Első fejezet

Péntek. Tojás

A bérházat 1898-ban építették agyagos talajra, amely egy parányit

nyugat felé lejtett, így aztán a padló is ferde lett egy kissé, és a küszöb
fölött átfolyt a víz. Végigcsordult a hálószobán, nedves csíkot festve
a tölgyfa padlóra. Egy kis mélyedésben egy pillanatra megpihent,
majd a mögötte felgyülemlett vízcseppek tovább-billentették, és a
vízpatak megriadt patkány módjára iramodott tovább a fal tövében
fekvő szegélyléc felé. Beszimatolt alá, s rábukkant egy résre a fal és a
padlódeszka között, ahol egy ötkoronás lapult, amelybe Olav király
profilját és az 1987-es évszámot vésték. Ez volt az az év, amikor az
érme kigurult az asztalos zsebéből. Akkoriban rohamtempóban ala-
kították ki az ehhez hasonló tetőtéri lakásokat a régi bérházak felső
szintjein, így a mester nem fecsérelte az idejét a keresgélésre.
A víz hamarosan utat talált magának a parketta alatt. Megépülése
óta ugyanis a ház deszkái egyre csak száradtak és zsugorodtak.
A repedésen keresztül a víz az egyik gerendára csöpögött, ami aztán
továbbvezette, egyenesen a külső falba, ahol befúrta magát a vako-
latba, amit jó száz évvel korábban Jacob Andersen kőművesmester
– egyébiránt ötgyermekes családapa – kevert ki. A korabeli oslói
kőművesekhez hasonlóan Andersennek is megvolt a maga habarcs-
receptje, amelynek a mész, homok és víz sajátos keverési arányán túl
volt még két különleges összetevője: a lószőr és a disznóvér. Jacob
Andersen úgy vélte, e két adalék különleges szilárdságot kölcsönöz a
keveréknek. Mint azt fejüket csóváló kollégáinak mesélte, az elgon-
dolás valójában nem a saját fejéből pattant ki, ugyanis már skót apja
és nagyapja is használta ezeket az összetevőket, jóllehet ők a birkára
esküdtek. S bár Andersen rég elhagyta skót családnevét, semmi okát
nem látta annak, hogy hatszáz év tapasztalatától is megváljon.
Kőművestársainak egy része rosszallotta ezt a különcködést, sőt,
7
néhányan egyenesen úgy vélték, hogy a mester az ördöggel cimbo-
rál, a többség azonban csak nevetett rajta. S talán utóbbiak voltak
azok, akik révén az alábbi legenda megvetette lábát az egyre terjesz-
kedő városban, melyet akkoriban még Kristianiának neveztek.
Egy grünerløkkai fuvaroslegény feleségül vette egyik värmlandi
kuzinját, és a Seilduksgata egyik bérházának szoba-konyhájába köl-
töztek. A házat Andersen építette. A szőke hajú, kék szemű házaspár
első gyermeke, igen szerencsétlen módon, sötét fürtökkel és barna
szempárral jött a világra. Emiatt a férj, aki természeténél fogva meg-
lehetősen féltékeny alkat volt, egy késő éjjel hátrakötötte felesége
kezét, levonszolta a pincébe, és befalazta. Az asszony sikolyait elnyel-
ték a vastag téglafalak, melyek minden oldalról szorosan körülzárták.
Az ura feltehetőleg abban bízott, hogy úgyis gyorsan megfullad, azzal
viszont nem számolt, hogy ezek a falak valamit nagyon jól tudnak:
mégpedig levegőzni. A szerencsétlen asszony végül egyszerűen
kirágta magát a falból. Ebben alighanem segítségére volt az is, hogy a
skót Andersen, hogy spóroljon a drága mészen, vért és szőrt használt
a habarcshoz, így aztán a porózus fal megadta magát az erős, värm-
landi fogak támadásának. Az élet utáni mohó vágyában azonban az
asszony túl nagy falatokat szakított a malterből és a téglából, melyeket
aztán nem tudott sem megrágni, sem kiköpni, így a homok, az apró
kő- és agyagdarabkák eltömítették a légutait. Az arca elkékült, a szíve
egyre lassabban vert, és végül nem lélegzett tovább. Bárki halottnak
mondta volna. A szóbeszéd szerint azonban a disznóvér íze azt a kép-
zetet keltette a boldogtalan asszonyban, hogy még mindig életben
van, így egyszer csak kiszabadult mind a kötélből, mind a falból, és
nekiindult. A Grünerløkka idősebb lakói közül néhányan még ma is
jól emlékeznek gyermekkorukból a disznófejű asszonyról szóló törté-
netre, aki késsel a kezében járkált, hogy levágja azoknak a gyerekek-
nek a fejét, akik este későn odakinn vannak az utcán. Mert amíg a vér
ízét érzi a szájában, soha nem tűnhet el egészen.
A legendában megörökített kőműves nevére azonban alig emlé-
kezett valaki, így a mester továbbra is gond nélkül keverhette
különleges habarcsát. Andersen, három évvel a jelenleg beázó ház
felépülte után, kétszáz koronát és egy gitárt hagyva utódaira, lezu-
hant egy állványról. Halála után még csaknem száz évre volt szük-
ség ahhoz, hogy az építőiparban mesterséges, szőrszálhoz h ­ asonlító

8
r­ ostot kezdjenek használni a cementkeverékekben, valamint hogy
egy milánói laboratóriumban felfedezzék, hogy Jerikó falait vérrel
és teveszőrrel erősítették meg.
A víz nagy részét nem szívta magába a fal, hanem egyre csorgott
lefelé. Mert a víz, a gyávaság és a vágy mindig a leggyengébb ellen-
állást keresi. Az első cseppeket elnyelte a gerendák közötti rögös,
szemcsés agyag, egy idő múlva azonban megtelt, így a nedvesség
átszivárgott rajta, és feláztatta a szigetelésbe begyűrt Aftenposten
1898. július 11-i számát, amely arról számolt be, hogy a kristianiai
építőipar fellendülése minden valószínűség szerint elérte a csúcsot.
A harmadik oldal egyik cikke szerint a rendőrség továbbra sem talál
egyetlen nyomot sem a fiatal varrónő halálának ügyében, akit az
előző héten találtak meg agyonszúrva a fürdőszobájában. Májusban
egy hasonló módon meggyilkolt és megcsonkított lány hullájára
bukkantak az Aker folyóban, a rendőrség azonban egyelőre nem
kívánt nyilatkozni, hogy van-e összefüggés a két ügy között.
A víz átáztatta az újságot, és a tartógerendák között lefolyt a plafon
olajszínűre mázolt textilborításának belső oldalára. Mivel ez utóbbi
egy 1968-as beázás következtében lyukacsos maradt, a víz akadályta-
lanul átjutott rajta, s a vízcsöppek remegve várakoztak, míg elég súlyo-
sak nem lettek ahhoz, hogy lepottyanjanak, és három méter nyolc
centiméteres távolságot megtéve végre megérkezzenek. A vízbe.

Vibeke Knutsen mélyet szippantott a cigarettából, majd kifújta a füs-

töt a negyedik emeleti nyitott ablakon. Délután volt, a hátsó udvar
napégette aszfaltja felől forró levegő áramlott felfelé, egy darabon
magával emelte a cigarettafüstöt, ami végül a világoskék homlokzat
előtt szétoszlott. A ház túloldaláról jelenleg csak egy-egy autó zúgása
szűrődött át a máskor mindig forgalmas Ullevålsveienről. Most, a
vakáció kellős közepén, a város szinte teljesen elnéptelenedett. Az
ablakpárkányon egy légy feküdt, hat lába a levegőbe meredt. Neki
nem volt elég sütnivalója hozzá, hogy elmeneküljön a hőség elől.
A lakás Ullevålsveien felőli túlsó része hűvösebb volt, Vibeke azon-
ban nem kedvelte a Vår Frelser temetőre nyíló kilátást. Tele volt
hírességekkel. Csupa halott hírességgel. A ház földszintjén lévő bolt-
ban az ajtó fölötti tábla szerint „emlékműveket” árultak, vagyis sír-
köveket. Úgyszólván kihasználták a piac közelségét.

