Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu (http://beszelo.c3.

hu))
Beszélő hetilap (/epublish/2) > 11. szám (Journal of Democracy­melléklet), Évfolyam 5, Szám 12 (/epublish/2/v5n12) > Journal of Democracy
(/cikkrovatok/2500) > Mi a demokrácia és mi nem?

Mi a demokrácia és mi nem?
Philippe C. Schmitter (http://beszelo.c3.hu/szerzok/philippe­c­schmitter) [1] , Terry Lynn Karl
(http://beszelo.c3.hu/szerzok/terry­lynn­karl) [2]

A demokrácia fogalma az utóbbi időben leértékelődött a politikai világpiacon. A legkülönbözőbb
meggyőződésű és szándékú politikusok ragasztják rá tevékenységükre a „demokrácia” címkét. A
kutatók viszont éppen hogy ódzkodnak attól, hogy pontosító jelző nélkül használják ezt a kissé
elbizonytalanodott jelentésű fogalmat. A politikaelmélet elismert amerikai kutatója, Robert A. Dahl meg
is próbálta bevezetni helyette a „poliarchia” fogalmát abban a hiú reményben, hogy ezzel pontosabb
fogalomhasználathoz juthat el. Lehet, hogy nincs igazunk, de mi kitartunk a demokrácia mellett, amely
a mai politikai diszkurzus kulcsszava. Ez a szó fészkelődött be az emberek agyába, ezzel a szóval
harcolnak a szabadságért és a jobb életért. Ennek a szónak a jelentését kell felfejtenünk, ha azt
akarjuk, hogy hasznos kalauzunk legyen a politikai elemzésben és gyakorlatban.

Az autokratikus rendszerek csődhulláma, amely Portugáliában kezdődött a szegfűk forradalmával
1974­ben, és a kelet­európai kommunista rezsimek összeomlásával tetőzött 1989­ben, egy olyan
örvendetes konvergens fejlődést jelez, amely közelebb visz bennünket egy közös
demokráciafelfogáshoz. Csendben eltűnnek a dubiózus jelzők, a „népi”, az „irányított”, a „polgári” és a
„formális”, s marad a jelzőtlen demokrácia.[1] (/print/7523#1993­m11­001_to_1) Ugyanakkor
figyelemre méltó egyetértés alakult ki azokkal a minimális követelményekkel kapcsolatban, amelyeket
egy politikai egységnek teljesítenie kell, ha igényt tart arra, hogy demokráciaként tiszteljék. Ma már
számos nemzetközi szervezet is nyomon követi, hogy hol mennyire tartják tiszteletben ezeket a
követelményeket, és vannak országok, amelyek a külpolitikájukban valóban számolnak ugyanezzel.[2]
(/print/7523#1993­m11­001_to_2)

Mi a demokrácia?

Először a demokráciát és azokat az általános fogalmakat próbáljuk meg tág értelemben definiálni,
amelyek megkülönböztethetővé teszik a demokráciát mint a vezetők és a vezetettek viszonyát sajátos
módon szervező rendszert. A továbbiakban röviden áttekintjük azokat az eljárásokat, szabályokat és
berendezkedéseket, amelyek szükségesek a demokrácia fennmaradásához. Végezetül pedig
bemutatunk két olyan operatív alapelvet, amely a demokráciát működőképessé teszi. Ezek ugyan
kifejezetten nem szerepelnek az általános fogalmak és a formális eljárási szabályok között, de nem
jósolhatunk nagy jövőt a demokráciának, ha szabályozó hatásaik nincsenek meg.

Ennek az írásnak az egyik legfontosabb mondanivalója az, hogy a demokrácia nem azonos egy
meghatározott intézményrendszerrel. Sokféle demokrácia létezik, és ezek gyakorlata úgyszintén
sokféle eredményhez vezethet. A demokrácia konkrét formáját az adott ország társadalmi­gazdasági
feltételeitől, valamint a megrögzült állami struktúráktól és politikai gyakorlattól függ.

A modern politikai demokrácia olyan kormányzati rendszer, amelyben a vezetők számadással
tartoznak közéleti tevékenységükért az állampolgároknak, akik a politikai életet közvetett módon,
választott képviselőik együttműködése és versengése útján alakítják.[3] (/print/7523#1993­m11­
001_to_3)

A rezsim, más szóval a kormányzati rendszer azoknak a mintáknak az együttese, amelyek
meghatározzák, hogy miként lehet a legfontosabb közfunkciókat megszerezni; hogy melyek azok a
tulajdonságok, amelyek a közfunkciók megszerzését lehetővé vagy lehetetlenné teszik; hogy melyek
azok a stratégiák, amelyek e funkciók megszerzésében alkalmazhatóak; és hogy melyek azok a
szabályok, amelyek szerint a közösségre nézve kötelező döntéseket meg lehet hozni. Ennek az
együttesnek ahhoz, hogy megfelelőképpen működjék, intézményesülnie kell, vagyis megszokottnak,
ismertnek, alkalmazottnak és elfogadottnak kell lennie, ha nem is valamennyi, de legalább a legtöbb
szereplő számára. Az intézményesülés preferált formája egyre inkább az írott törvényeknek az írott
alkotmányra épülő rendszere, bár létezik számos informális, a hagyományokon, a belátáson alapuló
állandósult politikai norma is.[4] (/print/7523#1993­m11­001_to_4)

A rövidség és az összehasonlíthatóság kedvéért e fent említett formákat, sajátosságokat és
szabályokat érdemes egybefogni, és valamilyen általános címkével ellátni. Ilyen címke a demokratikus
vagy az autokratikus, az autoritariánus, despotikus, diktatórikus, tirannikus, totalitárius, abszolutista,
tradicionális, monarchikus, oligarchikus, plutokratikus, arisztokratikus és szultanisztikus.[5]
(/print/7523#1993­m11­001_to_5) Mindezeknek természetesen további altípusai is vannak.

Mint minden rezsimnek, a demokráciának is szüksége van vezetőkre, akik specializálódott hatalmi
szerepeket gyakorolnak, és legitim módon parancsolhatnak a többieknek. A demokratikus vezetőt a
nem demokratikustól a hatalomra jutásának módját szabályozó normák és a beszámoltatásának a
módját meghatározó gyakorlat különbözteti meg.

