egész lenni magammal

antológia
 Válogatta és szerkesztette:
Kabai Zoltán

Borítóterv, portrék: Kabai Zoltán

Design, tördelés: Hangodi Titanilla

Kiadja:
Célpont Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda

Készült az Észak-magyarországi Regionális Ifjúsági

Szolgáltató Iroda támogatásával.
egész lenni magammal
antológia

Célpont Irodalmi Alkotócsoport

Miskolc, 2007
 Három, de még két évtizeddel ezelőtt is a fiatal író fogalma,
nagyjából harminc, harmincöt éves alkotóknál kezdődött.
Ha az akkori írónemzedék indulását megfigyeljük, azt
látjuk, hogy első kötethez nemigen jutottak ennél korábban.
Még antológia is viselte a „Fiatal írók antológiája” címet,
melyet az akkori, nagyon ígéretes harmincasokkal töltöttek
meg. Kétségtelen, ma valamennyien a kánon részei, annak
meghatározó alakjai.
Ennél komolyabb kockázatot vállal ez a kiadvány.
Fiatalokat, tizen-huszonéves alkotókat felölelő gyűjteményt
tart kezében az olvasó. Mindannyian az önkifejezés olyan
formáját választották, amely ugyan nem a leggyorsabban jut
el a befogadóhoz, azonban a legszemélyesebb, a legintimebb
vallomás a világról, az ahhoz fűződő viszonyukról, a
lehetőségeikről és lehetetlenségeikről. Az íróvá válás
számukra lehet program, és esély is, kinek-kinek szája íze
szerint.
Az ilyen fiatal alkotókat felsorakoztató antológiák sorsa,
hogy tartalmaznak jobb és rosszabb írásokat is. Törekedtünk
arra, hogy mindenki a legelőnyösebb profilját mutathassa be.
Azonban ez a kötet nem ugrás, hanem ugródeszka.
Mindamellett, mi szebbet kívánhatnánk ezeknek a
fiataloknak, minthogy néhány évtized múlva róluk is úgy
emlékezzünk meg, hogy már kiemelkedő alakjai a kortárs
irodalomnak.

Kabai Zoltán
Tamási Katalin
Elterültében

Bűvkörébe vonja a várost az álmos semmittevés.

kéken izzik, vörösen villódzik a pesti levegő esti ege.
Hosszú, hosszú kőlépcsők
fákkal szegélyezve állják a képzelet útját
vissza-visszatér a folyondárral dúsan benőtt
kúria fenséges, hívogató mélye
az aszfalt szórakozottan elereszti
félédes pezsgőspalackjait
s szeszélyesen végigfolyatja testén a drága nedűt
– a járókelők undorodva kerülgetik.

Itt élek.

Néha elfog a kíváncsiság,

milyen is volt másutt,
a nagy magyar metropoliszon kívül.
Az agymosottak nyugalmával
szemlélem az aktatáskás és hátizsákos,
szívélyes és mogorva,
egykedvűvé oldódó tömeg
fekete-fehér laposorrú arcát.

6
egész lenni magammal

az indulás – félelem az indulástól

nem állok nem mozgok
egy ottfelejtett emléken töprengek
időn kívül mérce nélkül

már összefolynak a fények a semmiben

s én még mindig kétségbeesetten
keresem azt ami felé
érdemes
vissza kéne hullani a hangok közé szagok közé
az otthon gőzölgő húslevesébe
ismerős könyvek ismerős tárgyak
várnak fényeskedő mosolyukkal

szeretnék egész lenni magammal

nem vakon derengeni
éj s pirkadat végnélküli határán

pedig a fák is kényszeredetten csupaszok

szőnyegem szétfoszlik, teám kihűl
a falak némán vádolnak
– kényelmes, meghitt kis cella ez

7
Múltidéző

Nézd, hogyan kérleli kedvesét az ég,

Maradjon még –
Egy picikét.
De nem lehet, mert menni muszáj,
Menekülni a fojtó ölelésből,
Rohanni összerogyásig.

Sír a lent is, mert a sötéttől retteg.

Borzolódnak
A földtekék
A halvány csillagok képe kevés.
Lámpások, tört agyak
Világossága nem elég.

