AZ ELSŐ SOROZAT

a 2015. április 18-a és május 16-a

között készült felvételek

Miért kellett hozzányúlnom ahhoz a fekete szörnyeteghez?!

Utólag persze már okos vagyok. De honnan a francból tudhat-
tam volna, hogy mihez vezet a felfedezésem? És ha csak
engem… Honnan a rákból kellett volna tudnom, hogy mi lesz
a kurva páncélajtó mögött?!
Én csak egy kis pénzt akartam. Összeszedni valami értékes
régi cuccot, és elsütni a sarki zaciban vagy a régiségboltban a
téren. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmire buk-
kanok. Nincs is rá szó, érted, meg sem tudom nevezni!
De kezdem az elején, hamarosan úgyis eljutunk a vasmonst-
rumhoz, meg ami benne volt.
Túl vagyok az egyetemen, a szak lényegtelen. Pár hónapja
diplomáztam, hát irány a munkaügyi hivatal, ugye, mert ki kell
köhögni a lakbért, enni is kell valamit, öltözködni meg a többi,
vágod. Amit a barátnőm hazahoz, abból ketten nem jövünk ki.
Szóval alkalmi munkákat vállalok, nem részletezem, minden-
féle szarságokat.
Megint jött egy ilyen meló, valami befektető megvett egy
régi házat a Hurban utcában, hogy felújítsa, csak előtte persze
ki kellett ganézni. És ki ganézza ki? A munkaügyi hivatalban

11
nyüzsgő friss diplomások, hogy érezzék végre, nem tanultak
hiába. Szól a tintanyaló néni, hogy lenne itt egy kis szakmai
gyakorlat, három-négy hónap havi százharminc euróért,
gavalléros ajánlat. Kell, nem kell, neki aztán tök mindegy, na
de ha nemet mondasz, máris van egy rossz pontod, mert ugye
nem működsz együtt, legközelebb meg páros lábbal rúg ki.
Még a nyilvántartásból is töröl, nehogy már rontsd a statisz-
tikát. Így fest a szociálpolitika a gyakorlatban. Szóval kényte-
len vagyok ilyen kétkezi melókat is vállalni, gürizek, mint az
állat, és arra várok, hogy valamelyik pályázatomat legalább
válaszra méltassák.
Rendesen ki voltam már bukva az egésztől. Csakhogy ebben
a Hurban utcai romhalmazban kezdődött minden, bár akkor
még fogalmam sem volt róla, hogy elindult a visszaszámlálás.
Tik-tak, tik-tak, egészen addig, amíg vége nem lett a játéknak.
Meg nekem is. Game over, tesó, ennyike volt (csettint). De
hogy miért kellett másokat is belerángatnom, bassza meg…
Tudod, miről beszélek, ismered a sztori végét. De most az
egészet elmesélem. Aztán gondold nyugodtan, hogy kamu az
egész, leszarom.
Annál az ominózus napnál tartottam. Felkelek reggel, Mia
már a konyhában matat. Amúgy Miroslava a neve, de nekem
csak Mia. Harmadévesen kezdtünk járni, kitartott mostanáig.
Hallottam, hogy reggelit készít, csörömpöl a bögrékkel.
Imádja a kakaót. Én már kevésbé, de nem gond. Ha az ember
össze van zárva valakivel, akkor nem lehet az ilyen biszbaszo-
kat feltupírozni. Koleszos bölcsesség, de Miával is bevált. Fel-
keltem, felnyitottam a laptopot, belenéztem a blogomba. Elég
sokat foglalkozom blogolással, de ez már biztos lejött neked.
Jött pár komment az éjjel, de csak átfutottam őket, nem volt
kedvem bekapcsolódni a vitába. A Kochčera néven futó idióta

