Anthony Horowitz

A harmadik erő
 A mű eredeti címe: Ark Angel
Copyright © 2005 Anthony Horowitz
A fordítás a Walker Books 2005. évi kiadása alapján készült
Magyar kiadás: © Animus Kiadó, 2006
Fordította: Pék Zoltán Szerkesztette: Kukucska Zsófia
ISBN 963 9563 90 0
Kiadta az Animus Kiadó 2006-ban
1301 Bp. Pf: 33
info@animus.hu
vvTvw.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István Főszerkesztő: Gábor Anikó
Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia, tördelés: Scriptor Kft.
Nyomta és kötötte az
ALFÖLDI NYOMDA Rt. Debrecenben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Harmadik Erő
A bomba pontosan fél négyre volt időzítve.
Ironikus, de a férfi, akit meg kellett hogy öljön, többet tudott a bombákról és a terrorizmusról,
mint bárki a világon. Még könyveket is írt a témáról. Például az Ötven hasznos önvédelmi
módszer címűt, ami húszezer példányban kelt el az USA-ban. Állítólag még az elnök is tartott
belőle egyet az ágya mellett. Az író ugyan nem tartotta magát célpontnak, mégis mindig
óvatos volt. Gyakran viccelt vele, hogy nem tenne jót az üzletnek, ha felrobbantanák az utcán.
Max Webbernek hívták, alacsony, kövérkés férfi volt, teknőckeretes szemüveget viselt, haját
koromfeketére festette. Mindenkinek azt mondta, hogy dolgozott a SAS-nál, ami igaz is volt,
csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az első bevetés után elbocsátották. Negyvenes éveiben
járt, amikor kiképzőközpontot nyitott Londonban, ahol gazdag üzletembereket tanított
önvédelemre. író és újságíró lett, gyakran feltűnt a tévében, s rendszeresen kikérték a
véleményét nemzetközi biztonsági kérdésekben. Most épp vendégszónoknak hívták a
negyedik Nemzetközi Biztonsági Konferenciára, amelyet a londoni Queen Elizabeth Hallban
tartottak a Temze déli partján. Az épületet kordonnal vették körül, felette helikopterek
köröztek, az előcsarnokban pedig kutyás rendőrök várakoztak. Tilos volt bevinni aktatáskát,
fényképezőt és elektronikus eszközöket, a küldöttségeknek bebocsátás előtt alapos
ellenőrzésen kellett átesni. Tizenhét országból több mint nyolcszázan érkeztek, köztük
diplomaták, üzletemberek, felelős politikusok, újságírók és különböző biztonsági szolgálatok
vezetői.
Alán Blunt és Mrs. Jones is jelen volt. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének
vezetőiként kötelesek voltak lépést tartani a legfrissebb fejlesztésekkel, habár Blunt az egészet
puszta időpocsékolásnak tartotta. Szerte a világon egymást érték a biztonsági konferenciák, de
soha nem jutottak semmire. A szakértők beszéltek. A politikusok hazudtak. A sajtó mindent
megírt. Aztán mindenki hazament, és nem változott semmi. Alán Blunt unta az egészet, s
majd elaludt ültében.
Max Webber pontban negyed háromkor kezdett a beszédjébe.
Drága öltönyt viselt, és lassan, határozottan beszélt. Kikészítette a jegyzeteit, de csak ritkán
pillantott bele, tekintetével a közönséget pásztázta, mintha mindenkihez egyenként szeretne
szólni. Egy színpadra néző helyiségben kilenc tolmács fordította halkan mikrofonba, amit
mondott, s továbbították a közönségen lévő fülhallgatókba, alig egy-két másodperc késéssel.
Egy-egy hallgató a fülére szorította a fejhallgatót, úgy koncentrált.
- Gyakran megkérdezik tőlem - lapozott Webber -, melyik a legveszélyesebb terroristacsoport
a világon. A válasz mindig mindenkit meglep. Egy olyan csoport, amelyről maguk talán nem
is hallottak. De biztosíthatom önöket, nagyon is tartanunk kell tőlük, ezért szeretnék most
néhány szót szólni róluk.
Megnyomott egy gombot a pulpituson, mire két szó jelent meg mögötte a gigantikus
kivetítőn.
HARMADIK ERŐ
Az ötödik sorban Blunt kinyitotta a szemét, és értetlenül Mrs. Jonesra nézett. A nő kurtán
megrázta a fejét. Mindketten éberen figyelni kezdtek.
- Úgy nevezik magukat: „Harmadik Erő" - kezdte Webber. - A név arra utal, hogy a Föld a
harmadik bolygó a Naptól. Ezek az emberek ugyanis nem tartják magukat terroristáknak.
Inkább ökoharcosoknak, akik azért küzdenek, hogy megvédjék a Földet a gonosz kör­
nyezetszennyezőktől. Elmondható róluk, hogy tiltakoznak a klímaváltozást előidéző
tevékenységek, az esőerdők pusztítása, az atomenergia használata, a géntechnológia és a
multinacionális vállalkozások terjedése ellen. Ez mind nagyon szép, gondolhatnánk.
Célkitűzéseik hasonlóak a Greenpeace-éhez. Csakhogy ezek fanatikusok. Bárkit megölnek,
aki az útjukba áll. Már most is számos gyilkosság van a rovásukon. Saját állításuk szerint
tisztelik a bolygót, de hogy az emberi életet nem tisztelik, az biztos.
Webber megint megnyomta a gombot, s egy fénykép jelent meg a vetítővásznon. A kép első
látásra a földgolyót mutatta. Jobban megnézve azonban kiderült, hogy a golyóbis alatt egy
nyak, és két váll látszik. A közönség fel-morajlott. Ekkor jöttek rá, hogy egy emberi fejet
látnak. A férfi koponyája teljesen kerek és csupasz volt, még a szemöldökét is leborotválta. A
bőrére a világ térképét tetoválták. Anglia és Franciaország került a bal szemhéjára. Új-
Fundland a jobbra. Nyaka egyik oldalán Argentína terpeszkedett. A közönség undorodva
sustorgott.
- Ő a Harmadik Erő parancsnoka - mutatta be Webber. - Mint látható, annyira törődik a
bolygónkkal, hogy az már a fejébe szállt. A neve, mármint amin ismert: Kaspar. Nagyon
keveset tudunk róla. Talán francia, de még azt sem tudjuk biztosan, hol született, vagy hogy
mikor szerezte ezt a tetoválást. De annyit kijelenthetek, hogy Kaspar nagyon buzgólkodott az
elmúlt fél évben. Az ő
parancsára ölték meg Marjorie Schultz berlini újságírót júniusban, akinek egyetlen bűne az
volt, hogy egy cikkében kritizálta a Harmadik Erőt. Kaspar tervezte meg az Atomenergia
Bizottság két tagjának elrablását és megölését is Torontóban. Robbantásokat szervezett hat
országban, köztük Japánban és Új-Zélandon. Lerombolt egy autó-összeszerelő üzemet
Dakotában. És meg kell mondanom, hölgyeim és uraim, élvezi a munkáját. Kaspar szereti
maga megnyomni a gombot, amikor csak lehetséges.
Véleményem szerint Kaspar a legveszélyesebb ember, mégpedig egyszerűen azért, mert meg
van győződve róla, hogy az egész világ mögötte áll. És bizonyos értelemben igaza van. Biztos
vagyok benne, hogy ebben a teremben is sokan gondolják, hogy kötelességünk megvédeni a
környezetet. A baj csak az, hogy Kaspar egyenként megölné mindnyájukat, ha úgy látná, ez
segít elérni a célját.
Ezért figyelmeztetem önöket: keressék meg Kaspart. Keressék meg a Harmadik Erőt, mielőtt
nagyobb kárt okoz. Mert úgy hiszem, minden egyes nappal komolyabb, halálos fenyegetéssé
válik.
Webber szünetet tartott, lapozott, és másról kezdett beszélni. Húsz perccel később, pontban
háromkor befejezte az előadást. A közönség udvariasan megtapsolta.
A szünetben kávét és süteményt szolgáltak fel az előcsarnokban, de Webber nem maradt.
Kezet rázott egy ismerős diplomatával, váltott pár szót néhány újságíróval, majd indult. Az
előadóterem kijárata fele tartott, amikor egy férfi és egy nő állta el az útját.
Bizarr egy páros volt. Egykorúak lehettek, de senki nem nézte volna őket férj és feleségnek. A
nő sovány volt, alacsony, rövid haja fekete. A férfi még nála is kisebb volt, és teljesen ősz.
Nem volt rajta az égvilágon semmi különös.
- Alán Blunt! - biccentett mosolyogva Webber. - Mrs. Jones.
A világon nagyon kevesen ismerték volna fel ezt a két embert, ám Webber azonnal tudta,
kicsodák.
- Tetszett a beszéde, Mr. Webber - mondta neki Blunt, bár hangjából igencsak kevés
lelkesedést lehetett kihallani.
- Köszönöm.
-Különösen érdekesnek találtuk a Harmadik Erőről szóló beszámolót. -Maguk természetesen
hallottak róluk, ugye? A kérdés Bluntnak szólt, ám Mrs. Jones válaszolt:
- Hogyne hallottunk volna, csakhogy nagyon keveset tudunk róluk. Ha jók az értesüléseink,
fél éve még nem is léteztek.
-Való igaz, csak nemrégiben alakultak.
- Maga a jelek szerint sokat tud róluk Mr. Webber. Szeretnénk, ha elárulná, honnét szerezte az
információit.
Webber ekkor mosolyodott el másodszor.
- Maga is tudja, hogy nem fedhetem fel a hírforrásaimat, Mrs. Jones - felelte könnyed hangon,
majd hirtelen elkomorult. - Az viszont nagyon aggaszt, hogy titkosszolgálatunk
információhiányban szenved. Úgy tudtam, a maguk feladata az országunk védelme.
- Ezért beszélünk most - vágta rá Mrs. Jones. - Ha tud valamit, jó lenne, ha elmondaná...
- Úgy vélem, már így is eleget mondtam - szakította félbe Webber. - Ha többet akarnak tudni,
jöjjenek el a legközelebbi előadásomra. Pár hét múlva Stockholmban tartok beszédet, addigra
talán újabb információt is szerzek a Harmadik Erőről. Ha így lesz, boldogan osztom majd
meg önökkel. Most pedig, ha megbocsátanak...
Webber átlépett közöttük, és továbbment a ruhatár felé. Önkéntelenül is elmosolyodott.
Minden tökéletesen sikerült, és a találkozás Alán Blunttal meg azzal a Jones nővel
volt a hab a tortán. Megkereste zsebében a ruhatári jegyként szolgáló kis fémkorongot, és
átadta a ruhatárosnak. Mobiltelefonját a belépéskor elvették; ezt a biztonsági intézkedést
maga javasolta a könyvében.
Másfél perccel később kilépett a folyó mentén haladó széles betonútra. Október elejéhez
képest még meleg volt, a délutáni napsütés mélykékre színezte a vizet. Alig pár embert látott -
főleg gyerekeket, akik gördeszkával robogtak fel-alá -, ám Webber azért elővigyázatosan fel­
mért mindenkit, nehogy valaki kövesse. Úgy döntött, taxi vagy tömegközlekedés helyett sétál
egyet. Ez is szerepelt a könyvében. A nagyvárosban mindig biztonságosabb az utcán,
gyalogosan.
Pár lépést tett csak meg, amikor kabátja zsebében vibrálni kezdett a mobilja. Előhalászta.
Rémlett neki, hogy amikor átadta a ruhatárosnak, kikapcsolta, de annyira elégedett volt
magával és a beszéddel, hogy ezt a kis kétséget könnyedén elhessegette.
Három óra huszonkilenc volt.
- Halló?
- Azért hívom, hogy gratuláljak, Mr. Webber. Remekül ment.
A hang puha és mesterkélt volt. Nem angol, inkább olyasvalaki, aki nagy gonddal tanulta meg
a nyelvet. A kiejtés túlságosan körülményes, precíz, s a tónusa semmiféle érzelemről nem
árulkodott.
- Hallotta? - kérdezte Max Webber menet közben. -Ó, igen. Ott ültem a nézőtéren. Nagyon
elégedett
vagyok.
- Tudta, hogy az MI6 is jelen volt? -Nem.
- Beszéltem velük utána. Nagyon érdekelte őket, amit mondtam - kuncogott halkan Webber. -
Talán emelhetnénk a honoráriumomat.
-Szerintem pedig tartsuk magunkat a megállapodásunkhoz - mondta a hang.
Max Webber vállat vont. Kétszázötvenezer font is szép pénz. Pláne egy titkos bankszámlán:
semmi adó, semmi kérdezősködés. És olyan egyszerű volt. Negyedmillió egy csupán tízperces
munkáért!
A férfi a telefonban szomorúbb hangon folytatta:
- Csupán egyvalami aggaszt, Mr. Webber.
- Hogy mondta? - Webber hallott valamit a háttérben. Valami zavart a vonalban. Erősebben
nyomta a füléhez a telefont.
-A mai beszédjével a Harmadik Erő ellenségévé lett. Márpedig ahogy maga is rámutatott,
azok kíméletlenek.
- Nem hinném, hogy bármelyikünknek aggódnia kéne a Harmadik Erő miatt. - Webber
gyorsan körülnézett, nehogy kihallgassák. - És ne feledje, barátom, hogy szolgáltam a SAS-
ban. Tudok vigyázni magamra.
- Valóban?
A hang gúnyolódik? Webbert nyugtalanság fogta el, bár maga sem értette, miért. A háttérzaj
pedig egyre erősödött a telefonban. Valami ketyegésféle.
- Nem félek a Harmadik Erőtől! - tört ki dühösen. -Nem félek én senkitől! Maga csak utalja a
pénzt.
- Isten önnel, Mr. Webber - mondta a hang. Kattanás.
Másodpercnyi csend.
Majd a mobiltelefon felrobbant.
Max Webber szorosan a fülére nyomva tartotta, így ha hallotta is a robbanást, már halott volt,
mire felfogta, mi az. Két kocogó közeledett szemből, s mindketten felsikoltottak, ahogy
elébük zuhant az, ami egykor egy ember volt.
A robbanás meglepően hangos volt. Még a tárgyalóteremben is hallották a küldöttek, akik
éppen kávéztak és egymásnak gratuláltak a kitűnő munkához. Hallották a
szirénákat is, amikor hamarosan megjelent a mentők és rendőrség.
A Harmadik Erő még aznap délután felvette a kapcsolatot a sajtóval, és vállalta a felelősséget
a gyilkosságért. Max Webber háborút hirdetett ellenük, ezért meg kellett halnia.
Egyúttal figyelmeztettek, hogy már kiválasztották a következő célpontot.
És olyasmit terveznek, amit a világ nem fog egyhamar elfelejteni.
A kilences szoba lakója
A nővér huszonhárom éves volt, szőke és ideges. Még csak a második hetét töltötte a St.
Dominic kórházban, London egyik legelőkelőbb magánkórházában. Rocksztárok és televíziós
személyiségek jártak ide, legalábbis ezt hallotta. Meg sok külföldi „fontos ember". Mert még
a híres és fontos emberek is megbetegszenek néha, és olyankor a St. Dominic ötcsillagos
kényelmét választják. Világszínvonalú sebészek és terapeuták dolgoztak itt, a koszt pedig
olyan finom volt, hogy előfordult, hogy a beteg úgy tett, mintha még nem lenne teljesen jól,
csak hogy tovább élvezhesse.
Aznap este a nővér épp egy tálcányi gyógyszerrel vonult végig a széles, fényesen
megvilágított folyosón. Frissen tisztított fehér ruhát viselt, s a kitűzőn ott állt a neve: D.
MEACHER. A fiatalabb orvosok már fogadást kötöttek, melyikük tudja először kidumálni az
egyenruhából.
Megállt egy nyitott ajtó előtt. Kilences szoba.
- Hello, Diana Meacher vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetem - felelte a fiú a kilences szobában.
Alex Rider az ágyban ülve az iskolai francia nyelvkönyvet olvasta. Pizsamájának nyaka
szétnyílt, a nővér látta a mellkasát borító kötéseket. Nagyon jóképű fiú, gondolta. Szőke haja
volt, komoly, barna szeme pedig mintha túl sokat látott volna. Meacher nővér tudta, hogy csak
tizennégy éves, de idősebbnek látszott. A fájdalom tette. Elolvasta a fiú kórlapját, tudta, min
ment keresztül.
Valójában kész csoda, hogy él. Alex Ridert egy 22-es kaliberű golyó találta el, amit majdnem
hetvenöt méterről lőttek ki rá. Az orvlövész a szívére célzott, és ha a golyó oda ér, Alexnek
esélye sem lett volna. Csakhogy semmi nem biztos, még a gyilkosság sem. Egyetlen aprócska
mozdulat életet menthet. Ahogy kijött az MI6 Liverpool Street-i központjából, Alex lelépett a
járdáról, és súlypontját a jobb lábára helyezte. A golyó pontosan ekkor találta el, és ahelyett,
hogy a szívébe ment volna, fél centivel feljebb hatolt be, gellert kapott az egyik bordán, majd
a bal kar alatt vízszintesen távozott.
A golyó nem érte el a szívet, de azért jókora roncsolást okozott, átszakította a kulcscsont alatti
osztóeret, amely a vért szállítja a tüdő felett a karba. Ezt érezte Alex, amikor eltalálták. A
sérült érből kiömlő vér megtöltötte a tüdő és a mellüreg közti részt, nem kapott levegőt.
Könnyedén belehalhatott volna a sokkba vagy a vérveszteségbe. Ha felnőtt férfi lett volna,
biztosan ez is történik. Egy gyerek teste azonban más. Egy fiatal testben az ér, ha elszakad,
automatikusan bezáródik - az orvosok sem tudják, hogyan vagy miért -, ami csökkenti a
vérveszteséget. Amikor az első mentő négy perc múlva megérkezett, Alex eszméletlen volt, de
lélegzett.
A mentősök nem sokat tehettek: intravénásan vért kötöttek be, oxigént adtak neki, és a golyó
bemeneti nyílására nyomókötést tettek. De ez is elég volt. Alexet a St. Dominicbe vitték, ahol
sebészek kivették a csontdarabokat és összevarrták az eret. Két és fél órát töltött a műtőben.
Most pedig már úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna. Ahogy a nővér bement, Alex
letette a könyvet, és hátradőlt. Diana Meacher tudta, hogy ez a fiú utolsó éjszakája a
kórházban. Tíz napja volt itt, másnap hazaengedik. Azt is tudta, hogy nem szabad
kérdezősködnie. Nagy betűkkel az állt a kórlapon:
14
75958/9 PACIENS. RIDER/ALEX: SPECIÁLIS STÁTUS (KHKOR). LÁTOGATÓ
CSAK ENGEDÉLLYEL. SAJTÓ TILOS. ÉRDELŐDÖK DR. HAYWARDHOZ.
A nővér az egészet nagyon különösnek találta. Neki azt mondták, érdekes emberekkel fog
találkozni a St. Dominic-ben, még titoktartási nyilatkozatot is aláírattak vele, mielőtt munkába
állt. Ilyesmire azonban nem számított. A KHKOR annyit tett: Katonai Hírszerzés Különleges
Operációs Részleg. De mit akar a titkosszolgálat egy tinédzsertől? Hogyan lövette le magát?
És az első négy napban miért posztolt két fegyveres rendőr az ajtaja előtt? Diana igyekezett
nem gondolni ezekre, ahogy letette a tálcát. Talán mégis jobb lett volna, ha rendes kórházba
szegődik el.
- Hogy érzed magad? - kérdezte. -Jól, köszönöm.
- Alig várod már, hogy hazamehess, mi?
- Igen.
Diana rádöbbent, hogy bámulja a fiút, hát a gyógyszerekre nézett.
- Vannak fájdalmaid? Adjak valamit, ami segít aludni?
- Nem, megvagyok - rázta a fejét Alex, s egy pillanatra megvillant valami a szemében.
Mellkasában lassan alábbhagyott ugyan a fájdalom, de tudta, hogy teljesen sosem tűnik majd
el. Most is érezte: távoli volt, halvány, mint egy rossz emlék.
-Jöjjek vissza később? - kérdezte Diana. -Nem, minden rendben, köszönöm - mosolyodott el. -
Nem kell, hogy betakarjon.
- Nem úgy értettem - pirult el a lány. - Ha szükséged van valamire, a folyosó végén
megtalálsz. Hívj nyugodtan.
-Jó, köszönöm.
A nővér fogta a tálcát és kiment. Parfümjének illata (tavaszi virágok) kicsit még ott lebegett a
szobában. Alex beszívta. Úgy vette észre, sebesülése óta szaglása élesebb lett.
A franciakönyvért nyúlt, majd meggondolta magát. A francba vele. A rendhagyó igék
várhatnak. Saját jövője sokkal jobban foglalkoztatta.
Körbenézett a rendes, puha fényekkel megvilágított szobában, ami inkább illett volna egy
drága hotelhoz, mint kórházhoz. A sarokban kisasztalon tévé állt, a távirányító az ágy mellett.
Szobája a másodikon volt, az ablak egy széles, fákkal szegélyezett észak-londoni utcára
nézett. A műtét után sok virágot kapott, de mindet elvitette. Ravatalozóra emlékeztették,
márpedig ő szívesebben tekintette magát élőnek.
A kártyák azonban megmaradtak. Húsznál is többet kapott, meg is lepődött, mennyien
hallottak a történtekről. Tucatnyi jött a suliból: az igazgatótól; Miss Bedfordshire-től, az
iskolatitkártól és a barátaitól. Tom Harris egy, a velencei kiránduláson készített képet küldött,
meg egy cetlit:
Nekünk azt mondták, vakbél, de tuti, hogy nem. Azért jobbulást.
A Brookland gimnáziumban egyedül Tom tudta az igazat Alexről.
Valahogy Sabina Pleasure is megtudta, hogy kórházba került, és küldött egy lapot San
Franciscóból. Szereti Amerikát, írta, de azért hiányzik neki Anglia. Karácsonyra talán el tud
jönni. Még a miniszterelnöki irodából is kapott lapot, habár a jelek szerint a miniszterelnök
nem ért rá aláírni. De a legnagyobb kártyát Jack Starbright
küldte, aki egyébként naponta kétszer meglátogatta és hozott csokoládét, magazinokat meg
energiaitalokat.
És kapott az MI6-ból is. Mrs. Jonestól és Alán Blunttól, ez utóbbira egyetlen szót nyomtattak
zölddel (BLUNT), mintha memorandum lenne, és nem jókívánság. Alex meglepve, de
örömmel látta, hogy Wolf is írt, a katona, akivel a SAS-kiképzés során találkozott. A bélyegző
szerint Bagdadból küldte. A kedvence azonban Smithers kártyája volt. Az elején egy mackó
díszelgett, üzenetet nem írt bele, ám amikor Alex kinyitotta, a mackó pislogott és megszólalt:
-Nagyon szomorúan hallom, hogy megsebesültél, Alex - mondta a mackó Smithers hangján. -
Remélem, gyorsan felépülsz, öreg pajtás. Csak pihenj, tudom, hogy megérdemled. Ja, és a
kártya öt másodperc múlva megsemmisül.
S valóban, a nővérek nem kis ijedtségére a lapot lángok emésztették el.
A kártyák mellett látogatói is érkeztek. Elsőként Mrs. Jones.
Alex éppen felébredt a műtét után, amikor a nő megjelent. Még sosem látta a Különleges
Operációs Részleg helyettes vezetőjét ilyen bizonytalannak. Szürke esőköpenye alatt sötét
kosztümöt viselt. Haja nedves volt, vállán esőcseppek csillogtak.
- Nem is tudom, mit mondjak, Alex - kezdte. Meg sem kérdezte, hogy van. Az orvosok már
biztosan elmondták neki. - Ami a Liverpool Streeten történt veled, megbocsáthatatlan
biztonsági hiba. Túl sokan tudják a központunk helyét. A főbejáratot nem használjuk többet,
túl veszélyes.
Alex kényelmetlenül fészkelődött az ágyban, de nem szólt semmit.
- Az állapotod stabil. El sem tudom mondani, személy szerint mennyire megkönnyebbültem.
Amikor meghal-
lottam, hogy lelőttek, én... - Elhallgatott. Fekete szeme a csöveket és vezetékeket követte,
melyek az előtte fekvő fiú karjába, orrába, szájába és gyomrába futottak. -Tudom, hogy most
nem tudsz még beszélni, úgyhogy rövid leszek... Itt biztonságban vagy. Használtuk már a St.
Dominicet korábban is, vannak bevett eljárások. A szobád előtt őrök állnak. Huszonnégy órás
őrséget rendeltünk, amíg csak szükséges.
A merényletről írtak a lapok, de a neved kimaradt. A korod is. Az orvlövész a szemközti tetőn
várt. Még vizsgáljuk, hogyan sikerült észrevétlenül feljutnia, és sajnos nem tudtuk elkapni.
Pillanatnyilag azonban a biztonságod a legfontosabb. Beszélünk a Skorpiával. Mint tudod,
üzleteltünk már velük a múltban is. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni őket,
hagyjanak békén téged. Meghiúsítottad az akciójukat, Alex, ezért büntettek meg. De ami sok,
az sok.
Szünetet tartott. Alex szívmonitorja finoman lüktetett a félhomályban.
- Kérlek, ne gondolj rosszat rólunk - folytatta a nő. -Azok után, amin keresztülmentél... a
Skorpia, az apád... sosem bocsátom meg magamnak, ami történt. Néha azt hiszem, hibáztunk,
amikor egyáltalán belekevertünk ebbe az egészbe. De erről majd máskor beszélünk.
Alex túl gyenge volt, hogy feleljen. Némán nézte, ahogy Mrs. Jones feláll és távozik. A
Skorpia a jelek szerint belement az alkuba, mert pár nap múlva az őrök egy szó nélkül
eltűntek a szobája elöl.
És tizenkét óra múlva végre ő is elmehet. Jack már a következő heteket tervezte. El akarja
vinni Floridába vagy a Karib-szigetekre. Október volt, a nyár kétségtelenül elmúlt, hulltak a
levelek, és éjjelente hidegen fújt már a szél, Jack pedig azt akarta, hogy napsütésben pihenjen
és nyerje vissza az erejét. Alex azonban magában még nem döntött. Felvette a tankönyvet.
Sosem hitte, hogy egyszer
majd ezt mondja, de legszívesebben visszament volna az iskolába. Olyan akart lenni, mint
bárki más. A Skorpia egyszerű üzenete örökre az agyába vésődött: ha kém marad, könnyen
meghalhat. A rendhagyó igék korántsem ilyen veszélyesek. Valami moccant az ajtónál, majd
egy fiú kukkantott be:
- Szia, Alex.
A fiúnak különös akcentusa volt; kelet-európai, talán orosz. Tizennégy éves volt, az arca
sovány, bőre sápadt; rövid haja szőke, szeme világoskék. Pizsamája fölött óriási köntöst viselt,
amitől csak még kisebbnek tűnt. A szomszéd szobából jött át, és őt valóban vakbéllel kezelték,
méghozzá komplikációk miatt. Paul Drevinnek hívták, s noha a név ismerősen csengett
Alexnek, nem tudott a fiúról többet. Néhányszor futólag beszéltek. Csak ők voltak tinédzserek
ezen a folyosón.
- Szia - intett neki Alex.
- Hallom, holnap elmehetsz. -Aha. És te?
- Még egy nap. - Az ajtóban álldogált, láthatóan szeretett volna bejönni, de valami
visszatartotta. - Alig várom már. Haza akarok menni.
-És hol van az?
-Igazából nem is tudom - felelte teljesen komolyan Paul. - Többnyire Londonban lakunk. De
apám állandóan utazik. Moszkva, New York, Franciaország... annyira elfoglalt, hogy meg se
látogatott. És annyi házunk van, már nem is tudom, melyiket nevezzem otthonnak.
- Hol jársz iskolába? - Alex Moszkva miatt arra tippelt, hogy Paul orosz.
- Nem járok iskolába, magántanáraim vannak. - Paul megvonta a vállát. - Hosszú sztori. Az
apám miatt elég zavaros az életem. Meg minden miatt. Na mindegy, irigyellek, hogy
elhúzhatsz. Sok szerencsét.
- Kösz.
Paul habozott még egy fél pillanatig, majd elment. Alex elgondolkodva nézte az üres ajtót. Az
apja talán politikus vagy bankár. Abból a néhány beszélgetésből azt vette ki, hogy a fiúnak
nincsenek barátai. Eltűnődött, hány olyan gyerek kerülhet be ide, akinek az apja ezreket
hajlandó rááldozni fia gyógyítására, arra viszont nincs ideje, hogy meglátogassa.
Kilenc óra volt. Alex végigzongorázott a tévécsatornákon, de semmit nem talált. Most már azt
kívánta, bárcsak elfogadta volna az altatót a nővértől. Egy nyelés, és az egész éjjel le lenne
tudva. Másnap pedig szabad. Mindennél jobban várta. Újra kell kezdenie az életét.
Fél óráig egy vígjátékot nézett, amin el se mosolyodott. Aztán kikapcsolta a tévét, leoltotta a
lámpát, és lefeküdt aludni. Átvillant a fején, bárcsak bejönne Diana Meacher nővér. Egy
pillanatra felrémlett az illata. Aztán már aludt is.
De nem sokáig.
Amikor felriadt, az ágy melletti óra foszforeszkáló számlapja fél tizenkettőt mutatott.
Vonakodva tért magához, próbált visszamászni az álomgödörbe, ahonnét jött. Igazság szerint
nem könnyű aludni, amikor az ember nem fáradt, márpedig ő egész nap csak feküdt, és ki-
belélegezte a tiszta, légkondicionált levegőt.
Feküdt a majdnem-sötétben, azon töprengett, mi legyen. Aztán felkelt, felhúzta a köntösét. Ez
volt a legrosszabb a kórházban: nem volt hova menni. Nem bírta megszokni. Egy hétig
minden éjjel ugyanabban az időben felébredt, s végül úgy döntött, megszegi a szabályokat, és
kimenekül a steril dobozból, amit itt szobának neveznek. Ki akart menni a szabad levegőre.
Hiányzott neki London szaga, a közlekedés zaja, az érzés, hogy még a való világhoz tartozik.
Belebújt a papucsába, és kilépett a szobából. A fényeket tompították, diszkréten izzottak
csupán. A nővérálláson
számítógép-képernyő világított, de nem látta se Diana Meachert, se mást. Alex lépett egyet.
Kevés csendesebb hely van, mint egy éjjeli kórház. Szinte mozdulni is félt, mintha azzal
valami íratlan egyezséget szegne meg az egészségesek és betegek között. De tudta, ha ágyban
marad, csak ébren feküdne órákig. Nincs miért aggódnia. Mrs. Jones biztos benne, hogy a
Skorpia már nem jelent fenyegetést. Alex legszívesebben kiosont volna, és az éjszakai busszal
irány haza.
Na persze, ez szóba sem jöhetett. Nem jutna el olyan messze. Ennek ellenére el volt szánva,
hogy elmegy a főrecepcióig, ahol az üveg tolóajtó mögött ott az igazi utca, emberekkel,
kocsikkal, zajjal és szeméttel. Nap közben három recepciós fogadta a telefonokat, este nyolc
után csak egy maradt. Alex már találkozott vele: egy Conor Hackett nevű, vidám, ír fickó volt.
Egy csapásra barátok lettek. Conor hatvanöt éves volt, élete javát Dublinban töltötte. Azért
vállalta ezt az állást, hogy anyagilag segítse kilenc unokáját. Kicsit beszélgettek, majd Alex
meggyőzte Conort, hogy engedje ki, s így tizenöt boldog percig álldogált a főbejárat előtt a
járdán, nézte a forgalmat és beszívta az esti levegőt.
Most megint megteszi. Talán fél órát is ki tud alkudni. Conor ugyan nyafogni fog, és azzal
fenyegetőzik majd, hogy hívja a nővért, de Alex biztos volt benne, hogy belemegy.
Nem lifttel ment, mert félt, hogy a csengő hangja elárulja. Leballagott az elsőre, majd végig
egy folyosón, ahonnét már látszott a recepció fényes padlója és az üveg bejárati ajtó. Látta
Conort, a pult mögött ülve egy magazint olvasott. A fényeket még itt is levették.
Conor lapozott. Alex éppen le akart menni a pulthoz vezető néhány lépcsőn, amikor kinyílt a
bejárati ajtó.
Alex kissé elszégyellte magát, nem szerette volna, ha pizsamában kapják rajta. Ráadásul
érdekelte, ki toppanhat
be a St. Dominicbe éjnek idején, ezért visszalépett az árnyékba. Most mindent láthatott, de őt
nem láthatták. Négy férfi lépett be. Harminc körülinek tűntek, és igencsak fittnek. A vezető
bomberdzsekit és alatta Che Guevara-pólót viselt. A többiek farmert, csuklyás pólót és
edzőcipőt. Az arcukat ugyan nem látta, de máris tudta, hogy valami nincs rendben velük.
Valahogy túl gyorsan, túl energikusan mozogtak. Az emberek sokkal visszafogottabbak
szoktak lenni egy kórházban, hiszen ide senki sem jókedvéből jön.
- Hello, hogy van? - kérdezte az első férfi. A szavak belehasítottak a félhomályba. Vidám,
kulturált hangja volt.
- Miben segíthetek? - kérdezte Conor pont olyan értetlenül, ahogy Alex érezte magát.
-Az egyik beteghez jöttünk - magyarázta a férfi. -Megmondaná, hol találjuk?
-Nagyon sajnálom, de most nincs látogatási idő. -Alex nem látta Conor arcát, de a hangjából
tudta, hogy mosolyog. - Majdnem hajnali egy! Jöjjenek vissza holnap.
-Azt hiszem, nem érti.
Alexet ekkor fogta el először a nyugtalanság. A férfi hangja fenyegetően csengett, három társa
pedig Conor és a bejárat közé helyezkedett, mintha nem akarnák, hogy elmenekülhessen vagy
hogy más bejöhessen.
- Paul Drevinhez jöttünk.
Alex a név hallatán hitetlenkedve borzongott meg. A fiú a szomszéd szobában! Mit akarnak
ezek tőle ilyen későn?
- Hányas szoba? - kérdezte a bomberdzsekis.
- Nem mondhatom meg - rázta a fejét Conor. -Jöjjenek vissza holnap, akkor a kollégám majd
boldogan segít.
-Mi most akarjuk tudni - makacskodott a férfi. A dzsekijébe nyúlt. Alex úgy érezte, eltűnik
alóla a padló:
a férfi egy hangtompítós pisztolyt húzott elő. És a recepciós fejére szegezte.
-Mi a...? - Conor megmerevedett, hangja megemelkedett. - Nem mondhatom meg! Mit
keresnek itt? Mit akarnak?
- Paul Drevin szobaszámát. Ha nem adja meg három másodpercen belül, meghúzom a ravaszt,
és magának nem kórházra, hanem hullaházra lesz szüksége.
- Várjon! -Egy...
- Nem tudom, hol van! -Kettő...
Alex mellkasa megsajdult. Rájött, hogy önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét.
-Jól van! Jól van! Megkeresem. - A recepciós gyorsan beütött valamit a pult alá rejtett
billentyűzeten, Alex is hallotta a kopogást. - A másodikon van. Nyolcas szoba!
- Köszönöm - mondta a férfi. És lelőtte.
Alex hallotta a halk, de dühös pukkanást, ahogy a hangtompító kiköpte a golyót. Látta, ahogy
Conor hátraha-nyatlik a székbe. Feje hátrabillent, keze egy pillanatra megemelkedett, majd
visszaesett.
Senki nem moccant.
-Második emelet, nyolcas szoba - morogta az egyik férfi.
- Mondtam, hogy a nyolcas - jegyezte meg a vezér. -Akkor minek kérdezted meg?
-Biztosra akartam menni. Az egyik felvihogott.
- Menjünk, kapjuk el - mondta egy másik.
Alex le volt dermedve. Sebe dühödten lüktetett. Ez nem lehet igaz, ugye? Pedig az. A saját
szemével látta. A négy férfi megindult. Alex sarkon fordult és nekiiramodott.
Sürgősségi ellátás
Alex kettesével vette a lépcsőket, fejében száguldoztak a gondolatok. Ki ez a négy férfi?
Miért jöttek? Mit akarnak Paul Drevintől? A Drevin névről rémlett neki valami, de ezt most
nem volt ideje kiókumlálni. Hogyan állíthatná meg őket?
Lefékezett egy vörös dobozos tűzjelző mellett. Pár értékes pillanatot pocsékolt el előtte, de
rájött, hogy a vészjelzéssel semmit nem érne el. Pillanatnyilag csak a meglepetés ereje állt az
ő oldalán. A vészjelzés csak elárulná nekik, hogy már tudnak róluk, aminek következtében
még gyorsabban dolgoznának. Elrabolnák vagy megölnék a fiút, mielőtt a tűzoltók
ideérnének.
Alexnek esze ágában sem volt, hogy egymaga szálljon szembe a négy férfival. A
legszívesebben segítséget hívott volna, ám tudta, hogy most még erre sincs idő.
Továbbindult a lépcsőn, s valami derengeni kezdett neki. A férfiak céltudatosak és
kegyetlenek, de egy hibát már elkövettek.
A lift felé indultak, ám ő tudott valamit, amit azok nem. A St. Dominicben a modern belső
ellenére a liftek majd' húsz évesek voltak. Arra tervezték őket, hogy a legkisebb döccenés
nélkül fel tudják velük szállítani a betegeket az első emeleti műtőből. Emiatt aztán nagyon-
nagyon lassan mentek. Ő húsz másodperc alatt felér a másodikra, az idegeneknek ez két
percbe fog telni. Vagyis egy perc negyven másodperce lesz kiötölni valamit.
De mit?
Az ajtót belökve berobogott a nővérszobába. Most sem talált itt senkit, ami nagyon különös
volt. Az idegenek valahogy elcsalták az ügyeletest. Csak így lehetett. Egyetlen telefonnal
eltávolíthatták a nővért, aki most bárhol lehet a kórházban. Alex lihegve állt a félhomályban,
próbálta összeszedni magát. A lelki szemei előtt látta, ahogy a lift centiről centire közeledik
felé.
Szörnyen egyenlőtlen verseny. Az idegenek profi gyilkosok, ezt akkor is tudta volna, ha nem
látja a portás megölését. Elárulta a mozgásuk, a beszédjük, sőt még a mosolyuk is. Az ölés
nekik meg se kottyan. Esélye sincs velük szemben. Fegyvertelen. Ráadásul pizsamában és
papucsban van, sebén még ott a varrás és a kötés. Ennél tehetetlenebb sosem volt. Amint
meglátják, neki befellegzett.
Mégis tennie kell valamit. Eszébe jutott a különös, magányos fiú a szomszéd szobában. Paul
Drevin csak tizennégy éves, nyolc hónappal fiatalabb nála. Az idegenek érte jöttek. Nem
engedheti, hogy elvigyék.
Ránézett a saját szobája, a kilences nyitott ajtajára. Pontosan szemben volt a lifttel, az
idegenek a felvonóból kilépve először azt látják meg. A másik szobában Paul Drevin biztos
aludt, ajtaja be volt téve. A derengő fényben jól látszottak a műanyag csíkra nyomtatott és az
ajtón lévő sínbe csúsztatott névtáblácskák: ALEX RIDER és PAUL DREVIN. A csíkon a
nevek alatt ott állt a szobaszám is.
Alex fejében hirtelen alakot öltött egy terv. Nem sejtette, elég ideje maradt-e, de cselekedett.
A nővérszoba asztalán álló kávéscsésze mellől felkapott egy kiskanalat, majd annak nyelével
kipiszkálta a tartóból a műanyag csíkot a nevével, aztán a másikat is, és megcserélte őket.
Most Alex Rider aludt a kilences szobában csukott ajtó mögött, a nyolcas pedig üresen állt, az
ajtó nyitva, és Paul Drevin sehol.
Alex berohant a szobájába, feltépte a szekrényajtót, és kikapott egy inget meg egy farmert.
Tisztában volt vele, hogy ez a kis trükk édeskevés. A gyilkosok csak körülnéznek, és máris
átlátnak rajta, hiszen az egész sorrend felborult: hat, hét, kilenc, nyolc. Vagyis nem szabad
nekik időt hagyni az alaposabb vizsgálatra.
Maga után kell csalnia őket.
A lift látóterében nem mert felöltözni. A ruhákkal a kezében kisietett, el a nővérszoba előtt,
minél távolabb a két szobától. Egy derékszögben elágazó folyosóhoz ért. Húsz méter után
kétszárnyú lengőajtó zárta le, mögötte lépcső vezetett. A folyosó egyik oldalán nyitott
beépített szekrényt látott, mellette kiskocsi valami géppel: alacsony és lapos volt, rajta egy sor
gomb, s egy monitor tartozott hozzá, amit mintha összenyomtak volna. Alex felismerte a
gépet. Két oxigénpalackot is látott. A kötés alatt hevesebben vert a szíve. A kórház csendje
idegborzoló volt. Mennyi idő telt el Conor megölése óta?
Gyorsan kibújt a pizsamájából, és felöltözött. Jó érzés volt a rendes ruha a tíz hosszú nap és
éjszaka után. Többé nem páciens. Visszakapta az életét.
A nyíló liftajtó fémes nyikorgása törte meg a csendet. Alex nézte, ahogy a négy férfi kilép.
Gyorsan felmérte őket. Két fekete bőrű, két fehér. Összeszokottan mozogtak. A külsejük
alapján nevezte el őket. Aki Conort lelőtte, az volt a vezér. Az orrát egyszer eltörhették,
rosszul forrt össze, s ettől úgy festett, mintha repedt tükörben nézné az ember.
Bomberdzsekinek keresztelte el. A másik beesett arcú és sovány volt, az orrán narancsszín
szemüveg. Pápaszem. Az alacsony és zömök harmadik láthatóan tetemes időt töltött az
edzőteremben. A csuklóján viselt súlyos, fénytelen fémóráról kapott nevet: Ketyegő. Az
utolsó alak borostás volt, fekete haja zilált. A fogorvosa pedig egy kontár. Ezüstagyar.
Mind fürgén mozogtak, a liftezés kikezdte a türelmüket. Elérkezett az igazság pillanata.
Bomberdzseki észrevette a nyitott ajtót, és bent az üres ágyat. Elolvasta a névtáblát. Alex
ebben a pillanatban lépett elő, közönyösen ballagott a folyosón, mintha a vécéről térne vissza
a szobájába. Az idegenek láttán meglepetten megtorpant. Azok észrevették, és pontosan arra
gondoltak, amire Alex számított. Még ha tudták is, hogy néz ki a célpont, a gyér fényben nem
látták az arcát. O Paul Drevin, ki más lehetne?
- Paul? - kérdezte Bomberdzseki. Alex bólintott.
- Nem akarunk bántani, de velünk kell jönnöd. Alex tett egy lépést hátra.
Bomberdzseki pisztolyt vett elő. Ugyanazt, amivel Conort lőtte le.
Alex sarkon fordult és futásnak eredt.
Ahogy csupasz talpa dobogott a szőnyegen, arra gondolt, talán túl sokat várt, mindjárt érzi
majd az izzó golyót a lapockái között. A merőlegesen futó folyosó azonban ott volt közvetlen
előtte, megkönnyebbülve fordult be. Kikerült a látóterükből.
A négy ember lassan reagált. Nem számítottak erre. Paul Drevinnek az igazak álmát kellett
volna aludnia. Ehelyett meglátta őket és elfutott. Egy emberként lódultak meg. Esetlenül
mozogtak, mert nem akartak zajt csapni, de azért gyorsan haladtak. Elérték a folyosót, és
meglátták a lengőajtót. A fiú biztos arra ment. Bomberdzsekivel az élen nyomultak tovább.
Nem figyeltek fel a szekrényre a bal oldali falban.
Bomberdzseki átment a lengőajtón, Ketyegő és Pápaszem követte. Ezüstagyar maradt.
Alex ekkor cselekedett.
Ugyanis a szekrényben lapult; előtte végigfutott a folyosón, meglökte a lengőajtót, majd
visszaosont és
bebújt a szekrénybe. Most kicsusszant, és lábujjhegyen Ezüstagyar mögé lopózott. Mindkét
kezében egy korongot tartott, amelyből vezeték lógott.
A kiskocsin látott gép egy Lifepak 300 defibrillátor volt, az angliai kórházakban
szabványfelszerelés. Alex elégszer látta a tévésorozatokban, hogyan működik. Ha a beteg
szíve megáll, az orvos a mellére szorítja a korongot, és elektromos áramlökettel próbálja
életre kelteni. Alex a lift érkezése előtti utolsó másodpercekben kapcsolta be a defibrillátort.
Az elemeket mindig feltöltve tartották, hogy ha sürgősen használni kell, készen álljon.
Alex összeszorította a fogát, a korongokat erősen a férfi tarkójára préselte, és megnyomta a
gombot.
Ezüstagyar felsikoltott és a levegőbe emelkedett, ahogy az elektromos áram átfutott a testén,
majd eszméletlenül rogyott a padlóra.
A lengőajtó kitárult: Pápaszem meghallotta a sikolyt. Rohanva jött visszafelé, kissé
meggörnyedve, kezében kés. Arcát ocsmány fintorba csavarta a düh. Valami nem stimmel. De
mi? Miért nem aludt a fiú?
A folyosó feléig sem ért, amikor pontosan ágyékon tra-fálta egy tízkilós oxigéntartály. Arca
mályvaszínre vált, elejtette a kést. Levegő után kapkodott, de az oxigénből, épp a tüdejébe
nem jutott. Kiguvadt szemmel csuklott össze.
Alex ledobta a tartályt. Minden erejét beleadta az ütésbe, és most mellkasához nyúlt, hátha
magában is kárt tett, ám az öltések nem engedtek el.
A két eszméletlen férfit otthagyva futásnak eredt. Elrohant a szobája előtt, tovább a
főlépcsőhöz. Hallotta a lengőajtót a falnak csapódni, ahogy a többiek visszaértek. Hát
legalább megfelezte őket, habár mostantól sokkal nehezebb dolga lesz. A megmaradt két férfi
már tudja, hogy veszélyes, őket nem lesz olyan könnyű meglepni. Alex agyán átsuhant, hogy
egyszerűen eltűnik. Tucatnyi helyen
elbújhatna. De nem ez a lényeg. Nagy önuralommal lelassított. El kell csalnia őket a nyolcas
és kilences szobától.
Meglátták. Az egyik halkan elkáromkodta magát; halk, színtiszta gyűlölettel teli suttogás volt.
Ez jó. Minél dühösebbek, annál nagyobb az esélye, hogy hibáznak. Alex leszaladt a lépcsőn.
Futás közben megszédült, azt hitte, menten elájul. A sok fekvés után a teste nem volt felké­
szülve ilyen igénybevételre. Ráadásul a bal karja is sajgott.
Erről eszébe jutott, hová is indult. Az elsőn volt a fizikoterápia, sokszor járt ott a kezelés alatt.
A golyó bal karja idegeit is roncsolta. Az orvosok figyelmeztették, hogy a karja néha fájni fog,
időnként begörcsöl és szúr, talán élete végéig. A fiatalsága azonban megint csak javította az
esélyeit. A fájdalom már pár napnyi kezelés után jócskán alábbhagyott. Akkoriban sokat
kellett tornásznia, mindenféle gyakorlatokat végeztettek vele. Alex egy hét alatt alaposan
megismerte az osztályt, jobban, mint bármi mást a kórházban. Ezért tartott most oda.
Szinte bezuhant az ajtón, majd egy pillanatra megállt, igyekezett levegőhöz jutni. Volt itt két
fülke, ahol mindig az éppen kezelt betegek szoktak feküdni. Szemben egy fémkereten élethű
műanyag csontváz lógott. A folyosó elkanyarodott, ajtók és szekrények szegélyezték, majd
egy másik lengőajtó zárta le. Alex pontosan tudta, mit talál a szekrényekben. Az egyik szoba
jól felszerelt edzőterem volt, benne szobabiciklik, súlyzók és futópadok, a szekrényekben
pedig még több tornaszer, köztük expander és gumikötél-tekercs. A terapeuta mindennap
levágott egy gumidarabot a tekercsből, Alexnek azzal kellett egyszerű nyújtógyakorlatokat
végezni, amik eleinte könnyűek voltak, ám ahogy gyógyult, úgy kapott egyre erősebb, vasta­
gabb gumit.
Kinyitotta az első szekrényt. Kitalálta, mit fog csinálni, csak a kérdés maradt: van elég ideje?
Negyven másodperc múlva Bomberdzseki lépett be. Erősen zihált. Ő volt az akció vezetője, ő
a felelős a történtekért. Két embere eszméletlenül fekszik az emeleten, az egyik áramütést
kapott. Ami pedig tovább rontotta a dolgot - s amit el se tudott hinni -, az volt, hogy egy gye­
rek tette ártalmatlanná őket! Nekik azt mondták, semmi lesz az egész. Talán ezért vétettek
annyi hibát. Hát ő aztán nem fog többet.
Lassan lépdelt, kezében ocsmány, kockás csövű pisztoly. FP9-es volt, Magyarországon
gyártott marokfegyver, a Kelet-Európából tömegével és illegálisan érkező fegyvertípusok
egyike. A kórháznak ebben a részében egyáltalán nem volt éjszakai világítás, csak a hold
fénye ömlött be az ablakon. Meglátta a csontvázat, úgy feszített ott, akár egy olcsó vásári
látványosság. Az üres szemgödrök mintha figyelmeztetőn meredtek volna rá. Undorodva
elfordult. Ő aztán nem fog ettől betojni.
Bekukkantott a két fülkébe. A függönyök nem voltak behúzva, a fiú biztosan nem bújhatott el
ott. Bomberdzseki elment a csontváz mellett, és befordult a sarkon. Innét már végig belátta a
folyosót. Igen sötét volt, de ahogy a szeme hozzászokott, egy alakot vett ki a folyosó
túlvégén. A fiú! Mintha a mellkasához szorítana valamit. De mit? Valami labdát. Ezúttal
nagyot hibázott. Esélye sem lesz eldobni. Ha csak megmoccan, ő lábon lövi, aztán kicipeli a
kocsihoz.
- Dobd le! - szólt a fiúra.
Alex Rider engedelmesen elengedte a labdát.
Medicinlabda volt az edzőteremből. Öt kilót nyomott, és Alex másodszor is attól félt, hogy
elengednek a sebén az öltések. Bomberdzseki azonban nem látta a gumiszalagot. Alex kivette
az egyik szekrényből, kikötötte két ajtókilincs közé, majd a medicinlabdát ráillesztve
megfeszítette. így az egész most óriási csúzliként működött, és amikor Alex elengedte a
labdát, az úgy süvített végig a folyosón, mintha ágyúból lőtték volna ki.
Mire Bomberdzseki észrevette, hogy valami feléje tart a sötétben, a labda már gyomron is
találta és hátralökte. A pisztoly kirepült a kezéből. Először a válla csapódott a padlónak, majd
öt méter csúszás után a falnak vágódott. Éppen annyi ideje maradt, hogy átfusson a fején,
hogy ez nem Paul Drevin, de még csak nem is egy átlagos tizennégy éves fiú, aztán elájult.
Ketyegő pár pillanattal a vezér elterülése előtt lépett be a fizikoterápiára, és hallotta a zajt,
úgyhogy tüzelésre kész fegyverrel fordult be a sarkon. Nem értette, mi történik, azt viszont
tudta, hogy már nem ők kezdeményeznek. Ami pofonegyszerű akciónak indult, pokolian
félresikerült. Egy alak hevert előtte a padlón, nyaka furcsa szögben kicsavarodva, az arca
vértelen. A közelében egy nagy medicinlabda.
Ketyegő hitetlenkedve pislogott. Észrevette, hogy a folyosó végén a duplaszárnyú ajtó egyik
fele visszalendül. Ebből mindent megtudott, amit akart. Elindult.
Húsz lépéssel előtte Alex megint lefelé igyekezett, oda, ahol az egész kezdődött. A recepció
szokatlanul csendes volt, csak egy italautomata zümmögött. A fehér fényben fürdő Coca-
Colás és Fantás üvegek bizarr árnyakat vetettek a padlóra. Az üres térségben három íróasztal
állt félkörben. Alex tudta, hogy az egyik mögött egy halott fekszik, de nem bírta rávenni
magát, hogy megnézze. Az üvegajtón túl látta az utcát. Megpróbáljon kijutni és segítséget
hívni? Nincs idő. Meghallotta Ketyegő lépteit, és bevetődött a legközelebbi asztal mögé.
A következő pillanatban megérkezett Ketyegő. Rejtekhelyéről kilesve Alex látta a férfi
csuklóján az órát. Nagydarab, ormótlan jószág volt, amilyet a búvárok hordanak. A férfi
csuklója szokatlanul vastag volt. Egész teste túlfej-
lettnek tűnt, az egyes izomcsoportok szinte küzdöttek a helyért. Ő volt az utolsó túlélő,
mégsem esett pánikba. Ő is FP9-est tartott a kezében. Megérezte Alex közelségét.
- Nem bántalak - mondta. Nem hangzott túl meggyőzően, és ezt tudhatta is, mert a következő
pillanatban felcsattant: - Gyere elő feltartott kézzel, vagy átlövöm a térdedet!
Alex pontos időzítéssel átiramodott a recepciós térségen. Két halk pukkanás hallatszott, és a
fiú lába előtt két golyó csapódott a szőnyegbe. Ebből tudta, hogy a szabályok megváltoztak.
Ketyegő most már élve vagy halva akarja. De leginkább halva. Csakhogy kiért a látóteréből.
Előzőleg kiszúrt egy másik folyosót, ahol a felirat szerint a RADIOLÓGIA volt. Pontosan
tudta, hová megy. Kétszer járt már itt.
A számkódos ajtót zárva találta, de pár napja látta, amikor beütötték a kódot. Ő is begépelte,
olyan gyorsan, ahogy csak bírta, és tudta, nem hibázhat. Meglökte az ajtót, ami engedelmesen
kinyílt. A kórháznak ez a része éjjelente kihalt volt, de tudta, hogy a gépek sosem alszanak,
állandóan bekapcsolva tartják őket, hátha szükség lesz rájuk. Most pedig nagyon is volt.
Alex hallotta, hogy Ketyegő közeledik, mégis nyugodtnak kellett maradnia. Még egy zár várt
rá, ami egy rejtett kapcsolóval működött. Alex némán rebegett hálaimát a beteghordónak, aki
viccelt ezzel, amikor idetolta őt. Nagy, súlyos ajtó állt előtte. A figyelmeztetések fölött
egyetlen szó:
MAGNETOM
Alex el sem olvasta a fegyelmeztetéseket, úgyis tudta, mit jelentenek, mert a műtőssegéd
elmondta. Kinyitotta az ajtót, belépett.
Keskeny, párnázott padot látott. Egy nagy géphez vezetett, ami mintha egy ruhaszárító, egy
űrkapszula és egy fánk keresztezése lett volna. A közepén lyuk volt, a belső perem lassan
forgott. A padot úgy tervezték, hogy felemelve átférjen a lyukon. Amikor bekerült a kórházba,
Alexet a padra fektették, és az orvos elmondta neki, mire jó a gépezet.
Ez volt az MRI: magnetic resonance imaging, azaz a „mágneses rezonanciás képalkotás".
Ahogy Alex a padon fekve áthaladt a lyukon, egy szkenner háromdimenziós képet készített a
testéről. A mellkasában és a karjában lévő károsodott izmokról akartak a vizsgálat révén
pontos képet kapni. Emlékezett, mit mondott neki az orvos, és ez az információ most kapóra
jött.
Nyílt az ajtó, Ketyegő lépett be.
- Ne mozdulj! - parancsolta. A pisztoly egyenesen Alex fejére irányult.
Alex válla megroggyant:
- Zsákutca.
- Hát most velem jössz, te kis szemét. - A férfi megnyalta az ajkát. - A többiek talán nem
akartak bántani, de ha bármivel próbálkozol, én tutira golyót küldök beléd.
- Nem tudok mozogni. -Hogy?
-Fáj...