A közélet birodalma magában foglalja a társadalom számára kötelező és az állam kényszerítő erejével
érvényesített kollektív normák és választások meghatározását. A közélet birodalmának kiterjedése
nagymértékben különbözhet az egyes demokráciákban attól függően, hogy hol, milyen előzmények
alakították ki a köz­ és a magánszféra, az állam és a társadalom, a legitim erőszak és a szabad
szerződéses kapcsolatok, a kollektív szükségletek és az egyéni preferenciák közötti distinkciókat. A
demokrácia liberális koncepciója szerint a közélet birodalmának fogalmát a lehető legszűkebben kell
meghatározni, míg a szocialista, illetve szociáldemokrata felfogás szabályozás, támogatás és néha a
javak közös birtoklása révén kitágítja ezt a világot. Önmagában egyik irányzat sem demokratikusabb a
másiknál, csupán mindegyik másképpen demokratikus. Ebből következik az is, hogy „a magánszektor
fejlesztésére” tett lépések nem demokratikusabbak az „állami szektor fejlesztésére” tett lépéseknél.
Szélsőséges formában mindkettő alááshatja a demokratikus gyakorlatot, az egyik úgy, hogy
megsemmisíti a közös szükségletek kielégítésének és a legitim hatalomgyakorlásnak az alapját, a
másik úgy, hogy megsemmisíti az egyéni preferenciák kiélésének és a kormány által elkövetett
törvénytelenségek visszaszorításának az alapját. A bejáratott demokratikus rendszerekben a politikai
konfliktusok egyik legfőbb forrása éppen a két felfogás optimális keverékének meghatározása.

A demokráciák legsajátosabb eleme, hogy polgáraik vannak. A közélet birodalma minden rezsimben
megtalálható, és minden rezsim rendelkezik vezetőkkel is. A történelemben minden kialakulófélben
lévő, részleges demokrácia szigorúan korlátozta a polgárjogokat életkor, nem, faj, társadalmi helyzet,
írástudás, vagyoni helyzet, adófizetés és más kritériumok szerint. A népességnek csak kis része volt
választó és választható. Csupán meghatározott társadalmi csoportok alkothattak, alapíthattak és
támogathattak politikai szervezeteket. Csak hosszú küzdelmek nyomán – amelyek néhány esetben
véres belső villongásokkal vagy külső háborúkkal jártak – szűntek meg ezek a korlátozások. Mára a
polgárjogokból való részesedés feltételei meglehetősen egységesekké váltak. A mai demokráciákban
minden felnőtt, aki az adott országban született, választható, legfeljebb néhány közfunkció esetében
állapítanak meg életkori korlátokat. A múlt század korai európai és amerikai demokráciáival
ellentétben az újabban született dél­ és kelet­európai, latin­amerikai és ázsiai demokráciák már nem is
kísérleteztek a választójog és a választhatóság formális megszorításával. A polgárjogok tényleges
gyakorlásának informális megszorítása persze már más kérdés, és ez (alább tárgyalandó) eljárási
kérdések lényegi fontosságára irányítja a figyelmünket.

A versengést nem mindig tekintették a demokrácia lényegi jellemzőjének. A „klasszikus”
demokráciákban a döntéshozatalt a konszenzus kimunkálásának tekintették, amely az érdekeltek
közvetlen részvételével történik. Ebben az eszményképben az összegyűlt polgárok, miután számba
veszik az alternatívákat, mérlegre teszik azok előnyeit és hátrányait, egyetértésre jutnak abban, hogy
mit tegyenek. A demokratikus közgondolkodásban elég erősen tartja magát a „frakciókkal”, illetve a
„részérdekekkel” szembeni ellenszenv, de azért legalábbis a Federalist Papers megszületése óta
széles körben elfogadottá vált a frakciók közötti versengés mint szükséges rossz az olyan
demokráciákban, amelyek a helyinél nagyobb körben működnek. A Federalist Papers egyik szerzője,
James Madison úgy érvelt, hogy „a frakcióképződés oka végül is az emberi természetben rejtőzik”, és
az a gyógymód, amelyet „a frakciózás nyavalyájával” szemben alkalmazni lehet, rosszabb, mint a
betegség maga. Ezért a legokosabb elismerni a frakciók versengését, és lehetőség szerint kézben
tartani azok negatív hatását is.[6] (/print/7523#1993­m11­001_to_6) Amíg a frakciók létezésének
elkerülhetetlenségét minden demokrata elismeri, a frakcióharcok kezelésének legalkalmasabb formáit
elkerülhetetlenségét minden demokrata elismeri, a frakcióharcok kezelésének legalkalmasabb formáit
illetően már eltérnek a vélemények. A versengés különböző formái és korlátai alapján lehet legjobban
elkülöníteni a demokrácia különböző altípusait.<?xml:namespace prefix = o />

A legelterjedtebb nézet szerint a demokrácia azt jelenti, hogy szabályos időközönként tiszta
választásokat tartanak. Néhányan a választások megtartását a demokrácia elégséges feltételének
tekintik még akkor is, ha a választásokból bizonyos pártokat és személyeket kizárnak, vagy pedig a
lakosság számottevő részének nem biztosítják az azokon való szabad részvétel lehetőségét.
Elektorializmusnak nevezik ezt a tévképzetet – azt „a hitet –, hogy a választások megtartásának
puszta ténye békés mederbe tereli a politikai elitek harcát, és legitimálja a köz szemében a győztest”,
akárhogy is bonyolították le a választásokat, és bármilyen korlátai is vannak a győztesek
hatalomgyakorlásának.[7] (/print/7523#1993­m11­001_to_7) Bármilyen lényegesek is a választások a
demokrácia szempontjából, azokon csak időközönként és csak a politikai pártok által megfogalmazott
globális programok között választhat a polgár, a politikai pártok pedig – különösen a demokratikus
átalakulás kezdetén – egészen veszedelmes ütemben szaporodhatnak. A választások közötti
időszakban a polgár más eszközökkel próbálhat befolyást gyakorolni a politikára, például
érdekvédelmi szervezeteken, társadalmi mozgalmakon, helyi csoportosulásokon, kliensi
kapcsolatokon keresztül vagy más formákban. Más szavakkal, a modern demokráciákban az érdekek
és értékek megjelenítésére számos egymással versenyző – egyesületi és pártpolitikai, ágazati és
területi, kollektív és egyéni – lehetőség, csatorna kínálkozik. Mindezek szükségesek ahhoz, hogy a
demokratikus gyakorlat kiteljesüljön.

Ugyancsak gyakori képzet a demokráciának a többségi elvvel való azonosítása. E szerint
demokratikusnak minősül minden irányító testület, amely a szavazati joggal rendelkező jelenlévők
több mint felének szavazatával hozza meg döntéseit, legyen ez akár egy nemzetgyűlés, akár
valamilyen bizottság, elektori testület, városi önkormányzat vagy pártválasztmány. Bizonyos kivételes
esetekben (például az alkotmány megváltoztatásához vagy egy képviselő kizárásához)
ötvenszázalékosnál nagyobb, „minősített többség” szükséges. Nehéz lenne tagadni, hogy a
demokráciának szüksége van olyan eljárásokra, amelyek a különböző egyének azonos irányú
választásait összegezik.