De a Hold arca felbukkan,

Foncsorozott,
Jeges holtak
A tükrökből mind előbújnak.
Összezúzott életcélok
Lágyan tűnődnek a lapon.

Ezüstös leplekben
Alattomos
Vigyorgó arc
révedezik síkos holdtányéron.
A hullámzó tengerárban
Sejtelmes türkiz burjánzik.

Kiragyog ekkor a nap jóságos arca,

Az ég, a föld
Fellélegzik,
Friss illattól porzik erdők kékje,
Fényt kiáltanak az árnyak,
Mosoly bomlik a kedves csókjából.

10
T és E

Te. Ez a varázsszavam.
Pedig két kacarászó betű vagy.
Csiklandozod az ujjaim,
bizsergeted tüzes-szüntelen
az ujjaim. Én ujjak vagyok
ilyenkor, de csak ha te.

megidézem féltő démonod,

te bűvös szó, másnak egy,
egynek a minden.
Szünes-tűntelen ólálkodsz
az ujjaimban, ha kiírlak,
lefogod a tollat
és megmosolyogtatsz,
te fortyogó árnyalak,
nem akarom, hogy
eltűnj az ujjaimból
a füstös üstömből,
hisz én szólítottalak,
én alkottam a tested,
te két betű, parányi csoda,
rövid örökkévaló,
elszabadult varázslat,
képzelt, megbűvölt valóság,
én húztalak létre,
rajtad keresztül szűrődik át
az emlékezet, te, kristályként
Megfejtett kereszt,
Júdások rejtvénye,
nem egy test, nem egy lélek,
csak te, elbitangolt angyal,
barna, mélyülő fürtöcske,
üstből fölszálló füstöcske,

11
árnyék, az én árnyékom.
Vagy a tiéd.

Bár lenne gondunkat elviselő.

De ha a boszorka bizonytalan,
a varázsszó elrebegve
pusztít, nem emel.
te megérzi, a varázslat megérzi
pedig csak egy szó, puszta játék,
véresen – születő – komoly játék,
félni mégsem kell.
Bűbájod csak szívemmel pusztulhat el.

12
Mau Rauser
októberközép

különös kegyetlenséggel
követted el lényem feltörését
ellenem fordítottad a szót
puhára marta páncélomat
a nemlétező érintése
hálót szőttél az éjből
és kimerítettél
én vergődtem és énen csaptalak
szavaid megfejtésre várnak
összemosódó jelek sziklába vésve
önsajnálatban fuldokolva
kővé hazudtam magam
úgy illesz hozzám
mint lezárt ajtóhoz
a feszítővas
emlékké maradtál
ne tűnj el

18
képzavargó neológ telefonadék

meglassult nagyon az idő cigarettám

is álmosan parázslik ahogy darabjait
hullatja sötétlő torkomba mint
foszlós ruháit a test
és vontám ablakán barna sárcseppek
folydokolnak sosemvolt nevekké
így írja önmagát szemembe a szó
karmaim fehérjén napfoltok izzanak midőn
csipkévé égetem létterem légterét

karakterláncba toloncolt magánkívülálló

gyenge sorokba sokallt szakadatlan ég
élemedett féleleméletü félemelet
fél-elméletek álmodozója vagyok
és a lélekhelyem elemésztő messzeségbe szívnak a szelek
szénszűrő-csontjaimig parázslok aztán
kialszom és gyömbérszín szemetes-testbe hulladok
üdítősüvegek isszák mohón fekete véremet
és mélabúsan bámulnak a vonatutazó svábbogarak
körülrajongva a szertetörött fény-poharat

gombnyomásnyira tőlem üldögél egy állat

valami nagy lila felhőn s lopva körbenéz
plázarózsaszín gömböt eregetve
várnyadt árnyat tereget az este
acélhúros szárítókötelére és őt is
cseszegeti vére de fütyül az egészre