Ketyegő hunyorogva próbálta kivenni, mi van a fiúval. Tett egy lépést előre. Akkor történt.
A pisztolyt kitépték a kezéből.
Olyan gyorsan eltűnt, hogy fel sem fogta, mi történik. Mintha két láthatatlan kéz ragadta
volna el a fegyvert, bele a sötétbe. Ketyegő felkiáltott fájdalmában. A rántástól két ujja
kificamodott, kis híján le is szakadt. A pisztoly hangos csattanással találta el a gépet, és
odaragadt.
Az MRI ugyanis egy elképesztően erős mágnes segítségével vizsgálja a szöveteket. Ennek a
gépnek az ereje
1,5 tesla volt, s az ajtón a feliratok arra figyelmeztették a belépőket, vegyenek le minden
fémtárgyat. Az MRI kirántja a kulcscsomót az ember zsebéből, a hitelkártya mágnescsíkját
húsz lépésről tönkreteszi. Ketyegő is érezte az erejét, de még mindig nem értette a helyzetet.
Hát majd fogja.
Alex Rider karate pózt vett fel: kis terpesz, kezek felemelve. Minden porcikájával a férfira
összpontosított. Cukkolni akarta Ketyegőt, hogy puszta kézzel támadjon rá, és az nem tudott
ellenállni a kísértésnek. Előrelépett.
...és felkiáltott, amint súlyos fémkarórája a mágneses mezőbe ért. Alex ámulva figyelte, ahogy
a férfi felemelkedik, mintha az órája húzná előre, s felfelé. Rémes puffa-nással ütődött az
MRI-gépnek. Különös pózban ragadt fel, keze és feje összegabalyodott. Maradt is ebben a
félig álló, félig fekvő helyzetben, lába ernyedten lógott.
Vége. Négy idegen hatolt be a kórházba, s most mind eszméletlen volt, vagy még rosszabb.
Alex arra gondolt, talán mindjárt felébred az ágyában. Talán túl sok fájdalomcsillapítót vett
be. Az egész csak egy gyógyszeres rémálom.
Pedig nem. Amikor visszament a recepcióhoz, ott találta Conort, az asztal mögött feküdt,
homlokán golyó ütötte lyuk. Alex tudta, hogy hívnia kéne a rendőrséget. Csodálkozott, hogy
egész idő alatt egyetlen nővért sem látott. Áthajolt az asztalon a telefonért. Közben hideg
szellő simított végig a tarkóján.
Ebből tudhatta volna.
Négyen jöttek be a kórházba, de öten kapták a feladatot. Maradt még egy ember: a sofőr. Nem
lett volna huzat, ha nem nyitják ki a bejárati ajtót.
Alex azonban ezt túl későn értette meg. Kiegyenesedett ugyan, amilyen gyorsan csak bírt, de
ez sem volt elég gyors. Nem hallott semmit. Még az ütést sem érezte a tarkóján.
A padlóra rogyott, és nem mozdult.
Kaspar
Mindened merő fájdalom. Csak ebben vagy biztos. A szíved zakatol, a fejed lüktet, és a
nyakadra mintha csomót kötöttek volna.
Alex Rider nagyon is jól ismerte az érzést. Leütötte már Mosoly a Sayle Művekben, a gonosz
Mrs. Stellenbosch a Point Blanc akadémián, és Nile az Özvegy Palotájában, Velencében. Sőt,
amikor először hatolt be az MI6 központjába, még Alán Blunt is kábítólövedékkel lövette le.
Most is ugyanolyan volt felkapaszkodni a semmiből a levegő és fény világába. Alex felfogta,
hogy poros fapadlón fekszik. Szájában kellemetlen ízt érzett. Nagy erőfeszítéssel kinyitotta a
szemét, majd gyorsan megint becsukta, mert szinte égette a csupasz villanykörte fénye. Kicsit
várt, aztán megint megpróbálta. Kinyújtotta a lábát, megmozgatta a kezét, és ugyanazt
gondolta, amit ilyenkor mindig.
Életben van. Fogoly, de valami okból nem ölték meg.
Ülő helyzetbe tornázta magát, és körülnézett. A helyiség teljesen üres volt: se szőnyeg, se
függöny, se bútor, se dekoráció. Semmi. Egyetlen faajtó, biztos zárva, meg egy ablak.
Meglepte, hogy nincs rajta rács, de amikor odaván-szorgott, megértette, miért.
Legalább hét-nyolc emelet magasan volt. Épp csak pirkadt, a koszos üvegen meg alig lehetett
kilátni, de úgy tippelte, pár óráig volt csak eszméletlen, és még Londonban kell, hogy legyen.
Egy elhagyott toronyházba zárták. Szemben egy másik magaslott, és feljebb ki tudott venni
egy hatalmas zászlót, amit a két épület közti vezetékre feszítettek ki. Az elejét nem látta, csak
a végét:
I V 111 11 VII KELET LONDON
Az ajtóhoz ment és megpróbálta, hátha. Hát nem.
A bal karja rettenetesen sajgott, nekiállt masszírozni. Vajon mekkora kárt tett magában? Ez
lett volna az utolsó éjszakája a kórházban! Hogyan eshetett neki egy csapat gyilkosnak, akik
betörtek a kórházba, hogy...
Tényleg, minek is?
Alex háttal a falnak dőlt, majd ülő helyzetbe csúszott. Fájó karját dajkálta. Még mindig
mezítláb volt, megborzongott. Az ing nem nagyon védte a reggeli hideg ellen. Visszajátszotta
magában az eseményeket.
Négy férfi hatolt be a St. Dominicbe, de nem érte jöttek. A szomszédban fekvő fiút keresték,
Paul Drevint... És ekkor Alexnek beugrott, hol találkozott ezzel a névvel. Az újságban olvasta.
Csak nem Paul, hanem Nyikolaj. Igen. Nyikolaj Drevin orosz multimilliomos volt. így már
érthető, azok miért akarták a fiút. Váltságdíjért. Csakhogy véletlenül őt rabolták el.
Mi lesz, ha rájönnek? Alex gyorsan elhessegette a gondolatot. Látta, hogyan bántak el
Conorral, az éjszakai portással. Nem valószínű, hogy bocsánatot kérnek és hazaküldik taxival.
Csakhogy nem tehet semmit. Ült a falnak dőlve, és nézte, ahogy az ég szürkéről pirosra, majd
maszatos kékre vált.
Elszundikálhatott, mert a következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy az ajtó nyitva van, és
Pápaszem áll előtte. Arcáról sütött a gyűlölet. Alex nem lepődött meg ezen. Legutóbbi
találkozásukkor egy tízkilós oxigéntartállyal köszöntötte meg a férfi ágyékát. Ha valami meg­
lepte, akkor az, hogy a férfi egyáltalán lábra tud állni.
Pápaszem pisztolyt tartott a kezében. Alex a szemébe nézett, ami a narancsszín üveg mögött
vészjóslóan csillogott, és leplezetlen utálattal nézett rá.
-Állj fel! Velem jössz.
- Ha ragaszkodik hozzá - kecmergett fel Alex. - Csak képzelem, vagy tényleg magasabb a
hangja?
A pisztolyt tartó kéz megrezzent.
- Erre.
Alex követte a folyosóra, ami ugyanolyan lerobbant volt, mint a szoba, amibe zárták. A
nyirkos falakról mállott a festék. Az álmennyezetből jó pár darab hiányzott, a lyukakon
kilátszottak a fönti csövek és vezetékek. Tíz-tizenöt méterenként ajtók sorakoztak, némelyik
leszakadva lógott a sarokvasán. Annak idején lakások lehettek, de nyilvánvaló volt, hogy évek
óta nem lakik itt senki. Mármint a csótányokat és patkányokat kivéve.
Bomberdzseki várta őket kint. Felépült a medicinlabdával való találkozásból, bár a
halántékán, ahol a falnak csattant, csúnya véraláfutás éktelenkedett. Ketten kísérték végig
Alexet a folyosón az utolsó ajtóig.
-Befelé! - morogta Pápaszem.
Alex kinyitotta az ajtót, és belépett.
Tágas helyiségben találta magát, a padlón szemét, a falakon graffitik. Mindkét oldalt ablakok
sorakoztak, némelyiken szakadt roló. Alex úgy tippelte, ez is lakás lehetett, csak az egyik
válaszfalat kiütötték, hogy nagyobb teret kapjanak. Az egyik sarokban rozsdás fürdőkád.
Középen asztal és két szék. Egy férfi ült ott, rá várt. Pápaszem a pisztollyal hátba bökte, hát
Alex odament, és leült a szabad székre.
Ahogy végigmérte a férfit, önkéntelen megborzongott. Amit viselt, valaha egyenruha lehetett,
ám a kabát itt-ott már kihasadt, pár gombja elveszett. A férfi harminc körül járhatott, bár
biztosan nehéz volt megmondani, ugyanis arcát és fejét teljesen beborították a tetoválások.
Egyik
orcáján az Amerikai Egyesült Államok képe, a másikon Európa. Az orra, valamint az ajka
feletti rész Atlanti-óceánként kéklett. Szája két sarkában Brazília és Nyugat-Afrika lapult.
Alex sejtette, ha megfordulna, a tarkóján Oroszországot és Kínát látná. Életében nem látott
még ilyen bizarr, undorító... izét.
Nagy nehezen elszakította szemét a látványtól, és körülnézett. Bomberdzseki és Pápaszem az
ajtónál strázsáltak. Ezüstagyar eddig az árnyékban ólálkodott, de most előrelépett, és Alex jól
látta nyakán a bőrébe égett, duzzadt, vörös foltokat. Ketyegő nem volt sehol, talán nem bírták
lehámozni a mágnesről.
- Sok bosszúságot okoztál nekünk - szólalt meg a tetovált. - Megérdemelted volna a halált.
Alex hallgatott, mert nem tudta, mit mondjon.
- Kaspar vagyok - folytatta a férfi.
- Casper, a barátságos szellem a rajzfilmből? - kérdezte Alex ártatlan arccal.
A férfi nem mosolyodott el.
- Miért nem voltál a szobádban az éjjel?
- Levegőztem.
-Az ablakot is kinyithattad volna - mondta Kaspar. Minden szavával kontinenseket mozgatott
meg. Egy tüsszentése globális földrengést idéz elő, gondolta Alex. -Tudod, ki vagyok?
- Nem tudom, de egy földrajz-dolgozatnál jól jönne. -Nem hinném, hogy a te helyzetedben
okos dolog
viccelni -jegyezte meg Kaspar színtelen hangon. A társaira mutatott: - A kollégáimnak sok
kényelmetlenséget, sőt fájdalmat okoztál. Szeretnék, ha megölnélek. Talán meg is teszem.
-Mit akar tőlem?
-Megmondom - szólt Kaspar, miközben végighúzta egyik ujját az arcán, úgy Norvégiától
Algériáig. - Látom, meglep a külsőm. Biztos bizarrnak találod. Pedig ezek
mutatják, ki vagyok, miben hiszek. Mind részei vagyunk ennek a világnak. Én pedig a világot
tettem a saját részemmé.
Hallgatott egy sort.
-Tekints szabadságharcosnak. Csak én egy szabad bolygóban hiszek, ahol nincs
kizsákmányolás, amit nem szennyeznek a milliárdos üzletemberek meg a multinacionális
vállalatok, akik mindent elpusztítanának a saját meggazdagodásuk érdekében. A bolygó már
küldött figyelmeztető jeleket. Az ózonréteg kilyukadt. Drága energiaforrásaink kimerülőben
vannak. Ezek a kövér disznók pedig csak tömik a zsebüket, cseppet sem érdekli őket, mi lesz
holnap. Apád is közéjük tartozik.
-Apám? Ő nem...
A férfi elképesztően gyors volt. Felpattant, és kézfejével arcul csapta Alexet. A fiú
hátrahőkölt, nem annyira a fájdalomtól, mint inkább a megdöbbenéstől.
- Ne vágj a szavamba! - sziszegte Kaspar. - Apád az olajból gazdagodott meg. Az
olajvezetékei három kontinenst rondítanak el. És nem elég, hogy tönkretette a földet, most
még a világűrt is be akarja szennyezni. A Karib-szigeteken fellőtt rakéták miatt négy
vadmadárfaj kihalt. Majmok és csimpánzok lettek a tesztrepülések ártatlan áldozatai. Apád az
emberiség ellensége, ezért a Harmadik Erő célpontja.
Kaspar visszaült.
-Vannak, akik bűnözőnek tekintenek bennünket -folytatta. - Pedig apád az igazi bűnöző, ő
kényszerít minket, hogy azt tegyük, amit teszünk. És most úgy döntöttünk, megfizet érte.
Egymillió fontot kell adnia nekünk, hogy épségben visszakapjon téged. A pénzt arra fordítjuk,
hogy tovább harcoljunk a bolygó védelméért. Ha nem fizet, többé nem lát téged.
Ezért vagy most itt. Velünk maradsz, amíg meg nem kapjuk a váltságdíjat. Nem akarlak
bántani, Paul, de valami bizonyítékot kell felmutatnunk apádnak, hogy tényleg nálunk vagy.
Olyan üzenetet, amit nem érthet félre. És ehhez sajnos, kisebb áldozatot kell hoznod.
Alex szeretett volna mondani valamit, de kóválygott a feje. Minden olyan gyorsan történt.
Mielőtt kinyithatta volna a száját, hátulról megragadták a karját - Bomber-dzseki osont mögé,
mialatt Kaspar szóval tartotta. Alex próbált ellenállni, a férfi azonban sokkal erősebb volt.
Feltépte Alex ingének kézelőjét, felrántotta az ingujját. Aztán karját az asztalra szorította, s
ujjait egyenként szétfeszítette. Nem tehetett semmit. Bomberdzseki olyan szorosan fogta a
kezét, hogy ujjai elfehéredtek. A másik oldalról Ezüstagyar közeledett. Elővette kését, és oda­
nyújtotta Kasparnak.
- Küldhetnénk apádnak fényképet is - mondta Kaspar -, de mit érnénk el vele? Mostanra már
úgyis tudja, hogy elraboltak. Van más mód is, hogy komolyan vegye a követelésünket, sokkal
meggyőzőbb mód. - A kést az arcához emelte, mintha borotválkozni akarna. A penge tizenöt
centiméter hosszú volt, az éle fűrészes. Kaspar saját visszatükröződő képét nézegette a
pengén. - Küldhetnénk egy tincset a hajadból. Biztos felismerné. Csakhogy félreérthetné, azt
hinné, hogy gyengék vagyunk, mimóza-lelkűek.
Úgyhogy előre is bocsánatodat kérem, Paul Drevin. Nem szívesen bántok egy gyereket, még
ha az olyan gazdag, elkényeztetett kölyök is, mint te. De a jobb kezed egyik ujját fogom
elküldeni apádnak...
Alex ösztönösen megpróbálta elrántani a kezét, ám Bomberdzseki számított rá, és teljes
erejével lenyomta. Ujjai az asztallapra szorultak.
- Nagyon fájdalmas lesz. A világon azonban sok gyereknek csak fájdalom és éhezés az
osztályrésze, miközben a magadfajta gazdag fiúk milliós játékokkal szórakoznak.
Tudsz zongorázni, Paul? Remélem, nem, mert ezután sokkal nehezebb lesz.
Egy gyors mozdulattal elkapta Alex kisujját. Azt választotta. A kés megindult lefelé.
- Nem én vagyok Paul Drevin! - ordított fel Alex. Csillagokat látott, érezte, hogy minden vér
kifut az arcából. A kés közeledett. - Tévednek! Alex Rider a nevem. A kilences szobában
voltam. Semmit nem tudok Paul Drevinről.
A kés megállt. Milliméterekre a kisujjától.
- Gyerünk! - hörögte Bomberdzseki.
- Tegnap éjjel ébren voltam - hadarta Alex. - A vécéről jöttem vissza, és megláttam az
embereit. Az egyik pisztolyt rántott, és elkezdtek üldözni. Azt se tudtam, mi van. Önvédelem
volt...
- Hazudik - sziszegte Bomberdzseki. - Megkérdeztem a nevét. - Pápaszemre nézett. - Igaz?
- Igaz - bólintott Pápaszem. - Benéztünk a szobájába. A nyolcasba. Üres volt. Aztán
megláttuk. A nevén szólítottuk, és felelt.
Kaspar keze újra megindult a késsel.
- A kilencesben voltam, nem a nyolcasban! - Alex most már üvöltött. Szinte látta, ahogy a kés
belemélyed a húsába. Előre érezte a fájdalmat. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Maguk
szerint miért voltam kórházban?
- Pontosan tudjuk, miért voltál kórházban - felelte Kaspar. - A vakbeledet műtötték.
-Vakbél? Akkor nézze meg a kötésemet. Közelében sincs a vakbélnek.
Hosszú szünet következett. Alex érezte, hogy Bomberdzseki még mindig erősen fogja, alig
várja a csonkítást. Kaspar azonban elbizonytalanodott. - Nyissátok ki az ingét.
Senki nem mozdult.
- Most!
Bomberdzseki továbbra sem engedte el, de Ezüstagyar előrelépett, megragadta Alex ingét, és
feltépte. A két felső gomb elrepült. Kaspar elkerekedett szemmel meredt a bekötözött
mellkasra. Alex érezte, hogy a kötés alatt zakatol a szíve.
-Ez mi? - kérdezte Kaspar.
- Mellkasi seb - felelt Alex.
- Hogyan szerezted?
- Eltanyáltam biciklivel. - Alex most először füllentett nekik. Azt mégsem mondhatta meg, mi
történt valójában. Nem hagyhatta, hogy megtudják, kicsoda. - Találkoztam Paul Drevinnel -
ismerte be. - Velem egyidős, de nem is hasonlít rám. Könnyen megbizonyosodhat róla, hogy
még ott van a kórházban. Egy telefon. - Nagy levegőt vett. -Az összes ujjamat levághatja, ha
akarja, de az ő apja egy pennyt se adna értem. Azt se tudja, hogy létezem.
Mindenki hallgatott.
- Hazudik! - makacskodott Bomberdzseki.
Kaspar azonban már összerakta az egészet. Paul Drevinnek volt némi orosz akcentusa, ez a
fiú pedig kétségtelenül egész életében Angliában élt. Kaspar káromkodva lecsapott a késsel. A
penge alig egy centire Alex kezétől fúródott az asztalba. A markolat enyhén remegett.
Alex látta Pápaszem és Ezüstagyar arcán a csalódottságot, csakhogy Kaspar már döntött.
-Engedjétek el!
Bomberdzseki egy pillanatig még tartotta, aztán elengedte, és dörmögve hátralépett. Alex
elkapta a kezét. Most már a jobb keze is annyira fájt, mint a bal. Remélte, hogy Kaspar
visszaküldi a kórházba. Mire innét kikerül, szüksége lesz rá.
Csakhogy a dolog még nem ért véget.
Pápaszem és Ezüstagyar ki akarták vinni a szobából, Kaspar azonban nyugalomra intette őket.
Alexet nézte, kutató pillantással. A tetoválások miatt lehetetlen volt leolvasni az arcáról, hogy
mi jár a fejében.
- Ha tényleg az vagy, akinek mondod magad, ha tényleg nem te vagy Paul Drevin, semmi
szükségünk rád. Megölhetünk, méghozzá úgy, ahogy éppen kedvünk szottyan. És ha jól
sejtem, az embereim nagyon-nagyon lassú halált szánnak neked. Úgyhogy, barátom, talán job­
ban jártál volna, ha nem tévedünk. Egy ujj talán nem is olyan nagy ár az életért.
Ezüstagyar vigyorgott. Pápaszem komolyan bólogatott.
-Vigyétek vissza a szobájába - parancsolta Kaspar. -Utánanézek a dolognak. Aztán újra
beszélünk.
A tűzről pattant fiú
Késő délután nyílt az ajtó, és Bomberdzseki lépett be. Alex úgy saccolta, legalább nyolc órája
vár a szobában. Egy ízben használhatott egy szobavécét, és dél körül a mosolytalan Pápaszem
hozott neki egy szendvicset meg egy pohár valamit. A szendvics szavatossága a csomagolás
szerint két napja lejárt, de Alex azért befalta.
Bomberdzsekit küldték érte. Végigkísérte Alexet a folyosón, ahhoz a szobához, ahol a vallatás
is történt. A férfi ocsmány, törött orrú arca semmit nem árult el. Volt valami az egész
helyzetben, amit Alex nem értett. Kaspar azt mondta, szabadságharcosok, ökoharcosok vagy
mi. Biztos fanatikusok. A tetoválás elég bizonyíték. Ám az, ahogy bánnak vele, a fenyegetés,
a váltságdíj - ezek egy másik világ eszközei. A környezetszennyezésről és az ózonrétegről
beszélnek, de úgy viselkednek, mint a gengszterek. Minden ok nélkül megölték az éjszakai
portást. Nem tisztelik az emberi életet.
Alex úgy tippelte, mostanra tudják az igazat. Mit fognak csinálni vele? Eszébe jutott, mivel
fenyegetőzött Kaspar, hát inkább próbált nem gondolni a kérdésre. Ehelyett kiutat keresett.
Nem lesz egyszerű. A négy férfi már megismerte, tudják, mire képes. Még egyszer nem adnak
neki esélyt.
Kaspar már várta. Egy újság hevert előtte az asztalon, a kés sehol. Pápaszem és Ezüstagyar
mellette álltak. Amikor Alex leült, Kaspar megfordította az újságot. Az Evening Standard volt,
s a főcím négy szóban összefoglalta a történteket:
Másik fiút raboltak el
Senki nem szólt, hát Alex gyorsan átfutotta a cikket. A St. Dominicről közöltek képet, de róla
vagy Paul Drevinről nem. Ez nem is lepte meg. Valahol olvasta, hogy Paul apjának sikerült
elérnie, hogy soha ne közöljenek fényképet a családjáról, mondván, nagyon kockázatos. Az
MI6 meg persze megakadályozta, hogy használják az ő képét.
Egy biztonsági őr életét vesztette a hajnali órákban, amikor ismeretlenek kegyetlen támadást
hajtottak végre egy kórház ellen London északi részén. Szinte biztos, hogy a célpont Paul Drevin
volt, az orosz Nyikolaj Drevinnek, a világ egyik leggazdagabb üzletemberének fia. Drevin ez évben
sokat szerepelt a Hayward hírekben, amikor megvette a Stratford East futballklubot.
Erion - The fallen LoreMaster üzenete:
Arról is közismert, hogy ő a százbillió fontos Arkangyal projekt lelke, vagyis az első űrhotelé. A
történet megdöbbentő fordulata, hogy a rendőrség szerint az emberrablók tévedésből egy másik
fiút vittek el.
A fiú, akinek nevét nem közölték, komoly műtét után lábadozott. A kórház nevében dr. Roger kéri
az emberrablókat, hogy adják vissza a fiút, kinek állapota stabil, de súlyos.
Még a nevét sem említették.
Alex felnézett. Kaspar láthatóan arra várt, hogy mondjon valamit.
- Megmondtam - szólalt meg Alex. - Akkor elengednek? Semmi közöm ehhez. Csak
szomszéd vagyok.
- Szándékosan avatkoztál közbe -jelentette ki Kaspar.
- Nem én - tagadta Alex, de kiszáradt a szája.
- Kicserélted a szobaszámokat. Azt mondtad az embereimnek, hogy te vagy Paul Drevin. Az
egyikük megbénult, és a többit is megsebesítetted.
Alex nem szólt semmit, csak várta a végső döfést.
- Nem értem, minek keveredtél bele - folytatta Kaspar. - Nem tudom, ki az ördög vagy. De te
választottad ezt az utat. Te akartál a Harmadik Erő ellensége lenni, és ezért fizetned kell.
- Nem akartam én semmit.
- Nem vitatkozom veled. Hadat viselek, márpedig a háború veszteségekkel jár, ártatlan
áldozatok is esnek, akik egyszerűen rosszkor vannak rossz helyen. Ha könnyebb, gondolj
magadra így. - Kaspar sóhajtott, de arca térképén nem látszott különösebb szomorúság. -Isten
veled, Alex Rider. Mindkettőnknek pech, hogy találkoztunk. Én egymillió fontot vesztettem.
Te még többet.
Hátulról elkapták, talpra rántották, és kivonszolták szobából a folyosóra. Ezúttal egy másik,
kisebb szobába vitték (egy pillantással felmérte: egyetlen szék, a rácsos ablak, csupasz falak),
és belökték. Hasra esett.
- Mázlid, hogy nem engedte, hogy kicsit eljátsszak veled - krákogta a fölé tornyosuló
Bomberdzseki. - Én másképp csinálnám...
- Gyerünk! - hallatszott kintről, mire Bomberdzseki leköpte és kiment. Az ajtó becsukódott,
majd Alex a ka-lapácsolás eltéveszthetetlen hangját hallotta. Hitetlenkedve ingatta a fejét.
Nem csak bezárják, be is szögezik az ajtót.
Újra felmérte a terepet. Vajon miért ezt a szobát választották? A rács az ablakon nem lehetett
az ok. Mivel legalább hét emelet magasan vannak, még akkor sem tudna lemászni, ha az
ablak tárva-nyitva lenne. És pontosan mit terveznek vele? Az biztos, hogy nem jönnek vissza
érte. Itt hagyják éhen halni?
A válasz egy óra múlva érkezett. A nap már lemenőben volt, sorra gyúltak ki a fények az
épületekben. Alex egyre nyugtalanabb lett. Egymaga van egy elhagyatott toronyházban. Volt
egy olyan gyanúja, hogy Kasparék elmentek. Semmi neszt nem hallott a folyosóról.
Hátborzongató csend honolt. Tisztában volt vele, hogy az MI6 minden tőle telhetőt megtesz,
felforgatják utána a várost, de hogyan találnák meg éppen itt? Az ablakot nem tudja kinyitni.
A szoba üres. Sehogy nem tudja felhívni magára a figyelmet. Most az egyszer tényleg teljesen
tehetetlen.
És akkor megérezte. A padlón szivárgott fel valahonnét az épület alsó része felől.
Füstszag.
Felgyújtották a toronyházat. Alex biztosan tudta, még mielőtt meglátta az ajtó alatt bekúszó
első szürke füstpászmát. Benzint locsoltak szét, meggyújtották, őt meg itt hagyták bezárva az
épületben, amiből hamarosan a világ legnagyobb máglyája lesz. Egy pillanatra pánik fogta el,
sötét, ellenállhatatlan pánik. Az ajtó alatt már dőlt be a füst. Alex felpattant, az ablakhoz
hátrált. Ki tudná törni az üveget? És mit érne el vele? Nyugalmat parancsolt magára. Nem
hagyja, hogy megöljék. Csak tizenegy napja történt, hogy egy orvlövész golyót eresztett belé.
És túlélte. Nem olyan könnyű őt megölni.
A szobából csak két kijárat volt: az ajtó meg az ablak. Most mindkettő reménytelen. Na és a
falak? Gipszből és farostlemezből készültek. A lakásban, ahol vallatták, ki is ütötték. Talán itt
is ki lehet. Megtapogatta-nyomogatta a falakat, kereste a gyenge pontot. Torka kapart, szeme
megtelt könnyel, a füst meg csak ömlött. Hátralépett, majd egy karate rúgást irányzott a falra.
Fájdalom nyilallt a lábába. A fal még csak meg sem repedt.
Akkor marad a plafon. Eszébe jutott a folyosó, ahol néhány elem hiányzott az
álmennyezetből, mögötte pedig látszott, hogy csövek és vezetékek futnak odafent. Itt a
szobában is ugyanolyan mennyezet volt.
És itthagytak neki egy széket.
Az ajtóhoz közeli sarokba húzta, és felállt rá. A padló szinte eltűnt a gomolygó füstszőnyeg
alatt, ami egyre emelkedett, mintha el akarná nyelni. Alex megvetette a lábát a széken, majd
tenyere élével a mennyezetre sújtott. Farostlemezből volt, könnyen tört. Még egyet ütött, majd
két kézzel kiszélesítette a lyukat. Kosz és lemezdarabok hulltak rá, alig látott. Már elég nagy
rés tátongott fölötte. Ha bele tudna nyúlni, felhúzhatná magát, átbújna az ajtó fölött, és a
folyosón leugrana.
Letépett már pár lemezt, míg a lyuk elég nagy nem lett. Pár emelettel lejjebbről valami zajt
hallott, halk ropogást. Libabőrös lett. A tűz közeledik. Ráparancsolt magára, hogy azzal
törődjön, amit csinál. A szék ingott alatta. Ha leesik és kibicsaklik a bokája, neki vége.
Készen állt. Megfeszítette izmait, és elrugaszkodott. Érezte, hogy a szék felborul... megvan!
Sikerült elkapnia egy régi vízcsövet, s most ott lógott a mennyezet alatt. Megint csak eszébe
jutott a sebe meg az öltések. Te jó ég! A fizikoterápiások ugyan a lelkére kötötték, hogy
tornázzon sokat, de valószínűleg nem erre gondoltak.
Alex a fogát csikorgatva igyekezett összeszedni minden erejét, hogy felhúzódzkodjon. Arcára
pókháló ragadt, elfintorodott, ahogy a finom szálak orrára-szájára tapadtak. Hasa is elérte a
lyuk peremét. Félig fent volt. Előtte húzódott az akna. Centikre a feje fölött vezetékek és csö­
vek futottak, ameddig a szem ellátott. Csípte a szemét a por. És most?
Alex előrébb araszolt, felhúzta a lábát is. Mászott egy keveset, majd sarkával nekiállt
rugdosni az álmennyezetet. Pár lemez leesett, s ő megpillantotta a folyosót. Úgy négy méter
mélyen. Leengedte előbb a lábát, aztán a törzsét. Kicsit lógott, majd leugrott. Guggolva ért
földet.
A folyosón volt, a beszögezett ajtó boldogabbik felén. Megkönnyebbült sóhajjal egyenesedett
fel. A szobából kijutott, de hét emelet magasan van egy égő, elhagyatott épületben. Még
cseppet sincs biztonságban.
A lángok egyre hangosabban ropogtak a folyosón. Alex azt hitte, a háztömb dohos, penészes,
mégis lángolt, akár a fáklya. Érezte a hőséget. A folyosó végén - ahol kihallgatták - a levegő
szinte vibrált a melegtől. Hol késnek a tűzoltók? A tüzet észre kellett, hogy vegyék. Meglátott
egy tűzjelzőt a falon, az üveget azonban betörték, a kar hiányzott. Ha ki akar jutni, csak
magára számíthat.
Hogyan? Két választása van: vagy balra indul vagy jobbra. Úgy döntött, a vallatószobával
ellentétes irányban próbálkozik. Amikor Kasparhoz vitték, ott nem látott lépcsőt, hátha a
másik irányban van. A padló résein füst kígyózott fel s ült meg baljósan az ajtók előtt.
Nemsokára az orráig sem fog látni. És nem kap majd levegőt.
Elrohant a szoba mellett, ahol először tartották fogva, majd tovább a folyosón, el egy liftajtó
előtt. Ezt meg se próbálta. Az épületben biztosan nem működik semmi, és az ajtaja is zárva
volt. A lift mellett azonban megtalálta, amit keresett: a lépcsőt. A betonlépcsők a liftakna
mögött futottak. Vigyázva megérintette a fém korlátot. Forró. Közeleg a tűz.
Csakhogy nem volt választása. Rohanva indult lefelé, meztelen talpa csattogott a betonon.
Csak remélni tudta, hogy nem tapos üvegszilánkokra. Huszonöt lépcső volt egy-egy emelet
között, akaratlanul is megszámolta. Megpillantott egy ajtót, ami egy füsttel teli folyosóra
vezetett. Hát arra biztos nem megy.
Minél lejjebb ért, annál rosszabb lett a helyzet. Újabb huszonöt lépcső, újabb ajtó. Mögötte a
folyosón világos volt, vad, vörös és narancsszín lángok kavarogtak a padlón s nyaldosták a
falakat, felfalva mindent, ami az út-
jukba került. Alex megdöbbent a gyorsaságukon és erejükön. Arca elé kellett kapnia a kezét,
nehogy megperzseljék.
Folytatta útját lefelé. A Harmadik Erő a földszinten gyújtotta meg a tüzet, s a levegő terelte
felfelé. A harmadik emeletnél Alex már alig kapott levegőt. Fojtogatta a füst. Bárcsak vízbe
tudná áztatni az ingét, és az arca elé köthetné. De hol találna itt vizet? Még huszonöt lépcső.
És még huszonöt. Már egyfolytában köhögött. Érezte, hogy szakad róla a verejték. Mintha
egy gigantikus kályhában lenne. Mennyi még?
Napfényt látott. Utcára nyíló ajtó.
...és ekkor jelent meg Bomberdzseki, akár a megtestesült rémálom. Mintha a semmiből lépett
volna elő, kezében pisztoly. Olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. Alex látta, ahogy a
fegyver csöve megvillan, s azonnal hátravetette magát. A golyó néhány centivel előtte süvített
el. A lépcsőre esett, és ahogy odébb gurult, a második golyó mellette csapódott a betonba.
Apró forgácsok találták el az arcát. Talpra kecmergett, és elindult felfelé. Bomberdzseki még
kétszer tüzelt, de a füst most Alexet segítette, a férfi nem találta el. Alex befordult a sarkon, de
nem állt meg, míg az első emeletre nem ért.
Émelygett a dühtől és az elkeseredéstől. Majdnem sikerült! Mit csinál még itt Bomberdzseki?
Rá várt? Sejtette, hogy meg fog szökni? Kizárt. De most nem szabad ezen rágódnia. Egy égő
épületbe van zárva, s a lehetőségei gyorsan fogynak. Egyre nehezebben kapott levegőt.
Körülnézett a folyosón. Akár egy kazán. Arra nem mehet. Lefelé sem mehet. Akkor marad a
felfelé.
Elcsigázva mászni kezdett. Éppen felért a másodikra, amikor mögötte leszakadt a mennyezet.
Égő fa, fém és üveg zuhogott. A tűz elérte a lépcsőházat, és végleg elzárta a lefelé vezető utat.
Meg kell próbálnia kijutni a
tetőre. Hátha mázlija lesz. A rendőrség és a tűzoltók biztos úton vannak. Talán lesznek
helikoptereik is.
Mászott tovább. Keze fekete volt, arcán csíkokat húztak a könnyek. De nem állt meg.
Legrosszabb esetben odafent hal meg, de nem idebenn a tűzben.
Már nem is számolta a lépcsőket. Lába sajgott, mellkasán meglazult a kötés. Teljesen
elcsigázva érte el a nyolcadik emeletet. Innét indult. Kényszerítette magát, hogy
továbbmenjen. Kilencedik, tizedik... tizenegyedik... tizenkettedik... Nagyon is tudatában volt,
hogy a lángok üldözik, megtöltik a lépcsőházat, már-már a sarkát nyaldossák. Mintha a tűz
tudná, hogy itt van, és nem akarná nyomát veszíteni. Tömör, nagy fémzárral ellátott ajtóhoz
ért. Két kézzel nyomta meg, rettegve, hogy zárva van. Az ajtó azonban kinyílt. Hideg, esti
levegő csapta meg. A nap már lement, az ég vörösen izzott. Ugyanúgy, ahogy a tűz, ami
mindjárt utoléri.
Alex a végkimerülés határán volt. Egész nap alig evett. Ágyban kéne lennie. Legszívesebben
sírva fakadt volna; de ehelyett teli torokból ordítva káromkodott egyet. Aztán mocskos
ingujjával megtörölte az arcát, és szétnézett.
Egy tizenöt emeletes épület tetején állt. Egy víztartályt látott, meg egy kis téglaház-
szerűséget, ami a liftakna teteje lehetett, ide futottak a liftkábelek. Víz biztos nincs, és a liftek
se működnek, vagyis egyiknek se veszi hasznát. Valami kőművesmunka folyhatott itt
nemrégiben, mert széthagyott állványokat, műanyag csöveket látott, valamint egy
betonkeverőt két fémvödörrel, mindkettő félig volt rég megszáradt cementtel. Alex a tető
pereméhez szaladt, a tűzlétrát kereste. Érezte, hogy a talpa alatt forró a kátrányburkolat.
Nemsokára megolvad.
Tűzlétra sehol. Nincs kiút. Messze lent látta az utcát. Sehol egy autó, sehol egy járókelő. Ipari
terület lehet.
A környéket mintha elkerítették volna, és most várnának a pénzre, ami lehetővé teszi a
fejlesztést. A szemközti épület ugyanilyen volt, és ugyanígy lerobbant. Alig ötven méterre állt,
s a kettő közt ott feszült a bentről már félig látott felirat:
C
HAMAROSAN IZGALMAS ÚJ FEJLESZTÉS KELET-LONDONBAN
Ha egy év múlva lenne ugyanitt, valószínűleg egy mesés tetőtéri lakás balkonján állna.
Megszemlélte a környéket. Ott a Temze. Azon a kiugró földnyúlványon pedig a mostoha
sorsú Millenium Döme. Az égen egy repülő ereszkedett a városi reptér felé, amit a válla fölött
hátrapillantva látott is. Alex integetni kezdett, de egyből rájött, hogy semmi értelme. A gép túl
magasan száll. Túl sötét van. És a füst túl sűrű.
Visszafutott az ajtóhoz. Megint lemegy, hátha valamelyik folyosó még járható. Megnézi az
épület túloldalát. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Nem hitte, hogy Bomber-dzseki követte volna
idáig, de nem kockáztathatott. De ahogy az ajtó kitárult, rájött, hogy pillanatnyilag Bomber-
dzseki a legkisebb gondja.
Lángököl csapott felé. A lépcsőház maga volt a tüzes pokol.
Ugyanebben a pillanatban robbanás történt, és Alexet ezernyi égő faszilánk lökte fel. A hátára
esett. Felpillantva látta, hogy már az ajtó is lángol. Az egyetlen levezető út a tetőről.
Csapdába esett.
Alex feltápászkodott. A tetőt borító kátrány érezhetően kezdett forrósodni, felváltva emelgette
a két talpát. Fekete füst gomolygott a lépcsőházból az égre. Végre meghal-
lotta a hangot, amit annyira áhított: a jajongó szirénákat. Csakhogy azzal is tisztában volt,
hogy mire ideérnek, késő lesz. Lent újabb robbanás történt. Az ablakok nem bírták már a
hőséget, sorra szétrobbantak. Mit tegyen?
A reklámfelirat.
A két épület közt kifeszített vászon húsz méter hosszú volt. Mentőkötél. A Hornchurch-
tornyok hirdetése két acélkábel között feszült; a felső kábel a tetővel egy szintben volt, vagyis
vagy száz méter magasan a talaj felett, és a téglába rögzítették. Alex odarohant. Mi lenne, ha
felállna az alsó kábelre, és a felsőben fogódzkodna? Olyan lenne, mint egy kötélhíd a
dzsungelben. Átaraszolhatna rajta a túlsó, biztonságos épületbe.
A két kábel azonban túl messze volt egymástól, és a vászon lobogott a szélben. Feléig se érne,
és leesne.
És ha négykézláb próbálkozna?
Nem. A kábel két centi vastag, nem elég széles kapaszkodónak. Elveszítené az egyensúlyát és
leesne. Tuti.
Akkor?
Hirtelen megvilágosodott a megoldás. Ott volt minden, ami kellett, de vajon meg tudja
csinálni?
Újabb ablak robbant szét. Mögötte a lejárat láng- és füstkúttá változott. Alex egy óriási
sütőlapon állt, s a helyzet minden másodperccel elviselhetetlenebb lett. Látta a játékautó
méretű tűzoltókat, de még jó egy kilométerre jártak. Meg kell próbálnia. Ez az egyetlen esé­
lye.
Felkapta az egyik műanyag csövet. Hat méteres lehetett, és elég könnyű. Nehezebbé kell
tennie. Gyorsan lehajolt a vödrökhöz. Mindkettő félig volt beleszáradt betonnal, nagyjából
ugyanannyit nyomtak. A csőhöz kell őket rögzítenie. Kötele azonban nincs. Köhögött, verejté­
ket és könnyeket törölt ki a szeméből. Mit használjon? Ekkor észrevette a mellkasán lifegő
gézt. Megragadta a végét és elkezdte letekerni.
Egy perc alatt megvolt.
Persze megint csak Ian Ridernek tartozott köszönettel. Nyolcéves volt, amikor nagybátyja
Bécsben elvitte a cirkuszba. A születésnapján. Még most is emlékezett, mi ragadta meg akkor
a legjobban. A kötéltáncos.
- Funabulizmus - mondta Ian Rider.
- Micsoda?
-Latinul van, Alex. A funis kötelet jelent. Az ambulare pedig járást. A funabulizmus a kötélen
járás művészete. -Nehéz megtanulni?
- Sokkal könnyebb, mint amilyennek látszik. Sokan nem tudják ugyanis a trükkjét...
Alex a mellkasához emelte a csövet, úgy, hogy az mindkét oldalt három méterre állt ki. A két
végén ott függtek a gézzel odakötözött vödrök. Közben érezte a fokozatosan növekvő
hőséget. Talpa már felhólyagosodott, nem várhatott tovább. A tető széléhez ment. Ott húzódott
a reklámot tartó felső kábel. A szemközti torony most valahogy sokkal távolibbnak tűnt.
Igyekezett nem lenézni, mert tudta, hogy akkor el sem bírna indulni.
így kell ezt csinálni. így magyarázta Ian Rider.
A kábel a tengely szerepét tölti be. Az ember súlypontjának végig pontosan a kötél fölött kell
lennie, különben leesik. Egy apró megingás, és a többit elintézi a gravitáció.
Egy hosszú rúd azonban megnöveli a kötéltáncos forgónyomatékát. Úgy már nem olyan
könnyű leesni. És ha az ember elég súlyt rak a két végére, súlypontját a kábel alá
süllyesztheti. Alex ezt akarta elérni a két vödörrel. Hacsak el nem ejti a rudat, lehetetlen, hogy
elveszítse az egyensúlyát. Látott már játékokat, amik ezen az elven működnek. Nem gond.
Legalábbis elméletben.
Alex tett egy lépést. Egyik lábával a peremen állt, a másikkal a kábelen. Csak előre kellett
dőlnie, súlypontját
egyikről a másikra helyezni, és máris kötéltáncosnak tekintheti magát. Ha a fizika törvényei
működnek, átjut. Ilyen egyszerű.
Nagy levegőt vett, és megindult.
Érezte, hogy a rudat kétfelől lehúzzák a vödrök. A világ egy rettenetes pillanatig megbillent.
Biztosan tudta, hogy lezuhan. De nem hagyta, hogy a pánik a hatalmába kerítse. Még
szorosabban fogta a rudat a mellkasához, és a kábelre összpontosított. Kicsit behunyta a
szemét, igyekezett nem foglalkozni az egyensúllyal, s hagyni, hogy a fizika törvényei
vezessék.
És vezették. Nem esett le. A kábel a talpába vágott, de csodával határos módon stabilan állt
rajta. Na, most hány lépés is a túlsó oldal? Érezte hátán a lángok hevét. Csak szaporán.
Lépdelt előre. Nagyon szeretett volna lenézni, minden porcikája ezt követelte, nyaka és háta
megmerevedett a feszültségtől. Csakhogy pontosan ez az, amit nem szabad. Igyekezett
elhitetni magával, hogy a Brookland gimi sportpályáján sétál. A festett fehér vonalon, ahol
annyiszor. Ez ugyanaz... csak kicsit magasabban.
Félúton járt már, amikor beütött a baj. Nem is akárhogy.
Az első a rendőrautók és mentők érkezése volt. Amikor meghallotta a szirénákat közvetlen
maga alatt, Alex önkéntelenül lenézett. Nagy hiba volt. Már nem a képzeletbeli pálya szélén
gyalogolt, hanem egy kábelen őrült magasan a föld fölött. Egyenruhás emberek kiáltoztak és
mutogattak rá. Az egyik tűzoltóautó kiengedte a létráját, de Alex nem hitte, hogy időben
odaérne.
Az egész világ forogni kezdett. Pánik áradt szét minden izmában, annyira elgyengült, hogy
azt hitte, menten elájul. Ráadásul feltámadt a szél, a vászon remegni kezdett, mint egy jacht
vitorlája, a kábel kilengett. Alex tudta,
hogy csak a rúd végére kötött vödrökkel tarthatja meg az egyensúlyát. Ledermedt. Nem
tehetett semmit.
És akkor felrobbant a ház teteje. A lángok végre kiszabadultak, tűzgolyó lökődött ki a
kátrányból. A rendőrök és tűzoltók rohanva kerestek menedéket a lezáporozó tégla- és
fémtörmelék elől. Az egész torony összeomlani készült. Alex érezte a testén átfutó remegést,
és elszörnyedve értette meg, hogy a kábelt tartó fémkampó mindjárt kilazul. Nem várhatott a
tűzoltókra. Másodpercei ha maradtak.
A robbanás végre kirázta a dermedtségből. Futásnak eredt, mellkasával úgy feszült a rúdnak,
mint a rövidtávfutó a célszalagnak. A vödrök vadul lengtek, de a géz tartott. Ujabb, hangosabb
robbanás. Alex már hátra sem mert nézni.
A szemközti épület közeledett, csak nem elég gyorsan. Alex karja már sajgott, alig bírta
tartani a súlyokat. A kábel vágta a talpát. Testét cibálta a szél. Nem fog sikerülni.
És akkor elszakadt a kábel.
Alex jól hallotta az ostorcsattanásszerű hangot, és tudta, hogy mentőkötele elszakadt.
Felkiáltott, elejtette a rudat, és előreugrott a tető felé, ami már csak pár méternyire lehetett.
Lába alól kihullott a kábel. Keze nem érte el a tető szélét, zuhant, de közben beletekeredett a
vászonba. Megragadta az anyagot, és feljajdult, ahogy nekivágódott a falnak. Lába a
levegőben kalimpált. A kábel lehullt ugyan, de a túlsó vége még oda volt rögzítve a másik
tetőhöz. Alex várt, megbizonyosodott róla, hogy nincs több veszély, majd lassan, fájdalmasan
nekiállt felhúzódzkodni a kábelen.
Ez alatt két tűzoltó ért fel arra a tetőre, ami a kábelt tartotta, ott álltak, és csak nézték, ahogy a
másik épület látványosan összedől. Zajt hallottak. Lenéztek. Egy fiú kapaszkodott fel a tetőre,
pont a lábuk előtt. Inge rongyokban lógott, mellkasán rojtos gézdarabok. Arcát és kezét korom
fedte. Haja merő izzadság.
-Mi a jó...?
Megragadták és felhúzták.
Alex ott ült, és nézte az épület maradványait, ahol fogva tartották. Nem sok maradt belőle.
Szikrák ugráltak a sötétülő égre.
- Igazi sétaidő - mondta, majd elájult.
Pihenés receptre
Jack Starbright készítette a világ legjobb rántottáját. Állítása szerint az volt a titka, hogy friss,
falusi tojást használt, sótlan sajttal és egy kis tejjel keverte el, majd az egészet hirtelen sütötte
meg. Jack amúgy nem volt nagy szakács, csak olyan recepteket használt, amiket maximum tíz
perc alatt el lehetett készíteni. Például ez a reggeli a hűtőtől az asztalig nyolc és fél perc alatt
jutott el.
A lány két tányérra kotorta a tojást, tett mellé sült szalonnát, paradicsomot meg pirítóst, aztán
a konyhaasztalhoz vitte, ahol Alex már várta. Tizenegy óra volt, a chelsea-i házban voltak,
ahol Alex annak idején a nagybátyjával élt. Jack először diákként érkezett ide, és lakbérfizetés
helyett vigyázott Alexre, míg a nagybátyja távol volt, majd szép lassan kinőtte magát
házvezetőnővé. Most Alex törvényes gyámja és legjobb barátja volt.
Alex melegítőalsót viselt meg egy bő pólót, haja még nedves volt a fürdéstől. Két nap telt el
az incidens óta, s a fiú kezdett emlékeztetni régi önmagára, habár Jack észrevette, hogy néha
meg-megmasszírozza a bal karját. Letette a tányérokat, majd töltött két bögre teát. Egyikük se
szólt egy szót sem.
A drámai menekülés után Alexet egyenesen visszavitték a kórházba. A tűzoltók nem hittek a
szemüknek, azt hitték, valaki más mentette meg, akinek volt cirkuszi gyakorlata. Az MI6
pedig megint sikeresen elcsitította a sajtót. Az egész világon lehozták a képet, ahogy a
kábelen egyensúlyoz a magasban, de a felvétel messziről készült, az arcát
nem lehetett kivenni, a nevét pedig sehol nem közölték. Egy mentő elvitte, még mielőtt az
újságírók odaértek, és tízre már ismét megszokott ágyában feküdt a St. Dominic kórházban.
Azonnal elaludt.
Másnap reggel arra ébredt, hogy Diana Meacher nővér lép a szobába.
- Hogy érzed magad?
- Fáradtan - felelte Alex.
-Mi történt igazából a tetőn? - kérdezte a nővér.
- A hírekben hallottam este. - Odament az ablakhoz, felhúzta a reluxát. - Mindenki erről
beszél... pedig a lelkünkre kötötték, hogy hallgassunk. - Az ágyhoz lépett, és hőmérőt dugott
Alex szájába. - És azok az emberek betörtek ide! Tudjuk, mit tettél, és mindenki nagyon
bátornak tart.
- Khöhönöm - felelte Alex a hőmérővel küzdve. -A helyedben azért vigyáznék. Dr. Hayward
magán
kívül van. Azt mondja, nem azért operált téged négy órán át, hogy másodszor is majdnem
meghalj. Nemsokára jön.
- Kivette és leolvasta a hőmérőt. - A hőmérsékleted normális, de azt hiszem, ez az egyetlen,
ami az.
Később valóban megérkezett dr. Hayward, és nem volt boldognak nevezhető. Alaposan
megvizsgálta Alexet, a vérnyomásától a sebéig mindent. Közben szinte nem is szólt.
- Szerencséd, hogy ilyen jó az erőnléted -jegyezte meg végül olyan arccal, mint egy
meggyötört iskolaigazgató. -Komolyan megsérülhettél volna, de az öltések tartottak, és úgy
nagyjából egy darabban vagy.
- Mikor mehetek haza?
-Estig még itt tartunk. Akiknek dolgozol, beszélni akarnak veled.
- Nem dolgozom senkinek.
- Hát, tudod, hogy értem. Különben is még fennáll az esélye, hogy a szervezeted utólag reagál
a terhelésre, ami-
59
nek kitetted. Úgyhogy ma még ágyban maradsz, és délután újra megvizsgállak.
Felállt.
-Még valami, Alex. Két hét pihenést fogok előírni. Teljes nyugalmat. Ezt feltétlen tartsd be.
-Az iskolába visszamehetek?
- Sajnos nem. Alig egy hete volt egy komoly műtéted. Tudom, hogy elképesztő gyorsan
gyógyulsz, de akkor is nagy a fertőzés vagy más szövődmény kialakulásának kockázata. Két
hét pihenés, Alex. És nincs vita!
Dr. Hayward távozott, Alex magára maradt. Unatkozott, hát kiment a folyosóra, el a nyolcas
szoba előtt. Benézett. Üres volt. Senki nem szólt neki egy szót sem Paul Drevinről. A jelek
szerint elengedték.
Nincs annál rosszabb, mint amikor úgy kell kórházban lenni, hogy az ember érzi, semmi baja.
Tizenegyre Alex már pocsék hangulatban volt. Jack telefonált, de ő azt mondta neki, majd
csak akkor jöjjön be látogatni, amikor haza is viheti. Ebéd előtt azonban mégis érkezett
látogatója, mégpedig olyasvalaki, akire a legkevésbé számított.
Azt sejtette, hogy az MI6 majd tudni akarja, mi történt a Hornchurch-tornyoknál, és küldenek
valakit kérdezősködni. Ő Mrs. Jonesra tippelt. Azonban John Crawley toppant be, egy
szemkápráztatóan kék blézerben, aminek a zsebén csillogó félhold díszelgett. Kezében egy
doboz csokoládét tartott. Crawley egyszer személyzeti igazgatóként mutatkozott be, ám Alex
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez igaz. Homályos volt előtte, hogy a férfi mit is
csinál pontosan az MI6-nál. A harmincas évei végén járt, a haja ritkult, az arcán állandóan
aggodalmas kifejezés. Ránézésre az a fajta, aki megszámolja a gemkapcsokat az asztalán, és
külön kis fiókban tartja a ceruzáit. Egy széket húzott az ágy mellé.
- Neked hoztam - adta át a csokit.
- Köszönöm, Mr. Crawley.
így közelebbről Alex látta, hogy a fényes fémhold a blézeren a Királyi Golf és Krikettklub
jelvénye.
- Mrs. Jones elnézésedet kéri, hogy nem tud személyesen jönni, de Berlinbe kellett utaznia.
Engem kért meg, hogy tudjam meg tőled, mi is történt. A rendőrség is érdeklődött, de
beszéltem velük, nem fognak zaklatni. Apropó, hogy vagy? Mindannyiunkat mélységesen
megdöbbentett a dolog. Egyébként vagy tíz éve én is belefutottam a Skorpiába, és majdnem
belehaltam. Na mindegy, vissza a Harmadik Erőhöz. Szóval mi is történt pontosan?
Azzal Crawley elővett egy apró kis magnót, és letette az ágyra. Alex elhadarta a történeteket
attól a pillanattól, hogy a négy férfi megjelent. Közben az járt a fejében, hogy Crawley
elszólta magát: ő is harcolt a Skorpia ellen. Ezek szerint ő is dolgozott terepen. Alex elmesélte
a kórházi verekedést, találkozását Kasparral, a váltságdíjat, és végül a menekülését. Crawley
közben szaporán pislogott, de nem szakította félbe.
- Hát ezt nevezem kalandnak -jegyezte meg, amikor a fiú befejezte. - Emlékszem, amikor
először láttalak, egyből tudtam, hogy különleges vagy. Ismertem apádat. Ezt eddig nem volt
szabad elmondanom, de dolgoztam vele párszor.
- Terepen?
- Igen. Még azelőtt, hogy... - Crawley végigsimított a haján. - Szóval, hogy megsebesültem és
abba kellett hagynom. Apád kiköpött mása vagy, Alex. Megdöbbentő. Na jó, még pár kérdés,
aztán békén hagylak. - Korábban leállította a magnót, most újra bekapcsolta. - Azt mondod,
hogy a férfi, aki kikérdezett Kasparnak nevezte magát. Le tudod írni?
- Könnyen, Mr. Crawley. Azt az arcot nem felejti el az ember.
- Tetovált?
- Igen - és Alex részletesen leírta a férfit, aki le akarta vágni a kisujját.
- És biztos vagy benne, hogy azt mondta, a Harmadik Erőt képviseli?
- Biztos. Sokat beszélt a globális felmelegedésről meg ilyesmiről.
- Mondhatjuk, hogy ő maga is hozzájárult, amikor felgyújtotta azt a tornyot.
-Ez nekem is eszembe jutott.
-Mit tudsz még mondani róla? Volt akcentusa?
- Nem hinném, hogy angol - próbált visszaemlékezni Alex. - Talán enyhe francia kiejtése volt,
de nem biztos.
-Még egy kérdés. A három férfi, akiket Bomber-dzsekinek, Pápaszemnek és Ezüstagyarnak
neveztél. Egyszer sem szólították néven egymást?
- Sajnos nem.
- Köszönöm, Alex. - Crawley leállította a magnót.
- Ki ez a Kaspar? - szegezte neki a kérdést Alex. - Mi az a Harmadik Erő? Mi ez az egész?
- Hosszú történet. -Egyelőre nem megyek sehová.
-Akkor kezdjük Nyikolaj Drevinnel. Gondolom, azt tudod, ő kicsoda. -Már hallottam róla.
Orosz multimilliomos.
- Oroszországban született, az igaz, de nem csak egyszerű multimilliomos. Csodálatos ember.
Sokat van Angliában, és szereti angolnak tekinteni magát.
- Még egy focicsapatot is megvett.
