A jó ház szép is, emberhez

méltó terekkel. Milyen

az ökologikusan tervezett
ház?
2016. 08. 04. Szerző: SZÉPÍTŐK MAGAZIN

hirdetés

20

Egy háznak minden évszakban és minden

napszakban jól kell működnie, mivel a környezeti
hatások időben dinamikusan változnak. A jó
épületet úgy tervezték és építették, hogy ezekhez a
változó hatásokhoz tudjon alkalmazkodni, a belső
klíma egyenletesen kellemes maradjon. A kedvező
környezet hatásokat az épület hasznosítani tudja, a
kedvezőtleneket pedig kivédi.
Az építészet a tömeg és a közre zárt tér művészete. A közrezárt tér jellemzői a tágasság,
levegősség, fény; az építész ezekre hat, amikor a téri keretet megfogalmazza. Az ember
valamikor barlangokba húzódott be, mára mesterséges barlangrendszereket épít városaiban,
településein. Ez persze túlzás, de a mesterségesen épített környezetnek mindig is az volt a célja,
hogy menedékként szolgáljon a káros hatásoktól. A jó építészetnek azonban célja a kedvező
környezeti hatások felhasználása is.
A természettel együtt élő ember tudta, hova telepítse a házát, az évszázados építési technikák
nem tartogattak meglepetést. Ma nem ritka, hogy a kaotikus beépítésű terület túlzsúfolt telkein
hiába is próbáljuk a benapozást maximálisan lehetővé tenni, nem lehet, mert a szomszéd épülete
leárnyékol. A jó levegőt hiába próbáljuk biztosítani, ha az egész utca a gépkocsit
kipufogógázától fulladozik, a drágán előállított és helyszínre szállított építőanyagok egyik-
másikáról pedig kiderül, hogy mérgező vagy sugároz. Valamit mégis tenni kell.

A környezettudatos, energiatakarékos, klímatudatos,

szoláris vagy ökoépítészet a kedvezőtlen hatások
mérséklésére, a kedvezők erősítésére törekszik. A cél a
kellemesebb környezet, komfortosabb klíma, a jobb
levegő, a több fény, az egyenletesen kellemes hő és
páraháztartás, a biológiailag káros hatások – penész,
gombák, méreganyagok – kiszűrése, a mesterséges
energiafelhasználás csökkentése révén a
környezetszennyezés csökkentése.
A helyzet gyökeres megváltoztatásához az építész egyedül kevés. Várostervezőkre, beruházókra,
építtetőkre, döntéshozókra, iparpolitikusokra, törvényhozókra is felelősség hárul. Szemléleti
változásnak kell bekövetkeznie, ami az életmódot, az igények újrafogalmazását, a tervezést,
kivitelezést és az épületek üzemeltetését is érinti. A környezetalakítás, az építés azonban az
építész kezében van, elsősorban az ő felelőssége.

A mi klímánkon télen fűteni és szigetelni kell, nyáron árnyékolni és az épületeken hűvösen

tartani. Az épületnek e két ellentétes, de összeegyeztethető igénybevételnek kell megfelelnie. Az
elsőnek jó hőszigeteléssel, jól záródó és külső védelemmel (redőnnyel, zsalugáterrel) ellátott
ablakokkal, gazdaságos fűtéssel, jól tervezett alaprajzzal és helyszínre telepítéssel, kompakt
tömeggel, zsilipelt bejáratokkal lehet eleget tenni. A nyári viszonyokra a jó hőszigetelés mellett a
megfelelő tömegű fal és födém tud megfelelő klímát biztosítani, a homlokzatokat főleg az
üvegezett felületeket árnyékolni kell. Azok az építészeti eszközök bizonyulnak időtállónak,
melyek mindkét követelménynek eleget tesznek.

Ilyen a kinyúló eresz, amely télen a hótól, esőtől, hidegtől véd, nyáron a homlokzat
felmelegedését akadályozza. A népi építészetből ismert tornác hasonló funkciót lát el: passzívan
védekezik a természet változásai ellen. A tornác és az eresztúlnyúlás megfelelően alkalmazva a
nappálya változásait használja ki: a téli, alacsony beesési szögű melegítő napsugarat beengedi, a
nyári magas napállás perzselő forróságát kizárja.

