Dr.

Ian Stevenson munkássága

Amikor egy elkötelezett szkeptikus a reinkarnáció bizonyítékait kéri számon rajtam, soha nem
vitatkozom vele. Épp ellenkezőleg: mivel kőkemény bizonyítékokra van szüksége,
beszámolok neki Dr. Ian Stevenson munkájáról, felsorolom tudományos fokozatait, és
vázolom szigorú kutatási módszerét. Dr. Stevenson az elmúlt negyven évben tudományos
szempontból kutatta a gyermekek spontán visszaemlékezéseit előző életükre, és több mint
2600 esetet gyűjtött össze. Tiszteletreméltóan alapos és tárgyszerű könyve arra kínál
lehetőséget a racionalitásra hajló nyugati olvasóknak, hogy úgy vegyék komolyan a
reinkarnáció témáját, sőt, fogadják el valóságos tényként, hogy közben nem kell feladniuk az
észszerűségbe vagy a tudományba vetett hitüket.
Még egy lépéssel továbbmenve ez a könyv azt is lehetővé teszi, hogy a nyugati ember
képes legyen általa hinni az ugyanazon családba való visszaszületésben. Ezeket az eseteket
azért annyira nehéz bizonyítani, mert olyan adatokra és információkra van szükség, amelyeket
csak az érintett család tagjai ismernek. Ám Dr. Stevensonnak hála, ez sem jelent komoly
problémát. Íme az alaptétel: a gyermekek vissza tudnak emlékezni és vissza is emlékeznek
legutóbbi életükre. Ebből következően, ha egy gyermek a szülei számára teljesen ismeretlen,
idegen élet emlékeit eleveníti fel, akkor ugyanolyan eséllyel elevenítheti fel egy számukra
ismert, közeli hozzátartozó életét is. Ez a lényeget érintő bizonyíték szolgál alapul az én,
ugyanazon családba történő visszaszületésről folytatott kutatásom hitelességéhez is.
Dr. Ian Stevenson a pszichiátria doktora, szakterülete tudományos közösségének
veteránja, aki több száz szakirányú cikkel és vagy tucatnyi értékes írással alapozta meg
tudományos hitelét. A hagyományos orvoslás terén eltöltött pályafutásának csúcsán a Virginia
Egyetem pszichiátriai tanszékének vezetője volt. Ma pedig a reinkarnáció kutatásának
legmeghatározóbb úttörőjeként tartják számon. Hatvan éves tudományos pályafutásának
legnagyobb részét (Dr. Stevenson ma nyolcvanas éveiben jár) a gyermekek előző életből
felbukkanó emlékei tudományos kutatásának tökéletesítésével töltötte el. Mintegy ezer olyan
esetet gyűjtött össze, melyben a gyermek elegendő részlettel és adattal szolgált előző életéről
ahhoz, hogy az elhunyt személyt azonosítani lehessen! Ezután, a gyermek információi alapján
Dr. Stevenson felkutatta az elhunyt családját, barátait, és szembesítette a gyermek állításait,
viselkedését vagy fizikai tüneteit az ő beszámolójukkal. Az ezer eset majdnem
mindegyikében megtalálta a közvetlen összefüggést a gyermek emlékei és az elhunyt élete
között.
Dr. Stevenson eseteinek nagy része nem családi visszatérés. Mivel az ő célja az, hogy olyan
bizonyítékokkal szolgáljon, melyek kiállják a szigorúan tudományos vizsgálat próbáját, az ő
számára előnyösebb, ha a bemutatott esetekben nincs közvetlen kapcsolat a gyermek és az
elhunyt családja között. Ennek ellenére ő is elismeri, hogy általánosan elterjedt a családba
való visszatérés jelensége is, mely esetekből több száz található az ő dokumentációjában is.
