D R E A M L A N D

GYILKOS ELMÉK

AZ UTOLSÓ TÉT
MAX ALLAN COLLINS

JLX Kiadó
 A mű eredeti címe: Junp cut
Copyright © 2008

Fordította
Reichenberger Andrea

Szerkesztette
Plántek Éva

Kiadási és fordítási jogok fenntartva!

© 2009, JLX Kiadó

Minden jog fenntartva! / Ali rights reserved!

Főszerkesztő
Laux József

ISBN 978 963 305 299 0

Kiadja a JLX Kiadó

1126 Budapest, Szendrő u. 47.
Tel.: 269-4002 • Fax: 269-4003
e-mail: jlxlaux@jlx.hu

Könyveink megrendelhetők postai úton

vagy a www.jlx.hu honlapon

Nyomdai előkészítés
Typo-Kép Bt.

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 Köszönettel tartozom
Matthew V. Clemensnek,
aki segített kidolgozni e kötet cselekményét
és részt vett a kutatómunkában.

A további köszönetnyilvánítást
a regény végére hagytam.
M.A.C.
 ELŐSZÓ
Law r ence, K ansas

Az egyetemi városban a szünetet követő tavaszi időszakot csupa nyüzsgés jellemzi. A diákok minden
energiájukkal a néhány hét múlva bekövetkező félévi vizsgaidőszakra összpontosítanak, hogy utána
kiélvezhessék a nyarat. A fiatalok vadulása is rég a múlté lett, és a tavaszi zsongás beköszöntével a
srácok nekiestek a könyveknek, kocsmáknak és egymásnak. Mindent egybevetve jó élet volt az egyetemi
városban.
A nyolcvanezer főnyi lakossal dicsekvő középnyugati Lawrence-ben a diákoknak és a tisztességes
munkából élő embereknek nem is volt okuk a panaszra, ám az utcákon bolyongó közel kétszáz
hajléktalan helyzete már nem volt ennyire rózsás.
Olyanok voltak, akár a kísértetek, és ha valamelyikük eltűnt, senkinek sem tűnt fel a hiánya.
Szinte senkinek.

Glen Berten még nem szokta meg a hajléktalan létet, amit egyfajta átmeneti állapotnak tekintett.
Ahogy végigcsoszogott a Winthrop Streeten, a Hetedik irányába, a reggeli napsugarak az arcát
simogatták. Nem volt más ruhája, mint egy kék KU feliratú baseballsapka, amit tavaly szeptemberben
szedett össze az utcán, miután egy részeg egyetemista eldobta; egy viseltes katonai zubbony, a zsebe fölé
stencilezett HENSON névvel (tavaly novemberben hat dolcsiba került a segélyegylet boltjában); egy
valaha piros Chiefs póló, ami mostanra rozsdabarna lett a kosztól; valamint egy kifakult, de márkás
farmernadrág. Teniszcipőjét egy karton cigarettával együtt egy pár koszlott, fél számmal kisebb
munkásbakancsra cserélte, de nem bánta meg, mert idővel az is kinyúlt.
Másfél éve, harmincéves korára Glennek megvolt mindene: okos, szép felesége (Beth) és tisztességes
középiskolai tanári állása (angoltanári diplomáját egy kis iowai magánfőiskolán szerezte). Minden
tökéletesnek tetszett, ám az élet más sorsot tartogatott számára.
Glen az internetes kártyajáték rabjává vált, ami szórakozásnak indult, de hamarosan a pénze,
állása, felesége és a kansasi hajnalokhoz hasonló fényes jövője is odalett.
Az első éjjeleken, amikor a Camryjában aludt – miután Beth megelégelte a sok hazugságot és
kártyaadósságot, és kidobta otthonról úgy okoskodott, hogy csak idő kérdése, és ismét talpra áll s
visszakönyörögheti magát Beth-hez.
Tévedett.
Hamarosan az iskolából is kirúgták, amikor rajtakapták, hogy pénzt lopott az egyik kollégája
tárcájából, amiből egy újabb adósságot akart kifizetni. Szerencsére az igazgató nem hívta ki a zsarukat.
Végül egy behajtó elvette a kocsiját, ami addigra az otthona volt, és a valaha sikeres, fiatal tanár
hirtelen pénz és fedél nélkül állt a világban. A reménytelenségen kívül nem maradt semmije.
Akkor már annyira kétségbeesett, hogy véget akart vetni az életének. Néhány álmatlan éjszaka után
felmászott a közkönyvtár tűzlépcsőjén a tetőre, hogy levesse magát. Odafenn azonban két másik
hajléktalant talált, akik bőszen óvták területüket és nyomorúságos holmijukat, és majdnem
agyonverték az öngyilkosságot fontolgató Glent.
A férfi lélekben felkészült a halálra, ám ösztönösen küzdeni kezdett. Évek óta nem érzett ennyi erőt
magában. Ütötte-rúgta a támadóit, és végül sikerült elmenekülnie.
Egy évvel később még mindig az utcán élt, és jóllehet továbbra sem békélt meg a helyzetével,
legalább megtanulta kezelni, és bízott benne, hogy csak idő kérdése, hogy az élete visszazökkenjen a
normális kerékvágásba.
Meglepetésként érte a hajléktalan lét néhány eleme. A rendszertelen táplálkozás miatt természetesen
lesoványodott, de leginkább az döbbentette meg, milyen gyorsan leromlott az izomtónusa. Egy időben
rendszeresen futott, és amikor szétesett az élete, elég jó kondícióban volt, most azonban nemhogy öt
mérföldet, de öt saroknyit sem lett volna képes lefutni.
 Éhező üzemmódba kényszerített teste kevesebb kalóriát kezdett használni, és próbálta elraktározni a
zsírszöveteket. Ennek következtében már nem volt annyira fitt, és búcsút kellett mondania kockás
hasának is.
Most már a túlélés volt az elsőszámú feladata.
Őt magát is meglepte, hogy túlélte a kegyetlen kansasi telet. Kukákból evett, koldult, és az éjszakák
többségét a város két hajléktalan szállójának egyikében töltötte. Nem volt mindenki számára elegendő
priccs, de addigra már Glent sem kellett félteni.
Ha mégsem jutott be a szállóra, visszament a könyvtárba, de messze elkerülte a tetőt, és a kazánház
melletti rács mellett aludt. Másoknak is fájt a foguk erre a helyre, és Glen attól félt, hogy egyszer
álmában odébb lökik, vagy Isten tudja, mit tesznek vele.
Most, tavasszal már másutt, egyedül, azaz biztonságos helyen is elalhatott. Tegnap éjjel például egy
bokor alatt húzta meg magát, a Buford Watson Junior parkban. Nappal általában biztonságosabb volt,
de néha sikerült találnia egy vackot magának, ahol éjszaka is szundíthatott egyet.
Lawrence-ben kitiltották a hajléktalanokat a belváros területéről, ám Glen elboldogult valahogyan.
Szigorúan tilos volt a kéregetés, nem alhattak a háztetőkön, sőt a belvárosi járdákon sem ücsöröghettek,
ami megnehezítette az életüket. A városatyák azonban nem bírták felfogni, hogy a hajléktalanok nem
azért költöztek be a központba, mert elegük lett az Overland parki luxusodújukból.
Mindezek ellenére Glen szerette ezt az életet. Noha a jelen körülményeit egy napon sem lehetett
emlegetni korábbi éveivel, volt valami az utcákon, ami megérintette a férfi hazardírozó lelkét.
Glennek éjjel-nappal résen kellett lennie, nehogy veszítsen, hiszen élesben ment a tét: élet vagy halál,
túlélés vagy éhezés, túlélés vagy fagyhalál, túlélés vagy találkozás valami elkeseredett őrülttel, aki a
cipője, kesztyűje vagy egy maradék pizzaszelet miatt képes kicsinálni őt.
Még magának sem ismerte volna be, de kedvére volt ez az új élet. Angol szakos lévén úgy
okoskodott, hogy egy regényhez gyűjt háttéranyagot, és egy nap a keservei csodás életbe repítik.

Túl korán van ehhez a szarhoz, de már mindegy, itt vagyunk. Ma reggel gyenge a felhozatal. Az a
katonadzsekis lúzer is ott van, az út másik oldalán. Miért húzza a szemébe azt az átkozott sapkát? Nem
is látjuk az arcát. Jó lenne készíteni róla egy felvételt, de az a nyavalyás sapka...
Most meg hová megy?
Totál gáz az az alak. Isten tudja, mióta nem látott fürdővizet. Nem olyan nagydarab... gond nélkül
elvihetjük. Nem hiányzik a balhé... A legutóbbi... Jézusom...
Ez könnyebb lesz. Ezúttal mi is ügyesebbek leszünk, mert gyakoroltunk. Mindent tudunk,
tapasztaltabbak is vagyunk...
Elkapjuk, de csak akkor, ha megfelel a célra.
Azért szükség lesz egy kis felderítő munkára is. Nem olyan jóképű, de megvan benne az a bizonyos
szikra, amitől kitűnik a többiek közül.
Vigyázunk, nehogy észrevegyen. Itt maradunk, ezen az oldalon, az árnyékban, és nézzük, ahogy
lefelé csoszog a Winthropon. A testalkata megfelelő, de ilyen messziről elég nehéz szemügyre venni. A
szakálla sem könnyíti meg a dolgunkat. Attól mindenképpen megszabadulunk.
Most mit csinál? Befordul a Winthropot a Hatodikkal összekötő fasorba. De miért? A Hatodik
sokkal forgalmasabb. Ha kell nekünk ez az ember, nem a reggeli csúcsforgalom kellős közepén kell
elkapni. Persze, a Hetediken is megláthat valaki, de az más. Egyelőre hadd menjen... aztán...
A fasorban talán esélyünk lehet...
De miért megy arra? Láttuk, amikor kijött a parkból. Ha a Hatodikra akart menni, akkor miért
nem a másik irányba fordult? Ott egy saroknyira volt a Hatodiktól.
Nem, biztosan jó oka van rá.
Mi lehet abban a fasorban? Lassan eltűnik a szemünk elől. Elég sötét van arra, alig látni valamit.
Várjunk csak... hiszen abban a félhomályban ő sem láthat bennünket olyan jól.
Végigaraszolunk a téglafal mellett, és kinézünk a fasorra. A katonadzsekis félúton lehet, a bal
oldalon. Mi az a ház?
Igen, megvan! Sal pizzériája!
A katonadzsekis kukázik egy kicsit.
Most lecsaphatnánk rá.
Indulnánk, amikor egy járőrautó bekanyarodik az utcába; a zsaruknak is feltűnhetett a
katonadzsekis. Odamennek hozzá, és a szart is kiverik belőle. Erre nem vagyunk kíváncsiak, már
eldöntöttük, mi legyen.
Folytatjuk a vadászatot.

Lawrence-ben senki sem tudta az asszony nevét. Általában Zsákos Asszonynak hívták, holott
bevásárlókocsival mászkált. A zsaruk szerint a negyvenes éveit taposta, de annyira ápolatlan volt, hogy
lehetetlen volt megállapítani a korát. Százhatvan centiméter magas, karcsú asszony volt, s hosszú,
őszülő barna haját egy rongyos kötött sapka alá gyömöszölte. Koszos farmernadrágot, lyukas
teniszcipőt és három-négy inget viselt, s télen olyan hosszú kabátot hordott, hogy az alja a földet érte.
Egyetlen társasága a két éve alatt felgyülemlett, kincsként őrzött szeméttel, na meg a hat Bibliával
teletömött bevásárlókocsi volt.
A rendőrök többször is bevitték az asszonyt, de gyorsan rájöttek, hogy mániás depresszióban és
skizofréniában szenved. Kétszer kórházba került, de nem volt hajlandó bevenni a gyógyszereit, s
hamarosan újra az utcára került.
Elég nagy területen bolyongott, melyet északon a Constant park mentén haladó vasúti sínek, keleten
az Amtrak pályaudvar, délen a Kilencedik utca, nyugaton pedig a Louisiana utca határolt.
A nyomott időszakokban a Zsákos Asszony napokra meghúzta magát, és abból élt, amit a
bevásárlókocsijában talált. A derűsebb napokon ismét kinn volt az utcán, ahol magában beszélt, fel-alá
menetelt a járdán, hevesen gesztikulált, és az Antikrisztus eljövetelével („Zsidó lesz, annak kell
lennie!"), valamint azzal riogatta a járókelőket, hogy Izrael állam 1948-as megalapítása „a vég kezdete
volt".
Az autósok számára is kifejlesztett egy kezdetleges jelbeszédet. Széttárt keze a világot, keresztbe tett
mutatóujjai az Antikrisztust jelképezték. Összetett kezével arra utalt, hogy imádsággal megelőzhető a
katasztrófa... és ha a sofőrök nem értették, mit akar, az égre mutatott.
A járőrök tudták, hogy a látszat ellenére teljesen ártalmatlan, bár a gyanútlan autósokat nemegyszer
meglepte heves gesztikulálásával, ami néha koccanásokhoz vezetett.
Az asszony már nem emlékezett a több mint negyven éve kapott igazi nevére, de a mostanival is
tökéletesen elégedettnek tűnt. Immár az Úrral szárnyalt.
Régen, nagyon régen olvasott egy könyvet, Isten a másodpilótám címmel. Úgy vélte, ha Isten vele
repül, bölcsebb lenne, ha létezne egy mindent látó és halló istenség, aki szüntelenül figyel, nem csak
akkor, ha történik valami a kapitánnyal. Nem, a másodpilóta nem elég jó, adjuk hát Isten kezébe a
botkormányt!
Ez a terv bevált, mert a Mindenható őt választotta hírvivőül, amiért ugyanolyan jutalmat érdemelt,
mint az a próféta, aki egész életében a vadonban terjesztette az Igét. Ha végül átkel a mennyek kapuján,
úgyis új nevet kap majd az Úrtól, de addig is mindent elkövetett, hogy méltó legyen erre a szerepre.
Felfogta, hogy az emberek úgy néznek rá, mint egy betegre vagy őrültre, amit ő úgy értékelt, hogy
nem fogták az üzenetét, vagy ha mégis, akkor nem hajlandók részesülni az Úr kegyelmében. Nem csoda,
hogy rettegnek! Ő is félne, de már évek óta békességre lelt, és az Úr kezébe helyezte a sorsát.
Ma a könyvtár közelében akarta terjeszteni az Igét, de előtte még reggelit kellett szereznie
valahonnan. Máskor semmi sem akadályozhatta meg a feladata teljesítésében, hiszen ő mindig
gondoskodott róla. Ám néhány napja megfeledkezett róla, és az asszony egyre gyengült.
Tegnap egy járókelő a kezébe nyomott egy dollárt, de nem tett jót vele. A pénzt nem lehetett
megenni, és egy dollár legfeljebb egy nyalókára volt elég. Az Úr mégsem akarja, hogy nyalókán éljen...
Az asszony most végigtolta a bevásárlókocsiját a Hatodikon. Erezte az emberek kíváncsi tekintetét,
de nem törődött velük. Jó keresztényként a fasor irányába igyekezett. Összehajtogatott kabátja a kocsi
tetején hevert; a meleg tavaszi reggel üdítő változatosság volt a szokatlanul kemény tél után.
– Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó – mondta szórakozottan. – A
kutyák, csalók, erkölcstelenek, gyilkosok, bálványimádók és mindazok, akik a hamisságot szeretik és
művelik, kinn maradnak.
A gyalogosátkelőnél az emberek szó nélkül utat engedtek neki.
– Én, Jézus, elküldtem angyalomat, hogy az egyházakban tanítsa ezeket. Én vagyok David gyökere...
Mielőtt befordulhatott volna a fasorba, az árnyékból felbukkant egy járőrautó; kis híján nekiment a
bevásárlókocsijának. Az asszony megpillantotta a hátsó ülésen gubbasztó fiatalembert. Ismerős volt
valahonnan. Nem tudta a nevét, de felismerte a katonadzsekit és a KU sapkát. A férfi halványan
rámosolygott, és az autó lassan tovatűnt.
Sal pizzériájához közeledett, melynek szemetese valóságos kincsesbányának számított a
hajléktalanok körében.
– Aki mindezt tanúsítja, azt mondja: „Igen, hamarosan eljövök. Ámen." Jöjj el, Uram Jézus! Urunk,
Jézus kegyelme legyen minden szenttel. Ámen.
Bár kenyeret és bort nem kapott az Úrtól, az asszony remélte, hogy sikerül találnia egy darabka
pizzát.

Már csak a zsaruk hiányoztak! Ez nagyon durva volt.

Mindegy, az az alak úgyis púp lett volna a hátunkon. Jobb is, hogy elvitték.
Most mi legyen? A nő is megteszi. Egy kicsit öreg, és valahogyan el kell vennünk tőle azt a rohadt
kocsit is... de azt hiszem, elleszünk vele.
Ebben a kapualjban várunk, hogy közelebb jöjjön. Remélem, nem vesz észre... , Ó a francba,
egyenesen idenéz... és pont erre jön... de nem, nem is sejti, hogy itt vagyunk! Látjuk, ahogy az utca
közepére megy, a szemeteshez. Ki az ördöggel beszél?
Körülnézünk, de nem látunk senkit. Csak mi vagyunk itt. Ó... magában beszél.
Azt mondja: „A kutyák, csalók, erkölcstelenek, gyilkosok, bálványimádók és mindazok, akik a
hamisságot szeretik és művelik, kinn maradnak".
Király! Egy holdkóros. Na, mindegy... talán...
Most bemászik a szemeteskukába, és eltűnik. Egy ideig biztosan ott marad. Most mi van, elaludt? Ki
akarunk lépni a kapualjból, hogy megnézzük, mi lett vele, amikor kidugja a fejét. A szája és az álla
csupa paradicsomszósz. Talált egy darab pizzát a szemétben, és úgy tűnik, az egészet magára kente!
Kész őrület! Nekünk használható nő kell... de ez...
Körülnézünk még.

***

Bengie Gray nagyon megijedt.

A kövérkés elsőéves a szemeszter végén kibukott a Kansasi Egyetemről, és nem volt mersze
hazamenni. A szülei – nebraskai gazdálkodók – egész életükben spóroltak, hogy egyetemre küldhessék a
fiukat, és most tessék, csalódást okozott nekik.
Bengie még sohasem érezte magát ennyire egyedül. Gyötörte a honvágy, és a társai is kiközösítették,
mert... azt sem tudta, miért. Tudta, hogy nem olyan menő gyerek, sohasem volt az... de a kollégiumi
szobatársai kiakadtak rá valamiért. A végén mindenki kerülte, mint a leprást.
Hiába akart barátkozni. Néhány stréber alak kivételével, akikkel iskola után az ebédlőben dolgozott,
senki sem kért belőle. Ok azonban elfogadták.
Amikor az igazgatóság felkérte Bengie-t, hogy távozzon a szobájából, felejtse el az állását és tűnjön
el az egyetem területéről, a stréberek befogadták, de csak a következő év elejéig. Aztán ők is hátat
fordítottak neki. Menj dolgozni, ember, mondták, és Bengie utcára került.
Kemény volt a tél, de Bengie elboldogult valahogy. Szerzett egy állást. Esténként egy
szendvicsboltban dolgozott, de a fizetéséből nem tudta volna kifizetni az albérlet kaucióját, ezért nem
volt hol laknia. Lehetőség szerint a vizeletszagú hajléktalanszállóban vagy a mosodában aludt, és a
szendvicsüzlet mosdójában hajat mosott. Elég jól boldogult, de továbbra sem volt fedél a feje felett.
Mérhetetlenül szégyellte magát, amiért kibukott az egyetemről.
Vasárnap esténként, a mosoda nyilvános telefonjáról rendszeresen felhívta a szüleit, és hazudott
nekik az iskoláról, dolgozatokról, barátnőkről.
A szülők nagyon várták, hogy hazamenjen a tavaszi szünetben. Azon a héten Bengie újra telefonált,
és azt füllentette, hogy elutazik az új barátnőjéhez. Az apja és anyja természetesen csalódott volt, de
megértették, és valószínűleg örültek is, hogy végre van valakije. Remélték, hogy nyáron találkoznak
végre a fiukkal.
Ezen a szép tavaszi reggelen, az egyirányú Kentucky úton bandukolva Bengie egy újabb hazugságon
törte a fejét. Egyelőre fogalma sem volt, hogyan magyarázza el a szüleinek, miért nem megy haza
nyáron.
Talán mégis hazamehetne. Mondhatná nekik, hogy nem akar tétlenül üldögélni, és keres egy állást,
amit közben „megszeret", és végül... itt vége is szakadt az álmodozásnak.
A munkahelykeresés nagyon is valóságos probléma volt. Ma be akart menni a könyvtárba, hogy
feltegye a világhálóra az önéletrajzát, hátha talál valami munkát, amiből megélhet. Egy ideje rájár a
rúd, gondolta, és befordult a Hetedik utcába. Saroknyira volt a könyvtártól.
Jól van, mondta magában. Nemsokára örökre megváltozik az életem.

Lehet, hogy ez nem a mi napunk.

Először is a katonadzsekis alak kis híján a zsaruk karjaiba vezetett minket, aztán az a bolond tyúk a
kocsijával...
Ma tényleg szereznünk kell valakit.
Elvégre így terveztük. Várhatnánk is, mondhatnánk, hogy majd holnap vagy holnapután, hogy
legközelebb szerencsénk lesz, meg ilyenek...
Kilépünk az árnyékból, és akkor a bolond nő észrevesz bennünket. Úgy bújik vissza a
szemeteskukába, mint prérikutya az üregébe. Nem, úgysem boldogulnánk ezzel a féleszűvel. Még ha el
is kapnánk, úgy ki kellene ütnünk valamivel, mint egy lovat.
Ott egye meg a fene őt is meg a szemétjét is.
Nélküle csináljuk meg. Tartani kell magunkat a tervhez, de nem ész nélkül. A magunk urai vagyunk,
és ezt sokan megirigyelhetnék tőlünk.
Ahogy visszamegyünk a Hetedik utca felé, észreveszünk egy srácot. Jó étvágya lehet, de még elmegy.
Látszik rajta, hogy nem akar hajléktalannak tűnni, de mi kiszúrjuk őket.
A fasor végében körülnézünk. A könyvtárba igyekszik. Le kellene fogyasztani egy kicsit, de nem
érünk rá.
Követjük. Felmegy a lépcsőn, és már a könyvtár ajtajában van. Meglátjuk az épület falára szerelt
kamerát. El kell dönteni, mi legyen: felejtsük el a fiút, vagy várjunk, míg kijön. A szemközti kávézó
láttán nem sokat teketóriázunk.
Két dupla presszókávé után nyílik a könyvtár ajtaja és kilép a fiú. Nagyon fiatal! Ez jó, szerencsénk
van. Készítünk néhány fotót, és kimegyünk. Ugyanabba az irányba megy, ahonnan érkezett.
Egy-kétsaroknyi távolságról követjük. Megáll egy étterem előtt, és benéz az ablakon. Éhes.
Ez is jó.
Odamegyünk hozzá, és előhúzunk a zsebünkből egy csomó pénzt. Elkerekedik a szeme.
– Hé, haver, nem akarsz keresni egy kis lét?
– Nézd... ne vedd sértésnek, de nem vagyok meleg...
– Én sem, ember.
– A kábszer sem érdekel. Nem fogyasztok, és eladni sem akarok.
– Ne már, öregem! Munkáról van szó. Törvényes, könnyű... öt óra munka száz dolcsiért.
– Nem is tudom... azt hiszem...
– Tudod, mit? Menjünk be, és reggeli közben megbeszéljük. Ha akkor sem kell a pénz, semmi gond.
Nincs harag. Te mindenképpen jól jársz.
Le sem bírja venni a szemét a pénzről. Megvan. Sima ügy.
– O.. .ké... – mondja a fiú. – Beszélgetünk, de ti állj á t o k a reggelit. Nem ígérek semmit.
– Vettük az adást. A francba! Előbb a parkolóórát kell megetetnem. Tudod, mit? Kísérj el, és közben
megbeszéljük. Rendben? A sarkon túl van a kocsi. Addig elmondom, milyen melóról van szó.
Bólint, de még most is a pénzt nézi. A miénk.

„A filmekben a gyilkosságok mindig nagyon tiszták – mondta Alfred Hitchcock. – De milyen

mocsokkal jár egy ember megölése."
 Első fejezet

Az amerikai Virginia állambeli Quantico haditengerészeti bázisa – melyet az ott dolgozó, tanuló vagy
képzésen résztvevő személyek nemes egyszerűséggel Központnak neveznek – 155 hektárnyi erdős
területen található. Biztonságos, nyugodt hely az FBI működéséhez szükséges képzés számára.
A Központban a Viselkedéskutató Egység az FBI Oktatási és Fejlesztési Részlegén belül működik. A
bűnüldöző szervek gyakran kérik fel az egység válogatott profilozóit egy-egy bűnügy megoldására.
Aaron Hotchner különleges ügynök, a VKE csapat széles vállú, szikár, fekete hajú, barna szemű,
mindig komor arcú vezetője az íróasztala fölé hajolt. Zakóját, melyet a munkahelyén szinte sosem vetett
le, most pedánsan a széktámlára terítette.
A férfias berendezésű, tágas iroda komoly emberről árulkodott. Az íróasztal mögötti falon, a
mahagóni polcokon számos trófea sorakozott; a szemközti falon pedig bekeretezett oklevelek, idézetek,
valamint a Szövetségi Nyomozó Iroda pecsétje volt látható.
A harmincas évei végén járó Hotchner most a homlokát ráncolva tanulmányozta az elmúlt tíz évben
bekövetkezett amerikai és kanadai iskolai lövöldözéses eseteket.
Természetesen tudta, hogy nem lehetséges tökéletes profilt készíteni ezekről az elkövetőkről, de
bízott benne, hogy a jövőben sikerül elejét venni a Columbine középiskolában bekövetkezett
tragédiához hasonló eseteknek. Lehetetlen vállalkozás volt, de Hotchner sosem hátrált meg a nehéz
feladatok elől. Nem vallott rá.
Voltak már vesztett csatái, de akkor sem adta fel.
Az egyik statisztika felkeltette a figyelmét. A harminchét ügyből tizenkilenc, azaz több mint a fele
tavasszal történt. Így volt ez legutóbb is, alig néhány hete, amikor egy virginiai műszaki főiskolán egy
hallgató harminckét diákot lőtt agyon, majd magával is végzett.
Az iskolai lövöldözők általában kiközösített, magányos alakok, amit ez a tavaszi eset is jól példázott.
Az elkövetők hosszú-hosszú ideig némán tűrték a megaláztatásokat, aztán váratlanul „felcsattantak".
Hotchner sok éves tapasztalatból tudta, hogy amikor kicsordult a pohár, a lövöldözők többsége
alaposan felkészült a visszavágásra. Nem csúszott ki a kezükből az irányítás, sőt ezúttal ők voltak a
helyzet, az élet és leginkább a halál urai.
Hotchner elővett még néhány táblázatot, amikor kopogtak az ajtaján. Láthatóan örült, hogy egy
percre elszakadhat a lélekölő munkától.
– Tessék – nézett fel.
Jennifer „JJ" Jareau lépett be az irodába. A fehér blúzt és fekete kosztümöt viselő, huszonöt év
körüli lány ma különösen fiatalnak tetszett. Hosszú, szőke haját laza lófarokba kötötte, kék szeme
ragyogott, sápadt bőre rendkívül üde volt. Úgy nézett ki, mint egy főiskolás.
A VKE és a bűnüldöző szervek helyi összekötőjeként dolgozott. Gyászos arccal a főnöke asztalához
lépett, aki máris sejtette, hogy baj van.
– Igen?
– Most hívott Rob Learman nyomozó, a kansasi Lawrence-ből – mondta a lány. – A segítségünket
kérte.
– Hallgatlak.
JJ gyorsan, szakszerűen vázolta a helyzetet. Mivel a médiával is ő tartotta a kapcsolatot, megszokta
a lényegre törő tájékoztatást.
– Hívd vissza Learman nyomozót, és mondd meg neki, hogy vállaljuk az ügyet. Aztán szedd össze a
csapatot, és egy óra múlva találkozunk a tárgyalóban – mondta Hotchner.
– Rendben. Addigra én is felkészülök a megbeszélésre.
– Tudom – nyomott el egy mosolyt Hotchner. Amikor magára maradt, figyelmesen elolvasta a
lawrence-i ügy aktáját. Nem rendelkezett ifjú kollégája, Dr. Reid fotografikus memóriájával, ezért
szüksége volt néhány másodpercre, hogy emlékezetébe vésse az adatokat. Átnézte a helyszíni
fényképeket, a boncolásról és a gyomortartalom elemzéséről készült jegyzőkönyveket, valamint az
előzetes toxikológiai jelentést. Mindegyikben megemlítették a rohypnolt, azonban a viktomológiában
járatlan rendőrök semmit sem írtak a demográfiai viszonyokról és a helyszínről. Hotchner ezt annak
tudta be, hogy úgy vélték, a kollégáik úgyis alapos helyismerettel rendelkeznek, de bosszantotta, amiért
képtelenek voltak felfogni, milyen fontosak ezek az elemek a bűnügyek felderítésében.
A tárgyalóteremnek sötétbarna falai voltak. Egy mahagónibarna asztal és hat, magas támlájú szék
uralta a helyiséget, és Hotchner irodájához hasonlóan az egyik fal teljes egészében üvegből készült, így
innen is le lehetett látni az ügynökök nagy, közös munkahelyiségére. Az ajtó melletti hatalmas, fehér
tábláról még nem törölték le a korábbi ügy feljegyzéseit, de a VKE tagjai most a térképekkel,
körlevelekkel, fotókkal stb. tele hirdetőtábla melletti méretes plazmatévé irányába néztek.
A csapat legújabb tagja, Emily Prentiss különleges ügynök ült legközelebb az ajtóhoz. A harmincas
évei elejét taposó, nyurga, intelligens Prentiss szigorú arcvonásai ellenére vonzó nő volt; vöröses fényű,
sötétbarna haja olyan volt, akár egy mesebeli egyiptomi hercegnőé. Jareau-hoz hasonlóan ő is sötét
kosztümben volt.
Prentiss kívülállóként, és nem éppen ideális körülmények között került a csapatba, melynek tagjait
egytől egyig személyesen Hotchner válogatta össze.
Mondhatni ráerőltették, amikor az egyik, igen értékes társuk váratlanul kiégett és távozott. A Yale-i
diplomás Prentiss édesanyja nagykövet volt – Hotchnert nyugtalanították az új kolléganő magas szintű
politikai kapcsolatai –, és a VKE előtt tíz évig az FBI St. Louis-i és chicagói irodájában dolgozott.
Tőle balra Jareau ült, aki mellett Dr. Spencer Reid, a csapat legfiatalabb tagja foglalt helyet. Reid
huszonöt éves kora ellenére immár negyedik éve dolgozott az FBI-nál, és kémiai, matematikai és
műszaki doktorátussal is rendelkezett. Barna szeme és majdnem vállig érő barna haja volt, melynek egy
tincse folyton a homlokába hullt, s kisfiús arcvonásait csupán a csontkeretes szemüveg keményítette
meg valamennyire. Madárszerű gesztikulálása nem idegességről, hanem energiáról árulkodott.
Nem voltak testvérei, és 187-es IQ-jával nagyjából húszezer szót volt képes olvasni percenként, ám
ami a divatot és a társasági érintkezést illeti, megrekedt egy középiskolai tanuló szintjén. Ma egy rövid
ujjú, szürke, skót kockás ingben volt, amihez piros-sárga csíkos nyakkendőt kötött. Kissé meglazította,
s ingének felső gombját kigombolta; a nadrágja legalább egy számmal nagyobb volt rá.
Halálosan komolyan vette a munkáját, bár ez az élet többi területére is vonatkozott, és a látottak
ellenére semmit sem veszített kezdeti lelkesedéséből.
Prentiss mellett üresen állt a szék, s a következőn pedig Derek Morgan különleges ügynök foglalt
helyet. Ő sötétkék ingben és egy fokkal sötétebb színű nadrágban volt. A harminchárom éves, balett-
táncosnak is becsületére szolgáló kecsességgel mozgó, félvér (az édesanyja fehér, apja afroamerikai volt)
chicagói exzsaru futball ösztöndíjának köszönhetően a Northwestern Egyetemen szerzett diplomát, és
idestova hét éve volt tagja az Irodának. Fekete öves harcművész lévén alkalmanként itt, Quanticóban is
tartott egy-egy önvédelmi órát.
A jóképű, gyilkos mosolyú Morgan mindenütt barátokra lelt, a nők elismerő pillantásokkal
méregették, ám ő ragyogó tekintetével és mosolyával vastag falat vont maga köré, és nagyon kevés
embert engedett közel magához. Magánéletét teljes mértékben alárendelte a munkájának, és
ugyanolyan megszállott volt, mint Hotchner, aki feltétel nélkül megbízott benne.
Hotchner ült le utolsóként.
Vele szemben a nála valamivel idősebb Jason Gideon különleges ügynök foglalt helyet, aki
kényelmes, hosszú ujjú, borvörös ingben és sötétkék nadrágban volt. Rövidre nyírt fekete haja, sasorra
és határozott vonalú álla, elgondolkodó, együttérzést sugalló tekintete, sűrű, fekete szemöldöke
karakteressé tette hosszúkás, nevetőráncokkal barázdált arcát. Ezek a redők természetesen nem a
munkája során keletkeztek.
Az ötvenes éveit taposó, széles vállú Gideon 1978 óta dolgozott az FBI-nál.
A VKE-n belül élő legendaként tartották számon, hiszen egyike volt annak a maroknyi profilozónak,
akik gyökeresen megváltoztatták a bűnüldözési módszereket.
Koránál és tapasztalatánál fogva Gideonnak kellett volna vezetnie a csapatot, ám ő
poszttraumatikus stressz miatt fél évre betegszabadságra kényszerült, és amikor visszatért, nem tett
lépéseket annak érdekében, hogy visszaszerezze fiatalabb kollégájától a posztját. A két ügynök között
nyoma sem volt a rivalizálásnak.
Gideon azonban a helyzetéből adódóan majdnem ugyanolyan gyakorisággal adott utasításokat, mint
Hotchner. A két férfi kapcsolata kölcsönös tiszteleten alapult, és Hotchner pontosan tudta, mekkora
fontossággal bír az idősebb és tapasztaltabb ügynök a bűnügyek megoldásában.
Amerika bármely pontjáról igénybe lehetett venni ezeknek a profilozóknak a segítségét, akik készen
álltak felvenni a harcot a gyilkos elmékkel szemben.
– Most hívták JJ-t a kansasi Lawrence-ből – szólalt meg Hotchner, minden udvariaskodást mellőzve.
– A rendőrök azt hiszik, sorozatgyilkossal van dolguk.
– Csak hiszik? – ráncolta a szemöldökét Morgan. – Nem biztosak benne?
– Valaki kipécézte magának a hajléktalanokat. Reid előrehajolt, és elgondolkodva bandzsított.
– Tökéletes zsákmány... a ragadozó a csorda leggyengébb tagjaira vadászik.
– Ez nem ilyen egyszerű – mondta Hotchner, és az összekötő tisztjére nézett. – JJ?
Jareau határozottan megnyomta a falra szerelt képernyő távirányítóját, mire megjelent egy helyszíni
fotó. Az áldozat, egy férfi hason feküdt a fapadlón.
– Nem azt mondtad, hogy az áldozatok hajléktalanok? – kérdezte Prentiss rezzenéstelen arccal.
Ez az áldozat öltönyben volt, melynek hátát sötét foltok, feltehetően vér szennyezte be.
– JJ máris elmagyarázza – nézett rá Hotchner szigorúan.
– Az áldozat igenis hajléktalan – mondta Jareau. – A neve Roger Rondell, és a lawrence-i rendőrség
egyszer csavargás, kétszer pedig kéregetés miatt tartóztatta le. Ettől eltekintve nincs priusza. Ma reggel
találták meg egy elhagyatott házban.
A következő fényképen látható áldozat a hátán feküdt. Arca simára borotvált, haját gondosan
megnyírták, és a ruházata sem volt különösen piszkos. A felvételen jól ki lehetett venni a pecsétes (nem
vérfoltos) gallért, de ez az áldozat is gyanúsan tiszta öltözékben volt.
– Ő is elég tiszta – jegyezte meg Morgan. – Lehetséges, hogy csak egy, legfeljebb két ilyen öltönye
volt, de az utcán elég nehéz tisztán tartani őket.
– Emiatt más ez az ügy, mint a többi eset, amikor hajléktalanokat öltek – nézett Hotchner a
képernyőre, majd az ügynökeire. Lawrence-ben egyszer csak eltűnnek a hajléktalanok, aztán leszúrva
és felkoncolva… és kisuvickolva kerülnek elő.
– Kisuvickolva? – visszhangozta Prentiss.
– Tisztán. Lefürdetve, zuhanyozva, ahogy tetszik.
És új ruha van rajtuk. Vagy használt ruha, mindenesetre elég szép, frissen mosott öltözék.
– Szóval hajléktalanok – simított végig az arcán Reid. – Ezek szerint az elkövető férfiakat és nőket is
ölt?
– A gyilkosnak nincsenek nembeli preferenciái – nyúlt Jareau a távirányítóért.
A képernyőn újabb három fotó jelent meg, mindegyik halott arcról készült közeli felvétel volt.
Rondell-lel együtt összesen két férfi és két női áldozatról volt szó. A férfiak és az egyik nő fehér volt,
ám a másik nő afroamerikai. Az arcukból ítélve az életkoruk is eltérő volt.
– A hajléktalanság az egyetlen közös jellemzőjük – jegyezte meg Hotchner.
– A sorozatgyilkosok többsége fehér – gondolkodott hangosan Reid, és állát az öklére támasztotta. –
De ellenkező esetben sem választanak más bőrszínű áldozatokat.
Morgan elkerekedett szemekkel elutasító mozdulatot tett.
– Ez az alak mindenütt ott van! Férfiak, nők, fiatalok és nem annyira fiatalok, feketék, fehérek...
– Reméltem, hogy ezt a szót fogod használni – reagált Reid – anélkül, hogy utalnál az elkövető
nemére.
Morgan csupán egy „ugye, csak ugratsz" tekintetre méltatta, de az ügynökök tudták, mire gondolt
Reid: mivel a sorozatgyilkosságokat csak ritkán követik el nők, gyakorlatilag nem jönnek számításba.
– Lehet, hogy egy megszállottságra utaló tényezővel állunk szemben – tanulmányozta Hotchner a
képernyőt –, esetleg ez egy ingadozó gyilkos.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Morgan.
– Az egyes és hármas számú áldozat nő volt – biccentette oldalra Hotchner a fejét –, a kettes számú
férfi, a negyedik pedig Rondell.
– Na, és mi van az időzítéssel? – szólalt meg Prentiss, elmélyülten tanulmányozva a képernyőt,
mintha legalábbis hieroglifákat próbálna megfejteni. – Mennyi idő telt el a gyilkosságok között?
– Az első október végén történt, egy volt novemberben, aztán két hete, végül ma, a Rondell
gyilkosság – válaszolt Jareau.
– Az idősík is ott van az egész térképen – ingatta a fejét Morgan.
– Valamilyen szexuális szadizmusra utaló jel? – kérdezte Reid.
Annak ellenére, hogy semmiféle szexuális elem nem volt valószínűsíthető, ezt a tényezőt is
számításba kellett venniük.
Hotchner a fejét rázta.
 – A lawrence-i helyszínelők vettek DNS mintát az első áldozattól, de ennyi. Egyébként nehéz
bizonyítékot szerezni. Bár van egy furcsa tényező: mind a négy áldozat pozitív lett a rohypnolra.
– Badarság – motyogta hunyorogva Reid, mintha csak hirtelen elhomályosodott volna a
síkképernyős kijelző.
– A gyógyszer csak időpocsékolás.
Semmi szexuális elem?
– Lehet, hogy eredetileg gyógyszerrel akarja letompítani az áldozatait – bólintott Hotchner –, de van
egy másik furcsaság: a hajvágás, a borotválás... Ez a gyilkos valószínűleg azért használta a gyógyszert,
hogy engedékennyé, simulékonnyá tegye az áldozatokat.
– Ennek van némi értelme – értett egyet Prentiss.
– Még mindig nem világos, miért csinosítja ki őket – értetlenkedett Morgan.
Gideon, aki eddig a székén hátradőlve összefont ujjait bámulta, most hirtelen felpattant és kezeit
fázósan összedörzsölve halk, mégis parancsoló hangon szólalt meg: – Talán úgy gondolja, hogy
megmenti őket.
– Megkereszteli a tisztátalanokat, mielőtt a Teremtőjük elé küldené – jegyezte meg Reid némileg
pajkosan.
– Ilyesmi. Valószínűleg egy rituálé.
– Ez azt jelenti, hogy a gyilkosunk a hajléktalanságot egyfajta bűnnek tekinti? – hajolt előre
Prentiss, fejét felszegve.
– Emlékeztek a „takarító" gyilkosra, Kansas Cityben? Szerintem igen, ez is valami hasonló kórság.
– És ez az ismeretlen elkövető ugyanolyan gyilkológép lesz, mint az volt? – hunyorgott Prentiss.
– Nem tudom – ismerte be Gideon. – Csak hangosan gondolkodtam. Sikerült azonosítani mindegyik
áldozatot? – nézett Jareau-ra.
– Még nem. A legutóbbi áldozat, akit abban az elhagyatott házban találtunk, Rondell. Az első, egy
nő... – habozott, miközben a jegyzeteiben kutatott – Elizabeth Hawkins. Harminckét éves, többször
letartóztatták prostitúció, kéregetés és csavargás miatt. Mindenszentek előtt két nappal találták meg.
– Úgy tűnik, Kansas nem igazán kedvez a hajléktalanoknak – jegyezte meg Morgan.
– Egy internetes felmérés szerint a kansasi Lawrence a második helyen áll a hajléktalanok szerint
„hitvány" városok között az Egyesült Államokban – közölte Reid szokásos, tényszerű
akasztófahumorával. – Egyedül a floridai Sarasota barátságtalanabb annál a helynél.
-Ilyen vackokat is képes vagy fejben tartani? – kérdezte Morgan döbbenten.
– Miért, hol tartsam? – vont vállat a karcsú Reid.
– Ne kísérts...
– Na, és mi van a két másik áldozattal? – vágott közbe Gideon.
– A másik nő, Paula Creston, afroamerikai, huszonnyolc-harminc körüli. Egyszer letartóztatták
bolti lopásért; egy kenyeret és valami felvágottat lopott egy elegáns áruházból – lapozott a jegyzeteibe
Jareau, s a társaira nézett. – A másik férfi áldozat, akit novemberben találtak, ismeretlen. Az orvosi
vizsgálat szerint körülbelül ötvenkét éves, és az ujjlenyomata nem szerepel a nyilvántartásban sem az
AFIS-ben (Automatic Fingerprint Identification System – Automatikus Ujjlenyomat Azonosító
Rendszer), sem a VICAP-nál (Violent Criminal Apprehension Program – Erőszakos Bűnözőket
Nyilvántartó Program).
– A katonai nyilvántartást is megnézted? – kérdezte Hotchner.
– Garcia rajta van most is – válaszolt Jareau.
Ez apró mosolyt váltott ki mindannyiukból, Gideont kivéve, aki kizárólag a gyilkosságokra
összpontosított.
A szóban forgó Garcián az audio-vizuális technikust, Pénelopé Garciát értette, a digitális hírszerző
elemzőt és mindenütt jelenlevő varázslót. A harmincegynéhány éves komputerzseni, a csinos,
kellemesen telt, stílusosan punkos Garcia ritkán hagyta el a saját maga által „minden tudományok
hivatalának" nevezett irodáját (azon ritka alkalmakkor viszont rendszerint klasszikus, lehajtható tetejű
Cadillac-jében tette.
– A hadsereg jó kiindulópont – értett egyet Gideon.
– Igen, csakhogy ismered a hadügyet – jegyezte meg rosszkedvűen Jareau. – Nem túl
együttműködők.
– Van egy barátom a védelmi minisztériumban – mondta Hotchner. – Ő talán megkenheti egy kicsit
a fogaskerekeket.
 – Vannak barátaid, Hotch – jegyezte meg Morgan vigyorogva. – Ezt jó hallani.
Hotchner egy mosolyt villantott Morgan felé, ami nála a legnagyobb engedmény jele.
– Milyen közel volt a hálaadás a novemberi gyilkossághoz?
– Két héttel korábban volt – válaszolt Jareau. Reid, mint egy koravén gyerek a hátsó sorban, aki
állandóan az őrületbe kerget mindenkit az iskolában, ismét csak felpattant.
– Na, és az áldozatok elemzése?
– Már elmondtuk. Az áldozatok egyetlen közös vonása, hogy mindannyian hajléktalanok és
többnyire Lawrence belvárosában tartózkodtak – hűtötte le Jareau.
– Olyan helyről tűntek el, ahol viszonylag biztonságban kellett volna lenniük – töprengett Hotchner.
– A belváros volt az otthonuk. Lawrence meglehetősen szokványos ebből a szempontból, egy belváros a
hajléktalanok paradicsoma: a nyilvános épületek menedéket nyújtanak az időjárás elől, az éttermek
pedig élelemforrást jelentenek.
– Ráadásul biztonságban is érzik magukat a birtokukon – pontosított Gideon.
– Ezzel szemben a létük természete már a megfogalmazás révén is bizonytalan – ellenkezett
Hotchner. – Alapállásból gyanakszanak mindenkire, aki nem úgy néz ki, mint aki közülük való.
– Ellenben – billentette oldalra a fejét Gideon – a belváros révén az ismeretlen elkövetőnk két fontos
tulajdonságra is szert tett.
– Mi lenne az? – kíváncsiskodott Jareau.
– Elérhetőség és sebezhetőség – számolta az ujjain Gideon, szemét összehúzta sötét szemöldöke alatt.
– Hol találták a hullákat?
– Az elsőt, Elizabeth Hawkinst egy elhagyatott gyárban – válaszolt Jareau. – Azbesztmentesítést
végző munkások találtak rá. A kettes számú, XY egy élelmiszerbolt raktára mögött álló
szemeteskukában hevert, egy fiú bukkant rá, amikor kivitte a szemetet. Paula Creston, a hármas számú
áldozat egy roncstelepen került elő. Az utolsót, Rondellt, egy elhagyatott házban találták meg.
– Lesz még több is – fűzte hozzá Prentiss.
– Lesz – legyintett Hotchner – ha majd odajutunk. Addig is mindenki csomagoljon.
Tudták, mit jelent ez: a Viselkedéskutató Egység magán Learjetje készenlétben várja őket az
Andrews légitámaszponton.
– A legutolsó hullát ma reggel találták meg. Ha sietünk, még sötétedés előtt a helyszínre érünk –
pillantott a karórájára Hotchner. – Egy órán belül úton lehetünk.