-A Stratford Eastet, úgy van. Előtte soha senki nem hallott róluk, de ő összeszedte a világ
legjobb játékosait, és most benne vannak a Premier ligában. Van egy hatalmas birtoka
Oxfordshire-ben, egy egész emelete egy házban a Tower Bridge közelében, és házai szerte a
világon. A Karib-tengeren még saját szigete is, a Flamingó Bay. Onnét lövik fel a rakétákat.
- Az Arkangyal - jutott eszébe Alexnek.
- Igen, Arkangyal a neve az űrhotelnek, amit épít. Darabokból rakják össze, rakétákkal küldi
fel az újabb elemeket. Talán nem tudod, Alex, de az angol kormány is részt vesz ebben a
befektetésben, és nagyon sokat jelent neki. Ez lesz a világon az első űrhotel, és angol zászló
fog lobogni rajta! Tíz év múlva az űrturizmus hétköznapi dolog lesz. Sőt már most is valóság.
Egy amerikai üzletember már felrepült. Húszmillió dollárért. Amint az Arkangyal megépül,
mások is követik. A világ legbefolyásosabb, leghatalmasabb emberei fognak sorban állni érte,
és nem nézik majd az árát.
- Kaspar is említette a dolgot, de ő nem tűnt túl boldognak.
- Kaspar fanatikus - legyintett Crawley. - Való igaz, pár vadmadár eltűnt a Flamingó Bayről,
amikor a rakétakilö-vőt felállították. Flamingók például már biztosan nincsenek ott. A Föld
Barátai, valamint a Világ Vadvilága Védegylet dühöngnek is, de attól még nem állnak neki
embereket öldösni. A Harmadik Erő más kérdés.
- Mit tudnak róluk?
- Nem sokat - sötétült el Crawley arca. - Idén hallottunk róluk először. Aztán egy német
újságírónő írt róluk egy cikket a Der Spiegelben, és pár napra rá lelőtték a nyílt utcán.
Ugyanez történt itt Londonban alig egy hete. Egy Max Webber nevű fickó említést tett róluk
egy nemzetközi biztonsági konferencián, és rögtön utána felrobbantották. Mindkét halálesetet
most vizsgáljuk, Mrs. Jones ezért van Berlinben. A Harmadik Erő furcsa egy társaság.
Ökoterroristák, talán ez a megfelelő elnevezés.
-És Kaspar?
- Azon kívül, amit te is elmondtál, szinte semmit nem tudunk róla.
- Hát nem lesz nehéz elkapni. - A tetoválás az elejétől fogva nem hagyta nyugodni Alexet. -
Ilyen arccal egy kilométerről ki lehet szúrni.
- Tudjuk, hogy mit keresünk, az igaz. Drevin pedig tud vigyázni magára. Flamingó Bay
szigetén erős a biztonság. Attól tartunk, hogy a Harmadik Erő megpróbálja szabotálni az
Arkangyalt. Már felrobbantottak pár létesítményt, például egy autóösszeszerelő-üzemet és egy
kutatóközpontot. Na persze, nem lesz egyszerű dolguk. Végül is az Arkangyal négyszázötven
kilométer magasan kering.
Crawley felállt.
- De ezzel te most ne törődj. Elsőrangú munkát végeztél, Alex. Biztos vagyok benne, hogy
Drevin roppant hálás. Nem lepne meg, ha egy nagyobb összegről szóló csekket hozna neked a
posta. Vagy pár jegyet a Stratford East meccsére.
- Nem kell pénz. Haza akarok menni.
- A doktor szerint este elengednek. - Crawley a kabát-zsebébe csúsztatta a magnót. - Eleget
időztem. Nagyon örülök, hogy láttalak, Alex. Még biztosan találkozunk.
Még biztosan találkozunk.
Ezek a szavak jutottak eszébe most, ahogy a rántottát ette. Crawley talán azt hitte, fog még az
MI6-nak dolgozni? Mert akkor nagyon téved. Legalább tucatnyi fiút tudott a Brookland
gimiben, akik arról álmodnak, hogy egyszer kémek lesznek. Azt hiszik, jó buli. Ő kellemetlen
valóságnak találta. Megsebesült, megfenyegették, becsapták, rálőttek, megverték, sőt
majdnem megölték. Ez egy olyan világ, ahol nem lehet hinni senkinek, és semmi nem az,
aminek látszik. Eleget látott belőle. Két év múlva érettségizik. Mostantól tartja a száját, és ha
legközelebb négy emberrabló betör egy kórházba, ő bizony a másik oldalára fordul, és alszik
tovább.
Jack Starbright már majdnem befejezte a reggelit, és Alex rájött, hogy még egy szót sem szólt.
Akkor is nagyon csendben volt, amikor elment érte a kórházba.
- Haragszol rám, Jack?
- Nem - felelte a lány, de a hangsúly épp az ellenkezőjét sugallta.
- Sajnálom - tette le az evőeszközt Alex.
-Már nem tudom, mit mondjak Alex - sóhajtott a lány. - Egyszerűen nem tudok vigyázni rád.
-Vissza akarsz menni Amerikába?
- Nem... Nem tudom. - Jack szomorúan nézett rá. -Fogalmad sincs, milyen volt nekem
mostanában. Először azt mondod, hogy iskolai kirándulásra mész Velencébe. Aztán arról
kapok hírt, hogy nemzetközi bűnözőkkel harcolsz. Majd lelőnek. Szerinted mit éreztem,
amikor megtudtam? Aztán valahogy túlélted, kórházba kerültél, és minden más gyerek szépen
ágyban maradt és felgyógyult volna. De te nem. Neked össze kellett akaszkodnod egy csapat
emberrablóval, és megint majdnem megöletned magad.
- Nem az én hibám - tiltakozott Alex. - Csak megtörtént.
- Tudom. Ezt hajtogatom én is. De ettől még teljességgel haszontalannak érzem magam. -
Hallgatott egy sort. -És nem akarom megvárni, hogy egyszer majd azzal hívnak fel, hogy nem
élted túl. Nem bírnám elviselni.
Alex felállt, és odament hozzá.
-Nem lesz legközelebb. És nem vagy haszontalan, Jack. Nem is tudom, mihez kezdenék
nélküled. Nincs más, aki gondoskodjon rólam. És nem csak erről van szó. Néha úgy érzem, te
vagy az egyetlen, aki ismer engem. Csak veled érzem magam normálisnak.
Jack felállt, és átölelte.
-Ilyen az én szerencsém. A világ tele van normális tizennégy évesekkel, de nekem te jutottál.
A hallban megszólalt a telefon
- Veszem - indult Jack.
Alex odavitte a tányérokat a mosogatógéphez, és épp elkezdte belerakni őket, mikor Jack
visszajött. Különös arcot vágott.
- Ki volt az? - kérdezte Alex.
- Téged kerestek. Nyikolaj Drevin. El se tudom hinni!
- O maga telefonált?
- Igen. Meghívott teára ma délután. Sajtótájékoztatót tart a Waterfront Hotelben. Azt kérdezte,
el tudnál-e menni és találkozni vele utána.
- Mit mondtál neki?
- Hát hogy megkérdezem tőled. Ő meg erre azt mondta, hogy küldi a kocsit. - A lány vállat
vont. - Gondolom, igennek vette.
Alex egy pillanatig gondolkodott. Mr. Crawley említette, hogy Drevin valószínűleg keresni
fogja.
- Szerinted elmenjek?
- Nem tudom - sóhajtott Jack. - Gondolom, meg akarja köszönni, amit tettél. Végül is
megspóroltál neki egymillió fontot. És hogy megcsonkítsák a fiát.
Alexnek eszébe jutott Paul Drevin. Vajon ő is ott lesz?
- Visszahívhatom, hogy túl fáradt vagy még - ajánlotta Jack.
Alex egy pillanatra kísértésbe esett. A legutóbbi multimilliomos, akivel találkozott, Damian
Cray volt, és kis híján belehalt az ismeretségbe. Viszont most más a helyzet. Most Drevin a
célpont, és Kaspar az ellenség. Rendes Drevintől, hogy találkozni akar vele, kínos lenne
nemet mondani.
Néha a legparányibb dolog dönt élet és halál között. Az a pár centis padka mentette meg az
életét, amikor lelépett a járdáról a Liverpool Streeten, épp a lövés pillanatában. Most, bár
maga sem tudta, egyetlen szó visszarángatja abba a világba, amiről azt hitte, végleg maga
mögött hagyta:
- Menjünk.
Találkozás a nagyemberrel
A Waterfront Hotel egy vadonatúj, ezüst- és üvegépület volt, mely a St. Katherine-dokknál
magasodott a Temze fölé. Alex látta a Tower Bridge-et és a közelben horgonyzó Belfast
hadihajót. A másik irányba nem nézett. Arra volt ugyanis a torony, ahol fogva tartották, és arra
most nem nagyon akart gondolni.
Mögötte Jack Starbright is kiszállt a taxiból, ami idehozta őket. A lány felhördült, amikor nem
sokkal korábban a közönséges jármű megállt a házuk előtt: - Na és a Rolls-Royce, amit ígért?
- Végül aztán megértette, hogy Drevin helyesen döntött. Most a legkevésbé sem volt
szükségük felhajtásra.
Beléptek az előcsarnokba, ahol minden fehér volt és csupa üveg. Egy fiatal nő várt rájuk.
- Hello. Alex Rider és Jack Starbright? - kérdezte amerikai kiejtéssel. - Mr. Drevin kért meg,
hogy várjam önöket. Tamara Knight vagyok, Mr. Drevin személyi asszisztense.
Alex megnézte magának, ahogy kezet ráztak. Tamara Knight huszonöt éves volt, habár
fiatalabbnak látszott. Nem sokkal volt magasabb nála, világosbarna haját hátrakötötte, kék
szeme igen vonzón csillogott. Alex úgy érezte, az uniformis-szerű kosztüm meg a
kifényesített cipő nem illik hozzá. És jobb szerette volna, ha a lány legalább kicsit mosolyog.
Nem úgy tűnt, mintha nagyon örülne a találkozásnak.
- Mr. Drevin még nem tudott elszabadulni a sajtótájékoztatóról - magyarázta, ahogy átvezette
őket a hotel elő-
csarnokán. Körülöttük üvegliftek jártak fel-le némán, láthatatlan kábeleken. A márványpadlón
japán üzletemberek egy csoportja sietett keresztül. - Azt üzeni, benézhetnek, ha akarnak. Vagy
megvárhatják a magánlakosztályában.
- Szép kis summa lehet itt egy lakosztály - dörmögte Jack.
- Mr. Drevinnnek nem kerül semmibe - mosolygott rá hidegen Tamara Knight. - Az övé a
hotel.
- Nézzünk be a sajtótájékoztatóra - javasolta Alex. -Ahogy óhajtják. Az Arkangyalról
beszél. Biztos
vagyok benne, hogy roppant érdekesnek fogják találni. A lány felvezette őket egy széles
lépcsőn, majd végig egy folyosón egy dupla füstüveg ajtóig. A bejáratot két nagydarab,
öltönyös férfi vigyázta.
- Hátul surranunk be - suttogta Tamara. - Csak üljenek le.
Azzal biccentett, mire a két férfi kinyitotta az ajtót.
Belépve Alex egy tágas, impozáns teremben találta magát, melynek hatalmas ablakai a
folyóra néztek. Legalább száz újságíró ült odabent, egy emelvényre állított hosszú asztallal
szemben. Az asztal mögötti falon az ARKANGYAL szó állt kétméteres acélbetűkkel, s mel­
lette a földgolyóról készült űrfelvételek. Az asztalnál hárman ültek. Az egyik a tudományos és
fejlesztési miniszter. A másik is köztisztviselőféle lehetett, de Alex nem ismerte fel. A középső
pedig Nyikolaj Drevin.
Alex első benyomása az volt róla, hogy abszolút átlagos ember. Ha szembejönne az utcán,
bankárnak vagy könyvelőnek nézné. Drevin komoly arcú, negyvenes férfi volt, a szeme
szürke, valaha szőke haja mára majdnem teljesen megőszült. Állán és nyakán pörsenések,
mintha borotválkozás közben megvágta volna magát. Ruhája - öltöny, legombolt gallérú ing,
selyem nyakkendő -vadonatújnak és drágának tűnt, mégsem sokat segített a megjelenésén.
Mesterkélten állt rajta, mint egy próbababán a kirakatban. Egyik csuklóján aranyóra. Másik
kezén platinagyűrű.
Drevin szinte eltörpült ebben a környezetben, kisebb volt a mellette ülő két férfinál. Amikor
Alex belépett, éppen a miniszter válaszolt egy kérdésre, Drevin meg idegesen tekergette ujján
a gyűrűt. Tamara egy székre mutatott, Alex leült. A miniszter befejezte, s a harmadik férfi az
asztalnál körülnézett, van-e újabb kérdés.
Az egyik újságíró jelentkezett:
- Ha jól értem, az Arkangyal építése két hónapos késésben van, ráadásul háromszázmillió
dollárral túllépték a keretet. Azt szeretném kérdezni Mr. Drevintől, hogy megbánta-e már,
hogy belefogott.
-Téved - felelte azonnal Drevin. Akcentusa jóval erő-sebb volt a fiáénál, ezt már ennyiből is
érezni lehetett. Lassan beszélt, minden szót hangsúlyozva. - Az Arkangyal nem
háromszázmillió dollárral, hanem ennyi fonttal lépte túl a keretet. Ne feledjék, ez angol
projekt. - A tömegen halk nevetés hullámzott végig. - Számítottunk nehézségekre - vont vállat
Drevin. - Ez a huszonegyedik század legambiciózusabb vállalkozása. Egy igazi, működő hotel
az űrben! Hogy megbántam-e? Természetesen nem. Az űrturizmus kezdetéről beszélünk, a mi
nemzedékünk legnagyobb kalandjáról. Száz év múlva nem csak hogy lehetséges lesz a galaxis
pereméig repülni, de ráadásul olcsó is! Egy nap unokáink talán a Holdon járnak majd. És
mindenki emlékezni fog rá, hogy az egész az Arkangyallal kezdődött.
Újabb kéz lendült a magasba:
- Hogy van a fia? Nem aggasztja, hogy a felsült emberrablók még szabadlábon vannak?
Jack oldalba bökte Alexet. Jókor érkeztek.
-Általában nem beszélek a családomról - kezdte Drevin -, úgyhogy csak annyit mondok: ezek
az emberek, a Harmadik Erő, azt állítják, hogy a környezetért har-
colnak. Igaz, hogy a Flamingó Bay sziget vadvilágát megzavarta az első rakéták felbocsátása,
és ezt nagyon bánom. De ezeket az embereket mélységesen lenézem. Pénzt akartak kizsarolni
tőlem. Közönséges bűnözők, és biztos vagyok benne, hogy az angol vagy európai rendőrség
hamarosan bíróság elé állítja őket.
- így is lesz - értett egyet a miniszter.
- Még egy kérdésre maradt időnk - mondta a harmadik férfi.
Egy szakállas férfi emelte fel nikotintól sárga ujját az első sorban.
- Nekem van egy kérdésem. Fülembejutott, miszerint az Egyesült Államok kormánya Mr.
Drevin körül vizsgálódik bizonyos pénzügyi szabálytalanságok ügyében. Igaz ez?
- Mr. Drevin nem azért van itt, hogy a személyes ügyeiről beszéljen - felelte a köztisztviselő, a
miniszter pedig egyetértőn bólintott.
- Semmi gond - szólt közbe Drevin. Láthatóan nem bánta a kérdést, s az újságíró szemébe
nézve válaszolt. -Üzletember vagyok. Elég sikeres üzletember, talán egyetért. - Erre jó
néhányan elmosolyodtak. Mindenki tökéletesen tisztában volt vele, hogy a világ egyik
leggazdagabb embere beszél velük. -Való igaz, hogy a CIA vizsgálódik. Az lenne a meglepő,
ha nem tennék. Ez a munkájuk. Csakhogy - tárta szét a kezét - nincs takargatnivalóm.
Mindenben készségesen együttműködöm velük. - Rövid szünetet tartott. - Elképzelhető, hogy
találnak kisebb szabálytalanságokat. Múlt héten például üzleti ebéden voltam, és elfelejtettem
eltenni a számlát. Ha ezért megbüntetnek, maguk fogják elsőnek megtudni.
Az újságírók ezúttal hangos nevetésben törtek ki, páran még meg is tapsolták. A szakállas
férfi elpirult, s beletemetkezett a noteszébe. A többiek felálltak és elindultak kifelé. A
sajtótájékoztató véget ért.
- Ragyogó szónok -jegyezte meg Tamara Knight lelkesen. Kivezette Jacket és Alexet az ajtón,
amin bejöttek, keresztül az előcsarnokon, az egyik üveglifthez. A liftben elővett egy kulcsot,
ugyanis az épületnek huszonöt emelete volt, de a lift csak ezzel a kulccsal ment fel a legfel­
sőre, ahol a lakosztály volt.
Az ajtó becsukódott, és sebesen emelkedni kezdtek. Alex gyomra meglódult a látványtól,
ahogy az előcsarnok elmaradt alattuk. Húsz emelet magasban a lift aknába futott, elzárva a
kilátást. Pár másodperc múlva a lift megállt, az ajtó kinyílt.
Megérkeztek.
Hatalmas szobában voltak, melynek ablakai a St. Katherine-dokkra néztek, a messze lent
horgonyzó jachtokra és motorcsónakokra. A közeli Tower Bridge valószerűtlennek tűnt a
délutáni napsütésben, gyerekjátéknak. Alex körülnézett a szobában. Egyszerűen, de költséget
nem kímélve rendezték be. A világos parkettán három perzsaszőnyeg. Modern bútorok. Egyik
oldalt ebédlőasztal tucatnyi bőrszékkel. Egy fekete Bechstein versenyzongora mellett kis
folyosó vezetett egy csukott ajtóhoz. A szoba közepén a padlót kissé besüllyesztették, itt
három hatalmas kanapé meg egy üveg kávézóasztal állt, ez utóbbira már odakészítették a
szendvicseket és teasüteményeket.
- Nem semmi! - füttyentett Jack.
- Mr. Drevin itt száll meg, amikor Londonban van. -Tamara Knight kimutatott az ablakon. -
Látják ott balról a harmadik hajót? A Krím csillaga. Az is Mr. Dreviné.
Jacknek a lélegzete is elakadt. A kivilágított fehér hajó akkora volt, mint egy kisebb
óceánjáró. -Járt már a fedélzeten? - kérdezte.
- Természetesen nem - felelte az asszisztens. - A munkakörömbe nem tartozik olyan feladat,
amely megkívánná, hogy Mr. Drevin magánhajójára lépjek.
Ekkor nyílt a folyosó végén az ajtó, és Nyikolaj Drevin lépett be. Alex fején átfutott, hogy
ezek szerint van egy másik lift is. A férfi egyedül volt, keze összekulcsolva. Most is a gyűrűt
babrálta.
-Köszönöm, Miss Knight. Magunkra hagyhat.
-Igenis, Mr. Drevin.
- Intézkedett a szombattal kapcsolatban? -A dossziét az asztalra tettem, Mr. Drevin.
- Remek. Később megbeszéljük. Tamara Knight biccentett Alexnek.
- Örülök, hogy találkoztunk - mondta nem túl lelkesen, majd sarkon fordult, és visszament a
lifthez. Az ajtó becsukódott utána.
Nyikolaj Drevin most először látszott nyugodtnak. Odament Alexhez, két kezét a vállára tette.
Alex egy pillanatra megrémült, hogy meg akarja puszilni. Drevin azonban csak férfiasan
megölelte.
- Nagyon-nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Alex Rider. - Elengedte a fiút, és Jackhez
fordult. - Miss Starbright, örülök, hogy el tudott jönni. - Kezet rázott a lánnyal. - Köszönöm,
hogy eljöttek. Kérem, foglaljanak helyet. - Odavezette őket a szófákhoz. Fogta a teáskannát.
- Teát?
- Köszönjük.
Némán kitöltötte a teát, majd leült, és végigmérte két vendégét.
- El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, Alex
- szólalt meg végül -, de azért megpróbálom. Valószínűleg a fiam életét mentetted meg. De az
biztos, hogy szörnyű kínoktól óvtad meg. Az adósod vagyok.
- Hogy van Paul? - érdeklődött Alex. -Jól, köszönöm. Kérem, vegyenek.
Jack vett egy szendvicset, Alex azonban nem volt éhes. Kicsit kínosan érezte magát ilyen
közel Drevinhez. A férfi alig pár centivel volt magasabb nála, valahogy mégis
sugárzott belőle az erő. Alex már tapasztalta ezt más gazdag embereknél is, akikkel dolga
akadt. Meg sem szólaltak, de a pénzük, a bankszámlájukon csücsülő milliók ékesszólóan
beszéltek helyettük.
- Nekem kéne megkérdeznem, te hogy vagy, Alex - folytatta Drevin. - Úgy tudom, mellkasi
sérülésből lábadoztál éppen. Biciklibaleset, ugye?
- Igen. - Alex nem szeretett hazudni, de ebben a mesében egyeztek meg az MI6-tal.
- Alexet gyakran éri baleset - morogta Jack a szendvics mögül.
- Óriási szerencsém, hogy éppen a Paul melletti szobába kerültél - csóválta a fejét Drevin. -
Még mindig alig tudom elhinni, hogy azt tetted, amit tettél. De hadd térjek a lényegre.
Biztosan tudod, ki vagyok. Nem keresem a nyilvánosságot, de a lapok előszeretettel írnak
rólam, pláne, ha a csapatom veszít. Nagyon gazdag vagyok. Bármit szeretnél, Alex, én
megadhatom. Ezt nem dicsekvésből mondom. Komolyan gondolom. Nagy szolgálatot tettél
nekem, szeretném viszonozni.
Alex egy pillanatig gondolkodott.
- Semmire nincs szükségem, köszönöm. Örülök, hogy segíthettem a fiának, de csak úgy
megtörtént, nem várok érte jutalmat.
- Sejtettem, hogy ezt mondod majd - bólintott Drevin -, azonban nem fogadhatom el ezt a
választ. Úgyhogy lenne egy ajánlatom. - Megint hallgatott egy pillanatra. -Ma délelőtt
beszéltem az orvosoddal, dr. Haywarddal, és a nevedben kétmillió fontot ajándékoztam a St.
Dominic kórháznak egy új kardiológiai szárny építésére.
- Ez nagyon kedves magától. Ha nem rólam nevezik el, rendben van.
- Ne aggódj - mosolygott Drevin. - Dr. Hayward szerint egy-két hétig még nem mehetsz
vissza az iskolába. Az ajánlatom: maradj addig velem, légy a vendégem. Boldo-
gan látlak vendégül, amíg fel nem épülsz. Van orvosi személyzetem, jó kezekben lennél, ha
netán komplikációk lépnének fel. S ami még fontosabb, a szakácsom első osztályú. Mindent
megkapsz, amit csak akarsz. Miss Starbrightot is szívesen látom. -Hát nem is tudom... -
habozott Alex.
- Kérlek, Alex! - vágott közbe Drevin. - Van valami, amiről még nem szóltam. A fiam, Paul.
Majdnem egyidős veled, és mesélte, hogy párszor beszéltetek is a kórházban. Tudom, hogy
örülne a társaságodnak. Paul nemigen találkozik korabeli fiúkkal, ami az én hibám. Féltem.
Mindig fennáll az esély, hogy valaki rajta keresztül próbál meg a közelembe férkőzni. A St.
Dominicben történtek ezt alá is támasztják. Találkozott veled, kedvel téged, és jót tenne neki,
ha egy darabig lenne valaki a közelében. Nagy szívességet tennél vele.
Elhallgatott. Alex érezte, hogy a férfi szürke szeme vizsgálja.
- Két hét olyan luxuséletet ajánlok, amilyenben még bizonyára nem volt részed. Itt kezdenénk
Angliában. Hétvégéig maradnom kell, üzleti ügy, és ami még fontosabb, a Chelsea-vel
játszunk szombaton, amit nem mulaszthatok el. Aztán New Yorkba repülök. Van ott egy
lakásom, és vár egy újabb üzleti ügy. Érted már? Paul állandóan egymaga van.
Letette a csészéjét és előrehajolt. Habár a hangja nem változott, Alex érezte az energiáját és
izgatottságát.
- És egy hét múlva lesz valami, amit látnod kell. Újabb rakétát lövünk fel a szigetről. Láttál
már olyat? Felejthetetlen élmény. Ha az időjárás engedi, szerda reggel, helyi idő szerint
kilenckor. Egy megfigyelő egységet visz fel az Arkangyalra. Három évig tartott az építése, de
ez lesz az Arkangyal szíve: a kommunikációs központ, olyan ablak a világra, amilyen nincs
még egy. Természetesen Paul is ott lesz, és szeretném, ha te is látnád. A szigeten is van
házam, a tengerpart pedig csodálatos. A kilövés után addig maradsz, ameddig csak kedved
tartja.
Alex nem szólt semmit. Nagyon szeretett volna menni. Még sosem látott rakétakilövést, s ez
olyan kalandnak hangzott, amit végre tényleg élvezhetne anélkül, hogy valaki megpróbálná
megölni. Mégis...
Drevin látta, hogy habozik.
-Biztos dr. Hayward is egyetértene, hogy egy kis karib-tengeri napsütés csak jót tesz neked -
győzködte. -Ne mondj nemet. Meg kell mondanom, én már döntöttem, és az a fajta ember
vagyok, aki megszokta, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy ő akarja.
Alex Jackre nézett. Még mindig nem döntött, és valami zavarta, csak maga sem tudta, mi.
Valami, amit a férfi mondott. Valami nem stimmelt.
- Szerinted?
Jack szeme ragyogott. Láthatóan nagy benyomást tett rá Drevin, a lakás, no meg a Krím
csillaga.
- Szerintem remek ötlet. Pontosan erre van szükséged: pár hét napozás. És Mr. Drevin
biztosan gondoskodik rólad.
- Szavamat adom - mondta a férfi.
-Rendben, köszönöm - bólintott Alex. Elvett egy szendvicset. - De jobb, ha tudja: én Chelsea-
drukker vagyok.
- Semmi gond - mosolygott Drevin. - Senki sem tökéletes. Küldök érted egy kocsit, mondjuk,
holnapután? Elhoznak Vigyázóházba, így hívják a házamat Oxford-shire-ben. Paul már ott
van. Fel is hívom, és elújságolom neki, hogy jössz. - Az órájára pillantott. - És most bocsánat,
de mennem kell. Találkozóm van a Bank of England-ben.
- Ott van a bankszámlája? - kérdezte Jack.
- Ott is. - Drevin felállt és Alexre nézve így szólt. - Ha végeztetek, Miss Knight majd kikísér
és elrendezi a
hazautat. Még egyszer köszönöm, Alex. Tudom, hogy nem fogod megbánni.
Megint megcsavarta a gyűrűjét. Alex már észrevette, hogy a keze állandóan babrál valamivel.
Drevin távozott, amerről jött.
Sokáig hallgattak, majd Jack törte meg a csendet:
-Ejha!
-Flamingó Bay... - mormolta Alex.
- Pontosan, amit az orvos előírt, Alex. - A lány vett még egy szendvicset. - Nem is jöhetett
volna jobbkor ez az ajánlat.
-Aha.
Alexnek azonban nem tetszett itt valami. Mi nem hagyja nyugodni?
Megvan.
Paul Drevin célpont. Ezt mondta az apja. Állandóan veszélyben van.
Akkor viszont miért volt egymaga a kórházban? Négyen akarták elrabolni. Tudták, hogy ott
van. Mégsem állt ott egyetlen őr sem.
Fényűző élet
- Isten hozott Vigyázóházban! - köszöntötte Paul Drevin. Alex kiszállt a luxusautóból, ami
idehozta, és körülnézett. Látott már gazdagságot. Egyszer beépített ügynökként egy
iparmágnás fiát kellett eljátszania, és felkészülésül egy hetet töltött egy birtokon Lancashire-
ben. Az azonban ennek a helynek a közelébe se szagolhatott.
Egy vidéki úton haladtak, harminc kilométerre Oxfordtól északra. A Drevin-birtokból Alex
először egy szép, de nem kirívó kapusbódét látott meg. Már ekkor felfigyelt a magas falakra,
a sűrű erdőre, meg a fák közt diszkréten pásztázó kamerákra. A behajtó másfél kilométer
hosszú is lehetett, és az erdőből egy füves térségre futott ki, amit olyan tökéletesen nyírtak,
hogy szinte el sem lehetett hinni, hogy a fű valódi. Egyik oldalt egy tavat látott, rajta egy
móló mellett két jet-skit és egy vitorlást. A másik oldalon egy versenypálya lelátókkal. Egy
kifutón négy olyan gyönyörű ló legelt, amilyet Alex még életében nem látott. Tűzött a nap,
mintha visszatért volna a nyár.
És ott volt Vigyázóház: nem is ház volt, hanem egy tizenhatodik századi kastély vizesárokkal,
oromzattal, tornyokkal és egy kápolnával. Szürke kőből épült, a falán sötétzöld borostyán
futott. Alexnek a lélegzete is elakadt, ahogy áthajtottak a felvonóhídon. A kastélyt mintha egy
mesekönyvből emelték volna át. Miért éppen ide építették? És miért nem hallott még róla
sosem?
Hirtelen azt kívánta, bárcsak Jack Starbright is eljött volna.
Amikor a Waterfront Hotelból hazafelé vitte őket a taxi, nyugtalannak látszott, a gondolataiba
merült, és csak később, otthon bökte ki, mi a baj:
- Nagyon szeretnék veled tartani, Alex, és látni a rakétakilövést. De nem mehetek. Majdnem
tíz éve nem láttam a szüleimet, haza kell mennem Washingtonba. Jövő héten lesz a házassági
évfordulójuk, ami kapóra jön nekem egy kis vakációhoz. Biztonságban leszel, és gondoskodni
fognak rólad. Meg ott lesz Paul Drevin is. Ő korodbeli, nemigen lesz rám szükséged.
Úgyhogy te csak menj, érezd jól magad. És ne kerülj bajba. Pihenj, lábadozz, ahogy az orvos
mondta.
Nyikolaj Drevin egyenruhás sofőrt küldött Alexért, aki ezúttal valóban egy Rolls-Royce-szal
érkezett. A világoskék, lehúzható tetejű Corniche könnyedén suhant végig Londonon, majd
ráfordultak az M40-es autópályára. A 6,75 literes, V8 motor olyan hangtalanul repítette őket,
mintha az utakat csakis ennek az autócsodának építették volna. Most, ahogy kiszállt, és az
autó eltűnt a ház mögött, Paul Drevin jött elé.
Amikor Alex utoljára látta, pizsamát és köntöst viselt; most farmert és trikót. Sokkal
egészségesebbnek nézett ki, mint a kórházban - de nem csak erről volt szó. Magabiztosság
sugárzott belőle. Ez az ő otthona, s egy nap majd az egész birodalmat ő örökli. Alex
emlékeztette magát, hogy ez a fiú tulajdonképp már most multimilliomos. Elképzelte, ahogy a
srác heti zsebpénzét páncélozott pénzszállító hozza. Hirtelen elbizonytalanodott, jó ötlet volt-
e eljönni.
- Csendes hely - jegyezte meg, ahogy a főbejárat felé ballagtak, s csak a kavics csikorgása
hallatszott a lábuk alatt.
- Apám hozatta ide a kastélyt. Eredetileg valahol Skóciában állt, de már teljesen romos volt.
Megvette, lebon-
tatta, ideszállíttatta és újra összerakatta. Gyere, megmutatom a szobádat.
Alex követte a díszes kőpadlójú előcsarnokba, ahol faliszőnyegek lógtak, és egy akkora
kandalló állt, hogy egy busz is megfordulhatott volna benne. Káprázatos lépcső vezetett az
emeletre, a falakon festmények: Picasso, Warhol, Hockney és Lucián Freud. Nyikolaj Drevin
láthatóan odavolt a modern művészetért.
-Eszméletlen, amit a kórházban műveltél! - áradozott Paul. - Tényleg miattam csináltad?
-Csak így alakult...
- Ha azok engem rabolnak el, levágták volna az ujjamat! - Paul megborzongott. Alex fején
átsuhant a kérdés, vajon honnét tud erről. A Hornchurch-tornyoknál történtek pontos részleteit
nem közölték a lapok. Na persze, egy Drevin fajsúlyú férfinak még a legtitkosabb információ
sem hozzáférhetetlen. - Majdnem megöltek miattam. Nem is tudom, mit mondjak.
- Nem kell mondanod semmit.
- Örülök, hogy eljöttél.
-Apádnak nehéz nemet mondani - vont vállat Alex.
- Na ja. - Felértek a lépcsőn. Paul inhalálót vett elő, a szájába vette, és kétszer megnyomta. -
Asztmás vagyok -magyarázta.
- Pech.
-Erre. - Elindultak egy folyosón, melyen mindkét oldalt díszes ajtók sorakoztak. - Harminc
hálószobánk van - mesélte Paul. - Nem tudom, minek. Még egyszer sem voltak tele. Az
enyém mellettit kapod. Ha bármi kell, csak telefonálj. Olyan, mint a hotel, csak nem kell
fizetni.
Nyitott ajtóhoz értek, beléptek. A szoba ablakai a tóra néztek. A sofőr másfelé jöhetett fel,
mert Alex bőröndje már az ágyon hevert. Minden nagyon modern volt: plazmatévé a falon,
amott DVD-játszó, videó és PlayStation, a telefonon tucatnyi gomb a különböző
szolgáltatásokhoz,
több polcnyi könyv - láthatóan mind új -, a fürdőszobában zuhany és jacuzzi. Drevin luxust
ígért, és be is tartotta a szavát.
- Mit szeretnél csinálni? - kérdezte Paul. -Mit csináljunk?
- Lovagolhatunk, ha akarod. Van két medencénk, egy külső és egy belső. Később filmet is
nézhetünk, saját mozink van, és apa megszerzi az összes új bemutatót. Teniszezhetünk,
golfozhatunk, lőhetünk agyaggalambra. Ott a tó, jet-skizhetünk, vitorlázhatunk,
horgászhatunk vagy bármi. De gondolom, először körbe kéne, hogy vezesselek. Arra rámegy
a nap, este meg apával vacsorázunk. De ahogy akarod.
Alex nem is tudta, mit mondjon.
- Nekem nyolc.
- Akkor megmutatom a házat, aztán bringával körbetekerünk. Úgy nyolcvan hektár. Éhes
vagy?
-Nem.
-Akkor menjünk.
- Oké. - Alex igyekezett lelkesnek tűnni, de nem sikerült, és Paul megérezte.
- Biztos nagyon fura neked ez az egész - mondta. -Nem is ismersz, talán nem is kedvelsz.
Nem sokan kedvelnek. Gazdag, elkényeztetett kölyöknek tartanak, és ha egyáltalán eljönnek,
csak azért, mert ingyen ehetnek-ihat-nak. Apám azért hívott meg, hogy megköszönje, amit a
kórházban tettél. De nem csak erről van szó. Abban bízik, hogy összebarátkozunk, mert ez az
egyetlen, amit nem vehet meg nekem. A barátságot. De megértem, ha fogod a cuccodat és
elhúzol. Néha legszívesebben én is ezt csinálnám.
Alex elgondolkodott.
- Nem, örülök, hogy itt vagyok. Az iskolába még nem mehetek vissza, pár hétig még
pihennem kéne, és hát
nincs hová mennem. Szóval, ha apád multimilliomosként akar kezelni, nekem megfelel.
- Okés. - Paulon látszott a megkönnyebbülés. - Vasárnap New Yorkba megyünk, az klassz
lesz. Aztán meg a szigetre, Flamingó Bayre. Sárkányszörföztél már?
Alex a fejét rázta.
-Majd megtanítalak. Az Atlanti-óceánnak azon a részén óriási hullámok vannak - mesélte Paul
élénken, és Alexnek így mindjárt szimpatikusabb lett. - Kezdjük a mozinál, aztán megyünk
lefelé...
Két órával később még mindig nem értek a végére. Alex el sem tudott képzelni ekkora
gazdagságot. A felső tízezer átlagvagyona ehhez képest nulla. Talán maroknyi ember lehet a
világon, akinek annyi a pénze, mint Nyikolaj Drevinnek. Minden, de minden volt itt, a
középkori páncélruhától a két Poláris MSX jet-skiig kint a tavon. Paulról is megtudott ezt-azt.
Egyke, a szülei hatéves korában elváltak, az anyja most Amerikában él. Évente egyszer-
kétszer látja, de a szülei nem beszélnek egymással. Kiskorában Paul rendes iskolába járt, ám
aztán túl sok gondot okoztak a biztonsági kérdések, így most magántanárok oktatják. A ház
egyik részét iskolává alakították. Alex látta azt is, és szomorúnak találta. Voltak könyvek és
tábla, asztal és számítógép, de sehol egy diák, egy kis kiabálás, élet.
Ötkor felment a szobájába, szundikált egy órát, majd lezuhanyozott és felöltözött a
vacsorához. Már látta a pompás ebédlőt a csillárokkal meg az antik tölgyfaasztallal, aminél
húszan is elfértek, de elég ridegnek találta, így megkönnyebbülten tudta meg, hogy a konyha
melletti üvegházban esznek. Szép helyiség volt: márványoszlopok, olasz csempe,
terrakottaedényekben egzotikus növények. Nyikolaj Drevin már várta.
- Gyere csak, Alex, foglalj helyet.
Drevin bort ivott. Farmert és pamutvászon dzsekit viselt, ami nagyon nem illett hozzá. Túl
öregnek tűnt az efféle viselethez. Ő öltönyre született.
- Kérsz egy kis bort? Esetleg sört?
- Csak vizet - felelte Alex.
- Oroszországban a gyerekek már kiskoruktól ihatnak alkoholt.
Nyílt az ajtó, és egy fiatal nő lépett be az első fogással: sárgadinnye volt és sonka. Alexnek
sejtelme sem volt, hányan dolgozhatnak a házban; a személyzet ügyesen láthatatlan maradt,
csak akkor bukkantak fel, ha szükség volt rájuk. Alex kortyolt egy kis vizet. Megjött Paul is,
szó nélkül ült le. A cseléd kiment, magukra maradtak.
- Paul körbevezetett már? - érdeklődött Drevin. -Igen. Hatalmas ez a hely.
-Akkor vettem, amikor először jöttem Angliába. Vigyázóház eredetileg egy tizenhatodik
századi udvarház volt Skóciában. Állítólag I. Erzsébet királynő egyszer ott szállt meg, és a
színháztermében látta Shakespeare Vízkereszt című darabját. Nekem azonban nem tetszett az
épület. Túl sötétnek találtam, és túl kicsinek. Csak tizenegy szoba volt benne.
- Mi történt vele?
- Szörnyű baleset - sóhajtott Drevin. - Leégett. Ez a kastély annak a hamvaiból emelkedett,
pontosabban én hozattam ide. Az okozott ugyan egy kis pluszmunkát, hogy Skóciában állt, de
szerencsére ezt is megoldottam. Kitaláltátok már, hogy mit csináltok holnap?
- Gondoltam, járunk egyet - mondta Paul.
Drevin ránézett, s Alex látta, hogy megvillan valami a férfi szürke szemében. Nem volt biztos
benne, de mintha szánalom lett volna.
- Ennél izgalmasabbat is ki tudsz te találni. Miért nem lovagoltok? Vagy ott vannak a
mountain bike-ok. Ja per-
sze, mindketten lábadoztok. Ráadásul te, Alex, éppen egy biciklis balesetből.
- Igen. - Drevin talán kételkedik a mesében? - ötlött fel Alexben. - Keresztülestem a
kormányon, rá egy kerítésre.
-Jó gyorsan mehettél.
-Amíg a kerítés meg nem állított.
-Akkor a biciklizés nem a legjobb ötlet. - Drevin elgondolkodott. Ujjai most is a gyűrűvel
babráltak, de az arca semmit nem árult el. Olyan ember volt, aki megtartja magának a titkait. -
Mondok valamit. Holnap délelőtt van egy telefontárgyalásom. Folyamatosan kapcsolatban
kell lennem az embereimmel, a NASA-val és persze az angol kormánnyal. De délután mit
szólnál egy versenyhez?
- Lovon?
- Gokarttal. Talán láttad a pályát. Paulnak csináltattam, de nem nagyon használja.
- De igen - erősködött Paul. - Csak nem olyan érdekes, ha nincs kivel versenyezni.
Drevin rá se hederített:
- Biztos izgalmasnak találnád, Alex. Te meg én. Na, mit szólsz?
"Jó-
Nem nagyon tetszett neki az ötlet, de volt valami nyomaték a kérésben. Mint amikor Drevin
meghívta ide. Igazából nem hagyott neki választást.
-És hogy még izgalmasabbá tegyük, mi lenne, ha fogadnánk? Ha megversz, adok ezer fontot.
- Nem kell az ezer font. - Nem a pénz zavarta, csak nem akaródzott neki elfogadni ettől az
embertől.
-Akkor felajánlom jótékony célra a nevedben. De ne aggódj. Semmi esélyed ellenem. Paul
lesz a bíró. Mondjuk, kettőkor?
- Rendben.
Drevin fogta a kését-villáját, és nekiállt enni. Alex észrevette, hogy Paul hozzá sem nyúlt az
ételhez. Érezni lehetett, hogy az apa és fia közt szakadék tátong; ez nyilvánvaló volt minden
szóban, minden együtt töltött pillanatban. Újra azt kérdezte magától, mit keres ő itt, és tényleg
jó ötlet volt-e eljönni.
Két órával később egymaga bandukolt vissza a szobájába. Nyikolaj Drevin kiment a kertbe
szivarozni, Paul pedig közölte, hogy fáradt és lefekszik.
A földszinti főfolyosón haladt. A végén volt egy teljesen felszerelt edzőterem meg egy nagy,
fedett medence, s egy pillanatra kísértést érzett, hogy ússzon egyet lefekvés előtt. Beleugrani
a langyos vízbe, lemosni az első itt töltött napnak még az emlékét is. Szívesen felhívta volna
Jacket. Mostanra már megérkezett Amerikába. Alex még mindig sajnálta, hogy a lány nem
tartott vele. Az is megfordult a fejében, nem hagyta-e cserben Jacket. Talán el kellett volna
kísérnie Washingtonba.
Drevin dolgozószobájának kétszárnyú ajtaja elé ért. Korábban Paul mutatta meg, be azonban
nem mentek. Alex ösztönösen megtorpant és szétnézett. A folyosó mindkét irányban üresen
nyúlt el, a fekete-fehér csempéktől olyan volt, mint egy hatalmas sakktábla. Lenyomta a
kilincset. Az ajtó kinyílt. Alex át sem gondolta, mit csinál, csak felkattintotta a villanyt, és
belépett.
A hatalmas dolgozószobát egy félhold alakú, üveg és acél íróasztal uralta. A parkettát óriási
perzsaszőnyegek fedték, évekig szőhették őket. Az íróasztal mögött üvegajtó vezetett ki a
gyepre. Alex négy telefont számolt össze az asztalon, két számítógépet, nyomtatót, több rakás
papírt és órákat, melyek a világ különböző tájainak aktuális idejét mutatták.
Ha abban reménykedett, hogy ez a szoba majd kicsivel többet elárul vendéglátójáról, hát
csalódnia kellett.
Nyikolaj Drevin roppant gazdag és hatalmas volt, de ezt Alex az irdatlan íróasztal és a drága
felszerelések nélkül is tudta. A falakon fényképek lógtak, odament, hogy jobban megnézze
őket. Na, ez mindjárt más. Az első parányi repedés a férfi vértezeten: hiúság. A fal hírességek
galériája volt.
A fényképeken Drevin popsztárok és színészek oldalán volt látható, luxushotelekben tartott
fényes partikon. Arca ugyan ott sem árult el sokat, de Alex annyit azért látott, hogy örül, hogy
ott lehet. Drevin és Tom Cruise, Drevin és Júlia Roberts, Drevin amint Steven Spielberggel
beszélget. Drevin a Whitehallban a nyájasan mosolygó miniszterelnökkel, és Washingtonban
az amerikai elnökkel. Amott az orosz elnökkel ráz kezet; s Alex meglepve fedezte fel, hogy a
képen ott van az önelégülten mosolygó Borisz Kirijenkó is. Vele ő is találkozott, amikor a
Csontváz-szigeten raboskodott.
Drevin audiencián a pápánál. Nelson Mandela oldalán Fokvárosban. Voltak újságokból
kivágott cikkek és képek is, s a főcímek nagy kövér betűkkel meséltek élete történetéről:
DREVIN ANGLIÁBA KÖLTÖZIK
DREVIN GAZDAGABB A KIRÁLYNŐNÉL IS
DREVIN 50 MILLIÓ FONTOS HÁZAT ÉPÍT RDSHIRE BEN
DREVIN MEGVESZI A STRATFORD EAST FUTBALLCSAPATOT
Ez utóbbi főcím alatt a képen Adam Wrighttal volt látható, a csatárral; ő volt az első nagy
játékos, akit megvett a csapatba. Alex tovább nézte a cikkeket:
DREVIN BEJELENTI AZ ARKANGYAL-TERVET
DREVIN MEGVÁSÁROLJA A WATERFRONT HOTELT
DREVIN BEVESZI A LONDONI INGATLAN PIACOT
Neszt hallott maga mögül: Nyikolaj Drevin lépett be az üvegajtón a terasz felől. Kezében még
ott volt a szivar. Kíváncsian nézett a fiúra:
-Alex? Mit keresel te itt?
A hangjában azonban nem volt harag, legfeljebb némi értetlenség.
- Elnézést. - Alex azt se tudta, mit mondjon. Engedély nélkül lépett be ide. Igaz, az ajtó nem
volt bezárva. - A szobámba indultam, de itt még nem jártam, és bekukkantottam.
- Ez a dolgozószobám. Nem szeretem, ha bárki bejön ide.
-Elnézést. Csak benéztem, de aztán megláttam a képeket - bökött az egyikre Alex. - Maga
találkozott a Királynővel!
- Ami azt illeti, nem is egyszer. De állandóan a lovakról beszél. Elég unalmas.
-És Nelson Mandelával.
-Ó, igen. Remek ember. Kaptam tőle egy dedikált könyvet is.
Elhallgattak, csend és gyanakvás lebegett közöttük.
- Hát akkor megyek - szólalt meg Alex.
- Visszatalálsz?
- Igen, köszönöm - mosolygott Alex. - Jó éjszakát! -Jó éjszakát!
Alex kicsit kába volt. Bal karja sajgott. Olyan közömbösen távozott, ahogy csak bírt, és meg
sem állt a másodikon lévő szobájáig, majd lezöttyent az ágyra. Pontosan tudta, mit látott, csak
még nem értette.
Az utolsó újságkivágáson, amit még jutott ideje megnézni, Drevin foszforeszkáló kabátot és
védősisakot viselt, és London egyik elhagyatott részén állt. Alex azonnal felismerte a
környéket, még a zászló sem kellett hozzá, ami ott virított a háttérben a névvel:
Hornchurch-tornyok.
Az épület, ami leégett. A képet csupán napokkal azelőtt készíthették, hogy ő majdnem
meghalt ott.
Ez most vagy elképesztő egybeesés, vagy Kaspar meg az emberei - a magát Harmadik Erőnek
nevező csoport -szándékosan vitték abba a toronyházba, amit Drevin megvásárolt. Azt hitték,
ő Paul Drevin. Egymillió fontos váltságdíjat akartak kérni érte. Akkor miért vitték abba a
toronyházba, ami az „apjáé"?
Alex pizsamára vetkőzött és ágyba bújt, de nem bírt elaludni. Azt hitte, két hét luxusélet vár
rá. Biztonságban lesz, és minden óhaját lesik, ahogy Jack mondta. Kezdett neki derengeni,
hogy alighanem mindketten alaposan tévedtek.
A rövidebb út
Az épület a SoHóban állt, Manhattan déli végén egy vegyesbolt és egy parkolóház között;
tipikus New York-i utca, raktárakból átalakított méregdrága lakásokkal, melyeknek ablaka
mellett ott a kötelező fém tűzlétra, és butikokkal, amelyeknek nem volt szükségük reklámra. A
városnak ezen a részén nincsenek felhőkarcolók. A SoHo büszke a falusias légkörére,
miközben az itteni lakbérekre a városi fizetés sem elég. A környék nagyon nyugalmas. Az
emberek kutyát sétáltatnak, szendvicset rágcsálnak az őszi napsütésben. Forgalom alig van,
könnyen meg lehet feledkezni az alig húsz sarokra északra uralkodó zajról és káoszról.
A Creative Ideas Animation galéria tökéletesen passzolt ide. Simpson-család és Futurama
matricákat, eredeti Disney és DreamWorks rajzokat árultak. A pici kirakatba nem sok mindent
tettek ki. A többi galériától eltérően az ajtaja zárva volt, az érdeklődőnek be kellett csengetni.
Ennek ellenére néha-néha betévedtek emberek az utcáról, ám csak annyit tudtak meg, hogy a
pult mögött ülő lány nem ért semmihez, az árak nevetségesek, a kínálat pedig siralmas. A
galéria fennállásának húsz éve alatt soha senki nem vett itt semmit.
Ami pontosan megfelelt a Creative Ideas Animation személyzetének, akiket fikarcnyit sem
érdekelt a művészet. Egyszerűen kellett nekik egy bázis New Yorkban, és a SoHóra esett a
választásuk. Ez a hely tökéletesen megfelelt a céljaiknak. Senkit nem érdekelt, ki jár ki-be.
Nem mintha számított volna: a szomszéd garázs is az övék volt, azt használták titkos bejárat
gyanánt.
Aznap este hatkor öt férfi és két nő ült egy tárgyalóasztalnál egy meglepően tágas, jó fekvésű
szobában, a galéria fölötti emeleten. Az asztal kerete krómból volt, a lapja fényes üveg. A
székek is krómból készültek, fekete bőrülőkével. A két oldalfalon a világ időzónáit mutató
órák sorakoztak. A harmadikat hatalmas plazmaképernyő fedte. A negyedik oldalon ablak
volt, mely az utca túloldalán álló étteremre nézett, de csak belülről volt átlátszó, az étteremből
nem láthattak be.
A szobában ülők egyforma sötét öltönyt és ropogós fehér inget viseltek. Hatan fiatalok és
fittek voltak, mintha egyenesen az egyetemről érkeztek volna. A hetedik, aki az asztalfőn ült,
már gyűröttebbnek tűnt. Hatvanéves fekete férfi volt: beesett szem, őszes haj és bajusz, és
végtelen fáradtság.
Éppen az egyik fiatalember beszélt:
-Jelentenem kell egy angliai fejleményt. Talán nem fontos, de mint önök is tudják, hat napja
Nyikolaj Drevin a környezetvédő Harmadik Erő csoport célpontjává vált. El akarták rabolni a
fiát, hogy váltságdíjat követeljenek érte, de tévedésből egy másik fiút vittek el. A jelek szerint
ez a fiú szándékosan keveredett bele. Ő maga raboltatta el magát. El tudják ezt hinni? -
Köhintett. - Hogy ez után mi történt, még nem világos, de a fiú valahogy megszökött, Drevin
pedig hálája jeléül befogadta a családjába. Most úton van ide. Drevinnel és annak fiával
Flamingó Bayre tartanak.
-Van annak a fiúnak neve is? - kérdezte valaki.
- Alex Rider - szólalt meg az öregember. - Nézzenek ebbe bele. - Egy címke nélküli mappa
hevert előtte; most előrehajolt, kinyitotta, és kivett egy fényképet. A mellette ülőnek adta. -
Ezt éjjel kaptam. Erről a fiúról beszélünk. A nő mellette a gyámja. Szülei nincsenek.
A négy férfi és a két nő egymás után megnézték a fényképet. Egy rejtett kamera készítette
talajközelből; Alex Rider és Jack Starbright látszott rajta, amint belépnek a Waterfront
Hotelbe.
- Az a tény, hogy Alex Rider belekeveredett ebbe, mindent megváltoztat -jelentette ki az öreg.
- Meglep, hogy Drevin nem nyomoztatta le. Talán ez az első és legnagyobb hiba, amit
életében elkövetett.
- Nem értem - rázta a fejét az egyik nő. - Ki ez az Alex Rider?
-Nem közönséges fiú. És hadd figyelmeztessem önöket, hogy amit most mondok, nem juthat
ki ebből a szobából. Szigorúan titkos információ, ám a jelek szerint szorult helyzetben
vagyunk. - Rövid szünetet tartott. - Alex az MI6 Különleges Operációs Részlegének az
ügynöke.
Hitetlenkedő moraj támadt az asztal körül.
- De, uram, ez őrültség - méltatlankodott a nő. - Nem lehet idősebb tizenöt évesnél.
-Tizennégy. És tökéletesen igaza van. Csak az MI6 rukkolhat elő ilyen képtelen ötlettel. De
bejött. Ha a briteknek van halálos fegyverük, hát az Alex Rider.
-Akkor hogyhogy összeszűrte a levet Drevinnel? - tette fel a kérdést a másik nő.
Az öreg elmosolyodott, mintha olyasmit tudna, amit a többiek nem. Pedig ő is csak kezdte
kapizsgálni.
- Talán véletlen volt, talán nem - mormolta. Mindenesetre ez már egy másik játszma. Alex
Rider találkozott Kasparral. Járt a Harmadik Erő központjában. És most ott van Drevin
mellett.
-Maga szerint segíthet nekünk?
- Segíteni fog, akár akarja, akár nem. - A férfi a fényképre nézett, s tekintete megkeményedett.
- Ha Alex Rider idejön New Yorkba, találkozni akarok vele, érthető? Ez minden másnál
fontosabb. Minden eszközt engedélyezek. Hozzák ide nekem azt a fiút.
Jó négyezer ötszáz kilométerre, a Vigyázóházban Alex éppen a második teniszmeccset fejezte
be Paul Drevinnel. Meglepetésére tönkre lett verve.
Paul ragyogóan játszott. Ha akarja, minden adogatása fogadhatatlan lett volna. De még így is,
hogy Paul szándékosan lassabban játszott, ő pedig mindent beleadott, így is kikapott három
hatra, majd négy hatra. Alex még boldoganjátszott volna, de Paul a fejét rázta, és lerogyott a
fűbe egy üveg vízzel. Alexnek feltűnt, hogy megint elővette az inhalálót is. A menet végén
már alig kapott levegőt.
- Hivatásos is lehetnél - ült le mellé. - Menne versenyen is?
- Két szettet bírok - rázta a fejét Paul -, aztán a tüdőm megadja magát.
- Mióta van asztmád?
- Amióta az eszemet tudom. Szerencsére nem erős, csak néha beüt, és akkor annyi. Apámat
nagyon bosszantja.
- Nem tehetsz róla.
- Ő nem így gondolja. - Az órájára pillantott. - Már a pályán lesz. Gyere, elkísérlek.
Az ütőket otthagyták, s együtt elindultak a gyepen. Egy férfi zötyögött el mellettük egy
traktoron, s biccentett nekik. Alexnek feltűnt, hogy a személyzet tagjai nem szólnak Paulhoz.
Talán meg van nekik tiltva?
- Te is versenyzel?
-Talán később. Ha csak ketten lennénk, az más, de apa... - Paul elhallgatott, mintha volna
valami, amit nem szívesen mond ki. - Apa nagyon komolyan veszi.
- Milyen gyorsan mennek ezek a gokartok?
- Százhatvannal. - Látta, hogy Alex szeme elkerekedik. - Azt hitted, játékok? Pár hónapja itt
járt apám néhány üzletfele. Az egyik felborult és átpördült a gokarttal. Láttam én is. Legalább
hatszor-hétszer. Szerencséjére volt rajta sisak, különben belehalt volna.
- Nagyon megsérült?
-Eltörte a kulcscsontját meg a csuklóját. Az arcát is megvágta. Látnod kellett volna a gokartot!
Tropára ment -
ingatta a fejét Paul. - Légy nagyon óvatos, Alex. Apám nem szeret veszíteni.
- Nem hinném, hogy sok esélyem lenne ellene.
- Ha elfogadod a tanácsomat, nem is próbálkozol. Volt egy kérdés, amit Alex már órák óta
szeretett volna
feltenni, s most úgy érezte, elérkezett a pillanat.
- Miért vele élsz, és nem az anyukáddal?