9
 Vibeke a hűvös ablaktáblához támasztotta a homlokát.
Boldog volt, amikor végre megérkezett a meleg, öröme azonban
gyorsan alábbhagyott. Már most vágyakozott a hűvös éjszakák és az
emberekkel teli utcák után. Ma mindössze öten fordultak meg a
galériában ebéd előtt, délután pedig csupán hárman. Másfél doboz
cigarettát szívott el pusztán unaloműzésből, a szíve majd kiugrott a
helyéről, a torka pedig annyira égett, hogy alig bírt válaszolni a főnö-
kének, amikor az rátelefonált, hogy megkérdezze, hogy megy az
üzlet. Mégis, alighogy hazaért és feltette főni a krumplit, azonnal
rátört a cigaretta utáni vágy.
Vibeke két évvel ezelőtt szokott le a dohányzásról, amikor
Anderssel megismerkedett. Pedig a férfi sosem kérte rá. Sőt. Első
találkozásukkor Gran Canarián Anders cigarettát lejmolt tőle. Egy-
szerűen csak szórakozásból. Amikor pedig mindössze egy héttel
azután, hogy visszatértek Oslóba, összeköltöztek, a férfi volt az, aki
szinte azonnal leszögezte, hogy némi passzív dohányzást igazán elvi-
selhet a kapcsolatuk. És hogy a rákkutatók bizonyára túloznak. Vala-
mint, hogy idővel a ruhái füstszagával is biztosan megbarátkozik
majd. Vibeke fejében másnapra megszületett az elhatározás. Amikor
a férfi néhány nappal ezután a vacsoránál megemlítette, hogy milyen
régen nem látta már cigarettázni, Vibeke azt válaszolta, hogy tulaj-
donképpen soha nem volt igazi dohányos. Anders elmosolyodott,
áthajolt az asztal fölött, és megsimogatta az arcát:
– Tudod, Vibeke, valójában mindig is ez volt az érzésem.
Hallgatta, ahogy a háta mögött a fazékban bugyogni kezd a víz, és
a cigarettára pillantott. Még három szippantás. Lássuk az elsőt.
Semmi íze.
Már nem emlékezett rá, hogy mikor kezdett újra dohányozni.
Talán tavaly történt, akkoriban, amikor a férfi üzleti útjai kezdtek
egyre gyakoribbá válni. Vagy újévkor, amikor Anders szinte minden
este túlórázott? Azért tette, mert boldogtalan volt? Az lett volna?
Soha nem veszekedtek. Viszont szinte már le sem feküdtek egymás-
sal, de ezt Anders a túl sok munka számlájára írta, és ezzel a téma le
is volt zárva. Nem mintha különösebben hiányzott volna neki. Ami-
kor időnként mégis tettek egy-egy lagymatag kísérletet, a férfi
mintha ott sem lett volna. Így aztán Vibeke végül arra jutott, hogy
valójában neki sem kell ott lennie.

10
 De sosem veszekedtek. Anders nem szerette, ha valaki felemeli a
hangját.
Vibeke az órára pislantott. Negyed hat. Hol lehet már? Azt azért
szokta jelezni, ha későn ér haza. Elnyomta a cigarettát, a csikket a
hátsó kertbe pottyantotta, és visszafordult a tűzhelyen fövő krump-
lihoz. Beledöfött egy villát a legnagyobba. Mindjárt készen van.
A főzővízben néhány apró, fekete rögöcske bukkant fel. Különös.
A krumpliról származhatnak, vagy a fazékból?
Éppen azon gondolkodott, mire használta legutóbb az edényt, ami-
kor kinyílt a bejárati ajtó. A folyosóról zihálás és a lerúgott cipő koppa-
nása szűrődött be. Anders belépett a konyhába, és kinyitotta a hűtőt.
– Nos? – tudakolta.
– Húsgombóc.
– Oké… – A szó vége jól hallhatóan kérdőjellé kunkorodott, és
Vibeke nagyon jól tudta, miért. Már megint hús? Nem lehetne kicsit
gyakrabban hal?
– Biztosan finom lesz – tette hozzá Anders színtelenül, és a fazék
fölé hajolt.
– Mit csináltál, hogy ennyire le vagy izzadva?
– Nem volt időm edzeni az este, úgyhogy feltekertem a Sogns-
vannhoz, és vissza. Mik azok a csomók a vízben?
– Fogalmam sincs – válaszolta Vibeke. – Én is csak az előbb vet-
tem észre őket.
– Hogyhogy nem tudod? Azt hittem, már igazi szakácsnő vagy.
Anders villámgyorsan két ujja közé csippentett egy rögöcskét, és
a szájába dugta. Vibeke a férfi tarkójára meredt. A vékony szálú,
barna hajra, amit annak idején olyan finomnak talált. Ápolt volt,
rövidre nyírt. Oldalválasztékkal. Anders olyan rendesnek nézett ki.
Olyannak, akivel az ember hosszabb távra tervez. Nem csupán
egyetlen éjszakára.
– Milyen íze van? – kérdezte.
– Semmilyen – válaszolta a férfi még mindig a tűzhely fölé
hajolva. – Tojás.
– Tojás? De hát én rendesen elmostam...
Vibeke hirtelen elhallgatott.
– Mi az? – fordult hátra Anders.
– Valami… csöpög – mutatott a férfi fejére.
11
 Anders homlokát ráncolva a tarkójához emelte a kezét. Azután,
mintegy vezényszóra, mindketten hátrahajtották a fejüket, és a pla-
fonra meredtek. A fehér mennyezeten két vízcsepp függeszkedett.
Vibeke, aki egy kissé rövidlátó volt, valószínűleg észre sem vette
volna őket, ha átlátszóak lettek volna. De nem voltak azok.
– Úgy tűnik, Camillánál árvíz van – állapította meg Anders. –
Menj fel és csengess be hozzá, én megpróbálom elérni a házmestert!
Vibeke a plafonra hunyorgott, aztán lepillantott a fazékban úsz-
káló csomókra.
– Uramisten – suttogta, és érezte, hogy újra zakatolni kezd a
szíve.
– Most meg mi van? – kérdezte Anders.
– Menj, és hozd ide a házmestert, aztán együtt csöngessetek be
Camillához! Én hívom a rendőrséget.