Késő délután, amikor kissé lehűlt a levegő, Rob Learman nyomozó – csak az anyja hívta őt
Róbertnek tízéves korában, és gyűlölte, ha „Bobnak" vagy „Bobbynak" szólították – egy jelzés nélküli
rendőrségi autó mellett cigarettázva várakozott a lawrence-i repülőtér előtt. Benn, a kocsiban tilos volt
dohányozni, de azt senki nem mondta, hogy az autó mellett is tilos lenne.
A negyven körüli, homokszínű hajú, kékszemű, mindig kaján Learman jó zsaru volt, és ezt tudta is
magáról. Ám ő még a régi módszerrel dolgozott: kövesd a bizonyítékot, keresd meg a rosszfiút, és rúgd
szét a seggét. Gőze sem volt a profilkészítésről. Szerinte a profilkészítés csak pszichológiai lovaspóló,
némi new age-es körítéssel.
A parkolóban pöfékelve Learmannek eszébe jutott egy vicc, amit az egyik fószer mondott neki a
profil-készítőkről, pontosabban egy profilkészítő tanfolyam hallgatójáról.
– A logika rendkívül fontos tényező a profilkészítésben – mondja az oktató.
– Logika? – kérdezi a hallgató.
– Igen. Kérdezek valamit. Van fűnyíród?
– Igen – válaszol a hallgató.
– Nos, akkor a logikám azt súgja, hogy van udvarod. – Van.
– Ebből azt következtetem, hogy lovad is van. A hallgató bólint.
– Eszerint nagy eséllyel nős vagy.
– Így van.
– Ha van feleséged, lovad és udvarod, nagy eséllyel gyerekeid is vannak.
A hallgató ismét csak bólint, jelezve, hogy megértette a leckét.
Amikor a hallgató visszamegy a munkahelyére, egyik társa megkérdezi, mit tanultak aznap.
– Logikát – válaszol a hallgató büszkén.
– Logikát? – kérdezi a barátja.
– Ja. Hadd magyarázzam meg. Van fűnyíród?
 – Nincs.
– Akkor homokos vagy.
Learman vigyorogva szippantott egyet a cigarettájából. Nagyjából neki is ez volt a véleménye a
profil-készítőkről, de tény, hogy a régi iskola módszerei nem vezettek sehova, a hullák pedig egyre
gyarapodtak.
Négy holttest és még nincs vége, most már bármilyen segítség jól jött. Az FBI Viselkedéskutató
Egységénél egy csomó olyan srác dolgozik, akik a profilkészítést alkalmazzák, ráadásul mindenre
képesek, hogy elkapják az elkövetőt. Lehet, hogy mind ugyanabba a templomba járnak, és még egy
sorban is ülnek?
Mindenesetre, megér egy próbát.
Alighogy eldobta a csikket, Learman észrevett három Chevy Tahoe-t, amint kigördültek a kis
repülőtér bejárata melletti fehér zónából és leparkoltak. Három sötét öltönyös és még sötétebb
napszemüveges szövetségi szállt ki. Kansas City területi irodájából érkeztek.
Learman ráismert az egyikükre.
A szögletes állú, világoskék szemű Jeff Minet keménykötésű férfi volt, egy zseni tudós elméjével
felruházva. Auburnban három év alatt megszerezte a diplomáját, kriminológiából szakvizsgázott, és
pár évig lent délen zsaruskodott, mielőtt csatlakozott volna a Szövetségiekhez.
Learman elindult, hogy üdvözölje az ügynököket, félúton találkozott Minettel. Kezet ráztak.
– Larr-muhn nyomozó – szólalt meg Minet, sajátos mély hangon, alabamai kiejtéssel. – Örülök, hogy
újra látom, fiam.
Minet gyakran és jól játszotta ki az „öregfiú" lapját. A legtöbben úgy vélik, hogy az FBI emberei
lassan beszélnek, ö lassan gondolkozott. Sok rosszfiú került börtönbe emiatt a tévhit miatt.
Minet bemutatta Learmant a többieknek, majd hozzáfordult:
– Te is azt a viselkedéskutató csapatot várod, ugye?
Learman bólintott.
– A három Tahoe közül kettőt nekik hoztunk. Meg akarsz róla győződni, hogy tényleg megkapják?
– Ez nem a te dolgod? – kérdezte Learman.
– Menj vissza KC-be, fiam – dobta oda a kulcscsomóját egyik társának.
Valaki egy csiptetős írótáblát tolt Minet elé, ö pedig aláírta a járművek átvételét.
– Ha neked vagy a viselkedéskutató csapatodnak szüksége lenne valamire, csak hívjatok, hallod?
A két másik ügynök beszállt a harmadik Tahoe-ba, de Learman megragadta Minet kabátujját.
– Figyelj, Jeff! Ismered valamelyiküket?
Minet bólintott, és ezúttal beszéd közben nyoma veszett a tájszólásának.
– Dolgoztam egyszer Jason Gideonnal. Szerintem ő a legokosabb fickó, akivel életemben
találkoztam.
Egy olyantól, mint Minet ez nagy kitüntetésnek számít. Lehet, hogy Learman mégis a megfelelő
emberektől kért segítséget.
– Halk szavú, ez a Gideon – folytatta Minet –, de láttam, ahogy elhajított egy kétszázötven fontos
PCP-t csak úgy lazán, jobb kézzel.
– Jó tudni – merengett Learman. – Kösz.
– Ez a Hotchner srác, vele is összefutottam. Azt hinnéd róla, hogy halvérű, de lassú víz partot mos...
és nagyon penge. Talán ő a második legokosabb srác a városban, Gideon után.
– Na, és én? – grimaszolt Learman. – Én nem számítok?
– Ezekhez képest? Még az első tízbe sem kerülnél be, haver. Légy óvatos és tudod, hol találsz, ha a
szükség úgy hozza – mondta Minet újra alabamai kiejtéssel.
Ezzel a Kansas City-beli FBI kontingens távozott.
Learman rájött, hogy van még ideje egy cigarettára. Egy, a viselkedéskutató csoportéhoz hasonló
magángép leszállt ugyan a terminál másik végénél, de Learman tudta, hogy ideszállítják őket.
Éppen elindult csak-még-egy-cigi sétájára, amikor nyílt a szárnyas ajtó és hat személy lépett ki,
mindegyikük kis kerekes bőrönddel és válltáskával. Kis teherrel, mint a szuperhősök.
A Viselkedéskutató Egységet – számos látványos sikernek köszönhetően – tényleg úgy tekintették a
zsaruk (a sajtóról már nem is beszélve), mint valami virtuális szuperhősöket. A szuperhősöknek pedig
nincs szükségük csomagra.
Mégis, a bőröndjeik miatt teljesen normális kinézetük volt és Learman egyre inkább meggyőződött
róla, hogy hús-vér emberekkel van dolga.
 Ketten vezették a hatos csoport és a Tahoe-k felé vették az irányt. A Learmantől jobbra levő tetőtől
talpig igazi FBI ügynök volt, a tökéletes sötét frizurájától egészen a kiglancolt Florsheims cipője
hegyéig. Magabiztosan, egyenesen lépkedett, vállát a válltáska ellenére hátrahúzva, a humortalan
parancsnok benyomását keltette.
A másik férfi inkább főiskolai tanárnak tűnt, semmint szövetségi léhűtőnek, zokni nélkül, kék
farmerban, piros nyitott pamutingben és tweed sportzakóban. Micsoda, nincs bőr könyöklője? A férfi
arca komoly volt ugyan, de volt valami a szemében, amitől Learman egyből megkönnyebbült.
Mögöttük két nő jött, egyikük magas, előkelő, enyhén hullámos barna hajú, sokkal drágább
ruhában, mint a valamivel alacsonyabb csinos szőke, aki viszont Learman szerint sokkal
kedélyesebbnek tűnt, mint a társa.
Mögöttük a sort egy atlétatermetű félvér férfi zárta, aki akár atléta is lehetett volna és egy magas,
gengszter kinézetű kölyök, aki akkora válltáskát cipelt, hogy a vállától a keze alá ért. A fiatalember
pulóvert, skót kockás inget és csíkos nyakkendőt viselt, amitől úgy nézett ki, mint egy főiskolás kölyök
egy borús hétköznapon.
– Rob Learman nyomozó, Lawrence-i rendőrség – mutatkozott be Learman.
– Aaron Hotchner, különleges ügynök – nyújtott kezet a fekete hajú szövetségi.
Kezet ráztak. Az ügynök kézfogása határozott volt, de nem csontropogtató; az ilyen alakok nem
szorulnak rá a bizonyításra.
– A Tahoe-k nyitva vannak – mondta Learman. – Három Kansas City-beli ügynök hagyta itt őket.
Én már aláírtam.
– Kösz – mondta Hotchner. – Ok már nincsenek a közelben?
– Nincsenek, de Minet ügynök meghagyta, hogy ha bármire szükségük van, csak hívják.
– Megleszünk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk, nem azért, hogy az útjába álljunk.
– Persze. Kösz. – Helyes, gondolta Learman, hogy is lehetne láb alatt hat FBI ügynök egy helyi
nyomozásban? Te hívtad ide őket – emlékeztette saját magát. – Te vagy bajban a hajléktalan hullák
miatt...
A csomagokat bepakolták a két megmaradt Tahoe-ba. A művelet legfeljebb egy percig tartott, és
Learmannek olyan érzése támadt, hogy ezt a tevékenységet már számtalanszor végrehajtották.
Aztán Hotchner bemutatta Dr. Spencer Reid, Emily Prentiss, Derek Morgan és Jennifer Jareau
különleges ügynököket.
– Szólítson JJ-nek – mondta a szőke ügynök. – Nem vagyok profilozó. Én vagyok az összekötő ön és
általánosságban az FBI, de főleg a VKE... meg a média között.
– Ez azt jelenti, hogy nem kell többé sajtótájékoztatót tartanom? – vigyorgott Learman.
– Hivatalosan maga a góré, nyomozó – válaszolt azonnal egy elbűvölő mosoly kíséretében a szőke
ügynöknő.
Learman azt kívánta, bárcsak tíz évvel fiatalabb lehetne, de ezzel már elkésett...
– Jason Gideon – mutatkozott be a csapat utolsó tagja.
Azzal, hogy nem ragaszkodott a „különleges ügynök" címéhez, Learman számára azonnal lejött,
hogy Gideon elsősorban embernek tartja magát. Learman azonnal megkedvelte. A két férfi ösztönös
rokonszenvvel kezet rázott.
– Reméljük, tudnak segíteni – mondta Learman.
– Ne legyen szkeptikus – vigasztalta Gideon barátságos hangon. – Esetleg mehetnénk együtt a
legutóbbi gyilkossági helyszínre? Útközben beszélgethetnénk.
Alighogy Learman Crown Vic-jével mutatva az utat a Tahoe-knak, kikanyarodott a repülőtérről és
elindult a világvégéről a 24/40-es autópályán a három mérföldre található belvárosba, rögtön egy
vallomással kezdte a beszélgetést.
– Az igazság az, Gideon ügynök, hogy soha nem rajongtam a profilozókért.
– Jobban kedveli a bizonyítékokat – mosolygott szinte szégyenlősen Gideon.
– Nos, igen. Miért, nem ezt teszi a legtöbb zsaru?
– Talán. Mi is szeretjük a bizonyítékokat. Csak éppen több időt töltünk az értelmezésükkel, semmint
az összegyűjtésükkel.
– Miért kell ehhez egy egész csapat? Miért nem elég egy személy?
Gideon bólintott, teljesen méltányosnak tartva a kérdést.
– Mert mindannyian egy-egy sajátos szemlélettel és tapasztalattal egészítjük ki a munkát. De például
egy aktív sorozatgyilkos esetében előfordul, hogy több helyen kellene lennünk egy időben. Ugyanakkor
minden tekintetben FBI ügynökök is vagyunk. Most, hogy már eltávolodtunk a repülőtértől,
felcsatolhatjuk az oldalfegyvereinket is.
– Más szóval, rákapcsolnak.
– Amennyire szükséges, igen. – Gideon érdeklődve figyelte az elsuhanó kansasi tájat, mintha a zöld
mezők és a vörös talaj is legalább annyira érdekes lenne, mint valamelyik esete. – Melyiket szereti
jobban, a Robertet, Bobot vagy Robot?
– A Robot.
– Szólíthatom Robnak?
– Persze.
– Rob, hadd mondjam el, mit tudtunk meg eddig – szólt Gideon halk, kifejezetten megnyugtató
hangon.
– Rendben – válaszolt Learman az autópályát figyelve, s arra számított, hogy a saját jelentéseinek
összefoglalója következik.
– Úgy gondol erre az ismeretlen elkövetőre, mint egy szörnyetegre, ugye?
– Teljes mértékben. És remélem, hogy maga és az emberei mind Van Helsingek.
– A maga szörnyetege más, sőt meglehetősen átlagos kinézetű – eresztett meg Gideon egy gyűrött
mosolyt.
– Honnan tudja?
– A jelentésekben nem említett semmilyen, a hajléktalanok ellen intézett támadást.
– Így van – értett egyet Learman.
– Ráadásul az áldozatokon nyoma sincs erőszaknak, kivéve magát a halált okozó támadást, ugye?
Learman bólintott.
– Az áldozatok, bár hajléktalanok, mind a belvárosban gyülekeztek. Lawrence-nek azon a részén
mindig van autós forgalom?
– Valamennyi igen. Éjszaka kevesebb, de a hajléktalanok hajlamosak egy helyen csoportosulni... és
elég gyakran, óránként járőrözünk a belvárosban. A városi tanács és a polgármester is azonnal kiűzné a
nyomorultakat a városból, ha egy módjuk lenne rá.
– Nos – folytatta Gideon –, ha az ismeretlen elkövető nem közvetlen támadással teríti le az áldozatait,
akkor... csak megszokásból nevezzük a gyilkost pasasnak, de még az sem zárható ki, hogy nő...
– Egy nő? – Learman egy pillantás erejéig levette a szemét az autópályáról.
– El kellett csábítania az áldozatait – intette Gideon. – Valószínűleg kellemes külsejű, és szót tudott
érteni olyan emberekkel, akik természetüknél fogva gyanakvók, mégsem tekintették őt besúgónak.
– Lehet, hogy közülük való? Ő is hajléktalan? – villant be Learmannek.
– Érdekes felvetés – értett egyet Gideon. – De valószínűleg nem. A holttesteket a város különböző
pontjain találták meg, nemde?
– Így igaz.
– Egy hajléktalannak valószínűleg gondot okozott volna egy holttestet végighurcolni a városon.
– Lehet, hogy van kocsija – érvelt Learman.
– Van saját autója – helyeselt Gideon. – Egy pillanatig sem kétséges, de benzinre volt szüksége, hogy
közlekedni tudjon vele, és begyógyszerezte az áldozatait, tehát valahol gyógyszert is kellett vennie,
feltéve, hogy nem lopta. A maga ismeretlen elkövetője nem szükségszerűen gazdag, de valószínűleg
rendelkezik valamilyen biztos jövedelemmel, hogy ezt véghezvigye több hónapon keresztül.
– Na, és ha csak megjátssza, hogy hajléktalan? – ráncolta a homlokát Learman. – Ha csak azért él az
áldozatai között, hogy könnyebben becserkéssze őket?
– Látja? Máris profilozik – jegyezte meg Gideon egy szerény félmosoly kíséretében.
– Ja, én is azt hiszem – vigyorgott Learman. Learman értelmesnek találta a hallottakat, most már
örült, hogy az FBI segítségét kérte; nyilvánvaló volt, hogy ezek az emberek új távlatokat nyitnak előtte.
– Rendben – mondta Learman. – Ha van még kérdése...
A szántóföldek helyét lassan átvették az új lakóövezetek.
– Kezdjük ezzel – válaszolt Gideon.
– Miért állt le az elkövetőnk három hónapra, majd miért kezdte újra?
 Második fejezet

Az elátkozott ház egy lerobbant kétszintes viskó volt, ami egykor valószínűleg kellemes kis környék
lehetett. Derek Morgan különleges ügynök számára akár a régi chicagói otthonának a környéke is
lehetett volna, de ugyanez vonatkozott az utcában levő többi házra is. Kellemetlen emlékeket idézett fel
egy olyan fiú számára, aki a szegénységből kapaszkodott fel az FBI soraiba.
Morgan az egyik, Hotch a másik Tahoe volánja mögött ült. Reid és JJ Hotch-csal utazott, míg
Prentiss Morgannel. A repülőtéren a két Tahoe beállt egy jelzés nélküli autó, egy Crown Vic mögé,
melyet a szkeptikus vendéglátójuk, Learman vezetett, majd követték őt és Gideont erre a szomorú
környékre.
Amint megérkeztek, rögtön rájöttek, melyik omlatag fészer az úti céljuk, bár igazság szerint ehhez
nem kellett nagy tehetség. Ami málladozó festék volt egykor az épületen, az is rég eltűnt, nedves
újságpapír-kinézetű lett; a tornác levált és az udvarra dőlve olybá tűnt, mintha elosonni készülne
lerobbant szülőjétől. A tornác köré rendőrségi kordont vontak, egy másik hosszú szálat az udvart
körülvevő rudakra kötöztek, amit már benőtt a tavaszi gyom. Az elmúlt hónapok alatt számos hivatalos
„LAWRENCE VÁROS PECSÉTJE" bélyegzőt nyomtak rá a rendőrségi kordonra.
Néhány szomszéd biztonságos távolságból figyelt az udvarokról és a járdákról, azon tűnődve, mi
lehet ez a nagy felhajtás. Morgan szerint ezen a környéken az erőszak nem számított újdonságnak, a
rendőrség kivonulása a helyszínre annál inkább.
– Emily, ha kiszállunk, készíts néhány fotót a bámészkodókról is, jó? – szólt Morgan. – Talán a
gyilkosunkat is érdekli, hogy mit találunk.
– Máris rögzítve és töltve – mosolygott a lány, a tárcájából előhalászott aprócska Sony digitális
kamerájára mutatva.
Az utcán számos járőrautó és egy helyszínelő furgon is parkolt. Feltűnő volt, hogy sem mentőautó,
sem pedig a hullaszállító furgon nem volt köztük, ami valószínűleg már elszállította a holttestet.
Nem nagy ügy, tényleg, gondolta Morgan. A helyszínelők kétségkívül rengeteg fotót készítettek, a
VKE pedig tanulmányozhatja a holttestet a hullaházban is. Pillanatnyilag Morgan és csapattársai a
saját szemükkel akarták látni a gyilkosság helyszínét.
A körzet határán a szomszédokat távol tartó egyenruhás rendőrök sasszéztak, őrizve a benti szörnyű
látványt, és még véletlenül sem nézett egyikük sem a ház felé, csakis a nézelődőkre összpontosítottak
(végül is ennek így kell lennie). Ráadásul egy titkosrendőrnő és egy egyenruhás tiszt állt őrt a ház előtti
romos, beszakadt járdán. Vakuk villantak – a délután lassan alkonyba fordult.
Learman leparkolt, Hotchner és Morgan mögé állt, és hamarosan mindannyian kiszálltak. Mialatt
Prentiss szorgosan készítette a felvételeket a bámészkodókról, a csapat többi tagja követte Learmant és
a mögötte haladó Gideont. A járdaszegélynél egy generátorral felszerelt vontató pöfögött, az udvaron
végigkígyózó kábel vége beleveszett valahol a ház oldalába.
Az elöl őrt álló egyenruhás félreállt a nyomozónő közeledtére, aki lapos sarkú, kényelmes cipőt,
barna nadrágot viselt és barna blézert, alatta egy testszínű blúzzal. Jelvénye a nyakában, a csípőjén
pedig egy automata fegyver lógott.
Magas volt és vonzó, fiatalabb, mint amire Morgan számított egy nyomozói rangig felkapaszkodott
tiszt esetében. Sötét haját lófarokba fogta, és hatalmas, barna szemeivel mereven nézett maga elé fekete,
hatszögű szemüvegén keresztül. Hosszú, egyenes orra volt, az álla meglehetősen hegyes, ajkai pedig
bármelyik egészséges, heteroszexuális férfiból epekedő pillantást váltottak ki. Ezt a csapdát Morgannek
mégis sikerült elkerülnie.
– Ő Warren nyomozó, a társam – mutatta be Learman.
– Lucy – helyesbített a nő hivatalos mosollyal és körbejárva mindegyik VKE vendéggel kezet rázott.
Mindenki egy kicsit hangosabban beszélt a szokásosnál a generátor zúgása miatt.
– Tényleg szükségünk van a segítségükre – mondta Warren, miközben kezet fogott Morgannel. Édes
hangja volt, a kézfogása határozott, a bőre pedig meleg és puha. – Köszönöm, hogy ideutaztak.
– Ez a dolgunk – válaszolt egy könnyed mosoly kíséretében, ami általában be szokott válni.
 – Amíg mi ideértünk, Lucy kikérdezte a szomszédokat – jegyezte meg Learman.
A nő ernyedten bólintott.
– Na és hogy ment? – érdeklődött Morgan.
– Ahogy várható volt. – Mosolyában volt egy csipetnyi cinizmus, de a csalódottságát jól leplezte. –
Senki sem látott semmit, senki nem hallott semmit, senki nem tud semmit.
– Mint a három majom – vigyorgott Morgan.
– Az milyen? – kapta fel a fejét a nő.
– Nem lát, nem hall, nem beszél.
– Pontosan – kuncogott. – Mindegyik majom. – Még mindig jobban csináltad, mint én tettem volna –
jegyezte meg Learman szemeit forgatva. – Errefelé legfeljebb az orromra csapják az ajtót. Arra
gondoltam, talán egy csinos lány, bocs, egy nyomozónő nagyobb sikerrel jár.
Lucy Warren egy rosszalló pillantást vetett a társa felé.
– Hé, Luce – emelte fel Learman védekezésképpen a kezét –, már az is haladás, hogy egyáltalán
szóba álltak veled.
– Ilyen környéken a szegények rendszerint zárt közösségben élnek – helyeselt Gideon. – Nem bíznak
senkiben, akinek köze lehet a kormányhoz.
– Főleg a zsarukban nem – tette hozzá Learman.
– Főleg a zsarukban – erősítette meg Gideon. – Az a tény, hogy egyáltalán szóba álltak magával,
Warren nyomozó, arra utal, hogy ők is aggódnak a gyilkosságok miatt.
– Tényleg így gondolja? – kérdezte Warren. – Az itteni erőszakossági ráta mellett ez tényleg
felkeltette a figyelmüket?
– Szerintem igen. Tudják, hogyha az elkövető az ő környékükön dugdossa el a hullákat, könnyen
lehet, hogy előbb-utóbb itt is elkezd áldozatok után szimatolni.
A nő szeme résnyire szűkült a szemüvege mögött.
– Vagyis az a tény, hogy ezek az emberek egyáltalán szóba álltak velem...
– Annak a jele, hogy mennyire félnek – fejezte be Gideon a félbehagyott mondatot jól nevelt vigyor
kíséretében. – Sose tudhatja, Warren nyomozó, az is lehet, hogy még Learman nyomozóval is beszéltek
volna. Pedig nem sokkal csinosabb, mint én vagyok.
Mindenki elmosolyodott; megtört a jég.
Hotchner, aki élénken figyelt (Morgan tudta, hogy a főnökének szokása a helyszínen elkészíteni az új
kollegák profilját), végül szintén bekapcsolódott a társalgásba.
– A közvélemény tudomást szerzett ezekről a gyilkosságokról – szólalt meg Hotchner. – De mi a
helyzet a hajléktalanokkal? Vajon hozzájuk is eljutott a híre?
– Ha így is lenne, a rendőrségnek nincs hozzá köze – rázta meg a fejét Learman. – Természetesen,
láthatták az újságokban vagy a tévében. Sokan guberálnak újságot, és a menedékhelyeken van tévé is.
– Jobbat érdemelnének – jegyezte meg Hotchner, sötét szemeit Jareau-ra vette, mint valami új
célpontot kereső lézerfényt. – JJ, Warren nyomozóval együtt szellőztessétek meg a dolgot a
hajléktalanok között. Éjszakára keressenek menedéket és nappal is próbáljanak meg csoportokban
maradni. Az elkövető bármikor lecsaphat.
– Mire számít ezzel? – futtatta át hullámos haján a kezét Learman. – Ezzel csak pánikot kelt.
Pusztán arra tudok gondolni, hogy ki akarja űzni ezeket az embereket a mi kis tisztességes
városunkból, hogy ne a mi fejünk fájjon miattuk.
Gideon tekintete felvillant, ami arra utalt, hogy a nyomozó megjegyzése heves nemtetszést váltott ki
belőle.
Ám a helyi nyomozók ostoba megjegyzései úgy pattantak le Hotch-ról, mint a lövedékek Superman
mellkasáról.
– Minél többet tudnak a hajléktalanok – vélte Hotchner –, annál nagyobb biztonságban vannak...
ugyanakkor ezzel csökken a potenciális áldozatok száma is.
– Kereslet-kínálat, mi? – kapiskált Learman.
– Csökkentjük a kínálatot, ennek az őrültnek egyre kevesebb alkalma lesz... nekünk pedig több
lehetőségünk, hogy elcsípjük.
– JJ, tudod, mit kell tenned – biccentett Jareau felé Hotchner.
– És meg is teszem – felelt Jareau, majd Warren nyomozóhoz fordult. – Kissé nagy falat lesz
kettőnknek, nyomozó, ezért legjobb lesz, ha minél előbb odaérünk az állomáshelyére.
– Az én kocsimmal megyünk? – kérdezte Warren.
 Jareau mosolyogva bólintott, majd a két nő távozott. Morgan számára úgy tűnt, mintha a nap
hirtelen egy felhő mögé bújt volna, és olyan sivár lett a táj, mint az a rozoga ház, amely felé Learman
nyomozó mutatott.
– Ez az a hely – mondta Learman –, ahol Roger Rondellt, a legutóbbi hullát megtaláltuk.
Nem az utolsó, hanem a legutóbbi, gondolta Morgan. Ez is arra utal, mennyire kilátástalannak látja
Learman a helyzetet.
Gideon szinte csukott szemmel tanulmányozta a ház külsejét.
– Milyen messze vagyunk a többi gyilkosság helyszínétől?
– A gyár, ahol Elizabeth Hawkinst találtuk, a város túlsó végében van – mutatott tétován a távolba
Learman. – Az élelmiszerbolt, ahol az azonosítatlan holttest előkerült, szintén arra van, nem messze. A
roncstelep úgy kétmérföldnyire északra található.
Miután elkészítette a fotókat, Prentiss is csatlakozott hozzájuk, és Learman felemelte a rendőrségi
kordont, hogy beléphessenek az udvarra. A rozzant tornáchoz vezető gyepen egy széttört betonjárda
kirakós-szerű maradványai éktelenkedtek.
– A versenyzőnk nincs a bámészkodók között? – kérdezte Morgan.
– Első látásra nincs – rázta meg a fejét Prentiss. – Csak a szokásos bámészkodó tömeg. Egynek sincs
a homlokára tetoválva a „sorozatgyilkos" felirat.
– Gyalázat.
Learman mutatta az utat a járdán a megereszkedett tornáchoz, majd felemelte a sárga szalagot,
hogy a többiek átbújhassanak alatta, majd felment a három lépcsőfokon. Bár a bejárati ajtó nyitva volt,
senki nem lépett be Learman előtt. Ez továbbra is a nyomozó gyilkossági helyszíne, ők csupán
vendégek.
Áram nélkül a ház természetesen sötét volt, csak a helyszínelők lámpáinak a fénye világított a házon
kívül és belül egyaránt.
Az emeletre vezető lépcső közvetlenül Morgantól balra volt, a nappali tőle jobbra tátongott. A
helyszínelők felszereltek egy lámpát a szomszédos étkezőbe nyíló ajtó mellett, és az éles fehér fény
kegyetlenül megvilágította a piszkos szoba kemény valóságát, melyen egy villanydrót kígyózott
keresztül egészen az étkezőig.
Az ablakokon levő koszból és a szagból ítélve a ház évek óta üresen állt.
– Mióta nem lakik itt senki? – kérdezte Morgan a nyomozótól.
– Feltehetően úgy öt éve lakott itt valaki utoljára – felelt Learman. – Azután átjáróház lett, de
bezártuk. Azóta csak alkalmanként húzta meg magát itt egy-egy hajléktalan, de senki nem maradt
huzamosabb ideig.
Teljességgel érthető, gondolta Morgan az orrfacsaró bűzben.
A bútorozatlan nappali elrongyolódott szőnyege vizelettől és hányástól bűzlött. Az ablakok az utcára
néztek, a másik, északi oldalon pedig csak egy kis piszkos köd szűrődött be, ami teljesen lehetetlenné
tette, hogy bárki is ki– vagy belásson. Számozott narancssárga bizonyítékjelölők pöttyözték a padlót
valamilyen sötét, feltehetőleg vércseppek szomszédságában. Az étkezőbe nyíló ajtó mellett egy nagyobb
folt, egy kisebb tócsa volt megjelölve.
A VKE csapat tagjai óvatosan lépkedtek.
A helyszínelő csapat emberei – valami sci-fiből szabadult alakok kapucnis Tyvekben,
védőszemüvegben és papír szájmaszkkal – ki-bejártak a házból.
– Nem egy otthonos hely – jegyezte meg Learman. – De Kansas ide vagy oda, senki se várja el tőlem,
hogy összeüssem az átkozott sarkamat.
A többiek értetlenül néztek rá.
– Óz, a csodák csodája? – tapogatózott Learman, majd vállat vont. – Nektek, srácok, nem sok
szabadidőtök lehet.
Morgan tapasztalt ügynökként már régóta nem reagált az akasztófahumorra, amit a legtöbb zsaru
egy-egy rémes gyilkossági helyszínen el szokott sütni.
Persze, a legtöbb zsaru életében legfeljebb egy-két hátborzongató gyilkossági helyszínen fordult meg,
míg a VKE csapat szinte mindennap szembesült a vérontással.
– Van már valami elképzelése, hogy mi történhetett? – kérdezte Gideon. – Itt gyilkolt, vagy csak ide
rejtette a holttestet?
Learman válaszként odaintette az egyik Tyvek-ruhás helyszínelőt. Miután a helyszínelő levetette a
maszkot, védőszemüveget és csuklyát, előtűnt egy jó ötvenes, őszülő férfi, aki a szemüvegét a
túlméretezett védőszemüveg alá rejtette. Madárszerű, sötét szeme volt, hosszú orra és vértelen, fehér,
keskeny ajka.
A karcsú helyszínelő nagyjából ugyanolyan magas volt, mint Morgan, de még mindig sugárzott
belőle az erő.
– Csodálatos napunk van ezen a vidéken – mosolygott barátságosan.
– Ő Dennis Malone parancsnok, a helyszínelő egység főnöke – mutatta be Learman.
Mindenki kezet fogott vele és bemutatkozott, majd Gideon megismételte a kérdést.
– Ó – válaszolt Malone –, egész biztos, hogy itt követték el a gyilkosságot.
– Pontosan hol? – érdeklődött Gideon.
– Az egész átkozott házban – mutatott körbe Malone. – Még soha nem láttam ilyet. Minden
helyiségben rengeteg a vér; több, mint amennyi festéket látott ez a hely az elmúlt években.
Reid körbenézett. – Mindegyik helyiségben? Azt hittem, csak egy áldozattal van dolgunk.
– Így igaz – vont vállat Malone. – Az alagsorban, legalábbis eddig csak azt az egyet találtuk. De még
az sem kizárt, hogy a falba, vagy a padló alá temettek még valakit.
– Értem – válaszolt Reid, fejét oldalra hajtva. – Lehet, hogy korábban is történt itt gyilkosság?
Elképzelhető, hogy az elkövető gyilkosságra használta ezt a házat?
– Nem kizárt – felelt Malone. – Legalábbis még nem... de a házban talált vér mind friss. Az emeleti
hálószobában kezdte, oda kergette az áldozatát, majd újra le, az étkezőn keresztül a konyhába, majd le
az alagsorba. Aztán ott végzett vele.
Morgan végignézett a szobát átszelő vérnyomokon, majd tekintete megállapodott az étkező melletti
tócsán.
– A tettes végigüldözte az egész házon?
– Amennyiben feltételezzük, hogy itt történt a gyilkosság, igen – válaszolt Malone. – De csak akkor
lehetünk biztosak, ha a vizsgálati eredmények egyezést mutatnak a vérben; addig is a vérnyomok és a
fröcskölés iránya üldözésre utalnak.
– Vagyis a gyilkos egyfajta játékot űzött az áldozatával? – kérdezte rosszallóan ráncolva a
szemöldökét Learman.
– Vajon Rondell miért nem rohant ki az ajtón, amikor lejött a lépcsőn? – kérdezte Prentiss. – Hiszen
éppen itt van a bejárati ajtó.
– Zárva volt – magyarázta Malone. – Akárcsak a hátsó ajtó. A gyilkos egyfajta nyitott-csukott ajtó
útvesztőt állított fel. Az áldozat követte a számára kijelölt útirányt... de esélye sem volt.
– Micsoda beteges játék – méltatlankodott Learman, még mindig a fejét ingatva.
– Mintha az egész szörnyűség alaposan ki lett volna tervelve.
– Beteges, elméletileg – jegyezte meg Gideon kifejezéstelen arccal. – Gyakorlatilag hatalmi játék. Az
elkövetőnk istent játszott.
– Hatalom élet és halál felett – tette hozzá Morgan. Gideon kurtán biccentett, s összedörzsölte a
kezét.
– Minél tovább menekül az áldozat, annál nagyobb a félelme... és annál hatalmasabbnak érzi magát
az elkövető. A tettes tudta, hogy végül meg fogja ölni, de azzal, hogy ő döntötte el, mikor, az áldozat
menekülése közben végignézhette, amint annak túlélési reménye többször is fellobban és kialszik.
– Jézusom – szólalt meg Learman. – Ez a fickó egy kibaszott elmebeteg!
– Ami nem jelenti azt, hogy őrült – vonta fel egyik szemöldökét Gideon.
– Mi? – csodálkozott Learman.
A Gideon arcán megjelenő félmosoly mély árkot vetett az arcára.
– A tettes a lehetőségeihez képest mindent megtett annak érdekében, hogy ne kaphassák el. Egyes
pszichiáterek azzal érvelnének, hogy egy épelméjű ember nem követhet el ilyen gyilkosságokat, de a mi
elkövetőnk tudja, hogy amit csinál, az helytelen... legalábbis a társadalom szemében. Ezért tünteti el a
nyomait – Gideon megvonta egy kissé a vállát, majd folytatta. – Tehát igen, induljunk ki abból, hogy
„elmebeteg"... de nem szükségszerűen őrült.
– Későre jár – emelte fel kinyújtott tenyerét Hotchner, mint egy forgalomirányító. – Ha nagyobb
területet akarunk átvizsgálni, szét kell válnunk.
– Milyen felosztásban? – kérdezte Reid.
– Morgan, te és Gideon itt maradtok Malone parancsnokkal. Learman nyomozó elkíséri Prentisst,
Reidet és engem a többi gyilkossági helyszínre.
– Jó ötlet – helyeselt Gideon.
 – Miért is ne – vonta meg a vállát Learman. – Nagyszerű. Akkor találkozunk a rendőrőrsön.
– Hotchner szája keskeny vonallá szűkült, ami nála a hivatalos mosolyt helyettesítette.
– Rendőrségi Központ – javította ki Learman.
– Ettől az elnevezéstől a városatyák nagyobb biztonságban érzik magukat... Legalábbis mostanáig
így volt.
– Jó, legyen Rendőrségi Központ – hagyta jóvá Hotchner.
Alighogy a többiek távoztak, Malone felvezette Morgant és Gideont a lépcsőn, óvatosan kerülgetve a
narancssárga bizonyítékjelölők A-alakú kereteit. Az emeleten egy folyosóról nyílt a három hálószoba és
egy fürdőszoba. A helyszínelő-parancsnok bekísérte őket a nagyobbik hálószobába, amit szintén
megfosztottak a bútoroktól, de legalább egész sor koszos ablaka volt. Talán húsz A-keret helyezkedett el
a padlón.
– Itt csapott le először – mondta Morgan.
– Úgy hangzik, mintha biztos lenne ebben – jegyezte meg Morgan.
– Az is vagyok. A vércseppek elég kerekek. Tehát felülről estek le. Úgy vélem, ez az ütés
meglepetésként érte az áldozatot. A házban talált többi vércsepp esési szöge arra utal, hogy az áldozat
mozgásban volt. Az ebben a szobában talált vércseppek a kezdeti csepegés irányához képest szöget
váltanak. Amint az áldozat rájött, hogy mi történt, elugrott.
– Miért nem szaladt le egyenesen a lépcsőn? – kérdezte rosszallóan Morgan.
A parancsnok visszavezette őket az ajtóhoz, és a folyosón elhelyezett még több A-keretre mutatott.
– Mielőtt elérte a lépcsőt, a gyilkos még egyszer elkapta. A második sérüléstől lelassult. A falakon
ujjlenyomatok és foltok vannak – szerintem a lépcső felé indult, de miután a gyilkos másodszor is
megszúrta, valószínűleg belökte vagy bedobta az áldozatot a második hálószobába, aztán ugyanezt
megismételte a harmadiknál, majd a fürdőszobánál is. Az áldozatot mindegyik helyiségben újabb
szúrás érte, majd végül lebotorkált a lépcsőn a földszintre.
A Tyvek-ruhás parancsnok mutatta az utat vissza a nappaliba.
– Az első sérülések elég felületesek voltak – magyarázta Malone –, de ami a nappali ajtajában érte,
az már mélyebb volt... itt több a vér.
Beléptek a nappaliba, egy újabb csupasz szobába, ennek is egyik falán a szokásos maszatos
ablakokkal, viszont a vércseppek helyett egy vércsík tűnt fel. Itt is felállítottak egy munkalámpát, a
villanyvezeték a konyhába vezetett. Az A-keretek a vércseppeket jelölték.
– Talált esetleg olyan bizonyítékot, ami nem vér? – kérdezte Morgan.
– Odafent vannak ujjlenyomatok, de nem mind az áldozaté. Néhány lábnyomot több helyiségben,
ami nem az áldozaté, de az származhat a betolakodóktól vagy mástól is, aki korábban betört ide.
– Induljunk ki abból, hogy hacsak nem Pán Péter az elkövető, akkor neki is itt van a lábnyoma –
sóhajtott Malone.
– Gideon, itt valami nem stimmel – rázta a fejét Morgan.
Gideon egyetértően bólintott, de azért megkérdezte:
– Micsoda?
– A testeket megvagdosták, összeszurkálták, összefarigcsálták – mindez egy határozatlan elkövetőre
utal. Ezzel szemben minden más bizonyíték egy rendkívül összeszedett fickóra mutat.
– Aki ellenőrzése alatt tartja a vadászatát – Gideon hangja mintha templomban kongott volna.
– Ráadásul a gyilkosságokat egyre dühösebben követi el. Egyetért, parancsnok? – fordult Malone-
hoz.
– Igen. Az elsők is eléggé rosszak voltak, de ehhez egyik sem fogható. Ez egy istenverte horror show.
– Kezd bedühödni – Gideon szeme ismét résnyire szűkült. – Ami azt jelenti, hogy gyakrabban fogja
elkövetni a gyilkosságokat.
– A fenébe – szólalt meg Morgan. – Gondolod, hogy kiirtja az egész emberiséget? Csak nem Richard
Specket keressük?
Gideon megrázta a fejét.
– Nem tudom... de nem lepne meg, ha mulatságnak tekintené a gyilkolást. Egy éhes szörny lakik
benne... de minél inkább táplálja, az annál éhesebb.
A konyhába érve még több vért találtak, és egy műanyag A-keretet a dupla mosogató bal
kagylójában. A bizonyítékjelzőt egy legalább hüvelyknyi rózsaszínes ujjlenyomat mellett helyezték el.
– Valószínűleg egy védekező sérülés – mondta Malone. – A gyilkos megpróbálta eltüntetni.
– Akkorra már őrjöngött – jegyezte meg csendesen Gideon.
 Morgan észrevett egy hátsó ajtót, amelyik a kerítéssel körülvett udvarra nyílt.
– Ez is zárva volt? – kérdezte.
– Igen – erősítette meg Malone.
– Hogyan jutott be az elkövető és az áldozat?
– Odalent – válaszolt Malone.
Mindannyian lementek az alagsorba. A mocskos padlón csak a holttest krétával megjelölt körvonala
látszott, a testet már elszállították. A krétavonal mellett hatalmas vértócsa csillogott.
– A francba – fújta ki a levegőt Morgan. – A tettes valósággal megcsapolta.
– Elvágta a combartériát – állapította meg Malone tényszerűen.
Morgan felvonta a szemöldökét.
– Úgy tűnik.
– Amilyen gyenge volt, viszonylag rövid idő alatt elvérzett.
– Mennyi idő alatt?
– Talán néhány perc.
Felettük egy betört ablak éktelenkedett, valószínűleg berúgták. Az alagsorban meglepően sok volt az
ablak.
– Lehet, hogy a tettes átkényszerítette rajta az áldozatát – mondta Morgan.
– Vagy – találgatott Gideon – az elkövető meglátta, amikor Mr. Rondell menedéket keresve betört a
házba, és követte.
– Egy lezárt, bekerített helyre, ahol eljátszhatta beteges játékát? – visszakozott Morgan. – Nem túl
sok a véletlen egybeesés? Egy gyilkos követ egy hajléktalant egy elhagyatott házba, ami tökéletesen
helyszín a tervezett játéka számára?
– Lehet, hogy a ház csapda – folytatta Gideon.
– Talán figyelte az épületet. Arra várt, mikor téved erre egy menedéket kereső hajléktalan.
– Egy egér meg egy darab sajt – borzongott meg Morgan.
– Meg egy macska – mondta Gideon.
– Talán ettől megváltozik a véleményük – mondta Malone és egy kis fehér foltra mutatott a padlón.
Morgan és Gideon leguggolt, hogy közelebbről megvizsgálja.
– Pamutgombolyag – vélte Morgan. – Mi az rajta, vér?
– Nem olyan a színe – mondta Gideon. – Inkább rúzsnak néz ki.
– Rúzs?
– Miért ne? – vonta meg a vállát Gideon. – Megtisztította, megborotválta, megmosdatta, felöltöztette
őket, miért ne tehetett volna rájuk egy kis rúzst is? Ez is a megtévesztés része.
– Miféle megtévesztés? – kérdezte Malone.
– Még nem tudjuk – ismerte el Gideon, miközben mindketten felálltak. – De hamarosan többet
fogunk tudni. Egyre erőszakosabbá válik, attól tartok, nemsokára teljesen elveszíti az önuralmát, nem
lesz már annyira óvatos és összeszedett, mint eddig volt és kénytelen lesz gyilkolni.
– Egy bizonyos ponton túl – jegyezte meg Morgan komoran – csak a gyilkolás marad számára. Az
egyetlen valóság.
Malone szemöldökét ráncolva töprengett.
– Gondolom, így majd könnyebben elkaphatjuk, nem?
– Nem számít, mi az ára – rázta a fejét Gideon, de nem tiltakozásként.
– Az ára?
– Még több ember hal meg. Talán néhánnyal több – Gideon mosolya rettenetes volt. – Szeretnénk
elkapni, még mielőtt ez bekövetkezik.
Morgan mély levegőt vett, ami elég kockázatos vállalkozás volt ilyen rettenetes bűzben.
– Végeztünk? Mehetünk az őrsre?
– Mármint a Rendőrségi Központba? – kérdezte Gideon immár ellágyult mosollyal.
– Pontosan – nevetett fel kurtán Morgan. – Igyekeznünk kellene – mondta Gideon. – Szeretném
tudni, mit találtak a többiek.
– Igazság szerint abban sem vagyok biztos, hogy mi mit találtunk – ismerte el Morgan.
– Tudjuk, hogy az elkövetőnk fantáziája sokkal elferdültebb, mint azt gondoltuk volna – váltott át
tanári stílusba Gideon és a pamutgombolyagra mutatott.
– Azonnal megvizsgáljuk – bólintott Malone. – Arról beszéljen, amit biztosan tudunk.
– Azt is tudjuk – folytatta Gideon, ismét Morgan felé fordulva –, hogy rosszabbodik. Nem tudhatjuk,
mennyi időbe telik, hogy úgy érezze, már csak a szörnyeteg maradt belőle, és ha ez bekövetkezik...
– Ezt nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen – tiltakozott Morgan.
– Így igaz – helyeselt Gideon.
Már úton voltak a rendőrség felé, amikor Hotchner telefonált, és azt kérte, hogy tegyenek egy
kerülőt a hullaház felé.
Minden út a hullaházba vezet, gondolta Morgan, egy kerülőút...

