HATODIK NOVELLA

Egy derék ember bizonyos talpraesett mondással

megszégyeníti a barátok gonosz képmutatását

Minekutána a hölgyek egy értelemmel dicsérték az őrgrófné derékségét, és ama

talpraesett rendreutasítást, melyben Franciaország királyát részesítette, Emilia, ki
Fiammetta mellett ült, a Királynő kívánságára bátran így kezdett beszélni:

- Nekem nincs okom elhallgatnom azt a csípős feleletet, melyet egy derék világi
ember adott egy fukar barátnak, bizonyos mulatságos és egyúttal dicséretes
mondással.

Nos tehát, kedves hölgyeim, nem is oly rég ideje élt a mi városunkban Szent Ferenc
kisebb rendjének egy szerzetese, ki a gyalázatos eretnekséget nyomozta, és ámbátor
minden erejével azon volt, hogy a keresztény hit szent és odaadó hívének tartsák,
mind a többi barátok módjára éppoly ügyesen kinyomozta azokat, kiknek teli volt
pénzeszsákjuk, mint azokat, kiknél hitbéli fogyatkozást szimatolt. Eme
buzgólkodásban véletlenül rábukkant egy derék emberre, kinek több volt a pénze,
mint esze, s ki nem éppen hitbéli fogyatkozásból, hanem csak úgy beszéd közben,
talán a bortól, vagy a túlságos jókedvtől felhevülten, kiszalasztotta száján társasága
előtt egy napon, hogy neki olyan pompás bora van, amit még a Krisztus is
megihatna. Mivel ezt megjelentették az inkvizítornak, az pedig megtudta, hogy az
illetőnek nagy birtokai vannak, és duzzadt az erszénye, cum gladiis et
fustibus, nagy sebbel-lobbal, kíméletlenül eljárást indított ellene, nem annyira
abban a reményben, hogy megszünteti a vádlott hitetlenségét, mint inkább azért,
hogy e réven majd firenzei aranyak ütik markát; és csakugyan így is történt.
Magához idéztette tehát és megkérdezte, vajon igaz-e ama dolog, mellyel vádolják.
A derék ember igennel válaszolt, és elmondotta, hogyan történt. A szent inkvizítor,
Aranyszájú Szent János tisztelője, ekképpen felelt rá:

- Tehát te Krisztust iszákosnak, finom borokra áhítozónak mondottad, mintha csak

holmi Kortyondi volna, vagy más magatokfajta korhely, részeges kocsmatöltelék?
És mostan alázatosan szólván szeretnéd bebizonyítani, hogy ez fölöttébb ártatlan
dolog; csakhogy nem olyan ám, amilyennek véled; bizony megérdemelnéd érte a
máglyahalált, hahogy érdemed szerint akarnánk veled elbánni.

Efféle s más ilyen szavakkal szólott hozzá, oly fenyegető arccal, mintha csak ez lett
volna amaz Epikuros, ki tagadja a lélek halhatatlanságát. És hamarosan oly igen
ráijesztett, hogy a derék ember bizonyos közvetítők révén Aranyszájú Szent János
kenőcsével (mely igen hasznos orvosság a papok és kiváltképpen a ferences
barátok undok kapzsisága ellen, kik pénzt nem is mernek érinteni) jócskán
megkente kezeit, hogy kíméletesebben bánjon vele. Ezt a kenőcsöt, melyről,
bármily nagy erejű, Galenus nem szól orvosi könyveinek egy részében sem, oly
igen bőségesen alkalmazta, hogy a máglyahalál, mellyel fenyegették, kegyelemből
keresztre változott; és mintha csak keresztesháborúba kellett volna indulnia, hogy
zászlaja annál szebb legyen, olyképpen rótta ki a büntetést a barát, hogy fekete
alapon sárga keresztet kellett viselnie a ruháján. Ezenfelül pedig, minekutána a
pénzt megkapta, több napokon által maga mellett tartotta, és penitenciaképpen
szabta reá, hogy minden reggel misét hallgasson a Santa Croce templomban, ebéd
idején pedig előtte megjelenjen, viszont a napnak többi részében azt teheti, amit
akar. Ki is mindezt szorgosan megcselekedte, s annak utána történt bizonyos
reggelen, hogy a misében oly evangéliumot hallott, melyben e szavakat
énekelték: Százszorosan kaptok vissza mindent, és bírni fogjátok az örök
életet. Eme szavakat szorosan megtartotta emlékezetében, és a kapott parancs
szerint ebéd idején megjelent az inkvizítor előtt, kit éppen asztalnál lelt. Kérdezte
akkor tőle az inkvizítor, vajon hallgatott-e misét aznap reggel. Ő pedig tüstént
ekképpen felelt rá: - Igenis, uram.

