Anthony Horowitz

Az első bevetés
 A mű eredeti címe: Stormbreaker
Copyright © 2000 Anthony Horowitz
A fordítás a Walker Books 2000. évi kiadása alapján készült
Magyar kiadás: © Animus Kiadó 2004
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
ISBN 963 9563 11 0
Kiadta az Animus Kiadó 2004-ben
1301Bp. P£: 33
animus@axelero.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István
Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél
Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft.
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Síri modor
Sose jelent jót, ha hajnali háromkor becsöngetnek az emberhez.
Alex Rider már az első bim-bamra felébredt. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, de úgy
maradt háton fekve, a fejét se emelte fel a párnáról. Hallotta, hogy kinyílik egy ajtó, majd
recsegni kezdett a falépcső valakinek a léptei alatt. Miután másodszor is csöngettek,
rápillantott az ágy melletti ébresztőórára. 03:02-t mutatott. Odalent megcsörrent a bejárati ajtó
biztonsági lánca.
Alex kifordult az ágyból, és mezítláb az ablakhoz lépett. A holdfény megvilágította fél vállát
és mellkasát. Csak tizennégy éves volt, de már egy kisportolt felnőtt izomzatával rendelkezett.
Komoly tekintetű, barna szeme fölött két tincs lógott a homlokába, egyébként rövidre nyírva
viselte szőke haját. Egy pillanatig mozdulatlanul, félig az árnyékba rejtőzve fürkészte az utcát.
A ház előtt rendőrautó állt. A második emeleti ablakból Alex jól látta a fekete azonosítószámot
a kocsi tetején, és a bejárati ajtó előtt álló két férfi sisakját. Felgyulladt a homlokzati lámpa, és
ugyanabban a pillanatban kinyílt az ajtó.
-Mrs. Rider?
- Nem, én a házvezetőnő vagyok. Valami baj van? -Ez Mr. Ian Rider háza?
- Igen.
-Megengedi, hogy bemenjünk?
Alex ekkor már tudta, mi történt. Rájött a rendőrök feszengéséből és abból, ahogy beszéltek.
Síri modor... így nevezte, mikor később visszagondolt rá. Az a hangnem, amelyet csak akkor
használ az ember, ha közölnie kell valakivel, hogy egy közeli hozzátartozója meghalt.
Alex átment az ajtóhoz, és kinyitotta. A rendőrök hangja felhallatszott az előszobából, de csak
néhány szó volt kivehető abból, amit mondtak.
- ... autóbaleset... kórházba szállították... az intenzív osztályon... nem tudták megmenteni...
Őszinte részvétünk.
Alex csak órákkal később, a konyha ablakán át a nyugat-londoni utcákat lassan átfestő szürke
hajnalfényt bámulva kezdte felfogni a hírt. A nagybátyja, Ian Rider meghalt. Mikor hazafelé
tartott, az Old Street-i körforgalomban nekiment a kocsijának egy teherautó. Szinte azonnal
belehalt sérüléseibe. Nem használta a biztonsági övet, mondták a rendőrök. Ha beköti magát,
talán túlélte volna.
Alex felidézte a férfit, az egyetlen rokonát, akit ismert. A szüleiről nem volt emléke, ők
néhány héttel a születése után meghaltak. Lezuhant a repülőgépük. Apja bátyja vette őt
magához (Ian Rider utálta a „nagybácsi" titulust), s azóta nála lakott: a londoni Chelsea-ben, a
King's Road és a folyó közt, egy utcasornyi egyforma ház egyikében. Mégis csak most, utólag
döbbent rá, mennyire keveset tud Ian Riderről.
A férfi egy bankban dolgozott. Sokan mondták, hogy Alex nagyon hasonlít rá. Csendes,
magának való ember
volt, szerette a jó borokat, a könyveket, a komolyzenét. Barátnői nem voltak... ahogy barátai
se. Nem kereste mások társaságát, nem dohányzott, drága, elegáns ruhákbanjárt. De mindez
édeskevés. Ez nem egy ember arcképe. Ez csak felskicceit vázlat.
-Jól vagy, Alex?
Fiatal nő lépett a konyhába. Húszas éveinek vége felé járt, kerek, fiús arca és kócos, vörös
haja volt. Jack Starbrightnak hívták, és Amerikából jött. Hét éve, egyetemistaként érkezett
Londonba, s könnyű házimunka meg gyerekőrzés fejében kapott egy szobát a házban. Aztán
ottragadt mint házvezetőnő és mint Alex egyik legjobb barátja. Alex mindazonáltal még
mindig nem tudta, minek a becézése lehet a lány keresztneve. A Jackie-é? A Jacqueline-é?
Egyik sem illett Jackhez, s bár Alex egyszer rá is kérdezett a dologra, ő megtartotta titkát.,.
Alex bólintott.
- Szerinted most mi lesz? - nézett Jackre.
- Hogyhogy mi lesz?
- Mi lesz a házzal? Meg velem? Meg veled? Jack vállat vont.
- Nem tudom. Gondolom, Ian hagyott végrendeletet. Abból majd minden kiderül.
- Körül kéne néznünk a dolgozószobájában. -Jó, de ne ma. Haladjunk lépésről lépésre.
A ház legfelső emeletét teljes egészében elfoglaló dolgozószoba - ellentétben az összes többi
helyiséggel -mindig zárva volt. Alex csak háromszor vagy négyszer járt benne, akkor se
egyedül. Kisebb korában nagyon izgatta a
fantáziáját ez a szoba; azt képzelte, hogy valamilyen titokzatos dolgot rejt: időgépet vagy
talán egy ufót. Pedig a helyiség közönséges dolgozószoba volt, íróasztallal, szekreterekkel és
dossziékkal meg könyvekkel teli polcokkal. Csupa banki holmi - mondta egyszer lan. Alexet
most mégis újra izgatni kezdte a szoba, ha másért nem, éppen mert mindeddig tiltott terület
volt a számára.
- A rendőrök azt mondták, nem volt bekötve a biztonsági öve -jegyezte meg.
Jack szomorúan bólogatott.
- Igen, azt mondták.
- Nem tartod furcsának? Tudod, milyen elővigyázatos volt. Mindig becsatolta az övet. Nekem
is mindig be kellett kötnöm magam mellette, még akkor is, ha csak a sarokig mentünk.
Jack elgondolkozott ezen, aztán vállat vont.
- Igen, elég furcsa. De hát biztos így volt. Miért hazudnának a rendőrök?
Lassan vánszorogtak az órák. Alex aznap nem ment iskolába, pedig szeretett volna. Vissza
akart menekülni a normális hétköznapokba, a csengetések kiszámítható rendjébe, az ismerős
arcok közé. Jobb lett volna, mint fogolyként ülni a házban! De otthon kellett maradnia, hogy
fogadja az egymás után érkező látogatókat.
Öten jöttek. Egy ügyvéd, aki nem tudott végrendeletről, de azt állította, neki kell intézkednie a
temetés ügyében; egy temetkezési vállalkozó, akit az ügyvéd ajánlott; egy ösztövér, idős pap,
aki megütközött azon, hogy Alex
nincs teljesen kikészülve; egy szomszéd az egyik szemközti házból - vajon honnan tudta meg,
hogy haláleset történt? -, és végül a bank képviselője.
-A kollégákat a Királyi és Általános Banknál mélyen megrázta az eset - mondta a banki
ember, egy harmincegynéhány éves, műszálas öltönyt és olcsó tucatnyakkendőt viselő férfi,
akinek az a fajta arca volt, amit az ember már akkor elfelejt, miközben nézi. Saját bevallása
szerint ő volt Crawley, a személyzeti osztály vezetője. - Ha bármiben segíthetünk...
- Mi lesz velünk? - kérdezte Alex, aznap már másodszor.
- Ne aggódj - felelte Crawley -, a bank elintézi, amit kell. Nyugodtan bízz rám mindent,
nekem ez a munkám.
Nagy nehezen aztán véget ért a nap. Alex este vagy két órát játszott a Nintendo 64-ével - s
némi bűntudatot érzett, mikor Jack rajtakapta. De hát mi mást kellett volna csinálnia? Utána
elmentek a Burger Kingbe. Jólesett végre kiszabadulni a házból, de egész idő alatt alig szóltak
egymáshoz Jackkel. Alex úgy sejtette, hogy Jacknek ezek után előbb vagy utóbb vissza kell
mennie Amerikába. És vele mi lesz? Nem maradhat gondviselő nélkül, hisz a törvény szerint
még gyerek. Annyira megjósolhatatlannak érezte a jövőjét, hogy nem is volt kedve beszélni
róla. Ahogy egyáltalán semmiről se volt kedve beszélni.
Aztán elérkezett a temetés napja, és Alex azon kapta magát, hogy fekete öltönyben beszáll
egy fekete autóba, ami ismeretlen helyről érkezett, és ismeretlen emberek közé viszi őt. lan
Ridert a Fulham Road-i Brompton Te-
metőben helyezték végső nyugalomra. A chelsea-i futballpálya közelsége eszébe juttatta
Alexnek, hol lenne szívesebben azon a szerda délutánon. A temetésen mintegy harminc ember
vett részt, de Alexnek egy se volt ismerős közülük. A sírgödör a temetőt átszelő út közelében
volt. Miután elkezdődött a szertartás, begurult egy fekete Rolls-Royce, s a hátsó ülésről
kiszállt egy férfi. Alex követte őt a tekintetével, ahogy közelebb sétált, majd megállt. Egy
repülőgép, útban a Heathrow felé egy pillanatra eltakarta a napot. Alex megborzongott. Volt
valami megmagyarázhatatlan az újonnan érkezett idegenben, amitől libabőrös lett a háta.
Pedig az illető külseje cseppet sem volt feltűnő. Szürke öltöny, szürke haj, szürke száj, szürke
szem. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt, s üres tekintettel nézett ki fémszürke keretes
szemüvege mögül. Talán épp ez nyugtalanította Alexet. Ebben az emberben látszatra
kevesebb élet volt, mint a jelenlévők közül bárkiben, beleértve a temető állandó lakóit is.
Valaki megérintette Alex vállát. Megfordult, és Crawleyval találta szemben magát.
- Mr. Blunt - súgta a személyzeti főnök. - A bank elnök-vezérigazgatója.
Alex ismét Bluntra nézett, majd tekintete a Rolls-Royce-ra vándorolt. A bankvezérrel két férfi
érkezett, a sofőr és egy másik. Egyforma öltönyt viseltek, s bár nem volt kimondottan
verőfényes idő, napszemüveget. Egyformán mogorva arccal figyelték a szertartást. Alex ismét
Bluntra pillantott, aztán végignézett a többi jelenlévőn.
Tényleg mind ismerték Ian Ridert? Miért nem találkozott velük soha? És miért tűnik olyan
hihetetlennek, hogy ezek az emberek valóban egy bank dolgozói?
- ... jó ember és jó hazafi volt. Hiányozni fog nekünk. A pap elhallgatott. Alexnek megütötte a
fülét az utolsó
előtti mondat vége. Jó hazafi volt? Ian Rider - Alex tudomása szerint - a fél életét külföldön
töltötte, és egyébként sem volt szokása a hazafias melldöngetés. Alex körülnézett, Jacket
keresve, de helyette ismét Blunton állapodott meg a tekintete. A férfi most a sírt megkerülve
odasétált hozzá.
- Te vagy Alex, igaz? - A bankvezér alig volt magasabb nála. így, közelről nézve furcsán
dermedtnek tűnt a bőre, mintha műanyagból lenne. - Alán Blunt vagyok. A nagybátyád
sokszor mesélt rólad.
- Furcsa - felelte Alex. - Nekem nem mesélt önről. A szürke száj finoman megrándult.
-Jó ember volt, hiányozni fog nekünk.
- Miben volt jó? - kérdezte Alex. - Sose beszélt a munkájáról.
Ekkor egyszerre ott termett Crawley.
- A nagybátyád a tengerentúli érdekeltségeinkért felelt - magyarázta. - Ő irányította a külföldi
fiókintézeteinket. Ezt biztosan tudtad.
- Csak azt tudom, hogy sokat utazott - válaszolt Alex. -Meg azt, hogy óvatos ember volt.
Például mindig becsatolta a biztonsági övet.
- Sajnos ez egyszer nem vigyázott eléggé. - Blunt szemét felnagyította a vastag
szemüveglencse. Tekintete lézersugár módjára fúródott Alexéba. A fiú egy pillanatig úgy
érezte magát, mint bogár a mikroszkóp alatt.
- Remélem, találkozunk még - folytatta Blunt, s szürke mutatóujjával megérintette Alex arcát.
- A viszontlátásra, Alex. - Azzal sarkon fordult, és visszament a kocsihoz.
A dolog akkor történt, amikor Blunt beült a Rolls-Royce-ba. A sofőr kissé lehajolt, hogy
kinyissa a hátsó ajtót. Ettől kinyílt a zakója, így láthatóvá vált az inge - és még valami: a
vállára szíjazott bőr fegyvertok, benne egy automata pisztollyal. Alex jól látta a fegyvert, bár a
sofőr gyorsan észbe kapott, felegyenesedett, és begombolta a zakóját. Blunt is észrevette, mi
történt; hátrafordult, és megint ránézett Alexre. Arcán átsuhant valami, ami már szinte
érzelemre hasonlított. Aztán beült a kocsiba, magára csapta az ajtót, és már ott se volt.
Pisztoly egy temetésen. Minek? És egyáltalán, miért kell egy bankár mellé fegyveres testőr?
- Gyere, menjünk!
Jack váratlanul felbukkant Alex mellett.
- Borzalmas ez a hely.
- Aha - hagyta rá Alex. - És tele van borzalmas emberekkel.
Feltűnés nélkül kiváltak a gyászolók csoportjából, és megindultak hazafelé. A kocsi, amivel
jöttek, még mindig ott volt, de ők inkább a negyedórás sétát választották. Mikor befordultak
az utcájukba, Alex egy bútorszállító teherautót pillantott meg a Rider-ház előtt. A kocsi
oldalára a Stryker és Fia felirat volt festve.
- Mit keres ez? - tűnődött Alex.
De a teherautó abban a pillanatban máris csikorgó kerekekkel elporzott.
Alex nem problémázott tovább a dolgon, de azért miután bementek a házba, alaposan
körülnézett. Jack közben a konyhába indult teát főzni.
Egy levél, ami távozásukkor az előszobaasztalon feküdt, most a szőnyegen hevert. Egy ajtó,
amit félig nyitva hagytak, most csukva volt. Apróságok, de Alex tudta, mit jelentenek: szinte
biztosra vette, hogy a távollétükben valaki járt a házban.
Teljes bizonyságot akkor szerzett, mikor felért a legfelső emeletre, és lenyomta a kilincset a
dolgozószoba ajtaján. Az ajtó nem volt bezárva. Alex belépett - és üresen találta a szobát.
Eltűntek az íróasztalfiókok, a szekrények, a polcok... minden, ami Ian Rider munkájáról
árulkodhatott volna.
- Alex! - Jack szólt fel odalentről.
Alex még egyszer körülnézett a tiltott helyiségben, és felidézte az embert, aki egykor ott
dolgozott. Azután becsukta az ajtót, és lement a lépcsőn.

Az autók mennyországa
Alex a Hammersmith Bridge előtt letért a folyó menti útról, és áthajtott a lámpás
kereszteződésen, onnan pedig már csak gurult a lejtőn a Brookland iskoláig. Kerékpárját, egy
egyedi építésű Condor Junior Roadracert, a tizenkettedik születésnapjára kapta. Kamaszbicikli
volt, de a rövidített Reynolds 53l-es vázra teljes méretű kerekeket szereltek, így a forgási
ellenállás minimális volt. Alex kikerült egy Minit, és begurult az iskola kapuján. Sajnálni
fogja, ha majd kinövi ezt a biciklit. Két év alatt szinte összeforrt vele.
A tárolóban rákattintotta a két zárat a kerékpárra, aztán besietett a belső udvarra. A Brookland
új középiskola volt, csupa vörös tégla meg üveg, modern és ronda. Alex járhatott volna
Chelsea bármelyik előkelő magániskolájába, de Ian Rider helyesebbnek tartotta, ha ide Íratja
be. Azt mondta, ez nagyobb kihívás lesz a számára.
Aznap az első óra matematika volt. Mikor Alex a terembe lépett, Mr. Donovan, a tanár már
hozzálátott, hogy felírjon egy nehéz egyenletet a táblára. Odabent fullasztó hőség volt; az
épület meggondolatlan építész-tervezőjének jóvoltából a napfény akadálytalanul áramlott be a
mennyezetig érő ablakokon. Alex, miközben megcélozta a terem hátsó harmadában álló
padját, már sejtette, hogy nem lesz könnyű végigszenvednie az órát. Hogy is tudna
az algebrára koncentrálni, mikor tele van a feje kínzó kérdésekkel?!
A fegyveres sofőr a temetésen. Blunt utolsó pillantása. A Stryker és Fia feliratú teherautó. A
kiürített dolgozószoba. És a legnagyobb kérdés, a leginkább zavaró részlet: a biztonsági öv. A
nagybátyja nem csatolta be a biztonsági övét!
Dehogynem csatolta be!
Ian Rider nem volt a szabályok megszállottja. Mindig arra biztatta Alexet, hogy alkosson saját
véleményt a világ dolgairól. A biztonsági öv használata viszont a mániája volt. Minél tovább
gondolkozott Alex a dolgon, annál hihetetlenebbnek érezte a sztorit. Karambol egy körforga­
lomban! Meg kellene néznie a roncsot, akkor legalább megbizonyosodna róla, hogy a baleset
valóban megtörtént, és Ian Rider tényleg úgy halt meg, ahogy mondják.
-Alex?
Alex felkapta a fejét, és körülpillantott. A teremben mindenki őt nézte. Mr. Donovan kérdezett
tőle valamit. Gyorsan ránézett a táblára felírt egyenletre.
- Igen, tanár úr - szólt. - Az x értéke hét, az y-é tizenöt. A matematikatanár sóhajtott.
- Úgy van, Alex. Ez a helyes megoldás. De én csak annyit akartam kérni, hogy nyisd ki az
ablakot.
A délelőtt hátralevő része hasonlóan telt, de mire az utolsó óráról is kicsöngettek, Alex már
tudta, mit kell tennie. Miközben a diáksereg a kijárat felé tódult, ő lement az iskolatitkárságra,
és elkért egy példányt a Sárga Oldalakból.
- Mit keresel? - érdeklődött Jane Bedfordshire, a húszegynéhány éves titkárnő, akinek Alex
mindig is a szíve csücske volt.
- A roncstelepeket... - felelte a telefonkönyvet lapozgatva Alex. - Ha egy autót az Old Street
közelében törnek össze, valahova a közelbe szállítják, nem?
- Gondolom, igen. -Megvan...
Alex az „Autóbontók" címszó alatt találta meg a keresett listát. Csakhogy roncstelepből több
tucatnyi volt, négy oldalt töltöttek meg a hirdetéseik.
- Iskolai feladathoz kell? - érdeklődött a titkárnő. Tudott róla, hogy Alexnek meghalt egy
rokona, de a haláleset körülményeit nem ismerte.
- Mondjuk.
Alex sorban elolvasta a telepek címét, de azok nem mondtak neki semmit.
- Ez elég közel van az Old Streethez - bökött rá Miss Bedfordshire az egyik címre.
-Egy pillanat!
Alex maga elé húzta a könyvet, és rámeredt az eggyel lentebbi hirdetésre.
J. B. Stryker

Az autók mennyországa...
J. B. Stryker autóbontója
London, Lambeth Walk
Tel.: 020 7123 5392
Hívjon bizalommal!
16
-Ez Vauxhallban van - jegyezte meg Miss Bedfordshire.
- Igen, tudom. - De Alex nem a címre, hanem a névre figyelt föl: J. B. Stryker. Eszébe jutott a
teherautó, amit a temetés napján a ház előtt látott. Stryker és Fia. Lehet, hogy véletlen
egybeesés, de mindenképp furcsa. Alex becsukta a telefonkönyvet.
-Viszontlátásra, Miss Bedfordshire.
-Vigyázz magadra!
A titkárnő a távozó Alex után nézett, s maga sem értette, vajon miért így köszönt el. Talán a
fiú sötét és elszánt tekintete miatt? Valami veszély fenyegetése sejlett fel benne. Aztán
megszólalt a telefon, s a munka egykettőre elfeledtette Miss Bedfordshire-rel rossz előérzetét.
J. B. Stryker roncstemetője a Waterloo állomásról kifutó vágányokon túli kietlen vidéken
terült el. A telepet üvegcserepekkel megtűzdelt és szögesdróttal kiegészített, magas téglafal
vette körül. Az utca túloldalán álló Alex a nyitott fakapu lógó szárnyai között benézve ablakos
kalyibát pillantott meg. Távolabb jól látszottak az ingatag tornyokba halmozott
autómaradványok. A roncsokról minden használható alkatrészt leszereltek, s a lecsupaszított,
rozsdás vázak egymás hegyén-hátán heverve várták, hogy az aprítógépbe kerüljenek.
A portásfülkében egy őr ült, és a Sünt olvasta. A távolban egy daru lustán dohogva meglódult,
majd lecsapott egy kiszolgált Ford Mondeóra, hogy vaskarmaival az abla kokat áttörve
megmarkolja és felemejje a roncsot. A portásfülkében megszólalt a telefon. Az őr elfordult,
hogy felvegye, ekkor Alex habozás nélkül kihasználta az alkalmat: kerékpárját maga mellett
tolva beszaladt a kapun.
Szeme előtt végtelen törmeléktenger bontakozott ki. A levegőt dízelolaj bűze és fülsiketítő
dübörgés töltötte be. A daru lecsapott egy újabb roncsra, fémkarmai közé kapta, az aprítógép
fölé lódította, és letette. A kocsi egy másodpercig két nagy fémlapon állt. Aztán a pallók
kifordulva emelkedni kezdtek, és a roncs egy teknőbe bucskázott. A gépkezelő, aki az aprító
egyik végében elhelyezett üvegkabinban ült, megnyomott egy gombot, mire a gép fekete
füstfelhőt böfögött ki, s a fémlapok, akár egy rovar-szörny összecsukódó szárnyai, két oldalról
préselni kezdték a roncsot./Az autó iszonyatos ropogás és csikorgás közepette összesajto-
lódott, s a művelet végére alig volt nagyobb egy felcsavart szőnyegnél. Ekkor a gépkezelő
meghúzott egy kart, mire a gép kitolta magából az összepréselt roncsot, s közben egy
láthatatlan fűrésszel felszeletelte, akár a kés a kenyeret.
Alex a falnak támasztotta kerékpárját, és a roncsok fedezékében futva elindult a telep belseje
felé. A gépek zajában nem kellett attól tartania, hogy meghallják a lépteit, .viszont bárki
megláthatta őt. Hamarosan megállt kifújni magát, és piszkos kezével megtörölte az arcát.
Szeme könnyezett a csípős dízelfüsttől. A levegő pontosan olyan mocskos volt, mint a talaj a
lába alatt.
Már-már megbánta, hogy eljött a roncstelepre, amikor egyszerre megpillantotta, amit keresett.
A nagybátyja BMW-je tőle csupán néhány méterre állt, egymagában, nem a többi halálra ítélt
autó között. A kocsi első ránézés-
re sértetlen volt, ezüstmetál színű karosszériáján egyetlen horpadás se látszott. Ez az autó
egyértelműen nem ütközött se teherautóval, se semmivel. Pedig minden kétséget kizáróan Ian
Rider autója volt, ezt a rendszáma bizonyította. Alex odasietett, s akkor észrevette, hogy a
kocsi mégiscsak megsérült: betört a szélvédője és az egyik oldalon az összes ablaka. Alex
megkerülte a motorházat, s amikor a túloldalra ért, a földbe gyökerezett a lába.
Ian Rider nem balesetben vesztette életét! Hogy miben halt meg, azt a kocsira pillantva bárki
kitalálhatta, még az is, aki sose látott még ilyet. Az autót oldalba kapta egy géppisztoly-
sorozat: a golyók kilyukasztották az első kereket, betörték a szélvédőt meg az oldalablakokat,
és több közülük az oldallemezekbe fúródott. Alex végighúzta ujját a lyukakon. A festett fém
hideg volt, akár egy kihűlt tetem. Alex kinyitotta az ajtót, és benézett az utastérbe. Az első
üléseket üvegszilánkok borították, s mattszürke bőrkárpiton barna foltok sötétlettek. Alexnek
nem kellett a fejét törnie, hogy miféle foltok azok. Maga előtt látta az egészet. A gépfegyver
villogó torkolattüzet, a becsapódó golyókat, a vezetőülésen vonagló Ian Ridert...
De miért? Kinek volt oka meggyilkolni egy banktisztviselőt? És miért tussolták el a
gyilkosságot? A hírt rendőrök hozták, tehát ők is benne vannak a dologban! Tudatosan
hazudtak? Zavaros, érthetetlen volt az egész.
- Már tegnapelőtt el kellett volna tüntetniük! Fogjanak hozzá most rögtön!
A gépek időközben leálltak. Ha nem így lett volna, Alex nem hallotta volna meg a közeledő
emberek hangját. Ki-
nézett az épen maradt ablakon. Ketten közeledtek a kocsi felé, mindketten bő overallt
viseltek. Alexnek az az érzése támadt, hogy látta már őket valahol. Igen, a temetésen! Az
egyik a sofőr volt, az, aki pisztolyt viselt a zakója alatt.
A két férfi fojtott hangon beszélgetett, és már csak néhány lépésnyire voltak a kocsitól. Alex
gondolkodás nélkül bevette magát az egyetlen kínálkozó búvóhelyre, az ülésre. Az ajtót a
lábával húzta be maga mögött. Szinte ugyanabban a pillanatban a gépek ismét beindultak,
elnyomva a két overallos hangját. Alex nem mert felpillantani. Árnyék futott végig az
ablakokon, ahogy a két férfi elhaladt a kocsi mellett. Aztán eltávolodtak, s Alex fellélegzett.
A következő pillanatban valami nekiütközött a BMW-nek, de olyan erővel, hogy Alex
felkiáltott ijedtében. Hatalmas rántást érzett, s felsőteste a kormánytól elszakadva tehetetlenül
hátrahanyatlott. Ezzel egy időben behorpadt a tető, majd három hatalmas acélkarom fúródott
át rajta, akár a villa hegye a tojáshéjon. A lyukakon át napfény és por ömlött a kocsiba. Az
egyik karom végigszántott Alex fején - csak a szerencsén múlott, hogy nem fúródott bele.
Alex felordított, vére a szemébe csordult. Előre akart hajolni, de egy újabb rántás ismét az
üléstámlához szögezte. A motorház, majd az egész kocsi felemelkedett a földről.
Alex alig látott, és mozdulni se bírt. Fémes csikorgást hallott, forogtak körülötte a fények, s a
gyomra bukfencet vetett. Mindebből kitalálta, hogy a daru felemelte a BMW-t, s az aprítógép
felé lendíti - vele együtt.
Megpróbált előredőlni, hogy öklével kitörje az ablakot. A daru karmai azonban annyira
behorpasztották a kocsi
20
tetejét, hogy beszorult a lába - talán el is tört. Alex nem érzett semmit. Felemelte a bal kezét,
és sikerült rácsapnia a hátsó ablakra, de az üveg nem tört el. Tudta, a munkások akkor sem
vennék észre, hogy mozog valami a BMW-ben, ha meredten néznék a kocsit.
A rövid repülés igen kemény landolással ért véget. A daru rárakta a kocsit az aprítógép
acéllapjaira. Alex igyekezett legyűrni hányingerét és kétségbeesését, s végiggondolni, hogy
mit kell tennie. Néhány perce végignézte, hogyan zajlik egy kocsi megsemmisítése. A
gépkezelő pillanatokon belül a koporsó alakú teknőbe billenti az autót. Egy gombnyomás, és a
két szárny ötszáz tonnás együttes nyomatékkal nekifeszül a kocsinak, hogy vele, Alexszel
együtt a felismerhetetlenségig összepréselje. Utána a gép felszeleteli az összegyűrt fémet, és
benne testének maradványait. Soha senki nem fogja megtudni, mi történt.
Alex minden erejét összeszedve igyekezett kiszabadítani magát. A behorpadt tető azonban túl
alacsony volt. Beszorult a lába és részben a felsőteste is. A következő pillanatban már oldalra
billent a külvilág, és ő belezuhant a sötétségbe. A szárnyak felemelkedtek, s a BMW oldalazva
belecsúszott a teknőbe. Alex érezte, hogy a jármű fémteste megroppan körülötte. A hátsó
ablak zajosan kitörtik. Üvegszilánkok záporoztak Alex fejére, orrát, szemét por és
dízelolajgőz támadta meg. Szinte teljes volt a sötétség körülötte, de a hátsó ablakon kinézve
látta a hatalmas fémdugattyút, ami majd kitolja a kocsi maradványait a gépből.
A munkagép motorhangja megváltozott, jelezve, hogy a masina felkészült a következő
munkafázisra. A fémszár-
nyak megremegtek. Néhány másodperc múlva közelíteni kezdenek majd egymás felé, és
összegyűrik a BMW-t, akár egy pillepalackot.
Alex teljes erőből megrántotta a lábát, és meglepve konstatálta, hogy az kiszabadult. Beletelt
egy másodpercbe - egy egész értékes másodpercbe -, mire rájött, hogy mi történt. Mikor a
kocsi a teknőbe esett, az oldalán landolt. Tapogatózni kezdett az ajtó után - aztán rájött, hogy
semmi értelme. Az összeroncsolt ajtó úgyse nyílna ki. A hátsó ablak! Az üveg kitört,
kimászhat a kereten, de csak ha nagyon siet...
A szárnyak elindultak egymás felé. A BMW felsikoltott a könyörtelen acélfalak szorításában.
Újabb ablak robbant szét, s az egyik tengely rémisztő csattanással eltört. A kocsiban egyre
sötétebb lett. Alex megmarkolta a hátsó ülés támláját. A külvilág nappali fényét már csak egy
háromszög alakú nyíláson át látta, s az a háromszög is egyre kisebb és kisebb lett.
Kétségbeesetten kapálózva előrelendült. Lába némi támasztékot talált a sebváltókaron. Két
oldalról érezte az acélfalak nyomását. Körülötte az autó már nem autó volt, hanem egy
vérszomjas óriás összezáruló ökle, s ő, Alex nem ember, hanem a szörnyeteg markában
vergődő parányi bogár.
A válla átjutott a háromszögön, s kiért a fénybe, teste többi része azonban még az autó foglya
volt. Ha beleakad valamibe a lába, a gép menthetetlenül összepréseli, és kettészakítja őt. Egy
ordítással előrerántotta a térdét. Combja és lábszára kiszabadult, aztán a lábfeje is, de az egyik
cipője beleakadt az összezáruló háromszögbe, és visszagurult
a kocsiba. Alex hallani vélte az összepréselt bőr nyikorgását, bár tudta, hogy ez képtelenség.
Felágaskodott, alulról elérte az aprítógép végében elhelyezkedő megfigyelőterasz fekete,
olajos padlóját, megkapaszkodott, felhúzta magát, és nagy nehezen talpra vergődött.
Szemtől szemben találta magát egy emberrel, aki olyan kövér volt, hogy teljesen kitöltötte a
gép szűk kezelőfülkéjét. A férfi hasa nekipréselődött az üvegnek, vállát kétfelől szorították az
oldalfalak. A szeme kerekre nyílt, cigarettája az alsó ajkához ragadva lógott, mivel
döbbenetében eltátotta a száját. Ott állt előtte egy kamasz fiú, egy iskolai egyenruha elron­
gyolódott maradványaiban. A zakó egyik ujja teljes egészében hiányzott, pőrén hagyva egy
vérrel és olajjal szennyezett, ernyedten lógó kart. Mire azonban a gépkezelő felfogta, mit lát,
és leállította a gépet, addigra a jelenés már eltűnt a szeme elől.
Alex lemászott a gép oldalán, és cipős lábát előrenyújtva földet ért. Most már ajánlatos volt
figyelnie a szanaszét heverő fémdarabokra. Tudta, ha nem vigyáz, csúnyán felsebezheti
meztelen talpát. A biciklije ott állt, ahol hagyta, a téglafalnak támasztva, s ő óvatosan,
jószerével féllábon szökdelve elindult felé. Hallotta, hogy a háta mögött kicsapódik az ap­
rítógép kezelőfülkéjének ajtaja, majd felharsant egy izgatott férfihang. Ezzel egyidejűleg
felbukkant egy másik ember, és megállt Alex meg a biciklije között. A temetőben látott sofőr
volt az. Dühös grimaszba torzult arca meghökkentően csúnya volt: zsíros haj, vizenyős szem,
pergamenszerű bőr.
- Mit képzelsz, te...! - kezdte, s a jobb keze eltűnt a zakója alatt. Alexnek eszébe jutott a
pisztoly, így hát habozás nélkül támadott.
Hatéves korában kezdett el karatézni. Ian Rider egy szép napon minden magyarázat nélkül
elvitte őt egy helyi klubba, s ő azóta is lejárt oda hetente egyszer. Sorban letette a tanulói
fokozatok vizsgáit, s egy éve megszerezte a fekete övet - egydanos lett. Mikor aztán a
Bröoklandbe került, külsejével és beszédstílusával hamar felhívta magára az iskola urai,
három nagydarab, tizenhat éves fiú figyelmét. Azok rászálltak, és egy alkalommal sarokba
szorították a biciklitároló mögött. Az összetűzés kevesebb mint egy percig tartott, s utána az
egyik ellenfél kiiratkozott az iskolából, a másik kettő pedig senkit nem terrorizált többé.
Alex most felemelte fél lábát, közben felsőtestét elfordította, és bevitte a rúgást. Az usirogerit
a leghatásosabb karatemozdulatként tartják számon. Alex talpa olyan erővel csapódott a férfi
gyomorszájába, hogy annak felkiáltani se volt ereje. Szeme kidülledt, leesett az álla a
meglepetéstől, aztán - kezével még mindig a zakója alatt - összerogyott.
Alex átugrott fölötte, és felpattant a kerékpárjára. Közben egy harmadik férfi is feltűnt a
távolban. Alex rövid kiáltást hallott: „Állj!" - aztán lövés dördült. A golyó a feje mellett
süvített el. Alex teljes erőből pedálozni kezdett, és másodperceken belül maga mögött hagyta
a roncstelep kapuját. Gyorsan hátrapillantott a válla fölött. Senki nem vette üldözőbe.
Félig mezítláb volt, a ruhája cafatokban lógott, arcára olaj és vér tapadt - tisztában volt vele,
hogy megdöbbentő látványt nyújt. Mikor azonban visszagondolt az aprítógépre,
megkönnyebbülten felsóhajtott. Igazán szerencsésnek érezte magát.

