Platón

A tudás négy fokozata

Különbség vélekedés és tudás között:

1. A vélekedés a változó érzéki dolgokra vonatkozik.
2. A tudás a változatlan, örök ideákra (fogalmakra) vonatkozik.

A tudás négy fokozata (barlanghasonlat – Állam, hetedik könyv)

1. Találgatás (eikaszia): a megkötözött a barlang falára vetített árnyképeket nézi. A
találgatás számára saját, a változó érzéki létezéshez kötött véleménye tudásként
adódik.
2. Meggyőződés (pisztisz): a falra vetítő tűz fényének fájdalmas megismerése, mely
azzal a veszéllyel jár, hogy a megismerő meghátrál és az első fokozat állapotához
menekül vissza, ahelyett, hogy megismerné a falon megjelenő képek nem-igaz
voltát, vagyis azt, hogy véleménye nem tudás.
3. Gondolkodás (dianoia): a barlang sötétségéből a napfényre kijutott megismerő, a
ragyogó fényhez fokozatosan hozzászokva, rálát a tükröződésekre, árnyképekre,
testekre, és végül az égitestekre. Az öt tudomány (a számtan, a mértan, a szilárd
testek tana, a csillagászat és az összhangzattan) által igaz, változatlan tudáshoz jut.
E tudományok axiomatikus feltételekből indulnak ki, belőlük vezetik le tételeiket
(dedukció).
4. Megértés (noészisz): a dialektika segítségével, minden érzékelés kizárásával
elfordul minden létezőtől, hogy azok okára tekintsen. Ekkor a „napnak”, a jó
ideájának ama vakító fényére pillant, ami szellemi fénye által minden létezőt és
azok minden megismerését lehetővé teszi. A dialektika tudománya a feltétlen
kezdethez (arkhé), a Jó ideájához jut el, abból vezeti le a létezőket.

Ideák
Az érzéki dolgok az ideákból részesednek, pl. az igazságos ember az igazságosság ideájából
részesedik.
Az ideák megismerésének módszere a felosztás (diaireszisz)

1
Pl. a szofista olyan mesterség, amely vagy alkotó, vagy szerző; amennyiben alkotó, akkor
vagy isteni, vagy emberi; ha emberi, akkor vagy dolgokat, vagy képeket alkot, stb. A felosztást
addig kell folytatni, amíg a dialektikus a létező oszthatatlan formájához el nem jut. Ekkor jön
létre a megismerés.
A tudás különbségtevés: mi a létező önmagában, változatlan formaként, mindattól elválasztva,
ami nem a létező.

Hogyan lehet szert tenni ismeretre az ideáról, arról, ami önmagában van? Hogyan kutatható
az, ami még nem ismert, és honnan lehet tudni, hogy a már megismert azonos azzal?
A nem tudott dolgok helyes véleményként születésünktől fogva bennünk vannak. A
megismerés visszaemlékezés egy eredeti állapotra, amikor a lelkek az ideákat közvetlenül
szemlélték.
A kozmosz megismerhető rendje visszhangra talál a lélek rejtett belső rendjében.
A tanulást a dialektika, a felosztásra vonatkozó kérdezgetés elősegíti ugyan, mégis a lélek
saját maga hozza felszínre a benne rejlő helyes véleményt azáltal, hogy azt megfelelően
elválasztott formává emeli. Ehhez segít hozzá a cáfolat szókratészi módszere.

A lélek három része

A lélek halhatatlan, mivel önmagát mozgatja, és csak annak szűnik meg a mozgása, amit más
mozgat. A léleknek soha nem szűnik meg a mozgása és nem is keletkezett. Felszáll az ideák
világába, majd alázuhan, leszületik a testi világba.

A lélek részei – fogathasonlat (Állam, negyedik könyv; Phaidrosz):

1. ész (núsz), képes mérlegelni, „a fogathajtó”, amely felfelé törekszik, az ideák világa
felé
2. vágy (epithümia), „a makrancos ló”, amely ellenáll az észnek, érzéki kielégülésre (a
föld felé) törekszik
3. indulat (thümosz): „az észnek engedelmes ló”, mérlegelés nélkül belsővé teszi azt, ami
az ész szerint jogos és igazságos, és ha kell, a vággyal szemben is érvényre juttatja
Attól függően, hogy a lélekben melyik rész jut uralomra, az emberek más-más jellemmel
rendelkeznek. A vágy „sokalakú szörnyetegének” szabadjára engedése zabolátlansághoz
vezet, az indulat „oroszlánjának” aránytalan megerősödése önhittséget és
összeférhetetlenséget eredményez, míg meggyengülése kicsapongást és elpuhultságot. Ha az

2
indulat alárendelődik a vágynak, ennek következménye pénzsóvárság. Az ész uralmának, azaz
a bölcsességnek a gyümölcse a vágy tekintetében mértéktartás, az indulat tekintetében pedig
bátorság. Ilyen az igazságos lélek.

Az alkotmány formáját a vezetőiben uralkodó lélekrész határozza meg. Az ész uralma alatt
valósul meg az igazságos állam, az indulat uralma alatt a timokrácia, a vágy uralma alatt
pedig (ahogy az uralom egyre intenzívebbé válik) az oligarchia, a demokrácia és a türannisz
(zsarnokság).
Az igazságos államban mindenki a Jó ideájának megfelelő funkciót hajtja végre. Az állam
akkor igazságos, ha benne mindenki a maga természetének megfelelő funkciót látja el.
Akikben az ész uralkodik, igazságosan vezetik az államot, akikben az indulat uralkodik, a
vezetők parancsa szerint bátran őrködnek az állam biztonsága felett, akikben a vágy
uralkodik, mértéktartóan végzik az állampolgárok szükségleteit kielégítő munkájukat. Ennek
feltétele, hogy a vezetők a Jó ideájára tekintettel jelöljék ki születésétől fogva kinek-kinek a
helyét az államban, vagyis az, hogy a vezetők a dialektikában jártas filozófusok legyenek.

Arisztotelész

A változásról

Metafizika, Fizika
A tudomány felosztása:
1. teória: megismerés a tudás kedvéért
2. praxisz: a politikai vezetés számára
3. poészisz: hasznos vagy szép dolgok készítése
A teória felosztása:
1. fizika: tárgya változó, önálló léttel bír
2. matematika: tárgya nem bír önálló léttel, változatlan
3. teológia: tárgya változatlan, önálló léttel bír

A fizika tárgya a természet (phüszisz), amely önmagában hordja mozgása és nyugalomban

léte elvét.
A változás négyfajta oka (aitia):
1. ható ok (mozgató, pl. szülő, tanácsadó),
3
 2. célok (a séta oka az egészség)
3. anyagi ok
4. formai ok
Egy dolognak több oka van.
Kölcsönös okozás: a séta céloka az egészség, az egészség hatóoka a séta.

forma: elrendezés
1. érzékelhető alak (morphé)
2. a gondolkodás tárgya (eidosz), a definíció fejezi ki, a dolog struktúrája
anyag: valamivé válás képessége
szubsztancia: megformált anyag