A hagyományos háromosztatú parasztházak passzív napenergia-hasznosító épületek voltak. A

fésűs beépítésű házak egymást védték az északi szél ellen, míg a kedvező déli tájolás felé
fordulva biztosították egymás számára a napot. A túlzott nyári forróság ellen zsalugáteres
ablakokkal, tornácokkal védekeztek.

A legtisztább energia a napenergia. Hasznosításának

eszköztárába tartozik a nálunk is alkalmazható télikert,
zárt erkély. Eredetileg Angliából származik mindkettő,
átvétele kritikus elemzést igényel, hisz nálunk az
árnyékolást és a szellőztetést is jól meg kell oldani.
Az úgynevezett pufferzónás alaprajzszervezés lényege már a görögök óta ismert: a hideg és sötét
északi oldalra raktárak, kamrák, wc, közlekedő, garázs stb. kerüljön, ezzel is védve a dél felé
tájolt lakóhelyiségeket. A lakóegységeket dél felől oszlopsorral, tornáccal, növényzettel
védhetjük, északról pufferhelyiségekkel.

Az északi oldalra örökzöldeket, fenyőket, sövényeket telepítsünk, ezek széltörő akadályt

képeznek. A déli oldalra viszont lombhullató fákat ültessünk, mivel ezek télen átengedik az
éltető napfényt, nyáron a lombkorona kellemesen árnyékol.

A lapostetőket megfelelő körültekintéssel füvesített zöldtetőkké alakíthatjuk, az épületet övező

felületeket betonozás helyett füvesítsük, esetleg járólapokat, homokba ágyazott kis kockaköveket
alkalmazzunk. Törekedni kell a természetes anyagok használatára az építési szerkezetek,
burkolatok kialakításánál. Cserép, tégla, kő, fa, mész, üveg legyen környezetünkben, ha lehet.
A környezettudatos ökoépítészet legfontosabb eleme maga az ember!

Minden szempont betartásával is lehet csúnya, nyomasztó házat tervezni. A jó ház szép is,
emberhez méltó tereket hoz létre, melyek változatos geometriájúak, kellemes léptékűek. Ezt szűk
közlekedők elhagyásával, kétszintes, galériás, tetőig felnyitott terekkel segíthetjük elő. A
technikai fejlődéssel lépést tartva nem lenne szabad elfeledkezni az építés ősi tradícióiról sem.

A MAGYAR HÁZ FEJLŐDÉSE

Talán nem is kell szót vesztegetni arra, hogy mily fontos a magyarság
házának tanulmányozása. Nemcsak a néprajz szakembereit érdekli ez,
hanem az ősi idők krónikásán kívül a műtörténetírót is; mert kétségtelen, hogy
a magyar nép a házépítés mesterségének gyakorlásában más népektől eltérő
jellemvonásokat mutat s hogy e gyakorlati művészkedéséből
következtethetünk építészeti érzékére is.
Leginkább az érdekel minket, ha vajjon a magyarság háza olyan típusokból
fejlődött-e, a melyeket a magyar nép már Ázsiában megformált magának,
avagy itt, az európai népekkel való érintkezés segítette-e háztípusainak
megalkotásához ?

A kutató, a ki ennek a kérdésnek végére akar járni, ugyanolyan körülmények

közt találja magát, mint az őstörténettel foglalkozók. Emitt az ásatások
eredményei beigazolják különböző kulturrétegek, kultúrkörök időbeli
sorrendjét; a kőkorszakot a bronz korszaka váltja fel, ezt ismét a vasé. Ámde
nemcsak a múltban sorakoznak egymás fölé a kulturrétegek: megtalálhatók
azok még ma is a földgömb különböző vidékein, a melyeken bizonyos faji,
éghajlati, történeti körülményeknél fogva az emberiség egy-egy töredéke még
mindig a kőkorszakot éli, egy másik ismét egy fokkal fejlettebb kultúrát mutat.
A múlt képe tehát le van terítve a földgömb jelenére s e jelenből igazolhatjuk a
multat is.