 Dr. Stenevson eseteinek zöme Ázsiából származik – India, Sri Lanka, Thaiföld,
Libanon, Törökország, Myanmar (korábban Burma) – és Nyugat-Afrikából, valamint az
Atlanti-óceán északnyugati térségében élő törzsektől. Első látásra azt hihetnénk, hogy az
esetek azért innen származnak, mert ezekben az országokban általában hisznek a
reinkarnációban, amit nyugaton egyszerűen csak a vágyteljes képzelődés kultúrantropológiai
variációjának tartanak. Először is, nincs olyan, hogy általános hit a reinkarnációban, még
Indiában sem. Az esetek ugyanolyan arányban fordultak elő a reinkarnációt valló és az azt
tagadó családokban. Ha pedig elolvassuk az eseteket, azt látjuk, hogy a nem-nyugati
kultúrákban élő szülők ugyanúgy ellenállnak a gondolatnak, hogy gyermekükben egy elhunyt
személy visszatérését lássák, mint a nyugatiak, jóllehet különböző okokból kifolyólag.
Dr. Stevenson kutatásaival azért tér vissza gyakran az említett országokba, mert ott
egyszerűen könnyebb rábukkanni az esetekre. Az ottani emberek számára ugyanis valóban
nem annyira idegen a reinkarnáció gondolata, és ezért nem is félnek beszélni róla, így jóval
több eset kerül a Dr. Stevenson által szervezett hálózat informátorainak tudomására. A mi
kultúránkban élők eleve kissé ellenséges hozzáállása miatt ő is nehezebbnek találta az esetek
gyűjtését itt, Amerikában. (Napjainkban azonban ez is változóban van.)

Reinkarnáció és biológia
A vele született jegyek nagyon gyakoriak Dr. Stevenson eseteiben, és mostani munkáiban is
igen nagy a jelentőségük. .
A vele született jegyek nagyon gyakoriak Dr. Stevenson eseteiben, és mostani munkáiban is
igen nagy a jelentőségük. .
Suleyman Capar 1966-ban született egy kisvárosban, valahol Törökország
földközi-tengeri partvidékén. Amint összefüggően tudott beszélni, a távolba
mutatott, és arra kérte szüleit, vigyék el őt a „folyóhoz”. Attól kezdve
folyamatosan nyaggatta a szülőket, vigyék már el a „folyóhoz”. Nyelvi
kifejezésmódjának fejlődésével előző életének emlékeit egyre artikuláltabban
fejezte ki. Elmondta, hogy egy Ekber nevű falucskában élt, Mehmetnek hívták, és
molnár volt, akit meggyilkoltak egy veszekedésben. Állandóan jelen időben
beszélt egykori önmagáról, és ragaszkodott hozzá, hogy „feleségem van, két fiam
és egy lányom, meg egy lovam.” Emlékezett az anyjára és az apjára is, akiről
elárulta, hogy nőül vett egy második asszonyt, s mondta: „úgy gyanítom, hogy az
új feleség az összes pénzt elköltötte”.
 Elmesélte saját halálát is. Egy feldühödött vevő ölte meg, akit szintén Mehmetnek hívtak, és
aki a lisztes lapáttal fejbe vágta őt. A kis Suleyman addig mondogatta történetét szüleinek, míg két
éves korában az anyja fogta, és elvitte a tőlük nem messze fekvő Ekbarba. Suleyman elvezette
anyját a folyóhoz, a malomhoz, és megmutatta a házat is, ahol élt. A második látogatás alkalmával
felismerte és üdvözölte Mehmet Bekler anyját. Az idős asszony bevallotta, hogy valóban volt egy
molnár fia, akit négy évvel azelőtt egy lisztes lapáttal megöltek egy veszekedésben. A bírósági
feljegyzések igazolták Mehmet leírását a gyilkosról. Igazat mondott a családi helyzetről is, az apja
tényleg elvett egy másik asszonyt is, csupán az nem stimmelt, hogy volt egy lova is, mert azt az
apja tulajdonában jegyezték.
