NNCL647-3D1v1.

R.A. SALVATORE

A magányos drow

Fordította Sziklai István

Kiadja Delta Vision Kft., 2003
ISBN 963 9474 66 5
Gyanítom, hogy olvasóimnak nehezükre esik elképzelni, milyen örömmel és meglepetéssel
tölt el, amikor azt hallom, hogy egyik-másik művem örömet okozott nekik, esetleg hatással
volt rájuk. Az elmúlt tizenhat esztendő dacára, olyan ez, akár egy elképesztő álom.
És ez a borzongás csak erősödik, amikor más országokból való olvasóktól hallom!
Csodálattal tölt el, és teljesen lenyűgöz, amikor olyasvalakivel beszélek, aki
Közép-Európában, Oroszországban, Spanyolországban, Törökországban vagy a világ
bármely más táján él és arról értesülök tőle, hogy műveim eljutottak hozzá, hogy van valami
közös, amin megosztozunk.
Ezek az élmények hivatásom értékére emlékeztetnek, arra, hogy az írás több mint egy
munka. A kommunikáció összetömöríti a világot, és ahogy érintkezésbe lépünk egymással,
úgy ébredünk rá, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Teljes szívemmel hiszek ebben, és
ezért különleges élvezet számomra, amikor arról hallok, hogy a tengerentúlon is vannak
olvasóim, hogy ugyanaz az üzenet, amely visszhangot vet az Államokban, ugyanúgy utal
talál az emberek szívéhez és képzeletéhez a világ más tájain is.
Ez a könyv a tiétek, európai barátaim. Egy nap – remélhetőleg hamarosan – eljutok
Magyarországra, és akkor nagy-nagy örömömre szolgál majd, ha személyesen is
találkozhatunk. Addig is, minden jót!

R. A. Salvatore
 Előhang

– A három köd, Sokvesszős Obould! – rikoltotta Tsinka Shrinrill, és tágra nyílt szemében
vadul forgatta körbe-körbe szemgolyóját. A nő ilyenkor a valódi világ és az istenek földje
között tartózkodott, legalábbis állítása szerint. – Három köd határolja királyságodat a Világ
Hátának árnyékában: a Surbrin-folyó hosszú szalagja, amelynek párája felfrissíti a reggelt; a
hívásodra feltoronyló Troll-mocsarak bűzhödt füstköde és rég halott őseid spirituális
esszenciája a kísértetjárta Ádáz-hágóban. Eljött az időd, Sokvesszős Obould király! Mindez a
tiéd lesz!
Az ork sámánnő szavai végeztével a levegőbe lökte karját és felbömbölt, mire az orkok
istenének Egyszemű Gruumshnak hívei követték példáját – rikoltoztak, öklüket rázták, és
körbe-körbe rohangásztak az ork király és szeretett istenük tönkrezúzott fabálványa körül.
A szétvert üreges szobrot ellenségeik használták fel, megsértve ezzel Gruumshot.
Megbecstelenítették istenüket.
Háromöklű Urlgen, Obould fia és trónjának örököse az ámulat, a rettegésé és a hála
különös keverékével figyelte az eseményeket. Sosem szenvedhette Tsinkát – a Sokvesszős
törzs egyik kevésbé jelentős, de színpompás sámánját –, és tudta, hogy a nő nagyjából azt
mondja, amit Obould hallani akar. Urlgen körülnézett, szemügyre véve a roppant dühös,
haragvó és acsargó orkok tengerét, az eltátott szájak, a sárga, zöld, letört és hegyesre
reszelt fogsorok óceánját. Végigpillantott a véreres és sárgás szemeken, amelyek ide-oda
villantak, félelemről és izgalomról árulkodva. Figyelte a folytonos lökdösődést, taszigálást és
hallotta a torkokból előtörő sértéseket, amelyeket gyakran a kiröppenő pengék suhogása
kísért. Mind harcosok voltak, dühös és megkeseredett harcosok – akárcsak a Világ Hátának
összes orkja –, akik vizes barlangokban tengették életüket, miközben más fajok élvezhették
a városok és egyéb települések nyújtotta kényelmet. Mindannyian türelmetlenek voltak,
akárcsak Urlgen és hegyes nyelvükkel repedezett szájukat nyalogatták. Talán Obould írja
majd át az orkok sorsát, és változtatja meg Észak orkjainak nyomorúságos létét?
Urlgen vezette a rohamot a Lapályos nevezetű városka ellen, és nagy diadalt aratott. A
hatalmas varázsló tornya, amely régóta szálka volt az orkok szemében, ledőlt, a varázsló
meghalt, akárcsak a városlakók zöme és jó pár törpe is – mindenki úgy tudta, hogy közte volt
Mithrill Csarnok ura, Harcpöröly Bruenor király is.
De a szentségtörő bálvány segítségével sokan elmenekültek Urlgen elől. Urlgen seregének
legtöbb orkja a földre vetette magát a toronymagas idol láttán, hódolva a könyörtelen
istenség képmásának. Ám mindez csak csel volt, és a szobor egyszer csak kinyílt, mire egy
kis csapat őrjöngő törpe rontott elő a bálványból, lemészárolva számos gyanútlan orkot, a
többit pedig visszaűzte a hegyek felé. Így menekültek el a halálra ítélt város megmaradt
védői, majd útközben találkoztak egy másik törpe csapattal – akik a becslések szerint úgy
négyszázan lehettek. Az egyesült haderő pedig már vissza tudta verni Urlgen harcosainak
támadását.
Az ork parancsnok komoly vérveszteséget könyvelhetett el. Így amikor Obould a helyszínre
érkezett, Urlgen arra számított, hogy megróják, sőt esetleg meg is verik a kudarc miatt – És
valóban, erőszakos atyja első reakciója a várakozásainak megfelelően alakult.
De ekkor – mindannyiuk meglepetésére – jelentések kezdtek érkezni az esetleges
erősítésekről. Számos egyéb törzs is lemerészkedett a Világ Hátáról. Ahogy Urlgen felidézte
magában a pillanatot, még mindig ámulattal töltötte el apjának villámgyors gondolkodása.
Obould elrendelte, hogy zárják körül a csatateret, és a déli fertályról tüntessenek el minden
jelet, ami arról árulkodhatna, hogy ott bárki is áthaladt. Az volt a cél, hogy úgy tűnjön, mintha
senki sem menekült volna meg Lapályosból – Obould megértette, hogy az újonnan
érkezettek elől döntő fontosságú visszatartani bizonyos értesüléseket. Ennek érdekében
Urlgenre várt a feladat, hogy kioktassa harcosait – közölte velük, hogy senki sem menekült
meg ellenségeik közül, és megfenyegette őket, hogy jobban teszik, ha mindannyian el is
hiszik ezt. És a Világ Hátának mélységes üregeiből ork törzsek kezdtek tódulni Obould
zászlaja alá. Ork törzsfők helyeztek értékes ajándékokat Obould lábai elé, és könyörögtek
neki, hogy fogadja el hűségesküjüket. Úgy mondták, hogy a zarándoklatot a sámánok
kezdeményezték. A törpék aljas cselvetése ugyanis felingerelte Gruumshot, így az ork
istenség papjai törzseiket Obouldhoz küldték – Obouldhoz, aki majd a bosszú eszköze lesz.
Obouldhoz, aki megölte Harcpöröly Bruenor királyt, és aki majd drágán megfizet a
törpéknek a szentségtörésért.
Urlgen persze a történtek hatására jelentősen megkönnyebbült. Magasabb volt ugyan
atyjánál, de közel sem volt olyan erős, hogy nyíltan kihívja a hatalmas ork vezért. Obould
lenyűgöző erejét és ügyességét kiegészítette remekmívű, tüskés, barázdált fekete harci
vértje és pallosa, amely a király egyetlen gondolatára lángra lobbant. Nem akadt senki – még
a büszke Urlgen sem –, aki gondolni mert volna rá, hogy elhódítsa Obouldtól a törzsvezéri
címet.
Urlgennek nem kellett aggódnia, mivel a körbe-körbe keringő sámán vezette papok
megígérték Obouldnak, hogy számos álma és kívánsága valóra válik, egyben dicsőítették is
a Lapályosnál aratott nagyszerű diadal miatt – És ezt a győzelmet a király nagyrabecsült fia
aratta. Obould jó párszor Urlgenre pillantott a szertartás folyamán, és ilyenkor mindig
szélesen rávigyorgott. Ám ez nem az az alattomos vigyor volt, amelyet akkor villantott ki,
amikor valakinek a kínzására készült. Obould elégedett volt Urlgennel, mint ahogy elégedett
volt mindennel.
Végtére is Harcpöröly Bruenor király meghalt, a törpék pedig elmenekültek. És bár az orkok
közel ezer harcost vesztettek Lapályosnál, létszámuk ennek sokszorosára duzzadt. És még
ennél is többen jöttek ki a napsütésbe – sokan életükben először –, hogy a szemfájdító
fényességben pislogva, a hegyi ösvényeken délre induljanak, engedelmeskedve a sámánok,
Gruumsh és Sokvesszős Obould király hívásának.
– Ez lesz hát a királyságom – jelentette ki Obould, miután a sámánok abbahagyták a
kerengést és a rikoltozást. – És amint enyém lesz, a hegyek és a három köd határolta
földek, lecsapunk azokra, akik körülzárnak minket, és dacolnak velünk. Az enyém lesz
Felbarr Citadellája! – kiáltotta, mire ezer ork ujjongott fel.
– A törpéket Adbarig űzöm majd, ahol visszakényszerítem őket bűzhödt üregeikbe! –
folytatta Obould, aki ide-oda ugrált és rohangált a felsorakozott sereg előtt, mire újabb ezrek
bődültek el helyeslően.
– Nyugaton megremeg majd Mirabari – kiáltotta Obould, mire az ujjongás
megsokszorozódott.
– Maga Ezüsthold is reszketni fog, ha meghallja a nevem!
Erre minden eddiginél nagyobb őrjöngés támadt, és a rikoltozó Tsinka durván megragadta a
hatalmas teremtű orkot és megcsókolta, felkínálva magát neki, felkínálva Gruumsh létező
legnagyobb áldását.
Obould a sámánnő köré fonta roppant karját, Tsinkát az oldalához préselve, mire az
ujjongás szinte már az egekig szökött.
Urlgen nem rikoltozott, de jól láthatóan mosolygott, amint apját figyelte, aki a papnőt cipelte
fel a Gruumsh bemocskolt bálványához vezető rámpán. Arra gondolt, hogy öröksége
hamarosan gazdagabb lesz, mint valaha.
És végtére is, Obould sem él örökké.
Urlgen bízott benne, hogy ha a helyzet úgy kívánja, akár maga is tud változtatni ezen az
állapoton.
 ELSŐ RÉSZ

KAVARGÓ ÉRZELMEK

Mindent helyesen tettem.

A Menzoberranzanból kivezető úton minden lépésemet a jó és a rossz, a közösségiség és
az önzetlenség belső iránytűje vezérelte.
Még amikor hibáztam is – mint mindenki más –, az elhibázott lépéseket a rossz
ítélőképesség vagy egyszerűen az esendőség szülte, nem pedig háttérbe szorított
lelkiismeretem. Tudom, hogy ott találják azokat a magasabb rendű elveket és princípiumokat,
amelyek közelebb visznek minket választott istenünkhöz, közelebb célunkhoz,
reményeinkhez és az éden megismeréséhez.
Nem hallgattattam el a lelkiismeretemet, de attól tartok, hogy az mégis becsapott engem.
Mindent helyesen tettem.
Ellifain mégis halott, és hiába mentettem meg réges-régen, ez a tett is csak engem gúnyol.
Mindent helyesen tettem.
Mégis láttam Bruenor bukását, és nem hihetek mást, csak azt, hogy akiket szerettem,
Bruenorral együtt buktak, és velük mindaz, amit szerettem.
Létezik talán valahol egy isteni entitás, aki jót nevet az ostobaságomon?
Létezik egyáltalán bármiféle isteni entitás, valahol odakint, messze innen?
Vagy mindez hazugság volt – vagy ami még rosszabb: önámítás?
Gyakran töprengtem el a közösségen, és azon, hogy a közösség javulása miként szolgálja
az egyén javulását. Ez volt létem útmutató irányelve, a felismerés, ami Menzoberranzan
elhagyására késztetett. És most, ebben a fájdalmas időszakban kezdem megérteni – vagy
talán rá kell kényszerítenem magam, hogy bevalljam –, hogy hitem sokkal inkább személyes
alapokon nyugszik. Milyen ironikus, hogy amikor a közösségről beszéltem, gyakorlatilag és
ténylegesen csak azt elkeseredett vágyamat fejeztem ki, hogy tartozhassak valami nálam
nagyobbhoz.
Amikor magamban kimondtam és ezzel megerősítettem véleményem jogosságát, nem
cselekedtem másként, mint azok, akik a prédikátorok szószéke köré gyűlnek. A megnyugvást
és az útmutatást hajszoltam, csak én magamban kutattam a szükséges válaszok után, míg
mások ezt saját magukon kívül keresik.
Mindezt megértve, tudom, hogy mindent helyesen tettem. Mégsem tudom ellökni magamtól
azt a felgyülemlő felismerést, azt a felgyülemlő rettegést, azt a felgyülemlő rémületet, hogy
végső soron
tévedtem.
Mert mi értelme az egésznek, ha Ellifain halott, és ha rövidke életét érzelmi kavalkádban
élte le? Mert mi értelme az egésznek, ha barátaim és én a szívünket követtük, és bíztunk
kardunkban, hogy azután azt lássam, miként halnak meg egy összeomló torony alatt?
Mert ha mindvégig helyesen cselekedtem, akkor hol az igazság, és hol van a kegyes
istenek köszönete?
Miközben felteszem ezeket a kérdéseket, látom a bennem fészket rakott gőgöt. Miközben
felteszem ezeket a kérdéseket, látom lecsupaszított lelkem fondorkodását. Önkéntelenül is
meg kell kérdeznem, hogy tényleg különbözök-e a fajtámtól? Módszereimet tekintve
biztosan, de vajon ténylegesen is? Amikor a közösségiségről és az önzetlenségről szólok,
valójában nem ugyanazt keresem, mint a magam mögött hagyott Menzoberranzan papnői?
Talán nem az örök életet és a hozzám hasonlók közti kiemelkedést hajszolom, mint ők?
Amikor Withegroo tornya megingott és leomlott, vele együtt zuhantak alá a lépteimet
vezérlő illúziók is.
Harcosnak képeztek ki. Ha nem értettem volna olyan jól a szablyaforgatáshoz, valószínűleg
kisebb szerepet töltöttem volna be a világban – kevésbé tiszteltek volna, és kevésbé
fogadtak volna el.
Mostanra csak az adottságom és a kiképzettségem maradt: erre szándékozom alapozni
annak a furcsa és tekergő útnak egy újabb fejezetét, ami Drizzt Do'Urden élete. Ez dühöm
kisugárzása, ami azokra a nyomorúságos lényekre zúdul, akik tönkrezúzták mindazt, ami
kedves volt nekem. Ez annak a kifejezése, amit azok iránt érzek, akiket elvesztettem: Ellifain,
Bruenor, Wulfgar, Regis, Catti-brie és lényegében Drizzt Do'Urden iránt.
Mostantól két szablyám – Jéghalál és Csillám – határoz meg, és ismét Guenhwyvar az
egyetlen társam. Mindegyikükben bízom, de rajtuk kívül senki másban.
Drizzt Do'Urden
 1

EMLÉKEZTETŐ

Drizzt nem szívesen gondolt rá úgy, mint sírhelyre. A sötételf egy kis üregben ütötte fel
tanyáját, ahova egy villás ágra kitűzte Bruenor egyszarvú sisakját. A sisak pontosan az üreg
hátsó falát alkotó szirtfal elé került – az egyetlen helyre, ahol a természetalkotta menedékbe
besütött a nap.
Drizzt akarta, hogy így legyen. Látni akarta a sisakot, és sosem akart felejteni. És nemcsak
Bruenort nem akarta feledni, és nem csak többi barátjára akart emlékezni.
Drizzt elsősorban arra akarta emlékeztetni magát, hogy ki tette ezt a rettenetet vele és a
világával.
A két lehullott sziklatömb között csak kúszva tudott bejutni az üregbe, és még így is csak
lassan és nehézkesen ment a dolog.
De Drizzt nem törődött vele – sőt, még kedvére is volt a dolog. A kényelem teljes hiánya,
létének szinte már-már állatias jellege jóleső érzéssel töltötte el – katartikus volt számára, és
egyben
emlékeztette arra, hogy mivé vált, hogy kivé kell lennie, ha életben akar maradni. Többé
már nem volt Drizzt Do'Urden a Jeges Szelek Völgyéből, nem ő volt Bruenor, Catti-brie,
Wulfgar és
Regis barátja. Többé már nem ő volt Drizzt Do'Urden, a kósza, akinek Montolio de
Brouchee mutatta meg a természet útjait és Mielikki szellemét. Ismét az a magányos drow
volt, aki elhagyta
Menzoberranzant. Ismét az volt, aki elmenekült a sötételfek városából, aki letért a papnők
szabta útról – a papnőkéről, akik ártottak neki, és akik meggyilkolták apját.
Ő volt a Vadász, az ösztönlény, aki diadalt aratott a Mélysötét ádáz veszedelmei felett, és
aki megfizet az ork hordának legkedvesebb barátai halálért.
Ő volt a Vadász, aki elzárkózott minden gondolata elől, és csak a túlélésre koncentrált, aki
félredobta az Ellifain elvesztése miatt érzett lelki fájdalmat.
Drizzt az egyik délutánon letérdelt a szent ereklye előtt, és nézte, ahogy a napfény
végigsimít a félrebillent sisakon. Bruenor a sisak egyik szarvát sok-sok évvel ezelőtt vesztette
el, jóval azelőtt, hogy Drizzt világra jött volna. A törpe sosem pótolta a szarvat, mivel – ahogy
azt Drizztnek egyszer elmondta – ez mindig arra emlékeztette, hogy húzza le a fejét.
A törött szarv durva felszínén kecses ujjak simítottak végig. Drizzt még mindig érezte
Bruenor illatát a sisak bőrbélésén mintha csak a törpe mellette kuporgott volna a sötét
üregben.
Mintha csak akkor tért volna vissza egy ádáz csatából, vadul zihálva, harsányan nevetve és
verítéktől lucskosan.
A drow lehunyta szemét, és ismét maga előtt látta az utolsó, csüggesztő képet Bruenorról.
Ismét látta Withegroo fehér tornyát, amint lángok kúsznak fel az oldalán, és ismét látta az
odafent rohangászó törpét, aki a keserű végig osztogatta parancsait.
Látta, ahogy a torony meginog, ledől, és látta, ahogy a törpe eltűnik a leomló kőtömbök
között.
Még jobban összezárta szemét, hogy visszafojtsa könnyeit. Le kell gyűrnie őket, és
messze, nagyon messze kell őket száműznie.
A harcosnak, akivé lett, nem lehetnek érzelmei. Drizzt kinyitotta a szemét, és ismét a
sisakra nézett, erőt merítve haragjából.
Tekintetével követte az ágra tűzött fejfedőt bevilágító napsugár útját a mélyedésig, ahova
levetett csizmáit dobta.
Mint ahogy nem volt szüksége a gyengítő és elerőtlenítő bánatra, úgy nem volt szüksége
rájuk sem.
Drizzt hason csúszva kitekergőzött a sziklatömbök közti keskeny nyíláson a késő délutáni
napsütésbe. Amint kijutott, szinte azonnal talpra ugrott és beleszimatolt a levegőbe.
Körülnézett, éles szemével végigpásztázott minden árnyékot, ügyelve a csalóka napsütés
megtévesztő hatására. Csupasz lába alatt hűvösnek érezte a talajt. Miután a Vadász gyorsan
körülpillantott, nekilódult, magasabb terepet keresve.
A hegyoldalt akkor érte el, amikor a nap lebukott a nyugati láthatár mögé – ezután a Vadász
várt, felmérve a környéket, miközben az árnyak megnyúltak, és leszállt az est.
Végül a távolban észrevette a tábortűz árulkodó fényét.
Drizzt ösztönösen is az erszényövében viselt ónixfiguráért nyúlt. De nem húzta elő, és nem
idézte meg Guenhwyvart. Nem: ma éjszaka nem.
Ahogy egyre sötétebb lett, úgy látott egyre élesebben – ekkor Drizzt megindult, és
nesztelenül suhant az árnyékok között, nem csapva több zajt, mint a szeles őszi napon
aláhulló tollpihe. Haladását nem kellett a hegyi ösvényekre korlátoznia – túl kecsesen
mozgott ahhoz, hogy lelassítsák a sziklatömbök és az átszegdelt terep. Könnyedén szökellt a
fák között, és mindezt oly némán, hogy számos erdei állat – köztük a félénk őzek is –, meg
sem hallotta, meg sem látta, és sosem tudták meg, hogy a közelükben suhant el – kivéve
akkor, ha egy kósza szellő az orrukba csapta a drow szagát.
Drizzt egy kisebb folyóhoz ért, de olyan tökéletes egyensúllyal szökellt át egyik kőről a
másikra, hogy még a vízmosta szikladarabok sem okoztak neki komolyabb gondot.
Alig hagyta el a sziklakiszögellést, szinte azonnal elvesztette szem elől a tábortüzet, de még
odafent felmérte az irányt, és tudta, merre kell futnia – mintha csak a haragja irányította volna
hosszú és biztos lépteit.
Egy kisebb völgyecske és egy sűrű liget után ismét meglátta a tábortüzet, és elég közel volt
már ahhoz, hogy lássa a tűz körül mozgó alakokat. Azonnal tudta azt is, hogy orkok –
magasságukról, széles vállukról, enyhén görnyedt járásukról felismerte őket. Néhányan
vitatkoztak – ez sem volt meglepő –, és Drizzt ismerte annyira torokhangú nyelvüket, hogy
megértse, a veszekedés arról folyik, ki álljon őrségben. Senki sem akarta vállalni a feladatot,
amire mindegyikük csak felesleges kényelmetlenségként gondolt.
A drow a közelben leguggolt egy bokor mögé, és csúfondáros vigyor terült szét az arcán. Az
őrségnek valóban nem lesz jelentősége – gondolta magában –, mert akár éberek lesznek,
akár nem, nem fogják észrevenni.
Az orkok nem fogják meglátni a Vadászt – csak akkor, amikor már késő.
A tagbaszakadt őrszem ledobta lándzsáját egy nagy kőtömbre, összefonta ujjait, majd
kifordította őket. Csontjai hangosabban ropogtak, mint a szétreccsenő ágak.
– Mindig csak Bellig – siránkozott, és vetett egy pillantást hátrafelé, a tábortűzre és a köré
gyűlt alakokra, akik közül egyesek pihentek, míg mások a bűzős ételt marcangolták. – Bellig
őrködik. Ti meg alszotok. És esztek. De mindig Bellig őrködik.
Így zsörtölődött és morgolódott tovább, miközben jó darabig nem vette le szemét a táborról.
Végül hátat fordított nekik – És szembetalálta magát egy ébenfekete arccal, amelyet fehér
sörény övezett. Tekintetét szinte foglyul ejtette a jövevény szeme. Micsoda szemek voltak
azok! Bíbor szemek! Lángoló szemek!
Bellig ösztönösen is a lándzsája után nyúlt – de keze lehanyatlott, amint meglátta a jobbról
és balról megcsillanó pengéket. Így inkább a kezével próbált meg hárítani, de túl lassú volt
ahhoz, hogy elkapja a sötételf szablyáit.
Megpróbált felsikoltani, de ekkor a két görbe penge mély vonalat húzott a nyakára,
átmetszve a légcsövét.
Bellig halálos sebeihez kapott, és a kardok ismét lesújtottak, majd újra és újra.
A haldokló ork megfordult, hogy bajtársaihoz rohanjon, de a szablyák ismét lesújtottak,
ezúttal a lábára – És a remekmívű pengék könnyedén hasították szét az inakat meg az
izmokat.
Bellig érezte, hogy zuhanását egy kéz akasztja meg, amely lassan és csendesen a földre
fekteti. Az ork még midig élt, de már nem kapott levegőt. Még mindig élt, bár vére már
sötétvörös tócsába gyűlt körülötte.
Gyilkosa pedig nesztelenül suhant tovább.
– Héjj, maradj már csendben, te dilis Bellig! – kiáltotta Oonta egy terebélyes szilfa alól,
amely a tábor szélén állt. – Ippeg Figglelel beszélgetek!
– Jó nagy a szája – bólogatott Csúf Figgle.
Figgle-nek hiányzott az orra, az egyik ajka és szürkészöld fogai – bár az agyar találóbb
kifejezés lett volna – erre-arra dülöngéltek – szóval még az orkok között is feltűnő
jelenségnek számított. Ifjúkorában egyszer túl közel merészkedett egy különösen
rosszindulatú worghoz, és megfizette az árát.
– Hamarosan elmetszem a gigáját – jelentette ki Oonta, ami torz vigyort csalt őrtársa
arcára.
Ekkor egy lándzsa szelte át levegőt és fúródott kettejük között a fába.
– Bellig! – rikoltotta Oonta, miközben Figgle-lel együtt odábbhemperedett. – Mingyárt
elnyiszálom a gigádat!
Oonta morgolódva nyúlt a fában rezgő lándzsáért, miközben Figgle helyeslően bólogatott.
– Hagyd csak – szólalt meg ekkor valaki az orkok nyelvén, de a hangja túl dallamos volt
ahhoz, hogy ork lehessen.
Mindkét őrszem megdermedt, és arrafelé fordult, ahonnan a lándzsa érkezett. Ott most egy
karcsú és kecses alak állt, csípőre téve fekete kezét – sötét köpenyegét az éji szél a háta
mögé csapta.
– Nem lesz rá szükséged – jelentette ki a sötételf.
– Ha? – szólalt meg egyszerre mindkét ork.
– Mitet néztek? – kérdezte a harmadik őr, Oonta egyik kuzinja, bizonyos Broos. Az ork
oldalról érkezett, a sötételf jobbjáról.
Broos végigmérte két bajtársát, akik dermedten nézték a sötételfet, majd ő is sóbálvánnyá
merevedett. – Ez meg ki?
– Egy barát – felelte a sötételf.
– Oonta barátja? – kérdezte az ork, és magára mutatott.
– Azoknak a barátja, akiket a tornyos városban meggyilkoltatok – közölte a sötételf, és
mielőtt az orkok felfoghatták volna a szavak jelentését, a sötételf szablyái máris elröppentek.
Olyan gyorsan és simán rántotta elő őket, hogy az orkok nem is tudták követni, és mind a
hárman csak azt látták, hogy a fegyverek egy szempillantás alatt a sötételf kezében
termettek.
Broos Oontára és Figgle-re nézett magyarázatért.
– Hö?
Ekkor egy sötét folt száguldott el mellette.
Broos pedig halott volt.
A sötételf villámgyorsan rohanta le a másik két orkot. Oonta kirántotta a fából a lándzsát,
miközben Figgle két apró pengét húzott elő – az egyik villás és kétágú volt, a másik pedig
ívben hajlott.
Oonta ügyesen megpörgette feje fölött a lándzsát, és nagy erővel sújtott le a rohamozó
drow-ra.
A drow azonban elcsusszant a lefelé száguldó lándzsahegy alatt, és közvetlenül az orkok
előtt torpant meg. Oonta a lándzsával ügyetlenkedett, de Figgle vadul lecsapott két tőrével.
A drow azonban már nem volt ott – a két ork között felugrott a levegőbe. De a képzett ork
harcosok sem esetek kétségbe ügyesen változtattak fegyvereik csapásirányán, két oldalról
sújtva le mozgékony ellentelükre.
Ám a szablyák máris mozdultak – az egyik hárította a lándzsadöfést, a másik pedig gyors
kettős blokkolással védte Figgle csapásait. És miközben a sötételf pengéi megakasztották az
orkok
támadását, a drow máris kirúgott, arcon találva az orkokat és elkábítva őket.
Figgle szédelegve és irányt vesztve hátratántorodott, miközben pengéivel ide-oda
vagdalkozott, hogy hárítsa az esetleges támadásokat. Oonta szintén hátrált, maga előtt
lengetve a lándzsát. A két ork gyorsan összeszedte magát, és azon kapták magukat, hogy
csak egymást látják.
– Hö? – kérdezte Oonta, mivel a drow-nak nyoma sem volt.
 Figgle hirtelen összerándult, és egy szablyahegy tört elő melléből. A hegy szinte azonnal el
is tűnt, ahogy a sötételf elsuhant az ork mellett, másik pengéjével menetközben átvágva a
teremtmény torkát.
Oonta most már nem akart ilyen ellenféllel mérkőzni, így elhajította a lándzsát, megfordult
és menekülni kezdett egyenesen a főtábor felé, miközben rettegve sikoltozott. Mindenhonnan
orkok rohantak a megrettent Oontához, a földre köpködve undorító elemózsiájukat – főleg
nyers meg rothadó húst –, és fegyvereik után kapkodtak.
– Mi van veled?! – kiáltott tel egyikük.
– Kit öltek meg? – rikoltotta egy másik.
– Drow! Drow! – kiabálta Oonta. – Drow megölte Figgle-t és Broost! Drow megölte Belliget!
Drizzt hagyta, hogy az ork visszameneküljön a tőtábor megvilágított részére, és a kiabáló
humanoid okozta figyelemelterelést arra használta fel, hogy a tábor peremén álló hatalmas fa
árnyékába osonjon. Gyorsan körülnézett, majd tokjába csúsztatta szablyáit – több mint egy
tucat teremtményt számolt össze.
A drow felkapaszkodott a fára, és kihallgatta Oonta beszámolóját, hogy miként végzett a
három orkkal.
– Drow? – ismételték többen is, és egyikük Donniát említette, akinek a nevét Drizzt már
korábban hallotta.
A sötételf az egyik ág végére osont – így tizenöt láb magasan volt a föld és szinte pontosan
az egy helyre gyűlt orkok fölött.
Az Oonta történetét hallgató teremtmények a környező sötétséget fürkészték és a közeli fák
vetette árnyékokat. A fölöttük láthatatlanul lapuló Drizzt merített önmagából, a drow-k
örökletes képességét használva fel, fajának veleszületett mágiáját, és átláthatatlan
sötétséggömböt idézett az ork csapat közepébe, pontosan a tábor közepén rakott tűz fölé.
Ezután a drow megindult lefelé, ágról ágra ugrálva – csupasz talpával mindent tökéletesen
érzett, ami egyensúlyt biztosított neki, míg a varázsos, gyorsaságát növelő bokapereceivel
villámgyorsan suhant, anélkül, hogy megingott volna.
A földet érés után rohant tovább a sötétséggömb felé, és amikor a gömbön kívül álló orkok
meglátták az ébenfekete bőrű alakot, felordítottak, majd rárohantak. Egyikük felé dobta a
lándzsáját, de Drizzt elszáguldott az esetlen fegyver mellett – úgy vélte, hogy ha akarta
volna, akár el is kaphatta volna. A gömbből elsőnek kibotladozó orkot egy másik veleszületett
mágikus képességével köszöntötte, és kékeslilás lángokkal övezte a lény alakját. A lángok
nem okoztak égési sérülést, de sokkal könnyebb célpontot jelentettek az ügyes drow-nak –
akinek valójában nem is volt szüksége erre.
De a lángok egyben elterelték az ork figyelmét, és amikor a kifejezetten ostoba lény
lepillantott égő tagjaira, felkiáltott télelmében. Majd éppen időben kapta vissza tekintetét
Drizztre, hogy még lássa a megvillanó szablyát.
Mögötte máris egy újabb ork tűnt fel, és a drow lassulás nélkül ment tovább, becsusszanva
az ork védekezően lengetett husángja alá, majd szablyájával ügyesen lecsapott a lény lábára
– hátulról, átmetszve annak térdinát. Mire a felbődülő ork a földre zuhant, Drizzt, a Vadász
már a sötétséggömbben volt.
Pusztán ösztönei mozgatták – izmait és mozdulatait a körülötte felhangzó neszek és
tapintása irányította. Anélkül, hogy tudatosan belegondolt volna, a Vadász a csupasz
talpához simuló föld
melegségéből meg tudta mondani, hol van a tűz, és valahányszor megérezte, hogy egy ork
tántorog felé, szablyái gyorsan és dühödten meglendültek, még futás közben irányt váltva és
lecsapva.
Már nem érzékelt a közelben újabb orkot, még csak nem is hallott újabbat, de szaglása
elárulta, hogy nem messze tőle van még egy teremtmény. Csillám kurta ívben meglendült,
mire valaki felsikoltott, és a lény hatalmas robajjal elzuhant.
Drizzt, a Vadász mindenféle tudatos gondolkodást mellőzve tudta azt is, hogy mikor kell
kilépnie a sötétséggömb másik felén.
Volt benne valami, ami minden egyes lépését számon tartotta és irányította.
 Gyorsan és egyensúlyát tökéletesen megtartva rontott elő, és tekintete azonnal a felé
rohanó négy orkra villant – a harcos ösztöne máris kidolgozta a követendő támadási mintát,
amit azonmód meg is valósított.
Szablyái előre és lefelé mozdultak, az első lándzsadöfést villámgyors kettős hárítással
védve – egyik pengéje követte a másikat. Drizzt csodás szablyái közül bármelyik
megkurtíthatta volna a durva lándzsát, de az elsővel nem metszette át a fegyvert, a
másodiknál pedig szándékosan a szablya lapjával sújtott le. A lándzsa így sértetlen maradt,
de ez mit sem számított: a második
penge ugyanis mellmagasságban, jobbról balra lendült meg, felfelé lökve a fegyvert.
Drizzt hirtelen még gyorsabb fokozatra kapcsolt, és elvillant az egyensúlyát vesztett ork
mellett, akinek torkát Csillám tépte fel.
A drow lassítás nélkül robogott tovább, minden lépésnél egy kicsit balra mozdulva, így mire
a második orkhoz ért, már teljes kört írt le. Ismét Csillám mozdult először, oldalról sújtva le,
átmetszve az ork kinyújtott kardos kezét a csuklójánál, amitől a fegyver a levegőbe repült. A
vágás után befejezte a körbepörgést, majd már jött is gyorsan és vadul Jéghalál, a lény
bordái közé csusszanva.
És a Vadász máris lendült tovább.
Lebukott egy meglendülő husáng alá, hogy azután felugorva kerüljön el egy lándzsadöfést –
amikor már lefelé hullott, a talpával a lándzsanyélre lépett, kitépve a fegyvert ellenfele
kezéből.
Csillám keresztbe vágott, de az ork lebukott előle. Drizzt éppen csak lassított, megpörgette
feje fölött szablyáját, fogást váltott rajta, majd hátradöfött vele, és egyenesen mellbe szúrta a
meglepett, husánglengető orkot, ahogy, az hátulról rontott rá.
Közben a drow másik kezében Jéghalál lecsapott a lándzsás ork védekezően felemelt
karjára – egyszer, kétszer, háromszor.
Drizzt kihúzta Csillámot, oldalra csusszant, mire a haldokló ork előretántorodott és
nekizuhant a megvágott karját szorongató társának.
A Vadász pedig már el is tűnt és oldalra lendült, megrohamozva két orkot, akik láthatóan
összeszokottan mozogtak. Drizzt térden csúszva érkezett meg, és az orkok ennek
megfelelően reagáltak, lándzsájukat és karcijukat lefelé fordítva. A drow térdei azonban alig
érintették a földet, a Vadász szűk ívben máris előbukfencezett, és azonnal talpra szökkent,
majd minden erejét összeszedve felfelé– És előreugrott, miközben megpördült. A sötételf
átlendült a meglepett páros fölött, akik éppen csak követni tudták mozdulatsort.
Drizzt könnyedén és tökéletes egyensúllyal ért földet, majd balról támadott meglendítve
Csillámot, amitől a forduló orkok mozgása még esetlenebb lett. Fegyvereiket oldalra
nyújtották, mire ő visszarántotta Csillámot, és Jéghalállal csapott le átlósan a másik irányba –
így a két szablya pontosan a két ork között keresztezett, majd folytatta útját, ameddig csak a
drow keze elért.
A Vadász egy mozdulattal fogást váltott rajtuk, majd kettős visszakezes vágásra lendítette
őket.
Egyik orknak sem sikerült elég gyorsan mozdítania fegyverét, hogy hárítsa a csapást.
Mindkét ork összerogyott, ahogy a két penge eltalálta őket.
A Vadász pedig már ott sem volt.
Mindenfelé orkok szaladgáltak – mostanra már megértették, hogy nem mérkőzhetnek ezzel
a sötét és halálos ellenséggel. Senki sem állta Drizzt útját, amikor visszarohant arra, amerről
jött és levágta a megvágott karú ork fejét. A drow ezután beszáguldott a sötétséggömbbe,
ahol meghallotta az ott megbúvó teremtmény – vagy teremtmények? – neszezését. Itt ismét
más érzékszervei vették át az uralmat – érezte a hőt, fülét egy hang sem kerülhette el.
Fegyverei végeztek az előtte kuporgó orkkal, és ekkor meghallotta az oldalt rejtőzködő és
mocorgó lényt. Egy gyors oldallépéssel a tűz és a fölé akasztott főzőüst mellé került. Ekkor
kirúgott és visszasuhant arra, ahonnan jött.
A mágikus sötétséggömbben előtte álló ork nem látta mosolyát, amikor egy másik ork, akire
ráborult a forró húsleves, üvölteni és csapkodni kezdett.
 A drow előtt kushadó ork vad rohamra lendült, miközben segítségért kiabált. A Vadász
érezte dühödt csapásainak szelét.
Drizzt kiszámította, hogy mikor érkezik a következő eltúlzott lendületű csapás, és nem
okozott neki gondot, hogy besuhanjon mögé.
Ismét maga mögött hagyta a gömböt, ahol az ork hörögve omlott a földre, halálos sebet
kapva.
Drizzt gyorsan megkerülte a gömböt, és felmérte, hogy már csak két ork maradt a táborban
– az egyik a földön vergődött, miközben fröcsögött a vére, míg a másik üvöltve görgött
ide-oda, hogy enyhítse a tűzforró húsleves okozta fájdalmat.
Szablyáinak tökéletesen pontos csapásaival véget vetett mindkettőjük szenvedésének.
És a Vadász máris eltűnt az éjszakában, üldözőbe véve az orkokat, hogy bevégezze
munkáját.
A szerencsétlen Oonta nekidőlt a fának, és levegőért kapkodott. Csak legyintett, amikor
társa kérlelni kezdte, hogy fussanak tovább. Mostanra több mint egy mérföldet tettek meg a
tábortól.
– Mennünk kell!
– Neked kell menned! – lihegte Oonta két levegővétel között.
Oonta a törzs sámánja parancsának engedve hagyta el a Világ Hátát, hogy csatlakozzon a
dicsőséges Obould királyhoz, és harcba szálljon azokkal, akik bemocskolták Gruumsh
képmását, az innen nem is olyan messze fekvő csatamezőn.
Oonta azért bújt elő, hogy törpékkel harcoljon, nem pedig drow-kkal!
Társa megint megragadta, és megpróbálta maga után vonszolni, de Oonta félreütötte a
kezét és lehajtotta a fejét, miközben még mindig levegő után kapkodott.
– Ráértek – szólalt meg ekkor mögöttük egy hang, tört ork nyelven, de olyan dallamosan
beszélt, hogy azt egyetlen ork sem tudta volna utánozni.
– Mennünk kell! – tiltakozott Oonta társa, és a beszélő felé fordult.
Oonta azonban felismerte, hogy ki szólt, és tudta, hogy halott, így hát még jobban lehajtotta
a fejét.
– Beszélhetnénk – hallotta Oonta társa könyörgését, és azt is, ahogy a földre ejti fegyverét.
– Én még csak tudok – felelte a sötételf, és ördögi, gyémántkemény élű szablyája
megvillant, egy mozdulattal átmetszve az ork torkát. – De attól tartok, te kifogytál a
szavakból.
Az ork csak hörgött és levegőért kapkodott.
Majd elzuhant.
Oonta kihúzta magát, de még mindig nem fordult szembe a halálos ellenséggel. Nekidőlt a
fának, és széttárta kezét, remélve, hogy a halálos csapás gyorsan érkezik.
Nyakán egyszer csak megérezte a drow forró leheletét, és érezte a hátának, meg a
tarkójának feszülő kardhegyek érintését is.
– Megkeresed a sereg vezérét – mondta a drow. – Elmondod neki, hogy hamarosan
felkeresem. Elmondod neki, hogy meg fogom ölni.
A felső szablya egyetlen apró mozdulattal leszelte Oonta jobb fülét – az ork felnyögött és
arca eltorzult, de elég fegyelmezett és okos volt ahhoz, hogy ne meneküljön el, és ne
forduljon meg.
– Elmondod neki – súgta a fülébe az a hang. – Elmondasz mindent.
Oonta felelni akart, hogy biztosítsa a halálos támadót, mindent úgy tesz, ahogy kérte.
De a Vadász már nem volt sehol.
 2

IDEG ÉS GYOMOR

A tucatnyi piszkos és fáradt törpe fürgén kapkodta lábát, átugrálva a viharvert sziklás talajon
tátongó repedéseket és kerülgetve a számos kőtömböt, meg az ősrégi sziklahalmokat.
Minden
félelmük dacára együttműködtek, és ha egyikük megbotlott, két másik termett ott, hogy
felrántsák és lökdössék tovább.
A törpék mögött özönlött az ork horda – kétszáznál is több kurjongató és bömbölő nyáladzó
lény. Az orkok vadul rázták fegyvereiket és égnek emelt öklüket. Időnként egyik-másik
elhajította lándzsáját a menekülő törpéket véve célba, de mindegyikük elvétette kiszemelt
áldozatát. Az orkoknak nem sikerült közelebb jutniuk, de lemaradni sem maradtak le, és nem
kevéssé szerették volna beérni a törpéket, mint ahogy a rémült törpék láthatóan szerettek
volna elmenekülni előlük. A törpéktől eltérően azonban, ha az egyik ork megbotlott, társai
nem ugrottak a segítségre. Sőt, ha a megingó ork gátolta társai haladást, azt kockáztatta,
hogy félrelökik, felrúgják vagy akár le is döfik. Emiatt az orkok vonala kicsit széthúzódott, de
a legelsők alig tucatnyi lépésre voltak már csak a legutolsó menekülőtől.
A törpék a viszonylag nyílt terepen, egy emelkedőn tartottak felfelé – a rézsűt jobb felől,
vagyis nyugat felé egy nagy sziklakiszögellés határolta, míg balra beláthatóbb volt a vidék. A
menekülők folyamatosan sikoltoztak és csak rohantak tovább, szinte eszüket vesztve – ha az
orkok jobban figyeltek volna arra, hogy a törpék merre tartanak, ahelyett, hogy arra
összpontosítanak, hogy mielőbb beérjék és megöljék őket, talán feltűnt volna nekik, hogy a
menekülők kitartóan igyekeznek egy bizonyos irányba, bár számos más útvonalat is
választhattak volna.
A törpék egyszer csak kiértek a kiszögellés árnyékából, és két, egymástól viszonylag távol
álló sziklatömb felé vették az irányt. Az üldöző orkok nem igazán mérték fel a sziklahalmok
jelentőségét – pedig a két hatalmas kőtömb valójában egy alagút kezdetét jelentette, amely
csak annyira volt széles, hogy három ork éppen elfért benne egymás mellett. A vérszomjas
teremtmények számára az alagút csak annyit jelentett, hogy a törpék nem tudtak
szétszóródni. Az orkok annyira áldozataikra összpontosítottak, hogy észre sem vették az
alagút oldalfalába vájt és kövekkel gondosan elrejtett beugrókat, amelyekből törpe
szempárok kukucskáltak ki. Az első orkok már régen bent jártak az alagútban, miközben a
hordának több mint a fele még mindig kint toporgott a két nagy sziklatömbnél, amikor
csákányokat, pörölyöket, fejszéket és kardokat lengető törpék rontottak elő oldalról. Akadtak
olyanok is, akik sisaktüskéiken, barázdált páncélzatukon és tüskés kesztyűiken kívül nem
viseltek más fegyvert – nevezetesen a Harcpöröly Klán legkoszosabb és legkeményebb
törpéi, a Thibbledorf Pwent vezette Zsigerontó Brigád tagjai. Ők örömkiáltásokat hallatva
rontottak az orkok sorai közé, és vadul csapkodva vetették magukat a legközelebbi
ellenségre. Az orkok között akadtak olyanok, akiket ugyanez a csapat egy tíznappal
korábban már
meglepett egyszer, az elpusztított Lapályos falain kívül. Most azonban az orkok nem
fordultak meg és rohantak el, hanem felvették a küzdelmet.
A jobb páncélzattal és jobb felszereléssel bíró törpék azonban még így is fölényben voltak
velük szemben a szűk sziklaalagútban. Maguk választották meg a terepet, és a stratégiát
már jó előre kidolgozták, így hamar a maguk javára fordították a küzdelmet. Akik a bejáratnál
voltak, legközelebb a két nagy sziklatömbhöz, gyorsan védekezésbe mentek át. A vész
esetére szánt
sziklatömböket úgy formálták, hogy szinte teljesen elzárják a mögöttük kezdődő alagutat, és
a törpék így időt nyerhessenek a már bejutott orkokkal való leszámolásra, és készen
várhassák a sziklákon túljutókat is.
A csalétek szerepét játszó tizenkét törpe persze azonnal megfordult, és rávetették magukat
az elöl rohanó orkokra, amitől azok rögvest megtorpantak. A küzdelem sűrűjében a törpék
összehangoltan harcoltak és segítették egymást – így, ha egy törpe a földre került valamelyik
ork csapása nyomán, nem került kiszolgáltatott helyzetbe.
Ellenben azok az orkok, akik a földre kerültek, magukra maradva haltak meg.
– A fiaid jól csinálták, Torgar – mondta a magas és széles törpe, akinek bozontos
narancsszínű szakálla a lábujjait csiklandozta volna, ha nem gyömöszöli azt az övébe. Az
egyik szeme tompa
szürkében játszott, köszönhetően a drow-k Mithrill Csarnok elleni támadásakor kapott
sebnek, míg a másik vakító mélykéken tündökölt. – Bár jó néhányat veszíthettetek.
– Nincs jobb halál, mint amikor véredért harcolva halsz meg – felelte Pörölycsapó Torgar,
annak a négyszáznál is több törpének az erőskezű vezére, akik nemrég hagyták el Mirabart,
köszönhetően annak a hitvány bánásmódnak, amiben Elastul őrgróf részesítette Harcpöröly
Bruenor királyt. Ebben a bánásmódban azután osztoztak Mirabar azon törpéi is, akik
üdvözölni merték távoli rokonukat, amikor Bruenor áthaladt a városon.
Torgar végigsimított hosszú, fekete szakállán, miközben a távolabb dúló harcot figyelte. A
küzdelembe éppen akkor kapcsolódott be egy igencsak furcsa teremtmény – Tömbváll Pikel,
aki
a különös druida mágiát használva formálni kezdte az alagút bejáratánál a köveket, lezárva
azt az újabb üldözők elől.
Ez azonban feltehetőleg csak időleges pihenőt jelent majd, mivel az orkok sem voltak
teljesen ostobák, és már jó néhányan elindultak visszafelé, olyan utakat keresve, amelyen át
eljuthatnak a küzdelem színterére.
– Mithrill Csarnok nem felejti el, hogy a mai napon a segítségére voltál – szólt oda
Torgarnak egy öreg, délceg törpe.
Pörölycsapó Torgar köszönetképpen biccentett, de még arcát sem fordította a beszélő felé,
nehogy a vén törpe – akit Kérgesüllő Banaknak hívtak – meglássa, mennyire meghatották a
szavai. Torgar felismerte, hogy ez a pillanat már mindörökre vele marad élete hátralevő
részében, még akkor is, ha több száz évet él. Terve, hogy elhagyja ősei otthonát, Mirabart,
akkor nyert végleges megerősítést, amikor több száz fajtársa – élükön régi kedves barátjával,
Zsindelyfi Shinglesszel – arra kényszerítette Elastul őrgrófot, hogy engedje őt szabadon.
Ugyanezek a törpék követték őt, amikor maga mögött hagyta Mirabart, és egyikük sem
nézett vissza. Torgar szíve mélyén tudta, hogy a maga részéről jó döntést hozott – de vajon
ez a döntés mindenkinek jó volt?
Most már tudta, hogy igen, és nagy megkönnyebbülés töltötte el. Az általa vezetett csapat
ugyanis összetalálkozott Bruenor király megtizedelt seregének maradékával, akik a lapályosi
csatamezőről menekültek el. Torgar és barátai játszották a hátvéd szerepét, míg el nem érték
az Őrző Völgyétől és Mithrill Csarnok bejáratától északra húzódó hegység lejtőit, ahol a
menekülők már megvethették lábukat. A menekülő törpék útközben többször összecsaptak
az üldöző orkokkal – sőt, egyszer még az orkokkal szokatlan szövetséget kötött néhány
déróriással is meg kellett ütközniük. A zokszó nélkül harcoló, végsőkig kitartó Torgarék
számos köszönetet kaptak Mithrill Csarnok törpéitől, Bruenor két fogadott gyermekétől –
Wulfgartól és Catti-brie-től –, valamint félszerzet barátjuktól, Registől. Maga Bruenor még
mindig nem volt olyan állapotban, hogy beszélni tudjon.
Torgar azonban tudta azt is, hogy ezek a pillanatok csak a kezdetet jelentik. Mivel Dagnabit
generális meghalt, Bruenor pedig magatehetetlenül feküdt, a halállal birkózva, így Mithrill
Csarnok törpéi egyik legöregebb és legtapasztaltabb veteránjukat kérték fel a sereg
vezetésére.
Kérgesüllő Banak engedett a kérésnek. Ugyanakkor mindent elárult az is, amikor Banak
Torgartól kért néhány gyorsan futó törpét, hogy csapdába csalja a közeledő ork horda
előőrsét.
Torgar akkor és ott értette meg, hogy jól tette, amikor a mirabari törpéket Mithrill Csarnokba
vezette. Akkor és ott értette meg, hogy ő és Delzoun fajtársai valóban a Harcpöröly Klán
tagjaivá váltak.
– Jelezd nekik, hogy fussanak, – fordult Banak a Sziklaalj nevezetű pap felé, aki azzal
szerzett magának hírnevet, hogy életben tartotta Bruenort az elpusztított lapályosi
varázslótorony alatti pincékben, még mielőtt hosszú órák múltán megérkezett volna a
segítség.
Sziklaalj megmozgatta göcsörtös ujjait, és imát mormolt Moradinnak. Ujjából sokszínű
fényzuhatag tört elő – apró kis tűzpászmák, amelyek nem égettek meg semmit, viszont
felkeltették az alagút közelében álló törpék figyelmét.
Erre Torgar fiai, Pwent zsigerontói, a többi harcos, valamint a Tömbváll fivérek azonnal
felkapaszkodtak az alagút falaiba vájt utakon, egyetlen törpét sem hagyva hátra, még azt a
néhányat sem, akik súlyos – esetleg halálos – sebet kaptak.
Ekkor a hegynyúlvány mögötti kőhalom fedezékéből Pikel újabb találmánya gördült elő –
egy hatalmas szikla, amelyet szinte tökéletesen lekerekített a druida kőformázó mágiája.
Három izmos törpe hosszú és nehéz rudakkal görgette maga előtt a sziklát – a törpék
előredőltek, úgy tolták maguk előtt a kőtömböt a morzsalékos talajon, sőt még egy kisebb
emelkedőt is le kellett küzdeniük. Az alagút tetején kialakított rejtekhelyről ekkor több törpe
rohant elő, és sietett a sziklagörgetők segítségére, a kőtömböt az alagút végéhez
kormányozva, ahol már a gondosan kialakított meredekebb lejtő megkönnyítette a hatalmas
kő gurulását.
A dübörögve lefelé gördülő sziklától csak úgy rengett a föld, és az alagútban rekedt orkok
egyszerre sikoltottak fel, majd egymáson átesve próbáltak menekülni. Egyesek a földre
kerültek – őket az alázúduló sziklatömb lapította ki. Másokat saját rettegő fajtársaik löktek
hátra, abban a reményben, hogy testükkel lelassítják a szikla gurulását.
Amikor a szikla végül nekicsattant az alagutat lezáró kőfalnak, kiderült, hogy alig néhány
orkot ölt csak meg. A lejtőn feljebb álló Banak, Torgar és többi törpe azonban elégedetten
bólintott, mivel tudták, hogy a sziklatömb sokkal nagyobb hatással volt ellenségükre, mint
amit néhány kilapított ork sejtetett.
– A háború első lépésiként kelts félelmet ellenségeid szívében – jegyezte meg Banak
csendesen, mert ebből a szempontból az aprócska csel remekül bevált.
Banak sérült szemével rákacsintott Torgarra és Sziklaaljra, majd vállon veregette a Mirabart
elhagyó törpék vezérét.
– Úgy hallom, hogy Shingles barátaidért a felszín felett vívott küzdéshez – mondta Banak. –
Akárcsak tenmagad.
– Mirabar a kövekre és azok alá épült – felelte Torgar.
– Ez jó, mert sem én, sem a fajtársaim nem jártasak az idefent vívott csatározásokban.
Szívesen meghallgatnám ti kettőtök, meg Tömbváll Iván tanácsit.
Torgar boldogan bólintott beleegyezése jeléül.
A törpék éppen csak kezdték kialakítani védelmi vonalaikat az alagúttól délre elterülő
magaslatokon, amikor Wulfgar és Catti-brie érkezett futva Banakhoz, meg a többi vezérhez.
– Keleten voltunk – lihegte kifulladva Catti-brie. A legmagasabb törpénél is jó fél lábbal
magasabb, de korántsem olyan erős alkatú embernő egyáltalán nem rítt ki a környezetből.
Széles, e mégis finom vonású arcát sűrű, dús és válla alá érő vörösbarna haj övezte. Kék
szeme még emberi mércével mérve is nagynak számított – nem is beszélve a törpékről, akik
látszólag mindig hunyorogva kukucskáltak ki ráncos és hajbozonttal komázott homlokuk alól.
Harcpöröly Bruenor nevelt lánya azonban minden szépsége dacára magán hordozta a
keménység, a gyakorlatiasság és a szívósság jegyeit, ami egyenrangúvá tette őt még a
legremekebb törpe fegyverforgatókkal is.
– Lemaradtatok egy remek kis mókáról – lelkendezett Sziklaalj, akinek szavai nyomán
ujjongás támadt, és sörhabos korsók lendültek a magasba.
– Oó-oj! – bólogatott Tömbváll Pikel is, és fehér fogsora vakítóan ragyogott zöld bajsza és
szakálla között.
– Az alagútban kaptuk el őket, éppen úgy, ahogy terveztük – magyarázta Kérgesüllő Banak,
aki sokkal komorabbnak és higadtabbnak tűnt, mint a többiek. – Egynehányat megöltünk, a
többieket pedig megfutamítottuk...
Hangja elhalt, ahogy Catti-brie hevesen leintette.
 – A csalitokkal elkapjátok az ő csalijukat – adott magyarázatot nő és kelet felé mutatott. –
Nagy sereg tart felénk és délre fordulnak, hogy az oldalunkba kerüljenek.
– Nagy sereg van innen északra is – vitázott Banak. – Jól láttuk mindannyian. Hány bűzös
ork van arra?
– Több, mint amennyivel a törpéid megküzdhetnének... sokszorta több – szólalt meg a
komor arcú, óriástermetű Wulfgar, és összehúzta szemét. A Catti-brie-nél jó egy lábbal
magasabb Wulfgar, Beornegar fia valósággal a törpék fölé tornyosult. A karcsú derekú, inas
és fürge férfi felsőteste törpéket megszégyenítően éles volt. Karja egy törpe izmos lábának is
elment volna, négyszögletes állát pedig határozottan szegezte előre. Ezek a külső jegyek
természetesen kivívták a kemény, szakállas nép tiszteletét, így amikor Wulfgar folytatta
mondanivalóját, mindenki odafigyelt.
– Ha mindkét szárnyon csatába bocsátkoztok velük, ami elkerülhetetlen, ha itt maradtok,
akkor egyszerűen legázolnak titeket.
– Bah! – fortyant fel Sziklaalj. – Egyetlen törpe öt olyan bűzhödékkel felér!
Wulfgar rezzenetlen arccal nézett a magabiztos papra.
– Tehát sokan vannak? – kérdezte Banak.
– Még annál is többen – felelte Catti-brie.
– Indítsd őket – utasította Banak Torgart. – Egyenesen délnek tartánk, a legmagasabb
ponthoz, amit csak találunk.
– De ezzel az Őrző Völgyére néző szirt szélére kerülünk – tiltakozott Sziklaalj.
– Az védhető terep – közölte Banak, lerázva magáról a törpe aggodalmát.
– De onnan nincs hova futni – érvelt Sziklaalj. – Bár az igaz, hogy a meredek terep kiválóan
alkalmas csatatérnek. És az átkaroló sereg nem kerülhet annyira délnek, hogy hátulról
csapjon le ránk.
– De ha hátrálni kényszerülnénk, nem lesz hova menekülnünk – tért vissza előző érvéhez
Sziklaalj. – A hátunkat ott már csak a falnak vethetjük.
– Nem a, falnak, hanem a szirtnek – szólt közbe Torgar. – Amint én, meg a fiaim ott
leszünk, annyi mászókötelet helyezénk el, hogy mindannyian gyorsan lejuthatánk a völgybe.
– A völgy háromszáz lábbal lejjebb vagyon – vitatkozott Sziklaalj.
Torgar vállat vont, mintha ez mit sem számítana.
– Bármit akartok is tenni, az a lesz legjobb, ha gyorsan teszitek – vetette közbe Catti-brie.
– És ti mit gondoltok, mit kellene tennünk? – kérdezte Banak. – Ti láttátok az orkok
seregét... szerintetek tudjuk állni a sarat velük szemben?
– Attól tartok, hogy akkor cselekszünk bölcsen, ha az Őrző Völgyének peremére, sőt azon
túlra vonulunk vissza – mondta Wulfgar és Catti-brie bólintott, kifejezve egyetértését. –
Vissza
egészen Mithrill Csarnokig.
– Ilyen sokan vannak? – kérdezte valaki, aki Mithrill Csarnokba jött látogatóba, hogy azután
ő is belekeveredjen a csatározásokba. A sárgaszakállú Tömbváll Iván, a Pikelnél keményebb
és a törpe hagyományokat jobban tiszteletben tartó testvére tette fel a kérdést. A törpe
lökdösődve tört magának utat fajtársai között, hogy a vezérekhez jusson.
– Ilyen sokan – bizonygatta Catti-brie. – Csakhogy nem vonulhatunk vissza Mithrill
Csarnokig. Legalábbis egyelőre.
Bruenor ugyanis most már nemcsak Mithrill Csarnok királya.
Azért ment Lapályosba, mert kötelessége oda szólította, a sajátunk pedig arra kötelez
minket, hogy ne fussunk hazáig.
– Ha így tennénk, túl sokan halnának meg – bólintott Banak.
– Akkor hát előre a magaslatra, és hadd jöjjenek a kutyák! Ne legyenek kétségitek:
megfutamítjuk őket!
-Óó-oj! – ujjongott Pikel.
Erre az összes törpe a különös Pikelre nézett, a zöld hajú és szakállú Pikelre, aki szakállát
a füle mögé tuszkolta, és összefonta hátközépig érő hajával. Erősebb bátyjához képest
gömbölydedebb volt, valamint sokkal szelídebbnek tűnt – És míg Iván, a legtöbb törpéhez
hasonlóan, erős és ormótlan bőr– meg fémvértet viselt, addig Pikel egyszerű, világoszöld
köntöst hordott. És míg a többi törpe a lábára súlyos csizmát húzott, hogy megvédje őket a
kovácsműhelyben pattogó szikráktól, meg a lehulló parázstól – a csizma mellesleg alkalmas
volt az orkok megtaposására is –, addig Pikel nyitott szandált vett fel. Mégis volt valami
különös a nemtörődöm Pikelben, aki határozottan bizonyította, hogy milyen hasznos is tud
lenni. Az ő ötlete volt a bálvány, amellyel a mentőcsapat Lapályoshoz jutott, amit ráadásul
saját maga készített. Pikel az ezt követő csatározásokban is mindig jelen volt, mágiájával az
őrületbe kergetve az ellenséget, és megnyugtatva szövetségeseit. Így azután a törpék
rámosolyogtak, nagyra tartván lelkendezését.
Wulfgar, Catti-brie és a keletről hozott komor hírek érkeztével ugyanis saját lelkesedésük
rohamosan apadt.
A törpék rövid úton tábort bontottak, és egy pillanattal sem tették ezt a kelleténél korábban
– alig indultak ugyanis el és jutottak fel a következő hegygerincre, az északi ork sereg
rohamra indult és a keletről érkező csapatok is nekilódultak.
Közel ezer törpe dübörgött felfelé a köveken, lábuk fáradhatatlanul vitte őket a lejtős
hegyoldalon. Elérték a háromezer lábnyi magasságot, majd a négyezret, de még mindig
rohantak, továbbra is megtartva a szoros alakzatot. Itt keleten már magasabb hegyek törtek
az ég felé, meggátolva az orkok esetleges átkarolási szándékát, bár a törpék mögött loholó
sereg nem hagyott fel az üldözéssel. A törpék újabb mérföldet tettek meg felfelé, és bár
minden lépésnél levegő után kapkodtak, lépteik nem lassultak.
Végül a Banak vezette előőrs meglátta az utolsó szakaszt, és az Őrző Völgyére néző szirt
peremét, ahol az emelkedő hirtelen véget ért, mintha csak a sziklát hirtelen lehasították
volna. Alattuk – ahogy azt Sziklaalj is mondta – jó háromszáz lábbal lejjebb terült el az Őrző
Völgye, a széles lapály, amely Mithrill Csarnok nyugati bejáratához vezetett. A völgyet még
megülte a reggeli köd, körülfonva a szinte teljesen kopár síkságból kiemelkedő
sziklaoszlopokat.
A harcosok – a zömök törpékre olyannyira jellemző fegyelmezettséggel – azonnal nekiláttak
a vonalak kialakításának és a védhető állások kiépítésének. Egyesek a szanaszét heverő
kövekből falat emeltek, mások a legjobb magaslatokat és védőállásokat jelölték ki, eldöntve
azt is, hogy miként lehet a leghatékonyabban összekötni ezeket a pontokat. Ezalatt Torgar
összeszedte legjobb mérnökeit – márpedig Mirabar törpéi között akadt jó pár remek
szakember –, és elébük tárta a legsürgetőbb problémát: miként lehet minél gyorsabban
lejuttatni az egész törpe sereget az Őrző Völgyébe, ha visszavonulásra kerülne sor?
Mirabar száz legkiválóbb mérnöke látott neki feltérképezni a sziklafal peremét, ellenőrizve a
kövek erejét, keresve a legkönnyebb levezető utat – arra is figyeltek, hogy útközben
lehetőleg legyenek olyan párkányok, ahol a leereszkedő törpék megpihenhetnek, és kötelet
cserélhetnek. Kisvártatva az első kötelek a helyükre kerültek, és Torgar mérnökei máris
lesiklottak, hogy megfelelő pihenőhelyet keressenek, ahonnan a következő szakaszt
indíthatják. Az alsó pontokig legalább négy mászószakaszra lesz szükség, míg a felső
pontokig minimum ötre – ez a rémítő lehetőség sokak szívébe csüggedést lopott volna.
De nem a törpékébe. Nem lopott félelmet a makacs nép szívébe, amely éveket töltött el
alagutak kiásásával, hogy eljusson az értékes ércekhez. Nem lopott félelmet a bátor és
hősies nép szívébe, amely a legmélyebb üregek felderítetlen szegletébe is vashegyű cöveket
vert, nem törődve azzal, hogy az ezt követő szikrázás veszedelmes gázokat lobbanthat be.
Nem lopott félelmet a közösségben élő faj szívébe, amely egymást félrelökve sietett
bajbajutott tagjai segítségére. A Bruenor király északi védelmi vonalát alkotó törpék –
legyenek azok Mithrill Csarnokból vagy Mirabarból valók, és akiknél a Delzoun előnév többet
jelentett egyszerű családi köteléknél – számára ez becsületbeli kérdés volt.
Az egyik lefelé ereszkedő mérnök elakadt egy sziklakiszögelésben, majd amikor
megpróbálta kiszabadítani magát, lecsúszott a kötélről és lebucskázott a szirtfalról, több mint
kétszáz lábat zuhanva. Ekkor az összes többi mérnök megállt, gyors imát mormolt
Moradinhoz, majd visszatért saját munkájához.
Bütyökfi Tred övébe dugta sárga szakállát, teletömött zsákját a vállára kapta, és a Mithrill
Csarnokból nyugatra vezető alagút felé fordult.
-No, jössz hát? – kérdezte társát, a szintén Felbarr Citadellájából származó cimboráját.
Nikwillig elmélázó és szórakozott pillantást vetett a sötét alagútra.
– Nem. Azt hiszem nem – érkezett a meglepő válasz.
– Bolondot akarsz csinálni énbelőlem? – kérdezte Tred. – Épp olyan jól tudád te is, mint
enmagam, hogy ebben a dologban valahogy és valamiként Sokvesszős Obould szurtos keze
is benne vagyon. Az a kutya még mindig ugat, és még mindig harap! És épp olyan jól tudád
te is, mint enmagam, hogy ha Obould is benne van, akkor a szeme Felbarra mered! Ne
legyenek kétségid, hogy az a valódi díj, amire a foga fáj!
– Nem kételkedem abban, amit mondál – felelte Nikwillig – Emerus királynak hallania kell a
történtekről.
– Akkor hát jössz.
– Nem megyek. Most nem. Ezek a Harcpörölyök megmentették a szőrös ülepedet és
egyben az enyimét is. Ez az a hely, ahol az orkokat ütni lehet, és én maradok, hogy
összezúzzak egynehány orkot, a Harcpörölyök oldalán küzdve.
Tred szemügyre vette Nikwillig testtartását, és eltöprengett a szavain. Nikwillig mindig is
hajlamos volt a mélázásra – már törpe mércével mérve –, bár gondolkodása gyakran árult el
következetlenséget. De mostani okoskodása, amivel elutasította, hogy visszatérjen Felbarr
Citadellájába – éppen most, amikor pedig oly sok forgott kockán –, valósággal sokkolta a
Nikwillig különcködéséhez máskülönben hozzáedződött Tredet.
– Gondolkodj el egy kicsit tenmagad is, Tred! – mondta Nikwillig, mintha csak olvasott volna
társa megkavarodott gondolatai között. – Ezt a feladatot bármely, Felbarrba küldött futár
elvégezheti, és ezt te is tudád.
– És szerinted bármelyik futár képes lesz kirángatni Emerus királyt Felbarr Citadellájából,
hogy a segítségünkre légyen, ha rászorulánk? És szerinted bármelyik futár meg tudja győzni
Emerus
királyt, hogy küldjön üzenetet Adbar Citadellájába, egybegyűjtvén Harbromm király
Vasgárdáját?
Nikwillig vállat vont.
– Orkok rontának elő egész Északról, és a Harcpörölyök ádáz harcot vívnak velük – És két
felbarri, Tred, meg Nikwillig Bruenor fiai mellett küzd. Ha van valami, ami felserkenti és
kiugrasztja Emerus királyt, az az, ha megtudja, hogy tenmagad, meg enmagam úgy
határoztunk, hogy érdemes részt venni ebben a harcban. Még az is lehet, hogy annál
hangosabban nem is hívhatnánk fel magunkra Harckoronás Emerus király figyelmét, most
hogy maradánk, és Bruenor harcosai mellé állunk.
Tred szúrós tekintettel, sokáig nézte a másik törpét, miközben próbálta megemészteni
Nikwillig szavait. Társa valóban nem, akarta elhagyni Mithrill Csarnokot. Bruenor
gondolkodás nélkül vetette magát a veszélybe, hogy segítsen Trednek és Nikwillignek
megbosszulni egyrészt azokat az ember telepeseket, akik azért haltak meg, mert istápolták a
két üldözött törpét, másrészt Tred és Nikwillig megölt felbarri cimboráit, köztük Tred öccsét.
A sárga szakállú törpe felsóhajtott, és a válla fölött vetett egy pillantást a Mélysötét felső
területeire vezető, nyugatra tartó alagútra.
-Akkor talán jobb lenne megkeresni azt a vakarcsot, azt a Regist – mondta végül. – Ő talán
kitalálja, hogyan tudassuk a híreket Emerus királlyal.
-Mi meg visszamegyünk Bruenor ember gyerkőceihez, meg Torgar fiaihoz – felelte Nikwillig,
a legkevésbé sem leplezve lelkesedését.
Tred furcsálkodó pillantása álmélkodóba ment át, ahogy társára nézett. Ez a törpe korábban
még sosem készült ilyen izgatottan csatába.
A kemény Tred úgy ítélte meg, hogy Nikwillig átalakulására soha jobbkor nem történhetett
volna, mint éppen most. A sárga szakállú törpe rezignált arcán széles mosoly terült szét, és a
földre ejtette súlyos hátizsákját.
– Megkérdezném, hogy mire gondolsz, ha nem tudnám – mondta Wulfgar, ahogy Catti-brie
mellé ért.
 A nő a sürgő-forgó törpék mellett állt, és a lejtőt nézte – de Wulfgar látta, hogy nem az
előnyomuló orkokat figyeli, hanem a mögöttük elterülő zord vidéket. Catti-brie beletúrt dús
hajába, majd arcát a férfi felé fordította, és a Wulfgar kristálykék tekinteténél sokkal sötétebb
azúrszín szeme a férfi vonásait tanulmányozta.
– Én is rá gondolok – magyarázta a barbár. – Biztos vagyok benne, hogy nem halt meg.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy ismerem Drizztet – felelte Wulfgar, és Catti-brie kedvéért kipréselt magából
egy mosolyt.
– Mindannyian odavesztünk volna, ha nem jön Pwent – emlékeztette őt a nő.
– Mindannyiunkat csapdába ejtettek és körülzártak – vágott vissza Wulfgar. – Drizztet
azonban nem, és ezt egykönnyen nem is tehetik meg vele. Tudom, hogy még életben van.
Catti-brie viszonozta nagydarab barátja mosolyát, és megfogta a kezét.
– Én is tudám – vallotta be. – Már csak azért is, mert a szívem megérezné a változást, ha
elesne.
– Mint ahogy az enyém is – suttogta Wulfgar.
– De egyhamar nem tér vissza hozzánk – folytatta Catti-brie. – És nem is hiszem, hogy
szeretnénk, ha itt lenne. Itt csak egy újabb harcos lenne a csatában... persze minden
kétséget kizáróan a legjobb mindőnk közül. De odakint...
– Odakint rettenetes szenvedést zúdít az ellenségeinkre – helyeselt Wulfgar. – Bár
fájdalommal tölt el, ha arra gondolok, hogy egyedül van.
– Nála van a macska. Úgyhogy nincs egyedül.
Ezúttal Catti-brie-n volt a sor, hogy biztatóan rámosolyogjon társára. Wulfgar megszorította
a nő kezét, és egyetértése jeléül bólintott.
– Szükségem vagyon kettőtökre, hogy tartsuk a jobbszárnyat – szólalt meg ekkor egy
morcos hang oldalról, mire á páros arra fordult, és észrevették, hogy Kérgesüllő Banak,
Sziklaalj, a pap, valamint két másik törpe tart feléjük. – Azok az orkok jönni fognak –
jelentette ki a törpe hadvezér. – Azt reménylik, még azelőtt lecsaphatnak ránk, hogy beássuk
magunkat. Nékünk pedig tartanunk kell a vonalat.
Erre mindkét ember komoran bólintott.
Banak az egyik törpéhez fordult, és hadarni kezdte parancsait.
– Fogod tenmagad és Torgar mérnökeihez mész. Megmondád nékik, hogy ne
foglalkozzanak a csatával, csak a feladatukkal törődjenek. Ahogy a kötelek leérnek a
völgybe, magad is leereszkedel az egyiken.
– D-de... – hebegte a törpe tiltakozva.
A fejét csóválta és az ujját rázta, mintha Banak épp az imént marasztalta volna el. A
hadvezér ekkor tenyerével befogta a törpe száját, így némítva el a másikat.
– A te feladatid a legnehezebb és egyben legfontosabb – magyarázta Banak. – Mi idefent
az orkokat fogjuk szétlapítni, és ugyan melyik törpe nem szereti az efféle munkát? Néked
viszont elő kell kerítened Regist, és meg kell mondanod az apróságnak, hogy még ezer
harcosra van szükségünk... de inkább kétezerre, ha nélkülözni tudjuk őket az alagutakban.
– Arra gondolsz, hogy a kötelek segítségivel még ezer törpét hozzál ide, megerősítendő az
állást? – kérdezte Catti-brie kétkedve, mivel neki úgy tűnt, hogy már sehol sem fér el újabb
ezer harcos.
Wulfgar oldalpillantást vetett rá, mert feltűnt neki, hogy a nő kiejtése ismét törpésebb lett
Banak csapatának érkeztével.
– Ugyan! Éppen elegen vagyunk, hogy most tartsuk az állást – felelte Banak, és levette
tenyerét a másik törpe szájáról, aki türelmesen állt, pedig az arca már kezdett kékes
árnyalatot ölteni, köszönhetően a hadvezér erős markának. – Megvan a saját dolgunk, és
aszerint cselekszünk. De ezek az orkok okosan harcolnak. Túl okosan.
– Arra gondolsz, hogy az ellenség egy csapattal megkerüli a nyugati sziklakiszögellést –
vonta le a következtetést Wulfgar, mire Banak bólintott.
– Ha a bűzhödt orkok lejutnak előttünk az Őrző Völgyébe, akkor nékünk annyi – felelte a
törpe vezér. – Még csak arra sem lesz szükség, hogy idejöjjenek. Csak annyit kell tenniük,
hogy itt
tartanak minket, míg össze nem rogyunk az éhségtől. – Banak zord tekintete megállapodott
a hírnökön, és így szólt hozzá. – Most mégy és elmondád Regisnek vagy annak, aki most a
dolgokat odabent intézi, hogy küldjön ki mindenkit, akit csak nélkülözni tud, az Őrző
Völgyének nyugati végébe, és állítsa őket csatarendbe. Ott semmi sem juthat át,
megértetted?
A hírvivő most már szemmel láthatóan sokkal kevésbé vonakodott távozni. Kihúzta magát,
kidüllesztette izmos mellét és bólintott, jelezve, hogy teljesíti feladatát.
Alig indult el futva a szirtfal felé, amikor a törpe sereg centrumából felharsanó kiáltozás
tudatta mindenkivel, hogy megindult az ork roham.
– Te mostan visszatérsz Torgar mérnökeihez – utasította Banak Sziklaaljat. – A harc alatt
ellátod őket munkával, és nem engeded, hogy félbehagyják a dolgukat, csak akkor, ha az
orkok
mindnyájunkat megölének, és már megindulának feléjük, hogy elintézzék őket!
Sziklaalj határozottan bólintott és elrohant.
– Ti ketten pedig tartsátok a vonalnak ezt a végét, mert ezen múlik mindannyiunk élete –
kérte Banak Bruenor fogadott gyermekeit.
Catti-brie leemelte válláról halálos íját, Taulmarilt, a Szívkeresőt. A tegezből előhúzott egy
nyílvesszőt és a húrra illesztette.
A mellette álló Wulfgar a tenyerébe csapott a hatalmas harci kalapáccsal, Égisz-agyarral.
Banak és a vele maradt törpe elindul a védelmi vonal mentén, a két ember pedig egymásra
nézett és bólintott, majd az arcvonal felé fordultak...
...és meglátták a sziklás hegyi lejtőn felfelé özönlő sötét áradatot.
 3

CSONTOK ÉS KÖVEK

Sokvesszős Obould király azonnal felismerte a keletre fekvő hegységekből érkező hír
veszélyeit. Ellenállt a késztetésnek, hogy szétzúzza a nyomorult goblin hírnök fejét – ehelyett
a hatalmas
termetű ork király kinyújtotta ujjait, majd ökölbe szorította kezét, és a mostanra megszokottá
váló mozdulattal megtámasztotta állát. Obould láthatóan az elmélkedés és fortyogó düh
között őrlődött.
Ami remekül illett az ork vezérben dúló állandó érzelmi háborgáshoz.
A lapályosi ostrom katasztrofális befejezésétől eltekintve, amikor a bűzhődt törpék
belopakodtak a csatamezőre Egyszemű Gruumsh bálványában elrejtőzve, a háború
csodálatosan alakult. Bruenor király bukásának hírére többtucatnyi törzs merészkedett elő az
üregek mélyéről, hogy Obould mellé álljon, és ez még a bajkeverő Gerti Orelsdottrot, és a
magukat felsőbbrendűnek képzelő déróriásokat is elhallgattatta. Obould fia, Urlgen
megfutamította a törpéket – az utolsó jelentések szerint mostanra már egészen Mithrill
Csarnokig űzték őket.
Ekkor azonban jelentés érkezett arról, hogy Obould vonalai mögött ellenséges csapatok
tartózkodnak. Egy ork tábort feldúltak, a legtöbb orkot levágták, a többiek pedig
visszaiszkoltak hegyi barlangjukba. Obould nagyon is ismerte fajtársainak viselkedését, és
tudta, hogy ebben a döntő pillanatban a harci morál határoz meg mindent – És valószínűleg
az elkövetkező hadjárat során is. Az orkok sokkal többen voltak, mint ellenségeik, és
viszonylag jól teljesítettek az egy az egy elleni harcban az emberekkel, a törpékkel, de még
az elfekkel szemben is. Obould azt is tudta, hogy betöréseik végső soron azért vallottak
kudarcot, mert általában hiányzott az együttműködés az orkok között, és mert az orkok
alapvetően nem bíztak a rivális törzsekben – sőt gyakoriak voltak a törzsön belüli
torzsalkodások is. A győzelem és a lendület feledtetheti a hagyományos ork szokások
jelentette hátrányokat, de a lemészárolt csapatokról és hasonlókról szóló hírek hatására
sokan – nagyon sokan – visszamenekülhetnek a hegyek mélyén fekvő alagutak
biztonságába.
Az időzítés kifejezetten rossz volt. Obould már hallott róla, hogy több, viszonylag nagy törzs
sámánja gyűlésre készül, és a király attól tartott, hogy azok esetleg félbeszakíthatják az
inváziót még mielőtt az igazából elkezdődött volna. Két tucat sámán rosszallása a legjobb
esetben is jelentősen elapasztaná az ork király erősítéseit.
Egyszerre csak egyet – korholta magát Obould, és minden oldalról megvizsgálta a goblin
hírnök szavait. Rá kell jönnie, hogy mi történik – méghozzá gyorsan. Szerencsére a
táborában tartózkodott valaki, aki esetleg értékes segítséget nyújthatott.
Obould elbocsátotta személyes kíséretét és a goblint, majd a nagy tábor déli pereméhez
sétált, ahol egyetlen alak várakozott – Obould már jó régóta váratta.
– Köszöntelek, Donnia Soldou – üdvözölte a drow nőt.
A nő az ork felé fordult – Obould tudta, hogy már jóval azelőtt észrevette közeledtét, hogy
megszólalt volna –, és kikukucskált mágikus piwafwijának szemébe húzott csuklyája alól -
vöröses árnyalatú szemével éppen olyan szélesen és gonoszul mosolygott, mint keskeny
szájával.
– Úgy hallom, nagyszerű sikert arattál – szólalt meg a nő, és tett egy apró mozdulatot,
amitől fehér haja eltakarta az egyik szemét.
Donnia most is csábosnak és titokzatosnak mutatkozott – mint mindig.
– És ezt még több is követi – bizonygatta Obould. – Urlgen visszaűzi a törpéket üregeikbe,
és akkor ki védelmezi meg a környék városkáit?
– Egyszerre csak egy győzelem? – kérdezte Donnia. – Azt hittem, hogy ennél becsvágyóbb
vagy.
– Nem ronthatunk ész nélkül Mithrill Csarnoknak: mindannyiunkat levágnának – vágott
vissza Obould. – A néped talán nem ezzel próbálkozott?
Donnia csupán felnevetett a sértőnek szánt megjegyzés hallatán, mivel egyáltalán nem az
"ő" népe hajtotta végre a támadást.
Mithrill Csarnokra Menzoberranzan drow-i törtek, aminek katasztrofális bukás lett az
eredménye – Donnia Soldou-t mindez mit sem érdekelte, hiszen sem akkor, sem most nem
szenvedhette a Pókok Városát.
– Hallottál a Sokfogú-törzs táboránál történt mészárlásról? – kérdezte Obould.
– Igen. Hallottam, hogy egy vagy több félelmetes ellenfél lecsapott rájuk – felelte Donnia. –
Ad'non már úton van.
– Vezess oda – utasította Obould a drow-t, akit láthatóan meglepődött. – A saját
szememmel akarom látni.
– Ha túl sok harcost hozol magaddal, azzal önkéntelenül is elősegíted a mészárlásról szóló
hírek terjedését – mutatott rá Donnia. – Ez a szándékod?
– Csak mi ketten megyünk. Senki más.
– És ha a Sokfogú törzset lemészároló ellenség még a közelben van? Sokat kockáztatsz.
– Ha az ellenség még a közelben van és megtámadja Obouldot, akkor azzal ő kockáztat
sokat – mordult fel a király, mosolyra derítve Donniát, akinek gyöngyfehér fogsora éles
kontrasztot alkotott ébenfekete bőrével.
– Legyen hát – egyezett bele a drow. – Menjünk és nézzük, mit tudunk meg erről a
titokzatos ellenségről.
A mészárlás színhelye nem volt túl messze, és mire Donnia, meg Obould odaért, nemcsak
Ad'non Kareese-t, hanem Donniakét másik drow társát, Kaer'lic Suun Wettet és Tos'un
Armgót is ott találták.
– Ez néhány támadó műve – közölte Ad'non az újonnan jöttekkel. – Hallottunk arról, hogy a
környéken két elf jár pegazusháton, és gyanítjuk, hogy ők követték el az öldöklést.
Miközben Ad'non beszélt, ujjai megmozdultak és a drow-k néma nyelvén jeleztek – azon a
nyelven, amelyet Donnia értett, de Obould nem.
Ez egy drow műve volt – villantak Ad'non ujjai.
Donniának ennél többet nem is kellett mondani, hiszen mind ő, mind társai tisztában voltak
vele, hogy Mithrill Csarnok királyának, Bruenornak van egy cimborája, egy roppant különös
drow, egy renegát, aki letért a Pókkirálynő és saját sötét fajtájának útjairól. Drizzt Do'Urden a
jelek szerint elmenekült Lapályosból – ahogy azt Gerti déróriásainak elbeszéléséből
gyanították is –, és láthatóan nem tért vissza Mithrill Csarnokba.
– Elfek – ismételte Obould undorodva, és a szó hosszan elnyújtott morgásba olvadt szét,
miközben a hatalmas termetű ork király felemelte ökölbe szorított kezét.
– Nem lesz nehéz felkutatni őket, ha szárnyas lovakon utazgatnak – nyugtatta meg Donnia
Soldou Obouldot.
Az ork király azonban csak morgott tovább mély és dühtől fortyogó hangon – véreres szeme
pedig a láthatárt fürkészte, mintha azt várná, hogy a pegazusok azonnal lecsapnak rájuk.
– A többi vezérnek mondd azt, hogy ez csak egy elszigetelt támadás volt – javasolta Ad'non
az orknak. – Donnia és én majd elintézzük, hogy Gerti ne nagyon nyugtalankodjon.
– A félelemből kovácsolj bátorítást – fűzte hozzá Donnia. – Ajánlj fel nagy jutalmat az
elkövetők fejéért. Ez egymagában elegendő lesz arra, hogy az eddig habozó törzsek
felkerekedjenek és csatlakozzanak a főerőkhöz.
– Arról nem is szólva, hogy mivel minden jel szerint erre a kis csapatra lesből támadták rá, a
csatlakozás csökkenti majd a többiekre leselkedő veszélyeket is – folytatta Ad'non. – Ezek az
orkok nem voltak éberek, így hát meghaltak. És ez már csak így szokott lenni, nem igaz?
Obould morgása fokozatosan elhalt, és végül egyetértően bólintott tanácsadói felé, majd
elindult, hogy szemügyre vegye a táborhelyet, valamint a halott orkokat. A két drow
csatlakozott másik két fajtársához, és ők is körülnéztek.
Nem felszíni elfek műve – villantak Ad'non ujjai, magyarázattal szolgálva három társának,
bár Kaer'lic Suun Wett nem figyelt oda, hanem elszakadva a többiektől, kicsi távolabb sétált.
– A sebeket íves vágások ejtették, nem pedig az elfekre jellemző szúrások Senkit sem
terítettek le nyíllal, márpedig azok a felszíni elfek, akik Lapályostól északra az óriásokkal
harcoltak, a magasból nyilaztak rájuk.
Tos'un Armgo körbejárta a tetemeket, mindegyikhez lehajolt, és alaposan szemügyre vette
őket.
– Drizzt Do'Urden – suttogta két társa felé, majd amikor meglátta, hogy Obould felé tart,
ujjaival jelzett: – Drizzt kedveli a szablyát.
Kaer'lic nem sokkal Obould után érkezett vissza, és a pufók papnő ujjai is megvillantak.
Macskanyomok a tábor körül.
Drizzt Do'Urden – nyomatékosította előző kijelentését Tos'un.
Háromöklű Urlgen az északkeletre magasodó gerincről nézte az emelkedőn felfelé özönlő
orkok hatalmas, sötét sávját. A törpéket nekiszorította a szirtfalnak, és nem vágyott semmi
másra, csak arra, hogy a feledésbe taszíthassa őket. Urlgen ismerte annyira a törpék
keménységét és szorgosságát, hogy tudja, védelmük minden egyes órával erősebb lesz, ha
ő csak tétlenül várakozik. Saját hadereje azonban még aligha állt készen a rohamra: az
óriásokból álló erősítés még nem érte be az ork hordát, és a szent háborúhoz csatlakozott
orkok között még sok volt az újonc, akik valószínűleg még nem ismerik ki magukat a
csatarendben és a vezérek közti rangsorban.
Urlgen erői hamarosan mind létszámukat, mind fegyverzetüket tekintve erősítést kapnak,
de ezalatt a törpék is megerősítik állásaikat.
Az ork vezér – akit még mindig bosszantott a védők váratlan kitörése Lapályosból –
mérlegelt, és végül rohamot vezényelt több hullámban. Úgy számította, hogy a támadások
legalább meggátolják a törpéket abban, hogy még jobban beássák magukat.
Az Urlgen arca azonban így is eltorzult, amikor a dübörgő horda éle megközelítette az
emelkedő tetejét, és a törpék dühödten előrontottak, rávetve magát katonáira. Elhajított
sziklák és legurított kőtömbök nyitották a sort, amihez társultak azok az elsöprő, ezüstös
csíkot húzó nyílvesszők is, amelyek oly sok kárt okoztak csapatainak Lapályosnál. Urlgen
tudta, hogy odafent az orkok tucatjával hullanak. Az első csapást túléltek körében
elhatalmasodott a pánik, így zavarodottságuk és rettegésük csak még inkább segítette a
törpék ellentámadását – az elvetemült szakállas alakok pedig késként hatoltak be a
humanoidok soraiba.
A visszavonulni szándékozó orkok gátolták az összecsapás felé tartó társaikat, és a
felfordulás csak még több lehetőséget teremtett az agresszív törpék előtt.
Azok a nyilak pedig csak röpködtek tovább, és az íjász mellett jól látszott az a hatalmas
teremtű alak, aki a törpe vonalak keleti végén páratlan pimaszsággal söpörte félre az
orkokat.
– Mihez kezdjünk? – kérdezte egy vézna ork Urlgentől, miközben fel-alá szaladgált és
ide-oda ugrált. – Mihez kezdjünk?
Egy másik parancsnok rohant oda.
– Mihez kezdjünk? – szajkózta ő is.
Egy harmadik ork érkezett, és már messziről ordított.
– Mihez kezdjünk?!
Urlgen némán nézte a sziklás lejtőn tomboló csatát. A törpék is hullottak, de a legtöbben
orkok hulláira zuhantak. Mindenfelé közelharc dúlt, és Urlgen orkjai láthatóan képtelenek
voltak
bármiféle alakzatot felvenni, míg a törpék két védőnégyszöget képeztek a lándzsahegyként
előnyomuló ék két oldalán. Amikor az ék előrontott, széles alja hozzásimult a négyszögek
sarkához, azok pedig tökéletesen fordultak vele együtt. Mindkét négyszög egyik sora
csatlakozott az ékhez, amely így védőnégyszöget formázott, miközben az oldaltámogatást
adó törpék átrendezték soraikat, támadóbb felállást véve fel.
Urlgent lenyűgözte ez a fegyelmezettség, amit ő és apja oly keményen igyekezett
meghonosítani az ork seregekben. Az öldöklést tekintve azonban katonáinak még hosszú
utat kell megtenniük.
A vezért annyira magával ragadta a tapasztalt törpék parádékba illő manőverezése, hogy
beletelt egy kis időbe, mire felfigyelt a körülötte ugrándozó és kiabáló három ork
parancsnokra, akik
egyfolytában azt ordították:
-Mihez kezdjünk?!
Kérdésük végül eljutott Urlgen tudatáig, mint ahogy az ork vezér arra is ráébredt, hogy az
ütközet kezd fejvesztett meneküléssé fajulni.
-Visszavonulás! – adta ki a parancsot Urlgen. – Híjjátok vissza őket! Híjjátok vissza őket,
míg meg nem érkeznek Gerti óriásai.
A következő néhány percben, miközben parancsának végrehajtását figyelte, Urlgenben
felmerült, hogy katonái jobban értenek a visszavonuláshoz, mint a rohamozáshoz.
Az orkok közül sokan maradtak fekve, miközben a többiek visszafelé özönlöttek a sziklás
talajon – a sziklás talajon, amely iszamos volt a vértől. A halottak és haldoklók húszasával
hevertek szanaszét – a haldoklók sikoltoztak és nyöszörögtek, egészen addig, amíg a
legközelebbi törpe oda nem sétált hozzájuk, és mindörökre el nem hallgattatta őket egy
súlyos fejszecsapással.
De a vörösre festett kövek között halott törpék is hevertek, és az orkok – természetüknél
fogva – nem nagyon törődtek a veszteségekkel. Urlgen ennek láttán elégedetten bólintott.
Seregei egyre csak duzzadnak és duzzadnak majd – az ork vezérnek szándékában állt addig
támadni a törpéket, amíg a kimerültség nem végez velük, ha az orkok erre esetleg nem
lennének képesek.
Tudta, hogy sikerült sarokba szorítania őket. Vagy sok-sok törpének kell kiözönlenie Mithrill
Csarnokból, és keletre vagy nyugatra kerülnie, hogy megpróbálják felmenteni szorongatott
társaikat, vagy az itteni törpéknek kell itt hagyniuk védelmi állásaikat, és megpróbálkozni a
kitöréssel. Bárhogy legyen is, Urlgen csapásmérő serege többet ér el, mint amiről Obould
álmodott.
Bárhogy legyen is, Urlgen helyzete jelentősen megerősödik majd az egyre nagyobb ork
seregen belül.
– Mindannyian tudjuk, hogy Drizzt Do'Urden tette, de mégis azt mondtuk Obouldnak, hogy a
felszíni elfek követték el a mészárlást – mondta Tos'un Armgo három drow társának, amikor
visszavonultak kényelmes barlangjukba, hogy feldolgozzák a legújabb fejleményeket.
– Ez még nagyobb gyűlöletet ébreszt majd Obouldban a felszíni elfek iránt – felelte Donnia,
akinek ajka édes mosolyra húzódott, és ez a mosoly szinte hófehér hajzuhatagáig ért, amely
szoborszerűen szép, fekete arcát keretezte.
– Ebbe az irányba nem sok ösztönzésre van szüksége – jegyezte meg Kaer'lic.
– Ennél fontosabb, hogy Obould egyelőre ne is gondoljon arra, hogy a környéken vannak
olyan sötételfek, akik ellene dolgoznak – közölte Ad'non Kareese.
– Bizonyos mértékig már tud Drizztről – vitatkozott Kaer'lic.
-Ez igaz, de talán csökkenthetjük a renegát okozta probléma nagyságát, még mielőtt az
olyan mértéket érne el, ami ellenünk hangolná Obouldot – közölte Ad'non. – Úgy tűnik, hogy
az ork
király csak fajokban gondolkodik, nem pedig egyénekben.
– Akárcsak Gerti – jelentette ki Kaer'lic. – És akárcsak mi.
– Úgy tűnik, hogy Drizzt és barátai jelentik a kivételt – szólalt meg most Tos'un, és ettől az
egyszerű, nyilvánvaló állítástól mindegyiküknek tátva maradt a szája.
A négy drow csak egy pillanatra hökkent meg, majd egymásra néztek – de ha bármelyikük
el is gondolkodott az állításban rejlő filozofikus igazságon, azt gyorsan eltemette a
gyakorlatiasság és a
jelen sürgető szüksége alá.
– Szerinted tennünk kellene valamit, hogy leszámoljunk a Drizzt Do'Urden jelentette
veszéllyel? – kérdezte Kaer'lic Ad'nont. – Szerinted a renegát a mi gondunk?
– Szerintem könnyen azzá nőheti ki magát – javította ki Ad'non. – Elpusztítása remek
húzásnak bizonyulhat a későbbiekben.
– Így gondolta Menzoberranzan is – emlékeztette társát Tos'un Armgo. – Kétlem, hogy a
város mostanra kiheverte volna ezt a botor gondolatot.
-Menzoberranzan nemcsak Drizzt Do'Urdennel küzdött meg -szólt közbe Donnia. – Vagy
talán nem maga Lloth úrnő kívánta a renegát vesztét?
Miközben Donnia feltette a kérdést, a csapat papnője, Kaer'lic felé fordult, és példáját
követte Ad'non, valamint Tos'un is. Kaer'lic – válaszul a kíváncsi pillantásokra – a fejét
csóválta.
– Drizzt Do'Urden nem a mi gondunk, és jól tennénk, ha olyan messze maradnánk a
szablyáitól, amennyire csak tudunk. Lloth úrnő elsősorban és mindig a logikus gondolkodást
követeli meg. Én pedig éppen olyan szívesen szállnék harcba Drizzt Do'Urdennel, mint
ahogy vezetném Obould csapatait Mithrill Csarnok ellen. Nem ezért dolgoztunk eddig.
Emlékeztek még, hogy mit terveztünk, és mire vágytunk? Én semmi örömömet nem lelném
abban, ha Drizzt valamelyik szablyája végezne velem.
– És mi van akkor, ha ő keres fel minket? – kérdezte Donnia.
– Nem teszi meg, ha semmit sem tud rólunk – felelte Kaer'lic.
– És ez a legkedvezőbb irány. Én azt a háborút szeretem, amelyet messziről nézhetek.
Donnia Ad'nonhoz fordult, és savanyú arckifejezését nem volt nehéz megfejteni. Mint ahogy
az Ad'non vonásain tükröződő csalódottságot sem.
Csakhogy Kaer'lic a szövetségesük volt, méghozzá ellentmondást nem tűrő szövetségesük.
– Egyetértek – jelentette ki Tos'un. – Drizzt Do'Urden Menzoberranzban töltött első napjától
fogva nem volt más, mint egy bonyolult probléma, amely gyakran bizonyult végzetesnek azok
számára, akik ellene törtek. A Mithrill Csarnoknál történt katasztrófát követően a Mélysötét
felső részén tett vándorlásom során különféle történeteket hallottam, hogy a vereség milyen
következménnyel járt Menzoberranzanban. Úgy tűnik, hogy miután városom támadást
indított Mithrill Csarnok ellen, Drizzt visszatért Menzoberranzanba, ahol a Baenre Ház
elfogta, és tömlöcbe vetette.
A meglepő bejelentést a többi drow álmélkodó arckifejezéssel fogadta – a hatalmas és
könyörtelen Baenre Házat jól ismerték a Mélysötét drow-i.
– És a renegát mégis visszatért a barátaihoz, óriási felfordulást hagyva maga mögött –
folytatta Tos'un. – Attól tartok, hogy ő nem más, mint Lloth úrnő kegyetlen tréfája, az áruló
gúnyájába
öltözött káosz eszköze. Menzoberranzban jó néhányan akadnak olyanok, akik azt hiszik,
hogy Drizzt Do'Urdent titokban a Káosz Hölgye irányítja saját kénye-kedve szerint.
– Ha bármely más istennőt szolgálnánk, szavaid szentségtörőek lennének – felelte Kaer'lic,
és kacagni kezdett a megjegyzésben rejlő végletes irónián.
– Nem hiheted azt, hogy... – próbált vitatkozni Donnia.
– Nem kell semmit sem hinnem – vágott a szavába Tos'un. – Drizzt Do'Urden vagy sokkal
félelmetesebb annál, mint ami róla tudunk, vagy hihetetlenül szerencsés, de az is lehet, hogy
egy
isten áldása van rajta. Bármi legyen is az ok, nem áll szándékomban vadászni rá.
– Egyetértek – közölte Kaer'lic.
Donnia és Ad'non újfent egymásra néztek, de csak a vállukat vonogatták.

– Ez aztán a remek móka – mondta Kérgesüllő Banak Sziklaaljnak, aki az egységek

alakzatváltásait irányító törpe vezér mellett állt. – Azt leszámítva, hogy oly sokan végzik be.
– Több ork, mint törpe – mutatott rá Sziklaalj.
– A kelleténél azonban így is többen vannak. Nézz csak rájuk. Dühtől fűtve küzdenek, a
csapásokat jajszó nélkül állják, és meghalnak, ha ez az istenek döntése.
– Ők harcosok – emlékeztette a vezért Sziklaalj. – Törpe harcosok. Márpedig ez jelent
valamit.
– Hát persze – bólintott Banak. – Valamit.
-A tervednek köszönhetően futamodának meg az orkok – jegyezte meg Sziklaalj.
– Nem volt nékem semmiféle tervem – vitatkozott a pappal a törpe vezér. – A Tömbváll
fivérek ötlete volt az egész... már úgy értem, hogy a józan fivéré... amibe besegített a
mirabari Torgar
is. Azt gondolám, hogy bennük remek barátokra találtunk.
Sziklaalj bólintott, és visszafordult a csapatmunka csodálatos bemutatója felé – a három
egymásba fonódó alakzat már a lejtőn dübörgött lefelé, elsöpörve az útjába akadó orkokat.
– Néhány száz év múlva majd erre téved egy gyerek valamelyik fajból – szólalt meg Banak
némi szünetet követően. A vezér már nem nézte a küzdelmet, ehelyett miden figyelmét a
köveken szanaszét heverő tetemekre összpontosította. – És észreveszi azoknak a fehérlő
csontjait, akik ezért a magaslatért harcoltak.
Addigra már a csontok zömét alig lehet megkülönböztetni a szikláktól, de a gyermek
hamarosan felismeri, hogy mit lát, mint ahogy azt is, hogy egykor itt nagy csatát vívtak. Vajon
a messzi
jövőben élők tudni fogják, hogy mit tettünk ma itt? Vagy hogy miért tettük? Tudják majd,
hogy mi okunk volt rá, vagy hogy mi okuk volt rá a támadó orkoknak?
Sziklaalj sokáig és szúrós tekintettel meredt Kérgesüllő Banakra. A magas és erős törpe
évszázad óta tekintélyt parancsoló alaknak számított a Harcpöröly Klán soraiban, bár
általában távol tartotta magát a dicsőségtől, és csak ritkán tett javaslatot egy-egy ütközet
kapcsán – azt is főleg akkor, ha Bruenor, Dagna vagy valamelyik kinevezett parancsnok
noszogatta. Banak azonban más tekintetben még jobban különbözött klánjának többi
tagjától. Másként látta a világot, és láthatóan úgy szemlélte a jelen történéseit, ahogy azt
majd a jövendő történészei teszik.
A jobbról felhangzó sikoltásra mindketten arrafelé néztek, és elgyönyörködtek abban a
fenséges harmóniában és összhangban, amivel Wulfgar és Catti-brie egymás oldalán
küzdött, tartva a törpék szárnyát. Az orkok most már csak időnként próbálkoztak, mivel eddig
is sokan estek áldozatuk a nő halálos íjának és kifogyhatatlan számú nyilának. Azok, akiket
elkerült a nyílvesszők képében rájuk leskelő váratlan halál, hamarosan azt kívánták, bárcsak
inkább egy nyíl terítette volna le őket: ez az érzés akkor hatalmasodott el rajtuk, amikor
szembekerültek a hatalmas termetű barbárral, Wulfgarral és a Harcpöröly Bruenor készítette
csodálatos Égisz-agyarral. Miközben Banak és Sziklaalj a párost figyelte, Wulfgar olyan
erővel sújtott le az egyik ork fejére, hogy annak a koponyája egyszerűen szétrobbant, vérrel
és agyvelődarabkákkal terítve be a barbárt és a közelben tébláboló orkokat.
A barbár mellett egy nyílvessző süvített el, és leterített egy másik orkot, majd Égisz-agyar
hatalmas félkörívet írt le, elsöpörve a két megmaradt humanoidot – az egyik a földre zuhant,
a másik pedig elrepült oldalra.
Catti-brie leszedte az elrepültet, Égisz-agyar pedig végzett a földre kerülttel.
– Ők ketten olyan regét írnak itt ma, ami még az évszázadokat is túléli – szólalt meg
Sziklaalj.
– Egy darabig – felelte Banak. – De azután hőstettük fakulni kezd.
Sziklaalj furcsálkodva nézett rá, mert meglepte Banak gyászos hangvétele.
– Bruenor király átkelt az Ádáz-hágón, amikor hazafelé tartott.
Sziklaalj bólintott, hogy érti, miről beszél Banak, mivel ő is a karavánnal tartott.
-Találtatok ott csontokat? – kérdezte Banak.
-Többet, mint amennyit össze tudál számolni.
– Szerinted akadtak az Ádáz-hágó csatájában olyanok, akik a többiek fölé emelkedtek
bátorságban és erőben?
Sziklaalj csak egy pillanatig töprengett a kérdésen, mielőtt vállat vont és bólintott volna.
-Tudád, hogy hívják őket? – kérdezte Banak. – Tudád, kik voltak, és mi tettek? Tudád,
mennyi orkot és más szörnyeteget terítettek le a csatában? Tudád, mennyien tartották
ölükben haldokló barátjuk fejét?
Sziklaaljat mellbe vágta a felismerés. Tekintetét ismét a csatára szegezte, ahol a törpék
mostanra szétkergették az orkokat, akik futásban kerestek menedéket.
– Ne üldözzék őket a lejtőn! – parancsolta Banak.
– Annyira megijedtek tőlünk, hogy a nadrágjukba csúszott az eszük – felelte Sziklaalj
halkan.
 – Amúgy is ott hordják – felelte a törpe hadvezér. – De csak azért rontottak ránk, hogy
elvonjanak minket a munkálatoktól.
Az előkészületek pedig nem szenvedhetnek késlekedést csak azért, mert egy
szedett-vedett bandát kergetünk a hegyek között Visszahívjuk a fiúkat, és azonnal munkára
fogjuk őket. Ez csak egy kisebb csetepaté volt: a nagy ütközet még előttünk áll.
Banak a válla fölött a szirtre nézett, és remélte, hogy a mérnökök nem lassítottak, és
hamarosan elkészülnek az Őrző Völgyébe vezető kötéllétrák.
– Csak egy kisebb csetepaté – ismételte, miközben a harc alábbhagyott és a törpék kezdtek
visszafelé indulni, megtartva a tökéletes alakzatot.
Banak tekintete végigsiklott a véráztatta sziklákon heverő halottakon és sebesülteken.
A csontokra gondolt, amelyek hamarosan szanaszét hevernek majd itt – némán és
moccanatlanul, akárcsak a kövek.
 4

A KIVÁLASZTÁS FOLYAMATA

Útja valahogy mindig visszavezetett erre a helyre. Drizzt Do'Urden számára a Lapályosból
megmaradt romhalmaz ösztönző erővé vált, katalizátorrá, amely feltölti a Vadász lelkét a
hajsza utáni vággyal. Körüljárta a romba dőlt tornyot és a leomlott falakat, de csak ritkán járt
a városkától délre. Napokba telt, mire elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy az ocsmány ork
istenség szétzúzott bálványán túlra merészkedjen. Amitől tartott, bekövetkezett: nyomát sem
lelte túlélőknek.
Drizzt hamarosan egyéb okból kezdte újra meg újra felkeresni a helyet. Minden alkalommal,
amikor visszatért, remélte, hogy a szanaszét heverő halottak között őgyelgő orkokra bukkan,
akik fosztogatni jöttek.
Ezen a délutánon úgy érezte, hogy eljött a várva várt alkalom. A mellette álló Guenhwyvar
idegesen nézett jobbra-balra, ami biztos jele volt annak, hogy a közelben szörnyetegek
járnak.
Drizzt maga is észrevette a romok között őgyelgő alakokat, amikor a várostól északra
húzódó szurdok túloldalán emelkedő magaslatra ért – ugyanoda, ahonnan az óriások
bombázták
Lapályost az ork roham felvezetéseként.
Ahogy azonban Drizzt alaposabban szemügyre vette a romokat, ráébredt, hogy ma már
nem lesz itt semmiféle harc. Lapályosban valóban voltak orkok – méghozzá több ezren! A
nyomorúságos lények több törzse táborozott a város leomlott déli falán túl, a nagy fabálvány
maradványai körül.
Guenhwyvar lelapította fülét, és hosszan, mélyen felmordult.
Ez mosolyt csalt a sötételf arcára – hosszú-hosszú idő óta az elsőt.
– Tudom, Guen – simította le a macska fülét. – Légy türelmes. Eljön még a mi időnk.
Guenhwyvar rápillantott és lustán pislogott egyet, majd oldalra billentette a fejét, hogy a
drow meg tudja vakargatni a nyakát.
A morgás abbamaradt.
Drizzt mosolya azonban nem halványult el. Folytatta a macska kényeztetését, de a szemét
le nem vette a szurdok túloldaláról, Lapályos romjairól és az ork hordáról. Újra és újra
felidézte magában az oly élénken benne élő emlékeket, amit soha nem feledhet.
A torony romjai közé zuhanó Bruenor képét. A szurdok túloldalára, a barátaira hatalmas
sziklákat hajigáló óriások képét. A várost lerohanó ork horda képét. Egyiket sem ő akarta.
Egyikre sem szolgált rá.
Drizzt azonban tudta, hogy visszafizeti az adósságot.
Méghozzá kamatostul.
– Obould király tud erről a kifigurázásról? – kérdezte Vicsori Arganth, a tágra nyílt szemű és
eszelős tekintetű sámán, aki vezetéknevét a törzséről kapta. Elénk színű tollas fejdíszének
és a derekáig érő, különféle lények fogaiból álló nyakláncának köszönhetően Arganth egyike
volt a legszínpompásabban öltözött és legfeltűnőbb sámánoknak, akik vagy tucatnyian a
szétvert Gruumsh bálvány köré gyűltek. Rikoltozó, szinte madárszerű hangja miatt pedig
egyértelműen ő volt a leghangosabb.
– És érti is, hogy miről van szó, ha? Érti? Érti? – kérdezgette a sámán, és egyik sámántól a
másikhoz ugrott. – Nem hiszem, hogy érti! Nem, nem érti... mert ha értené, akkor nem
hagyná itt ezt a... ezt a... ezt a szentségtörést, hogy mindenki lássa! Ez minden hódításánál
fontosabb dolog!
– Kivéve akkor, ha a hódítása Gruumsh nevében történik – jegyezte meg Gacsosujjú
Achtel, és ezzel meg is állította a körbe-körbe ugrándozó Arganthot.
Achtel korántsem viselt olyan pazar és figyelemfelkeltő öltözéket, mint Arganth, de ő is
hasonlóan színesen öltözött – vállára sötétvörös, csuklyás utazóköpenyt terített, vállától
derekáig pedig citromsárga selyemöv futott, amit utóbb a dereka köré csavart. A sámánnő
kezében koponyában végződő jogart tartott, amely az erős mágiának köszönhetően
félelmetes fegyver hírében állt – legalábbis Arganth így hallotta. A bozontos barna hajú
papnő ugyanakkor elképesztően nagy tekintéllyel is bírt, mivel
ő képviselte a tizenkét megjelent sámán közül a legnagyobb törzset, és a környező vidéken
hatszáz harcos leste parancsát.
A színes öltözékű pap tágra nyílt szemmel meredt Achtelre, aki azonban egy szemernyit
sem hátrált.
– És Obould éppen ezt teszi – jelentette ki Achtel.
– Gruumsh dicsőségére indulunk harcba – bólintott egy másik sámán. – Az Egyszemű a
törpék vereségét akarja!
Erre mindenki felujjongott, kivéve Arganthot, aki továbbra is Achtelre meredt. Lassan
minden tekintet a tollas fejdíszű, dühtől remegő alakra szegeződött.
– Korántsem – dacoskodott Arganth. – Sokvesszős Obould király Sokvesszős Obould király
dicsőségéért indul harcba.
Erre mindenki levegő után kapkodott.
– Mi már csak ilyenek vagyunk – fűzte hozzá gyorsan Arganth, látva a vészesen közelgő
szakadás előjelét és a veszedelmes Achtel váratlan rosszallását. – Mindig is ilyenek voltunk,
és ez jól is van így. De a bálvány megcsúfolásával egyesítenünk kell a kettőt: Obouldot és
Gruumshot! A dicsőséget egyként kell elérni!