A Lawrence Memorial Kórház alagsorában a városi hullaház a szokásos fertőtlenítőszagot

árasztotta, és minden a jellegzetes, vöröses fluoreszkáló fényben úszott, még a sápadtzöld falak is.
Hotchner, Prentiss, Reid és Learman nyomozó már ott volt, amikor Morgan és Gideon megérkezett.
Egy dupla ajtó előtt várakoztak egy külső teremben, az üvegfalú irodától jobbra. A helyiségben egy
heverő volt és néhány szék egy dohányzóasztal körül, melyen, mint egy orvosi váróteremben, régi
magazinok sorakoztak. Az irodában égett ugyan a villany, de mivel az ablaktól távol álltak, Morgan
nem tudta megállapítani, hogy van-e bent valaki.
– Hol van Malone? – kérdezte Learman.
– A házban maradt – mondta Gideon.
– Hogy a pokolba találták meg nélküle a kórházat? – csodálkozott Learman.
– Nyomozók vagyunk – vigyorgott Morgan.
– Ja, GPS-es nyomozók.
– Miért vagyunk itt? – tért rá a lényegre Gideon.
A sötét öltönyös Hotchner válaszolt, akinek temetkezési vállalkozóhoz illő modora tökéletesen illett a
halottasházhoz.
– Arra gondoltam, nem ártana, ha közelebbről is megnéznénk a hullákat.
– Szólok Kennek – mondta Learman.
Ezzel az üvegfalú iroda ajtajához lépett, bekopogott, majd integetni kezdett az ablakon keresztül.
Egy másodperc múlva belépett a váróba egy sovány, ősz hajú ázsiai férfi, zöld kórházi öltözékben, a
nyakában zsinóron lógó szemüveggel.
Learman bemutatta:
– Ő Dr. Kenji Ohka, orvosszakértő.
– Örvendek – mondta Dr. Ohka. A hangjában nyoma sem volt szarkazmusnak vagy akcentusnak.
Biztosan az Államokban született, vélte Morgan.
Miután megtörtént a bemutatkozás, az orvos bekísérte őket a dupla ajtón, és felkapcsolta a
világítást. A fluoreszkáló fény lassan életre kelt.
Az egyik falat teljes egészében a kartotékszerűen elhelyezett fiókok rozsdamentes acélajtói töltötték
be, mellette két rozsdamentes boncasztal, mindkettőn egy-egy lepedővel letakart ügyfél feküdt. Az
asztaloktól balra, kerekes hordágyon két további letakart holttest feküdt.
Dr. Ohka a közelebbi asztalhoz lépett és a melléig kitakarta a halott nőt.
– Ez Elizabeth Hawkins. Mindannyian az asztal köré gyűltek.
Morgan lenézett a filigrán nőre, a szőke haj keretezte békés arcára és a csukott szemére. Egy
vékony, sötét csík húzódott a nyaka teljes szélességében.
– A halál oka a nyakán ejtett vágás – mondta Ohka olyan halk és nyugodt hangon, mintha csak az
Esti Hírlapból olvasna fel a verandán.
– De azért gondolom, voltak más sérülései is – vágott közbe Hotchner.
Ohka bólintott és lejjebb húzta a lepedőt. Legalább egy tucat szúrt seb volt rajta, bár Morgan
számára egyik sem tűnt nagyon súlyosnak. – A gyilkos egymás után többször is megszúrta – mondta az
orvosszakértő –, de a szúrások sem együttesen, sem külön-külön nem voltak halálosak.
– Felületi sebek – jegyezte meg Gideon, mintegy önmagának.
Ohka bólintott.
– A szúrt sebek valóban felületiek. Amint itt is láthatják… – mutatott három sebre a törzs bal
oldalán –… mindhárom alkalommal az elkövető csak éppen beleszúrt, és ahogy a bordákhoz ért,
megállt. Ugyanez a helyzet ezzel a két sérüléssel is... – A mellkasra mutatott, az egyik seb a mellek
között, a másik valamivel a bal mell alatt helyezkedett el – … amint a szegycsonthoz ért, visszahúzta. A
jobb oldali szúrás kilyukasztotta a vakbelét, de gyors orvosi beavatkozással könnyen túlélhette volna.
Még a torokvágás is valahogy olyan... félénk. Többször elkezdte és abbahagyta, de végül sikerült elérnie
a célját.
 Az orvosszakértő visszatakarta Elizabeth Hawkinst, és a kettes számú áldozathoz, XY-hoz lépett.
Ismét az asztal köré gyűltek mindannyian, amint Ohka felemelte a lepedőt.
Morgan egy fáradt férfit pillantott meg, aki sokkal idősebbnek tűnt a becsült ötvenkét éves koránál.
Őszülő haja volt és táskás arca, a masszív alkoholistákra jellemző számos értágulattal.
– A gyilkos ezúttal egy szélesebb pengét használt, egy nagyobb kést – bár némi habozás ez esetben is
nyilvánvaló. Ezúttal a lágyabb részekbe szúrt, de most sem sikerült komoly sérüléseket okozni, míg a
háta mögé nem került.
Ohka az oldalára fordította a holttestet. A hullamerevség már elmúlt és a holttestet bebalzsamozták.
– Hátulról átszúrta mindkét vesét, és ez a szúrás itt feljebb... – mutatott egy széles sebre a férfi háta
közepe táján a bal oldalon – … nagy erővel történt, eltört egy bordát és átszúrta a szívet, ami végül a
halálát okozta.
– Egyre dühösebb lesz – jegyezte meg Reid felvillanyozva.
– És tökéletesíti a tudását – tette hozzá Gideon. Morgan megrázta a fejét és a nyaki sebre mutatott.
– A torokvágás nem ölte volna meg?
– Nem – válaszolt az orvos halkan. – A háti sérülések igen. A torokvágás a halál beállta után történt.
Utógondolat.
– Vagy esetleg – találgatott Reid – gyakorlás a következő támadáshoz.
Dr. Ohka visszatakarta a holttestet és a hordágyon levő harmadik áldozathoz lépett. Ezúttal is
körbeállták, amint felemelte a lepedőt egy afroamerikai nőről: ő volt Paula Creston. Csinos lehetett és
Morgan becslése szerint úgy huszonnyolc év körüli. Neki is egy vágás éktelenkedett a nyakán keresztül.
– Jobban ellenállt, mint a többiek – mondta Ohka.
– Jó neki – jegyezte meg Prentiss halkan.
Ohka megfogta a holttest jobb csuklóját és felemelte.
– Védekezésre utaló sérülések vannak mindkét kezén és karján, ami a többieknél nem volt.
Gondolom, fontos megemlítenem, hogy mindegyik áldozat szervezetében találtunk flunitrazepamot,
vagy ahogy önök is ismerik, rohypnolt.
– Rondellnél is? – kérdezte Hotchner.
– Az ő eredménye még nem érkezett meg. Az előzményeket figyelembe véve elég nagy az esélye, hogy
nála is pozitív lesz.
– Mennyire voltak begyógyszerezve? – kérdezte Gideon.
Ohka félénken elmosolyodott, mintegy jóváhagyva a kérdést.
– Ez elég érdekes – nagyon kis dózisban. Ennyi nem elég ahhoz, hogy egy átlagembert kiüssön, de
ahhoz kétségkívül elég, hogy az áldozatokat – Ms. Creston kivételével – könnyen befolyásolhatóvá
tegye.
– Ez szándékos? – kérdezte Hotchner.
– Nagy valószínűséggel – felelt Dr. Ohka. – A dózis nagyjából azonos az előző három áldozat
esetében. A negyedik áldozatról egy-két napon belül tudok nyilatkozni.
Visszatérve az előttük fekvő holttesthez, az orvosszakértő folytatta:
– Ez esetben is számos nem halálos sérülés látható… de mivel ez az áldozat védekezett, talán inkább
a körülmények, semmint a terv miatt. Ahogy dulakodás közben a támadó egyre izgatottabb lett, a
támadások is egyre vadabbá váltak, de még így sem a szúrt sebek okozták a halált. Csalódottságában
egyszerűen elvágta a torkát. Ez a támadás sokkal durvább volt, mint a többi. A jelek szerint elvesztette
az önuralmát. Most már nem néz ki annyira rosszul, mint amikor felboncoltam. Kis híján lefejezte.
Az orvosszakértő visszatakarta a holttestet, és a csoport az utolsó tálcához lépett, ahol Ohka
megmutatta Roger Rondell holttestét.
A férfi negyven-egynéhány éves lehetett és igazság szerint elég rendesen megmosdatták. Morgan
azon tűnődött, vajon mennyi ideje lehetett a férfi az utcán. Rondell sokkal kevésbé tűnt elnyűttnek,
mint a többiek.
– Eddig csupán egy előzetes vizsgálatot végeztem – mondta Dr. Ohka. – De annyit már tudunk, hogy
bár ez esetben több volt az erőszak, mint a többinél, az őrjöngés sokkal szabályozottabb – a sebeket
olyasvalaki ejtette, aki csak fájdalmat akart okozni anélkül, hogy azonnal megölné az áldozatát.
– Látni akarta a rettegését – jegyezte meg Gideon. – Bántani akarta az áldozatát a hatalma jeleként.
Azt akarta, hogy az áldozata tudja, hogy az elkövető és csakis az elkövető maga dönti el, hogy az áldozat
meghal-e... és mikor.
– Ez nyilvánvaló – helyeselt Dr. Ohka. Mintha legalábbis egy kiállításon társalognának. – Legalább
egy tucat olyan sérülése van, ami minden egyes támadás után egyre nagyobb fájdalmat okozott. Végül,
amikor már csak játékszernek tekintette az áldozatot, gyorsan, simán átszúrta a combartériát. Ezúttal
nem habozott. Átadta magát a gyilkolási vágynak.
A szomorú, acél uralta szobára mély csend telepedett.
Learman törte meg a csendet.
– Köszönjük, Ken.
Learman és az operatív csoport Gideonra nézett, mintha a profilozó szintén köszönetet akarna
mondani Ohkának, de Morgan tudta, a műveit Gideon gyakran felrúgta a társasági szabályokat,
amikor egy szörnyeteg megállítása volt a „teendők" listájának élén.
– Nagyon gyorsan el kell kapnunk – mondta Gideon. – Az idősíkja egyre gyorsabb és tökéletesíti a
munkáját.
– Ez nem hangzik túl jól – mondta Learman.
– Mert nem is az – válaszolt Gideon.
Amikor végre elindultak a Rendészeti Központ felé, Morgan azon tűnődött, vajon hány ártatlan
embernek kell még meghalni, mielőtt lekapcsolják ezt a kurafit. Remélte, hogy egynek sem, de az
igazság az, hogy a VKE csapat éppen hogy elindult, az elkövető pedig jóval előttük járt.
Előbb-utóbb elkapják, efelől Morgannak kétsége sem volt.
Csak azt remélte, hogy inkább előbb, mivel utóbb lehet, hogy túl késő lesz néhány hajléktalan
számára, akiknek a léte már így is maga az élő pokol; egy halott pokol már túl sok lenne nekik.
 Harmadik fejezet

A hullaházban tett látogatást követően a helyi nyomozók és a VKE tagjai részéről csak rövid
megjegyzésekre és utasításokra futotta. Mindannyian egyetértettek abban, hogy szükségük van egy
kiadós alvásra, mielőtt másnap reggel a Keleti Tizenegyedik utcai rendőrségi konferencia-teremben
megjelennének.
Rob Learman és Lucy Warren nyomozók az asztal túloldalán ültek, a VKE csapattal átellenben.
Hotchner szokás szerint az asztalfőn foglalt helyet, míg Gideon a jobbján, Jareau pedig a balján, Reid
és Morgan velük szemközt, Prentiss pedig Morgan mellett.
Bár mindössze öt óra alvást engedélyezett magának, Emily Prentiss különleges ügynök kipihentnek
és tettre késznek látszott. Soha nem volt szüksége túl sok alvásra, ami mindig is jól jött, már a Yale-en
töltött egyetemi évei alatt is.
A VKE csapat legújabb tagjaként még mindig „újoncnak" számított. Sikerült beilleszkednie,
mindenkivel bensőséges, ha nem baráti viszonyt kialakítani, kivéve Reidet, aki mintha neheztelt volna
rá amiatt, hogy a régi társa helyét foglalta el, mintha legalábbis az ő hibája lenne. Hotch, a csapat
vezetője, akire rátukmálták, tartózkodóan viselkedett, de ő a csapat többi tagjához is ugyanolyan
hűvösen viszonyult.
Első munkahelye St. Louis-ban nagyjából ugyanilyen volt, akárcsak a chicagói áthelyezése. A
tiszteletet ki kell tudni vívni. Éppen ezen volt, és nem is neheztelt amiatt, hogy ezért keményen meg kell
dolgoznia. Tény, hogy nőként nehéz akadályokkal szembesült, viszonylag csinos nőként pedig még
kitartóbbnak kell lennie, de nem bánta. Ez is csak a folyamat része.
A csapat tagjai nagyjából a tegnapihoz hasonlóan öltöztek: Hotchner öltönyt viselt, ezúttal szürkét,
fehér inggel és kék átlós csíkozású vörös nyakkendőt; Gideon farmert és pulóvert; Reid rövid ujjú
testszínű inget lazán megkötött vérnarancs színű nyakkendővel a kigombolt ingnyak alatt; Morgan
feszes fekete garbót, fekete nadrágot és fekete edzőcipőt; Jareau pedig kék nadrágot és blézert vett fel
egy fehér blúzzal, lapos sarkú fekete cipővel, mézszőke haját ezúttal kiengedte. Ami magát Prentisst
illeti, ő fekete, rövid ujjú garbót és fekete nadrágot öltött. Ugyanolyan cipőt vett fel, mint Jareau, bár az
övé valamivel drágább márka volt.
Learman nyomozó homokszínű nadrágot, hajszálcsíkos fehér inget és szolid barna nyakkendőt
viselt. A társa, Warren határozottan hivatalosan nézett ki burgundi vörös blúzában és tengerészkék
kosztümjében.
Sötét haját szigorú lófarokba kötötte és fekete keretes szemüvegén keresztül elmélyülten
tanulmányozta az előtte fekvő jegyzettömbjét.
Bár rövid volt az éjszaka, az asztal köré gyűltek mindegyike élénknek látszott, mindannyian tettre
készek, hogy elkapják a gyilkost, Prentisst is beleértve.
– Rendben – kezdte Hotchner, szokásos fakó, semmitmondó „nem számít" stílusban, ami kiválóan
leplezte megszállottságát. – Hol tartunk?
Elsőnek Jareau szólalt meg, a kezében tartott tollal gesztikulálva.
– Warren nyomozóval tájékoztattuk a sajtót.
– Jól van. Részletek?
– Tegnap este a helyi esti híreknél kezdtük, a tévécsatornák pedig felhívták a hajléktalanok figyelmét
arra, hogy legyenek óvatosak és próbáljanak valamelyik menhelyen éjszakázni.
– Nagyszerű – nyugtázta Hotchner.
Nahát, gondolta Prentiss. Nagyszerű. Milyen túláradó hangulatban van ma Hotchner...
– Ezenkívül – folytatta Jareau – a városi újság és az egyetemi hírlap is címoldalon hozza le.
Szavainak megerősítésére felmutatta a reggeli lapot, melynek címoldalán nagy betűkkel szedve ez
állt: HAJLÉKTALANOKRA VADÁSZIK A GYILKOS.
Alatta, bal oldalon, ugyanabban a részben, még a hajtás felett (hogy az automatákban is látható
legyen) egy tízpontos felsorolás volt látható azokról a teendőkről, amiket betartva a hajléktalanok
kevésbé sebezhetők lehetnek.
 Prentiss nem láthatta a cikket onnan, ahol ült, de nem is volt rá szüksége. Tudta, mi áll benne:
menjen el valamelyik hajléktalan szállóra, ne utazzon egyedül, próbáljon nyilvános helyeken
tartózkodni, ahol világosság és tömeg van, meg még egy fél tucat hasonló javaslat, ami elméletben jól
hangzott, csak éppen irreális a hajléktalan világ valóságában.
Ezek az emberek a társadalom perifériáján éltek, és nagy részük úgy tudott életben maradni, hogy
megpróbált láthatatlanná válni és elvegyülni. Az egyetlen dolog, ami egyik napról a másikra a túlélést
jelentette eddig, a gyilkos számára könnyű célponttá tette őket.
– Ezenkívül – folytatta Jareau – szóltunk a belvárosban járőröző egyenruhásoknak, hogy
figyelmeztessék az útjukba kerülő hajléktalanokat... Warren nyomozó pedig személyesen járt a
hajléktalan szállókon, így ők is segítenek.
– Ez mind jó – helyeselt Hotchner.
– Minden tiszteletem, de nem lehet, hogy csak pánikot keltünk? – kérdezte Learman.
– A két rossz közül ez a kisebbik – felelt Hotchner anélkül, hogy a nyomozóra nézett volna.
Egyébként is – gondolta Prentiss –, a helyi lakosság többségét nem érdekli, hogy egy gyilkos a
hajléktalanokra utazik; az utca embere külön világban él, és ez a fenyegetés a többséget nem érinti.
– Tegnap este átkutattam az áldozatok ruháit, amit a halálukkor viseltek – nézett hunyorogva a
távolba Reid.
Prentiss tudta, hogy a kölyök mindössze huszonöt éves, és senki nem kérdőjelezi meg az
éleselméjűségét... de egyáltalán aludt ez az éjszaka? Ha igen, akkor meg lehet, hogy fejjel lefelé egy
ruhás szekrényben?
– Általában – folytatta Reid, jobb kezével apró rebbenő mozdulatot téve – a ruhák többsége
használt, a címkéket eltávolították... feltehetőleg az elkövető. Az összes ruha viszonylag jó állapotú
lehetett az elkövető támadását megelőzően.
– Azt mondtad, „többnyire használtak" – kapta fel a fejét Hotchner, és Reidre nézett.
– Igen. A pincér egyenruha, amit a hármas számú áldozat, Paula Creston viselt, új volt. Olcsó... de új
– figyelmeztetett a mutatóujját felemelve.
Hotchner Learmanre és Warrenre nézett.
– Gondolom, megpróbálták lenyomozni az egyenruhát.
Learman bólintott.
– Kansas City mindössze harmincmérföldnyire van, az ottani Arany Oldalakban pedig legalább
ötven cég forgalmaz ilyen egyenruhát... nem beszélve a többi városról, amik szintén könnyen elérhető
távon belül vannak. Vakvágány.
Reid ismét megszólalt: – A ruhák valamiért fontos szerepet játszanak az elkövető képzeletében: a két
férfi, mindkettő középkorú, öltönyt viselt; az afroamerikai női áldozatot pincérnőnek öltöztette,
szolgálónak; az első áldozat pedig, Elizabeth Hawkins farmert és blúzt viselt, mint egy futballista
anyuka.
– Na, és mire jutottál? – kérdezte Hotchner. Reid szemöldöke a szemüvege fölé szaladt.
– Olyan, mintha a tettes olyan szerepekbe kényszerítené őket, amit szerinte betöltenének a
társadalomban… ha nem lennének hajléktalanok.
Prentiss szája egy néma „ah"-ra nyílt, majd megjegyezte:
– Sztereotipizálja őket.
– Csaknem biztosan – válaszolt Reid, többször bólintva. – Sztereotipizálja őket kor, és valószínűleg
bőrszín alapján is, de ezek egyszerű, szinte gyerekes sztereotípiák.
– Ez nem vezet nyomra – jegyezte meg Prentiss. – Nyilvánvalóan okos, végül is szervezett
emberrabló és olyan szociális képességekkel bír, amivel képes megnyerni az áldozatai bizalmát.
– Igen – helyeselt Reid. – Elég feltűnő kettősség – rendkívül intelligensnek tűnik, mégis az áldozatai
számára kiválasztott szerepjáték sztereotípiák egyszerű gondolkodásra és naivitásra vallanak.
Gideon hátradőlt a székében, ujjait egymásnak támasztva.
– Talán megakadt – jegyezte meg halvány, humortalan mosollyal. – Talán csak a képzelete képes
szárnyalni. Az emberi lét által a társadalmi rendben elfoglalt helyet illetően naiv, nem tud túllépni
rajtuk.
– Ha ezeket az embereket a legegyszerűbb szerepekben képes csak látni – tette hozzá Hotchner –,
mint anya, szolgáló, üzletember, akkor hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy elég dörzsölt ahhoz,
hogy mindannyiukat félrevezesse? Ettől nem tűnik kissé... éretlennek?
Úgy tűnt, mintha Reid képtelen lenne összpontosítani, vagy csak nagyon erősen összpontosított az
agyában vetített képre? Prentiss már éppen arra gondolt, hogy a kölyök nem is figyelt, amikor egyszer
csak megszólalt:
– Vagy csak ártatlan.
– Naiv – szólalt meg Prentiss, szinte önmagát is meglepve ezzel; már kicsúszott a száján, amikor
rájött, hogy hangosan gondolkodott.
Morgan szeme elkerekedett.
– Talán ez a kulcsa annak, hogy lóvá tudja tenni őket – mondta nyitott tenyérrel hadonászva. –
Ártatlannak, naivnak tűnik. Ez a módszere, ezzel tudja eladni magát.
– Azt állítja magáról, hogy elveszett – tette hozzá Gideon.
Mindenki felé fordult.
– Lehet, hogy gyermetegnek látszik, egy másik elveszett léleknek. És ebből a szempontból az is.
Időnként megállít embereket, és útbaigazítást kér. Azok pedig segítenek neki.
Prentiss szinte látta, ahogy mindenki kiegészíti ezzel a listáját. A profil szépen alakult.
Gideon tovább szövögette gondolatait, mintha csak önmagához beszélne.
– Képzeletben átváltoztatja őket. Az ő szemében senkik voltak, a társadalom száműzöttjei, emberi
roncsok. Ez – legalábbis az ő szemében – isteni teljesítmény. Jobbá tette őket, mint a való életben
voltak.
Learman olyan szkeptikus arcot vágott, mint egy ateista egy szeánszon.
– Mindezt azért gondolja, mert öltöztetősdit játszik velük?
Ezúttal Hotchner egyenesen a nyomozóra nézett, amikor tisztelettudó hangon megszólalt:
– Egy csomó minden miatt, de az, hogy az elkövető felöltözteti az áldozatait, rendkívül fontos része a
kórtörténetének.
– Mitől fontos? – erősködött a nyomozó. – És miért nem csak egy ostoba fétis?
– Az ő fétisén keresztül belelátunk a lelkébe – fogalmazta meg Gideon.
– Ennek a korcsnak van lelke? – fakadt ki Learman.
– Vegyük figyelembe, milyen nehézségeket kell leküzdenie ezekkel a jelmezekkel – tért vissza a
tárgyra Hotchner. – Időigényes, pénzbe kerül, és növeli az esélyét, hogy elkapják... ez nem olyan dolog,
amit a gyilkos nagyon vágyna megtenni, ha nem lenne muszáj.
– Azt mondja, meg kell tennie? – kérdezett rá Learman.
– Mindegyik esetben megtette – tekintett a nyomozóra Morgan. – Furcsa magatartás, még olyan
számára is, aki pedig sokadszor ölt. Ebből arra következtethetünk, hogy valamilyen módon az agyában
lejátszódó képzeletének a része.
Warren, aki mindeddig nem osztotta társa szkepticizmusát, megkérdezte:
– Hogy érti, hogy növeli az esélyét annak, hogy elkapják?
– Az első, amit az értekezlet után teszünk – magyarázta Hotchner –, az lesz, hogy felkeresünk
minden használtruha boltot a környéken és figyelmeztetjük őket az elkövetőnkre.
Learmant továbbra sem sikerült meggyőzni.
– Ez úgy hangzik, mint egy bolond megbízás, mint az, hogy próbáljuk meg lenyomozni azt az
átkozott pincér egyenruhát... Hölgyeim... uraim... közel húsz viszonteladó van a környéken.
Jótékonysági bolt, Rokkant Veteránok Szövetsége, Üdvhadsereg, Sarki Szövetség, Mentő Misszió, Jó
Pásztorok, nem is beszélve azokról, amelyek nem jótékonysági alapon működnek. Honnan tudná egy
viszonteladó pénztárgépe mögött ülő gyagyás, hogy mit keresünk?
– Onnan, hogy megmondjuk neki – válaszolt Gideon kötelességtudó türelemmel. – Már összeállt a
profilja. A vezetőknek és alkalmazottaiknak fel tudjuk vázolni, milyen lehet az elkövető magatartása...
és talán bizonyos tekintetben egy személyleírást is.
– Személyleírást? – kérdezte Learman hitetlenkedve.
A nyomozó szemmel láthatóan már megbánta, hogy idehívta a VKE-t a kristálygömbjükkel együtt.
Látszólag figyelmen kívül hagyva a nyomozó megjegyzését, Reid derűsen megjegyezte: – Nos, igen. Már
rengeteget tudunk róla.
– Például?
– Az áldozatainál rohypnolt használ – kezdte a fiatal ügynök. – Ezzel elárulja, hogy nem bízik
abban, hogy önerőből is felül tudna rajtuk kerekedni.
– A kezdetben félénk gyilkosságok egyre erőszakosabbá válnak – tette hozzá Prentiss. – Ez azt
sugallja, hogy tanulási szakaszban van. Ezelőtt még soha nem ölt.
– Talán van priusza is – mondta Gideon –, de valószínűleg csak valami fiatalkori csekélység,
semmiképpen sem gyilkosság. Kukkolás, esetleg valamilyen kisebb kihágás.
– Esetleg erőszakoskodás? – kérdezte Learman rosszallóan, látszólag beadva a derekát.
– Biztosan nem – rázta a fejét Hotchner. – Az elkövető számára idegen a konfrontáció. Bár nagyfokú
harag dúl benne, nem elég elszánt ahhoz, hogy leterítsen valakit, akiről nem feltételezi, hogy a szakadék
szélén áll.
– A legvalószínűbb – összegezte Gideon –, hogy ő lehetett valamilyen erőszakos cselekmény
elszenvedője. Ez részben megmagyarázza, hogy miért nem hajlandó szemtől szembe kerülni az
áldozataival.
Learman ezúttal megpróbálta tartani a lépést.
– Rendben. Mi egyebet tudunk még?
– Újonc – szólalt meg Prentiss. – Ez azt jelenti, hogy valószínűleg fiatal. Ez beleillik abba, hogy okos,
de nem elég dörzsölt.
Gideon szomorúan bólintott.
– Bár a gyilkosságok nagy szervezettségre utalnak, ugyanakkor híján vannak a bűnügyi
kifinomultságnak, ami rendszerint a korral alakul ki. Ez az elkövető fiatal. Hiányzik az élettapasztalata,
ami lefedné a bűnügyi alapokat.
– Azt állítja, hogy elvegyül közöttük, lehet, hogy úgy néz ki, mint ők – elképzelhető, hogy közülük
való?
– Nem – Gideon határozott válasza még Prentisst is meglepte kissé.
– Miért nem? – erősködött a nyomozó.
Gideon csak nézett maga elé anélkül, hogy látta volna a szobában tartózkodókat, összedörzsölte a
kezét azon a nyavalyás módon, amit Prentiss már oly jól ismert.
Gideon lágy, szinte hipnotikus hangon szólalt meg: – Amit csinál, időbe telik. Van egy helye.
Valószínűleg elszigetelt. A pamutgombolyag az elhagyott házban arra utal, hogy az előkészületek egy
részét a gyilkosság helyszínén hajtja végre; de feltehetően van egy saját kuckója, ahová hazamehet.
Minden szem Gideonra tapadt.
– Egy hajléktalannak nincs elég magánélete, főleg egy olyan városban, mint Lawrence, ahol aktívan
felügyelik az utcán élőket, hacsak önerőből nem szabadul ettől a... problémától.
– Olyan, mintha az elkövetőnk itteni lakos lenne – hallotta magát megszólalni Prentiss.
Hotchner egy pillantást vetett rá. Érezte, hogy tekintete ezt üzeni: Ezt azért nem kellett volna
mondani, éppen a vendéglátó rendőrségen... Hotchner megpróbálta elterelni a szót.
– Egy csomó belvárosi épületben van biztonsági kamera – minden felvételt ellenőriztek?
– Igen – felelt Warren előrehajolva, a szemüvege mögött csillogó szemmel. – De ezek az emberek
nem egy szokásos menetrend szerint élnek, ezért nehéz megsaccolni, mikor tűntek el.
– Világos – értett egyet Hotchner.
– A rendőrségi szakértőink végigmentek minden felvételen, de még ha rá is akadtak volna
valamelyik mostani vagy régi áldozatunkra, közel-távol nem találtak semmi használható nyomot.
Hotchner nem hagyta magát.
– Átadnák nekünk a felvételeket? Feltöltenénk az intelligens digitális rendszerünkre. Talán Garcia
fel tudja erősíteni, és talál valamit, ami szabad szemmel nem annyira nyilvánvaló – magyarázta a
kollégáinak.
Warren bólintott.
– Még a nap vége előtt megkapják.
Hotchner ezután Jareau-hoz fordult: – Nem sok, de az előzetes profilt juttassuk el a
nagykereskedésekhez. Fiatal, a húszas évei elején járhat. Nem érzi fenyegetve magát, és az is lehet, hogy
valamelyikben állandó vevő. Úgy öltözik, hogy ne tűnjön ki.
– Fehér? – kérdezte Jareau.
Hotchner Gideonra pillantott, aki kurtán biccentett.
– Valószínűleg – felelt Hotchner.
Jareau Warren nyomozóra nézett. – Lucy, tudnál ebben segíteni?
– Örömmel.
– Nem segítene valaki más neki? – kérdezte Hotchner. – Jobban szeretném, ha Warren kijönne
velünk az utcára.
– Nem gond – biztosította Warren. – Tudok szerezni egy egyenruhást, aki segíthet JJ-nek.
– Remek – köszönte meg Hotchner, száját a nála hivatalos mosolyt helyettesítő keskeny vonallá
húzva.
– Köszönöm, nyomozó – majd a többiekhez fordult.
– Valaki odakint látta az elkövetőnket – bár valószínűleg nem is tudnak róla. Egy dologban biztosak
lehetünk: rengeteg időt tölt azokon az utcákon.
Gideon helyeselt.
Hotchner folytatta: – Tudjuk, hogy keres... még nem tudjuk biztosan, mi lehet az... de valamit, ami
miatt ezeket az embereket választja ki, és nem más hajléktalanokat.
– Lehetséges, sőt, valószínű, hogy az elkövető másokhoz is közelít – találgatott Gideon.
– Úgy van – helyeselt Hotchner alig leplezett lelkesedéssel –, és lehet, hogy az elkövetőnket
elutasították vagy lebeszélték... vagy más módon kényszerítették, hogy ne az első választottját rabolja
el. Ha rátalálunk bármelyik majdnem-eltűntre, elcsípjük.
– Elég magabiztosnak tűnik – jegyezte meg Learman. – Honnan veszi, hogy az ajánlatát bárki is
elutasította?
Hotchner rendíthetetlen türelemmel magyarázta el.
– Arra akarja rábeszélni az embereket, hogy menjenek el vele valahová. Olyan helyzetet teremt,
hogy feltűnés nélkül, mielőbb beadhassa nekik a gyógyszert. Valaki, valamiért nemet mondott. Biztosan
randizott már, nyomozó... nem látok az ujján jegygyűrűt. Eddig hányszor kapott kosarat?
Learman elvigyorodott. – Ha azt akarja betáplálni a komputerbe, kevés lesz a hely a hardveren.
Ezen mindenki, még Gideon is mosolygott.
Hotchner is, majd folytatta: – Ugyanez történik az elkövetőnkkel is. Nem mindenki megy el vele, akit
leszólít. A mi dolgunk megtalálni azt vagy azokat a személyeket.
– Vagyis szerencsét próbálunk az utcán – pattant fel Morgan a székéről.
– Igen.
Hotchner hangjában néma düh érződött, ami nyilvánvalóvá tette, hogy ugyanolyan szenvedélyesen
fogja fel a munkáját, mint Morgan.
– Te Reiddel velem jössz. Prentiss, te Gideonnal. Learman és Warren nyomozók megmutatják a
legesélyesebb búvóhelyeket. JJ a nagykereskedéseket veszi gondjába. Kérdés?
Hosszú másodpercekig senki nem szólalt meg.
– Rendben van – nyugtázta Hotchner. – Az elkövetőnk még a füvet sem hagyja kinőni. Mi se
hagyjuk nyugton.
Hat órával később azon a csodálatos napsütéses tavaszi napon, Prentiss egy kuka mellett, egy
sikátorban ácsorgott.
Bűz ide, bűz oda, éhes volt és sajgott a lába, a drága cipő ellenére (vagy talán éppen amiatt).
Semmi, ami bármilyen irányba vezetne, vagy ami legalább egy kis löketet adna: sem a kuka, sem
annak a hajléktalannak a bűzös lehelete, akit Gideonnal megpróbáltak kifaggatni.
Warren nyomozó segített megtámogatni a férfit, és nem látszott túl boldognak, hogy ilyen közel
került hozzá. A férfi valószínűleg azóta nem fürdött, hogy feltalálták a szappant.
Gideon vázolta a hajléktalannak az elkövető feltételezett személyleírását, aki csak a fejét rázta,
böffentett egyet, majd ellökte Warrent, és a fal felé fordult, melyen undorító Technicolor csurgott lefelé.
A három rendőr otthagyta a férfit – visszaadva a magányát és természetesen a méltóságát, majd
beljebb hatoltak a sikátorban.
– Éppen ezért lettem a testület tagja – fintorgott játékosan Warren, a cipőjét vizslatva. – Hogy
szolgáljak és védjek.
Gideon egy apró mosollyal jutalmazta a nyomozót.
– A legtöbb amerikait mindössze két kifizetetlen számla választja el attól, hogy olyanok legyenek,
mint a barátunk itt.
Warren önelégülten mosolygott.
– És az okádék, ha esetleg az nem lenne elég. Amint a sikátorban haladtak, észrevettek egy alakot,
amint éppen a dolgát végezte egy étterem mögötti kuka mellett guggolva.
– Sal pizzériája – mondta Warren halkan, nehogy elijessze az alakot, egy nőt a fémláda túloldalán. –
A kukák a lehetőségek tárháza a mi utcai közösségünk számára.
Prentiss kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Az egy Duncan Hines jegyzék?
– Nem, de hallottam, hogy minden műértő azt javasolja.
A sikátor közepe táján megálltak, baljukon a kukával, mely mögött a nő rejtőzött. A délutáni
hőségben a sikátor bűze kiteljesedett: hulladék, testszag, vizelet és rothadó étel egyformán érzett. Bár
Prentiss lába továbbra is sajgott, az étvágya valahogy elszállt.
Amint elhagyták a kukát, Gideon felemelte a kezét, hogy óvatosságra intsen, de már késő volt: a nő
felállt, mint egy ugrásra kész, ijedt nyúl. Hatalmas szemeivel, megfeszült izmaival olyannak tűnt, mint
aki azt hiszi, ha nem mozdul, beleolvad a falba és láthatatlanná válik.
Ám nem ő volt a Láthatatlan Asszony. Csak egy szőke tűzcsap kopott farmerban, tengerészkék
dzsekiben és felirat nélküli, fekete baseball-sapkában, a sapka körül kitüremkedő hajjal.
– Hello – szólította meg Gideon könnyed mosollyal.
– Üdv – válaszolt a nő üres hangon, továbbra is menekülésre készen.
– Zavarhatjuk egy pillanatig? – kérdezte Gideon lágy hangon. – Beszélgethetünk egy kicsit?
A nő megrázta a fejét, de így szólt: – Nem tudom. Maga, maga jóképű férfi.
– Köszönöm.
– De nem lehet megbízni mindenkiben, aki jóképű.
– Ez igaz. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni. Látszott rajta, hogy továbbra is meg van rémülve,
Gideon megnyugtató hangja ellenére. – Na, és miről, jóképűkém?
– Valakiről, akivel esetleg beszélt.
A nő vállat vont. – Mindenféle emberekkel beszélek. Most éppen magával.
– Pontosan, és köszönöm ezt – Gideon egy lépést tett felé. – A nevem Jason.
– Engem Ellának hívnak.
– Hello, Ella – biccentett felé. – Van vezetékneve is?
A nő arca széles mosolyra húzódott. – Már nincs. Most olyan vagyok, mint Madonna. Csak Ella.
– Rendben van, legyen Ella. Ella, én az FBI-tól vagyok.
– FBI, mi? Ha látnék egy földönkívülit, azt el kellene mondanom magának, ugye?
– Megtehetné. De most éppen nem földönkívülieket keresünk. Valakit keresünk.
– Kit?
– Nos, az igazat megvallva, Ella, nem vagyunk benne biztosak – vallotta be Gideon szívélyes
mosollyal.
A nő vigyorgott, nem volt éppen kellemes látvány, bár valamikor talán az volt.
– Ez megnehezíti a dolgot.
– Hát igen – felelte Gideon. – De meg kell találnunk ezt a személyt. Tudja, rábeszéli a hajléktalan
embereket, hogy elmenjenek vele valahová. Aztán, amikor megteszik, Ella... megöli őket.
Ella felemelte a kezét.
– Ugye nem azt mondja, hogy meghaltam, ugye nem? Nos, téved. Remekül vagyok!
– Biztosíthatom, hogy él és virul – nyugtatta meg Gideon. – Volt valaki, aki idejött és szóba állt
magával? Esetleg beszélt magának arról, hogy hagyja itt a belvárost?
– Úgy érti, a zsarukon kívül?
– A zsarukon kívül.
A nő felsóhajtott és gondolkodóba esett.
– Vannak férfiak, akik időnként rá akarnak beszélni, hogy szálljak be a kocsijukba.
– Sok ilyen férfi van? – kérdezte Gideon.
– Egynél mindenesetre több – felelte a nő kacérkodva. Úgy tűnt, megnyugodott. Biztonságban érezte
magát az új barátjával.
Prentiss azon tűnődött, vajon nem veri-e át őket.
– Mind azt akarják, hogy szexeljek velük – magyarázta Ella kislányosan vigyorogva. – Azt hiszik, az
ember mindent megtesz, csak mert nincs pénze. Soha nem leszek annyira éhes.

Gideon mosolygott, de már elkezdett dolgozni. – Felejtsük el a szexuális ajánlatokat, Ella. Előfordult,
hogy valakivel, aki nem szexet akart, beszélgetni kezdett és úgy érezte, hogy... bizonytalan a szándékait
illetően? Hogy úgy érezte magát, hogy... nincs biztonságban tőle?
A nő hosszú percekig gondolkodott. – Volt egy srác. Fiatal srác. Azt akarta, hogy menjek vele. Pénzt
kínált.
– Mennyit? – kérdezte Warren.
– Ó, egy csomót! Ötven dolcsit!
– És mit kellett volna tennie? – kérdezte Gideon.
– Nem szexelni – válaszolt Ella. – Ez volt a furcsa. A srác nem mondta meg, hogy mit akar tőlem.
Általában alig várják, hogy megmondhassák, mit várnak el tőlem azért a nyomorult pár dolcsiért,
baszást vagy szopást.
– De ez más volt? – jegyezte meg Gideon.
– Ja. Volt benne valami... valami a szemében.
– A szemében?
– Olyan... ideges volt.
– Hogy érti azt, hogy ideges?
Ella megfontoltan válaszolt: – Úgy tekintgetett körbe, mint egy kisgyerek – érti, hogyan. Mint aki
éppen a sütis tálba nyúl. Gondolom, nem akarta, hogy bárki is meglásson. Talán szégyellte magát
miattam.
– Akkor ostoba volt – biztosította Gideon. – Le tudná írni, hogy nézett ki?
– Persze! Szeretné, ha elmondanám magának?
– Jobban szeretném, ha egy rajzolónak mondaná el.
– Rajzolónak?
– Igen. Mit szólna, ha leülnénk egy rajzolóval, és ő lerajzolná azt, amit maga látott?
Ella rámosolygott: – Mit fizet érte?
Gideon elővette a tárcáját és kihúzott belőle egy bankjegyet. Az elképedéstől tágra nyílt szemek előtt
meglobogtatta Benjámin Franklin ropogós arcképét.
Prentiss tudta, hogy Gideon nem az FBI pénzét költi, erre nem volt felhatalmazásuk. Az ügynök
ezzel a tettével legalább száz tál levest biztosított az asszonynak. A nő szeme felcsillant, mintha Ali Baba
kincsét látná.
– Csak annyi a dolgom, hogy leülök egy rajzolóval, amíg ő lerajzolja ezt a görényt?
– Semmi más. – Hol?
Gideon az étterem hátsó ajtajára mutatott. – Ez nyitva van?
– Ja, éppen ebédre sereglenek. – Az órájára pillantott. – Bár mostanra elég sokan eltakarodtak.
– Nos, akkor itt – vonta meg a vállát Gideon, a pizzéria felé mutatva. – Én fizetek... ezt pedig akkor
kapja meg, ha a rajz elkészült – utalt a százdollárosra.
– Maga teljesen más, mint az az ideges kölyök – jegyezte meg Ella. – Tudja, hogyan kell bánni a
nőkkel. Jason, áll az alku.
– Köszönöm, Ella – mondta, és kezet ráztak.
Prentiss csodálta Gideont azért, amit tett, de örült, hogy nem neki kellett megfognia azt a bizonyos
kezet.
Gideon Warrenhez fordult. – Ide tudna hozatni egy törvényszéki rajzolót? Ha nem, a Kansas City-i
FBI tud szerezni egyet...
– Van egy srác – vágott közbe Warren és zsebéből előhalászta a mobilját. – Fél óra múlva itt lesz.
Gideon halkan beszélgetett Ellával egy félreeső asztalnál, egy félig sajtos, félig pepperonis pizzán
osztozva, melynek nagyobb részét a nő ette meg. A szomszédos asztalnál Prentiss és Warren egy kis
vegetáriánus pizzán osztozott, amit Prentiss nagyon ízletesnek talált annak ellenére, hogy mindössze egy
fal választotta el a kukáktól és a bűzös sikátortól.
Az étkezés felénél tartottak, amikor megérkezett a rajzoló, egy magas, kefefrizurás, negyvenöt körüli
egyenruhás rendőr. A kitűzőjén a FLETCHER név állt, és a hóna alatt egy vázlattömböt szorongatott.
Ella felvilágosította Fletchert, hogy nem kaphat a pizzájából, mire Bruce mosolyogva megnyugtatta,
hogy éppen most ebédelt, szóval rendben van.
Kilencven perccel később Ella kisétált Sal pizzériájából, egyik cipőjében a százdollárossal, a VKE
csapat pedig hozzájutott egy fantomképhez, amiből nagyjából elképzelhették, hogy nézhet ki az
ismeretlen tettesük.
Nem volt benne semmi különleges.
Fiatal, szőke, vállig érő hajjal, hátrafelé fordított kék baseballsapkával. Nagy szemek, egyenes orr,
telt ajkak. Ella nem említett semmilyen sebhelyet, tetoválást vagy anyajegyet.
Néhány hete találkozott a feltételezett tettessel, nagyjából Paula Creston eltűnésének idején, így
aztán mindenki azt találgatta, mennyire megbízható a fantomkép.
Ráadásul a fantomkép szerint a leírás a kansasi egyetemisták felére ráillett volna. Ha nem hibázik –
és senki nem hívja a rendőrséget a fantomkép láttán – a fiú annyira jelentéktelen, hogy évekig
gyilkolhat anélkül, hogy elkapnák.
De ez még azelőtt volt – futott át Prentiss agyán – mielőtt Hotch, Gideon és a profilozó csapat a
városba érkezett.
Kölyök vagy sem, Prentiss büszke volt, hogy ő is részese lehet annak, hogy egy ilyen ragadozót
kivonjanak a forgalomból.

Még huszonnégy óra, és ez is jóra fordul.