A két család azelőtt nem ismerte egymást. Suleyman családja a városi malomban őröltette a
búzát. Ahogy Suleyman nagyobbacska lett, a két család gyakrabban találkozott, és a gyermek
továbbra is úgy hitte, ő nem más, mint Mehmet. Ez a hite olyan erős volt, hogy később még a neki
járó földre is benyújtotta igényét. Egy alkalommal, amikor Ekberben járt, rámutatott egy idegenre,
és dühösen azt kiáltotta: „Ő ölt meg engem!” A férfi Mehmet Bayrakdar volt, Mehmet Bekler
elítélt gyilkosa.
Ez a történet több szempontból is jellegzetes Stevenson-eset. Suleyman nagyon
kicsi volt, épp elkezdett beszélni, amikor máris előző életét emlegette. Határozott állításai
voltak a múltról, hiteles neveket említett, melyek alapján az anyja meg tudta találni előző
családját. Felismerte előző édesanyját, valamint a gyilkosát, és előző életének más fontos
szereplőit is. Mindez hozzájárult története hitelességéhez. Olyan érzelmeket és viselkedést
mutatott – azonosnak érezte magát előző családjával, gyűlölte a gyilkosát – melyek teljesen
megfeleltek az elhunyt Mehmet érzelmeinek. Halálára is pontosan emlékezett. Dr. Stevenson
legtöbb esetében a gyermekeknek élénk emlékeik vannak nemrégen bekövetkezett halálukról.

Van még egy fontos eleme Suleyman esetének, amit nem említettem. Születési
rendellenességgel jött a világra, egy fizikai kapoccsal tehát, mely összekötötte előző életével,
és ami megerősíti az összes többi bizonyítékot, melyek arra utalnak, hogy személyében
valóban Mehmet Bekler született újra. A vele született jegyek nagyon gyakoriak Dr.
Stevenson eseteiben, és mostani munkáiban is igen nagy a jelentőségük. .
Három olyan szemtanú is van, akik jelen voltak Suleyman születésénél, és állítják,
hogy koponyájának hátsó része lapos és lágy volt, a bőr rajta ráncos és elszíneződött, mint egy
seb nyoma. Dr. Stevenson hét éves korában vizsgálta meg a fiút, és megállapította, hogy a
jegy még mindig feltűnő: koponyájának az a része benyomódott, a bőr elszíneződött, és a haj
is gyérebben nő rajta. Minden szempontból egy hátulról érkező, végzetes ütés okozta seb
nyomának látszott. Dr. Stevenson ezután az állami kórházban ellenőrizte Mehmet Bekler
halotti bizonyítványát, s megállapította, hogy Suleyman születési „hibája” jellegére, méretére
és elhelyezkedésére nézve is teljesen egyezik a halott személy fejsérülésével.
Lehetséges-e a véletlennel magyarázni Suleyman veleszületett rendellenességét?
Abban az esetben értékelhetnénk megmagyarázhatatlan rejtélyként, ha az övé lenne az
egyetlen ilyen eset. Csakhogy nincs egyedül. Az övé annak a 225 esetnek egyike csupán,
melyeket Dr. Stevenson a születési rendellenességekről publikált 1977-ben Reinkarnáció és
biológia: adalékok a születési rendellenességek etiológiájához című könyvében. A bemutatott
esetek majdnem mindegyikében a gyermeken lévő születési rendellenesség vagy hiba
szorosan összefügg annak az elhunyt személynek a – rendszerint – halálos sérülésével, akivel
emlékei alapján azonosítja magát. Emellett olyan kijelentéseket is tesznek a gyermekek,
melyek segítségével Dr. Stevenson képes azonosítani az elhunytat, s így az elhunyt testén lévő
sebhelyeket is a gyermek sajátságos születési defektusával.
