You are on page 1of 129
0 GALAKTIKA Tudományos-fantasztikus antológia Ion Hobana: Néhány gondolat a román Science fiction irodalomról (Fenyvesi Ervin fordítása) 3 Voicu Bugariu: A vikingek hangja (Kálmán Béla fordítása) 10 Mihu Dragomir: A Szaturnusz gyűrűje (Kuczka Péter fordítása) 12 Dorel Dorian: Arheo Vlastia (Belia György fordítása) 13 Sanda Radian: A tudományos-fantasztikus irodalom és a mítosz (Kolozsvári Papp László fordítása) 24 Adrián Rogoz: Alambai - avagy a művészet rejtelmei (Kiss Mihály fordítása) 32 Nina Cassian: Kozmikus óráink (Kuczka Péter fordítása) 46 Vladimir Colin: Giovanna és az angyal (Belia György fordítása) 47 Titus Filipas: Civilizációk Földünkön kívül (Klumák István fordítása) 68 Victor Kernbach: A megkettőződés paradoxona (Kálmán Béta fordítása) 76 Gheorghe Sasarman: A Ka kvantum (Kálmán Béla fordítása) 87 Cicerone Theodorescu: Ikároszok (Kuczka Péter fordítása) 90 Constantin Cublesan: Diana nyilai (Kosály Márta fordítása) 91 Mircea Oprite: Rés az időn (Klumák István fordítása) 101 Életrajzok (Kuczka Péter) 116 Kötetünk képeiről (K. P.) 124 12 Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter Ion Hobana válogatási javaslata alapján A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen M. C. Escher rajza Kuczka Péter editor, 1975 2 Néhány gondolat ION HOBANA A ROMÁN SCIENCE FICTION IRODALOMRÓL Mindig kockázatosnak tartottam összehasonlítani különböző nemzetek irodalmát a fantasztikumhoz való vonzódásuk szerint. Például ki lehet jelenteni - mint Lessing tette hogy Voltaire fantomszerű alakjai elmaradnak Shakespeare hasonló alakjaitól, ezzel szemben akad-e vajon olyan angol mű, amely összemérhető lenne Cazotte A szerelmes ördög, Barbey d'Aurevilly Ördögi dolgok, avagy Maupassant HORLA című regényeivel? Ehhez hasonló helyzetbe kerül az, aki a Science fiction irodalmat tanulmányozva észreveszi, hogy nemcsak Kingsley Amis, de olykor még francia kritikusok is szinte teljesen angolszász eredetűnek tekintik ezt a műfajt - miközben mellőzik vagy bagatellizálják oly francia írók működését, mint Robida, az idősebb Rosny, Gustave Le Rouge, Maurice Renard és mások. Ezek után még kevésbé lephet meg bennünket, hogy más nemzetek ilyen íróit számításba sem veszik, elfelejtik például az olasz Emilio Salgari, a lengyel Jerzy Zulawski, a német Kurd Lasswitz, a cseh Ian Weiss, az orosz Alekszander Beljajev műveit - hogy csak a második világháború előtti szerzők közül említsünk néhányat. Ilyen körülmények között igazán érthető, hogy a román science fiction elég csekély szerepet játszott európai viszonylatban. Kétségkívül e műfajnak nincsenek olyan hagyományai hazánkban, mint a franciáknál vagy az angoloknál. Ez persze nem jelenti azt, hogy a román nép képzelőereje gyengébb lenne, épp eléggé vall ennek ellenkezőjéről a nagyszerű fantáziával alkotott művek egész sora. Inkább arról van szó, hogy a modern gazdaság és ipar megkésett kifejlődése lelassította a tudomány és a technika érését is hazánkban. Márpedig a science fiction létrejötte a XIX. század első felében éppen arra vezethető vissza, hogy a kapitalizmus akkori nagyarányú fellendülése, valamint a tudomány és technika ezzel párhuzamos felvirágzása megadta a szükséges impulzust, no meg a fogékony közönséget, hogy az irodalom szenvedélyesen belekapcsolódhasson e felfelé ívelő folyamatba. Ezzel persze nem azt mondjuk, hogy irodalmunkban a jövő megálmodása minden előzmény nélkül indult el, hogy nem lettek volna már korábban jelentkező példái az új műfajnak. Az utópia a közvetlen elődje, amint az mindenütt megfigyelhető, és ebben a formájában jelentkezett hazánkban is. Az eddig ismeretes első román utópiát 1875-ben tette közzé - mint utolsó évfolyamát végző líceumi diák - Demetriu G. Ionnescu, a későbbi miniszter, de Take Ionescu név alatt, egy osztálytársával közösen kiadott kis diáklap, a Revista Junimei hasábjain. A 3000. esztendő eszméiben a szereplők elalszanak - akár LouisSebastien Mercier hőse -, hogy aztán jókora idő elteltével, a IV. évezred küszöbén ébredjenek fel. E távoli jövőben megnyilvánulnak az utópikus szocializmus befolyásának jegyei: sehol egy királyság, nincsenek egyházak, eltűntek a háborúk. Az emberek „egyetlen jogcíme a 3 nemességre: a szabadság". Még számos tudományos és műszaki megsejtéssel találkozunk benne, különösen urbanisztikai és városgazdálkodási téren. Nemcsak Bukarest megváltozott képe tárul elénk, hanem időközben Földünk éghajlata is enyhébbé vált a nagymérvű csatornázás és erdőtelepítés hatására. A sivatagokat tengerré változtatták. Egy mesterséges szigeten létrehozták az Emberiség Világszövetségének Egyetemes Kongresszusát... Ám mindez, akárcsak Mercier-nél, csupán álom... Ugyancsak a 3000. esztendőben játszódik az első román sci-fi regények egyike, Victor Anestin Égi tragédiája. Sok nyelvet tudó szerzője autodidakta csillagász, az első román csillagászati folyóirat, az Orion alapítója volt, akire - mint elismerte - erősen hatott „Ebért hipotézise a Naprendszerbe behatoló titokzatos égitestről." Az 1914-ben megjelent regény szinte egyedülálló újítást alkalmaz: a tragédiát a szerző a Vénusz-lakók szemével láttatja, akikkel a Föld-lakók ismertetik tudományos vívmányaikat, mielőtt bekövetkeznék pusztulásuk a Sátán nevű titokzatos égitest vonzóerejétől előidézett szörnyűséges elmocsarasodás miatt. Ekkorra már felfedeztek két bolygót túl a Neptunuson, szikratávíróösszeköttetést teremtettek a Mars-lakókkal, 30 km mély aknát fúrtak a Föld belsejének megismerésére. És mindenekfelett: „...sikerült megérteniük az anyag mibenlétét, felhasználva az atomon belüli erőket... Sőt, az atomerőt háborúikban is alkalmazták, de tekintettel katasztrofális következményeire, az államok megállapodást írtak alá, kötelezvén magukat, hogy attól kezdve csakis tudományos célokra fogják felhasználni. A Föld-lakók most már csupán közlekedési eszközeik hajtóerejeként hasznosítják, minthogy tetszés szerint tudják az atomhasadást gyorsítani vagy lassítani. Ez magyarázza, hogy légterükben hatalmas hajók rajzanak, amelyek hihetetlen terheket képesek szállítani." A Sátán vonzóereje új pályát szab Földünknek, mely egy üstökös útvonalán a Szaturnuszét is túlhaladja. A Mars kikerült a Naprendszerből, és csupán a Vénusznak hoz az égi tragédia kellemes következményeket: ott az év meghosszabbodik néhány nappal. Ugyancsak 1914-ben jelent meg az Egy román a Holdon. Szerzője Henric Stahl főiskolai tanár, enciklopédikus ismeretekkel rendelkező tudós, akire hatással volt J. Verne és H. G. Wells. Az utóbbitól származott űrhajójának ötlete: „a gravitációt visszaverő aszbesztoid", ami nem más, mint a Mr. Cavor által „felfedezett" antigravitációs anyag egyik válfaja. Stahl eredetisége különösen a regény második részében nyilvánul meg, ahol a hős egy Marslakóval találkozik. Wellsnek a Világok harca és Az első emberek a Holdon c. regényeiben kifejtett nézetével ellentétben a román író a szépségről és a formák harmóniájáról alkotott emberi eszményképet bizonyos különleges tényezőktől meghatározottnak tekinti. A Marslakó ilyenformán nem szörny, csak éppen tőlünk eltérően alkotott lény. Ebben a korban szinte egyedülálló látásmód ez, mely lehetővé teszi, hogy barátkozás alakuljon ki a két világ képviselői között. Ha tisztán irodalmi szemszögből nézzük, Anestin és Stahl regényei még igénytelen írások, de Az elsüllyedt városok (1935) már kiállja az összehasonlítást a két világháború között megjelent, hasonló jellegű legjobb külföldi művekkel. Szerzője, Félix Aderca több műfajban bizonyította írói képességeit: Proust és Joyce iskoláján formálódott regényíró, mélyenszántó és finom tollú esszéista, az új és szokatlan dolgok iránti fogékonysággal. Ma már avultnak hat elképzelése arról, hogy az emberiség majdan az óceánok mélyére húzódik, és ott a Föld izzó magjának hőjével pótolja a kihűlő Nap melegét. Írónk azonban kellő óvatossággal élt, és regénybeli „narrátorának" költői kitalálásaként adja elő mindezt. Mellesleg nem érdektelen, hogy a történet végén főszereplői, Xavier és Olivia, „atomégővel" meghajtott repülőgépen hagyják el pusztulásra ítélt bolygónkat, egy más égitest felé tartva... Művészi értékei folytán a regény megjelenésétől kezdve élénk érdeklődést váltott ki, ami jól látható például George Calinescu Román irodalomtörténete róla szóló tartalmas szakaszának néhány idevonatkozó sorából is: „Magával ragadó e csodálatos és utópisztikus világ leírása; az a képessége, ahogyan széles térségeket telít ötleteivel, teremtő leleményeivel; ahogyan 4 pontosan kidolgozza a víz alatti birodalom technikáját, pazarul gépesítve és villamosítva az embereknek szinte mindenféle tevékenységét a születéstől a halálig. És mindezt angolosan hűvös humorral, szertelenséggel és fantáziával keverve. A második világháború előtt nem Aderca volt az egyetlen román író, akit a sci-fi délibábja meghódított magának. Alexandru Macedonski, a nagy költő szatirikus elbeszélést írt Oceania-Pacific-Dreadnought címmel (1911) egy gigantikus hajóról, amely gazdasági és társadalmi válságot robbant ki, ami után saját tulajdonosai megsemmisítik. Victor Eftimiu a Hazafias gyilkosságban (1917) feltalál egy anyagot, amelynek megvan az a „csodálatos, hihetetlen tulajdonsága, hogy közömbösíti a Föld vonzóerejét". Erre építi a szerző hősének drámáját, aki kénytelen megölni feltaláló barátját, hogy megakadályozza a találmány eladását az ellenségnek. Ion Minulescu Az ördöggel beszéltem című írásában tudományos eszközökkel hitelesíti a mindenütt-jelenlét gondolatát, amit Apollinaire is felvetett Amphion. az Álmessiás történetében. Cezar Petrescu A gépbalett című, bizonyos fokig realista regényében olyan „mesterséges szemet" mutat be, amely képes könyvből olvasni, partitúrából énekelni. „A szemnek emberi intelligenciája volt" - mondja regényének hőse. Victor Papilian, a kolozsvári egyetem anatómiatanára, egyúttal jelentős prózaíró a szerzője az Igor bábuja és más szerelmi történeteknek, melyben a cselekmény gyakran a Science fiction modorára emlékeztet. Félúton a fantasztikum és a jövőbe látás között - ilyennek jellemezhetjük Oscar Lemnaru néhány novelláját Az ember és az árnyék c. kötetben. Tudor Arghezi maró gúnnyal teszi nevetségessé a .tudományos" hóbortokat a Kuty környéki mozaikok egyikében (A történelem előtt). Felsorolhatnánk még néhány regényt kevésbé ismert szerzőktől is, mint Ilie Lenea: l/¡tolnál égnek a fények, Alexandru Dumitrescu-Coljeti: A Föld lángokban, Dorina Ienciu: A 2000. esztendő, Albani-Tiron; Az atlantida stb. Meg kell még említeni a népies jellegű sci-fi mesék íróját, I. C. Vissariont (A Föld leleményessége és Ber-Caciula). Tény az, hogy még nem készült e témáról elmélyült tanulmány, pedig bizonyára módosítaná a romániai anticipációs irodalom képét a két világháború közti időben. De valójában csak 1950 óta beszélhetünk a román Science fiction kialakítására irányuló céltudatos és folyamatos erőfeszítésekről. A következőkben néhány gondolatot kívánok kifejteni ennek folyamatáról. Máig is vitás kérdés, hogy a science fiction alkotóelemeiben mennyi lehet a fantázia Vajon teljesen elszakadhat-e az ismeretek és a tudományos hipotézisek körétől, habár az ösztönzést szárnyalásához ezektől kapta. Ezt a kérdést gondosan kell mérlegelni figyelembe véve adott esetben a szerző szándékait. Vajon Jules Verne valóban hitte, hogy a vízözön előtti flóra és fauna fennmaradhatott élő valóságában a Föld középpontjában? Vagy azt, hogy a Föld egy része kivetődik az űrbe, lehetővé téve Hector Servadac utazását a Naprendszerben?... Mindazonáltal itt mégsem szokványos kerülgetésről van szó, hanem célunk az olvasó képzelőerejének megmozgatása avégből, hogy a tudomány fejlődésének perspektíváit figyelembe véve, a lehetőség szerint körülírjuk a fogalmat. Tisztán objektív okok miatt csakis pontatlan választ adhatunk a gondolatmenetünk elején feltett kérdésre. Valójában maga a tudomány változtatja nézeteit a jövőbe tekintő írók számára égető problémákról. így például a Vénusz bolygót - mielőtt a legmodernebb kutatási eszközökkel (rádiólokáció, „szemügyre vétel" automatikus bolygóközi állomásokkal) vizsgálták - hosszú ideig olyan égitestnek tekintették, amelyen nagy a nedvesség, tehát termékeny, és alkalmas az élet számára. 1965 januárjában Audoin Dollfus francia csillagász még azt állította, hogy a Vénusz atmoszférája vízgőzt tartalmaz. Ennélfogva Adrián Rogoz teljes joggal képzelhette ugyanazon évben megjelent regényében (Ember és délibáb) különös lények létezését a Vénuszon. Idegenszerűségük nem csupán embernövény voltuk külsejéből fakad, hanem bensőbb természetükből is; a földiek heterotróf anyagcsere-folyamata helyett náluk autotróf anyagcsere található: a Vénus-lakók tápláléka - a napsugár. Táplálkozásuk 5 óriási zöld szemeik segítségével, klorofill-asszimilációval történik, hasonlóan a földi növényvilágéhoz. Ez a remek Science fiction ötlet rendkívül hatásosan jelenik meg az olvasó előtt, érzékeltetve, hogy a szerző egyben költő is. Mármost fel lehetne tenni a kérdést: hol van mindebben a tudomány? Amikor olyan tudósok, mint Niels Bohr, nem haboznak kijelenteni, hogy olykor „őrült ötletekre" van szükség ahhoz, hogy az elemi részecskék fizikáját előrelendítsék, akkor minden kísérlet a fantáziálás korlátozására, hogy maradjon csak a tudomány és technika aktuális álláspontján belül - bennünket egy régi tévedésre emlékeztet. 1903-ban történt, hogy a párizsi tudományos akadémia a román Trajan Vuia „aeroplan-automobil" tervezetére a következő választ adta: „A repülés megvalósítása a levegőnél nehezebb szerkezettel - csupán agyrém." (Három évvel később Vuia repülőgépe felszállt a levegőbe.) Az igazság az, hogy a Science fiction újfajta módon szándékozik kiaknázni a tudomány kincsesbányáját. Szerintem ez első ízben Edgár Allan Poe némely elbeszélésében mutatkozik meg világosan. A Hans Pfaallhoz írt jegyzetében a hasonló témájú művekről ezt olvashatjuk: ,,E különböző írásokban a cél mindig szatirikus; a téma - a holdbéli erkölcsök leírása a miénkkel összevetve. Egyetlen esetben sem kísérlik meg azonban elfogadhatóvá tenni magának az utazásnak a részleteit. Úgy látszik, e szerzők tökéletesen tájékozatlanok a csillagászat kérdéseiben; a Hans Pfaallx eredeti elgondolással írtam, amennyiben valószínűségre törekedtem a holdutazás ismertetésénél, felhasználva a tudomány törvényeit is (már amennyire a tárgy fantasztikus volta ezt megengedi)." Törekvés a valószínűségre - íme, a Science fiction egyik állandójának tömör megfogalmazása! E törekvés az idők folyamán különböző formákat öltött. Jules Verne-nél és utódainál a részletek és adatok bősége olykor már nyomasztó. A múlt század vége felé egy másik felfogás jelentkezett, melynek leghíresebb képviselője H. G. Wells. Jules Verne ezt mondta Wellsről: „Én szerintem leírásainak nincsenek igazán tudományos alapjai... Én a fizikára építek, ő kiagyal..." Valóban, az időgép és a cavorit voltaképpen „találmányok", amelyek ismertetésével főleg az olvasók meghökkentését fokozza, míg szembeállítja őket olyan máig is kísértő vágyálmokkal, mint az utazás a negyedik dimenzióban, vagy a gravitációnak - az univerzum egyik legkönyörtelenebb törvényének - részleges közömbösítése. A valószínűségre törekvésnek e két fő irányzatát követik a román írók is aszerint, hogy melyikre van inkább szükségük. Amikor az előtérben játszódó történet a tudományos megismerés kalandjához kapcsolódik, akkor ennek részletei egészen természetesen áthatják a mű egészének szövetét, így van ez Ovidiu Surianu elbeszélésében is, a Varázslóban, ahol figyelemmel kísérhetjük egy készülék kipróbálását, amely képes a természet zengő harmóniáit megfejteni. Vladimír Colin a maga részéről nem tartja fontosnak, hogy ismertesse, miként válnak halhatatlanokká a Giovanna és az angyal űrhajósai. Csak épp mellékesen megemlíti, hogy ez valószínűleg annak következménye, hogy hősei áthatoltak bizonyos fajta kozmikus sugárzás övezetén. Ennél sokkal jobban érdeklik az írót az általa teremtett „mutánsok" és a normális emberek közötti bonyodalmak, amelyek a halhatatlanná vált Vittorio és a halandó Giovanna drámájában tetőznek. A tudomány és a technika viharos fellendülésének korszakában jött létre a klasszikus anticipációs irodalom, ennélfogva lényeges eleme lett, hogy a tevékenységből eredő tudás dicséretével helyettesítse a természetfeletti dolgok magasztalását, a misztikus fejtegetéseket. Ilyenformán a romantikának és a realizmusnak, a múlt század két nagy irodalmi áramlatának összetalálkozásánál helyezkedik el. A valószínűségre törekvés így különleges módon, együtt jelentkezik - és nem csupán tudományos vonatkozásban - a természet iránti rajongással, a byroni típusú hősökkel, az ismeretlennel való szembenézés felemelő feszültségével. Követve az irodalmi jelenségek általános fejlődésmenetét, a Science fiction - az új irodalmi műfajokra 6 jellemző mozgékonysággal - magába olvasztja a legkülönfélébb művészeti elemeket. Ismeretes egyébként, hogy a vele foglalkozók körében, akár csak átmenetileg is, olyan neves újítók szerepelnek, mint Jarry, Majakovszkij, Appollinaire, Marinetti, Macedonski és még sokan mások. A mai román írók maguk is keresik az új utakat és kifejezési formákat, amelyek alkalmasabbak egyéniségük kibontakoztatására. Az olvasók nagyra becsülték például Viorica Huber Rogoz elbeszélését: Különös betegség az égitesten, mert e betegség tüneteit - amit az aszteroida rezgései okoztak az űrhajósnak - a tudományos leírás és az álmodozó fantasztikum szerencsés párosításával ábrázolta, hála a szerző novellaírásban szerzett jártasságának. Egészen más jellegű Eduard Jurist Bott felügyelő akcióba lép c. műve, melyben egy abszurd humorral átszőtt párbeszéd szolgál egy igazán különleges detektívnek tárgyi bizonyítékul... Vannak, akik a prózaírás hagyományaitól mentes, újfajta szerkezet és formák után kutatnak. Voicu Bugariu az „új regény" technikáját alkalmazza A vikingek hangja kötet legtöbb novellájában. Visszatérve a realizmus kérdéséhez, hangsúlyozni kell, hogy a jövőbe tekintés nem elégedhet meg a jelenségeknek szorosan vett tudományos bemutatásával. Rá kell világítania ezek kialakulására is, azaz figyelembe kell vennie a cselekmény helyét és idejét, a szereplők jellemét és így tovább. A fantasztikus elemek valószerűvé válnak, és sokkal frappánsabban ütköznek ki, ha egészen mindennapi körülmények közé helyezik őket. De ismeretes az a módszer is, amikor fantasztikus eszközökkel keltik a valószerűség látszatát. Olykor valóban szükségét is érezzük ily eszközök szerepeltetésének, legalább átmenetileg, ahogyan Dorel Dorian teszi az Arheo Vlastiában. Az egyik kérdés, amivel eldönthető egy tudományos-fantasztikus mű valószerűsége, a Földön kívüli szereplők külső formája. Azért is jellemző ez, mert a Világok harca után a többnyire ellenséges szörnyalakok egész légiója népesítette be bizonyos könyvek lapjait - és a túlérzékeny olvasók lidérces álmait. Wells regényében azonban a Marslakók külseje meghatározott jelentést hordoz, amennyiben azokat az agresszív, embertelen hajlamokat szimbolizálja, amelyek bizony megtalálhatók Földünkön. Ezzel szemben korunkban egyes írók szörnyetegek teremtőjének pózában tetszelegnek pusztán azért, hogy kielégítsék az olvasók bizonyos rétegének fejletlen ízlését - avagy hogy fantáziálásaikba belekeverjenek egy csipetnyit a távoli világoktól való saját félelmükből. Az esetek többségében az őslénytanból merítenek, eléggé primitíven, mivel e szerzők képzelő-erejéből nem futja többre annál, hogy különféle kihalt vagy még létező állatfajták testrészeit kombinálják össze. A román írók általában visszautasítják ezt a naiv megoldást. Közülük többen a kézenfekvő antropomorfizmust részesítik előnyben. Mások visszanyúlnak Henric Stahl víziójához: a Földön kívüli lények mások, mint mi, de mégsem szörnyek! Ilyen irányban szellemes és költői megoldásokat javasolt Vladimír Colin A tizedik világban, valamint Adrián Rogoz az Ember és délibábban. Íme, az értelmes lények képviselője Thuléban, Naprendszerünk „tizedik világában": „Égszínkék karcsú oszlop, fehér ruházatba burkolva... oszlopfő nélküli oszlop, csúcsán különös zöld hajzattal... Akár a sziréneknek, neki sem volt lába. De míg a mondabeli szirének halfarokban végződtek, e lény csillogó teste az opálszínű sziklából feltörő fatörzsnek vagy oszlopnak látszott." (Az író következetesen továbbvezetve ezt a képzetet, A béka c. művében eljut végül is a gondolkodó fák világáig!) Tény, hogy e tekintetben képzeletünket jól kielégítheti bármi, amit a szerző nekünk sugall, sőt még az is, ha rejtélyként szól róluk, mint Gheorghe Sasarman a Ka kvantum c. írásában. E probléma különféle jelentkező megoldásaiban voltaképpen a Science fiction realizmusának kétféle felfogása mutatkozik meg. Első pillantásra úgy vélnénk, hogy a létező adottságokból kiinduló antropomorfizmus az egyetlen felfogás, melynek realitását a gyakorlat igazolja. Nézetem szerint azonban éppen ebből fakad e felfogás gyengesége és 7 eltávolodása a realizmustól, a valószerűség szempontjától: földi formákat ültet át, merőben önkényes módon, a nagy világegyetemben. Ha eltekintünk Morris, Bellamy és mások utópista regényeitől, kétségkívül Wells nevéhez fűződnek az első próbálkozások a fejlődés lehetőségeinek tudományos alapokon való elképzelésére. A fölszabadult világ. Mikor az alvó felébred, a Mi lesz holnap mind megragadó kiállás a kizsákmányolástól és a háborútól megszabadult emberiség jövőjéért. Az író elképzelését a jövő társadalmának szervezetéről legvilágosabban az Emberistenekben tárja elénk. Utópia lakosait olthatatlan szomjúság hajtja a megismerésre, áthatja őket a természet átalakításának vágya; nemcsak a munkát tekintik alapvető erkölcsi kötelességüknek, hanem azt is, hogy társaik és az egész társadalom javára szenteljék minden erejüket, gondolatukat és alkotókészségüket. E tulajdonságaik, amelyek jellemzőek a „szocializmus felső szakaszára" hogy az utópiai társadalom egyik szereplőjének kifejezését használjuk -, ismét felbukkannak íróink regényeiben, így többek közt Victor Kernbach Az idők árnyéka c. művében. Mindenesetre érdekes, hogy az időparadoxon témájából kiindulva, Victor Kernbach mind szerkezetében, mind kidolgozásában merőben újszerű regényt írt. Igaz ugyan, hogy az ő két űrhajósa (majdnemhogy kortársaink) és a Földön egy időbaleset után viszontlátott emberek között a különbség „csupán" 5100 év! De a konfliktus mégis rettenetes, az író nem is tompítja egy cseppet sem. Figyelmünket azonban mindvégig leköti a kapcsolatok alakulása két olyan fiatal között, akik az egykori Európa távoli pontjairól kerültek össze; tulajdonságaik és különösen mentalitásuk olyannyira eltérő, hogy ez jó ideig távol tartja őket egymástól. E történetben a jövő társadalmának inkább a katalizátor szerepe jut a fiatalok kapcsolatainak finom kibontakoztatásához, melynek során Bucur és Wolfram végül is összebékélve, teljesen elfogadják az új világot. Nézetem szerint Az idők árnyéka erősen egyéni és modern válasz az Emberistenekre, amelyet egyébként - Wells más regényeivel és elbeszéléseivel együtt - éppen Victor Kernbach fordított román nyelvre. Végére érve e rövid áttekintésnek a Science fiction romániai vonatkozásairól, felmerülhet még az a kérdés, hogy milyenek az itteni perspektívák a továbbiakban, sőt általában véve is milyenek e műfaj kilátásai. A tudományos és műszaki haladás szédítő üteme, a legváltozatosabb területeken elért látványos sikerek egyre gyakrabban váltanak ki olyan kijelentéseket - cikkekben, konferenciákon, viták során -, melyek szerint a valóság túlszárnyalja a legmerészebb álmokat is. Ez így is van, mindenesetre egy kiigazítással: mindez elődeink álmaira vonatkozik - és nem is mindegyikre. Elkészítettük Nemo kapitány tengeralattjáróját és Robur repülőgépét, rátettük lábunkat a Holdra, de az „időgép" és a „cavorit" egyelőre a könyvek lapjain és a vetítővásznakon maradt. Vajon szó lehet-e már a fénysebességnél gyorsabb repülésről? Vagy az anyag teleportálásáról?... Minden nagyobb szabású tudományos felfedezés növeli a fantázia horizontját. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az anticipációnak bármely irodalmi műfajhoz hasonlóan a legfőbb tárgya az emberi univerzum, amely kimeríthetetlenebb, mint a csillagok végtelen sokasága. FENYVESI ERVIN FORDÍTÁSA 8 9 VOICU BUGARIU A vikingek Most már mindannyian egymás mellett feküdtek, elnyúlva egy hosszú, kéttenyérnyi magas asztalon, koponyájukon fénylő huzalok, s döbbent szemük, amely alig észrevehetően bepárásodott, a furcsán díszített mennyezetre meredt. Különös alakok - hajókötélnyi vastag huzalokkal kapcsolva egymáshoz. Fehér köpenyes árnyak sürögtek mellettük, futó pillantásokat váltottak, röviden, szavak nélkül is értve egymást. A köpenyesek csillogó gombokat nyomogattak, és a helyiségből kiszűrődő zümmögés egyre élesedett, akár a kőfúró sivítása. Csontkeményre fagyva akadtak rájuk, üveges szemüket tágra meresztették, a fagy abban a testhelyzetben rögzítette őket, ahogy elragadtatva néztek egy távoli meleg mennyország felé. Többségük összekucorodva hevert, fejük hátrahanyatlott, és a párkánynak dőlt. Szemük kemény zafírgolyó volt. Megfagyott tekintetükben nem látszott kétségbeesés. Akár egy vallásos szekta tagjai, akiket önkívületi állapotban ért utol a halál. Néhányan tágra tátották szájukat. Az utolsó harci kiáltás vagy isteneikhez szóló fohász lehelete lebegett körülöttük. Haláluk előtt eleresztették az evezőket, soruk megbomlott. Egyikük sem maradt a helyén. Vezérük mélabúsan mosolyogva nézett a távolba. Kardját jobbjában tartotta. Ült. Talán megpróbált állva meghalni, s ellenállni a vaskéznek, amely egyre súlyosabban nehezült a vállára. Ám hirtelen, miként harcosai is, ismeretlen meleget érzett, s engedett neki, a hosszú harcban töltött évek idején elfelejtett szenvedéllyel, miközben villanásszerűen eszébe jutottak ifjúkori szerelmei. Mintha szégyellte volna gyengeségét. Majd az a sokszínű öröm kerítette hatalmába, ami hálás, egyre tágabbra nyitott szeme előtt kavargóit. Egyetlen tekintetté vált. Annak a mennyországnak hasadékán át fiai arca jelent meg előtte, ifjúkori szeretői tekintettek rá; harcosai hangtalanul ordítva forgatták kardjukat, majd szétfoszlottak, mint a füst. Aztán a színek elhalványodtak, s lassan összekeveredtek. 10 hangja Szemük benedvesedett. A fehér árnyak most fürgébben mozogtak, gyorsan nyomogatták azokat a színes gombokat. Az üvegburák, amelyek tekintetükkel egy magasságban voltak, hirtelen megvillantak, s egy pillanatig sugarakat szórtak. De a fekvő alakok nem mozdultak, nem szóltak semmit. A többiek nyugtalanul sürögtekforogtak. Szomorúnak látszottak. Hallgatva körbegyűltek, és egymás szemébe néztek. Karjuk erőtlenül lógott. Rövid idő múlva egyikük holtfáradtan megmozdult, s némán, ki tudja, hová, egy teljes falat elcsúsztatott. A tenger zúgása bömbölve hatolt a helyiségbe. Kesernyés illat áradt széjjel, akár a feledésé. Néhány perc elteltével a fal visszacsúszott, elvágva a hullámok morajlását. A teremben egy darabig még ott maradt a tenger illata, de aztán az ottani tárgyak szaga elnyomta. Ismét csak a zümmögés hallatszott. Ott, az alacsony asztalon, az egymás mellett fekvők szeme alig észrevehetően kitágult. A helyiséget betöltötte az égő, aranylóan kékes fény, amelyet szinte elviselhetetlennek érzett a szem. A vikingek ajka megremegett, megmozdult, szólásra kerekedett. A zümmögés nőtt, növekedett, az erek kidagadtak a nyakukon, mint valami kötelek; most fenyegető volt a zúgás, olyan, mint a vihar korbácsolta tenger üvöltése. Azoknak a férfiaknak torkából, akik ott lent, egymás mellett feküdtek, az óceán üvöltött. A tetőfok, mint két óriási kard összecsapódásának csattanása, s majd fokozatosan egyre halkult, míg meg nem szűnt. Szemük elszíntelenedett, összehúzódott, a kék fény, ami elöntötte a helyiséget, kihunyva gyorsan visszatért beléjük. Ajkuk remegett, és szinte valamennyiüké egyszerre megdermedt. A zümmögés megszakadt. A fehérköpenyesek csoportja szoborrá merevedett. Aztán asszonyi zokogás hangzott fel. Görnyedten a semmibe néztek. Rövid idő múlva valaki ismét föltárta a tengert. De a fekvő férfiak szeme már üveges volt. KÁLMÁN BÉLA FORDÍTÁSA 11 MIU DRAGOMIR A Szaturnusz gyűrűje Járhatjuk élethossziglan, kitartón a halálsötét végtelent, tán sziklák lesznek csak a Marson, furcsa jégsziklák és a csend. S mehetünk, keresztezve az éjét, hosszú utakon, évekig, ismeretlen, néma veszélyek közt, s kezünk üres kapukra nyit. Telhet az út veszedelemmel - hisz nem volt könnyű soha még végül ujjára húzza az ember majd a Szaturnusz gyűrűjét. KUCZKA PÉTER FORDÍTÁSA 12 DOREL DORIAN ARHEO VLASTIA 197-R. N. esztendő egyik kék napján - a régi Gergely-naptár szerint április 26-án, szerdán - az OMNIA kalózrádió a hagyomány szentesítette hivatalos rádióállomás adását megzavarta, és kedves hallgatóinak kellemes tavaszt kívánt. A LŐVE évszak harmadik kék napját - talán nem szükségtelen ezt elmondanunk - a biológiai naptár hívei a lelki tavasz kezdetének tekintették. Ma már ez általánosan elfogadott, akkor azonban a hallgatóknak legalább kétharmada az említett üdvözletben nem látott egyebet, mint lényegében megalkuvó előjátékát egy új sorozatnak, melyet a rádió a szerelemből kigyógyíthatatlan ifjak számára sugárzott. Tévedtek persze; az adás másnap, ugyanabban az órában megismétlődött... így hát egy olyan igazi adássorozat izgalmát érezhették, melynek kibontakozását nem lehet előre látni. A milliós példányszámban megjelenő nagy világlapok még aznap pontosan közölték az új rádióadó adási idejét, műsorát. Nem sokkal ezután - gyakorlatilag azonban nagyon is későn kiderült: ez a közlemény jóval azután került az újságokba - ráadásul az első lapra -, hogy a műszaki szerkesztést befejezték. Vagyis pontosan abban a negyvenöt másodpercben, mely időköz a formális lapzárta és a híreknek az éterbe való sugárzása között telt el (ráadásul a másodpercek a LŐVE évszakban feleoly hosszúak voltak, mint az év más időszakaiban). A hivatalos szerveket - teljes joggal - riadóztatták, s azonnal megkezdték a vizsgálatot; úgy döntöttek, hogy huszonnégy órán belül bevetnek néhány millió szelektív egységet. (Egy közepes tapasztalatú tájékoztató ügynök büntetőjogi képessége - az új értékelési rendszerben - körülbelül 0,7-0,8 egységnek számított; a szelektív értékkülönbséget rendszerint az engedelmességi norma viszonyszámával - 1,2-1,3 - ellensúlyozták.) Talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy igen jelentős erők fölvonultatásáról volt szó. A vizsgálat teljes kudarccal végződött. Az OMNIA rádióállomás minden lehetséges hullámhosszon egyszerre sugárzott, az adók bemérése azonban - a kalózrádiók lefülelésének klasszikus módszere - ebben az esetben megvalósíthatatlannak bizonyult. Az adókat valószínűleg olyan speciálisan épített műholdakon helyezték el, melyek nagy sebességgel változtatták koordinátáikat; műszaki nyelven szólva: a gyors földerítésre szakosított egységek bemérőkészülékeit nevetségessé tették. (Följegyezték egyébként, hogy - pontosan meg akarván állapítani ennek a megtévesztési tényezőnek értékét - egyetlen napon megközelítőleg huszonötezer mérésük volt hiábavaló; ezt - figyelembe véve ezeknek az egységeknek igen 13 nagyra nőtt önhittségét - eseménynek és rekordnak kellett tartani. Az önhittség elleni pirulákat csak kilenc év múlva hozták forgalomba.) A riadalom akkor hágott tetőfokára - a nagyközönség számára ez remek színjáték volt amikor az adóállomás 4-es számú adása elhangzott: ebben közölték először a kalózadó céljait. Mégpedig: a nagy nyilvánosság előtt fölfedni, gyakorlatilag hiánytalanul, a legfontosabb akciókat, vizsgálatokat, következtetéseket, statisztikai adatokat, földtani kutatásokat, föltételezéseket, távlati terveket stb., vagyis mindent, amit eddig csak igen szűk körben ismertek, és amit a Kutatási és Tájékoztatási Adatközpont (KTA) őrzött hírhedt páncélszekrényeiben; ezt az intézményt több kutatóintézet sürgetésére és pénzügyi támogatásával hozták létre. Az OMNIA naponta hétszer sugárzott adást; az ötödik, hatodik és hetedik adás valóságos ünnepi hírlakoma volt (az idő múlása megengedi nekünk ezt a véleményt). Az ugyanazon a frekvencián közvetített televízióadás szokásos módon önhitt és érdektelen okfejtései hamuszürke árnyalatokká és körvonaltalan szürkeséggé estek szét; a kép a vevőkészülékeken eltorzult. A televíziós közvetítés kivételesnek bizonyult, és meg kell mondanunk: az információk a megfelelő szín ihletett kiválasztásával a képernyőn festői élményt nyújtottak. A zenei kíséret igen sokféle érzelmi folyamatnak nyitott kaput. Ily módon egyes közlemények - melyek újságát a műszaki megoldások fejlett foka miatt nehéz volt fölfogni a nem szakemberek számára is érthetőek lettek a művészet vagy a hozzá kapcsolódó gondolattársítás segítségével. A hallgatók száma - amit az értelmi térerősség variációi alapján határoztak meg, és ezt mérték adás előtt is, adás közben is - jócskán meghaladta a hivatalos előrejelzéseket. A tárgyilagos informátorok, akik elismert szaktekintélyek voltak, ismételten jelezték, hogy olyan érdeklődési övezet jött létre, melynek feszültsége elérte az ezer albertinit (Einstein utáni mértékegység), és hogy a szellemi rezgéshullámok erősen eltolódtak a vörös felé (hasonlóan a tejútrendszerek tágulásához). A teljes vírusvédettségről szóló híranyag például, de az iskola előtti korúak agytekervényeire vonatkozó tudományos fölismerések közzététele is - s mindez a dekonspiráció jegyében - heves vitákra adott alkalmat. Vita tárgya lett a vírusos folyamatok következtében végbemenő természetes kiválasztódás alapelve; szó esett arról, hogy az egyént meghatározó személyiségjegyeket hatékonyan ki lehet fejleszteni még születés előtt; akció indult e vélemények érvényesítése mellett éppúgy, mint e vélemények ellen. A családi életnek számítógép - az úgynevezett secunda mater - ellenőrzése alá helyezéséről a terv készítőinek le kellett mondaniuk a közvélemény nyomására, oly egységes volt a terv helytelenítése. Azok a mérnökök, akik szakmailag elsekélyesedtek, ismét igyekeztek alkotómunkát végezni. A közvéleménykutató hivatal néhány nap alatt milliónyi új javaslatot vett nyilvántartásba. Közzétettek egy kiáltványt a szuperspecialisták szűk csoportjai ellen; az élet megint lüktető lett, a házasság eszményi párválasztás; a szerelem ismét fölvirágzott. Az ifjúságot új romantika hódította meg. Egy ifjú zeneszerzőnő megírta az OMNIA-himnuszt, a költők száma ismét elérte a számítógépek számát (költővé lenni a 197R. N. évben, függetlenül az illető foglalkozásától, azt jelentette: kitűnni költőiségben). Az OMNIA adóállomás első jelentkezése óta néhány nap telt el, de még senki sem merte azt állítani, hogy az adások váratlan sorozatainak valós céljuk is volna. Annak a túlzás nélkül óriási befektetésnek az alapján, mely ennek az adónak működtetéséhez, fönntartásához, az információk megszerzéséhez és megrostálásához szükséges - magáról a közvetítésről ne is beszéljünk -, föltételezték, hogy nagy érdekeltségek pénzelik, nem egyszerűen mecénások. Az OMNIA nem szedett előfizetési díjat, nem voltak támogatói, és nem állt a törvény védelme alatt. Önvédelme (a hivatalos ellenintézkedések kikerülése) hasonlóképpen óriási összegeket emésztett föl. Ilyen körülmények között ki pénzeli az OMNIÁ-t? Ki a valóságos hajtóereje ennek a teljes dekonspirációnak? Ki a haszon élvezője végül is azoknak az 14 információknak, melyeket - miután kikerültek a Kutatás és Tájékoztatási Adatközpont páncélszekrényeiből - mindenütt és mindenféleképen hasznosítani tudtak? A központ igazgatója - a híres Arheo Vlastia - a KTA páncélszekrényeinek védelmére már az első napokban megfelelő rendszabályokat léptetett életbe; a kor minden bűnügyi dokumentumában ennek az ellenintézkedésnek a fedőneve A. 0. volt. (Ez nem ANTIOMNIA, ahogyan föltételezni lehetne, hanem O fokú készültségi Állapot, mely azt jelentette, hogy az A. 0. kihirdetésével egyidejűleg bármilyen eszköz igénybe vehető, Arheo Vlastiának pedig - a művelet szervezőjének - diszkrecionális hatalmat adott. Ezt a mozzanatot okvetlenül figyelembe kell venni a bekövetkezendő események vizsgálatában, akárcsak az ellenintézkedés erkölcsi kezdeményezőjének megítélését is.) Vlastiának, ennek a világos szellemű embernek és a lojalitás bajnokának - legalábbis e sorok írója így ismerte ifjúkorában - minden ütőkártyája megvolt a látványos és gyors beavatkozáshoz, s ami döntő volt: ez az ember eddig egyetlen játszmát sem vesztett el. Egyébként - Vlastia sugalmazására - az A. O. művelet egyre inkább arra szorítkozott, hogy az OMNIA adásait zavarja és korlátozza. Az ellentámadás alapgondolata az volt, hogy földerítsék azokat az eszközöket és utakat, melyek igénybevételével az OMNIA a KTA nagy számítógépeivel csaknem egyidejűleg szerezte meg az információkat. Nem véletlenül: az OMNIA - és ez olyan szakembernek, mint Arheo Vlastia, nyilvánvaló volt - nem saját, független kutatások alapján jutott az információkhoz. Ez azt is jelenthette, hogy egy másik központ áll rendelkezésére, néhány tízezer számítógéppel, néhány százezer kétirányú információs lánccal, néhány millió kiválasztó egységgel. Mindez - ismét csak leszámítva a hatalmas pénzösszeget - föltételezte az időben hosszan elnyúló szervezést; de az is világos volt, hogy titokban ilyesmit lehetetlen végrehajtani. Az egyetlen hihető föltételezés az volt és a programok elemzése ezt megerősítette -, hogy valamilyen közreműködéssel a KTA információit szerzik meg, sőt az is lehet, hogy a KTA egy belső csoportja szolgáltatja ki az adatokat; valaki vagy valami - akárcsak a régen letűnt korok katonai kémkedésének kettős ügynöke, ráadásul olyan hatékonyan, mint egy igazi fényvisszaverő tükör - egy közbeiktatott erősítő segítségével közli a KTA információit. Innen kell kiindulni: az OMNIA tevékenységének megakadályozása csak akkor lehetséges, ha előbb megakadályoznak minden - tudatos vagy véletlenszerű - dekonspirációs tevékenységet. (Arheo Vlastia, amint utóbb kiderült, határozottan visszautasította, hogy műszaki kémkedésről - ahogyan a kriminalisztikában nevezik - van szó.) Néhány nappal az A. O. művelet megindulása után az Általános Gyanúsítási Szolgálat - ez tartotta szemmel a KTA személyi állományát, fürkészte a személyes gondolkodási módot közzétette az óvóintézkedésként elrendelt első elbocsátásokat. A hivatalban maradiakat időszakosan behívták, és villámtesztekkel megvizsgálták őket a központ tolvajlás elleni nagy programgépei által. A véleményingadozással és a bizonytalan fokú tudattal gyanúsítottakról lelki megrendülésükre és meglepetésükre - neuronfotókat készítettek (a neuronfotó vallatóképessége igen nagy volt). A központ számítógépeinek programláncait sorra „méregtelenítették", abból a föltevésből kiindulva, hogy ezek a programláncok bizonyos kívülről betáplált programok hatására - választóképességüket tekintve - egyoldalúvá váltak, vagy éppen önállósultak. A központ szakemberei egyúttal módosították a programgépek válaszadó rendszerét annak a lehetőségnek kiküszöbölésére, hogy azonos programgépek sora nagy távolságból is regisztrálhassa - akár telepatikus másolással is - „szimpátia" alapján a központ titkos válaszait bármilyen kérdésről. Az antikommunikációs szigetelőövezetnek mely a központot körülvette, és a külvilágtól elzárta, és amely néhány milliós város volt megnövelték a feszültségét, hogy a részecskék energiáját vagy az egyéb fizikai természetű hullámokat elfojtsa, s így sikerült holtövezetet létrehozniuk. Magától értetődik, hogy a 15 központból eltávozni vagy a központba bemenni csak Arheo Vlastia külön engedélyével lehetett. A legkiválóbb bűnüldözési egységek egyidejűleg egyetlen szervvé egyesültek, kölcsönösen egymásba nőve és ellenállhatatlan hatású kapcsolatot létesítve egymással. ...Az OMNIA adóállomás műsorai mégis zavartalanul folytatódtak. Sőt minden olyan intézkedést, mely a dekonspiráció korlátozására irányult, az OMNIA bejelentett, és az adóállomás bűnügyi szóvivői tüzetesen kommentáltak. A nevetségesség akkor hágott tetőfokára, amikor az OMNIA maga állt elő konkrét javaslatokkal az A. 0. művelet hatékonyabbá tételére. Javasolta, hogy kétségtelen kiválóságokat mozdítsanak el helyükről; hogy vitathatatlanul tehetséges fiataloknak mondjanak föl; támadta a folytonos gyanakvás kártékony gyakorlatát; azt állította, megdöbbent azon, hogy az A. 0. parancsnokságába nem vették be e sorok íróját - bocsássanak meg e nyilvánvaló szerénytelenségért, de idézek -, „a tapasztalt bűnügyi szakértőt, akinek figyelemre méltó munkaköre van, Teo Celan urat”. És így tovább, ad literam a Büntetőjogi Nagy Enciklopédiából (ismét idézek): „Tegyük föl talán, hogy Arheo Vlastia úr nem is nagyon érdekelt abban, hogy a nyilvánosság előtt fölidézzük pályafutásának kezdetét, amikor Teo Celan úrral együtt megteremtették a Vlastia-Celan nevet viselő automatikus nyomozóhivatalt? Miért vagyunk olyan dölyfösek, Vlastia úr? És az ANTI-OMNIA nyomozási akciójának lehetőségeit miért korlátozzák azzal, hogy Teo Celan ismert munkatársát, a kiváló S. H.-t nem vonják be a vizsgálatba?" A rádiókészülék előtt ültem; meglepett az események fejlődése, és ami jó húsz esztendeje nem történt meg velem, váratlan elégtételt éreztem, ezt el kell ismernem. Hosszú évek óta csaknem teljesen elfelejtettek, s most egy rádióállomás - nem is lehet róla tudni, ki vezeti, és kinek az érdekeit szolgálja - megdicsér. S. H. láthatólag meglepődött, de jól is szórakozott. - Amint látod, kedves S. H., az OMNIA kalózrádió bűnügyi szakértőként emleget bennünket. Úgy látszik azonban, figyelmen kívül hagyták, hogy nincs önhittségi áramköröd. - Azt hiszem, ez volt az első tévedésük - mondta erre S. H. - És az első lélektani baklövésük. Nem lepődnék meg, ha Arheo Vlastia úr, az OMNIA sejtésével ellentétben, kedvezően fogadná azt az elképzelést, hogy együtt dolgozzon velünk. Visszatérve az A. O. műveletre és arra a figyelemre méltó rugalmasságra, mellyel a KTA az ellentámadást kezdeményezte és vezette, mindenekelőtt el kell itt ismernünk Arheo Vlastia érdemeit, aki - annak ellenére, hogy tizenöt-húsz évet töltött hivatali munkakörben - semmit sem veszített kitűnő nyomozói képességéből és szigorúságából. Vlastia - mivel nem lehetett közvetlenül megtudni, ki szolgáltatja ki a központ titkait - egész hálózatot szervezett azoknak szemmel tartására, akik valamiképpen hasznot húzhattak ebből a dekonspirációból. A KTAhoz nem tartozó intézeteket így folyamatos megfigyelés alatt tartották; az Interpol az ellenakció első napjaiban mindjárt egy sorozat műholdat bocsátott föl, s ezek Föld körüli pályáról figyelték a nagy ipari létesítmények esetleges változásait és növekedéseit. A nyomozók, úgy látszik, nem tartották lehetetlennek, hogy egy őrült került valamelyik tudományos-műszaki szervezet vagy egy Földön kívüli befolyás alatt álló társaság élére. De bármiként állt is a dolog, a pénzelés kérdését nem lehetett megkerülni. Valaki fölajánlotta az OMNIÁ-nak, hogy közvetítő műholdat bocsát föl; másvalaki meg éppenséggel kifogástalan dekonspiratív hálózatot hozott létre, mely párhuzamosan a közvéleményt is figyelemmel kísérte. A hiánytalanul tájékoztatott közvélemény hamarosan harmadik, az OMNIÁ-val szövetségesnek nyilvánított erőként jelentkezett. Az önhittség és közömbösség talaján - az ezer meg ezer kijátszott titkos adattól ösztönözve - kivirágzott a kíváncsiság. 