Az a kibaszott hájfejű először csak a kajálásra tudott gondolni. Megetettük, még egy kis ráadást is
csempésztünk a desszertjébe, aztán teljesen jól érezte magát.
Mikor már könnyen el lehetett vele bánni, visszavittük a helyre, kisuvickoltuk, de végig nyavalygott
az egész átkozott dolog miatt! Aztán rájött, hogy azért mentünk éppen akkor és éppen oda, hogy ezt
tegyük vele, a hülye dagadt. Pityergett, mint egy kislány.
Ezt nem szerettük.
Figyelj, seggfej, csakis azért kerültél ilyen helyzetbe, mert egy elcseszett vesztes vagy, szóval vállald a
következményeket. Ha elég erős lettél volna, szétrúgtad volna a seggünket és megmenthetted volna a
sajátodat. De nem vagy az, nem vagy rá képes, egy gyáva féreg vagy, mi pedig tesszük a dolgunkat.
Éjszakára hadd aludjon, kap még egy kis gyógyszert, aztán holnap, napkeltekor? Tesszük a
dolgunkat. Kész feloldozás lesz a jóembernek. Lehet, hogy ő lesz az eddigi legjobb.
Megvárni a világosságot, ez a legnehezebb része.
 Negyedik fejezet

Amint a délután estébe hajlott, a VKE csapat és a lawrence-i nyomozók visszatértek a rendőrségre,
hogy további lehetséges nyomok után kutassanak. Ezalatt JJ Jareau a kész fantomképet juttatta el a
médiához.
A jelek szerint Dr. Spencer Reidnek nem volt semmiféle hobbija, ahhoz túl nagy volt az érdeklődési
köre. Munkatársai keveset tudtak a magánéletéről; ó, igen, azt tudták, hogy szeret olvasni (elképesztő
gyorsasággal), és hogy érdekli a fizika. De senki – talán Gideon kivételével – nem tudta róla, hogy
imádja a jazzt.
Reid tanult egy keveset erről az amerikai műfajról, még amikor fiatalabb volt, de a komoly
zenehallgatáshoz már nem maradt elegendő ideje azóta, hogy bevonult Quanticóba. Nemrég Reid újra
barátkozni kezdett Ethan Hyde-dal, egy magas, sötéthajú, szakállas zenésszel, aki egykor maga is az
FBI-nál akart karriert építeni – igazság szerint Reiddel egyszerre kezdtek Quanticóban.
Ám Ethan már az első kiképzési nap után kiszállt.
Egy, a New Orleans-i Katrina utáni eset kellős közepén Reid és Ethan ismét egymásba botlott.
Akkoriban Reid önbizalma éppen válságban volt, miután egy olyan tettes fogságába került, aki után a
csoport nyomozott. Ethan segítségével (és zenéjével) Reid újra magára talált.
Attól kezdve a jazz segített Reidnek talpon maradni. Ma az mp3 lejátszójának fülhallgatójából Miles
Davis Kind of Blue albumáról a So What című dalból merített erőt. Nagyon szerette Miles zenei
aláfestését abban a magabiztos környezetben, amit „Ágyúgolyó" Adderly és John Coltrane hozott össze.
A közel ötven évvel ezelőtt felvett album ma is úgy szólt, mintha csak tegnap adták volna ki.
A kansasi Lawrence-ben, egy furcsa rendőrségen, az íróasztal mögött ülve Reid valamelyest békére
lelt, és hálás volt érte Milesnak és a bandájának. Újra átnézte az elmúlt hat hónapban eltűnt
hajléktalanokról készült nyilvántartást. Ahogy sejtette, Hotch őt bízta meg vele.
Pontosabban hármat... és egyik sem illett az áldozatokra. Ez nem volt szokatlan, a hajléktalanoknak
van olyan hozzátartozójuk a kinti világban, akiknek feltűnne a hiányuk, akik jelentenék az eltűnésüket.
Az eltűnt személyekről szóló első feljegyzés Kenneth Breamről szólt, egy huszonöt éves, elmebeteg
lawrence-i lakosról, aki mindössze két éve volt az utcán. A nővére, Karén nagyjából minden héten
találkozott vele, és megpróbált segíteni neki, de Kenneth rendszerint visszautasított minden segítséget és
csak néha fogadott el némi ételt vagy pénzt. Aztán egy hónappal ezelőtt Bream teljesen eltűnt. Azóta
senki nem látta, és a szokásos tartózkodási helyén sem bukkant fel. Karén egy hét múlva jelentette az
eltűnését, de a lawrence-i rendőrségnek nem sikerült megtalálnia.
Lehet, hogy ő is áldozatul esett a gyilkosnak, de az is lehet, hogy valahol csavarog. Egy
hajléktalannak nincs szüksége engedélyre, ha valahol le akar telepedni; Bream talán csak a nővére
jóindulatú segítsége elől menekülve felszállt egy teherhajóra, esetleg elutazott autóstoppal vagy busszal,
és most egy Lawrence-nál barátságosabb város utcáin keresi a megélhetését.
Az egyetlen, amiben Reid biztos volt, hogy Bream túl fiatal ahhoz, hogy az ő ismeretlenjük legyen.
A következő eltűnt személy egy tizenhat éves lány volt, akinek a családja azért került az utcára, mert
az apa elvesztette az állását, és nem tudták fizetni a jelzálogot. A szülők, Glen és Bonnie Howell azt
vallották, hogy egyik este aludni tértek a '95-ös Toyotájukban (az egyetlen megmaradt
vagyontárgyukban), majd másnap reggel, amikor felébredtek, már nem találták a lányukat. A szülők
rendszerint az első, Amy pedig a hátsó ülésen aludt. Egyik szülő sem hallott semmi gyanúsat az éjszaka
folyamán.
Egy újabb lehetséges áldozat, de a leírás nem illik a gyilkos egyetlen ismert áldozatára sem. Amy
Howell nem került elő, de sokkal inkább szökevény lehet, semmint erőszakkal elrabolt áldozat.
A harmadik jelölt, Frank Webster ötvenhárom éves volt és nem volt bűnügyi előzménye. Egy másik
hajléktalan, Bennie Salazar jelentette az eltűnését, egy negyvenegynéhány éves öböl-háborús veterán.
Webstert azóta sem találták meg. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy elrabolták.
Hotchner jöttbe, ugyanolyan makulátlan öltönyben, mintha nem töltött volna több órát az utcán a
meleg tavaszi napon hajléktalanokat faggatva, bár Reid számos rejtélyt megoldott profilkészítőként, a
fiatal ügynöknek gőze sem volt, hogy képes erre a főnöke.
– Találtál valamit a régi jelentésekben? – érdeklődött Hotchner.
– Semmit, ami segítene megérteni az elkövetőt, még kevésbé megtalálni – rázta a fejét Reid,
miközben kivette a füléből a fülhallgatót.
Reid röviden összefoglalta, amit a három eltűnt személyről tudott.
Hotchner biccentett, majd kihúzott magának egy széket, Reiddel szemközt.
– Gideon szerint jól vagy. Újra a játszmában. Így van?
Reidet kissé bosszantotta, hogy Hotch szóba hozta azt, amit ő gyengeségként könyvelt el,
mindazonáltal uralkodott magán, és bár erőlködnie kellett, nem fordította el a fejét.
Anélkül, hogy lenézett volna, kikapcsolta az mp3 lejátszót. – Igen. Jól vagyok.
– Remek – mondta Hotch. – Egy kicsit aggódtunk miattad.
– Én is aggódtam. Nagyra értékelem a törődést. Nem fogok csalódást okozni.
– Ez fel sem merült bennem – villantotta fel egyik ritka mosolyát Hotchner. – Mit kezdesz ezzel az
esettel?
Reid egy pillanatig gondolkodott, majd megvonta a vállát. – Nyilvánvaló, hogy ez az elkövető
komplett skizofréniás.
– Érdekes. És miből gondolod?
– Vegyük például a kettősségeket.
– Mint például?
– Például azt, hogy képes rábeszélni arra az áldozatait, hogy vele tartsanak, de képtelen szembesülni
annak a gondolatával, hogy megölje őket, ha nincsenek begyógyszerezve.
Hotchner alig észrevehetően biccentett, de összevont szeméből az ifjú ügynök megértette, hogy a
főnöke igazat ad neki.
– Rendszerint egy gyilkosnak, akinek nincs elég önbizalma megölni az áldozatait, ha nem érzi magát
fölényben, ahhoz sincs elég önbizalma, hogy legyűrje őket, és ehhez természetesen el kell őket rabolnia.
Akkor kapja el őket, amikor egyedül vannak, óvatlanok, és ezzel fölénybe kerül.
– De a mi elkövetőnk csak azután gyógyszerezi be az áldozatait, miután kontaktust teremtett velük –
értett egyet Hotchner.
– Igen, ráadásul nem pusztán kontaktust, hanem kapcsolatot.
Reid érezte, ahogy a szellemi izgalom hatására egyre inkább körvonalazódni kezd a profil. –
Emellett óvatos. Képes elvegyülni köztük, és kitartó anélkül, hogy kapkodna. Aztán olyan helyen
hagyja a hullákat, ahol könnyen rájuk lehet találni. Meg kell hagyni, egy elhagyott gyár, egy
nagykereskedés kukája vagy egy elhagyatott ház nem éppen olyan, mintha kihajítaná őket a város
főterére... de tudja, hogy hol találhatják meg őket. Úgy tűnik, mintha nem is törődne ezzel.
Hotchner felvonta egyik szemöldökét.
– Lehet, hogy azért nem törődik vele, mert rendkívül óvatos, nehogy DNS-t vagy ujjlenyomatot
hagyjon maga után.
– Valószínűleg – Reid egyetértett vele. – De a gyilkossági helyszíneket valami okból kifolyólag
egyszerűen az elszigeteltségük miatt választja ki, ami eddig elkerülte a figyelmünket.
Hotchner helyeselt. – Remek megfigyelések és megalapozottak. Csak így tovább.
– Köszönöm, úgy lesz.
Fejét kissé oldalra billentve Hotchner jelezte, hogy témát vált. – Egyeztettél Garciával, hogy ő
szerencsével járt-e az ujjlenyomatokat illetően?
Reid megrázta a fejét, majd elismerte, hogy még nem.
– Sajnálom. Beletemetkeztem ezekbe az iratokba.
– Érthető. De szakíts rá időt, és hívd fel.
– Igenis.
Hotchner egy újabb mosollyal jutalmazta a fiatal ügynököt. – Úgy látom, újra játékban vagy.
Reid vigyorgott. – Kösz. Egyetértek.
Hotchner felállt és kiment. Amint látta, hogy a főnök távozott, Reid visszahelyezte a fülhallgatóját és
bekapcsolta a készüléket. Az mp3 lejátszón egy másodperc törtrésze alatt felcsendült a Freddie
Freeloader, Wynton Kelly korai szakaszának blues-os zongorajátéka. A háttérben hallható Paul
Chambers felismerhető basszusa és Jimmy Cobb rockos dobjátéka mellett Kelly úgy lépett ki és be,
hogy egyáltalán nem tűnt tolakodónak. Aztán jött Miles, és a dallam új ritmusra váltott. Reid behunyta
a szemét és csak hallgatta, hagyta, hogy a zene magával ragadja a sötét, légies térbe.
 Tudta, hogy egy kívülálló azt gondolná, csak az időt pocsékolja, de valójában ez segítette abban,
hogy kitisztuljon a feje és a gyilkossági helyszínekről gondolkodjon. Egyszerűen tudta, hogy valami
elkerülte a VKE figyelmét. A helyszíneket nem véletlenszerűen vagy csak az elhagyatottságuk miatt
választották ki. Valamilyen módon maguk a helyszínek is fontos szerepet játszottak ennek a
szörnyetegnek a fantáziájában.
Miután kitisztult a feje, Reid átadta magát a térnek, ahol körbejárhatta a problémát, úgy elemezve,
mint egy Rubik-kockát, egyenként megvizsgálva minden oldalról annak minden részletét, minden
lehetőséget.
Szinte alig volt tudatában, hogy elkezdődött a következő szám, a Blue in Green.
Azon tűnődött, vajon lehetséges-e, hogy az elkövető egy családot akar összehozni. De valami nem
stimmelt ezzel, bár a gyilkos kiosztotta a szerepeket (mindkét férfi öltönyös és apafigura, a gyári
munkás anya, a pincérruhás nővér), maguk a gyilkossági helyszínek sántítottak.
Miért teszi az üzletembert egy házba és a nagykereskedés mögé? Miért teszi a pincérnőt a
roncstelepre vagy a lehetséges anyafigurát egy gyárba? Egyiknek sincs értelme, még egy beteg elme
szerint sem. Vagy lehet, hogy a gyilkos megfordítja a szerepeket – az apa otthon vagy a
nagykereskedésben, az anya munkában, egy gyárban... Vajon ezt akarta üzenni az elkövető?
Oda tette őket, ahol lenniük kellett volna.
Azt akarta ezzel üzenni a társadalomnak, hogy ő valamifajta szívességet tett? Hogy jobb helyen
hagyta őket, mint ahol találta? Vagy esetleg – rettenetes még csak rá gondolni is – a tettes a saját
védelmét készíti elő arra az esetre, ha elkapják?
Az esküdtszék látni fogja az áldozatok gyászoló családjait, de az elkövető, legalábbis képzeletben,
érvelhet azzal, hogy „nézzék, mit tettem értük, megmosdattam őket, jobbá tettem őket, mint voltak."
Lényegében a gyilkos elmondhatja magáról, hogy sokkal inkább törődött az áldozatokkal, mint
maguk a családjuk.
„Reid!"
Felriadva kikapta a fülhallgatóját.
– Találkozzunk a tárgyalóban – mondta Hotchner. – Azt hiszem, rájöttél valamire a gyilkossági
helyszíneket illetően. Mi is beleássuk magunkat.
– Remek – felelte Reid, de vajon tényleg? A fiú nem tudta, vajon tényleg rájött-e valamire vagy sem.
Minél többet gondolkozott az alig több, mint elméletéről, annál kevesebb értelme lett. Az agyában
kivetített Rubik-kockán egyetlen színt sem sikerült még kiraknia.
Reid felállt, és felkapta a székről a dzsekijét. Hotchner úgy tanulmányozta, mint egy elröppenő
rovart.
– Mit csináltál most éppen?
Reid elpirult. – Gondolkoztam. Megpróbáltam valami értelmet kihámozni a gyilkossági
helyszínekből. Amit Sherlock Holmes érvelésnek nevez.
Hotchner szemöldöke felszaladt. – Tényleg? Ezt úgy hívják?
Mi ez a szarkazmus? Vicc? Hotchner legendás, ütközetben eltűnt humorának újabb jele? Időnként
előbújik belőle, mint egy jeti...
Reid követte Hotchnert a tárgyalóba. A csapat többi tagja, Jareau kivételével, már ott volt, Learman
is elfoglalta szokásos helyét az asztal legtávolabbi végén. Vonzó kolleganője, Warren nem volt jelen.
Reid is leült szokott helyére, Morgannal szemközt.
Mindenki kíváncsian figyelte az asztalfőn ülő Hotchnert, aki gyorsan átfutott egy iratot. Egy
másodperc múlva becsukta az aktát, arrébb tolta az asztalon, és körbenézett a jelenlevőkön,
mindegyiken megpihentetve egy pillanatra a tekintetét.
– Eddig azt feltételeztük, hogy a gyilkossági helyszíneket elsősorban és főleg az elszigeteltségük miatt
választották ki. Abból indultunk ki, hogy a gyilkosnak magányra van szüksége, hogy végrehajtsa a
szertartásait, és nem szeretné, ha meglepnék a végrehajtás közben. Reid felvetett egy másik lehetőséget
is.
Hirtelen minden tekintet Reidre irányult, aki egyszer csak a figyelem középpontjában találta magát.
Még nem szólalt meg, kivárt, vajon Hotchner csak próbára teszi-e, vagy tényleg bízik benne. Aztán
elszánta magát.
– Bocsássanak meg – kezdte –, hogy olyan dolgokkal kezdem, amit mindannyian tudunk. Csak azért
mondom el, hogy felfrissítsem az emlékezetüket, és új megvilágításba helyezzem a tényeket.
Az asztal körül ülők közül többen helyeslően bólintottak.
 – Nemrég, amikor a közeli Kansas Cityben jártunk, Charles Holcombe hajléktalan embereket
gyilkolt egy húscsomagoló üzemben, amit megörökölt. Bár az üzemet a saját „borzalmak házává"
változtatta, valójában egy elszigetelt, ugyanakkor nyilvános gyilkossági helyszín volt.
Még többen helyeseltek az asztal körül, még Learman is, akit valószínűleg rendszeresen
tájékoztatták a történtekről és valószínűleg ottani barátai mindenről beszámoltak neki.
– Ezzel szemben ezek a gyilkossági helyszínek – bár valamennyire ezek is elszigeteltek – nélkülözik a
nyilvános jelleget. A város különböző részeiben találhatók, és nincs bennük semmi közös. Mégis, miért
éppen erre a négy helyszínre esett az elkövető választása?
Gideon előredőlt ültében, résnyire összehúzott szemében komolyság és érdeklődés csillogott. – Úgy
véled, hogy valamiképpen a patológiája részei?
Reid nemtörődöm mozdulatot tett, mintha csak egy recept összetevőit olvasná fel, talán úgy is érezte
magát.
– Gacy, Gein, Dahmer – sorolta. – Mindannyian a saját otthonukban követték el a
kegyetlenkedéseiket – Dahmernek egy kényelmetlen lakása volt egy olyan épületben, ahol más lakók is
voltak. Gain és Gacy valamelyest szabadabb volt, ők családi házban éltek.
– Bocsáss meg – szólt közbe Prentiss oldalra billentett fejjel és éber tekintettel –, de nem úgy volt,
hogy Gacynek normális, sűrűn lakott szomszédsága volt, míg Gein valahol vidéken, egy farmon lakott?
– Így van – ismerte el Reid. – Mégis, volt benne valamifajta magány. Gacy az áldozatai közül
néhányat a Des Plaines folyóba hajított, de majdnem háromtucatnyi szerencsétlen a háza alatt végezte.
Ez az elkövető gyakorlatilag láthatatlan, és olyat tesz, ami kemény munkát igényel, valódi erőfeszítést,
reális gondolkodást... szóval, miért növeli a lebukás esélyét azáltal, hogy egyik gyilkossági helyszínről a
másikra ugrál?
Morgan a homlokát ráncolta. – Talán azt hiszi, hogy a különböző gyilkossági helyszínek miatt
nehezebb a nyomára akadni.
Reid egyetértően bólintott. – Valós lehetőség. Ezt leszámítva viszont nem az lenne a logikus, hogy
rendelkezzen saját lakással, egy biztonságos hellyel, ahol nyugodtan végezhetné a dolgát?
– Egy őrültnél keresi a logikát? – kérdezte Learman.
Gideon rögtön lecsapott. – Ez egy rendkívül összeszedett egyén. Évek óta szolgálatban van, Learman
nyomozó, tisztában van azzal, hogy a legtöbb ember nem elég összeszedett ahhoz, hogy valakit megöljön
úgy, hogy ne kövessen el valamilyen hibát. Ez az elkövető legalább négy embert megölt, és annyi
bizonyítékot sem hagyott maga után, ami legalább utalna arra, hogy ki is ő valójában. Amíg maga úgy
gondolja, hogy a betegsége miatt kevésbé alkalmas az elkövetésre, mindaddig folyamatos előnyhöz
juttatja.
– Ez az elkövető nagyon okos – erősítette meg Reid, először Learmanre, majd rendre a többiekre
pillantva. – Ami még inkább valószínűsíti, hogy azért választja ki ezeket a helyszíneket, mert valami
miatt összhangban vannak akár vele, akár az áldozatokkal.
– Van valami ötlete, mi lehet ez az összhang? – Learman szkepticizmusa mintha eltűnt volna.
Reid a fejét rázta. – Itt van, csak éppen túl sok darab hiányzik a kirakósból.
– Több adatra van szükségünk – mondta Hotchner –, agyag nélkül nem lehet téglát készíteni.
Reid azon tűnődött, vajon a VKE csapatból menynyien jöttek rá, hogy Hotchner Sherlock Holmes-t
utánozta, és az is eszébe jutott, vajon ez szándékos volt-e, tréfás utalásként a saját, érvelésről szóló
megjegyzésére.
– Azonnal ráállítjuk Garciát – mondta Gideon. – Lehet, hogy talál valamilyen összefüggést a
gyilkossági helyszínek között.
Hotchner nyájas, mégis valahogy vádló pillantást vetett Reidre. – Még mindig nem hívtad fel az
ujjlenyomatok miatt?
A fiatalember megrázta a fejét. – Nem. Még nem jutottam oda; ezen az elméleten dolgoztam.
– Hívd fel.
Reid elnézést kért és kiment a folyosóra, elővette a mobilját és beütötte a gyorstárcsázót.
Garcia a harmadik csengés után vette fel. – Reid! Mi újság a bájos vidéki Kansasben?
– Nem is annyira vidéki. És nem is annyira bájos.
– Jól sejtem, hogy tudni szeretnél valamit, kis Szöcske?
– Igazad van.
Keresett egy széket, és miután leült, részletesen elmondta Garciának, amit a négy gyilkossági
helyszínről tudott, minden járulékos információval együtt. Nem volt szüksége a jegyzeteire.
 – Bevetem a varázserőmet – biztosította a nő. – Egyéb bűvészmutatvány, amit tehetek érted?
– Csak egyet. Hotch tudni szeretné, hogy mire jutottál az ismeretlen ujjlenyomataival.
– A varázslat egyszer működik, máskor nem. Mondd meg neki, hogy még semmire. Sehol nincs
egyezés.
– Rendben van – mondta Reid. – Van még egy nyom, amin elindulhatsz.
– Tényleg? Mondd!
– Van itt egy Frank Webster nevű eltűnt hajléktalan. Nagyjából tudjuk a korát. Egy Bernié,
valószínűleg Bernard Salazar nevű férfi jelentette az eltűnését. Azóta neki is nyoma veszett.
– Vettem – válaszolt a nő, élénk vidámságával kissé jobb kedvre derítve Reidet.
– Kösz, Garcia.
– Maradj telefonközelben.
– Úgy lesz.
A tárgyalóba visszaérve beszámolt a telefonbeszélgetésről, persze a tréfát és a játékosságot kihagyta.
– Szóval – szólalt meg Learman olyan arckifejezéssel, mint egy kollégista, aki a kelleténél eggyel több
éjszakát maradt ki. – Mit csinálunk, amíg arra várunk, hogy a számítógépes gurujuk megsüsse a
szalonnánkat?
Hotchner az órájára pillantott. – Alszunk egyet. Nem dolgozhatunk napi huszonnégy órát, ha nem
pihenünk, az a teljesítményünk rovására megy. Garcia úgyis felhív, ha talált valamit, JJ lesz az
ügyeletes – ő majd szól, ha valaki telefonál a fantomképpel kapcsolatban. Aztán reggel, ha még mindig
nincs...
Elhallgatott, amikor meglátta Warren nyomozót belépni a tárgyalóba, halottsápadt arccal, jobb
kezében egy bűnjeltasakkal, amiben egy papírfecni volt. Reid első gondolata az volt, hogy a rendőrség
újabb hullát talált.
Ehelyett Warren nyomozó egészen meglepő bejelentést tett.
– Hotchner nyomozó, tudom, hogy azért vannak itt, hogy segítsenek elkapni a sorozatgyilkost, de
arra gondoltam, ha már úgyis itt van az embereivel együtt, vethetne legalább egy pillantást egy másik
esetre is.
Hotchner homloka ráncba szaladt, az álla meg leesett. Végül megszólalt:
– Nem érünk rá, Warren nyomozó...
– Tudom, tudom, de emberrablás történt. Az pedig az FBI-ra tartozik.
– Emberrablás? – kérdezte rosszallóan Hotchner. – Biztos, hogy emberrablás?
Warren felmutatta a tasakot. – Itt az üzenet a váltságdíjról.
Hotchner elvette a papírt, amit a csomagoláson keresztül próbált elolvasni. Amikor befejezte,
felszegte a fejét, amitől rendkívül óvatos kinézete lett. – Biztos benne, hogy valódi? Olyan abszurdnak
tűnik.
– Az érintett szülők nem osztják a véleményét. Tegnap óta nem látták a lányukat.
– Hotch – szólalt meg halkan Gideon –, oszd meg a csoporttal.
Hotchner mély levegőt vett, majd kifújta, ami határozottan zord arckifejezésbe torkollt. A tasakba
zárt papír most az asztalon hevert a felügyelő előtt.
– Nem elég, hogy egy sorozatgyilkos után nyomozunk itt, Lawrence városban, Kansasben, a közösség
a jelek szerint egy emberrablóval is dicsekedhet, aki összesen... – vetett egy pillantást a papírra –
pontosan hatvannyolcezer dollár váltságdíjat követel.
– Hatvannyolc ezer? – horkant fel Morgan elképedt, vigyorgó arccal, amit Reid alkalmatlannak, bár
érthetőnek tartott. – Milyen emberrabló az, aki ilyet kér?
Gideon nagyon gyorsan válaszolt: – Pontos összeg, amit az egyén emelni szándékozik.
A rangidős ügynök Warren nyomozóra pillantott. – Ismeri a családot?
– Igen – válaszolt Warren, aki közben talált egy üres széket és leült az asztal mellé. – Gerry és Patti
Bonder. Pattit még az iskolából ismerem. A lányuk, Kathy jó gyerek.
A kifejezés Reid számára olyan igazi középnyugatiasan hangzott: jó gyerek.
Warren folytatta:
– Ha nagy néha előfordult, hogy késett, Kathy mindig felhívta a szüleit... tegnap viszont nem.
Őrjöngenek. Magukon kívül vannak. Képzelhetik...
– Igen – válaszolt Gideon. – Hány éves Kathy?
– Húsz.
Hotchner Gideonra nézett, aki bólintott. Mindez egy másodpercig tartott, de a két felügyelő ügynök
kapcsolatáról rengeteget elárult.
Aztán Hotchner megszólalt: – Rendben van, a következőt fogjuk tenni. Jason, te és Prentiss nézzétek
meg, hogy tudtok-e segíteni Warren nyomozónak az emberrablási ügyben. A többiek maradunk az első
elkövetőnknél.
Gideon összenézett Warrennal. – Azt mondja, hogy jómódú család? Gazdagok?
Warren vállat vont. – Jómódú, talán. A gazdag túlzás lenne. Gerrynek van egy jól menő étterme,
Patti tanár. Biztos, hogy nem gazdagok.
– De távolról sem szegények – jegyezte meg Reid.
– Ez megmagyarázza a viszonylag alacsony váltságdíjat – magyarázta Gideon.
Reid agyán átfutott egy gondolat, de gyorsan összeszorította a száját és összehúzta az állát, nehogy
véletlenül is kibukjon belőle.
Hotchner észrevette, és szúrósan ránézett. – Mi jár az eszedben, Reid?
Reid nyelt egyet.
– Mekkora az esélye, hogy egy sorozatgyilkos és egy emberrabló ugyanakkor lépjen akcióba egy
ekkora városban? Gyakorlatilag nulla.
Morgan szinte riadt arcot vágott. – Nem mondod komolyan! Azt hiszed, hogy ez a mi fickónk?
Sehogy sem illik bele abba, amit az elkövetőnkről tudunk!
– Semmi nem biztos, amíg nincs több adatunk – érvelt Reid. Nem készíthetsz téglát...
– Reid – szólította meg Morgan –, most komolyan. Egy jómódú családból származó lány aligha
hajléktalan.
Reid vállat vont, és széttárta a kezét. – Lehet, hogy változtatja a célpontjait, sőt, a módszerét is.
Végül is az elkövetőnk már bizonyított, mint emberrabló, és nem is rosszul.
Learman nyomozó úgy nézett ki, mint egy túlhajszolt légi irányító. – Azt teszik ezek a maguk pszicho
gyilkosai? Csak úgy, hipp-hopp megváltoztatják a módszereiket?
Gideon ügyet sem vetve Learman megjegyzésére, hozzátette: – Az elkövető fejlődik, talán új kihívást
keres.
– Nem tudhatja, hogy ugyanaz-e az elkövető – jegyezte meg Learman haragosan.
– Tényleg nem – felelte Reid. – De lehetséges. Talán az elkövetőnk fejlődik. Mindannyian úgy
kezdtük, hogy semmit sem tudtunk, aztán minél többet tanultunk, annál gyakorlottabbakká váltunk.
– Ez az elkövető valószínűleg állatokkal kezdte, még kiskorában – fordult Prentiss Learmanhoz.
– Gyakran előfordul, hogy amikor a gyerek állatot öl vagy boncol, a szülők tudományos
érdeklődésnek vélik, és nem a potenciális patológia korai jeleinek – mondta Reid.
– A gyilkos triász egyharmada – jegyezte meg halkan Gideon.
Learman felcsattant. – Micsoda? Mi a szent szar...
Warren nyomozó egy kézmozdulattal leintette. – Hallottunk erről, Gideon nyomozó, de nem igazán
tudom, mi az.
Gideon tiszteletteljes pillantást vetett Reidre.
– Három viselkedésminta van, amit a lehetséges gyilkos szociopátia korai jeleinek tekintünk –
magyarázta Reid. – Kegyetlenkedés az állatokkal, amit már említettünk, enurézis, vagyis ágyba vizelés
tizenkéttizenöt év felett... a szakértők nem igazán értenek egyet a pontos életkort illetően és a
pirománia.
– Ez elmélet vagy tudomány? – kérdezte Learman.
– Én leginkább tudományos elméletnek nevezném – felelte Reid. – Olyan sorozatgyilkosokkal
készített interjúk és gyermekkoruk elemzése, akiknél bizonyítható volt a triász létezése.
– Az elkövetőnknél egészen biztos jelen volt legalább az egyik, vagy ami még valószínűbb,
mindhárom jellemző, mielőbb mozgásba lendült – vélte Gideon.
– Mozgásba lendült, mire? – mordult fel Learman.
– Hogy embereket gyilkoljon.
Warren előredőlt a székén, szeme élesen csillogott a szemüvege mögött. – Vagyis azt hiszik, hogy
fokozni akarta az előző tettét; a hajléktalanok már nem jelentenek elég kihívást. Egy kicsit gyors, nem?
Mindössze négy áldozat után?
– Néha tényleg gyors – helyeselt Gideon –, de nagyon valószínű, hogy több mint négy alkalommal
gyilkolt.
A két nyomozó kissé dühösen nézett rá ennek hallatán. Gideon folytatta:
– A négy csak azt jelenti, hogy mennyi hullát találtunk meg. Charles Holcombe Kansas Cityben több
mint hatvan embert gyilkolt meg... és soha nem találtuk meg mindet, csak a háromnegyedük néhány
darabkáját.
– Ráadásul az, hogy az áldozatok a hajléktalanok közül kerültek ki, még tovább nehezíti a dolgot –
tette hozzá Morgan rosszkedvűen.
-2005-ben országos szinten tizenkét százalékkal nőtt a hajléktalanok száma; ezt tavaly egy kilenc
százalékos növekedés követte, a lawrence-i hajléktalanok száma mégis nagyjából változatlan maradt –
jegyezte meg Reid.
– Az önök városa talán kivétel, előfordul az ilyen
– bólintott Gideon, a nyomozókhoz intézve szavait.
– Vagy... olyan problémával állunk szemben, amiről mindaddig nem is volt tudomásuk, míg meg
nem találtuk az első holttesteket.
Learman és Warren aggódva nyugtázták az elhangzottakat.
– Ez a beszélgetés semmi esetre sem jelenti azt, hogy ugyanaz az elkövető, értik? De figyelembe kell
vennünk ezt a lehetőséget is. – tette hozzá Hotchner.
Gideon Emily Prentissre nézett, akivel az ember-rablási ügyet készültek kivizsgálni és biztatóan
rámosolygott. – Egyelőre vegyük ezt a lehetőséget. Legyünk nyitottak és kezeljük egyszerű
emberrablási ügyként, ami véletlenül éppen abban a körzetben történt, ahol a munkánkat végeztük.
– Egyetértek – helyeselt Prentiss.
Hotchner felállt. – Rendben, de menet közben úgyis felmerülnek még újabb akadályok. Ráadásul
eléggé szét leszünk szóródva. Legyetek óvatosak és nyitottak minden lehetőségre... és Gideon? Légy
szíves, tájékoztass!
Gideon bólintott, majd Learmanhez fordult.
– Felhívhatom a Kansas City-i FBI irodát technikai erősítésért? Nem szeretném nagyon belekeverni
őket, amíg nem tudjuk biztosan, hogy egy vagy két esetünk van-e.
– Nincs ellenvetésem. Elismerem, hogy teljesen lenyűgöz a beszélgetésük – felelte Learman, mire
Hotchner is ránézett.
– Kösz – mondta Gideon.
– Nos – szólt Hotchner és felállt –, nyűgözzetek le engem is valamivel. Esetleg valami eredménnyel.
Senki nem válaszolt. Immár felesleges lett volna a beszéd.

Bengie Gray rettegve és dideregve ébredt.

Arccal lefelé feküdt egy szőnyegdarabon, ami vizelettől és széklettől bűzlött, és a szagtól öklendezni
kezdett. Az alsónadrágját kivéve meztelen volt és megborzongott, amint rájött, hogy fogalma sincs, hol
van, hogy került ide és egyáltalán mi történt vele. A lába szabad volt, de kezét a háta mögé bilincselték,
érezte, hogy a hideg acél a csuklójába vág.
Szinte teljesen sötét volt.
A szemközti falon kis ablakokat látott, de súlyos, sötét függönnyel takarták el, és csak egy kevés fény
hatolt be a szélei mentén. Első reakciója az volt, hogy segítségért kiált. Aztán eszébe jutott, hogy vajon
kit riasztana fel a kiabálásával? Lehet, hogy segítség... de lehet az is, aki ezt tette vele.
Jobb, ha csendben marad, míg kideríti, hogy mi történt.
Az oldalára gördült, majd a térdét maga alá húzva megpróbált felállni. Felemelkedett, és az ördögbe
is, felbillent. Újra meg újra megpróbálta, míg negyedszerre sikerült lábra állnia. Görcsbe rándult
gyomra a torkába tolult, ezért összeszorította a száját, nehogy hányjon.
Kényszerítette magát, hogy az orrán keresztül lélegezzem, míg háborgó gyomra lecsillapodott, majd
felmérte a környezetét.
Hosszú, keskeny, bútorozatlan szobában volt. Lakókocsi, villant át az agyán. Az egyetlen,
amelyiknek ilyen redves szőnyege lehet. Lassan mozogva, még mindig lomhán és szédelegve attól a
valamitől, amit beadtak neki, megpróbált továbbmenni.
Egy fél fal, pulttal és mosogatóval választotta el a szobát az aprócska konyhától. Odabent a sarokban
egy hűtőt látott nyitott ajtóval, amitől Bengie rájött, hogy... nincs áram.
Ölni tudott volna egy korty vízért, de sehogy nem érte el a csapot megbilincselt kézzel, már ha
egyáltalán volt víz...
Esélye sem volt arra, hogy a pultra felülve megpróbálja kinyitni a vízcsapot, mint ahogy arra sem,
hogy kinyissa valamelyik szekrényajtót a mosogató felett vagy az alatta levő tűzhely ajtaját.
Bengie úgy figyelt, ahogy még soha, még a Kansasi Egyetem előadásain sem. Talán, gondolta, ha
jobban figyeltem volna a suliban, most nem lennék ekkora szarban.
Nem hallott semmit.
Semmi. Se egy madár vagy bogár, se szél, semmi. Bengie Gray már hónapok óta hajléktalan volt, de
még soha életében nem érezte magát ennyire egyedül. Valaki foglyul ejtette, ebben biztos volt. Hogy mi
célból, arról fogalma sem volt, de kitalálhatta, szavak, képek... rablás, kínzás, gyilkosság... mire a
gyomra ismét görcsbe rándult.
Ki kellett mennie.
Nagyon ki kellett mennie.
A lakókocsi távolabbi végében volt egy folyosó, de Bengie semmi pénzért nem akart beljebb hatolni
ebbe a szemetes pokollyukba. A válaszfallal szemközti fal végén észrevett egy ajtót, és bár kitalálhatta,
hogy zárva van, azért tett egy próbát.
Hátát az ajtónak támasztva végül sikerült megragadnia és elfordítania a gombot. Az ajtónyitó egy-
két centiméternyire megmozdult, majd elakadt.
Zárva.
Újra megpróbálta, de ugyanazzal az eredménnyel járt. Az ajtó egyértelműen zárva volt, de egy kicsit
mintha megmozdult volna. Vajon mennyire van bezárva?
A feltörő pánik ellenére Bengie tervet készített. Elindult a nappaliban a fél fal felé, az elhelyezkedése
miatt úgy gondolta, hogy van esélye berúgni az ajtót. Mindenesetre egy próbát megér.
Meg kell próbálnia.
Kapkodva vette a levegőt a száján keresztül, megpróbálta feltüzelni magát, ahogy a focistákat látta a
meccs előtt, aztán megiramodott, vállával megcélozta az ajtót és dühében felnyögött, ahogy az ajtónak
csapódott.
A nyögés azonban kiáltássá erősödött, amikor a fájdalom belehasított a vállába és a nyakába, majd
le a gerincén, mintha elektromos áram szaladt volna végig minden idegszálán.
Ám a következő pillanatban meglepődve tapasztalta, hogy az ajtó kiszakadva a keretből, hangos
reccsenéssel kinyílt. Az öröme pontosan egy másodpercig tartott, amíg átlépett az ajtón és rájött, hogy
majdnem egy méter magasan van, lépcső meg sehol. Mire ezt felfogta volna, a lendület és a gravitáció
miatt már a földön is volt.
Legelőször az orrát ütötte meg, ami hatalmas reccsenéssel és még nagyobb fájdalommal darabokra
törött. A teste olyan erővel csapódott a mocskos földnek, hogy a tüdejéből is kiszorította a levegőt.
Amint ott hevert, az orrából dőlő vért belélegezve, sikerült annyira oldalra fordulnia, hogy a száját
kinyissa, és kiköpje a felgyülemlett vért.
Most már kiáltani sem tudott.
Kelj fel, sürgette az agya, de a teste mintha nem is hallotta volna. Az arcán végigfolytak a könnyei,
aztán végre sikerült újra normálisan lélegeznie, még mindig vért köpködve, amint ismét megpróbált a
lábára állni.
Hasztalan.
Aztán érezte, hogy valaki hátulról felsegíti.
Vajon a fogvatartója vagy segítség?
Ismét elöntötte a pánik, és amint érezte, hogy a lába megbírja, Bengie hátrafordult, s egy nagyjából
vele egykorú kölyköt pillantott meg. A kölyök arcát végigfuttatta a memóriabankján, de nem talált
egyezést. A fiú mosolygott.
Bengie megpróbált visszamosolyogni, de minden porcikája sajgott.
– Mégis mit képzelsz, hová mész, baszott-képű?
Egy ököl lendült felé, és egyenesen állon találta.
Egy pillanatig fehér fényt látott felvillanni, majd éles, ugyanakkor vakító fájdalmat érzett, aztán
elmerült a jótékony sötétségben.
 Ötödik fejezet

Jason Gideon különleges ügynök az anyósülésen ült Warren nyomozó mellett, hátul Prentiss és Jareau
utazott a húszperces út alatt, ami kellemes környéken vezetett egészen a Bonder házig.
Lawrence már sötétbe burkolózott, de Gideon jól látta a hatalmas, kétemeletes téglaépületet a
háromállásos garázsával. Az utca tele volt hasonló otthonokkal. A megvilágított 714-es házszámot a
postaláda fölött helyezték el.
Az ízléses lépcsőfeljáróról lerítt, hogy az itt lakó Bonder családnak van pénze, ám az emberrablók
rendszerint olyan családokat pécéztek ki maguknak, akiknek otthona sok pénzről árulkodott,
legalábbis olyan esetekben, amikor a váltságdíj volt az elsődleges indok, mint amilyennek ez is látszott.
Még korai lenne erről nyilatkozni, mondta magában Warren nyomozó, miközben jelöletlen Ford
Crown Victoria gépkocsijával leparkolt a ház előtt és kikapcsolta a fényszórókat.
Már vártak rájuk.
Mielőtt elindultak a Rendészeti Központból, Gideon felvette a kapcsolatot a Kansas City-i
rendőrséggel és egy ügynököt tájékoztatott arról, hogy csapatával a Holcombe-ügyön dolgoznak.
Morris Parker értelmes ügynök volt, aki már húsz éve dolgozott a pályán. Parker ígéretet tett, hogy
útban Lawrence felé felveszi a technikai csapatot is, hogy mielőbb figyelni tudják Bonderék
telefonhívásait.
A váltságdíj-követelő levelet számítógéppel írták, és valószínűleg tintasugaras nyomtatóval
nyomtatták. A levél eredetének kiderítése az eljárás része volt. Az eredetit minden bizonnyal a
lawrence-i bűnügyi laborba vitték, a másolata Gideon ölében feküdt. Szükségtelen volt újra elolvasni; a
levél rövid volt és tömör.

HA VALAHA AZ ÉLETBEN MÉG EGYSZER

LÁTNI AKARJÁK A LÁNYUKAT,
FIZESSENEK 68.000 DOLLÁRT.
UTASÍTÁS KÉSŐBB. NE SZÓLJANAK A ZSARUKNAK!!