Probléma akkor merül fel, amikor a számok az emóció erejével találkoznak. Mi történik akkor, ha egy
szabályosan kialakult többség (különösen egy stabil, önfenntartó többség) rendszeresen olyan
döntéseket hoz, amelyek ártalmára vannak valamilyen kisebbségnek (különösen egy fenyegetett
etnikai vagy kulturális csoportnak)? Ebben az esetben a sikeres demokráciák hajlamosak
megszorítani az uralkodó többségi elvet a kisebbségi jogok védelme érdekében. Ez különböző
formákat ölthet: lehet olyan (például alkotmánylevélben lefektetett) alkotmányos jogokat biztosítani,
amelyekhez a többség nem nyúlhat hozzá; meg lehet követelni, hogy egy időben jó néhány szavazói
bázison belül szükséges többséget elérni (konföderalizmus); lehet olyan garanciákat adni, amelyek
védik a helyi és regionális kormányzatokat a központi hatalommal szemben (föderalizmus); lehet
nagykoalíciós kormányt alakítani, amelyben minden párt részt vesz („consociationalism” – kb.
össznemzeti társadalmiság); és fontosabb társadalmi csoportok (például az üzleti szféra és a
szakszervezetek) társadalmi paktumokat alkudhatnak ki (neokorporativizmus). A kisebbségek
védelmének legszokásosabb és leghatékonyabb formája azonban az érdekvédelmi szervezetek és
társadalmi mozgalmak tevékenysége. Ezek jelzik (és némelyek szerint felnagyítják) a társadalomban
élő különböző törekvések intenzitását, mégpedig azzal a céllal, hogy befolyásolják a demokratikusan
megválasztott döntéshozókat. A számok és az emóció ereje közötti belső feszültséget másképpen
azzal bon mot­val is kifejezhetjük, hogy „lehet, hogy a modern demokráciákban megszámolják a
voksokat, de csak a befolyások nyomnak a latban”.

A kooperáció a demokrácia egyik lényegi eleme. A szereplőknek önkéntesen kell olyan döntéseket
hozniok, amelyek az egész politikai egység számára kötelezőek. Együtt kell működniük, hogy
versenghessenek. Képesnek kell lenniük a pártokban, egyesületekben és mozgalmakban való
együttműködésre annak érdekében, hogy jelölteket állíthassanak, megfogalmazhassák
preferenciáikat, petíciókat intézhessenek a hatóságokhoz, és befolyásolhassák a politikát.

De a demokrácia nyújtotta szabadságoknak arra is ösztönözniük kell a polgárokat, hogy együtt
mérlegeljenek, hogy határozzák meg közös szükségleteiket, és magasabb hatóságok bevonása nélkül
rendezzék esetleges ellentéteiket. A klasszikus demokráciában nagy hangsúlyt fektettek ezekre a
jellemzőkre, és ezek annak ellenére sem tűntek el, hogy sok mai teoretikus állandóan erőfeszítéseket
jellemzőkre, és ezek annak ellenére sem tűntek el, hogy sok mai teoretikus állandóan erőfeszítéseket
tesz arra, hogy a piaci magatartás analógiáját tolja előtérbe, és hogy a demokrácia működését a
kompetitív érdek­maximalizációra redukálja. Alexis de Tocqueville mindenkinél jobban megfogalmazta
a független csoportok létezésének jelentőségét A demokrácia Amerikában című művében, abban a
műben, amely mindig is a legfontosabb ihlető forrásuk volt azoknak, akik a demokráciát többnek
gondolják a megválasztásért és az újraválasztásért vívott puszta harcnál.[8] (/print/7523#1993­m11­
001_to_8)

A mai politikai diszkurzusban az együttműködés és mérlegelés mint autonóm csoporttevékenység
jelenségét a „civil társadalom” rubrikájába helyezik bele. Ha a társadalmi identitást és érdeket hordozó
különféle egységek függetlenek maradnak az államtól (esetleg még a pártoktól is), akkor nemcsak az
uralmon levők önkényeskedéseit tarthatják kordában, de hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy jobb
polgárok nevelődjenek ki. Olyanok, akik jobban ismerik mások törekvéseit, magabiztosabbak
cselekedeteikben, és több polgári öntudat és nagyobb hajlandóság van bennük a közjóért való
áldozatvállalásra. A civil társadalom ideális esetben olyan közbülső szintet alkothat az egyén és az
állam között, amely képes a konfliktusokat kezelni és a polgárok magatartását kontrollálni az állam
kényszerítő eszközeinek igénybevétele nélkül. Egy jól működő civil társadalom megakadályozhatja
azt, hogy a döntéshozókat agyonnyomja a követelések tömege, és a rendszer kormányozhatatlanná
váljék.[9] (/print/7523#1993­m11­001_to_9) Egy működőképes civil társadalom anélkül csillapítja a
konfliktusokat és javítja a polgári kvalitásokat, hogy kizárólagosan a piac privatizmusára hagyatkozna.

Mindazonáltal a modern demokráciákban a tényleges munka nagy része a – közvetlenül vagy
közvetve választott – képviselőkre hárul. Ezek legtöbbje hivatásos politikus, akiket az a törekvés
vezet, hogy karrierjük során minél jelentősebb pozíciókat töltsenek be. Ilyen emberek nélkül aligha
maradhatna fenn bármilyen demokratikus rendszer. Ezért a lényeges kérdés nem az, hogy mennyire
különül el valamiféle politikai elit vagy egy profi politikustársadalom, hanem az, hogy miként választják
a képviselőket, és hogyan kell számot adniuk arról, amit tesznek.

Ahogy már említettük, a modern demokráciákban sokféle módja van a képviseletnek. A
legszembeötlőbb és legnyilvánosabb a területi egységekre, választókerületekre alapozott
választásokból kinövő képviselet. Ennek csúcsán találjuk a parlamentet vagy az elnököt, amelyet és
akit szabályos időközönként a teljes polgári közösség számoltat el. De ahogy a kormány (nagyrészt
széles körben jelentkező igények következményeként) egyre testesebb lesz, egyre több, többféle és
nagyobb hatalommal rendelkező hivatalban születnek a közt érintő döntések. És ezeket a hivatalokat
nem választják. E hivatalok körül egy olyan speciális képviseletnek a hatalmas apparátusa alakult ki,
amely nagyrészt ágazati érdekeken alapul, és választási körzetekhez nem kapcsolódik. A legstabilabb
demokráciákban ezeken az érdekegyesüléseken (kiegészítésképp szórványosan társadalmi
mozgalmakon) – és nem a pártokon – keresztül fejezi ki magát a polgári társadalom.