19
ordító ódák zengik teli az órát
keretre feszített telefonalakkal
és hajnalig harapják a hervadó húst
aztán az éjféli napra köpködik mocskukat
holtfoltok száradnak a foszforfényű holdon
lázongó lézengők különc istenarcán

szólongó csengőhang visongat az égbe

mikrofonatokba rendezve az időt
s rácsai közül vicsorog a végre a szó
e távhalldokló neológ kincskacat
és a szűrőtlen felhőkből előtöredezve
lehelem szerteszét én-darabjaimat

20
Huszka Levente
 Öt perc múlva háromnegyed öt

A konyhában ül az étkezőasztalnál, és bambán mered maga

elé. Szórakozottan játszik a cigarettásdobozzal, és a benne
talált egy szál staubbal, amit nem akar meggyújtani. Később
áttér a sótartóban álló fogpiszkálókra, és azokból rakosgat ki
pálcikaembereket, házat, meg trágár szavakat. Ebben külö-
nösen nagy örömét leli, ilyenkor felröffen egy-egy pillanatra.
Egy idő után elszégyelli magát. Félresöpri, majd egyenként
helyére teszi a fogpiszkálókat.
Ül a konyhában és vár.
De mire is?
A kávéra, hát persze, hogy a kávéra, hogy lefőjön, és kor-
tyonként felélénkítse fásult, elkenődött ábrázatát. A tűzhely
felé néz, és csalódottan veszi tudomásul, hogy nem fő ott
semmi sem. Akkor a feleségét várja, hogy hazajöjjön a mun-
kából, vacsorát készítsen neki, utána pedig…
Rádöbben, hogy neki nincs is felesége.
Akkor meg mi a fészkes fenének ül itt tulajdonképpen?
Nem tudja. Jobb dolga nincsen. Jó itt a konyhában. Az ab-
lakból például egészen szép a kilátás. Látszanak a hegyek,
kár, hogy nagy részüket kitakarják a bérházak, de az a kis
szeletük igazán festői, kiváltképp így az ősz derekán.
Verset is lehetne írni róla.
De minek? Nem költő ő. Vagy igen?
Nem, az nem lehet. Most nem. Később talán az lesz. Tekint-
ve, hogy verset bárki írhat, csak a megfelelő szellemi adott-
ságok kellenek hozzá, és úgy véli ezek benne is megvannak.
De most nem érzi szükségét az írásnak, mint ahogy semmi
másnak sem.
Mit tehetne hát ebben a helyzetben? Kiles az ablakon eset-
leg, és bámulja azt a pár járókelőt, akik az utcán sétálnak ma
délután. Semmi különös nincs bennük.

22
Teljesen hétköznapi emberek.
Tekintete visszatér a konyhában lévő tárgyakra. A hordoz-
ható rádióra néz, ami egyben folyadékkristályos óraként is
működik. 16:40-et mutat. Képzeletében eltünteti az óra- és
a percjelzés közti kettőspontot. 1640. Kitör az angol polgári
forradalom. Egyesek szerint véget ér a középkor és kezdetét
veszi az újkor.
Nocsak.
Elég nagy a világosság, ahhoz képest, hogy ősz van és ennyi
az idő.
A Nap épp eltűnni készül a szemközti lakóház kilencedik
emeleti erkélye mögött – melyet oldalról lát – átvilágítva a
narancssárga egyik beteg árnyalatával színezett üvegen. Pár
felhőcsoport van csak a magasban, olyanok, mint a sütemé-
nyeken szertehintett porcukor. Néhány kondenzcsík sebet
vág az ég aljára. A föld, az aszfalt teleszórva elszáradt faleve-
lekkel. Az árnyak elnyúltak és fakók.
Ismét a rádió órájára néz. Még mindig 16.40. Sóhajt. De
lassan telik az idő. A kezét vizsgálja. Le kéne már vágnia a
körmét.
Egyre türelmetlenebb lesz, maga se tudja miért. Dobol az
ujjaival, a lábával pedig az ütemet dobogja hozzá. Eljátssza
így a kedvenc számának refrénjét, majd a rádióra pillant.
Továbbra is 16.40. A válla fölött hátranéz a faliórára, de a
zömök óramutató, a szikár percmutató és a cérnaszálvé-
kony másodpercmutató egyaránt megdermedtek. Karórája
ugyancsak kilehelte a lelkét. Az a feltevése, hogy mindhárom
órában egyszerre merültek ki az elemek nem tűnik túl való-
színűnek előtte, inkább egy idétlen csínyre, vagy egy nagy-
szabású összeesküvésre gyanakszik. Kimegy hát a gardróbba
új elemekért. Útközben riadtan látja, hogy a lakásban lévő
összes óra felmondta a szolgálatot. Mindenesetre kicseréli
az elemeket.