Dr. Stevenson könyve szó szerint hatalmas teljesítmény – két kötete összesen 2268
oldal és három kilót nyom! Ha átlapozza, láthatja, hogy a lehető legalaposabb vizsgálódás
eredményeként a könyv tele van táblázatokkal, anatómiai ábrákkal, halotti bizonyítványok
másolataival, röntgenfelvételekkel, részletes esetleírásokkal, technikai jegyzetekkel és
számtalan függelékkel. Az orvosi köröknek szánt valódi tudományos munkáról van tehát szó.
A Reinkarnáció és biológia forradalmi mű. Nemcsak célja és terjedelme folytán,
hanem azért is, mert segítségével a bizonyíthatóság fogalma és gyakorlata bekerült a
reinkarnációról folyó vitába. Hiteles bizonyítékkal szolgál arra, hogy egy újszülött testi
elváltozásai vagy csupán különös jellegzetességei egy előző élet lenyomatai is lehetnek. A
születési hibák lefényképezhetőek, és Dr. Stevensonnak sikerült megszereznie több halotti
szemléhez csatolt fényképet is. A legpregnánsabb esetekben az egyezés valószínűsége olyan
magas a véletlen egybeeséssel szemben, hogy azok összevethetők a hagyományos orvosi
kutatások statisztikai átlagértékeivel.
A Reinkarnáció és biológia című könyvben tárgyalt testi jellegzetességek körébe nem
tartoznak bele a mindenkin megtalálható, egyszerű anyajegyek. Ezek jóval ritkább születési
jegyek, melyek megjelenhetnek akár ráncos, kiszáradt bőrszövetek formájában, de
bőrelszíneződésben vagy a rajta lévő szőrzet rendellenességében is. Más szóval úgy néznek
ki, mintha varasodás, azaz valamiféle seb nyomai lennének. Ráadásul egyes gyermekek testén
több születési hiba is megjelenik, melyeknek mindegyike megegyezik az elhunyt különböző
sebesüléseivel – a rekordot tartó esetben nyolc ilyen jellegzetességet jegyeztek fel (3) – ami
tovább növeli a valószínűséget a véletlennel szemben. Véleményem szerint azok a
veleszületett testi hibák vitatják a legdrámaibban a véletlen szerepét, ahol lövés okozta dupla
seb nyomai láthatóak a testen. Dr. Stevenson tizennégy esetet regisztrált, ahol kicsiny, kör
alakú heget találtak a gyermek testén, mely pontosan megegyezett a gyermek által
visszaidézett elhunyt személy testén lévő, a halálos golyó behatolásának helyén ütött seb
formájával, méretével és pozíciójával. A vele szemben lévő oldalon pedig a gyermeken
minden esetben megtalálták azt a nagyobb kiterjedésű, rendellenes bőrfelületet, amely
pontosan megfelelt a halott testén lévő – bizonyos esetekben a törött csontok által is
szétszaggatott – szabálytalan formájú nyílásnak, melyen keresztül a golyó kilépett az áldozat
testéből. (4)
Eddig ezek még csak a testi jegyek. Dr. Stevenson könyvének egyik kötete teljes
terjedelmében a születési rendellenességekkel foglalkozik. Ezekben az esetekben a komoly
születési abnormitás jóval ritkább, mint a veleszületett jegyek. A komoly rendellenességek
között olyanokat találunk, mint hiányzó végtagok, ujjak, vagy a test más súlyos torzulásai,
melyeket Dr. Stevenson minden esetben fényképekkel illusztrál.
A súlyosabb rendellenesség illusztrálására az egyik legdrámaibb fotó egy burmai
kislányt ábrázol, akinek jobb lába térdtől hiányzik. Emlékeiben felidézte, hogy fiatal,
elkeseredett tinédzser lányként abból tengette éltét, hogy rózsát árult a falucska
vasútállomásán. Egyszer a mozgó vonat mellett szaladt, elesett, és a vonat levágta a lábát.