A másik tizenegy sámán nem ujjongott, de nem is hurrogták le – egyszerűen csak álltak és
nézték a Vicsori törzs szeszélyes sámánját.
– Minden törzset egyesítve? – kérdezte az egyik tétován, és a fejét csóválta.
Az ork törzsek Obould hívására jöttek – főleg azt követően, hogy hallottak Harcpöröly
Bruenor király elestéről, akit már régóta szívből gyűlöltek –, de a sereg elsősorban és
legfőként továbbra is különálló törzsekből állt.
Vicsori Arganth a beszélő elé ugrott, és sárgás szeme olyan tágra nyílt, hogy félő volt,
mindjárt kiesik a helyéből.
– Többé már nem! – rikoltotta és vadul körbeugrándozott, egymás után belenézve
sámántársai szemébe. – Többé már nem!
A törzsek másodlagosak. Gruumsh az első!
– Gruumsh! – kiáltották néhányan.
– És Gruumsh Obould? – kérdezte Achtel nyugodtan, minden egyes szavát és minden
egyes mozdulatát gondosan mérlegelve, amivel egyértelműen kitűnt sámántársai közül.
– Gruumsh Obould! – harsogta Arganth. – Hamarosan az lesz! Igen!
Vadul hadonászott, ide-oda ugrált, és fergeteges táncot lejtett az istenalak szétzúzott
bálványa körül, az üreges szobor körül, amelyet a törpék arra használtak, hogy csellel
Obould seregének közepébe jussanak. A nyomorult törpék undorító csalása megfosztotta a
győzelmet már a kezükben tudó orkokat a teljes és tökéletes mészárlástól.
Az itt összegyűlt sámánok – az összesen több mint háromezer orkot számláló törzsek
vallási vezetői – úgy tekintették, hogy az ork istenség ilyetén felhasználása túllépte az
illendőség kereteit
– Gruumsh Obould! – kezdte kántálni Arganth őrült tánca közben, és amikor valamelyik
társához ért, az is átvette és beállt a sorba a vadul hadonászó, rikítóan öltözött alak mögé.
Kivéve Achtelt. A gondolataiba merült, moccanatlanul álló ork végül hátralépett a táncolók
köréből, és csak nézte sámántársait – az arcára kiülő kétely minden szónál ékesebben
beszélt.
A többiek mind tudták, hogy miként vélekedik a háborúról.
Mint ahogy azt is, hogy csak habozva tanácsolta törzse főnökének, vezesse ki törzsét
biztonságos otthonából, és csatlakozzon a félelmetes törpék elleni harchoz. Eddig azonban
senki sem merte kétségbe vonni döntését.
– Jobban kell lenned – suttogta Catti-brie apja fülébe. Hitte, hogy Bruenor hallja, még ha
ennek nem is adja jelét. A király napok óta mozdulatlanul hevert. – Az orkok azt hiszik, hogy
megöltek, és mi nem hagyhatjuk válasz nélkül ezt a kihívást! – folytatta a nő, próbálva
lelkesedéssel és energiával eltölteni az
eszméletlen törpe királyt.
Catti-brie megszorította Bruenor kezét, és egy pillanatig úgy tűnt neki, apja viszonozta ezt.
Vagy csak úgy hitte.
Catti-brie nagyot sóhajtott és az íjára nézett, amelyet a gyertyával megvilágított szoba
szemközti falához támasztott. Tudta, hogy hamarosan ismét ki kell mennie a szirtre, mivel a
harc nemsokára minden bizonnyal ismét kezdetét veszi.
– Szerintem hall téged – mondta egy hang Catti-brie mögött, és a nőnek sikerült kipréselnie
egy mosolyt, miközben megfordult és barátjára, Regisre nézett.
A félszerzet most többé-kevésbé egy viharvert harcosra emlékeztetett – egyik karját
felkötötték, és vaskos pólyába tekerték.
A félszerzet ezzel a karral fogta fel egy hatalmas worg harapását, és súlyos árat fizetett
érte.
Catti-brie ellépett apja mellől, és jól megérdemelt ölelésbe vonta a félszerzetet.
– A papok még mindig nem gyógyították meg? – kérdezte a nő, és Regis karjára nézett.
– Valójában már javítottak rajta egy kicsit – csipogta Regis, és hogy kimutassa
optimizmusát, megmozgatta elkékült ujjait. – Már réges-régen elintézhették volna, de túl
sokan vannak olyanok, akiknek nálam nagyobb szüksége van gyógyító varázslataikra és
kenőcseikre. Ez nem olyan vészes.
– Mindannyiunkat megmentettél, Bendőkorgi – mondta Catti-brie, azt a becenevet
használva, amelyet Bruenor ragasztott az egykor oly pufók félszerzetre. – Csak úgy fogtad
magadat és segítséget hoztál. Mindannyian meghaltunk volna, ha nem jössz meg Pwenttel
és fiaival.
Regis erre csak vállat vont, és egy kicsit elpirult.
– Hogy boldogulunk a hegyen? – váltott témát.
– Tűrhetően – felelte Catti-brie. – Az orkok a peremig kergettek minket, de sikerült
néhányukat csapdába csalnunk, és amikor teljes erővel törtek ránk, megfutamítottuk őket.
Látnod kéne Kérgesüllő Banak, Tömbváll Iván és a mirabari Pörölycsapó Torgar
kezemunkáját. A törpéket négyszögekbe, meg ékalakzatba rendezték, amitől az orkok
zavarodottan addig vakargatták a fejüket, amíg szét nem kergették őket.
Regisnek sikerült kipréselnie egy széles mosolyt, sőt még halkan fel is kuncogott – de
vidámságának hamar vége szakadt, amikor tekintete a mozdulatlan Bruenorra tévedt.
– Ma hogy van?
Catti-brie apjára nézett, és válaszul csak a vállát vonta meg.
– A papok szerint nem épül fel – mondta Regis, és a nő bólintott, jelezve, hogy ő is ezt
hallotta tőlük.
– Szerintem viszont igen – folytatta Regis. – Bár hosszú időbe fog telni, mire talpra áll, még
ha zavartalan lesz is a gyógyulása.
– Vissza fog jönni hozzánk – nyugtatta Catti-brie kis barátját.
– Szükségünk van rá – suttogta alig hallhatóan Regis. – Egész Mithrill Csarnoknak
szüksége van Bruenor királyra.
– Ugyan! Ilyetén viselkedés nem illik ezekhez a zord időkhöz – szólalt meg ekkor valaki a
folyosóról, és amikor a páros a hang felé fordult, látták, hogy egy sáros vén törpe lép be.
Azonnal felismerték Dagna generálist, Bruenor egyik legmegbecsültebb parancsnokát és a
Lapályosnál elesett Dagnabit apját.
A két barát egymásra pillantott, és mindketten összerezzentek, majd együtt érzően néztek a
törpére, aki elvesztette bátor fiát.
– Jó halála volt – közölte Dagna, aki láthatóan rájött, hogy mire gondolnak. – Egyetlen törpe
sem kérhet ennél többet.
– Csodálatos halála volt – bólintott Catti-brie. – Az öklét rázta az orkok és az óriások felé.
És mennyien érezték meg haragját, mielőtt elesett!
Dagna ünnepélyes arccal bólintott.
 – Banak kivonta a sereget a hegyről? – kérdezte egy pillanattal később, témát és hangszínt
váltva: hangja csak úgy pezsgett az elfojtott energiától.
– Jól kézben tartja a dolgokat – felelte Catti-brie. – És remek segítséget kapott a mirabari
törpéktől, meg a Hópihe-hegységben álló Szárnyaló Szellem Könyvtárból jött két Tömbváll
fivértől.
Dagna bólintott, és az orra alatt dünnyögött.
– Jól van, jól.
– Ki fogunk tartani odafenn – erősítette meg Catti-brie.
– Az jó is lészen. Éppen elég gondot okoz nékem az alagutak biztosítása. Nem
engedhetjük, hogy ellenségeink a Mélysötéten át sétáljanak be hozzánk, miközben erőink
odafent le vannak kötve.
Catti-brie hátralépett, és Regisre nézett támogatásért. Számított valami ilyesmire: amikor
Banak futárai befutottak Mithrill Csarnokba azzal a kéréssel, hogy küldjenek újabb
csapatokat az Őrző Völgyének nyugati végébe, nem fogadták őket túlzottan szívélyesen.
Egyértelmű volt, hogy nincs egyetértés abban a kérdésben, vajon visszahúzódjanak-e Mithrill
Csarnokba és tartsák az erősséget, vagy a felszínen szálljanak szembe az ork hordával.
– Leeresztették a köteleket a völgybe, hogy Banak le tudja hozni onnan a seregét? –
kérdezte Dagna.
– Mostanra már több kötéllétrán is le lehet jutni a völgybe – felelte Catti-brie. – Banak hadúr
pedig még több elhelyezésére adott parancsot. Viszont Banak egyhamar nem gondol arra,
hogy lejöjjön onnan. Ha biztosítjuk számára a mögötte elterülő Őrző Völgyét, addig marad
fenn a hegyen, amíg az orkok rá nem jönnek, hogy miként szoríthatják le onnan.
Dagna valami érthetetlent dünnyögött az orra alatt, és bár sem Catti-brie, sem Regis nem
értették, az teljesen egyértelmű volt, hogy a kérges vén törpét nem nyűgözték le ezek a
fejlemények.
– A lehető legjobb hármas irányítja odakint a csapatainkat – nyugtatta meg őt Catti-brie.
– Így igaz – ismerte el Dagna. – Enmagam küldtem ki oda Kérgesüllő Banakot, mivel
tudtam volt, hogy nincs nála jobb a Harcpöröly Klán soraiba'.
– Akkor add meg neki a szükséges támogatást, hogy tarthassa az állást.
Dagna sokáig és szúrósan meredt Catti-brie-re, majd megrázta a fejét.
– A választás joga nem az enyém – felelte. – A papok arra kértenek engem, hogy
irányítsam az alagutak védelmét, és ezt is teszem. Nem engem kértenek fel, hogy magamra
vegyem Bruenor koronájának terhét.
Ahogy befejezte mondandóját, Regisre pillantott – Catti-brie követte példáját, és kis
barátjára nézett, aki mintha hirtelen elszégyellte volna magát.
– Mit tudál? – kérdezte a nő halkan.
– Én... én mondtam nekik, hogy ez a te feladatod lenne – hebegte Regis. – Vagy ha nem a
tiéd, akkor Wulfgaré.
Catti-brie értetlenül nézett Dagnára, majd vissza a félszerzetre.
– Te? – kérdezte végül Regist. – Csak nem azt mondád, hogy téged kértek tel, legyél
Mithrill Csarnok háznagya?
– Bizony, ő az – közölte Dagna. – És én leend az egyik, aki jelölte őt. Minden tiszteletem a
tiéd, jó hölgyem és a mostohafivéridé, de mi mind azt gondolánk, hogy Bruenor gondolatait itt
senki sem ismeri oly jól, mint Regis.
Amikor Catti-brie visszafordult Regishez, arca inkább árulkodott vidámságról, mint haragról.
Egy kicsit kinyújtotta a nyakát éppen csak annyira, hogy belásson a félszerzet ingének
alacsony galléra alá, ahol az a bizonyos rubinfüggő pihent, amelyet a félszerzet sosem vetett
le. Elég egyértelmű volt, hogy kérdő tekintete mire céloz, és majdnem olyan egyértelmű,
mintha Catti-brie hangosan megkérdezte volna, hogy vajon használta-e Regis a rubinfüggőt a
többiek "meggyőzésére", amikor arról döntöttek, hogy Bruenor távollétében ki legyen a
háznagy.
Regis hatalmasat nyelt.
– Akkor hát te szólsz a király nevében? – kérdezte Catti-brie.
 – Övé a legfőbb szavazat – javította ki Dagna. – Ne feledd: a király ott fekszik.
És a morc vén törpe állával Bruenorra bökött.
– Ott fekszik és hamarosan ismét körünkben lesz – bólintott Catti-brie. – Addig viszont
Regis a háznagy.
Valahonnan kintről Dagna nevét kiáltották, mire a vén törpe néhányszor felhorkant, majd
elnézést kért és távozott. Catti-brie-nek ez kapóra jött, mivel szeretett volna négyszemközt
néhány szót váltani egy bizonyos félszerzettel.
– Én... én semmi helytelent nem tettem – dadogta Regis, amikor egyedül maradt
Catti-brie-vel. A félszerzet arcából minden vér kifutott, ami elárulta, hogy tisztában van vele, a
nő mennyire aggódik a fejlemények miatt.
– Senki sem vádolt ezzel.
– Ok kértek meg, hogy szolgáljam Bruenort – folytatta Regis bizonytalanul. – Hogy
mondhattam volna erre nemet? Te és Wulfgar odakint lesztek, és ki tudja, mikor tér vissza
Drizzt?
– A törpék amúgy sem követnének egyikünket sem – bólintott Catti-brie. – Viszont egy
félszerzetet elfogadnak. És mindenki tudja, hogy Bruenor Regisbe helyezte bizalmát, még a
Jeges Szelek Völgyében. Én azt mondám, hogy jól döntöttek, Regis
háznagy. Nem kétlem, hogy azt teszed, ami a lehető legjobb Mithrill Csarnoknak. És
végeredményben ez a lényeg.
Regis láthatóan kicsit összeszedte magát, sőt még egy mosolyt is kipréselt magából.
– És most Mithrill Csarnoknak az a jó, mint ahogy Regis háznagynak is, hogy újabb ezer
törpe masírozzon elő és foglaljon el védőállást az Őrző Völgyének nyugati szegélyén –
mondta Catti-brie. – És kétszáz másiknak pedig készleteket kell szállítania Mithrill
Csarnokból az Őrző Völgyébe, valamint Mithrill Csarnokból Banak hadúrhoz és a hegyen
állomásozó csapatokhoz.
– Ennyit nem nélkülözhetünk! – tiltakozott Regis. – Már így is két csapat tartózkodik a
bányákon kívül, azokkal együtt, akik keleten, a Surbrin-folyó mentén állomásoznak.
– Akkor vondd vissza a másik csapatot a keleti kapuhoz – érvelt Catti-brie. – A harc a
hegyen folyik, és ha az orkok mögénk kerülnek az Őrző Völgyében, Banak elveszti egész
seregét.
– Viszont ha az orkok lehajóznak a Surbrinon... – próbálkozott Regis.
– Akkor egyetlen, jól elhelyezett felderítő meglátja őket – szakította félbe Catti-brie. –
Ugyanakkor bekerülnek egyes szövetségeseink hatósugarába is.
Regis töprengett egy darabig, majd beleegyezése jeléül bólintott.
– A zömüket visszavonom, és küldök erőket a völgybe is. De tényleg szükség van ezerre?
Ilyen sokra?
– Banak becslése szerint legalább ötszáz kell – magyarázta Catti-brie. – Viszont ha egy
darabig semmi sem zargatja őket, és ki tudják építeni a védelmüket, akkor jelentősen
csökkenthetjük a számukat.
Regis bólintott.
– A bányák védelmét viszont nem gyengítem meg – közölte. – Ha az orkok a felszínen
támadnak, akkor a föld alatt is számíthatunk gondokra. Egyetértek azzal, hogy Bruenor
felelősséget vállal a környező vidék népéért, de elsődleges feladata Mithrill Csarnok
védelme.
Catti-brie mozdulatlanul heverő, szeretett apjára nézett.
Sikerült kipréselnie magából egy kesernyés mosolyt, miközben ezt suttogta:
– Én is így vélem.

A fekete csizma puhán ért földet, a lábujjak éppen csak érintették a köveket és a talajt, a
súly pedig fokozatosan – mindig csak fokozatosan – nehezedett rájuk, fenntartva a tökéletes
egyensúlyt, anélkül hogy a csizmák a legcsekélyebb zajt csapták volna.
A Lapályost körülvevő mezőn tucatnyi ork tábort vertek fel, és ő mind közül a legnagyobb
táboron lopózott át, ide-oda surranva a hajnal előtti árnyékok között, olyan ügyességgel, ami
csakis a drow harcosok sajátja – És közülük is csak a legjobb harcosoké. Néhány lépéssel
közelebb osont egy csapat figyelmetlen orkhoz, akik olyasmiről vitatkoztak, ami a legkevésbé
sem érdekelte.
Az egyik sátor oldalához suhant, majd némán belopózott, két hortyogó ork között surranva
el. Csodás szablyája segítségével rést vágott a hátsó ponyván, majd a szellőként suhanó
sötételf már maga mögött is hagyta a sátrat.
Drizzt Do'Urden szokásos esetben megállt volna annyi időre, hogy a két alvó orkot levágja,
de most valami mást forgatott a fejében – valami mást, amit nem akart kockára tenni
kevésbé értékes trófeák megszerzésével.
A távolban ugyanis jól látszott egy nagy és díszes sátor, amelynek őzbőrből varrt ponyváját
az ork istenséget jelképező szimbólumok és festmények borították. Drizzt arra következtetett,
hogy ez a törzs vezérének a lakhelye, márpedig ez volt közel-távol a legnagyobb törzs.
A Vadász könnyed és gyors léptekkel indult meg, mindig megőrizve tökéletes egyensúlyát
és mindig éberen, kivont szablyával haladt – teste minden egyes lépésnél és ugrásnál
megtartotta harmóniáját, akár leguggolt, akár előreszökkent. Tudta azt is, hogy a fegyvereit
nem tarthatja egyszerűen csak az oldala mellett, mivel a bokáján viselt varázslatos
bokapántok felgyorsították lépteit – így olyan gyorsan száguldott el a különböző búvóhelyek
és beláthatatlan szegletek mellett, hogy bármelyik pillanatban készen kellett állnia arra, hogy
egy szemvillanás alatt halálos biztonsággal lecsapjon. Így a görbe pengék valóságos táncot
jártak körülötte, miközben lábai megállás nélkül hajtották előre, át a táboron, a nagy és
díszes sátor felé.
Drizzt csak a nagy sátor bejáratával szemközti félnyeregtető alatt csúsztatta tokjukba
szablyáit. Szemügyre vette a bejáratnál posztoló három ork őrt: tudta, hogy gyorsnak és
pontosnak kell lennie, valamint gondosan kell kiválasztania a megfelelő pillanatot.
Körülnézett és megvárta, míg egy csapat ork odébbáll.
Miután elégedetten látta, hogy egy kis időre egyedül maradt, hanyag mozdulattal fegyverei
markolatgombjára csúsztatta kezét és mosolyogva, mindenféle fenyegető testtartást
mellőzve elindult a strázsák felé.
Az ork őrök testtartása ellenben azonnal feszültebbé vált – az egyik erősebben markolta
fegyverét, a másik pedig rákiáltott, hogy álljon meg.
A drow engedelmeskedett, és közben a fejében elraktározta elhelyezkedésüket, kiszámolva
azt is, hogy hány lépéssel jut el egyiktől a másikig.
A középső ork beszélt tovább, parancsokat osztogatott és kérdéseket intézett Drizzthez, aki
meg sem moccant, csak mosolygott tovább.
Amikor az egyik ork megfordult, hogy a belépjen a nagy sátorba, a drow belső mágikus
képességéhez folyamodott és sötétséggömböt bocsátott a három strázsára. Miközben
előidézte az éjfeketeséget, keze-lába máris mozdult. Szablyái még azelőtt a kezében
teremtek, hogy két lépést megtett volna, és már be is ért
a sötétséggömbbe, még mielőtt az orkok ráeszméltek volna, hogy a világ hirtelen elsötétült.
Drizzt először balra fordult, maga elé képzelve a három ork alakját, és bízott abban, hogy
még egyik sem mozdult el a helyéről.
Csillám nyakmagasságban vágott, a segélykiáltásból pedig csak elhaló hörgés lett.
A sötételf megpördült, és ezzel pengéi le is terítették a második őrt, majd a pörgésből
hirtelen előrerobbant, egyenesen neki a harmadik strázsának, és szablyái ismét célba
találtak. Drizzt feldöntötte utolsó áldozatát, aki keresztülzuhant a ponyván – a sötételf fürgén
átszökkent felette, ezzel kilépve a sötétbe borult területről.
A sátorban több meghökkent arc bámult rá, köztük egy vörösköpenyes sámánnőé.
Sajnálatos módon a sámán a sátor túlsó felén tartózkodott.
Drizzt egy szemernyit sem lassítva, megrohanta a legközelebbi orkot, levágva annak
hárításra emelt karját, majd gyorsan ellépett mellette, miközben másik szablyájával hasba
döfte.
A drow és a következő ork között egy asztal. állt a sátor jobb oldalán. Az ork lebukott az
asztal mögé, hogy ezzel lassítsa le a drow-t – legalábbis ezt hitte, mert Drizzt úgy szökkent
át az asztal fölött, mintha az ott sem lett volna. Lábával máris félrerúgta azt a kis zsámolyt,
amelyet az ork lökött az útjába.
Ahogy az ork elzuhant a suhogó pengék csapásai alatt, a Vadász máris megperdült,
mindkét pengéjét védekező mozdulattal keresztezve teste előtt – az első penge félreütött egy
elhajított lándzsát, a második pedig hárított egy esetlenül eldobott hajító dárdát.
De a többi ork eddigre már összeszedte magát, és felkészült a védekezésre, a sámán pedig
varázslatba fogott.
Drizzt ismét veleszületett mágikus képességéhez folyamodott, de előtte még elmondott egy
misztikus hangzású halandzsát is.
– Olacka acka ento.
Még egyik pengéjét is a levegőbe lökte, ujjaival pedig furcsa mozdulatokat tett, hogy csele
még hatásosabb legyen. A sámán bekapta a csalit, és míg az előbb a sátort hangzavar és
lárma töltötte meg, most mindenki elnémult.
Teljes és mágikus csend uralkodott el – a sámán nyilván a rendelkezésére álló
leghatékonyabb papi varázslatát vetette be, hogy meggátolja a drow varázslatát.
Mágiája azonban nem gátolta meg Drizzt belső képességét, így a sámánt szinte azonnal
lilásan izzó lángok borították el, amelyek tisztán kirajzolták körvonalait, könnyebb célponttá
téve.
Drizzt azonban még nem végzett: újabb átláthatatlan sötétséggömböt idézett meg – ezúttal
közvetlenül a rárontó ork harcosok előtt.
A biztonság kedvéért megidézett még egy gömböt, hogy így a hatalmas sátrat biztosan
áthatolhatatlan sötétség burkolja be – ezzel teljes lett káosz, ő pedig egyre mélyebben
elmerült a Vadászban.
Mivel nem hallott és nem látott semmit, egyedül a tapintásában és az ösztöneiben bízhatott.
Pörgő-forgó táncba kezdett,
szablyái csak úgy süvítettek körülötte, védőhálót fonva köré – időről időre egyik-másik
pengével nagy erővel kifelé döfött, vagy hirtelen nagy ívben lecsapott.
És amikor megérezte, hogy a közvetlen közelben egy ork van, a teremtmény szaga, forró
lehelete vagy a mozgása keltette enyhe légáramlat révén – gyorsan és keményen lecsapott,
halálos pontossággal sújtva le szablyáival, áttörve minden védelmet. Drizzt ugyanis tudta,
hogy milyen magasak ellenfelei, és ismerte a támadáskor vagy védekezéskor felvett
leggyakoribb testhelyzetüket.
Így gázolt át a szobán, majd vissza a középső tartórúd felé, forgótengelynek használva azt.
Amikor a varázslat létrejött, és a mágikus fény kioltotta sötétséggömbjét, meglepődött
volna, ha nem állati és ösztönös énje uralkodik el rajta.
Körülötte orkok álltak, méghozzá meglepett orkok – a sámánt leszámítva, aki a sátor hátsó
falánál állt, szeme vadul izzott, és teste körvonalát még mindig a drow tündértüze rajzolta
körül, de ujjai már újabb varázslatot szőttek.
A Drizzt jobbján álló meglepődött orkok gyorsan bevégezték, és a drow máris pördült balra,
hogy fogadja a többiek rohamát – fegyverei vadul perdültek jobbra-balra, áttörve az orkok
védelmén, belemarva a kezekbe és karokba, egyben hátraszorítva a megmaradt négy
harcost.
Azonban mozdulatai váratlanul lelassultak – úgy érezte, mintha karjai ólomból lennének,
amikor mágikus energiahullám futott át rajta. Ösztönösen felismerte a varázslatot, ami
megbéníthatta volna – És ha akkor nem éppen a Vadász veszi át a helyét, akinek ösztöne
és ősi dühe védelmi falat vont köré, életének gyorsan vége szakad.
A drow védekezése azonban egy pillanatra így is kihagyott – És ekkor oldalról egy husáng
csapott le, erős ütést mérve a bordáira.
Az ütés nagyon erős volt, de a Vadász nem érezte a fájdalmat. Ismét sötétséggömb
burkolta be őt, és azonnal a támadójára rontott, elviselve egy újabb – kevésbé fájdalmas –
találatot, amit három gyors döféssel és egy vágással viszonzott. A négy támadás bármelyike
elég lett volna ahhoz, hogy leterítse az orkot.
A mágikus csendnek hirtelen vége szakadt – hogy az ideje járt-e le vagy varázslattal
oszlatták el, azt a Vadász nem tudta, de azonnal felismerte a változást, és konstatálta a
közelében lévő orkok neszezését, sőt még a bajkeverő sámán kántálását is hallotta.
Szablyáit hirtelen mozdulattal átlósan keresztezte maga
előtt, majd megfordította mozgásukat, és hurkokat írt le velük maga előtt – így jutott át két
ork között. Amikor szablyái lefelé irányuló ívet írtak le, a drow kihasználta egyre nagyobb
lendületét és előreugrott, majd szaltózva könnyedén ért földet a sötétséggömb határán kívül.
Mögötte éles roppanás hallatszott, mintha maga a levegő robbant volna fel, a drow pedig
előrebukott és kis híján elesett.
Drizzt nagyon is sejtette, hogy milyen hatással lehetett a varázslat a mögötte maradt
orkokra, ha még rá is ilyen erővel hatott!
Összeszedte magát, megpördült és vadul kaszaboló pengékkel visszarohant a sötétbe.
Ahogy arra számított is, nem talált el semmit, mivel az orkok már a földön hevertek – de
Drizzt igazából nem is akart találatot bevinni. Ehelyett megtorpant, balra ugrott, majd ismét
kirobbant a sötétséggömbből, éppen a sámán előtt, aki ismét az ujjaival hadonászott.
Csillám leszelte azokat az ujjakat.
Jéghalál levágta a fejet.
A Vadász a másik irányból hallotta a hatalmas lármát, így a földre zuhanó sámán mellett a
sátor hátsó falához szökkent. Csodás pengéi ismét lesújtottak, pedig kipréselte magát a
nyíláson.
Futásnak eredt, keresztül a táboron – az orkok négykézláb kotródtak az útjából, még akkor
is, amikor már sikoltozás hangjait sodorta a szél a nagy sátor felől. A Vadász mindazonáltal
gondosan választotta meg útját – kétrét görnyedve rohant egyik árnyékfoltból a másikba. –
Hamarosan kiegyenesedve futhatott, és varázslatos bokaperecei gyorsan hajtották előre a
városkától északnyugatra elterülő sziklásabb talajon is.
Csak egy maroknyi orkkal végzett, de Drizzt biztosra vette, hogy aznap nagy csapást mért
ellenségeire.
 5

A SZÉLES NAGYVILÁG

Csillagizzás Shoudra elindult vissza, a tábortűz fénye felé. Mirabar Jogarőre, aki egyben
tapasztalt varázslónak is számított, gyökereket és gombákat keresett az újonnan kifundált
varázslatához. Az Ádáz-hágótól délre eső termékeny vidéken nagy bőségben nőttek az általa
keresett növények, így most alaposan
megpakolva tért vissza – szerzeményeit felhajtott ruhájába fogta, és két karjával ölelte át.
Már azon volt, hogy odakiált útitársának, hozzon egy zsákot, amikor megpillantotta őt – És
szájából csak kuncogás tört elő.
Mert az aprócska gnóm nem mindennapi figura volt, ahogy a tűz előtt kucorgott,
összedörzsölve tenyerét. Köpenyét szorosan maga köré csavarta, csuklyáját pedig mélyen a
szemébe húzta.
De az még így sem rejthette el Nanfoodle legjellegzetesebb vonását – hosszú, görbe orrát.
– Ha még közelebb hajolnál, a tűz leperzselnéd az orrszőrödet – sikerült kinyögnie a
nevetéssel küszködő Shoudrának, amikor közelebb ért a tűz körül szanaszét heverő
fatönkökhöz.
– Ma éjjel fagyos szél fúj – felelte a gnóm.
– Szokatlanul hideg van – bólintott Shoudra. Habár még nyár volt, de az ősz már
rohamléptekkel közeledett.
-Ami persze csak tetézi a szabad ég alatt töltött utazás nyomorúságát – dünnyögte
Nanfoodle.
Shoudra ismét kuncogni kezdett, és leült szemközt a gnómmal. Nekiállt legöngyölni
felhajtott ruháját, amikor észrevette, hogy Nanfoodle formás lábát bámulja. Persze a dolog
enyhén szólva is mulatságosnak hatott: Shoudra szoborszerűen szép nő volt, akinek egyedül
a lába hosszabb volt, mint a kis Nanfoodle
egészében. A nő mindenesetre nem váltott testtartást, sőt még úgy is fordította lábát, hogy
a gnóm jobb bepillantást nyerjen, és nézte, ahogy annak leesik az álla.
Végül a gnómnak sikerült felpillantania, és látta, hogy Shoudra őt nézi, szórakozott
mosollyal gyönyörű arcán.
Nanfoodle többször pislogott és megköszörülte torkát, majd matatni kezdett a fatönkön,
mintha csak valamit keresne.
Shoudra a gnóm minden egyes mozdulatát követte tekintetével, miközben legöngyölte
szoknyáját, és a gyökereket, meg gombákat óvatosan a földre öntötte.
– Tényleg olyan nyomorúságosnak találod az utazást? – kérdezte kisvártatva, és nekiállt a
jövendő komponenseket szétválogatni méret és fajta szerint. – Egy cseppet sem találod
pezsdítőnek?
Nanfoodle karba fonta kezét, és közelebb hajolt a tűzhöz.
– Pezsdítőnek? – ismételte hitetlenkedve.
– Akkor hát beléd nem szorult egy ici-pici kalandvágy sem, jó Nanfoodle? – kérdezte
Shoudra. – Az oldatok és a tégelyek között eltöltött sok-sok év annyira jámborrá tett, hogy
már el is felejtetted, milyen borzongató érzés megsütni egy goblint egy tűzgolyóval?
Nanfoodle ennek hallatán nagy szemeket meresztett.
– Az a Nanfoodle, akivel évekkel ezelőtt Baldur Kapujában találkoztam, ismert egy-két
varázslatot, ha jól emlékszem – jegyezte meg Shoudra.
– Az biztos, hogy olyan durva varázslatot nem, mint egy tűzgolyó! – tiltakozott a gnóm, és
aprócska kezével elutasítóan intett. – Ugyan, méghogy tűzgolyó! Legközelebb majd azzal
akarsz dicsőséget szerezni, hogy előhozakodsz egy villámcsapással.
Nem, Shoudra, nem! Én az elme mágiáját részesítem előnyben az elemi erők tombolásával
és lobogásával szemben.
– O, igen. Hát persze. Fel kellett volna ismernem az illuziók mágiája és az alkímia közti
kapcsolatot.
 Nanfoodle szeme erre kerekedett el igazán! A gnómot ugyanis Shoudra felettese, a mirabari
Elastul őrgróf bérelte fel arra, hogy kiváló alkimista ismeretei révén segítsen a város
gyengébb ércén a Mithrill Csarnokkal folytatott kereskedelmi háborúban.
Nanfoodle sokszor esett áldozatul Csillagizzás Shoudra száraz érvelésének, amikor
beszámolt az őrgrófnak az elért eredményekről, mivel az alkímia megbízhatatlan, "próba és
tévedés" típusú tudományágnak számított. Nanfoodle balszerencséjére, a Mirabarban elért
eredmények szinte kizárólag a "tévedés" kategóriájába estek.
Márpedig Shoudra erre szinte. mindig rá is mutatott.
– Mire célzol? – kérdezte a gnóm, némi éllel a hangjában. Shoudra felnevetett, és visszatért
a gombák szétválogatásához.
– Egyáltalán nem hiszel az alkímiában, igaz? – kérdezte Nanfoodle.
-Titkoltam ezt valaha is?
-Mégis te voltál az, aki megemlítetted a nevemet Elastul őrgrófnak, nem? Az volt a
benyomásom, hogy egyre nagyobb hírnevemről nem mástól értesült, mint Csillagizzás
Shoudrától.
– Én nem használom az alkímiát – adott magyarázatot Shoudra. – Sosem mondtam, hogy
nem használom, vagy hogy nem törődőm vele, Nanfoodle Buswilligan.
Egy pillanatra csend támadt, majd a nő felnézett, és látta, hogy a gnóm kíváncsian mered
rá.
-Ha Elastul őrgróf elszánta magát, hogy a bolondok aranyára szórja pénzét, akkor abból
miért ne jusson Nanfodle-nak is, nem igaz? – vigyorodott el féloldalasan Shoudra.
Az alkimista bólintott, de zavart arckifejezése arról árulkodott, hogy nem igazán tudja, most
köszönetet mondjon a nőnek, vagy inkább megdorgálja.
Ez tetszett Shoudrának.
– Szorgalmasan fogyasztjuk az elemózsiánkat, de a csomagunk mégis egyre nő – jegyzete
meg a gnóm, és savanyú pillantást vetett Shoudra egyre tekintélyesebb
komponensgyűjteményére.
– A csomagunk? – érkezett a gunyoros válasz. – Már egyetlen gomba is csomagnak tűnik a
szegény kis Nanfoodle számára. – A mondat végeztével a nő játékosan áthajított egy
aprócska, fehér kalpagú gombát a tűz fölött. Nanfoodle felemelte a kezét, hogy elkapja, de az
lepattant a karjáról, és neki koppant hosszú orrának, mire Shoudra újfent elnevette magát.
Nanfoodle kaffogott és dünnyögött valamit, majd határozott mozdulattal felkapta a gombát –
egy pillanatig még rámeredt, miközben még mindig motyogott, azután visszadobta a nőnek.
Shoudra eddigre már maga elé emelte kezét – csakhogy nem egy, hanem hirtelen fél tucat
gomba röppent felé.
– Ügyes! – gratulált a gnómnak, amikor az igazi gomba lepattant a homlokáról, míg az
illúziók átrepültek a testén. Ettől Shoudra még csak hangosabban kacagott.
– Mindenki okosan teszi, ha nem bőszíti fel Nanfoodle-ot – hencegett a gnóm, és
kidüllesztette mellét, amitől megfeszült teste köré csavart apró köpenye.
– Akad itt olyasmi, amivel gazdagabbá tehetjük a vacsoránkat – jegyezte meg a nő, és
felemelte mindkét kezét, ami tele volt gombákkal és gyökerekkel. – Ha eleget eszel, a
csomagunk is könnyebb lesz. Márpedig az evés láthatólag sosem okoz gondot számodra!
Nanfoodle felelni akart valamit, de a felhangzó patadobogás belefojtotta a szót. Mindkét
utazó a táboruktól délre húzódó út felé fordult.
– A lovas nyilván meglátta a tüzet! – riadt meg a gnóm.
Visszahúzódott az árnyékok közé – láthatóan még jobban beleburkolózott köpenyébe, és
szinte azonnal kántálni kezdett, az ujjait is mozgatva hozzá.
Shoudra szórakozott mosollyal figyelte a gnómot, de azután figyelme az útra terelődött.
Nem félt különösebben, mivel veterán kalandozónak számított, aki legalább olyan jól értett a
fegyverekhez, mint a varázslatokhoz.
Ám ekkor minden elmosódott, ahogy valami varázslat szőtte be a tábort, mire a nő
felsikkantott és nekikészült, hogy oldalra vetődjön.
De még idejekorán felismerte, hogy a varázslat nem az ellenség műve, hanem Nanfoodle-é.
A gnómra meredt, aki szótalanul meredt rá csuklyája aló, és fülig ért a szája. Ujját az ajkára
helyezte, jelezve Shoudrának, hogy maradjon csendben.
Egy nagy és izmos pej bukkant fel, hátán pedig egy ember, aki viharvert szürke köpenybe
burkolózott. A férfi megrántotta a csődör zabláját, majd begyakorlott könnyedséggel szökkent
le a hátáról. A ló elé lépett, leporolta köpenyét, majd udvariasan meghajolt – a Nanfoodle-tól
jó néhány lábnyira álló fa felé.
A lovas középkorúnak tűnt – olyan negyven körül járhatott –, de úgy tűnt, remek
kondícióban van, és haja is szinte teljesen fekete volt, egyedül a haja tövénél fordult őszbe.
Bal csípőjére pallost kötött, jobbjára pedig tőrt – kezét a tőrén nyugtatta, miközben közelebb
léptetett. A tapasztalatlan szem csak a könnyed testtartást látta volna, de egy Shoudrához
hasonló veterán kalandozónak rögtön feltűnt, hogy a férfi éberen figyel mindenre. Abból,
ahogy a lovas a jobb karját tartotta, Shoudra meg tudta állapítani, hogy egy szemvillanás
alatt elő tudja rántani tőrét, és ugyanazzal a mozdulattal el is tudja hajítani.
– Üdvözöllek, jó gnóm – köszöntötte a magas férfi a fát, mire Shoudra szinte alig tudta
elfojtani kacagását.
A nő Nanfoodle-ra nézett, aki csak még szélesebben vigyorgott és még hangsúlyosabban
intette csöndre. Az aprócska gnóm ismét mozgatni kezdte ujjait.
– Galen Firth vagyok, Nesméből – mutatkozott be a lovas.
– Én pedig Nanfoodle vagyok, a mirabari őrgróf első számú alkimistája – felelte a fa az
illuzionista varázslatának engedelmeskedve. – Kérlek, tudasd velünk, mi járatban vagy ezen
a vidéken. Hosszú utat tettél meg az otthonodtól.
– Akárcsak ti – jegyzete meg Galen.
– Való igaz, csakhogy a mi táborunk nyugalmát zavarták meg – felelte a Nanfoodle által
választott fa.
Galen ismét meghajolt.
– Komor híreket viszek Nesméből. A cserjelények és a trollok megindultak ellenünk. A
helyzet válságos – azt sem tudom, hogy népem tartja-e még magát.
– Azonnal Mirabarba kell indulnunk! – szólalt meg oldalról egy hang: Shoudra hangja. A nő
Galen felé lépett.
Miután Nanfoodle látta, hogy kis bemutatójának vége, megmozgatta ujjait, eloszlatva a
fenséges illúziót, amitől Galen Firth pislogott néhányat, de gyorsan összeszedte magát.
– Mirabar Jogarőre vagyok – magyarázta Shoudra, amikor Galen figyelme ráirányult. –
Azonnal induljunk Mirabarba, ahol meggyőzhetem Elastul őrgrófot arról, hogy állítsa
hadrendbe a sereget, és siessen a segítségetekre.
– A lovasok már úton vannak az őrgrófhoz – folytatta Galen, aki még mindig pislogott és
ide-oda nézett. – Az én utam Mithrill Csarnokba és Harcpöröly Bruenor király udvarába vezet.
A férfi tekintete végre megállapodott a valódi Nanfoodle-on, majd a gnómról odapillantott,
ahol az előbb még az illúziót látta – úgy tűnt, Galen még mindig azon töpreng, hogy mi is
történt, és hogy miért beszélt egy fához, meg hajlongott előtte.
– A mi úticélunk is Mithrill Csarnok – hallatszott Nanfoodle hangja a tábor másik feléből, és
a gnóm előrébb lépett, miközben Galen le nem vette róla a tekintetét. – Bocsáss meg a
félrevezető illúzióért, Nesmé jó lovasa. Azonban soha nem lehetünk elég óvatosak.
– Így igaz – bólintott Galen. – Főleg akkor nem, ha illuzionistákról van szó.
Nanfoodle elvigyorodott és meghajolt.
– A lovad szinte úszik a verítékben – jegyezte meg Shoudra. – Ma éjjel már nem juthatsz
vele túl messzire. Jöjj hát, és oszd meg velünk vacsoránkat, közben pedig meséld el, hogy
mi történt pontosan Nesmében. Holnap pedig csatlakozunk hozzád, hogy mielőbb
megtaláljuk Bruenor királyt. Ami tőlem telik, megteszem, hogy kérésed mielőbb
meghallgatásra találjon.
– Roppant nagylelkű vagy, Jogarőr – felelte Galen, majd kipányvázta lovát az egyik fához.
– Ez így nem lesz jó – suttogta a gnóm Shoudra fülébe, amikor egyedül maradtak a tűznél.
– Csak remélhetem, hogy az őrgróf több együttérzést tanúsít Nesmé nyomorúsága iránt,
mint amit mostanában mutatott a külhoniak felé – válaszolta Shoudra.
 – Bruenor király majd küld segítséget – érvelt Nanfoodle, és ezt a tábortűzhöz visszatérő
Galen Firth is meghallotta.
– Csak abban reménykedem, hogy Bruenor király emlékezete nem túl hosszú, ha méltatlan
mellőzésről van szó – mondta Galen, mire a két mirabari csodálkozva meredt rá.
– Néhány évvel ezelőtt átutazott Nesmé vidékén – magyarázta a férfi, miközben helyet
foglalt az egyik fatuskón. – Attól tartok, hogy az őrjáratom nem bánt vele valami
tisztelettudóan. -
Halkan felsóhajtott és lesütötte a szemét, majd gyorsan hozzátette: – Azonban nem
Bruenor király miatt lopakodott szívünkbe kétely és félelem, hanem az útitársa, a drow miatt.
– Drizzt Do'Urden miatt – mondta Shoudra. – Bizony, számítani lehet rá, hogy Bruenor társa
sokakat elriaszt.
– Remélem, hogy a törpe elnézi múltbeli meggondolatlanságunkat, és felismeri, hogy az ő
érdekeit is az szolgálja, ha támogatja Nesmét a vész idején.
– Az alapján, amit Bruenor királyról tudunk, ennél kevesebbet nem is várhatunk – szólt
közbe Nanfoodle, és Shoudra egyetértően bólintott.
Galen Firth is bólintott, de vonásai továbbra is zordak maradtak.
Az éjszaka egyre sötétebb lett, és amikor Galen beszámolt a nesméi eseményekről, a
sötétség valahogy még fenyegetőbbnek tűnt.

– Egy hatalmas köszönet kijár a barátidnak, Bendőkorginak – mondta Kérgesüllő Banak,

miközben néhány másik törpével együtt átnéztek a szirt fölött (amelyen mostanra már jó pár
kötéllétrát kifeszítettek), és lepillantottak az Őrző Völgyébe, ahol egy jelentős létszámú törpe
alakulat vonult keletről nyugat felé.
– Rá lehet számítani – felelte Catti-brie.
– Oó-oj! – visszhangozta Tömbváll Pikel.
– Nos, sokkal jobban érzem magam, hogy tudom, a mögöttünk fekvő völgy biztonságos –
jelentette ki Tömbváll Iván. – De még mindig azt hiszem, hogy a nyugati gerinc gondja nem
oldódott meg:
Minden tekintet északnyugatra fordult, a hosszú hegykiszögellés felé – a környéken ez volt
az egyetlen mászhatónak tűnő magaslat.
– Az orkok óriásokkal az oldalukon vadásznak – fűzte hozzá Iván. – Gondolhatnak arra,
hogy néhányat felküldjenek oda.
– Az óriások onnan nem érnek el minket – felelte Banak, megismételve ugyanazt a választ,
amelyet már a korábbi stratégiai megbeszélésen is adott. – Túl messze van.
– Ettől még jól védhető hely marad – vágott vissza Iván. -
Még ha csak néhány felderítőt küldenek oda, akkor is remekül belátják az egész csatateret.
– Tényleg jó terep – értett egyet Pörölycsapó Torgar.
– A felderítőid visszatértenek már? – kérdezte Banak.
– Eddig minden rendben – jelentette Torgar. – A fiaim azt mondák, hogy a hely teli van
alagutakkal. Amennyire meg lehet állapítani, olyan akár egy méhkas. Gyanítják, hogy néhány
alagút feljebb is vezet.
– Valószínűnek tűnik – szólt közbe Iván.
– Adj nékem száz harcost, és tartani fogom azokat az alagutakat – javasolta Torgar.
– És ha rájövének, hogy odafent vagytok? – tette fel a kérdést Banak. – Akkor minden ork
a nyakadba zúdula. Nem veszíthetek el száz törpét!
– Nem is fogsz – nyugtatta meg Torgar. – Az alagutakba vezet egy járat, amely nincs
messze az Őrző Völgyének szirtjétől. Innen nyugatra húzódik, ahol gyorsan be tudunk jutni,
és ugyanolyan gyorsan ki is jutunk, ha a szükség úgy hozza.
Banak Ivánra nézett, megjegyzést várva, majd Catti-brie-re és Wulfgarra pillantott.
– Catti-brie és én az alagút bejáratánál foglalunk állást, és mi leszünk az összekötők –
javasolta Wulfgar.
Banak hátranézett, a védelmi vonalak felé. Az orkokat eddig kétszer verték vissza, bár a
második támadás korántsem volt olyan heves, mint az első. Az ork vezér egyszerűen csak
azért zavarta neki katonáit a törpéknek, hogy megzavarja a munkálatokat. Banak ezt nagyon
is értette, és egy kicsit még le is nyűgözte
a szokatlan taktikai húzás.
A második támadás azonban nem különösebben akadályozta a törpék előkészületeit, mivel
Banak harcosai könnyűszerrel visszaverték, és sokan akadtak olyanok, akiknek még csak
abba sem kellett hagyniuk a sziklatörést és a kövek halmozását. A csatatér lassan elnyerte
végleges formáját, és a felhalmozott kövekből épített erős falak az orkok rohamát egy szűk
folyosóra terelték. Figyelembe véve ezt, valamint azt, hogy a mérnökök elkészültek a
szirtfalon végigfutó első kötéllétrákkal, Banak tisztában volt vele, nyugodtan nélkülözhet száz
vagy akár kétszáz harcost is.
Mert ha az orkok ismét jönnek, számos törpe csak harcoló fajtársai mögött fér majd el, és
így kimaradnak a mókából.
– Vidd magaddal harcosaidnak a felét, és söpörjétek tisztára azokat az alagutakat –
utasította Banak Torgart. – És nézzetek körül alaposan, amint feljuttok. Tudni akarám, hogy
mi a helyzet északon. Világos?
– Egy festményt kapsz majd éntőlem – vigyorodott el szélesen Torgar.
– Hi-hi-hi – szólalt meg Pikel.
– És ha túl sokan törnének ellenetek, fogd a fiadat, és tűnjetek el onnét – folytatta Banak. –
Nem akarám azt mondani Bruenor királynak, hogy az összes újonnan toborzott katonáját
elvesztettem, még azelőtt, hogy azok meglátták vén csarnokait!
– Nem vesztéd el Torgart és Mirabarból jött fiait: ahhoz nem elég egy csapat bűzhödt ork! –
kiáltotta Torgar.
– Még akkor sem, ha vagy száz óriás jön velük! – tódította Zsindelyfi Shingles, a Torgar
mellett álló vén, ősz hajú törpe.
Shingles rákacsintott Banakra, majd barátian, de erősen megszorította Torgar vállát. A
mirabari törpék vezetőjének pillantásából mindenki jól láthatta, hogy ők ketten valóban régi jó
barátok. Ami azt illeti, Shingles már akkor barátságban állt Torgar családjával, mielőtt Torgar
meglátta volna az első napfelkeltét Mirabar fölött – pedig már azóta is eltelt néhány
évszázad.
Amikor Mirabar őrgrófja olyan cudarul bánt Torgarral, és őt hibáztatta a meleg fogadtatás
miatt, amiben Mirabar törpéi Bruenort részesítették, Shingles elsőként állt barátja oldalára, és
gyakorlatilag ő szervezte meg a kivonulást, amelynek során Mirabar kiváló törpéi közül
négyszázan elhagyták a várost, és Mithrill Csarnok felé indultak.
Most pedig itt voltak, oly mesze egykori otthonuktól, míg új otthonuk az Őrző Völgyének
túlsó felén terült el. Mielőtt elérték volna Mithrill Csarnokot, véletlenül összetalálkoztak azzal
a csapattal, amely túlélte a lapályosi katasztrófát, és a sebesült Bruenor királyt próbálta
kimenekíteni. Torgar, Shingles és a mirabari törpék fedezték a menekülők útját, és remek
teljesítményt nyújtottak.
A harcok és az őket szorongató ork horda dacára egyetlen mirabari törpe sem akadt, aki
akár a legcsekélyebb hajlandóságot mutatta volna arra, hogy vissza kíván térni a nyugaton
fekvő ősrégi városba.
Egyetlen egy sem.
És nem sokkal azután, hogy lezajlott a Torgar és Banak közti megbeszélés, amelynek
során az egyáltalán nem veszélytelen feladatot megtárgyalták, egyetlen törpe sem akadt, aki
ne jelentkezett volna önként arra, hogy behatol a sziklanyúlvány alagútjaiba.
Torgar Shinglesre bízta azoknak a kiválogatását, akik vele tartanak majd.
A három vendég arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy a Mithrill Csarnok trónján ülő
vezér nem éppen az, akire számítottak.
De Regis nem hátrált meg, bár látta rajtuk a kétely jeleit.
– Én vagyok Mithrill Csarnok háznagya, aki Bruenor király nevében és érdekében
cselekszik – adott magyarázatot.
– És hol a királyod? – kérdezte Galen Firth, egy kissé talán nyersen és türelmetlenül.
– Nagyon súlyos sebeket kapott, és éppen lábadozik – vallotta be Regis, és remélte, hogy
nem téved. – Az első sorokban harcolt abban a küzdelemben, amiről már hallottatok, amikor
átkísértek benneteket az Őrző Völgyén.
Galen ismét szóra nyitotta száját, de Regis előrehajolt, és olyan zord arckifejezést öltött
magára, amennyit csak angyali ábrázata engedélyezett.
– Már hallottam híreszteléseket hármatokról, akik hívatlanul jöttetek ide ezekben a
veszedelmes időkben. Hívatlanul jöttetek ugyan, de attól még szívesen látunk titeket! Mielőtt
még azonban válaszolnék jogos kérdéseitekre, tudni akarom az igazat rólatok: hogy kik
vagytok, és miért jöttetek.
– Én Galen Firth vagyok, Nesmé Lovasai közül való – szólt Galen, és a lovasok említésére
a félszerzet arca elborult. – Azzal a kéréssel jöttem Bruenor királyhoz, hogy küldjön
segítséget ostromlott városomnak, mivel a trollok előtörtek a mocsarakból, és komolyan
szorongatnak minket!
Regis megdörgölte állát, és a kissé oldalt álló Harcpöröly Klán törpéire nézett. Nesmé jó
messze terült el Mithrill Csarnoktól – vajon megkockáztathatja-e, hogy Bruenor klánjának
bármely tagját ilyen körülmények között ilyen messzire küldje? Regis bólintott Galen felé,
mivel jelen pillanatban semmi többet nem
mondhatott.
– Te pedig Mirabar Jogarőre vagy – mondta a félszerzet, és Galentől Shoudrához fordult. –
Ezt mondták nekem és valóban, én is felismerlek; ha máshonnan nem, hát a várostokban tett
legutóbbi látogatásom miatt.
– Faragványaid valóságos újdonságot jelentettek Mirabarban, jó Regis háznagy – felelte
Shoudra udvariasan, és mélyen meghajolt. – Csillagizzás Shoudra Mithrill Csarnok
szolgálatára áll.
Ő pedig a segédem, Nanfoodle Buswilligan.
– Mithrill Csarnok szolgálatára? – ismételte Regis. – Vagy csak azért jöttetek, hogy
utánajárjatok az elcsatangolt törpéknek?
A Shoudra oldalán álló gnóm összerezzent, de a Jogarőr erre csak még szélesebben
mosolygott.
– Remélem, hogy Torgar jól van – felelte, és ha bosszantotta is Torgar és a többiek
kivándorlása, ezt sem a hangja, sem az arca nem árulta el.
– De nem azért jöttetek, hogy csatlakozzatok hozzá – közölte Regis.
Shoudra kuncogni kezdett a képtelennek tűnő gondolatra.
– Nem értek egyet Torgar döntésével, sem azokéval, akik csatlakoztak hozzá Mirabarban.
Viszont én győztem meg Elastul őrgrófot, hogy engedje elmenni a törpéket, ha ez a
kívánságuk.
Mirabar életében szomorú volt az a nap, amikor Pörölycsapó Torgar és fajtársai eltávoztak.
– És azután Mithrill Csarnokba érkeztek – folytatta a történetet Regis. – És Mithrill Csarnok
a testvéreiként fogadta őket, és ezt a köteléket még aznap csatával pecsételtük meg, amikor
az innen északra fekvő hegyekben találkoztunk Torgarékkal. Mostanra ők már a Harcpöröly
Klán tagjai. Tudtad ezt?
– Tudtam, és bár ez nagy fájdalmat okoz nekem, elfogadom – hajolt meg ismét Shoudra.
– Akkor hát miért jöttetek?
– Bocsánatodért esedezem, Regis háznagy – szakította félbe a nőt Galen Firth –, de nem
azért jöttem, hogy meghallgassak egy vitát az elcsatangolt törpék hovatartozásáról. A
városom ostrom alatt áll, és a dolog nem tűr halasztást. – A terem fala mellett álló törpék
közül néhányan dünnyögni kezdtek, és nyugtalanul
mocorogtak, ahogy Galen hangja egyre ingerültebb lett. – Nem folytathatnád a Shoudra
Jogarőrrel folytatott beszélgetést valamivel később?
Regis hosszú-hosszú ideig nézte a magas férfit.
– Meghallgattam a kérésedet, és mélységes bánattal tölt el a nesméi helyzet – mondta a
félszerzet. – Én magam is megtapasztaltam, hogy milyen fertelmes lények élnek az
Örökmocsárban, amikor keresztülvágtunk a lápvidéken Mithrill Csarnok után kutatva.
Olyan tekintettel nézett Galenre, hogy a férfi minden kétséget kizáróan tudja, nem felejtette
el, hogy a Nesméi Lovasok milyen hitványul bántak Bruenorral és a Csarnok Vándoraival,
még réges-régen.
– Csakhogy nem várhatod, hogy szélesre tárjam Mithrill Csarnok kapuit, és minden harcost
elküldjek, amikor orkok és óriások hordája szorongat minket északról – folytatta Regis a
törpékre pillantva, akiknek helyeslő bólogatása megnyugtatta. – Városod helyzete és kérésed
időben megvitatásra kerül, méghozzá nemsokára, de mielőtt berekesztem ezt a találkozót,
ismernem kell minden tényt, ami Mithrill Csarnok vendégeit érinti, hogy minden lehetőséget a
tanács elé tárhassak.
– Döntést kell hoznod! – makacskodott Galen.
– Csakhogy nem áll hatalmamban megadni azt, amit akarsz! – kiáltotta Regis. Felállt a
trónról, és megállt az emelvényen: így szinte szemmagasságba került a hórihorgas emberrel.
– Én nem Bruenor király vagyok. Én nem vagyok királya semminek. Én egy háznagy vagyok,
egy tanácsadó. A városod helyzetét részletesen meg fogom vitatni azokkal a törpékkel, akik
jobban tudják, hogy Mithrill Csarnok mit tud tenni, vagy mit nem tud tenni Nesmé
megsegítésére ebben a válságos helyzetben, különös tekintettel arra, hogy mi magunk is
válságos időket élünk.
– Akkor hát ezen a találkozón az én ügyemmel nem foglalkoznak tovább? – kérdezte
Galen, és Regis átható tekintete sem késztette pislogásra.
– Így igaz.
– Akkor hát távozom. Azt azért remélhetem, hogy Mithrill Csarnokban legalább van
számomra egy hely, ahol kipihenhetem magam?
A "legalább" hallatán Regis barna szeme összeszűkült.
– Természetesen van – felelte, bár ajkai éppen csak megmoccantak, ahogy kipréselte a
szavakat.
A félszerzet oldalra nézett és biccentett, mire két törpe közrefogta Galent. A férfi a
kelleténél kurtábban meghajolt, majd elindult – súlyos csizmája csak úgy döngött a kőpadlón.
– Csupán a városa sorsa miatt aggódik, ez minden – jegyezte meg Shoudra, amikor Galen
távozott.
– Való igaz – bólintott Regis. – És én meg is értem aggodalmát és türelmetlenségét,
csakhogy Mithrill Csarnok népe nem úgy tekint Nesmére, mint közeli barátjára, mivel Nesmé
maga soha nem mutatott túl sok barátságot Mithrill Csarnok népe iránt.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt a csarnokot kerestük, találkoztunk néhánnyal Nesmé Lovasai
közül a Troll-mocsarak szegélyén.
Szorult helyzetben voltak, egy csapatnyi cserjelény támadt rájuk.
Bruenor habozás nélkül a segítségükre sietett, mint ahogy Wulfgar és Drizzt is. Úgy hiszem,
megmentettük az életüket, és cserébe csak gorombaságot kaptunk.
– A drow miatt – mondta Shoudra.
– Így igaz – sóhajtott fel Regis. Miközben visszaült a trónra, kissé megvonta a vállát. –
Habár ez önmagában nem jelentett gondot. Gyakran megtörtént már és még sokszor meg is
fog. Ezzel egyértelműen utalt arra a fogadatásra, amiben a Jeges Szelek Völgyéből indult
karavánt Mirabar kapuinál részesítették, ahol Drizzt Do'Urdent nem engedték be – erre a nő
és a gnóm kissé szégyenkezve egymásra pillantott.
– Mithrill Csarnok visszahódítása után Telepeskő újjáépült – folytatta a félszerzet. – De nem
törpék, hanem uthgardt barbárok építették újjá.
– Még emlékszem Merész Berkthgarra és népére – felelte Shoudra.
– A közösség kezdetben ígéretes jövő elé nézett – mondta Regis. – Mindannyian reméltük,
hogy a Jeges Szelek Völgyéből jött barbárok itt majd gyarapodni fognak. Habár jó
kapcsolatot tartottak fenn Mithrill Csarnokkal, a föld alatt élő törpék kevés hasznát látták
elsődleges árujuknak, a szőrmének, mivel a mélyben a hőmérséklet nagyjából egyenletes.
Ha Nesmé, Berkthgar népének legközelebbi szomszédja szívesen kereskedett volna velük,
Telepeskő ma talán virágzó település lenne. Így azonban csak egy újabb elhagyatott rom a
hegyi hágóban.
– Nesmé népének nem könnyű az élete – jegyezte meg Shoudra. – A veszedelmes
mocsarak szélén tengetik életüket, gyakorlatilag állandóan harcban állva. Tragikus
tapasztalatok tanították meg őket arra, hogy elsősorban magukra kell támaszkodniuk, és
valóban, gyakorta csak saját magukra számíthattak.
Nincs olyan család Nesmében, amely nem vesztette el valamelyik tagját. A legtöbben látták,
ahogy valamelyik szerettüket elhurcolják a rettenetes trollok.
– Mindez igaz – ismerte el Regis –, és ezt magam is tudom.
Mégsem adhatok segítséget Galennek. Most nem. Úgy nem, hogy Bruenor a halállal
viaskodik és az orkok a kapuinkat döngetik.
– Akkor kínálj neki menedéket – javasolta Shoudra. – Mondd el neki, hogy ha a népét
lerohanják, akkor induljanak Mithrill Csarnokba, ahol baráti jobbra, menedékre és kényelemre
találnak.
Regis bólintott, még mielőtt a nő befejezhette volna – mintha ő maga is éppen erre gondolt
volna.
– Talán akad néhány nélkülözhető harcos, akit visszaküldhetünk vele Nesmébe –
egészítette ki Shoudra javaslatát a félszerzet. Egy pillanatra elhallgatott, majd felhorkant. –
Na, ez aztán szép dolog: egy tanácsos, aki egy látogatótól kér tanácsot. Milyen remek
háznagy vagyok!
Shoudra felelni akart, de Nanfoodle megelőzte.
– A legremekebb vezérek azok, akik többet hallgatnak, mint amennyit beszélnek.
Ez mosolyt csalt Shoudra és Regis arcára, de a félszerzet azért megkérdezte:
– És ez a döntés bölcsességről árulkodik? Vagy inkább elhamarkodottságról?
– Azok számára, akiknek a döntései kihatnak mások életére, a kettő egy és ugyanaz –
felelte Nanfoodle.
Regis eltöprengett ezen a megjegyzésen, és némileg megnyugodott. A legremekebb vezér
azonban, akit Regis valaha is ismert, nem más volt, mint Harcpöröly Bruenor, és ha a törpe
valaha is érzett bizonytalanságot egy döntés kapcsán – legyen az akár a legmerészebb
döntés is –, sosem mutatta ki azt.
 6

A VAKMERŐ

-Biztos, hogy megöleti magát – suttogta Tarathiel Innovindilnek. A két aprótermetű és

karcsú alak egy lapos sziklaereszen feküdt, és a visszatérő Drizzt Do'Urdent figyelte. A drow
jól láthatóan sántított, és a jobb csípőjére helyezte testsúlyát.
– Elszántsága az ostobaság határát súrolja – felelte Innovindil, és a társára nézett. Mélykék
szemük nagyon hasonlított egymásra, de egészen más összhatást keltett hajukkal: míg
Innovindil haja aranyszínben játszott, addig Tarathielé fekete volt, akár a hollószárny. – Még
sosem láttam senkiben ilyen határtalan... dühöt.
A két elf Lapályos kifosztása óta tartotta szemmel Drizztet. A harc során Drizzt átkelt a
szurdokon, hogy elterelje a sziklahajigáló óriások figyelmét. Tarathiel és Innovindil
pegazusaik révén siettek a segítségére. Az Alkony és Pirkadat hátán ülő, a levegőből íjazó
elfek úgy vélték, hogy Drizzt észrevette őket, bár a drow az összecsapást követően nem tett
erőfeszítést arra, hogy a nyomukra bukkanjon.
Nem úgy az elfek. Mivel mindketten ügyes nyomkeresők voltak, Tarathiel nem sokkal a
végső összecsapást követően rábukkant Drizztre – főként a drow által hátrahagyott halott
orkok segítették. A Lapályos eleste óta eltelt két tíznapban Drizzt szinte minden nap
lecsapott egy ork táborra vagy járőrre. Legutolsó támadása, amelyet a nemrégiben Lapályos
környékére érkezett egyik nagy törzs ellen indított, arra vallott, hogy Drizzt egyre vakmerőbb
lesz – már-már veszélyesen vakmerő.
De még így is diadalmaskodott, ami ámulattal töltötte el Tarathielt és Innovindilt.
– Lapályosnál barátokat vesztett el – emlékeztette Tarathiel a társát. – Az orkok állítása
szerint Harcpöröly Bruenor elesett.
Innovindil lepillantott a drow harcosra. Drizzt addigra levetkőzött és legfrissebb sebét –
számos sebeinek egyikét – tisztította ki egy apró csermelyben, amely nem messze folyt
kövekből összehordott silány menedékétől.
– Nem örülnék, ha az ellenségem lenne – suttogta maga elé az elf nő.
Tarathiel a nőre nézett, és elmélázott a szavain – a mondat egyértelműen egyik
klántársukra utalt. Amikor meghallották, hogy Harcpöröly Bruenor – oldalán Drizzt
Do'Urdennel – visszatér Mithrill Csarnokba, Tarathiel és Innovindil örült, hogy ismét
találkozhatnak Drizzttel. Egyik fajtársuk azonban – a szegény, eltévelyedett Ellifain – a drow
után indult, hogy bosszút álljon azért a sötételf portyáért, ami évtizedekkel ezelőtt történt,
amikor Ellifain még gyermek volt. A rettenetes öldöklésben Ellifain egész családja
odaveszett, és Drizzt Do'Urden is a fosztogatók között volt.
Az elfek azonban tudták, hogy Drizzt nem vett részt az öldöklésben, sőt, ő mentette meg
Ellifaint, amikor anyja vérét ráfröcskölte a gyermekre, és elrejtette őt a holttest alá. Tarathiel
és Innovindil, valamint a Hold-erdő összes elfje szemében Drizzt Do'Urden inkább tűnt
hősnek, mint gonosztevőnek, de szegény Ellifain sosem jutott túl a bánaton, és sosem látta
másnak a nemes drow kószát, csak egy fertelmes hazugság megtestesítőjének.
Az elfek minden erőfeszítése dacára, ami Ellifain taníttatására és megnyugtatására irányult,
a lány néhány évvel ezelőtt elhagyta a Hold-erdőt, hogy bosszút álljon. Tarathiel és Innovindil
a nyomára leltek és üldözőbe vették, készen arra, hogy megállítsák, de a nyom
Ezüstholdban hirtelen kihűlt.
Drizzt ellenben visszatért a vidékre, és nagyon is elevennek tűnt. De vajon mi történhetett
Ellifainnal?
Amikor az elfek először bukkantak rá Drizztre, Innovindil arra gondolt, hogy azon nyomban
odamegy a drow-hoz, és megkérdezi tőle, de Tarathiel – miután alaposabban szemügyre
vette a sötételfet – lebeszélte erről társát. Tarathiel úgy látta, hogy Drizzt Do'Urden most
minden ízében ismeretlen entitássá változott, kiszámíthatatlan tényezővé – olyan lénnyé, aki
kizárólag csak dühe és túlélési ösztönei alapján létezik.
Amikor minden nap felkerekedett és nekivágott a sivár kőpusztaságnak, még a csizmáját
sem viselte – amikor pedig Tarathiel két alkalommal is látta Drizztet csatázni, a drow
egyáltalán nem keltette óvatos és tudatosan küzdő harcos képét.
Tarathiel látta, hogy rezzenetlenül tűri a találatokat és a legcsekélyebb habozás vagy
sajnálkozás nélkül vágja le ellenségei csúf fejét.
A drow sok tekintetben emlékeztette őt nemrégiben eltűnt hold-erdei társukra, arra a fiatal
elf lányra, akit annyira eltöltött a harag, hogy vaknak bizonyult a világban minden másra.
– Beszélnünk kell vele, mielőtt megölik – mondta Tarathiel váratlanul.
Tényszerűen és érzéketlenül kiejtett szavai meglepték Innovindilt, aki a társára pillantott.
Tarathiel hangjából kitűnt, hogy az elf levonta a megmásíthatatlan következtetést: Drizzt
halála elkerülhetetlen. Tarathiel megérezte, hogy társa nagy szemeket mereszt, de
aggodalmát egyetlen vállrándítással viszonozta csupán.
– A magára vállalt küldetése vajon gyilkos vagy öngyilkos hajlamból született? – kérdezte
Tarathiel. – Netán mindkettőből?
-Akkor viszont lehet, hogy le kellene térítenünk erről az útról.
Tarathiel halkan felkacagott és visszapillantott a távoli Drizzt felé, aki addigra végzett a
sebtisztítással, és éppen nyújtó, meg egyensúlyozó gyakorlatokat végzett – minden
mozdulata lassú és egyenletes volt, és elsősorban sérült jobb csípőjére irányult. Minden
valószínűség szerint a zúzódását igyekezett tornával kimasszírozni.
– Tudhat valamit Ellifainról – folytatta Innovindil.
– És ha szembekerült Ellifainnal és legyőzte, akkor vajon mit tesz kettőnkkel, ha
odasétálunk hozzá?
– Te nem egy vadidegen vagy, akit Drizzt Do'Urden még sosem látott – érvelt Innovindil. –
Talán nem győzött meg a jóságáról évekkel ezelőtt, amikor áthaladt a Hold-erdőn? Talán
nem a saját szemeddel láttad, hogy Mielikki felkereste őt egyszarvú képében?
Mindez természetesen igaz volt, de amikor Tarathiel az odalent tornázó dühödt lényre
pillantott, önkéntelenül is az ötlött az eszébe, hogy ez a Drizzt Do'Urden nem azonos azzal,
akivel akkor találkozott.
Tökéletesen megtartotta az egyensúlyát – egyetlen izma sem rezzent, bal lába meg se
moccant. Drizzt vízszintesen kinyújtott jobb lábát előbb hátralendítette, majd vissza előre.
Lábát magasan tartva megfeszítette térdinát és egyéb izmait, miközben jobb csípője
megfeszült.
Tényleg meglepte, hogy milyen komoly sebet kapott az utolsó összecsapásban, és attól
tartott, talán még csontja is tört.
Ahogy a drow folyamatosan mozgatta lábát, úgy csökkentek a félelmei. Mozgását nem
gátolta semmi – csak enyhe sajgást érzett, és időnként még bele-beledöfött a nem
különösebben éles fájdalom.
Drizzt újabb összecsapást élt túl sértetlenül és szerencsésen – amikor pedig kétségei
merültek fel annak kapcsán, hogy jól döntött-e, mikor bemerészkedett a nagy táborba,
kétségeit gyorsan elmosták az ott történtek emlékképei. Olyan csapást mért az orkokra, amit
azok egyhamar nem felejtenek el.
De a Vadász tudta, hogy ennyi nem elég. Közel sem elég.
Drizzt felpillantott a délelőtti égre, és azt számolgatta, hogy vajon visszahívhatja-e már
Guenhwyvart. A párducnak pihenésre volt szüksége az Asztrális Síkon, de Drizzt tudta, hogy
hamarosan készen áll a vadászatra – És ez a gondolat csúf vigyort csalt ébenfekete arcára.
Az orkok feltehetően égen-földön keresik őt – márpedig ha ez így van, akkor ő és
Guenhwyvar biztos találnak néhány elcsatangolt, levágható humanoidot.
Drizzt figyelme erről a kellemes gondolatról gyorsan elterelődött, és arra a két elfre
összpontosult, akik egy lapos szikláról figyelték őt.
Igen, a Vadász tudott róluk: Drizzt jelenlegi állapotában annyira ráhangolódott környezetére,
hogy még a lapuló páros sem kerülhette el figyelmét. Azt nem tudta ugyan, hogy kik
lehetnek, de tekintve utolsó, tragikus találkozását egy felszíni elffel, a lehetőségek nem
nyűgözték le.
– Drow volt! – tiltakozott az ork olyan vehemensen, amennyire csak mert. – Én látni drow-t!
 Vicsori Arganth a makacskodó ork elé ugrott, mire a sámán hatalmas, fogakból álló
nyaklánca meglendült és pofon csapta a kötekedőt.
– Drow-t láttál? – kérdezte a sámán.
– Ippeg az imént mondtam! – hőbörgött az ork.
Arganth ügyet sem vetett a válaszra, ehelyett megpördült és a többi sámán felé fordult, akik
mind odagyűltek Achtel bukásának színhelyére.
– Vajon Ad'non Kareese tette ezt? – kérdezte az egyik sámán, akinek durva arcáról csak
úgy sütött a felháborodás.
Arganth körülnézett, választ keresve, a legkevésbé sem csökkentve a gyilkosság drámai
jelentőségét – a szeszélyes természetű sámán a rejtélyt saját javára akarta kihasználni.
Végül is Achtel volt az egyetlen, aki az összegyűlt sámánok közül ellenezte Arganth
felvetését, miszerint Obould királyt tekintsék Gruumsh megfelelőjének. Mivel Achtelnek nem
állt szándékában feladni erős törzse függetlenségét, ezért felkeresett néhány sámánt, hogy
elbeszélgessen velük, mennyire bölcs dolog Arganth egyesítési törekvése.
Achtel azonban nem csak egyszerűen meghalt, hanem nagyon úgy tűnt, hogy valaki
kiszemelte. Arganth számára egyértelmű volt a válasz: Achtel arcátlansága felbőszítette
Egyszemű Gruumshot, aki gyorsan és kérlelhetetlenül állt bosszút. Arganth persze elég bölcs
volt ahhoz, hogy felismerje: ha a többi sámán
valamilyen módon összefüggésbe hozza Obould drow barátait Achtel meggyilkolásával,
akkor gyanakodni kezdhetnek, hogy létezik valamiféle gonosz szervezet, amely
megfélemlítés útján akarja meggyőzni a többieket – ami lényegében az ork módszereket
idézte.
– Nem Ad'non volt – vágott közbe a szemtanú. – 0... volt az.
Ahogy kimondta a furcsa mondatot, és ahogy suttogóra fogta hangját, ékesszólóan tudatta
a többiekkel, hogy kiről beszél. A hegyek mélyéről jött orkok és óriások között szóbeszédek
keringtek arról, hogy a halott Bruenor király szövetségese, egy magányos drow működik a
vonalaik mögött, méghozzá halálos
hatékonysággal.
– A Drizzit – suttogta Arganth mély és fenyegető hangon. – Gruumsh az ellenségünket
használta fel az ellenségünk ellen.
– Achtel az ellenségünk volt? – kérdezte az egyik sámán.
– Achtel megtagadta, hogy lelkét Obould király testéhez csatolja – magyarázta Arganth. –
Ez világos. És ezt a jelet sem lehet félreérteni!
Mormogás csapott fel körülötte, ahogy a nyomozást kiszélesítette politikai törekvései
támogatására, de a dünnyögő orkok zöme egyetértően bólintott.
– Obould Gruumsh! – kockáztatta meg Arganth.
Ezúttal senki sem tiltakozott.
– Nem pazarolja az idejét – mondta Innovindil Tarathielnek, amikor rábukkant társára a
hegyoldalon növő sarjerdőben, amely arra a vidékre nézett, ahol Drizzt Do'Urden
összetákolta menedékét.
– Máris elindult? – kérdezte Tarathiel, és felnézett az égre, megbizonyosodva arról, hogy
valóban órák vannak még hátra alkonyatig. – Azt hittem, hogy pihentetnie kell a csípőjét.
– Előhívta a párducot is – felelte Innovindil.
Tarathiel bólintott, és ismét az égre nézett – kék szeme szinte ragyogott a napsütésben.
– Attól tartok, hogy hibázott. A csípője jobban megsérült, mint ahogy azt gondolja. És ha a
sebe kibillenti az egyensúlyából...
Innovindil előhúzta keskeny kardját, és vállat vont, majd arrafelé fordult, ahol a sötételf felé
vezető ösvény tekergett.
– Talán egyedül kellene követnem – vetette fel Tarathiel. – Pirkadaton ülve, jó magasan a
vadászó macska fölött. Innovindil szúrós szemmel mérte végig.
– Alkony még nem tud a hátára venni – érvelt Tarathiel. – Talán nemsokára már igen, de
most még nem.
Innovindil nem igazán szállhatott szembe ezzel az érveléssel.
 A Lapályostól északra, az óriásokkal vívott harcban a pegazusa megsebesült a szárnyán –
nagy zúzódás keletkezett rajta, és a bőre is felszakadt. A seb láthatóan szépen gyógyult,
köszönhetően annak, hogy a pegazusok sokat kibírtak, de Tarathiel megállapításával nem
lehetett vitatkozni, és ezt Innovindil is tudta. Az elf nő nem merte volna arra kérni hátasát,
hogy emelkedjen a levegőbe – főleg úgy nem, hogy még az ő súlya is ránehezedik.
Viszont Innovindilnek esze ágában sem volt kimaradni a történésekből.
– Milyen remek célpontot nyújtasz majd a délutáni égen – szólalt meg végül. – Vagy talán
még mindig a levegőben leszel, amikor a nap lenyugszik, és mit sem látó hátasod nekirepül
valamelyik sziklanyúlványnak.
– Én csak attól tartok, hogy összetalálkozunk a Drizzt közelében kóborló párduccal –
magyarázta Tarathiel. – Márpedig nem igazán vágyom arra, hogy összecsapjak vele!
– Erre nem kerül sor, ha óvatosak leszünk – makacskodott Innovindil.
Az elf nő az ösvény felé intett. Tarathiel egy pillanat alatt mellette termett, és már futásnak
is eredtek – nesztelen léptekkel és fokozott figyelemmel szaladtak. Hamarosan rábukkantak
Drizzt és Guenhwyvar nyomaira.

Az orkok olyan sűrűn ellepték a vidéket, hogy Drizzt és Guenhwyvar még napszállta előtt
rábukkant egy csapatra.
– Gerti mondja – nyafogott az egyik teremtmény, és egy vödröt merített a sebesen rohanó
hegyi patakba. – Gerti mondja!
– Honnan tudjuk, hogy mit mond Gerti, és hogy amit az óriások mondanak, azt Gerti
mondja? – morgott egy másik, és ő is egy vödröt merített a vízbe.
– Gerti túl sokat beszél – bődült el egy harmadik.
– Gerti – suttogta Drizzt Guenhwyvarnak. – Egy óriás?
Az értelmes párduc, aki látszólag minden szavát megértette, a fejéhez lapította fülét. Drizzt
úgy vélte, hogy bölcsebb lesz előbb felmérni a csapat erejét, így intett Guenhwyvarnak, hogy
kerüljön jobbra, míg ő balra indult. Alig néhány perc múlva a drow rábukkant egy déróriásra,
aki az egyik kanyar mögött a patak kövein üldögélt, és a fejét hátrahajtva élvezte a késő
délutáni napsütést. Súlyos csizmáit a parton hagyta – az egyik egyenesen állt, míg a másik
kétrét hajlott. A csizmák mellett feküdt az óriás hatalmas fejszéje is. Az óriásnő láthatóan
teljesen megfeledkezett az őt körülvevő világról, miközben csupasz lábát áztatta a jeges
vízben.
Drizzt észrevette Guenhwyvart a patak túlpartján, és intett neki, majd a sziesztázó óriásnőre
mutatott.
A Vadász kétrét görnyedve osont vissza a kanyaron túlra, ahol az orkok még mindig
dolgoztak – láthatóan egy széles és sekély gödröt hordtak tele vízzel. A közelben tűz
lobogott és köré köveket halmoztak. Időről időre egyik-másik ork belerugdosta valamelyik
felmelegedett követ a vízzel teli gödörbe.
– Egy fürdő? – suttogta Drizzt alig hallhatóan.
A drow félredobta a lényegtelen gondolatot, és inkább az előtte álló feladatra
összpontosított. Öntudatlanul is megnyomkodta sérült csípőjét, miközben szemügyre vette a
környéket, felmérve a lehetséges menekülési útvonalakat – sokkal inkább az orkokra, mint
magára gondolva. Tekintete végigsiklott a dimbes-dombos
terepen, és árulkodó jeleket keresett, hogy vajon a közelben vannak-e még más ork
csapatok is.
A kanyaron túlról mordulás hallatszott, amit meglepett sikoly követett – ez véget vetett a
nézelődésnek. A Vadász leugrott a sziklatömbről, és rohanni kezdett az orkok felé. A
disznóképű teremtmények kórusban bömböltek fel és hajították félre a vödröket.
Az egyik ork jobbra kezdett rohanni, a patak mentén, de Drizzt, akinek lépteit a bűvös
bokapántok gyorsították, könnyedén beérte és levágta. A drow villámgyorsan megpördült –
És majdnem felbukott a csípőjébe hasító éles fájdalomtól –, majd rohanni kezdett a többiek
felé.
A két legközelebbi ork felemelte lándzsáját, hogy lassítsa a rohamát, de Drizzt térden
csúszva érkezett eléjük, majd villámgyorsan felpattant, ahogy azok lefelé fordították
fegyvereiket.
Drizzt két gyors lépéssel elsuhant balra, és a két lándzsa máris keresztbe lendült, hogy
hárítson.
Csakhogy a Vadász ekkor már ismét jobbra tartott, és egy pillanatra ismét úgy tett, mintha
lebukna – csak annyi időre, míg a két lándzsa ismét lefelé fordult, miközben az orkok
igyekeztek a lendülő lándzsákat megfordítani.
Drizzt felfelé és előre ugrott, majd kirúgott jobbra és balra – az egyik orkot arcon találta,
másiknak pedig az alkarját találta el, mire az elejtette lándzsáját, és hárításra emelte kezét. A
Vadász könnyedén visszahuppant egyik lábára – És a csípőjébe ismét fájdalom hasított. A
drow azonnal megpördült tengelye körül, és szablyáit jó messze ellökte magától.
Mindkét ork elzuhant, és élénkpiros csíkok jelentek meg a testükön.
A Vadász elrohant mellettük, egyenesen a legközelebbi ork felé. Egy csavarintás, egy
forgás, egy csel, majd egy újabb és az ork máris ide-oda forgolódott, miközben a drow
elviharzott mellette.
Már csak egy könnyed csuklómozdulatra volt szükség, és az összezavarodott teremtmény
összerogyott a gerincébe hatoló visszakezes szúrástól. Drizzt szemernyit sem lassítva rohant
tovább, amikor a sarok mögül egetrengető üvöltés csapott fel, majd felhangzottak a patakban
rohanó óriásnő léptei.
A kanyarban feltűnt a patak nagy és csúszós kövein botladozó déróriás, aki kezét az
arcához emelte, és megpróbálta letépni onnan a makacsul kapaszkodó párducot.
A Vadász újabb orkra támadott a kettős alsó döféssel, ami elöl a teremtmény hátraugrott,
majd az egyensúlyvesztés megakadályozására önkéntelenül is előredőlt. A drow két csavart
felső vágással követte – egyiket a másik után mérte rá –, amelyek a lény nyakát és arcát
érték. Még mielőtt a haldokló ork elesett volna, a Vadász máris megpördült és az óriásnőre
meredt.
Látta, hogy Guenhwyvar végül elengedte a kolosszus megtépázott arcát, és látta azt is,
ahogy a támolygó óriás a feje fölé emeli, majd elhajítja. Hallotta a panaszos és sebesült
ordítást, és egyetlen pillanatra ő is átélte a párduc fájdalmát.
De ő most a Vadász volt, nem pedig Drizzt, és nem nyúlt azon nyomban a szobrocska felé,
hogy visszaküldje a sebesült macskát az Asztrális Síkra, ahol nyugalmat lelhet. Ehelyett
magasra emelt szablyákkal megrohanta a rettenetes sebeket kapott és láthatóan megvakult
óriásnőt – előreszökkent és keményen hasba, majd hátba döfte –, majd futva megkerülte
szörnyeteget, hogy állandó forgásban tartsa. Egy lépéssel mindig előtte járt, és a Vadász
újra, meg újra lesújtott – amikor pedig a szívós óriásnő végre térdre rogyott, még vadabbul
rohamozta, minden egyes csapásával a nyakát véve célba.
Vér fröcskölt mindenfelé, de ez csak még jobban felszította a Vadász dühét. Magáról
megfeledkezve csapott és sújtott le, még akkor is, amikor az óriásnő arccal előre a vízbe
zuhant. A Vadászt nem érdekelte, hogy mi történik körülötte. Csak azt látta, hogy Ellifain
elzuhan egyik szablyája csapása alatt – csak azt látta, hogy Bruenor a lángoló toronnyal
együtt zuhan a mélybe. Teljes szívével és lelkével küzdött ezek ellen a képek ellen,
szétzúzva őket, miközben pengéivel megrepesztette az óriásnő vaskos koponyáját. A
szörnyeteg lett
dühének fókuszpontja: arra a néhány féktelen másodpercre Drizzt Do'Urden megszabadult
a lelkében dúló zűrzavartól.
A sebesült Guenhwyvar panaszos vinnyogása térítette magához őrjöngéséből, és szívébe
az őszinte megbánás hasított. A párduc a sebes sodrású patak túlsó partjánál hevert,
megpróbálva kiszabadulni a víz szakadatlan vonzásából – remegő mancsokkal csapkodta a
vizet, míg testének kifacsarodott és mozdulatlan hátsó részét megpróbálta odébb vonszolni.
Csípője szétzúzódott az óriásnő félelmetes szorításában.
A párduc mögött újabb orkok bukkantak fel – lándzsák emelkedtek a magasba, sőt
néhányan már el is hajították fegyvereiket Guenhwyvar felé.
– Menj haza, Guen – suttogta Drizzt, és kivette az ónix szobrocskát az erszényövéből.
Tudta, hogy a párduc majd szépen meggyógyul az Asztrális Síkon és tudta azt is, hogy az
ezen a létsíkon elszenvedett sérülései nem okoznak maradandó sebeket.
A kínt azonban Guenhwyvar is érezte, és most ez a perzselő agónia ott lüktetett
üvöltésében, ami egészen Drizzt szívéig hatolt.
Egy lándzsa repült a párduc felé és célba talált.
De akadálytalanul hatolt át rajta, ahogy Guenhwyvar alakja elhalványult és örvénylő szürke
köddé vált, amelyet elsodort a szél, majd a köd semmivé foszlott.
Az orkok irányt váltottak, és a patak közepén álló drow felé rohantak. A Vadász kezdetben
észre sem vette őket – még mindig a fülében csengett a párduc ordítása, még mindig érezte
a mindent lebíró fájdalmat.
Majd felpillantott a közeledő orkokra és megpróbált a fájdalomból ismét dühöt kovácsolni,
ismét szabadjára engedve a Vadászt. Hallotta, hogy mögötte újabb bestiák közelednek.
Felemelte szablyáit, körülnézett, és látta, hogy ellenségei mennyivel többen vannak nála.
Valószínűleg a kelleténél többen.
A Vadász azonban csak elmosolyodott...
...majd rohanni kezdett a záporozó lándzsák között. Szablyái előtte suhogtak és félreütötték
a lefelé hulló lándzsákat. Kitért, megpördült és érzékei annyira kiélesedtek, hogy nem is
kellett odanéznie, anélkül is tudta, mikor fenyegeti a háta mögül eldobott lándzsa, és még
reagálni is maradt ideje – tökéletes egyensúllyal pördült meg és ütötte félre a veszélyes
lövedéket.
Atrohant a patakon átvezető öt nedves kövön, és csupasz lába még csak meg sem
csúszott. Őrületes sebességgel ért földet a szemközti sziklás és homokos parton, majd
hirtelen előrebukfencezett, azután talpra szökkent és előreugrott, majd ismét oldalra vetette
magát.
Szablyával vágott magának utat az orkok sorain át. A mozdulatai elmosódtak, miközben hol
előre, hol oldalra lépett, lábfeje hol előre, hol oldalra nézett – minden egyes lépése gyors és
biztos volt, súlyát pedig minden erőfeszítés nélkül csoportosította át, hogy talpon maradjon.
Lendülete azonban fokozatosan kezdett alábbhagyni, habár még sokáig, nagyon sokáig
fenntartotta rohamát. Az orkok azonban minden pördülésnél ott voltak, és husángjaikat,
kardjaikat lengetve, lándzsáikkal döfködve hátraszorították. Csillám és Jéghalál megállás
nélkül csattant fémen és fán, hárítva a fent vagy
lent előtörő pengéket, vagy oldalra lökve azokat, hogy Drizzt előre tudjon törni.
Az orkok azonban nem voltak sem ostoba, sem gyáva teremtmények. A veszteségek nem
törték meg őket – fenntartották alakzatukat, és csoportjaik összehangoltan működtek, elzárva
minden lehetséges menekülési útvonalat a renegát drow előtt.
Végül a kimerült drow-t egy lapos mélyedésbe szorították a folyótól húszlábnyira emelkedő
homokfalon. Az orkok gyűrűbe fogták, de egyikük sem merészkedett csapástávolságon
belülre, így Drizzt védekező testtartást vett fel, és szablyáit készenlétben tartotta, hogy
azonnal félreüthesse vele a felé hajított fegyvereket.
Az egyik ork egy parancsot vakkantott felé – egyetlen szót, amivel megadásra szólította fel.
A Vadász elhatározta, hogy ez a lény hal meg először. Megmozdította lábait, és testhelyzetet
változtatott. A körülötte levő orkok csak ijesztgettek: úgy tettek, mintha megindulnának, vagy
eldobnák fegyvereiket, de nem
törték meg a szoros gyűrűt. A Vadász azt akarta, hogy először ők mozduljanak, rést nyitva
soraik között. Az orkok azonban nem moccantak.
A Vadász oldalra ugrott, neki az orkok vonalának, és vadul forgatta fegyvereit. Az orkok
azonban kitartottak – összehangolt és szoros védelmükön nem nyílt rés.
Újra nekik rontott, és ismét visszaverték.
A Vadász széles; csupafog mosolyukból látta, hogy egyre jobban bíznak magukban, és azt
is tudta, hogy magabiztosságuk nem alaptalan. Túl sokan voltak. Dühe a képességeit
meghaladó helyzetbe sodorta.
Bárcsak megtörnék a gyűrűt!
Az oldalról felhangzó zsivaj hallatán arrafelé pördült, és fegyvereit hárításra emelte.
Azonban nem az orkok rohantak rá – sőt, azon az oldalon sokan még csak nem is felé
néztek. Osztozott értetlenségükben, mert a hátsó sorok felbomlottak és szétszakadtak,
ahogy az orkok szanaszét repültek.
Az orkok gyűrűjében széles rés támadt, és ebből a résből két karcsú alak táncolt elő
közvetlenül a Vadász előtt. Mindketten fehér tunikát és cserszínű nadrágot viseltek, erdőzöld
köpenyük mögöttük lebegett, ahogy alkarjukat összefűzve közeledtek – egyikük a másikukat
segítette egyensúlyuk megtartásában, miközben forgószélként járták a kardok táncát.
Hosszú és dús hajuk – az egyiké fekete, a másiké aranysárga – ide-oda lebbent, ahogy újra
meg újra keresztezték egymás útját, mindvégig fenntartva a kapcsolatot – mindketten
egymástól függetlenül választották meg a támadásuk szögét, de közben tökéletes
harmóniában maradtak a másik mozdulataival és döntéseivel.
Egyikük megpördült és lehajolt, a hozzá legközelebbi orkok pedig követték a mozdulatát:
csakhogy eddigre a mozdulatsort indító elf – most már Drizzt is látta, hogy felszíni elfekről
van szó – már félre is penderült, társa pedig keményen lecsapott fentről, a védekezésre
emelt fegyverek fölül sújtva le. Orkok sikoltoztak
és zuhantak el, de újabbak léptek helyükre.
És ők is elestek.
A Vadász kitépte magát a bámulatos bemutató bűbája alól – ez a tánc oly kecses és
tökéletes volt, amihez foghatót még sosem látott. Szándékosan hátat fordított a pörgő-forgó
párosnak, hogy még véletlenül se tereljék el a figyelmét, majd rárontott a legközelebbi
orkokra, akiket hirtelen érthető módon sokkal jobban érdekelt, hogy miként tűnhetnének el
onnan.
Néhányat még elcsípett és levágott, de jóval többe voltak azok, akik üvöltve futásnak
eredtek. A veszély elmúlt, és az összecsapást megnyerték. A Vadász ismeretlen
szövetségeseire nézett, és egyik szablyájával tisztelgett nekik.
A kis csapat férfitagja, aki nehezen kapkodta a levegőt, finoman elmosolyodott és
viszonozta a köszöntést saját véres kardjával.
Majd az ezt követő egyszerű kijelentésétől a drow kis híján elájult.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, Drizzt Do'Urden.
 7

AZ IDŐ VASFOGA

– Már hallottam a citadellátokról – mondta Nanfoodle Nikwillignek.

A gnóm Mithrill Csarnok nyugati kapuja közelében őgyelgett, amikor összetalálkozott a
Harcpörölyök erődítményébe érkezett másik látogatóval, aki az Őrző Völgyében egy lapos
kövön üldögélt. Mindketten hallották az észak felől és fentről idehallatszó harc zaját.
– A fajtársim, Tred odafenn van – jegyezte meg Nikwillig.
– Félted – vonta le a következtetést a gnóm.
-Tredet? – nevetett fel a törpe. – Ugyan már, dehogy! Az én nevem Nikwillig, apróság. És
benned kit tisztelheték?
-Nanfoodle Buswilligan vagyok, szolgálatodra, jó törpe – felelte a gnóm, és udvariasan
meghajolt. – Mithrill Csarnokba jöttem látogatóba, akárcsak te.
– Ezüstholdból jövél?
– Mirabarból – felelte Nanfoodle. – Én vagyok Elastul őrgróf főalkimistája.
-Alkimista vagy? – kérdezte Nikwillig, és hangja elárulta, hogy nem bízik túlzottan ebben a
szakmában. – No, és mit csinál egy alkimista az országúton?
Ez a kérdés beindította a vészharangokat Nanfoodle fejében, ami arra emlékeztette, hogy
nem kellene ennyire közlékenynek lennie, figyelembe véve eredeti feladatát. Biztos, hogy
Torgar meg a többiek tudják, mivel foglalkozott a városban, de miért osztaná meg ezt csak
úgy mindenkivel?
– Szerintem az őrgrófod jobban tette volna, ha inkább egy katonai tanácsadót küld – fűzte
hozzá a törpe.
– Csakhogy nem tudtuk, hogy Mithrill Csarnok háborúban áll – válaszolta Nanfoodle, és
ebben a pillanatban kürtök harsantak odafent, amit az újabb rohamra induló törpék
üdvrivalgása kísért. – A Jogarőrrel jöttem, a Mirabarból kivándorolt sok-sok törpe nyomában.
– Hallottam erről – mondta Nikwillig, és a mögöttük húzódó szirtfalra nézett, majd bólintott. –
Torgar és fiai odafent vannak, már ha jól tudom.
– Mirabar büszke rájuk, még ha többé már nem is mirabariak.
– Azért jövétek, hogy visszcsábítsátok őket, mi?
Nanfoodle megrázta a fejét.
– Azért jöttünk, hogy ellenőrizzük őket. Látni akartuk, hogy milyen volt az útjuk, és
megfelelő fogadtatásban részesültek-e itt. A hidakat újjá kell építeni – az ellenségeskedés
nem szolgálja sem Mirabar, sem Mithrill Csarnok érdekeit.
Ó, Nanfoodle mennyire szeretett volna hinni abban, amit mondott!
– Aha – dünnyögte Nikwillig. – No, hát akkor ne aggódjatok.
Az egész világon nincs jobb házigazda Bruenor királynál és rokonainál, kivéve persze
Felbarr Citadelláját és Harckoronás Emerus király udvarát.
– Jól bántak veled és a barátoddal?
– Gondolád, hogy Bruenor király agya megzápult? Üldözőbe vette azokat az orkokat és
óriásokat, akik lecsaptak rám és Tredre. Mi is kivettük a részünket a dologból, bár a végén
már túl sok bűzös ork volt a csatatéren. Na egen... Harcpöröly Bruenornál nincs igazabb
barát.
– Mit fog tenni a királyotok, amikor értesül erről a támadásról? – kérdezte Nanfoodle, aki
tényleg kíváncsi volt.
A gnóm mindig is tisztában volt a törpék közti kötelékkel – És azok közé tartozott, akik a
legnyomatékosabban figyelmeztették Elastul őrgrófot és tanácsadóit, hogy hatalmasat
hibáznak, ha
Pörölycsapó Torgarral úgy bánnak, ahogy végül tették.
Nanfoodle valósággal meghatódott, amikor azt hallotta, hogy a Felbarr Citadellájából – a
Mithrill Csarnokhoz legközelebb eső törpe erősségből és annak kereskedelmi vetélytársából
– érkezett törpe ilyen dicsérően szól Bruenorról és fajtársairól.
 A gnóm felpillantott a magas szirtfalra, és azon mélázott, hogy Tred valószínűleg most
odafenn harcol, és kockára teszi az életét egy olyan királyságért, aminek ő még csak nem is
az alattvalója.
És Torgar is ott van fent, meg Zsindelyfi Shingles, és minden kétséget kizáróan ugyanolyan
dühödten verekszenek, mint amikor Mirabart védték.
Nanfoodle újabb kérdést akart feltenni, de ekkor a törpe hirtelen felszegte fejét, és a távolba
meredt. Majd Nikwillig talpra szökkent, elrobogott a gnóm mellett, és elkapta egy hosszú
köntöst viselő törpe karját.
– Mi újság Bruenor királyról? – kérdezte Nikwillig. – Nála valál?
A fiatalnak, de egyben fáradtnak és megviseltnek tűnő törpe kihúzta magát, megigazgatta
köntösét, barna szakállát pedig betömködte övkendőjébe.
– Üdv néked, Nikwillig, aki Felbarr Citadellájából jöttél.
– Ő itten az új barátom, Nanfoodle – mutatta be a törpe a gnómot, és előretuszkolta.
– Igen, tudom: Mirabarból, igaz? – kérdezte a törpe, majd megragadta Nanfoodle apró
kezét és megrázta. – Sütifejű Cordio, állok szolgálatodra.
– Moradin papja – jegyezte meg a gnóm, mire Cordio mélyen meghajolt.
– Való igaz, Bruenor királytól jövék, ahol enmagam és más papok ismét a végletekig
facsartuk a bennünk rejlő mágikus energiákat, hogy segítsünk rajta.
– Eredménnyel? – kérdezte Nikwillig.
– Először azt hittük – válaszolta a pap csüggedten. – Bruenor király korábban szólt néhány
szót, és már azt hittük, hogy megtalálta a hozzánk vezető visszautat. Csakhogy apját
szólongatta és apjának apját, figyelmeztetve őket az árnyra.
– Az árnyra? – tette fel a kérdést Nanfoodle.
– Talán az árnysárkányra gondolt – fűzte hozzá Cordio.
– Bruenor király a múltat látta – magyarázta Nikwillig. – A régmúltat látta, azt az időt, még
mielőtt a Harcpöröly Klánt elűzték volna Mithrill Csarnokból, még azelőtt hogy vándorlásra
kényszerültek és letelepedtek volna a Jeges Szelek Völgyében.
– Ahol én is születtem – mondta Cordio. – Mit sem tudtam Mithrill Csarnok létezéséről,
egészen addig, míg Bruenor király vissza nem foglalta. Mondhatom néked, az volt aztán a
harc!
Egész végig ott voltam, és Dagnabit, az egész klán legremekebb ifjú harcosa oldalán
küzdöttem!
– Dagnabit elesett Lapályosnál – tette hozzá magyarázatképpen Nikwillig, mire Nanfoodle
részvétét nyilvánítva, fejet hajtott Cordio előtt.
– Egy jó barátot vesztettem el azon a sötét napon – vallotta be Cordio. – De orkokkal
küzdve halt meg, és egyetlen törpe sem kívánhat ennél jobb véget.
Cordio megfordult és néhány lépést eltávolodott a lapos sziklától. A környéken nyüzsögtek
a készleteket cipelő törpék – egyesek kötéllétrákat vittek fel Kérgesüllő Banaknak és fiainak,
mások pedig nyugatra tartottak, ahol az odavezényelt csapatok ásták be magukat. Megint
mások az északra emelkedő falon
ereszkedtek le a sebesültekkel és a halottakkal.
– Ennek a vidéknek hosszú és véres a történelme – jegyezte meg Cordio. – Tele holt
törpékkel.
– És még több halott orkkal – emlékeztette Nanfoodle. – És még ennél is több halott
goblinnal.
Ez vigyorgásra késztette a fáradt papot, Nikwillig pedig barátságosan vállon veregette.
– Mithrill Csarnok történelmében egyszerre és egy időben a legtöbb törpe itt halt meg: azon
a sziklán, ahol üldögéltetek – magarázta Cordio Nanfoodle-nak.
– A drow-kkal vívott harcban? – kérdezte Nikwillig.
– Ugyan! – felelte a pap. – Még jóval azelőtt. Még apám apja apjának ideje előtt. Még
akkoron, amikor Gandalug is csak kisfiú volt.
Ennek hallatán Cordio két beszélgetőtársának tágra nyílt a szeme. Harcpöröly Gandalug
szinte legendává lett Mirabarban és Felbarr Citadellájában, valamint Észak más tájain is.
Évszázadokkal korábban ő volt Mithrill Csarnok büszke és tisztelt királya, akit mágikusan
bebörtönöztek, és aki a menzoberranzani
Baenre Nagyasszonyanya karmai közé került. Amikor egy évtizeddel korábban a drow-k
Mithrill Csarnok ellen törtek, Bruenor megölte Baenrét, és kiszabadította Gandalugot.
Bruenor ezután visszatért a Jeges Szelek Völgyébe, amely évszázadokon át az otthona
volt, Mithrill Csarnokot pedig visszaadta ismét életre kelt ősének.
– Gandalug rengeteg mindent elregélt nékem a régmúltról – folytatta Sütifejű Cordio, akinek
szürke tekintete a távolba révedt, túl téren és időn. – Gyakorta sétálgatánk mi ketten itt, az
Őrző Völgyében. A völgy az ő gyerekkorában még nem az a katlan volt, mint ma... –
Szüntetet tartott, és kurta karjával köríves mozdulatot tett, átfogva az egész völgyet. – Ez a
terület akkor egy hatalmas bejárat volt, amely Mithrill Csarnokba vezetett. De micsoda
bejárat volt az! Hatalmas tornyok állottak... – Elnevette magát és az Őrző Völgyét tarkító
egyik obeliszkre mutatott. – Tudjátok, mindegyiket vésetek boríták el. Csodás vésetek. Régi
csatákról szólottak, még Mithrill Csarnok alapításának korából.
Ma már nem láthatjátok őket... a szél elkoptatá, és az idő vasfoga megőrölte mindet.
-Tudjátok, úgy van ez, mint a holtakkal. Amikor már nem emlékezünk rájuk többé, eltűnnek
és elenyésznek. – Cordio önkéntelenül is kuncogni kezdett, majd hozzáfűzte: – Bár azt nem
hiszem, hogy Gandalugot vagy akár Dagnabitot egy jó darabig ez a veszély fenyegetné!
Nanfoodle némán ült, és a különös törpét bámulta, valamint azon merengett, hogy mindez
milyen hatással lehetett Nikwilligre. A kettejük közti kötelék mélyen meghatotta a gnómot. Ez
éppen olyan erősnek tűnt, akár egy törpe kézfogása vagy az a korsó mézsör, amelyet a
törpék szenteltvíznek becéztek.
Nikwillig ekkor megkérdezte, hogy mi okozott ilyen hatalmas pusztítást egy ekkora helyen,
mint az Őrző Völgye. Amikor Nanfoodle körülnézett, megdöbbenve ébredt rá, hogy sehol
sincsenek széthasadt sziklák vagy dombbá nőtt törmelékhalmok.
– A sárkányok röpte? – kérdezte Nikwillig, és még mielőtt Cordio felelhetett volna,
Nanfoodle máris "nemmel" válaszolt.
Mindkét törpe a gnómra pillantott.
– Ismered a regét? – érdeklődött Cordio.
– Alattunk alagutak voltak – következtetett Nanfoodle. – Bányák. És berobbant a fojtólég.
A sok-sok évet az alagutakban dolgozó törpéknek nem kellett elmagyarázni, hogy milyen
veszélyeket és katasztrófákat rejt magában a "sújtólég" vagyis a felgyülemlett természetes
gázmennyiség. Nem volt olyan törpe, aki ne lett volna képes órákon át eldiskurálni saját
alagútjaik vagy a még mélyebben fekvő Mélysötét veszélyeiről – a goblinokról, az
illúzióbestiákról, a drowkról vagy az árnysárkányokról. Azonban csak néhányan beszéltek
nyíltan a sújtólégről, mivel az olyan gyilkos volt, amelyet nem lehetett agyonütni egy
kalapáccsal vagy szétvágni egy fejszével.
Nanfoodle-nak nem volt könnyű dolga, amikor megpróbálta elképzelni az Őrző Völgyét sújtó
katasztrófa nagyságát. Hatalmas mennyiségű sújtólégnek kellett a területre áramlania,
méghozzá nagyon rövid idő alatt – És ezt már csak akkor vették észre, amikor túl késő lett.
A gnóm elképzelte magában azokat a kétségbeesett, utolsó pillanatokat – a törpéknek talán
még maradt annyi idejük, hogy felfedezzék a láthatatlan gyilkost. Majd bekövetkezett a
robbanás – narancsvörös tűzgolyó lobbant, és sziklák zúzódtak darabokra. Az Őrző Völgyét
övező vidéket mindenfelé kőtömbök borították. Nanfoodle nagyon jól el tudta képzelni, hogy
miként kerülhettek oda.
– Ma már nincsenek bányák az Orzó Völgye alatt – jegyezte meg Sütifejű Cordio. –
Évszázadokkal ezelőtt lezáránk mindet.
Méghozzá jó alaposan!
Nanfoodle helyeslően biccentett. Mielőtt kisétált volna a völgybe, körbejárta Mithrill Csarnok
hatalmas Alsóvárosát, megnézte a kovácsműhelyek sorát és a működő bányákból felfelé
vezető utakat, ahol az érccel megrakott csillék gördültek elő.
Számos térképet is talált – régit és újat egyaránt –, és ahogy maga elé képzelte őket,
valóban úgy tűnt, mintha a Mithrill Csarnokba vezető nyugati kapu mind odalent, mind idefent
a legnyugatibb pontja lenne a törpe erősségnek.
A gondolataikba merült beszélgetőtársakat ekkor az északi szirtfal tetejéről felhangzó
kiáltozás és csatazaj rezzentette fel.
Sütifejű Cordio felpillantott és nagyot sóhajtott.
– Most mennem kell pihenni egy keveset – közölte. – Attól tartok, nemsokára ismét szükség
lesz a tudásomra.
– Átkozott orkok – motyogta Nikwillig.
Nanfoodle sokáig mustrálgatta a felbarri törpét, majd visszabaktatott a kapuhoz, és belépett
Mithrill Csarnokba, Az Alsóváros felé indult, hogy megnézze a térképeket – ismét látni akarta
őket, most, hogy megismerte Cordio történetét.
Regis meglepődött, amikor Pörölycsapó Torgar még aznap audienciát kért tőle.
– Üdvözöllek, Regis háznagy – köszöntötte a mirabari törpe, és mélyen meghajolt.
– Jól alakul az ütközet?
– Az orkok nem igazán ránk fenik a fogukat – felelte Torgar és megvonta a vállát. – Inkább
azon mesterkednek, hogy áttörjék a védelmünket, és meggátoljanak minket abban, hogy
beássuk magunkat. Én legalábbis így sejdítem.
– Egészen addig, míg meg nem jönnek a szövetségeseik – vonta le a következtetést Regis,
mire Torgar bólintott.
– Egy csapat óriást láttanak errefelé közeledni.
– Akkor viszont meglepő, hogy itt talállak.
– Nem maradok soká. Csak azért jövék, hogy négyszemközt beszélhessünk. Amikor az est
leszáll, kivonám a mirabari törpéket Banak balszárnyáról. A hegynyúlvány alatti alagutakat
kell majd tartanunk.
– Mi pedig minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy védjük
a hátatokat az Őrző Völgyének nyugati szélénél. Mostanra minden törpe kivonult már
Mithrill Csarnokból – leszámítva a legszükségesebb munkákat végzőket –, de nem tudtam túl
sokat kiküldeni. Híreket kaptunk, hogy tőlünk délnyugatra, nem is olyan messze innen,
Nesmében bajok vannak, és a bányáinkhoz onnan is vezetnek alagutak.
– Minden áron védjétek meg a Csarnokot – javasolta Torgar.
– Akik odakint vannak, oda bármikor bemenekülhetének, ha a szükség úgy hozná.
Regis erre szívélyesen elmosolyodott, mivel örömmel vett minden megjegyzést, ami arra
utalt, hogy jó döntést hozott. A háznagyság súlyos teherként nehezedett rá – még úgy is,
hogy tudta, Bruenor távollétében Mithrill Csarnok igazi vezérei a Harcpöröly Klán törpéi, akik
nem engednék, hogy olyasmit tegyen, amivel ők nem értenek egyet.
– Azért jöttem most ide, hogy megbeszéljem véled a Csarnok megvédésének ügyét –
folytatta Torgar. – Azt mondották nékem, hogy újabb látogatók érkeztenek hozzád
Mirabarból.
– Maga a jogarőr és egy gnóm – erősítette meg az értesülést Regis.
– Viszonylag rendes népek – felelte Torgar. – Viszont azt tartsd észben, hogy Mirabar
jelenleg szörnyű helyzetbe került, köszönhetően annak, hogy enmagam, meg a fajtársim
eljövénk onnan.
Nanfoodle okos fickó, Shoudra pedig jelentős mágikus erőknek parancsol.
– Szerinted azért küldték őket ide, hogy megnézzék, szívesen látunk-e titeket?
– Nem tudhatám – ismerte be Torgar. – De amikor Catti-brie-től azt hallottam, hogy
idejöttenek, először arra gondoltam, hogy erre a kettőre jó lészen figyelni.
– De csak messziről – tette hozzá Regis, mire Torgar ismét bólintott.
– Úgy, ahogy azt te a legjobbnak gondolád, Regis háznagy – mondta a törpe, a félszerzet
pedig majdnem összerezzent címének említésére. – Én csak arra gondoltam, hogy a legjobb
lesz idejőni, megosztani véled, amit gondolok, és nyíltan figyelmeztetni tenmagad.
– És ezt nagyra értékeljük, Torgar – felelte gyorsan Regis. – Jobban, mint ahogy
képzelnéd. Te és mirabari fiaid már bebizonyítottátok, hogy a Csarnok barátai vagytok, és
úgy vélem, hogy Bruenornak bőven lesz mondanivalója a számodra, amikor majd felébred.
Végtére is szereti személyesen üdvözölni klánjának legújabb tagjait.
 Regis tudta, hogy tökéletesen fogalmazta meg, amit mondani akart, amikor Torgar szőrös
arcát beragyogta a mosoly. A törpe bólintott, meghajolt, majd távozott, magára hagyva Regist
a figyelmeztetéssel.
Mi legyen Shoudrával és Nanfoodle-lal? – töprengett magában a félszerzet. Regist
elbűvölte az audiencián mutatott kedvességük, nyíltságuk, és valóban, értelmes népeknek
tűntek.
Mithrill Csarnok háznagya azonban nem zárhatta ki a bajkeverés lehetőségé sem – főleg
most nem, amikor minden ártó szándék végzetesnek és katasztrofálisnak bizonyulhat a
Harcpöröly Klán számára.
– Megértheted, hogy ide egyedül nem jöhettél le – mondta Csillagizzás Shoudra
Nanfoodle-nak, amikor végre beérte a gnómot az Alsóvárosban.
Körülöttük mindenfelé kalapácsok csengtek, és füst töltötte meg a kellemetlenül forró
levegőt – minden egyes kohó teljes erővel működött, minden egyes üllőt használatba vettek.
Oldalt hatalmas köszörűkövek visítottak szakadatlanul, ahogy egyik fegyver a másik után
került a kerekük alá, hogy elnyerjék csodás
élüket, majd ezt követően az orkokkal küzdő harcosokhoz szállíthassák őket.
– Elég tapintatosak – felelte a gnóm arra a két törpére utalva, akik néma árnyékként
követték őket a folyosókon. Nanfoodle letörölte a verítéket az arcáról, majd levette vörös
köntösét, és nekiállt kifordítani. A finom gúnyára tapadt kormot szemrevételezve felhúzta az
orrát, leporolta a köntöst, majd átfordította vörösből viharvert barnára. – Számíthattunk
másra?
– Persze hogy nem – bólintott Shoudra. – Annyi bizonyos, hogy nincs okom panaszra a
bánásmód miatt. Regis háznagy pazar házigazda. Viszont ha véghez akarjuk vinni a
tervünket, szükségünk lehet egy kis félrevezető mágiára. Amit elég könnyen végrehajthatunk.
A jogarőr tekintete összeszűkült, amikor szemügyre vette Nanfoodle savanyú ábrázatát.
A gnóm azonban csak vállat vont, és ment tovább, Shoudra pedig tartotta vele a lépést.
– Miért itt? – kérdezte a nő. – Nem nyílna rá jobb lehetőség az alsó átrakodó termekben,
ahonnan a szétválogatott ércet szállítják tovább?
Nanfoodle továbbra is savanyú képet vágott, és felgyorsított.
– Vagy netán elfelejtetted, hogy miért merészkedtünk be Mithrill Csarnokba?
– Nem felejtettem el semmit! – csattant fel Nanfoodle.
– Akkor hát megváltozott a véleményed?
– Láttad, hogy miként fogadta Mithrill Csarnok Torgart és a többieket?
– Regisnek szüksége van a harcosokra – felelte Shoudra. -
Torgar kézenfekvő pótlásnak tűnt.
Nanfoodle megtorpant, és szúrósan meredt a nőre.
A jogarőr tehetetlenül mosolygott rá. A gnómnak természetesen igaza volt, és ezt Shoudra
is tudta. Való igaz, hogy Torgar és a többi mirabari törpe segített Mithrill Csarnoknak,
méghozzá döntő szerepet játszva – És éppen ez a létfontosságú szerep igazolta Nanfoodle
érvelését. Bruenor befogadta a mirabari törpéket,
anélkül, hogy megkérdőjelezte volna szavukat vagy tisztességüket. Ami nem volt
csekélység ilyen vészterhes időkben.
– Úgy hallottam, hogy összebarátkoztál egy másik látogatóval -jegyezte meg Shoudra,
amikor Nanfoodle ismét továbbindult.
– Nikwillig Felbarr Citadellájából jött: márpedig annyi bizonyos, hogy az a hely legalább
annyira Mithrill Csarnok vetélytársa, mint Mirabar – magyarázta a gnóm. – Hallottad a
történetét?
– Most azt fogod mondani, hogy Bruenor azért esett el, mert bosszút akart állni érte –
jósolta Shoudra, aki valóban hallotta a történetet.
Ekkor egy hatalmas, fából és kőből készült táblához értek – a tábla elülső részén
galambdúcszerű rekeszek sorakoztak, és mindegyik rekeszbe egy összegöngyölt pergament
dugtak. Nanfoodle lehajolt és elolvasta a feliratokat, majd előhúzott egy térképet és
kigöngyölte a tábla lejtős tetején. Gyorsan átfutotta, majd csalódottan felsóhajtott – ezután
ismét lehajolt, és egy másik térképet keresett.
– Nincs náluk jobb, ha egy fejszét kell megfenni, de valaki igazán gondolhatna már arra is,
hogy megtanítsa a törpéknek, miként címkézzenek fel egy térképet! – panaszkodott.
Shoudra a vállára tette a kezét, magára vonva a gnóm figyelmét.
– Mint tudod, figyelnek minket.
– Persze hogy tudom.
– Akkor meg mit csinálsz?
Nanfoodle előhúzott egy újabb térképet, kiegyenesedett, majd a földabroszt ráterítette az
előzőre.
– Azt próbálom eldönteni, hogy miként segíthetném a Harcpöröly klán ügyét – felelte a
gnóm tényszerűen.
Shoudra tenyerével rácsapott a térképre.
– Bruenor Felbarr törpéiért küzd – felelte a gnóm. – Maga Bruenor! És egy vetélytársáért
harcol. Vajon Elastul őrgróf gondolna ilyesmire? ,
– A mi dolgunk ennek megítélése?
– Talán nem?
Shoudra aprócska társára meredt – de inkább csak igyekezett fenyegetően nézni, mivel
igencsak nehezére esett megvédenie a feladatot, amiért őket ideküldték. Azért jöttek, hogy
Nanfoodle alkímiával előállított főzetével titokban tönkretegyék Mithrill Csarnok
érckészletének javarészét, és így Mithrill Csarnok gyengébb minőségű árut állítson elő – ami
talán elég lesz ahhoz, hogy az északi kereskedők körében a Csarnok hírneve csorbát
szenvedjen. Ha így történik, Mirabar előnyre tenne szert a kereskedelmi háborúban.
– Milyen kicsinyesek vagyunk mi ketten, Shoudra – mondta Nanfoodle halkan. – Az igaz,
hogy az őrgróf jól megfizet, de miként tagadhatnám meg azt, amit saját szemmel látok? Ezek
a törpék csak és kizárólag az igazság ösvényén járnak. Szívesen fogadták Torgart, a
Felbarrból érkezetteknek pedig menedéket nyújtottak.
– Törpe a törpének – felelte a jogarőr szkeptikusan.
– És törpe a gnómnak, meg törpe a jogarőrnek – vágott vissza Nanfoodle. – Hasonlítsd
össze, hogy miként fogadtak minket itt, és miként köszöntötte Elastul Bruenor királyt.
– Kezdesz túlságosan is olyan hangot megütni, mint Pörölycsapó Torgar – jegyezte meg a
sudár és gyönyörű nő.
– Nem ellenezted Torgar álláspontját.
– Mint ahogy Bruenor király fogadását sem – ismerte el Shoudra. – De Mirabar
elhagyásával egyáltalán nem értettem egyet, Nanfoodle. Örülök, hogy így fogadtak minket,
és ebben nincs okod kételkedni. Mint ahogy nem viseltetek rossz szándékkal Bruenor és
klánja iránt sem, de én elsősorban és legfőként Mirabar Jogarőre vagyok, így a hűségem
első fokon odaköt.
– Ne kérd tőlem, hogy mérget öntsek a fémkészletükre – esdekelt Nanfoodle. Most ne...
könyörgöm.
Shoudra egy darabig meredten nézte a gnómot, majd hátralépett és felemelte kezét a
térképről.
– Rendben. Rendben – bólintott, mire Nanfoodle hatalmasat sóhajtott
megkönnyebbülésében. – Ez a lépés nem csak a kereskedelmüket sújtaná, de valószínűleg
az ocsmány orkokkal viaskodók közül is sokak életét követelné. Elastul nyilván egyetértene
azzal a döntéssel, hogy megszakítjuk a feladatunkat... egyelőre.
Nanfoodle elmosolyodott és bólintott, de arckifejezése elárulta Shoudrának, hogy a
legkevésbé sem hiszi el a nő utolsó mondatát – mint ahogy a jogarőr sem hitt benne.
Shoudra tudta – És ez a tudat fájdalommal töltötte el –, hogy Elastul őrgróf még
erőszakosabban követelné az érc beszennyezését, ha úgy vélné, ezzel
még nagyobb katasztrófát okozhatna Mithrill Csarnoknak.
– Akkor viszont mondd meg, hogy mit keresel és mi a terved?
– kérdezte a gnómot és átkukucskált Nanfoodle válla fölött.
Rögtön felismerte Mithrill Csarnok legnyugatibb szegletét, az Őrző Völgyébe nyíló kaput és
a lenti alagutakat.
– Még nem tudom – vallotta be a gnóm. – De utánajárok, aminek csak tudok, és
megpróbálok módot találni arra, hogy szakértelmemet Mithrill Csarnok javára fordítsam.
– Jobb ajánlatot remélsz Bruenor királytól? – kérdezte Shoudra, és féloldalasan
elmosolyodott.
Nanfoodle tiltakozni kezdett, egészen addig, amíg fel nem nézett a nő arcába.
– Még csak néhány napja vagyok itt, de Mithrill Csarnokot már most inkább otthonomnak
érzem, mint Mirabart valaha is – ismerte be.
Shoudra nem szállt vele vitába. Őt korántsem nyűgözte le annyira a hely, mivel minden a
föld alatt terült el, de ettől függetlenül tökéletesen meg tudta érteni a gnómot.
-Neked is tanulnod kellene – szólalt meg Nanfoodle, és figyelme máris visszaterelődött a
térképre. – A mágiában való jártasságod nagy szolgálatot tehet a Harcpöröly Klánnak
ezekben a sötét időkben.
A kimerült és újabb sebeket szerzett Catti-brie éppen csak visszaért aznap éjszaka Mithrill
Csarnokba, amikor nagy zsivajra lett figyelmes: papok rohantak Bruenor ágyához. A nő
ledobta köpenyét, íját, sőt még kardövét is a folyosóban, és száguldani kezdett a betegszoba
felé, ahol már egy csapat pap és Tömbváll
Pikel sürgölődött apja ágya körül. Mindannyian kántáltak, imádkoztak és kezüket finoman
Bruenor mellkasára tették, majd szabadjára engedték gyógyító mágiájukat.
A szertartás felénél Bruenor megmozdult egy kicsit, sőt még köhintett is egyet, de azután
visszasüppedt a teljes eszméletvesztésbe.
Sütifejű Cordio és Karmoló Stumpet – a két legmagasabb rangú pap – egy darabig
vizsgálgatták Bruenort, majd körülnéztek, és elégedetten bólintottak. Újabb esetleges
katasztrófát hárítottak el és ismét visszahozták Bruenort a halál torkából.
Catti-brie tekintete sokkal tovább időzött el a papokon, mint mozdulatlan atyján. Akadtak
egyesek, akik mindent kiadtak magukból, és most Bruenor ágyának támaszkodtak. És bár
éppen most hajtottak végre egy újabb csodát, egyikük sem tűnt különösebben elégedettnek –
még az örökösen boldog Pikel sem.
Kisvártatva elkezdtek kifelé sorjázni a szobából, elhaladva Catti-brie mellett – többségük
vállon veregette a lányt.
– Minden nap idejövünk – mondta Sütifejű Cordio, amikor már csak ő és Catti-brie maradt
benn Bruenorral.
A nő apjához lépett, és letérdelt az ágy mellé. A kezébe fogta a kezét, és a melléhez
szorította. Bruenor keze olyan hűvös volt, mintha életenergiája szinte semmivé foszlott volna.
Catti-brie gyorsan körülpillantott a szobában, tekintete végigsiklott a számos gyertyán, a
meleg takarókon, és megpróbálta emlékeztetni
magát arra, hogy ez a szoba nagyon különbözik a Withegroo összeomlott tornya alatti szűk,
sötét és nedves alagutaktól, ott Lapályosban. Bizonyos, hogy ez a hely kényelmesebb,
jobban szellőzik és megfelelően meg van világítva – de Catti-brie ennek dacára sem látott
különbséget. Az ifjú nő soha nem a bútorzatra figyelt, nem is a megvilágítására, hanem a
szoba közepén teljesen mozdulatlanul fekvő alakra.
Amikor Catti-brie ránézett apjára, abban a pillanatban eszébe jutott egy másik, szintén
haláltusáját vívó barátja. Nyugaton, a Kardpart mentén ő és a többiek éppen ilyen állapotban
találtak rá Drizzt Do'Urdenre, aki halálos sebet kapva hevert a terem egyik felében, míg a
tragikus sorsú elf, Le'lorinel – Ellifain – feküdt a másikban, ugyanolyan állapotban. Drizzt
arra kérte Catti-brie-t, hogy Ellifaint mentse meg helyette, hogy varázslatos főzettel az elf
sebét és ne az övét gyógyítsa be.
Bruenor volt az, aki azonnal elvetette még a gondolatot is, így Drizzt túlélte azt a napot.
Drizzt aznap nehéz választás elé állította Catti-brie-t és a többieket, akik saját szívük szerint
és a nagyobb jó érdekében döntöttek. Szerencsére úgy tűnt, a két dolog egybeesik.
De most mi a helyzet? Saját – esetleg önző – vágyaik miatt lépjenek olyan útra, amely nem
a nagyobb jó érdekét szolgálja?
A papok hősiessége életben tartotta Bruenort – már ha ezt az állapotot életnek lehetett
nevezni. Naponta általában többször is rohanniuk kellett, hogy minden gyógyító
képességüket latba vetve visszahozzák a királyt a halálhoz hasonló kómaszerű állapotba.
– Hagynunk kellene, hogy elmenj? – kérdezte Catti-brie csendesen Bruenortól.
– Mit mondál? – kérdezte Cordio, és odanyomakodott a nő Catti-brie felpillantott a törpére,
szemügyre vette aggódó arcát, majd elmosolyodott, és így szólt:
– Semmi különöset, Cordio. Csak apámat szólítottam.
Tekintete visszavándorolt Bruenor szürke arcára, és hozzá-
– Csakhogy nem hall engem.
– De tudja, hogy itten vagy – suttogta a törpe, és a nő vállára tette kezét, hogy erőt öntsön
belé.
– Tudja? Én nem hiszem – felelte Catti-brie. – Lehet, hogy ez itt a gond. Talán elvesztéd a
bátorságot és a reményt? – kérdezte Bruenortól. – Azt hiszed, hogy meghaltam, akárcsak
Wulfgar, Regis, meg Drizzt? Annyit tudsz, hogy az orkok győztek Lapályosnál, igaz-e?
Egy pillanatra tekintete még elidőzött Bruenoron, majd felnézett Cordióra, és a törpe
arckifejezése megadta azt a bizonyosságot, amire szüksége volt.
– Rendben van?! – kiáltotta ekkor egy hang az ajtóból, mire mindketten felpillantottak: Regis
szaladt be a szobába, nyomában Wulfgarral.
Cordio megnyugtatta őket, hogy Bruenor jól van, majd távozott, de előtte még odahajolt
Catti-brie-hez, és csókot nyomott az arcára.
– Beszélj még hozzá – suttogta a törpe.
Catti-brie erre még erősebben megszorította Bruenor kezét, és minden érzékével a kezére
összpontosított, hogy kap-e valamiféle visszajelzést, valami aprócska jelet, ami arra vall,
hogy Bruenor érzékeli jelenlétét.
Semmi. Csak a hűvös, láthatóan élettelen bőrt tapintotta.
A nő nagy levegőt vett, újra megszorította a kezet, majd erővel talpra állt, és barátaihoz
fordult.
– Vannak bizonyos döntések, amelyeket meg kell hoznunk – közölte, és rezzenetlen hangja
nagy elszánásról árulkodott.
Wulfgar érdeklődve nézett rá, de Regis – aki jobban ismerte a Csarnok ügyeit – hatalmasat
sóhajtott.
– A papok napról napra egyre csalódottabbak – mondta.
– És máshol legalább olyan nagy szükség van rájuk, mint itt – ismerte be Catti-brie önmaga
előtt is, habár minden egyes szó késként döfött belé. Tekintete visszatért szegény Bruenorra,
aki olyan halkan lélegzett, hogy mellkasa még csak nem is emelkedett és süllyedt. –
Sebesültjeink vannak, akiket el kell látni.
– Szerinted magukra hagynák a királyukat? – kérdezte Wulfgar, és árnyalatnyi harag
lopózott a hangjába. – Bruenor maga Mithrill Csarnok. O hozta vissza ide a klánt, és ő emelte
fel őket. Adósai minden erőfeszítéséért és még sok minden másért.
– És szerinted Bruenor ezt akarná? – kérdezte Regis, mielőtt Catti-brie megszólalhatott
volna. – Ha tudná, hogy a többiek szenvednek, sőt haldokolnak, mert itt ilyen sok pap van
lekötve, akik mind azt a kevéske életet próbálják megóvni, ami még megmaradt benne...
akkor nem örülne.
– Hogy mondhatsz ilyet?! – ordított fel Wulfgar. – Azok után, hogy Bruenor...
– Egyikünk sem szereti kevésbé őt, mint ahogy te szereted – szakította félbe Catti-brie.
Odalépett Wulfgarhoz, és félrelökte a barbár vádlóan felemelt ujját, majd egy pillanatnyi
küszködés után
átölelte a férfit, és magához húzta. – Sem én, sem Bendőkorgi.
Végezetül még szorosabban magához ölelte Wulfgart, aki nem ellenkezett.
– Egyikünk sem léphet a helyébe – jelentette ki Regis. – Én vagyok Mithrill Csarnok
háznagya, de csak azért, mert Bruenor nevében szólok, még nem szólhatok Bruenor vagy a
Harcpöröly Klán beleegyezése nélkül.
– Mint ahogy én sem, és te sem, Wulfgar, de még Drizzt sem – bólintott Catti-brie, és
elengedte a legyőzött barbárt, majd hátralépett. – Csak egy törpe lehet Mithrill Csarnok
királya, de úgy vélem, hogy hármunknak, mint Bruenor családjának és barátainak jelentős
beleszólásunk lesz abban, hogy ki kövesse őt. Tartozunk annyival Bruenornak, hogy jól
válasszunk.
– Szerintem Dagnabit lehetett volna az utód – szólt Regis.
– Akkor esetleg az apja? – kérdezte Catti-brie, és bár ő kezdeményezte a dolgot, szinte
nem hitt a fülének, hogy ilyen szörnyű ügyekről kell tárgyalniuk.
Regis megrázta a fejét.
– Dagna nem fogadná el... mint ahogy a háznagyi tisztet is visszautasította. Persze
beszélhetünk 'vele, de csekély érdeklődést mutat a dolog iránt.
– Akkor hát ki legyen? – kérdezte Wulfgar.
– Sütifejű Cordio bámulatos vezére a Csarnok törpéinek – közölte Regis. – Csodálatosan
szervezte meg az alsó alagutak védelmét, mint ahogy azt is ő tervezte meg, hogy a papok
váltásokban gondoskodjanak a sebesültekről és Bruenorról.
– Csakhogy Cordio nem Harcpöröly – emlékeztette a félszerzetet Catti-brie. – És pap még
sosem állt Mithrill Csarnok élén.
– Bruenor legközelebbi rokonai a Kérgesüllők – mondta Wulfgar. – És annyi bizonyos, hogy
nem akad köztük senki, aki Banaknál jobban kitűnt volna a Csarnokon kívül folyó harcban.
Két barátja töprengett egy darabig, majd egyszerre bólintottak helyeslésük jeléül.
– Akkor legyen hát Banak – mondta ki a végszót Regis. – Már ha túléli az orkokkal vívott
háborút.
– És ha... – fűzte hozzá Catti-brie, de elakadt a szava, és tekintete ismét Bruenorra
vándorolt.
Banakot fogják javasolni Mithrill Csarnok új királyának, de csak azt követően, hogy apja – a
drága vén törpe, aki magához vette az elárvult lánykát, majd méltóságot és reményt adva
neki, felnevelte – eltávozik a hús-vér lények világából.
 MÁSODIK RÉSZ