Ugyanígy állunk a magyar ház típusának tanulmányozásánál. Még ma is

vannak vidékek hazánkban, a hol körülbelül oly természeti s foglalkozásbeli
viszonyok uralkodnak, mint a milyenek uralkodtak a magyar nép ősi
vándoridejében. A multat azonos körülmények közt itt is megcsillantatja a
jelen. Az alföldi, kunsági pásztor ma is olyan életkörülmények közt él, olyan
természetkörnyezetben, mint valamelyik őse Ázsia füves síkjain. Ha
nyugvóhelyet készít magának, természetszerűen rokon eszközökhöz, rokon
formákhoz nyúl, mint a milyenekkel az ősmagyar pásztor formálta
nyugvóhelyét. Midőn tehát a magyar ház eredetét kutatjuk, jó lesz felkeresni a
hazánkban még látható kezdetleges formákat s megfigyelni, hogy ugyancsak
nálunk miképpen fejlődik e kezdetleges formákból kedvezőbb körülmények
összejátszásával a magyar ház.

Vannak-e ilyen fejlődési formák? Vannak', bár rohamosan pusztulnak. Sok évi
kutatásaim során rendkívül bő anyagot állíthattam össze róluk. Ez
adatgyűjteményből valók azok a vázlatos rajzok, a melyeket az alább elmon-
dandók illusztrálására mellékelek, kiegészítve azokat Hermán Ottó hasonló
rajzgvűjteményéből is.

Tanulmányozván a magyar ház mai formáit s az átmeneti alakokat,

természetesen leginkább azokat a vidékeket kutattam át, a melyeken a
magyarság legkevésbbé keveredett európai népfajokkal. Tehát első sorban
azok a vidékek jöttek tekintetbe, a melyeken székelyek, kunok, palócok s ezek
atyatiai, a matyónép és a jászok laknak, azután a kis magyar alföld (a
Csallóköz és környéke) és a Balaton vidéke (különösen Zala és Somogy).
 I

A székelyek eredete máig is homályos, bár Szabótól kezdve legutóbb

Sebestyénig minden történetírójuk az ázsiai nagy szkitha-nyelvcsalád-ból
vezeti le őket; Gyárfás pedig a jászkunok egyetemes történetében majdnem
egy kötetre menő adalékkal bizonyítgatja a kunokkal való testvériségüket.

A kunok történeti múltja már nagyobbára tisztázva van. E szerint a kiskunokat

II. István, a jászokat (ijászó kunok v. jazigok) Szent László telepítette be; a
mai Moldva és Bessz-arábia területén hatalmasan kifejlődő Kunbirodalom
(Cumania) a tatárjárás első áldozata lőn s utolsó töredéke, mintegy 40,00!)
ember, Kuthen utolsó kunkirály vezetése alatt közvetlen a tatárjárás előtt
vándorolt be és ajánlotta fel szolgálatát IV. Bélának, a ki e népet nagyobbára
a mai Nagykunságon (a Hortobágy Berettyó- Körös Tisza által határolt
televény szigetháton) telepítette le. De legrégibb kútfőink szerint honfoglaló
őseinkhez is csatlakozott hét kunvezér nemzetségestül, a kik nagyrészt a
Vágduna, Csallóköz, vagyis a kis magyar alföldön települtek le, sőt Zalába is
jutott belőlük. Arról szintén több adat tanuskodik, hogy a palócok a kunok
közvetlen atyafiai; a matyó pedig a palócnak csak elnevezésben elvált
testvére.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy ha a magyar ház alapelemei

csakugyan Ázsiából erednek, akkor ezek a fajtöredékek még elszórtan is
bizonyára megőrizték azokat s építkezési modorukban okvetlenül kell lennie
valamelyes rokonságnak. És az meg is van, még pedig helyenkint a hasonlat
meglepő, így például a székelyek az ország keleti, a zalaiak pedig a nyugati
szélén laknak, s még a mai kifejlett közlekedés korában sem érintkeznek
egymással, mégis bámulatosán hasonlök egy gerendából faragott karcsú
oszlopaik s azoknak rovátolása, valamint kontyos házvégeik kiképzése,
tornácaik alkalmazása (lásd Benedek: A magyar nép múltja és jelene II. köt.
képein; valamint Kittler rajzain a Pallas Lexikonban).