Mondá neki akkor az inkvizítor:

- Nem hallottál-e abban olyas dolgot, miben kétséged volna, vagy mit megkérdezni
óhajtanál?

- Nem én - felelte a derék ember -, semmiben sincs kétségem, amit hallottam, s mi

több, mindent szilárdan igaznak hiszek. Mégis hallottam valamit, ami irántad és a
többi barátok iránt fölöttébb nagy szánakozást ébresztett és ébreszt bennem, midőn
meggondoltam, mely istentelen dolgotok lesz nektek odaát a másvilágon.

Kérdezte akkor az inkvizítor:

- És mi volt amaz ige, mely akkora sajnálkozást ébresztett benned irántunk?

Felelte a derék ember:

- Uram, amaz igéje volt ez az evangéliumnak, mely ekképpen

hangzik: Százszorosan kaptok vissza mindent.

Mondá erre az inkvizítor:

- Ez így vagyon; de hát miért ébresztett benned szánakozást e mondás?

- Uram - felelte a derék ember -, megmondom neked: mióta idejárok minden áldott
nap, látom, hogy odakint a sok szegény embernek néha egy, néha két roppant
üstnyi levest küldötök ki, ami a tiétek és a kolostor szerzeteseié, de nektek már nem
kell; éppen azért, ha a másvilágon mindent százszorosan fizetnek vissza, akkor
nektek annyi levesetek lesz, hogy bizonyára mind egy szálig benne fulladtok.

Ámbátor a többiek, kik az inkvizítor asztalánál ültek, valamennyien kacagtak, az

inkvizítor igen megmérgesedett, mivel megérezte, hogy a mondás az ő képmutató
levesosztogatására célzott; és ha nem lett volna már az előbbi eljárás miatt is sok
kellemetlensége, újabb eljárást akasztott volna ennek a nyakába ama csúfondáros
mondása miatt, mellyel beléje és a többi semmirekellőbe belecsípett: és
bosszúságában parancsolta neki, hogy felőle cselekedje azt, amit akar és többé ne
kerüljön a szeme elé.

HETEDIK NOVELLA

Bergamino, Primassóról és Clugny apátjáról mondott novellájával, ügyesen

megcsipkedi Cane della Scala urat hirtelen rájött fösvénysége miatt

Emilia mulatságos elbeszélése a Királynőt és mind a többieket kacagásra

fakasztotta, és dicsérgették a keresztes ember jó ötletét. Minekutána azonban a
kacagás elült, és valamennyien elcsendesedtek, Filostrato, kire a beszéd sora került,
ekképpen fogott szóba:

- Érdemes hölgyeim, pompás dolog beletalálni a mozdulatlan céltáblába, de az

aztán szinte csodálatos, hogy az íjász beletalál valamibe, ami váratlanul és hirtelen
felbukkan. A papok bűnös és gyalázatos élete sok tekintetben szinte szakasztott
megtestesülése a gonoszságnak, s fölöttébb megkönnyíti a dolgát annak, kinek
kedve van beszélni róla, gúnyolni és feddeni mindenkit, ki erre az életmódra
vágyakozik. És ezért, bár ama derék ember igen helyesen cselekedett, midőn
megcsúfolta az inkvizítort a barátok képmutató jótékonykodása miatt, kik azt adják
a szegényeknek, mit inkább illenék a disznóknak adniok, vagy szemétre vetniök,
mégis véleményem szerint inkább megérdemli a dicséretet az, kiről beszélni
óhajtok, az előbb elhangzott novellához fűzvén szavaimat: ki is bizonyos Cane
della Scala urat, e bőkezű férfiút, kit hirtelen és szokatlanul elfogott a fösvénység,
szellemes novellával csipkedte meg, másoknak képében mutatván be azt, mit rája
értett; a novella pedig hangzik ekképpen:

Miként dicső híre-neve világszerte nagy szóval hirdeti, Cane della Scala uram,
kinek minden dolgában igen kedvezett a szerencse, egyike volt a legjelesebb és
legdicsőbb uraknak, kiket csak második Frigyes császár kora óta máig ismertek
nálunk Itáliában. Ez, minekutána egyszer elhatározta, hogy nevezetes és
pompázatos ünnepséget rendez Veronában, melyre számtalan ember összesereglett
volna mindenfelől, főképpen pedig az udvari mulattatók mindennémű fajtája,
hirtelen (Isten tudja, mi okból) mást gondolt, és azokat, kik már odajöttek, részben
megajándékozta, részben pedig elbocsájtotta. Csak egyetlen ember maradt ott,
bizonyos Bergamino nevezetű - aki ékesszavú és visszavágni kész szónok volt, el
sem hitte volna róla, aki nem hallotta - mivel sem ajándékot nem kapott, sem el
nem bocsájtották; ott maradt tehát abban a reményben, hogy ez a jövendőben
valamiképpen hasznára válik. Cane uram azonban fejébe vette, hogy bármivel
ajándékozná is meg, azt haszontalanabbul vesztegetné el, mintha tűzbe vetette
volna; de nem mondott és nem is üzent semmit e véleménye felől. Mikor
Bergamino kevés napok múltán látta, hogy sem nem hívják, sem nem kérik
valamely mesterségébe vágó dologra, ezenfelül pedig a maga és lovai és szolgái
költségei a fogadóban immár igen megszaporodtak, búsulásnak eresztette fejét; de
azért csak várakozott, mivel nem javallotta az elutazást. És minthogy három
pompás és díszes öltözetet hozott magával, melyeket más uraktól kapott ajándékba,
hogy méltóképpen jelenhessen meg az ünnepségen: mikor a fogadós a fizetséget
követelte, előszörre odaadta neki az egyiket, annak utána pedig, hogy még jó sok
ideig ottan mulatott, oda kellett adnia a másodikat is, hahogy békességben akart
maradni továbbat is gazdájával; és már a harmadikat kezdte megenni, elszántan
arra, hogy mindaddig ott marad, míg abban tart, és csak azután ered útnak. Nos,
miközben a harmadik öltözetet fogyasztotta, történt, hogy egy napon búbánatos
ábrázattal megállott Cane uram színe előtt, ki éppen ebédelt. Mire Cane uram
meglátta, inkább azért, hogy csipkelődjék vele, mintsem hogy annak valami jóízű
mondásával mulassa magát; így szólt hozzá:

- Bergamino, mi bajod? Olyan búbánatos ábrázattal állsz itten! Inkább mesélj

valamit.

Akkor Bergamino, mintha már rég ideje kieszelte volna a mondókáját, egy
pillanatig sem gondolkodott, hanem a maga ügyének támogatására azon nyomban
belefogott a következő elbeszélésbe.

