Anthony Horowitz

Mély vízben
 A mű eredeti címe: Skeleton Key
Copyright © 2002 Anthony Horowitz
A fordítás a Walker Books 2002. évi kiadása alapján készült
Magyar kiadás: © Animus Kiadó 2005
Fordította: Pék Zoltán
ISBN 963 9563 54
Kiadta az Animus Kiadó 2005-ben
1301 Bp. Pf.: 33
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István
Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél
Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft.
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Sötétben tapogatózva
Cayo Esqueleto szigetén gyorsan beesteledett. A nap épp csak megült a horizonton, aztán
hopp, már le is bukott. A felhők egyből betolultak az égre: először vörösek voltak, aztán
mályvaszínűek, ezüstök, zöldek és feketék. Mintha a világ összes felhője ide gyűlt volna. A
mangrovefák felett magányos fregattmadár szárnyalt, élénk színeit teljesen elnyelte az ég
színorgiája. A levegő fülledt volt. Lógott az eső lába. Vihar készülődött.
Az egymotoros Cessna Skyhawk SP két kört tett leszállás előtt. A világnak ebben a részében
az ilyen gépre senki oda sem figyel. Ezért is választották. Ha valaki mégis annyira kíváncsi,
hogy ellenőrzi a szárny alá festett regisztrációs számot, csak annyit tud meg, hogy a gép egy
jamaicai telephelyű fényképésztársaság tulajdona. Ami persze nem igaz. Nem létezett
semmiféle társaság, és amúgy is túl sötét volt már fényképezni.
Három férfi ült a gépen. Mindhármuk bőre sötét volt, kopott farmert és bő, nyitott nyakú inget
viseltek. A pilótának hosszú fekete haja volt, mélybarna szeme, s az arcán vékony heg
húzódott. A két utassal délután találkozott először. Carlo és Marc néven mutatkoztak be, de
volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem ez az igazi nevük. Azt tudta, hogy messziről utaztak
idáig, valahonnét Kelet-Európából indultak. Tudta, hogy ez az út utolsó szakasza. Tudta, mi
van náluk. Túlságosan sokat tudott.
A pilóta a műszerfalra pillantott. A számítógép-képernyő arra figyelmeztette, hogy vihar
közeleg. De attól nem félt. Az alacsony felhők és az eső fedezéket jelentenek. És vihar idején
a hatóságok kevésbé éberek. Ennek ellenére ideges volt. Sokszor repült már Kubába, de ide
még soha. Es ezen az estén szívesebben repült volna bárhová máshová.
Cayo Esqueleto. Csontváz-sziget.
Ott nyúlt el előtte a harmincnyolc kilométer hosszú és a legszélesebb részén is csak kilenc
kilométer széles sziget. Körülötte a tenger, ami pár perce még elképesztő kéken ragyogott,
hirtelen elsötétedett, mintha lekattintottak volna egy kapcsolót. Nyugatra Puerto Madre, a
sziget második legnagyobb városának fényei pislogtak. A főrep-tér még északabbra volt, a
főváros - Santiago - mellett. Csakhogy ő nem oda tartott. Megnyomta a botkormányt, mire a
gép jobbra dőlt, erdők és mangrovemocsarak fölött suhant el, melyek egy régi, elhagyatott
repteret öveztek a sziget csücskén.
A Cessnát hőérzékelővel is ellátták, mint amilyet az amerikai kémműholdak használnak. A
pilóta megérintett egy kapcsolót, majd a képernyőre pillantott. Néhány madarat látott apró,
tűfejnyi vörös foltként. A mocsárban is pulzáltak pontok. Krokodilok vagy lamantinok. És egy
magányos pötty is feltűnt, jó húsz méterre a kifutótól. A Carlo nevű férfi felé fordult, hogy
szóljon neki, de az a válla felett már a képernyőt vizslatta.
Carlo biccentett. Egyetlen ember várt rájuk, ahogy megegyeztek. Ha bárki rejtőzne a reptér
pár száz méteres körzetében, látták volna. Biztonságos a leszállás.
A pilóta kinézett az ablakon, és igen, ott is volt a leszállópálya. Mindössze egy ledöngölt
földcsík a part mentén, úgy vágták ki a dzsungelből, párhuzamosan a tengerrel. Észre se vette
volna ebben a szürkületben, ha nem jelzik a követendő utat két oldalt nagy teljesítményű
lámpák.
A Cessna lebukott az égből. Az utolsó pillanatban megrázta egy szélroham, csak hogy próbára
tegye a pilóta idegeit. Neki azonban arcizma sem rezzent, a következő pillanatban pedig talajt
értek a kerekek, és a gép ott gurult-döcögött a két fénysor között. A pilóta hálás volt a
fényekért. A mangrovefák állott vízen lebegő, sűrű bozótja szinte a kifutó pereméig ért.
Csupán pár centi a rossz irányba, és a kerék facsonkra futhat. Márpedig az az egész gépet
tönkreteheti.
A pilóta sorban lekapcsolta a műszereket. A motor hangja elhalt, a propeller lelassult, majd
lassan megállt. Kinézett az ablakon. Az egyik épület mellett dzsip parkolt, abban várakozott
az az ember, a fényfolt a képernyőn. Az utasaihoz fordult.
- Itt van.
Az idősebbik bólintott. Carlo úgy harmincéves lehetett, fekete, göndör hajú. Nem
borotválkozott, állát borosta borította, színe, akár a cigarettahamu. A társára nézett: - Marc?
Kész vagy?
A Marc nevezetű lehetett volna Carlo öccse is. Még huszonöt sem volt, és bár igyekezett
palástolni, látszott rajta, hogy meg van szeppenve. Arcán az izzadság zölden izzott a
műszerfal fényében. Maga mögé nyúlt, és előhúzott egy pisztolyt, egy német gyártmányú, 10
mm-es automata Glockot. Ellenőrizte, töltve van-e, majd az övébe csúsztatta hátra, az inge
alá.
- Kész vagyok - felelte.
- Egyedül van. Mi meg ketten - igyekezett megnyugtatni Carlo a társát. Vagy talán saját
magát. - Mindkettőnknél fegyver van. Nem tehet semmit. -Akkor menjünk. Carlo a pilótához
fordult. - A gép álljon készen - utasította. - Ha visszaindulunk, adok egy jelet. - Felemelte a
kezét, s a mutató- és hüvelykujjával egy kört formált. - Ez lesz a jel, hogy az üzletet sikeresen
lebonyolítottuk. Akkor indítsa a motort. Egy másodperccel sem akarunk tovább maradni, mint
ameddig muszáj.
Kiszálltak a gépből. A kifutót borító vékony kavicsréteg ropogott a bakancsuk alatt, ahogy
odamentek a repülő rakterének ajtajához. Magukon érezték a levegő komor melegét, az
éjszaka súlyát. Mintha az egész sziget lélegzet-visszafojtva várt volna. Carlo kinyitotta a
raktér ajtaját. A gép hátuljában egy fekete, egy méterszer két méteres láda hevert. Marckal
nagy nehezen kiemelték.
A fiatalabb felpillantott. A leszállópálya menti fényektől káprázott a szeme, de azért ki tudta
venni a dzsip melletti alakot, aki szobormereven várt rájuk. Meg sem moccant, amióta leszállt
a gép. - Miért nem jön ide? Carlo válaszul csak köpött egyet. A két férfi felemelte a ládát az
oldalára erősített fogantyúknál fogva, és a súly alatt görnyedve elindultak vele. Időbe telt,
mire odaértek a dzsiphez, és végre letették.
Carlo felegyenesedett, tenyerét a farmerjába törölte. -Jó estét, tábornok - köszönt. Angolul
beszélt, pedig nem ez volt az anyanyelve. Ahogy a tábornoké sem. De csak ezen értették meg
egymást.
-Jó estét. - A tábornok nem bajlódott a nevekkel, amikről úgyis tudta, hogy álnevek. - Baj
nélkül ideértek?
-Minden simán ment, tábornok.
- Megvan?
- Egy kiló fegyverminőségű uránium. Elég egy akkora bombához, ami egy egész várost
elpusztít. Kíváncsi lennék, melyik városra gondol.
Alekszej Szarov tábornok tett egy lépést előre, így a kifutópálya fénye megvilágította eddig
homályba burkolózó alakját. Nem volt nagydarab ember, mégis erő és fensőbbség sugárzott
belőle. A katonaságnál töltött évek nem múltak el nyomtalanul. Látszottak rövidre vágott,
acélszürke haján, éber, halványkék szemén, szinte érzelemmentes arcán. A tartásában, ami
egyszerre volt nyugodt és óvatos. Szarov tábornok hatvankét éves volt, de legalább hússzal
fiatalabbnak látszott. Sötét öltönyt, fehér inget és keskeny, sötétkék nyakkendőt viselt. Úgy
illett volna, hogy szakadjon róla az izzadság, ám ő mintha most lépett volna ki egy
légkondicionált helyiségből. A nyirkos esti hőségben épp csak a ruhája gyűrődött meg kicsit.
Leguggolt a láda mellé, és zsebéből egy apró készüléket varázsolt elő. Egy számlappal ellátott
öngyújtóra emlékeztetett. A doboz oldalán talált egy aljzatot, arra csatlakoztatta a készüléket.
Épp csak rápillantott a számlapra, aztán elégedetten bólintott.
- Itt a pénz? - kérdezte tőle Carlo. -Természetesen. - A tábornok felegyenesedett, és
odament a dzsiphez. Carlo és Marc önkéntelenül megfeszültek; talán fegyvert vesz elő. Ám a
tábornok megfordult, és egy fekete bőr aktatáska volt nála. Kipattintotta a zárat, és felnyitotta.
Tele volt bankjegyekkel: százdollárosok takaros, ötvenes kötegekben. Összesen száz köteg.
Félmillió dollár. Carlo életében nem látott ennyi pénzt.
Mégsem volt elég.
-Van egy kis gond - mondta.
-Valóban? - nézett rá Szarov meglepetés nélkül.
Marc érezte, hogy a verejték hosszú vonalat húz oldalt a nyakán. Egy moszkitó zümmögött a
fülébe, de ellenállt a kísértésnek, hogy lecsapja. Régóta várt erre. Pár lépésnyire állt, karjait
lazán teste mellett lógatva. Aztán lassan az övébe dugott pisztoly felé nyúlt. A romos
épületekre pillantott. Az egyik annak idején az irányítótorony lehetett. A másik talán a váró.
De mindkettő elhagyatott volt, omladozott, az ablakokat kitörték. Rejtőzhet ott valaki? Kizárt.
A hőkereső jelezte volna. Egyedül vannak.
- Az uránium ára változott - vont vállat Carlo. - Barátunk Miamiból elnézést kér, de az egész
világon új biztonsági rendszert vezettek be. A csempészés, pláne az ilyesfajta, sokkalta
nehezebb lett. Ami plusz költséget is jelent.
-És pontosan mennyit? -Még negyedmillió dollárt. -Ez sajnálatos.
- Sajnálatos magának, tábornok. Magának kell kifizetni. Szarov elgondolkodott. -
Megegyeztünk - mondta
lassan.
- Miami barátunk reméli, hogy megérti a helyzetet. Hosszú csend követezett. Marc ujjai egyre
az automata
pisztoly markolata felé araszoltak. Am akkor Szarov biccentett: - Megadom a kért emelést.
- Utalja át a már használt bankszámlára - utasította Carlo. - De figyelmeztetem, tábornok: ha a
pénz három napon belül nem érkezik meg, az amerikai titkosszolgálat megtudja, mi zajlott itt
ma le... hogy mit kapott maga.
Talán azt hiszi, ezen a szigeten biztonságban van, de kijelenthetem, hogy maga már sehol
nincs biztonságban.
- Fenyeget? - morogta Szarov, s a hangja egyszerre volt nyugodt és hátborzongató.
- Ez nem személyes ügy - felelte Carlo.
Marc egy vászonzsákot vett elő. Szétnyitotta, és a táskából a pénzt beleborította a zsákba. Ki
tudja, talán rádióadó van a táskában. Vagy egy miniatűr bomba. Letette a földre a kiürült
aktatáskát.
- Viszlát, tábornok - köszönt el Carlo.
- Viszlát - mosolygott Szarov. - Élvezzék a repülést.
A két férfi otthagyta. Marc érezte, ahogy a vászonzsákban a bankjegykötegek a lábának
ütődnek. - Bolond ez -suttogta az anyanyelvükön. - Vénember. Tőle féltünk ennyire?
- Csak húzzunk el innét - felelte Carlo. A tábornok szavain töprengett: „élvezzék a repülést".
Tényleg mosolyogva mondta?
Mutató- és hüvelykujját összetéve leadta a megbeszélt jelet. A Cessna motorja azonnal
felberregett.
Szarov tábornok még mindig nézte őket. Eddig meg sem moccant, most azonban
kabátzsebébe nyúlt. Ujjai rázárultak az ott lapuló rádióadóra. Korábban sokat gondolkodott
rajta, feltétlenül muszáj-e megölni a két férfit és a pilótát. Személy szerint jobb szerette volna,
ha életben maradnak, akár túszként is hasznukat vehetné. De ez a követelőzés mindent
eldöntött. Tudhatta volna, hogy a mohóság felülkerekedik rajtuk. Tekintve milyen alakok,
szinte elkerülhetetlen volt.
A gépen a két férfi nekiállt bekötni magát, a pilóta pedig felszálláshoz készült. Carlo hallotta,
ahogy a hajtómű
felpörög, és a gép lassan elkezdett megfordulni. Valahol messze a vihar morgott. Azt kívánta,
bárcsak a leszállás után egyből irányba álltak volna a géppel. Értékes másodperceket
spórolhattak volna. Alig várta, hogy felszálljanak, újra a levegőben legyenek.
„Élvezzék a repülést."
A tábornok hangjában semmiféle érzelem nem volt. Talán komolyan gondolta. Csakhogy
Carlo sejtette, ugyanígy mondta volna akkor is, ha halálos ítéletet mond ki.
Mellette Marc már a pénzt számolta, két kézzel túrt bele a bankjegykötegekbe. Carlo
visszapillantott a romos épületekre és a várakozó dzsipre. Szarov vajon próbálkozik
valamivel? Miféle eszközei lehetnek a szigeten? A gép szinte egy helyben fordult, de semmi
különös nem történt. A tábornok maradt, ahol volt. Senki más nem tűnt fel.
És akkor kialudtak a kifutó fényei.
-Mi a...? - káromkodott a pilóta.
Marc abbahagyta a számolást. Carlo azonnal megértette, mi folyik. - Kikapcsolta a fényeket.
Itt akar tartani minket. Fel tud szállni így is?
A gép már megfordult, arrafelé nézett, ahonnan érkezett. A pilóta kibámult az ablakon, szemét
erőlködve meresztette az éjszakába. Nagyon besötétedett, és ronda, természetellenes fény
pulzált az égen. Bólintott. - Nem lesz könnyű, de...
Ekkor újra felgyulladtak a lámpák.
Ott nyújtózott előttük a fények sora, a nyíl, mely a szabadság és még negyedmillió dollár fele
mutatott. A pilóta megnyugodott. - Biztos a vihar zavarta meg az áramellátást.
- Csak tűnjünk el - morogta Carlo. - Minél hamarabb a levegőben vagyunk, annál boldogabb
leszek.
-Ahogy akarja - bólintott a pilóta. Párat kapcsolt a műszerfalon, mire a Cessna mind
gyorsabban gurulni kezdett. A kifutó fényei összemosódtak mellettük. Carlo hátradőlt az
ülésen. Marc kinézett az ablakon.
És aztán pár másodperccel azelőtt, hogy a kerekek elhagyták volna a talajt, a gép hirtelen
megtántorodott. Az egész világ megbillent, mintha egy óriási, láthatatlan kéz ragadta volna
meg és rántotta volna oldalra. A Cessna ekkor százötven kilométer per óra sebességgel haladt.
Pillanatok alatt megállt, a három férfit előre lökve az ülésen. Ha nincsenek bekötve,
kirepültek volna az ablakon - vagy ami annak helyén maradt. Ezzel egy időben fültépő
reccsenés hangzott. Valami belemart a repülőgép törzsébe. Az egyik szárny lecsapódott, a
propeller leszakadt, és pörögve beleveszett az éjbe. A gép mozdulatlanná dermedt, bénán,
oldalra billenve feküdt.
A kabinban egy pillanatig senki nem mozdult. A hajtómű még ropogott kicsit, majd lefulladt.
Aztán Marc felhúzta magát az ülésen. - Mi történt? - üvöltötte. - Mi történt? - A nyelvébe
haraphatott, mert vér csörgedezett le az állán. A zsák még nyitva volt, a pénz az ölébe
szóródott.
-Nem értem... - nyögte a még kábult pilóta.
- Letért a kifutóról! - meredt rá Carlo a sokktól és dühtől eltorzult arccal.
- Nem én!
- Ott! - mutatott Marc valamire. Carlo tekintetével követte a remegő ujjat. A gép alján az
ütközés közben kinyílt az ajtó. Fekete víz szivárgott be alulról, már tócsába gyűlt a lábuknál.
Újra hallották a mennydörgést, immár közelebbről. -Ez az ő műve! - kiáltott fel a pilóta.
-Micsoda? - értetlenkedett Carlo.
-Elmozdította a kifutót!
Egyszerű trükk volt. Miközben a repülővel megfordultak, Szarov a zsebébe dugott
rádióadóval kikapcsolta a kifutó fényeit. A sötétségben a pilóta megzavarodott, elvesztette
irányérzékét. Aztán mire a gép megfordult, megint felgyulladtak a fények. Csakhogy a pilóta
nem tudhatta, mert nem látta, hogy egy második lámpasort kapcsoltak be - ami a másikkal
szöget zárt be, és a biztonságos kifutóról a mocsárba vezetett.
- Bevezetett minket a mangrovemocsárba - mondta a pilóta.
Immár végre Carlo is megértette, mi történt a géppel. Abban a pillanatban, hogy kereke a
vízbe ért, sorsa megpecsételődött. Szilárd talaj híján a gép lesüllyedt, a sebességtől pedig
felbillent. A mocsárvíz már valósággal ömlött befelé, miközben egyre mélyebbre süllyedtek.
A mangrovefák ágai, melyek szinte kettétépték a gépet, most eleven börtönként zárultak
köréjük.
- Mit fogunk csinálni? - kérdezte Marc, akár egy gyerek. - Megfulladunk!
- Kijutunk! - Carlo itt-ott megütötte magát az ütközéskor. Ahogy kikapcsolta övét, kezébe
belenyilallt a fájdalom.
- Nem kellett volna becsapnunk! -jajveszékelt Marc. - Tudtad, hogy milyen. Megmondták...
- Pofa be! - Carlónak is volt fegyvere. Most előhúzta a tokból az inge alól, és a térdén
egyensúlyozta. - Kijutunk innét, és elintézzük. Aztán valahogy itt hagyjuk ezt a rohadt
szigetet.
-Van valami, amit... - kezdte a pilóta.
Odakint moccant valami.
- Mi az? - suttogta Marc.
- Pszt! - Carlo felállt, de nem tudott kiegyenesedni a szűk kabinban. A gép megint megbillent,
tovább süllyedt a mocsárba. Carlo is megtántorodott, majd visszanyerte egyensúlyát. Elnyúlt a
pilóta mellett, mintha ki akarna mászni a törött ablakon.
Ekkor hatalmas, szörnyűséges valami lendült feléje, eltakarva azt a kis fényt, ami még maradt
az éjszakai égen. Carlo felsikoltott, amint az az izé elkapta. Valami fehér villant, és rettenetes
morgás hallatszott. A másik két férfi is felsikoltott.
Szarov tábornok csak állt és nézte. Még nem esett, de érezni lehetett a közelgő felhőszakadást.
Villám hasította át az eget, ám mintha lassított felvétel mutatta volna, szinte ízlelgette saját
útját. Fényénél a tábornok megpillantotta a mocsárban az oldalán fekvő Cessnát. Már öt-hat
krokodil nyüzsgött körülötte. A legnagyobb éppen bevetette magát a pilótafülkébe. Csak a
farka látszott: ide-oda csapkodott, ahogy az állat lakmározott valamin.
Szarov lehajolt, és felemelte a fekete ládát. Noha azok ketten cipelték oda, neki láthatóan meg
sem kottyant. Betette a dzsipbe, majd hátralépett. Megengedte magának a luxust, hogy egy
pillanatra elmosolyodjon. Holnapra a krokodilok már rég jóllaknak, akkor majd elküldi a
munkásait - a macheterókat - a bankjegyekért. Nem mintha a pénz már számítana. Egy
kilogramm fegyverminőségű uránium tulajdonosa lett. Mint Carlo mondta, egy kisebb várost
is el tud vele pusztítani.
Szarovnak azonban nem egy városon járt az esze.
Az ő célpontja az egész világ volt.

Meccslabda
Alex mellel vette le a labdát, majd kapásból a hálóba lőtte. Ekkor figyelt fel a nagy fehér
kutyát sétáltató férfira. Meleg, napfényes péntek délután volt, késő tavasz és kora nyár közti
időjárással. Csak felkészülési meccs lesz, ám Alex komolyan vette a játékot. Mr. Wiseman, a
testneveléstanár beválasztotta az első csapatba, és ő alig várta, hogy más nyugat-londoni
iskolák ellen játsszon. Sajnos az ő iskolájának, a Brookland gimnáziumnak nem volt saját pá­
lyája, ezért gyakoroltak ezen a nyilvános pályán. Ahol bárki járhatott. Akár kutyával is.
Alex csak most ismerte fel a férfit. Egyszerre tört rá a csüggedés és a düh. Még van pofája
idejönni, az iskola közelébe egy meccs kellős közepén? Miért nem hagyják már
békén?
A férfi Crawleynak hívták. Ritkuló hajával, foltos arcával és divatjamúlt ruhájával
alacsonyabb rangú katonának nézett ki, de maximum tanárnak egy másodosztályú állami is­
kolában. Alex persze tudta az igazat. Crawley az MI6-nak dolgozott. Nem volt kifejezetten
kém, de igencsak része annak a világnak. Crawley az ország egyik legtitkosabb irodájának
volt az irodavezetője. Papírmunkával vesződött, előkészületeket végzett, találkozókat beszélt
meg. Ha valakinek kést döftek a hátába, vagy golyót eresztettek a mellébe, Crawley aláírása
szerepelt a pontozott vonalon.
Miközben Alex visszafutott a felezőhöz, Crawley a kutyát maga után vonszolva odament egy
padhoz. Az állat a
jelek szerint nem volt valami lelkes. Crawley letelepedett. Tíz perccel később, amikor a bíró
lefújta a meccset, még mindig ott ült. Alex egy pillanatra eltöprengett, majd fogta a
melegítőjét, és odament.
Crawley úgy tett, mint aki meglepődött.
- Nahát, Alex! Micsoda meglepetés! Nem is láttalak, amióta... nos, amióta visszatértél
Franciaországból.
Csupán négy hét telt el azóta, hogy az MI6 arra kényszerítette Alexet, hogy egy dél-
franciaországi iskolában nyomozzon szupergazdag gyerekek között. Hamis néven bejuttatták
a Point Blanc Akadémiára, ahol az őrült igazgató, Dr. Grief fogságában találta magát. Vé­
gigkergették a hegyoldalon, lőttek rá, és kis híján élve felboncolták egy bizarr biológiaóra
keretében. Alex soha nem akart kém lenni, és ez az eset megerősítette benne, hogy igaza volt.
Bárkit szívesebben látott volna, mint Crawleyt.
Az MI6 embere azonban szinte ragyogott.
- Benne vagy az iskolai csapatban? Itt játszotok? Csodálom, hogy nem vettelek észre előbb.
Barkerrel gyakran járunk erre.
- Barkerrel?
-A kutyám - simogatta meg az eb fejét Crawley. -Dalmata.
-Azt hittem, a dalmaták foltosak.
- Ez nem. - Crawley pillanatnyi szünet után folytatta: - Igazából örülök is, hogy
összefutottunk, Alex. Válthatnánk néhány szót?
- Felejtse el, Mr. Crawley - rázta a fejét Alex. - Legutóbb megmondtam: nem érdekel az MI6.
Iskolásfiú vagyok, nem kém.
- Milyen igaz! - helyeselt buzgón Crawley. - Ennek azonban semmi köze a... hm...
társasághoz. Semmi de semmi. - Mintha zavarban lett volna. - Igazság szerint azt akartam
megkérdezni... mit szólnál, ha az első sorban ülhetnél Wimbledonban?
A kérdés tökéletesen meglepte Alexet. - Wimbledonban? Úgy érti... a teniszkupán?
- Úgy bizony - mosolygott Crawley. - Az Ali England Tennis Club otthonában. Benne vagyok
a bizottságban.
- És jegyet ajánl nekem?
- Igen.
- Mi ebben a trükk?
- Nincs semmiféle trükk, Alex. Komolyan. Hadd magyarázzam el. - Alex látta, hogy
játékostársai menni készülnek. A suli aznapra véget ért. Hallgatta Crawleyt. -Tudod, az a
helyzet, hogy egy hete betörtek hozzánk. A klubban mindig is törődtek a biztonsággal, valaki
mégis átmászott a falon, és az ablakot betörve bejutott a Millennium épületbe.
- Mi az a Millennium épület?
- Ott vannak az öltözők. Meg egy edzőterem, étterem, pár társalgó, ilyesmik. Vannak zárt
láncú kameráink, de a behatoló kiiktatta a rendszert... a főriasztóval együtt. Profi munka volt
az első lépéstől az utolsóig. Azt is a szerencsének köszönhetjük, hogy egyáltalán felfedeztük a
betörést. Az egyik éjjeliőr látta a férfit távozni. Kínai, a húszas évei elején...
-Az őr?
-A behatoló. Talpig feketében, a hátán hátizsákféle. Az őr riasztotta a rendőrséget, és
átkutattuk az egész létesítményt. A Millennium épületet, a pályákat, a kávézókat,
mindent. Három napba telt. Pillanatnyilag nincsen aktív terroristasejt Londonban, hála az
égnek, de attól még fennállt az esélye, hogy egy elmebeteg bombát helyezett el valahol.
Úgyhogy hívtuk az antiterrorista kommandót is. Kutyákkal. Semmi! Akárki is volt, mintha a
föld nyelte volna el, és a jelek szerint nem is hagyott semmit maga után.
Van azonban itt egy furcsaság, Alex. Nem hagyott semmit, de el sem vitt semmit. Sőt hozzá
sem nyúlt semmihez. Mint mondtam, ha az őr észre nem veszi, azt se tudnánk, hogy ott járt.
Ebből mire következtetsz?
- Talán az őr megzavarta - vont vállat Alex -, mielőtt megszerezhette volna, amit akart.
- Nem, nem. Már elmenőben szúrta ki az őr.
- Nem lehet, hogy csak képzelődött?
- Megvizsgáltuk a kamerák felvételeit. A filmek időkódosak, és azt találtuk, hogy két órára
kétségtelenül kikapcsolták a kamerákat. Éjféltől hajnali kettőig.
-És maga mire következtet, Mr. Crawley? Miért mondja el nekem ezt az egészet?
Crawley sóhajtva kinyújtóztatta a lábát. Antilopbőr cipőt viselt, melynek a sarka már
megkopott. A kutya közben elaludt. - Én azt hiszem, valaki szabotálni akarja az idei
wimbledoni tornát. - Felemelte a kezét, mert Alex közbe akart vágni. - Tudom, hogy
nevetségesen hangzik, és be kell vallanom, a bizottság többi tagja sem osztja a véleményemet.
Másrészről viszont nekik nincsenek olyan ösztöneik, mint nekem. Nem abban a szakmában
dolgoznak. De gondold csak meg, Alex. Egy ilyen gondosan eltervezett és végrehajtott
betörés nem történhetett ok nélkül. És mégsem találjuk ezt az okot. Valami nem stimmel.
-Miért akarná bárki is szabotálni a wimbledoni tornát?
- Nem tudom. De ne felejtsd el, hogy a wimbledoni tenisztorna hatalmas üzleti vállalkozás is.
Sok millió font forog kockán. Csak a díjak összértéke nyolc és félmillió. És akkor ott vannak
még a televíziós közvetítések, a reklámjogok, a szponzori díjak... Az egész földgolyón kül­
dünk szét VIP jegyeket, filmcsillagoktól elnökökig mindenkinek. Közismert, hogy a
férfidöntőre szó szerint ezer fontokért cseréltek gazdát jegyek. Ez nem csak egy játék.
Világraszóló esemény, és ha bármi történne... hát jobb bele sem gondolni.
Crawley már láthatóan belegondolt. Fáradtnak tűnt. Szemét elfelhőzte az aggodalom.
Alex kicsit töprengett. - Azt akarja, hogy nézzek körül -jelentette ki. Aztán elmosolyodott. -
Még sosem jártam Wimbledonban. Csak a tévében láttam. Nagyon szeretnék egy jegyet a
központi pályára. De nem nagyon hiszem, hogy egy egynapos látogatás megoldaná a dolgot.
- Tökéletesen igazad van, Alex. Csakhogy én nem is egynapos kirándulásra gondoltam.
- Hallgatom.
- Nos felmerült bennem, hogy netán szeretnél labdaszedő lenni.
-Komolyan beszél?
- Hát persze. így végig ott lehetsz a két hét alatt. Remekül fogod érezni magad, benne leszel a
dolgok sűrűjében. Láthatsz néhány remek meccset. Én pedig végre lazíthatok kicsit. Ha bármi
is készül, jó esély van rá, hogy te kiszúrod. Akkor felhívsz, és a többit én majd elintézem.
-Bólintott. Saját magát nyilvánvalóan sikerült meggyőznie,
ha Alexet nem is. - És ez nem veszélyes. Végül is ez... Wimbledon. Rengeteg fiú és lány lesz
ott. Na mit szólsz?
- Nincs már így is elég biztonsági ember?
- Természetesen van őrségünk. Őket könnyű észrevenni, ami annyit tesz, könnyű elkerülni is.
De te láthatatlan lennél, Alex. Ez a lényeg.
-Alex...?
Ez Mr. Wiseman volt. A tanár rá várt. A többiek már mind elmentek, csak két-három fiú rúgta
a lasztit.
-Azonnal - kiáltott neki vissza Alex.
A tanár tétovázott. Különösnek találta, hogy egy tanítványa azzal a divatjamúlt blézert és
csíkos nyakkendőt viselő férfival beszélgessen. Ugyanakkor Alex Riderről volt szó, márpedig
az egész iskola tudta, hogy a fiúval valami nincs rendben. Nem is olyan rég kétszer is
hosszabb ideig hiányzott az iskolából, mindkétszer elfogadható magyarázat nélkül, és amikor
legutóbb előkerült, az iskola egyik épülete leégett egy rejtélyes eredetű tűzben. Mr. Wiseman
most úgy döntött, hagyja a dolgot. Alex tud vigyázni magára, később majd követi őket.
Remélhetőleg.
-Ne maradj sokáig! - szólt hát oda.
Azzal elment, és Alex maga maradt Crawleyval.
Eltöprengett a hallottakon. Nem teljesen bízott Crawleyban. Tényleg csak véletlen járt erre,
ahol ő focizott? Aligha. Az MI6 világában mindent gondosan megterveztek, a véletlen nem
létezett. Alex többek között ezért sem szerette. Eddig már kétszer használták őt, és egyik
alkalommal sem érdekelte őket, hogy túléli vagy meghal, csak az, hogy végrehajtsa a
feladatát. Crawley annak a világnak a része volt, és szíve mélyén Alex épp annyira irtózott
tőle, mint az egész MI6-tól.
Ugyanakkor az is lehet, hogy túl sokat képzel bele ebbe a dologba, győzködte magát. Crawley
nem arra kérte, hogy épüljön be egy idegen ország követségébe, vagy hogy ejtőernyővel
ugorjon le Irakban. Semmi ilyen veszélyes kalandról nincs szó. Kapott egy ajánlatot, misze­
rint két hetet tölthet Wimbledonban. Ennyi az egész. Láthat néhány teniszmeccset, és (ha
pechje lesz) kiszúr valakit, akinek a klub ezüstneműjére fáj a foga. Mi sülhet el rosszul?
- Rendben, Mr. Crawley - felelte. - Benne vagyok.
-Csodálatos, Alex. Megteszem az előkészületeket. Gyere, Barker!
Alex a kutyára pillantva látta, hogy a jószág csak most ébredt fel. Rózsaszín, véreres szemmel
bámult rá. Talán figyelmeztetni akarja? Talán a kutya tud valamit, amit ő nem?
Ám Crawley akkor megrántotta a pórázt, és elcibálta a kutyát, mielőtt az felfedhette volna
gazdája bármely titkát.
Hat hétre rá Alex a központi pályán állt az Ali England Tennis Club sötétzöld és mályvaszín
mezében. Ennek a körnek az utolsó selejtezője kezdődött. A tőle csak pár - centire ülő két
játékos egyike tovább menetel a győztesnek járó trófeáért és a félmillió fontos fődíjért, a
másik a következő busszal mehet haza. A háló mellett térdelő és a szervát váró Alex csak most
fogta fel igazán Wimbledon erejét, és hogy miért szerepel olyan előkelő helyen a világ
sporteseményeinek sorában. Egyszerűen nincs még egy ilyen verseny.
Körülvette a hatalmas stadion, a sok ezer ember a lelátók tetején szabályosan beleveszett az
árnyékba. Az arcokat ki sem lehetett venni. Túl sokan voltak és túl messze. A tömeg izgalmát
azonban érezte, ahogy a játékosok elfoglalták helyüket a pályán. Lábuk alatt szinte izzott a
tökéletesen nyírt fű. Taps hullámzott végig a nézőtéren, majd hirtelen elhalt. A teleobjektíwel
felszerelkezett fényképesek keselyűkként várakoztak körös-körül, alattuk pedig a zölddel
borított bunkerekben a televíziókamerák az első szervát várták. A játékosok szembeálltak
egymással: két ember, akinek egész eddigi élete ebben a pillanatban éri el csúcsát, és akinek
jövője mint játékos a következő percekben eldől. Annyira angol volt az egész: a fű, az
eperital, a szalmakalapok. Ennek ellenére véresen komoly is, olyan gladiátorviadal, amilyen
nincs még egy a világon.
-Csendet kérünk, hölgyeim és uraim... - zengett a bíró hangja a hangszórókból, majd az első
játékos szervált.
Jacques Lefevre francia volt, huszonkét éves, és újonc a tornán. Senki sem gondolta volna,
hogy idáig eljut. Egy némettel, Jamie Blitzcel került szembe, az idei verseny egyik
kiemeltjével. Mégis Blitz állt vesztésre: két nyert szett után most is a francia vezetett öt
kettőre. Alex figyelte, ahogy szinte lábujjhegyen egyensúlyozva vár. Lefevre szervált. A labda
a középvonal mellett csapódott le. Ász.
- Tizenöt semmi.
Alex ilyen közelről tisztán látta a német fiú szemében a vereséget. Ez a játék kegyetlen oldala,
a pszichológiai hadviselés. Ha fejben elveszted, mindent elveszítesz. Most ez történt Blitzcel.
Alex szinte érezte a vereséget a fiú izzadságában. Ahogy átballagott a pálya másik oldalára a
következő szerva elé, egész teste súlyosnak tűnt, akárha min-
den erejére szüksége volna csak ahhoz, hogy megálljon a lábán. Elvesztette a következő
pontot, és az azutánit is. Alex elsprintelt a pálya mellett, felkapott egy labdát, és odagurította a
labdaszedőnek a baloldalon. Nem mintha ezen múlt volna. Nagyon úgy nézett ki, hogy már
csak egy szerva maradt ebben a játszmában.
És igen, Lefevre még egy ászt ütött, aztán térdre rogyott, győzedelmesen ökölbe szorított
kézzel. Ezt a pózt már sok százszor látták Wimbledonban, a közönség pedig kötelességtudóan
felállt, és úgy tapsolt. Pedig nem volt túl jó mérkőzés. Blitznek kellett volna nyerni. De hogy
nem veszthetett volna három szettet zsinórban, az biztos. Rettenetesen nem volt formában, a
fiatal francia valósággal a földbe taposta.
Alex összeszedte a maradék labdákat, és elgurította a távoli sarokba. Vigyázban állt, míg a
játékosok kezet ráztak egymással, majd a bíróval. Aztán Blitz feléje indult, és összepakolta a
cuccát. Alex jól megnézte az arcát. A német kába volt, mintha el se akarná hinni, hogy
vesztett. Fogta a holmiját, és elindult kifelé. Még egyszer integetett a közönségnek, majd
lement a pályáról. Lefevre még aláírásokat osztogatott az első sorban, Blitzet pedig már el is
felejtették.
- Pocsék egy játszma volt - mondta Alex. - Nem tudom, mi ütött Blitzbe. Mintha félálomban
lett volna egész idő alatt.
Egy óra telt el a meccs óta. Alex egy asztalnál ült az egyes számú pálya sarkán álló bírói iroda
alatt berendezett komplexumban, ahol a tornán dolgozó kétszáz fiú és lány enni, pihenni
tudott, és átöltözhetett. Két másik labdasze-
dő fiú és egy lány volt vele. A lánnyal egész jól összebarátkozott az elmúlt hetekben - annyira,
hogy az meghívta, tartson velük Cornwallba, ha vége a tornának. Sötét hajú lány volt, a szeme
világoskék, az arca szeplős. Nagyon fitt volt, borzasztó gyorsan tudott futni. Egy egyházi
iskolában tanult Wimbledonban, az apja újságíró volt, aki főként gazdasági kérdésekről írt, de
a lányban nem volt semmi komoly. Imádta a vicceket, minél durvább, annál jobb, és Alex
lefogadta volna, hogy a nevetését a tizenkilences pályán is hallják. Sabina Pleasure-nek
hívták.
-Az kár - mondta Sabina. - De én bírom Lefevre-t. Cuki. És alig idősebb nálam.
-Ja, csak hét évvel - emlékeztette Alex.
-Az manapság semmi. Na mindegy, holnap megint a központi pályán leszek. Nem lesz
könnyű odafigyelnem a játékra.
Alex elmosolyodott. Komolyan bírta Sabinát, még ha az az idősebb fiúkért volt is oda. Már
örült, hogy elfogadta Crawley ajánlatát. - Csak aztán nehogy rossz labdát markolj meg -
tanácsolta a lánynak.
- Rider! - A hang áthatolt a kávézót betöltő csevegésen, akár kés a vajon, és egy apró, de
keménykötésű férfi közeledett az egyik iroda felől. Wally Walfor volt az, a légierő néhai
őrmestere, aki a labdaszedőkért felelt.
- Igen, uram? - Alex négy hete szokta Walfor stílusát, és úgy vette észre, nem is olyan
szörnyeteg, mint amilyennek mutatja magát.
- Kéne valaki készenlétbe. Vállalod?
- Persze, uram. Szívesen. - Alex felhajtotta az italát, és felállt. Örömmel látta, hogy Sabina
bánatos képet vág, amiért elmegy.
A készenlét azt jelentette, hogy a bíró irodája előtt kell várni, hátha szükség lesz rá valamelyik
pályán vagy valahol máshol. Alex szeretett kint ülni a napon, figyelni a tömeget. Visszavitte
tálcáját az ablakhoz, és már távozni akart, amikor észrevett valamit, ami megtorpanásra
késztette.
A terem sarkában a nyilvános telefonon egy biztonsági őr beszélt. Ebben nem volt még semmi
különös. A komplexum bejáratánál mindig állt őr, akik néha besurrantak inni egy pohár vizet,
telefonálni, vagy vécére. Am ez az őr gyorsan, izgatottan beszélt, a szeme csillogott, mintha
fontos hírt adna tovább. A kávézó zsivajában képtelenség volt hallani, mit mond, ennek
ellenére Alex mégis közelebb somfordált, hátha elcsíp legalább egy-két szót. És ekkor vette
észre a tetoválást. Mivel a helyiség tele volt labdaszedő fiúkkal és lányokkal, a szakácsok pe­
dig tették a dolgukat, a hőmérséklet jócskán megemelkedett. Az őr le is vette a kabátját. Rövid
ujjú ing volt rajta. És a felkarján, épp, ahol az ing véget ért, egy hatalmas, vörös kör
díszelgett. Alex még életében nem látott hasonlót. Egy sima, egyszerű kör, minden írás és kép
nélkül. Vajon mit jelenthet?
Ekkor az őr hirtelen megfordult, és elkapta Alex tekintetét. Nagyon gyors mozdulat volt, de
Alex így is haragudott magára, miért nem vigyázott jobban. Az őr beszélt tovább, ám úgy
fordult, hogy tetovált karja takarásban legyen, sőt még a másik kezét is rátette. Alex
rámosolygott, és a telefonra bökött, mintha arra várna. Az őr morgott még pár szót, majd
letette. Aztán felhúzta a kabátját, és kiment. Alex megvárta, míg felér a lépcsőn, akkor utána­
eredt. Az őr eltűnt. Alex kiült a döntőbíró irodája elé, és eltöprengett a történteken.
Telefonbeszélgetés egy zsúfolt kávézóból. Ez nem feltétlenjelent bármit is. A furcsa az
egészben az volt, hogy Alex nem sokkal előtte látta az őrt, úgy egy órával a Blitz-Lefevre-
játszma kezdete előtt. Akkor ugyanis Alexet a Millennium épületbe küldték, hogy elvigyen
egy ütőt az egyik versenyzőnek, aki a játékosok pihenőjében volt. A recepciótól felvezető
hatalmas lépcső tetejére érve egy nagy, nyitott térségben találta magát, az egyik oldalon
televíziómonitorok, a másikon számítógép-terminálok, középen pedig világos, piros-kék
mintás kanapék. Tudta, milyen megtiszteltetés, hogy itt lehet. Ez zárt hely. Az egyik kanapén
Venus Williams üldögélt. Tim Henman tévén nézte az egyik játszmát. És ott volt maga Jamie
Blitz is, épp a túlsó falnál álló vízadagolóból töltött magának ásványvizet.
Ez az őr is ott volt. Alex fel is figyelt rá, hogy milyen kínosan feszeng a lépcső közelében.
Blitzet figyelte, de közben a mobiltelefonján beszélt. Legalábbis úgy tűnt. Csakhogy Alex már
akkor is érezte, hogy valami nincs rendben vele. Bár a mobilt a fülénél tartotta, igazából nem
beszélt bele. Figyelmét teljesen lekötötte Blitz. Alex nézte, ahogy Blitz felhajtja a pohár vizet,
majd odébbmegy. Pár másodperc múlva az őr is elment.
Mi történt a Millennium épületben? Ez volt az első kérdés, amit Alex feltett magának, ahogy
ült a napfényben, a távoli teniszlabdák suhogását és a láthatatlan tömeg tapsát hallgatva. És
volt itt valami még ennél is zavaróbb. Ha az őrnek volt mobilja, ami pár órája még működött,
akkor miért telefonál a komplexum nyilvános telefonjáról? Persze lehet, hogy lemerült a
mobilja. De akkor is, miért pont onnét telefonált? A klubban mindenhol van-
nak telefonok, a felszínen is. Talán nem akarta, hogy
lássák?
És miért tetováltatott vörös kört a karjára? Arr.it nem akart, hogy lássanak. Alex biztosan
tudta, hogy direkt takarta el előle is.
És még valami. Talán csak véletlen, de az őr, mint az a férfi, aki betört az Ali England Tennis
Clubba, kínai volt.

Eper és vér
Alex nem tudatosan követte az őrt, de a következő napokban unos-untalan beleütközött. Még
kétszer kiszúrta: egyszer amikor táskákat nézett át az ötös kapunál, majd megint, amint éppen
utasított pár nézőt.
Sajnos képtelen volt állandóan szemmel tartani. Egyedül itt hibádzott Crawley terve. Mint
labdaszedő a nap nagy részében a központi pályán volt kénytelen tartózkodni. A labdaszedők
rotációs rendszerben, kétórás váltásokban dolgoztak. Legjobb esetben is csak részidős kém
tudott lenni. Amikor pedig a pálya mellett volt, teljesen megfeledkezett az őrről, a telefonról
és az egész betörésről, úgy lekötötte a drámai játék.
Két nappal Blitz távozása után azonban Alex azon kapta magát, hogy újra az őr nyomában
van. Fél óra volt vissza a délutáni játszmáig, Alex a komplexumba készült lejelentkezni,
amikor kiszúrta az őrt, aki épp a Millennium épületbe lépett be. Ez már magában is különös
volt. Arra az épületre saját biztonsági szolgálat felügyelt. A recepció mellett senki nem
mehetett el belépő nélkül. Akkor meg mit keres odabent? Alex az órájára pillantott. Ha késik,
Walfor kiabálni fog vele, sőt talán kiküldi az egyik kevésbé érdekes külső pályára. De még
van ideje. És be kellett ismernie magának, hogy felébredt a kíváncsisága.
Bement a Millennium épületbe. Most sem állította meg senki, labdaszedő egyenruhája elég
volt. Felsietett a lépcsőn, átvágott a játékosok pihenőjén az étterembe. Az
őr ott volt, épp előtte. Megint kezében tartotta a mobilját, de nem beszélt senkivel. Csak állt és
figyelte az ebédelő játékosokat és újságírókat.
Nagy, modern étterem volt, a meleg ételt hosszú büfépultnál adták, középen pedig salátákat,
italokat és gyümölcsöket lehetett elvenni. Legalább százan ebédeltek éppen, Alex felismert
egypár hírességet is. Az őrre pillantott. A sarokban állt, igyekezett észrevétlen maradni. Az
ablakok melletti egyik asztalt figyelte feszülten. Alex követte tekintetének irányát. Két férfi
ült annál az asztalnál, az egyik zakóban és nyakkendőben, a másik pedig melegítőben. A
zakóst nem ismerte, de a másik Owen Bryant volt, a világszerte jegyzett amerikai teniszező.
Aznap délután volt meccse.
A zakós a menedzsere vagy ügynöke lehetett. Halkan, elmélyülten beszélgettek. A menedzser
mondott valamit, mire Bryant felnevetett. Alex a fal mellett maradva beljebb ment az
étterembe. Látni akarta, mit csinál az őr, de úgy, hogy őt ne vegyék észre. Örült, hogy az
étterem ennyire tele van. Elég sokan mozogtak, hogy eltakarják.
Bryant felállt. Alex látta, hogy az őr összehúzza a szemét. A mobiltelefon már úton volt a
füléhez. De nem tárcsázott. Bryant odament a vízhez, és lehúzott egy poharat a műanyag
hengerről. Az őr lenyomott egy gombot a mobilján. Bryant vizet töltött magának. Alex nézte,
ahogy a buborékok felszállnak a műanyag víztartályban. A teniszező a pohárral visszament az
asztalhoz és leült. A menedzser mondott neki valamit. Bryant ivott a vízből. És ennyi. Alex
mindent látott.
De mi volt ez a minden?
Válaszra már nem jutott ideje. Az őr megindult a kijárat felé. Alex döntött. A bejárati ajtó
közte és az őr között volt, és most arra indult, leszegett fejjel, mintha nem is nézné, merre
megy. Tökéletesen időzített. Az őr éppen elérte az ajtót, amikor Alex beleütközött. Ijedt
mozdulattal meglendítette karját, neki az őr kezének. A mobiltelefon a földre esett.
-Jaj, elnézést! - mondta Alex. Mielőtt az őr megállíthatta volna, már lehajolt és fel is kapta a
telefont. Egy pillanatig a kezében tartotta, majd visszaadta. - Tessék.
Az őr nem szólt semmit. Tekintete egy pillanatra Alex szemébe mélyedt. Két nagyon fekete
pupilla szegeződött Alexre, amelyekben szikrányi élet sem volt. A férfi bőre fehér és
himlőhelyes volt, felső ajka felett izzadságcsep-pek ültek. Az arca tökéletesen kifejezéstelen
maradt. Kirántotta Alex kezéből a telefont, és már ott se volt, az ajtó becsapódott mögötte.
Alex keze még a levegőben volt. A tenyerére nézett. Aggódott, hogy elárulta magát, de
cserébe megtudott valamit. A mobiltelefon csak álca. Túl könnyű volt. A képernyőn nem
látszott semmi. És nem volt logója sem: Nokia, Panasonic, Virgin... semmi.
Újra a két férfira pillantott az asztalnál. Bryant megitta a vizet, és összegyűrte a poharat.
Kezet rázott a barátjával, és távozni készült.
A víz...
Alexnek támadt egy ötlete, ami teljességgel abszurd volt, ugyanakkor megmagyarázta a
látottakat. Átvágott az éttermen, és leguggolt a víztartály mellett. Az egész teniszklub tele volt
ilyennel. Vett egy poharat, és meg-
nyomta a csapot a tartály alatt. Víz ömlött a pohárba, érezte a tenyerén, mennyire hideg.
-Te meg mi az ördögöt művelsz?
Felpillantva Alex egy vörös arcú férfit látott Wimbledon-blézerben. Ez volt az első
barátságtalan ember, akivel ittléte alatt találkozott. - Csak iszom egy kis vizet - mentegetőzött.
