NYOLCADIK NOVELLA

Guiglielmo Borsiere csattanós mondással ostorozza

Ermino de Grimaldi úr fösvénységét

Filostrato mellett ült Lauretta, ki minekutána meghallgatta Bergamino

ügyességének dicséretét és tudta, hogy most neki kell valamit elmondania, nem is
várt parancsra, hanem bájosan így kezdett beszélni:

- Kedves társnőim, az előbbi novella arra indít, hogy elmeséljem nektek, miként
ostorozott egy derék udvari ember hasonló módon s ugyancsak eredményesen egy
dúsgazdag kereskedőt fösvénysége miatt; és ámbár a vége ennek is olyan, mint az
előbbié, azért mégis szívesen fogadhatjátok, mivelhogy szerencsés a befejezése.

Volt tehát jó darab idővel ezelőtt Genovában bizonyos Ermino de Grimaldi

nevezetű nemes úr, aki (legalábbis így hitte mindenki) rengeteg földbirtok és
vagyon ura lévén, sokkal-sokkal gazdagabb volt minden más dúsgazdag polgárnál,
kit csak az idő tájt Itáliában ismertek, és valamint gazdagságban minden más olaszt
felülmúlt, akként fösvénységben és garasoskodásban a világ minden más fösvény
és garasos emberét jócskán felülmúlta: mivelhogy nem csupán mások
megvendégelése elől zárta be erszényét, hanem a maga személyét illető dolgokban
is, éppúgy az evésben és ivásban, gyalázatosan szűkmarkú volt; csúfjára a
genovaiak általános szokásának, kik szerettek szépen öltözködni, ő szégyelletesen
szűkmarkú volt, csak hogy ne kelljen pénzt kiadnia. Ennek miatta, s méghozzá
méltán, feledésbe ment Grimaldi vezetékneve, és már mindenki csak így nevezte:
Zsugori Ermino. Történt amaz időkben, midőn fukarkodásával meggyarapította
vagyonát, hogy Genovába érkezett egy jó erkölcsű és ékes szavú udvari mulattató,
bizonyos Guiglielmo Borsiere nevezetű; ez cseppet sem hasonlított a maiakhoz;
hiszen ezek az afféle emberek romlott és gyalázatos erkölcseinek nagy csúfságára,
kik manapság számot tartanak arra, hogy nemes embereknek és uraknak nevezzék
és tartsák őket, inkább a szamár nevezetet érdemelnék; mivelhogy a leghitványabb
emberek szennyében és aljasságában növekedtek, nem pedig az udvari életben.
Mert míg amaz időkben főképpen abban foglalatoskodtak, hogy szüntelenül
fáradoztak, miképpen teremtsenek békét, ahol háború vagy visszavonás támadott
nemes emberek között, vagy miképpen üssenek nyélbe házasságokat, rokonságokat
és barátságokat, avagy hogy kedves és tréfás mondásokkal felüdítsék a megfáradott
emberek lelkét, és felvidámítsák az udvarokat, és kemény, atyai feddésekkel
ostorozzák a gonoszok bűneit, és mindezt ugyan csekély jutalomért; ma mind
abban töltik idejöket, hogy egymásról rosszat mondanak, konkolyt hintenek,
gyalázatos és becstelen dolgokat mondanak, s ami még rosszabb, mindezt az
emberek szeme láttára cselekszik, és egymásnak gonoszságokat, szégyelletes és
förtelmes dolgokat vetnek szemére, akár igazak ezek, akár nem, s a nemes
embereket álnok hízelkedésekkel hitvány és becstelen dolgokra csábítják; s minél
förtelmesebb szavakat mond, vagy cselekedeteket művel valaki, annál nagyobb
böcsületben vagyon, s annál jobban kitüntetik a legnagyobb jutalmakkal a mai
nyomorult és elfajzott urak: nagy szégyene és gyalázata bizony ez a mai világnak, s
nyilvánvaló bizonysága, hogy ha a virtus eltűnik a föld színéről, a nyomorult
halandókat a bűnök fertőjében hagyja.

De visszatérvén ahhoz, amivel kezdettem, s amitől jogos felháborodásom a

kelleténél jobban eltérített, elmondom, hogy ama fent mondott Guiglielmót Genova
minden nemes embere megbecsülte és szívesen látta. Midőn tehát néhány napot
eme városban töltött, és sok mindenfélét hallott Ermino úr fösvénységéről és
garasoskodásáról, látni akarta őt. Ermino úr már hallotta, hogy emez Guiglielmo
Borsiere derék férfiú, s mivel mégiscsak volt benne egy szemernyi nemesség, ha
ugyan fukar ember volt is, eléggé barátságos szavakkal és vidám arccal fogadta, és
különb-különbféle dolgokról elbeszélgetett vele, és beszélgetés közben a
társaságában időző egyéb genovai urakkal együtt magával vonta őt egyik új házába,
amely remekbe készült, s minekutána mindent megmutogatott, így szólt hozzá:

- Nos, Guiglielmo uram, ki már annyi mindent láttál és hallottál, tudnál-e valami
olyast mondani, amit még soha senki sem látott, hogy ráfestessem ide, ennek a
házamnak a falára?

