szi fe­le­sé­gül, tyű­ha! – Re­nee fel­ne­ve­tett, és el­lé­pett
mel­lő­lem, hogy kihalássza a ne­ki szánt wra­pet az el­vi­te­les zacs­kó-­
ból.
– Ki­cso­da? – kér­dez­te új­ra Lucy.
– Ale­xis. Er­re az­tán nem szá­mí­tot­tam. Ő nem… –
Összeráncoltam a hom­lo­ko­mat.
– Elég szen­de hoz­zá? – se­gí­tett ki Re­nee, s le­tö­röl­te a szószt az
al­só aj­ká­ról. – Sze­rin­tem meg­mu­tat­ta ne­künk, hogy nem az a zsá-
ne­re.
Érez­ve, hogy a jól is­mert ha­rag nő­ni kezd ben­nem, meg­ra­gad-­
tam a meg­hí­vót, és ki­dob­tam a ku­ká­ba.
– Ki­cso­da? – ri­ká­csolt Lucy.
– Hé! – szólt rá Re­nee.
Lucy mér­ge­lőd­ve csá­polt a ke­ze­i­vel.
– Ak­kor vá­la­szol­ja­tok a kér­dé­sem­re!
Re­nee az ab­lak fe­lé for­dult, hogy el­rejt­se a ne­ve­té­sét.
– Apa ré­gi ba­rát­ja – vá­la­szol­ta, ami­kor összeszedte ma­gát.
Meg­áll­tam a bur­ge­rem ki­cso­ma­go­lá­sa köz­ben, és egy ha­ra­gos
pil­lan­tást küld­tem fe­lé.
Re­nee pil­lan­tá­sa azt üzen­te, hogy ne fe­sze­ges­sem a dol­got.
Hát, le­gyen!
– Ak­kor te is ott le­szel, apu?
– Nem.
– Mi­ért nem? – fag­ga­tott Lucy, mi­köz­ben pró­bál­ta ki­szed­ni a
meg­le­pe­tés já­té­kot a cso­ma­go­lá­sá­ból.
Re­nee fel­só­haj­tott, de nem eről­tet­te a dol­got, ha­nem meg­ke­rül­te
a pul­tot, hogy le­ül­jön a lá­nyunk mel­lé. El­vet­te tő­le a já­té­kot, ki­bon-­
tot­ta, és összerakta ne­ki.
So­sem tud­tam meg­un­ni a lát­vá­nyu­kat. Az én ki­rály­nőm és az én
kis her­ceg­nőm.
He­ten­te fel­öt­lött ben­nem egy má­so­dik gyer­mek gon­do­la­ta, vi-­
szont Lucy min­den időn­ket fel­emész­tet­te.
Per­sze a mi hi­bánk volt, hogy el­ké­nyez­tet­tük.
– Mert nem aka­rok.
Lucy el­vi­gyo­ro­dott, fel­fed­ve a hi­ány­zó fo­gát és a szá­já­ban lé­vő
fé­lig meg­rá­gott ételt.
– Go­nosz vagy, apu­ci.
Re­nee fel­von­ta a szem­öl­dö­két.
– Nem go­nosz. – Szü­ne­tet tart­va rám ka­csin­tott. – Ha­nem el­bű-­
vö­lő­en őszin­te.
Lucy ta­nács­ta­lan­nak tűnt, majd jól lát­ha­tó­an el­dön­töt­te ma­gá-­
ban, hogy nem ér­dek­li annyira a do­log, hogy to­vább kér­de­zős­köd-­
jön, és visszatért a ka­já­já­hoz.
Re­nee fel­ta­ka­rí­tott, amíg én el­vit­tem Lucyt fo­gat mos­ni, az­tán
le­fek­tet­tem.
A szo­bá­já­ban a Re­nee ál­tal ké­szí­tett hím­zé­sek ara­nyo­zott ke­ret-­
be fog­lal­va éke­sí­tet­ték a cu­kor­ka­ró­zsa­szín fa­lat. A folt­var­rott her-­
ceg­nős ágy­ta­ka­ró­val fe­dett ágyat el­árasz­tot­ták a gomb­sze­mű plüs-­
sök, és szük­ség­te­len ró­zsa­szín há­ló vet­te kör­be.
– Hogy tudsz alud­ni, mi­köz­ben ennyien bá­mul­nak té­ged? – Lucy
ál­lá­hoz húz­tam a ta­ka­ró­ját, ő pe­dig az ol­da­lá­ra for­dult, ar­cát a ke-­
zén nyug­tat­ta.
– Ők a ba­rá­ta­im.
– Va­ló­ban?
A sze­mét akar­ta for­gat­ni.