12
szokás szerint trollkodott. De ezeket én nem szoktam etetni.
Vetettem egy pillantást az olvasottságra, nem is volt rossz.
A legfelkapottabb posztomat, amit a szlovák vonatokon szer-
zett élményeimnek szenteltem, több mint százezerszer jelení-
tették meg, a többit valamivel kevesebbszer, de ez így is egész
szép eredmény.
–  Jó reggelt! – lépett hozzám Mia, és megcsapta az orromat
a kakaó illata.
Megfogta a vállam, masszírozni kezdte a nyakamat. Gyak-
ran ébredek összetörten, nem szoktam hát tiltakozni az ilyesmi
ellen. Ráadásul Mia marha jól csinálja, masszázstanfolyamot
végzett. Mivel ő is diplomás, ilyen baromságokkal kell foglal-
koznia, hogy legyen valami mellékese. Pont ezt szeretem
benne: ha rosszul mennek a dolgok, én bazmegolok, és okkal
vagy ok nélkül kicsapatom a dekli alól a gőzt. Mia viszont nem
dühöng, hanem inkább elvégez egy masszázstanfolyamot,
hogy legyen mivel megkeresni az extra zsetont. Jó ötlet, szó se
róla, de mégsem vagyok tőle elragadtatva, mert fogdosnia kell
közben a sok vénasszonyt, öreg faszit meg mindenféle más
pasit. Szóval nem egy méznyalás, de mondom inkább tovább.
– Ne ragadj le a gépnél, háromnegyed óra múlva ott kell
lenned – puszilt bele a hajamba.
Ja, persze. Mintha nem tudnám, mi vár ma rám. A legszí-
vesebben otthon maradtam volna, de ha már rábólintottam,
és mégsem megyek el, azt a munkáltató jelenteni fogja. Meg
hát nem élhetünk csak abból, amit Mia keres, az nekem is ciki
lenne.
Soha egy szó szemrehányást nem hallottam tőle, de erre
nem is volt szükség. Éppen elég, hogy gyúrja a sok idegen tes-
tet. Nem akarok ingyenélő lenni, bedobom a reggelit, és indu-
lok a dolgomra.

13
 Nem volt egy nagy etvasz a reggel, alig kezdődött el a szep-
tember, de meg kellett fagyni. A város még ébredezett, egy-két
teremtett lélek kószált csak az utcákon. Eleve nem sokat lát-
tam az egészből, mert az árkádok alatt caplattam körbe a
teret, és mindent köd borított. Vagyis inkább amolyan őszi
pára, ami még délelőtt felszáll, és akár még a nap is kisüthet
mögüle. De ezt akkor még lehetetlen volt megjósolni. A helyre
kis reneszánsz és barokk házak mind fátyol mögött derengtek.
Igazi fantasyatmoszféra volt, mintha a Trónok harcába csep-
pentem volna.
A  lepukkant templom után mellékutcákon baktattam
tovább, aztán rátértem az Alsó sáncra. Már a Hurban utca köze-
lében jártam, de valahogy nem kapott el a munkakedv, éppen
ellenkezőleg, mintha ólomból lett volna a lábam. Ha hallgatok
a testem jelzéseire, ahogy Mia annyiszor tanácsolta, akkor sar-
kon fordulok, és hazamegyek. Jobban tettem volna.
Csakhogy én lépdeltem tovább gondolatok nélkül, mint Otík
Az én kis falumban. Ballagok bódultan, elhagyom az egykori
zsinagógát, már előttem az egészségügyi főiskola, ami még a
templomnál is lepusztultabb, ott jobbra fordulok, és…
–  Elérte a célállomást – mondaná a GPS, már ha lenne ilyenem.
Ez a rész valamikor sűrűn be volt építve, egymás hegyén-
hátán álltak itt a múlt századi villák és paloták. Némelyiket
egész pofásan felújították, másokat meg lebontottak, aztán
modern lakóház vagy parkoló került a helyükre. És van, amihez
hozzá sem nyúltak. Hát én pont egy ilyenbe tartottam. Egy
zöldre festett középiskolai kollégium és menza mögötti belső
telken állt. Az utcáról alig lehetett látni, el is bizonytalanodtam,
hogy jó helyen járok-e.
A  kollégium és egy épülőfélben lévő panzió közötti szűk
átjáró végén viszont nem várt látvány fogadott: egy szecessziós