A változás
ami a változásban állandó: az anyag, nem keletkezik, nem pusztul, ő a hordozója minden
változásnak
ami a változásban változik: a forma hiányából lesz forma (pára: a meleg hiányából meleg,
tanulás: műveletlen emberből művelt ember)
a forma nem a semmiből, hanem a hiányból jön létre
méghozzá nem puszta hiányból, hanem az anyagban benne levő hiányból
az anyagban lehetőség szerint van benne a forma
a változás a lehetőség megvalósulása
Pl. a szikla anyagában hiányként, lehetőség szerint benne van Apollón formája, amit a
szobrász valósít meg
hiány mindig van: egy formával rendelkezni=ellentétes forma hiánya
A változás fajtái
1. keletkezés és pusztulás: forma megvalósulása
természetben: a forma eleve adott, pl. csíraként
mesterséges tárgy: amit az alkotó képzelőereje által elgondol
szaporodás: a hím reprodukálja a formát, a nőstény fogadja be anyagként
2. minőségváltozás, növekedés és csökkenés: mozgás
3. helyváltoztató mozgás
elemek célja természetes helyük (föld lefelé, tűz fölfelé mozog)

Tér: véges kiterjedés, végtelen oszthatóság

4
Idő: végtelen oszthatóság, végtelenbe haladás, örök, kezdet és vég nélküli

A mozgás (kinészisz) eredete:

Ami mozog, azt más mozgatja (más valósítja meg benne a mozgást)
Kell legyen egy első mozgató, ami mozdulatlan
Ez örökké aktuális, amit mozgat, azt örökké ugyanúgy mozgatja
forma anyag nélkül (nincs benne hiány)
tiszta tevékenység, szellemi, önmagát gondoló gondolat
úgy mozgat, ahogy az értelmes kívánás tárgya
nem teremtő, de első ok

Az erényről

Nikomakhoszi etika
Minden cselekvés és elhatározás célja a jó.
Épp ezért a jót a cselekvéstől függően különbözőféleképpen lehet meghatározni.
Minden tevékenységet valamilyen célért végzünk
A cselekedet célja vagy java: vagy önmaga, vagy valami más
Ha minden dolgot valami másért választunk, az a végtelenbe vezetne, és így a törekvés
hiábavaló volna.
Van tehát valami olyan jó, amit kizárólag önmagáért akarunk, ezt nevezhetjük a legfőbb
jónak.
A tömeg és a műveltek egyetértenek abban, hogy a legfőbb jó a boldogság (eudaimónia),
vagyis a jó és kellemes élet.
A boldog élet olyan cél, amely önmagában elégséges, semmi másra nincs szüksége.

Életformák életcél szerint:

1. élvezet: rabszolgák és állatok élete
2. kitüntetés: államférfiúi élet, erény, de azoktól függ, akik a kitüntetést adják
3. gazdagság: nem cél, hanem eszköz
4. szemlélődő-elmélkedő élet: önmagáért kívánatos

Mi a jó az ember számára?
Minden mesterség esetében a jó magában a munkában (ergon) van.

5
A fuvolás esetében a helyes fuvolázásban, a szobrász esetében a helyes szobrászatban.
Mit nevezhetünk az emberi fajra általában jellemző munkának vagy funkciónak, ami
elkülöníti őt minden más élőlény tevékenységétől?
Ez az ész.

Az emberi lélekben különbség tehető racionális és irracionális rész között.

Az irracionális lélekrész vágyak és érzelmek székhelye, amelyek alárendelődhetnek az
értelem parancsára, de ellen is állhatnak neki.
1. Az első az önmagán uralkodó ember (enkratész) jellemzője,
2. A második a fegyelmezetlenség vagy akaratgyengeség (akraszia).

Mi az erény?
Az erény nem érzelem, hanem lelki alkat, ez alapján ítélnek erényesnek
Erények:
1. etikai, vagy jellemerények (éthiké areté), megszokás által (nevelés, szokások,
törvények)
2. értelmi erények (dianoétiké areté), értelem, tanulás által
Az ember nem természettől fogva erényes, de nem is ellentétes természete az erénnyel.
Természettől fogva bír azzal a képességgel, hogy megszokás, illetve tanítás útján befogadja az
erényeket.

Az erényt a képesség úgy valósítja meg, hogy aszerint cselekszik.

Az erényes cselekvés feltétele
1. a törekvés és a célirányos gondolkodás
2. az elhatározás, amely megfontolja és kiválasztja a cél elérését szolgáló cselekedeteket.

Észbeli erények:
1. mesterség (tekhné): igaz gondolkodással párosult alkotás, valaminek a létrejöttére
irányul.
2. tudományos tudás (episztemé): bizonyításon alapuló megismerés, szükségszerű és
örökkévaló összefüggésekre irányul.
3. értelem (núsz): a kiindulópontot jelentő tételekre irányuló gondolkodás (akár a
bizonyításban, akár a cselekvésben).
4. bölcsesség (szophia): ésszel párosuló tudományos megismerés, az alapelvekre irányul.

6
 5. az okosság (phronészisz) az egyedi emberi cselekedetekre vonatkozik, azokat az
eszközöket ragadja meg, amelyek elvezetnek a cselekvés céljához
helyes megfontolás
Az okosság tehát az az értelmi erény, amely az erkölcsi erények tekintetében szabályt
(logosz) ad.

Erkölcsi erény: számtalan fajtája van

Az erkölcsi erény a cselekedetekben a szélsőségek, a túlzás és a hiány közötti, önmagához
viszonyított (vagyis adottságaihoz és a helyzethez igazított) közepet keresi aszerint, ahogy azt
az okos ember (phronimosz) határozná meg.
Bátorság: hiánya a gyávaság, túlzása a vakmerőség
Adakozás: hiánya a fösvénység, túlzása a tékozlás.
Nemes becsvágy: hiánya a kishitűség, túlzása a felfuvalkodottság

Plótinosz

Enneász

A három hüposztaszisz: Egy, Értelem, Lélek

Minden létező alapelve az Egy. A létezés feltétele az egység. Valamely sokaság annyiban
mondható létezőnek, amennyiben egy összehangolt, elrendezett, megformált egységet alkot.
Mivel egy sokaság különböző mértékben nevezhető egységesnek és megformáltnak, ezért a
létezés különböző fokairól beszélhetünk. Minél lazább aggregátumot alkot a sokaság, annál
távolabb van az egységtől és annál kisebb fokban tekinthető létezőnek. Ellenben minél
kompaktabb, annál követlenebbül részesedik az egységben.
Az egységet teljességgel nélkülöző tömeg képe a meghatározatlan, korlátozatlan anyag (hülé).
Az anyagnak nincs formája vagy minősége, se mennyisége vagy nagysága, melyek
mindegyike egységet feltételez. Az anyag minden összetett létező lehetősége és hordozója, ám
maga nem létező, a forma hiánya.

Az Egy egyesíti a sokat egy létezővé, egy egységes módon létező sokasággá. Minthogy a létet
a forma adja, az Egy pedig a forma forrása, ezért az Egy létfeletti (benne nincs hiány). Az Egy

7
ezenkívül Jó, ám nem önmaga, hanem más létezők számára. Mivel a létezés és a létezésben
való megmaradás az, amire minden vágyik, és ezt az Egy adja meg, ezért az Egy
egyszersmind a létezők perspektívájából a Jó (agathon). Az anyag, az egység nélküli tömeg a
Jó hiánya, ami nem részesül a Jóból, vagyis a rossz (kakon).
A sokaság egyesítő elve az, amit formának (eidosz) nevezünk. A test létesítő, egységesítő és
határoló elve a forma, de a testet nemcsak a forma egysége, hanem az anyag hiánya is alkotja
– nemcsak a jó, hanem a rossz is.

Az Értelem (núsz) testetlen, nem keletkező és nem elmúló. Az Értelem közvetlenül és

egyszerre ragadja meg önmagában és önmagaként az egész intelligibilis világot (koszmosz
noétosz), az örök formák világát, és ezáltal ad neki egységet. A formák értelmi létezők
(noéta), az univerzális Értelem által szemlélt létezők. Az Értelem e formák összességét
foglalja magába. Az Értelem nem térbeli, sem nem időbeli, örök megvalósultság, vagyis
önmaga örök szemlélete. Az egységet az önmagára irányuló szemlélődés alkotja. Önmagára
irányuló szemlélődésében az Értelem szubjektuma közvetlenül azonos tudása objektumával.
Mivel az Értelem egy annak tartalmával, ebből következően a formák maguk is értelmek,
önmagukat szemlélő értelmek.