Mint a könyv többi esetében, a kislány ezúttal is részletes és pontos információkkal szolgált,
hogy a családjában felismerjék, valóban ő volt az, akit halálra gázolt a vonat. Új testében élve
persze rögeszmésen félt a vonatoktól. Dr. Stevenson szakszerű orvosi idézetekkel támasztja
alá a kislány ritka és súlyos születési rendellenességének valódi hátterét. (5)
Egy indiai kisfiú szintén ritka torzulással született. Egyetlen ujja sem volt a jobb
kezén. A kezéről készült fényképen jól látható, hogy ujjcsonkjai mind egy vonalban érnek
véget, mintha egyetlen vágással vágták volna le őket. Másik keze és testének többi része
sértetlen. Emlékeiben felidézte, hogy kisfiúként véletlenül bedugta a kezét egy takarmányőrlő
gépbe, melyben nagy, széles pengék forogtak körbe. Dr. Stevenson itt is fényképekkel és a
csontozatról készült röntgenfelvételekkel igazolta a két kisfiú sebesülésének egyezését. (6)
Dr. Stevenson nem arra esküdött fel, hogy bebizonyítja a reinkarnáció létezését.
Elsősorban kutatóorvos, elsődleges célja pedig mindig is a személyiség és a betegségek
eredetének megismerése volt. Módszertana azonban merőben eltér a többi kutatóorvosétól.
Elméletét arra a tételre építi fel, hogy a lélek a testtől független létező, és komoly befolyással
van a személyiség, valamint a betegségek biokémiájára. Elképzelése még ma is radikálisnak
számít, elképzelhető tehát, hogyan fogadták a negyvenes években, amikor pályáját kezdte. A
huszadik századi tudósok zöme arra alapozza munkáját, hogy a test egy gép, biokémiai
alkotóelemek összessége, a lélek vagy elme pedig az agy bizonyos szöveteinek produktuma.
Dr. Stevenson ellenben – az orvostudományon kívül eső irodalmi érdeklődésének is
köszönhetően – mindig elutasította ezt a teóriát, mint a tények által nem kellően alátámasztott
tételt.
Pályafutását új területen, a pszichoszomatikus betegségek kutatásával kezdte. Már
fiatal orvosként is komoly eredményekkel járult hozzá a téma feldolgozásához. Később freudi
pszichoanalízist tanult, abban a reményben, hogy segítségével felfedezheti, hogyan
befolyásolja a tudattalan a viselkedést és a betegségeket. Hamar hátat fordított azonban Freud
elméletének, hiszen azok – az ő szavaival – tudománytalanok és nem kellőképpen megokolt
tételek voltak, valamint nélkülözték az objektív kutatás módszertanát. „A császár meztelen” –
mondta Freudról, és ez igen bátor kijelentés volt akkor, amikor a pszichiátriát és a
pszichológiát Freud nézetei uralták.
Az ötvenes évek elején Dr. Stevenson egy kérdésre – „Mi marad meg a fizikai halál
után?” – összpontosította figyelmét. Olyan eszközt keresett ugyanis, amellyel kimutathatta,
hogy a lélek a testtől függetlenül (is) létezik. Ez vezette el a paranormális jelenségekhez:
testelhagyásos élmények, jelenések, halálvíziók, halálközeli élmények és médiumok. Cseppet
sem zavarta, hogy a hivatalos medikus körök ésszerű kutatásra alkalmatlannak és igen kétes
értékű karrierlehetőségnek vélték a paranormalitás kutatását, s ezért el is utasították azt.
Amint elkezdett – a paranormális jelenségek létét alátámasztó – bizonyítékokat
gyűjteni, komoly problémába ütközött. Felismerte ugyanis, milyen nehéz megkülönböztetni a
jelenség bizonyítékait az előzetes várakozásoktól és tudástól, valamint alanyainak
elfogultságától, akik mind felnőttek voltak. 1960-ban azonban elérkezett az áttörés pillanata.