16 Arheo Vlastia a hetvennégy napos meddő nyomozás után nemzetközi A. 0. konferenciát hívott össze, melyre - a legtekintélyesebb bűnügyi szakértők mellett - e sorok szerzőjét is meghívták (a megtiszteltetés valamiként az OMNIA adóállomás sugalmazására ért engem). A konferencia gyorsírásos jegyzőkönyvei egyébként tanúsítják, hogy Teo Celan mintegy hat percig interveniált, mivelhogy a szervezők a terem ülésrendjében vörös X-szel jelölték ki S. H. úr helyét a balkon első sorában. Végül is azonban mindez csupán jelentéktelen részlet. A konferencia néhány napig tárgyalt zárt ajtók mögött; ez az intézkedés teljesen hiábavaló volt, mert - a szervezők kétségbeesésére, és nevetségessé téve ismét minden óvóintézkedést - a jelenlevők fölszólalásait az OMNIA adóállomás láthatatlan készülékei és műszaki emberei egyenes adásban közvetítették. A konferencia mégis hasznosnak bizonyult; Vlastiának pedig - aki valamiképpen hitelét vesztette az ellentámadás sikertelensége miatt - módot adott arra, hogy megmutassa a KTA tevékenységét pénzelő szakmai intézeteknek: ennél többet ebben a helyzetben más sem érhetett volna el. Locves, a skandináv bűnügyi szakértő azt javasolta, hogy a központ tegyen közzé néhány téves információt. Ezeket az OMNIA átvenné, s ezáltal bizonyos mértékig hitelét vesztené az adóállomás; úgy látszik ugyanis, hogy a kalózadónak nincs olyan bíráló készüléke, mely ellenőrizhetné az információk értékét. Néhány téves információ átvétele egyszersmind fölhívhatná a figyelmet a titkos adatszolgáltatásban leggyakrabban használt láncszemekre. Armonius, ez a meglepően fiatal elméleti szakértő, bizonyos öntudatlan, telepatikus kapcsolatok lehetőségéről beszélt, melyek a KTA legmegbízhatóbb egységei és a kalózrádió fogadó médiuma között létesültek. Kaltsehr, a közvéleménykutatás szakembere azt a föltevést kockáztatta meg, hogy valamilyen kihívó mozgalomról van szó, mely a fönnálló társadalmi rend megzavarására hivatott. Ugyanez a Kaltsehr azt állította: a kalózrádió hosszan tartó tevékenysége olyan helyzethez vezethet, hogy a dekonspiráció szükségessé válhat, és a KTA összes adatainak közzétételét törvény fogja megszabni. Én személy szerint - mert hajlottam a nagyon konkrét megoldásokra - azt ajánlottam, hogy figyelmesen, statisztikai alapon tanulmányozzák az OMNIA műsorait. Az én megfigyeléseim szerint az említett adóállomás a törvénytelenül megszerzett információkat megrostálta. Ugyancsak az én véleményem szerint a válogatás ismertetőjegyei, sajátosságai beszélhetnek nekünk a legpontosabban a szervezőkről, a haszonélvezőkről és a szándékokról. Másrészt S. H. - akit én kértem föl, és akit én ajánlottam - néhány több mint jelentős statisztikai adatot tárt a jelenlevőkelé. Egyébként - amint S. H. megjegyezte - az OMNIA által megindított információözön hatására az átlagember részvétele a közösség szellemi életében a hetvennégy nap alatt tizenegy százalékkal nőtt; az események iránti érdeklődés az életerő föléledésében mutatkozott meg, és ez az emberi szervezet ellenállóképességét tizennyolc százalékkal növelte; végül pedig különösen figyelemre méltó következtetés: ebben a hetvennégy napban egyetlen előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekmény sem volt. A zavart keltő elemek, azok, akik hajlamosak a társadalomellenes magatartásra ebben az időszakban hetvenkét százalékos arányban más tevékenységet folytattak. S. H. fölszólalásának befejezéseképpen azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a konferencia háromszázhuszonegy rétszvevője közül legalább egyvalaki érdekelve van az OMNIA működésének összehangolásában (vagy legalább egyvalaki aktív rokonszenvet érez az OMNIA tevékenységének következményei iránt). Ha a jelenlevők ezt, a közösséget ért sértést hajlandók munkahipotézisként értelmezni, és alávetni magukat neurondetektoros vizsgálatnak, az OMNIA ügyére lehetne valamiféle megoldást találni - véleménye szerint még a konferencia befejezése előtt. 17 S. H. megengedhetetlenül egyszerű, majdnem embertelen javaslata valóságos tiltakozási vihart kavart. Vlastia irodájából - aki meghívott bennünket magához, hogy konkretizáljuk az eljárást - ez a színjáték apokaliptikusnak rémlett (a televízió képernyőjén néztük). Minden résztvevő - valamilyen okból - megrémült a neurondetektoros vizsgálattól; mindegyik azt kutatta, miként nyerhetne időt, hogy elodázza lelki tevékenységének ilyenfajta lefényképezését, de visszautasítani nem merte senki. Armonius megalkuvással vádolta Locvest; Kaltsehr búskomor hallgatásba süllyedt; három résztvevő úgy vélekedett, hogy az OMNIA egyetlen valószínű képviselője leginkább a javaslattevő lehet. Végül is titkos szavazással hozzájárultak a neurondetektoros vizsgálathoz. De még abban a pillanatban egy hatalmas robbanás romhalmazzá változtatta azt a termet, melyben a bűnügyi szakértők tanácskoztak; tizenhat halott és nyolcvankét sebesült. A neurondetektoros vizsgálat gondolata az új helyzetben nem valósulhatott meg. Vlastia - úgy látszott - annyira megrendült a merénylettől, hogy megfeledkezett jelenlétünkről. Bizonyos értelemben az ő meghívása jelentette megmenekülésünket is. - Gyanakodtál robbantásra, Vlastia? - Lehetségesnek tartottam, de azt nem tételeztem föl, hogy én, illetve mi nem kerülünk a romok alá. Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas arra persze, hogy hálálkodjunk neki, de arra sem, hogy gratuláljunk magunknak. - Nagyon szeretném, ha együtt dolgoznánk - mondta Vlastia. - Rendelkezésiekre bocsátom a központ minden lehetőségét. Nem hiszem, hogy azok az intézetek, melyek pénzelnek bennünket sokáig tűrnék az OMNIA sértő létét, de hadd tegyem hozzá: a kényes helyzetbe jutott központ létét sem. Talán nem is egészen alaptalanul, hiszen közvetve a KTA a forrása információiknak. Egyébként ha megszűnik a központ, eltűnik az OMNIA is... Kérdem, nem ez-e az útja annak, hogy újraélesszük a mi régi Vlastia-Celan hivatalunkat? Nem válaszoltam neki mindjárt. Mindketten tudtuk, mégpedig jól, hogy az egyéni kishivatalok ideje lejárt. De éppily jól tudtuk, hogy a valóságos értékek nehezebben bontakoznak ki olyan óriási szörnyeteg bensejében, amilyen a központ. Túlságosan sokféle függőség, túlságosan sokféle műszaki fölszerelés, túlságosan kevés idő a gondolkodásra és a magányra. Vlastia, a KTA nagy tekintélyű vezetője nem vált volna a modern nyomozás markáns alakjává, ha lépcsőfokról lépcsőfokra mászott volna türelmesen fölfelé a hivatali szamárlétrán. Zsenije meteorszerűen robbant azon az éjszakán, amikor a Vlastia-Celan hivatal kis helyiségében összpontosítottuk gondolatainkat. Néztem Vlastiát, és örvendve állapítottam meg, hogy a tapasztalat, a hivatás, az életkor - de még a kiábrándultság is okosabbá tesz bennünket, és talán nem kevésbé érzelmesebbé is, mint amilyenek voltunk valaha. Jobb álarcot viselünk - ez is tapasztalat -, szigorúbban cenzúrázzuk önmagunkat (körültekintőbbé váltunk), feldühödünk minden érzelmi kitörésen, véleményünket módosítjuk, de mi magunk, a természetünk, a szervezetünk... „Nem! Azt hiszem, mást szerettem volna tőled hallani, S. H.: Vlastia a barátom volt... Megöregedett Vlastia is." - Csak fáradt - közölte velem telepatikusán S. H. - Az arca, a mozgása olyan, mint azé az emberé, aki harminchat órája nem aludt. - Elmúlt ötvenkét éves, kedves barátom! És tanúja volt egy merényletnek, mely az életébe kerülhetett volna. - Harmincöt órája és húsz perce nem hunyta le a szemét - folytatta makacsul S. H. Szemlencséjének bevérzettségi foka és szivárványhártyájának tágulási mutatója... Következett néhány pontos számadat, majd tovább: - A merényletkor igazában meg sem rezzent. Tehát így vagyunk, Vlastia... Már álmatlanságban szenvedsz! Meg se rezzensz, ha bomba robban... 18 Fölkészültem a Vlastiával való újratalálkozásra; elővettem a levéltárcámból egy régi fényképet: mi ketten az első nyomozásunk befejezésének napján. S. H. elmosolyodott - istenem, miként is programozhattam úgy, hogy ilyen szkeptikus legyen I -, s megint elkezdtem magyarázni S. H.-nak, hogy Vlastia meg én valaha barátok voltunk... És hogy a hivatalunk akkoriban jó hírnévnek örvendett... - Azt hiszem, Vlastia jó pszichológus - szakított félbe S. H. - Az arcán megkönnyebbülést látok. - Sokkal egyszerűbb, S. H.! Ő is örül a mi megérkezésünknek; a szervezetünket, az őrültségünket, a félelmeinket, mindent, amink kezdetben volt, mindent végigcipelünk az életünkön... Azután elővettem egy cédulát, az utolsó levélkét, melyet Arheo Vlastia küldött nekem, az azt megelőző napon, melyen végleg visszavonult a bűnügyi szakmától: „A rejtélyek, kedves Teo, végül is unalmassá váltak. A nagy bűnözők meghaltak. Akik még vannak, azok csak a haszonról álmodnak, nem a bűnözés művészetéről... Az esztelenségig önzetlen bűnüldözőknek sincs manapság humoruk... Félnek és elzüllenek. Az élet pedig azzal, hogy minket a barikádnak ugyanarra az oldalára állított, elvette utolsó esélyünket is. Ha egyszer szükséged lesz rám..." - És huszonegy év után Vlastiának lett rám szüksége... Érted ezt, S. H.? - Miért éppen most? - mintha ezt kérdezte volna S. H. - Mert harminchat órája nem aludtam! - szólt közbe Vlastia váratlanul a mi néma párbeszédünkbe. - Mert elfelejtettem a bomba robbanására megrezzenni, márpedig ilyesmi Arheo Vlastiával nem esett meg máskor, legföljebb megalkuvásból... És ha éppen ma nem rezzenek meg semmire... - Vagyis, kedves Vlastia, figyeltél bennünket, követted minden gondolatunkat állapítottam meg nem teljesen alaptalanul. - Ez magától értetődő - ismerte el Vlastia. - Végül is én vezetem a Kutatási és Tájékoztatási Adatközpontot. Ha az emberek gondolatai ismeretlenek maradnának előttünk, kérdem én, ilyen intézmény, mint a központ, létezhetne egyáltalán? Aztán, ha az emberek gondolatai nem frissülnének föl, nem magvasodnának napról napra, mellékes, milyen útonmódon, és ha nem válnának mohóbbá az élet iránt, akkor odajutnánk, hogy csak az unalmat, a mozdulatlanságot, az önelégültséget kutathatnánk, vizsgálhatnánk... Te vagy az egyetlen, kedves Teo Celan, aki érted ezt! Vlastia elénk tette a KTA legújabb híranyagát; bekapcsolta a teleinformátort: néhány perc múlva kezdődött a kalózadó új, színes adása; arra kért bennünket, hogy vessük össze a KTA közleményeit az OMNIA adásával, és indult, hogy magunkra hagy bennünket. - Mondd, Vlastia, hiszed, hogy a merényletet is egyenesből közvetítették? - Nemigen - válaszolta Vlastia. - Lejáratná őket. - Gyanakszol arra mégis, hogy valami közük volt hozzá? - Képtelenség! Valamelyik résztvevő röpítette levegőbe a termet, mert megrémült attól, hogy megtudhatunk valamit róla. Az OMNIÁ-nak ehhez semmi köze, mégis - habozott Vlastia - nem szabad kirekeszteni a gyanút. - Gondolod, hogy az újságok következő kiadásaiban megjelenik valami? - kérdeztem tovább. Vlastia visszalépett a képernyő elé. - Majd meglátjuk. A képernyőn - melynek méretei azonosak voltak a hajdani újságokéival - egymás után jelentek meg a nagy napilapok első oldalainak sorai. A merényletről mindegyik nagybetűs címekkel számolt be. - Nem lehetne ezt kiiktatni az újságokból? - kérdeztem. - Legalább egy napra... 19 - Finomabbnak hittelek, Teo... De kedvedre teszek; még van tizenegy másodpercünk. Vlastia visszavonta a merényletről szóló híreket, s más, jelentéktelen közleményeket tett a helyükbe, aztán felénk fordult. - Van még kérdésetek? Kibocsáthatjuk az újságokat az éterbe? S. H. eközben egy képernyőhöz lépett, melyet távoli csillagfények színeztek be. Érdeklődve figyeltem. - Látom, lehoztad az eget ide magadnak, a tucatnyi készüléked közé, melyek tudnak számítani, átalakítani, kiválasztani, de sohasem tudhatják, mit számítanak. Vlastia, van időd arra is, hogy az eget nézd? - Minden este, Teo. Ha lenyomom ezt a gombot, körülbelül tizenötezer emberi agy valóban csodálatos látványában van részem... ha azt vesszük, hogy minden műhold mögött egy-egy emberi agy rejtőzik. És ha akarok, jelen lehetek azoknak a fölbocsátásánál, melyek a számukra egyetlen elérhető szabadságra törnek: hogy más röppályára lépjenek... - És az OMNIA műholdjainak fölbocsátása? Volt alkalmad már látni? - Módszeres vagy, Celan. Megkerülhetném a választ... De nem teszem. Figyelmesen nyomon követtem. Tizenkét napig tartott. Remélem, nincs több kérdésetek. - De van, Vlastia. Azokra az emberekre gondolok, akiket megelőző intézkedésképpen el kellett bocsátanod... Ezek kiválóan fölkészült emberek, s talán észre sem vetted, átadtad őket az OMNIÁ-nak... - Kérdezz, kérlek! - Annak idején szerettél egymagad sakkozni. Saját magad ellen. Tökéletesítetted ebben magad, Vlastia? - Természetesen, kedves Teo. Bármelyik oldalon játszom, sohasem vesztek... Örök sakkjátszmát játszom. Vlastia abban a pillanatban hagyta el a helyiséget, amikor az OMNIA megkezdte szokásos színes adását. A látvány egyenesen varázslatos volt. A hírek futó sorait színes arabeszkek szőtték át, és eufórikus hangzatok kísérték őket. Az új, izzó gondolatok lecsaptak a konformizmusra; a szembesítésekből új értékek szöktek szárba; sokan, akik először voltak tanúi a látványnak, rátaláltak rejtett erőikre, áldozatkészségükre. Igen, Vlastia továbbra is kitűnő bűnügyi szakértő, de lángeszű bűnöző is! S. H. időközben fölfedezte, hogy a teleinformátor - melynek adását figyelte - teljesen eredeti alkotás, és tíz jegyből álló gyártási száma van. Egészen új gyártmány. - Elképzelem, hogy az a vállalat - jegyezte meg S. H. -, amelyik ezt az új készüléket kibocsátotta, óriási nyereségre tett szert. - Magától értetődik, kedves barátom - mondtam neki. - Az OMNIA adásai mesés összegekbe kerülhetnek. - A szakmai intézetek szürke páncélszekrényei azonban kimerültek - ellenkezett S. H. - Az új gondolatok nemigen születhettek volna meg az OMNIA nélkül. Ez a milliónyi gondolat majd megtölt más páncélszekrényeket. - Föltehetőleg az OMNIA megtalálja a maga csodálóit... - Már valószínűleg megtalálta, mielőtt létrehozták volna. S. H. deduktív-integráló áramkörei lázasan dolgoztak. - Nem értelek, kedves Teo. Egy lépésre vagy attól, hogy nevén nevezd ennek a nagy akciónak a szervezőjét, de vonakodsz, érzelgősen nyavalyogsz, és nekiállsz filozofálni. - Igaz... Az én hibám, hogy az emberi tettek felsőbbrendű értelmének kifürkészésére nem programoztalak. S. H. néhány pillanatig nem válaszolt. Aztán - áthágva eredeti programozásának határait megpróbált ő is szubjektív lenni; ez lényeges a nyomozásban, és döntő mozzanat a jövő 20 évezredek robotjának életében. így aztán sikerült megértenie, hogy az az ember, aki ennek az óriási szörnyetegnek, ennek a KTA-nak az élén áll, egy szép napon olyan ihletett állapotba kerülhet, hogy megtagadja egész addigi munkásságát. Pontosabban: a biológiai, a termikus, a termoionikus halálnál is veszedelmesebb az emberi kíváncsiság lassú kimúlása. S mert ezt megértette, szétzúzta azt a szörnyeteget, mely megöli a kíváncsiságot, és egymaga életre keltette megint a leghatalmasabb emberi erőt, a tudásvágyat. - Így hát arra a következtetésre jutottunk, hogy az OMNIA egyetlen lehetséges szervezője Arheo Vlastia; erre a következtetésre eljutnak majd mások is. Nem gondolod, Celan? - Tőlünk függ, S. H. - Nem találhatunk ki az akció vezetőjéül mást! A tények bármikor igazolni fogják... - Időt kell nyernünk. Ez az egyetlen, amire Vlastiának is szüksége van. - Ha így van, hivatalosan is bejelentheti, hogy a nyomozás folytatását átadja nekünk. - Arra vár, kedves S. H. hogy előbb megegyezzünk. Ebben a pillanatban az OMNIA ismét megkezdte adását, és bejelentette; a híres nyomozó pár - Celan és S. H. - vállalkozik arra, hogy három hónapon belül földeríti... - És három hónap múlva mi lesz, kedves Teo? - A központ megszűnik... Vlastiát bizonyára elfelejtik... A mi híres kettősünket fikciónak fogják tekinteni... De az OMNIA rövid tündöklése, a valahonnan messziről érkező hívó hang, akárcsak a legendákban, örökké élni fog az időben. - És ha nem értettük meg ezt az öreg Vlastia urat? - kérdezte S. H. - Nagyon elszomorodna... - Ennyi az egész? - Tudom én? Egy akaratlan robbanás bármikor bekövetkezhet, és véget vethet egy sokat ígérő életpályának. BELIA GYÖRGY FORDÍTÁSA 21 22 23 A TUDOMANYOSFANTASZTIKUS IRODALOM ÉS A MÍTOSZ megkülönböztetni. Az első, mely Jules Verne műveit foglalja magában, a technikai anticipáció szakasza. A francia író a nagyon közeli jövőbe vetíti korának - struktúrájában és ismereteiben változatlan - társadalmát. Ennek létezését csupán egyéni tett, elszigetelt jelenség, technikailag könnyen áttekinthető találmány zavarhatja meg. Az új szakasz idősb Rosnyval és Wells-szel kezdődik. Ezek az írók egy kontra univerzumot állítanak szembe azzal, amelyben élnek, fiktív tudományt kreálnak, kényszerítő logikájú reakciókat hoznak létre, anélkül azonban, hogy ezeket koruk technikája indokolttá tenné. Wellset olvasva Jules Verne így tiltakozik: „Én a fizikára építek. Ö kiagyal." Függetlenül attól, hogy egyik vagy másik szerző alaptétele utólag megvalósult-e (a jövő bizonyos esetekben Wells anticipációit inkább igazolta, mint az várható volt), Jules Verne-nél a technikai alaptételek aprólékosan és alaposan kidolgozottak, elsődleges helyet foglalnak el műveiben, így mai értékelésük jórészt ennek függvénye. Az olvasók szemében fantasztikusnak tetszik, hogy képes volt annyi idővel a megvalósulás előtt a holdutazást vagy a tenger alatti kalandozást leírni. Idősb Rosny és Wells jelentkezésével az ember viszonya a természethez, a társadalomhoz és az alkotáshoz lesz a döntő, míg e kapcsolatok műszaki-tudományos megokolása másodlagos helyet kap. A tudományos-fantasztikus irodalomnak lényegében három fejlődési fokozatát tudjuk hozzávetőlegesen megkülönböztetni. Az első, mely Jules Verne műveit foglalja magában, a technikai anticipáció szakasza. A francia író a nagyon közeli jövőbe vetíti korának - struktúrájában és ismereteiben változatlan - társadalmát. Ennek létezését csupán egyéni tett, elszigetelt jelenség, technikailag könnyen áttekinthető találmány zavarhatja meg. Az új szakasz idősb Rosnyval és Wells-szel kezdődik. Ezek az írók egy kontra -univerzumot állítanak szembe azzal, amelyben élnek, fiktív tudományt kreálnak, kényszerítő logikájú reakciókat hoznak létre, anélkül azonban, hogy ezeket koruk technikája indokolttá tenné. Wellset olvasva Jules Verne így tiltakozik: „Én a fizikára építek. Ö kiagyal." Függetlenül attól, hogy egyik vagy másik szerző alaptétele utólag megvalósult-e (a jövő bizonyos esetekben Wells anticipációit inkább igazolta, mint az várható volt), Jules Verne-nél a technikai alaptételek aprólékosan és alaposan kidolgozottak, elsődleges helyet foglalnak el műveiben, így mai értékelésük jórészt ennek függvénye. Az olvasók szemében fantasztikusnak tetszik, hogy képes volt annyi idővel a megvalósulás előtt a holdutazást vagy a tenger alatti kalandozást leírni. A tudományosfantasztikus irodalomnak lényegében három fejlődési fokozatát tudjuk hozzávetőlegesen SANDA RADIAN 24 Nem érthetünk egyet Kingsley Amis megállapításával, miszerint Wells munkái csupán az álmélkodás, rettegés és izgalom felkeltésére törekednek, és nincs semmiféle allegorikus vagy szatirikus célzatuk. Önéletrajzéban maga az író jelenti ki, hogy regényei nem másról, mint „a mi nagy feszültségben és lázban égő világunkról szólnak. Anticipációit említve, írói törekvéseit is feltárja, ez pedig: megjósolni az emberiség jövőjét a maga egészében, továbbá kifejezni egyik vagy másik nagy hatású rendszer viszonylagos hatóerejét. A tudományos-fantasztikus irodalomnak ebben a fejlődési szakaszában felbukkan egy egész sor mitológiai és allegorikus jelentés, melyeknek egy része megismétlődik korunkban is. A sience fictionban fontos helyet foglalnak el az utópiák, amelyeknek - függetlenül a magukra öltött szatirikus vagy tragikus köntöstől - általában társadalombíráló szerepük van. Wellsszel kezdődően az utópiák megőrzik életképességüket, jelentős prózaírók alkotnak ebben a műfajban Huxleytól és Orwelltól Bradburyig, Romániában pedig Victor Kernbach. A drámában Horia Lovinescu gazdagította ragyogó alkotásokkal a tudományosfantasztikus irodalomnak ezt az ágát. Pierre Versins francia kutató elkészítette az utópiák lexikonét, és ebben jelentős teret szentel a tudományos-fantasztikus utópiáknak, melyek jogosan örökösei a reneszánsz filozófiai utópiáinak. Ezekben a munkákban elsődleges a társadalmi elem, a tudományos-fantasztikus motívumok a díszletek és szóképek szintjén maradnak. Az optimista vagy pesszimista befejezésű allegorikus témák racionális felépítésűek, szigorúan megokoltak; az erkölcsi koordináták rendkívül világosak, a fantasztikus világ az erőteljes kritikai realizmus kritériumai szerint épül fel. A tudományos-fantasztikus irodalom mint társadalmi pamflet, gyakran mutat rokonságot Swift művészetével és követőivel. Többé-kevésbé fantasztikus, képzeletbeli államok és világok teremtődnek, de az adott társadalom áttételes megjelenítése világos, szemmel látható. William Tenn - Gulliver mintájára újra megalkotja az óriások országát, ahol az embert mikroszkóp alatt vizsgálják. Ugyanakkor kiszélesedik a mitológia iránti érdeklődés, a műfaj a tulajdonképpeni fantasztikus irodalomból táplálkozik. A folklorisztíkus (antik vagy bibliai) mítosz romantikus színekkel gazdagítja Wells, Poe és mások műveit. A tudományos adatok gyakran jelzésszernek, csupán azt a célt szolgálják, hogy valószerűsítsék a bonyodalmat, mint a romantikus fantasztikus irodalomban általában. A műfaj légköre a szokatlanságot, a titokzatosságot árasztja, amely aztán csaknem teljes egészében uralja a XX. század ezen irodalmi jelenségét. Alberes joggal figyel fel nemcsak a tudományosfantasztikus irodalom, hanem a mai szépirodalmi művek néhány jellegzetességére is: „A valóság, mint olyan, nem létezik, ami van, csupán egy lehetséges valóság előszobája. A szellem ezen paradoxonai filozófiai vagy matematikai formulákba öltöztetve is századunk fantasztikumának jellegére és csodás voltára utalnak; nem valamely olimposzi istenek, angyalok vagy démonok, nevetséges kísértetek képmását viselő külső erők hatásának alávetett való világ ez: hanem valamely látható világ, mely se nem homogén, se nem egységes, de egész sor egymásba kapcsolódó világ része." (A modern regény története) Napjainkban a tudomány nagyszámú hipotézisei és eredményei mérhetetlenül megnövelték az emberi értelem befogadóképességét, az értelmét, amely a földi létet végtelen makro- és mikrokozmikus rendszerbe foglalja. A földi ember világképe fokozatosan a kozmikus ember világképévé válik, és ezt az átminősülést az ember szükségszerűségnek érzékeli. A tudomány kérdései és válaszai gyorsan követik egymást, az okról az okozatra és az okozatról az okra váltva át. A tudományos látóhatár kiszélesedése új nyelvet, szemléletmódot és érzékelést tesz kötelezővé. Lucian Blaga a mítosznak a romantikában betöltött szerepéről azt a nézetet vallotta, hogy „a mítosz bizonyos eszméknek - melyek csupán az emberiség fejlődésének filozófiai szakaszában nyernének adekvát kifejezési formát - a képzelet síkján történő megragadása" (A mítoszról - A metafora genezise és a kultúra értelme). Ily módon a megismerés spirálisan egymást követő szintekre helyezi a mítosznak mint az emberi gondolkodás folyamatának kérdését. Az új science fiction struktúrák kialakításában Mircea Eliade bizonyította a megváltozott vagy álcázott mítoszok életképességét. A képzelőerő első kapaszkodóként szolgálja a természeti erők legyőzését, igába hajtását és átminősítését, és épp ezért, akárcsak a múltban, a mitológia az etikai és pszichológiai változások reflexe gyanánt teljes egészében áthatja napjaink művészetét és irodalmát. A mítoszt persze leszűkített értelemben tekinthetjük a rítus verbális részének is, amely a szellemek megszelídítését szolgálta, ugyanakkor tágabb értelemben a dolgok eredetéről és rendeltetéséről szóló regélésnek is értelmezhető (Wellek-Warren: Az irodalom elmélete). A múltba vagy a jövőbe tekintő tudományos-fantasztikus irodalom, a legutóbbi tudományos vívmányok alapján állva, több szempontból is magáénak vallja a mítosz világát. Elsősorban megkísérlik a széles körben ismert, létező mítoszok értelmezését az említett felfedezések szemszögéből. A Bukott Angyal, az Ikarosz vagy a Prométheusz motívum demitizáláson megy keresztül, a meseszövés helyreállítja az eredeti legendát. Victor Kernbach, aki az ősi emlékezet formájának tekinti a mítosz világát, arra a következtetésre jutott, hogy a demitizálás megszabadítja az emlékezetet a metaforától és szimbólumtól (A csillagmítoszok titkai). Irodalmi síkon a föloldás természetesen nem teljes értékű, a mítoszok értelmezése nem mindig elszigetelten történik, hanem komplex művészi mondanivalóval egybefonódva. Például Vladimír Colin Giovanna és az angyal című elbeszélése, az angyali eredetről szólva a biblikus mítosszal érintkezik, de az elbeszélés lényegében egy romantikával fölerősített és a XX. századi líra által is átvett folklorisztikus mítoszt mutat be: egy halhatatlan lény és egy földi halandó egyesüléséről. Egész sor bibliai mítoszt indokolnak ősrégi kozmikus expedíciók látogatásával, így például a tízparancsolatot, Szodomát és Gomorrát, a mennybemenetelt; mások a fajok fejlődésébe való besorolásban lelnek magyarázatra. Maurice Renard Az október 26-i köd című, figyelemre méltó elbeszélésében a köd varázsa más időszférába vezeti, szárnyakkal ruházza föl a majomőst, és szétoszlatja ezzel a mennybéli angyali eredet legendáját. Nemcsak a mítoszok, hanem a legendák is anyagot szolgáltatnak a tudományosfantasztikus művekhez; ennek egyik példája az elmerült Atlantiszról szóló számos munka (Benőit, Beljajev, Kernbach). A sci-fi irodalomban a mítosz más formában való jelenléte a metafora hasonlóan más művészetek eljárásához. A mítosz, a hozzáadás, aktualizálás és átértelmezés során alakul át. A metaforának a művészi szerkezetben valamennyi esetben szimbolikus értéke van. Bizonyos esetekben direkt közléssel - mint például Gerard Klein Nesszos inge című művében - az elbeszélés vázát alkotja, tudatva az olvasóval, hogy mi történik azokkal a személyekkel, akik nem törődnek a mítoszban foglalt figyelmeztetéssel. Ily módon az a lány, aki a Nesszoszéhoz hasonló ing birtokosa, szándékosan vagy véletlenül megöli szerelmeseit, akik érintkezésbe kerülnek a gyilkos köntössel. A történet keretét leszámítva, az elbeszélésnek nincs tudományos-fantasztikus tartalma; tulajdonképpen játék a csodással. Bradbury Szép aranyalmáit a Nap... című novellája a prométheuszi mítoszt eleveníti fel őseredeti formájában, kiegészítve a kortársi tudomány néhány adatával. Mihnea Moisescu Hang az aranyporból című novellájában Nesszos hírhedett inge megőrzi eredeti hatását, de alapanyaga megváltozik. Ez az ing por alakját ölti, ami belepi a vétkest, ezzel bizonyítván 26 bűnösségét. S mivel a port nem lehet lerázni, hatására a hős megtébolyodik. Részletesebben foglalkozunk azokkal a mítoszokkal, melyeknek a tudományosfantasztikus irodalomban az a hivatásuk, hogy hozzászoktassanak a haladó tudomány nyitott kapuin át megsejthető ismeretlenhez. Miként Roger Caillois a fantasztikus műveket motívum-típusok szerint rendszerezve megállapította: „Azok az alapvető törvények, melyek az életet és az anyagot kormányozzák, nem teszik lehetővé korlátlan számú, abszolút és nyilvánvaló képtelenség létezését... A változatok minden kategóriában végtelenek, de ezeknek a kategóriáknak a száma viszonylag csekély." (A mesétől a tudományos fantasztikumig) Megkísérelünk körülhatárolni néhány olyan mítoszt, amely véleményünk szerint jelentős a tudományos-fantasztikus irodalomban, mert alapvető irányzatokat foglal magában, ugyanakkor megpróbáljuk megragadni lényegüket is. 1. Az emberáldozat mítosza Az űrutazási, oceanográfiai, kibernetikai, barlangkutatási stb. elméletek széles körű gyakorlati próbája - sokkal inkább, mint a megelőző korokban - az érdeklődés középpontjába helyezte a tudomány oltárán történt emberáldozat problémáját. A halálos veszedelmek következtében, amibe az ember kerül, a természeti erők legyőzésének óhaja a hősies vagy véletlenszerű önfeláldozás mitikus jellegét ölti, az ön-feláldozásét, ami lehetővé teszi a küldetés teljesítését, avagy megóvja a hasonló úton járókat az ilyen veszélyektől. A mítosz néha a távoli, bizonytalan múlt legendás atmoszférájába helyeződik át. Massimo Pandolfi, akinek elbeszélései a „heroic fantasy"-ba, a tudományosfantasztikus irodalom nemrég felállított kategóriájába tartoznak, a Legyőzetés éjszakájában középkori történetet alkot, amelyet egy hódítás és pusztítás fenyegette civilizáció nosztalgikus bája és mélabúja sző át. Az ellenfél szimbolikusan megformált, primitív lényekből álló félelmetes rovarok hadserege. Eleonor, férje iránti szeretetből, feláldozza magát az ellenségnek, amely ennek következményeként megkegyelmez a várnak. Az áldozatot legtöbbször - ilyen vagy olyan okból - az ember által a jelenben vagy jövőben fölfedezett bonyolult gépezet követeli meg. Manóié mester belső vívódásának mítoszváltozata gyakran alárendelődik a pügmalióni mítosznak, amit a későbbiek során vizsgálunk. Dino Buzzati A nagy képmás című művében a hegyasszony elcsábítja és megöli az őt létrehozó tudós feleségét, így fejezve ki mélységes elégedetlenségét alkotójával szemben. Érdekes helyzet alakul ki George Anania és Romulus Barbulescu Párhuzamos titok című művében, ahol a gép csupán látszólag tör emberéletre, valójában az emberrel (mint akármilyen tárggyal) kísérletezik azzal a céllal, hogy egy önmagát végtelenségig tökéletesítő számítógépet hozzon létre. 2. A demíurgikus mítosz Magától értetődőnek tetszett, hogy az ember és a gép viszonyát, ami az emberiséget fokozottan foglalkoztatja, és amire a tudományos előrejelzések hangsúlyozottan irányulnak, elsősorban a tudományos-fantasztikus irodalom tárgyalja. A legjártabb út az volt, amit Capek művei nyitottak meg. A romantika kora meghonosította a mítoszát annak az alkotásnak, amely fellázad alkotója ellen, aki nem rendelkezik elégséges képességekkel ahhoz, hogy életben tartsa vagy uralma alá hajtsa a felszabadított erőket. Megismétlődik a bűvészinas drámája, és ily módon az első robotok a szörnyek sorába lépnek. A robotnak az a képtelen törekvése, hogy komplex emberi tulajdonságokkal rendelkezzen, a robotszörny tettei tulajdonképpen az embernek azt a szakadatlan félelmét fejezik ki, hogy a gépnél alacsonyabbrendűvé, a gép alárendeltjévé válik. Mary Shelley Frankenstein évei olyan fantasztikus művek 27 sorozata kezdődik, amelyek „a lényünkben lakozó titokzatos rettegésekről" kívánnak szólni. A robot egyrészről az ember világteremtő vágyait fejezi ki, másrészről félelmét azzal az alkotással szemben, amit már nem képes ellenőrzés alatt tartani. A Frankensteinben a drámát a tudós robbantja ki, aki erőszakkal elhatárolja magát elméjének torzszüleményétől, a rossz felé irányítva teremtményét. A kibernetika más szempontokat jelöl ki a robotok kérdésében. Isaac Asimov - nyomában más írókkal - az Én, a robotban jogerőre emeli azt a szemléletet, amely szerint a robotok cselekedeteit szakadatlanul az ember szolgálatába kell állítani. De még ez a törvény sem lehet teljes egészében megnyugtató addig, amíg a gép beprogramozása egy saját szabályai szerint való gondolkodásbeli tökéletesedést eredményezhet. A gép így ugyanolyan eredményekre képes, mint az emberi értelem. Az ember-komputer konfliktussal az Űrodisszeia 2001 című film foglalkozott nagy sikerrel. Az űrhajósnak Hal tökéletességében való kételkedése - Hal bizonyos fokig érthetetlenül cselekszik az ember-hős szempontjából - katasztrofális helyzetet von maga után. A Párhuzamos titokban is beprogramoznak egy parancsot, aminek az ember nem gondolta végig összes ésszerű következményét, és amit a gép apróié-kosán végrehajt, szerencsétlenségek sorozatát robbantva ki ezáltal. Az emberi demiurgikus jellegnek más megközelítési módja is van. Mircea Oprita Ködalakok című karcolatéban, amely első díjat nyert a román tudományos-fantasztikus elbeszélések 1973-as versenyén, finoman ironikus stílusban írja le a világ teremtését. Egy űrhajós, akit azért küldtek egy bolygóra, hogy annak speciális éghajlatát kihasználva megfigyelje bizonyos lényeknek - melyek fölött a nap meghatározott percében áthalad szaporodását köd hatására, véletlenül a demiurgoszi hatalmat juttatja érvényre. Ennek következménye egy olyan fauna, mely Borges vagy Pandolfi „fantasztikus állattanában" előforduló állatok külleméhez hasonlatos. Végül az újdonsült demiurgosz művét tulajdon személyének olyan hasonmásai egészítenék ki, akiket a csodatevő köd hív életre. A hős elmenekül, mert megretten attól, hogy „tulajdon képmására és hasonlatosságára" teremtődött utódokban tükröződjön; elmenekül, hogy soha többé ne térjen vissza az általa teremtett világba. A demiurgikus mítosz továbbfejlődésével újjáéled az alkotó tudós típusa. Felfigyelhetünk néhány alkotó tudós őstípusára, melyek a szájhagyományban élő mítoszból átkerülnek a művelt irodalomba. Ezek közé tartozik az őrült vagy csavaros eszű, nagyzási mániában szenvedő professzor, akit a tudományos-fantasztikus irodalomban Jules Verne Thomas Rochától és Wells Moreau doktorától kezdve Horia Arama Tiltott partjának Admirálisáig megtalálunk. Másik típus a maliciózus mindentudó, ilyen alakot testesít meg Till, Vladimír Colin Szórakozás boszorkányoknak című legújabb művében. A tudományos-fantasztikus irodalom legutóbbi művei azonban a csoportot, az alkotó kollektívát szegezik szembe ezekkel az őstípusokkal; a Párhuzamos titok nevelő célzattal teszi nyilvánvalóvá azt az alapeszmét, mely szerint a tudós nem képes egymaga elvégezni küldetését. 3. A fausti mítosz Az emberi lét titka, amit a romantika jócskán kiaknázott, és amely a kortárs irodalmi áramlatokat is mélyen áthatotta, maga után vonta a sience fictionban is a fausti mítosz átértelmezését, a mítoszét, melynek előzményeit a népköltészet örök ifjúság és örök élet eszméjében találhatunk meg. Az élet meghosszabbításának lehetősége hibernálással mintha igazolná a népmese oltalmazó álmának legendáját, amit Wells Amikor az alvó ébred c. művében vett át. A különböző elbeszélések akár a komédia szemszögéből (Damiano Malabaila; Csipkerózsika), akár tragikus formában dolgozzák fel a mítoszt (ezek közül Vladimír Colín az Idegen csillagok 28 alatt c. művében sikeresen ábrázolja az élet meghosszabbítására irányuló, a horrorig fajuló telhetetlenséget), nem térnek el a normális körforgásából kiragadott végtelen élet boldogtalanságának fausti leckéjétől. Titus Filipa? és Andrei Vidraru Janusz című elbeszélése, aminek már a címe is mitikus célzást tartalmaz, ezzel is hangsúlyozva a mondanivalót, bebizonyítja, hogy a halhatatlanságért keserves árat kell fizetni. A Deneb bolygó lakói életre keltik a Földről érkező űrhajósokat, de mint Oprita elbeszélésében is, a saját képmásukra alkotják újjá őket, kétarcúaknak teremtvén meg az embereket. Horia Arama Tiltott partjában Jerebiánnak, természetellenes megfiatalodása miatt (a sátánnal kötött egyezség, anélkül hogy szó esne róla, magától értetődő) osztályrésze lesz embertársainak minden aljassága. Az emberek üldözik, ki akarják zsákmányolni, és szakadatlanul háborgatják, míg végül eldobja magától azt az erőt, amivel rendelkezik. A személyiségcsere tágan értelmezett motívuma mítoszi feldolgozásban lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy igazi elemzőként elmélyedjen a megrázkódtatásaival és vágyaival teljes emberi lét rejtélyében. A Tiltott part pszichológiai érzékenységű meditáció az ember belső vívódásairól a különböző életkorokban. Ezt a belső vívódást két lénynek egyetlen lényben való együttlétezéseként ábrázolja allegorikusan. A mű megoldása éppen azért sikeres, mert az együttélést nem két változatlan és ellentétes magatartásként kíséri végig (mint Stevenson a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-bán), hanem mint két komplex típust, melyek egymással párhuzamosan szenvedik el a múló idő és az élettapasztalat megszerzése következtében beállt változásokat. Az élet meghosszabbításának és teremtésének problematikája közelebb visz bennünket a tudományos-fantasztikus irodalom egyik központi témájához: az embertől különböző létformák kérdéséhez. A természettel való kommunikáció és a természeti erők megelevenítése a névtelen alkotásból (természeti jelenségekről szóló mítoszok és legendák, melyek a szépirodalom fejlődése során különböző formákban ismétlődtek meg) lép be a tudományos-fantasztikus irodalomba, amely szilárd tudományos alapokra építi azokat. A tudományos-fantasztikus elbeszélések tematikáját gyakran az emberétől eltérő szervezettségű élet lehetőségei adják: a gondolkodó óceán (Lem: Solaris), az értelemmel fölruházott vegetáció (Van Vogt: Bukolika; Vladimír Colin : A béka), nem szólva a delfinek (Arthur Clarké, V. Huber) és a madarak (Daphne du Maurier) világáról. Ugyanennek az elképzelésnek alapján megszokott motívummá vált a különböző világok közötti kapcsolat szövődése, aminek oly nagy jelentősége volt a XIX. és XX. század lírájában. 4. Ember és más világból származó lény szerelmének mítosza A világok közötti kapcsolat mítoszának egyik megjelenési formája az ember-hős és az idegen nőnemű lény közötti szerelem. Ez a lény nem az emberre gyakorolt varázslat eredménye, mint a mesében, hanem értelemmel fölruházott állati, növényi vagy ásványi létforma. Adrián Rogoz Az ember és a látomás című írása az ember és egy más bolygóról származó növénylány találkozására épül. A szerző beleolvasztja a pontos biológiai, kémiai és filológiai adatokat a szerelem finom leírásába, anélkül azonban, hogy annak törékeny és ámulatra méltó varázslatossá-gát csorbítaná. Ez a mű pregnánsan példázza a tudomány és költészet ozmózisát, ami a műfaj újabb keletű sikereit jellemzi. A tudományosfantasztikus irodalom, szemben a régebbi keletű mítoszokkal, melyekben lehetetlen volt a világok közötti kommunikáció, megváltoztatja a romantikus, szimbolista vagy modernista művek értelmét, és ennek alapján általában a megértés mellett tör lándzsát, a fajok közötti kapcsolatok szükségszerűségét hirdeti, lépést tartva a jelenlegi kutatásokkal, a kozmikus híradásokkal stb. 29 5. A halhatatlan szerelem mítosza A szerelem, mint ellentmondások összebékítése, ez a romantikus örökség, a jelenkori tudományos-fantasztikus irodalomban legtöbbször az emberiség útjában álló bármifajta akadály legyőzését szimbolizálja. Míg Rogoz Az ember és a látomásban az értelemmel felruházott fajok közötti megismerés és szolidaritás formájának tekinti a szerelmet, Vladimír Colin a Szórakozás boszorkányoknak című elbeszélésében arra használja fel, hogy az időt győzze le általa, a különböző korok valamennyi megpróbáltatásával egyetemben. A halhatatlan szerelem mítoszát az utóbbi elbeszélésben egy inkább byroni, mint klasszikus idillikus pár fejezi ki. A démonikus motívumot Méla, egy XVII. századi erdélyi boszorkány képviseli, akit épp máglyára akarnak hurcolni, továbbá Cril - a jövőlátó lény -, aki megmenti őt, és a lány mágikus hatalmában egy olyan szociális javulás lehetőségét látja, amit a társadalom csak később ér el. Az elbeszélés mitikus és allegorikus jelentései finom összhangban fonódnak össze. A két szerelmes, miközben szüntelenül egymást keresi, a jobbért folytatott küzdelmet minden esetben fölébe helyezi a szerelem megvédésének. A vidékeken bolyongásuk közben különböző társadalmi rendszereket találnak, melyekben az olvasó könnyen felismerheti a történelmi fejlődés fokozatait. Az örök szerelem mítosza Colinnál mélyen humanista, az emberi képességekbe és a társadalmi haladásba vetett hittel telítődik, amit a szerző összekapcsol az időutazással és a múlt kiigazításával, a science fiction szerzők (P. Boulle, Poul Anderson, Isaac Asimov) gyakori témájával. Miután felsoroltuk néhány mitológiai vonatkozást, úgy, ahogyan a mai tudományosfantasztikus irodalomban megjelennek, nem feledkezhetünk meg annak megemlítéséről sem, hogy a fantasztikum épp a tudományok szédítő fejlődése következtében egyre jelentősebb helyet foglal el. A képzelőerő nagyarányú kibontakozásának egyik magyarázata részben az lehet, hogy az űrrepülések és a tengeri, illetve földi mélységek meghódítása nyomán a tudomány területén már semmi sem látszik elérhetetlennek, másrészről a nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem ismert világokban való közeli és lehetséges kalandozások kiváltják az emberből tulajdon létfeltételeinek védelmezését, az önvédelmet az ismeretlennel szemben, még akkor is, ha előrejelzései elméletileg megoldott egyenletnek látszanak. A tudományos-fantasztikus irodalom jórészt ezeknek az előérzeteknek a kifejezője. Caillois megállapítása változatlanul érvényes: „Ezek a látszólag gáttalan fantáziálások, különböző jelképekbe burkoltan, a történelem során szakadatlanul átcsoportosuló vágyakozásokat és szorongásokat rejtik magukban, és együtt változnak az embernek önmaga létfeltételeiben előidézett változtatásaival. Abban, ami nem változik, ezek a szorongások is változatlanok maradnak. De a többiben - az arc megváltoztatja vonásait és kifejezését. A modell vízjelszerűen bontakozik ki a fikcióban, és bár homályos és bizonytalan, minden esetben azonosítható és leleplező." (A mesétől a tudományos fantasztikumig) Ugyanakkor az ember szükségét érzi annak, hogy a legfrissebb tudományos ismereteket egyetlen átfogó rendszerbe tömörítse, egyetlen világképbe, aminek létrehívásában a mítoszi lépcsőfok is szerepet kap. Végül, de nem utolsósorban a felfedezések és következményeik szakadatlanul önmagával szemtől szembe állítják az embert, egyszerre a maga mai valóságában és olyannak, amilyen lenni szeretne, annak érdekében, hogy jobban megismerje önmagát, hogy kialakítsa erkölcsi magatartását az új realitásokkal szemben. Ahogyan Ion Hobana, a tudományosfantasztikus irodalom fáradhatatlan népszerűsítője is figyelmeztetett: „Ne feledkezzünk meg arról, hogy az anticipációnak, bármely irodalmi műfajhoz hasonlóan, a legfőbb tárgya az emberi univerzum, amely kimeríthetetlenebb, mint a csillagok végtelen sokasága" KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ FORDÍTÁSA 30 ADRIAN ROGOZ ALAMBAI - avagy a művészet rejtelmei RÁDIÓADÁS ÖT BOLYGÓ RÉSZÉRE AZ ÉPÍTŐMŰVÉSZET VOLTAKÉPPEN A TÉRELRENDEZÉS MŰVÉSZETE (Robert de Ricolais) HIPP-HOPP, KI VAGYOK? SZELLEM? KALAND? VILLANT A TITOK ÉS ELSUHANT* (Paul Valory: A tündér) ÍGY HAT SEMMIT SEM TEREMTETTEM! (Honoré de Balzac: Az ismeretlen remekmű) Már egy hete hiába keresem a korszerű építészet létrehozóját, azt a férfit, akit egyenrangúnak tartanak Vitruviusszal és Le Corbusier-vel. Néhány hónap alatt forradalmasította az építészetet. A Földön mindenütt s még három bolygón vannak tanítványai. Ez az óriási hatás azért ámulatba ejtő, mert főművének befejezése után rögtön legendává lett, vagy hogy pontosan fejezzem ki magam: a szó szoros értelmében nyoma veszett. A mű, amelyről biztosan tudjuk, hogy Alamogordo Baikonur** a létrehozója, nem más mint a CZ 4007 jelzésű város (27° 15' 15" északi szélesség; 113° 43' 03" nyugati hosszúság Dél-Kalifornia), mostani nevén: Alambai. Annak a napnak délutánján, amelyen Álam fölfedezte módszerét, az egész emberiség színes képernyőn tekinthette meg ,,a láthatóláthatatlan” típusú építészet elbűvölő szépségét. Mint bármilyen bolygóközi munka közben, akkor is baleset történt. Egy visszaváltoztató fülkéből hirtelen, mintha az űrbe hullottak volna, eltűntek a lakók. Kétségtelen tény, hogy harminchárom áldozat volt, mert a vezérlőkazettában ennyi zsetont találtak. De hogy mi történt, senki sem tudta pontosan. Egyesek a visszaváltoztató rendszert hibáztatták. Minden magasvárosban ezen bonyolították le a függőleges irányú közlekedést. Aki hosszabb távolságra le vagy föl akart utazni, hullámmá változtatták, majd egy visszaváltoztató fülkében a felfogott hullám újra hús-vér emberré lett. Mint egyedüli hatékony módszer, az eljárás csalhatatlannak bizonyult a hatalmas, több ezer emeletes épületek zsúfoltságában. Föltételezték, hogy a visszaváltoztatás pillanatában a rendszerint sötét fülkét hirtelen fény járta át (úgy, mint a város sok száz más helyiségét, amelyekben Baikonur kísérletezett). A drámai másodperc elegendő volt a műveletet vezérlő varázsszem megtévesztésére. A fénytől megzavart hullámokat többé nem lehetett a