Némi látszólagos eltérés csak az alaprajzban van, mert ha a zalai ház

tornácról nyíló, kiugró tető alatti éléstárát a székely ház alaprajzában kutatjuk,
hamarosan meg is találjuk (10., 20., 23. kép). Már pedig a székelyház ázsiai
(szaszanidakori) eredetét Huszka minden kétségen kívül beigazolta ismert
művében. (A székely ház. Budapest 1800.)

A mi pedig a háromtagozatú nagy- és kis-magyaralföldi házat illeti, itt már

nemcsak hasonlatról, hanem teljes azonosságról győződhetünk meg és ezt
Hermán Ottó "A magyar ősfoglalkozások köréből" című művében (1800.
Budapest, a Termtud. Társ. kiadványa) Írásban és képben is bemutatja. S e
mű becsét még inkább emelik azok az adalékok, a melyekben Büncker,
Hennig stb. német ház-buvárlók kiállítási falunk házairól írt amaz állításait
cáfolják meg alaposan, mely szerint az eredeti magyar ház alaprajzában,
anyagában s konstrukciójában is felnémet (oberdeutsch) típusok rejtőznének.

Herman elméletét különben az orosz irodalom több etnográfiai munkája

szintén támogatja, mint ahogy a déloroszországi kurgánokból felszínre került
kunszobrok (Nagy (1. és Nemes M.: "A magyar viselet története"), valamint a
honfoglaláskori leletek ornamentikájának ázsiai eredetét is megerősítik.

Őseink nomádok lévén: a pásztorélet, halászat volt ősfoglalkozásuk béke

idején. Ennek utolsó emlékeit meg magam is színről-színre láttam és
tanulmányoztam szülőpátriám (a Nagykunság) soha ekét nem látott, de most
már nagyobbára felosztott délibábos szűz mezőin, szinte természetes tehát
az is, hogy e népfaj, mely kétszáz évvel később települt be a többinél, kétszáz
évvel továbbra is őrizte meg építkezési modorát s
annak ősi elemeit.

A magyar ház első alapeleme volt minden

bizonynyal az enyhhely, a mi néhány kéve nád
vagy rőzséból alkotott sarok vala, háttal a szel
járásának. Bútorzata egy élelemtartó
pásztorfaragványos vagy festett (tulipános) láda
volt, sarokban a bunda fekvő-vacoknak s ezek
előtt a földbe leszúrt görbevégű szolgafán a
bogrács, az ősi módra kolompárolt vasedény.
Ebből az enyhhelyből vedlett át a levert karók közé áztatott rozséból font egv
sarkú, vagyis nyilt cserény, valamint a két sarkú szövött cserény (4. kép.). A
cserény-rendszer aztán fokozatosan fejlődött: kis cserény, öreg cserény, nyilt
cserény, zárt cserénv lett belőle. Ezt a formát az itt talált és meghódolt szláv
elemekkel való érintkezés révén helyen-kint karámnak (kram = bekerített hely)
is nevezték. A cserénv aztán fokozatosan tagozva is lön; előbb két részre, az
egyik fele zord időben a jószág beterelésere, a másik fele pedig a pásztornép
számára; ekkorára már a bútorzata is felszaporodott, több rendbéli ládával
víztartó lócákkal vagy padokkal és a számadó (konda, gulya, ménes, nyáj
elszámoló gazdája) számára külön heverőpaddal, (palóc néven dikó),
szerszám- és ruhasarokkal. A tűzhely azonban mindig a cserény közepén
volt.
A kettős és hármas tagozatú cserény előtt aztán felszaporodtak sorban a
dörgölődző,a kárlátó és a köcsög-, fejő sajtár-, külső bojtárok iszáktartó-rúdjai:
megannyi előhírnökei a későbbi tornác-oszlopoknak, a melyek ugyanolyan
sorban állanak és kezdetben ugyanazon rendeltetéssel is bírtak. Azt is meg
kell jegyeznünk, hogy már a szövött cserény korában az időjárás ellen
megóvandó fontosabb cikkek egyik vagy másik sarokban helyeződtek el és
fölé-jök - - kunsági nyelven szólva ekhó került, vagyis a tető kezdetleges őse.
Mikor már a háromtagozatú cserény is szokásba jöt:, egv tagozatát több
sarkán is, végre teljesen fedél alá helyezték. Mikor pedig a pásztornép később
a cserénytelepből a jószágot kiköltöztette : a háromtagozatú cserény közepe
megmaradt tűzhelynek, az ebből nyíló egyik tagozat a fehérnép és
gyereksereg számára, a másik oldalra nyiló tagozat pedig az embereknek és
a holminak.