14
villa, hasonló a kolesz épületéhez, csak kisebb. Szintén a múlt
század első harmadában épülhetett, csakhogy az utca felőli
épülettel ellentétben ezt nem újították fel, pedig szemmel lát-
hatóan rég ráfért volna. Érdekes, hogy nem is tudtam róla,
pedig jól ismerem a Hurban utcát. Igaz, elölről a kollégium
takarja, a Kmety utca felől meg egy hosszú lakóház. Lehet,
hogy a befektető nem is felújítani akarja ezt a romhalmazt,
hanem lebontani, hogy értékes telekhez jusson a központban.
Bár nekem tök mindegy volt, tőlem azt csinál, amit akar. Az
már sokkal inkább izgatott, hogy én mit fogok csinálni a követ-
kező napokban.
Hát mit mondjak, tesó… Jártál te annak idején kötelező
nyári munkára a suliból? Akkor el tudod képzelni, milyen lelkes
társaságba csöppentem. Ráadásul a befektető a nyakunkra
ültetett egy-két okostojást dirigálni, akik folyamatosan tolták
a melót. Első nap még csak előkészítettük a terepet, de már az
is nagy szívás volt. Pedig kívülről nem is tűnt nagynak a villa:
két emelet és egy kis dísztorony, rajta összevissza repedezett
vakolat tele domborművekkel meg hasonló szarságokkal.
A bajok odabent kezdődtek. Doh-, penész- és öregségszag ült
a levegőben, és szinte tapinthatóan szállt a por. Az oszladozó
ködben bágyadtan próbált besütni a nap a koszlott ablakon át.
Bár ne tette volna! A fénynyalábban jól kivehetően örvénylett a
sűrű porfelhő, de mintha nem is sima porszemek kavarogtak
volna, hanem jó dagadt pormacskák. Épp akkoriban olvastam
egy szemléletes képekkel illusztrált blogbejegyzést a porban
tenyésző parazitákról. Ahányszor csak megéreztem az irritációt
az orrnyálkahártyámon vagy a torkomban, mindig ezeket a mik-
roszkopikus lényeket láttam magam előtt.
És ez csak a kezdet volt. A két arc a befektetőtől kihordatta
velünk a bútorokat az udvarra. Tulajdonképpen akkor ötlött

15
fel bennem először a kérdés, hogy mi lehetett itt azelőtt, mert
az biztos, hogy nem lakások, ez a beosztásból és a berendezés-
ből is nyilvánvaló volt.
– Kolesz volt – fújtatott a sorstársam, miközben egy dög
nehéz fémvázas ággyal nyikorogtuk végig a hosszú folyosót.
– Gondolod?
–  Mint az a másik, ott az út mellett.
Tény, hogy minden szinten egy folyosó futott középen,
abból nyíltak a szerény berendezésű kis szobák egy vagy két
ággyal. Egy vagy két kibaszottul nehéz vasággyal.
– Nem hiszem – ingattam a fejem. – Inkább kórház vagy
valami intézet lehetett.
–  Tébécészanatórium – fintorgott.
Egymás után jutottak eszembe a további pompás lehetősé-
gek. Valahol olvastam, hogy a kolerabaktérium például évtize-
deken át életképes marad.
–  Vagy szifiliszkórház, az elég gyakori betegség volt – dob-
tam be hangulatjavítónak egy további opciót.
–  De azt nem lehet csak úgy elkapni, vagy igen?
–  Mit tudom én…
Élvezettel figyeltem az arcára kiülő rémületet. Közben az az
ötletem támadt, hogy írhatnék erről a melóról egy guszta kis
blogbejegyzést. Előkotortam a telefonom, és lefényképeztem
a pusztulatfolyosót a magas ablakkal a végén.
Még a kedvem is jobb lett, de nem sokáig. Újabb csapat érke-
zett a villába, rendes munkaruhában, profi felszereléssel. Lát-
szott mindjárt, hogy ezek nem olyan amatőr lúzerek, mint mi.
Ez hamarosan be is igazolódott – az egyik földszinti szobá-
ban nekiestek a falnak meg a padlónak. Biztos a csöveket keres-
ték, vagy valami hasonlót, mindenesetre iszonyat zajt csaptak
vele. Legalább két légkalapács zakatolt kánonban, plusz valami