- Ő akarta.
-A szüleid tényleg utálják egymást?
- Apa sose beszél anyáról. És anya is méregbe jön, ha apáról kérdezem. - Paul sóhajtott. - És a
te szüleid?
- Nekem nincsenek. Meghaltak kiskoromban. -Sajnálom. - Csendben ballagtak tovább. -
Bárcsak
lenne egy testvérem - tört ki Paulból hirtelen. - Ez a legrosszabb: folyton egyedül lenni;
- Nem mehetsz iskolába?
-Egy darabig jártam, de túl sok volt vele a gond. Mindigjött velem egy testőr, apa
ragaszkodott hozzá, hát persze hogy kilógtam a sorból. Aztán úgy döntött, egyszerűbb, ha
itthon taníttat. - Paul vállat vont. - Sokszor jár a fejemben, hogy ha majd tizenhat leszek,
elmegyek innét. Apa nem rossz ember, de nagyon szeretném a saját életemet élni.
Átértek a gyepen a pályához: egy kilométer hosszú, ovális aszfaltcsík, ötven nézőt befogadó
lelátó és hat gokart egy kis karámban. Nyikolaj Drevin már itt volt, épp az egyik gokart
motorját ellenőrizte. Két szerelő volt még jelen, más senki. Ez a verseny nem közönség előtt
zajlik.
- Sok szerencsét - súgta neki Paul.
- Á, Alex! - nézett fel közeledtükre Drevin. - Vezettél már ilyet?
- Párszor - felelte Alex. Járt a londoni King's Cross fedett pályáján. - De azok nem voltak
ilyen erősek.
92
-Ezek a legjobbak. Külön nekem készítették őket. Krómváz és Rotax Formula E motor: 125
köbcenti, elektromos indító, vízhűtés. A kormány melletti gombot kell nyomni - mutatta. -
Remélem, bírod a sebességet. Három egész nyolctized másodperc alatt gyorsulnak nulláról
kilencvenre. Gyorsabban, mint a Ferrari.
- Hány kört megyünk?
- Legyen három? Ha te futsz be elsőnek, ezer fonttal lesz gazdagabb az a jótékonysági
szervezet, amelyiket akarod. - Drevin felkapott két sisakot, az egyiket Alexnek nyújtotta. -
Remélem, ez a méreted.
Alex sisakja kék volt, Dreviné fekete.
Alex felhúzta a sajátját, s megszorította álla alatt a pántot. A sisakon volt egy lehúzható
ellenző, s párna védte a nyakat meg a fej két oldalát.
- Ez az utolsó esélyed, Alex - figyelmeztette Drevin. - Ha félsz, most még kiszállhatsz.
Alex megvizsgálta a gokartot. Tulajdonképpen egy csupasz fémváz volt, amin vezetékek és
csövek futottak, középre egy műanyag ülőkét helyeztek, hátulra pedig két üzemanyagtartályt.
Ültében öt centire lesz a földtől. És még valami hiányzott a járgányról, mármint a padlón
kívül: a szerkezetet minden oldalról körbefogó ütköző. Most már értette, miről beszélt Paul.
Ez a gépek halálosak. A pálya szélét szalmabálák szegélyezték, ám ha elveszti uralmát a gép
fölött, nagyon könnyen felborulhat, mint az a férfi, akiről Paul beszélt. Ráadásul ha a motor
menet közben véletlenül hozzáér az aszfalthoz, szikrát csiholhat, ami meg felrobbanthatja a
tankot.
Drevin a válaszát várta, közömbös arccal fogta a sisakját, egyik ujja divatos farmerja zsebébe
akasztva. Alexet elfogta a méreg. Akkor is versenyezni fog, és megveri a férfit.
- Nem félek - mondta.
-Helyes. Teszünk két bemelegítő kört. Az első és utolsó kört Paul jelzi a zászlóval.
Alex végignézett a pályán. Éles kanyarok közt két egyenes szakasz, ahol fel lehet gyorsítani.
A pálya egyik fele meredeken emelkedett (fémlábak tartották), s hidat alkotott a pálya másik
része fölött. Ott le kell lassítani, kalkulált Alex. Kábé hat méter magasan lesz annál a pontnál,
és noha a híd oldalát autógumikból rakott fal védte, nem is akart belegondolni, mi lenne, ha
nekimenne. A híd után egy hosszú alagút következett, a túlsó végén a cél.
Beült a gokartba, és indított. A motor éktelen zajjal kelt életre. Alex már most szörnyen
védtelennek érezte magát. A gépnek nem volt sem oldala, sem teteje. Behajlított térddel
kuporgott. Bekapcsolta a biztonsági övet. Hát most már túl késő visszakozni. Drevin már el is
indult. Alex kipróbálta a pedálokat: a bal a fék, a jobb a gáz. A gokart előreugrott, a motor alig
várta, hogy végigröpítse a pályán. Drevin már jó messze járt. Alex összeszorította a fogát, és
rátaposott a gázra.
3,8 másodperc alatt nulláról kilencvenre. Az első bemelegítő körben még nem is gyorsított fel
ennyire, de a motor ereje így is meglepte. Kilométeróra nem volt, s a talajhoz ilyen közel
lehetetlen volt megmondani, valójában milyen gyorsan megy. Hatvanra tippelt, habár sokkal
többnek érezte. A pálya elmosódott. Most a lelátó mellett suhant el. A szerelők abbahagyták,
amivel foglalatoskodtak, és őt figyelték. Kormányt markoló kezére összpontosított. Karja a
géppel együtt vibrált. Kanyarhoz ért, jobbra kapta a kormányt. Érezte, hogy a gumik
megcsúsznak, majdnem elvesztette uralmát a gokart fölött. Túlkormányozott, hát gyorsan
korrigált. A gokart az emelt részre ért. A híd felénél a pálya élesen balra kanyarodott. Alex
elkapta a kormányt, a fekete gumifal milliméterekre suhant el tőle. Kis híja volt. Már
megbánta, hogy elfogadta ezt az abszurd kihívást. Most engedték ki a kórházból. Ilyen
sebességnél egyetlen apró hiba, és mehet egyenesen vissza.
Befejezte az első bemelegítő kört, megkezdte a másodikat. Drevint nem látta. Talán leszaladt
a pályáról? Ekkor az orosz dübörögve utolérte. Arcát elfedte a fekete sisak. Két teljes kört
megtett, míg ő csak másfelet. Egyenlőtlen verseny lesz, hacsak bele nem ad mindent. Mit is
mondott Paul, milyen gyorsan tudnak menni a gokartok? Százhatvannal? Őrület!
Ekkor meglátta Pault, a lelátón állt, kezében a kockás zászlóval. Drevin lelassított, bevárta
Alexet. Kezdődjék a verseny. Alex magában azt számolgatta, mik lehetnek az optimális ívek a
legnehezebb kanyarokban. Közben eszébe jutott, hogy van egy nagy előnye Drevinnel
szemben: sokkal könnyebb. Ez a sebesség tekintetében fontos lehet.
De nem maradt idő töprengeni. A zászló lecsapott. Elindultak.
Hatvan kilométer per óra... hetven... nyolcvan. Az elmosódott aszfalt fölött centikkel ülő Alex
tövig nyomta a gázpedált, és érezte maga alatt a robbanékony erőt. Egykettőre utolérte
Drevint. Kanyar következett. Drevin fordult belül, a kis íven, Alex kívül, ám ahogy beértek az
alagútba, hirtelen elöl találta magát. Igaza volt: a súlya döntő különbség. Most már csak meg
kell őriznie a vezető helyet két körön át, és győz.
Éppen megkezdte a második kört, amikor megrázkódott a gokartja. Először azt hitte, a motor
rendetlenkedik. Aztán megismétlődött, még erősebben. Hátralökődött az ülésben, érezte, hogy
a nyaka megreccsen. A gumik megcsúsztak, alig bírta tartani a gokartot. Harmadik ütés.
Ekkora sebességnél ez olyan érzés volt, mintha pöröly találta volna telibe. Hátrakapta a fejét,
és egyből megértette, mi folyik. Drevin lökdöste hátulról. Nem utolérni próbálja, hanem
feldönteni. Százzal száguldanak egy csupasz fémvázon, ami semmi védelmet nem kínál.
Drevin mindkettőjüket meg akarja ölni?
Alex fékezett, Drevin pedig azonnal elsüvített mellette a pálya emelt szakasza felé. Alex
követte, keresve a rést, hol
kerülhetné ki, a férfi azonban ide-oda szlalomozott, nem akart neki teret hagyni. Lerobogtak a
lejtőn, rá az egyenesre, majd bele az alagútba. A ragyogó napsütés után nagyon sötétnek tűnt.
Alex gyorsított, odaért Drevin mellé. A férfi megrántotta a kormányt, és nekiment Alexnek.
A világ meglódult. Szikrák záporoztak, ahogy fém mart a fémbe. Az alagút falai közt
suhantak. Alex elkeseredetten igyekezett megőrizni uralmát a gép fölött, és ahogy a két gokart
kirobbant a fénybe, lemaradt. Újra Drevin vezetett.
Szeme sarkából Alex látta, hogy Paul a zászlóval a harmadik, befejező kört jelzi. Mintha csak
másodpercek teltek volna el - és Drevin már zsebében tudhatja a győzelmet. Alex arra
gondolt, annyiban hagyja. Mit számít, ki nyer? Végül is ez Drevin játéka. Ő itt csak vendég.
Udvariasabb lenne veszíteni.
A lelke mélyén azonban valami lázadozott az ötlet ellen. Rátaposott a gázra. Megint utolérte
ellenfelét. A két gokart egymás mellett száguldott, utolszor hajtottak felfelé a rámpán. Alex
látta, hogy Drevin átnéz, és megrántja a kormányt. Azonnal megértette, mit akar a férfi: neki­
lökni a gumifalnak, le a mélybe! Egy szörnyű pillanatra Alex látta magát, ahogy lebucskázik a
gokarttal a mélybe. Látta, ahogy tótágast áll a világ, hallotta az aszfaltot karis-toló fém
recsegését. Drevin akár meg is ölné, hogy nyerjen? Elég, parancsolt magára. Ez hülyeség.
Csak fantáziál.
Drevin újra nekiment. Na, elég! Nem fogja hagyni az orosz milliárdost nyerni. Finoman
rálépett a fékre, mintha elismerné a vereségét. Drevin elhúzott, befordult a kanyarban. Akkor
Alex gyorsított, de nem fordította el a kormányt. Egyenesen a gumiabroncsokból épített védő­
falnak ment. Szemből találta el. Felkiáltott, ahogy gokartostul kilökődött a levegőbe. Egy
kurta pillanatig repült a levegőben. Körülötte fekete gumik repkedtek, akár gigantikus érmék.
Aztán zuhant, száguldott feléje az aszfalt. Csontropogtató csattanással ért le, belepréselődött
az
ülésbe. A kormány ki akart szakadni a markából, de ő nem engedte el. A gokart valami csoda
folytán ment tovább. Körös-körül autógumik ugráltak, vad kormánymozdulatokkal kerülgette
őket. De megcsinálta. Levágta a sarkot, tíz méterrel Drevin elé került.
Előtte az alagút ásított. Besüvített a sötétbe, majd ki a túloldalon, át a célvonalon. Rátaposott a
fékre. Csak túl erősen. A gokart megpördült, majd megállt. A motor lefulladt. De a verseny
véget ért.
Alex nyert.
Pár másodperc múlva Drevin húzott oda mellé. Letépte a sisakját. Erősen izzadt, haja a fejére
tapadt. Magán kívül volt.
- Csaltál! Kihagytad a pálya egy részét.
- Meglökött - védekezett Alex. - Nem az én hibám.
- Megismételjük!
- Nem, köszönöm. - Alex levette a sisakját, élvezte a szelet az arcán. - Nagyon jó volt, de elég.
Kiszállt a gokartból. A szerelők a közelben vártak, de nem tudták, oda merjenek-e jönni.
Megérkezett Paul a zászlóval:
- El se hiszem! Döbbenetes volt, Alex! Meg is halhattál volna!
- Az eredmény érvénytelen - mondta Drevin. - Nem vesztettem!
- Hát, nem is nyert - morogta Alex.
Paul csak állt mellettük, és egyikről a másikra nézett. Drevin egy pillanatig töprengett, majd
megrázta a fejét: -Döntetlen - dörmögte, azzal otthagyta őket.
-Már látom, hogy tényleg nem szeret veszíteni -mondta Alex.
Paul komolyan nézett rá.
- Légy nagyon óvatos, Alex. Ne akard, hogy az ellenséged legyen - és apja után szaladt.
Alex ott maradt egymaga.
Büntető
Szombatra a verseny el lett felejtve. Nyikolaj Drevin jó hangulatban várta, hogy kihozzák
egyik Rolls-Rollyce-át - ezúttal egy ezüst Fantomot - a főbejárat elé. Fontos nap volt ez a
számára. A húszmillió fontért vett Stratford East focicsapat játszik a Chelsea-vel, s noha épp
az előző héten kaptak ki három nullára a Newcastle-től, Drevin igencsak bizakodott.
- Te mindig Chelsea-drukker voltál? - kérdezte Alex-től, ahogy kiléptek a házból.
-Igen. - Ami igaz is volt. Alig húsz percre lakott a Stamford Bridge stadiontól, gyakorta járt
oda a nagybátyjával meccsre.
-Az a klub lényegében csődben volt, amikor Román Abramovics megvette - mondta
elgondolkodva Drevin. -Párszor találkoztam vele Moszkvában, de nemigen jöttünk ki
egymással. Remélem, ma mindkettőtöknek csalódást okozok.
Alex nem felelt. Drevin beszédmódja azt sugallta, részéről a meccs már eldőlt. Megérkezett a
Rolls-Royce, beültek.
Paul nem tartott velük. Éjjel asztmás rohama volt, s az orvosa, aki a birtokon ügyelt
huszonnégy órán át, pihenéstjavasolt, így aztán Alex kettesben üldögélt Drevinnel, ahogy az
autópályán London felé haladtak.
- Szóval nincsenek szüleid - szólalt meg váratlanul Drevin.
- Nincsenek. Meghaltak még kiskoromban.
- Sajnálom. Baleset?
- Repülőgép-szerencsétlenség. - Alex már könnyedén füllentett; ezt a hazugságot még az MI6
találta ki neki.
- Nincsenek rokonaid sem?
- Nincsenek. Csak Jack. Ő gondoskodik rólam.
- Ez nagyon szokatlan. De amennyire látom, te amúgy is szokatlan fiú vagy. Érdekes lehet, ha
valakinek ilyen fia van. - Drevin kinézett az ablakon. - Hogy jöttök ki Paullal?
-Jól.
- Kedvel téged. - Drevin megint elfordult, nem nézett Alex szemébe. - Bárcsak kicsit is
hasonlítana rád. Olyan... céltalan.
- Talán boldogabb lenne egy rendes iskolában -jegyezte meg Alex.
-Azt nem lehet.
- Komolyan hiszi, hogy veszélyben van?
- A fiam - jelentette ki Drevin, de minden érzelem nélkül. Ezzel összefoglalta, mit jelent
számára Paul. Ennyi. Halovány mosolyt erőltetett az ajkára. - De elég ebből. A csapatom
mindjárt megveri a tiédet. Ma csak ez számít.
Egy órával később ráfordultak a Fulham Roadra, s onnét kezdve csigalépésben haladhattak a
meccsre érkező ezrek között. A Chelsea-szurkolók kékben voltak, a Stratford East-iek vörös-
feketében. Alex örült, hogy a Rolls-Royce ablakai nem átlátszók. Százszor jött már a
Stamford Bridge-re gyalog, és imádta az érzést, hogy tartozik valahová, hogy részévé válik a
tömegnek, amelyik esőben-hó-ban is reménykedve törtet előre, hogy nyerni lássa a csapatát.
Ez így túl kényelmes, túl elszigetelt volt. Szégyellte volna, ha bárki is látja az arcát.
Befordultak a Chelsea Village néven ismert részre, a hotelek, éttermek és fittnesklubok
zónájába, s a szurkolókat elhagyva egy keskeny átjárón hajtottak át, a nyugati
tribün felé. Az autó egy forgóajtó előtt állt meg, mely fölött ezüst betűkkel az állt:
MILLENIUM RECEPCIÓ. Kiszálltak.
Drevin London felé közeledve egyre feszültebb lett. Szeme és szája résnyire szűkült, ideges,
rángó mozdulatokkal babrált a gyűrűjével.
- Itt van Miss Knight - mondta, és Alex meglátta Tamara Knightot, a túlságosan is hatékony
titkárnőt, akivel a Waterfront Hotelban már találkozott. Most is elegáns kabátot és blúzt viselt,
noha meccsre jött, de Alex észrevette, hogy a csapatra való utalásként piros-fekete fülbevalót
vett.
-Jó napot, Mr. Drevin. Alex - bólintott. - Az ebédet a harmadikon szolgálják fel. Itt vannak a
belépők - nyújtott át nekik két, biztonsági pecséttel ellátott TELJES BELÉPŐ+A-t.
- Mit jelent az „A"? - kérdezte Alex.
- Gondolom azt, hogy át lehet menni vele az alagúton, mármint a játékoskijárón - felelte
Tamara közömbösen. -Sőt a pályán kívül lényegében bárhová. - Drevinhez fordult. - Sok
szerencsét.
-Köszönöm, Miss Knight.
Ahová beléptek, egy igen menő egészségcentrum előcsarnoka is lehetett volna: sötét fa
íróasztal, csempézett padló, széles folyosó két hatalmas lifttel. Egy egyenruhás biztonsági őr
meg egy recepciós tartotta őket szemmel, míg Tamara hívta a liftet. Szó nélkül mentek fel a
harmadikra.
Alex tudatában volt, hogy „szent földre" lép. Idejárnak az elnökök, igazgatók, menedzserek és
szponzorok. Normális esetben a közelébe sem jöhetne.
Ennek ellenére kínosan érezte magát. Drevin talán megfeledkezett a gokartversenyről, ő
azonban nem. Minél többet tudott meg a férfiról, annál kevésbé tetszett neki. Csodálatos
ember, mondta róla Crawley. No de az
MI6 ugyanezt mondta annak idején Damian Crayről is. Alex annyit tudott, hogy Drevin nem
tud veszíteni, s emiatt baljós érzései voltak a meccsel kapcsolatban.
- Hogy érzed magad Mr. Drevinnél? - kérdezte tőle hirtelen Tamara.
-Jól.
- Remélem, nem keveredsz bajba.
Üzenni akart ezzel valamit? Alex belenézett a vonzó, kék szemekbe, de azok semmit nem
árultak el.
Nyílt a lift ajtaja, kiléptek egy szép, lambériás folyosóra, majd be egy ebédlőbe, melynek
egyik oldalán büféasztal állt. Pincérnők jártak körbe pezsgővel. A komplexum többi részétől
eltérően ez a helyiség régimódi volt: kazettás mennyezet, díszes füstüveg ablakok. Ha nincs
két nagyképernyős tévé is a falon, akár tizenkilencedik századi is lehetett volna.
Drevin elvett egy pohár pezsgőt, és helyet foglalt az egyik asztalnál, ahol öten-hatan ültek,
köztük a Stratford East elnöke meg pár focistafeleség. Úgy ötvenen lehettek a teremben. Alex
ráismert két színészre, éppen a Chelsea elnökével beszélgettek, aki Drevintől eltérően kínosan
feszengett. Egy pincér egy pohár limonádét kínált Alex-nek, aki most azt kortyolgatva
tekingetett körül.
Valahogy Tamara Knight mellé keveredett.
-Maga is szurkoló? - kérdezte a lánytól.
- Nem - felelte az unott arccal. - Sosem értettem, az angolok miért vannak annyira oda a
fociért. Természetesen szeretném, ha Mr. Drevin csapata nyerne, de amúgy nem igazán izgat.
Alex ezen felhúzta magát. Tamara modellnek vagy színésznek nézett ki, de a jelek szerint
eltökélte, hogy hidegvérű üzletasszonynak mutatkozik.
- Hogy került Mr. Drevin mellé?
- Egy ügynökség ajánlott be.
- Szereti?
-Természetesen. Mr. Drevin nagyon érdekes ember.
Többet nem volt hajlandó elárulni, s láthatóan megkönnyebbült, amikor nyílt az ajtó, és egy
fiatal nő jött be nagy léptekkel. Szőke haj, lebarnult bőr, gyöngy nyakék, tökéletes fogak;
Alex azonnal felismerte. A nő állandó szereplője volt a bulvárújságoknak meg a tévéknek.
Cayenne Jamesnek hívták, annak idején modell és színésznő volt, majd hozzáment Adam
Wrighthoz, az ország egyik leghíresebb csatárához, a nemzeti válogatott tagjához. Wright is
belekerült a lapokba, amikor Drevin huszonötmillió fontért megvette a Manchaster Unitedtől.
Most a Stratford East kapitánya volt, így aztán Alex nem lepődött meg, hogy a nő eljött
megnézni a férjét.
Alex nézte, ahogy odamegy Drevinhez és puszit ad neki, de csak a levegőbe, majd leül és
elvesz egy pohár pezsgőt. A teremben mindenki halkabbra vette a hangját, amikor belépett,
így Alex hallotta a beszélgetés elejét.
- Hogy vagy, Niki? - kérdezte hangosan, kislányosan Drevintől. - Bocsi, hogy késtem, csak
beugrottam a Harrodsba.
-A férjeddel?
- Isten őrizz! - kuncogott a nő. -Adam a nagy meccsre összpontosít. Sose jön velem vásárolni
meccs előtt...
Újabb ételeket szolgáltak fel. Alex egyre kínosabban érezte magát. Sajnálta, hogy Paul nem
jött el. Fél kettő múlt. Bárcsak kezdődne már a meccs.
Fél óra múlva végre el is kezdődött. A füstüveg ajtókat kinyitották, és mindenki kiment. Alex
is velük tartott. Egy hatalmas lelátón találta magát, pontosan a játékoskijáró fölött. Abban a
pillanatban elfelejtette Drevint, a Vigyázóházat, a gokartozást meg mindent. A stadion varázsa
már a kezdőrúgás előtt hatalmába kerítette.
A Stamford Bridge negyvenkétezer néző befogadására alkalmas, s ezen a gyönyörű, meleg
napon minden hely elkelt. A hangszórókból zene harsogott, s összekeveredett
a nézők jókedvű kántálásával. Alex nézte, ahogy hullámoznak előtte a lejjebb ülők. Az AlO-es
ülés lesz az övé, pontosan középen. Rendőrök sehol. A Chelsea-nek megvoltak a maga
rendezői, de nem úgy nézett ki, hogy bárki bajt akarna keverni.
Az előbukkanó csapatokat hatalmas üdvrivalgás fogadta. Két sorban érkeztek, minden játékos
mellett egy kisgyerek. Aztán következett a bíró meg a két partjelző.
- Mellettem ülsz - mondta Alexnek Tamara.
Alex úgy ült le, hogy történjék bármi, élvezni fogja az elkövetkező másfél órát.
Sajnos azonban a kezdőrúgás pillanatától nyilvánvaló volt, hogy kemény, barátságtalan játék
várható. Tíz perc telt el, és az egyik Chelsea-játékost olyan durván szerelték, hogy a Stratford
East azonnal kapott egy sárga lapot. Amit még számos követett. A mérkőzés első felében a
Chelsea irányított, és ha a Stratford East védői nem dolgoznak olyan keményen, meg is
szerezték volna a vezetést. Aztán fél óra múlva a Chelsea jobbszélsője megkaparintotta a
labdát, tökéletesen beívelte a tizenhatoson belülre, és már csak be kellett bólintani. A tömeg
őrjöngött, a hangszórók bömböltek. Egy null a hazaiaknak. Aztán öt percre rá a Chelsea
kapitánya kicselezett két védőt, és erőből bebikázta a labdát a hálóba.
A Stratford East kétgólos hátránnyal ment az öltözőbe.
Odafent a szünetben ismét italokat szolgáltak fel. Alex gondosan kerülte Drevint. Még jól
emlékezett, hogyan viselkedett a gokartverseny után. Ez pedig ezerszer megalázóbb volt. A
meccset az egész országban közvetítik. Drevin egy vagyont költött a csapatára, ráadásul az,
hogy pont a Chelsea áll győzelemre, amely szintén egy orosz tulajdonában van, csak tovább
rontotta a dolgot.
És Cayenne James sem segített.
- Rá se ránts, Niki - mondta nevetséges, magas hangján. - Még semmi nincs veszve. Adam
majd feltüzeli a fiúkat az öltözőben.
- Az is szép lenne tőle, ha végre labdához érne - felelte Drevin. Egy pohár pezsgő volt a
kezében, de mintha mérget szorongatott volna.
- Ma kicsit fáradtnak tűnt. Talán a második félidőre tartalékolt.
Aztán folytatódott a játék, de Adam Wright mintha ott sem lett volna. Alex nem is értette, az
edző miért nem cseréli le. Centerben játszott, de alig jutott a labdához, amikor meg igen, nem
került kapu közelbe. Alex is tudta, hogy a Stratford East kapitányát keményen támadta a sajtó.
Nem lett volna szabad otthagynia a Manchaster Unitedet, mondták. Több időt tölt ruha- meg
aftershave-reklá-mozással, mint focizással. Legutóbbi válogatott mérkőzésén pocsék volt, a
fél ország ellene fordult, talán ez befolyásolta most a játékát.
A következő gólt leginkább a szerencse lőtte. A Chelsea gólvonala előtt kavarodás támadt, s a
labda egy pillanatra szem elől veszett... majd egy stratford East-i játékos lába megtalálta. A
labda lepattant egy másik játékos combjáról, s centikkel kerülte el a Chelsea kapusának
kinyújtott ujjait. Nem szépségdíjas gól, de az állás kettő egy lett, és még maradt tizenöt perc.
Ez után azonban a Chelsea már nagyon nem akarta elveszteni a labdát. Alex keményen
drukkolt, hogy ki tudják húzni a sípszóig. Tudta, hogy ez hálátlanság tőle, hiszen Drevin
vendége, csakhogy a Chelsea jobb csapat, és ő egész életében a kékeknek szurkolt. Az érzéseit
megtartotta magának, s nagy nehezen ellenállt a kísértésnek, hogy hangosan biztassa a
csapatát.
Utolsó percek. A Chelsea már a zsebében tudhatta a győzelmet... amikor három perccel a
lefújás előtt egyenlítési lehetőség adódott: szabálytalanság a Chelsea tizen-
hatosán belül. Az egyik Stratford East-i játékos felbukott és a lábát szorongatta, s noha Alex
szerint színlelt, a bíró bevette. Harsant a sípszó. Sárga lap. A tömeg hitetlenkedve felmoraj
lott. A Stratford East javára azonban büntetőt ítéltek. A meccs utolsó lövése lesz.
Adam Wright lépett a labda mögé.
Nem hibázós típus. A válogatottban rengeteg büntetőt lőtt. Alex is látta, milyen ragyogóan
játszott a portugálok ellen a legutóbbi Európa Bajnokságon. Lélegzetelállító könnyedséggel
juttatta labdát a hálóba. Most is biztos így lesz.
Sajátos csend telepedett a stadionra. Az eddigi ricsaj után elképesztő volt, hogy
negyvenkétezer ember milyen csendben tud lenni. Alex a néggyel arrébb ülő Drevinre
pillantott. A férfi egész teste megfeszült, de ajkán mosolyféle játszott. Tudta, hogy a csapat
nem veszthet. A döntetlen is elég. A döntetlen nem megalázó.
Adam Wright letette a labdát a tizenegyes pontra.
Társai mögötte álldogáltak. A Chelsea kapusa a kezeit dörgölve, megrogyasztott térddel állt. A
pillanat az örökkévalóságig nyúlt. A tömeg a lélegzetét is visszatartotta.
Adam Wright végigsimított a haján. Ebben a szezonban hosszan hordta, szőke csíkokkal. A
bíró belefújt a sípba, egyetlenegyszer, röviden. Wright lustán nekifutott és elrúgta.
Alex hitetlenkedve nézte.
Valami nagyon nem sikerült. A kapus rossz felé vetődött, de mindegy is volt, mert a labda a
kapu közelébe se ment. Egy fűcsomó szakadt ki a földből, a labda meg elszállt, fel, legalább
másfél méterrel a léc fölé. Adam Wright látta, hogy mi történt, és Alex ebből a távolságból is
ki tudta venni szemében a döbbenetet. Aztán lassan felengedett a stadion dermedtsége. A
kapus felugrott és két kézzel a levegőbe bokszolt. A Stratford East játékosai
értetlenül álltak. A Chelsea-drukkerek őrjöngve örültek; a vendégszurkolók sokkosán ültek.
És Drevin? Szörnyen elsápadt. Két kezét összeszorította, szeme üres volt.
Pár székkel arrébb Cayenne James idegesen vihogott:
-Jajjaj!
Drevin ránézett, Alex pedig látta szemében a nem is palástolt utálatot.
És minden véget ért. A bíró már nem is várt a középkezdésre, lefújta a játékot, a két csapat
odament egymáshoz, kezet ráztak és mezt cseréltek. A kivetítőkön harsogó zene közepette
mutatták az eredményt. Kettő egy a Chelsea-nek. Megjelentek a rendezők, a tömeg pedig
szállingózni kezdett kifelé.
Drevin hirtelen nagyon magára maradt. Alex látta, hogy a nadrágzsebébe nyúl és előveszi a
mobilját. A gyorstárcsázó gombot nyomta meg, és csak pár szót mondott. Alex valamiért úgy
vélte, oroszul beszél, bár ebben a ricsajban különben sem hallott volna semmit. A férfi arca
színtelen volt. Bármit mondott is, nem valószínű, hogy a csapatának gratulált.
Drevin eltette a telefont és felállt. Mintha most vette volna észre Alexet.
- Sajnálom - motyogta Alex. Nem tudta, mi mást mondhatna.
- Nem ez volt az utolsó meccsünk - felelte Drevin rekedten. - Ha nem bánod, Alex, Miss
Knight fog hazakísérni. A sofőr kint vár. Nekem dolgom van.
Tamara bólintott:
-Természetesen, Mr. Drevin.
A férfi visszament az ebédlőbe. Alex még egyszer megnézte a stadiont, a hatalmas, ragyogó
zöld főtáblát, a távozó szurkolókat. Tudta, hogy soha többet nem fogja innét látni a Stamford
Bridge-et.
Ekkor valamin megakadt a szeme.
A nap csillant meg valamin a tömegben.
Nem, az lehetetlen...
Jobban odanézett, majd a terasz lépcsőjéhez sietett, hogy jobban belelásson a kavargó
tömegbe. Nagyon remélte, hogy csak a szeme káprázott.
De nem.
Ezüstagyar állt a pálya szélén. Alex döbbenten nézte. A férfi, akit kiütött a defibrillátorral, és
aki a toronyban vallatta, most itt van! Meccset nézett, mintha ez lenne a rendes szombat
délutáni időtöltése, nem pedig a gyerekrablás. Alex látta, ahogy valamit a zsebébe csúsztat, és
lassan elindult a déli tribün felé.
-Alex? - szólt oda Tamara.
Mit tegyen? Alex nem akart többé összeakadni a Harmadik Erővel. Elvileg pihennie kéne. De
nem hagyhatja, hogy a férfi csak úgy elmenjen.
Döntött. Sarkon fordult és elrohant Tamara mellett.
-A kocsinál találkozunk!
Azzal belökte az üvegajtót, berohant az ebédlőbe, és megkereste, merre jut le a
leggyorsabban.
Piros lap
A Harmadik Erő itt van a Stamford Bridge stadionban! Alex kirohant az épületből. Biztos volt
benne, hogy ezek nem a játék miatt jöttek. Drevint egyszer már megtámadták a fián keresztül.
Ezúttal talán a focicsapatot akarják felhasználni?
A pálya szélén megtorpant. A tömeg kifelé csörgedezett, akár lyukas vödörből a homok, de
még legalább tízezren bent voltak a stadionban. Talán hiba volt lejönni, innét nem biztos,
hogy ki tudja szúrni Ezüstagyart.
A gigantikus kijelzőkön épp azt mutatták, ahogy Adam Wrigthot a kihagyott büntetőről
kérdezik az újságírók. A Stratford East kapitányának kisfiús arca volt, tizenkilencnek is
mondhatta volna magát. Morcosnak tűnt:
- ...úgyhogy tényleg nem tudom, mi történt. Talán a labda kicsit elmozdult, mielőtt
megrúgtam. A tizenegyes pontnál kicsit puha volt a talaj. Nem tudom. Van ilyen néha.
Legközelebb...
Alex levette szemét a képernyőről, és akkor meglátta. Ezüst narancssárga Gore-Tex dzsekit
viselt. Talán azt hitte, esni fog. A lelátók és a pálya között széles sáv futott körbe, Alex látta,
ahogy Ezüstagyar kiválik a tömegből. Nem a kijárat, hanem egyenesen a déli lelátó felé
tartott. Alexnek először nyílt alkalma alaposabban megnézni. A húszas éveiben járhatott. Nem
angol, valószínűleg közel-keleti. A haja hosszú és koszos. Nem csak a fogaira kéne odafi­
gyelnie. Alex követte a játékoskijáró felé. Mit akar ott?
Ezüstagyar odaért, és eltűnt az alagútban. Alex gyorsabbra fogta a lépteit, és örült a nyakában
lógó belépőnek;
pár rendező rápillantott, de egyik sem állította meg. Ezek szerint Ezüstagyarnak is lehet
belépője. Ha igen, honnét szedte? Vagy hamisította?
Odaért a játékoskijáróhoz, melyet kék ülések tengere övezett, fölötte pedig az újságírók
boksza. Kilenc lépcső vezetett le egy régimódi drótkerítéshez. Normális esetben Alex bármit
megadott volna, hogy itt lehessen. Számtalanszor látta előbukkanni a csapatát innét, ahol most
állt. Lelki szemei előtt látta a nézők ezreit, szinte hallotta a játékosok megjelenését kísérő
tapsvihart. Ez valóban az oroszlán barlangja. Most azonban semmi izgalmat nem érzett.
Minden eltökéltsége dacára Alex tisztában volt vele, hogy éppen újra bajba keveri magát. A
jelek szerint a baj mindig a nyomában jár.
Egy modern, meglepően üres térségbe érkezett. A padlót szürke csempe borította, a
mennyezet pedig olyan alacsony volt, hogy az már nyomasztó. Ezüstagyarnak se híre, se
hamva. Fényes, ezüstös szemeteseket látott, meg egy padot, ahol a sérült játékost azonnal
elláthatták. A levegő hideg és steril volt, az erős légkondicionáló már annyiszor átszűrte.
Mindennek vadonatúj illata volt, amiről Alexnek eszébe jutott, hogy a Chelsea tulajdonosa
sok százezer fontot költött a hely kicsinosítására. Belökött egy ajtót, s a sajtószobában találta
magát, egy hosszúkás helyiségben, ahol húsz szék állt egy emelvénnyel szemben. Az
újságírók már távoztak. Két falat gondosan teleaggattak reklámokkal; ezek előtt kérdezgették
Adam Wrightot is alig pár perce.
Kiment, és megpróbált egy másik ajtót. Ahogy résnyire kinyitotta, hangokat hallott belülről.
Az egyik túlságosan is ismerősen csengett. Bekukucskált. Igen, Bomberdzseki volt bent.
Amikor utoljára látta, egy FP9-es pisztollyal lőtt rá egy lángoló épületben. Most háttal állt az
ajtónak, csípőre tett kézzel. Ezüstagyar és Pápaszem is vele voltak.
Egy negyedik férfit álltak körül, aki egy padon ült, dereka körül törülközővel.
Adam Wright. Ez volt a vendégcsapat öltözője. A résen át -jobban nem merte kinyitni az ajtót
- látta a kék párnás padokat, az öltözőszekrényeket, az üdítő-automatát, és a túloldalon az
ultramodern zuhanyzót meg a vécéket. A mennyezet itt is alacsony volt. Alex szinte érezte
felülről a lelátó nyomását.
A játékosok közül nem volt más jelen, csak Wright, a többiek biztos leléptek az interjú alatt,
és a lehető leggyorsabban eltűntek. Adam Wright felnézett a fölé tornyosuló emberekre.
Láthatóan meglepődött.
-Bocs, srácok, de zuhanyozni készültem. Az öltözőben általában nem fogadunk látogatókat.
-A Stratford East Szurkolói Klubot képviseljük -mondta Bomber. - Hoztunk valamit.
- Ajándékot - tette hozzá Pápaszem.
- Úgy van. Hogy megköszönjük mindazt, amit a csapatért tettél.
Bomberdzseki elővett a zsebéből egy műanyag dobozt, és átnyújtotta.
- Hát ez nagyon kedves - vette el Wright. - Ha nem bánjátok, majd később nyitom ki.
- Szeretnénk, ha most kinyitnád.
Alex csak pár méterre volt a Stratford East kapitányától, aki vele szemben ült. Nézte, ahogy a
férfi kinyitja a dobozt, és egy láncon függő aranymedált vesz ki belőle. Megfelelő ajándék
volt, Adam Wright több ékszert viselt, mint a legtöbb nő: fülbevalót, karkötőt és a hét minden
napján más nyakláncot. Csakhogy ennek az egésznek nem volt értelme. Ez a három férfi
gyilkos. Miért adnak ajándékot egy focistának, aki éppen elvesztett a csapatának egy
meccset?
- Nagyon szép - tartotta fel a medált Wright. Kerek volt, elöl egy alakot véstek rá: őt magát,
ahogy a hálóba
fejeli a labdát. - Klassz! Mondjátok meg a rajongóknak, hogy nagyon köszönöm.
- Nem veszed fel? - kérdezte Bomber. -Dehogynem! - Wright áthúzta fején a láncot.
A medál jól festett izmos mellkasán. - Nagyon könnyű. Miből van?
- Céziumból.
-Az ritka? - nézett értetlenül a focista.
-Az ám. Halálosan nehéz szerezni...
Valami megbökte Alex nyakát. Hátralépett, az öltöző ajtaja becsukódott, a beszélgetésből nem
hallott többet.
Van valami a pisztoly érintésében, ami semmi mással nem téveszthető össze. Nem a fém
hűvössége, hanem a halál suttogása miatt. Alex nagyon-nagyon lassan megfordult. Látta, hogy
a pisztolyt két, gézzel bepólyált kéz szorongatja. Úgy tűnt, hogy a kéz gazdája pár ujját
minimum eltörte. Ketyegő volt az, a St. Dominic kórház MRI-termében ártalmatlanná tett
férfi, de már nem hordta azt az órát. Biztos széttört, amikor nekirepült a gépnek. Alex
csodálkozott, hogy nem történt ugyanez a nyakával.
- Te! - kerekedett el Ketyegő szeme. Alex felemelte a kezét.
- Nem tudja, mennyi az idő?
Ketyegő pofát vágott. Láthatóan nem tudta, mit tegyen. Éppen be akart lépni az öltözőbe a
Harmadik Erő másik három tagjához. Alexszel azonban személyes elszámolni-valója is volt.
- Te meg én most csendben távozunk - döntött. - Te mész elől. A pisztoly ott lesz a hátadban.
Nem szólsz senkihez, nem állsz meg. Ha bármivel próbálkozol, bármivel, golyót röpítek a
gerincedbe, érted?
- Hová megyünk? -Egy furgonhoz. Indulás.
Alexnek nem volt választása. Látta a férfin, hogy komolyan gondolja. Kikíséri a stadionból,
és megint fogoly lesz.
Alex tudta, hogy ha beszáll a furgonba, halott. Bomber-dzseki és Ketyegő is fenik rá a
fogukat. Felnőttek, profi gyilkosok. Ő meg egy gyerek. Kétszer már túljárt az eszükön, s most
gondoskodni fognak róla, hogy megfizessen érte.
Ketyegő intett a pisztollyal, és Alex elindult egy folyosón, ami a játékoskijáróból ágazott el.
Megfigyelte, hogy a férfi ugyanolyan belépőt visel, mint az övé. Biztos hamisítvány. Senkit
nem látott, de még ha meg is jelenne egy rendező, nem tehetne semmit. Ha segítségért kiált,
Ketyegő lelövi és elszalad. Még mindig százak őgyelegnek a stadionban, könnyűszerrel
eltűnhet.
Alexnek eszébe jutott Adam Wright. Vajon mi folyhat az öltözőben? Most azonban végképp
semmit nem tehetett a focistáért. Maga miatt kellett aggódnia.
Elhagyták az épületet. Most a keleti lelátó volt mögöttük, előttük fal magaslott. Alex tudta,
hogy mögötte fut a vasút; a falat a zaj kizárására emelték. A sínek túloldalán egy temető van.
Akkor járt ott, amikor nagybátyját, Ian Ridert temették. Gondolkodnia kell. Ha nem csinál
valamit nagyon gyorsan, hamarosan csatlakozhat nagybátyjához.
Ketyegő jól megbökte a derekát a pisztollyal, szándékosan okozott fájdalmat. Két rendőr
álldogált a Fulham Roadra nyíló kapun kívül. A kapukon végtelen sorokban csörgedeztek ki a
nézők. A bárok, éttermek és hotelek nyitva voltak. Alex önkéntelenül megtorpant. El se tudta
hinni, hogy csak úgy átsétálnak mindezen.
Ketyegő megérezte a habozását.
- Most elindulunk. Ne felejtsd: a pisztoly nem látszik. Egy lövéssel elintézlek, ha kell, és
senki nem fogja tudni, honnét jött. Mire elterülsz a földön, én már eltűntem. Szóval ki a
kapun, át az úton. Ott majd mondom.
Alex elindult. A fal volt a balján. Befordult a sarkon, meglátta a jegyárusító bódékat és az
ajándékboltot.
A Stratford East-drukkerek már eltűntek, magukkal cipelve csalódottságukat, a Chelsea-sek
azonban nem siettek sehová. Enyhe este volt, barátok közt voltak, addig akarták ízlelni a
győzelmet, amíg csak lehet. Alex tudatában volt, hogy helyzete minden lépéssel romlik. Itt és
most még tehetne valamit. A két rendőr kellemesen fecsegett, nem is sejtették, hogy bármi
gond van. Még tucatnyi lehet belőlük a Fulham Roadon, ám amint maguk mögött hagyják a
tömeget, Alex tudta, semmi esélye. Ketyegő valami furgont említett. Ha annak az ajtaja
rázárul, neki vége.
Cselekednie kell, mielőtt késő. Hátra lesett a válla felett. Ketyegő óvatosan, kis távolságból
követte, kezét a kabátja alá dugva. Mintha külön mentek volna, ám Alex érezte, hogy a
fegyver ráirányul. Ha bármivel próbálkozik, Ketyegő a ruhán keresztül lő. Nem beszélhet,
nem fordulhat meg. Nincs más, egyenesen tovább.
Közeledtek a kapuhoz, mögötte a Fulham Road. Az egyik rendőr valakinek éppen
útbaigazítást adott. És a tömeg? Alex maga előtt, a kijárat mellett megpillantott egy vörös-
fekete valamit. Két Stratford East-szurkoló. Egyikük bőrfejű volt, szeme apró és vörös, az
arca meg pattanásos. A távozó Chelsea-drukkereket nézte mogorván, lerítt róla, hogy keresi a
bajt. Enyhén dülöngélt, biztos ivott is. Csakhogy túl sok volt a rendőr, nem mert csinálni
semmit, csak nézett csúnyán.
Alexék egyenesen arra tartottak, és ekkor a fiúnak támadt egy ötlete. Ketyegő minden
mozdulatát éberen lesi, az arcát viszont nem látja. És azt sem, mit mutat az ujjával.
A Stratford East-drukker viszont nagyon is.
Alex lelassított.
- Tovább - mordult rá Ketyegő.
Alex a bőrfejűt fixírozta. Valahol egyszer azt olvasta, ha sokáig bámulunk valakit, az megérzi.
Sokszor ki is pró-
bálta az iskolában unalmas órákon. Most erre a fickóra összpontosított minden erejével,
miközben a tömegben haladt előre.
A férfi felnézett. Nem telepátia volt, el se kerülhették volna egymást. Alex tizenöt méterre
lehetett, és egyre közeledett. Előtte erre-arra mentek az emberek - apák a fiaikkal,
szerelmespárok, kék szerelésbe öltözött Chelsea-drukkerek-, ám ő rájuk se hederített. Szemét
le nem vette a Stratford East-szurkolóról.
És a bőrfejű észrevette. Összehúzta a szemét.
Alex a mellkasa előtt tartotta a kezét. Szemét továbbra is a fickón tartva felemelte két ujját a
győzelem jeléül, majd felmutatta a középső ujját, és olyan agresszíven nézett a fickóra, ahogy
csak bírt. Az csak bámult. Alex megismételte az utolsó jelet. Szavak nélkül ennél jobban nem
lehet megsérteni valakit.
Be is jött. A Stratford East-drukker már részeg volt. Majdnem olyan undort érzett csapata
vereségén, mint maga Drevin, az utolsó másodpercekben elszúrt büntető pedig csak tovább
fokozta a dühét. És most itt van egy nagyképű kis taknyos, egy Chelsea-drukker, aki kigú­
nyolja! A francba a rendőrökkel. A francba a tömeggel. Ő aztán nem hagyja.
Dülöngélve megindult. Alexen áthullámzott az izgalom, hogy bejött a taktika. A mögötte
ballagó Ketyegő még mindig nem sejtette, mi következik. Alex tudta, hogy nagyon gyorsnak
kell lennie. A meglepetés erejét kell kihasználnia.
A Stratford Eastes elállta az útját.
-Valami gondod van, taknyos?
Alex hirtelen megállt, hiszen nem tehetett mást. Ketyegő nekiment hátulról.
- Azt kérdem, mi a gondod?
Alex nem felelt. Azt mondták, ne beszéljen. Ehelyett gúnyos pofát vágott az előtte álló férfira.
Ez is bejött. A drukker elkáromkodta magát és jobb öklével behúzott... volna, mert Alex
lebukott Az ököl elzúgott a feje fölött egyenesen Ketyegő torkának, aki közvetlen mögötte
állt. A pisztoly elsült. A golyó a drukker karját találta el, a férfi megpördült a lövés erejétől.
Pánik tört ki. Hirtelen mindenki sikoltozott és rohant, mert azt tudták, hogy valakit meglőttek,
csak azt nem, honnét jött a lövés. A két rendőr berontott a kapun. Mögöttük máris megjelent
egy harmadik, lovon. A ló nyihogva próbált utat törni a szétszóródó tömegben.
A Stratford-drukker közben lezöttyent a földre, és sebesült karját dajkálta. Alex sajnálta, de
nem volt ideje érzelgősködni. Abban a pillanatban, hogy elsült a fegyver, belevetette magát a
tömegbe, cikázva rohant, hogy Ketyegő ne tudjon rálőni.
Tökéletesen időzített. Ketyegő nem mert megkockáztatni egy újabb lövést, túl sokan voltak
már köztük. És ha előhúzza a pisztolyt, felhívja magára a figyelmet. Immár mindenütt
rendőrök voltak. Semmit nem tehetett.
Alex inalt tovább, el az ajándékbolt mellett, a bejárat felé, ahol a Rolls-Royce kitette a meccs
előtt. Tamara Knight ott állt. Ijedtnek látszott. Biztos hallotta a lövést, gondolta Alex. Aztán
rájött, hogy a lány őt bámulja, és az arcán látja, hogy gond van.
-Alex? Mi a baj?
-Hívjon segítséget! A rendőrséget! Bárkit! - Nagy levegőt vett. - Küldjön valakit az öltözőbe,
Adam Wright bajban van.
-Tessék? Miről beszélsz?
-A Harmadik Erő... - túl bonyolult lett volna elmagyarázni. Drevin személyi titkára úgy nézett
rá, mintha megháborodott volna. - Csak higgyen nekem! Küldje a biztonságiakat az öltözőbe!
Kérem! Higgyen nekem...
Tamara még bámulta pár másodpercig. Nem úgy nézett ki, mintha hinne neki, ám aztán
bólintott:
-Jól van. Láttam itt egy rendezőt.
Azzal megfordult, és besietett a nyugati tribünbe.
Csakhogy már elkéstek.
A három férfi már távozott az öltözőből. Adam Wright magára maradt, s a kapott medált
nézegette. Aranyból meg platinából lévő volt neki vagy egy tucat. Már kissrác korában
Essexben is szerette a medálokat. Úgy gondolta, jól áll neki.
Azért fura ajándékot kapni pont egy ilyen meccs után. Adam Wright a zuhanyzó felé
bandukolva a kihagyott büntetőn töprengett. Akárhogy is nézte, nem volt jó éve. Talán ideje
megint másik csapathoz szerződni. Vigyáznia kell. Ha a játéka leromlik, elveszítheti a
reklámlehetőségeket és a szponzorait. Akkor meg miből veszi meg a következő Ferrarit?
Leoldotta derekáról a törülközőt. Megnézte magát a tükörben és mosolygott. A teste tökéletes,
és az új medál is jól néz ki a mellkasán. Alig várta, hogy megmutassa Cayenne-nek.
Kinyitotta a zuhanyt. Forró víz zuhogott. Belépett a vízsugár alá, hagyta, hogy verje a vállát
meg a nyakát. Megfordult.
Azok a fickók azt mondták, a medál céziumból készült. Csak azt felejtették el közölni vele,
hogy a cézium alkáli fém a periódusos rendszer első oszlopából. A természetben nem fordul
elő. A külső héjában egyetlen elektron van. És mint minden alkáli fém, rendkívül hevesen
reagál a vízre. A medált viasz védőréteggel vonták be, hogy ne érje a levegő, ami azonban
most a víz alatt leolvadt.
Adam Wright is rájött, hogy valami nincs rendben, amikor az égető érzést észlelte. Egy
pillanatig azt hitte, a víz túl meleg. Aztán lepillantott és megdöbbenésére egy lánggömböt
látott maga előtt. Sikolyra nyitotta a száját, ám a cézium abban a pillanatban felrobbant. A
sikoly
benne szakadt. Térdre esett a zuhogó vízben, kezével hadonászva keresett valami
kapaszkodót, s egy pillanatig úgy nézett ki, mint egy kapus pár másodperccel az után, hogy
gólt kapott. Aztán előredőlt és nem mozdult.
Két percre rá az öltöző ajtaját belökték, és egy csoport biztonsági ember rontott be. De már
nem tehettek semmit. Adam Wright a padlón feküdt, egy tócsában. Mellkasa és hónalja alól
füst szállt fel.
A Stratford East kapitánya és az angol válogatott csatára örökre piros lapot kapott.
Mert akik adták, sosem hibáznak.
A lejárat napja
Másnap Alex pingpongozott Paul Drevinnel, aki ebben is megverte. Tizenöt-tizennyolc volt az
állás, és Alex szervált. Megpróbálta megcsavarni a labdát, de Paul simán visszaütötte. Alex
nagy nehezen elérte és leütötte. A labda az asztal sarkán pattant, átugorva Paul ütőjét.
Tizenhat-tizennyolc, így már van némi esélye.
Egy olyan teremben játszottak, amilyet Alex még életében nem látott. Hatvan méter hosszú
volt, de csak hat méter széles, henger alakú, kétoldalt kis kerek ablakokkal. A terem egy részét
szőnyeg fedte, ott bőrfotelek álltak egy kávézóasztal körül, meg bárszekrény és egy
nagyképernyős tévé. Aztán ott volt a játéktér: pingpongasztal, snookerasztal, PlayStation és
edzőgépek. Utána jól felszerelt konyha következett, a másik végében pedig leválasztva egy
dolgozószoba, kisebb könyvtárral és egy tárgyalóasztallal, ahol Nyikolaj Drevin dolgozott
éppen.
És az egész mindenség tízezer méter magasan a levegőben.
Alex és Paul ugyanis Amerikába tartottak Drevin magángépén, egy Boeing 747-esen, melyet
az ő igényei szerint alakítottak át. Nem ám keskeny ülések és mikrobán melegített étel
műanyag tálcán. A gép belseje hihetetlen volt; ha nincs a motor halk duruzsolása és néha-néha
egy kis döccenés a turbulencia miatt, Alex el se hitte volna, hogy a levegőben van.
Örült, hogy otthagyta Angliát.
Adam Wright halála természetesen a címlapokra került, és a tévéhíradókban is első helyen
számoltak be róla. Ale-
118
xet ezúttal nem keverték bele, ami Tamara Knight érdeme volt. Egyedül ő tudta, hogy Alex
látta a gyilkosokat a Stamford Bridge stadionban, és amikor az öltözőben megtalálták a
holtestet, a nő úgy döntött, ezt az információt megtartja magának. Alex már így is túl sok
mindenen ment keresztül, mondta. A Harmadik Erő magára vállalta a gyilkosságot, azzal
magyarázva, hogy a focista a Drevin elleni hadjáratuk áldozata. Mi értelme lenne Alexet ebbe
belerángatni?
Tamara is a gépen volt, az egyik bőrfotelban olvasgatott. Alex megleste a könyv címét. A lány
az űrutazás történetéről olvasott, nyilván fel akart készülni a három nap múlva esedékes
kilövésre. Felpillantott, ahogy Alex épp szerválni készült, majd lapozott.
Alex elvesztette a szervát, és két ponttal később a játékot is. Vajon Kanada fölött járhatnak
már? Majdnem öt órája hagyták el a Heathrow repteret, és még a 747-es minden kényelme
dacára is nagyon tisztában volt vele, hogy üres térben lebeg a világ peremén két időzóna
között.
- Nem vagy éhes? - kérdezte Paul.
- Nem, kösz.
A gépen volt szakács is, és két stewardess, akik felszállás után friss gyümölcsöt, kávét és
croissant-t szolgáltak fel.
- Nézzünk valami filmet? -Oké.
Paul letette az ütőjét, és lerogyott az egyik székbe.
- Olyan kár, hogy nem lesz időnk New Yorkban - mondta. - Nagyon szerettem volna
megmutatni neked. Klassz város, jó benne csak úgy csavarogni. És a boltok. Egy csomó
cuccot akartam venni.
- Mennyit leszünk ott?
- Apa azt mondja, csak egy napot. Találkozik valakivel. Különben egyenesen a szigetre
mennénk. - Paul megnyomott egy gombot az ülés karfáján, s a következő pilla-
natban odajött az egyik stewardess. - Nézhetünk egy filmet?
- Persze - mosolygott a stewardess. - Hozom a listát. Kértek valamit inni?
-Én egy kólát. Alex?
- Semmit, köszönöm.
Alex leült Paullal szemben, de kerülte a tekintetét. Kezdte úgy érezni, hogy Paul sokkal
jobban hasonlít az apjára, mint először hitte. Múltkori lázadozása dacára nagyon is jól elvolt
ebben a luxuskörnyezetben a magángéppel, a házakkal szerte a világon, és a teljes szabadság­
gal. Most éppen mind a kettőjüknek iskolában lenne a helye. Alex a Brookland gimire
gondolt, és elfogta a vágy, hogy a barátaival mókázzon és csatangoljon. A való Világban.
Bűntudata volt, mert noha Paulnak még nem szólt, magában már eldöntötte, hogy amint
megérkeznek New Yorkba, otthagyja Drevinéket. Sajnálta Pault, mert láthatóan egyre jobban
alapozott a barátságukra, biztosra vette azt is, mint minden mást. Nem Paul választotta ezt az
életet, de egy nap majd ő utazgat szerte a világon és hoz fontos döntéseket.
Alexnek azonban elege volt. Neki nem Nyikolaj Drevin kell. Ráadásul egyre nyugtalanabb
lett, úgy érezte, láthatatlan háló fonódik köré mind szorosabban. Kétszer már találkozott a
Harmadik Erővel. Harmadszorra talán nem lesz ekkora szerencséje. Akármi bajuk is van
Drevin-nel, esze ágában sincs belekeveredni.
És ott volt maga Drevin. Nagyon sok minden nem stimmelt a férfival. Ha annyira aggasztja
Paul biztonsága, miért nem állított őrt a St. Dominic kórházba? És véletlen, hogy az
emberrablók pont egy olyan épületbe vitték, ami Dreviné? Alex visszagondolt a Kasparral
való találkozásra. A Harmadik Erő vezére le akarta vágni az egyik ujját, és meg is tette volna,
ha nem győzi meg, hogy ő nem Paul. Ha valóban Paul Drevint rabolják el, biztosan
megcsonkítják. Miért? Ez valami privát vérbosszú Nyikolaj Drevin és Kaspar között, amiről
mindketten hallgatnak?