Az 1974 óta jelentkező új és törékeny demokráciáknak „sűrített időben” kell fejlődniük. Ezek nem
lesznek a múlt század vagy e század elejének demokráciáihoz hasonlatosak, és nem épülhet ki
bennük történelmi fokozatossággal olyan sokszálú, sokcsatornás képviseleti rendszer, mint a régebbi
demokráciák legtöbbjében. Az egy időben jelentkező és a politikai befolyásért egyszerre kapaszkodó
pártok, érdekek és mozgalmak zavarba ejtő sokasága olyan kihívást jelent a politikai közösség
számára, amellyel a demokratizálódás korábbi időszakaiban nem kellett szembenézni.

Demokratikus eljárásmódok

A demokrácia meghatározó jegyei szükségképpen elvontak, és a gyakorlatban sokféle intézményben,
a demokrácia sokféle altípusában megtestesülhetnek. A demokrácia azonban csak akkor működik jól,
ha bizonyos eljárási normákat betartanak, és ha a polgári jogokat tiszteletben tartják. Az a politikai
egység, amely ezeket a kötöttségeket leveti magáról, amely a saját eljárási gyakorlatát nem rendeli a
jogrend hatálya alá, nem nevezhető demokratikusnak. Ezek az eljárási szabályok önmagukban nem
definiálják a demokráciát, de meglétük elengedhetetlen ahhoz, hogy fennmaradjon. Lényegében
létezésének nem elégséges, de szükséges feltételei.

Robert A. Dahl szerkesztette meg a leginkább elfogadott listáját azoknak az eljárási normáknak
(ahogy ő nevezi, a „procedurális minimumnak”), amelyeknek egy modern politikai demokráciában
(vagy Dahl kifejezésével: „poliarchiában”) érvényesülniük kell:
1. Választott tisztségviselők az alkotmány által biztosított joggal ellenőrzést gyakorolnak a kormány
politikai döntései felett.

2. A választott tisztségviselőket rendszeresen ismétlődő tiszta választásokon választják meg, és a
választások során a kényszerítés nem gyakorlat.

3. Gyakorlatilag minden nagykorú állampolgár részt vehet a tisztségviselők megválasztásában.

4. Gyakorlatilag minden nagykorú állampolgár pályázhat választott tisztségre az ország
vezetésében…

5. A polgároknak joguk van arra, hogy a széles értelemben vett politikai kérdésekben szabadon
kifejtsék a véleményüket anélkül, hogy komoly büntetéstől kellene tartaniuk.

6. A polgároknak joguk van arra, hogy független információforrásokból tájékozódjanak. Léteznek
független információforrások, és ezek a törvény védelme alatt állnak.

7. A polgároknak joguk van többé­kevésbé független szervezeteket és egyesületeket, többek között
független politikai pártokat és érdekvédelmi szervezeteket létrehozni.[10] (/print/7523#1993­m11­
001_to_10)

Ez a hét feltétel sok teoretikus szerint jól leírja a procedurális – eljárási szabályokon alapuló –
demokrácia lényegét, mi azonban hozzátennénk még kettőt. Az egyiket felfoghatjuk az első feltétel
finomításaként, a másodikat pedig mind a hét felsorolt követelmény implicit előfeltételének
mondhatjuk.

8. A nép által választott tisztségviselők úgy gyakorolhatják alkotmányos jogaikat, hogy nincsenek
kiszolgáltatva a nem választott tisztségviselők megtörhetetlen (akárha informális) ellenállásának. A
demokrácia veszélybe kerül, ha katonatisztek, háttérben álló köztisztviselők vagy állami menedzserek
a megválasztottak akaratától vagy akár vétójogától függetlenül tevékenykedhetnek. E kiegészítő
megszorítás nélkül sok kutató demokráciákként sorolhatná be azokat a mai közép­amerikai militarizált
országokat, amelyekben egyáltalán nincs civil kontroll a hadsereg fölött, mint ahogy az Egyesült
Államok politikacsinálói (a szandinista Nicaragua kivételével) annak is tekintették őket. Ez a
megszorítás attól az illúziótól óv meg minket, amelyet föntebb „elektorializmusnak” neveztünk, attól
tehát, hogy a figyelmünket a politikai realitásokat figyelmen kívül hagyva kizárólag a választások
megtartásának tényére fordítsuk.

9. A politikai egységnek önkormányzónak kell lennie, vagyis képesnek arra, hogy egy másik, fölötte
álló politikai rendszer kényszereitől függetlenül működjék. Dahl és a demokrácia problémáival
foglalkozó más kortárs teoretikusok talán eleve adottnak veszik ezt a feltételt, mivel jogilag független,
szuverén államokról beszélnek. A blokkok, szövetségek, befolyási övezetek és változatos
„neokolonialista” elrendeződések kialakulásával azonban az autonómia nagyon is sarkalatos kérdés.
Vagy talán valóban demokratikusnak kellene tekintenünk egy olyan rendszert, melynek választott
tisztségviselői nem hozhatnak kötelező erejű döntéseket fenségterületükön kívüli tényezők
jóváhagyása nélkül? Ezt még akkor is a demokrácia jelentős korlátozásának kell felfognunk, ha a
külső hatalom maga demokratikusan szervezett, és ha a belső hatalom viszonylag szabadon
módosíthatja vagy meg is szüntetheti ezt a korlátozó viszonyt (mint mondjuk Puerto Rico), de
különösen kritikus a helyzet akkor, ha ez nem így van (mint például a balti államok esetében).

Demokratikus elvek

Az összetevő folyamatok és az eljárási normák listája segít a demokrácia meghatározásában, de
önmagában még keveset mond arról, hogy miként működik valójában egy demokratikus rendszer. A
legegyszerűbb válasz az, hogy „a nép egyetértésével”. Kicsit összetettebb válasz az, hogy „korlátozott
bizonytalanságban cselekvő politikusok részleges egyetértésével”.