megfelelő harminchárom élőlénnyé átváltoztatni. Néhány szemtanú szerint a * Szabó Lőrinc fordítása ** Nevét apjától, a bolygótudomány professzorától kapta, két híres, XX. századi földi helységnév után (A szerző megjegyzése) 32 fülkéből rovarok másztak elő, de ezt a kósza hírt hivatalosan soha meg nem erősítették. E bizarr baleset következményeként Alamot a Világrend Hivatalában néhány hétig fogva tartották. A baleset kivizsgálása idején kettőszáznyolcvanegy Alambai típusú település keletkezett. S ez időtől már egyetlenegy váratlan baleset sem következett be. A városok közül sokat Baikonurnak tulajdonítanak, de az épületeket tanulmányozók többsége ezt kétségbe vonja. Szerintük inkább elvi hatásról lehet szó, de ez sem kevésbé csodálatos. Biztos csak annyi, hogy Alamot minden vád alól felmentették. Persze ehhez valószínűleg döntően hozzájárult Álam üstökösszerű feltűnése. A bekövetkezett balesetek miatt nem lehet vádlott ez a nagy építész, miként - írja a nagyközönségnek szánt határozat - Einsteint sem lehet felelőssé tenni az atombomba áldozataiért. Hogy Baikonur öntudatát vagy lelkiismeretét mennyiben árnyékolják be a bekövetkezett események - ez az ő személyes drámája. Álam eltűnése egybeesett szabadlábra helyezésével. Minden kétséget kizáróan a Világrend Hivatalának elnöke s még néhány beosztottja tudták, hogy pillanatnyilag hol tartózkodik Baikonur, de nem akarták kifecsegni a címet, és erre nem is kényszeríthette őket senki. Engem azonban megbíztak, hogy fedezzem föl Álam tartózkodási helyét, sőt beszéljek is vele, hogy az emberiség megismerje forradalmi építészetének genezisét. Feladatomat a Bolygóközi Tájékoztató Szolgálat titkára közölte velem, amikor magához hívatott. - Alfa-Omega (nevem: Alphons Omez, innen a ragadványnév), te vagy a legalkalmasabb arra, hogy szétfoszlasd az Alambai-ügy misztériumát. A bolygók közvéleménye jogosult megismerni ennek az elképesztő hírnek az alapját. - Tudom... ötödik paragrafus a demokrácia törvénykönyvéből. Próbálkozzam a Világrend Hivatalánál? - Nem. A legmagasabb fórum első számú illetékeséhez folyamodtam. Nem akarják elárulni, hol található Baikonur. - Akkor nem tudom, milyen esélyeim lehetnek - mormoltam bosszúsan. - Igaz, létezik a hatos paragrafus is, amely bárkit feljogosít arra, hogy saját költségén érdeklődjék bármiféle bolygóközi titok felől. Viszont a hetedik paragrafus felhatalmazza az adminisztratív szerveket, hogy védjék bármiféle titok sérthetetlenségét. A harc pedig egyáltalán nem egyenlő... A titkár szelíden nézett rám, ájtatos tekintete rosszhiszeműen megvillant, de a legbarátságosabb hangján mondta: - Nem akármilyen polgár, a Föld első számú tudósítója vagy. Mögötted egész szolgálatunk. Ki szállt le az első expedíció alkalmával a Jupiter jeges légkörébe, bár tiltott volt a felszerelt csoporton kívül repülni? Ki fedezte fel... - Akkor még fiatal voltam... - De a mostani feladat könnyebb is... Nevetés buggyant ki belőlem. - Könnyebb? Találjak meg valakit az öt bolygón szétszóródott hetvenmilliárd ember között? Azt hiszem, tréfálsz. - A minap azt kérted, adjunk rendelkezésedre eszközöket, hogy három hónapig kutathass a Plútón valamiféle pleoasztronautikus bolondság után... - Rettentően érdekes téma! - Lehet, de nem annyira, hogy igazolja a mértéktelen kiadásokat... - Megértettem - feleltem hidegen. - Azt akarod, hogy üzletet kössünk. - Sohasem gondoltam, hogy értetlenkedni fogsz - mondta kedélyesen a titkár. - A hatodik paragrafusnak le kell győznie a hetedik paragrafust. Más terveim voltak, ezért tárgyaltam ilyen hangon a titkárral. Egyébként nem hamisította meg az igazságot, amikor első számú tudósítónak nevezett. Azt ugyan nem hinném, hogy ez 33 a címke elsősorban írói tehetségemet jelöli, de hatékonyság tekintetében valóban vetélytárs nélküli voltam. Igaz, amikor a hetvenmilliárd embert említettem - túloztam. Az Alambai-ügy nehéznek látszott, de nem megoldhatatlannak. Kizárásos módszeremet alkalmaztam, s megbízóm ezt előre tudta. Húszéves gyakorlatom alatt sok fontos emberrel kerültem kapcsolatba, akiknek nem lehetett okuk visszautasítani engem, különösen most, amikor alapjában véve az emberiség ügyéről volt szó. Úgy is jártam el. Összeköttetéseim segítségével öt bolygó statisztikai körzeteiből megkaptam az átköltözések kimutatását. Álam szabadlábra helyezésének időszakában a kimutatás szerint néhány milliárd átköltözésről tudtak. Egyik barátommal, a marsbeli számítógép-központ igazgatójával megbeszéltem a dolgot. Megígérte, hogy segít, ha hősöm fényképéhez juttatom. Volt néhány sikerült hologramom, melyek még a Világrend Hivatalában való fogva tartása előtt készültek. Az már a gépi berendezésekre tartozott, hogy összehasonlítsák a mintaarcot néhány milliárd arcképpel. Mindez pár napi munkát igényelt, s a kutatások százezer ismeretlen, de egymásra nagyon hasonlító arc megvizsgálására redukálódtak. Természetesen arra is gondoltam, hogy Baikonursebészeti beavatkozással megváltoztathatta arcát. Itt azok a személyi bioszociológiai adatok voltak segítségemre, amelyeket hírszolgálatunknak sikerült megszereznie még Álam őrizetbe vétele előtt. Ha nem cselekszünk haladéktalanul, később már semmit sem tudtunk volna meg: az Alambaira vonatkozó összes iratok eltűnnek, s a rettenetes titok örökre lepecsételt titok marad. Az ismert személyi jegyek s a kutatás szolgáltatta eredmények összevetésével továbbhaladtunk a válogatásban, míg végül ötvenkilenc lehetséges Álam maradt további vizsgálatra. Ebből mindössze nyolc volt megtalálható a Földön, s csak egyikük felelt meg minden paraméternek. További adatok beszerzéséért utasításokat küldtem más bolygókon működő kirendeltségeinknek, én pedig Ausztráliába repültem. Ide koncentrálódott a „vadászat" mert az összes paramétereknek megfelelő személy itt bukkant fel. Eléggé kísértett a ködös gondolat, hogy egy szépséghez vonzódó ember - márpedig Álamnak rendkívül kifejező arca volt - ragaszkodik arcvonásaihoz, s nem operáltatja át egykönnyen. Tévedtem. Álam egyszerűen azért nem vetette alá magát műtétnek, mert nem jutott eszébe; úgy gondolta, hogy a lakhelyváltoztatás és a hetedik paragrafus elegendő lesz ismeretlenségének biztosítására. „Meg vagyok győződve - mondta találkozásunk utolsó napján -, hogy Michelangelo, ha módja van rá, más arcot mintáz magának. Legalább szórakozásból." De nem akarok a dolgok elé vágni, hiszen megéri, hogy elmeséljem, miként halásztam ki emberemet. Az egyik ősi városban lakott. Ezek a városok hosszú földsáncként végignyúlnak a kontinensen az Indiai-óceántól a Carpentaria-öbölig. Szerény, mindössze ötszobás lakása éppen az említett öböl közelében volt. Kérdésemre, hogy hol van Bili Mallock (Álam új neve), a házirobot azt a homályos választ adta, hogy nincs itthon. Délben azonban láttam hazatérni, különös szerszámokat cipelve. Közben Mallock lakásával szemben, az út szemközti oldalára egy ideiglenes házat építtettem. Bármilyen gyorsan haladt is az építkezés, eltartott vagy három napig. Felügyeltem a munkálatokra, mert azt akartam, hogy szerény kis épületem feltűnés nélkül adjon lehetőséget Mallock házkapujának megfigyelésére. Egyszer csak olyasmi történt, ami kimozdított nyugalmamból; nagyfajta döngicsélő legyek kezdtek kerülgetni. Testalkatuk alapján nem voltak kibernetikus rovarok, amelyeket egyébként csak nehéz felderítésekben szoktak használni. Hiába igyekeztem elhessegetni őket, mintha megbolondultak volna. Nem közeledtek hozzám, de körülöttem röpködtek, szüntelenül zümmögve. Bosszúsan mormogtam a hipnopedikus asztalokon tanult mondatot: „A légy olyan rovar, amely kétszáz éve eltűnt." Vagy nem legyek - vontam le a 34 következtetést -, vagy itt, a kenguruk és a kacsacsőrű emlősök hazájában fennmaradtak a legyek is. Akármint van is - mondtam komoran -, mit ér a civilizáció, mit ér, hogy meghódítottuk a bolygókat, hogy láthatatlan városokat emelünk, hogy nagy távolságokra hullámállapotban szállítjuk az embert, ha nem tudunk mit kezdeni egy neuraszténiát okozó léggyel? Néha megtörténik, hogy egy létfontosságú esemény valamilyen gyötrő banalitással együtt vetítődik elénk, és a két eseménysor örökre összekapcsolódik emlékezetünkben. Nekem a légyzümmögés, még ha kibernetikus legyek zümmögnek is, változatlanul és kellemetlenül az Alambai-kísérletet juttatja eszembe. Miután ideiglenes házam elkészült, berendezkedtem, sugárfürdőztem, és épp elegendő időm volt még fölvenni más bolygókon tartózkodó embereimmel a kapcsolatot. Utasítottam egy megfigyelő robotot, hogy jelezzen, amikor Mallock újra kilép a lakásából. Kora délután ez be is következett. Nyomába szegődtem. Ugyanazokkal a bizarr eszközökkel felszerelten sietett az Arafuratenger felé. Úgy gondoltam, halászni akar. Meglepetésemre azonban megállt a tengerparton, néhány hullám nyaldosta szikla előtt, különös eszközeit pedig, mint régen a festők szokták, elhelyezte maga körül. A parti sziklafalról jól láttam távcsövemmel, hogy festőállványa mellett állva, emberem miként kezeli a palettát és az ecseteket. Úgy tettem, mintha csak sétálgatnék a parton, s Mallockhoz közeledtem. Odasandítottam a vászonra, amelyre színes foltokat kent, és a tőlem telhető legőszintébb csodálkozással kérdeztem: - Megbocsásson, amiért zavarom... maga fest?! Összerezzent, mintha éppen ebben a pillanatban vett volna tudomást jelenlétemről, gyanakodva végigmért, aztán röviden, vidáman felkacagott. - Igen, festek! Mély hangjában bizonyos büszkeség remegett, magatartása azonban alapjában véve elég tartózkodó volt. - Régész? - próbálkoztam újra. - Vagy etnográfus? Nem nézett rám, újra fölkacagott, és folytatta munkáját. A hullámok ütemesen, de nem egyhangúan verődtek a sziklafalhoz, a készülő festmény különös színfoltjai pedig, bár egyáltalán nem az előttem fekvő tájat ábrázolták, tudatomban a hullámzó, elringató, tajtékos ritmus érzetét keltették. - Nem, nem vagyok sem régész, sem etnográfus - válaszolt egy idő múlva, és felém fordult. Mély kék szeme volt, sokkal kékebb, mint a tenger, amit le akart festeni. - Csak festegetek - fűzte hozzá -, játszogatok. - Évszázadok óta nem fest senki... - dadogtam félszeg magyarázatképpen. - Nem éppen senki - mondta lágy, de szilárd hangon. - Sőt, épp elég sokan festenek. Csakhogy általában a festészet valóban halódó művészet. Ez azonban egészen más... Az ellenkező próbáig. - Mosolygott. - Tetszik? - sürgette a véleményemet a képre mutatva. - Fogalmam sincs, hogy tetszik-e - hebegtem zavartan. - Mindenesetre többet mond, mint azok az unalmas, filmezett keretek, amelyek állítólag a valóságot reprodukálják valamilyen falakon. - Éppen ezt akartam - buggyant ki belőle boldogan, s szeméből sajátos szimpátiát olvastam ki az eszméit elfogadó idegen iránt. - Én többet akartam kifejezni. Hirtelen észrevettem, hogy az eddig körülöttem zümmögő legyek most Mallockot repdesik körül. - Úgy tudtam, hogy a légy régen kipusztult rovar - mondtam. - De úgy látom, itt még létezik. Méghozzá sok. - Érdekes - tétovázott a festő -, én is úgy tudtam, hogy kipusztultak. Az előbb még nem voltak... Azt hiszem, magával érkeztek... 35 Igyekeztem tréfára venni szavait. Nem lett volna ínyemre, hogy találkozásunk ilyen idegesítő kellemetlenséggel társuljon. Siettem elköszönni. - Sajnálom, hogy akadályoztam a munkájában, de igazán örülök, hogy megismerhettem. - Talán még látjuk egymást - kedveskedett, de tekintete különösen fúródott belém, majdnem fájdalmasan. - Lehet. Holnap is ide jön ? - Igen - suttogta, aztán anélkül, hogy rám nézett volna, megkérdezte: - Maga mivel foglalkozik? - Mérnök vagyok - jutott eszembe hirtelen egyik nagybátyám foglalkozása. - Megfelelő helyet keresek egy algakutató tenger alatti gyár építésére... és néhány napig szimatolom a műveletek színterét. Amint eltávolodtam tőle, az volt a benyomásom, hogy a legyek, legalábbis részben, mögöttem röpülnek. Másnap, mivel közöltem, hogy más képeit is látni szeretném, meghívott magához. Akkor jöttem rá, hogy még a legmagányosabb művésznek is közönségre van szüksége (ha az a közönség egyetlen személy is). És nyíltan megvallom: szégyelltem magam, amiért a művészettől egészen idegen okok miatt vállaltam az ideális néző szerepét. Otthonában Mallock (akiről még nem tudtam bizonyosan, hogy azonos Baikonurral, bár a némi melankóliával árnyékolt bizarr magatartása erre utalt) megmutatta a szikláknál készült képet. Nem hasonlított a tájra, bár a vonalaknak és színeknek bizonyos absztrakt hullámzása volt. Az impresszió inkább kozmikus volt, mint óceáni; leginkább azonban a tajtékos, elringató hullámzás hangja bűvölt el. Miközben néztem a képet, tisztán hallottam a zsongító ritmust. Első meglepetésemből ébredve fölnevettem, arra gondolva, hogy játéka elég olcsó. - Magnetofon kelti a tengerzúgás képzetét?... Különös-furcsán pillantott rám: tekintetében vidámság és szomorúság, csodálkozás és csúfondárosság keveredett. - Ilyen primitívnek gondol? Minden gyerek képes lenne erre... - Hát akkor?! Válasz helyett kezembe nyomott egy kis gömböt, amelynek belsejében tetszés szerint változtathattam a fény erősségét, irányát és árnyalatait. - Mit kell tennem? - Próbálja meg egyedül... Rájöttem, hogy a megoldás bonyolultabb: amilyen mértékben világítottam meg a képet a kis gömb segítségével, úgy változott a színekből hirtelen felfakadó csobogás milyensége. - Valóban érdekes - bólintottam. - Megértette? - Úgy-ahogy. Én magam váltom ki ezt a sokszínű zenét... - Hogyan váltja ki? - Azt hiszem, hogy magnószalagot működtet ez a világító berendezés... - Nem! Ez még külsőleges megoldás lenne. - Azt akarja mondani, hogy maga a kép énekel ?! - kiáltottam, és hangomból irónia csendült, de ez az irónia csak a hitetlenség spontán kicsapódása volt. - Igen, maga a kép énekel! Nekem sikerült először színekkel zenét teremteni. - De hiszen ez szenzációs! - kiáltottam teljes őszinteséggel. (Még hogyha Maílock nem is Baikonur - gondoltam -, akkor is rendkívüli dolgot mutatott nekem!) - Nem értem viszont, hogyan sikerült ezt... - Az alapelve viszonylag egyszerű, kivitelezése hasonlóképpen, különösen egy mezotronista számára, ugyanis alapfoglalkozásom... - Nem művész? - vágtam rá azonnal, remélve, hogy továbbhaladhatok ezen a csapáson. 36 Mallock fürkészve pillantott rám, mintha mondani akart volna valamit, aztán meggondolta magát, és kétértelmű megvetéssel hullt ki belőle: - Ki foglalkozik manapság művészettel?! - Maga például... - Eh! Csupán egy gondolattal kísérletezem, ez még nem művészet. Közben, míg a fény intenzitását a kis gömb segítségével változtattam, meglepett az alaptémából kibomló dallamok sokfélesége. - Engedje meg, hogy ellentmondjak - szóltam. - Ahogy játszom ezzel a kis gömbbel, az a benyomásom, hogy vérbeli művész vagyok, hát akkor még maga a szerző... Mallock arcán halvány mosoly suhant át. - Mindenesetre a régiek nem így képzelték a művészetet. Annak ellenére, hogy beszéltek megfelelésekről és színes hangérzetekről, az, ami e gömbbel művelhető, nagyon messze van az egykori művészi alkotó folyamattól, sőt a művészet használhatóságától is. Hogy megértse, amit mondok, el kell árulnom titkomat... Abban a pillanatban az űrbe kivetítettnek éreztem magam. Az űr fényes volt és áttetsző. Lehet, hogy nem is estem, hanem inkább úsztam valami konkrét, de láthatatlan dolgon. Csak tulajdon testemet láttam, különösen, furcsán, felfüggesztve a folyékony és végtelen űrben. Csapdába estem, bár a tapasztalat megtaníthatott volna, hogy a nagy egyéniségek egyben meglepő teremtmények is. De Mallock ártalmatlan típusnak látszott, s így ahelyett, hogy én nyertem volna meg bizalmát, ő férkőzött az enyémbe; most pedig hatalmába kerültem. Igaz ugyan, hogy néhány emberem tudta, hol tartózkodom, de még nem kértem beavatkozásukat. Ha mozgósítom őket, itt keresnek, de akkor... Megborzongtam, és valamilyen különös düh kirántott a sötét gondolatok özönéből. - Alamogordo Baikonur! - kiáltottam, mintha nem én, hanem ő esett volna az én csapdámba. - Várom a titkodat. - Tudtam, hogy jönni fogsz - hallottam Álam hangját, könnyedén vibrált, akár a visszhang. - A hatodik paragrafus agyarai szét kell, hogy szaggassák az áldozatot... - Miért nem rejtőztél el jobban? - kérdeztem, hogy ne hallgassak. Mert hiszem, hogy bármilyen jól elbújhatott volna, úgyis rátaláltam volna. - Tudtam, hogy eljössz, de reméltem, hogy nem ismersz föl... - Ugyanakkor bizonyos intézkedéseket tettél... - Mindent megtettem, amit lehetett - bökte ki szerényen, és ha a helyzet nem baljóslatú, elnevetem magam. - Rekonstruálva a kihalt művészetet - folytatta Álam -, a múltbeli művészek arcát öltöttem magamra, ők legyőzöttek voltak ugyan, de szembe mertek nézni a sorssal életük utolsó pillanatáig. - Tehát én játszom a sors szerepét - próbáltam tréfálni. - Jól-rosszul, de helyettesíted. Hogy hívnak? - Alfa-Omega - mondtam, hiszen gúnynevemen általában ismert voltam. - Hallottam rólad - mormolta lakonikusan, és ironikus árnyalattal tette hozzá: - Látom, hogy a hatodik paragrafus bedobta a nagy adut. És mivel a „nagy adu" elgondolkodott, Álam megkérdezte: - Hogy érzed magad ? Az igazat megvallva nem éreztem rosszul magam. Mintha otthon lettem volna, hiszen állandóan láthatatlan városban laktam; nem költöztem egy Alambai-citybe feleségem miatt, aki urbanisztikai dolgokban elég okos vagy elég konzervatív volt ahhoz, hogy a már egy éve divatjamúltat elfogadja. Így hát az átlátszó falakon keresztül csak az eget láttam; mégis, eltérően ettől a kis kajüttől, amiben éppen lebegtem, lakosztályom falai parancsomra áthatolhatatlanná válnak, a bútorzat megszokottá, azaz látással is érzékelhetővé. - Hallgatsz?! - hallottam Álam hangját. - Igaz, hogy egyik láthatatlan városban születtél? 37 - Igen, Nagy-Schweitzerben, Afrika szívében. - Én viszont itt születtem ebben az ősi óriáshernyóban, amely egyik tengertől a másikig nyúlik. Ez pedig, el kell ismerned, nyilvánvaló szociológiai különbség. Mert ez az igazság: szegény szülők gyermeke voltam. Hiába vélekedsz úgy, hogy a „szegény” szónak semmi értelme, semmi jelentése, és történelmi példákon próbálod bizonyítani, hogy a néhány évszázaddal ezelőtti nemeseknél is jobban éltem. Ez locsogás. Én a „szegény" szót mai értelemben, kortársi jelentésben használom. Elismerem, hogy a mai emberiség a legegészségesebb kritériumok alapján osztja el javait. Mindenki a társadalomnak szenteli tehetségét és munkáját, cserébe mindent megkap, ami a teljes személyiségfejlődéséhez szükséges. Semmi kifogásom az eljárás ellen. A lehető legtermészetesebb és legtiszteletreméltóbb. Ha egy férfiú és egy asszony középszerű emberpár, egész életükben szerény halandók maradnak, mert nem is igényelnek többet, ha pedig gyerekük zseniális, belépnek a kiváló földlakók sorába. Sors ez, amely ellen lázadni: értelmetlen. Az én szüleim névtelen emberek voltak. A beszélő hang csendes, mérsékelt volt, de a kimondott szavak ellenére szomorúság, sőt rejtett elkeseredés szőtte át, s inkább a világnak szólt, mint nekem. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy a fogamban elhelyezett mikromagnetofont bekapcsoljam, s most tátott szájjal hallgattam, hogy jobban fölvegyen mindent. - Azt válaszolhatod - folytatta egyoldalú vitáját -, hogy senki sem szenved az éhségtől, hidegtől, rossz időjárástól, hogy ezek a gigantikus városi szörnyek elviselhetők, és hogy a bolygó minden alázatos halandójának szerény munkája viszonzásaként rendelkezésére áll számos olyan készülék, amelynek láttán irigység öntene el akár egy császárt is. Ez mind képtelenség! Gondolod, hogy a kapitalizmus fizetett rabszolgáját vigasztalná az, hogy Nagy Sándornak nem volt televíziója, hogy V. Károly nem használt szappant, hogy Napóleonnak nem volt személygépkocsija ? Hanghordozása gúnyossá vált, aztán, mintha emlékek súlya nehezedne rá, mérséklődött benne az indulat. - Gyerekkoromban elbűvölt minden, ami a bolygókon élő fontos emberek életéhez tartozott. Hallottam, hogy több ezer méter magas, csodás palotákban laknak, és hogy forradalmian új a technikájuk, és ezek a sztratoszferikus metropolisok láthatatlanok. Te, aki hasonló helyen születtél, nem tudod elképzelni, milyen gondolatok jutottak eszébe egy rút hernyóvárosból származó kisfiúnak. Micsoda rendkívüli dolog! Nem látsz mást magad körül, csak az eget és néhanapján a felhők szőnyege alatt a távolságtól megszépült Földet... Szerettem volna megcsodálni egy ilyen légies-átlátszó várost, s amikor figyelmeztettek, hogy lehetetlenre vágyom - hiszen hogyan láthatnád a láthatatlant? Az áhított tárgy még felkavaróbb varázslattá vált, a vágy még égetőbbé. És hány megválaszolatlan kérdés árasztott el, vagy az esetleges válaszok után hány újabb titokzatos probléma. Hallottam, hogy a kétezredik emeletről a láthatatlan városok különös lakói átváltoztató fülkébe szálltak, hullámmá varázsolták őket, majd a földre érve egy másodperc töredéke alatt visszaváltoztak emberré. - A hang ördögi gonoszsággal hahotázott: - Mennyi csoda egy műveletlen fiú lelkének! Aztán hirtelen gúnyos és részvétteljes hangon kérdezte: - Hogy érzed magad láthatatlan bölcsődben? Van ennél fennköltebb, fenségesebb? Egy őrült csapdájába estem. Nem kellene a karomon levő hívóállomást megindítani, hogy jöjjenek az embereim? - Ne ijedj meg - szólt csendesítően a hang, mintha kitalálta volna gondolataimat. --Nem akarlak megszüntetni, sőt még rosszat sem akarok neked. Vagy hogy pontosan fogalmazzak, meg akartam szüntetni minden külső hatást, amely megakadályozna abban, hogy megértsd a vázolt tényeket. Hisz csupán ezért jöttél. Minél többet kell megértened. Ha az igazság bajt hoz a fejedre, rád tartozik. Nekem... 38 Hirtelen újból hallottam az idegesítő zümmögést. - Az ördögbe is, hol repülnek? Nem látok egyetlen legyet sem! - mondtam. - Ebben a fülkében, ahol én vagyok - válaszolt a hang, és némi félelem érződött benne, de lehet, hogy csak bosszankodás. Aztán mintha uralkodni igyekezett volna magán, folytatta az elkezdett monológot: - Ne félj! A helyzetet groteszknek, abszurdnak láttam. A különös röpködés megrémített. - Nem félek - suttogtam, és biztos, hogy abban a pillanatban valóban nem Baikonurtól féltem. - De... nem lenne jobb mégis, ha kiemelnél ebből az odúból? - Egyelőre ott kell maradnod... - Akkor folytasd az elbeszélésedet. - Mezotronikát tanultam, amelyben maga az atommag a közlés nyílt rendszerévé válik. Termékenyítő terület, ahol a fiatal ész bebizonyíthatja élességét. S én bebizonyítottam. Az első mezonikus átültetések nevemet viselik... - Tudom, azért is csodálkoztam, amikor festés közben találtalak. - Csodálkoztál, mert a művészet anabiotikus perióduson ment át. Több száz éve a tudomány rohamosan fejlődik, halad előre az ismeretlenbe, közben megfeledkezve arról, hogy az ismeretlen végtelen, s hogy mélységeit az emberiség csak a művészet rakétáival kutathatja. Nincs kizárva, hogy a mi ismereteink határainál tartó bölcs hiábavalóságnak minősíti a művészetet; nem értem viszont, hogy épp így miért ne tarthatná annak a tudományt is! Egy biztos: én nem vagyok ilyen bölcs. - Számomra mégis különös, hogy az ember esze, amilyen következetességgel tárja fel a kozmosz titkait, ugyanolyan mértékben diszkvalifikálja is önmagát, csupán botorkáló módszere miatt. - Nagyrészt kevéssé ismert dolgokról beszélünk. Kérdezd csak magadtól: hogyan volt lehetséges, hogy a fizika két titánja, Newton és Einstein babonásak voltak, vagy a matematika nagy látnoka, Ion Barbu - biztos nem is hallottál róla! - hogyan lehetett egyben nagy költő is ? Hasonlóan az idő lélegzetéhez, amit már nem érzékelünk, noha az óra szaggatott tiktakjaiban materializálódik, a legyek zümmögésére sem figyeltem már, pedig egy pillanatig sem szűnt meg nyüzsgésük. Amikor Álam elhallgatott, újra tudomásul kellett venni őket. És hirtelen olyasmi jutott eszembe, ami borzongató feltételezés felé sodort. - És most fölfedem a képek titkát - szólt újra a hang. - Először azonban meg kell mondanom, hogy mezotronikus eredményeim után végül egy láthatatlan városba költözhettem. Ott találtam meg azt, amit úgy nevezünk, hogy szerelem. Tökéletes asszony volt, ha a szépség ajándéka helyettesítheti az értelmét, ha a bűbáj képes betölteni a kultúra szerepét s a kecsesség a jóságét. Lehet, azt hittem, igazi erényei láthatatlanok, mint a metropolisunk struktúrái. Saját kamaszkori nosztalgiáim csapdájába estem. Ginestra szerelméért elárultam igazi hivatásomat; sőt azért is gondviselésszerű volt az ő megjelenése életemben... - Akkor kezdtél el festeni ? - Igen, de nem úgy, ahogy sejted. Képet festeni abszurdnak tűnt, hisz abban az időben én is vakon hittem a művészet feltételezett alkonyában. Az impulzust egy játék adta: befestettem Ginestra testét, mert az egyedülálló ragyogó szépség reliefjét akartam megmintázni. A kenőcs, amivel testét bekentem, fotoszonorikus elemeket tartalmazott. A tengerpartra hulló napsugarak asszonyom bőréről zenélő fénygyűrűket hívtak elő. A sokk hatása a jelenlevőkre rendkívüli volt. Talán azokban a pillanatokban éledt újjá a művészet, hófehérségben és zenében. Baikonur hangja majdnem boldogan zengett, és azt hiszem, csak én hallottam a legyek fenyegető zümmögését. - Mégsem látom, miként jutottál innen az építészetig. 39 - Onnan, ahol vagy, nem látsz semmit - válaszolta búsan a hang. - Én sem láttam semmit a láthatatlan városban, de rögtön rá is jöttem... Elhallgatott, mintha megfeledkezett volna rólam. - Azután mi történt? - kérdeztem, nem azért, hogy folytassa elbeszélését, hanem inkább az idegtépő légyzümmögés miatt. - Miért sietsz? - mondta Álam, mintha álomból ébredne. Hangjából nemcsak a sajnálkozás volt kivehető, hanem az is, hogy észrevette megint a nyugtalanító zümmögést. És újra vibráló csend ereszkedett ránk. - Minden egy balesettel kezdődött - vette fel az elbeszélés fonalát -, azzal a még nem ismert ténnyel, amit csak túl későn fejtettem meg. Abban a pillanatban, amikor a fürdőzők ámulatára Ginestra bőre énekelni kezdett, lehet, hogy jobban szeretett. Később azonban... Az ostoba esemény akkor következett be, amikor a mezotronika világkongresszusának befejezésekor fogadást adott a Vénusz bolygó elnöke. Természetesen nem kérték, hogy Ginestra arcát a zenélő arcfestékkel bevonjam, de tudtam, hogy mindnyájan várják a csodát. Tudtam, hogy Ginestra megjelenése az előkelő összejövetel egyik szenzációja lesz. Senkit sem hibáztathatok siralmas kudarcomért. A körülmények előre nem látható összejátszása volt, hogy Ginestra áthaladása a széles tükörtermen egybeesett a Billevasé által tökéletesített, varázslatos világítóberendezés felavatásával. Algoritmusok fáziseltolódása - ennyi volt az egész. Groteszk pokol következett. Fuvallat, suhogás és dúdoló dallam helyett a szeretett asszony megrökönyödött arcáról utolsókat rúgó malacok éles visítása tört fel. Legalábbis az utolsó sertések hangját ilyennek őrizte meg a magnó. A szakembereknek igen jelentős esemény volt, a jelenlevők azonban elképedtek, és szörnyűnek tartották. Aztán a malacok nagy disznókká, kocákká változtak, és hatalmas röfögésük végtelen áradatába temettek mindkettőnket: Ginestrát is, engem is. Nem ítélhetem el, amiért elhagyott. Valójában eszközévé lettem a véletlennek, amely meztelenre vetkőztette a szépséget. Jób vagy Plotinosz rongyosan és gennyes kelésekkel borítottan sem mondhatók csúnyáknak, mert lényegük más. Ginestra azonban... - És a hang sóhajtásba fúlt. A legyek idegesen zümmögtek, vagy lehet, hogy az én idegességem nyugtalanította őket. - Sajnálom, Álam - suttogtam. - Minden, ami létezik, meg van írva a sors könyvében, mert hiszen: létezik. A jövő vidámabbnak, szebbnek mutatkozik - toldotta hozzá nem túl nagy meggyőződéssel. Ginestra távozása után egy ideig még a láthatatlan városban laktam egyedül. Lassacskán megértettem egész addigi létem hiábavalóságát. Hogy csillagközi magánynak érezzem ezt a gigantikus termeszkáoszt, nem tartottam fennkölt elképzelésnek, inkább gyermeteg dolognak. Úgy éreztem: megcsömörlöttem ettől a beugratástól, amit pedig kitüntetésnek vehettem volna. És hirtelen vágyam támadt ősi, anyagból készült hernyóvárosom után, asszonyai után, akik meg tudják osztani férjükkel az élet fényeit és sötét pillanatait. Az eszme, a szerencsétlen eszme akkor született bennem, amikor álmodozóan néztem át lakásom átlátszó falán, és akár egy áttűnésben, az emlék tárgyakkal töltötte meg a rám nehezedő űrt. Akkor kezdtem az első zenélő képeket festeni. S úgy gondolom, ez rontotta meg az Eszmét. Mi lenne - gondoltam -, ha ezek a láthatatlan lakások rendre észlelhetőkké válnának?... De ha nem az összes, legalább annyi, amennyi kiemelné a környező teret az anonimitásból, anélkül hogy megfosztaná az űrt egységes arculatától... Mivelhogy téged az igazság érdekel, jegyezd meg: eszmémnek nem volt semmilyen város-építészeti végcélja. Egyszerűen csak az elérhető plasztikai hatás érdekelt. Mégis volt egy nehézség... Nem a láthatóság - hisz ez számomra csak elemi technikai kérdést jelenthetett, ha behatolok a központi üzembe -, hanem a tér beosztása... Ne csodálkozz... Gondold meg, hogy a láthatatlan, néhány kilométer magas város nagy teret vesz igénybe. Sejtheted, ilyen feltételek mellett nem is annyira könnyű kiszámítani, hogy a telt tér miként váltakozzon az üres térrel. Hiszen a nézőben bizonyos háló illúzióját kell kelteni. Matematikai probléma volt, szenvedélyesen rávetettem magam a 40 megoldásra. Katasztrofális tervemet épp azon a napon akartam megvalósítani, amikor a megfelelő topológiai egyenleteket megtaláltam. Úgy rémlett, felélénkítem az űrt. Azt hiszem, bolond voltam. Semmi másra nem gondoltam, csak az elérhető plasztikai hatásokra s a megfelelő matematikai rendszerre... Egy eszmét kiragadni a valóságból és újra végigvinni a megvalósításig... Ez a művészet... lehet, épp ezért olyan könnyen szétfoszló, mint a lehelet, érzéketlen, mint a kő, időtlen, de egyben hű az elmúláshoz is... Baikonur elhallgatott, a rovarok pedig komor kórusban zümmögtek. - Vegyél ki innen! - kiáltottam. - Melletted akarok lenni! - Semmi értelme... Az igazat akartad... megkaptad. Már nincs sok mondanivalóm. Ha befejezem, kint leszel. És most hallgass. Semmi érdemem nincs a látható-láthatatlan típusú városok létrehozásában. Én egészen mást akartam... Egy illúzió sajnos borzalmasan meghiúsult... Mindaz, amit nevemben műveltek, csupán félreértés eredménye, és olyan előrehaladt technika következménye, amely egy ostoba töredékgondolatot is szédületes formában tud valósággá tenni. Nem azt mondom, hogy az úgynevezett Alambai-városok rosszabbak más településeknél, de nem az én művemet képviselik. Az én művem... Ugyanolyan meglepő hirtelenséggel, ahogy nemrég az űrbe vetítődtem, az egyik láthatatlan falam mögött egy fülke tűnt elő; elég idős ismeretlent pillantottam meg benne, teljes komolysággal koncentrált fejenállás elvégzésére, lábát a plafon felé igyekezett kinyújtani egyenesre. - Egy jógázó - oldotta meg a rejtélyt Álam. - Vártam, hogy elkezdje gyakorlatait. Fogalma sincs, hogy nézzük. Vigyázz! Néhány pillanatig képessé teszem arra, hogy téged meglásson... Az ember teljesen elmerült excentrikus foglalatosságában. Megfakult, zöld színű szeme enyhén vértódulásos volt, a jelek szerint testhelyzete következtében, de tökéletes nyugalom áradt belőlük, és mintha saját maga felé fordította volna őket, bár az én fülkém felé nézett. Amikor észrevett, a férfi úgy pillantott rám, mint aki nem hisz a szemének. Aztán meggyőződve, hogy nem hallucinál, elveszítette szép, megfordított egyensúlyát, és a földre zuhant. - Felfüggesztem látóképességét irányodban - értesített Álam. Mielőtt újra a légüres térben találnám magam, igyekeztem még egyszer megpillantani a szerencsétlent. Elképedten dörzsölte szemét, a fantomfalra meresztette, és gyorsan fordított testhelyzetbe lendült újra, hátha megint feltűnik a csoda. A nevetés ajkamra fagyott, mert a legyek zümmögése ellenségesen zúdult rám. - Egyetlen eset megfigyelője voltál - hangzott Álam fáradt hangja. - Akkor azonban, amikor tervemet megvalósítani akartam, lakások százezrei váltak láthatókká egyik a másik számára. - Így következtek be a balesetek... - Mintha az őrület vihara szabadult volna a városra, de mindez elég tanulságos és kedvesen mulatságos lett volna, ha szerencsétlenségemre, a groteszk nem fordul hátborzongató haláltáncba. Egy visszaváltoztató fülkéből harminchárom személy eltűnt. Közöttük volt a kitűnő asztrobakteriológus is. Puzzle... Harmonikus zümmögő hangzása miatt a misztikus név komoran gyászosnak tetszett. - Tudom - mormogtam borzongva. - Néhány szemtanú szerint a visszaváltoztatás pillanatában a fülkéből állítólag rovarok másztak ki. De ezt sohasem erősítették meg hivatalosan... Szinte felfoghatatlan. Elhallgattam, de a tudatom mélyén vibrálás jelezte, hogy mégis így történhetett. A lehetőség megvolt rá... Most szinte elhittem, hogy a legyek Ausztráliába érkezésem előtt is kísértek. De akkor miért nem figyeltem föl rájuk? Lehet, azért, mert diszkrétebb módon ellenőriztek, mint a hernyóvárosban, én pedig a Baikonur-üggyel elfoglalva, megfeledkeztem a balesetnek erről a mozzanatáról, amelyet akkor esztelenségnek is tartottam. 41 - Igen, felfoghatatlan! - nyögte a hang. - De más magyarázat nem lehetséges. Nos, meg ezek a legyek is... És már csupán gyötrő zümmögésük hallatszott. Akaratlanul is elképzeltem Baikonurt, amint rémülten nézi a rovarok zavarodott, dühös kavargását. - Gondolod, hogy ezek itt... - kiáltottam, de be sem fejeztem a kérdést, megsejtve végzetességét. - Nyomodban vannak. Semmilyen dorgáló hangsúlyt nem vettem észre Álam hangjában, csak a belenyugvást... Úgy éreztem, felrobbanok. Valahogy el kellett érnem, hogy kikerüljek az őrjítő helyzetből. - Vegyél ki innen! - kiáltottam. - Végy magad mellé! Hagyjuk a fenébe ezeket az átkozott legyeket! A hang csendesen, szomorúan nevetett. - Nyugodj meg! Semmit sem lehet tenni. Látván csökönyösségét, nem tudtam többé uralkodni magamon: idegesen működésbe helyeztem karomon a hívóállomást. Szolgálatunk ausztráliai kirendeltsége mozgósítva volt. Negyedórán belül itt lesznek. Már rég intézkednem kellett volna. - Engedd, hogy lássam, mi történik ott! Tudtam, hogy hiába könyörgök, de szóval kellett tartanom, míg a segítség megérkezik. - A hatodik paragrafusnak mindehhez joga van - mondta keserűen Álam. - Hadd a fenébe! - buggyant ki belőlem. - Feledd el! Én mindent elfelejtettem, amit mondtál. Most értem, miért nem hozták nyilvánosságra, hogy hol bujkálsz. Őszinte voltam. Sajnáltam Baikonurt, és hibásnak éreztem magam a történtek miatt. - Késő - nyögte. - Ne fáraszd magad, hiába! - Miért nem operáltattad meg az arcod? Ha nem ismertelek volna fel... Érvelésemre Álam azt felelte, hogy a hetedik paragrafus által védettnek érezte magát, másképp nem tétovázott volna, hogy más arcvonásokat öltsön. - Ne aggódj - fejezte be. - Azt hiszem, bármit is tettem volna, mindenképpen rám találsz. És lehetetlen volt előre vetítenem, hogy milyen következményei lesznek találkozásunknak. Én magam nem gondoltam... - Honnan tudod, hogy ők rosszat akarnak neked? - Nem tudok semmit. Valójában ezek a legyek csak saját őrültségem megtestesülései. Elegendő hallanom zümmögésüket, s máris megértem ítéletüket. - Űzd el őket! - ordítottam. - Nem sikerül, bizonyos vagyok. És nem is szükséges. Újra megrémített a gondolat, hogy egy elmebeteggel beszélek. - Álam - próbálkoztam újra -, segíteni akarok neked. Bármilyen is a véleményed, engedj innen... Nem tudom tovább elviselni... - Megértelek, Alfa-Omega - felelt elfúló hangon. - Végül is mindent megvallottam... Mit tehetek még hozzá? Mégis jó, hogy létezik a hatos paragrafus... Tudja meg mindenki a történetemet... Nélküle... vagyis a legyek nélkül... nem találnám meg a nyugalmam... És most... agyő! Az történt, amire már korábban figyelmeztetett. Az utcán találtam magam, mozgósított embereim csak néhány perccel később érkeztek meg. Behatoltunk Álam lakásába. Egyikünk jelzőkészüléke veszélyt jelzett. Előttünk, a szobaajtó mögül gyilkos gáz tört elő. Ennyi a nagy építész, Alamogordo Baikonur különös, szomorú története. „Építészt" mondok, bár ő magát nem tartotta annak, miként valóban nem is volt az. De mit számít, hogy mi is volt tulajdonképpen, amikor az egész modern építészet az ő eszméjéből született. És lehet, hogy riportom végkövetkeztetése is. 42 A fülkében, vagyis a szobában, ahová a légyrajjal együtt bezárkózott, Alamot holtan találták. A földön körülötte szétszórtan a rovarok holttestei hevertek. Az asztalon levél, amelyből lejegyeztem a következő sorokat: „Bármilyen, eléggé meg nem érlelt gondolat forrásává válik egy pusztító láncreakciónak. Versenypálya, amelyen liheg a megsemmisüléshez vezető vágta. A jelenlegi fejlődés olyan ütemű, hogy bármilyen gondolat valósággá válik abban a pillanatban, amelyikben születik. Az emberiségnek nincs joga téves gondolatokat szülni. Ennyi az egész." KISS MIHÁLY FORDÍTÁSA 43 44 45 NINA CASSIAN Kozmikus óraink Fönt, fönt, együtt! Lentről nyájasan intett felénk a kék Föld, neked s nekem. Egy bolygót találtunk, mely a szerelem pályáján hódolva keringett. Szépre az öröm formázta talán arcodat és az arcomat, s egyforma volt, ha csókot ad vagy csókot kap a szád s a szám. Három órán a végtelen nagy ég csillagpályáján repültünk süvöltve. Szerelmese lm rátalált a Földre, s az anyag meglelte szerelmesét. KUCZKA PÉTER FORDÍTÁSA 46 ~ VLADIMIR COLIN G iovanna és az angyal „Különös hely ez találkozásra" - mondta magában Giovanna, amikor megállt a Tengeri Kapu kettős boltíve alatt. A szellő, mely fölborzolta a haját, a tenger nehéz szagát hordozta az éjszakában, együtt a virágok és az alacsony fű kesernyés illatával. Egy pillanatra úgy rémlett neki, hogy a Vezúv füstjét érzi, de érzéki csalódás volt. A csillagok szikráztak. Körös-körül - mintha a kövekből meg a fenyőkből szólna - a tücsökmuzsika a föld üzeneteként szállt az ultramarin ég szakadatlan lobogása felé, hangsúlyozván a néma csöndet. „Nagyon korán értem ide" - mondta magában, és az órájára nézett. Valóban, volt még néhány perc éjfélig. Vittorio sohasem késett... Igyekezett nem gondolni rá, hogy egyelőre távol tartsa magától azt a nyugtalanságot, mely Vittorio jelenlétében elkerülhetetlenül elfogja - de rájött, hogy már késő. Egyébként jobb, ha az újratalálkozás megrázkódtatását Vittorio távollétében éli át. Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Lehunyt szemhéja alatt látta a különös szürke tekintetet, mely - úgy tetszett - messziről érkezik, még akkor is, ha Vittorio mellette van; megborzongott, s leült egy kőre, mely még éjszaka sem hűlt le. Rettegve várakozott, és képtelen rémület járta át egész lényét, minden porcikáját; meghatározhatatlan rémület, melyben a szerelem homályos ösztönökkel szállt szembe. Tenyerével megragadta a saját vállát, hogy önuralomra kényszerítse magát, hogy megfékezze testének reszketését, de hiába. Azt hajtogatta magában, hogy nevetséges a fölindultsága, de tudta, hogy ezt még az első találkozásuk után írt verseinek sem sikerült eloszlatniuk, noha versei rendszerint megnyugtatták, visszakapta általuk egyensúlyát; úgy látszik, a megszokás sem csillapította zaklatottságát, hiába törekedett erre. Az izmai megfeszültek, a vére hevesen lüktetett, egész lénye ellenszegült annak a bűvöletnek, mely rabul ejtette mindig és megmagyarázhatatlanul, ha Vittorio hangját hallotta, ha kezének érintését érezte. - Miért nem tudok nyugodt lenni melletted? - kérdezte egyszer Vittoriótól, aki csak nézett rá azzal a szürke szemével, melyet Giovanna nem emberinek nevezett a verseiben; csak később szólalt meg gyöngéden, majdnem szomorúan: - Én is szeretlek, Giovanna... █ 47 Giovanna azonban tudta, hogy a válasz nem igaz; pontosabban: az igaz, hogy Vittorio szereti őt, de az nem igaz, hogy a szerelem magyarázza a bizarr érzést, mellyel meg kell küzdenie. Minden kusza volt, mint egy régi mese... Vittorio nem ismerte a nyugtalanságot; néha furcsa szánalommal nézett Giovannára, s ez még jobban fölkavarta, mint a férfi egy-egy türelmetlen kitörése, amikor Giovanna arról panaszkodott neki, hogy úgy érzi magát mellette, mint aki elvesztette az egyensúlyát, mintha levegőben lépkedne. Egyedül volt az éjszakában; sóhajtott, és igyekezett elűzni ezeket a gondolatokat, melyektől már egy hónap óta nem tud szabadulni. Most már össze kell szednie magát, föl kell készülnie a találkozás pillanatára. Ránézett órájának számlapjára, s abban a pillanatban az éjszaka illatait elűzte a férfi ismerős illata. Fölkiáltott, talpra ugrott; a férfi átölelte. Vittorio szája az ő száját kereste. - Nagyon vártál? - kérdezte; Giovanna némán intett, és homlokát hozzányomta a férfi melléhez. Vittorio érezte, hogy Giovanna fogoly madárként vergődik, s megszánta, amiért ilyen forró, fölzaklatott ösztönlény. De mindjárt el is szégyellte magát, hogy ilyet gondolt, s még erősebben szorította a karjába; ezzel megnyugtatta. - Nézd, hoztam neked valamit - mondta később. A sál lágyan lengedezett a kezében, s ráborította Giovanna vállára. - Ól- suttogta Giovanna. - Egy pilótától kaptam. A Xu-Tii bolygón vette egy öregasszonytól... A sálat mintha lepkeszárnyakból szőtték volna. - Ha nem kavarnál föl annyira... - kezdte Giovanna, de a férfi eltolta magától, ameddig a karja engedte; tenyerét a vállára tette, és majdnem könyörögve mondta: - Hagyd ezt, Giovanna, hagyd... - Egy hete nem láttalak - panaszkodott, mintha bocsánatot kérne. - Én sem - mondta, s újra magához vonta a lányt. - Üzemzavar volt a kilövőállomáson... Most Giovanna tolta el magától. - Vittorio... miért nem egyenesen haza jöttél? - Nem szép itt? - nevetett a férfi. Nevetése azonban hamisan csengett. - Miért, Vittorio? - Mert... Sétáltál már valaha éjszaka Pompejiben? Tudod, úgy képzeltem, hogy fölmegyünk az Apollón-templomig, aztán onnan átmegyünk a Fórumra. Telihold van... - Nem - suttogta lemondóan Giovanna -, hiába, sohasem fogom megérteni... - Most meg fogod érteni - mondta a férfi gyorsan, noha tudta, hogy Giovanna őrá célzott. - Együtt vagyunk... Mindent megmagyarázok részletesen. Átfogta a lány vállát, és gyöngéden indulásra késztette. Amikor rátértek az ősi utca kövezetére, megszólalt egy fülemíle: mintha egy gépezet lépett volna működésbe, amikor áthaladtak a kapu boltívei alatt. Csupa nyugalom volt minden. A sál melegítette a lány vállát. A holdfényben az árnyékuk óriásira, groteszkül megnyúlt, s lábuk minden mozdulatára észrevétlenül arrébb kúszott. Vittorio hallgatott. Meglepő hamar elfelejtette ígéretét, vagy nem is volt szándékában, hogy bármilyen fölvilágosítást adjon; Giovanna a férfi akaratára bízta magát, s igyekezett megfejteni, mi értelme lehet jelenlétüknek a régi város falai között, melyet a Vezúv jó kétezer esztendeje elpusztított, de egyúttal - paradox módon halhatatlanságot is adott neki. Igyekezett megérteni: újraélte azt az estét, melyen Vittorio először jelent meg mellette, amikor lefelé ment az emelvény lépcsőjén. A Kozmosz Napjára írt versét szavalta el, s még fülében csengett a taps. A lelkes és lármás fiatalok köréje gyűltek, s autogramot kértek tőle; Giovanna bódultan mosolygott. Akkor hirtelen azt érezte, hogy eufóriája szertefoszlik. Fölemelte a tekintetét arról a dísztálról, melyet egy lány nyújtott át neki 48 - a lány magas kontyba tűzte a haját s akkor igézte meg az a szürke szem. Vittorio a falnak támaszkodva állt, az egyik oldalsó kijárat mellett, s furcsán-ironikusan nézett rá, mint egy más bolygóról való ember, akit fölvidámít az alacsonyabb rendű lények szórakozása ... Megborzongott, s belenézett Vittorio holdfényvilágította arcába. A férfi feléje fordult, rámosolygott, de mosolya gépies volt; Giovanna tudta, hogy a férfit gondok gyötrik, gondjait azonban nem osztja meg vele. „Nem jószántából jött ide - mondta magában. - Miért olyan bonyolult ez az egész? Az emberek örvendenek a szerelemnek, csak én.. Elfojtott egy sóhajtást, s megint arra gondolt, hogyan volt egy hónappal ezelőtt. Visszaemlékezett arra, hogyan osztogatta az autogramot, aztán meg hogy hirtelen mintha elfelejtett volna írni, vagy mintha elfelejtette volna a nevét, nem tudott több aláírást adni. Örökkévalóságnak rémlett az a pillanat, míg megkövültén meredt mágneses tollára; aztán nem tudott ellenállni, és a szeme sarkából a szürke szemű férfira lesett. Egy fejjel magasodott a fiatalok csoportja fölé. Napbarnítottnak és szokatlanul szépnek találta; világos színű szeme olyan, mint lendületes vonalakkal bevésett kagyló egy agyag álarcon, melynek komorságát az ajkán bujkáló mosoly enyhíti. Akkor hallotta meg a kiáltást. Valószínűleg nő kiáltott, de ilyen ijesztő hangot rémálmában sem hall az ember. A szenvedés végtelen lépcsőjének rémlett, s utána gyorsan ment végbe minden: reccsenés a padló alatt, hangzavar, tolongó testek, vörös lángnyelvek a színpadon és a terem végében. A függönybe is belekapott a láng, és egy izzó darab Giovanna mellé zuhant. Az emberek lökdösődtek, s az oldalsó kijáratok felé nyomakodtak. A testek áradata ledöntötte a lábáról; a mellkasán erős nyomást érzett, s mielőtt elvesztette volna öntudatát, elképzelhetetlenül közelről látta azt a napbarnított arcot, melyben a szürke szem fehérje gyöngyházfényben csillogott. Amikor magához tért, egy parkban találta magát, a fűben elterülve. Az orrában ismeretlen virág finom illatát érezte, s a szürke szem most minden irónia nélkül nézte. Reszketni kezdett. Akkor vette észre, hogy a homlokán nedves zsebkendő van, s úgy vélte, hogy a reszketés ettől a hideg borogatástól fogta el. Levette a homlokáról, de mindjárt meg is bánta, mert úgy látszott, megsértette vele a mellette levő férfit, aki nem a saját menekülésére gondolt, pedig ott állt az oldalajtó mellett, s az elsők között mehetett volna ki a tűzbe borult teremből. Szembeszállt a rémületében összetorlódott tömeggel, ösvényt tört magának a vad embergomolyagban, és a lángok ellenére, a pánik ellenére, megmentette őt. Nézte sebesült, korommal szennyezett homlokát-s akkor szótlanul kinyújtotta karját, és a nedves zsebkendővel megtörölte a férfi homlokát. - Semmiség - mondta a férfi. - Már elmúlt... Giovanna nyugtalansága azonban nem múlt el. A köszönő szavak félszegen tolultak ajkára, és legszívesebben a férfi mellére borult volna, de ugyanakkor menekült volna is előle, hogy távol legyen ennek a szürke szemnek a pillantásától, mely oly átható volt, hogy hevesen megdobogtatta a szívét. Nem tetszett neki, hogy a férfi erős illatszert használ, de képtelen volt szabadulni ennek a kesernyés illatnak átható erejétől. (Később megtudta, hogy Vittorio semmiféle parfümöt nem használ; a bőréé ez a finom illat, sőt a verejtéke is ilyen illatú - mint egy virágé, amilyennel Giovanna soha nem találkozott még.) - Föl tud állni? - kérdezte a lányt. Közömbös, megszokott szavak voltak, nemigen illettek a lány zaklatott állapotához; Giovanna kiábrándulásfélét érzett. S mintegy révületben, tett néhány lépést... - Nézd, itt az Apollón-templom - mondta Vittorio. A szavak váratlanul érték, s visszahívták az emlékek világából. Úgy értette, hogy Vittorio megtartja ígéretét, és mindent megmagyaráz. - Látod az oltárt? Ott, a pilléren egy napóra számlapja. A templom régi, még a samnisok idejében épült, de Néró korában újjáépítették... 