Az volt az igazság, hogy Alex nem bízott Drevinben. Amikor versenyeztek, Drevin
megpróbálta megölni. Ha akkor a gokartja felborul az alagútban, halálra zúzza magát, csak
mert Drevin nem szeret veszíteni. Aztán vesztett a Chelsea ellen, és egy ember meghalt. Ezért
is Drevin felelős? Alexnek eszébe jutott, hogy a férfi a játék lefújása után mindjárt felhívott
valakit. És amikor észrevette Ezüstagyart, az valamit bedugott a zsebébe. Talán mobiltelefont?
Lehetséges, hogy egyenesen Drevintől kapja a parancsokat?
Mindenesetre ő döntött. Amint megérkeznek New Yorkba, felhívja Jack Starbrightot, aki csak
pár órányira van Washingtonban. Biztos volt benne, hogy a lány boldogan fogadja, pláne, ha
azt hiszi, veszélyben van. Nyikolaj Drevinnek majd azt mondja, hogy honvágya van. Nem
érdekes, milyen kifogást talál. Drevin és a fia nélküle mennek Flamingó Bayre.
-Minden rendben, Alex?
Alex felpillantott és rájött, hogy Tamara Knight figyeli egy ideje. A nőt még mindig nem tudta
hova tenni. Vele sosem viselkedett túl barátságosan, viszont Nyikolaj Drevinért odavolt.
Ugyanakkor nem beszélt Drevinnek az ő szerepéről Adam Wright holtestének felfedezésében.
A lány most gyanakodva figyelte, talán ő meg rajta nem tud kiigazodni.
-Jól vagyok, köszönöm.
-Várod a kilövést?
- Persze.
Paul kiválasztott egy filmet. A kabinban eltompultak a fények, s megkezdődött a vetítés.
New York-i idő szerint délután egy óra múlt, amikor földet értek a JFK reptéren. Az utolsó
órában Nyikolaj Drevin is előbújt a dolgozóból, diktált egy levelet Tamarának, és beszélgetett
Paullal. A társalgás egy része oroszul folyt, amitől Alexnek az a gyanúja támadt, hogy róla
beszélnek.
A 747-es betaxizott a kijelölt állásba. Az ablakon kinézve Alex látta, hogy egy limuzin vár
rájuk. Sejtette, hogy egy ilyen gazdag és befolyásos embernek nem kell a közönséges
halandókkal együtt sorban állnia a vámnál, és igaza lett. A gép ajtaja kinyílt, és két öltönyös
férfi lépett be, egy bevándorlási és egy vámtisztviselő. Egyikük egy fém aktatáskát hozott,
benne egy laptop és egy régimódi útlevélpecsét.
-Jó napot, Mr. Drevin - köszönt a férfi. Fiatal volt, frissen borotvált, szőke haja rövid. Sötét
szemüveget viselt. - Isten hozta New Yorkban.
- Köszönöm - nyújtotta át az útlevelét Drevin.
A férfi a számítógép szkennere alá tartotta, de rá se pillantott, majd lepecsételte az egyik
oldalt. Aztán Paulét és Tamaráét is. Alexét vette el utolsónak, rápillantott a képre, majd
leengedte a táska fedele mögé a gépbe. Az útlevél egy pillanatra eltűnt szem elől, majd
udvariasan, de értetlenül felemelte.
- Elnézést, uram, van itt egy kis gond.
- Miféle gond? - fortyant fel azonnal Drevin. -Ez az útlevél két napja lejárt.
- Az lehetetlen - nyúlt érte Drevin. A dátumra nézett, majd Alexre. - Igaza van.
- Nem lehet - tiltakozott döbbenten Alex. Igaz, hogy rég nem nézte meg jobban, de biztos volt
benne, hogy maximum négyéves az útlevele. Egy bizarr fénykép van benne róla tízéves
korából; emlékezett rá, amikor Jack elvitte a fényképészhez. - Biztos nem.
Drevin odaadta neki az útlevelet. Alex megnézte Ott volt a fénykép. A rettenetes frizurától
ugyanolyan kínosan érezte magát, mint mindig. Ott volt az aláírása, s Ian Rider neve és címe
mint legközelebbi hozzátartozóé A tisztnek azonban igaza volt. Az útlevél azelőtti nap járt le,
hogy elhagyták Londont.
- De hogy lehet ez? - Alex nem bírta elhinni, hogy ilyen buta lehetett. - A Heathrow-n
hogyhogy nem vették észre?
- Biztos nem nézték meg elég alaposan - vélte az amerikai.
-Akkor most mi lesz? - kérdezte Drevin.
- Nagyon sajnálom, uram, de a vendége nem léphet az Egyesült Államok területére. Normális
esetben visszakül-denénk, de azt hiszem, találunk más megoldást. Meddig tervez itt maradni?
- Nem egészen huszonnégy óráig. Holnap megyünk tovább.
-Ebben az esetben Mr. Ridert itt tartjuk a reptéren. Mintha átszállásra várna. Induláskor
magával mehet.
- De hát a gyerek csak egy éjszakát maradna. Csak nem jelent akkora veszélyt az amerikai
nemzetbiztonságra!
-Nagyon sajnálom, Mr. Drevin, de mint mondtam, máskor már küldenénk is vissza Angliába.
Már így is nagy engedményt tettem. De be nem engedhetem.
- Nem értem - makacskodott Alex. - Csak négyéves az útlevél, biztos vagyok benne.
Pocsékul érezte magát. Drevin és a fia is úgy néztek rá, mintha az ő hibája lenne az egész,
mint ahogy bizonyos értelemben az is volt.
- Úgy tűnik, nincs más választásunk, Alex - mondta Drevin. A bevándorlási tiszthez fordult. -
Hol tudják elhelyezni?
- Vannak szobáink a reptéren, uram, tévével és fürdőszobával. Biztosíthatom, hogy jó dolga
lesz.
- Hát akkor holnap találkozunk, Alex.
Azzal Drevin felállt, és kiszállt a gépből. Tamara és Paul követte. A nő egy szót sem szólt.
Alex az ablakon át nézte, ahogy beszállnak a limuzinba. Aztán elhajtottak, és ő magára maradt
az amerikaiakkal.
- Van kézi poggyászod? - kérdezte a bevándorlási tiszt.
- Nincs.
-Jó. Én Shulsky vagyok, Ed Shulsky. Gyere velem.
Alex követte az amerikait le a kifutópályára. A vámtiszt szorosan mögöttük jött. Egy kocsi
már várt rájuk, Alex beült hátra. Shulsky előre. A másik férfi nem tartott velük.
- Nyugodj meg. Nem tart sokáig - mondta Shulsky. Az ajtók automatikusan becsukódtak. Alex
korántsem
volt nyugodt, de hátradőlt, és figyelte, merre mennek.
Kihajtottak a reptérről, át két útzáron és egy kapun. Ezt Alex már furcsállta. Nem azt mondta
ez a Shulsky, hogy a reptéren fogja tölteni az éjszakát? Manhattan felé tartottak. A sofőr
besorolt a Brooklyn-hídra tartó forgalomba, és Alex hirtelen megpillantotta a világ
legismertebb városképét. A látvány még ilyen körülmények között is elbűvölte: a zsúfolt,
kaotikus kis szigeten összezsúfolt felhőkarcolók pompás arroganciája a hatalom, a siker és az
amerikai életmód nyüzsgő emlékműve volt.
Alex előrehajolt.
-Hová megyünk?
-Nemsokára meglátod.
-Azt hittem, a reptéren maradunk.
- Nyugalom, Alex. Gondoskodunk rólad.
Alex tudta, hogy valami nincs rendben. Az útlevelével nem volt semmi baj, nem lehetett.
Mégsem tudott tenni semmit. Be volt zárva egy kocsiba a világ túlsó felén. Ennyi erővel akár
hátra is dőlhet és élvezheti az utazást.
A hídról leérve északnak fordultak, elhaladtak a szörnyű üres tér mellett, ahol egykor a World
Trade Center
állt. Volt már párszor New Yorkban, jó emlékeket őrzött a városról. Most a SoHóban haladtak,
Manhattan déli részén.
A kocsi lassított. Alex észrevett egy művészeti galériát, melynek a neve arany betűkkel állt az
üvegen. Befordultak egy parkolóházba. Alex sóhajtott, és a fejét ingatta. Most már tudta, hol
van.
Miamiban úgy nevezték magukat: Centurion International Advertizing. Ez a galéria a Creative
Ideas Animation nevet kapta. Két név, ugyanaz a rövidítés:
CIA.
A kocsi felhajtott a garázs első emeletére, és ott megállt. Shulsky kiszállt és kinyitotta neki az
ajtót.
- Erre.
Alex követte egy sima fémajtóhoz, amely raktárba vagy generátorterembe is nyílhatott volna.
A falba épített kis panelen Shulsky beütött egy hétjegyű számot. Az ajtó zümmögve kinyílt.
Alex egy üres folyosóra lépett, melyet fentről zárt láncú kamera figyelt, a túlsó végén pedig
újabb ajtó zárt le. Közeledtükre kinyílt.
Mögötte kellemes fogadótér várta őket, azon túl pedig térelválasztó elemekkel elkülönített
irodafülkék. Telefonok és számítógépek mindenütt. A főrecepciónál két telefon-
ügyfélszolgálatos ült, a szőnyeggel borított folyosón férfiak és nők jártak fel-alá. Egy ősz
hajú, bajuszos fekete férfi tartott feléjük. Alex azonnal felismerte. Joe Byrne volt a neve, a
CIA, azaz az amerikai Központi Hírszerzési Ügynökség fedőakcióinak volt az aligazgatója.
- Örülök, hogy újra látlak, Alex.
- Én még nem tudom, hogy örülök-e - felelte a fiú. Most eszébe jutott, hogy az útlevél egy
pillanatra eltűnt Shulsky aktatáskájában. - Kicserélték az útlevelemet. Drevinnek egy hamisat
mutattak.
Joe Byrne bólintott.
- Gyere az irodámba. Valamiről beszélnünk kell.
A világ legnagyobb bűnözője
Byrne irodája ugyanolyan volt, mint amilyet Alex Miamiban látott. Ugyanolyan
semmitmondó bútorok, ugyanolyan csupasz falak, a légkondicionáló ugyanúgy eggyel
erősebbre volt állítva a kelleténél. Csak a kilátás különbözött. Biztos Amerika minden
nagyobb városában van egy ilyen irodájuk, gondolta Alex.
- Kérsz valamit inni? - ült le Byrne az íróasztala mögé. -Egy kis vizet, köszönöm.
Egy tálalóasztalon sorakozott pár üveg, Alex elvett egyet.
-Örülök, hogy látlak, Alex - mondta Byrne. Fáradt volt a hangja, és úgy nézett ki, mintha egy
hete nem aludt volna. - Még nem is volt alkalmam megköszönni, amit a Csontváz-szigeten
tettél értünk.
- Sajnálom, hogy elvesztette az ügynökeit.
- Tom Turnert és Belinda Troyt. Igen, nagy veszteség. Nagyon bántam. De az nem a te hibád
volt, te remek munkát végeztél. - Byrne végignézett rajta. - Jó formában vagy. Szomorúan
hallottam, hogy meglőttek Londonban. Mondtam a főnöködnek, Alán Bluntnak, hogy nem jó
ötlet egy gyereket ilyesmibe keverni. Persze nem hallgatott rám. Sose hallgat. Tulajdonképpen
ezért is vagy most itt.
-Mi az az „ezért"?
- El kellett távolítanunk Drevin mellől úgy, hogy ne is sejtse, hogy a CIA keze van a dologban
- magyarázta Byrne. - Mint arra rájöttél, kicseréltük az útleveledet, így most Drevin azt hiszi,
a bevándorlási hivatal felügyel rád.
Mi pedig tudunk beszélgetni. Ugyanis abban reménykedtem, hogy megint segítesz nekünk.
- Felejtse el, Mr. Byrne - rázta a fejét Alex. - Én már a leszállás előtt döntöttem. Minél
messzebbre akarok kerülni Drevintől. Ha feltenne egy gépre Washingtonba, azt
megköszönném.
-Washingtonba? - húzta fel a szemöldökét Byrne. -Érdekes, hogy ezt mondod. Sajnos azonban
nem engedhetlek csak így el, Alex. Még mindig illegálisan vagy itt, ne feledd. - Kezével
békítőleg intett. - Hallgass végig. Olyasmit mesélek, ami nagyon is érdekelni fog. Aztán
megmondod, mit gondolsz. Igazság szerint most kivételes helyzetben vagy. Nagyon-nagyon
hasznos lehetsz nekünk. És fogalmad sincs róla, mi forog kockán.
- Hol hallottam már ezt? - sóhajtott Alex. Kinyitotta az üveg vizet, és lezöttyent a CIA
ügynökkel szembeni székre. - Oké. Hallgatom.
- Nos. Mint azt ki is találtad, Drevinről van szó. Nyikolaj Vladimír Drevin. A mi számításunk
szerint a negyedik-ötödik leggazdagabb ember a világon. A britek persze imádják. Megvett
egy focicsapatot; nagy üzletember; rengeteget jótékonykodik. És ott van az Arkangyal. Neki
köszönhetően ti, angolok fogjátok a kezetekben tartani az űrturizmust, ami igencsak értékes
üzletágnak ígérkezik. Attól tartok azonban, hogy ennyire nem egyszerű a helyzet. Az utóbbi
másfél évben a CIA és az amerikai külügyminisztérium vizsgálódott Drevin körül, és kiderült,
hogy nem az, akinek mutatja magát. Szervezett bűnözésről van szó, Alex. És minden szál
hozzá vezet. Röviden: úgy hisszük, hogy ő a világ legnagyobb bűnözője.
Byrne szünetet tartott. Alex nem mutatott semmit. Azok után, amiken keresztülment, ez már
nem volt akkora meglepetés.
- Bonyolult dolog - folytatta Byrne -, és habár Drevin repülő palotájában jöttél, azért biztos
kifárasztott az út, úgyhogy csak nagy vonalakban vázolom a helyzetet.
Hogy megértsük Drevint, vissza kell mennünk a kilencvenes évek elejére, a Szovjetunió
felbomlásához. A kommunizmusnak befellegzett, az egész ország tiszta lappal akart kezdeni.
Csakhogy volt egy kis gond. Az új orosz kormánynak egy fityingje sem volt. Nagyon nagy
szüksége volt pénzre, hát úgy döntött, elad mindent. Például az autógyárakat, vízierőműveket,
a légitársaságot, és ami a legfontosabb, az olajmezőket. Olcsón adták őket, gyakran a valós
érték töredékéért. Nem volt választásuk, mert gyorsan kellett nekik a pénz. Az ezt követő
években üzletemberek új csoportja jelent meg a színen, akik jó időben voltak jó helyen, és
éltek a fantasztikus lehetőséggel. Ezek az emberek nem egy éjszaka alatt akartak milliomosok
lenni. A részvények értékének növekedésével viszont milliárdosok lettek.
Nyikolaj Drevin is közéjük tartozott, mégis nagyon különbözött tőlük. A múltjáról nem sokat
tudunk. Nehéz bármit is megtudni, ami az utóbbi húsz évben történt Oroszországban. Úgy
hisszük, hogy a hadseregben kezdte. A KGB-ben kétségtelenül vezető szerepet töltött be. Ez
után nyomát vesztettük, amíg fel nem bukkant mint sikeres üzletember, aki - és ez tényleg
hihetetlen -kerti szerszámokkal kereskedik. Voltak részvényei is, főként olajban. Jól ment
neki, de annyira azért nem, így amikor elkezdődött az évszázad kiárusítása, nem volt elég
pénze, hogy kihasítsa a maga részét.
Ekkor támadt a nagy ötlete. A hadseregben és a KGB-nél kapcsolatba került az orosz
alvilággal. Az ottani maffiával. Ismerte az összes fontos embert, hát tőlük kért kölcsön.
Tudod, tiszteletre méltó üzletember volt. Látta, mit hoz a jövő, és az ő segítségükkel be tudott
szállni. Nyolcvan millió dollár kellett neki, hogy megszerezze a
Novgerol, az egyik legnagyobb orosz olajtársaság döntő többségét. A maffia leült vele
tárgyalni, tetszett is nekik Drevin, csakhogy nekik sem volt ennyi pénzük, így hát ők meg a
japán barátaikhoz fordultak. Hallottál már a jakuzáról? Nos, őket is érdekelte a dolog, és hogy
kerek legyen a történet, a kínai triászok is beszálltak. így már megvolt a tőke, Drevin hirtelen
fontos játékos lett.
Szóval megvette a Novgerolt, méghozzá bagóért, és a végén az orosz kisemberek jártak pórul.
Az ő olajuk volt, amit lényegében elloptak tőlük. Nem hinném, hogy Drevinnek ez álmatlan
éjszakákat okozott. Részvényei megduplázódtak, megháromszorozódtak, majd megszáz-
szorozódtak, vissza tudta fizetni bűnöző barátainak a kölcsönt. Na persze, időnként útját állták
néhányan. A rendőrség nyomozást rendelt el. És tudod, mi történt ezekkel az emberekkel?
Mind gyilkosság áldozatai lettek. Ha valaki Drevin neve hallatán csak elfintorodott, egy gép­
pisztolyos megkereste otthon. Hogy megölje. A családjával együtt. Hidd el, egy idő után
egyszerűbb volt némán tűrni, és az emberek ezt is tették.
Szóval Drevin meg a maffia puszi pajtások. És jóban van a jakuzával meg a triászokkal is. És
persze, akikkel egyszer ők üzletelni kezdtek, azt nem hagyják békén. Nem mintha Drevint
zavarná. Annyi pénze van, hogy maga sem tudja, mennyi, de furcsa mód az ilyeneknek
mindig még több kell. Úgyhogy továbbra is üzletel velük. Mondhatjuk, hogy a világ összes
bűnöző szervezete felének ő a bankára. A jakuza orosz fegyvereket ad el terroris­
tacsoportoknak; a triászok Burmából és Pakisztánból szállítják tonnaszámra a kábítószert; az
orosz maffia kábítószert és prostituáltakat exportál nyugatra; és mindehhez Drevin biztosítja a
tőkét. Világszerte naponta száz meg száz mocskos üzletet kötnek, és szinte mind mögött
Drevin pénze áll.
- Ha ilyen sokat tudnak róla, miért nem tartóztatják le? - kérdezte Alex kóválygó fejjel. Majd'
egy hetet töltött ezzel az emberrel, és most próbálta a hallottakat a látottakhoz illeszteni. Azt
sejtette, hogy Drevin nem szent, de ilyesmi fel sem merült benne.
- Le fogjuk tartóztatni - biztosította Byrne. - Mondtam, hogy másfél éve vizsgálódunk
körülötte. Csakhogy amikor egy ekkora volumenű bűnözőről van szó, nem olyan könnyű a
dolog, mint hinnéd. Gondolj Al Capo-néra. Amerika legnagyobb gengsztere volt. Senki nem
tudja ma sem, hány embert ölt meg. Az FBI minden erőfeszítése ellenére végül adócsalásért
tudták csak elkapni.
Drevinnel ugyanez a helyzet. Okos ember, ügyel mindenre. Itt egy ügylet, ott egy ügylet, de
sosem hagy nyomot. Hallunk pletykákat, hogy benne van ebben-abban, de mintha szemenként
építenél homokvárat. A tanúk félnek beszélni. Aki ki merészel állni ellene, meghal. Ennek
ellenére lassan, de biztosan gyűjtjük az anyagot. A Külügyminisztériumnak több mint kétezer
dokumentuma van. Másolatok, hang- és videofelvételek, fényképek. Harminc emberből álló
csapat dolgozik ezen éjjel-nappal. És mindegyiküket meg kell védenünk. Az elejétől fogva
attól tartunk, hogy Drevin megpróbálja elkapni őket, vagy embereket küld a bizonyítékok
megsemmisítésére. Zsoldosokat. Öngyilkos merénylőket. Belőle mindent kinézek. Úgyhogy
mindent egy nagyon biztonságos helyen tárolunk.
-Hol?
- Ezért kaptam fel a fejem, amikor Washingtont említetted. Drevin aktái az Egyesült Államok
legbiztonságosabb helyén vannak: a Pentagonban.
Byrne felállt és ő is elvett egy üveg vizet. A hosszú beszéd után még kimerültebbnek látszott.
-A tervek szerint mához egy hétre tartóztatjuk le Drevint. Nem is kell mondanom, hogy ez az
információ
szigorúan titkos. Az igazi probléma az Arkangyal. Az angol kormány milliárdokat fektetett az
űrállomásba, és Drevin letartóztatásával az egész projektnek befellegzik. Ezért kellett
várnunk. Teljesen biztosnak kellett lennünk benne, hogy az összes szálat elvarrjuk, mielőtt
lépünk.
Természetesen az MI6 tudja, min dolgozunk. Ha akartuk, se tudtuk volna eltitkolni előlük.
Megmutattuk nekik a bizonyítékokat, de nem akarták elhinni. Nem engedhetik meg
maguknak, hogy higgyenek nekünk. Drevin bukása olyan botrányt fog kavarni, ami az egész
üzleti világot fenekestül felforgatja. Ez roppant sajnálatos, csakhogy az az ember bűnöző,
börtönben a helye.
-Akkor miért lenne szükség rám?
Byrne leült.
- Mert valami történt - ismerte el. - Valami, amit nem értünk. És a jelek szerint te állsz a
közepén.
-A Harmadik Erő.
-Pontosan. Itt egy csoport, akik magukat ökohar-cosoknak nevezik, és látszólag kiszúrták
maguknak Drevint, mert az állítólag kiirtott néhány madárfajt Flamingó Bay szigetén. De nem
tudjuk, honnét jönnek. Nem tudjuk, kicsodák. Még az is eszünkbe jutott, hogy Drevin maga
eszelte ki ezt a dolgot, hogy elvonja a figyelmünket. Mrs. Jones is ennek próbál jelenleg a
végére járni, de kifutunk az időből. Félek, hogy Drevin valami trükkel próbálkozik a
következő hét napban, és megint kicsúszik a kezünkből. Talán eltűnik. Elbújhat Dél-Ame­
rikában vagy Ausztráliában, és sosem találjuk meg. Az ő kapcsolataival nem nehéz új
személyazonosságot szerezni. Tudnunk kell, tényleg ezt tervezi-e, és ha igen, hová akar
menni. És itt jössz te a képbe.
A szervezetében már van egy ügynököm, de ez kevés. Drevin túl óvatos. Semmit nem árul el.
Te viszont más vagy. Belepottyantál a család kellős közepébe, Alex. Paul Drevin haverja vagy.
És ami a legjobb, nekik fogalmuk
sincs, ki vagy. Minden gyanú felett állsz. A velünk való kapcsolatodról biztosan nem tudnak.
Holnap magukkal visznek a szigetre. Mintha a Csontváz-sziget esete ismétlődne. Senkit nem
tudunk oda bejuttatni. A kilövőállomás a sziget déli részén áll, s az egészet Drevin saját
biztonsági szervezete védi. Még csak nem is amerikai felségterület. A sziget tizenöt
kilométerre van Barbadostól, így történetesen angol fennhatóság alá esik. Drevin az űrközpont
építésére bérelte ki az angol kormánytól. Nem törhetünk be csak úgy.
Mindössze annyit kérek tőled, hogy tarts ki még egy hétig, és jelentsd, ha bármi gyanúsat
látsz. Amúgy vakáción leszel. Drevin vendége vagy...
- Drevin vendége voltam - helyesbített Alex. - Megmondtam: elmegyek.
- Miért?
- Amiatt, amit elmondott - vont vállat a fiú. - Eddig se bírtam, de most a közelébe se akarok
menni.
- Nem lennél veszélyben.
- Legutóbb is ezt mondta, Mr. Byrne, és majdnem meghaltam. Két ügynöke pedig meg is halt.
- Ha nem segítettél volna, Alex, ezrek haltak volna meg. - Byrne őszintén nem értette a
helyzetet. - Mi a baj, Alex? Megijedtél? Az orvgyilkostól?
Erre Alex mellkasába fájdalom nyílalt. Mindig ez történt, valahányszor valaki emlékeztette a
sebére. Talán örökre így lesz.
- Nem ijedtem meg. Csak nem szeretem, ha kihasználnak.
- Csak azért használunk, mert olyan pokoli jó vagy. És most nem hazudok. Nem az MI6-nak
dolgozol, nem nekünk dolgozol. Csak folytasd a vakációt, és ha látod, hogy Drevin pakolja a
bőröndjét, vagy egy tengeralattjáró bukkan fel az éjszaka közepén, hívj fel minket. Mondtam,
hogy már van egy ügynökünk a szigeten, a támogatócsa-
pat pedig tizenöt kilométerre állomásozik Barbadoson Semmi nem történhet veled, Alex. Csak
attól félek hoev Drevin valahogy lelép. Még hét nap. Aztán letartóztathatjuk, te meg
hazamehetsz.
- És Paul? - Alexnek csak most jutott eszébe a fiú. Vajon tudja az igazat az apjáról?
-Nem esik bántódása. Gondoskodunk róla. Gondolom, visszakerül az anyjához.
Alex nem szólt semmit. Vissza akarta utasítani a felkérést, de valami nem engedte. Talán
egyszerűen nem akarta, hogy a férfi azt higgye, fél.
-Egy hét - ígérte Byrne. - Drevin nem fog sejteni semmit. És ha véletlen mégis bajba kerülnél,
van itt valaki, aki segíthet.
- Kicsoda?
- Odakint vár.
Kivezette Alexet az irodából, végig egy folyosón. Egy férfi ült az asztal mögött, akit Alex
azonnal felismert. Nehéz lett volna nem felismerni. Döbbenetesen kövér volt, kopasz, fekete
bajusszal és kerek, mosolygós arccal. Rikító színű hawaii inget viselt, ami a CIA-sek sötét
öltönyei közül pláne kirítt. Alex még soha nem látott ennyi virágot egyetlen ruhadarabon.
- Hello, Alex! - harsogta a férfi. -Hello, Mr. Smithers!
-Nagyon örülök, hogy látlak. Mondhatom, remekül nézel ki. Mrs. Jones üdvözletét küldi.
-Tudja, hogy itt vagyok?
-Ó, igen. Rajtad tartjuk a szemünket. Ő küldött engem ide. - Smithers lehalkította a hangját,
de még így is az egész teremben hallani lehetett. - Úgy gondoltuk, elkelne neked egy-két új
szerkentyű, és habár az amcsiknak is megvan a maguké, szerintem miénk a vezető szerep
ezen a téren. Na nem mintha ez beismernék!
- Szerkentyűk - morogta Alex, ahogy Smithers lehajolt és egy aktatáskát emelt az asztalra.
- Bizony. Azok nélkül unalmas lenne, nem? És támadt egy-két egész érdekes ötletem. Például
ez - húzott elő valamit. Inhaláló volt, pontosan olyan, mint Paul Dreviné. - Tudjuk, hogy
Drevin fiának is ilyen van -magyarázta Smithers. - Úgyhogy ha bárki kiszúrja a csomagodban,
azt hiszi majd, hogy az övé. Pedig ujjlenyomat-érzékeny, és kizárólag rád van beállítva. Ha
megnyomod a hengert, kábítógázt lövell ki, ami öt méteres távolságig hat. Vagy kétszer
megtekered a hengert az óramutatójárásával egyező irányba, és akkor kézigránát lesz. Öt
másodperces késleltetéssel. Kipróbáltam az egyik segédemen. Szegény Bennett... pár hónapig
kórházban lesz.
Átadta, majd megint beletúrt a táskába.
- Hallgatózás - folytatta. - A feladatod lényege, hogy halld, ha Drevin bármi érdekeset mond,
ahhoz pedig jól jöhet ez. - Egy vékony dobozt vett elő fejhallgatóval. Egy iPod. Legalábbis
úgy nézett ki. - Mikrohullámot használ. A képernyőt szegezd bármire ötven méteres
hatósugáron belül, és a fejhallgatóban hallhatsz minden egyes szót. A CIA-vel is kapcsolatba
léphetsz rajta keresztül. Tekerd körbe háromszor a keresőt az óramutató járásával ellentétes
irányba, és beszélj bele. Apropó, van egy másik változata is, amiben annyi plasztik
robbanóanyag van, hogy egy egész épületet a levegőbe röpítene, de Mr. Blunt nem engedte,
hogy elhozzam. Nagy kár. És még valami. A Flamingó Bay trópusi sziget, tele mindenféle
csúszó mászóval. Ez talán segít majd.
A táskából egy kis üveget vett elő, amin ez állt:
CSÍPET DZSUNGELERŐS MOSZKITÓKENŐCS
- Moszkitóriasztó - mondta Alex.
- Természetesen nem - nyugtatta meg Smithers. - Ez egy igen erős keverék, és pontosan az
ellenkezőjét okozza: odavonzza a moszkitókat. Sőt, ha kinyitod az üveget, szinte minden
rovart odavonz a szigeten. Jól jöhet figyelemelterelésnek. - Becsukta az aktatáskát, és felállt.
-Na, én megyek a St. Lucia szigetre - közölte. - Kell egy kis pihenés. Ráadásul végre
kipróbálhatom a cápariasztó úszónadrágot. Úgyhogy nem leszek túl messze, ha kellenék. De
biztos vagyok benne, hogy nem lesz rám szükséged. Viszlát, Alex!
Smithers elment, Alex meg ott maradt Joe Byrne-nel. -Akkor megteszed? - kérdezte a férfi.
Alex a három eszközt nézte az asztalon.
- Úgy látom, már döntöttek helyettem.
- Remek, Alex. - Byrne intett a szőke férfinak, aki elhozta reptérről. - Shulsky különleges
ügynökkel találkoztál már.
- Hívj Ednek- mondta az ügynök. A napszemüveg és a megfélemlítő modor nélkül sokkal
kellemesebb ember volt. Alex úgy tippelte, még nincs harminc, mint mondta, sőt inkább
mintha most diplomázott volna.
- Shulsky ügynök vezeti a támogató csoportot -magyarázta Byrne. - Tucatnyian lesznek
Barbadoson. Apropó, ti is ott szálltok le. Flamingó Bayen nincs reptér. Amint telefonálsz,
hogy baj van, azonnal mennek érted.
- Nagyon örülök, hogy veled dolgozhatok, Alex -mosolygott Shulsky. - Láttam az aktádat.
Meg kell mondanom, lenyűgöző.
-Van még valami, amire kíváncsi vagy? - kérdezte Byrne.
- Igen, egyvalami - felelte Alex. - Ez az egész azért van, mert a kórházban éppen Paul Drevin
mellé kerültem. Ami, ugye, nem volt véletlen? Szerintem Mr. Blunt
direkt tetetett oda, mert remélte, hogy összebarátkozom Paullal.
-Erre nem tudok biztosan válaszolni, Alex. Csak annyit mondok, hogy Alán Blunt nagyon ért
hozzá, hogyan fordítsa a dolgokat a maga hasznára.
Vagyis igaz. Bármelyik kórházba vihették volna Londonban, de miközben ő ott feküdt vérző
sebbel, az MI6 főnöke máris a következő bevetésének terveit szövögette. Ez már szinte
hihetetlen. Vagy mégsem. Bluntból mindent kinéz.
- Shulsky visszavissz a reptérre - mondta még Byrne. -Kiállítunk egy ideiglenes útlevelet, és
Drevin holnap érted megy. Sok szerencsét Flamingó Bayen.
- Képeslapot ne várjon - mondta Alex, és Ed Shulsky-val távoztak. Byrne a fejét csóválva
ballagott el az ellenkező irányba.
Flamingó Bay
A hatüléses Cessna 195 hidroplán lustán megkerülte a szigetet, mielőtt leszállt. Korábban
Alex Paullal és az apjával New Yorkból elrepült a Barbados délkeleti sarkán lévő Grantley
Adams nemzetközi reptérre. Onnét kocsival mentek a parton Ragged Pointig, ahol ez a kisgép
várt rájuk, hogy elvigye őket Drevin tizenöt kilométerre fekvő magánszigetére.
Alex már látta is a szigetet, ahogy arcát az ablaküvegnek nyomva kibámult a jobb oldali
szárny alatt. A levegőből Flamingó Bay gyönyörű volt, mint minden karib-tengeri sziget, a
színek olyan élesek és erősek, hogy szinte káprázik tőle a szem: az óceán kábító kékje, a
makulátlan fehér tengerpart, a fenyőerdők és esőerdők gazdag, őserejű zöldje. Az idő nem is
lehetett volna tökéletesebb. Ahogy a gép másodszor is bedőlt a víz azon része felé, ami a
leszállópályája lesz, a nap betűzött az ablakon.
- Ott! - mutatta Paul Drevin elhajolva Alex mellett. -Ott a kilövő!
A sziget három kilométer hosszú lehetett, alakja, mint a vízből kiugró halé. A hal szeme
helyén rakétaállványok álltak közvetlen a tenger mellett, körülöttük tucatnyi téglaépület,
műholdvevő tányérokkal a tetejükön. A talaj ezen a területen teljesen csupasz volt, a
növényzetet teljesen kiégette a rakéták lángja. Alexnek eszébe jutott, mit mondott Kaspar, a
Harmadik Erő feje. Négy madárfaj halt ki a szigeten. Azon csodálkozott, hogy nem több.
Ha a hal feje csupasz volt is, a többi részét sűrű esőerdő fedte, melyet egy keskeny földút szelt
ketté, ami a sziget teljes hosszában végigfutott. Az út a kilövőhely előtt egy magas kerítésben
ért véget, ami előtt egy sor fakabin állt. Csak ezen az ellenőrző ponton át lehetett bejutni a
kilövőhelyre. Természetesen több őrtorony is volt szerte a szigeten, nehogy bárki
észrevétlenül behatolhasson a tenger felől.
Drevin háza a hal farkán helyezkedett el. Egyszerű, fehér épület volt, de Alex még ilyen
messziről is látta, hogy ultramodern lehet, melyen óriási ablakok biztosítanak kilátást a
tengerre. A hal homorú hasa volt az egyik part, ahol pálmafák hajoltak a víz felé. Ahogy a gép
ereszkedett, Alex megpillantott egy élénk színűre festett famó-lót, melynél három
motorcsónak és két vitorlás horgonyzott az árnyékban. Latinos dobok hangja és rumszag illett
volna a képhez.
- Kössétek be a biztonsági övet - szólt rájuk Drevin -, leszállunk.
Drevin a másik sorban ült, halványsárga, nyitott nyakú inget viselt. Egész úton alig szólt, bár
már akkor is hallgatag volt, amikor felvette Alexet a reptéren. A fiú úgy érezte, őt hibáztatja az
útlevél-incidensért. Vagy talán az amerikai hatóságokra volt dühös, amiért kényelmetlenséget
okoztak az egyik vendégének. Most mélyen a gondolataiba merülve forgatta a gyűrűjét. A
ragyogó napfényben még sápadtabbnak tűnt.
Alex örült a csendnek. Nemigen tudta, hogyan viselkedjen Drevinnel. Fejében ott kavargott
minden, amit Joe Byrne mondott. Drevin pár nap alatt zárkózott milliárdosból a világ
legnagyobb bűnözője lett. Kapcsolatban van az orosz maffiával meg a kínai triászokkal, akik
alig pár hónapja megpróbálták megöletni Alexet. Az útjába állókat elteteti láb alól. Tessék,
egy újabb szörnyeteg, s ő itt ül mellette.
A Cessna szép ívben leereszkedett, vizet spriccelve simán landolt, majd odasuhant a mólóhoz,
és megállt.
138
Paul Drevin állt fel elsőnek, aztán Tamara, aki Alex mögött ült. Kiléptek a délutáni karibi
hőségbe.
Egy elektromos kiskocsi várt rájuk, mint amilyeneket a golfpályán használnak. Drevin
korábban elmagyarázta, hogy a szigeten nagyon kevés a benzin, egyszerűbb elekt­
romosjárműveket használni. Most, hogy leszálltak, vidámabbnak tűnt.
- Először elmegyünk a házhoz és átöltözünk - közölte. - Biztos szeretnél körülnézni a
szigeten, Alex. Ezt megtehetjük még vacsora előtt. Holnap nekem a kilövés előkészítésével
kell törődnöm, úgyhogy majd ti elfoglaljátok magatokat. De annyi mindent lehet csinálni:
úszni, búvárkodni, vitorlázni. Isten hozott a paradicsomban!
Drevin vezette a kiskocsit a közeli Kiscsúcsig, vagyis a sziget sarkáig, ahol a ház állt. Az
épület a maga módján éppen olyan lenyűgöző volt, mint Drevin minden tulajdona.
Futurisztikus volt, a nyugatra néző ablakok szárnyai egyetlen gombnyomásra becsúsztak a
falba, csodás kilátást tárva a szemlélő elé. A jobb szellőzés érdekében az egész épület lábakra
épült, fél méterrel a talaj felett. Alex sejtette, hogy a napnyugták káprázatosak lehetnek. Mivel
csak három szoba volt, Tamara a sziget túlsó felén száll meg. Alex Paul mellé került. A
szobában két egyszemélyes ágy volt, egy fürdőszoba és rengeteg tér.
Tíz perc múlva - pólóban, térdig érő rövidnadrágban és szandálban - Alex újra a kiskocsiban
ült Paullal. Kora délután volt, a nap erősen tűzött. Drevin az egyetlen földúton hajtott. Habár a
sziget nem lehetett szélesebb egy kilométernél, a tenger eltűnt szem elől, eltakarta a
növényzet áthatolhatatlan függönye. A levegő itt nyirkos és nehéz volt, ezernyi rovar
zsizsegett a levelek között.
Elhaladtak a kabinok mellett, amiket Alex a levegőből látott, és máris odaértek az elektromos
kapuhoz, ahol három őr posztolt. Alex jól megnézte őket. Halványszürke overallt viseltek,
melyeken lógó díszelgett: két
szárny között egy fénysugár. Bakancs volt a lábukon, vállukon pedig fekete 19 mm-es Uzi
géppisztoly. A gonosz fegyver láttán Alexet nyugtalanság fogta el. Joe Byrne úgy adta elő,
hogy teljes biztonságban lesz itt, csak arra kell figyelnie, hogy Drevin meg ne lépjen. Semmi
több. Csakhogy ha valami netán rosszul sül el, ha Drevin rájön, hogy kapcsolatban van a CIA-
val, a szigeten csapdában lesz. Biztos volt benne, hogy a motorcsónakokat éjszakára lezárják.
A hidroplán már elment. Barbados a támogatócsapattal tizenöt kilométerre van. Megint egy
ellenséges hadsereg közepén csücsül, és megint csak magára számíthat.
A kiskocsi megállt, egy férfi jött oda ugyanolyan szürke egyenruhában, mint az őröké. Ronda
pofa volt, az arca dundi, a szája vastag, a haja vörös. Olyan harmincas lehetett, de volt valami
az arcában, ami nem tűnt valóságosnak. A bőre olyan fehér volt, mintha életében nem lett
volna napon. Pocakja látványosan dudorodott az egyenruha alatt. Nem csak hogy nem volt
fitt, egyenesen betegesnek tűnt.
-Jó napot, Mr. Drevin. -A hangja is illett a külsejéhez. Erőltetett, kellemetlen suttogással
beszélt, mintha lenne valami a torkában.
-Jó napot. - Drevin a fiúkhoz fordult. - Ő az egyik legfontosabb emberem a szigeten. Mangus
Payne, a biztonsági főnök. - Payne-re nézett. - Még nem találkozott a fiammal Paullal, és a
barátjával, Alex Riderrel.
A biztonsági főnök biccentett Alexnek:
- Örülök, Alex.
És abban a pillanatban két gondolat hasított Alexbe. Habár tudta, hogy lehetetlen, mégis úgy
érezte, már találkozott Payne-nel valahol. És volt még valami, ami nem stimmelt. De mi?
- Figyelmeztetnem kell benneteket, hogy a szigetnek ez a része Payne irányítása alá tartozik -
magyarázta
Drevin. - Azt kell tennetek, amit mond. Meg ne próbáljatok bejönni az engedélye nélkül.
- Minek a kapu? - kérdezte Alex. - Ez egy sziget. Ha valaki be akar törni, csak körbeúszik.
- A víz alatt szögesdrót van - krákogta Payne. - Megpróbálhatják, de elég fájdalmas lesz.
Intett, mire a kapu félrecsúszott. Az őrbódéból irányították. Payne beült a kiskocsiba Drevin
mellé, és négyesben behajtottak a kilövőállomásra.
Alex számos elképesztő dolgot látott már életében, de rögtön tudta, hogy a most elé táruló
látványt sosem felejti majd el.
Egy lapos, üres térség szélén ott tornyosult előtte a rakéta, egy hatalmas állvány két acélkarja
tartotta. Legalább ötven méter magas volt, karcsú és sokkal szebb, mint Alex hitte volna.
Látott már rakétákat múzeumban, látott fellövést a tévében. Ez azonban más volt. A szerke­
zetet végtelennek tűnő kék ég vette körül, és valahogy sugárzott belőle az erő. Mintha a négy
hajtómű alig várná, hogy felrepítse az űrbe. Úgy húsz ember sürgölődött körülötte, a hatalmas
test mellett hangyáknak tűntek.
- Gábriel 7 a neve - mondta Drevin, és hangjából érződött az izgatottság. - Ez egy Atlasz 2AS
típusú rakéta. Ott a hasznos teher - mutatott egy dudorra a rakéta csúcsához közel. - A
burkolata áramvonalas, ki kell bírnia az emelkedést az atmoszférában, de alatta van egy
megfigyelőegység, ami 1,8 tonnát nyom. Az Atlasz tizenöt perc alatt felér az űrbe, és
holnapután már pályára áll, négyszáz ötven kilométer magasan a fejünk felett. Az Arkangyal
szíve!
- De klassz! - ámuldozott Paul.
- „Klassz"?! - fortyant fel Drevin. - Ki nem állhatom a mai szlenget. Gettónyelven beszélsz
olyasmiről, amit fel se tudsz fogni. „Klassz"? Ennyit tudsz mondani?
-És a másik rakéta? - szólt közbe Alex.
A repülőről látta a másik állványt is, ami az Atlasztól biztonságos távolban állt a parton. Az a
kisebb rakéta mintha szintén kilövésre várt volna. Azon is nagyban ügyködtek a szerelők.
-Mr. Payne? - nézett rá Drevin.
- Előrehoztuk a kilövést - mondta Payne a maga rekedt hangján. - Közvetlen a Gábriel 7 után
kilőjük.
- Miért? - érdeklődött Alex.
-Egy hosszú távú kísérletsorozat közepén tartunk -felelte Drevin. - Többet akarunk megtudni
arról, hogyan hat a súlytalanság az emberi testre. A másik egy Szojuz-Fregat hordozórakéta.
Egy embermodellt visz fel az űrbe.
- Embermodellt? Az mit jelent? -Egy majmot.
- Nem is tudtam, hogy még mindig szabad kísérleti állatokat használni.
- Nem ideális - vont vállat Drevin. - De nincs más. Az első téglaépülethez hajtottak. Ez volt a
legnagyobb, a
tetején három műholdvevő szegeződött az égre.
- Ez az irányító központ - mondta Payne. - A többi épület raktár és szerelőüzem. Persze
vannak hálótermek és pihenő helyiségek is. Több mint hatvan ember dolgozik a szigeten.
Beléptek az épületbe, végigmentek egy folyosón, be egy nagy terembe, melynek döntött
ablakai a kilövőállásra néztek. Az ablakok fölötti óriási kivetítő most üres volt, de majd ezen
át közvetítik a kilövést. Húsz számítógép állt két csoportban egymással szemben. Az egyik
csoport az IRÁNYÍTÁS, a másik a TELEMETRIA nevet viselte. Oldalt tárgyalóasztal állt
tucatnyi székkel és egy képernyővel. Egy hatalmas műszerfalon ezernyi fény közölt
különböző adatokat, köztük a HCsI-t, a Helyi Csillagászati Időt, ami a greenwhichi középidő
űrmegfelelője. Alex látványosabbnak képzelte az irányító központot. Ez itt leginkább egy
tanteremre emlékeztette.
Egy férfi állt fel közeledtükre. Alacsony volt, köpcös ránézésre kínai vagy koreai lehetett, haja
fekete, drótkeretes szemüveget és ceruzabajuszt viselt. A drága zakóban és nyakkendőben
üzletembernek látszott. A ruhái egyáltalán nem illettek a Karib-szigetekhez, de persze a
helyiség légkondicionált volt, Alex érezte csupasz karján és lábán a hideg, steril levegőt.
Drevin bemutatta a férfit.
- Szing Dzsú-Csan professzor, a repülési igazgatónk. Nagy örömünkre elszegődött hozzánk a
Krunicsev Űrközpontból.
-Jó napot - mondta Szing professzor enyhén akcentu-sos angol kiejtéssel. Kezet rázott Paullal
és Alexszel, de a szemüveg mögött sötétbarna szeme a legcsekélyebb érdeklődést sem
mutatta. Ezek gyerekek, nincs itt keresnivalójuk, mintha ezt gondolta volna.
- Itt történik minden - folytatta Drevin. - Innét irányítjuk mind a kilövést, mind a dokkolást.
Természetesen a folyamat nagy része komputerizált. A Gábriel 7 orrában van egy kamera.
Fénysebességgel 0,001 másodperc alatt sugározza vissza a képeket. Kicsit olyan, mint egy
hatalmas számítógépes játék, csak éppen itt egy gombnyomással négy tonnás felszerelést
mozgatunk az űrben. Nem hibázhatunk.
- Nem fogunk - jelentette ki Szing professzor.
- Megkaptuk a legfrissebb időjárás-előrejelzést?
- Igen, Mr. Drevin. Magam néztem át a meteorológiai térképeket. A körülmények tökéletesek.
- Helyes - bólintott elégedetten Drevin. - Tehát szerda reggel kilenckor. Azt a látványt sosem
fogjátok elfelejteni, fiúk.
- Nem mehetünk közelebb? - kérdezte Paul. Szing professzor elfordult, mintha ez annyira
ostoba
kérdés volna, ami választ sem érdemel. Alex azon töprengett, mi nem tetszik neki a férfiban.
Talán a lelkesedés tel-
jes hiánya. Nem mutatott érzelmet sem az arca, sem a hangja. Hogy lehet egy ekkora projekt
vezetője anélkül, hogy átérezné, milyen izgalmas?
- Ha közelebb mennél, megsüketülnél - felelte a fiának Drevin. - A kilövéskor hatalmas
vibráció lesz, ami beszakítaná a dobhártyádat. Még itt bent is veszélyes volna, ha nem lenne
tökéletes a szigetelés.
- Szeretnék pár percet kérni öntől, Mr. Drevin -mondta Szing. - Meg kell beszélnünk a
pályaszóródást.
Drevin a két fiúra nézett.
- Magnus megmutatja a bázist. Találkozunk a vacsoránál.
-Jó - próbált mosolyogni Alex, de nem nézett a férfira. Már nem bízott magában, hogy állni
tudja Drevin tekintetét. És valami más is aggasztotta. Minél többet látott a szigetből - a
rakétákat, a kilövőállást, az űrközpontot -, annál inkább valami névtelen rettegés lopta magát
a szívébe. Nem tudta megfogalmazni, de úgy érezte, Joe Byrne és a CIA teljesen tévúton
járnak. Drevin egyáltalán nem úgy viselkedik, mint aki szökni akar. Másvalamit forgat a
fejében, ebben biztos volt.
Már negyvenöt óra sem maradt a kilövésig. Ennyi ideje van rájönni.
Késő délután azonban Alex végre megfeledkezhetett az aggodalmairól. Paul levitte a partra,
és ahogy ígérte, elkezdte tanítani sárkányszörfözni.
A sport lényege, ahogy a neve is sugallja, a sárkányere-getés és a szörfözés keresztezése. Paul
szavaival: az ember feláll a deszkára, fogja a sárkányt, a többi meg a szél dolga. Ennél persze
jóval bonyolultabb a dolog. A sárkány valójában egy hatalmas - kilenc méter fesztávolságú -
poliészter szárny, amit fel kell pumpálni. Négy zsinórral kapcsolódott az Alex derekára kötött
gumihámhoz, az úgynevezett trapézhoz. Aztán ott volt a deszka, ami hasonlított a
szörfhöz, csak mind a két végén hegyes volt, így mindkét irányba lehetett vele siklani. És
végül a bumm, amivel kormányzott, s ami szintén a sárkányhoz csatlakozott. Ennek a
működése nem volt bonyolult: maga előtt fogta és emelte-lenyomta, balra-jobbra tolta. A
többi egyensúly és idegek kérdése.
Alexnek mázlija volt. A szél nem volt erős, a tenger pedig kifejezetten nyugodt. Ennek
ellenére hamar ráérzett az új sport ízére. A víz szélén állt, Paul úgy húsz méterre mögötte
tartotta a sárkányt. Aztán elengedte, és a sárkány hamar az égre röppent, Alex feje fölé, de
egyelőre nem csinált semmit. Alex a deszkával a kezében begázolt a vízbe, majd egyik lábát a
deszkára tette, és a sárkányt leengedte a szélbe.
Elindult. Hihetetlen érzés volt! Érezte, ahogy a sárkány húzza a kezét és egész testét. Mire
észbe kapott, már siklott, mint a szél, csak úgy hasította a vizet, permet fröcskölt az arcába. A
deszka döbbenetesen érzékeny volt, csak kicsit megmozgatta a bummot, máris irányt váltott.
Tűzött rá a késő délutáni nap, suhantak a parton a pálmafák... és ő egyszeriben elfelejtette
Drevint, a CIA-t és a Harmadik Erőt. A következő két órában boldog volt, végre igazán
élvezte a beígért nyaralást.
Miután jól kifáradtak, a két fiú lecsüccsent a homokba, és nézték a lassan lenyugvó napot.
Még mindig meleg volt. A lágy szellő fenyő- és eukaliptuszillatot sodort feléjük. A szigetnek
erről a részéről nem látszott sem a kilövőállás, sem a rakéták. Magányos szürkegém
gubbasztott kábán a móló végén, szemét a vízre szegezve. A motorcsónakok és a vitorlások
lágyan ringtak a hullámokon.
Alex háton feküdt, élvezte a nap melegét. Oldalt sandítva látta, hogy Paul a mellsebét nézi. A
heg gyorsan gyógyult, de még mindig vörös volt.
- Te aztán jól megjártad - jegyezte meg Paul.
- Aha. - Alex nem szívesen beszélt az állítólagos biciklis balesetről.
-Jó sok horzsolásod meg zúzódásod van.
Alex oda sem nézett. Ahányszor az MI6 akcióba küldte, testére újabb szuvenírt szerzett. Felült
és a pólójáért nyúlt.
- Éhen halok - váltott témát. - Mikor eszünk?
- Még egy óra. De rágcsálhatunk valamit, ha gondolod.
- Nem sürgős, várjuk meg.
Felhúzta a pólóját. A napkorongot félbevágta a világ széle. A tenger vérvörösre színeződött.
- Tetszik itt? - kérdezte Paul.
- Fantasztikus. De tényleg - Alex igyekezett lelkesnek hangzani.
-Jó, hogy végre más is van itt velem. - Paul a horizontra meredt, mintha onnét akarná
leolvasni a szavakat. - Iszonyú lehet, hogy nincsenek szüleid. De nem tudod, milyen egy ilyen
apa. Rengeteg pénze van, mindenki ismeri, néha mégis úgy érzem, hogy én meg nem isme­
rem.
- Szeretsz a mamádnál lenni? - Alex szerette volna elkormányozni a társalgást Drevinről.
- Igen - bólintott Paul. - Bárcsak többet láthatnám. És az se túl jó, hogy olyan sokat vagyok
magam. Néha nem is értem, mit keresek itt. Sokkal könnyebb lenne, ha volna még valaki.
Alex egyre nyugtalanabb lett. Paulnak sejtelme sem volt, hogy egész élete nemsokára
fenekestül felfordul, és hogy őt, Alexet azért küldték, hogy ebben segítsen. Alig egy hét, és a
CIA letartóztatja az apját. Drevin minden vagyona az amerikai kormányhoz kerül. Ő maga
pedig börtönbe.
És mi lesz Paullal? A történtek címlapra kerülnek majd az egész világon. Valószínűleg nevet
kell változtatnia. Teljesen új életet kezdeni. Hozzá kell majd szoknia a gondo-
lathoz, hogy egy kegyetlen bűnöző fia. Egy gyilkosé. Alex gyorsan emlékeztette magát, hogy
ez nem az ő hibája. És Paulnak legalább van anyja, aki gondját viselje, ha ez az egész
kirobban. Túléli.
A nap már majdnem eltűnt. Nagy árnyék kebelezte be a tengert. A szürkegém felszállt, és
könnyedén eltűnt a pálmák fölött. Ez lenne a Paradicsom? A madár talán tud valamit.
- Menjünk be - állt fel Alex.
Elindultak a parton, mellettük finoman csobbantak a hullámok.
A sziget túlsó felén eközben egy egész másféle beszélgetés zajlott. A biztonsági főnök egy
nagy irodában állt, ami a kilövőállásra nézett. Drevin egy bőrkanapén ült, és azt az e-mailt
olvasta újra, amit nemrég Payne-től kapott.
- Alex Rider az MI6 ügynöke - mondta Payne. - Talán most éppen nem nekik dolgozik, de
kétségtelenül dolgozott nekik a múltban, és nem is csak egyszer. Ha tudják, hogy itt van,
nagyon valószínű, hogy máris megkörnyékezték, hogy kémkedjen ön után. Átkutattam a
csomagjait, de nem találtam semmit. Persze ez még nem jelenti azt, hogy nincs nála semmi.
Drevin leengedte a papírt.
-Ez nem lehet! - kezdett el babrálni a gyűrűjével. -Kém? Hisz csak tizennégy éves!
- Szokatlan, egyetértek - vigyorgott Payne. - De megnyugtathatom, Mr. Drevin, hogy az
informátorom abszolút megbízható. Azok után, ami a kórházban történt, majd a Hornchurch-
tornyoknál, aztán harmadszor meg a Stamford Bridge-en, egyszerűen úgy éreztem, a fiú túl jó.
Van benne valami... Hát körülkérdezgettem. -Az e-mailre mutatott. - íme, az eredmény.
-És a biciklis baleset?
- Valójában egy golyó ütötte seb a legutóbbi megbízásából. A kapcsolatom szerint.
Drevin hallgatott. Payne látta rajta, hogy dolgozik az agya, számba veszi a lehetőségeket,
rangsorol. Tisztán látszott a szürke szemében.
- Az az incidens az útlevelével New Yorkban! - Dühösen csettintett, és önkéntelenül oroszul
káromkodott. -Biztos kapcsolatba akartak lépni vele. Majdnem egy napig nem volt a szemem
előtt. Talán akkor kapta az eligazítást.
- Kitől?
- A Központi Hírszerző Ügynökségtől - köpte a szavakat gyűlölettel Drevin. - Kéz a kézben
járnak az MI6-tal. A fiú vagy ennek, vagy annak dolgozik. Vagy mindkettőnek.
- A kérdés, hogy mit tegyünk vele?
- Mit javasol?
-Veszélyes. Nem szabadna itt lennie. Most nem.
- Elküldhetjük. -Vagy megölhetjük.
Drevin kicsit még töprengett. Mintha nem is lélegzett volna. Magnus Payne türelmesen várt.
- Igaza van - mondta Drevin. - Paul nem fog örülni, de nincs mit tenni. Holnap gondoskodjon
róla, Mr. Payne.
Felállt. -Ölje meg.
148
Mélységi mámor
Egy újabb tökéletes nap. Alex Drevinnel és a fiával reggelizett a teraszon a tenger fölött,
alattuk halkan csobogtak a hullámok. Egy inas - a személyzetet Barbadosról hozatták -
felvágottat, gyümölcsöt, sajtot és frissen sütött zsemlét szolgált fel. A kávé a jamaikai Blue
Mountain fajtából készült, ez a világon az egyik legízletesebb, no és legdrágább. Ez a
milliomosok élete, ez bizony. Lélegzetelállító ház, saját sziget, karibi napfény... egy másik
világ képei.