Egy demokratikus rendszerben a képviselőknek legalább hallgatólagosan egyet kell érteniük abban,
hogy a nagyobb választói támogatást vagy politikai befolyást élvezők nem fogják időleges fölényüket
hogy a nagyobb választói támogatást vagy politikai befolyást élvezők nem fogják időleges fölényüket
arra felhasználni, hogy a veszteseket megfosszák attól a lehetőségtől, hogy a jövőben közhivatalba
kerüljenek vagy politikai befolyásra tegyenek szert; ugyanakkor a hatalomért és pozícióért vívott
verseny lehetősége fejében a pillanatnyi vesztesek sem fogják kétségbe vonni a győzteseknek azt a
jogát, hogy mindenkire nézve kötelező döntéseket hozzanak. A polgároktól elvárható, hogy
tiszteletben tartsák azokat a döntéseket, amelyeket az eddig elmondottaknak megfelelően lezajlott
versengést követően hoztak, feltéve, hogy az eredmény megfelel azoknak a kollektív preferenciáknak,
amelyek kifejeződtek a tiszta és rendszeres választások, illetve a nyílt és ismétlődő alkufolyamatok
során.

Nem annyira a széles körű egyetértésre számot tartó célok, mint inkább a részleges egyetértést
megtestesítő szabályok megfogalmazása jelent nagy feladatot. A „demokratikus alku” pontos kinézete,
hogy Dahl kifejezését használjuk,[11] (/print/7523#1993­m11­001_to_11) országról országra igen nagy
mértékben különbözik. Függ a társadalmi megosztottság mélységétől és olyan szubjektív tényezőktől,
mint a kölcsönös bizalom, a korrektség, a kompromisszum­készség mértéke. De még akkor is létezhet
demokratikus alku, ha a legfontosabb politikai kérdésekben nagyok a véleménykülönbségek.

Nincs olyan demokrácia, amelyben ne volna bizonyos mértékig bizonytalan az, hogy kiket választanak
meg, és azok milyen politikát fognak folytatni. Még ott is, ahol mindig ugyanaz a párt szokta nyerni a
választásokat, és következetesen ugyanazt a politikai irányvonalat viszik, mint például Japánban,
Olaszországban vagy a skandináv jóléti demokráciákban, nem kizárt a lehetősége annak, hogy
független kollektív akció eredményeként változás következzék be. Ha ilyen lehetőség nincs, akkor a
rendszer nem demokratikus, mint ahogy nem az Mexikóban, Szenegálban vagy Indonéziában.

De a demokrácia leglényegébe beágyazódott bizonytalanság nem határtalan. Nem szállhat ringbe
akárki, és nem vethet föl bármilyen olyan témát, amilyenhez kedve van – mert vannak előzetesen
lefektetett szabályok, amelyeket tiszteletben kell tartani. Nem lehet akármilyen politikát felvállalni –
vannak olyan feltételek, amelyeknek a politikának eleget kell tennie. A demokráciában a „normális”,
korlátozott mértékű bizonytalanság intézményesül. A bizonytalanságot kordában tartó korlátok
országról országra másutt vannak. A tulajdon és a privát szféra sérthetetlenségének, a
szólásszabadságnak és más alapjogoknak az alkotmányos garanciái a korlát részeit képezik, de a
bizonytalanság kordában tartásának leghatékonyabb tényezője mégis az érdekcsoportok versenye és
a civil társadalomban meglévő kooperációs készség. Ha egyszer a konszenzusra jutás szabályaiban
megegyeztek, akkor mindenféle retorika ellenére (hiszen mindig akadnak olyanok, akik igyekeznek a
többieknél drámaibb változásokat ajánlani a választópolgároknak) igen nagy eséllyel előre megadható
a lehetőségeknek az a (általánosan elfogadott) sávja, amelyen a versengés eredménye belül marad.

Az operatív vezérfonalakra tett hangsúly ellentétben áll az utóbbi idők szakirodalmában szívósan
megkapaszkodott, de félrevezető tematikával: a „civil kultúra” hangsúlyozásával. Azok az alapelvek,
amelyekre felhívtuk a figyelmet, az ítélőképességen alapulnak, nem feltételezik a tolerancia, a
mérséklet, a kölcsönös tisztelet, a korrektség, a kompromisszumkészség vagy a hatóságok iránti
bizalom mély beidegződését. Ha a demokratikus rendszerek megszilárdulásához,
konszolidálódásához meg kellene várni azt, amíg az ilyesféle beállítottságok elmélyülnek, mélyre
eresztik gyökereiket, akkor igen sokáig, több emberöltőnyit kellene várnunk, és a jelenben pedig
esetleg ex hypothesi bukásra ítélnénk a mostanság kibontakozó demokráciák legtöbbjét. Mi azt
állítjuk, hogy a részleges egyetértés és a korlátozott bizonytalanság a mély érdekellentétektől
megosztott és egymás iránt kölcsönösen bizalmatlan felek interakciójából is kialakulhat, és a civil
kultúra normáinak meggyökeresedése, belsővé válása sokkal inkább eredménye, mintsem létrehozója
a demokráciának.

Miben különböznek a demokráciák?

A demokrácia általános meghatározásából szándékosan hagytunk ki olyan fogalmakat, amelyeket a
szakirodalomban is, a mindennapi életben is gyakran kapcsolnak össze a demokráciával. Ezek akkor
válnak fontossá, amikor a demokrácia különböző alfajait akarjuk számba venni. Mivel nem egy
intézményrendszer, gyakorlati megoldásoknak és értékeknek nem egy készlete testesíti meg a
demokráciát, az autoritariánus gyakorlattól távolodó politikai közösségek keverhetik a különféle
komponenseket, hogy különféle demokráciákat hozzanak létre. Fontos felismerni, hogy ezek az
egymástól különböző demokráciák nem pontok a javuló teljesítmény egyetlen kontinuuma mentén,
hanem lehetséges kombinációk mátrixai, amelyek különféleképpen demokratikusak.
1. A konszenzus: Nem kell minden polgárnak feltétlenül egyetértenie a politika lényegi céljával vagy az
állam szerepvállalásával (bár kétségtelen, hogy sokkal könnyebb lenne a demokráciákat
elkormányozni, ha egyetértenének).

2. A részvétel: Nem kell minden polgárnak feltétlenül aktívan és egyenlően részt venni a politikában,
de jogilag lehetővé kell tenni számukra, hogy megtehessék, ha kívánják.

3. A hozzáférés: Az uralmon levőknek nem kell feltétlenül egyenlő súlyúnak tekinteniük mindazok
preferenciáit, akik hozzájuk fordulnak, noha a polgár mivolt feltételezi azt, hogy egyéneknek és
csoportoknak egyenlő joguk legyen preferenciáikat kifejezni, ha ennek szükségét látják.