16
vésőszerűség, amivel a falat szedték szét. Rázkódott az egész
ház, remegett a padló a talpam alatt. Na, erre aztán senki nem
volt felkészülve, szerintem a hivatalban sem tudták, hogy a
biztos halálba küldenek.
Fél óra elteltével már egyáltalán nem lehetett lélegezni, a
földszintről sűrű porfelhő hömpölygött felfelé, cifra káromko-
dásokkal spékelve. Kétféle építőipari szaki van: a megtestesült
apátia és a drámai hős. Az előbbi szent egykedvűséggel dolgoz-
gat, és nem tudják kizökkenteni az olyasféle apróságok, hogy
mondjuk, rádől a ház. Az utóbbi számára viszont még egy izzó-
csere is felér egy királydráma csúcspontjával. A mi embereink
az utóbbi kategóriába tartoztak, egyre hangosabban, egyre
ocsmányabbul és egyre többet szentségeltek.
A nehezített terep ellenére folytattuk a munkát, az első eme-
leten szinte az összes szobával végeztünk. Nem mintha olyan
sok lett volna belőlük, talán négy vagy öt, csakhogy a vaságya-
kat le kellett cígölnünk a lépcsőn. Meg persze minden mást is,
a szekrényeket, asztalokat, polcokat…
Tízkor már a halálomon voltam. A többiek is egyre hosszab-
ban felejtették magukat a levegőn, köhécseltek, krákogtak,
vagy éppen gyógycigivel kúrálták megviselt tüdejüket. Én nem
dohányzom, és a lépcsőzéshez sem ragaszkodtam, ha épp nem
volt muszáj. Ott maradtam az emeleten, és az ablakon kiha-
jolva kapkodtam a friss levegőt.
Már túl voltunk az utolsó előtti szobán. Mindenki kiszivár-
gott az udvarra, még a szakik is. Csend ült a villára. Az ablakot
tárva hagytam, és sorra jártam a szobákat a folyosó két oldalán.
Kiürítettünk mindent rendesen, egyetlen helyiség volt hátra.
Benyitottam, és tátva maradt a szám. Vaságyak és olcsó
bútor helyett komoly szekrények és egy masszív mahagóni-
asztal állt benne. Finom faragással díszítve, ahogy kell. Elegáns

17
dohányzóasztal, mellette puhára kárpitozott karosszék, de azt
olyan porréteg borította, hogy ösztönösen hátrább léptem.
Olyan irodaféle volt; ha régebben tényleg valami intézmény
működött itt, akkor tutira az igazgatóé vagy a főorvosé lehe-
tett. A falon sápadt téglalapok árulkodtak az egykori képek
helyéről. Körös-körül luxuskategóriás tapéta, amit por lepett
ugyan, de még azon keresztül is átütött a tarka, ám ízléses
minta.
A fal melletti magas, üresen tátongó polcos szekrényekben
az ábécé betűivel jelölt cédulákból ítélve valamikor kartotéko-
kat tartottak. Végigsiklott rajtuk a tekintetem, és az ablaknál
állapodott meg.
A sarokban egy monstrum ült. Szögletes, fekete páncélszek-
rény, még a Monarchia idején készülhetett. A homlokcsúcsát
koronát és mitológiai állatokat ábrázoló relief díszítette, alatta
szigorú felirat: Anton Maly Wien. A kora és a rárakódott por
ellenére volt benne egyfajta matt csillogás.
És mintha csak várt volna. Ült a sarokban, és figyelt.
Szinte megbabonázott. Látnod kellett volna azokat a szög-
letes, de mégis finom vonalakat. Ez a tökéletes dizájn száz év
távlatából is elvarázsolt.
Odaléptem a széfhez. A kulcslyukat nemesfém díszburkolat
takarta. Valamivel lejjebb forgatókar állt ki a páncélajtóból.
Megérintettem. Hideg volt a tapintása.
Rákulcsoltam az ujjaim, hogy elfordítsam, de nem mozdult.
Előbb a zárat kell kinyitni.
Nyilvánvaló volt, hogy kulcs nélkül nincs esélyem. A széf
minden molekulája szilárdságot és bevehetetlenséget sugár-
zott, puszta megjelenésével eltántorította az embert az erősza-
kos behatolási kísérlet gondolatától.
De mi lehet benne?

18
 Az irodát rég kiürítették, elvittek minden iratot, felszere-
lést, tányért, evőeszközt, csak a bútorok maradtak ott üresen.
Viszont ha a páncélszekrényt nem tudták kinyitni, ha minden
próbálkozásnak ellenállt, akkor maradhatott benne valami
abból az időből, amikor még…
–  Te meg mit bambulsz itt? – kiáltott rám egy friss diplomás
sorstársam.
Észre sem vettem, hogy visszajött. A frászt hozta rám, de
gyorsan összeszedtem magam.
–  Azt nézem, hogy ezzel mi legyen – böktem a széfre.
–  Aztakurva, mekkora dög!
–  Egy rakás acél a padlóba süllyesztve. Lehet, hogy betonba
ágyazták.
–  Ezzel biztos nem fogok lépcsőzgetni!
– Remélem, én sem – feleltem, és előhúztam a telefonom,
hogy lefotózzam az elegáns, fekete szörnyeteget.
Egy bloggernek előre kell gondolkodnia. Ez érdekelni fogja
a követőimet.
A kegyelmi állapot nem tartott sokáig, a földszinten megint
törni-zúzni kezdtek, újra remegtek a falak, visszatért a pokol.
És ilyen körülmények között kellett leküszködnünk a lépcsőn a
súlyos polcokat és az asztalt. Trógerolás masszív zajban és por-
ban, pont így képzeltem a munkámat, amikor furmányos fel-
adatok megoldásával palléroztam az elmém az egyetemen.
Szerencsére holnap péntek, aztán két napra megszűnnek a
szenvedéseim. Fogom a laptopot meg a távirányítót, és csak
döglök a kanapén, szarok a világra.
Kivéve persze Miát.
Ahányszor csak leraktunk egy bútordarabot az udvaron, és
visszamentünk az irodába, mindig a páncélszekrényre esett a
pillantásom.