-Azt látom! Úgy értettem, mit keresel az étteremben? Ez a játékosoknak, tisztviselőknek és a
sajtónak van fenntartva.
- Én is tudom - felelte Alex. Nagyon igyekezett udvarias és alázatos maradni. Nem volt joga
itt lenni, és ha ez a tisztviselő vagy kicsoda panaszt emel, még a labdaszedő tisztségét is
elvesztheti. - Sajnálom, uram. Mr. Bryantnek hoztam ütőt, az előbb adtam oda. De nagyon
megszomjaztam, és csak inni akartam.
A férfi megenyhült. Alex magyarázata tökéletesen ésszerű volt. Ráadásul jól esett neki az
„uram" megszólítás. -Jól van - biccentett. - De még egyszer nem akarlak itt látni. - Kivette
kezéből a műanyag poharat. - És most nyomás.
Alex tíz perccel a játszma kezdete előtt ért vissza a komplexumba. Walfor összehúzott
szemöldökkel meredt rá, de nem szólt semmit.
Aznap délután Owen Bryant vesztett Jacques Lefevre-rel, ugyanazzal az ismeretlen franciával
szemben, aki két nappal korábban váratlanul kiejtette Blitzet. Az eredmény 6-4, 6-7,4-6,2-6
lett. Habár az első játszmát még megnyerte Bryant, a játéka folyamatosan romlott a délután
alatt. Ujabb meglepő eredmény. Blizthez hasonlóan Bryant is esélyes volt.
Húsz perccel a meccs vége után Alex az alagsori kávézóban üldögélt Sabinával, aki
cukormentes kólát ivott.
- Ma eljöttek anyuék - mesélte. - Sikerült nekik szereznem jegyet, cserébe megígérték, hogy
kapok egy új szörfdeszkát. Te szörföltél már, Alex?
A fiú gondolatai mérföldekre jártak. - Mi?
- Cornwallról beszéltem. Szörf...
- Igen, már szörföltem.
A nagybátyja tanította meg, Ian Rider. A kém, kinek halála gyökeresen megváltoztatta Alex
életét. Egyszer együtt töltöttek egy hetet San Diegóban, Kaliforniában. Évekkel ezelőtt. És az
évek néha évszázadoknak tűnnek.
- Nem ízlik a kóla? - érdeklődött Sabina.
Alex most ébredt rá, hogy a kóláját a kezében egyensúlyozza és csak nézi. Mert közben a víz
járt az eszében.
-De, jó. Csak... - kezdte.
Ám akkor a szeme sarkából ismét megpillantotta az őrt. A lépcsőn jött le a komplexumba.
Megint a telefonhoz ment a sarokba. Bedobott egy pénzérmét, és tárcsázott.
- Mindjárt jövök - mondta Sabinának.
Felállt és odament a telefonhoz. Az őr háttal állt neki. Talán végre elég közel tud menni, hogy
halljon is valamit.
- .. .teljes siker lesz - mondta az őr angolul, de erős akcentussal. Még mindig háttal állt.
Hallgatott, majd válaszolt: - Most találkozom vele. Igen... indulok. Nekem adja, én pedig
elviszem magának. - Újabb szünet. Alex érezte, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik.
Hátralépett párat. - Mennem kell - mondta az őr. - Viszhall. -Azzal letette a kagylót, és elment.
- Alex? - szólt oda neki Sabina. Egymaga ült ott, ahol Alex hagyta. A fiú tudta, hogy a lány
végignézte, mit művel. Intett neki. Majd később valahogy megmagyarázza.
Az őr nem ment fel a felszínre. Benyitott egy ajtón, amely mögött hosszú folyosó húzódott.
Alex követte.
A wimbledoni teniszlétesítmény hatalmas területet foglal el. A felszíni rész olyan, mint egy
vidámpark, amelyben az egyetlen vidámság a tenisz. Ezrek tolonganak a gyalogutakon és
fedett járdákon: világító fehér ingek, napszemüvegek és szalmakalapok szakadatlan árja. A
pályákon kívül vannak itt még teázók és kávézók, éttermek, üzletek, jegyárusító bódék és
biztonsági ellenőrzési pontok.
Csakhogy mindez alatt elterül még egy másik, kevésbé ismert világ. Az egész klubot
folyosók, alagutak és utak földalatti labirintusa köti össze, némelyik olyan nagy, hogy egy
autó is elfér benne. Ha fent könnyű eltévedni, hát lent még könnyebb. Alig akad útbaigazító
tábla, és senki nincs, akitől információt kérhetne az ember. Ez a szakácsok és pincérek,
szemetesek és kiszállítók világa. Ők valahogy mindig eligazodnak, pontosan ott bukkannak a
felszínre, ahol kell, majd újra eltűnnek a mélyben.
Alex a Királyi út nevű folyosón találta magát, amely a Millennium épületet kötötte össze az
egyes pályával, hogy a teniszezők akadálytalanul juthassanak el a mérkőzésre. Üres és tiszta
volt, a padlón világoskék szőnyeg. Az őr úgy húsz méterrel járt előtte. Hátborzongató érzés
volt, hogy hirtelen ilyen egyedül lettek. Felettük a felszínen mindenütt emberek ődöngnek a
napfényben. Alex örült a szőnyegnek, amely tompította lépteit. Az őrnek sietős dolga lehetett,
mert egyszer sem állt meg vagy fordult hátra.
Odaért egy faajtóhoz, amin az állt: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL. Habozás nélkül
benyitott. Alex kivárt picit, majd követte. Egy még komorabb helyen találta magát: egy
betonfolyosón. A falakon sárga jelek, a plafonon vastag szellőzőcsövek. A levegőnek olaj- és
szemétszaga volt, amiből Alex tudta, hogy a Bogár úton, az ellátófolyosón járnak, amely az
egész klub alatt körbefut. Két, zöld kötényes és farmeros tinédzser ment el mellette egy-egy
műanyag szemetest tolva. Egy pincérnő sietett a másik irányba egy tálcányi piszkos tányérral.
Az őrnek semmi nyoma nem volt, s Alex egy pillanatra azt hitte, elvesztette. Ám aztán
meglátott egy alakot eltűnni az átlátszó műanyag csíkok mögött, melyek a plafonról lógtak.
Épp, hogy ki tudta venni a férfi egyenruháját a túloldalon. Gyorsan utánament.
Alex két dologra jött rá egy időben: hogy fogalma sincs, hol van - de egyedül van ott.
Egy banánszerűen görbülő, földalatti kamrában állt, ahol betonoszlopok tartották a
mennyezetet. Földalatti garázshoz hasonlított, és három-négy autó valóban parkolt is a
megemelt járda mellett, melyen állt. A legtöbb helyet azonban szemét foglalta el. A nyirkos
betonpadlón üres kartondobozok, faládák rohadtak, odébb egy betonkeverő, némi kerítésdrót
és kiszolgált kávéautomaták rozsdásodtak. A levegő fojtogató volt, és a szeméttömörítő felől,
amit épp nem látott, folyamatos zizegés hallatszott, akár egy elektromos fűrész. Ennek
ellenére ételt és italt is tároltak itt. Látott söröshordókat, sok száz üveg üdítőt, sűrítettgáz-
tartályokat, és szorosan egymás mellett nyolc-kilenc nagydarab fehér ládát - hűtőket,
mindegyiken a felirat: RAWLINGS HŰTŐK.
Alex felnézett a mennyezetre. Felfele emelkedett, s az alakja emlékeztette valamire. Hát
persze! Az egyes pálya körüli nézőtér. A pálya alatti raktárban állt. Ez bizony Wimbledon
hasaalja. Ide érkezik az összes szállítmány, és innét távozik az összes szemét. Ebben a
pillanatban pedig tízezer ember üldögél pár méterrel a feje felett, élvezi a játékot, és fogalma
sincs róla, hogy minden, amit nappal fogyasztottak, innét érkezett és ide tért vissza.
De hol az őr? Minek jött ide? Kivel van találkozója? Alex óvatosan lopakodott előre. Megint
nagyon egyedül érezte magát. A megemelt járda szélén egyetlen szó ismétlődött sárgával:
VIGYÁZAT. Neki nem kellett mondani. Egy lépcsőhöz ért, lement rajta a kamra belsejébe, a
hűtőkkel egy szintre. Szén-dioxid-tartályok mellett haladt el. Fogalma sem volt, mi célt
szolgálnak. A holmik felét mintha csak itt felejtették volna.
Szinte biztos volt benne, hogy az őr már továbbállt. Miért akarna bárki is itt találkozni? Alex
visszajátszotta magában a kávézóban kihallgatott beszélgetést.
Most találkozom vele. Igen... indulok. Nekem adja, én pedig elviszem magának.
Nevetségesnek hangzott, hamisnak, mintha egy rossz filmből vették volna. És ahogy átfutott a
fején ez a gondolat, már tudta, hogy rászedték, de elkésett: csikorgó hangot hallott, és egy
sötét alak rontott rá a homályból. A betonraktár közepén, nyílt téren állt. Az őr egy
villástargoncában ült, a fém villák úgy meredtek ki belőle, mint egy hatalmas bika szarvai. A
negyvennyolc voltos elektromos motorral hajtott targonca feléje robogott. Felpillantva Alex
vagy tucatnyi súlyos faládát látott a villákon, magasan a vezetőfülke fölött. Látta az őr
mosolyát, az ocsmány
fogakat a még ocsmányabb arcban. A targonca meglepően gyorsan odaért, majd hirtelen
megállt, ahogy az őr a fékre taposott. Alex felkiáltott és oldalra vetődött. A targonca lendülete
miatt a faládák előredőltek, lecsúsztak a villákról, és nagy robajjal leborultak a földre. Össze
is nyomták volna a fiút, ha nincsenek a hordók. Egy sor hordó fogta fel a ládák súlyát,
talpalatnyi helyet hagyva neki. Alex hallotta, hogy a fejétől centiméterekre repednek a fák.
Szilánkok záporoztak a nyakára és hátára. Por és piszok fojtogatta. De élt. Fuldokolva és félig
vakon mászott előre, miközben a targonca tolatott, hogy felkészüljön az újabb rohamra.
Hogy is lehetett ennyire hülye? Az őr már az első alkalommal észrevette a komplexumban,
amikor telefonált. Alex ott állt mögötte, jól megbámult a tetoválását, és azt hitte, labdaszedő
egyenruhája majd elegendő védelmet nyújt. Aztán a Millennium épületben „véletlenül" neki­
ment a férfinak és kiütötte kezéből a mobilt. Hát persze hogy az őr tudta, kicsoda és miben
sántikál. Nem számít, hogy csak egy tinédzser. Veszélyes rá. Ki kell iktatni.
Úgyhogy felállított egy olyan nyilvánvaló csapdát, aminek nem dőlt volna be még egy...
iskolásfiú sem. Alex talán néha úgy gondolt magára mint szuperkémre, aki már kétszer is
megmentette a világot, de ez butaság. Az őr eljátszott egy telefonhívást, így csalta ide erre az
elhagyatott helyre. És most meg fogja ölni. Ha már halott lesz, nem számít, kicsoda volt vagy
mennyit is tudott valójában.
Alex fuldokolva-émelyegve lábra állt, épp amikor a targonca másodszor is támadásba lendült.
Sarkon fordult és futásnak eredt. Az őr szinte nevetségesnek tűnt a parányi vezetőfülkében
görnyedve. Viszont a gép, amit kezelt,
gyors volt, erős és hihetetlenül könnyen kezelhető, egy helyben képes volt háromszázhatvan
fokos fordulatra. Alex irányváltásokkal próbálkozott, futás közben hol erre, hol arra tért ki. A
targonca könnyedén követte. Vissza tud jutni a megemelt járdára? Nem. Alex tudta, hogy az
túl messze van.
Az őr előrenyúlt és megnyomott egy gombot. A fémvillák lejjebb ereszkedtek, így már nem
egy bika szarvára hasonlítottak, sokkal inkább egy középkori lovag két kardjára. Merre
ugorjon el előlük? Balra vagy jobbra? Épp hogy jutott ideje dönteni, a targonca már utol is
érte. Alex jobbra ugrott, és bukfencezett egyet a betonon. Az őr megrántotta a botkormányt,
mire a gép megpördült. Alex odébb hengeredett, a súlyos kerekek egy-két centire mellette
suhantak el, aztán beleütköztek az egyik oszlopba.
Szünet következett. Alex talpra kecmergett, a feje kóválygott. Egy rövid pillanatig remélte,
hogy az ütközéstől az őr elkábult, ám a gyomra összerándult, amikor látta, hogy a férfi
épségben kiszáll a fülkéből, és nyugodtan le-söpri a port kabátja ujjáról. Egy olyan ember
ráérős magabiztosságával mozgott, aki tudja, hogy az ő kezében van az irányítás. És Alex már
értette is, miért hiszi ezt. Az őr automatikusan harcművész pozíciót vett fel: lábak kicsit szét,
súlypont alacsonyra. Két keze a levegőben körözött, várva a pillanatot, hogy lecsapjon. Még
mindig mosolygott. Ő csak egy védtelen fiút látott, akit már megviselt ez a kis üldözés.
Hirtelen felrikoltott és jobbjával Alex torka felé csapott. Ha az ütés célt ér, Alex meghal. Ő
azonban az utolsó pillanatban felkapta mindkét kezét, és alkarjával blokkolta azt. Az őr
meglepődött, Alex pedig ezt kihasználva jobb
lábával az ágyéka fele rúgott. Csakhogy az őr már nem volt ott, oldalra pördült, és Alex ebben
a pillanatban tudta, hogy egy nála erősebb, gyorsabb és tapasztaltabb harcossal akadt dolga, és
hogy semmi esélye.
Az őr megpördült, és ezúttal eltalálta Alex halántékát. A fiú hallotta a reccsenést. Egy
pillanatra minden elsötétült. Hátratántorodott, neki valami fémnek. Az egyik hűtő ajtajának.
Megfogta a kilincset, és ahogy előrebukott, kinyitotta az ajtót. Hideg levegő csapta meg a
tarkóját, és talán ettől éledt fel, ez adott neki erőt, hogy előrelendüljön, lebukva a torkának
irányzott újabb végzetes rúgás elől.
Alex kikészült és ezzel tisztában is volt. Az orra vérzett. Érezte, hogy meleg vér csörgedezik a
szája sarka mellett. A feje kóválygott, a villanykörték mintha közvetlen a szeme előtt villogtak
volna. Ellenfele pedig még csak nem is lihegett. Alex fejében először merült fel a kérdés,
mibe is botlott bele. Mi lehet olyan fontos ennek a fickónak, amiért kész hidegvérrel megölni
egy tizennégy éves fiút, anélkül hogy egyáltalán kérdezne tőle valamit? Alex letörölte a vért a
szájáról, és szidta Crawleyt, amiért megkereste őt, meg önmagát, amiért meghallgatta. Első
sor Wimbledonban? Talán a wimbledoni temetőben.
Az őr most elindult feléje. Alex megfeszült, majd félreugrott, kikerülve a láb és az ököl
kétszeresen halálos csapását. Egy szemetes mellett ért földet, amit annyira megpakoltak, hogy
már kifolyt belőle a szemét. Minden erejét összeszedve felkapta és elhajította a kukát, és fogát
csikorgatva vigyorgott, amikor az eltalálta a támadót, és ráömlött a tartalma. Az őr
káromkodva hátratántorodott. Alex beszaladt a hűtők mögé, és levegő után kapkodva kereste
a kiutat.
Csak másodpercei voltak. Tudta, hogy az őr újra támadni fog, és ezúttal befejezi, amit
elkezdett. Elege lett a játszadozásból. Alex körbenézett. Meglátta a sűrített-gáz-tartályokat, és
egyet kirántott a drótkeretből. Mintha egymázsás lett volna, de Alex a végsőkig el volt szánva.
Megtekerte a csapot, és hallotta a szökő gáz sziszegését. Aztán a tartályt két kezében fogva
előrelépett. Az őr abban a pillanatban nézett be a hűtők mögé. Alex előreugrott, és bár izmai
tiltakoztak, a tartályt az őr arcába vágta. A gáz a férfi szemébe csapott és elvakította. Alex
leengedte a tartályt, lendületet vett, majd megint felemelte. A fém ezúttal eltalálta az őr arcát,
az orra fölött. Alex érezte a kemény acél és a csont találkozását. Az őr hátratántorodott. Alex
még egyet lépett előre. Most úgy lendítette meg a tartályt, mint a krikettütőt, és elképesztő
erővel találta el a férfit a válla és nyaka találkozásánál. Az őrnek esélye sem volt. Felkiáltani
se jutott ideje, egyenesen belezuhant a nyitott hűtőbe.
Alex leejtette a tartályt, és felnyögött. Mintha mindkét karja vállban megrándult volna. A feje
még mindig kóválygott, és volt egy olyan gyanúja, hogy talán eltörött az orra. Előrebicegett és
bekukkantott a hűtőbe.
Műanyag csíkokból álló függönyt látott, mögötte kartondoboz-hegyeket, mindegyik csurig
tele eperrel. Alex önkéntelenül elmosolyodott. A tejszínes eper Wimbledon egyik legrégibb
hagyománya, amit eszeveszett áron kínálnak a bódékban és éttermekben. Szóval itt tárolják.
Az őr a dobozok közepén landolt, sokat összenyomott. Eszméletlen volt, majdnem betemette
az eper, feje élénkpiros szamócapárnán nyugodott. Alex csak állt a hűtőajtóban, és a keretre
támaszkodva élvezte a hideg levegő si-
mogatását. Mellette volt egy termosztát. Kint az időjárás meleg volt. Az epret hűsen kell
tartani.
Még egyszer megnézte magának a férfit, aki meg akarta ölni.
- Hidegre téve - mondta.
Aztán a termosztátot nulla fok alá állította.
Hidegre bizony.
Majd becsukta a hűtő ajtaját, és minden lépésnél sziszegve elbicegett.
 Surranó
A szerelő percek alatt szétkapta a víztartályt, aztán belenyúlt, és a vezetékek és áramkörök
közül óvatosan kiemelt egy üvegfiolát.
- A szűrőbe építették be - mondta. - Szeleppel működik. Nagyon ötletes.
A fiolát egy komor nőnek nyújtotta át, aki a fénybe emelve megvizsgálta. A fiola félig volt
valami áttetsző folyadékkal. A nő megrázta, kicsit a mutatóujjára csöppented: és megszagolta.
Összehúzta a szemét. - Librium -közölte pattogós hangon. - Alattomos drog. Egy kiskanál-
nyitól kidől az ember. Pár csepptől viszont... csak összezavarodik. Elveszti az egyensúlyát.
Az éttermet, sőt az egész Millennium épületet lezárták éjszakára. Még három férfi
tartózkodott bent. Az egyik John Crawley. Mellette egy egyenruhás, láthatóan magas
pozícióban lévő rendőr. A harmadik egy ősz hajú, komoly férfi Wimbledon-nyakkendőben.
Alex oldalt ült. Hirtelen nagyon fáradtnak és nem idevalónak érezte magát. Crawleyn kívül
senki nem tudta, hogy az MI6-nak dolgozik. A többiek szemében csupán egy labdaszedő fiú
volt, aki véletlenül belebotlott az igazságba.
Alex már visszavette saját ruháját. Miután felhívta Crawleyt, lezuhanyozott, és a labdaszedő
ruhát a szekrényben hagyta. Sejtette, hogy utoljára viselte, de remélte, hogy megtarthatja a
rövidnadrágot, inget és az edzőcipőt
nyelvén a hímzett teniszütő-logóval. A labdaszedők egyetlen fizetsége az egyenruha.
- Világos, mint a nap, hogy mi történt - mondta éppen Crawley. - Maga is emlékszik, hogy
aggasztott engem az a betörés, Sir Norman - szólt a nyakkendős férfihoz. -Ezek szerint
igazam volt. Eszük ágában sem volt ellopni semmit. Azért jöttek, hogy megbabrálják a
víztartályokat. Az étteremben, a pihenőben és valószínűleg az egész épületben.
Távirányítású... igaz, Henderson?
Henderson szedte szét a víztartályt. Őt is az MI6 fizette. - Pontosan, uram. A víztartály
teljesen normálisan üzemelt, adta a hűtött vizet. De amikor rádiójelet kapott -barátunktól a
hamis mobiltelefonon -, pár milliliter libriumot fecskendezett a vízbe. Nem annyit, hogy egy
véletlenszerű teszt kimutassa a vérben, csak annyit, hogy tönkretegye a játékot.
Alexnek eszébe jutott, hogy a német teniszező, Blitz hogyan távozott a pályáról. Kábán,
lomhán mozgott. Pedig többről volt szó. Begyógyszerezték.
- Átlátszó - tette hozzá a nő. - És íztelen. A hideg vízben észre sem lehet venni.
- De akkor sem értem - vágott közbe Sir Norman. -Minek?
-Azt hiszem, erre tudom a választ - szólalt meg a rendőr. - Mint tudja, az őr nem hajlandó
beszélni, de a tetoválás a karján arra utal, hogy a Nagy Kör tagja.
- És az mi akar lenni? - kérdezte mogorván Sir Norman.
- Egy triád, uram. Egy kínai banda. A triádok számos bűncselekményben benne vannak.
Drogok. Illegális bevándorlás. Szerencsejáték. Ha jól sejtem, ez a mostani ak-
ció az utóbbihoz kapcsolódik. Sok más sporteseményhez hasonlóan Wimbledonban is
sokmilliós tétekről van szó. Ha jól tudom, ez a fiatal francia, Lefevre úgy kezdte a tornát,
hogy nagyjából háromszáz az egyhez volt az esélye a nyerésnek.
- Aztán mégis kiejtette Blitzet és Bryantet - mutatott rá Crawley.
-Pontosan. Szerintem Lefevre-nek személyesen fogalma sem volt róla, mi folyik. De ha
minden ellenfele begyógyszerezve megy pályára... Nos kétszer megtörtént. Folytatódhatott
volna egész a döntőig. A Nagy Kör tarolt volna. Százezer font a franciára harmincmillió fon­
tot hozott volna nekik.
Sir Norman felállt. - Most az a legfontosabb, hogy erről senki ne szerezzen tudomást
-jelentette ki. - Hatalmas botrány lenne, tönkretenné a hírnevünket. Talán az egész tornát újra
kéne kezdenünk! - Alexre pillantott, de Crawleyhoz beszélt. - Bízhatunk a fiúban?
- Senkinek nem beszélek arról, ami történt - válaszolt Alex.
- Helyes. Helyes.
A rendőr bólintott. - Remek munkát végeztél - dicsérte meg. - Már az, hogy kiszúrtad ezt a
fickót, és hogy aztán követted. Habár meg kell mondanom, felelőtlenség volt bezárni a
mélyfagyasztóba.
- Meg akart ölni - tiltakozott Alex.
- Akkor is. Halálra fagyhatott volna. így is lehet, hogy lefagyott pár ujja.
- Remélem, azért teniszezni még tud.
-Hát én nem is tudom... - köhintett a rendőr. Nem tudott eligazodni Alexen. - Na mindegy,
szóval szép munka volt. De legközelebb gondolkodj, mielőtt cselekszel. Ugye te se akarsz
bántani senki csak úgy?
Menjenek mind a fenébe!
Alex a hullámokat nézte, melyek feketén-ezüstösen gördültek partra a Fistral Beachnél.
Igyekezett kiverni fejéből a rendőrtisztet, Sir Normant és az egész Wimbledonügyet.
Tulajdonképpen az egész angol tenisztornát megmentette, és bár nem várt érte egész évre
szóló jegyet a királyi páholyba és alkalmat, hogy Kent grófnéjával teázhasson, de azért azt se
gondolta, hogy ilyen sietősen kiteszik a szűrét. A döntőket egymagában nézte tévén. De leg­
alább a labdaszedő egyenruhát megtarthatta.
Ja, és még egy jó dolog kisült az egészből. Sabina nem felejtette el a meghívást.
Alex a lány szülei által bérelt ház verandáján állt. A ház bárhol máshol a világon ronda lett
volna, de ide, a cornwalli tájra néző szirt szélére tökéletesen illett. Régimódi ház volt,
szögletes, részben tégla, részben fehérre festett fa. Volt benne öt szoba, három lépcső, és túl
sok ajtó. A kert inkább vegetált, mint élt, tönkretette a sós tengeri permet. A házat úgy hívták:
„Brook ugrása", csak éppen senki nem tudta, ki az a Brook, miért ugrott, és túlélte-e. Alex
három napja érkezett. A hétvégéig marad.
Valami mozdult mögötte. Ajtó nyílt, és Sabina lépett ki vastag köntösben, kezében két
pohárral. Meleg volt kint. Noha amikor Alex megérkezett, esett - Cornwallban mintha
állandóan esett volna -, az idő azóta kitisztult, és tökéletes nyári éjszaka kerekedett. Sabina
fürdeni volt bent, haja még vizes volt. A fürdőköpeny alól ki-kivillant
csupasz lába. Alex úgy vélte, jóval idősebbnek látszik tizenöt évesnél.
- Hoztam kólát - mondta a lány.
- Köszi.
A veranda széles volt, alacsony balkonnal, egy hintaszékkel és asztallal. Sabina letette a
poharakat, és leült. Alex is. A hintaszék fa kerete nyikorgott, ahogy a kilátásban
gyönyörködve egyszerre hintáztak. Sokáig nem szóltak, majd hirtelen...
- Miért nem mondod el az igazat? - kérdezte Sabina. -Hogy érted?
-Wimbledonról. Miért mentél el egyből a negyeddöntők után? Az egyik pillanatban ott voltál,
méghozzá az egyes pályán, aztán...
-Már mondtam - szakította félbe Alex, kínosan feszengve. - Nem éreztem jól magam.
- Én nem ezt hallottam. Pletykálták, hogy valami verekedésbe keveredtél. És még valami.
Megnéztelek, amikor fürdőnadrágban voltál. Még nem láttam senkit, akinek ennyi karcolása
és zúzódása volt.
- Sokat kötekednek velem a suliban.
- Nem hiszem. Van egy barátom, aki a Brookland gimibe jár. Azt mondja, sose vagy ott.
Folyton eltűnsz. A múlt félévben kétszer is leléptél, és amikor másodszor visszatértél, az
iskola fele leégett.
Alex előrehajolt, elvette a kóláját, majd két tenyerében görgette a poharat. Repülőgép vágott
át az égen, nagyon parányi volt a roppant sötét háttér előtt, irányjelző fényei szorgalmasan
pislogtak.
- Igazad van, Sab - kezdett bele. - Nem vagyok igazi iskolásfiú. Kém vagyok, egy tinédzser
James Bond. Időnként le kell lépnem a suliból, hogy megmentsem a világot. Eddig kétszer
történt meg. Az első alkalommal itt Cornwallban. Másodszor Franciaországban. Mit szeretnél
még tudni?
-Jól van, Alex - mosolyodott el Sabina. - Hülye kérdésre hülye válasz. - Felhúzta a lábát,
belefészkelte magát a meleg fürdőköpenybe. - De te akkor is más vagy. Nem találkoztam még
hozzád hasonlóval.
- Gyerekek! - szólt ki Sabina anyja a konyhából. -Nem kéne lassan lefeküdni?
Tíz óra volt. Ötkor kelnek, hogy szörfözni menjenek.
- Öt perc! - kiáltott vissza Sabina.
- Számolom.
- Ilyenek az anyák - sóhajtott Sabina.
Csakhogy Alex soha nem ismerte az anyját.
Húsz perccel később, ahogy lefekvéshez készült, Sabina Pleasure-ön és annak szülein
merengett; az apja könyvmoly típus volt, szemüveggel és hosszú, szürke hajjal, az anyja
kerekded és vidám, kiköpött Sabina. Csak hárman voltak. Talán emiatt álltak olyan közel
egymáshoz. London nyugati részén laktak, ezt a cornwalli nyaralót minden nyáron egy
hónapra vették ki.
Alex eloltotta a lámpát, és lefeküdt a sötétben. Szobája a tetőtérben volt, és az egyetlen
ablakon át most épp a holdat látta: fehéren izzott, és tökéletesen kerek volt, akár egy
pénzérme. Az első pillanattól, hogy megérkezett, úgy bántak vele, mintha kiskora óta
ismernék. Minden családnak megvannak a maga szokásai, Alex maga is csodálkozott, milyen
egykettőre hozzáidomult az övékhez: nagyokat sétált velük a szirteken, segített a vásárlásban
és főzésben, vagy csak velük hallgatott - olvastak meg nézték a tengert.
Neki miért nem lehet ilyen családja? Régi, ismerős szomorúság fogta el. Alig pár hetes volt,
amikor meghaltak a szülei. A nagybátyja, aki felnevelte és oly sok mindenre megtanította,
idegen maradt neki. Testvére nem volt. Néha olyan magányosnak érezte magát, mint a ve­
randáról látott repülő, amely észrevétlenül, egymagában rója hosszú útját az éjszakai
égbolton.
Bosszúsan húzta a fejére a párnát. Vannak barátai. Szereti az életet. Az iskolában sikerült
behoznia a lemaradást, és élvezi a szünidőt. Most, hogy a wimbledoni ügy véget ért, kis
szerencsével az MI6 békén hagyja. Akkor miért engedi ennek a komor hangulatnak, hogy a
hatalmába kerítse?
Nyílt az ajtó. Valaki bejött a szobájába. Sabina volt. Fölébe hajolt. Alex érezte a lány halvány,
virászerű parfümillatát, és azt, ahogyan a haja az ő arcát éri. Sabina ajkai finoman hozzáértek
az övéhez.
- Sokkal aribb vagy, mint James Bond - suttogta a lány.
És már ott se volt. Az ajtó becsukódott mögötte.
Másnap reggel öt óra tizenöt.
Ha ez iskolanap lett volna, Alex még legalább két órát alszik, és aztán is csak kelletlenül
kecmereg ki az ágyból. Ezen a reggelen azonban egy pillanat alatt felébredt. Azonnal tetterő
és energia járta át a testét, amit még akkor is érzett, amikor lefelé ballagtak a Fistral Beachre a
rózsaszín, pitymalló ég alatt. A tenger hívta, és cukkolta, hogy mutassa meg, mire képes.
- Hű, mekkora hullámok! - ámuldozott Sabina.
- Nagyok - nyögte Alex.
- Hatalmasak! Elképesztő!
így is volt. Alex életében kétszer szörfölt - egyszer Norfolkban, és egyszer a nagybátyjával
Kaliforniában -, de ilyesmit sosem látott. Szél nem volt. A helyi rádióállomások
figyelmeztettek, hogy rendkívül magas dagály várható, és kint a vízen hirtelen széllökések. Ez
a két tényező együtt lélegzetelállító hullámokat produkált. Legalább három méter magasak
voltak, s lassan gördültek a part felé, az egész óceán súlyával a hátukon. Fülsüketítő, rémisztő
robajjal törtek meg. Alex szíve rögtön szaporábban vert. Csak bámulta a mozgó vízfalakat; az
aljuk sötét volt, a taréjuk fehér. Tényleg meg lehet lovagolni egy ilyen szörnyet ezzel az
üvegszálból készült, semmi kis alkotmánnyal?
Sabina látta, hogy habozik. - Na? Szerinted?
- Nem is tudom... - Alexnek úgy kellett túlkiabálnia a hullámok robaját.
-A tenger erős! - Sabina jó szörfös volt. Előző nap Alex látta, milyen ügyesen kerül meg a part
közelében néhány alattomos homokpadot. De most bizonytalannak látszott. - Talán jobb, ha
visszafekszünk még! - kiáltotta.
Alex körülnézett. Hat-hét szörfös lehetett a parton, távolabb pedig egy férfi próbált felülni egy
jet skire a sekély vízben. Tisztában volt vele, hogy Sabinával ők itt a legfiatalabbak. Három
milliméter vastag neoprém gumiruhát és csizmát húztak fel a hideg ellen. Akkor miért remeg?
Alexnek nem volt saját szörfje, de kölcsönzött egy Ocean Magicet. Sabináé szélesebb,
vastagabb fajta volt, mert nem a sebesség, hanem a stabilitás érdekelte, de Alex jobb
szerette ezt a vékonyat a fogása miatt, meg hogy könnyű kezelni. Annak is örült, hogy egy
kétszázötven centist választott. Ha ilyen óriási hullámok vannak, szüksége lesz a hosszra.
Ha...
Alex még mindig nem volt biztos benne, bemenj en-e a vízbe. A hullámok ránézésre kétszer
akkorák voltak, mint ő, és tisztában volt vele, hogy egyetlen kis hiba is könnyen a halálát
okozhatja. Sabinának megtiltották a szülei, hogy bemenjen, ha túl durva a tenger, és Alexnek
el kellett ismernie, ennél durvább tengert még nem látott. Nézte, ahogy egy újabb hullám a
partnak vágódik, és már fordult volna vissza, amikor meghallotta, hogy az egyik szörfös
odakiált a társának:
- Surranó!
Ez nem lehet igaz. Surranó eljött Fistral Beachre! Alex már sokszor hallotta a nevét. Surranó
legenda volt nem csak Cornwallban, de az egész szörfvilágban. Az első feljegyzett látogatása
1966 szeptemberében történt; több mint hat méter magas volt, a leghatalmasabb hullám, ami
valaha érte az angol partokat. Azóta itt-ott felbukkant, de nagyon kevesen látták, és még
kevesebbnek sikerült meglovagolni.
- Surranó! - kiáltozták már mind a szörfösök ujjongva. Alex nézte, ahogy deszkájukkal a
fejükön a víz fele táncolnak. Hirtelen megértette, hogy muszáj bemennie a vízbe. Igaz, hogy
túl fiatal. A hullám meg túl nagy. De soha nem bocsátaná meg magának, ha elszalasztaná.
-Megyek! - rikoltotta, és már szaladt is, maga előtt tartva deszkáját, aminek végét egy
strapabíró madzaggal kötötte a bokájához. Szeme sarkából látta, hogy Sabina
szerencsét kíván neki, de aztán már el is érte a tengert, a hideg víz megragadta a bokáját.
Ledobta a deszkáját, és ráugrott, a lendület pedig előresodorta. Hason feküdt, lábát kinyújtva,
kezével cséphadaróként evezett a deszka elején. Ez a szörfözés legkimerítőbb része. Alex a
karjára és vállára koncentrált, teste többi részét nem is mozdítva. Még hosszú út áll előtte,
tartogatnia kell az erejét.
A tenger moraján túl megütötte a fülét egy hang, és látta, hogy a jet ski elhúz a part mellől.
Ezen meglepődött. Az efféle motoros gépek ritkák Cornwallban, ő még egyet sem látott.
Általában arra használják, hogy kivontassák a szörfözőket a nagyobb hullámokhoz, ez a jet
ski azonban nem húzott senkit. A vezetője fekete, csuklyás gumiruhában volt. Talán gépen
akarja meglovagolni Surranót?
Elhessegette a gondolatot. Karja már kezdett fáradni, pedig még félúton sem járt. Tenyeréből
kis lapátot formázva lapátolta a vizet, szinte repült előre. A többiek messze előtte jártak. Látta
a pontot, ahol a hullám taraja emelkedett, még jó húsz méterre. Vízhegy emelkedett előtte,
átvágott rajta. Egy pillanatig semmit nem látott. Szájában sós ízt érzett, fejét szinte
összeszorította a víz hidege. Ám már ki is ért túloldalt. Tekintetét a horizontra szegezte, és
megkettőzött erővel evezett. A deszka úgy vitte, mintha saját életet élne.
Alex abbahagyta az evezést, és mély levegőt vett. Hirtelen minden nagyon csendes lett. Hason
fekve süllyedt-emelkedett a hullámokkal. Visszanézett a part felé, és meglepve konstatálta,
milyen messzire kiért. Sabina ülve figyelte, apró pont a messzeségben. A legközelebbi szörfös
úgy harminc méterre lehetett, túl messze, hogy segít-
sen, ha valami baj történik. Alex gyomrát összeszorította a félelem, átfutott a fején, nem
hamarkodta-e el, hogy egymaga bejött. De most már késő bánat.
Megérezte, mielőtt meglátta volna. Mintha a világ véget akart volna érni, és az egész
természet még utoljára nagy levegőt vett volna. Megfordult és meglátta. Közeledett a Surranó.
Feléje száguldott. Most már nem gondolhatta meg magát.
Pár másodpercig Alex döbbenten meredt a gördülő, tajtékzó, robajló vízoszlopra. Olyan volt,
mintha egy négyemeletes épület kiszakította volna magát a földből. Vízből állt, semmi
másból, ez a víz azonban élt. Alex érezte hitetetlen erejét. Hirtelen ott emelkedett előtte a
maga félelmetes valójában. És addig emelkedett, míg el nem takarta az eget.
Ekkor izmaiban automatikusan bekapcsoltak a mozdulatok, amiket réges-rég tanult.
Megragadta a deszka szélét, és úgy fordult, hogy a part fele nézzen. Kényszerítette magát,
hogy kivárja az utolsó pillanatot. Ha túl későn cselekszik, lemarad mindenről. Ha meg túl
korán, egyszerűen összeroppantja a hullám. Fogai vacogtak. Egész teste vibrált.
Most!
Ez volt a legnehezebb rész, ezt a mozdulatot a legproblémásabb megtanulni, de lehetetlen
elfelejteni. A felugrás. Alex érezte, hogy a szörf a hullám lüktetésével együtt halad. Sebessége
és a víz sebessége kiegyenlítődött. Két tenyerét a deszkára nyomta, meggörbítette a hátát, és
felnyomta magát. Ugyanabban a pillanatban jobb lábát előre hozta. Ez a rongyláb.
Hódeszkázás közben pontosan ugyanígy csinálta. Nem érdekelte, hogy nem szabályos és
nem szép, a lényeg, hogy fel tudjon állni, a nélkül hogy elveszti az egyensúlyát, és most
éppen ezt tette, két erő, a sebesség és a gravitáció között egyensúlyozott, miközben a szörf
átlósan haladt a hullámon.
Egyenesen állt, karjait kinyújtva, fogát vicsorgatva, pontosan a szörf közepén. Megcsinálta!
Surranón lovagol! Testét bizsergés járta át. Érezte a hullám erejét. Része volt. Bekapcsolódott
a világba, és noha hatvan-hetven kilométer per órával száguldott, az idő mintha megállt volna,
és ő beledermedt ebbe a tökéletes pillanatba, ami egész életére vele marad. Hangosan
felkiáltott; állati üvöltés volt, de még ő maga sem hallotta. Permet spriccelt az arcába,
fröcsögött körülötte. Alig érezte talpa alatt a szörföt. Repült. Még soha nem érezte magát
ennyire elevennek.
Aztán a hullámok robaján keresztül is meghallotta... Egy benzinmotor visítását, mely gyorsan
közeledett hozzá. Annyira valószínűtlennek tűnt bármiféle gépi hang itt és most, hogy azt
hitte, csak képzelődik. Aztán eszébe jutott a jet ski. Biztos kiment a tengerre, majd körbe a
hullámok mögött jött visszafelé. Méghozzá gyorsan.
Az első gondolata az volt, hogy a vezetője „beugrik" mögé. Ez a szörfözés egyik íratlan
szabályának megsértése. Alex lovagolt a hullámon. Ez az ő hulláma. Annak nincs joga
idetolakodni. Ugyanakkor tudta azt is, hogy ez bolondság. A Fistral Beach lényegében kihalt.
Semmi értelme helyért küzdeni. Különben is ki hallott még olyanról, hogy valaki jet skivel
megy egy szörfös mögött...
A motor már hangosabb volt. A jet skit magát nem látta. Minden erejével Surranóra
koncentrált, arra, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, ezért nem mert megfordulni.
Hirtelen nagyon is tudatában lett, hogy több ezer liter víz harsog a talpa alatt. Ha elesik,
meghal, szétszakad, mielőtt vízbe fúlhatna. Mit csinál ez a jet skíző? Miért jön ilyen közel?
Alex egyik pillanatról a másikra teljes bizonyossággal tudta, hogy életveszélyben van. Ami
történik, annak semmi köze Cornwallhoz vagy a szörfözéshez. Másik élete tolakodott ide, az,
ami az MI6-hoz köti, az jött utána. Eszébe jutott, amikor egy hegyoldalon üldözték végig
Point Blancen, és tudta, ugyanaz ismétlődik meg. Hogy ki és miért csinálja, nem számít.
Másodpercei maradtak, hogy döntsön, mielőtt a jet ski legázolja.
Hátrakapta fejét, és meg is pillantotta. Egy fekete orr, akár egy torpedóé. Csillogó króm és
üveg. A kormány fölött egy férfi görnyedt, szeme Alexre szegezve. Gyűlölettel teli szemek.
Alig kétméternyire.
Alex egyetlen dolgot tehetett, amit meg is tett gondolkodás nélkül. A „röpte" olyan mozdulat,
amely teljes magabiztosságot követel és töredék másodpercnyi időzítést. Alex megpördült,
fellendült a hullám tetejére, majd ki a levegőbe. Közben leguggolt, megragadta a deszka két
oldalát. Most valóban repült, a hullám elgördült alóla, és ő a levegőben szállt. Látta az
elsuhanó jet skit, épp ott, ahol egy másodperce még ő volt. Megfordult, teljes kört írva le a
levegőben. Az utolsó pillanatban még eszébe jutott, hogy jobb lábát a szörf közepére tegye.
Azon lesz majd az összes súly, ha leér.
A víz feléje száguldott. Alex befejezte a kört, és megint a hullámra csapódott. Tökéletes
landolás volt. Körülötte fröcskölt a víz, de ő állva maradt, és most éppen a jet ski mögött
siklott. A vezető visszafordult, és Alex látta arcán a
döbbenetet. De aztán őrá került a megdöbbenés sora: a férfi kínai volt, és pisztoly volt nála.
Alex látta, ahogy célra emeli, csövéről csöpögött a víz. Ezúttal nem volt hová menekülnie.
Nem maradt ereje egy újabb röptére. Felkiáltott és levetette magát a deszkáról, rá a jet skire.
Megrándult, lábát kis híján letépte a deszka, amit hirtelen elragadott a gonosz víz.
Durranás. A férfi tüzelt. Ám a golyója nem talált. Alex úgy hitte, érzi, ahogy elsuhan a válla
felett. Két kézzel megragadta a férfi torkát. Térde nekiütközött a jet ski oldalának. És akkor az
egész világ elröppent, ahogy ember és gép akarata szétszakadt, és belezuhantak az örvénylő
vízbe. Alex lába másodszor is megrándult, és érezte, hogy a deszkát a lábához erősítő zsinór
elszakad. Kiáltást hallott. A férfi hirtelen nem volt sehol. Magára maradt. Nem kapott levegőt.
Víz zuhogott rá. Érezte, hogy tehetetlenül magába szippantja az ár. Kezének-lábának semmi
hasznát nem vette. Nem maradt egy csepp ereje sem. Sikolyra nyitotta száját, de csak víz
tolult bele.
Aztán válla valami keménynek ütközött, és tudta, a tenger fenekére ért, ami a sírja lesz.
Játszadozni merészelt Surranóval, és az megbosszulta. Valahol messze fent egy másik hullám
robogott, de Alex már nem látta. Elheveredett a tengerfenéken, ahol végre nyugalomra lelt.
 Két hét napozás
Alex nem is tudta, mi nagyobb meglepetés: hogy életben van, vagy hogy megint az MI6
Különleges Operációs Részlegének londoni központjában találta magát.
Az, hogy lélegzik, teljes egészében Sabinának köszönhető, ezzel tisztában volt. A lány a
parton ülve áhítattal figyelte, ahogy Surranót lovagolta. Látta a feléje közeledő jet skit, és
ösztönösen tudta, hogy baj van. Amikor Alex a levegőbe ugrott, abban a pillanatban futásnak
eredt, és mire a fiú a jet ski mellett a vízbe csapódott, majd elmerült, Sabina már a vízben
volt. Később azt mesélte, hogy rettenetes ütközés történt... szörnyű baleset. Abból a
távolságból nem lehetett látni, mi is folyik valójában.
Sabina jó úszó volt, és a szerencse is segítette. Bár a víz zavaros volt, a hullámok pedig
nagyok, tudta, Alex hol merült le, és egy perc alatt odaért. A harmadik merüléssel megtalálta
és felszínre húzta a fiú eszméletlen testét, majd ki a partra. Az iskolában megtanulta a szájtól
szájba lélegeztetést, amit most gyakorlatban is kipróbált: ajkát a fiúéra nyomva fújt levegőt
annak tüdejébe. Pedig szinte biztos volt benne, hogy Alex már halott. Nem lélegzett. Szeme
csukva volt. Sabina erősen megnyomta a mellkasát - egyszer, kétszer -, és igyekezetének
meglett a jutalma, Alex rángva-köhögve magához tért. Addigra több szörfös is odaért.
Egyikük a mobilján hívta a mentőket. A jet skisnek nyomát sem látták.
Alexnek is szerencséje volt. Mint kiderült, egész a Surranó végéig szörfölt, így annál a
pontnál esett a vízbe, ahol a hullám a leggyengébb volt. Egy tonna víz zuhogott rá, de öt
másodperccel korábban tíz tonna lett volna. Ráadásul a parttól sem volt messze, amikor
Sabina megtalálta. Ha kijjebb van, a lány talán sosem leli meg.
Azóta öt nap telt el.
Hétfő délelőtt volt, egy új hét kezdete. Alex az 1605-ös szobában üldögélt egy jellegtelen
épület tizenhatodik emeletén a Liverpool Streeten. Pedig megesküdött, hogy sosem jön ide
vissza. A szobában tartózkodó férfit és nőt látni se akarta. Mégis itt van. Olyan könnyedén
behúzták, mint a halat a hálóval.
Alán Blunt szokás szerint nem mutatott nagy örömet, hogy viszontlátja, inkább az előtte az
asztalon heverő aktát tanulmányozta, mint hogy a fiúra nézzen. Alex ötödször vagy hatodszor
találkozott a férfival, aki az MI6 ezen részlegének teljhatalmú vezetője volt, mégsem tudott
róla szinte semmit. Blunt úgy ötvenéves lehetett, öltönyös férfi egy irodában. Nem
dohányzott, és Alex nemigen hitte, hogy inna. Nős? Vannak gyerekei? Hétvégente sétál a
parkban, horgászik vagy focimeccset néz? Alex nehezen tudta elképzelni bármelyiket is.
Hajlott rá, hogy Blunt nem is létezik ezeken a falakon kívül. Őt a munkája határozza meg. Az
egész életét a titkoknak szentelte, így végül a saját élete is titokká avanzsált.
Most felnézett a szépen gépelt jelentésből:
- Crawleynak nem volt joga téged bevonni ebbe az ügybe.
Alex nem szólt semmit. Most az egyszer nem ellenkezett.
-A wimbledoni tenisztorna. Majdnem megöletted magad. - Kérdőn pillantott a fiúra. - És ez a
dolog Cornwallban. Nem szeretem, ha az ügynökeim veszélyes sportokkal szórakoznak.
- Nem vagyok az ügynöke - felelte Alex.
- A munka elég veszélyes anélkül is - folytatta Blunt rá se hederítve. - Mi történt a jet skis
férfival?
- Most hallgatják ki - felelte Mrs. Jones.
A Különleges Operációs Részleg helyettese szürke nadrágkosztümöt viselt, fekete
bőrretiküllel, ami jól ment a szeméhez. Kabátja mindkét hajtókáján tőr alakú melltű díszelgett.
Illett hozzá.
Ő látogatta meg először Alexet, amikor a newquayi kórházban lábadozott. Őt legalább
érdekelte, mi történt. Na persze kevés vagy szinte semmi érzelmet nem mutatott ki. Ha bárki
megkérdezi, azt feleli, egyszerűen nem akar elveszíteni valakit, aki hasznos volt neki, és még
az lehet. Alex azonban gyanította, hogy nem csak erről van szó. Meglett asszony volt, ő meg
egy tizennégy éves fiú. Ha Mrs. Jonesnek van fia, vele egykorú lehet. Ez pedig számít, és az
asszony nem is tudta teljesen figyelmen kívül hagyni.
- A férfi karján van egy tetoválás - folytatta a nő. - E szerint ő is a Nagy Kör banda tagja. -
Alexhez fordult. -A Nagy Kör egy viszonylag új triád. Sajnos az egyik legerőszakosabb.
- Vettem észre - morogta Alex.
-Akit Wimbledonban leütöttél és mélyfagyasztottál, egy sai-lo volt. Ez azt jelenti: „kis
testvér". Meg kell értened, hogy gondolkodnak. Megzavartad az akciójukat,
presztízsveszteséget szenvedtek. Ezt nem engedhetik meg
maguknak. így aztán utánad küldtek valakit. Ő még nem beszélt, de szerintünk egy dai-lo,
azaz „nagy testvér". A 438. rangot birtokolja, ami közvetlen a Sárkányfej, a triád vezetője alatt
van. És most ő is kudarcot vallott. Nem túl szerencsés dolog, Alex, hogy amellett hogy félig
vízbe fojtottad, még az orrát is eltörted. Ugyanis a triád ezt is megalázásnak veszi.