Második fejezet
Péntek. Szabadságlista

Az oslói rendőrség központja a Grønland városrészben feküdt egy

magaslaton, a belváros keleti negyedére nyíló kilátással. A csupa üveg
és acél épület 1978-ban épült. Nem volt itt egyetlen hanyag, ferde
vonal sem, az utolsó szögig minden tökéletesen állt – a Telje-Torp-
Aasen építészeti iroda kitüntetést is kapott érte. Az a telefonszerelő
ellenben, aki a hetedik és a kilencedik emelet hosszú irodaszárnyainak
vezetékeit elhelyezte, a biztosítási összeg mellé egy alapos atyai fej-
mosást kapott, amikor lezuhant az állványzatról, és eltörte a gerincét.
– Hét generáció óta mindenki kőműves volt a családban. Egyen-
súlyoztunk ég és föld között, amíg a nehézségi erő mindenkit le nem
rántott a földre. Nagyapám megpróbált elmenekülni az átok elől, de
az az Északi-tengeren át egészen idáig követte. Így aztán aznap, ami-
kor világra jöttél, megfogadtam, hogy te nem jutsz erre a sorsra. És
egészen a mai napig azt hittem, hogy sikerült is. Telefonszerelő. Mi a
nyavalyát keres egy telefonszerelő hat méterrel a föld fölött?
12
 Ezen a napon éppen a fiú által felszerelt vezetékben megbújó réz
vitte a jelet a riasztási központból a gyári betonból készült emeletek
között, Bjarne Møller, a gyilkossági csoport osztályvezetőjének hete-
dik emeleti irodájába. Møller éppen azon tűnődött, hogy örüljön-e
vagy rettegjen az előtte álló családi hétvégétől, amit egy faházban
készülnek eltölteni a Bergen közelében fekvő Osban. Os júliusban
nagy valószínűséggel egyet jelent a pocsék idővel. Alapvetően semmi
kifogása nem lett volna az ellen, hogy az Osló területére jósolt hősé-
get egy kis szitáló vidéki esővel váltsa fel. Csakhogy, ha végig esni
fog, igazi művészet lesz két meglehetősen energikus fiúgyermeket
lekötni mindössze egy pakli kártya segítségével, amiből ráadásul
hiányzik a kőr király.
Bjarne Møller a füle tövét vakargatva kinyújtotta hosszú lábait,
miközben a jelentést hallgatta.
– Hogy fedezték fel? – kérdezte.
– Az alsó szomszéd szivárgást észlelt – hangzott a válasz a köz-
pontból. – A házmester és a szomszéd hiába csöngettek, aztán, mivel
az ajtó nyitva volt, végül bementek a lakásba.
– Rendben. Odaküldök két embert.
Letette a kagylót, és mélyet sóhajtva végigfuttatta ujját a szolgá-
latban lévők névsorán, ami egy műanyag tokban hevert az íróaszta-
lán. Az osztály fele üresen kongott, mint mindig a nyári szabadságo-
lások idején. Szerencsére júliusban általában a város rosszfiúi is
nyaraltak. Ebben az időszakban mindig jelentős visszaesés mutatko-
zott a bűncselekmények számában, legalábbis ami a gyilkossági cso-
port munkáját érintette.
Møller ujja Beate Lønn neve mellett torpant meg. Beütögette a
telefonba a bűnügyi technikusok Kjølberggatán lévő épületének
a számát. Nem vették fel a kagylót. Megvárta, míg a hívást átirányít-
ják a központba.
– Beate Lønn a laborban van – válaszolta kérdésére egy magas
hang.
– Møller vagyok a gyilkosságiaktól. Kerítse elő, legyen szíves!
Várt. Beatét Karl Weber, a technikusok frissen nyugdíjazott
vezetője helyeztette át a rablási csoporttól a bűnügyi technikusok-
hoz. Møller ezt úgy tekintette, mint az újdarwinista elmélet bizo-
nyítékát, mely szerint az egyén egyetlen ösztöne saját génjeinek a

13
tovább­örökítése. Weber pedig láthatóan úgy vélte, hogy Beate nem
szenved hiányt technikusi génekből. Jóllehet Karl Weber és Beate
Lønn első pillantásra meglehetősen különbözött egymástól. Weber
mogorva volt, és indulatos, míg Beate csendes, szürke egérke, aki,
amikor kikerült a rendőrtiszti főiskoláról, már attól elvörösödött,
ha valaki hozzá szólt. Rendőrösztöneik azonban teljes mértékben
megegyeztek. Azon szenvedélyes nyomozók közé tartoztak, akik
ha szagot fognak, képesek mindent kizárni, és egyetlen technikai
nyomra, bűnjelre, videofelvételre vagy egy bizonytalan személyle-
írásra összpontosítani, míg végül valamilyen formában minden
apróság értelmet nem nyer. Rossz nyelvek szerint Weber és Lønn
valójában a laboratóriumban éltek, és nem az emberek között, ahol
a nyomozó emberismerete mégiscsak fontosabb, mint egy lábnyom
vagy egy kabátból származó szövetfoszlány.
Weber és Lønn a labort illetően egyetértettek volna a vélemén�-
nyel, a lábnyom és a szövetfoszlány kérdésében viszont nem.
– Lønn.
– Halló, Beate, itt Bjarne Møller. Zavarok?
– Persze. Mi a helyzet?
Møller röviden felvázolta az esetet, és megadta a lánynak a címet.
– Kiküldök két srácot az én embereim közül is – tette hozzá.
– Kiket?
– Mindjárt meglátom, kit találok. Tudja, mindenki szabadsá-
gon van.
Møller letette a kagylót, és továbbvezette mutatóujját a listán.
Tom Waaler nevénél megállt.
A tervezett szabadság idejére vonatkozó rubrika üresen állt, ami
egyáltalán nem lepte meg Bjarne Møllert. Az embernek olykor az az
érzése támadt, hogy Tom Waaler főtiszt soha nem megy szabad-
ságra, sőt, még csak nem is alszik. Nyomozóként ő volt az osztály két
legerősebb ütőkártyájának egyike. Mindig a helyén, mindig beve-
tésre készen, és szinte mindig remek eredményeket felmutatva. És a
másik szuperzsaruval ellentétben Tom Waaler megbízható volt,
makulátlan személyi aktával bírt, továbbá minden kollégája tisztele-
tét kivívta. Egyszóval: a beosztottak gyöngye. Ráadásul kétségbe-
vonhatatlan vezetői képességeit ismerve az is benne volt a pakliban,
hogy idővel ő veszi majd át Møller osztályvezetői munkáját.

14
 A telefoncsörgés áthasította a vékony falakat.
– Waaler – válaszolt egy érces hang.
– Møller. Kaptunk…
– Egy másodperc, Bjarne, csak befejezek egy másik hívást.
Bjarne Møller várakozás közben az asztalon dobolt. Tom Waaler
lehet a gyilkossági csoport eddigi legfiatalabb osztályvezetője. Vajon
csupán Tom kora volt az, ami miatt Møllert olykor kétségek töltötték
el azzal kapcsolatban, hogy éppen neki adja át a stafétát? Vagy
inkább az, hogy kollégája kétszer is lövöldözésbe keveredett?
A főtiszt mindkét esetben letartóztatás közben rántott fegyvert, és a
testület egyik legjobb lövészéhez méltóan mind a két alkalommal
végzetes találatot produkált. Møller persze azzal is tisztában volt,
hogy bármily furcsa, mindent összevetve éppen ez a két eset lehet az,
ami Tom javára dönthet az új osztályvezető kinevezésekor. A SEFO
belső nyomozása semmi olyasmire nem derített fényt, ami kétségbe
vonná, hogy Tom Waaler önvédelemből lőtt, sőt, épp arra a követ-
keztetésre jutottak, hogy mind a két esetben kitűnő helyzetfelismerő
készségről és kockázatos helyzethez illő, páratlan cselekvőképesség-
ről tett tanúbizonyságot. Kell ennél jobb indok ahhoz, hogy valaki
vezetői beosztáshoz jusson?
– Elnézést, Møller, mobilon beszéltem. Miben lehetek a segítsé-
gedre?
– Van egy ügyünk.
– Végre!
A beszélgetés további része nem nyúlt hosszabbra tíz másodperc-
nél. Most már csak egy második ember hiányzott.
Møllernek Halvorsen jutott az eszébe, ám a lista tanúsága szerint
a fiatal rendőrtiszt éppen a szabadságát töltötte Steinkjerben.
Továbbfuttatta az ujját a listán. Szabadságon van, szabadságon
van, beteg.
Az osztályvezető mélyet sóhajtott, amikor a mutatóujja a mellett
a név mellett pihent meg, amelyet szíve szerint leginkább elkerült
volna.
Harry Hole.
Különc. Alkoholista. Az osztály fenegyereke. És egyébiránt – Tom
Waaler mellett – a hatodik szint legkiválóbb nyomozója. Az osztály-
vezető nem is ez utóbbi tény miatt volt gondterhelt. Inkább amiatt,