Azután részint a mindjobban terjedő és sötétítő ekhó vagy tető miatt, részint
azért, hogv a jószágállományt napközi heverés közben is szemmel lehessen
tartani, a cserény végén és elején nyilásokat vágtak s ezek valá-nak az
ablakok ősei.

A cserénynyel szemközt egy

lóvasaló (patkoló) külön kis
alkotmányt (5. kép) is kellett
állítani, a mely aztán később
vasaló néven az úgynevezett
sütőház őse lőn, a hol az
asszonynép nagyobb sütni-
főznivalóját is végezte.

Az apróbb marhát legeltető pásztorok az ázsiai típusú enyhhelyeket kultiválták

(3., 2., 8., 6. kép), vagyis a kontyos, csuhegyes, boglya- és
nyergeskunyhókat; anyaguk többnyire nád, káka, gyékény, szalma, sőt
később deszka is vala. Azután a nyerges kunyhók nyerge magában is
használatban volt (9., 10. kép) leginkább akkor, ha soványabb szikeken, tehát
rövid időn át legeitettek. Ezek voltuk az ekhók, vagyis a tetők ősei s ezek az
úgynevezett gyalogkunyhók adták az eszmét találékony népünknek az izik
vagyis putrihoz (7. kép), a mely nem egyéhh, mint a gyalogkunyhó alá ásott,
nyáron hűvös, télen meleg verem.
Ebből nőtte ki magát a föld színén felül, a mai napig magyar gazdasági
majorokban elterjedt eselédház (11. kép.). Ebből módosult át aztán a
bocskoros nemes kuriális hajléka (12. kép.). Sőt véleményem szerint sok
esetben még a főnemesség kuriális hajléka (kastély) is ebből képződött. Mert
hiszen tudvalévő, hogy a régi jobbágy és nemesi világban a kúria, vagyis a
földesúr udvara volt a bel-és külterjes gazdálkodás központja s ahhoz
igazodott a pór népe s a körül helyezkedett el a jobbágyfalu.

Mindez természetes, nyilvánvaló, mondhatni átlátszó fejlődése a magyar

háznak, a nomád élet utolsó szigetein talált valódi mintákról vett és nem
kepzeleti rajzok alapján.

Bemutatjuk még a szintén ázsiai eredetű s velünk nyelvileg is rokon finnek

kotáját (1. kép), a mely édes testvére a magyar pásztorkunvhónak.

II

Mikor a pásztorember néhány nádkévéből, sövényből, vagy később deszkából

az ő envh-helyét megalkotá : megszületett a magyar háznak egy sarka. Az
enyhhelyhől kiinduló és fokozatosan terjeszkedő cserény aztán már nemcsak
a többi sarkokat, hanem a magyar ház ma is minden vidéken jellegzetes
hármas tagozatát önmagából kibontakozva teremtette meg. (13 -17. kép.)

Az izik (l8. kép), legkivált pedig a székelyeknél, kunok és jászoknál, valamint a

kis magyaralföldön és túladunán éppen úgy, mint a Duna-Tisza között máig is
fenmaradt és elmaradhatatlan melléképület, az úgynevezett sütőház hármas
tagozata tisztára a régi cserényt pótolja.