– Ja. – Majd el­aka­dó lé­leg­zet­tel meg­for­dult, ami­kor tu­da­to­sult
ben­ne, hogy nem vé­gez­te el az es­ti ru­tin­ját.
Mo­so­lyog­va fi­gyel­tem, ahogy te­szi a dol­gát.
– Jó éj­sza­kát, Fer­gus, Lilly, Monty, Ti­ger, Pa­u­let­te, Step­ha­nie, há-­
rom­szar­vú Bill…
Csu­pán egy ásí­tás­nyi szü­ne­tet tar­tott, és én ki­vár­tam, amíg
visszafekszik, majd így szól­tam:
– Úgy lát­tam, jól érez­ted ma­gad ma es­te.
– Ó, igen – vá­la­szol­ta. – Vagy­is egy ki­csit ne­héz, de olyan mó­kás.
– Igen. – Fel­ne­vet­tem.
– Va­la­mi­kor ne­ked is ki kel­le­ne pró­bál­nod – mond­ta egy újabb
ásí­tás kö­ze­pet­te. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy anyu imád­ná, ha tán-­
col­nál.
Bó­lin­tot­tam, de nem ígér­tem sem­mit, majd ki­se­per­tem a cso­da-­
szép ha­ját az ar­cá­ból, és jó­éjt­pu­szit ad­tam ne­ki.
– Szólsz ne­kem, ha ez a Ti­mo­thy kö­lyök is­mét zak­lat­ni kezd té-­
ged?
Fél­álom­ban annyit mo­tyo­gott:
– Per­sze, apu.
 Re­nee épp a vi­zes ha­ját tö­röl­get­te, ami­kor be­lép­tem a há­ló­szo-­
bánk­ba.
– Ké­szen állsz, hogy meg­mu­tasd a tánc­moz­du­la­ta­i­dat, bé­bi?
Az in­ge­met gom­bol­va fel­hor­kan­tam.
– Szó­val hal­lot­tad.
– Aha – mond­ta, majd há­tul­ról kö­rém fon­ta a kar­ját, és szét­nyi-­
tot­ta az in­ge­met. A ke­ze a bő­rö­met si­mo­gat­ta, és majd­nem meg­bor-­
zong­tam, ami­kor azt sut­tog­ta: – Tu­dod, hogy mennyire imá­dom,
ami­kor tán­colsz.
Le­fej­tet­tem ma­gam­ról az in­get, ő pe­dig a nad­rá­gom­mal bab­rált.
– Va­ló­ban?
Az aj­ká­ba ha­rap­va bó­lin­tott, a szem­pil­lái re­beg­tek.
– Nyo­más az ágy­ra!
Amíg be­fe­jez­tem a vet­kő­zést, Re­nee szét­nyi­tot­ta a kön­tö­sét, fel-­
fed­ve a tes­te min­den pom­pás por­ci­ká­ját. Víz­csep­pek csöp­pen­tek az
ágy­ra a ha­já­ból, én fel­mor­dul­va be­csuk­tam az aj­tót, mi­köz­ben ő vé-­
gig­si­mí­tot­ta a ha­sát, és a lá­ba kö­zött állt meg a ke­ze.
– Me­lyik fér­je­met ka­pom meg ma es­te?
El­in­dul­tam az ágy fe­lé.
– Azt, ame­lyik azt akar­ja, hogy el­vedd on­nan a ke­zed.
A sze­mé­ben jól lát­ha­tó iz­ga­lom ját­szott, ami­kor le­ha­jol­tam az
ágy­ra, és dur­ván szét­nyi­tot­tam a lá­ba­it.
Ha­bár si­ke­rült túl­lép­nünk a fi­a­tal bak­lö­vé­se­in­ken, ez nem je­len-­
tet­te azt, hogy nem él­vez­tük bi­zo­nyos ré­sze­it. Er­re két hó­nap­pal a
má­so­dik es­kü­vőnk előtt jöt­tem rá, ami­kor Re­nee csak­nem üvöl­tött
a fruszt­rá­ci­ó­tól a túl­sá­go­san gyen­géd sze­ret­ke­zé­sünk köz­ben.
Né­ha gyen­géd­ség­re vá­gyott. Más­kor rom­lott­sá­got és dur­va­sá­got
akart. De ő is tud­ta, hogy nem szá­mít, mi­lyen sze­re­pet ve­szünk fel,
min­den ve­le töl­tött per­cet imá­dok.
Tün­dö­költ és csu­rom­vi­zes volt, mi­köz­ben az uj­jam le­fe­lé ha­ladt
a lá­ba kö­zé, majd be­csúsz­tat­tam.
Meg­emel­te az ölét, zi­há­ló ki­ál­tá­sa be­töl­töt­te a szo­bát.
 – Csitt!