- Nem csináltam semmit - vont vállat Alex. Ami igaz is volt. Emlékezett rá, ahogy a szörf
leszakadt a lábáról. Nem ő tehetett róla, hogy pont a férfi arcába vágódott.
- Ők nem így látják majd - ingatta a fejét Mrs. Jones. Most úgy beszélt, mint egy tanárnéní. -
Nekünk itt a Guan-shivel van dolgunk.
Alex várta, hogy megmagyarázza.
- A Nagy Kör a Guan-shitől kapja az erejét - folytatta a nő. - Ez a kölcsönös tisztelet
rendszere. Ez köt össze minden tagot. Lényegében azt jelenti, hogy ha egyiküket bántod,
mindenkit bántasz. És ha egyiküket ellenségeddé teszed, mind az ellenséged lesz.
- Ha megtámadod az egyiküket Wimbledonban - szólt közbe reszelős hangon Blunt -, hát
küldenek utánad egy másikat Cornwallba.
- Ha kiiktatod az embert Cornwallban - tetézte meg Mrs. Jones -, a triád többi tagja is
parancsba kapja, hogy megöljön.
- Hányan lehetnek? - érdeklődött Alex.
-A legfrissebb adatok szerint úgy tizenkilencezren -válaszolt Blunt.
Hosszú szünet következett, melyet csak a forgalom távoli zsongása festett alá.
- Amíg az országban vagy, minden pillanatban veszély leselkedik rád - folytatta Mrs. Jones. -
Es mi sem sokat tehetünk. Természetesen van némi befolyásunk a triádoknál. Ha tudatjuk a
megfelelő emberekkel, hogy a védelmünk alatt állsz, talán távol lehet őket tartani. Csakhogy
ez időbe telik, és nagy valószínűséggel már most is a következő támadás tervén dolgoznak.
- Nem mehetsz haza - vette át a szót Blunt. - Nem mehetsz vissza az iskolába. Egyedül sehová
nem mehetsz. Már intézkedtünk, hogy a nőt, aki a gondodat viseli, a házvezetőnőt elvigyék
Londonból. Nem vállalhatunk semmi kockázatot.
- Nekem mit kell tennem? - kérdezte Alex.
Mrs. Jones itt Bluntra pillantott, aki jóváhagyólag biccentett. Egyikük sem látszott
különösebben izgatottnak, és ebből Alex megértette, hogy a dolgok pontosan úgy alakulnak,
ahogy várták. Anélkül, hogy a tudatában lett volna, a kezükre játszott.
-A véletlen úgy hozta, Alex - kezdte Mrs. Jones -, hogy alig pár napja felkérés érkezett
hozzánk, amit éppen rád szabtak. Egy amerikai titkosszolgálattól. A Központi Hírszerző
Ügynökségtől, vagy ahogy te ismered, a CIA-tól. Egy fiatal ügynökre van szükségük az egyik
akciójukhoz, és azt kérdezték, elérhető vagy-e.
Alex megdöbbent. Az MI6 ugyan már kétszer használta őt, de mindkét alkalommal
hangsúlyozták, hogy senki más nem tud róla. Most meg úgy tűnik, hogy úton-útfélen eldi­
csekedtek az ő tinédzser kémükkel. És ami még rosszabb, csak úgy kölcsön akarják adni, akár
egy könyvtári könyvet.
Mintha olvasna a gondolataiban, Mrs. Jones felemelte a kezét. - Természetesen azt mondtuk
nekik, hogy nem
60
szeretnéd folytatni ezt a munkát. Hiszen ezt mondtad nekünk. Iskolásfiú vagy, nem kém. Ezt
mondtad. Most viszont nagyon úgy fest, hogy minden megváltozott. Sajnálom, Alex, akármi
is volt az oka, de visszatértél a harcmezőre, és veszélyben vagy. El kell tűnnöd. Talán ez a
legjobb módja.
-Azt akarják, hogy menjek Amerikába? - kérdezte Alex.
- Nem egészen Amerikába - szólt közbe Blunt. - Kubába... illetve egy szigetre pár mérfölddel
délre Kubától. A neve Cayo Esqueleto. Spanyolul van. Azt jelenti...
- Csontváz-sziget - fordította le Alex.
- Pontosan. Az amerikai partok mellett számos zátonysziget található. Key Largóról és Key
Westről biztosan hallottál. Nos ezt még Sir Francis Drake fedezte fel. A legenda szerint,
amikor partra szállt, lakatlan volt. Mindössze egyetlen emberi csontvázat talált rajta, egy
konkvisztádort teljes páncélzatban a parton ülve. Innét kapta nevét a sziget. Amúgy pedig nem
számít a név, a hely maga nagyon szép. Turistaparadicsom. Luxushotelek, búvárkodás,
vitorlázás... nem azt akarjuk, hogy bármi veszélyes akcióban részt vegyél, Alex. Ellenkezőleg.
Tekintsd ezt fizetett szabadságnak. Két hét napozás.
- Folytassa csak - bólintott Alex, de a hangjában kétkedés bujkált.
- A CIA-t azért érdekli Cayo Esqueleto, mert él ott egy férfi. Egy orosz. Hatalmas, már-már
palota méretű háza van a sziget északi csücskében egy földnyelven. Alekszej Szarov
tábornok.
A dossziéból Blunt előhúzott egy fényképet, és úgy fordította, hogy a fiú is lássa. Egy stramm
férfi volt rajta,
katonai egyenruhában. A kép a Vörös téren készült Moszkvában, Alex látta mögötte a
Kreml hagymakupoláit.
- Szarov még egy másik kor kövülete - vette vissza a szót Mrs. Jones. - Akkor volt parancsnok
a szovjet hadseregben, amikor az oroszok még az ellenségeink voltak. A kommunizmus
összeomlása azért nem volt olyan rég, Alex. Csak 1989-ben dőlt le a berlini fal. - Szünetet tar­
tott. - Gondolom, ezek neked nem sokat mondanak.
- Miért mondanának? - vont vállat Alex. - Csak kétéves voltam.
- Persze, persze. De fontos, hogy megértsd, hogy Szarov a régi Szovjetunió hőse volt. Csak
harmincnyolc éves volt, amikor tábornokká nevezték ki, ugyanabban az évben, amikor hazája
megtámadta Afganisztánt. Tíz évig harcolt ott, másodparancsnokságáig vitte a Vörös
Hadseregben. Volt egy fia, aki ott halt meg. Szarov még a temetésre sem ment el, mert az azt
jelentette volna, hogy cserbenhagyja az embereit, márpedig azt nem tehette, még egyetlen
napra sem.
Alex megint a fényképre nézett. A férfi szeme kemény volt. Arcában szikrányi melegség sem
bujkált.
-Az afganisztáni harcok 1989-ben értek véget, amikor a szovjetek visszavonultak - folytatta
Mrs. Jones. - Ekkor a Szovjetunió már szétesőben volt. A kommunizmus véget ért, és Szarov
távozott. Meg sem próbálta titkolni, hogy nem tetszik neki az új Oroszország a farmerekkel,
Nike edzőcipőkkel, és minden sarkon McDonald'sokkal. Kilépett a hadseregből, noha még
mindig tábornoknak szólíttatja magát, és elköltözött...
-A Csontváz-szigetre - fejezte be helyette Alex.
- Oda. Már tíz éve él ott... és éppen ez a lényeg, Alex. Az orosz elnök két héten belül odarepül
hozzá. Ebben még nincs semmi különös. Barátok. Moszkvának ugyanabban a részében nőttek
fel. Csakhogy a CIA aggódik. Tudni szeretnék, miben sántikál Szarov. Miért találkozik ez a
két ember, a régi és az új Oroszország? Mit terveznek?
-Tehát a CIA Szarov után akar kémkedni. -Igen. Egyszerű megfigyelés. Egy álcázott csapatot
küldenek oda körülnézni, mielőtt az elnök megérkezik.
- Remek, de minek kellek én?
- Mert a Csontváz-sziget kommunista terep - magyarázta Blunt. - Kubához tartozik, a nyugati
világ egyik utolsó pontja, ahol még létezik a kommunizmus. Rendkívül nehéz a be- és
kiutazás. Van egy reptér Santiagóban, de minden gépet figyelnek. Minden utast ellenőriznek.
Résen vannak az amerikai kémek miatt, és bárkit, aki kicsit is gyanús, azonnal elküldenek.
- Ezért keresett meg minket a CIA - mondta Mrs. Jones. - Egy magányos férfi gyanút keltene.
Egy férfi és egy nő is lehet egy egység. De ha egy gyerek is van velük... az már család.
- Csak ennyit kérnek tőled, Alex - mondta Blunt. -Odautazol velük. Ugyanabban a hotelban
szállsz meg, ahol ők. Fürdesz, búvárkodsz, sütteted magad a napon. A munkát ők végzik. Te
csak az álca része vagy.
- Amerikai fiút nem találtak? - értetlenkedett Alex.
Blunt zavartan köhintett. - Az amerikaiak sosem vonnának be egy ilyen akcióba egy gyereket.
Náluk mások a szabályok.
-Azt akarja mondani, féltenék, hátha meghal.
Kínos csend támadt.
- Nem kértünk volna meg, Alex - szólt aztán Mrs. Jones. - De amúgy is el kell menned
Londonból. Sőt Angliából is. Eszünk ágában sincs megöletni téged. Éppen hogy megvédeni
akarunk, és pillanatnyilag ez a legjobb módja. Mr. Bluntnak igaza van. Cayo Esqueleto
gyönyörű sziget, nagyon szerencsés vagy, hogy odamehetsz. Tekintsd ingyen nyaralásnak.
Alex átgondolta. Alán Bluntról Mrs. Jonesra nézett, majd vissza, de persze az arcuk semmit
nem árult el. Vajon hány ügynök fordult már meg ebben a szobában, mé-zesmázos szavaikat
hallgatva?
Egyszerű feladat. Semmiség. Két héten belül visszajöhetsz...
Alex nagybátyja is közéjük tartozott. Elküldték Dél-Angliába ellenőrizni egy
számítógépgyárat. Csakhogy Alan Rider sosem tért vissza.
Alexnek semmi kedve nem volt ehhez. Még maradt pár hét a nyári szünetből, szerette volna
újra látni Sabinát. Beszélgettek arról, hogy Franciaországba mennek, a Loire völgyébe,
stoppolnak, ifjúsági szállón szállnak meg. A barátai is Londonban vannak. Jack Starbright, a
házvezetőnője és legjobb barátja felajánlotta, hogy elviszi magával, amikor elmegy
meglátogatni a szüleit Chicagóba. Hét normális hét. Olyan nagy kérés?
Ugyanakkor nagyon is jól emlékezett rá, mi történt Surranón, amikor a jet skis beérte. Alex
csak másodpercekre látta a szemét, de a kegyetlenség és fanatizmus félreérthetetlenül ott égett
a tekintetében. Az a férfi kész volt végigüldözni egy hatméteres hullám tetején, hogy hátulról
ledarálja... és igen közel volt hozzá, hogy sikerrel járjon. Megsértette a triádot... nem is
egyszer, de kétszer.
Bluntnak ebben igaza van. A normális nyárnak még a reménye is kiröppent az ablakon.
- Ha segítek a CIA-s barátaiknak, meg tudják győzni a triádot, hogy szálljon le rólam?
-Vannak kapcsolataink a kínai alvilágban - bólintott Mrs. Jones. - De időbe telik, Alex.
Akármit is döntesz, bujkálnod kell minimum pár hétig.
Akkor miért ne a napon?
-Rendben - bólintott csüggedten Alex. - Nem hiszem, hogy sok választásom lenne. Mikor
indulok?
Blunt egy borítékot húzott elő a dossziéból. - A repülőjegy itt van. A gép délután indul.
Hát persze: előre tudták, hogy úgyis belemegy.
- Tartanunk kell a kapcsolatot, amíg oda vagy, Alex -motyogta Mrs. Jones.
- Majd küldök képeslapot.
- Nem, Alex, nem egészen erre gondoltam. Menj és beszélj Smithersszel.
Smithers irodája a tizenegyediken volt, és Alex először nagyot csalódott.
Ő tervezte azokat az eszközöket, amiket Alex előző küldetésein használt, és Alex arra
számított, hogy valahol az alagsorban találja majd, autók és motorok között, legeslegújabb
fegyverekkel körülvéve, fehér köpenyes férfiak és nők társaságában. Smithers szobája
azonban unalmas volt: nagy, négyzetes, teljesen jellegtelen. Szinte bármilyen ágazat
magasabb vezetőjéhez tartozhatott volna: például egy biztosító vagy bank menedzseréhez.
Állt benne egy acél és üveg íróasztal, rajta telefon, számítógép, „ki" és „be" tálca az
iratoknak, valamint egy állítható asz-
tali lámpa. Az egyik falnál bőrkanapé, szemben a szoba másik felén ezüstszínű irattartó
szekrény hat fiókkal. Az íróasztal mögött a falon egy kép lógott: tengeri látkép. Viszont sehol
egyetlen kütyü, de még egy ceruzahegyező sem.
Smithers éppen az asztal mögött ült, a számítógépen pötyögött. Az ujjai túl nagyok voltak a
billentyűkhöz. Alex nem nagyon találkozott nála kövérebb férfival. Ezen a napon háromrészes
fekete öltönyt viselt, és egy iskolai nyakkendő lógott le a hasára. Alexet megpillantva abba­
hagyta a gépelést, és arra fordult forgószékén, amelyet megerősítettek, hogy elbírja a súlyát.
- Ifjú kolléga! - kiáltott fel. - Nagyon örülök, hogy látlak. Gyere beljebb! Hogy ityeg a fityeg?
Hallottam, akadt egy kis gond a múltkor Franciaországban. Vigyázz magadra, Alex. Porig
lennék sújtva, ha bármi történne veled. Ajtó!
Alex meglepetésére, az ajtó magától becsukódott mögötte.
-Hangérzékelős - magyarázta Smithers. - Kérlek, foglalj helyet.
Alex leült a bőrszékbe az íróasztal elé. Halk zümmögés kíséretében a lámpa elfordult, és
feléje hajolt, akár egy fémmadár, hogy közelebbről megnézze magának. Ugyanebben a
pillanatban a számítógép képernyőjén egy csontváz jelent meg. Alex felemelte az egyik kezét.
A csontváz is. Borzongva értette meg, hogy saját magát, illetve saját csontvázát látja.
-Jól nézel ki - mondta Smithers. - Szépek a csontjaid.
-Mi...? - kezdte Alex, de Smithers már mondta is:
-Most ezen dolgozom. Egyszerű röntgen. Hasznos, ha valaki esetleg fegyverrel állít be. -
Smithers megnyomott egy gombot, mire a képernyő elsötétedett. - Mr. Blunt úgy
tájékoztatott, csatlakozol CIA-s barátainkhoz. Nagyszerű ügynökök. Nagyon-nagyon jók...
attól eltekintve, hogy egy percre sem szabad megbíznod bennük, és hogy nincs semmi
humorérzékük. Cayo Esqueleto a célállomás, ha jól tudom...
Előrehajolva megnyomott egy másik gombot az asztalon. Alex a festményre pillantott a falon.
A hullámok mozogtak! Aztán a kép visszahúzódott, és megértette, hogy egy plazmatévé
képernyőjét látja, a képet pedig egy műhold sugározza valahonnét az Atlanti-óceán fölül. Egy
szabálytalan alakú szigetet látott, melyet türkiz színű víz övezett. A kép időkódolt volt, vagyis
élőben sugározták.
- Trópusi klíma - dörmögte Smithers. - Az évnek ebben a szakában rengeteg eső várható.
Kifejlesztettem egy ponchót, ami mellékesen ejtőernyő is, de nem hinném, hogy erre
szükséged lenne. És van egy remek moszkitó-ölő szerem. Egyedül a moszkitókat nem üti ki.
De neked az se kell. Tulajdonképpen nekem azt mondták, egyvalamire lesz szükséged, amivel
tudjuk tartani a kapcsolatot.
-Egy titkos adóvevő.
- Miért kéne titkosnak lennie? - kérdezte Smithers, azzal kihúzott egy fiókot, és elővett
valamit. Odatolta Alex elé.
Egy mobiltelefon volt.
- Kösz, már van - fintorgott Alex.
- Ilyen nem hiszem - cöccögött Smithers. - Egyenesen hívhatod az irodánkat, még Amerikából
is. Víz alatt is működik, vagy akár az űrben. A nyomógombok ujjlenyo-
mat-érzékenyek, így csak te használhatod. Ez az ötös modell. Van hetes is. Azt fejjel lefelé
kell tartani tárcsázás közben, különben felrobban a kezedben...
- Miért nem azt kapom? - kérdezte Alex.
- Mr. Blunt megtiltotta - felelte Smithers, majd bizalmasan előrehajolt. - De én építettem be
neked egy kis extrát. Látod ezt az antennát? Ha 999-et tárcsázol, kilövi, mint egy tűt.
Természetesen kábítótű. Bárkit kiüt húsz méteren belül.
- Értem - vette fel Alex a telefont. - Van még más is?
- Nekem azt mondták, fegyvert nem adhatok... - sóhajtott Smithers, majd előredőlve azt
mondta a cserepes virágnak: - Behozná, Miss Pickering?
Alexnek kezdtek komoly kétségei támadni az irodát illetően... amit megerősített, amikor a
következő pillanatban a bőrkanapé hirtelen kettévált, s a két rész eltávolodott egymástól.
Ezzel egy időben a padló egy része félresiklott, majd egy harmadik szófadarab emelkedett fel
alulról. Egy fiatal nő ült rajta keresztbe tett lábbal, keze a térdén. Megérkezve felállt, és
odament Smithershez.
-A kért darabok - nyújtott át egy csomagot, majd egy papírlapot. - Ez pedig a jelentés, ami az
imént érkezett Kairóból.
- Köszönöm, Miss Pickering.
Smithers megvárta, amíg a nő távozik (ezúttal az ajtón), majd gyorsan belenézett a jelentésbe.
- Nem jó hírek - morogta. - Nagyon nem jó hírek. Na mindegy -csúsztatta a papírt a „ki"
tálcába. Elektromos láng villant, és a lap megsemmisült. Csak némi hamu maradt utána. -Ez
nem egészen szabályos - vette fel a fonalat a férfi. - De
kifejlesztettem neked egy-két holmit, és nem látom okát, miért ne vihetnéd őket magaddal.
Felfordította a csomagot, amiből egy világosrózsaszín csomagolású rágógumi esett ki. - Azért
szeretek veled dolgozni, Alex, mert olyasmivé kell alakítanom a dolgokat, ami egy magad
korú tinédzser zsebében teljesen normális. És erre roppant büszke vagyok.
-A rágógumira?
-Ez különleges rágógumi. Ha harminc másodpercig rágod, a nyálban lévő kémiai anyagok
reakcióba lépnek az összetevőivel, és elkezd nőni. Növés közben pedig széttör szinte
bármilyen anyagot. Például ha beleteszed egy pisztolyba, szétrepeszti. Vagy az ajtó zárját is.
Alex megfordította a rágógumit. A hátán sárga betűkkel ez állt: GUMI 0-7. - Milyen ízű?
- Epres. Ez a másik készülék pedig még ennél is veszélyesebb, és biztos vagyok benne, hogy
nem is lesz rá szükséged. „Csapó"-nak neveztem el, és boldog lennék, ha egészben hoznád
vissza.
Smithers megint megrázta a csomagot, amiből egy kulcstartó esett az asztalra. Műanyag
figura lógott a karikán: egy focista fehér gatyában és piros felsőben. Alex felvette és
megfordította. Michael Owen háromcentis másával találta magát szemközt.
- Kösz, Mr. Smithers, de én nem vagyok Liverpoolszurkoló.
- Ez a prototípus. Legközelebb tehetünk rá másik focistát. A fontos a feje. Ezt ne felejtsd el,
Alex. Kétszer elforgatod az óra járásával megegyező irányba, és egyszer ellenkezőleg, így
élesíted ki.
- Robban?
- Kábítógránát. Lobban és dörren. Tíz másodperc a gyújtása. Ölni ugyan nem tud, de zárt
helyen pár percre megbénítja az ellenfelet, ami alatt elszökhetsz.
Alex tehát zsebre vágta a Michael Owen-figurát, a rágógumit és a mobiltelefont. Kicsivel
magabiztosabban állt fel. Attól, hogy ez egyszerű megfigyelés, vagy Blunt szavaival: „fizetett
nyaralás", azért nem akart teljesen üres kézzel menni.
- Sok szerencsét, Alex - köszönt el Smithers. - Bízom benne, hogy kijössz a CIA-val. Tudod,
elég mások, mint mi. A jó ég tudja, mit szólnak majd hozzád.
-Viszlát, Mr. Smithers.
- Ha lefelé mész, van egy magánliftem - mondta Smithers, azzal az iratszekrény fiókjainak
ajtói félrecsúsztak, három ebbe az irányba, három abba, s mögöttük egy fényesen
megvilágított fülke látszott.
- Köszönöm, Mr. Smithers - rázta a fejét Alex. - Maradok a lépcsőnél.
- Ahogy gondolod, ifjú kolléga. Csak vigyázz magadra. És bármi történik, a rágót le ne nyeld!

Nem annyira különleges ügynök

Alex az ablaknál állva próbálta felfogni a világot, amelyben találta magát. A hét óra repülés
igencsak kiszívta erejét, amin az sem tudott enyhíteni, hogy meglepetésére első osztályon
utazott. Mintha teste megérkezett volna, agyát jócskán hátrahagyva útközben.
Az Atlanti-óceánt nézte. Előtte egy szemkápráztatóan fehér homoksáv terült el, melyen úgy
sorakoztak a pihenők és a napernyők, akár vonalzón az osztások. Miami az Amerikai Egyesült
Államok legdélebbi csücske, és mintha az emberek fele egyszerűen a napot követve tévedt
volna ide. Százan meg százan hevertek a napon a legparányibb bikiniben vagy
úszónadrágban, akik láb- és karizmukat a tökéletességig gyúrták az edzőtermekben, és most a
napon égették. Napimádók? Dehogy. Ezek az emberek saját magukat imádták.
Késő délután volt, a hőség még mindig tikkasztó. Angliában, nyolcezer kilométernyire innen
viszont éjszaka volt, Alex alig bírt ébren maradni, pedig nagyon igyekezett. Ráadásul fázott is.
Az épületben a légkondicionálót maximumon járatták. Az üveg túloldalán tűzött a nap, de
ebben a tip-top, drága irodában ő didergett. Jégkorszak Miamiban, gondolta.
Nem ilyen fogadtatásra számított. Egy sofőr várta a reptéren, egy keménykötésű férfi,
kezében a táblán Alex neve. A napszemüvege eltakarta a szemét, Alex csak saját tükörképét
látta benne.
- Rider? - kérdezte a férfi.
- Igen. -Erre.
Egy hosszú limuzin várta. Alex röhejesnek érezte magát, hogy egyedül ül a hosszú, keskeny
utastérben, amelyben két egymással szembenéző ülés volt, egy bárszekrény és egy
tévéképernyő. Belülről egyáltalán nem hasonlított autóra, és Alex hálás volt, hogy az ablakok
a sofőr szemüvegéhez hasonlóan sötétített üvegből készültek. Legalább senki nem lát be.
Nézte a sorjázó üzleteket és kikötőket a reptér közelében, aztán hirtelen egy széles töltésre
kanyarodtak, mely az öblöt árszelve Miami Beach felé vitt. Itt alacsony épületek sorakoztak,
alig nőttek az őket körülvevő pálmafák fölé, ráadásul a rózsaszín és a halványkék elképesztő
árnyalataiban pompáztak. Az utak szélesek voltak, de a legtöbb ember mégsem autóval ment,
hanem a középső választóvonalon görkorcsolyázott félmeztelenül.
A limuzin egy tízemeletes épület előtt állt meg, melynek fehér kontúrjai olyan élesen
ragyogtak, akárha egy óriási papírlapból vágták volna ki. A földszinten kávézó volt, feljebb
irodák. Alex csomagjait a kocsiban hagyva bementek, majd lifttel fel a tizedikre. A lift ott egy
recepciós helyiségbe nyílt, ahol egy hajlított mahagóniasztal mögött két lány ült. A feliraton
ez állt: CENTURION INTERNATIONAL ADVERTIZING. Alex összeolvasta az első
betűket: CIA, gondolta, remek.
-Alex Rider Mr. Byrne-höz - mondta a sofőr.
- Erre - mutatott az egyik lány egy ajtóra oldalt, amit Alex észre sem vett.
A recepciós rész túloldalán minden más lett.
Alex két csúszóajtós üvegcsővel találta magát szemközt, az egyik ki, a másik be. A sofőr
intett, hát Alex belépett. Az ajtó automatikusan bezárult, s zümmögő hang kíséretében
átvizsgálták; hagyományos és biológiai fegyvert keresnek, gondolta. Aztán az ajtó kinyílt, ő
pedig követte a sofőrt egy üres, jellegtelen folyosón, be egy irodába.
- Remélem, nincs honvágyad ilyen messze Angliától. A sofőr közben kiment, Alex pedig
magára maradt egy másik férfival. Hatvanéves lehetett, haja és bajusza őszes. Fittnek látszott,
mégis lassan mozgott, mintha most kelt volna ki az ágyból, vagy épp most akarna
visszafeküdni. Sötét öltönyt viselt, ami nagyon nem illett Miamihoz, valamint fehér inget és
kötött nyakkendőt. Joe Byrne-nek hívták, ő volt a CIA-n belül az álcázott akciók helyettes
igazgatója.
- Nincs - felelte Alex. - Jól vagyok. - Ami nem volt igaz. Már most azt kívánta, bárcsak ne jött
volna ide. Szeretettvolna újra Londonban lenni, még ha a triád elől kell is bujkálnia. De ezt
nem fogja Byrne orrára kötni.
-Egész szép a reputációd -jegyezte meg Byrne.
- Tényleg?
- Bizony - mosolyodott el Byrne. - Dr. Grief meg az az angol, Herod Sayle. Ne aggódj, Alex!
Valóban nem lenne szabad tudnunk ezekről, de hát manapság... semmi sem történik a világban
úgy, hogy valaki ne hallana róla. Ha Kabulban köhögsz, Washingtonban veszik magnóra.
-Most magában mosolygott. - Meg kell adnom, ez eredeti ötlet a britektől. Mi itt a CIA-nál
kutyákkal és macskákkal próbálkoztunk. Például bevittünk egy macskát a koreai követségre,
aminek lehallgató volt a nyakörvén. Remek
kis akció volt, be is vált volna, de sajnos megették a macskát. Gyereket még sosem vetettünk be. Olyat meg,
mint te, pláne nem...
Alex vállat vont. Tudta, hogy Byrne csak kedves akar lenni, de közben nyugtalan is volt, és ez meglátszott rajta.
- Nagyszerű munkát végeztél a hazádnak - zárta le
Byrne.
- Nem annyira a hazám kedvéért csináltam - felelte Alex. - Csak a hazám nem nagyon hagyott választást.
- Nos, mi hálásak vagyunk, hogy most segítesz nekünk. Mint tudod az Egyesült Államok és Nagy-Britannia
mindig is különleges kapcsolatban álltak. Szeretjük kisegíteni egymást. - Kínos csend támadt. - Egyszer
találkoztam a nagybátyáddal, Ian Riderrel.
- Itt Miamiban?
- Nem, Washingtonban. Jó ember volt, Alex. Jó ügynök. Sajnálattal értesültem a...
- Köszönöm.
Byrne köhintett. - Biztos fáradt vagy. Foglaltunk neked szobát egy hotelben alig pár saroknyira innen. De előbb
még ismerkedj meg Turner és Troy különleges ügynökökkel. Mindjárt itt lesznek.
Turner és Troy. Ők lesznek az apja és az anyja. Kíváncsi volt, melyik melyik.
- Holnapután indultok hármasban Cayo Esqueletóra -ült le Byrne az egyik fotelbe. Tekintetét egy pillanatra sem
vette le Alexről. - Addig ki kell pihenned a repülést, és ami még fontosabb, meg kell ismerned az új szüleidet. -
Kis habozás után folytatta. - Azt hiszem, el kell árulnom, Alex, hogy nem nagyon örültek annak, hogy te is
részt veszel a küldetésben. Ne érts félre. Tudják, hogy ügyes vagy. De csak tizennégy éves.
- Tizennégy éves és három hónapos - helyesbített Alex.
- Igen, igen. Persze. - Byrne nem volt biztos benne, Alex tréfál vagy komolyan beszél. - Nincsenek hozzászokva,
hogy gyerekekkel menjenek terepre. Zavarja őket. De majd megszokják. És a lényeg, hogy amint segítettél nekik
bejutni a szigetre, hagyhatod őket dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy Alán Blunt elmondta: nincs más dolgod,
csak maradj a hotelben és érezd jól magad. Az egész lemegy egy hét alatt. Maximum kettő.
- Pontosan mit akarnak elérni?
- Be kell jutniuk a Casa de Oróba. Spanyol név, azt jelenti: „aranyház". Egy régi udvarház a sziget egyik végén,
ez most Szarov rezidenciája. De nem lesz könnyű feladat. A sziget ott elkeskenyedik, egyetlen földút vezet oda,
amit mindkét oldalt víz övez. A hely pedig nem is ház, inkább vár. Na mindegy, ez nem a te gondod. Vannak
embereink a szigeten, akik segítenek a bejutásban. Ha pedig bejutottunk, be tudjuk poloskázni. Vannak
gombostűfejnyi kameráink.
- Tudni akarják, mit csinál Szarov tábornok.
- Pontosan. - Byrne lepillantott fényesre suvickolt cipőjére, és Alexnek olyan érzése támadt, hogy a CIA embere
titkol valamit. Nagyon egyszerűnek hangzott az egész. De mit is mondott Smithers? Egy pillanatig se bízz
bennük. Byrne rendes fickónak tűnt, de Alex gyanúja már feléledt.
Kopogtak, majd választ sem várva egy férfi és egy nő sétált be. Byrne felállt. - Alex, ők Tom Turner és Belinda
Troy. Emberek... Alex Rider.
A levegő azonnal megdermedt a szobában. Alex életében nem látott két embert, akik ennyire
nem örültek neki.
Tom Turner negyvenes lehetett, jóképű férfi szőke, rövidre nyírt hajjal, kék szemmel és olyan
arccal, amely egyszerre volt kemény és kisfiús. Furcsa mód farmert, fehér, nyitott nyakú inget
és bő bőrdzsekit viselt. A ruhákkal amúgy nem volt semmi baj. Csak egyszerűen nem illettek
hozzá. Ezt az embert a munkája formálta. Simára borotvált, szinte mesterségesen tiszta
arcával Alexet leginkább egy kirakatbábura emlékeztette. Ha fejre állítanák, futott át Alex
fején, a talpán ott lenne a CIA pecsétje.
Belinda Troy néhány évvel idősebb volt nála, karcsú nő, göndör barna haja a vállára omlott. Ő
is utcai ruhában volt, szoknyában és pólóban, vállán élénk színű táska lógott, nyakában
gyöngysor. Nem volt kisminkelve. Ajkait szorosan összenyomta. Nem nézett mogorván, de
semmiképp sem mosolygott. Alexet egy tanárnőre vagy óvónőre emlékeztette. Troy becsukta
az ajtót, és leült. Amióta belépett, egyszer sem nézett Alexre. Mintha ott sem lett volna.
Alex egyikről a másikra nézett. Külsejük dacára volt bennük valami hasonlóság. Mintha
mindketten ugyanannak a szörnyű balesetnek a túlélői volnának. Edzettek, érzelemmentesek,
üresek voltak. Alex már értette, miért van rá szüksége a CIA-nak. Ha ezek kettesben
akarnának bejutni a Csontváz-szigetre, még le se szállnának a gépről, már kiszúrnák, hogy
kémek.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Alex - mondta Turner, de a hangja az ellenkezőjét sugallta.
- Milyen volt a repülés? - kérdezte Troy, majd választ sem várva folytatta. - Biztos ijesztő.
Egyedül repülni ilyen sokat.
- A felszállásnál lehunytam a szemem - mondta Alex -, de tízezer méternél már nem
remegtem.
- Félsz a repüléstől? - döbbent meg Turner.
- Ez nevetséges! - fakadt ki Troy. Byrne-re nézett. -Berakja ezt a gyereket az akciónkba, és
tessék, még a repüléstől is fél!
- Nem, nem, Belinda - tiltakozott zavartan Byrne. -Szerintem Alex viccelt.
- Viccelt?
- Igen. Csak más a humorérzéke.
- Hát szerintem ez nem vicces - szorította össze a száját Troy. - Sőt ez az egész őrültség.
Sajnálom, uram -folytatta gyorsan, hogy Byrne közbe ne szóljon. - Maga azt mondja, ennek a
fiúnak van reputációja. De hát még kiskorú! Mi van, ha terepen süt el ilyen rossz viccet? Lőt­
tek az álcánknak! És a kiejtése? Csak nem akarja bemesélni, hogy ez amerikai kiejtés?
- Nem hangzik annak - támogatta Turner.
- Alexnek nem kell beszélni - nyugtatta meg Byrne. -Ha meg igen, biztosan tud utánozni.
Turner köhintett. - Beszélhetek, uram?
- Mondja, Turner.
- Száz százalékig egyetértek Troy különleges ügynökkel, uram. Semmi bajom Alexszel. De
nem kapott kiképzést. Nem lett letesztelve. Nem amerikai!
-Az istenit neki! - gurult dühbe Byrne. - Ezt már mind megbeszéltük. Tudják, milyen szigorú
a biztonság a szigeten, és most, hogy az orosz elnök érkezik, még inkább az lesz. Maguk a
santiagói reptérről se jutnának ki ketten. Ne felejtsék el, mi történt Johnsonnal! Egymaga
ment madarásznak álcázva. Három hónapja nem is hallottunk felőle!
-Akkor legalább keressünk egy amerikai fiút!
- Elég, Turner. Alex több ezer mérföldet repült, hogy segítsen nekünk, legalább ezt
méltányolják. Alex - Byrne mutatta neki, hogy üljön le -, kérsz valamit? Inni? Kólát?
- Nem, köszönöm - ült le Alex.
Byrne kihúzott egy fiókot, és egy köteg papírt vett elő. Alex felismerte köztük a zöld amerikai
útlevelet. - Nézzük, miből élünk - kezdte a férfi. - Mindhármuknak szüksége lesz hamis
útlevélre a bejutáshoz Cayo Esqueletóra. Gondoltam, könnyebb, ha legalább a keresztneveket
megtartjuk, úgyhogy Alex Gardiner fog megérkezni a szüleivel, Tom és Belinda Gardinerrel.
A papírokra vigyázzanak. Az ügynökség nem készíthet hamis dokumentumokat, meg kellett
mozgatnom egy-két szálat, hogy megszerezzem. Ha az egésznek vége, kérem vissza.
Alex kinyitotta az útlevelét, és megdöbbenve látta, hogy a fényképe már benne van. A kora
megegyezett, csak Kaliforniában született. Kíváncsi volt, ezt hogy intézték el. És mikor.
- Los Angelesben laksz - mondta neki Byrne. - Hollywood nyugati részén jársz gimnáziumba.
Az apád a filmiparban dolgozik, egyhetes vakáción vagytok. Búvárkodni akartok, és
megnézni a szigetet. Éjszakára kapsz olvasnivalót, és persze mindent megtámogattunk.
-Az mit jelent? - nézett rá Alex.
-Azt, hogy ha bárki érdeklődik a Gardiner családról Los Angelesben, minden stimmelni fog.
Az iskola, a lakhely, minden. Lesznek emberek, akik esküvel bizonyít-
ják, hogy egész életükben ismertek titeket. - Byrne egy kis szünetet tartott. - Figyelj, Alex.
Fontos, hogy ezt megértsd. Az Amerikai Egyesült Államok nem áll harcban Kubával. Vannak
ugyan nézeteltérések, de összességében megvagyunk. Viszont nekik megvannak a maguk
módszerei. Kuba, és ebbe beletartozik Cayo Esqueleto is, önálló ország. Ha megtudják, hogy
kém vagy, börtönbe zárnak. Kivallatnak. Talán meg is ölnek... és mi nem tehetünk semmit.
Johnsonról három hónapja nem kaptunk hírt, és az ösztöneim azt súgják, nem is fogunk már
soha.
Hosszú csend következett.
Byrne megértette, hogy túl messzire ment. - De veled semmi nem történhet - tette hozzá
gyorsan. - Te nem veszel részt a tényleges akcióban. Csak az oldalvonal mellől figyelsz. - A
két ügynökhöz fordult. - Kezdjenek egységként viselkedni. Csak két napjuk van az indulásig.
Úgyhogy töltsék együtt ezt az időt. Gondolom, Alex túl fáradt ma már, de kezdhetik a holnapi
reggelivel. Legyenek együtt egész nap. Viselkedjenek családként. Merthogy azok.
Furcsa dolog ez. Cornwallban Alex azt kívánta, bárcsak lenne családja, és most a kívánság
valóra vált, habár nem úgy, ahogy ő szerette volna.
- Kérdés? - nézett rájuk Byrne.
- Igen, uram, nekem van - mondta Turner. Látszott rajta, hogy duzzog, szája keskeny vonallá
szűkült. - Azt akarja, hogy holnaptól játsszuk el a boldog családot. Ha ez a parancs, uram,
megteszem, ami tőlem telik. De azt hiszem, megfeledkezett róla, hogy holnap találkoznom
kell az Ügynökkel. És nem hinném, hogy örülne, ha családostul bukkannék fel.
- Az Ügynökkel? - kérdezte bosszúsan Byrne.
- Délben. -És Troy?
- Én biztosítom - felelte a nő. - Szokványos eljárás...
- Értem - vágott közbe Byrne. Kicsit töprengett. - Az Ügynök vízen van, igaz? Turner megy
csónakkal. Alex Troyjal a parton marad. Biztonságban.
Byrne felállt. A megbeszélés véget ért. Alexen a fáradtság újabb hulláma söpört át, alig tudta
visszafojtani az ásítást. Byrne észrevette. - Menj pihenni, Alex. Még biztosan találkozunk. És
őszintén örülök, hogy segítesz nekünk - nyújtott kezet.
Troy különleges ügynök azonban még mindig morgott. - Fél tizenegykor reggelizünk. Addig
el tudod olvasni, amit kell. Különben sem alszol olyan sokat. Hol szállsz meg?
Alex vállat vont.
- A Delanóba foglaltattam szobát - mondta Byrne.
- Oké. Akkor odamegyünk érted.
Azzal Turner és Troy sarkon fordultak és távoztak. Még el sem köszöntek.
- Ne is törődj velük - legyintett Byrne. - Új helyzet ez nekik. De jó ügynökök. Turner egyből
főiskola után lépett be, és sokszor dolgoztak már együtt Troyjal. A terepen majd vigyáznak
rád. Minden rendben lesz.
Alex azonban nemigen hitt ebben. És még mindig nem teljesen értette. Rengeteg munkát és
energiát öltek ebbe az akcióba. Hamis okmányokat készítettek neki is, még mielőtt ő
beleegyezett volna. Új személyazonosságot teremtettek neki Los Angelesben. És egy másik
ügynök, Johnson valószínűleg meghalt.
Egyszerű megfigyelés? Byrne ideges, Alex ebben biztos volt. Talán Turner és Troy is.
Akármi is folyik a Csontváz-szigeten, előle elhallgatják. Magának kell majd kitalálnia.
A szoba minden volt, csak szoba nem. Hatalmas volt. Túl sok ajtó nyílt belőle, átjárók
tarkították, és terasz is tartozott hozzá. A padló márványból készült, olyan volt, mint egy zöld-
fehér kockás sakktábla, amitől az egész hely még nagyobbnak tűnt. A rengeteg bútor mind
díszes, antik darab. Fényes asztalok és székek. Talapzatokon vázák és szobrok. Óriási,
aranykeretes tükrök. Lélegzetelállító csillárok. A nagydarab kandalló előtt irdatlan, kitömött
krokodil. A férfi, aki lelőtte, vele szemben ült.
Szarov feketekávét kortyolgatott egy parányi porceláncsészéből. A kávéra rá lehet szokni,
ezért Szarov csak napi egy, gyűszűnyi adagot engedélyezett magának. Ez volt az egyetlen
szenvedélye, hát kiélvezte. Ezen a napon vászonöltönyt vett fel, de rajta ez is szinte
ünnepélyesen nézett ki, sehol egy ránc. Ingének kigombolt gallérjánál kilátszott a nyaka,
melyet mintha szürke kőből metszettek volna. A mennyezeten, az íróasztal fölött, ahol ült,
ventilátor forgott lassan. Szarov kiszürcsölte az utolsó csepp kávét, majd a csészét a
csészealjjal együtt visszatette az asztalra. A porcelán hang nélkül érintkezett a fényezett fával.
Kopogtak az egyik ajtón, s egy férfi lépett a szobába. A lépett azonban nem a megfelelő ige,
ugyanis a férfi mozgása szavakkal szinte le sem volt írható.
A férfin minden csálé volt. Ferdén tartott feje szöget zárt be a vállával, amely eleve görbe és
roggyant volt. Jobb karja hosszabb volt a balnál. Jobb lába ellenben rövidebb,
mint a bal. Fekete bőrcipőt viselt, az egyik nagyobb és nehezebb a másiknál. Fekete
bőrdzsekit és farmert húzott, és ahogy közeledett Szarovhoz, izmai úgy fodrozódtak ruhája
alatt, mintha önálló életet élnének. Testén semmi sem volt összhangban semmivel, s így bár
előrefele ment, olyan benyomást keltett, mintha hátra vagy oldalra haladt volna. Az arca volt a
legszörnyűbb. Mintha darabokra szedte, majd összerakta volna egy kisgyerek, akinek csak
halvány fogalmai voltak az anatómiáról. A nyakán és az arcán tucatnyi heg virított. Az egyik
szeme teljesen vörös volt az állandó vérerektől. Feje egyik felén hosszú, színtelen haj nőtt. A
másikon tökéletesen kopasz volt.
Noha ránézésre képtelenség lett volna megállapítani, mindössze huszonnyolc éves volt, és pár
évvel ezelőttig Európa egyik legrettegettebb terroristájának számított. Conradnak hívták.
Nagyon keveset lehetett tudni róla: hogy török; hogy Isztanbulban született egy hentes
fiaként; és hogy kilencévesen felrobbantotta az iskoláját kémiaórán egy saját készítésű
bombával, mert késés miatt bezárták.
Azt sem tudta senki, ki képezte ki Conradot, vagy ha már itt tartunk, ki alkalmazta. Valóságos
kaméleon volt. Nem volt politikai meggyőződése, egyszerűen pénzért dolgozott. Úgy
tartották, ő felelős egyes terrorakciókért, melyeket Párizsban, Madridban, Athénban és
Londonban követtek el. Egyvalami volt csak biztos. Kilenc ország titkosszolgálata kereste,
negyedikként szerepelt a CIA legkeresettebb bűnözőinek listáján. Kétmillió dolláros vérdíjat
tűztek ki rá.
Karrierje 1998 telén ért vártalan véget, amikor egy bomba, melyet egy katonai bázisnak szánt,
korábban robbant. A robbanás szó szerint szétszaggatta, de meg nem
ölte. Egy albán orvosokból álló csoport öltötte össze testét egy kutatóközpontban Elbasan
közelében. Az ő munkájuk gyümölcse volt ez a látvány.
Már két éve, hogy Szarov személyi asszisztenseként és titkáraként tevékenykedett. Annak
idején az efféle munkát lenézte, de nem maradt választása. Ráadásul megértette Szarov
elképzelését a jövőről. Az új világban, melyet Oroszország megteremt, Conrad elnyeri majd a
jutalmát.
-Jó napot, bajtárs - köszöntötte Szarov folyékony angolsággal. - Remélem, sikerült
visszaszerezni a bankjegyeket a mocsárból.
Conrad csak biccentett. Ha nem volt muszáj, nem beszélt.
- Pompás. A pénzt át kell mosni. Aztán mehet vissza a számlámra. - Szarov kinyitott egy
bőrkötésű naptárat, amelyben szép kézírással készült bejegyzések sorakoztak. - Minden a terv
szerint. A bomba készítése...
- Befejeződött. - Conrad még ezt az egy szót is nehezen nyögte ki. Az arca is eltorzult az
erőlködéstől.
- Tudtam, hogy bízhatok benned. Az orosz elnök öt napon belül megérkezik. Ma erősítette
meg e-mailben. Borisz azt mondja, alig várja már a nyaralást. - Szarov arcán röpke mosoly
suhant át. - Nos hát olyan nyaralásban lesz része, amit sosem felejt el. A szobákat
előkészítetted?
Conrad biccentett. -A kamerákat is?
- Igen, tábornok.
- Helyes. - Szarov végigfuttatta ujját a listán. Megállt egy szónál, mely mögé kérdőjelet tett. -
Marad az uránium kérdése. Tisztában voltam vele, hogy a nukleáris anyag beszerzése
veszélyes, kényes művelet lesz. A repü-
lővel érkezett férfiak megfenyegettek, és megfizettek érte. De persze egy harmadik félnek
dolgoztak.
- Az Ügynöknek - mondta Conrad.
- Úgy van. Mostanra ő is megtudta, mi történt a küldönceivel. Ha nem kap tőlem további
pénzt, talán úgy dönt, hogy beváltja a fenyegetést, és értesíti a hatóságokat. Valószínűtlen
ugyan, de akkor sem vállalhatom ezt a kockázatot. Kevesebb mint két hetünk van addig,
amikor felrobban a bomba, és a világ olyan alakot ölt, amilyet én akarok. Nem bízhatunk
semmit a véletlenre. Úgyhogy, kedves Conrad, el kell utaznod Miamiba, és kiiktatni az
Ügynököt az életünkből... ami annyit tesz, hogy a sajátjából is.
- Hol van?
-KMayfairLady nevű sétahajó a főhadiszállása. Általában a Bayside Marketplace-nél
horgonyozik. Az Ügynök nagyobb biztonságban érzi magát a vízen. Én meg, ha alatta van. -
Szarov becsukta a határidőnaplót. A megbeszélés véget ért. - Haladéktalanul indulj. Ha
végeztél, jelentsd.
Conrad harmadszor is bólintott. Nyakában a fémtűk megrezzentek, ahogy a feje fel-le
mozgott. Majd megfordult, és kiment; illetve inkább kivonszolta magát a szobából.

Az Ügynök halála
A Bayside Marketplace-en, közvetlen a rakpart mellett reggeliztek, körülöttük kikötött hajók
bókoltak és sárga-zöld vízitaxik ingáztak a vízen. Tom Turner és Belinda Troy tízkor
kopogtak Alex ajtaján. A fiú már órák óta ébren volt. Este egyből elnyomta az álom, mélyen
aludt, és korán felkelt - az atlanti-óceáni repülés utáni kábaság klasszikus tünetei. De így
legalább jutott ideje átolvasni az anyagot, amit Joe Byrne-től kapott. Immár mindent tudott az
új személyiségéről: ismerte a legjobb barátait, akikkel soha nem találkozott, kutyáját, akit
sosem látott, még a gimnáziumi jegyeit is, amiket sosem kapott.
És most új apjával és anyjával ült és nézte a turistákat a parti sétányon, ahogy ki-bejártak a
butikokba, melyekkel dugig volt a part. A nap már magasra hágott, vízről visszaverődő fénye
szinte vakított. Alex feltette az Oakley Eye Jackets napszemüveget, s a fekete irídiumlencsék
túloldalán a világ puhább és elviselhetőbb lett. A szemüveget házvezetőnőjétől, Jacktől kapta.
Nem is sejtette, hogy ilyen hamar szükség lesz rá.
Az asztalon egy doboz gyufa hevert HAMIUDVAR felirattal. Alex felvette és ide-oda
forgatta. A gyufák melegek voltak. Csodálkozott, hogyhogy nem gyulladtak meg a tűző
napon. A fekete-fehér ruhás, csokornyakkendős pincér odajött felvenni a rendelést. Alex a
menüre pillantott. Sose hitte volna, hogy ennyi mindent lehet kérni reggelire. A szomszédos
asztalnál egy férfi előtt szalonnás
palacsinta, sült krumpli és rántotta tornyosult. Alex éhes volt, de ez a látvány elvette az
étvágyát.
- Csak narancslét és pirítóst kérek - mondta. -Korpás vagy teljes kiőrlésű?
-Teljes kiőrlésű. Vajjal és dzsemmel...
- Úgy érted, gyümölcszselével! - Troy megvárta, míg elmegy a pincér. - Épeszű amerikai
gyerek nem kér dzsemet - szidta le. - Ha a Santiago reptéren elkövetsz egy ilyen bakit,
pislantani se lesz időd, és megyünk is a dutyiba. Vagy még rosszabb.
-Nem gondoltam... - kezdte Alex.