Az intelligibilis világ egy megkülönböztetett individuális formája archetípusként

megfeleltethető az érzéki világban az élet egy móduszának, egy életformának. Az individuális
formák lelkekben (pszükhé) aktualizálódnak. A lélek az érzéki világ egy adott terében és
idejében létező anyagi testtel érintkezőként észleli önmagát és e testre vonatkoztatottan
jeleníti meg önmaga formáit. A lélek diszkurzív, megismeréskor tárgyról tárgyra halad, amely
által létrehozza az időt. A diszkurzív lélek észlelésében részekre osztja mindazt, ami az
Értelemben egységben van.

A lélek kizuhanása és visszatérése

A lélek nem magukat a formákat szemléli, hanem azok tükörképeit észleli, melyeket az anyag
tükröz vissza. Ekképp kerül kapcsolatba a forma az anyaggal. A lélek az, ami a formákat
önmagából kivetíti, de az anyag az, ami hiányos módon tükrözi vissza azokat. A rossz
okozója nem a lélek, hanem az anyag. A rossz akkor jön létre, amikor a lélek
összekapcsolódik az anyagi testtel. A lélek azért áramlik ki az Értelemből, mert „beleszeret
saját erőibe és birtokaiba”. Ám amibe valójában beleszeret, az csupán érzéki képmása, melyet

8
az anyag tükröz vissza számára. Az egyetemes Értelemtől való elszakadása tehát önmaga
birtoklása vágyának eredménye, melyet az anyagban pillant meg.

A lélek két része:

Az alsó lélek az anyag tömege felé tekint (a test foglya), a felső lélek az Értelem egységét
szemléli. Az előbbi kifelé/lefelé tekint, az utóbbi önmagára/felfelé. Az előbbi diszkurzív
gondolkodás, érzékelés, észlelés és emlékezet, az utóbbi intuitív szemlélet. Az előbbi az ő
értelméből eredő formáknak az anyagban való tükröződését nézi, az utóbbi magukat a
formákat látja.
A léleknek lehetősége van arra, hogy az Értelemmel eggyé váljon, amennyiben felemelkedik
az alsó szintről a felsőre. Az anyag sokaságába történő alászállás az önmaga felé fordulással
állítható meg. Az alászállás addig tart, amíg a lélek külső képzetekre, emlékekre irányul,
akkor fordul vissza, amikor önmaga okára, az Értelemre és az Egyre tekint és azt önmagaként
szemléli.

Hogyan juthat el a lélek az Egyhez?

Fel kell számolnunk magunkban az Értelem minden megkülönböztetését, meg kell
szabadulnunk minden formától. Elfordulva a megvilágított tárgyaktól, közvetlenül a fény
forrása felé kell fordulnunk, amely önmagát világítja meg, s amelynek tündöklő fényét, ha
türelmesek vagyunk, egyszer csak váratlanul egy röpke felvillanásként megpillanthatjuk. Az
Értelem itt már túl van önmagán: „nektártól ittas, szerelmes Értelem, megfosztva
bölcsességétől”, átadva magát az Egy misztériumának.

Descartes

Elmélkedések az első filozófiáról

Módszertani kétely

Cél: a tudomány megalapozása kétségbevonhatatlan ismeret által.

Mi az a tudás, amiben kételkedhetek? Mi az, amiben ellentmondás kételkedni?
Érzéki tudás: lehet, hogy álmodom.

9
Matematikai tudás: lehet, hogy egy gonosz szellem áldozata vagyok, aki szándékosan
félrevezet engem.
Abban viszont ellentmondás kételkedni, hogy kételkedem.
Gondolkodom, tehát vagyok (Cogito ergo sum). Milyen módon vagyok? Mint gondolkodó
dolog (res cogoitans)
Különbséget kell tenni kétfajta szubsztancia között: kiterjedt dolog (res extensa) és
gondolkodó dolog (res cogitans). Csak ez utóbbiban nem tudok kételkedni.
Mindabból, amit képzetként megragadok, semmi sem tartozik hozzám mint gondolkodó
dologhoz.
Abban nem tévedhetek, hogy az idea (képzet) jelenvaló az elmém számára. Abban azonban
igen, hogy van valami rajtam kívül, ami hasonló a képzetemhez és annak oka.
Az ideák önmagukban nem lehetnek hamisak. A róluk alkotott ítéletekben tévedhetek.
Egy idea lehet velem született, rajtam kívülről eredő, vagy saját tevékenységem (képzeletem)
eredménye. Az én ideája velem született.

Isten létének bizonyítása

Az okban legalább annyi realitás kell legyen, mint okozatában. Mivel a semmiből nem jöhet
létre semmi, ezért a kevesebb realitást tartalmazó okból nem jöhet létre több realitást
tartalmazó okozat.
Megvan bennem Istennek az ideája, aki végtelen.
Magamat véges létezőként ismerem meg. A végesben kevesebb a realitás, mint a végtelenben,
így én nem lehetek a végtelen idea oka. Nem lehet más véges dolog sem az oka. A végtelen
ideának csak egy végtelen létező lehet oka, azaz Isten, aki létezik.
Isten ideája nem tőlem származik, de nem is kívülről jön (nem érzékszervi módon jut el
hozzám), vagyis velem született.
Isten tart fenn, azaz teremt újra minden pillanatot, így engem is ő tart fenn minden
pillanatban.

Isten végtelen, tökéletes, hiány nélküli, így nem fordulhat elő, hogy félrevezessen engem. (A
„gonosz szellem”-érv kiiktatása.)
Isten a garancia arra, hogy amit világos és elkülönített módon ismerek meg, az igaz.
Istentől nem származhat a tévedésre való képességem, hisz ő tökéletes. Akkor honnan
származik?

10
Az ítélet két képességtől függ: az értelemtől, amellyel a képzetet megragadom, és az akarattól,
amely által képes vagyok megtenni vagy nem megtenni valamit, állítani vagy tagadni.
Az értelmem véges, szemben Isten végtelen értelmével.
Az akaratomat, a döntés szabadságát akkorának tapasztalom, hogy nagyobb akarat ideáját
nem tudom megragadni. Az akarat tekintetében vagyok Istenhez hasonló.
Önmagában sem az értelem, sem az akarat nem oka a tévedésnek.
A tévedés oka az, hogy az akarat időnként messzebbre terjeszkedik, mint az értelem, és a nem
értett dolgokra is kiterjed. Ekkor könnyen eltér az igaztól és a jótól.

Spinoza

Etika

Szubsztancia – attribútum - módusz

Univocitás: minden létező ugyanabban az értelemben létező

Létezés=hatóképesség (potentia)
conatus: minden létező arra törekszik, hogy megtartsa, illetve növelje hatóképességét
Létezők fajtái: testek és elmék (cselekvőképesség és gondolkodóképesség)

Minden test kiterjedt, mozog vagy nyugalomban van

a test részekből áll, maga is része más testeknek, a végtelenségig
nem szubsztanciája, nem lényege individuálja
ami individuálja, az az őt alkotó testek közös mozgása egy meghatározott szabály szerint
(ez nem azt jelenti, hogy ugyanazt a mozgást végzik)
a részek leválhatnak és más testekkel is kapcsolatba léphetnek
mindez addig nincs hatással az individuum természetére, amíg benne a közösen kialakított
mozgás és nyugalom aránya továbbra is változatlan.
Az individuum akkor is megőrzi természetét, ha az őt alkotó testek cserélődnek, együtt
nagyobbá vagy kisebbé válnak, vagy közösen megváltoztatják irányukat, de egymással közölt
mozgásuk és nyugalmuk aránya nem változik.