19
 Valami van benne.
Kizárt, hogy üres legyen. Ott kellette magát a szögletes ajta-
jával, az orrnak is beillő karral és egyetlen fénylő szemével.
Rám kacsintott. Szabályosan provokált.
Mit rejtegetsz? Mi van odabent?
Tulajdonképpen bármi lehet. De akármi is az, biztos, hogy
jó ideje ott van. Évtizedek óta. Minimum.
A következő cigiszünetben visszasompolyogtam a széfhez,
hogy tüzetesebben is megvizsgáljam. Karcolások voltak az ajta-
ján és a rejtett pántok környékén.
Nyilván nem én vagyok az első, akinek felkeltette az érdek-
lődését.
Mi a franc lehet benne?
A jelek szerint feszítővassal meg hasonló eszközökkel pró-
bálkoztak az elődeim. A trezor persze minden kísérletnek ellen-
állt, jól megépítette az a bécsi Anton Maly. Már ha megfelelően
értelmeztem a feliratot a légmentesen zárt ajtó felett.
Ezt a mackót nagyon fel akarta törni valaki, kereste a rése-
ket, ahol felfeszítheti. Mintha az ajtó széleit is megpróbálta
volna lenyiszálni valamivel. És mivel ez sem jött össze, neki-
ment a betonágyazatnak. Hiába.
Mi a franc lehet benne?
Nem hagyott nyugodni a dolog.
Lehet ott bármi. De most tényleg, ha logikusan nézzük – mit
szokás bezárni egy páncélszekrénybe?
Nyilvánvalóan értékeket.
Olyasmit, amit az ember nem szeretne illetéktelen kezekben
látni. Olyasmit, ami nagyon sokat ér.
Ahogy ezt így szépen végiggondoltam, egyre izgatottabb
lettem.
Régi pénz, ékszerek, értéktárgyak…

20
 Bármelyiket elfogadtam volna.
Beindult a fantáziám, a trógermunka erre pont jó. Minél
nagyobb terhet cipeltem, annál élénkebben működött a képze-
letem.
Kinyitom, lesz benne egy halom aranygyűrű, hazaviszem őket,
Miának kimered a szeme, szája elé kapja a kezét, szóhoz sem jut
az elragadtatástól. Vagy még jobb, ha elpasszolom őket a zaciban,
és a pénzből igazi ajándékkal lepem meg. Egy modern ékszerrel
vagy mondjuk azzal a Calvin Klein luxusparfümmel, amit egy-
szer-kétszer említett az utóbbi időben, csak úgy véletlenül.
Vagyis happy enddel végződik a kirándulásom a proletariá-
tus világába. Egyetlen apróság kell hozzá.
Kinyitni a széfet.
Az ábrándképek szertefoszlottak. Ezt a páncéldögöt ki nem
nyitom, ha száz évig élek is. Kibírta a feszegetést, kalapálást,
vésegetést, majd pont az én vágyamnak engedelmeskedve adja
meg magát.
Mikor felocsúdtam, az jobban kiütött, mint egy balhorog.
Bár reggeltől tök szarul éreztem magam, eddig azért úgy-ahogy
álltam a sarat, most meg egy laza kis álmodozás megborít.
Ahogy az lenni szokott: az ember szívósan ellenáll, megküzd a
nehézségekkel, a végén meg önmagát küldi padlóra. Rádöbben-
tem ugyanis, hogy milyen régen nem tettem semmit, hogy
Miának örömet szerezzek. Őszintén szólva nem is tudtam fel-
idézni, mikor történt ilyesmi utoljára.
Szóval az első napom az új munkahelyemen ilyen hülyén ért
véget. A második emeletet is kiürítettük, és amikor már min-
den bútor odakint sorakozott, hazahúztunk. Nem volt nyakba
borulós búcsúzkodás, nem lettünk életre szóló cimbik a közös
gürizéstől, le se szartuk a másikat. Végül is egyikünk sem örö-
mében volt itt.