-Ha nem gondolkodsz, meghalsz. És ami még rosszabb, minket is megöletsz. - A nő a fejét
ingatta. -Még mindig azt mondom, hogy ez rossz ötlet.
- Hogy van Mázlis? - kérdezte Turner.
Alex feje kóválygott. Miről beszél? Aztán beugrott. Mázlisnak hívták az állítólagos labradort,
a Gardiner család kutyáját Los Angelesben. -Jól - felelte. - Mrs. Beach vigyáz rá. - Ő lakott a
szomszédjukban.
De Turnert nem nyűgözte le. - Nem vagy elég gyors. Ha gondolkodsz a válaszon, azt hiszik,
hazudni készülsz. Úgy kell beszélned a kutyáról és a szomszédról, mintha ismernéd őket,
amióta az eszed tudod.
Ez persze nem volt fair tőlük. Turner és Troy nem szóltak, hogy vizsgáztatni akarják.
Valójában nem először dolgozott álnéven. Cornwallba Félix Lesterként ment, a Francia-
Alpokba pedig Alex Friend néven. Mindkétszer sikeresen játszotta a szerepét, és biztos volt
benne, hogy Alex Gardinerrel sem lesz gond.
- Mióta vagytok a CIA-nál? - kérdezte.
-Ez titkos információ - felelte Turner. Aztán Alex arckifejezését látva megenyhült. - Mindig is
náluk voltam. Először a haditengerészetnél. Mindig is ezt akartam csinálni, már egész fiatal
korom óta... még fiatalabb voltam, mint te. A hazámért akarok meghalni. Ez az álmom.
-Nem lenne szabad magunkról beszélni - sziszegte Belinda. - Egy család vagyunk. Beszéljünk
a családról!
- Oké, anya - morogta Alex.
Az ételre várva még kérdezgettek tőle Los Angelesről. Alex automata üzemmódban
válaszolgatott. Tinédzserek húztak el mellettük gördeszkán. A legszívesebben csatlakozott
volna hozzájuk. Egy tizennégy éves fiúnak a napsütéses Miamiban ezt illene csinálni. Nem
kémesdit játszani két savanyú felnőttel, akik kapásból nem is adnak neki esélyt.
Megérkezett a reggeli. Turner és Troy gyümölcssalátát kértek és kapucsínót, koffeinmenteset,
zsírszegény tejjel. Biztos ügyelnek a súlyukra, gondolta Alex. Megjött a pirítós is a
gyümölcszselével. A vaj fehér volt, és kenés közben fel is szívódott.
- Szóval ki az az Ügynök? - kérdezte Alex. -Azt nem kell tudnod.
Na itt betelt a pohár. Alex letette a kést. - Rendben. Elég világosan kimutattátok, hogy nem
akartok velem dolgozni. Semmi gond, én se veletek. És ha már itt tartunk, soha senki nem
hinné el, hogy a szüleim vagytok, mert a világon nincs ilyen szülő, mint ti!
-Alex... - kezdte Troy.
- Felejtsd el! Visszamegyek Londonba. És ha a drága Mr. Byrne megkérdezi, miért,
megmondhatjátok neki, hogy nem ízlett a zselé, hazamentem dzsemért.
Felállt. Troy is. Alex Turnerre pillantott. A férfi is bizonytalannak látszott. Örültek volna, ha
elmegy. Ugyanakkor tartottak a főnöküktől.
- Ülj le, Alex - kérte Troy. - Oké. Túllőttünk a célon. Nem akartuk megkeseríteni az életedet.
Alex a szemébe nézett, csak aztán ült vissza.
- Csak időbe telik, mire megszokjuk ezt a helyzetet -folytatta Troy. - Turnerrel már
dolgoztunk együtt, de téged... nem ismerünk.
Turner biccentett. - Ha meghalsz, mi lesz?
-Nekem azt mondták, nem lesz veszélyes - felelte Alex. - Különben is tudok vigyázni
magamra.
-Azt nem hiszem.
Alex már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán nem mondott semmit. Nem volt értelme
vitázni velük. Már eldöntötték, mit hisznek, és olyan típushoz tartoztak, akiknek mindig igaza
van. Alex találkozott már ilyen tanárokkal. De valamit azért csak elért. A két különleges
ügynök kicsit lazított.
- Mit akarsz tudni az Ügynökről? - kérdezte Troy. -Simlis gazember. Itt Miamiban van a
székhelye. Szemét egy alak.
- Mexikói - tette hozzá Turner. -A fővárosból való. -Mivel foglalkozik?
-Amire a neve utal. Elad ezt-azt. Drogot. Fegyvert. Hamis okmányokat. Információt. - Troy az
ujján számolta. - Ha kell valami, ami nem törvényes, az Ügynöktől megkapod. Na persze nem
ingyen.
-Azt hittem, Szarov után nyomoznak.
- Úgy is van. - Turner szünetet tartott. - Lehet hogy az Ügynök eladott valamit Szarovnak. Ez
a kapcsolat.
-Mit?
- Azt még nem tudjuk biztosan. - Turner egyre idegesebb lett. - Csak azt, hogy az Ügynök két
embere nemrég a Csontváz-szigetre repült. Bejutottak, de ki nem jöttek. Azt próbáljuk
kideríteni, mit vehetett Szarov.
Alex még mindig úgy érezte, hogy elhallgatnak előle valamit. - És mi köze mindennek az
orosz elnökhöz?
-Azt csak akkor fogjuk tudni, ha kiderítjük, mit vett Szarov - felelte Troy, mintha egy
hatévesnek magyarázna.
-Egy ideje beépítettként az Ügynökkel dolgozom -folytatta Turner. - Drogot veszek. Most
éppen félmillió dollár értékű kokaint hoznak be Kolumbiából. Legalábbis ő így tudja. - A férfi
elmosolyodott. - Elég jó kapcsolatban vagyunk. Bízik bennem. Történetesen ma van a szü­
letésnapja, meghívott egy italra a hajójára.
Alex kinézett a vízre. - Melyik az?
-Az - mutatott egy hajóra Turner, amelyik úgy ötven méterre horgonyzott. Alexnek a lélegzete
is elakadt.
Életében nem látott gyönyörűbb hajót. Nem az a karcsú, fehér üvegszálból készült hajó volt,
mint a legtöbb itt Miamiban. Még csak nem is modern. Mayfair Ladynek hívták, Edward
stílusú, klasszikus motoros jacht volt, vagy nyolcvanéves. Mintha egy fekete-fehér filmből
vették volna. Harminchat méter hosszú volt, a közepén kémény. A főszalon a fedélzeten
kapott helyet, a hajóhíd mögött. Oldalt úgy tizenöt kabinablak sorakozott, kajütö-ket,
étkezőket sejtetve. Vajszínű volt, natúr fa díszlécekkel, a fedélzet is fa, és rézlámpák lógtak az
ernyők alatt. Elöl magas, karcsú árboc emelkedett radarral; a hajó egyetlen látható kapcsolata
a huszonegyedik századdal.
A Mayfair Lady nem tartozott Miamihoz. Múzeumban lett volna a helye. Ahány hajó elment
mellette, mind rondának látszott.
- Szép hajó - mondta Alex. - Jól mehet az Ügynöknek.
- Börtönben kéne rohadnia - morogta Troy. Észrevette Alex ámuló tekintetét. - És egy szép
nap be is dugjuk.
- Életfogytig - értett egyet Turner.
Troy beletúrt a gyümölcssalátájába. - Jól van, Alex. Kezdjük elölről. Hogy hívják a
matektanárodat?
-Mrs. Hazeldene.
Troy biccentett, de nem mosolygott. - Kezdesz ráérezni.
Befejezték a reggelit. A CIA-ügynökök kicsit még tesztelték Alexet, majd elhallgattak. Nem
kérdezték magáról, Angliáról, barátairól vagy hogy hogyan botlott bele az MI6-be. Ajelek
szerint nem akartak tudni róla semmit.
Közben a gördeszkások abbahagyták a játékot, és a járdán ülve kólát kortyolgattak. Turner az
órájára nézett. -Ideje mennem.
- A fiúval maradok - mondta Troy.
- Húsz perc és jövök - állt fel Turner, majd a homlokára csapott. -A francba! Elfelejtettem
ajándékot hozni az Ügynöknek!
- Nem fogja zavarni - legyintett Troy. - Mondd meg neki, hogy elfelejtetted.
- Szerinted nem gurul dühbe?
- Dehogy. Hívd meg vacsorára. Az tetszeni fog neki. -Jó ötlet - mosolyodott el a férfi.
- Sok szerencsét - intett Alex.
Turner elment. Ahogy távolodott, Alex észrevett egy élénk hawaii inget és fehér nadrágot
viselő férfit, aki az el-
lenkező irányból jött. A napszemüveg és szalmakalap miatt nem látta az arcát. De szörnyű
balesete lehetett: rettenetesen húzta a lábát, karjai meg élettelenül lógtak az oldala mellett.
Pont Turner mellett ment el a járdán. Turner nem figyelt rá. Aztán a férfi meglepő gyorsan el­
tűnt.
Alex és Troy egész végig figyelték Turnert, amíg oda nem ért a Mayfair Ladyre. A fa móló
végéről egy rámpa vezetett fel a fedélzetre. A legénység pár tagja épp ládákat és hordókat
cipelt fel rajta a hajóra. Turner mondott nekik valamit. Az egyik a szalonkabin irányába
mutatott. Turner felment a rámpán, és eltűnt a hajóban.
- Most mi lesz? - érdeklődött Alex.
- Várunk.
Negyedóráig az égvilágon semmi nem történt. Alex megpróbált beszédbe elegyedni Troyjal,
de az minden idegszálával a hajóra figyelt, nem válaszolt. Alex eltűnődött a két ügynök közti
kapcsolaton. Láthatóan jól ismerik egymást, Byrne azt mondta, már dolgoztak együtt.
Egyikük sem mutatta ki az érzéseit, de Alexben azért felmerült, hátha a kapcsolatuk túlmegy a
szakmai-baráti kereteken.
Aztán Troy hirtelen kihúzta magát. Alex követte a pillantását. Füst gomolygott a hajó
kéményéből. Beindították a hajtóműveket. A két hajós, akiktől Turner megkérdezte az irányt,
a parton volt. Az egyik eloldotta a köteleket, aztán felugrott a fedélzetre. A másik a parton
maradt. A Mayfair Lady felkészült rá, hogy lassan kiálljon a móló mellől.
-Valami baj van - suttogta Troy. Nem Alexhez beszélt, csak úgy magában.
- Hogy érted?
A nő hirtelen kapta fel a fejét, mintha most jutna eszébe, hogy nincs egyedül. - Tízperces
találkozóról volt szó. Tomnak nem kellett volna menni sehová.
Tom. Most először használta társa keresztnevét.
- Talán meggondolta magát - vélte Alex. - Talán az Ügynök meghívta egy hajókázásra.
-Nem fogadta volna el. Nélkülem nem. Biztosítás nélkül nem. Ez ellentétes az ügynökség
szabályzatával.
- Akkor...
- Lebukott - sápadt el Troy. - Rájöttek, hogy ügynök. Kiviszik a tengerre, hogy...
Felállt, de nem csinált semmit, megbénította a határozatlanság. A hajó már félig kiállt, kecses
alakja távolodott. Még rohanva sem érné el.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte Alex.
- Nem tudom. -Meg fogják...
- Ha megtudták, kicsoda, megölik. - Úgy csattantak a szavai, mintha ez valamiképp Alex
hibája lenne, mintha ezt a buta kérdést fel sem szabadna tenni. De Alex talán épp ettől
határozta el magát. Még mielőtt végiggondolta volna, pontosan mit is akar tenni, talpra
szökkent és futásnak eredt. Dühös volt. Majd megmutatja ő ezeknek, hogy nem csak egy buta
angol fiú, aminek hiszik!
-Alex! - kiáltott utána Troy.
A fiú rá se hederített. Már elérte a járdát. A két gördeszkás a napon üldögélve iszogatott, észre
sem vették, amikor felkapta az egyik gördeszkát a hátuk mögül, és felpattant rá. Csak amikor
már a fa mólóra érve robogott a hajó után, akkor eszmélt fel az egyikük és kiabált utána.
Alex tökéletesen egyensúlyozott. Hódeszka, gördeszka, szörfdeszka, ő mindegyikkel jól
boldogult. Ez a gördeszka pedig pompás darab volt, egy Flexdex ABC5, versenygörgőkkel. Itt
Miamiban minden tinédzser a legjobbat veteti meg magának. Kicsit változtatott a súlypontján,
mert hirtelen ráébredt, hogy nincs se sisakja, se térdvédője. Ha elesik, komolyan megsérülhet.
De most emiatt aggódott a legkevésbé. A hajó távolodott. Tatja a forgó propellerrel már
elhagyta a móló végét. Kint volt a tengeren. Látta, ahogy a Mayfair Lady név egyre kisebb
lesz. Másodperceken belül túl messze lesz.
Alex rákanyarodott a rámpára, amit hajósok a ki-be rakodáshoz használtak. Felsüvített rajta,
aztán már a levegőben szállt. Érezte, ahogy a gördeszka kiesik alóla, és hallotta a tengerbe
csapódni. Őt azonban vitte tovább a lendület. Mégsem éri el. A hajó túl gyors. Alex már lefelé
szállt. Ha a zuhanás ívét - akár csak centikkel is - elvétette, akkor belecsapódik a vízbe... és
utána? A propeller! Darabokra fogja szaggatni. Alex kinyújtotta a karját, ahogy csak bírta, és
ujjai elkapták a tat korlátját. Teste nekicsapódott a fémtestnek, lába pár centivel a propeller
felett ért a vízbe.
Az ütközéstől kiszaladt belőle a levegő. Valaki a hajón biztos meghallotta. De emiatt most
aztán tényleg nem aggódhatott. Csak abban reménykedhetett, hogy a hajtómű zakatolása
elnyomta a csattanást. Minden erejét beleadva felhúzta magát a korláton. És végre ott állt a
taton, térdig vizesen, egész testében sajogva az ütközéstől. De feljutott. És csodával határos
módon észrevétlenül.
Leguggolt, körülnézett. A tat kicsi, patkó alakú rész volt. Előtte helyezkedett el a szalonkabin,
aminek egyik
ablaka, és egy ajtaja hátrafelé nézett. Egy vízhatlan ponyva alatt Alex élelmiszert és két nagy
műanyag hordót látott. Letekerte az egyiknek a fedelét, és beleszagolt. Tele volt benzinnel. Az
Ügynök hosszú útra készülhetett.
Az egész fedélzetet elöl és oldalt is egy, a szálon tetejére erősített vászontető fedte. Alex feje
fölött két darukar egy fa mentőcsónakot tartott. Alex a tatkorlátnak dőlve szusszant kicsit.
Tudta, hogy biztonságban van, amíg valaki ide nem jön valamiért. Hányan lehetnek? A
kapitány a kormánynál az egy. Esetleg valaki mellette. Alex egy pár lábat pillantott meg a
szalon tetején a felső fedélzeten. Az három. És még ketten-hárman odabent. Akkor úgy
hatan...
Visszanézett. Miami kikötője gyorsan távolodott. Alex felállt, lehúzta a cipőjét és zokniját.
Aztán elindult előre, nagyon halkan, nehogy kiszúrják fentről. A szalon első két ablakát zárva
találta, de a harmadik nyitva volt. Leguggolt alatta. Egy férfi beszélt odabent. Erős mexikói
kiejtése volt, minden s betűnél halk sziszegő hangot hallatott.
- Ostoba egy ember vagy Tom Turner! A CIA-nak dolgozol, és meg foglak ölni.
Egy másik hang felelt: - Tévedsz. Fogalmam sincs, miről beszélsz. - Alex felismerte Turner
hangját. Körülnézett, majd vállát a kabinnak támasztva óvatosan felemelkedett, hogy
bekukkantson.
A kabin négyszögletes helyiség volt, a fapadlót eltakarta a szőnyeg, amit most félrehajtottak,
bizonyára, hogy össze ne vérezzék. A hajóhoz képest a berendezés modern volt, irodaszerű, de
nem zsúfolt. Turner egy széken ült, kezei a háta mögött. Valamiféle ragasztószalaggal kötötték
össze kezét-lábát. Meg is verték. Haja nedvesen tapadt a fejére, szája sarkából vér
csörgedezett.
Két férfi volt vele a kabinban. Az egyik egy hajósinasféle, farmerban és fekete pólóban, hasa
rálógott az övére. A másik az Ügynök. Kerek arcú férfi volt, nagyon fekete hajjal és kis
bajusszal. Háromrészes, méretre szabott fehér öltönyt viselt, és fényesre suvickolt cipőt. A
hajósinas nagy automata pisztolyt szorongatott a kezében. Az Ügynök egy nádszéken ült,
kezében egy pohár vörösbort tartott. Beleszagolt, majd kortyolt egyet.
-Milyen pompás bor! - csettintett. - Chilei. Carbernet sauvignon, a saját birtokomon terem.
Tudod, barátom, sikeres vagyok. Az egész világon üzletelek. Valaki bort kíván? Eladok neki.
Valaki drogot akar? Akkor nem normális, de ez nem az én gondom. Eladok neki. Mi olyan
szörnyű ebben? Üzletelek én bármivel, amit az emberek megvesznek. De, tudod, óvatos
ember vagyok. Nem vettem be a mesédet. Kicsit érdeklődtem, és előkerült a CIA neve. Ezért
vagy most itt.
-Mit akarsz tudni? - krákogta Turner.
- Azt akarom tudni, mikor leszünk egy órányira Miamitól, mert akkor lelőlek, és a testedet a
vízbe dobom. -Az Ügynök elmosolyodott. - Csak ennyit.
Alex visszaguggolt. Nem volt értelme tovább hallgatózni. A kabinba nem mehet be. Azok
ketten vannak, ő egymaga. És habár volt egy fegyvere, az nem elég. Pisztoly ellen nem. El
kell terelnie a figyelmüket.
Ekkor eszébe jutott a benzin. Felpillantott a felső fedélzetre, és már indult volna vissza a tatra,
de hirtelen megdermedt, mert fent kinyílt egy ajtó, és kilépett egy férfi. Alex nem tehetett
semmit, nem volt hová bújnia. De szerencséje volt. A kifakult kapitányi egyenruhát viselő
férfi csak azért jött ki, hogy a cigarettacsikket a vízbe
dobja, és körül se nézve vissza is ment. Alex tisztában volt vele, hogy csak idő kérdése, mikor
szúrják ki. Most is csak egy hajszálon múlt. Gyorsan kell cselekednie!
Lábujjhegyen a benzines hordókhoz osont. Megpróbálta felbillenteni az egyiket, de túl nehéz
volt. Körülnézett, valami rongyot keresve. Nem talált, hát lekapta a pólóját, és széttépte. Az
egyik darab végét belemártotta a benzinbe; hevenyészett gyújtózsinórnak megteszi. Mi
történik, ha meggyújtja? Úgy tippelte, a robbanás elég nagy lesz, hogy elvonja a fedélzeten
tartózkodók figyelmét, viszont nem akkora, hogy bárkit megöljön vagy elsüllyessze a hajót.
Mivel ő is a fedélzeten volt, nagyon bízott benne, hogy jól kalkulál.
A zsebéből elővette a doboz gyufát, amivel az étterembenjátszott. Kezével védve a széltől
meggyújtott egy gyufát, majd azzal az egész dobozt. A lángot néhai pólója maradványához
érintette. Egy pillanat alatt lángra kapott.
Visszafutott a kabinablakhoz. Az Ügynök hangját hallotta.
- Még egy pohárral, igen. De aztán mennem kell. Dolgom van.
Alex benézett. Az Ügynök az asztalnál állva töltött magának. Alex visszanézett a tat felé.
Semmi nem történt. Miért nem gyulladt meg a benzin? A szél eloltotta a gyújtózsinórt?
És akkor jött a robbanás. Lángnyelvek és egy gomba alakú, fekete füstfelhő emelkedtek a
magasba a tatnál, de a szél egyből el is sodorta őket. Valaki kiáltott. Alex látta, hogy a benzin
kifröccsent a fedélzetre, és a tűz sebesen terjed. Már a vászontető is lángolt a feje felett.
Akármit is
tároltak még a vízhatlan ponyva alatt, gyúlékony volt. Újabb kiáltások. Dobogó léptek
közeledtek a tat felé. Elérkezett a cselekvés ideje.
- Nézd meg, mi történt! - hallotta Alex az Ügynök parancsát, aztán a hajósinas már szaladt is
ki, és eltűnt a tatnál. Az Ügynök maga maradt Turnerrel. Alex várt még pár másodpercet, majd
belépett, közben megint a nadrágzsebébe nyúlt. Turner látta meg először. Elkerekedett a
szeme. Erre az Ügynök is megfordult. Alex látta, hogy időközben letette a poharat, és felvette
a pisztolyt. Egy pillanatig egyikük sem mozdult. Az Ügynök egy tizennégy éves fiút látott,
mezítláb, derékig meztelenül. Nyilvánvalóan eszébe sem jutott, hogy Alex bármi veszélyt je­
lenthet, vagy hogy ő gyújtotta fel a hajót. És a habozását kihasználva Alex cselekedett.
Felemelte kezét, amiben a mobilt tartotta. Kétszer már tárcsázta a kilencest, és most
harmadszor is lenyomta.
- Nesze neked!
A telefon megremegett a kezében, az antenna teteje hangtalanul felpattant, és egy csillogó tűt
lőtt ki. A tű a mellén találta el az Ügynököt. A férfi villámgyorsan felemelte a fegyverét, ám a
következő pillanatban a padlóra rogyott. Alex az asztalhoz ugrott, felkapta a kést, és
Turnerhez sietett.
-Hogy a fenébe...? - kezdte a CIA-ügynök. Alex azonnal látta, hogy a férfi nem sérült meg
komolyan. Viszont úgy tűnt, nem örül túlságosan, hogy kiszabadul. Alex telefonjáról az
eszméletlen Ügynökre nézett. - Mit csináltál vele?
- Téves hívás - vágta át Turner béklyóit Alex.
Turner felállt és felkapta a pisztolyt, amit az Ügynök ejtett el. Töltve volt. - Mi történt? -
kérdezte a fiút. -Robbanást hallottam.
-Ja, azt én csináltam. Felgyújtottam a hajót.
-Mi?
-Felgyújtottam a hajót.
- De mi is a hajón vagyunk!
- Tudom.
Mielőtt azonban Alex elmagyarázhatta volna, Turner megpördült, és széttett lábbal, felemelt
karral állt meg. A kabin végében egy lépcső vezetett lefelé, amit Alex eddig észre sem vett.
Egy alak bukkant fel rajta. Turner kétszer tüzelt. Az alak visszazuhant. Fekete füst szivárgott a
kabinba. Újabb robbanás hallatszott, és az egész hajó megrázkódott, mintha hirtelen meglökte
volna a dagály. A fedélzeten kiáltások harsantak. Az ablakon kinézve Alex látta a felcsapó
lángokat.
-Ez a másik benzines hordó lehetett.
-Mennyi volt?
- Csak kettő.
Turner mintha elkábult volna. Nagy nehezen tudott dönteni. - A tenger... úsznunk kell.
Elsőnek ő osont ki a kabinból. A fedélzet hirtelen megtelt emberekkel. Legalább heten voltak.
Alex nem is értette, honnét jöttek. Két, piszkos fehér pólót és farmert viselő fiatal férfi
poroltóval a kezében harcolt a lángokkal. Ketten voltak a felső fedélzeten, és még egy a
tatban. Mindenki kiabált.
A hajó mögött a füst az ég felé kanyargott. A mentőcsónak lángolt. A vászontető egy része is
égett. De legalább senki nem sejtette, mi történt. Senki nem látta Ale-
xet. Mindenkit meglepett a robbanás, és csak az érdekelte őket, hogy megfékezzék a tüzet.
Amikor azonban Turner kilépett a fedélzetre, az egyik ember észrevette, és spanyolul
felkiáltott.
- Gyerünk! - rikoltott Turner is.
A hajókorlát felé iramodott. Alex követte. Géppisztoly kelepelt, s feje felett a megmaradt
vászonponyva is cafatokra szakadt. Golyók csapódtak a fedélzetbe, faszilánko-kat repítve
szerteszét. Egy villanykörte felrobbant. Alex nem volt benne biztos, ki tüzelt. Csak annyit
tudott, hogy csapdába esett füst, lángok, golyók és olyan emberek között, akik meg akarják
ölni. Látta, hogy Turner átugrik a hajó oldalán. A géppisztoly újra megszólalt, és pár centire
Alex csupasz lábától a fedélzetbe lövedékek csapódtak. Felkiáltott. Szilánkok fúródtak
bokájába és sarkába. Előrelendült és átugrott a korláton. A káosz mintha soha nem akart volna
véget érni. Csupasz vállán érezte a szelet. Újabb lövések hangzottak. Aztán fejest az Atlanti-
óceánba zuhant, és eltűnt a víz alatt.
Hagyta, hogy az óceán elnyelje. A csatamezővé vált hajó után a víz meleg és megnyugtató
volt. Alex erőteljes csapásokkal úszott még lejjebb. Valamit elsuhant mellette. Döbbenten
értette meg, hogy még mindig lőnek rá. Minél lejjebb jut, annál nagyobb biztonságban lesz. A
sós víz csípte a szemét, mégis muszáj volt tudnia, meddig jutott. Felnézett. A felszínen fényt
látott, de a hajónak nyoma sem volt. Tüdeje kezdett tiltakozni. Muszáj levegőt vennie. Mégis
várt. A legszívesebben egy óráig a víz alatt maradt volna.
Csakhogy nem bírt. Egész teste oxigént követelt, hát a felszínre emelkedett. Zihálva bukkant
fel, fejéről ömlött a
víz. Turner ott lebegett nem messze. A CIA-ügynök inkább látszott holtnak, mint elevennek.
Alex már arra gondolt, talán eltalálták, de vért nem látott. Talán sokkot kapott.
-Jól vagy? - kérdezte.
- Megvesztél? - Turner olyan dühös volt, hogy beszéd közben lenyelt agy adag vizet.
Köpködött és csapdosott, nehogy lemerüljön. - Meghalhattunk volna!
Alex nem akart hinni a fülének.- Megmentettem az életedet! - most már ő is kezdett
bedühödni.
-Igen? Nézz oda!
Alex baljós előérzettél fordult meg a vízben. A Mayfair Lady nem robbant fel. A tüzet
eloltották. És a hajó visszafelé tartott.
Alex talán másfél percig lehetett víz alatt. Ez alatt a hajón mindenki a lángokat oltotta, senki
nem maradt a kormánynál. A motor teljes gőzzel ment, s most olyan ötszáz méterre járt tőlük.
De a kapitány kétségtelenül visszatért a hídra. A hajó fordulni készült. Alex négy-öt embert
látott az orrban. Mindegyiküknél fegyver volt. Észrevették őket. Az egyik kiáltozva
mutogatott feléjük. Alex és Turner tehetetlenül lebegtek a vízben. A hajó hamarosan odaér.
Kényelmes célpontot szolgáltatnak, leszedik őket, akár a vásári céllövöldében.
Mit tehetne? Turnerre nézett, hátha a tapasztalt ügynök kitalál valamit, előhúz egy nyulat a
kalapból. A CIA-nak nincsenek mindenféle felszerelései? Hol marad a felfújható motorcsónak
vagy a búvárharang? Turner azonban nem csinált semmit. Még a pisztolyt is elvesztette.
A Mayfair Lady közben megfordult.
Turner elkáromkodta magát.
A hajó a vizet szelve közeledett...
...és akkor felrobbant. Hatalmas, végleges robbanás volt. Három detonációt hallottak,
egyszerre az orrban, középen és a tatban. A Mayfair Lady három darabra szakadt, a kémény a
szalonnal együtt kiemelkedett a vízből, mintha el akarna menekülni a hajó többi részétől. Alex
a vízben is érezte a lökéshullámot. A robbanás fülsüketítő volt. Halak záporoztak rá, és
fadarabok, néhány még égett. Egyből tudta, hogy ezt senki nem élhette túl. És ezzel együtt
szörnyű gondolata támadt.
Az ő hibája? Mindenkit megölt?
Turner ugyanezt gondolhatta, de nem szólt semmit. Nézték, ahogy az egykor csodaszép
motoros hajó elsüllyed.
Ekkor egy motor hangját hallották. Alex megfordult. Egy motorcsónak robogott feléjük.
Belinda Troy állt a kormány mögött. Valahogy megszerezte és utánuk eredt. Egyedül volt.
Először Turnert húzta ki a vízből, majd Alexet. A fiúban most tudatosult, hogy nem is látni a
szárazföldet. Az egész olyan gyorsan történt, és a Mayfair Ladynek mégis sikerült
kilométerekre jutni a parttól, mielőtt megsemmisült.
- Mi történt? - kérdezte Troy. A szél elkapta hosszú haját, és szétterítette a levegőben. Úgy
nézett ki, mint aki mindjárt idegrohamot kap. - Láttam, hogy felrobban a hajó. Azt hittem... -
elhallgatott, hogy lélegzethez jusson. - Mi történt?
-A fiú volt -jelentette ki szenvtelen hangon Turner. Még mindig az utolsó pár perc eseményeit
igyekezett feldolgozni. - Elvágta a kötelékeimet...
- Megkötöztek?
- Igen. Az Ügynök tudta, hogy a CIA-nak dolgozom. Meg akart ölni. Alex elkábította. Van
valami a mobiljába építve - sorolta a tényeket, de hangjából nem érződött hála. A
motorcsónak szelíden ringatózott. Senki nem moccant. - Felrobbantotta a hajót. Mindenkit
megölt.
- Nem igaz - rázta fejét Alex. - A tűz akkor már kialudt. Te is láttad. Visszanyerték uralmukat
a hajó felett. Meg akartak fordulni, hogy visszajöjjenek...
-Az isten szerelmére! - Úgy tűnt a CIA-ügynök szinte túl kimerült, hogy vitatkozzon. -
Szerinted mi történt? Az egyik biztosíték kiégett, és a Mayfair Lady csak úgy magától
felrobbant? Te tetted, Alex. Meggyújtottad a gázt, ezt történt.
Gáz. Az amerikaiak így nevezik a benzint. Délelőtt az étteremben ezt is kikérdezték tőle.
Mintha száz éve lett volna.
- Megmentettem az életedet - mondta Alex. -Ja, köszi, Alex - felelte Turner üres hangon. Troy
beült a kormány mögé, és beindította a motort.
A csónak megfordult, és elindult a part felé.

Útlevélvizsgálat
A gépen Alex ült az ablakhoz, mellette Troy, Turner pedig a folyosónál. Vakációzó család.
Troy egy magazint olvasgatott. Turner egy forgatókönyv volt, s mivel producernek kellett
kiadnia magát, még jegyzetelt is a margóra, hátha valaki figyeli. Alex egy Game Boy
Advance-szal játszott. Turnertől kapta, még mielőtt elhagyták Miamit. Nem nagyon értette,
miért. Az indulási váróban a férfi nagy közönyösen azt mondta:
- Tessék, Alex. Hogy ne unatkozz a gépen.
Alex gyanakodva vette el. Még nem felejtette el, hogy a legutóbbi Game Boy, amit kapott,
tele volt Smithers szerkentyűivel. De amennyire meg tudta állapítani, ez teljesen hétköznapi
játék volt. Eljutott a Rayman ötödik szintjéig, és nem robbant fel a kezében.
Kinézett az ablakon. Egy órája lehettek a levegőben. Ez már a második gépük volt aznap.
Előtte Miamiból elrepültek a jamaikai Kingstonba, és ott szálltak át erre. Már megkapták az
ilyen gépeken szokásos, nem túl élvezetes rágcsálnivalókat. Szendvics, egy aprócska
sütemény és egy pohár víz. A stewardess most visszatért, és sietősen nekiállt összeszedni a
tálcákat.
- Itt a kapitány beszél. Kérem, kapcsolják be biztonsági övüket, és ülésüket állítsák
függőleges helyzetbe. Hamarosan megkezdjük a leszállást.
Alex erre megint kinézett az ablakon. A tenger a türkiz hihetetlenül szép árnyalatában
csillogott. Mintha nem is
víz lenne. Aztán a gép oldalra dőlt, és ő végre megpillantotta a szigetet. Mind a kettőt.
Északabbra Kubát, és alatta Cayo Esqueletót. Az égen egyetlen felhő sem volt, és egy
pillanatra teljesen tisztán látszott a két sziget: két gyöngyház-zöld csík, melyeknek partja
acélkéken vibrált. A gép ereszkedni kezdett. A szigetek eltűntek, és amikor legközelebb
megpillantotta őket, a repülő már alacsonyan robogott egy kifutó felé, ami nyugtalanító
módon irodaházak, hotelek, utak és pálmafák sűrűjébe volt beékelve. Látott egy otromba, torz
irányítótornyot, és egy alacsony, betonból és üvegből álló terminált. Két, szervízfurgonokkal
körülvett gépet. A hátsó kerekek kis döccenéssel értek le az aszfaltra. Földet értek.
Alex kikapcsolta a biztonsági övét.
- Várj még, Alex - szólt rá Troy. - A figyelmeztető lámpa még ég.
Pont úgy viselkedett, mint egy anya. Az a fajta, aki folyton parancsolgat és követel. Alex úgy
gondolta, illik hozzá a szerep. Ha valaki figyeli, valóban családnak hiszi őket, de azt is
azonnal látja, hogy nem egy boldog család. A miami események óta a két ügynök szinte
keresztülnézett rajta. Alex nehezen igazodott el rajtuk. Ha ő nincs, Turner halott lenne, de ezt
egyikük sem volt hajlandó elismerni - mintha megsértette volna a szakmai büszkeségüket. És
továbbra is kitartottak amellett, hogy ő robbantotta fel a Mayfair Ladyt, és ölt meg mindenkit
a fedélzeten, így persze nem volt könnyű elhessegetni az érzést, hogy tényleg felelős a
katasztrófáért. Való igaz, meggyújtotta a benzint. Mi más okozhatta a későbbi robbanást?
Próbált nem gondolni rá. A gép megállt, mindenki felkelt és a fenti csomagtartóba tett
csomagjáért küzdött.
Ahogy Alex felnyúlt a táskájáért, a Game Boy majdnem kiesett a kezéből. Turner odakapta a
fejét. Alex látta a riadalmat a szemében. - Vigyázz rá! - sziszegte.
Szóval igaza volt. Valamit eldugtak a Game Boyban. Mennyire jellemző a CIA-sokra, hogy őt
nem avatják be, csak megkérik, hogy vigye helyettük.
Dél volt, a legrosszabb idő a megérkezésre. A gépből kilépve Alexet szinte megcsapta az
aszfaltról felszálló hő. A lélegzete is elakadt. A levegő fojtogató volt, és dízelszagú. Még oda
sem ért a lépcső tetejére, már izzadt. Az érkezési váró pedig nem nyújtott enyhülést. A
légkondicionáló nem működött, ők pedig egy zárt, ablaktalan helyen találták magukat két-
háromszáz másik emberrel együtt. A terminál sokkal inkább egy kipofozott pajtának tűnt,
mint modern reptéri épületnek. A falakat egyhangú olajzöldre festették, és a szigetről készült
poszterekkel díszítették, amik legalább húszévesek lehettek. Alexék gépének utasai utolérték
az előttük érkezett repülő utazóközönségét, s az eredmény hatalmas tömeg lett, amely
csomaggal a kézben araszolt az üvegkuckóban ülő három útlevélkezelő felé. Senki nem állt
sorba. Ahogy egy útlevelet lepecsételtek, és az embert beengedték, a tömeg
előrenyomakodott.
Egy óra múlva Alex még mindig ott állt. Izzadt volt, megviselt, és a szomjhalál kerülgette.
Oldalt egy-egy öreg, repedezett ajtó nyílt a férfi- illetve a női mosdóba. Bent talán van csap,
de vajon iható-e a víz? Egy egészalakos tükör mellett egy barna inges és nadrágos őr állt a
falnak dőlve, karjában géppisztolyt dajkálva. Alex még a karját sem tudta kinyújtani, annyira
be volt szorítva. Mellette egy idős nő állt, a haja szürke, az arca ráncos. Olcsó parfümtől
bűzlött. Ahogy Alex forgolódott, az asszony szinte átölelte, és a fiú
undorodva húzódott el, nem is tudván titkolni ellenszenvét. Felpillantva észrevette, hogy a
mennyezeten egyetlen biztonsági kamera figyel. Eszébe jutott, Joe Byrne mennyire aggódott a
Santiago reptér szigorú ellenőrzése miatt. Alex úgy látta, hogy bárki szabadon besétálhatna,
senkit nem érdekelne. Az unott őr félálomban szunyókált. A kamera fókusza is biztosan
homályos.
Végre-valahára odaértek az üvegkalitkához. A tiszt fiatal volt, zsíros fekete hajú és
szemüveges. Turner becsúsztatta neki a három útlevelet és a kitöltött űrlapokat. A tiszt
kinyitotta az útleveleket.
- Maradj nyugton, Alex - szólt rá Troy. - Már csak egy perc.
- Igen, anya.
Az útlevélkezelő felpillantott. Tekintete csöppet sem volt barátságos. - Mr. Gardiner? Mi a
látogatásuk célja?
- Nyaralás - felelte Turner.
A férfi szeme az útlevélről rájuk szegeződött. Majd a dokumentumokat egy szkenner alá
tartotta, és közben ásított. Az őr, akit Alex korábban látott, arrébb ment, és az ablakon
keresztül a gépeket nézte.
- Hol laknak? - faggatta őket tovább a tiszt.
- Los Angelesben - felelte Turner kifejezéstelen arccal. - Én filmes vagyok.
-És a felesége?
- Nem dolgozom - válaszolt Troy.
A tiszt Alex útleveléhez ért. Kinyitotta, egyeztette a fényképet az előtte álló fiúval. Alex
Gardiner. -Jó napot - mosolygott rá Alex.
- Először jársz Cayo Esqueletón? -Igen, de remélem, nem utoljára.
A tiszt rámeredt, szemét felnagyította a szemüveg. Láthatóan hidegen hagyta az egész. -
Melyik hotelben szállnak meg?
-A Valenciában - felelte halkan Turner. A nevet mindhárom űrlapon feltüntette.
Újabb szünet. Majd a tiszt fogta a pecsétet, és háromszor lecsapott vele. Úgy hangzott a kis
fülkében, mint három lövés. Visszaadta az útleveleket. - Élvezzék a Cayo Esqueletón töltött
időt.
Alex és a két CIA-ügynök átment a csomagkiadóhoz, ahol táskáik már ott keringtek egy vén,
nyikorgó szállítószalagon. Ennyi, gondolta Alex. Könnyebben már nem is mehetett volna.
Mekkora felhajtást csaptak, pedig rá nem is lett volna szükség.
Felvette a bőröndjét.
Ugyanebben a pillanatban, noha ő nem tudhatta, útlevélképét és adatait, Turnerével és
Troyéval együtt továbbították Havannába, a kubai rendőrség központjába. A „családot"
valójában háromszor is lefényképezték. Egyszer a kamera a váróban, amit Alex is látott, és
ami sokkal kifinomultabb szerkezet volt, mint amilyennek látszott. Noha réginek tűnt, rá
tudott közelíteni az ember gomblyukára vagy egyetlen szóra egy lapon, és ötvenszeresre
felnagyítani. Másodszor a mosdók melletti tükör mögül fotózta le őket egy kamera. Végül
pedig közvetlen közelről egy másik, amelyet egy öreg hölgy melltűjébe rejtettek, aki olcsó
parfümtől bűzlött, és aki nem akkor érkezett, hanem állandóan ott lebzselt az újonnan
érkezettek között, és a mellé szegődött, aki éppen felkeltette munkaadóinak gyanúját. A
Turner által kitöltött űrlapok is úton voltak egy műanyag zacskóba zárva. Nem is a válaszok
számítottak, hanem maguk a lapok. A pa-
pírt úgy alakították ki, hogy felfogja az ujjlenyomatot, amit egy órán belül digitálisan
beszkennelnek, majd összevetnek az ugyanabban az épületben tárolt hatalmas adatbázissal.
A santiagói reptér láthatatlan megfigyelőrendszere már azelőtt Turnerre és Troyra koncentrált,
hogy megérkeztek volna. Amerikaiak voltak. Állítólag nyaralni jöttek, csomagjukban (amit a
repülőről levéve természetesen átkutattak) volt napolaj, törülköző meg az alapvető gyógy­
szerek, pont ahogy az egy átlagos amerikai családtól várható. Ruháikat a címkék tanúsága
szerint mind Los Angelesben vették. Csakhogy Turner egyik ingének zsebébe dugott blokk
másról mesélt. Nemrégiben vett egy könyvet a virginiai Langleyben. Márpedig Langley a CIA
főhadiszállása. A kis papírfecni elegendő volt, hogy megszólaljanak a riasztók. Ez lett az
eredmény.
A reptér ügyeletes biztonsági főnöke feszülten figyelte őket. Egy kicsi, ablaktalan irodában
ült, egy rakás monitor előtt, amiken keresztül mindent látott. Nézte, ahogy a csomagokkal
átmennek az érkezési terembe. Ujja a konzol egy vörös gombja mellett lebegett. Még nem
késő. Visszahozathatja őket, még mielőtt elérnek a taxikhoz. Az alagsorban rengeteg cella
várja őket. És ha maguktól nem felelnek, jöhetnek a drogok.
Mégis...
A biztonsági főnököt Rodrigeznek hívták. Jól végezte a munkáját. Már annyi amerikai kémet
vallatott, hogy, mint azt kedvtelve mondogatta, száz méterről is kiszúrja őket. Már akkor
kiszúrta „Mr. és Mrs. Gardinert", még mielőtt azok átértek a kifutón, és odaküldte egyik
helyettesét, hogy nézze meg őket közelebbről. Ez volt az unott őr, akit Alex látott.
Most azonban Rodrigez nem volt biztos a dolgában, pedig nem engedhette meg magának,
hogy hibázzon. Végül is Cayo Esqueletónak szüksége van a turistákra. Meg a pénzükre. A két
felnőtt gyanús volt, csakhogy egy gyerekkel voltak. Végighallgatta Alex és a vámtiszt rövid
beszélgetését. A terem tele volt mikrofonokkal. Mennyi idős lehet a fiú? Tizennégy? Tizenöt?
Csak egy amerikai fiú, aki két hét nyaralást kapott ajándékba.
Rodrigez döntött. Elvette kezét a vészcsengő mellől. Jobb elkerülni a rossz hírverést. Nézte,
ahogy a család beleveszik a tömegbe.
Na persze azért szemmel tartják őket. Biztos, ami biztos, később majd ír egy jelentést, amit a
fényképekkel és ujjlenyomatokkal együtt elküld a Cayo Esqueleto-i helyi rendőrségnek. Egy
másik példányt pedig egy nagyon fontos úriembernek a Casa de Oróban. És esetleg küld
valakit a Valenciába, hogy a közelükben legyen.
Rodriguez hátradőlt a széken, és rágyújtott. Közben újabb gép szállt le. Újra előredőlt, és
nekiállt átvizsgálni a tömeget.
A Valencia lenyűgöző hotel volt. Alex hasonlót eddig csak luxusutazások reklámjaiban látott.
Egy félhold alakú öböl partján állt miniatűr villák között, a recepciót pedig egzotikus virágok
és növények minidzsungele alkotta. Belül volt egy fánk alakú úszómedence, melybe a víz
színe fölé érő üléseket is helyeztek. Az egész hely mintha aludt volna. A vendégek, akik
mozdulatlan feküdtek a napozóágyakon, biztosan.
Alex „szüleivel" az egyik kis kétszobás villát kapta. A verandát lejtős szalmatető védte a
naptól. A villa mellett
egy pálmacsoport állt, utána fehér homoksáv következett, majd a Karib-tenger hihetetlen
kékje. Alex próbaképpen leült az ágyra. Egyetlen fehér lepedő takarta. A mennyezeten
ventilátor forgott lassan. Egy élénkzöld és -sárga színű madár röppent az ablakpárkányra,
majd tovalibbent a tenger felé, mintha őt hívná.
-Mehetek úszni? - kérdezte. Normális esetben nem kért volna engedélyt, de úgy gondolta, ez
illik a szerepéhez.
- Persze, drágám. - Troy éppen kicsomagolt. Már megbeszélték, hogy a hotelben is tovább
kell játszaniuk a családot. Mindenütt lehallgathatják őket. - De vigyázz!
Alex felvette az úszónadrágját, és már rohant is le a tengerhez.
A víz tökéletes volt: meleg és kristálytiszta. Kavicsok nem voltak, csak a legfinomabb
porszőnyeg. Apró halak úszkáltak körülötte, rajuk szétrebbent, amint feléjük nyúlt. Alex
életében először örült annak, hogy találkozott Alán Blunttal. Ez tuti jobb, mint Londonban
lógni. Ez egyszer talán jól alakulnak a dolgok.
Miután kilubickolta magát, kiment a partra, és lefeküdt egy függőágyba, amit két fa között
feszítettek ki. Fél öt volt, de ugyanolyan hőség tombolt, mint amikor délben megérkeztek.
Egy arrajáró pincértől rendelt egy üdítőt a villa számlájára. Majd a szülei fizetik.
A szülei.
Ahogy ide-oda lengett, hajából lefolyt a víz és a mellkasán felszáradt, Alex pedig azon
tűnődött, milyenek lettek volna az igazi szülei, ha nem halnak meg egy repülőgép-
szerencsétlenségben nem sokkal az ő születése után. Milyen lett volna egy normális házban
felnőni, egy anyával, akihez odafuthat, ha elesett, egy apával, akivel játsz-
hat, akitől pénzt kérhet, és aki elől néha elbújna? Átlagos fiú lett volna, aki a jegyei miatt
aggódik - nem pedig kémek, ügynökök és felrobbanó hajók miatt. Talán kellemesebb
személyisége lenne. És biztosan több barátja. Es tutira nem feküdne egy függőágyban a
tengerparton.
Addig maradt, amíg meg nem száradt a haja. Érezte, hogy jobb bemenni a napról. Turner és
Troy nem jöttek érte, biztos el vannak foglalva a saját dolgukkal. Még mindig biztos volt
benne, hogy sok mindent elhallgatnak előle. Eszébe jutott a Game Boy Advance. A
legeslegutolsó pillanatban nyomták a kezébe, amikor már majdnem felszálltak a gépre. Azt
akarták, hogy ő vigye be a szigetre, tudván, hogy egy tizennégy éves fiút úgysem motoznak
meg?
Alex leugrott a függőágyból a homokra. Egy helyi lakos ment el mellette, a férfi nyakláncot
árult a turistáknak a parton. Alexet látva felmutatta a portékáját: egy bőrszíjra tucatnyi
különböző kagylót fűzött. Alex a fejét rázta, és elindult vissza a villához. A Game Boy még a
táskájában van. Turner elfelejtette visszakérni. Alex besurrant a szobájába, elővette és újra jól
megnézte. Nem látszott rajta semmi különleges. Világoskék volt, benne egyetlen játék, a
Rayman. Alex megmérte a kezében a súlyát. Amennyire meg tudta állapítani, nem volt se
könnyebb, se nehezebb a kelleténél.
És akkor beugrott neki. Azt a Game Boyt, amit annak idején ő kapott, a playgomb háromszori
lenyomásával lehetett bekapcsolni. Talán ez is úgy működik. Megnyomta a gombot: egy,
kettő... három. Semmi nem történt. A fekete képernyőt nézve hirtelen dühös lett magára.
Tévedett. Ez csak egy játék, azért adták neki, hogy nyugton maradjon. Ideje volt felöltözni.
Az asztalra tette a játékot, és felállt.
A Game Boy csipogott.
Alex megpördült. Felismerte a hangot, csak még nem tudta, mit jelez. A Game Boy még
mindig csipogott, különös, fémes hangon. Aztán a képernyő hirtelen életre kelt. Zöld és fehér
színben pulzált. Ez meg mi lehet? Újra a kezébe vette. A zaj azonnal elhalt, és a kép is eltűnt.
A Game Boyt az asztal felé közelítette. Megint életre kelt.
Alex az asztalra nézett. Nem volt rajta más, csak egy régimódi ébresztőóra, amit a hotel adott.
Kinyitotta a fiókot. Egy angol-spanyol nyelvű Biblia. Más semmi. Akkor mitől csinál így a
Game Boy? Elfordította. Elhallgatott. Az asztal felé fordította. Újra kezdte.
Az óra...
Alex közelebbről megnézte a számlapot. Foszforeszká-ló volt. A Game Boyt az üveghez
nyomta, mire a csipogás még erősebb lett. Végre megértette. Az óra számlapján a számok
kicsit radioaktívak voltak. Ezt érezte a Game Boy.
Egy Geiger-Müller-számlálót építettek be a játékba. Alex komoran elmosolyodott. A Rayman
tökéletes játék erre. Csak éppen igazi radioaktív sugarakat keres.