11
Maga az egész természet is egyetlen individuumot, egyetlen végtelen individuumot alkot,
vagyis ami a természetben állandó, az az egymáshoz kapcsolódó, egymást afficiáló testek
mozgásának és nyugalmának viszonya.

Egy adott test egyediségének, vagyis mozgásának és nyugalmának oka más, őt körülvevő és
alkotó testek mozgása és nyugalma, a természet pedig az egymást mozgásra és nyugalomra
determináló testek rendje és kapcsolata.
Egymás hatóképességét kölcsönösen korlátozzák, véges módon határozzák meg
A természet minden része összefügg a többi részével.
az egyetemes individuum minden test rendje és kapcsolata

minden test lényege egy véges hatóképesség, cselekvőképesség

(bizonyos intervallumon belül)
minden test hatóképességet fejez ki
az a szubsztancia, amit kifejez, Isten
Isten lényege a végtelen hatóképesség
a testek a végtelen hatóképesség végtelen módosulásai, móduszok
egyetlen szubsztancia van: önmagában van és önmagában fogható fel
minden test másban van és más révén fogható fel (a szubsztanciában és általa)
Isten minden létező immanens oka, magában foglalja
a szubsztancia oszthatatlan
a létezők egymást determinálják mozgásra és nyugalomra,
de ez Istenből következik szükségszerű módon

a szubsztancia két attribútuma

1. kiterjedés, Isten kiterjedt dolog (res extensa),
2. gondolkodás, Isten gondolkodó dolog (res cogitans).
A testek Istent mint kiterjedt dolgot fejezik ki, cselekvőképességként
Az elmék Istent mint gondolkodó dolgot fejezik ki, gondolkodóképességként

Az ismeret három neme

az elme ideát alkot a testről

Idea=képzet, fogalom (nem platóni eszme)

12
Az idea a test ideája, illetve a test ideájának ideája, stb.
Ahogy a testek, úgy az ideák is összetettek.
Az ideák rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a testek rendje és kapcsolata.
Vagyis a dolgok és az ideák ugyanabban a rendben és ugyanúgy kapcsolódva következnek a
szubsztanciából.

A testek kapcsolódása az ideában affekcióként jelenik meg.

Az affekció ideája magába foglalja az afficiáló test és az afficiált test természetét, inkább ez
utóbbit érvényesítve.
Ha az affekció hasznos (jó) a részek arányviszonyainak megtartásában, növeli a test
cselekvőképességet, az öröm affektusát hozza létre
Ha ártalmas (rossz), változást idéz elő a részek arányviszonyában, csökkenti a
cselekvőképességet, a szomorúság affektusát hozza létre
Ez egyben a gondolkodóképességre is hat
Az affektus oka:
Szeretetet az iránt érzünk, ami az öröm affektusát okozta bennünk
Gyűlöletet az iránt érzünk, ami szomorúság affektusát okozta bennünk
A szerető tárgya folyamatosan kapcsolatban van más létezőkkel,
ezért az általuk őt ért örömteli vagy szomorú affektusok elképzelése elkerülhetetlenül a
szeretőben is az öröm és a szomorúság, és külső okai szerint a szeretet és a gyűlölet
affektusainak különféle kombinációihoz vezet.
Például a féltékenység esetében annak elképzeléséről van szó, hogy mivel a szeretett lény
ugyanolyan vagy szorosabb baráti kötelékkel fűz magához egy harmadikat, mint amellyel a
szerető őt fűzi kizárólagosan magához, és így a szeretett lény örömét már nem a szerető,
hanem a harmadik képe kíséri, ezért a szerető szomorúságot, és annak külső oka, a szeretett
lény iránt gyűlöletet fog érezni, a harmadik iránt pedig irigységet.

Az emberi elme az ekképp létrejövő ideák kapcsolatait különböző módokon alkothatja meg.
Ez pedig visszahat az affekciókra.
Az elme képes arra, hogy az affektus ideáját elválassza az őt afficiáló test ideájától és egy
másik ideához kösse.
Más szóval az elme képes affektusait egymással valamely rend szerint összekapcsolni.
Ebben áll boldogságának kulcsa

13
Az ideák közötti kapcsolatok megalkotása alapján tehető különbség az ismeret nemei között.
Az ismeret három neme a legfőbb erényhez avagy boldogsághoz való eljutás fokozatait
alkotja.

Az ismeret első nemében az ideák rendje és kapcsolata az affekciók rendje és kapcsolata

szerint alakul.
Az ideákat az elme a teste affekciói szerint vonatkoztatja önmagára.
Az affekció ideája az emberi test jelen állapotát jelzi.
Az affekciók rendje és kapcsolata azon alapul, hogy két dolog gyakran afficiálta ugyanazt a
testet, ez az asszociáció az emlékezetbe kerül.
Például egy ókori római gyakran hallotta a pomus szót, amikor gyümölcsöt is látott, ezért a
kettőt összekapcsolta egymással.
Ezek a kapcsolatok nem alkotnak egy közös rendet.
A katona a ló képét a lovas és a háború képével kapcsolja össze, míg a paraszt az eke és a
szántóföld képével. Az affekciók rendje és kapcsolata esetleges, minden embernél más és egy
ember esetében is változó.
Ez bizonytalan tapasztalati ismeretet eredményez, amelyben a dolgok zavaros módon, rend
nélkül jelennek meg.
Ez esetben a dolgoknak pusztán érzéki képzeleti képe (imaginatio) alakul ki az emberi
elmében.
E kép inadekvát, amennyiben nem mutatja fel a testek és ideáik valódi okait.
A testek végtelen sok egymáshoz kapcsolódó testből épülnek fel
Ezek adekvát megismerése a véges elme számára az affekció szintjén nem lehetséges.
Az affekcióról alkotott adekvát idea feltételezi a természet egész közös rendjének ismeretét,
ami csak Isten ideájában, végtelen értelmében van meg.

Az ismeret második neme a minden testben és minden ideában fellelt közös fogalmakra
irányul, az ész ismeri meg.
A közös fogalmak nem általános fogalmak (pl. ember, ló, kutya).
Az általános fogalom úgy jön létre, hogy amikor a test már nem képes a képek túl nagy
számát elkülönítetten felfogni és azok zavarossá válnak, akkor azokat az elme egyetlen
tulajdonságban foglalja össze és ezt jelöli az adott fogalommal.
Ezt a fogalmat mindenki saját affekcióinak, azok gyakoriságának megfelelően alkotja meg.
Az egyetemes fogalmak mintaképpé válnak az adott nembe tartozó dolgok esetében.

14
A dolgok annyiban tűnnek tökéletlennek, amennyiben nem felelnek meg e mintaképnek,
vagyis természetüket tekintve privációt, megfosztottságot jeleznek.
Például ha az ember egyetemes fogalmát felruházzuk a látás képességével, akkor a vak ember
tökéletlenséget fejez ki.
A tökéletlenség gondolata pusztán a dolgok összehasonlításából ered.