TÜKÖRBE NÉZVE

Tévedtem – mint ahogy tudtam is, hogy így lesz. Azokban a pillanatokban, amikor képes
voltam Levetkőzni haragomat, már egy ideje tudtam, hogy lépéseim a vakmerőség határát
súrolják, és hogy végül utolér a végzet a hegyek lejtőjén.
Vajon erre vágytam mindvégig Lapályos eleste óta? Kínjaim elmúlását reméltem egy
lándzsadöféstől?
Ez az ork támadás sokkal többről szól, mint ahogy azt hittük, amikor találkoztunk a Felbarr
Citadellájából jött két sebesült és eltévedt törpével. Az orkok szervezettséget és
együttműködést alakítottak ki – legalábbis annyira, hogy kifent kardjukat a közös ellenségnek
tartogatják. Annyi bizonyos, hogy egész Északot veszély fenyegeti – különösen Mithrill
Csarnokot – És a legkevésbé sem lepődnék meg azon, ha azt hallanám, hogy a törpék
máris visszahúzódtak sötét csarnokaikba, és lezárták a hatalmas kapukat, nehogy a mindent
elsöprő ork horda bezúduljon rajta.
Talán a felismerés, hogy ez a horda fenyegetést jelent a helyre, amely oly sokáig az
otthonom volt, talán ez űzött engem, amikor lecsaptam a martalócokra. Talán a tetteim
keltettek némi nyugtalanságot a támadókban és nyújtottak némi segítséget a törpéknek.
Vagy ez a gondolatszál csupán önigazolás? Beismerhetem ezt legalább önmagam előtt? A
szívem mélyén ugyanis tudom, hogy ha az orkok visszavonultak volna odúikba Lapályos
eleste után, én akkor sem tértem volna vissza Mithrill Csarnokba. Követtem volna az orkokat
a legsötétebb zugokba is, magasra emelt, csapásra kész szablyákkal, oldalamon
Guenhwyvarral. Keményen sújtottam volna le rájuk – éppen úgy, mint most –, egyetlen
örömet lelvén még az életben: látni az orkok kiömlő meleg vérét.
Ó, mennyire gyűlölöm őket!
Vagy ezzel az ő szintjükre süllyedek?
Minden olyan zavaros előttem. Keményen sújtok le, miközben gondolatban magam előtt
látom Bruenort a lángoló torony tetején, amint alázuhan a halálba. Keményen sújtok le,
miközben gondolatban magam előtt látom a terem túlsó felében sebsülten heverő Ellifaint,
amint eljön érte a halál.
Keményen sújtok le, és ha szerencsés vagyok, nem látok semmit, de semmit – csak a
pillanat kavargását. Amikor ösztöneim elsöprik a racionális gondolatokat, békét lelek.
Abban a pillanatban azonban, amint az ösztöneim visszahúzódtak, mert az orkok meghaltak
vagy elmenekültek, gyakran szembesültem tetteim nemkívánatos és szándékolatlan
következményeivel.
Milyen fájdalmat okoztam az elmúlt napokban Guenhwyvarnak!
A párduc azonnal megjelenik hívásomra, és utasításaim, valamint ösztönei alapján küzd.
Arra kérem, hogy veszélyes ellenfelekkel szálljon szembe, és ő zokszó nélkül
engedelmeskedik. Hallom sebesült üvöltését, miközben az óriás markában vergődik, de még
ezzel a hörgéssel sem vádol engem. És amikor ismét szólítom – miután kipihente magát az
Asztrális Síkon – ott terem mellettem, és nem panaszkodik, nem ítélkezik.
Most minden olyan, mint akkor volt, amikor a Mélysötétben éltem, miután elhagytam
Menzoberranzant. Guen az egyetlen kapcsolatom a bennem élő emberséggel, szívemre és
lelkemre nyíló egyetlen ablak.
Tudom, hogy el kellene szakadnom tőle, hogy át kellene adnom egy nálam
érdemesebbnek, mivel nem reménykedem abban, hogy túlélem ezt a megpróbáltatást.
Milyen sebet ejt rajtam a gondolat, hogy a
Guenhavyvart megidéző szobrocska; a párduc asztrális szelleméhez vezető kapocs egy ork
kezébe kerül!
És mégis azon kapom magam, hogy nem tudok visszatérni Mithrill Csarnokba, és odaadni a
párducot a törpéknek. Ezen az úton nem járhatok nélküle, és erről az útról nem tudok letérni.
Talán gyenge vagyok, de az is lehet, hogy bolond. Bárhogy legyen is, még nem állok
készem arra, hogy bevégezzem ezt a háborút: még nem állok készen arra, hogy lemondjak
az orkok kiömlő meleg véréről. Ezek a fenevadak fájdalmat okoztak nekem, amit én ezerszer
és ezerszer fizetek vissza nekik, egészen addig, amíg szablyáim ki nem csúsznak elernyedő
ujjaim közül, és holtan a földre nem zuhanok.
Csak reménykedhetem, hogy Guenhwyvar legyőzi a varázslatos szobrocska késztetését, és
akarata diadalmaskodik annak sürgetésén.
Hiszek abban, hogy így lesz, és ha egy ork elveszi a holttestemről a szobrocskát, majd
valamilyen úton-módon rájön, hogy miként használja, önnön halálát idézi meg vele.
Legalábbis ebben reménykedem.
Talán ez is csak egy újabb hazugság, egy újabb önigazolás.
Talán annyira belegabalyodtam már a hazugságok finom pókhálójába, hogy már nincs kiút.
Csak a fájdalmas emlékek és a vadászat öröme maradt. Ezt az örömöt hajszolom ezután –
mindhalálig.
Drizzt Do’Urden
 8

KEDÉLYÁLLAPOT

Drizzt szúrósan meredt az elfre, aki éppen az imént mondta ki a nevét. A felismerés szikrája
villant fel a drow-ban – de ebben nem volt semmi megfogható, semmi olyasmi, amibe
belekapaszkodhatott volna.
– Van kenőcsünk, amely segíthet begyógyítani a sebedet – kötölte az elf.
Lépett egyet előre – mire Drizzt lépett egyet hátra.
Az elf megtorpant, és mindkét kezét felemelte.
– Számos év telt el, és örömmel látom, hogy jól vagy.
Drizzt önkéntelenül is összerezzent a kijelentésben csengő irónia hallatán, mivel
sokféleképpen érezte magát, de "jól" semmiképpen. Gondolatai azonban elkalandoztak erről
a témáról, és :inkább arra az utalásra összpontosított, miszerint ő már találkozott ezzel az
elffel – most megpróbálta felidézni, hogy hol és mikor történt mindez. Kevés felszíni elfet
ismert meg azóta, hogy elhagyta Mélysötétet. Tízvárosban nem sokan éltek közülük, és
Drizzt amúgy sem került túl közeli barátságba sok városlakóval – szívesebben töltötte idejét
a törpék között, vagy odakint a nyílt.
Ahogy azonban Ellifainra gondolt, a szegény, megtévedt elfre, a világ és egyben saját élete
végéig üldözte őt, azonnal megértette az összefüggést.
– A Hold-erdőből jöttetek – mondta.
A férfi társára pillantott és meghajolt.
– Tarathiel vagyok, szolgálatodra.
Ekkor Drizztnek minden eszébe jutott. Évekkel ezelőtt, amikor Mélysötétbe tartott, átutazott
a Hold-erdőn, ahol találkozott Ellifain klánjával. Ez az elf, Tarathiel vezette ki onnan, sőt még
azt is megengedte, hogy egy darabig az elf törzs egyik pompás paripáján lovagoljon.
Találkozásuk kurta volt és kiélezett, de kölcsönös tisztelettel és bizonyos fokú bizalommal
zárult.
– Bocsássatok meg gyatra memóriámért – felelte Drizzt.
Ki akarta fejezni háláját Tarathiel korábbi nagylelkűségéért, és amiért a páros a
közelmúltban a segítségére sietett a harcban, de azután meggondolta magát. Drizzt
ráébredt, hogy nem áll szándékában beszélgetésbe bocsátkozni. Vajon tudnak az elfek arról,
hogy Ellifain üldözte és végül rátámadt? Elmondhatja-e nekik,
mi lett Ellifain sorsa, hogy halálát ugyanazok a szablyák okozták, amelyeket most Drizzt a
kezében tart?
– Örvendek, hogy ismét találkoztunk, Tarathiel – szólt Drizzt, kissé kurtán.
– És Innovindil – fejezte be a mondatot az elf férfi, gyönyörű és halálos társa felé intve.
Drizzt kissé mereven meghajolt.
– Az orkok hamarosan visszatérnek – szólalt meg Innovindil, aki a rövid beszélgetés alatt a
környéket fürkészte. – Menjünk oda, ahol kényelmesen elbeszélgethetünk a múltról, valamint
a vidéket sújtó jelenlegi veszélyről.
A két elf elindult, és intettek Drizztnek, hogy zárkózzon fel hozzájuk, de a drow nem tette.
– Nem könnyíthetjük meg ellenségeink dolgát azzal, hogy mindannyian egy irányba
menekülünk. Talán útjaink ismét keresztezik egymást.
Ezzel meghajolt, tokjukba csúsztatta a szablyákat, és elrohant az ellenkező irányba.
Tarathiel Drizzt után indult és kiáltani akart, de ekkor Innovindil megragadta a karját.
– Hadd menjen – suttogta a nő. – Nem áll készen arra, hogy beszéljen velünk.
-Tudni akarom, hogy mi történt Ellifainnal – tiltakozott Tarathiel.
– Most már tud rólunk, és felkeres minket, ha készen áll – magyarázta Innovindil.
– Legalább figyelmezetni kellene Ellifainra.
Innovindil megvonta a vállát, mintha ez mit sem számítana.
– Vajon errefelé kószál? Ha így is van, vajon Drizzt Do'Urden üldözése érdekében teljesen
megfeledkezik a józan észről? A vidéken sokkal közvetlenebb veszélyekkel kell számolnia.
 Tarathiel nem vette le tekintetét a távolodó drow-ról, és még mindig úgy tűnt, mint aki azon
nyomban utánaered, de nem tépte ki magát Innovindil makacs szorításából.
– Felkeres minket, méghozzá hamarosan – jósolta Innovindil.
– Úgy beszélsz, mintha ismernéd – felelte erre Tarathiel.
Amikor a férfi Innovindilre nézett, látta, hogy ő is a távolodó drow után bámul.
Az elf nő lassan bólintott.
– Talán így is van.
Háromöklű Urlgen rohamcsapatainak utolsó – túlnyomórészt goblinokból álló – hullámát
figyelte, amint az a veszélyekre fittyet hányva, felrobog a sziklás lejtőn, és nekizúdul a törpék
védőállásának. Az ork vezér ügyet sem vetett a csatakiáltásokat felváltó fájdalomüvöltésekre,
inkább a magaslatot tartó védőkre
összpontosított.
A törpék pazar pontossággal manővereztek, de az ork vezérnek úgy tűnt, mintha vonalaik
most már valamivel lassabban rendeződnének el, mintha kezdenének fáradni. Urlgen
agyaras szája csúfondáros vigyorra húzódott. Tudta, hogy előbb-utóbb elfáradnak, mivel nem
hagyott nekik egy perc nyugtot sem. Nappal az ork erők csaptak le rájuk, éjjel pedig a goblin
rohamcsapatok. A törpék még a visszavonulás és az átcsoportosítás óráiban sem
pihenhettek, mivel védelmük még mindig nem készült el teljesen.
A törpe vonalak jobbszárnyán – Urlgentől balra – a sudár ork villanásokra figyelt fel. A
törpék állásukat ismét a két csodálatos harcos köré csoportosították – egyikük egy hatalmas
termetű férfi volt, akinek ereje az óriásokéval vetekedett, a másik pedig egy íjásznő, akinek
varázslatos íja minden egyes támadásnál elsöpörte Urlgen balszárnyának legvégét. Urlgen
tudta, hogy mindketten ott voltak Lapályos ostrománál, mivel nagyon jól emlékezett még
azokra a ragyogó mágikus nyilakra – a halálos ezüstcsíkokra – És a barbárra, aki rettegést
ébresztett az orkok soraiban. A hatalmas harcos egymaga tartotta a lapályosi fal centrumát,
szinte játszi könnyedséggel szórva szét a támadókat.
Ökle éppen olyan keményen sújtott le, mint akármelyik vasfegyver, és pörölyének egyetlen
suhintásával egy időben két-három orkot söpört le a falról.
Urlgen megfigyelte, hogy a goblinok közül egyre kevesebben igyekeznek abba az irányba –
támadásukat inkább a centrumra és a jobbszárnyra összpontosították.
De a varázslatos íj még mindig szórta lövedékeit, és Urlgennek a legcsekélyebb kétsége
sem volt afelől, hogy a barbár harcos is talál leölni való ellenséget.
A támadás hamarosan kifulladt, a szervezetlen és megvert goblinok pedig rohanni kezdtek
visszafelé a köves terepen. Talán a törpék egyre fokozódó kimerültségét mutatta az .is, hogy
korántsem üldözték a goblinokat olyan messzire, mint a korábbi támadásoknál, és Urlgen
kezdett bízni abban, hogy kifáraszthatja őket.
A sudár ork ezen töprengett, és a válla fölött hátranézett, a tőle északra elterülő vidékre.
Jelentéseket kapott arról, hogy az ork törzsek nagy számban gyülekeznek, és atyja serege
egyre nő.
De vajon hol lehetnek?
Urlgent tépelődésre késztették a kérdésben megbúvó lehetőségek. Egyrészt tudta, hogy
egyszerűen nincs annyi harcosa, amennyivel kivethetné a törpéket állásaikból, ezért azt
kívánta, bárcsak megérkezne már az erősítés, ami segítene leszorítani a csúf
teremtményeket a sziklafalról, és visszaűzni őket Mithrill Csarnok bűzhödt üregeibe.
Másrészt viszont Urlgent nem nyűgözte le különösebben az a gondolat, hogy öntelt atyja
mentse meg – annak pedig még kevésbé örült volna, ha Gerti Orelsdottr érkezik meg
jelentős számú óriásával és söpri el a megmaradt törpéket.
Talán az lenne a legjobb, ha a dolgok úgy folytatódnának, mint eddig – hiszen napról napra
így is újabb harcosok csatlakoztak Urlgen csapataihoz. Habár a hegy lejtőjén több száz ork
és goblin hevert holtan, Urlgen serege mostanra nagyobb lett, mint amikor sikerült sarokba
szorítania a törpéket.
Azt nem kockáztathatja meg, hogy mindent elsöprő rohamot indítson a törpék ellen.
De a felmorzsoló taktika eredményre vezet majd.
 Kezdte megfeszíteni a húrt, de a lény már túl közel jutott. A rögtönzésre mindig kész
Catti-brie megpördítette a fegyvert, és felfelé dobta, majd mindkét kezével elkapta a végét és
nagyot suhintott vele, arcon találva a csúf goblint.
A teremtény hátratántorodott, de nem esett el a csapástól. Végre úgy tűnt, hogy sikerült rést
ütni a rettentő páros védelmén, így társaival együtt felbömbölt és megrohanta a nőt.
Catti-brie azonban már eldobta íját, és előrántotta Khazid'heát – az értelmes és halálosan
éles penge lelkesen dorombolt a kezében. Megrohanta a rohamozó goblinokat – keresztbe
vágott, előredöfött, majd megismételte a mozdulatsort. A Vágó becenévre hallgató
Khazid'hea megfelelt hírnevének, és átmetszett mindent, ami az útjába került: lándzsákat,
gyenge fapajzsokat és nem egy goblin kart.
A goblinok azonban nyomultak tovább, bár sokkal inkább a lendület, mintsem a lelkesedés
vitte őket előre – de Catti-brie nem hátrált. Egy visszakezes vágással lemetszett egy
lándzsahegyet, még mielőtt az túl közel került volna hozzá, majd az ezt követő lefelé irányuló
lapvágás végleg kihúzta a talajt a már így is egyensúlyát vesztett teremtmény alól, hogy
azután egy gyors visszafordítás után Khazid'hea szépen kettészelje a goblin fejét.
Remek munka! – kiáltotta a kard telepátia útján.
– Az effajta munka kész öröm – dünnyögte Catti-brie.
Keresztbe rántotta a kardot, majd oldalra csusszant, mert megérezte, hogy valaki nagy
sebességgel közeledik a háta mögött.
Wulfgar tökéletes időzítéssel rohant el a nő mellett, és vetette magát a rohamozó goblinok
útjába. Szinte le sem lassítva, egyszerűen átrobogott az első kettőn, félretaszítva őket az
útból, majd újabb kettőt takarított el, meglendítve a hatalmas Égisz-agyart. Most az ő
pihenésének ideje jött el – így körbe és felfelé lendítette pörölyét, hogy Catti-brie át tudjon
futni felemelt karja alatt, szorgalmasan döfködve Vágóval.
A goblinoknak nem kellett sok idő, hogy felfogják, elérkezett a végzetük – így a félelmetes
pároshoz legközelebb állók egymást taposva, egymáson átesve és őrjöngve iszkoltak minél
távolabb.
Eddigre az összes goblin futásnak eredt, az egész törpe védvonal teljes hosszában.
Wulfgar a nyomukba szegődött, és egyik kezével elkapott egy tarkót. A barbár felmorrant,
majd a levegőbe emelte a lényt – amikor pedig az megpróbált ellenállni és husángjával
visszafelé ütni, Wulfgar olyan vadul rázta meg, hogy a
goblin szája lebernyegszerűen csapkodott, teste vadul rázkódott, husángja meg jó messzire
elrepült. A goblin hamarosan követte fegyverét, amikor Wulfgar magasan és jó messzire
eldobta – át az aprócska szurdokon, amely a törpe vonalak végét jelezte.
A barbár megfordult, és látta, hogy Catti-brie célra emeli Taulmarilt. A barbár visszasétált a
nőhöz, aki még megeresztett néhány lövést a visszavonuló goblinokra.
– Ez az átkozott kard folyton panaszkodik – mondta neki Catti-brie. – Oda akar menni, hogy
ellenségeket öljön. – A nő felhorkant. – Vágónak mindegy, hogy ellenségeket vagy barátokat
öldököl!
-Attól tartok, hogy megkapja, amire vágyik, sőt még annál többet is – felelte Wulfgar.
– A nyomorultakat még az sem érdekli, ha lemészároljuk őket.
Nem másért rohamoznak, csak azért, hogy ne tudjunk pihenni, de közben halomra öljük
őket.
– És a végén elfoglalják majd a gerincet – tette hozzá Wulfgar Karját Catti-brie válla köré
fonta és hátrapillantott, mire a nő is követte példáját.
A törpék eddigre már elszállították sebesültjeiket, rákötözve őket a kötéllétrára erősített
saroglyákhoz, és kezdték leengedni azokat a szirtfal mentén, csigasorok segítségével.
Természetesen csak a legsúlyosabb sebeket kapott törpék kerültek le, mivel a ! kemény
harcosokat nem volt könnyű kiiktatni – de még így is jó
néhányan kezdték meg útjukat a sziklafal mentén lefelé, az Őrző Völgyébe, ahol már várták
őket.
Azok a törpék, akik szintén elhagyták a csatateret, külön csoportot alkottak oldalt – de senki
sem sietett, hogy minél gyorsabban lejutassa őket. Rajtuk már egyetlen pap sem segíthetett.
 -A varázsos tegez révén éjjel-nappal tudok nyilazni Szívkeresővel, és sosem fogyok ki a
vesszőkből – szólalt meg Catti-brie.
Nem úgy, mint Banak harcosai, akiknek vonala egyre vékonyabb és vékonyabb. Lentről
nem fogunk több segítséget kapni, mivel minden erejüket leköti az alsó csarnokok és
alagutak, valamint a keleti kapu, meg az Őrző Völgyének a biztosítása.
– Banak jó hasznát látná a tiedhez hasonló tegeznek, csak neki olyan kellene, ami mágikus
nyilak helyett törpe harcosokat termel – bólintott Wulfgar.
Catti-brie nagy nehezen ki tudott préselni egy apró mosolyt a tréfa hallatán, de amikor
Wulfgarra nézett, rögtön látta, hogy barátja egyáltalán nem viccnek szánta a megjegyzést.
A makacs törpék máris visszatértek másféle elfoglaltságaikhoz – falakat és állásokat
építettek, de Catti-brie-nek úgy tűnt, hogy a kalapácsok most már kicsit lassabban sújtanak
le.
Az orkok és a goblinok kifárasztották őket.
És a szörnyetegeket nem érdekelték a halottaik.
Nesztelenül lépett a hatalmas sziklatömb szélére – csupasz lába könnyedén és egyensúlyát
mindvégig megtartva lökte előre.
Drizzt hasra vetette magát, lekukucskált és szinte azonnal észre is vette a barlangnyílást.
Miközben figyelt, az elf nő bukkant fel egy pegazust vezetve.
A hatalmas hátas egyik szárnyát az oldalához kötözték, de Drizzt tudta, hogy ezzel nem a
szárnyas ló repülését akarták meggátolni – inkább tűnt a dolog valamiféle elsősegélynek. A
teremtményt láthatóan nem nagyon zavarta a kötés.
Miközben Drizzt folytatta a leskelődést, a nap a háta mögött a láthatár felé csúszott, az elf
nő pedig nekiállt lecsutakolni a csillogó fehér szőrű pegazust, és halkan énekelni kezdett.
Édes hangja eljutott Drizzt fülébe is.
Minden olyan... normálisnak tetszett. Meghittnek és csendesnek.
Ekkor feltűnt a másik pegazus is, és Drizzt kicsit visszahúzódott, amikor a lény hátán ülő
Tarathiel lefelé irányította a szárnyas lovat, társa mögé érkezve. Ahogy a hátas patái
megérintették a követ, az elf egyetlen kecses mozdulattal lepattant a nyeregből – bal lábát
jobbra lendítette át a nyereg fölött, majd a nyeregben oldalra fordulva, egy hátraszaltóval
elrugaszkodott.
Könnyedén ért földet, és társához indult, aki azonmód egy kefét nyomott a kezébe, amivel
lecsutakolhatta pegazusát.
Drizzt még egy darabig figyelte kettejüket – a keserűség és a remény viaskodott benne.
Bennük meglátta az Ellifainban rejlő lehetőséget – látta, hogy kivé válhatott volna a lány,
hogy ki kellett volna hogy váljon. A történtek igazságtalanságára gondolva ökölbe szorította a
kezét, összepréselte száját, és nem vágyott másra, csak hogy most azonnal elrohanjon és
újabb, elpusztítani való ellenségeket találjon.
A nap lejjebb bukott, és alkony ereszkedett a tájra. A két elf egymás mellett lépdelve
vezette át a pegazusokat a barlangszáján.
Drizzt a hátára gördült, és az égen felbukkanó pislákoló csillagokat nézte. Megmasszírozta
arcát, és újra Ellifainra, meg Bruenorra gondolt.
És újra azon merengett, hogy miről szólt ez az egész, hogy mi értelme volt az áldozatnak,
hogy milyen értékeket talál az erkölcsi szabályokhoz való ragaszkodásban. Tudta, hogy
azonnal `Mithrill Csarnok felé kellene indulnia, hogy megtudja, barátai ''közül túlélte-e valaki a
lapályosi ork támadást.
De nem tudta rászánni magát. Most nem.
Tudta, hogy le kellene másznia erről a szikláról, és beszélnie kellene ezekkel az elfekkel –
Ellifain népével –, hogy elmondja milyen véget ért társuk, és kifejezze szomorúságát.
De már attól megdermedt, ha arra gondolt, hogy Tarathiellel ilyen komor híreket kell
közölnie.
Újra maga előtt látta a ledőlő tornyot, és ismét maga előtt látta legkedvesebb barátja
halálát.
Drizzt életének legszomorítóbb napja kristálytisztán rajzolódott ki előtte, és kezdte lehúzni a
csüggedés sötét vermébe. Ekkor felállt a sziklán és elrohant a szürkületben – jó egy
mérföldet futott saját aprócska barlangjáig, ahol még sokáig üldögélt, kezében tartva a romok
között talált egytülkű sisakot.
Szomorúsága egyre nőtt, miközben kezében forgatta a sisakot.
Érezte, hogy a feketeség körülöleli, megragadja, és tudta, hogy felfalja és elpusztítja őt.
Drizzt egyetlen fegyverét vetette be a kétségbeesés ellen. Szívesen előhívta volna
Guenhwyvart, de ezt nem tehette meg, mivel a párduc még nem pihent eleget, még nem
heverte ki az óriás okozta sebeket.
Így a Vadász egyedül indult neki a sötét éjszakának, hogy újabb ellenfelekkel végezzen.
 9

GRUUMSH FIGYEL

Obould király kemény harcosokból álló fallal vette körül magát, amikor áthaladt a Lapályos
romjait körülvevő hatalmas sátortáboron. A nagytermetű ork aznap tétova hangulatban volt,
mivel az Achtel meggyilkolása vetette hullámok még mindig nem ültek el, és Obould már
azon töprengett, hogy ez a kedvezőtlen fordulat nem fordítja-e ellene és ügye ellen
valamelyik törzset. A terület szélén posztoló ork őrök reagálása azonban reménykeltőnek
bizonyult, mert többen hasra vetették magukat Obould előtt, és ott csúsztak-másztak – ez az
ork királyt mindig örömmel töltötte el –, de a többiek is mélyen meghajoltak, és így maradtak,
szemüket lesütve, tisztelettudóan válaszolva az ork király esetleg hozzájuk intézett
kérdéseire. Az őrszemek Obouldot egybehangzóan Vicsori Arganthhoz irányították.
A színpompás sámánt nem volt nehéz megtalálni. Rikító öltözékével, tollas fejdíszével, a
halott Achteltől megszerzett köpenyével a megállás nélkül ide-oda forgó Arganth
mindenkinek a figyelmét felkeltette. Azonban minden neheztelés, amit Obould érzett az
esetleges vetélytársként fellépő sámán iránt, szinte azonnal szertefoszlott, ahogy a sámán
megpillantotta az ork királyt. Amint észrevette Obouldot, azonnal hasra vágta
agát – mintha csak egy óriás elhajította szikla találta volna.
– Sokvesszős Obould! – sikoltotta Arganth, és hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy
szinte visít örömében. – Obould!
Obould! Obould!
Az Arganth körül álló orkok szintén a földre vetették magukat, és ők is diadalittasan
ordibáltak.
Obould furcsálkodva nézett testőreire, és amikor azok csak a vállukat vonogatták, hirtelen
fensőbbséges arckifejezést öltött.
Igen, élvezte az előadást! Elmélázott azon is, hogy talán többet kellene követelnie a hozzá
legközelebb állóktól...
– Te vagy Vicsori? Vicsori Arganth? – kérdezte a király, és az arcra borult, ide-oda vonagló
sámán fölé tornyosult.
– Obould szól hozzám! – kiáltott fel Arganth. – Gruumsh áldása rajtam!
– Kelj fel! – parancsolt rá az uralkodó.
Amikor a sámán habozott, megragadta Arganthot a tarkójánál fogva és talpra rántotta.
– Már vártuk az érkezésedet, hatalmas uram – hadarta .
Arganth azonnal, és lesütötte a szemét.
Az egyensúlya megtartása miatt kissé hátradőlt tartású Obould ráébredt, hogy ez a
látványos, túlzásba vitt hűség nem lehet más, csak egy merénylet nyitánya, megragadta a
sámán állát, és kényszerítette, hogy felfelé nézzen.
– Beszélni fogunk! – dörögte az ork király.
Úgy tűnt, hogy Arganth végre lecsillapodott. Véreres tekintete végigsöpört a földre borult
többi orkon, majd összekapcsolódott Obould fenyegető pillantásával.
– A sátramban, hatalmas uram? – kérdezte reménykedve.
Obould elengedte és intett neki, hogy mutassa az utat. Egyben jelzett az őreinek is, hogy
maradjanak éberek, és ne távolodjanak el tőle messzire.
Arganth teljesen más arcát mutatta, amikor ő és a király eltűntek a sátorban, és az orkok
már nem láthatták őket.
– Jó, hogy eljöttél, Sokvesszős Obould király – kezdte a sámán, akinek hangjában még
mindig ott bujkált a tisztelet, de belső erőt is sugallt, amit eddig nem lehetett észrevenni. – A
törzsek már türelmetlenkednek és készen állnak az öldöklésre.
– Volt egy... kis gondotok – jegyezte meg Obould.
– Achtel nem hitt, így Achtelt meggyilkolták – felelte Arganth.
– Mit nem hitt?
– Hogy Obould Gruumsh és hogy Gruumsh Obould – jelentette ki bátran Arganth.
 Ettől még az ork király is hátrahőkölt. Sötét szeme összeszűkült, tekintélyes szemöldökének
két szára pedig összeszaladt.
– Magam láttam, hogy ez így lesz! – magyarázta Arganth. – Obould király hatalmas, mert
Obould király mindig is hatalmas volt. Obould király azonban most még hatalmasabb, mert az
Egyszemű egy lesz vele.
Obould arckifejezése mit sem enyhült: egyértelműnek tűnt, hogy szkeptikusan fogadja a
bejelentést.
– A törpék szentségtörést követtek el, amikor a bálványt használták! – rikoltotta Arganth.
Obould bólintott, mint aki kezdi érteni.
– Megszentségtelenítették és meggyalázták Gruumshot, az Egyszemű pedig nem örül
ennek! – süvítette Arganth, és hangja egyre élesebb lett, míg végül fejhangú visításba ment
át. – Az Egyszemű bosszút áll mindnyájukon! Csizmája talpa alá gyűri őket! Levágja őket
pallosával! Átharapja torkukat, és hátrahagyja őket, hogy hörögve fetrengjenek a földön, míg
el nem jön értük a halál!
Obould egy szót sem szólt, csak némán nézett, majd felemelte kezét, hogy megpróbálja
lecsillapítani az egyre hevesebb sámánt.
– A csizmája – mondta Arganth, és Obould lábbelijére mutatott. – A pallosa – folytatta a
sámán, és az Obould izmos hátára szíjazott hatalmas fegyverre bökött. – Obould Gruumsh
eszköze.
Obould Gruumsh. Gruumsh Obould. Magam láttam ezt!
Obould nagy, csúf feje előrebillent, ahogy szemügyre vette a sámánt, valami jel után
kutatva, ami elárulná, hogy Arganth csak gúnyolódik vele.
– Achtel nem fogadta el ezt az igazságot – közölte Arganth. – Gruumsh nem is védte meg,
amikor a dühös drow megérkezett.
A többiek mind elfogadják ezt, és tudják, hogy Obould Gruumsh.
Mindezt érted tettem, királyom... istenem.
A nagydarab ork király gyanakvó tekintetét széles és csúfondáros mosoly váltotta fel.
– És mit kíván Arganth cserébe azért, hogy Obouldot szolgálja?
– A törpék fejét! – kiáltotta a sámán a legcsekélyebb habozás nélkül. – Meg kell halniuk.
Mindnek! És Obould király meg is teszi ezt.
– Igen – mélázott el Obould. – Igen.
– Elfogadod Gruumsh áldását, amelyet Arganth és a többi egybegyűlt sámán ad majd át? –
kérdezte az ork pap, és láthatóan összehúzta magát, amiért bármit is kérni merészelt
Obouldtól. Még a tekintetét is a földre szegezte.
– Miféle áldást?
– Hatalmas vagy, Obould! – sikoltotta Arganth rémülten, habár Obould kérdésében nem
rejlett nyílt fenyegetés.
– Igen, Obould hatalmas – felelte a király. – Szóval miféle áldást?
– Obouldnak adjuk a bikák erejét és a macskák fürgeségét – csillant fel Arganth véreres
szeme. – Nagy hatalmat adunk Obouldnak. Gruumsh adománya lesz ez. Én magam láttam.
– Az efféle varázslatok nem szokatlanok – felelte Obould csípős hangon. – Ennél
kevesebbet nem is követelhetnék...
– Nem varázslat! – szakította félbe Arganth, és majdnem elájult, amikor ráébredt, hogy mit
tett. Egy pillanatig elhallgatott, szemmel láthatóan abban a reményben, hogy a hatalmas ork
nem zúzza porrá a csontjait. – Bár mégis egy varázslat, de ez az örökkévalóságig tart!
Obould Gruumsh. Obould erős lesz... még erősebb! – hadarta, majd pontosította kijelentését,
amikor meglátta az Obould ronda arcára kiülő rosszallást. – Gruumsh isteni áldása ritka és
csodálatos ajándék – magyarázta Arganth. – Száz éve nem kapta meg senki, de te,
hatalmas Obould, te megkapod. Én magam láttam ezt. Elfogadod, és részt veszel a
szertartáson?
Obould szúrós szemmel, sokáig meredt a sámánra, mert fogalma sem volt róla, hogy az
miről beszél. Még sosem hallott "Gruumsh isteni áldásáról". Azt viszont látta, hogy Arganth
fél, és az őszinte tisztelet beszél belőle. A papok eddig még mindig kedvelték Obouldot. Miért
is ne tették volna, amikor minden hódítását kötelességtudóan a hatalmas Egyszeműnek
szentelte?
– Obould elfogadja az áldást – felelte Arganthnak, mire a sámán kis híján pattintott egyet
ujjával izgalmában.
Obould azonban gyorsan józanságra intette: megragadta a gallérját, és könnyedén
felemelte, majd olyan közel húzta magához, hogy a sámán érezte a király forró leheletét.
– Ha csalódást okozol nekem, Arganth, egy karóval a falhoz szögeztetlek, majd megeszlek–
az ujjaiddal kezdem, és a karodon haladok felfelé.
Arganth erre kis híján majdnem újra elájult, mivel közszájon forogtak olyan híreszelések,
miszerint Obould tett már ilyet, nem is egyszer.
-Ne okoz nekem csalódást.
A sámán válasza egyformán lehetett "igen" vagy "nem". Obouldnak azonban mindegy volt,
mivel a válasz hangszíne, a  kurta és szánalmas visítás minden kérdését megválaszolta.

-Vajon amit teszek, azzal kivívnám a tiszteletüket? – kérdezte Drizzt Guenhwyvartól.

Az új otthonának felét kitevő kősziklán üldögélt, és kecses ujjaival Bruenor egytülkű sisakját
forgatta. Guenhwyvar mellette feküdt, az oldalához simulva, és tekintete a hegyvidéket
kémlelte. A szél aznap este nagy erővel fújt, és némi hideget is hozott.
-Tudom, hogy elmenekülhetek a fájdalom elől, ha harcolok – folytatta a drow.
Tekintete lesiklott a sisakról és a környező vidékre tévedt. Sokkal inkább magához beszélt,
mint a macskához – mintha csak Guenhwyvar lett volna a saját lelkiismeretéhez vezető
csatorna.
Mint ahogy ez mindig is így volt.
– Amikor az adott feladatra összpontosítok, megfeledkezem a veszteségről – ez a
szabadság pillanata. És azt is tudom, hogy az itt végzett tevékenységünk fontos Mithrill
Csarnok törpéinek. Ha az orkokat ki tudjuk billenteni az egyensúlyukból, ha el tudjuk érni,
hogy félve merészkedjenek elő hegyi üregeik mélyéről,
akkor a barátainkra nehezedő nyomás csökkeni fog.
Mindez tökéletesen logikusnak tűnt, de Drizzt mégis valahogy sekélyesnek érezte a
szavakat, mintha túl észszerűek lettek volna. Mélyen legbelül érezte, hogy nem kellett volna
itt maradnia, hanem Lapályosból egyenesen Mithrill Csarnokba kellett volna indulnia – még
akkor is, ha minden jel arra vallott, hogy senki
sem menekült meg. Hallgatnia kellett volna az ösztöneire, és megerősítést kellett volna
keresnie arra, hogy drága barátai közül valóban senki nem élte túl az öldöklést. Már csak a
Harcpöröly klán megmaradt törpéinek érdekében is így kellett volna cselekednie, beszámolva
királyuk elestéről és segítve őket a védelem megszervezésében.
A drow hosszú sóhajtással fújta ki bűntudatát. A törpék mostanra valószínűleg már
bezárkóztak hatalmas vas– És kőkapuik mögé.
Nem kétséges, hogy az orkok nagy felfordulást okoznak majd Északon, főként a miriádnyi
városkának okozva majd komoly fejtörést, de Drizzt kételkedett abban, hogy a humanoidok
komoly fenyegetést jelentenének Mithrill Csarnokra, még úgy sem, ha Bruenor király elesett.
Végtére is Menzoberranzan sötételfjei hasonló háborút indítottak, és bár sokkal nagyobb
erőforrások, valamint a Mélysötéten átvezető sokkal jobb megközelítési utak álltak
rendelkezésükre, mégis csúfosan elbuktak. Bruenor népe rugalmas és szervezett haderőt
tudhatott magáénak.
– Hiányoznak, Guenhwyvar – suttogta a drow, és amikor a monológ folytatódott, a párduc
felemelte fejét, széles pofáját és jámbor tekintetét barátja felé fordítva. – Természetesen
tudtam, hogy ez történik majd: mindannyian tudtuk. Valójában számítottam is erre. Túl
sokszor menekültünk meg hajszál híján, túl sokszor segített rajtunk a szerencse. Vége
kellett, hogy legyen, és ez a mi esetünkben a bukást jelenti. De mindig úgy képzeltem, hogy
én esem el elsőnek, nem pedig utolsónak, és a többiek lesznek tanúi vesztemnek, nem pedig
én az övéknek.
Lehunyta szemét, és újra maga előtt látta Bruenor bukását, a rettenetes képet, amely
kitörölhetetlenül beleégett az elméjébe.
És újra maga előtt látta Ellifain bukását, és sok tekintetben az a messze-messze vívott
csata még mélyebben megsebezte. Bruenor eleste személy szerint neki okozott fájdalmat,
de ez összeegyeztethető volt azokkal az alapelvekkel, amelyek Drizztet egész életén át
vezérelték. A drow úgy hitte, hogy nem rossz dolog meghalni barátaink és a közösség
védelmében, és bár a lapályosi katasztrófa a tőrt döfött a szívébe, a Kardparton, a Sheila
Kree menedékében lezajlott dráma még nagyobb sebet ejtett rajta – súlyos sebet ejtett
hitének alapjain. Az Ellifain bukására utaló minden egyes emlék visszarepítette Drizztet
ifjúkorának arra a rettenetes napjára, amikor először merészkedett a felszínre egy portyára
induló csapat tagjaként– majd az a csapat megtámadott és lemészárolt egy csoportnyi
ártatlan felszíni elfet. Ez volt alapelveinek első igazi
próbatétele, első élet-halál döntése, amellyel Drizzt szembekerült. Azon a réges-régi
végzetes éjszakán – az első, csillagos ég alatt töltött éjkán – Drizztnek a dolgokról alkotott
felfogása véglegesen megváltozott. Az a végzetes éjszaka jelentette menzoberranzani
tartózása végének kezdetét, a pillanatot, amikor Drizzt Do'Urden ténylegesen szembesült
népének gonoszságával, a megbocsáthatatlan és eltűrhetetlen gonoszággal – ami messze
erősebb volt annál, mint amivel Drizzt a siker reményében szembeszállhatott.
Zaknafein kis híján megölte őt az átkozott felszíni portya után – csak azért nem tette, mert
megtudta, hogy Drizzt valójában nem vett részt az öldöklésben, sőt még meg is tévesztette
társait és a Pókkirálynőt, amikor élve hagyta az egyik elf gyermeket.
Amikor évekkel ezelőtt bemerészkedett a Hold-erdőbe, majd véletlenül összetalálkozott
Ellifainnal és népével, mekkora fájdalmat okozott Drizztnek a tudat, hogy az elf gyermek
felnőtt ugyan, de a düh szinte elvette az eszét és eltorzította látásmódját.
A Kardparton vívott csatában pedig minden szándéka dacára megölte a lányt!
Drizztnek úgy tűnt, hogy Ellifain halála számos értelemben gúnyt űz alapelveiből, és
életének javát – ha nem is hazugsággá, de egy ostoba küldetéssé – degradálja.
A drow megdörgölte arcát, majd kezét Guenhwyvarra tette, aki mostanra fejét a drow lábán
nyugtatta, miközben lassan és ritmikusan szuszogott. Drizzt örömét lelte a Guenhwyvarral
töltött pillanatokban – amikor nem harcoltak, hanem csak pihentek, élvezték az átmeneti
szünetet és a hegyi szellők simogatását.
A Vadász ösztönei azt súgták, hogy el kellene bocsátania a macskát, hadd pihenje ki magát
asztrális otthonában. Mert sokkal nagyobb szüksége lesz majd rá, ha orkok és óriások
szorongatják.
Csakhogy ebben a pillanatban Drizzt és nem a Vadász tépelődött és csatázott önmagával –
így nem hallgatott gyakorlatias énjére.
Lehunyta szemét és a barátaira gondolt –, de nem az elestükre.
Ismét maga előtt látta a Maer Dualdon partján a gondoktól mentes életet élő Regist, amint a
tó sötét vizében horgászik. Tudta, hogy a horogra még csak csalit sem akasztott, és hogy a
horgászzsinór nem volt más, csak ürügy egy kis pihenésre.
Újra maga előtt látta Bruenort, amint a Kelvin Halmát körülölelő barlangokban jár fel-alá
morcosan, parancsokat kiabálva és öklét lengetve – És időnként Drizztre kacsintva, hogy
jelezze, a mogorvaság csak álca.
Ismét maga előtt látta a fiatal fiút, Wulfgart, amint Drizzt és Bruenor atyáskodása alatt felnő.
Emlékezett a verbeegek tanyáján vívott harcra, ahol ő és Wulfgar fejetlenül rontottak be a
veszedelmes ellenségekkel teli barlangrendszerbe. Emlékezett a Jéghalállal a jégbarlangban
vívott harcra, amikor az okos és szerencsés Wulfgar leomlasztotta a gigantikus jégcsapot, és
ezzel legyőzték a sárkányt.
Ismét maga előtt látta Catti-brie-t, a kislányt, aki először üdvözülte őt Kelvin Halmának
lejtőjén. Az ifjú lány először mutatta meg neki az igazságot a drow felszínen élt életéről egy
messzi déli sivatagban. Látta a nőt, aki mellette maradt, a sötételf minden kétsége és
félelme, minden hibája és minden diadala dacára. Amikor Drizzt ostobán visszatért
Menzoberranzanba, hogy megpróbálja megszabadítani barátait örökségének béklyóitól,
Catti-brie bemerészkedett Mélysötétbe, hogy megmentse őt a drow-któl és saját magától. A
nő volt a lelkiismerete, aki mindig megmondta neki, ha úgy érezte, hogy barátja téved. De
több volt ennél: barát volt, aki valójában sosem ítélkezett fölötte. Egyetlen gyengéd
érintésével el tudta oszlatni a kétely és a félelem szilánkjait. Az a csábos szempár egyetlen
pillantással belelátott a lelkébe, és látta, hogy mely érzelmei valódiak, szétszakítva a Drizzt
arcára erőltetett maszkot. Amikor a lány arcon csókolta, azzal arra emlékeztette a drow-t,
hogy barátok veszik körül, akik mindig ott lesznek mellette, és hogy a barátai vetette fényben
igazából semmi sem tudja őt megsebezni.
A barátai vetette fényben...
Erre az utolsó gondolatra Drizzt feje a karjára bukott, és kurtábban, erőlködve vette a
levegőt, válla pedig rázkódott a zokogástól. Úgy érezte, hogy minden eddiginél erősebb
bánat önti el lelkét, és belehull egy sötét, üres verembe, ahol tehetetlenségre van
kárhoztatva.
Mindig ott lesznek? .És Ellifain? Ezek voltak hát Drizzt Do'Urden életének hazugságai?
Látta, ahogy Zaknafein aláhull a savtóba. Látta Withegroo tornyát, azt az irtózatos tornyot,
amint lángok emésztik el, és porrá omlik.
Még mélyebbre zuhant, és tudta, hogy a veremből csak egy út vezet ki.
A Vadász a párducot szólította.
– Gyere, Guenhwyvar.
Lába rezzenetlen volt, akárcsak két keze, amely most előhúzta szablyáit. A Vadász szeme
a távoli vidéket kémlelte – a fájdalmas visszaemlékezésekre csábító szikrázó csillagokon
túlra nézett, a pislákoló tábortüzekre, amelyek harcot ígértek.
Amelyek bosszút ígértek.
Az orkok ellen.
A hazugságok ellen.
A fájdalom ellen.

Az egyik éjszakán több ezer ork gyűlt Egyszemű Gruumsh széthullt szobra köré,
tiszteletteljes távolságot tartva, ahogy arra lelki vezetőik utasították őket. Egymás között
sustorogtak és tülekedtek, hogy minél jobb helyről láthassák a csodálatos eseményt. A
dulakodás azonban a lehető leghalkabban folyt, mivel a sámánok ígéretet tettek, hogy bárki
is zavarja meg a szertartást, azt feláldozzák Gruumshnak. A papok fenyegetésük
alátámasztására már eddig is tucatnyi balszerencsés orkot fogattak le, a csatatéren
elkövetett bűnökkel vádolva őket.
Gerti Orelsdottr is jelen volt ezen az éjszakán, akárcsak közel száz déróriás fajtársa.
Csapatát a szobortól még távolabb helyezte el, mivel látni akarta ugyan az orkokat
eksztázisba hergelő, beígért csodát, de ugyanakkor nem akart túl nagy hitelt adni neki azzal,
hogy ő maga is jelen van.
– Visszafogott mosolyt kérek – utasította fajtársait. – Ne nagyon mutassátok ki
aggodalmatokat, és csak titokban vigyorogjatok.
Az eseményt két másik szempár is figyelte. Kaer'lic Suun Wett és Tos'un Armgo kezdetben
Gerti csapatának közelében maradtak – mivel az este folyamán már találkoztak a
déróriásnővel, hamarosan közelebb araszoltak. Főként a drow papnő akart többet látni.
A szobor közelében álló sámánok csendet parancsoltak, és azokat az orkokat, akik nem
engedelmeskedtek azonnal, Obouldnak a tömegben szétszóródott katonái gyorsan
figyelmeztették – általában egy lándzsanyéllel vagy egy fájdalmas Sok sámán – üzente
Tos'un Kaer'licnek, a drow-k bonyolult kézjeleit használva.
Nagy összeolvadó varázslat – magyarázta Kaer'lic. – Egyáltalán m szokatlan a drow-k
között, de tudomásom szerint csak ritkán alkalmazzák ilyen célra az alacsonyabbrendű fajok.
Talán ez a szertartás valóban olyan fontos, mint ahogy az orkok utaltak rá.
Nincs nagy hatalmuk! – vitatkozott Arm'go, és a mondat végén megragadta a nagyujját,
hangsúlyossá téve mondandóját.
Egymagukban nincs is – helyeselt Kaer'lic. – De ne becsüld alá egyesült sámánok hatalmát.
Sem az ork isten erejét. Talán Gruumsh tényleg meghallja hívásukat.
 Kaer'lic elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Tos'un nyugtalanul fészkelődik, és keze a
csípőjén viselt ikerfegyverekre siklott. A papnő korántsem aggódott ennyire. Ismerte Obould
tervét és tudta, hogy ezek nem nagyon különböznek sem az ő, sem társai, sem Gerti
céljaitól. Biztosra vette, hogy ez a szertartás nem fordítja az orkokat szövetségeseik ellen.
Merengése félbeszakadt, amikor váratlanul egy alak jelent meg az ork isten csúffá tett
bálványán. Az Achtel vörös köpenyét és saját jellegzetes fejdíszét viselő Vicsori Arganth
felugrott szétrombolt szobor legmagasabb pontjára, és karját a magasba lökte – mindkét
kezében egy-egy égő fáklyát tartott. A lángok táncot jártak az éjszakában. A sámán vörösre
és fehérre festette oát – mindkét karját tucatnyi fogakból álló karkötő ékítette.
Váratlanul elrikoltotta magát, és még feljebb lökte karját, mikor két tucat újabb fáklya
lobbant lángra, gyűrűbe fogva a szobrot.
Kaer'lic gondosan szemügyre vette a lenti fáklyatartókat – mind sámánok voltak, mind ki
voltak festve, és még egy orkhoz képest is rikító öltözéket viseltek. A drow még sosem látott
ennyi ork sámánt egy helyen, és tekintve az erőszakos faj általános butaságát, meglepődött,
hogy ilyen sokan akadnak, akik kiérdemelték a sámánok palástját!
A bálványon álló Arganth lassan megfordult. Erre a lenti sámánok is elindultak komótosan a
szobor körül, járás közben apró köröket írva le tengelyük körül. Arganth egyre gyorsabban
forgott, mire az odalent lépdelők is gyorsítottak – fürgébben pörögtek, és sietősebbre vették
lépteiket. Mindenegyes lépés gyorsabb volt, mint az előző, és lassan tánccá alakult át. A
fáklyák ide-oda billegtek és hajladoztak.
Ez így folytatódott perceken át, és a sámánok láthatóan egyáltalán nem fáradtak – ez már
önmagában is elárulta az éber Kaer'licnek, hogy itt valamiféle mágia működik. A drow papnő
szeme összeszűkült, és most még jobban figyelt.
Végül Arganth váratlanul megtorpant, mire az odalent állók is megálltak ugyanabban a
pillanatban, egyszerűen kővé dermedve álltó helyükben.
Kaer'lic levegőért kapkodott – csakis az eggyéválás magasabbrendű tudatállapota
hangolhatta így össze a sámánok mozgását.
Gyakorlott tánccsoportra vallott, ahogy a sámánok ide-oda himbálóztak és pörögtek, míg
végül megálltak, a fáklyákat rezzenetlen kézzel nyújtva a magasba – a sámánok azonban
nem voltak gyakorlott táncosok, hiszen zömük különböző törzsekből jött, és csak néhány
napja ismerték egymást. Ekkor jelent meg Obould.
És ekkor a tömeg – beleértve Kaer'licet, drow társát, Gertit és száznyi óriását – levegő után
kapott.
Az ork király meztelen volt, és izmos testét élénk színekre festették: pirosra, fehérre,
sárgára. Szemkörnyékét fehérre pingálták, amitől a szeme sokkal nagyobbnak látszott – ettől
minden jelenlevőnek úgy tűnt, mintha Obould csakis őt méregetné, és a tömeg ösztönösen is
hátrahőkölt.
Amint Kaer'lic visszanyerte lelki nyugalmát, ráébredt, hogy mennyire különleges ez a
mostani szertartás, mivel Obould nem viselte csodálatos és mesteri vértjét. Az ork király
hajlandó volt sebezhetően kiállni ide, még akkor is, ha messze nem tűnt tehetetlen
áldozatnak. Törzsén minden egyes lépésnél hullámozni
kezdtek a túl feszesnek tűnő izmok – inas izmai megfeszültek, és szinte az elpattanással
fenyegettek. A hatalmas ork sok tekintetben minden ízében éppen olyan tekintélyesnek
tetszett csupaszon, mint teljes páncélzatban és fegyverzetben. Arca eltorzult, ahogy száját
elhúzta és fenyegetően felmordult – úgy tűnt, mintha ereje annyira megnőtt volna, hogy azt
nyomorúságos halandó porhüvelye már be sem tudja fogadni.
Az odafent álló Arganth vízszintesen kinyújtotta fáklyáját és megsuhogtatta. Ekkor őrei az
első ork foglyot Obould elé hurcolták, és térdre kényszerítették királya előtt.
A teremtmény szánalmasan vonyított, de visítását gyorsan elnyomta az istenük nevét
kántáló sámánok hangja. A kántálás átterjedt a tömeg első soraira is, majd fokozatosan az
egész tömegre, míg végül több ezer ork kiáltozta Gruumsh nevét. A kántálásnak olyan
hipnotikus ereje volt, hogy még Kaer'lic is azon kapta magát, hogy halkan mormolja a nevet.
A drow erre idegesen körülpillantott, remélve, hogy Tos'un nem vette észre, majd
elmosolyodott, mert látta, hogy társa szintén az ork istenség nevét suttogja.
Ekkor erősen oldalba könyökölte, hogy emlékeztetesse rá, ki is ő.
Kaer'lic tekintete visszatért a szertartásra, éppen akkor, amikor Arganth felsikoltott, majd két
fáklyáját egyetlen gyors és határozott mozdulattal keresztezte maga előtt, mire a tömeg
elhallgatott. Kaer'lic Obouldra pillantott, és látta, hogy az ork király valahonnan előszedett egy
hatalmas pengét, majd lassan a feje fölé emelte. Egyet kiáltott, majd villámgyorsan lesújtott
és leszelte az előtte térdeplő ork tejét.
A tömeg felbömbölt.
Egy újabb ork foglyot vonszoltak oda, és nyomtak térdre az előző áldozat lefejezett teteme
mellé.
És ez így ment tovább – a kántálás és a lefejezés folytatódott, míg végül már tíz tetem
hevert a földön. Minden egyes kivégzés után egyre erősebb lett a Gruumshot dicsőítő
ordítás.
És Obould minden egyes alkalommal valamivel magasabbnak és erősebbnek tűnt –
hatalmas mellkasa egyre jobban kidülledt feszes bőre alatt.
Amikor a gyilkosságok befejeződtek, a sámánok ismét körtáncba kezdtek, a tömeg pedig
csatlakozott az Egyszemű nevét kántálókhoz.
Ekkor újabb lényt vezettek elő, egy hatalmas bikát, amelynek lábait erős kötelekkel
béklyózták meg. Az állatot körülvevő orkok lándzsáikkal döfködték a lényt, és nem hagytak
neki semmi kibúvót, hanem egyenesen fenséges királyuk elé terelték.
Obould sokáig meredt szúrós szemmel a bikára – És mintha mindketten transzba estek
volna. Az ork király végül megragadta a bikát szarvánál fogva, és ők ketten mozdulatlanul
álltak, egymásra meredve.
Arganth lemászott a bálványról, mire az összes sámán körülvette és felsorakoztak a bika
körül. Egyszerre kezdtek varázsolni, minden egyes mondat végén Gruumsh nevét kiáltva,
istenük áldását kérve.
Kaer'lic annyit felismert a szavakból, hogy tudja, ez egy elég gyakori varázslat, egy
előszólítás, ami átmenetileg megnöveli az alany erejét. A drow azonban tudta, hogy ebben a
varázslatban van egy különleges csavar is – a varázslat olyan erőt hordozott magában, hogy
még a távolból is érezte a mágia keltette bizsergést.
Hátborzongató, sokszínű fények – zöld, sárga, rózsaszín – folyták körül a bikát és Obouldot.
Úgy tűnt, mintha a bikából egyre több és több fény szüremlene elő, hogy azután süvítve
borítsa be az ork királyt, és tűnjön el benne. Úgy tetszett, hogy minden egyes fénypászmával
fogy egy kicsit a bika ereje, majd az állat lábai hamarosan remegni kezdtek – És közben
Obould egyre félelmetesebbnek tűnt.
Azután a fények elhalványultak, és Kaer'lic csak ekkor vette észre, hogy menetközben
levágták a béklyókat a bikáról, így az állatot csak Obould tartotta, öklébe fogva egy-egy
szarvát.
Mindenki elnémult, és a várakozás csöndje ülte meg a tömeget. Obould és a teremtmény
továbbra is farkasszemet nézett, miközben teltek-múltak a másodpercek. Azután az ork király
nem várt erővel és sebességgel a bika nyaka köré fonta karját, és felfelé rántotta az állat
fejét. Obould ekkor fogást váltott és teljesen körberántotta a szerencsétlen teremtmény fejét,
háromszázhatvan fokot írva le vele.
Obould még egy hosszú másodpercig állt ott, továbbra is bika szemébe nézve. Majd
elengedte az állatot, amely a földre rogyott.
Az ork király az ég felé lökte karját, és felordított: -Gruumsh!
Testéből energiahullám csapott ki a kábult és néma tömeg Kaer'licnek beletelt egy
pillanatba, mire ráeszmélt, hogy valaki térdre lökte őt, mint ahogy arra is, hogy körülötte
mindenki térdel. Hátrapillantott a déróriásokra, és látta, hogy ők is térdre rogytak – mint
ahogy látta azt is, hogy egyiküket sem tölti el féktelen örömmel ez a tény. Főként nem Gertit.
A sámánok ismét vad táncba kezdtek a szétzúzott bálvány körül, és senki sem mert felállni
– ehelyett mindenki azonnal csatlakozott a kántáláshoz.
Ami hirtelen félbeszakadt.
 Egy újabb teremtményt vezettek elő – egy nagy hegyi pumát, melynek nyakára hosszú
siklóhurkokat vetettek. A lény felmordult, ahogy Obould közelébe ért, de az ork király még
csak hátra sem hőkölt. Sőt előrehajolt, négykézlábra állt, és a nagymacska szemébe nézett.
A segédek kiengedték a hurkokat, szabadjára engedve a fenevadat. Az ork és a puma
továbbra is farkasszemet néztek – a várakozó csöndjét nem törte meg semmi. A
nagymacska ekkor előrevetette magát – felbömbölt, fogait csattogtatta, és megvillantak
karmai. Obould pedig megragadta az állatot.
A nagymacska karmai nem tudtak belemélyedni Obould húsába.
A nagymacska fogai nem találtak fogást a testen.
Obould felállt és kihúzta magát, könnyűszerrel a feje fölé emelve a vergődő, csapkodó
pumát.
Az ork király hosszú-hosszú másodperceken keresztül állt így, majd ismét Gruumsh nevét
kiáltotta, és elkezdett forogni. Minden egyes lépéssel egyre gyorsult, mégis tökéletesen
megtartotta egyensúlyát minden egyes pördülésnél és ugrásnál. Azután az őrjöngés közepén
hirtelen megtorpant, kezével pedig váratlanul
csavaró mozdulatot tett. A puma felordított, majd elhallgatott, és teste elernyedt. Obould a
földre lökte az élettelen testet – a halott bika mellé.
A tömeg üvöltésben tört ki. A sámánok énekelni és táncolni kezdtek, körbefogva az ork
királyt, a halott foglyokat és az állatokat.
Arganth belépett a körbe, majd közölte, hogy elérkezett a tánc csúcspontja. A sámánok
vezetője ekkor ritmikusan himbálózni kezdett, és varázsszavakat suttogott, amelyeket
Kaer'lic nem hallott a távolból.
A tíz fejnélküli ork ekkor felállt, és némán, kétsoros vonalban felsorakozott Obould mögött.
Arganth ismét varázsolni kezdett, mire mind a bika, mind a puma talpra szökkent, teli
energiával.
Nagyon is életerősnek tűntek!
A megzavarodott és rémült teremtmények ide-oda ugráltak, majd elrohantak az éjszakába.
Az orkok felujjongtak – egyedül Obould állt némán.
Kaer'lic most már valóban levegőért kapkodott. A hullák feltámasztása nem tűnt valami
egetrengető cselekedetnek – bár egyáltalán nem számított ilyesmire egy ork sámántól,
mindazonáltal ez a varázslat nem kívánt túl nagy mágikus erőt. Ami viszont az állatok
feltámasztását illeti... Miként volt ez lehetséges, és főként miként volt erre képes egy ork?
Kaer'lic azonban már tudta a választ – időközben rájött, hogy mi történt. Gruumsh maga is
jelen volt a szertartáson – legalábbis a szelleme. Az orkoknak istenükhöz intézett kiáltása
meghallgatásra talált, és az Egyszemű áldását adta Obouldra.
Kaer'lic tisztán látta mindezt, amikor alaposabban szemügyre vette a higgadt ork királyt.
Még a távolból is érezte a belőle áradó ünnepélyességet, és felismerte az uralkodó hatalmas
testét elöntő természetfeletti erőt és gyorsaságot.
A törpék hibáztak – méghozzá nagyot hibáztak. Most már tudta. Cselük során Gruumsh
képmását használták arra, hogy becsapják az ork isten szolgáit, és ezzel felszították az
istenség dühét – ami Sokvesszős Obould alakjában öltött testet.
Kaer'lic Suun Wett hirtelen rettenetesen megijedt. Hirtelen ráébredt, hogy a törpékkel
csatázó szövetségesek közti hatalmi egyensúly felbillent.
És nem a kedvező irányba.
 10

AMIKOR A TANÍTVÁNY ELŐRELÉP

– Lenyűgöző volt – ismerte el Kaer'lic Suun Wett ünnepélyesen.

A mellette álló Tos'un erre felhorkant, míg a velük szemközt Donnia és Ad'non néma
csendben állt, tátott szájjal.
– Ezek csupán orkok – szólalt meg a Barrison Del'Armgo Ház számkivetettje. – Mindez
csak illúzió volt, az érzelmek kivetülése.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Kaer'lic mindjárt képen törli Tos'unt – arcán megfeszült a bőr,
izmai kidagadtak.
– Hát persze – kuncogott lekicsinylően Donnia. – Az egész ceremónia hangulata, a tömeg...
a szertartást sokszorosára erősítette az...
– Hallgass! – dörrent rá Kaer'lic, de olyan hangerővel, hogy mind Donnia, mind Ad'non a
fegyverére csúsztatta a kezét. – Ha most alábecsüljük Obouldot, az katasztrófához vezet. Ez
a
sámán... a Vicsori törzsből való Arganth... ösztönzést kapott. Méghozzá isteni ösztönzést.
– Legalábbis ezt állítja – jegyezte meg csendesen Ad'non.
– Ez olyasmi, amit már láttam korábban, egy olyan szertartáson, ahol több yochlol is jelen
volt – oszlatta el kétségeit Kaer'lic. – Felismerem az isteni ösztönzést, ha látom. – A papnő
Tos'un felé fordult. – Téged olyan könnyű becsapni, hogy most arról győzködöd magad, nem
is azt láttad, amit láttál?
– Ismerem a hangulat szülte trükköket – felelte tétován Tos'un.
– A bika fejét körbecsavarták – mordult rá Kaer'lic, de ez a többieknek is szólt. – A lény
előbb halott volt, majd azután már nem: és az efféle feltámasztás egyszerűen meghaladja az
ork sámánok hatalmát.
– Átlagos esetben igen – szólt most Ad'non. – De talán Arganth az, akit nem kellene
alábecsülnünk.
Kaer'lic folyamatosan ingatta a fejét.
– Arganth valóban nagy tudású, már faji örökségéhez viszonyítva. Őrjöngve imádja
Gruumshot, és okosan aknázta ki Achtel előre nem látható halálát. De ha olyan papi hatalom
birtokában lett volna, amivel két állatot is fel tud támasztani, akkor egyszerűen legyűri
Achtelt, és elveti kétségeit, még mielőtt a sámán halálát leli. Csakhogy nem tette – még csak
kísérletet sem tett rá.
– Szerinted Achtel halála szerencsés egybeesésnek tudható be? – kérdezte Donnia.
– A sámánnőt Drizzt Do'Urden ölte meg – válaszolta Kaer'lic.
– Efelől nincs kétségem. Látták is, méghozzá szablyáival a kezében. A drow megölte a
sámánnőt, feldúlta tábort, majd elmenekült az éjszakába. Kétlem, hogy Gruumsh eszköze
lenne. Csakhogy Arganth ezt adta be a tompa agyú orkoknak, amivel megerősítette saját
szavát és egyben a sikerét is.
– És most már azt is tudjuk, hogy Drizzt szövetkezett a felszíni elfekkel – jegyezte meg
Tos'un.
– De milyen mértékben? – kérdezte Donnia, akit a pataknál lezajlott harcról szóló hírek sem
győztek meg.
– Ez másodlagos – emlékeztette őket Kaer'lic nyomatékosan.
– Drizzt Do'Urden nem a mi gondunk!
– Mindig ezt mondogatod – szakította félbe Ad'non.
– Mivel úgy tűnik, hogy még mindig nem értitek – felelte a papnő. – Drizzt nem a mi
gondunk, mint ahogy ő sem törődik velünk addig, amíg tudomást nem szerez a
létezésünkről. Ő Obould és Gerti gondja. Mi pedig rájuk hagyjuk, hogy elbánjanak vele. Főleg
most, hogy Gruumsh megajándékozta Obouldot.
A Kaer'lic-kel szemközt álló páros horkantásai arról árulkodtak, hogy ők még mindig
kételkednek.
 – Ha most alábecsülitek őt, az veszélyt jelent számotokra – felelte Kaer'lic, hallván a
felhorkanásokat. – Obould láthatóan erősebb lett, és hihetetlen fürgeség birtokába jutott. Még
Tos'un, aki azt hiszi, hogy becsapták, még ő sem tagadhatja ezt. Obould most már sokkal
félelmetesebb, mint korábban.
Erre Tos'un habozva bólintott – de bólintott.
– Obould mindig is félelmetes volt – vágott vissza Ad'non. – Már a szertartás előtt sem
szívesen bocsátkoztam volna vele nyílt harcba. Az is biztos, hogy egyikünk sem akar
megküzdeni Gerti
Orelsdottrral. De hogy a sámánok eszesebbé és okosabbá tegyék a ork királyt?! Ezt aztán
nem hiszem!
– Mindenekelőtt felruházták őt a kiválasztottak magabiztosságával és azzal a mindent
elsöprő tudattal, hogy istene vele lesz vállalkozása során – mutatott rá a lényegre Kaer'lic. –
Ennek a
két nyereségnek a jelentőségét ne tévesszétek szem elől.
Obouldban most már nyoma sem lesz a bizonytalanságnak, sem a belső kételyeknek,
amelyeket kihasználhatnánk. Magabiztosan, erőtől duzzadva, önmagában bízva fog haladni
útján. Sokkal
inkább figyel majd minden szavunkra, amelyek esetleg ütköznek az ösztöneivel, és még
inkább megfontolja majd azokat a javaslatainkat, amelyek eltérnek korábbi elhatározásaitól.
Most erősebb és gyorsabban zúduló áramlattá vált, amelyet sokkal nehezebb lesz abba az
irányba terelni, amerre mi akarjuk.
A kétkedő somolygások helyét gyorsan homlokráncolás váltotta fel.
– Viszont hiszek abban, hogy a folyót már korábban sikerült a megfelelő mederbe terelni –
folytatta Kaer'lic. – Továbbra is manipulálnunk kell Obouldot, mivel elszántan végig akarja
vinni azt a háborút, amelyet eltervezett... és úgy tűnik, erre most minden korábbinál jobb
esélye van.
– Szóval váljunk el tőle, és élvezzük az előadást? – kérdezte Tos'un.
Kaer'lic vállat vont.
– Ez nem egy rossz elfoglaltság.
Donnia és Ad'non kétkedő pillantásokat váltottak – sőt Ad'non még a fejét is megrázta.
– Még mindig ott van Gerti ügye – jelentette ki. – És ez az Obould-szertartás valószínűleg
csak még óvatosabbá teszi majd az óriásnőt. Obould erejének megnövekedése talán jobban
összetartja majd az ork törzseket, de feltehetően kétségeket ébreszt Gertiben. Ha úgy van,
ahogy hiszed, és az ork király valóban birtokolja ezeket a képességeket, attól még továbbra
is szüksége lesz Gertire, meg az óriásaira, hogy visszazavarja a törpéket üregeikbe, és
letarolja a hegyvidéket.
– Akkor viszont gondoskodnunk kell arról, hogy Gerti továbbra is kövesse Obouldot –
mondta Tos'un.
A másik három némileg savanyú pillantást vetett rá, néma szemrehányással árasztva el
drow-t, aki láthatóan még mindig nem értette a dolgot. A sötételf megalázkodva fogadta a
megrovó tekinteteket. Ő volt a legfiatalabb a csapatban, így messze ő bírt a legkevesebb
tapasztalattal ezen a téren.
– Nem. Nem követnie kell – javította ki Donnia. – Azt kell elérnünk, hogy útja továbbra is
párhuzamosan fusson Obouldéval, és gondoskodnunk kell arról is, hogy az ork király
megértse: útja párhuzamosan vezet Gertiével, és nem ő vezeti az óriásnőt.
A többiek bólintottak: a különbség csekély volt, de mégis roppant fontos.
Ad'non és Donnia azonnal elindult, ahogy a nap lement, kilépve a mélyre nyúló barlang
száján, amely ideiglenes lakóhelyükként szolgált, nem túl messze Lapályos romjaitól – keleti
irányban. A két drow egy darabig még pislogott, miután kiértek a felszínre, mivel a hold már
felkelt, és a viszonylag világos éjszaka kezdetben kényelmetlen érzéssel töltötte el őket.
Donnia keletre pillantott, a meredek lejtőkön és szirteken túlra, ahol a Surbrin tekergőzött
dél felé, és a csillagok fénye szikrázva járta táncát a rohanó habokon. A folyó túlpartján terült
el a sötétbe borult Hold-erdő, ahol Donnia tudomása szerint az elfek éltek. A négy drow
annyit tudott, hogy az elfek közül eddig csak ketten ártották bele magukat Obould dolgaiba –
ugyanis a drow-k kérésének eleget téve, az ork király eddig még nem lépte át jelentős
erőkkel a folyót.
– Talán előbújnak erdei otthonuk mélyéről – szólt oda Ad'non Donniának, olvasva a nő
gondolataiban és vágyaiban.
A férfi alattomosan elvigyorodott és halkan felnevetett.
Mindketten remélték, hogy az elfek serege egyszer csak felbukkan majd. Donnia tudta,
hogy Obould el tud bánni a kis létszámú klánnal – milyen édes élvezet lenne látni az orkok
előtt
holtan heverő tündéket! Ennél is jobb lenne – vajon reménykedhet-e ilyesmiben? –, ha
foglyokat ejtenének, akiket átadnák Donniának, meg a társainak, hogy kedvüket töltsék
velük.
– Kaer'lic állandóan attól fél, hogy Drizzt is belekeveredik a dologba – szólalt meg ismét
Ad'non.
– Tos'un szerint a renegát félelmetes harcos.
– Ez így igaz, és cseppet sem kételkedem menzoberranzani barátunk szavahihetőségében.
Csakhogy...
– Úgy tűnik, Kaer'lic mostanában szinte mindentől megriad – fejezte be helyette a mondatot
Donnia. – Szó szerint remegett, amikor Obouldról beszélt. Egy egyszerű orkról!
-Talán túl régóta él távol népétől. Talán újra fel kellene keresnie Mélysötétet – vissza
kellene térnie Ched Nasadba, vagy Menzoberranzanba, ha ezt Tos'un el tudja intézni.
-Ahol otthontalan csavargók lennénk, amíg valamelyik nagyasszonyanya úgy nem dönt,
hogy menedéket kínál nekünk... és ha cserébe felesküszünk a rabszolgájának – felelte
Donnia savanyúan, Ad'non meg csak a vállát vonogatta a távoli eshetőségre.
– Kaer'lic nem örülne, ha tudná, hogy mit szándékozunk tenni ma éjjel – jegyezte meg
Donnia kisvártatva.
Ad'non erre megint csak vállat vont.
– Nem vagyok köteles engedelmeskedni Kaer'licnek.
– Még akkor sem, ha érvelése jogosnak tűnik?
Ad'non sokáig mélázott ezen a kérdésen.
– Végtére is nem Drizzt Do'Urdent keressük – felelte végül.
Ez valóban igaz volt, még ha csak formailag is. A páros úgy döntött, hogy utánajár az
Obould vonalai mögött támadt gondoknak, amelyek az elmúlt néhány tíznapban
rendszeresen ismétlődtek. Természetesen tudták, hogy Drizzt Do'Urden áll a felfordulás
középpontjában, csakhogy nem ő csalta ki a két drow-t mélyen fekvő rejtekükről – Kaer'lic
érvelése és Tos'un figyelmeztetése meggyőzte őket, ráadásul Donnia és Ad'non úgy tudta,
hogy a környéken akad értékesebb préda is. Volt ott két felszíni elf is, akiket Gerti óriásai
láttak, amint – szárnyas lovak hátán utaztak – a hátasok pedig igazán remek trófeák
lennének!
A két drow egy órán belül elérte a legutolsó támadás színhelyét, a hegyek között tekergő
folyócskát – inkább patakot. A földön még mindig ork tetemek hevertek, mivel senki sem
vette a fáradtságot, hogy eltemesse őket. Az öldöklés nyomait követve a két drow
hamarosan megállapította, hogy merre vezetett Drizzt útja, és a körben heverő számos ork
hullája azt is elárulta nekik, hogy a két felszíni elf hol csatlakozott az összecsapáshoz.
Több mint húszan haltak meg, pedig csak három ellenféllel álltak szemben – villantak
Donnia ujjai, aki gondosan ügyelt arra, hogy semmi neszt ne üssön.
Nem kétséges, hogy a legtöbbet Drizzt vágta le, még mielőtt a másik kettő megérkezett
volna – érkezett Ad'non válasza.
Még egy darabig mászkáltak a csatatéren, próbálva minél többet megtudni, mind a
halottakon ejtett vágásokról, mind az elesettek ellenfeleinek harci stílusáról. Donnia jó
párszor elismerően jelzett Ad'nonnak egy-egy szép kardvágás láttán, és Ad'non sokszor
egyet értett vele. Mivel az éjszaka fele nagyjából eltelt, elindultak felderíteni a közvetlen
környéket – először körbejártak, hogy megtalálják az utat, amelyen a győztesek távoztak.
 Meglepetésükre és örömükre elég könnyen rábukkantak a keresett csapásra, és a
lábnyomokból, meg a meghajlott fűszálakból tudták, hogy legalább két, de az is lehet, hogy
három ellenségük
járt itt.
A felszíni elfek voltak – villantak Ad'non ujjai. – Arra számítottam, hogy gondosabban
álcázzak majd nyomaikat.
Lehet, hogy úgy gondolták, csak az orkok követik ezt a csapást – töprengett Donnia
"hangosan". – Szerintem ezeket a finom nyomokat csak kevés ork tudná követni, bár a mi
képzett szemünk könnyen megleli őket.
A mi képzett szemünk és talán Drizzt Do'Urdené is? – kérdezték finom ujjai.
Donnia elvigyorodott és lehajolt, hogy megvizsgáljon egy bokrot. Igen – a dolognak így már
volt értelme. A képzett sötételfek éles szemének és nyomkövető képességének
köszönhetően a nyomok tisztán látszottak, de az is biztos, hogy egyetlen ork sem lelné meg
és tudná követni őket. Donnia azonban ennek dacára – És a felszíni elfekről szerzett
tapasztalatainak köszönhetően – tudta, hogy a csapás a legjobb esetben is valóságos
országútnak tűnik. Minél többet látott belőle, annál inkább hajlott arra, hogy elfogadja Ad'non
finom utalását, miszerint a csapást Drizztnek hagyták. Az elfek ellenségeiknek tekintették az
orkokat, a goblinokat és az óriásokat, viszont úgy vélték, hogy ez a bizonyos sötételf a
szövetségeseik közé tartozik.
Az öldöklést túlélt orkok megfigyelték, hogy a felszíni elfek és a sötételf külön úton távoztak
a harc után: talán a felszíni elfek így akartak gondoskodni arról, hogy Drizzt Do'Urden
megtalálja őket, ha szüksége van rájuk.
Megyünk és szórakozunk egyet? – mozgatta meg ujjait Ad'non.
Donna mindkét kezét maga elé emelete, kifejezve a mozdulat fontosságát és saját izgalmát,
majd összeütötte két nagyujját.
Naná!
A feszültség szinte megült a levegőben, mire Kaer'lic és Tos'un belépett Obould hatalmas
sátrába. A két drow rápillantott Gertire, aki két zord arcú őr között törökülésben foglalt helyet
– bár feje még így is szinte az íves, őzbőrből varrt sátortetőt verte –, és ennyi elég is volt
nekik, hogy megállapítsák, a megbeszélés eddig nem alakul túl jól.
– Nesmét lerohanták délen – folytatta Gerti, ahogy a két újonnan jött helyet foglalt szemközt
és Obouldtól jobbra. – Proffitt és nyomorult trolljai nagyobb sikert értek el rövid idő alatt, mint
mi.
– Ellenségeik közel sem voltak olyan félelmetesek, mint a mieink – vágott vissza Obould. –
Nyitott falvakban élő emberekkel csatáztak, miközben mi törpéket ugrasztottunk ki mélyen
fekvő
üregeikből.
– Mélyen fekvő üregekből? – bömbölte Gerti. – Még csak Mithrill Csarnok közelébe se
jutottunk. Te, meg a semmirekellő fiad mindössze apróbb településekbe, meg egy kisebb
törpe csapatba botlott! És Urlgen még ezt a csekély haderőt sem tudta leszorítani a szirtről,
hogy visszazavarja őket Mithrill Csarnokba.
Ez nem győzelem. Ez patthelyzet, és közben az alávaló Proffitt már meg is indult a
Troll-mocsárból!
Proffitt? – kérdezte Tos'un kézjelekkel Kaer'lictől.
A trollok vezére – felelte Kaer'lic, aki persze csak találgatott, mivel valójában keveset tudott
a déli fertályon történtekről.
Kaer'lic ezután figyelmét teljes egészében az óriásnőre és az ork vezérre összpontosította,
mert az Obould arcán honoló kifejezés vészharangokat kondított meg a fejében.
– Obould király fia azt mondja, hogy Harcpöröly Bruenor feje is trófeák között van – szólt
közbe a drow papnő, megpróbálva oldani a hangulatot.
Kaer'lic még csak kezdte kapiskálni az ork királyban végbement változás mértékét, és
felmerült benne, hogy Obould újonnan meglelt magabiztosságára, valamint
rettenthetetlenségére támaszkodva esetleg kihívja Gertit, vagy ráuszítja légióit az óriásnőre
és harcosaira.
– Én nem láttam semmiféle fejet – felelte Gerti élesen.
– Sokan látták, ahogy lezuhant – vette védelmébe Obouldot Kaer'lic. – És a torony is ledőlt.
– Az óriásaimnak nem kis része van ebben.
– Való igaz – felelte Kaer'lic, mielőtt Obould kirobbanhatott volna: és ettől láthatóan nem
sok választotta már el. – Úgyhogy a mi diadalaink a legrosszabb esetben is felérnek ezzel. a
trolléval... Proffittéval?
– Profittéval – erősítette meg a nevet Obould. – Ő hajtotta uralma alá a trollokat és a
cserjelényeket. Ő vezette ki őket minden eddiginél nagyobb számban a Troll-mocsárból.
– Délről fogja majd szorongatni Mithrill Csarnokot? – érdeklődött Kaer'lic.
Obould előrehajolt, és öklével megtámasztotta állát, miközben a kérdésen töprengett.
– Jobb, ha az alagutak felől jön – vélekedett Tos'un, mire mind a három vezér rápillantott.
– Szorongassa csak Proffitt a törpéket – folytatta a drow. – Hadd küzdjön meg velük az
alagutakban, azt követően, hogy a szakállasokat beszorítottuk Mithrill Csarnokba. Mi majd
letaroljuk a vidéket, meghúzzuk a határokat, és azután foglakozunk a törpékkel.
Kaer'lic arca rezzenetlen maradt, de a hála jelét mutatta Tos'un felé, köszönetképpen az
okos gondolatért.
-Nesmé eleste és a trollok jelenléte valószínűleg cselekvésre sarkallja majd Ezüstholdat –
fűzte hozzá Kaer'lic. – Ezt pedig nem akarjuk. Menjenek hát a föld alá, és csatázzanak ott
Mithrill
Csarnokkal, ahogy azt Barrison Del'Armgo fia javasolta. Akkor talán még legnagyobb
ellenségeink is azt hiszik majd, hogy Proffitt és nyomorúságos teremtményei visszavonultak
a Troll-mocsárba, ahová még lady Alustriel sem üldözi őket.
Obould biccentett, de Kaer'lic figyelmét nem kerülte el a Gerti arcára telepedő rosszallás,
mint ahogy kék szeme is folyamatosan figyelte Obould királyt. Kaer'lic ráébredt, hogy itt
nemcsak a Mithrill Csarnok elleni hadjárat lassúságáról van szó. Gerti elsődlegesen Obould
jól látható átalakulása miatt fortyogott. Vajon féltékeny volt? Netán... félt?
Ez a gondolat egy pillanatra halálra rémítette Kaer'licet. Ebben a kritikus szakaszban az
óriások és az orkok közötti szakítás lehetővé tenné a törpéknek, hogy átcsoportosítsanak és
elsöpörjék minden tervüket.
Azonban ez csak egy röpke gondolat volt, mert máris felötlött Kaer'licben, hogy az egymás
ellen forduló orkok és óriások éppen olyan remek előadást produkálhatnak, mint amit a
törpék elleni háború jelenthet.
– Ez a javaslat érdekel – mondta Obould Tos'unnak. – Majd még beszélünk róla.
Üzenetet küldök Proffittnak, hogy forduljon keletre, a Surbrin, és északnak, Mithrill Csarnok
keleti kapuja felé, ahol majd találkozunk, miután visszaűztük a törpéket üregeikbe.
– Egyenesen délnek kell tartanunk, és meg kell törnünk a tehetetlen fiad előtt magasodó
ellenállást – dörögte Gerti.
Urlgen erőit lemészárolják, és bár nem okoz fájdalmat nekem, ha azt látom, hogy orkokat és
goblinokat tépnek szét, attól tartok, már így is túl nagyok a veszteségeik.
Obould arcára mindent elsöprő utálat költözött a szavak hallatán, Kaer'lic pedig máris
kezdte előkészíteni varázslatát, amellyel fedezheti Tos'un és az ő menekülését, ha az ork
király Gertire vetné magát.
Az ork király azonban csak hátradőlt ültében, és szúrós szemmel méregette az óriásnőt.
– Seregem megháromszorozódott Lapályos eleste óta – emlékeztette az ork uralkodó
Gertit.
– A törpék lemészárolják a fiad csapatait.
– És eközben ők is súlyos veszteségeket szenvednek. Ráadásul egyre fáradtabbak, mivel
nincs sok tartalékuk, miközben Urlgen seregéhez minden nap újabb harcosok csatlakoznak.
Ha az óriások is részt vennének az összecsapásban, a törpék veszteségei még nagyobbak
lennének.
– Nem áldozom fel a harcosaimat.
Obould kuncogni kezdett.
 – Ebben a hadjáratban óriások fognak meghalni, Gerti Orelsdottr.
Az ork hangjából áradó nyers erő hallatán Kaer'lic oldalra billentette fejét, hogy minden
mozdulatot jól lásson. Egyértelmű volt, hogy a szertartás tett valamit Oboulddal, hogy olyan
önbizalmat csepegtetett belé, aminek következtében úgy viselkedett Gertivel, hogy az még
Kaer'lic legvadabb várakozását is felülmúlta.
– A választás továbbra is rajtad áll – folytatta Obould. – Ha félsz a veszteségektől, vonulj
vissza a Világ Hátára, Hófehér biztonságába. Ha a jutalmadat akarod, nyomulj előre. A
Harcpörölyöket vissza fogjuk űzni üregeikbe, és miénk lesz a Világ Háta.
Amint ezt elértük, kifüstöljük a törpéket az odújukból, és Mithrill Csarnokot átkereszteljük
Sokvesszős Obould Citadellájára. Ez a bejelentés mindenkit meglepett a helyiségben –
leszámítva az orkokat. Amióta csak Kaer'lic ismerte Obouldot, az uralkodónak egyetlen
vágya volt: visszaszerezni az elvesztett Felbarr Citadelláját. Vajon felhagyott ezzel a tervével,
és inkább a közelebb fekvő Mithrill Csarnokot választotta?
– És vajon miként reagál majd erre Harckoronás Emerus király? – szúrt oda Gerti
alattomosan, aki szintén felfigyelt erre a következetlenségre, és nem túl finoman
emlékeztette Obouldot arra, hogy más céljai voltak.
– Nem kelhetünk át a Surbrinon – vágott vissza Obould a legcsekélyebb habozás nélkül. –
Nem engedhetem, hogy Észak nagyhatalmai szövetkezzenek ellenünk... most nem. Persze
Felbarr Citadellája segítséget és harcosokat küld majd a Harcpöröly Klánhoz, de amikor
megtudják, hogy Mithrill Csarnok elesett és Bruenor meghalt, a keleten élő törpék inkább
azzal lesznek elfoglalva, hogy helyet keressenek a Csarnok menekültjeinek mélyen fekvő
üregeikben. Amint a szomszédos alagutakat is biztosítottuk, győzelmünk teljes lesz, és a
hegyektől Surbrinig, délen pedig a Troll-mocsárig terjedő terület a miénk lesz.
Ez kisebb falat – jelezte Tos'un Kaer'licnek.
De bölcsebb terv – villantak a papnő ujjai. – Obould most már nem csak bosszút és harcot
akar. Most már győzelemre tör.
A gondolat magát Kaer'licet is megdöbbentette, miközben kecses ujjai továbbították az
üzenetet Tos'un felé. Habár Obould mindig is kiemelkedett alantas fajtársai közül, Kaer'lic
még sosem látta ilyen agyafúrtnak. Azóta, hogy először találkozott vele, az ork király szinte
soha nem beszélt másról, csak Felbarr Citadellájának visszavételéről, ami – tekintettel Mithrill
Csarnok visszahódítására és a törpe triumvirátus (Mithrill Csarnok, Felbarr Citadellája, Adbar
Citadellája) közti szövetség megerősödésére – elérhetetlen álomnak tűnt. Amikor a négy
fondorkodó sötételf bátorította az orkok és óriások szövetségkötését és ezt a hadjáratot,
mindvégig azzal számoltak, hogy Obould eléri majd célját: a teljes katasztrófát. Kaer'lic és
társai sosem gondolták, hogy Obould valódi és tartós győzelmet arathat – ők csupán a
háborúból fakadó káoszt akarták élvezni és kihasználni.
Vajon az Arganth sámán vezette szertartás mélyebb bölcsességgel is felruházta az ork
királyt? Vajon a törpék megszentségtelenítette Gruumsh-bálvány elhozta a valódi és tartós
győzelem
lehetőségét Obouldnak és egyre nagyobb létszámú hívének?
Kaer'lic ügyelt arra, hogy ne szabaduljanak el ezek a gondolatfüzérek, és emlékeztette
magát, hogy ezek csupán orkok, bármilyen sokan legyenek is. Elég volt egyetlen pillantást
vetnie a Gerti szemében sistergő gyűlöletre, hogy ráébredjen: Obould tervei bármelyik
pillanatban széthullhatnak és meghiúsulhatnak.
-Az uralmunk alatt álló térséget a tél beálltával lezárjuk – magyarázta Obould. – A törpéket
visszakényszerítjük odúikba, és a felszínen minden területet biztosítunk egészen a
hegyvidékig. A telet pedig arra használjuk fel, hogy az alagutakon át bejussunk Mithrill
Csarnokba.
– A törpék még félelmetesebb ellenfelek lesznek föld alatti csarnokaikban – szólt közbe
Kaer'lic.
– De mennyi ideig lehetnek el odalent? – kérdezte Obould. – Bruenor király halott, és nem
fognak tudni kereskedni, úgyhogy meg kell próbálniuk kitörni.
Ennek van értelme, ismerte el magában Kaer'lic, és ez a gondolat egyszerre ébresztett
benne lelkesedést és félelmet. Talán Obould túlságosan is eszessé vált. Az egész
vállalkozást mindig is
szkepszissel figyelő drow papnő jól látta a felemelkedés lehetőségét – de a még nagyobb
bukás eshetőségét is.
A legrosszabb azonban az volt, hogy Obould királyt hirtelen sokkal kevésbé lehetett a
sötételfek terveinek és fondorlatainak megfelelően formálni.
Ami veszedelmessé tette az ork uralkodót.
Kaer'lic Gertire nézett, és ráébredt, hogy az óriásnő pontosan ugyanerre a következtetésre
jutott.
 11

BÉKLYÓK NÉLKÜL

A pihenés egyik ritka pillanata jött el, így a kimerült Wulfgar nekitámaszkodott az egyik
sziklatömbnek, és lepillantott, az Őrző Völgyére. Tekintete Mithrill Csarnok nyugati kapujára
tévedt.
– Bruenorra gondolsz – szólalt meg Catti-brie, amikor mellélépett.
– Igen – suttogta a hatalmas ember. A nőre nézett, és majdnem elnevette magát: bár ez
inkább beletörődő kuncogás lett volna, mindenféle vidámság nélkül. Catti-brie-t ugyanis
tetőtől talpig vér borította: szőke haja a fejéhez tapadt, ruhája lucskos volt, még csizmájára is
alvadt vér tapadt. – Attól tartok, a kardod túl mélyre vág.
Catti-brie beletúrt ragacsos hajába és felsóhajtott.
– Sosem gondoltam, hogy egy napon majd azt mondom, hányingerem támad attól, ha
orkokat vagy goblinokat kell ölnöm.
És mit sem számít, hogy mennyit ölünk meg, mivel úgy tűnik, egy elesett helyére tucatnyian
lépnek.
Wulfgar erre csak bólintott, és tekintete ismét visszatért a völgyre.
– Regis parancsot adott, hogy a papok mostantól fogva nem ápolhatják Bruenort –
emlékeztette őt Catti-brie.
– Ott kellene lennünk, amikor meghal? – kérdezte Wulfgar, és nagyon nehezére esett
összefüggően beszélni.
Amikor meghallotta, hogy a nő közelebb lép, nem fordult felé, mert attól félt, hogy ha
Catti-brie szemébe néz, abban a pillanatban kirobban belőle a zokogás. Márpedig ezt nem
tehette meg – ezt nem engedhette meg magának.
– Nem – felelte Catti-brie, majd a megszokott, nyugtató mozdulattal Wulfgar széles vállára
tette kezét, azután pedig átölelte, és a mellére hajtotta a fejét. – Ő már elveszett számunkra
– suttogta. – Láttuk, ahogy elesett Lapályosnál. A mi Bruenorunk ekkor halt meg, nem akkor,
amikor utoljára vesz levegőt. A papok miattunk tartották életben, nem pedig Bruenor
érdekében.
Bruenor már rég eltávozott, és valószínűleg egy asztalnál ül Gandaluggal, meg Dagnabittal,
miközben miattunk zsörtölődik, meg azon, ahogy siratjuk őt.
Wulfgar hatalmas karjával átfogta Catti-brie-t, és ránézett a nőre, némán fejezve ki
köszönetét megnyugtató szavaiért. Azonban még mindig bizonytalanság gyötörte: úgy érezte
magát, mintha elárulta volna Bruenort, amiért nincs mellette, amikor eltávozik a másvilágra.
De hát miképpen nélkülözhetné őt most Banak, meg a többi törpe, na és persze Catti-brie,
amikor ők ketten oly sokat tesznek társaik buzdításáért?
És talán nem vágná pofon Bruenor, ha tudná, hogy mit tett?
– Még nem állok készen rá, hogy búcsút mondjak neki – vallotta be Wulfgar.
– Amikor azt hittük, hogy meghaltál a yochlollal vívott küzdelemben, Bruenor tíz– És
tíznapokon át kínlódott. Mintha a szívét tépték volna ki a melléből. – A nő hátralépett, és két
kezébe fogta Wulfgar arcát, majd tekintetét a férfi szemébe fúrta. – De továbblépett. És az
első napokban, amikor csak úgy nyüzsögtek mindenfelé a gyilkos sötételfek, a dühére
hagyatkozott. Amikor azt hitte, hogy nem hallja senki, egyfolytában azt dünnyögte: "Nincs idő
gyászolni."
– És nekünk is hasonlóan erősnek kell lennünk.
Ezt persze már korábban is átbeszélték, ugyanilyen határozottan mondván ki ugyanezeket
a szavakat. Wulfgar megértette, hogy neki és Catti-brie-nek azért van szüksége a dolog
újabb és
újabb felemlegetésére, mert ezzel csökkenteni tudják mélyen gyökerező kételyeiket és
félelmeiket. Ezeket a félelmeket az szülte, hogy bármikor olyan helyzetbe kerülhetnek, ahol
kisiklik kezükből az irányítás.
– Harcpöröly Bruenor könnyebben tér meg őseihez, ha tudja, hogy Mithrill Csarnok
biztonságban van, és. hogy barátai, meg a családja az ő nevében és az ő ügyéért küzd –
folytatta a barbár.
Catti-brie homlokon csókolta a férfit, és szorosan átölelte, Wulfgar pedig egy nagy sóhaj
formájában kifújta minden fájdalmát – bár tudta, hogy ez csak ideiglenes menedék. Egész
világa
megváltozott, majd ismét változni fog – de ezúttal nem előnyére, amikor majd Bruenor
királyt ősei mellé temetik. Catti-brie-nek igaza volt, és Wulfgar is tudta, hogy Bruenor
dicsőségesen halt meg a lapályosi csatában – úgy, ahogy egy törpének meg kell halnia; úgy,
ahogy azt Bruenor is választotta volna.
A felismerés azonban csak kevéssé könnyítette meg a dolgot.
Nagyon kevéssé.
– És mi van veled? – kérdezte Wulfgar Catti-brie-t. – Téged rettenetesen aggaszt, hogy a
többiek miként érzik magukat, de ez a kék szempár ugyanakkor hatalmas fájdalomról
árulkodik, barátom.
-Miféle fajzat lennék, ha nem sebezné meg a szívemet annak az elvesztése, aki saját
gyermekeként nevelt fel?
Wulfgar erősen megragadta a nő alkarját.
– Én Drizztre gondoltam – mondta halkan.
-Nem hiszem, hogy halott lenne – felelte Catti-brie határozottan.
Wulfgar minden egyes szóra rábólintott – tökéletesen egyetértett.
-Orkok és óriások? Ugyan már! Drizzt életben van, nincs semmi baja, és valószínűleg annyi
ellenséggel végez, mint ez az egész sereg itt!
Catti-brie erőltetett mosolyra húzta száját.
– Csakhogy nem erre gondoltam – folytatta Wulfgar. – Ismerem a benned rejtőző zűrzavart,
mint ahogy világos ez mindenki előtt, aki ismer és szeret téged.
– Butaságokat beszélsz – felelte Catti-brie, és megpróbált elhúzódni, amivel elárulta magát.
Wulfgar azonban nem eresztette.
– Szereted őt? – kérdezte.
– Ugyanezt kérdezhetném Wulfgartól is, és biztosra veszem hogy ugyanazt a választ
kapnám.
– Tudod, hogy értem – makacskodott a barbár. – Hát persze, hogy barátként szereted
Drizztet, mint ahogy én is, meg ahogy Regis és Bruenor is. Amikor visszatértem hozzátok, az
én négy barátomhoz, tudtam, hogy megmenekülök az ital és a kínzások emlékének
börtönéből. Mert ti igaz barátaim vagytok, és egyben a családom is. És te pontosan tudod,
hogy mit kérdezek. Tehát szereted őt?
Elengedte Catti-brie-t, mire a lány hátralépett, de rezzenetlenül állta Wulfgar kristálykék
szemének pillantását.
– Amikor elmentél... – kezdte tétován.
Wulfgar felnevetett, amikor rájött, hogy Catti-brie nem akar fájdalmat okozni neki.
– Ennek semmi köze hozzám! Illetve csak annyi, hogy a barátod vagyok. Olyasvalaki, aki
törődik veled. A saját érdekedben kérlek, ne kerülgesd tovább a kérdést. Szóval: szereted
őt?
Catti-brie nagyot sóhajtott, és lesütötte a szemét.
– Drizzt számos tekintetben különlegesebb számomra, mint a csapat többi tagja.
– És le is feküdtetek?
A nyers és személyes kérdés hallatán a nő tekintete visszavillant a barbárra. A férfi
szemében azonban csak valódi érdeklődést látott, így Catti-brie nem robbant ki.
– Éveket töltöttünk együtt – felelte csendesen. – Azt követően hogy "elestél" és elvesztél
számunkra, éveket töltöttem el Drizzt társaságában, Deudermonttal hajózva.
– Ezek alatt az évek alatt a szerelem vagy a barátság vezérelte lépteiteket?
Catti-brie ezen mélázott egy darabig, és tekintete a messzeségbe révedt.
– Csakis a barátság. Ebből sosem engedtünk. Mindenekfölött a barátság és a bajtársiasság
tartott minket az úton.
 – És most fájdalommal tölt el a dolog, mert számodra többről szóltak azok az évek –
következtetett Wulfgar – És amikor azt gondoltad, hogy azok az orkok megölnek, a fájdalom
még élesebb lett, mivel úgy érezted, még többet vesztettél el.
Catti-brie csak bámult barátjára, szóra képtelenül.
– Mondd hát el, drága barátom, készen állsz megadni magad az útnak? – kérdezte Wulfgar
– Készen állsz felhagyni a kalandokkal?
– Csak annyira, amennyire Bruenor akarta volna! – csattant fel Catti-brie a legcsekélyebb
habozás nélkül.
Wulfgar szélesen elmosolyodott, mivel most már minden kirajzolódott előtte, és hitte, hogy
képes lesz segíteni barátján.
– Szeretnél gyerekeket?
Catti-brie hitetlenkedve meredt rá.
– Ez meg miféle kérdés?
-Olyan, amilyet egy barát kérdez – válaszolta Wulfgar, és megismételte a kérdést.
Catti-brie zord pillantása megenyhült, Wulfgar pedig teljes bizonyossággal tudta, hogy most
lelke legmélyére néz, és talán életében először őszintén felteszi magának ezt a kérdést.
– Nem tudom – ismerte el végül a nő. – Mindig is úgy véltem, hogy ez könnyű kérdés
lészen, és persze szeretnék is gyermekeket. Csakhogy nem vagyok biztos enmagamban,
habár lassan kezdek kifutni az időből.
-És Drizzttől szeretnél gyerekeket?
Catti-brie tekintetébe pánik lopózott, és szeme tágra nyílt félelmében, de azután ismét
nyugalom költözött belé. Wulfgar világosan látta, hogy tépelődik, és erre számított is.
Lényegében ez volt a kritikus pont, kapcsolatuk súrlódási felülete. Drizzt drow volt – vajon
Catti-brie teljes szívvel rá tud-e lépni erre az útra?
Vajon tényleg akar-e olyan gyerekeket, akik félig magukban hordozzák a drow-k
örökségét? Annyi biztos volt, hogy kétféle válasz létezik a kérdésre: egy szívből fakadó igen
és egy logikus nem.
Wulfgar ekkor kuncogni kezdett.
– Gúnyolódol vélem – mondta erre Catti-brie, Wulfgar pedig észrevette, hogy minél
izgatottabb a barátja, annál inkább úgy beszél, mint egy törpe.
– Nem, nem – csitította a nőt a barbár, és védekezően felemelte a kezét. – Csak
belegondoltam az egész ügy ironikusságába, és azon mulatok, hogy még mindig kíváncsi
vagy az én tanácsaimra. Annak ellenére, hogy igencsak furcsa helyről választottam
magamnak feleséget, és hogy egy olyan gyermeket nevelek, aki nem az enyém, de még
csak nem is az én különleges feleségemé.
Ahogy Catti-brie meghallotta a magyarázatot, ő is elmosolyodott.
– Mi pedig egy olyan családhoz tartozunk, ahol egy törpe apa sajátjaként nevelt fel két
ember gyermeket.
– Kezdjem netán sorolni a Drizzt Do'Urdennel kapcsolatos ironikus dolgokat? – kérdezte
Wulfgar.
Catti-brie úgy nevetett, hogy már az oldalát fogta.
– Akkor mondhatjuk azt, hogy közöttünk Regis a legnormálisabb?
– Attól tartok, igen! – jelentette ki Wulfgar drámai hangsúllyal, mire Catti-brie még jobban
nevetett. – Talán éppen ez az irónia vezetett minket azokra az utakra, amelyeket végül
választottunk.
Catti-brie kissé elkomorodott erre a kijelentésre, és kacagása is elült, arcára árnyak
telepedtek – És Wulfgar tudta, hogy a beszélgetés visszakanyarodott oda, ahonnan indult:
vissza Harcpöröly Bruenor állapotához.
– Talán így van – bólintott a nő. – Egészen mostanáig, amikor is Bruenor eltávozott, Drizzt
pedig valahol odakint van.
– Nem! – tiltakozott Wulfgar, és felugrott a szikláról, felmagasodva a nő előtt. – Ez még
mindig így van!
Catti-brie felsóhajtott. Válaszolni akart, de Wulfgar megelőzte.
 – A Mithrill Csarnokban hagyott feleségemre és gyermekemre gondolok – mondta a harcos.
– Valahányszor kilépek onnan, tudom, hogy talán soha többé nem látom viszont Dellyt és
Colsont. Én mégis megyek, mert az út hív... mint ahogy beismerted, hogy téged is szólít. El
kell fogadnunk, hogy Bruenor elment és hogy Drizzt... nos, ki tudhatja, merre száguld éppen
a drow? Ki tudja meg, ha egy ork lándzsa átjárja a szívét, és mindörökre leteríti? Sem én,
sem te nem tudhatjuk, viszont mindketten azért imádkozunk, hogy ne essen semmi baja, és
térjen vissza hozzánk minél hamarabb.
– De még ha nem is tenné meg, még ha Regis el is fogadná az örökös háznagyi vagy
tanácsadói tisztséget, még ha Kérgesüllő Banak lenne is Mithrill Csarnok királya, én akkor
sem mondanék le az útról. Ez az életem – amikor szél csap az arcomba, és a csillagok
kupolaként borulnak fölém. Ez a sorsom – hogy orkokkal, óriásokkal és mindenki mással
csatázzak, aki a vidék jóravaló népét fenyegeti. Keblemre ölelem a sorsomat, örömömet
lelem benne, és addig teszem ezt, amíg túl öreg nem leszek ahhoz, hogy a hegyi ösvényeket
járjam, vagy amíg az ellenség pengéje le nem terít.
– Delly tudja ezt. A feleségem elfogadja, hogy kevés időt töltők vele Mithrill Csarnokban. – A
barbár lekicsinylően felhorkant. – Vajon hívhatom-e őt ténylegesen a feleségemnek? És
Colsont a fiamnak?
-Jó férje vagy a feleségednek, és remek apja a kicsinek.
Wulfgar köszönetképpen bólintott.
– Csakhogy mégsem mondok le az útról, és Delly Curtie sem akarja, hogy lemondjak róla.
És én ezt szeretem benne a legjobban. Ezért bíztam meg azzal, hogy a távollétemben
nevelje Colsont: hogy ha engem megölnének, akkor Colson hű legyen ahhoz a Colsonhoz,
aki lenni akar.
– Legyen hű a természetéhez?
– A függetlenség az, ami számít – magyarázta Wulfgar. – És sokkal, de sokkal nehezebb
megszabadulnunk saját béklyóinktól, mint azoktól, amelyeket mások csatolnak ránk.
Az egyszerű szavak hallatán Catti-brie majdnem elájult.
– Egyszer ugyanezt mondtam az egyik barátunknak.
– Drizztnek?
A nő bólintott.
– Akkor hallgass saját magadra – tanácsolta neki Wulfgar. – Szereted őt és szereted az
utat. Mi több kellhet még ennél?
– De ha saját gyermekeket szeretnék...
– Akkor majd tudni fogod, hogy eljött az ideje, és életed ösvényét ehhez igazítod –
válaszolta Wulfgar. – Persze az is lehet, hogy minden elővigyázatosság dacára a sors
közbeszól, és megkapod, amire nem biztos, hogy vágytál.
Catti-brie levegő után kapkodott.
– És tényleg olyan szörnyű dolog lenne, ha te lennél Drizzt Do'Urden gyermekének anyja?
– kérdezte Wulfgar – Ha a kisbaba csak fele olyan ügyes és tizedannyira bátor lesz, mint ő,
még így is Észak nagyjai között tartják majd számon.
Catti-brie felsóhajtott, és kézfejével megtörölte a szemét.
– Ha Bruenor fel tudott nevelni két olyan csibészt, mint mi... – somolygott Wulfgar, és nem
fejezte be a mondatot.
Catti-brie felnevetett, majd kedvesen és hálásan a barátjára mosolygott.
– Fogadd el azt a szerelmet és azt az örömöt, amit találsz – tanácsolta Wulfgar. – Ne
aggódj túl sokat jövő miatt, mert különben észre sem veszed a gyorsan lepergő jelent.
Boldog vagy Drizzt mellett. Kell még ennél többet tudnod?
– Éppen úgy beszélsz, akár ő – válaszolta Catti-brie. – Csak akkor nem nekem adott
tanácsot, hanem magának. Most arra kérsz, hogy keressem fel azt a helyet, amelyet Drizzt
választott, élvezzem ugyanúgy a pillanatot, és egy fikarcnyit se törődjek mással.
– Amikor Drizzt megtalálta a helyét, te kételkedni kezdtél – közölte Wulfgar halvány
mosollyal. – Amikor rálelt arra a helyre, ahol megpihenhetett és elfogadást talált, ahol minden
akadály elhárult előletek, akkor te előhúztad félelmeidet, csakhogy minden maradjon úgy,
mint régen.
Catti-brie a fejét rázta, de Wulfgar látta, hogy nem tagadóan.
– Kövesd, amit a szíved súg – mondta a hatalmas ember halkan. – Minden percben és
minden napon. Hadd fusson a folyó kedve szerint, ahelyett, hogy lebéklyóznád magad olyan
félelmekkel, amelyek talán sosem válnak valóra.
Catti-brie felnézett rá és bólintott. Wulfgar örült, hogy sikerült valamelyest megnyugtatnia és
jó tanácsokkal ellátnia – a barátjához hajolt hát, és homlokon csókolta.
Ez széles, hálás mosolyt csalt Catti-brie arcára, és Wulfgar hosszú idő óta először látta úgy,
hogy megbékélt önmagával.
Wulfgar arra kényszerítette barátját, hogy érzelmeit a jelenre összpontosítsa, és ezzel
Catti-brie megszabadult az őt megbéklyózó félelmektől. Ugyan miért áldozná fel a jelen
örömeit – a veszélyes utakat, barátainak társaságát, Drizzt szerelmét – holmi bizonytalan,
jövőbeli kívánsággal kapcsolatos félelmek miatt?
A barbár látta, ahogy a nő láthatóan ellazul, mosolya pedig egyre őszintébb és tartósabb
lesz. Látta, ahogy lehullnak róla az érzelmi béklyók.
– Mikor lettél ilyen okos? – kérdezte Catti-brie.
-A pokolban, és miután kijutottam onnan – felelte Wulfgar.
-A pokolban, amelyet Errtu teremtett, és a pokolban, amelyet Wulfgar teremtett.
Catti-brie félrebillentette a fejét, és szúrósan meredt a barbárra.
-És most már szabad vagy? Tényleg szabad?
Wulfgar mosolya versenyre kelt az övével, sőt még túl is szárnyalta azt – kisfiús vigyora
széles volt, őszinte, szívből jövő... és igen: szabad.
– Menjünk és terítsünk le néhány orkot – mondta Wulfgar, és a szavak muzsikaként
csendültek Catti-brie fülében.
 12

FORTÉLY

Végigrobogtak a Lapályos és az Őrző Völgyétől északra elterülő hegység közti völgyön –

hatalmas, földhöz láncolt viharként, éjsötét fellegként, üvöltő fergetegként törtek előre.
Obould-aki-Gruumsh vezette az ork hordát, amely földbe tiporta a bokrokat és menekülésre
késztetett minden élőlényt– az orkok mellett ott
dübörögtek a déróriások, akik évszázadok óta nem gyűltek össze olyan számban, mint
most.
Több tíznap óta most találkozott először Sokvesszős Obould király a fiával, Urlgennel – egy
védett hasadékban, északra onnan, ahol a törpék beásták magukat a sziklás lejtőn.
Urlgen dühöngve érkezett a megbeszélésre, és arra készült, hogy még több katonát követel
majd, hogy a törpéket leszoríthassa és visszaűzhesse üregeikbe. Urlgen félt attól, hogy
Obould és Gerti őt hibáztatják majd a döntő győzelem elmaradásáért, ezért úgy döntött,
támadásba megy át: megvádolja apját, amiért
nem bocsátott a rendelkezésére elegendő haderőt, amivel a magaslatokat tartó törpéket
kimozdíthatta volna állásaikból.
Azonban alig lépett be apja sátrába, az ifjú ork füstölgését értetlenség váltotta fel. Már az
első pillanatban látta, hogy az előtte ülő hatalmas alak nem olyan, mint amilyennek apját
ismerte, hanem több annál. Több és hatalmasabb.
Obould mellett, de a királynál lejjebb foglalt helyet egy tollas fejdíszt és élénkvörös köpenyt
viselő sámán, akit Urglen nem ismert. A sátor másik felében ült Gerti Orelsdottr, és az ifjú
orknak úgy tűnt, hogy nincs éppen jókedvében.
Urlgen azonban főként Obouldra összpontosított – a hetyke ifjú ork szinte képtelen volt
levenni a szemét apjáról, a hatalmas termetű ork erős karján dagadozó izmokról vagy
Obould félelmetes arcáról, amely arról árulkodott, hogy az uralkodó mindjárt felrobban
dühében. Obouldnál ez nem számított éppen ritkaságnak, de Urlgen felfogta, hogy apja most
sokkal veszedelmesebb, mint bármikor korábban.
– Nem kényszerítetted vissza őket Mithrill Csarnokba – jelentette ki Obould mindenféle
bevezető nélkül.
Urlgen képtelen volt megállapítani, hogy ez egy egyszerű ténymegállapítás volt-e vagy
vezetői képességeinek bírálata.
– Kemény ellenfelek – vallotta be Urlgen. – Előttünk értek a magaslatra, és azonnal
nekiálltak megszervezni a védekezést.
– Úgyhogy mostanra beásták magukat?
– Nem! – jelentett ki Urlgen valamivel magabiztosabban. – Ahhoz túl gyakran csaptunk le
rájuk. Folyamatosan dolgoznak, de a karjuk már fáradt a sok csatározástól.
– Akkor csapj le rájuk újra, meg újra! – dörögte Obould, és hirtelen fenyegetően előredőlt
ültében. – Pusztuljanak el a kimerültségtől, ha nem egy ork lándzsáján végzik! Fáradjanak ki
annyira a csatározásokban, hogy kénytelenek legyenek visszavonulni sötét üregeik mélyére!
– Több harcosra van szükségem.
– Semmire nincs szükséged! – ordított rá a fiára Obould, majd felpattant székéből és arcát
szinte a fiához nyomta. – Harcolj velük és kaszabold le őket! Zúzd szét a törpéket, és taposd
bele őket a sziklába!
Urlgen csak hatalmas erőfeszítéssel állt apja pillantását, de nem hátrált – sőt, még több
harag öntötte el a szavak hallatán Obould az övénél tízszer nagyobb sereggel érkezett, meg
egy hordányi óriással. Egyetlen összehangolt támadás azonnali visszavonulásra késztetné a
törpéket, akiket Mithrill Csarnokig üldözhetnének.
– Én keletnek tartok – közölte Obould. – Lezárom a törpéknek a Surbrinra nyíló kapuját, és
lekergetem őket a föld alá. Ott találkozom Proffitt-tal, a trollal, aki lerohanta Nesmét, és
elintézem, hogy a föld alatt kezdje el szorongatni a törpéket.
– Előbb zárjuk le a nyugati kaput – javasolta Urlgen, de még mielőtt befejezhette volna, apja
felmordult és ráordított:
-Nem! Nem – ismételte meg Obould. – Az nem elég, ha hagyjuk, hogy ezek a bűzhödt
törpék visszameneküljenek Mithrill Csarnokba. Többé már nem. Úgy határoztak, hogy
szembeszállnak velünk, úgyhogy ezért meghalnak! Itt kell tartanod és meg kell szorongatnod
őket! Tartsd itt a törpéket és fáraszd ki őket. Hamarosan visszatérek, és akkor végzünk
velük.
– Már több száz katonát vesztettem – tiltakozott Urlgen.
– És még újabb százakat fogsz veszíteni – felelte Obould higgadtan.
– A harcosaim sorai fel fognak bomlani és elfutnak majd – dacolt apjával Urlgen. –
Fajtársaik vérében fognak gázolni. Ork hullákon törnek keresztül, hogy elérjék a törpéket.
Obould hosszan és mélyen felmordult, majd megragadta Urlgen tunikáját. A fiatalabb ork
erre két kézzel ráfogott apja karjára és megpróbált kiszabadulni, de Obould egyetlen
könnyed mozdulattal átrepítette meghökkent fiát a helyiség túlsó felébe.
Urlgen belecsapódott a sátorponyvába.
– Nem mernek majd menekülni – közölte rendíthetetlen hangon Obould, és a vörös
köpenyes sámánhoz fordult. – Mert látni fogják majd Obould dicsőségét.
– Obould Gruumsh! – bizonygatta Vicsori Arganth.
Urlgen hitetlenkedve meredt apjára – elkábította Obould nyers ereje és perzselő sárga
szemének féktelen tüze. A Gertire vetett pillantás azt is elárulta Urlgennek, hogy az óriásnőt
elrémítette a bemutató, és őt is csalódottság kerítette hatalmába.
Urlgennek leginkább a csalódottság szúrt szemet, de az csak most ötlött az eszébe, hogy
Gerti nem szólt egy szót sem.
Gerti Orelsdottr, a nagy Szürkekéz lánya, aki mindig fölényesen társalgott az orkokkal, most
nem szólt egy szót sem.
Obould király orkjainak áradata hatalmas, mindent elnyelő folyóként hömpölygött tovább –
immár irányt váltott, és kelet felé zúdult.
A megsértett és rémült Háromöklű Urlgen saját csapatai mögül, egy gerincről figyelte,
ahogy a hatalmas sereg elfordul, és menetel tovább. Apja küldött neki ugyan erősítést, de
semmi komolyabbat. Ahhoz elég lesz, hogy kitartson, hogy a törpéket tovább szorongassa,
de ahhoz nem, hogy ki is verje őket az állásaikból.
Mert Obould király váratlanul nem akarta kiverni őket onnan. Érvelése logikusnak tűnt –
harccal lekötni a törpéket, elvágni őket a többiektől egészen addig, amíg teljesen körül nem
veszik őket, majd annyit megölni közülük, amennyit csak lehet, mielőtt Mithrill Csarnok
nyugati kapuja döngve becsukódna – csakhogy Urlgen képtelen volt lerázni magáról azt az
érzést, hogy a halogató taktika igazi oka nem más, mint hogy Obould maga akarja
bezsebelni a sikert, semmit sem hagyva belőle Urlgennek.
A háta mögül és alulról felhangzó nesz felrázta az elmélázó Urlgent.
– Már attól tartottam, hogy nem jössz – mondta az ork Gertinek, amikor az óriásnő megállt
valamivel lejjebb, így arca éppen egy magasságba került az övével.
– Talán nem én kértelek arra, hogy gyere ide Urlgen elharapta az ajkára toluló
visszavágást, mivel még mindig nem sikerült kibékülnie a Gertivel folytatott beszélgetés –
gondolatával. Bármilyen fontos legyen is a most következő találkozó, az óriásnő iránti
utálatán nem tett túl.
– Kezdesz félni az apámtól – közölte az ork.
– Te talán másként érzel? – kérdezte Gerti.
– Megerősödött.
– Obould uralkodni akar.
– Obould király – javította ki Urlgen. – Arra kérsz, hogy segítsek az óriásoknak
megakadályozni az orkok felemelkedését?
– Nem az orkokét – pontosított Gerti. – Urlgen, és nem Gerti érdekében kérlek arra, hogy
tartsd kordában Obould király felemelkedését. Hol lesz helye Urlgennek az istenalak mellett,
akivé Obould egyre inkább válik?
A kérdés súlyát mérlegelő Urlgen most nem javította ki az apja címét ismét elhagyó Gertit.
 -Urlgennek talán jut majd dicsőség és hírnév? –kérdezte Gerti. – Vagy csak kapóra jön
majd, mint bűnbak, ha beüt a katasztrófa?
Urlgen ajka vicsorra görbült, és bármennyire szerette volna is megütni az óriásnőt – persze
sosem mert volna ilyesmivel próbálkozni! – dühe sokkal inkább abból fakadt, hogy úgy
érezte, Gerti logikusan érvel, nem pedig őt akarja sértegetni. Obould megfosztja őt egy nagy
diadaltól, de ha Urlgen kudarcot vallana, akkor minden kétséget kizáróan lesújtana rá
hatalmas apja haragja.
– Mit akarsz tőlem? – lepte meg Gerti az orkot a kérdéssel.
Urlgen lepillantott az odalent menetelő ezrekre, majd kíváncsi arccal ismét az óriásnőre
nézett, megpróbálva megfejteni a szavak mögött megbúvó jelentést.
-Amikor eljön az itt küzdő törpék elpusztításának az ideje, gondoskodni akarsz arról, hogy
az orkok Urlgent dicsőítsék – gondolkodott fennhangon Gerti. – Ebben segíteni fogok neked.
Urglen összevonta a szemöldökét, de minden kétkedése dacára bólintott.
– És azok az orkok Gertit is dicsőítik majd – jelentette ki.
– Ha osztozunk Obould dicsőségében, azzal elérjük azt is, hogy nem csak minket fogak
kárhoztatni a kudarcokért.
Ebben volt valami, de Urlgennek ez az egész valószerűtlennek – tetszett. Sosem állt közel
Gertihez – semmilyen értelemben.
Gyakran vitatkozott apjával, amikor a király az óriásokat is szövetségesévé akarta tenni.
Ami azt illeti, Urlgen tisztában volt ve1e, hogy Gerti még jobban megveti őt, mint ahogy az
óriásnő utálja Obouldot és az orkokat. Gerti számára Urlgen nem volt más, csak egy hitvány
gazfickó.
De most mégis itt voltak mindketten, és terveket szövögettek Obould háta mögött.
Urlgen elkapta tekintetét Gertiről, és dél felé, a meredek emelkedőre nézett, ahol a távolban
a törpék táboroztak.
– Szükségem van óriásokra a vonalaim biztosítására, és hogy sziklákat hajigáljanak!
– A magaslat előnyhöz juttatja a törpéket – felelte Gerti. – Nem hagyom, hogy az orkok
tetemén az enyéim heverjenek.
– Akkor mit ajánlasz fel? – kérdezte Urlgen, aki percről percre egyre csalódottabb lett.
A két vezér szemügyre vette a környező terepet.
– Ott – mutatott rá az óriásnő egy magas gerincre, messze nyugaton. – A népemet a törpék
ott nem érhetik el, és az a gerinc egy magasságban van az ő magaslatukkal. A fajtársaim ott
oldalvédként szolgálnak majd, és ők lesznek a tüzérséged.
– Onnan még egy óriásnak is nagyot kell dobnia.
– De egy óriás méretű katapultnak nem.
– A gerinc alatt alagutak húzódnak – magyarázta az ork. – A törpék elfoglalták és
biztosították őket. Nehéz lesz...
– Olyan nehéz, mint megvédeni magad, amikor majd azt jelented apádnak, hogy elbuktál?
Urlgen erre kihúzta magát, és még egyszer átgondolta a dolgot.
– Foglaljátok el a gerincet, én pedig harcosokat adok, akik majd biztosítják azt, és
lecsapnak a törpékre. Mindkettőnk dicsőségére – közölte Gerti.
-Nem könnyű feladat.
Gerti tekintete visszasiklott az emelkedőre – Urlgené követte –, és megállapodott a délelőtti
napsütésben rothadó ork hullahegyeken: az óriásnőnek nem is kellett semmit mondania.