49 Csak fél füllel figyelt rá, gondolatai foglalkoztatták továbbra is. Régóta tudta, hogy zaklatottsága nem az első találkozásuk drámai körülményeinek a következménye. Egy ideje azt hitte, hogy a férfi jelenléte arra a rémületére emlékezteti, mely a lángokban álló teremben fogta el, de semmi oka nem volt rá, hogy ez a félelme állandósuljon. - Ki vagy te, Vittorio? - kérdezte hirtelen, s olyan váratlanul állt meg, hogy a férfi továbbment, aztán csodálkozva fordult vissza. - Csodálkozol, hogy úgy beszélek, mint egy útikönyv? - mondta nyugodtan, olyan hangsúlytalan hangon, hogy az különös visszhangot vert a lány szívében. - Elismerem, semmi kapcsolata nincs a foglalkozásommal, de Pompeji mindig szenvedélyesen érdekelt. .. - Nem Pompejire gondoltam... - Akkor nem értelek. Mit akarsz mondani? „Hazudsz! Hazudsz!" - kiáltotta volna Giovanna, de fáradt nyugalommal csak ennyit mondott: - Nem hasonlítasz senkihez, Vittorio... - És ez baj ? Tréfálni igyekezett, de tréfálkozása éppolyan hamisan csengett, mint a nevetése akkor, amikor kitért a válasz elől, hogy miért nem haza ment egyenesen. Semmit nem lehetett tenni. Bele kellett nyugodnia, hogy a férfi, ez a nyugtalanító ember, akit választott magának, titkot rejteget. Giovanna megszokta, hogy képekben gondolkodjék, ezért a férfit olyan furcsa kagylóhoz hasonlította, melyet, ha a füléhez tart az ember, nem zúg, mint a tenger... Vagy váratlan hangot ad, vagy néma marad. - Jól van, jól, Vittorio - suttogta lemondóan. Azt mondhatta csupán, hogy a férfi titkában, bármi legyen is az, nincs semmi megszégyenítő. Erről megbizonyosodott. Kevés embert tiszteltek annyira, mint Vittoriót, és a kollégái láthatólag semmi különöset nem vettek észre rajta. Vajon ez csak az ő érzéki csalódása? De az érzéki csalódások sincsenek egészen ok nélkül... Csak az ő szerelme - ezt kellett hinnie Giovannának - és talán az érzékenysége (a világ egyik legnagyobb költőnőjének tartották), csak ezek fejleszthették ki azokat az antennáit, melyek fölfogtak mindent, ami Vittorióban különös. - Most fölmegyünk a Fórumra - mondta a férfi. A hold bevilágította az oszlopcsarnok romjai szegélyezte háromszögű teret, és Giovanna meglátta balra, a Jupiter-templomon túl, a Vezúv fenyegető körvonalait. - Vittorio! - suttogta, és belekapaszkodott a karjába. Az egyik oszlop megmozdult. - Hogyan ijedhetsz meg ennyire? - nézett rá a férfi. Most már jól lehetett látni, hogy egy másik látogató megy át a téren. Lassan ment, kezét a háta mögött összekulcsolta. Mindketten követték a tekintetükkel, aztán Vittorio karon fogta a lányt, és feléje indultak. A Fórum közepén találkoztak össze. - Te vagy az?! - kiáltott föl Vittorio. - Sejtettem, hogy te vagy... Giovanna azonban lelket fölkavaró élességgel érezte, hogy Vittorio színlel, mert várta a találkozást ezzel a másik férfival, akivel talán előre megbeszélte ezt a különös találkát az elpusztított városban. - Vittorio! - válaszolt az idegen, de olyan hangsúllyal, mely nemigen felelt meg látható szándékának, hogy meglepetést mutasson. - Régi barátom, a híres biológus, Spiros Parparia. A feleségem, Giovanna. A nő kezet nyújtott, s pillantása találkozott a biológuséval. - Ó! - Mi történt veled? - kérdezte Vittorio. Hangjában alig leplezett ingerültség bujkált. - Semmi... Rosszul léptem - dadogott Giovanna. 50 Parparia szeme szürke volt, s az az ismeretlen virágillat, melyet Vittorión érzett, még fokozódott is, mert az újonnan érkezett ugyanilyen finom illatot árasztott. Sovány volt, majdnem olyan magas, mint Vittorio, de öregebbnek látszott. - Tetszik magának Pompeji? - kérdezte Giovannától. De nem is várta meg a választ, folytatta: - Iszonyodom a helyreállítástól - vallotta be váratlanul. - Nemcsak azért, mert elkerülhetetlenül van benne egy jó adag önkény... nem, nemcsak azért. A helyreállítás megkísérli, hogy a halott valóságot életre keltse. Itt egy élő város dermedt kővé, a hiteles pillanat lett örökkévalóvá... - Örökkévalóságra törekszik? - kérdezte Giovanna. - Ne feledd, hogy egyik legjelentősebb költőnőnkkel beszélsz - szólt közbe Vittorio. Giovanna tudja, mit jelent az örökkévalóság. Exegi monumentum... - Persze, persze - mondta Parparia. De nem látszott meggyőzöttnek. Most hármasban sétáltak a Forumon. - Azért vonzódsz Pompejihez, mert érzed itt az örökkévalóság jelenlétét? - kérdezte Giovanna, és arcát Vittorio felé fordította. - Természetünk, hogy megbecsüljük a tartósat - mondta a férfi gyorsan, s Giovannára nézett. - Nem igyekszünk-e minél ellenállóbb anyagokat létrehozni? Minden, ami gyakorlatilag romolhatatlannak bizonyul, érték a mi szemünkben, a gyémánttól kezdve a verseidig. .. - Az én verseim... - ismételte Giovanna. - Nem évezredeknek írok. Verseim gondolatai föltevésszerűek. Hatásuk föltételezett... Sajnálnám persze, ha költészetem közömbös maradna; de vajon tetszik még valakinek valóban Horatius? Akarom mondani: kedves költője-e ő bármelyik kortársunknak is? Életműve, mely szintén tartós volt, most tiszteletre méltó múzeumi darab. S hányszor megborzadok, ha azt a több ezer négyzetméternyi festményt látom a múzeumok falain! Ilyenkor irigylem annak a dalnak az életerejét, melyet mindenki dúdol egy évig, hogy aztán örökre elfelejtse. - Életerőt mondott? - csodálkozott Parparia. - A kérésznek nagyobb az életereje, mint az elefántnak? - Kérészt estéről estére mindenfelé lehet látni - mondta halkan Giovanna -, elefántot azonban csak az állatkertekben vagy a rezervátumokban... Egy pillanatig csönd telepedett rájuk. - Az alkotásról beszéltem - emlékeztette őket Vittorio. - És akár akarod, akár nem, a verseid fönn fognak maradni! Idegesnek látszott, és szavait határozott kézmozdulatokkal kísérte. - Ha megígéred... - próbált meg tréfálni Giovanna. - Megígérem - mondta Vittorio. S ismét hallgattak mind a hárman; Giovanna pedig megborzongott, mert minden porcikájában érezte a régi nyugtalanságot, noha Vittorio szavai gyöngéden biztosították szerelméről - mást nem tartalmaztak. Sem az éjszakai látogatás, sem a beszélgetés annak az elpusztított városnak a közepén, melyet a vulkán hamuja elborított, nem volt véletlen; érezte, mindennek van valamiféle értelme, de nem tudott rájönni, mi. Szeretett volna egyedül maradni, hogy írjon; hogy megpróbálja körbejárni az igazságot, hogy megfejtse okát zaklatottságának - melyet a romok légköre fokozott. Időnként a lengedező szellő feléje vitte a két férfi titokzatos illatát, s Giovanna szívét összeszorította az a fölismerés, hogy mindkettőjüknek szürke szemük van. Miért csak ő veszi ezt észre? Később, mikor gondolatai megengedték, hogy lélekben visszatérjen a Fórumra, Parpariát hallotta, aki a saját dolgairól beszélt. - ...úgyhogy ilyen esetben nincs mit tenni - mondta a biológus. - Csak a Biblia állítja, hogy az angyalok gyermeket nemzenek a földi nőkkel, de bizonyosak lehetünk benne, hogy 51 találékony fiatalemberek a szomszéd helységből angyalnak mondták magukat, hogy megfélemlítsék és félreállítsák a helyi versenytársakat... - Ne tréfálj - szakította félbe Vittorio; Giovannát megrendítette reménytelenségről árulkodó hangsúlya. - Még nincs semmi bizonyosságunk. Vagy valóban tudod bizonyítani? - Tudom - mondta Parparia. - Az elemzések egyértelműek. Vittorio hallgatott; Giovanna testi fájdalomként élte át a csöndet. Mintha hatalmas fekete függöny takarta volna el hirtelen a férfit. Ezért volt hálás a férfinak, amikor az oltalmazón megfogta a vállát, pedig olyan erősen megszorította, hogy elakadt a lélegzete. Egyszerre megérezte, hogy Vittorio vad kétségbeeséssel kapaszkodik beléje. Mi történik? Miről beszélnek? Villámló tekintetet vetett Parpariára, megérezvén, hogy olyan véleményt mondott most ki, melynek következménye ijesztő. - Sajnálom - mondta a biológus. - Mégsem hiszem! - kiáltotta Vittorio. - Elvégre te is tévedhetsz! - Nagyon késő van - sóhajtott Parparia, s váratlanul egészen szelíd lett. - Még ma éjszaka vissza kell mennem Athénba... Gyorsan búcsúzkodtak. A fiatalok némán néztek utána, s Giovanna megint megelevenedett oszlopnak vélte. A romok csöndje nyomasztotta, s mihelyt Parparia eltűnt egy kőfal mögött remegő hangon kérdezte: - Miről beszéltetek? - Vészmadár - sziszegte Vittorio. Giovanna teljesen megzavarodott. Komoran nézett maga elé, a fejét lehajtotta; egyszeriben megsejtette, milyen különös ez a vergődésük itt, a csonka oszlopok övezte térségen. - Miért tartasz távol mindentől, Vittorio? Fáradtnak érezte magát; a legszívesebben elaludt volna, hogy elfelejtse az egészet. Tudta, hogy hiába kérdez. Vittorio soha nem fog mondani neki semmit, s neki soha nem lesz ereje ahhoz, hogy áttörje a hallgatásnak azt a falát, mellyel Vittorio körülveszi magát. - Szeretlek, Giovanna - szólalt meg váratlanul, s hangjában olyan fájdalom rezgett, hogy megdermesztette Giovanna szívét; fáradtsága megszűnt, ez újra fölkorbácsolta már lecsillapult nyugtalanságát. A férfit ezen az éjszakán látta először ilyen elkeseredettnek, zaklatottnak, gyötrődőnek - s azért, mert szerelmes belé. De hát őt, Giovannát, nem a szerelem kínozza-e, az első pillanattól, hogy találkozott vele? - Miért olyan gyötrelmes a mi szerelmünk, Vittorio? - kérdezte hozzásimulva. - Nem gyötrelmes - válaszolta suttogva, elkeseredetten makacsul, s még egyszer nyomatékosan megismételte: - Nem gyötrelmes... Giovanna úgy érezte, hogy nem annyira neki beszél, hanem mintha valamilyen láthatatlan beszélgetőtársát akarná meggyőzni. - Ki ez a Parparia? - kérdezte. - Rokonok vagytok? - Rokonok? - csodálkozott Vittorio; aztán meglepő gyorsan hozzátette: - Igen, voltaképpen azok vagyunk... - Milyen nehéz minden! - sóhajtott Giovanna, s leengedte a karját, mellyel az imént még a férfit ölelte. A kettejük közt tátongó szakadék fölé dobott palló rövidnek bizonyult, s lendületük a folytonos gyanakvásban megtört. Leverten húzódott el Vittoriótól. - Minden másképp volna, ha volna gyerekünk! - mordta a férfi hirtelen. - Minden egyszerűvé válna... Giovanna! Szenvedélyesen beszélt; Giovanna nem ismerte erről az oldaláról; forró, türelmetlen szavai fölkavarták. Egy gyermek Vittoriótól! Egy kicsi, akit szoptatna, akiben közvetlenül és érthetően, saját lényével örökre ötvözve találhatná meg őt... Elbódult, behunyta a szemét, s 52 csak akkor vette észre, hogy megingott, amikor Vittorio karja átfogta. A hold lenyugodott. Egyedül voltak a sötétben. - Nem találok semmi okot arra, hogy ne legyen gyereke - mondta az orvos. Idős ember volt, s kezét összetéve, kenetesen, nyugodtan beszélt. „Ilyenek lehettek a hajdani papok" - gondolta Giovanna, s az orvos ujjait nézte. Tudta, hogy a szakorvos diagnózisa olyan tévedhetetlen, mintha robot állapította volna meg. - Teljesen bizonyos benne? - kérdezte meg mégis; az orvos nem látszott sértődöttnek, s megelégedett annyival, hogy lehajtotta tar fejét, és ugyanolyan nyugodtan mondta: - Teljesen bizonyos. Nem értette páciense zaklatottságát, de nem tartotta fontosnak, hogy kipuhatolja, miért olyan izgatott. Az ő helyében minden nő örülne. S mert hallgatásuk egy kissé hosszúra nyúlt, kötelességének érezte, hogy emlékeztesse páciensét: még várnak rá odakint. - Van még kérdése? - Nem, nincs, köszönöm - válaszolta a nő gyorsan, s úgy nézett rá, mint aki álmából ébred. Átsietett a várószobán, s elindult az utcákon, céltalanul. A rendelő csöndje után a kinti zajt süketítőnek érezte, de nem bánta volna, ha a lárma még nagyobb: ez talán elfödné Parparia és Vittorio hangját, mert hangjuk ott dörömbölt a fülében, mintha hangszóró erősítette volna föl: „Még nincs semmi bizonyosságunk..." „Az elemzések egyértelműek.. Nem tudja, miről beszéltek a régi Pompeji közepén, csak arra emlékezett, hogy a bibliai angyalokat emlegették, s nem értette, hogy a primitív emberek gyermekes legendája miért izgatta úgy föl Vittoriót. Ami igaz, igaz: a férfi nyugtalanságát a prelátus külsejű orvos láthatólag igazolta. Ami velük történt, az ellentmond mindennek, ami természetes. Miért nem lehet gyermekük? Csak Giovanna tudja, mennyire vágyik arra, hogy adjon egy életet, s így verjen hidat Vittorióhoz; a férfi pedig fájdalmas reménységgel várta a gyermeket, mintha az élete függne tőle. Érezte, hogy a férfi emészti magát, ezért azt kívánta, bár fedezne föl magában valamilyen fogyatékosságot, testi hibát, hogy enyhítse a férfi gyötrelmét. Az orvos most szertefoszlatta ezt a naiv illúzióját is... A mozgójárda gyorsan röpítette tovább, Giovanna mégis - elégedetlenül a gépezet sebességével - futásnak eredt. Úgy rémlett neki, hogy ha ismerné Vittorio vívódásának okát, minden egyszerűvé válna, mert semmi - az sem, ha megtudná, hogy a férfi valamikor valamilyen hibát követett el; az sem, hogy talán örökölt betegségben szenved -, semmi sem lehet kínzóbb, mint az örök titok, az örök félelem; ezt képtelen tudomásul venni. Rádöbbent azonban, hogy Vittorio titka nem a megszokott titkok közé tartozik, és megremegett a homályos előérzettől. Majdnem két éve élnek együtt, s ahogy Vittoriót ismeri, az nem tétovázna, hogy megossza vele titkát, ha megoszthatná. Ha hallgat, azt jelenti, a titok nemcsak az övé; vagy föltételezi, hogy meghökkentő közlése (Giovanna habozott; nem merte magának bevallani, amit az ösztöne súgott, talán akkor, amikor Vittorio szürke szemének pillantásáról írt első találkozásuk után született versében) nem emberi volna... Parparia az angyalokról beszélt. Homályosan emlékezett az elmúlt évszázadoknak arra a mítoszára, mely a felsőbbrendű embert dicsőítette, az aljasságban agyafúrt dúvadat, aki túltette magát jón és rosszon, és a tökéletességre hivatkozott, hogy igazolja lealacsonyító magatartását. Vajon Vittorio nem tökéletes-e? A férfiszépség olyan szokatlan tulajdonságokkal párosult benne, melyekkel kivívta az Űrkutató Intézet igényes munkatársainak tiszteletét. Parparia angyalokról beszélt... Hirtelen megállt; az arca égett a szégyentől. Gondolatai eddig még soha nem vitték ilyen ingoványos talajra; soha nem hitte volna, hogy eljut egyszer oda: azt rágalmazza meg, aki █ 53 örökre polarizálta a szerelmet és a reményt. Ha bizonyos volna a dolgában, ha volna biztos tájékozódási pontja abban a sötétségben, melyben csak tapogatózik, akkor - ezt tudja Vittorio nem rejtegetne előtte semmit, nem fordítaná el a tekintetét. Parparia angyalokról beszólt. Hogyan néz ezután Vittorio szürke szemébe, melyet most a gyermek miatti - akit a férfi is szeretne - aggodalom árnyékol be? S nem lesz neki sohasem gyermeke... Egyszeriben - most először, amióta ismerik egymást - örült annak, hogy Vittorio néhány napig megint távol marad, mert a kísérletek ott tartják a szicíliai űrrepülőtéren. Már tudja, mit tehet még. Csodálkozva bámulta maga körül a nyüzsgést; későn vette észre, hova vitte a mozgójárda. Mellette emelkedtek a Colosseum hatalmas romfalai. Az egyik boltív alól két fiatalember mosolygott rá, s egyikük valamit a lába elé dobott. Giovanna lehajolt, s fölemelte a fehér rózsát. Még aznap este - nyugodtan és kimérten - becsöngetett az ismeretlen épület kapuján. Az a nyugtalan feszültség, melyben már jó ideje élt, most valamilyen határozottságnak adta át helyét, s ez nemcsak járását, de még apró gesztusait is módosította. A két fiatalembertől kapott rózsát a keblére tűzte. - Maga az? - kérdezte Parparia; Giovanna úgy érezte, hogy színleli a csodálkozást. Meg mert volna esküdni rá, hogy a biológus várta látogatását. Egy múzeumszerű helyiségbe tessékelte; a szoba teljesen be volt polcozva, a polcokon üvegedények, bennük pedig különféle színű folyadékokban furcsa, preparált embriók - virágokhoz hasonlítottak - és nem azonosítható szervek metszetei. Gyönge fény világította be a helyiséget, s Giovannának az volt az érzése, hogy az üvegedényekben levő különös dolgok életre kelnek, ha ő megmozdul. Némelyik foszforeszkált. Mások nagyítólencse mögött voltak, s mikor elment előttük, érzéki csalódást keltő részletek rajza jelent meg a szeme előtt. A természet rettenetes Minószának kiagyalt labirintusa volt ez, rikítóan színezett kígyókövek és halak; az ismeretlen ide menekült haldokolva. Néhány preparátum olyan volt, mint az átlátszó, faragott drágakő, mások meg meghatározhatatlan anyagú, átlátszatlan alakzatok. Nem volt semmi sem szörnyű, minden meghökkentően szép volt, de kissé valószerűtlen. A helyiség egyetlen ablakából fehéren és fantomszerűen látszott az Akropolisz márványtömbje. - Még egy darab az örökkévalóságból - mondta Giovanna, visszaemlékezve a Pompejiben megkezdett beszélgetésre. S bár akkor Parparia hozta szóba az örökkévalóságot, most láthatólag nem sok kedve volt hozzá, hogy az oly rég félbeszakított beszélgetést újrakezdje. Giovanna úgy érezte, hogy Parparia óvatos és körültekintő, mintha törékeny anyaggal vagy robbanószerrel bánna. - Hát Vittorio? - kérdezte udvariasan, miután leültek. - Nem lehet gyermekünk - kezdte Giovanna minden kertelés nélkül, rögtön a lényegre térve; merőn nézte a biológust, de az meg sem rezzent. - És nem az én hibámból ... - Figyelmeztettem Vittoriót - mondta Parparia, erőt véve magán. - Honnan tudta? Hogyan tudhatta? A férfi az üvegedények sorára nézett (Giovanna csak ekkor vette észre, hogy a tompa fény ezekből az edényekből árad, és hogy más fényforrás nem is világít a helyiségben), aztán akadozva, de a választ megkerülve mondta: - Elég sok boldog párt ismerek, akiknek nincs gyermekük... - Nem gyújtana villanyt? - kérdezte Giovanna, talán egy kissé nyersen. Azonnal rájött, hogy szavait akár jelképesen is lehet magyarázni, de Parparián nem látszott, hogy észrevette volna ezt. - Dehogynem - mondta, fölállt, s villanyt gyújtott. Az üvegedényekben kiállított dolgok elhalványultak. A mennyezetről éles, közömbös fény záporozott alá, mint egy műtőben. - Mindent tudni akarok - követelte Giovanna. █ 54 - Így egyszerre? - nevetett a férfi, de látszott rajta, hogy bosszús, aztán szelíden hozzátette: - Attól tartok, túlértékeli ismereteimet... Giovanna egész fölsőtestével előrehajolt. - Nem azért jöttem, hogy bájologjunk. Értse meg, Parparia, így nem mehet tovább. Kérem, könyörgök, segítsen nekem... Segítsen nekünk! Ha tudom, miről van szó, tehetnék valamit, megkísérelhetnék valamit... Szeretem Vittoriót, Parparia! Bármire hajlandó vagyok... Elakadt a szava. Nézte Parparia mozdulatlan arcát - olyan, mint az égetett agyagból készült álarc; olyan, mint Vittorio arca -, kutatva nézett szürke, majdnem fehér szemébe; ez is olyan, mint Vittorióé. - Ne haragudjon - mondta a férfi szokatlanul szelíden; úgy beszélt, mint akkor, amikor hirtelen elbúcsúzott tőlük Pompejiben -, az egyetlen tanács, amit adhatok magának... igen, az egyetlen, Giovanna, higgye el... - Mondja! - Váljon el Vittoriótól. A nő hátravetette magát a fotelban. Az arcából minden vér kiszaladt; arca az éles fényben most mészfehérnek látszott. - Bocsásson meg - folytatta Parparia szelíden. - De tanácsot kért tőlem... - Vele is beszélt erről ? - Megpróbáltam - vallotta be a férfi, akit Giovanna villámló tekintete láthatólag feszélyezett; elkerülte ennek a szemnek a pillantását, s elégedetlenkedve mondta: - Nem, nem bizonyult olyan okosnak, mint szerettem volna... Diadalmas, belső mosoly tette életszínűvé Giovanna arcát. Testének feszültsége föloldódott. Bizonyos volt benne, hogy túljutott a legnehezebb pillanaton, s úgy érezte, kész ismét harcba bocsátkozni boldogságának megőrzéséért; s boldogságának titka a vele szemben ülő férfinak zárt ajkán van. - Senki sem választhat el bennünket, Parparia. Ha valaki valóban segíteni akar nekünk... Félbeszakította mondatát, mert a biológus fölpattant. Némán járt föl s alá a helyiségben, Giovanna pedig visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan mérlegeli a férfi, mit tegyen. A tudós mereven bámult egy üvegedényt, melyben fénylő, rózsaszerű anyag volt, színtelen folyadékban fürdő húsvirág. - Akkor éjszaka, amikor találkoztunk - kezdte váratlanul, de nem nézett Giovannára -, fölhívtam erre a figyelmét. De már késő volt... - Igen - suttogta Giovanna. - Egy hónapja szerettük egymást. Parparia hátat fordított az üvegedényekkel telerakott polcoknak. Három lépést tett, és megállt Giovanna fotelja előtt. - Semmi kifogásom a szerelmük ellen, és nem hiszem, hogy Vittorio különb élettársat találhatott volna. Aztán jogom sincs arra, hogy ítélkezzem... - Mégis azt akarta, hogy váljunk el - emlékeztette Giovanna. Minden érzékével leste a férfit. Parparia a nő vállára tette a kezét. - A javukat akarom. De ha nem lehet... - Nem, nem lehet - mondta Giovanna nyugodtan. Érezte, hogy egy lépésnyire van a győzelemtől, s félt, hogy esetleg valami meggondolatlant mond. A biológus azonban ismét leült, s éppúgy, mint amikor beszélni kezdett, megváltozott az arca, talán attól az elhatározástól, melyre végül is jutott. Giovanna időtlennek érezte a férfit, távolinak, mégis közelinek. Komoly lett megint, de nem hiányzott belőle a melegség, sőt: szürke szeme a nőt nézte, s mintha belelátna, mintha túllátna rajta, s azt nézné, hol kezdődik a nem sejtett valóság. - Nagyon kevesen tudják... tudjuk - magyarázta Parparia -, az egész még annyira váratlan... Az emberek mégis megtudják előbb-utóbb, meg is kell tudniuk; kénytelen vagyok arra kérni magát, hogy őrizze meg ezt a titkot, addig legalább, míg föl nem oldom a 55 titoktartás alól. Gondolja meg, Giovanna. Szavát adja, hogy senki, az égvilágon senki nem fogja megtudni, amit most mondok? Giovanna egyenesen a szürke szembe nézett. - Senki! Szavamat adom - egyezett bele nagy lélegzetet véve. Rémülten markolta meg a fotel karfáját. Parparia fölállt, eloltotta a mennyezetről áradó éles fényt; a helyiségben megint az a titokzatos, az üvegedényekből kisugárzó fény vibrált. Giovanna hálás volt, a félhomály most jót tett neki. - Bízom magában - mondta Parparia. - Amikor megsejtettem, hogy ide jutunk, arra kértem Vittoriót, hozza el magát arra az éjszakai találkozóra. Meg akartam ismerni magát, mert közölnöm kellett vele... - A tényt, hogy az elemzések egyértelműek! - Tehát tudja? - csodálkozott a férfi. - Semmit sem tudok. Bocsásson meg. Parparia egy pillanatig hallgatott; Giovanna egyszeriben bántónak érezte az üvegedények különös alakzatainak jelenlétét, a férfi szavai mintha a nemlétbe és némaságba űzték volna, másrészt mintha ide, kettőjük közé hozták volna őket. - Tudja, hol született Vittorio? - kérdezte a biológus. - Persze. Rómában... - Nem, Giovanna. Vittorio a Titán űrhajón született; ez volt az első űrhajó, mely fölkutatta a Proximát. Giovanna eltakarta száját a tenyerével. A szíve veszettül dobogott. - De hiszen ez... - 1992-ben volt. - Képtelenség! - kiáltotta Giovanna, s észre sem vette, milyen rekedt, milyen remegő a hangja. - Csak nem azt akarja mondani... - De igen - mondta nyugodtan Parparia. Úgy néztek egymásra, mint arccal egymás felé fordított két szobor. - Hallgasson! - tört ki Giovanna. Fölkelt a fotelból, és kezét tördelte. - Ez azt jelenti... Ez ostoba tréfa! Kétszáztizennyolc éve .. Hogy tud ilyen... ?! És én úgy jöttem magához, mint olyan baráthoz, aki az egyetlen... A feszültség után, melyben hónapokig vergődött, s elhatározása után, hogy a biológushoz fordul, és ama reménye után, hogy nyugtalanságának és Vittorio furcsaságainak okát tőle fogja megtudni, Parparia tréfája embertelen volt, baljóslatú tréfa. Makacsul, görcsösen kapaszkodott a tréfa szóba, mert ebben a szóban találta az egyetlen lehetőséget, hogy elutasítsa a tudós férfi ijesztő állítását; a férfi ugyanolyan komor tartózkodással nézett a nőre, ő mégis egyre jobban érezte, hogy a biológus szavai valóságos veszélyt hordoznak, közvetlen és elkerülhetetlen fenyegetést. - Igen - mondta Parparia. - Az igazat akarta tudni; vegyen erőt magán, és nézzen szembe az igazsággal. A Titán űrhajó útja, földi időben számítva, jó nyolc esztendeig tartott; eközben hat gyermek fogant és született, akik első éveiket az űrben élték le. Ketten meghaltak, mielőtt visszatértek volna a Földre, a többi négy pedig... - Várjon - kérte Giovanna. Időre volt szüksége, hogy a megdöbbentő hírt tudomásul vegye; hogy meg tudja hallgatni, amit még meg kell tudnia. Parparia nem tréfált. Félve - bár ezt önmagának sem akarta bevallani - sejtette meg, hogy kezdettől fogva az igazat mondta; most nem akart gondolkodni, nem akart a szavain rágódni, hogy ki ne derítse, mit rejtenek magukban - kitalálta, mit rejtenek, s belefájdult a szive. - Várjon - ismételte -, várjon... - A négy közül én vagyok az egyik - mondta halkan a biológus. 56 A nő felé lépett, de az akaratlanul hátrált előle. A fotel most köztük volt. „A szürke szem, az ismeretlen illat... Nem vagytok ti rokonok? Valamiként igen..." - Miért fél tőlem? - suttogta Parparia; Giovanna összeszedte minden erejét, hogy válaszolni tudjon. - Nem tudom. Az egész olyan... Bocsásson meg. Folytassa, hallgatom tovább. Az iszonyat azért nem hagyta el, érezte, hogy beveszi magát a bőre alá, s leskelődik, mint egy fenevad. - Föltételezem, hogy a homo sapiens a legragyogóbb teremtmény, melyet a természet létrehozott földi körülmények között és földi föltételeknek megfelelően - folytatta Parparia. Valószínűleg tudja, hogy a XX. században a radioaktív sugárzás károssá vált, s torzszülöttek és recesszív mutációk jöttek világra. Az űrrepülés új föltételei között azonban a radioaktív sugárzás némelyekre olyan hatással volt, hogy magasabb rendű mutációk jöttek létre; megvallom, még nem tudom bizonyosan, hogy kikre. Olyasféle molekuláris mutációról van szó, mely a homo primigeniust homo sapiensszé alakította; olyan mutációról, mely új faj létrejöttéhez vezet, mert átörökíthető a leszármazottakra. A Titán útján megjelentek a homo aeternus első példányai... - Bizonyos benne? - kérdezte Giovanna, ő maga is csodálkozva szavainak haszontalanságán. Még nem akart gondolkodni, és észre sem vette, haladékért könyörgött. - A módosulás a kromoszómákban ment végbe - válaszolta Parparia türelmesen. - A homo sapiens és a homo aeternus két külön faj, s egymás közt nem szaporodhat. - Az elemzések egyértelműek - emlékeztette Giovanna suttogva. - Vagyis érti - mondta a biológus. - A Titán fedélzetéről négy gyermek szállt le, két fiú és két leány. Még születtek gyermekek űrutazás közben, de kevesen, mert az emberiség lemondott a hosszú ideig tartó űrrepülésekről, és elsősorban a Naprendszer fölkutatására törekedett, Az űrhajók fedélzetén született gyermekek közül nem mindegyik mutáns Úgy látszik, hogy az új jelleg csak akkor jelenik meg, ha a fogantatás és a születés is a kozmosznak meghatározott sugárzási övezetében megy végbe, sőt talán előbb éveket kell eltölteni űrhajó fedélzetén. De két hasonló mutáns földi körülmények között is képes homo aeternus nemzésére... Parparia ünnepélyesen beszélt arról a valóságról, mellyel régóta megbarátkozott, de Giovanna már nem tudott odafigyelni. Ez a kinyilatkoztatásszerű közlés olyan valószínűtlen keretet teremtett annak a drámának, melyet átél, hogy saját fájdalma szinte semmivé enyészett abban a hatalmas koordináta-rendszerben, melyet a biológus fölvázolt. Már-már öntudatlan igyekezettel - védekezésképpen - száműzte gondolataiból mindazt, ami arra kényszeríthette, hogy szembenézzen a kikerülhetetlen következményekkel. Arról a területről, ahova Parparia szavai juttatták, semmiféle elképzelése, föltételezése nem volt, és úgy érezte, rémítő, lidérces álmot lát, melyből föl kell ébrednie. - Több mint két évszázad óriási idő emberi életre - mondta ezért, arra törekedvén, hogy visszavigye a logikát a félhomályban derengő helyiségbe, ahonnan elűzték -, de két évszázad mégsem örökkévalóság. Milyen jogon tekintik halhatatlanoknak magukat? - A homo aeternusnak nálunk „öregebb” képviselői nincsenek - ismerte el minden akadékoskodás nélkül Parparia. - Mi vagyunk az elsők... A halhatatlanság inkább csak beszédtéma. De a föltételezés szervezetünk elemzésén alapszik - és a falakat elborító polcokon sorakozó üvegedényekre mutatott -, azon, hogy szervezetünk meglepő regenerációs képességet árul el. Nézze... Kihúzta dolgozóasztalának egyik fiókját, és kivett belőle egy kétélű szikét. Aztán fölgyűrte ingujját, bal karját ráfektette egy mozsárfélére, és egyetlen mozdulattal fölvágta ütőerét. Vére a fehér edénybe csurgott. - Semmi valódi veszély nincs, és a heves fájdalomnak sincs jele - mondta Parparia 57 Bronzszínű arcának vonásai megkeményedtek, de minden erőfeszítés nélkül beszélt ez majdnem annyira megborzasztotta a nőt, mint az a valószínűtlen jelenet, melynek tanúja volt. Az üvegedényekből - most már tudta, hogy azok romolhatatlan anyagmintákat tartalmaznak - számtalan szem nézett rá, legalábbis úgy rémlett neki; úgy érezte, hogy át lökték az értelem határán, olyan ijesztő univerzumba, mely kívül van az emberin, ahol minden lehetséges. A halhatatlan karból már nem csurgott a vér; a biológus egyszerű tamponnal megtörölte fölsértett bőrét. A seb szemmel láthatólag forrt össze. Egy pillanat múlva csak hajszálvékony heg jelezte a szikevágás helyét. - Senki közülünk nem halt meg eddig; igaz, egyikünk-másikunk közönséges, véletlen baleset áldozata lett - mondta Parparia. - Gyakorlatilag halhatatlanok vagyunk... legalábbis ha élettartamunkat a normális élettartamhoz viszonyítjuk. Hangjának töretlen harmóniáját sem diadalmas hangsúly, de még - ami egyébként érthető lett volna - büszkeség sem zavarta. Giovanna iszonyodva képzelte el, hogy egy embercsoport nyugodtan szemléli városok emelkedését és pusztulását. Körülöttük nemzedékek születnek és halnak, de egyre kevesebben. A végtelenül megsokszorozott szfinxet látta, a majdnem halhatatlan sokaságot, mely átéli az emberiség haldoklását. A társadalmi igazság, szabadság, egyenlőség, minden, amit az emberiség kivívott magának több évezredes küzdelem árán, most az emberek ellen fordul: ha a legjobbak foglalják el a magas posztokat, akiktől elvárják a tudást, az okosságot, a tapasztalatot, melyik ember veheti föl a versenyt ezekkel a szfinxekkel, melyiknek lesz csaknem határtalan ideje arra, hogy megszerezze ezt a tudást, okosságot, tapasztalatot? Új réteg veszi át fokozatosan a vezetést minden területen. S ez méltányos. Tragikusan ironikus, hogy a halhatatlanoknak nem lesz szükségük csalásra, nem lesz szükségük összeesküvésre. Közülük bármelyik pályázhat kulcshelyre, azzal a bizonyossággal, hogy meg is fogja szerezni, mert fölkészültsége rendkívüli; ő maga felsőbbrendű, s mindez lehetetlenné teszi, hogy a gyengébb jelöltnek esélye legyen. A békésen félreállított emberek - ráadásul észre sem veszik, hogy félre vannak állítva - alacsony beosztásokban tengődnek majd, elkorcsosulnak, ugyanakkor a halhatatlanok átveszik tőlük a civilizációt, s olyan csúcsok felé viszik, melyek már túlvannak a halandók megértési lehetőségein. „De mi festettük be a barlangok falait, a Sixtus-kápolnát - ezt szerette volna kiáltani mi emeltük a piramisokat és a kozmovízió antennáit, mi írtuk az Iliászt, a Hamletet, A félkegyelműt, mi fedeztük föl a magfúziót, mi röpültünk az űrben!" Szerette volna megemlíteni a virágokat, a játékokat. És a kés? Még az is, mellyel Parparia fölvágta halhatatlan erét... Minden eszköz gondolatot zár magába, s ez mindig távolabb visz, a vízözön előtti időkbe; az akkori ember pattintotta az első kőszerszámot, s így haladt addig a napig, melyen ezt a végzetes kinyilatkoztatást meghallotta. Soha fájdalmasabban nem szerette az emberiség közös kincsét. Aztán meglepődve azon kapta magát, hogy ebbe a közös kincsbe számítja a gondolkodás győzelmeit a pithecanthropus gondolataitól az űrhódító ember nagy fölfedezéséig. Vajon a homo primigenius nem állította-e félre a pithecanthropust? A homo sapiens a homo primigeniust? Minden összezavarodott az agyában. A rettegés, hiába igyekezett elaltatni, most megint elfogta, és megértette, hogy Parparia miért ígértette meg vele, hogy megőrzi a titkot. Nevetséges, de a halhatatlanoknak időre van szükségük. Könyörtelen emelkedésük attól függ, hogyan szaporodnak, mert a homo aeternus képviselőinek kicsiny száma megakadályozza őket abban, hogy beszivárogjanak a földi szervezetek vezető helyeire. Mostantól fogva Parparia irányította a biológiai kutatásokat; Vittoriónak az űrkutatás jutott. Nyomasztó, heves fájdalom emlékeztette most arra a férfira, akiről látszólag megfeledkezett. Mégis tudta, hogy Vittorio egész idő alatt jelen volt, őmiatta rettegett, heves szenvedés homályosította el az arcát, s ez valósággal érzéstelenítette, mint egy gyógyíthatatlan trauma után. Szerelme öntudatlan védekezésképpen igyekezett Vittoriót 58 elrejteni, kirántani ebből az ügyből, amint hogy első rémületében a biológus által oly végzetesen megvallott okos gondolatokat is igyekezett elhessegetni magától. Rövid ideig féken tartott gondolatai most megkínozták. Kiváltképp hevesen gyötörte annak képe, akit szeretett. Parparia tiszteletben tartotta Giovanna hallgatását; szürke szemét a nőre függesztette. Azután, mint aki tudja, mi kínozza a nőt, nyomatékosan, komolyan mondta: - Vittorio szereti magát. - Vajon hányat szeretett énelőttem ? A kérdés előbb csúszott ki a száján, mint akarta. - Nem tudom - válaszolta halkan Parparia. - Szörnyű! Szörnyű! El kell hagynia, tűnjön el! Megalázó fölfedezés: féltékeny. Az arca lángba borult. - Én magát is kértem, hogy tűnjön el - emlékeztette a férfi. - De ő tudta! - Észbe kapott, hogy kiabál; kétségbeesett mozdulatot tett, hogy uralkodjon magán. - Bocsásson meg, én... - Megértem... A biológus hangjában őszinte volt a szomorúság, s ezt megérezte Giovanna. Nem szánakozás volt benne, s ez az egyszerű szó, megértem, többet segített neki, mint a haszontalan jóakarattal teli mondatok. - És most? - kérdezte Giovanna bizonytalanul. - Most már mindent tud. Azt hiszem, így jobb... - Még nem tudok semmit - mondta Giovanna. Nyugalomra, egyedüllétre volt szüksége. De ez a gondolat csak átfutott az agyán; máris úgy érezte, látnia kell Vittoriót, hogy hallja a hangját, érezze az érintését. Megremegett, és hirtelen fölállt. Az üvegedényekből számtalan szem nézett rá. Az üveg oxidálódik, szétporlik, de ezek a szemek örökké néznek. Az előtte álló férfi életének már harmadik évszázadába lépett. Az ablakon keresztül látta az Akropoliszt; ez huszonhét évszázad. Mit keres ő ott, a rövid életű lény, az örökkévalóság kellős közepén? S bár ez az örökkévalóság viszonylagos, mégis örökkévalóság az emberi élethez képest. Átvillant az agyán: neki megadatott, hogy megismerje azokat, akik a jövőben olvasnak; nem úgy, mint azoknak, kik gondolataikat holt anyagra bízták, és az idő óceánján hányódnak, s mint a hajótöröttek, jeleket dobnak az idő tengerébe, palackpostán adnak hírt magukról. Ezért ígérte meg neki Vittorio, hogy versei örökké fönnmaradnak. Tudta, hogy hallgatni fogja ezeket a verseket akkor is, amikor fű nő az ő sírján, amikor eső mossa a csontjait. De kinek fogja olvasni őket? - A viszontlátásra, Parparia - köszönt el; a férfi nem is igyekezett tartóztatni, és nem emlékeztette ígéretére, hogy hallgatni fog mindarról, amit hallott. Amikor hazaért, Vittorio éppen verseinek utolsó hangszalagját hallgatta. - Egy órája várlak! - kiáltott a férfi, és leállította a magnót. Láthatólag jókedve volt, és elmondta, hogy mindent megoldottak a kilövőállomáson. Giovanna tudta, hogy az utóbbi időben Vittoriót a G terv foglalkoztatja; mindenki erről a tervről beszélt, bár senki sem tudta, hogy voltaképpen miről van szó. Vittorio irányította a munkákat, de Giovannával semmit sem közölt, mert a munkálatok egyelőre titkosak voltak. Most is megelégedett annyival, hogy csupán megemlítse: az előkészületeket a vártnál előbb sikerült elvégezni, ezért térhetett haza a mondott időpontnál hamarabb. Giovanna megfigyelte önmagát: most nem kísértette meg a régi nyugtalanság, mikor Vittorio beszélt. A helyiségben szétáradt a férfi kesernyés illata, szürke szeme Giovannát nézte, s a nő fájdalma enyhébb, tompább volt, mint azelőtt. Vittorio világa - mely más volt, mint az övé - többé nem kavarta föl. Mindent tudott. Az, aki az ő szobájukban beszél, abban a szobában, melyet oly nagy szeretettel ők raktak tele mindenféle tárggyal, ez a férfi ellenség. █ 59 A legszörnyűbb veszélyt képviseli, melyet az emberiség valaha megismert; az álcázott, titkos veszedelmet. Az ember keze által megalkotott minden tárgynak megföllebbezhetetlen pusztulásra ítéltetését jelenti. Állva nézte a férfit; eszébe jutott egy régi legenda: egy lány odaadta magát az ellenség hadvezérének, hogy akkor ölje meg, amikor az mellette alszik. Némelyek úgy vélik, hogy talán szerette is... Ezt a Holofernészt nem lehet megölni, halála bizonyára nem oldana meg semmit... - Giovanna, mi van veled? - kérdezte Vittorio; Giovanna fölkiáltott, aztán Vittorióhoz rohant, s olyan szorosan, olyan szenvedélyesen ölelte át a nyakát, hogy szenvedélye őt magát is megborzasztotta. Szereti még Vittoriót? Jobban, mint azelőtt? Megsejtette a reménytelenseg, a féltékenység és a kétségbeesés hatalmát. - Nem akarok siránkozni - mondta ellépve a férfitól, s gyorsan hozzátette, mintha attól félne, hogy nem egyhamar lesz alkalma erre a vallomásra: - Beszéltem Parpariával, Vittorio... A férfi arcán árnyék suhant át. A szürke szem mozdulatlanul nézte a nőt. - És? - Megtudtam, hogy nekem lehet gyermekem, de nekünk... Most mindent tudok. Az utcáról lánynevetés hallatszott be. „Mintha egy másik világból jönne” - gondolta Giovanna. - Nem érdekes, hogy ilyen kevés szóba belefér... minden? - kérdezte Vittorio; akárcsak Parparia, ő is föl s alá járkált a szobában. - Oly régóta töröm a fejem, hogyan mondjam meg neked, ha egyszer... De miért fontos ez, Giovanna? Nekünk, a szerelmünknek? Szemben állt a nővel, és igyekezett nyugodtnak, magabiztosnak látszani. De tétovának érezte magát, törékenynek, mint az a márványoszlop, melyen a víz parányi csatornákat vájt. - A mi szerelmünknek... - ismételte Giovanna, de nem folytatta, mélyet lélegzett. - A mi szerelmünknek - ismételte erőt véve magán - ez iszonyú. - GiovannaI - De nem tudok másra gondolni, csak erre a szerelemre - tette hozzá gyorsan; ránézett a férfira, és fölkiáltott: - Ember vagyok, Vittorio! A kiáltás ott rezgett az emlékekkel burkolt falakon. - Mit gondolsz, én mi vagyok? - Te? Holofernész vagy - suttogta Giovanna, és sírva fakadt. - Menj el, Vittorio... Én nem tudok Judit lenni... Vittorio azonban nem ment el. Giovannához sietett, átölelte, és csókkal borította az arcát. A könny sós íze a paroxizmusig fokozta szerelmét és szenvedését, a gondolatai szertefoszlottak. Nem tudott mást tenni, csak szorította magához a szeretett lényt, patetikus igyekezettel, hogy átsugározza beléje erejét, reményét. Szótlanul ölelkeztek, mint akiket véglegesen összeköt a közös fájdalom, jobban, mint a remegő karok; olyanok voltak, mint rég múlt időkből itt felejtett szerelmespár, mintha a nőt nem a szerelem, hanem a rémület kergetné a férfihoz. Giovanna végül erőt vett sírásán. - Hozzászoktam, hogy csak a szépség ríkasson meg - suttogta; a férfi szemrehányást olvasott ki szavaiból. - Nem tudom, megértetted-e Parparia szavait, vagy valóban elmondott-e mindent neked. Én... mi nem vagyunk Holofernészek. Megbecsüljük minden kövét annak, amit emberi kéz emelt, és minden gondolatot, mely fölmagasztosította az embert. Tovább-vivői akarunk lenni az emberi kéznek és gondolatnak. Közülünk egyik sem áhítozik arra, hogy szétzúzza... - Mégis ez fog történni, Vittorio, akár akarjátok, akár nem! - Nem fog megtörténni, Giovanna. Láttad, mennyire szeretjük Pompejit. Számítunk arra, hogy a jövőben szakadék nyílhat köztünk és a közt, amit szeretünk, és keressük a kiutat. Lesújtva hallgatta, és tiszta szívvel kívánta, hogy hinni tudjon neki. 60 - Milyen kiutat lehet találni a kiúttalan helyzetből? - Nem veszed figyelembe, hogy szeretlek, Giovanna - mondta látható kapcsolat nélkül, és mosoly világította be az arcát. Mindketten leültek a kanapéra; ezen ismerték meg egymás ölelését. Most, hogy közvetlenül a szerelemről volt szó, Giovanna úgy érezte, hogy személyes fájdalma elválik attól a nagy fájdalomtól, mely hatalmába kerítette. -- Szerelemről beszélsz? Mit jelent ez a szó neked?... Ki tudja, hányat szerettél már előttem; akkor is szerettél valakit, amikor még kislány voltam, és a parkban játszottam; akkor is szeretni fogsz valakit, amikor én tehetetlen vénasszony leszek; és akkor is szeretni fogsz valakit, amikor én már nem leszek! - Nehéz ezt megértened, Giovanna... - Mert nem vagyok örök életű? Igen, az én szerelmemnek nincsenek tartalékai I - Tartalék... - ismételte Vittorio; lehajtotta a fejét, és halkan beszélt, csaknem suttogva: Egy napon, bármikor, egyedül maradhatok. Egy év múlva, húsz év múlva, akár egy pillanat múlva is. Egyedül... Ezzel az ujjammal fogom le a szerelmesem szemét, és örökre lezárom. Én pedig élek tovább, és nézem az ujjamat... Giovanna szerette volna megkérdezni, hány szerelmének zárta le már a szemét örökre, de nem kívánta hallani a választ. Elképzelte a fordított helyzetet - villámgyorsan peregtek a képek -, s látta, hogy ott ül a halott Vittorio mellett. Átélte azt a borzalmat, hogy nem tud segíteni rajta, hogy nem tudja visszarántani a szakadék széléről, mely lassan, kérlelhetetlenül magához vonja, és örökre eltávolítja tőle, a karjától, mely hiába erős, melyet hiába nyújt ki utána. Átélte nehéz haldoklását annak a férfinak, akit az élet az itt maradásra választott; átélte a halált, a halál által megsebzett szerelmét; s ő arra ítéltetett, hogy túlélje a férfit, emlékeikkel együtt. Nézte az ujjait, melyeknek az a rendeltetésük, hogy továbbra is fogjanak, tapintsanak, érezzenek; az ujjait, melyekkel lefogta Vittorio szemét. És az a bizonyosság, hogy ő fog meghalni, önző, örömmel határos nyugalmat adott neki. Vittorio kézen fogta Giovannát; megérezte, hogy szégyen és szánalom fogta el, és a megértés új lépcsőfokára hághat. - Ezek az én tartalékaim I - mondta Vittorio, mint aki olvas a nő gondolataiban. - Ezért mondtam, hogy szeretlek... Közülünk némelyeknek van idejük arra, hogy a jövő nagy vizét együtt barangolják be. Nekem azonban nincs időm, kifolyik az ujjaim között... - Mondjad, Vittorio - kérte Giovanna. Fejét lehajtotta a férfi térdére. Vittorio gyöngéden simogatta a haját. - Átvergődtem éjjeleket és nappalokat, hogy kiutat találjak. Valóban régóta kérdem magamtól, mit kellene tennünk, hogy ne szakadjunk el a Földön létrejött civilizációtól. Dolgoztam Afrikában, Dél-Amerikában... Mi mindnyájan elköltöztünk egy idő után; érted... nehéz ugyanabban a városban élni, olyan emberek között, akik megöregszenek, meghalnak. Csak te... Elmondom eltűnt barátaim tragédiáját... - A szeretőid tragédiáját - mondta Giovanna. Nem volt könnyű felejtenie. Nem tudott megbocsátani. Megértette azonban, hogy fájdalma lehiggadt, olyan, mint egy érzékeny üledék, melyet csak hébe-hóba kavar föl valamilyen hullám. - Akkor, hogy a születési időnket ne lehessen firtatni, mássá válunk. Új személyi adatok. így kerültem Rómába... és találkoztam veled. Vittorio keze abbahagyta a simogatást; tenyerének érintése szerelemről beszélt, de arról a gyötrődésről is, melyen át kellett mennie, amikor rájött, hogy a lángokban álló teremből kimentett lány egyre inkább érdeklődésének középpontjába került, s a földi élet rövid idejére kell szorítania ezt az érdeklődést. 