Mit jelent ez? Turner és Troy nem egyszerű megfigyelésre jöttek. Igaza volt. Blunt is, és
Byrne is kezdettől fogva hazudtak neki. Alex tudta, hogy csupán pár kilométerre vannak
Kubától. Eszébe jutott az egyik történelemóra. Az ezerkilencszázhatvanas évek. A kubai
rakétaválság. Az Amerikára irányzott nukleáris fegyverek...
De még mindig nem lehetett biztos benne. Talán elhamarkodottan következtet. De tény, hogy
a CIA egy Geirger-Müller-számlálót csempészett a Csontváz-szigetre, és akármilyen
őrültségnek hangzik, csakis egyvalamire használhatják.
Nukleáris bombát keresnek.

Testvériség tér
Alex aznap este keveset beszélt vacsoránál. A hotel napközben üresnek tűnt, de most
meglepően sok vendég jelent meg a vacsoránál. Bő ruhákban, napbarnítottan nyüzsögtek, s
Alex tudta, most úgysem lehetne nyíltan beszélni.
Az étterem teraszán ültek, mely a tengerre nézett, és halat ettek rizzsel, salátával és fekete
babbal. Alex még sosem evett ennyire friss halat. A délután intenzív hősége után az esti
levegő szinte hűvösnek hatott. Két gitáros a gyertyafényben latin zenét játszott. Tücskök
hegedültek ezrével az aljnövényzetben.
Hármasban beszélgettek, mint bármelyik család. Hogy milyen városokat szeretnének még
látni, milyen tengerpartokon úszni. Turner mondott egy viccet, amin Troy olyan hangosan
nevetett, hogy többen feléjük fordultak. De az egész hamis volt. Nem mennek sehová, és a
vicc sem volt vicces. Az étel és a környezet dacára Alex kezdte utálni minden percét ennek a
szerepnek, amit rákényszerítettek. Legutóbb Sabinával és a családjával volt együtt
Cornwallban. Milyen más volt az! És ez a vacsora ezekkel az emberekkel még annak az
emlékét is megkeserítette.
De aztán csak véget ért. Alex kimentette magát, hogy lefekszik aludni. Bement a szobájába, és
betette maga mögött az ajtót. Egy pillanatig csak állt ott, vállával a fának dőlve. Körülnézett.
Valami nem stimmelt. Óvatosan lépett egyet. Minden idegszála megfeszült. Valaki járt itt.
Bőröndje, amit csukva hagyott itt, most nyitva állt. Valaki a hotelből átkutatta a szobáját, amíg
vacsorázott? Még mindig itt van? Benézett a fürdőbe, majd a függöny mögé. Senki. Odament
a bőröndhöz. Beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy mi hiányzik. A Game Boy. Szóval erről
van szó! Turner vagy Troy surrant be hozzá. A Game Boy és Geiger-Müller-számláló
elengedhetetlen volt a küldetésükhöz. Visszavették.
Gyorsan levetkőzött, és ágyba bújt, de nem volt álmos. Csak feküdt a sötétben, és hallgatta a
partot mosó hullámokat. Az ablakon keresztül ezer meg ezer csillagot látott. Sose hitte, hogy
ennyi van, és hogy ilyen fényesek is lehetnek. Turner és Troy úgy fél órával később tértek
vissza a szobájukba. Hallotta, hogy beszélnek, de nagyon halkan, nem értette, mit. A fejére
húzta a takarót, és nagy nehezen elaludt.
Amikor reggel felébredt, elsőnek az ajtó alatt betolt üzenetet vette észre. Kikelt az ágyból, és
felvette. Nagybetűkkel írták:
SÉTÁLNI MENTÜNK. GONDOLTUK, RÁD FÉR A PIHENÉS. KÉSŐBB
TALÁLKOZUNK.
ANYA XXX
Alex négyrét hajtotta a lapot, aztán összetépte, a cafatokat a kukába szórta, és elment
reggelizni. Arra gondolt, hogy furcsa egy szülő az, aki csak úgy otthagyja a gyerekét. Bár
biztos rengeteg család van, aki ugyanezt teszi, csak esetleg azoknál van kéznél egy nagyi vagy
egy bébicsősz. Délelőtt a parton olvasgatott. A tengerben játszott pár vele egykorú fiú, és arra
gondolt, csatlakozik hozzájuk. Csakhogy nem beszéltek angolul, és túlságosan magukkal
voltak elfoglalva. „Szülei" még tizenegy órára sem tértek vissza. Alexnek elege lett, hogy
egyedül üldögél. Egy szigeten van a világ túlsó felén. Ennyi erővel akár jól is érezheti magát.
Felöltözött, és elindult a városba.
Ahogy kilépett a hotel területéről, megcsapta a hőség. Az út elkanyarodott a tengertől a
szárazföld belseje felé, az egyik oldalon cserjés szegélyezte, a másikon meg dohányültetvény,
legalábbis annak tippelte a derekáig érő vastag, zöld leveleket. A táj lapos volt, a tenger felől
mégsem hatolt be a szél. A levegő mozdulatlan, fülledt volt. Alex megizzadt, és alig győzte
elhessegetni a körülötte döngő legyeket. Néha elhagyott egy-egy napszítta fából vagy
hullámlemezből készült épületet. Egy légy zümmögött a fülébe. Odacsapott.
Húsz perc alatt érte el Puerto Madrét, a néhai halászfalut, amely sűrű, zsúfolt várossá nőtte ki
magát. Az épületek elképesztően különböző stílusban készültek: rozoga fabódék, márvány- és
téglaházak, hatalmas kőtemplomok. A nap mindenen otthagyta a nyomát, s a napfény
mindenütt jelen volt: a porban, az élénk színekben, a fűszerek és túlérett gyümölcsök
illatában.
A várost fülsiketítő ricsaj ülte meg. A nyitott ablakokból jazzt és salsát bömböltek a rádiók. Az
utcákat hatalmas amerikai autók, régi Chevroletek és Studebakerek torlaszolták el, akár élénk
színű játékok, s eszeveszetten dudálva igyekeztek félreparancsolni útjukból a lovakat és a kor­
dákat, motoros riksákat, cigarettaárusokat és cipőfényező fiúkat. A kávézók teraszán
mellényes öregek pislogtak a verőfényben. Szűk ruhás nők ácsorogtak az ajtókban.
Alex még sosem járt olyan helyen, ami ennyire hangos, koszos és eleven lett volna.
Valahogy kilyukadt a főtérre, melynek közepén nagy szobor díszelgett: egy forradalmárt
ábrázolt, kezében puska, övében gránát. A téren legalább száz árus tolongott, gyümölcsöt és
zöldséget, kávébabot és ajándékokat, régi könyveket és pólót árultak. S mindenütt tömeg volt,
az emberek ki-be áramlottak az olcsó üzletekből és fagyi-zókból, hosszú árkádok alatti
asztaloknál hűsöltek, sorban álltak gyorséttermek és paladarék, azaz magánházakban
berendezett apró éttermek előtt.
Az egyik falon észrevett egy utcatáblát. PLAZA DE FRATERNIDAD. Alex annyira tudott
spanyolul, hogy lefordítsa. „Testvériség tér." Nehezen hitte, hogy túl sok testvéri érzést találna
itt. Hirtelen megállt mellette egy kövér férfi öreg, koszos vászonöltönyben.
-Akarsz szivar? Legjobb havannai szivar. De olcsó ár. Olcsó.
-Hé, amigo. Adok póló...
-Muchacho! Hozd el szüleid báromba...
Mire föleszmélt, már körül is vették. Csak most jött rá, mennyire kilóg a sötét bőrű, trópusi
emberek közül, akik rikító ingben és szalmakalapban ődöngnek. Kitikkadt és szomjas volt.
Nézelődött, hol ihatna valamit.
És akkor pillantotta meg Turnert és Troyt. A két különleges ügynök egy öntöttvas asztalnál
üldögélt az egyik pofásabb étterem előtt, egy nagy szőlőinda árnyékában, mely jótékonyan
eltakarta a szeplős falat. Fölöttük neontábla lógott Montecristo szivart reklámozva. Egy
helybéli ült velük, s láthatóan teljesen belemerültek a beszélgetés-
be. Mindhármuk előtt volt ital. Alex feléjük indult, hátha meghallja, miről beszélnek.
A helybéli férfi hetvenéves lehetett, sötét inget, bő nadrágot és ellenző nélküli, lapos sapkát
viselt. Cigarettája szinte eltűnt a szájában, annyira szívta. Arca, nyaka és karja napégette és
ráncos volt. Ám közelebbről Alex látta csillogó szemében az energiát. Troy mondott valamit,
mire a férfi felnevetett, csontos kezével megfogta poharát, és egy húzásra eltüntette a
tartalmát. Aztán keze fejével megtörölte a száját, mondott valamit, majd felállt és elment.
Alex túl későn érkezett, hogy hallgatózzon, hát odalépett hozzájuk.
-Alex! - Troy mint általában, most sem örült, hogy látja.
- Hello, anya - ült le Alex, meg se várva a kínálást. -Kérhetek inni?
- Mit keresel itt? - kérdezte Turner. Szája megint vonallá préselődött össze. Tekintete üres
volt. - Megmondtuk, hogy maradj a hotelban.
- Azt hittem, ez családi nyaralás. Különben is délelőtt átvizsgáltam a hotelt. Nincs ott egyetlen
nukleáris fegyver se, ha érdekel.
Turner összerezzent. Troy idegesen nézett körül. -Halkabban! - sziszegett, mintha bárki is
hallhatta volna őket abban a ricsajban.
- Hazudtatok nekem - folytatta Alex zavartalanul. -Nem tudom, miért vagytok itt, de biztosan
nem csak Szarov tábornokot figyelitek. Miért nem áruljátok el végre, miről van szó?
Sokáig csak hallgattak.
- Mit kérsz inni? - szólalt meg aztán Troy.
Alex a nő poharára pillantott. A sárgás lötty egész ínycsiklandón nézett ki. - Te mit iszol?
-Mojitót. Helyi specialitás. Rum, friss citrom leve, jégdara, szóda és mentalevél.
-Jól hangzik. Ilyet kérek. Csak rum nélkül.
Turner odaintette a pincért és mondott neki valamit spanyolul. Az bólintott és elsietett.
Közben Troy döntésre jutott. - Rendben, Alex. Elmondjuk, amit tudni akarsz...
- De a parancsunk...! - szólt közbe Turner.
- Van választásunk? - nézett rá mérgesen Troy. - Alex már úgyis tud a Game Boyról.
-A Geiger-Müller-számláló - mondta Alex.
- Igen, az - bólintott a nő. - És azért vagyunk itt. -Kortyolt egyet az italából. - Nem akartuk,
hogy tudd, mert nem akartunk megijeszteni.
-Ez nagyon kedves tőletek.
-Parancsot kaptunk! - nézett rá csúnyán Troy. - De ha már ennyit tudsz... akár megtudhatod a
többit is. Úgy hisszük, a szigeten egy nukleáris készüléket rejtettek el.
-Szarov tábornok...? Honnét lenne atombombája?
- Nem szabadna ezt - morogta Turner.
De ezúttal Troy rá sem hederített. - Valami folyik itt, a Csontváz-szigeten. Nem tudjuk,
pontosan mi, de ha tudni akarod, megijedtünk. Pár napon belül megérkezik ide Borisz
Kirijenkó, az orosz elnök kéthetes pihenésre. Ez nem olyan nagy dolog. Ősidők óta ismeri
Szarovot. Már gyerekkoruk óta. És az oroszok már amúgy sem az ellenségeink.
Alex ezt már mind tudta. Blunt ugyanezt mondta el neki Londonban.
-Nemrégiben azonban véletlenül felfigyeltünk Szarovra. Turnerrel éppen az Ügynök körül
nyomoztunk, és felfedeztük, hogy a sok minden között, amit árul, valahogy megkaparintott
egy kilogramm fegyverminőségű urániumot is, amit Kelet-Európából csempésztek ki. A
titkosszolgálatoknak ma ez az egyik legnagyobb rémálma: az urániumkereskedelem. De az
Ügynök megcsinálta, és mintha ez még nem lett volna elég nagy baj, ráadásul eladta...
- Szarovnak - fejezte be helyette Alex.
-Igen. Nemrég egy kisgép repült be Cayo Esqueletóra, de ki már nem jött. Szarov várta. -
Troy elhallgatott. - És most hirtelen találkozik ez a két ember, a tábornok és az új elnök, és
talán egy nukleáris bomba is van a képben. Ezek után biztos nem lep meg, ha azt mondom,
hogy Washingtonban igencsak aggódnak. Hát ezért vagyunk itt.
Alex megemésztette a hallottakat. Magában tajtékzott. Blunt kéthetes nyaralást ígért. Most
meg úgy néz ki, a harmadik világháború frontvonalába küldte.
- Ha tényleg bomba, mit tervezhet vele Szarov? - tette fel a kérdést.
- Ha tudnánk, nem lennénk itt! - szúrta le Troy. Alex jobban megnézte a nőt. Meglepve látta,
hogy meg van ijedve. Próbálta nem mutatni, de ott volt a szemében és abban, ahogy
megfeszült az álla.
- A nukleáris anyag megtalálása a feladatunk - szólalt meg Turner.
- A Geiger-Müller-számlálóval.
- Azzal. Be kell törnünk a Casa de Oróba, és körülnézni. Erről beszéltünk mielőtt jöttél.
- Ki volt az a férfi? Aki itt ült?
Turner sóhajtott. Már így is többet árult el, mint szeretett volna. - Garciának hívják. Az egyik
aktívánk.
- Aktíva?
-Vagyis nekünk dolgozik - magyarázta Troy. - Egy éve fizetjük, hogy informáljon minket, és
segítsen bejutni.
- Van egy hajója - folytatta Turner -, amire szükségünk lesz, mert a Casa de Oróba csak
egyféleképpen lehet bejutni: a tenger felől. A ház a sziget csúcsán áll egy kis fennsíkon. Egy
régi cukornádültetvény helyén. Annak idején azt termesztettek itt, az egyik régi malom még
mindig használható. Na mindegy, szóval csak egy út vezet oda, ami ijesztően keskeny, és
mellette a szikla mindkét oldalt meredeken zuhan a tenger felé. És persze szigorúan őrzik az
utat, és a kaput is. Arra sose jutunk be.
-De hajóval... - kezdte Alex.
- Nem hajóval. - Turner habozott, mennyit is áruljon el. Troyra nézett, aki biccentett. -
Búvárfelszereléssel. Ugyanis mi tudunk valamit, amit Szarov talán nem. Van egy út a
birtokára, amit nem őriztet. Egy természetes törésvonal, egy kürtő a sziklában, ami az aljától a
tetejéig fut.
- Felmásztok?
- Fém kapaszkodók vannak a falába ékelve. Garcia családja ősidők óta él a szigeten, a part
minden négyzetcentijét ismerik. Esküszik, hogy ez a létra ott van. Háromszáz éve a
csempészek ezen másztak le a villából észrevétlenül a partra. Az alján egy barlangba torkollik.
A kürtőt úgy hívják: Ördögkémény. A szikla alól indul és valahol a kertben ér ki. Ott megyünk
be.
- Várjunk csak kicsit - nézett rá Alex összezavarodva. -Azt mondtad, búvárkodni fogtok.
Troy bólintott. - A vízszint időközben megemelkedett a sziget körül, így a barlang bejárata víz
alá került. Úgy húszméternyire. De ez nekünk csak kapóra jön. A legtöbben meg is
feledkeztek a barlangról. Hogy nem őrzik, az biztos. Lemerülünk búvárruhában, aztán a
kürtőn felmászunk. És átkutatjuk a villát.
-És ha megtaláljátok a bombát?
-Az már nem a mi gondunk, Alex. Onnantól átveszi más.
Megérkezett a pincér Alex italával. A fiú megfogta a poharat. Már a hűs üveg érintése is
megkönnyebbülést jelentett. Kortyolt belőle. Édes volt, és meglepően frissítő. Letette a
poharat.
- Veletek akarok menni - jelentette ki.
- Felejtsd el. Soha! - ellenkezett Troy. - Mit gondolsz, miért mondtuk el mindezt? Mert már
így is túl sokat tudsz, és azt akartam, hogy mindent érts. Ki kell maradnod. Ez nem
gyerekjáték. Nem egy képernyőn kergetünk rossz fiúkat. Ez valóság, Alex. Te pedig a
hotelben maradsz, és megvársz bennünket!
- Veletek megyek - makacskodott Alex. - Talán elfelejtettétek, de ez családi nyaralás. Ha
másodszor is otthagytok a hotelban, valaki talán kiszúrja. És elkezdenek kombinálni, hová
mehettetek nélkülem.
Turner az inge gallérjával játszott. Troy csak nézett a vakvilágba.
- Nem leszek útban - sóhajtott Alex. - Nem akarok veletek merülni vagy mászni. Csak hogy a
hajón lehessek. Gondoljátok meg. Ha hárman együtt vagyunk, az egész sokkal inkább látszik
családi hajókázásnak.
-Tudod, Troy, a srácnak igaza van - biccentett Turner.
A nő felvette a poharát, és komoran meredt bele, mintha attól várna választ. - Rendben van -
szólalt meg végül. - Velünk jöhetsz, ha tényleg ennyire akarod. De ebben nem vagy benne,
Alex. A te feladatod az volt, hogy segíts bejutni a szigetre, és ha engem kérdezel, ez is
felesleges volt. Láttad a reptéri ellenőrzést, egy vicc. De jó, ha már itt vagy, velünk jöhetsz.
De egy hangot se akarok hallani. Nem akarlak látni. Mintha ott se lennél.
-Ahogy akarod - dőlt hátra Alex. Elérte, amit akart, bár maga sem tudta, miért harcolt érte
ennyire. Ha választhatott volna, felszáll az első gépre, és olyan messzire repül a CIA-tól,
Szarovtól meg az egész bagázstól, amilyen messze csak lehet.
Csakhogy nem volt választása. Abban viszont biztos volt, hogy nem akar egymaga a hotelben
várni és aggódni. Ha tényleg bomba van a szigeten, az elsők közt akart tudni róla. És volt itt
még valami. Turner és Troy nagyon bíztak ebben az Ördögkéményben. Feltételezték, hogy
nem őrzik, és hogy felviszi őket a szirtre. Csakhogy ugyanilyen magabiztosak voltak az
Ügynök születésnapi partijával kapcsolatban is, és ez majdnem Turner életébe került.
Kiitta az italát. - Rendben, szóval mikor indulunk?
Troy nem szólt. Turner elővette a tárcáját, és kifizette az italokat. - Most. Még ma éjjel
megcsináljuk.
 Ördögkémény
Késő délután indultak el Puerto Madréból, maguk mögött hagyva a kikötő halpiacait és hajóit.
Turner és Troy még világosban akartak lemerülni. Megkeresik a barlangot, kivárják a
napnyugtát, majd a sötétség leple alatt felmásznak a Casa de Oróba. Ez volt a terv.
Garcia hajója túl sokat is látott már a tengerből. Szuszog-va-hörögve evickélt ki a kikötőből,
rossz szagú, fekete füstfelhőt húzva maga után. A rozsda úgy pattogzott minden lehetséges
felületén, mint valami rosszindulatú bőrbetegség. A hajónak nem látszott a neve. Az árbocon
lógott pár zászló, de többnyire rongyokban, eredeti színük rég kifakult. Egy vászontető alatt a
padhoz hat légtartályt kötöttek. Ez volt az egyetlen látható felszerelés a hajón.
Garcia ellenségesen és gyanakvással fogadta Alexet, majd hosszan magyarázott valamit
Turnernek. Alex annak idején majdnem egy évet töltött Barcelonában a nagybátyjával, elég
jól értette a nyelvet, hogy követni tudja, miről folyik a szó.
- Fiúról nem volt szó. Mit gondolnak, mi ez, sétahajókázás? Kicsoda ez a gyerek? Miért
hozták ide?
- Semmi köze hozzá, Garcia. Menjünk.
- Két utasért fizettek - mutatta fel két csontos ujját Garcia. - Kettőért. Ebben állapodtunk meg.
- így is éppen eleget kap. Semmi értelme vitatkozni. A fiú jön, és kész!
Ezután Garcia mogorva hallgatásba burkolózott. Amúgy sem lett volna sok értelme beszélni.
A motor zaja elnyomott mindent.
Alex nézte Cayo Esqueleto elsuhanó partjait. El kellett ismernie, hogy Bluntnak igaza volt - a
különös, mély színek a szigetnek rendkívüli szépséget kölcsönöztek: a pálmafák zöld
csoportjai, a fehér homok ragyogó csíkja és a türkiz tenger. A nap a horizonton lebegett. Egy
barna pelikán, ami a földön esetlen és vicces volt, röppent ki a pálmák közül, és szárnyalt
kecsesen a fejük felett. Alex furcsa nyugalmat érzett. Még mintha a motor zaja is eltompult
volna.
Fél óra telhetett el, amikor a part elkezdett emelkedni. Elérték a sziget északi végét. A
növényzet beljebb szorult, Alex csupán meredek sziklafalat látott, ami szinte függőlegesen
zuhant a tengerig. Ez lehet a földnyelv, gondolta, amin a Casa de Oróba megy az út. A házat
magát nem látta, de a nyakát nyújtogatva megpillantotta egy torony tetejét: elegáns fehér volt,
csúcsos, piros palás tetővel. Őrtorony. Az egyik ablakban egy figura látszott, alig nagyobb egy
porszemnél. Alex mégis érezte, hogy egy őr az.
Garcia leállította a motort, és a hajó végébe ment. Éltes korához képest igen fürgén mozgott.
A horgonyt bedobta a vízbe, majd felhúzott egy zászlót, ami a többinél kicsit kivehetőbb volt.
Fekete háttéren keresztben egy fehér csík. Alex ráismert a nemzetközi búvárjelre.
Troy odament hozzá. - Itt merülünk le, és a part felé úszunk.
Alex felnézett a toronyra. A napfény megcsillant valamin. Távcső?
- Figyelnek minket.
- Igen - bólintott a nő. - De nem érdekes. A búvárhajók elvileg nem jöhetnek ide, mégis
jönnek. Megszokták már. A part szigorúan tiltott terület, de van valahol egy roncs, ahhoz
sokan lemerülnek. Nem lesz semmi gond, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Ne csinálj
semmi hülyeséget, Alex!
Most sem tudta megállni, hogy meg ne leckéztesse. Alex elgondolkodott, van-e bármi, amivel
jó benyomást tehetne ezekre az emberekre. De nem szólt semmit.
Turner levette az ingét, felfedve szőrtelen, izmos mellkasát. Alex nézte, ahogy úszónadrágra
vetkőzik, majd felhúzza a búvárruhát, amit egy kis kabinból vett elő. A két CIA-ügynök
hamar elkészült, felvették a légtartályokat, majd az ólomövet, maszkot és légzőcsutorát.
Garcia oldalt ült, és dohányozva figyelte az eseményeket, mintha semmi köze nem lenne az
egészhez.
Végre elkészültek. Turner hozott magával egy vízhatlan táskát, amit most kinyitott. Benne egy
műanyag zacskóban a Game Boy lapult. Mellette térképek, lámpák, kések és egy
szigonyágyú.
- Hagyjuk itt mind, Turner - mondta neki Troy. -A Game Boyt is?
- Majd visszajövünk érte. - Troy a fiúhoz fordult. -Figyelj rám, Alex. Először csinálunk egy
terepszemlét. Úgy húsz percig leszünk el. Nem tovább. Meg kell találnunk a barlang bejáratát,
és megnézni, tényleg nincs-e ott semmi biztonsági berendezés. - Az órájára pillantott. Csak fél
hét volt. - A nap még legalább egy óráig nem megy le. Nem akarunk addig a barlangban
ücsörögni, úgyhogy visszajövünk a többi felszerelésért meg tartályt
váltani, és aztán merülünk le újból. Ne aggódj. A fentiek azt hiszik, turisták vagyunk, aki
szeretnek este merülni.
- Tapasztalt búvár vagyok - kockáztatta meg Alex.
- Na még csak az hiányzik! - csattant fel Turner.
- Felrimánkodtad magad a hajóra, rendben - értett egyet Troy is. - Én jobb szerettem volna, ha
a hotelben maradsz. De talán igazad volt, hogy gyanúsak lehettünk volna.
- Ide viszont nem jössz velünk - nézett rá hidegen Turner. - Nem akarjuk, hogy még több
ember meghaljon. Itt maradsz Garciával, a többit hagyd ránk.
A két ügynök elvégezte a nélkülözhetetlen ellenőrzést, átnézték egymás felszerelését. Ép
légzőcsövek. Tele tartály. Jól megkötött ólomöv. Utána leültek a hajó szélén, háttal a
tengernek. Felhúzták az uszonyukat. Turner a középső ujját és hüvelykjét összetéve egy O-t
mutatott Troynak, jelezve, hogy minden oké. Szemükre húzták a búvárszemüveget, és háttal a
vízbe buktak. Azonnal eltűntek a mélyben.
Alex ekkor látta őket utoljára életben.
Utána csak üldögélt Garciával a csónakban. A nap már majdnem a horizontra ért, néhány
mélyvörösre színeződött felhő is betolakodott az égre. A levegő kellemesen meleg maradt.
Garcia cigarettázott.
-Amerikai vagy? - szólalt meg váratlanul angolul.
- Nem, angol.
A férfi mosolygott, mintha roppant szórakoztatónak találná, hogy egy angol fiúval ringatózik
a tengeren. - Miért itt vagy?
- Nem tudom - vont vállat Alex. - És maga?
Az öreg egy szóval meg tudta fogalmazni: - Pénz.
Garcia odaült Alex mellé, rászegezte sötét szemét, amely hirtelen roppant komoly lett. - Nem
szeretnek téged.
- Dehogynem.
- Tudod, miért nem? Alex nem felelt.
- Mert felnőttek. Azt hiszik, jók abban, amit csinálnak. És akkor itt van egy fiú, aki még jobb.
És ráadásul nem amerikai, hanem angol, - kuncogott Garcia, és Alex hirtelen kíváncsi lett,
mennyit mondtak el neki. - Ettől nagyon kellemetlen nekik. Ez mindenhol így van.
- Nem én akartam itt lenni.
- De eljöttél. Nélküled jobb lett volna nekik.
A csónak megnyikordult. Könnyű szellő lebbent, megrezgetve a zászlókat. A nap már
gyorsabban süllyedt, az égbolt vérszínbe borult. Alex az órájára nézett. Tíz perc múlva hét.
Elrepült a húsz perc. A vizet fürkészte, de semmi jelét nem látta se Turnernek, se Troynak.
Újabb öt perc eltelt. Alex kezdett nyugtalankodni. Nem ismerte jól a két ügynököt, de
olyanoknak tippelte őket, akik mindent úgy tesznek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
Az előírás szerint dolgoztak, és ha azt mondják, húsz perc, akkor az húsz perc. Most már hu­
szonöt perce vannak víz alatt. Persze az oxigén még egy óráig elég. Ennek ellenére Alex nem
értette, miért késlekednek.
Negyedórával később még mindig nem mutatkoztak. Alex már nem is tudta palástolni
aggodalmát. Fel-alá járkált a hajón, jobbra-balra nézett, árulkodó buborékokat keresett, amik
jeleznék a jöttüket, várta, hogy fejük hirtelen előbukkanjon a víz alól. Garcia szinte nem is
moccant. Alex arra gondolt, hátha az öreg elaludt. Turner és Troy negyven perce merültek le.
- Valami történt - szólalt meg Alex. Garcia nem válaszolt. - Mit csináljunk? - Az öreg erre se
szólt, Alex pedig dühbe gurult. - Nem volt tartalék tervük? Magának mit mondtak, mit
csináljon?
-Azt mondták, várjak rájuk - nyitotta ki a szemét Garcia. - Várok egy órát. Kettőt. Várok
egész éjjel... -De tíz-tizenöt perc múlva elfogy az oxigénjük!
- Talán felmásztak az Ördögkéménybe.
- Nem. Nem ez volt a terv. Különben is az összes felszerelést itt hagyták. - Alex hirtelen
döntött. - Van még egy búvárfelszerelése? Ruha? Búvármellény?
Garcia meglepetten nézett rá, majd lassan bólintott.
Öt perccel később Alex ott állt a fedélzeten rövidnadrágban és pólóban, hátán
oxigénpalackkal, amire két légzőcsövet csatlakoztattak - az egyiket tartaléknak. Szeretett
volna búvárruhát is húzni, de nem talált megfelelő méretet. Csak remélni tudta, hogy a víz
nem hűl le túlságosan. A felszerelés régi volt ugyan, de működött. A kijelzőkre pillantott:
nyomásmérő, mélységmérő és iránytű. A palackban elég levegő volt. Végül még egy kést
szíjazott a lábára. Valószínűleg nem lesz rá szüksége, és normális esetben nem is vinné, de
most kellett a biztosíték. Leült a hajó peremén.
Garcia rosszallóan ingatta a fejét, és Alex tudta, hogy igaza van. A könnyűbúvárok világának
legeslegfontosabb szabályát készült megsérteni: soha ne merülj egyedül. A nagybátyja
tanította meg búvárkodni tizenegy éves korában, és ha Ian Rider most itt lett volna, a dühtől
és hi-tetlenkedéstől meg sem bírt volna szólalni. Ha bajba ke-
rülsz - eltömődik a légzőcső vagy elromlik a szelep -, és nincs veled társ, halott vagy. Ilyen
egyszerű. Csakhogy ez vészhelyzet volt. Turner és Troy már negyvenöt perce elmentek.
Segítenie kell.
- Vidd ezt is - szólalt meg hirtelen Garcia. Egy elavult búvárszámítógépet nyújtott neki.
Megmutatja az embernek, milyen mélyre merült, és mióta van lent.
- Köszönöm - vette el Alex.
Lehúzta a szemüveget, a csutorát a szájába vette, és beleszívott. Érezte, ahogy a torkába
áramlik az oxigén-nitrogén keverék. Kicsit állott íze volt, de amúgy tiszta. Két kezét keresztbe
tette, hogy lefogja a szemüveget és a csutorát, majd hátrabukott. Karja mintha nekiütődött
volna valaminek, miközben a világ tótágast állt. A víz feléje suhant, majd látótere szétnyílt,
mint amikor elhúzzák a függönyt, és már bent is volt a vízben.
Elég levegő maradt a búvármellényben, hogy kicsit lebegjen és még egyszer ellenőrizzen
mindent; megnézte, hol a part, hogy tudja merre kell úszni, és ami még fonto-sabb, hogyan
jöjjön vissza. A tenger legalább meleg volt, noha tudta, ez nem sokáig marad így, hiszen a nap
immár sebesen ereszkedett. A hideg a könnyűbúvár ellensége, elszívja erejét és koncentráló
képességét. Ráadásul minél mélyebbre úszik, annál hidegebb lesz. Nincs több ideje.
Kiengedte a levegőt a búvármellényből, mire az ólomöv azonnal lehúzta. A tenger elnyelte.
Lefelé úszott, orrát összeszorítva erősen fújt, hogy füléből elmúljon a fájdalom. Most először
körülnézett. Még maradt annyi napfény, hogy megvilágítsa a vizet, s Alex döbbenten nézte a
gyönyörű, víz alatti világot. A víz sötétkék volt és tökéletesen tiszta. Néhány korallt látott
129
maga körül, alakjuk és színük oly idegen volt, mintha nem is a földről származnának.
Tökéletes nyugalom fogta el, lélegzése visszhangot vert fülében, s minden lélegzetvétellel
ezüst buborékok áradatát engedte a felszín felé. Két karját lazán keresztbe téve testén, az
uszonyaival csapdosva haladt a part felé. Tizenöt méter mélyen járt, öt méterrel a fenék fölött.
Egy csapat élénk színű fűrészes sügér úszott el mellette: vastag száj, kiguvadt szem, formátlan
test. Egyszerre ronda és gyönyörű. Alex évek óta nem búvárkodott, és azt kívánta, bárcsak
lenne ideje élvezni is. Előre rúgta magát. A sügérek ijedten elinaltak.
Hamar elérte a szirtfal peremét. Akkor látta, hogy a fal, nem csupán fal, hanem kő, korall,
növényzet és állati élet zavaros keveréke. Egy élő dolog. Hatalmas medúzacsápok lengtek
erre-arra. Korallok pompáztak vakító színekben. Vagy ezertagú halcsoport cikázott el Alex
mellett. Szeme sarkából látta, ahogy egy angolna eltűnik egy kő mögött. A búvárszámítógépre
pillantott. Legalább működik. Hét perce van lent, ha minden igaz.
Meg kell találnia a barlang bejáratát. Ezért jött. A víz alatti királyság színeiről és látványáról a
kőfalra koncentrált. Most megtérült az a kis idő, amíg a hajó mellett betájolta magát.
Nagyjából tudta, a hajóhoz képest merre van a Casa de Oro őrtornya, és arrafelé úszott, a
kőfalat a bal oldalán tudva. Valami hosszú és sötét suhant el mellette. Csak a szeme sarkából
látta, de mire odanézett, már sehol nem volt. Még egy csónak lenne a vízen? Pár métert lej­
jebb úszott a barlangot keresve.
Végül könnyen megtalálta. Kerek volt, akár egy tátogó száj. Ez a benyomás még inkább
erősödött, amikor Alex közelebb úszott, és bekukkantott. A barlang nem volt
mindig víz alatt, s előtte - több millió éven át - álló cseppkövek nőttek ki az aljából, és függők
a mennyezetről. Már innét is volt valami fenyegető benne. Mintha egy óriási, víz alatti szörny
tátott szájába nézne. Szinte látta, ahogy a sztalaktitok és sztalagmitok fogsorként összecsa­
pódnak, és lenyelik.
Mégis muszáj bemennie. A barlang nem volt mély, s a sziklától eltekintve üres, az alja elég
széles, homokos. Ezért hálás volt. Az, hogy napnyugtakor egyedül kelljen beúsznia egy víz
alatti barlangba, már túl sok lett volna. Innét is látta a barlang végét... és a fém létrafokokat!
Sötétvörösek voltak, zöld nyálka és korall vonta be őket, de kétségtelenül létrafokok voltak,
és felvezettek a távoli falon, valószínűleg egész az Ördögkémény tetejéig. Turnernek és
Troynak híre-hamva sem volt. Lehet, hogy a két ügynök végül mégiscsak felmászott?
Másszon utánuk?
Alex már éppen beljebb akart úszni, amikor a szeme sarkából újra mozgást vett észre.
Akármit is látott az előbb, az most visszafele úszott. Értetlenül nézett fel, és megdermedt.
Szinte érezte, ahogy a levegő megáll a torkában. Az utolsó buborékok még egymást üldözték
a felszín felé. Alex csak lebegett ott. Sikoltani szeretett volna. De víz alatt nem lehet.
Egy hatalmas fehér cápát látott, legalább három méter hosszút, amely éppen felette körözött.
Annyira valószínűtlen, annyira sokkoló látvány volt, hogy Alex szó szerint nem akart hinni a
szemének. Ez csakis valami illúzió, trükk lehet. Már az, hogy ilyen közel volt, hihetetlennek
tűnt. Alex megbámulta fehér hasát, a két pár uszonyt, a lefelé görbülő szájat a pengeéles
fogakkal, és a halálos, ke-
rek szemeket, melyek olyan feketék és gonoszak, amilyen csak lehet valami a földön. Vajon
észrevette már őt?
Alex rávette magát, hogy lélegezzen. Szíve dübörgött. Nem, nem is csak a szíve, az egész
teste. Fülében mintha felerősítve hallotta volna saját lélegzését. Lábai bénán csüngtek alatta,
nem akartak mozdulni. Halálra rémült. Ez volt az igazság. Életében nem ijedt meg ennyire.
Mit is tud a cápákról? Vajon meg akarja támadni ez a nagy fehér cápa? Mit tehet? Alex
kétségbeesetten próbált visszaemlékezni arra a pár dologra, amit tudott erről az állatfajról.
Háromszázötven cápafaj létezik, de csak pár támad emberre. A nagy fehér cápa - carcharodon
carcharias - azonban köztük van. Ez nem jó. Csakhogy a cápatámadás ritka. Évente talán
százan esnek áldozatul. Sokkal többen halnak meg autóbalesetben. Másrészről a Kuba körüli
vizek közismerten veszélyesek. Ez pedig itt most egy cápa...
.. .ami fölötte köröz, mintha a megfelelő pillanatra várna...
...talán még nem vette észre. Nem. Az lehetetlen. A cápa szeme tízszer élesebb, mint az
emberé. Még teljes sötétben is nyolcvan méterre ellát. És különben sincs szüksége a szemére.
Az orrában lévő receptorok a legparányibb elektromos áramot is érzékelik. Például a szívve­
rést.
Alex igyekezett nyugalmat parancsolni magára. Ha gyorsabban dobog a szíve, több
elektromosságot generál. A félelme fogja nyomra vezetni az állatot. Nyugalom!
És még? Semmi csapkodás. Semmi hirtelen mozdulat. Ezt még Ian Rider mondta, évekkel
ezelőtt. A cápát vonzzák a fémtárgyak, élénk színű ruhák és a friss vér. Alex
lassan elfordította a fejét. Az oxigéntartály fekete volt. A pólója fehér. Vér semmi. Vagy igen?
Felfordította a kezét, és meglátta. Bal karján a csuklója fölött egy apró vágás látszott. Eddig
észre sem vette, de most eszébe jutott, hogy amikor kiugrott a csónakból, a keze beakadt
valamibe. A vér vékonyka csíkban lebegett felfelé a sebből, nem is vörös volt, inkább barna.
Icipici, de elég. A cápa egyetlen vércseppet is megérez száz liter vízben. Hol tanulta ezt?
Elfelejtette, csak azt tudta, hogy így van. Tehát a cápa megérezte őt...
...és még mindig érzi, és egyre közelebb jön...
A körök egyre szűkültek. A cápa leengedte az uszonyát. Háta ívbe görbült. Furcsán,
rángatózva mozgott. A támadást megelőző tipikus jelek. Alex tudta, hogy csak másodpercei
vannak. Lassan, nehogy felkavarja a vizet, lenyúlt. A kés még ott volt a lábára erősítve. Most
óvatosan kihúzta. Parányi volt a hatalmas fehér cápához képest, a penge pedig a fogakkal
összeverve szánalmas. Alex mégis jobban érezte magát, hogy a kezében tartja. Legalább vala­
mi.
Körbenézett. A barlangtól eltekintve nem volt búvóhely, a barlang pedig szóba sem jöhetett. A
szája túl nagy volt. Ha bemegy, a cápa simán követi. Viszont ha elérné a létrát, felmászhatna.
Kijutna a vízből, az Ördögkéményen át a szárazföldre. Igaz, a Casa de Oro kellős közepén
bukkanna fel. De a cápánál még Szarov tábornok is jobb.
Döntött. A cápát szemmel tartva lassan a barlang felé araszolt. Egy pillanatig azt hitte, a cápa
megunta. Úgy tűnt, elúszik. Ám aztán Alex rájött, hogy csak trükk volt. A cápa megfordult, és
mintha puskából lőtték volna ki, száguldott a vízben egyenesen feléje. Alex lebukott, a le-
vegő szinte úgy robbant ki a tüdejéből. A barlang egyik oldalán volt egy szikla, a mögé bújt
be. Bevált. A cápa elkanyarodott. Alex pedig abban a pillanatban előugrott a késsel. Karja
megremegett, ahogy a penge belevágott a két elülső uszony alatti vastag bőrbe. A cápa
sebesen elsuhant, barna, füstszerű csíkot húzva maga után. Vér. De a fiú tudta, hogy épp csak
megsebezte. Tűszúrás ez csak neki, semmi több. Valószínűleg csak feldühítette, és most még
vadabbul fog próbálkozni.
De ami sokkal rosszabb volt, megállapította, hogy immár ő maga is erősebben vérzik. Nagy
sietségében beleütközött egy korallba, és megvágta a kezét is és a lábát is. Fájdalmat nem
érzett. Az majd később jön. De most aztán megcsinálta. Szabályosan feltálalta magát: itt a
friss és véres ebéd! Csoda, hogy nem sereglett oda még egy tucat cápa.
Be kell jutnia a barlangba. A cápa kicsit kijjebb úszott. A barlang szája pár méternyire balra
volt. Két-három tempó elég lenne, aztán át a cseppkövek között, fel a létrán. Menni fog?
Alex minden erejét beleadva elrúgta magát. Ugyanakkor mindkét kezével tempózott, s közben
magában káromkodott egyet, mert elejtette a kést. Hát amúgy sem menne vele sokra. Még
egyet rúgott. A barlang bejárata ott magaslott előtte. Már előtte volt, de még nem benne...
...és elkésett! A cápa feléje száguldott. Szemei mintha megnőttek volna. Száját szélesre tátotta,
és a világ összes gyűlölete látszott az ábrázatán. A rettenetes fogsor csak úgy hasította a vizet.
Alex hátrahőkölt. A cápa centikkel vétette el. Alex érezte, hogy a lökéshullám arrébb sodorja.
Most a cápa volt a barlangban, nem ő. De már fordult is vissza. Ezúttal nem zavarhatja meg a
sziklafal. Ezúttal teljesen tisztán látta Alexet.
És akkor történt. Alex fémes zizegést hallott, a cseppkövek kiemelkedtek a barlang
padlójából, illetve leereszkedtek a mennyezetről, és összecsapódtak a cápán legalább öt-hat
helyen. Vérsugarak lökődtek a vízbe. Alex látta a cápa rettenetes szemét, ahogy a feje ide-oda
csapkodott. Szinte érezte az állat szörnyű fájdalmát. Csapdába esett egy még nála is nagyobb
szörnyeteg szájában. Hogy történhetett? Alex értetlenül, döbbenten lebegett a vízben. A vér
lassan szétoszlott. És akkor megértette.
Turner és Troy másodszor is tévedtek. Szarov igenis tudott az Ördögkéményről, és tett is róla,
hogy a barlangon keresztülúszva ne lehessen elérni. A cseppkövek nem voltak igaziak.
Fémből voltak, nem kőből, s valamiféle hidraulikus szerkezet mozgatta őket. A barlangba
beúszva a cápa bekapcsolta az infravörös sugarat, ami pedig a gépezetet. S miközben Alex
nézte, a halálos dárdák visszahúzódtak, visszacsúsztak a padlóba és a mennyezetbe.
Zümmögő hang hallatszott, majd a cápa testét beszippantotta egy csapóajtó. Tehát még az
eltakarítást is megoldották! Alex kezdte egyre jobban megérteni, miféle ember lakik a Casa de
Oróban. Akármilyen is, egy biztos: Szarov semmit nem bíz a véletlenre.
Most már tudta, mi történt a két CIA-ügynökkel. Alexnek hányingere támadt. Mielőbb el kell
tűnnie innét. Nem csak a vízből, de az országból is. Bárcsak ide se jött volna.
Még mindig rengeteg vér maradt a vízben. Alex gyorsan úszott, hátha még több cápa jelenik
meg. De azért vigyázott a tempóra, egyenletesen emelkedett a felszín felé. Ha a búvár túl
gyorsan jön fel, a nitrogén benne marad a vérében, fájdalmas és halálos betegséget okozva,
amit úgy hívnak: keszonbetegség. Már csak ez hiányzott volna. Öt percet töltött
háromméteres mélységben - az utolsó biztonsági megálló -, majd a felszínre emelkedett. Az
egész világ megváltozott, míg víz alatt volt. A nap a horizont mögé pottyant, s mély
karmazsinszín itatott át mindent: eget, földet és a levegőt is. Húszméternyire sötét árnyként ott
lebegett Garcia csónakja, arra úszott. Hirtelen fázni kezdett. Vacogott a foga, noha az talán
azóta vacogott, hogy meglátta a cápát.
Elérte a csónak oldalát. Garcia a fedélzeten ült cigarettával a szájában, de nem ajánlotta fel,
hogy segít neki felmászni.
- Kösz, kösz szépen - morogta Alex.
Levette az oxigéntartályt, és fellendítette a csónakba, majd kihúzta magát a vízből.
Összerándult. A vízből kiemelkedve egyből megérezte a koralltól kapott vágásokat. De most
nem volt idő ezzel törődni. Amint a fedélzeten állt, leoldotta ólomövét, és a szemüveggel és
légzőcsővel együtt csak úgy ledobta. Turner csomagjában volt törülköző. Kivette és
megtörülközött. Aztán odament Garciához.
- Mennünk kell. Turner és Troy halottak. A barlang csapda. Érti, amit mondok? Vigyen vissza
a hotelbe.
Garcia még erre sem szólt semmit. Alex most vette csak észre, hogy valami nincs rendben az
öreg cigarettájával. Meg sincs gyújtva. Nyugtalanul megérintette a férfit. És ekkor Garcia
eldőlt, mint a zsák. Egy kés állt ki a hátából.
Alex érezte, hogy egy kemény valami érinti meg a két lapockája között, és mögötte egy hang,
aminek mintha nehezére esett volna kiejteni a szavakat, azt suttogta:
- Kicsit késő ilyenkor úszni. Maradj nyugton.
A csónak túloldalán megbúvó motorcsónak harsogva életre kelt, felkapcsolva reflektorát. Alex
mozdulatlanul állt. Még két férfi ugrott a fedélzetre, mindketten spanyolul beszéltek. Éppen
megpillantotta Szarov egyik macheterójának sötét, vigyorgó arcát, majd zsákot dobtak a
fejére. Valami megszúrta a karját, s tudta, injekciót kapott. Lábai szinte azonnal
összecsuklottak, s ha nem kapják el láthatatlan kezek, elesik.
Aztán felemelték és vitték. Alex fejében megfordult a gondolat, hogy talán jobban járt volna a
cápával. Akik vitték, úgy vitték, mintha máris halott volna.
Présben
Alex moccanni sem tudott.
Háton feküdt valami kemény, ragadós felületen. Amikor megpróbálta felemelni a vállát,
érezte, hogy pólója odatapadt ahhoz az izéhez, ami alatta volt. Mintha odaragasztották volna.
Akármit injekcióztak is bele, minden erőt kiszívott kezéből-lábából. Fején még ott volt a zsák,
nem látott semmit. Azt tudta, hogy egy motorcsónakra vitték, és azzal vissza a partra. Aztán
átrakták egy furgonba. Lépteket hallott, majd kezek ragadták meg durván, akár egy zsák
krumplit. Három-négy ember mozgását hallotta, de alig szóltak egy szót. Egyszer hallotta
ugyanannak a hangját, aki a hajón hozzá is beszélt. Pár szót mormolt spanyolul. De a hangja
olyan tompa volt, a szavai annyira összemosódtak, hogy a fiú nemigen értette, mit mond.
Ujjak értek a nyakához, és fejéről hirtelen lerántották a zsákot. Egy fényesen megvilágított
raktárban vagy gyárban feküdt: az első, amit meglátott, a tető fémváza volt, amelyről
ívlámpák lógtak. A falakat fehérre meszelt téglából rakták, a padlót terrakotta csempéből.
Mindkét oldalt gépek sorakoztak. Mezőgazdasági gépeknek nézte őket, lehettek vagy
százévesek. Láncok, csörlők és egy bonyolult csigarendszer vezettek óriási fémkerekekhez,
amelyek mintha egy gigantikus óraszerkezet elemei lettek volna, mellettük pedig két agyagüst
állt. Nyakát tekergetve Alex a másik oldalon még több üstöt látott, a távolban pedig valami
szűrőrendszerfélét, amelyből csövek indultak minden irányba.
Most vette észre, hogy egy hosszú szállítószalagon fekszik Megint megpróbált felállni, vagy
legalább oldalra gördülni de teste nem engedelmeskedett.
Egy férfi lépett a látóterébe.
Alex felnézett a szempárba, ami nem is volt egészen pár. A szemek asszimetrikusan ültek a
férfi arcán, és az egyik teljesen véreres volt. Alex abban sem volt biztos, hogy a férfi lát vele.
Az illető valamikor szörnyen megsebesülhetett. A feje egyik oldala kopasz volt, a másik vi­
szont nem. Szája féloldalasan görbült. Bőre élettelennek látszott. Szépségversenyen még egy
fehér cápa után sem lett volna második helyezett.
Mögötte két sötét bőrű, mosolytalan, bajuszos férfi ácsorgott. Rongyos ruhában voltak,
fejükön színes kendő. Egyikük sem szólt. Láthatóan igen érdekelte őket, most mi lesz.
- Neved? - a férfi szája nem mozgott összhangban a kiejtett hangokkal, ami olyan érzést
keltett, mintha rosszul szinkronizált filmet nézne az ember.
-Alex Gardiner - felelte Alex.
- Igazi neved? -Most mondtam.
- Hazudsz. Az igazi neved Alex Rider.
- Minek kérdezi, ha jobban tudja?
A férfi biccentett, mintha jogos kérdés lenne. - Engem Conradnak hívnak. Már találkoztunk.
- Tényleg? - Alex megpróbált visszaemlékezni, és azonnal eszébe is jutott. Ezt a férfit látta
Miamiban a sétányon napszemüvegben és szalmakalapban! Ő volt az.