-A szentségit! Már megint harcolnak, mi meg csak itt kuksolánk és nézzük! – panaszkodott
Zsindelyfi Shingles, a vén törpe Pörölycsapó Torgarnak.
Torgar a gerinc keleti falában tátongó nyíláshoz lépett, és lepillantott az oly sok napja
csatatérként szolgáló lejtőre. Igaz, ami igaz, ismét kezdetét vette egy újabb roham: orkok és
goblinok robogtak felfelé a lejtőn, bömbölve és üvöltve minden egyes lépésnél. A törpe
tekintete dél felé rebbent, és látta, hogy fajtársai
már készen várják a rohamot, az alakzatok már el is rendeződtek. Catti-brie félelmetes íja
máris sziszegve surrogott és lőtte ki nyilait a felfelé özönlő hordára. Időnként kisebb
robbanások rázták meg a rohamozó orkok első sorát, mire Torgar elmosolyodott: tudta, hogy
ilyenkor Tömbváll Iván hozta működésbe trükkös kézi számszeríját.
Habár tökéletesen biztos volt abban, hogy Banak és a többiek visszaverik a támadást,
mégis csalódottan harapdálta alsóajkát, amiért ő, meg a Mirabarból jött törpék egyik fele nem
állhat mellettük.
-Szükségük vagyon itt mireánk – emlékeztette Shingles Torgart, és keményen
megszorította barátja izmos vállát. – Jól szolgáljuk Bruenor királyt.
-Amikor olyan alagutakat védünk, amelyeket meg se támadának – dünnyögte Torgar.
Alig hagyták el ajkát ezek a szavak, amikor kiáltások harsantak az északra nyúló, mélyen
fekvő alagutakból.
– Orkok! – kiáltotta valaki. – Orkok az alagutakban!
Shingles és Torgar tágra nyílt szemmel bámult egymásra, majd arcukat vicsorba gyűrte a
harci düh.
– Orkok – motyogták egyszerre.
– Orkok! – dörögte Shingles, hogy a közelben lévő törpék is meghallják, főként azok, akik a
déli bejáratnál őrködtek. – Kapjátok fel a fejszéiteket, fiúk! Ölnivaló orkok érkezének!
A mirabari törpék nagy lendülettel, lelkesen – sőt vidáman – foglalták el előre kijelölt
állásaikat, készen arra, hogy támogatást adjanak északi társaiknak – a szinte azonnal
felhangzó fémcsengés, harag– És fájdalomkiáltások pedig még azt is elárulták nekik, hogy a
csata kezdetét vette.
Torgar parancsokat vakkantott, mindenkit emlékeztetve feladatára, habár tudta, hogy
fegyelmezett harcosainak igazából erre nincs szükségük. A mirabari törpék tudták, mit kell
tenniük, mivel már napok óta az alagutakban tartózkodtak – ismertek minden kanyarulatot és
minden üreget, ahol védekezni lehetett, és mostanra már el is foglalták ezeket a helyeket.
Torgar ennek dacára parancsokat osztogatott, emlékeztetve társait, hogy ők most Harcpöröly
Bruenor és Mithrill Csarnok dicsőségéért küzdenek – új királyukért és új otthonukért.
Torgar gondosan állította fel a védelmet, úgy tervezve meg azt, hogy se ő, se Shingles ne
maradjon ki a harcból. A két barát végigrohant a lejtős folyosón, és útjuk egy párkányon ért
véget, amely egy ovális barlangüregre nézett, ahol már orkok küzdöttek több mint egy tucat
mirabari törpével.
Torgar szinte le sem lassított, úgy vetette le magát a párkányról és érkezett az orkok
sűrűjébe, kettőt rögtön le is döntve a lábáról. A törpe egy szempillantás alatt talpon termett és
fejszéje máris jobbra-balra lendült – de gondosan kiszámított mozdulatokkal. Shingles ekkor
már szintén a levegőben járt, nyomában újabb törpékkel, akik a párost követték.
Az eddig a barlangban küzdők – látva az erősítést – fokozták nyomásukat, és utat vágtak
maguknak az orkokon át, hogy csatlakozzanak Torgarhoz és a többiekhez. A csata szinte
azonnal a törpék javára billent. Orkok hullottak, és orkok próbáltak menekülni, de ebben saját
csökönyös fajtársaik gátolták meg őket,
akik még mindig özönlöttek az alagutakból és kapcsolódtak be az összecsapásba.
-Ha eleget megölünk közülük, elfutnak! – bömbölte Torgar, kifejezve az általános
várakozást, ha orkokról és harcról volt szó.
Percekkel később a földet bőven öntözte az orkok vére, a törpék pedig elérték az alagút
bejáratát, visszaszorítva a támadókat.
A mirabariak ívben sorakoztak fel a keskeny nyílás körül – középen Torgarral –, így többen
is le tudtak csapni, ha egy ork előretört. Az orkok meglepő módon még mindig özönlöttek,
egyik a másik után – elviselték a rájuk mért csapásokat, és megmászták elhullott társaik
egyre magasodó halmát. Csak jöttek és jöttek – minden sebet kapott és visszavonulásra
kényszerült törpére öt ork jutott.
-A fenébe a makacs fajtájukkal! – kiáltotta a Torgar mellett lépkedő Shingles.
Káromkodásának alátámasztására megsuhintotta kalapácsát, leterített vele egy újabb
böszme alakot.
-Túl makacsak – felelte Torgar... de éppen csak hallhatóan.
Nem akarta megriasztani a többieket. Torgar szinte hinni sem, hogy az orkok még mindig
befelé préselik magukat az alagutakba. Egyetlenegynek sem sikerült még egy lépésnyi teret
sem nyernie, de még mindig jöttek, hiába vágták le őket.
A közeli alagutakból kiáltások harsantak, amelyek elárulták Torgarnak, hogy ebben a
csatában ez általános jelenség, és hogy minden oldalról szorongatják.
A percek csak teltek – egyre több ork nyomult be a terembe és zuhant holtan a földre.
Torgar felpillantott a párkányra, ahol egy futártörpe várakozott.
– Kettes állás! – kiáltotta az ifjú hírnöknek, mire a törpe elrohant, futás közben ismételve a
parancsot.
– Hallottátok! – kiáltotta oda Shingles a barlangteremben küzdőknek. – Sorokat zárni!
Shingles mondandója végeztével egy hatalmas szikla mögé ugrott, amelyet még korábban
a bejárati folyosó oldalához görgettek, és most nekivetette hátát az ingatag kődarabnak.
– Amikor majd kiált! – harsogta Shingles.
Torgar vadul nekirontott a legközelebbi orknak, és úgy helyezkedett, hogy az alagútból
legközelebb kilépő ellenfelével pontosan szemközt legyen. Mögötte a fiai őrjöngeni kezdtek,
és végeztek a terembe bejutó összes orkkal.
Amikor Torgar úgy vélte, hogy a bejáratot ideiglenesen biztosították, elordította magát:
– Most!
Shingles hatalmasat taszított a sziklatömbön, amely átgördült a bejáraton, kis híján a földbe
passzírozva Torgart, aki az utolsó pillanatban ugrott félre.
– Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! – harsogta Shingles.
A törpék felkapkodták a sebesülteket és a halottakat, majd gyorsan visszavonultak a
barlangterem túlsó felébe, és dél felé indultak.
Mielőtt azonban elérhették volna a másik kijáratot, az orkok máris átküzdötték magukat a
hevenyészett barikádon, és két lándzsa röppent a törpék felé. Az egyik szegény Shinglest
találta el.
– O, az ülepim! – kiáltott fel a sebesült, és megragadta a jobb farpofájából kiálló lándzsa
nyelét.
Habár Torgar egyik vállán már egy eszméletlen törpét cipelt, hóna alá kapta legkedvesebb
barátját, és kirángatta a teremből, be a déli folyosóba, ahol több kőomlást is előkészítettek,
hogy lelassítsák esetleges üldözőiket, ha a helyzet úgy kívánja. A nyugati gerinc alatti
alagútrengetegben a törpék mindenütt
visszavonulásra kényszerültek, de mindezt szervezetten tették; – ráadásul már napok óta
az alagutakban voltak, és ez több mint elég volt a törpéknek, hogy megfelelő védelmet
állítsanak fel.
Torgar hamarosan ismét visszatért a harcba, a sántikáló Shinglesszel az oldalán, aki
veszettül forgatta kalapácsát. Ők, meg még vagy tucatnyi törpe egy cseppkövekkel teli
teremben küzdött – mögöttük egy emelkedő húzódott dél felé. A törpék elszánták magukat,
hogy a széles üregben minden egyes lábnyi
ork előnyomulásért vérrel fizetnek – ennek megfelelően őrjöngve küzdöttek, és hamarosan
ismét ork vérben tocsogtak, az orkok tetemei pedig ismét halomba gyűltek.
A csökönyös humanoidok azonban egyre csak jöttek.
– A fenébe a makacs fajtájukkal! – kiáltotta ismét Shingles. Torgar nem is fárasztotta magát
azzal, hogy feleljen barátja egyértelmű és egyben rejtett véleményére. Kezdték megérteni,
hogy az orkok bármi áron el akarják foglalni az alagutakat. Ez a nyugtalanító gondolat
kisvártatva újabb megerősítést nyert, amikor váratlanul egy csapat törpe csörtetett be a
terembe a nyugati folyosóból.
– Óriások! – kiáltották, még mielőtt Torgar megkérdezhette volna őket, miért nem
rendezetten vonulnak vissza a termen át.
– Óriások az alagutakban!
– Óriások? – visszhangozta Shingles. – Ez túl alacsony az óriásoknak.
Az újonnan jött törpék rohamra lendültek, és belevetették magukat a küzdelembe, levágva a
közéjük és Torgar csoportja közé szorult orkokat.
– Óriások! – ismételte egyikük, amikor vezére elé állhatott.
 Torgar nem kérdezett semmit, mivel a törpe válla fölött átpillantva már látta, hogy a harcos
igazat mondott: a nyugati alagút bejáratához egy óriás – pontosabban egy óriásnő – érkezett:
meggörnyedve, időnként szinte kúszva-mászva haladt előre.
– Kapjátok el! – dörögte Torgar, alig várva, hogy megszerezzék ezt a kiváló skalpot.
Fiai elrobogtak mellette, és az újonnan jöttek mellett is, majd dobásra emelték harci
pörölyeiket, ügyet sem vetve frissen érkezett társaik kiáltozásaira, hogy maradjanak.
Tucatnyi pöröly szelte át pörögve a levegőt és láthatóan mindegyik talált is – egészen addig
így gondolta mindenki, míg a kalapácsok elérték a sápadt, kékes bőrű lényt, aki előtt
egyszerűen elkanyarodtak.
– Mágia? – suttogta Torgar.
Mintha csak az óriásnő meghallotta volna, vagy csak gúnyolódni akarna vele,
csúfondárosan elvigyorodott és megrovóan megrázta az ujját.
Torgar fiai rohamra lendültek.
Majd elvakítva botladozni és csúszkálni kezdtek, ahogy hirtelen jeges dara robbant a
terembe, finom jégréteggel vonva be a talajt.
– Sorokat zárj! – bömbölte túl Torgar a mágikus vihar dühöngését.
Fényes tűzgolyó robbant a barlangüreg tetejénél, és elemésztette azt a három törpét, aki
engedelmeskedni próbált a parancsnak.
– Fussunk! – kiáltotta Shingles.
– Nem – dünnyögte Torgar, és szemében szinte olyan fényesen lobbant a harag, mint az
óriásnő tüze. A mirabari száműzött csúszkálva indult meg a jégpáncélon a térdeplő
kolosszus felé.
A nő ránézett – szemében izzott a gyűlölet – És újabb varázslatot mormolt.
Torgar futásra váltott át és felemelte fejszéjét. Hangja túlharsogta a zsivajt, túlharsogta a
vihart, túl saját félelmét és túl a mágia zaját.
Már csak két lépésre járt, és ekkor előrevetette magát.
Ebben a pillanatban pokoli kín hasított belé, ahogy hirtelen egy bűbájszőtte marok szorította
össze a szívét, megdermesztve testét ugrás közben. Torgar megpróbálta meglendíteni
karját, hogy lecsapjon fejszéjével, de az nem engedelmeskedett parancsának. Képtelen volt
legyűrni a perzselő agóniát, az elképesztő fájdalom szorítását.
Torgar nekizuhant az óriásnőnek, aki egy hüvelyket sem moccant, és lepattant róla. Egy
pillanatig küszködve próbálta visszanyerni egyensúlyát, de lába éppen olyan használhatatlan
volt, akár a karja. Torgar hátratántorodott két-három lépést. Értetlenül és hitetlenkedve
meredt az óriásnőre.
Majd összeesett.
Mögötte újabb törpék özönlöttek a terembe, vezérük nevét kiáltozva – mindannyian
előregörnyedve csúszkáltak a jégborította talajon. Gerti – mivel Gerti volt az, aki
személyesen avatkozott bele a küzdelembe – bölcsen visszavonult, amikor legerősebb
varázslata elmúlt. Visszavonulását kitűnően fedezte a háta
mögül előrontó orkok serege.
A tomporában lüktető fájdalomra ügyet sem vetve, a lábán végigcsörgedező vércsíkot és
friss sebeit figyelmen kívül hagyva, Shingles Torgarhoz támolygott. Keményen pofon csapta
a törpét, és ráordított, hogy ébredjen fel.
Torgar zihálva meredt rá barátjára.
– Fáj – suttogta. – Moradinra, összezúzta a szívemet!
– Ugyan már! A te szíved kőből vagyon – mordult rá Shingles.
– Úgyhogy hagyd abba a nyavalygást!
Ezzel Shingles a vállára kapta Torgart, és határozott léptekkel megindult a másik irányba –
mindazonáltal óvatosan rakosgatta lábát, miközben a jeges emelkedőn tartott felfelé drága
barátjával.
Sikerült kijutniuk a teremből, majd még több másikból is – a harc ott tombolt körös-körül, és
a mirabari törpék minden egyes darabka földért megharcoltak.
De az orkok sem engedtek, és készek voltak akár tizet is elveszteni soraikból egyetlen
törpéért cserébe. Létszámfölényük folytán fokozatosan törtek előre, folyosóról folyosóra,
teremtől
Az alagútrendszer déli végétől nem messze Shingles elrendelte az utolsó és egyben
legfontosabb mennyezet leomlasztását, majd így szólt fiaihoz, még a sebesültekhez is:
– Most beássátok magatokat és felkészültök a halálra, Mithrill Csarnok dicsőségéért. A
Harcpörölyök testvéreikként fogadtak minket, mi pedig nem okozunk csalódást nekik.
Ujjongás csapott tel körülötte, de Shingles kihallotta belőle az erőltetettséget. Négyszáz fős
seregük harmada elveszett – köztük Torgar, valamint szívük és lelkük is.
Ám a törpék mégis tették, amit Shingles parancsolt, méghozzá egyetlen zokszó nélkül. Az
alagutak utolsó szakaszát készíttették elő a legjobban – elsőként ezt foglalták el, amikor
megjelentek az alagútrendszerben –, és ha az orkok ki akarják őket szorítania az Őrző
Völgyére néző sziklaszirt közelébe, akkor több száz főt vesztenek majd.
A törpék így hát beásták magukat és vártak.
A sérült lábakat sínbe tették – ezek a törpék könnyebb fegyvereket kaptak –, majd vártak.
A komolyabb sebeket jajszó nélkül kötözték be – egyesek még fegyvereket is erősítettek
törött karjukhoz –, majd vártak.
Búcsúzóul megcsókolták halottaikat és vártak.
De a barlangrendszer háromnegyedét elfoglaló orkok nem jöttek.

– Eddig ez volt a legkitartóbb roham – jegyezte meg Banak, amikor az orkok és goblinok
végül megfordultak és visszavonultak a lejtőn. Több mint egy órán át jöttek, önmagukat sem
kímélve vetették magukat az ütközetbe, és ebben az utolsó összecsapásban több ork és
goblin maradt holtan a véráztatta lejtőn,
mint az ezt megelőzőkben összesen. A törpék azonban mindvégig megtartották
alakzatukat, szorosan védőállásaik köré csoportosultak, és az orkok egyetlenegyszer sem
érezhették azt, hogy közel a győzelem.
De azért csak jöttek.
– A legkitartóbb? Vagy a legostobább? – kérdezett vissza Bütyökfi Tred.
– A legostobább – döntött Tömbváll Iván.
A fivére is hozzászólt:
– Hi-hi-h. . .
Pikel nevetése félbeszakadt, és Banaknak is torkán akadt a szó, mert ekkor látták meg
nyugaton a Torgar visszavonulásáról árulkodó első jeleket – ekkor látták meg az alagutakból
kiözönlő sérült törpék sorát, akik halottaikat cipelték.
– Moradinra – tátogta Banak, aki most ébredt rá, hogy a lejtőn vívott nagy csata csupán
csel volt, aminek révén megakadályozták, hogy erősítést küldjenek Torgar csapatának.
Banak hunyorogva nézte a barlangrendszer déli bejáratából kiáramló bicegő sebesülteket,
akik a hátukon cipelték halottaikat, mire újra, meg újra összerezzent. Ezek a törpék csak
nemrég csatlakoztak Mithrill Csarnokhoz – a zömük még sosem látta azt a helyet, ahova
mirabari otthonuk biztonságát feladva elindultak.
– Szervezett a visszavonulás – jegyzete meg Tömbváll Iván. -
Ha jól sejdítém, nem zavarták szét őket, csak visszaszorították Torgarékat.
– Találjátok meg Torgart – parancsolta Banak. – Vagy azt, aki parancsnokol. Nézzetek
utána, szükségük vagyon-é a segítségünkre!
Pikel elkiáltotta magát – "Óó-oj!" – És a Tömbváll fivérek elrohantak.
Tred biccentett Banaknak, és utánuk szaladt.
Ebben a pillanatban két másik, komor arcú, ork vértől lucskos alak lépett a vezérhez.
– Mi értelme ennek? – kérdezte Catti-brie, szemügyre véve a vonalakat. – Jó sokan
meghaltak, hogy bevegyék az alagutakat, de végeredményben mire jó ez nekik? Egyik alagút
sem kapcsolódik magához Mithrill Csarnokhoz: még csak a közelébe sem érnek.
– Csakhogy ők ezt nem tudják – felelte Banak.
Catti-brie ezt nem vette be. Úgy vélte, hogy valami zajlik ott, és amikor Wulfgarra nézett,
látta, hogy barátja is erre gondol.
 – Menjünk – mondta Wulfgar.
– Már elküldtem a Tömbvállékat és Tredet Torgarhoz – közölte velük Banak.
Wulfgar megrázta a fejét.
– Nem Torgarhoz megyünk – világosította fel a törpét a barbár. – Azokban az alagutakban
nincs semmi, ami értékes lenne az ellenségnek – tette hozzá és kezével körbemutatott,
átfogva a hegyi lejtőn az imént lezajlott vérontás maradványait.
Banak beleegyezően bólintott, de nem mondta ki félelmeit.
Tudta, hogy a többiek is rájöttek már, miért küzdöttek olyan kétségbeesetten az orkok
azokért az alagutakért.
Az óriások miatt.
Wulfgar és Catti-brie elrohant, és nemsokára utolérték, majd lehagyták a Torgar
felkutatására indult törpéket.
– Felmegyünk – magyarázta nekik futás közben Catti-brie.
– Akkor vigyétek a fivéremet! – kiáltotta oda Iván. – Többet segíthet kint, mint bent.
– A fivérim! – rikoltotta Pikel, majd elkanyarodott a két másik törpétől, és Wulfgarék
nyomába eredt.
Catti-brie és Wulfgar folytatták útjukat – egyetlen zokszót sem ejtettek, mivel már régen
megtanulták, hogy ne becsüljék alá a kifejezetten hasznos törpe "dú-dad"-ot. Elérték a gerinc
déli végét, és nekiálltak felkapaszkodni rajta az alagút bejárata mellett, ahol még mindig
sorjáztak kifelé a sebesültek.
– Kitartunk! – kiáltott oda nekik büszkén az egyik súlyosan sebesült, de járni tudó törpe.
– Sosem kétkedénk abban, hogy ez így lészen! – kiáltott vissza Catti-brie, és ügyelt rá,
hogy törpe akcentusa a szokásosnál erősebben érződjön. A törpe feleletképpen a levegőbe
lökte öklét.
A mozdulattól fájdalmas grimaszba torzult az arca, bár mindent megtett, hogy ne mutassa
ki.
Wulfgar ment elől a sziklás lejtőn – hatalmas ereje és hosszú lába révén könnyedén mászta
meg a repedezett falat. A nehezebb részeknél megállt, megfordult, és könnyedén felrántotta
maga mellé Catti-brie-t. Az egyik ponton azonban sokkal nagyobb kihívással került szembe,
mert hiába feküdt hasra a sziklán, Wulfgar még így sem érte el a zömök Pikelt.
Pikel azonban elmosolyodott, intett, hogy lépjen hátra, majd kántálni és forogni kezdett –
végül megtorpant, rámeredt a sima kőfalra és közben kuncogott. A zöld szakállú törpe
felnyújtotta kezét, amely belemélyedt a hirtelen elmálló kőbe. Ezután egymás után lépcsőket
vájt bele, majd a még mindig vihorászó törpe egyszerűen felsétált a két emberhez, és intett,
hogy induljanak tovább.
A gerinc teteje repedezett és egyenetlen volt, de azért járható – még úgy is, hogy balról
jobbra heves szélrohamok zúdultak a három hegymászóra. Mivel szélirányban voltak, előbb
érezték meg ellenségeik szagát, minthogy meglátták volna őket.
Így behúzódtak egy magas kiszögellés mögé, és nézték, ahogy az első déróriás
felkapaszkodik a gerincre.
Catti-brie lekapta Taulmarilt és célzásra emelte halálos íját, de Pikel megragadta a vesszőt,
megrázta bozontos fejét, és nemet intett szabad kezének mutatóujjával, majd észak felé
mutatott.
Ahol újabb óriások tűntek fel.
-Egy lövés – suttogta Wulfgar, és megragadta Égisz-agyart. – Ahogy lőttél, azonnal eredj
futásnak.
– Kész vagyok – közölte Catti-brie, majd intett Pikelnek, hogy engedje el a vesszőt, ő maga
pedig induljon.
Pikel malacszerű visítást hallatott, és kirohant a kiszögellés mögül, teljes sebességgel tartva
dél felé. A legközelebbi óriás 'felordított és rámutatott, majd a nyomába szegődött.
De ekkor egy süvítő nyílvessző csapódott a kolosszus mellébe, amitől hátratántorodott,
majd máris érkezett egy pörgő harci kalapács, amely szinte ugyanoda vágódott be. Az óriás
ettől még inkább megingott és lebucskázott a nyugati gerincről.
 Wulfgar és Catti-brie hallották ugyan az ordítást, de az óriást nem látták, mivel ekkor már
fejvesztetten futottak. A déli perem közelébe utolérték Pikelt, akit Wulfgar szó nélkül
felkapott, és már futott is tovább, párkányról párkányra ugrálva lefelé, míg le nem ért. Alig
értek le, amikor sziklák kezdtek záporozni körülöttük, és ők hárman sietve kezdték beterelni a
még a környéken bóklászó törpéket a biztonságos alagútba.
Nem sokkal beljebb összefutottak Ivánnal, Treddel, meg Zsindelyfi Shinglesszel és egy
erősen megviselt Pörölycsapó Torgarral.
– Varázsolók – magyarázta Shingles. – Az óriásboszorkány kis híján összezúzta a barátom
szívét!
A mondat végeztével vigyázva vállon veregette Torgart.
– Fáj – motyogta Torgar, akinek szinte alig lehetett hallani a hangját. – Nagyon fáj.
– Ugyan már, te tú1 kemény vagy ahhoz, hogy lebírjon egy egyszerű boszorkányos trükk –
nyugtatgatta barátját Shingles, és ismét vállon akarta veregetni barátját, de Torgar felemelte
karját, hogy kivédje az ütést.
– Odafent óriások vannak – tudatta Wulfgar a törpékkel. – Beljebb kellene mennünk, hátha
lejönnek.
– Nem fognak dél felé menni – töprengett hangosan Catti-brie. – A magaslatot akarták, és
meg is szerezték.
– És azok az orkok sem jőnek – mondta Shingles. – Rájuk rogyasztottuk ugyan a
mennyezetet, de mostanra ideérhettek volna, ha akarnak.
– Már megszerezték, amiért jöttek – felelte Catti-brie.
A nő visszapillantott a déli kijárat felé, ahol ismét minden nyugodtnak tűnt – a sziklazápor
véget ért. Wulfgar és a többiek azonban csak jó idő elteltével merészkedtek ki az alagútból.
Odakint az alkony már hosszúra nyújtotta az árnyékokat, és az egész vidékre nyugtalanító
csend telepedett.
Catti-brie a messze keleten táborozó törpe fősereg felé nézett.
– Túl messze van ahhoz, hogy egy óriás eldobhasson odáig – mondta és felpillantott a
gerincre.
Wulfgar azonnal elindult felfelé, nyomában Catti-brie-vel. Az egyre sűrűbb sötétség dacára
a gerinccsúcsra érve gyorsan megértették, hogy mire ment ki az egész támadás. A gerinc
északi végén az óriások hatalmas farönköket cipeltek fel a nyugati lejtőn, míg mások egy
gigantikus hadigépet szereltek össze a tönkökből. Catti-brie dermedten pillantott a törpék
állásai felé. Valóban túl messze voltak ahhoz, hogy egy óriás eldobhasson odáig, de vajon
elég messzire voltak ahhoz is, hogy ne érje el őket egy óriás méretű katapultból kilőtt
lövedék?
Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy valójában milyen nagy bajban is vannak: Az orkok
saját fajtájukból oly sokat áldoztak fel – több százan estek el eddig –, egyszerűen csak azért,
hogy harcászati előnyt csikarjanak ki a csatatéren, és ez olyan eltökéltségre és ravaszságra
vallott, amilyet a nő eddig fel sem tételezett a nyomorult, disznóképű teremtményekről.
– Bruenor gyakran mondogatta, hogy az orkok és a goblinok csak egyetlen okból nem
hódították meg eddig egész Északot: azért, mert túl ostobák ahhoz, hogy együtt küzdjenek –
suttogta Wulfgarnak.
– És most Bruenor halott, vagy hamarosan az lesz – felelte a barbár.
Komor hangja elárulta Catti-brie-nek, hogy barátja ugyanazt a következtetést vonta le.
Bajban voltak.
 13

A HATÁROK MEGHÚZÁSA

– Az istenekre, William, te képes lennél egész nap szunyókálni, hogy aztán éjszakára is
lepihenj – mondta Kérgesüllő Brusco, aki Banaknak, a Mithrill Csarnoktól nyugatra húzódó
hegyek között bámulatos hírnevet szerző neves hadvezérnek volt az elsőági unokafivére.
– Jep – felelte erre a vén Huskennugget William (barátainak csak Bill), és fejét máris
nekitámasztotta a törpe erősség keleti bejáratát jelző kis torony kőfalának. Alattuk a Surbrin
hömpölygött fenségesen, szikrázva a délutáni napsütésben.
Nem sokkal azután, hogy hírek érkeztek a Mithrill Csarnokot észak felől háborgató
szörnyetegekről, a törpék jelenlegi állásától északra egy jelentős tábort állítottak fel, az egyik
hegykaréj tetején. De a kétségbeesett lapályosi menekülés és a nyugaton megkezdődő
háború következtében a tábor hamarosan kiürült és csak néhány felderítő maradt hátra. A
törpéknek egyszerűen nem maradt nélkülözhető harcosuk, az orkok pedig keményen
szorongatták őket az Őrző Völgyétől északra húzódó hegyek felől. A Nesméből szállingózó
hírek arra kényszerítették a Harcpöröly Klánt, hogy megerősítsék az alagutak védelmét is,
mivel földalatti támadástól tartottak.
Keleten azonban nem történt semmi, csak a Surbrin hömpölygött békésen, és az unalom
hosszú órái teltek, amit még elviseltetlenebbé tett a tudat, hogy eközben fajtársaik nyugaton
verekednek és halnak.
Így hát miközben Banak, Pwent és katonáik – a mirabari törpékkel vállvetve – hírnevet
szereztek maguknak, megállítva az özönlő hordát, addig Brusco, Bill, meg a többiek keleten
csak lehunyták szemüket, hátrahajtották fejüket, és reménykedtek, hogy még nekik is lesz
alkalmuk orkokat ölni, mielőtt a háború véget érne.
– Napok óta nem látám Filbedót – jegezte meg Brusco.
Bill álmosan kinyitotta az egyik szemét, és megszólalt:
– Nyugatra ment, túl az Őrző völgyén... legalábbis így hallottam.
– Egen, bezony, így volt – szólt le erre fentről Tésztásszakállú Kingred, aki a nyitott
csapóajtó mellett üldögélt, nekitámasztva hátát az építmény nyitott tetejét övező
derékmagasságú falnak.
– Többé már nincs tizenöt-tizenöt váltás. Mivel a hegységnek ezen az oldalán már csak
huszonöten maradánk, akad majd olyan is, aki egymás után két váltásba is békerül.
– Bah! – horkant fel Brusco. – Bárcsak enmagam kértek volna fel arra, hogy menjek
nyugatra!
– Mindannyian így vagyunk ezzel – felelte Kingred, és nagyot szortyintott. – Kivéve persze
Billt. Bill csak aludni vágyik.
– Jep – bólintott Bill. – És elvállalom a kettős váltást. Sőt, ha akarátok, akár a hármast is. A
kilenc pokolra, itt maradok végig, éjjel és nappal.
– És végigszundikálod az őrséget – fűzte hozzá Kingred.
– Jep – érkezett Bill válasza.
– No, ha aludni mégy, akkor majd Kingred levált – dörögte Brusco. – Olyasvalaki legyen itt,
akivel lehet csontokat vetni.
– Jep – ásított egyet Bill. Nagy nehézségek árán az oldalára gördült és feltápászkodott,
majd fáradtan elindult felfelé.
Kingred, Brusco és az alagutakból előbújó néhány másik törpe kockázni kezdett, de a zsivaj
nem nagyon zavarta az örökké fáradt törpét, aki hamarosan elégedetten szuszogott.

A torony külső falán, nagyjából félúton gubbasztó Tos'un Armgo, aki egy sötét mélyedésbe
fészkelte be magát – ott, ahol a hegyből kifaragott torony összeért az eredeti kőzettel –, jól
hallotta az egész beszélgetést. A drow megpihent az egyik eresztéknél, miközben csendesen
átkozódott – már nem először! –, amiatt, hogy sem Donnia, sem Ad'non nincs itt. Végtére is
ők lopakodtak a legjobban a csapatban, míg Tos'un csak egy egyszer harcos volt. Legalábbis
Donnia és Ad'non ezt igyekeztek elhitetni vele.
Kaer'lic rámondott ugyan néhány varázslatot, hogy segítse őt, mint Obould előretolt
felderítőjét, de Tos'unt mégsem nyűgözte le kiszolgáltatottsága – végtére is egyedül volt a
kemény törpék őrhelyén.
Obould nincs messze, mondogatta magában. Valószínű, hogy az ork király és talpnyalói
rövid időn belül lerohanják a tábor gyengécske védelmét.
A drow erre nagy levegőt vett, helyet változtatott és kapaszkodót keresett. Eddigre az égen
gunnyasztó átkozott lángoló tűzgömb már a hegyek mögé bukott, és szerencsére hosszú
árnyakat
vetett a keleti lejtőre; meg a környező vidékre. Tos'un azonban még mindig kellemetlennek
találta fényét.
De már sötétedett.
És közelgett a drow-k ideje.
Brusco belefújt összekulcsolt markába, majd jó erősen megrázta, megcsörgetve a bütykös
ujjai és kérges tenyere közé fogott csontokat. Még egyszer rájuk fújt, és gyors imát rebegett
Dumathoinnak, a hegyek alatti titkok őrzőjének.
Ezt megismételte egyszer, majd még egyszer, egészen addig, míg a megtisztított dobóteret
körülállók panaszkodni nem kezdtek, sőt egyikük még jól tarkón is sózta.
– Eldobád már végre azokat az átkozott csontokat, he?
A törpék csalódottságát érthetővé tette az a tény, hogy az ezüstérmék zöme Brusco előtt
halmozódott – a törpe az órákkal ezelőtt beállt napnyugta óta egyfolytában nyert.
– Ki kelletik várni, míg a jó öreg Dum meg nem mondja nékem, hogy mi merre hány lépés –
felelte Brusco.
– Dobd már el végre azokat az átkozott csontokat! – kiáltottak rá többen is.
– Bah! – horkant fel erre Brusco, és dobásra lendítette kezét.
Ekkor felrivallt egy kürt – tisztán és ércesen szólt a hangja – mire minden törpe
megdermedt.
– Mit látál, Bill?! – kiáltott fel Kingred.
A többiek kiszaladtak a toronyból, magasabb pontokat keresve, ahonnan megláthatják a
déli jelzőtüzeket.
– Bill?! – kiáltott fel ismét Kingred. – Ébredj fel, te tökfilkó! Bill!
Válasz nem érkezett.
És Kingred ráébredt, hogy szuszogást sem hall – méghozzá már jó ideje.
– Bill? – kérdezte, de ezúttal jóval halkabban és sokkal aggódóbban.
– Mi történt vala? – kérdezte a visszarohanó Brusco.
Kingred felfelé nézett és arckifejezése mindent elárult a másik törpének.
– Bill?! – ordította Brusco is.
A létrához rohant és gyorsan mászni kezdett felfelé.
– Trollok délen! – kiáltotta valaki a tornyon kívülről, jó messziről. – Trollok délen!
Brusco megtorpant mászás közben és arra gondolt: "Trollok?
A kilenc pokolra, mit keresnek itt a trollok?"
Újabb kürt harsant, ezúttal északon.
– Irány a vájat! – üvöltött le Brusco Kingrednek. – Vigyél
mindenkit a vájatokba, és készüljetek fel a lezárásukra!
Kingred eldübörgött, Brusco pedig felpillantott és meglátta
Bill egyik lábát, amelyik belógott a nyitott csapóajtóba.
-Bill?! – kiáltotta ismét.
A láb gazdája meg se moccant.
Ekkor Bruscónak borzalmas sejtése támadt, de mászott tovább -csak immár lassabban,
vigyázva lépkedett felfelé. A csapóajtó alá érve óvatosan kinyújtotta a kezét, megragadta Bill
lábát és
megrángatta.
– Bill?
 Semmi mozgás, semmi válasz – még csak hortyogást sem hallott.
És Brusco váratlanul megvakult, teljes sötétség fogta körül. Ösztönösen elengedte a létrát
és összehúzta magát – lezuhant a köves talajra, majd nehézkesen oldalra gördült. De mire
talpra
szökkent, a veterán harcosnak már kard villant a kezében és legalább annyi öröme lehetett,
hogy nem vakult meg – most már látta, hogy sötétségvarázst bocsátottak rá, amely még
beburkolta a létra tetejét, viszont benne nem tett kárt.
– Ide! – kiáltott oda társainak. – Mágia! És valami elkapta Kingred vezetésével törpék
rohantak oda hozzá.
– Hozzatok takarókat! – adta ki a parancsot Brusco.
Visszarohant a létra aljához, és elindult felfelé, ezúttal sokkal fürgébben. A többi törpe
felkapott két takarót, majd azokat kétrét hajtották. Ezután mindenki megfogta a takarók egyik
sarkát széthúzták azokat a csapóajtó alatt.
Odafent zsivaj támadt, majd Brusco Bill nevét kiáltotta és végül felnyögött valaki.
Egy törpe zuhant le a magasból, rázuhant a takarók szélére, majd onnan lepattanva
végiggurult a földön.
-Bill! – kiáltotta egyszerre a négy törpe, és ledobva a takarókat, lezuhant társukhoz
rohantak, akinek élénkvörös vércsík húzódott a torkán.
– Vigyétek egy paphoz! – kiáltotta valaki, mire nekiláttak elvonszolni Billt.
A törpék az ajtó felé szaladtak, de azután megtorpantak, és Brusco nevét kiáltozták, amikor
odafent ismét lárma támadt.
Brusco hullott alá a sötétségből és csapódott nagy erővel a földnek. Felállt, oldalra
tántorodott, majd ismét elesett volna, ha Kingred nem ugrik oda hozzá és kapja el.
– Az átkozott izé megdöfe! – zihált Brusco.
Megtapogatta a hátát, majd amikor elhúzta a kezét, látta, hogy csurom vér. Ekkor minden
erő kifutott belőle és Kingrednek össze kellett szednie magát, hogy megtartsa a súlyos
törpét.
– Valaki! – kiáltotta el magát, mire egy törpe szaladt oda, és támasztotta meg a sérült
Bruscót a másik oldalról.
– A vájatokba – emlékeztette őket Brusco, miközben vért köpött.
Amikor kiértek a kis toronyból – ketten Billt cipelték, ketten pedig Bruscót támogatták –
meglátták társaikat, akik dél felől rohantak feléjük, és meghallották az észak felől visszafelé
tartók kiabálását is.
A délről jövők ezt kiáltozták:
– Trollok!
Az északról érkezők így ordítottak:
– Orkok!
Kingred intett egy másik törpének, hogy támogassa tovább Bruscót, ő maga pedig
előrerohant, és futás közben övéből előrántotta kalapácsát. Mithrill Csarnok hatalmas
vaskapuja előtt fékezett csak, majd keményen lesújtott egyszer, kétszer... szünetet tartott,
majd lecsapott harmadszor is. Várt egy kicsit, majd újra és újra leadta a jelet – majd még
egyszer, még sürgetőbben, amikor meghallotta a kapu mögött a felemelkedő zárórúd
hangját.
Ebben a pillanatban semmit sem kívánt kevésbé, minthogy kinyissák azokat a betörhetetlen
ajtókat!
Ekkor a főbejárat mellett csikorgás ütötte meg a fülét, és egy kisebb szikla gördült télre,
felfedve egy sötét alagútvájatot. A törpék egymás után beslisszoltak rajta, miközben Kingred
odakint állt és sürgette őket. Törpék érkeztek északról és délről, éppen csak megelőzve az
előnyomuló seregeket – a délről érkező trollokat és az északról özönlő orkokat. Kingred már
látta a szomorú igazságot: habár kinyitottak egy második alagútvájatot is, valószínűleg nem
fog minden törpe átjutni rajta, mielőtt megérkeznének a szörnyetegek. Már majdnem
elkiáltotta magát, hogy nyissák ki a főkaput, de leküzdötte magában a késztetést és
visszafojtotta félelmeit. Neki és még másoknak idekint kell maradniuk, hogy a végsőkig
verekedve feltartsák a támadókat.
Kingred kardot rántott és karjára szíjazta pajzsát, miközben folyamatosan kiáltozott a
vájatok felé rohanóknak.
– Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Húzzátok bé az ülepeteket, és vonszoljátok azokat gyorsan!
Elsőként a trollok érkeztek meg – rettentő bűzük eltömte Kingred orrát, ahogy megrohanta
őket. A törpe erős karja fáradhatatlanul kaszabolta a bestiákat, visszaszorítva őket. Egy
mancs belemart a vállába, mély sebet ejtve, de Kingred lerázta magáról és megpördült,
lecsapva támadójára. Kingred egymás után verte vissza rohamukat. Kingred megszállottként
harcolt, úgy, mint az a törpe, aki tudja, hogy számára minden elveszett. Felmordult és
küzdött tovább.
Egy hatalmas kétfejű troll – a legrondább lény, amelyet Kingred valaha is látott, a lehető
legocsmányabb lidércnyomás, amit Kingred csak elképzelni tudott – ekkor félrelökte előtte
álló fajtársait és törpe fölé tornyosult. Kingred elfojtotta rettegését, felordított és megrohanta a
fenevadat – ekkor azonban meg lendült egy irdatlan tüskés husáng, a törpe pedig
felemelkedett a
földről és messze, nagyon messze repült.
Ebben a pillanatban észak felől megérkeztek az orkok is – áradatuk üvöltve, hujjogva,
köveket hajigálva lendült rohamra.
– Vagy egy tucatnyian odakint rekedtek! – kiabálta Sziklavadász Bayle, a belső kapuőrség
egyik tagja. – Nyissátok ki azt a feneette kaput!
A törpe vállára kapott egy nehéz csákányt, és a bejárat felé rohant – többen követték.
– Ez lehetetlen! – kiáltott fel a sebesült Brusco. – Tudjátok, hol vala a helyetek!
Ez lelassította a bejárat felé rohanókat – a kapukat nem lehetett kinyitni, csak akkor, ha a
klánvezérek erre engedélyt adtak.
Ők viszont a barlangrendszer nyugati felében tartózkodtak jelen pillanatban: A keleti
kapunál állomásozó törpéket semmi esetre sem lehetett seregnek nevezni – csupán
őrszemek és figyelők
voltak, akiknek mindenáron tartaniuk kellett a csarnokokat. Ha megnyitják a kaput, akkor
harcba bocsátkoznak az ellenséggel, amelyik viszont beözönlik a termekbe.
De ha nem nyitják meg a kapukat, akkor halálra ítélik a kint rekedteket.
– Nem hagyhatjuk őket magukra! – ordította Bayle.
– Ha viszont kinyitod a kaput, akkor megfosztád őket mindattól, amiért meghaltak – felelte
Brusco sokkal visszafogottabban.
A halk szavak láthatóan minden lázongást kiszívtak a haragvó ifjú törpéből.
– Addig tartsátok nyitva az alagútvájatokat, ameddig csak lehet – szólalt meg egy másik
törpe.
Azon a végzetes estén kétszer húsz törpe jutott be Mithrill Csarnok biztonságába, míg
Kingreddel együtt tucatnyian maradtak az alagútvájatokon és a hatalmas, lezárt kapun kívül.
Végül a bent levők kelletlenül ugyan, de meghúzták a karokat, amelyek működésbe hozták a
vájatokat eltorlaszoló köveket mozgásba lendítő ellensúlyokat, ezzel kizárva fajtársaikat és
megpecsételve végzetüket. Brusco és társai nehéz szívvel zárták le az alagútvájatokat, majd
ígéretet tettek, hogy Kingredet és a többieket nem felejtik el, dalt írnak róluk, amelyet majd
minden tavernában énekelni fognak.
Obould király, Gerti Orelsdottr és Proffitt, a troll kissé távolabb álltak a toronytól, meg a
kaputól, és onnan nézték, ahogy az óriások, orkok és trollok hatalmas köveket halmoznak
Mithrill Csarnok keleti bejárata elé. A bentről kihallatszó zajok arról árulkodtak, hogy a törpék
hasonlóképpen cselekednek, de Obouldnak nem állt szándékában kockáztatni. Az volt a
célja, hogy lezárja a keleti kaput és most éppen ez történt.
– Miénk a vidék a Surbrinig – közölte az ork két vezértársával. Az árnyékok között megbúvó
Kaer'lic és Tos'un éberen figyeltek.
Tos'un kihallotta az Obould hangjában csengő szarkazmust, bár ennél sokkal jobban
lenyűgözte Obould sikere. Figyelembe véve a nyomást, amelyet Urlgen gyakorolt a
Harcpöröly Klánra, a győzelem túl könnyű volt. Néhány halott ork, néhány halott törpe és
Obould máris birtokba vette a Surbrin nyugati partját, a Világ Hátától egészen a Mithrill
Csarnoktól délre nyúló hegyekig. Innen északra, a folyó mentén máris védőállásokat kezdtek
építeni, ami azért nem volt csekélység.
-A törpék majd találnak másik kivezető utat – jelentette ki Gerti és Tos'un Kaer'lichez
hasonlóan tudta, hogy az óriásnő csupán az ork király dicsőségét próbálja kisebbíteni.
Obould összevont szemöldökkel meredt Gertire, de azután tekintete a kétfejű trollra,
Proffittra irányult.
– Remek munkát végeztetek – gratulált a trollnak. – Lenyűgöző teljesítmény volt ez a
menetelés.
– A trollok nem... – kezdte a bal oldali fej.
..fáradnak el – fejezte be a jobb oldali.
– És rögvest vissza is tértek délre, amint itt végeztünk – mondta Obould, mire mindkét fej
rábólintott.
– A Surbrinig nyújtjuk a vonalainkat – magyarázta Obould Gertinek. – Megvédjük
szerzeményünket, bárki próbálná is meg elorozni tőlünk. Eközben a főerő északnyugatra tart.
– Proffitt pedig visszatér a Troll-mocsárba? – kérdezte Gerti.
A bűzös troll iránti undora szinte kézzel fogható volt.
– A déli alagutakhoz – javította ki Obould. – A Mithrill Csarnokba futó alagutakhoz. Proffitt
és népe belülről kezdi meg a törpe erősségért vívott csatát. Mi idekint győzzük le a törpéket
és szerezzük meg a királyságot.
Ábrándokat kerget – jelezték Kaer'lic ujjai.
Tos'un elrejtette mosolyát, mivel tisztán látta, hogy társa egyre jobban nyugtalankodik
Obould miatt. A négy ravasz drow szította ezt az egész ügyet, de egyikük sem hitte, hogy
Obould képes lesz kézzelfogható, és diadalt ígérő terveket kovácsolni! Vajon mi történne –
töprengett magában Tos'un, aki tudta, hogy társai is ezen méláznak –, ha az ork királynak
valahogy sikerülne megszilárdítania hatalmát északon, a Troll-mocsár és a Világ Háta, a
Surbrin és az Ádáz-hágó között? Mi történne, ha az erős királyság fölött uralkodó ork végleg
kiűzné a törpéket Mithrill
Csarnokból? Mit tenne Ezüsthold? Vagy Mirabar? Adbar és Felbarr Citadellája?
Ugyan mit tehetnek? Minden jelentés arról szól, hogy egyre több ork özönlik elő a hegyek
közül. Lehet, hogy Tos'un és társai véletlenül olyan helyzetbe hozták Obouldot, hogy az ork
király kicsúszik az irányításuk alól?
Egy ork királyság fészkelte be magát a különféle – ember, elf és törpe – birodalmak közé.
Vajon hány törzs bújik még elő, hogy osztozzon Obould dicsőségében? Vajon Obould
egyezkedni fog a
városokkal, netán kereskedni is hajlandó?
Mindez abszurdnak tűnt Tos'un számára – de egyben mulattatta is. Amikor azonban Gertire
pillantott, látta, hogy az óriásnő arca továbbra is komor, habár látszólag egyetért az ork
királlyal. A sötételf így hát emlékeztette magát, hogy a szövetségnek még számos buktatóval
kell megküzdenie.
Tos'un csak ekkor vette észre, hogy Kaer'lic elindult a három vezér felé és Obould őt is
odahívta. Gyorsan felzárkózott hát Lolth papnője mellé.
– Te Proffitt-tal mész – utasította az ork király a Barrison Del'Armgo Ház egykori harcosát.
– Én? – kérdezte Tos'un hitetlenkedve, és a nem túl kellemes gondolat hatására tisztán
kiérződött hangjából az undor.
– Proffitt a Mélysötét felső szintjein fog összecsapni a törpékkel – magyarázta Obould. –
Éppen úgy, ahogy a városod is tette.
Tos'un meglepetten nézett Kaer'licre, és azon töprengett, hogy az ork király vajon honnan
tehetett szert erre az értesülésre.
Ez lesz a legjobb – villantotta felé titokban ujjait Kaer'lic, megszabadítva őt a további
töprengéstől a titokzatos hírforrást illetően.
– Ismered a Mithrill Csarnokhoz vezető alagutakat – érvelt Obould. – Magad is jártál ott.
– Keveset tudok – vitatkozott a drow.
 – De ez is több annál, mint amit bárki más tud – felelte Obould. – Azonnal megkezdjük a
Csarnok elleni támadást, amint a felszínt biztosan a kezünkbe tudjuk. Te fogod mutatni az
utat Proffittnak.
Obould hangja elárulta, hogy nem tűr ellenvetést, és amikor Tos'un ennek ellenére szóra
nyitotta száját, hogy folytassa a vitát, megvillantak Kaer'lic ujjai:
Jobb ez így!
– Én is vele tartok – jelentette ki a papnő. – Ismerek néhány alagutat, és Proffittnak is jobb,
ha két sötételf kalauzolja a csapatait.
Obould bólintott, és más ügyekkel kezdett foglalkozni – főként a hatalmas kapuk
eltorlaszolása foglalkoztatta.
Miért csináltad ezt? – kérdezték Tos'un ujjai Kaer'lictől, amikor ők ketten szép lassan
kikerültek a megbeszélés középpontjából.
Jobb, ha eltűnünk – érkezett a válasz.
Mi lesz Ad'nonnal és Donniával?
Kaer'lic vállat vont.
Majd ügyelnek magukra. Mindig is ezt tették. Most az a legjobb, ha délre megyünk.
Miért?
Mert Drizzt Do'Urden északon van.
Tos'un furcsálkodva meredt meglepetésekkel teli társára.
Kaer'lic komolyan aggódott Drizzt miatt, de csak azért menjenek jó messzire, mert a
renegát drow a környéken kóborol? Ennek nem volt semmi értelme.
Amióta Tos'un csatlakozott a renegátok csapatához, és elmesélte, hogy miként vallott
Menzoberranzan csúfos kudarcot Mithrill Csarnoknál, Kaer'lic Suun Wett egyfolytában attól
félt,
hogy Drizzt sokkal több annál, mint aminek bárki is tartotta Menzoberranzanban.
Ebben a renegát drow-ban a harci képességein felül volt valami különleges – mintha egy
isten áldotta volna meg. Kaer'lic mindig is okos nő volt, de most majdhogynem gyűlölte éles
eszét, mert a gyanakvás markában vergődve megértette, hogy lényegében saját magát
bünteti ezzel. Lehet, hogy ez a megvilágosodás ára?
Lolth papnője ugyanis gondosan titkolt valamit társai előtt, valamit, aminek igazáról meg volt
győződve – valami elképesztően alattomos dolgot, amitől minden erő kifutott a tagjaiból.
Kaer'lic meg volt győződve róla, hogy Drizzt Do'Urden Lolth kegyét élvezi.
 14

ELF SZÚNYOGOK

Eldobálták fegyvereiket, és buzgón szedték a lábukat – a két ork úgy döntött, hogy nem
harcol tovább a repülő lovon ülő halálos elf harcossal. Látván három, immár földön heverő
társuk halálát, ez több mint elég volt a gyáva teremtényeknek, hogy elhajigálják fegyvereiket,
és futásnak eredjenek – vadul trappoltak a sziklás ösvényen, miközben segítségért
kiáltoztak.
Az elf mögöttük és felettük repült gyönyörű hófehér paripája hátán – a pegazus hatalmas
szárnyai könnyedén hajtották előre a teremtményt. Annyi biztos volt, hogy az orkok nem
tudják lehagyni őt, mint ahogy menedéket sem lelnek, hacsak nem jutnak be valahogy a föld
alá.
Az elf azonban tudta, hogy nem fognak.
Balra fordította Pirkadatot, és a két orkot a keskeny főcsapás felé terelte.
Az orkok nem figyeltek semmi másra, csak a pegazusra és az elfre, így elkanyarodtak és
még gyorsabban rohantak. Egymás mögött érték el a kanyart, majd felrohantak egy enyhe
emelkedőn, megkerülve egy sziklatömböt.
Legalábbis szerették volna megkerülni a tömböt.
De ekkor egy másik elf jelent meg – éppen olyan gyönyörű volt, mint amilyen halálos. A
szikla mögül, bal kéz felől perdült elő. Az első ork felsikoltott és megtorpant, maga elé lökve
kezét – de az elf nem csapott le rá. Ehelyett pörögve elvillant mellette, arra használva; hogy
takarásban maradjon társa elől. A második is gyorsan lefékezett, amint látta, hogy társa
váratlanul megáll, de csak akkor vette észre a társa jobbján felbukkanó karcsú alakot, amikor
már késő volt.
Egy kard járta át a mellét.
Az első ork ismét kinyitotta a szemét, és mivel túlélte a támadást, arra gondolt, hogy az elf
nő valahogy elvéthette. Az orknak azonban nem állt szándékában leállni és elmélázni ezen a
szerencsés fordulaton, így azonnal futásnak eredt.
Már majdnem megtette az első lépést, amikor egy kard vesén döfte. Majdnem sikerült még
egyet lépnie, amikor a penge ismét lesújtott. Majdnem túl volt a harmadik lépésén, amikor a
halálos kard ismét megvillant és belemetszett a tarkójába.
– Kezdem érteni, hogy Drizzt Do'Urden miért leli örömét ebben – szólalt meg Tarathiel, aki
hátasa mellett lépkedve közeledett Innovindilhez.
– Én nem hiszen, hogy örömét lelné benne – felelte Innovindil. A sziklatömb mögé pillantott,
füttyentett egyet, mire Alkony bukkant elő és ügetett felé. – A dühe hajtja, és semmiféle öröm
nem érinti meg. Mi is láttuk, amikor a segítségére siettünk. Még a mi nagylelkűségünket sem
fogadta el.
Tarathiel megtörölte véres kardját az egyik levágott ork koszlott tunikájában. Amikor ő és
Innovindil rábukkant Drizztre a patak partján, azt remélte, hogy sikerül kapcsolatot
teremteniük
a sötételffel. Tarathiel remélte, hogy tud vele beszélni Ellifainról, hogy megtudhatja, mi
történt a lánnyal vagy figyelmeztetheti Drizztet: Ellifain elvesztette józan eszét, és most rá
vadászik.
De azon a napon beszélgetésük még csak nem is érintette ezt a kérdést, és pontosan
azokból az okokból kifolyólag, amelyeket Innovindil az imént felvetett.
– Valahol mélyen belül nyilván örömét leli ezeknek az ocsmány lényeknek a megölésében –
jelentette ki Tarathiel. – Nyilván felismeri, hogy tettei a világ javát szolgálják.
– Reméljük, hogy így van – szólt Innovindil, de hangja nem csengett túl meggyőzően.
Miközben ezt mondta, felfelé nézett, majd körbepillantott, mintha csak Drizztet keresné.
A két elf hamarosan felkerekedett, mivel jól tudták, hogy a környéken már gyülekeznek az
orkok, és ádázul keresik az elfek által megölt öt ork sikoltozásának forrását. A pegazusok
jobbára ügettek, de a szurdokok és a kisebb szirtek fölött repülve haladtak át, hogy ezzel is
összezavarják üldözőiket. Az elfek szinte teljesen bizonyosak voltak benne, hogy a földhöz
kötött orkok nem
érik be őket.
Azon az éjszakán nem tértek vissza barlangjukba, hanem nagyobb körben végeztek
felderítést, miközben zsákmány után kutattak.
Lehet, hogy Drizztet valóban a düh hajtotta, viszont Tarathiel és Innovindil úgy érezték,
hogy tettek valamit, sőt bizonyos fokig még örömüket is lelték a hajszában. Levadászni való
orkok pedig bőségesen akadtak.
Donnia még csak az öröm jelét sem mutatta Ad'nonnak, amikor a hőfolt egy
trágyakupachoz vezette őket – minden másnál ékesebben beszélt gonosz mosolya.
Ad'non arca elárulta, hogy ő is osztozik társa örömében.
A drow-k látták, hogy a meleg nagy része már távozott a kupacból, amit viszonyítási
pontként használhattak arra, hogy mikor keletkezett a trágyahalom. A sötételfek már
kiskorukban elsajátították azt a tudást, hogy megítéljék, milyen gyorsan szivárog el a hő az
ürülékből – ez a kupac ráadásul méretét és összetételét illetően nagyon hasonló volt azoknak
a rothéknak a trágyájához, amelyeket a sötételfek tenyésztettek földalatti városaikban.
A két drow kézjelekkel üzenetet váltott, majd elindultak körbe, fel a hegyoldalon.
Sziklaszirtről sziklaszirtre, kőről kőre, fáról fára szökellve haladtak előre. Az újabb
trágyakupac vigyort csalt
az arcukra.
Majd újabbakra bukkantak, amikor letekintettek egy lapos sziklateraszról.
Barlang – mutatta Ad'non, és hasra vetette magát Donnia mellett.
A két sötételf nem tudta, hogy ugyanazon a kövön lapulnak, amelyről Drizzt először
pillantotta meg Tarathiel és Innovindil barlangját.
Donnia jelek sorát villantotta Ad'non felé, majd előrekúszott egészen a sziklalap széléig.
Körülpillantott – És megbizonyosodott róla, hogy Ad'non kezében már ott van a kézi
nyílpuska -,
majd a peremet megragadva átbukfencezetett a sziklapárkányon, hogy azután tíz lábat
csúszva lefelé, a barlanggal szemközt érjen földet. A sötét bejárattól oldal helyezkedett, majd
előhúzta kardját és kézi számszeríját.
Ad'non követte társa példáját és fürgén odaosont a bejárat másik oldalához, szemben
Donniával.
Meleg hamu – villantotta a nő, ami arra vallott, hogy táborhellyel van dolguk.
Ad'non lekuporodott, és belesett, hogy ő is felmérhesse a helyet.
Üres – jelezte társának. – De nem elhagyatott.
Egyiküknek sem kellett jeleznie, hogy lest fognak vetni.
A drow-k körüljárták a barlangot, jó rálátást ígérő magaslatot keresve a rajtaütéshez. Nem
mentek túl közel a barlanghoz és főleg nem merészkedtek be – tisztelték ennyire
veszedelmes ellenfeleiket. Nem sokkal később Donnia egy még ígéretesebb dologra
bukkant: egy másik barlangra.
Ez mélyebb – jelezte.
Ad'non odalépett a kicsiny alagút szájához, és szemügyre vette a mögötte kezdődő lejtőt,
felmérte annak ereszkedési szögét, majd irányát összehasonlította azzal a barlanggal,
amelyet a felszíni elfek láthatóan táborhelyként használtak. Intett Donniának, majd hasra
feküdt, fejét oldalra fordította, miközben óvatosan benyúlt a barlangba – gyakorlott és finom
ujjai körültapogatták a szegélyt, ravasz csapdák után kutatva. Ad'non fokozatosan haladt
egyre beljebb, kitapogatva minden egyes hüvelyket.
A drow férfi vetett még egy pillantást Donniára, majd becsúszott a lyukba, és eltűnt szem
elől.
Donnia is odalépett a bejárathoz, és még időben nézett be, hogy lássa, amint Ad'non lába
eltűnik az alagút első kanyarulatában. Körülpillantott, majd fülét a kőhöz nyomta. Az előre
megbeszélt kopogó jelzésre mozgásba lendült – hasra vágta magát és becsusszant. A járat
egyre szűkült, még az első kanyaron túl is, míg végül Donnia a földön tátongó lyukhoz
érkezett, amelybe csak fejjel előre lehetett becsúszni, és ahol tökéletes sötétség uralkodott.
Az értelmes lények közül csak kevesen haladtak volna tovább, látva az előttük tornyosuló
akadályt, de a sötételfeknek, akik több évtizedet töltöttek el ilyen folyosókban csúszkálva a
méhkasszerűen átlyuggatott Mélysötétben, nem jelentett akkora kihívást.
A lyuk alatt kezdődő folyosó valamivel szélesebb volt, bár a mennyezet túl alacsonyan volt
még ahhoz is, hogy Donnia kúszás közben felemelje a fejét. A járat azonban fokozatosan
kiszélesedett, míg végül egy magasabb üregbe torkollott, ahol a drow nő ráakadt társára, aki
egy kövön üldögélt.
Lefelé kellene mennünk – javasolta Ad'non, és a választási lehetőségek felé intett. Az
üregből két folyosó vezetett kifelé: a szélesebb egy meredek emelkedőn haladt felfelé az
egymásra hányt
kövekből rakott falszerűségen át, míg a repedezett falú sziklás járat lefelé tekergőzött.
Donnia okosabb volt annál, semhogy vitába szálljon Ad'nonnal, ha a földalatti
tájékozódásról volt szó: a felderítő már többször bizonyította, milyen remekül kiismeri magát
az efféle alagutakban. Finom ösztönei segítették a tájékozódásban – mintha csak képes lett
volna érzékelni a barlangrendszerek szerkezetét, mintha csak egy kisebb részterület alapján
képes lett volna felmérni az egész környéket. Talán a légáramlatok, talán a hő vagy a fény
váltakozása segítette – bárhogy volt is, Ad'non láthatóan mindig megtalálta a legjobb utat az
alagutak labirintusában.
Miután a sötételfek átszuszakolták magukat a sziklás aknán, átkúsztak egy mélyre nyúló
sziklanyúlvány alatt és keresztülmásztak egy újabb tekergőző alagúton, végül egy apró
üregbe jutottak. A távolabbi fal mögül enyhe huzat simított végig arcukon. A huzat szinte
észrevehetetlen volt – de a sötételfek éles hallását nem kerülte el.
Zsákutca? – kérdezte Donnia.
Ad'non jelzett neki, hogy legyen türelemmel, majd a falhoz lépett és nekilátott megtapogatni
a követ. Hátranézett és csúfondárosan elvigyorodott, majd amikor Donnia odarohant hozzá,
már a nő is értette a mosoly okát.
A felszíni elfek táborhelynek használt barlangjával szomszédos üregbe jutottak – És bár
átjárás nem volt a kettő között, a sötételfek annyi követ el tudtak hordani, hogy belássanak a
másik üregbe.
Miután ezzel megvoltak, a köveket gondosan visszarakták a helyükre, majd kiosontak az
éjszakába.
Drizzt fél térdre ereszkedett és végigpásztázta a kora reggeli tájat. A számos hegyi patakról
köd szállt fel, elmosva a gerincek, kiszögellések éles vonalát, bizarrá változtatva a reggel
fényét, szerteszórva azt narancs– És citromsárga párává. A köd a hangokat is elfojtotta. A
madarak rikoltását, a meginduló kövek robaját, a száguldó patakok csobogását.
És az orkok sikolyait.
Drizzt a sikolyokat követve átkelt egy völgyön, és elérte a szemközti gerincet, ahol ki tudta
venni egy pegazus szárnyas alakját, amint éppen a levegőbe emelkedik, majd hirtelen
alábukik, hogy aztán ismét felemelkedjen, mialatt lovasa egy hosszúíjból nyilak sorát lövi ki.
Ez Tarathiel lesz, következtetett Drizzt, mivel tudta, hogy általában az elf férfi csalja
Innovindil kelepcéjébe az orkokat.
Drizzt megcsóválta fejét, és elvigyorodott az elfek hatékonyságára gondolva: a páros előző
alkonyatkor még vadászott, most pedig a pirkadat első fényében ismét kint voltak.
Gyanította,
hogy éjszakára vissza sem tértek a barlangjukba. Még egy darabig figyelte a fogócskázást,
majd nesztelenül elsuhant egy liget felé, amelyről tudta, hogy nincs messze innen. Amikor
megérkezett, keresett egy nyugalmas szegletet, ahonnan anélkül figyelhette a füves tisztást,
hogy észrevették volna és várt.
Alig egy félóra telt el, amikor két pegazus ügetett be a rétre – a két elf mellettük lépkedett
könnyed csevegésbe bonyolódva.
A hátasoknak pihenniük, enniük kellett, és le is kellett őket csutakolni – fehér szőrzetük csak
úgy csillogott a verítéktől.
 Drizzt éppen erre számított, és az elfek úgy cselekedtek, ahogy várta tőlük. Ismét
befészkelte magát a gondolat a fejébe, hogy odamegy hozzájuk. Vagy talán nem tartozik
nekik annyival, hogy beszámoljon Ellifainról és a nyugaton történt tragédiáról?
A percek teltek-múltak, Tarathiel és Innovindil lecsutakolták a pegazusokat – de a drow nem
mozdult.
Figyelte őket, ahogy gyengéden lemossák gyönyörű hátasaikat a közeli csermelyből mert
vízzel. Nézte, ahogy Tarathiel mindkét pegazus elé letesz egy vödör vizet, majd gyengéden
megsimogatja fejüket, amikor azok lehajoltak, hogy igyanak. Nézte, ahogy Innovindil
gyökérféleségeket vesz elő. Az elf nő félig a szájába vette az egyik gyökeret, majd odaállt
hátasa elé, mire a pegazus a szájával vette át a rágcsálnivalót – miközben szinte csókot
váltottak. A paripa ekkor felágaskodott – de egyáltalán nem fenyegetően –, mire Innovindil
nevetni kezdett, és még akkor sem mozdult, amikor a hatalmas teremtény mellső patái ott
kaszáltak az orra előtt.
Drizzt a bensőséges látvány hatására az erszényövéhez nyúlt, ahol az ónix szobrocska
lapult – Tarathiel és Innovindil szemmel láthatóan nem egyszerű gazdaként viselkedtek
hátasaikkal, hanem sokkal inkább barátként. Drizzt pedig mindenki másnál jobban ismerte az
efféle kötődést.
A drow ismét érezte a késztetést, hogy odamenjen hozzájuk, hogy beszéljen velük, hogy
elmondja nekik az igazságot. Lesütötte, majd behunyta a szemét, és magában újra átélte azt
a végzetes összecsapást a megzavarodott Ellifainnal. Hosszú perceken át némán ült,
felidézve a találkozást – És azt a korábbit is, amikor a Hold-erdőben akadt össze Ellifainnal
és Tarathiellel. Tudta, hogy
Tarathielt milyen fájdalmasan érinti majd, ha értesül Ellifain haláláról, mivel a drow
világosan látta, mennyire szánja az elf a megzavarodott elf nőt.
Nem akart fájdalmat okozni ennek a kettőnek.
De joguk volt tudni, és az ő kötelessége elmondani nekik.
Igen: el kell mondania nekik.
De amikor felnézett, az elfek már eltűntek. Drizzt kilépett rejtekhelyéről, az összehajló fák
adta fedezékből. A tisztás szélére ment, körülpillantott és még látta a rét másik felén a
levegőbe
emelkedő pegazusokat.
Drizzt tudta, hogy nem vadászni indulnak. A hátasok túl fáradtak voltak és valószínűleg az
elfek is. Nézte, hogy merre tartanak, és az útjukat találgatta.
Visszamennek a barlangjukba.
Drizzt eltöprengett, hogy vajon van-e annyi ereje, hogy odamenjen hozzájuk, és elmondja,
mi is történt.
– Vissza kellene térnünk a Hold-erdőbe, hogy összehívjuk a klánt – mondta Tarathiel
társának, miután hátasaikat elvezették a barlangüreg előtti tisztásra.
– Még semmit sem tudtál meg Ellfainról, de máris kész lennél lemondani Drizzt
Do'Urdenről? – felelte Innovindil.
– Előbb-utóbb indulni kellene – felelte Tarathiel.
Nekiállt kigombolni vérmocskos ruháját, gondosan felakasztotta kardövét egy
falkiszögellésre a hálózsákja fölé, majd lehúzta tunikáját. A vállán észrevett egy friss sebet,
mire odalépett
kardszíjához és az egyik tasakból elővette a kenőcsös tégelyt.
Innovindil szintén vetkőzni kezdett, gondosan összehajtogatva koszos ruháit.
-Az egyik vállon talált – jegyezte meg, amikor észrevette a hosszú vágást Tarathiel vállán
és felkarján.
-Azt hiszem egy ág volt – javította ki a férfi és összerezzent, amikor a fertőtlenítő kencét
bedörzsölte a sebbe. – Amikor Pirkadat lebukott, akkor szereztem.
Visszatette a tégelyre a fedelét, lerogyott hálózsákjára, lehúzta nadrágját, majd letérdelt,
hogy elsimítsa a takarót.
-Nem túl mély? – kérdezte Innovindil.
 -Egyáltalán ne... – nyugtatta meg őt társa, de válasza hirtelen félbeszakadt, és amikor
Innovindil ránézett, látta, hogy a férfi egyszerűen rárogy a hálózsákra.
-Ennyire fáradt vagy? – kérdezte csipkelődve, mert először semmi rosszra nem gondolt.
A másodpercek lassan peregtek.
-Tarathiel? – kérdezte a nő, de a férfi még mindig nem felelt, hanem némán hevert a
takarókon. Innovindil hozzálépett és föléhajolt. – Tarathiel?
A halk nesz hallatán a barlang hátsó falára nézett, ahol rögvest észrevette a lyukat, meg az
abból kinyúló apró szerkezetet – kézi nyílpuskát.
A zárszerkezet kattanása hallatán torkában ragadt a kérdés és tisztán látta, hogy az
aprócska lövedék átszeli a csekélyke távolságot. Megpróbált ugyan elvetődni, de a távolság
túl kicsi volt.
Ösztönösen is maga elé rántotta mindkét kezét, de eddigre a lövedék már elsüvített mellette
– elzúgott felcsapódó karja mellett és mélyen belefúródott a nyaka tövébe, alig valamivel a
kulcscsontja fölött.
Innovindil hátratántorodott, még mindig maga előtt tartva a karját. A keze hevesen
remegett, amit csak akkor vett észre, amikor rápillantott. A drow méreg máris eljutott az
ereibe, elzsibbasztotta a tagjait és eltompította a gondolatait. Ráébredt, hogy valamikor leült
– pedig esze ágában sem volt.
Majd már a hátán feküdt és a barlang mennyezetét bámulta.
Megpróbált kiáltani, de ajka nem engedelmeskedett a parancsnak. Megpróbálta fejét társa
felé fordítani, de mozdulni sem bírt.
A fal mögött lapuló Ad'non és Donnia egymásra vigyorgott, majd felpattantak. Alig néhány
perc alatt kijutottak a hátsó alagútból, és a dombot megkerülve elérték a barlang bejáratát.
Mindketten megidézték velük született mágiájukat és sötétséggömböt bocsátottak a
barlangszáj körül őgyelgő pegazusokra. A pegazusok nyerítettek és tiltakozva kapálták a
földet – közben a
sötételfek gyorsan elsurrantak mellettük.
Ad'non érte el először a két megbénított felszíni elfet – Innovindil a hátán feküdt, Tarathiel
pedig mögötte hevert embriópózba dermedve.
– Gyönyörű, meztelen és magatehetetlen – szólalt meg Ad'non, miközben buján méregette
az elf nőt.
A drow szélesen elvigyorodott, vetett egy pillantást a válla fölött Donniára, majd
lekuporodott és cirógatni kezdte az elf nő csupasz vállát. Innovindil megborzongott és
görcsösen összerándult, ahogy próbált összegömbölyödni és igyekezett eltakarni testét a
drow-k elől.
Erre Ad'non és Donnia kuncogni kezdett – a drow nő is örömét lelte az előadásban.
– Gyönyörű, meztelen és magatehetetlen – mondta ismét Ad'non, és társára pillantott. –
Pont így szeretem a tündérkéket.
 HARMADIK RÉSZ

BÁTORSÁGRÓL, GYÁVASÁGRÓL

Milyen furcsa volt látni a két elfet, akik a pataknál a segítségemre siettek! Mennyire
kibillentem a lelki egyensúlyomból, mennyire másnak éreztem magam! Arról persze tudtam,
hogy ők ketten a környéken vadásznak, de a velük való tényleges találkozás odarepített,
ahova korábban nem merészkedtem.
A találkozás visszavitt messze nyugatra, a barlangba, ahol barátjuk, Ellifain feküdt holtan –
pengéim az ő vérében áztak.
Mennyire kezemre játszott a helyzet akkor, a felismerés pillanatában: hiszen volt igazság
abban, amikor azt mondtam, hogy külön utakon menekülve tévesszük meg üldözőinket.
Ezzel alá is támasztottam az okfejtésemet.
De az igazságot nem rejthetem el saját magam elől. Azért rohantam el másfelé, mert féltem
– mert a csatában és a személyes vagy érzelmi ügyekben tanúsított bátorság gyakran két
különböző dolog. És hiába dúskál valaki az egyikben, az nem szükségszerűen jelenti azt,
hogy a másikban is ugyanilyen bőségjutott neki.
Nem nagyon tartok az ellenségeimtől. Annál jobban félek a barátaimtól. És ez életem
paradoxona. Kivont karddal és lelkesedéssel a szívemben tudok szembenézni óriásokkal,
démonokkal, sárkányokkal, de évekbe telt, hogy beismerjem Catti-brie iránti érzéseimet,
hogy elszakadjak félelmeimtől, és kapcsolatunkat életem legszebb tapasztalatai közé
soroljam.
Gondolkodás nélkül vetettem magam az orkok csapatára, lendítettem meg pengéimet és
zengtem harci dalt, de amikor Tarathiel és Innovindil megjelent előttem, csupasznak és
tehetetlennek éreztem magam. Ismét gyerek voltam Menzoberranzban, aki anyja és
alattomos nővérei elől bujdosik. Nem hiszem, hogy ők ketten ártanának nekem: nem
segítettek volna nekem a csatában csak azért az örömért, hogy ők maguk végezhessenek
velem. Nyíltan jöttek hozzám, tudván,
hogy ki vagyok.
Azt viszont szinte teljesen biztosra veszem, hogy nem tudnak szegény Ellifainnal történt
találkozásomról.
El kellett volna mondanom nekik. Mindent be kellett volna vallanom. Meg kellett volna
értetnem fájdalmamat, és hogy mennyire sajnáltam; szomorúan és alázatosan fejet kellett
volna hajtanom előttük, és imádkoznom kellett volna velük együtt szegény Ellifain lelki
üdvéért.
Bíznom kellett volna bennük. Tarathiel ismer, és egyszer még a Hold-erdő egyik értékes
lovát is rám bízta. Tarathiel látta az igazságot és hitt abban, hogy nemesen cselekedtem
azon a réges-régi
éjjelen, amikor a drow martalócok előbújtak Mélysötétből, hogy lemészárolják Ellifain
klánját. O meg fogja érteni, ami történt. Látni fogja kárbaveszett próbálkozásomat, valamint
szívem és lelkem őszinte kínját.
És meg kellene tudnia, hogy mi történt régi barátjával. Neki és Innovindilnek minden joga
megvan rá, hogy tudjanak Ellifain haláláról; arról, hogy miként esett el, és akkor talán együtt
azt is
megfejthetjük, hogy miért halt meg.
De én nem tudtam elmondani nekik. Akkor és ott nem. Olyan hatalmas pánik öntött el,
amihez foghatót még sosem éreztem. Csak arra tudtam gondolni, hogy miként juthatnék
minél messzebb onnan, hogy miként szakadhatnék el két szövetségesemtől, a halott Ellifain
két barátjáról.
Úgyhogy elrohantam.
Szablyáimmal a kezemben én vagyok Drizzt, a Bátor, aki nem riad vissza egyetlen csatától
sem. Én vagyok Drizzt, aki oldalamon Wulfgarral és Guenhwyvarral besétáltam a verbeegek
tanyájára, tudva, hogy ellenségeink mindenféle tekintetben túlerőben vannak – És tettem
mindezt félelem nélkül! Én vagyok Drizzt, aki egy évtizedet élt egymagában a Mélysötétben,
aki elfogadta sorsát és az elkerülhetetlennek hitt halált, de nem engedett azokból az
alapelvekből, amelyekről tudtam, hogy létemnek valódi irányt szabnak.
De egyben én vagyok Drizzt, a Gyáva is, aki a fizikai küzdelemtől nem fél ugyan, de
képtelen érzelmileg közeledni Catti-brie-hez. Én vagyok Drizzt, a Gyáva, aki elmenekül
Tarathiel elől, mert képtelen beismerni tetteit.
Én vagyok Drizzt, aki nem tért vissza Mithrill Csarnokba Lapályos eleste után, hogy
meggyőződjön arról, amiről tudom, hogy igaz: tudom, hogy összes barátom halott. Azért nem
tértem vissza, hogy dédelgethessem a remény szikráját, hogy valahogy mégis sikerült
kijutniuk az öldöklésből. Regis talán a rubinfüggőt használva rávette az orkokat, hogy vigyék
őt Bruenor ölelő karjaiba. Wulfgar talán minden eddigit felülmúló haragba lovallta magát,
felidézte az Abyssban töltött időt, a leküzdhetetlen fájdalmat és haragot, majd addig szórta
szanaszét az orkokat, míg azok meg nem futamodtak, és már nem merték üldözni.
És talán Catti-brie is vele volt.
Persze tudom, hogy csak magamat bolondítom.
Hallottam az orkokat. Tudom, mi az igazság.
Megdöbbent, hogy mennyire a pengéim mögé rejtőzöm. Megdöbbent, hogy milyen kevéssé
félek a haláltól, és mégis milyen rettegés önt el, ha arra gondolok, hogy el kell mondanom az
igazságot
Ellifainról Tarathielnek.
Ennek dacára tudom, hogy mi a kötelességem. Tudom, hogy ez az igaz és követendő út.
Tudom, hogy így van.
A szív dolgaiban a bátorság addig nem győzi le a gyávaságot, amíg becsületes nem leszek
magammal, amíg be nem ismerem magamnak az igazságot.
Amikor aznap a pataknál elfutottam az elfek elől, az okfejtésem logikus volt, és a
kíváncsiskodásuk megelőzését szolgálta. De az okfejtés egyben hazug is volt, mivel még
nem mertem szembenézni velük. Tudom, hogy így van.
Drizzt Do'Urden
 15

HARCÁSZATI HÁTRÁNY

Catti-brie nekivetette a hátát a lapos kőfalnak, kitérve a mellette elsüvítő szikla elől, amely
megpattant a talajon, majd gellert kapva átzúgott az Őrző Völgyére néző szakadékba. A nő
azonban nem követhette tovább a kődarab útját, mert a korábban rárontó három orkból
kettő még mindig keményen szorongatta.
Taulmarillal leszedett egyet, de azután a messzi nyugati gerincen állomásozó óriások
kőzáport zúdítottak rájuk. Nagy köveket nem tudtak a törpék állásaira hajigálni, ezért
palalapokat dobáltak – a pörgő, vékony és éles lövedékek a szél miatt kiszámíthatatlan és
összevissza íveket írtak le. A legtöbb messze elkerülte a célpontot és őrülten pörögve szállt
el messzire, a magaslat egyik vagy másik szélén csapódva be, de akadtak olyanok is,
amelyek túl közel értek földet ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket.
Catti-brie újabb vesszőt illesztett az íjhúrra, és éppen abban a pillanatban feszítette meg az
ideget, amikor az első ork felemelt husánggal a kezében és kivicsorított fogakkal kibukkant a
sziklafal kanyarulata mögül.
A vessző a mellébe csapódott és elsöpörte – felemelte a földről és vagy egy tucat lábbal
arrébb csapta a sziklás talajnak.
A nő ösztönösen elengedte az íjat, elkapta az egyik végét, és a háta mögött döfött előre,
hogy megakassza a második ork támadását. Az íj görbe vége az ork álla alá döfött, Catti-brie
pedig tovább nyomta, miközben megpördült, fogást váltott az íjon, és immár szemből tolta
felfelé a fegyvert. Ezzel a manőverrel arra késztette az orkot, hogy az lábujjhegyre álljon – a
lény karja meglendült, hogy elkapja az íjat és félretaszítsa.
Csakhogy Catti-brie gyorsabb volt nála – testtartást váltott, és hátát ismét nekinyomta a
kőfalnak, az íjat is más irányba terelve. Majd csavart és lökött egyet a testén, amitől az ork
hátrálni kényszerült és megpördült.
Az ork balszerencséjére minderre az Őrző Völgyére néző szakadék peremén került sor
Zuhanása közben sikerült elkapnia az íjat, amelyet Catti-brie kénytelen volt elengedni. A nő
grimaszt vágott,
amikor látta, hogy Taulmaril átzuhan a peremen. Nem örült a veszteségnek, de bánkódás
helyett gyorsan előrántotta Khazid'heát és megpördült, hogy szembenézzen az újabb
fenyegetéssel.
Egy ronda orkpofa köszöntötte, amely a lapos kőfal túlsó feléről acsargott rá. A lény jobbra
cselezett, mire Catti-brie arrafelé lökte kardját. Az ork gyorsan váltott balra, mire a nő követte
a
mozdulatot. Az ork ekkor gyorsan visszazárt középre, és úgy tett, mintha megbotlott volna
egy kőben.
Catti-brie azonban belefáradt már a játékba, és egyenesen előredöfött – mesés kardja
átszúrt a kőfalat és a mögötte levő ork mellét is.
A lény véreres szeme hitetlenkedve meredt rá az áthasított fal túloldaláról.
– Majdnem bolonddá tevél – kacsintott rá Catti-brie.
Ekkor újabb ork vetette rá magát nesztelenül és minden figyelmeztetés nélkül – a lény
hatalmasat ugrott.
Akkor jött rá, hogy nem is ugrott, amikor a csapkodó lény elzúgott mellette, egyenesen bele
a völgyre néző szakadékba.
Catti-brie rögvest megértette, hogy mi történt, amikor felbukkant Wulfgar, pörölyével a
kezében.
– Készítsd az íjad – kérte a nőt. – Most is visszaverjük őket!
Catti-brie tehetetlenül tárta szét a karját és a szakadék felé intett. De azután vállat vont,
mert látta, hogy Wulfgar már nem is figyel rá, hanem máris visszaindul a harcba. Így a nő is
előreszökkent, átvetődött a kőfal fölött, barbár barátja nyomába szegődve.
Egymás oldalán gázoltak az orkok sűrűjébe. Égisz-agyar előre-hátralendült, szanaszét
szórva a legközelebbi ellenfeleket.
Catti-brie oldalra ugrott, ahol egy ork maga elé kapta pajzsát.
De ez gyengécske védelem volt Khazid'hea ellen. A penge átszelte a fapajzsot, átmetszette
a hozzászíjazott kart, majd az ork mellébe hasított.
A lány keresztbesuhintott, hogy hárítsa egy másik lény támadását – a Vágó becenevét
kiérdemlő csodás penge pedig csontot, húst, fát szelve szakadt ki az első áldozatból.
Catti-brie lefelé pördítve kardját állította meg az ork döfésre lendülő lándzsáját, leszelve
annak hegyét. A pengét két gyors döféssel felfelé rántotta – az ork mellében két lyuk
tátongott. A teremtmény hátratántorodott és megpróbálta összeszedni magát, de a
meglendülő Égisz-agyar hátba kapta és elrepítette Catti-brie mellett.
A nő a biztonság kedvéért még beledöfött egyet Vágóval, ahogy elrepült.
Ezen az éjszakán remek vacsorában van részem! – hasított ekkor agyába egy gondolat.
Bár a szavakat alig értette, a vérszomjat annál tisztábban érzékelte. Mielőtt még
elmélázhatott volna a szavak mögöttes értelmén, még mielőtt felismerte volna, hogy az
értelmes kard felébredt és ismét utat talált a tudatába, máris rohamra lendült, elszáguldott
Wulfgar mellett, és ügyet sem vetve a veszélyre, az orkokra vetette magát.
A stílusos vívást a vadság váltotta fel – Vágó alattomosan lecsapott mindenkire, aki a nő
közelébe jutott. Catti-brie balra döfött, átszelve egy ork mellét, pajzsát és karját. Gyorsan
visszarántotta a pengét, és keresztbe meglendítette maga előtt, amitől a szemközt álló két
ork hátrahőkölt – a mozdulattal egyben leszelte egy jobbról érkező bestia lándzsájának
hegyét is. Catti-brie oldalt lépett, csavart egyet a csípőjén, majd váratlanul jobbra szökkent,
és több szúrást engedett el, egyik lyukat a másik után ütve az összegörnyedő és sikoltozó
orkon.
A nő ekkor ráébredt sebezhetőségére, és a megmaradt két ork felé pördült, majd lebukott,
ahogy valami elsüvített mellette. Égisz-agyar az, villant belé, amikor az egyik ork egyszerűen
eltűnt.
A mi tányérunkból eszik! – tiltakozott Khazid'hea, és a kard arra kényszerítette a nőt, hogy
megrohanja a megmaradt orkot.
A megrémült teremtény a nő felé dobta a kardját, majd megfordult és elmenekült – bár a
fegyver eltalálta a nőt, Catti-brie szinte le sem lassított. Akkor érte utol az orkot, amikor az
beérte két társát – habozás nélkül, dühödten rontott rájuk, kardjával vagdalkozva és
döfködve. Egy ütés eltalálta, de fel se vette – minden csapásért csapással akart fizetni, hogy
a csodálatos Khazid'heát összemérje az ork fegyverekkel.
A három ork elterült, Catti-brie pedig futott tovább.
– Várj! – kiáltotta valaki a háta mögül.
Wulfgar volt az, aki kiáltott, de hangja mintha nagyon messziről, erőtlenül szólt volna. Nem
vetekedhetett a gondolataiban lapuló éhséggel. Nem vetekedhetett az ereiben folyó tűzzel.
Újabb ork esett el. Rácsapott egy másikra, és úgy tervezte, hogy mellette elfutva, hátrafelé
döfi majd le. Csakhogy a csapás túl erősre sikerült és a csodás penge átmetszette az ork
felkarját,
leszelte azt, majd mélyen belefúródott a lény oldalába, belevágva a törzsébe. A penge itt
elakadt és beszorult, mivel a vágás lendületét megakasztotta a túlbuzgó Catti-brie, aki máris
előrelökte testét, még mielőtt befejezte volna a mozdulatot. A haldokló ork felbukott, a nő
pedig kis híján elengedte a kardot. Catti-brie megpördült és vadul rántott egyet a fegyverén,
tudván, hogy annak ki kell jönnie – következő ellenfele alig néhány lábnyira járt már csak
tőle.
– Bah! Minden mókát elorzál! – kiáltott rá a közelgő lény.
Catti-brie csak ekkor hagyta abba a beszorult penge rángatását. Csak ekkor döbbent rá,
hogy már elérte a törpe vonalak végét.
Jámboran rámosolygott a törpére, nem árulva el neki, hogy ha pengéje véletlenül nem
ragad bele az orkba, akkor feltehetően ő is áldozatul esett volna Khazid'hea éhségének.
A gondolattól feltüzelve némán elátkozta magában a kardot, aki persze tisztán hallott
mindent. Catti-brie a halott orknak feszítette lábát, és újra megpróbálta kitépni Khazid'heát,
de ekkor
megállította egy kéz, amely megragadta a vállánál fogva.
– Nyugalom – csitította Wulfgar. – Mi együtt harcolunk, egymás oldalán.
Catti-brie elengedte a kardot és hátralépett, majd nagy levegőt vett.
– A kard éhes volt – magyarázta.
Wulfgar bólintott és elmosolyodott.
– Ezt az éhséget a józan észnek kell csillapítania.
Catti-brie visszanézett a maga vágta pusztító ösvényre, a felszabdalt és széthasogatott
orkokra, majd végül saját magán állapodott meg a tekintete – testét tetőtől talpig ork vér
borította.
Nemcsak ork vér, döbbent rá és csak ekkor érezte meg a perzselő fájdalmat. Az elhajított
kard felhasította a bal karját, valamint a jobb csípőjére is kapott egyet és a jobb lábát is érte
egy
Lándzsadöfés.
– Papra van szükséged – mondta Wulfgar.
Catti-brie megfeszítette állkapcsát, legyűrve a kínt, majd előrelépett és makacsul ismét
megragadta Khazid'heát. Durván kirántotta a pengét – És az orkból szökőkútként feltörő
vérzuhatag szépen beterítette.
– Meg egy fürdőre – jegyezte meg Wulfgar, félig tréfásan, félig szomorúan.
Kérgesüllő Banak két vaskos ujját a szájába lökte és hatalmasat füttyentett. Az orkok ismét
visszavonultak, a törpék pedig üldözőbe vették őket, végig megtartva szoros alakzatukat.
Banak
azonban a magaslat távolabbi pontjáról jól látta, hogy az orkok elkanyarodtak. Menekülés
közben határozottan nyugat felé tartottak.
Banak újra és újra füttyentett, majd rákiabált a közelében lévő parancsnokokra, hogy
fordítsák vissza a törpéket.
Még mielőtt azonban a parancsai eljuthattak volna az üldözőkhöz, minden törpe – a
parancsnokoktól kezdve a közkatonákig – kezdte kapiskálni, hogy a hadvezér miért olyan
izgatott. A vérszomj űzte törpék ugyanis túlságosan eltértek északnyugat felé; túlságosan
közel kerültek a magas gerinchez és az ott várakozó óriásokhoz. Az alakzat megtorpant és
hátraarcot csinált,
amint óriási sziklák kezdtek záporozni rájuk.
A zárt fordulás hamarosan fejvesztett hátrálássá fajult, mire az eddig a csali szerepét játszó
orkok is megfordultak, és most már ők üldözték az előbbi üldözőket.
– Átkozott ravasz disznók – zsörtölődött Banak.
– Az ő kezükbe került a harcászati előny azáltal, hogy az óriások elfoglalták a gerincet –
bólintott a Banak mellett álló Torgar.
Ez az előny valószínűleg teljes katasztrófához vezet majd. Az üldöző orkok, akiket az
óriások tüzérsége támogat, feltehetően mélyen behatolnak majd a törpék vonalaiba.
A két törpe visszafojtotta lélegzetét, azon imádkozva, hogy az elkóborolt egységek
kijussanak az óriások hatótávjából, és azután még képesek legyenek valamiféle védelmet
kialakítani az
orkok ellen. Banak és Torgar szemügyre vette a terepet, parancsokat kiáltozva a
tartaléknak, az összes megmaradt törpét felsorakoztatva, hogy megállítsák társaik futását, és
bátorságot öntsenek beléjük.
Az események azonban váratlan fordulatot vettek, amikor a menekülő törpék közül kivált
egy csoport, és elképesztő vadsággal vetette rá magát az orkokra.
– Ez Pwent lészen – dünnyögte Banak.
Torgar megbiccentette sisakját, kifejezve csodálatát a bátor Zsigerontók iránt.
Az óriások figyelme is arrafelé fordult. Sziklák kezdtek hullani, csakhogy azon a részen
sokkal több ork volt, mint törpe – nagyjából öt az egyhez volt az arány – És ez az arány
kifejezésre is jutott az óriások hajigálta sziklák találati arányát illetően.
Az üldözés véget ért, és a fő törpe csapattest vissza tudott vonulni a védhető állásokba.
Ekkor már minden tekintet a sziklákkal elárasztott területre szegeződött, ahol a korábban
bátran rohamra lendült Zsigerontók csapatának kevesebb, mint a fele rohant felfelé
botladozva, ide-oda cikázva a meredek emelkedőn.
Banak katonái biztatták őket, ösztökélték őket és ilyeneket kiabáltak nekik: "Futás!",
"Lebukni!", "Gyerünk tovább!"
De a sziklák egyre csak záporoztak a cikk-cakkban szaladgáló csapatra, és amikor Pwent
valamelyik harcosa elterült, a szurkoló törpék egyként nyögtek fel.
Az egyik alak különösen felkeltette a nézők figyelmét. Ő volt Pwent, aki nem akárhogy
rohant felfelé a lejtőn: mindkét hóna alá egy-egy sebesült törpét kapott.
Egyre többen biztatták és kiáltozták a nevét: "Pwent! Pwent!"
Mivel a többiekhez képest lemaradt, az óriások is rá összpontosítottak. Sziklák hullottak
körülötte. A törpe azonban csak rohant tovább, minden egyes lépésnél ordítva valamit –
elszánta magát, hogy sérült fiait kimenekíti a harctérről.
Egy kőtömb csapódott a földbe mögötte és csúszva suhant tovább, hátba találva és a
levegőbe repítve Pwentet. A két sebesült törpe két irányba gurult szét és mindhárman
hatalmas csattanással értek talajt.
A magaslaton álló társaik kiáltozását néma csend váltotta fel.
Pwent erőlködve próbált talpra állni.
Újabb kő súrolta, mire a földre zuhant.
Ekkor a törpék soraiból két alak vált ki és hosszú lábaik gyorsan hajtották őket előre –
egyenesen a földre zuhant hármas felé száguldottak.
Pwent döbbenetes módon ismét talpra küzdötte magát, és az óriások felé fordult. Maga elé
lendítette egyik karját, könyökben behajlította, másik kezét pedig könyökhajlatába csapta,
miközben ökle továbbra is felfelé mutatott – jelen pillanatban ez volt a legdurvább mozdulat,
amit meg tudott tenni.
Újabb szikla csapódott be pontosan előtte, átpattant fölötte, majd hatalmasat puffant a háta
mögött.
Pwent azonban csak állt ott, és mozdulatával átkokat szórt az óriásokra.
Catti-brie mennyire szerette volna, ha most nála van az íja!
Akkor talán fedezhette volna az öngyilkos rohanást.
Wulfgar mostanra megelőzte őt – keze üres volt, mivel Égisz-agyart a törpéknél hagyta.
– Hozd Pwentet! – kiáltott oda neki a barbár, és a két súlyosan sebesült törpe egyike felé
kanyarodott.
Catti-brie megragadta az önfejű harci tomboló néma átkot szóró karját.
– Gyerünk, te fajankó! – kiáltott rá. – Különben szétlapítnak!
– Ugyan! Éppen olyan ostobák, mint amilyen magasak! – ordított vissza Pwent.
Kitépte karját Catti-brie markából, mindkét kezének egy-egy ujját szájába dugta, majd
széthúzta a száját és kiöltötte a nyelvét a távoli kolosszusokra.
De szinte azonnal el is komorodott – bár nem Catti-brie folyamatos kérlelése hatotta meg,
hanem Wulfgar látványa, aki a vállán átvetve vitte az egyik eszméletlen törpét. Pwent
tekintete követte a barbárt, aki a másik földre zuhant Zsigerontóhoz szavait, hatalmas
markával megragadta a törpét tarkójánál fogva és könnyedén felkapta.
Amikor Catti-brie ismét megrántotta a karját, Pwent már nem ellenkezett, mire a nő
vonszolni kezdte felfelé lejtőn. A sziklazuhatag teljes erővel folytatódott, de a szerencse velük
volt, és Wulfgart szinte le sem lassította a két sérült törpe. Hamarosan kijutottak a az óriások
hatótávjából. A csalódott óriások ekkor ismét visszatértek a palalapok dobálásához – a
levegőt hamarosan megtöltötték a pörgő-forgó, süvítve száguldozó borotvaéles kövek.
A törpék önfeledten ujjongtak, amikor az ötfős csoport megérkezett. Egy mozdulattal karok
százai lökődtek a levegőbe, néma káromlást küldve az óriások felé, fittyet hányva a sivítva
repkedő palalapokra.
-Készítsd elő a kötszeridet! – kiáltotta Banak Tömbváll Pikelnek, aki önfeledten ugrándozott
mellette, körbe-körbe.
-Oó-oj! – rikoltotta vissza a törpe, majd megfordult és a levegőbe lökte kezét, hogy
tisztelegjen Banaknak.
Ekkor egy éles paladarab süvített e1 arra, könyökből leszelve Pikel karját. A zöldszakállú
törpe értetlenül nézett és előretántorodott, majd vállat vont, mintha nem is értené, hogy mi
történt.
A szeme azonban kerekre tágult, amikor meglátta a karját -saját levágott karját! – a földön
heverni.
Fivére, Iván azonnal mellette termett, köpenyét szorosan a vért spiccelő csonk köré tekerte,
miközben a közelben álló törpék felüvöltöttek és rohantak segíteni.
Pikel eddigre már a földön ült, ahova fivére nyomta és csak ennyit mondott:
-Óóóó.
 16

A VADÁSZ ÖLELÉSÉBEN

Ad'non Kareese végighúzta hosszú, karcsú ujját Innovindil törékeny állán, a holdelf
madárszerűen vékony nyakán és megállapodott a kulcscsont fölött, a torkánál.
– Érzed ezt? – csipkelődött a drow, habár úgy vélte, hogy a megbénított elf nem érti a
nyelvét.
– Intézd el, amit akarsz, azután végezz vele – szólalt meg mögötte Donnia.
Ad'non elmosolyodott, de arcát nem fordította társa felé, hogy az ne lássa, mennyire
mulattatja felháborodása. Donnia természetesen sokkal inkább lealacsonyodásnak tekintette
Ad'non szándékait, és nem bármiféle érzelmi kötődés miatt szólt – mivel a nő maga is drow
volt, szinte biztos, hogy ő maga is megtalálja a saját szórakozását megbénított játékszerével
–, de ugyanakkor a hangjában nagyon halványan érződött egyfajta izgatottság is.
És ez igazán mulatságos volt.
– Ha puha leszel és meleg, talán életben hagylak egy darabig.
Miközben beszélt, a felszíni elf szemét figyelte, és látta, hogy a nő ténylegesen reagál a
hangjára és az érintésére. Mozdulni ugyan nem tudott – a drow méreg remek munkát végzett
–, de megértette, hogy mi történik, hogy Ad'non mit fog vele csinálni és megértette azt is,
hogy esélye sincs a menekülésre.
Ez csak még édesebbé tette a dolgokat.
Ad'non lejjebb csúsztatta a kezét, végigsimítva a nő apró keblein, majd hasán. Ekkor felállt
és hátralépett. Donniára pillantott, aki karbafont kézzel állt távolabb.
– Egy másik barlangba kellene vinnünk őket – mondta Ad'non. – Legyenek a foglyaink.
– A nő esetleg lehetne – felelte Donnia, és Innovindilre mutatott. – Erre a másikra azonban
a halál vár.
Ez éppen elég volt Ad'nonnak, aki ismét az elf nőre nézett és rávigyorgott.
Csakhogy nem látta őt – mert egy fekete gömb burkolta be őt és társát.
A két sötételfet sosem lehetett teljesen meglepni – most is villámgyorsan perdültek körbe:
Ad'non előrántotta kardjait, Donnia pedig előhúzta pengéjét és kézi számszeríját. A
bejáratnál álló alakot nem volt nehéz felismerni. A drow nyugodtan álldogált, ugrásra készen,
kezébe kivont szablyáival.
– Áruló! – morrant fel Donnia. Felemelte a számszeríjat és lőtt.
Drizzt remegett a dühtől, amikor belépett a barlangba és meglátta a két, földön heverő elfet,
akik fölött ott állt a két drow.
Már azelőtt tudta, hogy baj van, mielőtt bement volna – a pegazusok nyerítése és földet
kapáló lábuk zaja már jóval korábban figyelmeztette. Anélkül, hogy átgondolta volna, a drow
kósza futásnak eredt, leugrott a lapos szikláról, ahonnan a környéket figyelte, és átszáguldott
a szárnyas lovak között, éppen akkor, amikor a sötétséggömbök elenyésztek.
Drizzt annyira megriadt, hogy még annyi időre sem állt meg, hogy előszólítsa Guenhwyvart.
És most egyedül nézett farkasszemet a két drow-val.
Nem látta a mozdulatot, de hallotta az árulkodó kattanást, és még jól emlékezett, mit is
jelent ez a jellegzetes hang. A kósza megpördült, széles ívben meglendítve köpenyét.
A gyors mozdulat nyomán az apró lövedék elakadt suhogó köpenyében, de alig csapódott
be az első vessző, újabb kattanás hallatszott. Drizzt ismét körbepördült, de a második nyíl
átsüvített
lebbenő köpenyén és csípőn találta.
Drizzt szinte azonnal megérezte a drow méreg zsibbasztó hidegét.
A kijárat felé tántorodott és arra gondolt, hogy hívja Guenhwyvart. Azonban nem tudott
erszényövébe nyúlni, mivel mindkét kezével szorosan markolta szablyáit.
– Milyen csodás, hogy te is csatlakozol hozzánk, Drizzt Do'Urden – mondta a drow nő.
A szülőföldje nyelvén kiejtett szavak visszasodorták a múltba, felidézve Menzoberranzan, a
családja, a Do'Urden Ház, Zaknafein és a hőtől izzó Narbondel képét, valamint a nagyszerű
drow palotákat – a sztalagmit és sztalaktit palotákat, íves teraszaikkal, amint a sokszínű
tündértűzben ragyognak.
Olyan tisztán látott mindent – a nővéreivel töltött napokat, a gyakorlást a
fegyvermesterekkel a drow harcosok iskolájában, a Melee-Magthere-ben.
A kőnek csattanó fém zajára riadt fel, és csak ekkor döbbent rá, hogy nehézkesen nekiesett
a falnak és elejtette az egyik pengéjét.
– Ah, Drizzt Do'Urden, reméltem, hogy ennél jobb harcot vívhatunk – szólalt meg a drow
férfi. Drizzt pusztán a hang alapján meg tudta ítélni, hogy a beszélő gyorsan közeledik. – Már
oly sokat hallottam hősiességedről.
Drizzt képtelen volt nyitva tartani a szemét. Erezte, hogy a zsibbadás bekúszik a lábába,
míg végül már nem érezte a talpának simuló követ sem. A gondolatait átszövő köd dacára
megértette, hogy csupán azért áll még, mert testét megtámasztja a fal.
A méreg hatalmába kerítette a testét és a kardos drow egyre közelebb ért.
Drizzt megpróbálta leküzdeni a zsibbadást, keményen próbálta meglelni énjének magvát,
vadul próbálta lerázni elméjéről a rátelepedő fellegeket.
De nem járt sikerrel.
– No, most talán valódi játékszerre bukkantunk, Ad'non – hallotta a drow nő hangját
valahonnan messziről, nagyon messziről.
– Ez túl veszélyes játékszer, drága Donnia – vitatkozott a férfi.
– Gyorsan fog meghalni.
– Legyen úgy...
A nő hangja elhalt és Drizzt úgy érezte, mintha zuhanna lefelé, lefelé egy sötét verembe,
ahonnan nincs menekvés.