Olvasmányaiban felfigyelt a gyermekek előző életükre való szórványos visszaemlékezésének
jelenségére, és rájött, hogy a kisgyerekek a legideálisabb kutatási alanyok, hiszen pontos
információkkal rendelkezhetünk egész addigi életükről. Belevetette magát a gyermekek előző
életének emlékeit vizsgáló kutatásba, hogy választ kapjon eredeti kérdésére: „Mi éli túl a
fizikai halált?” Ma már, hogy negyven éve gyűjti és publikálja eseteit, a reinkarnáció-kutatás
atyjának tartják, követői világszerte alkalmazzák módszereit, megduplázva eredményeit.
Nagyon sokan vélik úgy, hogy Dr. Stevenson gyakorlati bizonyítékokkal szolgált a
reinkarnáció létezésére, ám őt elsősorban nem ez érdekli. Sokkal szívesebben beszél arról a
hozzájárulásról, amelyet a Reinkarnáció és biológia: adalékok a születési rendellenességek
etiológiájához című könyvével tett az orvostudománynak, (etiológia = orvosi szakkifejezés a
betegség eredetére). A tudósok nem tudnak magyarázatot adni a születési rendellenességek és
különleges jegyek eredetének mintegy kétharmadára. Dr. Stevenson elméletének bizonyító
erejű alapja van: e jegyek és rendellenességek bizonyos százalékát az előző életben
elszenvedett sérülések vagy betegségek idézik elő. „Ezek az esetek visszavittek eredeti orvosi
témámhoz: a pszichoszomatikus összefüggésekhez. Mindazonáltal ma már a léleknek a testre
gyakorolt befolyásáról beszélünk a halál hiátusán keresztül.”
Mik az esélyei annak, hogy Dr. Stevenson adatgyűjtés közben hibát ejtsen?
Megbújhat-e a módszerben olyan hiba, amely az inkarnáción kívül más magyarázatot is tudna
adni a több ezer esetre?
Felfedeztem, hogy a legtöbben azok közül, akik Dr. Stevenson módszerének
hiányosságaira mutogatnak, nem vették a fáradságot és nem szántak elég időt dokumentációs
módszerének tanulmányozására. Fogalmuk sincs arról, felderítő munkája mennyire alapos és
szisztematikus. Ennek a munkának a középpontjában pedig az interjú áll, márpedig ő a
személyes kikérdezésnek igazán elismert szakértője. Pályafutásának elején tankönyvet is írt a
pszichiátereknek Diagnosztikai interjú címmel, a jogászok által használt metodikára építve,
mellyel a múlt eseményeit úgy rekonstruálják, hogy azok bizonyítékként szolgálhassanak a
bírósági tárgyaláson. A módszer lényege a többszörös beszélgetés. Minél több szemtanúval
készíti el külön-külön az interjút, és a végén összeveti az eredményeket. A koronatanúkhoz
pedig havonta, vagy akár évente is visszatér, hogy lássa, mennyire következetesen tartanak ki
eredeti állításaik mellett. Ha egy professzionális kérdező ilyen szigorú alapossággal igyekszik
feltárni a valóságot, elképzelhetetlen, hogy bárki is – különösen a harmadik világ kevésbé
művelt vidéki lakosai közül – képes legyen megtéveszteni őt, vagy tényként elfogadtatni vele
túlfűtött fantáziájának szüleményeit.
Amikor Dr. Stevenson nekilát feltárni egy esetet, mindig ő keresi meg a gyermeket és
szüleit az otthonukban, nem pedig azok mennek el hozzá. Kikérdezi a gyermeket és
mindenkit, aki közel áll hozzá. Feljegyezi és több szemtanú beszámolója alapján is ellenőrzi a
gyermek összes – az eset napvilágra kerülése előtti – kijelentését és viselkedési
jellegzetességét. Ha például a gyermek egyik első kijelentése az, hogy előző életében két lova
volt, akkor Dr. Stevenson minden lehetséges szemtanút ki fog kérdezni, akik szintén
hallhatták ezt a kijelentést.