A tornác elég nagy volt ahhoz, hogy Warren nyomozó és a teljes VKE csapat elférjen rajta. A csengő
hangjára felgyulladt a kinti villany, és a kinyíló ajtóban egy középkorú férfit pillantottak meg, a bal
oldalán elválasztott enyhén őszes hajjal, égszínkék szeme vörös volt a sírástól. Rózsaszín ingének a felső
gombját kigombolta, lazán megkötött nyakkendőt, fekete öltönynadrágot és fekete papucscipőt viselt.
– Mr. Bonder – üdvözölte Warren hivatalos mosollyal. – Az urak és a hölgy az FBI-tól vannak.
A férfi kissé üveges szemmel tanulmányozta Gideont. Úgy tűnt, mintha megfelelő válasz után
kutatott volna, de sikertelenül.
– Jason Gideon vagyok, Mr. Bonder. Sajnálom, ami történt – nyújtott kezet Gideon.
Bonder megfogta és megrázta a felé nyújtott kezet.
– Köszönöm, hogy eljöttek – felelte gépiesen.
A kifejezés helyénvalónak tűnt – mintha az FBI csapat részben vendége lenne –, ám Gideon nagyon
jól tudta, milyen elgyötörtek lehetnek a szülők.
Hogy némileg enyhítse a feszültséget, Gideon egyenként bemutatott mindenkit, Bonder mindenkivel
kezet rázott és még mosolyogni is próbált, bár az elég fájdalmasra sikeredett.
Ezután fagyos csend állt be a tornácon, mintha az eltűnt lány apja teljesen kimerítette volna
társadalmi repertoárját.
– Esetleg bemehetnénk, uram? – kérdezte halkan Gideon.
Az összezavarodott férfi bólintott. – Elnézést... hát persze... elnézést... kérem – majd oldalra lépett és
beinvitálta őket.
Mexikói járólappal kirakott előszobába léptek, jobbra egy kis asztalkán friss virág volt egy vázában.
Balra volt a lépcső. Az előszobából nyílott a konyha és egy nagyszoba, jobbra a szokásos étkező, Bonder
fekete öltönyzakója a legközelebbi szék hátán lógott.
Rögtön balra tőlük egy sor félig nyitott franciaajtón keresztül a nappaliba lehetett jutni, ahová
Bonder bekísérte őket.
A szoba kisebb volt, mint Gideon az épület külseje alapján feltételezte. Balra tőlük a
panorámaablakot súlyos függönyök mögé rejtették. A szemközti fal mentén elhelyezett alacsony, bézs
színű heverőn egy vonzó, bár kissé megtört, középkorú nő ült, csinos alakját kihangsúlyozta a
világosbarna V-nyakú pulóver és homokszínű nadrág, papucsba bújtatott lába szinte alig érintette a
süppedős szőnyeget.
– Ő Kathy édesanyja, Patti – mondta Bonder.
A nő semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy felálljon a heverőről. Hullámos szőke haja a vállára
omlott, telt ajkai határozott rosszallást fejeztek ki, kivörösödött sötétkék szeme duzzadt volt a sírástól.
– Drágám – szólította meg gyengéden Bonder –, ők FBI ügynökök. Segíteni jöttek.
Mrs. Bonder rájuk emelte a tekintetét, mintha korábban észre sem vette volna őket; ugyanolyan
zavarodottan viselkedett, mint korábban a férje az ajtónál.
– Sajnálom – fordult Bonder Gideonhoz, ismét megkísérelve egy elkínzott mosolyt. – Bocsássanak
meg, máris elfelejtettem a nevüket. Egyszerűen nem fog az agyam.
– Megértem – felelt Gideon, majd néhány lépéssel közelebb lépett a nőhöz, és megfogta a mahagóni
dohányzóasztalon nyugvó kezét. – Jason Gideon vagyok.
A nő pár centit előrehajolt és erőtlenül kezet fogott vele.
Gideon röviden bemutatta Warrent, Prentisst és Jareau-t, amit Mrs. Bonder egyetlen kurta
biccentéssel nyugtázott.
A heverő sarkainál egyenes hátú karosszékek álltak egy vonalban a dohányzóasztallal, csaknem
kettéosztva a nappalit. A franciaajtós falon két nagy mahagóni polc volt, tele keménykötésű
sikerkönyvekkel. A díványtól balra álló karosszék mögött további franciaajtó nyílt a nagyszobára,
melynek nyilvánvalóan a hatalmas falra szerelt plazmatévé volt a középpontja.
A nappaliban nincs tévé, figyelte meg Gideon.
Gideon rájött, miért ebben a ridegebb és formálisabb szobában tartózkodnak a sokkal
kényelmesebb és családiasabb helyiség helyett: Bonderék megpróbálták távol tartani magukat
mindentől, ami a lányukra és a hirtelen feldúlt, megszokott családi életre emlékeztette őket.
Mrs. Bonder hirtelen felegyenesedett. Megpróbált derűs arcot vágni, de nem igazán sikerült neki.
– Nem akartam udvariatlan lenni. Kérem, üljenek le.
Warren és Jareau állva maradt, de Gideon és Prentiss helyet foglalt egy-egy széken, az előbbi a Mrs.
Bonderhez közelebbit választotta.
A férj a felesége mellé ült és megfogták egymás kezét. Ettől az ösztönös mozdulattól Gideon kissé
jobban érezte magát. Ez a két ember egymásból merít erőt, Isten ajándéka ilyen nehéz helyzetben...
Gideon adott nekik pár percet, mielőtt megszólalt.
– Sajnálom, hogy ezt kell kérnem, Mr. Bonder, de nem kísérné ki Prentiss nyomozót a konyhába?
Szeretne néhány kérdést feltenni önnek.
Bonder a feleségéről Gideonra nézett. – Bármilyen kérdésük lenne, Gideon ügynök, nyugodtan
feltehetik itt is.
– Az a helyzet, uram, hogy nem – villantotta rájuk Gideon a legkedvesebb mosolyát.
A házigazda értetlenül rázta a fejét.
Gideon kénytelen volt a szemébe mondani az igazságot. – Külön kell kikérdeznünk önöket.
Bonder rosszallóan nézett rá, a kirakós darabjai gyorsan összeálltak, elmúlt a sokk okozta
tompultság.
– Azt akarja mondani, hogy gyanúsítottak vagyunk?
– Nem, uram. Azt akarom mondani, ami az előírás, külön kell kikérdeznünk önöket. Együtt esetleg
befolyásolhatnák a másik válaszát, így viszont sokkal tisztább képet kapunk a...
– Szóval mégis gyanúsítottak vagyunk. – Bonder hangjából keserűség csengett ki. – A lányunkat
elrabolták, és minket gyanúsítanak? Így akarja kideríteni, mi történt Kathyvel?
Gideon jobban szemügyre vette az előtte ülő férfit.
Gerald Bonder sikeres üzletember volt, aki megszokta, hogy ő irányítja a dolgokat, aki támad, ha
sarokba szorítják, ahogy nyilvánvalóan most is érezte magát. Gideon tudta, az lenne a leghatásosabb,
ha viszonttámadna, de végül meggondolta magát.
Bonder felállt; a felesége halálra volt rémülve.
 – Érti, amit mondok, Gideon?
– Én értem – válaszolt Gideon, alig hallhatóan. – De önnek is meg értenie. Ha tovább akadályozza a
csapatom munkáját, két nemkívánatos dolgot idéz elő. Egy: megakadályoz abban, hogy a lánya után
kutassunk, kettő: gyanakodni kezdek, hogy vajon miért teszi ezt.
Talán Gideon halk beszéde – vagy esetleg a hatásuk miatt – , Bonder megdermedt, az ügynök nem
tudta, melyikre reagált így. Mindenesetre Bonder mozdulatlanná dermedt.
– Nem áll szándékomban megnehezíteni a helyzetét – folytatta Gideon. – Én is szülő vagyok.
Megértem. De mindenekelőtt segítsen nekünk abban, hogy mielőbb épségben előkerítsük a lányát.
Ehhez pedig mindenben együtt kell működniük. Hajlandó ezt megtenni, uram?
A válasz nem Bondertől, hanem a feleségétől jött.
– Igen! Bármit megteszünk! Gerry, kérlek, tégy meg mindent, amit kérnek. Te magad mondtad,
hogy segíteni jöttek.
Gideon hangja továbbra is halk és nyugodt maradt. – Köszönöm, Mrs. Bonder... Uram? Hajlandó
kimenni a konyhába Prentiss ügynökkel, hogy végre elkezdhessük?
Bonder bólintott. – Igen. Igen, persze.
Prentiss is felállt, és Jareau-hoz fordult. – JJ, velünk jönnél?
– Hogyne – felelt Jareau és rövid, hivatalos mosollyal a vendéglátói felé biccentett.
– Mr. Bonder – kérdezte Prentiss mutatná az utat a konyha felé, kérem?
A férfi egy pillanatig dermedten bámult rá, majd, mint egy zombi, kikísérte a két ügynököt arra,
amerről jöttek, otthagyva Gideont és Warrent a feleségével.
A maga részéről Warren nyomozó csendes megfigyelőként a sarokban üldögélt. Nem beszélték meg,
de számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy Gideon kérdezi ki az áldozat anyját.
Mrs. Bonder kissé előrehajolt, a szemében eltökéltség tükröződött.
– Elnézést kérek a férjem viselkedéséért, Mr. Gideon. Gerry nem szokott...
Tehetetlenség, gondolta Gideon.
– Tudja, nem szokott hozzá, hogy ne ő irányítsa a dolgokat.
– Elkötelezett apa, aki aggódik a lányáért – vetett véget a bocsánatkérésnek Gideon. – A helyében
más is ugyanígy viselkedne.
A nő szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Köszönöm... köszönöm a megértését.
– Én köszönöm az önökét, Mrs. Bonder. Kathy az egyetlen gyermekük?
Mrs. Bonder bólintott, száját összeszorítva, remegő állal. A kezében egy zsebkendőt gyűrögetett,
amiből egy egész doboz volt mellette a kanapén.
– Mindketten karrieristák voltunk – szólalt meg végre. – Gerryvel úgy határoztunk még a
házasságunk elején, hogy inkább legyen csak egy gyerekünk, és rendesen neveljük fel, semhogy...
mindenesetre
Kathy igazi boldogság nekünk, tökéletes gyermek. Nem is álmodhattunk volna jobbat, főleg a mai
világban. De most ez a rémálom...
– Kezdjük az elején – javasolta Gideon.
A nő kissé összeszedte magát és Gideonra emelte a tekintetét; valahol mélyen legbelül megértette,
hogy ő is, meg a férje is gyanúsított, és a gyermeke érdekében mielőbb tisztázni akarta magukat.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy mit kell tennie azért, hogy Gideont is meggyőzze erről.
– Tegnap délután fél négy körül értem haza az iskolából – mondta. – Angolt tanítok a George
Washington Carveren. Kathy általában nem ér haza kilenc-tíz óra előtt. Filmezést és drámát tanul a
Kansasi Egyetemen.
– Filmrendező akar lenni? – kérdezte Gideon biztató mosollyal.
– Nem, bár szereti a filmeket. Többet tud az én korombeli filmekről, mint én magam... Nem, ő
színésznő akar lenni. Már a középiskola óta főszerepeket játszik az iskolai színdarabokban. Ő játszotta
Baker feleségét is az Into de Woods-ban.
– Nem semmi – bólintott elismerően Gideon. – Énekel is?
– Ó, igen. Csodás jövő elé néz... – A saját szavai hallatán Mrs. Bonder nyelt egyet, újabb zsebkendő
után nyúlt, megtörölte a szemét és kifújta az orrát.
– A próbák és egyebek miatt Kathy mindig későn ért haza. Bár bentlakó diák, itthon lakik, ezért
ragaszkodunk hozzá, hogy folyamatosan tartsuk a kapcsolatot. Mindig felhív, amikor vége van az
utolsó órájának, általában négy körül. Tegnap bent maradtam elvégezni a papírmunkát, és vártam,
hogy hívjon... de nem hívott – rázta meg a fejét.
– Ez szokatlan volt?
– Ez az első alkalom, hogy nem hívott fel.
– Van mobiltelefonja?
– Természetesen. De amikor megpróbáltam felhívni, a hangpostafiókja jelentkezett. Hagytam neki
egy üzenetet, hogy hívjon fel.
– Gondolom, többször is megpróbálta felhívni.
– Igen, Mr. Gideon. Újra meg újra megpróbáltam. Hétszer vagy nyolcszor. A telefontársaság is meg
tudja erősíteni. Gerry is többször hívta.
Gideon felszegte a fejét. – És minden alkalommal csak a hangpostafiókja jelentkezett?
– Minden egyes alkalommal.
Gideon bólintott. – Láthatnék egy fényképet Kathyről?
– Már adtam egyet a nyomozónak – mondta Mrs. Bonder, Warrenre mutatva.
– Csak éppen látni szeretném – szabadkozott Gideon mosolyogva. – Egy nem túl régit, ha lehet.
Mrs. Bonder a polcokhoz lépett, kiválasztott egy bőrkötésű kötetet és visszaült a kanapéra. A
fényképalbumot lapozva hamarosan megtalálta, amit keresett.
– Ez húsvétkor készült – mondta, és átnyújtotta Gideonnak a fényképet. Kathy Bonder helyes lány
volt – Gideon tudta, nem helyénvaló a mai világban ilyet mondani, de hát végül Kathy húszéves.
Mindentől függetlenül tényleg helyes lány volt, vállig érő haja csaknem olyan szőke, mint az anyjáé,
apjától világoskék szemét örökölte.
A húsvéti fotón a virágmintás ruhás Kathy az anyja mellett pózolt, aki szintén virágmintás ruhát
viselt, olyanok voltak, mint két nővér.
– Bájos – jegyezte meg az ügynök.
– Köszönöm. Jól sikerült nap volt.
– Ez tavaly húsvétkor készült? – kérdezte Gideon oldalra hajtott fejjel.
– Nem, idén. Néhány héttel ezelőtt.
Érdekes... csak néhány hete készült, és Mrs. Bonder máris gondosan elhelyezte a fényképet egy
drága bőrkötésű albumban.
– Mikor kapták meg a váltságdíj-követelő levelet? Mrs. Bonder hosszan kifújta a levegőt, szeme
összeszűkült. – Ma reggel. A reggeli újság gumiszalagja alá volt begyűrve.
Gideon Warren nyomozóra pillantott.
– A papíron csak Bonderék és az újságkihordó ujjlenyomatai voltak – mondta halkan Warren. –
Nincsenek ujjnyomok a papíron. Körbejártuk a szomszédokat is, de nem láttak, nem hallottak semmi
szokatlant.
Gideon egy biccentéssel megköszönte a nyomozónak, majd ismét az elrabolt lány anyjához fordult.
– Van Kathynek barátja? Jár valakivel?
A nő megrázta a fejét. – Nem igazán. Minden idejét lefoglalja a filmiskola és főleg a színjátszás.
Randizott, de biztosan nem élete szerelmével. Volt néhány fiatalember... A nevüket már megadtam
Warren nyomozónak, amikor korábban itt járt.
– Most ellenőrizzük őket – mondta Warren Gideonnak.
Gideon ismét Mrs. Bonder felé fordult. – Volt esetleg Kathynek valami gondja az iskolában, esetleg a
munkahelyén?
Mrs. Bonder a fejét rázta. – Az iskola volt Kathy főállása, nem tudunk másról.
– Talán nem jött ki valakivel a kollégiumban. Egy rendezővel, esetleg valamelyik színésztársával?
– Nem, minden rendben volt az iskolában, legalábbis mi úgy tudjuk. Ott nincsenek szülői
értekezletek, mint a középiskolában. Ráadásul most nem is szerepel semmiben.
– Holnap beszélünk a barátaival és a tanárokkal is – vágott közbe Warren.
Gideon egyetértően bólintott, majd ismét Mrs. Bonderhez intézte a szavait. – A férjének vagy önnek
sem volt semmi gondja, esetleg haragosa?
A nő gondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt.
– Senki, aki szóba jöhetne.
– Talán egy kicsapott diák a Carverból... vagy a férjének egyik elégedetlen alkalmazottja?
– Nem. Senki nem jut az eszembe.
– A levélben megjelölt összegnek van valamilyen különösebb jelentősége a családja számára?
Hatvannyolcezer dollár?
 – Nem. Elég... szokatlannak tűnik.
– Elképzelhető, hogy ennél többet is tudnának fizetni?
– Igen.
– Nem lehetséges, hogy van ilyen összegű megtakarításuk vagy bankbetétük?
– Nem.
-És az emberrablóról sem hallottak azóta, hogy megkapták a levelet?
A nő megrázta a fejét, és ismét eleredtek a könnyei.
– Az, hogy nem jelentkezett, még nem jelent semmit – nyugtatta meg Gideon. – Az ilyen dolgok
nincsenek időhöz kötve.
A jelek szerint nem sikerült teljesen meggyőznie az asszonyt, mivel újabb zsebkendő után nyúlt.
Mielőtt Gideon feltehette volna a következő kérdést, megszólalt az ajtócsengő.
Mrs. Bonder önkéntelenül is felállt, akárcsak Gideon. Feltűnt, hogy Warren nyomozó kezét lazán a
csípőjére csatolt fegyverére helyezte.
Gideon az FBI műszaki személyzetére számított, de az is elképzelhető volt, hogy ha elég magabiztos
és beképzelt, maga az emberrabló áll az ajtóban. Elvégre képes volt a váltságdíj-követelést is a küszöbre
tenni.
Mrs. Bonder áthaladt a franciaajtók mellett, mögötte Warren nyomozó, akinek keze most már a
pisztolya agyán nyugodott, a sort Gideon zárta.
Prentiss, Jareau és Mr. Bonder is kijött a konyhából az előszobába, mindannyian riadt tekintettel.
Amint
Mr. Bonder az ajtó felé indult, Prentiss elfoglalta helyét a folyosó felénél, Warren nyomozó pedig
Mrs. Bonder és az ajtó közé állt.
Mindenkinek pattanásig feszültek az idegei, és talán a rendfenntartó csapat is túlzottan óvatos volt,
de inkább a túlzott biztonságot választották, semmint a tévedés lehetőségét.
A még mindig zaklatott Mr. Bonder kinyitotta az ajtót Morris Parker és néhány más ügynök előtt.
– Minden rendben – mondta halkan Gideon, előrelépve Mr. Bonder mögül.
Prentiss és Warren is szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– FBI, Mr. Bonder – mondta Parker, és felmutatta az igazolványát. – Morris Parker különleges
ügynök. Bemehetünk?
– Igen, persze, kérem – mondta Bonder, már sokkal magabiztosabban. Prentiss a jelek szerint már
végzett a kihallgatással, később majd beszámol Gideonnak.
Parker belépett, nyomában egy másik ügynökkel. Jareau bemutatta őket egymásnak és mindenki
mindenkivel kezet fogott.
A magas és testes Parkernek világosbarna haja volt, a feje tetején kis kerek, tonzúraszerű kopasz
folttal, hatalmas barna szeme, egyenes orra és tokás, mégis hegyes álla. Fehér inget viselt tengerészkék
zakóval, barna nyakkendővel és sötétszürke nadrágot, a zakó szabása majdnem teljesen elrejtette a
csípőjére csatolt fegyvert.
De csak majdnem.
Parker mellett egy ismerős kinézetű ügynök állt, de Gideon hiába kutatott az emlékezetében, nem
bírt rájönni, honnan ismerheti.
– Ő a társam – mutatta be Parker. – Jeff Minet.
Gideon már emlékezett a harminc év körüli ügynökre Alabamából. Minetnek jó kis ízes akcentusa
volt, amit kedve szerint tudott eltüntetni és újra elővenni. A szőke, kékszemű, szinte az árja fajt
reklámozó poszterre kívánkozó Minet (Gideon emlékei szerint) legalább annyira szívós volt, mint
amilyen okos, márpedig elég okos volt. Gideon nem tartotta kizártnak, hogy egy napon ő maga is a
VKE csapat tagjává válhat.
A kisebb ügynöksereg behordta a házba a felszereléseket tartalmazó ládákat és dobozokat meg a
kábeleket, és engedélyre sem várva végigsöpörtek a bejáratnál összegyűlt csoport mellett. Ketten
felmentek az emeletre, hárman az étkezőbe, ketten a nappaliba, a többi három pedig egyenesen a
konyha felé vette az irányt.
Mialatt Jareau eligazította a technikusokat, hogy hová pakoljanak, Gideon, Prentiss és Warren
Parkerrel és Minettel tanácskozott. A Bonder család hallótávolságon kívül, a csukott ajtó mögött volt,
így az ügynökök nyugodtan összevethették a jegyzeteiket.
– Benne vannak? – kérdezte Parker minden bevezetés nélkül, de hangjában nyoma sem volt
rosszhiszeműségnek.
 Gideon Prentissre nézet, aki kurtán megrázta a fejét, és elhúzta vörösre rúzsozott ajkát, ami nála azt
jelentette, hogy a kihallgatás hasonló eredménnyel járt, mint Gideoné.
– Nem – felelte Gideon. – Szerintünk nincsenek benne.
– Rendben – mondta Parker. Nem volt kíváncsi a részletekre, hogy mi alapján jutottak a profilozók
erre a következtetésre. – Hogyan tovább?
– Még nincs hír az emberrablóról – mondta Gideon, az órájára pillantva. – És lassan későre jár.
– Van valami jelentősége?
– Van. Ha én lennék az emberrabló, és halálra akarnám rémíteni ezt a családot, az éjszaka kellős
közepén hívnám fel őket.
– Vagyis azt akarja, hogy egész éjjel itt maradjunk – összegezte Parker.
– Igen. A csapata ért a telefonlehallgatáshoz. Tegyék a dolgukat, mi nem akadályozzuk őket. Ha késő
estig nem jelentkezik az emberrabló, reggel az lesz az első dolgom, hogy a csapatommal elmegyünk az
egyetemre, kikérdezzük Kathy barátait és tanárait, és megpróbáljuk nyomon követni a napját.
– Akarja, hogy kikérjük a biztonsági felvételeket a kollégiumból, vagy elkéri maga?
Warren nyomozó emlékeztette a jelenlevőket, hogy kinek a futama is ez. – A mi helyszínelőink már
jártak az egyetemi biztonságiaknál – mondta. – Az embereink most ellenőrzik a videókat.
– Úgy tűnik, mindenkinek megvan a feladata – mondta Parker, viccelődés és mesterkéletlenség
nélkül. – Akkor miénk a család. Ha történik valami az éjszaka folyamán, jelentkezünk. Egyéb?
Gideon egy pillanatig gondolkodott. – Beszéljünk a váltságdíj követelő levélről.
– Oké.
– Nincs benne semmi különleges, az összeget kivéve. Nincs semmi értelme. Még ha véletlenül is
rabolta el ezt a lányt, az emberrabló személyesen hozta el a váltságdíj követelő levelet ide, a házhoz.
Látni akarta, hogy van-e annyi pénzük, amennyit követel. Miért nem rakott hozzá még egy vagy két
nullát?
– Hatvannyolcezer átkozottul furcsa összeg, egykét nulla ide vagy oda – jegyezte meg Minet.
– A mi munkánk a logikán alapszik – jegyezte meg Gideon. – Arról szól, hogy megpróbáljuk
megérteni, mi áll az elkövetők viselkedése mögött.
– Ezzel nem mondtál semmi újat, Gideon – jegyezte meg szárazon Parker.
Gideon, mintha meg sem hallotta volna, folytatta: – Az a helyzet... hogy fogalmam sincs, miért éppen
ezt az összeget követeli az emberrabló. Emily?
Prentiss értetlenül vállat vont. – Semmi értelme, hacsak nem valamifajta csíny... de ha csak egyszerű
csíny, akkor hol a lány?
– Ezeknek az embereknek sokkal több pénzük van, mint hatvannyolcezer dollár – ráncolta a
homlokát Gideon –, bár Mrs. Bonder nem tulajdonít semmilyen jelentőséget az összegnek. Nincs ilyen
összegű megtakarításuk, sem bankszámlájuk.
Prentissre nézett. – Mr. Bonder nem bocsátott el senkit, akinek ennyi lenne az éves jövedelme?
– Nem – felelt Prentiss. – Ezt már kielemeztük. De eszembe jutott a Jon-Benet eset, az is elég furcsa
volt.
– Mi volt benne a furcsa? – érdeklődött Parker. – A váltságdíj összege megegyezett az apa által
nemrégiben kapott jutalom összegével. Ennek a nyakatekert összegnek biztos, hogy van valamilyen
jelentősége… mielőbb rá kell jönnünk, hogy mi az.
Legalább fél percig csak álltak ott a sötétben és hallgatták a tücsökcirpelést.
Végül Gideon törte meg a csendet. – Rossz érzésem van. – Tanárosan felemelt mutatóujjával a
kansasi FBI ügynökök felé intett. – Ha ma este beszélnek ezzel a fickóval, legyenek óvatosak.
– Úgy lesz. – Minet szavai tisztán csengtek, déli akcentusát mintha elfújták volna.
– Maga a tárgyaló, Jeff?
– Igen, uram.
– Van tapasztalata?
– Igen, uram. Ne aggódjon; nem engedem, hogy ez a bitang bántsa a lányt.
Gideon szomorúan mosolygott a fiatal ügynökre.
– Engem nem kell meggyőzni.
Prentiss sápadt elefántcsontszínű bőrével és a sötétben csaknem feketének tűnő ajkaival hozzátette:
– Egyetlen dolgot tudunk az ismeretlen elkövetőnkről.
Minden tekintet rászegeződött.
– Ki az, aki 68.000 dollár váltságdíjat követel egy gyönyörű fiatal lányért a jómódú családjától?
Nyilvánvaló, hogy nem sokra becsüli az emberéletet – folytatta.
Ezt senki nem vitatta.
Miután visszatértek a házba, Bonderékkel is ismertették a forgatókönyvet. A telefonokat
bedrótozták, a magnó készenlétben, a technikusok ültek vagy álltak, attól függően, ki melyik felszerelést
kezelte.
Bonderék kimerülten ücsörögtek a nappaliban egymásba kulcsolt kézzel, mint két összetört szívű
szerelmes, míg az ügynökök és Warren nyomozó még egy utolsó eligazítást tartottak az étkezőben.
Gideonhoz hasonlóan Prentiss és a nyomozó is indulni készült, amikor az egyik FBI széldzsekis
technikus lépett hozzájuk.
– Kathy Bonder mobiltelefonját tegnap délután, egy óra körül kikapcsolták – mondta a fiatal,
huszonéves afroamerikai. – Akkor még az egyetem területén tartózkodott.
– Honnan tudja? – kérdezte Gideon.
– Amikor a telefont bekapcsolják, az „szól" a legközelebbi adótoronynak. Kathy Bonder telefonja
utoljára tegnap délután egy óra négy perckor jelzett a toronynak. Azután kikapcsolták... és azóta is ki
van kapcsolva.
– Le tudja nyomozni a telefonját?
A technikus nemet intett. – Amíg ki van kapcsolva, nem.
– Elképzelhető, hogy maga Kathy Bonder tervelte ki? – tette fel Parker a meglehetősen rosszul
hangzó kérdést.
Gideon vállat vont. – Leszámítva a váltságdíj-követelő levelet, a telefonra nagyon egyszerű a
magyarázat: lehet, hogy ő maga kapcsolta ki, mielőtt bement órára. Mindenesetre újra beszélek a
szülőkkel. Ezúttal mindkettőjükkel.
A négyes csoport visszament a nappaliba, a többiek Gideon mögött sorakoztak. Mr. és Mrs. Bonder
a kanapén ült, megviselte őket az elmúlt huszonnégy óra.
– Tudom, hogy most nagyon nehéz önöknek – kezdte Gideon –, és mi mindent megteszünk, hogy
segítsünk... de fel kell tennem még néhány kérdést.
– Rendben – válaszolt Mr. Bonder. Teljesen apátiába süllyedt, már harcolni sem volt kedve.
– Ezt a kérdést a legnehezebb feltenni a jelen körülmények között, de túl kell esnünk rajta.
Elképzelhető, hogy valami módon a lányuknak köze van ehhez?
Mr. Bonder tekintete elsötétült, a felesége elsápadt és a meglepetéstől tátva maradt a szája.
– Nos, van hozzá köze vagy nem? – kérdezte csípősen Mr. Bonder. – Ő a kibaszott áldozat.
– Gerry... – csitította a felesége. – Mr. Gideon nem úgy értette.
– Tudom, hogyan értette. Arra gondolt, vajon a lányunk képes-e pénzért megzsarolni a szüleit.
– Bár lenne – sóhajtott fel Mrs. Bonder. – Akkor legalább biztonságban lenne, akkor tudnánk, hogy
biztonságban van...
– Hülyeség – felelte Bonder csípősen. – Kathy mindig mindent megkapott, amire csak vágyott,
minden támogatást...
– Mr. Bonder – szakította félbe Gideon –, Kathy húszéves és a szüleivel lakik. A legtöbb fiatal
számára a kollégium azt jelenti, hogy kikerülhet a szülői felügyelet alól, rendszerint anyu és apu nélkül
új városba költözik, és megtapasztalja a felnőtt élettel járó felelősséget. Bármennyire szeretik is,
beláthatja, már megbocsásson, hogy a lányuk számára önök csak terhet jelentenek.
– Terhet? – fakadt ki dühösen Bonder.
Gideon csillapítóan felemelte a kezét. – Ha jobban belegondol, meg fogja érteni, miért kérdezem. Azt
mondták, hogy Kathy színész, ráadásul igen tehetséges. Biztosra kell mennünk, hogy nemcsak szerepet
játszik, hogy így próbáljon kiszabadulni a szülői felügyelet alól.
Bonder mély levegőt vett, kifújta, majd végül bólintott. – Megértem. De teljesen kizárt.
Mrs. Bonder, érthető módon védekezve, hozzátette: – Nagyszerű kapcsolatunk van a lányunkkal.
Mindenben támogattuk, ő pedig a szeretetünkért és támogatásunkért cserébe mindig őszinte volt
hozzánk, mindig elmondta, éppen mi jár az eszében vagy mi történt vele. Ha pénzt akart, vagy
valamiért pénzre volt szüksége, mindig adtunk neki.
Bonderezzel szemben zavartnak látszott. Gideonhoz hasonlóan a jelek szerint ő is rájött, hogy lehet,
hogy a feleségével együtt könnyen tűnhetnek olybá, mintha a szeretetükkel megfojtanák a lányukat.
Gideon gyorsan témát váltott. – Van valami ötletük, miért kapcsolhatta ki Kathy a mobiltelefonját
tegnap délután?
– Tudják, hogy mikor kapcsolta ki? – kérdezte Mrs. Bonder.
 – Délután egy óra körül.
– Színjátszó óra – vágta rá habozás nélkül Mrs. Bonder. – Az oktató megköveteli, hogy órán
mindenki kapcsolja ki a mobiltelefonját.
– Na, és azután?
– A színjátszó órának 2:30-kor van vége, háromtól filmórája volt. Minden nap a filmóra után szokott
felhívni, és általában eszünk valamit a próba előtt, ha filmezik.
– De azt mondta, most éppen nem játszik.
– Nem – erősítette meg Mrs. Bonder. – Lassan vége a tanítási évnek – már csak pár hét van hátra.
– Köszönöm, Mrs. Bonder, Mr. Bonder – mondta udvariasan Gideon. – Tudom, milyen nehéz most
önöknek, és higgyék el, nem az a célom, hogy még jobban megnehezítsem az életüket.
Bonder bólintott, de Mrs. Bonder mintha nem is hallotta volna Gideon szavait.
– Próbáljanak aludni egy kicsit, ha tudnak. Jareau ügynök itt marad önökkel, ha bármire szükségük
lenne.
Gyors pillantást váltott Jareau-val, aki beleegyezően bólintott. Egy lawrence-i rendőrtisztet már
készenlétbe állítottak, akivel JJ forró dróton volt. Jareau a Bonder szülők felé fordult.
– Bármilyen kérdésük lenne azzal kapcsolatban, hogy miért vagy hogyan végzünk bizonyos
dolgokat, mindenre válaszolok, amint az ügyet megoldottuk. Ha pedig a sajtó megszimatol valamit, az is
az én dolgom, hogy őket lerendezzem.
Bonder Gideonra nézett. – Prentiss ügynök azt mondta, hogy az emberrabló valószínűleg késő éjjel
fog hívni.
– Szerintem is – válaszolta Gideon. – De ez nem jelenti azt, hogy biztosan telefonálni fog. Ilyen
helyzetekben semmi sem állítható biztosan.
– Értem – felelte zsibbadtan Bonder.
– Amint az imént is mondtam, próbáljanak meg pihenni egy kicsit. Ha egész éjjel fennmaradnak,
hogy várják a hívást, ami nem következik be, holnap, amikor tényleg befut, fáradtak lesznek és kevésbé
éberek. Ha így megy tovább, kimerül az energiánk és a lelkesedésünk, és az emberrabló kerül fölénybe.
Mindkét Bonder egyetértett. Az este folyamán Gideon sok kemény dolgot mondott, de a
legkeményebb csak most következett:
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy visszaadjuk a lányukat, de meg kell érteniük... ez még
csak a kezdet.
 Hatodik fejezet

Bengie Gray-nek furcsa érzése támadt. Mintha az agya korábban felébredt volna, mint a teste, ami csak
egy szűk, semmire nem reagáló forma lenne, és csak akadályozza a mozgásban.
Valami rossz történt vele, valami rettenetes; nem tudott mozogni, és az agya is alig forgott.
Szemhéján mintha egy tonnás súly lenne, bár amikor nagy nehezen sikerült kinyitni a szemét, akkor
sem látott sokat.
Újra a sötét lakókocsiban volt, az orra és szeme bedagadt az esés nyomán, állkapcsa sajgott az
ökölcsapástól. A függöny melletti fénypászmák mintha most világosabbak lennének.
Biztos nappal van, motyogta.
Arról már fogalma sem volt, milyen nap, vagy hogy reggel van-e vagy délután...
A keze továbbra is hátra volt bilincselve. Megpróbálta maga alá húzni a térdét, de valami a
bokájától visszarántotta. Újra megpróbálta, de valami nem engedte. A szemét alig bírta nyitva tartani,
de valahogy mégis sikerült, és a félhomályban lenézve valami fémeset pillantott meg mindkét bokája
körül.
Valamihez hozzábilincselték!
Azt nem tudta kivenni, hogy mihez...
Meglepően nyugodtan, különösképpen beletörődve, Bengie rájött, hogy meg fog halni. Harcolni
akart, felpattanni és elszaladni, de az agya annyira zsibbadt volt, mintha valaki vattával tömte volna
tele a fejét. Csak annyit tehet, hogy megpróbál ébren maradni...
Az ajtónyitás zajára felriadt, és újabb óriási erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, majd a karja alatt
hátrafordulva egy alak körvonalait pillantotta meg az ajtóban. Mögötte világosság volt, de nem
verőfényes. Alkonyodik? Mindenesetre, ezt az ajtót törte be, amikor szökni próbált.
Bengie sírni kezdett, amikor az ajtóból az alak közeledni kezdett, de a saját sírása is feltűnt, mintha
agyának egy elszigetelt része betegesen figyelné a könnyeit. A csúnya szürke fényben, a kicsavarodott
szögből nézve Bengie csak annyit látott az illetőből, hogy sötét ruhát visel.
– Ébren vagy, szupersztár?
Bengie nem válaszolt. A hang nem volt ismerős. Nem ez a hang nevezte őt baszottképűnek, ugye?
Vagy csak a hangsúly volt más?
A fogvatartója oldalba rúgta, és még a kábulat ködén keresztül is elöntötte Bengie-t a fájdalom.
– Kelj fel, dolgunk van!
Bengie-nek nagy nehezen, a dagadt szemhéján keresztül annyit sikerült megállapítania, hogy a fiú
harisnyát húzott a fejére. Sötét, hosszú ujjú inget és sötét nadrágot viselt. Bengie tehetetlenül hevert,
míg a fiú letérdelt és kinyitotta a bilincseket, kiszabadítva a lábait. Nem mintha Bengie bármit is
kezdhetett volna velük.
Oldala sajgott a rúgástól, és bár hihetetlenül ólmosnak érezte a testét, sürgető vágyat érzett, hogy
támadjon, de gyorsan meggondolta magát.
A fogvatartója megrántotta a bilincset, és hátracsavarta Bengie karját, amitől ordítani kezdett
fájdalmában.
– Kelj fel! Az idő pénz. Vajon ez mit jelent?
Bengie legszívesebben összegömbölyödve feküdt volna, de eszébe jutott, hogy a fogvatartója ismét
megránthatja a bilincset, ezért inkább lassan felállt.
– Vedd fel!
Bengie lomhán körülnézett, de sehol nem látta a ruháit. A padlón gondosan összehajtogatott ruhákat
pillantott meg; ez nem az ő holmija. Lehet, hogy zsibbadt az agya, de azért felismeri a saját ruháit.
– Ezek... nem az enyémek – motyogta Bengie. Erre a fogvatartója váratlanul megütötte. Bengie tüzes
fájdalmat érzett az állában, és a törött orrán átfutó rázkódástól mintha tetőtől talpig minden egyes
porcikáján villám futott volna végig. Szeméből eleredtek a könnyek és végigcsorogtak az arcán.
– Azt mondtam, öltözz fel – ismételte meg a fogvatartója, és kinyitotta a kezén a bilincset.
Amint a fém lecsusszant a kezéről, Bengie dörzsölgetni kezdte a csuklóját. Fájt, de hihetetlen jó érzés
volt, hogy végre lekerült róla a bilincs. A válla sajgott, sokáig lehetett hátrabilincselve a keze.
Néhányszor megmozgatta, hogy kiűzze belőle a merevséget.
A fogvatartó felemelte a kezét, mire Bengie meghátrált.
– Öltözz fel! Jó a fény, ideje munkához látni.
– A fény? – kérdezte Bengie. – Milyen fény? – Mágikus óra. Pofa be, öltözz fel és tedd, amit
mondok!

Aaron Hotchner különleges ügynök és csapata már korán reggel megérkezett.

Elég baj volt, hogy nélkülözniük kellett az emberrablási ügyre állított Gideont és Prentisst, de a
VKE csapat minden tőle telhetőt megtett, hogy mindkét ügyet megoldja. Ráadásul, ha Reid feltevése
beigazolódik, és a kettő tulajdonképpen egy eset, a profilozók jól állnak.
Másrészt a maradék három ember – Morgan, Reid és Hotchner – öt ember munkáját kell, hogy
elvégezze.
Ami Jareau-t illeti, őt teljesen lefoglalta a lawrence-i rendőrséggel való összekötői munka. Ebben a
minőségében most egy helyett két esetet kell kezelnie. Hotchner megpróbált nem gondolni Gideonra és
Prentissre, nehogy az egész csapat figyelmét az emberrablási ügyre terelje.
A tárgyalóba érve a három profilozó szétszóródott az asztal körül. Learman nyomozó és Jareau
valahol máshol tartózkodott a rendőrség épületén belül, Warren nyomozó pedig Gideonnal és Prentiss-
sel volt.
Morgannak az volt a feladata, hogy elkészítse a város földrajzi profilját, hátha talál valami
rendszert, és megjósolhatja a következő gyilkosság helyszínét; Reid az áldozatok között keresett
valamilyen kapcsolatot, a hajléktalanságot kivéve talán valamilyen, még felderítetlen módon a
gyilkosság helyszíne lehetett a közös vonás.
Hotchner osztotta Reid azon nézetét, hogy a gyilkosságok helyszíne nem pusztán az elszigeteltségük
miatt fontos az elkövető számára. Hotchnernek most éppen olyan érzése volt... ismerős érzés, mintha
csak a kezét kellene érte kinyújtania, és nem számít, milyen nehéz, milyen távoli, akkor is meg tudja
fogni.
Elindult abba az irányba, hogy ismét átbogarásszák a tetthelyen készített fotókat, hátha valami
elkerülte a figyelmüket. Nagyon közel álltak ahhoz, hogy az elkövető – szerintük pontos – profilja
összeálljon, de mivel Reidnek kétségei merültek fel a gyilkossági helyszínnel kapcsolatban, Hotchner
még nem továbbította Learmannek.
Igazság szerint, bármi is vezette az elkövetőt ezekre a bizonyos helyszínekre, az a profil kulcsa lehet.
Hotchner most éppen a roncstelepen készített fotókat tanulmányozta, ők nem jártak ezen a
helyszínen, és fontosnak tartotta, hogy jobban megismerje. Paula Creston, az afroamerikai áldozat
holttestét itt találta meg a telep egyik alkalmazottja.
A tettes egy lyukat vágott a Cyclone kerítésen, azon keresztül jutott be, majd – a fotókból és a
bizonyítékjelző A-keretekből ítélve – végighajszolta áldozatát a roncstelepen, miközben egy késsel
többször megszúrta, Creston közben többször elesett, majd újra felkelt... míg végül az iroda közelébe
értek, ahol a gyilkos megadta a kegyelemdöfést és átvágta a torkát.
Hotchner a roncstelepet átszövő vérnyomokról készült közeli fotókat tanulmányozta. A gyilkos egy
rövid szakaszon kergette, aztán egy csomó vércsepp volt egy helyen, majd újra kezdődött a hajsza egy
újabb vérfoltig, és így tovább. Ez legalább négyszer ismétlődött meg, míg végül az iroda közelében
engedte meghalni.
Paula Crestonon védekezésnyomokat találtak mindkét karján és kezén. Megpróbált harcolni, de a
szervezetében levő rohypnol miatt egyszerűen nem volt elég ereje a meneküléshez.
A fényképek rengeteget elárultak az esetről. Rondell, a negyedik áldozat hajszája egy elhagyatott
házban ment végbe. Az első kettő, Elizabeth Hawkins és az azonosítatlan áldozat esete viszonylag
mozdulatlan gyilkosság volt. A két utolsó esetben a gyilkos játszott az áldozataival. Az ismeretlen
elkövető egyre magabiztosabb lett ezen a téren is.
Ettől Hotchnernek támadt egy ötlete.
– Kinél vannak a boncolási jegyzőkönyvek? – kérdezte.
A másik kettő egyszerre bújt elő az asztalon feltornyosult papírkupacok mögül.
– Itt vannak – felelt Morgan.
– Vesd össze az áldozatok szervezetében talált rohypnol szintjét.
– Az első áldozat öt milligrammot kapott – mondta szinte azonnal Morgan. – A második
ugyanennyit. A harmadik és a negyedik körülbelül három milligrammot. Ez normális?
– Egy-két milligramm az ötven kilónál könnyebb személy esetén, kettő és négy között a felett.
Mennyi volt Elizabeth Hawkins súlya?
Morgan belenézett az aktába. – Ötvenöt kiló. Az elkövető a testsúlyához képest dupla adagot adott
be neki.
– Nem csodálom, hogy egy helyben történt a gyilkosság – mondta Hotchner. – Nem bírt futni.
– Ezt követően csökkent az adag – jegyezte meg Reid.
– Csak azért, hogy nagyobb legyen a kihívás – mondta Hotchner.
– Az önhittség újabb szintje – tette hozzá Morgan. – Az elkövető gyorsan fejlődik. Ha így folytatja,
hamarosan már egyáltalán nem használ gyógyszert.
– Gyilkológéppé válik – mondta Reid. Hotchner ismét a fényképeket tanulmányozta. Ez a helyszínelő
fotós vagy a legalaposabb, akivel valaha is találkozott... vagy a legtapasztalatlanabb zöldfülű.
A fotós mindent lefényképezett – kocsikat, elszórt kerekeket, a roncstelepet átszelő ösvényeket. Volt
köztük olyan is, amelyik hasznos bizonyítéknak számított: a vércseppek, egy lábnyom, benne a
vonalzóval (a mérce miatt), és a lábnyom mellett egy kis mélyedés az ösvényen.
Hotchner az utolsó fényképre meredt.
Mivel neki semmit nem mondott, továbbadta a fényképet Reidnek.
– Nézd meg ezt, majd mutasd meg Morgannak is. Amíg a két férfi meredten bámulta a fényképet,
Hotchner átlapozta a helyszínen készült többi fotót és végül talált még egyet, amelyiken rajta volt a
jellegzetes mélyedés, majd még újabb kettőt.
– Mit láttok? – kérdezte Hotchner.
– Egy lábnyomot – felelte Reid.
– Csak ennyi?
Reid újra tanulmányozni kezdte a fényképet. Aztán, amikor ismét felnézett, kissé zavartnak tűnt.
Továbbadta a fényképet Morgannak, a bemélyedésre mutatva.
– Ez mi? – kérdezte Reid Morgantól.
Morgan alaposan megnézte a fotót, majd megvonta a vállát. Reidre, majd Hotchnerre nézett. –
Valami bemélyedés. Valamelyik sarokban van...
Hotchner felállt és rendezgetni kezdte a fényképeket, mígnem egymást átfedve három különböző,
egymással megegyező nyom képét adták ki egy háromszöget zárva közre, a mélyedések egymástól kb.
két láb távolságban helyezkedtek el.
– Kameraállvány? – kérdezte Reid.
Morgan rosszallóan csóválta a fejét. – Ez az átkozott fattyú még fel is veszi a gyilkosságait?
Hotchner a fényképekre bökött. – Ez rengeteg munka egyetlen elkövető számára. Betörni a
roncstelepre, foglalkozni a begyógyszerezett áldozattal, felállítani a kamerát, megbizonyosodni róla,
hogy veszi az áldozatot, majd elkapni a megfelelő pillanatban, hogy felvehesse, amikor megszúrja...
majd az áldozat ismét kifut a képből. De hogyan képes egyszerre üldözni is és a kamerával is követni?
– Van egy társa – mondta Reid.
– Két ismeretlen elkövető – jegyezte meg komoran Morgan.
Hotchner bólintott. – Ez módosítja a profilt – mondta.
Hotchner elővette a mobiltelefonját és Jareau számát tárcsázta, aki a második csengetésre felvette.
– Learman nyomozó veled van?
– Igen. Éppen arra készültünk, hogy... Hotchner a szavába vágott: – Azonnal gyertek a tárgyalóba.
Találtunk valamit.
Kevesebb, mint egy percen belül a szőke ügynöknő és a szkeptikus nyomozó berobbant a szobába,
ahol Hotchnert a gyilkossági helyszíneken készített fotók között turkálva találták.
– Mid van? – kérdezte Jareau.
Hotchner ahelyett, hogy válaszolt volna, Learmanhoz fordult.
– Ki készítette ezeket? – mutatott az asztalon kirakott fotókra, melyek a bemélyedéseket ábrázolták.
– A hátulján kell lennie egy azonosítónak – felelt Learman, amolyan mi-ez-a-nagy-felhajtás
hangsúllyal. – Miért?
Hotchner megfordította az egyik fényképet. – Ki a hármas számú?
Learman értetlenül nézett rá. – Murphy. Harold Murphy. Egyik civil alkalmazott helyszínelő
elemzőnk. Miért, mit tett?
Hotchner a három, egymást átfedő fotóra mutatott.
 – Azt hiszem, éppen rávezetett egy nagyon fontos nyomra – majd röviden elmagyarázta a
jelentésüket, ahogyan ő látta.
– Találkoznunk kell Mr. Murphyvel – folytatta Hochner. – Lehetséges? Learman zavarba jött.
– Nincs a házban, de könnyen idehozhatom.
– Tegye azt.
Húsz perccel később megérkezett a fotós. A magas, szőke fiatalember szódásüveg szemüvegével úgy
nézett ki, mint egy másodosztályú kosárcsapat centere.
A szokásos bemutatkozást követően Murphy udvariasan megkérdezte:
– Segíthetek valamiben? Ez a hajléktalan gyilkos, ugye?
Hotchner eleresztette a füle mellett a kérdést, ehelyett ő tette fel a sajátját, a szomszédos asztalon
sorba rendezett három fényképre mutatva. – Ezt miért csinálta? És miért bajlódott azzal, hogy felvételt
is készítsen?
Murphy csupán egy pillantást vetett a fotókra, majd szinte azonnal válaszolt.
– Úgy tűnt, mintha egy kameraállvány nyoma lenne. Ezért lekaptam.
– Miért tűnt fontosnak egy kameraállvány nyoma?
A fiú megvonta a vállát. – Arra gondoltam, esetleg a gyilkos videóra rögzítette vagy lefilmezte a
gyilkosságot.
– Említette ezt valakinek? A főnökének? Murphy elsápadt. – Nem. Azt hittem, ha megnézik a
fotókat, ők is észreveszik. Hotchner szája megrándult, de nem mosolygott.
– A fotók nem háromdimenziósak. A fotósként és helyszínelőként tett megfigyelése nagyon fontos.
Fel kellett volna hívnia rájuk valakinek a figyelmét.
– Ja... azt hiszem, azt kellett volna.
Hotchner látta, semmi értelme, hogy a fiút bevigye az erdőbe.
– Nos, ma ismét tanult valamit. És megörökített egy nagyon fontos vizuális bizonyítékot. A többi
gyilkosság helyszínén is maga fotózott?
Murphy megrázta a fejét. – Nem mindegyiken. A gyárban és a nagykereskedés mögötti sikátorban,
ott igen; majd itt, a roncstelepen. A házat valaki más kapta; azt hiszem, Stacy Perez.
– Észrevett hasonló kameraállvány nyomokat a többi helyszínen is?
Murphy megigazította a szemüvegét, mielőtt válaszolt.
– A gyárban azt hinné az ember, hogy hasonló nyomok vannak a porban, de egyet sem találtam. Egy
rakás lábnyom, többféle teniszcipőtől és az áldozat szandáljától; a környékbeli kölykök folyton ott
lógnak. De állvány nyomot nem találtam.
– Talán a gyárban nem volt állvány – jegyezte meg Hotchner. – Lehet, hogy a gyilkosnak volt egy
tettestársa, aki kézikamerával vette fel a gyilkosságot.
– Ja, ennek van értelme... már ha bárminek is lehet értelme ebben a szörnyű tragédiában.
Hotchner egyetértett.
– A második helyszínen lehet, hogy azért nem talált semmi nyomot, mert ott beton volt? Esetleg
valami karcolást?
A fiatal elemző megrázta a fejét. – Nem, de egyébként is, szerintem a holttestet egyszerűen csak
odahajították. Még nem találtuk meg annak a gyilkosságnak a helyszínét.
Hotchner egy sokatmondó pillantást vetett Learmanre, aki megvonta a vállát.
– Egyikre sincs elég bizonyíték. Tény, hogy ez volt a legtisztább gyilkossági helyszín, mármint a
vérnyomok és egyéb tekintetében, de a kukában volt vér. Lehet, hogy az áldozatot a kukában ölték
meg... vagy valahol másutt, és csak később hozták ide.
– Kutattak másik helyszín után?
– Természetesen. De semmit nem találtunk, és egyébként is, hol keressük?
– Talán a többi gyilkossági helyszínen – vonta fel a szemöldökét Hotchner.
Learman megrázta a fejét.
– Az ismeretlen áldozat vérét nem találtuk meg a többi helyszínen, tehát nem ott ölték meg.
Hotchner a fiatal helyszínelemzőhöz fordult:
– Köszönöm a segítségét, Mr. Murphy – mondta a profilozó. – Következő alkalommal?
– Igen, uram?
– Ha valami olyanra bukkan egy bűnügyi helyszínen, amit bizonyítéknak vél, ne csak fotót készítsen,
hanem szóljon is róla.
– Igenis – bólintott Murphy bosszankodva, majd távozott.
 Hotchner a házigazda szerepében intett Learmannek és Jareau-nak, hogy ők is foglaljanak helyet a
tárgyalóasztalnál Morgan és Reid mellett.
– Mi a véleménye, nyomozó? – kérdezte Hotchner, miután mindenki leült.
– Gondolja, hogy az ismeretlen áldozatunkat valahol máshol ölték meg?
Learman keserűen felnevetett. – Bárhol történhetett. A sikátorban nincsenek üldözésre utaló
nyomok, csak egy jó nagy adag vér a kukában. Arról nem is beszélve, hogy az áldozaton semmiféle
védekezésre utaló sérülés nem volt... és teljesen kiütötték a rohypnollal.
Hotchner csupán egy kurta vállrándítással válaszolt.
– Maga mire jutott, Hotchner ügynök? – kérdezett vissza Learman. – Mi a helyzet a profillal, amit
elkészített, és amit csak úgy mellékesen, szerintem szívesen megosztana velünk, lawrence-i zsarukkal is?
– Csak egy kedvezőtlen fordulat – felelt Hotchner.
– Kedvezőtlen fordulat? Arra gondol, hogy két gyanúsítottat keresni egy helyett, csak egy kis
kedvezőtlen fordulat? Úgy is, hogy számításba vettek minden eddig felmerült feltételezést?
– Nem merült fel különösebb akadály a profil elkészítésében. Valójában rendkívül hasznos volt,
szerintem most már a jó nyomon vagyunk.
– Jó magának – mondta Learman és felállt. – Csak folytassák a jóslást a tealevelekből. Én
visszatérek ahhoz, amit a való világ zsarumunkának hív.
Azzal a nyomozó kisietett, Jareau egy apró „sajnálom, fiúk" mosolyt villantott a kollegáira,
miközben ő is elhúzott az összekötendő személy után.
A profilozók csak ültek és gondolkodtak. Legalább öt percig senki sem szólalt meg.
Csak gondolkodtak.
A csapat dinamikája olyasvalami volt, amit korábban már végigjártak. Például tavaly ősszel, a
floridai Jacksonville-ben. Az ottani gyilkos házaspár, Amber és Tony Canardo három évig tartotta
rettegésben a várost, mielőtt a VKE csapat lekapcsolta őket. Sok hasonló csoport elérte gonosz célját,
ezáltal rengeteg tapasztalattal gazdagítva a VKE csapatot, aminek a későbbiekben nagy hasznát
vehették a profil elkészítésében.
– Van valami, ami időnként felmerül a csoportos elkövetőknél, a folie á deux – szólalt meg Reid, mint
aki transzból ébred. – Egy ritka pszichológiai körülmény, melynek során egyik személy lemásolja és
beleépíti a saját személyiségébe egy másik személy csalódásait és pszichotikus viselkedésmintáit.
Morgan ahelyett, hogy rákérdezett volna, honnan jutott eszébe ez a dolog, megjegyezte: – Én is
olvastam erről. Ian Brady szerint a folie á deux csak akkor merül fel, ha a célszemély termékeny
talajnak bizonyul, amelyben az ilyen javaslatok könnyen megfogannak.
Reid bólintott.
– Más szóval, a gyilkos vágynak is jelen kell lennie. Kennem Bianchi és Angelo Bruno, a Hegyvidéki
Fojtogató esete tökéletes példa rá. Ok is hasonló módszerrel gyilkoltak.
Hotchner maga elé meredve fűzte hozzá: – Bruno irányította a sokkal fogékonyabb Bianchit, de
mindketten benne voltak a prostituáltak meggyilkolásában.
– És természetesen a gyilkos csoport egy másik fontos kelléke az uralkodás és alárendeltség –
egészítette ki Reid.
– Valakinek vállalnia kell a felelősséget – mondta Morgan.
– Két főnök indiánok nélkül nem csapat – jegyezte meg Hotchner.
– Óvatosan – szólt Morgan. – Ez azért több, mint egy gyilkos csoport...
Reid, szemöldökét látványosan felvonva, rávágta: – A Hidegvérrel gyilkosai, Dick Hickock és Perry
Smith? Őket Hickock fantáziája vezérelte, aki azt hitte, mesés gazdagságra lelnek egy farmház
széfjében... éppen itt, Kansasben. Hickock unszolására döntöttek úgy, hogy nem hagynak hátra
szemtanúkat...
– És ahol nem volt pénz– tette hozzá Morgan –, ott is lemészárolták az egész családot.
Hotchner óvatosságra intve, tanárosan felemelte a mutatóujját:
– Ha visszaemlékeztek, arra több magyarázat is kínálkozott.
– Igen – helyeselt Reid –, de mindkettő az alárendelt szerepet betöltő Perry Smith-től származott. Az
egyik változat szerint ő és Dick a Clutter család egy-egy tagjával végzett. Aztán mi történt később,
amikor kiderült, hogy Dick szülei még élnek, míg az övéi már nem? Perry azt állította, hogy a Clutter
család mind a négy tagját egymaga ölte meg. Abban a csapatban – legalábbis nagyrészt – Hichock volt a
főnök, Smith meg a fegyver.
A szobára ismét csend ereszkedett, ahogy a profilozók gondolataikba mélyedtek.
 Hotchner visszatért a kiindulópontra, még mielőtt az eset elkezdődött volna, az iskolai
gyilkosságokra gondolt, amik túl gyakoriak az évnek ebben a szakaszában.
A Columbine-gyilkosok, Eric Harris és Dylan Klebold, valahol a Hidegvérrel párosa mellé
sorolhatók. Harris volt a hangosabb, de Klebold legalább annyira a fantáziavilágában élt, mint
domináns partnere.
Mindketten azt tervezték, hogy sokkal több halált és pusztítást hagynak örökül, mint amit ők
képesek voltak kitölteni.
A jacksonville-i páros, Canardosék férj-feleség volt. Ott a nő volt a domináns, a férje pedig az
alárendeltje, aki csak a mesternek kijáró odaadással követte.
Tony Canardo lehet, hogy magától is gyilkolt, lehet, hogy nem, de a domináns partner hatására
gyilkológéppé változott, Amber pedig a szexet használta ki, hogy leigázza a férjét.
Még az egynemű csapatokban is gyakran játszott szerepet a szex. Az alárendelt fél szerelmes a
domináns társába, még akkor is, ha szerelme sohasem teljesedik be.
Hotchner összenézett Reiddel, majd Morgannel is, aki egyszerűen csak ennyit mondott: – Loeb és
Leopold.
Mindkét profilozó bólogatni kezdett.
A tizennyolc éves Nathan Leopold halálosan szerelmes volt domináns partnerébe, a tizenkilenc éves
Richard Loebbe, amikor 1924 májusában, Chicagóban együttes erővel elrabolták és megölték a
tizennégy éves Bobby Frankst. A gyilkosság után a páros váltságdíj-követelő levelet küldött a Franks
családnak abban a reményben, hogy pénzt csikarhatnak ki belőlük, bár addigra már megölték a fiút.
Jacob Franks, Bobby apja már ott tartott, hogy taxiba ül és átadja a váltságdíjat, amikor a rendőrség
felhívta, hogy megtalálták Bobby holttestét.
– Ez sovány vigasz, ha azt vesszük, hogy Leopold és Loeb azután küldte el a váltságdíj-követelő
levelet, miután megölték az áldozatukat, feltéve, hogy a hajléktalan gyilkosságok és a Bonder-lány
elrablása ugyanaz az eset.
Hotchner nem szólt semmit, és Morgan is hallgatott.
Végül Morgan óvatosságra intve felemelte a kezét.
– Lehetséges, hogy a saját Loeb és Leopoldunkba botlottunk. De egyelőre nincs rá bizonyítékunk.
– Arra kell összpontosítanunk, amit biztosan tudunk – helyeselt Hotchner. Megcsörrent a
mobiltelefonja. Megnézte a kijelzőt, majd benyomta a hívásfogadó gombot. – Garcia, mondd, hogy
találtál valamit.
– Úgy van – csicseregte a nő. – Azonosítottam az ismeretlen holttestet. Reid adott egy nevet: Frank
Webster. A védelmi minisztériumban megvannak az ujjlenyomatai. Szabályos leszerelés volt. Úgy
tűnik, jó fiú volt, még egy közlekedési bírsága sem volt egészen a felesége haláláig. Aztán mély
depresszióba süllyedt, és a jelek szerint soha nem kecmergett ki belőle. Elvesztette a házát, az utcára
került, és most a ti gyilkosotok áldozataként végezte.
– Szép munka – dicsérte meg Hotchner, és már letenni készült a telefont.
– Mint a köszönőlevelekben, de várj, van még valami...
– Garcia, a megjegyzéseidet tartsd meg Morgannek.
– Bocsi – Garcia szigorú, hivatalos hangra váltott.
– Kaptunk egy videót az IndieVU.com-tól.
– Az meg mi?
– Egy weboldal, amelyik rövidfilmeket és független filmek előzeteseit teszi közzé. Folyamatban levő
munkák, mozis morzsák, amatőrök és leendő profik alkotásai.
Hotchner összeráncolta a szemöldökét és megpróbált nem ideges lenni ettől a nagyon értékes
forrástól. – És mi közünk van ehhez a weboldalhoz?
– Laptop-közeiben vagy? – felelt Garcia kérdéssel a kérdésre, amit Hotchner rettenetesen utált, bár
ő maga is gyakran alkalmazta.
– Igen.
– Akkor vess egy pillantást a videóra, amit átküldők. A webmester ugyanazon okból küldte el
nekünk ezt a klipet, mint amiért a szexuális erőszakot megjelenítő videókat is szokták. Úgy vélik, valódi.
– Na, és az?
– Szerintem igen, és kapaszkodj... úgy tűnik, hogy Frank Webster meggyilkolását rögzítették.
Hotchner a laptop fölé hajolva intett a többieknek, hogy lépjenek közelebb. Megérintette az
érintőpadot, és a videó betöltötte a képernyőt.
 Mindannyian némán figyelték, ahogy egy öltönyös férfi, Frank Webster egy kanapén üldögél egy
egyébként teljesen csupasz szobában.
– Mi ez? – kérdezte Reid.
– Garcia küldte – felelte Hotchner. – Azt mondja, Frank Webster meggyilkolásáról készült.
– Hogyan? Rekonstruálták?
– Nem hinném.
A videón most egy másik személy lépett jobbról a képbe. Tetőtől talpig feketében volt, símaszkján
csak a szem– és a szájnyílást hagyták szabadon.
A férfi arcán megjelenő rettegést – ahogy a gyilkos előhúzott valahonnan egy hosszú kést – még a
legjobb színész sem tudná eljátszani. Ám ami igazából megrendítette Hotchnert, az a felvétel kiváló
minősége volt.
Ez nem egy ócska, régi videokamerával készült: a gyilkosok csúcsminőségű digitális kamerát
használtak.
Némán nézték, ahogy a gyilkos közeledik az áldozatához.
Webster menekülni próbált, de a gyógyszerek miatt, vagy egyszerűen csak elvesztette az egyensúlyát,
végül elcsúszott és elesett. A gyilkos megvárta, míg könyörögve feltérdelt, aztán az első csapással
lesújtott a vállára.
Az idős férfi felsikoltott és elterült, majd tovagördült, és ismét menekülni próbált a zárt szobában,
ami valószínűleg egy kiszuperált lakókocsi volt.
Websternek nem volt hová menekülnie, a gyilkos ott volt tőle kétlépésnyire, amikor kétszer hátba
szúrta. Az első nem volt túl mély, ez lehetett a veseszúrás, amit Dr. Ohka mutatott nekik.
Aztán következett a második, az erősebb, halálos döfés. Amint Webster a földre rogyott, a gyilkos
megrántott valamit a falon, és a függönyök lehulltak, a helyszínt elárasztotta a piszkos ablakokon
keresztül beáramló ragyogó nappali világosság.
Ezzel véget ért a felvétel.
– Sikerült lenyomozni? – kérdezte Hotchner a telefonba.
– Próbálom, főnök, de több különböző helyen átfuttatták, mielőtt feltöltötték az IndieVU.com-ra.
Próbálom, de időbe telik.
– Kösz, Garcia.
– Van még valami!
– Mi az?
– Én már láttam ezt a jelenetet.
– Láttad?
– Nem éppen ezen a helyszínen, de a filmet, amit leutánozott, azt igen, azt láttam.
– Ez a gyilkosság... egy film mintájára történt?
– Igen – mondta Garcia. – Egy olasz horrorfilm volt, a címe Il Morte Improvisso, vagy Hirtelen
halál. A nyolcvanas évek végéből egy Giuseppe Serna nevű rendező fellobbanása.
– És ez annak a filmnek a visszajátszása?
– Ahogy a függönyök lehullnak, a kinti fehérség, a késszúrások, mintha egyenesen Serna filmjéből
koppintották volna.
– És mit gondolsz, elképzelhető, hogy a gyilkosaink látták azt a filmet?
– Biztos vagyok benne. És azt hiszem, tudom is, hogy kit kerestek... nem név szerint, de... hogy
milyen típusú személyt.
– Hallgatlak.
Garcia egy pillanatig habozott. – Szerintem egy pár vérkopót kerestek.
– Egy pár micsodát?
– Vérkopót. Filmbuzik, többnyire fiatalok, akik azért nézik ezeket a horrorfilmeket, hogy
feldolgozzák a saját belső feszültségeiket.
– Vagy – mondta Hotchner – feltüzeljék.
– Úgy tűnik, ebben az esetben ez történt. De egy csomó normális ember is szereti az ilyen filmeket.
Én is láttam a Hirtelen halált. És... huh... nagyon állat film, ez az igazság.
– Gondolod, hogy több ilyen videó is lehet odakint?
– Keresem az összes szokásos helyen, a YouTube-on és a google videón, egészen a legalávalóbb
helyekig. Ha ott vannak, megtalálom.
– Kösz, Garcia.
 – Szívesen.
Miután bontotta a vonalat, a kollegái felé fordult.
Morgan felvont szemöldökkel megjegyezte: – Ez a Garcia jobb profilozó, mint mi vagyunk. Mi a
véleményetek erről a házi horrorvideóról?
– Ez csak azt bizonyítja, hogy az úgynevezett „mocskos filmek" létezése mégsem városi legenda –
kezdte Reid.
Morgan nem értett egyet vele.
– Való igaz, tanúi lehettünk Frank Webster halálának, de ez több egy olasz horrorfilm egyik
jelenetének a leutánzásánál.
– Nem bírlak követni – jegyezte meg Hotchner.
– Hotch, ezt megszerkesztették. A gyilkos mozdulatait, a kést a kezében utólag szerkesztették hozzá.
A cselekményt a gyilkosság után, vagy attól elkülönítve vették fel.
Hotchner hosszan nézett Morganre, aztán halkan feltette a kérdést, amire a másik profilozó
rábólintott. Reid is helyeselt.
Hotchner visszament a cellájába és Learmanhez fordult.
– Készen állunk, hogy átadjuk a profilt az embereinek. Hívja össze őket.
Az ideiglenes fogda zsúfolásig megtelt nyomozókkal és egyenruhás rendőrökkel. Egyesek ültek,
mások a falnak támaszkodtak, néhányan kávéscsészével a kezükben, a legtöbben előkészített
jegyzettömbbel és tollal. A szoba túlsó végében Hotchner, Reid, Morgan és Jareau állt karéjban,
Learman mellettük helyezkedett el.
– Rendben – mondta Learman. – Hadd halljuk. Ok az FBI-os fickók, már láthatták őket errefelé
néhány napja. Van egy profiljuk a hajléktalan gyilkosokról, szóval, mindenki figyeljen.
– Gyilkosok? – kérdezte az egyik nyomozó.
– Igen – felelt Hotchner. – Gyilkosok, többes számban. Egy gyilkos párossal állunk szemben.
A szobában összegyűlt nyomozók tanácstalanul tekintgettek egymásra. Mindenki meg volt győződve
arról, hogy egy magányos gyilkost keresnek.
– Batman és Robin? – kérdezte valaki a hátsó sorból. – Ugye, csak viccel?
– Az a helyzet – szólalt meg Hotchner hivatalos éllel a hangjában –, hogy elég kevés információnk
van a csoportos gyilkosokról.
– Mint például? – kérdezte ezúttal valaki más.
Egy sikátorban vagyunk. Egy hajléktalan a kukában turkál.
– Ezek a gyilkosok – folytatta Hotchner – nem elég magabiztosak ahhoz, hogy szembeszegüljenek az
áldozataikkal... anélkül, hogy elcsábítanák valamivel, pénzzel vagy élelemmel.
Egy sötét kabátos kéz kinyúlik a sötétből, és egy cetlit nyújt a hajléktalan felé. A hajléktalan követi a
sötétruhás alakot a sikátor mélyére, majd mindketten eltűnnek.
– Miután a szárnyaik alá veszik az áldozatot, elviszik valahová azzal az ürüggyel, hogy enni adnak
neki – mondta Morgan.
Most egy étteremben vannak, a sötétruhás alak háttal, az áldozat az asztal túloldalán ül és eszik.
– De mialatt az áldozat eszik, rohypnolt csempésznek az ételébe – folytatta Morgan.
Miközben az áldozat eszik, a sötét alak egy tablettát dob az italába.
– Aztán elviszik az áldozatot egy elszigetelt helyre – vette át a szót Reid. – A videóból ítélve, amit
nemrég láttunk, és amit hamarosan önökkel is megosztunk, egy elhagyatott lakókocsi lehet.
Valószínűleg ez volt a Webster-gyilkosság helyszíne, a kukában talált áldozaté.
A gyilkosok egy lakókocsiba kísérik az áldozatot, ahol ráveszik, hogy fürödjön és borotválkozzon
meg, aztán elé tesznek egy használtruha-boltban vásárolt öltönyt.
– Tisztába teszik – mondta Morgan –, felöltöztetik az általuk kiválasztott jelmezbe, majd megölik
egy alacsony nézettségű, erőszakos horrorfilmből vett jelenetet leutánozva, ami valami miatt óriási
jelentőséggel bír a számukra.
Amíg az egyik gyilkos filmre veszi a gyilkosságot, a másik elköveti azt, a lakókocsi falai között
leperegnek egy olasz horrorfilm képei, amint Frank Webster összeroskad és meghal. A támadó lerántja
a függönyöket, és a kép kifehéredik.
– Egyikük a domináns – magyarázta Hotchner. – Általában ő az okosabb kettejük közül, de nem
mindig. De mindig a domináns fantáziájában dúló gyűlöletet és erőszakot jelenítik meg.
– Valószínűleg fiatalok – kapcsolódott be ismét Reid. – Nem lehetnek huszonötnél idősebbek. Nincs
nagy tapasztalatuk a gyilkolásban. Még most tanulják a szakmát, bár el kell ismerni, hogy minden
egyes gyilkossággal egyre magabiztosabbá válnak.
– Nem akarják, hogy elkapják őket – mondta Morgan.
– Ez nem egyértelmű? – kérdezte egyik nyomozó. Morgan megrázta a fejét. – Nem mindig. Van úgy,
hogy a gyilkos tudatában van annak, hogy rosszat tesz, de képtelen magától leállni. Szüksége van ránk,
hogy leállítsuk. Az ilyen emberek igen csekély ellenállást tanúsítanak, amikor elkapják őket.
Rendszerint bizonyos mértékben megkönnyebbülnek. De ezek a srácok? – hitetlenkedve ismét megrázta
a fejét. – Ezek a fiúk listát vezetnek, és még messze van a vége. Valószínűleg nem fog könnyen menni.
Fegyverük van és veszélyesek.
– Mi az elkövetők terve? – kérdezte egy egyenruhás rendőr.
– Nem tudhatjuk biztosan – vallotta be Hotchner.
– Pompás profil – motyogta a rendőr.
Hotchner kihúzta magát és szúrós tekintetét, mint valami lézersugarat, a rendőrre irányította. – Mit
tud a Columbine-ügyről?
– Hááát...
– Nem messze innen történt – mondta Hotchner.
– Eric Harris és Dylan Klebold, mit tud róluk és a gyilkosságaikról?
– Tizenhárom halott – felelte a rendőr, és nagyot nyelt. – Huszonöt sérült.
– És egy lerombolt könyvtárfal – tette hozzá Morgan.
– Az iskola köré telepített harminc bomba egyike
– mondta Reid.
– A legnagyobb – mondta Morgan – egy csőbomba volt, két propántartállyal és más üzemanyag
hengerekkel. A konyhában volt. Pontosan a kávézó mellett, ahol általában sok diák tartózkodik. Ha azt
sikerült volna felrobbantania, több százan haltak volna meg.
– A támadást délelőtt tizenegyre tervezték; akkor tartózkodik a legtöbb diák a kávézóban. Harris
naplója szerint azt tervezték, hogy a mészárlást folytatják a szomszédos házaknál, majd eltérítenek egy
repülőgépet, ami New York Cityre zuhan.
– Nem semmi – mondta a rendőr.
– Nézőpont kérdése – mondta Morgan. – Minden adott volt. Ez volt a terv, csak éppen nem sikerült
maradéktalanul véghezvinni.
– Ezért van az, hogy mi sem tudjuk, mit terveznek a gyilkosok itt, Lawrence-ben... de mostantól
tételezzük fel, hogy addig fognak gyilkolni, míg el nem kapják őket.
– Ja – szólalt meg Reid, mintegy mellékesen –, és a Columbine-gyilkosok? Ok is készítettek
erőszakos házi videókat. Ha ez számít valamit.
Egyszerre mintha minden zsaru halálosan komolyan vette volna a VKE profilozókat, és az imént
vázolt profilt egyaránt.
 Hetedik fejezet