A Királyi és Általános Bank

Másnap felhívták őt a bankból.
-John Crawley vagyok. Emlékszel még rám? A Királyi és Általános Bank személyzeti
főnöke... Szeretnénk megkérni rá, hogy fáradj be hozzánk.
- Menjek be?
Alex éppen öltözködött. Máris késésben volt az iskolából.
- Igen, ma délután. Találtunk néhány papírt, amit a nagybátyád hagyott hátra. Beszélnünk kell
veled... a helyzetedről.
Alex összeráncolta a szemöldökét. Valóban fenyegetés csengett a férfi hangjában, vagy csak
képzelődik?
- Hányra menjek be?
-A fél öt megfelel? A Liverpool Streeten vagyunk. Küldhetünk egy taxit.!.
- Ott leszek - felelte Alex. - Metróval megyek. Azzal letette a telefont.
- Ki volt az? - kérdezte Jack a konyhából. A lány ezen a napon is elkészítette a reggelit
mindkettőjüknek, pedig a kérdés, hogy meddig maradhat még Alexszel, egyre nyomasztóbb
aktualitást nyert. A bérét nem kapta meg, a napi kiadásokat is a saját pénzéből kellett fizetnie.
Ráadásul a vízuma is már csak néhány napig volt érvényes, vagyis ha akart se maradhatott
már sokáig Nagy-Britanniában.
-A bankból hívtak.
Alex tartalék iskolai egyenruhájában lépett be a konyhába. Nem mondta el Jacknek, mi történt
vele az autóbontóban, ahogy a kiürített dolgozószobát se említette neki. Volt elég baja a
lánynak enélkül is. - Délután bemegyek hozzájuk.
- Elkísérjelek?
- Kösz, nem kell.
Alex délután négy óra tizenöt perckor lépett ki a Liverpool Street-i metrómegálló kapuján.
Még mindig az egyenruha volt rajta: sötétkék zakó, szürke nadrág, csíkos nyakkendő.
Könnyen megtalálta a keresett épületet. A Királyi és Általános Bank egy magas, régi stílusú
házban székelt. A tizenötödik emelet tájékán zászlótartó állt ki a homlokzatból, benne
nemzetiszínű lobogó. A főbejárat mellett réztábla hirdette az intézmény nevét, az ajtó fölül
pedig biztonsági kamera pásztázta az épület előtti járdaszakaszt.
Alex megtorpant a bejárat előtt. Átfutott a fején, hogy talán hibát követ el. Ha a bank a felelős
Ian Rider meggyilkolásáért, akkor lehet, hogy őt is hasonló szándékkal hívták most ide. De
nem! A bank nem fogja likvidálni őt! Hisz még csak számlája sincs náluk. Belépett hát az
épületbe.
Az egyik tizenhetedik emeleti irodában megvillant a monitor, és az Utcai 1. nevű kamera
közvetítette kép helyett a Recepció 2. majd a Recepció 3. képe tűnt fel: Alex besétált a
napsütötte utcáról a bejárati csarnok árnyas hű-
vösébe. Az íróasztalánál ülő férfi megnyomott egy gombot, mire a kamera ráközelített Alex
arcára.
- Hát eljött - dörmögte a bankvezér.
- O az a fiú?
A kérdező furcsa külsejű, középkorú nő volt. Fekete haját mintha életlen ollóval vágták volna
le egy lábos pereme mentén, amit e célból borítottak krumpli alakú fejére. A szeme is fekete
volt; szigorú szabású, szürke kosztümöt viselt, és mentolos cukorkát szopogatott.
-Jól meggondolta ezt a dolgot, Alán?
Alán Blunt bólintott.
- Igen. Tudja, mi a dolga?
A kérdés a szintén jelen lévő sofőrnek szólt, aki az ajtónál állt, némileg görnyedten. Az arcára
még mindig nem tért vissza a szín azóta, hogy megpróbálta feltartóztatni Alexet a
roncstelepen.
- Igen, uram.
- Akkor lásson hozzá! - Blunt egy pillanatra se vette le tekintetét a monitorról.
Odalent a recepción Alex bejelentkezett John Crawley-hoz, majd leült egy bőrkanapéra, és
eltűnődött, vajon miért olyan gyér a forgalom a bankban. A bejárati csarnok tágas és magas
volt, padlóját barna márványlapok borították. A hallból három liften lehetett felmenni, a
recepciós pult fölött két tucat falióra mutatta, mennyi az idő a föld jelentősebb városaiban. Ez
az előcsarnok bármilyen intézményben lehetett volna: kórházban, koncertteremben, de akár
egy óceánjáró hajón is. Tökéletesen semleges és jellegtelen volt.
Szolid csengés hallatszott, és kinyílt az egyik liftajtó. Crawley lépett ki rajta szokásos
öltönyében, de egy másik nyakkendőben.
- Elnézést, hogy megvárakoztattalak - szólt. - Az iskolából jössz?
Alex felállt, de nem felelt; hagyta, hogy ezt megtegye helyette iskolai egyenruhája.
- Menjünk fel az irodámba - folytatta Crawley, és mutatta az utat. - Lifttel megyünk.
Alex nem láthatta a negyedik biztonsági kamerát, amelyik a felvonófülke hátsó falára szerelt
tükör mögött rejtőzött. Közvetlenül mellette volt egy hőérzékelő berendezés is, amely lüktető,
színes foltokká változtatva mutatta a liftben álldogáló Alexet. A foltok egyike se jelezte ruha
alatt rejtegetett lőfegyver vagy kés jelenlétét. Mire Alex egyet pislogott, a gép már
továbbította az adatokat egy számítógépnek, amely gyors elemzést végzett, majd elküldte
saját elektronikus üzenetét a lift áramköreinek. Rendben van. Fegyvertelen. Továbbmehet a
tizenötödik emeletre.
- Megérkeztünk! -jelentette mosolyogva Crawley, és a liftből egy modern lámpákkal
megvilágított, hosszú, parkettázott folyosóra terelte Alexet. A kétoldalt nyíló ajtókat rikítóan
színes absztrakt festmények díszítették. Crawley mutatta az utat.
-Arra van az irodám.
Elhaladtak három ajtó előtt, a negyediknél Alex megtorpant. Az ajtó felirata vonta magára a
figyelmét: 1504: Ian Rider. Fehér betűk egy fekete műanyaglapon.
Crawley szomorúan bólintott.
- Igen, ez volt a nagybátyád szobája. Nagyon hiányzik nekünk.
- Benézhetek?
Crawley szemlátomást meghökkent. -Mit akarsz nézni benne?
-Érdekel, hol dolgozott.
- Sajnálom. - sóhajtott Crawley. - Az ajtó minden bizonnyal zárva van, és nekem nincs
kulcsom hozzá. Talán majd egy másik alkalommal.
Ismét intett, valahogy úgy, mint a bűvész, mikor legyezőbe terített kártyapaklit varázsol elő. -
A szomszéd szoba az enyém. Parancsolj!
Bementek az 1505-ösbe. A tágas helyiség három ablaka a metróállomás épületére nézett. Az
egyik ablak elé néha befújt a szél egy piros-kék, lengő valamit, Alex felismerte benne az
utcáról látott lobogót. A zászlótartót Crawley szobájától balra állt ki a homlokzatból.
A helyiség berendezése sablonos volt, íróasztallal, székkel, két kanapéval, a sarokban
hűtőszekrénnyel, a falakon néhány metszettel. Egy unalmas személyzeti főnök unalmas
munkahelye.
- Foglalj helyet, Alex - szólt Crawley, és a hűtőhöz lépett. - Kérsz valamit inni?
- Coca-Cola van? -Van
Crawley kinyitott egy dobozos üdítőt, kitöltötte egy pohárba, és odanyújtotta Alexnek -Jeget
kérsz bele?
- Köszönöm, nem.
Alex belekortyolt az italba. Nem Coca volt, még csak nem is Pepsi, hanem túlédesített,
émelyítő áruházi utánzat. Alex azt kívánta, bár csapvizet kért volna.
- Miről akar beszélni velem? -A nagybátyád végakaratáról...
Megszólalt a telefon, s Crawley bocsánatkérő intés kíséretébe felvette. Néhány szót váltott
valakivel, majd letette a kagylót.
- Ne haragudj, Alex, de megint le kell mennem a recepcióra. Megengeded?
- Persze, menjen csak.
Alex elhelyezkedett a kanapén.
- Öt perc, és itt vagyok.
Crawley mentegetőzve biccentett, és kiment.
Alex várt néhány másodpercig, aztán megöntözött egy cserepes virágot a kólájával, és felállt.
Odament az ajtóhoz, és kilépett a folyosóra. Messze tőle aktacsomót cipelő nő jelent meg
majd tűnt el ismét egy másik ajtó mögött. Crawleynak nyoma se volt. Alex az 1504-es szobá­
hoz sietett, és lenyomta a kilincset. Crawley igazat mondott: az ajtó zárva volt.
Visszament az 1505-ösbe. Sokért nem adta volna, ha eltölthet néhány percet Ian Rider
irodájában. Valakik elég fontosnak vélték az elhunyt munkáját ahhoz, hogy titokban tartsák
Alex előtt. Betörtek a házukba, és magukkal vittek mindent, amit a dolgozószobában találtak.
A magyarázat talán ott van a szomszéd szobában. Pontosan mivel foglalkozott Ian Rider?
Vajon a munkája miatt ölték meg?
A zászló ismét az ablak elé lendült, s a láttán Alexnek támadt egy ötlete. A zászlótartót
pontosan félúton szerelték fel az 1504-es és az 1505-ös ablaka között. Ha valahogy elérhetné,
segítségével átugorhatna az 1504-es előtt futó párkányra. A mutatványt persze tizenöt emelet
magasan kellene végrehajtania, s ha elvét egy mozdulatot, hetven méteres zuhanás vár rá.
Őrült ötlet, nem is érdemes tovább gondolkodnia rajta...
Alex kinyitotta az ablakot, és kimászott. Ugyanezt az ugrást a földszinten vagy az iskolai
mászókán szemrebbenés nélkül végrehajtaná. Csak a járdáig nyúló csupasz téglafal, a
távolságtól Matchboxokká zsugorodott autók látványa és az arcába csapó szél teszi olyan
rémisztővé a mutatványt. Tehát nem szabad latolgatni - meg kell csinálni!
Alex leereszkedett a homlokzaton futó párkányra, így az ablakkeretet markoló keze a háta
mögé került. Aztán vett egy nagy levegőt, és ugrott.
A szemközti ház egyik ablaka mögött felszerelt kamera közvetítette az ugrást Alán Blunt
monitorára. Blunt száraz nevetést hallatott, majd így szólt:
-Ahogy mondtam: rendkívüli gyerek.
- Az eszelős találóbb jelző - jegyezte meg a nő.
- De nem negatívabb.
- Itt fog ülni, és végignézi, hogy meghal?
- Nem, itt ülök, és fohászkodom, hogy túlélje.
Az ugrás nem a legjobban sikerült. Alex egy centiméterrel elvétette a zászlótartót, s a mélybe
zuhant volna, ha nem sikerül elkapnia magát a zászlót. Néhány másodpercig ott lógott a
levegőben, két kézzel markolva a szövetet.
Azután lassan, feszülő izmokkal felhúzódzkodott. Nagy nehezen sikerült felkecmeregnie a
zászlórúdra. Továbbra se nézett le, és remélte, hogy a járókelők se néznek fel.
Ezután már könnyebb dolga volt. Ráguggolt a rúdra, majd az 1504-es előtt húzódó párkány
felé ugrott. Pontosan kellett bemérnie az irányt. Ha túlságosan balra ugrik, a homlokzatnak
ütközik, és lezuhan. Ha túlságosan jobbra ugrik, nem éri el a párkányt, és akkor is lezuhan.
Szerencsére jól célzott: két kézzel elkapta a párkányt, azután felhúzta magát az ablak
magasságába. Most gondolt csak arra, hogy az ablak esetleg zárva is lehet. Ha igen, kénytelen
lesz dolgavégezetlenül visszatérni Crawley szobájába.
Az ablak nem volt zárva. Alex felhúzta, és bemászott a helyiségbe, amely első pillantásra a
szomszéd iroda hű másolata volt. Ugyanolyan bútorok álltak benne, ugyanolyan volt a
padlószőnyeg, még a falon is ugyanaz a metszet lógott. Alex az íróasztalhoz lépett, és leült.
Az első tárgy, amelyen megakadt a tekintete, a saját fényképe volt. Előző nyáron készült, a
karib-tengeri Guadeloupe szigeten, ahova búvárkodni utazott. A keret sarkába egy másik,
kisebb képet tűztek, ami szintén őt ábrázolta, öt- vagy hatéves korában. A fotók meglepték,
úgy ismerte Ian Ridert, mint akitől idegen az efféle szentimentalizmus.
Az órájára pillantott. Crawley három perce ment el, és azt mondta, öt perc múlva tér vissza.
Ha találni akart valamit nagybátyja irodájában, sürgősen hozzá kellett látnia a kutatáshoz.
Kihúzta az íróasztalfiókot. Öt vagy hat vastag dosszié lapult benne. Elővette, és sorban
kinyitotta őket. Egy dolgot azonnal megállapított: a dossziék nem banki iratokat tartalmaztak.
Az elsőn ez a cím állt: Az idegmérgek álcázásának és bevetésének új módszerei. Alex
félretette a dossziét, és megnézte a következőt: Merényletek - négy esettanulmány. Növekvő
értetlenséggel futott végig a többi dosszién. A harmadik a terrorizmus elleni harcról szólt, a
negyedik az illegális uránkereskedelem európai útvonalairól, az ötödik a modern kihallgatási
módszerekről. Az utolsó dosszién csak ennyi állt: Tornádó.
A titokzatos cím felkeltette Alex érdeklődését, de nem maradt ideje arra, hogy beleolvasson az
anyagba. Ekkor ugyanis kinyílt az ajtó, és belépett rajta két férfi. Az egyik Crawley volt, a
másik a sofőr a roncstelepről. Alex tudta, hogy semmi értelme magyarázkodásba kezdenie.
Ott ült az íróasztalnál, kezében a Tornádó-dossziéval - a helyzet egyértelmű volt. A két férfit
szemlátomást nem lepte meg a jelenléte. Úgy léptek be a szobába, mint akik számítottak rá,
hogy ott találják őt.
- Ez nem bank - szólt Alex. - Kik maguk? Maguknak dolgozott a nagybátyám? Maguk ölték
meg?
- Fontos kérdések - dörmögte Crawley. - De sajnos nincs rá felhatalmazásom, hogy
megválaszoljam őket.
A másik férfi felemelte a kezét. Fegyver volt benne. Alex felállt az íróasztal mögött, és maga
elé emelte a dossziét, mintha védelmet remélne tőle.
- Ne... - kezdte.
A férfi meghúzta a ravaszt. Nem volt durranás. A fegyver kilőtt valamit, s Alex ütést érzett a
szívtájékán. A dosszié kicsúszott a kezéből, és a padlóra esett. Alex érezte, hogy összecsuklik
a lába; a szoba oldalra billent, és ő a semmibe zuhant.

Várjuk a választ
Alex kinyitotta a szemét. Tehát nem ölték meg. Ez kellemes meglepetésként érte.
Egy nagy, szépen berendezett szobában feküdt az ágyon. Maga az ágy modern és új volt, a
helyiség viszont igencsak régi. Mennyezetét mestergerendák tartották, a egyik falnak ódon
kőkandalló támaszkodott, a másik falon kisméretű, díszes fakeretes ablakok nyíltak. Alex
azokban a könyvekben látott ilyen szobákat, amelyeket Shakespeare-ről tanulva olvasott. Úgy
vélte, a ház Erzsébet-kori lehet, és valahol vidéken van. Kintről nem hallatszott be járművek
zaja, és fák álltak az ablakok előtt.
Valaki átöltöztette őt. Az iskolai egyenruhája eltűnt, helyette bő pizsamát viselt - a fogásából
ítélve selyempizsamát. Az ablakon sápadt, kora estinek tűnő fény szűrődött be. A karórája az
éjjeliszekrényen feküdt. Felemelte és ránézett. Az óra szerint dél volt. Fél ötkor lőttek rá a
kábító lövedékkel, tehát egy éjszakán és még egy egész délelőttön át volt öntudatlan.
A hálóból fürdőszoba nyílt - csillogó fehér csempével és üveg-acél szerkezetű, tágas
zuhanyfülkével. Alex ledobta a pizsamát, és öt percig állt a gőzölgő vízsugár alatt. Utána
sokkal jobban érezte magát.
Visszament a szobába, és kinyitotta a szekrényt. Ott lógott benne szépen felakasztva az összes
ruhája. Valaki
tehát elment chelsea-i otthonába, és elhozta őket. Talán épp Crawley. Vajon mivel magyarázta
Jacknek az ő hirtelen eltűnését? Valószínűleg kitalált valamilyen mesét.
Alex kivett egy terepszínű Gap nadrágot, egy Nike pólót meg egy edzőcipőt. Felöltözött,
azután leült az ágy szélére, és várt.
Körülbelül negyedóra múlva kopogtattak, és kinyílt az ajtó. Fiatal ázsiai nő lépett be ápolónői
ruhában, arcán barátságos mosollyal.
- Ó, hát felébredtél! És fel is öltöztél. Hogy érzed magad? Remélem, nem szédülsz. Gyere
velem, kérlek. Mr. Blunt ebédre vár.
Alex egy szóval se felelt, de engedelmesen követte a nőt. Végigmentek egy folyosón, majd le
egy lépcsőn. A ház valóban Erzsébet-kori lehetett - erre utalt a falak faburkolata, a díszes
csillárok és az olajfestmények, melyek jobbára tunikát meg nyakfodrot viselő, szakállas
férfiak portréi voltak. A lépcső egy magas mennyezetű, karzatos terembe vezetett le. A
helyiség kőpadlóján jókora szőnyeg terült el, s a kandalló akkora volt, hogy garázsnak is beil­
lett volna. A terem közepén álló hosszú, polírozott faasz-talt három személyre terítették meg.
Alán Blunt már helyet foglalt az étkezéshez, és jelen volt egy meglehetősen férfias
megjelenésű nő is, aki épp egy cukorkát bontogatott. Ki lehet, talán Mrs. Blunt?
Blunt megajándékozta a fiút egy igen fukaron adagolt mosollyal.
-Alex!... Kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk.
Alex leült az asztalhoz.
- Nem sok választást hagytak nekem.
- Nos, igen. Nem tudom, mi ütött Crawleyba, hogy csak úgy rád lövetett, de gyanítom, hogy
ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Engedd meg, hogy bemutassam a munkatársamat, Mrs.
Jonest.
A nő biccentett. Nem szólt, de tekintetével aprólékosan letapogatta Alexet.
- Ki maga? - kérdezte Alex. - És mit akar tőlem?
- Bizonyára sok kérdésed van, de előbb talán lássunk hozzá az ebédhez.
Blunt feltehetőleg megnyomott egy rejtett gombot, vagy odakint is hallották a szavait, mert
egy másodperccel később kinyílt az ajtó, és fehér zakós, fekete nadrágos pincér lépett be,
három tányérral a karján.
- Remélem, nem vagy vegetáriánus - folytatta Blunt. -Ma carré d'agneau a menü.
-Vagyis báránysült.
-A szakácsunk francia.
Alex türelmesen várt, amíg felszolgálták az ebédet. Blunt és Mrs. Jones vörösbort ittak, ő
maradt a víznél. Végül Blunt belekezdett a mondókájába:
- Amint azt bizonyára már kitaláltad, a Királyi és Általános Bank nem pénzintézet. Valójában
nem is létezik, csak mint fedőnév szolgál. Ebből aztán logikusan következik, hogy a
nagybátyádnak nem volt semmi köze a bankszakmához. Nekem dolgozott. A nevem, mint már
a temetésen is mondtam, Blunt. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének vezetője vagyok.
A nagybátyád pedig -jobb szó híján így kell mondanom - kém volt.
Alex nem tudta elfojtani mosolyát. -Úgy érti... olyan, mint James Bond?
- Hasonló, csak mi nem használunk kódszámokat. Se nulla-nullát, se egyebet. Ian Rider
bevethető ügynök volt, méghozzá igen jól képzett és rendkívül bátor. Sikeres missziókat
hajtott végre Iránban, Washingtonba, Hongkongban és Kairóban - hogy csak néhány példát
említsek. Gondolom, kissé megdöbbent téged ez az információ.
Alex felidézte a nagybátyját, és amit eddig tudott róla. Zárkózott ember volt. Sokat járt
külföldre. Néha sérülten tért haza - egyszer bekötött karral, máskor horzsolásokkal az arcán.
Könnyű balesetek érték - ez volt a magyarázat. De most ez is más megvilágításba került.
- Nem döbbent meg.
Blunt akkurátusan vágott egy falatot a hússzeletéből.
- Az utolsó bevetésén Ian Ridernek nem volt szerencséje - folytatta. - Inkognitóban dolgozott
itt, Angliában, közelebbről Cornwallban, és épp Londonba tartott, hogy jelentést tegyen,
amikor meggyilkolták. Láttad a kocsiját a roncstelepen.
- Stryker és Fia - motyogta Alex. - Azok kicsodák?
- Szerződéses munkatársaink. Korlátozott a költségvetésünk, ezért bizonyos feladatokat külső
vállalkozókkal kell elvégeztetnünk. Mrs. Jones a Különleges Operációs Egység vezetője, tőle
kapta a nagybátyád az utolsó megbízatását.
- Sajnáljuk, hogy elvesztettük őt, Alex. - szólalt meg a nő, most először. Hangjában szemernyi
sajnálat sem csengett.
- Tudják, ki ölte meg?
- Igen.
- Megmondják nekem?
- Nem. Most még nem. -Miért?
- Mert egyelőre még nem kell tudnod.
- Értem.
Alex letette kését és villáját, bár még egy falatot sem evett.
- A nagybátyám kém volt. A maguk jóvoltából meghalt. Én túl sokat tudtam meg róla, ezért
elkábítottak, és ide hoztak. Apropó, hol vagyok?
-Az egyik kiképzőtelepünkön - felelte Mrs. Jones.
- Ide hoztak, mert nem akarják, hogy kifecsegjem, amit tudok. Erről van szó? Mert ha igen,
aláírom a titoktartási nyilatkozatot vagy amit akarnak, de aztán szeretnék hazamenni. Elegem
van ebből az őrültségből. El akarok menni.
Blunt finoman köhintett. -A dolog nem ilyen egyszerű. -Miért?
- Való igaz, hogy felhívtad magadra a figyelmet a roncstelepen és a Liverpool Streeten is. Az
is igaz, hogy amit eddig megtudtál, és amit még el fogok mondani, azt titokként kell kezelned.
A dolog lényege mindazonáltal az, hogy a segítségedet szeretnénk kérni.
-Az én segítségemet?
- Igen. Blunt szünetet tartott.
- Hallottál már Herod Sayle-ről? Alex elgondolkodott.
- Olvastam róla az újságban. Ha jól emlékszem, számítógépekkel foglalkozik. És versenylovai
vannak. Eredetileg egyiptomi, nem?
- Nem, libanoni születésű. Blunt ivott egy korty bort.
- Elmondom az élete történetét, Alex. Biztosra veszem, hogy nem fogod unni...
- Herod Sayle Bejrút legszegényebb negyedében született, nincstelen családban. Az apja
munkanélküli fodrász volt, az anyja mosónő. Tizenhatan laktak három kis szobában, a család
kecskéjével együtt. A kis Herod nem járt iskolába, és minden bizonnyal belőle is az lett volna,
ami a testvéreiből: analfabéta munkanélküli.
- Hétéves volt, amikor azonban történt vele valami, ami gyökeresen megváltoztatta az életét.
Épp Bejrút belvárosában, az Olive Streeten csavargott, amikor észrevette, hogy egy ház
tizennegyedik emeleti erkélyéről lezuhan egy zongora. Valószínűleg hurcolkodtak, és a zűrza­
varban valahogy elszabadult. A lényeg az, hogy a ház előtt két gazdag turista sétált. A zongora
egészen biztosan összelapította volna őket, ha Herod nem ugrik oda, és nem löki félre a két
járókelőt. így is csak millimétereken múlott, hogy nem haltak szörnyet mind a hárman.
A turisták persze borzasztóan hálásak voltak a kis utcagyereknek, és rövidesen az is kiderült,
hogy igen jómódúak. Érdeklődtek Herod körülményei után, és megtudták, milyen
szegénységben él... Csak olyan ruhákat hordott,
amelyeket már mind a kilenc fivére kinőtt. így hát a megmentett turisták hálából afféle
gyámjai lettek Herodnak. Elhozták Bejrútból, és beíratták egy itteni iskolába. A gyerekről
kiderült, hogy kitűnő feje van. Tizenöt éves korában pedig, és itt jön a következő csodás
véletlen, egy padban ült azzal a fiúval, aki ma Nagy-Britannia miniszterelnöke. Herod Sayle
és a miniszterelnökünk iskolatársak voltak.
- De haladjunk tovább! A középiskola elvégzése után Sayle Cambridge-ben közgazdaságtani
diplomát szerzett, majd elkezdte üzleti pályafutását, amely mindmáig abszolút sikertörténet.
Saját rádióadót és lemezkiadó céget alapított, számítógépes programokat dobott piacra... és,
valóban, még arra is szakított időt, hogy versenyistállót tartson fenn, bár a lovai valamely
titokzatos okból mindig utolsónak futnak be. A mi figyelmünket azonban a legújabb
találmányával vonta magára, egy forradalmian új számítógéppel, amit Tornádónak nevezett el.
Tornádó. Alexnek eszébe jutott az Ian Rider irodájában talált dosszié. Kezdett összeállni a
kép.
- A Tornádót a Sayle Művek gyártja - folytatta Mrs. Jones. - Már a külsejével is nagy feltűnést
keltett. Fekete billentyűzete és doboza van...
- Az oldalán pedig egy villám látható - bólintott Alex. Látta a gép képét a PC Repiew-bzn.
- A Tornádónak nemcsak a külseje szokatlan - hangsúlyozta Blunt. - Forradalmian új
technikán alapul. A lelke az úgynevezett gömbölyű processzor. Gondolom, ez nem mond
neked semmit.
- Integrált áramkör, amit egymilliméter átmérőjű szilikongömbön helyeznek el - felelte Alex. -
Kilencven százalékkal olcsóbban állítható elő, mint a hagyományos-chipek, mivel teljesen
zárt, így a gyártásához nincs szükség tökéletesen tiszta, steril környezetre.
- Úgy van. Nos, a lényeg az, hogy a Sayle Művek a mai napon igen fontos bejelentésre készül.
Több tízezer ilyen számítógépet készülnek felkínálni a nemzetnek. Egészen pontosan az a
szándékuk, hogy minden nagy-britanniai iskolának adnak egy Tornádót. Sayle ezzel a
példátlanul nagylelkű ajándékkal szeretné kifejezni háláját az országnak, amely otthont adott
neki.
- Szóval az emberük nemzeti hős.
-Annak tűnik. Néhány hónappal ezelőtt a következő levelet küldte a Downing Street-i
rezidenciára:
Kedves Miniszterelnök Úr! Talán emlékszik még rám abból az időből, mikor együtt jártunk
iskolába. Közel negyven éve élek Angliában, s most szeretnék egy gesztust tenni, amellyel
kifejezésre juttatom az Ön országa iránti érzelmeimet, s amelyre egész Nagy-Britannia sokáig
emlékezni fog.
- Ezt a bevezetőt az ajándék leírása követte, s a levelet az emberünk saját kezű aláírása zárta.
A kormány természetesen el volt ájulva.
-A komputereket Sayle üzemében, a cornwalli Port Tallonban szerelik össze. E hónap végén
szállítják ki őket
41
az ország iskoláiba, majd április elsején sor kerül egy ünnepélyes ceremóniára a londoni
Természettudományi Múzeumban. Ott és akkor a miniszterelnök úr megnyomja majd azt a
gombot, amely hálózatba kapcsolja a Sayle-féle számítógépeket. Az összesét. Ezt követően
-Mr. Sayle megkapja a brit állampolgárságot, amire tudomásunk szerint mindig is vágyott. Ez
egyébként még hétpecsétes titok!
- Legyen boldog vele! - vonta meg a vállát Alex. - Még mindig nem értem, mi közöm nekem
ehhez az egészhez.
Blunt vetett egy oldalpillantást Mrs. Jonesra, aki időközben befejezte az evést. A nő kibontott
egy újabb mentolos cukorkát, majd átvette a szót.
- A Különleges Operációs Részleg egy ideje információkat gyűjt Mr. Sayle-ről. A
kiindulópontunk az volt: ez az egész történet túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nem akarlak
felesleges részletekkel untatni, Alex. Legyen elég annyi, hogy megvizsgáltuk Sayle üzleti
ügyeit, és kiderült, hogy az emberünket szoros kapcsolatok fűzik Kínához és a volt
Szovjetunióhoz, vagyis két nem éppen baráti országhoz. Jóllehet, a kormány szentnek tartja
őt, de tény, hogy Sayle-nek van egy sötét oldala is. Ezenkívül aggasztanak minket a Port
Tallonban tapasztalható biztonsági óvintézkedések is. Sayle afféle magánhadsereggel őrizteti
a gyárát. Ugy viselkedik, mint akinek titkolnivalója van.
-És ezt senki nem hajlandó komolyan venni - dörmögte Blunt.
- így van. A kormány nem hallgat ránk, mert mindenáron meg akarja kapni a beígért
komputereket. Ezért úgy
42
döntöttünk, hogy elküldünk egy embert Sayle üzemébe. Színleg azzal a feladattal, hogy
ellenőrizze a biztonsági rendszert, de valójában azért, hogy rajta tartsa a szemét Herod Sayle-
en.
- És az az ember a nagybátyám volt - bólintott Alex. Ian Rider azt mondta neki, hogy egy
biztosítási konferenciára megy. Ez volt hazugságban leélt életének utolsó hazugsága.
-Igen. Három hetet töltött Port Tallonban, és nem szerzett túl jó benyomásokat Mr. Sayle-ről.
Első jelentéseiben ingerlékeny, goromba embernek írta le. Ugyanakkor elismerte, hogy
máskülönben minden rendben van az üzemben. A komputerek gyártása az ütemterv szerint
halad. A Tornádók sorban hagyták el a futószalagot, és úgy tűnt, mindenki elégedett.
- De aztán kaptunk egy üzenetet. Rider nem beszélhetett nyíltan, mert nyilvános vonalat
használt. Csak annyit közölt velünk, hogy felfedezett valamit, a Tornádók nem hagyhatják el a
gyárat, és ő azonnal indul Londonba. Délután négykor elhagyta Port Tallont, de az
autópályáig se jutott el. Egy gyér forgalmú mellékúton támadták meg. A kocsijára a helyi
rendőrség talált rá. Mi szerveztük meg, hogy Londonba szállítsák.
Alex szótlanul ült a helyén. El tudta képzelni a jelenetet: az ezüstszínű, csillogó BMW
virágzó fákkal szegélyezett, kanyargós úton halad. Egyszer csak feltűnik egy másik kocsi...
- Miért mondják el nekem mindezt?
- Mert bizonyítja, amit állítottunk - felelte Blunt. -Gyanúsnak tartjuk Sayle-t, ezért leküldjük
hozzá az em-
43
bérünket. A legjobb emberünket! Ő megtud valamit, ezután megölik. Lehet, hogy Rider rájött
az igazságra...
-Akkor sem értem! - vágott közbe Alex. - Sayle ajándékba adja a számítógépeket. Egy pennyt
se keres rajtuk. Cserébe megkapja a brit állampolgárságot. Szuper! Mi rejtegetnivalója lenne?
- Nem tudjuk - rázta a fejét Blunt. - Fogalmunk sincs. De meg akarjuk tudni, méghozzá
hamar. Mielőtt a gépek elhagyják a gyárat.
-A komputereket március 31-én indítják útnak - magyarázta Mrs. Jones. - Vagyis két hét
múlva. Ránézett Bluntra, aki bólintott.
- Ezért le kell küldenünk még valakit Port Tallonba. Egy embert, aki ott folytatja, ahol a
nagybátyád abbahagyta.
Alex kínos mosolyt erőltetett az arcára.
- Remélem, nem rám gondolnak!
- Újabb ügynököt nem küldhetünk - folytatta Mrs. Jones. - Az ellenség kimutatta a foga
fehérjét. Megölték Ridert, és számítanak rá, hogy felbukkan az utódja. Be kell csapnunk őket!
- Olyan embernek kell mennie, aki nem kelt gyanút -magyarázta Blunt. - Olyannak, aki
észrevétlenül körül tud nézni a gyárban, és jelentéseket tud küldeni nekünk. Felmerült, hogy
egy nőt építünk be titkárnőként vagy recepciósként. De aztán támadt egy jobb ötletem.
- Néhány hónapja az egyik számítógépes újság versenyt hirdetett. A nyertes elutazhat Port
Tallonba, elsőként próbálhatja ki a Tornádót, sőt személyesen találkozhat Herod Sayle-lel! A
győztes egy fiú lett, egy ifjú komputerzseni.
Félix Lesternek hívják, tizennégy éves, akárcsak te. Egy kicsit még hasonlítotok is egymásra.
Kevesebb mint két hét múlva kell elutaznia Port Tallonba. -Egy pillanat...
- Bizonyítottad, hogy kivételesen bátor és rendkívül találékony vagy. Először a roncstelepen...
ott egy karaterúgást mutattál be, ha nem tévedek. Mióta karatézol?
Alex nem válaszolt, Blunt zavartalanul folytatta.
-Aztán megrendeztük neked az a kis vizsgát a bankban. Egy gyerek, aki a puszta
kíváncsiságtól hajtva kimászik egy tizenötödik emeleti ablakon, nem nevezhető átlagosnak.
Meggyőződésem, hogy te valóban rendkívüli képességekkel rendelkezel.
- Arra szeretnénk felkérni, hogy dolgozz nekünk - tért a lényegre Mrs. Jones. - Az idő arra
elég, hogy megkapd az alapkiképzést, nem mintha különösebb szükséged lenne rá. Ellátunk
néhány olyan felszerelési tárggyal, amely segíthet a feladatod végrehajtásában. Közben
megszervezzük, hogy a másik fiú helyére léphess. Te fogsz elmenni Sayle gyárába március
29-én. Azon a napon várják azt a Lester-fiút. Ott maradsz április elsejéig, a ceremónia napjáig.
Az időzítés a lehető legtökéletesebb. Ott leszel Herod Sayle mellett, szemmel tartod őt, és
jelented nekünk, amit tapasztalsz. Talán azt is ki tudod deríteni, mire jött rá a nagybátyád, és
miért kellett meghalnia. Elméletileg nem fenyeget veszély, hiszen ki gyanúsítana kémkedéssel
egy tizennégy éves fiút?
- Csak annyit kérünk, hogy jelentsd nekünk, amit látsz - fűzte hozzá Blunt. - Nem többet. Két
hetet kérünk az életedből. Segíts megbizonyosodnunk róla, hogy a komputerek valóban azok,
amiknek hirdetik őket. Lehetőséget kínálunk rá, hogy szolgáld a hazádat.
Blunt befejezte az evést. A tányérja üres és tökéletesen tiszta volt, s ott feküdt rajta szorosan
egymás mellett a kés és a villa.
- Hát erről lenne szó, Alex. Várjuk a választ. Hosszú szünet következett.
Blunt udvarias érdeklődéssel nézett Alexre. Mrs. Jones újabb mentolos cukorkát csomagolt ki
magának, s fekete szemét az összecsavart papírra szegezte.
- Nem - felelte Alex.
- Tessék?
- Őrültség, amit kérnek. Én nem kém akarok lenni, hanem focista. A saját életemet akarom
élni - Alexnek nehezére esett megtalálni a megfelelő szavakat. Akkora képtelenségnek érezte
az egész ügyet, hogy legszívesebben hangosan nevetett volna rajta. - Miért nem azt a Félix
Lestert kérik meg, hogy szaglásszon maguknak?
- Kétlem, hogy olyan találékony lenne, mint te - válaszolta Blunt.
- De a számítógépes játékokhoz biztos jobban ért Sajnálom. Nem érdekel az ügy, és nem
akarok belekeveredni.
-Ez igazán kár - mondta Blunt. A hanghordozása ugyanolyan maradt, a szavak most mégis
súlyosan, tompán hullottak ki a szájából. A kisugárzása is gyökeresen megváltozott. Egész
vacsora alatt udvarias volt - nem barátságos, de jóindulatú. Ez most egy szempillantás alatt
megváltozott. Alex valahogy úgy érezte, mintha lehúzták volna a vécén a férfi emberi oldalát.
- Ez esetben térjünk át a másik témára, a jövőd kérdésére - folytatta Blunt. - Akár tetszik,
Alex, akár nem, most a Királyi és Általános Bank a törvényes gyámod.
- Mintha azt mondta volna, hogy ez a bank nem létezik.
Blunt eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
- Ian Rider természetesen rád hagyta a házát és minden vagyonát. Huszonegy éves korodig
azonban a bank kezeli az örökséget. Ennélfogva sajnos bizonyos változásokkal kell
számolnod. Ott van mindjárt az amerikai lány.
-Jack?
-Miss Starbright. Lejárt a vízuma, vissza kell térnie Amerikába. A házat célszerűnek tartjuk
értékesíteni. Sajnos nincs olyan rokonod, akinek a gondjaira bízhatnánk, így hát a
Brooklandtől is meg kell válnod. Kénytelenek leszünk egy bentlakásos iskolában elhelyezni.
Már ki is választottunk számodra egyet. Sourbridge-ben van, nem messze Birminghamtől.
Szent Erzsébet Internátus a neve. Nem túl kellemes hely, de sajnos nincs más megoldás.
- Ez zsarolás! - fakadt ki Alex.
- Ugyan, dehogy.
-Es ha megteszem, amit akarnak? Blunt ránézett Mrs. Jonesra.
- Ha segítesz nekünk, mi is segítünk neked - felelte. Alex gondolkodott, de nem sokáig.
Tisztában volt azzal,
hogy nincs választása. Ezeknek az embereknek a kezében van a pénze, az élete, a jövője.
- Valamilyen kiképzést említettek - mondta. Mrs. Jones bólintott.
- Azért hoztunk ide, Alex. Ez egy kiképzőközpont. Ha igent mondasz, azonnal elkezdhetjük a
munkát.
- Azonnal elkezdhetjük a munkát... - Alex viszolyogva ismételte meg a négy szót. Blunt és
Mrs. Jones a válaszára vártak. Sóhajtott egyet. - Rendben van. Vállalom. Azt hiszem, nincs
más választásom.
Ránézett a tányérján heverő kihűlt hússzeletekre. Pontosan átérezte, milyen lehet áldozati
báránynak lenni.