61 - Most már nemcsak arról volt szó, hogy a távoli jövőben ne szakadjunk el az emberiségtől, hanem a szerelmünkről is. Szerelmünk érdekében az esedékesség határidejét nem lehetett a végtelenségig halasztani... Giovanna bizakodva hallgatott. Vittoriónak minden szava szerelméről tanúskodott, és úgy érezte, hogy új nyugtalanság fogja el: a büszkeségé. Vajon nem neki köszönheti-e az emberiség, hogy tovább fog élni, és tovább élteti reményeit, álmait? Giovanna kedvéért Holofernész megkegyelmezett azoknak, akik fenyegetve voltak. Parpariának voltaképpen igaza volt, amikor az angyalokról beszélt a régi Pompeji főterén. Furcsának találta, hogy olyan nyugodtan hallgatja annak a férfinak fejtegetését, akinek kiindulópontja az ő halálát jelenti. - Aztán hirtelen minden egyszerűvé vált. Az emberiség arra törekszik, hogy minél jobban megismerje a világegyetemet - mondta Vittorio -, ha időlegesen elnapolta is a tejútrendszerek fölkutatását, ezt az emberi erőforrások korlátozottsága miatt tette. De az olyan űrhajónak, melyet halhatatlanok vezetnek, megvan a lehetősége, hogy fölkutassa a végtelen teret, hogy fölfedezzen mindent, ami a halandók előtt rejtve maradt, így született a G terv... Most, amikor még kevesen vagyunk, egyetlen űrhajóra fölszállhatunk mindnyájan. Kapcsolatot tartunk majd a Földdel, közöljük a megszerzett értesüléseket és... a verseket is, melyeket ezután írsz - tette hozzá gyorsan. Giovanna fölemelte a fejét. - Örökre elmenjek?! - kiáltotta, nem akarván hinni a fülének. - Miért örökre? Visszatérünk majd, amikor... amikor gyakorlatilag halhatatlan leszel te is, mint mi. - Időzsugorodás? - suttogta Giovanna elsápadva. - Az. A kísérlet bevallott célja a relativitás igazolása. Senki nem fog majd csodálkozni, hogy halhatatlanok vagyunk. Az igazság azonban az, hogy a sugárzás hatását fogjuk tanulmányozni. Azokat a kozmikus övezeteket, ahol azok az űrhajók haladtak át, melyeknek fedélzetén megjelent a homo aeternus, ismerjük... Lehetséges, hogy a felnőtt szervezetre a nagyobb időtartamú sugárzás olyan hatással van, mint azokra, akik e sugárzás hatása alatt születtek. Parparia valószínűnek tartja ezt... Akkor nem lehetséges veszélyeztetői leszünk az emberiségnek, hanem a faj szervezett mutálásának bajnokai. Érted? Általunk, általad, az emberiség megkapja az örök ifjúságot: mi leszünk az új Prométheuszok, akik a halhatatlanság szikráját hozzuk le a Földre! Giovanna soha nem látta még ilyen szépnek Vittoriót. - Az egész hirtelen egyszerűvé vált - ismételte meg Giovanna Vittorio előbbi szavait; nagy boldogság fogta el, és megint szükségét érezte, hogy halogassa, hogy késleltesse egy pillanatig annak megértését, hogy mindaz, ami miatt az utóbbi időben gyötrődött, már mellékes. Elképedve mormogta: - Azt akarod mondani, hogy mindenki, minden ember?. .. - Igen, Giovanna, utánad mindenki. „Ha a kísérlet sikerül... - Szívéhez azonban már nem férkőzött kétség. - Parparia valószínűnek tartja ezt." Egyszeriben könnyűnek érezte magát, érezte, hogy tele van életkedvvel, s elönti minden tagját, az egész testét; úgy rémlett neki, hogy szokatlan ízt érez a nyelvén, és csodálkozva mondta magában: „A boldogság íze..." Boldogsága fölkavarta. A boldogság hullámától elakadt a lélegzete. Számtalan űrhajót képzelt maga elé, melyek az embereket mind elszállítják abba a sugárzási övezetbe, hogy ott a jótékony, különös hatásnak tegyék ki őket, ugyanúgy, ahogyan most szállítják az embereket a tengerparti strandokra. Új emberiség, mely nem fenyeget semmit, és viszi a dolgokat tovább. - Ezért ígérted meg, hogy a verseim fönn fognak maradni? Vittorio nem arra gondolt, hogy akkor is hallani fogja a verseit, amikor szeretőjük már por és hamu. Még annak lehetőségére sem, hogy túléli Giovannát. Még akkor éjjel, amikor a biológussal találkoztak, megfogamzott benne, bizonytalanul, a G terv. Miért? Mi által vált ő 62 érdemessé arra, hogy hozzájáruljon az emberiség halhatatlanná válásához? Mivel érdemelte ki, hogy éppen ő legyen a költő, aki ismeri majd jövendőbeli olvasóit, sőt műveinek sorsát? Annyi író reménykedett abban, hogy hosszú évszázadokra emelt magának „emlékművet"... Horatius, Shakespeare, Puskin nevét csak azért ismerik, mert emlékművük fennmaradt. A többiek szobrait ledöntötték, földdel takarták be. De mindnyájukat ugyanaz a hit éltette. - Miért? - kérdezte Giovanna hangosan. - A terv nevére gondolsz? - kérdezte Vittorio, mert nem értette. - A G a Giovannából van... Giovanna! Miért sírsz? - Nem sírok - mondta Giovanna. BELIA GYÖRGY FORDÍTÁSA 63 64 65 66 67 TITUS FILIPAS CIVILIZÁCIÓK FÖLDÜNKÖN KÍVÜL Az a kérdés, hogy létezik-e több lakott világ, sokkal régibb, mint a tulajdonképpeni tudományos-fantasztikus irodalom. Ezt árulják el régi szanszkrit szövegek, s ez vehető ki egyes ókori filozófusok műveiből (Anaxagorasz, Epikurosz stb.). Érdekes, hogy az ezzel ellentétes felfogás - az tudniillik, hogy az értelmes emberi fajta a világegyetemben egyedülálló - sokkal később, a ptolemaioszi geocentrikus elmélettel jelenik meg. Nyugat népének művelt rétege viszont három évszázad (a XVII., XVIII. és XIX.) alatt nyilvánvaló tényként hiszi, hogy más égitesteken értelmes lények élnek. Ennek a nézetnek elfogadását talán a nagy földrajzi felfedezések korszaka könnyítette meg, az, hogy megszokták a távoli szigeteken felfedezett különös emberfajtákról szóló híreket. Gauss, a nagy matematikus a múlt században éppenséggel azt indítványozta, hogy állítsanak fel a szibériai tundrán egy kozmoszból látható, óriási geometriai idomhálózatot, amely azt volna hivatott bebizonyítani illusztris marsbeli szomszédainknak, hogy a földlakók ismerik Pitagorasz tanát. A XX. század eleje azonban alapos csapást mért erre az optimizmusra. James Jeans kozmogóniai elmélete (összeütközés a Nap és egy égitest között, az anyag kilövellése a Napból és a bolygók kialakulása ebből az anyagból) arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a Nap bolygórendszere és ezzel együtt a Föld és rajta az élet, a világegyetemben végtelenül parányi megvalósulási valószínűség eredményeképpen létrejött kivételes esemény. Későbbi tudományos felfedezések azonban kizárták Jeans elgondolását. Az összeütközés hipotézisét sokkal elfogadhatóbb kozmogóniai elméletek váltották fel, amelyekben a csillagok keletkezése és a bolygórendszerek létrejötte egyetlen folyamathoz, a bolygóknak és a központi égitesteknek a gázok és a porok őseredeti közegéből való kialakulásához kapcsolódik. Mivel a Nap a többitől semmiben sem különböző csillag, igen valószínűnek látszik, hogy a bolygórendszerek kialakulása a Galaktika más csillagainál is megismétlődhetett. Ennek közvetlen megfigyelése nehezebb technikai probléma, mintha egy amerikai sivatag homokszemeit próbálnánk megszámlálni egy Európában felállított teleszkóppal. És mégis, a nehézségek ellenére, egy rendkívül türelmes és kitartó csillagász-csoportnak sikerült a Naptól nem túlságosan távol, Földünktől hat fényévnyire, a Barnard csillag közelében egy bolygórendszert minden kétséget kizáróan kimutatni (pontosabban a bolygórendszer legtömörebb, a Jupiterhez hasonló bolygóját). A megfigyelések, amelyeket Van de Kamp irányított, huszonöt esztendeig tartottak, és az Ophiucus csillagképben található és szabad szemmel nem látható Barnard égitestről készült több tízezernyi fénykép elemzését tették szükségessé. A felfedezés - ha még szükség volt rá - rácáfolt Jeans elméletére, és új életre keltette, ámbár más alakban és a XVII-XVI11. század naivságától nagyon távol eső formában a lakott világok létezésének eszméjét. 68 A Földünkön kívüli civilizációk létezésének kérdését, modern összefüggéseiben, George Cocconi és Philipp Morrison amerikai tudósok vetették fel. Arra a következtetésre jutottak, hogy a földi tudomány, elektromágneses hullámok segítségével, felveheti az érintkezést a miénkhez hasonló fejlettségű civilizációkkal. Egy év sem telt el az elgondolások közzététele óta, és 1960. április 11-én Frank Drake irányításával lefolyt az első kísérlet egy más bolygórendszer lehetséges élőlényeivel való kapcsolat megteremtésére. A híres Ozma-tervről van szó. A 21 cm-es hullámhosszra beállított Deer Creek Valley-i rádióteleszkóppal kutatták esetleges mesterséges rádiójelzések forrásait: a Nap közelében levő két égitestet, a Tau-Cetit és az Epsilon-Eridanit. Most, több mint egy évtized távlatából visszatekintve a kísérletre, meg kell jegyeznünk, hogy az akkoriban tanúsított derűlátás túlzottnak tekinthető. Ugyan mire alapozták az Ozma-terv végrehajtói reményeiket? Arra a tényre, hogy a 21 cm-es hullámhossz egy galaktikus arányokban rendkívül gyakori folyamatnak, a Galaktika spirális karjait képező hideg csillagközi hidrogénkisugárzás jellemzőjének természetes alapmértékét képviseli. Éppen azért dolgozott Drake pontosan a 21 cm-es hullámhosszon, mert egyetemes jellege miatt abban az időben ezt tekintette legtökéletesebbnek a csillagközi összeköttetésekre. Csakhogy azóta a tudósok valamivel jobban megismerkedtek a csillagközi anyag kisugárzásaival, a hidrogén hullámhosszával pedig másik tíz hullámhossz kelt versenyre. Ezek egyike, a hidroxilmolekula 18 cm-es középértékű hullámhossza éppenséggel vaklármát is okozott. Az eddig ismert legkisebb szögtávolságú rádióforrások által kibocsátott 18 cm-es rádiósugarak, kozmikus jelenség létükre, eléggé szokatlanul viselkednek - és ez annak lehetséges jele, hogy mesterséges eredetűek. Hogy rejtélyes természetüket kellőképpen kidomborítsák, „misztérium-vonalaknak" keresztelték el őket. Végül is minden tisztázódott: új jelenséget figyeltek meg, a „természetes maser''-hatást. Ugyanilyen jellegű gyanú merült fel 1967 augusztusában, Mullardben (Anglia), ahol szakaszosan ismétlődő, rendkívüli kozmikus jelzést fogtak fel. A rezgések szabályossága arra késztette a kutatókat, hogy Földön kívüli rezgésforrást gyanítsanak a jelzések eredete mögött. Valaki sietve el is kiáltotta magát: „íme, itt vannak végre a kis zöld emberkék, jelt adtak létezésükről!" Az A. Hewish vezetésével működő kutatócsapat fél évig a legnagyobb titoktartással kezelte a dolgot. De amikor még három ugyanilyen természetű rádióforrásra találtak, s mivel több kozmikus civilizáció egyidejű felfedezésének, illetve megfigyelésének valószínűsége végtelenül parányi, csupán akkor jelentették be, hogy pulzárokat (neutron égitesteket) fedeztek fel. Mik azok a szempontok, amelyekhez a világűr jelzéseinek kutatásában igazodni kellene, hogy az ilyenfajta tévedéseket a jövőben kizárják? I. Sz. Sklovszkij rádióasztronómus, a témát felvetve, a „kozmikus csoda" elméletét javasolja. „Kozmikus csodán" Sklovszkij csillagászati viszonylatban bizonyos értelmes lények tevékenységének megfigyelését érti ... „Tőlünk nagyon távoli civilizációkat azért figyelhetünk meg, mert a hozzájuk kapcsolódó tárgyak nem az élettelen anyag törvényszerűségeinek engedelmeskednek, vagy megdöbbentő, sőt éppenséggel nem természetes jellegzetességeket mutatnak" - állította Sklovszkij. Ez a szempont azonban eredménytelennek bizonyult még a fentebb említett esetekben is, amelyekben a szabályos időközű rezgések (pulzációk) és a kis méretű szögtávolságok (a természetes hidroxil-maser) az illető időpontban valóságos „kozmikus csodáknak" tűntek. Végül is ezeknek a szempontoknak többszöröseknek kellene lenniük: a sugárzás térben történő irányítása, a jeladások egyenletessége és rendszeressége, polarizációjuk meghatározottsága, jellegzetességek a színképben, az elektromos tér változásainak statisztikája stb. Cocconi és Morrison úttörő jellegű tevékenysége óta egyre nagyobb számú tudós figyelme irányul a Földön kívüli civilizációk kutatásának problémaköre felé. Egy új tudományág, a „kapcsolatfelvétel” születése veti előre árnyékát. E tudományág elnevezésére különféle javaslatokat,tettek! Kettő az indítványok közül: „exoszociológia" - az exobiológia 69 (a Föld határain túli élet keletkezésével és fejlődésével foglalkozó tudomány) és a ,,kozmozófia" (kozmikus bölcsesség) a filozófia analógiájára. Megrendezik a részben vagy kizárólag ennek a témakörnek szentelt első tudományos konferenciákat: 1961 - Az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája, az Ozma-terv által serkentve, a Földön kívüli értelmes lényekkel való érintkezés kérdésének szánt külön vitát szervez. 1964 - A szovjetunióbeli Bjurakan asztrofizikai obszervatóriumában megtartják az ugyanezen tárgykörrel foglalkozó első Szövetségi Konferenciát. A további két esztendőben a Földön kívüliekkel való érintkezés következő kérdéseit vitatták meg: 1965 - Katonai Elektronikai Konferencia (USA, Washington); Ötödik Rádióasztronómiai Szövetségi Konferencia (Harkov, Szovjetunió). 1966 - Az Amerikai Űrhajózási Társulat szimpozionja. Ugyanilyen jellegű konferenciákat még több ízben rendeztek, mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban. Végül pedig megtartják a tárgykörrel foglalkozó első nemzetközi konferenciát 1971 szeptemberében, a szovjet-örményországi Bjurakanban. Ezt a munkatalálkozót a Szovjetunió Tudományos Akadémiája és az Észak-amerikai Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája patronálja. Hangsúlyoznunk kell az összejövetel széles körű interdiszciplináris jellegét. A konferencia hivatalos elnevezése: CETI (a Communication with Extra Terrestrial Intelligences rövidítése) volt. Az elnevezésnek szó szerinti jelentésén kívül (Kapcsolat a Földön Kívüli Értelmes Élőlényekkel) rejtett értelme is van, amelyet Carl Sagan asztronómus, az amerikai delegáció vezetője domborított ki. CETI a latin Cetus (egy csillagkép neve) főnév birtokos esete, és ez a szó akaratlanul is a Tau-Cetit juttatja eszünkbe, az első égitestet, amely felé az ember a Föld bolygóról rádióteleszkópot irányított, hogy értelmes lények jeladásait kutassa. Akárhogyan volt is, az elnevezés mindenképpen nagyon sikerültnek bizonyult és „adopted by repetition" (ismételten elfogadva) elérte, hogy ne a csak beavatottak számára érthető „exoszociológia" vagy „kozmozófia" kifejezéseket használják, hanem egész egyszerűen CETI-kérdésről, CETI-tervről stb. beszéljenek. Az a sokoldalú elemzőmunka, amelyben részt vettek csillagászok, fizikusok, biológusok, antropológusok, történészek, szociológusok, filozófusok, valamint a kibernetika, a tájékoztatásügy és a távközlés szakemberei is, azt bizonyította, hogy a Földön kívüli lényekkel a jövőben felveendő érintkezést az emberi tevékenység rendkívül széles skáláján, műszaki, tudományos, filozófiai stb. síkon kell előkészíteni. Egyhangúlag megállapították, hogy a szerény CETI rövidítés mögött, a legkülönbözőbb tudományágak találkozása közben, új tudományos irányzat megszületésének vagyunk tanúi. Gyakran hallhatjuk a következő véleményt: a dolgok mércéje, az ember, a világ egyensúlyi pontja, szimmetrikus helyzetet foglal el a világegyetemben, egyenlő távolságra a végtelen paránytól és a végtelen nagytól. Csakhogy a valóság egészen más. Közelebb vagyunk a végtelenül parányihoz, mint a végtelenül nagyhoz; közelebb vagyunk (a nagyságrendek, nem pedig a távolságok értelmében) az elemi részecskék világához, mint a metagalaktikához. A valóságban az ember nagyságrendje 102 cm, az elemi részecskéké 10-13 cm, míg a megfigyelhető világegyetemé 1028 cm. A makrokozmosztól tehát 26 nagyságrend választ el bennünket, míg a mikrokozmosztól csupán 16 nagyságrend. 16 lépcsőfok visz „lefelé", az anyag feneketlen mélységébe, és 26 lépcsőfok „felfelé", a világűrbe. így tehát az ember helyét a világegyetemben igen határozott aszimmetria szabja meg. Ez a mélyebb oka annak, hogy miért olyan nehéz csillagászati és galaktikus távolságokra eljutnunk. Erre azt az ellenvetést lehetne felhozni, miszerint megállapítható, hogy a technológiai teljesítményeknél bizonyos szimmetria mégis fennáll, hiszen az emberiség szimultán haladást mutathat fel mind a gigantikus gyorsítók megépítésében, amelyek a végtelen parányihoz „juttatnak el", mind az 70 űrhajózásban. A jelenlegi űrprogramok során valójában nem csinálunk mást, mint hogy felderítjük saját otthonunkat: a Nap bolygórendszerét. Az angol tudós, Arthur Clarké (aki egyben sci-fi író is) kiemeli ezt a körülményt. A rakétatechnika eredményei nem juttatnak el a Naprendszer határain túlra. A bolygóközi űr és a csillagközi űr között lényegbevágó különbség van, a mennyiségnek minőséggé való dialektikus átalakulása, s ez tragikus elszigetelődésre ítél minket. El vagyunk szigetelve, de nem vagyunk magunkban állóak. Az 1920-ban van dér Poi és Störmer által feljegyzett kozmikus híradás megfejtése után Duncan Lunan azt állítja, hogy ezt az üzenetet a Naptól százhárom fényévnyi távolságra levő Epszilon-Bootes égitestről adták le értelmes lények. Fogadjuk el ezt a számadatot a civilizációk közötti távolság középértékének. Civilizációk száma 102 103 104 105 Távolság fényévben 7000 3200 1500 700 106 320 107 150 108 70 109 30 E táblázat segítségével, amely a civilizációk közötti távolságokat számuk hipotetikus értékének függvényében adja meg, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a lakott rendszerek száma tízmillió és százmillió között lehet! És ez csak arra a Galaktikára, a Tejútra vonatkozik, amelynek lakói vagyunk. A CETI-konferencia előkészítésekor a résztvevők között kérdőívet köröztek. Az egyik kérdés a lehetséges civilizációtípusokra vonatkozott. A következőkben közöljük a szovjet A. E. Andrejevszkij érdekes válaszát: „Indokoltnak látom - írta a szovjet tudós - a gyanított Földön kívüli civilizációk (FC) két lehetséges osztályba választását. Nevezzük az első osztályát a »zöld emberkék« (ZE) Földön kívüli civilizációinak, azt tartva szem előtt, hogy ámbár az e kategóriába tartozó FC-k igen sok tekintetben eltérnek a mienktől (ők „zöldek"), ezek a civilizációk mégis emberszabásúak; a rendelkezésükre álló információ-anyagot mi is képesek vagyunk megérteni, ha nem is azonnal, de legalábbis belátható időn belül. - A második osztályt a »tisztázatlan erő« típusú (TE) Földön kívüli civilizációk alkotják. Ennek az elnevezésnek az értelme abban rejlik, hogy nekik képtelenség az antropomorfizmus helyzetéből megmagyarázni akár külső ismertetőjeleket, akár magatartást. Természetes, hogy ez az osztálybasorolás csak megállapodásos, mert hiszen saját fejlődésünk mértékéhez képest, a TE-típus egyes képviselői rehabilitálhatóak és az első FC-osztályba lehet majd őket átminősíteni." A bjurakani konferencián sokat foglalkoztak azokkal az alakokkal, amelyeket a nem emberszabású (Andrejevszkij megfogalmazásában a TE típusú) Földön kívüli civilizációk ölthetnek. Létezésük lehetőségének tagadását hevesen bírálták; a már idézett Carl Sagan kijelentette, hogy az ilyenfajta nézetet teljes joggal sovinizmusnak lehet tekinteni. Természetesen „kozmikus" sovinizmusnak. Amidőn az angol asztronómus, Thomas Gold megcáfolni próbálta az értelem plazmaalapon (az anyag negyedik halmazállapota) történő keletkezésének eshetőségét, olyan hathatós bírálatok hangzottak el álláspontja ellen emlékeztetve honfitársa, Fred Hoyle asztrofizikus elméletére, aki a Fekete Felhőben képzelt el egy ilyen plazmalényt -, hogy megváltoztatta nézetét. A földi és egy különös tulajdonságokkal rendelkező, nem emberszabású jellegű civilizáció közötti információcsere feltevésében a mi „egyszerű" és „érthető" kritériumaink érvényüket veszítenék. Sztaniszlav Lem mulatságos példával szolgál erre a nehezen megérthetőségre. Elemezzük a következő táviratszöveget, amelyet minden nehézség nélkül a Föld minden nyelvére le lehet fordítani: „Nagymama meghalt. Csütörtökön temetjük." A táviratban foglalt információ a könnyen érthetők kategóriájába tartozik. „Mindazonáltal - írja Lem - az anya és apa közötti különbséget nem ismerő egyivarú lények, vagy az amőbák módjára, osztódással szaporodó, a szülő fogalmával még egyivarú értelemben sem rendelkező élőlények képtelenek lesznek megérteni a nagymama kifejezés jelentését Az 71 örökkévaló élőlények (az amőbáknál, minthogy osztódnak, nem állhat be a természetes halál állapota) nem fogják ismerni a halál és a temetés fogalmakat. Ahhoz, hogy ezek az élőlények megértsék egy ilyen egyszerű távirat tartalmát, először tanulmányozniuk kellene az ember anatómiáját, fiziológiáját, fejlődéstanát, történelmét, életmódját és szokásait." A CETI-ankéton feltették a következő kérdést: „Az ön véleménye szerint megvan-e az elvi lehetősége a Földön kívüli civilizációk jeladásaiban foglalt információk tolmácsolásának (megértésének), tekintettel a fogalomrendszerek közötti különbségre, vagy pedig elvben lehetetlen az ilyenfajta tolmácsolás?" A beérkezett válaszokat a következők szerint osztályozták: a) Az információkat mindig meg lehet érteni, nem merülnek fel lényeges nehézségek; 2% b) a megértés lehetséges (nem tagadható, hogy vannak nehézségek); 64% c) a megértés mindig lehetséges, de csak részben; 6% d) elvben lehetséges a megértés, de nem minden esetben; 25% e) lehetetlen; 3% Ahhoz azonban, hogy információcserére kerülhessen sor (akár kétoldalúra, akár egyoldalúra), meg kell valósulnia a civilizációk közötti érintkezésnek. A következő érintkezési módokat vesszük tekintetbe: 1. kölcsönös látogatások (közvetlen érintkezés); 2. érintkezés kommunikációs csatornák révén; 3. űrautomaták felhasználása. Az űrhajózás jelenlegi szakaszában a közvetlen kapcsolat teljesen lehetetlen. A második fajtájú összeköttetésre irányuló eddigi próbálkozások (F. Drake, V. Tojckij, N. Kardasev) egyelőre semmiféle konkrét eredménnyel sem jártak. Foglalkozzunk a harmadik lehetőséggel. Eszerint űrautomatát küldenénk abba az övezetbe, ahol azt reméljük, hogy egy másik civilizáció fejlődött ki, az összeköttetés-felvétel tanulmányozásának és kiépítésének céljából. Ennek előfeltétele, hogy a szonda útján kapott információt továbbítani lehessen a Földre (az összekötő csatornák közvetítésével), vagy pedig az információt a komputer memóriarésze őrizné meg a visszatérésig. Az ilyenfajta kapcsolatteremtésre vonatkozó elgondolást 1960 táján Ronald Bracewell rádióasztronómus dolgozta ki. ,,Az ionoszférán áthatolni képes és ugyanekkor az általunk használt frekvenciasávra is alkalmas hullámhossz kiválasztásához - írta Bracewell - a szonda eleinte a mi jelzéseinket fogja lehallgatni, hogy azután visszaközvetítse azokat. Minket a szonda jeladásai másodpercnyi vagy percnyi késleltetéses visszhangokra emlékeztetnek, azokhoz a jeladásokhoz hasonlóakra, amilyenekről harminc évvel ezelőtt Störmer és van dér Pol adtak hírt, és amelyekre nem találtak magyarázatot." R. Bracewell volt egyébként az első, aki kifejezte ama véleményét, miszerint ezek a „visszhangok" (olyan visszhangokról van szó, amelyeknek késleltetése 3 és 30 másodperc között váltakozik, míg a normális késleltetésnek egyheted másodpercesnek kell lennie), amelyeket a nagy távolságra sugárzott első rádióközvetítések során észleltek, egy Földön kívüli űrszondától származnának. Bracewellnek szilárd meggyőződése volt, hogy ezek a „bolygóvisszhangok" valamilyen üzenetet, híradást tartalmaznak, de a megfejtésükre irányuló próbálkozásai eredménytelenek maradtak. Ennek megvalósítása csak a fiatal skót asztronómusnak, Duncan Lunannek sikerült. A kulcsot azonban Bracewell adta meg. „Ha számításba vesszük - mondta - a biomérnöki tudomány rendelkezésére álló erőforrásokat, lehetséges, hogy egy távoli civilizáció készített elő néhány űrközi hírvivőt. Egy ilyen hírvivő, amely most éppen Naprendszerünkben tartózkodik, megkísérelhetné, hogy felhívja magára figyelmünket. Nem volna benne semmi csodálatos, ha megállapítanánk, hogy üzenetének eleje valójában egy csillagképet ábrázol." Itt, a mondat végén található a Lunan által megerősített elgondolás. „Hosszú idő óta gondolkoztam a késleltetett visszhangokon és ennek a rejtélynek megoldásán - beszéli el 72 lunan. - Egyszer csak a következő ötletem támadt: mi lenne, ha grafikonon ábrázolnám ezeket a visszhangokat, úgy, ahogyan azok hozzánk megérkeznek, ahogyan van dér Pol és Störmer felfogta azokat... Elgondolásomat rögtön meg is valósítottam, milliméterpapírra felrajzoltam a vett visszhangoknak és a visszhangok késleltetésének grafikonját. Az eredmény egyenesen megdöbbentő volt. Már az elején. Minden egyes visszhangsorozat a papíron egy könnyen felismerhető csillagképet utánzott híven. Ez volt az üzenet kulcsa. A hívás erről a csillagzatról érkezett. Értelmes lények vagy gépezeteik közölni akartak velünk valamit ezekről az égitestekről. Mi több, egy bizonyos égitestről." Ez a csillag az EpszilonBootes volt, amelyet az arabok Izarnak neveztek, és az északi éggömb egyik csillagképéhez tartozik. Amennyiben létezik ez a szonda, hol kell keresni, az égbolt melyik pontján? A tapasztalattól függetlenül, a priori úgy vehetjük, hogy várakozási helyzetben, a Föld-Hold rendszer Lagrange-libráció (tengelyingás) pontjainak valamelyikén helyezkedett el. Az L/5 és az L/4 librációpontok a Hold pályáján, előtte és mögötte vannak, csúcspontjaikkal a Földet, a Holdat és az illető librációpontot érintő egyenlő oldalú háromszögeket képezve. Egy, ezeken a pontokon elhelyezett kis test nem változtatja meg a Földhöz és a Holdhoz viszonyított helyzetét. Hosszabb idő óta csillagászati utalások jelzik, hogy ezeken a pontokon anyag halmozódott fel. A rádiós bemérési módszerekkel és radarral folytatott további keresést elsősorban ebben az irányban kell folytatni, ahol a szonda elhelyezkedhet. Az automata állomással való érintkezés egyoldalú lesz, mivel az állomás előre meghatározott program szerint működik. Mindazonáltal ha a szonda programja eléggé összetett és alkalmazkodó, az említett korlátozódás lényegtelenné válik. Probléma marad a szonda-komputer memóriaegységének megértése és a vele való megértetés. Bízni lehet abban, hogy D. Lunan és munkacsoportja sokat ígérő úton halad. Már az elején észrevették, hogy a vett kép nem teljes. „Olyan, mint egy kockajáték, amelyből hiányzik valami." Vajon mi? Lunan óvakodik attól, hogy felfedje a titkot, valószínűleg azért, hogy elejét vegye mások belekontárkodásának az általa kezdeményezett kutatásokba. Mindenesetre remélhető, hogy éppen a bootiánusok* által szándékosan becsempészett hiba... „lesz az a kulcs, amely lehetővé teszi, hogy behatoljunk a komputer memóriájába". Tegyük fel, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig a szonda memóriaegysége elárasztja a földlakókat információival. Vajon könnyű lesz ezeket „elolvasni"? A CETI-program által felvetett kérdések közül egyik legfontosabb az ilyen fajtájú (kozmikus eredetű) jeladások megfejtése. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a véletlen játssza majd a fő szerepet a felfogott jeladások megfejtésében. Hasonlóképpen azt is elképzelhetjük, hogy a híradásokat olyan kitűnően gondolták ki, olyan tökéletesen szervezték meg, hogy ezzel megértésüket a lehető legjobban megkönnyítették. Mindazonáltal legyünk óvatosabbak és fogadjuk el, hogy az „elolvasás" olyan akadályokat állít elénk, mint amilyenekkel a holt nyelveken készült feliratok megfejtése közben találkozik a kutató. A kozmikus civilizációkból érkező híradások kibetűzésének sajátossága az, hogy az illető civilizációkra vonatkozó információk teljesen hiányoznak. Ez a sajátos körülmény fölér egy teljesen önkényes szöveg kibetűzési nehézségeivel, tehát nyelvészeti keretekre szorítkozik. A legutóbbi időkig az önkényes szövegek megfejtése nem foglalt el komoly helyet a nyelvtudományban. Igaz ugyan, hogy kidolgoztak bizonyos, a megfejtést megkönnyítő módszereket (ezek a módszerek igen kevés, a szövegre vonatkozó információt használtak fel). A jelenlegi kibetűzési eljárások a modern számítástechnikára támaszkodnak, és néhány algoritmusra - a komputernek adott utasításokra - lehet őket egyszerűsíteni. Például a szemantikai, jelentési algoritmus, a mondatszerkesztés algoritmusa, agglutinációs (szöveghez tapadásos) algoritmus stb. stb. Egyáltalán nem túlzás azt hinnünk, hogy első helyen a képmegfejtés algoritmusai állnak. Ismeretesek a P. Morrison javasolta * Az Epszilon-Bootes csillagkép lakóira céloz 73 kétdimenziós felbontó módszerek; a szaksajtóban ugyancsak népszerűsítették egyik alkalmazási eljárásukat, a Drake-féle kozmogramot. Hiszen kétféle nyelvezettípus létezik: a fogalomszerű és a képpel ábrázoló. A fogalomszerű nyelvezet megfejtése jóval nehezebb, mint a képek, az ábrázolások nyelvezetéé. Nagyon valószínű, hogy bármily kozmikus üzenet első része teljes egészében ábrákból áll. A Lunan által megfejtett kép ezt az állítást támasztja alá. Végül pedig, elfogadva azt a tényt, hogy megoldódott az „elolvasás" problémája is, egészen természetes megkérdezni: van-e értelme ennyi erőfeszítésnek? Mit tudhatunk meg? Sok tudós egyetért abban, hogy az összeköttetés a Földön kívüli civilizációkkal jótékony hatású lesz az emberiségre. A csillagok erős fényében láthatóbbakká válnak hibáink, valamint megismerő képességünk korlátai. A „bootiánus" híradás esetében D. Lunan annak a véleményének ad kifejezést, hogy „egy civilizáció történetét" ismerjük majd meg. KLUMÁK ISTVÁN FORDÍTÁSA 74 75 VICTOR KERN BACH A megkettőződés paradoxona Egy szeszélyes tavaszi estén történt olyan naputón, amely magába gyűjtötte valamennyi évszak Ismertetőjegyeit, ós most éppen késő őszi szürke levegőt lehelt magából: ők még mindig az öreg erdei fenyő alatt üldögéltek, ami időnként az örökkévalóság Illúzióját keltette bennük; némán időztek egy kerti asztal körül, amelyen a régóta kiürített teáscsészék és az üres tányérok hangsúlyozták annak az ünnepélyes hangulatnak szertefoszlását, amely úgy tetszett, nemrégen még hatalmában tartotta a kis házimulatság résztvevőit. Négyen voltak: két nő, egy férfi és egy szinte férfivá érett kamasz fiú. - Talán ha nem bukkanok rátok - szólalt meg az idősebbik nő megtaláltátok volna a legjobb megoldást, vagy semmilyet se találtatok volna, de hát ez a sorsuk a harminc év után hazalátogató nagynéniknek! Mindenesetre hülyeség, amit csinálni akartok, a fiú semmiben sem hibás, és ti sem vagytok semmiben sem vétkesek. Különbség van... - Különbség van a generációk között - vette át a szót a fiatalabbik nő. - Az anyja vagyok, és mégsem érzem, hogy mellettem van. - Badarság - szólt a nagynéni. - Nincs itt szó egyéb különbségről, mint a fejlődés természetes, szerény lépcsőfokáról. Még inkább a korkülönbségről és a ti tudatlanságotokról. - Hát ezt előre láthattam volnál - mondta a férfi. - Csak azt láthattad előre, amit ember előre láthat, azaz majdnem semmit válaszolt a nagynéni. - Csak azt láthattad előre, amit ember előre láthat, azaz majdnem semmit válaszolt a nagynéni. - Vagy talán ha visszatérhetnék a messzi múltba, ifjúságomba, hogy jóvátegyem vette át ismét a szót a férfi, ezúttal suttogva. - Látja, nénikém, mire gondol az én férjem, jaj, mintha nem tudná, hogy az idő visszafordíthatatlan!... - És a fiatalabbik nő, a feleség s a fiú anyja, szomorúan fölnevetett. - Nincs miért nevetned, drágám - szólt a nagynéni. - Lehet, hogy ez lenne az egyetlen alkalmas megoldás. A fiú, aki alig figyelt a beszélgetésre, váratlanul közbeszólt: - Miért mondjátok, hogy az időt nem lehet visszafordítani? 76 - Csak azt láthattad előre, amit ember előre láthat, azaz majdnem semmit válaszolt a nagynéni. - Vagy talán ha visszatérhetnék a messzi múltba, ifjúságomba, hogy jóvátegyem vette át ismét a szót a férfi, ezúttal suttogva. - Látja, nénikém, mire gondol az én férjem, jaj, mintha nem tudná, hogy az idő visszafordíthatatlan!... - És a fiatalabbik nő, a feleség s a fiú anyja, szomorúan fölnevetett. - Nincs miért nevetned, drágám - szólt a nagynéni. - Lehet, hogy ez lenne az egyetlen alkalmas megoldás. A fiú, aki alig figyelt a beszélgetésre, váratlanul közbeszólt: - Miért mondjátok, hogy az időt nem lehet visszafordítani? A szülők nem méltatták figyelemre, csupán a nagynéni szemében gyúltak különös fények, de hidegen válaszolt: - Nem ezt mondtam. Csak amikor ezt meghallotta, lett a férfi váratlanul nagyon figyelmes. Valami megfordult a fejében, de arca mozdulatlan maradt. A nagynéni megértette, és kétértelműen annyit mondott: - Holnap még visszatérhetünk rá. Elfelejtitek, hogy nagyon elszoktam a ti szeszélyes éghajlatotoktól. Azzal valamennyien bementek a házba, ahol többé nem szóltak egymáshoz, s mindegyikük behúzódott a maga kis zugába. Mégis, miután a felesége elaludt, a férfi tapogatózva kiment a társalgóba, és amikor meglátta, hogy a nagynéni szobájában még ég a villany, bekopogott, az asszony pedig, mintha csak erre várt volna, kijött. A férfi nem nagyon tudta, hogyan is kezdje; nemcsak azt, hogy hogyan, de még azt sem, hogy mit akar mondani, annak ellenére, hogy az új, titokzatos s bátortalan hangulatból kiérezte, hogy valójában, ha némán is, de a párbeszéd megkezdődött. Amíg a nagynéni meg nem szólalt, a férfinak valami váratlanul szokatlannak rémlett a viselkedésében; de valószínűleg csak képzelődött, mert a nő nem is az ő nagynénje volt, hanem a feleségéé, s csak egyszer látta, nem sokkal utána, hogy megházasodott, amikor a feleségével azon a vidéken voltak nászúton, ahol ez a nagynéni régóta visszavonultan élt, és mégis, most volt benne valami szokatlan. - Mit tehetek? - szólalt meg vaktában a férfi. - Az idő sajnos visszafordíthatatlan, ahogy a maga unokahúga is mondta. - Nem erről van szó - mondta a nagynéni, majd támadóan kérdezte: - De te komolyan hiszel ebben? - Valamikor azt tanultam, hogy az ember csak akkor kételkedhet valamiben, ha komolyan veszi I - Mellébeszélsz, az igazság az, hogy gőgödet megtépázták a babonák - mondta a nagynéni. - Ámbár ha jól meggondolom, nagyon kevéssé ismerlek. A férfinak egy pillanatra úgy rémlett, hogy felesége nagynénje megremeg vagy ringatózik, vagy arca elhomályosul, aztán ismét tisztán látta merev arckifejezését. Megdörzsölte szemét, figyelmesebben megnézte, és azon kapta magát, hogy megszólal, s egyre jobban reménykedik abban, amit mond: - Coridvena néni, végül is kicsoda maga, és honnan vette a nevét? Én nem voltam ott a maga születésénél, a feleségem sem; van valami nagyon természetellenes magában... Azaz nem természetellenes, inkább különös. - Nos - mondta Coridvena biztosan az örök nőiesség rejtélye. A név pedig egy fehér tündéré... A férfi hosszan nézte, a nő nem nevetett, bár ő azt várta, hogy elneveti magát, aztán arra gondolt, hogy mégis, miért kellene okvetlenül nevetnie, és találomra annyit mondott: - Ki tudja, ki maga, és a feleségem nagynénjének adja ki magát! - Majd ijedten, hamisan felnevetett. - Nos, fordítsuk komolyra a szót mondta Coridvena nagynéni. - Nem fontos, hogy ki vagyok és ki nem vagyok, az a fontos, amit te mondtál, hogy meg fogod tenni a fiadért... most! Egyébként te érdekesebb fickó vagy, mint amilyennek látszol, és sajnálom, hogy túl öreg vagyok, mert tetszel is nekem. És ha jól belegondolnánk, s elhinnéd, elhihetnéd, hogy nem vagyok a feleséged nagynénje, egyidős lehetnél velem, vagy még idősebb is lehetnél nálam néhány évvel. Csak tőled függ. A férfi tétován nézte, miközben az aszszony ezúttal egyre vidámabban nevetett; csak ő tudta, hogy min. - Nem nagyon értem - mondta a férfi. - Nem is kell - felelte Coridvena nagynéni -, engedelmeskedj! - És átült egy másik székre, melléje. - Engedelmeskedj tette hozzá és légy körültekintő. Ismétlem: érdekes fickó vagy, de nehogy elbízd magad, szó sincs arról, amit te hiszel, az előbb csak tréfáltam, nincs szükségem a szerelmedre. S aztán meg, valóban nagynéni vagyok, valamiféle nagynénje a feleségednek, jobban mondva kissé távolabbi rokona. Fölkészültél? - Elképeszt, Coridvena néni. Mire készüljek föl ? - Én megkérdeztem tőled, hogy vállalod-e a meglepetések kockázatát. Ennyit. És természetesen légy körültekintő... Mondd, az vagy? A férfi vállat vont, szeme azonban a kíváncsiság és a kaland, vagy a kockázatvállalás vágyától csillogott, jóllehet, magának sem merte bevallani, hogy egy pillanatra arra gondolt, amire vágyott: visszatérni a rég múlt időkbe, hiszen ha átadta magát az álmodozásnak, csaknem hitt az időutazás lehetőségében, s most ez a nagyon halvány reménysugár megfélemlítette, annál is inkább, mert tudata egyre világosabban fölfogta, hogy közben megváltozott ennek a nőnek az arca, s hirtelen sokkal fiatalabbnak s ugyanakkor sokkal idősebbnek is látszott. De mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a nő a táskájából - nem lehetett tudni, miért hozta ki a szobájából - előhúzott egy vékony huzalokból összecsomózott szalagot, és hozzálépve a homlokára tette, a tarkóján összekapcsolva. A férfi észrevette, hogy a nagynénin is van egy ugyanilyen, de nem tulajdonított neki jelentőséget, mivel azt hitte, hogy egyszerű hajdísz, amely öregasszonyos, ősz haját tartja össze. A nő most közelről egyenesen a szemébe nézett; végül is, miközben a férfi édes kábulatot érzett, mint amilyen elalvás előtt keríti hatalmába az embert, Coridvena csaknem suttogva így szólt: - Dreg, kedvesem, te magad sem tudod, miért hívnak így; most elindulsz, csak egy darabig kísérlek az úton, ám az utazás során semmit sem kérdezhetsz tőlem, csak utána kérdezhetnél, de akkor már nem leszek veled. Most jól figyelj rám, amennyire csak tőled telik, ne hibázz: mindaz, amiről tudtad, hogy szeretnéd, de nem lehetséges, most lehet. Nem is annyira a fiadról, mint inkább rólad van szó: te térsz vissza a múltba; figyelned kell éveid fordított sorrendjére, ahogy elhaladsz mellettük, hogy tudd: hol kell megállnod. Most elég, ha arra gondolsz, hogy hová akarsz eljutni, de semmi másra ne gondolj. Mondd csak tette még hozzá, miközben jól föléje hajolt , nem ijedsz meg, amikor majd fizikailag találkozol magaddal, azzal, aki voltál? A férfit elkápráztatta Coridvena arca, s majdhogynem elfelejtett válaszolni, de remegve azt felelte: - Nem sejtettem, hogy egyáltalán lehetséges, így... a paradox megkettőződés formájában, mintha így neveznék. Ó, Coridvena asszony, milyen elbűvölő! - Hagyd most ezt! - szólt szigorúan Coridvena. - Ha akarnám, magammal vihetnétek az időtlen időkbe, ahol szerethetnélek, mert tulajdonképpen érted jöttem onnan... a feleséged nagynénje alakjában, egyébként az a nagynéni nemrég meghalt. A férfi félbeszakította: - Nem tudom, mi van velem, félek! - Nyugodj meg! - mondta Coridvena. - Miénk a teljes idő, hogy elmenjünk oda is, mert az idő nem más, mint olyan tér, mely együtt létezik mindazzal, ami benne van, de most nem érek rá, hogy matematikai előadást tartsak neked: talán többet értettem meg, mint ahogy szeretted volna, a vágyadból, hogy tegyél valamit a fiadért, aki olyan fiú, mint bármely másik, nincs szüksége a te erőfeszítésedre, vágyadra, hogy felkutasd az ő korának megfelelő időt a saját életedben; és íme, 78 neked adom ezt az örömet. Eredj, és ne feledd, hol kell megállnod. Dreg először érezte meg szavai komolyságát, és félt a részletek felől érdeklődni, mégis megkérdezte: - Ha megállnák a kamasz előtt, aki voltam, például tizenkilenc éves koromban... - Nem jó, menj mélyebbre, korábbra, mondjuk, amikor tízéves voltál, add ki magad távoli rokonnak... Ne feledd! Néhány nem feltűnő, értékes dologra van szükséged: egy gyűrűre, egy órára, hogy Riadhasd őket, legyen a kornak megfelelő pénzed, bár nem maradsz sokáig, de ajándékot kell venned... a kisfiúnak, aki te vagy, de le ne leplezd magad, s ne is közeledj feltűnően. Óvakodj ettől, egyenlő lenne az összeomlással. Ugyanígy utazol vissza is, vagy bármely más időbe, homlokodon van az időgyűrű, gondolataid intenzív összpontosításával megváltoztathatod a helyed, ez minden. Gyerünk! Az udvarban tért magához, ahol fehér orgona virágzott; valószínűleg április vége vagy május eleje volt. Könnyen fölismerte az utcát s az udvart is, és természetesen a házat, ahol gyermekkorát töltötte, vagy ahol most tölti gyermekkorát, ő vagy a másik. Leült a zöld padra, ami nagyapjáról maradt rájuk, aki a házat is építette. Az időutazás előtt nem sokat gondolkozott, és vagy a véletlen játéka volt, vagy Coridvena valóban sokat tudott, mert tízéves kora teljesen hiteles volt, még abban is, hogy egy éve halt meg az apja. Az idősebb Dreg, az időutas letelepedett a zöld padra, térdén csomag az ajándékokkal, melyekről sikerült emlékezetébe idéznie, hogy akkor vágyott rájuk, s most megsimogatta őket, de valójában örülni is akkor örült nekik, bosszankodott, hogy tudja, és ugyanakkor nem tudja, milyen ajándékok, s hogy bizarr helyzetbe került: meg fog ismerkedni saját magával, s ez az ismeretség csupán egyoldalú lesz, azaz a jövő felől a múlt irányába. Nehéz, sőt nagyon nehéz érzés volt, s eddig teljesen ismeretlen izgalmat érzett. A lehető legjobb megoldást választotta: nagyon hasonlított egy másik városban élő nagybátyjára, akit, úgy emlékezett, csak ritkán látott, s néhány év alatt az emberek elég sokat változhatnak; hogy elkerülje a ki tudja, miféle, előre nem látható akadályokat, először telefonált, tehát most várták, s leült erre a zöld padra, mert alkalmazkodnia kellett, le kellett gyűrnie furcsa elfogódottságát, és valamiféle tervet kellett készítenie a beszélgetéshez. Végül is határozatlanul fölállt, és tétovázva becsöngetett. Szerette volna, ha nem a kisfiú nyit ajtót, aki ő maga volt. És valóban az anyja nyitott ajtót, akinek kis, feszélyezetlen meglepetése láttán, amit akármelyik rokonnal szemben érzett, sikerült uralkodnia saját nagy felindultságán. Feléje sietett, ám éppen abban a pillanatban kiáltást hallott a háta mögül, ami egy másodpercre