Jason Gideon különleges ügynök már nem volt olyan fiatal, de nem bánta, mert most már sokkal
bölcsebb volt.
A testedzésnek köszönhetően jó formában volt ehhez a kemény munkához, bár mostanában már
nem volt képes lefutni azt a távot, amit régen – az egyik térde azonnal jelezte, ha hidegre fordult az idő,
vagy ha túlzásba vitte a futást. Ettől eltekintve az Irodánál töltött közel harminc keserves év ellenére jó
egészségnek örvendett.
A motelszoba kényelmetlen ágyában a másik oldalára fordult, kinyomta az ébresztőóra csengőjét, és
anélkül, hogy felkelt volna, elvégzett néhány nyújtógyakorlatot. A csontjai úgy ropogtak, mint a
hangtompító pisztolyból leadott lövések. A sok utazás miatt úgy érezte magát, mint a mesebeli
Aranyfürt; ez az ágy túl puha, a másik túl kemény, ez a matrac túlságosan bemélyedt, a másik olyan
vastag, mint a papírtörölköző... és az egyetlen igazi ágy az ország másik felében, D.C.-ben volt.
Végül felkelt és gyorsan elvégzett ötven fekvőtámaszt és huszonöt felülést.
A kényelmetlen ágyak sosem kerültek említésre az Iroda toborzó-prospektusaiban, ahogy a hosszú
repülőutak utáni fáradtság, a borzalmas gyorsételek és állott rendőrségi kávé sem. Gideon mégis
szerette ezt a munkát, bár egyszer figyelmeztette Reidet, hogy „beleeszi magát az ember lelkébe".
Fürgén lezuhanyozott, és közben az ügy részletein töprengett.
Negyedóra múlva már farmernadrágban és bordó fenyőmintás fehér ingben volt (ő nem volt az az
állig begombolt, Brooks fivérek-típus, akit Hotchner oly tökéletesen megtestesített). Míg bebújt a fekete
papucscipőjébe, az eltűnt diákra gondolt.
Később, a motel éttermében elfogyasztott könnyű reggelije mellett (a változatosság kedvéért ezúttal
egy jókora gyümölcstálat rendelt), számba vette az eltűnés körülményeit, és átfutotta a USA Today
reggeli számát.
Hamarosan Emily Prentiss is megérkezett. Fekete blúzában és nadrágjában komor eleganciát
sugárzott. Az ő reggelije mindössze egy fél bagelből állt, azt is csak elgondolkodva piszkálta. Mire kiitta
a kávéját, Gideon is kitöltötte a USA Today keresztrejtvényét, amivel edzésben tartotta az elméjét. Igaz,
a bűnözők elméje ritkán volt olyan könnyen megfejthető.
Mindenesetre ezek az apró tevékenységek is segítettek Gideonnak rendszert vinni az állandó
utazással teli életébe, amit még egy countryénekes is megirigyelhetett volna. A VKE minden tagjának
megvolt a maga unaloműző trükkje: Reid és Morgan az iPodját hallgatta, míg Prentiss, Jareau és
Hotchner prózát vagy regényeket, folyóiratokat bújt az út során.
Hotchner naponta egyszer felhívta a feleségét, hogy tudja, hogy van ő és a fia, Jack. Gideon irigyelte
a barátját az idilli családi életéért, aki részben azért dolgozott annyira megszállottan, hogy a szeretteit is
megóvja a rájuk leselkedő szörnyetegektől.
– Kérsz még egy csészével? – kérdezte Prentiss.
– Nem, köszönöm – mosolygott Gideon. – Még egy korty koffein, és olyan szívdobogásom lesz, mint
egy nyúlnak.
– Az miért baj? – Prentiss felállt, és a kávéfőzőhöz ment.
„Hasonlítunk, maga meg én", Gideonnak eszébe jutottak egy elítélt sorozatgyilkos szavai. „Ezért
tudott elkapni... mert a felszín alatt testvérek vagyunk." Ijesztő mondatok, melyekben volt némi
igazság.
A sorozatgyilkosok általában csendes, magányos farkasok voltak, amilyenek a VKE tagjai is. Az öt
profilozóból csupán Hotchnernek volt felesége és gyereke.
Gideon belegondolt, hogy gyakorlatilag semmit sem tud a kollégáiról, és ők sem róla. Azok, akik egy
csapatban dolgoznak, egy idő után napi szinten ismerik a társaik életét, ám a profilozók esetében...
– Jársz valakivel? – kérdezte Gideon, amikor Prentiss visszaült az asztalhoz.
A nő gyorsan beleivott a kávéjába, hogy palástolja meglepetését. – Nem... – felelte végül. – Jó ideje
nem randizom senkivel. Gondolom, a munka miatt. Annyit utazunk, hogy...
– Nem akartam tapintatlan lenni – bólintott Gideon.
 – Hajói sejtem, a korábbi helyeken nem kellett ennyit úton lenned.
– Nem. Nagyon új még nekem ez az egész.
– Sajnos meg is fizetjük az árát.
Gideon tudta, milyen nehéz fenntartani egy kapcsolatot a munka mellett. Megérezte, hogy Emilyt
kínosan érintette a beszélgetés, így nem erőltette.
Levette derékszíjáról a telefonját, majd a tárcájából előhúzott egy névjegykártyát, és beütötte
Morris Parker ügynök számát.
– Parker – szólalt meg egy hang a második csengetésre.
– Gideon. Jó reggelt!
– Csendes volt az éjszaka. Senki sem hívott. Gideont ez nem lepte meg, hiszen ha jelentkezett volna
az emberrabló, Parker azonnal felhívta volna.
– A család hogy viseli? – kérdezte. Csend.
Gideon úgy vélte, a szülők Parker mellett lehetnek, aki most hallótávolságon kívül akar kerülni.
Végül csukódott egy ajtó.
– Egész éjjel a hálószobában voltak-mondta Parker.
– Az arcukból ítélve kétlem, hogy sokat aludtak. Látott már olyan fotókat, melyeket a mieink
készítettek az auschwitzi fogolytáborban, amikor kiszabadították a foglyokat? Emlékszik a
tekintetükre?
– Igen... űzött volt.
– Pontosan. Tizenöt év alatt ez a harmadik ember-rablásos ügyem.
– Warren nyomozó kábé negyedóra múlva értünk jön – szakította félbe Gideon a férfi elmélkedését.
– Utána elmegyünk az egyetemre, hátha megtudunk valamit.
– Jó ötlet.
– Önök jól vannak?
– Minet kocog egyet reggeli előtt. Valahogy megleszünk.
– Jareau ügynök ott van?
– Máris hívom.
– Jó reggelt – szólalt meg Jareau. – Bárcsak jobb híreim lennének.
– Neked is jó reggelt. Ha Bonderék nélküled is boldogulnak, bemehetnél a rendőrségre.
– A média miatt?
– Pontosan.
– Beszélek velük, majd megkérem Learman nyomozót, hogy vigyen be.
– Jól van.
Pontosan nyolc órakor Warren nyomozó belépett a hallba. Tengerészkék pulóver és szürke nadrág
volt rajta, és sötét haját lazán a vállára engedte. Látható volt a derékszíjára erősített pisztoly,
aranyszínű jelvénye egy láncon a nyakában lógott.
Nagyon vonzó nő, gondolta Gideon. És okos, még Learman nyomozónál is okosabb.
Warren és Prentiss jó reggelt kívánt egymásnak, majd a nyomozó Gideonra mosolygott.
– Jól aludt?
Gideon viszonozta a mosolyát, és nem említette a kényelmetlen ágyat. – Sokkal jobban alszom majd,
ha biztonságban hazajuttatjuk Kathy Bondert.
– A házkutatási engedély a kocsimban – biccentett a nyomozó az utca irányába. – Kezdetnek ez is
valami.
– Az. Látom, első dolga volt, hogy elmenjen a bíróhoz. Jó nyomozó – vigyorgott Gideon.
– Igyekszem. A bíró úr nem igazán értette, mire kell az engedély, és bevallom, én sem... egy eltűnt
egyetemista... Az a lényeg, hogy megtaláljuk.
– Manapság nagyon védik a hallgatók magánéletét az egyetemen – vont vállat Gideon.
– És ha beszélünk Kathy barátaival, nekik is meglesz az okuk arra, hogy ne engedjék be a zsarukat
és az FBI-t, hogy átkutassák a szobájukat, nehogy megtaláljuk a fűkészletüket – mondta Prentiss.
– Fontos, hogy szükség esetén ne pazaroljuk a drága időt a házkutatási engedély beszerzésére – vélte
Gideon.
Warren először rá akarta vágni, hogy ha mégsem lesz szükség az engedélyre, ő bizony hiába
fáradozott, de végül biccentett, és kikísérte a profilozókat a kocsijához.
Húsz perc múlva leparkoltak és a zöld területekkel teli egyetemvárosban az irodavezetőhöz siettek.
A könyvekkel megpakolt táskáktól roskadozó diákok gondolataikba merülve igyekeztek az óráikra,
és figyelemre sem méltatták a férfit és a két nőt. Valószínűleg új tanároknak hitték őket.
A háromemeletes téglaépületnek négy dupla ajtaja volt. Az irodavezető ajtaja a földszinten, jobbra
az utolsó bejárat volt, és amint beléptek, egy fontoskodó arcú, kék blúzos, fekete nadrágos, aprócska nő
felpattant a fémasztal mellől, s lecövekelt a helyiséget kettészelő fapult mellé. Egyszerű kontyba fésült
fekete haja és éles arcvonásai csak fokozták a belőle áradó szigort, de láthatóan erőt vett magán és egy
halvány mosoly kíséretében üdvözölte a VKE ügynököket.
– Mit parancsolnak? – kérdezte.
Warren bemutatta a profilozókat. – Az egyik hallgatójuk miatt jöttünk.
– Értem – tűnt el a nő mosolya. – Kiről van szó?
– Kathy Bonderról – felelte a nyomozó. – Kellene egy lista arról, hogy milyen órákat látogat és a
többi információ is, ami csak megvan önöknek.
– Sajnálom – húzta ki magát a nő igazi bürokrata módjára. – Nem adhatok ki személyes
információkat a hallgatóinkról.
– Elnézést kérek – lépett előre Gideon. – Mi bemutatkoztunk, de sajnos nem hallottam az ön nevét.
– Mrs. Pankly vagyok.
Ennél hivatalosabb nem is lehetne. Ez nem jó jel, gondolta Gideon.
– Mrs. Pankly, Kathy eltűnt – mosolygott szomorúan.
A nő a szájához kapott, s egy pillanatra felcsillant némi emberség a szemében. – Borzalmas... de
sajnos ez még nem ok...
– Elrabolták – szólalt meg Prentiss.
– Bárcsak segíthetnék – felelte a nő őszintén, ám ez sem volt elegendő ahhoz, hogy kilépjen a 22-es
csapdájából.
Warren elismerően pillantott Gideonra, majd előhúzta táskájából a házkutatási parancsot, és átadta
Mrs. Panklynek, aki gyorsan elolvasta, s haloványan mosolyogva beadta a derekát.
– Máris intézkedem – mondta, mintegy jelezve, hogy nem csak alapos, de ért is a munkájához.
Két perccel később visszatért egy vékony irattartóval, amit odanyújtott Warrennak.
– Köszönjük az együttműködését – mondta a nyomozó.
– Örülök, hogy segíthettem – felelte az asszony, aki nem érzékelte ki a gúnyt a nyomozó hangjából.
Warren bekísérte az ügynököket az egyik helyiségbe, és leültek az asztalhoz. Körülöttük a hallgatók
reggeliztek, magányosan vagy kisebb csoportokban tanultak, olvastak és a kávéjukat kortyolgatták.
Warren, Prentiss és Gideon elosztotta egymás között az irattartó tartalmát.
– Jó tanuló – jegyezte meg Prentiss. – Színjeles.
– A számláit is rendezte – tette hozzá Warren. – Még a könyvtári könyveit is időben visszavitte.
Gideonnak Kathy Bonder órarendje jutott. – Heti tizenöt óra. Film, dráma, regényírás, pszichológia
és trigonometria.
– Furcsa, hogy a színművészet mellett a trigonometria is érdekli – mondta Warren.
– Pontosan az ilyen furcsaságok miatt kellene elbeszélgetnünk a tanáraival – felelte Gideon, és
összedörzsölte a tenyerét. – Mindent meg kell tudnunk Kathyről. Az elrablója feltűnés nélkül juttatta ki
a campus területéről. De hogyan? És miért pont őt? Ha jobban megismerjük az áldozatot és az
életvitelét, ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.
– A barátnője mit mond? – kérdezte Prentiss.
Warren előhúzott a zsebéből egy noteszt, és kinyitotta. – Abby Querin – olvasta fel a nevet, amit
előző este tudott meg Kathy szüleitől.
A két lány a gimnázium második évében barátkozott össze. Egy időben vették fel őket a Kansasi
Egyetemre, és mindketten szerették a film– és színművészetet.
Gideon csak egyszer látta a lány fényképét, melyet a Bonder-szülők adtak át a rendőrségnek, de az
áldozat arcmásához hasonlóan ez is az emlékezetébe vésődött. Az ifjú Dr. Reid szinte mindent észben
tartott, ám Gideonnak kizárólag a tragédiák esetében volt fotografikus a memóriája.
– Kathy barátnője, Abby az a karcsú, barna lány, aki azon a fotón látható, amit Mrs. Bonder adott
át önöknek az azonosítás végett? – kérdezte.
– Igen... ő az – felelte Warren.
Kathy karcsú lány volt; hosszú, barna haja a vállára omlott, s barátságos, szürke szemmel,
mosolygósan nézett a világba. Farmernadrág és aranyszegélyű, kivágott nyakú pulóver volt rajta.
– Én megkeresem Querint – mondta a nyomozó –, ha önök el akarnak beszélgetni Kathy tanáraival.
– Nekem megfelel – mondta Gideon. – Két óra múlva találkozunk?
 – Elég lesz ennyi idő, hogy kihallgassanak öt tanárt?
– Miért ne? – mosolygott az ügynök.
Igazság szerint egy ekkora campuson a tanárok többsége legfeljebb Kathy nevével szolgálhattak, így
negyvenöt perccel és négy tanárral később a két profilozó semmivel sem lett okosabb. Gideon azon törte
a fejét, mihez kezdjenek a maradék egy óra tizenöt perccel.
Meglepetésére a tanárok a nevénél többet is tudtak Kathyről, és mindannyian egyöntetűen állították,
hogy okos, vonzó, eleven, figyelmes, szorgalmas, pontos lány volt, aki sohasem keveredett bajba. Ám
ezek a jelzők a főiskola női hallgatóinak kilencven százalékára ráillettek.
Gideon elkeseredve haladt a Kathy utolsó óráinak helyszínéül szolgáló épület felé. A kétemeletes
téglaépület közelében jártak, amikor megcsörrent az ügynök derékszíjára erősített telefon. Gideon
megállt, hogy felvegye.
– Én vagyok – mondta Hotchner.
A következő egy-két percben a két szövetségi ügynök megosztotta egymással az ügyeikre vonatkozó
információit.
– Sokat haladtatok – mondta Gideon.
– Igen, de nincs összefüggés az ügyek között.
– Az nem baj. Visszahívnál... négy óra múlva?
– Négy óra múlva.
Gideon visszaakasztotta a telefont a derékszíjára, s közben Prentissre sandított.
– Ismered a „vérkopó" jelentését?
– Az, aki túl sok horrorfilmet néz? – kapta fel a fejét Prentiss.
– Hotch megmondta, hogy tudni fogod – mosolyodott el Gideon.
– Ezt bóknak szántad? Ne mondd, hogy te nem tudtad!
A férfi vállat vont.
– Nem tudhatok mindent.
– Akkor fogadok, hogy nem szoktál előfizetni a Fangoriára.
– Miért, te igen?
– Gideon – mosolygott Prentiss gonoszkodva. – Bizonyos dolgokról illik tudni. Az ügynök elmesélte,
mit hallott Hotchtól.
– Furcsa – tette hozzá.
– Igen, az – ráncolta a homlokát Prentiss. – De mi is?
– Le akarunk ellenőrizni egy filmes osztályt, s közben azok, akik a hajléktalanokat gyilkolják,
lefilmezik az áldozataikat. Filmesek, akik gyilkosságokat örökítenek meg.
– Furcsa... igen különös véletlen... ha egyáltalán véletlen.
– Kétlem.
Beléptek az épületbe. A keresett terem a második emeleten, jobbra volt. Bár a villanyokat
lekapcsolták, nyilvánvalóan voltak odabenn. Amikor bekukucskáltak az ajtón található keskeny
ablakon, megpillantották a katedra fölé szerelt vetítővásznat.
Gideon nem tudta kivenni, milyen filmet nézhetnek odabenn, mert levették a hangot, és a tanár
valahol a helyiség végében beszélt. Feltehetően egy dokumentumfilmről volt szó.
– Hét év eltéréssel készültek – mondta a professzor –, mégis hihetetlen hasonlóságokat fedezhetünk
fel bennük: ugyanaz a sztori, a főszereplő, a részeges barát, az ifjú hősszerelmes, aki segít nekik, a bölcs
mentor, még a rendező is... mégis volt közönségük. Mindkét alkotás nagy kasszasiker volt.
– Jól van, feladom – súgta Prentiss. – Milyen filmekről beszél?
– Rio Bravo és El Dorado. A főszereplő John Wayne, rendezte Howard Hawks. 1959, illetve 1967.
– És ki mered jelenteni, hogy nem tudod, mi az a vérkopó?
A vetítés félbeszakadt, s felkapcsolták a villanyt.
– Mára ennyi, de a következő alkalomra olvassák el Gehring A komédia világa című írását.
Az osztály felmordult. Gideon fejcsóválva azon sajnálkozott, hogy a főiskolán ő egyetlen kreditet sem
kapott a klasszikus westernfilmek ismeretéért.
Hirtelen hátralépett, amikor nagy lendülettel nyílt az ajtó és legalább tizenöt diák tódult ki a
folyosóra. A többi teremben is véget ért az óra. Gideon és Prentiss várt egy keveset, majd beléptek a
helyiségbe. A tanár, kezében egy füzettel és néhány DVD-vel, elindult feléjük.
Nagyjából ugyanolyan magas volt, mint Gideon, és egyidősek lehettek, bár ő valamivel soványabb
volt, és fekete haja erősen őszült a halántékánál. Ápolt, fekete bajsza és szürke, kíváncsi tekintete volt.
 – Eltévedtek? – kérdezte joviálisán. – Segíthetek?
– Ön Roger Caine professzor? – felelte Gideon.
– Igen, bár nem ez a legjobb formám – mondta a férfi, és letette az anyagait a katedrára.
– Gideon és Prentiss különleges ügynökök vagyunk – mutatta fel Gideon az FBI-jelvényét. – Beszélni
szeretnénk...
– Kathy Bonderról – fejezte be a mondatot Caine. Prentiss meglepődve nézett a társára.
– A főiskolán gyorsan terjednek a hírek – magyarázta a professzor. – A rossz hírek még annál is
gyorsabban. Mobilon, szöveges üzenetben... a szép, új világ áldásai.
– Ön mit hallott, professzor úr? – kérdezte Gideon.
– Azt, hogy eltűnt – vont vállat Caine. – A vadabb pletykák szerint elrabolták. Biztosan csak annyit
tudok, hogy Bonder kisasszony utoljára hétfőn volt az órámon.
– Nem tegnap?
– Ez a szeminárium hétfőn, szerdán és pénteken van, de tegnap nem találkoztam vele.
– Mesélne nekünk Kathyről? – kérte Prentiss. – Ugyanazt mondhatom, mint a kollégáim – vont
vállat ismét Caine. – Okos, ifjú hölgy. Részt vesz az órákon, mindig felkészülten jelenik meg.
Sohasem okozott gondot.
– Kérem, meséljen még róla – mondta Gideon.
– Nos... van tehetsége a színjátszáshoz. Ha minden jól alakul, és levetkőzi az iskolai színpadokon
kialakult szokásait, még Hollywoodban is szép karriert futhat be.
– Ebből következik a kérdés, amit a szüleinek is feltettünk – mondta Prentiss. – Elég tehetséges
ahhoz, hogy megrendezze a saját elrablását?
– Minek? – mosolyodott el Caine. – Tulajdonképpen lenne hozzá tehetsége, hogy eljátssza ezt az
ostobaságot, és meg is ússza, de ő nem olyan! Ismerem a családját, és a tanácsadójaként határozottan
kijelenthetem, hogy józan gondolkodású lányról van szó – Caine a fejét ingatta. – Nem, ő nem lenne
képes erre.
– Mennyi időt töltött Bonder kisasszonnyal? – kérdezte Gideon szelíden.
A professzor megdermedt egy pillanatra, ám az ügynök nyilvánvalóan nem jelentett fenyegetést a
számára.
– Kathy már elsőévesként benne volt a főiskola színházi vérkeringésében. Hamarosan a filmezéssel is
próbálkozott.
– Színésznőként?
– Színésznőként a társai film projektjeiben. Ugyanakkor ő is kísérletezett a rendezéssel... a
szemináriumban egyébként is kötelező. Bevallom, igazi főnyeremény számunkra.
Lassan szállingózni kezdtek a hallgatók, és helyet foglaltak az asztaloknál. Caine türelme is fogytán
volt, akárcsak az ideje.
– Tehetek még valamit önökért?
– Lenne még egy kérdésem – mondta Gideon.
– Csak gyorsan.
– Van olyan hallgatója, aki odavan a véres jelenetekért?
– Gyakorlatilag mindenki – nevetett fel Caine kurtán. – Tarantino az istenük. Ha megemlítem nekik
a Vertigot, vagy A vadász éjszakáját, ők a Fűrésszel meg a Motellal jönnek.
– Érdekelnek-e valakit vagy valakiket az olasz horrorfilmek ?
– A srácok többsége odavan Mario és Lamberto Bravaért, Dario Argentóért és így tovább.
– Ez a srác... – ingatta a fejét Gideon –, vagy esetleg két srác, akik valószínűleg összedolgoznak. ..
mások.
– Milyen értelemben mások?
– Társaságban nem igazán magabiztosak.
– Ez jellemző az egész csoportra – vont vállat Caine. – Ezek a főiskolások... semmit sem tudnak a
való világról. Eleve híján vannak az önbizalomnak, legalábbis a nagy részük. A művészetek iránti
érdeklődés nem jár együtt a nagy társasági élettel.
– A tehetségük és a lelkesedésük jelenti a menedéket – folytatta Gideon. – Igen. De a mi emberünk
nem beszélget a csoporttársaival, sosem jelentkezik önként egy-egy feladatra. Általában kerüli a
szemkontaktust, és dührohamot kap, ha nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok.
A professzor nagyot nézett.
– Ez pontosan ráillik Beckre.
 – Beckre?
– Igen. Becker Chapinre.
– Ő is a hallgatója?
– Már nem, de tanítottam egy szemeszterben.
– Milyen tanuló volt? – kérdezte Gideon.
– Szorgalmas, és elég jó kritikákat írt, de a filmjei katasztrofálisak voltak, és rosszul viselte, ha
bírálták. Amikor tavaly, utolsó évben egyest adtam neki, úgy tört ki, mint egy gejzír... ordított,
káromkodott, majd elviharzott.
– És utána?
– Nem láttam többé. – Caine aggódva ráncolta a homlokát. – Köze lehet Kathy eltűnéséhez?
– Ismerték egymást? – kérdezte Gideon.
– Nem tudom biztosan – vont vállat Caine. – Nem hiszem, hogy ugyanabba a csoportba jártak, de
gyorsan utánanézhetek... de tény, hogy a szakterületük megegyezett. Cseppet sem lepne meg, ha
kiderülne, hogy keresztezték egymást az útjaik.
– Nem tudja, hol találjuk Becker Chapint? – érdeklődött Prentiss.
– Sajnálom, de nem. Az irodán valószínűleg tudnak segíteni, de abban sem vagyok biztos, hogy még
itt tanul. Nem láttam a tavaly novemberi kirohanása óta.
Gideonnak nem volt kedve visszamenni a szigorú irodista kapuőrhöz, de úgy festett, nincs más
választása.
– Mit tud még róla?
– Semmit. Most mire gondol?
– Például arra, hogy voltak-e barátai a csoportban.
– Nem, nem emlékszem rá.
– Nem látta valakivel, akivel együtt jött vagy távozott az óráról?
– Nem, eléggé magányos volt. Nyers tehetség volt, akiből hiányzott a türelem és a fejlődéshez
szükséges tehetség, és amikor meg is mondtam neki mindezt... akkor... akkoriban nem vettem
komolyan... de... megfenyegetett, hogy megöl.
– Megöli?
– Miután egyest adtam neki az utolsó munkájára. Nagyon lelkesen dolgozott rajta, sőt jóval a
határidő előtt, még hálaadás előtt adta be. Nem volt könnyű csalódást okozni neki.
– Milyen filmet készített?
– Valami horrorfilmet, nevetséges ketchupos, speciális effektekkel, hihetetlenül pocsék színészekkel,
akik túljátszottak a szerepüket és alacsony költségvetésű filmekből koppintott jelenetekkel. Az egyik
egy olasz filmből, a Suspiriából volt.
A hallgatók idegesen fészkelődtek a teremben, s próbáltak úgy tenni, mintha nem érdekelné őket,
amit hallanak.
– Caine professzor, az egyik diákja halálosan megfenyegette – mondta Gideon. – Nem jelentette az
igazgatónak?
– Nem, dehogy. Érzelmi kitörés volt az egész. Van, amikor kicsúszik a szánkon, hogy meg tudnánk
ölni valakit.
A Columbine-on és a virginiai műszaki iskolában történtek után a professzor reakciója már
önmagában is veszélyes volt, de Gideon nem akarta kioktatni.
– Gondolják, hogy Beck rabolta el Kathyt? – kérdezte Caine halkan.
– Még korai lenne bármit is feltételezni. Ön hisz az auteur elméletben?
– Mármint abban, hogy a film rendezője és szerzője egy és ugyanaz a személy? Igen, hiszek.
– Én is. Professzor úr, nekünk gyilkossági auteurökkel van dolgunk, és a filmkészítőkhöz hasonlóan
nekik is megvannak a sajátos kézjegyük.
Gideon és Prentiss köszönetet mondott Caine-nek, hogy időt szánt rájuk, majd visszamentek a közös
helyiségbe.
– Mit súgnak az ösztöneid Becker Chapinnel kapcsolatban? – kérdezte Gideon.
– Az ösztöneim? Azt hittem, a profilozás logikán és valószínűségen alapul.
– Így igaz – mosolygott Gideon. – De az ösztönös megérzések is fontosak. Ebben a szakmában egy
idő után érdemes hallgatni rájuk.
– Chapin beleillik a profilba – szólalt meg Prentiss némi gondolkodás után. – Önbizalomhiányban
szenved, a kora is megfelel, és... egy tanú elmondása szerint rajong az olasz horrorfilmekért. Az a
hálaadásnapi egyes lehetett a kiváltó ok, amitől öldökölni kezdett. Akkoriban kezdődtek a gyilkosságok.
– Igen, de mit súgnak az ösztöneid? Prentissnek elkerekedett a szeme. – Arra gondolsz, amikor
Caine professzor sűrűn bólogatott, ahogy sorolni kezdted az elkövető jellemzőit? Felállt a szőr a
hátamon. Szerintem Chapin az emberünk.
– Szerintem is – felelte Gideon halkan. – De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ha a gyilkosok az
emberrablók, akkor miért végeznek a hajléktalanokkal, hogy később elrabolják a középosztálybeli
Kathy Bondert?
– Eszkaláció?
– Igen, az, de miért pont őt? Rengeteg lány van a film– és drámatagozaton... miért éppen Kathyt
rabolták el? Lehet, hogy mégis Chapin végzett a hajléktalanokkal? Bárcsak tudnám a választ.
Félúton lehettek a pihenőhelyiség felé, amikor Gideon felhívta Garciát.
– Igen, uram – szólalt meg a lány, aki a kijelzőn megjelenő számból tudta, hogy a főnöke keresi.
– Garcia, keress meg mindent Becker Chapinről. A KU hallgatója, legalábbis az volt.
– Máris, uram.
Garcia hangja olyan volt, mint egy lelkes kutyusé. Igyekezett a csapat kedvében járni, de Gideon
esetében többről volt szó. Apafigurának tekintette, és mindent elkövetett egy-egy dicsérő szóért.
Gideonnak imponált mindez, bár kissé zavarban is volt miatta. Garcia rajongása hatalmas
felelősséget rótt rá, ezért minden alkalommal megdicsérte a lányt, bár bölcs ember lévén, sosem vitte
túlzásba.
– Kösz – felelte kurtán, de kedvesen. – Ugye, az interneten már olvastál a gyilkosságokról? – tette
hozzá. – A horrorfilmekre összpontosítanak.
– Igen, uram – érkezett a válasz egy kis zavart csöndet követően.
– Jó fogás volt. Ügyes vagy, Garcia.
– Köszönöm, uram. Jut eszembe, JJ-től megkaptam minden anyagot a Bonder-lány elrablásáról. Itt
van előttem az egyik fotó, amelyiket Kathy anyja küldött róla.
– Én is láttam.
– Feltűnt valami rajta. Kathy Bonder egy olasz színésznő, Lena Mercurtio kiköpött mása. Itt nem
ismerik annyira, de Európában nagy sztár. Az Il Morte Improvviso, azaz a Hirtelen halál
főszereplőjeként vált azzá. A gyilkosok is ezt a filmet másolták le, amikor megölték Frank Webstert.
Vagy lehetséges, hogy képzelődöm?
Gideon jéghideg csomót érzett a gyomrában.
– Nem. Azt hiszem, rájöttél az emberrablás okára. Ügyes vagy, Garcia. Nagyon ügyes. Komolyan.
Amikor Gideon és Prentiss visszaért a pihenőhelyiségbe, még mindig volt negyvenöt percük a
Warrennal megbeszélt találkozóig. Meglepetésükre a nyomozónő már ott volt, és egy vonzó, barna hajú
lánnyal üldögélt egy asztalnál. Gideon felismerte a fényképről: Abby Querin volt az.
Attól eltekintve, hogy most a lány egy kék KU inget és farmerszoknyát hordott, pontosan úgy nézett
ki, mint a fotón, ami a barátnőjével, Kathy Bonderral ábrázolta.
Amikor a két FBI ügynök az asztalhoz lépett, Gideon megfigyelte, hogy Warren a beszélgetés alatt a
fekete, hatszögű keretes szemüvegét viseli; távollátó lévén mindig feltette a szemüvegét, ha helyszínen
volt vagy jegyzetelt.
Gideon és Prentiss sorra kezet fogott Abby Querinnel, aki a jelek szerint elég jól tartotta magát, bár
a kezében lévő zsebkendő és kivörösödött szeme a barátnője iránti aggodalmáról tanúskodott.
– Hozhatok valamit? – kérdezte Gideon. – Kávét, vizet?
Abby a fejét rázta, így az ügynökök leültek a két oldalára.
Warren levette a szemüvegét, s hosszan felsóhajtott. Kimerült volt, hiszen sokkal régebben dolgoztak
az ügyön, mint a VKE tagjai.
– Abby elmondta, hogy mit terveztek Kathyvel a szünetre.
– Csakugyan? – mosolygott a lányra Gideon. – Mit terveztek?
Abby megtörölgette a szemét és viszonozta a férfi mosolyát. – Egy filmben dolgoztunk volna.
Kathynek már meg is volt a szerepe, és beszélt az érdekemben a rendezővel... azt mondta, nekem is
lenne szerepem. Istenem, bármire képes lettem volna, hogy bekerüljek egy forgatásra... még
segédmunkákat is vállaltam volna.
Gideon mosolygott, ám akkor valami bekattant, és kihúzta magát, akár egy vadász, aki megérzi a
vad szagát a levegőben.
– Mondtam, hogy értek a sminkeléshez – tette hozzá a lány. – A fodrászathoz is... szóval bármit
megtettem volna, hogy felvegyenek. Álmodni sem mertem volna egy igazi szerepről!
– Véletlenül nem horrorfilmről volt szó? – kérdezte Gideon.
A lány mosolya még szélesebbé vált, és egy pillanatra a barátnőjéről is megfeledkezett.
– Maga is hallott róla?
– Ahogy vesszük. Ismer egy Becker Chapin nevű fiatalembert? Régen ő is itt tanult.
– Vicces, hogy ezt kérdezi.
– Miért?
– Mert ő rendező!
Gideon összenézett Prentiss-szel; ugyanarra gondoltak.
– Hogyan ismerte meg, Abby? – kérdezte Gideon óvatosan.
– Az a helyzet, hogy nem ismerem – rázta meg a fejét a lány. – Mindketten ide jártunk, és ismerte
valamennyire Kathyt, így odabiccentettünk egymásnak, ha találkoztunk, de semmi több. Szerintem
csak annyit tudott rólam, hogy Kathy barátnője vagyok.
– Kitől hallott erről a filmről? A hirdetőtáblán vagy az interneten olvastak róla, vagy...
– Ó, engem Kathy protezsált be.
– Beszélt valaha Beckerrel? Személyesen, telefonon? Esetleg e-mailen?
– Én nem, csak Kathy.
– Mit tud Beckerről?
– Nem sokat. Csak annyit, hogy ő is erre az egyetemre járt, de kimaradt, mert írással és
filmrendezéssel akart foglalkozni. A társával tavaly óta dolgoznak egy forgatókönyvön.
– Nem tudja, ki a társa? – mosolygott Prentiss.
– Dave... azt hiszem. Nem tudom a vezetéknevét. -Ó...
– Nem találkoztam vele – magyarázta a lány. – Kétlem, hogy ide járt volna, és mint mondtam,
Beckert is csak néha, futólag láttam az egyetemen.
– Mikor látta utoljára?
– Nem tudom – vont vállat Abby. – Hálaadás körül. Azt hiszem... de miért?
– Csak információkat gyűjtünk. Mindenkivel beszélni akarunk, aki sejtheti Kathy hollétét.
– Értem – bólogatott a lány hevesen. – Sajnálom, de ennél többet nem segíthetek, és száz éve nem
láttam Beckert. Fontos lehet?
Gideon nem válaszolt a kérdésre. – Biztos benne, hogy semmit sem tud a társáról, erről a Dave-ről?
– Igen, biztos. Beckerrel is összesen egyszer beszéltem... és Dave-et is Kathy említette, különben azt
sem tudnám, hogy a világon van.
Gideon biccentett. – Mondja, Kathy elég jól ismerte Beckert, hogy mondjuk... megengedje neki, hogy
hazavigye? Vagy elmenne vele valami filmes rendezvényre?
– Hogyne – Abby vállat vont. – Elvégre Kathy főszerepet kapott ebben a filmben.
Egyszerre minden darab a helyére került. Gideon tudta, miért veszik filmre a gyilkosságokat. Nem
szuvenírként, legalábbis nem egészen. Prentisshez fordult. – Filmet készítenek.
– Természetesen.
– Nem, Emily, ők igazi filmet készítenek.
– Jézusom – nézett nagyot Prentiss.
– Lemaradtam valamiről? – kérdezte Warren. Gideon kedvesen Abbyre mosolygott. – Nagyon
köszönjük a segítségét. Most sajnos mennünk kell.
– Rendben. Kérem, szóljanak, ha megtudnak valamit. Kathy a legjobb barátnőm!
– Tudjuk – felelte Gideon. – Ígérem, hogy hazahozzuk.
– Ígéri?
– Igen.
Kisiettek a tágas helyiségből. Warren igyekezett lépést tartani az FBI ügynökökkel.
– Hívom Garciát – mondta Prentiss.
– Én meg Hotchnert – vágta rá Gideon. Warren továbbra sem értette, mi történik.
– Mi folyik itt, emberek?
Gideon a derékszíjára akasztotta a telefonját.
– Hozza a kocsit. Becker Chapin a gyilkos csapat egyik embere. Őmiatta ölnek hajléktalanokat.
– Igen?
– Mellékszerepeket szánnak nekik a horrorfilmjükben. És emlékszik a szörnyű speciális effektekre,
melyekre Becker tanára panaszkodott? A rendezők szó szerint megölik a színészeiket.
 – Jézus Krisztus – kapta a kezét a szájához Warren.
– És lefogadom, hogy ők állnak Kathy Bonder elrablása mögött is – tette hozzá Gideon. – Abbytől
tudjuk, hogy neki szánták a főszerepet.
Mindannyian megdermedtek Gideon telefonjának csörgésére.
– Gideon.
– Most kapcsolták be Kathy Bonder mobilját – mondta Jareau nyugtalanul.
– Hol van?
– A telefonotok GPS-ének segítségével Garcia belőtte a helyet, ahol jelenleg vagytok. A lány telefonja
úgy huszonöt méterre lehet tőletek.
Gideon megpördült, és tekintetével a közeli asztalokat pásztázta. – A telefon huszonöt méterre van
tőlünk – szólt oda Prentissnek és a nyomozónak.
Körülöttük a hallgatók fele éppen telefonált.
– Hívd fel a számot – mondta Gideon.
– OK – felelte Jareau, és néhány másodperc elteltével már meg is szólalt egy Gideon számára
ismeretlen dal.
– A Glamorousl – kiáltott fel Abby. – Fergie száma! Ez Kathy telefonja!
Prentiss elindult a hang irányába. A diákok idegesen néztek rájuk.
– Minden rendben, az FBI-tól vagyunk! – mondta Gideon, ahogy az asztalhoz sietett, ahol egy
kettéhajtott papírlapon ott hevert a rózsaszín telefon. Már nem csengett.
– A követelései? – mutatott Prentiss a lapra.
– Máris megtudjuk – felelte Gideon.
Jareau visszahívta Gideont. – Bekapcsolt az üzenetrögzítője.
– Semmi baj – mondta Gideon, és elmagyarázta, mi történt, majd letette a telefont.
Warren értesítette a helyszínelőket. – Most már tudjuk, hogy itt járt – szögezte le Gideon.
– Tehát azt is tudja, hogy mi is itt vagyunk – tette hozzá Prentiss.
Warren összecsukta a telefonját. – Le kell zárnunk az épületet.
Gideon egyetértően biccentett, de biztos volt benne, hogy Becker már messze jár. Erezte.
A tragédia rendezője távozott.
 Nyolcadik fejezet