15
hogy ha az évek során nem fejlesztett volna ki magában valamiféle
különös perverziót az irányban, hogy a saját bőrét kockáztassa e
miatt a hórihorgas, alkoholista nyomozó miatt, Harry Hole már
régen repült volna a testülettől. Normál esetben Harry lett volna,
akit elsőként riadóztat egy ilyen üggyel kapcsolatban, a helyzet
azonban jelenleg minden volt, csak normális nem.
Vagy még pontosabban: még a szokásosnál is kevésbé volt nor-
mális.
Az események négy héttel ezelőtt tetőztek. Mióta Hole a télen újra
belevágott a régi ügy, Ellen Gjelten meggyilkolásának felgöngyölíté-
sébe, minden egyéb eset iránt elvesztette az érdeklődését. A fiatal nyo-
mozónőt, aki Harry legközelebbi kollégája volt, az Aker folyó mellett
verték agyon. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy bár az Ellen-
ügyet már régen lezárták, Harry annyira a dolog megszállottjává vált,
hogy Møller kezdett komolyan aggódni kollégája ép eszéért. Az esemé-
nyek tetőpontja az volt, amikor Harry egy hónappal ezelőtt beviharzott
az irodájába, és előadta neki hajmeresztő összeesküvés-elméletét, de
semmit nem tudott felmutatni, ami bizonyította, vagy legalább való-
színűsítette volna a Tom Waaler ellen felhozott képtelen vádakat.
Harry ezután egyszerűen eltűnt. Møller néhány nappal később
felhívta a Schrøder éttermet, ahol pontosan azt a felvilágosítást
kapta, amitől a leginkább tartott: Harry újra visszaesett. Møller,
hogy fedezze a távolmaradását, kiírta szabadságra. Aztán újra. Harry
rendszerint úgy egy hét elmúltával szokott életjelet adni magáról.
Most viszont már a negyedik hét is eltelt. A szabadságnak vége.
Møller egy ideig a telefonkagylót bűvölte, aztán felállt, és az
ablakhoz lépett. Fél hat volt, a kapitányság előtti park mégis szinte
teljesen elnéptelenedett, csupán néhány, a fővárosban ragadt nap-
imádó dacolt a hőséggel. A Grønlandsleireten a zöldségesek magá-
nyosan üldögéltek üzletük napellenzője alatt, árujuk mellett. Még az
autók is lassabban vánszorogtak, pedig most igazán nem volt forga-
lom. Møller hátrasimította haját koponyáján. Régi szokása volt ez,
amivel a felesége szerint ideje lenne végre felhagynia, mert az embe-
rekben azt az érzést kelti, mintha kopaszodását akarná rejtegetni.
Tényleg nincs más ötlete Harryn kívül? Møller pillantása egy férfit
követett, aki a Grønlandsleireten dülöngélt. A fickó alighanem
bepróbálkozik majd a Ravnenben, ahová feltehetőleg nem fogják
16
beengedni, és végül a Boxenben köt majd ki. Azon a helyen, ahol az
Ellen-ügynek egyszer és mindenkorra pontot tettek a végére. És egy-
úttal talán Harry Hole rendőri pályafutásának is. Møller nyomás
alatt volt, hamarosan el kell döntenie, hogy mihez kezdjen a Harry-
kérdéssel. No de az momentán még várhat, előbb ezzel az üggyel kell
kezdeni valamit.
Møller felemelte a kagylót, miközben az zakatolt a fejében, hogy
éppen Harryt és Tom Waalert készül ugyanarra az ügyre ráállítani.
Ez az egész nyári szezon egy rakás szar. Az elektromos impulzus
annak rendje és módja szerint elhagyta a Telje-Torp-Aasen által
jegyzett építészeti remeket, és kicsengett egy helyen, amelyet a teljes
káosz uralt. Egy lakásban, a Sofies gatén.

Harmadik fejezet
Péntek. Ébredés

A nő újra felsikoltott, Harry pedig kinyitotta a szemét.

A nap bepislogott a lustán meg-meglebbenő függöny mögül, miköz-
ben a Pilestredeten fékező villamos sivítása lassan elhalt. Harry
megpróbált tájékozódni. A nappalija padlóján feküdt ruhástul, még
ha nem is valami jól öltözötten. Bár nem érezte magát túl fényesen,
de legalább életben volt.
Az izzadság ragacsos maszkként tapadt az arcára, szíve kapkodva
ugrált, mint valami pingponglabda a cementpadlón. A feje ennél
lényegesen rosszabb volt.
Harry egy pillanatig habozott, mielőtt újra rászánta magát a
lélegzésre. A plafon és a falak forogtak, nem volt sem egy kép, sem
egy lámpa, amiben szeme megkapaszkodhatott volna. Látómezejé-
nek legszélére egy Ivar könyvespolc, egy karosszék háttámlája és
egy zöld színű dohányzóasztal kanyarodott. De legalább az álomtól
megszabadult.
Mindig ugyanaz a régi lidércnyomás. Bénultan, tehetetlenül pró-
bálja becsukni a szemét, hogy ne lássa a nő hangtalan sikolyra torzult
17
száját. A tágra nyílt, üresen maga elé meredő szem néma könyör­
gését. Gyermekkorában Søs volt az, a kishúga. Most Ellen Gjelten.
Azelőtt néma volt ez a sikoly, most fémesen sivító. Nem tudta,
melyik a rosszabb.
Harry csendben feküdt, és a függöny szárnyai között kibámult a
Bislett bérházai fölött függeszkedő, remegő napkorongra. A nyári
csendet csupán a villamos zaja törte meg. Nem pislogott. Merev
pillantása előtt a nap lassan hártyavékony, halványkék szöveten
lüktető, sárga szívvé változott, és forróságot pumpált magából.
Amikor kicsi volt, az anyja mindig azt mondta neki, hogy azoknak
a gyerekeknek, akik a napba néznek, kiég a szemük, megvakulnak,
és egész életüket a vakító napfénnyel a fejükben kell leélniük. Hát,
most erre várt. Hogy a vakító napfény mindent kiégessen a fejéből.
Ellen összezúzott koponyájának képét a hóban az Aker folyó mel-
lett, a fölé boruló árnyékkal. Három éve üldözi már azt az árnyé-
kot, de nem képes elkapni. Egyszer már azt hitte, hogy elcsípte, de
az egész összeomlott.
Rakel…
Harry óvatosan felemelte a fejét, és az üzenetrögzítő fekete, halott
szemére pillantott. A készülék már hetek óta nem mutatott semmi-
lyen életjelt, azóta, amióta Harry hazatért a Boxerből a bűnügyi igaz-
gatóval és Møllerrel lezajlott találkozója után.
A francba, de meleg van itt!
Rakel…
Most már eszébe jutott. Az álom során az arc egyszer csak Rakel-
évé változott. Søs, Ellen, anya, Rakel. Női arcok. Folyamatos lükte-
tésben változtak és olvadtak egymásba.
Harry felnyögött, és visszaengedte a fejét a padlóra. Aztán pillan-
tása az asztal szélén egyensúlyozó üvegre esett. Jim Beam from Cler-
mont, Kentucky. Üres. Elpárolgott. Rakel. Becsukta a szemét. Nem
tért vissza semmi.
Fogalma sem volt, mennyi az idő, csak annyit sejtett, hogy nagyon
késő lehet. Vagy nagyon korán. De semmiképpen sem megfelelő idő-
pont az ébredésre. Helyesebben, az alvásra. A napnak ebben a szaká-
ban egészen más dolgokat kellene csinálni. Például inni.
Harry nagy nehezen térdre kecmergett.
Valami rezgett a nadrágzsebében. Szárnyaival hevesen verdeső,

18
foglyul esett éjjeli lepke. Most jött csak rá, hogy ez ébresztette fel.
Benyúlt a zsebébe, hogy előhúzza a mobiltelefonját.