Wulfgar lefeküdt a földre és lekukucskált – próbálta megtalálni a legideálisabb

megközelítési útvonalat a párkányhoz, amelynek peremén ott hevert Taulmaril, félig-meddig
a mélység fölé
nyúlva.
Mögötte Catti-brie éppen kötelet kötött a derekára, és most annak hosszát méricskélte.
– Az ördögi kard majdnem megigézett – ismerte be a nő Wulfgarnak, aki éppen a hátára
fordult és felült. – A hívását hónapok óta nem éreztem ilyen erősnek.
– Ez azért van, mert fáradt vagy – felelte Wulfgar. – Mindannyian fáradtak vagyunk.
Hányszor rohamoztak meg minket az orkok? Egy tucatszor? Nem hagynak minket pihenni.
– Csak dobjatok rá arra az átkozott vacakra egy követ, amitől a völgy fenekéig esik, majd
szedjétek fel – szólalt meg Torgar, aki Zsindelyfi Shinglesszel az oldalán érkezett.
Mindketten sántikáltak, Shingles pedig egyik karját óvóan az oldalához szorította.
– Már megpróbáltuk – felelte Wulfgar.
– Hogy van Pikel? – érdeklődött Catti-brie. – Meg Pwent?
– Pwent őrülten ugrándozik fel-alá – válaszolta Shingles.
– Ebben nincs semmi új – jegyezte meg Catti-brie.
– Pikel meg semmi mást nem mond, amióta elvesztette a karját, csak hogy "óóóó" – fűzte
még hozzá Shingles. – Szerintem jó időbe beletelik, mire hozzászokik. Banak leküldte őt
Mithrill Csarnokba, ahol jobban el tudják látni.
– Viszont él, és ez több, mint amit sokan elmondhatnak – tette hozzá Torgar.
-No, siessetek annak az íjnak a visszaszerzésével – mondta Shingles. – Lehetséges, hogy
hamarosan mindannyian a Csarnokban leszünk. – A válla fölött hátrapillantott a távoli
gerincre, meg az óriásokra. – Addig állni tudjuk a sarat, míg nem követénk el olyan
ostobaságot, hogy az átkozott orkokat űzve a behemótok hatótávjába kerülünk. Csakhogy az
óriások hatalmas farönköket cipelnek fel, és óriási katapultokat építenek.
Amint azok elkészülnek, és szórni kezdik az állást, mi gyorsan eltűnénk innen.
Wulfgar és Catti-brie aggódó pillantásokat váltottak, mivel egyikük sem kérdőjelezte meg az
érvelés igazát.
– Banak máris kiadná a visszavonulási parancsot, ha nem lennének erőink az Őrző
Völgyének nyugati végében. Nagyon jól tudja, hogy ha feladjuk ezt a terepet, az ördög
megette az egészet, mivel a visszavonulóknak az óriások tüzében kell majd elérniük a
nyugati kaput.
A két ember ismét aggódó pillantást váltott. Ellenségeik hatalmas harcászati előnyre tettek
szert, aminek révén kiszoríthatják a törpéket az állásaikból, vissza egészen Mithrill
Csarnokba.
Ez szinte biztosnak tűnt.
Mit jelent mindez a környező városkákra nézve?
Mit jelent ez Mithrill Csarnoknak, ha nem lesz felszíni kereskedelem, és ha nem jutnak be
elegen, hogy később visszahódíthassák a vidéket?
Wulfgarnak és Catti-brie-nek ezenkívül volt még egy nyugtalanító gondja.
Ha a föld alá kényszerülnek, mit jelent mindez Drizzt Do'Urdenre nézve?
Vajon megleli-e valaha a visszavezető utat?
Látta, ahogy Zaknafein aláhull a savtóba.
Látta, ahogy Ellifain lerogy a fal mellé.
Látta, ahogy Bruenor alázuhan a toronyból.
Érezte mindegyik veszteség fájdalmas szúrását, érezte a kínt és a haragot, de nem
taszította el magától. Nem: Drizzt a keblére ölelte őket, hívogatta az érzelmeket, megfürdött
benne, még erősebbé téve azokat.
Elképzelte, ahogy Regist darabokra tépik az orkok.
Elképzelte, ahogy Wulfgar elzuhan az ellenséges lándzsák tengerében.
Elképzelte a földön heverő, magatehetetlen, száznyi sebből vérző Catti-brie-t, akit körülvesz
az ellenség.
Elképzelte mindezt, és ezek a kitalált képek összeolvadtak az átélt, nagyon is valóságos és
fájdalmas emlékképekkel, a szomorúság és kétségbeesés képeivel – életének azokkal a
jeleneteivel,
amelyek az érzelmi sötétség fekete vermébe hajították.
Érezte, ahogy a Vadász előtör belőle. Minden kép egyszerre rohanta meg: a fájdalom, a
veszteség, a szomorúság, a megbánás hosszú sora – És mind közül a legtisztábban tört elő
a színtiszta, hamisítatlan düh.
Egy kard döfött Drizzt bal oldala felé, de a fémen csendülő fém hangja tisztán hallatszott,
jelezve a két drow-nak, hogy mérgük nem tudta legyűrni a Vadászt. Az egyik szablya
visszakezes keresztvágásra lendült, és Ad'non döbbenten látta, hogy egy szemvillanás alatt
felfelé és oldalt lendül, megállítva saját döfésre lendülő kardját, majd felfelé és kifelé üti azt.
Ad'non második kardja már jött is, a kiszámítható alsó szúrással, de hiába tudta a
védekező, hogy a penge onnan érkezik és hiába tudta, hogy milyen szögben, gyakorlatilag
esélye sem lehetett arra, hogy a szablyáját visszalendítse, mint ahogy arra sem, hogy
felkapja a másikat, amelyik a földön hevert.
Csakhogy ő volt a Vadász – így nem csak az első szablyát lendítette vissza, megállítva
Ad'non kardját, jobb felé ütve maga előtt pördülés közben, hanem a hárítással egy ütemre
mozdulva már le is guggolt, felmarkolva a földre esett Csillámot. Miközben villámgyorsan
felegyenesedett, pengéi tökéletes harmóniában mozogtak – a felszedett szablya a kard fölé
került és még jobban oldalra nyomta.
Az első szablya ismét irányt váltott, és keményen felfelé csapott, ismét nekicsattanva az
első kardnak.
A támadó Ad'non így tehetetlenül állt, kardjait oldalra nyomták, míg a két halálos szablya
pengéi belső ívének szorultak.
Hirtelen és brutális vég várt volna a meglepett Ad'nonra, ha társa nem rohanja meg hátulról
a Vadászt. Egy váratlan lökés még jobban kinyomta Ad'non pengéit oldalra, a drow-nak
pedig
hátra kellett lépnie, hogy valamennyire védhető állást foglaljon el. De nem volt szüksége
védekezésre, mivel a Vadász odébb perdült, pengéit védekezésre emelve, miközben balról
jobbra fordult.
 Donnia felsikoltott, amikor kardját váratlanul félreütötték, de az ügyes drow nő követte a
szablya mozdulatát és gyorsan belépett a penge mögé, tőrszúrásnyi távolságra.
A Vadász egyetlen csípőmozdulattal kerülte el a döfést. Drizzt ismét pördült, hárítva Ad'non
kettős döfését – szablyái átlósan felfelé csaptak, gyors egymásutánban tucatszor találva el a
kardokat, majd máris folytatta a pörgést, és surrogó pengéi visszanyomták a tőrt, hogy
azután ismét keményen rásújtsanak
Donnia kardjára.
A Vadász pedig csak forgott tovább, suhogó pengéi hol az egyik, hol a másik oldalon
csaptak le, mindig a megfelelő szögben hárítva – mintha csak a magányos drow minden
egyes támadást
várt volna, mintha minden egyes támadást előre látott volna.
Csakhogy támadói sem voltak újoncok, és már sokszor, nagyon sokszor harcoltak együtt.
Folyamatosan egymással szemben maradtak, és összehangolt támadásokat vezettek –
amivel jóval
kevesebb energiát veszettek, mint az ide-oda pörgő, védekezésre kényszerült drow. De
hiába csaptak le újra meg újra és ugrottak hátra, minden egyes döfésüket – jöjjön az
magasan vagy alacsonyan, balról vagy jobbról – tökéletesen mozduló szablyák ütötték félre.
Hirtelen a pörgés irama lassult, a két drow pedig támadott, de a Vadász ezúttal a másik
irányba mozdult. Ismét fém csendült fémen, ahogy a két szablya keményen összecsattant a
három karddal.
A pörgésnek eddigre szinte teljesen vége szakadt, és a Vadász most mindkét támadójához
képest oldalt állt.
Ad'non pedig máris jött, a kettős felső döféssel.
A Vadász lebukott, a férfi térde felé szúrt, majd átugrotta Donnia suhanó pengéjét, amikor
Ad'non hátralépett. Drizzt földet érés után lépett egyet Ad'non felé, keresztezve pengéit a
drow egyforma magasságban mozduló pengéi között, és addig nyomta őket felfelé, míg
karjai össze nem értek a teste előtt, és amíg a szablyák markolatai neki nem nyomódtak a
pengéknek – ekkor ismét kifelé csapott velük, nagy ívben, majdnem kitépve a kardokat
Ad'non markából.
Ad'non hátravetette magát, akárcsak a Vadász, aki egy hátraszaltóval lendült át Donnia
döfésre lendülő kardja fölött.
Könnyedén ért földet és folytatta a visszavonulást.
Karjai kereszteztek, és ő hárított – az ügyes Donnia ekkor fogást váltott tőrén és a melle
felé hajította azt.
Csakhogy a védekezésbe szorult drow jobb kezében tartott szablyája felfelé rándult,
könnyedén védve a dobást, és még mielőtt a félreütött tőr oldalra repülhetett volna a
blokkolás erejétől, a bal oldali szablya máris alálendült és nekinyomta a felső pengének –
egyetlen pillanatra mindössze, mielőtt visszavágott volna balra. Ettől a mozdulattól azonban a
tőr hátráló ellenfele felé zúgott. Ad'non kétségbeesett mozdulattal vetette hátra magát, de a
tőr még így is megvágta az arcát.
Donnia ismét támadásra lendült, egy korbácsot rántva elő övéből, miközben egyenesen
szúrt.
A kard azonban még csak Drizzt közelébe sem jutott, mert a Vadász jobbja visszalendült –
lefelé és körbe –, és megpördítette a szablyáját, majd felfelé rántotta. Ahogy a bal keze is
visszafelé mozdult, ismét rácsapott Donnia pengéjére, még feljebb emelve azt. A jobb
kézben tartott szablya egyre magasabbra emelkedett, még magasabbra lökve a kardot.
Donnia minimális erőfeszítést tett arra, hogy kitépje fegyverét a blokkból, mivel másik
kezében eddigre tökéletesen állt a korbács – tett egy cselnek szánt mozdulatot előrefelé,
majd hirtelen a Vadász arca felé csapott vele.
Az egyik szablya az útjába lendült, de a varázslatos korbácsot nem tudta átvágni, és
ugyanaz a mágia, amely meggátolta, hogy a penge átvágja, most engedelmeskedett Donnia
parancsának, és élő csápként tekeredett a penge köré.
A drow nő csillogó szeme elárulta, hogy már közelinek érzi a diadalt, és megrántotta a
korbács fogta szablyát. Meglepte, hogy erős ellenfele milyen könnyen enged – egészen
addig, amíg rá
nem jött, hogy a magányos drow elengedte fegyverét, miközben megpördült és köpenyét
lekanyarította a válláról.
Ad'non vadul támadott oldalról, de a Vadász tett egy villámgyors lépést előre a másik
irányba, Donniát használva élő fedezéknek. Menetközben a feje fölött körbelendítette
köpenyét, és amikor Donnia megcsördítette korbácsát, elhajította azt.
A drow nő érezte, hogy a korbács erősen vállon találj a renegátot, miközben a repülő
köpeny a feje köré csavarodott – de Donnia ezt több, mint kielégítő ellenértéknek tekintette.
Egészen addig, amíg hirtelen valami bele nem szúrt a nyakába – ekkor döbbent rá, hogy a
kilőtt mérgezett vessző még mindig ott fityeg a köpenyben –, az alattomos és ravasz harcos
pedig
pontosan olyan ívben dobta el a köpenyt, hogy a vessző mérgezett hegye nyakon találja.
Egyetlen sikollyal vetette magát hátra és dobta el a köpenyt.
Egyetlen szablya két karddal szemben – a Vadász azonban még így is tökéletesen hárított
és blokkolt, esélyt sem adva Ad'nonnak arra, hogy találatot vigyen be. Hárítás közben hátrált,
úgy helyezkedve, hogy tökéletes pozícióba kerüljön elvesztett szablyája visszaszerzéséhez.
Ad'non követte, és egyre vehemensebben támadott – majd hirtelen és dühödten rohamra
lendült.
A Vadász oldalra ugrott, Ad'nontól balra, mire az ügyes gyilkos bal kezében tartott fegyverét
azonnal arrafelé lendítette, és amikor azt félreütötték, a jobbjával előredöfött.
Azonban ezt a kísérletét is hárították, a Vadász pedig befelé pördült, háttal fordulva
Ad'nonnak. Mindkét karját gyorsan előrelökte, majd kétszer hátrafelé ütött vele, a
markolatgombbal kétszer egymás után kőkeményen Ad'non arcába sújtva.
A drow imbolyogva tántorodott hátra, pengéivel pedig kétségbeesetten és dühödten
vagdalkozott. Kardjai azonban csak a levegőt találták, mire a drow arcára kiült a színtiszta
rettegés.
A Vadász azonban nem üldözte, ehelyett megfordult és elvesztett szablyája felé iramodott.
Amikor elérte a pengét, sötétséggömb burkolta be, amire a sajátjával válaszolt – oda
célzott, ahol a nőt sejtette.
A Vadász felkapta pengéjét, majd dühödten rohamra lendült – kitört a gömbből, vetett egy
bukfencet, majd megrohanta a másik gömböt (a saját gömbjét), és mély tartásban csúszva
érkezett, miközben pengéivel szaporán vagdalkozott.
Amikor kijutott a gömb túloldalára, látta, hogy a nő a férfi felé rohan, akinek arcán vérpatak
csordogált lefelé.
A Vadász félelmet nem ismerve indult meg feléjük.
– Együtt, két oldalról – hallotta a Vadász a drow férfi hangját és Ad'non máris balra mozdult.
A nő ekkor a nyakához kapott, és pánik suhant át az arcán.
A Vadász kéken izzó lángokba burkolta – ártalmatlan tündértűzbe, ami könnyebb célponttá
tette.
Amint Ad'non rohamra lendült, a nő megfordult és elrohant.
A két küzdőfél olyan fürgén forgatta pengéit, hogy a kardok csattanása egyetlen folyamatos
csengéssé állt össze. Ad'non előbb az egyik, majd a másik karddal döfött, amit előbb egy
kettős bal oldali blokk, majd egy kettős jobb oldali blokk fogott meg – a Vadász mindkét
támadását nem egyetlen szablyával, hanem mindkettővel védte.
Egy keresztvágás szelte át a levegőt, de addigra a Vadász már lebukott. Ad'non szúrása
csak a levegőt érte, amikor a Vadász ügyesen kifordult, és a penge majdnem kiesett Ad'non
kezéből
amikor egy erős, visszakezes csapás eltalálta.
– Donnia! – sikoltott fel a férfi.
Felmordult és pengéivel csodálatos íveket rajzolt, ahogy átlós vágások sorozatát indította
meg, minden egyes szablyát csak annyi időre ütve meg, hogy azok ártalmatlanul suhanjanak
el
 mellette. A szablyák azonban olyan gyorsan jöttek, hogy Ad'non folyamatos hátrálásra
kényszerült, és még csak reménye sem lehetett egy esetleges ellentámadásra.
A pengék azonban fokozatosan lassultak, egy kis rést hagyva.
Ad'non ezt ki is használta – előrevette magát, és útjára küldte az elsöprő kettős alsó
szúrást.
A szablyák azonban döbbenetes módon valahogy mégis felvették az egyetlen lehetséges
hárítási pozíciót, azt kettős alsó keresztet, ami lényegében döntetlent eredményezett –
legalábbis Ad'non akkor még így vélte. Mivel Ad'non Kareese nem Mennoberranzanból
származott, így egyáltalán nem tudhatta, hogy ellenfele, Drizzt Do'Urden már réges-régen
megtalálta rá a megoldást.
Elképesztő egyensúlyérzékről és ügyességről téve tanúbizonyságot, a Vadász lába
felemelkedett a keresztezett szablyák fölött, és arcba rúgta Ad'nont, aki ismét hátrafelé
tántorodott.
A drow megpróbált védekezni, de a szablyák folytatták a megkezdett mozdulatsort,
félreütötték kardjait, és amikor Ad'non nekizuhant a falnak, már nem tudta blokkolni az
alázúduló görbe pengét.
A szablya egyenesen a melle felé tartott, mire a férfi felsikoltott.
A Vadász pedig felmordult, és úgy hitte, itt a játszma vége.
De a szablya nem ütötte át teljesen a drow ruháját. Mint ahogy a párja sem okozott halálos
sebet, amely keményen oldalba találta Ad'nont. Persze a két penge kínt fakasztott, de egyik
csapás sem ölte meg a drow harcost.
A hirtelen egyensúlyát veszetett Vadászt ez meglepetésként érte.
Egy kard villant keresztbe, mindkét szablyát félreütve, mire a Vadász jobbról balra pördült.
Ad'non azonban ment vele, mögötte, jobbra tőle, folytatva támadását és arra kényszerítette
ellenfelét, hogy fusson el mellette, mert ha nem teszi, kardok felnyársalják.
Csakhogy nem volt hova futni: ott már csak a fal volt. Ad'non tudta ezt és elmosolyodott,
mivel az ördögi renegátnak immár
nem volt hova menekülnie. Ad'non rohamozott, mindkét pengéjét gyilkos csapásra lendítve.
De a Vadász nem volt ott.
Ad'non pengéi csak a csupasz követ találták, mire a drow tágra nyílt szemmel torpant meg.
– Ó, ravasz Drizzt! – szólt hangosan, amint rájött, hogy Drizzt túljárt az eszén: felszaladt a
falra és egy hátraszaltóval mögötte ért földet.
A szablya Ad'non válla fölött jött suhogva és lecsapta a drow fejét.
Drizzt a két bénult elf irányába nézett, és megindult arra, de egy lépés után megtorpant. A
Vadász dühe korántsem csillapodott még, így kirohant a barlangból, bele az éjszakába.
Odakint megállt, körülnézett és meglátta a nyugati lejtőn a tündértűz kékes izzását. A Vadász
szeme olyan rideg volt, akár egy kődarab – előhúzta az ónix szobrocskát és Guenhwyvart
szólította.
A kékes izzás még akkor is látszott, amikor a hatalmas párduc materializálódott mellette.
Drizzt kinyújtotta a kezét.
– Kapd el, Guen! Kapd el és hozd ide nekem!
A párduc egyet mordult, majd elszáguldott az éjszakába, hatalmas távolságot téve meg
minden egyes ugrással.
 17

A HÁZNAGY ÉS A KÉMEK

Regis megszorította Bruenor kezét, és barátjára nézett, miközben azon töprengett, vajon
most látja-e a törpe királyt utoljára élve. Úgy tűnt neki, mintha Bruenor egyre gyengébben
szedné a levegőt, és a színe is mintha szürkésebbre váltott volna, mintha csak kőből lenne.
Stumpet és Cordio azt mondta Regisnek, hogy valószínűleg már nincs túl sok ideje hátra, és
most saját szemével is meggyőződhetett erről.
– Az adósod vagyok – suttogta a félszerzet, aki alig volt képes beszélni a torkába gyűlt
gombóctól. – Mint ahogy mindannyian.
Tudd meg, hogy amíg pihensz, Mithrill Csarnok változatlanul erős bástyaként áll. Nem
engedem, hogy bárki is ledöntse.
A félszerzet gyengéden ismét megszorította a törpe kezét, majd a király mellére fektette.
Egy pillanatig Bruenor mellkasa nem mozdult, és Regis már azon merengett, vajon a törpe
hallotta-e őt és végleg eltávozott-e.
De ekkor Bruenor levegőt vett.
Még nem ment el.
Regis megveregette a törpe kezét, és sietős léptekkel elhagyta a szobát, miközben mindent
megtett, hogy érzelmeit visszaterelje eredeti medrükbe. Gyorsan haladt az alagutakon át,
tudva, hogy már így is késésben van a nesméi Galen Firth-szel megbeszélt találkozóról.
Ráadásul még mindig nem tudta, hogy miként bánjon a féktelen harcossal. Vajon miféle
segítséget nyújthat a férfi a hatalmas nyomásnak kitett Mithrill Csarnoknak? A keleti kaput
lezárták – a törpék még az alagutakat is beomlasztották, így gondoskodva arról, hogy az
ellenség semmiképpen ne juthasson be, hacsak nem vág magának utat húszlábnyi kövön át.
Az északról érkező jelentések sem voltak sokkal biztatóbbak: Kérgesüllő Banak arról
számolt be, hogy nem tudja biztosan, meddig tarthatják még az állásaikat. Az óriások
katapultokat állítanak fel a nyugati gerincen, és Banak attól tartott, hogy csapatai nemsokára
hatalmas próbatétel vár.
Arra kérte Regist, hogy az Őrző Völgyének nyugati felében állomásozó haderőt küldje
északnak, és a gerincet nyugat felől rohanják le, de a kérésben egyben figyelmeztetés is
rejlett: csak akkor tegyék, ha ez kivitelezhető. Még az egyre kétségbeejtőbb helyzetbe kerülő
Banak is felismerte egy ilyen hadmozdulat veszélyeit. Ezzel ugyanis nemcsak a két
megmaradt felszíni sereg egyike kerülhet esetlegesen katasztrofális helyzetbe, hanem Regis
azt is kockáztatná, hogy az Őrző Völgyében elfoglalt védhető állást elhagyó csapatok
nyomán hatalmas rés nyílna Mithrill Csarnok nyugati kapuja előtt.
És Nesmét is komolyan szorongatták – valószínűleg mostanra már le is rohanták –, így a
félszerzetnek védenie kell a nyugati útvonalat az esetlegesen dél felől megjelenő ellenségtől
is.
Túl sok gond kötötte le a félszerzet háznagy figyelmét. Túl sok probléma várt megoldásra.
Az esetek felében azt sem tudta, hogy hol van, és valójában nem vágyott másra, csak egy
vagy két hatalmas ebédre, egy puha ágyikóra, ahol nem zavarná semmi más, csak annak a
mindennél fontosabb döntésnek a meghozatala, hogy mit egyen másnap reggelire.
Regis a vállára nehezedő terhek alatt meggörnyedve ment tovább. De egyszer csak
megtorpant, visszanézett a gyertyafényes szobára, ahol Bruenor király feküdt, és eszébe
jutottak haldokló
barátjának mondott szavai.
Regis ekkor kihúzta magát, ahogy kötelességtudata erőre kapott. Ígéretét nem veheti
félvállról, és bizonyos, hogy legalább ennyivel tartozik Bruenornak – de inkább sokkal többel.
Egyszerre csak egy dolgot, döntötte el magában Regis, majd gyorsabban és
határozottabban lépkedett tovább, a Galen Firth-szel megbeszélt találkozóra. A férfi már a
kijelölt audienciateremben várakozott – ez kisebb és meghittebb volt, mint a nagyterem. A
Harcpöröly Klán habzó söröskupás címerét mintázó vastag szőnyegen kényelmes székek
álltak – három bélelt karosszék, széles háttámlával. A négyszöget formázó beszélgetőteret
egy kőkandalló egészítette ki, amelyben meghitt hangulatot árasztó lángok lobogtak.
A tagadhatatlanul kényelmes székek dacára Galen Firth fel-alá járkált, hátul összekulcsolt
kézzel, tekintetével pedig a padlót fürkészte. Regis óhatatlanul arra gondolt, hogy a férfi
képes-e időnként lecsillapodni.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, nesméi Galen Firth – üdvözölte a félszerzet háznagy
vendégét, amikor belépett a szobába. – Bocsásd meg késlekedésemet, de számos sürgető
probléma vár megoldásra jelen pillanatban is.
-A mai késlekedésed sokkal megbocsáthatóbb, mint Mithrill Csarnok késlekedése a
kétségbeejtő helyzetben levő Nesmé kapcsán– felelte kifejezetten durván a mogorva alak.
Regis felsóhajtott, elballagott Galen mellett, és lehuppant az egyik székbe. Amikor a harcos
még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy a tárgyalótérbe lépjen, a félszerzet
határozott
mozdulattal rámutatott a vele szemközti székre, amely a tűztől jobbra állt.
Nesmé Lovasa pislogás nélkül lépett székhez, és egy pillanatra sem vette le a szemét a
félszerzetről.
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte Galent, amikor az végre leült.
-Indíts útnak egy törpe sereget Nesmé megsegítésére, hogy visszaűzhessük a trollokat a
posványba, és hogy helyreállíthassuk a városunkat.
– És amikor ez a sereg délnek menetel, nyomában a nála nagyobb ork és óriás haddal,
akkor mit kívánsz majd tőlünk? – érvelt Regis, mire Galen szeme összeszűkült. – Mint ahogy
azt te is tudod, ez fog történni. Az orkok északról szorongatnak minket és Mithrill Csarnok
keleti kapuját már le is zárták. Hallottál az ott lefolyt csatáról, igaz? Az egyik seregem az
Őrző Völgyétől északra álló szirten vív csatát minden áldott nap az orkokkal, de ha a keleti
oldalon előnyomuló sereg nagyságáról szóló beszámolók csak megközelítőleg is pontosak,
akkor a harcosaimat még; jobban fogják majd szorongatni, és valószínűleg a magaslat
feladására kényszerülnek.
– Nem fogod fel teljesen, hogy mi zajlik körülöttünk, igaz? – kérdezte a félszerzet.
Galen Firth zord arccal, némán ült székében.
– Nem véletlen, hogy Nesmét éppen most támadták meg – magyarázta Regis. – Az északi
és déli ellenséges seregek összehangolták a mozgásukat.
– Ez lehetetlen!
– Nem hallottál részleteket arról, hogy mi történt Mithrill Csarnok keleti kapujánál.
– Hallottam néhányat, de nem érdekel különös...
– A kapun kívül állomásozó csapatokat északról érkezett orkok és óriások, valamint délről
jött trollok ostromolták – szakította félbe Regis, mire Galen teljesen elfeledkezett
füstölgéséről, sőt még a szája is tátva maradt.
– Úgy tűnik, hogy közös ellenségeink áradatként lepik el az egész vidéket a Surbrintól
Nesméig, a Troll-mocsártól a Világ Hátáig – folytatta Regis. – Így csak néhány település,
Mithrill Csarnok és Nesmé maradt, ami megállíthatja őket, hacsak nem sikerült segítséget
kapni a környező vidékekről.
– Akkor tehát elismered, hogy egyesítenünk kell erőinket – érvelt Galen. – Akkor belátod,
hogy bölcs dolog minél gyorsabban haderőt küldeni Nesmébe.
– Igen és nem – felelte Regis. – Közösen kell fellépnünk, és így is teszünk, de szerintem
rossz gondolat az az elképzelés, hogy Nesmében álljunk ellen. Mithrill Csarnok kitart, de
kapuinkon
kívül minden elveszett – vagy hamarosan így lesz.
-Miféle ostobaság ez?! – dörögte Galen, és haragtól lángoló szemmel pattant fel székéből.
– Minden talpalatnyi földért megküzdünk – vágott vissza Regis, és hangja egy szemernyit
sem remegett, mint ahogy a fölé tornyosuló ember látványa sem feszültséget nem keltett
benne, sem meg nem rémítette. – És amikor már nem tartunk ki tovább, visszahúzódunk
Mithrill Csarnok védhető alagútjaiba. Ott nyitva tartjuk a Felbarr Citadellájába vezető
alagutakat – ezek lesznek a külvilágra nyíló szemünk, fülünk és szánk. Onnan folyamatos
kérésekkel áraszthatjuk el Ezüstholdat és Sundabart, hogy mozgósítsák csapataikat. Máris
küldötteket indítottam útnak,
hogy találják meg az ezüstholdi lady Alustrielhez és a Sundabar elöljáróihoz vezető
alagutakat. Itt tartani tudjuk az egyetlen megmaradt erődöt a szörnyek seregének támadása
ellen.
– És ezalatt a népem meghal?
– Nem – felelete Regis. – Nem, ha segíthetünk nekik. Azt követően, hogy először felkerestél
minket, törpe felderítőket küldtem ki a föld alatt délnyugat felé, hogy keressenek utat Nesmé
felé. Nagy iramban haladnak és én arra számítok, hogy találnak felszínre vezető kijáratot a
városod közelében, amelyen át csatlakozhatsz népedhez.
-Akkor küldj ki egy sereget és űzzük vissza a trollokat!
– Elküldök mindenkit, akit nélkülözni tudok, de szerintem az általad felvázolt feladathoz
szükségesnél jóval kevesebben lesznek.
-Akkor mi lesz? – kérdezte a hirtelen elcsüggedt harcos, aki visszarogyott székébe.
Elfordította a fejét, öklére támasztotta állát és a lángokba bámult.
– Megtaláljuk a népedet, és úgy segítünk rajtuk, ahogy tudunk magyarázta Regis. – Ha ez
járható megoldás, az oldalukon fogunk harcolni. Ha nem... vagy ha később válik ez
megoldhatatlanná, akkor visszavonulunk a Mélysötéten át Mithrill Csarnokba, és a népedet is
magunkkal hozzuk. Bár a törpéim a földfelszínen nem képesek legyőzni ellenségeinket, nem
kétlem, hogy az alagutakat tartani tudják az üldöző szörnyetegek ellenében.
Galen Firth nem szólt egy szót sem, csak bámult a tűzbe.
– Bárcsak többet nyújthatnék – folytatta Regis. – Bárcsak kiüríthetném Mithrill Csarnokot, és
délre rohanhatnék, elsöpörve a trollokat. De nem tehetem, és ezt neked is meg kell értened.
Galen némán ült még jó darabig, majd arcát Regis felé fordította – a vonásai egészen
ellágyultak.
– Valóban úgy hiszed, hogy az orkok és az óriások együttműködnek a Troll-mocsár
trolljaival?
– A keleti kapu eleste erre utal – válaszolta a félszerzet.
– És elárulja azt is, hogy népem szörnyű veszélyben forog – válaszolta Galen. – Ha a
trollok elég erősek ahhoz, hogy sereget küldjenek ennyire északkeletre, a Surbrinra nyíló
kaputokhoz, akkor...
– Nincs idő késlekedni – fejezte be a mondatot Regis. A mellényébe nyúlt, és előhúzott egy
összetekert pergament, és a férfinak nyújtotta. – Vidd ezt az Alsóvárosba és add át Fújtató
műhelymesternek. Az expedíció mostanra felszerelkezett és még a mai napon útnak indul.
Galen Firth hallgatott és a pergament bámulta, majd tekintete visszavándorolt Regisre,
miközben lassan ismét felállt székéből. Egy szót sem szólt, de biccentése elég volt Regisnek,
hogy
konstatálja: a férfi megértette érvelését, bár csak szükségből értett egyet.
Galen enyhén meghajolt és távozott, mire a félszerzet megkönnyebbülten felsóhajtott, és
arra gondolt, hogy most már egy gonddal kevesebb nyomasztja majd.
Regis visszasüppedt székébe és a tűz felé fordult, de még el sem lazulhatott, amikor az
ajtón felhangzó kopogásra ismét visszafordult.
– Tessék – mondta, és arra számított, hogy Galen Firth jött vissza.
Az ajtó kinyílt, és egy koromlepte törpe, Mithrill Csarnok egyik legjobb kovácsa – bizonyos
Vaskohó Miccarl – lépett be. Ez az egyed olyan szurtos volt, hogy széles, kurta szakállának
színét
meg sem lehetett állapítani – azt rebesgették, hogy eredetileg vörös volt. Vastag bőrkötényt
és egyujjú fekete inget viselt – ebből a vastag, hőálló szövetből készült kesztyűje is. Csupasz
jobb
karját korom csíkozta be – ez a karja közel kétszer olyan vaskos volt, mint a bal,
köszönhetően a súlyos kalapácsok emelgetésével töltött sok-sok évnek.
– Már megint a gnóm? – kérdezte Regis.
Miccarl az elmúlt tíznapban kétszer kereste fel, beszámolva arról, hogy a Mirabarból jött
aprócska látogató kifejezetten furcsán viselkedik, és az Alsóvárosban kémkedik.
– A kicsi ismét a térképeket böngészte – magyarázta Miccarl.
-Ugyanazokat a térképeket?
– A nyugati alagutakat ábrázolókat. Amelyek jobbára használaton kívül állnak.
– Most hol van?
– Utoljára akkor láttam, amikor azokban az alagutakban járt – felelte Miccarl. – Szerintem
azt hiszi, hogy talál ott valamit.
– És mi lehet ott?
– Semmi olyasmi, amiről nekem vagy bárki másnak tudomása lenne. Azokat az alagutakat
vagy jó száz éve lezárák, és csak akkor nyiták meg őket újfent, amikor a duergarok és
sárkány elfoglalták a Csarnokot. És azok, akik azt követően mentek le, hogy visszaszereztük
a helyet, nem találtak semmit.
-Akkor mire jó ez az egész? Kivezető utat keres netán? Egy utat, amelyen Mirabar serege
bejuthat? – kérdezte Regis. – Vagy ércet, amelyet ellophat Mithrill Csarnok kohóitól?
– Semmi ilyesmi nincs ott... még jó érc sem – felelte Miccarl.
– Sosem volt ott semmi értékes, csak palatörmelék, meg szén a kohókhoz. Ha a kicsi azért
jött el idáig, hogy efféle lelőhelyre találjon, akkor nagyobb bolond, mint amilyennek tartád,
mivel
odalent nincs semmi értékes. Ami meg van, abból Mirabarnak már így is több jutott a
kelleténél.
– Netán alagutak Mirabarba?
Miccarl felhorkant.
– Már éppen eleget ismerünk így is. Innen egy nap olyan messze juthatunk el nyugatra,
hogy anélkül mehetünk fel a felszínre, hogy ellenségeink elkapnának, és máris félúton
lennénk
Mirabar felé. A kicsinek is tudnia kell ezt.
– De akkor mi lehet ott? – kérdezte Regis ismét, de ezúttal halkan. A kérdést sokkal inkább
önmagához intézte, mint a törpéhez.
Mit csinálhat odalent Nanfoodle? Miközben a félszerzet a lehetőségeken merengett,
kezével ösztönösen is megérintette nyakláncát.
– Keresd meg Nanfoodle-t, és kérd meg, hogy jöjjön ide – utasította Regis a törpét.
– Egenis – egyezett bele azonnal Miccarl. – Azt akarád, hogy idevonszoljam, vagy inkább
rugdossam feketére, és aztán cipeljem ide?
– Azt akarom, hogy csald ide – felelte Regis. – Mondd meg neki, hogy híreim vannak
Mirabarról, és szükségem van a tanácsára.
– Semmi móka – dünnyögte Miccarl, és távozott.
A kovács távozása után hírvivők érkeztek egymás után – híreket hoztak keletről, híreket
hoztak nyugatról, beszámolva az odakint folyó csatáról, valamint az alagutak lezárásának és
biztosításának előrehaladtáról. Regis mindet a lehető legnagyobb figyelemmel hallgatta meg,
mérlegelt minden eshetőséget, és egy csomó kérdést fogalmazott meg magában a törpe
tanácsnokokhoz. Mostanra már tudta, hogy az ő feladata sokkal inkább az értesülések
összefűzése, semmint a döntéshozás – ugyanakkor azt is felmérte, hogy tanácsai egyre
nagyobb súllyal esnek latba, ahogy a törpék kezdenek megbízni javaslataiban.
Ez örömmel töltötte el Regist, és egyszersmind meg is rémítette.
Vacsoráját ugyanabban a teremben tálalták fel, és étkezés alatt újabb hírvivő érkezett, aki
arról számolt be, hogy az ötvenfős törpe expedíció Galen Firth-szel együtt útra kelt dél felé.
Regis szándékában állt meghívni a hírvivőt vacsorára, de ekkor Vaskohó Miccarl lépett be
az ajtón.
– Újabb munka – magyarázta Regis a hírnöknek. A félszerzet bocsánatkérően vállat vont és
a székek közti asztalkára helyezett étellel teli tányérokra mutatott.
– Jupi – szólt a törpe és az asztalhoz lépve, leemelt néhány fontnyi húst a tányérokról, majd
az egyik korsót színültig töltötte mézsörrel.
Biccentett Regis felé, amitől némi mézsör kilöttyent a korsóból, majd távozott.
 Miccarl és Nanfoodle belépett.
– Mennem kell dolgozni – magyarázkodott a koromlepte kovács, majd miután ő is
felszerelkezett hússal és sörrel az Alsóvárosba vezető utazásra, távozott.
– Ülj le, egyél és igyál – javasolta Regis a gnómnak.
– Nem sokat hagytak – vigyorgott Nanfoodle, de alig ejtette ki a szavakat, két törpe lépett
be, húsokat hozva és teletöltötték a söröskriglit.
A félszerzet és a gnóm – akiket egyetlen törpe sem múlhatott felül – nekiláttak hosszú, jóízű
vacsorájuknak.
– Azt mondták, hogy híreid vannak Mirabarról vagy ...Mirabarnak – szólalt meg Nanfoodle,
két korty aranysárga mézsör között. – Vaskohó mester nem volt éppen bőbeszédű.
– Egy kérésem lenne Mirabarhoz – magyarázta Regis két harapás között. – Remélem
tisztában vagy vele, hogy milyen fokú gondokkal nézünk szembe.
– Igen, tudom, hogy sok-sok szörnnyel – felelte Nanfoodle, majd ismét harapott egyet a
báránysültből és kortyolt a mézsörből.
– Többel, mint amennyiről tudsz – közölte Regis. – Az egész vidéket szorongatják. Nem
kétséges, hogy az ostromról, meg a mostanra talán már lerohant Nesméről szóló hírek
eljutottak az
őrgrófodhoz is. Nem tudom, hogy mennyi ideig tarthatjuk magunkat a felszínen, ezért
Mirabarnak mozgósítania kell az erőit.
– Mithrill Csarnok javára? – kérdezte a gnóm.
Ezen annyira meglepődött, hogy szájából kiesett a hússzelet, amikor előbuggyant belőle a
kérdés. De gyorsan lesöprögette szalvétájával, majd újabb hatalmas darabot harapott belőle.
– Mirabar javára – javította ki Regis. – Vajon a szörnyek megállnak itt?
Úgy tűnt, hogy erre a gnóm kicsit elkomorul, és az enyhén ideges Nanfoodle egyre többet
evett és ivott. Ez így jó – gondolta magában Regis, és folytatta a társalgást: részletesen
beszámolt a keleti kapu elestéről és a félelmekről, hogy a délről jött trollok egyesülnek az
északról érkezett orkokkal és óriásokkal, sőt, még az is elképzelhető, hogy a két sereg
mindvégig összehangoltan tevékenykedett. Egyetlen részletet sem hallgatott el, és a lehető
legtovább nyújtotta a beszélgetést – mialatt Nanfoodle egyre több és több mézsört nyakalt
be.
Amikor a szolgák újabb adag ételt és italt hoztak, Regis magához intette az egyiket, és a
következőket súgta a fülébe:
– A következő adag italhoz tölts egy kis Zsigerontót. – A félszerzet a gnómra pillantott, és
megpróbálta felmérni jelenlegi állapotát. – Húsz az egyhez arányban keverd a mézsörhöz –
mondta szolgának, mivel nem akarta szegény gnómot teljesen kiütni.
Egy órával később Regis még mindig beszélt, Nanfoodle pedig még mindig ivott.
– Te és a jogarőr azt mondjátok, hogy Torgart jöttetek megnézni, valamint a városaink közti
kapcsolatokat akarjátok erősíteni – mondta Regis jó hangosan. A beszélgetést szándékosan
kanyarította erre, eltávolodva a szörnyek és a harcók kérdésétől, egyben közelítve a
Mirabar és Mithrill Csarnok között fennálló gondokhoz. – Ez igaz, ugye?
– H-hát persze... igaz – hebegte Nanfoodle. – Végtére is ezért jöttünk ide.
– Való igaz – bólintott Regis.
Megmoccant székében, és közelebb hajolt Nanfoodle-hoz.
Előhúzta nyakláncát a mellénye alól, és piszkálgatni kezdte a rubinfüggőt, lassú pörgésre
bírva.
– Persze mindannyian ezt akarjuk – folytatta a félszerzet, és észrevette, hogy Nanfoodle a
rubinra mered, majd felnéz, de tekintete ismét visszatér a rubinra. – Úgy értem, jobb
kapcsolatokat akarunk.
– Igen, igen, hát persze – darálta a gnóm, és egyre inkább a varázslatos rubinfüggő
hipnotikus pörgésére összpontosított.
Regis szokványos esetben sosem tett volna próbát a gnómmal.
Nanfoodle ragyogó alkimista volt – legalábbis Torgar és Zsindelyfi Shingles így mondták
neki –, akiről azt is tudni lehetett, hogy belekontárkodott az illúziók mágiájába is. A gnóm
egyértelmű értelmi képességeihez még hozzájárult fajának természetes ellenállása az
olyasféle varázslatokkal szemben, amilyet a rubin is sugárzott – ilyen körülmények között
Regis nem sok hasznát látta volna a rubinnak.
Csakhogy Nanfoodle részeg volt.
Még a tekintetét sem tudta többé levenni a rubinról – nyilvánvalóan teljesen elbűvölte a
folytonos pörgés és villózás.
– Te pedig ezeket a kapcsolatokat Mithrill Csarnok legnyugatibb alagútjaiban véled
megtalálni? – kérdezte Regis mintegy mellékesen.
– Ha? – értetlenkedett Nanfoodle.
– Ott jártál, nem igaz? – erősködött Regis, de halkan beszélt, nem akarva, hogy a gnóm
gyanakvása megtörje az igézetet. – Úgy értem a nyugati alagutakban. Úgy hallottam, hogy
eltöltöttél ott egy kis időt. A törpék ezt különösnek, sőt mulatságosnak találják, mivel nincs ott
semmi... vagy igen?
– Lezárt alagutak, szurokkal lekenve – felelte Nanfoodle a rubinra meredve.
– És milyen fontossággal bírhat ez arra a feladatra nézve, amiért ilyen messzire jöttetek? –
érdeklődött a félszerzet. – Hiszen Torgart jöttetek megnézni, nem igaz? Valamint azért, hogy
javítsátok a Mirabar és a Mithrill Csarnok közti kapcsolatokat, nemde?
Nanfoodle felhorkant és megrázta a fejét.
– Bárcsak ennyi lenne – dünnyögte.
Regis megdermedt ültő helyében, és ellenállt a késztetésnek, hogy hátradőljön székében.
Ehelyett inkább újra megpörgette a rubint.
– Való igaz, bárcsak ennyi! – lelkendezett. – Úgyhogy mondd csak el nekem jó gnóm, miért
jöttetek ide valójában. Rendben?
Csillagizzás Shoudra tarkóján megmagyarázhatatlan módon felállt a szőr, amikor az egyik
törpe arról értesítette, hogy legjobb barátja Regis háznagynál vendégeskedik, immár több
mint két órája. A jogarőr félig meddig futva végigsietett a folyosón, de gyakran lelassított,
hogy megpróbálja összeszedni gondolatait.
Végtére is miért ilyen ideges és miért aggasztja ez a dolog?
Nanfoodle-t megbízható társnak ismerte.
Időközben megérkezett az előszobába, ahol három törpe állt laza testtartásban, kezükben
csúf kinézetű szálfegyverekkel.
– Légy üdvöz -köszöntötte egyikük Shoudrát, és az audienciaterem ajtaja felé intett.
Az ajtó mellett álló törpe belökte azt, Shoudra pedig nevetést hallott bentről és a tűz
melengető fénye ütötte meg a szemét.
Ennek dacára sem nyugodott meg: érezte, hogy itt valami nincs rendjén. Odalépett a
bejárathoz és belesett: a párnázott székben ücsörgő Nanfoodle éppen idétlenül nevetgélt
valamin. Vele átellenben ült a némileg komorabb Regis, felkötött karral.
– Igazán kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk, Shoudra jogarőr – köszöntötte a
félszerzet és az üres szék felé intett.
Shoudra belépett, majd összerezzent, ahogy az ajtó váratlanul becsapódott mögötte.
– Nanfoodle és én éppen városaink kapcsolatának alakulásáról beszélgettünk –
magyarázta Regis, és ismét az üres szék felé intett, mivel a jogarőr meg sem moccant.
Shoudra alig hallotta, mit mondott, mivel figyelmét a szoba átpásztázására fordította. A
falakon faliszőnyegek függtek – leszámítva a kandalló felőli oldalt – És a súlyos drapériák
nem mindenütt simultak a falakhoz. Shoudra tekintete lejjebb kalandozott és a gobelinek alsó
széle alól nem is egy pár csizmát látott kikandikálni.
A jogarőr lassan Regis felé fordította tekintetét.
– Nem mondhatod, hogy nem érdekes a kapcsolat – folytatta a félszerzet, és a nő figyelmét
nem kerülte el hangszínének változása.
– Egyként reméljük, hogy ezt erősíthetjük – felelte Shoudra, akinek tekintete az
egyértelműen berúgott Nanfoodle-ra vándorolt.
– Valóban? – kérdezte Regis.
Shoudra tekintete visszatért hozzá.
 – Miként erősödhet kapcsolatunk Mithrill Csarnok ércének silányításával? – érdeklődött a
félszerzet, majd előhúzott egy nagy batyut a szék háta mögül és Shoudra lábához hajította.
A nő lehajolt és felemelte a batyut, de nem is kellett kinyitnia ahhoz, hogy tudja, mi van
benne: Nanfoodle gyengítő oldata.
A jogarőr döbbent tekintetét a gnómra szegezte, aki hatalmas hahotában tört ki, és
majdnem leesett a székéről.
– Az én új barátom, a kedves Nanfoodle mindent elmondott – jelentette ki Regis.
Csettintett egyet, mire a faliszőnyegek felcsapódtak és három, zord arcú törpe lépett elő. A
Shoudra mögötti ajtó is kinyílt, a jogarőr pedig tudta, hogy a hátának szálfegyvereket
szegeznek.
– Elmondta nekem, hogy miként érkeztetek ide az őrgróf parancsára, azért, hogy az
ércünket használhatatlanná tegyétek – folytatta Regis. – Azt is elmondta, hogy Mirabar ilyen
úton akarja megvívni a kereskedelmi háborút Mithrill Csarnokkal, bemocskolva hírnevünket
és elorozva vásárlóinkat.
Shoudra a fejét rázta.
– Meg kell értened – kezdte.
– Megérteni? – szakította félbe Regis. – Silánnyá tett ércből készült fegyverekkel vívjuk az
ork horda elleni háborút? Meggyengített fémből emeljük védműveinket, amelyek távol tartják
a szörnyetegeket csarnokainktól? Mit kell ezen érteni, jogarőr?
– Nem tudtuk, hogy háborúban álltok! – buggyant ki Shoudrából.
– Ó, akkor hát a kémkedésetek és a spionkodásotok nem is olyan fontos! – érkezett a
félszerzet gunyoros válasza.
– Meg kell értened Elastul őrgróf vérmérsékletét – magyarázkodott Shoudra. Beszéd
közben Nanfoodle mellé lépett és mintegy véletlenül, a vállára tette a kezét. – Ez az ő... az ő
módszere. Elastul őrgróf tart Mithrill Csarnoktól, ezért utasította Nanfoodle-t és engem, hogy
jöjjünk ide, és tudjuk meg, vajon Torgar kifecsegi-e Mirabar titkait. El kell ismerned, hogy
Mithrill Csarnok váratlan előnyre tett szert a kereskedelmi háborúban, amikor négyszáz
mirabari törpe hagyta el városunkat, hogy csatlakozzon hozzátok.
– Igen, mindez hatalmas előny, amikor egy hordányi ork kopogtat kapuinkon.
– Mi ezt nem tudtuk. – Shoudra nagy levegőt vett és folytatta: – És kétlem, hogy akár
Nanfoodle, akár én elég kőszívűek lettünk volna, hogy ilyen cselhez folyamodjunk, még
akkor is, ha nincs a háború. Egyikünk sem helyesli az őrgróf taktikáját, sem a Bruenor
királlyal és Mithrill Csarnokkal kapcsolatos állásfoglalását. Mi ketten jobb módszert keresünk.
– Most persze ezt mondod – szakította félbe Regis.
Shoudra lehunyta szemét, hatalmasat sóhajtott és közben halkan motyogni kezdett.
– Vigyétek és zárjátok be őket... de külön-külön – utasította az őröket Regis.
A hat törpe odalépett a pároshoz, de azok egyszer csak eltűntek, mintha ott sem lettek
volna.
– Az ajtót! – kiáltotta Regis, mire a kijárathoz legközelebb álló törpe odarohant és becsapta
az ajtót.
A szoba másik felében hirtelen megjelent Shoudra és roppant meglepett képet vágó
Nanfoodle, mire a törpék hujjogva rohamra lendültek.
Ők ketten ismét eltűntek, hogy alig néhány pillanattal később a kandalló előtt bukkanjanak
elő.
– Ismét varázsol! Állítsátok meg! – kiabálta Regis, aki észrevette, hogy Shoudra ismét
mormolni kezd.
– Vigyázzatok a tűzgolyóval! – kiáltotta az ajtónál álló törpe és feltépte az ajtót. Shoudra és
Nanfoodle eltűnt, majd azonnal ott teremtek, mintha csak a szerencse is őket segítené. A
törpe sikoltva esett hanyatt.
Nanfoodle ostobán kuncogott, mire Shoudra kirántotta a teremből, és maga után cibálva
rohanni kezdett az előszobában a folyosó felé, nyomában az ordibáló törpékkel.
– Te idióta gnóm! – fortyant fel Shoudra, mire Nanfoodle csak még jobban vihogott.
Mivel a törpék egyre közelebb kerültek, Nanfoodle pedig kezdett lemaradozni, Shoudra
kétségbeesetten felnyögött és felnyalábolta a gnómot.
Átjutottak az ajtón, amelyet Shoudra azonnal becsapott, és bereteszelt, majd a termen
átrohanva kiszáguldott egy újabb folyosóra. A nyugati kapu felé rohant, miközben
riadókiáltások hangzottak fel körülöttük.
A törpék hamarosan ismét rájuk bukkantak, és tucatnyi kiáltás hangzott fel minden
oldalfolyosóból, amely mellett elrohantak. Végül a két menekülő befordult a hosszú
főfolyosóra, amely egy széles lépcsőfordulóba torkollt – a fordulót Mithrill Csarnok királyainak
szobrai ékítették. Innen egy lefelé tartó lépcsősor indult egy kisebb terembe, amelynek túlsó
felén a nappal utolsó fénysugarai szűrődtek be a hatalmas csarnok nyugati kapuján.
Shoudra felismerte, hogy a kapu nem marad sokáig nyitva, mivel a törpék máris
megkezdték félretolni az ajtófogó tömböket, mialatt mások védővonalat formáltak a kapu
előtt.
– No, hát elkaptak minket – kuncogott Nanfoodle. – Jöhet a kínzás!
– Fogd be, te bolond! – fortyant fel Shoudra.
A nő körülpillantott, majd a legutolsó pillanatban berántotta Nanfoodle-t a legközelebbi
szobor mögé. És egy pillanatot sem késtek, mivel alig tűntek el, máris törpék rohantak elő,
miközben azt ordibálták, hogy: "Zárjátok be a kaput!", meg "Torlaszoljátok el!"
Nanfoodle válaszul kiáltani akart, de Shoudra befogta a száját, és jó erősen rátapasztotta a
markát. A nő ezután nagy levegőt vett és összeszedve bátorságát, kikukucskált a külső
kapun, felmérve a mögötte látható terepet. Miután a részeg gnóm végre megnyugodott, a
jogarőr újabb varázslatba fogott.
Elsuttogta a rítus szövegét, mire mindkét mutatóujjának hegye élénkkék színben kezdett
ragyogni. A jogarőr egy ajtó körvonalait rajzolta fel a levegőbe.
– Ott vannak! – kiáltotta valaki. Regis volt az, és amikor Shoudra hátranézett, látta, hogy a
félszerzet, meg egy csapat törpe rohan feléjük.
A jogarőr habozás nélkül ismét felnyalábolta Nanfoodle-t, és amikor Mithrill Csarnok
hatalmas nyugati kapuja döndülve bezárult, Nanfoodle-lal a vállán átlépett a portálon.
A dimenziókapu rögtön bezárult mögöttük, mire Shoudra megkönnyebbülten felsóhajtott,
amikor ráébredt, hogy ő és társa kijutott a lezárt kapun, és most egyedül állnak az Őrző
Völgyében.
– Számos trükköt ismersz – sipította Nanfoodle, és ismét nevetni kezdett.
Shoudra tekintete villámokat szórt az ostoba alkimistára.
– Többet, mint amennyiről tudsz – közölte sötéten.
A vállára kapta a gnómot, és elindult a kapu oldalához, ahol egy lapos terület kezdődött –
az árnyak mostanra már birtokba is vették.
Shoudra ott leült a félhomályban, de csak azután, hogy Nanfoodle-t is lenyomta a földre. A
gnóm megpróbált felállni, de Shoudra mindkét lábát rápakolta, a fölhöz nyomva az imbolygó
gnómot.
Nanfoodle tiltakozni kezdett, mire a nő ujja hegyét a gnóm hosszú és hegyes orrának
oldalához nyomta.
– Hé! – kiáltott fel az alkimista.
– Sss! – intette csendre Shoudra, és ujját összecsücsörített ajkához nyomta. Majd mély és
fenyegető hangon hozzátette: – Maradj csendben, vagy elcsendesítelek. Maradt még néhány
varázstrükköm.
Ennek hallatára Nanfoodle kicsit kijózanodott. Jól hallhatóan nyelt egyet, és nem szólt
többet.
Némán ültek ott, miközben a délután alkonyba fordult, az alkony pedig éjszakába.
Shoudrának pedig fogalma sem volt arról, hogy hova mehetnének.
 18

A BARÁTSÁG KOCKÁZATA

Drizzt felhúzta magát a sötét színű sziklára, és ügyesen végigszaladt a támfalon.

Nekikészült, hogy fürgén levesse magát a túloldalon, és tekintete máris a lenti terepet
fürkészte – de ekkor megnyugodott és ellazult, mert látta, hogy Guenhwyvar tökéletesen
uralja a helyzetet.
A drow nő fegyverrel a kézben állt odalent, a nagymacskához beszélt, arra kérve
Guenhwyvart, hogy menjen el, és ne ölje meg őt.
-Talán ha a földre dobod a fegyvered, Guenhwyvar éhsége is alábbhagy – kiáltott le Drizzt,
és őt magát is meglepte, hogy milyen könnyen gördülnek elő szájából a ritkán használt drow
szavak.
-És amikor megteszem, utasítod a párducodat, hogy öljön meg – érkezett a válasz.
-Akár most azonnal megparancsolhatnám – érvelt Drizzt. – biztosíthatlak, hogy hamar a
földre kerülnél. Kevés választásod van. Megadod magad, vagy harcolsz és meghalsz.
A nő felpillantott rá – Drizzt még innen is jól látta a drow vicsorítását –, majd visszapillantott
Guenhwyvarra, és mérgesen a földre hajította kardját, meg a tőrét.
A párduc tovább körözött körülötte, de nem lépett közelebb.
– Hogy hívnak? – kérdezte Drizzt, és lefelé indult sziklán, követve a kövekkel teleszórt
ösvényt, amely az apró, sziklás mélyedésbe vezetett, ahol a párduc sarokba szorította a nőt.
– A Soldou családból származom – felelte a nő némi habozás után. – Ismered ezt a nevet?
– Nem – felelte Drizzt, aki váratlanul jelent meg a nőtől jobbra, miután gyors léptekkel
megkerülte az aprócska mélyedést.
Hirtelen felbukkanása meglepte a nőt. – És az igazat megvallva a vezetékneved nem is
fontos nekem. Közel sem olyan fontos, mint az, hogy miért vagy itt.
A nő lassan szembefordult vele. Drizzt magában konstatálta, hogy kifejezetten csinos.
Hosszú haját kettéválasztva hordta, úgy, hogy egyik fele eltakarta arcának felét, beleértve
egyik vörhenyes szemét – a nőnek azonban nem az orkoknál gyakran látható, vérerek
behálózta szeme volt, hanem szemgolyója tükrözött pirosas árnyalatot.
– Hozzád hasonlóan én is elmenekültem Mélysötétből – mondta a nő, és utalása, miszerint
ismeri Drizzt életének ezt a részét, meglepte a kószát, aki azonban ügyesen leplezte
meghökkenését.
– Ha ismernéd a Soldou családot, akkor tudnád, hogy kiestünk a Pókkirálynő kegyeiből,
méghozzá saját választásunkból. Egyként megtagadtuk a gonosz démonkirálynőt, és szinte
mind egy szálig az.
életünkkel fizettünk érte.
– De te kijutottál?
– Ezért állok itt.
– Való igaz. Méghozzá olyan társaságban, ami kiválóan illik Lloth követőjéhez – felelte
Drizzt, majd egy szemvillanás alatt előrántotta Csillámot, és a penge élét nekinyomta a nő
nyakának.
A drow meg se rezzent.
– Csak így maradhattam életben – próbált magyarázatot adni Donnia. – Kijutottam, és még
mindig nem szoktam hozzá ehhez a tüzes gömbhöz, amely azon a hatalmas kupolán halad
végig.
– Időbe telik.
– Rátaláltam egy másik drow-ra... Ad'nonnak hívják...
– Hívták – pontosított Drizzt, és vállat vont.
A nő meg se rezzent.
– Hamarosan magam is megöltem volna – folytatta Donnia. – Tovább már nem tűrhettem
az ocsmányságát. Úgy terveztem, hogy amint levetkőzik, hogy magáévá tegye a bénult elf
nőt, elintézem.
 Drizzt bólintott, de persze egy szavát sem hitte. A nő – bár állítólag megtagadta drow
természetét – láthatóan szívesen teletűzdelte volna egy-két nyíllal.
– Még mindig nem mondtad meg a nevedet.
– Donnia – felelte a nő, mire Drizzt némileg megkönnyebbült, hogy végre hallhatott valami
igazat is. Hiszen hallotta, amikor a férfi a nő nevét kiáltotta. – Donnia Soldou vagyok, aki
Eillistraee kegyét keresi.
Ez a megjegyzés láthatóan kibillentette Drizztet egyensúlyából.
– Hallottál a Tánc Hölgyéről? – érdeklődött Donnia.
– Csak híreszteléseket.
Természetesen úgy vélte, hogy a nő hazudik, de ennek ellenére meghökkent, mivel valóban
hallott már híreket Eillistraee istennőről és követőiről – olyan drow-król, akik állítólag hozzá
hasonlóan gondolkodtak.
– Sajnálom, hogy ellened fordultam az elfek barlangjában – folytatta Donnia, és lesütötte a
szemét. – Meg kell értened, hogy a társam hatalmas harcos volt, és egyedül csak
jóindulatának köszönhetően maradtam életben. Ha gyanította volna, hogy áruló vagyok, már
réges-rég megölt volna.
– És ezalatt egyetlen lehetőséged sem adódott, hogy megszabadulj tőle?
Donnia szúrósan meredt rá.
– Vagy nem ő az egyetlen társ, akire rátaláltál?
– Csak Ad'non volt. Pontosabban Ad'non, meg a barátai: az óriások és az orkok. O már
évek óta itt élt, hozzám hasonló számkivetettként – bár szándékaink messzemenően
különböztek. Ő a Mélysötét felső alagútjait és a Világ Hátát rótta, saját szórakozását keresve.
– Akkor miért nem szabadultál meg tőle, és mentél tovább a magad útján?
Donnia bólintott, és megmasszírozta arcát.
– Mert akkor egyedül lettem volna – suttogta. – Egyedül idefent, ezen a helyen, amelyet
nem ismerek. Gyenge voltam, Drizzt Do'Urden. Megérted ezt?
– Igen, megértem – bólintott Drizzt.
Tokjába csúsztatta Jéghalált és elvette Csillámot a nő nyakáról. Szabad kezével nekilátott
megmotozni a nőt. Talált egy tőrt az övén, könnyű számszeríja mellett és egy erszényt, teli
aprócska nyilakkal. Az egyik nyilacskát gyorsan és észrevétlenül saját övébe csúsztatta.
Drizzt megmotozta a nő lábait, is és az egyik puha csizma szárában észrevett egy enyhe
kidudorodást. Szándékosan nem vett tudomást a dudorról, és keze a nő bokájára csúszott.
Tudta, hogy egy tőrt találna ott, de úgy tett, mintha csak elkerülte volna a figyelmét.
– A fegyvereidet drow-k készítették – mondta Drizzt, és az elszedett tőrt, meg a kézi
számszeríjat a földre dobta a kard és a másik tőr mellé. – Idefent kevés hasznukat látod, ha
a napfényben akarsz élni. – Tokjába csúsztatta Csillámot is. – Gyere velem – parancsolt rá a
nőre, és elindult, szándékosan a földre hajított fegyverek mellett haladva el.
Visszapillantott Donniára – amikor látta, hogy a nő egyáltalán nem figyel rá: így Drizzt a
lábát a kézi számszeríj alá csúsztatta, és gyors mozdulattal saját szabad kezébe rúgta, majd
az övére
akasztotta.
– Gyere velem – parancsolta újra, és ismét elindult.
Hallotta, hogy Donnia halkan felsóhajt, miközben elhalad a fegyverek mellett, és tudta, hogy
mire gondol a nő. Donnia úgy hitte, hogy most teszik próbára: Drizzt készen áll, hogy
bármely
pillanatban előrántsa pengéit és megvédje magát, ha a nő valamelyik eldobott fegyvert
felkapná.
Amikor elhaladtak a fegyverek mellett, anélkül, hogy a nő bármelyikért nyúlt volna, Drizzt
tudta, hogy Donnia most úgy gondolja, átment a próbán. Nyilván nem jött rá, hogy az első
lehetőség nem volt más, csupán csel.
– Guenhwyvar – kiáltott oda a kósza a párducnak, még édesebb csalit csempészve a
csapdába. – Már túl sokáig maradtál itt.
Arra kérlek, hogy térj haza!
 Drizzt oldalpillantást vetett Donniára, aki a nagymacskára meredt. Guenhwyvar körözni
kezdett, és ezt addig folytatta, míg körvonalai el nem mosódtak, a párducból már csak szürke
köd maradt – először még egy macskaformájú pára, ami azután semmivé foszlott.
– Guenhwyvar korlátozott ideig maradhat csak itt – magyarázta Drizzt. – Könnyen elfárad,
és ilyenkor vissza kell térnie az Asztrális Síkra, hogy kipihenje magát.
– Csodálatos társ – jegyezte meg Donnia.
– Egyike a hármaknak – felelte Drizzt. – Vagy ötöknek, ha a pegazusokat is ide számítjuk.
Márpedig biztosíthatlak, hogy velük is számolni kell.
– Akkor tehát szövetkeztél a felszíni elfekkel? – kérdezte
Donnia, és mielőtt Drizzt felelhetett volna, még hozzáfűzte: – Ez jó: remek társak a mi
fajtánknak, akik megtagadtuk a Pókkirálynőt.
– Hatalmas társak – bólintott Drizzt. – A nő az egyik elf isten, Corellon Larethian főpapnője.
Minden kétséget kizáróan beszélni akar majd veled, hogy megállapítsa, az igazat mondod-e.
Észlelte a Donnia lépteibe költöző tétovázást, miközben a nő felzárkózott mögé.
– Majd varázslatokat mond rád – vitte tovább a cselt Drizzt. – De ne félj, csupán azt
ellenőrzi, hogy nem hazudsz-e. Amint megtudja az igazságot Donnia Soldou-ról...
Szavait még be sem fejezte, de máris balról jobbra perdült, és menetközben előrántotta a
jobb csípőjén viselt tokjából Jéghalált. Ahogy arra számított, a pánikba esett Donnia már rá is
rontott, előrenyújtva kezét, amelyben a csizmájából előrántott tőrt tartotta.
Drizzt jobb keze lecsapott Donnia csuklójára, felfelé és oldalra rántva a döfésre lendülő
pengét, mialatt szablyájával keményen a nő bordáira sújtott, hosszú sebet hasítva rajta.
Donnia
megpördült és hátratántorodott, de előtte újabb sebet kapott kinyújtott kezére, amitől
elejtette tőrét. Baljával megmarkolta jobb karját, amelyet sérült oldalához szorított, és
tántorogva tett újabb néhány lépést.
Drizzt rohanni kezdett felé.
– Minden hazugság volt! Nem mintha mást vártam volna egy drow-tól! – kiáltotta, és
kiváltott oldalra, amikor a botladozva futó Donnia elkanyarodott.
– Mondd el az igazságot most, vagy levágom a fejed! – dörögte Drizzt. – Miért vagy itt? És
a fajtádból még hányan vannak a csapatodban?
– Százak jöttek! – rikoltotta Donnia, miközben tántorogva futott, egérutat keresve. – Ezrek,
Drizzt Do'Urden! És mindegyiküknek az a parancsa, hogy elvigyék a fejedet a
Pókkirálynőnek!
Drizzt irányt váltott, hogy elzárja az utat Donnia elől, mire a nő sötétséggömböt idézett köré.
Majd egyenesen belerohant, jól sejtve, hogy a kósza vagy az egyik, vagy a másik oldalon
bukkan majd elő. Átrobogott a gömbön és előtört a sötétségből, egyenesen egy mély
szakadék peremére érkezve. A drow habozás nélkül leugrott, felidézve fajának veleszületett
mágiáját. Még húsz lábat sem zuhant lefelé, amikor lassan ereszkedni kezdett.
– Csalódást okozol – hallotta meg Drizzt hangját a háta mögül és a feje fölül. Donnia
őszinteséget vélt kicsendülni a kósza hangjából, mintha az valóban hinni akarta volna a
történetét.
És ez tényleg így is volt: Drizzt szeretett volna hinni neki.
Mennyire vágyott Drizzt egy drow társra! Egy hozzá hasonló gondolkodású drow-ra, akivel
megoszthatja kalandjait, aki valóban megérti a szívében örökösen ott lapuló magányt.
Donnia éppen mosolyra húzta száját, amikor meghallotta a háta mögött és a feje fölött a
kézi számszeríj kattanását. Majd valami váratlanul belemart a vállába. Megtartotta magát a
levegőben, a levitációval teljesen kiküszöbölve a föld vonzását. Majd rámeredt a vállából
kiálló nyílra és érezte, ahogy a méreg beáramlik a sebébe.
Mozdulatlanul, magatehetetlenül függött a levegőben.
Drizzt lepillantott rá és felsóhajtott. Eldobta a kézi nyílpuskát – Donnia kézi nyílpuskáját,
amelyet a fegyverek közül kapott fel, amikor elindultak –, és nézte, ahogy a fegyver lezuhan
a nő mellett. Egyre csak zuhant és zuhant, míg végül kétszáz lábbal lejjebb szétzúzódott a
sziklákon.
 Drizzt leguggolt és a karjára támasztotta fejét. Nem nézett félre – elhatározta, hogy
végignézi, ami most következik.
A lebegésvarázslat hamarosan véget ért és a megbénított Donnia lezuhant. Még sikoltani
sem tudott, miközben zuhant – az erős méreg még a hangszálait is mozdulatlanságra
kényszerítette.
Drizzt az utolsó pillanatban félrekapta a fejét – nem akarta látni a becsapódást. De azután
lepillantott, és látta a sziklákon szétkenődött drow nőt, aki körül tócsába gyűlt meleg vére.
A kósza ismét sóhajtott, bár nem igazán lepte meg, hogy ez lett a vége. Ebben a
pillanatban azonban Drizztet egyetlen érzelem uralta csupán: a düh, egyedül csak a düh. A
dolgok hiábavalósága felett érzett düh.
Nem sokkal később összeszedte magát, felidézve, hogy Tarathiel és Innovindil feltehetően
még mindig magatehetetlenül hever a barlangban. Futva indult vissza, és a két elfet
sértetlenül, épségben találta – sőt már egy kicsit mocorogni is kezdtek.
Innovindil éppen akkor nyúlt a ruhájáért, amikor Drizzt belépett – a drow azonnal
felnyalábolta az öltözékeket, és átadta az elfeknek, ő pedig visszaballagott a bejárat
közelébe, és nekiállt feltakarítani Ad'non maradványait.
– Örülök, hogy újból találkoztunk, Drizzt Do'Urden – szólalt meg Tarathiel. – Ami egyben
roppant szerencsés találkozás is... legalábbis nekünk.
– Elbántál a másik drow-val? – kérdezte Innovindil.
– Halott – nyugtatta meg Drizzt komor hangon. – Lezuhant egy sziklaszirtről.
– Fájdalmat okozott, hogy megölted? – tette fel a kérdést Innovindil.
Drizzt a nő felé kapta a fejét, és a szeme összeszűkült.
– Fájt? – kérdezte Innovindil újfent, és nem hátrált meg.
Drizzt arcvonásai ellágyultak.
– Mindig fáj – vallotta be.
– Akkor hát a lelked sértetlen – mondta Tarathiel. – Akkor félj igazán, ha a gyilkolás többé
már nem hat meg.
Drizztnek az elevenébe talált az egyszerű megjegyzés – annak a lénynek, aki fogságba
esett valahol valódi énje és a Vadász között.
Annyi bizonyos, hogy sokkal lelketlenebbnek érezte magát akkor, amikor ő volt a Vadász. A
halál akkor mit sem számított neki. Amikor lefejezte Ad'nont, semmi mást nem érzett, csak a
győzelem elégedettségét, viszont Donnia halála jobban megsebezte.
Drizzt tudta, hogy kell lennie köztes terepnek: egy helynek, ahol Vadászként küzdhet, de a
lelke mégis az övé marad. Visszagondolt a maga mögött hagyott évekre és úgy vélte,
egyszer már megtalálta ezt a helyet. Most csak remélhette, hogy ismét megleli majd.
Drizzt kiforgatta Ad'non zsebeit, nyomot keresve, ami elárulhatná, hogy ki volt a sötételf, és
mit keresett ott. Nem sok mindent talált, leszámítva néhány pénzérmét, amelyet nem ismert.
Egyvalami azonban szemet szúrt neki: a finom, világosszürke selyeming, amelyet Ad'non a
köpenye alatt viselt. Ez az ing állította meg Drizzt szablyáit – látta is a bemélyedéseket, ahol
csodás
pengéi eltalálták. Ezenkívül, bár a tetem körül minden csurom vér volt, egyetlen vércsepp
sem szennyezte be Ad'non ingét.
– Erős mágia – szólalt meg Innovindil, és amikor Drizzt rápillantott, intett, hogy vegye fel az
inget. – A győztesé... – tette még hozzá.
Drizzt nekilátott levetkőztetni a drow-t. A Bruenor kovácsolta saját láncingére igencsak ráfért
volna már egy javítás – számos szem eltörött, mások pedig kellemetlenül dörzsölődtek neki a
bőrének.
– Roppant hálásak vagyunk neked. Ezzel tisztában vagy, ugye? – kérdezte Tarathiel.
– Nem hagyhattam, hogy ártsanak nektek, mint ahogy ti is a segítségemre siettetek volna
hasonló helyzetben... amit meg is tettetek korábban – válaszolta Drizzt.
– Nem vagyunk az ellenségeid – közölte Tarathiel, és hangszíne hallatán Drizzt keze
megállt mozdulat közben, a drow pedig elmélázott a szavain.
– Sosem akartam egyetlenegy felszíni elf rosszallását sem kiváltani – felelte Drizzt, akinek
hanghordozása és szavai sok mindent elárultak.
A figyelmét nem kerülte el, hogy Innovindil és Tarathiel aggódó pillantást vált.
– El kell mondanunk, hogy egyikük az ellenségeddé vált – vallotta be Innovindil. – Bár nem
a te hibádból.
– Emlékszel még Ellifainra – fűzte hozzá Tarathiel.
– Élesen – erősítette meg állítását Drizzt, majd felsóhajtott és lesütötte a szemét. – Bár
amikor utoljára találkoztam vele, Le'lorinelnek nevezte, és férfinak álcázta magát.
A két elf ismét egymásra nézett, Tarathiel pedig bólintott.
– Így játszott ki minket Ezüstholdban – mondta társának.
– Utánad indult – mondta Innovindil Drizztnek. – Azt tudtuk, hogy mi a célja, de azt nem,
hogy merrefelé lehet. Megpróbáltuk megállítani: el kell hinned, hogy Ellifain nem volt
magánál, és saját maga, valamint népe akarata ellen cselekedett.
– Valóban nem volt magánál – bólintott Drizzt.
-Összecsaptatok? – kérdezte Tarathiel halkan, és hangjából csak úgy sütött az aggodalom.
Drizzt rápillantott, de szinte azonnal lesütötte a szemét, és ismét felsóhajtott.
– Nem vágytam erre... ha tudtam volna, akkor... – dadogta, majd vett egy nagy levegőt, és
tekintetét rászegezte a két elfre. – Azoknak a tolvajoknak a társaságában akadtam rá, akiket
én és barátaim üldöztünk. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő... még azt se tudtam, hogy nő...
egészen addig, amíg össze nem csaptunk. Egészen addig...
– Amíg be nem vitted a halálos csapást – találgatott Tarathiel, mire Innovindil félrenézett.
Drizzt hallgatása minden szónál ékesebben beszélt.
– Tartottam tőle, hogy ez lesz a vége – mondta Tarathiel Drizztnek. – Megpróbáltuk
megmenteni Ellifaint önmagától, és kétségem sincs, hogy te is így tettél vagy így tettél volna,
ha tudod, ki ő.
– Csakhogy a düh annyira eluralta, hogy minden értelem kiveszett belőle – fűzte hozzá
Innovindil. – Minden egyes történet; amely a jóságos fajok szolgálatában végzett
hőstetteidről szólt, csak még inkább felbőszítette. Meg volt győződve arról, hogy mindez
hazugság. Meggyőződése volt, hogy Drizzt Do'Urden nem más, csupán hazugság.
Drizzt pislogás nélkül felelt.
– Talán az is vagyok.
– Valóban ezt hiszed? – kérdezte Innovindil, mire Drizzt csak a vállát vonogatta.
– Nem ítélünk el azért, amiért megvédted magad Ellifainnal szemben – jegyezte meg
Tarathiel.
– Semmin sem változatna, ha így tennétek – mondta Drizzt, és ez láthatóan kibillentette
egyensúlyából a két elfet.
– Harcolhatunk együtt a közös ügyért. Egymás mellett.
Drizzt egy ideig az elfre meredt, majd tekintete Innovindilre vándorolt. Csábító ajánlat volt,
de magában hordozta azt az elkötelezettséget, amelynek felvállalásra Drizzt még nem állt
készen. Visszapillantott Tarathielre, és megrázta a fejét.
– Egyedül vadászom – magyarázta. – De vész esetén támogatlak titeket, ha gondoljátok.
Felmarkolta a csodálatos selyeminget, és elindult.
– Mindig szükségünk lesz a segítségedre – szólt utána Tarathiel. – És te is erősebb lennél,
ha...
– Hadd menjen – hallotta Drizzt Innovindil hangját. – Még nem áll készen.
Másnap reggel Drizzt Do'Urden az elfek barlangjára néző szirtfokon ücsörgött, és Tarathiel
nagylelkű ajánlatán merengett. Nemrégiben ismerte be, hogy megölte barátjukat és
fajtársukat,
ők pedig mégsem ítélték meg túl szigorúan.
Ez teljesen új színbe öltöztette az Ellifainnal történt sajnálatos eseményeket – de Drizzt
Do'Urden közel sem volt biztos benne, hogy ez az új szín ragyogóbb-e az előzőnél.
Most pedig szembekerült egy új barátság, egy új szövetség lehetőségével, és bár a
gondolat alapvetően csábította, egyben meg is rémisztette.
Egykor nagyszerű barátai voltak, akiknek emlékét még a legnagyszerűbb szövetségesek
sem homályosíthatják el soha.
Egykor.
Így hát csak ült és a távolba révedt, miközben gondolatok marcangolták belül – azon
töprengett, hogy mi várhat még rá, és mi várhatott volna még rá.
De újra meg újra a széthulló, összeomló tornyot látta, ahogy Bruenor együtt zuhan vele.
Drizzt késztetést érzett arra, hogy visszatérjen saját barlangjába, hogy megérintse az
egytülkű sisakot, hogy beszívja Bruenor illatát, és hogy felidézze elvesztett barátai emlékét.
Elindult.
Mielőtt azonban a nap lenyugodott volna, ismét visszatért a szirtre, és tekintete végigsöpört
a köves vidéken, amíg el nem érte Innovindil és Tarathiel barlangját.
Érdeklődve figyelte az egyik pegazust, amelyik éppen akkor szállt le a barlang bejárata elé,
hátán Tarathiellel. Meglepetésére az elf leszállt, de nem ment be, hanem felé futott és
odakiáltott neki.
– Drizzt Do'Urden! Gyere! Mindannyiunkat érintő híreim vannak!
Drizzt minden tartózkodása, a minden idegszálát átszövő mélységes fájdalom dacára azon
kapta magát, hogy futva indul a két elf felé.
– Újabb törzs bújt elő sötét üregének mélyéből – mondta Innovindil Drizztnek, amikor a
drow belépett a barlangba. – Tarathiel látta őket, amint a Világ Hátának lábánál menetelnek.
– Azért hívtatok ide, hogy a vidéken bóklászó orkokról meséljetek? – kérdezte hitetlenkedve
Drizzt. – Nem szenvedünk belőlük hiányt...
– Ezek azonban nem akármilyen orkok, hanem egy új törzs – szakította félbe Tarathiel. –
Láttuk őket, amint előözönlöttek, egyik törzs a másik után. Most pedig egy olyan törzsre
bukkantunk, amelyik még nem csatlakozott a többiekhez.
– Ha elég keményen sújtunk le rájuk, esetleg visszamenekülnek barlangjaik mélyére –
magyarázta Innovindil. – Ez pedig nagy győzelem lenne nekünk. – Amikor Drizzt egy szót
sem szólt, még hozzáfűzte: – Egyben nagy győzelem lenne a Mithrill Csarnokot védő
törpéknek is.
– Hányan vannak? – hallotta Drizzt saját hangját.
– Kis törzs: talán ha ötvenen lehetnek – felelte Tarathiel.
– Mi hárman akarunk megölni ötven orkot? – kérdezte Drizzt.
– Elég megölni tízet, és a többi visszafordul – válaszolta Tarathiel.
– Hadd suttogjanak azután az alagútjaikban arról, hogy mindenkire biztos halál vár, aki felel
az ork vezér hívására – tette még hozzá Innovindil.
– Az orkok és az óriások hatalmas sereget gyűjtöttek egybe – magyarázta Tarathiel. – Attól
tartok, hogy több ezer ork és több száz óriás szállt hadba, és az igazat megvallva, a mi
erőfeszítéseink egy ilyen irdatlan nagy sereg ellen keveset számítnak a végkimenetel
szempontjából. De a vidék népére, Mithrill Csarnok törpéire, a Hold-erdő elfjeire, Ezüsthold
lakóira még baljósabb árnyékot vet a Világ Hátáról szünet nélkül özönlő erősítés.
– Több tízezer ork és goblin felelhet annak a hívására, aki ezt a sereget vezeti – szólt közbe
Innovindil.
– De talán mi meggátolhatjuk a férgek áradatát – jelentette ki Tarathiel. – Fordítsuk vissza
az orkokat, akik majd figyelmeztetik társaikat, hogy milyen veszélyekkel jár a hegyek
elhagyása.
Azoknál, akiket megölünk, sokszorta többen lesznek azok a szörnyetegek, akik
gondolkodóba esnek, és nem csatlakoznak a háborúhoz. – Az elf elhallgatott, és szúrósan
Drizztre meredt.
-Talán ez az egyetlen esélyünk, hogy mi hárman valódi eredményt mutassunk fel ebben a
háborúban.
Drizzt nem tagadhatta a Tarathiel tervében megbúvó logikát.
– Siessünk – szólt az elf férfi, amikor kiderült, hogy Drizzt nem fog vitatkozni. – Még azelőtt
kell lecsapnunk rájuk, hogy messzire jutnának a barlangjuktól. Még azelőtt, hogy leszáll az éj.
Drizzt megcsodálta, hogy a két elf milyen finom mozdulatokkal irányítja a pegazusokat,
ügyelve arra, hogy a hátukba kapják a lenyugvó napot. Ereszkedni kezdtek, egyenesen az
orkok felé.
A drow mellett Guenhwyvar idegesen felmordult, de Drizzt visszafogta.
Előbb a szárnyas hátasokon ülő két elfen volt a sor – íjaik hamarosan megpendültek. Az
orkok erre sikoltozni kezdtek, és az ég felé mutogattak.
– Most, Guen – suttogta Drizzt, és elengedte a párducot.
Guenhwyvar az orkok sorától északra száguldott, míg Drizzt a másik irányba rohant, dél
felől kerítve a törzset. Hamarosan sorkerült az első összecsapásra is, éppen akkor, amikor
az orkok felsikoltottak rémületükben, mert meglátták Guenhwyvart a másik oldalon. Drizzt
felugrott egy sziklatömbre és rámeredt arra a két orkra, akik ott kerestek menedéket az elfek
nyilaitól. Megvárta,
amíg azok felpillantanak, majd rájuk vetette magát.
Csillám már lendült is, gyilkos csapást mérve bal felé, míg Jéghalált lapjával fordította és
keményen lesújtott a jobb oldali orkra, amitől az hátratántorodott.
Mögötte – tőle balra – a pegazusok leszálltak, mire a két elf újabb nyilakat lőtt ki, majd
leugrottak hátasaikról és előrántották fegyvereiket.
– Hold-erdőért! – hallotta Drizzt Tarathiel kiáltását.
Bár nem volt vesztegetni való ideje, Drizzt Do'Urden ennek ellenére vigyorogva rontott elő a
szikla mögül, szélviharként csapva le a legközelebbi orkokra.
Valamivel távolabb Tarathiel és Innovindil összefűzték karjukat, és halálos táncra perdültek.
Az orkok hátráltak. Egyikük parancsokat kiáltozott, hogy átcsoportosítsa őket, mire Drizzt
azonnal sötétséggömbbe vonta őt.
Ekkor egy másik kezdett parancsokat harsogni – a következő pillanatban Guenhwyvar
maga alá gyűrte.
Az orkok néhány másodperc elteltével rohanni kezdtek arra, amerről jöttek, és amikor a
nappal utolsó fénysugara is elhalt, még mindig futottak – Guenhwyvar még mindig ott
nyargalt tőlük balra, Drizzt pedig tőlük jobbra, miközben Tarathiel és Innovindil hátulról
szorongatta őket, pegazusiak hátán ülve.
Nem sokkal később a drow konstatálhatta, hogy az utolsó két ork is berohan a széles, sötét
barlangba. Utánuk vetette magát, és fenyegetéseket szórt rájuk. Amikor egyikük lelassított és
hátrafelé kezdett pillogni, felgyorsított és levágta a teremtményt.
A társa nem nézett vissza.
Mint ahogy a törzsből senki más sem.
Drizzt megállt a barlang bejáratánál, kezét csípőre tette, és tekintetével az előtte elterülő
sötét járatot fürkészte.
Guenhwyvar odaügetett mellé, és hamarosan meghallották a pegazusok patáinak
dobogását is.
– Éppen úgy történt, ahogy reméltem – szólalt meg Tarathiel, aki leszállt pegazusáról, és
Drizzt mellé lépett.
Vállon veregette a drow-t, aki ugyan összerezzent, de nem húzódott el.
-Módszerünk csak javulni fog a gyakorlással – mondta Innovindil, aki Drizzt másik oldalára
lépett.
A drow mélyen a nő szembe nézett, és látta, hogy az épp az imént intézett hozzá újabb
kihívást, épp az imént hívta meg őt újra maguk közé.
Nyíltan nem utasította el – mint ahogy el sem húzódott, amikor a nő még közelebb lépett
hozzá.
 19

AZ ORK KIRÁLY ÁRNYÉKÁBAN

A Surbrin nyugati partján a munkálatok sietve folytak – az orkok és óriások védműveket

emeltek a Mithrill Csarnok lezárt kapujánál emelkedő hegy déli nyúlványa mentén, az összes
gázlónál. Obould király főként az egyik átkelőt tekintette veszélyesnek, ahol a folyó
kiszélesedett és sekélyebb lett – itt akár egy egész sereg átkelhetett rövid idő alatt. Obould
orkjainak zömét
munkára fogta, több tonnányi követ hozatott, amelyeket szorosan egymásra tornyoztatott,
majd a réseket homokkal töltette fel, szűkebb medret alakítva ki, amitől a folyó mélyebb lett,
sodrása pedig felgyorsult.
Gerti Orelsdottr nem hagyta, hogy lefőzzék – És egyben kockázatot sem akart vállalni –,
így utasította óriásait, hogy gondoskodjanak a törpe kapu biztonságos lezárásáról. Ennek
érdekében
még egy kisebb kőomlást is elindíttatott. A Harcpöröly Klán tagjai ugyan nem fognak a
hátába kerülni!
A munkálatok éjjel-nappal folytak, és minden átkelőnél magas falakat emeltek. Az óriások
sziklákat halmoztak fel minden őrposztnál, hogy szükség esetén legyen lövedékük – minden
átkelési kísérlet kemény ellenállásba fog ütközni. Az orkok hasonlóképpen cselekedtek:
sietve lándzsákat faragtak. Ha az erősítés a Surbrinon keresztül akar jönni, Gerti és Obould
mindent meg
fog tenni azért, hogy drágán megfizessenek minden talpalatnyi földért.
A két vezér minden éjjel találkozott – a találkozókon részt vett még az Obould elsődleges
tanácsadójává előlépett Arganth is. A megbeszélés általában udvarias keretek között zajlott –
leginkább arról folyt a szó, hogy miként tudnák a legjobban és leggyorsabban biztosítani
eddigi hódításaikat –, de Gerti figyelmét nem kerülte el, hogy Obould minden témában
magához ragadta
a kezdeményezést, hogy minden terve tele volt remek ötletekkel, hogy látásmódja hirtelen
kiszélesedett. Ezért aztán, amikor az óriásnő távozott ezekről az éjszakai találkozókról,
általában borzasztó rossz hangulatban volt, és minden egyes megbeszélésen egyre jobban
csikorgatta a fogát.
Ez volt a helyzet a Mithrill Csarnok keleti kapujának elestét követő első tíznap estéjén is.
– Vissza kell térnünk nyugatra – kezdte Gerti a litániát, amellyel mostanában minden
megbeszélést nyitott. – A fiad döntetlenre áll a törpékkel, és nincs elég óriás szövetségese,
hogy kimozdítsa őket állásaikból.
– Ennyire sietve szeretnéd visszakergetni őket Mithrill Csarnokba? – kérdezte Obould
közönyösen.
– Ha ez bekövetkezik, egy gonddal kevesebb lesz.
– Jobb, ha a felmorzsolódás révén fizetnek súlyos árat. Jobb, ha kint tartjuk őket a nyílt
terepen – érvelt az ork király. – Gyengítsük az erőforrásokat, amelyeket fel tudnak majd
használni Proffitt és bűzös trolljai ellen.
A gondolatra, hogy az ork király bármely más fajt "bűzösnek" nevezhet, Gerti nyilván jót
nevetett volna, ha tréfás kedvében van.
– Szerinted az a néhány troll ki fogja űzni a Harcpöröly Klánt ősi otthonából?
– Proffitt természetesen nem jár sikerrel – ismerte el Obould.
– De nincs is szükségünk arra, hogy sikert arasson. Megpuhítja a törpéket, és szorosabbra
vonja körülöttük a gyűrűt. Minél jobban megszorongatjuk őket az alagutakban, annál jobb.
– És ezzel kisöpörjük őket Északról? – kérdezte Gerti egy kicsit megzavarodva, mivel eddig
úgy tűnt neki, hogy Obould nem ezt forgatja a fejében. Még akkor sem, ha mindig ezt
hangozatta.
– Csodálatos lenne, ha meg tudnánk tenni – felelte az ork király. – Ha viszont nem, akkor
talán a külvilágtól elzárt és az alagutakba kényszerített Harcpöröly Klán megállapodásra fog
törekedni.
– Fegyverszünetet akar majd kötni? – kérdezte Gerti hitetlenkedve.
– Mi egyéb választásuk marad? – kérdezett vissza Obould. – Netán az alagutakon át
bonyolítják majd kereskedelmüket Ezüstholddal és Felbarral?
– Megtehetik.
– És akkor mit tesznek, amikor végül megtaláljuk és beomlasztjuk ezeket a járatokat? –
érdeklődött a láthatóan tökéletesen magabiztos Obould. – Talán a törpék követik majd azt a
nyomorult Do'Urdent, és kereskedni kezdenek a Mélysötét drow-ival?
– Vagy talán semmi ilyesmit nem tesznek majd – vitatkozott Gerti. – Bizonyos, hogy Mithrill
Csarnok önellátó és önfenntartó közösség. A Harcpöröly Klán beérheti azzal is, hogy
évszázadokon át üregeiben marad, ha szükséges. – Előrehajolt. – A te fajtád sosem a
kitartásáról volt híres, Obould. Az ork hódítások általában rövid életűek, és az esetek
zömében az orkok egymás közti csatározása miatt vesznek el.
Ezt az utolsó megjegyzést szándékosan fogalmazta így, azzal a céllal, hogy felbosszantsa
Obouldot, aki nem is olyan régen hatalmas diadalt aratott, amikor kisöpörte a törpéket
Felbarr Citadellájából és átnevezte Sokvesszős Citadellának. De ezután következett az
elkerülhetetlen civakodás, ork fordult ork ellen, és a Harcpöröly Emerus király vezette törpék
nem vesztegették az időt: szétzavarták Obould figyelmetlen és kaotikus híveit.
Gerti nem túl finoman emlékeztette Obouldot a katasztrófára – azzal a céllal, hogy kissé
visszafogja vezértársa egyre terebélyesedő egóját. Az óriásnő azonban meglepődött – sőt
kifejezetten bosszús lett –, mivel Obould higgadt maradt.
– Való igaz – ismerte el az ork király. – De talán még tanultunk is hibáinkból.
Gerti szeretett volna rákérdezni, hogy valójában ki az a furcsa lény, akivel beszélget, és
ugyan mit tett azzal a nyavalygó bolonddal, Oboulddal.
– Amint a vidék a mi kezünkbe kerül, és elég sokan leszünk, nekifogunk az ork városok
építésének – magyarázta a király és tekintete a távolba révedt, ahogy maga elé képzelte azt,
amiről beszélt. – Kialakítjuk a kereskedelmünket, és rávesszük a környező városokat, hogy
kapcsolódjanak be.
– Követeket küldesz lady Alustrielhez és Harckoronás Emerushoz, kereskedelmi
egyezményt kínálva nekik? – buggyant ki Gertiből a kérdés.
– Először Alustrielhez – felelte Obould nyugodtan. – Ezüsthold mindig is türelméről volt
ismert. Viszont úgy számítom, hogy Harckoronás királyt alaposabban meg kell majd győzni.
Az ork egyenesen Gertire nézett, és csúfondárosan elvigyorodott – agyarai felső ajka fölé
görbültek.
– Csakhogy van mivel üzletelnünk, nem igaz? – kérdezte a király.
– Milyen terméket állíthatsz elő te, amit máshonnan nem tudnak beszerezni?
– Nálunk van a Harcpöröly Klán szabadságának kulcsa – magyarázta Obould. – Talán
beleegyezünk, hogy ismét megnyissák Mithrill Csarnok keleti kapuját. Talán egy hatalmas
hidat is emelünk ott a Surbrinon. Engedjük, hogy Mithrill Csarnok ismét kedvére kereskedjen
a felszínen. Persze ezért tizedet fizetne nekünk.
– Te megbolondultál – csattant fel Gerti. – Törpék estek áldozatul ork pengéknek! Bruenor
király a fiad vezette rohamban esett el! Szerinted ilyen gyorsan elfelejtik majd ezt?
– Ki tudja? – vont vállat az ork király, és láthatóan nem izgatta a dolog. – Ezek csupán
lehetőségek, melyek sikereinktől függően válnak egyre valóságosabbá. Ha az egész vidék
egyetlen ork
erődítménnyé válik, vajon mindenki egyesíti erőit ellenünk, és nekünk támad? Hány ezren
áldozzák majd életüket ezért? Meddig tart majd elszántságuk, amikor fajtársaik húszasával
hullanak? Vagy százával és ezrével? És mindeközben ott lesz a nekik tett őszinte
békeajánlat.
– Őszinte?
– Őszinte – erősítette meg Obould. – Nem foglalhatjuk el Ezüstholdat vagy Sundabart, még
akkor sem, ha az én összes fajtársam, meg a te összes fajtársad, továbbá a Troll-mocsár
trolljai
 egyesítenék is erőiket. Éppen úgy tudod ezt, akárcsak én.
A beismerés hallatán Gerti hitetlenkedve meredt az uralkodóra, mivel ezt ő már a kezdet
kezdetén tudta, de azt sosem gondolta, hogy Obould valaha is képes lesz megérteni
tényleges korlátaikat.
– És -és mi lesz Felbarr Citadellájával? – dadogta, remélve, hogy az ork király végre leveti
különös visszafogottságát.
– Majd meglátjuk, hogy meddig röpítenek minket győzelmeink – válaszolta Obould. – Talán
meghódítjuk Mithrill Csarnokot, ami semmivel sem lenne kisebb fegyvertény, mint Felbarr
elfoglalása. Talán a vidék biztosításához szükséges néhány hónap alatt a Hold-erdő is a
kezünkre kerül. Természetesen szükségünk lesz faanyagra, noha mi nem fogunk táncikálni
az élő fák között,
mint ahogy a bolond elfek teszik.
A király ismét oldalra pillantott, és torokhangon felnevetett.
– Túl messzire tekintünk előre – mondta az ork uralkodó. – Előbb biztosítsuk azt, ami
megvan. Zárjuk le a Surbrint azok elől, akik Mithrill Csarnokot támogatják. Proffittot érje utol
végzete
az alagutakban, Urlgen pedig űzze vissza teljesen a törpéket üregükbe, és zárja le a
nyugati kaput. Azután dönthetünk arról, hogy hogyan tovább.
Gerti nekidőlt a terem kőfalának, majd rámeredt uralkodótársára és a mellette ücsörgő
önelégült sámánra. Leküzdötte a késztetést, hogy megragadja Arganthot és kipréselje belőle
a szuszt – bár semmire sem vágyott jobban, még akkor is, ha a fickó csak egy ronda kis
vakarék volt.
Ekkor felötlött benne a gondolat, hogy talán tényleg talpra kellene ugrania, de előbb
Obouldból kellene kiszorítania a szuszt. A vele szemközt ülő lény egyfolytában ámulattal
töltötte el, újra meg újra kibillentve lelki egyensúlyából. Obould már nem az a nyüszítő ork
volt, aki egykor törpe fejeket hozott neki ajándékba. Már nem az a kapzsi, saját végzetébe
rohanó hadvezér volt, akit saját mulattatására szövetségesének nevezett.
Obould kivárta a megfelelő pillanatot nyugaton, feláldozva a rövid távú sikereket a hosszú
távú diadalért. Melyik ork gondolkodott így valaha is?
Gertinek úgy tűnt, mintha Obould tényleg mindent előre kitervelt volna, és ennél is nagyobb
álmélkodásra késztette az, hogy úgy tűnt, van esélye a sikerre. Ami viszont arra késztette,
hogy eltöprengjen azon, vajon az ork király mit tartogathat neki.
– Úgy bűzlenek, akár a rothé trágya az állott vízben – zsörtölődött Tos'un.
Rosszkedve dacára Kaer'lic Suun Wett nem vitatkozott – az orra megtiltotta.
– És Proffitt a legbüdösebb az egész csapatban – folytatta Tos'un.
Kaer'lic figyelmeztető pillantást vetett rá, emlékeztetve társát, hogy egy troll sereg közepén
tartózkodnak, és talán nem a legokosabb dolog nyíltan sértegetni a szörnyetegek vezérét.
– Talán éppen így került az élükre – fűzte hozzá Tos'un.
Kaer'lic úgy vélte, hogy saját magát mulattatja, mivel ő semmi szórakoztatót nem talált a
dolgok jelenlegi állásában. Különös tekintettel saját döntésképtelenségére.
Tos'un pedig csak nyavalygott, majd fel-alá kezdett járkálni. Hirtelen megtorpant, és
alaposabban is szemügyre vette az apró barlangot, amelyet Kaer'lic választott ki átmeneti
menedéknek.
Imitt-amott rúnákat és szimbólumokat faragtak a falba, a papnő szertartásokon használt
öltözéke pedig ki volt készítve.
– Ma nincs semmiféle szertartás, ugye? – kérdezte a drow férfi.
– Nincs. – A papnő ennyit mondott mindössze.
– Akkor összeolvadsz... talán azért, hogy megleld elveszett társainkat?
– Nem.
– Varázslatokat kérsz, amelyek segíthetnek nekünk és a trolloknak?
– Nem?
– Minden lehetőséget végigkérdeztem, ugye? Vagy semmiképpen sem mondanád el, hogy
mi folyik itt?
 – Nem.
Tos'un abbahagyta az újra kezdett járkálást, és a papnőt tanulmányozta – láthatóan nem
tudta hova tenni az utolsó választ.
– Bocsáss meg, főpapnő – mondta gúnyosan, és amikor meghajolt, csak úgy sütött belőle a
kiábrándultság. – Elfeledtem, hogy hol a helye egy egyszerű hímnek.
– Ó, fogd már be! – felelte Kaer'lic, és öltözékéhez lépett, majd vetkőzni kezdett. – Éppen
olyan zavart vagyok én is, akárcsak te.
Ezen halkan felkacagott – végül is, miért ne mondhatná el Tos'unnak az igazat, hiszen jó
darabig ő lesz az egyetlen drow a közelében?
– Nem lep meg, hogy Ad'non és Donnia elsurrantak – mondta Tos'un.
– Mint ahogy engem sem – felelte Kaer'lic. – A zavartságomnak azonban semmi köze
hozzájuk.
-Akkor mihez van köze? Obouldhoz?
– Akár ő is a része lehetne – közölte a papnő. – Mint ahogy az is, amit faragatlan istene
adományozott neki.
– Lenyűgöző szertartás volt.
Kaer'lic hirtelen a férfi felé fordult, mit sem törődve azzal, hogy derékig meztelen.
– Attól tartok, felbőszítettem Llothot – vallotta be.
Tos'un először fel sem fogta, miről beszél, és már válaszra nyitotta a száját. Ekkor azonban
– látva a papnő elrévedő tekintetét –, megértette, hogy mit jelent mindez, és ennek súlya
szinte a földre teremtette a drow-t. Körbenézett, mintha csak azt várná, hogy az Abyss egyik
teremténye bármelyik pillanatban előugrik az árnyak közül, és ott helyben felfalja őt.
– Mit jelent ez? – kérdezte remegő hangon.
– Nem tudom – felelte Kaer'lic. – Még azt sem tudom, hogy pontos-e a megállapításom.
– Szerinted Egyszemű Gruumsh adományának van hozzá...
– Nem, ez még a szertartás előttről való – ismerte el Kaer'lic.
– Akkor mi az oka?
– Attól tartok, hogy a tanácsod miatt történt – válaszolta Kaer'lic őszintén.
– Az én tanácsom miatt? – tiltakozott a férfi. – Mit tettem én, ami kihatással volt a
Pókkirálynőre? Semmit sem javasoltam...
– Azt sugalltad, hogy az ügyünket az szolgálja a legjobban, ha elkerüljük Drizzt Do'Urdent,
nem igaz?
Tos'un hátrahőkölt, a szeme pedig ide-oda villant, mint egy csapdába esett állaté.
– Attól tartok, hogy saját gyanakvásom hálójába ragadtam – folytatta Kaer'lic. – Mivel
tanácsodra hallgatva, nem állt szándékomban összecsapni az árulóval, Talán emiatt
vesztettem el Lloth kegyét. De attól tartok, hogy ha Drizzt Do'Urden ellen törnék és
megölném őt, azzal még jobban felbőszíteném a Pókkirálynőt!
Tos'un úgy nézett rá, mint aki rögtön hanyatt vágódik döbbenetében.
– Az istennő elutasítja az eggyéválást?
– Még megpróbálni is félek – vallotta be a papnő. – Lehetséges, hogy saját félelmeim is
ellenem dolgoznak.
– A Drizzttől való félelmeid? – kérdezte a férfi, és a fejét rázta: láthatóan teljesen elvesztette
a fonalat.
– Réges-régen döntésre jutottam a Do'Urden Ház renegátjával kapcsolatosan – magyarázta
Kaer'lic. – Még azelőtt, hogy megismertem volna Baenre nagyasszonyanya Mithrill Csarnok
elleni háborújának történetét. Amikor csatlakoztam a kicsinyke csapathoz, mi, papnők már
ismertük Drizzt nevét. Attól tartok, hogy számos papnő téves következtetéseket vont le vele
kapcsolatosan... pontosabban hiszem, hogy így volt. A Pókkirálynő ellenségét látták
Drizztben.
– Hát persze – bólintott Tos'un. – Hogy is lehetne másként?
– Csakhogy ő a káosz terjesztője! – szakította félbe Kaer'lic.
Drizzt Do'Urden a maga ártatlan módján nagyobb káoszt okozott szülővárosában, mint
talán bárki őelőtte. Lehetne más Lloth akarata?
 Tos'un szeme kerekre tágult – már-már kiesett üregéből.
– Szerinted Lloth ösztönözte Drizzt Do'Urdent, hogy milyen utat kövessen? – kérdezte.
– Igen – mondta Kaer'lic és elfordult. – Az okos Kaer'lic! Aki látja a lázadás iróniáját. Aki el
tudja képzelni Lloth tervének szépségét.
– Ennek semmi értelme – nyögte ki a másik drow.
– Bárhogy legyen is, akár jó a sejtésem, akár nem, mindenképpen saját hálómba ragadtam.
Tos'un elélépett és furcsálkodva nézett rá.
– Ha tévedek, akkor minden erőnkkel a renegát ellen kellene mennünk, éppen úgy, ahogy
szerintem Ad'non és Donnia is teszi. Ha viszont igazam van, akkor olyan tervre jöttem rá, ami
messze túlnyúlik...
Hangja itt elhalt.
– Ha igazad van, akkor a puszta tény, hogy megoldottad Drizzt Do'Urden rejtélyét,
önmagában is gyengíti Lloth úrnő tervét – vonta le a következtetést a férfi.
– Tudni pedig nem tudhatjuk biztosan.
Tos'un erre a fejét csóválta, és reszketni kezdett.
– Te pedig elmondtad nekem.
– Te kérdezted.
– De... – dadogta a férfi. – De...
– Nem tudunk semmit – emlékeztette őt Kaer'lic, és felemelte kezét, hogy lecsillapítsa a
remegő bolondot. – Mindez csak találgatás.
– Akkor hagyjuk itt ezeket a nyomorult trollokat, és keressük meg Drizztet, hogy megtudjuk
az igazságot – javasolta Tos'un.
– Hogy ezzel a felfedezésem a napvilágra kerüljön?
Tos'un láthatóan gyorsan felfogta, mire céloz a papnő, mert lelkesedése villámgyorsan
elolvadt.
– Akkor mi legyen?
– Keresni fogom a válaszokat, miközben Proffitt-tal tartunk – magyarázta Kaer'lic. – Össze
kell szednem a bátorságomat, hogy egy komornát szólítsak elő, még ha félek is Lloth úrnő
cselszövéseitől és a sorstól, ami azokra vár, akik átlátnak a tervein.
– A Zűrzavar Kora okozta a legnagyobb káoszt Menzoberranzanban – mondta a férfi. –
Ekkor az Oblodra Ház (mely tagjainak pszionikus hatalma akkor is szolgált, amikor a mágia
látszólag mindenki mást cserbenhagyott), magának követelte az Első Ház címét, és kis híján
el is nyerte azt. Lloth úrnő ezután természetesen meghallgatta a Baenre Ház könyörgéseit...
még sosem láttam ahhoz fogható végzetet, ami akkor zúdult az Oblodrákra!
Kaer'lic bólintott, mivel a férfi már korábban elmesélte neki és társainak a történetet,
egyetlen véres részletet sem hallgatva el.
– Zűrzavaros idők járnak most is – ismételte a papnő. – És ha nem lenne elég a félelem,
amelyet Llothnak Drizzt Do'Urdennel kapcsolatos szándékai miatt érzek, még ott van az ork
sámánok igazi hatalmának ritka megnyilvánulása.
– Félsz Obouldtól. – Tos'un inkább mondta, mintsem kérdezte.
– Bölcsen tennénk, ha vigyáznánk vele – felelte Kaer'lic, nem tagadva az igazságot. –
Nemcsak azért, mert váratlanul olyan erős és olyan fürge lett. Nem: azért kell óvatosan
bánnunk Oboulddal, mert hirtelen neki lett igaza!
– Talán tévedtünk azt illetően, hogy Gruumsh valójában milyen adományt juttatott neki.
Talán a sámánok nemcsak erővel és fürgeséggel ruházták fel – gondolkodott hangosan
Tos'un. – Lehetséges, hogy a szertartás során a bölcsesség adományából is részesült?
– Legalábbis tisztába jött azzal, hogy számára mi a legfontosabb – mondta Kaer'lic. –
Haragját és éhségét olyan szintű értelem váltotta fel, amilyet még sosem láttam a disznófejű
népség körében. Töprengj csak el azon a feladaton, amelyet kaptunk... töprengj el azon,
hogy Obould milyen könnyedén és milyen mértékben kihasználja Proffittot és trolljait! Ha
Obould meg tudja szilárdítani a vidék feletti uralmát, és az orkok, meg goblinok továbbra is
özönleni fognak hozzá a hegyekből, mialatt fenntartja erős szövetségét Proffitt-tal, akkor
minden okunk megvan arra, hogy elhiggyük, sikerrel járhat, és ork államot alapíthat Északon.
 Lehetséges, hogy Obould népe egyenrangú lesz Ezüstholddal és Sundabarral, hogy képes
lesz kierőszakolni fegyverszünetet, de talán még kereskedelmi szerződéseket is?
– De hát ezek orkok! – tiltakozott Tos'un.
– Hirtelen túl okossá váltak ahhoz, hogy orkok legyenek – merengett Kaer'lic. – Jól tennénk,
ha gondosan figyelnénk a fejleményeket, és addig nem kereszteznénk Obould terveit, míg el
nem jön a mi időnk.
Kaer'licet és Tos'unt ismét meghökkentette a kijelentés igazságtartalma – ezt már
mindketten megemésztették ugyan, de valahányszor ismét ugyanoda, ugyanarra a
végkövetkeztetésre jutottak, mindannyiszor lenyűgözte őket az eredmény.
– Bárcsak Ad'non és Donnia nem rohantak volna el – mélázott el Tos'un. – Az lenne a
legjobb, ha most mindannyian együtt lennénk.
– Hogy visszavonuljunk?
– Ha a szükség így kívánja, akkor igen – vallotta be a Barrison Del'Armgo Ház harcosa. –
Mert hogyan és miként illünk mi bele Obould királyságába?
– A legjobb esetben is igencsak kilógunk – felelte Kaer'lic. – De ne tarts ettől: megtaláljuk
saját mulatságunkat. Még ha Obould látomása valóra válik is és meg tudja tartani a magának
követelt birodalmat, meddig fog fennállni az ork királyság? Meddig birtokolta Obould Felbarr
Citadelláját? Ne legyenek kétségeid afelől, hogy hamarosan részekre szakad a birodalom, mi
pedig megleljük saját szórakozásunkat... egészen addig, amíg okosan és körültekintően
cselekszünk.
Miközben beszélt, ráébredt, hogy milyen önbizalomhiányról árulkodik mondandója, és ez
őszintén szíven ütötte a papnőt.
Vajon azért érezte kényelmetlenül magát, mert félt attól, hogy milyen elsöprő hatalom állhat
a renegát Do'Urden mögött? Vagy az ork szertartás nyugtalanította? Kaer'licnek töprengenie
kellett, hogy vajon önbizalomhiányának van-e alapja és vajon arányban áll-e ez az Obould
képességeibe vetett egyre gyarapodó hitével?
– És most milyen szórakozás vár ránk? – kérdezte Tos'un gunyorosan.
– A trollok valóban rettentősen büdösek – felelte Kaer'lic. – De ránk hagyják a Mithrill
Csarnokhoz tartó alagutakban a vezetést, éppen úgy, ahogy kértük. Majd félreállunk és
kimaradunk a harcból... mészárolják csak egymást önfeledten a trollok és a törpék. Mit
törődünk mi azzal, hogy melyik oldal diadalmaskodik?
Tos'un néhány pillanatig fontolóra vette a papnő szavait, majd egyetértése jeléül bólintott.
Azután pedig körülnézett a sietve feldíszített üregben.
– Szerinted sikerül valamikor visszakerülnöd Lloth kegyébe?
– Ki ismerheti Lloth akaratát? – kérdezte Kaer'lic, akinek hangjában ott ólálkodott a
lemondás. – A renegát Do'Urden rejtélye rettenetesen zavar. Az olyan kaotikus időkben, mint
amilyen ez a mostani, én vagyok Lloth úrnő főmegbízottja, aki szemtanúja volt Egyszemű
Gruumsh fenséges megnyilvánulásának.
Akár okosságom, akár badarságom miatt, de úgy esett, hogy én mozdítottam el Lloth Úrnőt
az őt megillető helyről, amit ebben az édes hódításban játszott volna.
– De talán van erre is ellenszer? – kérdezte Tos'un, és alattomosan elvigyorodott.
– Még nem állok készen arra, hogy magamévá tegyem ezt a gondolatot, és űzőbe vegyem
Drizzt Do'Urdent – válaszolta Kaer'lic. – Ha Lloth azért haragszik rám, mert megsejtettem,
hogy mi a szándéka a szökevénnyel kapcsolatban, akkor szükségem lesz az útmutatására,
és egyben szükségem lesz az áldására is.
Tos'un bólintott és ismét körülpillantott.
– Minden jót kívánok a kutatáshoz – mondta, majd megfordult és kifelé indult: – Mindkettőnk
érdekében kívánom.
Kaer'lic az utolsó megjegyzést nagyra értékelte és jobban érezte magát, amiért úgy döntött,
hogy feltárja gyengeségét a harcos előtt. Általában egy sötételf sosem adna ekkora előnyt
egy másik sötételfnek, félve attól, hogy tőrt kap a hátába. Vajon Tos'un már azt számolgatja,
hogy milyen kegyet kapna Llothtól Kaer'lic megöléséért? A papnő félrelökte a nyugtalanító
gondolatot, emlékeztetve magát, hogy kicsiny csapatuk sok tekintetben nem tekinthető
szokványos drow társaságnak. Ok négyen a megszokottnál sokkal jobban megbíznak
egymásban a közös védekezés, haszon és – bizony! – még a társaság kedvéért is. Milyen
rettenetes lenne ez az utazás, ha Tos'un nem állna mellette. A papnő tudta, hogy a férfi
hasonlóan érzi magát, és éppen ez vezette ösztöneit, amikor úgy döntött, hogy feltárja
Tos'un előtt az igazságot.
Mert ha az ügy személyes jellegű, ha Lloth azért dühös rá, mert szándékosan hátat fordított
Drizzt Do'Urdennek, akkor szüksége lesz Tos'un segítségére – valamint Ad'nonéra és
Donniáéra is, ha a renegát hírneve megalapozottnak bizonyul.
Kaer'lic nagyon is úgy gondolkodott, mint Tos'un. O is azt kívánta, bárcsak ne rohant volna
el két társuk.
– Mi az? – kérdezte Gerti, amint belépett a folyó melletti tágas barlangüregbe, amelyet
Obould ideiglenes szállásnak rendeztetett be. Az ork király egy kövön ült – állát egyik öklén
nyugtatta, és aggodalom felhőzte állatias arcát. Gerti a zavarba ejtő szertartás óta nem látta
ennyire aggódónak.
– És zakról hírek jöttek – felelte Obould. – A Vörös Seb törzs elhagyta a Világ Hátát, hogy
csatlakozzon ügyünkhöz.
Már maga a szóhasználat arra emlékeztette Gertit, hogy nem ugyanazzal az ork királlyal
beszél, aki egykor nyüszítve kereste fel őt a barlangjában.
Obould felnézett az óriásnőre.
– De visszafordították őket.
– Visszafordították? – kérdezte Gerti becsmérlő hangsúllyal. – Néped máris visszatért
önpusztító életmódjához? Máris egymás megtámadására készülnek, pedig még le sem
aratták a diadalt?
– Elfek fordították vissza őket – felelte Obould savanyúan, és olyan fenyegető pillantást
vetett az óriásnőre, amilyet Gerti még sosem látott orktól.
– Az elfek átkeltek a Surbrinon? – kérdezte az óriásnő, bár különösebben nem aggódott.
– Két elf fordította vissza őket... meg egy drow – tisztázta a dolgot Obould. – Ez már
ismerősen hangzik?
– Ez a Vörös Seb törzs – kis létszámú?
– Számít ez? – felelte Obould. – Mostanra visszafutottak alagútjaikba, és riasztanak
mindenkit, aki arra készül, hogy csatlakozzon hozzánk.
– Csakhogy Arganth mindenfelé terjeszti Obould dicsőségét. Obould pedig maga Gruumsh,
nem igaz?
Ahogy az ork összehúzta szemöldökét, Gerti megértette, hogy felfogta a hangjában rejlő
gúnyt – ami örömmel töltötte el.
Ugyan nem akart nyílt ellenségeskedést, viszont örömmel tudatta az ork királlyal, hogy ő
ugyan nincs elájulva tőle.
– Ne becsüld alá azokat az előnyöket, amelyeket Arganth és sámánjai jelentenek nekünk –
figyelmeztette Obould.
– Nekünk vagy csak Obouldnak?
– Mindkettőnknek – felelte a király határozottan. – Kiáltásuk messzire visszhangzik az
alagutakban. Talán ezerötszáz orkot és több ezer goblint szólítottam hadba, de ennek
tízszerese állhat rendelkezésünkre, ha elő tudjuk őket csalogatni. Nem hagyhatjuk, hogy
nyamvadt ellenségeink néhány ork visszavonulásából harcászati előnyt kovácsoljanak.
Gerti szívesen vitatkozott volna – főleg azért, mivel mindenen szívesen vitatkozott, amit
Obould mondott –, de nem talált rést az ork király érvelésében.
– És mit fogsz tenni? – hallotta magát, ahogy felteszi a kérdést.
– Az itteni előkészületek rendben folynak, így magamhoz veszem erőim zömét, és azonnal
útra kelek, vissza északnyugatra – jelentette ki Obould. – Küldök némi erősítést Urlgennek,
hogy
folytatni tudja a harcot az északi gerincen, egészen addig, míg a törpék elég ostobák ahhoz,
hogy ott maradjanak és csatázzanak.
Bármennyi harcost is veszítünk, mi sokkal nagyobb veszteséget megengedhettünk
magunknak, mint ők.
– Azt tervezem, hogy azonnal nyugatnak fordulok és bezárom a satut a törpék által az Őrző
Völgyének hívott helyen, majd visszaűzöm őket Mithrill Csarnokba – folytatta Obould. – De
előbb északra megyek Arganthszal és néhány másik sámánnal, hogy utánanézzek ennek az
ügynek.
Gerti gyanakvóan meredt rá, és egyáltalán nem próbálta leplezni izgatottságát.
– Számítok arra, hogy néhány fajtársadat mellém adod – válaszolta meg Obould a
pillantást. – Te is velem tarthatsz. Bárhogy döntesz, a hintóm oldalán két elf és egy drow feje
fog himbálózni.
– Nincs is hintód – jegyzete meg az óriásnő.
– Majd készítettek egyet – felelte Obould pillanatnyi habozás nélkül.
Gerti erre nem felelt, csak megfordult és távozott. Ez a tény önmagában is jelezte az
Oboulddal fenntartott kapcsolatában beállt változást. Korábban mindig az ork király kereste
fel őt Hófehérben, jeges hegyi otthonában, ha beszélni akart vele – de mostanában az
óriásnő lett egyre gyakoribb vendég Obould egyre terjeszkedő birodalmában.
Mikor kilépett a napfénybe, a nyugtalanító gondolat ott dübörgött benne, mint ahogy ismét
és ismét felhangzott fejében az ork király elbocsátó üzenete: "Te is velem tarthatsz." Gerti
emlékeztette magát, hogy nem engedheti meg Obouldnak, hogy az ork túlságosan átlépje a
határokat. Gondolatai kezdtek kikristályosodni – rájött, hogy ha az ork király magabiztossága
arcátlanságba csap át, akkor lehet, hogy meg kell ölnie őt. Az óriásnő azt is tudta, hogy az
időzítés dönt majd mindenről. Engednie kell, hogy Obould játssza kisded játékait, hogy
visszaűzze a törpéket az alagútjaikba, hogy nekilásson a Harcpöröly Klán teljes
elsöprésének, és hogy Észak nagyhatalmai szemében ő legyen a háború központi alakja, ha
a dolgok addig fajulnának.
Gerti azt akarta, hogy ha elbuknak, akkor Obould is áldozatul essen a bukásnak. Ha pedig
dicsőség és győzelem vár rájuk, akkor majd ő maga okozza Obould bukását, és akkor ő lép
az ork király megüresedett helyére.
Az óriásnő örömmel szorítja majd ki szuszt a pimasz és ronda orkból.
Menet közben újra, meg újra ezt mondogatta magában.
 20

AZ ELKERÜLHETETLEN ELODÁZÁSA

– És most mi lesz? Egyszerűen hazamegyünk? – kérdezte Nanfoodle Shoudrát.