4. A készségesség: Az uralmon levőknek nem kell feltétlenül mindig azt tenniük, amit a polgárok
közössége szeretne. De ha, mondjuk, „államérdekből”, „különösen fontos nemzeti érdekből”
eltávolodnak ettől az úttól, akkor erről rendszeresen, korrekt eljárás keretében számot kell adniuk.

5. A többségi uralom: Pozíciók betöltésénél és döntések meghozatalánál nem kell feltétlenül kizárólag
a szavazattöbbségre támaszkodni, de a többségi elvtől való eltérést általában nyíltan meg kell
indokolni, és előzetesen el kell fogadtatni.

6. A parlament szuverenitása: Nem feltétlenül a törvényhozás az egyetlen testület, amely
jogszabályokat alkothat, és nem is mindig feltétlenül a törvényhozásnak kell kimondania a végső szót
abban, hogy melyik jogszabály kötelező érvényű, de azokban az esetekben, amikor a végrehajtó
hatalom, a bírói hatalom vagy más köztestület kezében van a végső döntés joga, akkor ezeknek is
számonkérhetőeknek kell lenniük.

7. Pártirányítás: A vezetőknek nem kell feltétlenül jól szervezett és egységes programmal rendelkező
politikai párt által kinevezett, támogatott és fegyelmezett, kötött személyeknek lenniük, de ha nem
azok, akkor ez megnehezítheti egy hatékony kormány kialakítását.

8. Pluralizmus: A politikai folyamatnak nem kell feltétlenül az önkéntes, autonóm és egymást részben
átfedő privát csoportosulások sokaságára ráépülnie. Ahol azonban képviseleti monopóliumok,
hierarchikus kapcsolatszervezés és belépési kötelezettségek vannak, ott az ezekkel kapcsolatos
érdekek minden valószínűség szerint erősebben kötődnek majd az államhatalomhoz, és el­
mosódottabb lesz a magánélet és a közélet közötti határvonal.

9. Föderalizmus: A hatalom területi megosztásának nem kell feltétlenül több szintet és helyi
autonómiákat magába foglalnia, és még kevésbé szükséges, hogy mindezeket alkotmányerejű
dokumentumok rögzítsék, de a hatalom bizonyos mértékű szóródása a területi vagy/és funkcionális
egységek között minden demokráciára jellemző.

10. Prezidencializmus: A végrehajtó hatalom csúcsán nem feltétlenül egy embernek kell állnia, és az
sem feltétlenül szükséges, hogy a választópolgárok közvetlenül válasszák meg, de a hatalom
bizonyos koncentrációja a demokratikus rendszerekben is mindenhol megfigyelhető, még ha a
végrehajtó hatalomban a kollektív felelősség elve érvényesül is, s még ha e felelősség hordozóit csak
közvetve vonhatja is felelősségre a választópolgárság.

11. Fékek és egyensúlyok: Nem szükséges, hogy a különböző hatalmi ágakat szisztematikusan
szembeállítsák egymással, de végső soron a nemzetgyűlésen, a végrehajtó hatalom koncentrációján,
a bírói verdikteken, de még a (háború idején lehetséges) parancsuralmon keresztül való
kormányzásnak is számon kérhetőnek kell lennie az ország polgársága által.

Bár e fogalmak mindegyikét nevezték már a demokrácia lényegi elemének, helyesebb úgy tekinteni
rájuk, mint a demokrácia típusok indikátoraira, vagy pedig mint valamely rezsim teljesítményét mérő
hasznos etalonokra. Ha mindezeket beépítenénk magának a demokráciának az általános
definíciójába, akkor egyszerűen az amerikai kormányzati rendet tennénk meg a demokrácia általános
modelljének, ami súlyos hiba lenne. A kontinentális Európa parlamentáris, nagykoalíciós­össznemzeti/
össztársadalmi („consociational”), egységes, korporatista és központosított berendezkedéseinek
alkalmasint lehetnek sajátos előnyeik az autokratikus rendszerből a demokratikus rendszerbe való
átmenet bizonytalan időszakában.[12] (/print/7523#1993­m11­001_to_12)
Mi nem a demokrácia?

Az eddigiekben megpróbáltunk általános választ adni arra a kérdésre, hogy mi a demokrácia, anélkül
hogy egy különös szabály­ és intézményrendszerrel azonosítottuk vagy egy meghatározott kultúrához,
illetve fejlettségi szinthez kötöttük volna. Azt is kifejtettük, hogy nem lehet választások rendszeres
megtartására leszűkíteni vagy az állam szerepének egyfajta felfogásával azonosítani. Ennél sokkal
többet azonban nem is mondtunk arról, hogy mi a demokrácia, illetve mit nem feltétlenül képes
megteremteni.

Érthető módon nagy a kísértés arra, hogy a demokráciától túl sok mindent várjunk el, hogy azt
képzeljük, a demokrácia, ha egyszer elértük, megoldja a társadalom valamennyi politikai, szociális,
gazdasági, igazgatási és kulturális problémáját. Sajnos azonban semmi sem tökéletes.

Először is a demokráciák nem feltétlenül hatékonyabbak gazdasági szempontból, nem feltétlenül
produkálnak jobb növekedési, megtakarítási és befektetési mutatókat, mint más rendszerek. Ez még
inkább megeshet átmeneti helyzetekben, amikor a vagyonos rétegek és az adminisztratív elit az
autoritárius rendszerben élvezett „jogaikat” okkal vagy ok nélkül féltve tőkemenekülést, beruházási
pangást vagy szabotázst idéznek elő. Idővel, annak függvényében, hogy a demokrácia milyen típusa
alakul ki, érvényesülhetnek a rendszer hosszabb távú jótékony hatásai a jövedelemelosztásban, az
összkeresletben, az oktatásban, a hatékonyság növekedésében, az alkotókészség érvényesülésében,
és ez együtt javíthatja a gazdasági és társadalmi teljesítményt, de nem lenne reális azt várni, hogy ez
a javulás azonnal bekövetkezik, és még kevésbé reális ezt a javulást a demokratizálódási folyamat
jellemző jegyének tekinteni.

Másodszor, a demokráciák nem feltétlenül hatékonyabbak igazgatási szempontból. A döntéshozatali
mechanizmusuk lassúbb is lehet, mint azoké a rendszereké, amelyeknek helyébe lépnek, ha másért
nem, azért, mert több szereplőnek kell konzultálni. A dolgok elintézésének költségei is magasabbak
lehetnek, ha másért nem, azért, mert több és rafináltabb „kuncsaftot” kell lefizetni (bár sohasem
szabad az autokráciákban virágzó korrupció mértékét alábecsülni). Még az is lehetséges, hogy a
lakosság nem mutatkozik elégedettebbnek az új demokratikus rendszerrel, mint a régivel, ha másért
nem, azért, mert a szükségszerű kompromisszumokkal gyakran senki sem elégedett igazán, és
mindenki, aki nem elégedett, szabadon panaszkodhat.

