Forrás: http://www.doksi.

hu

A SPÁRTAI FIÚK KIKÉPZÉSE

Spártától néhány kilométerre létezik egy hely a Taigetosz lejtőin, melyet Apothati-nak, vagyis
lerakónak hívnak. A visszautasítás helyének is nevezték, mert ott dobták a mélybe azokat az
újszülötteket, akik nem feleltek meg a spártaiak elvárta fizikai ideállnak.
A gyermekgyilkosság viszonylag gyakori volt az ókori Hellaszban, a nem kívánt csecsemőket -
főleg a lányokat - kitették a hegyoldalba. Gyakran kosárba tették, vagy kis tetőt készítettek
föléjük, legalább esélyt adva arra, hogy a gyereket valaki megtalálja és magához vegye. Persze
Spártában, mint minden ez is másképp történt. Inkább a fiúk estek áldozatul, és nem a szülők,
hanem az állami elöljárók döntöttek életről, vagy halálról. Arra még esély sem volt, hogyha
valakit onnan ledobtak, egy jó lelkű asszony, vagy egy pásztor utánamenjen. Az elöljárók
döntése egyszeri és végérvényes volt.

Az Apothati túlélése még csak a kezdete volt a fiúk kálváriájának. 7 éves korukban kellett
elhagyni családjukat, és bekerültek az agogi-nak nevezett rendszerbe. Az agogi nevelést jelent,
de ne a klasszikus görög nevelésre gondoljunk; itt a gyerekeket csak kicsivel tartották jobban,
mint az állatokat. A városon kívül, a hegyekben éltek, és úgynevezett tabui-kba szerveződtek, ez
volt a csorda szó spártai megfelelője. Egy idősebb fiú állt a csoport élén, ő felelt a csoport
fegyelméért, és a büntetésekért. A hangsúly a túlélésen volt, az együttműködést a minimumra
csökkentették.
Minden gyerek egyetlen ruhát kapott egész évre, ami nyáron még csak-csak megfelelt, de télen
akár tartósan is nulla fok alatti hőmérsékletek uralkodtak. Az ennivaló szándékosan kevés volt, a
táplálék kiegészítéséhez lopásra bíztatták a gyerekeket. Ha elkapták őket, akkor korbácsot
kaptak, de nem a lopásért, hanem az ügyetlenségük miatt. Az egész egyfajta próbatétel volt,
semmint nevelés.
Szinte minden nap edzették testüket; futottak, távolugrottak, bírkóztak, dárdát- és diszkoszt
vetettek és mindezt télen-nyáron, esőben, hóban, szélben, az időjárás viszontagságainak kitéve.

Testüket edző ifjak. Az évekig tartó fizikai kiképzés, és az állóképesség növelése elengedhetetlen
volt az ifjak számára.

A hegyek szolgáltak Spárta egyik leghírhedtebb és legvitatottabb intézményének hátteréül is. A

hüpteia-t végrehajtó titkos egységekben csupán a legígéretesebb fiúk vehettek részt. A
legkeményebb fiúkat választották ki, adtak nekik egy kést, és kicsapták őket a vadonba. Nappal
jól elrejtőztek, éjjel viszont lementek a völgyekbe és szabadon vadászták és gyilkolták a
helótákat (szolgasorba taszított, leigázott népek tagjai). Hogy a hüpteia-ban résztvevők
Forrás: http://www.doksi.hu

teljesítményét hogyan mérték, az máig rejtély. De az biztos, hogy a vérszomjas kamaszokból

álló, vidéken garázdálkodó halálkommandókról szóló pletykák önmagukban elegendőek voltak a
rettegés fenntartásához a helóták között.
Bár Spárta támogatta a kollektivitás szellemét, az egyéni teljesítmények is nagy becsben álltak.
A fiúk állandóan vetélkedtek egymással, és egyéni teljesítőképességük határaival.

12 éves korukban elvitték a fiúkat egy helyre nem messze Spártától, ahol Artemisz-Orthüa
szentélye állt. Itt egy brutális beavatási szertartás révén kerülhettek a fiúk kiképzésük következő
lépcsőfokára.
Egy oltárra rengeteg sajtot pakoltak, a cél; annyi sajtot lopni, amennyit csak tudnak. Azonban az
oltár előtt idősebb fiúk állnak, kezükben korbáccsal. Az ő feladatuk az, hogy az oltárt
mindenképpen megvédjék. A 12 éves fiúk már beleszoktak a nehézségekbe, és neveltetésük
része lett a kitartás, ráadásul szeretnének sikert aratni a nyilvános eseményen, ezért újra és újra
rohamra indulnak. A korbácsok az arcukba csapnak, gyakran életreszóló sebeket okozva, de volt
olyan is, akit a források szerint halálra vertek.

Vadászó ifjak.

12 éves koruktól a fiúk kiképzése, ha lehet még szigorúbbá vált. Írást és olvasást épp csak annyit
tanultak, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt, viszont a zene és a tánc lényeges eleme volt
a képzésnek. A csatamezőket, melyeken a hopliták összecsaptak, szokták a háború
táncparkettjeként is emlegetni, és a koordinált együttmozgásra alkalmas falanx elég látványos
táncpartner lehetett. A spártaiak sok időt töltöttek az ún. harci zene gyakorlásával. E ritmikus
ütemek segítségével a zene révén irányváltást, és sebességet lehetett közvetíteni. A spártaiakról
nem véletlenül állítják, hogy a legmuzikálisabb, és legharciasabb nép.

A spártai férfiakra 20 éves korukban várt az utolsó jelentős próbatétel, nem sokkal a kiképzésük
befejezése előtt. Be kellett kerülniük egy a közös étkezésekre, a syssithia-ra szerveződő
társaságba, amelyben aztán a spártai fiúk és férfiak minden szabadidejüket együtt töltötték. De
ezekbe a társaságokba nem volt könnyű bejutni. Egy-egy ilyen társaságba a tagok szavazatai
alapján lehetett bejutni, ha valaki nem felelt meg, akkor egyfajta feketelistára került, és nem
lehetett spártai polgár. Nyilvánosan megalázták, és kizárták abból a társadalomból, amibe
beleszületett. Ha viszont sikerült bekerülni, akkor az illető 10 év múlva (30 éves korában) kapott
egy nagy darab földet az államtól, meg kellő mennyiségű helótát hozzá, akik az illető jólétéért
dolgoztak. Így lett a férfi a spártai hierarchia csúcsán álló harcos elit, az egyenlők része.