21
 Otthon sem várt kifejezetten napsugaras derű. Mia nem tett
ugyan semmi megjegyzést, de nekem elég volt a tekintete.
Ismerem már annyira, hogy észrevegyem a pillanatnyi rémü-
letet a szemében. Máskor talán csak nevetett volna azon, ahogy
kinézek. Máskor talán igen.
A ruhámon, a hajamon és az arcomon vastagon ült a nap
betonpora. Olyan voltam, mint az a faszi abban a cseh vígjá-
tékban, akinek egész nap szenet kellett hurcolnia egyik pincé-
ből a másikba.
És pontosan úgy is éreztem magam.
Szó nélkül célba vettem a fürdőszobát, ledobáltam magam-
ról a megkérgesedett munkaruhát, és beugrottam a zuhany alá.
Jó darabig mostam a fejem, hogy megszabaduljak a hajamba
rakódott portól. Az összetapadt porszemcséket és egyéb koszo-
kat elnyelte a lefolyó, de egyvalamit nem tudtam kimosni
belőle: a széfet.
Zuhanyozás után sem lett csacsognivaló kedvem. Mia hál’
istennek nem bánta, békén hagyott. Áttöltöttem a képeket a
laptopra, hogy megnézzem a nap termését. Volt egy-két hasz-
nálható felvétel, ezeket kitettem a blogomra, szellemes kom-
mentárok kíséretében. Nyögvenyelősen ment, nem voltam
kifejezetten vidám hangulatban, de ha a követőim nem kapják
meg a megszokott löketüket, akkor hamar otthagynak.
Az emberek eredetiséget és őszinteséget várnak, ugyanak-
kor megkövetelik, hogy vicces legyél, és laza. Kritizálhatod az
életedet, a hazádat, a nődet – de csakis úgy, hogy röhögni lehes-
sen rajta. Ha lelkizős szarságokat kezdenék írni, onnantól nem
tízezer olvasóm lenne, hanem egy-két tucatnyi neurotikus,
akik az enyémhez hasonló problémákkal küszködnek. Az olva-
sót nem én érdeklem, hanem a saját élményei és érzései, amiket
én hozok ki belőle. Ezzel tisztában kell lenni, de hát neked

22
magyarázzam? Te is írással foglalkozol. Inkább folytatom a
sztorit, mert másnap éleződni kezdett a helyzet. Én tehettem
róla, mert az istennek sem hagyott nyugodni az a hülye ötlet.
Ki kell nyitnom a széfet.

–  Na, hogy tetszik a prolimunka? – kurjantott ránk mindig az

egyik melós, ahányszor csak leértünk az udvarra egy újabb
emeleti fuvarral.
Eleinte nem is reagáltunk, mi a francot lehet mondani egy
ilyen elsőrangú szellemességre? Fero, testvérem a mártírium-
ban szintén nemrég fejezte be az egyetemet; jól kijöttünk egy-
mással. Nincs is annál szívmelengetőbb egy friss diplomás szá-
mára, mint amikor egy melós cseszegeti. Pár hónappal ezelőtt
diplomaosztó, gratulációk özöne, én voltam a jani, éreztem,
hogy letettem valamit az asztalra. Az eufória eltartott úgy egy
hétig, aztán felváltotta a kijózanodás. Kijózanodás? Hideg
zuhany, hiszen az utolsó légkalapácsos melós is kiröhög. Ráadá-
sul én magam is az lettem, az egyetlen vigaszom, hogy végig-
seggeltem érte az egyetemen öt évet.
Szóval jól szórakoztak rajtunk, egyetlen alkalmat sem hagy-
tak volna ki, hogy beszóljanak.
–  Na és te minek tanultál ki? – kérdezték Ferótól vigyorogva.
– Pszichológusnak! – vetette oda Fero, de ez súlyos hiba
volt.
Akkora röhögés támadt, mintha az évtized poénja hangzott
volna el.
–  Pszihó! Akkor ez a hely pont neked való!
–  Ezt meg hogy érted? – indult meg feléjük Fero.
Nem volt nagydarab, inkább olyan inas fajta, de düh reme-
gett a hangjában. Nem csodálom, bennem is forrt a méreg.

23