A sütőház nagyobbméretű, fejletteb formája a kun cívisek régimódi kis

ereszes hajléka, míg a későbbi és mai kunház, a mely egyszers-mint az
alföldi magyarság átlagos alaptípusa, tisztára a hármastagozatú cserény
alaprajzán nyugszik.Elhelyezése és berendezése is egészen arra emlékeztet:
háttal északnak fekszik s elejével délre; utcai végén hagyományosan egy
ablakkal, a belső végén van a tyúkleső és udvari figyelőhely ; oszlopos
tornáca egyik végében a gyaloghombár, másik végében az öreggazda
szunyoghálós ágya, az úgynevezett házőrző vacok, a melynek úgyszólván
egyetlen ágyneműje a viselt bunda s olyik öreg gazda még télen is azon hál.
A belső berendezés a következő; kisház (belső lakószoba) és nagyház (külső
tiszta vagy vendégszoba); e két lokalitás pedig pitvarból nyílik jobbra-balra; a
pitvar mélyén elkerített vályogív alól a tűzhelybe érünk, a mely régente
szabad vagyis nyilt kéményben végződött. A szobák bútorzata azonban még
ma is a cserény szerint való fal-menti elhelyezést követi.
A kismagyaralföldi, tiszazugi és egyáltalán a tiszaháti magyarság aztán,
sütőház hijján, és nagyobbára zsellér voltánál fogva egy végben építkezik
(2.~>. kép), de kiinduló pontja, mindig a hármas tagozat és csak azután
következik a csűr, (g), kocsiszín, (h), istálló, (i), sertés- és buromfiól. De a
magyar építkezést jellemző eresz vagyis tornác itt sem maradhat el, noha az
csak közvetlenül a hármas tagozat középbejárója előtt van, kiugró tetővel,
vályogfallal vagy karcsú oszlopokon.

A hármas tagozat némi komplikációját csuk a nyírvidéki (Szabolcsmegye)

háztípuson látjuk, a hol az úgynevezett kisház már a tornácra ugrik, kapuleső
ablakkal s egy tyúklesővel az udvar felé is. A zalamegyei ház alaprajzú pedig
kettős tornácával a toroc-kói s egyáltalán a székelyházak ázsiai (szasszanida)
alaprajzával e tekintetben éppen úgy, mint oszloprend és oromzat
tekintetében meglepő rokonságot mutat; a mint ennek okairól már szóllottunk
is.

A régi matyóház alaprajza, vala mint tektonikus konstrukciója (29. kép)

nemkülönben egész ősi típusa (30. kép) a hármas tagozatot szintén tisztán
mutatja s mintegy elkülöníti attól a külső bejáratú csűrt vagy kamarát. Eredeti
azonban alaprajzában az, hogy a székely és zalai kettős tornácot a ház külső
és belső végein helyezi el; ezek közül aztán a belsőt kocsiszínnek használja,
a külsőt pedig sütkérező vagy tunyázó eresznek, a melyet azonban a fal
tövétől a vereményen, vagyis az ő nyelvén vérteményen fel a szegőgombig
vezető álló gerenda tart s ehhez vannak erősítve félköralakban kiugró hordái.
Ezt a kiugró kontyot a matyó bugy v. bugyának (víz v. esőbugy-gyanó) nevezi.
Ez a finn kotához (1. kép) hasonló kontyos magyar pásztorkunyhónak, vagy a
bihari boglya-kunyhónak felkerülése és beépítése a tetőkonstrukcióba;
akárcsak a fin-nek kotái házaik végén, helyenkint közepén.

(Lásd a párisi finn-pavillon rajzait Magyar Iparművészet, 1901.)

Bemutatjuk azután egy székelycsalád, a kisbaconi Huszár-familia eredeti

székely-alaprajz szerint épült, négy nemzedéken át tartott építkezését. Az
első (19. kép) 1770-80. évből, a második (20. kép) 1842-ből, a harmadik (21.
kép) 1864-ből és a negyedik (23. kép) a 90-es évekből való. A jellegzetes
eresz egyiken sem hiányzik, de míg az elsőn nyílt, a másodikon már
árkádosan elzárt, szintúgy a harmadikon, a negyediken pedig a növekedő
vagyon arányában az eresz előtt már üveges eresz (ve-randa) is van s ilyetén
alakjában már egészen kuriális jellegű.
Végül bemutatjuk a kis (22. kép) és nagy kúria (24. kép) alapsémáját, a
melyekben már az iziktől kezdve a székelyház komplikációjáig minden
sematikus elem benn van ; a hármas tagozat azonban itt is már az első
pillanatra nyilvánvaló; valamint az eresz is részint nyilt, részint zárt alakjában.