- Uram, bizonyára tudod, hogy Primasso igen nagy mestere volt a deáki
tudománynak, azonfelül pedig mindenkinél különb és ügyesebb verselő is, s eme
dolgok oly nagy tisztességet és hírnevet szereztek neki, hogy ha személy szerint
nem is mindenütt ismerték, neve és híre szerint szinte senki sem volt, ki ne tudta
volna, kicsoda Primasso. Nos megtörtént, hogy midőn egy ízben Párizsban nagy
ínségben volt, ami igen sűrűn megesett vele, mivelhogy tehetségét a vagyonos
emberek nemigen becsülték meg, hírét vette, hogy Clugny apátura a jövedelme
révén mindenek hite szerint a leggazdagabb főpap a pápa után Istennek
egyházában; és csodálatos és nagyszerű dolgokat hallott felőle: hogy nagy udvart
tart, és hogy ételt-italt meg nem tagad soha senkitől, aki elmegy hozzá, hahogy oly
időben járul eléje kérésével, mikor az apátúr éppen ebédel. Mikor Primasso ezt
hallotta, olyan ember lévén, kinek nagy öröme tellett benne hatalmas férfiakat és
urakat látnia, feltette magában, hogy elmegy megtapasztalni emez apátúr
bőkezűségét és megkérdezte: mennyire esik Párizstól ama hely, hol mostan lakik.
Erre azt a választ kapta, hogy a nyaralója körülbelül hat mérföldnyire van;
Primasso erre azt gondolta, hogy ha kora reggel útnak ered, éppen ebéd idejére
odaérhet. Megmutattatta tehát magának az utat, de mivel útitársa nem akadt, ő
pedig félt, hogy szerencsétlenségére eltéved, és olyan helyen lyukad ki, hol nem
egyhamar kap valamit enni hogy ne maradjon éhkoppon, ha netalán ilyesmi
történik vele, elhatározta, hogy három kenyeret visz magával, úgy gondolván, hogy
vizet mindenütt talál (aminthogy amúgy sem élt-halt érette). Kebelébe dugta hát a
kenyereket és útnak eredt, és oly szerencsével járt, hogy éppen az ebéd órája előtt
érkezett oda, hol az apátúr lakott. És belépvén, mindent végigjárt és megtekintett,
és látta a rengeteg megterített asztalt és a nagy sürgés-forgást a konyhán és a sok
mindenfélét, amit az ebédhez készítettek, és így szólott magában: csakugyan, itt
minden oly nagyszerű, amint beszélik. És kevés ideig figyelmesen nézegette ím ez
dolgokat, midőn az apátúr udvarmestere (mivelhogy az ebéd órája elérkezett)
parancsolta, hogy adjanak vizet a kézmosáshoz; minekutána pedig vizet adtak,
mindenkit asztalhoz ültetett. Történetesen úgy esett, hogy Primasso éppen a szoba
ajtajával szemben kapott helyet, amerről az apátúrnak be kellett jönnie, hogy az
ebédlőterembe jusson. Szokás volt pedig amaz udvarban, hogy az asztalra sem bort,
sem kenyeret, sem egyéb ennivalót vagy innivalót mindaddig nem helyeztek, míg
az apátúr asztalhoz nem ült. Minekutána tehát az udvarmester megterítette az
asztalokat, üzente az apátúrnak, hogy amikor parancsolja, készen van az ebéd. Az
apát kinyittatta az ajtót, hogy a terembe lépjen, és mivel bejövet előrenézett, és
véletlenül az első ember, ki szemébe ötlött, Primasso volt, kinek meglehetősen
hitvány volt az öltözete, s kit ő látásból sem ismert, midőn megpillantotta, azon
nyomban valamely gonosz ötlet támadt elméjében, aminő még soha abban nem
támadott, és így szólt magában: Nézze meg az ember, kit etetek én itten! És
visszafordulván, parancsolta, hogy csukják be az ajtót, és kérdezte azokat, kik a
környezetében voltak, ha vajon ismeri-e valaki ama csavargót, aki a szobának
ajtajával szemben ott ül az asztalnál. Mindenki azt mondta rá, hogy nem. Primasso,
akinek ehetnékje volt már, mivelhogy sokat gyalogolt, koplalni pedig nem szokott,
minekutána valamelyest várt, és látta, hogy az apát csak nem jön, előhúzta az egyik
kenyeret abból a háromból, amit magával hozott, és falatozni kezdett. Kisvártatva
az apátúr parancsolta egyik szolgájának, hogy nézze meg, vajon elment-e már ama
Primasso. Felelte a szolga: "Nem ment el, uram, s mi több, kenyeret eszik, mit úgy
látszik, magával hozott." Mondá akkor az apát: "Hát csak egye a magáét, ha van
neki, mivelhogy a miénkbe már ma nem vásik foga."