Conrad előrehajolt. - Mit keresel itt?
Alex úgy döntött, ideje tovább színlelni, hogy ő csak egy átlagos tizennégy éves fiú. -
Nyaralok a szüleimmel. Hol vannak? Miért hoztak ide? Mi történt Garciával? Haza akarok
menni!
-Hová haza?
- Los Angelesbe, Nyugat-Hollywoodba, a De Flores
Streetre.
- Hazudsz -jelentette ki Conrad, s hangjában a kétség árnyéka sem érződött. - A kiejtésed
meggyőző, de nem vagy amerikai. Angol vagy. És akikkel jöttél, nem a szüleid, hanem Tom
Turner és Belinda Troy. CIA-ügynökök. Vagyis csak voltak. Már nem élnek.
- Fogalmam sincs, miről beszél. Összetéveszt valakivel. Conrad elmosolyodott. Legalábbis
szája egyik fele.
A másik alig rezzent meg. - Nekem hazudni butaság és időpocsékolás. Tudni akarom, mit
keresel itt. Ritkán vallatok gyereket, de élvezem. Egyedül te maradtál életben. Úgyhogy áruld
el nekem, Alex Rider, mi hozott Cayo Esqueletóra? Mire készültél?
- Nem készültem semmire! - Alex még mindig úgy érezte, van értelme tagadni. Továbbra is
amerikai kiejtéssel beszélt. - Apu filmproducer. Semmi köze a CIA-hoz. Kik maguk? Minek
hoztak ide?
- Na most már kezdem elveszíteni a türelmemet! - csattant fel Conrad, majd szünetet tartott,
mintha a beszéd nagy erőfeszítésébe telne. - Mondd el, amit tudni akarok.
- Vakáción vagyok! - erősködött Alex. - Már mondtam!
- Csak hazudsz összevissza. De most el fogod mondani az igazat.
Conrad lehajolt, és felemelt egy nagy fémdobozt, amelyből vastag kábel futott ki, és amin két
gomb volt,
egy piros és egy zöld. Megnyomta a zöld gombot. Alex érezte, hogy megrándul alatta a
futószalag. Megszólalt egy sziréna. Valahol a távolban hangos visítással gépek keltek életre.
Pár másodperc múlva megindult a futószalag.
Alex minden erejével harcolt a beléfecskendezett drog ellen, nagy nehezen felemelte a fejét,
hogy ellásson a lába fölött. A látványtól görcsbe rándult. A feje kóválygott, és úgy érezte,
menten elájul. A szállítószalag két hatalmas, forgó őrlőkerék felé vitte. Az egyik felül volt, a
másik alul, és parányi rés volt csak köztük. A szalag pont előttük ért véget. Alex szinte
bénultan hevert a szalagon. Semmit sem tehetett. Másodpercenként tíz centivel került köze­
lebb a kerekéhez. Alig egy perc alatt odaér. És akkor azok összepréselik. Ez a férfi ezt a halált
szánta neki.
- Tudod, hogy készül a cukor? - kérdezte Conrad. - Ez a hely egy cukormalom. A gépeket
régen gőzzel hajtották, de ma már persze árammal. A cukornádat a colonok, a parasztok
hordták ide. Itt szétszedték és a szalagra tették, hogy összepréseljék. Utána megszűrték, és a
vizet elpárologtatták. A megmaradt szirupot üstökbe öntötték, és addig hevítették, amíg meg
nem kristályosodott. - Conrad levegőt vett. - Te, Alex, most a folyamat elejét tapasztalod meg.
Belekerülsz a présbe. Kérlek, képzeld el, milyen fájdalom vár rád. Először a lábujjaid érnek
bele. Aztán centiméterenként magába szív a gép. Az ujjaid után a lábfejedet. A lábszáradat. A
térdedet. Mikor nyered el a halál kegyelmét? Gondolj bele! Annyit ígérhetek, nem lesz édes
halál.
Conrad felmutatta a fémdobozt. - Mondd el, amit tudni akarok, és megnyomom a piros
gombot, ami megállítja a gépet.
- Maga téved! - kiabálta Alex. - Ezt nem teheti!
- Hisz épp ezt teszem, nem? Kérlek, ne pocsékold az idődet. Nem sok maradt.
Alex megint felemelte a fejét. A préskövek minden másodperccel közelebb értek. Már érezte a
remegésüket, amit átvett a szalag is.
-Mennyit tudtak az ügynökök? - faggatta Conrad. -Miért jöttek?
Alex visszaejtette a fejét a szalagra. A kövek döreje beburkolta. A Conrad mellett álló másik
két férfira nézett. Ezek hagyják? Arcukon azonban nem látszott semmi. -Kérem...! - kiáltotta.
Aztán abbahagyta. Ez a férfi nem ismer kegyelmet. Ezt egyből látta rajta. így hát Alex össze­
szorította a fogait, hogy visszatartsa a sikolyt. Majdnem sírva fakadt. Sőt már érezte is a
könnyeket a szemében. Ő nem ezt akarta. Sosem akart kém lenni. Miért kéne így meghalnia?
- Van még úgy ötven másodperced - közölte Conrad.
Alex ekkor jutott döntésre. Semmi értelme ennek a véres és szóval el sem mondható halálnak.
Ez nem egy második világháborús film, és ő sem hős. Csak egy iskolásfiú, akinek mindenki -
Blunt, Mrs. Jones és a CIA - hazudott, hogy idecsalja. Különben is Conrad már tudja kicsoda.
Az igazi nevét is tudja. Tudja, hogy Turner és Troy amerikai kémek voltak. Csak egyetlen
információval szolgálhat. Hogy a CIA atombombát keresett. És miért ne mondhatná el
Conradnak? Talán ez elég lesz neki.
- Bombát kerestek! - kiáltotta. - Atombombát. Tudták, hogy Szarov urániumot vett az
Ügynöktől. Egy Geiger-Müller-számlálót hoztak magukkal. Be akartak törni a villába és
megkeresni a bombát.
-Honnét tudták?
-Azt nem tudom...
- Harminc másodperc.
A dübörgés egyre hangosodott. Alex felpillantott és látta, hogy a préskövek alig három
méterre lehetnek. A levegő átszökött köztük, érezte a hideget a testén. Az, hogy nem kötözték
le, hogy karja-lába szabadon volt, csak rontott a dolgon. Nem bír moccanni! Az injekciótól,
amit beadtak neki egy darab hús lett, útban a daráló felé. Verejték folyt le az arcán, végig az
állán, le a nyakába.
- Turner volt! - kiáltott fel. - Ő ismerte az Ügynököt. Beépítettként neki dolgozott. így tudta
meg, hogy urániumot adott el, és így jutottak el ide.
- Tudták a bomba célját?
-Nem! Nem tudom. Nekem nem mondták. Állítsa meg a gépet, és engedjen el.
Conrad eltöprengett. A dobozt a kezében szorongatta.
- Nem - mondta végül. - Inkább nem.
- Hogy? - sikoltotta Alex. Alig hallotta saját hangját a dübörgésben.
- Rossz fiú voltál. És a rossz fiúkat meg kell büntetni. -De azt mondta...
- Hazudtam. Hát persze, hogy muszáj megölnöm. Már nem vagy a hasznomra.
Alex átengedte magát az őrületnek. Nagyra tátva a száját sikoltott, próbált felemelkedni a
szalagról. Az agyával tudta, mit akar. Csak a teste nem engedelmeskedett. Minden hiába.
Lökött magán egyet felfelé. Lába még közelebb került a préshez. Conrad hátralépett. Végig
fogja nézni, ahogy Alex szétkenődik a présben. A két munkás meg majd feltakarít utána.
- Ne! - üvöltött Alex.
- Pápá, Alex - búcsúzott Conrad.
És ekkor... megszólalt egy másik hang. Egy másik nyelven, amit Alex nem értett.
Conrad felelt valamit, de azt Alex már nem hallotta. A férfi szája mozgott, de gép robaja
elnyomott mindent.
Alex csupasz lábujjait már legyezte a kövek közt áthatoló huzat. Öt centire voltak a préstől.
Négy centire. Háromra. Kettőre.
Lövés dörrent.
Szikrák repültek. Füstszag érződött.
A kövek még forogtak. Viszont a futószalag megállt. Alex lába lelógott a szalag végén. Szinte
érezte, ahogy a préskövek közvetlen az ujjai mellett forognak.
Aztán megint megszólalt az a hang, ezúttal angolul:
- Kedves Alex. Úgy sajnálom. Jól vagy?
Alex megpróbált a legcsúnyább káromkodással felelni, amit csak ismert, de egy hang sem jött
ki a száján. Még levegőt se bírt venni.
Elöntötte a hála, és elájult.
- Meg kell bocsátanod Conradnak. Remek asszisztens és nagyon hasznos alkalmazott. Csak
néha kicsit... túlzásba
viszi a lelkesedést.
Alex olyan pompás hálószobában ébredt, amilyet életében nem látott. Oszlopos ágyban
feküdt, vele szemben egy egész alakos tükör, díszes aranykeretben. A szoba összes bútora
antik volt, bármilyen múzeumban jól mutattak volna. Az ágy lábánál festett láda állt, a falnál
egy nagy ruhásszekrény szépen faragott ajtóval, s ötágú csillár lógott a plafonról. A spalettákat
kihajtották, így látszott az udvarra néző erkély öntöttvas korlátja.
A férfi, aki Aleksznek Szarov tábornokként mutatkozott be, a tükör mellett ült sötét
öltönyben. Lábát keresztbe tette. Háta tökéletesen egyenes volt. Alex jól megnézte szürke
haját és intelligens, kék szemét. Emlékezett a hangjára a malomból, és valamiképpen tudta,
neki köszönheti az életét.
Kint sötét volt. Alex úgy saccolta, már éjfél is elmúlhatott. Valaki fehér férfi hálóinget adott
rá, ami leért a térde alá. Szerette volna tudni, mennyit aludt. És mióta várja az orosz férfi,
hogy felébredjen.
Szarov első kérdése kicsivel korábban az volt: - Kérsz valamit enni?
- Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes. -Esetleg inni?
- Vizet.
- Hozatok.
Ezüst kancsóban érkezett a víz. Szarov tábornok maga töltött Alexnek kristálypohárba. Alex
érte nyúlt, és örült, hogy a kábítószer hatása, amit Conrad injekciózott bele, alvás közben
elmúlt, s újra tudja mozgatni a végtagjait. Kortyolt egy kis vizet. Jéghideg volt. Szarov ekkor
kezdett mentegetőzni hibátlan angolsággal.
- Conradnak nem volt megparancsolva, hogy állítson félre az útból. Ellenkezőleg, amint
megtudtam, ki vagy, nagyon szerettem volna találkozni veled.
Alex ezt érdekesnek találta, de előbb másra volt kíváncsi: - Hogyan tudta meg, ki vagyok? -
kérdezte, hiszen ezt már hiába tagadta.
- Igen kifinomult biztonsági rendszerünk van itt is, és Havannában is - felelte a tábornok, de
ennél többet látha-
tóan nem szándékozott elárulni. - Rettenetes dolgokon mentél keresztül, sajnálom.
- Akikkel jöttem, többet vesztettek.
A tábornok egy csuklómozdulattal félresöpörte a részleteket. - A barátaid halottak. A barátaid
voltak, Alex? -Rövid szünetet tartott. - Természetesen mindent tudtam az Ördögkéményről,
amikor beköltöztem a Casa de Oróba. Csináltattam egy egyszerű védelmi mechanizmust. A
szigetnek ezen a részén tilos a búvárkodás, így amikor néha-néha egy búvár elég ostoba, hogy
beússzon a barlangba, csak saját kíváncsiságának árát fizeti meg. Azt mondták, egy cápa
veszett oda...
-Egy nagy fehér cápa.
- Láttad?
Alex nem felelt. Szarov összetette két kezét, és állát ujj-
hegyeire támasztotta.
-Éppen olyan figyelemre méltó vagy, mint ahogy mondták - folytatta. - Olvastam az aktádat,
Alex. Nincsenek szüleid. Nagybátyád nevelt, aki maga is kém volt. Az angol légierő
különleges egységénél, a SAS-nál képeztek ki, az első bevetésedre Anglia déli részén került
sor. Aztán pár hétre rá már mentél is Franciaországba... Valaki azt mondhatná rád, ördögi
szerencséd volt, de személy szerint én nem hiszek az ördögben. Sem Istenben, ha már itt
tartunk. De benned igen, Alex. Egyedülálló fiú vagy.
Alex kezdte unni ezt az ajnározást. És valahogy érezte a benne megbúvó fenyegetést. - Miért
vagyok itt? Mit akar
tőlem?
-Hogy miért vagy itt az elég egyértelmű - felelte Szarov. - Conrad meg akart ölni. Én
közbeléptem. Viszont nem engedhetlek csak úgy vissza a hotelba, és főleg nem el
a szigetről. Tekintsd magad a foglyomnak, és noha a Casa de Oro lesz a börtönöd, azért bízom
benne, kényelmesnek találod. Ami pedig azt illeti, hogy mit akarok tőled... -Szarov
elmosolyodott, tekintete elrévedt. - Későre jár - tért magához hirtelen. - Ezt majd
megbeszéljük holnap. Felállt.
- Tényleg van nukleáris bombája? - kérdezte Alex. -Van.
Legalább a kirakós játék egy darabja a helyére került. -Az Ügynöktől vette az urániumot... és
aztán utasította Conradot, hogy ölje meg az Ügynököt! Maga robbantotta fel a hajót!
- Úgy van.
Szóval végig igaza volt, gondolta Alex. Conradot látta Miamiban. Ő tett valami
robbanószerkezetet a Mayfair Ladyre, és amiatt robbant fel a hajó és vesztek oda az utasok,
nem pedig a tűz miatt, amit ő gyújtott. Turner és Troy nem jogosan hibáztatták.
-A nukleáris bombával mit akar?
- Félsz?
- Csak tudni szeretném.
A tábornok eltöprengett. - Valamennyit elárulhatok. Nem hinném, hogy túl sokat tudnál a
hazámról, Alex, a Szovjetunióról, ahogy régen hívták. Ma Oroszországnak nevezik. Nem
gondolom, hogy Nyugaton tanítanak nektek ilyesmit.
- Azt tudom, hogy a kommunizmusnak vége, ha erre gondol - felelte Alex. - És a
történelemórához kicsit késő van.
- Hazám annak idején világhatalom volt - folytatta Szarov rá se hederítve. -Az egyik
leghatalmasabb ország a
világon. Ki küldte fel az első embert az űrbe? Mi! Ki érte el a legnagyobb haladást a
tudományban és technikában? - Nagy levegőt vett. - De igazad van. A kommunizmust elűzték.
És mi lépett a helyébe? - Az arcán düh suhant át, de épp csak hogy megvillant, s már ott sem
volt. - Oroszország másodlagos lett. Nincs jog és nincs rend. A börtönök üresek, bűnözők
uralják az utcákat. Milliók lettek a kábítószer rabjai. Még többen AIDS-esek. Nők és gyer­
mekek élnek prostitúcióból. Csak azért, hogy mások a McDonald'sben ehessenek, Levi's
farmert vehessenek, és mobiltelefonon beszélhessenek a Vörös téren!
Szarov tábornok az ajtóhoz ment.
-Azt kérdezed, mire készülök? - fordult vissza. -Visszalapozok a történelemben, és semmissé
teszem az elmúlt harminc év hibáit. Visszaadom hazámnak a büszkeségét, és helyét a világ
színpadán. Nem vagyok gonosz, Alex. Akármit is mondtak neked a feljebbvalóid, csak meg
akarom állítani a betegséget, és jobbá tenni a világot. Remélem, el tudod hinni. Nagyon sokat
számítana nekem, ha ezt belátnád.
- Még mindig nem értem az atombombát - töprengett hangosan Alex. - Hogyan segít az
ebben?
-Ezt majd meglátod... időben. Reggelizzünk együtt. Kilenckor. Körbevezetlek a birtokon.
Azzal Szarov tábornok biccentett, és távozott.
Alex várt pár percet, majd kiugrott az ágyból. Kinézett az udvarra, aztán ellenőrizte az ajtót.
Nem lepődött meg különösebben. Szarov börtönként aposztrofálta Casa de Orót, és igaza volt.
Az udvarra nem mászhatott le. Az ajtó pedig zárva volt.

Rabszolgaház
Alexet kopogtatás ébresztette kicsivel nyolc után. Ahogy felült, egy fekete ruhás, fehér
kötényes nő jött be egy bőrönddel, amiben Alex ráismert a sajátjára. Szarov biztos érte
küldetett a Valencia Hotelbe. Alex megvárta, míg a nő kimegy, aztán gyorsan felkelt és
kinyitotta a bőröndöt. Az összes ruhája benne volt, és a Michael Owen-figura meg a rágógumi
is, amit Smitherstől kapott. Csak a mobiltelefon tűnt el. Szarov nyilván nem akarta, hogy
hazatelefonáljon.
Azok után, amit a férfi az éjjel mondott, Alex úgy döntött, nem húz farmert. Rövidnadrágot
vett fel, egyszerű pólót és Reefer szandált, ami utoljára Cornwallban volt rajta, amikor
szörfözött. Aztán odament az ablakhoz. Az udvar most napfényben fürdött. Hosszúkás volt,
boltívvel összekötött oszlopok és márványjárda vette körül, melyről épp két szolga söpörte a
finom homokot. Másik kettő a növényeket öntözte. Feljebb emelve tekintetét, Alex észrevette
a hajóról látott őrtornyot. Most is posztolt benne egy őr, jól látta a géppisztolyát.
Kilenc előtt tíz perccel megint nyílt az ajtó. Ezúttal Conrad jött be, nyakig begombolt fekete
ingben, fekete nadrágban és szandálban, amiből kilátszottak a lábujjai: az egyiken négy, a
másikon három.
- Desayuno! - Alex megértette a „reggeli" szót spanyolul. Conrad úgy köpte ki a szót, mintha
az is bántaná, hogy ki kell mondania. Láthatóan nem volt boldog, hogy viszontlátja Alexet,
hiszen ő máshogy tervezte.
-Jó reggelt, Conrad! - mosolyodott el kényszeredetten a fiú. Az előző éjjel történtek után el
volt tökélve, hogy nem mutatja ki a félelmét. - Elhagyta egy-két ujját -mutatott a férfi lábára.
Odament az ajtóhoz. Ahogy kilépett a folyosóra, Conrad hirtelen odahajolt hozzá. - Még nincs
vége - suttogta. - A tábornok bármikor meggondolhatja magát.
Alex csak ment tovább. Egy széles folyosón találta magát egy másik udvar fölött. Lenézett a
fehér oszlopokkal övezett kőkútra. A levegőben parfümillatot érzett. A vízcsobogás hangja
bejárta a házat. Conrad előremutatott. Lementek egy lépcsőn, és beléptek egy szobába, ahol
már feltálalták a reggelit.
Szarov tábornok egy hatalmas, politúrozott asztalnál ült, és egy tál gyümölcsből szemezgetett.
Melegítőben volt. Rámosolygott Alexre, és az egyik székre mutatott. Volt vagy egy tucat.
-Jó reggelt, Alex. Nézd el az öltözékemet. Reggeli előtt mindig futok három kört az ültetvény
körül. Huszonnégy kilométer. Jól aludtál?
- Igen, köszönöm.
-Vegyél és egyél, kérlek. Van gyümölcs és kukoricape-hely. Friss kenyér. Tojás. Én nyersen
eszem a tojást. Egész életemben így ettem. A főzés sok ételen csak ront. Füstbe megy a
lényeg! - mutatta a kezével. - Ezen a bolygón az ember az egyetlen lény, amely megsüti vagy
főzi a húst vagy a gyümölcsöt, mielőtt megenné. De ha akarod, elkészíttetem a tojást úgy,
ahogy szereted.
- Nem köszönöm, tábornok. Jó lesz a gyümölcs és a kukoricapehely.
Szarov most vette észre, hogy Conrad az ajtóban ácsorog. - Most nincs rád szükségem,
Conrad, köszönöm. Találkozunk délben.
Conrad összehúzta jobbik szemét, majd biccentett és távozott.
- Attól tartok, Conrad nem kedvel téged - ingatta a fejét Szarov.
- Megértem. Én se őt - nézett az ajtóra Alex. - Pontosan mi történt vele? Nem néz ki túl jól.
- Igazság szerint nem is szabadna életben lennie. Felrobbant egy bomba a kezében. Conrad
orvosi csoda. Több mint harminc fémtű van a testében. A fejében fémlemez. Az állkapcsában
és a főbb ízületeiben fémdrótok.
- A reptéren biztos kiakasztja a fémdetektorokat - morogta Alex.
- Nem tanácsolom, hogy tréfát űzz belőle, Alex. Még mindig bízik benne, hogy megölhet. -
Szarov megtörölte a száját egy szalvétával. - Én persze nem fogom engedni. De ha már itt
tartunk, érdemes lenne elmondanom a... nevezzük úgy, házirendet. A csomagodból kivettem a
mobiltelefont, a házban pedig az összes telefon csak kóddal működik. Nem léphetsz
kapcsolatba a külvilággal.
- Az enyéim aggódnak majd miattam - próbálkozott Alex.
- Amit én tudok Mr. Bluntról és londoni kollégáiról, abból nem tartom valószínűnek. De ez
lényegtelen. Mire kérdezősködni kezdenének, már késő lesz.
Késő? Mire? Alex még minden teljesen sötétben tapogatózott.
- A Casa de Orót kerítés veszi körül. Elektromos kerítés. Az egyetlen bejáratot jól őrzik. Ne is
próbálj megszökni, Alex. Ha megpróbálod, lelőnek, márpedig én azt egyáltalán nem
szeretném. A mai nappal sajnos új helyre kell költöztesselek. Mint talán tudod, fontos
vendégeket várok, és neked is jobb, ha van „mozgástered", ahogy mondják. Ettől függetlenül
szívesen látlak a házban, használhatod a medencét, mindent. Csak arra kérlek, maradj
láthatatlan. A vendégeim nemigen beszélnek angolul, úgyhogy semmi értelme velük
próbálkoznod. Ha valami gondot okozol, megkorbácsoltatlak.
Szarov előrehajolt, és a villájára tűzött egy szelet ananászt.
- De elég a kellemetlen dolgokból. Előttünk az egész délelőtt. Tudsz lovagolni?
Alex habozott. Nem volt oda a lovaglásért. - Ültem már lovon.
- Remek.
Alex vett egy szelet dinnyét. - Tegnap éjjel megkérdeztem, mit akart tőlem. Még nem kaptam
választ.
-Mindent a maga idejében, Alex. Mindent a maga idejében.
Reggeli után kimentek a szabadba. Alex ekkor értette meg, a ház honnét kapta a nevét.
Halványsárga téglából épült, ami a tűző napsütésben aranynak tetszett. Noha csak kétemeletes
volt, hatalmas területet elfoglalt, s széles kőlépcsők vezettek le belőle a gondozott kerthez.
Mintha semmit nem változtattak volna rajta a tizenkilencedik század óta, amikor épült. Csak
épp fegyveres őrök jártak fel-alá, és mindenütt riasztók és reflektorok csüngtek. A modern kor
ronda jelei.
Átmentek az istállóhoz, ahol egy lovász várta őket két pompás, felszerszámozott lóval: egy
fehér csődör Szarovnak, és egy kisebb szürke Alexnek. A lovaglás volt az a sport, amit Alex
sosem élvezett. Amikor legutóbb lovon ült, kis híján belehalt, úgyhogy most nagyon vona­
kodva fogta meg a gyeplőt, és lendült fel a nyeregbe. Szeme sarkából látta Szarovot felülni, és
azonnal tudta, hogy az orosz profi lovas, tökéletesen ura az állatnak.
Együtt lovagoltak ki. Alex próbálta megőrizni az egyensúlyát és az irányítást a ló felett.
Szerencsére az állat tudta, hová mennek.
-Annak idején ez cukornádültetvény volt - mesélte Szarov, megismételve, amit Alex már
hallott Troytól. -Rabszolgákkal dolgoztattak. Majdnem egymillió rabszolga volt összesen
Kubában és Cayo Esqueletón. - A toronyra mutatott. - Az volt az őrtorony. Hajnali fél négykor
megkondítottak ott fent egy harangot, ez jelezte a rabszolgáknak a munka kezdetét. Nyugat-
Afrikából hozták őket. Itt dolgoztak. És itt haltak meg.
Egy hosszú épület mellett mentek el. Alex észrevette, hogy az egyetlen ajtót és az összes
ablakot rácsok fedik.
- Ez a barracón - magyarázta Szarov. - A rabszolgaház. Kétszázan aludtak itt bent,
összezsúfolva, akár az állatok. Ha lesz időnk, megmutatom a büntetőrészt. Még megvan az
eredeti felszerelés. El tudod képzelni, Alex, hogy hetekig vagy akár hónapokig meg van
bilincselve a bokád? Úgy hogy moccanni se bírsz. Étlen-szomjan...
- Nem akarom elképzelni.
- Persze hogy nem. A nyugati világ szívesen feledkezik el a bűnökről, amelyek révén
meggazdagodott.
Alex megkönnyebbült, amikor ügetni kezdtek. Legalább nem kellett tovább beszélgetni. Egy
földutat követve kijutottak a tengerhez. Alex látta a helyet, ahol Garcia lehorgonyzott a
csónakkal. Erről eszébe jutott, kivel is van valójában. Szarov barátságosan viselkedett.
Láthatóan élvezte, hogy vendégül láthatja Alexet. De igazából gyilkos. Méghozzá olyan,
akinek atombombája van.
A földút elfogyott alóluk, lassabban mentek tovább, a tengert a jobbjukon tartva. A Casa de
Oro már eltűnt mögöttük.
- Szeretnék neked elmondani valamit magamról -szólalt meg hirtelen Szarov. - Sőt többet,
mint bárkinek.
Pár pillanatig csöndben lovagolt.
- 1940-ben születtem - kezdte aztán -, a második világháború alatt, egy évvel azelőtt, hogy a
németek megtámadták a hazámat. Talán ezért lettem hazafi, ezért lett nekem mindig a hazám
az első. Életem nagy részében azt szolgáltam. Harcoltam érte, mert hittem benne. És azt hi­
szem, most is azt szolgálom.
Megállította a lovát, és Alex felé fordult, aki szintén megállt.
- Harmincévesen nősültem meg. Egy évre rá a feleségem megadta, amire mindig is vágytam.
Egy fiút. Vladimírnak hívták, és attól a pillanattól, hogy először levegőt vett, ő lett a
legkedvesebb az életemben. Jóképű fiúvá nőtt, és meg kell mondanom, apa nem lehetett büsz­
kébb a fiára, mint én rá. Jól tanult, szinte mindenben az osztály legjobbja volt. Ráadásul
kitűnő atléta. Szerintem még az olimpiára is eljuthatott volna. De nem így volt megírva...
Alex már tudta a történet végét. Eszébe jutott, mit mesélt Blunt, de nem szólt közbe.
- Hittem, hogy Vladimírnak is az a legjobb, ha a hazáját szolgálja, mint én. Azt akartam, hogy
álljon be a hadseregbe. Az anyja nem értett velem egyet. Sajnos ez a vita véget vetett a
házasságunknak is.
-Elküldte?
-Nem. Nem küldtem el. Megparancsoltam, hogy hagyjon el. Elhagyott, és sosem láttam többé.
Vladimír pedig beállt a hadseregbe. Ez 1988-ban történt, tizenhat éves volt. Afganisztánba
küldték, amellyel akkor nehéz, bonyolult háborúban álltunk. Három hete volt ott, amikor
felderítésre küldték egy faluba. Egy orvlövész lelőtte. Meghalt.
Szarov hangja elcsuklott. Ám gyorsan összeszedte magát, és gondos, kimért hangon folytatta:
- A háború egy évre rá véget ért. Gyenge, gyáva kormányunk elvesztette a harci szellemét.
Visszavonultunk. Az egésznek nem volt semmi értelme. És ezt kell megértened. Ez az
igazság. Nincs a világon rettenetesebb, mint amikor az apa elveszíti a fiát. - Nagy levegőt vett.
- Azt hittem, örökre elvesztettem Vladimírt... amíg nem találkoztam veled.
- Velem? - döbbent meg Alex.
- Csak két évvel vagy fiatalabb, mint Vladimír a halálakor. De annyi mindenben hasonlítasz
rá, Alex... pedig a világ túlsó felén nevelkedtél! Kezdjük ott, hogy van némi külső hasonlóság
is. De nem csak erről van szó. A hazádat szolgálod. Tizennégy évesen már kém vagy! Nagyon
ritka, hogy valaki ilyen fiatalon már harcoljon azért, amiben hisz!
- Hát én ezt nem mondanám - dörmögte Alex.
- Van bátorságod. A cukormalomban és a barlangban történtek bizonyítják, még ha az
aktáidban nem is térnek ki rá. Több nyelven beszélsz, és egy szép nap oroszul is megtanulsz.
Lovagolsz, búvárkodsz, verekszel. Nem ijedsz meg. Még sosem találkoztam hozzád hasonló
fiúval. Egyet kivéve. Kiköpött Vladimir vagy, Alex, és remélem, egyszer azzá leszel.
-Mire céloz? - húzta az időt Alex, rosszat sejtve.
Még mindig egy helyben álltak, s Alexet már kezdte gyötörni a nap heve. A ló izzadt, és
megtalálták a legyek. A tenger messze alattuk volt, a szél nem ért fel hozzájuk.
- Hát nem világos? Olvastam az aktádat. Egyedül nőttél fel. Ott volt ugyan a nagybátyád, de
csak a halála után tudtad meg, ki is volt valójában. Nincsenek szüleid. Mindketten
magányosak vagyunk.
- Egy világ van köztünk, tábornok.
- Nem feltétlen. A terveim szerint a világ hamarosan örökre megváltozik. Ha végrehajtom,
amit akarok, a világ jobb, erősebb és egészségesebb lesz. Te azért jöttél, hogy ezt
megakadályozd. De ha meglátod, mire készülök, megérted, hogy nem kell ellenségnek
lennünk. Ellenkezőleg! Örökbe akarlak fogadni.
Alex úgy megdöbbent, hogy meg sem bírt szólalni.
- A fiam leszel, Alex, és ott folytatod, ahol Vladimir abbahagyta. Az apád leszek, és
megosztozunk a világon, amit teremtek. Most ne beszélj! Csak gondold meg. Ha komolyan
hittem volna, hogy az ellenségem vagy, hagyom, hogy Conrad megöljön. De amint
megtudtam, hogy itt vagy, azonnal éreztem, hogy nem lehetsz az ellenségem. Még a
nevünk is ugyanaz: Alekszej és Alex. Örökbe fogadlak, Alex. Én leszek az apád, akit
elvesztettél.
-És ha nemet mondok?
- Nem mondhatsz nemet! -Szarov szemét úgy futotta be a düh, akár füst az üveget. Arca
eltorzult, mintha fájdalom érte volna. Nagy levegőt vett, és ettől megnyugodott. - Ha
megismered a tervemet, csatlakozni fogsz hozzám.
- Akkor mondja el a tervét. Mondja el, mire készül.
- Még nem lehet, Alex. Még nem állsz készen. De fogsz. És igen hamar megtörténik minden.
Alekszej Szarov tábornok megrántotta a lova gyeplőjét. A ló megfordult, és ő elügetett, maga
mögött hagyva a tengert. Alex elképedve ingatta a fejét. Majd sarkát lova véknyába vágva
követte a férfit.
Aznap este Alex egyedül vacsorázott. Szarov elnézést kért, de dolga van. Alexnek nem volt
nagy étvágya. Conrad végig ott állt, minden mozdulatát figyelte, és bár nem szólt, csak úgy
sütött belőle az ellenségesség. Ahogy Alex befejezte, az ajtóra mutatott.
Alex követte Conradot ki a házból, le a lépcsőn, át a barracónba, a rabszolgaházba, amit
Szarov mutatott neki délelőtt. Úgy tűnt, ez lesz az új szállása. Az épület belseje cellákra volt
osztva. Csupasz téglafalak, vastag ajtó, s mindegyik cellán egy vasrácsos ablak. De legalább
modernizálták. Volt áram és víz, sőt még légkondicionáló is, ami nagyon jól jött az éjszakai
hőség ellen. Alex tisztában volt vele, hogy jóval szerencsésebb, mint azok a szegény párák,
akiket annak idején zártak ide.
Alex cellájában egy paraván mögött volt a mosdó és a vécé. Bőröndjét már áthozták és a
vékony matraccal fedett vaságyra tették, ami a látszat ellenére elég kényelmesnek bizonyult.
Szarov olvasnivalót is küldött. Alex végignézte a borítókat. Orosz klasszikusok angol
fordításban: Tolsztoj és Dosztojevszkij. Biztos Vladimír kedvenc szerzői.
Conrad rázárta az ajtót.
-Jó éjszakát, Conrad - szólt utána Alex. - Csengetek, ha valamire szükségem lesz.
A véreres szem búcsúzóul bekukkantott a rácson, és Alex tudta, ez telibe talált. Azzal Conrad
elment.
Alex egy ideig csak feküdt az ágyon, és azon gondolkodott, amit Szarov mondott.
Örökbefogadás! Szinte fel se bírta fogni. Alig egy hete még azon merengett, milyen lehet, ha
valakinek van apja, és erre neki hirtelen kettő is akadt: először Turner, aztán Szarov. Nincs
megállás a
lejtőn.
Odakint fény villant. Az éjszaka sötétjét kemény, elektromos fény hasította szét. Alex
lehengeredett az ágyról, és az ablakhoz ment. Kinézett a ház előtti térre. A korábban észrevett
reflektorokat mind felkapcsolták, s a tér megtelt emberekkel. Vagy tucatnyi őr állt sorban,
géppisztolyukat a mellkasukhoz szorítva. Az ajtónál szolgák és az ültetvényen dolgozó
munkások gyülekeztek. Maga Szarov is ott volt sötétzöld egyenruhában, mellén számos
kitüntetéssel. Conrad mögötte állt.
Ekkor négy fekete limuzin jelent meg, lassan közeledtek a kaputól a házhoz vezető úton. Két
motoros kísérte őket, akik Szarovhoz hasonlóan katonaruhában voltak. A konvoj mögött
porfelhő lebegett a reflektorok fényében.
Megálltak. A kocsiajtók kinyíltak, és vagy tizenöt ember szállt ki. Alex nemigen látta az
arcokat a vakító fényben, inkább csak körvonalakat. De az egyiket tisztán látta: alacsony volt,
vékony és kopasz, öltönyben. Szarov odalépett hozzá. Kezet ráztak, majd összeölelkeztek. Ez
volt a jel, mindenki lazított. Szarov intett, és az egész csoport elindult a ház felé. A motorosok
maradtak.
Alex biztos volt benne, hogy látta a kopaszt korábban az újságban. Most már tudta, miért
zárták a rabszolgaházba: hogy ne legyen útban. Akármi is Szarov terve, a következő része
most kezdődött.
Megérkezett az orosz elnök.
 Szívdobogás
Alexet másnap délelőtt engedték ki a rabszolgaházból. A tetszése szerint tölthette a napot a
Casa de Oróban, habár nem egyedül. Egy őrt állítottak mellé. Az őr huszonvalahány éves,
borostás arcú férfi volt. Nem beszélt angolul.
Először reggelizni kísérte Alexet, de nem az ebédlőbe, ahol korábban Szarowal evett, hanem a
konyhába. Mialatt Alex evett, az ajtóban állva figyelte idegesen, mintha Alex petárda volna,
ami valamiért nem robbant fel.
- Como se Hatna usted? - kérdezte tőle Alex. Hogy hívnak?
-Jüan - felelte az őr nagy nehezen, a többi kérdésre pedig csak egy szótaggal vagy csenddel
válaszolt.
Újabb sistergően forró nap állt előttük. A sziget mintha megrekedt volna az örök nyár
fogságában. Alex a reggeli után átment a hallba, ahol néhány szolga szokás szerint söprögetett
vagy a konyhába cipelt ezt-azt. Az őrök a helyükön voltak a toronyban és körös-körül. Alex
elment az istállóhoz. Nem volt benne biztos, hogy engedik kilovagolni, ezért kellemes
meglepetésként érte, amikor az őr kihozta neki a már felnyergelt szürkét.
Másodszor is lóra szállt hát. Jüan pár lépésnyire követte egy gesztenyebarna kancán. Alex
igazából nem akart lovagolni. Combja és feneke még az előző napit is érezte. Viszont
érdekelte a birtok körüli kerítés, amit Szarov említett. Állítólag áram van belevezetve. De még
az ilyen kerítések
mellett is gyakran van fa, amire fel lehet mászni. Ugyanis már eldöntötte magában, hogy innét
meg fog szökni.
Még mindig fogalma sem volt róla, miben sántikál Szarov. Azt mondta, megváltoztatja a
világot. Jobbá, erősebbé, egészségesebbé teszi. Ezek szerint hősnek látja magát, atombombás
hősnek. A hosszú fűben lovagolva Szarov szándékain töprengett. Az első gondolata az volt,
hogy az orosz fel akar robbantani egy amerikai várost. Hát annak idején nem Amerika volt a
Szovjetunió legnagyobb ellensége? Csakhogy ennek nem volt semmi értelme. Milliók
halnának meg, de azért a világot nem változtatná meg. Jobbá biztos nem tenné. Talán
Európában van a célpont? Vagy a bombával akarja kizsarolni a világ kormányaitól, amit akar?
Ez inkább. Ugyanakkor mégsem hitte. Akármi is a terv, az orosz elnöknek is köze van hozzá.
Visszalapozok a történelemben, és semmissé teszem az elmúlt harminc év hibáit.
Alex hirtelen megértette, hogy gyerekkori barátságuk dacára Szarov gyűlöli az orosz elnököt,
és el akarja foglalni a helyét. Erre megy ki a játék. Egy új Oroszország, amely ismét
világhatalom lehetne. Szarov vezetésével.
Alex tudta, el kell szöknie. Értesíteni a CIA-t, hogy Turner és Troy meghalt, és hogy Szarov
atombombával rendelkezik. Aztán majd ők átveszik. Olyan messze szeretett volna kerülni a
Casa de Orótól, amilyen messze csak tud. Szarov iránta tanúsított érzései, meg hogy örökbe
akarja fogadni, iszonyúan zavarták. Az öreg katona kicsit őrült. Igaz, hogy megmentette az
életét. De hát eleve Szarov miatt került veszélybe. Noha a reggel meleg volt, Alex
megborzongott. Az egész kaland lassan kezdett kicsúszni a kezei közül.
Elérték az ültetvénynek azt a szélét, ami a sziget belseje felé esett. Tényleg ott húzódott a
kerítés: öt méter magas, tömör acél, s mindkét oldalán egy kisebb, derékig érő drótkerítés.
Egy nagy piros tábla állt a közelben, rajta a PELIGRO szó fehér betűkkel. De a kerítésről a
figyelmeztetés nélkül is sütött, hogy veszélyes. Mély zümmögés hallatszott a talajból. Alex
egy szenesre égett madár törött csontvázát vette észre a dróton. Biztos belerepült a kerítésbe,
és azonnal elégett. Hát egy biztos: ezen nem mászhat át. A kerítés füves területen kígyózott,
még a láthatáron semigen volt fa, nemhogy a kerítés mellett.
Alex az ültetvény vége és a bejárati kapu felé fordította a lovát. Talán ott talál valami kiutat.
Fél órába telt, mire poroszkálva odaértek. A kerítés egyszer sem szakadt meg. A bejáratot egy
omladozó őrház jelezte, ablakaiból hiányzott az üveg, az ajtó félig leszakadva lógott a
zsanéron. Két férfi posztolt benne, egy harmadik meg kint a sorompó mellett állt
géppisztollyal. Épp ahogy Alex odaért, egy limuzin ment ki a kapun azok közül, amiket az
este látott. Támadt egy ötlete. Csak egyféleképpen lehet innét kijutni, mégpedig kocsival. Az
elnök emberei valószínűleg ki-be fognak járni. Talán lesz esélye...
Visszaügettek az istállóhoz, és leszálltak a lóról. Alex visszament a házba, Jüan mindvégig pár
lépéssel lemaradva követte. A fiú hangokat hallott a ház túlsó oldaláról, majd vízcsobbanást.
Átment a belső udvaron, el a szökőkút mellett, át a boltíven. Mögötte egy hosszú medencét
talált, két oldalán pálmák vetettek árnyékot az asztalokra és napágyakra. Távolabb egy
újonnan épített teniszpályát látott. Mellette öltözők, szauna és egy bár. Innét a Casa de Oro
egy multimilliomos játékának látszott.
Szarov az egyik asztalnál ült az elnökkel. Mindkettőjük kezében pohár volt: Szarovnak víz, a
vendégnek koktél. Az elnök piros rövidnadrágot és virágmintás, rövid ujjú inget viselt, mely
kicsit bő volt sovány testére. Négy ember állt a közelében, láthatóan testőrök. Nagydarab,
fekete ruhás férfiak, egyforma napszemüvegben, egyik fülükből zsinór vezetett hátra a
ruhájukba. Volt valami nevetséges ebben a képben. A kis ember civilben. A hatalmas őrök.
Alex a medencére nézett. A parton három elképesztően csinos nő üldögélt bikiniben, lábukat a
vízbe lógatták. Huszonnégy-huszonöt évesek lehettek. Alex helyinek nézte őket, és
meglepődött. Szarovot túl hideg-vérűnek hitte az ilyesmihez. Vagy az elnök kedvéért vannak
itt?
Alex nem tudta pontosan, szabad-e itt lennie, és már meg akart fordulni, amikor Szarov
észrevette és odaintette. Alex kíváncsian engedelmeskedett. Szarov mondott valamit az
elnöknek, aki mosolyogva bólogatott.
-Jó napot, Alex! - köszöntötte Szarov szokatlan vidámsággal. - Hallom, megint kilovagoltál.
Hadd mutassam be régi barátomat, Borisz Kirijenkót, Oroszország elnökét. Borisz, ez az a fiú,
akiről beszéltem.
Az orosz elnök kezet nyújtott. Alex érezte leheletén az alkoholt. Akármit is tettek a koktélba,
ő már túl sokat ivott belőle. - Örülök - mondta erős akcentussal. Egy ujjal Alex arcára
mutatott, és oroszul folytatta. Alex kétszer is kihallotta Vladimír nevét.
Szarov kurtán válaszolt, majd lefordított a fiúnak. -Azt mondja, a fiamra emlékezteted -
mosolygott. -Akarsz úszni, Alex? Úgy látom, rád férne.
Alex a három lányra pillantott. - Szokatlan életmentők.
- Egy kis társaság az elnöknek - nevetett a tábornok. -Végül is szabadságon van, habár sajnos
van némi teendőnk. A helyi tévéállomást nagyon érdekli előkelő vendégünk, és Borisz
beleegyezett egy rövid interjúba. A stáb bármelyik pillanatban megérkezhet.
Az elnök bólintott, de Alex nem volt biztos benne, hogy értette.
- Az egész medencét uralhatod. Ebéd után Santiagóba megyünk, de remélem, hogy vacsorára
visszaérünk. A séf meglepetést készít.
A házhoz vezető boltív alatt mozgás támadt. Conrad jelent meg, és vele egy alacsony, komoly
nő olajzöld kosztümben. Mögötte két férfi jött kamerával és egyéb, tévés kellékekkel.
- Á, itt is vannak! - fordult Szarov az elnökhöz, megfeledkezve Alexről.
A fiú úszónadrágra vetkőzött, és beleugrott a medencébe. A hosszú lovaglás után a víz hűvös
és frissítő volt. Észrevette, hogy a három lány figyeli. Az egyik rákacsintott, mire egy másik
felvihogott. Közben a stáb felállította a felszerelést egy pálmafa árnyékában. Az orosz elnök
intett az egyik testőrének, aki újabb koktélt vitt neki. Alex meglepődött, hogy egy ilyen
jelentéktelennek tűnő ember egy olyan hatalmas ország vezetője lehet. Na persze a legtöbb
politikus alacsony és rendetlen, olyanok, akiket az iskolában mindig cikiztek. Ezért lesznek
politikusok.
Alex kiverte az elnököt a fejéből, és az úszásra koncentrált. Azon töprengett, amit Szarov
mondott az imént. Ebéd után a városba mennek. Vagyis autóval hagyják el a birtokot. Ez az
egyetlen esélye. Tudta, hogy a szigetről nincs menekvés. Abban a pillanatban, hogy
észreveszik az
eltűnését, riadóztatnak. A reptéren minden őr őt keresi majd, azt meg nem nagyon hitte, hogy
hajóra tudna szállni. De ha legalább találna egy telefont, ami kód nélkül is működik,
kapcsolatba tudna lépni a CIA-val, akik külde-nének érte valakit.
Befejezte a nyolcadik hosszt, fordult a kilencedikre. Az orosz elnök egy széken ült, éppen
bemikrofonozták. Jüan várt Alexre a medence végén. A fiú sóhajtott. Jüant valahogy ki kell
iktatnia.
Megkezdődött a tévéinterjú. Szarov feszülten figyelt, és Alexet újra elfogta az érzés, hogy
többről van itt szó annál, amit látni.
Kimászott a medencéből, és ment átöltözni.
Másik rövidnadrágot és egy sima inget vett fel. Egyik sem volt rikító, hanem jól beleolvadtak
a környezetbe. Zsebébe dugta a rágót, amit Smitherstől kapott. Ha minden a terv szerint
alakul, szüksége lesz rá.
Jüan a szobája előtt várta meg. Alex idegesen készülődött. Szarov már előre figyelmeztette,
mi lesz, ha megpróbál szökni. Lelövik vagy minimum megkorbácsolják. De aztán a bombára
gondolt. Szarovot meg kell állítani. Döntött.
Hirtelen megállt, és felnyögött. Az arca eltorzult a fájdalomtól, megtántorodott, majd elesett.
Jüan aggódva lépett a szobába. Alex abban a pillanatban kiegyenesedett. Lábát tökéletesen
kivitelezett körkörös rúgással a férfi gyomrába mélyesztette. Jüannak kiáltani sem jutott ideje.
Kiszakadt belőle a levegő, és összerogyott. Alex nem először örült, hogy öt év gyakorlással
megszerezte a karate fekete övét. Gyorsan cselekedett. Lehúzta az ágyról a le-
pedőt, és csíkokra tépte. Jüan kezét-lábát megkötözte, majd kipeckelte a száját is. Aztán
kisurrant a szobából, és bezárta maga mögött. Órák is eltelnek, mire megtalálják Jüant.
Addigra pedig ő már messze jár.
Kilépett a baracónból. A fekete limuzinok még a villa előtt parkoltak az elnökre és az
embereire várva. Senkit nem látott. Alex futásnak eredt. Szarov ugyan megengedte, hogy
kedvére bejárja a birtokot, de csakis kísérettel. Ha meglátják egyedül, egyből sejtik, mi
történt. Elérte a ház sarkát, ahol háttal a falnak dőlve igyekezett visszanyerni a lélegzetét. A
délutáni hőségben ettől a rövid futástól is jól megizzadt. A kocsikat nézte. Három volt.
Amelyik reggel elment, még nem tért vissza. A kérdés, hogy az elnök melyikkel megy
Santiagóba? Vagy viszi mind a hármat?
Éppen meg akart indulni, amikor lépteket hallott. Vagy őrök, vagy munkások, de az biztos,
hogy amint befordulnak, meglátják. Egy keskeny ajtót vett észre nem messze, ami eddig
elkerülte a figyelmét. Lenyomta a kilincset, szerencsére nyitva volt. Épp hogy besurrant és
becsukta az ajtót maga mögött, mikor a két egyenruhás katona feltűnt.
Légkondicionált levegő csapta meg. Körülnézett. A háznak ez a része egyáltalán nem
hasonlított a többire. A fapadló és az antik bútorok elenpontjaként itt minden modern volt.
Halogénlámpák világították meg a rövid folyosót, melynek két oldalán üvegajtók nyíltak.
Alex kíváncsian lépett előre. Benézett az első ajtón.
Két technikus ült bent egy sor monitort bámulva. Nem volt nagy szoba, csak mint egy
tévéstúdió vágószobája. Alex óvatosan kinyitotta az ajtót. A technikusok nem hallhatták, mert
mindkettőn fejhallgató volt. Alex a képernyőkre nézett.
A ház minden helyiségét figyelték. Ráismert a szobára ahol először magához tért. Látta a
konyhát, az ebédlőt és a főudvart, amelyen éppen az elnök két embere sétált át. Egy másik
képernyőre nézett. Magát látta, ahogy a medencében úszik. Azt is felvették. És ott volt Szarov,
kezében a pohár vízzel üldögélt, miközben az elnök interjút adott a stábnak, akiket Alex is
látott megérkezni.
Alex csak némi töprengés után értette meg, mit is lát. Mindent felvesznek és megvágnak. Ez
volt a két technikus dolga. Az egyik monitoron Borisz Kilijenko érkezése ment. Mellette meg
az, ahogy az elnök felhajt egy pohár brandyt, valószínűleg előző este. A harmadikon a
medencénél látott lányokat mutatják be neki. Olyan ruhában illegették magukat, ami nem
hagyott sok teret a képzeletnek. Bevitte őket a szobájába? Ha igen, akkor azt is felvették.