A komplikálás megértésére még csuk azt fűzzük hozzájuk magyarázatul, hogy

pl. a kis kúria úgynevezett kisházából nyílik a hálókamra, úgynevezett
nagyházáhól pedig a női lakosztály. A nagy kúria kastélyának külső ereszéből
vagyis verandájából a belső, zárt ereszbe (b) lépünk, a melv téli ebédlő s
ebből jobbra-balra (k, 1) összekötő középfolyosó nyílik, a melyek közül az
egyik cselédlépcsővel van ellátva : további beosztás : e, d, lakó ; f, szalon ; g,
h, női lakosztály és hálófülke; e, konyha, éléstár, padlásfeljáró stb. Alaprajza
egy pestmegyei többszázados kastélyról van véve.

III

A magyar ácsművészet népünk istenadta alkotó leleményességéből fejlődött

ki. A magyar ház fedélszerkezetének fejlődése nem kevésbbé érdekes, mint
az alaprajzé.

Az építkezés anyagai: a nád, sövény vagy rőzse, fa, deszka, gerenda, sár
vagy agyag, vályog stb. valának mindenha; a kő pedig csak a hegyesvidéki
magyarság kisegítője volt s kurtán bánt el vele.

Azt már a cserénynél is láttuk, hogy úgyszólván három korszakot lehet

megkülönböztetni anyag szempontjából és pedig: a nád-, sövény- és fa- vagy
deszkakorszakot, Ugyan-így a pásztorkunyhónál is. megtoldva egy negyedik
vagyis az agyagkorszakkal, a melv az úgynevezett gyalogkunyhónál (9. kép)
és az iziknél, valamint a tapasztott hátú (6. kép) nyeregkunyhónál volt először
használatban.
Mikor aztán a háromtagozatú öregcserény lakóházzá vedlett át, a sövényfalat
egyszerűen betapasztották s a különféle gyalogkunyhók-hó] vagy ekhókból
átformálódott tető kerülvén föléje: kész volt az első állandó magyar ház.

A szegény ember leleményessége és élesen megfigyelő szeme azonban még

ezt is egyszerűsítette akkor, a mikor azt látta, hogy állandó és mindenha
leghűbb kis barátja : a fecske hogyan építi az ő kis hajlékát sárból, apró
szalmával biztosítva az agyag összetartását, így leste el a szegény föld népe
az ő hajlékának legegyszerűbb megalkotás! művészetét a fecskétől s ez az
úgynevezett fecskerakás. Ugyanis horog és boronafából először összeállította
szilárdan az anyaföldbe erősítve a háromtagozatú ház vázlatát, a melyet a
mereglyék irányítnak (26. kép), kihagyva és előre jelezve a mereglyéken
alkalmazott keresztkötésekkel az ajtók és ablakok nyilásait; azután a kalákába
jött (székely elnevezés) szomszédsággal bányát csinált, vagyis köralakban
nagyméretű sárgyuró szérűt ásott fel, azt behintette apró szalmával vagyis
polvvával, meggázoltatta lovakkal és egész családja apraja-nagyjával
mindaddig, míg az ragadós péppé nem vált; akkor aztán villával és lapáttal a
házbordázat mentén rakta egymásra fecskemódra; mikor ilyetén módon
elkészült vele, gereblyével simára huzogatta s közben ülepedni is engedte, a
kiszárítást pedig az úristen jóltevő napjára bízta. Végre finom péppé gyúrt
sárral még egyszer bevonta s mikor az is megszikkadt, az asszonynép sikár-
fűvel bemeszelte. Ez az ősi építkezés a Csallóközben ma is szokásban van,
valamint a Nyírségen és a Tiszavölgyben is.

A vályogkorszak azután következett és a fecskerakás formák szerint való

készítése már az. A vertfal (27. kép) a deszkakorszak szüleménye.

A mi aztán a tetőszerkezetet illeti, azt ábráink (28., 29., 31., 33. kép) eredeti
keletkezésükben és alkalmazásukban mutatják be. Nem egyebek azok, mint a
horog és boronalaknak a józan ész szerint való kezdetleges konstrukciói.
Némi változatosságot csak az ősi matyó tetőkonstrukcióban (29. kép) látunk,
a hol a házvégre a boglyakunyhó (34. kép) bordazata ügyesen van
felköltöztetve ; ugyancsak a boglyakunyhóból költözött be a kis és nagyház
melegítésére a boglyakemence vagy banyakemence vagy búboskemence ;
bordázata csak a sűrűbb karózásban különbözött, a melyet előbb kívül-belül
pelyvás sárral, azután átszitált száraz lótrágyával kevert péppel vontak be.
S mindez az ázsiai tipusu kotáhól (32. kép) indult ki, valamint abból fejlődött
először a gyalogkunyhó (35. kép) bordázata s később az egész nyeregtető
szerkezete is.