megdermesztette: - Isten hozta minálunk, bácsikám, épp most jövök az iskolából! A nagybácsi úgy érezte, hogy szíve összeszorul. Nagy nehezen összeszedte magát, és félig a fiú felé fordult, nem mert egyenesen az arcába nézni. Aztán meg már nem tudta, hogy helyezkedjen el az anyja aki régen meghalt már - és a fiú között, aki ő maga volt, de harminc évvel ezelőtt. Ahogy belépett a házba, érezte, hogy anyja is különösen, természetellenesen viselkedik, hogy viszontlátja valamelyik rokonát, őt pedig - most, hogy újra elevenen láthatta mindazt, ami már nem létezett; most, amikor megvalósult énjének képtelen fizikai megkettőződése - egyre kegyetlenebb félelem kerítette hatalmába; önmagától félt. S egyszerre szomorú, fájdalmasan szomorú sajnálkozás fogta el, hogy engedett az esztelen kísértésnek, mert tudat alatt tisztában volt lehetetlenségével. Szeretett volna most eltűnni, mindent elfelejteni, a furcsa zsákutcába jutott időutazást is, a különös Coridvena nagynénit is, akiről csak nagyon elmosódottan tudott valamit, anélkül hogy valaha is átgondolta volna, miként 79 lehetséges az a titokzatos egyezés az ő és Coridvena nevének eredete között; mindkettő kelta istennév, amit Coridvena esetében másképpen magyaráztak, valóban kelta, vagyis gall felmenő ági rokonsággal, talán - ki tudja - valamelyik, két évezred folyamán elveszett s váratlanul újra előkerült druida nemzetségből, az ő esetében pedig pusztán keresztapja fantáziájából, akinek, amikor őt a keresztelőmedencébe mártották, eszébe jutott, hogy valamikor külföldön tanulmányozta a druidákat. Neki egyébként volt még egy neve, de a tréfa kedvéért ezt tartotta meg. Bátortalansága ott, a szülői házban csak olyan rokonfélénkségnek látszott, aki hosszú utazása után váratlanul látogatóba jön; az anya izgatottsága egy kicsit alábbhagyott, a kis Dreg pedig túlságosan zöldfülű volt ahhoz, hogy gondot okozzon neki, ráadásul még nagyon lefoglalták a különös nagybácsi és ajándékai. „Miért is jöttem ide? - tette fel magában a kérdést, és mosolyogva felelt rá: - Azért, hogy átneveljem magam, hogy más sorsot biztosítsak a fiamnak! Micsoda ostobaság..." Anyja pedig így szólt: - Mintha megváltoztál volna, vagy azért lenne, mert már régóta nem láttalak? Rájött, hogy legalább néhány napra itt kellene maradnia, de elment a kedve az átneveléstől, és akkor szinte betegesen megfeledkezve magáról, fecsegni kezdett az anyjával, s játszadozni a fiúval, másik énjével, amíg el nem fáradt, s vacsorához nem ült, és amíg őket is el nem fárasztotta. Ám miután az anyja és - az ő első életszakaszában levő - fia elaludtak, nesztelenül kiosont, a zöld pádon újra rátalált énjének másik részére, és töprengeni kezdett. Kis idő múltán, mikor az utca elcsöndesedett, s hűvös éjszakai szellő lengedezett, valamiféle tervet állított össze. Először magát vizsgálta meg, majd a hibák után kutatott, melyeket tízéves koráig elkövetett, és a módszerekre gondolt, amelyekkel hibáit elkerülhette volna. Aztán bement a házba, lefeküdt, s szokatlanul gyorsan elaludt. Másnap és a következő három vagy négy nap folyamán sokat beszélgetett a fiúval, tapintatosan megakadályozta, hogy bizonyos könyveket elolvasson, fölébresztette érdeklődését a komoly dolgok iránt, anyjával pedig mást tervezett a jövőre nézve, ami valójában már múlt volt, vagy semmi más, mint a valamennyi együtt létező idő mozdulatlan serpenyője. Az eredmények jónak látszottak, de erősen próbára tették türelmét, és alig várta, hogy visszatérjen a jövőbe. Eltelt egy hét, amióta ide érkezett. Volt még korabeli pénze az eladott dolgokból, s meghívta anyját és másik énjét a vendéglőbe. Ebéd közben az anyja hirtelen így szólt: - Nem tudom, jól teszed-e, hogy elveszed a fiú kedvét a kislányoktól, akikkel szóba áll. Férfi és a nagybátyja vagy, szóval én nem szeretnélek kioktatni. Tudom, hogy agglegény vagy, ha ugyan időközben meg nem nősültél. De a fiúnak normálisan kell fejlődnie. Én óvtam az előítéletektől, ő és én, mi ketten, mióta unokafivéred meghalt, olyanok vagyunk, mint két pajtás. Aztán meg láttam, hogy olyan dolgokkal, találmányokkal tömöd tele a fejét, amelyekről senki sem hallott, s amelyek lényegében nem is léteznek. A fiú még kicsi, van ideje, hogy foglalkozást válasszon magának majd később. Itt Öregnek, a felnőttnek kiszaladt a száján egy kétértelmű mondat: - Ne aggódj, én jobban tudom, hogy mit kell választania. Ezek, amelyeket elmagyarázok neki, a jövő foglalkozásai. - És ki tudja, mi lesz a jövőben ? Senki sem tud semmit! - De igen, lehet, hogy én tudom mondta a férfi. Aztán megbánta, és még hozzátett néhány szót, inkább értelmetlen indulatszavakat. Anyja hosszasan ránézett, de anélkül hogy különösebb jelentőséget tulajdonított volna a szavainak. A fiú először csodálkozva, majd ijedten nézte. És aztán, 80 maga sem tudta, hogyan, váratlanul befészkelte magát agyába a szándék, hogy megöli ezt a fiút, de arra gondolt: ,,Ezzel semmit se oldok meg, mert ha öngyilkos akarok lenni, akkor nem rajta kell kezdenem. Ezt anélkül is megtehetném, hogy megváltoztatnám helyzetemet az időben; lehet, hogy ha megölném ezt a fiút, aki én vagyok, de valaki más is, bűnt követnék el, és meglehet, hogy én már nem tűnnék el, csak a múltam, de akkor hogyan maradhatnék ember - emberi múlt nélkül? Fogalmam sincs róla, s talán az a különös nagynéni sem tudja. Vagy lehet, hogy megsemmisítem magam az ő halálával, vagy az ő halála engem nem semmisít meg, de megváltoztatja sorsomat... így sem tudom már, hogy mi fog történni, miután mindazt elmondtam a fiúnak, amit elmondtam. Látom, hogy a fiú köny-nyen befolyásolható...” - Mire gondolsz? - szakította félbe anyja a hangtalan monológot. A férfi összerezzent, és észrevette, hogy a fiú is összerezzen. Azt mondta: - Csak úgy... semmi különösre. Én is a jövőre gondoltam. - Nem megy ki a fejedből - szólt az anya. - Nagyon különös vagy. De a fiú így szólt: - Bácsikám, de jó is lenne, ha valóban elutazhatnánk a jövőbe! Van egy könyv, nem tudom, hogy olvastad-e... - Olvastam - mondta a férfi szinte barátságtalanul olvastam... amikor annyi idős voltam, mint te. - Hogy olvashattad, amikor annyi idős voltál, mint én, bácsikám? - csodálkozott a fiú. - Azt hiszem, összetéveszted valamivel, Az időgépet alig néhány éve írták, így olvastam az előszóban. Az idősebbik Dreg kábán nézett rá. - Igen - mondta -, igazad van, azt hiszem, hogy összetévesztettem. - Akkor hadd meséljem el. - Nem! - hárította el ijedten a férfi, aztán lecsillapodva még hozzátette: - Jobban szeretném, ha ideadnád elolvasni, mert... - Értem - mondta a fiú. - Még egyszer kikölcsönzöm az iskolából, és elhozom neked. Hiszek abban, hogy az ember egyszer elutazhat a jövőbe... és a múltba. - Látod! Megvannak a maga bogarai, miért kell újabbakat ültetni a fülébe? mondta az anya rosszallóan, az udvariasság határain belül. Dreg arra gondolt, hogy eleget időzött a múltban, lehet, hogy túl sokat. „Le kell lépnem innen, de tüstént! - mondta magában idegesen. - Ki tudja, milyen baklövést fogok még csinálni..." Ez az ő múltja, s egészen más, mint ami az emlékezetében élt; már nem tetszett neki, a körülmények sem voltak kedvére valók, a lélektani környezet sem, ám legfőképpen magán csodálkozott - azon, amire most már nem emlékezett -, arra gondolt, hogy milyen korán vágyott ezekre az időutazásokra, hogy aztán az első közülük elvegye a kedvét az összes többitől. „Valószínű - gondolta magában az ember nem arra hivatott, hogy ide-oda sétálgasson ebben az ostoba térben, és sokkal egészségesebb, ha nem ismer mást, mint az idő lassú és visszafordíthatatlan előrehaladását, és semmi másban nem hisz, csak abban." Másrészt nemigen voltak illúziói afelől, hogy bármilyen kis mértékben is módosította jövőjét csupán azzal, hogy rövid ideig befolyással volt erre a fiúra, aki valaha és egyszersmind most ő volt; minden teljesen hiábavalónak látszott, egészen más volt önmagával szemben, és bármennyire is szeretett volna magára ismerni a fiúban, valami nagy különbség alaposan kiábrándította régi énjéből, holott eddig ez semmiféle problémát nem okozott... Most mindhárman a zöld pádon ültek. Gondolataiba merülve, mint az utóbbi napokban mindig, hirtelen azt mondta: - öcsém, azt tanácsolom, hogy ne olvass többé efféle marhaságokat az időutazásokról, időkutatókról és hasonlókról. Nem vezetnek jóra. A fiú válaszolni akart, de anyja közbevágott: - Ne vedd el a fiú bátorságát, jó az az olvasmány, fejleszti a képzelőerőt, az ész 81 hajlékonyságát stb. Csodálkozom rajtad, hogy ennyire száraz vagy! De a fiú sem hagyta meggyőzni magát, főként hogy most a nagybácsi feldühítette. - Miért, bácsikám? Mit árthat egy olyan könyv, amit mindenki olvas?! Én nem olvasok rossz könyveket banditákról és hasonlókról. Egyébként is először azt mondtad, hogy jól teszem, ha... - Ki tudhatja, hogy mi van és mi nincs jól! - sóhajtott Dreg. - Holnap nekem is el kell utaznom, kissé sokat ültem a nyakatokon. Anyján bizonyos megkönnyebbülés látszott, és akkor Dreg világosan s csodálkozva látta, hogy lényében két ellentétes s egyformán erős tendencia küzd egymással: egyik, hogy szabaduljon tőle, a másik, hogy visszatartsa. A férfi megértette, amit anyja nem érthetett, és ráébredt arra, hogy a legjobb megoldás nem lehet más, mint a haladéktalan elutazás. Fölállt, és szobája felé indult. - Sajnáljuk, hogy elhagysz bennünket, még maradhattál volna - szólt az anya. - Mész összecsomagolni? Dreg, az unokaöcséd segíteni fog - És hirtelen megzavarodva elhallgatott. - De neked nincs is csomagod, csak most jöttem rá, hogy nincs. Furcsa, rendszerint másképp jöttél hozzánk, még megboldogult unokafivéred is folyton viccelődött, hogy egy igazi kuffert hurcolsz magaddal... Mondd csak, történt valami? Ne restelld magad előttünk, ha nyomja valami a lelked, segíthetek rajtad... A férfi nem tudott mit válaszolni, túl későn jött rá, hogy elővigyázatlan volt: csak az utolsó pillanatban itt vásárolt táskát kellett volna magával hoznia, egy silány minőségű pizsamával meg egy fogkefét. Erre nem gondolt... - Eh, semmiség! - mondta fojtott hangon. - Ellopták a bőröndömet a vonaton, nem akartam nagy dolgot csinálni belőle. Megesik! Anyja hosszasan nézte, s ez a bizonytalan tekintet elkísérte a ház ajtajáig. Ismét a jelenben volt, a saját utcájában, ráérősen járkált, és figyelmesen nézegette a házakat, az embereket, s úgy rémlett neki, hogy nem talál rá a jól ismert tárgyakra, és a megszokott arcokat sem látja. Egy pillanatra arra gondolt, hogy elszokott mindentől, amit ismert; aztán megértette, hogy ez lehetetlen, mivel túl rövid ideig volt távol; majd eszébe jutott, hogy az időtartam, amíg hiányzott, nagyon viszonylagos, valójában alig több egy hétnél, másrészt viszont három évtized távolságába utazott, ezek szerint tehát odavissza vagy hatvan évet. „Ki tudja gondolta magában -, milyen időszámítást kell alkalmazni?" Aztán az is megfordult a fejében, hogy talán rosszul szabályozta az időgyűrűt, de ezt a feltevést is elvetette, mivel az utca létezett, a házak nagy részét fölismerte, szóval egyes részletek elkerülhették máskor a figyelmét, most pedig a szemébe ötlöttek, ahogy az emberek is, akikkel találkozott, teljesen véletlenül éppen azok közül lehettek, akiknek az arcára nem emlékezett. „Mintha valamennyi pofát okvetlenül ismernem kellene! - mondta magában. - Valószínűleg most túlságosan izgatott vagyok, ennyi az egész." Amikor a lakásához ért, már semmit sem látott furcsának. Keresgélni kezdte kulcsát a zsebeiben, nem találta; azt képzelte, hogy itt felejtette vagy ott, s mert egy kulcsnak nem lehetett túl nagy jelentősége, becsöngetett. Alapjában véve, az objektív idő szerint csak egy vagy két órát volt távol, úgy számította ki, hogy ne legyen feltűnő. Ismeretlen asszony nyitott ajtót, s megkérdezte tőle, hogy kit keres. Az udvar felé fordult, megpillantotta a jól ismert erdeifenyőt, s csak most vette észre, hogy a kerti asztal és a székek hiányoznak, de végül is időközben bevihették őket a kamrába. Megmondta a nevét, de a nő csak a vállát vonogatta. Aztán megkérdezte, hogy ez itt az a bizonyos utca meg ez az a szám, s amikor az asszony megerősítette, mondta, hogy akkor nem érti, hol van a felesége meg a gyereke, s hogy volt még itt egy öreg hölgy is. Úgy számított, hogy 82 Coridvena azonnal visszatért, hogy a többiek ne fogjanak gyanút. Az asszony kimeredt szemmel nézett rá, s amikor a férfi előrelépett, hogy bemenjen a házba, segítségért kiáltott. Egy ismeretlen férfi került elő, akinek a nő elpanaszolta, hogy majdnem megtámadták. A férfi végignézett rajta, nem vett észre semmi gyanúsat, s röviden kikérdezte Dreget. Majd elégedetten azt mondta a feleségének: - Ne ijedj meg, drágám, az úr vagy részeg, vagy bolond. És bevágta orra előtt az ajtót. Dreg nem tudta, mitévő legyen. Valami nem volt rendben, és nem tudta, hogy mi az. Kilépett a kiskapun, tétovázott egy darabig, majd a város központja felé vette útját, s a forgalomban váratlanul eddig ismeretlen típusú autóbuszok ötlöttek a szemébe. Felszállt az egyikre, amelyikről úgy vélte, hogy a posta- és telefonközpont felé viszi, ahol azt remélte - egyben szörnyű gyanúja volt -, hogy megtudja az igazságot, vagy legalábbis egy részét. De amikor anélkül, hogy bárkitől is kérdezősködött volna, a kívánt épület elé ért, s természetesen fölismerte, látta, hogy abban egészen más intézmény foglal helyet. Végül eszébe jutott, hogy újságot szerez. Vett egyet, s felületesen ránézve elégedetten állapította meg, hogy nem tévedett, sem az időutazás évét, sem napját illetően, és pontosan a saját idejébe jutott, azokba az órákba, amikor elindult. De miután belelapozott az újságba, és egyre bosszúsabban látta, hogy az események és a nevek ismeretlenek, megállt a kioszk előtt, és elolvasta valamennyi kifüggesztett újság címét: csak egy volt ismerős, de ez véletlen egybeesés is lehetett. Azután egy darabig fel-alá járkált a városban, amíg reményvesztetten ahhoz az épülethez nem ért, ahol állásban volt, és meglepődve látta, hogy valóban az az intézmény, ahol az időutazás előtt dolgozott. Belépett, határozottan irodája felé tartott, benyitott oda, de az ott dolgozó két férfi (azelőtt egyedül volt), ismeretlen alaknak látszott. Megkérdezték tőle, mit akar, erre óvatosan saját neve után érdeklődött. Azok vállat vontak, nem ismertek ilyen nevet. Amikor már épp el akart menni, belépett egy másik férfi, aki a neve felől érdeklődött, Dreg pedig megmondta a nevét, megmutatta, hogy ott dolgozott, és hogy nem érti, mi történt. Az, aki utoljára jött, hosszasan nézte, majd váratlanul földerült az arca, és azt mondta: - Most már értem: maga az, akit neuraszténiával kórházba szállítottak, üdvözöljük körünkben I De tudja, hogy magát nem üregnek hívják, vagy ahogy mondta, hiszen maga ... nem létezik, hogy teljesen elfelejtette a nevét! Valójában Lucián... De mi van a fején, valami drótkorona? Dregnek eszébe jutott a diszkrét időkészülék, amelyet nem vett le, és ennek az éber tisztviselőnek nem kerülte el a figyelmét. Restelkedve nevetett, a tisztviselő azonban vállon veregette. - Ne nyugtalankodjék, megesik az ilyesmi! Legyen nyugodt, itt senki sem akar rosszat magának. Emlékszik, én vagyok annak az osztálynak a vezetője, ahol megbetegedéséig dolgozott. Most valami könnyebb munkát adok magának, amíg teljesen föl nem épül. Ha akarja, holnap újra kezdheti, most pedig menjen kicsit a levegőre! Dreg úgy érezte, azt kockáztatja, hogy valóban rosszul lesz, és megköszönve a szívességet, elment. Mivel nem tudta, hogy mit csináljon ebben az ismeretlen világban, amely az övé is volt meg nem is, s mert képtelen volt magyarázatot találni, úgy döntött, hogy még egyszer visszatér gyermekkorába, most már az időparadoxon sem ijesztette meg. Az utca kellős közepén végezte el a teendőket, és rövid szédülés és öntudatlanság után kábultan tért magához a zöld pados udvarban. Szinte jókedvűen csöngetett a szülői ház ajtaján, ami semmit sem változott, anyja nyitott ajtót, aki most nyugodtabban nézett rá, mint legutóbb, betessékelte a házba, és azt mondta neki: - Isten hozott! Miért jössz ilyen ritkán mifelénk? Unokafivéred egyre reménykedett, hogy lát majd, s szegény úgy 83 halt meg, hogy egyetlen életjelt sem adtál magadról. Mialatt a váratlanul elidegenedett nő, aki az anyja volt, s aki az apjáról beszélt neki, letörölt egy könnycseppet az arcáról, Dreg vidáman megkérdezte: - Dreg nem jött még meg az iskolából ? Az asszony hátralépett, ezúttal félve nézett rá: - Miféle Dreg? Dreg kinyitotta a száját, hogy megmondja, de nyomban kapcsolt, és így szólt: - Volt a szomszédban egy gyerek, akit ismertem... vagy azt hiszem, hogy összekeverem... igen, igen, összekeverem. Az asszony, aki az anyja volt, fölsóhajtott: - Összekevered. A mi szomszédunknak nincs gyereke. És nagyon sajnálom, hogy az én férjem is anélkül halt meg, hogy megérte volna, hogy örököst hagyjon maga után! Pedig mennyire szerettem volna egy gyereket... Dreget az ájulás környékezte, de sikerült erősen tartania magát, és valahogy ki tudta nyögni: - Este majd benézek hozzád, most el kell intéznem valamit, amiért a városba jöttem. Ahogy azonban kitette a lábát, csak az első utcasarokig ment, ahol senkit sem látott, ott, abban az órában az időimpulzust beállítva magába mélyedt, és arra vágyott, hogy visszatérjen saját, objektív idejébe. Az ismert szédülés lassan kezdődött. .. Különös oázisban tért magához, egy hatalmas, narancssárga homokkal borított sivatag szélén, ismeretlen fák és kékesszürke fű között. Döbbenten nézett körül, átkutatta a poros horizontot, megvizsgálta a fákat és a füvet, majd leült az egyik fa árnyékába, és sírva fakadt. Nemsokára hallotta, hogy a nevét kiáltják. Nem mert fölnézni, azt hitte, hallucinál. De még egyszer hívták. Nagyon óvatosan fölemelte tekintetét: Coridvena állt előtte mosolyogva; nagyon hasonlított az előző időstádiumban megismert nőhöz, de sokkal fiatalabb volt, s csillogó, különös szépségű, hosszúkás, fehér arca, szürke árnyalatú aranyhaja alól, titokzatosság sugárzott. Aranysárga szeme kegyetlen, szinte természetellenes fényben villódzott. Tündérnek látszott. - Coridvena! - kiáltotta a férfi, miközben fölemelkedett, hogy üdvözölje. - Mondd meg, káprázik a szemem? - Nem káprázik - mondta a nő elbűvölően. - Hozzád jöttem. - Mondd meg - szólt a férfi Coridvenához közeledve -, hol vagyunk? - Van valami jelentősége? - kérdezte a nő. - Nem hiszem, hogy az én... bolygómon vagyunk. Mondd, így van? - Nem fontos - felelte a nő. - Az a fontos, hogy miközben néhány idővariánson áthaladtál, megtisztultál. Ennyi az egész. Most itt vagy. - De hogy történt? Szinte semmit sem értek. - Nem szinte semmit, egész egyszerűen semmit. Nem volt elég erőd, hogy végig meghatározd az időútvonalakat. De itt vagy velem, és csak ez a fontos. KÁLMÁN BÉLA FORDÍTÁSA 84 86 __GHEPRGE SASARMAN__ KA A jelenséget az északi félteke szinte valamennyi obszervatóriuma följegyezte: a sarkcsillag irányából óriási erejű energiaforrás bukkant fel, amely nem tartozott az ismert sugárzások közé. Bár nem fény volt, nyomot hagyott a fény-érzékeny lemezen, bármely rádióadó hangokká alakíthatta, noha nem volt rádióhullám, s anélkül hogy elektromágneses természetű lett volna, az egész spektrum mentén, mindenféle rezgésszámban észlelték. Ám a sugárzás legmeglepőbb jellegzetessége az volt, hogy terjedési sebessége minden valószínűség szerint - és a fizikusok megdöbbenésére - meghaladta a fényét. A csillagászok nagyon hamar megállapították, hogy a szokatlan sugárzás nem homogén, hogy szaggatottan pulzál, s hogy meghatározott variációsorozata van, az elektromágneses színképben minden hullámhosszon regisztrálták, továbbá hogy a moduláció állandó, és azonos ritmusban ismétlődik. Ezt a variációsorozatot, amelyhez a másodperc több milliomod része elegendő volt, fölfedezője nevének kezdőbetűje után K kvantumnak keresztelték. Néhány hét múltán a sugárzás éppolyan hirtelen szűnt meg, mint ahogy elkezdődött. A K kvantum tudóskörökben még sokáig téma maradt, minthogy azonban a kutatások semmiféle eredménnyel nem jártak, a tudományos világban elszabadult szenvedély fokozatosan csitult, mígnem teljesen kihunyt. Csupán néhány fanatikus csillagász folytatta a K jelenség kutatását - többnyire titokban, attól tartva, hogy a többiek gúnyolódásának céltáblájává válik. Aztán ők is letettek róla. Egy szép napon azonban egy fiatalembernek az a gondolata támadt, hogy a titokzatos kvantumot olyan jelzésnek kell fölfogni, amit Földön kívüli értelmes lények bíztak a kozmoszra; az ifjú a feltételezett üzenet megfejtésének szentelte életét, és több mint húsz esztendőt töltött visszavonultan egy laboratóriumban, távol a világ zajától. Itt, úttörőkhöz méltó szenvedéllyel, összegyűjtötte a kutatásai tárgyára vonatkozó valamennyi dokumentumot. Berendezett magának egy obszervatóriumot - felszerelte a legkiválóbb minőségű készülékekkel és műszerekkel s egy erős rádióteleszkóppal -, hogy állandó és gondos ellenőrzése alatt tarthassa az égboltnak azt a tartományát, ahol majdnem fél évszázaddal azelőtt a sugárzás forrását megjelölték. Kutatásaiban meglehetősen messzire jutott, meg volt győződve róla, hogy jó úton halad, és kétségbevonhatatlan bizonyítékokat talált arra vonatkozólag, hogy valóban üzenetről van szó, úgy, ahogy ő azt már a kezdet kezdetén feltételezte. Ám az üzenet megfejtésének kulcsa elérhetetlen maradt számára; gyakorlatilag éppoly távolinak látszott, mint az első napon. 87 Biztos volt abban, hogy vizsgálódásait főként az a tény akadályozza, hogy csupán a jelenség leírásával, hibás rendszerben készített följegyzésekkel rendelkezik, amelyeknek rögzítői előtt épp a sugárzás természete maradt idegen, s most képtelenség volt azt várni, hogy az igazi üzenet árnyékánál egyebet közöljenek vele. Egyetlen esetben számíthatott sikerre, ha a sugárzás megismétlődik - és éppen ezért minden erőfeszítése arra irányult, hogy ebben az esetben biztosítsa a közvetlen kapcsolatot a K kvantummal, és a lehetőséget, hogy közvetlenül megvizsgálhassa. A sugarak felfedezőivel szemben nemcsak azért volt előnyben, mert tökéletesebb műszerekkel rendelkezett, hanem azért is, mert kutatómunkája meghatározott irányban folyt, és meg volt győződve arról, hogy jelzéssel áll szemben, amit az elődök teljesen figyelmen kívül hagytak. Várt. Kétségkívül már régen volt fiatal, de még tele volt energiával, s úgy gondolta, hogy elég sok éve van hátra ahhoz, hogy a várakozást megengedhesse magának. Tulajdonképpen nem is volt más választása azon kívül, hogy abbahagyja. De meg sem fordult a fejében, hogy ezt tegye! Naponta ellenőrizte a műszereket, itt-ott még változtatott rajtuk, éjszakánként a sarkcsillagot figyelte, és szilárdan hitte, hogy az üzenet megismétlődik. Mígnem aztán a csoda valóban bekövetkezett! Miután rátalált a jelekre, minden más elfoglaltságát félretette, és szinte állandóan talpon volt, éjjel-nappal a sugárzást figyelte. A laboratóriumban volt, elhelyezkedett a készülékekből és műszerekből álló komplexum közepén, amit oly szívósan ő gondolt ki, ő tervezett, és ő épített föl. Pattanásig feszült idegekkel, izgalmán nehezen uralkodva, makacsul fürkészte az energiaáramlást, amelynek rejtett jelentését addig hiába kutatta. Hirtelen úgy érezte, mintha villámcsapás érné, és az utolsó kép, ami megmaradt benne, az óriási elektromos óráé volt, amelyre épp rápillantott. Ismeretlen városban tért magához, olyan építmények között, amilyeneket addig sohasem látott, s úgy érezte, hogy lebeg. Az ég ibolyaszínű volt, s valami láthatatlan forrásból nagyon erős fény sugárzott. Úgy rémlett neki, hogy figyelik, de senkit sem látott a közelben, az épületek fala pedig átlátszatlan volt. Lehet gondolta magában -, hogy csak az ő szemének áthatolhatatlanok, mert csak egy irányban engedik át a fénysugarakat. Vagy pedig az, amit érzett, a környező épületek szemeinek ráirányított tekintete volt, amelyek lehet, hogy nem egyszerű építmények, hanem igazi, óriási méretű élőlények... Vajon valóban városban volt? Vagy inkább erdőben, esetleg valami tömeg vagy gyűlés kellős közepén? A legkisebb erőfeszítés nélkül lebegett, mintha az egészet álmodná; olyan erő vitte, aminek hatása alól nem tudta kivonni magát, de úgy tetszett, hogy az valamiképpen megragadta a turisztikai érdeklődését is. Nem volt sem éhes, sem szomjas, sem álmos, noha - becslése szerint - az utazás nagyon hosszú ideje tartott, akár évek óta. A végtelen városnak (ha város volt), amit meglátogatott, kellett hogy lakói legyenek, s ő szeretett volna megismerkedni velük. Udvariatlanságnak és bizalmatlanságnak érezte, hogy közszemlére tették ki, anélkül hogy ő valakit is láthatna. Mintha csak a kívánsága teljesült volna, egy élőlénnyel találta szemben magát, aki ugyanolyan siklórepülésben lebegett. A lény megjelenése az első perctől fogva annyira elbűvölte, hogy többé nem törődött az építményekkel. Nem látszott emberinek, s nem is tudta volna megmondani, hogy férfi vagy nő - esetleg nem nélküli lény vagy hermafrodita -, de vonzereje olyan hatással volt rá, amihez hasonló csak a déli emberek viharos szenvedélye lehet, amit Skandinávia valamelyik csodaszép, KA 88 szőke, kék szemű lányának közelsége vált ki. Az öreg aszkéta úgy érezte, hogy visszatér elszállt ifjúságának életereje. összefonódtak a levegőben, és táncolni kezdtek, ami megdöbbentő, erotikus élményt adott neki. És bár óhaját szinte abszolút lehetetlen volt teljesíteni, kínzó vágy gyötörte, hogy a végtelenségig meghosszabbítsa az élményt, és így az egész világmindenséggel egyesülve átlépjen az örökkévalóságba. Amikor újra laboratóriumában találta magát a kronométer előtt, hihetetlennek tartotta, hogy még mindig a másodpercnek ugyanabban a töredékében van; azonnal megértette, hogy sikerült megfejtenie - sőt mi több, átélnie - az üzenet egy foszlányát, aminek rejtélyébe annyi éve igyekezett behatolni. Egyetlen pillanatig tartó látomásának városa - amelyet emlékirataiban Ka kvantumnak fog nevezni - egy másik világhoz tartozott, lakói olyan lények, akik minden valószínűség szerint hasonlóak ahhoz, akit megismert... Emléke fájdalmasan fölkavarta. Sohasem tudott volna megbékélni azzal a gondolattal - elűzésére azonban képtelen volt -, hogy a viszontlátásnak kevés a valószínűsége, a már megtörtént találkozásukat is kétségesnek érezte, és az hogy az egész egyszerű véletlennek köszönhető, nem tudta csillapítani szenvedélyét. Tudományos érdeklődése elapadt: idegennek és valahogyan abszurdnak érezte. Számára magának az üzenetnek nem volt többé semmiféle jelentősége. Életének egyetlen célja maradt: újra rátalálni a lényre, akit olyan hirtelen ragadtak el tőle. Csakhogy, az igazat megvallva, a sors még így is elég kegyes volt hozzá; félelmetes esélyt adott neki, és túl sok lett volna, hogy másodszor is részesítse benne. KÁLMÁN BÉLA FORDÍTÁSA 89 KA IKÁROSZOK CICERONE THEODORESCU Csalfa kékjét a menny nem húzza félre, hogy csodálatunk maradjon töretlen. Pedig ott vad fogaktól összetépve harcol a Nap az ős sötétség ellen. A vére hull nagy, égő folyamokban, s mintha csak szörnyű rabságból üzenne, a kozmikus szűz erdőből kicsorran s eljut hozzánk az izzó fény a Földre. S mióta itt találtunk menedéket a sötét szörny elől e földi parton, a hajnalok mind a fényről mesélnek, és róla mesél nékünk minden alkony. S a merészek az éjszakára törnek, a rabtartó sötéttel tusakodnak, mert kínzó álma a történelemnek; a szabadságot kivívni a Napnak. Kitátja néma száját a sötétség, rácsap a szárnyas, hős Ikároszokra, csillagagyara tollat, szárnyat tép szét, s a bátrakat a vak mélybe hajítja. De mégis... Győznek. Szállnak. Jó a szárnyuk. Bár lezuhantak, felrepülnek újra. Mint hűvös kútból bámulok utánuk, lángoló szemmel bámulok a Holdra. Fény suhan át az anyag feketéllő húsán, s bíbora új életre kelti, legyőzi az éj hatalmát, és élő szikrazáporát partjainkra ejti. Az Ikároszok győznek, jobb a szárnyuk, s hallom a verten ziháló sötétet, nézek a Napra, bámulok utánuk, a tűz s repülés forrására nézek. A Végtelenség még veszélyes erdő, sötétjéből Földünkre lecsorogva a Nap üzen, és önvérében fürdő fényének nincsen szüksége szavakra. Igyátok, itt van, a forrásból tisztán bugyog, s a szárnyalás szomját eloltja! Ikároszaink áttörnek a pusztán, és láncot vernek az űrbéli vadra. KUCZKA PÉTER FORDÍTÁSA 90 DIANA nyilai Constantin Cublesan Ő maga ment a lány elé. Kinyitotta az ajtót, és azzal a széles, barátságos mosolyával fogadta, amit Diana oly jól ismert. A lány kissé megilletődött ettől a meghitt fogadtatástól, és csak könnyed főhajtással válaszolt a férfi köszönésére, de azért fürgén lépett be a reggeli fényben úszó, tágas dolgozószobába. Tekintetével rögtön azt a kék fotelt kereste, amelyben mindig valahányszor csak alkalma volt ide belépni - ülni szokott, és amelyet minden esetben másmás helyen talált. A professzor észrevette Diana fesztelen mozdulatát, őszintén tetszett is neki, noha arra gondolt, vajon a szoros és kissé bensőséges kapcsolat közte és a központ munkatársai között nem vezethet-e kellemetlen következményekhez. Arra gondolt, nem kellene-e hűvösebben viselkednie, s betartania közte, a vezető és környezete között a megfelelő távolságot. Arra gondolt, hogy a különféle problémákról talán szigorúbban szögezhetné le véleményét, ahelyett hogy a többiekét igyekszik behatóbban megismerni, és fáradságosan próbálja meggyőzni őket intézkedéseinek célszerűségéről. Aztán meg arra gondolt, hogy talán most is helyesebb lett volna, ha tartózkodóbban viselkedik Dianával szemben, aki - akárhogy nézzük is - jóval fiatalabb nála. Ennek ellenére tetszett neki az a fesztelen viselkedés, ahogyan a lány kínálás nélkül, kényelmesen elhelyezkedett a többi bútordarabtól elütő, a már kétségtelen öregség szagát árasztó, nagy kék fotelban. Dianán kívül soha senki nem ült bele, mégsem vitte rá a lélek, hogy kidobassa a szobából. Mindig itt volt, de mindig más-más helyen állt, az öreg Lala néni szeszélye vagy ízlése szerint, aki - legalábbis Sincan úgy vélte - nagyon ragaszkodott ehhez a bútordarabhoz... Leült a lány mellé a műanyag kárpitozású székre, és becsengette a robotot, hűsítőt és édességet rendelt, aztán megkérdezte Dianát, ezenkívül kér-e még valamit. A lány fejét rázta, a robot pedig eltűnt az íróasztal mögötti falba vágott keskeny ajtón. Sincan figyelmesen nézte fiatal munkatársnőjét. Hosszabb ideig távol volt a központtól, és az volt a benyomása, hogy távolléte alatt sok minden megváltozott, de hogy mi, azt még nem tudta pontosan. Diana például mintha megnőtt volna, pedig ez a lány életkorában szinte kizárt dolog. Annyi azonban bizonyos, hogy Diana megváltozott. Nem tudta volna megmagyarázni, miben áll ez a változás, de valamiképpen másmilyennek látta, és nem tudta, higgyen-e saját benyomásainak. Diana a D.-i Gabonatermelő Központ egyik legfiatalabb kutatója volt, és csak néhány esztendeje dolgozott itt. Noha ezalatt sokkal komolyabb lett, mégis fürge és szertelen gyereklány maradt, aki mindig kész rá, hogy éles és meglepő válaszokat adjon, és csökönyösen kitartson álláspontja mellett mindenféle érveléssel szemben, még akkor is, ha rájön, hogy nincs igaza. Ilyenkor aztán másnap úgy tesz, mintha elfelejtette volna az egészet, 91 tréfálkozással hárítja el, hogy visszatérjenek az előző napi témára, s így megfosztja kollégáit az elégtételtől. Sincannak tetszett a lány jelleme és főleg az a képessége, ahogyan eligazodott a központ bonyolult rendeléshálózatában. Már-már hajlott arra a véleményre, hogy soha nem volt még ilyen ügyes és hozzáértő diszpécsere, hiszen ez a „szeleburdi" - így nevezte néha, amikor megdorgálta - tulajdonképpen mindenkibe belefojtotta a szót. A diszpécser munkája egyáltalán nem volt könnyű. Sincan tudta, milyen nehéz mindent kézben tartani ahhoz, hogy egy ekkora földterületen biztosítani lehessen a gabonatermelést, és éppen ezért megbecsülte Diana munkamódszerét. Sincan - ha alkalma volt rá - soha nem mulasztotta el, hogy megjegyezze: ez vagy az a neves tudós, illetve ennek vagy annak a bolygóközi érdekeltségi intézetnek a vezetője hajdan az ő irányítása alatt dolgozott, a hírnév és dicsőség felé vezető útja a D.-i Gabona-termelő Központon át vezetett, ahol ő, Sincan a legnagyobb odaadással foglalkozott a leendő tudóssal, és már akkor megállapította róla, hogy milyen tehetséges, mielőtt ország-világ előtt nyilvánvalóvá lett volna. Nem is öndicséretből mondta, hanem mert mélységes pedagógusi elégtételt érzett, s ezt a hivatást igen nagyra becsülte. Ilyen szemmel nézte Dianát is. Arra gondolt, hogy egyszer majd talán vele is büszkélkedhet. Addig azonban még sokat kell itt tanulnia a lánynak, míg - ki tudja? - talán a Kozmikus Kutatóintézet diszpécsere lesz. A robot visszajött egy tálcával, amelyen két magas pohárban rubinszínű, kellemes illatú ital csillogott. Diana kortyolt egyet, s utána önkéntelenül megnyalta a szája szélét. Amikor rájött, hogy a férfi észrevette, elnevette magát, és hátradőlt a fotelban. - Szokás kiskoromból - mondta és hiába akarom, nem tudok felhagyni vele. - Talán mert még most is kicsi. - A nők szeretnek mindig fiatalok maradni. - Nem azt mondtam, hogy fiatal, hanem hogy kicsi, és ez egészen más - évődött a férfi. Nincs igazam ? Diana egy pillanatig úgy tett, mintha haragudna, aztán újra nevetett, és megint megnyalta a szája szélét (ez alkalommal azonban tüntetőleg). Sincan is nevetett, mint egy jó tréfán, s közben tökéletesen megfeledkezett arról, hogy a lány konkrét ügyben jött hozzá, egy problémával, amit „egyszer és mindenkorra el kell dönteni" - legalábbis így kérte meghallgatását. - Tudja - szólalt meg a férfi -, amikor kicsi voltam, én is mindig kidugtam a nyelvem, valahányszor megbántottak. Kedves, nem? De mit szólna hozzá, ha még most is így tennék? Diana a férfi szavaiban némi dorgálást érzett. Elkomolyodott, és kissé megbánta, hogy talán túl sokat engedett meg magának. Sincan is rádöbbent, hogy a beszélgetés nemkívánatos irányba fordult, és feszélyezett lett, amiért akaratlanul is elrontotta a lány jókedvét. Érezte, hibát követett el, de nem tudta, mit kellene tennie ahhoz, hogy visszavarázsolja az előbbi intim hangulatot, amelyet ügyetlenül megzavart. A néhány pillanatig tartó nyomasztó csendben egyikük sem talált megfelelő szavakat a beszélgetés újrakezdéséhez. Végül Diana szólalt meg - hivatalos hangon: - Azért jöttem, hogy megbeszéljek önnel egy rendkívül fontos dolgot, ami semmiképpen nem mehet így tovább. Már említettem, és felhívtam rá a figyelmét, de nem látok semmi változást. Erről akarok még egyszer beszélgetni önnel, mielőtt beadványt készítenék az ügyről a Főigazgatóságnak. Nem szeretném, ha szavaimat fenyegetésnek vagy bármi hasonlónak venné, de kérem, higgye el, tovább ez így nem mehet. - Jól van, jól van, elhiszem, de nézzük csak, jól emlékszem-e rá, hogy miről is van szó. - Arról, hogy... - Kérem - szakította félbe határozottan Sincan, és Diana szemét lesütve várta, hogy mit fog mondani. Meg volt róla győződve, hogy a férfi tudja, miről van szó, csak időt akar nyerni. 92 Sincan összevonta a szemöldökét. Egészen biztos, hogy az öreg Teofilról lesz szó. Emlékezett rá, hogy Dianával csakugyan beszélt már róla. Nem is egyszer, és nem is csak vele. Hallott már másutt is egyet s mást az öreg Teofilról nem éppen dicsérően rebesgetni. Emlékezett arra is, hogy mit beszéltek róla legutóbb Dianával. A lány akkor is elégedetlen volt az öreg munkamódszerével. Dianának bizonyára igaza van, talán nagyon is igaza, de hát ennek a kérdésnek a megoldása nemcsak tőle, Sincantól függ. Az az igazság, hogy ezt Diana is tudja, de az is biztos, hogy neki, Sincannak kellett volna tájékoztatnia a Főigazgatóságot, vagy magával Teofillal beszélnie, hiszen oly régen ismerik egymást. Neki, mint régi barátjának és elvtársának, legalább beszélnie kellett volna az öreggel, megnézni, hogy van, milyen gondolatok foglalkoztatják, mi nyomja a lelkét. Nehéz lehet már neki, az ő korában az a sok probléma, amely a Klimatikus Viszonyokat Szabályozó Központi Diszpécserszolgálatnál felmerül. Igen, meg kellett volna már látogatnia az öreget, meg kellett volna vizsgálnia a körülményeket, hogy tisztán lásson, és bizonyára sok mindent helyre lehetett volna hozni. Most már biztosan emlékezett rá, hogy eddig sem Diana volt az egyetlen, aki alapos kifogásaival az öreg ellen fordult. Most már elég érv van arra, hogy Teofil kifogásolhatóan dolgozik, most már igen; no de mit tett ő, Sincan, eddig? Miért nem csinált semmit, noha mindenről tudott? Ezeket kérdezte magától, de válaszolni nem tudott rájuk. Vajon a többiek is ilyen passzívan, szó nélkül hagyták a dolgot? És ő? Szándékosan hallgatott, vagy egyszerűen csak hanyagságból? Erre a kérdésre sem tudott mit felelni. Akárhogy is van, ez az ügy meglehetősen bonyolult. Mindenesetre meg kell hallgatnia a lányt, hiszen azért jött, hogy meghallgassák, de közelebbről kell megnéznie és megfontolnia, mi a teendő. És a megértésre törekednie. - Gondolom, Diana, hogy Teofilról akar szólni - folytatta Sincan a beszélgetést. - Valóban. - Igen, gondoltam. Az öreg kezd nem úgy dolgozni, ahogy kellene, egyszóval már nem felel meg. - Én nem mondtam ezt. - De igen, erről van szó. Hallottam másoktól is. Mit tehetünk? Ez az igazság. Sincan sajnálkozva bólintott, aztán Dianára nézett, mint aki egy nehéz kérdésre vár végleges választ. - Igen, megöregedett - folytatta. Hangja szomorúan csengett, nem tudta leplezni. Mindnyájan megöregszünk egyszer, nincs mit tenni. Lassan-lassan elszállnak az évek, és... Sincan tehetetlenül tárta szét a karját. Diana megérezte a professzor felindultságát. Tudta, hogy régen, sok évvel ezelőtt Sincan Teofil irányítása alatt dolgozott, és olyan barátság szövődött közöttük, amelyre mindketten szívesen emlékeztek vissza. De nem volt más választása. A munka érdeke nem tűrte a kompromisszumokat. Egy darabig mindketten hallgattak. Diana lassan kortyolgatott az italból, és várta, hogy Sincan beszéljen. A férfi azonban csak hallgatott, talán a hajdani eseményekre gondolt, amelyek Teofilt idézték fel. Végül a lány szánta el magát arra, hogy beszéljen. El akarta mondani a professzornak, mik is azok a dolgok, amelyek már valóban és semmiképpen nem mehetnek úgy tovább, mint eddig. - Tudja, kérem - kezdte Diana -, azt hiszem, elfáradt. Kapkodó lett és ideges, kivált az utóbbi időben. Van, amit már képtelenek vagyunk megértetni vele. Például a múlt hónapban, amikor hatnapos másodfokú esőt terveztünk előre, négy napig minden simán ment, az utasításoknak megfelelően. Az ötödik napon a helyszíni megfigyelők jelezték, hogy a talaj elérte a megfelelő telítettséget, és a növényeknek elegendő lesz a nedvesség. Felhívtam a Klimatikus Viszonyokat Szabályozó Központi Diszpécserszolgálatot, és beszéltem Teofillal. „Nézze, kérem - mondtam -, ilyen és ilyen okok miatt a hatodik napon már nincs szükségünk esőre. Függesszék föl I" ő pedig mintha nem is lett volna ott a vonal túlsó végénél. Csak 93 hallgatott, mintha nem értett volna egy szót sem. Amikor megismételtem, hirtelen idegessé vált. „Nem lehet - mondta -, ennyit terveztek, ennyit adunk. Máskor legyenek körültekintőbbek." És már el is zárta a videofont, az eső pedig a hatodik napon is esett. Diana mindjobban belemelegedett a beszédbe. Kedvet kapott a viták felidézéséhez, és érezte, hogy az arcába szökik a vér. - Máskor meg - folytatta - nálunk volt a harmadik kis nap. Nem mondom, melegített, de nagyon kicsi volt, ezért ide-oda kellett járnunk vele, zsonglőrködtünk, akár a cirkuszban. Hívom Teofilt: „Nem tudnák kicserélni? - kérdeztem. - Túl kicsi. Adjanak egy nagyobbat, vagy adjanak még egyet. Mindenképpen hosszabb időre lenne szükségünk rá." Az öreg unott volt és kedvetlen. „Milyen nap volt maguknak tervezve?" - kérdezte. „A harmadik kicsi" válaszoltam. „És nincs ott?" „De igen, itt van, de ha adnának egy nagyobbat vagy még egyet, néhány nap alatt mindennel készen lennénk. Különben megint hosszabbítunk." „Igen... mondja, és hosszan töpreng. Aztán nagy sokára hozzáteszi: - Nem az én hibám. Ezt írták fel, ezt adtam. Ha hosszabbítanak, az a maguk dolga!" Kijöttem a sodromból. „Szóval magát nem érdekli, hogy mi itt mit csinálunk? Vagyis magának mindegy, hogy évente öt vagy hat termést tudunk-e produkálni?" „Kérem - szólalt meg erre olyan lelki nyugalommal, amitől az ember a falnak megy -, velem ne beszéljen így... Én korrekt munkát végzek. - Aztán hirtelen szörnyen ingerült lett, és belekiabált a készülékbe: - Nem vitázom tovább semmiről! Hallja, kérem?" És ebben a hangnemben folytatta, közbe se vághattam. Aztán természetesen szétkapcsoltak. Érti, kérem, korrektül dolgozik! Nem tudom elviselni ezt a korrektséget! Inkább rosszul dolgozna, mint korrektül. Korrekt! Ez annyit jelent, hogy az ember már nem mérlegel semmit, de nem is ért meg semmit abból, ami körülötte történik; annyit jelent, hogy az ember olyan gép, amely gombnyomásra működik. Ezt csinálja ő, korrekt\ Diana alaposan feldühödött. Eligazított egy homlokába csüngő hajfürtöt, és még jobban belefészkelte magát a kék fotelba. - Mit tehettem volna ? - folytatta. - Felhívtam az I -ben levő Gabonatermelő Központot. Beszéltem az ottani diszpécserrel, elmagyaráztam a helyzetet, és ők megértették. Tudtam, hogy ők kapták az első nagy műnapot, és a következő naptól kezdve a T-belieknek van kiutalva az első kis műnap. Azt javasoltam, állítsák be a nagyot úgy, hogy mindkét területet süsse, hiszen nagyon közel fekszenek egymáshoz, szomszédosak, a kicsit meg adják át nekünk. Egyetértettek. Beszéltem a T-beliekkel is, ők is egyetértettek. „Na jó - mondtam -, értesítsétek Teofilt, hogy lemondtok róla, én meg elkérem magunknak." Eddig rendben is lett volna, de tudja, mit csinált Teofil? Kivonta a forgalomból a kis műnapot. „De hát jóember, nem emlékszik, hogy megmondtam: nekünk szükségünk van rá?" „De igen - szakított félbe -, de nem így áll a tervben, és..„És akkor mi van?" „Kivontam a forgalomból." „Rendben van, ha már így történt - próbáltam alkudozni -, de most már tudja, hogy kell nekünk, legyen olyan szíves, vegye elő és adja ide." „Nem lehet." „Hogyhogy nem lehet?" „Hát mit képzel maga tulajdonképpen - mondja Teofil -, nincs nekem jobb dolgom, mint hogy játszadozzam itt a napokkal? Az egyik még egyet akar, a másik visszaküldi, lemondja; az egyik azt kívánja, tegyem arrébb, a másik meg hogy errébb? Mit képzel maga, mi vagyok én? Miért nem mondta meg az elején világosan, hogy mit akar? Most már kész, vége! Van még valami probléma?" Ez már a szemtelenség teteje volt. El sem tudom képzelni, hogy mindezt miért csinálja. Nem tudom elhinni, hogy rosszindulatból teszi. De hát ő, ha szórakozottan, ha idegesen is, nagyon korrektül dolgozik. Tudja, ő korrekt - fakadt ki Diana. - És ezek csak a ritkábban előforduló, fontos dolgok, a napi csip-csup ügyekről nem is beszélek. Nem tudom, a szélügyre emlékszik-e? Délkeleti helyett északkeletit adott. Azt mondta, az ő grafikonján ez állt. Egy álló napig fújt az az átkozott szél, majd beleőrültünk, míg sikerült összeköttetést teremtenünk az igazgatósággal. De minek szaporítsam a szót? Máskor is elmondtam már, ön mindent tud. így nem mehet tovább. Megoldást kell találnia. 