Harry a St. Hanshaugen irányába tartott lassú léptekkel. A fejfájás most

éppen a szemgolyója mögött kalapált. A cím, amit Møller megadott
neki, gyalog is közel volt a lakásához, úgyhogy vizet fröcskölt az arcába,
aztán felkutatott még egy korty whiskyt a mosogató alatti szekrényben
sorakozó üvegek egyikének a fenekén, és abban reménykedett, hogy
a sétától majd kiszellőzik a feje valamelyest. Elhagyta az Underwatert.
Nyitva délután négytől reggel háromig, hétfőnként négytől hajnali
egyig, vasárnap zárva. Igazából nem szokott erre a helyre járni, mivel
törzshelye, a Schrøder a párhuzamos utcában volt, de a többi alkoho-
listához hasonlóan Harry agya is automatikusan elraktározta a külön-
böző vendéglátó-ipari egységek nyitvatartási idejét.
A koszos ablaküvegen felbukkanó tükörképére vigyorgott. Majd
máskor.
A sarkon jobbra fordult, az Ullevålsveienre. Gyalog ugyan nem
szeretett erre menni, autóknak való út volt, ám most a javára szólt,
hogy a jobb oldali járdán volt némi árnyék.
Harry megállt a megadott házszám előtt, és egy pillantással fel-
mérte az épületet.
A földszinten mosoda üzemelt, piros mosógépekkel. A kirakat-
ban egy papírlap függött a nyitva tartással és az aktuális akcióval. Az
egyik gép mellett egy színes bőrű asszony ült, és a semmibe meredt.
A mosoda melletti üzlet kirakatában sírkövek álltak, valamivel távo-
labb pedig egy zöld, KEBAB feliratú neontábla biggyeszkedett egy
büfével egyesített élelmiszerüzlet fölött. Harry pillantása tovább
vándorolt a piszkos homlokzaton. A régi ablakkeretekről pattogzott
a festék, a kiugró tetőablakok azonban arra utaltak, hogy az eredeti-
leg négyszintes épület tetejére új, tetőtéri lakásokat húztak. A rozs-
dás vaskapu mellé, a láthatóan újonnan felszerelt kaputelefon fölé
egy kamera is került. A város nyugati feléből lassan, de biztosan folyt
át a pénz a keletibe. Megnyomta a kaputelefon legfelső gombját,
amely mellett a Camilla Loen név állt.
– Igen?
Bár Møller előre figyelmeztette, Waaler hangja mégis kissé gyo-
morszájon vágta.

19
 Harry hirtelen semmit nem bírt kicsikarni hangszálaiból. Köhö-
gött, és újra nekifutott.
– Hole. Nyisd ki!
A kapu felzúgott, Harry pedig megragadta a hideg, durva felü-
letű, fekete vaskilincset.
– Helló!
Harry megfordult.
– Jó napot, Beate!
Beate Lønn az átlagosnál kissé alacsonyabb, rövid, középszőke
hajú és kék szemű, se nem szép, se nem csúnya fiatal nő volt. Nem
volt rajta semmi különösebben szembeötlő. Eltekintve talán a fehér,
űrhajósruhához hasonlító kezeslábastól.
Harry tartotta a kaput, amíg a lány bevonszolta a két fémbőröndöt.
– Most ért ide?
Igyekezett nem Beate irányába lehelni, amikor a lány elhaladt
mellette.
– Nem, csak le kellett jönnöm a kocsihoz a maradék holmiért.
Már úgy fél órája itt vagyunk. Megütötte magát?
Harry végighúzta az ujját az orrnyergén lévő seben.
– Úgy tűnik.
Követte a lányt a lépcsőházba vezető, következő ajtóhoz.
– Mi a helyzet odafönn?
Beate letette a bőröndöket a zöld liftajtó elé, és felpillantott
Harryra.
– Azt hittem, az az egyik alapelve, hogy előbb szétnéz, és csak
azután kérdez – válaszolta, és megnyomta a hívógombot.
Harry bólintott. Beate Lønn azok közé az emberek közé tartozott,
akik mindenre emlékeznek. Olyan apró részleteket is fejből felmon-
dott egyes bűnügyekről, amiket Harry már réges-rég elfelejtett, és
amelyek még azelőtt történtek, hogy a lány egyáltalán elkezdte volna
a rendőrtiszti főiskolát. Ezenkívül szokatlanul fejlett fusiform gyrus�-
szal rendelkezett – ez az agynak azon része, ami az arcokra emlék-
szik. Ehhez kapcsolódó tesztjének eredménye egyenesen elképesz-
tette a pszichológusokat. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy
minden apróságra emlékezett, amit Harry tanított neki, amikor
tavaly együtt dolgoztak egy bankrablás-sorozaton.
– Így is van, amikor megérkezem a tetthelyre, első körben,

20
amennyire csak lehet, szeretek a saját benyomásaimra hagyatkozni
– felelte Harry, és összerázkódott, amikor a lift a hívásra nagyot zör-
renve elindult fentről. Cigaretta után kezdett kutatni a zsebeiben.
– De nem hiszem, hogy én dolgozni fogok ezen az ügyön.
– Hogyhogy?
Harry nem válaszolt. Előhalászott egy gyűrött csomag Camelt a
nadrágzsebéből, és kipöckölt belőle egy törött cigarettát.
– Ó, persze, már emlékszem! – mosolyodott el Beate. – Hiszen
még a tavasszal említette, hogy nyaralni készülnek. Normandiába,
ugye? Mázlista…
Harry a szájába dugta a cigarettát, és rágyújtott. Ocsmány íze
volt, és alighanem a fejfájásán sem segít majd. Azon csupán egy
dolog segíthet. Az órájára hunyorgott. Hétfő. Négytől egyig.
– Normandiából nem lett semmi – válaszolta.
– Ó!
– De nem is emiatt. Hanem mert odafönn már nekiláttak az ügy-
nek – biccentett felfelé Harry, mélyet szippantva a cigarettából.
Beate hosszan nézte.
– Vigyázzon, nehogy a mániájává váljon, Harry! Lépjen túl rajta!
– Lépjek túl rajta? – fújta ki Harry a füstöt. – Ezt pont maga
mondja? Hisz jól tudja…
A lány elvörösödött.
– Tomnak és nekem csak egy futó kalandunk volt, Harry. Ez
minden.
– Ez nem akkoriban volt, amikor kék foltokkal a nyakán mászkált?
– Harry! Tom soha…
Beate hirtelen elhallgatott, amikor észrevette, mennyire felemelte
a hangját. Szavait néhány másodpercig visszaverte a lépcsőház,
aztán a leérkező lift tompa dörrenése elnyelte a hangokat.
– Maga egyáltalán nem kedveli őt – mondta a lány. – Ezért képzel
mindenfélét. Tomnak egy csomó jó tulajdonsága van, amikről maga
nem tud semmit.
– Hm.
Harry elnyomta a falon a cigarettát, míg Beate beszállt a liftbe.
– Nem jön fel? – kérdezte a lány, és Harryra pillantott, aki
továbbra is a lift előtt szobrozott és a levegőbe bámult. A lift. Egy
tolóajtó van a liftajtón belül. Egy egyszerű, fekete tolóajtó, amit az

21
ember behúz maga mögött, hogy a szerkezet elindulhasson. Újra
az a sikoltás. A néma sikoly. Érezte, ahogy az egész testét kiveri a
verejték. Az a korty whisky semmire nem volt elég. Semmire.
– Valami gond van? – kérdezte Beate.
– Dehogy – válaszolta rekedten Harry. – Csak nem vagyok odáig
ezekért az ósdi liftekért. Inkább lépcsőzöm.