Az egyik kép villódzott, és aztán az elnök jelent meg rajta interjú közben. Az egyik technikus
biztos megkapta az anyagot a zöldruhás nőtől. Kirijenko egyenesen a kamerába beszélt, ahogy
általában a politikusok. Halálosan komoly volt, habár kicsit viccesen festett a virágmintás
ingben. A mellette lévő képernyőn Kirijenko az egyik lánnyal úszott a medencében.
Mit jelent ez az egész? Minek kell ez Szarovnak? A Casa de Oro csak egy gondosan
kidolgozott csapda, amibe az orosz elnök akaratlanul besétált?
Alex nem időzhetett tovább. Amit látott, még sürgetőbbé tette, hogy értesítse az amerikaiakat.
Attól félt, hogy lemarad a kocsik indulásáról, az egyetlen esélyéről.
Kinyitotta a külső ajtót, és kilesett. Az autók még ott voltak, az őrök pedig elmentek. Az
órájára nézett. Két óra. Az ebédet lassan be kell fejezniük. Most! Odaszaladt a
legközelebbi kocsihoz, és tapogatva kereste a csomagtartó gombját. Zárva lesz? Hüvelykujja
ráakadt a gombra, megnyomta, és az megkönnyebbülésére kinyílt. A hatalmas limuzin
csomagtartójában rengeteg hely volt. Becsusszant, majd lehúzta a csomagtartó fedelét, és
magára zárta. Szuroksötét lett. Nagyon igyekezett, nehogy elfogja a pánik. Mintha élve
eltemették volna. Próbált lazítani. Menni fog. Már ha nem akarnak valami csomagot betenni.
A limuzin kiviszi a birtokról, és amikor Santiagóban leparkolnak, kiszökik.
Na persze a legnehezebb még hátra volt. Nem látott ki. Sőt még az orráig sem látott.
Tökéletes volt a sötétség. Csak tippelni tud majd, hogy mikor szállnak ki az utasok. Ráadásul
a csomagtartót belülről nem lehetett kinyitni. Alex ezért is hozta a rágógumit. Azzal robbantja
majd ki a zárat. Kis szerencsével eltűnik a tömegben, még mielőtt felfedezik, mi történt.
Mégis elfogta a kétség, jó ötlet volt-e ez az egész. A csomagtartóban már most iszonyú hőség
volt. Elképzelte, ahogy a nap tűz a kocsira, és megértette, hogy egy kályhába zárta be magát.
Minden pórusából szakadt a víz. A ruhája már teljesen átnedvesedett, hallotta, hogy a verejték
a fémre csöpög alatta. Mennyi levegő lehet itt? Ha Szarov hamarosan nem indul, kénytelen
lesz még itt kirobbantania magát, és viselni a következményeket.
Küzdött a pánikkal, és igyekezett olyan kicsiket lélegezni, ahogy bírt. Szíve a fülében
dübörgött. Az erei ritmusra vertek. Szerette volna kinyújtani a lábát, de moccanni sem mert,
nehogy megmozduljon a kocsi. A percek lassan vánszorogtak... és akkor meghallotta.
Kocsiajtó csapódott, majd az egész jármű balra-jobbra billent,
ahogy az utasok beszálltak. Alex magzatpozícióba kuporodva várta, hogy kinyitják-e a
csomagtartót, de a jelek szerint az elnök vagy aki a limuzinba ült, nem vitt magával csomagot.
Felberregett a motor. Alex érezte a remegést, majd hirtelen megindultak. A fiút ide-oda
dobálta a döcögős földút.
Egy perc múlva lassítottak, amiből Alex tudta, a kapuhoz közelednek. Újra aggódhat. Vajon
ellenőrzik az őrök a kocsit? Nem hitte. Ma reggel látta, ahogy az egyik limuzin elment, és bár
az őrök ott voltak, a csomagtartónak a közelébe se mentek. A kocsi megállt. Alex nem
moccant. Minden fekete volt. Hangokat hallott, de mintha a messze távolból érkeztek volna.
Valaki kiabált valamit, de a szavakat nem értette. A kocsi mintha egy örökkévalóság óta állt
volna. Mi tart ennyi ideig? Gyerünk már! Alex egyre nehezebben lélegzett. Fogy a levegő.
Es akkor megindult a kocsi. Megkönnyebbülten sóhajtott. Lelki szemei előtt látta, hogy
felemelik a sorompót. A Casa de Oro immár mögöttük lehet. Milyen messze lehet Santiago?
Honnét fogja tudni, mikor érnek oda? A kocsi megint megállt. A csomagtartó kinyílt.
Kegyetlenül éles napfény ömlött be. Alex pislogva kapta szeme elé a kezét.
- Kifelé! - parancsolt rá egy hang angolul. Alex kimászott. Csuromvíz volt. Szarov állt előtte.
Mellette Conrad automata pisztollyal, a szemén látszott, mennyire örül. Alex körbenézett. A
kocsi el sem hagyta a birtokot. Csak tett egy kört. Ez volt az, amit érzett. Két őr figyelte
kifejezéstelen arccal. Az egyik egy megafont tar-
tott a kezében, mint amilyet a sporteseményeken használnak. Egy vezeték futott belőle egy
dobozhoz az épületbe.
- Ha látni akarod Santiagót, csak kérned kell - szólalt meg Szarov. - Bár nem hiszem, hogy
városnézésre gondoltál. Szerintem menekültél.
Alex nem felelt.
- Hol van Jüan? Alex hallgatott.
Szarov a fiúra meredt. Megbántottnak tűnt, mintha nem értené, Alex miért nem
engedelmeskedett neki, és nem tudná, mit tegyen most. - Csalódtam benned, Alex -folytatta
végül. -Jártál a barlangnál. Láttad, milyen biztonsági intézkedéseket tettem. Komolyan
gondoltad akár egy pillanatra is, hogy kiengedek innét egy autót anélkül, hogy tudnám ki
vagy mi van benne?
Hirtelen kikapta az őr kezéből a megafont. Alex mellkasára szegezte, és megnyomott egy
gombot. Alex dobogó hangot hallott, amely megremegtette a levegőt. Beletelt pár
másodpercbe, mire megértette, hogy a saját szívverését hallja kihangosítva, a ház egyik
hangszórójából.
-A sorompónál átvizsgálták az autót - magyarázta Szarov. - Minden kocsit átvizsgálnak ezzel.
Finom műszer. Ezt hallotta az őr is, amit most te.
Dumm... dumm... dumm... hallgatta Alex saját szívének dobogását.
Szarovot hirtelen elfogta a méreg. Az arca nem változott, de halványkék szeme jéghideg lett,
és rettenetes üresség vette körül, mintha kiszállt volna belőle minden csepp élet. - Emlékszel,
mit mondtam neked? - suttogta. - Ha megpróbálsz menekülni, lelőnek. Conrad na-
gyon-nagyon szeretne lelőni. Szerinte bolond vagyok, hogy vendégként kezellek. Igaza van.
Conrad előrelépett és felemelte a pisztolyát. Dumm... dumm... dumm... dumm... Alex szíve
olyan volt, mint egy állat, amelynek nem tudott parancsolni. A félelem erősebb volt, és ő
semmit nem tudott tenni, hogy titkolja. Szíve mind hangosabban és gyorsabban dobogott,
csak úgy dübörgött a hangszórókból. - Nem értelek, Alex. Hát nem fogod fel, mit ajánlok
neked? Nem hallottad, amit mondtam? Én védelmet ajánlok, te meg az ellenségemmé teszed
magad? Azt akarom, legyél a fiam, mire te arra kényszerítesz, hogy elpusztítsalak.
Conrad Alex szívéhez tette a pisztolyát.
Dummdummdummdummdumm...
- Hallgasd saját rémületed hangját. Hallod? Es ha majd csönd váltja fel, alig pár másodperc
múlva, tudhatod, hogy meghaltál.
Conrad ujja a ravaszra görbült.
Ekkor Szarov lekapcsolta az érzékelőt.
A szívverés hangja elhalt.
Alex úgy érezte, lelőtték. A hirtelen csend úgy csapta meg, mint a kalapács. Mint a golyó.
Térdre esett, egész testét üresség járta át, alig kapott levegőt. Ott térdelt a porban, keze bénán
lógott az oldala mellett. Felállni sem volt ereje. Szarov csak nézte, és szomorúság felhőzte be
arcát.
- Megtanulta a leckét -jelentette ki. - Vigyék vissza a szobájába.
Letette az érzékelőt, és a még mindig térdeplő fiúnak hátat fordítva beszállt a kocsiba.

Nukleáris szeméttelep
A2nap este hétkor Alex cellájának ajtaja kinyílt, és Conrad jelent meg öltönyben-
nyakkendőben. Az elegáns ruhától félkopasz feje, sebes arca és vörös, rángatózó szeme még a
szokottnál is rondábbnak tűnt.
- Meghívtak vacsorára - mondta.
- Kösz, nem, Conrad - felelte Alex. - Nem vagyok éhes.
- A meghívást nem lehet visszautasítani. - A férfi megnézte az óráját. Karja rosszul
csatlakozott a csuklójához, jól meg kellett emelnie, hogy lássa az órát. - Van öt perced.
Rendesen öltözz fel.
-A szmokingomat Angliában hagytam.
Conrad rá se hederítve becsukta az ajtót.
Alex leemelte lábát az ágyról, ahol eddig feküdt. Az elfogása óta itt kuksolt, el-eltöprengve,
vajon most mi lesz vele. Vacsorameghívásra számított a legkevésbé. Amikor visszahozták,
Jüannak nyomát se látta. Biztos megrótták, amiért hagyta megszökni Alexet, és hazaküldték.
Vagy lelőtték. Alex kezdte felfogni, hogy a Casa de Oróban nem viccelnek. Nem is sejtette,
Szarov mit tartogat neki ezen az estén, de azzal tisztában volt, hogy délután kis híján az
életével fizetett a szökési kísérletért. Szerencséjére hasonlít a tábornok tizenhat éves,
elvesztett fiára, Vladimírra. Szarov talán még most sem vetette el az ötletet, hogy örökbe
fogadja. Különben már halott lenne.
Úgy döntött, mindent összevetve bölcs dolog lenne elfogadni ezt a vacsorameghívást.
Legalább kicsit többet
megtud arról, mi folyik itt. Vajon a vacsorát is filmre veszik? És ha igen, mire használják?
Tiszta inget húzott, fekete nadrágot. Eszébe jutott, amikor az őrült igazgató, dr. Grief rejtett
kamerával kémkedett a Point Blanc akadémián a fiúk után. De ez itt más. A vágószobában a
filmeket megvágták, összerakták, manipulálták. Fel akarják használni valamire. De mire?
Conrad pontosan öt perccel később visszajött. Alex készen várta. Kimentek a
rabszolgaházból, át a főépületbe. Odabent klasszikus zene szólt. Az udvaron megpillantott egy
triót - két idősebb hegedűst, és egy kövér nőt csellóval -, akik Bachot játszottak, miközben a
szökőkút halkan csobogott mögöttük. Tucatnyian gyűltek itt össze, pezsgőt ittak és
szendvicsfalatkákat ettek, amit fehér kötényes pincérek hordtak körbe ezüsttálcákon. A négy
testőr körben állt, lankadatlanul figyeltek. Az orosz követség másik hat tagja a medencénél
látott lányokkal tereferélt, akik ezúttal flitterben és ékszerben pompáztak.
Az elnök Szarówal beszélgetett, egyik kezében pohár, a másikban hatalmas szivar. Szarov
mondott valamit, az elnök pedig harsányan felnevetett, szájából gomolygott a füst. Szarov
észrevette Alexet, és elmosolyodott. -Á, Alex! Hát megjöttél. Mit kérsz inni? Mintha délután
nem történt volna semmi. Alex frissen facsart narancslét kért, és azonnal kapott is.
- Örülök, hogy itt vagy, Alex - mondta neki Szarov. -Nem akartam nélküled elkezdeni.
Alexnek eszébe jutott, hogy korábban Szarov emlegetett valami meglepetést. Kezdett baljós
érzése lenni ezzel a vacsorával kapcsolatban, bár maga sem tudta, miért.
A trió befejezte a zenét, szolid tapsot kapott jutalmul. Aztán gongszó hallatszott, s a vendégek
bevonultak az ebédlőbe. Ugyanoda, ahol Alex és Szarov reggelizett, csak most bankettre
készítették elő. Kristálypoharakkal és vakítóan fehér porcelánnal tálaltak, a késeket-villákat
csillogóra suvickolták. A fehér abrosz vadonatújnak látszott. Tizenhárom teríték volt, hat-hat
mindkét oldalon és egy az asztalfőn. Alex nyugtalanul vette tudomásul a számot. Tizenhárom.
Szerencsétlen szám.
Mindenki elfoglalta a helyét. Szarov ült az asztalfőre, Alex az egyik oldalán, Kirijenko a
másikon. Nyíltak az ajtók, és pincérek sorjáztak be tálakkal, melyek csurig voltak apró, fekete
gyöngyökből álló, tojásszerű halmokkal. Kaviár, ismerte fel közelebbről Alex. Szarov biztos a
Fekete-tengerről szerzi. Egy vagyonba kerülhetett. Az oroszok hagyományosan vodkát isznak
a kaviárhoz, és amint a tálak a helyükre kerültek, minden vendég kapott is egy-egy csurig
töltött pohárkát.
Ekkor Szarov felállt.
- Barátaim! - kezdte. - Remélem, megbocsátotok nekem, ha angolul szólok hozzátok. Sajnos
van egy vendég az asztalnál, aki még nem tanulta meg dicsőséges nyelvünket.
Mindenki mosolygott, páran Alex irányába biccentettek. A fiú leszegte a fejét, nem volt benne
biztos, erre hogyan reagáljon.
- Ez az este nagyon fontos nekem. Mit mondjak Borisz Nikita Kirijenkóról? Több mint ötven
éve a legközelebbi, legjobb barátom! Ez furcsa is nekem, főleg ha eszembe jut, hogy
gyerekként állatokat kínzott, sírt, ha megverték, és sosem mondott igazat. - Alex Kirijenkóra
174
nézett. Az elnök a homlokát ráncolta. Szarov valószínűleg viccelt, de a vendég nem mulatott
rajta. - Még nehezebb elhinni, hogy őt bízták meg azzal a szent feladattal, hogy országunkat
vezesse ezekben a nehéz időkben. Nos, Borisz most nyaralni jött ide. El is hiszem, hogy ráfér
a pihenés a kemény munka után. Erre igyunk hát ma este. A nyaralásra! Remélem, hosszabb
és emlékezetesebb lesz, mint azt valaha is remélte.
Rövid csend állt be. Alex látta a vendégeken, hogy nem értik, mi van. Talán nem tudták
követni Szarov angolját. Mégis gyanította, hogy inkább a beszéd tartalma döbbentette meg
őket. Egy jó vacsora reményében jöttek, Szarov pedig mintha sértegetné Oroszország elnökét!
- Alekszej, öreg barátom! - szólalt meg végül az elnök. Láthatóan úgy döntött, hogy ez az
egész csak móka. Elmosolyodott és erős akcentussal angolul mondta: - Miért nem iszol
velünk?
- Te is tudod, hogy sosem iszom - felelte Szarov. - És bízom benne, azt is megérted, hogy a
tizennégy éves fiam is túl fiatal hozzá.
- En tizenkét évesen ittam először vodkát - dörmögte az elnök.
Ezen Alex nemigen lepődött meg.
Kirijenko felemelte a poharát. - Na zdaróvje! - Alex körülbelül ennyit értett oroszul.
„Egészségünkre!"
-Na zdaróvje! - hangzott az asztal körül.
Egy emberként hajtották le a hűtött vodkát, a szokás szerint egyetlen húzásra.
Szarov odafordult Alexhez. - Kezdődik - suttogta.
Az egyik testőr reagált először. Éppen kaviárért nyúlt, amikor a keze megrándult, kiesett
belőle a villa és a tányér.
Minden fej feléje fordult. A következő pillanatban az asztal másik végén egy másik férfi
előrebukott az asztalra. Alex rémülten látta, hogy az asztal körül sorban dől el mindenki. Az
egyik hátrafelé esett, magával rántva az asztalterítőt, poharak és evőeszközök záporoztak az
ölébe. Többen egyszerűen csak megroggyantak ültükben. Egy másik testőrnek sikerült
felállni, a zakójában turkált a fegyvere után, ám aztán tekintete megüvegesedett, és
összerogyott. Borisz Kirijenko dőlt ki utolsónak. Már talpra kecmergett, és egy helyben állt
inogva, akár egy sebesült bika. Kezét ökölbe szorította, mintha tudná, hogy elárulták, és neki
akarna menni annak, aki ezt tette vele. Aztán visszahuppant a székre, ami megbillent, és az
elnök a padlóra zuhant.
Szarov pár szót mormogott oroszul.
-Mit művelt? - tátogott Alex. - Meg...?
- Nem haltak meg, csak eszméletlenek - nyugtatta meg Szarov. - De persze meg kell halniuk.
Csak nem most.
- Mit tervez? - támadt rá Alex. - Mire készül?
- Hosszú út áll előttünk - felelte Szarov. - Majd menet közben elmondom.
Az egész birtokot kivilágították. Őrök és macheterók rohantak erre-arra. Alex még mindig a
vacsorára felvett ruhájában volt. Szarov sötétzöld katonai egyenruhába öltözött, ezúttal
elhagyva a kitüntetéseket. Az egyik fekete limuzin már várt rájuk. Conrad egy katonai
teherautó volánjánál ült. Két őr tűnt fel a Casa de Oro ajtajában, és elindultak lefelé a széles
lépcsőn. Lassan lépkedtek, mert valamit cipeltek. Amint megjelentek, mindenki megdermedt
körülöttük.
Egy nagy ezüstszín fémláda volt, a teteje lapos, rajta pár kapcsolóval és egy órával, valamint
volt az oldalán egy nyílás. Szarov figyelte, ahogy berakják a teherautóba. Mindenki áhítatosan
nézte a műveletet, mintha a két őr egy templomból jött volna ki, kezükben egy szent erek­
lyével. Alex megborzongott. Pontosan tudta, mit lát; még a Geiger-Müller-számlálóra sem
volt szüksége.
Az atombombát.
- Alex? - nyitotta ki neki a kocsiajtót Szarov. A fiú kábán szállt be. Tudta, hogy itt a vég.
Szarov kiterítette a lapjait, és elindította az események sorozatát, amelyek immár
visszafordíthatatlanok. Ennek ellenére még most, az utolsó fázisban sem tudta, pontosan mit
is tervez a tábornok.
Szarov beült mellé, aztán előre beszállt egy sofőr, és már indultak is Conrad teherautójának
nyomában. A legutolsó pillanatban, ahogy áthaladtak a birtok kapuján, Szarov visszapillantott.
Alex látta a tekintetét, és megértette, a tábornok soha nem fog ide visszatérni. Száz kérdése
lett volna, de hallgatott. Ez nem a megfelelő pillanat. Szarov némán ült, kezét a térdén
nyugtatta. De most még ő sem tudta palástolni a feszültséget. Sok-sok év munkája vezetett
idáig.
Sötét utakon hajtottak, csak néha-néha pislogott a távolban fény, ami arra utalt, hogy a sziget
azért nem teljesen lakatlan. Egyetlen kocsival sem találkoztak. Tíz perc után aztán épületek
bukkantak fel. Az ablakon kinézve Alex embereket látott a házak előtt: rumot ittak, kártyáz­
tak, cigarettáztak vagy szivaroztak az éjszakai ég alatt. Santiago külvárosban jártak, majd
rákanyarodtak egy útra, amit már Alex is felismert. A reptérre igyekeztek.
Ezúttal nem volt sem biztonsági ellenőrzés, sem útlevélvizsgálat. Szarov be sem ment a
főépületbe. Két reptéri őr várta egy kapunál, azon át egyenesen a kifutópályára hajtottak. A
teherautó követte őket. A sofőr válla fölött Alex egy Lear kisgépet látott. Megálltak.
- Kiszállunk - mondta Szarov.
A kifutón enyhe szellő sodorta a kerozin szagát. Alex állt az aszfalton, és nézte, ahogy az
ezüstládát átemelik a repülőbe Conrad üvöltöző irányítása mellett. Nehezen tudta elhinni,
hogy egy ilyen közönségesnek látszó tárgy akkora pusztításra lenne képes. Visszagondolt a
filmekre, amiket erről látott. Lángözön és szélroham söpör végig a városon. Épületek omlanak
össze. Emberek lesznek hamuvá egyetlen pillanat alatt. Autók és buszok repülnek a feledésbe,
akár a játékok. Hogy lehet egy ilyen rettenetesen erős bomba ilyen pici? Conrad maga csukta
be a repülő rakterét. Szarov intett. Alex kénytelen-kelletlen odament a géphez, és elindult
felfelé a lépcsőn. Szarov szorosan mögötte ment. Utánuk Conrad és a bombát cipelő két
ember. Aztán a gép ajtaját becsukták.
Alex olyan luxusgépen találta magát, amilyet még nem is látott. Tíz-tizenkét ülés volt benne,
természetesen mindegyik bőr. A hosszúkás fülkét vastag szőnyeg borította, volt benne egy jól
felszerelt bár, egy konyha, a pilótafülke előtt pedig egy hetvencentis plazmatévé. Alex nem
kérdezte, milyen filmet vetítenek. Ablak mellé ült, igaz, minden ülés ablak mellett volt.
Szarov vele szemben telepedett le, Conrad pedig mögéje. A két őr a fülke végébe ült. Alex
nem értette, ők minek jönnek. Rá vigyáznak?
És pontosan hová is mennek? Amerikába vagy át az óceánon?
Szarov mintha olvasott volna a gondolataiban. -Amint a levegőben vagyunk, elmagyarázom.
Tizenöt percbe telt, mire a Lear gép elindult a kifutón, majd kecsesen a levegőbe emelkedett.
A felszállás közben a kabin fényei elhalványultak, de amint elérték a kilencezer métert,
visszaálltak. Az őrök akkor felkeltek, és forró teát szolgáltak fel, amit a konyhában főztek.
Szarov kurtán elmosolyodott. Megnyomott egy gombot az ülés karfáján, mire az
szembefordult Alex székével.
- Biztos érdekel, miért nem ölettelek meg - kezdte. -Délután, amikor megtaláltak a kocsiban...
nagyon közel voltam hozzá. Conrad még most is dühös rám, hogy nem tettem meg Szerinte
tévedek. Nem ért meg engem. De neked elárulom, miért vagy még életben, Alex. Az angol
hírszerzésnek dolgozol. Kém vagy. Csak a munkádat végezted. Ezt tisztelem, ezért
bocsátottam meg neked. Hű vagy a hazádhoz, ahogy én az enyémhez. Vladimír fiam a
hazájáért halt meg. Büszke vagyok rád, hogy te is kész voltál erre.
Alex megemésztette a hallottakat, majd megkérdezte: -Hová megyünk?
- Oroszországba. Pontosabban Murmanszkba, ami egy kikötőváros a Kola-félszigeten.
Murmanszk! Alex próbált visszaemlékezni, hallotta-e már ezt a nevet. Ismerősen csengett. A
hírekből vagy az iskolából? Orosz kikötőváros! De minek mennek oda... ráadásul egy
atombombával?
- Szeretnéd hallani a repülési tervet? - folytatta Szarov. - Északon kelünk át az Atlanti-óceán
felett. Ami azt jelenti, hogy átrepülünk az Északi-sarkkör fölött. Lényegében a Föld görbületét
követve lerövidítjük az utat.
Kétszer állunk meg tankolni. Egyszer Kanada északi részén Ganderben, másodszor a Brit-
szigeteken Edinburgh-ban. -Észrevehette a remény szikráját Alex szemében, mert így
folytatta: - Igen, holnap egy-két órát „otthon" leszel. De kérlek, eszedbe ne jusson. Nem
hagyhatod el a gépet.
- Olyan sokáig tart, mire odaérünk?
-Az első megálló és az időeltolódás miatt igen. És elképzelhető, hogy diplomáciai csevelyt is
kell folytatnunk a kanadai meg a brit hatóságokkal. Ez Kirijenko magángépe. A repülési tervet
benyújtották az Euró Kontrollhoz, és persze tudják a gép számát is. Azt hiszik, az elnök van a
gépen. El tudom képzelni, hogy a kanadai és brit kormány kezét-lábát töri majd, hogy a
kedvünkre tegyen.
-Ki vezeti a gépet?
- Kirijenko pilótája. Aki történetesen hűséges hívem. Sok orosz hisz bennem, Alex. Látták a
jövőt... az én változatomat a jövőre, és jobban tetszik nekik, mint amit mások vázoltak fel.
- Még mindig nem árulta el, milyen ez a jövő. Miért repülünk Murmanszkba?
-Most elmondom. Aztán mindketten alszunk. Hosszú éjszakánk lesz.
Szarov keresztbe tette a lábát. Fölötte világított egy lámpa, de szeme és szája árnyékban
maradt. Egyszerre nézett ki nagyon öregnek és nagyon fiatalnak. Az arcán semmiféle
kifejezés nem ült.
-Murmanszkban van az orosz tengeralattjáró-flotta északi egységének otthona. Vagyis volt.
Most egyszerűen csak a világ leghatalmasabb nukleáris szeméttelepe. Amikor
Oroszországnak, mint világhatalomnak befellegzett, a
katonaság, a légierő és a haditengerészet is összeomlott. Már elmagyaráztam neked, mi
minden történt a hazámmal az elmúlt harminc évben. Azt, hogy szétesett, és hogy a
szegénység, a bűnözés és a korrupció kiszívta a nép erejét. Hát ezt a bomlást leginkább
Murmanszkban látni.
Egy egész flotta atom-tengeralattjáró horgonyozik ott. Azt mondtam, „horgonyozik", de azt
értem alatta, hogy „rozsdásodik". Az egyik, a Lepse több mint negyvenéves, és egy
hatszáznegyvenkét fűtőanyagrudas reaktor hajtotta a motorját. És ez a reaktor még mindig ott
van benne! Ezeket a tengeralattjárókat hagyták elrohadni, szétesni. Senkit nem érdekelnek.
Senki nem tud pénzt szerezni, hogy tegyen valamit. Tény, hogy ezek a tengeralattjárók
jelentik ma a legnagyobb veszélyt a világra, Alex. Száz hajó! Rajtuk van a világ nukleáris
fűtőanyagkészletének ötöde! Száz időzített bomba, ami előbb-utóbb felrobban. Csak idő
kérdése. És én úgy döntöttem, kicsit siettetem a dolgot.
Alex közbe akart szólni, ám Szarov csöndre intette.
- Hadd magyarázzam el, mi történik, ha a százból akár egy tengeralattjáró is felrobban -
folytatta. - Először is a Kola-félszigeten és északon rengeteg orosz meghal. És majdnem
annyian a szomszédos Norvégiában és Finnországban. Aztán, mivel most az évszakhoz képest
szokatlanul erősen fúj a szél nyugat felé, a nukleáris szennyezés elsodródik Európa és a hazád
fölé. Nagyon valószínű, hogy London lakhatatlanná válik. Az évek során ezrek betegszenek
meg a sugárzástól, és vár rájuk, lassú, fájdalmas halál.
- Akkor minek csinálja? - kelt ki magából Alex. - Miért akar robbantani? Mi haszna?
- Én vagyok a világ ébresztőórája, mondhatjuk így -magyarázta Szarov. - Holnap éjjel
leszállok Murmanszkban, és a bombát, amit láttál, elhelyezem a tengeralattjárók között. -
Felső zsebéből előhúzott egy műanyag kártyát. Az egyik oldalán mágneses csík volt, mint a
bankkártyáknak. - Az összes kód és információ itt van ezen a mágneses szalagon. Csak bele
kell dugnom a bombába. Mikor a robbanás bekövetkezik, én már úton leszek délnek,
Moszkvába, nem eshet bajom.
A detonációt a világ minden országában megérzik majd. Képzelheted, milyen megdöbbenést
és felháborodást okoz majd. De azt senki nem fogja tudni, hogy egy olyan bomba okozta,
amit szándékosan vittek Mur-manszkba. Azt hiszik majd, hogy az egyik tengeralattjáró volt.
Talán épp a Lepse vagy bármelyik. Mint már mondtam, amúgy is csak idő kérdése. így ha
megtörténik, senki nem is gyanítja majd az igazat.
- De igen! - erősködött Alex. - A CIA tudja, hogy vett urániumot. Kiderítik, hogy az
ügynökeik meghaltak...
-A CIA-nak senki nem fog hinni. Soha senki nem hisz nekik. Különben is, mire összeszedik
ellenem a bizonyítékokat, késő lesz.
- Nem értem. Azt mondta, ezrek halnak meg a maga népéből is. Akkor mi értelme?
- Olyan fiatal vagy. Semmit nem tudsz a népemről. Figyelj, és elmagyarázom. Ha
bekövetkezik a katasztrófa, az egész világ összefog majd Oroszország ellen. Gyűlölni fognak
minket. És az oroszok szégyenkeznek. Bárcsak ne lettünk volna olyan hanyagok, ostobák,
szegények és korruptak. Bárcsak az a szuperhatalom lennénk, aki voltunk. És
ebben a pillanatban majd Oroszországban és a világon is mindenki Kirijenkóra néz. Az orosz
elnökre. És mit látnak? -Amit lefilmeztek... - dörmögte Alex.
- Leadjuk a filmet, amin részegen ül a medence mellett. Piros gatyában és virágmintás ingben.
A következő képen három, majdnem meztelen lánnyal játszik, akik a lányai lehetnének! És
interjút is készítettünk vele. Azt is leadjuk.
-A megvágott interjút.
- Pontosan - bólintott Szarov, és szeme megcsillant a fényben. - A riporterünk egy moszkvai
vasutassztrájkról kérdezte, a félig részeg Kirijenko meg azt felelte: „Most nyaralok. Nem érek
rá azzal törődni." Megváltoztatjuk a kérdést. „Mit akar tenni a murmanszki baleset ügyében?"
Amire Kirijenko azt feleli...
- „Most nyaralok. Nem érek rá azzal törődni" - fejezte be Alex.
- Az oroszok látni fogják, hogy Kirijenko valójában egy tehetetlen, részeges idióta. És
hamarosan őt okolják majd a murmanszki katasztrófáért... nem is ok nélkül. Az északi flotta
valaha a nemzet büszkesége volt. Hogy engedhették rozsdásodó, lyukas, nukleáris temetővé
silányulni?
A repülő halkan duruzsolt. Conrad itta Szarov minden szavát, feje bizonytalanul ingott
nyakán. Hátul a két őrt elnyomta a buzgóság.
- Maga Moszkvába megy? - kérdezte Alex.
- Huszonnégy óra sem kell, hogy a kormányt kisöpörjük a hatalomból. Utcai lázongások
fognak kitörni. Sok orosz hiszi, hogy az élet jobb volt, sokkal jobb a régi időkben. Még
hisznek a kommunizmusban. Most szabadjára engedik majd a haragjukat. Megállíthatatlan
lesz. Én vi-
szont ott leszek, hogy megzabolázzam, és a segítségével hatalomra jussak. Mielőtt az
atomfelhő elül, teljesen átveszem a hatalmat az országban. És ez még csak a kezdet, Alex.
Újraépítem a berlini falat. Új háborúkat indítok. Nem nyugszom, amíg az én kormányom, a
kommunista kormány nem lesz az egyetlen domináns hatalom a világon.
Hosszú csend következett.
- Képes lenne milliókat megölni ezért? - kérdezte végül Alex.
Szarov vállat vont. - Oroszországban ebben a pillanatban is milliók halnak meg. Nincs mit
enniük. Nincsenek gyógyszerek...
-És mi lesz velem?
- Erre már feleltem, Alex. Nem hiszem, hogy véletlenül bukkantál fel az életemben. Ennek
így kellett lennie. Meg volt írva, hogy ezt ne egymagam vigyem véghez. Holnap velem
tartasz, és amikor a bombát kiélesítik, együtt megyünk tovább Moszkvába. Hát nem látod, mit
ajánlok neked? Nem csak a fiam leszel. Hatalmat kapsz, Alex. Az egyik leghatalmasabb
ember leszel a világon.
A repülő elérte Amerika partjait, és északnak fordult. Alex visszaült a székébe, a feje
kóválygott. Keze szórakozottan matatott a nadrágzsebében. Sikerült magával hoznia egy
rágót. És megvolt a kábítógránátot rejtő kis focistafigura is.
Szemét behunyva próbálta kitalálni, hogyan tovább.

A borzasztó biztonsági őr
A különös félhomály nem volt sem éjjelnek, sem nappalnak nevezhető. A világ tetején voltak,
mozdulatlan csüngtek, mégis sebesen haladtak. Az utazás első szakaszát Alex átaludta, mert
tudta, hogy ki van merülve és később még szükség lesz az erejére. Elfogadta azt, amiről tudta,
valakinek meg kell tenni. Amikor még a szigeten voltak, énje egy része kísértést érzett, hogy
hátradőljön, és ne csináljon semmit. Végül is nem ő kérte, hogy itt legyen. Ennek semmi köze
hozzá.
De immár minden megváltozott. Szinte látta az atomrobbanást a Kola-félszigeten.
Képzeletében már meg is történt. Ezrek halnak meg azonnal, és tízezrek később, ahogy a
halálos radioaktív sugárzás szétterjed Európában. Anglia is a szenvedő országok között lesz.
Muszáj közbelépnie. Nincs más választása.
Nagyon-nagyon nehéz lesz. Lehet hogy Szarov megbocsátott neki a szökési kísérletért, de
Alex tudta, hogy már nem bízik benne. Márpedig még egy hibát nem engedhet meg magának.
Ha másodszor is szökésen kapják, nem lesz kegyelem. Szíve mélyén Alex kételkedett benne,
hogy lesz alkalma elsurranni az orosz tábornok és őrült szolgája elől. Szarov éberen figyelt,
mintha nem is tíz órája, csak tíz perce ülne ott, és Conrad is szemmel tartotta. A fülke túlsó
felén ült, mint az egérre leső macska, vörös szeme szinte világított a félhomályban.
Mégis...
Alexnek megvolt két eszköze azok közül, amit Smitherstől kapott. És leszállnak Angliában!
Már a puszta gondolattól, hogy a hazájában szállnak majd le, és olyan emberek veszik majd
körül, akik az ő nyelvét beszélik, már ettől erőre kapott. Volt egy terve is, ami működni fog.
Mert működnie kell.
A ganderi tankolást és utána még több órányi repülést átaludhatott, mert egyszer csak arra lett
figyelmes, hogy kint világos van, a két őr pedig épp a reggelit viszi el. Kinézett az ablakon.
Csak felhőket látott.
Szarov észrevette, hogy felébredt. - Éhes vagy?
- Nem, köszönöm.
- Akkor legalább igyál valamit. A hosszú utakon hamar kiszárad az ember. - Mondott valamit
oroszul az egyik őrnek, aki egy pohár grapefruitlével tért vissza. Alexnek nem nagyon
akaródzott belekóstolni, mert eszébe jutott, mi történt Kirijenkóval. Szarov elmosolyodott. -
Ne aggódj. Csak gyümölcslé. Semmi más.
Alex ivott. Az ital hideg volt, felélénkítette a hosszú alvás után.
- Fél órán belül leszállunk Edinburgh-ban - közölte vele Szarov. - Már a brit légtérben járunk.
Milyen érzés otthon lenni?
- Ha itt kitesz, hazamegyek vonattal. -Azt nem lehet.
Pár perc múlva megkezdték az ereszkedést. A pilóta rádión kapcsolatba lépett az
irányítótoronnyal, és megerősítette, hogy ez csak rutintankolás. Nem tesz le és vesz fel utast,
külön engedélyre nincs szükség. A reptér zöld utat adott. A leszállás olyan simán ment, mintha
kocsival álltak volna be a garázsba. Szarov félelmei alaptalannak bi-
zonyultak, a brit hatóságok nem hívták meg az állítólagos előkelő utast diplomáciai reggelire.
A gép kiért a felhők közül, s Alex, arcát az ablaknak nyomva vidéki tájat látott apró házakkal
és autókkal. A tűző karibi napsütést szürkés fény váltotta fel, és az angol nyár bizonytalan
időjárása. Megkönnyebbült. Itthon van! Ugyanakkor tudta, Szarov nem engedi le a gépről.
Bizonyos szempontból kíméletesebb lett volna, ha Grönlandon vagy Norvégiában tankolnak.
Utoljára látja ilyennek a hazáját. Legközelebb már meg lesz mérgezve, méghozzá több
nemzedékre. Alex a zsebébe nyúlt. Ujjai a Michael Owen-figurára kulcsolódtak. Közeleg a
pillanat. ..
Felgyulladt az öv becsatolásának szükségességét jelző fény. A következő pillanatban Alex már
érezte is a nyomást a fülében, ahogy ereszkedtek. Egy hosszú hidat látott, ami törékenynek
tűnt ilyen magasból. A Forth Road-híd, nem lehet más. Az pedig Edinburgh ott nyugaton, avar
eltéveszthetetlen. Majd egy modern, kivilágított terminált pillantott meg, várakozó gépekkel,
amik körül furgonok és csomagszállító kocsik álltak. A kerekek a kifutóra döccentek, s
felharsogott a fékező hajtómű. A gép lassított. Földet értek.
Az irányítótorony segítségével elnavigáltak a kifutó végébe egy üzemanyagtöltőig, távol a
főtermináltól. Ahogy az épületek elsuhantak mellettük, Alex egyre csüggedtebb lett. Minden
másodperccel távolodnak, egyre többet kéne futnia... már ha egyáltalán lejutna a gépről. A
Michael Owen-figurát a kezében tartotta. Mit is mondott Smithers? Fordítsa el a fejét kétszer
erre, majd egyszer az ellenkező irányba, azzal kiélesíti. Várjon tíz másodpercet,
dobja el, és futás. A repülőgép zárt tere tökéletes hely volt kipróbálni. Az egyetlen kérdés az
maradt, ő hogy marad majd eszméleténél?
Megálltak. Egy üzemanyagtöltő kocsi azonnal feléjük gördült. Szarov láthatóan mindent előre
elrendezett. A tartálykocsi mögött egy személyautó közeledett, és az ablakból Alex látta, hogy
leeresztik a gép lépcsőjét. Ez érdekes. Valaki fel akar jönni?
Szarov őt figyelte. - Meg ne szólalj, Alex! - figyelmeztette. - Egyetlen szót se. Ha eszedbe
jutna megszólalni, gondolj arra, mi van mögötted.
Conrad átült közvetlenül Alex mögé. Az ölében egy újság volt. Ahogy Alex hátrafordult, az
újságot kicsit megemelve kivillantott egy nagy fekete pisztolyt, csövén hangtompítóval.
- Senki nem fog hallani semmit - folytatta Szarov. -Ha Conrad úgy érzi, valamire készülsz,
azonnal lő. A golyó az ülésen keresztül a gerincedbe fúródik. Ez azonnali halált jelent, de úgy
látszik majd, mintha csak aludnál.
Alex azonban tudta, ez ennyire azért nem egyszerű. Akit hátba lőnek, az nem néz ki úgy,
mintha aludna. Szarov óriási kockázatot vállal. De persze ez az egész óriási kockázattal jár.
Alexnek kétsége sem volt, hogy ha megpróbálná elmondani bárkinek is, mi folyik, azonnal
megölnék.
Nyílt a gép ajtaja, és egy vörös hajú, kék overallos férfi lépett be, kezében papírlapokkal.
Szarov felállt. - Beszél angolul? - kérdezte a férfi erős skót akcentussal.
- Igen.
-Alá kéne írni néhány papírt.
Alex kicsit elfordította a fejét. A férfi most vette észre és biccentett. Alex viszonozta. Szinte
érezte, hogy Conrad az ülés hátának nyomja a pisztolyt. Nem szólalt meg. És már vége is volt.
Szarov aláírta a papírokat, és a tollal együtt visszaadta a férfinak.
- Itt az elismervény - nyújtotta át a férfi az egyik lapot. - Hamarosan felszállhatnak.
-Köszönöm - biccentett Szarov.
- Kimennek kicsit kinyújtózni? Kellemes az idő. Ha bejönnek az irodába, megkínálhatom
önöket teával és süteménnyel.
- Nem, köszönöm. Kicsit fáradtak vagyunk. Maradunk.
-Hát, ahogy gondolja. Akkor elviszem a lépcsőt...
Elviszik a lépcsőt, és aztán Szarov bezárja az ajtót. Alexnek csak másodpercei voltak, hogy
döntsön. Várt, amíg a férfi ki nem lépett a kabinból, majd felállt. Tenyerében ott lapult a
Michael Owen-figura.
- Ülj le! - sziszegte Conrad.
- Semmi gond, Conrad. Nem megyek sehová, csak kinyújtóztatom a lábam.
Szarov közben visszaült. A papírt olvasgatta, amit a férfitól kapott. Alex elballagott mellette.
Szája kiszáradt. Örült, hogy nincs itt az az érzékelő, amit a Casa de Oróban használtak. Ha
most be lenne kapcsolva, a szívverése fülsüketítő lenne. Ez az utolsó esélye. Minden lépést
gondosan kimért. A kínpad felé sem mehetett volna idegesebben.
- Hová-hová, Alex? - kérdezte Szarov.
A fiú kétszer elfordította Michael Owen fejét.
- Sehová.
- Mi van a kezedben?
Alex habozott. Ha úgy tesz, mint nem lenne benne semmi, Szarov még inkább gyanút fog.
Felmutatta. -A kabalám. Michael Owen.
Még egyet lépett, közben a másik irányba is elfordította a játékos fejét.
Tíz... kilenc... nyolc...
- Ülj le, Alex - mondta Szarov.
- Fáj a fejem - felelte. - Egy kis friss levegőt akarok.
- Nem szállhatsz ki.
- Nem megyek sehová, tábornok.
Már az ajtónál volt, és érezte arcán a friss skót szellőt. A vontató éppen elhúzta a lépcsőt a
géptől. Alex figyelte, ahogy az ajtó és a lépcső közt nő a rés.
Négy... három... kettő...
-Alex! Ülj le!
Alex ledobta a figurát, és előreugrott.
Conrad úgy pattant fel, akár egy dühös kígyó, felemelt pisztollyal.
A figura felrobbant.
Alex érezte hátán a detonációt. Fény villant, majd egy erős dörrenés hallatszott, de ablak nem
tört és nem volt se tűz, se füst. A füle csengett, és egy pillanatig semmit nem látott. De kint
volt a gépből. Már akkor kint volt, amikor a kábítógránát felrobbant. A lépcső még mindig
távolodott. Nem fogja elérni! A tankolóhely aszfaltja öt méter mélyen volt. Ha ekkorát ugrik,
eltöri a lábát. Talán meg is hal. De még éppen időben elrugaszkodott. Hassal ért a lépcsőre,
lába a levegőben kalimpált. Gyorsan felhúzódzkodott és felállt. A vörös hajú férfi elképedve
bámult rá. Alex leszaladt a még mindig mozgó lépcsőn. Ahogy lába a
talajra ért, végigbizsergett rajta a győzelem. Otthon van. És a gránát a jelek szerint jól
működött. A gépen semmi nem moccant. Senki nem lőtt rá.
-Mi a fenét csinálsz? - förmedt rá a férfi.
Alex rá sem hederített. Nem vele kell beszélnie, és a lehető legmesszebb kell kerülnie a
géptől. Smithers azt mondta, a gránát csak pár percre üti ki az ellenséget. Szarov és Conrad
hamarosan magához tér. És akkor egyből utána erednek.
Rohant. Szeme sarkából látta, hogy a férfi rádiót kap elő a zsebéből, és beleszól, de nem
érdekelte. A gép körül az emberek éppen nekiláttak a tankolásnak. Biztos hallották a
robbanást. Még ha őt el is fogják, a gépet nem engedik felszállni.
De esze ágában sem volt hagyni, hogy elkapják. Észrevette az irodaépületeket a reptér szélén,
arra futott. A levegő kaparta a torkát. Odaért egy ajtóhoz, megrántotta a kilincset... zárva!
Benézett az ablakon. Egy társalgót látott nyilvános telefonnal a falon, de valami oknál fogva
az épületet bezárták. Egy pillanatig megkísértette a gondolat, hogy betöri az üveget, de az túl
sokáig tartana. Káromkodott egyet, azzal otthagyta az ajtót, és egy másik felé szaladt, ami úgy
húsz méterre lehetett.
Ez nyitva volt. Egy folyosón találta magát, melyről raktárhelyiségek és irodák nyíltak. Nem
látott senkit. Már csak egy telefont kell találnia. Benyitott az egyik ajtón. Egy raktár,
fénymásolóval és irodaszerekkel. A szomszédos ajtó zárva. Alex kezdett elkeseredni.
Megpróbált még egy ajtót, ezt nyitva találta. Iroda volt, és az íróasztalon végre ott állt az
áhított telefon. Sehol senki. Berontott és felkapta a kagylót.
Ekkor döbbent rá, hogy fogalma sincs, milyen számot hívjon. A Smitherstől kapott
mobiltelefonba beleépítettek a közvetlen vonalat az MI6-hoz. De neki senki nem mondta meg
a telefonszámot. Most mi legyen? Tárcsázza a központot és kérje a katonai hírszerzést?
Hülyének néznék.
Nem volt vesztegetnivaló ideje. Szarov talán már magához is tért. Talán már keresi. Az iroda
ablaka másfelé nézett, nem látta sem a gépet, se a kifutót. Döntött. Tárcsázta a 999-et.
Kétszer kicsöngött, majd felvették.
Egy női hang szólalt meg: - A vészvonalat tárcsázta. Kit kapcsolhatunk?
-A rendőrséget - felelte Alex.
- Kapcsolom.
Megint kicsengett...
...majd egy kéz lenyomta a villát. Alex megpördült. Megállt benne az ütő, azt hitte, Szarov áll
majd előtte, vagy ami rosszabb, Conrad a pisztollyal.
De nem ők voltak. Egy reptéri biztonsági őr volt, aki belépett a helyiségbe, miközben ő
telefonált. Ötven éves lehetett, a haja őszült, tokája lelógott a nyakára. Pocakja kidudorodott
az öve fölött, nadrágja két centivel a bokája fölött ért véget. A kabátja vállára egy rádió-
adóvevőt erősített. Felső zsebén rajt állt a neve: George Prescott. Vészjósló arccal tornyosult
Alex fölé, aki felismerte benne a legrosszabb fajta biztonsági őrt. Ez a típus önelégült és
fontoskodó; ilyen sok közlekedési rendőr, parkolóőr vagy hasonló jelentéktelen hivatalnok.
-Mit csinálsz itt, pajti? - dörrent rá Prescott.
-Telefonálnom kell - felelte Alex.
-Azt látom. De ez nem nyilvános telefon. Az iroda sem nyilvános. Ez egy biztonsági épület.
Nem is szabadna itt lenned.
- Nem, maga nem érti. Ez vészhelyzet!
Prescott láthatóan nem hitt neki. - Ó igen? És miféle vészhelyzet?
- Most nem magyarázhatom el. Csak hadd telefonáljak egyet.
A biztonsági őr elmosolyodott. Élvezte a helyzetet. Heti öt napon át járkált tétlenül irodáról
irodára, ellenőrizve az ajtókat, kapcsolgatva a lámpákat. Jó érzés volt végre valakin levezetni
a nyomorát. - Addig nem telefonálsz, amíg el nem mondod, mit művelsz itt! Ide idegeneknek
tilos bejönni. - Összehúzta a szemét. - Csak nem a fiókokat próbálgattad? Elvettél valamit?
Alex legszívesebben üvöltött volna, de minden erejével próbált higgadt maradni.
- Nem vettem el semmit, Mr. Prescott. Csak leszálltam a gépről, ami pár perce landolt, és...
- Melyik gépről? -Egy magángépről. -Van útleveled?
- Nincs.
- Az nagyon komoly dolog. Nem léphetsz az országba útlevél nélkül.
-A gépen van!
-Akkor visszakísérlek, és megmutatod.
- Nem! - Alex szinte érezte, ahogy rohannak a másodpercek. Mit mondhatna ennek az
embernek, amivel meggyőzné, hogy muszáj telefonálnia? Az agya sebesen dolgozott, és
életében először elmondta az igazat magáról. -
Nézze, tudom, hogy nehéz elhinni, de a kormánynak dolgozom. Az angol kormánynak. Ha
megengedi, hogy felhívjam őket, megerősítik. Kém vagyok...
- Kém? - mosolyodott el Prescott minden vidámság nélkül. - Hány éves vagy?
- Tizennégy.
- Egy tizennégy éves kém? Túl sok tévét nézel, pajti. -Ez az igazság!
- Na persze.