A közös fogalmak a dolgok közös tulajdonságait fejezik ki, amelyek tekintetében minden
dolog a tökéletesség avagy a hatóképesség egy bizonyos fokával rendelkezik.
Ilyen közös fogalmak a testek esetében a kiterjedés, a mozgás és a nyugalom.
A közös fogalmak megértése minden időbeli vonatkozás nélkül, az örökkévalóság
szemszögéből történik
A fogalmak Isten örök és végtelen lényegének ismeretét nyújtják.
Az emberek természete épp annyiban közös, amennyiben az ész vezetése szerint élnek.
Közös javukat az ideáknak az értelem szerinti közös rendje és kapcsolata képezi, amely egy
szükségszerű kapcsolat.
Ezek adekvát ideák

Az ismeret harmadik neme Istennek mint az egyedi dolgok lényegének adekvát ismerete
Az értelem ismerete, „intuitív tudomány”
Az egyedi dolog lényege nem a közös fogalom, hisz azt más dolgok is tartalmazzák.
Az egyedi dolog lényege nem más, mint az a végtelen hatóképesség, aminek a dolog a véges
módosulása és ami által fennmarad létezésében
(noha létezésének adott módjára más egyes dolgok determinálják).
Adekvát idea

Az adekvát idea olyan idea, amely kifejezi saját okát.

A legfőbb erényre és boldogságra törekvő elme feladata az ideák összekapcsolása olyan
módon, hogy saját okaikat fejezzék ki.
Az inadekvát idea az ismeret első neméből származott
Az adekvát idea az ismeretnek a második és harmadik neméből jön létre.
Az idea tehát annyiban adekvát, amennyiben Istenre vezetjük vissza –
és nem amennyiben minden részét felfogjuk, ami a véges elme számára lehetetlen.

15
Az inadekvát ideából szenvedély (passio), passzív affektus származik, amely kétféle lehet.
Amennyiben az affektus növeli a hatóképességet, az öröm affektusát okozza.
Amennyiben az affektus csökkenti a hatóképességet, a szomorúság affektusát okozza.

Viszont az elme képes arra, hogy az affektus ideáját elválassza inadekvát okának ideájától
(vagyis annak ideájától, ami csak részben oka az affektusnak)
és a teljes adekvát ok ideájához kapcsolja
Ekkor az inadekvát ok iránt érzett szenvedély is megsemmisül.
Ez a gondolkodóképesség cselekvése
Az elme az emberi testre vonatkoztatott affekciók rendjét és kapcsolatát az ideáknak az
értelem rendje szerinti kapcsolatára váltja fel, amely azokat Istenre vezeti vissza, és amely
minden emberben azonos.

Adekvát okának megismerése növeli a hatóképességét (nem lehet ellentétben vele)

az öröm affektusát hozza létre, oka iránt pedig a szeretet affektusát

Isten értelmi szeretete (amor Dei intellectualis) az egyén lényegének, immanens okának
szeretete
nem az ismeret első, hanem annak harmadik neméből ered.
Nem a minket afficiáló tárgy elképzelésén alapul, hanem önmagunk lényegének megértésén.
Ez egyúttal más emberek iránti szeretet, akik szükségképpen ugyanazt a lényeget fejezik ki.
Nem féltékeny másra
A szeretet szenvedélyét megszüntetheti ellentéte, a gyűlölet
Az értelmi szeretet nem szenvedély
nincs ellentéte, mely azt megszüntethetné, mert maga a létezés hatóképesség
„Senki sem képes gyűlölni Istent.”

Az értelmi szeretet képes bármely szenvedélyt megszüntetni.

E terápia folyamata:
1. Pl. féltékenységet, és így gyűlöletet érzek egy másik ember iránt, ami szomorúságot
okoz.

16
 2. Azonban a minden emberben közös affektusok (öröm, szomorúság, szeretet, gyűlölet
stb.) rendje alapján képes vagyok megérteni azt, hogy szomorúságom szenvedély,
inadekvát idea, minthogy külső okból következik.
3. Továbbá a közös fogalmak alapján belátom a természet kapcsolódásainak és rendjének
szükségszerűségét és benne jelen helyzetem szükségszerűségét is.
4. Maga ez a megértés már adekvát, cselekvés, az elmém gondolkodóképességének
következménye.
5. Ezután intuitív módon belátom, hogy elmém gondolkodóképessége a gondolkodás
attribútumában kifejeződő olyan hatóképesség, amely egyszerre fejezi ki Isten örök és
végtelen lényegét, és az én módosult véges lényegemet.
6. Mindez a gondolkodóképesség aktivitásából fakadó örömmel, és ennek immanens
oka, Isten iránti szeretettel jár együtt.
7. E szeretet, minthogy semmi nem szüntetheti meg, lévén nincs ellentéte, erősebb, mint
az előbbi gyűlölet, amelyet ellentéte – a szeretet – megsemmisíthet, és meg is
semmisít.

Leibniz

Szükségszerű igazságok és észigazságok

Leibniz filozófiáját bizonyos logikai elvekre alapozza.

Analitikus állítás: a három szögnek három szöge van, minden agglegény nőtlen
Az analitikus állítás tautológia, ahol az alany magába foglalja az állítmányt, a szubjektum
(fogalma) magában foglalja a predikátumot
Azonosság elve/ellentmondás elve: Az azonosságállítás szükségszerű igazságot fejez ki,
vagyis ellentéte lehetetlen, mivel ellentmondást foglal magába.
Az analitikus állítás igaz.
Leibniz: Egy állítás akkor igaz, ha analitikus

Véges lépésben azonosságállításra hozható állítások

Pl. a rész kisebb, mint az egész
„kisebb” az, amelyik a nagyobb egy részével egyenlő,
így a rész magába foglalja azt, hogy kisebb annál az egésznél, amelynek része.

17
Pl. a 12 osztható 4-gyel
a 2*2*3 magában foglalja a 2*2-t.
Általában a logikai és matematikai igazságok
Szükségszerű igazságok, észigazságok: ellentétük lehetetlen

Tényigazságok, esetleges igazságok (ellentétük nem lehetetlen)

pl. „Caesar átkelt a Rubiconon” vagy „Ádám bűnbe esett”
Ez is akkor igaz, ha a szubjektum (fogalma) magába foglalja a predikátumot.
Elégséges alap elve: minden igaz állításnak van elégséges alapja, ez pedig a fogalom, az
állítás szubjektuma.
A szubjektum fogalma kifejezi mindazt, ami igaz módon állítható róla.
A fogalom egysége kifejezi predikátumai sokaságát.

A monász

A szubjektum fogalma a lélek, monász.

A fogalom nem általános, hanem egyedi, egy konkrét individuum fogalma.
A predikátum nem tulajdonság, hanem egy esemény vagy történés.
Pl. Nagy Sándort azok az események individuálják, amik vele történnek (legyőzi Dáriust és
Porust stb.)
A tulajdonság (pl. „királyság”) elvonatkoztat a szubjektum egyediségétől
A monász fogalma magába foglalja mindazt, ami vele történik, vagy számára megjelenik

Okság elve: nincs semmiféle hatás ok nélkül

Folyamatosság törvénye: a természetben nincsenek ugrások, a világ telített
folytonosság: a tagok között végtelen kis különbség van
a világ eseményei között oksági viszony van
két következmény:
1. A lélekkel történtek egy sorozatot alkotnak, melynek tagjai egymásból következnek.
A lélek fogalma magába foglalja minden múltbeli, jelenbeli és jövőbeli eseményét
2. A világ eseményei okságilag kapcsolódnak minden más eseményhez, térben és időben
A szubjektum fogalma magába foglalja az egész világot

A tér és az idő nem más, mint az események kapcsolódása, amiképp a lélek azt kifejezi.