Negyedik fejezet
Péntek. Statisztika

A házban két tetőtéri lakás volt. Az egyiknek nyitva állt az ajtaja, de

a nyílást egy kifeszített, narancssárga rendőrségi szalag zárta le.
Harry lehajolt, és egy gyors oldallépéssel átbújtatta százkilencven-
két centi magas termetét a műanyag szalag alatt. Egy ferde falakkal
és tetőablakokkal szegélyezett, tölgyfa padlós nappaliban találta
magát. Olyan meleg volt, mint egy szaunában. A lakás pici volt,
pont olyan minimalizmussal berendezve, mint Harryé, de a hason-
lóság ennyiben ki is merült. Ez a kanapé a Hilmer Hus legfrissebb
kollekciójából, a dohányzóasztalka pedig a R.O.O.M.-ból szárma-
zott. A nappaliban volt még egy kis, tizenöt colos Philips televízió
is jégkék, átlátszó műanyagból, ami pontosan passzolt a sztereó
berendezéshez. Harry a nyitott ajtókon keresztül belátott a kony-
hába és a hálószobába. Ez volt minden. Meg a feltűnően nagy csend.
A konyhaajtóban egy egyenruhás rendőrtiszt billegett a sarkán,
karba tett kézzel, és izzadva, felhúzott szemöldökkel mustrálta a
frissen érkezettet. Vigyorogva rázta meg a fejét, amikor Harry az
igazolványáért nyúlt.
Mindenki ismeri a majmot, állapította meg Harry. Csak a majom
nem ismer senkit. Végighúzta a kezét az arcán:
– Hol vannak a helyszínelők?
– A fürdőszobában – felelte a tiszt, és a hálószoba belseje felé
intett. – Lønn és Weber.
– Weber? Már a nyugdíjasokat is be kell hívni?
22
 – Nyár van – vont vállat a tiszt.
Harry körülnézett.
– Oké. Gondoskodjon róla, hogy zárják le a lépcsőházat és a
bejáratot! Ki-be járkál mindenki.
– De…
– Na, ide figyeljen! Azok is a tetthely részei. Világos?
– Értem én… – kezdte a tiszt recsegő hangon, amiből Harry rög-
tön megértette, hogy ez a pár mondat elég volt, hogy újabb ellenséget
szerezzen magának a testületnél. Pedig a lista eddig sem volt rövid.
– Viszont világos utasítást kaptam… – folytatta a tiszt.
– …hogy itt felügyeljen – fejezte be a mondatot egy hang a hálóban.
Az ajtónyílásban Tom Waaler bukkant fel.
Fekete öltönye dacára egyetlen izzadságcseppet sem lehetett látni
dús, sötét haj keretezte arcán. Tom Waaler szép férfi volt. Nem egy
sármőr, de vonásai szimmetrikusak, szabályosak. Nem volt olyan
magas, mint Harry, de a legtöbben mégis ezt tippelték volna, ha efe-
lől kérdezik őket. Talán egyenes tartása vagy a fesztelen önbizalom
miatt, amit magából árasztott, és amivel nem csupán lenyűgözte a
körülötte lévőket, de biztonságérzetet is keltett bennük. Mellette
mindenki megnyugodott, és minden a helyére került. Fizikai felépí-
tése csak tovább erősítette ezt a benyomást: egyetlen öltöny sem rejt-
hette el a heti ötszöri súlyzózás és karateedzés jól látható eredményeit.
– És továbbra is itt kell maradnia – fűzte hozzá Waaler. – Épp az
előbb küldtem le egy fickót a lifttel, hogy zárják le a bűncselekmény
teljes helyszínét. Mindent ellenőrzés alatt tartunk, Hole.
Az utolsó mondatról képtelenség volt eldönteni, kérdésnek vagy
kijelentésnek szánta-e. Harry megköszörülte a torkát.
– Hol van?
– Idebenn.
Waaler sajnálkozó képet vágott, miközben az ajtóból félrelépve
beengedte Harryt a hálószobába:
– Megütötted magad, Hole?
A hálószobát egyszerűen, ám ízlésesen és romantikusan rendezték
be. A csupán egy személyre megvetett dupla ágy mellett álló tartó-
gerendába bele volt valami karcolva. Olyannak tűnt, mint egy szív,
benne egy háromszöggel. Talán egy szerető névjegye, találgatott
Harry. Az ágy fölött három bekeretezett kép lógott, amelyek meztelen
23
férfiakat ábrázoltak kifogásolhatatlan módon, valahol a szoftpornó és
a giccs határán egyensúlyozva. Sehol egy személyes tárgy vagy fotó.
A fürdőszoba a hálóból nyílt. Épp csak akkora volt, hogy elférjen
benne egy mosdókagyló, egy vécé, egy függöny nélküli tusoló és
Camilla Loen. A fiatal nő az ajtó felé fordított fejjel feküdt a csempé-
vel borított padlón, pillantása azonban felfelé, a zuhanyfülke irá-
nyába mutatott, mintha csak a vízre várna.
A nő fehér, átázott, nyitott köntöse alól kilátszott meztelen teste.
Beate az ajtóból fényképezett.
– Kiderült már, hogy nagyjából mikor halt meg?
– Az igazságügyi orvosszakértő már úton van – mondta Beate.
– De a rigor mortis még nem állt be, sőt a test még nem is hűlt ki
egészen. Legfeljebb néhány órája történhetett.
– Amikor a szomszéd és a házmester megtalálta, a víz még folyt,
nem?
– De. Miért?
– A meleg víz magasan tarthatta a test hőmérsékletét, és késlel-
tethette a hullamerevség beálltát.
Harry az órájára pillantott. Negyed hét.
– Szerintem abból kellene kiindulnunk, hogy öt óra körül halha-
tott meg – szólalt meg mögöttük Waaler.
– Miért is? – kérdezte Harry anélkül, hogy megfordult volna.
– Egyetlen nyom sem utal arra, hogy a testet elmozdították
volna, vagyis nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy a zuhany alatt
állt, amikor meggyilkolták. Amint látod, a test és a köntös elduga-
szolta a lefolyót, és ez okozta a beázást. A házmester, aki a zuhanyt
elzárta, azt mondta, hogy a csap teljesen meg volt nyitva. Ellenőriz-
tem a víznyomást. Egészen jó, ahhoz képest, hogy a lakás a padlás-
térben van. Egy ilyen picike fürdőszoba esetében nem kell sok idő
ahhoz, hogy a víz átfolyjon a küszöb fölött a hálószobába. És arra
sem kell sokat várni, hogy a víz aztán utat találjon magának az alsó
szomszédhoz. Az ott lakó hölgy azt mondta, hogy pontosan öt óra
húszkor vették észre a beázást.
– Vagyis mindössze egy órával ezelőtt – jegyezte meg Harry. – Ti
pedig már egy fél órája itt vagytok. Úgy tűnik, mindenki rendkívül
gyorsan reagált.
– Azért mégsem mindenki, nem? – vágott vissza Waaler.