Drevin szokatlanul jó hangulatban volt. Már csak egy nap maradt a kilövésig, érezhető volt az
izgatottsága.
- Mit terveztetek mára, fiúk?
-Akarsz megint szörfölni? - kérdezte Paul Alexet. -Ma talán erősebb lesz a szél.
-Jó-
- Miért nem vízisíeltek? - javasolta Drevin.
- Azt is lehet. - Paulnak láthatóan jólesett, hogy az apja ennyire törődik vele. Alex fején
átfutott, hogy ha az apja homokvárépítést mond, arra is simán rábólintana-e.
-Búvárkodtál már? - nézett Alexre a férfi.
- Igen. - Tizenkét éves korától képzett búvár volt.
- Akkor merüljetek le délután. Felszerelés van, és megnézhetitek a Mary Belle-t. - Alex
értetlen arcát látva Drevin hozzátette: - Egy régi teherhajó. A második világháborúban
süllyesztették el itt, amikor utánpótlást szállított az amerikai bázisokra a Karib-tengeren. Most
remek búvárhely. Bele is lehet úszni.
Alex már búvárkodott roncsokon. Tudta, hogy nincs annál különösebb és gyönyörűbb látvány,
mint egy kísértethajó. Paulra nézett:
- Menjünk?
-Én nem tudok. Az asztmám.
-A búvárkodás is azon sportok közé tartozik, amiket Paul nem űzhet - mondta Drevin. - De
megkérhetem az egyik őrt, hogy kísérjen el. Nagy kár lenne elmulasztani.
- Miattam ne hagyd ki - győzködte Paul. - Mindenki szerint döbbenetes, nekem meg úgyis van
egy csomó házim. Menj csak.
Ebben a pillanatban Tamara Knight jelent meg a teraszon vászonkabátban és nadrágban,
nyakában napszemüveg lógott. Egy vaskos aktát cipelt.
- Fontos levelezést kéne elintéznie, Mr. Drevin -mondta.
- Köszönöm, Miss Knight. Azonnal megyek. - Drevin biccentett Alexnek. -Jó merülést - azzal
bement a házba.
- Lemerülsz? - kérdezte Tamara meglepetten.
- Igen--Hol?
-Megnézem a Mary Belle-t.
- A, igen - mondta Tamara, de még most sem mosolygott. - Légy óvatos. Úgy tudom, nagyon
mélyen van. Remélem, nem találkozol cápával.
Reggeli után Alex felment a szobájába az úszónadrágjáért. A zsalut kinyitották, az ablakot
szélesre tárták, tökéletesen rálátott a Kiscsúcsra. Kipillantva meglátta Drevint, a kiskocsi
mellett állva egy telefonfélébe beszélt. Alex elgondolkodott, majd odament a bőröndhöz, és
kivette az iPodot, amit Smitherstől kapott. Feltette a fejhallgatót, bekapcsolta, s a képernyőt
Drevin irányába fordította. Szinte azonnal meghallotta Drevin hangját, de olyan tisztán,
mintha ott állt volna mellette.
- ...a végső előkészületekre. Ma még egyszer átnézek mindent. Az összes programot
ellenőrizni akarom újra. -Szünet. -A hajó este tizenegykor érkezik. Nem Kiscsúcs-nál, hanem
a sziget nyugati részén, a kilövőállásnál. Ott várom...
Mozgást látott az ajtónál. Paul volt. -Mit csinálsz?
- Semmit - vette le a fejhallgatót Alex. Paul meglátta az iPodot.
- Leviszed a partra?
- Nem, csak ellenőriztem, működik-e.
Együtt mentek ki. Délelőtt úsztak, szörföztek. Ezúttal kicsit nagyobb szél volt, és Paul tanított
neki pár trükköt, Alex azonban nem nagyon bírt koncentrálni. Csak a kihallgatott beszélgetés
járt a fejében. Éjjel tizenegykor egy hajó érkezik. Miért? Drevin nyilván nem akarja, hogy
lássák, ezért nem a ház melletti mólót használja. Lehetséges, hogy szökni akar? És ha igen,
értesítse a CIA-t? Nem. Túl korai. Sötétedés után átmegy a sziget túlsó oldalára, és saját
szemével győződik meg a helyzetről. Ezért van itt. Ehhez át kell jutnia az ellenőrző ponton, és
nem úszva. Még emlékezett rá, mit mondott a biztonsági főnök a dróthálóról. Kell lenni másik
útnak is.
Egy órakor ebédeltek, finom garnélarákot salátával és rizzsel. Aztán egy órát pihentek,
kerülve a legforróbb napsütést. Fél négykor kopogtak Alex ajtaján, s egy fiatal fekete férfi
lépett be. A biztonságiak szürke egyenruháját viselte. -Mr. Rider?
- Alex vagyok.
-Én Kolo. Mr. Drevin azt mondta, kell neked egy búvártárs.
- Igen.
- Képzett búvár vagy?
-Az.
-Akkor mehetünk.
Paul nem volt sehol. Alex követte Kólót a ház alatti raktárba. Nagy terem volt, olyan félig
garázs, félig csónakházszerűség. Itt tartottak minden tartalék felszerelést a hajókhoz, a hálókat
és kicsit odább a búvárpalackokat, ruhákat, uszonyokat és mindent, ami még kell a búvárko­
dáshoz.
- A víz meleg - emelt fel két tartályt Kolo. - A Mary Belle azonban huszonkét méter mélyen
van, úgyhogy adok neked egy feles ruhát, én meg választok súlyokat.
Fél órával később Alex élénk kék, rövid ujjú, térdig érő búvárruhát viselt. Kolo feketét húzott.
Alex lecipelte a felszerelést a partra, ahol egy motorcsónak várt rájuk egy barbadosi
kapitánnyal.
- Sok szerencsét, Alex!
Hátrafordulva Alex látta, hogy Paul a teraszról integet. Visszaintett, majd beszállt a csónakba.
Az út csupán pár percig tartott, amely alatt Alex elvégezte a rutinellenőrzést a felszerelésén. A
maszk passzolt. A búvármellény vadonatúj volt. Ellenőrizte a búvárpalackot, és gyors
fejszámolást végzett. Minél mélyebbre megy, annál több levegőt használ majd el, de úgy
saccolta, hogy huszonkét méter mélyen minimum fél órája lesz.
Észrevette, hogy Kolo figyeli. Alex eddig nagyon várta a merülést, most azonban kellemetlen
előérzet fogta el. Sokszor lemerült annak idején nagybátyjával és egyszer a barátaival, s az
egész mindig örömteli, társasági esemény volt. Most egy csónakban ül egy kapitánnyal, aki
egy szót se szól, és egy társsal, aki szintén nem bőbeszédű. Két inas megsétáltatja a gazdag
kölyköt. Egy pillanatra átérezte a magányt, ami Pault egész életében körülvette.
A csónak lassított, leeresztették a horgonyt. A kapitány felhúzta a zászlót - vörös volt, benne
fehér csík -, ezzel

jelezve, hogy búvárok vannak a térségben. Kolo segített Alexnek felvenni a felszerelést, aztán
jött a megbeszélés-
-A Mary Belle pont alattunk van - mondta Kolo Ezen az oldalon szállunk vízbe, és ha minden
rendben egyenesen megyünk lefelé. A tenger kicsit fodros ma a látási viszonyok nem olyan
jók, de hamar észreveszed a hajót. A farnál kezdjük. Megnézheted a kormányt és a propellert.
Aztán elúszunk a fedélzet felett, majd be a második raktérbe. Ott rengeteg a hal, ha
szerencséd van még cápát is láthatsz. Amikor jelzek, feljövünk. Kérdés?
Alex a fejét rázta.
-Akkor gyerünk.
Alex az arcára húzta a maszkját, még egyszer ellenőrizte a csutorát, majd leült a csónak
peremére, és keresztbe tette a mellkasán a karját. Kolo felemelt hüvelykujjal jelzett, mire Alex
háttal belecsobbant a vízbe. Mindig élvezte a pillanatot, ahogy válla nekiütődik a meleg víz­
nek, ő pedig süllyed lefelé az ezüst buborékok gubójában, amiken megtörik a fenti fény. Aztán
a félig felfúvódott búvármellény visszarántotta a felszínre. Kólóval szemben ringott a vízben.
A kapitány a korlát fölül figyelt.
-Minden oké? - kiáltott Kolo.
Alex a búvárok egyetemes oké jelét adta: a mutató és hüvelykujjával egy o-t formált, a többi
három pedig felfelé mutatott. Minden oké.
Kolo ökölbe szorította a kezét, hüvelyujja lefelé mutatott: Merülés.
Alex kiengedte a levegőt a búvármellényből, s az ólomöv azonnal lerántotta. A víz ellepte az
állát, az orrát és a szemét. Lassan, vigyázva ereszkedett, saját felerősített légzését hallgatta.
Csak most jutott eszébe, hogy mindössze három hete műtötték. Vajon dr. Hayward mit szólna
ehhez? Hát kifejezetten nem tiltotta meg.
Egy íjhal suhant el előtte - zöld jószág, világossárga csíkokkal és sárga farokkal -, de rá se
hederített. A víz tro-
pusi mélykék volt, de lefelé tekintve egyre sötétebb és zavarosabb lett. A mélységmérőre
nézett. Tizenegy méter, tizenkettő, tizenhárom... Jól érezte magát, uralta a helyzetet. Nagy
buborékok füzére sorjázott a felszín felé, megannyi levegőgyöngy.
És hirtelen ott volt a Mary Belle, mintha képernyőre vetítették volna. A víz alatt mindig ez
történik: a tárgyak, még az olyan nagyok is, mint egy elsüllyedt teherhajó, teljesen hirtelen
bukkannak fel, szó szerint a semmiből. Alex egy kis levegőt engedett a búvármellénybe, hogy
lassítsa a merülést. Ellenőrizte, minden rendben-e, majd elrúgta magát, és odaúszott a
második világháború néma tanújához.
A Mary Belle megdőlve feküdt az iszapban. Kettétört, a cikcakkos törésvonalat talán egy
német torpedó okozta. Úgy százharminc méter hosszú és húsz méter széles lehetett.
Mindenütt alga és színes korall fedte, ami egy nap majd mesterséges zátonnyá változtatja. A
far felé úszva Alex elnézte a sötétzöld fedélzetet, a megcsavarodott létrákat és korlátokat, a
horgonycsörlőt. Két egymás mellett fekvő tehervonat-kocsi fölött úszott el. Pár méterrel
odébb egy mozdony darabjai hevertek az iszapban. A hajó túlsó végén légelhárító ágyút látott,
ami most a tengerfenékre szegeződött. A fedélzet valaha tele volt élettel, fiatal matrózok
szaladgáltak rajta fel-alá, a hangszórókból parancsok harsogtak rájuk, szél és vízpermet szállt
az arcukba. Aztán a Mary Belle-t találat érte. Immár jó fél évszázada hevert itt. Nincs a
világon ennél nagyobb némaság. Ez maga a halál.
Alex észrevette, hogy Kolo int, hát beúszott a far alá. Megriasztott egy raj ostorhalat, melyek
sebesen elillantak. A feje fölött volt a propeller. Amikor a hajó kettétört, a far oldalt dőlt,
különben elmerült volna az iszapban. Kolo megint jelzett. Minden rendben? Alex megnézte,
mennyi levegője van. Igen, jelzett vissza.
Komótosan úsztak a roncs körül. Alex keresztbe tette melle előtt a kezét. Mindig így merült.
Ez segített megtartani a testmeleget, és ellenállni a kísértésnek, hogy hozzányúljon valamihez.
Eltempóztak a híd felett, követtek egy létrát - minden fokon másfajta élőlény telepedett meg
-vissza a felső fedélzetre. Aztán Kolo egy nyílásra mutatott az egyik korábban látott
tehervagon mellett. Egy létrás lejáró volt, valószínűleg a második raktérbe vezet.
Úgy vette ki, Kolo azt akarja, ő menjen előre, hát elővette a lámpáját, rúgott egyet, majd
óvatosan átúszott a nyíláson. A roncsbúvárkodás biztonságos, már ha az ember tudja, mit
csinál. Alex tisztában volt vele: az egyetlen veszély az, hogy a légcsöve beakad, vagy elvágja
egy éles perem. A megoldás, hogy mindent nagyon lassan kell csinálni, figyelni minden
lehetséges akadályra. Ez a nyílás elég nagy volt, Alex simán úszott le a létra mentén. Ott
bekapcsolta a lámpát és körülnézett.
Nagy, barlangszerű helyen volt, ami a hajó teljes szélességét kitette, és úgy huszonöt méter
hosszan futott. Kísérteties zöld fény szűrődött be az apró kabinablakokon, hát lekapcsolta a
lámpát, nincs szüksége rá. A fényben kirajzolódó tárgyak még hatvan, tenger alatt töltött év
után is elsőre felismerhetők voltak. A fal mellett egy dzsip állt, amott egy rakás Winchester
puska. Egy sorban csizmák. Két motorbicikli. Ha ezek a tárgyak ugyanennyi időt töltöttek
volna elhagyatva a szárazföldön, rozsdásak és rondák lennének, egy halom ócskaság, a víz
alatti múlt azonban különös szépséget kölcsönzött nekik. Mintha a természet magáénak akarta
volna őket, és csodálatos módon átváltoztatta volna olyasmivé, amik sosem voltak.
A víz alatt a hang is más.
Alex hallotta a tompa kongást, ahogy fém ütközik fémnek, de nem volt biztos benne, honnét
jött, vagy hogy egyáltalán tényleg hallotta. Nézett jobbra, nézett balra, de semmi nem
mozdult. Aztán hátrapillantott, amerről jött.
Kolo sehol. Miért nem követte? És Alex ekkor értette meg: becsukták a csapóajtót, amin
lejött, annak a csapódását hallotta az imént.
Visszafordult és odaúszott a létrához. Nem húzott kesztyűt, félt is, hogy megvágja magát, de a
csapóajtóhoz felérve azért nekifeszült és megnyomta. Nem engedett. Mintha lebetonozták
volna.
Mi a fene folyik itt? Bensőjében olyasféle nyugtalanság moccant, ami könnyen pánikká
erősödhet, de Alex nagyon is tisztában volt vele, hogy a búvárkodás első számú szabálya a
nyugalom. Hát erőt vett magán, és ügyelt rá, hogy szabályosan lélegezzen. Egyszerre csak egy
dolog. Biztos eltört a csapóajtó tartórugója. Nem baj, Kolo ott van fent. Pontosan fölöttük
meg a hajó. Csak kell keresnie egy másik kiutat.
Alex otthagyta a csapóajtót, végigúszott a raktáron. A túloldalon acélfalat talált, s noha az tele
volt lyukakkal, néhány akkora, hogy a keze is belefért, a testét semmiképp nem tudta volna
átpréselni egyiken sem. Akkor észrevett egy ajtót, ami résnyire nyitva állt. Valaha ezen járt át
a legénység az egyik raktérből a másikba, most pedig kijáratotjelentett Alexnek. Odaúszott és
meglökte. Az ajtó öt centit engedett, többet nem. A másik oldalon lánc tartotta. Valami
csillant. A lánc új volt.
Ekkor kezdett el igazán aggódni.
Új lánc egy régi ajtón. Ez csak egy dolgot jelenthet. Drevin megtudta, kicsoda. Ő meg azt
hitte, milyen ravasz, hogy a trükkös iPodjával kihallgatja és körbeszaglászik a szigeten,
közben meg hagyta, hogy berakják egy csónakba és kihozzák a tengerre. Pontosan azt
csinálta, amit vártak tőle: beleúszott a halálos csapdába. És most rázárták az ajtót. Hagyják
megfulladni.
Sötét, ellenállhatatlan düh fogta el. Szíve dübörgött, nem kapott levegőt. Egy pillanatig
elfogta a kísértés, hogy
kikapja szájából a csutorát, és sikítson. Tehetetlen. Ki van szolgáltatva a fogyatkozó
levegőnek.
A következő kilencven másodperc volt élete talán legnehezebb másfél perce. Huszonkét méter
mélyen volt a tenger alatt, és kétségbeesetten igyekezett nyugalmat parancsolni magára, annak
tudatában, hogy bezárták a saját sírjába. Aztán a kétségbeesés helyét a harag vette át. Ez az
átkozott Drevin! Ugyanolyan könyörtelenül elbánt vele, mint mindenkivel, aki az útjába állt.
Megint egy hang. Motor zaja fentről. Alexben egy pillanatra felizzott a remény, ám aztán ki is
hunyt. Ez nem a mentőhajó hangja. Kolo felért a felszínre. Elvégezte a feladatát, és most
elmennek.
S valóban, a hang lassan elhalt.
Alex magára maradt.
Egyvalamit tudnia kellett, habár rettegett megnézni. Mennyi levegőt használt el? A tű nagyon
rossz hírt közölt. 120 bar maradt. 50-nél a mutató pirosba fordul, s akkor sürgősen meg kéne
kezdenie az emelkedést. Mert ha nem...
Amikor újra összeszedte magát, visszaúszott. Tudta, hogy ebben a mélységben hamar kifogy a
levegő, de ha túl gyorsan mozog, túl sok energiát használ el, az csak gyorsítja a folyamatot.
Mennyi ideje maradt? Maximum tizenöt-húsz perc. Tudta, hogy a helyzete reménytelen, de
igyekezett nem hallgatni a gonosz suttogásra a fejében. Senki nem tudja, hogy itt van. Nincs
kiút. Mégis meg kell próbálnia. Drevinnél keményebb fickók is próbálták már megölni, és
kudarcot vallottak. Csak azért is kijut.
A csapóajtót lezárták. Az ablakok túl kicsik. A padló, a mennyezet és a falak túl vastagok. Az
egyetlen ajtót, ami kivezethet, leláncolták. Alex körülnézett, fogta az egyik puskát.
Feszítővasnak jó lesz. A puskával odalebegett az ajtóhoz, s a csövénél fogva bedugta a résbe.
A lánc új, de amihez kötötték az régi, és talán már elrozsdásodott. Alex
minden erejét beleadva megrántotta. Egy röpke pillanatra azt hitte, a fém enged. Még
erősebben nyomta, aztán hátralendült, ahogy valami elpattant. A puska. A tus kettétört.
Odaúszott a rakáshoz, vett egy másikat. Nem is nézett a kijelzőkre, félt attól, mit mutatnak.
Minden lélegzetvétel hangosan visszhangzott a fülében, és ahányszor kinyitotta a száját, látta,
ahogy az értékes levegő elbuborékol. Saját halálát hallgatta-nézte. Egyenletes ritmusban,
kíméletlenül közelgett.
A második puska is ugyanúgy eltört, és Alexet egy pillanatra hatalmába kerítette az őrület.
Két kézzel megragadta az ajtót, és rángatta, mintha ki tudná tépni a sarkaiból. Feje körül
pezsegtek a buborékok. Szeme előtt fekete foltok táncoltak. Aztán lenyugodott. Az ujjai
elfehéredtek, és elvágta a tenyerét.
Oxigénje 60 bárra apadt. Már csak percek kérdése.
Gyorsan kell mozognia. De nem, azzal csak sietteti a közelgő véget. Megint megvizsgálta az
ablakokat. A legnagyobb szabálytalan alakú volt, a fém itt-ott elkopott. A résen átfért a feje és
az egyik válla, de ennyi. Még ha a tartályt le is veszi, a dereka nem férne át. Óvatosan vissza­
hátrált, nehogy beragadjon vagy elvágja a levegőcsövet. Semmire nem ment ezzel sem.
És már csak 45 bar maradt. A mutató belépett a piros mezőbe.
Fázott. Életében nem fázott ennyire. A búvárruha valamit segített, de csupasz karja és lába
kezdett kékülni. A raktérben nem volt napfény. A tenger fenekén volt. Sőt mi több, tudta, hogy
meg fog halni. Itt fog majd lebegni ezen a pokoli helyen a rozsdás vasak és egy rég véget ért
háború emlékei között. Ezúttal nincs kiút.
35 bar.
Hogy történhetett ez? Hogyan veszíthetett el két percet, két értékes percet abból a nagyon
kevésből? Alex
nagyon erősen gondolkodott. Mi maradt a raktérben amit használhatna? A hajó talán szállított
ágyúlövedéket A fedélzeten látott egy légvédelmi ágyút. Talán utat robbanthatna.
Kétségbeesetten nekiállt keresni. Közben valamit érzett a torkában. Egyre nehezebben kapott
levegőt. Elfogy Előbb elájul és aztán fullad meg? Ez nem fair. Ezért élte túl csodával határos
módon túlélte az orgyilkos lövését? Egy még rémesebb halálért alig pár héttel később?
Szürke valami húzott el odakint az egyik ablak előtt. Egy nagy hal. Cápa? Alex teljesen
elcsüggedt. Még ha valami csoda folytán ki is jutna, az ott várná. Talán már tudja is, hogy ő itt
van bent. Pár másodperc és a helyzete duplán reménytelen.
Akkor megint meglátta a szürke alakot, és el sem tudta hinni: nem cápa volt. Egy búvár.
Valaki őt keresi!
Alig bírta visszafojtani a kiáltást. Nagyot rúgott az uszonyával, és pont akkor ért oda az utolsó
ablakhoz, amikor a búvár elhaladt előtte. Alex átdugta kezét a lyukon és megragadta a búvár
lábát. Az visszafordult.
Barna haj lebegett a vízben. A maszk mögül aggódó kék szem meredt rá. Tamara Knight volt
az.
Alex kétségbeesetten adta le a jelet, amit oly sok éve megtanult, kezével a torka előtt
csapdosott: nincs levegő. Segítség! Egyre nehezebben kapott levegőt, próbálta kiszívni, ami
még maradt a tartályban, de tüdeje már félig se telt meg. Tamara a búvármellénye zsebébe
nyúlt és kihúzott valamit, majd beadta az ablakon. Alex értetlenül vette el. Paul Drevin
inhalálója volt. Ezzel mire megy? Aztán megértette, hogy ezt a lány az ő szobájából vehette
el. Smitherstől kapta még New Yorkban. Honnét tud róla a lány?
Működik ez víz alatt?
Alex kábán, félájultan az ajtóhoz úszott. Már az is nagy erőfeszítésbe került, hogy felidézze,
hogyan működik. Kétszer megcsavarni a hengert az óramutató járásával egyező irányba.
Miért nem Tamara csinálja? Ja persze, nem tudja. Az ő ujjlenyomatára lett beállítva. Neki kell
megcsinálni. Lélegezz! Beélesítette az inhalálót, és a láncra helyezte, aztán visszaúszott.
Egy bar. A tűnek már nem sok helye maradt a mérőórán.
Az ajtó kirobbant. A lángnyelv azonnal kialudt, de a lökéshullám elérte Alexet, és nekilökte a
teherautónak. Már nem lélegzett, nem maradt mit. Hol van már Tamara? Mindvégig azt
feltételezte, hogy a másik raktér-ből van kiút, de mi van, ha tévedett?
Minden elfeketedett. Vagy a robbanástól, vagy mert fuldoklik.
Ám akkor érezte, hogy Tamara átkarolja. Kihúzta szájából a csutorát. Már nem ért semmit.
Aztán Alex érezte, hogy valami hozzáér az ajkához. A lány egy másik csutorát nyomott a
szájába, ami a saját tartályához csatlakozott. Alex nagyot lélegzett, s élvezte a tüdejébe áramló
levegőt. Csodálatos volt.
Pár percig maradtak, ahol voltak, egymást ölelve a tenger fenekén. Aztán Tamara gyengéden
megbökte Alex vállát, és felfelé mutatott. A fiú bólintott. Még nagy út állt előttük, és mivel
kettejüknek egy tartálya van, az idejük is korlátozott.
Tamara átúszott a kirobbantott ajtón, Alex meg követte. Átsiklottak egy nyitott csapóajtón,
lassan haladtak felfelé. Amikor a mélységmérő óra öt métert mutatott, megálltak. A biztonság
követelte meg, hogy várjanak míg a nitrogén-telítettség csökken a szöveteikben, s így
elkerüljék a keszonbetegséget. Öt perc múlva befejezték az emelkedést, áttörtek a felszínen, ki
a ragyogó napsütésbe.
Alexnek nem volt levegője, amivel felfújja a búvármel lényét, úgyhogy kikapcsolta a
súlyövét, és hagyta lemerülni. Aztán letépte a maszkját.
-Hogyan...?
- Később - szakította félbe Tamara.
Még jó sokat kellett úszniuk vissza a szigetig, és Tamara biztosra akart menni, hogy nem
látják meg őket. Az áramlattal elvitették magukat a Kiscsúcs mellett, és a ház mögött
közelítették meg a partot. Tamara megbizonyosodott róla, hogy nincs őr a közelben, majd
átszaladtak a homokfövenyen, be a pálmák rejtekébe.
Alex itt ledobta a tartályt, majd lerogyott a földre, és csak lihegett. Mellette Tamara ugyanígy.
Búvárruhában, kibontott hajjal, vizes arccal egyáltalán nem látszott titkárnőnek. .. és Alexnek
végre leesett, hogy soha nem is volt.
- Ennek nem sok híja volt - pihegett a lány.
- Ki maga? - meredt rá Alex, de persze már tudta a választ. - CIA, mi?
Hát persze. Joe Byrne mondta, hogy van egy emberük a szigeten.
- Sajnálom, hogy olyan barátságtalanul kellett viselkednem veled - kért bocsánatot a lány, és
olyan káprázatos mosolyt eresztett meg, mintha mindvégig erre a pillanatra várt volna. - De
biztos megérted. Ez volt az álcám.
-Ja. - Most már minden stimmelt. - Hogy talált meg?
-Elmondtad, hová mentek. Nem tudom, miért, de nyugtalan lettem, és úgy döntöttem,
követlek. Bementem a szobádba, és elvettem az inhalátort, hátha jól jön. És igazam lett. Aztán
kiúsztam. Éppen odaértem a roncshoz, amikor láttam a visszatérő csónakot nélküled, és
kitaláltam, mi történt. Úgyhogy lementem megkeresni téged.
- Köszönöm. -Alexet álmosság fogta el. A délutáni nap erősen tűzött, ő pedig már teljesen
megszáradt. - És most mi lesz?
-Te mondd meg.
- Azt hiszem, Drevin ma éjjel akar elmenni - mondta Alex, azzal elmesélte a kihallgatott
telefonbeszélgetést.
Tamara nem volt ennyire biztos a dologban.
-Ezt nem tudom elhinni. Holnap lesz a kilövés. Az Arkangyal a mindene. Hónapok óta csak
ezen dolgozik. Miért tűnne el most?
- Én sem értem, de egy hajót említett, az biztos. Tizenegykor érkezik.
- Akkor ott kell lennünk. A csapat Barbadoson készenlétben vár. Ha Drevin bármivel
próbálkozik, szólunk nekik, és percek alatt itt vannak.
-Addig mit csinálunk?
- Te jobb, ha itt vársz. Visszamegyek a házba és hozok ruhát. Meg enni és innivalót. -Jól
megnézte Alexet. -Jól vagy?
- Megvagyok. Megmentette az életemet, Tamara. Köszönöm.
-Jó veled dolgozni, Alex. Joe mindent elmondott rólad.
Azzal Tamara elsurrant. Alex magára maradt. A fehér homokra kifutó hullámokat figyelte. A
nap már ereszke-dőben volt, az első árnyékok megindultak, feléje nyúltak, némán
figyelmeztették az éjszaka veszélyeire.
Trópusi vihar
Aznap este tízkor Alex és Tamara az esőerdő peremén várakoztak, a fakabinokat figyelték,
ahol az őrök mosakodtak és öltözködtek. Mindketten sötét ruhát vettek fel Tamara
gyakorlónadrágot és hosszú ujjú fekete pólót hozott Alexnek, akinek kicsit melege is volt így
Az éjszaka nyirkosan meleg volt, szinte a bőrére tapadt, érezte, hogy verejték csorog a hátán.
így azonban kisebb volt az esélye, hogy kiszúrják, és a ruha megvédte a mosz-kitóktól is.
Tamara is feketében volt. Hóna alatt pisztolytáska lapult, benne egy keskeny Beretta.
Rádióadót is hozott, amivel a CIA csapatát tudja hívni, habár a vétel miatt kicsit aggódott.
Vastag felhők takarták el a holdat, nagyon lógott az eső lába, márpedig trópusi viharban nem
lesz gyerekjáték jelet kapni.
Alex örült, hogy a lány vele van. Túl sokáig volt egymaga, és úgy tűnt, passzolnak is. Tamara
azt mesélte, hogy ő volt Joe Byrne egyik legfiatalabb ügynöke, tizenkilenc évesen szervezték
be. Nem tűnt sokkal idősebbnek most sem, ahogy a csak errefelé honos, óriási, gomba alakú
fa mellett guggolt. A fiú érezte, hogy a lánynak ez nagy kaland. Talán ez a különbség kettejük
között: Tamara élvezi a munkáját.
Az ösvény mellett három fakabin állt, melyeket fedett gyalogjáró kötött össze. Elég primitív
tákolmányok voltak: sötét fából ácsolt falak, pálmalevél tető. Húsz méterrel lejjebb Alex látta
az elektromos kaput és az őrséget-Három őr strázsált ott állandóan: egy az őrbódéban, kettő
pedig fel-alá járkált a tíz méter magas fémkerítés mentén. A térséget fém őrtornyokra szerelt
ívlámpák világították be. Alex lepkék és moszkitók százait látta rajzani a fényben.
Az őrségváltás negyed tizenegykor történt. Drevin asszisztenseként Tamara ismerte a
beosztást, és tudta, hogy az éjszakai őrök bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Alex
hátranézett az ösvényen Drevin háza felé. Paulra gondolt. Biztos azt mondták neki, hogy
újdonsült barátja megfulladt... Szörnyű baleset... Azon töprengett, vajon Paul mit gondolhat.
Sajnálta, hogy Tamara nem beszélt vele, amikor visszament a ruhákért.
De emiatt most nem aggódhat. Idő van. Az ösvény még mindig üres volt, egyik irányból sem
közeledett elektromos kocsi. Tamara megbökte, mire Alex megindult, és kétrét görnyedve a
legközelebbi kabinhoz osont. Nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót. Húsz perce nem láttak
mozgást, de attól bent még aludhatott valaki.
A kabin azonban üres volt. Alex becsusszant. Szűk, négyzetes fülkében állt. Volt benne két
kivénhedt szófa, egy hűtő és egy asztal üres sörösüvegekkel, pornómagazinokkal és egy pakli
kártyával. A sarokban ventilátor állt, de kikapcsolva. A szoba bűzlött a cigarettafüsttől, a
levegő állott és fülledt volt.
Alex átment a második fülkébe, ami még kisebbnek tűnt, és négy zuhanyfülke állt benne, meg
egy sor fapad. A padlót csempe borította. A fogason nedves törülközők lógtak. Itt sem volt
senki.
A harmadik kabinban találta meg, amit keresett. Ez volt az öltöző. A fémszekrényekben
frissen vasalt egyenruhák lógtak; a fal mellett szépen kifényesített csizmák sorakoztak.
Pontosan, ahogy Tamara megmondta.
Alex önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy a zsebéből elővette Smithers üvegét. Rápillantott a
címkére -CSIPET -, majd kinyitotta, és tartalmát az őrök egyenru-
hájára öntötte. A folyadék színtelen és szagtalan volt az őröknek fogalmuk sem lesz, mi
történik velük.
Kintről halk füttyszót hallott. Tamara figyelmeztetése A kabinnak hátsó ajtaja is volt, Alex
ezen át surrant ki a sötétbe. Odakint hallotta a közeledő kocsi zümmögését. Tökéletes időzítés.
Őrségváltás. Alex épp visszaért Tamarához, amikor megérkezett a kiskocsi, és három férfi
szállt ki belőle, buggyos rövidnadrágban és pólóban. Egyiküket felismerte. Kolo, a búvár, aki
otthagyta megfulladni. Alex elégedetten elvigyorodott. Ha valaki megérdemli a szenvedést,
akkor az Kolo.
- Beválik ez? - kérdezte Tamara súgva, ahogy a három férfi eltűnt az öltözőben.
-Ne aggódj. Smithers még sosem hagyott cserben.
Öt perc múlva újra felbukkant a három férfi, immár a szürke egyenruhában. Alex és Tamara
figyelték, ahogy közelednek az ellenőrzőponthoz, hogy leváltsák a másik három őrt. Pár szót
beszélgettek, majd elfoglalták a helyüket. A három felszabadult őr bement a kabinba átöltözni,
aztán pár perc múlva elhajtottak a kocsival.
- Menjünk közelebb - súgta Alex. Nagyon akarta látni, mi fog történni.
Kolo az őrbódéban ült, telefonok és képernyők előtt. Az ablak nyitva volt, hogy
kommunikálni tudjon a többiekkel, akik a kerítésnél álltak. Hálátlan feladat egész éjjel itt
ácsorogni és várni, hátha történik valami, gondolta Alex. És még csak nem is sejtették, hogy
az unalomnál sokkal, de sokkal rosszabb vár rájuk.
Először Alex vette észre. Az ívlámpák fényében lassan sűrűsödni kezdett a rovarok felhője. A
több százból több ezer lett. Hogy mifélék, azt lehetetlen volt megmondani: Legyek,
moszkitók, a legkülönfélébb bogarak. Innét csak fekete pöttyök voltak, szárnyak, lábak és
csápok kuszán
hemzsegő tömege. Olyan sokan voltak, hogy szinte felfalták a fényt.
Kolo az arcára csapott. Meglepően hangosat csattant az éjszakai hőségben. A másik őr
motyogott valamit, és megvakarta a karját. Kolo megint az arcára csapott, majd a tarkójára. A
másik kettő is egyre idegesebben fészkelődött, izgett-mozgott. Az egyik a géppisztolyával
nyúlt hátra a válla fölött, hogy megvakarja a hátát. A bódéban Kolo az arca előtt legyezett.
Mintha nem kapott volna levegőt, és Alex már látta is, miért. Ezer meg ezer rovar nyüzsgött
körülötte, Kolo a száját se tudta kinyitni úgy, hogy le ne nyeljen egy csomót.
Smithers moszkitócsalogatója remekelt. A sziget összes rovarja idesereglett a három férfira. A
két kint álló már vinnyogva csapdosta magát, rángatóztak, mintha rázná őket az áram. Kolo
felsikoltott. Alex látta, hogy egy hatalmas százlábú lóg a nyakán. A bőre szinte nem is látszott,
csípő-harapó rovarok lepték el, bemásztak a szemébe és az orrába. Kolo sikoltva csapdosta
magát. Kint a másik kettő ugyanígy.
Kisebb durranás hallatszott, majd szikrák röppentek, amint a monitorok rövidzárlatot kaptak a
hátsó réseken bepotyogó rovaroktól. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kolo káromkodva
felállt, és vakon kitámolygott az őrbó-déból. A másik kettő is elhagyta a helyét, aztán együtt
indultak el tapogatózva az öltözőkabin felé. Hatalmas rovarfelhő szegődött a nyomukba.
Hirtelen minden elcsendesedett.
-Igazad volt - ismerte el Tamara. - Mr. Smithers nagyon jó.
Elosontak az immár elhagyatott őrhely mellett, át a kapun, aztán tovább a csapáson. Az
esőerdő nemsokára véget ért, megpillantották az állványt a rakétával. A hold még most sem
bújt elő.
- Megázunk - pillantott fel Tamara.
Neki is igaza volt. Pár pillanat múlva megnyíltak az ég csatornái, és ők szinte azonnal bőrig
áztak. A meleg eső úgy ömlött az égből, mintha dézsából öntenék. Villám cikázott a tenger
felett, s fénye visszatükröződött a vizes földről. Minden fekete-fehér lett.
- Mi lesz a kilövéssel? - kiáltotta Alex. Már nem kellett suttogni. Tamara így is alig hallotta a
zuhogó esőben.
A lány kirázta vizes haját a szeméből.
-Nem számít - kiabálta vissza. - Nem tart sokáig. Holnap reggelre minden felszárad.
A vihar amúgy nem is jöhetett volna jobbkor. A kilövőhelyen átvágva fél kilométer hosszan
nyílt terepen kellett haladniuk, amin másképp aligha jutottak volna át észrevétlen. Alex biztos
volt benne, hogy vannak még őrök, és talán kamerák is. Ám az eső tökéletes fedezéket
biztosított. Sötét ruhájukban észrevehetetlenek voltak.
A másik móló a sziget nyugati felén volt, fehér betonút kötötte össze a rakétaállványokkal és a
különböző épületekkel. Alex és Tamara éppen arra ügetett, amikor az esőfüggönyt hirtelen
fény szakította át. Egy hajóról jött, mely a tornyos hullámokon lovagolva közeledett a
parthoz.
- Erre! - kiáltotta Tamara, és Alexet az egyik kis téglaépület felé rángatta, melynek oldalán
csövek futottak és mérőórák sorakoztak. Futás közben a lány megbotlott, Alexnek azonban
sikerült elkapnia, majd észrevétlen lebuktak egy víztartály mögé. A móló ott volt közvetlen
előttük. Alex kíváncsi volt, Drevin jön-e.
A hajó odaért a mólóhoz. Az eső még jobban rákezdett, alig lehetett látni. Valaki kiugrott a
mólóra egy kötéllel. A fedélzeten alakok jelentek meg. Alex eddig azt hitte, Drevin szökni
akar, de nagyon úgy festett, hogy inkább még többen érkeznek a szigetre. Olyanok, akik jobb
szeretik az éj sötétjét.
Alex zajt hallott maguk mögül, és látta, hogy Magnus Payne meg két őr kocsiznak a hajó felé.
A biztonsági
főnök vörös haja és élettelen bőre még trópusi viharban is összetéveszthetetlen volt. Odaértek
a mólóhoz, és Payne leszállt. Négy ember lépett le a hajóról. Alex a döbbenettől megragadta
Tamara karját. Tudta, kik ezek, még ha az igazi nevüket nem is ismerte.
Bomberdzseki. Pápaszem. Ketyegő és Ezüstagyar.
A Harmadik Erő eljött Flamingó Bayre. De miért? Mit jelent ez? Magnus Payne kezet rázott
velük. A terroristacsoportot, akik megesküdtek, hogy elpusztítják Drevint, régi jó barátokként
üdvözölték.
És akkor egy hang reccsent az éjben, rejtett hangszórókból.
- Ne lőjenek! Tudjuk, hogy itt vannak. Dobják le a fegyvereket, és jöjjenek elő.
Az öt férfi megdermedt. Ketten előkapták a fegyverüket.
Pedig a figyelmeztetés nem nekik szólt.
Ha Alexnek kétségei lettek volna, hogy neki meg Tamarának címezték a felszólítást, a kétség
hamar eloszlott. Négy elektromos kiskocsi vágtatott elő az esőből, és farolva megálltak velük
szemben. A reflektoruk elvakította Alexet. Fekete árnyak sereglettek elő és vették körbe őket.
Tamara megfeszült, majd pisztolyát előkapva felpattant. Egyetlen lövés dördült az egyik
kocsiból. Tamara felkiáltott. A pisztolya kiesett a kezéből. Vállából vér folyt le a kezén.
- Ez volt az utolsó figyelmeztetés! - dörögte a hang. -Álljanak fel és jöjjenek lassan elő. Ha
ellenállnak, lövünk.
Hogy találtak rájuk? Alexnek eszébe jutott, amikor Tamara megbotlott. Biztos egy kifeszített
drótban, ami bekapcsolt egy érzékelőt.
Magnus Payne nyomakodott át az őrök sorfalán, a Harmadik Erő négy tagja követte. Az előbb
még az egész térség üres volt, most meg csak úgy nyüzsögtek az emberek.
Tamara sérült vállát markolta. Alex csüggedten állt mellette.
És akkor megjelent Nyikolaj Drevin esőköpenyben, kezében pedig - ami igen kirítt az
éjszakából - egy élénk színű ernyőt tartott. Nyugodtnak tűnt, mintha csak megszokott éjjeli
sétáját végezné. Megállt Alex és Tamara előtt. Az arca szokás szerint semmit nem árult el.
- Miss Knight - mondta halkan, de még a harsogó esőben is lehetett hallani. - Mindig is voltak
kétségeim magát illetően. Pontosabban gyanítottam, hogy a CIA megpróbál valakit beépíteni,
és maga tűnt a legvalószínűbb jelöltnek. Nagyon szomorú, hogy a félelmeim beigazolódtak.
-A fiú... - ért Drevin mellé Magnus Payne.
-Igen. Az embere nem végzett alapos munkát. -Drevin előrelépett, már csak centikre állt
Alextől. A fiú arcán patakzott az eső, de amúgy nem moccant. - Érdekelne, hogy kinek
dolgozol, Alex. Áruld el, az MI6-nak vagy a CIA-nek? Vagy mindkettőnek?
- Menjen a pokolba - felelte Alex halkan.
- Őszintén sajnálom, hogy az ellenségemmé tetted magad. Én az elejétől kedveltelek. Paul is.
De visszaéltél a vendégszeretetemmel. Nagy hiba volt.
Alex hallgatott. Mellette Tamara egyre sápadtabb lett. A sebét szorongatta, láthatóan nagy
fájdalmakkal küzdött. Ám még így sem adta fel:
- A CIA tudja, hogy itt vagyunk, Drevin. Ha bajunk esik, mind rászállnak magára. Nem
menekülhet, nincs hová mennie.
- Miből gondolták, hogy akarok menni bárhová is? -nézett nagyot Drevin. - Zárják be a lányt -
parancsolta. -Látni sem akarom többet. Magnus, Alex Ridert hozza a főhangárba. Beszélni
akarok vele.
Azzal Drevin sarkon fordult és elment. Három lépés után beleveszett az esőbe.
Az igazi célpont
A főhangár óriási volt. Talán a Cessna hidroplánt is itt tartották, amikor nem használták. Az
íves tető hullámlemezből készült. Az egyik fal elhúzásával lehetett kijutni a kilövőhelyre. A
hangár most szinte üres volt, csupán egy-két gépezet és pár olajoshordó állt benne itt-ott. Ale-
xet egy faszékhez kötözték. Drevin leült vele szemben, Magnus Payne mellette állt.
Bomberdzseki, Ezüstagyar, Ketyegő és Pápaszem kicsit odébb strázsáltak egy csoportban.
Meghívást kaptak a partira, ám Drevinnek láthatóan esze ágában sem volt bevonni őket.
Az eső éppolyan hirtelen állt el, ahogy nekieredt. Alex hallotta, hogy a víz gurgulázik a
csatornákban, és pár kósza csepp még koppant a tetőn. A hangár levegője nyirkos és meleg
volt. Alex bőrig ázott. Payne egy kábellel kötözte a székhez, ami belevágott a húsába. Keze-
lába elzsibbadt.
Drevin világoskék kasmírkardigánt és kordnadrágot viselt. Higgadt volt, egyik kezében
hatalmas pohár konyakot tartott. Az orrához emelte, és elégedetten beleszagolt a mesésnek
látszó aranyszín folyadékba.
- „XIII. Lajos" konyak - mondta. - Harmincéves. Egyetlen üveg ezer dollárt kóstál. Én csak
ezt iszom.
- Tudtam, hogy gazdag-jegyezte meg Alex. - Tudtam, hogy kapzsi. De azt nem, hogy unalmas
is.
-Öt ember is van itt, akik most azonnal boldogan kezelésbe vennének, ha engedném - felelte
Drevin. -Talán bölcsebb lenne, ha befognád a szádat, és meghallgatnád, amit mondani akarok.
Meglötybölte az italt és kortyolt egyet.
- Be kell vallanom, hogy lenyűgöztél - szegezte szürke szemét Alexre. -Amikor Magnus
elmondta, hogy az MI6 ügynöke vagy, kinevettem. Egyszerűen nem tudtam elhinni. De most,
hogy belegondolok mindabba, ami történt, ez bizony mindent megmagyaráz. Egyszer
találkoztam Alán Blunttal, igen körmönfont és kellemetlen alaknak találtam. Te csak
megerősíted ezt a benyomást. Ennek ellenére nehezen tudom elhinni, hogy ő küldött utánam.
Ez történt, Alex? Az elejétől fogva benne voltál?
- Lelőtték - kotyogott közbe Payne. - Láttam a kórházi lapját. Az igazi volt.
- Akkor ez az egész talán szerencsétlen véletlen. Mármint szerencsétlen a te számodra, Alex.
Én viszont örülök, hogy most itt vagyunk, és habár hamarosan meg kell szabadulnunk tőled és
Miss Knighttól, legalább elmagyarázhatok neked néhány dolgot. Tudod, Alex, szeretném, ha
Paul tudná, mit csinálok. Szeretnék neki elmondani mindent. Csakhogy ő gyenge. Még nem
áll készen. A végén talán meggyűlölne, hogy ilyen vagyok. De tudom, hogy te megértesz.
Drevin ismét a pohárba dugta az orrát, és mélyet lélegzett.
- Ahogy mondtad, gazdag ember vagyok. Az egyik leggazdagabb a világon. Egész csapat
könyvelő dolgozik nekem teljes munkaidőben egész álló évben, és még ők sem tudják
pontosan, milyen gazdag is vagyok. Sejtelmed sincs, Alex, milyen az, amikor mindent
megkaphatsz, amit csak akarsz. Bemegyek egy üzletbe öltönyt venni, aztán az üzletet veszem
meg. Egy magazinban meglátok egy új autót, hajót vagy repülőt, és estére már az enyém.
Amikor legutóbb megszámoltam, tizenegy házam volt szerte a világon. A hét minden napján
más országban alhatok el, és egy másik paradicsomban ébredhetek fel.
Na persze, mint azt biztos elmondták neked, ez a gazdagság nem „becsületes munka"
eredménye. Az efféle kifejezések engem hidegen hagynak. Bűnöző vagyok, beismerem.
Sok embert én magam öltem meg, és sokan a parancsaim áldozatai lettek. Bűnözőkkel
dolgozom. Miért zavarjon? Nincs olyan sikeres üzletember, aki időnként ne csalna vagy
hazudna. Mind csináljuk! Csak a mértéke a kérdés.
Az elmúlt húsz évben borzasztóan sikeres voltam, és a jövőben még gazdagabb és sikeresebb
akarok lenni. Azonban - sötétedett el Drevin arca - úgy másfél éve két apró probléma lépett
fel, melyek bizonyos irányba tereltek. Ezek miatt vagy most itt, Alex. Olyan problémák,
amelyek könnyen tönkretehetnek, ezért rengeteg időt és pénzt öltem a megoldás keresésébe.
- Minek mondja el mindezt, ha meg akar ölni? - kérdezte Alex.
- Pontosan azért mondhatom el, mert megöllek. Nem kell félnem, hogy elárulod bárkinek. De
kérlek, ne szakíts félbe, vagy szólnom kell Magnusnak, hogy fenyítsen meg.
Egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, már összeszedettebb volt.
- Az első gond az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma volt, amely elkezdte
vizsgálni az üzleti ügyeimet, főleg amiknek közük van az orosz maffiához. Természetesen az
elejétől fogva tisztában voltam vele, hogy megpróbálnak anyagot gyűjteni ellenem. Mindig is
óvatos ember voltam. Soha nem hagyok írásos bizonyítékot, sem tanút. Ennek ellenére az én
szintemen lehetetlen úgy működni, hogy itt-ott el ne áruljam magam, és tudom, hogy az
amerikaiak összerakják ezeket a darabokat, mindenkit megkeresnek, aki valaha beszélt velem,
és előbb-utóbb bíróság elé akarnak állítani.
A nyilvánvaló megoldás erre, hogy kiiktatom az USA külügyminisztériumát, pontosabban
azokat, akiknek az én ügyeim bolygatása a dolga. Bizonyos tekintetben még segítettek is
nekem. Az összes bizonyítékot összegyűjtötték, minden tojást egy kosárba! Egyetlen pontosan
irányzott rakétával megölhetném az összes nyomozót, és meg-
semmisíthetném az összes szalagot, aktát, papírfecnit lehallgatott telefonfelvételt, mindent.
Tiszta lappal folytathatnám. Minél többet töprengtem ezen, annál hálásabb lettem az
amerikaiaknak a munkájukért.
Persze tudtam, hogy a művelet nem lesz egyszerű Ugyanis a nyomozás Washingtonban, a
világ egyik legbiztonságosabb épületében a Pentagonban zajlik, ami egy irdatlan betontömb,
ráadásul nagy része a föld alatt húzódik. Egy antiterrorista csapat őrzi napi huszonnégy
órában. Mindenféle ellenőrzőeszköz megtalálható ott, és 2001. szeptember 11-e óta
kereskedelmi gép a közelébe sem mehet. A Pentagon tökéletesen védve van kémiai, biológiai
és sugárfegyverek ellen. Tudom, mert mindent számításba vettem, de hamar kiderült, hogy
ilyesmivel semmire nem mennék.
És most ha megengeded, áttérek a másik gondra, amit említettem. Első hallásra mintha semmi
köze nem lenne az előzőhöz. Sokáig magam is ezt hittem. De mindjárt te is rájössz, hogy
nagyon is van.
Alex nem szólt semmit. Érezte, hogy Magnus Payne és a Harmadik Erő tagjai erősen figyelik.
Még mindig nem értette, ők hogy jönnek a képbe. És hol van Kaspar a tetovált fejével? Most
sem stimmeltek a dolgok. Alex kicsit mocorgott a széken, próbálta megindítani a vérkeringést
a végtagjaiban.
- A másik gond az Arkangyal volt - folytatta Drevin. -Az űrturizmus mindig is érdekelt, és
amikor az angol kormány felajánlotta a társulást, be kell vallanom, hízelgett nekem. Én húzok
hasznot a pénzből, amit ők fektetnek bele. Én állok a huszonegyedik század legnagyobb
hasznot ígérő és legnagyobb kihívást jelentő vállalkozásának élén. Ráadásul azt is megkapom
ezzel, amire a legnagyobb szükségem van: tiszteletet! Az amerikaiak bűnözőnek tekintenek,
de azért ők is elgondolkodnak majd, ha az angol királynővel vacsorázom. Arra gondoltam,
hogy sokkal nehezebb lesz elkapniuk, ha Sir Nyikolaj Drevin
leszek. Vagy Lord Drevin. A megfelelő kapcsolatok sokat segítenek.
így aztán beleegyeztem, hogy a kormányod partnere leszek az Arkangyal projektben, a világ
első űrhoteljének megépítésében. Ami most éppen a fejünk felett van. Mindig fölöttünk van,
és én sosem feledkezem meg róla. Ugyanis rémálom lett, teljes csőd. Az Arkangyal még az
amerikaiak vizsgálódása nélkül is könnyedén tönkretehet.
Drevin a homlokát ráncolva kortyolt egy kis brandyt.
- Az Arkangyal építése eddig egymillió fonttal haladta túl a költségvetést. Rámegy mindenem.
Még az én vagyonommal sem bírom sokáig. És ez csakis a te hülye kormányod hibája.
Minden döntésen hónapokig vitáznak. Bizottságokat meg albizottságokat alakítanak. És
amikor végre valahára döntenek, mindig rosszul. Már az elején tudhattam volna. Nézd csak
meg például a skót parlamentet. A Milleniumi kupolát! Az angol kormány bármit épít, az
tízszeresébe kerül a reális árnak, és még csak nem is működik.
Az Arkangyallal ugyanígy áll a helyzet. Késésben van, teli van hibával, és már remény sincs
rá, hogy valaha teljesen elkészül. Darabokra fog hullani. Hónapok óta azért imádkozom, hogy
az a rakás ócskavas leessen végre az égből. Ugyanis akkor legalább a pénzem egy részét
visszakapnám, mert mint minden nagyobb vállalkozást, ezt is biztosítottam. Sőt tisztára
tudnám mosni a kezem. Végre úgy ébrednék, hogy ez a nyomasztó ügy nem lóg szó szerint a
fejem felett. Voltak napok, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy felrobbantatom.
És akkor támadt egy remek ötletem. Ami mindkét problémámra megoldást nyújt. Két legyet
egy csapásra.
Drevin előrehajolt, és Alex végre tisztán látta a szemében, hogy egy őrülttel van dolga.
- Nem tudom, miket tanultatok eddig fizikából, Alex. Miközben mi itt ülünk, száz meg száz
tárgy kering az űrben a Föld körül, a kis kommunikációs műholdaktól az
óriási űrállomásokig, mint annak idején a Mir vagy most a Nemzetközi Űrállomás.
Belegondoltál már, hogy mi tartja őket fent? Miért nem esnek a fejünkre?
A válasz egy elég egyszerű egyenlet, amiben szerepel a sebességük és a Földtől való
távolságuk. Talán érdekesnek találod, hogy elméletileg lehetséges lenne, hogy egy műhold
csupán pár méternyire keringjen a fejünk fölött. Ahhoz azonban hihetetlen gyorsan kéne
mennie. Az Arkangyal négyszázötven kilométerre kering a Földtől, huszonhatezer kilométer
per óra sebességgel. Ennek ellenére pár havonta úgymond meg kell lökni. Ugyanígy volt ez a
Mir, és így van most a Nemzetközi Űrállomás esetében is. Pár havonta külön erre a célra
épített rakéták mennek fel és lökik vissza a nagyobb műholdakat az űrbe, különben
lezuhannának
Néhány ténylegesen le is zuhant. Például 1996. november 17-én az orosz Mars 96 űrszonda,
aminek a darabjai szétszóródtak Dél-Amerika fölött. 2000 áprilisában egy Delta típusú
hordozórakéta épphogy elkerülte Fokvárost. A világ valójában nagyon szerencsés, hogy eddig
még nem történt igazi katasztrófa emiatt. Persze ebben az is közrejátszik, hogy a bolygó nagy
része víz, a szárazföldeken pedig jelentős részt tesznek ki az elhagyott sivatagok és hegy­
láncok. Annak az esélye, hogy egy darab űrbéli szemét lakott területre zuhanjon, viszonylag
kicsi. Ennek ellenére a csillagászok úgy tartják, csak idő kérdése.
Tudsz követni? Az egyszerűség kedvéért képzeld el, hogy egy zsinórra kötött kisebb labdát
pörgetsz a fejed fölött. Ha lelassítasz, leesik és megüti a karod. Na most a labda az űrállomás,
és a karod a Föld. Nem sok kell, hogy a kettő összeütközzön.
Pontosan ezt akarom most kissé megsürgetni.
Holnap, amikor a Gábriel 7 felszáll, egy időzített bombát visz fel, ami az Arkangyalra kerül.
Minden számítógépeken lett kidolgozva, a programot véglegesítettük. Ha megnézed
Washingtont a térképen, azt látod, hogy har-
mincnyolc fokkal északra van innen, az Arkangyal pályája pedig olyan, hogy valahányszor
megkerüli a Földet, elhalad közvetlen Washington fölött.
A bomba két órával az után robban, hogy a Gábriel 7 dokkolt az Arkangyalon, azaz pontosan
fél ötkor. A robbanás lelöki az Arkangyalt a pályájáról. Az űrállomás a Föld felé billen. Belép
a Föld atmoszférájába, és aztán már nagyon gyorsan zajlanak a dolgok. Minél sűrűbb légkör
veszi körül, annál gyorsabban zuhan. Hamarosan irányíthatatlanná válik. Legalábbis így fog
tűnni. Valójában beprogramoztam a manővereket az Arkangyalba. Habár kívülről úgy látszik
majd, mintha véletlenszerűen mozogna, olyan pontosan fogja követni a pályáját, akár egy
nukleáris rakéta.
El tudod képzelni, Alex? Az Arkangyal hétszáz tonnát nyom, amiből persze sok elég a Föld
légkörében. De becslésem szerint hatvan százaléka megmarad. Az kábé négyszáz tonna olvadt
acél, üveg, berillium és alumínium, ami huszonkétezer kilométer per óra sebességgel robog
felénk. Az első számú célpont pedig a Pentagon. Az épület megsemmisül. Az összes ott
dolgozó ember meghal, minden információ elég. Szerintem a becsapódás Washington nagy
részét is megsemmisíti majd. A Kapitóliumot. A Fehérházat. A különböző emlékműveket. A
parkokat. Nagy kár, mert mindig is vonzó városnak találtam. Sajnos, nem sok marad majd
belőle.