Az aprótermetű gnóm dacos testtartást vett fel, karba fonta kezét, lábával pedig
türelmetlenül topogott – vörös köntöse meg-meglebbent, ahogy a ruha takarta lábujjait
mozgatta.
– Még visszamennél azok után, hogy mindent kifecsegtél Regis háznagynak? – vágott
vissza a jogarőr, és Nanfoodle háta mögött Mithrill Csarnok bezárt kapujára bökött. – Ha
megengeded, én szívesebben tennék jelentést személyesen Elastul őrgrófnak, és nem
várnám meg, amíg a Harcpöröly Klán tálcán viszi elé levágott fejemet!
Nanfoodle füstölgése kicsit alábbhagyott annak felemlegetésére, hogy ő volt az, aki elárulta
őket és lábával sem topogott már olyan vehemensen.
– Ez... ez volt az igazság – hebegte. – És amikor megismerik a teljes igazságot, meg fogják
érteni, hogy sosem állt szándékomban végrehajtani Elastul őrgróf ostoba parancsát.
– Akkor csak menj és mondd el Regisnek – javasolta Shoudra.
-Biztosra veszem, hogy hinni fog neked.
Nanfoodle motyogott valamit, és ismét felvette előbbi dacos testtartását.
– Természetesen nem mehetünk vissza oda! Még nem. Előbb bizonyítanunk kell a
törpéknek – És miért is ne kellene? Hamis szándékkal és alávaló tervekkel érkeztünk ide.
Mutassuk meg, hogy milyen az igazi Nanfoodle és Shoudra, hogy valójában mennyire
különbözünk is Elastul őrgróftól.
– Jól beszélsz – felelte Shoudra, akinek hangja csak úgy csöpögött a gúnytól. – Menjünk és
pusztítsuk el az ork hordát? Talán még alkonyat előtt visszaérhetünk a Csarnokba egy kis
sörre és
süteményre...
Ekkor elhallgatott, látva, hogy Nanfoodle szeme kerekre tágul, és egy pillanatig azt hitte,
hogy a gnóm hitetlenkedve mered rá. De ekkor Shoudra a háta mögött meghallotta a
nyögést, és amikor megpördült, észrevette az észak felől közeledő három törpét. A középen
haladó zöld szakállút ketten fogták közre – a Tömbváll Pikel jobbján haladó törpe támogatta a
druidát, míg balján lépdelő fivére, Iván, egy véráztatta rongyot szorított bal karjának
csonkjához.
– Oóóó – sírta Pikel.
Nanfoodle és Shoudra futva indultak a hármas felé.
– Oóóó – nyögte Pikel.
– Alaposan elbántak a fivéremmel! – bömbölte Iván. – Az óriások törte egyik palalap
lekaszálta a kezét. Átkozott balszerencse!
– Most az övék a magaslat, és amint elkészülnek a hadigépeik, még sokkal többen kerülnek
majd ilyen állapotba – mondta a Pikelt támogató másik törpe. – Ez a seb semmi lesz ahhoz
képest, amit akkor fogunk látni.
A kis csapat egyenesen a kapu felé sietett, míg Shoudra és Nanfoodle bölcsen eltávolodott
tőle.
– Nem hagyhatjuk őket magukra ebben a sötét órában – erősködött Nanfoodle.
Shoudra egy hatalmas sziklatömb takarásából kukucskált kifele, amikor a kapu kitárult és a
három törpe besietett. A jogarőr azonban gyorsan visszahúzódott, mert törpe őrök jelentek
meg,
és nekiláttak átkutatni a környéket.
-Mit tehet még értünk Nanfoodle, az alkimista? – kérdezte, és hátát nekivetette a
sziklatömbnek. Úgy tűnt, hogy ebben a sötét pillanatban neki is szüksége van támaszra. –
Talán csatlakozhatnánk az orkokhoz, te pedig meggyengíthetnéd a fegyvereiket a
kotyvalékoddal.
Persze ezt viccnek szánta, de Nanfoodle arca láthatóan felragyogott, ahogy Shoudrára
nézett. Kurta ujjacskáival csettintgetni kezdett.
– Meg tudjuk csinálni!
Észak felé indult, miközben hozzálapult az egyenetlen, töredezett sziklafalhoz.
– Miről beszélsz?! – dörögte Shoudra, és gyors léptekkel beérte.
– Szükségük van ránk odafent, úgyhogy menjünk és nézzük meg, hogy segíthetünk-e –
felelte a gnóm.
Shoudra megragadta a vállánál fogva és megállította.
– Odafent? – ismételte, és felmutatott az északi szirtfal tetejére. – Odafent, ahol a csata
dühöng?
Nanfoodle ismét karba fonta a kezét, és topogni kezdett.
– Odafent – válaszolta.
Shoudra felhorkant.
– Tudod, hogy igazam van – vitatkozott a gnóm. – Tudod, hogy adósai vagyunk Harcpör...
-Adósai vagyunk a Harcpöröly Klánnak? – kérdezte a jogarőr.
– Hát persze – felelte Nanfoodle, és ezúttal rajta volt a sor, hogy szavait átitassa gúnnyal. –
Semmivel nem tartozunk nekik.
Nincs közünk még a szörnyetegek ellen vívott harchoz sem. Még csak ne is gondoljunk
arra, hogy csak ők állnak az ork és óriás hordák, meg Mirabar között! Véletlenül se tegyük
ezt, csak azért, mert baráti jobbot nyújtottak Pörölycsapó Torgarnak és híveinek! Véletlenül
se tegyük ezt, csak azért, mert befogadták őket otthonukba, megbíztak bennük úgy is, hogy
erre valójában nem volt semmiféle okuk. Véletlenül se tegyük ezt, csak azért...
– Elég, Nanfoodle – mondta Shoudra, és megadóan felemelte a kezét. – Elég.
A sudár és gyönyörű nő hatalmasat sóhajtott, ahogy felnézett a hatalmas sziklaszálra és az
ott végigfutó kötéllétrákra, amelyek párkánytól párkányig nyújtóztak.
– Oda fel? – Ezt inkább mondta, semmint kérdezte.
– Talán van olyan varázslatod, ami feljuttathat minket oda? – kérdezte a gnóm
reménykedve.
Shoudra lepillantott rá, és megrázta a fejét.
A gnóm erre elszontyolodott, de ezt gyorsan felváltotta frissen meglelt elszántsága. A kis
Nanfoodle megindult a szirt lábához és a legközelebbi kötéllétrához. Vetett egy pillantást
Shoudrára, majd mászni kezdett felfelé.
Több mint egy órába telt, mire feljutottak a szirtre – útközben minden szóba jöhető
párkányon megpihentek. Amikor már majdnem elérték a csúcsot, nagy meghökkenéssel
konstatálták, hogy nem törpék fogadják őket.
– Regis küldött titeket? – kérdezte Catti-brie, lepillantva fentről.
Lenyújtotta kezét Nanfoodle-nak, miközben mellette Wulfgar hasra feküdt, és erős karjával
felhúzta Shoudrát.
– Saját elhatározásunkból jöttünk – felelte Shoudra, amikor felért a platóra, és leverte
magáról a port. – Éppen indulni készülünk hazafelé Mirabarba, de azt gondoltuk, előbb
körülnézünk idefenn, hátha segíthetnénk valamit.
– Minden segítségre szükségünk van, amit csak találunk – felelte Wulfgar. Megfordult és
oldalt lépett, hogy az újonnan jöttek szemügyre vehessék az észak felé elterülő tájat, ahol a
hatalmas ork-goblin sereg éppen sorait rendezte. – Újra és újra jönnek, általában naponta
többször.
Tekintete végigsöpört a törpék és az orkok közti lejtőn, és Shoudra látta, hogy a barbár az
igazat mondta – ezt ékesen bizonyították a levágott orkok és goblinok tetemei. A csatateret
olyan vastagon borította a megalvadt vér, hogy úgy tűnt, mintha a szürke szikla vöröses
árnyalatban fürödne.
– Minden elvesztett törpéért húszat ölünk meg közülük – közölte Catti-brie. – De még
mindig jönnek.
Shoudra Nanfoodle-ra nézett, aki komoran bólintott.
– Megtesszük, ami tőlünk telik – nyugtatta meg a jogarőr Bruenor király két gyermekét.
– Többet segélhetnétek, ha találnátok valami módot az óriások elintézésére – kiáltott oda
nekik Kérgesüllő Banak, aki akkor érkezett, hogy üdvözölje az újonnan érkezetteket.
Miközben beszélt, hátrafelé intett, a nyugaton elterülő gerincre, amely északról dél felé
nyújtózott.
– Kövekkel nem tudnak elérni minket – magyarázta Catti-brie. – Viszont nagyszerűen
rögtönöztek és lapos...
– Palatöredékeket hajigálnak – fejezte be helyette a mondatot Shoudra, és bólintott. –
Találkoztunk a szerencsétlenül járt Tömbváll fivérekkel az Őrző Völgyében.
– Szegény Pikel – mormolta Catti-brie.
– Az óriások hamarosan többek lesznek egyszerű gondnál – vetette közbe Banak.
Nem fejtette ki részletesen, hogy mire gondol, de erre nem is volt szükség: ahogy Shoudra
szemügyre vette a behemótok északnyugatra elterülő állásait, észrevette a gerincre cipelt
hatalmas farönköket, amelyekből már több vázat ácsoltak. A csatákhoz szokott Csillagizzás
Shoudra könnyedén kitalálta, hogy a kolosszusok mit készítenek.
– A palalapok is éppen elég idegesítőek és zavaróak – fejtegette Wulfgar. – De az igazat
megvallva, a repkedő darabok csak ritkán csapódnak be a közelben. Pikel esete a kivétel.
Viszont ha felállítják és belövik azokat a katapultokat, akkor nem nagyon lesz hova elbújnunk
a kőzápor elől.
– Én úgy számítám, hogy holnapra néhány már el is készül és megkezdi a tüzelést – fűzte
hozzá Banak.
– Ez az előny pedig elég lesz ahhoz, hogy leszorítsanak minket a szirtről – gondolkodott
hangosan Nanfoodle, és senki sem vitatkozott.
– Nos, mindenesetre örülénk, hogy itt vagytok, akármeddig maradátok is – szólalt meg
hirtelen és lelkesülten Banak, vidámságot csepegtetve a komor hangulatba. A törpe
Wulfgarhoz és Catti-brie-hez fordult. – Ti ketten vezessétek őket körül, hogy megtalálják a
nekik való feladatot.
Shoudra és Nanfoodle gyorsan felmérte, hogy a számos roham dacára a törpék remek
munkát végeztek a védőállások kialakítása terén. Bár a falak nem voltak sem túl vastagok,
sem túl magasak, de éppen a megfelelő szögben emelték őket, hogy védelmet nyújtsanak a
repkedő palalapok elől, és úgy tervezték őket, hogy a szakállas harcosok a mögöttük húzódó
árkokban könnyedén eljuthassanak egyik állásból a másikba. A törpék számos összeszűkülő
folyosót hoztak létre a szirtfal közelében, ahol a helyhiány semlegesítette az orkok számbeli
fölényét. Shoudrának
nem esett nehezére elképzelnie, hogy a törpéket a szirtről leszorítani akaró orkok következő
rohama milyen sokba kerül majd a támadóknak.
A törpék ugyanakkor felkészültek a visszavonulásra is. Mivel több száz főt kellett
kimenekíteni, Shoudra számára egyértelmű volt, hogy sokan vesznek majd oda a
kötéllétrákon lefelé tartva – leterítik őket a fentről záporozó nyilak és dárdák, vagy a mélybe
zuhannak, ha a köteleket elvágják. Shoudra azonban látta, hogy számos mirabari mérnök
keményen dolgozik ennek a dilemmának a megoldásán. Egy alagutat vájtak ki –
pontosabban egy csúszkát –, amelynek széles felső tölcsére egy keskeny csatornába
torkollt, amely a sziklafalban kanyargott lefelé, követve a szirt vonalát.
– Még te is beférsz ebbe? – kérdezte Shoudra a nagydarab Wulfgart.
– Készítettek siklóköteleket is – magyarázta a barbár. – A csúszka a legutoljára távozó
törpéknek készült.
– Van esetleg egy-két oly varázslatid, amivel bezsírozhatnád a járatot?! – kiáltott ki egy
ismerős hang a lyukból.
Nanfoodle hasra feküdt és bekukucskált – a sötét járatból éppen Zsindelyfi Shingles
kecmergett kifelé.
– Örülök, hogy újra látlak – köszöntötte Shoudra a lyukból kikapaszkodó törpét.
– Felteszem, tényleg így van – felelete Shingles. – De sok fajtársam odaveszett, amikor a
ronda orkok elfoglalták a nyugati alagutakat.
– Alagutakat?
– A gerinc alatt húzódnak – magyarázta Catti-brie. – Torgar, Shingles és a Mirabarból jöttek
megpróbálták tartani őket, de túl nagy erővel támadtak rájuk. – A nő a koszos törpére
pillantott.
– Az viszont biztos, hogy több ork halt meg, mint törpe – tette hozzá, mire Shingles kipréselt
magából egy mosolyt.
– Alagutak vannak a gerinc alatt? – érdeklődött Nanfoodle.
– Valóságos alagúthálózat – fejtegette Shingles. – Nem túl szélesek és nincs belőlük sok,
de a hegynyúlvány egyik végétül a másikig fut.
Nanfoodle láthatóan valamin töprengett, és felpillantott Shoudrára.
– A gerincre nem egyszerű feljutni, ha arra gondolsz, hogy küzdjük át magunkat az
alagutakon, és úgy rohanjuk le az óriásokat – szólalt meg Catti-brie.
Nanfoodle erre csak bólintott, és nyomorgatni kezdte az állát.
Majd eltávolodott tőlük, és vetett egy röpke pillantást az Őrző Völgyére.
– Mire gondol? – kérdezte Shingles.
– Ugyan ki tudhatná? – felelte Shoudra, és vállat vont. – Viszont arra kérlek, mondd meg,
hogy van öreg barátom, Torgar?
– Megvan – adott tömör választ Shingles.
Északkelet felé pillantott, ahol egy csapat, szoros alakzatba rendeződött törpe helyezkedett
el az egyik fal mögött, készen arra, hogy szükség esetén előrontson és ellentámadást
intézzen a rohamozó orkok ellen. Shoudra is szemügyre vette a csoportot és úgy vélte, ki
tudja venni Torgar mester ismerős alakját – a törpéét, akinek mirabari tettei láthatóan újra és
újra kihatással voltak mindannyiukra.
– A körülményekhez képest megvan – fűzte hozzá Shingles. – Nem túl boldog, hogy
elveszítette az alagutakat.
– Túl sokan voltak az orkok – mondta Catti-brie. – És túl sok volt az óriás is. Akadt köztük
egy, amelyik feketemágiát használt.
A mirabari törpék derekasan helytálltak addig, amíg tehették.
– Egen, egen – legyintett Shingles.
– Talán lesz esélyetek, hogy visszavegyétek – közölte
Nanfoodle, aki ismét visszatért a kis csoporthoz.
– Talán megtesszük, de nem látám semmi értelmét – felelte Shingles. – Sokat nem
segítene abban, hogy az óriásoktól megszabaduljunk. Márpedig most az óriások jelentik a
legnagyobb gondot. Fogalmam sincs, hogy miként állíthatnók meg őket.
Nanfoodle Shoudrára nézett, aki hatalmasat sóhajtott, és tett néhány lépést északkelet felé
– leárnyékolta szemét, és szemügyre vette a magasra nyúló gerincet.
– A megoldás gyakran bonyolult – vigyorodott el szélesen a gnóm. – Kivéve akkor, ha
logikusan, lépésről lépésre dolgozod ki.
– Mire gondolsz? – kérdezte Catti-brie.
– Arra gondolok, hogy az imént elém tártatok egy problémát.
Egy olyat, amelyikre záros határidőn belül megoldást kell találni.
– A még mindig mosolygó gnóm visszafordult Shoudrához (pontosabban annak hátához,
mivel a nő még mindig a gerincet fürkészte). – És te mit gondolsz, Shoudra?
– Arra gondolok, hogy tudom, mire vagy képes a fémekkel, barátom – felelte a jogarőr. –
Vajon van hasonló oldatod a fához is?
Nanfoodle hátranézett – Catti-brie, Wulfgar és Shingles hökkenten meredtek rájuk.
Mire a gnóm szélesen rájuk mosolygott.
A repülés furcsa érzés volt Wulfgarnak – majdnem annyira, mint a varázslat, amelyet
Shoudra mondott rá, hogy éjjel is éppen olyan élesen lásson, akár egy elf. Ő volt az egyetlen,
akit a repülés képességével ruháztak fel – a többiek csupán lebegtek –, és ő volt az, aki
végighúzta őket a hegygerinc átszegdelt vonulata fölött.
Folyamatosan hátrapislogott – mivel azonban láthatatlanok voltak, nem láthatta sem őket,
sem a vonókötelet. Azonban tudta, hogy ott vannak, mivel érezte a súlyt mind a négy
kötélen: Catti-brie-én, Torgarén, Shoudráén és Nanfoodle-én.
Észben tartva Shoudra figyelmeztetését, miszerint a mágikus repülés megbízhatatlan,
Wulfgar olyan gyorsan leszállt, ahogy csak tudott, amikor úgy ítélte meg, hogy onnan már
könnyen, egy iramodással elérhetik az óriásokat és hadigépeiket. Megfeszítette izmait és
lefelé bukott, jól tudva, hogy lebegő társai átvitorláznak majd fölötte. Egyesével ragadta meg
a köteleket és törte meg lendületüket, ahogy a különböző hosszúságú kötelek kilendültek –
mindannyian igyekeztek némák maradni, amikor a barbár rántása nyomán húsukba vágott a
kötél, de Nantoodle még így is halkan felnyögött, mire mindannyian visszafojtották
lélegzetüket.
Az óriások láthatóan nem vették észre őket.
Beletelt egy kis időbe, hogy az ötfős csapat minden tagja kibogozza és kioldja a testére
tekert kötelet, mivel egyedül csak Shoudra és Nanfoodle – akik mágikus látás varázslatot
mondtak magukra – És zlelte a többieket. Végül azonban mindannyian ott kuporogtak egy
aprócska kiszögellés mögött.
– Okosan tettük, hogy kijöttünk – suttogta Shoudra. – Az óriások katapultjai már majdnem
elkészültek.
– Öt percre lesz szükségem – suttogta vissza Nanfoodle.
– Ez nem olyan sok idő – mondta a jogarőr.
– Hosszabb, mint gondolnád, ha húsz óriás bóklászik a közelben – susogta Catti-brie.
Nanfoodle ekkor elindult, Shoudra pedig három láthatatlan társát keletre vezette, egy jól
védhető helyre.
– Majd szólj, amikor indulni kell – kérte Catti-brie Shoudrát.
– Amint támadtok, a láthatatlanság azon nyomban szertefoszlik – emlékeztette a többieket
a jogarőr.
Catti-brie válaszul a kiszögellés fölé emelte Taulmarilt, célba véve a legközelebbi
óriáscsoportosulást. Csak ekkor ébredt rá, hogy nem igazán tud célozni a láthatatlan
fegyverrel, mivel nincs viszonyítási alapja.
– Akkor ti ketten itt maradtok – bólintott Shoudra. – Hamarosan hallani fogjátok a jelet. – A
jogarőr kézen fogta Torgart, és elindult, északkelet felé távolodva el az óriások táborától.
– Valamivel jobban érezném magam, ha láthatnálak – suttogta Catti-brie Wulfgarnak.
– Itt vagyok – nyugtatta meg a barbár.
Wulfgar elhallgatott, akárcsak Catti-brie, mivel egy óriásnő haladt el a közvetlen
közelükben.
Hosszú percek teltek el feszült csendben, amelyet csak a repedezett sziklák között suhanó
szél mormogása tört meg. De azon az éjjelen még a szél sem süvített a megszokott erővel –
mintha
az egész világ visszafojtott lélegzettel várakozott volna.
És akkor megkezdődött. Catti-brie és Wulfgar meglepetten ugrottak hátra, amikor észak
felől hirtelen hangzavar támadt – hatalmas zsivaj, mintha csak egy egész törpe sereg lendült
volna
rohamra. Az óriások azonnal reagáltak – felugráltak és a lárma irányába meredtek.
Catti-brie célba vette az alig néhány lépésnyire álló kolosszust, és kilőtt egy kéken sistergő
nyilat, ami egyenesen az óriásnő hátának közepébe fúródott. A behemót felbömbölt és
nekiállt megfordulni, amikor Égisz-agyar vállon találta – az ütés ereje a földre küldte őt.
– Moradin dicsőségére! – bömbölte egy hang. Catti-brie Torgar mágikusan felerősített
hangjára ismert benne. Majd lecsapott egy villám, szétszaggatva a sötétséget és szanaszét
szórva egy maroknyi óriást.
Catti-brie újabb nyílvesszőt lőtt ki az óriásnőre, és amint a varázslatos kalapács Wulfgar
várakozó markában termett, a barbár máris elhajította a legközelebbi óriás felé, aki éppen
elesett társa
irányába fordult.
Észak felől a törpe istenségnek címzett újabb kiáltások harsantak, majd az éjszakát újabb
villámcsapás fénye világította meg – ezt követte a hirtelen támadt vihar, amikor ólmos eső
verte végig a sziklákat, nem messze Wulfgartól és Catti-brie-től.
A nő szinte szünet nélkül lőtte ki nyilait, egyik vesszőt a másik után küldve útjára – egyre
több óriás fordult meg és indult meg futva feléjük.
És közülük számosan megcsúsztak a nedves köveken. Egyiküknek majdnem sikerült már
elérnie a kiszögellést, de ekkor Égisz-agyar a mellébe csapódott. Bár az óriás láthatóan jól
viselte a hatalmas ütést, mégis hátratántorodott a becsapódás erejétől, és lábai kicsúsztak
alóla.
Catti-brie arcon lőtte, amikor fenékre esett a nedves és csillogó sziklán.
Egy hatalmas marok jelent meg közvetlenül a nő előtt – a kúszó-mászó óriásnőnek végre
sikerült eljutnia a kiszögellés másik oldalára. Hatalmas ordítással húzta fel magát, Catti-brie
lába alól pedig váratlanul kicsúszott a talaj.
Bruenor lánya azonban gyorsan felismerte, hogy nem az óriásnő a ludas a dologban:
Wulfgar lökte félre őt, állt a helyére, és amikor az óriásnő feje megjelent a kiszögellés
pereme fölött, a barbár elharsogta a hadisten nevét, és lecsapott Égisz-agyarral.
Catti-brie összerándult az éles reccsenésre, ami olyan volt, mint amikor kő csattan kövön –
az óriásnő eltűnt a szeme elől.
De jöttek helyette újabbak – olyan gyorsan érkeztek, ahogy csak tudtak, átfutva a csúszós
sziklákon. Mások egyéb módszert választottak – köveket szedtek fel, és azokkal hajigálták
meg a két embert. Most Catti-brie-n volt a sor, hogy félrelökje Wulfgart – lebukott a fedezék
mögé, és közben megmarkolta barátja bozontos sörényét, maga mellé rántva őt. Egy
pillanattal sem késett el
– a barbár még földet sem ért, amikor egy sziklatömb csapódott a kiszögellés peremébe, és
gellert kapva, továbbpattant.
Ők ketten gyorsan összeszedték magukat, és megpróbáltak talpra állni – ekkor meglepetten
felkiáltottak, mert a sötétségben egy kékes vonal jelent meg, amely egyenesen és
függőlegesen húzódott a levegőben, nagyjából hat láb hosszan. A vonal megnyúlt,
kiszélesedett és fénylő ajtóvá alakult, amelyen át Shoudra és Torgar lépett ki.
– Futás! – kiáltotta Shoudra, és rángatni kezdte Catti-brie-t dél felé.
– Nanfoodle?! – kiáltott vissza Catti-brie.
– Futás! – ismételte Shoudra.
És úgy tűnt, nincs más választásuk, mivel az óriások mindenfelől közeledtek, és látszott,
hogy hamarosan kiérnek a lefagyott területről – közben pedig egyre több szikla csapódott be
körülöttük.
A kis csapat botladozva, tántorogva futásnak eredt, és amikor egyikük elesett, a többiek
megragadták, és talpra rángatták. Az egyik széles és látszólag feneketlen hasadéknál
Wulfgar megragadta Catti-brie-t, és áthajította a nőt a szakadékon. Őt követte a tiltakozó
Torgar, majd Shoudra. Miközben az óriások hajigálta sziklák záporesőként hulltak Wulfgar
körül, a barbár átugrotta a repedést.
Azután rohantak tovább, még azt sem kockáztatva meg, hogy hátranézzenek. A bombázás
fokozatosan elmaradt, és a felbőszült ordításokat is elnyelte lassanként a messzeség.
A négyfős csapat tagjai zihálva és levegőért kapkodva húzódtak be egy sziklafal mögé.
– Nanfoodle? – kérdezte Catti-brie ismét.
– Ha szerencsénk van, az óriások még azt sem tudják meg, hogy ott járt – magyarázta
Shoudra. – A főzetei révén könnyedén kereket oldhat.
– És ha nincs szerencsénk? – tette fel a kérdést Wulfgar.
Shoudra komor arca éppen elegendő válasznak bizonyult.
Wulfgar éppen elég óriást látott már korábban – És éppen elég déróriást –, hogy tudja,
milyen esélyei maradnak Nanfoodle-nak, ha felfedezik.
– Nem tudom... hogy megöltünk-e egyet is... de ott van az...az óriásnő, aki biztosan... azt
kívánja, bárcsak ne mentünk volna oda – jegyezte meg Catti-brie levegőért kapkodva.
– Biztosra veszem, hogy a villámom néhányukat megszurkálta – fűzte hozzá Shoudra. –
Viszont kétlem, hogy bármelyikükben is különösebb kárt tett volna.
– De nem is ez volt a lényeg, nem igaz? – emlékeztette őket Torgar. – Gyerünk, tűnjünk el
erről a szikláról, mielőtt megindult a következő ork roham. Nem szívesen lófrálok az átkozott
óriások
 közelében, viszont szándékomban áll leszelni néhány ork fejét!
Ezzel elviharzott, a többiek pedig követték – mindannyian szereztek néhány zúzódást és
horzsolást az éjszakai rohanás során. Mindannyian hátra-hátranéztek, abban a reményben,
hogy megpillanthatják gnóm társukat.
Jobban tették volna, ha előrefelé figyelnek, mivel amikor visszaérkeztek a táborba, ott
találták a sziklafalnak támaszkodó Nanfoodle-t, aki egy túlméretezett pipát dugott a szájába,
és mosolya fültől fülig ért.
– Érdekes reggelnek ígérkezik a mai – jegyezte meg a gnóm, és szélesen vigyorgott.
Nem sokkal pirkadat után az óriások nekiláttak a tüzelésnek – pontosabban csak nekiláttak
volna.
Minden törpe a messzeségből nézte, ahogy a két hatalmas katapult kövekkel megpakolt
kosara hátrahajlik, ahogy az óriások megfeszítik a lengőkart.
Az orkok odalent felordítottak és rohamra lendültek, abban a reményben, hogy a törpék
sebezhetőek lesznek az óriások kőzápora alatt.
Gerendák recsegtek-ropogtak... és a ropogás nem maradt abba.
Az óriások nekikészültek, hogy kilőjék a köveket, de a katapultok egyszerűen darabokra
hullottak.
A közelben minden tekintet Nanfoodle-ra szegeződött – a gnóm füttyentett egyet, és
előhúzott egy fiolát az erszényövéből, maga elé emelte, és meglötyögtette tartalmát, a zöldes
folyadékot.
– Valójában csak egyszerű sav – magyarázta a gnóm.
– No, hát nyertetek nékünk némi időt – gratulált az ötfős csapatnak Kérgesüllő Banak, és
lepillantott a lejtőre, ahol az orkok töretlen lendülettel rohamoztak. – Legalábbis ami az
óriásokat illeti.
A törpe ekkor parancsokat kiabálva elrohant, alakzatokba rendezve harcosait.
– Számos új farönkre lesz szükségük, ha azt remélik, hogy újraépíthetik a hadigépeiket –
nyugtatta meg Nanfoodle a többieket.
Persze egyiküket sem lepte meg, amikor még a felderítők aznap jelentették, hogy a
farönköket máris felvontatták az észak-nyugati gerincre. Az aprótermetű gnóm erre
mindössze ennyit
mondott:
– Makacs egy társaság.
 21

KÉT SISAK

A gyémántkemény él fogva tartotta tekintetét, a ragyogó penge kikristályosította gondolatait.

Drizzt az aprócska barlangban üldögélt, ölében Jéghalállal – Bruenor sisakját a földbe szúrt
botra akasztotta. Odakint ragyogó és tiszta volt az idő, bár csípős szél fújt, és kicsiny
felhőpamacsok rohantak a kék égen.
A szél lüktetést hozott magával – az élet leheletét.
Drizzt Do'Urdent egyszerre szégyenkezett és dühöngött emiatt. Itt kellett rejtőzködnie,
elbújva a megnyugtató sötétségben, érzelmeit olyan fal mögé rejtve, amelyen nem törhettek
át.
Tarathiel és Innovindil ezt a falat ostromolták meg. Megbocsátásuk, nagylelkűségük,
lenyűgöző – És hatékony – harci táncuk arról győzködte Drizztet, hogy el kell fogadnia
meghívásukat – mind a támadó orkok elleni közös ügy, mind saját érdekében.
Tudta, hogy csak a két elf révén kecmereghet ki az Ellifain szőtte sötétségből. Csak a két elf
révén dolgozhatja fel magában valamiképpen azt a rettenetes pillanatot, ott a kalózok
rejtekhelyén.
De a válaszoknak és az ügy lezárásának keresése azt jelentette, hogy ki kell mozdulnia a
sebezhetetlenség fala mögül, amit a Vadász húzott fel.
Drizzt tekintete Jéghalál gyémántkemény éléről az egytülkű sisakra rebbent.
Szinte azonnal megpróbált félrekapni a tekintetét – de ez mit sem számított, mivel úgyis
csak a sisakot látta maga előtt. Látta, ahogy a torony összeomlik. Látta, ahogy Ellifain
összeesik. Látta,
ahogy Kopáncs lerogy. Látta, ahogy Zaknafein alázuhan.
Az évek alatt felgyülemlett összes fájdalom rázúdult Drizzt Do'Urdenre, ahogy ott üldögélt a
kicsiny barlangban. Csak amikor valami nedvesség csíkot hagyott az arcán; akkor ébredt rá,
hogy az évek során milyen kevés könnyet is ejtett. Csak amikor a könnyek kiélesítették
látását, csak akkor ébredt rá, hogy milyen hatalmas fájdalom lakozott benne.
Újra és újra eltemette magában a fájdalmat; a harag fátyla alá rejtette, amikor Vadásszá
vált, amikor a kín maga alá gyűrte volna. És ennél többet is rejtett a remény fátyla alá –
ráeszmélt,
hogy ezt finomabban, de nem kevésbé önpusztítóan tette –, a logikus és eltökélt
felismerést, hogy az áldozatok elfogadhatóak, ha alapelvei töretlenül megmaradnak.
A jó halál képét.
Drizzt mindig is azt remélte, hogy jó halála lesz – gonosz ellenségekkel csatázva vagy egy
barátját megmentve veszti életét. Ez a halál magában hordozta a becsületet és egyben a
legigazabb örökséget, amit csak ismert. Halhat meg valami nemesebben, mint Zaknafein?
De ez sem enyhítette a veszteségek kínját. A kövön üldögélő Drizzt Do'Urden, aki
szándékosan rontotta le a haragból és reményből emelt falat, csak ekkor kezdte felmérni,
hogy valójában
sosem siratta meg Zaknafeint, sem a többieket.
És a felismerés súlya alatt görnyedve, gyávának érezte magát. Egy aprócska mozdulattal
kezdődött, a drow vállának picinyke rándulásával. Először csak halk sóhaj hallatszott, egy
leheletnyi horkantással.
Drizzt Do'Urden most először nem állt meg itt. Első alkalommal nem engedte, hogy a
Vadász a szíve köré kőfalat húzzon, és nem engedte, hogy alapelveinek és szándékainak
igazolása eltompítsa az éles fájdalmat. Első alkalommal nem hátrált meg az ürességtől és a
tehetetlenségtől: nem ölelte keblére őket, de nem is futott el előlük.
Sírt Zaknafeinért és Kopáncsért. Sírt Ellifainért, mind közül a legtragikusabb veszteségért.
Átgondolta saját életét – most először nem engedett a sajnálatnak, és félredobta a szokásos
búsongást, hogy miért nem térítette el barátait a hegyi kalandtól, hogy miért nem terelte őket
egyenesen Mithrill Csarnok felé. Mindannyian figyelő tekintettel járták az utat. Mindannyian
ismerték az út veszélyeit, és számítottak az elkerülhetetlenre. A körülmények és a
balszerencse vezette Drizztet az összeomlott toronyhoz és elvesztett barátja sisakjához. Útja
során elérkezett élete legszomorúbb napja, a pillanat, amikor az elképzelhető legnagyobb
veszteség érte. Egy pillanat alatt szinte mindenkit elvesztett, aki kedves volt neki: Bruenort,
Wulfgart, Catti-brie-t és Regist.
De nem siratta meg őket.
Ehelyett elfutott a fájdalom elől. Felhúzta a Vadász falát, felépítette az önigazolást, hogy
tovább tudjon harcolni – még jobban is, mint előtte –, és hogy megfizessen az ellenségeinek.
Ez a módszer igaznak bizonyult. Volt célja és tagadhatatlanul hatékonyan működött.
Amikor a fal leomlott, és könnyei ömleni kezdtek, Drizzt valahol nagyon mélyen megértette,
hogy egyben ára is volt. A szívével fizetett érte.
A harag kövei mögé rejtőzve megtagadta magától az élet örömét. Csak ez választotta el az
orkoktól, akiket megölt. Csak ez szabott igaz célt a háború folytatásának, ez volt csupán a jó
és
gonosz, az igaz és hamis közti különbség.
Csak ez homályosította el Ellifain elestét.
Csak ez tette lehetővé, hogy minden összefolyjon a Vadász szőtte fátyol mögött.
Drizzt ekkor Artemis Entrerire gondolt. Ősellenségére... alteregójára? A Drizztben rejtőző
Vadász valójában Entreri volt, az ember, akit annyira elöntött a fájdalom és a harag, hogy
saját szívét is megtagadta? Vajon Drizztnek az a. végzete, hogy erre a szenvedélymentes
útra lépjen?
Drizzt hagyta, hadd csorogjanak könnyei. Sírt mindegyikükért, és sírt önmagáért, az őszinte
veszteségért, ami minden örömtől megfosztotta szívét. Valahányszor felhorgadt benne a
harag, mindannyiszor elfojtotta. Valahányszor előtört benne a kép, ahogy pengéje leszeli egy
ork fejét, felidézte a mosolygó Catti-brie-t, a mindentudóan rákacsintó Bruenort, a hegyi
ösvényen ügető és Tempus dalát zengő Wulfgart, vagy a Maer Dualdon partján heverő,
lábujjára kötött zsinórral horgászó Regist. Drizzt a kínok dacára előszólította az emlékeket.
Alig-alig érzékelte az éj leszálltát hirdető egyre sötétebb árnyakat, ahogy ott hevert, valahol
az álom és az emlékek határán.
Mire ismét megvirradt, Drizzt elég erősnek érezte magát, hogy megtegye az első lépéseket
a táborukat elköltöztető elfek követéséhez szükséges úton. Az első lépéseket ahhoz, hogy
elfogadja
meghívásukat, és csatlakozzon hozzájuk a közös ügy érdekében.
Eltette szablyáit és felcsatolta köpenyét, majd a barlangnyíláshoz lépett, ahonnan
visszanézett.
Drizzt kesernyés mosollyal az arcán emelte le Bruenor sisakját a földbe szúrt karóról. A
kezében forgatta, és olyan közel emelte az arcához, hogy érezze Bruenor illatát. Majd a
hátizsákjába tömte, és elhagyta a barlangot.
Néhány lépésre járt már csak a bejárattól, amikor megtorpant és majdnem elnevette magát,
amikor lepillantott csupasz, kérges talpára.
Egy pillanattal később a drow már a kezében tartotta csizmáját. Elmerengett azon, hogy
felvegye-e – végül azonban a fűzőinél fogva összekötötte, és a vállára vetette őket.
Talán rátalál majd a boldog középútra.
Amikor Drizzt éppen kezében forgatta Bruenor sisakját, nem is olyan messze tőle valaki
hasonlóképpen tanulmányozott egy másfajta páncélozott fejfedőt. A sisak fehér volt, akár a
csont és
egy koponyára emlékeztetett, groteszken megnyúlt szemgödrökkel. A sisak "álladzója"
messze túlnyúlt Obould állán, védelmet adva torkának is. A meghosszabbított szemnyílások
adták a fej-
fedő legegyedibb vonását, mivel nem üresen tátongtak. Tökéletesen áttetsző, üvegszerű
anyag fedte őket.
– Üvegacél – magyarázta Arganth az orknak. – Nincs lándzsa, ami átfödné. Még a nagy
törpe nyílpuska lövedéke sem üti át.
 Obould halkan felmordult csodálatában, miközben kezében forgatta a sisakot. Majd lassan
felemelte és a fejére illesztette. A sisak a fejébe csúszott, egészen a járomcsontjáig.
Arganth felemelt egy fémmel szegett sálat.
– Tekerd ezt a nyakad köré, és a sisak pontosan megül a fejeden – magyarázta a sámán. –
Nem lesz egyetlen rés sem.
Az üvegacél lencsék mögött Obould szeme összeszűkült.
-Kételkedsz a képességeimben?! – dörögte.
– Nem lesz rés – erősködött Arganth bátran. – Obould Gruumsh reménysége! Obould a
kiválasztott.
– És Gruumsh megbünteti Arganthot, ha Obould elbukik? – kérdezte az ork király.
– Obould nem vall kudarcot – felelte a sámán, kitérve a válasz elől.
Obould ejtette a témát, és figyelmét inkább a látszólag végtelen ajándékfolyamra fordította.
Valahányszor ökölbe szorította a kezét, érezte a markába gyűlő többleterőt; a repedezett
sziklákon
megtett minden könnyed lépése felfokozott egyensúlyérzékére és gyorsaságára
emlékeztette. Lemezvértje alatt varázslatos, könnyű inget és nadrágot viselt, amelyek
megvédték őt a tűztől és a
jégtől – legalábbis a sámánok szerint.
A sámánok áthatolhatatlan védelemmel ruházták fel, és mindennek ellenálló páncélzatot
adtak rá.
De Obould tudta, hogy nem engedheti, hogy ez a tudat átjárja gondolatait, különben
ébersége lanyhulni fog.
– Tetszik? – kérdezte Arganth, és izgatott hangja szinte sipítássá erősödött.
A még mindig morgó Obould levette a sisakot, és átvette a fémszegélyes sálat a sámántól.
– Obould elégedett.
– Akkor Gruumsh is elégedett! – kiáltotta Arganth.
Ezzel eltáncolt, vissza a sámánok várakozó csoportjához, akik mindannyian izgatottan
suttogtak. Obould úgy sejtette, hogy máris azon törik a fejüket, miként tegyék még erősebbé
istenkirályukat. Az ork király reszelős hangon felnevetett. Korábban mindig alázatot követelt
és ezt félelemmel, valamint erővel vívta ki. Az egyre erősödő fanatizmus azonban valami
egészen mást jelentett.
Remélhet ennél többet egy király?
Obould tisztában volt vele, hogy az efféle fanatizmushoz várakozás is társult. Az ork király
végigjáratta tekintetét a sötét hegyeken. Arra kényszerült, hogy északnak meneteljen – éjjel
és
nappal, megállás nélkül –, mivel nagyszabású terveit veszély fenyegette.
Obouldnak pedig szándékában állt felszámolni ezt a veszélyt.
A nyugatra vetett gyors pillantás elárulta Tarathielnek, hogy a szerencséjét kísérti, mivel a
nap alsó karimája már majdnem megérintette a láthatárt, Innovindillel közös táborukat pedig
még mindig nem érte el. Amikor a nap lenyugszik, le kell szállnia Pirkadattal, mivel az
éjszaka sötétjében nem volt könnyű repülni, még az éles szemű elfnek sem.
Tarathiel vére szinte lüktetett a vadászat izgalmától – vagy egy tucat ork rohangált rémülten
a lenti hegyi ösvényeken –, amit csak fokozott a tudat, hogy Drizzt Do'Urden is errefelé jár.
Miután együttes erővel sikerült visszafordítaniuk az ork törzset a Világ Hátához, a drow ismét
elment, Tarathiel és Innovindil pedig napokig nem látták őt. Az idekint vadászó Tarathiel
azonban ma
észrevette Drizztet, amint a barlang felé tartott, ahol ő és Innovindil ütötte fel új táborát.
Drizzt intett az elfnek – persze ez még nem jelentett végleges megnyugvást, de Tarathiel
több
reménykeltő jelet is észrevett. Drizzt elvesztett barátja sisakját is magával vitte – az elf
észrevette a drow vállán viselt zsákból kikandikáló tülköt –, valamint a vállára vetette
csizmáját is.
Vajon a két elf ostroma hatására kezdett megtörni ellenállása?
 Tarathiel egy újabb győzelem hírével – még ha kis győzelem hírével is – szeretett volna
visszatérni Innovindilhez, és remélhetően Drizzthez. Úgy tervezte, hogy legalább négy
skalpot szerez, mielőtt hazatérne. Kettőt már begyűjtött, és mivel vagy egy tucatnyi jelölt
rohangált odalent, nem tűnt valószínűtlennek, hogy kívánsága teljesül.
Az elf kényelmesen elhelyezkedett nyergében, és íját célra emelte, de az orkok bevették
magukat egy keskeny sziklajáratba és eltűntek szem elől. Tarathiel félkört írt le Pirkadattal,
átsuhanva a hasadék fölött, és látta, hogy a teremtmények még mindig rohannak. Pegazusát
megfordította, és a járat fölé kormányozta, követve annak futását és ismét felemelte íját.
Íjhúr pendült, de Tarathiel elvétette a célt, mivel a hasadék és a kiszemelt ork is jobbra
kanyarodott. Az elfnek ismét kört kellett leírnia, hogy ne repüljön túl a menekülőkön.
Hamarosan ismét megpillantotta őket, és nyila ezúttal célba talált, végezve harmadik
áldozatával. Hátasával azonban ismét széles ívben kellett fordulnia. Tarathiel nyugatra, a
lenyugvó nap felé tekintett, és tudta, hogy már nem maradt sok ideje.
Ismét lecsapott a rohanó orkokra. A kőfalú járat ereszkedni kezdett, követve a hegyoldal
ívét, két magas kőszál között haladva el, amelyeken túl nyílt terep terült el. Tarathiel úgy
vélte, hogy elkaphatja őket, ahogy kijutnak a járatból és kiszemelheti azt a célpontot, aki
nagyjából a barlangjuk felé menekül.
A szélesen mosolygó, gyilkolásra kész Tarathiel a két sziklaszál közti résbe irányította
Pirkadatot.
Alig ért be közéjük, két hosszú rúd bukkant fel előtte, mindkét oldalról, átlósan elzárva az
utat. Amíg Pirkadat belé nem robbant, az elf észre sem vette, hogy a rudakra hálót
erősítettek.
A pegazus döbbenten felnyerített, majd a hátas és Tarathiel egyetlen gombóccá gyűrődött a
hálóban – a pegazus szárnyai az állat teste alá szorultak. Még egy villanásnyit repültek előre,
majd mögöttük a rudakat ismét keresztezték, teljesen bezárva a csapdát – azután az egész
készség a földre hullott.
Amint leértek, Tarathiel kicsavarta testét és Pirkadat alá küzdötte magát – a pegazus alatti
szabad teret kihasználva kivonta kardját és nekiállt szétvagdosni a hálót. Az elf átmetszett
néhány fonalat és kikászálódott a csapdából. Körülnézett, arra számítva, hogy ellenségei
mindjárt megrohanják.
Azután levegő után kapott, mert észrevette a háló rúdjait tartó lényeket – akik nem orkok
voltak, hanem két déróriás.
Ők azonban nem mozdultak, mire Tarathiel megpördült és nekiállt szétszabdalni a hálót,
kétségbeesetten próbálva kiszabadítani Pirkadatot.
Mozdulata félbeszakadt, amikor fáklyák lobbantak körülötte.
Megdermedt és teljes egészében felmérte a csapda komolyságát.
Az elf lassan eltávolodott a vergődő pegazustól, majd elkezdett körözni Pirkadat körül,
előrenyújtott karddal védve őt, miközben szemét le nem vette a fáklyavivők köréről – a
mindmegannyi csúf orkról. Felültették, ő pedig beleszaladt a csapdába.
Fogalma sem volt, hogy miként kerülhetnének ki innen. Visszapillantott a pegazusra, és
látta, hogy Pirkadatnak sikerült valamelyest előrehaladást elérnie – de annyi biztos, hogy
nem lesz elég gyors. Az elf tudta, hogy vissza kell mennie, és még többet le kell vágnia a
hálóból – ezért megfordult.
Pontosabban csak szeretett volna.
Mert ekkor az orkok fala mögött egy olyan tartású és hatalmú lény jelent meg, akit Tarathiel
egyszerűen nem hagyhatott figyelmen kívül. A gyönyörűen megmunkált, tüskés, barázdált
lemezvértet, hosszúkás szemnyílású, ragyogó fogsorú, koponya formájú sisakot viselő
nagydarab ork előlépett. Tarathiel észrevette a böszme alak jobb válla fölött átlósan
kikandikáló hatalmas kard
faragott markolatát.
– Obould! – kezdtek kántálni az orkok. – Obould! Obould! Obould!
Ezt a nevet Tarathiel jól ismerte – mint ahogy valószínűleg az Ezüst Gyepűkön élő összes
evilági lény is: az ork király nevét, aki térdre kényszerítette a hatalmas törpe fellegvárat.
 Tarathiel legszívesebben visszafordult volna Pirkadathoz és a hálóhoz. Tudta, hogy ezt
kellene tennie, de nem tehette. Képtelen volt levenni tekintetét a fenséges Sokvesszős
Obould királyról.
A nagytermetű ork megindult Tarathiel felé, és vaskos jobb keze felfelé lendült,
megmarkolva kardja faragott markolatát. Az ork lassan kinyújtotta kezét, előhúzva pallosát. A
fegyvert kicsusszant a tokból, majd Obould vízszintesen a feje fölé emelte.
Még mindig közeledett – szinte alig lassított –, és arckifejezése egy szemernyit sem
változott – már amennyire ezt Tarathiel a széles szemréseken át meg tudta ítélni. A
magabiztos ork fegyverét egy gyors mozdulattal maga mellé lendítette.
A penge lángra lobbant.
Tarathiel szabad kezével a lapockájához nyúlt, megérintve hajítótőrének markolatát. Tudta,
hogy gyorsan kell végeznie az orkkal – így megdöbbentheti a nézőket, és elég időt nyerhet
ahhoz, hogy visszajusson Pirkadathoz. Félelmeit félrelökte és a közeledő orkot
tanulmányozta, rést keresve annak védelmén-bármiféle rést.
Egyedül a véreres szemek tűntek sebezhetőnek – nem lesz könnyű dobás, de Tarathiel
nem hibázhat.
Előhúzta a tőrt tokjából és karját közönyös mozdulattal oldala, mellé ejtette, elrejtve a
fegyvert a markában, alkarjához szorítva a pengét.
Obould alig tizenöt lábnyira járt már, és jelét sem mutatta, hogy lassítani vagy beszélni
akarna. Az ork újabb lépést tett meg hosszú lábaival.
Tarathiel karja meglendült, és az apró tőr pörögve útra kelt.
Obould nem mozdult elég gyorsan, hogy kitérjen, vagy hárítson, de teste hirtelen
megfeszült, és a király még csak nem is pislogott.
Tarathiel azonnal oldalra lépett, vissza Pirkadat felé – úgy hitte, hogy dobása a földre küldte
a hatalmas teremtű alakot. De alig lépett egyet, a becsapódás hangja eljutott a fülébe. A tőr
hegye nekicsattant az áttetsző üvegacél lencsének, és ártalmatlanul lepattant róla.
A rettenetes koponyasisak fogsora mögött Obould király vigyorra húzta száját, és lelkesen
felmordult.
Tarathiel azonnal megtorpant és megpördült, hogy fogadja az ork villámgyors rohamát.
Lebukott a király meglepően fürge egykezes vágása elől, érezve a feje fölött elsuhanó lángok
hevét.
Ahogy Obould az elf fölé lépett, Tarathiel kardja az ork hasa felé döfött.
De az ork nem ugrott hátra, hanem ismét bízva páncéljában, két kézre fogta kardját, és a
másik irányból átlósan lefelé csapott vele.
Tarathiel pengéje célt ért, de mielőtt oldalra csúsztathatta volna, hogy rést keressen, vagy
egyszerűen csak keményebben döfhesse a vértbe, kénytelen volt felugrani és körbepördülni
– minden izma vadul dolgozott, hogy távol tartsa testét az ork csodálatos kardjától.
Már háttal állt Obouldnak, de nem fejezte be a pörgést – ehelyett villámgyorsan előreugrott.
Erezte ellenfele éhségét, az üldözés vágyát – És váratlanul visszapördült, irányt váltva,
miközben
lekuporodott, és a mögötte imbolygó Obould eldübörgött mellette. Az elf ismét fordult és
kardjával vadul lecsapott Obould törzsére – hátulról. Az ork felordított, miközben megpördült,
hogy hárítson – pallosa lángcsóvát húzva, vad süvítéssel szelte a levegőt.
Tarathiel azonban nem hagyta ott a lábát, de nem is mozdította – ehelyett hátradobta
magát, karját széttárva. Még repült, amikor a halálos tűzkard elvillant a földdel szinte
párhuzamoson, a mellkasa és arca fölött. Majd lenyűgöző fürgeségről és lábizmokról téve
tanúbizonyságot, az elf szinte azonnal függőleges helyzetbe lendült, és kardjával kétszer
előredöfött.
Szikrák repkedtek, ahogy a remek elf penge nekicsattant az ork király fekete páncéljának –
de egyik találat sem okozott sérülést Obouldnak, és még csak le sem lassította.
A pallos ismét jött, és Tarathiel ismét hátradobta magát – a fárasztó mozdulatból egy okos
hátralépéssel mozdult ki. Obould nem lendítette meg ismét a feje fölött a pengét, de kardja
egy pillanatra sem hagyta nyugodni az elfet.
 Tarathielnek azonban volt egy előnye – a fürgesége – És tudta, hogy ha nem hibázik, akkor
képes távol tartani azt a rettentő kardot. Időt kell nyernie, ki kell használnia az adódó
lehetőségeket, és reménykednie kell abban, hogy a hatalmas ork idővel kifárad. Védekeznie
kell, egy lépéssel mindig megelőzve ellenfelét, egészen addig, míg az irdatlan kard vámot
nem szed Obould erős karján – És amikor az majd egyre lanyhábban emelkedik,
Tarathielnek meg kell találnia a páncélöltözet gyenge pontját, azt a pontot, ahol halálos
csapást mérhet az orkra.
Az elf mindezt egy szemvillanás alatt megértette, de az oldalra, a még mindig a hálóba
gabalyodva küzdő Pirkadatra vetett pillantása emlékeztette arra, hogy nincs bővében az
időnek.
Obould máris jött, maga előtt terelve az elfet. Tarathiel hirtelen oldalra váltott,
pörögve-forogva kerülve meg a döfködő pallost. Amint érzékelte, hogy a hatalmas fegyver
mögé lendül, az elf a földre vetette magát, és egy váratlan mozdulattal az ork vaskos
lábaihoz gördült, megpróbálva felbuktatni ellenfelét.
Ennyi erővel akár két, egészséges tölgyet is megpróbálhatott volna kidönteni – Obould még
csak meg se rezdült, ellenben a becsapódástól az elf válla elzsibbadt.
Tarathiel gyorsan feldolgozta a meglepetést, és ide-oda hengergőzött az ork lábainál, nem
nyitva rést védelmén, ahol a suhogó pallos átjuthatott volna. Sikerült talpra szökkennie, és
védőállást vet fel, miközben Obould megpördült, hogy szemtől szembe kerüljenek.
Az ork hirtelen felbömbölt és már jött megint, majd megint – Tarathiel pedig táncolt és kitért,
miközben rést keresett Obould védelmén, és azt leste, fárad-e vajon az ork király.
De nagy meglepetésére azt látta, hogy Obould még csak most lendült bele igazán a harcba.
Innovindil némileg nyugtalanul pillantott a lenyugvó napra, tudva, hogy Tarathielnek már
meg kellett volna érkeznie. Kiment a barlang elé, hogy ott várja – nagyjából sejtette, hogy
párja merrefelé tereli az esetleges ellenfeleket, és kiszámította azt is, hogy miként segíthetné
társa vadászatát.
De sem az üldözőnek, sem az űzötteknek nem volt nyoma. A nap pedig egyre lejjebb
bukott, ami hamarosan a földre kényszeríti a pegazust.
– Hol vagy, szerelmem? – suttogta az elf nő az esti szélbe.
Észak felé egy sötét árnyat vett észre, és elmosolyodott – némileg megnyugtatta, hogy
Drizzt Do'Urden az üldözöttek oldalába került.
Azt mondogatta magában, hogy Tarathiel nyilván a közelben van, és hamar felidézte azokat
az eseteket, amikor vakmerő társa elrohant az éjszakába, hogy orkokra vadásszon. Ó,
Tarathiel
mennyire szeretett orkokat ölni! Innovindil tehetetlenül és idegesen felsóhajtott, csendben
megígérve magának, hogy alaposan megmossa párja fejét, amiért ennyire megriasztotta.
Innovindil
elindult, felfelé a gerincen, amelyről jobb kilátás nyílt az észak-nyugatra elterülő tájra.
Hamarosan meghallotta a kántálást, amely olyan volt, akár az egyre erősödő mennydörgés
tompa morajlása. "Obould! Obould! Obould!" – zengték a reszelős hangok, és bár Innovindil
kezdetben nem ismerte fel a nevet, azt tudta, hogy orkok vannak a közelben... méghozzá
túlságosan sok ork.
Megszokott esetben a gondolat nem izgatta volna az elfet.
Megszokott esetben úgy vélte volna, hogy Tarathiel a közelben rejtőzik, és valószínűleg
éppen az orkok létszámát próbálja megbecsülni, olyan gyenge pontokat keresve, amelyeket
ők ketten
kihasználhatnának. De valamilyen oknál fogva Innovindilnek az a halvány sejtése támadt,
hogy valami nincs rendjén, hogy Tarathiel nem húzódott be egy biztonságos sziklafal mögé.
Talán az egyre erősödő "Obould! Obould!" kántálás volt az oka – a kiáltásban éhség és
egyben ujjongás keveredett. Talán csak az egyre sötétebb éjszaka meghosszabbodó árnyai
okozták ezt az érzést. Bármi volt is az oka, Innovindil azon kapta magát, hogy ismét
mozgásba lendül, és olyan gyorsan fut, ahogy csak tud a repedezett és sziklás emelkedőn –
egyre közelebb jutva a távoli kántáláshoz.
 Amikor végre elérte az északi gerincet és átjutott rajta, majd folytatta útját lefelé az
egyenetlen talajon, ez elf szíve kihagyott egy ütemet. Az alatta elterülő sziklás völgyben több
tucatnyi, kört formázó és kántáló ork fáklyája lobogott.
Innovindil ekkor már felismerte a nevet, de még nem jutott el tudatáig, hogy mindez mit is
jelent. Tekintete végigpásztázta a sorokat, majd középre rebbent – És érezte, hogy szívébe
fájdalom hasít. Mert ott volt Tarathiel, aki lebukott és kitért, de mindig csak egy
töredékpillanattal előzve meg a tűzben égő pallost. Mögötte, az árnyak között ott küszködött
a hálóba gabalyodott Pirkadat.
A levegőért kapkodó Innovindil hátát egy sziklatömbnek vetette – valósággal hipnotizálta a
küzdő felek tánca, és a nézők jelentette látvány. Szerelme és barátja lebukott, oldalra
gördült, gyönyörű ívben pördült, majd előreugrott és támadott – kardja villant és szikrákat
vetett.
Majd ismét lebukott – a pallos csak egy hajszállal süvített el felette.
Innovindil az orkok gyűrűjét fürkészte, módot keresve arra, hogy miként törhetné át– hogy
miként juthatna le Tarathiel mellé. Némán átkozta magát, amiért Pirkadatot új barlangjukban
hagyta, és arra gondolt, hogy gyorsan elrohan repülő hátasáért.
De vajon Tarathiel képes kitartani ilyen sokáig?
Innovindil délnek indult, majd megtorpant és visszafordult észak felé. Majd rádöbbent, hogy
nincs más választása, így ismét dél és a barlangjuk felé pördült – majd visszanézett, és
gyors imát küldött az elf isteneknek, hogy óvják meg Tarathielt.
De ismét megtorpant, mert ismét hipnotizálta a harc, a tánc hevessége. Tarathiel elsuhant
Obould mellett, és erős döfést irányzott felé, de a pallos keresztbe villant a hátráló elf előtt.
Innovindil pislogott – És tudta, hogy Tarathiel is –, mivel a kard
tüze váratlanul kihunyt.
Innovindil szeme kidülledt, miközben szája néma sikolyra nyílt – rájött, hogy az elsötétedés
egyetlen pillanatra ugyan, de mégis használhatatlanná tette Tarathiel látását, aki még mindig
az utolsó tűzvillanásra figyelt, és azt hitte, hogy a penge még mindig odalent van.
De már nem volt ott.
Hanem magasra lendült, a másik irányba.
– Obould! Obould! Obould! – kántálták az orkok hatalmas és ravasz vezérük nevét.
A termetes ork előreugrott, és lesújtott kardjával, hatalmas, átlós ívet írva le.
Tarathiel hátraugrott, és amikor nem repült el az ütés erejétől, Innovindil egy pillanatra azt
hitte, hogy valahogy sikerült kitérnie a csapás elől. Tudta, hogy ez lehetetlen, de párja még
mindig az ork király előtt állt.
Miként hibázhatta el Obould a csapást?
Nem hibázta el. Nem hibázhatta el. A visszafojtott lélegzettel figyelő, mozdulatlan Innovindil
Tarathielt nézte, aki tökéletesen némán állt – az elf nő még ilyen messziről is látta, hogy
meghökkenve mered maga elé.
A csapást nem hibázta el: a hatalmas kard átmetszette a kulcscsontját, majd balról jobbra,
átlósan lefelé folytatta útját, hogy a másik oldalon, valamivel a bordák felett törjön elő. A még
mindig hitetlenkedő elf két darabra hullott – törzse balra zuhant, lábai pedig megrogytak
alatta.
– Obould! Obould! Obould! – sikoltották őrjöngve az orkok. Innovindil is sikoltott. Hatalmasat
ugrott, és rohanni kezdett lefelé a sziklás lejtőn, előrántva karcsú kardját.
Vagy legalábbis megpróbálta – mert ekkor oldalról valaki rávetette magát. Mielőtt földet
érhetett és felsikolthatott volna meglepetésében, egy karcsú, de erős kéz tapadt szorosan a
szájára. Egy pillanatig hiábavalóan küzdött – addig, amíg fel nem ismerte a fülébe suttogó
hangot.
Drizzt Do'Urden továbbra is a földre szorította a nőt, és addig mondogatta, hogy minden
rendben, amíg a nő izmai el nem ernyedtek.
– Semmit nem tehetsz – mondta a drow újra meg újra. – Semmit nem tehetünk.
Ülő helyzetbe rántotta Innovindilt, és együtt néztek le a sziklás völgyre, ahol az ork király –
akinek kezében ismét lángra lobbant a kardja – odalépett Tarathiel kettévágott testéhez, ahol
újabb hálókat dobtak szegény Pirkadatra, a földre kényszerítve a pegazust, és ahol óriások,
valamint több tucat ork ujjongott és táncolt a fáklyafényben.
Ok ketten még sokáig, nagyon sokáig ültek ott, hitetlenkedve bámulva – És bár Drizzt olyan
erősen fogta Innovindilt, ahogy csak tudta, az elf nő válla mégis rettenetesen rázkódott a
zokogástól, ahogy a bánat, a csüggedés és a fájdalom maga alá gyűrte.
Mivel Innovindil tekintete a lenti rettenetes látványra szegeződött, nem láthatta, hogy a háta
mögött Drizzt is zokog.
 NEGYEDIK RÉSZ

ÉS ELJŐ A SÖTÉTSÉG

Néztem, ahogy Obould kardja lesújt.

Védtelen szívvel néztem, ahogy ismét barátok kerülnek veszélybe – És szívemet ismét
kettéhasították.
Ismét minden zűrzavarba fúlt, amelyet csak fokozott a legérzékenyebb és legsebezhetőbb
pontjaimat döfködő kín, a szurkáló és égető kín – elhulló barátaim felvillanó képe. Tudom,
hogy építhetek kőfalat, amivel elzárhatom ezeket a képeket, a haragfátylát borítva rájuk.
Elrejthetem őket szemem és szívem elől – de nem vagyok benne biztos, hogy a
megkönnyebbülés megéri-e az árat.
Ez az én dilemmám.
Tarathiel halála Tarathiel ügye volt. Tudom, hogy ez nyilvánvaló, de gyakran kell
emlékeztetnem magam erre az igazságra. A világ nem az én játszóterem, nem egy színpad,
ahol az én mulatságomra és szomorúságomra játszanak darabokat, és nem egy elvont
gondolat Drizzt Do'Urden elméjében.
Bruenor eleste sokkal keserűbb volt Bruenornak, mint nekem.
Mint ahogy Zaknafeiné is az volt Zaknafeinnek, vagy a többieké a többieknek. Ettől az
igazságtól függetlenül azonban létezik saját érzékenységem, saját látásmódom, saját
fájdalmam és önnön zavarodottságom. Hiszem, hogy a világot csak saját szemünkön
keresztül tudjuk szemlélni. Létezik beleérzés és együttérzés; gyakran tudatosan törekszünk
arra, hogy egy barátot vagy ellenséget megértsünk – ez fontos eleme az igazság és a
méltányosság elvének, a közérdeket helyezve saját kívánságaink és igényeink elé. De végső
soron minden dolgot saját magunk érzékelünk a saját magunk módján, és minden, amit
látunk sokkal fontosabb nekünk, mint másoknak; még akkor is, ha valaki más élete egy
sorsdöntő pillanatának vagyunk szemtanúi.
Ebben a felismerésben tagadhatatlanul ott rejlik az önzés, de mégsem menekülök az
igazság elől, mivel én nem tehetek semmit ez ellen – mint ahogy más sem. Amikor
elveszítjük egyik szerettünket, a hasogató kín a miénk is. Biztosra veszem, hogy a szülő, aki
látja szenvedő gyermekét, éppen úgy szenved, ha nem jobban, mint kínban fürdő gyermeke.
Ebben a pillanatban magamhoz ölelem ezt az önzést, és felteszem a kérdést magamnak:
vajon Tarathiel bukása nem figyelmeztetés vagy próba volt-e? Bátran feltártam a szívem,
amelyet darabokra szaggattak. Vajon ismét visszaváltozom azzá a lénnyé, aki lelkemet kőbe
ágyazta, áthatolhatatlan burkot húzva köré, megvédve az efféle fájdalomtól? Vagy ez a
váratlan és előreláthatatlan veszteség a lelkemet teszi próbára, feltárva, hogy el tudom-e
fogadni a sors
kegyetlenségét, és hogy tudok-e ragaszkodni elképzeléseimhez, alapelveimhez és
reményeimhez, szemben ezekkel a fájdalmas emlékképekkel?
Úgy hiszem, hogy mindenkor döntéseket hozunk – különböző súlyú döntéseket. Minden
nap, minden tíznap, amikor szembekerülünk valamivel, olyan választási lehetőségekre
bukkanunk, amelyek alapvetően két utat jelölnek ki. Bármelyik utat is választjuk – akár azt,
amelyet jobb és derűsebb időkben fektettünk le magunk elé, alapelveinkre és hitünkre építve,
akár azt, amelyik könnyebbnek tűnik, kevesebb konfrontációt és több félmegoldást kínálva –
mindkettő érzelmi
és fizikai síkon érint minket. Az egyének és gyakran a társadalmak is elzárkózással
reagálnak a fájdalomra és a félelemre, feláldozva szabadságukat és a gyakorlatiasságot
helyezve az alapelvek fölé.
Én is ezt tettem Bruenor eleste óta? Az a vadászó lény, akivé váltam, nem volt más, csak
egy taktika, hogy megszabaduljak a kínoktól?
Néhány évvel ezelőtt véletlenül alkalmam nyílt arra, hogy Ezüstholdban tanulmányozzam a
vidék történelmét, hogy szemügyre vegyem a lehetőségeket, amivel háborúk idején ez a
csodálatos közösség szembesült. Amikor a fenyegetés alatt álló Ezüsthold elzárkózott és
félredobta felvilágosult alapelveit – főként azt a felismerést, hogy az egyéni cselekvések
fontosabbak az adott faj hírnevénél –, a történészek erről az időszakról nem éppen hízelgően
nyilatkoztak, és az eredmény sem adott okot dicsőségre.
Azt hiszem ugyanez elmondható Drizzt Do'Urdenről is – már ha bárki is veszi a fáradtságot,
hogy törődjön ezzel.
Abban a barlangban, ahol Tarathiel és Innovindil ütötte fel táborát, és amelyet most
megosztok a gyászoló Innovindillel, van egy tavacska. Amikor a tükörképemet nézem a
vízben, furcsamód Artemis Entrerire gondolok.
Amikor én vagyok a Vadász, az ösztönlény, a szívét védekezően bezáró harcos,
nagyon-nagyon hasonlítok hozzá. Amikor lesújtok az ellenségre, azt nem személyes
védelmemben vagy a közösség érdekében teszem, nem a helyes és a helytelen, a jó és a
rossz felismerése vezeti kezem – hanem a harag. És ilyenkor nagyon hasonlítok ahhoz a
zárkózott és érzelem nélküli lényhez, akivel először a duergarok uralta Mithrill Csarnok
alagútjaiban találkoztam. Ezekben az esetekben pengémet nem a lelkiismeret vezérli, és
nem az igazság hajtja előre. Nem: a fájdalom vezérli, és a harag hajtja.
És ilyenkor elvesztem önmagam.
Látom a szemközt ülő Innovindilt, aki még mindig szeretett Tarathieljének elvesztét siratja.
Nem fut el gyásza és bánata elől.
Magához öleli, és lénye részévé teszi – önnön egy darabjává válik, hogy birtokolja azt, amit
nem birtokolhat.
Vajon megvan bennem az erő, hogy ugyanígy tegyek?
Imádkozom, hogy így legyen, mivel most már tudom, hogy csak úgy menekülhetek meg, ha
átélem a fájdalmat.
Drizzt Do'Urden
 22

CSÜGGESZTŐ IDŐK

– Uh-ó – suttogta Nanfoodle a jogarőrnek.

Amikor a jogarőr ránézett, a kistermetű gnóm állával a szakadék szélén beszélgető
csoportosulás felé bökött. Ott volt Torgar, Shingles, Catti-brie, Wulfgar, Banak és Tred. Tred
nemrégiben tért vissza Mithrill Csarnokból a Pikelről – És mindenről kétséget kizáróan a
mirabari párosról – szóló hírekkel.
Banak és a többiek éppen ekkor nézték a gnóm és Shoudra irányába – arckifejezésükkel
könyveket lehetett volna megtölteni.
– Ideje mennünk – suttogta Shoudra, és megragadta Nanfoodle vállát.
– Nem – erősködött a gnóm, és elhúzodott. – Nem: nem fogunk elmenekülni.
– Alábecsülöd…
– Segítettünk nekik az itteni gondjuk megoldásában. A törpék ezt értékelik – közölte
Nanfoodle, és elindult a csoport felé.
– A kezdetektől sejtettem – mondta éppen Pörölycsapó Torgar, amikor Nanfoodle
megérkezett, mögötte az óvatosan lépkedő Shoudrával – De ti még mindig nem sejdítititek
az igazságot arról az átokverte őrgrófról.
– Nem menekültünk el, nem igaz? – vágott vissza Nanfoodle.
– Feltehetően elég eszes vagy ahhoz, te apróság, hogy béfogd a szádat – jelentette ki
Shingles, és hangjában legalább annyi fenyegetés rejlett, mint őszinteség, vagy együttérzés.
– Lépésről lépésre
egyre nagyobb bajba rántátok magatokat. Ezek a népek tisztességesen bánnak majd
véletek, és hamarosan úton lehettek hazafelé.
– Már most úton lehetnénk hazafelé, ha így döntünk – replikázott az önfejű Nanfoodle. –
Csakhogy nem tettük.
– Mert tökfilkók valátok? – kérdezte Torgar.
– Mert hisszük, hogy hasznossá tehetjük magunkat – vágott vissza Nanfoodle.
– A mi oldalunkon vagy az orkokén? – szólt közbe Kérgesüllő Banak. – Azért jövétek ide,
hogy tönkretegyétek a fémünket...legalábbis ezt mondá Regis háznagy.
– Ez még azelőtt történt, hogy tudtunk volna az ork seregről – magyarázta Nanfoodle.
A gnóm megpróbált összpontosítani, megtalálni önmaga belső magvát – igyekezett minél
nyugodtabban lélegezni, és közben azt mondogatta magában, hogy bíznia kell az igazság
erejében.
– És ez igazolhatóbbá teszi a dolgot?! – dörögte Banak.
– Pontosan azt a parancsot követve jöttünk ide, amiről beszéltél– vallotta be Csillagizzás
Shoudra. Előrelépett, Nanfoodle mellé állt, és sikerült annyi időre eltépnie tekintetét Banak
szúrós pillantásától, hogy bátorítóan nézhessen apró barátjára. – Távozásod nagy félelmet
és aggodalmat váltott ki Mirabarban – címezte következő mondatát egyenesen Torgarnak. –
És egyben
jelentősen meggyengítette városunkat.
– Ez nem az én gondom – felelte a makacs törpe.
– Nem, nem az – ismerte el Shoudra. – Ez az őrgróf gondja, akinek védelmeznie kell népét.
– Jobban védelmezné őket, ha különbséget tudna tenni barát és ellenség között – vágott
vissza Torgar, és zömök ujjával Shoudrára bökött.
A jogarőr felemelte kezét, hogy lecsillapítsa a törpét, és intett.
– Ez az idő nem alkalmas arra, hogy felelevenítsük vitánkat.
– Én úgy látám, hogy éppen olyan jó, mint bármely más időpont.
– Nem azért jöttünk ide, hogy felfordulást okozzunk... – kezdte a jogarőr.
– A kicsike már beismerte – közöltre Tred, aki a híreket hozta.
...hanem azért, hogy tájékozódjunk – folytatta Shoudra. – Tudnunk kellett, hogy fenyegeti-e
veszély Mirabart: ezt nyilván megértitek. Lehet, hogy a kivándorolt törpék visszatérnek a
városunkba, hátuk mögött a Harcpörölyökkel.
– Ostobaságokat szólasz – dörmögte Torgar.
Shoudra válaszolni akart, de azután csak sóhajtott, majd bólintott.
– A dolgokat úgy mondom el, ahogy a Mirabar biztonságáért felelős Elastul őrgróf látja –
magyarázta a jogarőr.
– Ahogy én is mondám – felelte Torgar szárazon.
– Csak akkor használtuk volna az oldatot, ha okot látunk arra, hogy Mirabart közvetlen
veszély fenyegeti – amit egyikünk sem tartott valószínűnek. És éppen ez a főzet volt az,
amivel
Nanfoodle elpusztította az óriások katapultjait. Hát már ilyen gyorsan elfeledkeztetek a
segítségünkről?
– Természetesen nem – mondta Banak. – Ami még fájdalmasabbá teszi ezeket a híreket.
Háborúban állunk, ti pediglen barátként érkezétek ide, vagy ellenségként? Amikor vér folyik,
nincsen középút.
– Barátként vagyunk itt – jelentette ki Nanfoodle habozás nélkül. – Hazaszaladhattunk
volna, de nem tettük. Szabadon mozogtunk az Őrző Völgyében, és már régen elindulhattunk
volna nyugat felé, mire Mithrill Csarnokból megérkezik a hír, hogy elszöktünk. De hogy
tehettük volna meg, amikor tudtuk, hogy közös ellenségünkkel csatáztok idefenn? Hogy
tehettük volna meg, amikor tudtuk, hogy értékes segítséget nyújthatunk nektek? Ne a
Regisnek mondott pityókás szavaim után ítéljetek... sosem akartam megfertőzni Mithrill
Csarnok fémét. Ez olyan feladat volt, aminek teljes erőmmel ellenszegültem, amióta csak
elhagytuk Mirabart, és amit csak azért vállaltam, mert reméltem, hogy meg tudom
akadályozni a megvalósítását. És hasonlót mondhatok Csillagizzás Shoudráról is, aki mindig
is Pörölycsapó Torgar és Zsindelyfi Shingles barátja volt.
Banak, Tred, Catti-brie és Wulfgar a mirabari törpékre néztek, akik egyszerre bólintottak,
egyetértve Nanfoodle kijelentésével.
– Akkor mit tegyek véletek, apróság? – kérdezte Banak. – Engedjelek futni titeket, egészen
Mirabarig?
Nanfoodle Shoudrára nézett, majd mosolyogva felpillantott a törpére.
– Ne. Vigyél Regis elé, hogy megmagyarázhassuk ügyünket.
Ha kell, meg is béklyózhattok.
A kezét nyújtotta a törpe felé, aki félrelökte.
– Itt segéltetek nékünk. Időt nyerétek. – Ha futni akartok, most van itt az ideje. Félrenézénk
addig, míg már jó messze nem jártok.
Nanfoodle ismét Shoudrára pillantott, mielőtt egyenesen belenézett volna a törpe szemébe.
– Ha úgy gondolnánk, hogy nem segíthetünk többet, elfogadnánk nagylelkű ajánlatodat, jó
törpe. – Nanfoodle tekintete a gerincre villant, ahol már újabb farönköket halmoztak fel. – El
kell bánnotok azokkal az óriásokkal, és szerintem én segíthetek.
Úgyhogy én nem távozom, és elfogadom Regis háznagy ítéletét.
– Úgy tűnik, hogy a kicsikének van egy terve – szólalt meg Catti-brie.
Nanfoodle erre még szélesebben mosolygott.
Regis hátradőlt kényelmes székében, öklére támasztotta állát, és rámeredt a térképekre,
meg az ábrákra, amelyeket Nanfoodle teregetett szét a padlón.
– Nem értem – vallotta be, és Shoudrára nézett.
A jogarőr ugyanolyan értetlennek tűnt, és csak a vállát vonogatta.
– Mindig ilyen elvont? – kérdezte a félszerzet.
– Mindig – vallotta be töredelmesen Shoudra.
A Regis melletti székben ülő Tömbváll Iván egy halom másik ábra fölé görnyedt, és beletelt
némi időbe, mire rájött, hogy a másik három jelenlevő őt nézi.
– Elég egyszerű – mondta a törpe, elsősorban Regisnek címezve szavait. – Legalábbis a
doboz. Elég egyszerű szerkentyű.
– A nyitott végű fémhengerek sem lesznek bonyolultabbak – közölte Nanfoodle.
– Ezzel egyetértek, de az általad kívánt mennyiséggel már nem – nézett a gnómról Regisre
Iván. – Mithrill Csarnok minden kohójának éjjel-nappal kellene működnie ahhoz, hogy időben
elkészüljenek vélük.
Regis erre megrázta a fejét – nem tagadóan, hanem még értetlenebbül.
– Ha igazam van... – kezdte Nanfoodle.
-Még azt sem tudod, hogy nyitottak-e azok az alagutak – felelte Regis. – Mint ahogy azt
sem tudod, hogy mit találsz ott, ha így áll a helyzet.
– Akkor legalább hadd nézzem meg – felelte a gnóm.
-Addig nem állíthatom rá a kovácsaimat erre a munkára, amíg biztosat nem tudunk –
jelentette ki a háznagy.
Az elutasítás – vagy inkább az elutasítás megfogalmazása – miatt Nanfoodle olyan
szélesen vigyorgott, hogy szinte lerepültek hatalmas fülei.
– Rendben, menj – engedett Regis. Lenézett a térképek és ábrák halmára, majd
hitetlenkedve és kétkedve megcsóválta a fejét. – Bolond ábrándnak tűnik az egész, de hát
ennél jobb nincs
a tarsolyunkban.
Nanfoodle meghajolt, majd újra és újra megismételte a mozdulatot, mintha csak
boldogságában bólogatott volna – általában akkor tett így, amikor valamelyik hatalmasság
lehetőséget adott neki arra, hogy egy újabb vad ötletét megvalósíthassa. Végül sikerült
Ivánra szegeznie pillantását – a törpe kézművesként olyan hírnévnek örvendett, ami messze
megelőzte Mithrill Csarnokba érkeztét.
– Elkészíted a dobozt? – kérdezte a gnóm.
– Minden megvagyon, ami kell – felelte a törpe. – Kivéve a tűzvizes főzetet.
– Azt bízd csak rám: amikor eljön az idő, készen lesz – nyugtatta meg Nanfoodle. A gnóm
arcán ragyogó vidámság kicsit alábbhagyott, amikor feltette következő kérdését: – Hol
találom a fivéredet?
– A sötétben üldögél – felelte Iván. – Bárcsak szerencsével járnál és sikerülne magaddal
ráncigálnod őt az alagutakba. Mostanában semmihez nincs hangulata.
– Majd meglátjuk – szólt Nanfoodle.
– Ha megengeded, visszatérnék Kérgesüllő mesterhez – szólt közbe Shoudra.
– Bolondnak érzem magam, amiért megbízom bennetek azok után, amit bevallottatok –
mondta nekik Regis. – Mindkettőtöket láncra kellene veretnem, és nagy összegű váltságdíjat
kellene követelnem Elastul őrgróftól, hogy egyben hazaérjetek.
Shoudra rámosolygott a félszerzetre.
– De nem teszed meg.
– Menj Banakhoz! – legyintett Regis.
Shoudra elindult kifelé a teremből, de ekkor megtorpant és visszanézett a nagyvonalú
háznagyra.
– És köszönöm.
Amikor a jogarőr elhagyta a termet, arra gondolt, hogy miután visszatér Mirabarba, ellenezni
fogja Elastul őrgróf minden lépését, ami Mithrill Csarnok – Mirabar szomszédja és
szövetségese – ellen irányul.
Nanfoodle az ajtóhoz lépett, és bentről egy "Oóóó!"-t hallott, mire együttérzően
összerezzent. A gnóm felemelte a kezét, hogy kopogjon, de azután meggondolta magát, és
marka lassan a sárkányalakú ajtógombra csúszott, majd halkan elfordította. A tökéletesen
kiegyensúlyozott és beolajozott ajtó hangtalanul tárult ki.
Pikel a szoba közepén ült lehajtott fejjel – megmaradt kezével szórakozottan ábrákat
firkálgatott a kőpadlót borító finom porba. A zöld szakállú törpe figyelmét annyira lekötötte ez
a tevékenység, hogy fel sem nézett, amikor Nanfoodle belépett és odament mellé. A törpe
újra és újra szívet tépően "Oóóó"-zott.
– Még mindig fáj? – kérdezte Nanfoodle halkan.
Pikel felpillantott rá
– Uh-uh – közölte és meglengette csonka karját a gnóm felé.
– Akkor hát szomorú vagy – szólt Nanfoodle, mire Pikel úgy nézett rá, mint aki a
nyilvánvalót mondja ki. – Szerinted most már nem lehetsz a Harcpöröly Klán hasznára?
– He? – kérdezte a zöld szakállú törpe.
Felemelte ép kezét, és megmozgatta ujjait.
– Még mindig képes vagy varázsolni?
– Jup-jup – felelte Pikel.
– És mit csinálsz a padlón? – érdeklődött a gnóm.
Előrelépett, és a még mindig a földön ücsörgő Pikel fölé hajolt -ahol azt látta, hogy a törpe
nem egyszerűen a kőpadló porát kavarja fel ujjaival, hanem magába a kőbe szánt mintákat.
Nanfoodle arcán széles vigyor terült szét, mivel pontosan ilyen szerepet szánt Tömbváll
Ivánnak.
A gnóm megkerülte Pikelt, és leguggolt, majd egyenesen a szemébe nézett.
– A fivéred nekem dolgozik.
– He?
– Szükségem volt egy kézművesre, egy mérnökre – magyarázta Nanfoodle. – Nekem pedig
azt mondták, hogy, Iván az egyik legjobb.
– Jup. Hi-hi... a fivérim.
– És Regisnek igencsak érdekében állt azt mondania Ivánnak, hogy segítsen nekem, mivel
tudja, hogy a tervem megváltoztathatja a szirttetőn dúló csata kimenetelét. – A gnóm
szünetet tartott, és a törpét tanulmányozta, hogy meggyőződjön róla, sikerült felkeltenie Pikel
figyelmét. – Akarsz segíteni neki, igaz?
– Jup-jup.
– Tudod, már most is rengeteg mindenre lenne szükségem – igyekezett megértetni magát
Nanfoodle. – Fontos dolgokat kell tenni, de a feladatok zöme kicsit eltér attól, mint amihez a
törpék szokványos esetben értenek. És igen, van néhány olyan törpe, akiről Regis háznagy
azt mondja, hogy egyik vagy másik feladatban hasznomra lehetnének, de csak egyetlen
olyan nevet tudott említeni, aki mindegyik feladatban, végig a segítségemre lehetne.
– Pikelét? – kérdezte a törpe, és magára bökött... azzal az ujjával, amelyet gyorsan
megszilárduló kő borított.
– Pikelét – erősítette meg Nanfoodle, majd rámutatott a padlóba vésett ábrákra. – Emiatt és
azért, mert szükségem van az állatok segítségére is... megnyugtatlak, egyikük sem fog
megsérülni. Akkor nem, ha elég eszesek és gyorsak vagyunk.
– Hi-hi-hi.
Nanfoodle szívét megmelengette a csüggedt törpe arcára költöző mosoly. Pikelt gyengéd
teremtésnek tartotta: már a puszta gondolat, hogy ilyen iszonyatos veszteség érte, nagy
fájdalommal töltötte el a gnómot. De Nanfoodle azt is megértette, hogy Pikel fájdalma sokkal
inkább érzelmi töltetű és nem fizikai eredetű: az ilyen esetekben gyakran az adott személy
önbecsülése szenvedte a legnagyobb sérülést.
– Menjünk – szólt oda vidáman a törpének, és kinyújtotta a kezét, hogy talpra segítse Pikelt.
– Rengeteg tennivalónk van.
– Csak ugratol – monda Kérgesüllő Wocco, Brusco fivére és Mithrill Csarnok hős
hadvezérének büszke unokatestvére.
– Nem tevém. De ha mégis így tennék, ne légyenek kétségid, hogy a mennyezetig
szökellnél – felelte Tömbváll Iván.
– Evvel az aprócska gnómmal sok baj vagyon – közölte Wocco. – Ugye nem olyan átkozott
árkosbúzokat akar készítni, ugye nem? Hallánk arról, hogy azok az izék gyakrabban
robbanának a te arcodba, mint az ellenségidébe.
– Ugyan, semmi ilyenről nincs szó – nyugtatta meg Iván.
Wocco és a köré gyűlt többi kovács megkönnyebbülten sóhajtott fel. Iván mindazonáltal
szükségesnek tartotta a titoktartást.
Ha ezek a törpék – akik egyszersmind bányászok is voltak – megtudnák, hogy mit forgat
Nanfoodle a fejében, egyáltalán nem örülnének.
– Szóval csak fémcsöveket akarál? – kérdezte egy másik törpe.
– De mindegyiknek egyforma átmérőjűnek kell lennie – válaszolta Iván.
 – És a hosszuk?
– Olyan hosszú lehet, amilyet csak akarátok.
A kovácsok egymásra néztek.
– És Regis azt akarja, hogy ezt csináljuk? – kérdezte egyikük – Látád a kézjegyét, nemde?
– kérdezte Iván, és rámutatott a pergamenre, amelyet korábban átnyújtott, és amelyen az
utasítások mellett ott díszelgett Mithrill Csarnok háznagyának aláírása.
– De az összes műhely? – firtatta egy másik törpe.
– Rengeteg javításra váró fegyverünk van, amire a fent harcolóknak szükségük lesz –
magyarázta Wocco. – Már így is lemaradásban vagyunk, miután felszereltük azt a csapatot,
amelyet Regis küldött ki sietve a déli alagutakba.
– Ez előbbrevaló – jelentette ki Iván. – Ugyan már! Ha elég gyorsak valátok, és összeütitek
a megfelelő formát, akár egy tucatot is készíthettek egyszerre!
A kovácsok ismét egymásra néztek, de most legalább néhányan már bólintottak.
– Mennyire vagyon szükség? – tette fel a kérdést Wocco.
– Ti csak csináljátok őket – válaszolta Iván.
Elvigyorodott, és újabb összegöngyölt pergament húzott elő, majd kitekerte, hogy a többi
törpe is lássa. A lapon egy ábrát lehetett látni – ez az ábra sokkal bonyolultabb volt, mint az
egyszerű fémhengerek készítését tartalmazó diagram.
– Robbanóolajjal fogok dolgozni – vihogott Iván.
– Bumm? – érdeklődött Wocco.
– Reménylem, hogy nem ütök mellé a kalapácsimmal – nevetett fel Iván, amihez a többiek
is csatlakoztak.
– Bumm! – kiáltották egyszerre többen is.
Wocco tisztelgett a pergamennel, majd intett társainak, hogy kövessék őt, vissza a
kohókhoz.
Iván, akire sokkal finomabb munka várt, megfordult és elindult az ellenkező irányba, vissza
a kisebb munkaterületre, amelyet Regis adott át neki a fogadótermek közelében.
Megállt, és tekintete végigsiklott az Alsóvároson, északnyugat felé – a ritkán használt
alagutakhoz vezető kapuhoz –, és gyorsan lehervadt a mosolya. Pikel odalent volt,
Nanfoodle-lal együtt.
Iván csak remélhette, hogy fivére hamarosan rendbe jön, és ismét visszanyeri jókedélyét és
nevetését.
Pikel felemelte csonka kezét, mire a rajta ücsörgő kismadár nyugtalanul fészkelődni
kezdett. A törpe druida közelebb emelte arcához a törékeny lényt, és nyugtató szavakat
susogott neki, majd leengedte karját, és elindult a lágy, vöröses fényben fürdő
oldalfolyosóban.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Nanfoodle a törpét. – Nem nagyon értek a fegyverekhez,
és még azt sem tudom, hogy hatékony varázslataim hatnak-e az efféle lényekre.
Pikel válaszul Nanfoodle-ra nézett, és grimaszba gyűrte arcát, lehunyta szemét – a gnóm
emlékezetébe idézve, hogy ő ragaszkodott ahhoz, hogy kerüljék a tűz használatát az ezer
veszélyt rejtő alagutakban.
– Igen, de... – próbált tiltakozni Nanfoodle.
Pikel erre csak annyit mondott, hogy "Hi-hi-hi", és már indult is.
Nanfoodle visszafordult a kíséretként kirendelt öt törpe felé és vállat vont – a törpék
hasonlóan tettek, bár láthatóan sokkal inkább jól mulattak a dolgon, mintsem aggódtak volna.
– Csak poloskák vannak itt, apróság – magyarázta a csapat egyik tagja. – Nagy poloskák,
de végül is csak poloskák.
A gnóm megnyugtatására a harcosok előhúzták fegyvereiket – köztük a két derengő,
elbűvölt hosszúkardot, amelyek az egyetlen fényforrást jelentették.
Azonban nem volt szükségük azokra a fegyverekre, mivel Pikelnek nem okozott túl nagy
nehézséget, hogy meggyőzze esetleges ellenségeiket arról, hogy nincs értelme csatázni –
így hamarosan mind a heten vörösen izzó mirigyekkel tarkított testű, hatalmas bogarak hátán
lovagoltak. Világító mirigyeik miatt a tűzbogarak kedveltek voltak a Mélysötétben kalandozók
körében – a mirigyek még több nappal a teremtmények halála után is megőrizték izzásukat.
Pikel módszere azonban még praktikusabbnak bizonyult, mivel az élő bogarak fénye sosem
aludt ki.
Az alagutakban haladva a zöld szakállú törpe egyfolytában értekezett újdonsült "barátaival",
különféle kaffogásokat és pukkanásokat hallatva – sikerült is némi értesülést kifacsarnia az
óriásrovarokból. Legalábbis Pikel ezt állította.
Akár igazat szólt, akár nem, a törpe a lehető legfurcsább alagútba vezette őket, amely
észak felé lejtett és különösen büdös szagával tüntetett. Színes csíkok díszítették a sötét
falakat, de a vöröses fényben nehéz volt megállapítani, hogy milyen színűek.
– Sárgák – közölte velük Nanfoodle, mivel a gnóm jól ismerte a kén szagát. – Gondosan
figyeld a madaradat, Pikel. Hacsak nem akarod, hogy holtan bukjon le a karodról.
Pikel tiltakozva felvisított, és a bátor madárkát az arcához emelte. A madár szinte azonnal
verdesni kezdett szárnyaival, Pikel pedig suttogott neki valamit, mire az aprócska szárnyas
elrepült a tisztább levegőjű járatok felé.
A közelében ülő Nanfoodle azonnal megértette a visszajelzést és beljebb törtetett a bűzbe.
Az alagút egy széles, magas barlangüregbe torkollt, amely felfelé keskenyedő
sztalagmitokkal volt zsúfolva – a sztalagmitok azután ismét kiszélesedtek, ahogy
csatlakoztak a fentről függő hatalmas sztalaktitokhoz. A termet pára lengte be, és még a
szívós törpéknek is az arcuk elé kellett húzniuk a Pikel által előkészített szövetdarabokat.
– Mindjárt kiadom a reggelimet – jelentette ki egyikük, mire a többiek egyetértőn bólintottak.
Nanfoodle azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Bogárhátasát
előreösztökélte, majd gyorsan lepattant a hátáról, és a kőpillérek között a földalatti tavacska
széléhez merészkedett.
Elmosolyodott, amikor tekintete végre áthatolt a ködön és meglátta a kénfelhő forrását – a
tavacska vize fortyogott és bugyborgott, ami arról árulkodott, hogy a gázok valahol távozni
tudnak.
– Ha itt most fáklyát gyújtotok, mindannyian szénné égünk – jelentette ki a gnóm
ünnepélyesen.
– Akkor reméljük, hogy a reggelije nem volt túl fűszeres – kuncogott az egyik törpe, és
rámutatott egyik társára, aki négykézláb állva okádott.
Akik még képesek voltak mozogni, felzárkóztak Nanfoodle mellé, hogy szemügyre vegyék a
tavat.
– A gáz, amire szükségünk van, láthatatlan és szagtalan – magyarázta a gnóm.
– Engem jól elbolondíta – jelentette ki az egyik törpe.
– Nem, nem – magyarázta a gnóm. – A lenti nyomás következtében elkeveredik a többi
gázzal. De látjátok, hogy hol szökik ki? – kérdezte, és a buborékokra mutatott. – Igen, igen:
minden a helyén van.
– Halvány lila fogalmam sincs, hogy miről hablatyolsz, te gnóm – felelte erre a törpe. – De
megtalálád, nemde-de? Úgy-hogy most már meheténk?
– Még egy kis türelmet kérek – felelte Nanfoodle. – Meg kell tudnunk, hogy milyen a kőzet
állaga. Erre fel kell készülnünk, amikor majd visszatérünk, és ez nem lesz könnyű feladat.
Pikelre nézett, aki máris befelé figyelt – a törpe lehunyta szemét és karját lengette.
Amikor végzett a varázslattal, kuncogott egyet, majd leheveredett a földre, és egyszerűen
beleolvadt a sziklába, eltűnve szem elől.
– Ez sincs teljesen rendben... – motyogta egy teljesen összetört törpe.
– Fogd be a bagólesőd és mássz vissza a bogaradra – jegyezte meg egy másik gúnyosan.
– Dú-dad... – szólt hozzá a társalgáshoz egy harmadik, aki a fejét csóválta.
Nanfoodle egyvégtében csak mosolygott.
Nemsokára Pikel alakja tűnt elő a sziklából – olyan volt, akár a padlóba vésett
féldombormű. Majd teljes valójában kibontakozott, talpra szökkent, és leporolta magát.
– Húú! – jelentette ki.
-Milyen vastag? – faggatta az izgatott Nanfoodle.
Pikel háromszor veregette meg a fejét.
 – Tizenöt láb – dünnyögte Nanfoodle.
– Ezt honnan tudá? – kíváncsiskodott az egyik törpe.
– Három Pikel mély – felelte erre egy másik.
– Megrémitsz engem, te gnóm – jegyezte meg a harmadik.
– Át tudunk törni ilyen vastagságot? – kérdezte Nanfoodle Pikelt, ügyet se vetve a
többiekre.
– Hi-hi-hi – felelte erre a zöld szakállú törpe.
 23

MERENGŐ ELFEK, AGGÓDÓ ÓRIÁSOK

Drizzt egy nagy sziklán üldögélt a keleti lejtőn, és a pirkadatot figyelte, ahogy a hajnal előtti
ég mélykékből rózsa– És ibolyaszínre vált át. Megörült, amikor meghallotta a háta mögött
Innovindil
puha lépteit – az elf nő először merészkedett ki a barlangból Tarathiel eleste óta, aminek
immár két napja.
Az elf a drow mellé sétált, és nekitámaszkodott a sziklatömbnek.
– Gyönyörű hajnalunk lesz – szólalt meg.
-Mindegyik az – felelte Drizzt. – Még akkor is, ha felhők takarják a láthatárt: a nap
derengése a legkellemesebb látvány Mélysötétben megfáradt szememnek.
– Még ennyi év után is?
Drizzt Innovindilre pillantott, szelíd elf vonásaira – amelyek kevésbé tűntek szögletesnek a
pirkadatot megelőző lágy fényben –, és kék szemének mélyét fürkészte. A pirkadat illik
leginkább
a szépségéhez, gondolta magában. A puhaság és a csend: mindannak ellentéte, ami a
csatában látott kemény harcost jellemezte. Drizzt csak ebben a különleges pillanatban kezdte
igazán felmérni Innovindil személyiségének mélységét.
– Hány éves vagy? – tette fel a kérdést, mielőtt még belegondolt volna, hogy mit kérdez.
– Közeledik harmadik évszázadom vége – felelte a nő. -
Tarathiel több évtizeddel idősebb volt nálam.
– Ez lényegtelennek tűnik nekünk, akik osztozunk az elfek örökségében.
Drizzt behunyta a szemét, miközben beszélt, és elmerengett azon, amit mondott. Vajon mi
vár rá élete második évszázadában? Vajon a rövidebb éltű fajok között leélt élet az előző
század megismétlését hozza? Vagy egyszerűen annak folytatását? A felkelő nap felé
pillantott, és elmélázott azon, hogy talán nem így lesz – remélte, hogy nem így lesz –, hogy
talán minden
egyes "lét" – az emberek vagy akár a törpék élettartamával mérve – újabb rétegnyi tudást
halmoz a már meglévőre. Lepillantott Innovindilre, és abban reménykedett, hogy talán
szemének mélyén talál valamiféle utalást erre – de a nő csak szélesen, szinte már
anyáskodóan mosolygott rá.
– Nem érted, hogy mit jelent elfnek lenni, igaz? – kérdezte Innovindil.
Drizzt rámeredt. Tudta, hogy mire utal, és hitte, hogy szavaiban jókora adag igazság rejlik.
– Amikor elhagytad Mélysötétet, még gyermek voltál – folytatta Innovindil.
– Már nem voltam olyan fiatal.
– De sosem oktatták neked az elf kultúra távlatait.
Drizzt vállat vont, és kénytelen volt egyetérteni – Menzoberranzanban töltött idejének zömét
azzal töltötte, hogy harcolni és ölni tanult.
– Idefent pedig jobbára rövid éltű fajok társaságában éltél.
– Bruenor már több évszázada él, akárcsak te – emlékeztette őt Drizzt.
– A törpék nem az elfek módján szemlélik a világot.
– Úgy beszélsz, mintha ez valamiféle megfogható dolog lenne.
Drizzt ekkor elhallgatott, mint ahogy Innovindil is, mivel keleten az ég ragyogó rózsaszínbe
és bíborba öltözött. Eljött a dicső hajnal – csak néhány felhő sodródott az égen, amelyek
elkapták a hajnali napsugarakat, hogy azután ezernyi színben és formában szórják
szanaszét őket.
– Vajon a pirkadat szépsége megfogható? – kérdezte Innovindil.
Drizzt elmosolyodott, és sóhajtva adta meg magát.
-Meg kell értened, hogy mit jelent évszázadokat élni, Drizzt Do'Urden. A saját érdekedben...
már ha elég szerencsés leszel, hogy kitérj ellenségeid csapásai elől, és megéred ezeket az
éveket. Barátaidat a kevesebb fajok közül választottad, így meg kell ismerned, hogy mit is
jelent ez a választás.
– Kevesebb... – kezdte Drizzt .megfogalmazni a kérdést, de Innovindil máris félbeszakította:
– Kevesebb éltű fajok.
Drizzt ismét válaszra nyitotta száját, de végül inkább hallgatott, és tekintete visszarebbent
kelet felé. A kiteljesedő hajnal szépségére összpontosított, megpróbálva elrejtőzni mögé, és
eltakarni a szívébe nyilalló fájdalmat.
– Mi az? – erőltette Innovindil a témát.
Drizzt hallgatott. Erezte, hogy az elf puhán a vállára teszi a kezét, és nem tagadhatta, hogy
érintésének melege térítette el az ismét a szíve körül emelt haragfal felhúzásától.
– Drizzt? – kérdezte Innovindil halkan.
– Jó barátok – felelte a drow remegő hangon.
Innovindil nem engedte el a vállát – mire Drizzt az elf nőre nézett.
– Többek, mint barátok?
Drizzt szája vékony vonallá keskenyedett.
– Bruenor lánya – gondolkodott fennhangon Innovindil. – Szereted Harcpöröly Bruenor
ember lányát, akit Catti-brie-nek neveznek.
– Szerettem – pontosított Drizzt.
Most Innovindilen volt a sor, hogy érdeklődve nézzen a másikra.
-Elesett Lapályosnál, Bruenorral, Wulfgarral és Regisszel együtt – préselte ki magából
Drizzt nagy nehezen. – Magam választottam a barátaimat, és nem találhattam volna jobb
társakat, de...
A hangja reszelőssé vált, és tekintete gyorsan visszatért a keleti láthatárra, elmerülve a
színek pazar árjában – pillantása továbbra is keletre szegeződött, annak dacára, hogy a
felkelő nap már szúrta a szemét. Mintha csak a szemében égő fájdalom valahogy útját
állhatná annak a másik, még sajgóbb kínnak.
Innovindil megszorította a vállát.
– Megkérdőjelezed a választásodat?
– Nem – közölte Drizzt a legcsekélyebb habozás nélkül.
– És azt a döntésedet, hogy egy embert szeretsz?
– Rosszul tettem? – kérdezett vissza Drizzt. Dacossága hirtelen elenyészett, és ismét
megismételte a kérdést, bár ezúttal halkabban, mintha csak őszinte választ várna: – Rosszul
tettem?
Drizzt elhallgatott, és nagy levegőt vett, majd még egyet és hátat fordított a felkelő napnak –
szeme nemcsak az égető fény szúrásától volt nedves.
– Szerinted nem okos dolog, ha egy elf, aki akár hét vagy még több évszázadot is
megélhet, beleszeret egy emberbe, aki nem él addig, mint ő? – kérdezte Innovindil. –
Szerinted rettenetes az a
gondolat, hogy ha egy embertől születnek gyermekeid, akkor azok korábban öregszenek és
halnak meg, mint te?
Drizzt mindkét kérdésnél összerezzent.
– Nem tudom – vallotta be, hangja alig volt több suttogásnál.
– Azért nem tudod, mert nem tudod, hogy mit jelent elfnek lenni – felelte Innovindil
határozottan.
– Azt mondod, hogy tévedtem? – nézett rá Drizzt.
Innovindil mosolya láttán szertefoszlott ingerültsége.
– A mi átkunk az, hogy sokakat túlélünk azok közül, akiket ismerünk és szeretünk. Nekem
két emberi szerelmem is volt.
Drizzt csak nézett – fogalma sem volt, hogy mit kezdjen ezzel a vallomással.
– Az első férfi, akibe beleszerettem, ember volt, méghozzá az emberek mércéjével mérve
nem is fiatal ember – folytatta Innovindil, és most ő nézett a felkelő nap felé. – Jó ember volt
és roppant tehetséges, mindenféle becsvágytól mentes varázsló.
– Innovindil szomorkásan kuncogni kezdett. – Ó, mennyire szerettem őt! Még sosem
szerettem senkit annyira, mint őt! Az elfek mércéjével mérve még gyerek voltam, amikor
eltemettem:
fiatalabb voltam, mint te most. Ó, mennyire fájt az...
– Közel egy évszázad telt el, mire ismét elég bátor lettem, hogy beleszeressek egy másik
emberbe – folytatta az elf, és még mindig kelet felé nézett, pislogás nélkül.
– És ő is meghalt – találgatott Drizzt.
– De előtte három csodálatos évtizedet töltöttünk együtt – felelte Innovindil, és mosolyogni
kezdett. Sokáig hallgatott, majd megfordult, és ismét Drizzt szemébe nézett. – Valóban nem
érted, hogy mit jelent elfnek lenni, Drizzt Do'Urden: mivel ezt senki sem mutatta meg neked.
Hangja elárulta Drizztnek, hogy Innovindil éppen most ajánlotta fel neki.
De honnan merítse a bátorságot, hogy elfogadja ezt az ajánlatot? Honnan merítse a
bátorságot ahhoz, hogy ismét megnyissa a szívét, amelyet bármikor újra átjárhat a fájdalom?
– Rengeteg tennivalónk van – szólalt meg a drow erős és határozott hangon. – Tarathiel
halála nem marad megbosszulatlan.
– Megölöd az orkot, aki végzett vele?
– A szavamat adom – jelentette ki Drizzt, és összeszorította a száját.
Beletelt egy időbe, mire észrevette Innovindil szúrós pillantását. Ránézett az elfre, és
eltökéltsége megingott, ahogy szemügyre vette a nő tágra nyílt szemét és dühös tekintetét.
– Ez hát a célunk? – kérdezte Innovindil. – Hogy megbosszuljuk Tarathielt?
– Talán nem?
– Bizony, hogy nem! – mordult rá az elf, és mintha megnőtt volna. Rettentőnek tűnt, ahogy
felemelkedett és Drizzt fölé tornyosult. – A célunk... a célom... nem gyűlöletről és bosszúról
szól.
Drizzt összehúzta magát.
– Addig nem, amíg Pirkadatot könyörtelen és bestiális gazfickók tartják fogva – magyarázta
Innovindil. Az elf hátradőlt, és ismét önmagának tűnt. – Nem engedem, hogy a haragom
keresztezze a célomat, Drizzt Do'Urden. Nem engedem, hogy a haragom elfelhőzze a
látásomat vagy letérítsen az ösvényről, amelyen járok. Pirkadat az én gondomra van bízva –
És nem okozok
neki csalódást, csak azért, hogy csillapítsam a dühömet.
Innovindil még egy pillanatig Drizztre meredt, majd megfordult, és visszasétált a barlangba.
Egyedül hagyva Drizztet a sziklatömbön a kora reggel ferdén tűző napsugaraiban.
– Kettévágta az elfet – mondta a Gertit felkereső két óriásból az egyik. – Olyan erővel
forgatta a kardot, akár egy Tierlann Gau – fűzte még hozzá, az óriások nevét saját nyelvükön
ejtve ki.
Gerti Orelsdottr összeszorította a száját. Obould ismét győzött, lenyűgöző előadást
produkálva azok előtt, akik már eddig is istenként tekintettek rá.
– Mi van a drow-val és a másik elffel?
– Drizzt Do'Urdenről nem hallottunk semmit... bár... – mondta az óriás, és társára nézett, aki
szintén nemrégiben érkezett vissza északról.
– Bár?
– Találtak egy testet – magyarázta az óriás.
– Egy drow-ét – fűzte hozzá a másik.
– Drizztét?
– Donnia Soldou-ét – közölte az első óriás, mire Gerti szeme kerekre tágult.
– Holtan hevert a sziklák között – erősítette meg a második.
– Finom pengék végeztek vele.
Gerti eltöprengett a hallottakon. Donnia összefutott Drizzttel?
Vagy talán a felszíni elfekkel? Gerti önkéntelenül is kuncogni kezdett, amikor arra gondolt,
hogy Donnia talán felbőszítette három társát. A drow-k már csak ilyenek, nem igaz?
Olyannyira leköti
őket egymás legyilkolászása, hogy sosem marad idejük igazi hódításra.
– Hiányozni fog – ismerte el Gerti. – Ő olyan... szórakoztató volt.
A másik két óriás ellazult – láthatóan megkönnyebbültek, hogy Gerti nem vette nagyon a
szívére Donnia halálát.
– Obould megölte a környéket rettegésben tartó egyik elfet – jelentette ki az óriásnő.
– És elfogta annak szárnyas lovát – jelentette az egyik felderítő.
Gerti szeme ismét kerekre tágult.
– Egy pegazust? Obould hozzájutott egy pegazushoz?
– Jobban szerettük volna megölni – magyarázta a felderítő. -
Az elf és a hátasa alkotta a felét annak a párosnak, aki ránk támadott a lapályosi ostrom
alatt.
– Egy kis lóhús ízletes csemege lett volna – tette hozzá társa.
– Le kellett volna ölnötök a lényt – közölte Gerti rövid töprengés után. – Mialatt Obould az
elffel csatázott, odamehettetek és szétzúzhattátok volna a fejét!
A két óriás ezen meglepődött, de Gerti folytatta:
– Igen, tudom, hogy ezek gyönyörű lények, és én magam is örülnék egynek. De nem
akarom azt látni, hogy Sokvesszős Obould király a csatatér fölött repked, és onnan kiáltja
parancsait alattvalóinak. Nem akarom odafent látni, amint istenként lovagol az égen.
– Mi-mi nem tudhattuk – hebegte a felderítő.
– Semmiképpen sem ölhettük volna meg az állatot – mondta a társa. – Több tucatnyi orkkal
kellett volna megvívnunk, ha megpróbáljuk.
Gerti egy intéssel elbocsátotta őket, és megfordult – feje szinte kavargott a meglepő
hírektől. Obould ismét hős lett, ami áldásos abból a szempontból, hogy még több ork és
goblin törzset
csal majd elő. A király dicsősége még szorosabbra fűzte kettejük kötelékét.
De ebben a dicsőségben hol maradt hely a számára? Odalent a csatamezőn, miközben a
feje fölött Obould repül szárnyas lován?
Kürtszó rángatta ki az óriásnőt gondolatai közül, és északra nézett, ahol az ork sereg
közeledett, az élükön lépdelő Obould király vezetésével.
– Lépdel – suttogta Gerti, és ezt jó jelnek tekintette.
Észrevette a pegazust is, ami valamivel távolabb, oldalt közeledett, megbéklyózott lábain
ugrálva – kurta kötelek fogták össze tagjait. Valóban gyönyörű lény volt – fenséges jelenés
ragyogó fehér szőrével és sörényével. Túl gyönyörű ahhoz, hogy tetszen az orkoknak –
legalábbis Gerti így vélte. Rögtön el is határozta, hogy idővel követelni fogja a pegazust –
igaz, sosem lovagolhat rajta, de egy ilyen lenyűgöző teremtmény milyen pazarul emeli majd
Hófehér fényét!
Ahogy a menetoszlop közelebb ért, Obould intett alattvalóinak, hogy menjenek tovább, ő
pedig Gerti felé indult, a sarkában ügető utálatos Arganthszal.
– Csak az egyiket találtuk meg – közölte a király. – De ez is elég lesz, hogy előcsalogassa
az orkokat az alagutakból.
– Honnan tudod? – kérdezte Gerti, és nem nézett az uralkodóra. Tekintete a távolban
elvesző pegazusra szegeződött.
– Igen: valóban királyi hátas – jegyezte meg Obould. – Már megkezdtük a betörését. A
hátán fogok ülni, amikor az az ezüstholdi ribanc, Alustriel könyörögve járul elém, arra kérve,
hogy vessünk véget a hódításnak.
Gerti újabb pillantást vetett a távolodó pegazusra, és tisztán látta a teremtményen a durva
ork idomítás nyomait. Korbács hagyta csíkok csúfították el a pegazus fehér szőrét.
Valahányszor
a szárnyas ló megpróbálta büszkén felvetni a fejét, az előtte haladó ork azonnal
visszarántotta, mire a ló nyaka meghajlott.
Gerti csak találgathatta, hogy az orkok milyen aljas módszereket használnak arra, hogy
betörjenek egy erős pegazust.
– Értesültem Donnia végzetéről – mondta Gerti, és visszafordult az ork királyhoz.
– Halott, és a hegyoldalban rohad a teteme – felelte Obould.
– Akkor minden kétséget kizáróan Drizzt Do'Urden él, és még mindig a környéken van.
Akárcsak a többi elf.
 Obould bólintott és vállat vont, mintha nem igazán érdekelné a dolog.
– Még egy darabig a környéken maradunk, hogy jobban elő tudjuk csalogatni azokat a
törzseket, akik csatlakozni akarnak hozzánk – magyarázta. – Arganth a sereg egy részével
visszatér az északi alagutakba, hogy ott tovább terjessze győzelmem hírét, és reményt
öntsön az orkokba. Talán megtaláljuk Drizzt Do'Urdent és a másik elfet is... vagy ha többen
vannak, akkor azokat. És akkor ők is áldozatul esnek lángoló pengémnek.
Ha elég okosak, akkor átmenekülnek a Surbrinon, vissza a Hold-erdőbe. Bár lehet, hogy ott
sem lesznek nagyobb biztonságban.
Az Obould mögött álló Arganth felvihogott.
Gerti alaposan szemügyre vette az ork királyt. Talán ismét előtör belőle a butaság? Vajon
azt kezdi hinni, hogy számít, ha mások vállon veregetik? Lehet, hogy meggondolja magát
tervezett királysága határainak kijelölésénél? Gerti tudta, hogy a Surbrinon való átkelés
hatalmas és – minden valószínűség szerint – végzetes hiba lenne.
Ennek dacára remélte, hogy Obould megteszi.
– Királyom, én amondó volnék, hogy délre kellene menned, a fiadhoz, ahol végeznél a
törpékkel – szólalt meg ekkor Vicsori Arganth hátulról.
– Megkérdőjelezed a döntésemet?
– Nem, királyom, nem! – hajbókolt Arganth sietve. – Attól tartok, hogy... Drizzt Do'Urden és
elf társa még mindig itt van... errefelé...
Obould Gertire pillantott, majd ismét Arganthra nézett, aki kissé zavartnak tűnt. Majd az ork
király váratlanul, szívből jövően felröhögött.
– Aggódsz a biztonságomért?
– Obould Gruumsh! – kiáltotta a sámán, és a földre vetette magát. – Obould Gruumsh!
– Állj fel!
Arganth talpra szökkent, de továbbra is behajlította térdét.
– Féltél, amikor az elffel csatáztam? – kérdezte Obould.
– Nem, királyom! Semmi volt hozzád képest!
– Viszont Drizzt Do'Urden...
– O is semmi hozzád képest, királyom! – rikácsolta Arganth.
– Tisztességes küzdelemben mindenképp. Csakhogy ő drow.
Csalni fog. Amondó vagyok, hogy akkor jön, amikor majd alszol. Attól félek...
– Hallgass! – mordult rá Obould.
Arganth felnyüszített, és úgy tűnt, mindjárt elájul.
Obould visszanézett Gertire, és arcát a harag rántotta maszkba.
Gerti képtelen volt elrejteni, hogy milyen jól mulat – de nem is állt szándékában.
– Bocsáss meg, királyom – suttogta Arganth, és Obould mögé lépett.
Az ostoba egy visszakezes pofontól hatalmasat repült.
– Én nem félek a szökevény drow-tól, sem elf társaitól, még ha sereggel jönnek, akkor sem
– mondta Obould Gertinek. – Ha az egész Hold-erdő felkerekedik, hogy bosszút álljon
halottukért,
akkor is örömmel rohanok majd a csatába.
És rettentő halált halsz – gondolta magában Gerti reménykedve.
– Már elég nagy a seregünk ahhoz, hogy a törpéket visszazavarjuk üregeikbe és megvédjük
a Surbrint – jegyezte meg az óriásnő.
– Még nem – felelte Obould. – Azt akarom, hogy vérük tócsába gyűljön, amiért vették a
bátorságot, hogy szembeszálljanak Urlgennel. Folyjék még egy darabig a csata Mithrill
Csarnokon kívül. Proffittnak időre lesz szüksége, hogy délről megszorongassa őket.
– A környéken nem sok mindenre vadászhatsz Drizztet és az elfeket leszámítva. Az
emberek meghaltak, vagy igen okosan elmenekültek.
Obould még egy darabig nézte az óriásnőt, miközben ezt dünnyögte:
– Átgondolom a hadmozdulatainkat – És ezzel távozott.
Ahogy elment mellette Gerti kis híján megütötte, amiért az ork király őt és óriásait is
számításba vette, mindenféle megkérdezés nélkül. Hogy merészel úgy cselekedni, mintha
döntései rá, Gertire is vonatkoznának? Hogy merészel...
Gerti hagyta, hogy mérge elpárologjon – magának beismerte, hogy egyelőre talán bölcs
dolog együttműködni Oboulddal. A király egybegyűjtött híveinek hatalmas tömege igencsak
megszorongatná az óriásait, ha ellenségesre fordulna a viszony.
Az óriásnő körülhordozta pillantását a több száz orkon és maroknyi óriásán. Belenyilallt a
gondolat, hogy nem volt okos dolog szétforgácsolni erőit – rengetegen dolgoztak a Surbrin
mentén, és vagy húszan segítettek Urlgennek.
Remélhetőleg a bolond ork arra használta fel óriásait, amire szánták őket, és mostanra már
visszaűzte a törpéket Mithrill Csarnokba.
Gerti szerette volna saját dicsőségét is elterjeszteni, nehogy minden Obould széles vállára
hulljon.
Arra gondolt, hogy hamarosan kiderül, vajon sikerrel jár-e – hiszen Obould úgy döntött,
visszatér délre, Urlgenhez és a csatatérre.
 24