24
 Harry nem válaszolt.
– Az orvosszakértőre gondoltam – nevetett Waaler. – Már itt kel-
lene lennie.
Beate befejezte a fotózást, és Harryra pillantott.
Waaler megérintette a lány karját.
– Hívj fel, ha van valami! Lemegyek a harmadikra, és beszélek a
házmesterrel.
– Oké.
Harry megvárta, amíg Waaler kimegy a szobából.
– Nem baj, ha…? – kérdezte.
Beate bólintott, és odébb lépett.
Harry cipője cuppogott a nedves padlón. A helyiségben lecsapó-
dott pára vékony patakokban csordogált lefelé a lapos felületeken.
A tükör mintha sírdogált volna. Harry leguggolt, de fél kézzel kényte-
len volt megtámaszkodni az egyik falon, nehogy elveszítse az egyen-
súlyát. Mélyen beszívta a levegőt, de szappanillaton kívül semmi egye-
bet nem érzett, pedig tudta, hogy annak a bizonyos szagnak ott kell
lennie. Dysosmia. Harry egy könyvben olvasott róla, amit Aunétől, a
gyilkossági csoport házi pszichológusától kapott kölcsön. Vannak
bizonyos szagok, melyeket az agy egyszerűen nem hajlandó észlelni.
A részleges érzékvesztés ezen formája többnyire valamilyen érzelmi
traumára vezethető vissza. Ez utóbbit Harry nem tudta megerősíteni.
Pillanatnyilag csak annyit tudott, hogy nem érezte a holttest szagát.
Camilla Loen fiatal volt, Harry huszonhét-harminc év körülinek
saccolta. Csinos. Molett. A bőre sima, napbarnított, de alatta már
feltűnt a hulláknál oly hamar megjelenő sápadtság. Sötét haja volt,
ami szárazon bizonyára valamelyest világosabbat mutat majd, az
aprócska lyukat pedig a temetkezési vállalkozó minden bizonnyal
könnyen eltünteti a homlokáról. Amúgy nem lesz különösebben sok
tennivalója, azon kívül, hogy lesminkelje a jobb szemén lévő duzza-
natszerűséget.
Harry a lány homlokán lévő fekete, kerek lyukra koncentrált, ami
nem volt nagyobb egy egykoronásnál. Időnként még most is meg-
lepte, hogy milyen aprócska lyuk képes kioltani egy ember életét.
Persze olykor becsapós a dolog, mert megesik, hogy a bőr összehú-
zódik kissé a seb fölött. Harry ebben az esetben is úgy vélte, hogy a
lövedék nagyobb volt a lyuk méreténél.

25
 – Nagy pech, hogy vízben feküdt – jegyezte meg Beate. – Más-
különben lett volna esély rá, hogy megtaláljuk a gyilkos ujjlenyoma-
tát, DNS-ét vagy valami foszlányt a ruhájából.
– Hm. Mindenesetre a homlokát nem igazán érte nedvesség.
– Igen?
– A bemeneti lyuk körül fekete, megszáradt vér van. A bőr pedig
befeketedett a lövéstől. Ez az aprócska lyuk talán elárulhat nekünk
még néhány dolgot. Adna egy nagyítót?
Anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét Camilla
Loenről, kinyújtotta a kezét, majd miután tenyerében érezte a német
optikai ipar remekének csekély súlyát, tanulmányozni kezdte a lőtt
seb környékét.
– Mit lát?
Beate suttogása közvetlenül a füle mellett szólalt meg. A lány
mindig csupa figyelem volt, ha valami újat tanulhatott. Harry pedig
tisztában volt vele, hogy hamarosan már nem lesz mit tanítania neki.
– A bemeneti seb elfeketedésének szürke tónusai azt jelzik, hogy
a lövést nagyon közelről, de nem közvetlen közelről adták le –
magyarázta Harry. – Én úgy fél méterre tippelném a távolságot.
– Aha.
– Az aszimmetrikus elfeketedés arra utal, hogy a lövést a magas-
ból adták le, vagyis a gyilkos lefelé irányította a fegyvert.
Harry óvatosan elfordította a holttest fejét. A lány homloka még
mindig nem volt teljesen hideg.
– Nincs kimeneti nyílás – folytatta. – Ez megerősíti az előző fel-
tevésemet, hogy a lövés a magasból, rézsútosan lefelé érte. Lehet,
hogy a gyilkos előtt térdelt.
– Az is látszik, hogy milyen fegyvert használt?
Harry megrázta a fejét.
– Ezt majd a patológus fogja kideríteni a ballisztikai szakértők
segítségével. De mivel csak nagyon kevés elszíneződést látok, nagyon
valószínű, hogy rövid csövű fegyverről van szó. Vagyis pisztolyról.
Harry pillantása szisztematikusan végigfutott a holttesten, de
érezte, hogy az alkohol okozta tompaság elfed előle olyan részlete-
ket, melyek fontosak lehetnek számára. Vagyis az ő számukra. Ez
nem az ő ügye volt. Amikor a lány kezéhez ért, mégis észrevett
valami furcsát.

26
 – Donald kacsa – mormolta, és közelebb hajolt a meggyötört
kézhez.
Beate értetlenül nézett rá.
– Így ábrázolják a képregényben – mondta Harry. – Négy ujjal.
– Nem szoktam képregényeket olvasni.
A lány mutatóujját vágták le. Csak az alvadt vér fekete nyomai és a
csillogó ínvégek maradtak. Maga a vágás helye sima felületű és tiszta
volt. Harry ujja hegyével óvatosan megérintette a rózsaszín húsban
világító fehér pontot. A csont felülete is tiszta, sima tapintású volt.
– Csípőfogó – mondta. – Vagy egy nagyon éles kés. Az ujjat meg-
találták?
– Nyoma sincs.
Harry hirtelen émelyegni kezdett, és lehunyta a szemét. Mélyeket
lélegzett, majd újra felnézett. Több oka is lehet annak, hogy miért
vágja le valaki az áldozat ujját. De egyelőre semmi értelme tovább-
fűznie a gondolatmenetet, amin elindult.
– Lehet, hogy egy pénzbehajtó volt – vetette fel Beate. – Azok
szeretik a csípőfogót.
– Még az is lehet – mormolta Harry, felegyenesedett, és észre-
vette, hogy lába fehér nyomot hagyott az eddig rózsaszínnek vélt
csempén. Beate lehajolt, és egy közeli fotót készített a halott arcáról.
– Átkozottul erősen vérzett.
– Azért, mert a keze is vízben volt – mondta Harry. – A víz
gátolja a véralvadást.
– Ennyi vér egy levágott ujj miatt?
– Igen. És tudja, hogy ez mit jelent?
– Nem, de valami azt súgja, hogy hamarosan megtudom.
– Azt jelenti, hogy Camilla Loen ujját akkor vágták le, amikor
még vert a szíve. Vagyis még mielőtt lelőtték.
Beate arca összerándult.
– Lemegyek, és beszélek a szomszédokkal – mondta Harry.

– Camilla már itt lakott, amikor beköltöztünk – mondta Vibeke

Knutsen, gyors pillantást vetve élettársára. – Igazából nem volt túl
sok kapcsolatunk vele.
Közvetlenül a tetőtéri lakás alatti nappaliban ültek. Ha valaki ide-
gen néz be, azt gondolhatta volna, hogy Harry lakásában vannak: a

27
pár a dívány szélén feszengett vigyázzülésben, míg a férfi mélyen
belesüppedt az egyik fotelbe.
Harry kissé kiégett s nem igazán összeillő párnak látta őket.
Mindketten a harmincas éveikben jártak, de Anders Nygård vékony
volt és inas, mint egy maratonfutó. Frissen vasalt világoskék inget és
gondosan rövidre nyírt frizurát viselt. Az ajkai vékonyak, testbe-
széde nyugtalanságra valló. Bár a tekintete nyílt volt, és szinte kisfiú-
san ártatlan, összességében mégis aszkézist és szigort sugárzott.
A vörös hajú Vibeke Knutsen arcán nevetőgödröcskék voltak, asszo-
nyosan telt alakját pedig szűk, leopárdmintás felsője még inkább
kihangsúlyozta. Olyannak tűnt, mint aki megélt már egyet s mást.
A felső ajka körüli ráncok többévi cigarettázásról, a szeme körül lévő
szarkalábak pedig pozitív életfelfogásról és jó adag humorérzékről
árulkodtak.
– Mivel foglalkozott? – kérdezte Harry.
Vibeke a párjára nézett, de mivel az nem válaszolt, újra ő vette át
a szót:
– Ha jól tudom, egy reklámügynökségnél dolgozott. Dizájner-
ként. Vagy valami ilyesmi.
– Valami ilyesmi – ismételte meg Harry, miközben mérsékelt
érdeklődéssel jegyzetelt az előtte heverő noteszbe.
Gyakran alkalmazta ezt a trükköt kihallgatáskor. Tudta, hogy ha
nem néz a kihallgatott személyekre, azok sokkal könnyebben ella-
zulnak. Ha pedig úgy tesz, mintha untatnák, automatikusan arra
kezdenek törekedni, hogy valami olyasmit mondjanak, ami felkelt-
heti az érdeklődését. Újságírónak kellett volna mennie. Úgy lényege-
sen kisebb problémát jelentene, ha ittasan dolgozik.
– Volt barátja?
Vibeke a fejét rázta.
– Szeretője?
Vibeke idegesen felnevetett, és újra a párjára pillantott.
– Mi nem szoktunk mások után szaglászni – közölte Anders
Nygård. – Maga szerint egy szerető lehetett?
– Nem tudom – válaszolta Harry.
– Oké, azt értem, hogy nem tudja.
Harry érezte az ingerültséget a férfi hangjában.