- Hallgasson meg, kérem. Egy férfi most akart megölni. A gépen van a kifutón, és ha nem
telefonálhatok, sokan meghalnak.
- Mi van?
-Atombomba van nála, az istenit!
Ez hiba volt. Prescott felháborodva nézett rá. - Légy szíves, az Úr nevét szádra hiába ne vedd.
- Döntött. -Nem tudom, hogy jutottál be ide, vagy hogy miben sántikálsz, de most velem jössz
a főterminálhoz. - Alexért nyúlt. - Gyere, elég ebből az ostobaságból!
- Ez nem ostobaság. Van a gépen egy Szarov nevű férfi. Neki van egy atombombája.
Murmanszkban akarja elhelyezni. Csak én állíthatom meg. Kérem, Mr. Prescott. Hadd hívjam
a rendőrséget. Fél perc az egész. Végig is hallgathatja. Hadd beszéljek velük, aztán vihet,
ahová akar.
A biztonsági őr azonban nem engedett. - Nem hívsz senkit, hanem velem jössz most azonnal.
Alexnak elege lett. Próbálkozott könyörgéssel, próbálkozott az igazsággal. Egyik sem volt
elég, muszáj lesz kiiktatni az őrt. Prescott közben az asztalt megkerülve feléje tartott. Alex
megfeszítette izmait, sarkát felemelte a föld-
ről, öklét készítette. Tisztában volt vele, hogy a férfi csak a munkáját végzi, és nem akarja
bántani, de nem látott más megoldást.
És ekkor nyílt az ajtó.
- Hát itt vagy, Alex! Már aggódtam miattad. Szarov volt.
Vele pedig Conrad. Mindketten betegnek tűntek, bőrük fehér volt, tekintetük bizonytalan. Az
arcuk kifejezéstelen.
- Maguk meg kik? - nézett rájuk Prescott.
- Alex apja vagyok - felelte Szarov. - Nem igaz, Alex? A fiú habozott. Még mindig támadó
pozícióban volt.
Lassan leengedte a karját. Tudta, hogy vége. A vereség keserű volt. Nem tehet semmit. Ha
elkezd Prescott előtt vitatkozni, Szarov egyszerűen megöli mindkettőjüket. Ha megpróbál
ellenszegülni, ugyanazt éri el. Csak egy reménye maradt. Ha kisétál Szarowal és Conraddal, a
biztonsági őr legalább életben marad, s lesz némi esély, hogy elmeséli valakinek a
történeteket, és a sztori előbb-utóbb eljut az MI6-hoz. Neki akkor már késő lesz, de a világ ta­
lán még megmenekül.
- Nem igaz, Alex? - ismételte meg Szarov.
- De, apa.
- Akkor mi van a bombával és a kémmel? - értetlenkedett Prescott.
Alex magában felnyögött. Miért nem tudja tartani a száját?
- Ezt mesélte Alex? - érdeklődött Szarov. -Ja, meg sok mást.
- Telefonált is?
195
- Nem - húzta ki magát Prescott. - A kis gazfickó éppen akart, amikor bejöttem. De nem
hagytam.
Szarov elégedetten bólintott. - Nos... igen élénk a képzelete - magyarázta. - Alex mostanában
nincs túl jól. Mentális gondok. Néha nem tud különbséget tenni valóság és fantázia között.
- Hogy jutott be? - kérdezte Prescott.
- Kisurrant a gépből, amikor nem figyeltünk. Természetesen nincs engedélye brit földre lépni.
- Angol?
- Nem. Most pedig - fogta meg Alex karját Szarov -visszamegyünk a gépre. Még hosszú út áll
előttünk.
Az őrnek azonban esze ágában sem volt ilyen könnyen elengedni őket. - Várjon csak egy
pillanatra! Sajnálom, uram, de a fia illetéktelen helyen tartózkodik. Mint ahogy maguk is.
Nem kószálhatnak az Edinburgh reptéren, ahogy a kedvük tartja! Ezt jelenteni fogom.
-Tökéletesen megértem - felelte Szarov. Láthatóan csöppet sem zavarta a dolog. - Vissza kell
vinnem a fiút a gépre. De az asszisztensem itt marad, és ellátja az összes szükséges részlettel.
Ha kell, a feletteséhez is elkíséri. És köszönöm, hogy nem engedte a fiamat telefonálni, Mr.
Prescott. Az mindnyájunknak nagyon kínos lett volna.
Majd válaszra sem várva kivezette Alexet a szobából.
Egy órával később a gép felszállt és megkezdte az út utolsó szakaszát. Alex a helyén ült, de
immár az üléshez bilincselve. Szarov nem bántotta, sőt tudomást sem vett róla. Ez valahogy
még ijesztőbb volt. Alex arra számított, hogy dühös lesz, megveri vagy talán meg is öleti
Conraddal. Szarov azonban nem tett semmit. Attól a pillanattól, hogy visszavitte a gépre, az
orosz még csak rá
sem nézett. Természetesen voltak gondok. A robbanás és Alex szökése kérdéseket vetett fel. A
pilóta szinte egyfolytában a toronnyal beszélt. A robbanást egy mikrosütő okozta, magyarázta.
A fiú? Alekszej Szarov tábornok az orosz elnök személyzetének tagja az unokaöccsével uta­
zik. A fiú kicsit vad, nagyon buta, de már minden rendben...
Ha ez közönséges magángép lett volna, hívják a rendőrséget. Csakhogy a repülő Borisz
Kirijenko nevén szerepelt. Diplomáciai mentességet élvezett. A hatóságok úgy döntöttek,
egyszerűbb szemet hunyni, és hagyni elmenni.
George Prescott testét négy órával később fedezték fel egy irattartó szekrényben. Az arca
meglepetést tükrözött. Két szeme között egy apró, kör alakú, golyó ütötte nyílás tátongott.
Addigra azonban a Lear gép elérte Oroszországot. Miközben Edinburgh-ban megszólalt a
riasztó, és végre mégis hívták a rendőrséget, a kabin fényei eltompultak, és a gép megkezdte
az ereszkedést a Kola-félsziget fölött.
 Világvége
A repterek a világon mindenütt egyformán csúnyák, a mur-manszkinak azonban sikerült a
rondaság fogalmát még tovább tágítania. A semmi közepén épült, és már a levegőből nézve is
nyomasztóan festett. Egyetlen egyszintes terminálból állt, amely üvegből és fáradt, szürke
betonból készült, a homlokzatán nagy fehér betűk hirdették:
MYPMAHCK
Oroszul volt írva, de ennyit még Alex is megértett: Murmanszk. Egy város, ahol több ezer
ember él. Eltűnődött, hányan lesznek életben tizenkét óra múlva.
Az egyik őrhöz bilincselték, aki velük utazott Csontváz-szigettől, úgy kísérték át az üres
kifutón. Nemrég eshetett, az aszfalt nedves és olajos volt, koszos tócsákban állt a víz. Egy
gépet sem látott. Sőt mintha a repteret egyáltalán nem használták volna. Az épület üvegei
mögött csak néhány, tompasárga fény derengett. Az egyetlen ajtót leláncolták, mintha a reptér
már a reményt is feladta volna, hogy valaha valaki ideutazik.
Várták őket. Három katonai teherautó és egy sárfoltos luxuskocsi. Khaki egyenruhás férfiak
álltak sorfalat nekik vigyázzban, fekete övük volt, csizmájuk majdnem combközépig ért.
Mindegyikük mellkasán géppisztoly lógott. Parancsnokuk ugyanolyan egyenruhát viselt, mint
Szarov. Előrelépett és tisztelgett, majd kezet ráztak a tá-
bornokkal, aztán összeölelkeztek. Pár percig halkan beszélgettek, aztán a parancsnok
elharsogott egy parancsot. Két embere a géphez szaladt az ezüstládáért. Alex nézte, ahogy
kiemelik, és átviszik az egyik teherautóra. Fegyelmezett katonák voltak. Egy kontinens
elpusztítására elegendő robbanóanyag ment el előttük, de ők meg se rezzentek.
Amikor a bomba a helyére került, a katonák balraátot végeztek, odatrappoltak a másik két
teherautóhoz, és felszálltak. Alexet összebilincselt kézzel feltuszkolták az egyik teherautó
fülkéjébe, a sofőr mellé. Senki rá sem nézett. Senkit nem érdekelt, kicsoda. Szarov biztos
előreszólt rádión, hogy még valakit hoz. Alex megnézte magának a sofőrt. Nagydarab férfi
volt, az arca simára borotválva, a szeme tiszta kék. Rezzenetlen ábrázata semmit nem árult el.
Profi katona. Az ablakon kinézve Alex látta, hogy Szarov és Conrad beszállnak a
luxuskocsiba.
Elindultak. Valóban nem volt semmi a reptér körül, csak lapos, üres táj, ahol még a fák is
roggyantan álldogáltak. Alexen végigfutott a hideg, kezét dörzsölve próbált felmelegedni. A
bilincsek megcsörrentek, mire a sofőr mérgesen ránézett.
Negyven percet mehettek egy gödrös úton. Apránként modern, jellegtelen épületek tűntek fel,
aztán hirtelen meg is érkeztek Murmanszkba. Nappal van vagy éjszaka? Az ég még nem volt
sötét, az utcalámpák mégis égtek. A járdákon látott néhány embert, de nem tartottak sehová,
csak ődöngtek, mint az alvajárók. Senki nem nézte meg őket, ahogy végigmentek a négy sáv
széles úton. Ez a körút volt a városközpont. Tökéletesen egyenesen vitt, csak éppen úgy tűnt,
hogy a semmibe. Murmanszk pa-
neltömbökből állt, mintha megannyi egyforma gyufásdo-bozt raktak volna egymás mellé.
Nem látott mozit, éttermet, üzleteket, semmit, ami érdekessé teszi az életet.
Nem voltak külvárosok sem. A városnak egyszerűen vége szakadt, és máris az üres tundrán
hajtottak a horizont felé, ami semmivel nem kecsegtetett. Ezernégyszáz kilométerre jártak az
Északi-sarktól, nem volt itt az égvilágon semmi. Csak élet nélküli emberek meg melegség
nélküli napfény. Alex visszagondolt az útra, ami idáig vezetett. Wimbledonból Cornwallba.
Utána London, Miami és Csontváz-sziget. Végül pedig ez. Végül? Szörnyű egy hely a halálra.
Ez tényleg a világ vége.
Az úton nem járt más autó, és nem látott útjelző táblákat sem. Már meg sem próbálta kitalálni,
merre mennek. Újabb fél óra múlva lassítottak, aztán elkanyarodtak. Elhagyták az aszfaltot,
kavics ropogott a gumik alatt. Itt tartják az oroszok a tengeralattjáróikat? Csak egy
drótkerítést látott, meg egy rozoga fatákolmányt, amit kineveztek őr-bódénak. Megálltak a
piros-fehér sorompónál. Egy férfi jött elő nagy, lobogó felöltőben, alatta tunika és csíkos póló.
Egy orosz tengerészgyalogos. Húszéves ha lehetett, és az arca értetlenséget tükrözött.
Odafutott a kocsihoz, és mondott valamit oroszul.
Conrad lelőtte. Alex látta, ahogy a keze kinyúlik az ablakon, majd a villanást, de olyan
gyorsan történt, el se akarta hinni. A fiatal orosz hátrabukott. Conrad másodszor is tüzelt. Volt
egy másik tengerészgyalogos is az őr-bódéban - vette észre most Alex -, ezúttal ő kiáltott fel,
és esett össze. Senki nem szólt. Az első teherautóról leszállt két katona, és odamentek a
sorompóhoz. Valóban ez a tengeralattjáró-bázis bejárata? Alex már egy szupermarket
parkolójában is találkozott komolyabb biztonsági rendszerrel. A két katona egyszerűen
felhúzta a sorompót. A konvoj továbbhajtott.
Követték a kanyargós, döcögős csapást dombnak lefelé, és végül megpillantották a tengert.
Alex elsőként a jégtörőflottát vette észre: úgy nyolcszáz méterre hatalmas, néma vastömbök
horgonyoztak a vízen. Elképesztőnek tűnt, hogy nem süllyednek el, ellentmondani látszott a
természet törvényeinek. Egyiken sem égtek fények, sehol nem mozdult semmi. Mögöttük
emelkedett a part, tele fehér csíkokkal, de hogy só vagy hó, Alex nem tudta megállapítani.
A teherautók lejjebb döcögtek, és beértek a kikötőbe. Daruk, állványok, raktárak és fészerek
vették körül őket. Úgy festett, akár az ördögfiókák játszótere: csupa megtekert acél és beton,
horgok és láncok, csigák és kábelek, hordók, faládák és óriási fémkonténerek. Rozsdásodó ha­
jók ültek a vízben, feküdtek szárazon vagy lógtak cölöpökre függesztve. A víz peremén
kocsik, targoncák és traktorok álltak, néhány egyértelműen használhatatlan állapotban. Egyik
oldalt hosszú fakabinok sorakoztak, mindegyiken sárga és zöld festett szám. Alexnek második
világháborús filmek és a hadifogolytáborok jutottak eszébe ezekről. Talán ebben van a többi
tengerész? Ha igen, akkor alszanak. A kikötő kihalt volt. Semmi nem mozdult.
Megálltak. A teherautó ringott, ahogy a katonák hátul kiugráltak. A következő pillanatban
Alex látta is őket, felemelt géppisztollyal futottak. Kövesse őket? A sofőr azonban a fejét
rázva értésére adta, hogy maradjon, ahol van. A katonák szétszóródtak a területen, sebesen
haladtak a
kabinok felé. Szarov nem látszott. Biztos a kocsiban maradt, ami arrébb állt meg.
Hosszú szünet következett. Aztán valaki jelet adott. Fa reccsent, mint amikor ajtót törnek be,
majd géppisztolyok össztüze dörrent. Valaki kiáltott. Elektromos sziréna szólalt meg, de
halkan, bágyadtan. Három félmeztelen férfi került elő a kabinok mögül, futva próbáltak
menedéket keresni a konténerek mögött. Újabb sorozatok. Alex látta, hogy ketten azonnal
elvágódnak, majd a harmadik is, keze a levegőt markolta, ahogy a golyók a hátába fúródtak.
Az egyik ablakból egyetlen lövés dördült. Egyvalaki próbált ellenállni. Gránát repült annak az
épületnek a tetejére. Nagy robbanás következett, s a deszkafal gyufaszálakká omlott. Amikor
Alex újra odanézett, az ablak és aki mögötte lehetett, már sehol nem volt.
A támadás meglepetésszerűen következett be. Szarov minden embere jól felkészült és jól
felfegyverzett volt. A kikötőt maroknyi tengerész vigyázta, azok is aludtak. A roham
egykettőre véget ért. A sziréna elhallgatott. Füst kígyózott a felrobbantott épületből. A vízben
egy alak lebegett. A kikötőt elfoglalták. Szarov kezébe került a teljes irányítás.
Ekkor a teherautóból kiszállt a sofőr, gyorsan körbement, és kinyitotta az ajtót Alex oldalán. A
fiú a megbilincselt keze miatt kissé nehézkesen kecmergett le. Szarov emberei felkészültek a
művelet második fázisára. Alex látta, hogy eltüntetik a testeket. Az egyik teherautó a vízhez
tolatott. A csapat parancsnoka utasításokat osztott, a katonák pedig felvették a megadott
alakzatot. Láthatóan mindent aprólékosan begyakoroltak. Nem látszott valószínűnek, hogy
bárkinek lett volna ideje riadóztatni, de ha
Murmanszk felől mégis érkezne valaki, hát lesz aki várja. Szarov oldalt állt Conraddal.
Valamit nézett. Alex követte a tekintetét.
Ott voltak a tengeralattjárók!
A lélegzete is elakadt. Itt van, ami miatt ez az egész hercehurca lezajlott. Csak négy volt itt
közülük, a vízből félig kiemelkedő hosszúkás fémszörnyek, melyeket karvastagságú
sodronyokkal kötöttek a parthoz. Akkorák voltak, mint egy-egy oldalra döntött irodaépület.
Nem látszott rajtuk semmi jelzés vagy zászló. Fekete olaj vagy talán szurok fedte őket. A
parancsnoki tornyok, melyek egész hátul helyezkedtek el, zárva voltak. Alex megborzongott.
Sose hitte, hogy egy gép is lehet gonosz, de ezekből itt sugárzott a gonoszság. Olyan sötétek
és hidegek voltak, mint az oldalukat mosó víz.
Három tengeralattjáró egymás mellett horgonyzott, a negyedik kicsit arrébb, külön állásban.
Alex észrevett egy darut a móló végén, a víz mellett. Sok éve sárgára festhették, de a szín
mostanra lepattogzott. Az irányítófülke tíz méterrel a föld felett volt, létrán lehetett
megközelíteni. A daru karja fel-le mozgott, mintha egy hosszú nyakú madár bólogatott volna.
A darun nem volt horog, helyette egy fémkorong lógott róla láncon és egy sor elektromos
kábelen, akár egy hatalmas káddugó.
Conrad kiáltott valamit, mire a sofőr egy korláthoz vezette Alexet a móló végén. Nyilván
azért tették oda, és csavarozták a földbe, nehogy valaki véletlen a vízbe essen. A sofőr
kioldotta a fiú egyik kezét, majd a láncnál fogva vonszolni kezdte, mint egy kutyát. Odahúzta
a korláthoz, és hozzábilincselte. Alex egyedül maradt. Megrántotta a láncot, de hiába. Innét
nem megy sehova.
Nézte, ahogy két katona a lehető legnagyobb gonddal kiemeli a bombát a teherautóból. Látta,
milyen feszült az arcuk, ahogy leteszik a földre a móló szélén, alig pár méterre a darutól.
Szarov odament, Conrad mellette bicegett. Conrad Alexre pillantott, és szája sarka vigyorra
húzódott.
Szarov a kabátja zsebéből előhúzta a műanyag kártyát, amit a gépen mutatott Alexnek. Egy
pillanatig nézte, majd beledugta az atombomba nyílásába. Az ezüstszín láda azonnal életre
kelt. Egy panelen piros fények sora kezdett pislogni. Egy folyadékkristályos kijelzőn digitális
számok sorjáztak. Órák, percek, másodpercek. A visszaszámlálás megkezdődött. A kártya
mágneses csíkja aktiválta a bombát. A láda belsejében az elektromos kerekek forogni kezdtek.
A folyamat beindult.
Aztán Szarov odament Alexhez.
Megállt előtte, és úgy nézte, mintha először és utoljára látná. Arca most sem árult el semmit,
de Alex mintha látni vélt volna valamit a szemében. Szarov letagadta volna. Dühbe gurul, ha
bárki utal rá. Pedig a szomorúság ott bujkált. Tisztán látszott.
-Hát elértünk a végére - kezdte. - A murmanszki Atom-tengeralattjáró Szerelőkikötőben állsz.
Talán érdekel, hogy a katonák, akikkel a reptéren találkoztunk, mind velem szolgáltak annak
idején, és még ma is hűségesek hozzám. Az egész kikötő az irányításom alatt áll, és mint
láttad, az atombombát kiélesítettem. Sajnos nem maradhatok tovább veled. Vissza kell térnem
a reptérre, hogy megbizonyosodjak róla, minden készen áll a moszkvai útra. Conradra
hagyom, hogy a bombát elhelyezze a tengeralattjárón, pontosan a benne lévő fűtőanyagrudak
fölé.
A bomba detonátora majd azokat is beindítja, megkétsze-rezve-háromszorozva a robbanás
erejét. Ez persze neked vajmi keveset számít, minthogy azonnal elpárologsz, még azelőtt,
hogy az agyadnak lenne ideje kiókumlálni, mi is történt. Conrad emiatt nagyon csalódott.
Szeretett volna ő megölni.
Alex nem szólt semmit.
- Nagyon sajnálom, Alex, hogy a végén butábbnak bizonyultál, mint hittem, habár talán
számítanom kellett volna rá. Egy nyugati gyerek, aki Angliában nőtt fel... egy olyan
országban, amely már csak árnyéka egykori önmagának. Miért nem értetted meg, mit ajánlok
neked? Miért nem tudtad elfogadni a helyed az új világban? A fiam lehettél volna. Te az
ellenségességet választottad. És lám, ide vezetett.
Újabb hosszú szünet következett. Szarov gyengéden megsimogatta Alex arcát. Még egyszer a
fiú szemébe nézett. Majd sarkon fordult, és otthagyta. Alex nézte, ahogy beszáll a kocsiba, és
elhajt.
A katonák még messze jártak, továbbra is a bódék körül rendezkedtek. Itt a középpontban, a
daru, a tengeralattjáró és az atombomba közelében csak Alex és Conrad maradt. Mintha ketten
lettek volna az egész kikötőben.
Conrad odament egész közel Alexhez. - Dolgom van -közölte rekedt hangon. - De aztán kicsit
elszórakozunk. Bármilyen furcsa, a tábornok még mindig nem közömbös irántad. Utasított,
hogy ne bántsalak. De azt hiszem, ideje már megszegnem egy parancsát. Az enyém vagy! És
szenvedni fogsz.
- Már attól is szenvedek, hogy beszélnem kell magával - felelte Alex.
Conrad otthagyta. Odament a daruhoz, és a létrán felmászott a fülkébe. Alex látta, hogy
bekapcsolja a műszereket, s a fémkorongot a bomba fölé kormányozza, majd leengedi.
Conrad szakértőn bánt a daruval. A korong gyorsan zuhant, aztán hirtelen megállt, és finoman
ért hozzá a ládához. Alex hangos kattanást hallott, majd a láda megingott, és felemelkedett a
földről. Most értette meg. A fémkorong nagy erejű elektromágnes volt. Conrad azzal viszi a
bombát a tengeralattjáróra. Az egész művelettel végez kábé három perc alatt. Aztán érte jön.
Nincs idő. Cselekednie kell.
Smithers egyik rágója még a zsebében lapult. Csak a bal keze volt szabad, értékes
másodperceket vesztett, mire kicsomagolta és a szájába dugta. Átfutott a fején, Conrad mit
gondolna, ha látná. Szarovnak biztos nem tetszene. A nyugati fiú a halállal néz farkasszemet,
és nem jut eszébe jobb, mint rágozni!
Márpedig ő rágott. Smithersnek egyben biztos igaza volt. A rágónak tényleg eperíze volt.
Eltöprengett, meddig tartsa a szájában. Elvileg a nyál aktiválja, na de mennyi nyál? Addig
rágott, míg a rágó meg nem puhult, és az eperíz el nem tűnt. Akkor kiköpte a tenyerébe, a
bilincsre tapasztotta, jól belenyomkodta a zárrészbe. Az ezüstláda közben kiért a víz fölé.
Alex látta, ahogy finoman leng a tengeralattjáró felett. A darufülkében Conrad előrehajolt.
Addig eresztette a ládát, amíg az le nem ért a fémfelületre. A mágnest tartó kábelek és a lánc
megereszkedtek, majd újra megfeszültek. A mágnes visszaindult a móló felé. Ám a bombát
otthagyta.
Valami kétségtelenül történt a bilinccsel. Alex halk szi-szegést hallott. A rózsaszín rágó egyre
terebélyesedett. Ki-
felé szivárgott a zárból, mégpedig több, mint amennyit belenyomott. Hirtelen valami reccsent.
A fém széthasadt. Alex fájdalmas szúrást érzett, ahogy egy fémszilánk a csuklójába fúródott.
Viszont a bilincs lehullott róla. Kiszabadult!
Conrad észrevette, mi történt, és már mászott is le a daruról, le se kapcsolta. A mágnes tovább
folytatta vissza-útj'át, alig pár méterre a vízszint fölött. A bomba a hajón maradt. Alex
kétségbeesetten nézett körül valami fegyver után, de Conrad már leért a létráról, és feléje
rohant. Hirtelen szemtől szembe kerültek.
Conrad elmosolyodott, de csak az arca azon felén, amelyiken mozogtak az izmok. A másik
oldala, ahol a feje kopasz volt, meg sem rezzent. Alex megértette, hogy szörnyű sérülései
ellenére Conrad tökéletesen magabiztos. A következő pillanatban azt is megértette, miért. A
gyűlölettől feltüzelt férfi meglepő gyorsan mozgott. Az egyik pillanatban még támadó
pozícióban állt előtte, a következőben pedig olyan gyorsan támadott, hogy szinte
összemosódtak a mozdulatai. Alex csak azt érezte, hogy egy láb mellbe találja. A világ
megpördült, ő pedig a földre zuhant. Nem kapott levegőt, mellkasa pokolian sajgott. Közben
Conrad kecsesen a földre érkezett. Még csak nem is lihegett.
Alex kínlódva felállt. Conrad feléje mozdult és másodszor is ütött. Lába centikkel tévesztett
célt, amikor Alex hátraugrott, és a víz széléig bukfencezett. Egy kéz kapta el az ingét. Alex
ilyen közelről jól látta a szörnyű öltéseket, ahol a kezet visszavarrták a csuklónál. Conrad
talpra rántotta, majd rettenetes erővel pofon vágta. Alex vér ízét
érezte a szájában. A kéz elengedte. Inogva állt, próbált valami védelmet keresni.
Hiába. Minden ügyessége és tapasztalata ellenére Conrad máris legyőzte. És most alig várja,
hogy bevégezhesse a művét. Alex látta az arcán...
És akkor a semmiből hirtelen valami kongó hang hallatszott. Újra bekapcsoltak a vészjelzők.
Géppisztolyok kelepeltek, majd valami robbant. Valaki gránátot dobott. Conrad megtorpant,
nyakát tekergette. Ujabb géppisztolysorozat hangzott. Hihetetlen, de a kikötőt megtámadták!
Alex erőre kapva nekilendült. A törmelékben kiszúrt egy fémrudat. Felkapta és megmarkolta,
örült, hogy végre valami fegyverszerű van a kezében. Conrad visszafordult feléje. A
lövöldözés egyre intenzívebbé vált. Most már két irányból hallatszott, ahogy Szarov emberei
megpróbáltak védekezni a semmiből érkező ellenséggel szemben. Kerekek csikorogtak, és
Alex egy dzsipet látott a messzeségben, amint áttöri a drótkerítést. Kis csúszkálás után meg­
állt, majd három ember ugrott ki belőle fedezékbe. Kék ruhát viseltek. Mi folyik itt? Az orosz
haditengerészet az orosz katonasággal szemben? De ki riadóztatott?
Ám még ha Szarov terve napvilágra került is, és valahogy elindult a mentőakció, Alex élete
akkor is veszélyben forgott. Conrad lábujjhegyre állva kereste, hogyan cselezze ki a fémrudat.
És mi van az atombombával? Alexnek fogalma sem volt, hogy Szarov öt órára vagy öt percre
állította az időzítőt. Amilyen őrült, kitellett tőle bármelyik.
Conrad ugrott. Alex meglendítette a fémrudat, és érezte, hogy eltalálta a férfi vállát. Elégedett
vigyora azonban
lehervadt, amikor Conrad két kézzel megragadta a rudat. Csak azért hagyta, hogy Alex
megüsse, mert így elkaphatta a rudat. Alex húzta, de Conrad túl erős volt. A rúd kicsúszott a
fiú kezei közül, ráadásul még meg is vágta a tenyerét. Alex elengedte, és felkiáltott, ahogy
Conrad aljas módon meglendítette, akár egy kaszát. Eltalálta Alex combját, aki újra elesett, és
tehetetlenül elterült a hátán.
Újabb sorozatok ropogtak. Habár látása eltompult, Alex két gránátot is látott repülni a
levegőben. Az egyik tengeralattjáróra zuhanva felrobbantak, hatalmas lángoszlopot lövellve a
magasba. Szarov két embere a levegőben szállt. Két-három géppisztoly ugatott fel egyszerre.
Sikolyok harsantak. Még több lángcsóva csapott fel.
Conrad megállt Alex fölött.
Mintha el is felejtette volna, mi történik a dokkban. Vagy csak nem érdekelte. Feltűrte először
az egyik, majd a másik ingujját. Aztán leguggolt és ráült Alex mellkasára, két térdét a földre
támasztva. Kezei a fiú torkára fonódtak.
Lassan, kiélvezve minden egyes másodpercet, elkezdte kiszorítani belőle a szuszt.
Alex fulladozott. Nem kapott levegőt. Máris fekete foltok táncoltak a szeme előtt. Viszont
látott valamit, amit Conrad nem. Valamit, ami lassan, de megállíthatatlanul közeledett feléjük
a víz felett. A mágnes.
Conrad annyira sietett Alex után, hogy bekapcsolva hagyta. Lehetséges, hogy...? Alexnek
eszébe jutott, mit mondott Szarov a segédjéről. Fémtűkkel van tele a teste. Fémvezetékek
vannak az állában, fémlemez a fejében...
A mágnes már majdnem föléjük ért, eltakarta az eget. Alex nem kapott levegőt. Conrad keze
egyre összébb szorult a torkán. Másodpercei maradtak.
Minden erejét összeszedve hirtelen két öklével odacsapott és egy időben egész testét felfelé
lökte. Conradot meglepte az akció. Hátrahőkölt, szorítása engedett. A mágnes pont fölé ért.
Alex látta az arcán a megdöbbenést, ahogy testében minden fémlemez, tű és vezeték a
mágneses mezőbe került. Conrad felkiáltott, és már el is tűnt, akárha egy láthatatlan kéz
rántotta volna fel az égbe. Háta iszonyatos reccsenéssel csapódott a mágnesnek. Egyből
elernyedt, a válla odatapadt a koronghoz, karja-lába lecsüngött. A darukar mozgott tovább,
vitte a mozdulatlan testet a móló fölött.
Alex levegő után kapkodott. A világ lassan kitisztult a szeme előtt. - Vonzó ember - morogta.
Lassan feltápászkodott, majd a korláthoz tántorgott, ahová korábban odaláncolták.
Nekitámaszkodott, s épp időben, mert elhagyta az ereje. Újabb fegyverropogás kezdődött,
hosszabban és közelebbről, mint előbb. Egy helikopter közeledett alacsonyan a tenger fölött.
A nyitott ajtóban egy férfi kuporgott, lába lelógott, ölében hatalmas gépfegyver. Szarov egyik
teherautója egy helyben felemelkedett, kettőt pördült, majd lángba borult.
A bomba...
Alex úgy gondolta, ráér később megtudni, mi folyik itt. Senki sincs biztonságban, amíg a
bombát nem hatástalanítják. A torka még mindig égett. Minden erejét össze kellett szednie,
hogy egyáltalán kapjon levegőt. Odaszaladt a daruhoz, és felmászott. Kezelt már darut, tudta,
hogy nem nehéz. Megmarkolta a botkormányt. Ebben a pillanatban Szarov egyik embere
rálőtt. A golyó nagyot kondult a kabin fémvázán. Alex ösztönösen lekapta a fejét, és meghúzta
a kart.
A mágneses korong megállt, s lengett a levegőben. Conrad teste úgy himbálózott róla, akár
egy törött baba. Alex előrenyomta a kart, mire a korong elindult lefelé, a víz felé. Nem! Nem
ezt akarja. Visszafelé húzta a kart, mire a korong megállt. Hogyan lehet kikapcsolni a mág­
nest? Addig-addig keresgélt, míg talált egy kapcsolót. Megnyomta. Feje fölött felgyulladt egy
égő. Nem ez az. A botkormányon is volt egy gomb, megpróbálta azt. Conrad teste levált a
korongról, és zuhanni kezdett. Beleesett a szürke, jéghideg vízbe, és azonnal elmerült. Azzal a
sok fémmel a testében nem is csoda, gondolta Alex.
Maga felé húzta a kart, és a mágnes újra emelkedni kezdett. A mólón egy katona rohant feléje.
A helikopterből tüzeltek, s a katona holtan esett össze. De most... koncentrálni! Alex keresett
egy másik kart, s a mágnes ezúttal elindult vissza a tengeralattjáró felé. Nagyon lassan ment,
mintha soha nem akarna odaérni. Alex szinte tudatában sem volt a körülötte dühöngő
csatának. A jelek szerint az orosz hatóságok jelentős erővel érkeztek. Többszörös túlerőben
voltak Szarov embereivel szemben, azok mégis kitartottak. Tudták, hogy már nincs
vesztenivalójuk.
A mágnes elérte a tengeralattjárót. Alex az ezüstláda felé engedte, s közben eszébe jutott,
milyen finoman csinálta Conrad. Hát ő nem volt olyan tapasztalt, és összerezzent, ahogy a
nehéz fémkorong nekicsapódott a láda tetejének. A fenébe! A végén még saját maga robbantja
fel, ha nem vigyáz. Másodszor is megnyomta a gombot a botkormányon, és szinte érezte,
ahogy a mágnes életre kel és megragadja a bombát. Hátrahúzta a kart, s az ezüstláda
felemelkedett a tengeralattjáróról.
A daru karját centiméterről centiméterre mozgatva elhúzta a víz fölül, a bombát a mólóra
emelve. Még egy golyó csapódott a daruba, s Alex feje mellett szilánkokra robbant az ablak.
Felkiáltott, ahogy az üvegdarabok rázáporoztak. Azt hitte, megvakul. Ám amikor felnézett, a
bomba már a móló fölött lebegett. Mindjárt meglesz.
Leengedte. Ahogy földet ért, újabb robbanás hallatszott, hangosabb és közelebbről, mint az
előbb. De még nem atomrobbanás. Az egyik raktár robbant fel. Egy másik lángolt. Újabb
helikopter érkezett, már ereszkedett is, port és szemetet kavarva fel. Nehéz volt megállapítani,
de Alexnek úgy tűnt, Szarov emberei visszaszorulnak. Ritkult a viszonttűz. Hát pár
másodpercen belül már úgyse számít. Csak ki kell húznia a kártyát.
Félrehúzta az üres mágnest, leugrott a daruról, és a ládához futott. A kártya félig kiállt a
lyukból, ahová Szarov dugta. A fények még pislogtak, a számok pörögtek. Csökkent a
géppisztolytűz. Válla fölött látta, hogy még több kék ruhás ember szivárog minden oldalról a
területre. Kirántotta a kártyát. A fények a bombán kihunytak. A számok eltűntek. Megcsinálta!
- Tedd vissza.
A hang halk volt, de sütött belőle a fenyegetés. Alex felnézett: Szarov állt előtte. Valahonnét
megtudta, hogy a kikötőt megtámadták, és visszajött. Mennyi idő telt azóta, hogy ugyanígy
álltak szemben? Harminc perc? Egy óra? Akármennyi, Szarov megváltozott. Összement.
Szeméből kiveszett a fény, arca maszatos volt. Megsebesülhetett, miközben visszaküzdötte
magát. Kabátja elszakadt, s a rés körül sötét folt terjengett. Bal keze erőtlenül csüngött.
De jobb kezében pisztolyt tartott.
- Vége, tábornok - mondta neki Alex. - Conrad halott. Itt az orosz katonaság. Valaki értesítette
őket.
Szarov a fejét ingatta. - Még most is felrobbanthatom a bombát. Van vezérlőm. Mi ketten
meghalunk. De a végeredmény ugyanaz.
-Egy jobb világ?
-Csak ezt szerettem volna, Alex. Mindez... mindig csak azt tettem, amiben hittem.
Alexet hihetetlen fáradtság fogta el. A kártyát nézte a kezében. Nagyon furcsa. Egyik
Csontváz-szigetről a másikra. És itt a vég.
Szarov felemelte a pisztolyt. Sebéből egyre jobban szivárgott a vér. Alig állt a lábán. - Add ide
a kártyát, vagy lelőlek.
Alex felé nyújtotta a kártyát, majd hirtelen elhajította. Az kétszer megpördült a levegőben,
aztán eltűnt a vízben.
- Tessék, ha ezt akarja. Lőjön le!
Szarov szeme a kártya után villant, majd vissza a fiúra.
- Miért...? - suttogta.
- Inkább meghalok, mint hogy maga legyen az apám. Kiáltások harsantak. Léptek közeledtek.
- Isten veled, Alex - búcsúzott Szarov. Felemelte a pisztolyt, és lőtt.
 Alex után
- Elvesztettük Alexet - közölte Mrs. Jones. - Sajnálom, Alán. Tudom, hogy nem ezt akarja
hallani. De ez van. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének főnöke és helyettese egy
étteremben ebédeltek a Liverpool Street-i metrómegálló közelében. Gyakran ettek ott, habár
ritkán együtt. Az étterem az alagsorban volt, mennyezete alacsony, boltíves, a világítás puha, a
falakon csupasz tégla virított. Blunt szerette a kikeményített, fehér térítőket és a régimódi
kiszolgálást. Ráadásul a pocsék étel miatt kevesen jártak ide, ami hasznos, ha az ember
ilyesfajta beszélgetést akar folytatni.
- Alex nagyon jó volt - morogta.
-Jut eszembe. Kaptam egy e-mailt Joe Byrne-től, Virginiából. Természetesen felkavarta, hogy
elvesztette két ügynökét a víz alatti barlangban, de Alexet nem győzte dicsérni. Tartozik
nekünk egy szívességgel... ami jól fog jönni a jövőben. - A nő félbe tört egy zsemlét. - Nem
lepődnék meg, ha a CIA azonnal megkezdené egy saját tinédzserkém kiképzését. Az
amerikaiak mindig bennünket másolnak.
- Mi viszont őket nem. -Ez igaz.
Megérkezett a pincér az első fogással, hát elhallgattak. Mrs. Jonesnak grillezett szardínia,
Bluntnak leves. Egyik sem nézett ki különösebben étvágygerjesztőnek, de ez nem számított.
Amúgy sem volt étvágyuk.
- Átnéztem az aktákat - szólalt meg aztán Blunt -, és nagy vonalakban értem a dolgot. De
szolgálhatna részletekkel. Például nagyon szeretném tudni, az orosz hatóságok hogyan
szereztek tudomást Szarovról idejében.
- Az Edinburgh reptéren történtek miatt - magyarázta Mrs. Jones. Lenézett a tányérjára. A
négy egész szardínia egymás mellett feküdt. Ha egy hal lehet boldogtalan, hát ezek azok
voltak. Citromot facsart rájuk. A lé könny-cseppként ült meg szemük alatt. - Alex belefutott
egy George Prescott nevű biztonsági őrbe. Előzőleg sikerült kijutnia Szarov gépéből egy
szerkezettel, amit Smitherstől kapott.
- Nem emlékszem, hogy felhatalmaztam volna Smitherst, hogy...
- Alex telefonálni akart - vágott közbe a nő. - Figyelmeztetni minket Murmanszkra, Szarov
tervére. Ez a férfi, Prescott, azonban megakadályozta.
- Sajnálatos.
- Az. Nagyon kiábrándító lehetett. Alex elárulta neki, hogy kém, és hogy nekünk dolgozik, de
aztán Szarov utolérte. Prescottot megölték, és itt ért véget a dolog. Vagyis majdnem, mert
rendkívüli szerencsénk volt. Prescott kabátjában ugyanis volt egy rádióadó. Egész végig be
volt kapcsolva, míg Alexszel beszélgetett, úgyhogy fent az irodában minden szót hallottak.
Persze nem hittek Alexnek, de aztán megtalálták Prescottot golyóval a fejében, összerakták a
dolgokat, és rohantak hozzánk. Én értesítettem a murmanszki hatóságokat, és meg kell
mondanom, az oroszok azonnal akcióba léptek. Riasztották a tengerészetet, odacsődítettek két
fegyveres helikoptert, és megrohanták a telepet.
- Mi lett a bombával?
- Náluk van. Azt mondják, akkora, hogy jókora lyukat robbantott volna a Kola-félszigetbe. A
sugárzás elérte volna Norvégiát, Finnországot és Nagy-Britannia zömét is. A reakciósok
szerintem eltávolították volna Kirijenkót a hatalomból. Amúgy sem szeretik.
- Hol van most Kirijenkó? - Blunt levese lassan kihűlt. Már el is felejtette, mit kért.
-A kubai hatóságok megtalálták bezárva a Csontváz-szigeten. Torkaszakadtából üvöltözött,
mindenkit hibáztatott, persze önmagát kivéve. - Mrs. Jones a fejét csóválta. - Már
Moszkvában van. Szarov jól ráijesztett, de mindnyájunkra ráijesztett. Ha nincs Alex, ki tudja,
mi történt volna.
- A kubaiak hogy vélekednek erről az egészről? -Azt mondják, semmi közük Szarovhoz.
Fogalmuk
sem volt, mit tervez. Az ijesztő az, hogy majdnem megúszta!
- Ha nincs Alex Rider... Csendben ettek tovább.
- Hol van most Alex? - kérdezte végül Blunt.
- Otthon.
- Hogy van?
Mrs. Jones sóhajtott. - A jelek szerint Szarov főbe lőtte magát, ott, Alex orra előtt. Az a baj
magával, Alán, hogy sosem volt gyereke, és nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy tetszik vagy
sem, de Alex egy gyerek. Már így is sokkal több mindenen ment keresztül, mint a világon bár­
melyik tizennégy éves gyerek... és ez a mostani küldetés! Szerintem ez volt a legkeményebb.
Ráadásul a legvégén végignézte, ahogy Szarov megöli magát!
- Felteszem, Szarov nem akarta, hogy élve elfogják -dörmögte Blunt.
- Bárcsak ilyen egyszerű volna. De a jelek szerint valahogy kötődött Alexhez. Benne találta
meg az elvesztett fiát. Alex elutasította, és ezzel megadta neki a végső lökést. Ezért lett
öngyilkos. Már nem bírta tovább.
Blunt intett, mire odajött a pincér a borral. A két kémfőnök ritkán ivott ebédidőben, ám Blunt
most kért egy fél üveg Chablist, amely eddig az asztal melletti jegesvödörben várakozott. Egy
másik pincér közben felszolgálta a főfogást. Az étel érintetlen volt az asztalon.
-Mi van a triád-üggyel? - kérdezte Blunt.
- Megoldottam. Pár emberük börtönben volt nálunk, elrendeztem, hogy kiengedjék őket.
Visszarepültek Hongkongba. Ez elég volt. Békén hagyják Alexet.
- Akkor miért mondta, hogy elvesztettük Alexet?
- Igazság szerint én eleve tiltakoztam az ellen, hogy használjuk.
- Nem is mi használtuk. A CIA.
- Maga is tudja, hogy ez nem számít. - Mrs. Jones belekortyolt a borba. - A lényeg, hogy
beszéltem vele, és csak annyit mondhatok... már nem ugyanaz. Tudom, hogy ezt is mondtam
már. De komolyan megdöbbentett, Alán. Annyira szótlan és visszahúzódó volt. Nagyon meg­
szenvedte ezt a küldetést.
- Csontja is törött?
-Az ég szerelmére! A gyerekek másként is megsérülhetnek! Sajnálom, de ez a dolog nagyon
megérint. Nem használhatjuk többet. Nem tisztességes.
-Az élet sem az. - Blunt felemelte a poharát. - Szerintem elfelejti, hogy Alex megmentette a
világot. Az a fiú
hamarosan a leghatékonyabb ügynökünk lesz. A legjobb titkos fegyverünk. Nem engedhetjük
meg, hogy szentimentálisak legyünk. Most hagyjuk pihenni. Biztos az iskolában is van mit
pótolnia, aztán megjön a szünidő. De maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ha szükség
lesz rá, ez nem lehet vita tárgya. Újra használjuk. És újra...
Mrs. Jones letette a kését-villáját. - Elment az étvágyam.
-Remélem, nem kezd érzékenykedni - nézett rá Blunt. - Ha nagyon aggódik Alex miatt,
hozassa be, és elbeszélgetek vele, mint férfi a férfival.
Mrs. Jones egyenesen főnöke szemébe nézett
-Hát ez hiányzik neki a legkevésbé.
Szombat volt. Alex későn kelt, zuhanyozott, felöltözött, aztán lement reggelizni Jack
Starbirghthoz, a házvezetőnőjéhez. A lány a kedvenceivel várta, de Alex alig evett, csak ült
némán az asztalnál. Jack nagyon aggódott miatta. Előző nap megpróbálta elcipelni orvoshoz,
és Alex életében először kiabálni kezdett vele. A lány nem tudta, mit tehetne. Ha ez így megy
tovább, megkeresi azt a nőt, Mrs. Jonest. Elvileg Jack nem tudhatta, mi ez az egész, de azért
elég jó elképzelése volt. Majd azok csinálnak valamit. Ez így nem mehet sokáig!
-Mit csinálsz ma? - kérdezte a fiútól.
Alex csak vállat vont. Be volt kötve a karja, ahol a fémrúd megvágta, és az arcán is hegek
virítottak. A legcsú-nyább azonban a nyakán lévő véraláfutás volt. Conrad jól rajta hagyta a
keze nyomát.
- Menjünk moziba?
- Nem. Azt hiszem, sétálok. -Veled menjek?
- Nem. Köszi, Jack, de semmi bajom.
Tíz perccel később elhagyta a házat. Az időjós szerint szép nap ígérkezett, mégis fülledt,
felhős idő volt. Alex a King's Road felé indult, ott nagy a tömeg. Fogalma sem volt, mit
csinál. Csak gondolkodni akart.
Szarov meghalt. Alex elfordult, amikor a férfi a halántékához emelte a fegyvert, nem bírta
nézni. Pillanatokkal később mindennek vége lett. A szerelőtelepet biztosították, a bombát
elvitték. Alexet helikopterre rakták, és először elvitték Moszkvába egy kórházba, majd haza
Londonba. Valaki mondta neki, hogy Kirijenko szeretné látni. Kitüntetésről beszéltek. Alex
nem fogadta el. Csak haza akart menni.
És most itthon volt. Minden jól alakult. Hős volt!
Akkor miért van ilyen kedve? És milyen is az az ilyen? Nyomott? Fáradt? Mindkettő, de ami
még rosszabb: valahogy üresnek is érezte magát. Mintha meghalt volna a murmanszki
tengeralattjáró-szerelőtelepen, és csak szellemként tért volna vissza Londonba. Körülötte
lüktetett az élet, de ő nem volt a részese. Még a saját házában, a saját ágyában is idegennek
érezte magát.
Annyi minden történt, és ő senkivel nem beszélhet róla. Mégjackkel sem. Megrémülne és
felháborodna, és amúgy se tehet semmit. Megint hiányzott az iskolából, és itt nem is csak a
felzárkózás zavarta. A barátságok is mennek a maguk útján. Már így is különcnek tartják.
Hamarosan már szóba se állnak majd vele.
Sose lesz apa. Ezt már most tudta. Sose lesz normális élete. Csapdába esett. Kísértet lett.
Nem is hallotta, ahogy megállt mögötte a kocsi. Nem hallotta, hogy nyílt, majd csukódott az
ajtó. Hirtelen futó léptek ütötték meg a fülét, de mielőtt megfordulhatott volna, egy kar ölelte
át hátulról.
-Alex!
- Sabina! - pördült meg.
Sabina Pleasure állt előtte, lihegve a kis futástól. Robbie Williams-pólót viselt és farmert,
vállán pedig színes, fonott táska lógott. Az arca ragyogott. - Hála istennek, hogy
megtaláltalak. Hetek óta kereslek. Nem adtad meg a telefonszámod, de szerencsére tudtam a
címedet. Anyuék hoztak ide... - mutatta a kocsiban ülő szüleit. Mindketten integettek Alexnek.
- Csak be akartam nézni, hátha itthon vagy. És tessék! - Most vette észre a fiú nyakán a
sérülést. - Szörnyen nézel ki! Baleseted volt?
- Olyasmi.
-Figyelj, Alex, ki vagyok akadva rád. Cornwallban megmentettem az életedet, ha elfelejtetted
volna... habár meg kell mondanom, amikor a parton levegőt fújtam beléd, az volt életem
csúcspontja... na szóval mire feleszméltem, már sehol se voltál. Meg se köszönted!
-Hát... tudod... dolgom akadt.
-James Bondot játszottál?
- Hát... - Alex nem tudta, mit mondjon.
Sabina megfogta a kezét. - Majd később mindent elmesélsz. Anyuék meghívnak vacsorára,
hogy megbeszéljük Franciaországot.
- Mi van vele?
- Oda megyünk nyáron. És te velünk jössz. A barátaink kölcsönadnak egy házat. Medence is
van benne meg
minden, tök jó lesz. -Jól megnézte Alexet. - Csak azt ne mondd, hogy más terveid vannak.
- Nem, Sabina - mosolyodott el Alex -, nincsenek terveim.
-Akkor megdumáltuk. Na mit kérsz ebédre? Én olaszt szeretnék... de az rám se hederít,
úgyhogy jó leszel te is! - nevetett a saját viccén a lány.
Alex és Sabina együtt indultak el az utcán. Alex felnézett az égre. A felhők szétnyíltak,
kikukucskált a nap.
Mégiscsak szép nap lesz.
Tartalom
Sötétben tapogatózva
Meccslabda
Eper és vér
Surranó
Két hét napozás
Nem annyira különleges ügynök
Az Ügynök halála
Útlevélvizsgálat
Testvériség tér
Ördögkémény
Présben
Rabszolgaház
Szívdobogás
Nukleáris szeméttelep
A borzasztó biztonsági őr
Világvége
Alex után