ILLÉKONY REMÉNYEK NYOMÁBAN

Regis a papírhalomban kotorászott – felderítői jelentések voltak –, majd az egészet

félrelökte. A szirttetőn Banak kitartott.
De hogyan? Vagy inkább az a kérdés, hogy miért? A Mithrill Csarnok keleti kapuját lezáró
orkok és óriások serege minden beszámoló szerint hatalmas volt – És akkor még nem is
beszéltünk a trollokról! A Surbrin gázlóin most erődítéseket emeltek, de a szörnysereg
javarésze ennek ellenére eltávozott – a trollok délnek meneteltek, az orkok főserege pedig
visszakanyarodott észak felé. Ha ez a nagy sereg egyesül a Banakkal harcoló orkokkal,
akkor a bátor törpét-és harcosait leszorítják a szirtről az Őrző Völgyébe, és visszaűzik Mithrill
Csarnokba. E
felől semmi kétség.
Egyetlen kérdés nem hagyta nyugodni Regist: Miért nem tették meg ezt az orkok?
A félszerzet felpillantott Catti-brie-re, aki vele szemben ült.
Mondani akart valamit, de a nő láttán benneszakadt a szó és hallgatott. Catti-brie láthatóan
ellazult – legalábbis fizikai értelemben –, ahogy lábát felhúzva hátradőlt puha székében,
miközben fejét oldalra fordítva a semmibe meredt. Egyik kezével szórakozottan simogatta
állát és ajkát. Arcára volt írva a kimerültség – a fáradtság és az eltökéltség maszkja fedte
vonásait.
Regis alaposabban is szemügyre vette – pillantása végighaladt kezének véraláfutásain,
mutatóujjának apró sebein, amelyeket erős íjának megfeszítése okozott. Látta a vörösbarna
hajába ragadt vérrögöket, a csíkokat és a csomókat. Leginkább azonban kék szemét vette
szemügyre – a nő tekintetéből sütő néma elszántságot, amit azonban beárnyékolt valami
sötétebb érzés: annak az érzése, hogy minden erőfeszítésük dacára sem győzhetnek.
– A Surbrin nyugati partját erősítik – mondta a félszerzet Catti-brie-nek, mire a nő lassan
felé fordította a fejét. – Minden gázlónál és sekélyesnél dolgoznak.
– Azért teszik, hogy a hold-erdei elfeket és Ezüstholdi Alustrielt távoltartsák – felelte
Catti-brie. – Így Felbarr csatlakozását is megakadályozzák.
– Felbarr katonái az alagutakon át fognak jönni – javította ki Regis.
– Na egen, de ha felmennek a felszínre és harcolni fognak, akkor azt a Harcpöröly Klán
oldalán teszik. Így nem tudjuk satuba fogni az orkokat, hiszen csak egy helyről tudunk
előbújni.
– Ez lesz a helyzet az emberekkel is – közölte Regis. – Alustriellel és Ezüstholddal,
valamint Sundabar népével, már ha sikerül mellénk álltani őket. Márpedig szükségünk van
rájuk.
Kihallotta a fájdalmat a saját hangjából – felismerte, hogy a Surbrinon való átkelés
valószínűleg rettenetes vámot szed majd reménybeli szövetségeseiktől.
– Az orkok a Surbrinnál felállított védelemmel akarják sakkban tartani őket – felelte
Catti-brie, mintha csak olvasott volna a félszerzet gondolataiban.
– Egyes tanácsosok utaltak arra, hogy meg kellene nyitnom a keleti kijáratot, és hátulról
kellene lecsapnom a surbrini erődítményekre. Néhány száz törpét ki tudnánk csempészni, és
az a néhány száz fő nagyobb veszteséget tudna okozni, mint a folyón átkelő tízezres sereg.
Catti-brie arcára azonnal a kétely felhői borultak.
– Természetesen a támadást pontosan a szövetségeseink érkezésének idejére kellene
időzítenünk – tisztázta a félszerzet. – Különben a fenevadak visszaűznének minket, és
újjáépítenék védelmüket.
Catti-brie a fejét csóválta.
– Nem értesz egyet? -kérdezte Regis.
– Több mint ezren vannak odafent Banakkal, és másik ezer ássa be magát az Őrző
Völgyének nyugati végében – fejtegette a nő. – Híreket kaptunk a déli folyosókban feltűnő
trollokról, te pedig törpéket küldtél délnek, hogy kiderítsék, életben maradt-e bárki is
Nesmében.
– Ezúttal nem nélkülözhetünk ötszáz harcost – felelte Regis.
– De még ha megtehetnénk is... – halt el Catti-brie hangja és ismét megcsóválta a fejét.
– Tudsz valamit?
– Úgy tűnik, valami nincs rendjén... – fogott bele a nő a magyarázatba, majd hatalmasat
sóhajtott. – Beszoríthatnának minket ebbe az üregbe, de mégsem teszik.
Regis tisztán hallotta a szavakat, és hagyta, hadd verjenek visszhangot a gondolatai között.
Egyszerű igazság volt ez, de jelentősége valahogy mégis elkerülte mindegyikük figyelmét.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy az orkok lekergethetnék Banakot a sziklaszirtről, és az egész
törpe sereget visszaszoríthatnák
Mithrill Csarnokba. Az ellenség túl sok katonát számlált és elsöprő fölényt alakított ki. De a
törpéknek nemcsak sikerült beásniuk magukat a szirttetőn, hanem egy másik védőállást is ki
tudtak alakítani nyugaton – most pedig azon töprengtek, hogy egy harmadik felszíni
csapattal rajtaüssenek az ellenségen keleten.
-Csapdába akarnak csalni minket– hallotta Regis saját hangját, és szinte hinni sem akarta,
hogy ezek a szavak tőle származnak. Előredőlt székében, és szeme tágra nyílt a rémítő
felismeréstől. – Arra kényszerítenek minket, hogy a számukra kedvező feltételek között
harcoljunk.
– A lejtőkön holtan heverő több száz ork és goblin nem értene egyet veled – felelte
Catti-brie. – Banak valóságos mészárlás rendez köztük.
Ezúttal Regis csóválta fejét.
– Elviselik a veszteséget, mert ezáltal többet nyerhetnek – fejtegette. – Megölhetünk ezret,
tízezret, de pótolni tudják őket. A mi erősítéseink lassabban jönnek, és amíg a felszínen
harcolunk, addig az messzire hangzó kürtszóval ér fel: azt hirdeti a szomszédos
településeknek, hogy jöjjenek és csatlakozzanak a harchoz.
Regis szerint ennek már volt értelme. Az orkok a végsőkig feszítették a húrt. A Mithrill
Csarnok keleti kapujának lezárását követően északnak forduló hatalmas sereg végül Banak
ellen indul, és visszaűzi a törpéket üregeikbe. De addigra Ezüsthold és talán Sundabar is
kijátssza kártyáit – akár jönnek, akár nem. És minden körülmény az orkok és az óriások
mellett szól. Regis hátradőlt ültében – pufók ujjai beletúrtak göndör barna hajába.
– Az orkok azt akarják, hogy odakint maradjunk.
– Szerinted tehát be kellene mennünk?
Regis egy pillanatig merengett Catti-brie kérdésen, majd tanácstalanul nézett a nőre.
– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Banak okozta veszteséget – mondta végül. – És
jelentések számolnak be arról, hogy a menekülők a csata helyszínétől nyugatra és északra
veszik az irányt.
– Szünetet tartott, és beletúrt a pergamenhalomba, azt a beszámolót keresve, amely erről
értesítette. – Ha abbahagyjuk a harcot, a környéken lévőknek semmi reményük nem marad,
mivel az orkok minden figyelmüket nekik szentelik majd.
– És köztük van Drizzt is – jegyezte meg Catti-brie, mire Regis dadogni kezdett, amikor
megpróbálta folytatni gondolatmentét.
– Ne nyugtalankodj – mondta Catti-brie. – A döntés egy darabig még amúgy sem a tiéd.
Banak szerint beletelik egy tíznapba, mire az óriások összerakják katapultjaikat. Ezúttal nem
fogjuk megállítani őket. Amint azok a hatalmas hadigépek működésbe lépnek, vagy
visszavonulunk, vagy elsöpörnek minket.
– És ha a kezükbe kaparintják az Őrző Völgye feletti magaslatot, nincs más választásunk,
minthogy visszavonuljunk a föld alá. Mindannyian – közölte Regis.
– És ha arra gondolnak, hogy mögöttünk benyomulhatnak, akkor levágjuk őket – jelentette
ki Catti-brie zordan.
Ez azonban üres fenyegetésnek tűnt Regis számára, aki megértette, hogy az ellenség
irányít mindent – az egész hadjáratot és az időzítést is.
– Visszatérek Banakhoz – lökte talpra magát Catti-brie.
Felemelte a székhez támasztott Taulmarilt, majd egyetlen elszánt és dühödt mozdulattal
átvetette az íjat a vállán. De Regis jól látta az elszántság mögött a lopakodó fáradtságot.
Mielőtt a nő távozhatott volna, kopogtattak és Mirabar két küldötte lépett be – a gnóm keze
tele volt vagy tucatnyi összetekert pergamennel.
– Meg tudjuk csinálni – jelentette ki Nanfoodle, még mielőtt bárki is köszönhetett volna. –
Meg tudjuk csinálni!
– Megcsinálni? – kérdezte Catti-brie és Regis felé fordult.
Regis felemelte a kezét, hogy barátjába fojtsa a kérdések sorát.
– Úgy van, ahogy gyanítottad? – tette fel a kérdést a gnómnak.
– Hát persze. És a szerencse velünk van, mivel a réteg az Őrző Völgyének északi pereme
alatt húzódik, viszonylag közel a nyitott alagutakhoz. Így egyáltalán nem kell túl sok kőzetet
átfúrnunk.
– Miről beszél az apróság? – érdeklődött halkan Catti-brie.
Nanfoodle lelkendezve ugrált, míg Shoudra komolyabb arcot vágott.
– Tömbváll Iván segítségével hamar össze tudjuk illeszteni a fémhengereket – magyarázta
Nanfoodle. – Akár egy nap alatt is, ha elég törpét tudsz a rendelkezésünkre bocsátani.
– Hengerek? – kérdezte Catti-brie, és a gnómról Shoudrára nézett, aki erre csak vállat vont,
mire a nő tekintete visszatért Regisre.
– Mit tudsz erről? – fordult a félszerzet Shoudrához.
– Tudom, hogy Nanfoodle-t felizgatták a kilátások – közölte a jogarőr, amivel semmi újat
nem mondott, mivel az aprótermetű gnóm ide-oda ugrándozott, egyik lábáról a másikra
szökellve.
– Meg tudjuk csinálni, Regis háznagy – erősködött Nanfoodle.
– Csak add ki a parancsot, én majd megszervezem a munkálatokat. Pikellel, Ivánnal és
jómagammal együtt húszan végre tudjuk hajtani a feladatot. Ha ennél többen mennénk, csak
egymás útjában lennénk! Ha-ha-ha!
– Regis! – dörrent Catti-brie hangja.
A félszerzet szemére tapasztotta tenyerét, és nagyot sóhajtott.
Meglepte, hogy a gnóm sikerrel járt és rábukkant a gázra – de ez nem volt kellemes
meglepetés. Nanfoodle jól látható lelkendezése dacára az új fejlemények csak újabb
szögeket vertek a gondok gyötörte Regisbe. Igaz, a kovácsműhelyeket átállította, hogy
készítsék el a gnóm által kért "hengereket", de ez a lépése végeredményben kevés
kockázattal járt. Ha viszont követi a gnóm
terveit, a félszerzet háznagynak a törpéket veszedelmes csatába kell vezényelnie, ahol már
sokkal nagyobb kockázatnak van kitéve mindenki – főként Banak és az északi szirtet védő
harcosok.
És mi történik, ha Nanfoodle-nak igaza van, és beválik a terve?
Borzongás futott végig Regis hátán, mire a félszerzet Catti-brie-hez fordult:
– Vissza tudjuk foglalni a gerinc alatti alagutakat?
– Az óriások alatt?
– Igen.
A nő ismét gnómra nézett, ezúttal furcsálkodva, majd leült, és eltöprengett a kérdésen.
Fogalma sem volt, hogy az orkok milyen elszántan védik az alagutakat, fejük felett az
óriásokkal. Az ellenőrzés mértéke feltehetően jelentősen lecsökkent, mivel a labirintus
stratégiai fontossága elhanyagolható volt.
– Szerintem meg tudnánk csinálni – felelte végül.
Nanfoodle aprót sikkantott, és öklével a levegőbe csapott.
– De nem lesz könnyű harc – fűzte hozzá a nő, lehűtve egy kissé az apróság jókedvét.
Regis tekintete Nanfoodle-ról Shoudrára siklott, majd vissza, azután ismét Shoudrára –
tekintetével kérlelte a jogarőrt, hogy segítsen neki, mondja meg, megbízhat-e a gnóm őrült
tervében.
Shoudra láthatóan elértette a célzást, és megbiccentette a fejét.
– Mennyi időnk van még, mire az óriások felállítják azokat a katapultokat? – kérdezte a
félszerzet Catti-brie-től.
 – Legfeljebb egy tíznap – felelte barátja. – De lehet, hogy csak három nap.
– Akkor térj vissza Banakhoz, és állíts össze egy csapatot! Holnapután reggelre foglald el
nekem az alagutakat! – utasította a háznagy. – Nanfoodle még ma délután felküldi a
különleges egységét.
-Tömbváll Iván majd elmondja, hogy mik a további parancsok – szól közbe a gnóm.
– Elmondanátok nékem, hogy miről van szó tulajdonképpen? – kérdezte Catti-brie.
Regis ismét a két mirabarira nézett, majd felhorkant és vállat vont.
– Félek megtenni – vallotta be. – Nem hinnél nekem, ha pedig mégis, akkor most és itt, ültő
helyemben vágnál le.
Ekkor minden tekintet Nanfoodle-ra szegeződött, aki az egész ügy fő-fő kifőzőjének
számított.
A gnóm megnyugtatott mindenkit.
– Meg tudjuk csinálni.
Bütyökfi Tred nem sokkal azt követően állt Pörölycsapó Torgar és Tömbváll Iván mellé,
hogy meghallotta, Banak önkénteseket toboroz a nyugati gerinc alatti alagutak
visszafoglalásához. A páros figyelmét valami más kötötte le, így észre sem vették a közelgő
Tredet. A két törpe a Torgar kezében tartott apró ládikára meredt – a doboz egyik oldala úgy
csillogott, akár egy tükör, míg a másik három oldal és a tető sima fából készült.
– Üdv néktek – köszöntötte a Felbarr Citadellájából jött törpe a két másikat.
– És néked is – mondta Iván.
Torgar bólintott és elmosolyodott, majd visszatért a doboz tanulmányozásához.
– Tenmagad fogod vezetni az alagutakért vívott harcot? – kérdezte Tred Torgart. –
Csatlakozhatnék enmagam is?
– Egen... egen... – felelte Torgar. – Holnap reggel indulunk, hogy kiűzzük a bűzhödt
orkokat. Enmagam és a fiaim örülnek a társaságidnak.
– Van valami hír arról, hogy miért tesszük? – érdeklődött Tred. – Nem hinném, hogy alulról
el tudjuk érni azokat a bűzös óriásokat.
Torgar és Iván egymásra vigyorgott, Pörölycsapó pedig a magasba emelte a ládikát.
– Itt van a miért – közölte.
Tred érte nyúlt, de Torgar elhúzta előle.
– Óvatosan bánj véle – figyelmeztette a másikat.
– Telis, de tele van a nyílvesszőimből kinyert olajjal – magyarázta Iván, és kezét a robbanó
nyilakat rejtő heveder alá csúsztatta, majd felemelte azt. – Meg van benne az aprócska gnóm
kotyvalékából is... egy palacknyi tűzvíz, amelyik felrobban, amint érintkezésbe kerül a
levegővel.
Tred arca grimaszba rándult, és visszahúzta a kezét.
– Akkor hát bombákkal megyünk? – kérdezte Tred.
– Ugyan! A fejszéinket és a pörölyeinket használjuk, hogy megszabaduljunk az átokverte
orkoktól – közölte Tred. – A bombákat később vetjük majd be.
Tred kíváncsian nézett egyik törpéről a másikra, mire mindketten csak vállat vontak, és
hasonló arcot vágtak, mint Tred.
– Egyikünk sem érti – vallotta be Torgar. – De Banak azt akarja, hogy foglaljuk el azokat az
alagutakat, így mi elfoglaljuk azokat. Majd meglátjuk, hogy később a gnóm miféle mágiát hoz
működésbe.
– Lehetne rosszabb is – szólt közbe Iván. – Legalább leverhetünk néhány orkot.
– Ami mindig jó szórakozás – helyeselt Torgar, mire Tred rábólintott.
– Még egyezeregyszáz láb! – kiáltotta Kérgesüllő Wocco, amikor Nanfoodle kiterítette előtte
az ábrát.
– Ezeregyszázharminc – pontosított Nanfoodle.
– Egy újabb tíznapra lekötéd az összes műhelyt, te ostoba gnóm!
– Egy újabb tíznapra? – kérdezte a gnóm. – Ó, ne! Nekem erre holnap van szükségem...
méghozzá az összesre. A segédeim egyenesen a hűtővályúkból fogják kivinni őket, egyik
darabot a másik után.
 Wocco másodpercekig csak dadogni tudott – ajkai remegve formálták egyik szitkot a másik
után, de hitetlenkedése olyan nagy volt, hogy minden szót visszanyelt, még mielőtt az
kibukott volna belőle.
– Egy darab hét láb hosszú – sikerült végre kinyögnie. – Az egyszázötven darabot jelent!
– Százhatvankettőt – javította ki Nanfoodle. – Ennek felét félretesszük.
– Ezt nem tudjuk megcsinálni!
– Meg kell csinálnotok – vágott vissza a gnóm. – Ha egy kereskedő megrendelését kellene
teljesíteni, máris izzásig hevítenétek a kohóitokat, és azonnal munkához látnátok.
– A kufárok fizetének – felelte Wocco szárazon.
– Akárcsak én – jelentette ki Nanfoodle.
– És mivel fizetél, apróság?
– Vagy húsz óriással – felelte a gnóm jó hangosan, mert észrevette, hogy eddigre már a
többi kovács is figyeli őket. – Egy húszassal fizetek, valamint Kérgesüllő Banak és Mithrill
Csarnok győzelmével. Ennél kevesebbet nem ajánlhatok, jó Kérgesüllő mester.
– Ezért készítjük a fegyvereket – tiltakozott a kovács.
– Ez is egy fegyver – nyugtatta meg Nanfoodle. – A legnagyobb fegyver, amelyet valaha
készítettek. Százhatvankét darab.
Meg tudjátok csinálni.
Wocco a többi kovácsra pillantott.
– Ez rengeteg fém – jelentette ki az egyik kovács.
– Több mint a fele a készleteinknek – tette hozzá egy másik.
– Sokkal több – szólt oda egy harmadik.
– Meg tudjátok csinálni – mondta Nanfoodle Woccónak. -
Meg kell csinálnotok. Banak és csapatai kifutnak az időből. Csalódást akartok okozni nekik?
Azt akarjátok, hogy leszorítsák őket a szirtfalról?
A gnóm azonnal látta, hogy kényes pontot talált, mivel Wocco kidüllesztette a mellét és
felszegte az állát, miközben széles szájával dühödten csücsörített.
Nanfoodle egy pillanatig azt hitte, hogy a törpe megüti őt, de mégsem hátrált meg, sőt
tovább ütötte a vasat:
– Ez Banak egyetlen esélye, hogy kitartson a horda ellen. Ha ti itt nem végeztek hősies
munkát, akkor visszavonulásra kényszerül, ami végzetes lesz.
Wocco testtartása egy fikarcnyit sem változott, de nem lépett előre, hogy behúzzon egyet a
gnómnak. Majd a törpe dühe szemmel láthatóan és lassanként elszántságnak adta át a
helyét.
Wocco a többi kovácsra nézett.
– Nos, hallátok őt. Dolgunk van. – Wocco tekintete visszavándorolt Nanfoodle-ra. –
Megkapád az egyszázhatvankét darabot és még néhány tartalékot is, a biztonság kedvéért...
arra az estre, ha a számításid mégsem lenne olyan jó.
Amikor a főkovács visszarobogott a műhelyébe, Nanfoodle hátradőlt székében. Nekiállt
összeszedni az ábrákat, de azután félbehagyta, és tenyerét a szemére tapasztotta – hirtelen
minden
rázúdult. Szinte el sem akarta hinni, hogy mit csinál, hogy a törpék megbíznak benne és
felvállalják ezt a kockázatot.
Remélte, hogy bizalmuk nem alaptalan – hiszen tudta, hogy ötletével a józan ész határait
feszegeti, és bár szívósan védelmezte tervét Regisszel, Shoudrával, Kérgesüllő Woccóval és
mindenki mással szemben, magában el kellett ismernie, hogy szavai még a gondolatainál is
furcsábbnak tűnnek.
Nanfoodle őszintén remélte, hogy nem fogja elpusztítani Mithrill Csarnokot.
 25

S ELHAL AZ UJJONGÁS

– Obould Gruumsh! – ordította Vicsori Arganth a hegy keleti oldalából nyíló alagúton át
kiözönlő törzs tagjainak. – Megölte az elf démont... mindannyian láttuk diadalát! Ő a
kiválasztott! Ő vezet minket dicsőségre!
A mögötte álló tucatnyi sámán csatlakozott a kántáláshoz – a hegyből előjövő orkok
körbe-körbepillantgattak, majd fokozatosan ők is bekapcsolódtak.
– Ez egy veszedelmes alak – súgta oda Innovindil Drizztnek valamivel távolabb, egy
alacsony sziklafal mögött guggolva. Már egy ideje hallgatták Arganthot, és mindkettejüket
megdöbbentette, hogy az ork sámán milyen hévvel dicsőíti Obouldot.
– Valóban azt hiszi, hogy Obould ocsmány istenük avatárja – felelte Drizzt.
– Akkor majd megláthatja ocsmány istene halálát.
Innovindilnek nem kellett Drizztre néznie ahhoz, hogy a drow tudja, az elfet most a harag
fűti – izzó szeme és szíve mindennél ékesebben beszélt. Drizzt arra gondolt, hogy esetleg
rámutat, nem is olyan régen éppen Innovindil rótta meg őt hasonló düh– kitöréséért, arra
intve, hogy ne a bosszúra gondoljon. De az elf mellett guggoló, a nő szép arcát profilból látó
drow felismerte a vonásokba kövült fájdalmat. Természetes, hogy a nőt fájdalom gyötörte. És
a neki mondott bölcsesség dacára, ez a fájdalom most utat talált önuralmán át, elhozva az
Innovindilre egyáltalán nem jellemző gyengeség pillanatát. Drizzt, aki csak nemrégiben élte
meg kedves barátjának elestét, meg tudta érteni a nőt.
– Az ork király délnek fordult a seregével, de ez a fickó itt maradt – jegyezte meg a drow.
– Azért, hogy felingerelje a hegyi üregek mélyéről előbújó csőcseléket.
– Nem becsülhetjük alá ennek fontosságát. Ez az alak közel áll Obouldhoz... és tudhat
valamit.
Innovindil körülpillantott, majd felpillantott a drow-ra – arckifejezése elárulta, hogy
tökéletesen érti, mire gondol társa.
– Valószínűleg az alagutakban vertek tábort – jelentette ki.
Drizzt keletre nézett és bólintott – a láthatáron túl már a pirkadat halványkékje festette meg
az eget. Az alagutakból jövő orkok pedig nem merészkedtek ki túl messzire.
– Valószínűleg csak késő délután indulnak útnak – közölte Innovindil.
Drizzt tekintete végigpásztázta a vidéket, majd vállon veregette Innovindilt, és intet neki,
hogy kövesse őt.
– Előttük menjünk a földfelszín alá, és keressük meg a hozzájuk vezető utat javasolta.
-Almában lepjük meg a sámánt. Sok mindent szeretnék megtudni tőle.
A két drow gyorsan haladt az alagutakban – éles szemük átvizsgált minden hasadékot,
minden kiszögellést, minden repedésekkel tarkított kaptatót. A Proffitt komótosan baktató
trolljait
jóval megelőző Kaer'lic és Tos'un számos alkalommal megtorpant és hallgatózott – És
számos alkalommal voltak kénytelenek azt tapasztalni, hogy felderítésüket jelentősen
hátráltatja a trollok csapta zaj.
Csak úgy dübörögnek – villantak Kaer'lic ujjai, és a papnő arcára kiült az undor.
A törpék vérére áhítoznak – felelte Tos'un. – Proffitt ilyen lelkesen ácsingózik arra, hogy
találkozzon a törpék tüzével? A szakállas nép nagyon jól tudja, hogy miként vívjon meg a
trollokkal!
Mielőtt Kaer'lic jelezhetett volna, hogy egyetért, a köveken visszhangzó hangok ütötték meg
a fülét. Ujjai azonnal megdermedtek mozdulat közben, és kinyújtotta balját, hogy csendre
intse társát, majd odahajolt a sziklafalhoz. Eltéveszthetetlen volt a súlyos törpe csizmák
dobogása.
Tos'un odalépett mellé.
Ismét a barátaink? – kérdezték az ujjai.
Kaer'lic bólintott.
 – Jelentős erő – suttogta a nő. – Sejtésem szerint kétszer húszan vagy még többen is
lehetnek.
Milyen messze vannak?
Kaer'lic egy pillanatig hallgatózott, majd megcsóválta a fejét.
Nincsenek messze.. . – jelezték ujjai.
De párhuzamosan haladnak – szakította félbe Tos'un. – És ki tudja, hol ágaznak el ezek a
folyosók?
Egyvalami biztos – felelte Kaer'lic. – Ellenségeink délnek tartanak, vissza a Troll-mocsár
felé.
Erősítés Nesmének?
Kaer'lic a sziklafalra nézett, és arcára kiült a kétkedés.
– Ha az, akkor is csak jelképes – suttogta. – Mithrill Csarnok gesztusa, amelyben
támogatásáról biztosítja szomszédját.
A mögöttük lévő járatban hangok csaptak fel, ahogy trollok közeledtek. A két drow
egymásra nézett, feltéve ugyanazt a kérdést.
– Proffitt üldözőbe akarja majd venni a törpéket, viszont ez a kitérő sokba kerül Obouldnak:
csak több napos késéssel valósul meg a törpékre dél felől nehezedő föld alatti nyomás –
gondolkozott fennhangon Tos'un.
Ez az eshetőség különösebben nem izgatta Kaer'licet, és ez az arcán is látszott.
– Talán alkalmunk nyílik egy kis szórakozásra, ha a törpe csapat nem olyan nagy – folytatta
Tos'un, és arcára mosoly ült ki.
– Teljes sebességgel rohanj és keress egy olyan helyet, ahol keresztezhetjük ellenségeink
útját – utasította társát Kaer'lic. -
Jobb, hogy ha dél felé zavarjuk a törpéket, mintha visszafordítanánk őket. Reméljük,
meglelik majd az átkozott felszínre vezető alagút kijáratát.
Tos'un tiszteletteljesen fejet hajtott, majd megfordult és távozott.
– Légy nagyon óvatos! – kiáltott utána Kaer'lic.
A drow papnő meglepődött saját szavain. Csak nem egy barát szavai voltak ezek? És
Kaer'lic Suun Wett mióta tekintett bárkit is a barátjának? Donnia és Ad'non évek óta a társai
voltak, és viszontagságos utazásaik során egyetlenegyszer sem figyelmeztette őket ilyen
drámaian arra, hogy vigyázzanak magukra. Többször előfordult, hogy halottnak hitte
egyiküket-másikukat, de sosem siratta meg őket, sőt még igazából nem is törődött velük –
leszámítva saját közvetlen érdekeit. Akkor most miért ragaszkodott ilyen állhatatosan
Tos'unhoz?
Ekkor döbbent rá, hogy az ok nem más, mint a félelem: félt attól, hogy sebezhető marad.
Mivel Donnia és Ad'non a jó ég tudja, hova tűntek, Tos'un maradt az egyetlen valódi társa.
A trollok bűze egyre áthatóbb lett, ahogy Proffitt és csapata közeledett – a papnő szemében
ez csak még inkább fokozta megmaradt drow társa értékét. Az élete aligha lenne elviselhető
Tos'un nélkül.
Kaer'lic sokáig, nagyon sokáig nézte a sötét alagutat, ahol Tos'un eltűnt, miközben ezen a
felismerésen rágódott.
Habár megpróbált a felszín teremtényévé válni, Drizzt Do'Urden azonnal ráébredt, hogy
mennyire a Mélysötét lakója maradt, amint mélyebbre hatoltak az alagutak sötétjében.
Innovindil az elfek kecsességével haladt az oldalán, de mozgása a járatokban korántsem
volt olyan könnyed és gördülékeny, mint a sötételfé. A Mélysötétben Drizzt éppen olyan
fölényben volt vele szemben, mint az elf a felszínen.
Töredezett sziklás terepen haladtak át, majd felfelé tartottak egy természetes kürtőben,
amely az alagútrendszer főfolyosójából ágazott el. Drizzt időnként rápillantott társnőjére, és
arcán látta
fenntartásait. Miért is ne lettek volna? Drizzt a főfolyosó fölé vezette – ha pedig az orkok
bejönnek, akkor azt nyilván csapatosan teszik. Akár még tábort is üthetnek a járatban, talán
éppen a páros alatt.
De Drizzt csak lenézett az alatta húzódó alagútra és visszafojtotta mosolyát. Innovindil nem
volt tisztában azzal, hogy egy drow milyen ügyesen ki tudja használni az efféle helyeket.
Nem tudhatta, hogy ha az orkok valóban a kürtő alatt ütik fel táborukat, egy drow akkor is
könnyűszerrel át tud osonni köztük.
Drizzt Innovindilre pillantott, és biztatóan bólintott-ők ketten néma csendbe burkolóztak,
miközben teltek-múltak a percek.
A drow érzékeny szeme elárulta, hogy a sötétségben némi derengés támadt: tudta, hogy
messze keleten most már kezd pirkadni. Nemsokára ork lábak csosszantak, és a menet
megkezdte elvonulását alattuk. Drizzt úgy becsülte, hogy nagyjából két tucat ork jöhetett be –
amikor elhaladtak, intett Innovindilnek, hogy maradjon a helyén, majd fejjel lefelé, pókok
módjára mászni kezdett a kürtőben. Egy pillanatra megállt hallgatózni, majd kidugta fejét a
természetes kéményből, és mindkét irányt végigpásztázta tekintetével. Az orkok beljebb
mentek, de nem sokkal.
Hallotta őket, ahogy a közelében motoznak – feltehetően tábort vertek.
Drizzt visszakapaszkodott.
– Két óra – suttogta Innovindil fülébe.
Az elf türelmesen bólintott. Mindketten kényelmesebb helyzetet kerestek, és Drizzt
meglepetésére Innovindil közelebb húzódott hozzá – feje most nő ölében nyugodott. Amikor
a drow ellazult, finoman simogatni kezdte hosszú és sűrű fehér haját, egyszer pedig még
homlokon is csókolta.
A hely kényelmes volt, a pillanat gyengéd, így Drizzt hagyta, hogy teste jobban ellazuljon,
mint hosszú, nagyon hosszú idő óta bármikor.
A két óra túlságosan gyorsan eltelt a drow számára, de sikerült maga mögött hagynia a
nyugalom vizeit és felébresztenie a benne szunnyadó vadászösztönt. Ismét intett társának,
hogy maradjon a helyén, és ismét mászni kezdett fejjel lefelé a kürtőben.
A folyosó üres volt. Drizzt erős ujjaival megragadta a kürtő peremét, majd bukfencet vetve,
nesztelenül ért földet az alagútban. Előhúzta pengéit, és beljebb kúszott a
barlangrendszerben -
hamarosan rábukkant a járatban felállított ork táborra és a két leágazó barlangüregre.
A tekergőző és egyenetlen talajú folyosó rengeteg magaslati pontot kínált ellenségeinek
szemrevételezéséhez. Néhány ork ébren volt, és ide-oda járkált az aprócska főzőtűz körül,
ketten pedig a távolabbi falnál ettek és beszélgettek. Mögöttük egy nyílás tátongott, amely
egy kissé magasabban elhelyezkedő üregbe nyílt, ahol több ork hortyogott. Ezzel szemközt
nyílt a másik üreg, ahol még több drabális alak aludt. Drizzt észrevett egy orkot, aki mintha a
sámánok öltözetét viselte volna – de ez nem az a sámán volt.
Nem Arganth, akit Obould annyira nagyra tartott.
A drow eltette szablyáit, és közelebb lopózott, várva a lehetőséget. A percek teltek, és
végre a tábor elcsendesedett valamelyest – a két beszélgető orkot leszámítva mindenki más
lefeküdt és aludni tért. Drizzt nem is habozott. Szorosan maga köré csavarta köpenyét, és
még közelebb kúszott, az aprócska főzőtűzzel – amely valójában nem volt több néhány izzó
parázsnál – szemközti fal árnyékainak takarásában. A központi téren túljutva megállt és
megvárta, amíg a beszélgető orkok figyelme másfelé terelődik, majd elosont mellettük és
besurrant a szemközti kis üregbe.
Ott aludt a hangosan hortyogó Arganth.
A drow kifelé menet ugyanazt az útvonalat követte, ahol bejött, és visszatért a kürtőhöz,
ahol Innovindil várt rá. Ismét átgondolta, amit a helyszínről megtudott, és suttogva felvázolta
tervét – gyakran szünetet tartott, hogy hallgatózzon és megbizonyosodjon róla, nem riasztott
fel senkit és semmit a közelben.
Az is eszébe villant, hogy talán meg kellene próbálnia megtanítania Innovindilt a drow-k
kézjeleire, mire majdnem nevetésben tört ki.
Egyszer megpróbálta megtanítani Regist, de a félszerzet zömök ujjacskái – kivételes
ügyességük dacára – képtelenek voltak megformázni a megfelelő betűket. Drizzt elmondta
barátjának, hogy mozdulatai olyanok, mintha selypítve beszélne! Megpróbálta Catti-brie-t is
megtanítani és bizonyos mértékig sikerrel járt – de még egy olyan eszes ember, mint
Catti-brie, még ő sem volt képes olyan ügyesen mozgatni az ujjait, mint egy drow. Drizzt
azonban biztosra vette, hogy Innovindil rendelkezik a szükséges kecsességgel. Talán ha
több idejük lesz erre, majd megmutatja neki.
– Gondjaid lehetnek a kijövetellel – mondta az elf, amikor Drizzt befejezte tervének
felvázolását.
A drow-t meghatotta, hogy az elf nő láthatóan ennyire aggódik a biztonsága miatt – főként
úgy, hogy ha minden a tervek szerint halad, akkor éppen Innovindilt fogja kergetni az orkok
zöme.
Ezután kiosontak a járatból, hogy megbizonyosodjanak arról, miszerint a hegyet elhagyó
ork törzs nem táborozik túl közel – odakint még mindig félhomály honolt.
Majd ismét visszatértek az alagútba – a folyosón tábort vert orkokhoz vezető út utolsó
kanyarulatához. Vállon veregették egymást és biccentettek, majd Drizzt előreosont, korábbi
útvonalát követve. Beletelt némi időbe, mivel a szemközti falnál ülő két ork hevesen
vitatkozott valamin – de a drow-nak sikerült belopóznia az üregbe, ahol Arganth és mások
aludtak.
Egymás után vágta el a torkukat, egyedül csak a fősámánt hagyva életben.
Arganth ébredése durva volt – egy kéz tapadt a szájára, és egy szablya hegye feszült a
hátának.
– Ha mocorogni próbálsz, kivágom a szívedet – ígérte Drizzt, és hangja alig volt több egy
bogár zümmögésénél.
A falhoz húzta Arganthot, a megrémült sámánnal takarva magát, arra az esetre, ha valaki
esetleg bekukkantana kintről.
Még egy büdös takarót is sikerült felkapnia és magukra terítenie, további óvintézkedésként.
Drizzt várt. Arra kérte Innovindilt, hogy adjon neki bőségesen időt a sámán fülön csípésére.
Egy sikoly tudatta vele, hogy az elf munkához látott.
Az apró üreget leszámítva az orkok mindenütt talpra kászálódtak – egyesek elfutottak
Drizzték ürege mellett, az alagutak mélyén keresve menedéket. De a legtöbben a másik
irányba tartottak vagy ide-oda szaladgáltak. Egyikük belépett az üreg nyílásába, és
segítségért kiáltott, de persze a kis barlangban senki sem moccant vagy felelt. Drizzt még
jobban betapasztotta az ork száját, és még jobban összekuporodott a takaró alatt.
Újabb sikoly tudatta vele, hogy Innovindil íja ismét célba talált.
Néhány másodperc elteltével a drow maga alá húzta lábait, és talpra rántotta a sámánt,
majd az ajtóhoz vonszolta. Drizzt látta, hogy eljött a pillanat és kisurrant – balra tartott, az
alagutak
mélye felé. Rögtön letért az első oldalfolyosónál, berántva Arganthot egy védett beugróba.
Ismét várt – ezúttal arra, hogy a főfolyosón keletkezett lárma elhalkuljon. Amikor ez
megtörtént, még várt egy kicsit, majd foglyával együtt elindult visszafelé – az ork táboron úgy
haladtak
át, hogy élő ellenséggel nem találkoztak. Drizzt a járatban három halott orkot látott, akiket
Innovindil íja terített le.
A drow és foglya elhagyták a járatot, és Drizzt csak odakint, a hajnali szürkületben engedte
el a sámánt.
– Ha kiáltasz, átvágom a torkod – tett ígéretet, és az eszes Arganth arcára kiülő
kifejezésből tudta, hogy az ork érti minden szavát.
– Obould meg fog öl... – kezdte a sámán, de elcsendesedett, amikor a szablya csodás éle
nekifeszült a torkának.
– Igen... Obould – felelte Drizzt. – Ígérem, hogy hosszasan fogunk beszélgetni Obouldról.
– Nem mondok neked semmit!
– Kérlek, gondold meg magad! – A szablya még jobban nekinyomódott a sámán torkának. –
Nem hiszem, hogy meg akarnál halni.
Arganth ekkor hátborzongatóan elmosolyodott és meglepő módon még inkább nekinyomta
nyakát a pengének.
– Gruumsh velem van! – kiáltotta, és váratlanul előrevetette magát.
 De Drizzt gyorsabb volt, és visszahúzta szablyáját, a másikat pedig előrántotta tokjából, és
a markolattal keresztbeütött. A gomb nekicsapódott Arganth koponyájának, mire az ork a
földre rogyott. Megpróbált feltápászkodni és kiáltani, de Drizzt újra és újra lesújtott, amíg a
sámán el nem hallgatott.
Drizzt alig hallhatóan szitkozódott, majd eltette szablyáit és felnyalábolta a sámánt. Ezután
futva indult meg a szürkületben.
Megkönnyebbült, amikor Innovindilt a barlangjukban találta, éppen úgy, ahogy
megbeszélték. A nő arckifejezése egy szemernyit sem változott, amikor a drow a lábához
hajította az eszméletlen sámánt.
– Hármat öltél meg a barlangban – mondta Drizzt.
– És még néhányat odakint – felelte a nő, és zord arccal nézett rá. – Mindet megölhettem
volna, ha szívósabban üldöznek.
Drizzt nem mondott semmit, mivel ezúttal nem akarta felingerelni Innovindilt. Módszeresen
megkötözte Arganthot, majd a falhoz vonszolta a sámánt, és ülő helyzetbe támasztotta.
– Kicsikarjuk belőle azt, amit tudnunk kell, hogy megbosszuljuk Tarathielt – közölte a drow.
A halott elf említésére Innovindil fájdalmas fintort vágott.
– És amivel legyőzhetjük az ork hordát – sikerült kipréselnie a nőnek, bár a hangja kis híján
elcsuklott.
– Hát persze – mosolygott rá Drizzt.
Arganth mocorogni kezdett, mire Drizzt erősen sípcsonton rúgta. Eljött a beszélgetés ideje.
– A nesméi kutyák szétszóródtak – mondta Proffitt egyik feje.
– És menekülnek – tette hozzá a másik.
– Meg bujdokolnak – jelentette ki egyszerre mindkettő.
Kaer'lic az egyik fejről a másikra nézett, majd ismét vissza az elsőre, és megpróbálta nem
kimutatni, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát, amiért tárgyalnia kell a csúf, kétfejű
fenevaddal.
– Talán a törpék őket keresik – felelte a drow.
– Akkor kövesük a törpéket – mondta Proffitt egyik feje.
– És öljük meg őket – fűzte hozzá a másik.
– Tapossuk szét őket – tett rá egy lapáttal az első.
– És faljuk fel őket – kontrázott a második.
– Csak egy kis csapatnyi trollnak kellene hátramaradnia és felfalnia a törpéket, meg a
nesméi kutyákat – érvelt az első fej. – A többiek meg mennek tovább, hogy harcba szálljanak
Mithrill
Csarnok ellen.
Kaer'lic elrejtette fintorát.
– De talán több tucat törpe is lehet ott – felelte. – Félelmetes haderő. Ostobák lennénk, ha
alábecsülnénk őket.
– Hmm – elmélkedett a két fej.
– Jobb, ha mindannyian követjük a törpéket dél felé – érvelt Kaer'lic. – Jól belakunk, majd
visszafordulunk Mithrill Csarnok felé.
– De Obould...
– Nincs itt – szakította félbe Kaer'lic. – És még amúgy sem fogott hozzá Mithrill Csarnok
megszorongatásához.
A drow egy pillanatra eltöprengett azon, hogy elmagyarázza Proffittnak, miszerint Obould
kihasználja őt, hogy a trollokat olyan csatába vezényli Mithrill Csarnok ellen, amelyről jól
tudja, hogy rémisztő veszteségekkel jár majd, és hogy nincs igazi terve arra, miként küldhet
segítséget a felső kaputól. A drow azonban ellenállt a csábításnak, mivel ráébredt, hogy egy
dühös kétfejű troll valószínűleg szétzúz majd mindent, ami a keze ügyébe esik – beleértve
egy magányos drow papnőt is. Emellett Kaer'lic bármenyire is nyugtalankodott Obould miatt,
nem tartotta rossz ötletnek a Harcpöröly Klán megszorongatását. És ha közben
lemészárolnak néhány tucat trollt, mi abban a baj?
Proffitt felelni akart – Kaer'lic tudta, hogy egyet fog érteni –, de elhallgatott, amikor egy alak
bukkant fel futva a folyosóban.
– Innen nem messze átjuthatunk a folyosóba, amelyet a törpék használtak – jelentette
Tos'un. – Az összekötő folyosó szűk lesz ugyan a barátainknak, de azért átférnek rajta.
Beszéd közben a gigantikus termetű Proffittra nézett, és arckifejezése nem volt éppen
hízelgő.
A tompaagyú Proffitt azonban nem vette észre a finom utalást.
– Akkor hát megyünk – mondta Kaer'lic. – Követjük őket, és remélhetőleg elvezetnek minket
a nesméi menekültekhez, majd... – Itt szünetet tartott és Tos'unra nézett: – ...jól belakunk.
Drow társának arca eltorzult az undortól, de Proffitt mindkét feje jóízű nevetésben tört ki –
agyarakkal teli pofájából csorgott a nyál.
Milyen undorító egy teremtmény – jelezte Kaer'lic Tos’unnak. – De hasznos, ha Obould
felingerléséről van szó.
Tos'un válaszul villámgyorsan megvillantotta kecses ujjait.
És ez érdemes ügy.
 26

ÁTOKVERTE GNÓM

Regis rezignáltan felsóhajtott, és a földre ejtette a pergament, amelyet a felderítő az imént

nyújtott át. Nézte, ahogy lefelé lebeg – előbb balra, majd jobbra lebbent, mielőtt az íróasztal
sarkára hullt volna, veszedelmesen kilógva annak széle fölé. Mennyire odaillik ez a lap: egy
újabb, zavart keltő értesülés az aggodalómhalomban – gondolta a félszerzet. A felderítő
délről érkezett és azt jelentette, hogy a trollok egy része megfordult, és minden valószínűség
szerint üldözőbe vette Galen Firth-öt és azt a csapatot, amelyet Regis küldött ki Nesmé
megsegítésére.
A félszerzet ösztönei azt súgták, hogy össze kellene szednie egy sereget, és ezzel menteni
ki az ötven törpét.
De hogyan tehetné meg? Közel ezren még mindig a szirttetőn küzdöttek Banak oldalán, és
egy még ennél is nagyobb sereg állomásozott az Őrző Völgyének nyugati peremén, fedezve
Banak oldalát és a Mithrill Csarnok nyugati kapujához vezető utat. A Mithrill Csarnokban
maradt többi törpének pedig több mint elég dolga akadt – járőröztek az alagutakban,
utánpótlást szállítottak a szirtfalra, lecipelték Banak sebesültjeit, pótolták a veszteségeket, és
megállás nélkül működtették a műhelyeket, készítve a Nanfoodle által kért hengereket.
Regis savanyú arcot vágott, amikor a kovácsműhelyekre gondolt, és egy pillanatig átvillant
az agyán, hogy azonnal berekeszti Nanfoodle eszelős tervének megvalósítását. Ezzel
legalább felszabadulna néhány törpe, akiket délre küldhetne.
A félszerzet ajkáról újabb sóhaj szakadt fel, és arcát a kezébe temette. Ekkor meghallotta,
hogy kopogtatnak az ajtón, mire megdörgölte arcát, felnézett és beinvitálta a látogatót.
Egy harci öltözéket viselő törpe érkezett – egyedül a fejét borította kötés a megszokott sisak
helyett.
– Megkezdődött a harc az óriások gerince alatti alagutakban – jelentette a törpe. – Banak
azt mondta nékem, hogy mondjam el néked.
– Mivel úgyis lejöttél, hogy kezeltesd a sebedet – találgatott Regis.
– Ugyan, ez csak karcolás! – felelte a törpe. – Azért jöttem le, hogy hosszú lándzsákat
kerítsek, amit felhasználhatunk az újabb állások építéséhez.
A törpe bólintott, és elindult kifelé
– Hogy alakul a harc az alagutakban? – kérdezte Regis, miután összeszedte magát a törpe
válasza hallatán.
A harcos sokkal rosszabb színben volt, mint ahogy azt mutatta. A fején díszelgő turbán
oldalát átitatta a vér, páncélját pedig tucatnyi horpadás és repedés csúfította.
– Próbáltál valaha kiverni ellenséges csapatokat egy alagútból? – kérdezte. – Oly
ellenséget, aki elsáncolta magát, és készen áll a halálra?
Regis próbált nem grimaszolni, miközben megrázta a fejét. A törpe erre zordan bólintott és
távozott.
Regis ismét felsóhajtott, de csak azután, hogy a törpe behúzta az ajtót – nem állt
szándékában kimutatni csüggedését vagy gyengeségét. Pedig a helyzet lassan idáig fajult –
érzelmileg a
kimerülés szélén állt. A törpék harcoltak és meghaltak – végső soron pedig az ő döntése
tartotta őket odafent. A félszerzet háznagyként visszahívhatta volna Banakot és csapatait,
visszavonhatta volna az egész Harcpöröly Klánt és az újonnan jötteket Mithrill Csarnok falai
közé. Az orkok meg csak próbálják kipiszkálni őket innen! Tekintve friss felfedezését –
miszerint az elhúzódó csata éppen az orkok reményeit táplálja – talán a csapatok
visszavonása lenne a legkörültekintőbb hadmozdulat.
De egy ilyen lépéssel lényegében az egész vidéket átengedné a támadó orkoknak, és nem
Mithrill Csarnok lenne többé a jóakaratú népek közös ügyét szolgáló első számú királyság,
amely a Világ Háta keleti nyúlványainak árnyékában elterülő vad vidéket ellenőrzi.
Minden olyan zavaros és nyomasztó lett.
 – Nem vagyok vezér – suttogta Regis. – Átok reá, amiért ezt a feladatot kaptam.
A csüggedés pillanata azonban gyorsan elmúlt, és felváltotta a szomorkás vigyor, amikor
Regis elképzelte, hogy Bruenor mit szólna, ha hallaná szavait.
A törpe persze Bendőkorginak nevezné, és egy hatalmas tockost adna neki.
– Ah, Bruenor – suttogta Regis. – Mi lenne, ha felébrednéd és látnád ezt a felfordulást?
Lehunyta a szemét és elképzelte a némán és sápadtan heverő Bruenort. Minden éjjel
meglátogatta a királyt, és a törpe ágya melletti székben aludt. Drizztnek nyoma veszett,
Catti-brie és Wulfgar pedig Banak oldalán harcolt odafent – Regis azonban eltökélte, hogy
Bruenor nem halhat meg úgy,, hogy legalább egyik közeli barátja ne legyen mellette
végóráján.
A félszerzet egyszerre félte és remélte a pillanat eljövetelét. Nem értette, hogy Bruenor
miért él még mindig, hiszen a papok azt mondták neki, hogy nagyjából egy napja lehet még
hátra az ápolásuk nélkül – ez pedig már napokkal ezelőtt volt.
Makacs vén törpe – gondolta Regis, és talpra kászálódott. Úgy döntött, felkeresi barátját, és
elüldögél az ágya mellett. Általában nem szokta Bruenort ilyen kora este felkeresni – vacsora
előtt
pedig határozottan nem –, de valami homályos októl vezérelve úgy érezte, hogy most
azonnal oda kell mennie. Talán csak Bruenor megnyugtató társaságára volt szüksége – ami
arra emlékeztette,
hogy a törpe király a legközelebbi barátja, és emiatt helyesen cselekedett, amikor elfogadta
a Harcpöröly Klán háznagyi tisztét. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak erőt merít abból,
ha
Bruenor mellett üldögél, mint ahogy azt oly sokszor megtette a múltban. Bruenor, a
kőkemény törpe példaként állt előtte hosszú évek óta – ő akkor sem hátrált, amikor mások
elrohantak és
akkor is nevetett, amikor mások összehúzták magukat félelmükben.
Miközben Regis kilépett az ajtón, eszébe villant valami, amitől minden nyugalomérzete
elszállt.
Hirtelen ráébredt, hogy talán azért érzi szükségét Bruenor felkeresésének, mert a törpe
lelke valahogy érte kiált, és azt mondja neki, hogy siessen a betegágy mellé, ha valóban
jelen akar lenni, amikor barátja utoljára vesz levegőt.
– Ó, ne! – zihálta Regis, és rohanni kezdett a folyosón, olyan gyorsan, ahogy csak a lába
bírta.
A szokatlanul korai látogatás – amire ráadásul futva érkezett – hirtelen megvilágosodással
szolgált: amikor belépett a szobába, nem csak Harcpöröly Bruenort találta ott – aki továbbra
is eszméletlenül hevert az ágyon –, hanem egy másik törpét is, aki a király fölé görnyedve
suttogta Moradinnak szóló imáit.
Regis egy pillanatig azt hitte, hogy a pap Bruenornak segédkezik a másik part elérésében,
és már elkésett, hogy jelen legyen, amikor barátja eltávozik.
De a félszerzet gyorsan ráébredt az igazságra, mert a pap – Sütifejű Cordio –, nem
istenhozzádot mondott, hanem gyógyító mágiát szőtt Bruenor köré.
A tágra nyílt szemű Regis azon töprengett, hogy talán Bruenor tett valami olyat, ami
felébresztette a reményt, és ezért van szükség a gyógyító varázslatokra. Regis közelebb
lépett az ágyhoz, ami
megriasztotta Cordiót – a törpe felnézett és hátrahőkölt, miközben levegőért kapkodott.
Idegessége láttán Regis megértette, hogy hiábavalóan reménykedett – hogy minden
változatlan.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a félszerzet.
– Minden nap eljövök, hogy imádkozzak Bruenor eltávozásáért – felelte a törpe zsémbesen.
Regis felismerte a féligazságot.
– Úgy értem azért, hogy megkönnyítsem eltávozását – próbálta tisztázni a dolgokat a törpe.
– Azért imádkozom Moradinhoz, hogy gyengéden vegye magához.
– Nekem azt mondtad, hogy Bruenor már Moradin mellett van.
 – Egen... a lelke feltehetően ott van... egen... nyilván ott van – hebegte Cordio. – De nem
akarjuk, hogy a teste kínok között távozzon, nemde?
Regis megfelelő válasz után kutatott, miközben azon töprengett, hogy barátjának,
Bruenornak már napokkal ezelőtt meg kellett volna halnia, nem sokkal azt követően, hogy
megparancsolta a papoknak, hagyják eltávozni.
Mit csinálsz itt, Cordio? – akarta a félszerzet kérdezni, de még bele se kezdett, amikor
valaki becsörtetett a szobába.
– Jön a házn... – nyitotta szóra a száját Karmoló Stumpet, ám rögtön be is csukta, amikor
észrevette, hogy Regis már a szobában van.
A nő szeme kerekre tágult és úgy tűnt, mintha valami szitkot morzsolt volna szét az orra
alatt, miközben egy lépést hátrált.
-Nos hát, Sütifejű Cordio, jön a háznagy, úgyhogy hagyd abba a gyógyító varázslatokat,
amelyeket Bruenorra mondasz, és gyorsan tűnj el! – fejezte be Regis a mondatot.
Miközben beszélt, Cordio felé fordult, de a törpe nem hátrált meg.
– Egen, Stumpet is valami hasonlót mondott volna, ha nem vagy itt.
– Ti gyógyítjátok meg őt – szólt Regis rosszallóan, és rezzenéstelen pillantása
megállapodott a két törpén. – Minden nap idejöttök és mágiával árasztjátok el a testét,
életben tartva őt. Nem hagyjátok meghalni.
– A teste itt van, de a lelke már rég eltávozott – felelte Cordio.
– Akkor engedjétek meghalni! – háborgott Regis.
– Nem tehetem – szólt Cordio.
– Ez méltatlan dolog! – kiáltotta a félszerzet.
– Igaz – bólintott Cordio. – De Bruenornak kötelessége van, és én gondoskodom arról, hogy
teljesítse azt. Nem engedhetem, hogy Bruenor teste eltávozzék.
– Még nem – tette hozzá Stumpet.
– De éppen ti mondtátok nekem, hogy nem tudjátok visszahozni, hogy a teste és a lelke
távol van egymástól, és nem hallgatnak a gyógyító erők hívására – érvelt a félszerzet. –
Saját szavaitok nyomán hoztam meg a döntést, hogy hagyjuk Bruenort békében távozni. És
most ti dacoltok az akaratommal?
– Bruenor király addig nem csatlakozhat teljesen őseihez, amíg folyik a harc – magyarázta
Cordio. – És nem Bruenor miatt. Ennek semmi köze Bruenorhoz.
– Ennek a királyhoz van köze és nem a törpéhez – fűzte hozzá Stumpet. – Ahhoz van köze,
hogy akik Mithrill Csarnok falain kívül harcolának, azok Harcpöröly Bruenor király nevében
cselekszik mindezt. Csak menj ki és mondd el Kérgesüllő Banaknak, hogy Bruenor meghalt...
utána majd meglátád, mennyi ideig tudja tartani állását az ork nyomás ellenében.
– Ez nem Bruenorról szóla – mondta Cordio. – Ez azokról szóla, akik Bruenor nevében
harcolának. Meg kellene értened végre, hogy Mithrill Csarnoknak szüksége vagyon egy
királyra. Regis vitatkozni próbált. Szája szóra nyílt, de egy hang sem tört elő belőle. Tekintete
lefelé tévedt, Bruenor sápadt önmagára, barátjára, a királyra, aki halottfehéren és
mozdulatlanul hevert az ágyon, erős karját összekulcsolva egykor oly erős melle fölött.
– Ez méltatlan dolog... – suttogta a félszerzet, de szavai üresnek tűntek önmaga előtt is.
Bruenor egész élete a becsületről, a kötelességtudatról és mindenekfelett a hűségről szólt.
A Klánhoz és a barátaihoz fűződő hűségről. Ha életben tartása segíti klánját és barátait –
még akkor is, ha ez nagy kínokat okoz Bruenornak –, akkor a dühös törpe jól behúzna
annak, aki megpróbálja meggátolni kötelessége teljesítésében.
Regisbe belehasított a fájdalom, ahogy ott állt és nézte barátját. Belehasított a fájdalom,
amikor arra gondolt, hogy a papok Catti-brie és Wulfgar kívánsága ellenére cselekszenek –
kettejük ellenére, akiknek a legtöbb beleszólása lenne fogadott apjuk sorsába.
De a félszerzet nem vitathatta a Cordio és Stumpet okfejtésében rejlő logikát. A két törpére
nézett, majd anélkül, hogy bármit is mondott volna, lehajtott fejjel elhagyta a szobát, a vállára
nehezedő újabb teherrel.
A két súlyos vascső lezuhant a kőpadlóra, és egy darabig ide-oda pattogtak, míg végül
Nanfoodle-nak sikerült megfékeznie őket. A gnóm fújtatott és szuszogott, mire kicipelte a két
rudat a kovácsműhelyből. De le sem ült, hanem azonnal nekiállt összeállítani a
fémhengereket.
Tömbváll Pikel furcsálkodva nézte a csöveket, majd tekintete a lába előtt szétterülő
agyaghalomra meredt. Tudta, hogy az agyagra mondott varázslat hamarosan szertefoszlik,
és az anyag visszaváltozik az eredeti tömörségű kővé. A zöld szakállú törpe felmarkolt egy
darab sarat és a két csőre kente, majd felemelte a henger egyik végét és megvizsgálta.
– Héj – mondta elismerően, mivel a törpék minden henger mindkét végére fabrikáltak
peremet.
Maga mellé intette Nanfoodle-t, mire a gnóm felemelte a másik hengert, és gondosan
hozzáillesztette a Pikel kezében levő darab végéhez.
Pikel segített neki összenyomni a két csövet, Nanfoodle pedig egy rongydarabbal gyorsan
kétszer körülhurkolta a csatlakozópontot. Pikel felemelte szabad kezét, és az ízesülésre
agyagot csorgatott, majd Nanfoodle segítségével körültekintően a földre fektette a két csövet.
A gnóm gyorsan kisebb kavicsokat kapott fel, és a két henger oldalához nyomta őket,
megtámasztva azokat, miközben Pikel agyagja visszakeményedett kővé.
És ahogy megkeményedett, a két cső egyetlen hengerré állt össze.
– Sssss – közölte Pikel, és rámutatott az illesztésre, miközben összecsippentette az orrát.
– Igen, valóban eresztene, ha hagynánk – bólintott Nanfoodle. – De nem fogjuk hagyni.
Kirohant, majd kisvártatva egy súlyos vödörrel tért vissza, amelyből egy széles ecset
markolata kandikált ki. Nanfoodle a földre tette a vödröt és kivette az ecsetet, amely ragadós
szuroktól
csöpögött. A gnóm az illesztés fölé hajolt és bemázolta szurokkal. – Nem sssss – mondta
Pikelnek, és meglengette ujját.
– Hi-hi-hi – bólogatott a zöldszakállú törpe.
Nanfoodle melegséget érzett a szíve táján, látva Pikel jó hangulatát. A törpe búskomor lett
karja elvesztése óta és még kevesebbet beszélt, mint korábban. Nanfoodle azonban
gondosan figyelte és arra a következtetésre jutott, hogy Pikel csüggedése sokkal inkább
fakad a tehetetlenségérzetből, mint a saját csonkasága felett érzett önsajnálatból – abból,
hogy tehetetlenségre van kárhoztatva ebben a vészterhes időben.
A zöldszakállú törpét teljesen beavatta tervébe – hiszen valóban Pikel volt a
legalkalmasabb ezeknek a feladatoknak elvégzésére –, ami ismét energiával töltötte fel a
törpét és visszahozta
Pikel mosolyát. A földön üldögélő, követ agyaggá változtató Pikel most már a szokásosnál
gyakrabban hallatta jellegzetes "Hi-hi-hi"-jét.
– Odafent harcolnak – szólalt meg Nanfoodle.
– Oóóó – felelte erre Pikel.
Felállt és megfordult, mintha azonnal el akarna rohanni a csatatérre.
– Az óriások alatti alagutakban folyik a küzdelem – magyarázta Nanfoodle és megragadta
Pikel karját, visszatartva a törpét. – Ha szerencsénk van, a csata még azelőtt véget ér, hogy
befejeznénk az illesztéseket. De nem kérhetjük arra a barátainkat, hogy sokáig tartsák
azokat az alagutakat, mert ezzel nagyon meggyengítenénk Banak erőit.
– Oóóó.
-Csak mi könnyíthetünk a helyzetükön. – Csak te és én, de csak akkor, ha gyorsan és
keményen dolgozunk.
A fémhengerek sorára pillantott.
– Uh-huh – bólogatott Pikel és visszatért a munkához, kiöntve egy nagy halom agyagot,
amely gyorsan visszaváltozott előző, tömör állagába.
Nanfoodle bólintott és nagy levegőt vett. Tényleg eljött az ideje, hogy komolyan
nekilássanak. Átgondolta a kidolgozott tervet, és gyorsan megbecsülte azoknak a törpéknek
a számát, akiknek a segítségére szüksége lesz, és akik még nem akadályozzák egymás
munkáját. A gnóm tudta, hogy Regist könnyű lesz meggyőzni, mivel odafent már folyt az
igazán kemény munka: az alagutak megtisztítása.
Nanfoodle elképzelte, hogy milyen lehet az odafent dühöngő ütközet.
 És ettől még a hideg is végigfutott a hátán.
– Átkozott íjászok! – kiáltotta Bütyökfi Tred.
Az alagút oldalába vetette magát, egy sziklatömb mögött érve földet. A törpék viszonylag
könnyen elfoglalták az alagutak külső részeit, az Őrző Völgyéhez legközelebb eső déli
területeket, de ahogy beljebb hatoltak, az ellenállás úgy lett egyre erősebb és elszántabb.
Tred csapata – benne Tömbváll Ivánnal és Tred felbarri barátjával, Nikwilliggel – az egyik
hosszú és keskeny folyosóban megerődített állásba ütközött.
Nem messze tőlük az orkok beásták magukat egy kőhalom mögé, és több magaslati pontot
is kézben tartottak, ahonnan nyíl– És hajítódárda záporral áraszthatták el a törpéket.
– Torgar tőlünk balra nyomul előre – kiáltott oda Iván a folyosó másik oldaláról, ahol
Tredhez hasonlóan, ő is fedezékben lapult. – Már lehagyott minket, és a nagyobb csarnokok
felé tart.
Szüksége lészen a segítségünkre!
– Bah! – horkant fel Tred, és elszántan kiugrott a sziklatömb mögül... mire azon nyomban
három nyíl találta el és lökte vissza a kiinduló pontra.
– Te bolond! – kiáltott fel Iván.
– Ez fájt – vallotta be Tred, és megmarkolta ez egyik remegő nyílszárat.
– Kijuttatánk innen! – fogadkozott Iván.
Tred felemelte a kezét, és megcsóválta a fejét, megnyugtatva a másik törpét, hogy vele
minden rendben.
– Hátra kell őket szorítanunk! – kiáltotta a felbarri törpe.
– A kilenc pokolra! – köpte a szót a felbőszült Iván.
Hevederéből előkapott egy számszeríjvesszőt, és gondosan szemügyre vette. Barátja,
Cadderly tervezte ezeket a nyilakat, Iván segítségével. A mindkét végükön tömör, középen
kivájt vesszőt
úgy alkották meg, hogy egy aprócska fiolát rejtsen. A fiola tele volt mágikus olajjal, amely
felrobbant, amikor a vessző célba ért.
Iván megtöltötte aprócska számszeríját – ez Cadderly és az ő másik, tökélyre fejlesztett
közös találmánya volt –, majd hasra feküdt, kidugta a fejét, és kilőtte a nyilat a folyosóra.
A vessző nem túl nagy sebességgel repült az orkok felé – végtére is csak egy kézi
számszeríjból lőtték ki. Belecsapódott a barikádot alkotó egyik sziklába és összetört. Az olaj
lángra lobbant és felrobbant, szétzúzva a sziklatömböt.
– Hadd csipegessem meg egy kicsit azt a falat! – kiáltott oda Iván Trednek. – Megfutamítjuk
a disznókat.
Újabb vesszőt töltött be és kilőtte, mire újabb aprócska robbanás hangzott fel a folyosóban.
Az alagút pedig remegni kezdett.
– Mit tevél? – kérdezte a tágra nyílt szemű Tred.
Iván szeme szintén kerekre tágult.
– Átkozott legyek, ha tudám! – ismerte be, miközben a dübörgés egyre hangosabb lett. Iván
lepillantott a hevederére, és előhúzott egy újabb nyilat. – Ez csak egy apróság! – kiáltotta, és
megrázta a fejét, majd visszanézett az orkok felé.
Csak ekkor jött rá, hogy a remegés nem elölről, hanem a háta mögül hallatszik.
– Nem én voltam ám! – bömbölt fel Iván, és riadtan tekintgetett hátrafelé.
– Bah! Barlangomlás! – harsogta Tred, aki kezdte kapiskálni, hogy mi történt. – Kifelé innen!
Kifelé mindenki!
De nem barlangomlás volt, ahogy azt egy pillanattal később a két törpe és társaik
megtudták, mert ekkor a mennydörgést okozók éke befordult a sarkon és mindenre fittyet
hányva, végigrohant a folyosón.
– Nem omlás! – kiáltott fel az egyik törpe, aki hátrébb tartózkodott.
– Zsigerontók! – ordított fel egy másik.
– Pwent! – bömbölte Iván Trednek, és mindketten nagyon bölcsen nekilapultak a folyosó
falának.
Válaszul egyetlen, elmosódott hangorkán csapott fel: a tömény felháborodás kiáltásai
keveredtek el a fémvértek reccsenésével és a súlyos csizmák dübörgésével. Az oszlop
elszáguldott Iván mellett – az élen Thibbledorf Pwent haladt, egy hatalmas és súlyos
nagypajzsot szorongatva a kezében. A pajzsba nyilak csapódtak, de az egyik megcsúszott
rajta és egyenesen vállon találta Pwentet.
A törpe azonban ettől csak még hangosabban kurjongatott, és még gyorsabban rohant –
égő lelkesedéssel lódult előre.
Az ork íjak folyamatosan pengtek, a lándzsák pedig csak úgy röpködtek a szűk folyosóban,
de a Zsigerontók – akár a bátorság hajtotta őket, akár a butaság – még csak le sem
lassítottak. Többen
súlyos sérüléseket szenvedtek, és olyan sebeket kaptak, ami egy átlagos törpét leterített
volna – de a Zsigerontó harcosok felfokozott érzelmi állapotukban látszólag fel sem vették
ezeket a csípéseket.
Pwent teljes sebességgel rohant neki a sziklabarikádnak, és nekicsattant, majd a mögötte
rohanó törpék teljes sebességgel vágódtak neki és kapaszkodtak felfelé – valóságos törpe
feljárót képezve, amelyen cimboráik felkapaszkodhattak.
A fal pedig összeomlott.
A megmaradt néhány ork közül egyesek nyilaztak, mások csupán csapkodtak gyatra
fegyvereikkel – de akadtak olyanok is, akik kardot rántottak.
A Zsigerontók szívüket-lelküket beleadva indultak rohamra és vetették rá magukat
ellenfeleikre – alattomos, fogazott vértjeikben ide-oda vonaglottak rajtuk, felnyársalták őket
sisaktüskéikkel, vagy leterítették őket szöges kesztyűikkel.
Mire Iván segített lebicegni a beomlott barikádon a sebesült Trednek, egyetlen ork sem
maradt sértetlen – sőt egyetlen sem maradt életben.
– Terítsétek le őket gyorsan, és ne engedjétek, hogy túl sokszor eltanáljanak – magyarázta
a szagos Thibbledorf Pwent.
Láthatóan teljesen elfeledkezett arról, hogy egyik izmos vállából két nyílvessző áll ki.
– Gyerünk, kezel... – fogott bele Iván, de félbeszakította egy kiáltás, amely azt tudatta, hogy
távolabb egy újabb barikádra bukkantak.
– Kapjuk el őket, fiúk! – bömbölte Pwent. – Jahaaaaaaa!
Lerugdosta a pajzsát borító kődarabokat, és kirántotta alóluk a készséget. A körülötte
felhangzó általános örömujjongás közepette Pwent hanyatt-homlok ismét futásnak eredt.
– Reméljük, hogy nem sokkal előbb érjük majd el a tágasabb csarnokokat, mint Torgar –
jegyezte meg Iván.
Tred erre csak felhorkant és megcsóválta a fejét, majd Ivánra támaszkodva bicegve indult
tovább.

Távol a harctól és annál jóval lejjebb, az Őrző Völgye alatt húzódó kénes barlangban
Nanfoodle, Pikel és egy csomó törpe szorgoskodott – mindannyiuk arcát vastag rongy fedte,
megvédve őket az alattomos kipárolgástól.
Pikel abban a gödörben kuporgott, amelyet a sárgás víz szélén vájtak. Egy varázslat szavait
dünnyögte, egészséges és csonka karját egyaránt a kő fölött lengetve. Mellette egy
nagydarab törpe
tartotta az egyik csövet függőlegesen, amelynek alsó vége lándzsahegyszerűen
kicsúcsosodott. Pikel végzett a varázslattal, és hátralépett, majd bólintott, miközben a törpe
belenyomta a hosszú csövet a hirtelen szétmálló kőbe. Izmos karok nyomták lefelé a
hengert, nagyjából félig nyomva be a fémrudat az agyagba.
– Sziklát ért – közölte a törpe.
Pikel biccentett és elmosolyodott, ahogy Nanfoodle-ra nézett, aki megkönnyebbülten
sóhajtott fel. A gnóm úgy vélte, hogy ez lesz a legrázósabb rész. Először Pikel segítségével
kibányásztak tízlábnyi követ, mindössze ötlábnyi vékony réteget hagyva a csapdába esett
gáz fölött. Tévedni nem nagyon lehetett.
Megvárták, amíg az elvarázsolt agyag visszaalakul kővé, majd a gnóm intésére két,
hatalmas fakalapáccsal felszerelt törpe lépett elő, és nekiállt kalapálni a rúd felső végét.
 Nanfoodle visszafojtotta a lélegzetét – tudta, hogy egyetlen szikra is végzetes lehet (bár ezt
az aprócska információt nem osztotta meg a többiekkel).
Addig nem is nagyon sikerült levegőt vennie, amíg az egyik kalapácsos törpe meg nem
szólalt:
– Átjutottunk.
A másik törpe – miután a gnóm bólintott – előhúzta kését, és átvágta a csomót, amely a
lándzsahegyszerű csúcsot szorosan az alsó peremhez rögzítette. Az leesett, mire a. két
törpe szinte
azonnal köpködni és legyezni kezdett, ahogy töményebb bűz áramlott felfelé a csövön át.
Pikel örömében halkan felsikkantott és előreugrott, letapasztva a rúd végét azzal a
ragacsos anyaggal, amelyet Nanfoodle készített, majd nekiállt, hogy még jobban
megszilárdítsa a cső állását, még több követ változtatva agyaggá.
– Ez a legeszelősebb dolog, amit valaha is láttam – jegyezte meg az egyik, oldalt álló törpe.
– Átokverte gnóm – fűzte hozzá egy másik.
Nanfoodle ezen csak mosolygott rongymaszkja mögött. Valójában még csak vitatkozni sem
tudott megállapításaikkal. A törpék az ő egyetlen szavára egy fémrúdsort vezettek ki a
barlangüregből,
végig több alagúton, majd újabb tízlábnyi kövön át az Őrző Völgyének talajába. A törpék ő
egyetlen szavára végigvezették ezt a csősort a szirt aljába, majd újabb ötvenlábnyit haladtak
északra és kétszer annyit keletre. A törpék az ő egyetlen szavára felvezették a csősort a szirt
oldalában – két– vagy háromszáz láb magasra –, és minden cső végét fémpeckekkel
kapcsolták össze, hogy majd később Pikel agyaggá változtatott kővel pecsételje le őket.
A zöld szakállú törpe máris munkához látott, nyomában törpék sorjáztak – egyesek
agyaggal, mások szurokkal teli vödröket cipeltek. Miközben a gödröt vájták, addig Pikel
szinte az összes
föld alatti csövet összekapcsolta, így alig egy óra múlva a druida csapata már a
földfelszínen járt, az Őrző Völgyében haladva előre a szirt lábához. Pikel eddigre már
módfelett belejött a munkába, sőt még tökéletesítette is a technikáját, amikor a csöveket
"kanyarítani" kellett egy-egy kanyarhoz érve.
Nanfoodle egy másik csapatot vezetett végig az összekapcsolt fémcsősor mentén, még
több szurkot kenve a gyengébb részekre és kövekkel támasztva ki a fémrudakat. A gnóm
tudta, hogy nem hibázhatnak – főleg nem a földalatti szakaszokon.
A gnóm gyakran visszatért a kénbarlangba, csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, a
döntő fontosságú első henger még mindig szilárdan áll a helyén.
És hogy megnyugtassa magát: még nem vesztette el teljesen a józan eszét.
Pwentnek a barikádnál aratott drámai diadalát követően a törpék egy órán belül elfoglalták
az óriások megszállta gerinc alatti alagutak zömét, a barlangrendszer északi végébe szorítva
az
orkokat. Mivel Torgar nem akart újabb késedelmet, megparancsolta, hogy zárják le a
területet – ami természetesen mélységesen elszomorította Pwentet –, és mérnökei kőomlást
idéztek elő, az orkok közelében. Miután Torgar megszemlélte a beomlott részt, közölte, hogy
megnyerték a barlangrendszerért vívott csatát.
Az igazi munka azonban csak ekkor vette kezdetét. A törpék visszarohantak az alagút déli
végébe, közel az Őrző Völgyéhez, és fegyvereiket visszadugták övükbe, miközben felkapták
a sötét színű, ragacsos szurokkal teli vödröket. Torgar csapatának egy része visszatért a föld
alá, kezükben vödrökkel és ecsetekkel, a többiek pedig nekiláttak köteleket és huzalokat
leengedni az Őrző Völgyébe. Nem sokkal később már vödörláncot formáztak, szurokkal
megtöltött vödröket húzva fel és üres vödröket engedve le.
A barlangrendszerben a törpék nekiláttak lezárni minden repedést és hasadékot, amit csak
találtak, a ragacsos anyaggal tömve el a falakat és a mennyezetet.
A Nanfoodle javasolta terv alapján egyes törpék hosszú kötelekkel biztosított hámokba
ültek, és leereszkedtek a szirtfalon, nagyjából félúton helyezkedve e1 a kanyon alja és a szirt
teteje között. Ezután nekifogtak fűzőlyuk-támasztékokat beverni a falba, egy támszerkezetet
hozva létre a talajtól a párkányig.
Torgar, Iván és Tred – az utóbbi még mindig makacsul elzavart mindenkit, aki azt javasolta,
hogy esetleg el kellene látni a sebét – nekifogott átvizsgálni a terepet a gerinc alatt futó
alagutak szélén,
középtájt. Azt keresték, hogy hol a legvékonyabb a kőzetréteg kelet felé, ahol a csata még
most is dúlt. Torgar határozott léptekkel haladt – időnként megütögette a sziklát egy apró
pöröllyel, majd
figyelmesen hallgatta a csengések visszhangját. Amikor megbizonyosodott róla, hogy
megtalálta a legkedvezőbb pontot, munkára vezényelte az ásókat. Csapata hamarosan
lyukat fúrt keleti irányban, áttörve a sziklás gerincet – már érezték a kintről beáramló levegő
simogatását.
– Elég széles lesz? – kérdezte Torgar.
Iván a tükrös oldalánál fogva felemelte a Nanfoodle utasításai alapján készített dobozkát.
– Úgy tűnik, hogy belefér – felelte.
Közelebb lépett, és belenyomta dobozt a résbe. Az ásók azonnal munkához láttak, úgy
formálva lyukat, hogy a doboz jobban és biztosabban elférjen benne, majd hátraléptek, mire
Iván addig nyomta be a ládikát, ameddig csak tudta. A törpe pedig csak nyomta a dobozt
befelé – a tükrös oldal kifelé nézett –, egészen addig, ameddig a karja elért.
– Zárjátok le a lyukat – utasította Torgar a csapatát, majd ő és a másik két vezér visszafelé
indult.
– Mi jár a fejében annak az átokverte gnómnak? – kérdezte Tred.
– Még csak nem is sejdítém – vallotta be Torgar. – De Banak azt mondá nékem, hogy
foglaljuk el az átkozott alagutakat, úgyhogy elfoglaltam az átkozott alagutakat.
– Megtevéd – bólintott Iván. – Megtevéd.
– És ebből jó fog kisülni – helyeselt Tred.
– Egen – fűzte hozzá Iván. – Ezek a Harcpörölyök értenek hozzá, hogyan nyerjenek meg
egy csatát.
Torgar vállon veregette mindkét társát, és Ivánba ekkor villant bele, hogy milyen ironikus is
ez az egész, hogy ő, Tred és Torgar kapta meg a barlangrendszer visszafoglalásának fontos
feladatát, pedig egyikőjük sem tartozott Bruenor klánjához.
Merengését és a három törpe beszélgetését a harci tombolók csizmáinak dobogása
szakította félbe. Mindhárman megfordultak, és látták, hogy Thibbledorf Pwent
rohamléptekben vezeti dél felé csapatát.
– Odakint megint kiújultak a harcok – magyarázta Pwent hármójuknak, miközben elviharzott
mellettük, majd hátrakiáltott katonáinak: – Siessetek már, ti tökfejek! Minden mókáról
lekésénk!
A Zsigerontó Brigád elsöprő ujjongással csörtetett tova.
– Örülök, hogy a mi oldalunkon áll – jegyezte meg Tred, mire mindkét társa felhorkant.
Még nem virradt fe1 a másnap hajnal, amikor Torgar és Iván a barlangrendszer legdélibb
pereménél állt, az Őrző Völgyébe aláhulló szakadék szélén – a harc változatlan hévvel
tombolt a keleti lejtőn, Tredet pedig elküldték, hogy a papok elláthassák a sebét.
– Jó törpék ontották a vérüket, csak azért, hogy lezárjuk az egészet – szólalt meg Torgar,
és csalódottan felsóhajtott.
– Én azt gondolám, hogy a gnóm ki akarja füstölni az óriásokat a gerincről – felelte Iván, és
belerúgott a csősorba, amely immár a szirtfalon vezetett fel, be az alagutak mélyére. – Itt
vezeté majd fel a bűzt.
Kettejüktől nem messze egy csapat törpe munkálkodott szélsebesen, sziklákat halmozva fel
a hosszú fémcsősor körül, gondosan úgy helyezve el azokat, hogy szépen megtámasszák
egymást, és ne nehezedjenek rá a fémhengerekre.
– Igencsak hathatós bűznek kell lennie, hogy elűzze az óriásokat a gerincről – mondta
Torgar.
– A fivérim azt mondá, hogy az lesz.
Amikor a munkások végeztek, Iván intett az alagút két oldalán álló mérnököknek, jelezve,
hogy álljanak félre. Torgar és Iván felkapták súlyos fakalapácsaikat, és egyszerre ütötték ki a
korábban beállított fatámasztékokat, mire a sziklaalagút vége beomlott, elborítva a bejáratot
és a csősor közepét.
– Mindent zárjatok le – adta ki az ukázt Iván a munkásoknak.
– Mindent kenjetek be szurokkal, tömjetek el földdel, majd újra kenjétek át szurokkal.
Egyikünk sem vágyik rá, hogy a bűz viszszaáramoljon hozzánk.
A törpék bólintottak, és egyetlen zokszó nélkül munkához láttak.
Iván viszonozta a bólintást, majd a szirtfalra pillantott és a hevederbe szíjazott törpékre, akik
egészen a völgy fenekéig sorakoztak, szépen egymás fölött, kötelekhez erősítve. Mások
agyaggá változtatott követ húztak fel kötélen, megint mások pedig a fémcsöveket illesztették
a fűzőlyukakba.
Azt a rengeteg fémcsövet.
Iván erre csak annyit mondott:
– Átokverte gnóm.
 27

A LELKIISMERET DÖNTÉSE

– Milyen szerencse, hogy azok az óriások úgy döntöttek, csatlakoznak hozzád – mondta
Obould Urlgennek, amikor rábukkant fiára annak táborában. Urlgen követte apja tekintetét,
amely a nyugati gerincre irányult, ahol Gerti déróriás harcosai szorgosan építették az új
katapultokat. – Szerencse, hogy ennek a csapatnak éppen erre vitt az útja.
Sem Urglen, sem az Obould mellett álló Gerti figyelmét nem kerülte el az ork király
szarkazmusa, ami arra utalt, hogy az uralkodó tudja, hogy Gerti és Urlgen megpróbálta a
maga kezébe venni a dolgok irányítását.
– Nem utasítottam el az értékes segítséget – felelte Urlgen, és többször is Gertire pillantott,
támogatást várva.
– Értékes vajon diadalt aratni Obould nélkül? – kérdezte az ork király nyíltan, mire mind
Gerti, mind Urlgen összerezzent és idegesen topogni kezdtek. – Ennek ellenére... hiába
segített... mennyi is, olyan húsz óriás?... a törpék kitartanak.
– Elűzöm őket a szirtről! – fogadkozott Urlgen.
– Azt teszed, amire utasítalak! – vágott vissza Obould. – Megfosztasz a győzelemtől?
– Megfosztalak egy apró diadaltól, mivel egy sokkal nagyobb hullik a markunkba – fejtegette
Obould. – Minden a helyén van, hogy elűzzük a törpéket a szirtről. Szépen, csendben
megduplázom az erőidet úgy, hogy az ostoba törpéknek fel se tűnjön. Ezután Gerti és én
délnyugatnak menetelünk, és nyugatról, lentről megtámadjuk a völgyet. Ezután leűzöd a
törpéket a szirtről. És nem lesz hova futniuk.
Urlgenről Gertire nézett – az óriásnő egyértelműen mérges volt és legalább ennyire
meghökkent, miközben a nyugati gerincet kémlelte.
– Ennek már réges-régen meg kellett volna történnie – ismerte el az óriásnő, szavait sokkal
inkább Urlgennek, mintsem Obouldnak címezve. – Magyarázd meg a késlekedés okát.
– Két nappal ezelőtt a katapultok készen álltak, hogy bevégezzék a munkát – morogta
Urlgen válaszul. – De az ellenségeink nekirontottak és az óriásaid nem tudták megvédeni a
hadigépeket. Újra nem történik meg.
– A jelentések szerint viszont a törpék visszafoglalták a katapultok alatti alagutakat –
emlékeztette Gerti, mivel a csatáról szóló hírek egész nap terjengtek a táborban.
– Ez igaz – ismerte el Urlgen. – Törpéket vesztegettek el arra, hogy visszafoglalják az
alagutakat, amelyeket nem érdemes védeni. Mire át tudnák fúrni a vastag követ, hogy
megtámadják az óriásokat, a csata már régen véget ér a szirten.
– De szemmel láthatóan nem ez a szándékuk – folytatta. – Az alagutakat bűzzel árasztják
el. Olyan erős a bűz, hogy képtelenek vagyunk ellentámadásba lendülni, és az óriások is
panaszkodnak miatta. Ha alaposabban megnézitek őket, láthatjátok, hogy kendőt kötöttek a
szájuk elé, a bűz elleni védekezésül.
– Szaggal el lehet őket űzni a gerincről? – kérdezte Obould. – Ez csupán kellemetlenség,
semmi több – magyarázta Urlgen. – A törpék így biztosították, hogy ne tudjunk az alagutakon
át támadni. Azt hiszik, hogy ezzel megvédik az oldalukat, de mi ott semmiképpen sem
támadtunk volna. Az alagutakban vívott harc nem hozott számukra sem megkönnyebbülést,
sem győzelmet.
Obould összehúzta véreres szemét, és a gerincre meredt. Akárhogy legyen is, úgy tűnt,
hogy a katapultok már majdnem elkészültek, és a munka egyenletes sebességgel folyt
tovább.
– Tízmérföldnyi menetelés vár ránk, hogy elérjük a völgy nyugati felét – jelentette ki a király.
– Amikor délnyugat felől felhangzik a csatazaj, kezd el szorongatni a törpéket. Teljes erővel
ronts rájuk és vess be mindent. Szorítsd le őket a szirtről, egyenesen várakozó karjaimba.
Azután megsemmisítjük őket, és Mithrill Csarnok sosem nyeri vissza mostani dicsőségét.
Urlgen ismét Gertire pillantott, és láthatóan teljesen megrökönyödött.
– Dicsőség Obouldnak – mondta az ifjú ork minden meggyőződés nélkül.
 – Obould Gruumsh – javította ki az ork király. – Dicsőség Gruumshnak!
Obould király még figyelmeztetően rámordult fiára és az óriásnőre, majd távozott.
-Serege a sokszorosára nőtt – fejtegette Gerti Urlgennek. Több mint a duplájára növeli majd
a seregedet. Még a harcosaimra és a katapultokra sem lesz szükséged.
– A törpék bűztrükkje nem fogja elzavarni őket a gerincről nyugtatta meg a nőt Urlgen. – A
katapultok szórják csak köveiket és zúzzák szét a törpéket. Talán még a szirten túlra irányoz-
hatunk is néhány lövést, egyenesen Obould útjába.
– Vigyázz, mit beszélsz! – intette Gerti.
De képtelen volt elrejteni mosolyát – mulatságosnak találta a gondolatot, hogy Sokvesszős
Obouldot "véletlenül" kilapítja egy hatalmas szikla. A távolodó ork király után nézett – az
öntelt kis vakarékra, aki az egész hadjáratot irányította.
Gerti erre még szélesebben mosolyogott.
– Fanatizmusa a vallásában gyökerezik – magyarázta Innovindil Drizztnek, miután órákat
töltöttek el hiábavalóan azzal, hogy valamiféle értesülést csikarjanak ki az elfogott sámánból.
Nem fog mondani nekünk semmit. Nem fél sem a fájdalomtól, sem a haláltól... akkor nem, ha
átkozott bálványa nevében kell elviselnie.
Drizzt nekidőlt a barlang falának, és eltöprengett Innovindil szavainak igazságán. Megtudta,
hogy Obould dél felé menetelt de ezt amúgy is kitalálta, még mielőtt elfogták a sámánt. A
másik, bizonyos mértékben esetleg hasznosnak tűnő értesülés az volt, hogy Lapályos
feldúlója, Obould fia, Urlgen heves csatát vívott a törpékkel Mithrill Csarnoktól északra.
– Készen állsz délnek indulni? – kérdezte Innovindil halkan a drow-t. – Készen állsz
szembenézni Mithrill Csarnok életben maradt törpéivel, és megbizonyosodni félelmed
igazáról?
Drizzt megdörgölte az arcát, és félretaszította Withegroo leomló tornyának iszonyatos
emlékét. Tudta, hogy mit fog hallani, amikor megérkezik Mithrill Csarnokba.
És nem akarta hallani.
– Menjünk délre – mondta végül a drow. – Dolgunk van ezzel az Obould királlyal, és minden
egyes lépésünktől egy hűséges pegazus élete függ. Szándékomban áll visszaszerezni a
hátast és szándékomban áll megfizetni Obouldnak a tetteiért.
Innovindil ekkor már mosolygott, majd bólintott. Drizzt oldalra pillantott, a melléküreg
nyílására, ahova a sámánt pakolták. – Mit csináljunk vele? – kérdezte. – Biztos, hogy
lelassítana minket.
Innovindil szó nélkül felállt, felvette íját, és az oldalüreg nyílásához lépett.
– Innovindil? – szólt utána kérdően Drizzt. A nő nyilat helyezett az idegre.
– Innovindil?
Drizzt összerezzent a döbbenettől, amikor az elf megfeszítette íját, és lőtt. Majd ismét lőtt,
és harmadszor is.
– Amikor gyorsan és tisztán megöltem őket, több könyörületet tanúsítottam irántuk, mint
amit ők mutattak volna az irányunkba – felelte az elf teljesen érzelemmentes hangon.
A nő Drizztre pillantott, és mindketten hallották az üregből felhangzó nyöszörgést. Innovindil
egy szó nélkül a földre ejtette íját és előhúzta keskeny kardját, majd besétált a kis barlangba.
Tette valamiért zavarta Drizztet. Visszaemlékezett arra a goblinra, akivel egykor találkozott,
arra a meg nem értett rabszolgára, akit ember gazdája ok nélkül ütött-vert, míg végül
meggyilkolta.
A drow lerázta magáról az emléket. A lény, akit elfogtak, nem olyan volt, mint az a goblin.
Egy gonosz istenség fanatikus követőjeként az ork sámán azért élt, hogy pusztítson,
raboljon, gyújtogasson és hódítson. Drizzt elfogadta Innovindil indoklását, amely tökéletesen
igaz volt: valóban több irgalmat tanúsított az orkok iránt, mint azok tették volna az ő
helyében.
A drow nekilátott összegyűjteni a felszerelését, és tábort bontott. Ideje volt dél felé indulni.
Talán már régen itt volt az ideje.
Regis a sötétben ült, felidézve a régi barátjával, Bruenorral együtt töltött időket. Mennyi időt
töltöttek együtt a Jeges Szelek Völgyében! Bruenor hányszor bukkant rá a Maer Dualdon
partján, amint lustálkodva horgászgatott – vagy legalábbis úgy tett. Bruenor ilyenkor mindig
lehordta – Regis fülében még most is élesen csengtek szavai.
"Bah, Bendőkorgi! A legkényelmesebb munkát végzéd, amit csak találhatsz, és még azt is
csak félszívvel teszed!"
Mosoly derengett fel a félszerzet arcán, ahogy felidézte magában, Bruenor milyen gyakran
rogyott le mellé a tó partjára, "csak hogy megmutassa, hogy is kell ezt csinálni".
Remekül érezték magukat a Jeges Szelek Völgyben ritka kincsnek számító enyhe napokon.
Bruenor még mindig életben volt. Regis gyanította, hogy Cordio és Stumpet esténként még
mindig felkeresi őt titokban, a testét életben tartó gyógyító varázslatokat mondva rá. Ebben a
kérdésben nem hallgatnak a parancsára – És Regis háznagyi tisztje kevés befolyást
biztosított számára Mithrill Csarnok két főpapjával szemben.
Regis bizonyos mértékig örült annak, hogy helyette hoztak döntést. Nem tudta, hogy lett
volna-e szíve még egyszer azt követelni, hogy hagyják meghalni Bruenort.
A félszerzet azonban még mindig nem tudta teljesen rábírni önmagát, hogy egyetértsen a
két önfejű pappal, és azzal, hogy Mithrill Csarnok érdekében Bruenornak élnie kell.
Harcpöröly Bruenort, mint jelképet használták érvelésük alátámasztására, de Regis számára
nyilvánvalónak tűnt, hogy Bruenor többé nem királya senkinek.
Egyetlen király sem hevert volna ott tétlenül, ha tudja, hogy hívei szörnyű harcot vívnak,
hogy közülük sokan megsebesültek vagy meghaltak.
– Kell lennie válasznak – dünnyögte Regis halkan a sötét szobában ülve.
A félszerzet belemeredt a feketeségbe. Több lehetőségnek kell lennie. Regis hirtelen
kihúzta magát ültében, amikor tekergőző gondolatai összeértek, és új mintákat rajzoltak ki.
Felidézte Cordio és Stumpet szavait. Felidézte emlékeit régi barátjáról, Bruenorról és az
együtt töltött időről. Felidézte a törpe önfejűségét, büszkeségét, hűségét és nagylelkűségét.
A sötétségbe burkolózó Regis meglelte a választ, amely megfelelt fejének és szívének.
Regis, Mithrill Csarnok háznagya – nagyobb e(szántsággal, mint amit a bizonytalan
félszerzet hosszú-hosszú idő óta érzett, és tűzben égő kebellel – kirohant a szobából, és
rohanni kezdett a törpe alagútrendszerben, hogy meglelje Sütifejű Cordiót.
28 NANFOODLE SÁRKÁNYA
– Tartsátok a négyszög alakzatot! – kiáltotta Kérgesüllő Banak a csapatainak...
megfogyatkozott csapatainak.
Nemcsak a veszteségek kezdtek komoly gondot okozni a törpe védőknek, hanem annak a
több tucat törpének a hiánya is, akik elhagyták az arcvonalat, és Nanfoodle-nak segédkeztek.
Ok továbbra is folytatták az Őrző Völgye alatti alagutakból induló és szirtfalra felfutó
fémcsősor rögzítését. Emiatt a törpe hadvezér kénytelen volt védekezésbe átmenni, elhárítva
a legújabb heves rohamot – de ellentámadásra már nem maradt ereje.
Banak törpéi jól tartották magukat, és tartani is fogják állásaikat, amíg csak az orkokról van
szó. A törpe hadvezér azonban gyakran pillantott balra, az északnyugati gerincre, ahol az
óriások szorgosan szerelték össze a hatalmas katapultokat. Időnként valami fehéren felvillant
a gerincen. Banakkal a felderítői tudatták, hogy a bűz, amelyet Nanfoodle irányított oda, most
már sűrűn terjeng a hatalmas kolosszusok körül, átszivárog a sziklák között és bűzös sárga
felhőként telepszik rá a gerincre. De Banak csalódottan látta, hogy ez a kellemetlenség nem
elegendő az óriások elüldözésére. A behemótok hatalmas arcát szövetdarabok fedték, és az
irdatlan lények megállás nélkül folytatták munkájukat.
– Kifutánk az időből, Banak – szólalt meg valaki mellette.
– Megállítjuk őket – pillantott a hadvezér Tömbváll Ivánra. – Ugyan, azok az orkok nem
érdekesek! – reccsent Iván hangja. – De a kis szélhámos trükkje nem működik. Saját
szemiddel láthatád, hogy az óriások még mindig dolgoznak. A katapultok odafent vannak, és
működésbe lépnek, még mielőtt holnap felkel a nap. Az állásuk alapján szétlapítának minket.
Banak megdörgölte vizenyős szemét.
– Jobb lenne visszahúzódni a völgybe – vetette fel Iván. Banak megrázta a fejét.
– Az apróság még mindig ügyködik – fújtatta. – Egyszáz törpém dolgozik véle.
– Úgy hallám, hogy csak a csősor megerősítésén buzgólkodik. Intett Banaknak, hogy
kövesse, és nyugat felé indult, ahol törpék himbálóztak köteleken az Őrző Völgyébe aláhulló
szirtfal mentén. A két törpe hamarosan megpillantotta Nanfoodle-t és Iván fivérét a szirttetőn,
pergamenek és ábrák halma fölé görnyedve. Nanfoodle időről időre kihajolt, és lekurjantott a
törpéknek, hogy kenjék át szurokkal az illesztéseket – az összes illesztést.
– Ettől olyan büdös lészen, hogy az óriások nem bírják majd tovább? – kérdezte a gnómot
Banak, amikor odaértek. Nanfoodle felpillantott rájuk, és minden vér kifutott az arcából,
amelyre az aggodalom jól látható ráncokat vésett.
– Nyugalom, apróság – mondta Banak. – A bűz legalább lelassítá őket, és mi már ezért is
hálásak vagyunk néked.
– Még csak bele sem szagoltak igazán! – harsogta Nanfoodle. – Ptúi! – köpte a szót
egyetértése jeléül Pikel.
Iván a fivérére nézett és megcsóválta a fejét.
– A szándékunk nem az, hogy bűzzel árasszuk el a gerincet próbálta Nanfoodle
elmagyarázni. – A cél az, hogy a forró levegő... az alagutakat lezáró szurok... ehhez
megfelelő mértékű koncentrátum szükségeltetik...
Hebegett-habogott, felemelt egy pergamenlapot, amelyen számok és képletek voltak
összevissza – egy mukkot sem értett belőle.
– Értéd, hogy miről beszél? – kérdezte Banak Ivántól.
– Az óriásokat nem kellene, hogy elárassza a bűz – tisztázta a helyzetet Iván.
– De akkor minden további gond nélkül építhetik hadigépeiket – érvelt a hadvezér.
– Jup – bólintott Iván.
– De akkor... – érvelt tovább Banak, de inkább elhallgatott, és megcsóválta a fejét.
A szeme sarkából rásandított Nanfoodle-ra, majd tanácstalanul ismét megcsóválta a fejét,
amikor lepillantott a számos törpére, aki a fémcsöveket erősítette hozzá a szirtfalhoz – a
törpékre, akik megerősíthették volna a védekező négyszögeket, amelyek még így is tartották
magukat az orkok nyomásával szemben.
Banak felhorkant és visszaindult a csatatér felé. – Nem érti – mentegetőzött Nanfoodle
Ivánnak.
A sárga szakállú törpe felemelte bütykös kezét, hogy meg
nyugtassa az aprócska gnómot.
– És sosem fogja megérteni – felelte Iván.
– A gáznak nem lenne szabad szivárognia – próbálkozott Nanfoodle kézzel-lábbal
magyarázni.
– Tudom, apróság – csitította Iván. – Bumm – dünnyögte halkan Pikel.
– Egybe kell gyűjtenünk, hogy összesűrűsödjön... – erőltette a témát Nanfoodle.
– Tudom, apróság – szakította félbe Iván, de a gnóm csak hadart tovább.
– A szag sosem fogja elűzni őket onnan... esetleg az alagutakban levőket, ahol a sűrűség
nagyobb...
– Apróság... – mondta Iván, és amikor Nanfoodle csak hadart tovább, higgadtan
megismételte, amit mondott, majd ismét, mire sikerült magára vonnia az izgatott gnóm
figyelmét.
– Apróság, figyelj: én építém a dobozod – emlékeztette Iván. Vállon veregette Nanfoodle-t,
majd Banak után eredt, hogy segítsen a csata irányításában.
Iván menet közben nyugatra pillantott – de nem a gerincet nézte, hanem a mögötte elterülő
hegyeket, amelyek mögé lebukott a nap, és ahol már a szürkület kerítette markába a vidéket.
Majd tekintete a gerincre siklott – És a szorgosan dolgozó óriások hatalmas sziluettjére.
Iván tudta, hogy gondjaik megsokszorozódnak, még mielőtt felkelne a nap.
– A törpék terve nem működött, főnök – jelentette az egyik ork alparancsnok Urlgennek.
Ok ketten az Urlgen irányítása alá tartozó két sereg szívében álltak: az ork király fiának
saját serege a lejtőn vívta harcát a törpékkel, míg a másik, amelyet apja adott kölcsön, még
mindig a táborban pihent, rejtve az ellenség szeme elől.
Urlgen nyugat felé nézett, a gerincre és az óriásokra. A homokszemek peregni kezdtek,
miközben folytatódott a csata: Obouldtól üzenet érkezett, hogy pirkadatkor megindítja a
támadást nyugaton. Urlgen számára ez azt jelentette, hogy le kell szorítania a törpéket a
gerincről – márpedig ez nem lesz könnyű feladat az óriások katapultjai nélkül.
– Időre elkészülnek – jegyezte meg az ork alparancsnok. Urlgen rápillantott.
– A törpék bűze nem állította meg az óriásokat – nyugtatgatta az alparancsnok.
Északon a csata tovább folyt, de nem teljes erőbedobással Urlgen szándéka ugyanis nem
ez volt. Ő csak annyit akart elérni, hogy a törpék ne vonuljanak vissza. Ott kell tartania őket
addig, ameddig apja minden lehetséges menekülési útvonalat elzár.
Az ork vezér halkan felmordult, és oldala mellett ökölbe szorította kezét – alig bírta fékezni
magát. A pirkadat elhozza élete legnagyobb diadalát.
Ennek ellenére önkéntelenül is ideges pillantást vetett a nyugati gerincre, és azon
töprengett, hogy az óriások katapultjai nélkül sokkal nehezebb lenne a feladata.
Nikwillig az apró tükröt ide-oda forgatta a kezében. Nyugatra, a gerinc felé nézett, majd
keletre, a magas hegycsúcsok irányába. Tekintetét az egyik kisebb hegyoromra
összpontosította a szirt lábánál – rövid, de annál nehezebb mászással lehetett feljutni a
csúcsára. Ott kell majd befognia napsugarakat. Ha Banak veszít, akkor onnan gyakorlatilag
nem lesz visszaút.
– Mit hallék! ? – kiáltotta oda neki Tred, felrezzentve a nyugtalanító gondolataiba mélyedt
törpét.
Nikwillig gyorsan közeledő cimboráját figyelte.
– Mit hallék!? – dörögte Tred ismét, és odaviharzott az üldögélő Nikwillighez.
– Valakinek meg kell tennie.
Tred csípőre tette kezét, és körülnézett a táborhely körül még mindig dühöngő csatán.
Éppen akkor érkezett vissza a harcból, két sebesült törpét vonszolva magával, de már
készült is, hogy visszatérjen.
– Azon töprengtem, hogy miért nem valál vélünk a harcvonalban – mondta Tred.
-Több bajt okoznék, mint amennyit segélnék, és ez te is tudád – felelte Nikwillig. – Sosem
voltam harcos.
– Ugyan! Remekül csináltad!
– Az ott nem az én helyem, Tred. És ezt te is tudád.
– Akkor vissza kellett volna rohannod Emerus királyhoz, és megvinni néki a híreket – felelte
Tred. – Én kértelek, hogy ezt tedd... és éppen a te önfejűséged tartott itt mindkettőnket!
– És ide is tartozunk – felelte gyorsan Nikwillig. – Sokat köszönhetünk Bruenornak és
Mithrill Csarnoknak. És biztos lehetsz benne, hogy örülnek, amiért Tred ott harcola mellettük.
– Meg Nikwillig!
– Ugyan! Hisz' még egy orkot sem öltem meg, engem viszont többször is levágtak volna, ha
nem ráncigálnak ki a harcból... akár te, akár valaki más.
– Szóval ezt az utat választád? – érkezett a hitetlenkedő kérdés.
– Valakinek meg kell tennie – ismételte Nikwillig. – Úgy látám, hogy a leginkább
feláldozhatónak kell megtennie.
– És mi van Pikellel? – kérdezte Tred. – Vagy az átokverte gnómmal, Nanfoodle-lal...
végtére is az ő eszelős terve volt az egész.
– Pikel valószínűleg sosem lenne képes egy kézzel felmászni. Nanfoodle-ra meg
valószínűleg szükség lészen itt – de hát ezt te is tudád. Pikelre is szükség lészen, hiszen
eddig is nagyon fontos szerep jutott néki. Úgyhogy Tred, hagyd abba a nyafogást. Ez remek
munka nékem, és ezt te is tudád. Ezt meg tudám tenni, mint ahogy bárki más is, de rám van
itt a legkevésbé szükség.
Tred vitatkozni kezdett, de Nikwillig komor arca láttán elhalt társa háborgása.
– És én szeretném is megtenni – jelentette ki Nikwillig. – Teljes szívvel és lélekkel. Most
visszafizethetem a Harcpörölyök segítségét.
– Kemény dió lesz visszajutni. Vagy akárhova eljutni.
– És ha ez így lészen, akkor reád és az összes ittlévőre is nehéz idők jönnek – horkant fel
Nikwillig, majd váratlanul nevetésben tört ki. – Tenmagad éppen arra készülsz, hogy
fejvesztve belevesd magad a bűzös orkok tengerébe, és még te féltesz engem?
 Amikor Tred jobban belegondolt, önkéntelenül is felkacagott, majd vállon veregette régi
cimboráját.
– Nem tetszik nékem, hogy utunkat esetleg egymástól ily messze végezzük bé.
– Mint ahogy nékem sem – viszonozta Nikwillig a vállveregetést. – De igyekszem minél
hasznosabbá tennem magam, és ez a feladat tökéletes Nikwillignek. – Tred ismét tiltakozni
kezdett (már csak megszokásból is), de Nikwillig ismét félbeszakította
– És ezt te is tudád! – közölte kerek-perec.
Tred elhallgatott, és egy hosszú pillanatig barátjára meredt, majd beismerve vereségét,
nagyon lassan bólintott.
– Vigyázz tenmagadra.
– Hát már elfeledéd? – kacsintott rá Nikwillig. – Tudám, miként fussak el!
A lejtőről felharsanó ordítás magukra vonta a figyelmüket. Az orkok áttörték a törpék
védővonalát, éppen a két védekező négyszög között – a helyzet még nem volt súlyos, de a
szakállas nép néhány tagja rögtön halálos veszélybe került.
– Moradin, az erőd öntse el karomat! – bömbölt fel Tred, és fejvesztve rohamra indult a
lejtőn.
Nikwillig elmosolyodott, amikor barátja elrohant, majd visszafordult kelet, az impozáns
hegyek sötét sziluettje felé. Még egyszer megnézte a csúcsot, hogy felmérje, és elméjébe
vésse a hegynyúlványt, majd egyetlen szó nélkül zsákjába dugta a tükröt, és elindult az útra,
amelyről úgy gondolta, hogy az utolsó lesz az életében.
Néhány órával később Banak híreket kapott, hogy délnyugaton orkokat láttak, akik gyorsan
közelednek az Őrző Völgyének nyugati peremén felállított állásokhoz. A vidékre még
sötétség borult, de a láthatár keleti széle már a közelgő virradatot hirdette. A törpe hadvezér
gyorsan összehívta a vezéreket – valamint Nanfoodle-t, Pikelt és Csillagizzás Shoudrát (a
jogarőr szállította az értesülést, aki mágikus képességei segítségével pásztázta a vidék
nyugati felét).
– Jelentős erő – figyelmeztette a többieket Shoudra. – Nagy és erős sereg. A barátainkat
keményen megszorongatják majd, ha sokáig kell tartaniuk az állást.
A csüggesztő hírek hallatán a törpék egymásra pillogtak.
– Azt mondád, hogy el kellene hagynunk a szirtet, és bevégezni a csatát? – kérdezte
Banak.
Shoudra erre nem tudott mit mondani, így a törpe vezér Nanfoodle-hoz fordult.
– Remélem, hogy itt sikerül kicsikarnunk a győzelmet. – De akkor nincs esélyünk, ha az
óriások nekilátnak köveket szórni az oldalunkba. Itt jön a képbe a terved, gnóm.
Nanfoodle megpróbált magabiztosnak tűnni – nem sok sikerrel.
– Ha mennünk kell, akkor megyünk – tudatta Banak mindenkivel. – De én azt gondolám,
hogy ehhez le kell sújtani a disznó orkokra... méghozzá keményen.
Thibbledorf Pwent felhorkant.
– Hamarosan jönni fognak – szólt közbe Tömbváll Iván. Máris készülődnek északon, hogy
újabb rohamot indítsanak.
– Mert tudják, hogy az óriások hamarosan megkezdik a tüzelést – fejtegette Wulfgar.
– De ha az óriások nem hajigálóznak... – tette hozzá Banak alattomosan.
Ismét Nanfoodle-ra nézett, és mindenki követte tekintetét. – Oó-oj! – lelkendezett Pikel, az
összegörnyedt gnómot támogatásáról biztosítva.
– Működni fog? – kérdezte Banak.
– Oó-oj! – kiáltotta Pikel ismét, és öklével a levegőbe csapott. – A szagnak nem kellene... –
kezdte Nanfoodle, de azután meggondolta magát, és vett egy nagy levegőt. – Nem tudom
vallotta be. – Szerintem...
– Te szerinted? – korholta Banak. – Több, mint ezer törpe vagyon idefenn, apróság. –
Szerinted? Harcoljunk tovább, vagy azonnal induljunk lefelé?
Szegény Nanfoodle-nak fogalma sem volt, hogy mit feleljen, és képtelen volt aprócska
vállaira venni a döntés súlyos terhét. – Oó-oj! – kiáltotta Pikel.
– Működni fog – fűzte hozzá Iván.
 – Akkor maradjunk? – kérdezte Banak.
– Eme döntést néked kell meghozni – felelte Iván. – De én azt gondolám, hogy az óriások
azt kívánják majd, bárcsak behúztuk volna a farkunkat, és elrohantunk volna!
Odalépett Nanfoodle-hoz, és vállon veregette. – Oó-oj! – kiáltotta Pikel ismételten.
– Az orkok ismét jönnek – szólalt meg egy másik törpe: Sziklaalj, a pap. – Ezúttal nagy
rohamot indítanak.
– Nagyon helyes. Már kezdtem unatkozni! – közölte Thibbledorf Pwent, akit már így is vér
és izzadtság lepett, még az esti harcból... egy része a sajátja volt, de a zöme balszerencsés
ellenfeleié.
– Egy óra múlva pirkad – mondta Iván.
– Nikwillig szikláján még hamarabb... már ha feljutott – tette hozzá Catti-brie.
– Akkor hát továbbra is kitartunk – döntött Banak. Nanfoodle-ra nézett és bólintott – ebben a
bólintásban minden bátorítás benne volt, amit csak össze tudott szedni ebben a szorult
helyzetben. Banak sokat kockáztatott, és ezt tudta is mint ahogy a körülötte állók is. Ha az
óriások elkezdik lövöldözni a sziklákat, az orkok pedig előrevonulnak, a törpéknek nem lesz
könnyű lejutni a szirtről az Őrző Völgyébe. Ha Shoudra beszámolója és helyzetértékelése
pontos, az Őrző Völgyébe való lejutás lesz a legkisebb gondjuk, és egyben a legrosszabb
döntésük.
– Kergesd őket vissza, Thibbledorf Pwent – utasította Banak a harci tombolót. – Tartsd távol
tőlünk a disznókat.
Pwent feleletképpen felemelt egy dudorodó vizestömlőt, tisztelgésül homlokon csapta
magát, majd elrohant, hogy csatlakozzon véres és megviselt Zsigerontóihoz.
Minden tekintet Nanfoodle-ra szegeződött, aki láthatóan összetöppedt az aggódó
pillantások kereszttüzében. A tervének működnie kell – de az előjelek nem voltak kedvezők.
Hamarosan csatazaj verte fel a lejtő csendjét, ahogy Pwent ellentámadásra vezette törpéit.
Nem sokkal később lentről szintén ütközet zaja szűrődött fel az Őrző Völgyének nyugati
pereméről.
És kisvártatva az óriások első katapultja is működésbe lépett. Hatalmas sziklatömb
csapódott be és pattogott a törpe vonalak mögött, végig a szirtfal mentén.
– Megvagynak a tömlők? – kérdezte Thibbledorf Pwent egybegyűlt Zsigerontóit, miután
visszakanyarodtak és rendezték soraikat. Minden egyes törpe dudorodó zsákot cipelt. –
Lesznek köztetek olyanok, akiknek nem lészen szüksége rá – fűzte hozzá ünnepélyesen. –
És lehetnek olyanok, akik nem lesznek képesek használni őket... de akkor is tudjátok, mi a
dolgotok!
A Zsigerontók egyszerre bömböltek fel, ujjongva.
– Induljatok és törjétek át a vonalaikat – utasította társait a féktelen törpe. – Kergessétek
vissza őket, és vegyétek vissza halottaitok helyét!
Újabb féktelen roham vette kezdetét, amely késként szelte át az ork vonalakat.
Védekezésről szó sem volt – Pwent messzebb vezette harcosait a lejtőn, mint ameddig törpe
valaha is jutott. Szétzúzta az orkok és az őket támogató szövetségesek sorait. Céljuk sokkal
inkább a felfordulás előidézése volt, semmint valódi károk okozása – ami nem volt éppen
könnyen emészthető feladat az öldöklésre éhes Zsigerontók számára – És ezt el is érték.
Az orkok támadása megtört – sokan visszavonulásra kényszerültek, vagy futásban kerestek
menedéket, hogy majd később rendezzék soraikat.
Thibbledorf Pwent szoros alakzatot tartott, és nem adott engedélyt a Zsigerontók szokásos
üldözési taktikájára. Tisztelgésre emelte vizestömlőjét, amivel egyben emlékeztette is a
többieket. Majd felkapott egy törött fegyvert – későbbi használat céljára –, és rákacsintott a
közelében levőkre, akik elértették szándékát.
Az orkok tengerárként zúdultak vissza és gyűjtöttek erőt a következő rohamra. A kurta
szünet alatt újabb óriási katapultok kezdték meg működésüket – hatalmas sziklákat hajigáltak
a pirkadat előtti szürkeségben. Kezdetben csak néhány kőtömb jutott el céljáig, így az első
lövések nem voltak eredményesek, de a törpék tudták, hogy ez milyen gyorsan megváltozik
majd.
 – Tartanunk kell a keleti oldalt! – kiáltott oda Tred a többieknek (főként Wulfgarnak, aki már
a kezdetektől remek munkát végzett, lezárva a védővonal legvégét).
Wulfgar zordan pillantott rá, és ez azonnal lehűtötte a felbarri törpét, mert eszébe idézte azt,
amit mindannyian tudtak: hogy Nikwillignek nagyon nehéz dolga lesz, ha vissza akar jutni
hozzájuk.
Banak idegesen járkált fel-alá a sziklapárkányon, és legalább olyan gyakran nézett
délnyugat felé, mint amilyen gyakran pillantott az északi lejtőn dühöngő csatára.
Eljött hát az idő, gondolta magában.
Eljött a pillanat, amelyben kicsúcsosodott mind az ő, mind az ellenség összes erőfeszítése.
Az orkok elkezdték összezárni a satut északon és nyugaton, miközben az óriások nekiláttak
megpuhítani Banak hátsó állásait.
Egy szikla csapódott be a közelben, és dübörgött el Banak mellett, kis híján a szakadékba
taszítva a törpét.
A kemény törpe azonban még csak meg se rezzent, csak járkált tovább, fel és alá.
Tekintete egyre gyakrabban és gyakrabban tévedt a világosodó keleti láthatárra.
– Gyerünk, felbarri Nikwillig – suttogta, és alig ejtette ki a szavakat, egy tükör villant meg a
messzeségben, összegyűjtve a keleti gerinc túloldalán a pirkadat első sugarait.
Mások is észrevették a villanást – egyesek izgatottan mutogattak kelet felé. Catti-brie kelet
felől futva érkezett Banakhoz, kezében íjával – de rohanva jött Nanfoodle, Shoudra és Pikel
is, nyugat felől.
– Mutasd, mutasd – kérlelte Shoudra halkan a törpét és a messzeségbe meredt.
Nanfoodle ökölbe szorította kezét és szinte alig kapott levegőt.
– Ott van! – kiáltotta Catti-brie, és a gerincre mutatott, ahol a Nikwillig irányította napsugár
végre megvillant a második tükrön, szembántó ragyogást csalva elő. A nő felemelte íját.
Banak visszafojtotta lélegzetét, akárcsak a többiek.
Odalent a csata dühöngött tovább, és minden eddiginél több ork özönlötte el a lejtőt. Úgy
tűnt, mindent elsöprő támadás vette kezdetét – körülöttük mindenfelé visszavonulást
rendeltek el. Egyesek rémülten kiáltoztak, visszavonulásra szólítva fel mindenkit, vissza az
Őrző Völgyébe.
– Akkor hát mit tegyünk? – kérdezte Catti-brie és a többiekhez hasonlóan Nanfoodle-ra
nézett.
A gnóm fújtatott, szuszogott – láthatóan nem kapott levegőt, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy
azon nyomban elájul. Tekintete Pikelre rebbent, aki a esősor egyik széles illesztése mellett
ült.
Nanfoodle erőt merített a látványból: a zöld szakállú törpe hebehurgya magabiztosságából.
A gnóm nagy levegőt vett, és intett Pikelnek. – Oó-oj! – kiáltotta Tömbváll Pikel.
A druida meglengette kezét a csöveket összekötő kőburok fölött, majd keze belemélyedt a
hirtelen elmálló kőbe, széttörte azt és elzárta a gáz áramlásának útját.
Nanfoodle újabb nagy levegőt vett, nyelt egy hatalmasat és megpróbált nyugalmat erőltetni
magára.
– Egyenesen 1őj! – rikoltotta, majd felnyüszített és félrenézett. Catti-brie felemelte
Taulmarilt, és célba vette a ragyogó tükröt – a fénylő felületet, amelyből Iván a gerincen
elhelyezett dobozka egyik oldalát készítette.
Újabb hatalmas kősziklák zuhogtak az égből – több törpe rémülten felordított, amikor az
irdatlan kövek célba értek a törpe vonalakon.
Catti-brie megfeszítette az ideget, de a keleten, a Nikwillig kezében tartott tükör egy kicsit
elmozdult és a gerincen elhelyezett fényes felület hirtelen elsötétült.
A nő testtartása nem változott – Bruenor lánya visszafojtotta lélegzetét, és továbbra is
megfeszítve tartotta a húrt.
– Áttörtek! – kiáltozták a törpék észak felől. – Lőj! – kérlelte a nőt Banak.
Catti-brie nem vett levegőt, és nem lőtt – csak várt és várt, bízva Nikwilligben. Látta, ahogy
a visszatükrözött napfény végigkúszik a gerinc sötét felszínén, keresve a célját.
– Gyerünk – suttogta Shoudra. – Mutasd meg... Banak futva hagyta ott őket.
 – Visszavonulás! – kiáltotta a harcolók felé. – Alkossatok vonalat! – kiáltotta a szirthez közel
állomásozó tartaléknak: a tartaléknak, amely ide-oda rohangált, próbálva fedezéket találni az
egyre erősödő sziklazápor elől.
Catti-brie mindent kitörölt a fejéből – tökéletesen mozdulatlanul és készen állt ott, egyedül a
visszatükröződő napfényre összpontosítva. Egyedül csak a lassan kúszó fénycsík létezett.
És akkor a nyugati gerinc sötétjében valami fényesen megvillant.
Taulmaril megpendült, és az ezüst csíkot húzó nyílvessző süvítve indult útjára. Catti-brie lőtt
még egyszer, majd harmadszor is – ugyanoda célozva, ahova először.
Kár volt aggódnia: már az első vessző célba talált, szétzúzta a tükör felszínét, majd
belefúródott a mögötte húzódó falapba. A lövés erejétől vezérelt vessző átfúrta a fát,
széttörte a ládikába rejtett nagy fiolát, mire a mágikus robbanóolaj belobbant.
Egyetlen kurta pillanatig nem történt semmi, de azután... BUMM!
A nyugati láthatár fénybe borult, mintha csak a nap átugrott volna arra a gerincre. Lángok
törtek elő a hegynyúlvány minden egyes repedéséből, a falakból és a mennyezetekből, a
döbbent óriások és hatalmas katapultjaik fölé magasodva – magasabbra szöktek, mint amit
az áhítatba dermedt nézők közül bárki is látott. Nanfoodle narancssárga tűzcsóvája ezer láb
magasan lövellt a levegőbe, az éjszakát nappallá változtatva, földet, követ, hatalmas
sziklákat ragadva magával és felrepítve az égbe.
A lángok csak egyetlen röpke pillanatig látszottak, mert a gáz egyetlen elsöprő
robbanásban szabadult fel – a jelenséget szemlélők levegő után kapkodtak. Forró
lökéshullám söpört végig rajtuk – Catti-brie-n, Shoudrán, Nanfoodle-on, a visító Pikelen és a
tágra nyílt szemű Banakon, valamint a harcolókon (orkokon, törpéken egyaránt), a földre
lökve mindnyájukat.
A forró léghullám még el sem ült, amikor megérkezett a törmelék – több tonnányi apró és
nagy kő záporozott a csatatérre. Mivel azonban a lejtő nagyobb része északon terült el, a
kőeső rosszabbik felét az orkok kapták – a hatalmas, felszabaduló energia százakat terített
le.
Nyugaton az egykor egyenletes felszínű gerincből csak egy fűrészes, megtépázott csonk
maradt. Katapultok és óriások égtek már az a néhány, amelyik még valahogy ottmaradt: a
hadigépek darabokra hulltak, a kolosszusok pedig ide-oda szaladgáltak.
Nanfoodle feltápászkodott a földről, és döbbenten meredt nyugat felé.
– Emlékszel a tűzgolyóra, amelyről akkor meséltél, amikor évekkel ezelőtt elmentél a
mágusvásárra? – kérdezte a hasonlóan megdöbbent Shoudrát.
– Elminster varázslatára? Hát hogyne – felelte a kábult nő. A valaha kilőtt legnagyobb
tűzgolyó volt.
Nanfoodle csettintett egyet. – Többé már nem.
Tömbváll Pikel visítása tisztán hallatszott a csendben.
 29

LÖKÉSHULLÁMOK

A derék Alkony zokszó nélkül szárnyalt a hegyek között, erős hátán két lovasával. Innovindil
ült elől és ő irányította a hátast, míg Drizzt közvetlenül mögötte foglalt helyet, szorosan
átfogva az elf derekát.
Drizzt számára a repülés volt a legcsodálatosabb és legvarázslatosabb élmény, amit csak
átélhetett. Utazóköpenye és hosszú fehér haja lobogott a szélben, és hunyorognia kellett,
hogy a nagy sebességtől ne szökjenek könnyek a szemébe. Habár olyan lény hátán ült,
amely nem az ő akaratának engedelmeskedett, a drow-t a szabadság hamisítatlan érzése –
mintha csak a föld kötelékeiből való megszabadulás egyet jelentett volna a halandóság
bilincseitől való elszakadással.
A repülés kezdetén még megpróbált beszélgetni Innovindillel, de a szél túl hangosan zúgott
körülöttük, így kiabálniuk kellett, hogy egyáltalán halljanak bármit is.
Így hát Drizzt hátradőlt, és élvezte az utazást – a süvítő szelet és a pirkadat előtti hideget.
Délnek tartottak, messze lemaradva Obould király főseregétől. Végcéljuk tudata súlyos
teherként nehezedett Drizztre, akinek a félelmeit valamelyest enyhítette a szárnyas lovon tett
utazás csodálatos élménye. Nem tudták, hogy mit találnak majd, ha Mithrill Csarnok
közelébe érnek. Vajon Obould elzárta a törpéket a külvilágtól, és Drizztnek, meg
Innovindilnek esélye sem lesz, hogy besurranjanak, és értesüléseket szerezzenek a törpék-
től? Vajon a törpék állják-e a sarat a támadókkal szemben és Drizztnek, meg Innovindilnek
megcsonkított ork tetemekkel teli csatamező felett kell majd átrepülniük? Mivel oly sok
lehetőség állt fenn, Drizzt inkább hátradőlt, és átadta magát a repülés élményének.
Előttük még a pirkadatot megelőző sötétség honolt, de tőlük balra, keleten már a hajnal
halványkékje színezte az eget, a felkelő nap rózsás peremének felbukkanását jelezve. Drizzt
áhítattal figyelte a láthatárra kúszó, vörösen izzó napot és az eget csíkokra festő hajnalt.
– Gyönyörű – mormolta, bár tudta, hogy Innovindil nem hallhatja őt.
Drizzt a magasból figyelhette a keletről nyugatra szétterülő
pirkadat világosodó csíkját. Tekintete a messzeségbe tévedt, ; hogy még egy utolsó
pillantást vessen a távozó éjszakára. És hirtelen mindent elborított a ragyogó napsütés!
Drizzt gyorsan felismerte, hogy ez nem napfény, hanem valami narancsszín izzás, egy, az
égre szökkenő, narancsszínű lángnyelv, valami olyan hatalmas tűz, ami egy szemvillanás
alatt fénybe borította a környező tájat. A levegőbe tűznyelv szökött, de olyan magasra, hogy
a pegazusháton utazóknak hátra kellett hajtani a fejüket, hogy lássák, hol van a csúcsa.
Alkony a levegőt kapálta és felnyerített, mire a hasonlóan megdöbbent és összezavarodott
Innovindil megrántotta a kantárt és lefelé ösztökélte hátasát. – Mi történt a világgal?! –
kiáltotta.
Drizzt éppen ugyanezt akarta kérdezni, amikor a robbanás forró lökéshulláma elérte és
meglegyintette őket szárnyaival, kis híján letaszítva a lovasokat a pegazus hátáról. A szél
törmeléket és port hozott magával a tűzgolyóból, és mindhárman – az elf, a drow és a
pegazus – hunyorogni kényszerültek.
Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, ahogy Alkony vadul igyekezett lefelé. Innovindil szoros
kézzel fogta a kantárt, és segített az irányításban, míg Drizzt kihasználta az alkalmat, és
szemügyre vette a gyorsan eloszló tűzlabda bevilágította vidéket, ahol alakok nyüzsögtek.
Egy kurta pillanatra a drow megpillantotta a távoli csatateret, felismerte az Őrző Völgyébe
hulló szakadékhoz vezető lejtőt, és azonnal tudta, hogy a törpék vad harcban állnak.
– Mi történt a világgal? – kérdezte ismét az aggódó Innovindil, amint lábuk szilárd talajt ért.
– Felébresztettek egy sárkányt? Drizzt nem tudott mit felelni, mivel még soha életében .nem
látott ilyen robbanást. Első gondolata egy bizonyos Harkle Harpell volt, egy roppant különc
és veszedelmes varázsló, valamint hasonlóan eszelős varázslókból álló famíliája. Vajon a
Harpellek ismét Mithrill Csarnok segítségére siettek, új és irányíthatatlan mágiájukkal
egyetemben?
 De Drizzt ennek a magyarázatnak semmi értelmét nem látta, így nem tudott mit felelni a
tágra nyílt szemű és kétségbeesett Innovindilnek.
– Mit tettek? – kérdezte az e1f nő.
Drizzt csak habogott és a fejét rázta. Majd így szólt:
– Menjünk és nézzük meg.