Harmadszor, a demokráciák valószínűleg nem tűnnek rendezettebbnek, stabilabbnak, békésebbnek
és kormányozhatóbbnak, mint azok az autokráciák, amelyeknek a helyébe álltak. Ez egyrészt a
demokratikus szólásszabadság mellékhatása, másrészt azonban az új szabályokkal és
intézményekkel kapcsolatos valószínű állandó egyet nem értésből is következnek. A felülkerekedés és
kompromisszum eredményei mindaddig természetüknél fogva többértelműek és bizonytalan hatásúak,
amíg a szereplők meg nem tanulják, hogy miként kell élni velük. Ráadásul az új szabályok és
intézmények nagy eszmék nevében megvívott kemény küzdelmek után jönnek létre. Az
autonómiájukat nemrég kivívott csoportok és egyének tesztelni fognak bizonyos szabályokat, tiltakozni
fognak bizonyos intézmények intézkedései ellen, és ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a számukra
kedvezőbb eredmény érdekében újrainduljon az alkufolyamat. A rendszerellenes pártok jelenlétén
tehát nem kell csodálkozni, és nem kell ezt a demokratikus konszolidáció meghiúsulásának tekinteni.
A lényeg az, hogy hajlandók­e ezek a pártok, még ha nem is szívesen, a korlátozott bizonytalanság és
a részleges egyetértés játékszabályait betartani.

A kormányozhatóság fenntartása kihívás minden rendszer – és nemcsak a demokráciák – számára.
Miután az autokráciák a szultanista Paraguaytól a totalitárius Albániáig kimerítették politikai
erőforrásaikat, és elvesztették legitimitásukat, úgy tűnhet, hogy csak a demokráciák lehetnek képesek
a legitim és hatékony kormányzásra. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy demokráciák is
válhatnak kormányozhatatlanná. A tömegek demokráciákból kiábrándulhatnak. Ennél is nagyobb
veszélyt jelent az, hogy a vezetők ki vannak téve annak a kísértésnek, hogy hamiskodjanak az eljárási
szabályokkal, ami végső soron alááshatja a részleges egyetértés és a korlátozott bizonytalanság
elvét. A legkritikusabb időszak talán az, amikor a politikusok éppen „belakják” a megszilárdult
demokráciákban már kiszámíthatóbb szerepeket és viszonyokat. Sokan fel fogják fedezni, hogy
elvárásaik nem teljesülnek; némelyek úgy fogják találni, hogy az új versenyszabályok hátrányosak a
számukra; s lesznek olyanok is, akik úgy érzik, hogy a választói többségek elemi érdekeiket
fenyegetik.
fenyegetik.

Végül a demokráciákban a társadalom és az államrend nyitottabb lesz, mint az általuk fölváltott
autokráciákban, de a gazdaság nem feltétlenül. A jelenleg legsikeresebb és legszilárdabb
demokráciák közül sok folyamodott történelme folyamán gyakorta a protekcionizmus eszközéhez, sok
zárta be határait, és sokban jutott alapvető szerep a közintézményeknek a gazdasági fejlődés
támogatásában. Nem kétséges, hogy hosszabb távon a demokrácia és a kapitalizmus a közöttük
meglévő folyamatos feszültség ellenére is összeülik, de az nem egyértelmű, hogy minden esetben
előmozdítja­e a demokráciák konszolidációját az olyan liberális gazdasági célok előtérbe állítása, mint
az egyénnek a tulajdonhoz és profitszerzéshez való joga, a piac tisztázó funkciója, a vitás kérdések
privát úton való elintézése, az állami szabályozás nélküli termelés szabadsága vagy az állami tulajdon
privatizálása. Mindenesetre az államnak ki kell vetnie adókat, és szabályoznia kell bizonyos
tranzakciókat, különösen ott, ahol magánmonopóliumok és oligopóliumok léteznek. A polgárok, illetve
képviselőik dönthetnek úgy, hogy kívánatos megvédeni a közösségek jogait az egyének, különösen a
tulajdonosok ellen, s dönthetnek úgy is, hogy bizonyos tulajdonfajtáknak köz­ vagy szövetkezeti
tulajdonban kell lenniük. Röviden: a gazdasági szabadsággal kapcsolatos képzetek, amelyeket
manapság a neoliberális gazdasági modellek olyannyira előtérbe állítanak, nem azonosak a politikai
szabadsággal, sőt, még a gátjává is válhatnak annak.

A demokratizálódás nem fog szükségszerűen gazdasági növekedéssel, társadalmi békével, hatékony
közigazgatással, politikai harmóniával, szabad piaccal és „az ideológia végével” járni. S legkevésbé „a
történelem végével”. Nem kétséges, hogy megkönnyítené a demokrácia konszolidációját, ha a fentiek
közül néhány bekövetkezne, de nem előfeltételei és nem is közvetlen következményei a
demokráciának. Ehelyett abban kellene reménykednünk, hogy felállnak azok a politikai intézmények,
amelyek lehetővé teszik a kormányalakításért és a politikai befolyásért folytatott békés versengést,
amelyek szabályozott eljárásmódokba tudják terelni a társadalmi és gazdasági összeütközéseket, és
amelyek olyan megfelelő összeköttetést teremtenek a civil társadalommal, hogy képviselni tudják
annak összetevőit, és be tudják vonni őket a közös cselekvésbe. A demokráciák bizonyos típusai,
főként a fejlődő országokban, nem tudják valóra váltani ezeket az ígéreteket, talán az autokratikus
rendszerből való kilépésük körülményei miatt.[13] (/print/7523#1993­m11­001_to_13) A demokraták
abban a perspektívában hisznek, hogy egy demokratikus rendszer, ha egyszer megszilárdul, akkor
nem egyszerűen úgy fog fennmaradni, hogy saját kezdeti korlátozó körülményei között termeli újra
önmagát, hanem kinő ezekből.[14] (/print/7523#1993­m11­001_to_14) Az autokratikus rendszerekkel
ellentétben a demokráciák képesek a körülmények alakulására válaszolva konszenzus alapján
átformálni szabályaikat és intézményeiket. Nem tudják rögtön megteremteni a fent említett jó dolgokat,
de jobb esélyük van rá, hogy végül megtegyék, mint az autokráciáknak.