23
Elszámol hatvanig, mialatt nyugtalanul sétál fel-alá a nap-
paliban. Semmi változás. Utolsó próbálkozásként felsorolja
a vízilabda válogatott tagjait ötször, ami szerinte biztosan
kitesz egy percet. Ám az órák megmakacsolják magukat.
– Tán részeg vagyok? – kérdi magától. – Áh, az nem lehet, azt
tudnám magamról. Megbolondultam volna? Ezt sem tartja
lehetségesnek. – Akkor meg hol a baj?
Visszatér a konyhába, leül az előbbi helyére, és kitekint az
ablakon. A Nap ugyanúgy a balkon üvegén süt át. Az em-
berek nyugodtan sétálnak az utcán, állnak a buszmegálló-
ban, mintha mit sem vennének észre mindebből. A szíve
hevesebben kezd veri, tenyerén csillámporként ütközik ki
az izzadság. Bemegy a nappaliba, és felteszi az első lemezt,
ami a keze ügyébe akad. Elnyújtózik a kanapén. Elégedetten
állapítja meg, hogy az idő nem állhatott meg. Mert akkor
a szőnyegnek a lába alatt, és a tárgyaknak, amikhez hozzá-
ért meg kellett volna gyulladniuk, vagy legalábbis olvadniuk.
Hiszen a lelassított, vagy álló időhöz képest az ő mozgása
hihetetlenül gyors és egy fénysebességgel haladó járműéhez
lenne hasonlítható, ami nagyjából azonos hatást váltana ki a
normálisan folyó időben.
Azon veszi észre magát, hogy micsoda gyermeteg, ócska
sci-fi regényekbe illő dolgokon jár az esze. Ez után az áltu-
dományos kitérő után kérdések fogalmazódnak meg benne,
hogy mi is az idő valójában. Noha érkezik rá egy­két homá-
lyos válasz, ezeket nyomban elveti, mivel rögvest meg tudja
cáfolni őket.
„Az idő az anyag változása, ami, mint tudjuk, folytonos, azaz
– milyen furcsa – a változás állandó. No, de akkor miért fo-
rog a lemez a lejátszó tányérján, miért hallom most a zenét,
és miért mozognak az emberek akárcsak én, ha az óramuta-
tók, és a Nap nem? Van valami összefüggés a Nap és az órák
között?”

24
Eltöpreng ezen esemény természettudományos és filozófi-
ai jelentősége fölött, miközben érzi, hogy egyre nő benne a
zűrzavar.
Mintha egyszerre hallgatná a világ összes rádióállomását,
úgy száguldoznak fejében a szavak, kérdések, értelmetlen
mondatfoszlányok, melyek mindinkább sűrűsödnek, és erő-
teljesebbek lesznek.
A hangszórókból hirtelen érkező sikoltás kizökkenti rend-
szertelenül kavargó gondolatainak univerzumából. A színte-
len, tinglitangli egynyári sláger most valami gyökeresen eltérő
jelentéssel ruházódik fel, aláfestve azt a valószerűtlen hangu-
latot, ami akkorra teljesen úrrá lesz rajta. Végigfut a hátán a
hideg, és egy dühös mozdulattal leállítja a lemezjátszót.
Feláll. Nem tudja, mihez kezdjen kétségbeesésével, nem
tudja, hogy milyen mozdulatokra, milyen – az egyensúly ál-
lapotát visszaállító – gondolatokra volna szüksége. Akárha
ott lenne egy drezdai utcán, 1945 februárjában és hallaná
a légiriadó szirénájának elnyújtott, periodikusan visításba
forduló, gépies bömbölését, és a közeledő bombázó repülő-
gépek erősödő zaját. Ahogy néha elfelejtünk szavakat, vagy
neveket, úgy ő elfelejti mi a teendő ilyenkor, és megbénul-
nak a lábai. Mellkasát kötelek fonják keresztül, és egyre na-
gyobb erővel szorítják. A vele szemmagasságban álló polcon
a könyvek gerincére nyomtatott betűk, és a tapéta kockás
mintázata kacskaringós vonalakká alakulnak át, mind heve-
sebben, és vadabbul kanyarogva. A túlzott erővel fellobbanó
félelem kiégeti benne a józanság, és a lélekjelenlét áramköre-
it. Közeleg a szétesés pillanata, a világ pedig, akár a saját lelke
lassan szétcsúszik, és eltávolodik tőle.
„Mi lenne, ha megkérdezném valakitől kint az utcán, hogy
mennyi az idő?” Eszébe jut tehát, hogy be kell futnia az
egyik kapualjba, vagy egy épület pincéjébe a bombák elől.