28
 – Viszont mi, itt a házban, nagyon is szeretnénk tudni, hogy sze-
mélyes ügyről van-e szó, vagy valami őrült gyilkos garázdálkodik a
szomszédságban.
– Elképzelhető, hogy valami őrült gyilkos garázdálkodik a szom-
szédságban – jelentette ki Harry, majd letette a tollat, és várt.
Bár Anders Nygårdra koncentrált, nem kerülte el a figyelmét,
hogy Vibeke Knutsen összerázkódik.
Amikor az emberek ijedtek, sokkal hamarabb dühbe gurulnak.
A megállapítás a rendőrtiszti főiskola elsőéves anyagában szerepelt
azzal a tanáccsal együtt, hogy a megrémült embereket ne izgassuk fel
fölöslegesen. Harry viszont arra jutott, hogy sokkal inkább hasznára
van, ha ellenkezőképpen cselekszik. Fel kell dühíteni őket. A dühös
emberek gyakran mondanak olyasmiket, amiket egyébként nem
mondanának.
Anders Nygård kifejezéstelen arccal meredt rá.
– De még valószínűbb, hogy egy szerető volt a tettes – folytatta
Harry. – Egy szerető, vagy olyasvalaki, akivel korábban együtt vol-
tak, de az áldozat kiadta az útját.
– Hogyhogy? – karolta át Anders Nygård Vibeke vállát, ami
némileg mulatságosnak hatott, mivel a férfi karja a nő vállához
képest meglehetősen rövid volt.
Harry hátradőlt a fotelben.
– Statisztika. Rágyújthatok idebenn?
– Igyekszünk füstmentesen tartani a lakást – válaszolta Anders
Nygård egy halvány mosoly kíséretében.
Miközben Harry visszagyömöszölte a cigarettát a nadrágja zse-
bébe, elcsípte Vibeke lesütött pillantását.
– Hogy érti azt, hogy statisztika? – kérdezte a férfi. – Miből gon-
dolja, hogy erre a konkrét esetre is érvényes a statisztika?
– Nos. Mielőtt válaszolnék, hadd kérdezzek vissza: van valami
fogalma a statisztikáról, Nygård? Normális eloszlás, szignifikancia, a
sztenderdtől való eltérés?
– Nem, de én…
– Csodás – szakította félbe Harry. – Mert ebben az esetben ezekre
nincs is semmi szükség. Ugyanis a kriminálstatisztika az egész vilá-
gon száz éve ugyanarról a közös, alapvető dologról árulkodik. Arról,

29
hogy aki ezt csinálta, a lány pasija volt. Vagy ha mégsem, olyasva-
laki, aki azt gondolta magáról, hogy az. Ez a válasz az első kérdésére.
És a másodikra is.
Anders Nygård felhorkant, és elengedte Vibekét.
– De hát ez egy teljesen légből kapott kijelentés! Hiszen semmit
sem tud Camilla Loenről!
– Így van – válaszolta Harry.
– Akkor meg miért mond ilyeneket?
– Mert kérdezte. Amennyiben végzett a kérdéseivel, folytathat-
nánk esetleg az enyéimmel?
Nygård arcáról sütött, hogy szívesen hozzátenne még valamit, de
megemberelte magát, és dühösen meredt az asztalra. Harry tisztá-
ban volt vele, hogy hibázott, azonban meg mert volna esküdni rá,
hogy Vibeke arcán egy halvány mosoly suhant át.
– Mit gondolnak, Camilla Loen drogozott? – kérdezte Harry.
– Miért gondolnánk ilyesmit? – kapta fel a fejét Nygård.
Harry lehunyt szemmel várakozott.
– Nem – hallotta Vibeke halk és puha hangját. – Nem hinnénk.
Harry kinyitotta a szemét, és hálásan a nőre mosolygott. Anders
Nygård enyhén elképedve fordult Vibeke felé.
– A lakásának az ajtaja nem volt bezárva, ugye? – kérdezte Harry.
Anders Nygård bólintott.
– Nem találta különösnek? – folytatta Harry.
– Annyira nem. Végül is otthon volt.
– Hm. Az önök ajtaján egy viszonylag egyszerű zár van, de észre-
vettem, hogy maga kulcsra zárta, miután bejöttem – biccentett
Vibeke felé.
– Most egy kicsit félősebb – paskolta meg Nygård a párja térdét.
– Oslo már nem olyan, mint régen – jegyezte meg Vibeke.
A nő pillantása egy másodpercre találkozott Harryéval.
– Igaza van – mondta Harry. – És úgy tűnik, hogy ezt Camilla
Loen is tudta. Az ajtaján dupla biztonsági zár van, plusz egy lánc a
belső oldalon. Nekem nem olyan nőnek tűnik, mint aki úgy megy
zuhanyozni, hogy közben nem zárja kulcsra a bejárati ajtót.
– Talán az a valaki feltörte a zárat, amíg Camilla a zuhanyzóban
volt – vonta meg a vállát Nygård.

30
 – Csak a filmeken szokták feltörni a biztonsági zárakat – rázta
meg a fejét Harry.
– Lehet, hogy már benn volt vele a lakásban? – kérdezte Vibeke.
– Kicsoda?
Harry türelmesen várakozott a beállt csöndben. Aztán amikor
úgy vélte, hogy már nem fog választ kapni, felemelkedett a fotelből:
– Be fogják hívni önöket kihallgatásra. Addig is köszönöm a
segítségüket.
Az ajtóban visszafordult.
– Egyébként melyikük hívta a rendőrséget?
– Én – válaszolta Vibeke. – Azalatt telefonáltam, amíg Anders
lement a házmesterért.
– Még mielőtt megtalálták a holttestet? Honnan…?
– A plafonról csöpögő víz véres volt.
– Valóban? Honnan tudta?
Anders Nygård színpadias sóhajt hallatott, és Vibeke tarkójára
simította a kezét:
– Például mert vörös volt, nem?
– Nos, másnak is lehet vörös színe – jegyezte meg Harry.
– Így van – helyeselt Vibeke. – Nem a színéből jöttem rá.
Anders Nygård meglepetten bámult a párjára. Vibeke elmosolyo-
dott, de Harry látta, hogy közben elhúzódik a férfi kezétől.
– Egy ideig együtt éltem egy szakáccsal, volt egy kis éttermünk.
Akkoriban megtanultam néhány dolgot az élelmiszerekről. Többek
között azt, hogy a vér tojásfehérjeszerű anyagot tartalmaz, és hogyha
hatvanöt fokosnál melegebb vízbe kerül, megalvad és összecsomó-
sodik. Épp úgy, mint a megrepedt tojásból kicsurgó fehérje a főző-
vízben. Amikor Anders megkóstolta a vízben úszkáló csomócská-
kat, és azt mondta, hogy tojásíze van, azonnal rájöttem, hogy vérről
van szó. És hogy nagyon nagy lehet a baj.
Anders Nygård eltátotta a száját, és egy pillanatra elsápadt nap-
sütötte barnasága alatt.
– Jó étvágyat! – mormolta Harry, és kilépett az ajtón.

31