Nulla-nulla-zéró
Alex századszor is elátkozta Alán Bluntot, olyan szavakkal, amelyekről eddig azt sem tudta,
hogy ismeri őket. Délután öt óra volt, de akár hajnali öt is lehetett volna, hisz az ég egész nap
ugyanolyan színű volt: könyörtelen, hideg szürke. Kitartóan szitált az eső; apró cseppjei víz­
szintesen szálltak a szélben, eláztatták állítólag vízálló ruháját, összekeveredtek a verejtékével
meg a bőrére tapadt mocsokkal, és tettek róla, hogy csontig átfagyjon.
Alex széthajtotta térképét, és még egyszer ellenőrizte a helyzetét. Az aznapi utolsó TP-nek -
találkozási pontnak - a közelben kellett lennie, de nyomát se látta. Egy keskeny ösvényen állt;
a talajt laza, szürke murva fedte, amely minden lépésnél úgy csikorgott a bakancsa alatt,
mintha kinevetné őt. Az ösvényt balról meredek hegyoldal, jobb felől szakadék határolta.
Maga a hely valahol a Brecon Beaconsben volt - pompás kilátást kellett volna kínálnia, de azt
elfüggönyözte az eső és a szürkület. A hegyoldalból néhány görbe fa állt ki, olyan kemény
levelekkel, akár a tövis. Alex elöl, hátul és lent is ugyanazt látta: Seholországot.
Mindene fájt. Tízkilós Bergen hátizsákja vágta a vállát, és feltörte a hátát. A jobb térde, amit
még délelőtt ütött be, már nem vérzett, de még mindig sajgott. A vállát lehorzsolta, és a
nyakára is szerzett egy hosszú, vágott sebet.
Terepszínű öltözéke - a Gap nadrágot felcserélte igazi katonai kezeslábasra - kényelmetlen
volt: bevágott a lába között és hónaljban, minden más helyen viszont lötyögött. Alex tudta,
hogy közel áll a végső kimerültséghez; szinte már a fájdalmat se érezte, olyan fáradt volt.
Idáig is csak azért jutott el, mert pár órája elszopogatta a túlélőfelszereléshez tartozó
szőlőcukor- és koffeintablettákat. Tudta, ha nem találja meg hamarosan a TP-t, összeesik. És
akkor kirúgják a tanfolyamról - megy „a kukába", ahogy itt mondják. Örülnének is, ha
megtehetnék... Alex lenyelte keserűségét, összehajtotta a térképet, és maradék erejét
összeszedve továbbindult.
A kiképzés kilencedik - vagy talán tizedik - napja volt ez. Az idő kezdte elveszteni ritmusát, s
végtelen folyammá olvadt össze, akár az eső. A Blunttal és Mrs. Jonesszal elköltött ebéd után
Alexet átköltöztették a kúriától néhány mérföldre kialakított kiképzőtelep egyik barakkjába. A
táborban kilenc fabarakk szolgált hálókörletként, mindegyikben négy vaságyat és négy
vasszekrényt helyeztek el. Alex számára beszorítottak az egyikbe egy ötödik ágyat és szek­
rényt. Volt egy tizedik és egy tizenegyedik barakk is - azok más színűre voltak festve. Az
egyik volt a konyha és étkezde, a másik a vizesblokk- pontosabban a hidegvizes-blokk.
Ott-tartózkodása első napján Alex megismerkedett a kiképzőjével, egy bámulatosan edzett,
fekete bőrű őrmesterrel. Az altiszt az a fajta ember volt, aki azt hiszi magáról, hogy már
semmin se lepődik meg. De csak addig hitte ezt, amíg meg nem látta Alexet. Hosszú ideig
némán szemlélte a rábízott újoncot, s csak azután szólította meg.
- Nem az a dolgom, hogy kérdezzek - morogta. - De ha az volna, szívesen megtudnám, mi a
fenének küldenek a nyakamra egy gyereket. Van fogalmad róla, hol vagy, fiam? Ez nem a
vidámpark, és nem is napközis tábor. Tizenegy napra kaptalak meg, és azt várják, hogy beléd
verjem egy tizennégy hetes kiképzés anyagát. Ez nem egyszerűen őrültség, ez öngyilkosság.
- Nem én akartam idejönni - jegyezte meg Alex. Ez a néhány szó elég volt az őrmesternek
ahhoz, hogy
dührohamot kapjon.
- Nem beszélsz, csak ha engedélyt adok rá! - ordította. - És ha megszólítasz, mindig
hozzáteszed, hogy „uram"! Megértetted?
- Igen, uram.
Alex addigra pontosan tudta, hogy ez az ember a földrajztanáránál is undokabb.
- A táborban jelenleg öt szakasz dolgozik - folytatta az altiszt. - Te a K szakasz tagja leszel.
Neveket nem használunk. Nekem sincs nevem, neked sincs neved. Ha kérdezik, mit csinálsz,
nem mondod meg. Egyik-másik bajtársad esetleg kíméletlen lesz veled. Ez van, ezt kell
szeretni. És még valamit tudnod kell. Bizonyos könnyítések kijárnak neked, mert még gyerek
vagy. De ha nyavalyogsz, mész a kukába. Ha nem tudsz lépést tartani a többiekkel, mész a
kukába. Megsúgom, fiam, örülni fogok, ha kirúghatlak innen.
Alex csatlakozott a K szakaszhoz. Leendő bajtársai, amint azt az őrmester megjósolta, nem
repestek az örömtől, mikor meglátták.
A szakasz négy főből állt. Alex később megtudta, hogy az MI6 Különleges Operációs
Részlege ugyanarra a kiképzőtelepre küldi az ügynökeit, amelyet a Különleges Légi
Szolgálat, a SAS is használ. A kiképzést jórészt a SAS módszereire építették, beleértve a
csoportok létszámát és összetételét is. A K szakasz tehát négy főből állt, s minden tagja
valamely terület szakértője volt. Most kaptak egy gyereket ötödiknek, aki feltehetőleg
semmihez sem ért.
A katonák - valamennyien huszonévesek - szótlanul hevertek az ágyukon. Ketten
dohányoztak, egy a fegyvere, egy 9 mm-es Browning High Power pisztoly tisztításával
múlatta az időt. Mind a négyüknek volt fedőneve: Farkas, Róka, Sas és Kígyó. Alex a Fióka
nevet kapta. Farkas, a szakasz vezetője volt az, aki a pisztolyával babrált. Az alacsony, izmos,
szögletes vállú fiatalember fekete haját félcentisre nyírva hordta, s egyébként csinos arca
közepén törés nyomán eltorzult orr éktelenkedett.
Ő szólalt meg elsőnek. Letette a pisztolyt, és végigmérte Alexet hidegen csillogó, sötétszürke
szemével.
- Ki a franc vagy te? - morogta.
- Fióka - felelte Alex.
- Egy taknyos iskolás, az vagy! - Farkas enyhe idegen akcentussal beszélt. - Ez nem lehet
igaz! A Különleges Operációsok küldtek?
- Erről nem adhatok felvilágosítást.
Alex az ágyához lépett, és leült rá. A matrac pontosan olyan kemény volt, mint a vaskeret, és a
hideg ellenére csak egy pokróc hevert rajta.
Farkas megcsóválta a fejét, és sötéten elmosolyodott.
- Kit küldtek ezek ide nekünk? - dörmögte. - Egy nulla-nulla-hetest? Inkább nulla-nulla-
zérónak tűnik.
A csúfnév ráragadt Alexre. A bajtársai ezután csak Nulla-nulla-zérónak szólították.
A következő napokban Alex árnyék módjára követte a szakaszt: nem igazán tartozott közéjük,
de mindig a közelükben volt. Megcsinált szinte mindent, amit ők. Megtanult térkép alapján
tájékozódni, rádión kommunikálni, elsősegélyt nyújtani. Részt vett a kézitusa-edzéseken, és
annyiszor vágták földhöz, hogy a végén már csak a puszta akaratereje állította fel.
A másik megmérettetés a közelharc-foglalkozás volt. Ordibáló hajcsára, az őrmester ötször
küldte végig őt a hálók, létrák, alagutak, árkok, kötelek és toronymagas falak alkotta, fél
kilométer hosszú akadálypályán, mely a barakkok melletti erdőben és a fölött húzódott. Alex a
pokolbeli játszótereket képzelte hasonlóaknak. Az első próbálkozásakor leesett a kifeszített
kötélről, és belezuhant egy árokba, amit mintha szándékosan töltöttek volna meg fagyos
iszappal. Miután tetőtől talpig mocskosan, sártól fulladozva kikecmergett a gödörből, az
őrmester visszaküldte, hogy vágjon neki újra az akadálypályának. Meglepő módon másodjára
sikerült végigmennie - huszonöt perc alatt, s ezt az időt az első hét végére tizenhét percre
faragta le. Kék-zöld foltjai és kimerültsége ellenére is elégedett volt magával, hisz Farkas se
futott soha jobb időt tizenkét percnél.
Farkas egyébként továbbra is ellenségesen viselkedett vele. A másik három katona egyszerűen
keresztülnézett
rajta, Farkas viszont minden alkalmat megragadott a megalázására - mintha személyes
sértésnek érezte volna a jelenlétét a szakaszban. Egyszer, mikor a kifeszített háló alatt
kúsztak, Farkas hátrarúgott, s bakancsa alig egy centiméterrel kerülte el Alex arcát. Ha rúgása
célba talál, az persze véletlen baleset lett volna. Egy másik alkalommal viszont nem hibázott;
az étkezdében elgáncsolta Alexet, aki el is hasalt, úgy, ahogy volt, tálcával a kezében. Az effé­
le akciókon kívül Farkas egyre-másra szóbeli támadásokat is intézett Alex ellen.
- Szép álmokat, Nulla-nulla-zéró! Aztán nehogy az ágyba pisilj!
Alex ilyenkor az ajkába harapott, és lenyelte indulatát. Mindazonáltal nagyon örült, mikor
négy bajtársát egynapos dzsungelharc-gyakorlatra küldték - az ő kiképzéséhez ez nem
tartozott hozzá. Az őrmester a többiek távollétében kétszer olyan keményen megdolgoztatta
őt, de Alex ezzel együtt is jobban érezte magát egyedül.
A nyolcadik napon aztán Farkas kis híján megadta neki a kegyelemdöfést. A dolog a
Halálházban történt.
A Halálház egy díszlet volt; követségi épületet modellezett, s arra szolgált, hogy a
túszszabadítást gyakoroltassák benne a SAS-kommandósokkal. Alex nem vett részt a
gyakorlatokon, mert valaki valahol olyan utasítást adott, hogy az ő kezébe ne adjanak
lőfegyvert. így a zártláncú videorendszer monitorján kétszer is végignézte, hogyan megy
végig a K szakasz a bekamerázott házon. Kötélen ereszkedtek be a tetőről, mind a négyen
állig felfegyverezve. A Halálházban terroristáknak illetve túszoknak be-
öltöztetett kirakati bábukat helyeztek el. Farkas, Róka, Sas és Kígyó berúgták az ajtókat, és
fülsiketítőén durrogó kábító gránátok bevetésével mindkét alkalommal sikeresen elvégezték a
feladatot.
A harmadik alkalommal Alex is velük ment. A Halálházban ezúttal csapdák vártak rájuk, hogy
pontosan mifélék, azt nem árulták el nekik. Mind az öten fegyvertelenek voltak, s csupán
annyi volt a dolguk, hogy „élve" eljussanak a ház egyik végéből a másikba.
Ez majdnem sikerült is nekik. Az első helyiségben, ami ebédlőnek volt berendezve,
megtalálták a nyomásérzékelőket a szőnyeg alatt és - cigarettafüst segítségével - az ajtónyílást
keresztező infravörös sugarakat is. Alex lábujjhegyen lépkedett négy társa nyomában, és
végignézte, hogyan hatástalanítják a szerkezeteket. Hátborzongatóan izgalmas kaland volt,
hogy maga körül mindent lehetséges veszélyforrásnak kellett tekintenie. A folyosón moz­
gásérzékelő várta őket, ami működésbe hozott volna egy paraván mögé rejtett (és feltehetőleg
vaktöltényekkel töltött) géppuskát. A harmadik helyiség üres volt, a negyediket nappalinak
rendezték be, s a túlsó falán volt a kijárat -egy franciaablak. Keresztben, a szoba teljes
szélességében az emberi hajszálnál alig vastagabb buktató drótszál volt kifeszítve, az ablakot
pedig riasztó védte. Kígyó kezelésbe vette a riasztót, Róka és Sas pedig elektromos
eszközöket és szerszámokat akasztottak le az övükről, hogy segítségükkel hatástalanítsák a
drótszálat.
Farkas azonban rájuk szólt.
- Hagyjátok, kimegyünk.
Miközben ezt mondta, Kígyó már jelezte is, hogy kikapcsolta a riasztót. Az ablak nyitva volt.
Kígyó mászott ki elsőnek, őt Róka és Sas követte. Alex-nek kellett volna utolsóként távoznia,
de mikor az ablakhoz lépett, szemben találta magát Farkassal.
- Nincs szerencséd, Nulla-nulla-zéró - mondta Farkas halkan, szinte kedvesen. Alex a
következő pillanatban már csak azt érezte, hogy Farkas hátrafeszített tenyere döbbenetes
erővel a mellkasának ütközik. Az ütés váratlanul érte, elvesztette egyensúlyát. Tudta, hogy ott
van mögötte a buktatódrót, ezért esés közben igyekezett megfordulni, hogy fekvőtámaszban
fogjon talajt, ne essen rá a drótra. Dicséretes próbálkozás volt, de nem vezetett eredményre.
Lendülő bal keze beleakadt a drótba, elterült a padlón, magával rántva drótot. Es akkor...
A SAS-nél gyakran használták a HRT kábító gránátot, ami magnéziumporral kevert brizáns
robbanóanyagot tartalmazott. Mikor a buktatódrót működésbe hozta a kis szerkezetet, annak
higanyos töltete azonnal felrobbant, s ettől Alex nem csupán elvesztette a hallását, de úgy
érezte, mintha a szíve kiszakadt volna a helyéből. Ezzel egyidejűleg meggyulladt a
magnézium, hogy aztán tíz hosszú másodpercig folyamatosan égjen, olyan vakítóan éles és
erős fényt árasztva, ami még behunyt szemmel is elviselhetetlen volt. Alex mozdulni se bírt,
csak feküdt arccal a padlón, kezét a fejére szorítva, és várta, hogy vége legyen. A rémálom
azonban ezzel még nem ért véget. Mikor a magnézium végre elhamvadt, olyan volt, mintha
vele együtt a világ minden fénye kihunyt volna. Alex vakon és
süketen tápászkodott fel a padlóról -jóformán azt se tudta, hol van. Hányingere volt, forgott
körülötte a szoba. A helyiséget tömény vegyszerbűz töltötte be.
Tíz percbe telt, mire sikerült kibotorkálnia a házból. A többiek a szabadban vártak rá, köztük a
kifejezéstelen arcú Farkas is. Alex feltételezte, hogy kiugrott az ablakon, még mielőtt ő földet
ért. Az őrmester dühösen lépett oda hozzá. Alex nem várt tőle együttérzést vagy aggodalmat,
így hát nem is érte meglepetés.
- Hallhatnám, mi történt odabent, Fióka? - harsogta az altiszt, s mivel Alex nem válaszolt,
folytatta: - Tönkretetted a gyakorlatot! Hibáztál. Az egész szakasz kukába kerülhet miattad.
Azt ajánlom, nyisd ki a szád, és jelentsd, mi történt!
Alex Farkasra pillantott, aki elfordította tekintetét. Mit mondjon? Álljon neki bizonygatni,
hogy nem ő hibázott? -Nos? Az őrmester várta a választ.
- Nem történt semmi, uram - mondta Alex. - Figyelmetlen voltam. Ráléptem valamire, és a
gránát felrobbant.
- Ha ez éles helyzet lett volna, már nem élnél - korholta az őrmester. - Megmondtam,
emlékszel? Hiba volt ideküldeniük egy gyereket. Ráadásul egy ostoba, kétballá-bas kölyköt,
aki arra se képes, hogy a lába elé nézzen!
Alex mozdulatlanul, némán tűrte a szidalmazást. A szeme sarkából látta, hogy Farkas szája
gúnyos mosolyra húzódik.
Ez az őrmester figyelmét sem kerülte el.
- Viccesnek tartja a dolgot, Farkas? Menjen be, és takarítson össze! És azt ajánlom, ma este
korán ugorjanak fejest az ágyba, mert holnap negyven kilométeres túra vár magukra.
Túlélőellátmányt kapnak. Nem lesz tüzük. Majd holnap este vigyoroghatnak, ha még lesz
kedvük hozzá!
Alex most, pontosan huszonnégy órával később is pontosan emlékezett az altiszt szavaira. Az
elmúlt tizenegy órát azzal töltötte, hogy végigjárta az útvonalat, amit az őrmester kijelölt
számukra a térképen. A gyakorlat hatkor kezdődött, a hajnalfénynél elfogyasztott reggeli után.
Farkas és a többiek réges-rég eltűntek Alex szeme elől, pedig nekik huszonöt kilós hátizsákot
kellett cipelniük. Ok nyolc órát kaptak a feladat teljesítésére, míg Alex, a korára való
tekintettel, tizenkettőt.
Bakancsa talpával a murvát ropogtatva elért az ösvény kanyarulatához. És akkor megpillantott
valakit a távolban - az őrmester volt az. Éppen rágyújtott; megszívta a cigarettát, és
visszacsúsztatta zsebébe a gyufát. A látvány felelevenítette Alexben előző napi szégyenérzetét
és dühét, s egyúttal minden megmaradt erőt kiszippantott a tagjaiból. Úgy érezte, egyszer és
mindenkorra elege van Bluntból, Mrs. Jonesból, Farkasból... az egész hülye játékból! Végső
erőfeszítéssel megtette az utolsó száz métert, és megállt. A mocsoktól megfeketedett haja
verejtékező homlokára tapadt.
Az őrmester az órájára nézett.
- Tizenegy óra és öt perc. Nem rossz idő, Fióka. Bár a többiek már három órája itt vannak.
Tapsolják meg magukat, gondolta Alex, de nem szólt egy szót se.
- Még nem érted el az utolsó TP-t - folytatta az őrmester. - Ott van fent.
Azzal egy hegyoldalra mutatott. Nem lejtősre. Függőlegesre. Egy ötven méter magas csupasz
sziklafalra, amin nem kínálkozott semmiféle fogás vagy kiszögellés. Alex-nek a puszta
látványtól is összerándult a gyomra. Ian Riderrel sokszor mentek hegyet mászni Skóciába,
Franciaországba, szerte Európába. Ilyen nehéz falat azonban még soha nem mászott meg...
egyedül... és ilyen kimerülten.
- Nem fog menni - szólt. Meglepődött, hogy milyen könnyen kimondta a mondatot.
- Nem hallom - felelte az őrmester.
- Nem tudok felmászni, uram.
- Hibás mondat. Minden mondat hibás, ami „nem tu-dok"-kal kezdődik.
- Nem érdekel. Elegem van. Nem akarok...
Alexnek elcsuklott a hangja. Nem hitt benne, hogy tovább tud menni. Csak állt üres fejjel,
kihűlt szívvel, akár egy halálraítélt, és várta, hogy lesújtson a bárd.
De a bárd nem sújtott le. Az őrmester egy hosszú pillanatig némán szemlélte őt, azután lassan
bólintott.
- Ide figyelj, Fióka! - szólt. - Nagyon jól tudom, mi történt a Halálházban.
Alex felemelte a fejét.
- Farkas megfeledkezett a kamerákról. Az egész jelenetet felvettük videóra.
-Akkor miért...? - kezdte Alex.
- Panaszt tettél a történtek miatt, Fióka?
- Nem, uram.
- Kívánsz most panaszt tenni a történtek miatt? Szünet. Aztán...
- Nem, uram.
- Helyes.
Az őrmester a sziklafalra mutatott, ujjával követve a javasolt útvonalat.
- Nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. És a többiek odafent várnak rád a pompás hideg
vacsorával. Túlélőellátmány. Kár lenne kihagynod.
Alex nagy levegőt vett, és nekiindult. Mikor elhaladt az őrmester mellett, megbotlott, és
kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon. Közben kissé meglökte az altisztet.
-Elnézést, uram - motyogta.
Húsz percbe telt, mire felért a csúcsra. A K szakasz valóban ott táborozott. Három kis sátor
mellett gyűltek össze, amelyeket bizonyára az érkezésük után vertek fel. Ketten-ketten
osztoztak egy-egy sátron a harmadik, a legkisebb volt Alexé.
Kígyó, egy sovány, szőke fiatalember, aki skót akcentussal beszélt, felpillantott Alexre. Egyik
kezében hideg raguval teli konzervdobozt tartott, a másikban kiskanalat.
- Nem hittem volna, hogy végigcsinálod - szólt. Hangjából ezúttal mintha hiányzott volna a
barátságtalan él. És most először nem szólította Nulla-nulla-zérónak Alexet.
- Én se - felelte Alex.
Farkas két kaviccsal a kezében guggolt a földön. Tüzet próbált csiholni. Az összeütött kövek
azonban csak egészen apró szikrákat vetettek, esély se volt rá, hogy lángra lobbantsák az
átnedvesedett újságpapír fecniket és leveleket. Farkas ennek ellenére kitartóan próbálkozott,
Róka és Sas pedig mogorva képpel figyelték fáradozását.
Alex elővette a doboz gyufát, amit az őrmester zsebéből csent el, amikor a sziklafal aljában
„megbotlott".
- Ezzel könnyebb lesz - szólt, azzal odadobta Farkasnak a gyufát, majd bemászott a
sátrába.

Férfias játékok
A londoni központban Mrs. Jones türelmesen megvárta, amíg Alán Blunt elolvasta a jelentést.
Odakint sütött a nap, s az ablak előtti párkányon egy galamb sétált fel és alá nagy peckesen,
mintha őrködne.
-Jó eredményeket ér el a fiú - szólalt meg végül Blunt. - Meglepően jó eredményeket. -
Lapozott egyet a jelentésben. - De úgy látom, lőgyakorlaton nem vett részt.
- Talán fegyvert akar adni neki? - kérdezte Mrs. Jones.
- Nem. Nem hiszem, hogy tanácsos lenne. -Akkor minek menjen lőgyakorlatra? Blunt
felvonta fél szemöldökét.
- Nem adhatunk fegyvert egy kamaszfiúnak - válaszolta. - Ugyanakkor nem küldhetjük üres
kézzel Port Tallonba. Jó lesz, ha beszél Smithersszel.
- Már beszéltem vele. Dolgozik a feladaton.
Mrs. Jones felállt, mintha távozni készülne, de az ajtónál tétovázva megállt.
- Magának nem fordult meg a fejében, hogy Rider talán épp erre próbálta felkészíteni a fiút?
-Mármint mire?
- Arra, hogy a helyébe lépjen. Mióta csak a fiú megtanultjárni, a titkosszolgálati munka
alapjait tanulta... persze anélkül, hogy tudott volna róla. Élt külföldön, beszél franciául,
németül és spanyolul. Megtanult hegyet mász-
ni, búvárkodni és síelni. Kitűnően karatézik. Tökéletes kondícióban van. Szerintem Rider is
azt akarta, hogy Alexből kém legyen.
- De nem ennyi idős korában.
- Pontosan erről van szó. Maga is jól tudja, Alán, hogy a fiú még nem elég felkészült. Ha
elküldjük Sayle gyárába, meg fogják ölni.
- Lehet - mondta Blunt jéghideg tárgyilagossággal.
- Nem küldhetünk a biztos halálba egy tizennégy éves gyereket!
- Nincs más választásunk.
Blunt felállt, és kinyitotta az ablakot. Friss levegő és utcazaj áramlott az irodába. A galamb
ijedten felröppent a párkányról.
- Aggaszt engem ez az ügy - folytatta Blut. - A miniszterelnök kitűnő ingyenreklámot lát a
Tornádókban önmaga és a kormánya számára. Nekem viszont nagyon nem tetszik az a Herod
Sayle. Említette a fiúnak Jaszen Gregorovicsot?
Mrs. Jones a fejét rázta.
-Nem.
-Akkor ideje, hogy meséljen neki róla. Jaszen ölte meg a nagybátyját, erre a fejemet teszem.
És ha Jaszen Sayle-nek dolgozik...
- Mit lesz, ha Jaszen Alex Ridert is likvidálja?
- Akkor sem esünk kétségbe, Mrs. Jones. Ha a gyereket megölik, egyértelmű bizonyítékunk
lesz arra, hogy valami nincs rendjén Sayle körül. A legkevesebb, hogy átmenetileg
leállíttathatjuk a Tornádó-projektet, és alaposan a
körmére nézhetünk a Port Tallon-i bandának. Ebből a szempontból egyenesen hasznos lenne,
ha a fiút megölnék.
- Alex még nem készült fel egy ilyen bevetésre. Hibát hibára fog halmozni. Egykettőre
leleplezik - sóhajtott Mrs. Jones. - A siker esélye egyenlő a nullával.
- Egyetértek - mondta Blunt, és elfordult az ablaktól. -De most már késő ezen rágódni.
Fogytán az időnk. Szakítsák meg a kiképzést, és vessék be a fiút!
Alex görnyedten ült az alacsonyan repülő C-130-as katonai gép farában. Gyomra gombócba
szorulva táncolt két térde mögött. Körülötte két sorban tizenkét férfi ült - a saját szakasza és
két másik. Már egy órája repültek átlag százméteres magasságban, követve a walesi
domborzatot, völgyek fölé ereszkedve, hegycsúcsokat kerülgetve. A zsúfolt utastérben
egyetlen, drótbura mögött égő piros lámpa világított, melegével tovább fokozva az amúgy is
elviselhetetlen hőséget. Alex egész teste átvette a motorok remegését. Úgy érezte, mintha egy
centrifugával kombinált mikrohullámú sütőben utazna.
Már magától a puszta gondolattól is rosszul lett volna, hogy a mélybe kell vetnie magát egy
túlméretezett selyemesernyővel a hátán - csakhogy reggel közölték vele, hogy ő nem fog
ugrani. Üzenet jött Londonból, miszerint nem kockáztathatják, hogy a lábát törje, s ebből Alex
arra következtetett, hogy kiképzése a végéhez közeledik. Ettől függetlenül megtanulta,
hogyan kell összehajtani és irányítani az ejtőernyőt, hogyan kell kiugrani a gépből, és
szabályosan földet érni, s az őrmester a gépre is felültette, csak hogy szokja a repülést. Most,
hogy közeledtek a bevetési zónához, Alex már-már sajnálta, hogy a lényeges részből kimarad.
Mindenki más ugrani fog, ő pedig ott marad egyedül a gépen.
- Öt perc!
A hangszóró fémessé torzítva közvetítette a pilóta hangját. Alex összeszorította a fogát.
Végignézett a többie-ken, akik a figyelmeztetésre helyezkedni kezdtek, és még egyszer
ellenőrizték ejtőernyőjük bekötőzsinórját. Alex-nek csak most tűnt fel a mellette ülő Farkas
különös viselkedése. A fiatal katona mozdulatlanul, szinte dermedten ült a helyén, s
amennyire a félhomályban meg lehetett állapítani, az arca félelmet tükrözött.
A motorzaj zümmögésre, a piros lámpa fénye zöldre váltott. A másodpilóta kibújt a
pilótafülkéből, előregörnyedve a gép farába sietett, s ott meghúzott egy kart. A gép hátsó
rakodóajtaja kinyílt, s a fülledt meleget egy szempillantás alatt jeges hideg váltotta fel. Alex
kinézett az éjsötét semmibe. Odakint esett az eső. A zöld lámpa most villogni kezdett. A
másodpilóta megütögette az első páros vállát, mire azok ültükben az ajtóhoz csúsztak, majd
habozás nélkül ugrottak. A másodperc töredékéig úgy tűnt, mintha mozdulatlanul lebegnének
a levegőben, azután eltűntek, akár egy fénykép, amit elsodor a szél. Hamarosan kiugrott a
következő pár is, majd a következő, és így tovább, míg végül már csak az utolsó páros maradt
a gépben.
Alex rápillantott Farkasra, aki a felszerelésével babrált. A párja már elindult az ajtó felé, de ő
még mindig nem mozdult.
A másik katona kiugrott, s Alex egyszerre rádöbbent, hogy ketten maradtak Farkassal a
gépben.
- Mozogjon! - kiáltotta a másodpilóta, túlharsogva a motorok zaját.
Farkas felkapta a fejét, és közelebb csúszott az ajtóhoz. Tekintete egy pillanatra találkozott
Alexével, s Alex abban a másodpercben mindent megértett. Farkas jó katona. Erős és fürge
fiatalember, akinek egy negyven kilométeres túra annyi, mint másnak egy egészségügyi séta a
parkban. De van egy gyenge pontja. Nem tudja legyőzni az ejtőernyős ugrástól való félelmét,
s ez a félelem most, a kritikus pillanatban megbénította. Meglepő, sőt hihetetlen volt látni,
ahogy ott áll az ajtóban dermedt tagokkal, és kibámul a semmibe. Alex hátrasandított. A
másodpilóta háttal állt nekik, így nem látta őket. Ha Farkas nem ugrik ki, az a kiképzése és
talán az egész katonai pályafutása végétjelenti. Csupán a tétovázás is elég ok arra, hogy kuká­
ba dobják.
Alex felmérte a helyzetet. Farkas még mindig nem mozdult. Alex hátulról látta, hogyan
emelkedik és süllyed a válla: zihálva próbált bátorságot gyűjteni az ugráshoz. Eltelt vagy tíz
másodperc, talán még több is. A másodpilóta megmozdult. Alex felállt.
- Farkas!
A katona meg se hallotta.
Alex teljes erőből hátba rúgta Farkast. Azt váratlanul érte a lökés - kizuhant az ajtón, és eltűnt
a sötétben.
Ekkor fordult meg a másodpilóta. Megütközve nézett a nyitott ajtónál álló Alexre.
- Mit csinálsz te ott? - harsogta.
- Csak felálltam kinyújtóztatni a lábam! - kiabált vissza Alex.
A gép széles kanyart írt le, és elindult vissza a bázisra.
Mrs. Jones a hangárban ült egy asztalnál, ott várta Alexet. Szürke selyem nadrágkosztüm volt
rajta, mellényzsebéből fekete zsebkendő sarka kandikált ki. Első ránézésre fel sem ismerte a
közeledő fiút. Alex ejtőernyős overallban volt, haja ázottan tapadt a fejére, arcát eltorzította a
fáradtság, és összességében olyan benyomást keltett, mintha rövid idő alatt éveket öregedett
volna. A katonák még nem értek vissza; csapatszállító járművet küldtek értük a mintegy
három kilométerre fekvő bevetési zónába.
- Alex? - nézett fel Mrs. Jones a fiúra. Alex viszonozta a pillantást, de nem felelt.
- Én döntöttem úgy, hogy ne ugorj ma este - közölte a nő. - Remélem, nem keseredtél el
miatta. Úgy véltem, felesleges lenne kockára tenni a testi épségedet. Ülj le, kérlek!
Alex helyet foglalt az asztal túloldalán. -Van itt valami, ami talán jobb kedvre derít - folytatta
Mrs. Jones. - Hozattam neked néhány játékszert.
- Kinőttem már a játékokból. -Ezekből nem.
Mrs. Jones intett, mire egy sötét sarokból előbukkant egy férfi, kezében tálcával.
Elképesztően kövér ember volt. Letette a tálcát az asztalra, és leült. A fémszék teljes
egészében eltűnt szétfolyó teste alatt. Alex azon is csodálkozott, hogy egyáltalán tud járni. A
férfi kopasz volt, fekete bajuszt viselt, s tokája gyakorlatilag összeolvadt a nyakával és a
vállával. Hajszálcsíkos öltönyt viselt, amelyet egy többszemélyes sátorhoz elegendő
mennyiségű anyagból varrtak. - A nevem Smithers - szólt barátságosan biccentéssel. - Örülök,
hogy megismerhetlek, ifjú kolléga.
- Lássuk, mit hozott neki? - kérdezte sürgetően Mrs. Jones.
-Sajnos elég kevés volt az idő, Mrs. J. - felelte Smithers. - A feladatunk, ugyebár, abban állt,
hogy módosítanunk kellett néhány holmit, hogy az ne keltsen feltűnést egy tizennégy éves fiú
poggyászában.
Felemelte a tálcán heverő tárgyak egyikét, egy jojót. A játékszer fekete műanyagból készült,
és kissé nagyobb volt az átlagosnál.
- Kezdjük talán ezzel.
Alex megcsóválta a fejét. Az egész jelenet hihetetlenül groteszk volt.
- Ne is mondja! - fakadt ki. - Ez biztos valami álcázott fegyver...
- Nem egészen. Azt az instrukciót kaptam, hogy fegyvert ne adjak neked. Gyerek vagy még.
- Szóval ez a jojó nem kézigránát? Nem „húzd meg a zsinórt, aztán futás!"?
- Természetesen nem. Ez egy jojó.
Smithers hájas ujjai közé csippentette a játék zsinórját, és kissé kihúzta.
- A különlegessége abban áll, hogy harminc méter, igen nagy szakítószilárdságú műanyag
zsinór van rajta. Száz kilogrammot bír el. A csigában csévélőmotor van, így a derékszíjra
erősítve igen jól használható mászáshoz.
- Bámulatos - morogta unottan Alex.
- Lássuk a következőt!
Smithers most egy kis tubust mutatott fel.
Alex elolvasta a feliratát: AC-NEK, A BŐRBARÁT.
- Ne vedd sértésnek - mentegetőzött Smithers -, de úgy gondoltuk, egy korodbeli fiú
használhat ilyesmit. És hát valóban hatásos anyag.
Lecsavarta a tubus kupakját, és egy kis krémet nyomott ki belőle az ujjára.
- A bőrrel érintkezve ártalmatlan. De ha fémre kerül...
Smithers az asztal lapjára kente a krémet. Egy másodpercig nem történt semmi. Azután maró
füst szállt fel az asztalról, és a fémlap sercegve kilyukadt.
- Ezt teszi mindenféle fémmel - magyarázta Smithers, miközben zsebkendőjével megtörölte
az ujját. - Hasznos lehet, ha ki kell nyitnod egy zárat.
- Van még valami? - kérdezte Mrs. Jones.
- Hogyne, Mrs. J. Hátravan még cégünk büszkesége. Smithers felemelt egy színes dobozt,
amiben Alex
nyomban ráismert egy Nintendo Game Boy Colorra.
- Nem is tinédzser a tinédzser, ha nincs nála egy ilyen - tréfálkozott Smithers. - Ehhez itt négy
játék tartozik, amelyek négyféle eszközzé változtatják a kis komputert.
Felmutatta az első játékot.
- Ha beteszed a Nemesist, a gép fénymásolásra és fax küldésére válik alkalmassá, a
segítségével tehát kapcsolatba tudsz lépni velünk, és mi is veled. A második játék, az Exocet
röntgengépet csinál a komputerből. Audiofunkci-ója is van, így a fejhallgatót csatlakoztatva
használhatod lehallgatásra. A teljesítménye még hagy némi kívánnivalót maga után, de
dolgozunk a fejlesztésén. A Speed Wars poloskakereső program. Amint magadra maradsz a
szobádban, első dolgod legyen használni. És végül íme a negyedik... a Bomber Boy.
- Azzal esetleg játszhatok is? - kérdezte gúnyosan Alex.
- Mind a néggyel lehet játszani. De, mint arra a neve is utal, ez egy füstbomba. Leteszed a
programkazettát valahol a helyiségben, aztán háromszor megnyomod a gépen a START
gombot, és a bomba máris működésbe lép. Hasznos lehet, ha sürgősen el kell tűnnöd
valahonnan.
- Köszönjük, Smithers - biccentett Mrs. Jones.
- Én köszönöm, hogy segíthettem.
Smithers felállt, ami igen szép teljesítmény volt a lábizmaitól.
- Őszintén remélem, hogy viszontlátjuk egymást, Alex. Gyereket még soha nem kellett
felszerelnem. Egy egész sor izgalmas ötletem lenne még.
Azzal Smithers eldöcögött, és hamarosan becsapódott mögötte a hangár ajtaja. Mrs. Jones
Alexhez fordult.
- Holnap elutazol Port Tallonba Félix Lester álnéven -mondta. - Egy dossziét nyújtott Alex
felé.
- Az igazi Félix Lestert skóciai vakációra küldtük. Ebben az anyagban minden benne van,
amit tudnod kell róla.
- Majd lefekvés előtt elolvasom.
- Helyes.
Mrs. Jones egyszerre elkomorodott, s Alex, maga se tudta, miért, arra gondolt, vajon van-e a
nőnek gyereke. Ha van, lehet, hogy fiú, és talán épp annyi idős, mint ő, Alex...
Mrs. Jones elővett egy fekete-fehér fényképet, és az asztalra tette. A kép fehér pólós,
farmernadrágos férfit ábrázolt. Az illető 28-29 éves lehetett; szőke, rövid haja volt, lágy
vonalú arca, és olyan karcsú, de izmos alakja, akár egy táncosnak. A fotó kissé életlen volt,
bizonyára távolról készült, talán rejtett kamerával.
- Kérlek, nézd meg ezt a képet.
- Nézem.
- Ezt az embert Jaszen Gregorovicsnak hívják. Orosz születésű, de más országoknak is
dolgozik. Szolgálta már Irakot, Szerbiát, Líbiát és Kínát is.
- Mivel foglalkozik? - kérdezte Alex, bár a férfi könyörtelen tekintetében ott ült a válasz.
-Bérgyilkos. Alex. Gyanítjuk, hogy ő ölte meg Ian Ridert.
Hosszú másodpercekig hallgattak. Alex a képre meredve igyekezett emlékezetébe vésni az arc
minden vonását.
- Ez a fotó hat hónapja készült Kubában. Lehet, hogy véletlenül, de akkor épp Sayle is ott
tartózkodott. Elképzelhető, hogy találkoztak. És van még valami.
Mrs. Jones szünetet tartott.
- Rider utolsó üzenetében szerepelt egy monogram: J. G.
-Jaszen Gregorovics.
- A nagybátyád feltehetőleg találkozott Jaszennel Port Tallonban, és értesíteni akart minket...
- Miért mondja ezt el nekem? - vágott a szavába Alex.
- Mert ha látod őt, hajaszen felbukkan a Sayle Művekben, akkor azonnal lépj kapcsolatba
velünk.
- Miért?
- Hogy kihozhassunk. Hajaszen rájön, kinek dolgozol, téged is megöl.
Alex elmosolyodott.
- Nem fog egy gyerekkel foglalkozni.
- De fog.
Mrs. Jones felemelte az asztalról a fotót, és eltette. -Jegyezd meg, Alex Rider: a halál nem
nézi, hány éves vagy. Alex felállt.
- Holnap reggel nyolc órakor indulsz - búcsúzott Mrs. Jones. - Vigyázz magadra, Alex! És sok
szerencsét!
A hangár sötétjéből emberek alakja bontakozott ki: az ejtőernyősök visszaérkeztek a bevetési
zónából. A csapat élén Farkas és a K szakasz másik három tagja közeledett. Alex ki akarta
kerülni őket, de Farkas az útját állta.
- Elmész - szólt a katona. Nyilván valahogy hírét vette, hogy Alex kiképzése véget ért.
- Igen.
Hosszú szünet következett.
-Ami a gépen történt... - kezdte Farkas.
- Felejtsd el! - vágott a szavába Alex. - Nem történt semmi. Te ugrottál, én nem ugrottam.
Ennyi.
Farkas kezet nyújtott neki.
-Csak azt akarom mondani,... hogy tévedtem veled kapcsolatban. Most már sajnálom, hogy
rád szálltam. Belevaló srác vagy! És lehet... lehet, hogy egyszer jó lenne együtt dolgozni
veled.
- Talán lesz rá alkalom - felelte Alex. Kezet ráztak.
- Sok szerencsét, Fióka!
- Sok szerencsét, Farkas!
 Physalia physalis
Az ezüstszürke SL 600-as Mercedes lehajtott az autópályáról, és délnek kanyarodott. A
sofőrön kívül egyetlen utas ült benne: Alex. Annyi puha bőr vette körül, hogy alig hallotta a
Port Tallon melletti Sayle-komplexum felé tartó kocsi 389 lóerős, hatliteres motorjának
hangját. No persze a százharminc kilométeres sebesség ennek a motornak sétagalopp! Alex
reggel az észak-londoni Hampstedben, a Lester család templomból lakóházzá átalakított
otthona előtt szállt be az autóba. Mikor a sofőr megérkezett, Alex már a ház előtt állt a
csomagjával együtt, volt vele egy nő is - egy MI6-ügynök -, aki megpuszilta, a lelkére kötötte,
hogy reggel-este mosson fogat, és még integetett is utána. Alex a sofőr számára Félix Lester
volt, akit édesanyja búcsúztat a kapuban.
Indulás előtt Alex még elolvasta a Mrs. Jonestól kapott anyagot. Megtudta belőle, hogy Lester
a Szent Antalról elnevezett iskolába jár, és két húga meg egy labradora van. Az apja
építészmérnök, az anyja ékszertervező. Boldog család - az ő családja, ha bárki kérdezi.
- Messze van még Port Tallon? - kérdezte Alex.
A sofőr eddig alig egy-két szót szólt hozzá, s most is úgy válaszolt, hogy rá se nézett.
- Még utazunk néhány órát. Akarsz zenét hallgatni?
- Van valami John Lennontól? - kérdezte Alex. A kívánság nem az ő ízlését tükrözte, hanem
az aktából megismert Félix Lesterét.
- Nincs.
-Akkor hagyjuk. Inkább alszom.
Az alvásra valóban szüksége volt a kiképzés fáradalmai után. Azon is elgondolkodott, mit fog
mondani, ha valaki meglátja a testét elborító zúzódásokat és félig begyógyult vágásokat meg
horzsolásokat. Majd megpróbálja beadni nekik, hogy megverték az iskolában. Behunyta a
szemét, és hagyta, hogy a bőrülés álomba ringassa.
Arra ébredt, hogy a kocsi lelassult. Mikor kinyitotta a szemét, egy halászfalut pillantott meg,
azon túl pedig a kéklő tengert és a felhőtlen eget. Olyan volt, mintha fényképet látna egy
utazási prospektusban, ami Anglia elfeledett tájait reklámozza. A magasban rikoltozó sirályok
keringtek, a vízen viharvert halászhajó közeledett a kikötő felé. Nem messze néhány
bámészkodó helybéli álldogált - halászok és a feleségeik. Délután öt óra lehetett, s a falut az a
fajta finom, ezüstös fény vonta be, ami a legszebb tavaszi napokon az alkony közeledtét jelzi.
- Port Tallon - szólt a sofőr.
- Szép.
-A halaknak nem tetszik.
A falut megkerülve továbbhajtottak a szárazföld belseje felé egy keskeny úton, ami furcsa
alakú dombokkal tarkított földek között kanyargott. Alex romos épületcsoportot pillantott
meg, düledező kéményekkel és nagy, rozsdás vaskerekekkel. Hamar ráismert: ez egy régi
ónbánya.
Cornwallban háromezer éven át bányásztak ónt, mígnem egy szép napon kimerült a készlet. A
bányászok elmentek, de a bányák ott maradtak.
Néhány kilométerrel odébb fémkerítés bukkant fel a horizonton. Vadonatúj volt, tíz méter
magas, és a tetején szögesdrót feszült. A kerítést és környékét állványra szerelt reflektorok
világították meg, s mindegyik alatt egy-egy hatalmas, fehér alapon piros betűs tábla díszelgett.
A szöveget a szomszéd megyéből is el lehetett volna olvasni.
SAYLE MŰVEK IDEGENEK BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!
- A behatolóba golyó hatol be - motyogta Alex. Emlékezett még rá, mit mondott Mrs. Jones.
Sayle afféle magánhadsereggel őrizteti a gyárát. Úgy viselkedik, mint akinek titkolnivalója
van. Alex első benyomása megerősítette ezt a véleményt. A gyártelep agresszív idegen
testként hatott a szelíd, dimbes-dombos tájban.
A kocsi egyenesen a főkapuhoz gördült, ahol sorompó zárta el az utat. A portásfülkéből
kilépett egy SE feliratú kék-szürke egyenruhás őr, és intett a sofőrnek, hogy behajthat. A
sorompó automatikusan felemelkedett. Ezután hosszú, egyenes útszakasz következett, mely
egy mesterségesen síkká lapított területet szelt át. Az úttól balra leszállópálya terült el, jobbra
négy ultramodern épület állt. A házak homlokzata csupa füstüveg és acél, s fedett átjárók
kötötték össze őket egymással. A leszállópálya mellett
egy helikopter és egy kis teherszállító repülő állt. Alex álmélkodva nézett körül. Az öt
négyzetkilométeres telep valóban lenyűgöző látványt nyújtott.
A Mercedes áthaladt egy körforgalmú kereszteződésen, amelynek közepén szökőkút állt, s
továbbgurult egy szélesen terpeszkedő, hatalmas ház felé. Ötemeletes viktoriánus épület volt,
vörös téglafalakkal, patinás rézborítású kupolákkal és tornyokkal. Csak az út felé eső oldalon
legalább hatvan ablak volt rajta. Az a fajta hivalkodó épület, ami el van telve a saját
méreteitől.
A sofőr lefékezte a Mercedest a főbejárat előtt, és kiszállt.
- Gyere utánam.
- Mi lesz a holmimmal? - kérdezte Alex.
- Majd behozzák.
A bejárati ajtó tágas előcsarnokba nyílt, ahol Alex egy hatalmas festménnyel találta szemben
magát. A kép az utolsó ítéletet ábrázolta, úgy, ahogy azt négy évszázada elképzelték:
elkárhozott lelkek és démonok kavargó tömegeként. De nem a festmény volt az egyetlen
műtárgy a helyiségben: mindenfelé akvarellek, és olajfestmények, metszetek, rajzok, kő- és
bronzszobrok vonzották a tekintetet. A padlót olyan vastag szőnyeg borította, hogy Alex
szinte tengeribeteg lett, mikor végigment rajta. A csarnok zsúfoltsága is nyomasztotta, és
szinte megkönnyebbült, amikor a sofőr átvezette egy másik, szintén igen tágas terembe, ami
jóformán üres volt.
- Itt várj Mr. Sayle-re - mondta a sofőr, és elment.
Alex körülnézett. Ez a helyiség modern hangulatú volt. Rafináltan elhelyezett halogénlámpák
világították meg, a közepe táján íves acél íróasztal állt, s volt benne egy csigalépcső, amely a
magas mennyezetbe vágott kör alakú nyíláshoz vezetett. A helyiség egyik falát teljes
egészében egyetlen üvegtábla alkotta. Alex rádöbbent, hogy egy óriási akvárium előtt áll,
amely már puszta mérete folytán is lebilincselő látványt nyújtott. Alex el se tudta képzelni,
hány ezer liter víz feszíti az üvegfalat, s meglepte, hogy az akvárium üres: egyetlen hal sem
volt benne, pedig egy cápának is elég tágas lett volna.
Aztán egyszerre megmozdult valami a türkizkék homályban. Alex felnyögött a döbbenettől és
az ámulattól: felbukkant előtte a legnagyobb medúza, amit életében látott. Az állat lüktető
harangteste fehérben és mályvaszínben csillámlott. Csalánsejtekkel borított tüskés, kígyózó
tapogatói legalább tíz méter hosszúak voltak. Ahogy úszott - vagy talán csak sodródott a
mesterséges áramlásban - tapogatókarjai az üvegnek ütköztek, s szinte úgy tűnt, mintha ki
akarna törni luxusbörtönéből. Alex sose látott ennél lenyűgözőbb s egyben visszataszítóbb
teremtményt.
- Physalia physalis, azaz hólyagmedúza.
Alex a háta mögül hallotta a hangot, s megfordulva egy férfit pillantott meg a lépcső alsó
fokain.
Herod Sayle alacsony volt. Annyira alacsony, hogy Alex először azt hitte, egy ember
eltorzított tükörképét látja. Makulátlan, drága fekete öltönyében, arany pecsétgyűrűjével és
csillogó fekete cipőjében Sayle úgy festett, akár
egy multimilliomos üzletember kicsinyített szobra. Kerek, kopasz feje volt, s olyan sötét bőre,
hogy világított a fogsora, ha mosolygott. A szeme egyenesen rémisztő volt: apró, szürke írisze
gombként ült ragyogó szeme fehérje közepén, s ettől az arca egy ebihalra emlékeztette Alexet.
A szörnyű szempár nagyjából egy magasságban volt Alexével. Mindent egybevetve Sayle
semmivel sem tűnt emberibbnek, mint a medúza.
- Portugál gályának is nevezik - folytatta Sayle. Erős akcentusa volt, amit még a bejrúti
piactérről hozhatott magával. - Gyönyörű, nem?
- De azért háziállatnak nem az igazi - felelte Alex.
-A dél-kínai tengerben búvárkodva találtam rá.
Sayle egy üvegtárlóra mutatott, amelyben bársonyágyon három szigonypuska és búvárkések
egész gyűjteménye feküdt.
-Imádok halakra vadászni, de amikor ezt a physalia-példányt megpillantottam, éreztem, hogy
elevenen van szükségem rá. Ki tudja, miért, de önmagamat látom benne.
- Kilencven százalékban vízből állt. Nincs agya, nincsenek zsigerei, nincs végbele - sorolta
Alex az iskolai emlékek mélyéről előhívott adatokat.
Sayle csupán egy néma pillantással felelt, aztán ismét az óriási akváriumban lebegő lény felé
fordult.
- Magányos vadász - szólt. - Egyedül járja a vizeket, a halak nem törődnek vele. Néma, mégis
tiszteletet parancsol. Látod a tapogatóit, Lester? Érdekes halálod lenne, ha köréd fonódnának.
Alex biccentett.
- Szólítson Alexnek.
Felixet akart mondani, mégis az igazi neve csúszott ki a száján. Ennél ostobább, gyerekesebb
hibát el se követhetett volna. Hiába, megzavarta az elméjét Sayle furcsa megjelenése és a
medúza lassú, delejező tánca.
A szürke szem összeszűkült.
- Úgy tudtam, Félix a neved. -A barátaim Alexnek szólítanak,
- Miért?
- Alex Ferguson után. A Manchester Unitednek szurkolok.
Hirtelen nem jutott eszébe jobb magyarázat. A Félix Lester szobájáról készült fényképen látott
egy futball-posztert, úgyhogy tudta, legalább a csapatot illetően nem tévedett.
Sayle elmosolyodott.
- Ez jó! Nem bánom, maradjunk az Alexnél. Remélem, jó barátok leszünk, Alex. Nagyon
szerencsés gyerek vagy. Megnyerted a versenyt, így elsőként próbálhatod ki a Tornádót. A
dolog egyébként számomra se haszontalan. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Szeretném
megtudni, mi tetszik a gépben, és mi nem.
A szürke szemek kissé visszahúzódtak üregükbe.
- Csupán három napunk van a nagy bemutatkozásig. Pisszkosul kell sietnünk, ahogy apám
szokta volt mondani. Hamarosan a szobádba kísérnek, és holnap reggel munkához látsz.
Kipróbálod majd a matematikai programokat,... és a nyelvieket. Mindent szoftvert itt, a Sayle
Művekben fejlesztettünk ki. Természetesen konzultál-
tunk diákokkal, tanárokkal, pedagógiai szakemberekkel. De a te véleményed, kedves... Alex,
jobban érdekel, mint mindannyiuké együttvéve.
Beszéd közben Sayle-t egyre jobban elragadta a lelkesedés, s izgalmában szinte más emberré
vált. Alex az első pillanattól fogva ellenszenvet érzett iránta, s immár cseppet se csodálkozott
Blunt és az MI gyanakvásán. Most azonban kissé más megvilágításba került a dolog. Ott áll
előtte Anglia egyik leggazdagabb embere, aki puszta szívjóságból hatalmas ajándékot készül
adni a brit iskoláknak! Attól, hogy Sayle kicsi és visszataszító külsejű, még nem feltétlenül
ellenség. Lehet, hogy Blunt mégiscsak téved?!
-Jön a munkatársam - szólt Sayle. - Pisszkosul ideje volt!
Kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy régimódi komornyik öltözékét viselő férfi, aki külsejét
tekintve Sayle tökéletes ellentétét jelenítette meg: magas és sovány volt, papírfehér bőrű, és
vörösesszőke hajú. Messziről úgy tűnt, mintha mosolyogna, de mikor közelebb ért, Alex látta,
hogy erről szó sincs. A férfi arcának mindkét oldalán egy-egy borzalmas sebhely húzódott a
szája sarkától egészen a füléig. Olyan volt, mintha valaki félbe akarta volna vágni az arcát. A
sebhelyek undok mályvaszínűek voltak, s a varratok helyét őrző kisebb, halványabb hegek
szegélyezték őket.
- Bemutatom Mosoly urat - szólt Sayle. - Ezt a művésznevet a balesete után vette fel.
- A balesete után? - ismételte Alex. Nehéz volt megállnia, hogy ne bámulja meg a szörnyű
sebhelyeket.
- Mosoly úr cirkuszban dolgozott. Egyedülálló késdo-bálószáma volt, ami abban csúcsosodott
ki, hogy a fogával kapott el egy pörögve repülő kést. Egy alkalommal aztán idős édesanyja is
beült az előadásra. Integetett neki az első sorból, ezzel megzavarta Mosolyt, s ő elvétette az
időzítést. Már tizenkét éve nekem dolgozik, s bár a külseje nem éppen vonzó, az odaadása és
a képességei felülmúlhatatlanok. Jut eszembe, ne próbálj beszélgetni vele, mert nincs nyelve.
- Eréhgh! - mondta Mosoly.
- Nagyon örülök - motyogta Alex.
- Vezesse a fiút a kék szobába - parancsolta Sayle, majd ismét Alexhez fodult. - Szerencséd
van, mert épp megüresedett az egyik legszebb lakosztályunk. Itt van, ebben az épületben. Egy
biztonsági szakértő lakott benne, aki azonban váratlanul eltávozott.
- Miért? - kérdezte könnyedén Alex.
- Fogalmam sincs. Az egyik percben még itt volt, a másikban már nem. Remélem, te nem
készülsz hasonlóra, Alex - tette hozzá mosolyogva.
- Ráh... vörh! - Mosoly az ajtóra mutatott, és Alex kiment a teremből, magára hagyva Herod
Sayle-t tengerlakó foglyával.
Végigmentek egy folyosón, ahol további műalkotások függtek és álltak; aztán egy lépcső
következett, majd egy újabb, széles folyosó csillárokkal és kétoldalt súlyos faajtókkal. Alex
úgy sejtette, hogy a ház csak lakóépületként szolgál - maga Sayle is bizonyára itt lakik -, a
számítógépek gyártása pedig a leszállópályával szemközti, modern épületekben folyik.
Reggel bizonyára átkísérik majd oda.
A szobája a széles folyosó legvégén volt. A tágas lakosztály ablaka a szökőkútra nézett.
Odakint időközben bealkonyodott. A kút vize tíz méter magasról zuhogott le egy félmeztelen
szoboralak fölött, amely gyanúsan hasonlított Herod Sayle-re. A szobrot tucatnyi rejtett lámpa
világított meg. A szobában egy mennyezetes ágy állt, az ablak előtt álló asztalon vacsora várta
Alexet: sonka, sajt és saláta. A poggyásza az ágyon feküdt.
Alex odament a Nike sporttáskához, és megvizsgálta. Mikor legutóbb becsukta, három
hajszálat dugott a cipzár fémfogacskái közé. A hajszálak most nem voltak a helyükön. Alex
kinyitotta a táskát, és belenézett. Minden a helyén volt, mégis biztosra vette, hogy poggyászát
módszeresen átkutatták.
Elővette a Game Boy Colort, betette a Speed Wars kazettát, majd háromszor megnyomta a
START gombot. A képernyőn azonnal megjelent egy zöld négyszög: a szoba alaprajza. Alex
felemelte a gépet, és körbefordult vele, mígnem a képernyőn egyszerre villogó piros pont
jelent meg. Alex elindult a fal felé, maga előtt tartva a Game Boyt. A pont egyre gyorsabban
és egyre fényesebben villogott. Alex megállt a fürdőszobaajtó mellett, ahol a falon tarka,
Picasso-gyanús festmény lógott. Letette a Game Boyt, és óvatosan leakasztotta a festményt. A
kép mögött egy tízpennys érme nagyságú fekete lemezke volt a falra erősítve - egy
lehallgatókészülék. Alex néhány másodpercig elgondolkodva nézte a poloskát. Vajon miért
szerelték fel? Elővigyázatosságból? Vagy Sayle a hatalomvágytól hajtva a nap minden
percében tudni akarja, mit csinálnak a vendégei?
Visszaakasztotta a festményt a helyére. Több poloskát nem talált a helyiségben, és a
fürdőszoba is tiszta volt.
Megette a vacsorát, azután lezuhanyozott. Amikor a fürdőből visszatérve elhaladt az ablak
előtt, mozgást vett észre a szökőkútnál. A modern épületek ablakainak fénye három fehér
overallos férfit világított meg, akik egy nyitott dzsipben közeledtek a házhoz. További két
ember gyalog sétált odalent. Ez utóbbiak biztonsági őrök voltak. Ugyanolyan egyenruhát
viseltek, mint a kapuőr, s mindkettőnek félautomata géppisztoly lógott a vállán. Sayle jól
felszerelte a magánhadseregét!
Alex bebújt az ágyba. Az utolsó ember, aki ebben a szobában aludt, a nagybátyja, Ian Rider
volt. Talán az ablakon kinézve meglátott valamit? Vagy meghallott valamit? Mi történhetett
vele, amiért az életével kellett fizetnie?
A halott ember ágyában csak nagy sokára szállt álom Alex szemére.