Ha az eset ígéretesnek látszik, lesz elegendő információ a gyermek által felidézett
elhunyt személy azonosításához. Saját művében erre a korábbi személyiség kifejezést
használja. Ezután Dr. Stevenson hívatlanul és váratlanul beállít a korábbi személyiség
falujába, ahol újabb részletes interjúk sorát kezdi meg. Minden apró részletet feljegyez az
elhunyt személy életéről, halálának körülményeiről, majd összeveti azokat a gyermek
kijelentéseivel és viselkedésével. A lovas példánál maradva, mindenképpen azon lesz, hogy
találjon legalább két szemtanút, akik igazolják, hogy az illetőnek valóban volt két lova. (Ha
csak egy volt, vagy a két ló tulajdonosa az egyik testvér volt, az ellentmondást Stevenson
kötelezően megemlíti esetleírásában.) Ha bármilyen árulkodó születési jegy tűnik fel az
esetben, lefényképezi a gyermek testi torzulását, majd megkísérli fellelni az elhunyt
személlyel kapcsolatos bírósági dokumentumokat és a halotti bizonyítványt.
Amint továbbhalad az adatok gyűjtésében, Dr. Stevenson szorgosan tanulmányoz
minden lehetséges, a reinkarnációt kizáró magyarázatot is a gyermek állításaira és
viselkedésére vonatkozóan. Felderíti azokat a hagyományos módokat is, amelyek segítségével
a gyermek információkhoz juthatott az elhunyt személyről, beleértve a legvalószínűtlenebb
jelenteket is, amikor a gyermek kihallgathatta szülei beszélgetését. Mindig számol a
szélhámosság, az önámítás vagy a túlzott fantáziaműködés eshetőségeivel is. A genetikai
emlékezet szerepét sem becsüli le – bár az esetek többségében az öröklődés útján átvitt
információ lehetősége teljességgel lehetetlen –, például amikor egy gyermek visszaemlékszik
saját meggyilkolására. Ha ésszerű, hagyományos magyarázatot talál az emlékekre, ejti az
ügyet és továbbáll.
Dr. Stevenson nem veti el az ESP (érzéken kívüli vagy extraszenzorikus érzékelés) és
lélek-megszállás lehetőségét sem. A legtöbb esetben azonban az ESP nem lehet magyarázat a
gyermek emlékeire, nem is beszélve a születési jegyekről és a viselkedésről. Rendkívüli
képességekkel és nagyon magas fokú intuícióval kellene rendelkeznie annak a szellemlátó
személynek, aki minden tényt és információt a helyére képes rakni. Gondoljunk csak Chanai
esetére. Hány részletnek kellett egyeznie! Valamint tény az is, hogy az érintett gyermekek
zöme semmiféle pszichikus képességgel nem rendelkezik. Ugyanígy, a könyvében leírt
számtalan oknál fogva a megszálló lelkek sem merülhetnek fel elfogadható magyarázatként.
A legjobb esetekben az egyetlen fennmaradó magyarázat a reinkarnáció lehet, és ő
csak ezeket írja meg és hozza nyilvánosságra. Minden esetleírásban beszámol az összes létező
adatról, ismerteti a nyomozás folyamatát, és arra invitálja az olvasót, értékelje ő is a módszert
és az eredményeket. Esetleírásaiban kiemeli az előforduló problémákat, és felveti az összes
lehetséges normális magyarázatot is, bármilyen halványnak vagy abszurdnak tűnnek is. A
részletek eme bősége és a fáradhatatlan elemzési gyakorlat teszi könyveit nehezen
átrághatóvá, és ezért nem is örvendenek olyan nagy népszerűségnek.
Dr. Stevenson – tudós karakteréhez híven – soha nem fogja azt állítani, hogy
bebizonyította a reinkarnáció valóságát. Mint ahogyan ismételten hangsúlyozza is interjúiban,
ő nem kíván bizonyítani semmit. Célja az, hogy eseteire a legmagasabb minőségű és lehető
legobjektívebb bizonyítékokat szolgáltassa. A következtetések levonását pedig rábízza az
olvasókra.