18
A tér az együttlétezők, az idő az egymásra következők rendje, semmi más.
A folyamatosság törvényéből következik, hogy
1. nincs űr, minden végtelenül osztható, nincsenek atomok.
2. nincs nyugalom, csak a nyugalmat végtelenül megközelítő mozgás.

A monász magába foglalja és kifejezi a világ minden eseményét.

Minden lélek a világot mint aktuális végtelent tartalmazza.
A predikátum csak végtelen lépésben vezethető le a szubjektum fogalmából
Caesar átkel a Rubiconon: ez a tapasztalatot megelőzően (a priori) csak a világ minden
eseményének tekintetbe vételével vezethető le.
Az esemény időbeli, de a fogalom, amiből az a priori levezethető, örök.

Minden, ami megjelenik a monász számára, benne van

nem hat rá semmi kívülről, a monász ablaktalan.
Épp ezért a monász nem keletkezik és nem semmisül meg.
A lélek az eseményeket egy jelenbeli nézőpontból, percepcióként fejezi ki.
A monász percepciói nem referálnak semmilyen rajtuk kívül lévő tárgyra,
Amiben két monász különbözik, az a nézőpont, amely ugyanazt a világot különböző módon
fejezi ki.
Minden lélek számára más-más percepció válik világossá.
A monászt nézőpontja individuálja.
A megkülönböztethetetlenek azonosságának elve: nem létezhet a természetben két egymástól
pusztán numerikusan különböző egyedi létező.
Ha két lélek ugyanazokat a percepciókat fejezi ki (azaz ha két szubjektum fogalma
ugyanazokat a predikátumokat foglalja magába), akkor a két lélek (a két fogalom) egy.

Appetíció, törekvés: az egyik percepcióról a másikra történő átmenet

Az ablaktalan monászt egyedül percepciói és appetíciói individuálják.
A monász jelenbeli percepciói sorozata.
Caesar az, aki átkelt a Rubiconon és győzött a pharsalusi csatában és dictatorrá neveztette ki
magát és Kleopátrát hatalomra juttatta stb.

A nézőpontot közvetlenül meghatározza a saját test

szervein keresztül percipiálja a lélek a világot.

19
A testek folyamatosan átalakulnak, részeik cserélődnek
A lélek szubsztanciális teste nem keletkezik és nem pusztul, pusztán átalakul, növekszik és
fogyatkozik, kifejlődik és visszafejlődik.

A testhez közel álló dolgok világosan jelennek meg, a többi zavarosan.

A percepciók végtelenül oszthatók, vannak tudattalan percepciók, melyek a többi
percepcióval összekapcsolódva mégis hatást gyakorolnak a monászra.
Minden világos ismeret magába foglal zavaros percepciót
a hullám morajlásának percepciója tartalmazza az egyes hullámok apró percepcióit.
A monász az egész világot zavaros percepciókként foglalja magába,
a világos percepció a zavaros percepciókból emelkedik ki, leköti a lélek figyelmét,
az egyes hullámok hangjai a tenger morajlásává állnak össze.

Az appetíciók is végtelenül oszthatók,

tudattalan appetíciók: nyugtalanság, uneasiness
észrevehetetlen, zavaros kis ingerek vagy ösztönzések jelent, amelyek egyszerre erednek a
tárgyak hatásaiból és saját testünkből
Például a bennünk jelentkező étvágyakból az éhség tudatosuló fájdalma.
a percepciók közti átmenet pszichikai alapja vagy indítéka: a percepcióban konfliktusba
kerülő késztetések közül melyek jutnak túlsúlyra (hajlam)

Monászok fajai
egyszerű monász: csak zavaros percepciói vannak.
emberben: álomtalan alváskor, szédüléskor, ájuláskor, halálban.
Az állat lelke: emlékezete által megőrzi percepcióit, határozatlan, de világos felismerés,
következtetés.
Az eszes lény szelleme: tudatos, határozott percepció, énként reflektálni tud önmagára és
gondolataira. Képes felismerni a szükségszerű igazságokat és bizonyításukat.
Az eszes lény nincs mindig birtokában e képességének (lásd fenn).

A monászt meghatározza:
1. appetícióinak céloksága
2. a percepcióban jelentkező jelenségek hatóoksága

20
A célokok rendszere és a hatóokok rendszere, avagy a lélek és a test között eleve elrendelt
harmónia van.
Mi az elégséges alapja?

A monászok között nincs külső kapcsolat

minden monász tartalmazza minden más monász szubsztanciális testét is saját nézőpontja
szerint (de nem magát a monászt).
Lehetséges világ: a világot kifejező lelkek együtt lehetségesek
az észigazságoknak nem mond ellent, és tényigazságai együtt lehetségesek.
Ez a lehetséges világ elégséges alapja

Mi a világ valóságosságának elégséges alapja? Miért épp ez valóságos?

Lehetséges világ: pl. Caesar nem kelt át a Rubiconon, Ádám nem esett bűnbe.
Mivel ez lehetséges, a valóságos világ nem alapulhat szükségszerűségen.
Az alkalmasság elve:
Minden lehetséges világ a realitás egy bizonyos fokával rendelkezik aszerint, hogy sorozatai
mennyire gazdag világot alkotnak.
A realitás legnagyobb mennyiségével rendelkező lehetséges világ az, amelyben a lehető
legtöbb együtt lehetséges dolog létezik

Elégséges alap: Isten választása az alkalmasság elve alapján

A lehetséges világok Isten gondolatait képezik (végtelen kis különbség).
Isten ismeri minden lehetséges világ minden fogalmát.
Az észigazságok Isten értelmét jelentik, a tényigazságok Isten akaratán alapulnak.
Isten akarata nem mondhat ellent Isten értelmének.
Isten akarata az alkalmasság elve alapján kiválasztja a leggazdagabb, legalkalmasabb
(legjobb) lehetséges világot.
az aktuális világban Ádám vagy bűnbe esik, vagy nem, Caesar vagy átkel a Rubiconon, vagy
nem, stb.

Kant

Kopernikuszi fordulat

21
A tiszta ész kritikája
Transzcendentális filozófia: mi a megismerés lehetőségfeltétele?
A megismerés lehetőségfeltétele a megismerőképesség bizonyos a priori (tapasztalatot
megelőző) formái.
A kopernikuszi fordulat: Nem a megismerés függ a tárgytól, hanem a tárgy függ a
megismeréstől.
Amit a megismerőképesség megismer, az nem a magában való dolog (Ding an sich), hanem a
jelenség, ahogy a dolog a megismerőképesség számára megjelenik.
A megismerőképesség szemléletből (Anschauung) és értelemből (Verstand) áll.
A szemlélet számára puszta érzéki sokféleség adódik, amit a szemlélet és az értelem rendez
egységes tapasztalattá.
A tapasztalatot a megismerőképesség a priori formái konstituálják.
A szemlélet két formája: tér (a szemlélet külső formája), idő (a szemlélet belső formája)
Az értelem formái a kategóriák
A kategóriák négy csoportja:
1. a mennyiség kategóriái: egység, sokaság, összesség
2. a minőség kategóriái: realitás, negáció, limitáció
3. a viszony kategóriái: szubsztancia-akcidencia, ok-okozat, kölcsönhatás
4. a modalitás kategóriái: lehetőség, létezés, szükségszerűség

Mi ad egységet a tapasztalatnak?
A tapasztalatban adott képzetek azáltal vonhatók össze, hogy azok az én képzeteim. Minden
képzettel együtt jár az „Én gondolkodom” képzete. Minden képzet a transzcendentális
szubjektum appercepciójának szintetikus egysége által adott.
Az a szubjektum, ami tapasztalatban adódik, nem a transzcendentális szubjektum (ami a
tapasztalat a priori lehetőségfeltétele), hanem az empirikus szubjektum. A képzetek
szubjektuma csak az általa vonatkoztatott képzetek alapján ismerhető meg mint jelenség, azaz
mint empirikus szubjektum.