25
Ám ettől még korántsem biztos, hogy védve lesz a pokoli
detonációk pusztításától. Nem mérlegeli sokáig váratlanul
fölmerült kérdésének helyességét. Az öröm, hogy kiszaba-
dulhat a kutyaszorítóból olyan hamar elárasztja, hogy még
most sem lát semmit élesebben. Túl könnyen és feleslegesen
esett pánikba, de az is lehet, hogy valahol már előre tudta
kérdésére a választ.
Felkapja a kabátját, hív egy liftet, és lemegy vele a földszintre.
Kilép a bejárati ajtón át a szabadba. Mélyen magába szívja az
évszakra oly jellemző fanyar, a rothadó falevelektől édeskés
szagú levegőt. Egy hideg, és erős széllökés belekap, és mint-
ha lehűtené benne a kilátástalanság, rémülettől izzó tályogát.
Becsukja a szemét, és érzi, ahogy tetőtől talpig átfutják tes-
tét a fagyos légáram ujjai. Libabőrös lesz. Néhány másod-
perc alatt sikerül lehiggadnia, kezének zavaró remegése, és
az izmaiban feszülő görcs megszűnik. Kinyitja a szemét, és
látja a jól ismert utat, mely az előtte húzódó bérházsortól vá-
lasztja el. Túloldalán, a megállóban várakozók kis csoportja
áll. Egyesek cigarettát szívnak, és merőn néznek maguk elé.
Mások gyermekükkel, szerelmükkel, vagy valami más tevé-
kenységgel foglalatoskodnak: cipőfűzőt kötnek, táskájukban
kutatnak. Megint mások kitartóan szuggerálják a távolt, és
várják a buszukat, mely sohasem fog megérkezni.
Hosszú léptekkel átmegy az ellenkező oldalra, és egy ötven
év körüli szegényes öltözékű, szikár, szürke bőrű, borostás
férfi felé közelít, akinek egészen beesett az arca, szemei kari-
kásak és véreresek a kialvatlanságtól.
Mivel látta, hogy az imént az órájára nézett, megkérdi tőle
mennyi az idő. – Öt perc múlva háromnegyed öt, termé-
szetesen – mondja az. Egy röpke pillanatra felébred benne
a remény, amikor viszont a folyadékkristályos órák jelzései-
hez igazodott agya átváltja a szavakat számokká összeomlik
minden.