Amikor Spencer Reid különleges ügynök kilépett a mosdóból, épp kitört a pokol.
Vadul csörögtek a mobiltelefonok, az emberek fel-alá rohangáltak az íróasztalok között, mások
hangosan kiabáltak. Óriási volt a hangzavar. Az előbb Reidet szólította a természet, és csupán annyi
időre ment ki. Miután egy kis vizet paskolt az arcára, majd kezet mosott, olyan érzése támadt, hogy öt
perc alatt fenekestül felfordult a világ. Az az abszurd gondolata támadt, hogy visszamegy a mosdóba, és
ha ismét kilép, minden olyan lesz, mint volt.
Belépett Hotchner, aki belebújt a zakójába, s zsebre tette a telefonját. – Készülődj, Reid!
– Letartóztattak valakit vagy újabb áldozatot találtak?
– Sajnos az utóbbi. A holttestet a várostól északra, az erdőben találták meg.
Reid felkapta asztaláról a méretes táskáját, és Hotchnerrel, Morgannal, valamint Learman
nyomozóval együtt kirohant a rendőrség épületéből. Morgan beült a SUV kormánya mögé; Hotch az
anyósülésen,
Reid hátul foglalt helyet. Learman a jelzés nélküli Crown Vicbe ült, és elindult előre.
Bekapcsolt villogóval és szirénázva vágtak át a belvároson, hogy mielőbb kiérjenek a helyszínre.
Reid bekapcsolta a biztonsági övét, és igyekezett nem figyelni a többi gépkocsira, melyeket Morgannak
csodával határos módon sikerült kikerülnie.
Emberként rettegett a rájuk váró feladattól, ám pszichológusként a friss bűnügyi helyszínre
összpontosított – a profilalkotók általában meglehetősen későn érkeztek a tett színhelyére –, ahol új
információkhoz juthat az elkövetőt, ebben az esetben elkövetőket és a bűncselekményt illetően.
Megszólalt a telefonja. Lekapta a derékszíjáról és megnézte a kijelzőt. Prentiss. Mindig megváratta a
kolléganőjét, akivel a kezdetek óta nem találták meg a közös hangot. Nyomulósnak érezte, és az idegeire
mentek a viccei. Aztán az év eleje óta sem változott a helyzet.
Reid is hibás volt, amiért ilyen döcögősre sikeredett a kapcsolatuk, mert a kelleténél gyakrabban
ráförmedt a lányra, és a lelke mélyén tudta, hogy bocsánatkéréssel tartozik miatta, de képtelen volt rá.
Hotch-hoz hasonlóan ő is úgy érezte, hogy a főnökeik a megkérdezésük nélkül, politikai okokból
varrták a nyakukba Prentisst.
Négy éve, amikor Gideon bevonta Reidet, a fiatal zsenit a VKE-be, ő is megtapasztalta a többiek
előítéleteit. A baj oka azonban egyszerű volt: Prentiss Elle Greenaway helyére lépett be az egységbe.
Elle azonban nem Prentiss miatt távozott. Reid gyanította, hogy a lány iránti negatív érzéseit a
bűntudat táplálja, amiért annak idején nem segített többet Ellenek, és nem beszélte rá Hotch-ot, hogy a
történtek ellenére se engedje kilépni.
És most Prentiss fizeti meg Reid haragjának az árát.
– Reid – szólt bele a készülékbe egy-két másodperccel később.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Prentiss.
– Újabb gyilkosság történt – felelte Reid. Igyekezett visszafogni magát, nehogy lekezelően hasson a
hangja. Arra gondolt, hogy Morgan és Hotchner valószínűleg rezgő üzemmódra állította a készülékét.
Mindig ezt tették, ha kimentek egy-egy helyszínre, ám ő megfeledkezett róla a nagy kapkodásban.
– Hol?
Reid beszámolt a történtekről, majd Prentiss is elmondta a legújabb információkat az
emberrablásról. Azt sem hagyta ki, hogy a két ügy feltehetően összefügg. A beszélgetés után Reid
elújságolta Hotch-nak és Morgannak a fejleményeket.
– Egy levél? – kérdezte Hotchner. – A váltságdíjról szólt?
– Még nem olvasták el, mert várják a helyszínelőket. Biztosak akarnak lenni abban, hogy nem
rejtettek bele robbanóanyagot, és természetesen a lehetséges bizonyítékokat sem akarják tönkretenni.
Tudták, hogy bizonyos elkövetők robbanó csapdákkal nehezítik a nyomozást. Például a
gyermekpornográfiával foglalkozó személyek savat helyeztek el a merevlemez mellett, melyet apró
robbanótöltettel hoztak működésbe, hogy egy bizonyos számú leütést követően tönkretegye a
bizonyítékot.
 – Szóval ki is ez a Becker Chapin? – kérdezte Morgan.
– Úgy fest, hogy ő a gyilkos páros domináns tagja, és feltehetően ő a felelős Kathy Bonder
elrablásáért.
– Garcia mit mond?
– Prentiss azt mondja, Garcia ebben a pillanatban néz utána.
– Megkérjük Gideont, hogy eredjen a gyanúsított nyomába, míg a Kansas City-beli csapatot
kiküldjük Bonderékhez, hogy a váltságdíjjal foglalkozzanak... Mi a helyszínre megyünk – jelentette ki
Hotchner.

Jason Gideon és Emily Prentiss különleges ügynökök az egyetemi pihenőhelyiségben, a helyi

rendőröktől tisztes távolságban foglaltak helyet az asztalnál.
Amikor megtalálták a levelet és Kathy Bonder mobiltelefonját, Warren nyomozó azonnal megkérte
az egyetem biztonsági szolgálatát, hogy zárják le az épületet. A bent lévőknek egyenként igazolniuk
kellett magukat.
Az egyetemi rendőrség tizenkét különböző David nevét jegyezte fel, de Abby Querin nem tudott több
információval szolgálni... és az, hogy valakit Davidnek hívtak, de nem volt személyleírás, melynek
alapján azonosíthatták volna, nem volt elegendő arra, hogy ott tartsák.
A helyszínelők már beporozták a telefont és a levelet, majd nekiláttak lenyomozni a készülék
memóriájában talált számokat, majd az asztal és a szék következett.
Abby kérte, hogy engedjék el, mert kezdődött a következő órája. Elég sok időt töltött Gideonékkal,
így nyilvánvaló volt, hogy nem ő hagyta a telefont az asztalon.
Az egyik helyszínelő letette eléjük az asztalra a lepecsételt, átlátszó műanyag bűnjeltasakba helyezett
levelet.

68.000 DOLLÁRT KIS, JELÖLETLEN CÍMLETEKBEN, EGY ÚJ BŐRÖNDBEN, A TÖRÖTT

NYÍL PARKBAN. ÉJFÉLKOR. TOVÁBBI UTASÍTÁSOK KÉSŐBB. HA NEM
ENGEDELMESKEDNEK, MEGHAL! HA KÉSNEK, MEGHAL! EGYETLEN ZSARU A
KÖRNYÉKEN, ÉS MEGHAL!

Gideon másodszor is elolvasta a levelet.

– Te mit látsz? – nézett Prentissre.
– Nem említi az emberrablót. Kerüli a személyes névmások használatát.
– Vagy emberrablókat – helyesbített Gideon.
– Szerinted a gyilkos páros azonos Kathy elrablóival?
– Ha igen, akkor egy bizonyos: a lány meghal, ha nem mi érünk oda először.
Warren nyomozó lépett az asztalukhoz.
– A helyszínelők nem jutottak semmire. Önök hogy állnak?
– Ha valóban ugyanazok az elkövetők rabolták el a lányt, akkor legyőzhetetlennek hiszik magukat –
mondta Gideon. – Az egyikük vagy mindketten besétáltak ebbe a helyiségbe, hogy üzenetet hagyjanak.
Tudják, hogy itt vagyunk, és... – vállat vont. – Jottányit sem félnek.
– Hihetetlen – jegyezte meg Warren. – Kihívjuk az FBI-t, és a rosszfiúk egyre merészebbek lesznek.
– Ez a mi malmunkra hajtja a vizet – felelte Prentiss.
– Hogyan? – csodálkozott Warren.
– A két tettes a húszas évei elején jár, és egy seregnyi tapasztalt bűnüldözővel húztak ujjat –
magyarázta Gideon.
– Van benne valami.
– Köszönöm – mosolygott az ügynök. – De ez még nem minden.
– Hallgatom.
Gideon összedörzsölte a kezét. – Az elkövetőket a domináns fél kényszerképzetei hajtják, de mi az
eszünkre hagyatkozunk. Ők mások életére pályáznak, és képtelenek másra gondolni. Mi váltott
műszakokban, rendszeres pihenőkkel dolgozunk, és merem állítani, hogy okosabbak vagyunk, mint ők.
Azt hiszik, megússzák a gyilkosságokat, és ez a merész húzásuk is erre utal. Sebaj, mi résen vagyunk, és
a végén úgyis elkapjuk őket. Nyomozó, ön melyik félre fogad?
Warren elmosolyodott. Gideon szerette volna bátorítani, hogy tegye gyakrabban, mert nagyon jól
állt neki. Jól állt neki.
– Mindig beveti ezt a beszédét a helyi zöldfülűeknél? – ugratta az ügynököt.
– Nem – komolyodott el a férfi. – És önökre véletlenül sem mondanám, hogy zöldfülűek.
– Mégis szükségünk van a segítségükre.
– Mindenkinek szüksége van segítségre. Emberek vagyunk.
– Gideonnak igaza van, de ne nézzük teljesen ostobának ezt a két alakot – jegyezte meg Prentiss. –
Kétlem, hogy önként feladnák magukat. Előnyös helyzetben vagyunk, de attól még veszélyesek és
okosak, és el kell kapnunk őket, mielőtt valakinek baja esik.
– A Törött Nyíl parkban? – nézett Gideon a nyomozóra. – Az hol van?
– A város déli csücskében.
– Reid mit mondott, hol találták a legújabb holttestet? – fordult az ügynök Prentiss felé.
– Az erdőben, a várostól északra.
– Meg akarnak osztani bennünket? – ráncolta a homlokát a nyomozó. – Ide-oda küldözgetnek?
– Lehetséges – mondta Gideon. – De szerintem nem is sejtették, hogy ilyen gyorsan megtaláljuk az
áldozatot. Máris hiba csúszott a tervükbe.
Megcsörrent Gideon telefonja.
– Én vagyok, uram – mondta Garcia. – Megvan Becker Chapin címe.
– Egy pillanat. – Gideon elővett egy noteszt és egy tollat. – Mondhatod. Köszönöm – tette hozzá,
miután felírta a címet. – Van még valami?
– Igen. Fiatalkorúként vád alá helyezték, de zárolták az aktáját.
– Mennyire?
– Hát... nem annyira. Elméletileg már belenézhettem.
– És elméletileg mit láttál benne?
– Azt, hogy Chapint tizennégy éves korában letartóztatták gyújtogatás miatt.
– Itt, Lawrence-ben?
– Igen, de a java még hátravan. A társával, egy bizonyos David Yarnóval együtt tartóztatták le.
– Garcia, nincs még egy hozzád hasonló az egész földkerekségen – mondta Gideon fülig érő szájjal. –
Kérlek, mondd, hogy megszerezted Yarno címét.
– Akkor most tegye hozzá, hogy az egész világon, mert megvan a cím.
Garcia hozzáértése nagyban megkönnyítette a csapat munkáját.
Megadta a másik címet is, ami valamivel hosszabb volt, mint Chapiné, mert itt egy helyrajzi szám is
szerepelt.
– Helyrajzi szám? – kérdezte Gideon. – Mobilház park – súgta Warren, mielőtt még
Garcia válaszolhatott volna.
– Yarno az anyjával lakik, aki egyedülálló szülőként nevelte. Elváltak, amikor a fiú tizenegy éves
volt. Nincsenek testvérei. Az anya gyárban dolgozik; traktorüléseket készítenek.
– És Chapin? Róla mit tudtál meg?
– A szülei még együtt vannak, bár azt nem sikerült kiderítenem, hogy Chapin velük él-e még. Ő is
egyke. Az apja autószerelő, és a saját vállalkozását vezeti, az anyja pedig egy biztosítótársaságnál
titkárnő. A fiúknak gondjaik voltak a tanulással, és csak állami egyetemen nyertek felvételt.
– Kösz, Garcia. Első osztályú munkát végeztél.
– Köszönöm, uram – felelte Garcia, és letette a telefont.

Derek Morgan különleges ügynök lefékezte a SUV-t Learman Crown Vic-je mögött. Az erdőbe
vezető, keskeny földúton voltak.
Az út mindkét oldalán járőrautók sorakoztak, s mögöttük egy mentőautó várakozott. A rendőrök
előtt, jobbra egy kék Saab állt. A zsaruk körbekerítették a holttestet, s kihallgatták a két férfit, aki
megtalálta, míg a mentősök megbizonyosodtak róla, hogy az áldozat valóban halott. Miután távoztak, a
helyszínelők is munkához láttak.
Reid követte Learmant, Hotchnert és Morgant.
Eddig ez volt a legfrissebb helyszínük, és remélték, hogy több használható bizonyítékot is találnak.
A VKE tagjai segítettek a lawrence-i rendőröknek elkapni a gyilkosokat, ugyanakkor abban is
biztosnak kellett lenniük, hogy később a tizenkét esküdt teljes meggyőződéssel mondhassa őket
bűnösnek.
Az áldozat az ösvénytől két és fél méternyire hevert a fák között. Fiatal, húsz év körüli, erős
testalkatú férfi volt, és az elkövetők sötétkék rendőregyenruhát adtak rá. A jelvényén messziről látszott,
hogy olcsó hamisítvány.
– A jó édesanyját – mérgelődött Learman. – Most röhögnek rajtunk.
– Pontosan ezt akarták – szólalt meg Hotchner halkan, nyugodtan.
– Mi van? – förmedt rá Learman.
– Ha ennek a két gazembernek sikerül felbosszantani bennünket, képtelenek leszünk összpontosítani
az ügyre – mondta Morgan.
– Az érzelmek nem tesznek jót a koncentrálásnak. Ha mérgesek vagyunk, azzal csak az ő
munkájukat könnyítjük meg.
Learman egy pillanatig vissza akart vágni, ám végül nyelt egyet. – Igazuk van.
– Az áldozat nem volt igazi rendőr – figyelmeztette Hotchner a nyomozót. – Ez is csak a szerep része.
A filmé.
– Nem zsaru, csak egy újabb hajléktalan... de emberi lény – tette hozzá Morgan. – Aki megérdemli,
hogy tisztelettel bánjunk vele, és tőlünk telhetően igazságot szolgáltassunk neki.
– Értettem – felelte Learman már sokkal higgadtabban.
– Tágabb értelemben véve mindegyik áldozatot a miénknek kell tekinteni – mondta Hotchner.
– Ámen – vágta rá Morgan.
A fiatalember a hátán feküdt, széttárt végtagokkal. Véraláfutásos arcáról, betört orráról lerítt, hogy
megverték.
A korábbi áldozatokhoz viszonyítva látható volt, hogy a tettesek egyre erőszakosabbá váltak. A
többieket is többször megszurkálták, elvágták a torkukat, de eddig egyiküket sem verték meg.
– Ez már sokkal személyesebb – jegyezte meg Reid.
– Meg kell állítanunk őket – tette csípőre a kezét Morgan. – Egyre erőszakosabbak.
Miután engedélyt kaptak a helyszínelőktől, Learman letérdelt és megfordította a holttestet. A
sötétkék inget átitatta a vér, s a felhasított szövet látni engedte a fehér bőrt. A tettes csúnyán
összeszurkálta.
– Istenem – csuklott el Learman hangja. – Megkínozták szerencsétlent.
Morgan a nyomozó vállára tette a kezét. – Jól van, ember?
Learman vett néhány mély lélegzetet, majd bólintott. – Elegem van ezekből a gazemberekből, akik
kedvükre játszadoznak velünk. Ennek véget kell vetni.
– Mi is ezen fáradozunk – emlékeztette Hotchner. Learman fejcsóválva felállt. – Látom.
Morgan nem tudta, mit mondjon, de a jelek szerint Hotch és Reid is kifogyott a szóból.
– Elnézést kérek – szabadkozott a nyomozó. – Nem sértésnek szántam, hiszen önök nélkül semmit
sem tudnánk róluk. De nem akarok több holttestet látni. Ezek a hajléktalanok már életükben is eleget
szenvedtek.
– Elkapjuk őket – ígérte Hotchner. – Már közel járunk.
Morgan tudta, mit érezhet Learman; mindannyian tudták.
– Beszélgessünk el a kirándulókkal, akik megtalálták a tetemet – mondta Hotchner.
Egy emberként fordultak az ösvény felé. – Hogy az ördögbe vették észre? – pislogott Learman.
– Nem tudom. Elég messze van az ösvénytől – felelte Reid.
– Még egy bucka is van arrafelé – tette hozzá Morgan.
Elindultak a gépkocsikhoz, amikor egy egyenruhás rendőr lépett oda hozzájuk.
– Hello, Rob – köszönt oda Learmannak. Magas, széles vállú, lenszőke hajú, kék szemű, harminc év
körüli alak volt.
– Hello, Mac – felelte Learman. – Mit találtatok?
– A kirándulók, John Richmond és Gary Landau a Kansasi Egyetemen dolgoznak. Kocogni
indultak, így találták meg a holttestet.
Learman bemutatta Scot McKenzie-t az ügynököknek. – Hamarosan ő is nyomozó lesz. Ha
legközelebb Lawrence-ben járnak, vele fognak dolgozni.
Hotchner kezet rázott a fiatal rendőrtiszttel. – Örülök, hogy megismerhettem... bár tudjuk, hogy
soha többé nem akarnak látni bennünket.
– Miért nem? – kérdezte McKenzie ártatlanul.
– Mert mi vagyunk a vérszomjas kutyák a hátsó udvaron – felelte Morgan. – Ha minden rendben
van, senki sem akar a környéken látni, ám ha beüt a baj, akkor leveszik rólunk a pórázt.
A két kocogó férfi rövidnadrágot, zoknit és jó minőségű futócipőt viselt. A fiatalabbon egy Dave
Matthews Band lógóval ellátott trikó, az idősebb társán hosszú ujjú, fehér póló volt, melyre egy
háromnegyedes ujjú kék trikót is húzott. KU baseballsapkája alól kilátszottak őszülő tincsei. A társa
egy sötétkék zsebkendőt kötött a fejére.
– Az úr John Richmond professzor – nézett McKenzie az idősebb férfira. – És Gary Landau
professzor – tette hozzá.
Learman és az ügynökök is bemutatkoztak.
– Mondják el, mi történt – kérte őket Hotchner.
A professzorok összenéztek, majd meglepő módon az idősebb férfi átengedte a szót a társának.
– Minden reggel kijövünk kocogni. Csendes környék.
Hotchner bólintott.
– Nem vettünk észre semmi szokatlant... Ilyen gyönyörű, napos tavaszi reggel... bárcsak mindig ilyen
lenne... kivéve ezt. Amikor visszafordultunk, hívott a természet. Különben meg sem találtuk volna.
Tudom, hogy nem szabad nyilvános parkban vizelni, de reggel megittam még egy kávét, és...
– Az FBI-nak nincs kifogása ellene, csak az államhatáron ne akarjon átvizelni – jegyezte meg
Morgan mosolyogva. – Kérem, folytassa.
– Igen – nevetett Landau idegesen. – Szóval bementem a fák közé, és... amikor lenéztem, megláttam
a pasas kezét. Aztán a karját és az arcát, és elnézést kérek a kifejezésért, de a szar is belém fagyott.
A vizeletről már nem is beszélve – gondolta Morgan.
– Visszarohantam a kocsihoz, és felhívtam a 911-et. Mindig magammal hozom a mobilomat –
mondta Landau.
– Hol állt meg vizelni? – kérdezte Hotchner. – Nem szeretnénk összekeverni a DNS-ét a többi
bizonyítékkal.
A professzor a fejét rázta. – Annyira megijedtem, hogy képtelen voltam pisilni. Most azonban
nagyon feszít a hólyagom.
Azzal Learman és a lawrence-i rendőrség áldásával elsietett a helyszínről.
A nyomozó és az ügynökök megvárták, míg eltűnik a fák között, aztán kitört belőlük a nevetés. Jót
tett nekik ebben a feszült helyzetben.
Sajnos egy újabb holttest várt rájuk, és az óra egyre ketyegett. A gyilkos duó kezdte
legyőzhetetlennek érezni magát, és Morganra meg a VKE tagjaira várt a feladat, hogy bebizonyítsák,
tévednek.
Gyorsan kellett cselekedniük.

Gideon, Prentiss és Warren megállt az egyszintes, tanyasi ház előtt. Tíz-tizenöt évvel azelőtt szép
lehetett a környék, állapították meg.
Chapinék háza mellett egy garázs állt, benne egy sötétkék, ötéves Ford F-150 gépkocsival. A gazos
udvaron egy három méteres cseresznyefa árválkodott.
A három első ablakon behúzták a függönyöket. Jobbra lehetett a nappali, a másik kettő valószínűleg
a hálószobáé.
Prentiss a telefonja fényképezőgépének segítségével készített néhány felvételt, melyeket továbbított
Garciának, aki átküldte őket a Bonder-házba Minetnek és Parkernak. Gideon már telefonált, hogy
készítsék elő a váltságdíjat arra az esetre, ha Chapint nem találják a szülei házában.
Warren rádión kihívta a helyszínelőket és egy SWAT-egységet. Várakozás közben az ügynökök és a
helyi nyomozó kivette a csomagtartóból a golyóálló mellényeket. Gideon és Prentiss FBI feliratú
székdzsekit, míg Warren egy rendőrségi mellényt húzott a kevlar fölé.
Öt perc múlva a helyszínelők és a SWAT egység is megérkezett.
Bruno századossal szemben, aki könnygázgránátot akart dobni a házba, Gideon azt javasolta
Warrennak, hogy először kopogjanak be a bejárati ajtón.
– Nincs okunk feltételezni, hogy Kathy Bonder odabenn van – magyarázta. – És a SWAT-osok
akkora kárt okozhatnak, hogy a gatyát is leperlik a városról. Ráadásul, ha mégis ott van a lány, a fogva
tartója megijedhet, és megöli.
– Benne van, Warren nyomozó? – kérdezte a nagydarab százados.
– Igen.
Bruno Gideonra nézett. – Ha baj van, azonnal akcióba lépünk – figyelmeztette.
– Remélem is.
A SWAT kommandó hátrált néhány métert, amikor Warren az ajtóhoz vezette a kis csapatot.
 Gideon csak most érezte, milyen meleg van; tarkóján nyirkos lett a haja a verejtéktől. Előhúzták a
pisztolyaikat, és vártak.
Warren megállt az ajtó jobb, Gideon és Prentiss pedig az ajtó bal oldalán, aztán vett egy mély
levegőt és bekopogott.
– Lawrence-i rendőrség! – kiáltotta határozottan. Vártak egy végtelennek tűnő másodpercig. Semmi.
– Rendőrség! – kiáltotta újra Warren. – Itthon vannak?
Feszülten hallgattak. Gideon még a falevelek zizegését is hallotta.
Warren harmadszor is kopogott. – Rendőrség! Utoljára szólok! Házkutatási parancsunk van, és ha
nem jönnek ki, betörjük az ajtót!
A civil ruhás rendőrök körbevették a házat, s néhány kíváncsi szomszéd a verandáról figyelte őket.
A SWAT egység parancsnoka, kezében a faltörő kossal egy méterre lehetett tőlük, amikor hallották,
hogy fordul a kulcs a zárban. Gideon megkönnyebbülten félreállt, s már nyílt is az ajtó.
Prentiss célzásra emelte a fegyverét, s Warren hátrált egy lépést. A SWAT-osok is a fegyverükhöz
kaptak.
Egy széles vállú, jól megtermett férfi lépett ki az ajtón. Fehér atlétatrikóban és farmernadrágban
volt, s a szúnyoghálós külső ajtón keresztül is látni lehetett, hogy legalább két napja nem
borotválkozott.
– Mi az isten van itt? – fakadt ki, és kitaszította a szúnyoghálós ajtót. Egyenesen Gideonra nézett, aki
állta a tekintetét.
Miután fenyegetően elindult feléje, Warren mögötte termett, s pisztolyát a tarkójához nyomta.
– Állj! Rendőrség.
A férfi tétován felemelte a kezét, és nem moccant. Nem tűnt ijedtnek, inkább mulatságosnak találta a
helyzetet. Barna, rövidre nyírt haja, kedélyes arca volt. Széles, izmos nyakából és vállából ítélve egykor
sokat focizott.
– Maga Nick Chapin? – kérdezte Warren.
– Ja. És megtudhatnám végre, mi ez a kutyakomédia?
– Becker Chapin a maga fia? – kérdezte Gideon.
– Az. Megmondanák végre, mi az isten ez a...
– Becker itt van, Mr. Chapin?
Az autószerelő a fejét rázta. – Már nem lakik itt. Mit csinált már megint az az ördögfattya?
– Ha lenyugszik – szólt Warren nagyon halkan –, elteszem a pisztolyt, és akkor leengedheti a kezét.
Ez hogy tetszik?
– Rendben van.
Warren eltette a fegyverét. – Házkutatási parancsunk van, uram.
– Szórakozzanak valaki mással, jó? Nem csináltam semmit – csattant fel a férfi.
– A neje itthon van? – kérdezte Gideon.
– Nem, dolgozik.
– Mikor látta utoljára a fiát?
Félreálltak a szűk verandán, hogy beengedjék a házba a két SWAT tisztet. Utána Gideon, Prentiss és
Warren lekísérte Chapint az udvarra.
– Az év eleje óta nem láttuk – mondta Chapin. – És előtte sem dugta ide az orrát túl gyakran. Azóta
nem, hogy összeállt azzal a Yarno sráccal... még az általános iskolában. Teljesen megváltozott. Az
anyjával próbáltunk beszélni a fejével, de nem hallgatott ránk. Sehogy sem jutottunk dűlőre vele. Csak
az a Yarno számított, úgy ment utána, mint a pincsikutya.
– És az egyetem? – kérdezte Gideon. – Oda is a barátja miatt iratkozott be?
– Filmes iskola – mondta Chapin. – Ilyen egyszerű. – Ha nem lett volna filmszak, isten tudja, hol
kötött volna ki az a kölyök. Bár, ha belegondolok, mennyi zsaru járt nálunk július negyedikén... akkor
is nyakig ülhetett a szószban. Most mit művelt?
– Mr. Chapin, látta a hírekben, mi történt azokkal a hajléktalanokkal? – kérdezte Gideon szelíden.
Chapinről lerítt, hogy tudta, mire képes a fia.
Lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és bal kezének ujjaival a halántékát masszírozta, mintha úgy
akarná kitörölni a fejéből a szörnyű hírt.
Az ügynökök csendben vártak, hogy megeméssze a hallottakat.
Ekkor kijött a házból a két SWAT-os, és Bruno százados kijelentette, hogy a ház tiszta.
Végül Becker Chapin apja hatalmas erőfeszítés árán az ügynökökre nézett. Könnyes volt a szeme.
 – A feleségemnek... elmondták már?
– Még nem – felelte Gideon. – Először ide jöttünk.
– Most elindulunk hozzá – mondta Warren.
– Kérem, vigyenek magukkal! – könyörgött Chapin. – Ez a... istenem, ebbe belehal...
– Szerintem sem árt, ha velünk jön – jelentette ki Gideon. – Legalább lesz, aki megvigasztalja. – Azt
már nem említette, hogy így mindkét szülőt szemmel tarthatják, nehogy értesítsék a fiukat.
– Csak a feleségemmel szeretnék lenni.
– Nem gond – mondta Warren.
Chapinből kitört a sírás. – Esküszöm, mi mindent megpróbáltunk... – Aztán leült a fűre, és arcát a
kezébe temette.
Hamarosan a helyszínelők és Malone százados is kijött a házból, és odabiccentett Gideonnak.
Az ügynök Prentiss-szel együtt csatlakozott a helyszínelőkhöz, s Warren vigyázott Chapinre.
– A szépfiú nincs benn – mondta Malone. – Van néhány holmija a szobájában, de úgy tűnik, jó ideje
nem járt itt. Találtunk egy képernyőt, nyomtatót és néhány kábelt, de a számítógép eltűnt. Szerintem
laptop lehetett, és a srác magával vitte.
– Köszönjük – mondta Gideon. – Bemehetünk?
– Érezzék otthon magukat.
Gideon és Prentiss felment a lépcsőn. Odabenn Gideon megállt s várt, míg a szeme hozzászokott a
félhomályhoz. A nappali tiszta volt, de a bútorok megkoptak kissé. Az egész helyiség pusztulásnak
indult; a valaha fehér falak és a mennyezet megsárgult a többévnyi cigarettafüsttől. A sarokban, a
rozoga kanapé mellé helyezett kerek asztalkán egy csikkekkel teli hamutartó és egy sörösdoboz állt.
Benéztek a parányi konyhába, majd az étkezőbe.
Egy rövid hall a fürdőszobába meg a három hálószobába vezetett. A fürdőszoba és a háziak hálója
jobbra, a vendégszoba balra az első, mellette Becker szobája. Három helyszínelő éppen dobozokba
csomagolta a bűnjeltasakokat.
Gideon és Prentiss bekukucskált. Látták Becker ágyát, egy íróasztalt, melyen ott voltak a Malone
által említett számítógép-tartozékok, valamint a tizenkilenc colos tévé állványaként szolgáló hatalmas
kábelorsó. Volt még egy DVD-lejátszó meg egy polc a hangfalaknak.
A keskeny, egyszemélyes ágy fölötti falat egészen a mennyezetig horrorfilmek és heavy metál bandák
poszterei díszítették, s a plafonról egy gyönyörű, szőke nő képmása tekintett le rájuk. Pontosan úgy
nézett ki, mint Kathy Bonder.
A szőkeségről lerítt a rettegés; feje felett Damoklész kardjaként egy óriási henteskés lógott. Vérvörös
betűk hirdették a film címét: Il Moríe Improvviso...
...és Gideon tudta, hogy valóban megtalálták a gyilkos páros egyik tagját. A poszterre mutatott.
– Garcia is erről a filmről beszélt – bólintott Prentiss.
A szobában Gideon kézbe vett egy bekeretezett fényképet, melyen két kamaszfiú volt látható. Fekete
pólóban és szakadt farmernadrágban voltak. A hajuk hosszú, s a magasabb, széles vállú fiú a mosolya
ellenére olyan bizalmatlanul nézett a világba, mintha a kamera lencséjéről is rosszat feltételezne.
Az alacsonyabbnak sötétebb és hosszabb volt a haja, benne szőke tincsekkel, s néhány évvel
fiatalabbnak látszott a társánál. Hatalmas barna szeme volt; szája vékony csíknak tűnt.
Gideon kivitte a fényképet és megmutatta Mr. Chapinnek.
– Igen, ő Becker – mutatott a férfi a szőke fiúra. – És a másik, az a szarjankó David Yarno.
Gideon végre megtudhatta, ki a két elkövető.
Biztos volt benne, hogy a VKE helyesen azonosította a tetteseket, és nem voltak kétségei afelől, hogy
most az ő arcukat látja a fényképen.
Megnézte az óráját, már elmúlt dél.
– El kell juttatnunk ezt a fotót Hotch-nak és a többieknek – mondta Prentissnek és a nyomozónak. –
Kathy Bondernek alig tizenkét órája maradt, hogy élete első főszerepe egyben az utolsó legyen.
 Kilencedik fejezet

A helyszínelők nem találtak háromlábú állványnyomot az új holttest közelében, az erdőben. Ellenben

felfedeztek egy sor lábnyomot, melyek közül kettő a professzoroké, egy másik pedig a
rendőregyenruhába öltöztetett áldozaté volt. A másik kettő a gyilkosoké lehetett.
Derek Morgan, Hotchner és Reid ügynökök, valamint Learman nyomozó visszament a városba. Alig
indultak el, máris csörgött Hotch telefonja. Gideon kereste.
Amikor végre eltette a telefonját, Morgan kíváncsian ránézett.
– Becker Chapin és David Yarno – mondta Hotch. Morgan óvatosan vezetett a kanyargós erdei úton.
– Az ismeretlen tetteseink?
– Már nem ismeretlenek. Gyanúsítottak.
Reid úgy hajolt előre, mint egy kíváncsi kisgyerek. – Őrizetben vannak?
– Mikor ment könnyen? – kérdezte Hotchner.
– Néha nekünk is lehet szerencsénk.
– Könyörgök, Reid, ne válaszolj a szónoki kérdésekre! – kérte Morgan.
– Gideon és Prentiss most jött el Chapmanéktől, ahol megtudták, hogy Becker már nem lakik a
szüleivel – folytatta Hotchner, mintha meg sem hallotta volna őket. – Most indultak el, hogy beszéljenek
a fiú anyjával.
– Honnan tudta Gideon, hogy Chapin és Yarno a gyanúsítottaink? – kérdezte Reid.
– Minden jel rájuk mutat – felelte Hotchner. – A szülői házban Gideon és Prentiss megtalálta a fiú
szobájában annak az olasz filmnek a poszterét.
– Az Il Morte Improvvisóét – vágta rá Reid.
– Pontosan. Chapin felragasztotta a mennyezetre, az ágya fölé. A főszereplő kísértetiesen hasonlít
Kathy Bonderre.
– Ejha! – mondta Morgan. – Szóval beindult a gépezet. És mi van Yarnóval?
– Gondolom, Learman hamarosan megtalálja őt is – vont vállat Hotchner. – De addig is el kell
kapnunk a társát.
– Gideon kiderítette már, hogy melyikük a domináns fél? – érdeklődött Reid.
– Chapin a film rendezője – jelentette ki Hotchner tárgyilagosan. – Gondolom, ő a domináns fél.
– Vajon a rendezőt is lehet irányítani?
– Lehetséges, de... – mondta Morgan.
– Ez szónoki kérdés volt – vigyorgott Reid elégedetten a visszapillantó tükörbe. Morgan mosolyogva
megcsóválta a fejét.
Learman rákanyarodott a négysávos útra, majd nyugati irányba fordult. Morgan nem tudta, hol
vannak, ám ez Hotchner elméletét támasztotta alá: nem a rendőrségre mentek.
Két mérföld után végre kijutottak az erdőből, s egy mobilház-parkhoz értek. Előttük Learman
lassított, majd megállt egy mobilház előtt. Egy sárga Honda állt mellette. Morgan lefékezett a nyomozó
mögött. Hotchner javaslatára mindannyian felvették a golyóálló mellényüket. Alig rögzítették a
pántokat, amikor megjelentek a helyszínelők meg egy SWAT-egység.
Gideon már elmondta nekik, hogy Yarno az elvált anyjával lakik, aki gyári munkásként keresi
kenyerét. Hotchner elsőként lépett fel az ajtóhoz vezető alumíniumlépcsőre. Morgan, Reid, Learman a
nyomában. A kommandósok körülvették az építményt.
Senki sem húzta elő a fegyverét, de Morgan és Reid a pisztolya agyán nyugtatta a kezét.
Hotchner kopogott az ajtón, s egy-két másodperccel később egy asszony már nyitotta is. Ötven kilós
lehetett, rövid ujjú, rózsaszín pulóvert viselt, rajta egy cicával, meg kék farmernadrágot és teniszcipőt;
vörösesbarna haja és fáradt, szürkéskék szeme volt.
Úgy mosolygott Hotchnerre, mintha a golyóálló mellényes, fegyveres emberek csupán üdítő
változatosság lennének a mindennapjaiban.
– Mit parancsol?
 – Az FBI-tól jöttünk, Mrs. Yarno – mutatta fel az igazolványát Hotchner. – David itt van?
A mosoly lefagyott az asszony arcáról. – Mondja, hogy nem... Mit csinált?
– Itt van David?
– Nem – rázta a fejét a nő. – Nem... mióta is... azt hiszem, tavaly ősz óta nem lakik itt.
– Azóta nem látta?
– Nagy ritkán. Néha meglátogat, de már nem lakik itt. Mi folyik itt?
Ludke hadnagy, a helyszínelők vezetője, egy idősebb, civil ruhás tiszt felmutatta a bíróság által
kiállított házkutatási parancsot. Előrelépett, és átadta az iratot Morgannak, aki továbbadta
Hotchnernek, s végül a papiros Mrs. Yarno kezében kötött ki.
– Kérem, jöjjön ki, asszonyom – mondta Hotchner. – Itt nyugodtan beszélgethetünk, amíg az urak
dolgoznak.
Morgan megfigyelte, hogy a főnöke véletlenül sem ejtette volna ki a „helyszínelők" szót a száján,
nehogy még jobban megrémítse a nőt.
– Kérem – mondta az asszony aggodalomtól rekedtes hangon. – Árulja el, mi történt.
– Mrs. Yarno, ugye, hallott róla, hogy Lawrence-ben több hajléktalant is megöltek?
– Édes istenem! David meghalt?
Mindenkit meglepett ez a reakció. Még Hotchner is meghökkent kissé.
– Öö... nem, asszonyom, de a nyomozás során felmerült a neve.
Hotch ismét jól bánt a szavakkal, mert nem akarta megijeszteni az asszonyt azzal, hogy a fia
gyanúsítottként szerepel az ügyben.
– Azt hiszik, Davidnek köze van ehhez? – háborgott az asszony. – Ostobaság – ingatta a fejét. –
Tiszta őrület!
Ennek ellenére kilépett a házból és megállt a lépcsőn.
– A bizonyítékok alapján neki és a barátjának, Becker Chapinnek köze lehet a...
– Ha valaki gyilkolt, akkor az csakis az a kis gazember, Becker Chapin lehetett!
– Asszonyom, kérem, jöjjön le...
Félreálltak, hogy a SWAT-egység bemehessen a mobilházba. A helyszínelők is közelebb jöttek, de
vártak, hogy a kommandósok átvizsgálják a helyet.
– Lehetséges, hogy igaz, amit állít – mondta Hotchner. – A bizonyítékok zöme Becker Chapinre
mutat. Mi csak ki akarjuk deríteni az igazságot, és mi lennénk a legboldogabbak, ha azzal tisztáznánk
Davidét.
Méghogy boldogok – gondolta Morgan.
– Igazságot? – kérdezte az asszony. – Az igazság az, hogy az a kis Chapin ellenem fordította a fiamat.
Mielőtt ideköltöztünk, David jó gyerek volt, még a válás után is.
– Válás? – kérdezte Hotchner.
– Amikor David hatodikos volt, elváltam Donnie-tól. Az apja gyakran vert, és ha David megpróbált
közénk állni, Donnie őt is megütötte. A végén elváltam tőle, és távoltartási végzést kértem ellene. Így
kötöttünk ki itt.
A SWAT egység kijött és jelentették, hogy tiszta a ház. Most már bemehettek a helyszínelők is, hogy
munkához lássanak.
– Honnan költöztek ide?
– Liberalból.
– Liberalból? – húzta fel a szemöldökét Morgan. – Kansasban van egy Liberal nevű város.
– Az állam délnyugati csücskében – bólintott az asszony szórakozottan.
Hotchner ingerülten Morganra sandított, majd az asszonyra nézett.
– Hogyan kerültek Lawrence-be olyan messziről?
– Az unokatestvérem munkavezető a Robbins gyárban... Johnny Drydennek hívják, és segített állást
szerezni. Éjszakai műszakban dolgozom... traktorüléseket szerelek össze.
Hotchner bátorítóan biccentett.
– Elég jól keresek – folytatta az asszony. – Sajnos ez azzal járt, hogy Davidnek gyorsan kellett
felnőnie. Túl gyorsan. Tudja, nem volt férfi a háznál.
– Ez mikor történt?
– Tíz éve. Gondolom, átmehettem volna délutáni műszakba is, de arra gondoltam, jobb, ha itthon
vagyok, amikor hazajön az iskolából. Nagyon jó gyermek volt.
– Meséljen róla! – kérte Hotchner.
 – Szóba se kellene állnom magukkal – rázta meg a fejét az asszony.
– Azt mondta, jó gyermek volt. Segíthetne nekünk, hiszen ön az édesanyja. Ön ismeri a legjobban.
Ez hatott.
– David a korához képest apró termetű volt – enyhült meg az asszony. – Okos volt... nagyon eszes...
de olyan kicsike... és féltem, hogy később az apja őt is verni fogja.
– Az előbb azt mondta, hogy a volt férje gyakran megverte a fiát...
– Először nem. Néhányszor megütötte, de megmondtam neki, hogy megölöm, ha még egyszer kezet
emel rá.
– Hitt magának?
– Igen, azt hiszem. Utána hozzá sem ért Davidhez. Aztán a fiam idősebb lett, és le akarta fogni
Donnie-t, amikor megvert. Az uram részeg volt, és nem érdekelte, mivel fenyegetőztem. Képzeljék, az a
gazember eltörte a vállam, amikor hátracsavarta a karom.
– Mi történt azután? – rándult meg Hotchner szája.
– Kórházba kerültem. A szomszédok hívták a zsarukat, és a gyermekvédelmisek elvitték Davidet.
– Akkor vált el Donald Yarnótól, és költöztek ide.
– Igen – mondta Mrs. Yarno. – De Davidnek nagyon nehéz volt, hiszen elvesztette az egyik szülőjét.
Donnie szar alak, de akkor is az apja. Szegény gyerek, új városba költözött, ahol rajtam kívül senkit
sem ismert... és az anyák nem igazán számítanak, ugye? És a tetejébe még középiskolába is került. Az
unokatestvérem, Johnny segített, ahogy tudott... elvitte horgászni meg ilyenek, de Davidnek nem voltak
igazi barátai. Nagyon rossz lehet egy korabeli fiúnak. Még így is szerencsésnek mondhatom magam,
mert nagyon jó gyerek volt.
Morgan kifejezéstelen arccal hallgatta, ám magában arra gondolt, hogy szó sincs szerencséről, mert
a történtek után a fiú olyan lelki sebeket szerzett, hogy a végén sorozatgyilkos lett belőle.
– A középiskola... – mondta Hotch. – Ott ismerte meg a fia Becker Chapint?
– Igen. Az elején azt hittem, Becker jó hatással lesz Davidre. Örültem, hogy végre lett egy barátja!
Amikor ideköltöztünk, az idősebb fiúk állandóan belekötöttek, és egy idősebb baráttal neki is könnyebb
lett az élete. Becker leállította a fiúkat. Szóval először még kedveltem is őt.
– Mitől változott meg a véleménye?
Az asszony vállat vont, s kezdett magába zárkózni. Morgan tudta, hogy elhallgat valamit. Valamit,
ami összefüggésben lehetett a fiával.
Amikor korábban Hotch letette a telefont, elmondta Morgannak és Reidnek, hogy Garcia egy lezárt
aktában bukkant rá Chapin nevére. Fiatalkorúként elkövetett valamit, amiről Mrs. Yarno többet is
elmondhatna, ha akarna.
Tudta, hogy előbb-utóbb Hotchner erre is rákérdez majd.
– Feltehetek egy személyes kérdést? – nézett Hotchner az asszonyra. – David tizenkét éves kora után
kezdett el ágyba vizelni?
– Hogyan?!
– Bepisilt álmában?
Az asszony szégyenkezve lesütötte a szemét.
– Igen, de... az csak azért volt, mert nagy nyomás nehezedett rá. Már mondtam.
– David nem kínozta az állatokat? Nem kegyetlenkedett a kisállatokkal?
– Hogy kegyetlenkedett-e?
– Felboncolta, felgyújtotta, megnyúzta őket – sorolta Reid.
Morgant mindig megdöbbentette, hogy Reid úgy beszélt az efféle szörnyűségekről, mintha
hamburgert, sült krumplit és kólát rendelne egy gyorsétteremben.
Maggie Yarno most már a fejét rázta. – Nem, nem. Az nem lehet. O jó fiú.
– Davidet érdekelték a természettudományok – mondta Hotchner. – A fiúk néha kísérleteznek az
állatokkal.
– Mármint az iskolában?
– Nem, egyedül.
Morgan megfigyelte, hogy Hotchner úgy beszélt, mintha dicséretesnek tartaná a fiú tetteit.
– Igen... néha tényleg végzett olyan... kísérleteket – vallotta be az asszony végül. – Panaszkodtam is
miatta. Mondtam neki, hogy nem szép, amit csinál, de David azt felelte, hogy az állatkísérletek nélkül
nem lennének gyógyszereink, sem parfümjeink. A főiskolán is természettudományokat akart tanulni.
– Járt valaha főiskolára? – kérdezte Hotchner.
 – Oda készült, amikor elköltözött. Még nem döntötte el, milyen pályát válasszon.
Sajnos már eldöntötte – gondolta Morgan.
– Mrs. Yarno, tudjuk, hogy Davidét tizennégy éves korában Becker Chapinnel együtt letartóztatták
gyújtogatás miatt – folytatta Hotchner.
– Nem... nem igaz – sápadt el az asszony.
– Pedig igaz.
– Nem létezik... hogyan... honnan... tudják? Zárolták az aktáját.
– Az FBI-nál semmi sem marad titokban, asszonyom. Gyújtogatás, állatkínzás, ágyba vizelés, csupa
olyan tényező, melyeket a profilozók gyilkos triásznak neveznek.
Mrs. Yarno csodálkozva nézett az ügynökökre. Valószínűleg ugyanolyan meglepetten néztek a fia
áldozatai is, amikor lesújtott rájuk a vég.