Az ész (Vernunft) az, ami a tapasztalaton túlmutató feltétlenre vonatkozik. (Az értelem
mindig a tapasztalatban megjelenőre, feltételes tárgyra vonatkozik.) Az ész két külön formája:
elméleti és gyakorlati.

22
Az elméleti ész tárgyai azok az észeszmék (Isten, Én, Világ), amelyek a tapasztalat egységét
biztosítják. Regulatív (szabályozó) funkciójuk van.
Transzcendentális illúzió: az ész az észeszméket nem regulatív, hanem konstitutív (alkotó)
módon használja, mintha a tapasztalat tárgyai volnának. Mivel a tapasztalat minden tárgya
feltételes, az észeszmék viszont feltétlenek, ezért nem lehetnek tapasztalat tárgyai. Velük
kapcsolatban az ész bármit képes bizonyítani és bármit képes cáfolni. A tiszta ész kritikájának
feladata az, hogy az elméleti észt kordában tartsa és eszméi tekintetében a regulatív
használatra szorítsa.

Az erkölcsi törvény: a kategorikus imperatívusz

A gyakorlati ész kritikája

A gyakorlati ész érdeke a szubjektum autonómiájának, az önmagának törvényt adó szabad
akaratnak a biztosítása.
A szabadság a természeti feltételektől való függetlenség (negatív szabadság), és az önmaga
feletti törvénykezés (pozitív szabadság).
Heteronómia: a gyakorlati észt a természet (környezete, hajlamai, vágyai stb.) határozza meg,
nem önmaga ad törvényt önmagának, hanem valami más ad törvényt neki: a természet. Az
ember természeti lény, akit a természeti törvény határoz meg és célja a boldogság.
De az ember nem csak érzéki, hanem erkölcsi lény is, aki képes magának úgy törvényt adni,
hogy az független legyen érzéki lététől, boldogságától.
A szabadságot egy olyan morális törvényről való tudás igazolhat, amely független a
természeti törvénytől. Semmilyen olyan törvény, aminek van materiális tartalma, ennek nem
felelhet meg. Ez a törvény így az akaratra vonatkozóan pusztán formális imperatívuszt
tartalmaz. A törvény formája az, hogy az egyes rendelje magát az általános alá.
Az erkölcsi törvény, mint kategorikus imperatívusz: Cselekedj úgy, hogy cselekedeted
maximája (szubjektív elve) általános törvényhozás alapjául szolgáljon.
Vagyis akkor válhat cselekedeted morális törvénnyé, ha ellentmondás nélkül mindenki mástól
is elvárhatod e cselekedetet.
Mi a feltétele annak, hogy egy adott maxima erkölcsi törvénnyé válhasson?
Ha a törvény tartalma ellentmondásba kerül önmagával, nem képezhet erkölcsi törvényt.
Például cselekedetem szubjektív elve a hamis ígéret. Válhat-e ez általános törvénnyé? Ha a
hamis ígéretet általános törvénnyé akarom tenni, akkor mástól is elvárom, hogy hamisan
ígérjen, akár velem szemben is. Vagyis az ígéret fogalma ellentmondásos lesz: egyszerre várja

23
el mindenki, hogy igaz legyen, és azt, hogy hamis legyen. Ezért ez nem válhat erkölcsi
törvénnyé.

A gyakorlati ész feltétlen tárgya a legfőbb jó. A legfőbb jó az erény és a boldogság

összekapcsolódása.
A gyakorlati ész antinómiája, ellentmondása az, hogy a természeti törvényen alapuló
boldogság és a morális törvényen alapuló erény a véges életben sohasem válhat teljesen
eggyé. Csak abban reménykedhet, hogy a végtelenben összekapcsolódik. Ennek azonban
feltétele a halhatatlan lélek, és Isten, aki e kettőt összeköti. Az elméleti ész sem a halhatatlan
lélek, sem Isten létét nem képes igazolni (mivel a tapasztalatban nem jelennek meg,
jelenségként nem adottak). A boldogság és az erény összekapcsolódása reményének, a
legfőbb jó megvalósításába vetett hitnek a feltétele a halhatatlan lélek és Isten létének
posztulálása.

Hegel

A szellem fenomenológiája
A szellem fenomenológiája a tudás különféle (elméleti, gyakorlati, művészeti, vallási,
filozófiai) alakjainak ellentmondásait elemzi, a legegyszerűbbtől az összetettebb alakok felé
(a legelvontabbtól a konkrét felé). Ez egy dialektikus folyamatot alkot: az ellentmondást a
tudat úgy igyekszik megoldani, hogy egy újabb, konkrétabb szintre emeli tudását és tudása
tárgyát, ami megszüntetve megőrzi (Aufhebung) az addigi ellentmondásokat. A különböző
tudati alakokat és azok dialektikus egymásutánját a Szellem rendezi el azáltal, hogy
visszaemlékezik rájuk, belsővé válik (Erinnerung), és felszínre, fogalmi alakra hozza saját
elmúlt tartalmait, történetét, azaz a történelem minden addigi tudati alakját. Ezáltal ismeri
meg a Szellem saját magát mint abszolút tudást. Az abszolút tudás nem más, mint a Szellem
tudati alakjai dialektikus sorának megismerése.

Úr-szolga viszony

Öntudat
Az öntudat önmagának tudata, egyszerre alany és tárgy.

24
A tudat itt is egyszerre vonatkozik tárgyára és különbözik tőle – ami ezúttal önmaga.
Az öntudat alapvető törekvése az, hogy önmaga számára tárgyi formát nyerjen,
hogy akként ismerje meg magát, ami.
Ezt a dolgok elsajátításával teheti meg,
ám amit elsajátít, elfogyaszt, azt meg is semmisíti,
ezzel pedig újratermeli önmaga hiányát.

Önmaga létét csak egy olyan tárgyban találhatja meg, amely rendelkezik azzal a képességgel,
hogy őt létében ragadja meg.
Vágya a másik általi elismerés.
A másik öntudat ugyanerre vágyik.
Öntudatok közötti élethalálharc, amely az elismerésért folyik.
A halál által értelmét veszti maga a harc.
Akinek a számára fontosabb élete, mint elismerése, az alárendeli magát a másik akaratának,
aki életét is hajlandó feláldozni az elismerésért, az felülkerekedik a másikon.
Így alakul ki a társadalomban az úr-szolga viszony.
A társadalmi hierarchia az elismerésért vívott harc eredménye.
Mivel a szolga alsóbbrendű, jelentéktelen létező, ezért az úr nem nyerhet kielégülést ebben az
elismerésben.
Az úr úgy jelenik meg önmaga számára, mint aki létében függ a szolgától, a szolga
munkájától.
A szolga úgy tudja kiszolgálni urát, hogy munka által elsajátítja a természetet.
Az úr a természettel a szolgán keresztül csak közvetett kapcsolatot tart és pusztán elfogyasztja
a szolga által létrehozott tárgyakat,
a szolga a munkája által elsajátított dolgokban önmagára ismer.
Munkájában önmaga képességei, erői, céljai tárgyiasulnak.
Abban a valóságban ismer önmagára, melyet ő maga hoz létre.
A szolga az, aki e folyamat során igazán öntudatára jut.
Az ember saját szabadságának jut tudatára.

A szív törvénye

Ész: az ember igazi léte tettében van.

Milyen alakjai vannak?