94 - Igen, intézkedni kell - mondta vontatottan Sincan. - De ne higgye, hogy a dolog ilyen egyszerű és könnyű. Mit tegyek? A bizottság tárgyalja meg az ügyet? Állítsák félre Teofilt? Ki tudja, talán ez lenne a megoldás. Az igazat megvallva, nem is az én dolgom. Rám csak annyi tartozik, hogy értesítsem az igazgatóságot, és nyugodtan várjam a döntést. Maga mit mond? Diana figyelmesen nézte. Érezte, hogy ég az arca, és nem tudta, mit mondjon. Hallgatott. Sincan is. Nyomasztó csend volt a szobában, csupán az elektronikus óra monoton ketyegését hallották, amint a másodperceket jelezte. A lány a fotel szélére húzódott, úgy érezte most, hogy elvész benne, és kitartóan nézett Sincanra. Világosan látszott, hogy a férfi számára nem volt közömbös, amit az imént hallott a lánytól. Igazat ad neki, de egyúttal olyasmit keres, ami valamiképpen Teofil mellett szól. Nem enyhítő körülményeket akart találni, hiszen a tények tények, igazságukhoz semmi kétség nem férhet. De vajon Teofil mit mondana minderről? Vajon neki mi a véleménye arról, amit munkamódszeréről beszélnek? Ezek a kérdések gyötörték Sincant. Diana igyekezett kitalálni a gondolatait, meg akarta őt érteni. Ahogy így figyelmesen nézte, észrevett egy mély ráncot Sincan homlokán. Szigorúan húzódott le homloka közepén a szemöldöke közé. Talán még sohase látta őt ilyennek. Végül Sincan felállt, és lassú, nagy léptekkel sétálni kezdett a szobában, időnként megmegállva az ablak előtt, amely a D. folyó mentén húzódó földekre nézett. Az érett búzatáblák csillámló aranya ragyogott az erős napfényben. Véget nem érő síkság, sehol egy kis emelkedés. Hatalmas aranymező. Sincannak hirtelen egy másik aranymező jutott eszébe, az a megkövült aranytenger, amelyre elfúló izgalommal lépett, amikor leszállt a Lanianára, arra a messzi bolygóra, ahova tanulmányainak elvégzése után az intézetből azonnal kiküldték. Csillogó gömb a végtelen sötétségben. Villódzó fényét a kozmikus térképen világosabb színekkel jelölték, s föléje nagy kérdőjelet tettek. Ezek elegendőek voltak ahhoz, hogy minden űrhajóst izgassanak, még inkább egy tudományos kutatót. Sincant is vonzotta a Laniana. Ott ismerte meg Teofilt. „Én vagyok Midasz király - így mutatkozott be amihez itt hozzáérek, az aranyból van. Nem csodálatos, hogy körülötted minden aranyból van?" Sincan akkor elfogódva, némileg hitetlenkedve nézett rá. A hangban gúnyt érzett, a szavak kissé csúfondárosan hatottak. Teofil magas, csont-bőr ember volt, széles gesztusokkal. Hórihorgas, romantikus trubadúrként, hatalmas léptekkel járt az aranysárga csillogó terepen, és megvetően nézte a bolygó tagolatlan, sík felületét. Akkor már több esztendeje tartózkodott a Lanianán, hogy öt munkatársával elkészítse a dokumentációját e bolygónak, mely mint Teofil mondta: „Még csak nem is aranyból van. Az embert megtéveszti ez a vakító ragyogás, ennyi az egész, semmi több. Még az egyszerű pléh is veszettül villog, ha túl erős napsütés éri. Ritka banális bolygó ez." Voltaképpen nem volt igaza. Csak unta már. Dühítette az élet egyhangúsága itt, a Lanianán, amelyet nem lehetett éppen túl nagynak mondani, de majdnem szabályos gömb alakja volt, felülete pedig szinte tökéletesen sima. „Kezdem unni a tökéletességét" - mondta Teofil, és hosszú napokra bezárkózó« a laboratóriumba, vizsgálatai fölé hajolt, csak hogy ne kelljen kijönnie és újra látnia a jól ismert, megkövült aranysárga síkságot, ezt a tökéletes, hegy és völgy nélküli világot. Sincant harapósan fogadta. „Minek kell ide asztrobiológus? Voltaképpen mit szeretnél itt tanulmányozni? Növényeket? Hát... akad vagy tízfajta. Állatokat? Abból még annyi sincs. Kémikusunk kettő is van. El sem tudom képzelni, mit fogsz itt csinálni. De ha már ide küldtek, isten hozott! Már úgyis csak egy évig maradunk, aztán megyünk. Alig várom azt a napot." Aztán mégis hamarosan összebarátkoztak. Teofil nagyon jófejű ember volt, ritkán tapasztalható szorgalommal. Asztrofizikát tanult, és hosszú éveken át a V.-i egyetem egyik híres tudósának asszisztenseként dolgozott. Nem szeretett azonban hosszabb ideig ugyanazon 95 a helyen lenni, ugyanazon városban, s hogy folytonosan segédkezzék azokon az előadásokon, melyeket már kívülről tudott. Még diákévei alatt, gyakornokként bekapcsolódott egy-egy nagyméretű bolygóközi űrutazás előkészítésébe - és beleszeretett a dologba. Gondolatai örökké a csillagközi űrrepülések körül forogtak; egy napon tehát lemondott az egyetemi karrierről, és kérte, hogy küldjék ki őt is az egyik expedícióval, ha lehet, a Naprendszeren túlra. Minél messzebb, annál jobb. Aztán végigjárta a közeli csillagok bolygóit, eljutott a Hattyúig, nagy fontosságú tudományos cikkeket tett közzé az interasztrális fizika problémaköréből, egyszóval idő múltán neves személyiség lett. De továbbra is imádta a hosszú távokat. Rendszerint a legmesszebbre induló expedíciókhoz csatlakozott, olyanokhoz, amelyek évtizedekig tartottak. Visszatérvén, csak rövid időt töltött a Földön, aztán újra elrepült. Mint maga mondta, szeretett „csavarogni" a csillagok között, és a nagy távolságok szenvedélyes rabja lett. De talán kissé túl sokat volt távol. Lassan öregedett, hiszen évei lassabban múltak, sokkal lassabban, mint a Földön. Mindig fiatalnak érezte magát, pedig földi kora egyre tekintélyesebb lett. Életében a Földön több generáció is váltotta egymást, s ő az embereket nem tudta megismerni, hiszen két repülés között csak igen rövid időt töltött körükben. A Földre visszatérve mindegyre idegenebbnek, magányosabbnak érezte magát, noha őiránta sokan érdeklődtek. Közben pedig a Földön sok minden megváltozott. Más lett a képe a Földnek, amelynek ő követe volt az űrben, és ez a kép már sokban különbözött attól, amely a szívében és a lelkében élt. így aztán kezdte magát túlhaladottnak érezni. És ahogy telt-múlt az idő, leküzdhetetlenül ébredt fel benne a nagy honvágy szülőbolygója után. Mégis mennyire fájdalmas volt számára minden visszatérés, azután, hogy évekig áhítozott rá a csillagok között bolyongva! Alighogy megint a Földre lépett, idegennek érezte magát, sehol sem találta a helyét, és újra utazni vágyott. Ott, a világmindenség távoli naprendszereiben sokkal inkább földinek érezte magát. Sokszor kóborolt éjszakánként. Ilyenkor messzire elsétált a hatalmas aranyló pusztaságban. Egy-egy alig észrevehető emelkedőnél megállt, szívesen nézegette a vékony, fehéres növénytakarót, amely a Föld északi részén található mohákra és zuzmókra hasonlított. Hanyatt fekve bámulta a csillagokat. Órák hosszat feküdt mozdulatlanul, a hatalmas égboltot figyelve. Néha így virradt rá a hajnal. Azután némán visszatért, és napokig beteges levertség lett úrrá rajta. Semmiképpen nem lehetett bevonni a beszélgetésekbe. Úgyszólván öntudatlanul dolgozott, nem törődve semmivel és senkivel. A többiek megszokták már a viselkedését, és nem zavarták. Tisztelték, és nagyon, de nagyon aggódtak érte. Egyik éjszaka Sincan nem tudott elaludni. A V.-ben töltött diákévek emlékei nem hagyták nyugodni. Az a lány is eszébe jutott, akinek megfogadta, hogy összeházasodnak, ha visszatér a Lanianáról. Mennyi minden eszébe jut a magányos embernek ebben a távoli, néma, mozdulatlan világban... Fölkelt az ágyból, és-kiment. Derült, áttetsző éjszaka volt. Milyen furcsa - gondolta -, holdas éjszakákon a Földön selymes, ezüstös derengés van, s az égen kevés csillag látható. Itt egészen más. Az aranylóan foszforeszkáló, narancssárga, fantasztikusan sugárzó fény a felszín csillogó tükréből visszaverődve mozgó árnyképeket vetített a horizontra. Az égen csillagok raja, a levegő pedig mintha zúgna. Az egész irreális és álomszerű. A látvány hatása alatt Sincan észre sem vette, milyen messzire jutott az állomás épületeitől, csak ment, ment az aranyló pusztaságon. Lassú léptekkel haladt, gondolatok rajzottak a fejében, s közben állandóan csak az eget nézte, kémlelte. Hirtelen megtorpant, mert úgy rémlett, hogy messze egy magas valami vagy valaki hajladozik a könnyű, éjszakai szélben. Az öröm és félelem izgalmától remegve először habozott, de aztán érezte, hogy valami vonzza arra a helyre. Lehet, hogy mégsem lakatlan ez a bolygó ? Agya lázasan dolgozni kezdett. Egyre jobban szaporázta lépteit. Már majdnem szaladt. A távolság óriásinak tűnt, a másodpercek lassan 96 teltek - mintha örökké tartanának. Aztán hirtelen világosság gyúlt lázas agyában. Az árnyékban felismerte Teofil körvonalait. Miért is nem gondolt erre előbb? Hirtelen megállt. Nem kellene megzavarni. Azt sem tudhatta, mit szólna hozzá Teofil, ha ezen a csodálatos éjszakán váratlanul mellette teremne valaki. Egy darabig egy helyben állt, majd lassú, határozatlan léptekkel megindult - visszafelé. De már elkésett vele, Teofil észrevette, és oda is kiáltott neki. Nem ismerte föl, nem tudta, hogy melyik az expedíció hat tagja közül, de hívta. Határozott, ellentmondást nem tűrő hangon. Sincan az első pillanatban el akart futni, aztán elszégyellte magát. Attól tartott, hogy Teofil esetleg azt hiszi, őt figyeli, vagy hogy a többiek bízták meg követésével. Lassan megindult oda, ahol az a fehéres zuzmó annyira elütött a felszín aranyló fényétől. - Á, te vagy az, te biológus... - szólalt meg Teofil, és Sincan nem tudta, csodálkozik-e vagy csalódott, amiért éppen őt látja. - Igen, én vagyok. Valaki másra számítottál? - Ki tudja, talán csakugyan másra számítottam... Itt még a csoda sem lepne meg. De hát ki is lehetne más, ha nem te? Szavai különösen csengtek, de lehet, hogy csak Sincan fülének. Közelebb ment Teofilhoz. Csöndesen nézte, aztán leült mellé, és így szólt: - Furcsa ember vagy te, Teofil. - Úgy gondolod? - Igen, furcsán viselkedsz, és sokszor furcsán, homályosan beszélsz, mintha idegen bolygóról jöttél volna. - Idegen bolygóról... - ismételte meg Teofil szinte suttogva. - Persze lehetséges, hogy csakugyan idegen bolygóról jöttem. Ha az ember hosszú éveken át bolyong az űrben, átveszi annak nyugtalanságát... Nem gondolod, hogy ha az ember annyi bolygót tanulmányozott már, s mindig mást és mást, lehet, hogy egyszer olyannak látszik, mintha más bolygóról jött volna? Lassan beszélt. Szavai különösen csengtek, mély átélésre és belső izgalomra vallottak. Hangja meleg és kellemes volt. Nem nézett Sincanra. Továbbra is az eget kémlelte, mintha valami titok megfejtését keresné ott, egy titokét, amely már régen foglalkoztatja. - Tudod, mit nézek? - kérdezte hirtelen, Sincan tekintetét keresve. - Szokásommá vált, bárhol legyek is ebben a végtelenségben, amit mi kozmosznak nevezünk, hogy tekintetemmel a Földet keressem. Abszurd dolog ekkora távolságról egy olyan bolygót keresni, melynek létezését csak számításokkal tudjuk bizonyítani. Abszurdum azt hinni, hogy szabad szemmel is látható. De én mégis látom néha. Látom a Földet, látom behavazott sarki világát, az Egyenlítő tűzkarikáját, az embereket, akik minden zugát benépesítik - s látom az állatokat és a növényeket. Tudod te, mit jelent ez? Hogy mindezt látom innen? És nemcsak innen! Mindenünnen láttam. Világosan láttam, érted, hogy mit jelent ez? Veled még sosem történt meg? Sincan bólintott. Már bánta, hogy megzavarta Teofilt ezen az éjszakán, de örült is, hiszen ugyanazt a vágyat érezte; meglátni innen, a csillagok között a Földet. - No de neked még nem is volt erre módod - folytatta Teofil. - Eddig talán egyszer-kétszer ha elhagyhattad a Naprendszert. Én pedig... Hosszú ideig hallgattak. Saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Csak Teofil rezzent meg egyszer, amikor egy csillag - éles fénycsóvát húzva maga után - lehullott a magas égből. Sincan elmosolyodott. Sötét volt, Teofil nem vehette észre. Sincannak, nem tudta, miért, nevethetnékje támadt. Alig tudta visszafojtani a hahotázást, szinte vonaglott tőle. Nehezen fékezte magát, hogy futásnak ne eredjen. Nem tudni, miért, olyan érzés kerítette hatalmába, mint gyermekkorában, amikor esténként a kitárt ablak előtt állva, felkavarta az égbolt látványa. 97 - Itt minden annyira emlékeztet a Földre - szólalt meg Sincan. - Éjszaka itt is csillagos az ég, hullanak a csillagok, és szívod azt a levegőt, mely az igazat megvallva, egyáltalán nem ejtene csodálatba, ha szintén aranyból lenne. Igen, itt majdnem olyan, mint a Földön... Teofil már nem nézett rá, csak hallgatta, és kétkedve rázta a fejét. - A Föld - suttogta, és még néhányszor, hosszú szüneteket tartva megismételte a szót; - A Föld, a Föld... Aztán felállt, és lassan megindult az Állomás felé. Amikor már jócskán eltávolodott Sincantól, megfordult és intett. - Mi az, te nem jössz? Gyere, későre jár. Lassan hajnalodik. - És amikor Sincan utolérte, ugyanazon a hangon szólalt meg, mint első találkozásukkor: - A többieknek nem kell tudniuk, hogy ma éjjel a Földön jártunk. Még azt hinnék, megbolondultunk, nem igaz? Ettől kezdve egyre jobban erősödő barátság szövődött közöttük. Éjszakákon át együtt barangoltak a bolygón, nézték a ritkán felhős eget, és a Földről beszélgettek. Mennyire szerette Teofil a Földet, és milyen szenvedélyesen! És minél jobban szerette, annál távolabb érezte magától. Ez a szeretet vitte őt fényévnyi távolságra tőle. és éppen ez a távolság kötötte határtalanul erős szálakkal hozzá. A Laniana-expedíció után azonban már csak egy utazás következett, néhány év múltán hazatért. Elhatározta, hogy hosszabb időt tölt a Földön, itt akart dolgozni a földi emberek között. A Csillagközi Repülések Tanácsa ezért úgy döntött, hogy töröljék őt az aktív kutatók állományából. Először az Űrrepüléseket Előkészítő Központhoz nevezték ki, de néhány évvel később más munkakörbe helyezték. így történt, hogy miután többször is változtatta helyét és munkakörét, fődiszpécser lett a Klimatikus Viszonyokat Szabályozó Igazgatóságnál. Még nem tudott végleg visszavonulni a munkától. Erre gondolt Sincan, miközben a hatalmas, aranyló búzatáblákat nézte. Felocsúdván gondolataiból, a kék fotel felé fordult, de Diana már nem volt ott. Elment. Sincan észre sem vette. Egyedül maradt a helyiségben, és hirtelen úgy rémlett, hogy még mindig a Lanianán van, ahonnan csak nemrég tért vissza. Az órájára nézett. Korán volt még. Alig múlt dél. Leült az íróasztalához, és lapozgatni kezdte a naptárt. Nem volt kedve dolgozni. Szórakozottan nézegette a naptár lapjait, a nagy, vastag számokat, majd hirtelen eszébe villant: „Mi lenne, ha most azonnal elmennék Teofilhoz, hogy beszéljek vele?" Egy pillanatig még tétovázott, aztán döntött. Bejelentette, hogy két napig távol lesz, és kiment a repülőtérre. Egy óra múlva indult a gép M. felé, ahol az igazgatóság székelt. Az utazást rendkívül hosszúnak találta. Az idő idegesítően lassan telt, s amikor a M.-i repülőtéren rádöbbent, hogy az egész út mindössze háromnegyed óráig tartott, szinte el sem akarta hinni. Már alkonyodott. „A munkaidőnek vége, Teofil már nem lesz a Diszpécserszolgálatnál - gondolta. - Otthon biztosan megtalálom.” Teofil, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a számára meghitt, régi földi hangulat légkörében éljen, egy városszéli villában lakott, a repülőtér túlsó oldalán, s arra felé éppen a központon keresztül vezetett az út. A zsúfolt utcákon végtelen kocsisorok száguldottak lélegzetelállító sebességgel; szinte észrevétlenül gyulladtak ki a lámpák, s kellemes színű fényekkel világították meg a minden irányba vezető, hatalmas sugárutakat. Sincan kinézett a kocsi ablakán, főleg az összkép érdekelte, a részletekre nemigen figyelt. Állapota önmagát is meglepte, és jólesett neki, hogy egyedül van a kocsiban, senkivel sem kell beszélgetnie. Erre a néhány magányos percre szüksége volt. Felzaklatták az emlékek, s most legalább összeszedhette magát a beszélgetés előtt, amelyről még nem tudta, hová vezet. Mit mond majd Teofilnak? Mivel kezdi? Erre még nem gondolt, de már nem is volt ideje rá. A kocsi robogott, s neki nagyon nyugodtnak és higgadtnak kell lennie ezen az estén. Nyugodtnak kell lennie. 98 A villát fiatal fák és cserjék övezték, geometrikus formákkal keretezve a kör alakú, virágágyakat. Az esti árnyakban mindez kissé romantikusan hatott. Teofil a könyvtárban volt. íróasztalánál ülve egy csillagászati kalauzt tanulmányozott. Előtte hatalmas kék térkép, amelyen az egymást metsző sárga és piros vonalak úgy szövődtek egymásba, mint a pókháló szálai. Sincan látogatása meglepte. Melegen kezet ráztak, s mivel rég nem találkoztak, fürkészve keresték egymás arcán az idő kérlelhetetlen nyomait. A váratlan látogatás Teofilnak valóban kellemes meglepetést szerzett. Hellyel kínálta Sincant, és azonnal hozzálátott, hogy egy régi recept szerint kókuszos italt készítsen vendégének. Lassan melegedtek bele a beszélgetésbe. Sincan tanulmányútjáról mesélt, majd a gabonatermelés növelésével kapcsolatos újabb kutatásokról, aztán sok minden szóba került. Teofil hirtelen, kissé titokzatos hangon megkérdezte: - Mit gondolsz, milyen meglepetést tudnék most szerezni neked? - Fogalmam sincs - válaszolta Sincan. - Mégis, gondolkozz! Szerinted mit akarok csinálni a közeljövőben? Sincan megérezte, hogy a beszélgetés arra a témára fordul, amelyre maga is szerette volna irányítani, s hogy visszaszerezze a kezdeményezés és az ellenőrzés lehetőségét, megpróbált kitérni a válasz elől. - Mit tudom én, talán meg akarsz nősülni. - Nem, nem - nevetett Teofil. - Most már túl késő van ahhoz. Minek nekem már a feleség? A menyasszonyok akkor szépek, ha fiatalok. Fiatal lány pedig nem jön hozzám. Öreg meg nekem nem kell, noha magam is az vagyok. - Ugyan, nem is vagy öreg - ellenkezett Sincan. - Aztán meg lényegesen fiatalabbnak látszol, mint amennyi földi korod szerint vagy. Igazam van? - Igazad van, de kezd már elhagyni az erőm. Ez tulajdonképpen engem is meglep. Egy időre vissza akarok vonulni. Éppen most adódott egy kedvező ajánlat. Elcserélem ezt a villát egy másikra, amely kisebb ugyan, de festői helyen van, a hegyekben. Egész nap a könyveket fogom bújni. Ha megunom, elmegyek vadászni. A villa közelében van egy természetes park, külön erre a célra. Majd horgászom is meg kirándulok. Mit szólsz hozzá? Jó lesz, ugye? - De nem várta meg Sincan válaszát, rögtön hozzátette: - Ezt azonban csak rövid időre tervezem. Aztán újra dolgozni akarok. Vagy az igazgatóságnál, vagy máshol. De most szünetet kell tartanom, el kell mennem valahová. Érted? Sincan gyanakodva nézte. Érzett valami hamisat ebben az erőltetetten tüntető örömben. Arra gondolt, vajon valóban ezt a megoldást kell Teofilnak választania ? Rájött volna, hogy munkáját nem elég jól végzi, vagy valaki értésére adta, és most ezért választotta ezt az utat? Abban mindenesetre biztos volt, hogy Teofil nem jókedvében megy a hegyekbe. Majdnem biztosra vette, hogy ez nem felel meg Teofilnak, hiszen jól ismerte őt. Ez lenne az egyedüli megoldás? Nem, az nem lehet. Teofil nem tud pontosan meghatározott tevékenység nélkül élni. Nem vonulhat vissza. Valami más megoldást kell találni. Igen, más megoldást. A nyugdíjba vonulás butaság lenne. Valamit fel kellene ajánlani neki. Valamilyen ötletet kellene felvetni előtte. Valamit, ami megnyerné tetszését, ami lelkesítené. Végül is Teofil sok nagyszerű dolgot csinált életében. így nem, nem lehet. Ki kellene találni számára egy más munkát... egy utazást. De nem oda. Talán... Sincannak egy ötlet jutott az eszébe. Szembefordult Teofillal, és merően nézte. Fellelkesedett saját gondolatától, és szerette volna előre tudni, mit szól majd hozzá az öreg űrhajós. - Tudod, mire gondoltam? Nem lenne jobb, ha elmennél... ha elmennél egy expedícióval valahová, minél messzebbre? Ott talán jobb lenne. Talán az a te küldetésed, hogy mindig... 99 Teofil arca megmerevedett. Tekintete hideg és szigorú lett, ajka remegett. Sincan rádöbbent, hogy Teofil legérzékenyebb pontját találta el. Megbánta, amit mondott, de ha már benne volt, folytatta: - Tudod, ez az ér, véleményem. De nemcsak az enyém. - Hanem még kié? - Mindenkié. Diana is mondta, hogy jobb lenne, ha elmennél. - Diana? Ki az a Diana? - Hát nem ismered? Az a diszpécserlány a központunkban, az a szeleburdi. Különben jó lány, remek lány... Sincan rémülten abbahagyta. „Olyat mondtam, amit nem lett volna szabad. Diana... De hát miért mondtam, hogy Diana?... Ö sosem akarta, hogy Teofil elmenjen. Ez az én ötletem volt. Én is csak itt gondoltam rá, előbb nem is jutott eszembe. Miféle butaság ez ? Biztos, hogy az I Butaság, és a világ minden kincséért sem lett volna szabad kimondanom. Miért nem volt bátorságom nyíltan beszélni: - Nézd, így gondolom. Mit szólsz hozzá? - Miért kevertem bele Dianát? Rongy ember vagyok, jellemtelen..." Teofil mozdulatlanul ült masszív szókén, üres tekintettel nézte az asztalra terített térképeket. Hosszú idő telt így el. Hallotta, hogy Sincan beszél, de nem tudta volna megmondani, hogy mit. Egyetlen szót sem fogott fel, olyan volt az egész, mintha álmában történne. Minden forgott körülötte, de nem volt ereje megmozdulni. Nagy sokára lassan felállt az asztaltól, és kezet nyújtott Sincannak. - Majd gondolkodom azon, amit mondtál. Dianának talán csakugyan igaza van. ő fiatal. Nyilai célba találnak, nemhiába ő a vadászok istennője. Igen, talán valóban jobb lenne, ha elmennék valahová, nagyon messzire. Talán a Lanianára? Mit gondolsz? Te mondtad, hogy ott minden annyira emlékeztet a Földre. Emlékszel? Lehet, hogy Dianának igaza van. Még gondolkozom. Igen azt hiszem, így teszek. Elmegyek a Lanianára.. . Megszorította Sincan kezét, és csendesen kiment. Sincan egyedül maradt. Még érezte Teofil gyenge kézszorítását, tenyerében még ott volt öreg barátja hideg ujjainak nyoma. Képzeletében megjelent Diana arca, amint nagy kék szemével őt nézi. Érezte az élesen rámeredő tekintetet, és nem tudott szabadulni ettől a képtől. Zúgott a feje, szomorú volt, mintha a „Bolygótól való elválás himnuszát" hallaná. Lassan ereszkedett le az íróasztal mögött álló masszív székre. Az előtte heverő csillagászati térképek értelmetlenné váltak számára. KOSÁLY MÁRTA FORDÍTÁSA 100 MIRCEA OPRITA RÉS AZ IDÕN És mégis, szinte észrevétlenül, vágyakozni kezdtem a hegyek után. Valamelyik nap felébredtem álmomból, s az álom utolsó rezdülései ott maradtak szemhéjam alatt. Nagyon világos és nagyon közeli képek, amelyeknek szertefoszlását - tőlem telhetőleg - késleltettem, az álom és a teljes öntudatra ébredés között ingadozva, abban a hitben, hogy felismerem azokat a helyeket. Ez a hit villámgyorsan született meg bennem, midőn az álom egyes részletei azt a benyomást keltették félig-meddig szunnyadó öntudatomban, hogy jól ismert területen haladtam keresztül, olyan vidéken, ahol már máskor is jártam. Azután egész nap a hegyekre gondoltam, és régi jeleneteket és érzéseket idéztem újra fel. Különösen egy magányos felfedező utamat a Nyugati-Kárpátokban. Lehet, hogy emlékezetem szeszélyeskedett, hiszen természetesen nem az volt egyetlen kiruccanásom a hegyek között, és nem is a leglátványosabb. Ismertem magasabb és nehezebben megmászható magaslatokat, átéltem hevesebb izgalmakat, így például a Colorado kanyonjai között. Mindaz azonban, amit a bolygó más részein láttam, időben nem nyomta el az utazás benyomásait, hiszen körülbelül annyi idős voltam, mint most Al, és lázasan, a kora ifjúság képzelőerejével és kissé naiv lelkesedéssel éltem át felfedezéseimet. - Nem tudom, mi lelt - szólt hozzám Al -, reggel óta folyton azok a hegyek járnak az eszedben. Többször léptem közbe, hogy kijavítsam néhány hibásan adott impulzusodat. A végén elrontod az összes színezőanyagot! Meg sem kellett neki magyaráznom. Al eléggé könnyen megértette gondolataimat, és én is az övéit. Az önállóvá érett fiú titkolt örömével dorgált meg. Megértettem érzéseit, és azt hiszem, olyanféleképpen mosolyogtam, hogy Al rájöhetett: átlátok rajta, és talán meg is haragudott volna, csakhogy nem engedtem rá időt. Hogy jómagam a szürke napi problémák okozta teljes érdektelenségből és a zavaros tespedés bizonytalan állapotából kievickéljek, azzal a javaslattal álltam elő, hagyjunk ott csapot-papot, és iramodjunk neki, fel a hegyekbe, elfeledkezve mindenről, a színezőanyagokról, a szomszédok piszkálódásairól, akik az 101 energiaellátási hálózat hiányosságai miatt zúgolódtak. A hiányosságokhoz egyébként mintha Alnak is lett volna valami köze. - Menjünk a hegyekbe - mondtam Alnak -,'ismerek ott jó néhány rendkívül érdekes helyet. Szeretném, ha látnád őket. Al pedig nem tétovázott tovább, és éreztem, hogy egész lénye örül a váratlan kikapcsolódásnak, amelyet javasoltam. Egy percig sem várt, és rekordidő alatt választotta ki a felügyelet nélkül is megoldható és végrehajtható problémákat. Úgy estefelé valamicske időt még a gépek újraprogramozására fecséreltünk. Fáradtan feküdtünk le, a mindennapi korlátokon túlra tervezett közeli expedíció gondolata azonban ránk mosolygott, és elsősorban Alt töltötte el jóleső izgalommal. De engem is. Este Al nem mulasztotta el, hogy Magdával beszéljen. Megmondta neki, hogy magammal viszem a hegyekbe, és hogy ott hiányozni fog neki. ,,De itt is hiányzol, mamii..." - mondta, az én jó Magdám pedig, aki éppen ekkor ébredt fel, és reggelijét készítette az óceán túlsó oldalán, egyik polinéziai szigeten, könnyezett, és megígérte, hogy nem marad ott tovább, csak amíg a feladatát elvégzi. „Hamarosan viszontlátjuk egymást!" - biztosított bennünket Magda, és sikert és jó mulatást kívánt. Majd pedig, csakis engem, megkért, hogy vigyázzak Alra, és egy színpadias sóhajjal, amely távolsági játékaink közé tartozott, elbúcsúztunk egymástól. „Sivár nélküled a ház!" - mondtam neki, mielőtt megszakadt az összeköttetés, Magda pedig úgy mosolygott rám, ahogyan csak ő tud mosolyogni, és ezzel a szemhéjam alá bevésődött mosollyal tértem nyugovóra. A virradat a levegőben talált bennünket, leeresztett arcvédőkkel, hogy könnyebben keresztülhatolhassunk a napkezdet hideg övezetén. Al szerette volna, ha magasabban repülünk, és én egy ideig kedvére cselekedtem, de csak addig, ameddig szerintem fölösleges megerőltetés nélkül elbírták kis készülékeink. Amott, a hegyekben szükségünk lesz majd minden teherbíró képességükre, nehogy a végtelen sziklameredekek és a sok évszázados erdők foglyai maradjunk. Még csak kevés világosságot láttunk, kivéve a város mesterséges fényeit. A pirkadat üggyel-bajjal kecmergett elő az éjszaka komor méhéből. Keleten a látóhatár valóságos színszimfóniát ígért, a csillagképek pedig reggeli helyzetükben még tájékoztató készülékek nélkül is elirányíthattak volna bennünket repülés közben. Öltözékünkön keresztül a hideget nagyon kevéssé éreztük, csak mint valami kissé kellemetlen érintést, és csak olykor-olykor vettem észre, hogy a bőröm, borzongástól átjárva, megremeg; azután megjelentek a repülés megszokott ízei. Alt elragadta a levegőben lebegés élvezete, felfogtam eufóriájának jeleit, és lassan-lassan érezni kezdtem, hogy engem is elkap az eufória állapota. Valahogy olyanformán, mintha Al üde képzelőereje rám is hatna, élettel töltené meg fogékonyságomat, és ilyképpen arra késztetett, hogy kristálytisztán felfogjam a páros repülés kezdetének minden kis részletét. Messze magunk mögött hagytuk a város fénylő forgatagát, más városok fénykoszorúi emelkedtek boltozatszerűen, egyre homályosabban, egyre ködbe mosódóbban dél felé és észak felé, és a ködfüggönyön át a napfény ismétlődő betörései közben fölöttünk és körülöttünk, a hamuszínű föld fölött kitárult az égbolt. Azután nappal lett, a napsugarak kissé vakítottak, amikor Al felkiáltására hátrafordulva megláttam, mint küszködik a hegycsúcs alól éppen akkor nagy lustán kibontakozó valamelyik felhő két kékes színű foszlánya közé gabalyodva. És ekkor megpillantottam a messzeségben, röptünk irányában a hegyeket, s ettől kezdve hatásos és jól ismert vonzerejükkel a hegyek kötötték le minden figyelmünket. Ahogyan a látóhatár fényt kezdett árasztani, lent eloszlottak az árnyak, és egy folyó vékony szalagját követhettük, amely egyre vékonyabb és egyre kanyargósabb lett, amint velünk szemben a reggeli könnyű, szálldogáló ködben ibolyaszínű árnyalatot öltő, éppen hogy kivehető hegyekhez közeledett. Később, amikor már eléggé közelükbe értünk, tömören rajzolódtak ki előttünk. Időközben a nap felszállt az égre, és melegebb lett; sőt Al öltözetének 102 hőberendezésével egy kis bajunk is volt, no nem olyan ki tudja, mekkora nagy baj, a kijavítása sem igényelt semmiféle bonyolultabb műveletet, és rövid eszmecserénk után röpülés közben rendbe hoztam, hogy ne vesztegessük hasztalanul az időnket. „Megérkeztünk a hegyekbe, apa!" - közölte egyszer csak Al, mintha bizony másképpen nem vettem volna észre, hogy megváltozott alattunk a domborzat; de inkább azt hiszem, hogy a szeme elé táruló táj látványa bűvölte el annyira, hogy nem hallgathatott. És megint csak jólesett, hogy magammal hoztam; újból rá akartam lelni néhány, még vadregényes részre, hogy megmutassam neki: hátha a legutóbbi látogatásom óta eltelt idő alatt megmenekültek valamiképpen a civilizáció betörésétől. Nem voltam felőle olyan bizonyos, hogy mind megmenekültek, hallottam, hogy valamilyen munkálatokhoz kezdtek mostanában a hegyekben, kutatásokhoz vagy feltárásokhoz, nem tudom pontosan, mihez. „Na jó, majd meglátjuk! - mondtam Alnak. - Ott meggyőződünk róla...” De örültem volna, ha érintetlenek maradnak azok a helyek. Egyébként pedig volt ott elég hely, az erdők meg, mint valami végtelen, zöld protoplazma, elnyelhették a mélyükbe mindazokat a felszereléseket és gépeket, amiket az emberek odahordtak. Erre gondoltam akkor a dús erdőkkel borított, keskeny völgyekkel elválasztott hegyhátak fölött, meglehetős magasságban lebegve. A dombok megnőttek, felhők borították a még sík magaslatokat, erdők és legelők váltogatták egymást, és a szemem megrészegült ennyi fékevesztett színtől. Orrom megtelt a növények és az oxigén friss, hűvös és bódító illatával. Kora nyár volt, csakhogy - szerintem a hegyekben nincsenek évszakok, vagy ha igen, akkor ez saját, örökös évszakuk, az esztétikai élvezet állandó évszaka. Feljebb emelkedtünk, mert a fenyőfák csúcsai néha veszedelmes közelségbe kerültek olyankor, amikor a hegyormok fölött repültünk, hogy azután a zöld szőnyeg hirtelen, a meredek hegyoldalon, a néma és tömör dermedtségben csüngő valamelyik vízmosta szurdok feneketlen mélységeibe omoljon, odáig, ahol a víz kacskaringós sodra véget vetett a mélységnek, a térben szabva határt a részegítő látványnak. Néhányszor úgy éreztem, hogy furcsán remegek, izmaimon rövid ideig tartó vibrálás, valami meleg borzongás futott keresztül. Ezt az érzést a kirobbanó szépségnek tulajdonítottam, amivel a hegyek fogadtak, és csak később, jóval később jöttem rá, hogy összefüggött a lent megkezdett kísérletekkel. Hátunk mögött hatalmas, hideg árnyékokat zúdított a völgyekre a nap. „Elviszlek egy gyönyörű völgybe!" - mondtam Alnak. A Jád völgyére gondoltam, egy réges-régi, geológiai korszak földrengéseitől szétzúzott hasadékra, amely kőlapjain tajtékzó vizeivel együtt a hegyek szívébe mélyedt. Déltájban magunk mögött hagytuk az esőzésektől és szelektől a gránitrétegekig kimosott hegytömböt és a látóhatáron arrább a fehéres felhőkben fürdő ábrándképként a szemünk elé táruló többi hegycsúcsot. És tovább folytattuk utunkat nyugat felé, és ismét éreztük azt az áramlásszerű furcsa valamit, amely testünket megmegbizsergette. Al boldogan hancúrozott mellettem, készülékét a legváratlanabb cikcakkokra kényszerítve táncolt, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy magam is a nyomába ,lépjek" és utánozzam. A hegyekből lefelé áramló, lustán gomolygó, a fenyőfák csúcsain felhasadó könnyű ködön át magunk mögött hagytunk egy csúcsot. Mérsékelt sebességgel haladtunk, felhúztam sisakrostélyomat, és arcomon hűvös pára kellemes érintését éreztem. A jobb oldalamon lebegő Al mondott valamit, majd észrevettem, hogy nyögve felsóhajt a mondat közepén, és mintha valamiben megbotolna, eltűnik. A másodperc egy töredékére eltűnt a szemem elől. Nem sok időm maradt azonban a töprengésre, mert magam is zuhantam már, illetve olyasmit éreztem, mintha lefelé esnék. Egy másodperc múlva megint megláttam Alt, úgy ötvenméternyivel lejjebb, veszedelmes helyzetben; féloldalra csúszott, és nem volt ura gépének, vagy nem tudta már irányítani. „Koncentrálj!" - parancsoltam rá gondolatban, és Al nyomban magához tért, lazított a testén, helyreállította az egyensúlyt, és készült, hogy magasabbra emelkedjen. Miután egymás mellé értünk, észrevettem, hogy sápadt, az arcán 103 valami határtalan meglepődés tükröződik, a pupillái kitágultak, kérdő, meglehetősen furcsa, bolondos kifejezéssel nézett rám. „Nincs valami bajod?" - kérdeztem, aggódva sápadtsága miatt. Nem válaszolt, csak felemelte kezét, jelezve, hogy hallgatózzak. És valóban, messziről, nagyon messziről, hosszú, tompa dörgések hallatszottak, amelyeket fojtott visszhang követett. Arra gyanakodtam, hogy kísérletek folynak a hegyekben, de Al egyre életlenebbül nézett körül, és valószerűtlen hangon feltett kérdése úgy zengett ég és föld között, mint a testet öltött álmélkodás. - Apa, apa! Mondd, hol vagyunk? - Természetesen a Jád völgyében! - bizonygattam abban a hitben, hogy ráismerek a vidékre. És valóban nem tévedtem, a völgy felső részébe kerültünk, a patak pedig odalenn tajtékzott köves medrében, a lankásodó torkolat felé. - Ne oda nézz - kiáltotta hanem ide! Kinyújtott karral mutogatott valamit a völgy mentében, néhány alacsonyabb csúcs fölött egy olyan sávon, ahol a fenyves lomblevelű fákkal keveredett, mert hiszen a rozsdavörös semmiképpen sem lehetett a fenyőágak színe. Azután rájöttem, mit is akart mondani, és hogy valóban méltán képesztette el a falevelek rozsdavörös színe, aminek nem lehetett keresnivalója nyár elején az erdőben, hacsak nem valamilyen éghajlatszabályozó berendezés szeszélyéből került oda. De mintha a nap ereje is túl gyenge lett volna, az évszakhoz képest túlságosan alacsonyan járt, és túlságosan hideg volt. Szemből, majd nyugat felől bágyadtan sütött, már-már lehanyatlott, pedig alig néhány perccel korábban, miközben nyugat felé repültünk, elénk vetette az árnyékokat. Hűvös volt, kimondottan hideg, a hegyekből sűrű, fehéres-szürkés ködfüggöny ereszkedett a völgyekbe, a nappal vége felé járt, olyannyira, hogy látszott, legfeljebb egy óra múlva legnagyobb bosszúságunkra mindenütt úrrá lesz a sötét éjszaka, ellentmondva az eddigi tapasztalatoknak. Mintha nem is a mi időnkben lennénk, mintha észrevétlenül más korszakba érkeztünk volna. („Ugyan mivel kísérleteznek azok ott lent?" - kérdeztem magamtól a szüntelenül feldördülő ropogások hallatára, noha a dörgések olykor-olykor mintha ritkultak volna, és hangerejük is csökkent.) Hamarosan rájöttem, hogy más időbe jutottunk, hogy mindketten egy akkor nehezen meghatározható időszakba zuhantunk. A dörgések mindenesetre nem hallgattak el. Ősz volt. Egész közelről, a völgy mélyéből hallatszottak a dörejek, afféle tompa csattanások, amiket robbanások követtek. A levegőt megremegtető tompa csattanások között ütemesen felhangzó, gyengébb, ismétlődő zörejeket vettem ki; a hangok olyanszerűen vegyültek egymásba, mintha karmester nélküli zenekar hangversenyezett volna. Aztán megpillantottam az utat - párhuzamosan kanyargóit a patakkal, s helyenként elrejtőzött az erdő borította patak alatt. Keskeny és rosszul karbantartott út volt, és Al, mivelhogy jobban látott, felhívta figyelmemet valamilyen furcsa masinákra, amelyek oszlopokban vonultak az úton. „Nem tudom elképzelni, mit művelhetnek azok odalent!" mondtam, és Allal egyetértésben elhatároztuk, hogy lejjebb ereszkedünk, és elúszunk a zöldes skatulyaoszlop fölé, amelynek tagjai tompa dübörgéssel vágtak maguknak utat a völgyből feltörő ködön át. „Kerekeken járnak!" - ismételte többször is Al, és elcsudálkozott azon, hogy némelyik masinát ágakkal borították be, ugyanúgy, mint a maguk után vontatott, nehézkes eszközöket. Nem tudtam, mit válaszoljak neki, de nem is volt rá időm, mert odalentről észrevették repülésünket: a köd eléggé szétoszlott ahhoz, hogy meglássanak az alkonyati égen. És ekkor olyasminek váltunk tanúivá, amit eleinte nem értettünk: a kerekeken járó dobozok a patakparti ösvény szélére húzódva megálltak, majd számtalan zöldesszürke kísértetszerű alak ugrott ki belőlük. Emberek voltak, de nem tudtam, miért futkosnak összevissza, mint akik pánikba estek. Még akkor sem értettem, mi történt, amikor az első durranásokat meghallottam. Vagy kétszáz méterrel lebegtünk fölöttük, és figyeltem a jelenetet. Többször is elsüvített valami mellettünk, és ahogyan egyszer csak Alra néztem, 104 látom, hogy megrándul, és az erdő felé esik. „Nem engedelmeskedik a készülékem !" fogtam fel fiam riadt gondolatát, s mivel valami nehezen kijavítható hibától tartottam, utána rohantam, idejében utolértem, és magamhoz csatoltam. Lent erősödtek a zörejek, sorozatos dörejeket hallottam, és a környéken akkorákat zengett a visszhang, mintha valami hatalmas kazán fortyogna. Al jó nehéz volt, engem is lehúzott, de - legalábbis így képzeltem - az esést le lehetett fékezni. A völgy közepe felé kanyarodtunk, és hamarosan a fák közé értünk, karjaimban Allal, akit akkor sem engedtem el, amikor jó alaposan nekiütődtünk egy fatörzsnek, majd egy töredék másodperccel később a hátamra estem, és mindketten legurultunk a meredek parton, egészen a patakmeder jókora éles köveire. Fél kezem a vízbe lógott (még kesztyűmön keresztül is éreztem, milyen hideg), néhány pillanatra elkábultam, de azután meghallottam Al nyögését, és magamhoz tértem. Alnak semmi baja sem esett, inkább megzavarodott, és nem értette a balesetet. Leszedtem válláról a kis repülőkészüléket, átvizsgáltam, és meglepődve vettem észre, hogy két lyuk keletkezett rajta, s nem értettem, hogy kerültek oda; mintha két kis szilánk hatolt volna keresztül, átlyuggatva a fémet. Azután észrevettem, hogy egy másik szilánktól Al öltözete is megsérült a csípője körül, és majdnem átlyukasztotta. Látva vizsgálódásomat, Al elmondta, hogy esés előtt forró nyilallást érzett ott, a csípője körül. Készüléke mindenesetre működésképtelen volt, és azon nyomban megállapíthattam, hogy az enyémnek sem vehetjük hasznát, mert összehorpadt, amikor a fatörzshöz és a patak köveihez ütődött. - Na, fiam, most megjártuk I - közöltem Allal. - Itt maradtunk szárnyak nélkül a hegyek mélyén... Nem értettem, mi történhetett a készülékével, honnan támadtak benne lyukak, mert kizárt dolog, hogy a belsejében valami robbanás következhetett volna be. Közöltem Allal, hogy most már csakis a két lábunkra számíthatunk, ha a patak sodrát követve ki akarunk jutni a Jád völgyéből a torkolathoz. Al még kissé kábultan bólintott, minden ellenvetés nélkül. Mellettünk a víz néhány mohától kizöldült kőnek csapódva meglehetős zajjal csobogott, de nem nagyobbal, mint amit egy tiszta vizű, örökösen, de különösen ősszel és télen nagyon hideg hegyi patak okozhat. Kezdtem azt hinni, hogy Alnak volt igaza, és lehet, hogy valóban ősz van, ahogy alacsonyabbról az erdő színein látszott, hiszen a nyugat felől tűző napsugarak szemünk elé tárták a megritkult, sárgásvörös lombokat. Arrafelé kellene leereszkednünk gondoltam -, a víz mentén vagy inkább az úton. Az útra gondolva eszembe jutottak a kerekeken gördülő skatulyák és a köröttük szétszéledő hamuszürke emberkék. Igyekeztem rájönni, mit kereshetnek ott, és sajnáltam, hogy indulás előtt nem érdeklődtem a hegyekben folyó kísérletekről. Azután azt gondoltam, hogy azok az emberek valószínűleg nem mentek még el. Bizonyára látták balesetünket, és a józan ész azt diktálta, hogy keresésünkre induljanak. Hallgatóztam, de csak a szél zúgott, és a hullámok loccsantak a köveken. Az oszlop vonulását kísérő, egyhangú dübörgést nem lehetett hallani. - Elég erős vagy, hogy felkapaszkodj a lejtőn? - kérdeztem Altól, ő pedig igent intett, noha kissé bicegett, miután lábra állt. Sietnünk kellett, ha segítséget akartunk kérni azoktól, akik fölöttünk megálltak az úton. Mindegy, hogy mivel foglalatoskodnak, gondoltam, nem utasíthatnak vissza, ha egyszer bajba jutottunk. Al felfogta gondolataimat, lerázta magáról átlyuggatott készülékét, és otthagyta, lerakva egy fatörzs mellé. Én is hasonlóképpen cselekedtem, hiszen hasznavehetetlen többletsúly nyomta a vállamat. Készülékem legurult a füvön, nekiütődött egy kőnek, a víz fölé ugrott, majd meghallottam a loccsanás zaját, ott, ahol a patakba esett. - Induljunk, fiam! - biztattam Alt, és támogatva őt, megpróbáltunk a sötétség beállta előtt a part fölé jutni. A lenti gyönge fény elveszett a homályban. Egyre hidegebb lett. Jéghideg levegőt szívtunk be, leheletünk pedig azonnal vékonyka párává alakult. Alig tettünk néhány lépést a kiszáradt gyökerekkel és tűlevelekkel borított csúszós lejtőn, amikor Al megszorította a könyökömet csendes figyelmeztetésként. Magam is felfogtam már 105 azokat az áramlásokat, amelyek a többiek közeledését jelezték, és mindjárt meglepett az áramlások kaotikus jellege, az a mód, ahogy elsuhantak mellettem, anélkül hogy felfoghattam volna értelmüket, és anélkül hogy magyarázatukat adhattam volna. Értetlenül álltam a jelenséggel szemben, de hamarosan nyugtalanság, valami meghatározhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtam, de semmiképpen sem olyan, amilyent a fenyegető veszély közeledtére érzünk. Egyszerűen csupán azt nem értettem, miért maradnak ezek a kiáramlások, amelyeket pedig éreztem, mégis oly idegenek, mintha valami tőlem és fiamtól, Altól tökéletesen különböző lelki alkatú lényekből áradnának. Egyszer csak megpillantottam őket; úgy ereszkedtek lefelé, mint hamuszürke árnyak, rövid botokra támaszkodtak, az erdő minden zizzenésére figyeltek. Már-már odakiáltottam nekik, amikor egyikük felfedezett bennünket, ahogy ott álltunk mozdulatlanul, lábunkat megvetve, Al és én. Amelyikük elsőnek meglátott, megelőzött, és torokhangon így kiáltott ránk: „Haaalt!" - ha ugyan kiáltásnak lehet nevezni üvöltését, amely felborzolta idegeimet. És zűrzavar keletkezett, recsegtek-ropogtak körös-körül a letaposott ágak, miközben nagy ;sietve, felénk irányított botjaikkal körülfogtak minket. Nem láttam tisztán az arcukat, és noha hadműveletük meglepetésszerűen ért, nevetségesnek tartottuk, hogy azok az emberek, akiket mi kerestünk, és akiktől segítséget vártunk, „Halt !"-ot üvöltve rontanak ránk, és ilyen közelről kerítenek körül, szinte félénken, botjaikkal fenyegetve minket. - Na, fiam, ezek nem látszanak valami barátságosnak! - súgtam Alnak olyan hangon, amely kifejezte egész elképedésemet. Az az alak azonban, aki láthatólag a csapatot vezette, megint fenyegetően ránk ripakodott valami érthetetlen nyelven. Nyilván azt akarta, hogy tegyünk valamit, és mivelhogy késlekedtünk, felemelte fémbotját, illetve azt a valamit, amit én botnak véltem. A néhány lépésnyiről feldördülő sorozat úgy megsüketített, hogy egészen belereszkettünk és felriadtunk, s így kerültünk ki a meglepő találkozás okozta sokk állapotából. És csupán ekkor, azt hiszem, csupán ekkor vált előttem nyilvánvalóvá a tény, hogy azoknak a hamuszürke embereknek, akiket röptünkből láttunk, amint furcsa masináikkal az úton kúsztak-másztak, semmi közük sincsen a hegyekben kísérletező emberekhez; másvalakik voltak, aminthogy másik napon és másik évszakban is voltunk. Megszédültem, de a rossz tekintetű alak közelebb lépett, ismét fenyegetni kezdett, és mozdulataiból arra következtettem, hogy azt akarja, emeljük fejünk fölé a kezünket. „Emeld a kezedet a fejed fölé!" - gondoltam Alnak szánva, arra az esetre, ha ő nem értené meg, mit akarnak. Hatan voltak, hosszú köpönyeget viseltek. Később láttam, hogy milyen elhasznált, milyen piszkos a gúnyájuk. Amint felemeltük a kezünket, szemtelenek lettek, közelebb jöttek hozzánk, s közben egy pillanatra sem szűntek meg fegyvereikkel fenyegetni, megtapogatták a zsebeinket, kiürítették a tartalmukat, majd egyiküknek a lába beleakadt a fagyökér mellé rakott készülékbe, és most már a többiek figyelme arra terelődött. Az ember odahozta a készüléket, szíjánál fogva maga elé tartva, kísérőinek felkiáltásai pedig arra mutattak, hogy a hamuszürkék kétségtelenül rendkívüli fontosságú felfedezésnek tartották az átlyuggatott darab megtalálását. Egy ideig még keresgéltek, még a patak hideg vízében is, de közben egyre romlottak a látási viszonyok, és behorpadt, tönkrement repülőkészülékemre már nem akadtak rá. - Mit akarnak ezek tőlünk, apa? Mi történt, apa? Miért olyan érthetetlenek? - kérdezte Al, miközben felemelt kézzel a fenyőfák között felfelé másztunk. Éreztem kérdéseit és nyugtalankodását, a hamuszürke köpenyegesek pedig fenyegető magatartással kísértek bennünket. Időről időre hallottam ugatásszerű hangjukat (talán érthetetlen, éles magánhangzókkal és röviden pattogó mássalhangzókkal telitűzdelt nyelvük volt ebben a hibás), és olyankor, amikor egy pillanatra meg akartam állni, bordáim közt éreztem fegyverük fájdalmas bökéseit. Alt is meg-megütötték, hogy gyorsabb menetelésre 106 ösztökéljék, ami nem volt éppen könnyű feltartott kezekkel a meredek lejtőn. Rávettem fiamat, hogy uralkodjék magán, és fékezze a belsejében forrongó haragot. - Nyugodj meg! - kérleltem. - Hamarosan vége lesz az egésznek! Csakhogy nem volt könnyű dolog Allal. „Ha még tovább is bökdösi az oldalamat, hátrafordulok, és pofon vágom!" - ilyenszerű szándékot olvastam ki gondolataiból. Egész energiámra és csillapítóképességemre szükségem volt, hogy rávegyem, hagyjon fel tervével. Jobb volt így, ilyen felfegyverzett egyénekkel szemben, akik nem is titkolták agresszív indulataikat. - Los! Los! - kiáltozta a csapat vezetője, és nagyokat lihegve akkorákat lökött a vállamon, hogy egyre nehezebben tudtam egyensúlyban maradni; egyszer csak letérdeltem, és ezzel az elégedetlenkedő ordítozások és szidalmak özönét zúdítottam magamra. Azonnal felpattantam, attól félve, hogy másképpen Al valami ostobaságot követ el. És miközben tovább kapaszkodtam felfelé, határozottá vált bennem a néhány perccel azelőtt felötlő és érlelődő meggyőződés, miután elém tárult a valóság. Nem - állapítottam meg magamban -, ezek az alakok nem lehetnek kortársaim. Olyan módon csöppenhettem közéjük, ami még ismeretlen számomra, de sejthető, hogy a hegyek között folyó kísérleteknek, amelyekről indulásunk előtt felületesen hallottam valamit, közük van a történtekhez. Alaposan megrendített az a gondolat, hogy valamilyen kísérletezés közben, egy bizonyos pontján megszakadt az idő, bizonyára a kísérletek járulékos, de semmiképpen sem jelentéktelen hatására. Az idő megszakadt, valahol rés keletkezett rajta, olyan hasadás, amelyen keresztül én és Al, mivel éppen ott ért minket az esemény, lecsúsztunk ezeknek a hamuszürke embereknek alkonyati rétegéig, akik a hátam mögött „Los, los!"