Ahogy ki­húz­tam az uj­ja­mat, le­haj­tot­tam a fe­je­met, és hosszasan
meg­nyal­tam őt, az­tán be­csúsz­tat­tam a nyel­ve­met. Úgy te­ker­gett,
mint egy nyá­vo­gó macs­ka, ahogy nyal­tam. Ami­kor meg­re­me­gett a
lá­ba, és a halk nyö­gé­sei re­ked­tes zi­há­lás­sá vál­tak, fel­ül­tem.
– For­dulj meg, és ka­pasz­kodj a fej­tám­lá­ba!
Meg­re­meg­tek a mel­lei, ahogy át­for­dult és elő­re­má­szott az
ágyon. Alig ért hoz­zá a fá­hoz, ami­kor dur­ván meg­ra­gad­tam, majd
rá­csap­tam a fe­ne­ké­re.
– Bassza meg! – ki­ál­tott fel, de több­re vágy­va kö­ze­lebb csúsz­tat-­
ta a for­más fe­ne­két a saj­gó far­kam­hoz.
Fi­gyel­ve, ahogy a ke­zem nyo­ma szét­ter­jed a bő­rén, kép­te­len vol-­
tam to­vább vár­ni, és el­he­lyez­ked­tem. Meg­ra­gad­tam a csí­pő­jét,
belecsusszantam, és egyet­len lö­kés­sel ben­ne is vol­tam.
Re­nee zi­hált, és olyan erő­sen szo­rí­tot­ta a fej­tám­lát, hogy el­fe­hé-­
red­tek az uj­jai.
Ahogy fi­gyel­tem, és ma­gam kö­rül érez­tem őt, úgy dön­töt­tem,
egy köz­tes meg­ol­dást vá­lasz­tok, és ma­gam­hoz húz­tam.
Re­nee szem­öl­dö­ke za­var­tan összeszaladt, ami­kor le­ül­tem, és a
mell­ka­som­hoz húz­tam a há­tát, majd ma­gam fe­lé for­dí­tot­tam az ál-­
lát, hogy meg­kap­has­sam az aj­kát.
– Mi…?
– Szük­sé­gem van a szád­ra – mond­tam, az­zal meg­csó­kol­tam, és
köz­ben a mel­lé­hez nyúl­tam. Meg­szo­rí­tot­tam, amíg ő moz­gott raj-­
tam. – Nyúlj ma­gad­hoz! – sut­tog­tam az aj­ká­ba. – Nyúlj ma­gad­hoz,
mi­köz­ben meg­dug­lak!
Le­csúsz­tat­ta az egyik ke­zét, majd mé­lyen a sze­mem­be né­zett, és
egy­re erő­seb­ben zi­hált a szét­nyílt aj­ka­im­ra.
Gyö­nyö­rű. Fen­sé­ges. Macs­ka­sze­rű. Erő­tel­jes.
Még a rossz nap­ja­in­kon is ké­pes vol­tam min­dent ér­té­kel­ni ve­le
kap­cso­lat­ban. Az el­szánt­sá­gát, hogy ak­kor is ra­gyog­jon, ami­kor ki-­
akasz­tot­tam őt. Hogy ké­pes meg­bo­csá­ta­ni ne­kem órák­kal az­után,
hogy va­la­mi bu­ta­sá­got mond­tam.
– Tud­tad, hogy a leg­sze­ren­csé­sebb fic­kó­nak ér­zem ma­gam, ami-­
ért ak­kor is sze­retsz, ami­kor min­den jo­god meg­van ah­hoz, hogy
gyű­lölj?
Re­nee el­vi­gyo­ro­dott, és zi­hált, mi­köz­ben szün­te­le­nül mo­zog­tam
ben­ne.
– Már mond­tam ne­ked, hogy nem sza­ba­dul­hatsz tő­lem.
– Sze­ret­lek.
El­ke­re­ke­dett a sze­me, ahogy a csúcs­ra ért, és én be­fo­gad­tam
min­den só­haj­tá­sát, min­den nyö­gé­sét, min­den szo­rí­tó szű­kü­lést, az-­
tán be­le­ürí­tet­tem a tá­rat.
Az el­len­sé­gem, a tár­sam, a leg­jobb ba­rá­tom. Ő ma­ga a sze­re­tet
leg­nyer­sebb for­má­ja. Ő min­den, ami­re szük­sé­gem van több­ré­te­gű
mas­ni­val át­köt­ve.
Olyas­faj­tá­val, amit nem ha­gyok új­ra ki­bom­la­ni.
 KÖ­SZÖ­NET­NYIL­VÁ­NÍ­TÁS

A leg­na­gyobb el­len­sé­gem­nek, a leg­erő­sebb tár­sam­nak, a leg­jobb

ba­rá­tom­nak, a fér­jem­nek. Kö­szö­nöm.