Baj keresés
Amikor kinyitotta a szemét, rögtön észrevette. Bárki más is azonnal meglátta volna, csakhogy
Ian Rider halála óta senki nem használta az ágyat. A baldachin szövetének egyik redőjéből
fehér háromszög kandikált ki. Csak az vehette észre, aki háton feküdt az ágyban - ahogy most
Alex.
Az ágymennyezet nagyon magas volt. Alexnek rá kellett állítania egy széket a matracra, és
csak arra állva érte el. Végül nagy nehezen, imbolyogva sikerült ujjai közé csippentenie és
kihúznia a fehér háromszöget.
Összehajtogatott papírdarabot tartott a kezében. Kézzel rajzolt, különös ábra volt rajta, az alatt
pedig valamiféle kód.
a. «*w/it
Alexnek ez a kevés is elég volt ahhoz, hogy felismerje Ian Rider kézírását. De mit jelenthet a
rajz és a betűk meg a számok? Felöltözött, odament az asztalhoz, üres papírt vett elő, és csupa
nagybetűvel rövid levelet írt rá.
EZT IAN RIDER SZOBÁJÁBAN TALÁLTAM. MEG TUDJÁK FEJTENI?
Utána bekapcsolta a Game Boyt, betette a Nemesis-kazettát, majd elhúzta a képernyőt a két
papír fölött. Először a levelet szkennelte be, azután a rajzot. Tudta, hogy Mrs. Jones
irodájában pillanatokon belül felzümmög a faxgép, és kibújik belőle a két papír másolata.
Talán az MI6-nál ki tudják deríteni, mit jelent az ábra. Elvégre titkok megfejtéséből élnek.
Alex a művelet után kikapcsolta a Game Boyt, kinyitotta a gép fenéklapját, és beledugta az
összehajtott papírt az elemrekeszbe. Az ábra bizonyára fontos, ha Ian Rider elrejtette. Talán
éppen a rajz miatt kellett meghalnia.
Kopogtattak az ajtón. Alex odament, és kinyitotta. Mosoly állt odakint, ezúttal is
komornyikruhában. -Jó reggelt - köszönt Alex. - Görgh!
Mosoly intett, hogy induljanak. Alex engedelmesen követte a férfit, s mikor kiértek a házból,
fellélegzett: megkönnyebbülés volt kiszabadulni a nyomasztó műtárgyraktárból. Amikor
megálltak egy percre a szökőkút-nál, hirtelen propellerzúgás ütötte meg Alex fülét: légcsa­
varos teherszállító gép bukkant fel a háztető fölött, és ereszkedett a leszállópálya felé.
- Rev rokh léfg - magyarázta Mosoly.
- Hát igen - felelte Alex.
86
A legközelebbi modern épület felé vették útjukat. Az ajtóhoz érve Mosoly rányomta a tenyerét
egy üveglapra. Az üveg zölden világítani kezdett - nyilván ellenőrizte az ujjlenyomatot -, s
egy másodperccel később az automata ajtó zajtalanul kinyílt.
Az épületbe lépve Alex a jövő évszázadban találta magát. A lakóház fényűző eleganciája után
most mintha egy tudományos-fantasztikus film díszletei közé került volna. Hosszú, fehér,
fémpadlós folyosók, halogénlámpák, légkondicionáló keltette természetellenes hideg - ez egy
másik világ volt. Egy nő sietett eléjük. Széles válla és furcsán kifejezéstelen, telihold alakú
arca volt. Szőke haját szoros kontyba csavarva hordta, orrán drótkeretes szemüveg ült, és nem
viselt más sminket, csak egy kis sárga rúzst. Fehér köpenyének felső zsebére „VOLE" feliratú
névtábla volt tűzve. - Te vagy Félix, igaz? - kérdezte erős német akcentussal. - Illetve, mint
hallom, Alex. Igen! Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Fráulein Vole vagyok. De szólíts csak
Nadiának.
Mosolyhoz fordult.
-Átveszem a gyereket.
Mosoly bólintott, és kiment az épületből.
- Gyere velem! Vole lassan elindult.
- Négy épületben dolgozunk. Ez, ahol vagyunk, az A épület. Az adminisztrációs osztály és a
rekreációs helyiségek vannak itt. A B épületben zajlik a szoftverfejlesztés, a C-ben van a
kutatási osztályunk és a raktár. A Tornádók gyártósora a D épületben található.
- Hol lehet reggelizni? - kérdezte Alex.
- Hát még nem ettél? Majd küldök neked egy szendvicset. Herr Sayle ragaszkodik hozzá,
hogy késlekedés nélkül munkához láss.
A nő úgy lépkedett, akár egy katona: egyenes háttal, fekete bőrcipője talpát keményen a
padlóhoz verve. Bevezette Alexet egy dísztelen helyiségbe, ahol mindössze egy szék és egy
asztal volt - az asztalon pedig ott állt az első Tornádó, amit Alex életében látott.
Gyönyörű gép volt, sokkal szebb, mint a dizájnjáról elhíresült iMac. Egyöntetű feketeségét
csak az oldalát díszítő fehér villám törte meg. A képernyő mintha a világűrbe néző kajütablak
lett volna. Alex leült az asztalhoz, és bekapcsolta a gépet. Az pillanatok alatt betöltötte az
operációs rendszert. A monitoron villám hasított át, kavargó felhők tűntek fel, majd
kibontakoztak a Sayle Művek lógójának égővörös betűi: SE. Azután feltűnt az asztalfelület,
és rajta a programikonok: matematika, természettudomány, francia és így tovább, az összes
tantárgy. Alex már ez alatt a néhány másodperc alatt is megérezte a számítógép elképesztő
gyorsaságát. És Herod Sayle az ország minden iskolájába küldeni fog egyet! Akárhogy is, aki
ilyen fantasztikus ajándékot ad, tiszteletet érdemel!
- Magadra hagylak - szólt Fráulein Vole. - Gondolom, nincs szükséged segítségre a Tornádó
kipróbálásához. Este Herr Sayle-lel vacsorázol, és beszámolsz majd neki a benyomásaidról.
-Rendben... beszámolok a benyomásaimról.
- Nemsokára megkapod a szendvicsedet. Viszont meg kell kérjelek, hogy a szobát ne hagyd
el. Biztonsági okokból, bizonyára megérted.
- Természetesen, Miss Vole.
A nő kiment, Alex pedig bekapcsolta az egyik programot. Másodpercek alatt teljesen
belefeledkezett a Tornádó csúcsszoftvereibe. Az időközben megérkezett szendvicshez hozzá
se nyúlt, az ott száradt meg a tányéron. Alex sose mondott volna olyasmit, hogy tanulni szóra­
koztató dolog, de azt el kellett ismernie, hogy ez a számítógép sokkal emészthetőbbé tette a
tananyagot. A történelemprogram zenével és videoklipekkel fűszerezve mutatta be a
fontosabb csatákat. Hogyan vonjunk ki oxigént a vízből? A természettudomány-program
használója végignézhette a műveletet. A Tornádónak még a geometriát is sikerült szinte
elviselhetővé tennie, és ezzel messze felülmúlta a Brooklandben tanító Mr. Donovan teljesít­
ményét.
Mikor Alex először az órájára nézett, már egy óra volt. Több mint négy órája ült a szobában.
Felállt, és kinyújtózkodott. Nadia Vole azt mondta, ne hagyja el a helyiséget, de tudta, ha
titkokra akar bukkanni a Sayle Műveknél, azokat nem ebben a szobában kell keresnie.
Odament hát az ajtóhoz, ami, meglepetésére, automatikusan kinyílt. Kilépett a folyosóra,
amely teljesen néptelen volt. Eljött az ideje, hogy felfedezőútra induljon!
Az A épületben, mint Vole mondta, az adminisztráció és a rekreációs helyiségek kaptak
helyet. Alex elhaladt egy sor iroda, majd pedig egy fehér csempés étkező mellett.
Az asztaloknál vagy negyven, fehér köpenyes, névkitűzős férfi és nő ült. Asztaltársaikkal
élénk beszélgetésbe merülve ebédeltek. Alex jókor indult sétájára. Nem találkozott senkivel,
mikor a plexiüveg tetejű átjárót maga mögött hagyva átment a B épületbe. Itt monitorok és az
asztalokon hegyekben álló, kinyomtatott papírok uralták a terepet. Ez volt a szoftverfejlesztési
osztály. Alex továbbment a C épületbe, a kutatási osztályra, ahol könyvekkel és CD-ROM-
okkal telezsúfolt polcok mellett vezetett el az útja. Egyszerre hangokat hallott, gyorsan
behúzódott hát az egyik polc mögé. Két technikus sietett át a helyiségen.
Tilosban jár, egyedül van, ráadásul azt se tudja, mit keres. Minden bizonnyal a bajt. Hisz mi
mást is találhatna itt?
Halk léptekkel, ráérősen továbbindult a folyosón, az utolsó épület irányába. Nemsokára
megint hangok ütötték meg a fülét. Leguggolt egy ivókút mellé, onnan figyelte a közeledőket.
Hárman voltak: két férfi és egy nő. Fehér köpenyt viseltek, és webszerverekről vitatkoztak.
Alex a magasban is mozgást vett észre. Egy biztonsági kamera fordult lassan a búvóhelye
felé. Körülbelül öt másodperce volt, hogy eltűnjön onnan, de várnia kellett, amíg a három
technikus eltávolodik, csak akkor iszkolhatott ki búvóhelyéről.
Vajon meglátta a széles látószögű kamera? Talán igen, talán nem. Egy dolgot biztosan tudott:
fogytán az ideje. Lehet, hogy Vole már kereste is őt a szobában. Lehet, hogy valaki ebédet vitt
neki. Ha még találni akar valamit, nagyon kell sietnie...
Elindult a C és a D épületet összekötő üvegfalú átjáróban, és itt végre talált valami érdekeset.
A folyosó hosszában két részre vált: az egyik fele továbbment a D épület bejárata felé, a
másik oldalon vaslépcső vezetett le valamiféle alagsorba. Addig minden folyosón és minden
ajtón talált valamilyen táblát, ezen a lépcsőn viszont nem volt semmiféle felirat. Az alsó rész
ráadásul sötétbe burkolózott -olyan volt, mintha a lépcső észrevétlen próbálna maradni.
Alex visszahúzódott, mert léptek zaját hallotta. Néhány másodperccel később megjelent a
lépcsőn Mosoly - úgy emelkedett ki a mélyből, akár egy vámpír, akinek ráadásul rossz napja
van. Mikor a napfény halottsápadt arcára esett, megrándult a sebhelye. Pislogott néhányat,
azután indult tovább a D épület felé.
Mit keresett odalent? Mi van az alagsorban?
Alex lesietett a lépcsőn. Mintha hullaházba lépett volna be. A légkondicionáló olyan hideget
csinált, hogy szinte ráfagyott a verejték a halántékára és a tenyerére.
Megállt a lépcső aljában. Innen hosszú folyosó indult visszafelé, abba az irányba, amerről jött.
El lehetett látni a végéig: egy vasajtóhoz vezetett. De a legfurcsább az volt, hogy a falakról
hiányzott a burkolat. Csak csupasz, sötétbarna sziklák voltak, amelyeket cink vagy valamilyen
érc csíkjai ereztek. A padló se volt lekövezve, s az egész folyosót dróton lógó, hagyományos
villanykörték világították meg. A hely emlékeztette Alexet valamire, amit nemrég látott, de
nem tudta volna megmondani, mi az.
Biztosra vette, hogy a kis jelentéktelennek látszó vasajtó a folyosó végén zárva van - talán
időtlen idők óta. Ahogy
a lépcsőn, azon se volt tábla vagy felirat. Csakhogy Mosoly az imént jött fel a lépcsőn, és nem
jöhetett máshonnan, csakis e mögül az ajtó mögül!
Alex végigsietett a folyosón, és gondolkodás nélkül lenyomta az ajtó kilincsét. Zárva.
Rászorította a fülét a vaslapra, és hallgatózott. Nem hallott semmit, azaz... Vagy csak
képzelődik? Az ajtón ritmikus dohogás szűrődött ki. Egy szivattyú vagy valami hasonló gép
hangja. Alex bármit megadott volna érte, hogy átnézhessen a vasajtón -aztán eszébe jutott,
hogy megteheti. Ott lapult a zsebében a Game Boy. Elővette, beledugta az Exocet-kazettát,
bekapcsolta a játékgépet, és az ajtó elé tartotta.
A képernyő kivilágosodott, kicsiny ablakot nyitva a vaslemezen. Alex tágas termet látott,
amelynek a közepén egy magas, hordó alakú tárgy állt. Emberek is voltak odabent,
elmosódott kísértetalakokként mozogtak a képernyőn. Többen közülük lapos, négyszögletes
tárgyat tartottak a kezükben. Tálcákat talán? Az egyik oldalon mintha egy asztal állt volna,
rajta halomba rakott, kivehetetlen tárgyak. Alex megnyomta a fényerő-szabályozó gombot,
majd megpróbált ráközelíteni az asztalra. De a terem nagy volt, és minden túl messze volt
benne.
Alex előkotorta a zsebéből a fejhallgatót. Egyik végét az aljzatba, a másikat a fülébe dugta.
Ha már nem lát, talán legalább hallhat valamit - és valóban, az ügyes gép, ha nem is tiszta, de
azért többé-kevésbé érthető emberi beszédet közvetített.
- ... a helyére. Huszonnégy óránk van.
-Annyi nem elég.
-Elégnek kell lennie! Ma éjjel kettő óra nulla-nulla perckor érkezik.
- ... Mosoly... ő felügyeli a szállítást.
- Nem lesz elég az idő!
Ezután a hangok gazdái elmentek. Alex megpróbálta értelmezni a hallottakat. Valamit hoznak.
Éjjel kettőkor. És Mosoly felügyeli a szállítást.
Minek a szállítását?
Alighogy Alex újra a zsebébe rejtette a Game Boyt, egy cipő nyikordulását hallotta, s rájött,
hogy nincs egyedül. Amikor megfordult, Nadia Volével találta szemben magát. A nő nyilván
be akarta cserkészni őt, vagyis tudta, hogy idelent találja.
- Mit keresel itt, Alex?
Fraulein Vole hangja mérgezett méz volt.
- Semmit - felelte Alex.
-Azt kértem, hogy maradj a szobádban.
- Igen, de egész délelőtt ott ültem. Ki kellett jönnöm egy kicsit.
- És ide jöttél?
- Megláttam a lépcsőt, és azt hittem, a vécéhez vezet. Hosszú szünet következet. Alex még
mindig hallotta -
vagy hallani vélte - a titkos teremben működő gép dohogását. Aztán a nő bólintott, mintegy
jelezve, hogy elfogadja a magyarázatot.
- Nincs idelent semmi - mondta. - Ez az ajtó a generátorterembe vezet. Gyere, kérlek... -
Invitálóan intett. -Visszakísérlek a főépületbe. Fel kell készülnöd a vacsorá-
ra. Herr Sayle szeretné hallani az első benyomásaidat a Tornádóról.
Alex a nő mellett elhaladva visszaindult a lépcső felé. Két dologban bizonyos volt. Először is
abban, hogy Nadia Vole hazudik. Az alagsori helyiség nem generátorterem. A nő elhallgat
valamit. Másodszor: Vole nem hisz neki. Valamelyik kamera elkapta őt, és a biztonságiak
értesítették Volét.
Nem túl jó kezdet.
Alex elérte a lépcsőt, és elindult felfelé, a hátában érezve Nadia Vole tekintetének tűhegyes
tőrét.