Prentiss és Gideon különleges ügynökök, valamint Warren nyomozó visszatértek a rendőrségre, s

leültek a nagy asztalhoz a tárgyalóteremben.
Nick Chapint és a feleségét, Danielle-t bekísérték egy kihallgatószobába, és ellátták őket kávéval,
papír zsebkendővel és a szabályzat ellenére ugyan, de Mr. Chapin kapott egy hamutartót is.
Egy egyenruhás rendőr az ajtóban őrködött, s egy nyomozó a tükörüveg ablakon figyelte őket, de
nemrég Prentiss is benézett hozzájuk.
Megnézte az órát: délután két óra múlt. Alig tíz órájuk maradt a Kathy Bonder váltságdíjára kapott
határidő lejártáig. Jareau, Parker és Minet visszatért a Bonder-házba, hogy ott dolgozzanak, míg
Hotchner,
Morgan és Reid az állítólagos társ, David Yarno otthonát kutatta át.
Egy egyenruhás tiszt behozott Warrennek egy dossziét.
– Mi van abban? – kérdezte Gideon. – Azonosították a legújabb áldozatot – felelte
Warren. – A rendőrruhába öltöztetett fiatalembert, az erdőben. Gideon biccentett.
– Benjámin Gray, a Kansasi Egyetem volt hallgatója. A helyszínelők lefuttatták az ujjlenyomatát az
AFIS-en.
– Főiskolás létére priuszos volt? – ráncolta a homlokát Gideon.
– Tavaly ősszel, nyomban iskolakezdés után egyike volt annak a néhány huszonegy év alatti srácnak,
akiket bevittek egy diákszövetségi buliból, mert ittak. Kaptak egy kisebb pénzbüntetést, és kész. Így
került be az ujjlenyomata a rendszerbe.
– A letartóztatásakor még egyetemista volt, de a halála idején már nem?
– Megesik, hogy valakit kirúgnak az egyetemről, de nem szól róla a szüleinek. Gondolom, össze
akarta kapni magát, mielőtt hazakullog. Sajnos neki nem sikerült.
– Ki kellene derítenünk egy-két dolgot – sóhajtott fel Gideon.
– Például?
– Például azt, hogy volt-e valamilyen kapcsolat Gray és Chapin között az egyetemen – felelte
Prentiss. – Vagy Gray és Yarno között.
– Rendben. Még valami?
– Ha Chapin ismerte Grayt az egyetemen, és ezért szúrta ki magának, akkor Kathy Bonder is
nagyobb bajban van, mint hittük.
– Máris telefonálok – sietett el Warren. – Hívom Garciát – mondta Prentiss, és elővette a
mobiltelefonját. – Hátha talált valami használhatót azon a videón.
– Jól van. Addig elbeszélgetek Chapin szüleivel. Esetleg tudják, hol lehet a fiúk, csak nem akarják
elárulni. Talán nem is sejtik, de ismerik a hollétét.
Prentiss nem nagyon értette, de nem kíváncsiskodott.
– Hogyan akarod kiszedni belőlük az infót? – kérdezte.
– Első lépés: beszéltetem őket. Aztán remélem, megtudok valamit.
Gideon a faliórára pillantott. Prentiss követte a tekintetét: 2:53. Egyikük sem szólt. Nem is kellett.

A helyszínelők kijöttek Yarnóék mobilházából. Nem lettek okosabbak.

Most Reiden és Morganon volt a sor.
A nappali apró, de tiszta volt: a kanapé az ajtóval szemben, mellette egy asztalka, a fal mellett egy
fotel állt. A teakonyhában kicsiny, kerek asztal és két szék volt, balra egy keskeny hall.
 Az ügynökök kiléptek a hallba, s ráláttak a nyitott ajtajú hálószobára. A helyiség mellett David
szobája lehetett.
Morgan jelenlegi lakásában még a gardrób is nagyobb volt ennél a szobánál, ám volt néhány
barátja, aki hasonló helyen élt, sőt egyesek még másokkal is kénytelenek voltak megosztani a
szobájukat. A jobb oldali falnál egy franciaágy állt, felette három, körülbelül nyolcvan centiméter
hosszú polc. A helyszínelők már megnézték, így Morgan feltételezte, hogy csak könyvek vannak rajtuk.
A szemközti fal mellett egy miniatűr íróasztal állt, rajta néhány számítógép tartozékkal, de
nyilvánvaló volt, hogy költözéskor David magával vitte a gépét.
– Ha nem a szüleikkel laknak, akkor hol lehetnek? – kérdezte Reid.
– Nos, ez egy jó kérdés – felelte Morgan. – Cseppet sem szónoki.
A fiú mindent magával vitt, ami fontos volt a számára, de vajon hol van most? Neki és a barátjának
is volt mobiltelefonja, de hónapok óta nem kapcsolták be. Valószínűleg beszereztek maguknak egy-egy
kártyás készüléket, melyeket lehetetlen volt lenyomozni. Chapinnek volt egy kisteherautója, de mintha
eltűnt volna a föld színéről.
Morgan belépett a parányi hálószobába. Balra, a szekrény tolóajtajának mindkét oldalán különböző
horrorfilmek posztereit látta. Az ágy fölé a Suspiria egy nagyobb méretű plakátját ragasztották.
Morgan kinyitotta a szekrényt, de abban sem talált semmit. Szórakozottan félretolta a vállfákat, de
véletlenül levert egyet. Letérdelt, hogy felvegye, ám a drót beleakadt az olcsó szőnyeg sarkába.
Ahogy ki akarta szedni a drótot, észrevette a szőnyeg alatti fát. Felemelte a szőnyeg sarkát, de túl
sötét volt, hogy alaposan megnézze.
– Reid, hozz egy elemlámpát és világíts ide!
– Találtál valamit?
– Hozd azt a lámpát, és akkor megtudjuk.
Egy perc múlva megjelent Reid az elemlámpával. Morgan fölé hajolt, s a padlóra világított vele.
– Mi az? – kérdezte.
– Egy csapóajtó. Hívd ide Hotch-ot és a helyszínelőket.
Negyvenöt perccel később a helyszínelők jelentették, hogy David a csapóajtón keresztül járt ki-be a
házba, és az ujjlenyomatok alapján nemrég ott volt.
Amikor Hotchner közölte Maggie Yarnóval, hogy találtak egy csapóajtót, az asszony tagadta, hogy
tudott volna a létezéséről.
– A fia nemrég használta.
– Miért tette volna? – vont vállat az asszony. – Van kulcsa a házhoz.
– Talán nem akarta, hogy meglássák.
Mrs. Yarno ismét vállat vont, s felemelte a kezét. Egy helyszínelő átadott Hotchnernek egy műanyag
tasakot, benne egy polaroid fényképpel, ami Chapint és Yarnót ábrázolta egy rozoga lakókocsi előtt, az
erdőben. Morgan körülnézett, de a környék nem hasonlított a felvételre.
Megmutatta a fotót Maggie Yarnónak. – Ez hol készült?
– Nem tudom – kerekedett el az asszony szeme. – Honnan tudjam?
Hazudik – gondolta Morgan.
– Hadd lássam – szólalt meg Learman, aki addig csendben nézelődött.
– Nem ismerős valahonnan? – kérdezte Hotchner. – Nem. Csak egy régi lakókocsi az erdőben.
Valószínűleg vadászok használják.
– Meg tudjuk keresni?
– Bárhol lehet – vakarta meg a nyomozó az állát. – Körülnézhetünk, de hol? Az sem biztos, hogy a
környéken van. Lehet, hogy a Clinton-tónál, a Perry-tónál, vagy Topekában, Leavenworth-ben,
Atchisonban vagy Missouri határain kívül van. Autóval könnyen megközelíthető bármelyik hely.
– Nem nagyon szűkítette le a kört – jegyezte meg Morgan.
– Akkor készítsen egy profilt a lakókocsiról – csattant fel a nyomozó.
– Most már elmehetek? – kérdezte Maggie Yarno.
– Sajnálom, asszonyom, de velünk kell jönnie – fordult meg Learman.
– Miért? Mivel vádolnak? – szegte fel a fejét az asszony.
– Semmivel, de szükségünk lesz a tanúvallomására.
– Ügyvédet akarok!
– A rendőrségen kirendelünk magának egy védőt. Mrs. Yarno reszketett a haragtól és a félelemtől,
de kifogyott az érvekből. Morgan tudta, hogy csak a fiát akarja védeni. Odalépett hozzá.
 – Mrs. Yarno, a fia és Becker Chapin elrabolt egy lányt. Valószínűleg veszélyben van az élete.
Kérem, árulja el, hol van a fia, hogy megmentsünk egy ártatlan életet.
– Az én fiam nem tenne olyat.
– De Chapman igen. Tudom, hogy nem kedveli. Mondja el, hol van! Maggie Yarno a fejét rázta.
Learman a járőrautóhoz kísérte az asszonyt, aki beült a hátsó ülésre.
 Tizedik fejezet

Alig négy óra maradt a határidő leteltéig. A nap lassan lenyugodott, és a VKE tagjainak egyre csökkent
az esélye, hogy elkapja a gyilkos párost. Jareau (aki visszament a Bonder-szülőkhöz, hogy tartsa bennük
a lelket) és Hotchner (aki ismét kihallgatta Yarno anyját) kivételével az egység tagjai mind a rendőrségi
tárgyalóteremben voltak, ahol megpróbáltak a gyilkosokhoz vezető bizonyítékokat keresni.
Jason Gideon különleges ügynök körülnézett. Emily Prentiss a laptopját bújta; Dr. Spencer Reid a
statisztikai elemzéseket nézte át; Lucy Warren nyomozó a lakókocsi előtt álló fiúkról készült fényképet
tanulmányozta; Derek Morgan egy aktát olvasott; az asztal végében Rob Learman nyomozó fojtott
hangon telefonált.
Gideon tudta, hogy ha nem fizetnek, a lány meg fog halni, ám figyelembe véve a statisztikákat, akkor
is meghalt volna, ha az elrablói megkapták volna a pénzt. Nem létezett olyan forgatókönyv, mely szerint
Kathy Bonder életben marad.
Hotchner lépett be a helyiségbe, kezében egy csésze kávéval.
– Mondott valami használhatót az asszony? – nézett rá Gideon.
– Semmit. És Chapinék?
– Nem. Látom rajtuk, hogy szeretnének segíteni, de fogalmuk sincs a fiuk hollétéről. Azt sem tudják,
merre járt az elmúlt hónapokban.
– Yarno anyja tud valamit-mosolyodott el Hotchner komoran. – Látom rajta... de nem fog beszélni.
– Túléltek egy erőszakos férjet és apát...
– Igen – bólintott Hotch. – Ő pedig mindent megtesz a fia védelmében még akkor is, ha helytelenül
cselekszik.
– Mit vársz tőle, hiszen az anyja – vont vállat Gideon.
Morgan nyújtózott egyet, majd olvasta tovább a jelentést.
– Mid van? – lépett hozzá Gideon.
– A helyszínek földrajzi profilja – nézett fel az ügynök.
– A horgonyzó pontot keresed?
– Igen.
A sorozatgyilkosok a világ minden részén hajlamosak arra, hogy ismerős környéken
tevékenykedjenek, és ritkán hagyják el ezt a terepet.
Akik hisznek a földrajzi profilozásban – Gideon ismert néhány kétkedőt –, nyolcvan százaléknyi
esélyt adnak arra, hogy a gyanúsítottak e környék határain belül élnek, s szerintük ötven százalék a
kilátás arra, hogy a horgonyzó pont is ott található.
– Találtál valamit? – kérdezte.
Morgan a fejét ingatta. – Nagyon kicsi a vadászterületük. .. alig tíz-tizenöt saroknyi a belvárosban.
Azt már sejtjük, hogy legközelebb hol fognak lecsapni...
– De... egyelőre fogalmunk sincs, hol lehetnek most – folytatta Gideon.
Morgan elkeseredve bólintott.
Learman letette a telefont. – A SWAT-egység elfoglalta a helyét a Törött Nyíl parkban – jelentette
be. – Együttműködnek a házban várakozó ügynökökkel, hátha sikerül elkapni a csavargó fiatalembert
a csapóajtónál.
– Jó ötlet, csak kockázatos – felelte Gideon.
– Nem javasolja, hogy...
– Nem azt mondtam, de még előtte kellene megtalálnunk őket, különben nagyon rossz vége lesz –
Gideon hátradőlt a székén.
Prentiss, aki látszólag oda sem figyelt, most felpillantott a képernyőről.
– Megölik a túszukat, mielőtt elindulnak a váltságdíjért?
Gideon bólintott.
– Mekkora az a park? – kérdezte Reid.
– Elég nagy – vont vállat Learman. – Néhány hektár. A város déli részén van... rengeteg fával.
 – Elég nagy, hogy elrejtsenek benne egy mobilházat? – kérdezte Prentiss.
– Nem valószínű, mert sokan járnak oda. Valaki észrevenné őket.
– Emily, készítsük el újra a földrajzi profilt, de most a park legyen a horgonyzó pont – kérte Gideon.
– Az elég nagy kutatási területet fog eredményezni – húzta fel a szemöldökét Prentiss.
– Kezdetnek megteszi. Azért ügyködnek a belvárosban, mert ott vannak a célpontjaik, de nem
biztos, hogy a kényelmi zónájuk is ott van.
– A váltságdíjat már ismerős terepen akarják átvenni – csillant fel Morgan szeme.
– Pontosan – mondta Gideon, és engedélyezett magának egy halvány mosolyt. – Kényelmesen
levadásszák a hajléktalan áldozataikat, mert ott ténykednek, ahol az áldozatok vannak. Emiatt
hamarosan otthon érzik magukat a környéken is.
– A váltságdíj már újdonság számukra – folytatta Hotchner. – Ezért választanak ismerős környéket
erre a célra.
Morgan bólintott. – Nem lenne logikus, ha a belvárosba kérnék a pénzt. A hajléktalan áldozatok
nem játszanak szerepet ebben, ráadásul tele van emberekkel, így nagyobb az esélye annak, hogy
meglátják vagy elkapják őket.
– Így csak az utolsó percben közlik Bonderékkal, hogy a park melyik részére kell menniük a
váltságdíjjal – tette hozzá Hotchner.
Közben Prentiss vadul gépelt a számítógépén. Morgan telefonja rezegni kezdett az asztalon. Az
ügynök megnézte a kijelzőt, és felkapta a készüléket.
– Hallgatlak.
– Kiélesítettem a fotót, amit küldtél – mondta Garcia izgatottan. – A lakókocsi előtt pózoló fiúk...
– Igen, máris nézem. – Morgan maga elé húzta a fénykép másolatát.
– Látod azt a táblát a sarokban? A kép legszélén.
– „Tilos az átjárás".
– Pontosan. És az apró betűs rész?
– Azt nem tudom kiolvasni.
– Ezért vagyok én. Azt írja, hogy „Dryden barlangja".
– A francba. Az unokatestvér.
Garcia nem tudta, kire gondol az ügynök. – Találtam egy telket a keleti 700-as úton, Lawrence-től
délre. A tulajdonos egy bizonyos Jonathon A. Dryden.
– Te vagy a legjobb, angyalom – vigyorgott bele Morgan a telefonjába. – Jövök neked eggyel.
– Eltaláltad – felelte Garcia büszkén, és bontotta a vonalat.
Minden tekintet Morganra szegeződött.
– Learman nyomozó – mondta Morgan –, ismeri az északi 700-as utat?
– Természetesen.
– Úgy tűnik, Johnny Drydennek, Maggie Yarno unokatestvérének van ott egy telke.
– Az csupa erdő, vadászlak és horgászhely... – ráncolta a homlokát a nyomozó.
– Ideális környék ezeknek a gyilkosoknak – mondta Gideon.
– És tökéletes hely, ahol „kunyhóvá" alakíthatnak egy kiszuperált lakókocsit – vélte Morgan.
Hotchner felpattant az asztaltól. – Menjünk – mondta, és a többiek szó nélkül követték a példáját.
– Sötétben is megtaláljuk azt a helyet? – kérdezte Learman az ajtóban.
– Abban biztos lehet – jelentette ki a nyomozó meggyőződéssel.
– Ne féljen, Garcia segít, ha elakadunk – ígérte Morgan.
– Hívjuk a SWAT-osokat is? – kérdezte Warren.
– Ne – felelte Gideon határozottan. – Ha a gyanúsítottak észreveszik őket, képesek megölni a
túszukat. Mi is elboldogulunk velük.

Beültek a két SUV-ba. Az egyiket Derek Morgan ügynök vezette; az anyósülésen Learman, hátul
Reid és Gideon foglalt helyet. Prentiss és Warren beszállt a másikba, melyet Hotchner vezetett.
Mielőtt kiléptek a rendőrség épületéből, ellenőrizték a fegyvereiket, majd golyóálló mellényt öltöttek,
mert tudták, hogy ha kiérnek a telekre, már nem lesz idejük erre. A profilozók és a nyomozók is hoztak
magukkal egy-egy jó minőségű elemlámpát is.
Learman elvezette őket az északi 700-as útra, ahol Morgan telefonált Garciának, aki az SUV GPS-
ének segítségével a jobbra kanyarodó sötét földútra kalauzolta őket.
Morgan lekapcsolta a fényszórókat, s két és fél kilométeres sebességgel haladt tovább abban a
reményben, hogy meglephetik a gyilkosokat. Az égen ragyogó néhány csillagon és negyedholdon kívül
semmi sem világított. Aztán megpillantották a tisztást, s a holdfény megcsillant valami fehéren. Morgan
fékezett.
Mindenki feltette a fülhallgatóját, s bekapcsolta a rádióját is.
– Hotch – súgta bele Morgan a mikrofonba –, a lakókocsi úgy húsz méterrel előttünk van.
– Értettem.
Kiszálltak a gépkocsikból, s a halkan becsukták az ajtókat, mire a belső világítás is elsötétült. Utána
Morgan a két társával és a nyomozókkal együtt óvatosan elindult. Kézjelekkel az értésükre adta, hogy
vegyék körbe a lakókocsit, majd Hotchnerrel az ajtóhoz araszoltak.
A lakókocsi belseje először koromsötétnek tűnt, ám ez csak az ablakokra erősített fekete függönyök
miatt volt így. Az ajtó előtt egy faláda szolgált lépcsőül.
Morgan biccentett Hotchnernek, hogy nyissa ki az ajtót, hogy bemehessen. Hotch bólintott, és
kitárta az ajtót.
Morgan előrelépett, majd felpattant a ládára és a lakókocsiban termett. Féltérdre ereszkedett;
fegyverét célzásra emelte, bal kezében az elemlámpáját tartotta. Utána körbefordult, és... semmit sem
látott.
Átment a többi helyiségbe, de hiába.
– Tiszta – súgta bele a rádióba. – A gyanúsítottak nincsenek itt. A Bonder-lány sem.
– Tiszta – mondta Hotchner is.
Vajon a gyilkosok már elindultak a váltságdíjért?
Mindössze két óra maradt az éjféli határidő lejártáig, és a páros alig tíz perc alatt odaérhetett volna
a helyszínre.
Tény, hogy telefonálniuk is kellett, de azt bárhol, mobiltelefonnal még útközben is megtehették.
Vagy csapdát akartak állítani? Ha igen, akkor már találkozhattak is a Törött nyíl parkban tartózkodó
SWAT egységgel, és arról Morganék is hallottak volna.
Valami nem stimmelt.
Morgan visszatért az ajtóhoz, kikapcsolta az elemlámpát, s vállat vont. Hotchner is ezt tette.
A többi profilozó, meg a két helyi nyomozó megkerülte a lakókocsit, és visszament hozzájuk.
Morgan jól látta a „Tilos az átjárás", valamint a „Dryden barlangja" feliratú táblákat.
– Egy lépéssel mindig mögöttük kullogunk – mondta Learman fojtott hangon. – A rohadékok...
– Nem tudom, hol lehetnek, de most már biztos, hogy Kathy Bondert is magukkal vitték – mondta
Morgan.
Csak álltak, és a következő lépésükön tűnődtek, amikor egy sikoly hasított bele az éj csendjébe.
Morgan Hotch-ra pillantott, aki megpördült, és az erdő irányába nézett. A többiek követték a
példáját, amikor ismét meghallották a sikolyt. Morgan a hang irányába rohant.
Hallotta a többieket az erdőbe csörtetni, de nagyon gyorsan mozgott, és a gyér fénynek köszönhetően
alig látott valamit. Nem szerette volna, ha valamelyikük megbotlik egy gyökérben vagy beleesik egy
gödörbe.
A következő kétségbeesett, reményvesztett sikoly balról hallatszott.
Amikor Morgan megfordult, egy halvány fényt látott. Mintha egy jármű döcögött volna az
egyenetlen terepen. Fegyvere szinte magától csúszott a kezébe, és Morgan most már fittyet hányt az
óvatosságra, és inaszakadtából rohant. Tudta, ha nem ér oda időben, az a fiatal nő meghal.
Az elemlámpáját azonban nem kapcsolta fel, nehogy felhívja magára a figyelmet, és ő maga is
célponttá váljon.
A többiek még mindig mögötte voltak, de kissé lemaradtak.
Aztán Morgan egy kis tisztás szélére ért.
Megtorpant.
Valaki egyenesen feléje rohant a sötétből.
Morgan felemelte a fegyverét.
Az alaknak szökés haja volt, ám az ügynök nem látta az arcát, s a sötétben csak a bő, lebegő, fekete
ruházatát bírta kivenni.
Az egyik gyilkos?
– FBI! Állj! – ordított fel Morgan, amikor három méterre lehetett tőle a menekülő személy.
Akkor az alak feléje fordult, és ahogy közeledett, az ügynök ujjai a pisztoly ravaszára fonódtak.
– Segítsen. Egy nő...
 Morgan rájött, hogy a szőke hajú, fekete ruhás, fehér galléros, fekete harisnyás alak Kathy Bonder
volt. Leengedte a fegyverét.
A lány egyenesen a karjaiba rohant, s kis híján ledöntötte a lábáról. Ám akkor Morgan
megpillantotta a lányt üldöző fekete alakot, kezében a henteskéssel. Mögötte egy piros fénypont
imbolygott.
Morgan felemelte a fegyverét, és felkiáltott: – Állj!
Ám a gyilkos csak jött feléje.
Az operatőre – gondolta az ügynök a fénypont láttán.
A kés még magasabbra emelkedett, és akkor Morgan a gyilkos testére lőtt. A harisnyából készült
fekete maszk miatt nem akart a fejére célozni, nehogy elvétse. A gyilkos tett még egy lépést, és Morgan
újra lőtt. Ezúttal vérvörös folt virágzott rá a gyilkos mellkasára.
A henteskés kiesett a kezéből, s a férfi holtan elzuhant.
– Beck! – kiáltott fel az operatőr bele az éjszakába. David Yarno elejtette a kis DVD-kamerát,
melynek lencséje egyenesen Becker halott arcába bámult.
Mostanra már a többi ügynök és a nyomozók is odaértek, s Prentiss és Warren gyengéden lefejtette
a hisztérikusan zokogó lány karjait Morganról. Látták, hogy Kathy hátán felszakadt a fekete ruha, s
több sebből is vérzett.
Reid, Gideon, Hotchner és Learman célzásra emelt fegyverrel körbevette a halott gyilkost, aki
maszkot viselt. Az operatőr elesett társa mellett térdelt.
David Yarno a karjaiba vette Becker Chapint, s levette fejéről a fekete harisnyából készült maszkot.
Chapin élettelenül nézett a holdra.
Morgan elindult feléje.
– Te szörnyeteg! – ordított fel az operatőr. – Megölted, te rohadék! Morgan bebiztosította a
fegyverét és eltette.
– A sötétben elég nehéz célozni – mondta.
– Szerettelek – zokogott fel Yarno, s megsimogatta a társa fejét. – Annyira szerettelek. Bárcsak
elmondtam volna, Beck... el kellett volna mondanom... de nagyon szeretlek, ember...
Gideon Morganra nézett.
 Tizenegyedik fejezet

A többi áldozathoz hasonlóan Kathy Bonder is jelmezben volt; a gyilkosok apácaruhába bújtatták.
Noha két helyen is megvágták, fizikailag jó állapotban volt, és a sebei sem voltak túl mélyek.
Természetesen évekig, talán élete végéig is eltarthat, míg lelkileg is helyrejön.
Amikor a szülei megtudták, hogy életben van a lányuk, egyenesen a kórházba siettek.
Jason Gideon különleges ügynök megköszönte a kansasi FBI egység, valamint Parker és Minet
segítségét.
Jareau elkísérte a Bonder-szülőket a kórházba, hogy segédkezzen nekik a lányuk gyógyulásához
vezető első lépések megtételében. Hosszú és nehéz időszak várt mindnyájukra.
A helyszínelők elképesztő mennyiségű bizonyítékot találtak a lepusztult lakókocsiban. A
legfontosabb a gyilkosok laptopja, a „filmjük" forgatókönyve, valamint különböző kések és bilincsek –
a rémes kellékek – voltak. Az úgynevezett stúdiójukat egyelőre nem lelték.
Morgan, Reid és Prentiss összecsomagolta a felszerelésüket és egyéb anyagaikat. Az egyik
gyilkosukat őrizetbe vették, a másik a hullaházban pihent, így nem volt okuk a maradásra.
Hotchner és Gideon a sötét kuckóból figyelték Learmant és Warrent, akik kihallgatták David
Yarnót. A fiatalembert, akit megrázott a barátja elvesztése, leültették az asztalhoz. Warren leült
melléje, míg Learman a látókörén kívül helyezkedett el.
A fiú beletúrt sötétszőke, zsíros hajába, és védekezésül mindent a társára hárított. Elvégre Chapin
volt a rendező, vagy nem? És Chapin kényszerítette, hogy mindent filmre vegyen, és ő volt az, aki
erőszakkal rávette, hogy elrabolja azokat a hajléktalanokat. Halállal fenyegette meg, ha nem
engedelmeskedik.
Gideon benézett az ügynökökhöz, majd szólt Reidnek, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Tudni akarom, mi van ebben – adta oda Reidnek az elkobzott forgatókönyvet. – Most.
Reid biccentett és beleolvasott az „Az utolsó vágás" címet viselő irományba. Percenként húszezer
szót volt képes olvasni, így négy és fél perc alatt végzett is vele. Az összefoglaló még ennyi ideig sem
tartott.
– A szülei szerint Becker Chapin nem mondható jeles tanulónak – mondta Gideon. – Jó esetben is
csak közepes. Hotch, Yarno anyja mit mondott a fiáról?
– Jó tanuló volt – felelte Hotchner. – Nagyon okos.
– Mit szólsz a forgatókönyvhöz? – fordult Gideon Reidhez.
– Nem egy közepes tanuló műve – vont vállat a fiatal ügynök.
– Azt akarod mondani, hogy jó a forgatókönyv?
– Nem, dehogy, borzalmas! – vigyorodott el Reid, és úgy nézett ki, mint egy tizenöt éves. – Nőgyűlölő,
embergyűlölő szemét. Amit lefilmeztek, azt előbb papírra vetették. A forgatókönyvben azonban nem az
írás minősége a szembetűnő – komolyodott el Reid.
– Van benne valami.
– Folytasd!
– A nyelvtan és a helyesírás rendben van, a gondolatvezetés is rendszerezett. Még az ötletek is... igen
érettek ahhoz képest, hogy egy „átlagos" ember munkája. Ha egyáltalán mondhatunk ilyet Becker
Chapinre.
– Quentin Tarantino is átlagos tanuló volt – jegyezte meg Gideon.
– Nem tudom – ismerte be Reid. – Kérd meg Garciát, hogy nézzen utána.
– Kösz szépen – mosolygott Gideon.
– Szívesen.
Reid elment, hogy folytassa a csomagolást.
Gideon felállt és figyelte, ahogy David Yarno továbbra is mindent a társára hárít. Valószínűleg a
globális felmelegedésért is őt fogja okolni, ha kell
– gondolta.
– Itt állunk és nézzük, ahogy ez a kölyök be akarja mesélni nekünk, hogy ártatlan, és minden Chapin
ötlete volt... Ebben az esetben az okosabbik játszotta az alárendelt szerepet. Ti hányszor láttatok ilyet?
– Leopold és Loeb mindketten okosak voltak – húzta fel a szemöldökét Hotchner. – Leopold
tizenkilenc évesen jogi egyetemre járt, és Loeb a Michigani Egyetem minden idők legfiatalabb
diplomása volt.
– Gerald és Charlene Gallego sokban hasonlított erre a párosra – bólintott Gideon. – Charlotte azt
állította, hogy Gerald verte, ezért engedelmeskednie kellett neki, hogy életben maradjon. Tíz embert,
nagyrészt kamaszlányokat raboltak el, akiket megerőszakoltak, majd megöltek. A férfi azt mondta,
hogy a felesége sosem tiltakozott ellene. Aztán évekkel később Charlotte bevallotta, hogy egyenlő félként
vett részt ezekben a szörnyűségekben.
– Gondolod, hogy most is hasonló a helyzet? – nézett Hotchner Gideon szemébe.
– Talán – biccentett az ügynök a detektívüveg irányába. – Szeretnék beszélni Daviddel.
Tíz perc múlva Learman és Warren szünetet tartott, és amikor kijöttek, Gideon megkérte őket,
engedjék beszélgetni a gyanúsítottal.
– Csak tessék – mondta Warren.
– Hazudik – jegyezte meg Learman keserűen. – Ugyanolyan bűnös, mint a halott társa, de piszok jól
csinálja.
– Én jobb vagyok – mosolyodott el Gideon. – Akkor bizonyítsa be neki – legyintett a nyomozó.
A kihallgató-helyiségben várakozó David Yarno kifejezéstelen arccal ült az összekarcolt asztalnál.
Gideon leült melléje, háttal a detektívtükörnek.
Letette az összetekert forgatókönyvet, és kisimította a lapjait.
– Figyeltem a kihallgatást – mondta könnyedén.
David Yarno nagy, barna, ártatlan és gyermeki tekintete Walter Keane festményeire emlékeztette az
ügynököt, ám a fiatalember vékony, kegyetlen ajkai mindent elárultak róla.
– Ha figyelt, akkor tudhatná, hogy én is áldozat vagyok, akárcsak az a lány. Beck kényszerített rá.
Ember, el sem hiszi, milyen félelmetes volt.
– Hallottam – ütögette meg Gideon a forgatókönyvet. – Minden benne van. Beck összes gondolata,
fantáziái, víziói. Fantasztikus film lehetett volna belőle, ha sikerül befejezni.
– Nagyot durrant volna – bólintott Yarno. – Egészen új szintre emelte volna a műfajt.
– Mármint az, hogy valódi gyilkosságokat rendeztek meg?
– Nem az én ötletem volt, Beck vett rá, hogy részt vegyek benne. De a film kőkemény horror... mert
valóságos...
– Elmondjam, hogyan jöttünk rá, hogy maguk ketten rabolták el Kathy Bondert? – kérdezte Gideon
összeesküvő hangon.
– Hogyan? – pislogott a fiú.
– Láttuk a posztert Beck ágya fölött – vont vállat az ügynök. – Kathy Bonder nagyon hasonlít az Il
Morte Improvviso főszereplőjéhez.
– Ez Beck ötlete volt. Igazi bombázót keresett a filmjéhez. Kathyt a főiskoláról ismerte. Ember,
nagyon örülök, hogy jól van a lány.
– Azt hiszem, rájöttem, miért pont 68.000 dollárt kértek váltságdíjul.
– Tényleg?
– Egy kicsit túllépték a filmre szánt keretet, ugye? – Maga nagyon okos, uram – vigyorgott Yarno.
– Igen, túlléptük a keretet, és a forgatókönyvön is változtattunk ezt-azt. Pontosan ennyire volt
szükségünk, hogy befejezzük a filmet. Utána be akartunk nevezni a fesztiválokra... az is pénzbe kerül...
– Filmfesztiválokra akarták vinni? – csodálkozott Gideon.
– Naná! Azok után, hogy az egyetemen lefikázták Beck filmprojektjét, ez a legkevesebb. Beck be
akarta bizonyítani a tehetségtelen tanárainak, hogy mire képes.
– Elég dühös alak lehetett ez a Beck.
– Igen… az volt.
– És maga, David? Maga is dühös?
– Nem mondhatnám. Elég laza vagyok.
– Még Beckerre sem neheztel? Nem haragszik rá, amiért akarata ellenére rávette ezekre a
szörnyűségekre?
– Barátok voltunk – pislogott a fiú. – Olyanok voltunk, mint a testvérek, és egy testvérnek sok
mindent elnéz az ember.
– Tudja, egy ilyen film... – kezdte Gideon elismerően. – Egészen új szintre emeli a műfajt... és a
médiafigyelem... Most, hogy vége, rengeteget fognak írni róla.
– Lehetséges – húzta össze a szemét Yarno.
– Kár, hogy Becker lemaradt róla.
– Lemaradt?
– Igen – bólintott Gideon. – Semmi sem jut neki a hírnévből. Elvégre ő írta és rendezte a filmet, ő a
szerzője. Kész szerencse, hogy maga csak filmezte a gyilkosságokat. Mint mondta, ön is áldozat volt –
mosolygott Gideon, s álmodozva nézett a fiúra.
– A maga hátborzongató módján elég király ez az egész.
– Mi olyan király benne?
– Az, hogy Becker Chapin, ez a tehetséges rendező fiatalon meghalt. Benne lesz az összes híradóban,
könyvek tucatjait írják róla, dokumentumfilmet, sőt filmet is készítenek az életéről. Képzelje el, film
készül Becker filmjéről! Nem semmi.
Yarno szótlanul bámult a forgatókönyvre. Gideon ismét megveregette a fedőlapot.
– Tudja, Beck elképesztő horrort írt, de higgye el, David, maga áldozatként sokkal jobban járt.
Inkább legyen élő senki, mint egy halott szupersztár.
Yarno ökölbe szorította a kezét.
– Kíváncsi vagyok, ki fogja eljátszani Beck szerepét – tűnődött Gideon, majd mélyebb hangra
váltott. – Vajon maga is benne lesz a filmben? Nagy igazságtalanság lenne, ha kihagynák belőle.
Yarno az asztalra csapott.
– Az a nyomorult még a kamerát sem volt képes bekapcsolni! És ha azt hiszi, hogy ő írta azt, akkor
maga is egy idióta! Még írni sem tudott helyesen!
– Miről beszél, David?
Yarno felkapta a forgatókönyvet, és a melléhez szorította.
– Én írtam „Az utolsó vágást"! És én is rendeztem! Beck csak egy színész volt, egy nyomorult
statiszta. Megengedtem, hogy játsszon a filmemben! Ő Freddie Krueger, de én Wes Craven voltam!
– Csakugyan? Ezt elég nehéz elhinni.
Yarno előrehajolt. Nehezen szedte a levegőt.
– Nézze, Beck sokat tudott a filmekről, sőt többet tudtunk róluk, mint az a baromarcú professzor az
egyetemen. Tény, hogy Becknek támadt az az ötlete, hogy a filmünket a kedvenc kultuszfilmjeinkre
alapozzuk, de én találtam ki, hogy a gyilkossági jelenetek valódiak legyenek, így kiélhettük a beteges
fantáziánkat! Becknek fogalma sem volt róla, hogy hogyan csinálja. Én csináltam mindent! Én, én, én!
– De nem Beck volt az erősebbik fél? – csodálkozott Gideon. – Azt hallottam, mindig megvédte
magát.
– Na igen, az általános iskolában! De azóta az én eszemnek és tehetségemnek köszönhetjük, hogy
eljutottunk idáig! Nézze, én szerettem azt a srácot... de nélkülem nem ment volna sokra. Azért
igyekezett, és volt is egy elcseszett próbálkozása az egyetemen. Igaza volt a profnak. Azt a
forgatókönyvet is nekem kellett megírnom, de mivel az egyetemre kellett, Beck ragaszkodott hozzá,
hogy ő rendezze meg. Aztán minden gallyra ment a kivitelezéssel.
– Magának nem jelent gondot a tervek végrehajtása?
– Nem, mert én született tehetség vagyok.
– Akkor jó – vigyorodott el Gideon –, mert hamarosan az ítéletvégrehajtással is szembe kell néznie.

„A gyilkosság azért oly egyedülálló,

mert megszünteti azt, akinek fájdalmat okoz.
Így a társadalomnak kell az áldozat helyére
lépnie,
hogy jóvátételt követeljen, és megbocsátást adjon.
Ez az egyetlen bűncselekmény,
melyben közvetlenül érdekelt a társadalom"
– mondta W. H. Auden költő.
 Utószó

A repülő keleti irányba suhant; a reggeli napsugarak lágyan cirógatták a hazafelé tartó gép fémtestét. A
csapat elbúcsúzott a kansasiaktól. Többen is észrevették, hogy Gideon ügynök a szokásosnál
hosszabban csevegett Lucy Warren nyomozóval, majd telefonszámot is cseréltek.
Az örök kétkedő Rob Learman nyomozó sorra kezet rázott a profilozókkal, majd kijelentette, hogy a
„VKE-társaság" hívő embert faragott belőle.
Mindenki a végletekig kimerült. Jareau ledőlt az egyik kanapéra; valaki ráterített egy könnyű
takarót. Prentiss egy fotelban Kurt Vonnegut Éj anyánk papírkötésű kiadásába temetkezett.
Hotchner két sorral mögötte a jelentését írta. Szemben vele Morgan csukott szemmel elnyúlt az
ülésén, ám a fejét ütemesen ingatta a fülhallgatójából dübörgő örökzöld Al Green-dallamra.
A gép végében Gideon és Reid ült. A fiatal ügynök most is Miles Daviest hallgatta, a társa a brit
madarak ornitológiai folyóiratát bújta. Reid kikapcsolta MP3 lejátszóját, s addig nézte Gideont, míg az
felpillantott.
– Mi van? – kérdezte.
– Nem értem a gyilkosainkat – mondta Reid.
– Valóban? – mosolygott Gideon. – Pedig a forgatókönyvükhöz fűzött megjegyzéseid segítettek
elkapni őket.
– Tudom, de Yarno... különösen ő… nem buta ember. Hogyan gondolhatták, hogy szórakoztató lehet
ez a borzalmas film?
– Bizonyos mértékig az emberek azt hisznek, amit akarnak. És egyesek tévhitben ringatják magukat.
– Akkor lépünk mi a képbe.
– Néha igen – mondta Gideon. – Néha nem. A tévhitek nem vezetnek minden esetben gyilkossághoz.
– Yarno és Chapin nem volt eléggé tehetséges a filmezéshez, ezért a való életet rendezték meg.
– Jobban mondva a valódi halált – csóválta a fejét Reid. – Képtelen vagyok megérteni ezeket a
bűnözőket.
– Az embereket a közös igényeik hozzák össze.
– A szeretet, szerelem, ilyesmi?
– Igen. Gyakran hallunk párokat, akik azt állítják, hogy a társuk kiegészíti őket. Ez nagyszerű dolog,
így kezdődik a család.
– A beteges elmék végül emberhalálhoz vezetnek.
– Ki tudja? – vont vállat Gideon. – Elképzelhető, hogy külön-külön ez a kettő sosem vetemedett
volna ilyesmire.
– Az ártatlan vegyszerek és a nitroglicerin esete.
– Reid, minden alkalommal, amikor ilyen gyilkos párokkal találkozunk, megtudjuk, mi hajtja őket.
Bízzunk benne, hogy előbb-utóbb időben észrevesszük, és megmentjük valaki életét.
Reid felhúzta a szemöldökét, és idegesen mosolygott. A mentora is mosolygott, majd figyelmét ismét
a madaraira fordította.
Reid visszatette a fülhallgatóját. In a Silent Way... csendesen...
– Békésen – suttogta. Ám továbbra sem értette.

-VÉGE-
 Köszönetnyilvánítás
Az asszisztensem, Matthew Clemens segített kidolgozni e kötet cselekményét, és olyan részletesen
felépítette a bűnügyi kutatásain alapuló sztorit, hogy kiválóan tudtam dolgozni belőle.
Steven R. Conlon, az Iowai Közbiztonsági Osztályról nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátotta
széleskörű ismereteit.
Chris Kauffman (nyugállományú) rendőrhadnagy, az Iowa állambeli bettendorfi rendőrség tagja,
valamint Paul Van Steenhuyse (nyugállományú) rendőrhadnagy a Scott megyei seriff hivatal tagja
szakmai tapasztalataikkal láttak el.
Az alábbi könyvekből is ihletet merítettem: Brian Innes: Profilé of a Criminal Mind, (2003); John
Douglas és Mark Olshaker: Mindhunter (1995); Helen Morrison és Harold Goldberg: Life Among the
Serial Killers (2004). A Court TV crime library.com-on is sok hasznos, többek között Leopoldra és
Loebre vonatkozó adatot találtam.
Külön köszönettel tartozom Edward Allén Bernerónak, a Gyilkos elmék vezető producerének;
Kristen Webernek, a Penguin Putnam Kiadótól; és Maryann C. Martinnak, a CBS fogyasztói termékek
osztályáról. Nélkülük nem jelenhetett volna meg ez a sorozat.
Köszönet illeti Dominick Ábelt, az ügynökömet; Matthew feleségét, Pam Clemenst, aki nagy Gyilkos
elmék rajongó lévén sokat segített a munkámban; és sasszemű nejemet, Barbara Collinst, aki keményen
megbüntetne minden tétova megjegyzést, helyesírási hibát és következetlenséget.