-t kiáltoztak, és fegyverükkel vállamat és oldalamat bökdösték, és arra kényszerítettek, hogy előttük lépkedjek az út felé, amelynek ott fenn kell lennie valahol. Al felfogta és megértette gondolatmenetemet, de nem nagyon igyekezett nekem igazat adni. „Leestünk, fiam! - közöltem vele anélkül, hogy szájammal egyetlen hangot kiadtam volna. - Figyelj rám, az idő felhasadt, rés keletkezett rajta, amelyen keresztül mindketten lecsúsztunk, és valamilyen, nem tudom, milyen időbe cseppentünk, ezek az alakok pedig durva fegyvereikből ránk lövöldöztek, és látod, a te repülőkészülékedet átlyukkasztották, az enyém meg ott fekszik használhatatlanul a patak fenekén..." Al még tétovázott, nehezen ment a fejébe, hogy ebben az órában már egyetlenegy ismerősünk sem élt (vagy pedig egész egyszerűen nem létezett), és hogy semmi sem maradt meg abból, ami egy másik időben, a mi időnkben, a miénk volt. „Jó, jó, de meddig?..." - szállt felém a kérdés, és megint csak éreztem tétovázását és nyugtalanságát. „A mélyéig, fiam! Az időréteg mélyéig zuhantunk! - válaszoltam. - És hidd el, nem is sejtem, milyen mélységbe. Ha a térben helyezkedne el, belátnék a széléig, és tudnék tájékozódni. Nézd meg őket jól, vagyis inkább várd meg, hogy eljussunk valahová, és hogy ott megmutassák igazi arckifejezésüket. Akkor majd meglátod, miféle emberek ezek, és milyen messzire csúsztunk, visszafelé vagy lefelé, magam sem tudom, hogy hová. Mindenesetre, ha időben közel helyezkednének el hozzánk, nem viselkednének ilyen felelőtlenül, és nem tartanának rettegésben, holott azt sem tudják, hogy kik vagyunk, és honnan jöttünk. Megpróbáltam lelki összeköttetést teremteni velük, de neked volt igazad, érthetetlenek, az alkatuk túlságosan nyers, túlságosan csiszolatlan ahhoz, hogy visszhangot lehessen bennük kelteni, hogy párbeszédet kezdhessünk. Azt hiszem - folytattam a gondolatmenetet -, nagyon nehéz lesz velük szót érteni, nehéz lesz megértenünk és megértetnünk egymást, általában nagyon nagy nehézségeink lesznek." Mégis azt tanácsoltam fiamnak, hogy legyen türelemmel, és ne kövessen el meggondolatlanságot. És mindenesetre jelezze, ha valamit tenni szándékozik, idejében értesítsen róla. 107 - Meddig tartanak ezek minket így, feltartott kézzel? - kérdezte tőlem dühösen Al. Most fennhangon beszélt, a hamuszürkék számára érthetetlen szavak haragra lobbantották őket, és az az alak, aki Alt vezette, a szemem láttára kétszer teljes erőből hátba vágta fegyvere vastag agyával. Al, a fájdalomtól félőrülten, meggörnyedt, és egy pillanatig azt hittem, hogy ott esik össze, az út alatt csüngő bokroknál. Nem értettem a többi alakot, nem értettem, miért nem a maguk dolgával foglalkoznak, miért nem hagynak minket békén. Ők pedig ahelyett hogy a dolguk után láttak volna, lelőttek bennünket röptünkből, felkutattak, és most valami ismeretlen helyre hurcolnak. Fenyegetésekkel és ütlegekkel. Egyebet se műveltek, csak kellemetlenkedtek és bajt okoztak nekünk, és azt hiszem, ezzel nagyon is enyhén ítéltem meg őket. AI közben magához tért, nagyokat nyögött, én pedig felfogtam fenyegetéseit, és igyekeztem ismét csillapítgatni. „Kik ezek az alakok, apa, kik ezek? És mit akarnak tőlem, mit akarnak tőlünk?” kérdezte fogcsikorgatva, tehetetlenül AI, míg én csak a vállamat tudtam vonogatni, mert nem volt honnan megtudnom, vajon kik ezek, és hogy hová, az elmúlt idők mely sikátorába jutottunk. És haragudtam azokra, akik akár tudatosan, akár gondatlanságból, éppen akkor nyitottak rést az időn, amikor AI és én a Jád völgye fölött repültünk. Azután kiértünk az útra, nem messze a kerekeken járó skatulyáktól. Ezeket bevontatták az erdőbe, hogy ott helyezzék őket biztonságba; az út fölötti lejtő tövében vagy harminc árnyalak mozgott körülöttük. Megint ránk ripakodtak azon a bizonyos torokhangon, hogy „Haiti", és kísérőink közelebb tuszkoltak minket a többiekhez, ott újból megmotoztak bennünket az est homályos fényénél. A hamuszürke alakok körénk sereglettek; többen voltak, mint eleinte gondoltam, gúnyosan vigyorogva néztek ránk, hangosan beszélgetve egymás között, egy-egy szót többször ismételgettek, úgyhogy ezek belevésődtek emlékezetembe. Nem felejtettem el őket, ámbár sohasem jöttem rá értelmükre. „Partisanen!" - üvöltötte egy girhes, beteges szemű alak, aki két beteg szemét valami üvegből készült védőmicsodák mögé rejtette, fölöttük pedig lekerekített, fekete sapkaellenzőt viselt, amely kiállt a fejfedőjéből; a kalapszerű fejfedőjének is kerek volt a teteje, míg a homloka fölötti részen jelzések voltak. Hallottam, hogy a többiek is azt hajtogatják: „Partisanen!", és kérdően, vigyorogva néznek ránk, mintha azt akarnák mondani: „Eddig megvoltál valahol, de most aztán a kezünk közé kerültél!" Nem tudván, hogyan válaszoljak nekik és mit, némán a vállamat vonogattam, és ekkor a beteg szemű alak odalépett hozzám, a foga között odavetette nekem, hogy: „Schmutziger Rumäne!" (miért éppen azt, hogy „schmutziger Rumäne?), és pofon ütött. - Al! - kiáltottam. - Meg ne moccanj, Al! Fiam azonban egy ugrással mellettem termett, és csak az egyik hamuszürke köpenyeges fürgesége akadályozta meg abban, hogy utolérje azt, aki megütött. Láttam, hogy villog a szeme, még sohasem láttam olyannak, mint akkor, amikor három hamuszürke ráncigálni kezdte, és megpróbálták leteperni. A szemén üvegvédőt viselő alak megremegett, néhány pillanatig figyelte a jelenetet, majd egy kis fegyvert húzott elő tokjából, legalábbis azt gyanítottam, hogy fegyver, és éppen ezért kinyújtottam a kezemet, és felkiáltottam: „Ne I" És megint csak sajnáltam, hogy ezeknek az alakoknak a lelki alkata lehetetlenné tette, hogy valamiképpen befolyásoljam őket, aminthogy valójában bármiféle párbeszédet is lehetetlen ,volt kezdeni velük. De mozdulatomnak és felkiáltásomnak sikerült a Betegszemű kezét késleltetni, tétovázni kezdett, tanácstalanul rám nézett, miközben AI összeesett a másik három ütéseinek súlyától; fegyvereikkel fejbe verték, és AI elájult. A kerek fejfedős és szemvédős alak visszadugta fegyverét tokjába, majd hallottam, hogy mond valamit a többieknek, pattogó, parancsoló hangon; valószínűleg valami olyan utasítást adhatott, ami ránk vonatkozott, mert rögtön hátrakötötték a kezünket, és maguk előtt tuszkolva, az egyik kerekes skatulyájukhoz vittek, felkényszerítettek, majd a skatulyában a földre löktek, az egymásra rakott ládák közé. Néhányan felszálltak utánunk, hogy 108 elkísérjenek, hallgatagon, vagy legfeljebb olykor-olykor szóltak egymáshoz egy-két szót. Ezek az ellenséges árnyalakok fegyvereiket az egész utazás alatt térdük között tartották. Kerekeken gördülő, kezdetleges skatulya-járműveik lassan haladtak, és nagyon ráztak, a ládák fenyegetően meg-meginogtak, készen arra, hogy ránk boruljanak, amint összekötözött kezekkel ott feküdtünk a rossz szagú deszkákon. Al nagyokat nyögött, és nekem most először jutott rá elegendő időm, hogy magamhoz térjek az est meglepetéseiből és izgalmaiból; volt időm végiggondolni mindazt, ami történt, és mindenekelőtt azon törni a fejemet, vajon nem álmodom-e. Vajon nem aludtam-e el a Jád völgyi patak partján, és álmodtam mindezeket a hihetetlen dolgokat? A deszkák azonban valóban nyomták nyakszirtemet, recsegtek alattam, fájt a két kezem a majdhogynem húsomba vágódó kötéltől. Néha nevethetnékem támadt, olyan képtelennek éreztem a helyzetet. Mi volna - gondoltam magamban ha az én jó Magdám meglátna így, néhány ismeretlen alaktól elhurcolva; de aztán rögtön eszembe jutott, hogy Magda már nem létezett, még nem létezett, és talán nem is fog létezni, esetleg csak egy évezred múlva. Azok pedig ott voltak mellettem, magas szárú, ócska és büdös lábbelijükkel szinte az arcomba érve, ott voltak valóságosan és elevenen ezek az ismeretlen alakok, ott voltak összehasonlíthatatlanul valóságosabban és elevenebben, mint bármi, ami mellett ma reggel, amikor elindultam hazulról, elmentem. Al felnyögött, és én hirtelen elszégyelltem magamat; szégyelltem, hogy ide jutottam a rázkódó skatulya koszos padlójára, összekötözött kézzel, megpofozva, fiammal együtt, akit fegyverük agyával fejbe vertek. De ekkor sem értettem meg, hogy mit akarhatnak tőlünk, mi a szándékuk velünk, akiket nem ismertek, és akikről nem is képesek felfogni, hogy kik vagyunk. Miért nem hagytak bennünket békében? Miért üldöztek, miért fogtak el, lövöldöztek ránk és ütlegeltek, mintha nem volnánk mi is emberek, mintha nem tartoznánk ugyanazoknak a fajtájához, akik hamu-szürke köpenyt öltöttek magukra, hogy az őszi hideg ellen védekezzenek, és talán nem csak ezért. Minden erőmből igyekeztem megérteni őket, de nem sikerült. „Hova jutottunk, apa?" - éreztem fiam fájdalmas gondolatát, de hallani nem hallottam mást, csak valamicskével csendesedő nyögdécselését. A mozgó skatulyában itt-ott, padkákon üldögélő árnyalakok összevissza fecsegtek, s látszólag teljesen megfeledkeztek létezésünkről. A távolban erősödtek és sűrűsödtek azok a fojtott dörgések, amelyekről a közeli veszély miatt egy időre megfeledkeztem. Odakinn teljesen beesteledett, és a ponyva miatt képtelen voltam látni valamit. Nem tudtam megállapítani, vajon derült-e az égbolt vagy felhős. Ezekben a pillanatokban, tarkómmal a hideg deszkákon, szerettem volna látni a csillagokat, de nem láttam semmit. Fölöttem a sötét ponyva lengett. A hamuszürkék lába rettenetesen bűzlött, hányingerem támadt, olyan szaguk volt, mint akik hosszú útról érkeztek, és nem volt hol megmosakodniuk. Vagy az is lehet - gondoltam magamban hogy nem is ismerik a mosakodást és a tisztálkodást. Fegyveres vadállatok voltak, és ezzel kész. Hamarosan még áthatóbb bűz kerekedett szennyességük bűze fölé: rájöttem, hogy a leheletük bűze. Valami rövid, fehér, egyik végükön parázsló rudacskákból szívogattak, és a ponyva alatt olyan nehéz és gyilkos füst keletkezett, hogy Alt hosszan tartó köhögési roham fogta el. Hallottam, hogy felvidulva nagyokat röhögnek, azután felvillant valami, és valamilyen láng halvány fényében megismertem annak a hamuszürke alaknak az ábrázatát, amelyik alkonyaikor felfedezett minket a pataknál. Ugyanaz az apró szem és gonosz tekintet, nem volt benne semmi emberi, amint az arcát közelebb tolta az enyémhez, lehajolva a gyertyácskaféléjével együtt, hogy jobban láthasson. Vigyorgott, mondott valamit, a Partisanen szót többször is ismételte kiszáradt ajkával, és megint megbizonyosodhattam, hogy semmi jót sem várhatunk elrablóinktól. Gondolataimat közöltem Allal. „Baj van, fiam! - tudattam vele. - Nem tudom, mi a szándékuk ezeknek velünk, lehet, hogy valamiképpen megmenekülünk a kezük közül, ha megérkeztünk. Valahová csak megérkezünk, és akkor majd meglátjuk, hogy mit csinálunk. 109 De azt hiszem, hogy mélyre, nagyon mélyre csúsztunk az időnek azon a hasadé-kán. Fel kell készülnünk mindenre. Ha megfigyeltek bennünket a mieink, főképpen pedig, ha módjuk lesz rá, azt hiszem, visszavisznek minket. De mit csinálunk, fiam, ha semmi lehetőségünk sem lesz, és kénytelenek leszünk ezekkel élni, közöttük?" Al ide-oda hánykolódott a zugában, és azon nyomban felfogtam, hogy reménykedve ítéli meg a kilátásokat. „Élnünk kell Al! - bátorítottam. - Mindkettőnknek élnünk kell, és hinnünk a megmenekülésben, tekintet nélkül arra, hogy milyen lesz a menekülés. Egyelőre csak jussunk ki ebből a kerekes skatulyából." Azután észrevettem, hogy Al nyöszörög a ládák között, sírdogál, és ezen szórakoznak rabtartói, akik föléje is egy olyan remegő lángocskát tartottak, hogy jobban lássák, és hogy kinevessék a fiú gyengeségét. És füstöt fújtak az orrlyukába. Al csak ekkor mérte fel komolyan, hogy a mi világunk, mindenestül, ami hozzá tartozik, egyszer és mindenkorra elveszhetett. Nemsokára a járművek csikorogva megálltak. Kísérőink leszálltak, és minket is leráncigáltak; hideg éjszaka volt, a hamuszürkék némelyike vacogott, és nem értették, hogy mi miért nem érezzük könnyű öltözetünkben a hideget. Egyetlen pillantással átfogtam először a guruló skatulyáktól vontatott hosszú csövű gépezeteket és az erdő szélén felállított egész sereg sátrat, melyeknek alig-alig lehetett körvonalaikat kivenni az alaktalan sötétségben. Kissé hátrafordulva megláttam a barakkot. Ablaktábláinak hasadékain át erőtlen fény szűrődött ki, egyébként kihaltnak, elhagyatottnak tűnt volna. A hamuszürke alakok egymás után ugráltak le a többi kerekes járműről, zsibbadt tagjaikat nyújtóztatták, közben nevetgélve nevükön szólítgatták egymást. Vezényszavakat és lábdobogást hallottam. A szemvédős férfi megint megjelent, és azzal együtt, aki felelős volt értünk, bement a barakkba. Alt velem együtt kint hagyták, szigorú őrizetben, de nem sokáig, csak addig, amíg ismét kinyílt a barakkajtó, és az, akit a nálánál nagyobbak úgy szólítottak, hogy Kurt, kilépett a küszöbre, és innen odakiáltott a többieknek, hogy vigyenek minket oda. „Most megszökhetünk!” - súgta nekem oda a vállam fölött a forrófejű Al, de körülöttünk ennyi fegyverrel kettőnknek, egymagunkban, még mindig hátrakötözött kezekkel, semmi eshetőségünk sem lehetett volna a szökésre. A helyiség szegényes és mocskos belsejét olyan fény tárta elénk, amelynek forrása (erre azonnal rájöttem) elektromos energia volt. „Hát ilyen messzire csúsztam volna vissza az időben?" - kérdeztem magamban, egy pillanatig a gyenge fényű villanykörtére tekintve. Kövér, hihetetlenül kövér, alacsony emberkét láttam, egy íróasztal mögött állt, és leplezetlen kíváncsisággal nézett bennünket. Fején fényes jelvényekkel teletűzdelt kerek sapka volt, a Betegszemű pedig, de főképpen Kurt, olyan tisztelettel fordult feléje, amilyennel valami nagyon fontos főnök felé fordulnak. A pocakos mosolyogva nézett ránk, zsíros, kenetteljes vigyor lebegte körül, amellyel bizonyára megfojtotta volna az embert, ha vigyorral ölni lehetne. Az asztalon megláttam előtte Al repülőkészülékét, fémbordázatán a két lyukkal. A lelkemben örültem, amikor magam elé képzeltem, milyen buta pofát vághattak ezek a hamuszürkék, miközben egy olyan készüléket vizsgálgattak, amelyet majd csak egy évezreddel később készítenek el, megpróbálva a gyűlölet lázától elvakult, bamba, tudatlan, szűk elméjükkel rájönni annak nyitjára. A készülék mellett ott láttam gondosan rendbe rakva zsebeink egész tartalmát, és főképpen az élelmiszerkivonatokért fájt a szívem. Elhatároztam, úgy igyekszem majd, hogy legalább táplálékunkat adják vissza. A hamuszürkék azonban semmi jelét sem adták annak, hogy hajlandóak kioldozni kezünkön a köteléket, és hogy emberi módon foglalkozzanak velünk, és enni adjanak. Egymás után záporoztak felém a fenyegetően hangzó kérdések és ordítozások, és valamennyi egyszerre. Az asztalhoz tuszkoltak, az elromlott repülőkészülékre, a tablettákra, a koncentrált táplálékra mutogattak. Ránk ripakodtak, valamit kérdezhettek, azt kívánva, hogy magyarázzuk meg, mire valók, és én már hajlandó voltam rá, már éppen magyarázni kezdtem 110 rendeltetésüket, habár kételkedtem, hogy szűk elméjükkel képesek megérteni. Ekkor tolmácsot hoztak, aki néhány pillanatig hallgatta, hogy mit mondok, valamit kérdezett tőlem egy másik idegen nyelven, és látva, hogy nem értem, csodálkozásának adott kifejezést a szürke köpenyegesek előtt. A hamuszürkék újból üvöltözni kezdtek, főképpen Betegszemű és Kurt, valószínűleg azért, hogy ezzel megmutassák a pocakosnak, milyen buzgók tudnak lenni. A Betegszemű megint felpofozott, s ezúttal már nem tudtam megakadályozni azt, ami következett. Al észrevétlenül meglazította kötelékeit, szabaddá vált a keze, és rárontott a Betegszeműre felemelt kézzel, és rövidet ütve, a nyakát célozta meg, és majdnem bizonyos voltam benne, hogy ropogni hallottam a Betegszemű csigolyáit. Betegszeműnek féloldalra billent a feje, leesett és elgurult a fejfedője, amelyet a szemén viselt üvegek követtek, és egyetlen szó nélkül, összetörtén Al lábaihoz csúszott. Üvöltést hallottam, Kurt ordított, vérben forgott a szeme, kezével pedig, minden ízében reszketve, hátulról előhúzta vastag csövű fegyverét. A fegyver azután, kétlépésnyire tőlem, eldördült, ismételten többször eldördült, és égett vegyszer maró szaga fojtogatta a torkomat. Láttam, hogy Al meginog, természetellenes módon, mint akinek lemetszették a nyakát, eldől, megroggyan a térde, s karcsú teste leroskad Betegszemű mellé. Leroskadt, átlyuggatva. A pocakos sápadt volt, remegett az alsó ajka, és még kisebb lett íróasztala mögött, Kurt pedig vérben forgó szemmel nézett rám, és reszketve felém fordította fegyvere csövét. De nekem hátra volt kötözve a kezem, és minden erőmből azon voltam, hogy megőrizzem nyugalmamat, mert most már tudtam, hogy minden a higgadtságomtól és türelmemtől függ, csakis ettől. Al kevésbé tudott magán uralkodni, lobbanékonysága elkapta, és íme, Al most vérrel összefröcskölve a lábamnál fekszik. Lecsillapodott, ujjai nem rángatóztak többé, nem jelentett veszélyt senkinek, olyannyira, hogy Kurt dühtől tajtékozva, félelem nélkül rugdoshatta csizmájával Al véres testét. Emlékszem, hogy a pocakos, megrázkódtatásából magához térve, úgy elkezdett ordítozni, hogy Kurt azonnal otthagyta Al összelyuggatott testét, és engem tuszkolt kifelé, majd bezárt egy másik, sötét barakkba, amelynek ablakait vasrácsokkal látták el. Hallottam, amint csikorog a bejárati ajtó, azután néhány vezényszót. Azon nyomban egy árny bukkant fel a közelből, őrt állva egy homályos fényforrás alatt, ahonnan megfigyelhette a barakk bejáratát és ablakait. Kurt elment, és alig telt belé néhány perc, kivonszolták Alt a pocakos barakkjából, és elhurcolták messzire a sátraktól, az erdei tisztás másik szélére. Láttam, amint a szürkék arrafelé tartanak, és megerőltettem szememet, hogy áthatolva a sötétségen, alaposan megjegyezzek mindent. Számukra Al halott volt, számomra azonban még nem, hiszen még életre lehetett kelteni, de csak odaát, abban a világban, ahonnan érkeztünk. A hamuszürkék ledobták az erdő szélén a földre, mint valami összezúzott tetemet, miután fegyvereikkel összedöfködték, öklükkel ütlegelték, és büdös lábukkal megrugdosták. Miféle emberek ezek? - kérdeztem magamban elkeseredetten és talán megalázottan, úgy érezve magamat, mint egy ketrecben. És kérdésemre nem találtam választ. És mindez miért? Miért cselekszenek így? - kérdeztem magamban. Azután úgy tűnt, hogy megértem. Elsősorban azt értettem meg, hogy más mércével és más mértékegységek szerint kell megítélnem őket, semmi értelme sincs, hogy korszakom mércéjét alkalmazzam rájuk. Vadállatok ezek, és ha valaha emberek voltak is, teljesen megőrültek, eltompultak és megbutultak, lesüllyedve a bennük rejlő vadállatok színvonaláig. Hatalmuktól eltelten éltek, a hatalom részegsége elhomályosította elméjüket, én azonban tudtam, hogy közben félnek miközben játsszák a helyzet urát, hatalmaskodó arculatuk alatt reszket a húsuk, a megveszett barmok félelme marja őket. Erről valamivel később, éjfél előtt győződtem meg, miután sikerült kezemen meglazítani a szoros kötelékeket, éppen arra készülődve, hogy cselekedjek valamit, egy tervet eszeltem ki. A dörgések a hegy túlsó oldalán egyre gyengültek és megritkultak, nyugalom uralkodott, és hideg volt, az őrt álló ember ide-oda topogott fegyverrel a kezében, didergett a villanyégő alatt. Aztán hirtelen újrakezdődtek a dörgések, 111 sűrűbb egymásutánban, mélyebb hangon, mintha a mélyből az egész hegytömb felbődült volna. Néhány robbanás megrázta a barakkokat, és a hold elmosódó fényénél láttam, amint a hamuszürkék rémülten kirohannak a sátrakból, kábultan az álmosságtól, egyesek mélyen meggörnyedve a járművek, mások az erdő felé futnak. A vakrémület általánossá vált, és csak jóval később ült el, miután egyszer már az volt a benyomásom, hogy mind ahányan vannak, rólam megfeledkezve, továbbállnak. Éjfél körül világosan láttam, mi a tennivalóm. Az őrzésemre odaállított ember nem mozdult el őrhelyéről, de megint csend volt, és bizonyos voltam abban, hogy kellő összpontosítással sikerül elaltatnom. Szellemi korlátoltságát nem tudtam legyőzni, párbeszédet nem tudtam vele folytatni, de hittem abban, hogy ha minden szellemi energiámat feléje irányítom, befolyásolni tudom, még akkor is, ha ellenkezését leküzdve, el kellene kábítanom. Biztos voltam felőle, hogy az ájulás küszöbének túloldalára kényszerítem. Csend volt, ami kapóra jött, a hold pedig a fenyőfák csúcsán, áttetsző ködvölgyben meglapulva, fátyolosán fénylett. Megvárom - gondoltam magamban -, amíg sűrűbb lesz a köd. És nem kellett sokáig várnom, mivel a ködfüggöny felszállt a völgyből, és hamarosan az egész erdei tisztást tejszerű ködgomolyag borította, a levegő pedig mintha még sűrűbbé és még nehezebbé vált volna. Eljött az ideje, hogy megszabaduljak az őrizetemre rendelt embertől, de előbb rá kellett vennem, hogy nyissa ki a zárat. Megláttam a rácsok között, amint a szálldogáló ködben imbolyogva, maga elé nyújtott karokkal közeledett, a fegyvere pedig olybá tűnt, mint a kísértetszerű jelenség egyik kezébe furcsán beültetett szerszám, amelynek segítségével bizonytalan, tétovázó léptekkel a talajt tapogatja. Azután elvesztettem szem elől, és a zár megcsíkordult a bejáratnál, bizonyítva, hogy ez az alak öntudatlan állapotban mégiscsak azt műveli, amit kívánok tőle. Szabad voltam, végre szabad, a hamuszürke tekintete pedig rám meredt de nem látott, és nem értette, mi történik vele és velem. Minden erőmet megfeszítettem, földre tepertem, kényszerítettem, hogy a nyitott ajtó küszöbére roskadjon, és nem vártam tovább. Homlokomra és arcomra páracseppek tapadtak, mire túljutottam az erdei tisztáson. Elhaladtam az út mellett, halk beszélgetést hallottam, azt hiszem, azokét, akik a guruló masinákat őrizték, de a földet alig érintve lépkedtem, és nem vettek észre. A sűrű köd cinkosként kitartott mellettem, megkönnyítette utamat az erdő széléig, a felé a hely felé, amelyet az éjszakában órák hosszat egyfolytában szem előtt tartottam. Szerencsém volt, ezt el kell ismernem. Nem keresgéltem sokáig, majdnem belebotlottam Alnak az erdei tisztás szélére dobott testébe. Hideg volt a teste, és a hasán összefogott kezekkel megmerevedett. Alig kétszáz métert kapaszkodhattam felfelé, amidőn lenn a táborban felhangzottak az első kiabálások és lövöldözések. Azt hiszem, az ajtó küszöbén fekvő ájult őrszemet fedezték fel, sokkal hamarább felfedezték a hamuszürkét, mint gondoltam volna; valószínűleg megérkezett a váltására küldött őr, és nem találták őrhelyén. A barakk ajtaja pedig tárvanyitva állt, úgy, ahogyan én hagytam. Ordítozni kezdtek, egymást szólítgatták a ködben, a tábor felől pedig lövések dördültek. Én egyre felfelé kapaszkodtam, Al testével a vállamon. Nehéz volt a teste, különösen az emelkedés egyik részén, a ködben, a fenyőfák nyirkos ágai közt. A hamuszürkék megpróbáltak a nyomomra bukkanni, roppant fontos személyiségnek tarthattak, vagy pedig nagyon veszedelmesnek, mert az egész tábor felriadt, és hallottam, hogy a szétszórodott alakok keresésem közben lármáznak az erdőben. Azt hiszem, eleinte a táborban, majd az út mentén és lent, a patak környékén kerestek, ahová könnyebben eljuthatott valaki, aki meg akart szökni. Azután szétszéledtek a lejtőn, az erdőben, a nyomomban felfelé tartva, és volt egy időpont, amikor olyan közel kerültek hozzám, hogy tisztán láttam a gomolygó ködben meglapuló lámpásaik fényét, és hallottam halk hangon váltott ideges szavaikat. Majd bozótok közé jutottam, és lekuporodtam fiam merev teste mellett; félni kezdtem. Meg kell menekülnöm, minél távolabb kell kerülnöm, azután fel kell másznom a hegycsúcsra, mert csak ott remélhettem megmenekülést, ha volt mód a 112 megmenekülésre. Al nehéz volt, ezért utolértek és elhagytak üldözőim, de még mindig reménykedtem a szerencsés végkimenetelben, és nem akartam lemondani a megoldás lehetőségéről. Nem mondhattam le I így tehát, amikor már nem lehetett hallani az üldözők zaját, ismét vállamra vettem Alt, kerülőt tettem, letértem abból az irányból, amelyet követve egyenesen a csúcsra jutottam volna, ha szüntelenül feljebb mászom. Egy kiapadt hegyi patak partjához érkeztem; olyan volt, mintha az égből, nem pedig a hegyből bukkant volna fel. A köd most megritkult, a holdfényben a fák sötét árnyékában néha nehezen észrevehető, szép számú akadályt láttam. Elfáradtam, lassan kúsztam felfelé, szaggatottá vált a lélegzetem, az erdő pedig a hideg őszi szélben, a fák gyökeréig megborzongva, kísértetiesen ringatózott fölöttem. Reggel felé elaludtam egy szurdokban, de hamarosan esni kezdett, és a menedéket nyújtó bokor lombjairól arcomba hulló cseppek felébresztettek. Ismételten meggyőződhettem róla, milyen változékony a hegyekben az időjárás, különösen ebben az évszakban, amelyet nem magam választottam, hanem egész egyszerűen beléje cseppentem. Kissé pihentebben folytattam a hegymászást. Borús reggel volt, felhős, párás az ég, a lehullott lombok is nedvesek, nyirkosak lettek, de nem annyira, hogy ne lehessen rajtuk megvetni az embernek a lábát. Al ugyanabban a petyhüdt állapotban csüngött a vállamon, és volt olyan pillanat, amikor már-már azt mondtam magamban, hogy minden hasztalan. Hogy Al, a Kurt fegyverétől átlyuggatva, kihunyt, én pedig rab maradok a hamuszürkék korszakában; ez az igazság, ez a valóság, nincs mit remélnem többé. ,,Miben reménykedsz, ugyan miben reménykedsz még? - kérdeztem magamtól, miközben a hegyi patak mentén felfelé vánszorogtam. - Odafent van a hegy csúcsa, a hegygerincen túl pedig völgy van, és azután ismét egy hegygerinc, hiszen ismered a vidéket, jártál már errefelé. Mikor, mikor jártál itt? Ezer év múlva, te őrült, ezer év múlva..." És vonszoltam Al testét, s a szüntelen hegymászástól meglehetősen elfáradtam, és már nem voltam képes a vállamon cipelni, s attól tartottam, hogy hamarosan felmondja lábam a szolgálatot; éreztem, hogy reszket a megerőltetéstől. De mégis azt reméltem, hogy feljutok. Feljutok a hegytetőre, gondoltam, ámbár a hegygerincen túl egy másik völgy lehet, több völgy és több hegycsúcs, és mind, valamennyi azé az időé, valamennyi azé a koré, amelybe lecsúsztam. De agyamba befészkelődött a remény, amely egy feltevésen, igaz, hogy meglehetősen kétes értékű feltevésen alapult. Azt gondoltam, hogy az a rés, az a szakadás, ami az időn keletkezett, térben körülhatárolt is lehet, mert nehezen tudtam volna elképzelni, hogy akik a hegyek között kísérleteztek, egész bolygónkat évszázadokkal visszavetették. Látnom kell, magamnak kell róla meggyőződnöm, ha pedig csupán egyetlenegy kijárat létezik is az idegenek idejéből, kötelességem azt megkeresni. Muszáj minél gyorsabban felkutatnom - mondtam magamban , addig, ameddig Al teste még regenerálható, és életre kelthető. Dél lett, és a köd odafenn, ahová megérkeztem, valamennyit ritkult. De sűrűn és zavarosan kitartott a Jád völgyének fenekén. Ott homályba borított mindent: utat, tábort, patakot, fenyőfákat. A napsugarak néhányszor áttörtek az égbolt gomolygó ködén, és kissé felüdítették a tájat. Csakhogy én most egy kopár, meglehetősen sziklás és omladékos hegyoldalon kapaszkodtam felfelé, ahol alig volt gyep. Az erdőnek vége szakadt, és csupán odafenn, a gerincen vagy a fennsíkon (még nem tudhattam, mi vár ott fent) pillantottam meg néhány fenyőfacsoportot; egyik-másik fát kidöntötte a szél vagy az áradat. Ahhoz, hogy oda feljuthassak, át kellett vágnom egy kopár részen. Lassú ütemben lépkedve, gyakran megpihenve, már túljutottam a távolság felén, amikor eldördültek az első lövések - egy hosszú sorozattűztől, amely felborzolta idegeimet, összerezzentem. Lentről lövöldöztek, az erdő felől. Csak akkor fedeztek fel, s egy pillanatra a hamuszürkék konok kitartásától döbbenten földbe gyökerezett a lábam; az egész erdőn át, egy éjszakán és egy fél napon át megszakítás nélkül, addig kerestek, amíg nyomomra nem akadtak. Azután elmozdultam helyemről, Alt a karjaimba kaptam, és tovább másztam felfelé, amilyen gyorsan csak tudtam. 113 Ösztönösen éreztem, hogy a kövek mögött, a ledőlt fatörzsek mögött, a hegyi patak kivájta, majdnem függőleges szurdokban kell menedéket keresnem. Az erdő felől szüntelenül dörögtek a fegyverekből leadott sorozatok, a hamuszürkék így akartak helyhez szögezni, mialatt néhány a kopár részen át futott, megkísérelve olyan távolságra kerülni, amely megfelelőbb volt számukra. És most megint rám tört a félelem ezekkel a szörnyalakokkal a hátam mögött. Féltem a fegyvereiktől, nehogy megsebesítsenek, nehogy leterítsenek, mint Allal tették, mielőtt felérek. Csak jussak fel a fennsíkra, még ha azon az áron is, hogy eltévedek a hegy túlsó oldalán elterülő erdőben, mindössze ennyit kívántam akkor: csak meneküljek meg a fegyvereik ontotta szilánkoktól azon a kopár területen, ahol majdnem biztos célpontul szolgáltam a hamuszürke köpönyegeseknek. Különben befellegzett Alnak is, nekem is, itt rothadunk meg abban a földben, amely majd csak ezer év múlva lett volna a mienk, amikor még emléke sem marad fenn a hamuszürke köpenyeseknek. A hamuszürkék azonban olyan sortüzet zúdítottak felém, hogy csak úgy zengtek a hegyek, hosszan és bömbölve verték vissza a fegyverropogást, egészen a patak vizéig. Elfáradtak, már nem tudtak futni. Egymástól elszakadozva kapaszkodtak felfelé a nyomomban, és időnként egy-egy fegyver dördült el hosszan, tőlem jobbra vagy balra vagy fölöttem, darabokat szakítva ki a sziklából. Egyetlenegy hamuszürkétől kezdtem félni, aki jócskán elhagyta a többit, s úgy látszott, kevésbé fáradt el, mint a többi, mert úgyszólván emberfölötti erőfeszítéseket tett, hogy utolérjen. Így értem fel a fenyvesbe, zihálva bevánszorogtam a fenyőfák közé, közöttük keresve menedéket, s magam után vonszoltam Al fiam fehér, hideg és összekarcolt testét. Piszkos voltam, és összevissza voltam karcolva. De mindenekelőtt féltem, mert tudtam, hogy az a másik a közelemben lehet, és tehetetlen voltam vele szemben. Megmenekülésem attól függött, sikerül-e elhitetnem vele, hogy más irányba indultam. És csak ekkor, a bozótban, a földhöz simulva, orrcimpámmal a fűben, csak ekkor érzékeltem a változást. Más volt a levegő, melegebb, és nem párás, a nap pedig, amikor a hátamra fordultam, hogy a lombok között lássam, mintha egyszerre néhány órát ugrott volna az égbolton. És a fű, amelyhez arcomat tapasztottam, a fű friss, klorofillos illatot árasztott, tavasziasan zöldellt, de úgy, hogy amikor rájöttem, mi történt, hirtelen elkábultam; azután talpra ugrottam, és muszáj volt nevetnem, muszáj volt sikítanom. Ha mégsem tettem meg, ennek az üldözőm volt az oka. Fegyverét kezében tartva ő is a fennsík szélére ért, és kutató pillantással nézett szét. Kurt volt! Kijött a fennsíkra, és fogalma sem volt róla a baromnak, hová jött ki I Meggörnyedten lépkedett, ide-oda mozgatta fegyvere csövét, engem keresett a tekintetével, készen arra, hogy elindítsa a halálhozó szilánkokat, és még csak nem is sejtette, hogy hová jutott! Nevethetnékem támadt, a lombok közül figyeltem mozdulatait, de nem jutott rá időm, hogy valamiképpen reagáljak rájuk, mert közben a hamuszürke köpenyes alak meglátott valamit a fennsíkon, amitől összerezzent. Fél térdre emelkedtem, hogy én is lássam, mi az: a távolban, a másik hegycsúcsnál egy fehér-azúrkék szerkezet felől öt, nem kevesebb, mint öt kortársam közeledett felénk! Kurt is felismerte őket az öltözékükről. A nyílt terepen lepték meg, és Kurt abban a hitben, hogy bajtársai a háta mögött jönnek, torkaszakadtából üvöltözni kezdett: „Haaaaalt!" Azután fegyverropogást hallottam. A csoport három tagja másik két társuk megdöbbenésére leroskadt a fűre, Kurt maga elé tartotta fegyverét, jeleket adott hátra azoknak, akik már nem érkeztek meg, és nem is fognak sohasem megérkezni, mert a művelet, amely rést hasított az időn, és egészen a Kurt idejéig nyíló hasadékot teremtett, befejeződött. Abban a pillanatban ért véget, amint Kurt kiért a fennsíkra. A szürke pedig észre sem vette, hogy változás történt, méghozzá micsoda változás! Egyre hívogatta bajtársait, és még csak eszébe sem villant, hogy ezer év távolságra tartózkodnak tőle azok, akiket hívott. Azt hitte, hogy a hamuszürkék minden pillanatban felbukkanhatnak a völgyből, hogy fegyverrel a 114 kezükben mellette teremjenek. Közben pedig nem veszítette szem elől azokat, akikbe belelőtt. Tudtam, hogy mi következik. A sértetlenül maradtak egyike átlátta a helyzetet, kihúzta a regenerátor rúdját. Három hideg felvillanás, és az emberek a megrökönyödött Kurt szeme láttára felálltak, és feléje tartottak. „Haalt! Haaaaalt!” - üvöltözte fegyverével hadonászva Kurt, és elfulladt a hangja, s eltorzult arcvonásai elárulták, hogy egész lényén úr a rettegés. A gyűlölet és a kegyetlenség néha csupán a vadállat félelmének egyszerű következményei. „Halt!" - ordította el magát még egyszer, azután a Jád völgye felé hátrált, és menet közben lövöldözött. Ketten elestek, de a regenerátorok rúdjai felvillantak, és a két eltalált férfi ismét talpra állt. Kurt megint lőtt, senkit sem talált, reszketett a keze a fegyverén, arca pedig az értelmes és ésszerű gondolkodás hiányának maszkjává változott. Ekkor kiléptem a bozótból, és nyugodt, lassú és biztos léptekkel elvágtam visszavonulása útját. Amikor meglátott, Kurt elengedte fegyverét, és parancsra sem várva, felemelte két kezét. - Elmentem megnézni Kürtőt - mondta a napokban Al. - Álldogál a karámjában, egész nap eszik, és semmit sem csinál, még a nyelvünket sem akarja, vagy talán nem tudja megtanulni. Megvénült a szerencsétlen! Elhízott, és borzasztóan hasonlít ahhoz a pocakoshoz, aki a vizsgálatot vezette ellenünk ott, a barakkban. Emlékszel még, apa, a pocakosra és a Betegszeműre és a többi hamuszürke köpönyegesre Kurt idejéből? Mit gondolsz, hogy vélekedhettek Kurtról, aki olyan ügybuzgó volt, és éppen ő nem tért vissza küldetéséből? KLUMÁK ISTVÁN FORDÍTÁSA 115 ÉLETRAJZOK CONSTANTIN CUBLESAN Született 1939-ben. Író, újságíró, különböző lapok, folyóiratok munkatársa. Dolgozott a Rádiónál, jelenleg a Dacia Kiadó főszerkesztője. Több román klasszikus műveit rendezte sajtó alá, számos antológiát szerkesztett, kritikai tevékenysége is kiterjedt. Tudományos-fantasztikus kötetei: Diana nyilai, A közönyös csillagok. Az égi fű. VLADIMIR COLIN A román sci-fi egyik kiemelkedő alakja, munkásságáért megkapta az írószövetség díját és a poznani SF Kongresszus Arany Plakettjét. 1921-ben született. Minden irodalmi műfajban dolgozott, de az utóbbi években fő területe a tudományosfantasztikus irodalom. A bukaresti sci-fi írók körének elnöke, a Viaja Romaneasca munkatársa. Kötetei: A tizedik világ, A befejezett jövő, A pentagramma, A láthatatlan hal. Az idő csapdái. Számos írását lefordították oroszra, angolra, németre, franciára. VOICU BUGARIU Irodalomkritikus, esszéista, nemzedékének egyik legtehetségesebb tagja. 1939-ben született, a brassói Astra című folyóirat egyik szerkesztője. Tudományos-fantasztikus novelláit modern törekvések jellemzik. Nagy sikert aratott A vikingek hangja című novellás kötete. Újabb regénye a Szféra. DOREL DORIAN Született 1930-ban. Tudományos tanulmányokat folytatott, az energetika területére szakosította magát. Néhány éve a „Tudomány és technika” szerkesztőségében dolgozik. Kilenc drámáját mutatták be, 1967-től érdeklődik a science fiction iránt. Ügyesen vegyíti a detektívregényt és a science fictiont Fantasztikum pisztolyra és zenekarra című művében. VICTOR KERNBACH A román sci-fi egyik kiemelkedő alakja 1923-ban született, pályáját a „hagyományos" irodalommal kezdte, de 1961 óta csak a tudományos-fantasztikus irodalommal és határvidékeivel foglalkozik. Műveinek egy részében a rég múlt rejtélyeire keres magyarázatot, akár Kolosimo, Charroux vagy Danikén. Művei: Mennyei hajó. Az idő árnyéka. Különös történetek. A csillagmítoszok rejtélyei, A titkos vakáció. Összeállította Az alapmítoszok antológiáját és az Általános mitológiai lexikont. ION HOBANA Szépíró, kritikus, esszéista, irodalomtörténész - a román sci-fi propagátora, szervezője, teoretikusa és nemzetközileg elismert szakértője 1931-ben született, bölcsészeten végzett, lapoknál, kiadóknál, folyóiratoknál dolgozott, jelenleg az írószövetség titkára. Versesköteteket, regényeket írt, 1951 óta foglalkozik a science fiction minden megjelenési formájával. Kitűnő értője és ismerője a francia science fictionnak, számos művet fordított. Több nyugati sci-fi folyóirat szerkesztőségének tagja. Munkái: A tenger hangjai. Az utolsó vitorla. Emberek és csillagok, A jövő tegnap kezdődött (a francia sci-fi története), A jövő? Vigyázat! (tanulmányok), A román anticipáció aranykora. Számos novelláját és tanulmányát lefordították a világ minden táján, munkásságáért Triesztben és Poznanban nagydíjat kapott. GHEORGHE SASARMAN 1941-ben született, építészeti főiskolát végzett, a Selenteia munkatársa. 1962-ben egyik sci-fi novellájával díjat nyert, azóta folyamatosan jelennek meg írásai. Fantasztikus műveiben is mindig visszatér az építészet kérdéseire, elképzelt városokat, épületeket mutat be. Művei: Orákulum és A kör négyszögesítése című kötetek. MIRCEA OPRITA 1943-ban született, Kolozsváron szerezte bölcsészdiplomáját, az ottani Dacia Kiadó egyik szerkesztője. Versekkel kezdte, első science fiction írását 1964-ben publikálta. A fiatal nemzedék legtehetségesebb alakja. 1973-ban a nemzetközi science fiction pályázat első díját kapta novelláiért. Művei: Az Aldebaran éneke. Találkozás a medúzával, Argonautika, Az elhagyott bolygó. Az emlékek éjszakája. ADRIAN ROGOZ 1921-ben született, filozófia szakot végzett, verseket írt, Hölderlin, Poe, Nyekraszov, Rilke műveit fordította. Tizenhárom éves korában írta első tudományos-fantasztikus elbeszélését. 1955 óta kizárólag a tudományosfantasztikus irodalom kérdéseivel foglalkozik, szerkesztője a Tudományosfantasztikus elbeszélések című sorozatnak. Számos neves írót nyert meg a sci-fi ügyének, sok fiatal tehetség neki köszönheti indulását. Triesztben az Európa SF-különdíjat kapta. Művei: A mesterséges égitest. Őzszív, Az ember és a varázslat, A sztohasztikus istenek oltára. (KUCZKA PÉTER) 118 119 120 121 THE WORLD OF M. C. ESCHER 122 123 Kötetünk képeiről Püthagorasz szövetségének tagjai, a püthagoreusok a világmindenség minden titkára a számokban találtak magyarázatot, úgy vélték, hogy mindenben a számok uralkodnak, ellentétet és harmóniát teremtenek, mert „minden dolognak lényege a szám”. A püthagoreusok elpusztultak ugyan egy rejtélyes tűzvészben, de tanításaik misztikus, vallásos vagy filozofikus formában újra és újra felbukkantak, hiszen a gondolkozó embereket mindig lenyűgözték a számokkal kifejezhető tiszta és elvont igazságok, amelyek jó ugródeszkái lehetnek a képzelődésnek, a spekulációnak is. Ki nem álmélkodott még a Möbius-szalag vagy a „negyedik dimenzió" csodáin? Korunk egyébként is hajlamos az absztrakcióra, az elvontságokra. Szobrászat, festészet, költészet és zene szinte szenvedélyes konoksággal törekedett és törekszik az elvonatkoztatásra, legalábbis bizonyos áramlataiban, a tudományos gondolkozás ihletésére vagy azzal versenyezve. Ebben a modern (vagy régi), tárgyiasság és tárgyak nélküli művészetben, a tudomány eredményeit is felhasználó vagy felhasználni szándékozó művészetben külön hely illeti meg a holland M. C. Escher rajzait és grafikáit. Mintha egyszerre hatottak volna rá a püthagoreusok elméletei és a korszerű matematika, geometria vagy fizika szigorú igazságai. Oly 124 következetesen és csökönyösen érvényesíti az ésszerűséget, anynyira megszállottja a tiszta formáknak, szimmetriáknak, harmóniáknak, annyira kitartó kutatója és megjelenítője a törvényeknek, hogy nézője mármár misztikusnak gondolja. Nem az embert ábrázolja, nem a tárgyi világot, még akkor sem, ha emberek vagy tárgyak jelennek meg egyes lapjain. A halak nem halak, a vadlibák nem vadlibák nála, hanem „ősformákból", geometriai idomokból kialakuló jelek, igazságok kifejezésére teremtett szimbólumok. A szigorúan alkalmazott perspektíva arra szolgál, hogy hihetetlen, megzavaró vagy idegen világok mélyére húzza a néző szemét és gondolatát. Különös lovasok nyargalnak egymással szembe, planáriák és tintahalak forognak egyre sűrűsödő örvényben, fehér és fekete egyforma madarak töltik be a végtelen síkot, hüllők gurulnak a megbomlott terű lépcsőházakban, kámzsás alakok lépegetnek egy lépcsőn lefelé, hogy egyre feljebb jussanak, oszlopok cserélnek helyet egy épületen, és egy zuhatag örökké hajt egy vízimalmot, mert a lehulló víz rejtélyes módon visszafolyik oda, ahonnan lehullott. Szellemi, spekulatív játékoknak látszanak ezek a rajzok és metszetek, és a néző csak később ébred tartalmaikra, a látvánnyal alig betakart törvényekre és arra, hogy egyszerre látja a formák illúzióit, a természettudományok bizonyos tételeit és az aforizmatikusan fogalmazott filozófiai mondandókat. 125 M. C. Escher műveinek ez a különös összetettsége eredményezi, hogy tudományos folyóiratok, matematikai, fizikai szakkönyvek címlapján éppen úgy találkozunk velük, mint Science fiction magazinokban, postaépületek falán vagy popzenei hanglemezek borítóján. Korszerűségét, sokértelműségét mostanában fedezik fel, szinte mindig hangsúlyozva a tudománynak és ennek a művészetnek közvetlen vagy közvetett kapcsolatát. Újra és újra felhasználják, továbbfejlesztik, vulgarizálják. Csodálják, mint kuriózumot, és analizálják, mint művészetet. Gyermeklapokban és képregényekben is találkozhattunk már M. C. Escher „ötleteivel", de rokonítják világát LevyStrauss strukturalizmusával is. 1898-ban született, rajzolni tanult, járta Olaszországot és Spanyolországot, és sok évtizedes kemény munka volt már mögötte, amikor 1959-ben felfedezték és méltányolták művészetét. K. P. . 126 127 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizték: Belia György, Klumák István, Kolozsvári Papp László Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc 29 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2284-e-7577 Készült a Zrínyi Nyomdában 75.1049/1-3342 RO 72-es gépen, ofszet rotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató 128