Éjszakai látogatók
Herod Sayle épp snookerezett, mikor Alexet ismét bevezették a medúzás helyiségbe. Hogy az
ördögbe került! Alex kénytelen volt megállapítani, hogy a pöttöm ember nevetséges látványt
nyújt, ahogy ott áll a zöld filctenger mellett. Mosoly is jelen volt, ő cipelte a sámlit, amire
Sayle az egyes lökések előtt felállt. Sámli nélkül csak a feje látszott volna ki az asztal mögül.
- A... jó estét, Félix! Akarom mondani, Alex. Szoktál snookerezni?
- Ritkán.
- Van kedved beszállni? Csak két piros maradt - aztán jönnek a színek. De fogadni mernék,
hogy egyetlen pontot se szerzel!
- Mekkora tétre gondolt?
- Ha-ha! - nevetett fel Sayle. - Mit szólnál, mondjuk, tíz fonthoz pontonként?
- Az rengeteg pénz! - hüledezett Alex.
- Egy ilyen gazdag embernek, mint én, semmiség. Akár . száz fontot is ajánlhatnék.
- Hát akkor ajánljon - mondta Alex halkan, de szavai így is kihívóan csengtek.
Sayle tűnődve nézett rá.
-Ám legyen - bólintott végül. - Száz font pontonként. Miért is ne? Szeretek kockáztatni. Apám
is nagy hazárdőr volt.
- Úgy tudtam, fodrász volt. -Ezt meg ki mondta neked?
Alex némán elátkozta magát. Miért ilyen óvatlan mindig, ha ezzel az emberrel beszél?
-Valamelyik újságban olvastam - felelte. - Miután megnyertem a versenyt, apám gyűjtött
nekem egy pár cikket magáról.
- Akkor hát száz font pontonként. De ne éld bele magad, hogy meggazdagszol.
Sayle meglökte a fehér golyót, az pedig a középső zsebbe küldte az egyik pirosat. A medúza
úgy lebegett az akvárium üvege mögött, mintha a játékot figyelné. Mosoly felemelte a sámlit,
és átvitte az asztal túlsó oldalára. Sayle nevetett egyet, majd követte a komornyikot, menet
közben a következő lökést tervezgetve. Ezúttal nem volt könnyű dolga, egy takarásban lévő
feketét kellett a sarokzsebbe küldenie.
-A te apádnak mi a foglalkozása? - kérdezte.
- Építész - felelte Alex.
- Valóban? És milyen épületeket tervezett? - Sayle nem adott különösebb hangsúlyt a
kérdésnek, Alex mégis úgy érezte, vizsgáztatja.
- Most egy irodaépületen dolgozik, ami a Sohóban lesz. Az előző munkája egy aberdeeni
galéria volt.
- Értem.
Sayle felállt a sámlira, és célzott. A fekete egy fél milliméterrel elkerülte a sarokzsebet, és
visszagurult az asztal közepére. Sayle összeráncolta a szemöldökét.
- Ezt pisszkosul elszúrta nekem! - mordult rá Mosolyra.
- Mörgh?
-Az árnyéka zavart meg! Sayle Alexhez fordult.
- No de sebaj, sebaj! Szerencsétlen állást kaptál. Egyetlen golyót se tudsz belőni. Ezúttal
sajnos nem fogsz pénzt keresni.
Alex kivett a tartóból egy dákot, és felmérte a helyzetet. Sayle-nek igaza volt. Az utolsó piros
túl közel állt a mandinerhez. A snookerben azonban más módon is lehet pontot szerezni, amint
azt Alex nagyon jól tudta. Ez is egyike volt a számos sportnak, amelyet Ian Riderrel ki­
próbáltak. Mindketten tagjai voltak egy chelsea-i klubnak, s Alex igen jónak számított a saját
korosztályában. Erről az apróságról persze nem tájékoztatta Sayle-t. Gondosan megcélozta a
pirosat, és a lövés tökéletesen sikerült.
-A közelébe se megy!
A golyók még meg se álltak, mikor Sayle már az asztalnál termett. Korai volt az öröme. A
fehér golyó visszapattant a mandinerről, és begurult a rózsaszín mögé. Maszkot kapott.
Sayle vagy húsz másodpercig szuszogva méricskélte a szögeket.
- Piszkoss nagy mázlid volt! - sziszegte végül. - Véletlenül maszkot hagytál nekem. Na lássuk
csak...
Összpontosított, majd meglökte a fehéret, abban a reményben, hogy az megkerüli a
rózsaszínt. Ezúttal is csak egy milliméteren múlt a dolog. A fehér jól hallhatóan koppant a
rózsaszínen.
- Rontott ütés - szólt Alex. - Hat pont nekem. Ezek szerint hatszáz fontot kapok?
- Tessék?
- A rontott ütésért hat pont jár nekem. Ha minden pont száz fontot ér...
- Persze, persze!
Sayle ajka nedvesen csillogott. Úgy meredt az asztalra, mintha nem akarna hinni a szemének.
A lökés kiszabadította a piros golyót, amit Alex habozás nélkül be is küldött a felső sarokba.
- Még száz font, vagyis eddig hétszáz.
Alex átsétált az asztal túloldalára, menet közben súrolva Mosoly vállát. Gyorsan felmérte a
szöget. Igen...
Gyönyörűen eltalálta a feketét. Az bepottyant a sarokzsebbe, a fehér pedig pörögve
visszagurult középre, jó szöget adva a sárga golyóra. Ezernégyszáz font plusz még kétszáz,
miután a sárga is lement. Sayle elkerekedett szemmel nézte, hogyan teszi el Alex a zöldet, a
barnát, a kéket és a rózsaszínt, majd - hosszában végigküldve az asztalon - a feketét.
- Négyezeregyszáz font - összegezte az eredményt Alex, és letette a dákot.
- Köszönöm a játékot.
Sayle arca felvette az utolsó golyó színét.
- Négyezer...! Ha tudom, hogy ilyen pisszkosul ügyes vagy, nem fogadtam volna!
Dühösen odacsörtetett a falhoz, és megnyomott rajta egy gombot. A biliárdasztal süllyedni
kezdett, eltűnt egy aknában, majd összezárult fölötte a padló. Elnyelte a
föld... Jópofa megoldás, illik egy olyan emberhez, aki tábortüzet rakhatna a pénzéből!
Sayle-nek szemlátomást egy időre elment a kedve a játékoktól. Egy gerelyhajító mozdulatával
odadobta a dákot Mosolynak, aki szemrebbenés nélkül elkapta azt.
- Együnk - morogta Sayle.
A szomszéd szobában foglaltak helyet, egy hosszú üvegasztal két végén. Mosoly füstölt
lazacot szolgált fel, utána pedig párolt húst. Alex vizet ivott, az időközben jobb kedvre derült
Sayle pedig vörösbort hozatott magának.
- Sikerült foglalkoznod a Tornádóval? - kérdezte.
- Igen. -És...?
- Csodálatos - felelte Alex, és ezt őszintén mondta. Még mindig hihetetlennek érezte, hogy ez
a nevetséges kis ember meg tudott alkotni egy ilyen nagyszerű gépet.
- Melyik programokat próbáltad ki?
- A történelmet, a természettudományt, a matematikát. Én is alig akartam elhinni, de
élveztem!
-Volt olyan dolog, ami nem tetszett? Alex elgondolkodott.
- Csodálkoztam, hogy nincs 3D-gyorsítás.
- A Tornádó nem arra készült, hogy játsszanak rajta.
- Nem kellene hozzá fejhallgató és beépített mikrofon? Sayle bólintott.
- Nem rossz ötlet. Sajnálom, hogy ilyen rövid időre jöttél, Alex. Holnap már az internettel kell
foglalkoznod. A Tornádók összekapcsolhatók egyetlen hálózattá, amelynek itt van a
központja. Ez azt jelenti, hogy valamennyi gép folyamatos, napi huszonnégy órás ingyenes
internetkapcsolattal rendelkezik.
- Szuper!
- Több mint „szuper"!
Sayle tekintete a távolban járt, apró, szürke szeme izgatott táncot lejtett.
- Holnap elkezdjük a számítógépek kiszállítását - folytatta. - Repülőgéppel, kamionnal és
hajóval indítjuk útnak őket. Huszonnégy óra leforgása alatt valamennyi megérkezik a
rendeltetési helyére. Holnapután pedig, pontosan déli tizenkettőkor a miniszterelnök úr lesz
olyan szíves, és megnyomja a START gombot, ezzel csatlakoztatva valamennyi gépet a
központi szerverre. Abban a percben a hálózat működik, a sok iskola eggyé válik. Gondolj
bele, Alex! A képernyők előtt ülő sok száz diák egyszerre mintha egy szobában lenne!
Egyesül észak, dél, kelet és nyugat! És abban a percben mindenki rájön, ki vagyok én
valójában!
Sayle kihörpintette maradék vörösborát.
- Hogy ízlik a kecske? - kérdezte.
- Tessék?
-A párolt hús. Kecskéből van. Anyám receptje. -Érdekes asszony lehetett az édesanyja.
Mosoly megtöltötte Sayle poharát, miközben a milliomos Alex arcát fürkészte.
- Van egy olyan furcsa érzésem, hogy mi már találkoztunk valahol.
- Nem hinném...
- De igen. Ismerős az arcod. Mit gondol, Mosoly? A komornyik hátralépett a palackkal, és
Alex felé fordította holtsápadt arcát.
- ííg Ráárgh? - szólt.
- Hát persze! Milyen igaz!
- lg Rárg? - ismételte csodálkozva Alex.
- Ian Rider. A biztonsági szakértő, akiről beszéltem. Feltűnően hasonlítasz rá. Érdekes
véletlen, nem gondolod?
- Nem tudom, nem ismerem őt - mondta Alex, de a gyomrában megérezte a veszélyt. - Azt
mondta, ő váratlanul elment.
- Igen. Azért küldték, hogy tartson szemmel, de ha engem kérdezel, pisszkosul vacak munkát
végzett. Folyton a faluban lebzselt. A kikötőben, a postán, a könyvtárban. Persze csak amikor
nem itt szaglászott. Hát igen, ez is közös bennetek. Úgy hallom, Fráulein Volénak ma utánad
kellett mennie...
Sayle gombszeme kidülledt, mintha közelíteni akarna Alexhez.
- Tilosban jártál.
Alex igyekezett egy nemtörődöm vállrándítást produkálni.
- Eltévedtem.
- Nos, őszintén remélem, hogy ma éjjel nem indulsz vándorútra. Szigorított biztonsági
intézkedések vannak érvényben, s mint láthattad, az embereim fegyvert viselnek.
- Úgy tudtam, ez Nagy-Britanniában tilos.
- Külön engedélyt kaptunk. Mindenesetre azt tanácsolom, vacsora után menj egyenesen a
szobádba, és maradj is ott. Vigasztalhatatlan lennék, ha véletlenül lelőnének a sötétben. Igaz,
abban az esetben megspórolnék négyezer fontot.
-Jut eszembe, elfelejtette kiállítani a csekket.
- Holnap megkapod. Lehet, hogy alkalmunk lesz ismét együtt vacsorázni. Mosoly úr a
nagyanyám specialitását fogja felszolgálni.
- Megint kecskehúst?
- Kutyát.
- A családja nagyon szerethette az állatokat, Mr. Sayle.
- Csak az ehetőeket - mosolyodott el Sayle. - És most jó éjszakát, fiatalember.
Hajnali egy óra harminc perckor Alexnek felpattant a szeme.
Fürgén kimászott az ágyból, felvette legsötétebb ruháját, és kiment a szobából. Egy kicsit
csodálkozott, hogy nyitva találta az ajtót, s a folyosón se látott kamerákat - de hát az épület
Sayle szállása volt, vagyis az itteni biztonsági berendezéseket feltehetőleg a behatolás, nem
pedig a távozás megakadályozására tervezték.
Sayle figyelmeztette őt, hogy ne hagyja el a házat. A vasajtón túli emberek azonban arról
beszéltek, hogy hajnali kettőkor megérkezik valami. Meg kellett tudnia, mi az.
Valahogy eljutott a konyhába, s ott elhaladt egy hosszú, ezüstösen csillogó pult meg egy
túlméretezett, amerikai hűtőszekrény mellett. A kutyát már hidegre tették, gon-
dolta, felidézve a másnapi vacsoráról kapott információt. A konyhából egy mellékajtó vezetett
ki a szabadba, s a zárban benne volt a kulcs. Alex elfordította, kiment az ajtón, majd hirtelen
ötlettel bezárta maga után, és zsebre tette a kulcsot. A visszajutása így már biztosítva volt.
Langyos, szürke éjszaka volt, a hold tökéletes D alakot formált az égen. D, mint micsoda?,
tűnődött Alex. Diadal? Döbbenet? Dráma? Hamarosan kiderül. Tett két lépést a fal mellett,
majd megtorpant. Ragyogó fénykör haladt el mellette, tőle mindössze néhány centiméterre.
Reflektoroztak egy őrtoronyból, amit addig észre sem vett. Ezzel egy időben hangok ütötték
meg a fülét: két őr sétált a ház mögötti parkban. Mindkettőnek fegyver lógott a vállán, s
Alexnek eszébe jutott, mit mondott Sayle. Egy könnyedén leadott lövés négyezer fontot
spórolna meg neki. A Tornádó fontosságának árnyékában feltenné-e bárki is a kérdést,
mennyire volt baleset az a baleset?
Alex várt, amíg az őrök eltávolodtak, aztán az épület fala mentén futva elindult az ellenkező
irányba, be-behúzva a fejét az ablakok előtt. A ház sarkához érve kilesett és körülnézett. A
távolban megpillantotta a kivilágított leszállópályát. Ott további emberek nyüzsögtek -
többségükben őrök és technikusok. Egyiküket Alex nyomban felismerte: a magas, sovány
alak feketén rajzolódott ki az ellenfényben. Mosoly volt az. Ma éjjel kettő óra nulla-nulla
perckor érkezik meg. Éjszakai látogatókat várnak. És Mosoly a fogadásukra siet.
A komornyik egy teherautó felé tartott. Alex tudta, hogy nem veszítheti szem elől. Minden
óvatosságot sutba
dobva kiugrott a ház rejtekéből, és futni kezdett a nyílt terepen. Előrehajolva szaladt,
miközben némán fohászkodott, hogy sötét ruhája megóvja attól, hogy észrevegyék. Már csak
ötven méterre volt a teherautótól, mikor Mosoly hirtelen megállt, és hátrafordult - mintha
megérezte volna, hogy valaki közeledik. Alexnek nem volt hova bújnia, hát jobb híján hasra
vetette magát, és arcát a fűbe fúrta. Lassan elszámolt ötig, majd óvatosan felnézett. Mosoly
újra hátat fordított neki. Megjelent viszont egy másik alak... Nadia Vole. Úgy tűnt, ő fog
vezetni. Fojtott hangon mondott valamit, miközben felkapaszkodott a sofőrülésre. Mosoly
mordult egyet, és bólintott.
Amikor Mosoly elindult, hogy a járművet megkerülve a túloldali ajtóhoz menjen, Alex
habozás nélkül felpattant, és tovább futott. Éppen akkor érte el a teherautót, mikor az elindult.
Az SAS-táborban hasonló járműveket használtak, talán ez is a hadseregtől származott. Magas,
szögletes, vászonponyvás kocsiszekrénye volt. Alex futtában felkapaszkodott a lenyitható
hátfalra, és átbukfencezett rajta. Megint szerencséje volt: alighogy behuppant a lemezplatóra,
felbrummogott egy másik kocsi motorja, és éles lámpafény vetült a teherautó farára. Ha egy-
két másodperccel később érkezik, vége!
A kapu felé induló konvoj öt járműből állt. A teherautó, amin Alex utazott, az utolsó előtti volt
a sorban. Mosolyon és Nadia Volén kívül legalább tucatnyi egyenruhás őr ült a járműveken.
Vajon hova mennek? Alex nem mert kinézni, nehogy a mögöttük haladó kocsi sofőrje meglás­
sa. A kapuhoz érve a teherautó lassított, aztán kikanyaro-
dott a főútra - nem a falu felé, hanem az ellenkező irányba -, és elindult egy emelkedőn.
Alexnek semmit sem kellett látnia, úgyis tudta, merre mennek. Jobbra-balra gurult a
fémplatón a hajtűkanyarok-ban, majd a zötykölődésből kitalálta, hogy letértek egy he­
pehupásabb mellékútra. A teherautó lassított. Alex érezte, hogy lejtőre értek, és most már más
zajt is hallott a motor zúgásán kívül. Hullámverést. A tengerparton voltak.
A teherautó végül megállt. Ajtók nyíltak és csapódtak, kavicsok csikorogtak bakancsok talpa
alatt, fojtott hangú beszélgetések zaja szűrődött be. Alex lekuporodott, attól tartva, hogy
valamelyik őr felhajtja a ponyvát, és meglátja őt. A hangok azonban eltávolodtak, s ő ismét
magára maradt. Óvatosan lemászott hát a teherautóról, és körülnézett. Nem tévedett, valóban
a néptelen tengerparton voltak. A sziklákon kanyargó út felől keréknyomok vezettek le a
kocsikhoz. Mosoly és a többiek a parton gyülekeztek egy mélyen a tengerbe nyúló, régi
kikötőgát közelében. Mosolynál lámpa volt - széles, lassú mozdulatokkal integetett vele.
Alex növekvő kíváncsiságától hajtva előmerészkedett a teherautó rejtekéből, és átosont egy
sziklatömb mögé. Úgy tűnt, Mosolyék egy hajóra várnak. Alex az órájára nézett - pontosan
két óra volt. Szinte nevetni támadt kedve. Csak az elöltöltős pisztolyok meg a lovak
hiányoztak, s a jelenet akár egy ifjúsági kalandregény illusztrációja is lehetett volna.
Csempészek a cornwalli tengerparton! Ez lenne a nagy titok? Kokaint vagy marihuánát
hoznak be a kontinensről? Mi másért jöttek volna le az éjszaka közepén a partra?
Néhány másodperc múlva választ kapott a kérdésére, bár először azt hitte, káprázik a szeme.
Egy tengeralattjáró érkezett! A szivar alakú jármű úgy emelkedett ki a tengerből, mintha egy
illuzionista mutatványának kelléke volna. Egyik pillanatban még üres és nyugodt volt a
vízfelszín, a másikban már ott szelte a habokat a hatalmas szörny. Hangtalan motorjától hajtva
a kőgát felé közeledett, emelkedő ezüstös fémtestéről zuhatagként csorgott vissza a víz, hogy
aztán fehér tajtékot vessen a propellerek mögött. A tengeralattjárónak nem volt felségjelzése,
de Alex felismerni vélte a típust a parancsnoki tornyot vízszintesen átszelő merülőszárny és a
kormánylapát alakjáról. Egy kínai Han-osztályú 404 SSN. Atommeghajtású. És
atomfegyverzetű!
De hát mit keres egy ilyen itt, Cornwall partjainál? Mi ez az egész?
A torony kinyílt, és kimászott belőle egy férfi. Az első dolga az volt, hogy kinyújtózott, és
mélyeket szippantott a hűvös levegőből. Ha nem világított volna a hold, Alex akkor is
felismerte volna benne a karcsú, táncos alkatú, rövid hajú férfit, akinek a fényképét csupán
néhány napja látta. Jaszen Gregorovics volt az, a bérgyilkos, aki megölte Ian Ridert. Most
szürke overallt viselt - és mosolygott.
Jaszen Gregorovics állítólag találkozott Kubában Sayle-lel. Most pedig felbukkant
Cornwallban. Tehát valóban összedolgozik a milliárdossal. De hát miért van szükség a
Tornádó-projekthez egy ilyen emberre?
Nadia Vole kisétált a móló végére, s Jaszen egy ügyes ugrással mellette termett. Beszélgetni
kezdtek, de Alexnek esélye sem volt, hogy meghallja, miről - ha egyáltalán angolul folyt
köztük a szó. Ezalatt a Sayle Művekből érkezett emberek élő láncot alkotva felsorakoztak a
móló és a leparkolt gépkocsik között. Jaszen utasítására láthatatlan kezek egy ezüstszínű
fémládát dugtak ki a tengeralattjáró tornyának nyílásán. Jaszen maga vette át a ládát, hogy az­
tán átadja a hozzá legközelebb álló őrnek. Az őr továbbadta szomszédjának, s láda végigment
a láncon. A következő közel egy órában még vagy negyven láda került elő hasonló módon a
tengeralattjáróból. Az őrök mindegyikkel olyan óvatosan bántak, mint egy hímes tojással.
Hajnali háromra a csapat már majdnem végzett a kirakodással. Közben a ládákat már
elkezdték bepakolni annak a teherautónak a hátuljába, amelyiken Alex is utazott.
És ekkor váratlan és megdöbbentő dolog történt.
A mólón álló őrök egyike ügyetlenül vette át a feléje nyújtott ládát, s az kicsúszott a kezéből.
Bár azonnal utánanyúlt és sikerült is elkapnia, a láda nagyot koppant a móló kövein. Abban a
szempillantásban az egész társaság mozdulatlanná dermedt, és Alex szinte érezte a bénító ré­
mületet a levegőben.
Jaszen tért elsőként magához. Fürgén és zajtalanul, akár egy macska, odasietett az ügyetlen
őrhöz, és végighúzta a kezét a hermetikusan lezárt láda oldalán. Utána lassan bólintott. A láda
ép maradt, még csak be se horpadt.
Mivel senki más nem szólalt meg, Alex jól hallotta a következő rövid párbeszédet.
- Elnézést - szólt az őr. - Nem sérült meg. Többször nem fog előfordulni.
- Nem fog - hagyta rá Jaszen, és agyonlőtte az őrt.
A golyó mellkason találta a férfit, aki groteszk ívben megfeszülve hanyatt vágódott, és
belezuhant a tengerbe. Néhány másodpercig még lebegett a felszínen, mintha még egyszer
utoljára elgyönyörködne az éjszakai égben. Azután elnyelte őt a fekete víz.
További húsz percbe telt, mire az összes láda felkerült a teherautóra. A visszaúton Jaszen ült
be Nadia Vole mellé, Mosoly az egyik személyautóval utazott.
A teherautó már elindult felfelé az emelkedőn, mikor Alex elrajtolt a szikla mögül, hogy
néhány másodperces sprint után egy ugrással a kocsin teremjen. A ládák szinte az összes
helyet elfoglalták, de rövid keresgélés után talált egy hézagot, ahova be tudta préselni magát.
Fél kézzel végigtapogatta az egyik ládát. Hideg, fémes tapintású volt. Megpróbálta kinyitni,
de nem boldogult a zárral.
Kinézett a teherautó hátulján. Már messze maguk mögött hagyták a mólót, s időközben a
tengeralattjáró is távolodni kezdett a parttól. Az egyik pillanatban még ott volt, karcsú ezüstös
teste a felszínen siklott - aztán egyszerre lebukott, és eltűnt, akár egy lidérces álom.

Fűbe harapni
Amikor Alex Nadia Vole türelmetlen kopogtatására felriadt, nyomban tudta, hogy elaludt.
- Ma délelőtt van utoljára lehetőséged rá, hogy teszteld a Tornádót - mondta a nő.
- Tudom - bólintott Alex.
- Délután megkezdődik a gépek kiszállítása az iskolákba. Herr Sayle engedélyezte, hogy
pihenéssel töltsd a délutánt. Besétálhatsz például Port Tallonba. Van egy gyalogút, ami a
mezőn át a tengerpartra vezet. Mit szólsz hozzá?
- Szívesen kirándulok.
- Helyes. Most pedig öltözz gyorsan! Visszajövök érted... in zehn Minuten.
Felöltözés előtt Alex hideg vízzel arcot mosott. Hajnali négyre ért vissza a szobájába, alig
aludt valamit. Éjszakai felfedezőútja se hozta meg a várt sikert. Bár sok mindent látott - a
tengeralattjárót, a ládákat, az ügyetlen őr halálát -, igazából nem tudott meg semmi
kézzelfoghatót.
Herod Sayle-nek dolgozik-e Jaszen Gregorovics? Semmi sem bizonyította, hogy Sayle tud az
orosz mesterkedé-seiről. És a ládák? Bármi lehet bennük, akár hideg uzsonna is az üzem
dolgozói számára. Épp csak nem szokás az ellátmányt atom-tengeralattjáróval szállítani, és
megölni valakit, amiért elejt egy láda konzervet.
Aznap március 3.-a volt. Ahogy Vole mondta, küszöbön állt a komputerek szétküldése az
ország iskoláiba. Egyetlen nap volt már csak hátra a Természettudományi Múzeumban
rendezendő ceremóniáig, s neki, Alexnek még mindig nem volt semmi jelentenivalója az MI6
számára. Az egyetlen információ, amit elküldött - Ian Rider rajza - használhatatlannak
bizonyult. Amikor lefekvés előtt bekapcsolta a Game Boyt, válaszüzenet várta a képernyőn.
A RAJZ ÉS A BETŰK/SZÁMOK JELENTÉSE ISMERETLEN. TALÁN UTALÁS
TÉRKÉPRE, DE MAGA A TÉRKÉP HIÁNYZIK. TOVÁBBI MEGFIGYELÉSI
EREDMÉNYEKET VÁRUNK.
Alex fontolóra vette, hogy jelenti Jaszen Gregorovics felbukkanását, de aztán elvetette az
ötletet. Mrs. Jones azt mondta, ha Jaszen megjelenik, a bevetést megszakítják. Márpedig Alex
most már mindenképp a végére akart járni az ügynek. Immár kétsége sem volt afelől, hogy a
Sayle Művekkel valami nincs rendjén, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fényt derítsen a
titokra.
Nadia Vole ígéretéhez híven visszajött érte, és ő a következő három órában a Tornádóval
játszadozott. Aznap sokkal kevésbé élvezte a dolgot, s mikor kinézett a szoba ajtaján,
észrevette, hogy a folyosón őr posztol. A Sayle Művek, úgy tűnt, semmit nem akart
kockázatni.
Egy órakor az őr végre kiengedte őt a szobából, és elkísérte a kijárathoz. Ragyogó, derűs
délután volt, hétágra
sütött a nap. Alex kisétált az útra, majd még egyszer visszanézett. Mosoly épp akkor lépett ki
egy másik épületből. Tőle nem messze megállt, és a füléhez emelt egy mobiltelefont. Alexet
valamiért nyugtalanította a dolog. Miért épp most telefonál? És egyáltalán, ki értheti meg,
amit mond?
Alex csak akkor nyugodott meg kissé, mikor kiért a Sayle Művek területéről. A kerítéssel és a
fegyveres őrökkel együtt maga mögött hagyta a szorongást is, amit a telep keltett benne -
napok óta először végre megint szabadnak érezte magát. Átölelte őt a gyönyörű cornwalli táj,
tekintetét elringatták a vadvirágokkal tarkított, buja zölden hullámzó dombok.
Hamarosan megtalálta a turistaösvényt jelző táblát, és letért a műútról. Tudta, hogy Port
Tallon néhány mérföldnyire van, úgy számolt tehát, hogy szűk egy óra alatt a faluba érhet, ha
nincs túl sok emelkedő az úton. Ehhez képest az ösvény már néhány méter után meredek
kaptatóvá vált, és Alex szeme előtt nemsokára kitárult a La Manche csatorna napfényben
fürdő, tiszta kék vize. Az ösvény a tenger fölé nyúló szirtek széle mentén kanyargott. Az
egyik oldalon szélfútta, magas fűvel benőtt mező nyúlt el a messzeségbe, a másik oldalon
legalább ötven méter mély szakadék tátongott, alján a sziklákkal teleszórt tengerrel. Maga
Port Tallon a szirtvonulat végén helyezkedett el, mintha házai a hegyről csúsztak volna le a
tengerhez. Néhány száz méter után az ösvény kettévált. Az egyik ága továbbment a part
mentén, a másik bekanyarodott a mezők felé. Ha Alex az ösztöneire hagyatkozik,
egyenesen továbbment volna, de az útjelző tábla jobbra mutatott. Alex egy percre megállt, és
szemügyre vette a táblát. Valahogy furcsának tűnt. Végül elhessegette a zavaró gondolatot. A
nap süt, a táj békés és gyönyörű. Miért kellene nyugtalankodnia? Folytatta hát útját a táblával
jelzett irányba.
Az ösvény körülbelül négyszáz méter után egy embermagasságú fűvel benőtt völgybe
kanyarodott, Alex egy csillámló zöld ketrecben érezte magát. Messze előtte egy madár
hirtelen elrugaszkodott a fűből: tollas, barna labda módjára pörgött a levegőben, majd kitárta
szárnyait, és elsuhant. Valami felriasztotta. A következő pillanatban motorzaj ütötte meg Alex
fülét. Talán egy traktor tart felé? Nem, annál élesebb volt a hang, és gyorsabban közeledett.
Az ösztönei azt súgták Alexnek, hogy veszélyben van. Úgy érezte magát, mint egy
becserkészett vad: nem gondolkodott, nem töprengett, hogy vajon miért és mitől kell félnie.
Veszélyben van és kész! Mikor a jármű sötét alakja előbukkant a fűszálak erdejéből, ő már
repült - oldalra vetődött, hogy kitérjen a támadás elől. Akkor már arra is rájött, mi zavarta az
útjelző táblában. Az, hogy vadonatúj volt. Az első tábla, ami a műút szélén állt, régi és
viharvert volt. Valaki szándékosan letérítette őt a faluba vezető útról, hogy idecsalogassa!
A halál mezejére.
Földet érve oldalra gördült, bele egy sekély árokba. A támadó jármű elrobogott mellette - az
első kereke szinte súrolta a fejét. Zömök, fekete masina volt négy széles ke-
rékkel, egy miniatűr traktor és egy motorbicikli ötvözete. Szürke bőrruhába öltözött,
bukósisakos alak vezette. Alex csak egy másodpercig látta a járművet, mert az újra eltűnt a
magas fűben, mintha egy függönyt húztak volna össze mögötte.
Alex feltápászkodott, és futásnak eredt. Ketten támadták, és felismerte a járműveket is. Ő
maga is vezetett már ilyet, amikor a nevadai Death Valleyben nyaralt. Összkerék-meghajtású
Kawasaki, 400 köbcentis motorral, automata sebváltóval. Négykerekű motorbicikli.
A kicsi, de erős gépek úgy köröztek körülötte, akár a darazsak. Felbőgött egy motor, és
robogott is Alex felé a másik Kawasaki, széles ösvényt taposva a magas fűben. Ő megint
félreugrott, s ezúttal olyan ügyetlenül ért földet, hogy majdnem kificamította a vállát. Szél és
kipufogófüst csapott az arcába.
Búvóhelyet kellett keresnie. Csakhogy egy mező közepén volt - körös körül nem látott mást,
csak füvet. Kétségbeesetten keresni kezdte hát a kivezető utat; az éles levelek összevagdalták
az arcát és a nyakát. Embereket kell találnia! Bárkik is a támadók, bárki is küldte őket (és
most eszébe jutott a telefonáló Mosoly), szemtanúk jelenlétében biztosan nem fognak az
életére törni.
Csakhogy közel s távol nem volt egy lélek se, és a négy-kerekűek újabb támadásba lendültek,
ezúttal együtt. Alex hallotta kórusban bőgő motorjaikat, ahogy hátulról sebesen közeledtek
felé. Futás közben hátranézett. Már látta is őket. Egymástól másfél méter távolságot tartva
haladtak, mintha két oldalról meg akarnák előzni őt. Hogy valójá-
ban nem erre készültek, arról egy fémes csillogás és a derékmagasságban félbevágott fűszálak
árulkodtak. A motorosok vékony acéldrótot feszítettek ki járműveik között.
Alex gondolkodás nélkül hasra vetette magát. Ha állva marad, a drót kettévágta volna őt - így
csak elsuhant a feje fölött.
A négykerekűek elkanyarodtak egymástól, ami legalább annyit elárult, hogy eldobták a drótot.
Alex beverte a térdét, s tudta, hogy nem maradt sok ideje hátra. A motorosok egykettőre
sarokba szorítják, és végeznek vele. Bicegve továbbfutott, hátha mégis talál fedezéket vagy
valamit, amivel védekezhet. Némi pénzen kívül nem volt nála semmi, még egy bicska se. A
motorok zaját most távolról hallotta, de tisztában volt vele, hogy támadói, ha akarják,
másodpercek alatt utolérik. És ezúttal mivel fognak támadni? Megint az acéldróttal? Vagy van
veszélyesebb fegyverük is?
Volt. Sokkal veszélyesebb. Felbődült egy motor, és a következő pillanatban vörösen
gomolygó tűzfelhő söpört végig a mezőn, szénné égetve az útjába kerülő fűszálakat. A
lángcsóva megperzselte Alex vállát, s ő ordítva oldalra vetette magát. Az egyik motorosnál
lángszóró volt! Nyolcméteres tűznyelvet lőtt ki Alex felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy élve elégesse őt. Kis híján sikerült is neki. Alexet csak a keskeny barázda mentette meg,
amibe beleesett. Nem is látta a kis árkot, csak akkor, mikor teste már a nedves földnek
ütközött. A hatalmas lángcsóva alig tíz centivel a válla fölött nyalt végig a levegőn. Szörnyű
bűz csapta meg Alex orrát: saját megperzselt hajának szaga.
Piszok és verejték csíkozta arccal, köhögve kikecmergett az árokból, és vakon rohanni
kezdett. Fogalma sem volt, merre megy, de azt tudta, hogy a négykerekűek másodperceken
belül újra támadni fognak. Alig tíz lépést tett meg, mikor kiért a mező szélére. Figyelmeztető
táblát pillantott meg, s egy vízszintesen kifeszített drótot: a mezőt villanypásztor határolta! Ha
nem hallja meg a feszültség alá helyezett kerítés zümmögését, nekiszaladt volna a szinte
láthatatlan huzalnak. A gyorsan közeledő négykerekűek vezetői viszont a motorbőgés mellett
nem hallhatták meg a figyelmeztető zajt...
Alex megállt, és hátraarcot csinált. Ezúttal nem mozdult, csak állt a fűcsomók takarásában a
sarkán egyensúlyozva, akár egy torreádor. Húsz méter, tíz... Már látta az egyik motoros
szemüvegét és vigyorgó szájából kivillanó szabálytalan fogsorát. Ott volt a kezében a
lángszóró. A négykerekű ledöntötte az utolsó fűcsomót, és... Alex félreugrott az útjából. A
motoros most már észrevette ugyan a villanypásztort, de megállni vagy elkanyarodni nem
maradt ideje, így hát csak ordított egyet rémületében. A drót elkapta a nyakát, és kis híján
lefejezte. A Kawasaki megpördült a levegőben, majd nagy zajjal a földre zuhant. A motoros
hanyatt esett, és mozdulatlanul elterült a fűben.
Az ütközéstől két kerítésoszlop is kidőlt a helyéből. Alex odaszaladt a motoroshoz, hogy
megnézze, mi történt vele. Egy pillanatig azt hitte, Jaszen az, de aztán látta, hogy a támadó
fiatalabb, fekete hajú és kifejezetten rossz arcú. Alex nem emlékezett rá, hogy látta volna
valaha is ezt az embert. A motoros eszméletlen volt, de lélegzett. A kialudt láng-
szóró ott hevert mellette. Közben felhangzott a másik négykerekű motorjának zaja - még
messze volt, de gyorsan közeledett. Akárkik is ezek az emberek, gondolta Alex, megpróbálták
elütni, kettévágni és felgyújtani őt. Le kell lépnie innen, mielőtt komolyra fordul a dolog!
Egy ugrással a gazdátlanná vált Kawasakinál termett. Terpeszben az oldalán fekvő jármű fölé
állt, felállította, és megnyomta az indítógombot. A motor azonnal beindult. Megmarkolta a
kormányt, és gázt adott.
Most ő robogott a magas fűben, ami zöld masszává zúzva kenődött szét mögötte. Sebesen
közeledett a gyalogút felé, s bár semmiképp sem hallhatta a másik motor zaját, remélte, hogy
a nyeregben maradt támadónak fogalma sincs róla, mi történt, ezért nem is veszi üldözőbe őt.
A motor kerekei átbucskáztak egy árkon, s Alex azt hitte, menten a földön találja magát.
Óvatosabban kell vezetnie, nem kockáztathatja, hogy lerepül a járműről!
Átvágott egy újabb zöld függönyön, majd hirtelen oldalra rántotta a kormányt, és farolva
megállt. Elérte a gyalogösvényt - s egyúttal a szirtfokot is. Még két méter, és motorostól a
szakadékba zuhant volna. Néhány másodpercig egy helyben állt, alapjáraton pörgetve a
motort. Ekkor felbukkant a másik Kawasaki is. Valahogy rájött, mi történt, mert ő is
kirobogott a gyalogösvényre, de mintegy kétszáz méterrel odébb. Szembefordult Alexszel, és
a kormányra támaszkodó kezében megcsillant valami - egy pisztoly!
Alex gyorsan körülnézett. Meneküléssel próbálkozni eleve reménytelen volt. A fegyveres már
ott lenne a sarká-
ban, mire egyáltalán megfordulna a motorral a szűk ösvényen. És akkor egyetlen lövéssel
véget érne a játszma. Hajtson vissza a magas fűbe? Azzal se jár jobban. Egyenesen előre kell
elindulnia, még akkor is, ha ezzel a frontális ütközést kockáztatja!
Ha nincs más megoldás, miért is ne?
A fegyveres felbőgette a motort, és kipörgő kerekekkel elindult. Alex egy másodperccel
később ugyanígy tett. Növekvő sebességgel robogtak egymás felé. A kettejük közé eső
szakaszon az ösvényt a szárazföld felőli oldalon meredek emelkedő határolta, a tenger felől
pedig ott tátongott a szédítő mélység. Ahhoz nem volt elég hely, hogy elrobogjanak egymás
mellett. Két választásuk volt: vagy megállnak, vagy összeütköznek... de ha meg akarnak állni,
akkor tíz másodpercen belül fékezniük kell!
A két Kawasaki vészesen közeledett egymáshoz. A fegyveres most nem lőhetett rá Alexre,
mert két kézzel kellett tartania a kormányt, hogy uralni tudja járművét. Lent, a mélyben
ezüstösen csillogtak a sziklákon megtörő hullámok. Az ösvény szaggatott széle ilyen tempó
mellett egyenesnek tűnt, akár a késpenge. Alex most már hallotta a másik motor rémisztő
bőgését. A szél korbácsként verte az arcát és a mellkasát. Három, kettő, egy...
Alex bírta tovább idegekkel. Talán már öt méter se volt közöttük; Alex szinte már látta a
verejtékcseppeket ellenfele homlokán. Az ütközés elkerülhetetlennek tűnt, mikor a fegyveres
hirtelen félrerántotta a kormányt, és felkanyarodott a meredek emelkedőre, ezzel egy időben
pedig megpróbált rálőni Alexre. Mindkét vállalkozása kudarccal
végződött: a motorja oldalra billent, két keréken folytatta útját, a golyó pedig célt tévesztett. A
fegyveres felordított rémületében. Miközben megpróbált célozni a pisztollyal, maradék
uralmát is elvesztette járműve fölött, s most már hiába próbálta visszabillenteni négy
kerekére. A motor ráfutott az emelkedő oldalából kiálló sziklára, ettől irányt változtatott, s
miután merőlegesen átszelte az ösvényt, a szakadékba zuhant.
Alex inkább érezte, semmint látta a mellette elszáguldó motort. Gyorsan lefékezett, majd
hátranézett, épp mikor üvöltő ellenfele motorostól kirepült a mélység fölé. Zuhanás közben
elvált járművétől, végül mégis egyszerre csapódtak a vízbe. A motor valamivel gyorsabban
süllyedt el, mint az ember.
Vajon ki küldte a két férfit, töprengett Alex. A kirándulást a faluba Nadia Vole indítványozta,
de Mosoly volt az, aki látta őt elindulni. Igen, egészen biztosan Mosoly adta ki a parancsot!
Alex az ösvény végén tette le a motort. A nap még javában sütött, mikor beért a kis
halászfaluba, de a sétát már nem tudta élvezni. Dühös volt magára, amiért olyan sok hibát
követett el.
Halottnak kellene lennie, ezzel tisztában volt. Nem magának, csakis a szerencséjének és egy
villanypásztornak köszönhette, hogy ezúttal még nem harapott fűbe.