Alex lehunyta a szemét. Jack Starbright most Washingtonban van, a szüleit látogatja meg.
Talán túléli az iszonyú robbanást, amit Drevin tervez. De ezrek, sőt százezrek biztosan nem.
Alex megint arra gondolt, hogyan keveredett bele ebbe az egészbe. Tényleg azzal kezdődött,
hogy az orvos két hét pihenést rendelt?
- És most mesélnem kell a Harmadik Erőről - folytatta Drevin.
176
- Nem kell - mondta Alex, aki ezt a részt már magától is kitalálta. - Bűnbakra volt szüksége. A
Harmadik Erő nem is létezik. Maga találta ki.
- Pontosan. - Drevin a négy férfi felé intett a poharával. - Szerintem az egész terv
legragyogóbb része a Harmadik Erő. Ha az Arkangyal szabotázs áldozata lesz és a Pentagonra
zuhan, nyilván én leszek az első számú gyanúsított Ezért kreálnom kellett egy bűnbakot, hogy
a gyanúnak még az árnyéka se vetülhessen rám.
Hát kitaláltam a Harmadik Erőt. Ezeket az embereket béreltem fel. A parancsaimra több olyan
terroristacselekményt követtek el, melyek kapitalista érdekeltségek ellen irányultak.
Felrobbantottak egy autógyárat Dakotában, egy üzemet Japánban, egy kutatóközpontot Új-
Zélandon. Lefizettem továbbá egy újságírót Berlinben és egy előadót Londonban, hogy
beszéljenek a Harmadik Erő ellen, figyelmeztessék a világot. Aztán nyomban megölettem
őket. Érted? Egy kíméletlen ökoterrorista csoport illúzióját teremtettem meg, akik minden
nagyvállalkozást gyűlölnek. Főként engem.
- Elraboltatta a saját fiát! - tört ki Alex. A kórházban és a Hornchurch-tornyokban történtek
végre kezdtek értelmet nyerni.
- Megmondtam: gyanú felett kellett állnom. A világnak azt kellett hinni, hogy a Harmadik Erő
az esküdt ellenségem. Miféle apa engedi elrabolni a gyerekét pár nappal egy nagyszabású...
- De elrontották - vágott közbe Alex. - Engem vittek el. - Visszagondolt a fogságára, és
megszédült. - Le akarták vágni Paul ujját! Ezt is maga parancsolta nekik?
-Természetesen. - Drevin először látszott gondterheltnek, mint aki az érzelmeivel küzd. - A
fenyegetésnek valósnak kellett lennie. Ha Pault megcsonkítják, senki nem hitte volna, hogy
bármi közöm lehet hozzá. így ami-
kor a Harmadik Erő megtámad itt a Flamingó Bay szigeten, én leszek az áldozat. -Maga
szörnyeteg! A saját fiát!
- Egy kis fájdalom talán még meg is edzette volna. A fiú kissé puhány. Pedig egy nap
milliárdokat örököl. Az egész világ az övé lesz. Egy kisujj túl nagy kérés cserébe?
-Maga aztán szép kis apa.
- Ha továbbra is így beszélsz, fájdalmas halálod lesz. -Drevin kiitta a brandyt. Kipirult, és
kicsit gyorsabban vette a levegőt. - Egyetlen hibát vétettem: nem adtam Kasparnak fényképet
Paulról. Tudtuk a szobaszámát, tudtuk, hogy nem lesz őrség a kórházban. De honnét tudhattuk
volna, hogy belekeveredik egy másik, vele egykorú fiú is?
-Ezért próbált megöletni a toronyban?
- Nem - rázta a fejét Drevin. - Nekünk élve kellettél. Ez volt a lényeg. Paul megúszta, de
kellett valaki, aki elmondja a világnak, hogy a Harmadik Erő áll a gyerekrablás mögött. Ha
megölünk, azzal semmire nem megyünk. Úgy rendeztük, hogy megmenekülhess. Volt egy
szék a szobádban, amire felmászva bebújhattál a csövek közé a mennyezeten és kimászhattál
a folyosóra. A tüzet direkt a lépcsőháztól távolabb gyújtottuk, hogy kijuthass az épületből.
- De az egyik embere pisztollyal várt lent. - Alex a férfira nézett, akit Bomberdzsekinek
nevezett el. Aki lelőtte az éjjeli portást a kórházban. Az is őt nézte vizenyős szemével, amely
túl kicsi volt és túl közel ült törött orrához.
Drevin a jelek szerint most hallott erről először. -Ez igaz?
- Hazudik - felelte Bomberdzseki. - Én elengedtem, ahogy maga mondta. A közelébe se
mentem.
Alex azonban értette: ő megalázta a férfit, aki erre bosszúból ellenszegült a parancsnak.
Hazudott, és ez mindenkinek nyilvánvaló volt, kihallatszott a hangjából.
Drevin viszont csak vállat vont.
- Most már mindegy - mondta, mire Bomberdzseki láthatóan megnyugodott. - Kíváncsi vagy,
mit keres a Harmadik Erő a szigeten, Alex? Még egyszer szükségem van rájuk. A kilövés
holnap reggel kilenckor lesz. A bomba délután fél ötkor robban. És ahogy az Arkangyal
lezuhan Washingtonban, itt a szigeten tűzharc tör ki. Behatolókat fedezünk fel. Az embereim
lövöldöznek majd. És amikor a hatóságok vizsgálódni jönnek, be tudom majd bizonyítani,
hogy a Harmadik Erő felelős az egészért. Te leírtad nekik, hogy néztek ki az elrablóid. Ők
pedig holnap megtalálják a telelyuggatott testüket.
- És az milyen trükk lesz? - kérdezte Ezüstagyar. Pápaszem és Ketyegő aggodalmas arcot
vágott.
- Ki mondta, hogy trükk lesz? - mosolygott Drevin. Géppisztoly kelepelt fel, olyan hangosan
és olyan közel,
hogy Alex majdnem felborult a székkel. A négy álterroris-tának esélye nem volt. Halottak
voltak, mielőtt moccanhattak volna, tompa puffanással terültek el a hideg betonon. Alex
hátranézett. Magnus Payne állt ott egy Mini Uzival, melynek csöve még füstölt. Az arcán
rettenetes mosoly játszott.
- Maga megőrült! - hadarta Alex. - Ezt nem úszhatja meg! Tudni fogják, hogy maga...
- Talán sejtik, de bizonyítani nem tudják. Én vagyok az áldozat.
-És én? És Tamara? Ha minket megöl, a CIA úgyis rászáll magára!
- A CIA már rám szállt. Mit számít még két holttest? Téged és Miss Knightot majd a parton
találnak meg. A lövöldözés ártatlan áldozatai. Milyen kár. De nem az én hibám.
- És Kaspar? - Alex nem tudta kiverni a fejéből. Ő volt a kirakójáték hiányzó kockája. Ha a
Harmadik Erő
végig Drevinnek dolgozott, akkor Kaspar is. De akkor hol van?
- Mutasd meg - parancsolta Drevin.
Magnus Payne letette a géppisztolyt, és két kézzel megfogta vörös haját. Paróka volt, simán
lehúzta. Majd belemélyesztette körmét a bőrébe. Alexnek fel kellett volna ismernie a latexet,
nem olyan rég maga is viselte. Undorodva nézte, ahogy a biztonsági főnök letépi a saját arcát,
és felbukkannak a rettenetes tetoválások. A bűvésztrükk másodpercek alatt megtörtént:
Magnus Payne eltűnt, Kaspar állt a helyén.
- A tetoválások fájdalmasak - jegyezte meg Drevin -, de olyan terroristavezért kellett
kreálnunk, akire emlékeznek az emberek. Szerintem sikerült, nem igaz?
Alex totális vereséget érzett. Eszébe jutott, amikor először látta Payne-t itt a szigeten. A
biztonsági főnök persze a hangját is elváltoztatta, ennek ellenére Alex már akkor úgy érezte,
hogy látta valahol. Payne pedig azonnal tudta, ki ő. Paullal ültek a kiskocsiban, és Payne
elvileg először látta mindkettőjüket, mégis azonnal tudta, melyikük kicsoda. Hát persze, mert
felismerte őt.
-A testeket majd a kilövés után visszük a partra -mondta Drevin Kasparnak. - A fiút meg a
lányt is. -Letette a poharat és felállt. - Viszlát, Alex. Nagyon örülök, hogy megismertelek.
Szerettem volna, ha jobban összebarátkozunk, de sajnos, itt a vége.
Még utoljára megforgatta a gyűrűjét, mintha valamit még elfelejtett volna. Az állítólagos
Harmadik Erő tagjai, akiknek igazi nevét Alex már sosem tudja meg, a padlón hevertek.
Kaspar előrelépett, megragadta a széket, és Alexszel együtt vonszolni kezdte.
Szelek szárnyán, hullámok hátán
Kaspar átkocsizott Alexszel egy lapos, bedeszkázott ablakú épülethez, ahol lépcső vezetett le
a föld alá. Alex már nem tudott Magnus Payne-ként gondolni a férfira. Drevin biztonsági
főnöke nem vesződött azzal, hogy visszavegye a maszkot meg a parókát, s az undorító világ­
térkép még a sötétben is szinte izzott a bőrén. Vajon mennyit fizetett érte? Akármennyit is,
kábé ugyanannyiba kerül majd, ha el akarja távolíttatni.
A férfi leoldotta Alexet a székről, de a kezét nem kötötte ki. Ahogy szálltak ki a kiskocsiból,
Alex megfeszítette a kezét, hátha meg tudja lazítani a gúzst. Úgy tűnt, hogy idővel ki tud majd
szabadulni. Nem mintha sokat érne vele. Az épület börtönnek tűnt. És tudta, mire képes
Kaspar. Még egyszer nem fog hibázni.
Lementek a lépcsőn egy hatalmas térségbe, amely tele volt elektronikus eszközökkel,
számítógépekkel és munkaállomásokkal. A terem nagy részét egy űrszonda modellje foglalta
el: a hatalmas csillogó acélgömbből mindenhol áramkörök dudorodtak ki. Alex észrevett két
melegítőszerű ruhát egy akasztón. Mindkettő ujján az Arkangyal emblémája díszelgett. Az
űrhajósok öltözéke.
- Erre - morogta Kaspar, s egy még lejjebb vezető lépcső felé intett.
Alex engedelmesen lement, és egy széles folyosón találta magát, mindkét oldalt két-két igen
erősnek látszó cellával. Ahogy lépdelt, az első cellából makogást-vinnyo-gást hallott, s
meglepetésére egy orangután ugrott oda a rácshoz, és kezdte el csapdosni az öklével. Aztán
eszébe
jutott, hogy Drevin egy majmot akart felküldeni az űrbe kísérletképpen.
- Ő Artúr - vigyorgott Kaspar. -A rokona?
Ezért kapott egyet a hátába a géppisztoly csövével. A fájdalmat azonban egyből elfeledte,
mert a következő cellában megpillantotta Tamarát. Még mindig nagyon sápadt volt, de élt.
Rámosolygott Alexre, miközben Kaspar kinyitotta a szemben lévő cella ajtaját.
-Ide.
Alexnek nem volt választása. Belépett, Kaspar pedig rázárta az ajtót.
Körülnézett. A cella kétszer két méteres lehetett. A rácsok acélból. A zár vadonatúj. Nem volt
semmi eszköze, sőt a keze is hátra volt kötve. Innét nem megy sehová.
Kaspar kihúzta a zárból a kulcsot, és a zsebébe süllyesztette.
- Itt hagylak benneteket édes hármasban. - Az órájára pillantott. Majdnem hajnali egy volt. - A
kilövést majd halljátok. Amint megtörtént, valaki értetekjön. Levisznek a partra, és akkor
vége. - Nyugat-Afrika sarka gyűlölködve vigyorgott.
Alex ismerte már az ilyen vigyort. Minél nagystílűbb bűnöző valaki, annál nehezebben viseli,
hogy egy tinédzser tette lóvá. Ő pedig kétszer is megverte Kaspart.
- Csak azt sajnálom, hogy nem én fogom majd a pisztolyt - folytatta Kaspar. - De gondolok
rád. Remélem, lassú halálod lesz.
Azzal elment. Alex hallotta lépteit a lépcsőn, majd nyílt és csukódott az ajtó. Artúr, az
orangután visszament a cellája végébe és leült.
- Elbűvölő fickó - morogta Tamara.
-Jól vagy, Tamara? - Aggódott a lány miatt, örült, hogy látja.
- Voltam már jobban. Ez Magnus Payne volt?
Alex bólintott.
-Felismertem a hangját, de mi történt a fejével?
Alex elmesélte neki, mi történt. Beszélt a találkozóról a hangárban, és Drevin tervéről
Washingtonnal. Tamara a cellája ajtajánál térdelve, feszülten hallgatta. Amikor Alex befejezte,
a lány mélyet sóhajtott. Alex úgy látta, még jobban elsápadt.
- Azt hittük, menekülni akar - suttogta a lány. - Azt hittük, vége van. Eszünkbe sem jutott,
hogy ilyesmi járhat a fejében.
- Tényleg meg tudja csinálni? Tamara elgondolkodott, majd bólintott.
-Talán. Nem tudom. Mindent ki kell dolgoznia az utolsó másodpercig. A robbanást meg
mindent. De, igen... sajnos elképzelhető.
- Kapcsolatba kell lépnünk Joe Byrne-nel.
-Az őrök elvették a rádiómat. Gondolom, a te iPododat is. -És a telefon?
- A szigeten van rádiótelefon, de Drevin kikapcsoltatta, biztos, ami biztos. A sima
mobiltelefon pedig használhatatlan, nincs térerő. Nem tudom, Alex. Vagy mi állítjuk meg,
vagy egyikünknek valahogy segítséget kell hívnia.
- Barbadosról - bólintott Alex.
- Csak tizenöt kilométer. Ed Shulsky a Harrison Pointnál vár az erősítéssel. Talán elköthetnél
egy motorcsónakot.
- Miért én? Miért nem ketten?
- Sajnálom, Alex - rázta fejét a lány. - Golyó van a vál-lamban, csak hátráltatnálak.
Alex kísérletképpen belerúgott az ajtóba. A rácsok megzörrentek. Nem megy innét sehová.
-Talán én segíthetek - mondta Tamara. Edzőcipőt viselt, s most nekiállt kikötni a fűzőt. - Kapd
el! - dobta ép kezével a fűzőket Alexnek.
-Mi...?
- Nem csak neked vannak kütyüid. A fűzőben volfrámszál van. Gyémánt élű. Átvágja a rácsot.
- Klassz - mondta Alex, bár magában azt kívánta, bárcsak a CIA valami ügyesebb és
hatékonyabb szerszámot eszelt volna ki.
- A robbanó fülbevalómat elvették - tette hozzá a lány, mintha olvasna a gondolataiban.
Alex fogta az egyik fűzőt, és megszemlélte az ajtót. Az acélrácsok erősek, de vékonyak
voltak. Elég ha hármat átvág, már kifér. Persze megkötött keze nem könnyíti meg a dolgot, de
talán menni fog.
- Mennyi időm van?
- Nem sok. Hat körül világosodik, ha addigra nem vagy kint, nem hiszem, hogy sok esélyed
marad.
- Értem.
Alex a fűzőt a csuklójára tekert drótra hurkolta, majd a szabadon lógó végét elkapta a fogával.
Amikor a fűző megfeszült, két kezét összedörzsölte, s csuklója egykettőre kiszabadult. Látta,
hogy Tamara elmosolyodik. Most aztán igazán munkához láthatott.
A rácsok már keményebb diónak bizonyultak. Jó fél órába telt, mire elnyiszatolta az elsőt, s
csalódottan kellett látnia, hogy miután az aljánál elvágta, a rács nem hajlik. Kénytelen volt
egy második vágást is csinálni a tetején -újabb fél óra -, mire a rács csörömpölve a padlóra
esett. A zaj hallatán Alex halkan elkáromkodta magát. Ha van fent őr, ezt biztos meghallotta.
De szerencséjére senki nem jött le. Ezek szerint maguk vannak.
Tamara eddig szó nélkül nézte.
- Hajrá - bátorította.
- Mennyi az idő?
- Nem tudom. Elvették az órámat.
Ez csak rontott a helyzeten. Alex nekiállt a második rácsnak, de közben fogalma sem volt,
mennyi idő telt el. Csak azt tudta, hogy kimerült. Alvásra van szüksége. Víz-
hólyagok dudorodtak az ujjain és a tenyere élén, ahol összedörzsölődött a keze.
Telt az éjszaka. Alex görnyedten ült a padlón, és fűrészelt. Tamara némán figyelte. Az
orangután hátat fordított nekik, láthatóan elaludt.
Végül csak elkészült. A harmadik rács is leesett, így már ki tudta préselni magát a folyosóra.
Odament Tamarához.
- Nem hagylak itt.
- Alex...
- Nem hagyhatlak itt. Tamara a fejét ingatta.
- Nincs időd. Menj Barbadosra. Keresd meg Edét. -Hátradőlt. Habár igyekezett nem mutatni,
Alex látta rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. - Én megleszek. Társaságnak itt van Artúr.
Menj, mielőtt valaki lejön.
Alex tudta, hogy a lánynak igaza van. Fogta az egyik kiemelt rácsot, és elindult fel a lépcsőn.
Az ablakon kinézve ijedten vette észre a tintafekete ég alján a pirkadat rózsaszínét. Már hat is
elmúlhatott, három óra sincs a kilövésig.
Odament az ajtóhoz, és résnyire kinyitotta. Egy széken őr ült, szürke egyenruhában és
sapkában. Alex elmosolyodott. A szerencse ezúttal mellé szegődött. A férfi mélyen aludt.
Szorosan megmarkolta a rudat. Jól gondolta, hogy hasznát veszi.
Tíz perc múlva az őr szürke egyenruhájában, a sapkát a szemébe húzva Alex az elektromos
kocsival hajtott vissza az ellenőrzőpont felé. Szinte le sem lassítva odanyújtotta az
ügyeletesnek az őr igazolványát, karját úgy tartva, hogy árnyékolja az arcát. Fel volt rá
készülve, hogy áttöri a kaput, ha kell, de megkönnyebbülésére simán átengedték. A sziget
biztonsága komoly felülvizsgálatra szorul. Na persze, elvileg ő meg Tamara be vannak zárva.
Ez egy sziget, a legközelebbi szárazföld tizenöt kilométer. Miért is aggódna Drevin vagy
bárki?
A kocsit könnyű volt vezetni, csak gáz- és fékpedál volt, kuplung nem. A gázra taposva
száguldott az esőerdőben. Az ég egyre világosodott. A távolban feltűnt a sziget túlsó vége és
Drevin háza. Alex a kormányt elfordítva letért az ösvényről, a pálmafák közt vezette a
kiskocsit tovább a part felé. Félútig jutott, amikor a kerék egyszercsak tengelyig merült a
homokba, s a jármű megállt. Ez is megfelelt Alexnek. Kiugrott és végigszaladt a mólón.
Két kenu és egy Princess V55 motorcsónak volt ott kikötve. A kenu túl lassú. A motorcsónak?
Gyönyörű, mély merülésű alkotmány volt; orra, akár a kés, hogy jobban hasítsa a vizet. Alex
megnézte, hátha benne a kulcs. Miért ne? Eddig nagy szerencséje volt: az egyik őr aludt, a
másik rá se nézett, amikor elhajtott mellette. Egy harmadik meg talán ebben hibázott.
Ezúttal azonban csalódnia kellett. Nem volt kulcs. A főkabin összes szekrényét és fiókját
átkutatta, ám semmit nem talált. Csüggedten támaszkodott a csónak kormányára.
Gondolkodnia kell, mégpedig higgadtan. Innét is látta Drevin házát. Szívesen belopózott
volna, hogy telefonáljon, de Tamara figyelmeztette, hogy az összes telefont kikapcsolták, amit
el is hitt. És ha a motorcsónak slusszkulcsát megtalálná odabent? Elképzelhető, de a kockázat
túl nagy. Alex felpillantott. Az ég gyorsan világosodott, a sötétség úgy oszlott el, akár
itatóspapíron a tinta. Hajnalodik. Drevin bármelyik pillanatban felébredhet.
Se telefon. Se csónak. Barbados tizenöt kilométerre van, túl messze, hogy átússzon vagy
kenuval evezzen el odáig. Alex tudta, mit kell tennie. Akkor találta ki, amikor az ajtó rácsait
fűrészelte, bár remélte, hogy lesz más megoldás. Hát nincs más megoldás. Uccu neki.
Kiugrott a csónakból, és a parton a ház felé szaladt. Nem ment be, hanem körbeosont a
raktárhoz, ahová Kolo vitte a merülés előtt. Eredetileg arra gondolt, hogy ott megtalálhatja a
motorcsónak kulcsát, de most nem
vesztegette az idejét. Paul a raktárban tartotta a sárkányt és a szörfjét. Ezért jött.
Meg is találta, megragadta, ám közben azért átfutott a fején, menni fog-e. Tizenöt kilométer
sok, és így vihar után a tenger elég vad lehet. A szél legalábbis biztosan erős. Már a mólón
érezte, és a parttól elfelé fújt. A legtöbb sár-kányszörföző kerüli az ilyen szelet, mert nem
egyenletes, zabolátlan, és mindig fennáll a veszély, hogy kisodor a tengerre. Alexnek azonban
most pont erre volt szüksége. Minél gyorsabban minél messzebb kell kerülnie innen.
Éppen a deszkáért nyúlt, amikor kitárult az ajtó. Alex megpördült s karate pózba állt. Paul
lépett be.
- Alex? - A fiú láthatóan most kelt fel. Csak rövidnadrág volt rajta. Döbbenten bámult Alexre.
- Mit...? Azt hittem, elmentél.
- Még nem egészen. - Nem volt benne biztos, Paul mennyit tud, ezért fogalma sem volt, mit
mondjon. Tudta, hogy minden megváltozott kettejük között. De milyen irányba?
- Mi történt veled? - kérdezte Paul. - Mit keresel itt? És miért vagy egyenruhában?
- Sajnálom, de nem mondhatom el. - Bárcsak Paul ne talált volna rá. - Honnét tudtad, hogy itt
vagyok?
- Nem tudtam aludni. Az ablakhoz mentem, és megláttalak a parton.
- Tudod, hol a motorcsónak kulcsa?
- Nem. - Paul hirtelen dühös lett. - Apa azt mondta, azért küldtek ide, hogy kémkedj utána.
Mondtam, hogy az nem lehet, de ő nagyon bizonygatta. Azt mondta, a New York-i ellenségei
fizettek neked, hogy ide gyere bajt keverni.
-Azt is elmondta, mit csinált velem? - vágott közbe Alex. Ő is kezdett dühbejönni. Paul őt
vádolja, miközben sejtelme sincs semmiről.
-Azt mondta, feltett egy repülőre. - Paul bizonytalanul nézett Alexre. - Igaz, Alex? Kémkedtél
utánunk?
- Most nincs időm erről beszélni. - Tett egy lépést, mire Paul egy kapcsolóhoz kapta a kezét,
amit a falba építettek. Alex észre sem vette eddig.
- Ez egy riasztó - mondta Paul. - Ha megnyomom, egy perc alatt tucatnyi őr lesz itt. Azt
akarom, hogy mondd el az igazat. Mit keresel itt? Mi ez az egész?
-Ha megnyomod, én meghalok. -Hazudsz...
- Apád meg fog öletni, Paul. Egyszer már megpróbálta.
- Nem igaz! - Valami újat látott Paul arcán. Nem csak hitetlenséget, hanem dühöt is. És Alex
megértette: mondhat ő bármit Nyikolaj Drevinről, Paul nem fog hinni neki.
Drevin hazudott a fiának, gúnyolta, szeretetnek semmi jelét nem mutatta felé, mégis ő az apja.
Akármit is éreznek egymás iránt, Paul védeni fogja. Hiszen a fia.
És Alex tisztában volt vele, hogy csak másodpercei vannak, mielőtt Paul megnyomja a
riasztót. Feltartotta a tenyerét.
-Oké, Paul, elmondok mindent.
- Ne gyere közelebb. - Paul keze centikre lebegett a kapcsolótól.
Alex azért egy lépést megkockáztatott.
- Nem arról van szó, amire gondolsz. Apád tévedett. Te is. Anyád kért meg, hogy jöjjek ide.
-Mi?
Alex azért hozta szóba Paul anyját, mert sejtette, milyen reakcióra számíthat. Paul
megdermedt, és abban a töredék másodpercben Alex lecsapott, könyökével a másik fiú
homlokára vágott. Paul azonnal összecsuklott, de Alex elkapta és finoman engedte le a földre.
Hatéves korától karatézott, de most először kellett megütnie egy vele egyidőset. Szégyellte is
magát. Paul csak egy barátot akart, valakit, akire felnézhet, és ez lett a vége. De mi mást
tehetne? El kell tűnnie a szigetről. Meg kell akadályoznia egy egész város pusztulását.
Otthagyta az eszméletlen fiút, fogta a sárkányt & a felszerelést, és lecipelte a partra. A nap
már igencsak horizont felett járt. Alex felpumpálta a sárkányt, de köz ben folyton járt a szeme,
hátha felbukkan egy őr. Mennyi időbe telik, míg Paul magához tér? Talán tizenöt-húsz perc.
Mindenképpen kifut az időből.
És még ott volt a sárkány felbocsátásának kérdése is Ketten gyerekjáték volt. Egymagának
tovább tart.
Alex gyorsan kibújt a szürke egyenruhából, alatta úszónadrágot viselt. Felcsatolta a trapézt.
Fekete gumiból és habszivacsból készült, drága darab volt. Paul maga választhatta ki a
felszerelését, és ő a legjobbat választotta. Bárcsak most itt lenne és segítene neki.
Hogyan is kell?
Alex ellenőrizte a szél irányát, majd lefektette a sárkányt a homokra, a kötelek a víz széle felé
néztek. Két kézzel homokot szórt a sárkány szél felőli csúcsára. A másikat szabadon hagyta.
Fogta a szörföt, és hátrálni kezdett a tenger felé. A bokáját nyaldosó víz meglepően hideg volt.
A félhold alakú sárkány laposan feküdt mellette, bár már csapdosott, akár egy sebzett állat,
amely próbál a levegőbe emelkedni. Csak a rászórt homok tartotta vissza.
Alex letette a deszkát, meghúzta a szél felőli szárnyvég egyik kötelét. Az egyből emelkedni
kezdett, a sárkány felfúvódott, szél fütyült. Alex mélyebbre gázolt a vízbe. A sárkány egyre
erősebben húzta, a rángó anyag lassan lerázta magáról a homokot. Aztán hirtelen fellebbent.
Alex óvatosan kormányozta a levegőben, majd a feje fölött megállította. Jó pár percbe telt, ő
pedig nagyon is tudatában volt minden egyes elketyegő másodpercnek. De megcsinálta.
Végre indulásra készen állt.
A bummot a trapézhoz erősítette, majd rálépett a deszkára. Óvatosan leengedte a sárkányt a
szélbe. Azonnal
erős, ellenállhatatlan erő kapta el, ő pedig hátradőlve hagyta, hogy húzza.
A sárkány előtte repült, jó tizenöt méterrel a víz fölött. A körülmények dacára Alex ugyanazt
az örömet érezte, mint amikor Paullal játszottak. Elképesztő gyorsan száguldott, fülében
süvöltött a szél, az arcába spriccelő permet szinte elvakította. A nap már melegített, érezte
sugarait a karján, mellén és vállán. Gyorsan le fog égni. De tudta, hogy most kisebb gondja is
nagyobb ennél. Tizenöt kilométert kell megtennie. Drevin pedig hamarosan utána ered, az
biztos.
Elsiklott Kiscsúcs mellett, utána kevésbé barátságos víz vár rá. Kicsit megemelte a bummot,
hogy lassítson, majd a két első kötelet meghúzva balra kanyarodott. Amint megkerülte a
szirtet, érezte a különbséget. A hullámok hirtelen sokkal nagyobbak lettek. A kilátást tömör
kék falak zárták el, amely ijesztő sebességgel emelkedtek, és azzal fenyegettek, hogy
egyenesen rázuhannak. Valahogy sikerült megmásznia őket, egyiket a másik után. Karja, ami
a legnagyobb igénybevételnek volt kitéve, máris sajgott. És amikor végre megpillantotta a
horizontot, nem látott semmit, még egy foltot sem. Barbados még nagyon-nagyon messze
volt.
Tíz perc telt el. Alex jó szörfösnek tartotta magát, de ez teljesen más volt. Nagyon kellett
összpontosítani a fekete-fehér sárkányra. Ha kiengedi a szélből, a tengerbe pottyan, ő azonnal
megáll, és képtelen lesz újra a levegőbe emelni. Egyenesen kell tartania. Kimerült volt az
álmatlanságtól. Koncentrálj. Koncentrálj! Összeszorított foggal próbált összpontosítani.
A szél most oldalról jött, s kb. negyvenöt kilométer per óra sebességgel röpítette. A vízpermet
a bőrébe mart. Vajon jó irányba megy? Hátra lesett a válla felett. Flamingó Bay már apró,
távoli ponttá zsugorodott. Úgy gondolta, amíg a bal válla felett van, addig többé-kevésbé
egyenesen halad.
Megint hátrasandított, és gyomra meglódult. Majdnem elvesztette az egyensúlyát. Legalább
hét kilométert megtett. Barbadosnak azonban még mindig semmi jele, és megtörtént, amitől
félt: követték.
Paul biztos magához tért és riadóztatott. Vagy valaki kiszúrta a sárkányt, és rájött, mi történt.
A Princess V55 motorcsónak hasította mögötte a vizet. Hihetetlen gyorsan közeledett,
harminckilenc csomóval, azaz jó hatvan kilométer per órával. Ilyen tempóban pillanatokon
belül utoléri. És nem is volt egyedül, még két csónak tartott vele. Ahogy Alex
megkockáztatott egy újabb pillantást, látta, hogy a másik kettő leválik mellőle, előreugranak
és gyorsan csökkentik a távolságot.
Vadonatúj, finn gyártmányú Bella 620 DC versenymotorcsónakok voltak. Hat méter hosszú,
erős és gonosz külsejű járművek; a pilótafülke ezüst korlátja, akár egy dühös bika orrlyuka.
Mindegyikben 150 lóerős Mercury Optimax Saltwater motor dolgozik. Alex tudta, hogy két­
szer gyorsabbak nála. Egy perc és utolérik.
Nem tehet semmit. Markolta a bummot, leengedte a sárkányt, amennyire csak merte, hogy a
lehető leggyorsabban menjen. Már a motorok hangját is hallotta. Újabb hullámfalak
emelkedtek előtte. Lába remegett, ahogy átbukdácsolt rajtuk. A csónakok mögötte úgy szelték
át őket, akár kés a vajat.
Mindegyikben két ember ült, egyik kormányzott, a másik géppisztolyt markolt. Nem azért
jöttek, hogy elkapják és visszavigyék. Meg fogják ölni. Alex hallotta is az első ratatatát, ami
szinte elveszett a hullámok harsogá-sában. A bummot a mellkasához kapta, hogy felemelje az
ernyőt, ugyanakkor áthelyezte súlypontját és felugrott. A levegőben szállt, tíz méterre a víz
felett. A golyók elsuhantak alatta. Mintha megragadt volna az időben, és sosem érne földet.
Repült, teste hátrabillenve, talpa meredt az égnek. Az üldözőit meglepte. Dobálták őket a
hullámok, a vízpermettől alig láttak, nem tudtak a fejük fölé célozni. Alex pár másodpercig
biztonságban volt.
Azért a gravitációt örökké nem győzhette le. Alex felkészült a zuhanásra, igyekezve nem
tudomást venni az iszonyúan közeli két motorcsónakról. A kettő közt ért le, térdét felhúzva
tompította a becsapódás erejét, s a sárkányt azonnal leengedte, hogy megmaradjon a
sebessége. Ha felbukik, meghal. De amíg áll, nem tudnak rálőni, mert egymást találhatják el.
És akkor Alex megpillantotta Barbadost. Ott volt előtte, de messze, akkorának látszott, akár
egy egycentes. Ha még kibírja pár percig, megmenekül.
A két motorcsónak közt haladt, állandó sebességgel. Olyan közel volt hozzájuk, hogy ha nincs
a motorok dübörgése és a hullámok harsogása, hallhatta volna a kiáltásaikat. Alex érezte,
hogy fogy az ereje. Karja rettenetesen sajgott. Minden izma égett. Alig érezte a deszkát a talpa
alatt.
És akkor a csónak a balján előrelendült, hogy a jobb oldali nyugodtan tüzelhessen. Alex látta,
hogy a fegyveres alak lövésre emeli a géppisztolyt. Teljesen védtelen volt, alig pár méterre a
férfitól, aki le akarta szedni.
Egyetlen dolgot tehetett, és nem is tétovázott. Megint felugrott, de ezúttal nem magasra. A
fegyveres majd azt hiszi, elrontotta. Pedig Alex pontosan tudta, mit csinál. Minden a
meglepetés erején múlt.
Ahogy elrugaszkodott, egyik kezével elengedte a bummot, és lenyúlt. A deszka közepén volt
egy fogantyú, azt ragadta meg. A levegőben lógva meglendítette a deszkát, akár egy botot. A
fegyveres fejét találta el. Alex tudta, hogy a deszka Kevlar anyagból készült, amit a SAS hasz­
nált golyóálló mellénynek. A fegyveres úgy érezhette, mintha egy fémdarabbal verték volna
fejbe. Összecsuk-lott. Az ujja azonban a ravaszon volt, és Alex látta a torkolattüzet. Golyók
találták el a csónak oldalát, törték be a
192
szélvédőt és fúródtak a vezető hátába. A férfi előrezuhant, a csónak csalinkázni kezdett.
Alex visszakapta maga alá a deszkát, és sikerült lábát a szíjakba akasztania, mire újra leesett a
vízre.
A Bella 620 DC egyik utasa halott volt, a másik eszméletlenül hevert a kormányon. A csónak
hatalmas S-betűt írt le, balra kanyarodott, majd jobbra, aztán hirtelen kitért oldalra és
nekivágódott a másik csónaknak. Fém- és faszi-lánkok repkedtek. A másik csónak átpördült.
Egy kurta pillanatig a levegőben lógott, s Alex látta a fejjel lefelé lógó vezető arcán, hogy
tudja, meg fog halni. Aztán a hajó hatalmas fröccsenéssel belecsapódott a tengerbe.
Vége. Alexet röpítette tovább a sárkány. Egyedül volt.
De nem sokáig. A Princess eddig hátramaradt, várta, hogy a két motorcsónak majd elvégzi
helyette a munkát. Most azonban nekilendült. A vezetőn kívül három géppisztolyos is volt
rajta, akik látták, mi történt, és ezért nyilván óvatosabbak lesznek. Csak lőtávon belül kell
kerülniük.
Alexnek már nem maradt ereje egy újabb ugrásra. Barbados egyre közeledett, mintha
csalogatná...
A szél azonban elállt. Érezte, hogy csökken a sebessége. Annyira leengedte a sárkányt,
amennyire csak merte, de nem ért vele semmit. Ennyi.
Felkészült a fegyverropogásra és az égő érzésre, ahogy a golyók majd a testébe hatolnak.
Újabb robbanást hallott. Füst és égő benzin szaga csapta meg. Alex megsüketült, a detonáció
oldalt lökte. Egy pillanatig azt hitte, eltalálták, aztán belezuhant a vízbe, miközben törött,
megfeketedett üvegszáldarabok zuhogtak rá, akár egy dühös méhraj. Már nem volt ereje
markolni a bummot. Forogva-pörögve bukott a felszín alá.
Aztán felmerült.
A Princess lángokban állt. Nem látta se a vezetőt, se a három fegyverest. A csónak füstöt
húzva, egyre lassulva kanyargott.
Alex köhögve nézett körül. Egy másik hajó közeledett, ránézésre hadihajó. Egy férfi állt az
orrában, kezében páncélököl. Alex megismerte Ed Shulsky szőke haját és szögletes vonásait.
- Alex! - kiáltott oda az ügynök. - Elvigyünk? Alex olyan gyenge volt, hogy válaszolni sem
tudott.
Válla és arca felégett az erős napon, mégis vacogott. A hajó odaért mellé, felhúzták a
fedélzetre. Tucatnyian állták körül, fiatal, keménykötésű férfiak. Valaki egy nagy törülközőt
tekert köré.
- Figyeltük a szigetet - mondta Shulsky. - Láttuk, hogy jössz, csak először nem tudtuk, hogy te
vagy az. Ha őszinte akarok lenni, nem hittünk a szemünknek. Még most se hiszem el!
Úgyhogy eléd jöttünk segíteni...
Ennél több magyarázatra Alexnek nem volt ideje.
- Drevin elkapta Tamara Knightot - lihegte. - És még valamit tudniuk kell.
Ekkor történt.
Vakító fény lobbant, ami mintha még a napot is kioltotta volna. Kiszívta a tenger és az ég
kékjét, az egész világot fehérre fakította. Megint robbanás dörrent, csak tízszer hangosabb és
hosszabb, mint a csónak megsemmisülésekor. Lökéshullám futott végig a vízen, még a hajóba
is bukott víz. A levegő is vibrált, és Alex fájdalmas nyomást érzett mindkét fülében.
Amikor megfordultak, látták, hogy egy ezüstceruza repül az ég felé, az aljából kis lángnyelv
nyúlik ki, és hosszú füstcsóvát húz maga után. Tizenöt kilométerről parányinak tűnt, Alex
azonban érezte az erejét és szépségét. Figyelte, ahogy könnyedén eltűnik az atmoszféra felső
rétegeiben.
Elkésett. A Gábriel 7-et fellőtték.
A bomba, ami az Arkangyalt Washingtonra szabadítja, úton van.
A piros gomb
Alexet néha elfogta az érzés, hogy az egész világ ellene van. Majdnem belehalt, hogy
elmenekült Flamingó Bayről. Kimerítő küzdelem volt az idő, az elemek és Drevin emberei
ellen.
És most megy vissza.
Ed Shulsky vette rá.
-Te ismered a terepet, Alex. Mondd el, hol tartják fogva Tamarát. Te tudod, mi hol van a
szigeten. Különben sincs sok időnk. Te is láttad, hogy a rakéta úton van, és ha amit mondtál,
igaz...
- Igaz - mordult fel Alex bosszúsan. Miért kételkednek az amerikaiak abban, amit mond? Mert
csak tizennégy éves?
Shulsky észrevette a reakciót.
- Sajnálom. Nem akartam. De ez a terv az Arkangyallal meg Washingtonnal... - ingatta a fejét
a férfi. - Messze több, mint amire gondoltunk. Ezért kell kiiktatnunk a rakétát. Azonnal. Nincs
időnk téged kivinni a partra.
- De már elkéstek - vitatkozott Alex. - A Gábriel 7-et már fellőtték. Mit akarnak csinálni?
Lelőni?
-Arra semmi szükség - mosolygott Shulsky. - Csak meg kell keresnünk a piros gombot. - Alex
értetlenségét látva hozzátette: - Az önmegsemmisítőt. Drevinnek biztos volt vészterve, ha
netán valami rosszul sülne el. Felrobbanthatjuk a rakétát, még mielőtt az Arkangyal közelébe
ér.
Alex most a Mark V nevű, különleges, páncélozott jármű orrában állt; a karcsú, áramvonalas
hajót arra ter-
vezték, hogy az amerikai haditengerészet elit alakulatának búvárjait eljuttassa céljukhoz. 7,62
mm-es Gatling géppuska és Stinger rakéták alkották a fegyverzetét, a haderejét meg a tucatnyi
férfi, akiket a Különleges Erőktől soroztak ide, s akik állig felfegyverkezve várták a partra
szállást.
Alex is katonaruhát viselt, találtak neki egyet, de persze túl nagy volt. Figyelte, ahogy
közeledik a sziget, ahogy felbukkannak az ismerős helyek. A legfurcsább az volt, hogy
mélyen belül tudta, akkor is vissza akart volna jönni, ha Shulsky nem áll neki győzködni.
Tamara Knight várta. És ott volt Paul Drevin is. Alex meg akart neki magyarázni mindent.
Még mindig bűntudata volt amiatt, amit tett.
- Két perc! - kiáltotta Shulsky.
A katonák ellenőrizték a fegyverüket és a golyóálló mellényt. A régi famóló felé tartottak a
ház közelében. Shulsky az esőerdőn keresztül akarta megközelíteni a kilövőállomást. Ez
erőltetett menetet jelentett végig a sziget hosszában, ami időveszteséggel jár, de miután Alex
leírta neki a terepet, Shulsky úgy vélte, a frontális támadás túl kockázatos. Ott nincs menedék,
leszednék őket, amint lelépnek a hajóról.
Shulsky most odament Alex mellé az orrba.
- A hajón maradsz, amíg a harc véget nem ér - közölte. -Tessék? Azt hittem, a segítségemet
kéri.
- Már segítettél. Hála neked, tudjuk, hová megyünk és mit fogunk csinálni. De ez tűzharc lesz,
Alex, és nem hagyhatom, hogy az embereimnek miattad is aggódniuk kelljen. Maradj a hajón,
ne is mutatkozz.
Már nem maradt idő vitatkozni. Odaértek a mólóhoz, és Alexnek el kellett ismernie, hogy
Shulskynak egyvalamiben igaza van. A szigetnek ez az oldala kihaltnak tűnt. Ha Drevin látta
is őket, erőit a kilövőállás körül vonta össze. Amikor a hajó megállt, senki még csak nem is
pis-
lantott. Alex nézte, ahogy a tizenhárom amerikai kiszáll. Áttrappoltak a parton, és eltűntek a
pálmafák között. Azt kívánta, bárcsak velük tarthatna. Megmondta nekik, hol találják
Tamarát, de szerette volna maga kiszabadítani.
Hátrahagyták. Elfeledkeztek róla. Látta nem messze Drevin házát, az ablakokon megcsillant a
napfény. A homokon két vízisí és két vontatókötél hevert, amúgy a part elhagyatott volt. A
Cessna 195 hidroplán ott ringott a sekélyesben, a pilótának azonban nem volt se híre, se
hamva.
A Cessna.
Amikor elindult a sárkánnyal, még nem volt ott. Alexet baljós érzés kerítette hatalmába. Ha
Drevin tudja, hogy az amerikaiak jönnek, első dolga menteni a bőrét. Shulsky az embereivel
gondolkodás nélkül indult el. Előbb hatástalanítani kellett volna a repülőt.
Alex körülnézett, fegyvert vagy valamit keresett, amivel maga végezheti el a feladatot. Az
amcsik azonban mindent magukkal vittek, a géppuskát meg biztos lezárták. Más? Más nincs.
Két kenu ringott békésen a móló mellett, a két vízisí a parton hevert, egy távoli oszlopról
pedig pelikán figyelt.
A csendet géppisztolysorozat törte meg, s a pelikán ijedten fellebbent. Megkezdődött hát.
Alex hallgatta az egyre hevesebb tűzharcot. Robbanás hallatszott, lángoszlop szökkent a fák
fölé, majd eltűnt. Hirtelen mozgásra lett figyelmes. Egy kiskocsi közeledett sebesen a
csapáson, s a fák közül nemsokára kilőtt a szabadba. Nyikolaj Drevin vezette. Egymaga volt.
Alex azt hitte, a hidroplán felé tart, ám a férfi továbbhajtott a ház irányába. Talán van ott egy
bunkere. Talán valamiért megy. Vagy Paulért jött vissza. Alex próbálta gyorsan kisütni, mit
tegyen. Most még inkább kívánta, hogy bárcsak Shulsky itt lenne, vagy legalább az egyik
embere.
Öt perc múlva már a ház felé lopakodott.
Tisztában volt vele, hogy hibát követ el, de látni akarta, mit művel Drevin. Ő különben sem az
a típus, aki ott kuksol a hajón, miközben körülötte harcolnak. Égett szagot érzett. Fekete füst
szállt az erdő felett. Megint fegyverropogást hallott. Átfutott a forró homokon. Tudta, hogy ez
már a végjáték. Ezek a játszma utolsó lépései.
Odaért az épülethez, nekisimult a ház oldalának. Pontosan fölötte volt a terasz, ahol nemrég
Drevinnel és Paullal reggelizett. A partról falépcső vezetett fel rá. Éppen azt fontolgatta,
megkockáztassa-e, hogy felmenjen és belessen az ablakon, amikor Drevin fordult be a ház
sarkán, egyik kezében aktatáska, a másikban automata pisztoly.
Alexet megpillantva megtorpant.
-Alex Rider! - kiáltott fel, de tekintete kifejezéstelen maradt. Az elmúlt pár órában mintha
összement volna az egész ember. - Miért jöttél vissza?
-Elfelejtettem megköszönni a vendéglátást.
- Örülök, hogy még egyszer látlak. Nem tudom, mi hozott minket össze. A sors? A véletlen?
- Szerintem Alán Blunt.
- Az MI6? Hát akkor elrontották. A Gábriel 7 eléri az Arkangyalt, ezt már nem lehet
megállítani. A bomba felrobban, Washington megsemmisül, és vele együtt az összes ellenem
szóló bizonyíték.
-Már nincs szükségük bizonyítékra. Tudják, hogy őrült.
- Az biztos, hogy el kell tűnnöm. Ami nem lesz nehéz. Az én vagyonommal és
összeköttetéseimmel...
- Egy magafajtának túl kicsi a világ. Nem bújhat el.
- Majd meglátjuk. - Drevin felemelte a pisztolyt. - Egy azonban biztos. Mi többet nem
találkozunk.
És lőtt.
Alex viszont készült rá, és időben lehasalt a homokba. Az első golyók centikre suhantak el a
feje fölött, és tudta, hogy a második sorozatot már nem tudja kivédeni.
Drevin felnyögött.
Alex még életében nem hallott ilyen rettenetes hangot; állati kiáltás volt, ami mintha a férfi
lelke mélyéről szakadt volna fel. A homokot kitörölve a szeméből felnézett Drevinre. A férfi
megrogyva állt ott, és megrettenve bámult. Alex hátrafordult.
Paul Drevin jött elő a házból. Biztos meghallotta őket, és éppen akkor ért le, amikor az apja
lőtt. Alex elugrott az útból, Paul azonban nem volt ilyen szerencsés. A golyók telibe találták, s
most a hátán feküdt, keze-lába szétvetve, testéből vér szivárgott a homokba.
-Te...! - sikoltott Drevin. Aztán zagyválni kezdett, de oroszul. Sápadt arcát fájdalom és
gyűlölet torzította el. Szeme sarkából könnyek csorogtak. A pisztolyt megint Alexre szegezte.
Ezúttal azonban Alex készen állt.
Mielőtt Drevin meghúzhatta volna a ravaszt, Alex a homokban a ház felé hemperedett.
Golyók verték fel a port, csapódtak a falba. Drevint azonban sikerült meglepnie, és eltűnt a
ház alatti szűk résben. Hideg és nyirkos volt ott bent. Talán pókok, sőt skorpiók is
befészkelték magukat ide. Viszont sötét volt. Egyelőre biztonságban van.
Drevin mintha fel sem fogta volna. Addig lőtte a házat, amíg a pisztoly üresen nem kezdett
kattogni a kezében. Sőt időbe telt, mire egyáltalán felfogta, hogy kiürült a tár. Akkor
káromkodva eldobta, és a fiához tántorgott. Paul nem mozdult. A távolban kiáltás harsant. Egy
kiskocsi közeledett az erdőben. Drevin futásnak eredt a várakozó repülő felé.
Alex hason fekve kukucskált ki a homok és a ház alja közti résen. Látta, hogy Drevin eléri a
vizet, és tudta, már
nem jön vissza. Lassan, előre rettegve attól, mit talál odakint, kimászott a ház alól és Paulhoz
ment.
Nagyon sok vére elfolyt. Alex biztos volt benne, hogy meghalt, bánat és bűntudat zuhant rá.
Ám akkor meglepetésére Paul kinyitotta a szemét. Alex letérdelt mellé. Most, hogy jobban
megnézte, úgy látta, hogy a sok vér ellenére a seb talán nem olyan komoly. Paul vállát és kar­
ját találta el egy-egy golyó, de a többi elkerülte.
- Alex...
-Ne mozogj. Nagyon sajnálom, Paul. Ez az egész az én hibám. Nem lett volna szabad
idejönnöm.
-Nem, én tévedtem... - Paul beszélni akart, de nem volt hozzá ereje.
Alex hallotta a Cessna motorját, és ahogy megfordult, a hidroplán éppen távolodott a mólótól.
Drevin vezette, Alex jól látta őrült, dühtől torz arcát a műszerfal fölött. Ebben a pillanatban
egy kiskocsi állt meg nagy fékcsikorgással a ház előtt, és Ed Shulsky meg két embere ugrott
ki belőle. Alex megkönnyebbülve látta, hogy Tamara is velük van. Most is sápadt volt, de
jobban nézett ki, mint amikor utoljára látta.
- Alex! - kiáltotta a lány, aztán Pault megpillantva megdermedt.
Shulsky intett, két embere a fiúhoz szaladt, futás közben előrántva elsősegély csomagjukat.
- Mi történt itt? - kérdezte Shulsky.
- Drevin - felelte Alex. - Helyettem Pault lőtte le.
- Súlyos? - kérdezte az egyik embertől Shulsky.
- Rendben lesz - felelte a férfi Alex megkönnyebbülésére. - Sok vért vesztett, helikopterrel
kell elvinnünk, a lehető leggyorsabban. De túléli.
Shulsky ránézett Alexre.
-A sziget a mi irányításunk alatt áll. Drevin emberei nem nagyon harcoltak. De Drevint
elvesztettük. Hol van?
Alex a Cessna 195-re mutatott, amely immár teljes sebességre gyorsulva szállt fel a vízről.
Elképesztő módon a két kenu is követte, kiemelkedtek mögötte a vízből, s felszálltak az égbe.
- Mi az ördög... - dörmögte Shulsky.
Alexnek nem volt ideje, hát csak annyit tudott megtenni, hogy a vízisík vontatókötelével a két
kenut a hidroplán siklótalpaihoz kötötte. Először arra gondolt, hogy a repülőt köti ki a
mólóhoz, de azt Drevin kiszúrta volna. Azt remélte, hogy a gép így nem tud felszállni, de
ebben tévedett. Máris magasan repült, a két kenu groteszkül lengett alatta. Alex kíváncsi volt,
Drevin egyáltalán észre-vette-e. Hát mindenesetre így könnyebb követni a gépet, sőt
leszálláskor kis szerencsével a kenuk felborítják.
Ám akkor Drevin egy utolsó hibát vétett.
Alex nem tudta megmondani, mi járhat az orosz fejében. Azt hitte, meghalt a fia? Alexet
hibáztatta? Mintha bosszút akart volna állni. Ugyanis a gép visszafordult és hirtelen feléjük
tartott. A homok némán, függönyként fellebbent körülöttük, és Alex megértette, hogy Drevin
tüzel rájuk a repülő elejére szerelt gépfegyverből. A hang egy pillanattal később érkezett.
Mindenki fedezékbe ugrott, a két ügynök a sebesült fiút védte testével. Golyók csapódtak a
ház falába, faszilánk záporozott, az egyik nagy ablak szétrobbant, csak úgy zuhogott le az
üvegcserép. A gép továbbrobogott az erdő felé, mögötte lengtek a kenuk.
Drevin elsőre elhibázta őket, de Alex tudta, másodszor már nem lesznek ilyen szerencsések.
Shulskyra nézett, hogy a CIA ügynöknek mi a terve. Talán bejutnak a házba. De Paul? Ha
hirtelen mozdítják, belehalhat.
A repülő fordulni kezdett. A kenuk alatta kalimpáltak. Drevin az erdő fölött járt. Nem látta a
kenukat, így nem tudta, milyen alacsonyan vannak. Alex elszörnyedve
nézte végig, ahogy a két kenu beakad két egymáshoz közel álló fa közé.
A repülő hirtelen megállt a levegőben, mintha lehorgonyzott volna. Fa reccsent. A kenuk
összeroppantak, de a gép talpai is. A hidroplán egész alsó része leszakadt, s Drevin egyszer
csak a levegőben ült egy félbetört gépen. Egy pillanatig még repült előre. Aztán kilencven
fokot fordult, egyenesen a föld felé, és függőlegesen zuhant tovább. A motor visított, a Cessna
propellere hasztalan forgott. Alex nézte, ahogy a gép beleveszik az erdőbe. Reccsenés
hallatszott, majd lángoszlop emelkedett, amely úgy lövellt a magasba, mintha menekülni
akarna a lenti pusztulástól. Még két detonáció következett, majd csend lett.
Alex úgy érezte, egy örökkévalóságig bámulja az erdőt. A tűz még lángolt a fák között. Vajon
továbbterjed? Ám a lángok alábbhagytak, kihunytak, s a felszálló füstoszlop egy felkiáltójelet
adott ki. Drevin meghalt. Efelől kétség sem lehetett.
Alexet váratlanul legyűrte a kimerültség. Úgy érezte, minden, ami azóta történt, hogy
találkozott Nyikolaj Drevinnel a Waterfront Hotelben Londonban, minden valahogy ehhez a
pillanathoz vezetett. Eszébe jutott Vigyázóház luxusa, a gokartverseny, a halállal végződő
focimeccs, a repülőút Amerikába. Drevin szörnyeteg volt, megérdemelte a halált. Washington
immár nincs veszélyben. A Gábriel 7-et és a bombát felrobbantják még mielőtt az Arkangyal
közelébe érne.
Mégsem érezte át a győzelem örömét. Paul Drevinre nézett. A két ügynök nagyban dolgozott
rajta, az egyik szorítókötést tett a sebeire, míg a másik intravénás tűt szúrt a karjába. Paul
szeme csukva volt. Szerencsére nem volt eszméleténél, így nem látta a történteket. Alex
visszafordult a füst irányába. Hirtelen szeretett volna minél
messzebb lenni a szigettől. Jack mellett. Együtt repülhetnének haza.
Végre vége.
Lassan ráébredt, hogy Shulsky és Tamara őt bámulják.
-Mi az?
A két CIA-s összenézett.
-Jobb lett volna, ha nem teszed azt a géppel - mondta végül Shulsky. - Szerettünk volna még
beszélni Mr. Drevinnel.
- Nem hinném, hogy beszélgetős kedvében volt - vont vállat Alex.
- Igazad lehet, de attól nekünk még fontos. Emlékszel a piros gombra, amiről beszéltem?
- Igen.
- Hát tévedtem. Nincs ilyen gomb. Nem tudjuk felrobbantani a Gábriel 7-et. Nem tudjuk
sehogy sem megállítani.
- Hogy mi? - Alexszel forogni kezdett a világ. - De most mondta, hogy átvették az irányítást a
szigeten. Valamit csak tudnak csinálni.
-A kilövés után Drevin lezárta az egész számítógéprendszert - magyarázta Tamara. - Csak ő
tudta a kódokat. Nem a te hibád, Alex. Mire elkaptuk volna, amúgy is késő lett volna. Most
viszont a Gábriel 7 úton van, és mi nem tudunk vele kapcsolatba lépni. Nem tudjuk se vissza­
hívni, se eltéríteni. Alig három óra múlva dokkol az Arkangyalon. Az időzített bombával.
Minden úgy fog történni, ahogy Drevin eltervezte.
-Akkor most mi lesz? - kérdezte a fiú.
Tamarának nem volt szíve kimondani, Ed Shulskyra nézett.
- Alex - mondta a férfi -, attól tartok, még szükségünk van kicsit a segítségedre.
Arkangyal
- Nem, az kizárt - mondta Alex. - Felejtsék el. A válaszom nem.
- Vegyük végig még egyszer - javasolta Ed Shulsky.
Flamingó Bay nyugati részén ültek a vezérlő teremben. Alexet idehozták Drevin házától.