Az apátúr szerette volna, ha Primasso magától eltakarodik, mivelhogy elzavarni

nem tartotta illendőnek. Primasso, minekutána megette az egyik kenyerét, s az
apátúr nem jött, belekezdett a másodikba: ezt is ugyancsak megjelentették az
apátúrnak, ki ismét megnézette, vajon eltakarodott-e már. Végezetül, hogy az
apátúr csak nem jött, Primasso, minekutána a másodikat is elfogyasztotta, nekilátott
a harmadiknak: hasonlatosképpen ezt is megjelentették az apátúrnak, kinek a dolog
szeget ütött a fejébe, s így szólott magában: Miféle különös új dolog jutott ma az
eszembe? Miféle fösvénység? Miféle gyalázatosság? És miért? Én már hosszú évek
óta mindenkinek adtam ennie, aki kért, s nem néztem, ha vajon nemes ember-e
avagy paraszt, szegény-e avagy gazdag, kereskedő-e avagy csaló, és
megszámlálhatatlanul sok csavargót láttam tulajdon szememmel dőzsölni, de soha
még olyan gondolat eszembe nem ötlött, amilyen ma ötlött eszembe emez ember
miatt: bizonyos, hogy nem lehet holmi hitvány ember, ki miatt így rám jött a
fösvénység: bizonyára valami kiváló ember ez, kit én csavargónak néztem,
olyannyira, hogy visszariadt a lelkem megvendégelni őt. És ekként szólván, tudni
akarta, hogy kicsoda; mikor meghallotta, hogy Primasso, ki azért jött hozzá, hogy
lássa az ő bőkezűségét, melynek hírét hallotta, igen elszégyellette magát az apátúr,
mivelhogy már annak előtte régen derék embernek ismerte őt; s mivel szerette
volna jóvátenni baklövését, mindenképpen abban fáradozott, hogy megtisztelje. És
ebéd után, miként a híres-neves Primassóhoz illett, pompás ruhákba öltöztette,
megajándékozta pénzzel és paripával, és tetszésére hagyta, hogy távozik-e, vagy
marad; Primasso megelégedetten tért vissza lóháton Párizsba, honnan gyalogszerrel
jött, minekutána forró köszönetet mondott neki mindenért.

Cane uram, ki eszes úriember volt, minden egyéb magyarázgatás nélkül nagyon jól
megértette, mit akart ezzel mondani Bergamino, és mosolyogva így szólt hozzá:

- Bergamino, alaposan értésemre adtad ínségedet, jelességedet és az én

fösvénységemet, valamint hogy mit kívánsz tőlem: és valóban soha úgy, mint most
temiattad, nem lett még úrrá rajtam a fösvénység; de bizony én kiverem azt
magamból ama bottal, amelyet te magad megismertettél velem.

És parancsolta, hogy kifizessék Bergamino fogadósát, s minekutána bőkezűen

megajándékozta őt egyik öltözetével, ellátta pénzzel és paripával, s tetszésére bízta
ez alkalommal, vajon továbbindul-e avagy ott marad.