A Dozmary bánya
Port Tallonba érve elhaladt a Halász Szerencséjéhez címzett kocsma mellett, majd befordult
egy macskaköves utcába, és a könyvtár felé vette útját. Kora délután volt, mégis úgy tűnt,
mintha az egész falu az igazak álmát aludná. A hajók üresen ringtak a kikötőben, a kis utcák
néptelenek voltak. Néhány sirály körözött a házak fölött lustán, a tőlük megszokott gyászos
rikoltásokat hallatva. A levegőt sós illat és döglött hal bűze lengte be.
A viktoriánus stílusú, vörös téglás könyvtárépület fontoskodva trónolt egy dombtetőn. A
nehéz lengőajtón belépve Alex sakktáblamintás kőpadlójú helyiségbe ért, amelyben mintegy
ötven polc állt legyezőszerűen körülvéve a recepciós pultot. Az olvasóasztaloknál összesen öt
vagy hat ember ült. Egy vastag, kötött pulóvert viselő férfi a Halászok Hetilapját olvasta.
Alex odasétált a recepciós asztalhoz, melynél a szokásos CSENDET KÉRÜNK! tábla mögött
egy mosolygós, kerek arcú nő ült, kezében a Bűn és bűnhődés vaskos kötetével.
- Miben segíthetek?
Tábla ide vagy oda, a nő olyan hangosan beszélt, hogy a teremben mindenki felkapta a fejét.
-Hát...
Herod Sayle egy elejtett megjegyzése vezette Alexet a könyvtárba. Ian Riderrel kapcsolatban
Sayle azt mondta:
„Folyton a faluban lebzselt. A kikötőben, a postán, a könyvtárban." Alex már megnézte a
postahivatalt, egy hasonlóan régimódi épületet a kikötő közelében. Arra a kö­
vetkeztetésrejutott, hogy ott nem sokat tudhat meg. És a könyvtárban? Lehet, hogy Rider
információkat keresni jött ide. Talán a könyvtárosnő emlékszik rá.
-Járt itt a faluban egy barátom. Azt szeretném megtudni, hogy megfordult-e a könyvtárban. A
neve Ian Rider.
- I-vel vagy y-nal? Egyébként nem emlékszem Rider nevű olvasónkra.
A könyvtárosnő bepötyögte a nevet a komputerbe.
- Nincs.
- A Sayle Művek vendége volt - folytatta Alex. - Körülbelül negyven éves, sovány, szőke férfi.
BMW-je volt.
-Ja igen! - mosolyodott el a könyvtárosnő. - Valóban járt itt néhányszor. Kedves ember,
nagyon udvarias. Mindjárt tudtam, hogy nem idevalósi. Egy könyvet keresett. ..
- Emlékszik rá, milyen könyvet?
- Hogyne. Az arcmemóriám nem túl jó, de könyveket nem felejtek el. A vírusok érdekelték.
- A vírusok?
- Igen, igen. Tájékozódni akart a...
Számítógépvírus! Ez teljesen új értelmet ad a dolgoknak. A komputervírus a szabotázs
tökéletes eszköze: láthatatlan és nagyon hatékony. Elég egyetlen apró programocska, és
bármikor megsemmisíthető a Tornádóban tárolt összes információ. De Herod Sayle-nek nem
állhat érdekében tönkretenni a saját gépeit. Teljesen értelmetlen
cselekedet volna. Lehet, hogy minden eddigi feltételezés téves volt? Lehet, hogy Sayle-nek
fogalma sincs róla, mi folyik a gyárában?
- Sajnos nem tudtam segíteni neki - folytatta a könyvtárosnő. - Szűkös az állományunk, és
már harmadik éve egyre csökkentik a költségvetésünket - sóhajtott. - Na mindegy, szóval azt
mondta, küldet magának könyveket Londonból. Említette, hogy nyitott egy postafiókot...
Ez logikus volt. Ian Rider nem akarta, hogy a számára fontos anyagokat a Sayle Művekbe
küldjék, ahol az ellenség kezébe kerülhetnek.
- Többször nem is járt itt? - kérdezte Alex.
- De, körülbelül egy héttel később megint eljött. Bizonyára megszerezte, amire szüksége volt,
mert akkor már nem vírusokról szóló könyvet keresett. A környék érdekelte.
- Hogyhogy a környék?
- Cornwall helytörténete. A CL jelű polcon találja. Egy egész délutánon át lapozgatta az egyik
könyvet, azután elment. Azóta nem jött el újra, amit őszintén sajnálok. Reméltem, hogy
beiratkozik a könyvtárba. Mindig örülünk az új olvasóknak.
Helytörténet. Nem valami sokatmondó információ. Alex megköszönte a segítséget, és a
kijárat felé indult. Már a lengőajtónál járt, amikor eszébe jutott a kód.
CL 475/19.
Benyúlt a zsebébe, és előkotorta a hálószobában talált cetlit. A betűk valóban egyeztek. CL. A
szám tehát nem egy térképmezőre utal, hanem egy könyvtári könyvre!
Alex odament a könyvtáros mutatta polchoz. A könyvek gyorsabban öregszenek, ha nem
olvassák őket, és a polcon sorakozó kötetek bizony bőven nyugdíjas korúak voltak, - fáradtan
kerestek támaszt egymás oldalán. A CL 475/19-es jelzetű kötet az alábbi címet viselte:
Dozmary -Cornwall legrégibb bányája.
Alex leült az egyik asztalhoz, és fellapozta a könyvet. El se tudta képzelni, miért érdekelte Ian
Ridert a cornwalli ónbányászat. A könyv semmi különöset nem tartalmazott: szokványos
bányatörténet.
A bánya tizenegy nemzedéken át a Dozmary család birtokában volt. A 19. században még
négyszáz hasonló bánya működött Cornwallban, az 1990-es évek fordulóján már csak három,
köztük a Dozmary is. Az ón ára töredékére esett vissza, a bánya is szinte teljesen kimerült
már, de a környéken nem volt más munkalehetőség, ezért család nem zárta be a veszteséges
üzemet. 1991-ben aztán Sir Rupert Dozmary, az utolsó tulajdonos egy szép napon elment
sétálni, és golyót röpített a fejébe. A helyi temetőben helyezték végső nyugalomra, úgy
mondják, ónkopor-sóban.
Az örökösök szélnek eresztették a munkásokat, és az egész területet eladták a Sayle
Műveknek. A bánya bejáratait lezárták, a járatok egy része víz alá került.
A könyv jó néhány fekete-fehér illusztrációt is tartalmazott: bányalovak, régi bányászlámpák,
csákánnyal és uzsonnásdobozzal felszerelt emberek csoportjai láthatók a képeken. Alex a
könyvet lapozgatva végül talált egy ábrát, ami a bánya vájatainak rendszerét mutatta a
bezáráskor.
Dozmary - Cornwall legrégibb bányája
1991-es öngyilkosságáig. A bánya bezárása után a Sayle Művek vásárolta meg a területet Sir
Rupert gyermekeitől.
3a ábra. A Dozmary ónbánya vájatai az 1991-es bezárás idején
A terület eladásával a bánya, ha az utolsók között is, de ugyanarra a sorsra jutott, mint a
cornwalli ónbányák többsége. A Dozmary család tizenegy nemzedéken át ónkitermelésből
szerezte jövedelmeinek nagy részét, és történetük vége tipikusan példázza az iparág sorsát.
1992-ben, a Dozmary bánya bezárása után már csak két helyen foglalkoztak Cornwallban
ónbányászattal, 1994-re pedig az utolsó bányában is megszűnt a kitermelés.
Az ábrán nem volt feltüntetve a méretarány, de annyi bizonyosnak tűnt, hogy az aknák,
vájatok és bányavas-út-alagutak összességében több kilométeres labirintust alkotnak. Aki
idegenként lemerészkedik a vaksötét alagútrendszerbe, menthetetlenül eltéved. Lehetséges,
hogy Ian Rider kirándulást tett a Dozmary bányába? Ha igen, vajon mit talált ott?
Alexnek eszébe jutott a vaslépcső aljánál induló alagsori folyosó. A sötétbarna, burkolatlan
falak, a csupaszon lógó villanykörték már akkor emlékeztették valamire, de csak most
döbbent rá, hogy mire. A folyosó nem lehet más, mint a régi bánya egyik vájata! Ian Rider
talán szintén lement a vaslépcsőn. Ő is szembe találta magát a vasajtóval,
de ő rögtön felismerte a folyosó eredeti funkcióját, és elhatározta, hogy átjut azon az ajtón.
Ezért ment el újra a könyvtárba! Talált is egy könyvet a Dozmary bányáról -ezt a könyvet. A
térkép megmutatta neki az utat az ajtó túloldalára...
Ő pedig feljegyezte az útvonalat!
Alex előkapta Ian Rider rajzát, és ráfektette a könyvbeli nyomtatott térképre. Utána a két lapot
együtt a fény felé tartotta.
Ezt látta:
3a. ábra. A Dozmary ónbánya vájatai az 1991-es bezárás idején
A Rider rajzolta vonal pontosan követte a bánya aknáit és vájatait, és kijelölt egy útvonalat a
bányán keresztül. Alex biztosra vette, hogy ha megtalálja a Dozmary bejáratát, a térképet
követve eljuthat a vasajtó túloldalára.
Tíz perccel később a könyvoldal fénymásolatával a zsebében lépett ki a könyvtárból. Lement
a kikötőbe, és hamarosan talált egy tengerészboltot, ahol gyakorlatilag mindent árultak.
Vásárolt egy jó zseblámpát, egy meleg pulóvert, egy hosszú kötelet és egy doboz krétát.
Azután elindult vissza a parti szirtekhez.
A nap már alacsonyan járt, mikor újra felült a Kawasakira, és elindult vele a szirteken. A
távolban látta a magányosan
álló kéményt és a düledező tornyot, ami reményei szerint az ősi cornwalli nyelven
Kernewecknek nevezett akna bejáratát jelölte. A térkép szerint ott kellett leereszkednie a
bányába. A motor ezúttal valóban nagy segítséget jelentett számára, mert gyalog egy óra alatt
se érte volna el a tornyot.
Tudta, hogy fogytán az ideje. A Tornádókat minden bizonnyal útnak indították már, és
kevesebb mint huszonnégy óra múlva a miniszterelnök ünnepélyesen üzembe helyezi őket.
De mi történik, ha valóban arról van szó, hogy a szoftverbe vírust telepítettek? Megszégyenül
Sayle és a brit kormány? Vagy valami rosszabb történik?
És mi köze lehet egy számítógépvírusnak ahhoz, amit az éjjel látott? A tengeralattjáró egészen
biztosan nem programokat hozott. Ahhoz nem kellenek ekkora ládák. Es nem lőnek le valakit,
csak mert elejtett egy floppi-lemezt.
Alex leparkolta a motort a torony mögött, és áthaladt az épület boltíves bejáratán. Az első
pillanatban azt hitte, rossz helyre jött. A hely inkább romos templomhoz hasonlított, semmint
egy bánya bejáratához. Az mindenesetre látszott, hogy mások is jártak már ott. A földön
horpadt sörösdobozok és burgonyaszirmos zacskók hevertek, s a falakat a szokásos grafittik
borították. ITT JÁRTAM - JRH. SZERETLEK CASS! NICK. Olyan emberek művei, akik
szeretnek világító festékkel emléket állítani önnön ostobaságuknak.
Alex talpa alatt tompán megdöndült valami. A repedezett betonaljzatba vaslemezből készült,
kétszárnyú csapó-
ajtó volt süllyesztve. Körös-körül fű és gyom nőtte be, de a lapok közötti rés fölött érezhető
volt a jéghideg huzat. Ez lehetett az akna bejárata!
A csapóajtót súlyos lakat zárta le. Alex némán átkozta magát, amiért a szobájában hagyta az
AC-NK-et. Tudta, a krémmel pillanatok alatt leküzdhetné ezt az akadályt, de arra nem volt se
idő, se lehetőség, hogy visszamenjen érte a Sayle Művekbe. Letérdelt, és dühösen megrántotta
a lakatot. Az nagy meglepetésére kinyílt a kezében. Valaki járt már itt előtte. Ian Rider - ki
más? Sikerült kinyitnia a lakatot, és mikor elment, nem zárta vissza, hogy könnyebb dolga
legyen, amikor ismét eljön.
Alex kiakasztotta a lakatot, és megmarkolta a vasfogantyút. Minden erejét latba kellett vetnie,
hogy fel tudja nyitni a csapóajtót, s mikor végre sikerült, jeges szél csapott az arcába. Vaksötét
mélységbe vesző lyuk tátongott a szeme előtt. Belevilágított a zseblámpával. A fénycsóva
ötven méterig hatolt el, de az akna feneke messzebb volt annál. Alex fogott egy kavicsot, és a
lyukba ejtette. Legalább tíz másodperc telt el, mire a kő nekiütközött valaminek odalent.
Az akna falán rozsdás vaslétra vezetett a mélybe. Alex még egyszer ellenőrizte, hogy jól
elrejtette-e a motort, aztán átvetette a vállán a kötelet, és az övébe dugta a zseblámpát. Az
ereszkedés cseppet sem ígérkezett kellemesnek. A létra vasfokai zsibbasztóan hidegek voltak,
s alighogy Alex feje a talajszint alá került, máris olyan tökéletes sötétség zárta körül, mintha
megvakult volna. A lámpát azonban most nem használhatta, mert a biztonságos
ereszkedéshez mindkét kezére szüksége volt. Óvatosan, egyenként tapogatta ki az újabb és
újabb létrafokokat, mígnem hosszú idő után a sarka végül szilárd talajba ütközött: elérte a
Kerneweck-akna fenekét.
Felnézett a függőleges kürtőbe. Apró fénykört látott odafent - olyan messze, akár a hold.
Bezártsági érzés nyomasztotta, zihálni kezdett. Gyorsan előhúzta hát az övéből a lámpát, és
bekapcsolta. A fénycsóva, mely mintha a kezéből suhant volna ki, tiszta, fehér ragyogásba
vonta közvetlen környezetét. Gerendákkal aládúcolt mennyezetű, sötétbe vesző járat elején
állt. A talaj sáros volt, és sós víz illata érződött a levegőben. Metsző hideg volt, Alex felhúzta
hát az újonnan vásárolt pulóvert. Ezután krétával egy nagy x-et rajzolt a vájat falára: erre
mindenképp szükség volt ahhoz, hogy a visszaúton megtalálja az aknát.
Most már készen állt az indulásra. Alighogy kilépett a kürtő alól, máris úgy érezte, mintha a
vállára nehezedne minden, ami körülveszi: az iszonyatos mennyiségű szikla, föld és ón.
Borzalmas érzés volt, olyan, mintha élve eltemették volna. Minden akaraterejére szüksége
volt ahhoz, hogy továbbmerészkedjen.
Körülbelül ötven lépés után bal kéz felől újabb vájat ágazott ki az alagútból. Alex elővette a
könyvből kimásolt térképet, és megnézte a lámpa fényénél. Ian Rider szerint itt be kellett
fordulnia balra. Ismét maga elé emelte hát a fénycsóvát, és továbbindult. Az új alagút erősen
lejtett, még mélyebbre vezetve őt a föld méhébe.
Nem hallott más zajt a bányában, csak saját rekedt zihálását, a kövek ropogását a talpa alatt és
szíve egyre szapo-
rább dobogását. Olyan volt, mintha a sötétség a zajokat is elnyelte volna. Ez a vájat rosszabb
állapotban volt, mint az előző. A gerendák közül nem egy derékba tört és beroskadt; föld és
apró kavicsok hullottak Alex fejére és vállára, figyelmeztetve őt, hogy a Dozmary bánya
bejáratát nem ok nélkül zárták le. Az alagút bármikor beomolhat.
A vájat kitartóan lejtett. Alexnek lüktetett a füle a növekvő nyomástól, s egyre sűrűbbnek és
áthatolhatatla-nabbnak érezte a sötétséget. Vasak és drótok kusza szövevénye állta útját - egy
rég tönkrement és ottfeledett gép maradványai. Túl gyorsan mászott át rajta, s egy hegyes
vasdarab felsértette a lábát. Néhány másodpercre megállt, igyekezett nyugalmat erőltetni
magára. Nem engedhette, hogy elhatalmasodjon rajta a félelem. Ha pánikba esel, eltévedsz.
Gondolkozz józanul! Légy óvatos! Lépésről lépésre haladj!
-Jól van, rendben - motyogta, és továbbindult.
Hamarosan egy tágas, kerek barlangterembe ért, amelyet hat, csillag alakban összefutó vájat
találkozása alkotott. Az alagutak legszélesebbikében, ami balról futott be lejtősen, egy vasúti
sínpár maradványai feküdtek. Alex végigkísérte a lámpa fénycsóvájával a vágányt, és két
fából készült csillét pillantott meg: egykor bizonyára ezekkel szállították a kibányászott
ónércet a külszínre. A térképre pillantva Alex kísértést érzett, hogy a vágány mentén induljon
tovább, hiszen az jóval rövidebb útnak tűnt ahhoz képest, amit Ian Rider berajzolt. Végül
mégis úgy döntött, hogy a rajzot követi. Nagybátyja bizonyára nem ok nélkül tette meg a
vargabetűt. Két újabb x-et rajzolt a falra, egyet
abba a vájatba, amelyben érkezett, egyet pedig abba, amelyben továbbmenni készült. Aztán
folytatta útját.
Az új alagút lépésről lépésre tölcsérszerűen szűkült, mígnem Alex már csak lehajolva tudott
haladni benne. A talaj itt már igen sáros volt, s helyenként bokáig érő tócsákba gyűlt a víz.
Alexnek eszébe jutott, milyen közel van a tenger, s ettől újabb kellemetlen gondolatai
támadtak. Hány órakor tetőzik a dagály? Ha emelkedni kezd a vízszint, vajon mi történik a
bányában? Elképzelte magát, amint ott áll a vaksötétben, a fagyos víz már a melléig ér, aztán
a nyakáig, a szájáig... Megállt, és igyekezett elhessegetni a rémképet. Idelent, egymagában,
messze a földfelszín alatt nem hagyhatta, hogy a képzelete is ellene forduljon.
A vájat elkanyarodott balra, azután becsatlakozott egy tágabb alagútba, ahol Alex egy újabb
vágányra bukkant. Ez sem volt jobb állapotban, mint a másik, s helyenként teljesen betemette
a kőtörmelék. Alex követte a vágányt, egészen odáig, ahol az keresztezte a másik sínpár útját.
Ott megállt, újra körülnézett, s most már látta, miért irányította őt Ian Rider a félórás kerülőre.
A felszín felé tartó sínek alagútja a kereszteződéstől mintegy harminc méterre beomlott.
A lába előtt szűk, kerek keresztmetszetű, meredek vájat indult. A térkép szerint erre kellett
folytatni az útját. Alex beledobott egy követ a vájatba. Csobbanást hallott, és most már
mindent értett. Az alagút alsó szakaszát teljes magasságában kitöltötte a koromfekete víz. Ez
azt jelen-
tette, hogy ha képes lenne is a fagyos vízben úszni, nem tudná hova kidugnia a fejét, hogy
levegőt vegyen. Hiába volt hát a sok fáradság, hiába verekedte el magát idáig, most, az út
felén túl leküzdhetetlen akadályba ütközött.
Csüggedten megfordult, hogy elinduljon visszafelé. A zseblámpát körbelendülő fénycsóvája
egy különös kupacon siklott át. Alex odalépett, hogy szemügyre vegye. A földön egy
vadonatújnak látszó, összehajtogatott búvárruha hevert. Alex egy percig tűnődve nézte, aztán
lesétált a lejtős járat on a víz partjára, s ezúttal alaposabban körülnézett. Talált is valamit, ami
az előbb nem tűnt föl neki: a vízből egy kötél sziklához erősített vége állt ki. Alex rögtön
tudta, mit jelent ez.
Ian Rider átúszta a vájat elöntött részét, mégpedig bú-várruhában! Ráadásul vezetőkötelet
feszített ki a víz alatti szakasz ké~t vége között - a nyitva hagyott lakat mellett ez is arra utaLt,
hogy szándékában állt visszatérni. Alex újabb segítséget kapott hát halott nagybátyjától. De
még mindig kérdéses volt, hogy van-e mersze továbbmenni.
Felemelte a földről a búvárruhát. Szemlátomást túl bő volt neki. . Abban nem kételkedett,
hogy a ruha megvédené őt a hidegtől, csakhogy nem a hideg volt a legfőbb probléma. Az
elöntött alagútszakasz akár száz méter hosszú is leehetett. Honnan tudhatná, hogy Ian Rider
nem használt-e oxigénpalackot is az átkeléshez? Mi van, ha elindul, és csak félútig bírja egy
levegővel? Akkor menthetetlenül megfullad a jeges, fekete vízzel teli kőkoporsóban.
Elképzelni se tudott szörnyűbb halált!
Viszont ha már eddig sikerült eljutnia... és a térkép tanúsága szerint már közeljár a célhoz...
Alex szitkozódott tanácstalanságában. Ez már rég nem kaland, hanem lidércnyomás. Ebben a
percben azt kívánta, bár hírből se ismerné Alán Bluntot, a Sayle Műveket és a Tornádót. De
hiába, itt van, és most már nem fordulhat vissza. Ha a nagybátyja képes volt rá, ő is meg tudja
tenni. Összeszorította a fogát, és belebújt a búvárruhába. A kezeslábas hideg és kényelmetlen
volt. Felhúzta a cipzárt. A rendes ruháját nem vette le, s ez jó ötletnek bizonyult. A búvárruha
így is bő volt neki, de nem annyira, hogy befolyjon alá a víz.
Alex gyors léptekkel indult a part felé, mintha attól félne, hogy ha nem siet, meggondolja
magát. Megfogta a kötelet - két kézzel gyorsabban úszott volna, de nem merte kockáztatni,
hogy eltéved a víz alatt. Mélyeket sóhajtott, hogy feltöltse oxigénnel a vérét - tudta, hogy ez­
zel értékes másodperceket nyerhet -, aztán belevetette magát a vízbe.
A dermesztő hideg úgy érte, mintha mellbe rúgták volna. A jeges víz belemart az arcába, az
orrába, a szemébe, és egy pillanat alatt elzsibbasztotta az ujjait. Minden porcikáját sokkolta a
víz támadása, de a búvárruha működött, legalább részben megőrizte teste melegét. Alex húzta
magát előre a kötél mentén, s közben úszott a lábával. Elindult, s most már nem volt visszaút.
Húz, rúg! Húz, rúg! Még egy perce sem volt a víz alatt, de a tüdeje már feszülni kezdett. A
vájat mennyezete a vállát súrolta - félő volt, hogy kiszakad a búvárruha, de
131
nem mert lassítani a tempón. A bénító hidegben gyorsan fogyott az ereje. Húz és rúg! Húz és
rúg! Mióta van a víz alatt? Kilencven másodperce? Száz másodperce? A pokol fekete,
kavargó jeges ikertestvére vette körül. És a tüdeje sikítva követelte az oxigént.
Kétségbeesett kitartással húzta magát a kötél mentén, sebesre dörzsölve mindkét tenyerét. Két
perce úszott, de tíznek érezte. Muszáj kinyitnia a száját, be kell szívnia valamit, akármit...
Húz, rúg! Húz, rúg! És akkor a kötél felfelé kanyarodott, s ő érezte, hogy a válla kibukkan a
vízből - hatalmasra tátotta a száját, és szívta-nyelte a drága levegőt. Célba ért! Talán az utolsó
másodpercben, de célba ért!
Célba ért, de hol?
Nem látott semmit. Ott lebegett a vaksötétben, azt se tudta, merre keresse a víz partját. A
zseblámpát a túloldalon hagyta... Visszamenni érte? Kizárt dolog! Végig a halott
nyomdokában járt, de csak most döbbent rá, hogy ez az út egyetlen helyre vezethet: a sírba.

Az ajtón túl
Alex lassan, óvatosan úszni kezdett a sötétben. Nagyon is jól tudta, hogy vízből kiemelt feje
bármelyik pillanatban sziklába ütközhet. Búvárruha ide vagy oda, a hideg kezdte megbénítani
végtagjait, minél gyorsabban meg kellett hát találnia a partot. A keze súrolt valamit, de
zsibbadt ujjaival nem tudta megállapítani, mi az. Megfogta a valamit, és odahúzta magát.
Amikor teste függőleges helyzetbe került, a talpa szilárd talajnak ütközött. A következő
pillanatban pedig meglepetten tapasztalta, hogy lát. Valahogy, valahonnan fény szűrődött be
az elárasztott járaton túli területre.
Szeme lassan alkalmazkodott a környezethez. Az arca elé emelte a kezét, és ki tudta venni az
ujjait. Azt is látta már, mibe kapaszkodik: egy leszakadt dúcoló gerendába. Pislogott egyet. A
sötétség lassan félhomállyá olvadt, s egy útkereszteződés bontakozott ki belőle: három vájat
találkozási pontja. A negyedik a víz alá került alagút volt, amin érkezett. A fény, bármily
halvány volt is, erőt adott neki. A gerendát támaszul használva kievickélt a partra, és fel­
egyenesedett. Ekkor tudatosult benne, hogy hall is valamit: tompa, dohogó hangot. Nem tudta
megállapítani, milyen messze lehet a zaj forrása, de rögtön eszébe jutott, mit hallott a D épület
alatti folyosón, a vasajtó előtt - és tudta, hogy megérkezett.
Gyorsan kibújt a búvárruhából, amely szerencsére valóban vízhatlan volt, s megvédte teste
nagy részét, bár a hajából a nyakába csorgott a víz, és a lábfeje se úszta meg szárazon. Amikor
elindult, edzőcipője minden lépésnél hangosan cuppant, úgyhogy inkább megállt, és kiöntötte
belőle a vizet. Ian Rider térképe még mindig ott lapult a zsebében, de már nem volt szüksége
rá. Elég volt követnie a fényt.
Elment a következő kereszteződésig, és ott jobbra fordult. Itt már olyan világos volt, hogy a
színeket is ki tudta venni: a vájat fala barnásszürke volt. A dohogás is hango-sabbá vált, s
langyos léghuzat csapott az arcába. Ettől kezdve lassabban, óvatosabban lépkedett, mert
elképzelni sem tudta, hogy mi várhat rá. A következő sarkon a csupasz sziklát mindkét
oldalon új téglafal váltotta fel, melybe közvetlenül a padlólószint felett fémrácsok sorát épí­
tették be. A régi bányavájatot tehát szellőzőaknának használták, s a barlangba beszűrődő fény
forrása a rácsok mögött volt.
Alex letérdelt az első rács elé, és benézett rajta. Tágas, fehér csempével burkolt falú termet
pillantott meg - egy laboratóriumot, tele csillogó üveg és acél berendezési tárgyakkal. A
helyiségben nem volt senki. Alex próbaképpen megrántotta a rácsot, de az nem mozdult.
Jókora csapszegek rögzítették a téglafalhoz. A második rácsos nyílás szintén a laborba nézett,
és ugyancsak rögzítve volt. Alex továbbment a harmadikhoz. Az már egy másik helyiségbe
nyílt: egy raktárba, melyben ott álltak a tengeralattjáróval érkezett, ezüstszínű ládák.
Alex két kézzel megmarkolta a rácsot, és húzott egyet rajta. A keret könnyedén kibukott a
falból, s Alex némi vizsgálódással arra is rájött, miért. Valaki - bizonyára Ian Rider -
elfűrészelte a csapszegeket. Alex óvatosan letette a rácsot. Elszorult a torka a keserűségtől.
Ian Rider megkereste az utat a bányán keresztül, megrajzolta a térképet, vakon végigúszott az
elöntött szakaszon, és egyedül leszerelte a rácsot. A segítsége nélkül ő, Alex biztosan nem ju­
tott volna el idáig, s egyszerre azt kívánta, bár életében jobban ismerte és tisztelte volna
nagybátyját.
A szellőzőnyílás elég nagy volt ahhoz, hogy viszonylag könnyen át tudjon mászni rajta. Az
utolsó pillanatban -mikor lába már a levegőben lógott, s csak a felsőteste támaszkodott a
nyílás párkányára - visszanyúlt, és a helyére húzta a rácsot. Azután elengedte magát, és
macska módjára, lábujjhegyen ért földet. A dohogás - melynek forrása a szomszéd
helyiségben lehetett - itt már olyan hangos volt, hogy bármilyen zajt elnyomott volna. Alex
odalépett a legközelebbi ládához, és megvizsgálta. A zár ezúttal egy könnyed nyomásra
kinyílt, de a láda üres volt. A titokzatos szállítmányt tehát már használatba vették.
Alex körülnézett, hogy nincs-e biztonsági kamera a helyiségben, aztán az ajtóhoz lépett.
Lassú, óvatos mozdulattal résnyire nyitotta, és kilesett rajta. Az ajtó egy széles folyosóra nyílt,
melynek mindkét végét fotocellás ajtó zárta le. Az egyik oldalon a folyosó teljes hosszában
ezüstszínű korlát futott.
- 19 óra. Piros műszak a szerelőszalaghoz! Kék műszak a sugármentesítőbe!
A hang, mely az egész folyosót bezengte, nem származhatott se nőtől, se férfitól, csakis egy
géptől, olyan embertelenül hideg és szenvtelen volt. Tehát este hét van! Az út a bányán
keresztül tovább tartott, mint hitte. Kiosont az ajtón, és most már látta, hogy nem folyosóra,
hanem kilátóteraszra érkezett. Odalépett hát a korláthoz, és lenézett.
Mindeddig fogalma se volt róla, mit fog találni a vasajtó túloldalán, de ami most a szeme elé
tárult, a legmerészebb elképzeléseit is túlszárnyalta. Hatalmas barlangterem nyúlt el alatta. A
falakat körülbelül szemmagasságig fényes acéllemez borította - fölötte kilátszott a csupasz
szikla. Kétoldalt hosszában komputeres eszközök és berendezések tömkelege állt:
mérőműszerek, villogó és látszólag önmagukat irányító gépek. A teremben negyven-ötven
ember dolgozott; egy részük fehér köpenyt viselt, a többi overallt. Alex azt is megfigyelte,
hogy valamennyiükön karszalag van: piros, sárga, kék vagy zöld. A világításról a mennyezetre
szerelt ívlámpák gondoskodtak. Az ajtóknál fegyveres őrök ácsorogtak, kifejezéstelen arccal
figyelve a teremben folyó munkát.
Ez volt a szerelőcsarnok, ahol a Tornádókat összeállították. A komputerek egy hosszú, lassan
mozgó futószalagon haladtak el a tudósok és technikusok sora előtt. A dologban csak az volt a
furcsa, hogy a gépek késznek tűntek... és természetesen annak is kellett lenniük. Hiszen Sayle
megmondta, hogy a délután és az este folyamán minden számítógép elindul rendeltetési
helyére. Vajon miféle utolsó műveletet hajtanak végre rajtuk ebben a titkos csarnokban? És
egyáltalán miért rejtették el az üzem
egy ekkora részét? Amit Alex eddig a Sayle Művekből látott, az csak a jéghegy csúcsa volt. A
gyár nagyobbik fele itt, a föld alatt kapott helyet.
Alex most figyelmesebben megnézte a komputereket, és észrevett valamit, ami nem tűnt fel
neki azon a Tornádón, amit ő használt. A gépek elülső oldalán, a képernyő fölött volt egy
műanyag lap, amit most eltávolítottak, s ami mögött egy kerek, körülbelül öt centiméter mély
rekesz rejtőzött. A futószalagra állított komputerek mind elhaladtak egy konzolokból,
drótokból és hidraulikus karokból álló bizarr gép alatt. Egy másik, keskeny szállítószalagon
ezüstszínű kis hengerek feküdtek egymás mellett, akár töltények a hevederben. A két
szállítószalag találkozási pontjánál a robotgép precíz mozdulattal sorban felemelte a
hengereket, majd megfordította és beledugta őket a Tornádók nyitott rekeszébe. A komputerek
ezután továbbhaladtak a szalagon egy másik gép felé, amely visszahelyezte és leforrasztotta a
rekeszt eltakaró műanyag csíkot. Mire a gépek a szerelőszalag végére értek, ahol a Sayle
Művek emblémájával díszített piros-fehér dobozokba rakták őket, addigra rejtett rekeszük
tökéletesen láthatatlanná vált.
Alex mozgásra lett figyelmes. A szerelőszalag mögötti fal nagy ablakán keresztül át lehetett
látni a szomszédos helyiségbe, ahol két szkafanderes alak haladt egymás mellett. Lassan,
ügyetlenül döcögve lépkedtek, mintha lassított felvételt próbálnának imitálni. Aztán egyszerre
megálltak. Sziréna vijjogása hangzott fel, és a két szkafanderest fehér gőzfelhő nyelte el.
Alexnek eszébe jutott a hangosbemondó utasítása. Az a helyiség lehet a sugármentesítő? De
ha a Tornádóba a híres gömbölyű processzort építették, akkor semmiképp sem lehet szükség
ilyen különleges tisztítási eljárásra. És különben is, itt embereket fertőtlenítenek, nem
tárgyakat. Miféle fertőzéstől kell óvni őket?
- Gregorovics ügynök jelentkezzen a biovédelmi zónában! Gregorovics ügynök jelentkezzen a
biovédelmi zónában!
A szerelőszalag mellett állók csoportjából kivált egy fekete ruhás, karcsú, szőke férfi, és
könnyed léptekkel elindult egy fotocellás ajtó felé. Alex immár másodszor nézhette meg
magának Jaszen Gregorovicsot, az orosz bérgyilkost. Mi folyik ebben az üzemben? Alex újra
a tengeralattjáróra és a hermetikusan lezárt ládákra gondolt. Hát persze! Jaszen hozta a
csöveket, amelyeket most elhelyeznek a komputerekben. A kémcsövek fegyverek, amelyekkel
Gregorovics tönkreteszi a gépeket. De mégsem! Ez lehetetlen. Port Tallonban a könyvtárosnő
azt mondta, hogy Ian Rider számítógépvírusokról szóló könyveket keresett...
Vírusok.
Sugármentesítés.
Biovédelmi zóna...
Alex fejében összeállt a kép - és ugyanabban a másodpercben egy hideg és kemény tárgy
ütközött a tarkójának. Nem hallotta, mikor kinyílt mögötte az ajtó, de a fülébe suttogó hang
meggyőzte róla, hogy nem képzelődik.
- Álljon fel, és eressze le a kezét! Egyetlen gyanús mozdulat, és tarkón lövöm!
Alex lassan hátranézett. Egyetlen magányos őr állt mögötte, pisztollyal a kezében. Ehhez
hasonló jelenetet Alex ezerszer látott mozifilmekben meg a tévében, s megdöbbentette, hogy
mennyire más ezt a valóságban átélni! A pisztoly, egy automata Browning, az őr ujjának
legapróbb rándulására egy 9 mm-es golyót küldene a koponyáján át az agyába. Már a fegyver
csövének érintésétől is a hányinger kerülgette.
Felállt. Az őr huszonéves, sápadt képű fiatalember volt. Alex most látta őt először, de ami
sokkal fontosabb: az őr is most látta először Alexet. Szemlátomást meg is döbbentette, hogy
egy kamasz fiú akadt az útjába. Alex éppen erre alapozta reményeit.
- Te meg ki a fene vagy? - kérdezte a fegyveres. - És mit keresel itt?
- Mr. Sayle vendége vagyok - felelte Alex a pisztolyra pislogva. - Miért fog fegyvert rám?
Nem csináltam semmi rosszat.
Egy megszeppent kisfiú hangján beszélt, s a várt hatás nem is maradt el. Az őr habozni
kezdett, és kissé lejjebb eresztette a fegyvert. Alex csak erre várt. Ezúttal is szabályos
karatemozdulattal támadt: felsőtestével félfordulatot tett, és könyökével fültövön ütötte az őrt.
Szinte biztosra vehette, hogy ellenfele már ettől elvesztette az eszméletét, de nem akart
kockáztatni, ezért még egy térdrúgást is bevitt az őr ágyékába. A férfi összeroskadt, és
elejtette a pisztolyt. Alex a hóna alá nyúlt, elvonszolta a korláttól, s köz-
ben lenézett a terembe. Úgy tűnt, senki nem vett észre semmit.
Alex tudta, hogy az őr hamarosan magához tér, s hogy gyorsan el kell tűnnie - nem csak a föld
alatti csarnokból, hanem az üzem területéről is. Sürgősen értesítenie kell Mrs. Jonest.
Valahogy és valamiért gyilkoló gépekké változtatják a Tornádókat! A ceremóniáig kevesebb
mint tizenhét óra van hátra, és neki meg kell akadályoznia, hogy a miniszterelnök megnyomja
azt a gombot!
Futásnak eredt. A kilátóteraszról kivezető fotocellás ajtó kinyílt, s ő egy íves folyosón találta
magát. Eredetileg ez is a Dozmary egyik vájata lehetett. Tudta, hogy amerről jött, arra nem
mehet vissza. Túl fáradt, s ha meg találná is az utat, akkor se tudná újra átúszni az elárasztott
alagútszakaszt. Az egyetlen esélye a vasajtó, ami a C épület alatti pincefolyosóra nyílik. A
szobájában van egy telefon. Ha azt nem tudja használni, a Game Boyjal is küldhet üzenetet,
így vagy úgy, de mindenképp értesítenie kell az MI6-ot!
Elérte a folyosó végét, de ott takarásba kellett húzódnia - három őr jött szembe vele. Egymás
mellett haladtak egy kétszárnyú ajtó felé. Szerencsére nem vették észre őt. Senki nem tud róla,
hogy ott van... Minden simán fog menni.
És akkor megszólalt a sziréna. Vijjogó hangja betöltötte a folyosókat, visszhangot vert a
falakon. A mennyezeten villogni kezdett egy piros lámpa. Az őrök visszafordultak, és
meglátták őt. Az első őrrel ellentétben ők egy pillanatig se tétováztak. Miközben Alex
bevetette magát a legközelebbi ajtón, tüzet nyitottak géppisztolyaikkal. A lövedékek a folyosó
falának ütköztek, és gellert kaptak rajta. Alex a hasán landolt, és azonnal hátrarúgott,
becsapva maga mögött az ajtót. Nyomban felpattant, és belökte az ajtó tolózárját. Egy
másodperccel később szapora kopogás hallatszott az ajtón: az őrök megpróbálták átlőni, de a
tömör fém ellenállt.
Alex egy állványzatra jutott, amelyről lépcső vezetett le egy hajó gépházára emlékeztető,
csövekkel és motorokkal teli terembe. A riasztószirénák itt ugyanolyan hangosan vijjogtak,
mint a szerelőcsarnoknál. Alex lerohant a lépcsőn, megállt, és körülnézett. Három folyosó
közül választhatott, de a következő pillanatban lábdobogást hallott, s ebből tudta, hogy már
csak két irány jöhet szóba. Most sajnálta csak igazán, hogy nem hozta magával a fiatal őr
Browningját. Itt állt egymagában, fegyvertelenül, akár az utolsó kacsa a céllövöldében. Erre a
helyzetre próbálta felkészíteni az MI6? Ha igen, tizenegy nap alatt nem sikerült neki.
Továbbszaladt a csövek között cikázva, és benézett minden ajtón, ami mellett csak elhaladt.
Egy szoba tele fogasokon lógó szkafanderekkel. Zuhanyozó. Tágas laboratórium a túlsó
végén egy másik ajtóval és a közepén zöld folyadékkal teli hordó alakú tartállyal. A tartályból
gumicsövek tömkelege lógott ki. Mindenütt kémcsövekkel teli tálcák álltak.
Hordó alakú tartály. Tálcák. Alex egyszer már látta ezeket - elmosódott foltokként a Game
Boy képernyőjén. Semmi kétség, akkor a másik ajtó túloldalán állt. Átszaladt
a laboron az ajtóhoz. Belülről volt bezárva, elektromos zárját a falba épített ujjlenyomat-
azonosító irányította. Alex-nek esélye se volt rá, hogy ki tudja nyitni. Csapdába került.
Léptek közeledtek. Alexnek épp csak annyi ideje maradt, hogy bebújjon az egyik pult alá, már
nyílt is a másik ajtó, és két őr rontott be a laborba. Gyorsan körülnéztek -de nem vették észre
őt.
- Itt sincs - mondta az egyik őr.
-Menj fel!
A második őr visszafordult és kiment, az első viszont a pincefolyosóra nyíló ajtóhoz sietett, és
az ujjlenyomat-leolvasóra szorította a tenyerét. A szerkezeten zöld fény szaladt végig, majd az
ajtó zümmögni kezdett. Az őr felrántotta, és kisietett rajta. Alex kigördült a pult alól, és még
épp idejében sikerült bedugnia a kezét az ajtónyílásba. Várt néhány másodpercig, azután
felállt, és kinyitotta az ajtót. Nem kellett csalódnia: valóban arra a folyosóra jutott, ahol Nadia
Vole meglepte őt.
Az őr már eltűnt a vaslépcsőn. Alex kiosont, és engedte becsukódni az ajtót, elvágva a
szirénák hangját. Egy perc múlva már maga mögött hagyta a szabadba vezető lengőajtót. A
friss levegő felüdítette, és új reménnyel töltötte el. Már alkonyodott, a kifutópálya mégis
nappali fényben fürdött. Olyan lámpák világították meg, amelyekhez hasonlókat Alex
futballpályákon látott. A betoncsík mellett tucatnyi teherautó sorakozott. Szorgos kezek kocka
alakú piros-fehér dobozokat rakodtak fel rájuk. A teherszállító repülőgép, amelyet Alex az
érkezésekor látott, épp akkor emelkedett a levegőbe.
Alex tudta, mit keresnek ott a teherautók. A piros-fehér dobozok ugyanazok voltak, amelyeket
a föld alatti csarnokban látott. A teherautókra a halálos titokkal beoltott Tornádókat rakodták
fel, hogy szétküldjék őket az ország minden részébe.
Alex behúzott nyakkal elfutott a szökőkút mellett. Megfordult a fejében, hogy a főkapu felé
indul, de elvetette az ötletet. Az őröket bizonyára értesítették a jelenlétéről, és már
felkészültek a fogadására. A szögesdrót kerítéssel próbálkozni is reménytelen vállalkozásnak
tűnt. Nem, az egyetlen elérhető cél a saját szobája! Ott van a telefon, és ott van sovány
fegyvertára is: a játékok, melyeket Smitherstől kapott alig négy napja. Mintha négy éve
történt volna! A konyhán keresztül lopózott be a házba, ugyanazon az úton, amelyen előző
éjjel kiszökött. Még csak este nyolc óra volt, a ház mégis kihaltnak tűnt. Felszaladt a lépcsőn,
és az első emeleti folyosón a szobája felé vette az irányt. Az ajtót nyitva találta, s úgy tűnt,
kitart a szerencséje: a szoba üres volt. Nem kapcsolta fel a villanyt, hanem egyenesen a
telefonhoz sietett, és felemelte a kagylót. A telefon süket volt. Nem baj. A Game Boy, a négy
kazetta, a jojó és az AC-NEX krém ott volt, ahol hagyta őket. Már eldöntötte, hogy nem
marad a szobában. Túl veszélyes lenne. Keres inkább egy alkalmas búvóhelyet - ott aztán
bekapcsolja a Nemesis programot, és értesíti az MI6-ot.
Visszament az ajtóhoz, kinyitotta - és hátrahőkölt. A folyosón ott állt Mosoly, alattomos,
falfehér arcával, rőt hajával és hátborzongató sebhely-vigyorával. Alex gondolkodás nélkül
ütött. Mosoly azonban villámgyors volt -könnyedén félrehúzódott, és már lódult is a keze.
Alex levegő után kapott - az ütés a torkát érte. A komornyik arti-kulálatlan hangot hallatott, és
újra ütött. Alexnek az volt a benyomása, hogy Mosoly a mályvaszínű sebhely mögött valóban
vigyorog, élvezi a helyzetet. Megpróbált kitérni a támadás elől, de sikertelenül: Mosoly ökle
oldalról állkapcson találta, s ő hanyatt beesett a szobába. Még földet sem ért, mikor elvesztette
az eszméletét.