Shulsky emberei valóban uralták a szigetet. Nagyon kis kár esett. Az őrbó-dét és a kaput
felrobbantották - ezt a robbanást hallotta Alex -, de Drevin emberei a jelek szerint gyorsan
megadták magukat. Egyik sem tudta, mit is tervez igazából Drevin. Azért vették fel őket,
hogy segítsenek a rakéta fellövésében, Drevin nem árulta el nekik, mi van a rakétában.
Legalább Paul Drevin megúszta. Helikopterrel átvitték az Erzsébet Királynő kórházba
Barbadosra. Alex megkönnyebbülve hallotta, hogy rendbe fog jönni. Már kapott vért, az
orvosok stabilizálják az állapotát, aztán Amerikába viszik. Az anyja már úton van érte. Alex
nemigen hitte, hogy ő meg Paul találkoznak még.
Most csak négyen voltak a vezérlőben a számítógépek, képernyők és elektronikus kijelzők
között. A nagy tárgyalóasztalra tervrajzokat terítettek ki, melyek az Arkangyalt és a belőle
mindenféle irányba kiálló, különböző moduljait mutatták. Olyan volt, akár egy különösen
bonyolult, modern játék.
Alex meggörnyedve ült a fotelben, komor arccal, még mindig a kölcsönkapott gyakorlóban.
Vele szemben Ed Shulsky és Tamara Knight. A lány teljesen elszürkült a kimerültségtől és a
fájdalomtól. Bevett egy adag morfiu-
mot, de mást nem. Nem akarta elhagyni Alexet, amíg döntésre nem jut.
A negyedik ember Szing Dzsú-Csan professzor volt, a Gábriel 7 kilövéséért felelős tudós. A
repülési igazgatót mintha kicserélték volna. Nyugalma és hidegvére odalett, az arcát nézve
akár szívroham szélén is állhatott. Sápadt volt, egyfolytában izzadt, s egy nagy fehér
zsebkendővel törölgette a homlokát. A többiekhez hasonlóan ő is azt állította, hogy nem tudott
a bombáról, se Drevin igazi terveiről. Megígérte, hogy együttműködik, megtesz mindent, amit
a CIA kér, így Shulsky jobb híján egyelőre megbízott benne. Alex azonban kételkedett. A
professzort Drevin szervezte be, az elejétől fogva ő volt a művelet vezetője. Biztos, hogy
többet tud, mint mutatja.
-Tehát a helyzet - vágott bele megint Shulsky. -A Gábriel 7 fél háromkor dokkol az
Arkangyalon. Egy bombát visz, ami pontosan két órára rá robban. - Alexre pillantott. - Ezt
Drevin maga mondta neked.
-Igen - bólintott a fiú. - Fél ötkor robban. Ezt mondta.
- Na már most, ha jól értem, három dokk van az Arkangyalon - mutatott Shulsky az egyik
tervrajzra. - Kettő a központban, itt. A Gábriel 7 azonban nem oda tart, mert akkor a robbanás
az egész űrállomást darabokra szaggatná. - Rákoppintott egy pontra a rajzon, ami egy hosszú
folyosó végén volt. - A Gábriel 7 itt dokkol, a szélén.
- Igen, a szélén! - bólogatott Szing. Alexnek feltűnt, hogy a professzor szeme kerek és üres.
Kerülte mindenki tekintetét. - Ez volt a döntés. Mr. Drevin ragaszkodott ehhez.
-A bomba a megfigyelőegységben lehet - folytatta Shulsky. - Szerintem pont a megfelelő
pozícióban, mivel a robbanás ereje kifelé irányul majd. Meglöki az űrállomást a rossz irányba,
vissza a Földre. - Nagy levegőt vett, és megvillant a szemében valami, ami akár pánik is lehe-
tett. - A pokoli benne az, hogy nem tehetünk semmit. Nem robbanthatjuk fel a Gábriel 7-et. És
Szing professzor szerint nem tudunk hozzáférni a számítógépekhez sem, hogy
újraprogramozzuk.
- Nem, nem! - villant a fehér zsebkendő. - Csak Mr. Drevin tudta a kódot. Csak Mr. Drevin...
- Ellenőriztem, Alex - szólt közbe Tamara. - Igaz. Az egész rendszer blokkolva lett. Napokba,
sőt hetekbe telne feltörni.
-Tudom, hogy őrültségnek hangzik - vette vissza a szót Shulsky -, de egyetlen lehetőségünk
marad: fel kell küldenünk valakit az Arkangyalra. Hidd el, Alex, ez az egyetlen esély.
Valakinek meg kell keresni és hatástalanítani a bombát. Vagy ha ez nem lehetséges,
elmozdítani. Az űrállomás közepére vinni és otthagyni. így a robbanásnak teljesen más hatása
lesz, elpusztítja az Arkangyalt. A darabok majd szétszóródnak és elégnek a külső atmosz­
férában.
-Elpusztítják az Arkangyalt! - suttogta Szing professzor, mintha nem akarna hinni a fülének.
- Engem nem az Arkangyal érdekel, professzor! - csattant fel Shulsky. - Engem csak
Washington érdekel!
- Kikapcsolni vagy elvinni a bombát... Mit számít? -kérdezte Alex. - Hogyan lehet oda
feljutni?
-Ez a lényeg. A Szojuz-Fregat fellövésre kész. Az vitte volna Artúrt az űrbe. - Kis szünetet
tartott. - Téged is felvihetne.
-Engem?! Komolyan fel akar lőni az űrbe?
- Igen.
- Nem vagyok orangután.
- Tudom, tudom. De értsd meg! Nem olyan bonyolult ez, amilyennek hangzik. A rakéta elég
egyszerű szerkezet. Mint egy tank. És neked nem kell irányítani meg semmi, mindent innét
végzünk - mutatott körbe Shulsky. - A Szojuz-Fregat repülési programjához hozzá tudunk
férni. Az IRÁNYÍTÁS feliratú számítógépek mondják a rakétának, mit tegyen: a dokkolást, a
vissf?°"d mindent. A TELEMETRIA feliratúakkal pedig az"' állapotát kísérhetjük
figyelemmel. A tiédet. -Az enyémet ugyan nem.
- Nincs senki más - győzködte Shulsky, és Alex hal lotta hangjában az elkeseredettséget. - Ez
a lényeg Mi felnőttek vagyunk, túl nagyok. - Szing professzorhoz fordult. - Segítsen!
- igaz - bólogatott a professzor. - Artúrt, a majmot akartuk fellőni az űrbe. Magam végeztem
el a számításokat. Az első tényező a súly, az utas súlya. Ha a súly megváltozik, minden
eredmény megváltozik, amit napokba telik korrigálni.
-És miből gondolja, hogy én ugyanolyan nehéz vagyok?
- Majdnem ugyanolyan nehéz vagy - tárta szét a kezét Szing -, és hibahatárral már tudunk
dolgozni. Lehetséges. És nem csak a súly, a méret is számít.
-A kapszula módosítva lett - magyarázta Shulsky -, egyikünk se férne bele, nincs elég hely.
Csak te mehetsz, Alex. Isten a tanúm, máskülönben nem kérnélek rá, de nincs más esély.
Neked kell menned.
Alex feje kóválygott. Majdnem harminc órája nem aludt, talán ezt az egész beszélgetést csak
képzeli?
- De hogyan találom meg a bombát? És ha megtalálom, honnét fogom tudni, hová tegyem?
- Ide kell tenned - mutatott Shulsky az egyik modulra. - Ez a hálóterem. Amikor a Gábriel 7-
hez mész, áthaladsz rajta. Az Arkangyal kellős közepe. Itt kell lennie a bombának, ha
felrobban. Átbeszéltem a professzorral, és ő egyetért. Ha itt lesz a robbanás, Washington
biztonságban van.
- Szóval csak vigyem innét oda, mi?
- Szinte semmi súlya nem lesz - emlékeztette Szing. -Súlytalanság van.
Alexnek nem volt ereje. Szeretett volna ellenkezni, de meg se hallották, amit mond. Már
döntöttek. Tamara megfogta a kezét.
- Ha tudnék, én mennék, Alex. Akkora vagyok, mint te, és nehezebb sem lehetek. De nem
hiszem, hogy meg tudnám csinálni. A sebbel nem...
-Azt hittem, a legtöbb gyerek a fél karját is odaadná, hogy kijusson az űrbe - jegyezte meg
Shulsky. - Sose akartál űrhajós lenni?
- Nem. Mindig is masiniszta szerettem volna lenni.
- A Szojuz a statisztika szerint rendkívül megbízható -mondta Tamara. Alexnek eszébe jutott,
hogy a lány Drevin repülőjén az űrutazásról olvasott. - Már több százat fellőttek, és csak pár
incidens történt.
- Mennyi idő alatt ér fel? - kérdezte Shulsky a professzort. Ő már úgy vette, hogy Alex
beleegyezett.
-A keringés síkjában lesz fellőve - felelte Szing. -Most nem tudom teljesen elmagyarázni, de
pontosan olyan pályán halad, ami követi az Arkangyal pályaívét. Nyolc perc, mire elhagyja a
Föld légkörét. Két órán belül dokkol.
-És a Szojuz-Fregat készen áll?
-Igen, uram, készen.
Alex ezt furcsállta. Azt tudta, hogy a második kilövést előrehozták, de miért akart Drevin
fellőni egy majmot az űrbe alig valamivel a Gábriel 7 után? Ha a terve beválik, az Arkangyal
megsemmisült volna közvetlen a második rakéta érkezte után. Alexben megint felötlött, hogy
van itt valami, amit nem tudnak, amit mindenki elnézett, de annyira össze volt zavarodva,
hogy nem tudta kitalálni, mi lehet.
Tamara még mindig fogta a kezét.
- Tudom, hogy nagy kérés. Nem akarod. De hidd el nekem, nem kérnénk rá, ha lenne más
esély. És biztonságban leszel. Visszajössz. Tudom.
Hirtelen mindenki elhallgatott. Mind Alexet nézték. A bombára gondolt, ami most is az
Arkangyalhoz közeledik. A robbanásra gondolt az űrben, és a Washington felé zuhanó
űrállomásra. Mit mondott Drevin? Vagy négyszáz tonna megmarad belőle. A lökéshullám a
város nagy részét elpusztítja. Jack Starbrightra gondolt, aki valahol ott van a szüleinél
látogatóban. És tudta, hogy mint Artúrnak, neki sincs választása.
Bólintott.
-Akkor öltözz - mondta neki Ed Shulsky.
Ez után minden nagyon gyorsan történt. Alex úgy érezte, a világa széthullott, érzékelt ugyan
darabokat belőle, de semmi nem állt össze egésszé. Attól a naptól, hogy az MI6 belépett az
életébe, gyakran el se tudta hinni, hogy ez vele történik. Ez azonban megint más volt. Mintha
önmaga nem létezett volna, csak sodródott irányíthatatlanul, mind közelebb és közelebb
ahhoz a valamihez, amitől jobban rettegett, mint bármitől életében.
Le kellett zuhanyoznia, és felvennie a ruhát, amit az épületben látott, ahová Tamarával
bezárták: fehér pólót és kék melegítőnadrágot és felsőt, az Arkangyal lógójával az ujján. A
nadrágnak hat cipzáros zsebe volt, a szárak alján pedig pántok voltak, abba kellett a talpát
bedugnia. Hirtelen olyan emberek vették körül, akiket életében nem látott, s mind tanácsokkal
látták el, hogy felkészítsék az előtte álló rettenetes utazásra.
- Figyelj arra, amit mi „elszakadási jelenség"-nek hívunk - mondta egy szemüveges, szőrös
nyakú férfi. Biztos pszichológus. - Eufória-érzés. Annyira tetszik majd ott, hogy le se akarsz
jönni.
-Ezt nem hinném - dörmögte Alex.
-EKG-t és egyéb érzékelőket kapcsolunk rád...
- Kapsz egy injekciót. - Egy szőke fehér ruhás nő nagy fecskendőt tartott elé. - Phenergan.
Ettől majd jobban érzed magad.
-Jól vagyok.
- Ha eléred a súlytalanságot, szinte biztosan hányni fogsz. A legtöbb asztronauta így jár.
- Hát ezt bezzeg nem mutatják a Star Trekben. Na jó -tűrte fel az ujját Alex.
- Nem a kezedbe, Alex, a fenekedbe.
Nem értette, miért nem kap rendes űrruhát, amilyet a holdraszállásnál használnak.
- Nem lesz rá szükséged, Alex - magyarázta Szing professzor. - Artúr se viselt volna. Egy zárt
kapszulában leszel. Ha szivárogna, akkor tényleg kéne védőruha, de ez nem fog megtörténni,
ígérem. Bízz bennem!
Alex belenézett a sötét, pislogó szembe a szemüveg mögött. Tudta, hogy Szing be akarja
hízelegni magát a CIA-nál, meggyőzni őket, hogy ártatlan. Ed Shulsky és Tamara majd
szemmel tartják. Ennek ellenére nem bízott a professzorban. Biztos volt benne, hogy a férfi
valamit eltitkol.
Kapott egy fejhallgatót meg rádiót, és érzékelőket tettek a szívére. El nem tudta képzelni,
hogy bárki felmehet az űrbe csak így, minden kiképzés nélkül. Tamara mindvégig ott volt
mellette, próbálta nyugtatni. Egy tizennégy éves sokkal könnyebben alkalmazkodik, mint egy
felnőtt, mondta. Döcögős út lesz, de nem eshet baja, mert fiatal. És talán Ed Shulskynak is
igaza van. Lesz majd miről mesélni. Olyan élmény, amit életében nem felejt el.
Aztán egy kiskocsiban ült Tamarával meg Szing professzorral. Furcsa érzés volt még a
melegítő is, a puha szövet a bőrén. Ott magaslott előtte a rakéta. Nézte, de nem látta. Mintha a
szeme és agya közti kapcsolat megszakadt volna. Irdatlan nagy volt. A fülke, ami majd felvi-
szi az űrbe, egy akkora ezüsttartály végén helyezkedett el, mint egy irodaház. Két állvány
tartotta. Víz folyt le róla. Esik? Nem, a víz a rakétából jött. Hallotta a fém recsegését, mintha
óriási erő kéne már ahhoz is, hogy egy helyben tartsák. Fehér gőzfelhők ömlöttek belőle alul.
A kilövőállástól mély árok szaladt a tengerpartra, biztos az vezeti el a szilárd hajtóanyagú
rakéták lángját. El nem tudta képzelni, hogy ez a túlméretes tűzijáték tényleg felrepül és
felviszi őt az űrbe.
A liftben állt, Tamarával és a professzorral emelkedtek mind magasabbra. Belátta az egész
szigetet, a tenger szik-rázóan kék volt. Valahol a messzeségben ott van Barbados. Még mindig
kapta a tanácsokat. Szavak, szavak, szavak. Nem értek el hozzá, csak verdestek körülötte,
mint megannyi lepke.
- ...csinálj mindent könnyedén, csinálj mindent lassan. Ne nézz közvetlen a napba, mert
megvakulsz. Még a felhőkre se nézz, mert visszaverik a nap fényét... Az Arkangyal némely
része meleg, másik hideg. Voltak gondok a légkondicionálással... Furán érzed majd magad.
Ne aggódj, ha az arcod felpüffed. Ha a gerinced megnyúlik. Ha vécére kell menned. Minden
asztronauta megtapasztalja. A testednek alkalmazkodni kell a súlytalansághoz...
Ki beszél? Ezt komolyan gondolják? Hogy várhatják el tőle?
- Be kell lépned a Gábriel 7 megfigyelőegységébe a bombáért. Van ott egy ajtó, láttad a
tervrajzon. Elviszed a bombát oda, ahová Ed mutatta, majd visszamész a Szojuzba. Ne
vesztegesd az időt. Innét irányítunk mindent. Érzed majd, ahogy a fülke leválik az
űrállomásról...
És aztán bent volt. A tér tekintetében igazuk volt. Ide aztán nem fért volna be felnőtt. A hátán
feküdt egy fémdobozban, ami leginkább egy bonyolult mosógépre vagy víztartályra
emlékeztetett, lába felhúzva, térde az állát érintette. Mindkét oldalt apró ablakok sorakoztak,
de valamivel letakarva, így nem látott ki. Irányítószerv nem volt. Persze hogy nem. Artúrnak,
az orangutánnak nem kellett. Szing professzor vezet helyette. Monitorok és monitorok. Már
izzadt. Mondták neki, hogy odafent még jobban fog izzadni, mert a test folyadékegyensúlya
megzavarodik. Próbált nem gondolni erre. Nem hitte még azt se, hogy egyáltalán feljut. Hogy
túléli.
Tamara Knight hajolt fölé, ahogy ott feküdt bekötve. Gyomra összeszorult, alig kapott
levegőt. Csak a kezét tudta mozgatni. Már most görcsöt kapott, pedig még el se indult. A lány
arca betöltötte a látóterét.
- Sok szerencsét, Alex - súgta. Ennyit. Aztán keresztbe tett ujjal mutatta, hogy drukkol.
- Hallod majd a visszaszámlálást - mondta Szing professzor valahonnét mögüle. - Ne aggódj,
Alex. Végig veled leszünk. Hallasz majd a rádión. Vigyázunk rád.
Rázárták az ajtót. Alex érezte, hogy a levegő összesűrűsödik körülötte. Nyelt egyet, hogy
kidugítsa a fülét. Csak a saját lélegzetvételét hallotta, mást semmit.
Magára maradt.
- Harminc másodperc.
Recsegés és sztatikus zörej. Csak testetlen szavak a fejhallgatóban. Mit jelentenek? Harminc
másodperc maradt a kilövésig. Fél órán belül elhagyja a bolygót! Alex megpróbált
kényelmesebb pozíciót felvenni, de nem ment.
- Hogy vagy, Alex?
Ez lehetett Ed Shulsky hangja is, Alex nem volt benne biztos. A hangok a fejében és kintről
egyformák voltak.
- Huszonöt... Húsz...
Csak ült ott kétrét görnyedve, miközben zajlott a visszaszámlálás. Valahogy mintha az idő is
kizökkent volna. Egy perc fél órának tűnt, ugyanakkor fél óra percek alatt elröppent. A
lélegzésre összpontosított.
- Tizenöt.
A vezérlőben Ed Shulsky nézte, ahogy Szing és harmincfős csapata az utolsó ellenőrzéseket
végzi. Odament a professzorhoz. Pisztolya látványosan dudorodott a testén hordott tokban.
- Nem akarom aggasztani pont most, professzor, de jobb, ha tudja, hogy ha Alex Rider nem
egy darabban kerül ki ebből, saját kezűleg belezem ki magát.
- Igen, igen - nevetett idegesen Szing. - Nincs miért aggódni. Rendben lesz!
Tamara Knight mozdulatlanul ült a megfigyelőablaknál. Az erdőből, ahol a Cessna lezuhant,
még gomolygott a füst. Egy madár se mutatkozott. Az egész sziget lélegzetvisszafojtva
készült a kilövésre.
-Öt.
Mi történt a tízzel? Alexnek hányingere támadt. Az injekció nem ér semmit. Valamit hallott a
távolban. Csak képzeli, vagy valami morog ott messze lent?
-Négy... három... kettő... egy.
Megkezdődött.
Az enyhe remegés hamarosan vad rázkódássá erősödött. Az egész fülke remegett. Nem volt
benne biztos, hogy akkor most elindult vagy sem. A rakétát tartó karok tompa puffanással
engedtek el. A rázkódás fokozódott. Az egész fülke őrülten vibrált, Alex úgy érezte, hogy a
fogai is remegnek a szájában. A zajszint egyre emelkedett; a harsogás úgy püfölte, akár egy
láthatatlan ököl, s háton fekve felhúzott térddel nem tehetett semmit. Védtelen volt.
És még rosszabb következett.
Most már kétségtelenül emelkedett, érezte a rakéta erejét. Belenyomódott, sőt belepréselődött
az ülésbe. Látni már nem is látott, a szemgolyóját kíméletlenül nyomta össze az erő. Sikoltani
akart, de minden izma megmerevedett. Úgy érezte, letépik az arcát.
Aztán fülsüketítő robbanás lökte előre, nyaka megreccsent, az övek a mellkasába vágtak.
Valami félresike-
rült, ez volt Alex első gondolata. A rakéta felrobbant, s ő mindjárt elég vagy lezuhan a
mélybe. Ám akkor eszébe jutott, mit mondtak neki. A hordozórakéta első lépcsője vált le, ezt
hallotta-érezte. Úton van, nyolc perc alatt gyorsult nulláról huszonhatezer kilométer per óra
sebességre.
Minden ki lett számolva. A fülkében egy majomnak kellett volna ülnie, de egy fiú került bele,
a számítógépet azonban ez nem zavarta. A következő rakétafokozat pontosan a kijelölt
pillanatban kapcsolt be, és Alex megint előrelökődött. Mennyi idő telt el? Már az űrben van?
A rázkódást még erősebbnek érezte. Az egész fülke cikcakkos, villódzó vonalak káosza lett,
akár egy elromlott tévé képe. Négyszázötven tonna robbanóanyagon ült, s a hangsebesség
huszonötszörösével robogott az égen. A főhajtómű másodpercenként négyezer ötszáz liter
üzemanyagot éget el. Ha a Szojuz felrobban, most fog. Vakító fény villant. Lángol! De nem.
Csak az ablakok borítása jött le, már nem volt rájuk szükség. Napfény ömlött be. Az az ég
kékje vagy a tengeré? Meddig bírja még teste ezt a rettenetes nyomást? Nincs annyi kiképzés,
ami erre felkészítheti az embert.
A rakéta megállt. Mármint úgy tűnt. A zaj elhalt, Alexet fura érzés fogta el: émelygő, könnyű
lebegés, ami arra utalt, hogy súlytalan lett. Ki akarta próbálni, ám akkor bekapcsolódott a
harmadik fokozat, és megint robogott előre ezen a képtelen szellemvasúton. Ezúttal behunyta
a szemét, nem bírta már máshogy elviselni, így elmulasztotta azt a pillanatot, amikor kilépett
a Föld légköréből, és a kékségből kiszáguldott a feketeségbe.
Végül kénytelen-kelletlen kinyitotta a szemét. Nyújtózni akart, de nem tudott. Az ablakon
kinézve csillagokat látott... Több ezret... Milliót! Megint nem érzett mozgást. Akkor most
tényleg súlytalan? Az egyik nadrágzsebében addig kotorászott, míg talált egy pár centis
ceruzát.
Elengedte. A ceruza ott lebegett előtte. Alex csak bámulta. Aztán önkéntelenül elnevette
magát. Csak nevetett és nevetett, nem bírta abbahagyni. Mint egy olcsó különleges effekt egy
hollywoodi filmből. Csak itt nincsenek láthatatlan zsinórok. Nincs számítógépes trükk. Ez itt
történik a szeme előtt.
-Alex? Hogy vagy? Hallasz? - Ed Shulsky hangja reccsent a fülében, s furcsa mód nem
hangzott másnak, távolibbnak, noha majdnem százötven kilométerre járt a Föld felszínétől.
-Jól vagyok - felelte Alex, némi csodálkozással. Túlélte a kilövést. Úton van.
- Gratulálunk. Épp most döntöttél meg egy világrekordot. Te vagy a legfiatalabb, aki valaha
az űrbe jutott...
Az űrben van! Most, hogy a kilövés sokkja elmúlt, Alex megpróbált lazítani és élvezni a
kilátást. Az ablakok azonban túl kicsik voltak, ráadásul rossz helyen. A Föld mögötte volt,
nem láthatta, csak a csillagokat és a végtelen feketeséget. Milyen különös ez az érzés, hogy
mintha semerre nem menne! A ceruza még mindig ott lebegett előtte. Mutatóujjal enyhén
megbökte, és nézte, ahogy pörög, körbe-körbe. Hipnotizálva figyelte. Semmi más nem
mozgott. Ez nem is szellemvasút. Mintha minden, az egész élet megállt volna.
És akkor meglátta az Arkangyalt.
Először egy pók alakú micsodára lett figyelmes a periszkópban. Csillagnak tűnt, de sokkal
fényesebb volt a többinél. Folyamatosan közeledett. Aztán hirtelen világosan látta a
lenyűgöző szerkezetet, az ezüst modulokat és folyosókat, amik mintha egy darukarról lógtak
volna, amely masszív paneljeivel minden irányba kinyúlt, elnyelve a nap energiáját.
Gigantikus volt, majdnem hétszáz tonnás, mégis könnyedén úszott az ürességben. Alex
belegondolt, hogy minden egyes darabját nagy gondosan
építették meg a Földön, majd hozták fel és szerelték össze itt. El sem tudott képzelni ekkora
mérnöki diadalt.
Az Arkangyal lassan betöltötte a látóterét. Ő és az űrállomás is huszonhatezer kilométer per
óra sebességgel haladt, amit Alex fel sem tudott fogni. Pedig nagyon lassúnak tűnt. Aztán
bekapcsoltak a tolórakéták, és a Szojuz gyorsult, a központi dokk felé suhant. Alex csak az
űrállomáshoz viszonyítva tudta mérni a sebességét... méterenként közeledett. A hajtóműveket
a Flamingó Bayről irányították milliméter pontossággal. Alex elnézte az ívelt fémlemezeket,
az űrállomás bonyolult struktúráját. Látta a ráfestett angol zászlót és a szürkével írt
ARKANGYAL feliratot.
Az utazás utolsó szakasza nem akart véget érni. Ahogy az űrállomás lassan elnyelte, neki
folyton az járt a fejében, ha valami rosszul sül el, az olyan lesz, mintha egy busszal menne
neki a falnak.
Enyhe zökkenést érzett, ami meg sem közelítette azokat, amiket korábban tapasztalt. Ennyi. A
fejhallgatóban recsegett a hang, és mintha tapsot hallott volna, hacsak nem sztatikus zörej
volt. A Szing professzorral kapcsolatos ellenérzései dacára a repülési igazgató állta a szavát.
Megérkezett.
Az órájára pillantott. Akkor adták rá, amikor öltöztették. Három óra. Másfél órája van
megtalálni a bombát, és kikapcsolni vagy áthelyezni. De valami nem stimmel. Alexet egy
pillanatra pánik fogta el. Az oxigénellátás szűnt meg? Nagyot nyelt, háromszor-négyszer.
Szíve vadul zakatolt, biztos volt benne, hogy meg fog halni. Pedig volt levegő, csak elfelejtett
venni. Alex nyugalmat parancsolt magára.
Hát persze. A csend. Senki nem beszél hozzá. Vagy a bolygó túloldalán van, a rádió
hatósugarán túl, vagy a rádió nem jó. Tökéletes csend honolt. Még sosem érezte
magát ennyire üresnek, ennyire egyedül. De nem számít, nem is kell, hogy beszéljenek hozzá.
Tudja, mit kell tennie.
Kikötötte magát, és a feje fölötti kerek ajtó felé nyúlt. Ez volt az első mozdulata a
súlytalanságban, és egyből tudta, hogy elrontotta. Túl gyorsan emelkedett ki az ülésből,
beleütötte fejét a falba, aztán visszapattant róla. Ott kötött ki, ahonnét indult, csak éppen
felhorzsolt homlokkal és szájában vér ízével. Rossz kezdet.
Mindent lassan kell csinálni. Felnyúlt, megfogta a fogantyút. Az ajtó kinyílt. Alex
önkéntelenül megmerevedett. Ha hiba történt, ha a zsilip nem zár, rettenetes halált hal. A
levegő kiszökik a tüdejéből, a vére felforr. Minden belső szerve megdagad, és az űr vákuuma
széttépi. Próbálta elhessegetni a gondolatot. Nem így lesz. Még másfél óra, és úton lesz haza.
Egy alagútba látott, ami nyolcvan centi széles és pár méter hosszú volt. Ez kötötte össze a
fülkét és az Arkangyalt. Hideg, száraz, újrafelhasznált levegő csapta meg. Meglökte magát
olyan finoman, ahogy csak tudta. A levegőbe emelkedett. Hány filmben látta már ezt...
Repült!
Az átjáró az első modulba vezetett. Az Arkangyalt turistáknak építették, űrhotelnek
szánták, ám valójában nagyon hasonlított a Mirre vagy a Nemzetközi Űrállomásra, ahol
minden centi hely ki van használva: szekrények, fiókok, rengeteg vezeték, cső, műszer,
kapcsoló és áramkör s egyéb létfontosságú szerkezetek, melyek a lakókat hivatottak életben
tartani. Minden modul egy lakókocsi nagyságú henger volt, melyet éles fény világított meg. A
henger belső falai zsúfolásig teli voltak korlátokkal, pántokkal és kapaszkodókkal. Alex
megértette, hogy ha nem akar lebegni, a padlóhoz kell kötnie a lábát.
Arra számított, hogy csend lesz, ám zümmögött a légkondicionáló, susogott a hűtőfolyadék-
pumpa a falakban.
Mélyet lélegzett. A levegő nagyon száraz volt. Vajon honnét jön? Tartályból vagy gépből?
Alex lebegett... vagyis akart. Megint túl erősen lökte el magát, az egész kamra tótágast állt, ő
meg irányíthatatlanul forgott. Az injekció ellenére fellépett az, amit a NASA úgy nevez:
„űralkalmazkodási szindróma". Azaz majdnem elhányta magát. Megpróbált megállni. Fél
kézzel elérte a falat, de ettől a másik irányba kezdett forogni. Már azt se tudta, merre van a le
meg fel. Nem látta a fülkét sem, ami idehozta.
Végre sikerült egy ujját beleakasztania az egyik pántba, és lelassult. Eddig ez az egész
egyszerűen rémes volt. Látta a Csillagok háborúját. Látta, ahogy Harrison Ford átszáguld a
világegyetemen, és milliókkal együtt ő is teljesen beleélte magát. A valóság azonban nem
ilyen. A teste fura jelzéseket küldött az agyának. Izzadt. A egyensúlyért felelős belső fül
működése összezavarodott. Csontjai, amelyeket most szinte nem használt, kalciumot engedtek
ki magukból. Háta sajgott, mert megnyúlt a gerince. Hasában a belek tehetetlenül úsztak ide-
oda, nagyon kellett vécéznie. Harrison Forddal bezzeg nem történt semmi ilyesmi.
És egyre rosszabb lett. Abbahagyta a pörgést, és a modul közepén találta magát. Próbált vagy
nagyon lassan mozogni, vagy egyáltalán nem. A korlátok és a pántok most a feje fölött
lebegtek elérhetetlen messzeségben. Hiába nyújtogatta a kezét, egy falat sem ért el. Akár egy
rémálom. Ahányszor előrenyúlt, teste hátraúszott. Tehetetlenül lebegett egy helyben.
És most? Hogyan fog felmenni? Vagy le? Vonaglott, pedálozott a lábával, de nem segített.
Csapdosott a karjával, mint a rajzfilmeken a madarak. Semmi.
Kezdett pánikba esni. Erre bezzeg senki nem figyelmeztette. A súlytalanság csapdájába esett.
Mi van, ha itt ragad, az Arkangyal meg vele együtt felrobban?
Egy örökkévalóságig tartott, mire rájött a megoldásra. Elképesztő módon, hirtelen eszébe
jutott egy esős szerdán lezajlott fizikaóra a Brookland gimiben, és ez megmentette az életét.
Levette a cipőjét, és teljes erővel elhajította. A mozgás ellenmozgást eredményezett, mint
ahogy a puska visszarúg. Alex teste hátralendült, és így sikerült elkapnia az egyik korlátot.
Egy darabig zihálva csüngött rajta. Ez csúnya pár perc volt, nem szabad, hogy még egyszer
megismétlődjön.
Na, csak szaporán. Innét nem látta a megfigyelő egységet és túloldalán a Gábriel 7-et, de
tudta, hogy ott vannak. A rakéta, rajta a bombával egy órája dokkolt. Megint az órájára nézett.
Már huszonöt perc eltelt! Alig egy órája maradt. Ha a bomba ott robban fel, ahol van, ő
semmivé foszlik, és egy négyszáz tonnás lövedék kezdi meg halálos pályáját a Föld felé. Alex
felidézte magában az Arkangyal térképét. Egy egész sor modulon át kell mennie. Eszébe
jutottak Ed Shulsky szavai:
-Ne próbáld meg hatástalanítani a bombát, csak ha biztosan tudod, mit csinálsz. Ha rossz
gombot nyomsz meg, Drevin munkáját fejezed be. Inkább vidd át a hálórészbe. Ennyit kell
tenned, aztán eltűnni onnét. De viharsebesen.
Ketyegtek a percek. Lelki szemei előtt Alex látta magát meg a bombát: csak ők ketten, egy
űrállomáson a Föld körül.
Indulni akart, amikor nesz ütötte meg a fülét: egy becsukódó ajtó kongása. Megdermedve
fülelt. Semmi? És most? Marslakók jönnek? Biztos csak képzelte. Alex finoman ellökte magát
a lábával, és a következő modul felé lebegett. Megint túl nagyra sikerült a lökés, vállával elta­
lálta az átjáró mennyezetét (vagy padlóját), és újra irányíthatatlanul pörgött.
Kezével kalimpált, és elkapott egy falból kiálló kart. Kilincs-szerűség volt. Kíváncsian
lenyomta, hátha a
kinyíló panel engedi megpillantania a Földet. Az űrállomás azonban másik felé nézett, s Alex
félig vakon hőkölt hátra, ahogy a ragyogó napfény bezúdult. Szing professzor figyelmeztette,
hogy ne nézzen a napba. Még ez a kurta pillanat is kis híján a szeme világába került.
Lecsukta a védőlemezt, és várta, hogy visszatérjen a látása, majd továbblebegett a hálórészbe.
A falnál függőlegesen álló ágyak sorakoztak, pántokkal ellátva, hogy az alvók el ne
sodródjanak. Az űrben az ember alhat oldalt, állva vagy fejjel lefelé is, nem számít. Hosszú,
fényes folyosó húzódott előtte: négy-öt egymáshoz csatlakoztatott modul. Minden fehér volt.
Ez volt az Arkangyal szíve: ebédlő, tornaterem, zuhanyzó és mosdó, nappali és két
laboratórium egymás mellett. A Gábriel 7 a túlsó végén lesz.
Alex megfeszítette izmait, készült a következő lökésre. Kinyúlt... majd megdermedt.
Egy férfi jelent meg ugyanolyan ruhában, mint az övé. Kis sapkát is viselt, ám Alexet
megpillantva lekapta a fejéről... s ez a fej a négyszázötven kilométer mélyen keringő
földgolyót tükrözte.
Kaspar. Hát persze.
Alex meg is feledkezett róla. Mint ahogy mindenki. Szing professzornak viszont tudnia
kellett, hogy Kaspar a Gábriel 7 fedélzetén van. Tehát ezt titkolta. Miért? Annyira félt
Kaspartól, hogy nem merte felfedni?
Most már talán sosem tudja meg. Kaspar ott állt tőle húsz méterre a folyosó túlsó végén. Egy
szót sem szólt, de gyakorlott mozdulattal ellökte magát, és feléje úszott. Magabiztosan
közeledett, tökéletesen ura volt a mozdulatainak.
És egy kést tartott a kezében.
Visszatérés

Olyan volt, akár egy rémálom. Vagy inkább, mint a világ összes rémálma egybegyúrva. Az
ocsmány, tetovált arc, a kés, az Arkangyal, az űr... Alex tehetetlenül nézte, ahogy Kaspar
kinyújtott karral feléje úszik.
Mit keres itt?
És akkor megértette.
A második rakéta, az orangután, Drevin úgynevezett kísérlete a súlytalansággal - mind része
volt a tervnek. Nem volt semmiféle kísérlet.
Kaspar a Gábriel 7-tel jött fel. És Alex már azt is tudta, miért. Abból, amit ő átélt kilövés alatt,
megértette, hogy őrültség lett volna egy beélesített bombát fellőni az űrbe. Az iszonyatos
vibrációtól felrobbant volna még a légkörben. Csakis az űrben lehetett beélesíteni, ami azt
jelentette, hogy valakinek fel kellett jönni vele. Kasparnak. Akinek most viszont le kell jutnia.
Ezért kellett a második rakéta. Szing professzornak ezt mindvégig tudnia kellett. A Szojuz
valójában Kasparért jött. És Kaspar biztosan utasította az embereit, hogy ha valami rosszul sül
el, ha a második rakéta nem érkezik meg, öljék meg a professzort. Nem csoda, hogy Szing
annyira félt! Végül úgy döntött, felküldi őt, Alexet a második rakétával, rendezzék el a dolgot
Kasparral egymás között.
És Alex megértett még valamit. Ketten vannak az űrállomáson, de csak egy hely van a
rakétában.
Kaspar az első modul puha rózsaszín fényéből átért a másodikba, az éles fehérségbe.
Láthatóan ügyesen mozgott a súlytalanságban. Pontosan célzott, és éppen a meg-
felelő erővel tolta magát. Fél kézzel kormányzott, a másikban a kést szorongatta. Nem sietett,
de persze tudta, hogy Alex úgysem bújhat el, mert nincs hova. Pillanatokon belül szemtől
szembe állnak majd egy akkora helyen, ahol épphogy elfér két ember.
Alex körülnézett valami fegyver után, amivel megvédhetné magát, de mindent szépen
lerögzítettek. A szekrények és fiókok zárva. Még mindig émelygett és kába volt, minden
mozdulat rossz irányba akarta vinni. Ha megint elvéti és pörögni kezd, vége, Kaspar
darabokra szabdalja.
A férfi közben átért a másik modulon is. Mindjárt odaér hozzá a hálórészbe. Ezt a helyet
mutatta Szing professzor és Ed Shulsky a tervrajzon. Az Arkangyal szíve. A megfelelő
találkozóhely. Talán meg tudja győzni Kaspart. A küldetése már értelmét vesztette, csak
megérti, nem?
De nem hitt ebben igazán. Kaspar tekintete üres, őrült volt. Torz mosoly játszott az ajkán. Egy
Sabatier kést fogott, melynek tíz centi hosszú pengéje magas széntartalmú, rozsdamentes
acélból készül. Honnét szedte? Aztán Alexnek eszébe jutott, hogy az Arkangyal egy hotel,
azaz az volt a terv, hogy egy nap majd a szakács bifszteket vág itt egy amerikai
multimilliomosnak. Kaspar a konyhából hozhatta a kést.
Ahogy a férfi beért a hálórészbe, Alex egyetlen dolgot tehetett. Összekuporodott, majd
elrugaszkodott, s pár centivel a padló fölött suhant, mintha víz alatt úszna. Ezzel meglepte
Kaspart, aki elszállt fölötte. Annyit már Alex is megértett, hogy egyvalamit nem lehet
súlytalanságban: irányt váltani. Kaspar ment tovább a fal felé, de ahogy elhaladt fölötte,
késével azért suhintott egyet. Alex érezte, hogy a penge felhasítja a ruháját a két lapockája
között. Szerencséje volt. Még pár milliméter, és a testét éri.
Kaspar odaért a falhoz, és elkapta az egyik kapaszkodót. Alex átúszott a következő modulba,
ott állt meg.
A tornateremben találta magát: futógép, expander, evezőpad - semmi, amivel megdobhatná
Kaspart. Hol vannak a súlyzók? Na persze, súlytalanságban nincs sok értelme súlyzózni.
Megrántotta az egyik szekrény ajtaját, ami kinyílt. Szerszámok voltak benne: kalapács, egy
fura alakú kapocs, valami csavarhúzóféle. Megragadta a kalapácsot, és maga elé tartotta.
Megfordulva látta, hogy Kaspar újabb rohamra készül. A férfi őrültnek tűnt, vagy mintha be
lenne lőve. Talán be is van. Vagy talán éppen annyira retteg az űrtől, mint ő.
- Kaspar! - Alex nem is tudta, hogy hívja. Mi az igazi neve? Magnus Payne? De ők nem így
ismerték egymást. -Vége. Semmi értelme. Drevin halott. A sziget a CIA kezében van.
- Hazudsz!
- Mit gondol, hogy kerültem ide? Semmit nem tehet. Semmi értelme az Arkangyalt
Washingtonra lökni. Drevin meghalt.
-Nem!
Két kontinens vicsorgott a dühtől és hitetlenségtől, ahogy Kaspar ellökte magát, ezúttal
átlósan lefelé. Alex tudta, hogy nincs értelme győzködni. Akármi történt is a Flamingó Bayen,
Kasparnak kell a Szojuz. Ö pedig az útjában áll. Tehát meg kell halnia.
Kaspar feléje repült. Alex előkapta a kalapácsot, és minden erejét beleadva elhajította. Egy
pillanatig azt hitte, lassítva mozog. Nem ez megy a filmeken? A kalapács azonban teljes
sebességgel száguldott a levegőben, és vállon találta Kaspart. De ér ez valamit, ha a kalapács
súlytalan? Alex megint visszagondolt a fizikaórára. A kalapács a mozgással energiát nyert,
amely energiát kiadja, amikor megáll. Ebben a pillanatban állt meg, mégpedig Kaspar
vállának ütődve. A férfi felüvöltött és leejtette a kést. Energiakiadás egyenlő fájdalom!
Csakhogy a mozdulattól Alex is hátralökődött, és egy pillanatra elvesztette uralmát a teste
fölött. Válla nekiütődött a falnak. Vagy talán a padlónak. Kaspar előreugrott, akárha puskából
lőtték volna ki, és már ott is termett.
A férfi kék-zöld képe csak centikre volt Alex arcától. Szeme gyűlölködve meredt rá. Kaspar
keze rázáródott a torkára, és elkezdte szorítani. Alex nem tehetett semmit. Nem volt fegyvere,
semmije. Moccanni sem tudott. Érezte, hogy válla nekifeszül a fémlemezeknek, az egyik
szekrény a hátába nyomódott. Kaspar fölötte lebegett, csak a kezével fogta, lényegben a
torkába kapaszkodott. Alex tüdejébe már nem jutott levegő, kezdett elkábulni. Pár másodperc
és elájul.
Azt sem tudta, mit csinál, csak tapogatott maga mögött. Ujjpercei egy karnak ütköztek. Mi
lehet az? Habár tudata már kezdte cserbenhagyni, Alexnek eszébe jutott, hogy mire jó a kar.
Most viszont nem találta. Kétségbeesetten keresett és végre újra beleakadt a keze.
Megrántotta.
A védőlemez kinyílt, s a fény, ami korábban majdnem megvakította, megint beömlött a
modulba. Az ablak a napra nézett, a fény szinte fizikai erővel robbant be. Alex érezte, hogy
perzseli a nyakát és a vállát. Az egész kapszula fehér és ezüstszín káosszá olvadt, minden más
szín szétfoszlott.
Kaspar felsikoltott, ahogy a fény a szemébe tűzött. Mintha maga a nap ökle vágta volna arcon.
Kezét ösztönösen maga elé kapta. Alex felemelte a lábát és hasba rúgta a férfit. Mivel Alex
hátával a falnak támaszkodott, Kaspart a rúgás ellökte a modul túlsó felébe.
A Sabatier kés kiesett a kezéből és ott repült mögötte, hegye Kaspar nyakának szegeződött.
Ahogy a férfi távolodott, a kés is vele ment, de aztán a nyele ütközött a falnak, a hegye pedig
belehatolt Peking városába. Kaspar teste megrándult, mintha áramütés érte volna, majd
elernyedt.
Alex hitetlenkedve figyelte alulról. Kaspar keze lefelé lógott, a modul közepén lebegett, nem
ért hozzá egy felülethez sem. Ekkor karmazsinszín gyöngycseppek jelentek meg és kezdtek
keringeni a feje körül. Egyre nőttek és nőttek, már golflabda nagyságúak voltak. A kés
elmetszett egy artériát. Kaspar körül úgy terült szét a vére, mint egy bizarr karácsonyi dísz.
Alexnek elege volt. A modul gyorsan melegedett, fűtötte a nap fénye. Bezárta a védőlemezt.
Árnyék borult Kaspar arcára. A gyöngyök fénye tompult.
Alex bizsergő bőrrel igyekezett minél távolabb kerülni a groteszk, lebegő testtől. A pántokba
kapaszkodva átvonszolta magát a következő modulba. Az űrvécében találta magát, egy szürke
fémdobozban, ahol egy cső végén kúpszerű valami lebegett. Ez jól jött, mert úgy érezte, ki
fogja dobni a taccsot. Komoran nyelt egyet, és nyugalmat parancsolt magára. Nem igazán
akarta megtudni, hogy néz ki a hányás az űrben.
A bomba...
Mennyi ideje maradt? Az órájára nézett. Négy múlt egy perccel. Csak huszonkilenc perc
maradt. Sietnie kell. Ilyen messzire eljutott, ennyi mindenen átment, csak hogy meghaljon?
Összpontosított, a mozdulataira koncentrált. Eszébe jutott a tervrajz, amit az irányító
központban látott. Tudta, merre kell mennie.
Az ajtó, mely abba a kapszulába vezetett, ami Kaspart idehozta, nyitva állt, meglátta a
bombát. Torpedó alakja volt, az oldalán hat apró kapcsoló és egy digitális kijelző. A falhoz
volt rögzítve. Alex lenyűgözve leereszkedett a modulba, és megállt mellette. A kijelzőn hat
szám volt, melyek gyorsan peregtek: 27:07:05. Alex az órájára nézett. Igen, három perccel
múlt négy. Huszonhét perc maradt.
Vajon ki tudja kapcsolni? Megvizsgálta a kapcsolókat, de nem voltak rajtuk feliratok, semmi
nem árulta el, mire szolgálnak. Megpróbálja az egyiket? Ha hibázik, ízekre
robban. Egy ujjal odanyúlt. A szája kiszáradt. A bomba közelsége rémülettel töltötte el. De
meg kell próbálnia, nem?
Drevin talán foltot ejtett az űrállomás becsületén, de ez akkor is egy mérnöki csoda, egy
különleges szerkezet, a világ első űrhotelje. Hagyja elpusztulni? Ujját ráhurkolta az első
kapcsolóra. Csak meg kell húznia. Talán kikapcsolja a bombát, talán felrobbantja. A kérdés,
hogy vállalja-e a kockázatot?
A visszaszámlálás folytatódott a kijelzőn. 25:33:00.
Alex csendben káromkodott. Miért nincs itt valami szemétledobó? Akkor kilökhetné a bombát
az űrbe és kész. Az Arkangyalon biztos van zsilip, de fogalma sem volt, hogyan működik.
Különben sincs rá idő. Ujja még mindig a kapcsolón volt. A hat közül az egyiken. Egy a
hathoz, hogy beletrafál.
Az nem elég jó arány.
Hosszan, remegve sóhajtott, és elhúzta a kezét. Megfogta a bombát, kioldotta a pántokat,
majd átemelte az ajtón az űrhotel központjába. Ed Shulksy elmondta, hol kell hagynia, de
Alex most a maga feje után ment. A vécé valahogy jobban passzolt a dologhoz. A torpedó
végét beleengedte a vécébe és otthagyta.
Ideje menni.
Leheletfinoman ellökte magát, minek jutalmaként lassú, óvatos úszással haladt a várakozó
Szojuz modul felé. Elhaladt Kaspar alatt, de nem nézett fel. A férfi pár perc múlva olyan
látványos hamvasztást kap, mint a világon még soha senki. Meg sem érdemli.
A dokk ott volt előtte... de még meg kellett tennie valamit. Az órájára nézett. Négy tizenegy.
Csak tizenkilenc perc maradt, és tisztában volt vele, hogy őrültség minden elvesztegetett
másodperc. Viszont sosem lesz még egy ilyen alkalom. Keresett egy ablakot, ami a nappal
ellentétes irányba nézett, kinyitotta a védőlemezt, és kinézett.
És ott volt.
A Föld, ahogy az űrből látni.
Az első gondolata az volt, hogy milyen hatalmas. A második, hogy milyen kicsi. Persze ő is
látott már asztronauták által készített képeket, de ez más. A saját szemével látja. Miközben
mozog. Ő maga egy helyben lebeg ablak előtt, s közben mégis olyan gyorsan mozog, hogy
másfél óra alatt megkerülné a Földet. Nem csoda, hogy ilyen kicsinek látja. Pedig betölti a
látóteret. És rajta az a temérdek élet, hatmilliárd ember. Még belegondolni is döbbenet.
A színek sokkolták. Semmilyen fénykép nem adja vissza a bolygó szivárványszíneit. Mintha
belülről fény-lene. Először minden fehér és kék volt. Alexnek eszébe jutott, milyen volt
kiskorában a napon feküdni a tökéletes nyári ég alatt. Ha azt az eget labdává gyúrná, az lenne
ilyen. Ám ahogy nézte, lassan ki tudta venni a partvonalakat, egy vékony smaragdzöld csíkot;
aztán az Arkangyal továbbhaladt, és Afrika úszott a képbe, hirtelen minden arany, sárga és
vörös lett... hegyek és sivatagok, városok nélkül. Semmi nem mozdult. Ha erre tévedne egy
idegen lény, vajon elmenne a Föld mellett, és észre sem venné a lent nyüzsgő életet?
A nappal hirtelen éjszakába fordult, és a Földközi-tenger nyugati felét látta. Még
négyszázötven kilométer magasból is ki tudta venni a mesterséges, ember alkotta fényeket.
Spanyolország, Gibraltár, Törökország, Tunézia, Algéria és Libanon... mind egyszerre látszott,
a fények szentjánosbogarakként pislákoltak. Európa felett viharok vonultak, a felhőkön
átderengtek a villámok.
Nem csak hogy volt élet a Földön, hanem maga a bolygó élt. Alex szinte érezte a lüktetését, és
megértette, hogy a csodálatos technológia dacára az Arkangyal steril, halott hely, és nem
bánja, ha megsemmisül. Jól döntött.
Abban a pillanatban olyan határtalan magány fogta el, amire egész életében emlékezni fog.
Haza akart menni.
Visszament a Szojuzba, neki-neki koccanva a falaknak, csak egy fogantyút elkapva sikerült
megkímélnie magát egy újabb émelyítő pörgéstől. Borzasztóan szomjas volt. Bárcsak ivott
volna korábban. Mi történik, ha az ember kinyit egy doboz kólát az űrben? Már sose tudja
meg.
Valahogy csak elérte a fülke bejáratát, és átpréselte magát rajta. Minden automatizálva fog
történni. Minél messzebb akart kerülni innét. Felnyúlt, bezárta az ajtót. Ebben a modulban
jött, de ez most itt marad. Alatta volt egy második ajtó, azt is kinyitotta, és átment a visszatérő
fülkébe. Ebben több hely volt. Hát persze, Kasparra tervezték. Beszíjazta magát az ülésbe,
feltette a fejhallgatót. Vajon működik?
- Alex? Mi a helyzet? - Tamara hangja volt. Alex még életében nem örült neki ennyire.
-A bomba még aktív. - Az órájára nézett. Négy óra huszonöt. - Szing professzor hazudott
nekünk. Kaspar itt volt. És már csak öt percem maradt. Ki akarok jutni!
Újabb sztatikus zörej. Egy testetlen hang valamit motyogott, de semmit nem lehetett érteni.
Valami nincs rendben a rádióval. Most mi lesz? Meddig kell itt ülnie, mire leválasztják? És mi
lesz, ha nem sikerül? Óráján a kismutató gyorsabban szaladt, mint általában. Négy
huszonnyolc.
Már izzadt. A hátán feküdt, nem látott ki, nem tudta, hol van, merre jár a Földhöz képest.
Négy huszonkilenc. Ez élete utolsó hatvan másodperce?
Rántást érzett. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, a bomba robbant fel, aztán rájött, hogy az
képtelenség. Nem hallott semmit, de megértette, hogy begyújtották a fülke rakétáit. Nyakát
tekerve belenézett a periszkópba. Az Arkangyal már vagy másfél kilométerre volt, olyan sebe­
sen veszett bele az űrbe, akár a kútba hajított tű.
És akkor felrobbant.
Narancsszín lángnyelv szakította szét az űrállomást, a modulok szanaszét repültek. A
napelemek leestek. Még két robbanás következett: egy szikraeső és egy fehér fényvillanás.
Alex felszabadult örömet érzett. Sikerült! A megfelelő helyre tette a bombát, ami így nem
lökte az Arkangyalt Washingtonra, hanem egyszerűen megsemmisítette. Nem maradt belőle
semmi. Dirib-darabok úsztak az űrben, de azok egykettőre elégnek. Végre vége.
Zuhant.
A rádió recsegése hirtelen megszűnt. Alexet olyan csend vette körül, hogy azt hitte, meghalt.
Nem, még nem, de nincs is otthon. Huszonhatezer kilométer per óra sebességgel zuhan. Ez az
egész utazás legkényesebb része. Ha az irányítók hibáznak, szénné ég. A föld légkörébe ért
modul külseje máris rózsaszínben izzott...
Aztán lángolt. Az egész világ lángolt. Maga a levegő is széthasadt, az elektronok elváltak az
atommagtól. A modul lánggömbé változott, s Alex tudta, hogy élete az őt körülvevő több száz
termállemeztől függ. A pokol kellős közepén csücsült.
Felkiáltott, nem tudta visszafojtani.
Aztán a vörösség eltűnt, mint amikor szétrántják a függönyt.
Kéket látott.
Újabb, csontrepesztő zökkenés következett, ahogy kinyílt az ernyő. Az ablak túloldalán
remegett a világ. Megpillantotta a Csendes-óceánt.
Csobbanás. Gőz. Hullámok nyaldosták az ablakokat. A nap a vizet gyémántszőnyeggé
varázsolta.
És végül csend.
Előre-hátra ringott a vízben Ausztráliától százötven kilométerre keletre. A világ túlsó felén.
De nem érdekelte.
Alex Rider visszatért.
Köszönetnyilvánítás
Általában nem szoktam ilyen oldalt beszúrni, de az eddigi Alex Rider-kalandok közül az
Arkangyalt volt a legnehezebb megírni, s ezúttal több embernek tartozom köszönettel.
Az utolsó fejezetet nem tudtam volna megírni a Leicester Egyetem Űrkutatási Központjának
igazgatója, George Fraser professzor és az Űrkutatási Iroda munkatársa, Derek Pullman
nélkül. Akit érdekel az űrutazás, menjen el ide, és látni fog egy nagyon hasonló fülkét ahhoz,
amilyenben Alex utazott. Továbbá az a megtiszteltetést ért, hogy beszélhettem dr. Michael
Foale-lel, aki háromszázhetvennégy napot töltött az űrben.
Cale Hornick, a St. John & Elizabeth kórház műveleti igazgatója végigvezetett a kórházon és
megmutatta a Magnetomot. Ugyanitt dr. Roger Hayward megosztotta velem tudását, amivel
feltámaszthattam Alexet. Simon Greenberg, a Chelsea futballcsapat kommunikációs főnöke
előzékenyen megmutatta a Stamford Bridge stadiont, még a játékosok zuhanyzóját is. Simon
Schehtman gyorstalpalót adott karatéból; a King's Cross-i Raceway gokartpálya dolgozóinak
pedig köszönöm, hogy beengedtek.
A robbanó inhalálót Jonathan Bennett tervezte, a BBC televíziós műsor, a Blue Péter
versenyének nyertese. Hálás vagyok továbbá Mark Greenernek, amiért megosztotta velem
sárkányszörfös tapasztalatait; és Marsha Brownnak, az asszisztensemnek, aki mindent
megszervezett. És végezetül köszönöm Jane Winterbothamnek, a szerkesztőmnek a Walker
Booksnál, aki százszor elolvasta ezt a könyvet, és nem őrült bele.
Minden, amit leírtam, elvileg a valóság határain belül esik, de azért kérem, a kötéltáncot senki
ne próbálja ki így, mert nem vállalom a felelősséget a törött karokért, lábakért... vagy nyaka­
kért.
A. H.
Tartalom
Harmadik Erő
A kilences szoba lakója
Sürgősségi ellátás
Kaspar
A tűzről pattant fiú
Pihenés receptre
Találkozás a nagyemberrel
Fényűző élet
A rövidebb út
Büntető
Piros lap
A lejárat napja
A világ legnagyobb bűnözője
Flamingó Bay
Mélységi mámor
Trópusi vihar
Az igazi célpont
Szelek szárnyán, hullámok hátán
A piros gomb
Arkangyal
Visszatérés
Köszönetnyilvánítás