(Fordította: Révész Sándor)

Jegyzetek
 
[1] (/print/7523#1993­m11­001_from_1) Az utóbbi időkben lezajlott dél­európai és latin­amerikai
rendszerváltások összehasonlító elemzését lásd. Guillermo O’Donell, Phillippe C. Schmitter és
Laurence Whitehead szerk.: Transitions from Authoritarian Rule, 4. köt. (Baltimore, Johns Hopkins
University Press, 1986). A témát erősebb strukturális szemlélettel megközelítő szöveggyűjtemény:
Larry Diamond, Juan Unz és Seymour Martin Lipset szerk.: Democracy in Developing Countries, 2–4.
köt. (Boulder, Colo.: Lynne Rienner, 1989).

[2] (/print/7523#1993­m11­001_from_2) Számos kísérlet történt a demokrácia politikai rendszerek
fölötti normáinak kodifikálására és a demokráciák ily módon történő számbavételére. Ezek közül talán
a Freedom House kiadványsorozata a legismertebb, a Freedom in the World: Political Rights and Civil
Liberties, amely 1973­tól a Greenwood Press, 1988­tól az University Press of America kiadásában
jelenik meg. Lásd még: Charles Humana: World Human Rights Guide (New York, Facts on File, 1986).

[3] (/print/7523#1993­m11­001_from_3) Az amerikai társadalomtudósok körében Joseph Schumpeter
meghatározása a leginkább elfogadott: „a politikai döntések meghozatalának olyan intézményes
rendje, amelyben egyének a nép szavazataiért folytatott versengés révén jutnak döntéshozói
hatalomhoz”. Capitalism, Socialism and Democracy (London, George Allen and Unwin, 1943, 269. o.).
Mi elfogadjuk a modern demokráciák klasszikus, eljáráscentrikus megközelítésének különböző
szempontjait, de nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a vezetők állampolgárok általi
számonkérhetőségének és azoknak a versengési formáknak, amelyek nem kötődnek a
számonkérhetőségének és azoknak a versengési formáknak, amelyek nem kötődnek a
választásokhoz.

[4] (/print/7523#1993­m11­001_from_4) Vannak stabil demokráciák, amelyek írott alkotmány nélkül
működnek (például Nagy­Britannia és Izrael), és még többen vannak azok, amelyek alkotmánya,
illetve tételes joganyaga nem tartalmazza a demokratikus gyakorlat megbízható garanciáit. A másik
oldalról pedig: Sztálin 19336­os alkotmányába bele volt építve a demokratikus jogok és a
hatalommegosztás rendszere.

[5] (/print/7523#1993­m11­001_from_5) A legderekasabb kísérletet arra, hogy az így­úgy
megkülönböztetett típusok dzsungelében valami értelmes rendet tegyen, Juan Linz tette Totalitarian
and Authoritarian Regimes című tanulmányában. In.: Handbook of Political Science, szerk.: Fred I.
Greenstein és Nelson W. Polsby (Reading, Mass.: Addision Wesley, 1975, 175–411.o.).

[6] (/print/7523#1993­m11­001_from_6) „Publius” (Alexander Hamilton, John Jay és James Madison),
The Federalist Papers (New York, Anchor Books, 1961). Az idézet a 10. számú dokumentumból való.

[7] (/print/7523#1993­m11­001_from_7) Lásd Terry Karl: Imposing Consent? Electroalism versus
Democratization in El Slavador, in.: Elections and Democratization in Latin America. 1980–1985,
szerk.: Paul Drake és Eduardi Silva (San Diego, Center for Iberian and Latin American Studies, Center
for US/Mexican Studies, University of California, San Diego, 1986, 9–36.

[8] (/print/7523#1993­m11­001_from_8) Alexis de Tocqueville: Democracy in America, 2. köt. (New
York, Vintage Books, 1945).

[9] (/print/7523#1993­m11­001_from_9) A kormányzat túlterhelésétől és a demokrácia
összeomlásának fenyegető veszélyétől való félelmet jól tükrözik Samuel P. Hungtingtonnak a 70­es
években írt munkái. Lásd. különösen Michel Crozier, Samul P. Huntington és Joji Watanuki: The Crisis
of Democracy (New York, New York Untversity Press, 1975). Huntington későbbi (megváltozott)
álláspontját a demokrácia kilátásairól lásd Will More Countries Become Democratic? c.
tanulmányában, Political Science Quarterly 99, 1984 Summer, 193–218. o.

[10] (/print/7523#1993­m11­001_from_10) Robert A. Dahl: Dilemmas of Pluralist Democracy (New
Haven, Yale University Press, 1982, 11. o.)

[11] (/print/7523#1993­m11­001_from_11) Robert Dahl, Dilemmas of Pluralist Democracy (New Haven,
Yale University Press, 1970).

[12] (/print/7523#1993­m11­001_from_12) Lásd Juan Linz: The Perils Presidentalism, Journal of
Democracy 1., 1990 Winter, 51–69. o. és a tanulmányhoz kapcsolódó vitacikkeket Donald Horowitz,
Seymour Mertin Lipset és Juan LInz tollából, Journal of Democracy 1., 1990 Fall, 73–91. o.

[13] (/print/7523#1993­m11­001_from_13) Terry Lynn Karl: Dilemmas of Democratization in Latin
America, Comparative Politics 23., 1990 October, 1–23. o.

[14] (/print/7523#1993­m11­001_from_14) Otto Kirchhelmer: Confining Conditions and Revolutionary
Breakthroughs, American Political Science Review 59., 1965, 964–974. o.
Megjelent: Beszélő hetilap (http://beszelo.c3.hu/epublish/2) [3], 11. szám (Journal
of Democracy­melléklet), Évfolyam 5, Szám 12
(http://beszelo.c3.hu/epublish/2/275) [4]

Következő cikk: A polgári kompetencia problémája (http://beszelo.c3.hu/cikkek/a­polgari­
kompetencia­problemaja) [5]

Journal of Democracy (http://beszelo.c3.hu/rovatok/journal­of­democracy) [6]

Forrás: http://beszelo.c3.hu/cikkek/mi­a­demokracia­es­mi­nem (http://beszelo.c3.hu/cikkek/mi­a­demokracia­es­mi­nem)

Links:
[1] http://beszelo.c3.hu/szerzok/philippe­c­schmitter
[2] http://beszelo.c3.hu/szerzok/terry­lynn­karl
[3] http://beszelo.c3.hu/epublish/2
[4] http://beszelo.c3.hu/epublish/2/275
[5] http://beszelo.c3.hu/cikkek/a­polgari­kompetencia­problemaja
[6] http://beszelo.c3.hu/rovatok/journal­of­democracy