A törpeszadista
Másnap reggel jöttek érte.
Az éjszakát egy berácsozott ablakú, szűk, sötét helyiségben töltötte, a radiátorhoz bilincselt
kézzel. Odakint éppen pirkadni kezdett, amikor magához tért. Kinyitotta, behunyta, majd újra
kinyitotta a szemét. Lüktetett a feje, és bedagadt az arcának az a fele, amelyiket Mosoly ütése
érte. Mindkét karját könyörtelenül hátracsavarták, s ettől úgy égett a válla, mintha parázzsal
sütögetnék. De a legfájdalmasabb a kudarc érzése volt. Eljött április elseje, a nap, amikor a
Tornádók rászabadulnak az országra. Ő pedig itt ül megbilincselve, tehetetlenül - április
bolondjaként.
Kilenc óra előtt néhány perccel kinyílt az ajtó, és belépett két őr, nyomukban Mosollyal.
Levették a bilincseit, talpra rángatták, majd közrefogták, és kivezették a pincehelyiségből.
Felvitték egy lépcsőn, ami Sayle házának bejárati csarnokába vezetett, oda, ahol a hatalmas
festmény, az Utolsó ítélet lógott. Alex ránézett a képen ábrázolt, kínok közt vergődő
emberekre. Ha bekövetkezik, amitől tart, Nagy-Britannia nemsokára tele lesz a festményala­
kok valóságos másaival. Nemsokára... alig három óra múlva.
Az őrök bevonszolták az akváriumos helyiségbe. Az üvegfal előtt most magas háttámlájú szék
állt, amelyet a
145
jelek szerint neki készítettek oda. Leültették, és hozzábilincselték a kezét a székhez. Azután az
őrök kimentek, de Mosoly ott maradt.
A csigalépcső fokain léptek dobbantak. Alex először csak két bőrcipőt látott, aztán megjelent
viselőjük is -Herod Sayle, ezúttal elegáns szürke selyemöltönyben. Bluntnak és a többieknek
az MI6-nál kezdettől fogva gyanús volt a közel-keleti multimilliomos, feltételezték, hogy
titkol valamit. De sejtelmük sem volt az igazságról, arról, hogy Sayle nemcsak hogy nem
barátja Nagy-Britanniának, hanem pillanatnyilag ő az ország legádázabb ellensége.
- Három kérdésem van - szólalt meg metsző hangon Sayle. - Ki vagy? Ki küldött? Mit tudsz?
- Nem értem, mit akar tőlem - felelte Alex.
Sayle sóhajtott. Ha volt is benne valami nevetséges, mikor Alex először találkozott vele, az
mostanra nyomtalanul eltűnt. Az arca unott és szenvtelen volt, a szeme csúf, a tekintete
fenyegető.
- Nincs időnk mellébeszélni. Gyerünk, Mosoly...
A komornyik odalépett az egyik tárlóhoz, kivett belőle egy borotvaéles, fűrészfogú kést, és
csillogó szemmel az arca elé emelte.
- Említettem már neked, hogy Mosoly egykor késekkel dolgozott - folytatta Sayle. - Ma is
remekül ért hozzájuk. Válaszolj a kérdéseimre, Alex, különben olyan kínt fogsz elszenvedni,
amit elképzelni se tudsz. És nagyon kérlek, ne hazudj. Biztosan tudod, mi történik a hazug
emberekkel... mindenekelőtt a nyelvükkel.
146
Mosoly tett egy lépést Alex felé. A kés pengéje megvillant a reggeli napfényben.
- Alex Rider a nevem - mondta Alex.
- Rider fia vagy? -Az unokaöccse.
- Ki küldött ide?
- Ugyanazok, akik őt küldték.
Nem volt értelme tovább titkolózni. Már semmi se számított. Túl nagy volt a tét.
- Az MI6? - nevetett fel gúnyosan Sayle. - Idáig jutottak? Tizennégy éves gyerekekkel
végeztetik el a piszkos munkát? Nem ilyennek ismertem az angol stílust!
Az utolsó mondatot parodizált brit akcentussal ejtette ki, s közben leült az íróasztalához.
- Most halljuk a választ a harmadik kérdésre. Mennyit sikerült megtudnod?
Alex vállat vont, nemtörődömséggel leplezve félelmét.
- Eleget - felelte.
- Bővebben?
Alex nagy levegőt vett. A háta mögött a medúza úgy lebegett, akár egy radioaktív felhő. Látta
a szeme sarkából. Óvatosan megfeszítette bilincsét, azt fontolgatva, vajon el tudja-e törni a
széket. A következő pillanatban megvillant valami, és a kés, amit Mosoly az előbb még a
kezében tartott, most a széktámlába fúródva remegett, egy hajszálnyira Alex fejétől - olyan
közel hozzá, hogy a fogazott penge fel is sértette a nyakát. Érezte, hogy vér csordogál a
gallérja alá.
- Várom a választ - mondta Sayle.
147
- Rendben: a nagybátyámat, mikor itt volt, érdekelni kezdték a vírusok. A helyi könyvtárban
szakirodalmat keresett róluk. Azt hittem, számítógépvírusokra gondolt. Ez tűnt
kézenfekvőnek. De tévedtem. Láttam, mi történt tegnap éjjel, és ma hallottam a
hangosbeszélőt. Dekon-tamináció meg biovédelmi zóna... Biológiai fegyverről van szó. Maga
megszerzett egy igazi vírust, melyet ezüstszínű ládákban hoztak ide, és a maga emberei
helyeztek el a Tornádókban. Azt nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Gondolom,
amikor a számítógépeket bekapcsolják, egy csomó ember meghal. Mivel a gépek iskolákban
lesznek, diákok halnak meg. Vagyis maga nem az a szent ember, akinek tartják, Mr. Sayle.
Maga egy tömeggyilkos. Pisszkos szörnyeteg, ahogy maga mondaná.
Herod Sayle gúnyosan tapsolt.
- Szép munkát végeztél, Alex. Gratulálok. Úgy vélem, jutalmat érdemelsz, ezért elmondom
neked az egész történetet. Az MI6 bizonyos szempontból fején találta a szöget, amikor egy
angol iskolásfiút küldött ide. Az a helyzet ugyanis, hogy nincs semmi a világon, amit jobban
gyűlölnék náluk. Úgy bizony... - Sayle arca eltorzult az indulattól, s egy pillanatra fellángolt a
szemében az őrület tüze. - Ti pisszkos kis sznobok, az előkelő iskoláitokkal és az undorító
angol beképzeltségetekkel! De majd én megmutatom nektek! Majd én móresre tanítalak
titeket!
Sayle felpattant, és odacsörtetett Alex székéhez.
- Negyven éve költöztem ebbe az országba - folytatta rekedten. - Egy vasam se volt. A
családomnak se. Ha nem történik egy nevetséges baleset, valószínűleg még ma is
Bejrútban nyomorognék. Mennyivel jobb lenne akkor nektek! Egy amerikai házaspár
jóvoltából kerültem ide, tanulni. Észak-Londonban laktam, a barátaiknál, és az ottani iskolába
írattak be. El se tudod képzelni, micsoda boldogság volt ez számomra. Londonba költöztem,
abba a városba, amit a civilizált világ szívének tartottam. Láttam az itteni gazdagságot, és
tudtam, hogy nekem is részem lesz benne. Angol gyerek leszek! Annak, aki egy libanoni
nyomornegyedbe született, ez az álmok netovábbja! De az álom egykettőre szertefoszlott.
Sayle kirántotta a kést a szék támlájából, és odadobta Mosolynak, aki elkapta, és pörgetni
kezdte az ujjai között.
- Az iskolában az első naptól fogva gúnyoltak és kínoztak. A termetem miatt. A bőrszínem
miatt. Amiatt, hogy furcsán beszéltem angolul. De legfőképp azért, mert más voltam, mint ők.
Csúfneveket ragasztottak rám. Szagos Herod. Kiskecske. Törpe. És jöttek a megalázó tréfák.
Rajzszöget tettek a padomra. Ellopták és összefirkálták a könyveimet. Letépték a nadrágomat,
és kiakasztották a zászlórúdra.
Sayle megcsóválta a fejét.
- Mikor Angliába érkeztem, imádtam a brit zászlót. De néhány hét alatt sikerült
meggyűlöltetniük velem.
- Sok diákot bántanak a társai... - kezdte Alex, de Sayle egy visszakézből adott pofonnal
belefojtotta a szót.
- Még nem fejeztem be! - zihálta a férfi. Alsó ajkán nyálcsepp csillant. Alex látta rajta, hogy a
fájó emlékek már elvették józan eszének legkisebb maradékát is. - Sok kegyetlen kölyök járt
abba az iskolába - folytatta Sayle -,
de volt egy, aki az összes többin túltett. Ványadt kis vakarcs volt, de jól forgott a nyelve, és
gazdagok voltak a szülei. Ő aztán tudta, hogyan kell elérni, amit akar... hát igen, már akkor
kész politikus volt. Úgy bizony. Ha akart, bűbájos és megnyerő tudott lenni. A tanároknak
eljátszotta a jó fiút, de amint hátat fordítottak, rögtön rám vetette magát. Ő heccelte fel a
többieket. Kapjuk el Kiskecskét! Dugjuk a fejét a vécébe! Kifogyhatatlan volt az ötletekből,
hogy miként keserítheti meg az életemet. Nem szabadulhattam tőle, és nem győzhettem le,
mert őt mindenki imádta, én meg csak egy undok kis külföldi voltam. És tudod, ki lett abból a
kölyökből?
- Gondolom, meg fogja mondani - motyogta Alex.
- Igen! Megmondom. Pisszkosul nagy ember lett belőle! Miniszterelnök!
Sayle elővett egy fehér selyem zsebkendőt, és megtörölte az arcát. Egész kopasz feje
csillogott az izzadságtól.
- Azóta se szabadultam az átoktól - folytatta remegve az indulattól. - Hiába lettem sikeres,
hiába lettem gazdag, hiába dolgozik nekem több ezer ember. Még mindig röhögnek rajtam.
Még mindig Kiskecske vagyok, a libanoni törpe. Negyven éve tervezem, hogy bosszút állok.
De most végre eljött az én időm. Mosoly!
A komornyik a falhoz lépett, és megnyomott egy gombot. Alex arra számított, hogy megint
felbukkan a biliárdasztal, de nem ez történt. A falak mozdultak meg - pontosabban a burkolat
emelkedett fel, és mögötte padlótól mennyezetig érő televíziós képernyők váltak láthatóvá. Az
egyik a föld alatti laboratóriumot mutatta, egy másik a
szerelőszalagot, egy harmadik pedig a leszállópályát, amelyről épp akkor indult el az utolsó
teherautó. Ipari kamerák segítségével Sayle birodalma minden szegletébe benézhetett, még
csak el se kellett hagynia a szobát. Nem csoda, hogy olyan könnyen leleplezték Alexet.
- A Tornádók töltve és kibiztosítva várnak a bevetésre. Valóban úgy van, ahogy mondtad,
Alex. Minden gépben van valami, amit akár számítógépvírusnak is nevezhetünk. Ez az én kis
áprilisi tréfám. Ugyanis a vírus, amiről szó van, a himlő egy változata. Egy genetikailag
módosított, gyorsabban és biztosabban ölő törzs. Egy kiskanálnyi az anyagból elpusztítana
egy egész várost. És az én Tornádóimban sokkal, de sokkal több van! - A kórokozó most még
be van zárva. De ma lesz egy kis ünnepség a londoni Természettudományi Múzeumban.
Nagy-Britannia összes iskolája részt vesz rajta, hiszen a diákok mindenütt összegyűlnek a
szép új számítógépük előtt. És pontosan délben régi barátom, a miniszterelnök úr elmondja
szokásos öntömjénező beszédeinek egyikét, azután megnyom egy gombot. Azt hiszi, azzal a
gombnyomással aktiválja a komputereket, és bizonyos szempontból valóban ez történik.
Abban a pillanatban kiszabadul a vírus a gépekből, és ma éjfélre nem marad élő iskolás diák
Nagy-Britanniában. A miniszterelnök úr pedig sírva gondol majd arra a napra, amikor először
belekötött Herod Sayle-be!
- Maga megőrült! - fakadt ki Alex. - Ma éjfélre maga börtönben lesz!
Sayle higgadtan legyintett.
- Dehogy leszek! Mire rájönnek, mi történt, bottal üthetik a nyomomat. Ez nem csak az én
akcióm, Alex. Nagyhatalmú barátok támogatását élvezem...
- Például Jaszen Gregorovicsét?
-Ejha, te tényleg nem lazsáltál! - mondta szemlátomást meglepve Sayle. - Jaszen azoknak
dolgozik, akik a segítségemre voltak. Ne mondjunk neveket, se államokat. Csodálkoznál, ha
tudnád, hogy hány olyan ország van a világon, ahol utálják az angolokat. Hogy mást ne
mondjak, Európa nagy része így van ezzel. De nem ez a fontos...
Sayle összecsapta a tenyerét, és visszament az íróasztalához.
- Ennyi a történet, Alex. Örülök, hogy elmondhattam neked. Sejtelemed sincs, mennyire
gyűlöllek téged. Már amikor azt az ostoba játékot játszottuk, akkor is az járt a fejemben, hogy
micsoda élvezet lesz megölni téged! Pontosan olyan vagy, mint az én hajdani iskolatársaim.
Semmi sem változott ebben az országban.
- Maga se változott -jegyezte meg Alex. Az arcán még mindig ott égett Sayle pofonjának
helye. De eleget hallott. - Sajnálom, hogy bántották magát az iskolában -folytatta -, de nagyon
sok gyereknek kell ilyesmit elszenvednie, mégse lesz mindegyikből dühöngő őrült. Maga
szánalomraméltó, Mr. Sayle! A terve pedig csődöt fog mondani. Mindenről értesítettem az
MI6-ot. Ott fogják várni magát a Természettudományi Múzeumban. És ott lesznek az ápolók
is.
Sayle csendesen kuncogott.
- Ne haragudj, de nem hiszek neked - mondta, s a vonásai egyszerre kőkeményekké váltak. -
Ha jól emlékszem, figyelmeztettelek rá, hogy ne hazudj.
Mosoly előrelépett, és megpördítette a kést, úgyhogy a penge a tenyerében landolt.
- Örömmel végignézném, ahogy meghalsz - folytatta Sayle -, de egy kellemes kötelesség
Londonba szólít. -Mosolyhoz fordult. - Kísérjen ki a helikopterhez, aztán jöjjön vissza, és
végezzen a kölyökkel! Lassú és fájdalmas halála legyen. Félre kellett volna tennünk egy kis
vírust a számára - no de sebaj, maga biztosan kitalál valami sokkal izgalmasabbat.
Sayle az ajtóhoz sétált, ott megállt, és még egyszer ránézett Alexre.
- Ég veled, kölyök! Nem örülök, hogy megismerhettelek, de azért jó utat a pokolba!
Vigasztaljon, hogy sokan követnek majd...
Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, és a megbilincselt Alex magára maradt a némán lebegő
medúzával.

Mély víz
Alex feladta a küzdelmet, és már nem próbált elszabadulni a széktől. A szoros bilincsek
véresre horzsolták a csuklóját. A következő ötlete az volt, hogy előveszi az AC-NK krémet -
tudta, hogy azzal pillanatok alatt le tudná olvasztani a bilincset. Erezte is, hol van a krém
tubusa - ott lapult terepszínű nadrágja becipzározott külső zsebében. Kinyújtott ujjai
centiméterekre voltak a zsebtől, de annál közelebb nem jutottak... Őrjítő volt ez a
tehetetlenség!
Harminc perc telt el Sayle távozása óta, és Mosoly még mindig nem tért vissza. Alex
időközben hallotta a felszálló helikopter motorjainak zaját, Sayle tehát már elindult
Londonba. Alexnek még mindig a hallottak jártak a fejében. A multimilliomos teljesen
megőrült. A tömeggyilkossággal, amit tervez, nemzedékekre kiható pusztítást végezhet az
országban. Alex megpróbálta elképzelni, hogyan fog lezajlani a dolog. Diákok tízezrei ülnek
az iskolákban az új Tornádók körül, és várják azt a percet - a delet -, amikor a miniszterelnök
megnyomja a gombot, és ezzel hálózatba kapcsolja a gépeket. Ehelyett azonban sziszegést
hallanak majd - és az agresszív himlővírus szétárad a zsúfolt termekben. Néhány perccel
később pedig országszerte haldokolni kezdenek a gyerekek...
Alex megrázta a fejét. Túlságosan szörnyű volt a kép. Pedig tudta, hogy a tragédia be fog
következni, méghozzá
szűk két óra múlva, és ő, Alex, az egyetlen ember, aki megakadályozhatná, itt ül
megbilincselve, tehetetlenül.
Kinyílt az ajtó. Alex felkapta a fejét; azt hitte, Mosoly érkezett vissza. De nem: Nadia Vole
sietett be az ajtón. A nő kerek arca kipirult a futástól, szemében félelem csillogott.
-Alex!
- Mit akar tőlem?
Alex elhúzódott a fölé hajló nőtől. Aztán kattanást hallott, és meglepve konstatálta, hogy
csuklójáról lehullott a bilincs. Vole kiszabadította! Felállt, és értetlenkedve a nőre nézett.
- Figyelj rám Alex! - szólt Vole. Sárgára rúzsozott ajkai halkan, sietve formálták a szavakat. -
Nagyon kevés időnk van. Azért jöttem, hogy megmentselek. A nagybátyád, Herr Ian Rider
munkatársa voltam. Igen, a te oldaladon állok.
Alex meglepetten meredt rá.
- Nem mondták, hogy... -Jobb volt, ha nem tudod.
- De hát... - dadogott Alex még mindig értetlenül. -Láttam magát a tengeralattjárónál. Maga
tudta, hogy mire készül Sayle...
- Nem tehettem semmit. Akkor még nem. Hosszú történet, most nincs időm elmondani. Meg
akarod állítani Sayle-t vagy sem?
-Telefonálnom kell!
- A házban az összes telefon kódolva van. Nem tudod használni őket. De nekem van egy
mobilom a szobámban.
-Akkor menjünk oda.
Alex még mindig gyanakodott. Ha Nadia Vole mindent tudott, miért nem próbálta
meghiúsítani Sayle tervét? Viszont tény, hogy kiszabadította őt, éppen most, amikor Mosoly
bármelyik percben visszatérhet... Nincs más választása, meg kell bíznia a nőben!
Követte Volét, aki kisietett a teremből, majd felment egy melléklépcsőn az emeletre.
Szemközt a sarokban egy meztelen lány, valami görög istennő szobra állt. Vole megállt, és
belekapaszkodott a szobor karjába.
- Mi történt? - nézett rá Alex.
- Szédülök. De te menj csak tovább. A szobám az első ajtó lesz balra.
Alex elindult a folyosón. A szeme sarkából látta, hogy Vole lenyomja a szobor karját. A kar
lehajlott... egy kapcsoló. Mire Alex rádöbbent, hogy átverték, már késő volt. A lába alatt egy
rejtett tengely mentén kifordult a padló, s ő hiába próbálta megtartani egyensúlyát, hanyatt
esett, és belecsúszott egy dugóhúzószerűen kanyarodó fekete műanyagcsőbe. Utoljára még
hallotta Nadia Vole diadalmas kacagását, aztán elnyelte őt a csúszda. Miközben
kétségbeesetten igyekezett fogódzót találni az ívelt, sima felületen, agyába villant a kérdés,
hogy vajon mi várja a cső aljában.
Öt másodperc múlva megkapta a választ. A dugóhúzó kiköpte őt, s a következő élménye az
volt, hogy fulladozik. Hideg víz vette körül. Gyorsan a felszínre rúgta magát, levegőt vett,
majd körülnézett. Hatalmas, vízzel és sziklákkal teli medencében volt, s a felismerés
rémülettel töltötte el.
Vole bedobta őt a hólyagmedúza, Herod Sayle portugál gályájának akváriumába. Kész csoda,
hogy nem zuhant egyenesen a bestia karjai közé. Látta a medúzát az akvárium végében, látta
az iszonyatos, kígyózó tapogatókarokat. Csak néhány méter választotta el a szörnyetegtől.
Igyekezett leküzdeni a torkát szorongató pánikot, megpróbált mozdulatlan maradni. Tudta, ha
kapálózni kezd, azzal áramlást kelt, ami odasodorná hozzá a szörnyet. A medúzának nincs
szeme, nem láthatja őt, nem tudhat róla, hogy ott van. Nem fog... nem tud támadni.
De a végén mindenképp elkapja őt. Az akvárium hatalmas volt, legalább tíz méter mély és
húsz vagy harminc méter hosszú. Üvegfalai magasan a vízfelszín fölé nyúltak, kimászni tehát
lehetetlen. Alex lefelé nézve fényt vett észre az akvárium egyik oldalán, és rádöbbent, hogy
belát abba a helyiségbe, ahonnan nemrég kijött: Herod Sayle dolgozószobájába. A
helyiségben mozgott valami - hogy mi, azt nem látta tisztán a fodrozódó vízfelszínen át -, és
kinyílt az ajtó. Két alak lépett be rajta. Alex csak foltoknak látta őket, mégis rájött, hogy
Mosoly és Fráulein Vole lépett a szobába. Megálltak az akvárium előtt. Vole valamit tartott a
kezében - talán egy mobiltelefont.
- Remélem, hallasz engem, Alex - zengett egy hangszóróból a német nő hangja valahonnan
felülről. - Bizonyára észrevetted, hogy az akváriumból nem lehet kimászni. Taposd hát
szorgalmasan a vizet. Egy órán át, két órán át... Voltak, akik még tovább is bírták. Mennyi is a
rekord, Mosoly úr?
-Eréh ééé!
- Úgy van, öt és fél óra. De előbb vagy utóbb kimerülsz, Alex. És belefulladsz a vízbe. Persze
az is lehet, hogy már előbb a barátunk karjaiba úszol. Ugye, látod őt? Hidd el, cseppet sem
kellemes az ölelése. Ugyanis halálos. És olyan fájdalommal jár, amilyenhez foghatót egy
magadfajta gyerek elképzelni se tud. Kár, hogy az MI6 ideküldött téged, Alex Rider. Hiába
várnak rád, nem fognak viszontlátni!
Kattanás jelezte, hogy Vole befejezte szónoklatát. Alex kitartóan rúgta a vizet, és a medúzára
szegezte a szemét. Az üvegfal túloldalán megint mozgás támadt: Mosoly kiment a szobából.
Vole viszont ott maradt - végig akarta nézni a kivégzést.
Alex újra körülnézett. Az akváriumot neonlámpák világították meg, de azok is túl magasan
voltak, nem érhette el őket. Most kattanást hallatszott valahonnan a mélyből, amit halk,
zümmögő hang követett. Alex nyomban észrevette, hogy ennél vészjóslóbb dolog is történt. A
medúza megmozdult! A mályvaszín csúcsú, áttetsző harangtest elindult a vízben, s a
tapogatók lassú, hullámzó táncba kezdtek.
Alex vizet nyelt, ebből rájött, hogy kitátotta a száját -ordítani akart. Vole bekapcsolta a
mesterséges áramlást kavaró gépet. Az adta a zümmögő hangot, és az sodorta felé a medúzát.
Alex rémülten úszni kezdett. A medúza egyik karja felfelé lendült, és megérintette a lábfejét.
Ha nem lett volna rajta edzőcipő, megszúrta volna. Vajon áthatolnának-e a tüskék a ruháján?
Bizonyára. Cipőbe bújtatott lábfeje volt az egyetlen sebezhetetlen pontja.
Elért az akvárium túlsó végébe, s fél kezét az üvegfalnak támasztva megállt. Most már tudta,
érezte, hogy Vole igazat mondott. Ha nem a medúza végez vele, akkor a kimerültség.
Másodpercről másodpercre küzdenie kellett, hogy a felszínen maradjon, és a rémület egyre
jobban kiszívta az erejét.
Az üvegfal. Alex rácsapott, kipróbálva, vajon el tudná-e törni. Talán van egy esélye...
Felmérte a távolságot közte és a medúza között, majd vett egy nagy levegőt, és lebukott a víz
alá. Látta, hogy Nadia Vole minden mozdulatát figyeli. A nő nem mozdult, s Alex ebből arra
az elkeserítő következtetésre jutott, hogy pontosan azt csinálja, amire Vole számított.
Leúszott a sziklákhoz, és keresni kezdett egy olyan méretűt, amit fel tud vinni magával a
felszínre. A kövek azonban mind túl nagyok voltak. Végül talált egy akkorát, mint a feje, de
hiába próbálta, meg se tudta mozdítani. Vole tehát azért nem próbálta megakadályozni terve
végrehajtásában, mert tudta, hogy a sziklák betonba vannak ágyazva. Alexnek fogytán volt a
levegője. Megfordult, és a felszín felé lökte magát, de az utolsó pillanatban észrevette, hogy a
medúza időközben föléje sodródott. Rémületében beleordított a vízbe - buborékok törtek elő a
szájából. A tapogatókarok épp a feje fölött kígyóztak. Alex ívbe feszítette a testét, így sikerült
a mélyben maradnia, majd vadul rúgkapálni kezdett, hogy oldalirányba hajtsa magát. A válla
nekiütközött egy nagyobb sziklának, s a fájdalomba belerándult a teste. A karjára szorította
kezét, úgy úszott el hátrálva a távoli sarokig, ahol aztán végre a felszínre
emelkedhetett. Mikor a feje kibukott a vízből, hörögve kapott levegő után.
Nem tudja eltörni az üvegfalat, nem tud kimászni, és a medúzát sem kerülgetheti a
végtelenségig. Hiába van nála minden segédeszköz, amit Smitherstől kapott, ebben a
helyzetben egyik sem segít rajta.
Ekkor eszébe jutott a krém. Elengedte fájós karját, és végighúzta ujjait az üvegfalon. Az
akvárium igazi remekmű volt. Alex elképzelni se tudta, mekkora nyomással feszülhet neki az
iszonyú víztömeg a hatalmas üvegtábláknak, melyeket a sarkok mentén belül és kívül futó
vaskeret tartott össze. A kereteket szegecsek tartották össze.
Alexnek a vizet taposva sikerült kinyitnia nadrágzsebe cipzárját, és elővette a tubust. AC-
NDÍ, A BŐRBARÁT. Ha Nadia Vole látja, mit csinál, biztosan azt hiszi, megőrült. A medúza
az akvárium túlsó vége felé sodródott. Alex várt még néhány másodpercig, azután újra
lebukott.
A tartály méretéhez és a keret anyagvastagságához képest a krém édeskevésnek tűnt, de Alex
emlékezett rá, milyen kis adagot használt fel Smithers, mikor az AC-NEX hatását
demonstrálta. Vajon működik-e egyáltalán a krém víz alatt? Nem volt értelme ezen
töprengeni. Alex a fémkerethez nyomta a tubus száját, hosszú csíkot nyomott a krémből a
vasra, s közben a másik kezével alaposan szétkente az anyagot a szegecsek körül. Miután
teljes hosszában bekente a vasat, elrugaszkodott az oldalfaltól, és átúszott a túlsó oldalra. Nem
tudta, mennyi idő alatt fejti ki hatását a krém, s azt is látta, hogy Nadia Vole már
gyanút fogott. A nő felállt, és éppen belebeszélt egy telefonba - talán segítséget hívott.
A tubus még félig tele volt, Alex rákente hát a maradékot a vaskeret másik függőleges szárára.
A medúza fölötte lebegett, s úgy nyújtogatta a tapogatóit, mintha a kezére akarna csapni.
Mióta van már víz alatt? A szíve vadul kalapált. És mi történik, mikor a vaskeret elolvad?
Nem kellett sokáig várnia a válaszra.
A krém víz alatt is működött: szétmarta a keretet rögzítő szegecseket és magát a keretet is. A
támaszát vesztett üvegfal megadta magát a víz nyomásának, és hatalmas robajjal kivágódott.
Akár egy gátszakadás! Alex nem látta, mi történik - még gondolkozni se volt ideje. Forogni
kezdett körülötte a világ, s testét úgy elragadta az ár, akár egy vízesésbe dobott parafadugót. A
következő néhány másodperc egyetlen őrjítő áradásos-üvegtöréses lidércnyomás volt. Alex
nem merte kinyitni a szemét. Erezte, hogy megállíthatatlanul sodródik, azután nekiütközött
valaminek, majd ugyanaz az erő visszafelé szippantotta őt. Biztosra vette, hogy minden
csontja összetört. A víz alá került, s fulladozva kapálózni kezdett. Sikerült a felszínre
vergődnie, de még akkor se merte elhinni, hogy valóban lélegzethez jut.
Az akvárium üvegfala kidőlt, és több ezer hektoliter víz ömlött Herod Sayle
dolgozószobájába. Az áradat elsodorta a bútorokat, és kitörte az összes ablakot. Mikor Alex
szédelegve felállt, még mindig bokáig ért a víz a helyiségben.
Hol van a medúza?
Mikor kizuhant az akváriumból, szerencsére nem ütközött össze az állattal, de a veszély még
mindig nem múlt el. A padlón álló víz is elég lehet ahhoz, hogy a tapogatók megtalálják őt.
Rémülten hátrálni kezdett a helyiség sarka felé. Azután meglátta az állatot.
Nadia Volénak nem volt akkora szerencséje, mint neki. A nő ott állt az akvárium előtt, mikor
az üvegtábla kidőlt, és nem maradt ideje menekülni. Most törött végtagokkal hevert a földön,
a portugál gálya pedig rajta feküdt. Az állat teste az arcát is elborította, s Vole a remegő
zselétömegen át meredt a semmibe. Sárga ajkai rettenetes, néma sikolyra tárultak. A
tapogatókarok körülfonták a testét: tüskés csalánsejtek százainak mérge hatolt a karjaiba, a két
lábába és a mellkasába. Alex émelyegve hátrálni kezdett, és kibotorkált az ajtón.
A házban megszólalt a riasztó. A sziréna hangja magához térítette őt kábulatából. Hány óra
lehet? Két perc múlva tizenegy - legalább az órája még működik. De Cornwallban van,
kocsival legalább öt órányira Londontól; a riasztó, a fegyveres őrök és a szögesdrót pedig még
azt is kétségessé teszi, hogy egyáltalán sikerül kijutnia az üzem területéről. Keressen egy
telefont? Nem, Vole valószínűleg nem hazudott, mikor azt mondta, hogy a készülékek csak
jelszó birtokában használhatók. De most már úgyse érné el se Bluntot, se Mrs. Jonest.
Bizonyára már mindketten a Természettudományi Múzeumban vannak.
Egyetlen órája maradt.
A szirénavijjogásba egy másik hang is vegyült: egy propeller! Alex a legközelebbi ablakhoz
ugrott, és kinézett a
parkba. A teherszállító repülőgép, amit már többször látott, felszállni készült.
Csuromvizes és kimerült volt - de tudta, mit kell tennie.
Elfordult az ablaktól, és futásnak eredt.