26
Hosszú percekig csak áll az öreg férfi mellett, és csodálkozik
mennyire közönyös lett hirtelen.
Kényelmetlennek tartja, hogy nem csinál semmit, ezért úgy
dönt: sétál egyet. Gyalogszerrel eljut a belvárosba. Útközben
megkérdezi még párszor másoktól is a pontos időt. Minden-
kinél tizenhat óra negyven percet mutatnak az órák. Végül
rájön, hogy folyton ugyanabba a zsákutcába fut vissza, és
felhagy a próbálkozással.
Sokáig járkál keresztül-kasul a városban, és lassan megfeled-
kezik a valóság eme képtelen, vákuumszerű állapotáról. Nem
gondol semmire, és nem érez semmit sem. Egy báb, egy al-
vajáró lesz belőle.
Aztán a főtéren megáll kifújni magát. Felnéz az égen mozdu-
latlanul álló Napra, és az a benyomása támad, hogy a világ,
a Föld, az emberek, az épületek, a tér, és ő egy óriás bendő-
jében vannak. A Nap, a valódi külvilág egy szelete, amely
ezen óriás, ordításra nyílt száján keresztül látható. A „kint-
ről” érkező fény, ami „ott” bizonyára természetesnek hat,
világossággal tölti meg a gigászi gyomrot. Menekülni akar in-
nét, valahová. De minden saroknál ugyanabba a gondolatba
ütközik: ő most egy labirintusban van. A lakása is ebben az
útvesztőben található. Az otthon valójában csapda, befolyá-
soló eszköz, mely elfeledteti velünk, hol is vagyunk igazából.
A kijárat oly messzi, oly elérhetetlen: lehet, nem is létezik.
Ha mégis van valahol, az nem csupán fizikai értelemben vett
utazással érhető el. A szabadulást ki kell érdemelni.
De hova lehetne innét kijutni? Mi létezik a kézzelfogható
dolgok e birodalmán túl? Miért tette hozzá a férfi a busz-
megállóban a pontos időhöz azt, hogy „természetesen”?
Mindenki tisztában van ezzel a helyzettel egyedül én nem?
Megkérdezzek másokat is, szerintük megállt-e az idő? Nem
meri megtenni. Olyannyira elkeseredik, hogy úgy dönt, in-
kább hazamegy, és néz valami filmet a tévében.

27
Útközben, hogy elűzze gondolatait, és mert idegesítő zúgást
hall a távolból felé közeledni, gyerekmondókákat és -verseket
szaval fennhangon. Mikor hazaér, bemegy a konyhába némi
rágcsálnivalóért, és sörért. Próbaképpen leül abba a székbe,
ahol történetünk kezdődött, és látja, hogy a Nap most is az
erkélyen világít át. A konyhaasztalon talál egy cigarettásdo-
bozt, de csak egy szál van benne. Kiemeli, és nyúlna az inge
mellzsebébe az öngyújtóért, de mozdulata elakad, kezét leejti
az asztalra. Figyelme elkalandozik. Majd azon találja magát,
hogy a cigarettásdobozzal játszik.

28
Tatár Balázs János
 metamorfózis
jutkának

sokszor kisbetűvel alkotom nevedet

csupán megszokásból most már megszokásból

a hatás módszeresnek bizonyult

jó ideje nem láttalak
tovább kellett
l
é
p n e nn

zuhogó sűrű trappok

várj reám – ha megérkezek
esni fog

z
u h
o g
n i

egymás szeméből könnyeink

54
 (Lépkedek.)

Tovább, megyek. Nem foglalkozok, nem lépkednek,

mert, a legfontosabb hogy, egyedül kell megtanulni,
lépkedni. Nem, szabad hogy, fogják a kezem, magamnak
kell lépkednem. Tovább, mennem. A lépkedéskor, egyedül.
Jutnak az eszembe. Mennem kell. El. Máshova. Ez nem csak
lépked, és megállnom sem szabad, mert, akkor a felettem
levő, madár úgyis. Ezért lépkedek. Máshol. Más miatt. Most
is ezen lépkedek. Lépkedni kell. Magamban. Monológusan.
Morózusan. Ez tudomány. Ahogy megtanul, lépkedni,
tovább, menni. Mennem kell. Mennem kellett. Nem néztem,
hátra. Most pedig, lépkedek. Egyre messzebb, vagyok tőled,
vagyok egyre messzebb. Monoton. A fejem feletti madár.
Pedig ő is ezen célpontoz. Hogy én legyek. Lépkedek. A
madár is lépked. Felettem fa. Azon lépked. Körbe-körbe.
Koncentrikusan. Egyre beljebb, vagyok a törzshöz. Közeledek
a törzsedhez. Mégis magamban. Tovább, megyek. Mennem
kell. A madár is bennem lépked. Te is lépkedtél hogy felhívj-e.
Magadhoz. Lépkedni. Döntöttél. És elhallgattál. Újra. Majd
máskor. Ne hitegess. A vallásom ismered. Nem hiszek már
neked. Lépkedd el magad. Te se higgy bennem. Felejtsük el
az egészet. Lépjünk túl rajta. Ezért lépkedek. Inkább páros
magányban. Ne bánd. Egyedül, jutnak eszembe, majdnem
neveid, jutnak. A madár is felettem. Le vagyok szarva. Azért
mégis csak, jól van ez így.