Gyer­me­ke­im­nek, ti ket­ten em­lé­kez­tet­tek ar­ra, hogy meg­áll­jak,
fel­lé­le­gez­zek, ér­té­kel­jem a dol­go­kat, és ki­lép­jek a sa­ját kis vi­lá­gom-­
ból.
Grub­nak, a kis­ku­tyám­nak. Már na­gyobb le­szel, mi­re ez a könyv
meg­je­le­nik. De csak­úgy, mint a gyer­me­ke­im­nél, az, hogy a csa­lád
ré­szé­vé vál­tál, kész ál­dás a fá­rad­ha­tat­lan agyam­nak.
Drá­ga ba­rá­ta­im, ezt nek­tek szá­nom. Az irán­ta­tok ér­zett sze­re­te-­
tem vég­te­len. Még ak­kor is, ami­kor na­po­kig nem hal­lo­tok fe­lő­lem.
Kö­szö­nöm, hogy „meg­ér­te­tek” en­gem és ezt az őrült írás dol­got.
Teszt­ol­va­só­im­nak, Mar­ley-nak, Je­an­ni­ne-nek, Mi­chel­le-nek, Se-­
re­ná­nak, Paige-nek és Bil­lie-nek. Kö­szö­nöm a szün­te­len tá­mo­ga­tá-­
so­to­kat, és hogy időt sza­kí­to­tok a nyers zagy­va­sá­ga­im át­ol­va­sá­sá­ra.
Sze­ret­lek ti­te­ket!
A kor­rek­to­ra­im­nak, Al­lie-nek, Em­má­nak és Al­li­son­nak. Kö­szö-­
nöm. Nagy­sze­rű­ek vagy­tok, höl­gyek!
A szer­kesz­tőm­nek, Jenny­nek az edi­ting4in­di­es­től. Ez nem si­ke-­
rült vol­na nél­kü­led.
Sta­cey-nek a Cham­pagne Book De­sign­tól, sza­vak­kal le sem ír­ha-­
tó, mi­lyen meg­döb­ben­tő a tü­rel­med, az oda­adá­sod és a pro­fiz­mu-­
sod. Kö­szö­nöm.
Sa­rah-nak az Okay Cre­a­ti­on­stől, *só­haj­tás* olyan te­het­sé­ges
vagy! Kö­szö­nöm az újabb bo­rí­tót, amit éle­tem vé­gé­ig imád­ni fo­gok.
 Mi­chel­le-nek, kö­szö­nöm, amit csi­nálsz, és ami­ért ilyen ro­hadt
nagy­sze­rű ba­rát vagy.
Anet­te-nek, egy cso­dá­la­tos em­ber vagy. Kö­szö­nöm a se­gít­sé­ge-­
det az ARC csa­pat­tal.
Ni­ná­nak, hi­he­tet­len vagy. Kö­szö­nöm.
Az el­ső ol­va­só­im­nak, a blog­ge­rek­nek, és a Tea Room cso­por­tom
bá­jos tag­ja­i­nak, KÖ­SZÖ­NÖM! Min­den meg­je­le­nést na­gyob­bá és job-­
bá tesz­tek. Még most sem hi­szem el, mi­lyen sze­ren­csés va­gyok,
hogy ilyen ol­va­sók­ra ta­lál­tam, mint ti vagy­tok.
És ne­ked, ked­ves ol­va­só, kö­szö­nöm. Akár sze­ret­ted, akár gyű­löl-­
ted, kö­szö­nöm, hogy ad­tál ne­kem egy esélyt. Nem is tu­dod, hogy
mi­lyen há­lás va­gyok ér­te.
 EL­LA FIELDS

egy auszt­rál fe­le­ség és csa­lád­anya. Amíg a gye­re­kei is­ko­lá­ban van-­

nak, raj­ta­kap­hat­juk, hogy a köny­ve­i­ről és azok sze­rep­lő­i­ről me­sél a
macs­ká­i­nak. Meg­rög­zött cso­ko­lá­dé- és jegy­zet­fü­zet­gyűj­tő, aki él­ve-­
zet­tel te­rem­ti meg a ne­he­zen ki­ví­vott bol­dog be­fe­je­zé­se­ket.

Itt meg­ta­lá­lod El­lát:

www.fa­ce­book.com/aut­horel­lafields
www.fa­ce­book.com/gro­ups/1193287744116115
www.el­la­fields.net
www.good­re­ads.com/aut­hor/show/16851087.El­la_­Fields
www.ins­ta­gram.com/el­la­fieldsa­ut­hor/
 Ér­de­kel Quinn
és Daisy tör­té­ne­te?
 Töb­bet akarsz tud­ni Pippá­ról
és az ő bo­nyo­lult szél­ső el­ka­pó­já­ról?