Tizenegy óra
Alex kirohant a házból, gyorsan körülnézett, hogy felmérje a helyzetet. Szirénavijjogást
hallott, és futva közeledő fegyveres őröket látott, meg két kocsit, amint a főkaputól induló
egyenes úton a ház felé tartott. Remélte, hogy a fegyveresek mindössze annyit tudnak, hogy
valami baj van, arról nem értesültek, hogy pontosan mi történt. Valószínűleg nem keresik őt,
és így talán egérutat nyerhet.
Nagyon úgy tűnt, hogy máris elkésett. Sayle magánhelikoptere réges-rég elrepült, a telepen
csak a teherszállító gép maradt. Ha időben, vagyis ötvenkilenc percen belül meg akar érkezni
a londoni Természettudományi Múzeumba, fel kell szállnia a repülőre! A teherszállító
azonban már elindult a kifutópálya vége felé. Egy, legfeljebb két perc múlva végez az indulás
előtti tesztekkel, és akkor felszáll.
Alex körülnézett, és megpillantott egy nyitott tetejű katonai dzsipet, ami a ház bejáratától nem
messze parkolt. A mellette álló őr épp akkor dobta el a cigarettáját, és kezdett körülnézni,
hogy mi is történt. Amint elfordult, Alex rohanni kezdett a dzsip felé.
Sayle dolgozószobájából kifelé jövet magához vett egy szigonypuskát, hogy legyen nála
valami, amivel szükség esetén megvédheti magát. Most alkalma lett volna hasz-
nálni: szigony az őr hátába, és máris az övé a dzsip. Ezt azonban nem volt képes megtenni.
Bármit is próbált Alán Blunt és az MI6 nevelni belőle, nem tudott hidegvérrel hátba lőni egy
embert. Ezt még a hazájáért se tenné meg. Még a tulajdon életéért se.
Az őr észrevette a közeledő Alexet, és a pisztolyához kapott. Célozni azonban már nem
maradt ideje - Alex állon ütötte a szigonypuska nyelével. Az őr nyögött egyet, összerogyott, és
kiesett a kezéből a pisztoly. Alex felkapta a fegyvert, és beugrott a dzsipbe.
Megkönnyebbülten látta, hogy a slusszkulcs a helyén van. Elfordította, és a dzsip motorja
engedelmesen felbrummogott.
Alex tudott vezetni - Ian Rider megtanította, amint elég hosszú volt a lába, hogy elérje a
pedálokat. A teherszállító gép már kanyarodni kezdett, hogy irányba álljon a kifutópálya
végén.
Nem fogja elérni!
Talán a több oldalról fenyegető veszély mozgósította rejtett tartalékait, talán addigi sikeres
meneküléseiből szerzett rutint, de az is lehet, hogy többet tanult a kiképzésen, mint gondolta.
Elővette a zsebéből a Smitherstől kapott jojót, és rányomta a derékszíjából kiálló fémpöcökre.
Megnyugtató kattanás jelezte, hogy sikerült rögzítenie a kis szerkezetet. Ezután sietve
rácsomózta a jojó damiljának végét a szigonyra, végül pedig a nadrágja derekába dugta az
őrtől szerzett pisztolyt.
A repülőgép végzett az indulás előtti tesztekkel, és irányba állt a kifutópályán. A propellerek
felpörögtek.
Alex sebességbe kapcsolta járművét, kiengedte a kéziféket, és beletaposott a gázba. A dzsip
meglódult, és toronyiránt megcélozta a kifutópályát. Ezzel egy időben géppisztolyok ropogása
hangzott fel. Alex behúzta fejét, és rádőlt a kormánykerékre. Az egyik visszapillantó-tükör
szilánkokra robbant szét, s golyók egész sora csapódott a szélvédőbe meg az ajtóba. Két autó
szemből közeledett a dzsip felé. Mindkettő hátsó ablakából egy-egy őr hajolt ki, ők nyitottak
géppisztolytüzet rá. Alex hirtelen kanyarral a két autó közé kormányozta a dzsipet, s abban a
szörnyű pillanatban, amikor elhaladt közöttük, szó szerint két tűz között volt. Szerencsére
azonban ép bőrrel átjutott - az őrök nem őt, hanem egymást találták el. Alex hátrapillantva
látta, hogy az egyik őr kezéből kiesik a fegyver. A másik kocsiban a sofőr sérülhetett meg,
mert az autó egyenesen nekirohant a ház homlokzati falának. Az épen maradt kocsi
csikorogva lefékezett, majd visszafordult, és folytatta az üldözést.
A repülő elindult a kifutópályán. Lomha teherszállító létére igen gyorsan fokozta sebességét.
A dzsip elérte a betont, és a nyomába eredt.
Alex tövig nyomta a gázt. A kocsi körülbelül százzal robogott - nem elég gyorsan. Néhány
másodpercig Alex fej fej mellett haladt a repülővel, attól csupán néhány méterre. Azután a gép
megint beelőzött. Most már bármelyik másodpercben a levegőbe emelkedhetett.
Eközben két újabb dzsip fékezett le a kifutópályán, szemből elzárva Alex útját. Üléseiken
gépfegyveres őrök egyensúlyoztak, de ők nem tüzeltek, s Alex tudta, miért: féltek, hogy
eltalálják a repülőgépet.
Alex balra előre nézve látta, ahogy a gép orra megemelkedik. Belenézett az épen maradt
visszapillantó-tükörbe. A ház felől érkező üldözője szorosan a nyomában volt. Nem volt
menekvés.
Egy kocsi mögötte, két dzsip előtte. A repülőgépnek most már a hátsó kerekei is
felemelkedtek a betonról. Elérkezett a pillanat.
Alex elengedte a kormányt, felkapta a szigonypuskát, és lőtt. Amint a hegyes fémrúd a
magasba röppent, vyjogva pörögni kezdett az Alex derékszíjára rögzített jojó: letekeredett róla
a harminc méter speciális műanyag zsinór. A szigony horgas hegye belefúródott a repülőgép
hasába, s a következő pillanatban Alex úgy érezte, mintha félbetörne a teste - a damil
kirántotta őt a dzsipből. Másodperceken belül már negyven, ötven méter magasan járt - és
harminc méter választotta el repülőtől. A sofőrjét vesztett dzsip megállíthatatlanul száguldott
tovább. A másik két dzsip megpróbált kitérni előle, de sikertelenül. A három jármű frontálisan
ütközött, és egyetlen tűzgolyóvá olvadt össze. A tűzből kiváló fekete füstököl úgy emelkedett
az ég felé, mintha Alex után akarna kapni. Alig néhány másodperccel később újabb robbanás
rázta meg a levegőt. Az üldöző kocsi ki akarta kerülni az égő dzsipeket, de túl nagy volt hozzá
a sebessége. Nekiütközött a roncsoknak, felborult, a hátán csúszott tovább a kifutópályán,
majd kigyulladt.
Alex mindebből alig látott valamit. Lengve és pörögve lógott a vékony, átlátszó zsinegen, s a
repülőgép egyre magasabbra emelte. A menetszél vadul csapkodta az arcát,
belezúgott a fülébe, elnyomva még a propellerek zaját is. Az öv vágta Alex derekát, alig
kapott levegőt. Kétségbeesetten a jojó után nyúlt, és tapogatni kezdte. Talált rajta egy apró
gombot. Megnyomta, mire működésbe lépett a játékba épített kicsi, de erős motor. A jojó
forogni kezdett a derékszíjon, és lassan, centiméterről centiméterre felcsévélte a damilt, egyre
közelebb húzva Alexet a repülőgéphez.
Alex nem vaktában lőtte ki a szigonyt. A gép faránál volt egy ajtó, s mikor kikapcsolta a jojó
motorját, elég közel volt hozzá, hogy elérje a kilincset. Sejtelme sem volt róla, ki és hova
akarja vezeti a gépet. A pilóta bizonyára látta, mi történt odalent a kifutópályán, de a szigony
becsapódását nem hallhatta meg. Nem tudhatott róla, hogy potyautas akaszkodott a gépére.
Az ajtót nehezebb volt kinyitni, mint gondolta. Alex még mindig támasz nélkül, szabadon
lógott a gép alatt, és valahányszor a kilincs után nyúlt, a menetszél hátrasodorta. Ráadásul alig
látott, úgy könnyezett a szeme az arcába csapó széltől. Ujjai hegyével kétszer is megérintette
a kilincset, de elsodródott, mielőtt megmarkolhatta volna. A harmadik alkalommal végre
sikerült megkapaszkodnia a kilincsben, és végső ereje megfeszítésével elfordította.
Az ajtó kinyílt, és Alex bemászott a gép gyomrába. Még egyszer utoljára lenézett a mélybe.
Már háromszáz méter magasan jártak, s bár még látta a kifutópályát, az égő autók már csak
parázsló gyufafejeknek tűntek. Leakasztotta derékszíjáról a jojót, azután felállt, és kihúzta a
nadrágja derekába dugott pisztolyt.
A raktér szinte teljesen üres volt, csupán két, ismerősnek tűnő csomag hevert benne. A gépen
csak egy pilóta tartózkodott. A műszerek bizonyára jelezték neki, hogy kinyílt a hátsó ajtó,
mert egyszerre hátrafordult. Alex Mosollyal találta szemben magát.
-Mirgüh? - morogta a komornyik.
Alex rászegezte a pisztolyt. Kétségei voltak afelől, hogy lenne mersze használni, de ezt nem
szándékozott elárulni Mosolynak.
-Jól figyeljen, Mosoly úr! - kiabálta, túlharsogva a propellerek zaját és a szél zúgását. - Ha
nyelve nincs is, füle azért van. Azt akarom, hogy Londonba vigyen. A Természettudományi
Múzeumhoz megyünk, South Kensing-tonba. Maximum fél óra alatt oda kell érnünk. Ha trük-
közni próbál, golyót röpítek magába. Megértette?
Mosoly nem felelt.
Alex elsütötte a pisztolyt. A golyó a padlóba fúródott, közvetlenül Mosoly lába mellé. A
komornyik rámeredt Alexre. Azután kimérten bólintott, majd megfogta a botkormányt, és
keletnek fordította a gépet.

Tizenkét óra
Odalent feltűnt London.
Egyszerre eltűntek a felhők, és megmutatta magát a déli nap fényében fürdő nagyváros.
Látszott a Battersea Erőmű, jórészt beszakadt tetejével, de még mindig büszkén égnek meredő
négy kéményével. Mögötte a Battersea Park csatarendbe állított bokor- és fahadserege még
mindig hősiesen állta a mindent elöntő háztenger könyörtelen rohamát. A távolban úgy
magasodott a Millenniumi Óriáskerék, akár egy élére állított mesebeli ezüst pénzérme,
körülötte pedig ott kuporgott London - tornyaival és háztömbjeivel, a boltok és családi házak
végtelen soraival, az utcákkal, a sínekkel, a hidakkal és a tájat kettészelő ezüstös repedéssel: a
Temzével.
Alex mindezt összeszorult gyomorral nézte. Ötven perce volt rá, hogy végiggondolja, mi a
teendő. Ötven perce, ami alatt a gép átrepült Cornwall és Devon, majd Somerset és a
Salisbury Plains fölött, hogy aztán elérje a North Downst, s onnan továbbsuhanjon Windsor és
végül London fölé.
Mikor bemászott a gépbe, Alex még azt tervezte, hogy a fedélzeti rádió segítségével értesíti a
rendőrséget vagy bárkit, aki hajlandó meghallgatni őt. Ezt a tervet azonban elvetette, amikor
meglátta, hogy a gépet Mosoly vezeti. Nem felejtette el, milyen gyors volt a komornyik a
háló-
szoba ajtajában, és mikor a kést dobta a szék támlájába. Amíg Mosoly a gép orrában ült a
pilótaülésbe szíjazva, addig Alex hátul biztonságban volt, de hogy odamenjen hozzá, azt még
pisztollyal a kezében se merte megkockáztatni.
Viszont ahogy a raktérben gubbasztott, egyszer csak rájött, mit tartalmaz a padlón heverő két
csomag. Most már azt is tudta, mit kell tennie.
- Irgh! - mondta Mosoly. Hátrafordult az ülésen, és Alex még egyszer utoljára láthatta azt a
szörnyű vigyort, amelyet a cirkuszi kés vágott a komornyik arcára.
- Kösz a fuvart! - búcsúzott Alex, azzal kiugrott a nyitott ajtón.
A csomagok ejtőernyők voltak. Mikor még Reading fölött jártak, Alex a hátára szíjazta az
egyiket. Most már örült, hogy részt vett az ejtőernyős gyakorlaton a SAS-katonákkal, habár ez
az út sokkal embert próbálóbb volt, mint a gyakorlórepülés a walesi dombok fölött. A teher­
szállítón nem volt bekötőzsinór, és nem garantálta senki, hogy az ejtőernyő jól van
összehajtva. Ha Alex ki tudta volna találni bármilyen más módját annak, hogy hét percen
belül eljusson a Természettudományi Múzeumba, azt választotta volna. De nem volt más
lehetőség, így hát ugrott.
Amint maga mögött hagyta a gépet, érezte, hogy kezd megkönnyebbülni. Behunyta a szemét,
és fegyelmezetten elszámolt háromig. Tudta, hogy ha túl korán húzza meg a zsinórt, az
ejtőernyő beleakadhat a gép farkába. Szorosan markolta a zsinórt, és amint elmotyogta, hogy
„három",
teljes erőből megrántotta. Az ejtőernyő kinyílt, akár egy virág, a visszarántástól a hevederek
belevágtak Alex hónaljába és oldalába.
A gép ezerkétszáz méter magasan repült. Mikor Alex kinyitotta a szemét, első érzése a
végtelen nyugalom volt. Teste szelíden himbálózott a nagy, fehér selyemsátor alatt. A város
még távolibbnak és térképszerűbbnek tűnt, mint a repülőről nézve. Nem volt ott más, csak ő,
az ég és London. Ha nincs semmi sürgős dolga, kimondottan élvezte volna az ereszkedést.
És akkor meghallotta a közeledő repülő zaját!
A teherszállító időközben kilométerekre eltávolodott tőle, de Alex már az első pillanatokban
látta, hogy a gép erősen bedől jobbra, éles kanyarba kezdve. Azután megint vízszintesbe állt -
és egyenesen felé repült. Mosoly nem hagyja ilyen könnyen lerázni magát! Alex szinte látta a
komornyik gyilkos vigyorát a közeledő gép ablaka mögött. Mosoly arra készült, hogy elüsse,
darabokra szaggassa őt a levegőben.
Alex azonban számított erre.
Benyúlt a zsebébe, és elővette a Game Boyt. A gépben ezúttal nem volt kazetta, de Alexnek
még a repülőn gondja volt rá, hogy észrevétlenül Mosoly ülése mögé csúsztassa a Bomber
Boyt.
Most háromszor megnyomta a START gombot.
A kazetta felrobbant, és csípős sárga füsttel árasztotta el a pilótafülkét. A füst begomolygott a
raktérbe is, elfüggönyözte az ablakokat, és kitódult a nyitott hátsó ajtón. Mo-
solyt elnyelte a sárga köd. A teherszállító gép jobbra-balra billent, azután lebukott egyenesen a
föld felé.
Alex figyelte a zuhanást, és elképzelte, hogyan próbálja az elvakított Mosoly visszanyerni
uralmát a gép fölött. A repülő forogni kezdett hosszanti tengelye körül, először lassan, aztán
egyre gyorsabban. Motorjai sikítva felpörögtek, s most már szinte függőlegesen száguldott a
föld felé, sárga füstcsíkot húzva maga után. Mosolynak az utolsó pillanatban még sikerült
valamennyire felhúznia a gép orrát, de a becsapódást már nem tudta elkerülni. A gép egy
néptelennek tűnő folyóparti dokknegyedre zuhant, és egyetlen hatalmas tűzgomolyaggá
változott.
Alex az órájára nézett. Három perc múlva tizenkettő! Még mindig több mint háromszáz méter
választotta el a földtől, vagyis a Természettudományi Múzeum lépcsőjén kell landolnia ahhoz,
hogy időben megérkezzen a ceremóniára. Megragadta hát az irányítózsinórokat, és keresni
kezdte a legrövidebb utat.
A Természettudományi Múzeum Keleti Termében Herod Sayle lassan beszéde végére ért.
A Tornádók üzembe helyezésének tiszteletére a terem ünnepi díszbe öltözött. Berendezése a
múlt és a jövő találkozását testesítette meg: a díszes kő oszlopsorok alatt rozsdamentes acél
padlólapok nyúltak el, a legmodernebb gépek mellett az ipari forradalom idejéből származó
furcsa régiségek álltak.
A terem közepén felállított emelvényen Sayle, a miniszterelnök, a kormányszóvivő és az
oktatásügyi miniszter állt. A pódium előtt tizenkét sor széket helyeztek el az újságíróknak, a
meghívott tanároknak és a többi vendégnek. Alán Blunt az első sorban ült. Arca, mint mindig,
kifejezéstelen volt. Mrs. Jones, aki öklömnyi brossal díszített fekete ruhát viselt, mellette
foglalt helyet. A terem két fala mentén televíziós forgatócsoportok dolgoztak, kameráik a
szónokló Sayle-re szegeződtek. A beszédet élőben közvetítették az ország iskoláiba, de az esti
híradó stábja is jelen volt. A terem karzata zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel: két- háromszáz
ember figyelte fentről az eseményeket. Sayle beszéde közben forogtak a magnók, szüntelenül
villogtak a vakuk. Magánember még soha nem ajánlott fel ilyen értékes ajándékot a
nemzetnek. Az esemény történelmi jelentőségű volt.
- ... a miniszterelnök úrnak és csakis a miniszterelnök úrnak köszönhető, ami hamarosan
történni fog - mondta Sayle. - És remélem, hogy ma este, amikor visszagondol arra, ami az
országban lezajlott, felidézi majd közös iskolai éveinket és mindazt, amit akkoriban tett. Úgy
vélem, a mai napon megtudja az ország, ki is ő valójában. Egy biztos: ez a nap örökké
emlékezetes marad.
Sayle meghajolt. Gyér tapsot kapott. A miniszterelnök zavartan rápillantott a
kormányszóvivőre, aki leplezetlenül megvonta a vállát. A miniszterelnök a mikrofonhoz
lépett.
- Nos, bevallom, nem találok szavakat - tréfálkozott, s az újságírók kórusban nevettek. A
kormánynak olyan nagy többsége volt, hogy mindenki jobbnak látta engedelmesen nevetni a
miniszterelnök viccein. - Örülök, hogy
Mr. Sayle ilyen boldog emlékeket őriz iskolás korunkból, és valóban felemelőnek tartom,
hogy ma ilyen csodálatos ajándékot nyújthatunk át hazánk iskoláinak.
Herod Sayle színpadiasan rámutatott a pódium bal oldalán álló asztalra. Azon egy Tornádó
állt, a hozzá tartozó egérrel.
- íme a rendszer főkapcsolója - szólt. - Miniszterelnök úr, kattinson az egérrel, és a
számítógépek életre kelnek.
- Köszönöm.
A miniszterelnök az asztalhoz lépett, megfogta az egeret, és úgy fordította a fejét, hogy a
kamerák a legelőnyösebb szögből lássák. Valahol az épületen kívül megkondult egy harang.
Alex mintegy száz méter magasból hallotta a harangszót. A Természettudományi Múzeum
teteje lassan bearaszolt a lába alá.
A repülőgép lezuhanása után nyomban keresni kezdte tekintetével az épületet. Nem volt
éppenséggel könnyű eligazodni a hatalmas, háromdimenziós térképként elnyúló városban, de
Alex egész eddigi életét Nyugat-Londonban élte, s nem egyszer járt a múzeumban. Először az
Albert Hall viktoriánus kocsonyakupacán akadt meg a tekintete. Attól délre egy zöld
kupolával fedett magas, fehér torony állt: az Imperial College. Minél alacsonyabban járt Alex,
annál gyorsabbnak érezte az ereszkedést. A város egyetlen óriási puzzle-nek tűnt, s neki csak
másodpercei voltak rá, hogy helyükre tegye a darabokat. Széles, hivalkodó épület
templomszerű tornyokkal és ablakokkal. Az
csak a Természetrajzi Múzeum lehet. A Természetrajzi Múzeum pedig a Cromwell Roadon
van. Hogy lehet onnan eljutni a Természettudományi Múzeumba? Hát persze, a lámpánál be
kell fordulni balra, az Exhibition Roadra.
Es tényleg ott volt! Alex az irányítózsinórokkal a múzeum felé kormányozta magát. A téglalap
alakú ház kicsinek és jelentéktelennek tűnt a többi híres épülethez képest. Teteje részben
szürke és lapos volt, részben pedig ívek sorából állt: egy pályaudvar vagy akár egy hatalmas
szerelőcsarnok tetejére emlékeztetett. Alex úgy tervezte, a lapos tetőn landol, azután majd
benéz az íves üvegen. Még mindig nála volt az őrtől szerzett pisztoly. Azzal figyelmeztetheti a
miniszterelnököt, és szükség esetén lelőheti Herod Sayle-t.
Nagy nehezen sikerült a múzeum fölé kormányoznia magát. Hatvan méternél járt, amikor
meghallotta a delet jelző harangszót, és abban a pillanatban két dologra döbbent rá: túl
gyorsan ereszkedik, és nem fogja eltalálni a lapos tetőt.
A Természettudományi Múzeumnak valójában két teteje van. Az eredeti György korabeli és
egy drótüvegből készült. Ez azonban a közelmúltban beázott, ezért egy második, plexiüveges
tetőt építtettek fölé.
Mikor nekicsapódott a tetőnek, az betört a lába alatt, s ő bezuhant egy köztes térbe,
acélgerendák és közlekedőlétrák közé. A következő réteg, amit átszakított, egy hatalmas,
barna szőnyegnek tűnő valami volt - vékony borítás, mely a fénytől és a portól védte azt az
üvegtetőt, amelyre
Alex most rémült ordítással ráesett. Az üveg ripityára tört alatta, zuhanása mégis hamarosan
véget ért, mert ejtőernyője fennakadt egy acélgerendán. Ott maradt a levegőben lógva, két
méterrel a Keleti Terem mennyezete alatt.
Az alábbi látvány tárult a szeme elé.
A karzatról háromszáz kővé dermedt ember bámult rá. Egyenesen alatta, a terem közepén is
voltak székek, s az ott helyet foglalók közül többen megsérültek a tető bezuhanó darabjaitól.
A padlón vércseppek és üvegcserepek csillogtak.
A termet keresztben zöld üvegbordákból épített híd szelte át, egy futurisztikus formatervezésű
információs pult előtt pedig rögtönzött emelvény állt. Alex tekintete először a Tornádón akadt
meg, utána a miniszterelnökön, aki tátott szájjal, bénultan állt Herod Sayle mellett.
Ott lógott a levegőben egy ejtőernyő zsinórjain. Miután az utolsó üvegcserepek is lehullottak
és apróra törtek a terrakotta padlón, a jelenlévők magukhoz tértek bénultságukból.
A testőrök reagáltak a leggyorsabban. Amíg nem volt szükség rájuk, szinte láthatatlanok
voltak, de most egyszerre egy egész sereg bukkant fel: elugrattak az oszlopok mögül, kiléptek
a kamerák erdejéből, feltűntek a zöld hídon, s valamennyiük kezében fegyver volt. Alex is
kirántotta a pisztolyt nadrágja derekából. Valószínűtlennek tűnt, hogy lehetősége lesz
elmagyarázni a helyzetet, mielőtt a miniszterelnök vagy Sayle aktiválná a Tornádókat. Előbb
lőj, azután kérdezz! - közhelyes szöveg rossz filmekből. De a valóság néha utánozza a rossz
filmeket.
Alex az egész tárat kilőtte.
A lövések zaja megsokszorozódva verődött vissza a falakról. A teremben kitört a pánik, az
újságírók lökdösődve próbáltak fedezékbe húzódni. Az első golyó célt tévesztett. A második
eltalálta a miniszterelnök kinyújtott kezét. A harmadik golyó szilánkokra zúzta az egeret. A
negyedik egy elosztóba fúródott, és rövidzárlatot okozott. Sayle közben előrelendült, hogy ő
maga kattintson az egérrel -az ötödik és hatodik golyó őt találta el.
Amint a tár kiürült, Alex eldobta a pisztolyt, és megadó mozdulattal felmutatta üres kezét.
Elég nevetségesnek érezte, hogy ott lóg széttárt karokkal, de mivel vagy egy tucat pisztoly
szegeződött rá, jeleznie kellett, hogy már fegyvertelen. Ennek ellenére összeszorította a fogát:
biztosra vette, hogy a testőrök tüzet nyitnak, s szinte már a testében érezte a golyókat. Elvégre
a testőrök szemében ő egy őrült merénylő, aki ejtőernyővel behatolt a Természettudományi
Múzeumba, és hatszor rálőtt a miniszterelnökre. Az a dolguk, hogy megöljék őt. Erre
képezték ki őket.
A fegyverek azonban hallgattak. Minden testőrnél volt egy apró, fülhallgatós adóvevő, és
Mrs. Jones, mikor felismerte Alexet, rögtön leszegte a fejét, és belebeszélt a brossába: Ne
lőjenek! Ismétlem, ne lőjenek! Várják meg a parancsot!
A használhatatlanná vált Tornádó hátuljából szürke füst szállt fel. Két testőr odaszaladt a
miniszterelnökhöz, aki eltorzult arccal dajkálta sebesült kezét. Az újságírók egymást
túlkiabálva kérdezősködtek. A fotósok szaporán vil-
logtatták vakuikat, s a televíziós kamerák most mind a mennyezet alatt lógó Alex felé
fordultak. A többi testőr Mrs. Jones utasítására az ajtókhoz sietett. Alán Blunt -életében talán
először - izgatott arcot vágott.
Herod Sayle azonban nem volt sehol. A Sayle Művek tulajdonosa két sebből vérzett - mégis
sikerült köddé válnia.
Jaszen
- A miniszterelnököt megsebesíteni nem volt túl szerencsés ötlet - szólt Alán Blunt -, de ezzel
együtt is kiváló munkát végeztél, Alex. Nemcsak csupán megfeleltél az elvárásainknak, de
messze túl is szárnyaltad őket.
Harminc óra telt el a Természettudományi Múzeumban lezajlott események óta. Alex Blunt
irodájában ült a Királyi és Általános Bank Liverpool Street-i székházában, és azon tűnődött, a
történtek után vajon miért úgy beszél vele Blunt, akár egy szigorban megőszült iskolaigazgató
a stréber diákkal. Mrs. Jones is ott volt a szobában. Alex visszautasította a mentolos cukorkát,
amivel a nő kínálta, bár kezdte gyanítani, hogy más jutalomra nemigen számíthat.
Mrs. Jones most szólalt meg először azóta, hogy belépett a szobába.
- Bizonyára érdekel, milyen intézkedéseket foganatosítottunk az ügy kapcsán.
-Igen...
Mrs. Jones Bluntra pillantott, aki bólintott.
- Először is tudnod kell, hogy a történet nem fog megjelenni a lapokban - fogott bele a nő. -Az
ügyet a D kategóriába soroltuk, vagyis minden részlete szolgálati titokként kezelendő. A
Természettudományi Múzeumban történteket élőben közvetítette a televízió, de sikerült
megszakítanunk az adást, még mielőtt feléd fordították a kamerákat. Senki nem tudja, hogy a
káosz okozója egy tizennégy éves gyerek volt.
- És szeretnénk, ha ezután se tudná meg senki - dörmögte Blunt.
- Miért? - kérdezte gyanakodva Alex. Mrs. Jones válaszra se méltatta.
- Valamit természetesen kellett mondanunk a sajtónak - folytatta. - Azt a mesét adtuk be
nekik, hogy egy mindeddig ismeretlen terroristacsoport merényletet kísérelt meg Sayle ellen,
ezért a milliomos elrejtőzött.
- Egyébként hol van Sayle? - kérdezte Alex.
- Még nem tudjuk, de meg fogjuk találni őt. Előlünk nem tud elbújni.
-Aha.
Alexnek voltak kétségei ezzel kapcsolatban.
-Ami a Tornádókat illeti, bejelentettük, hogy egy konsrukciós hiba miatt áramütés érheti azt,
aki bekapcsolja a gépeket. Visszarendeltük őket, a beszállításuk már folyamatban van. A
kormány számára természetesen kínos az eset, de nincs más megoldás. Szerencsére az a fana­
tikus Sayle úgy programoztatta a rendszert, hogy a himlővírusokat kizárólag a
Természettudományi Múzeumban elhelyezett vezérlővel lehetett volna kiszórni, így azokban
az iskolákban sem történt baj, ahol megpróbálták bekapcsolni a Tornádót.
- Meleg helyzet volt - bólogatott Blunt. - Megvizsgáltuk a kórokozót. Abszolúte halálos.
Rosszabb, mint amit Irakban kotyvasztottak az öbölháború idején.
- Tudják, honnan származik? - kérdezte Alex. Blunt köhintett.
-Nem.
-A tengeralattjáró kínai volt.
-Az önmagában nem bizonyít semmit.
Látszott, hogy Blunt nem akar belemenni a témába.
- Biztosíthatlak, hogy kellő alapossággal tájékozódni fogunk az ügyben...
- Na és Jaszen Gregorovics? Újra Mrs. Jones vette át a szót.
- A Port Tallon-i üzemet ellenőrzésünk alá vontuk, és kézre kerítettük az ott dolgozók
többségét. Nem tudtuk azonban kihallgatni se Nadia Volét, se azt az embert, akit te Mosoly
néven ismertél.
- O amúgy se volt a szavak embere - jegyezte meg Alex.
- Szerencse, hogy a repülőgépe egy építési területen zuhant le. így ő volt az egyetlen áldozat.
Ami Jaszent illeti, valószínűleg el fog tűnni. Abból, amit elmondtál, kiderül, hogy a
megbízója nem Sayle volt, hanem azok, akik Sayle mögött álltak... és kétlem, hogy ezek után
a szponzorok elégedettek az emberünkkel. Jaszen feltehetőleg már árkon-bokron túl van. De
egyszer talán ő is horogra akad. Nem adjuk fel a keresést.
E szavakat hosszú hallgatás követte. Úgy látszott, a két vezérkém mindent elmondott, amit
akart. Volt azonban egy fontos téma, amiről még nem esett szó.
-Velem mi lesz? - kérdezte Alex.
-Visszamész az iskolába - felelte Blunt.
Mrs. Jones egy borítékot vett elő.
- Csekk? - kérdezte Alex.
- Orvosi igazolás. Három hétig influenzás voltál. És ha bárki kételkedne, az orvos, aki a papírt
kiállította, létezik. Hinniük kell neked.
- Ezután is a nagybátyád házában fogsz lakni - mondta Blunt. - A házvezetőnő, az a Jack
Akárki majd gondodat viseli. így tudni fogjuk, hol találunk, ha megint szükségünk lesz rád.
Ha megint szükségünk lesz rád. Ez az öt szó jobban megrémítette Alexet, mint bármi, ami az
elmúlt három hétben történt vele.
-Ezt nem mondhatja komolyan - motyogta.
- Nem szoktam tréfálkozni - felelte szenvtelenül Blunt.
- Szép munkát végeztél, Alex - szólt békítően Mrs. Jones. - A miniszterelnök úr személyesen
kérte, hogy adjuk át neked hálás köszönetét. Ami pedig a jövőt illeti, adódhatnak még
helyzetek, amikor egy ilyen fiatal ügynök...
- Egy ilyen tehetséges ügynök - vetette közbe Blunt.
- ... igen nagy hasznunkra lehet.
A nő felemelte a kezét, jelezve, hogy nem kíván vitát nyitni a kérdésről.
- Egyelőre maradjunk annyiban, hogy ha itt lesz az ideje, jelentkezünk.
- Persze.
Alex felváltva nézett a két emberre. Ismerte már őket annyira, hogy tudja, hiába is próbálna
nemet mondani nekik. Bizonyos szempontból egy kategóriába sorolta őket Mosollyal.
-Most elmehetek?
- Hát persze - bólintott Mrs. Jones. - Vitessünk haza kocsival?
- Köszönöm, nem szükséges. Alex felállt.
- Hazatalálok egyedül is.
Jobban kellene éreznem magam, gondolta Alex. Miközben a lift a földszint felé haladt vele,
újból végiggondolta, mi történt. Megmentette több ezer iskolás gyerek életét, legyőzte Herod
Sayle-t, és nem halt meg, sőt, még csak súlyos sebet se kapott. Mi oka van hát a
búslakodásra? A válasz kézenfekvő: Blunt belekényszerítette ebbe a szerepbe. Közte és James
Bond között nem az életkor a legfontosabb különbség, hanem az elhivatottság. A régi szép
időkben a kémek azért tették, amit tettek, mert szolgálni akarták szeretett hazájukat - harcolni
akartak a jó ügyért. Ő, Alex nem önként vállalta a feladatot. Manapság a kémeket nem
toborozzák, hanem besorozzák.
Az épületből kilépve el akart indulni a metrómegálló felé, de mivel épp elékanyarodott egy
taxi, hát leintette. Fáradt volt most a metrózáshoz. Rápillantott a nagymama kötötte rémes
kardigánt viselő sofőrre, aki alig látszott ki a kormány mögül, majd bezuttyant a hátsó ülésre.
- Chelsea, Cheyne Walk - mondta be a címet.
A sofőr hátrafordult. Pisztoly volt a kezében. Sápadtabb volt, mint legutóbb, mikor Alex látta,
és arcára kiült a két lőtt seb okozta kín. Semmi kétség, ő volt az, Herod Sayle!
-Ha megmozdulsz, pisszkos kölyök, golyót röpítek beléd - sziszegte a milliomos. - Maradj
nyugton, ha kedves az életed! Most szépen velem jössz!
Kattant az ajtók központi zárja, Sayle előrefordult, és elindult a Liverpool Streeten a City
irányába.
Alexnek ötlete se volt, hogy mit csináljon. Tudta, hogy Sayle semmiképp nem fogja
megkímélni az életét, ha már vállalta a rizikót, és odahajtott az MI6 központjának bejárata elé.
Próbáljon kiugrani az ablakon? Integessen valakinek a pirosnál? Esélytelen próbálkozás
lenne. Sayle egyszerűen hátrafordulna, és lelőné. Hisz már nincs semmi vesztenivalója!
Szombat lévén gyér volt a forgalom a Cityben. Sayle tízperces autózás után lefékezett egy
modern, csupa üveg felhőkarcolónál, aminek a bejárata előtt egy betontalapzaton absztrakt
szobor - két óriási bronzdió - állt.
- Most szépen kiszállunk, és bemegyünk az épületbe -mondta Sayle. - Ha el akarnál futni,
jusson eszedbe, hogy a gerinclövés nagyon kellemetlen dolog.
Először Sayle szállt ki a kocsiból. Egy pillanatra sem vette le a szemét Alexről, aki úgy látta,
hogy a lövések Sayle bal vállát és karját találták el. A férfi bal keze ernyedten lelógott.
Csakhogy a fegyver a jobbjában volt, és biztos kézzel célzott vele Alex deréktájára.
-Lódulj!
Az épület lengőajtaja nem volt bezárva, de a márvány-padlós előcsarnokban - melynek
berendezését néhány bőrkanapé és egy íves recepciós pult alkotta - egy terem-
tett lélek se volt. Sayle a liftek felé intett a pisztollyal. Az egyik fülke nyitott ajtóval várta
őket. Beszálltak.
- Huszonkilencedik emelet - mondta Sayle. Alex megnyomta a gombot.
-A kilátást fogjuk megcsodálni? - kérdezte. Sayle bólintott.
- Pisszkosul jó a humorod - morogta. - De én leszek az, aki utoljára nevet.
Több szó nem esett köztük. Alexnek bedugult a füle a gyors emelkedéstől. Sayle árgus
szemekkel figyelte őt; sérült karját az oldalához szorította, és nekitámaszkodott az ajtónak.
Alexnek megfordult a fejében, hogy talán most kellene támadnia. Ha sikerülne meglepnie
Sayle-t... De nem. Túl közel vannak egymáshoz, és Sayle minden mozdulatát figyeli.
A lift megállt, és kinyílt az ajtó. Sayle intett a pisztollyal.
- Balra. Az első ajtón bemegyünk.
Alex engedelmesen elindult. A megnevezett ajtón a HELIKOPTER-FELSZÁLLÓHELY
felirat állt, belépve egy betonlépcsősor alján találták magukat. Alex kérdőn pillantott Sayle-re,
aki bólintott.
- Tovább!
Felmentek a lépcsőn, és egy újabb ajtóhoz értek, amit rúdkilincs nyitott. Alex megnyomta a
rudat, és kilökte az ajtót. Lapos tető tárult a szeme elé, közepén antennabokorral és körös-
körül magas fémkerítéssel. Az ajtótól néhány méterre jókora piros kereszt volt a tetőre festve.
A panoráma csodás volt, el lehetett látni egészen a Canary Wharfig. Mikor Alex kilépett
a Királyi és Általános Bank épületéből, csendes tavaszi idő volt - idefent azonban süvített a
szél, és gomolygó felhők mutogatták magukat.
- Mindent tönkretettél! - ordította Sayle. - Hogy csináltad? Hogy tudtál átverni? Ha felnőtt
lennél, szétmorzsoltalak volna! De nekik egy gyereket kellett küldeniük. Egy pisszkos iskolás
kölyköt! De még nincs vége! Elmegyek Angliából. Nézd csak...
Sayle az ég felé bökött a fejével, és Alex hátrafordulva látta, hogy egy helikopter lebeg
mögötte. Honnan érkezhetett? Piros-sárga színű, könnyű, egymotoros gép volt; Colibri
EC120B, a világ egyik legcsendesebb helikoptere. Egy sötét szemüveges, sisakos alak
vezette.
- íme a kilépőjegyem! - folytatta Sayle. - Soha nem találnak meg! És egy napon visszajövök.
Akkor nem fogok hibázni, és te se állíthatsz már meg! Véged van, kölyök! Nincs tovább!
Alex semmit sem tehetett. Sayle felemelte a pisztolyt, és célzott. A szeme kitágult, pupillája
feketébb volt, mint bármikor. Két halk pukkanás hallatszott.
Alex lenézett magára. Kereste a vérfoltokat. De nem voltak vérfoltok, és nem érzett fájdalmat
se. Sayle ellenben megtántorodott, hanyatt esett, és nem mozdult többé. A mellkasán két
vöröslő lyuk tátongott.
A helikopter leereszkedett a kereszt közepére, és kiszállt belőle Jaszen Gregorovics, kezében a
fegyverrel, amely megölte Herod Sayle-t.
Az orosz odalépett a holttesthez, megbökte a cipője orrával, majd elégedetten bólintott, és
eltette a pisztolyt. A helikopter motorja egyre lassabban forgott, s végül meg-
állt. Alex előrelépett, mire Jaszen ránézett, úgy, mintha csak most venné észre.
- Maga Jaszen Gregorovics - szólt Alex.
Az orosz bólintott. Lehetetlen volt megállapítani, mit gondol vagy mit érez. Kék szeme üres
volt és tiszta, akár a tenger.
- Miért ölte meg? - kérdezte Alex.
- Parancsot kaptam rá - válaszolta Jaszen akcentus nélküli, tökéletes angolsággal. -
Rizikófaktorrá vált. Ez volt a legjobb megoldás.
- Nem biztos, hogy neki is. Jaszen vállat vont.
-Velem mi lesz? - kérdezte Alex. Az orosz végigmérte.
- Rád vonatkozó parancsot nem kaptam.
- Nem akar lelőni? -Miért, azt szeretnéd?
Néhány másodpercig hallgattak, és csak nézték egymást Herod Sayle holtteste fölött.
-Maga ölte meg Ian Ridert - szólt végül Alex. -A nagybátyámat.
Jaszen vállat vont.
- Nem ő volt az első.
- Meg fogom ölni magát.
- Nem te leszel az első, aki megpróbálja - válaszolta Jaszen fölényes mosollyal. - Hidd el,
jobb lenne, ha nem találkoznánk többet. Menj vissza az iskolába, éld a saját életedet. És ha
legközelebb megkeresnek, mondj nemet. A gyilkolás a felnőttek játéka, te pedig még gyerek
vagy.
Azzal hátat fordított Alexnek, és visszaült a helikopterbe. A motor lomhán forogni kezdett, és
néhány másodperccel később a gép a levegőbe emelkedett. Oldalra lendült, majd egy
pillanatra megállt az épület mellett, és Jaszen felemelte a kezét. Tiszteletteljes búcsú? Baráti
figyelmeztetés? Alex visszaintett neki. A helikopter megfordult, és elrepült nyugat felé.
Alex csak állt, és addig nézett utána, amíg a gépet el nem nyelte az alkony.
Tartalom
Síri modor
Az autók mennyországa
A Királyi és Általános Bank
Várjuk a választ
Nulla-nulla-zéró
Férfias játékok
Physalia physalis
Bajkeresés
Éjszakai látogatók
Fűbe harapni
A Dozmary bánya
Az ajtón túl
A törpeszadista
Mély víz
Tizenegy óra
Tizenkét óra
Jaszen