55
szabad

„vége a, a vége
jó a vége* mindegy
, mert nemsoká’ vége.”

befejezve, kint egy

szeretnék most is
nincsen
minden

ilyen a szabad
szabad csak egy
de az egy (szerannyiamennyi)

levagyunk…
, de vége

az van
, hogy szabad

az
, hogy
van
hogy
szabad

csak élünk.

nincsen,
míg szabad nem jár
hogy lehet, hogy

56
de nem minket
szeretjük az ekkort(ájt
)

nem semmitől,
nem élünk,
nem áll sok
nincs végünk

vége a, a vége
lesz a, szaba’? da!

____
*?

57
számon tartanak

végső esetben
lenyelhetem
magam.

58
a bárhonnantól lefelé

forrongálás
ellenem szövetkeznek
mégis hallgatnom kell őket
megszökni nincs esélyem

előítéleteket kínoztak belém

inkább
felállnék
kirohannék
leugranék
bárhonnan
bárhová
[---]

másnak mást jelent

nekem senki semmit
holnapra zakóstul ugrok

üzenetem sincs
értekezünk majd

a felirat is csak a földnek szól

megállni tilos

mégis közelít felém

én egyhelyben ülök
hangzavarból zuhanok eléd
szemlesütve
az orromat látod

csupán

alulról
felettem csak mégek lesznek

59
anyám szemöldökcsipesze

a máshol-is-megtalálhatósága
teszi különlegessé
azt a bizonyos
máshol-meg-nem-találhatóságát

60
posztmodern népmese

herpesz

mese a mesében:

herpesz

meséje
szájról szájra
terjed

61
 Tartalom

Tamási Katalin
Elterültében.......................................................... 6
egész lenni magammal........................................ 7
A kollégium ablakából........................................ 8
Felborult a világ................................................... 9
Múltidéző............................................................10
T és E..................................................................11

Mau Rauser
körmondat..........................................................14
minden eszköz...................................................15
túl késő hajnal....................................................16
Pest-ikon.............................................................17
októberközép.....................................................18
képzavargó neológ telefonadék.......................19

Huszka Levente
Öt perc múlva háromnegyed öt......................22

Inklovics Kornélia
Spektrum............................................................30
Vízesés.................................................................31
Pöttöm populáció..............................................32

62
Bölkény Gábor
Ady, de…............................................................34
Avasi zsongás.....................................................35
anomáliák............................................................38
Miskolc túlzás nélkül.........................................40
Négysörös...........................................................41
Örökség...............................................................42

Bósa Diána
Cím nélkül..........................................................44

Hajdu Botond
Fehér kő..............................................................48
2006 01 12..........................................................49
@..........................................................................50
A volt erdők kara – Ősz...................................51

Tatár Balázs János

metamorfózis.....................................................54
(Lépkedek.).........................................................55
szabad..................................................................56
számon tartanak.................................................58
a bárhonnantól lefelé........................................59
anyám szemöldökcsipesze................................60
posztmodern népmese......................................61

63
Az antológiában megjelent írások közül A kollégium ablakából,
Felborult világ, Múltidéző, T és E, Pest-ikon, októberközép, képzavargó
neológ telefonadék, posztmodern népmese a Spanyolnátha művészeti
hálóterem www.spanyolnatha.hu oldalán, a számon tartanak az
Új Holnap c. folyóiratban, valamint a bárhonnantól lefelé a
Parnasszus c. költészeti folyóiratban korábban megjelentek.

A kiadásért felel:
Célpont Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda
3530 Miskolc, Petőfi u. 1-3.
www.ificelpont.hu

Nyomdai kivitelezés:
Redon4Color Kft.
3508 Miskolc, Csabavezér u. 53.

Megjelent 500 példányban.