25
Közvetlen alakja: a gyönyör
A cselekvő öntudat legközvetlenebb célja a gyönyör, az érzéki kielégülés.
Nem menekülés, hanem a véges életben való kényelmes berendezkedés.
Számára minden általános, erkölcsi eszme puszta elmélet, amelytől elfordul.
Élete a legnagyobb szabadságnak tűnik a számára.
Mivel nem hisz semmi szilárdban, elveszti egyéniségét.
Feloldódik az épp adódó érzéki gyönyörben, szétszórttá válik, és a természet vak, törvény
nélküli szükségszerűségének szolgáltatja ki magát.
elveszti autonómiáját, szabadságát.

A szív törvénye
Ebből az állapotból úgy keveredhet ki, ha törvényt, erkölcsiséget ad magának.
A szív törvénye szembekerül a társadalom általános erkölcseivel és törvényeivel.
A szív önmaga bizonyosságában törvényére az igazi erkölcsi törvényként tekint,
a fennálló értékrenddel szembeállít egy még nem valóságos értékrendet,
a realitással egy idealitást.
Az érvényes rendet semmisnek tartja.
Egy elidegenedett, ellenséges világgal találja magát szembe,
amely nyomást gyakorol az egyénre.
Úgy érzi, az e világrend alatt szenvedő emberiség nem képes követni a szív törvényét,
ezért neki az emberiségért kell cselekednie.
A világ porondjára lép, cselekszik,
belebonyolódik a valóságos rendbe.
Ami tette által megvalósul, idegen számára, nem érzi magáénak.
meghasonul önmagával két ellentétes lényegre.

Az önhittség őrülete
Meghasonlottsága okát igyekszik másra, idegenekre hárítani.
Az ok benne van, az általánosságra igényt tartó egyéniségben.
A világ folyása
A szív nincs egyedül, mások is szembeszállnak a világgal
egymás ellenállásába is ütköznek és semlegesítik egymást.
A fennálló valóság a sok egyedi szív harca egymás ellen,

26
mindenki harca mindenki ellen.
a világ folyása állandóan változó.

Erény
Felül akar kerekedni a világ folyásán
Feláldozza egyéniségét az általános törvény oltárán.
Ám épp az egyéniségek sokszínű viszonyaiban valósul meg a társadalmi lét.
Épp egyéni cselekvése alapozza meg a társadalmi valóságot.

Schopenhauer

A világ mint akarat és képzet

Gondolkodás és ismeret tárgya két dolog: akarat (Wille) és képzet (Vorstellung).

A képzet (objektum) megismerés (szubjektum) tárgya

Az objektum csak valamilyen szubjektum vonatkoztatásának elemeként létezik.
A szubjektum az, „ami mindent megismer, de semmi nem ismeri meg”.
A szubjektum összekapcsolja egymással objektumait:
kauzális viszony, ami szintén a megismerőképességből ered.
A világ mint képzet e kapcsolatoknak a szubjektum számára megjelenő láncolata.
Az oksági láncolat kezdet nélküli, szakadatlan.

Az értelem (Verstand) az időbeli szubjektív érzetet (pl. a tónus és a szín benyomását) objektív
szemléletté változtatja azáltal, hogy alkalmazza rá a kauzalitás törvényét.
Az érzet okát a térben objektumként konstruálja meg.
A képzet formái: idő, tér, okság
Az értelmi megismerés a szemléletben intuitív, közvetlen módon érvényesülő folyamat.
Létrehozza a kapcsolódó testek szükségszerű világát.
„az egész valóság, az értelem számára, az értelem által, az értelemben létezik.”

Míg a képzet a szubjektum számára való, addig az akarat magánvaló (Ding an sich).

27
Minden képzet egyrészt okozata vagy hatása egy másik képzetnek, másrészt akarat
megnyilvánulása.

A test cselekvése objektivált akarat.

Mivel a test cselekvő test – az egész testünkkel cselekszünk –, ezért az egész test felfogható
objektivált akaratként.
Az akaratomat testem objektivációiban ismerhetem meg,
A test láthatóvá tett akarat.
A test belső lényege az akarat
A jelenségek belső lényegét testem analógiájára értem meg.

Tér, idő és okság a képzet formái,

a magánvaló akarat túl van e formákon.
Az akarat forma nélküli, Egy.
Az akarat nem személyes (a személy képzet)
Az objektumok, beleértve saját testemet, egy személytelen akarat objektivációi.
Amit e személytelen akaratból személyesként ismerek meg, már képzeteim – azaz testem –
alapján ismerem meg.

Az akarat törekvés, hiány, szenvedés,

mihelyt eléri célját, másra törekszik, a végtelenségig
Az akarat folyamatosan objektiválódik és ezáltal hiányának tárgya lesz,
vagyis mint megismerés „tudja, mit akar itt és most”,
de mint magánvaló akarat, semmiféle tárgyi célja nincs.
Az akarat a hiány folyamatos és céltalan tárgyiasulása.

Az akarat objektivációjának fokai

Szervetlen formában vonzó- és taszítóerő, súly és áthatolhatatlanság

A növényekben és a vegetatív állati jelenségekben inger.
A szemléleti megismeréssel bíró állati és emberi cselekvésekben motiváció.
Ezen a fokon jelenik meg először a világ mint képzet.
Itt válik az akarat képzetté, addig csak vak kényszer.

28
A magasabb fokú megnyilvánulásoknak el kell szenvedniük az alacsonyabb fokú
megnyilvánulások ellenállását, igyekszik legyőzni azokat.
A természet viszály, harc, váltakozó győzelemmel.
Ez a viszály mutatkozik meg a fáradtságban, az alvás szükségszerűségében, a halálban.
Az akarat önmagával harcol, hogy fennmaradjon.

Az akarat tökéletesen objektiválódhat, akaratnélküli szemléletté válhat

Idea: az akarat objektivációja, amelyet a szemlélet a minden viszonyától függetlenül szemlél.
A szemlélő szubjektum akaratnélküli, személytelen.
Mind a szemlélt idea, mind a szemlélő szubjektum kilép az idő, a tér és a kauzalitás
formáiból: örök tárgy.
Csak az ideára való tiszta vonatkozás marad.
Ez a tiszta megismerés szintje

Az ember az akarat és a megismerés ütközési pontja

A megismerés uralomra jutása, az akarat lecsendesítése a szépben fejeződik ki.
A szép szemlélete az akarattól eloldódó, érdek nélküli szemlélet.
A műalkotás objektumként képes kifejezni a magánvaló akaratot:
Benne önmagát szemléli az akarat
A zene közvetlenül objektiváció, épp annyira, mint maga a világ.
A zene „bizonyos értelemben akkor is létezhetne, ha a világ egyáltalán nem létezik”.
„Eszerint a világot ugyanúgy nevezhetnénk testet öltött zenének, ahogyan testet öltött
akaratnak.”

A megismerés megismeri, hogy lényege az akarat

megismeri saját individualitásának tünékeny képzet-jellegét, céltalan törekvését.
megismeri azt, hogy az akarat egy és időtlen
Legvégül megismeri, hogy a világot az életet igenlő akarat tartja fenn,
amely újratermeli a képzetet és a szenvedést.

Az életakarás tagadása a szenvedéstől – vagyis az önmagától – való megszabadulást jelenti.

Az objektumok iránt és a szubjektum iránt is közönyössé válik.
Az akaratot csakis az akarat önmegismerése számolhatja fel.

29
Ekkor a képzetek is felszámolódnak,
„Nincs akarat: nincs képzet, nincs világ. Előttünk nem marad más ilyképp, csak a semmi.”
És a mások életigenlése, szenvedése iránti részvét (hisz ugyanarról az akaratról van szó)

30