Guiglielmo ennek a pökhendi beszédnek hallatára ekképpen válaszolt:

- Uram, nemigen hinném, hogy olyasmit tudnék mondani neked, mit még soha
senki sem látott, legfeljebb tüsszentést vagy más hasonlatos dolgot javallhatnék
festményül; de ha parancsolod, szívesen mondok neked olyasvalamit, amit nem
hiszem, hogy láttál volna valaha.

Ermino uram így szólt:

- Ejnye, kérlek, hát mondd meg, mi az?

Tudniillik nem számított rá, hogy olyan feleletet kap, amilyet aztán kapott,
Guiglielmo tehát azon nyomban így felelt neki:

- Festesd le itten a Bőkezűséget.

Mikor Ermino úr ezt a választ meghallotta, hirtelenében oly igen elszégyellette

magát, hogy volt ereje azon nyomban úgyszólván ellenkezőjére változtatni lelkét,
mint amilyen mindeddig volt, és így szólott:

- Guiglielmo uram, én bizony le is festetem azt, mégpedig olyan módon, hogy sem
te, sem más többé joggal nem mondhatjátok nekem, hogy én azt sohasem láttam s
nem ismertem.

És Guiglielmo mondásának oly nagy volt a hatása, hogy innen kezdve Ermino lett a
világ legbőkezűbb és legelőzékenyebb embere, és senki azok közül, kik amaz
időben Genovában éltek, nem becsülte meg hozzá hasonlóan az idegeneket és
polgártársait.

KILENCEDIK NOVELLA

Ciprus királya egy gascogne-i hölgy találó megjegyzésére

pipogya emberből bátor emberré válik

A királynő utolsó parancsa Elisának szólt, ki be sem várta azt, hanem bátran
belekezdett:

- Ifjú hölgyeim, már gyakorta megesett, hogy amit minden feddés és sok büntetés
sem tudott elérni egy-egy emberben, megtette véletlenül egy-egy szó, amit nem
is ex proposito mondottak. Ez nyilván megtetszik abból a novellából, melyet
Lauretta elmesélt, s én is ugyanerről akarok bizonyságot tenni egy másik
nyúlfarknyi novellával: mivelhogy pedig a jó történetek mindig hasznunkra
vannak, bárki mondja is el, figyelmező lélekkel illendő meghallgatni azokat:

Elmesélem tehát, hogy Ciprus első királyának idejében, minekutána Bouillon

Gottfried meghódította a Szentföldet, történt, hogy egy gascogne-i nemes hölgy
elzarándokolt a Szent Sírhoz, onnan visszatérőben Ciprus szigetére érkezvén,
néhány gonosz ember hitványul bántalmazta: mivel semminémű elégtételt nem
kapott, módfelett elbúsult ezen, s úgy gondolta, hogy panaszra megyen a királyhoz;
csakhogy valaki azt mondotta neki, hogy kárba veszett fáradság volna, mivel a
király gyenge és gyáva ember, és nemcsak nem torolja meg törvény szerint a
másokon esett bántalmakat, hanem a rajt esett gyalázatosságokat is hitvány
gyávasággal tűri; olyannyira, hogy ki-ki azzal könnyít bárminémű bosszúságán,
hogy őt sértegeti vagy szidalmazza. Ennek hallatára a hölgy elvesztette abbéli
reménységét, hogy elégtételt kapjon, de hogy némiképpen mégis könnyítsen
bosszúságán, feltette magában, hogy a királyt megcsúfolja gyávaságáért; és
zokogva eléje járult, s így szólott hozzá:

- Felséges Uram, nem azért járulok színed elé, mintha megtorlást várnék a rajtam
esett bántalomért, hanem elégtételképpen annak fejében oktass engemet arra,
miképpen tűröd el ama bántalmakat, melyeket, mint hallom, ellened elkövetnek,
hogy megtanulván, magam is türelmesen elviseljem azt, mi rajtam esett; Isten látja
lelkemet, az én bajomat is neked adnám szívesen, mivelhogy te olyan szívesen
viselsz el mindent.

A király, ki mindaddig pipogya és renyhe ember volt, mintha csak álomból riadt
volna fel, mindjárt azzal kezdte, hogy keményen megtorolta a bántalmat, mely ama
hölgyön esett, s annak utána fölöttébb szigorún üldözött mindenkit, ki azontúl
bármiben is vétett a koronájának tartozó tisztelet ellen.