Az orkok sorokban hevertek a földön, mint a szélvihar lelapította fűszálak. Akik elég
szerencsések
voltak, hogy megússzák a repkedő törmeléket, így is a földre zuhantak – letaszították őket
lábukról a lökéshullámok, amihez fogható erősségűről még csak nem is hallottak.
Urlgen is a sziklákra zuhant, de a büszke és erős ork nem kiáltott fel félelmében, és nem is
rettent meg. Azonnal talpra szökkent, mit sem törődve a robbanás utólagos hőhullámaival, és
szemügyre vette a csatateret.
Kábult orkok és törpék kusza egyvelegét látta maga előtt. A sudár ork hitetlenkedve és
értetlenül rázta a fejét. A szétrobbantott gerincre pillantott, ahol egy fel-alá szaladgáló óriást
látott, aki a karját lengette, miközben egész teste lángolt.
Ahogy az élet kezdett visszatérni a csatatérre és az Urlgen körül heverő orkokba, Obould fia
megrettent kiáltásokat és sikolyokat hallott, és csak ekkor értette meg, hogy milyen veszéllyel
is járt ez a dermesztő robbanás. Annyi biztos, hogy elvesztett néhány orkot és az óriások
oldaltámogatása sem létezett már, de az igazi veszélyt sokkal inkább a törpék jelentették,
akik gyorsan rendezték soraikat és elsöprő rohamra indultak a megzavarodott és széthullott
ork sereg ellen.
Ennek nem így kell lennie! – gondolta Urlgen, és megrázta a fejét.
Körülötte mindenütt kiáltások hangzottak fel, visszavonulásra és menekülésre buzdítva az
orkokat, és Urlgen egy pillanatig majdnem engedett is nekik – majdnem elrendelte a
visszavonulást.
De csak majdnem – mert jobban átgondolva a dolgot, eszébe ötlött, hogy apja délnyugaton
még mindig diadalmaskodhat. Urlgen úgy tervezte, hogy egy darabig még puhítja a törpéket
az óriások és saját ereje felhasználásával –, úgy alakítva a csata lefolyását, hogy a
törpéknek reményük se legyen a menekülésre. Azután előreküldte volna az apjától kapott
erősítést, amely lehengerli a törpéket.
És mindez megváltozott egy pillanat alatt – a rettentő robbanás pillanata alatt.
Urlgen üvöltése túlharsogta a feltápászkodó orkok zsivaját Obould fia figyelmet követelt.
Rohanni kezdett át a csatatéren, útját állva a menekülő orkoknak, és megfordította őket –
puszta akaratával és fenyegetésekkel sikerült visszaterelnie katonáit a harcba.
És mindvégig a tartalékért ordított – a tartalékért, amelyet eddig elrejtett a törpék elől.
Urlgen minden haderejét bevetette egyetlen elsöprő és hatalmas rohamban.
– Öljétek meg mindet! – harsogta a sudár ork.
Ahogy az orkok áradata fokozatosan előretört és összecsapott a rohamozó törpékkel,
Urlgen felemelte szöges vaskesztyűbe bújtatott ökleit, és első alkalommal avatkozott be
személyesen is csatába. Nagyon jól tudta, hogy ez mindent vagy semmit helyzet. Döntő
győzelmet arathat, vagy elveszthet mindent. Ha veszít, mindörökre dicsőséges atyja
palástjának árnyékába kényszerül már ha apja meghagyja az életét.

Kérgesüllő Banak levegő után kapkodott, amikor meglátta, hogy az ork horda megfordul és
mozgásba lendül. A fiai jobban viselték Nanfoodle robbantását, mint az orkok, és a lejtő alsó
részén ork hullák hevertek szanaszét. De a fiai még mindig létszámhátrányban voltak – És
ez hátrány sokszorosára nőtt, ahogy az első ork sereg mögül egy második rontott elő.
Banak felmordult. A robbanás nagyságát tekintve, az volt a terve, hogy kitör és csatlakozik
a lent dúló döntő ütközethez, amelyben kiszorítják az orkokat Mithrill Csarnokból.
– Keményen csapjatok le és vonuljatok vissza, hogy tarthassuk a vonalat! – kiáltott oda
Banak legközelebbi parancsnokainak.
Ahogy azonban az alant meglóduló orkok rohamát nézte, nyilvánvalónak tűnt számára,
hogy ez a roham más, mint a többi: más az erőssége és más a célja. A veterán törpe szinte
azonnal megértette, hogy ellenfeleik ezúttal nem "csapj le és fuss!" játékot játszanak. A vén
törpe beharapta az ajkát, felmérte az ellenség erejét és felmérte lehetőségeiket.
– Gyerünk hát! – dünnyögte alig hallhatóan.
Szilárdan megvetette a lábát, elszánva magát, hogy tartja az állást. Ez az elhatározás
azonban egy pillanattal később nem csekély mértékben megváltozott – a törpék tömény
harcossága mármár csüggedéssé vált, amikor a nyugatra kirendelt felderítők kiáltásai
végigszálltak a vonalon, tudatva, hogy délnyugaton dühöng a csata, végig az Őrző
Völgyének nyugati pereme mentén.
Banak keresett egy magaslatot, és az egyre élesebb napfényben délnyugat felé pillantott.
Ahogy szemügyre vette a lenti ütközet méretét és a felvonuló ork sereg nagyságát, csak
kevésen múlt, hogy nem ájult el.
– Moradinra, tartsátok őket – suttogta a vén törpe, aki alig talált szavakat.
Visszapillantott észak felé, ahol Nanfoodle robbantásának utóhatása már elmúlt, és ahol az
orkok áradata tört felfelé, visszaűzve a törpéket védőállásaikba. Banak ismét délnyugatra né-
zett, ahol egyre hangosabb lett a csatazaj.
Azonnal felfogta, hogy mi az orkok terve.
És azonnal észrevette a veszélyt.
A hadúr elszánt mordulással meredt ismét a nyugati gerincen végbement pusztulásra. Az
orkok jó tervet készítettek – az összehangolt tervvel nemcsak győzelmet aratnak, de egyben
mindegyszálig lemészárolják a törpe harcosokat is. Nanfoodle robbantása mindössze némi
lélegzethez juttatta őket egy időre – de ez talán elég lesz a meneküléshez.
– Moradin légyen veled, apróság – mondta Banak, szavait a messze álló gnómnak
címezve, aki persze nem hallhatta.
A délnyugaton dúló csatazaj hirtelen még erősebb lett – sokkal, de sokkal erősebb –, és
amikor Banak hátranézett, látta, hogy az óriások hordája is beavatkozott az ütközetbe.
Banak csak némán tátogott – szavak nem hagyták el az ajkát.
– Moradin légyen mindannyiunkkal.

A törpék fővonalát áttörték, így a harcosok a parancs szerint járva el, visszavonultak – a
lejtőn felállított, megerődített állásokba rohantak. Íjak és pörölyök szálltak harcba, segítve
őket, és lelassítva a sarkukban loholó orkokat.
Azonban számos törpe nem volt elég gyors. Jó néhányan meghaltak – voltak, akiket az ork
lándzsák terítettek le, másokat pedig Nanfoodle monumentális robbantásának repkedő
törmeléke. Ezeknél azonban sokkal több törpe hevert a sziklákon, vérrel borítva – jóval száz
fölött volt a számuk.
A vér azonban nem sebektől, hanem a feltépett vizestömlökből származott. Thibbledorf
Pwent és Zsigerontói – közük jó pár frissen toborzott újonc – a robbanást kihasználva, vérrel
fröcskölte össze magát és terült el "holtan" a csatatéren. Egyesek mint Pwent is – sebeik
valódiságát alátámasztandó, a megfelelő szögbe rendezték a gondosan előkészített
fegyvereket. Most pedig ott hevertek, tökéletesen mozdulatlanul, a rohamra lendülő ork
horda közepén – egyesekre még rá is tapostak.
Pwent kinyitotta egyik szemét, és mindent megtett, hogy elrejtse mosolyát. Talpra szökkent
és szöges kesztyűjével a legközelebbi, meghökkent ork arcába vágott. Torkaszakadtából
felrikoltott, mire Zsigerontói egy törpeként ugrottak fel – éppen az összezavarodott ellenség
sűrűjében.
– Nyerjetek nékik időt! – kiáltotta a kőkemény vezér, és a Zsigerontók ezt is tették:
Őrjöngve, önfeledten csapkodva és vagdalkozva gáncsolták el az orkokat, majd rájuk
vetették magukat, és ide-oda hemperegtek ellenfeleiken, míg végül barázdált páncélzatuk
péppé nem zúzta őket.
Thibbledorf Pwent pedig ott állt középen, és a csatát sokkal inkább példákkal, semmint
szavakkal vezényelte. Most nem volt idő bújócskázásra. Pwent a legkevésbé sem vágyott
összehangolt és megjósolható eredménnyel záruló tervre. Ő csak egyet akart. Felfordulást.
 Egyszerű és egyben gyönyörűséges felfordulást. A Zsigerontók jelmondatát a Zsigerontók
örömére.
 30

BRUENOR

Látva az ellentámadást – ahogy több ezer ork vérszomjas dühvel meglódult –, Kérgesüllő
Banak tudta, hogy a csatának vége. Ez lesz az utolsó összecsapás a lejtőn – akár győznek,
akár veszítenek, akár áttörnek, akár meghátrálnak. Látva az ork sereg puszta tömegét, az
erősítésként érkezettek hatalmas számát, a törpét nem nyűgözte le a gondolat.
A mögötte és lent felhangzó csatazaj arra késztette, hogy megforduljon, és a szirt
pereméhez futva, csatlakozzon az ott bámészkodókhoz.
A vén törpe odalent nem látott mást, csak a végzetet.
Az Őrző Völgyének nyugati peremét tartó törpék sorai máris felbomlottak. Hogy is
történhetett volna másképp? A velük szemben felvonuló sereg hatalmas volt, nagyobb, mint
amilyet Banak valaha is látott hosszú élete során.
– Hány ork lehet ott? – kérdezte levegő után kapkodva, és a lenti haderő látványától minden
erei kifutott a tagjaiból. – Ötezer? Tízezer?
– Hamarosan rázúdulnak a völgyre – figyelmeztette Pörölycsapó Torgar.
Banak tudta, hogy ez az igazság.
– Vidd le őket – adta ki a parancsot, és csak erővel, nagy nehézségek árán tudta köpni a
szót összeszorított fogain keresztül. – Mindenkit. El kell érnünk a völgyet és a Csarnokot.
A visszavonulás ismeretlen fogalom volt mind a Harcpöröly Klán, mind Mirabar törpéi
számára – így egy pillanatra a Banak közelében álló összes parancsnok tátott szájjal meredt
a vén hadvezérre.
– Az óriások halottak! – tiltakozott egyikük. – A gnóm felrobbantotta a gerincet és...
De ahogy felfogták a valóságot, ahogy mindannyian megértették, mit jelent az északról
özönlő horda és mit jelentenek a völgyben felbomló sorok, ez maradt az egyetlen disszonáns
hang. Még mielőtt a zsörtölődő törpe befejezhette volna mondandóját, Torgar, Shingles, Iván,
Tred, meg a többiek máris saját egységeikhez rohantak, és kiabálva osztogatták a
parancsokat, elrendelve a teljes visszavonulást.
A hadvezér ügyet sem vetett a protestáló törpére, ehelyett figyelmét az északi lejtőre
összpontosította, ahol Thibbledorf Pwent és Zsigerontói kavartak káoszt az előrenyomuló
orkok sűrűjében. A vén törpe elismerően bólintott – áldozatuk révén értékes időt nyernek a
menekülésre.
– Harcolj keményen, Pwent – mormogta, bár tudta, 'hogy a harci tombolónak nincs
szüksége biztatásra.
– Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! – buzdította Banak azokat a törpéket, akik a siklókötelek felé
igyekeztek. – Addig le se lassítsatok, míg le nem értek az Őrző Völgyébe!
Banak azokat a törpéket nézte, akik az ork rohamot fogadták – a négyszögek szorosabb
alakzatot vettek fel, és fordulni kezdtek a lejtő felé.
– Meg kell törnünk az első sorokat, hogy az utolsóként indulók is kijussanak – kiáltotta Tred
jobbról és lentebbről.
Válaszul két ismerős alak rohant elő – Wulfgar és Catti-brie száguldott lefelé a lejtőn, és
nekirontottak az orkok balszárnyának. Banak visszafojtotta a lélegzetét. Tudta, hogy Torgar
ráhibázott. Ha nem tudják megtörni az orkok lendületét, és nem képesek legalább egy rövid
időre meghátrálásra, és újrarendezésre késztetni az első sorokat, akkor aznap számos törpe
hal meg.
Mögötte veszekedés hangjai csaptak fel – több törpe azt kiabálta, hogy nem hajlandóak
elfutni, míg fajtársaik harcolnak. Banak feléjük fordult és dühtől izzó pillantást vetett rájuk.
– Lefelé! – üvöltötte túl a vitatkozók hangját, mire mindenki ránézett.
– Gyerünk! – parancsolta a vén hadvezér. -Tökfilkók, mindannyian elfutánk, de amíg el nem
tűntök, addig a mögöttetek levők nem tudnak indulni!
Az egyik csoport csépelni kezdte a másikat, és lökdösni kezdte a csoportot az egyik
siklókötél felé.
 – Sose hagynék itt egy barátot – morgolódott az egyik törpe, de azután erős markába kapta
a kötelet és lelendült a párkányról.
Banak visszapillantott a dühöngő csatára, majd lejjebb siklott tekintete a lejtőn, oda, ahol
Pwentet és fiait minden oldalról körülvették, és tökéletesen megértette, hogy mit érzett az
előbb szóló törpe.
– Zúzzátok szét őket! – kiáltotta Obould király alárendeltjeinek, előreösztökélve őket. Az ork
király nem hátulról osztogatta parancsait, hanem előretört az első sorok felé – letaposta alatt-
valóit, félrerugdosta a halottakat és azokat a sebesülteket, akik már próbát tettek a félelmetes
törpe védőkkel.
Obould szitkozódott balszerencséje láttán – úgy vélte, hogy első rohama átsöpört volna a
falakon és az erődítményeken, ha nem rázkódik meg talpuk alatt a föld, amit azután még
kőeső is követett. Az ork királynak fogalma sem volt róla, hogy ugyan mi a pokol történhetett,
de akkor nem is izgatta különösebben.
Akkor csak egyetlen célra összpontosított. – Zúzzátok szét őket! – kiáltotta ismét.
Az ork király megpróbált előrenyomakodni a legelső sorba. Végre elérte a törpék védőfalát,
és meglendített pallosát, hogy félreüsse a törpék kinyújtott szálfegyvereit. Néhányan
azonban elkerülték a csapást, és úgy igazították fegyvereiket, hogy gyorsan ledöfhessék a
nagydarab orkot.
Azonban Mithrill Csarnok fegyverei – bármilyen pazar remekművek voltak is – éppen csak
megkarcolták az ork király csodálatos páncélját, mire Obould még jobban előrenyomakodott
és lefelé vágott kardjával, miközben lángra lobbantott, annak pengéjét. Az egyik
balszerencsés törpe éppen akkor emelkedett fel a fal mögül, mire a kard kettészelte a fejét.
Obould kardja akadálytalanul tört lefelé, nekicsattant a kőmellvéd tetejének és egy jelentős
darabot kihasított belőle.
Az ork király újra és újra lecsapott, tisztára söpörve maga körül a terepet. Azután
elrugaszkodott és egyetlen ugrással a négy láb magas fal tetején termett.
Odafenn megállt – lángoló kardját csípőjéhez szorította, és rézsútosan eltartotta a testétől,
miközben másik – ökölbe szorított – kezét kinyújtotta.
Nyilak és számszeríjvesszők záporoztak rá és pattantak le róla. A közelében lévő törpék
felé indultak, megcélozva fegyvereikkel a nagydarab orkot és lecsaptak annak lábaira,
megpróbálva felbuktatni a királyt.
– Zúzzátok szét őket! – süvítette Obould, és még csak meg se rezzent.
A király látványától felbuzdult orkok megrohanták a falakat, míg a megrettent törpék
haboztak. Obouldtól messze jobbra az üvöltő óriások éke tört előre, sziklákat hajigálva az
erődítésekre, majd a veszéllyel mit sem törődve rohamra lendültek.
Koponyaarcú sisakja takarásában az ork uralkodó alattomosan elvigyorodott. Gyanította,
hogy vakmerő támadása azonnal cselekvésre készteti Gertit és tétovázó fajtársait.
Az első erődítéseket ellepték a rohamozók. A törpék sorai felbomlottak, és akik nem voltak
elég gyorsak, azok a földre zuhantak, ahol a sziklába taposta őket a sok ezer láb.
Obould maradt, ahol volt, a fal tetején – ordított, miközben kardja lángolt, öklét pedig a
magasba lökte. Visszapillantott az északkeleten magasodó szirtre, és ismét eszébe ötlött a
hatalmas robbanás. De csak rövid ideig töprengett azon, hogy mit jelenthet mindez, mert
tekintete máris visszatért saját hatalmas seregére és a törpék egyre jobban felbomló soraira.
Obould tudta, hogy ha Urlgen kudarcot vall is északon, ő ennek ellenére még diadalt arathat
az Őrző Völgyében.
Zárjuk be a kaput – mélázott el magában az ork király – És hagyjuk, hogy a felszínen
csapdába esett törpék megpróbáljanak hazatalálni.
Drizzt nem látta a harcolók első sorát, de a középen és hátul összetorlódott ork harcosok
elárulták neki, hogy a törpék komoly ellenállást fejtenek ki a szirt szélénél. Egyben látta a
tőlük nagyjából száz yardra támadt kavarodást is az ork horda sűrűjében. Amikor észrevette,
hogy az egyik ork pörögve légi útra kel, testéből pedig számtalan helyről spriccel a vér, a
drow úgy gondolta, hogy valószínűleg Thibbledorf Pwent keze van a dologban.
Drizzt azonban még csak el sem vigyorodhatott, mert máris az ork vonalak közelében járt
és számos lemaradozó figyelmét felkeltette.
– Próbára fognak tenni – mondta társának, aki előtte botorkált hátrakötözött kézzel. –
Bíznod kell bennem.
Innovindil megbotlott és elesett, mire Drizzt belül ösztönösen is összerándult – de kifelé
csak egy fintort vágott, mit sem árulva el érzelmeiből és hagyta, hogy a nő a földre zuhanjon.
Azután megragadta a vállánál fogva és talpra rántotta – ismét leküzdötte ösztönös
késztetését, hogy összeránduljon, amikor meglátta a nő arcán keletkezett zúzódást.
Így kellett tennie.
Drizzt előrelökdöste a nőt, aki kis híján ismét elesett, mire a drow megbökdöste egyik
pengéjével. Két ork lépett elébük – sárga szemük tágra nyílt, fogukat kivicsorították,
fegyverüket pedig nekiszegezték a jövevényeknek. Az egyikük egyenesen Innovindil elé
lépett, mire a nő lesütötte a szemét.
– Fogoly Urlgennek – morogta Drizzt az orkok durva nyelvén. – Urlgennek! – ismételte
erőteljesebben, amikor az egyik ork Innovindil felé nyúlt:
– Fogoly Donniától – tette hozzá a drow, amikor mindenfelől kétkedő pillantások
szegeződtek rá.
Az előttük álló ork intett a társának, mire az Innovindil mögé rohant, és megrángatta a
karjait, ellenőrizve a béklyókat. Drizzt hagyta, hogy az ork megvizsgálja a kötelek
valódiságát, majd intett neki, hogy tűnjön el.
– Urlgennek! – ordította ismét.
Az előttük álló ork – akár próbaképp, akár rosszindulatból hirtelen előredöfött lándzsájával,
a felszíni elf gyomrát véve célba. Drizzt azonban máris körbeperdült, Innovindil mellett
suhanva előre, és szablyái lecsaptak, három gyors vágással félreterelve a lándzsát.
– Urlgennek! – kiáltotta ismét a drow, majd megpördült és szablyájával elmosódó köríveket
rajzolt a levegőbe.
Az ork újra és újra összerezzent, majd elhátrált.
A drow megállt az elf előtt, szablyáit az oldala mellett tartva. Az ork Drizztre pillantott, majd
tekintete saját törzsére tévedt, amelyen több mint tucatnyi fényes csík díszelgett – a mély
sebekből vér csorgott. Az ork zsákként dőlt el.
– Vigyetek Urlgenhez! – követelte Drizzt a többiektől. – Vigyetek oda!
A drow Innovindil mögé lépett, és előretaszigálta, mire az orkok sorai úgy váltak szét, ahogy
a tó vize teszi a gyorsan haladó hajó orra előtt.
Ahogy felfelé haladtak a lejtőn, mindenhonnan tekintetek szegeződtek rájuk – de Drizzt
reménykedni kezdett, mert észrevette, hogy ezek közül az orkok közül csak kevesen akartak
a közelükben maradni.
Ő maga hamarosan az előtte elterülő emelkedőre figyelt, ahol egy sudár termetű ork
parancsokat osztogatott, és durván félrelökött mindenkit, aki a közelébe került.
A vezér volt. Csakis a vezér lehetett.
Drizzt befelé koncentrált, meglelve önmaga belső magját, minden haragját, azt az ősi
teremtényt, amely a halandó burkon belül lakozott – az ösztönlény Vadászt –, de azután
túllépett a Vadászon is, és ráakadt a színtiszta összpontosításra. A körülötte kavargó
tömeget figyelembe véve, kevés reményt fűzött ahhoz, hogy ő és Innovindil kijuthat – így a
drow úgy határozott, hogy mit sem törődik a tömeggel.
Vetett egy gyors pillantást Innovindilre, akinek kék szemét mintha kőből faragták volna,
ahogy elsöprő gyűlölettel meredt az ork vezérre, annak a fenevadnak a fiára, aki brutálisan
megfosztotta őt Tarathieltől.
Mielőtt belefogtak volna a cselvetésbe, Innovindil megígértette Drizzttel, hogy Obould fiát,
Urlgent ő ölheti meg.
A csatazaj egyre erősebb lett, és az ork vezér hangja késként szelte a levegőt, mire
harcosai megindultak felfelé a lejtőn, ahol a makacs törpék még mindig tartották magukat.
Drizzt Do'Urden azonban mindezt kiszűrte és egyetlen képre összpontosított.
Egy összeomló, lángoló, ledőlő toronyra, amelynek megdőlő tetején egy törpe rohangál
ide-oda, parancsokat kiáltozva a végsőkig.
 A Vadász Guenhwyvart szólította.

Tudták, hogy ki kell tartaniuk. A törpéknek fel kellett tartóztatniuk a rohamozó hordát a
szirttetőn álló fajtársaikért. Hova futhat Kérgesüllő Banak, ha őket visszaszorítják Mithrill
Csarnokba?
Az Őrző Völgyének nyugati peremén harcoló védők nagyon jól tudták, mi a helyzet, és ezt
használták fel a felmerülő kételyekkel szemben. Nem volt más választásuk: ki kellett
tartaniuk.
De nem tudtak. És az egész vonalon hamarosan egyetlen, azonnali döntést követelő
probléma merült fel: választhattak, hogy visszavonulnak vagy ott halnak meg, ahol állnak.
Sokan az utóbbit választották – vagy nem is maradt idejük választani –, míg mások hátrálni
kezdtek a következő védőállás felé. De az ork horda ott lihegett a nyomukban, hömpölyögve
tört előre, szétzúzva minden falat és körülrajzva minden akadályt.
A törpéket – mint a szökőár által hajtott uszadékfát – maga előtt terelte az ork hullám.
A törpék futárokat küldtek az északi szirt lábához, teljes visszavonulásra szólítva fel
Banakot -.reményeik visszatértek, amikor látták, hogy a kötéllétrákon már jönnek is lefelé az
első harcosok. A szirt lábához érkezettek azonnal terveket kezdtek kovácsolni a közvetlen
környék megvédésére, integetve a lefelé tartó törpéknek, hogy igyekezzenek.
Más törpék kelet felé rohantak, a Mithrill Csarnok kapuinál posztoló őrökkel tudatva a
közelgő katasztrófa hírét. Hamarosan az Őrző Völgyének összes védője látta már a hatalmas
nyugati kaput – de hiábavaló volt minden bátorság és minden erőfeszítés, hogy
megforduljanak és megállítsák az ork rohamot, megpróbálva előretörni nyugat felé.
Már majdnem elérték a szirtfalról lelógó siklókötelek vonalát, amikor újabb elszánt kísérletet
tettek az előnyomulás megfékezésére – tudták, hogy ha még hátrább szorítják őket, akkor
Banak visszavonulásának gyorsan vége szakad.
– A Csarnok kapuja feltárul! – kiáltotta az egyik törpe, és hátranézve a sziklafalra mutatott.
Egy pillanatra minden törpe arrafelé pillantott, és látták, hogy Mithrill Csarnok hatalmas
kapuja kinyílik, válaszul segélykérésükre. A kapun erősítés áramlott ki – több tucatnyi
fajtársuk. Sokan még kovácskötényüket viselték, míg mások egyszerű szövetruhákat viseltek
vértezet helyett. Úgy tűnt, hogy minden törpe elhagyta a Csarnokot – köztük azok a
sebesültek is, akiknek ágyban kellett volna maradniuk.
Mindannyian feleltek a kétségbeesett hívásra: mindannyian odahagyták az alagutak
biztonságát, hogy segítséget nyújtsanak a csatában.
Ahhoz biztosan nem voltak elegen, hogy győzelemmé változtassák a vereséget – de úgy
tűnt, még ahhoz sincsenek elegen, hogy lelassítsák az orkok áradatát.
De a jövevények között volt egy bizonyos törpe, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni,
akinek jelenléte messze túlszárnyalta egy egyszerű harcos jelenlétét.
Az erősítésként érkezettek élén egy legendává vált törpe rohant.
Az erősítésként érkezettek élén Harcpöröly Bruenor rohant.
Banak fogait csikorgatta, miközben a lenti eseményeket figyelte, és hinni sem akarta,
milyen gyorsan lerohanták és visszaszorították az Őrző Völgyének védőit – hinni sem akarta
az újonnan érkezett ork sereg puszta nagyságát és vadságát.
A vén törpe elszakította tekintetét a látványtól és űzte-hajtotta alárendeltjeit, át a párkányon
– a törpék pedig hangyák ként lepték el a kötéllétrákat. A döntést gyorsan kellett meghozni,
egy szemvillanás alatt, és amikor ez megtörtént, és Banak kiadta a parancsot, a hadvezér
önkéntelenül is azon kezdett töprengeni, jól tette-e.
Most már látta az Őrző Völgyében nyugatról keletre hömpölygő sötét áradatot. Vajon a
menekülő törpék közül eléri-e bármelyik is a völgyet, még mielőtt a feketeség végigsöpör
rajta? És ha igen, vajon képesek lesznek-e védelmet kialakítani, ahogy egyre többen és
többen jönnek lefelé?
Kérgesüllő Banak tudta, hogy erre csak egyetlen válasz létezik: ha nem így történik, az a
teljes pusztulást jelenti – talán a rábízott bátor teremtmények mindegyikének halálát.
Továbbra is visszavonulásra biztatta törpéit. Lekiáltott Pwentnek és fiainak, hogy küzdjék fel
magukat a lejtőn, majd odalépett a végső menekülő-útvonalhoz: a kürtőhöz, amelyet Torgar
mérnökei alakítottak ki.
Wulfgar és Catti-brie is ide érkezett, éppen csak megelőzve Torgart, Tredet és Shinglest.
– Ti ketten más úton menétek – utasította Banak a két embert, akik közül az egyik sokkal,
de sokkal nagyobb volt annál, hogy lejusson a keskeny kürtőn. – Induljatok a kötelekhez és
ereszkedjetek le.
– Akkor megyünk, amikor Pwent visszatér – közölte Cattibrie.
Mondandója alátámasztására felemelte Taulmarilt, és sistergős nyilat lőtt ki az orkok
tömegére. A vessző elveszett a tömegben, de senki sem kételkedett benne, hogy halált
hozott valakire.
Wulfgar eközben két hosszú siklókötelet vonszolt közelebb a kürtőhöz, majd kétszer
áthurkolta őket egymáson – így lehetetlen volt őket kibogozni és sokkal nehezebb átvágni.
– Ne legyetek ostobák – vitatkozott velük Banak. – Bruenor király gyermekei valátok, és így
szinte bizonyos, hogy nagy szükség lészen rátok a Csarnokban. .
– Mint ahogy idefent is szükség van ránk – felelte Wulfgar.
– Akkor megyünk, amikor Pwent visszatér – ismételte Catti-brie, és újra lőtt. – És egy
pillanattal sem előbb.
Banak vitatkozni akart, de azután elhallgatott, mert képtelen volt szembeszállni ezzel az
egyszerű érveléssel. Rá is fontos szerep vár majd holnaptól Mithrill Csarnokban, de neki sem
állt szándékában sehova sem menni addig, amíg a Zsigerontók be nem ugrálnak a
menekülőkürtőbe.
Így azután Catti-brie elé lépett – balján Torgar és Shingles állt, míg jobbján Tred és
Tömbváll Iván. Utóbbi éppen akkor érkezett vissza, miután gondoskodott róla, hogy a habozó
Pikel is elinduljon lefelé a kötélen.
– A fejem majd segít a célozásban – szólt oda Banak Cattibrie-nek.
Valóban így történt: Catti-brie pedig máris leterítette a legközelebbi orkot – egyet azok
közül, akik ordítva indultak rohamra ellenük.
A nő kecses és könnyed mozgása éles ellentétben állt Urlgen hirtelen, rángó-vonagló
ütéseivel és csapásaival.
Innovindil ide-oda suhant körülötte, szúrások és vágások sorát indítva útjára – a legtöbb
csak azt a célt szolgálta, hogy a nagydarab orkot a váratlan és elsöprő végső támadás
irányába terelje.
Urlgen az elf felé pördült, és páncélozott karja meglendült, félreütve minden támadást –
lába követte teste forgását, és mindig megőrizte egyensúlyát, miközben az elf ott cikázott
körülötte, folytonosan az ork jobbján maradva.
Azután Innovindil eltűnt – mozgásának irányát visszafordította balra, és egy teljes kört írt le,
hogy lendületet gyűjtsön, majd ezt a frissen nyert lendületet az ork szíve irányába mért
szúrásba vitte át.
De Obould fia, Urlgen látta a mozdulatot, és még azt megelőzően riposztozott, hogy az
útjára indult volna. Ahogy az elf eltűnt a szeme elől, az ork csípőből kifordult és karját
keresztezte teste előtt. A döfés, amely szinte bármely más orkot felnyársalt volna, még csak
közel sem járt a céljához.
Innovindil nem engedte, hogy a meglepetés kiüljön az arcára, mint ahogy a támadással sem
hagyott fel. Nem húzódott vissza, hogy átgondolja a taktikáját. Tudta, hogy erre nincs ideje,
mivel Drizzt Do'Urden dühödten cikázott-jobbra balra, ide-oda szökellve és pörögve – halálos
szablyái levágták azokat az orkokat, akik a közelbe merészkedtek. Szemközt vele Innovindil
másik oldalát éppen ilyen hatékony, védte a hatalmas fekete párduc, amely most felordított
és ugrott. Éppen az egyik ork elé érkezett, aki kétségbeesetten próbált elmenekülni – a
nagymacska mancsának egyetlen erőteljes suhintásával letépte a lény arcát, majd máris
visszarohant a másik irányba, újabb orkot terítve a földre.
Innovindil tudta, hogy két bátor barátja megadja neki a csatáját, – amire vágyott – de az idő
nem az ő oldalukon állt.
Az elf még vadabbul nyomult előre – szúrt jobbra, balra és középre gyors egymásutánban.
Szikrák repkedtek, ahogy kardja hatalmasat csattant az egyik fém alkarvédőn, majd a
másikon és a két alkarvédő ismét keresztezett pengéje fölött, leszorítva azt – a kard elsuhant
Urlgen bal csípője mellett.
És ekkor az ork visszavágott, bár karját nem emelte támadásra – de támadása jól tükrözte
nevét, a Háromöklűt. Urlgen előrehajolt a blokkolt kard fölött, és a fejét hirtelen előrerántotta.
Habár Innovindil elég fürge volt ahhoz, hogy félrekapja fejét a közvetlen találat elől, az ork
fémsisakjának lemeze megstruccolta, amitől szédelegve tántorodott hátra.
Egyedül ösztönére hallgatva lendítette maga elé kardját, hárítva az ork szöges kesztyűinek
csapásait. Innovindil lassan kezdte összeszedni magát – legalább annyira, hogy a lábát ismét
érezte, és sikerült megszilárdítani védelmét. Sőt, még sikerült is egyenlő állásba
visszaszorítani az orkot.
– Megtanultam a leckét – dünnyögte alig hallhatóan, és megfogadta, hogy jobban fog
figyelni az elsöprő lefejelésre.
Bruenor egy sziklatömbön állt.
Terpeszállásba helyezkedett és megvetette a lábát, magasra emelve sokrovátkás fejszéjét,
majd Mithrill Csarnok királya szólította rokonait, szólította a Delzoun törpéket, kitartásra
buzdítva őket. És a Harcpöröly Klán törpéi engedelmeskedtek a hívásnak. Akár a szerencse,
akár őseinek és istenének óvó keze volt az oka, de aznap egyetlen lándzsa sem találta el
Bruenort.
A törpék számára a reményt megtestesítő jelzőfényként állt a kavargó ork tenger közepén –
a puszta akaraterő élő megnyilvánulásaként. Lándzsákat hajítottak felé, ork kezek ragadták
meg a király kurta lábait – de semmi sem mozdíthatta meg Bruenor királyt. Egy elhajított
husáng arcon találta, hosszú sebet ejtve arcán, mire a király egyik szeme lecsukódott.
Torkából azonban dühödt kiáltás tört elő.
Egy ork észrevette a lehetőséget és felpattant a törpe mellé, majd lesújtott harci pörölyével.
Bruenor állta az ütést, és még csak meg sem rezzent, majd fejszéje halálos ívet írt le és
leterítette az orkot.
Újabb ork ugrott fel mellé, majd egy újabb, majd még egy – És egy pillanatra úgy tűnt, hogy
a törpe királyt elborítja az ork tömeg. De azután az orkok repkedni kezdtek – egyik a másik
után -,
ahogy Harcpöröly Bruenor ereje és elszántsága légi útra küldte őket. A király nem eshetett
el, a király nem vallhatott kudarcot. Számos sebéből folyt a vér, és láthatóan akadt köztük
több súlyos is. De Bruenor nem fájdalmában és nem félelmében ordított. Dacos és erős
tiltakozás volt ez, a halandó kötelékeket túlszárnyaló elszántságból fakadt.
Még soha egyetlen Delzoun szív nem dobogott olyan büszkén, mint aznap, amikor a
sziklatömbön álló Bruenor király felbömbölt!
A törpéknek nem volt választásuk. Ha visszavonulnak Bruenoron túlra, akkor magukra
hagyják azt a sok száz törpét, aki még mindig lefelé ereszkedett a szirtfalon. A törpék
logikája szerint pedig jobb meghalni, mintsem magára hagyni egy fajtársat.
Bruenor erre emlékeztette őket. A halálos ágyából valahogy felkelt király jelenléte arra
emlékeztette őket, hogy kik is ők, hogy mik is ők – de mindenekfelett két dolgot idézett fel
bennük: a fajtársakat és a bajtársiasságot.
A menekülő törpék egyszerre fordultak meg, vetették meg lábukat és szálltak szembe az
áradattal, pörölyt és fejszét szegezve a lándzsákkal szemben, törpe elszántságot az ork
vérszomjjal szemben.
És ott, ahol a sziklatömbön Mithrill Csarnok királya állt, az orkok áradata lelassult és
megtört.
Az öt törpe – középen Banakkal – vállt vállnak vetve és tömény dühvel fogadta az első
orkokat – egy törpeként lendültek előre és sújtott le a pöröly és a fejsze. Mögöttük Catti-brie
elsöprő hatékonysággal használta íját, lövéseit Wulfgar mozgásához igazítva – a barbár
ide-oda rohangált a rövid védővonalon, meggátolva, hogy valamelyik ork az öt harcoló törpe
mögé kerüljön.
– Pwent, siessetek! Mindenki lefelé! – harsogta Banak a Zsigerontók végsőkig kimerült
csapatának, amely végre elindult felfelé, kétségbeesett kísérletet téve a sziklafal és
menekülőkürtő elérésére.
Banak még csak azt sem látta, hogy Pwent él-e.
– Te lány, segéld őket az íjaddal! – ordított hátra Tömbváll Iván.
– Menj – unszolta Wulfgar, jelezve, hogy kézben tartja a helyzetet.
És valóban úgy tűnt, hogy ez így igaz, mivel egyetlen ork sem kívánt összetűzésbe
keveredni a rettentő barbárral.
Catti-brie meglódult és Iván mögött fékezett. Gyorsan felmérte az elébe táruló látványt – jól
látta azt a csapatnyi orkot, aki megfordult, hogy megpróbálja elvágni a vérző Zsigerontók
útját.
Taulmaril, a Szívkereső felemelkedett és sistergő ezüstcsíkok kezdtek záporozni a törpe
védvonal felől. Catti-brie jobbra és balra lőtt – középre nem mert célozni, attól való
félelmében, hogy varázslatos vesszői átfúrnak egy orkot és egy hátráló törpébe csapódnak.
Gyorsan megtalálta a ritmust – balra lendült, majd jobbra, balra és jobbra. Minden egyes
lövés pusztító hatással járt. Azok az orkok, akikre a halálos nyilak záporoztak, nem kaptak
segítséget, hogy feltartóztassák a dühöngő Zsigerontókat – ezt látva a Zsigerontók ennek
megfelelően cselekedtek: szorosra zárták soraikat és ék alakban törtek felfelé a lejtőn.
– Most pedig tűnjetek el a szirtről! – förmedt rá Banak Catti-brie-re és Wulfgarra, amikor a
Zsigerontók közelebb jutottak. Mi gyorsabb úton jutánk le!
Catti-brie kissé habozott, de ellenérvet nem talált erre a logikus érvelésre, így odarohant
Wulfgarhoz, majd mindketten futni kezdtek a szakadék felé. Vállukra kapták fegyvereiket,
megragadtak egy-egy kötelet, és egymás oldalán lesiklottak a szirtfalról.
Hallották, ahogy odafent a Zsigerontók beugrálnak a menekülőkürtőbe – És ennyi elég is
volt. Még hallották, amint Banak hadarva biztatja cimboráikat, hogy ugorjanak.
És hallották az orkokat is – sok-sok orkot.
Wulfgar kötele hirtelen megrándult, majd ez megismétlődött – Catti-brie barátja felé nyúlt, a
barbár pedig felé.
Azután Wulfgar kötele elszabadult, ahogy odafent átvágták.

Obould nem látta, hogy csapatai megtorpannak a sziklatömb körül, amelyen Bruenor király
állt, mivel figyelmét ebben a pillanatban más vonta magára – az északi hadállás, ahonnan a
törpék gyors ütemben ereszkedtek lefelé a szirtfalon.
A törpék minden bizonnyal szívósan tartják majd magukat, de Obould számbeli fölénye el
kell, hogy söpörje őket.
Ekkor azonban egy tűzgolyó robbant a sereg sűrűjében. És megmagyarázhatatlan módon,
egy másik rohamozó csapat oldalra kanyarodott, ahol harcba szállt... az ork király döbbenten
nézte, ahogy az orkok harcba szállnak a semmivel, egymással vagy a kősziklákkal.
Obould gyorsan körülnézett, és már látta is, mi a felfordulás oka: egy ember nő és egy
gnóm csatlakozott a védővonalhoz és most kezüket mozgatva bocsátották útjára mágiájukat.
Fentről még több törpe érkezett, lehuppanva a völgy talajára, majd előrántották fegyvereiket,
és máris harcba vetették magukat, megerősítve a védővonalat.
Az orkok sorai pedig kezdtek megbomlani!
Kékes fényű villám csapódott a tömegbe, mire egy tucat ork zuhant a földre holtan és vagy
húszan kábultan, remegve omlottak melléjük.
Obould szépséges terve – hogy a törpéket nemcsak visszaűzi üregeikbe, hanem egyben
megsemmisíti a szirttetőn harcoló sereget is – kezdett széthullani, méghozzá az ork király
dühödt tekintete előtt. Obould felbömbölt az előre nem Látott fordulat láttán. A hatalmas ork
uralkodó felmordult, majd ökölbe szorította kezét – de olyan erővel, hogy marka most még a
követ is szétzúzta volna –, és maga is rohanni kezdett az északi védőfal felé, eltökélve, hogy
ismét saját javára fordítja az ütközetet.
A törpék nem menekülhetnek el a csapdájából. Ezúttal nem.
Banak fejjel előre, utolsóként vetette magát a járatba, miután behajította a kimerült és
vérborította Thibbledorf Pwentet. Arra számított, hogy lefelé csusszan majd a meredek lejtőn,
de alig jutott be a csúszdába, máris fennakadt valamin.
A vén törpe csak ekkor döbbent rá, hogy egy lándzsa áll ki hátából és az szögezi oda a
kőhöz.
Fölötte orkok rajzották körül a nyílást, és a lábát szabdalták, meg a testét szurkálták csúf
lándzsáikkal.
Banak vadul rugdosódott lábaival, de tudta, hogy halott tudta, hogy innen sehogy sem
szabadíthatja ki magát.
De ekkor egy kéz ragadta meg a gallérját és a bűzlő Pwent kapaszkodott fel hozzá.
– Jer már, te tökfilkó! – kurjantotta Pwent.
– Lándzsa – próbálta Banak megmagyarázni, de Pwent oda se bagózott, csak egyre cibálta
lefelé.
Perzselő tűz robbant szegény Banak hátában, amikor a lándzsa fordult egyet, és a törpe
felbömbölt kínjában.
Pwent pedig még erősebben cibálta, mivel tudta, hogy itt nincs más lehetősége, nincs más
választása.
A lándzsa nyele elpattant, mire Banak és Pwent zuhanni kezdett – lecsusszantak a
csúszdán, amelyet Torgar mérnökei kürtővé alakítottak. Hamarosan következett egy teljesen
függőleges szakasz, majd átrepültek egy nyíláson, és több láb magasról lezuhantak egy
halom szalmára, amelyet a kijárat alatt helyeztek el gondos kezek. Eddigre természetesen a
széna nagy része szétszóródott a korábban érkezettek landolása folytán, így a két törpe
hatalmas csattanással ért földet, ahol nyögve hevertek egy darabig.
Durva kezek ragadták meg őket, ügyet sem vetve kiáltásaikra. Most nem jutott idő a sebek
felett borongani.
– Zárjátok le a kürtőt! – kiáltotta Pwent, de már elkésett, mivel fentről már érkezett is az első
üldöző: egy kis goblin, akit valószínűleg tölteléknek hajítottak be a nagyobb termetű, drabáli-
sabb orkok. A lény a még mindig kábult Banakon ért földet, mire a törpe újabb elkínzott
nyögést hallatott.
Pwent a hátára gördült, és szöges kesztyűjével arcba vágta a kábult goblint, majd ismét
ráordított a többiekre, hogy zárják le a kürtőt.
Pörölycsapó Torgar máris mozgásba lendült. Megrántott egy kart, kioldva a zárólapot, majd
kézzel igazította helyére azt. A zárólap tetejét hosszú szögekkel verték ki, és a szögek
hamarosan áldozatot is szedtek, mert alig zárult le a kürtő, egy ork vagy goblin zuhant rá
hatalmas csattanással és nyársalta fel magát.
Ahogy Thibbledorf Pwent felfogta, hogy mit is lát odalent, lerázta magáról kábultságát –
vagy a keblére ölelte, de hát ezt nehéz volt megállapítani Pwentnél! –, és a párkány szélén
lelógó kötelekhez botorkált.
– Előbb őt viszem le – szólalt meg Tömbváll Iván.
Gondosan a vállára kapta Banakot, és a kötéllétrához lépett. Tred előtte indult el lefelé a
szirtfalon, alulról segítve társát. Torgar és Shingles fegyvert rántott, és őrt állt a
menekülőüreg
bejáratánál, készen arra, hogy megvédjék barátaikat, amennyiben a kürtő zárólapja
engedne, és az orkok lejutnának. Csak akkor léptek a másik kötéllétrához, amikor Iván és a
többiek már jó messze jutottak – a két mirabari törpe csak ekkor vette menekülőre a dolgot.
Ösztönösen fogta meg a nőt, ahogy az felé nyúlt. Megragadták egymás csuklóját, és
szorosan markolták, miközben a barbár lefelé zuhant, majd megperdült tengelye körül, ahogy
lepattant a szirtfalról. Ahogy a hatalmas tömeg megrándult, majdnem letépte a nőt saját
köteléről, de Catti-brie makacsul kapaszkodott, összeszedve minden erejét és elszántságát.
Wulfgar kötele lefelé hullt, újra és újra végigvágva a nagydarab férfin, mire az kis híján
ismét kicsúszott Catti-brie markából.
De a nő nem engedhette el. Kinyújtott karral, sajgó izmokkal fogta – úgy érezte, hogy a
válla mindjárt kiugrik a helyéből.
De nem engedhette el.
Wulfgar felnézett rá, a félelemtől tágra nyílt szemmel – a nő tudta, hogy főként őt félti, mivel
nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt lerántja Catti-brie-t, és mindketten lezuhannak a biztos
halálba.
De nem engedhette el. Catti-brie az élete árán sem engedhette, hogy a barátja leessen.
Perceknek tűnt az egész, pedig valójában a másodperc tört része alatt történt minden.
Wulfgar végül szabad kezével elkapta Catti-brie kötelét, és átkulcsolta azt.
– Menj! – sürgette a nő, amint sikerült magához térnie, és amint ráébredt, hogy Wulfgar
kötele után az övé következik. Wulfgar csak a kezével kapaszkodva indult meg lefelé, lénye
gében szinte futva a vaskos kötélen. Elért egy párkányt és átkapaszkodott rá, majd
amennyire lehetett, megvetette a lábát. Catti-brie gyorsan érkezett mögötte, de nem elég
gyorsan: az
ő kötele is elszabadult és lehullt. Wulfgar azonban elkapta a nőt, és magához rántotta, majd
mindketten nekilapultak a szirtfalnak.
– Még félúton sem járunk – mondta Wulfgar egy másodperccel később.
Az aprócska párkány másik oldalára mutatott, ahova a következő kötélhágcsót erősítették.
Drizzt kettős döféssel támadott, majd előrelépett, az orkot hátrálására kényszerítve, majd
hátrataszította, gátolva a közeledők útját.
A drow azonnal megpördült, körbefordult, és szablyái széles ívben – de nem szertelenül –
kifelé lendültek – minden csapását tökéletesen uralta, minden vágása arra irányult, hogy
távol tartsa azokat, aki be akartak avatkozni Innovindil és az ork vezér párharcába.
A drow újra megperdült és szemügyre vette a másik oldalon zajló történéseket, ahol
Guenhwyvar éppen egy orkra vetette magát, majd hirtelen elrugaszkodott és leterített egy
másikat.
Drizzt tekintete a nagy csatára rebbent, miközben ismét fordult, hogy fogadja két újabb
ellenfele rohamát – ekkor észrevette, hogy Urlgen keményen szorongatja elf barátját, aki
hátrálni kényszerült. Tudta, hogy oda kell mennie hozzá, de addig nem tehette, amíg két ork
szorongatta.
– Támaszkodj a dühödre! – kiáltott oda Innovindilnek. – Emlékezz Tarathielre! Emlékezz a
veszteségre, és öleld magadhoz a fájdalmat!
A drow minden egyes szónál, amit kiáltott, megsuhintotta pengéjét – támadott vagy hárított.
Dühödten forgatta fegyvereit, hogy visszatartsa az egyre merészebb orkokat.
– Találd meg az egyensúlyt! – próbálta elmagyarázni a lényeget Innovindilnek. – Az
egyensúlyt a dühöd és az elszántságod között! Használd a kínt az összpontosításra!
Tudta, hogy azt kéri a nőtől, váljon ő is Vadásszá. Azt kéri tőle, hogy adja fel logikus énjét,
és hulljon vissza egy sokkal ősibb létállapotba, az érzelmek állapotába, az érzések és a
félelem állapotába. Ahogy Innovindil megpróbálta őt kicsalogatni dühéből, ő éppen úgy
próbálta most arrafelé terelni az elfet.
Létezett vajon más módszer?
Drizzt elfeledkezett a barátja iránt érzett félelmeiről, és még inkább Vadász lett belőle. Az
orkok egyre jobban szorongatták, a drow szablyái pedig fergeteges táncba kezdtek,
visszaűzve és levágva őket.
Innovindil – hirtelen csüggesztővé váló helyzete, a vérszomjas ork ádáz támadásai és a
körülöttük tömörülő szörnyetegek zsivaja dacára – meghallotta Drizzt Do'Urden szavait.
Kardját dühödten forgatta, egyik csapást a másik után hárítva, ahogy a vad ork rárontott,
veszettül suhogtatva szöges kesztyűit. Ugyanez a kétségbeesés hajtotta lábait, ahogy
megpróbálta visszanyerni egyensúlyát, de állandóan arra kényszerült, hogy kitérjen és
hátráljon. Igyekezett megtalálni saját ritmusát, de az ork harci stílusa a legjobb esetben is
szokatlannak volt nevezhető – támadásait más és más pontokra irányította, igyekezve beütni
az elf védelmén támadt réseken. Innovindil nem kételkedett abban, hogy idővel kiismerné
ellenfele stílusát, és megtudná, hogyan vágjon vissza, ám azzal is tisztában volt, hogy nincs
bővében az időnek.
Így hát hallgatott Drizzt Do'Urden szavaira, aki brilliánsan küzdve tartotta távol a többi
ellenfelüket. Az elf gondolata elkalandozott, felidézve Tarathiel elestének rettenetes emlékét.
Érezte, hogy dühe felgyülemlik, és ezt elszántsággá alakította.
 A kardja balra mozdult, megakasztva egy jobbhorgot, majd gyorsan visszavillant középre,
ahol egy balegyenest blokkolt. Innovindil félredobta tudatos gondolatait, és átadta magát a
küzdelem érzésének és hömpölygésének. Szikrák pattogtak, ahogy kardja egy öklön
csattant, majd ismét, amint az ork másik fémkesztyűjével védte az elf szúrását.
Innovindil hirtelen felgyorsított, ismét magához ragadva a kezdeményezést, és végül
megfejtette ellenfele riposztjainak és hárításainak mintázatát.
Az elf ráébredt, hogy az ork lefejelésre készül, várva az alkalmat, hogy a megnyíló résen át
gyilkos csapást mérjen. Innovindil együtt fordult az ütésekkel és eggyéolvadt a harccal – még
mélyebbre hullt ösztönös énjébe, míg végül ottragadt valahol dühe és a tökéletes
összpontosítás között.
Lebukott az egyik ütés elől, és úgy tűnt, hogy tökéletesen elvesztette az egyensúlyát –
olyan erővel lendült oldalra, hogy üres keze már őzbőr csizmájának csapódott. Máris jött az
ork válaszcsapása – amely komoly sérülést okozhatott volna. De a csapást nem neki
szánták, és ezt Innovindil is tudta. Urglen inkább a kardjára csapott le, nagy erővel ütve félre
a pengét.
Ezzel megteremtve a vágyott rést az elf védelmén.
Az ork előreszökkent és hátracsapta a fejét.
Innovindil szabad keze felfelé lendült, a homloka fölé, hogy hárítsa a lefejelést, majd Urlgen
feje nagy erővel csapódott neki a tenyerének, a fejéhez taszítva azt. A nő hátracsúszott, és
megpróbálta megőrizni egyensúlyát, de elbotlott és leült – most sebezhető helyzetbe került.
De Urglen nem vetette rá magát, mivel lefelé lendülő fejét nemcsak az elf keze akasztotta
meg, hanem az az aprócska tőr is, amelyet a nő olyan okosan előhúzott a csizmájából – a
fegyver a keresztvasig mélyedt Obould fiának a homlokába. Az ork hátratántorodott – a kés
markolata furcsa unikornis szarvként meredezett a homlokából. Fekete kesztyűivel a levegőt
csépelte, miközben ide-oda forgott, hátravetett fejjel – a tőr markolatgombja az ég felé
meredt.
Ebben a pillanatban, amikor minden figyelem elterelődött róluk – mivel a közelben minden
ork hitetlenkedve meredt vezéréré – Drizzt Do’Urden Innovindilhez rohant, durván talpra
rántotta, majd észak felé taszította, és futásnak eredt. A drow ide-oda szökkelt a
meg-megbotolva futó, még mindig kába elf előtt, szablyáival tisztítva meg az utat. Amikor
ellenfeleik egy különösen összetömörült csapata állta újtukat. Guenhwyvar elébük ugrott, és
minden erejét összeszedve, rárontott az orkokra, szétszórva és leterítve őket.
Drizzt elrohant mellette, nyomában Innovindillel. A drow előkapott egy vékonyka kötelet és a
másik végét a nő kezébe nyomta– az anyag érintése valahogy magához térítette a nőt,
emlékeztetve arra, hogy mi a feladata. Intett Drizztnek, hogy rohanjon tovább, miközben
szabad kezét szájába kapta és éleset füttyentett.
Lefelé rohantak, az oldalt elterülő sík terület felé, és akkor megpillantották egyetlen
reményüket: a felkelő nap alatt felbukkanó, gyorsan ereszkedő szárnyas lovat.
Alkony földet ért, és vágtába ugrott, szétszórva az útjába eső orkokat. Drizzt és Innovindil a
pegazus felé rohantak, mindketten más-más oldalról közelítették, kifeszítve a kezükben
szorongatott kötelet. Alkony fel sem vette az ütközést, ahogy nekirohant a kötélnek, a drow
és az elf pedig a hirtelen rántást kihasználva, lebuktak a pegazus magasra emelt szárnyai
alá. Innovindil ugrott fel elsőnek, majd rögtön utána Drizzt, miközben Alkony egy szemernyit
sem lassított. Szélesre tárt szárnyai meglendültek, ahogy félig futva, félig repülve
elrugaszkodott, maga mögött hagyva az üldözőket.
– Térj haza, Guenhwyvar! – kiáltott le Drizzt a párducnak, amely még mindig az orkokat
szórta szét, és vadul harcolt tovább.
Gyorsan emelkedtek felfelé, észak felé tartva. Lándzsák repültek utánuk, de csak kevés
jutott a közelükbe – azokat pedig a drow szablyáival ütötte félre. Végül biztonságos
távolságra jutottak, és Drizzt visszanézett az egyre távolodó ütközetre.
Az orkok addigra már hatalmukba kerítették a sziklaszirtet, és a drow tudta, hogy a törpéket
leszorították az Őrző Völgyébe.
Ha egyetlen perccel korábban emelkedik fel a pegazus az égre, Drizzt talán észrevehette
volna Taulmaril árulkodó ezüst villanását.

Csillagizzás Shoudra szeme elszántan csillogott, amint tűzgolyóját figyelte, amely elnyelt
egy maroknyi orkot, számos másikat pedig menekülésre késztetett – az utóbbiak testét
lángok falták.
A bűbájszövő elsöprő erővel sújtott le másodszor is – égető villámcsapása egész sor orkot
terített le a horda centrumában.
Jó néhány törpe elismerően pillantott rá, ami csak még inkább ösztönözte a büszke és
nemes jogarőrt. Minden tekintetben Harcpöröllyé vált – éppen olyan vadul harcolt, mintha
Mithrill Csarnok az ő otthona is volna és a körülötte nyüzsgő törpék pedig a rokonai.
Mellette az aprótermetű Nanfoodle csodákat tett – egész századnyi orkot zavart össze
illúziójával, aminek köszönhetően az orkok fejjel rohantak neki egy sziklafalnak.
– Ügyesen csináltad – gratulált neki Shoudra.
A gnóm elmetrükkjét a jogarőr egy nagyon is valóságos villámcsapással egészítette ki, ami
szétszórta a megzavarodott orkokat, közülük sokat leterítve. Shoudra rákacsintott
Nanfoodle-ra, majd idegesen felpillantott a szirtre, ahol még mindig ereszkedtek lefelé a
törpék. Mögötte meghallotta az elsőként leérkezőket, amint valamiféle tervet próbáltak
kovácsolni, amivel elérhetik Mithrill Csarnok hatalmas kapuját.
De addig ki kell tartaniuk, míg le nem ér mindenki.
A jogarőr megfordult és levegő után kapkodott, amikor az egyik törpe éppen előtte zuhant
el, mellében egy lándzsával. Mivel éppen senki sem akadt, aki betölthette volna a rést, a
jogarőr előrelépett, kinyújtotta karját, és varázslövedékek sorozatával szorította vissza az
orkokat. De a helyükre még többen léptek.
Shoudra megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor két törpe törtetett elé – az egyik egy
sebesült fajtársa helyére állt, a másik pedig a leterített törpe posztját foglalta el az alacsony
kőfal mögött.
Az orkok pedig egyre csak jöttek.
Shoudra körülnézett, hogy megtalálja a leghatékonyabb terepet a következő robbantáshoz,
és ekkor figyelmét felkeltette egy ork – egy hatalmas, páncélos teremtmény, aki egyik erős
kezében egy akkora kardot lengetett, mint amekkora a jogarőr volt. A lény átgázolt saját
sorain, az orkok pedig sietve kotródtak félre az útjából, amint eltökélten megindult a fal
irányába.
Egy számszeríjvessző süvített elő és csapódott bele nagy erővel a fém mellvértbe, de nem
ütötte át, és még csak le sem lassította az orkot. Sőt, a teremtény felgyorsította lépteit, és
dübörgő rohamra lendült.
Shoudra előszólította mágikus erejét, és egy villámcsapást lőtt ki az orkra, ami felkapta a
levegőbe és visszahajította a tömegbe. Shoudra halottnak vélte, így figyelmét ismét a
törpéket szorongató orkok tömegére fordította, majd újabb tűzgolyót robbantott, közvetlenül a
törpék vonala előtt – annyira közel, hogy még a törpék is hátrahőköltek a hőhullámtól.
Ismét lángoló orkok szaladgáltak jobbra-balra, és zuhantak égve a földre, de az így támadt
résben feltűnt egy ismerős alak – egy nagydarab ork, kezében egy hatalmas pallossal.
Shoudra szeme tágra nyílt, amikor megpillantotta – nincs olyan ork, aki ilyen könnyen
vehetné egyik villámcsapását!
De a nő tudta, hogy ez ugyanaz az ork – És már jött is dühöngve, barázdát szántva azok
között az orkok között, akik nem kotródtak félre az útjából. Öles léptekkel érte el a falat és a
törpék vonalát, majd kardja meglendült, szanaszét szórva a védőket. Az ork előreszegezte
vállát és előreszökkent, egyenesen neki a sietve emelt kőhányásnak, könnyedén lökve félre
a súlyos kődarabokat.
Törpék rontottak rá, és törpék repültek szanaszét, ahogy az ork meglendített kardját,
kicsapott szabad kezével, és kirúgott lábával.
Shoudra hirtelen ráébredt, hogy az ork eközben mindvégig őt nézi
A hatalmas ork pedig már jött is, mire Nanfoodle felsikoltott. Shoudra hallotta, hogy a gnóm
sietve varázsol, de ösztönösen is tudta, hogy a Nanfoodle nem fogja tudni eltéríteni a
fenevadat. A jogarőr maga elé emelte kezét, összeérintve két hüvelykujját.
– Távozz, kicsi démon – suttogta és ujjaiból narancsszínű lángok csaptak ki széles ívben.
A jogarőr megfordult, a figyelemelterelést használva fel, hogy eltűnjön, de ekkor valami
megütötte – vagy legalábbis azt hitte, hogy megütötték. Megpróbált mozogni, de a lába
megcsúszott a kövön, ám furcsamód mégis egy helyben maradt. Shoudra hátranézett, és
ekkor megértette, hogy nem megütötték, hanem egy pallos döfött belé. Shoudra lepillantott
és látta, hogy a pengének kevesebb, mint a fele mered előre a melléből, és tudta, hogy a
többi átjárta a testét.
Az ork továbbra is egy kézzel tartotta a kardot, majd a levegőbe emelte a felnyársalt
Csillagizzás Shoudrát:
Shoudra hallotta, hogy Nanfoodle felsikolt, de valahogy olyan távolról jött a hang.
Hallotta, hogy a törpék kiabálnak és – láthatóan félelmükben – ide-oda szaladgálnak.
Hirtelen ezüstös fény villant, és érezte, hogy teste megrándul, amint a hatalmas ork
hátratántorodik.
Catti-brie lábait a siklókötél köré fonta, és fejjel lefelé lógva, ismét felajzotta íját, majd újabb
lövést eresztett meg a szörnyeteg felé, amelyik a levegőbe emelte Shoudrát. Első nyila célba
talált, egyenesen a teremtmény mellébe csapódott és egyetlen lépést hátralökte az orkot.
De nem ütötte át a vértjét.
– Kapd el! – kiáltott oda Catti-brie Wulfgarnak.
A barbár levetette magát a földre, és máris az ork felé rohant. Kiáltása Tempushoz szállt,
majd meglendítette pörölyét – minden erejét beleadta a lendítésbe – És rávette magát az
orkra, megpróbálva feldönteni azt.
Wulfgar elrepült, ahogy az ork hatalmas karja az útját állta, megállította és visszalökte. Az
óriástermetű barbár, aki óriások csapásait is állta, most hátratántorodott és a földre rogyott.
Az ork még feljebb emelte kardos kezét, a magasba lökve a vergődő Shoudrát és
felbömbölt. A kard életre lobbant, mire Shoudra üvöltése, még az orkét is túlszárnyalta. A
hatalmas ork vadul oldalra rántotta a pallost.
Csillagizzás Shoudra két darabra hullt.
Catti-brie újabb vesszőt küldött a fenevadba, majd egy harmadikat, de az utolsó lövés után
az ork még csak hátra sem tántorodott többé. Megfordult és Wulfgar felé indult.
A pörögve közeledő Égisz-agyar hatalmas erővel találta el. Az ork hátratámolygott néhány
lépést, és majdnem elesett.
De csak majdnem.
És a szörnyeteg máris meglódult, őrjöngve rontott Wulfgarra. A barbár kezébe hívta
Égisz-agyart, és istenének szóló kiáltással fogadta a rohamot, miközben hatalmas harci
pörölye rettentő ívet írt le. Kard csattant kalapácsnak, ahogy összecsaptak – a két titán a
bámészkodók fölé magasodott.
Égisz-agyar lesújtott, keményen vállon csapta az orkot, és oldalra taszította azt. A lángoló
pallos a kalapáccsal átlósan hullt alá, mire Wulfgarnak hátra kellett tolnia a csípőjét, éppen
csak elkerülve a találatot.
Az ork a nagy ívű vágást követve előreszökkent, miközben Wulfgar is előreugrott – a két
test összecsattant, ahogy izmok feszültek izmoknak.
Egy hatalmas ütéstől Wulfgar elrepült, és tántorogva ért földet – éppen csak sikerült talpon
maradnia.
Az ork máris rajta volt, két marokra fogta a kardját, és gyilkos csapásra lendítette a fegyvert
– a barbár ezt nem háríthatta. Egy nyílvessző csapódott az ork arcának, szikrákat hányva az
üvegacélon, de az ork csak jött megállíthatatlanul, és lecsapott a barbárra.
De az ork csak azt hitte, hogy a barbárra sújt le – mert ott, ahol az erő és a tűz kudarcot
vallott, ott Nanfoodle sikert aratott. Félrevezette az orkot Wulfgar illúzióképével, ami egy
másik ork gyors végzetét hozta el, aki túl közel állt a haragvó Obould királyhoz.
Catti-brie leugrott a sziklára, hóna alá fogta Wulfgart, és elrángatta onnan.
Az ork már jött is, hogy elkapja őket – de csak próbált jönni, mert a lába körül a kő hirtelen
agyaggá változott, amiben egészen bokáig süllyedt, majd az agyag ismét visszaalakult kővé.
 – Csúnya ork! – kiáltotta oda egy zöld szakállú törpe, és meglengette egyik ujját Obould
felé.
A dühöngő ork király felbömbölt és vonaglani kezdett, majd lehajolt és rácsapott a kőre.
Végül pedig – minden képzeletet felülmúló erőről téve tanúbizonyságot – kitépte a lábát a
sziklából.
– Oóóó – mondta erre a zöld szakállú törpe.
Újabb segítség érkezett a Zsigerontók személyében, akik a páros körül szétszóródva
indultak rohamra. Aki azonban a hatalmas termetű ork közelébe jutott, gyorsan és
irgalmatlanul bevégezte.
Érkezett Torgar, Tred, Shingles, Iván, meg a sebesült Banak és elsöpörve Catti-brie,
Wulfgar, valamint a döbbent és síró Nanfoodle mellett, a nyomukban érkezőkkel együtt
rohanni kezdtek az Őrző Völgyében, Mithrill Csarnok kapuja felé véve az irányt.
Catti-brie csak ekkor vette észre azt a pillért, amely megállította a menekülő törpéket a
völgyben vívott csatában, azt a legyőzhetetlen erőt, amely szilárdan megvetette lábát egy
sziklatömbön, miközben fejszéje suhogva kaszálta az orkokat, és törpék gyűltek köré.
– Bruenor – motyogta Catti-brie, és fel nem tudta fogni, hogy ez miként történhetett: miként
tudott apja még egyszer életre támadni.
A völgy közepe táján álló Bruenor figyelmét nem kerülte el, hogy Banak visszavonuló
csapatai futni kezdenek – köztük saját fia és lánya is –, és örömmel töltötte el, hogy életben
vannak.
Csapatai valahogy kitartottak az elsöprő túlerő ellenében is, megfékezve a
megfékezhetetlen áradatot.
A törpe király tudta, hogy ez nagy árat követel majd, és tudta azt is, hogy az orkok tengerét
nem lehet feltartóztatni – főként azért nem, mert az óriások máris gyors ütemben közeledtek,
bátorsággal töltve el szövetségeseik sorait.
A sziklán álló király elrendelte a visszavonulást, utasítva fiait, hogy forduljanak meg és
rohanjanak a kapu felé. De Bruenor addig nem mozdult, amíg a sorok el nem kezdtek
felbomlani.
Fejszéjével vágott utat magának, amint a nyomukba eredt. Érezte, hogy lándzsák és kardok
szúrnak felé, de a dühöngő Harcpöröly Bruenor védelmén nem nyílt rés. Megpördült és
félreugrott. A kapu felé rohant, majd megtorpant, irányt váltott, és levágta a legközelebbi
orkot, mire a többiek megrettenve húzódtak vissza.
Amikor a kapu közelébe ért, maga elé terelt minden törpét, aki mögötte érkezett, és addig
nem volt hajlandó kibontakozni a harcból és elmenekülni, amíg be nem ért mindenki. Tíz
törpe erejével és ezer szívével küzdött – sokrovátkás fejszéje több rovátkát szerzett aznap,
mint hosszú évek óta bármikor. Az ork testek halomba gyűltek körülötte, és vérvörösre
festették a talajt.
Tudta, hogy ideje indulni, és az ajtót fogók a nevét kiáltozták. Megsuhintotta fejszéjét,
hátralökve az orkok falát, majd megfordult és rohanni kezdett.
De éppen csak elindult, amikor mögötte felmagasodott egy ork és lándzsájával előredöfött –
Bruenornak reménye sem lehetett a hárításra. A törpe király látva a közelgő végzetet,
tagadóan felbömbölt.
Az ork teste ekkor hátrarándult, ahogy egy hatalmas tüske tört elő a melléből. Bruenor
felismerte, hogy egy sisaktüske az Thibbledorf Pwent állt a támadó mögött, a fejére tűzött
orkot a levegőbe emelve.
Még mielőtt Bruenor egy szót is szólhatott volna, Pwent a szakállánál fogva megragadta, és
botladozva rohanni kezdett, átszáguldva a nyitott kapun.
Így Thibbledorf Pwent volt az utolsó, aki bejutott a törpe erősségbe azon a végzetes napon
– a hatalmas kapu döngve csapódott be mögötte, miközben a harci tomboló sisakján még
mindig ott fityegett a halott ork, felnyársalva a hosszú tüskére.
 31

TESTEK HALMA

Ez nem az a győzelem volt, aminek a kivívásában reménykedett, hiszen a Harcpöröly Klán

törpéinek zöme – köztük azok, akik a szirttetőn harcoltak – visszajutott Mithrill Csarnok
biztonságába. Obould király keserűségét tetézte, hogy nem sok kétsége lehetett a törpe
vezér személyét illetően, aki gátat vetett a visszavonulásnak. Bruenor király volt az, akiről
úgy gondolta, hogy meghalt, és Lapályos romjai alatt fekszik eltemetve.
A Harcpörölyök az ő nevét kántálták, amikor kirontottak a Csarnokból, és hirtelen
megerősödő védelmük, valamint az a makacsság és vadság, amivel újólag harcba szálltak,
nem sok kétséget hagyott Obouldban afelől, hogy ki is lehet a vörös szakállú vezér.
Az ork király gondolatban emlékeztette magát, hogy ne felejtsen el beszélni fiával az
események különös fordulatáról.
A király váratlan megjelenése és a törpéknek a szirtről történő sikeres visszavonulása
dacára Obouldot elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy törpék nem tudtak diadalt aratni.
Visszaszorították őket a Csarnokba, ahonnan kevés esélyük van egyhamar előbújni – És
Gerti óriásai máris keményen dolgoztak, hogy eltorlaszolják a nyugati kaput. Az orkoknak az
Őrző Völgyében elszenvedett vesztesége tetemes volt, de a törpék közül is sokan otthagyták
a fogukat a csatatéren.

– Bruenor volt az! – kiáltotta Gerti Obelsdottr, és az óriásnő az ork királyhoz viharzott. –
Bruenor személyesen! Mithrill Csarnok királya! Azt mondtad, hogy meghalt!
– Mint ahogy én is úgy tudtam a fiamtól és a te óriásaidtól felelte Obould nyugodtan és
halkan, emlékeztetve az óriásnőt, hogy honnan származott a hír.
– Bruenor halála volt a toborzásra szólító jel, te kutya!
– Mérsékeld a hangod – közölte Obould az óriásnővel. – Győzelmet arattunk. Ez a pillanat
nem alkalmas félelmeink hangoztatására.
Gerti összehúzta a szemöldökét, és halkan felmordult.
– Egyetlen óriást sem vesztettél – emlékeztette Obould, és ez láthatóan kifogta a szelet
Gerti vitorlájából. – A Harcpörölyök üregeikben kushadnak, számuk lecsökkent, te pedig
egyetlen óriást sem vesztettél.
Az óriásnő még mindig szúrós szemmel meredt az ork királyra, majd távozott, de a fogát
tovább csikorgatta.
Obould tekintete a sziklafalra vándorolt, és eszébe ötlött a hatalmas robbanás, amely a
csata kezdetét hirdette – És eszébe ötlött a törmelékeső. Remélte, hogy nem tévedett
abban, amit Gertinek mondott. Remélte, hogy a szirttetőn vívott harc sikerrel zárult.
Mert ha nem – döntötte el Obould –, akkor megöli a fiát.
Catti-brie arcát izzadtság, könnyek, vér és sár borította, ahogy térde hullott apja előtt, és
szorosan átölelte.
A heges és vérző arcú Bruenor, akinek szakálla félig leszakadt, egyik szeme pedig
bedagadt, és továbbra is csukva volt, felemelte egyik karját – a másik ernyedten lógott az
oldala mellett – És viszonozta az ölelést.
– Hogy lehet ez? – kérdezte Kérgesüllő Banak.
Sokakkal együtt ott állt a bejárati csarnokban és hitetlenkedve meredt a királyra, aki úgy
tűnt, mintha a halálból tért volna vissza.
– Regis háznagy találta meg a választ – mondta Karmoló Stumpet.
– O mutatta meg nekünk az utat – bólintott Sütifejű Cordio. Majd odalépett Regishez, és
olyan erővel verte vállon, hogy félszerzet megtántorodott és kis híján elesett.
Minden tekintet – de főként Wulfgaré és Catti-brie-é Regisre szegeződött, aki láthatóan – És
rá nem jellemző módon zavarba jött.
– Cordio ébresztette fel őt – közölte szégyenlősen.
– Ugyan! Te mívelted azt a rubinoddal – javította ki Cordio. Regis az ékkő révén szólította
Bruenort. Azt mondta, hogy "egyetlen király sem feküdne itt és hagyná, hogy népe nélküle
harcoljon".
– Néhány nappal ezelőtt ugyanezt mondtad te is.
De Cordio ezen csak nevetett, ismét vállon paskolta a félszerzetet, és folytatta a történetet.
– Így hát belépett a testébe, és meglelte Bruenor szikráját, azt a kis darabkát, ami életben
tartotta a testet. És Regis elmondta néki, hogy mi történik. És amikor én, meg Stumpet
visszatértünk gyógyító varázslatainkkal, Bruenor lelke már visszatért, hogy befogadja őket.
Lelke meghallgatta hívásunkat, és teste is hajlandó volt meggyógyulni immár. Úgy sejdítém,
hogy egyenesen Moradin mellől tért vissza!
Mindenki Bruenorra nézett, aki csak a vállát vonogatta és a fejét csóválta. Cordio hangja
hirtelen ünnepélyesen komorrá vált, és a pap a törpe király mellé lépett.
– Így hát visszatértél, amikor szükségünk volt reád – mondta a pap halkan. – Visszahívánk,
mert szükségünk volt reád, és te feleltél nékünk, ahogy az őseidhez illik. Egyetlen törpe sem
tagadhatja meg áldozatidat, én királyom, és egyetlen törpe sem kérhet tőled többet. Most itt
állunk mindannyian, és a Csarnokot lezártuk ellenségeink elől. Megtevéd kötelességidet
rokonaid és a klán iránt.
Erre mindenki dörmögni kezdett, és mindenki közelebb hajolt. Szinte azonnal el is
csendesedtek, és sokan visszafojtották lélegzetüket, ahogy Cordio szándéka világossá vált
előttük.
– Eljövél hozzánk, magának Moradinnak csarnokából térve vissza – mondta a pap
Bruenornak, és felemelte mindkét kezét, mintha csak meg akarná áldani. – Nem
kényszerítheténk, hogy maradj. Megtevéd kötelességidet, így elnyeréd a pihenést.
Ezt hallva mindenkinek tágra nyílt a szeme. Wulfgarnak meg kellett fognia Catti-brie-t, aki
láthatóan az ájulás szélén állt. De valójában a barbárnak éppen olyan nagy szüksége lett
volna most támogatásra, mint barátjának.
Úgy tetszett, hogy Cordio szavai komoly hatással voltak Bruenorra. Szeme félig
lecsukódott, teste előredőlt, válla megroskadt.
– Nem kell több kínt érezned, királyom – folytatta Cordio elhaló hangon.
Megragadta Bruenor vállát, hogy megtámassza uralkodóját, mert úgy tűnt, hogy ha nem
teszi, a törpe azonnal elvágódik a földön.
– Moradin vár reád. Hazatérhetsz.
Regis levegőért kapkodott, és mindenfelől zokogás csapott fel. Bruenor lehunyta a szemét.
Majd Bruenor kinyitotta a szemét – szembogara kerekre tágult! Kihúzta magát, és olyan
hitetlenkedve meredt az előtte álló papra, mint még soha egyetlen törpe sem.
– Te tökfej! – bömbölte. – Menjek haza, amikor az otthonomat bűzhödt orkok és óriások
rajzák körül? És te azt mondád, hogy feküdjek le, és haljak meg?
– D-de... de... – hebegte Cordio.
– Bah! – horkant fel Bruenor. – Elég ebből az ostoba karattyolásból. Rengeteg dolgunk van!
Egy pillanatig senki sem moccant, senki sem szólt, de még levegőt sem vett. Majd olyan
ujjongás csapott fel Mithrill Csarnok falain belül, amilyet utoljára a drow-k évekkel ezelőtti
legyőzése után hallottak a vén falak. Igaz, beűzték őket ide, és ezt aligha lehetett
győzelemnek nevezni, de Bruenor ismét velük volt, és eszelősként küzdött.
– Mindenki éltesse Bruenort! – kiáltotta egy törpe, mire az egész tömeg felordított: – Ó a
nap hőse!
– Aki nem harcolt többet, mint bármelyikötők! – ordított vissza Bruenor. – Köztünk van
azonban egyvalaki, aki megtalálta a módját, hogy hazahívjon.
Tekintete egy bizonyos félszerzetre szegeződött – mint ahogy mindenkié.
– Akkor hát Regis háznagy a nap hőse! – kiáltotta hátulról egy törpe.
– A sokból ő az egyik – felelte gyorsan Wulfgar. – Nanfoodle, a gnóm készítette elő
visszavonulásunkat odafentről.
– És Pikel! – szólt közbe Tömbváll Iván.
– Meg Pwent és fiai! – mondta Banak. – És Pwent nélkül Bruenor király holtan heverne a
kapu előtt!
 Minden egyes név hallatán hatalmas ujjongás támadt. Bruenor mindezt jól hallotta, és
hagyta, hadd folytassák, de ő már nem csatlakozott az éljenzőkhöz. Még mindig nem tudta
biztosan, hogy mi történt vele. Emlékezett a révületre, a tökéletes békére, a helyre, amelyet
sosem akart elhagyni. De azután a messzeségből meghallott egy segélykiáltást, egy ismerős
félszerzet kiáltását és rálépett a sötét ösvényre, amely visszavezette az élők világába.
Éppen időben, hogy azonnal harcba szállhasson. Bruenor tudta, hogy sokáig fog tartani,
mire összeszedi emlékeit a homályos csatáról, és felméri, hogy most sikert arattak-e vagy
vereséget szenvedtek-e, de ebben a pillanatban egy dolog biztos volt: a Harcpöröly Klánt
visszaszorították Mithrill Csarnokba. Bármennyi legyen is a halottak száma – orkoké és
törpéké –, ez nem volt győzelem.
Bruenor tudta, hogy rá és fajtársaira még rengeteg tennivaló vár.
Nanfoodle a bejárati csarnokba futó folyosó falánál ült és sírt. Wulfgar itt talált rá –
nyomában számos sebesült és ép törpe haladt.
– Kiváló munkát végeztél ma – mondta a barbár, és lekuporodott a gnóm mellé.
Nanfoodle felemelte könnyáztatta arcát, amelyen újabb cseppek gördültek végig.
– Shoudra – suttogta, és megrázta a fejét.
Wulfgar a névre és az ahhoz kapcsolódó rettentő emlékre semmit sem tudott mondani, így
hát megveregette a gnóm kobakját, és felállt. Kezével óvatosan megérintette a bordáit és
azon töprengett, hogy vajon mennyire sérült meg az irdatlan csapástól, amelyet a hatalmas
ork mért rá.
De a barbár ekkor teljesen elfelejtette minden fájdalmát, mert észrevett egy ismerős alakot,
amint a folyosón felé rohan.
Delly szoros ölelésbe rántotta férjét, és ahogy összeölelkeztek, láthatóan minden erő kifutott
a nőből, és ahogy hozzátapadt Wulfgar mellkasához, vállai megrázkódtak a zokogástól.
Wulfgar pedig még szorosabban ölelte.
Catti-brie a folyosó bejáratából látta a jelenetet, és mosolyogva bólintott.
Obould az Őrző Völgyében nagyjából négyszer annyi orkot vesztett, mint amennyi törpe
elesett, ami elfogadható aránynak tűnt, tekintve a beásott és harchoz szokott védőket. Senki
sem kérdőjelezhette meg, hogy a diadal megérte az árát, tekintve az elért nyereséget.
Obould azonban azt is tudta – anélkül, hogy megszámolták volna a tetemeket –, hogy
odafent a szirtfalon a törpék sokkal magasabb vámot szedtek Urlgen csapatain – a
veszteségek talán elérték a húsz az egyhez arányt is.
A gerinc eltűnt, és az összes ott állomásozó óriás meghalt, egy kivételével – És ez az egy,
akit több száz lábnyira hajított a rettentő robbanás, valószínűleg hamarosan szintén
csatlakozik majd eltávozott társaihoz.
Obould semmire sem vágyott jobban, minthogy felelősségre vonja fiát a katasztrófáért, és
hogy az egész sereg szeme láttára végezzen az ostobával, mindenért a gyáva Urlgent
hibáztatva.
– Menjetek és találjátok meg a fiamat! – ripakodott rá a körülötte állókra, és görbe fogai
szinte egymásba csavarodtak, ahogy a szavakat köpte. – Hozzátok elém Urlgent!
Ide-oda rohangált, fiát keresve, és szinte minden lépésnél holtakra taposott. Kisvártatva egy
ork rohant felé, és idegesen újra, meg újra meghajolt, majd közölte a nagydarab királlyal,
hogy fiát holtan találták a csatatéren. Obould torkon ragadta a hírnököt, és egyetlen kézzel
fogva, a levegőbe emelte.
– Honnan tudod ezt?! – dörögte, miközben előre hátra cibálta az orkot.
A szerencsétlen teremtény megpróbált felelni – felemelte mindkét kezét, és megpróbálta
megtörni a szorítást. De Obould erre csak fokozta a szorítást, mire az ork nyaka éles
reccsenéssel eltört.
A király felmordult, és a halott hírnököt a földre lökte.
A fia meghalt. A fia kudarcot vallott. Az ork király körülnézett, hogy felmérje a körülötte
reszkető orkok reakcióját. Felvillant előtte néhány emlékkép Urlgenről, és enyhe sajnálat
kerítette hatalmába a vérszomjas ork kérges szívét, de ennek gyorsan vége szakadt.
Gyorsan alárendelt mindent a szükség terhének, a pillanat megkövetelte azonnali
feladatoknak.
Urlgen meghalt. Ezt figyelembe véve, Obould tudta, hogy a nap sikeres mozzanataira kell
összpontosítania, arra a tényre, hogy a törpéket kiverték a szirtről és visszaszorították Mithrill
Csarnokba. Tudta, hogy ez döntő momentum csapatai és az egész hadjárat szempontjából.
Meghódította királyságát, amely a Világ Hátától Mithrill Csarnokig, a Surbrintól az
Ádáz-hágóig nyúlt. Nem sok ellenállás maradt a vidéken.
Azonban továbbra is fenn kell tartania harcosai lelkesedését, felkészülve az elkerülhetetlen
ellencsapásra. Bárcsak itt lett volna most Arganth, azt kiáltozva, hogy ő Gruumsh.
Obould azonban hamarosan arról értesült, hogy Arganth halott – egy elf és egy drow
végzett vele.
– Ez tűrhetetlen! – mordult rá Gerti az ork királyra, miközben az éj ráterült a tájra, és a
törődött sereg folytatta sorai rendezését. – A tieid közül tizenkilencen hulltak el, míg az
enyéimből több ezren – vágott vissza az ork.
– Húszan – felelte Gerti.
– Akkor húszan – bólintott Obould, mintha ez mindegy lenne. – Miféle fegyvert használtak?
– förmedt rá Gerti. – Miféle mágia szelte le a hegynyúlványt? Hogy engedhette a fiad, hogy
ez megtörténjen?
Obould még csak nem is pislogott, még csak hátra sem hőkölt az óriásnő fenyegető
pillantásának tüzében. Megfordult és otthagyta Gertit.
A tokjából előcsusszanó kard árulkodó hangja ütötte meg a fülét, és kizárólag ösztönére
hagyatkozva cselekedett, amikor megpördült, miközben elővonta pallosát és keresztbe
lendítette a pengét, hogy hárítsa Gerti hatalmas fegyverének csapását.
Az óriásnő bömbölve rontott rá, megpróbálva puszta méretével és erejével lehengerelni az
ok királyt. De Obould lángra lobbantotta kardját, és Gerti térde felé suhintott vele. A nő
elkerülte a vágást – oldalra fordult és elrántotta lábát a tűztől.
Obould nekiugrott, és a vállával belebokszolt a combjába természetfeletti erő munkált
izmaiban.
Gerti őszinte meghökkenésére és a közelben állók – orkok, goblinok, óriások – ámulatára,
az ork király a földre döntötte az óriásnőt. A hatalmas lendület hajtotta Gerti felbukott és
óriási csattanással, mindenféle méltóságot nélkülözve, arccal lefelé ért földet.
Megpróbált talpra kászálódni, de azután okosan félbehagyta a mozdulatot, amikor
megérezte, hogy egy tűzben égő pallos lángjai nyaldossák a tarkóját.
– Itt már csak a törpe alagutak maradtak – mondta neki Obould. – Menj és védd meg a
Surbrint vagy szedd össze a halottaidat, és térj vissza Hófehérbe. – Obould lehajolt és Gerti
fülébe suttogott, hogy csak az óriásnő hallja: – De ha letérsz az utunkról, akkor tudd meg,
hogy felkereslek, amint Mithrill Csarnok az enyém.
Ezzel hátralépett, és hagyta, hogy Gerti talpra kászálódjék – a nő nyílt gyűlölettel meredt rá.
– Elég legyen ebből az ostobaságból, óriás – mondta Obould hangosan, hogy az ámuló
bámészkodók is jól hallják. – Mindkettőnket felbőszítettek, és mindkettőnket szomorúság ért.
Saját fiam is a holtak között hever. .
– De ma nagy diadalt arattunk! – intézte szónoklatát az ork király a tömeghez. – A gyáva
törpék elrohantak, és egyhamar nem is térnek vissza!
Erre kitört az ujjongás.
Obould körbesétált, a győztesek módjára a magasba emelve a kezét – lángoló kardja volt a
közös diadal gyújtópontja. Az ork pillantása gyakran rebbent Gertire, aki egyedül maradt
véreres és sárgás szeméből kiolvasható izzó gyűlöletével és fenyegetésével.
Gerti számára minden bizonytalanságba fúlt.
Akadt még valaki, aki a távolból figyelte a diadalittas orkokat, és látta, hogy a lángoló kard a
magasba emelkedik. A Felbarr Citadellájából származó Nikwilliget elégedettséggel töltötte el,
hogy jól végezte munkáját, ami nagy előnyére szolgált a visszavonuló törpéknek, így most
nekidőlt a hideg sziklának, és a távolban izzó, lenyugvó napot figyelte.
A magaslatról nemcsak a szirttetőn folyó csata általános lefolyását látta jól, hanem az Őrző
Völgyében dúló ütközetet is, és tudta, hogy a törpéket a föld alá kényszerítették.
 Tudta, hogy nincs hova futnia.
Tudta, hogy hamarosan nem lesz hol elbújnia sem.
De jól van ez így, ismerte el a törpe magában. Megtette a kötelességét. Segített a
fajtársainak.
 UTÓHANG

– Mostanra már tudja, hogy a fia halott – mondta Drizzt. Éppen Alkonyt csutakolta, külön
ügyelve arra a számos horzsolásra, amelyet az orkok közti vágta eredményezett.
– Akkor talán eljön értünk, és megkímél minket a fáradtságtól, hogy mi vadásszunk rá –
felelte az elf Drizztnek az Innovindil zord hangja miatt érzett aggodalmát mintha szél fújta
volna el, amikor meglátta az elf széles mosolyát. Nézte, ahogy közeledik felé – képtelen volt
levenni róla a szemét. Innovindil már levetette harci öltözékét, és egyszerű, vékony
világoskék ruhába bújt – a ritkás anyagú ruhadarab rátapadt a nő minden domborulatára.
Innovindil mögött az utolsó napsugarak világították meg a láthatárt, mennyei fénybe vonva az
elfet, akinek csodálatos haja köré sárgás glóriát fontak a sugarak.
– Előcsaltad a haragomat – emlékeztette Innovindil a drow-t. – Megtaláltam az...
összpontosítás helyét – próbálta Drizzt elmagyarázni, lerázva magáról az elf látványát. – A
tisztább elmeállapotot. Amikor elhagytam otthonomat, egyedül jártam a Mélysötét sötét útjait.
Tíz éven át vándoroltam jobbára egyedül. – Elvigyorodott, és feltartotta az ónix szobrocskát.
– Leszámítva Guenhwyvart.
– Ha a Mélysötét olyan, mint ahogy hallottam, akkor nem lett volna szabad túlélned.
– Nem is éltem volna túl sem én, sem Guen, ha nem bukkanok rá a Vadászra.
– A Vadászra?
– Az összpontosítás helyére – magyarázta Drizzt. – A helyre a szívemben és a fejemben,
ahol a düh összpontosítássá válik.
– A legtöbben azzal érvelnének, hogy a düh elvakít. – És ez így is van, ha nem uralják –
bólintott Drizzt.
– Te pedig a dühből és összpontosításból gyúrt lénnyé váltál... – És rá kellett jönnöm, hogy
súlyos árat fizetek. érte – fűzte hozzá Drizzt. – Az ár az öröm és a remény. Az ár...
– A szeretet?
– Nem tudom – vallotta be Drizzt. – Talán odabent van hely mindannak, aminek lennem
kell.
– Hely Drizztnek és a Vadásznak? A drow csak a vállát vonogatta.
– Sok tennivaló vár ránk – mondta Innovindil. – Most, hogy a törpék visszavonultak, egész
Észak veszélyben forog. Ki fogja harcba hívni a vidék erőit Obould ellen, ha nem Drizzt és
Innovindil?
Drizzt egyetértően bólintott, és teljesen komolyan hozzáfűzte: – De azután vagy azelőtt
szólítsuk hadba a világot, hogy végeztünk Oboulddal?
Erre Innovindil szép arcára széles vigyor kúszott, megdöbbentő paradoxont alkotva a
bíborszemű drow számára. Ez a vigyor egyszerre volt gyönyörű és rettentő – a legmelegebb
mosoly, amely a barátnak, és a leghalálosabb mosoly, amely az ellenségnek szólt.
– Vissza kell indulnunk – zsörtölődött Dagna. – Azok a trollok a Csarnok felé tartának, ne
legyenek kétségid!
– Nem tehetjük! – ordította Galen Firth. – Most nem! A népem a közelben van... valahol
erre.
Megállt és körülnézett, akárcsak a csapat számos tagja – végighordozta tekintetét a sáros
vidéken, ahol néhány göcsörtös fa tört az ég felé, és amelynek talaját feldúlták a menetelő és
csatázó hatalmas trollok, akikre Galen Firth figyelmeztette Mithrill Csarnokot. A csapat a déli
alagút kijáratától nem messze járt, amikor ráébredtek, hogy a nesméi lovas az igazat mondta
– ráébredtek, amikor egy halom ronda és bűzös troll keményen lecsapott rájuk.
A gyors gondolkodás és a fürge lábak mentették meg a törpéket – a csapat bebotladozott
egy alagútba, amely túl alacsony volt ahhoz, hogy a nagytermetű trollok üldözzék őket. A
hosszú alagútban – amelynek első szakasza kőből épült, és csak később vált vegyes, kő– És
földfolyosóvá – eljutottak a Troll-mocsár peremére. Galen Firth úgy saccolta, hogy valahol
keletre lehetnek Nesmétől.
A zord arcú Dagna szúrós szemet meresztett az izgatott Galenre, és lassanként kezdte
megérteni az ember nézőpontját. Ahogy Dagna kötelességének érezte, hogy visszatérjen
Regishez és figyelmeztesse Mithrill Csarnokot, Galen Firth éppen ilyen vadul hitt abban, hogy
az ő dolga a kutatás, hogy meglelje népét, és biztonságba vezesse. Dagna ezt a kérést nem
hagyhatta figyelmen kívül. Azért küldték ide, hogy tőle telhetően segítsen a Nesméi
Lovasnak.
– Három napot adok néked a vadászatra – enyhült meg Dagna. – Ezután én és a fiaim
azonnal visszafordulánk Mithrill Csarnok felé. Azok a trollok nem üldözének minket... vagyis
máris úton vannak az otthonom felé.
– Ezt nem tudhatod.
– Érzem, hogy így van – vágott vissza Dagna. – Öreg csontjaimban érzem a rokonaimra
leskelő veszélyt. Különben mit keresnének a Troll-mocsár trolljai azokban az alagutakban?
– Talán a föld alá kergették Nesmé népét.
Dagna bólintott, és remélte, hogy Galen Firthnek igaza van, és a trollok nem Mithrill
Csarnok felé menetelnek, hanem csupán korábbi ügyletüket fejezik be.
– Három nap – mondta az embernek.
Galen Firth beleegyezően bólintott, mire az ötven törpe felkapkodta csomagjait és
fegyvereit. Korábban órákon át rohantak és mindezt egy kemény, meneteléssel töltött nap
után. A nap gyorsan süllyedt a nyugati láthatár felé, és hosszú árnyak nyújtóztak mindenfelé,
sötétségbe borítva a vidéket.
De most nem volt idő pihenni.
– Az elf odakint van – dünnyögte Bruenor újra és újra.
Akik a király köré gyűltek – Regis, Catti-brie, Wulfgar, valamint a törpék több vezére –
némán üldögéltek, és hagyták, hogy Bruenor megeméssze az értesülést. Elmesélték neki,
hogy miként menekültek el Lapályosból, miként esett el Dagnabit, miként mentették meg őket
a mirabari száműzöttek, és miként folyt le az ezt követő összes csata.
– Nos, felállítottuk a védelmünket körös-körül, fent a kapuknál és lent az alagutakban –
mondta végül a törpe király. – Senki sem tudja megmondani, hogy azok a disznók hol
csapnak le.
– Már ha lecsapnak – szólt közbe Regis, mire minden tekintet rászegeződött. – Mi a tervük?
Vajon megpróbálják teljessé tenni győzelmüket? Tudják, hogy nagy árat fizetnének érte.
– De akkor mi mást tehetnek? – kérdezte Bruenor.
Regis megrázta a fejét, lehunyta a szemét, és elmerült a gondolataiban. Megértette, hogy
azok az orkok, aki visszakergették őket a csarnokba, különböztek fajtársaiktól. Minden egyes
alkalommal ésszel cselekedtek. Sokkal inkább úgy mozogtak, mint egy céltudatos sereg, és
nem úgy, mint a goblinfélékre jellemző vérszomjas csőcselék.
– Akár az óriások miatt tettek így – elmélkedett Regis –, akár a híres ork, Sokvesszős
Obould az o...
– Átok szálljon a nevére! – köpött ki Bütyökfi Tred.
– Annyi bizonyos, hogy te és a felbarri cimboráid jól ismeritek őt – mondta Bruenor Trednek.
– Szerinted betör hozzánk?
Tred felhorkant és vállat vont.
– Ha erre gondol, akkor egyben arra gondol, hogy minden cimboráját leöleti – fogadkozott
Kérgesüllő Banak, aki még mindig nem tudott ülni, így a szoba fala mellé állított kerevetre he-
veredett.
Hiába gyógyítottak rajta Cordio és a többiek, a kemény, vén törpe még távolról sem épült fel
– az az ork lándzsa nagyon mély sebet ejtett rajta. A fizikai gyengeség azonban a
legkevésbé sem tudta eltántorítani az öreg törpét.
Mások is csatlakoztak a kijelentéshez.
– Van valami hír délről? – fordult Bruenor Regishez.
– Dagnától még semmi – felelte a félszerzet, és körbepillantott, kissé félve. Végtére is ő
döntött úgy, hogy kiküldi a törpéket Galen Firth-szel. – De az alsó alagutakban sor került
némi harcra. A trollok nagy erőkkel támadnak.
– Majd feltartóztatjuk őket – fogadkozott Banak. – Pwent és a fiai elindultak lefelé, hogy
csatlakozzanak a harchoz. Pwent azt mondja, hogy kedveli a trollokat, mivel a darabjaik még
azután is rángatóznak, hogy levágta őket!
Bruenor bólintott, minden értesülést megemésztve. Mithrill Csarnok szilárdan helytállt a
sötételfek támadása idején: bízott benne, hogy az orkok még a trollok és déróriások
segítségével sem remélhetik, hogy kiszoríthatják onnan a Harcpöröly Klánt.
Még sokat kell tenniük a védelem megerősítéséért, nyalogatniuk kell sebeiket és meg kell
szervezniük erőiket, de Bruenort megnyugtatta a tudat, hogy távollétében Mithrill Csarnok jó
kezekben volt.
De míg tökéletesen megbízott klánjában és otthonában, addig a másik ügy, elveszett
barátjának ügye, súlyos teherként nehezedett a kérges törpe szívére.

– Az elf odakint van – dünnyögte újra és a fejét csóválta. Arca felragyogott, ahogy
Catti-brie-re, Wulfgarra és Regisre nézett, sorban egymás után. – De ismerek egy kivezető
utat innen, meg egy másikat, amelyen át visszahozhatánk.
– Nem gondolhatod azt, hogy kimenj innét! – fortyogott Sütifejű Cordio és Bruenor mellé
pattant. – Éppen csak most jövél vissza hozzánk, úgyhogy nem mászkálhatsz el...
A mondatot már nem sikerült befejeznie, mert Bruenor visszakezes pofonja a falnak
repítette.
– Hallgassatok ide, és jól nyissátok ki a fületeket – szólt Bruenor mindenkihez. – Látám a
másik oldalt és mondhatám torkig vagyok véle. A királytoknak hívtok, és a királytok is
leszek... de olyan király leszek, aki a saját módján teszi a dolgokat.
Bruenor rápillantott három drága barátjára, és így szólt: – Az elf még mindig odakint van.
– Akkor talán ki kellene mennünk érte – felelte Regis. Catti-brie és Wulfgar elszánt pillantást
vetett egymásra, majd Regisre és Bruenorra pillantottak.
A kérdés eldöntetett.
A sötételf egy magas ormon ült a szélfútta hegyoldalban és a naplementét figyelte. Az elébe
táruló látvány jelentőségén töprengett – a sötét vonal mögé bukó fény jelentőségén. Azon,
amit ez a látvány a számára jelentett. A napszak változását és talán egy újabb fejezetet
Drizzt Do'Urden életében.
Elf volt – ahogy arra Innovindil emlékeztette. Még számos naplemenetét lát majd, hacsak
előbb le nem teríti egyik ellenségének pengéje.
Ahogy belegondolt ebbe a nagyon is valószínű eshetőségbe, rezignált mosoly jelent meg a
szája sarkában. Talán vele is ez történik majd, mint ahogy barátaival is megtörtént, vagy
ahogy megtörtént – ahogy azt saját szemével látta – szegény Tarathiellel. De akkor és ott
némán megfogadta, hogy addig ez nem következik be, amíg az a rusnya ork, Sokvesszős
Obould meg nem fizet. Mindenért.