A magyar tetőszerkezetben eredeti - mint minden - az is, hogy a hármas

tagozaton három párhuzamos gerenda vagy cserefa vonult végig, kettő az
anyafalon s ezek csak szerkezeti alapul szolgáltak, tehát vékonyabb
boronafák valának, az úgynevezett esz-terhajók; a középső azonban, a mely
a két végen pihent s a közfalakon vonult át, úgynevezett bálványból készült s
mestergerendának neveződön. Ezen pihent az egész tetőszerkezet s éppen
azért az egész konstrukciónak alája került; ehhez lőn erősítve a két végén a
gólyafával a szelemen, vagyis a gerinc összetartó boronája is. És hogy
egyszerű, természetes észjárású népünknek a szilárdságtanról, a merőleges
és haránt tetőnyomásról is józan fogalmai valának, bizonyítják a veremény
vagy házvégi kötés szerkezetek (31., 33. kép), a melyeket nehezebb tetőknél
a közfalakon is megismételtek.

A fentiek után tehát a tetőszerkezet bordazatában is három korszakot

állapíthatunk meg és pedig: a horog-, a faragatlan és faragott boronafa korát.

A horogfa-szerkezet után lássuk még röviden a faragatlan és faragott

boronafa eredeti székely mintáit.

Ilyen a gerezdben ágyalt faragatlan borona (36. kép), azután a faragott

boronából való gerezd (37. kép), továbbá az úgynevezett farkasfog egyenes
vágással és harántvágással, valamint a küszöb és szemöldökfák úgynevezett
peterkéje.

Külső tektonikus alkotások voltak még: a rácsok, verőcék, esztrongák,

vereményszelelők (38., 41., 42. kép) a károgó-(varjúkárogó) lant vagy tulipán
a szelemen ormán és a párták vagy szegélypárkányok (39., 40., 43., 45. kép).
Nyilvánvaló tehát a fentiek alapján is, hogy a magyar tektonika, mint ilyen is
eredeti, önmagából kifejlődött, ázsiai elemekből kialakult konstrukció.

IV

Láttuk a magyar ház alaprajzának és tetőzetének fejlődését, közelről érdekel

minket most már az oszlop, az ív, az oromzat fejlődési menete. Itt is a még
meglevő s nem önkényesen konstruált példákat tartjuk szem előtt s utalunk
először is arra a bő anyagra, a melyet különösen Huszka fáradhatatlan
buzgalma tett először ismertté. A nálunk még feltalálható s eredeti
oszloprendeket két csoportra oszthatjuk: a népies és kuriális oszloprendre,
míg egy eredeti monumentális oszloprend megteremtésében néhány kitűnő
építőművészünk buzgólkodik.
 Mellékelt vázlatainkon (46., 47. kép) a kun
és jász, bőven elterjedt tornáctartó,
kapufélfa és mestergerendatartó
úgynevezett bálványa hiz-vást a népies
oszloprend két első típusának mondható.
Harmadiknak vehetjük az egy darabból
rovátolt szép karcsú székely oszlopot (48.
kép). Ide sorozható a nyírvidéki, román
módra rovátolt s felül ökörszarvforma
gyámokkal ellátott tornáctartó (50.kép),
nemkülönben a székely oszloppal rokon
módra rovátolt zalai és somogyi (l. a
csekölyi oszlopot is a Lexikonban)
oszlopokat (41). kép). Benső formai
rokonságot mutatnak még a székely (5l.
kép), a kunsági, pestmegyei, barsvidéki és balatonmenti magyarság őseredeti
fejfái, ezek az ázsiai eredetű s helyenként szimbolikus formát mutató
faoszlopok.

A mi a nemesi lakok oszloprendjét,

vagyis a kuriális oszloprendet illeti, az
az idő szerint divatozott, és az Európát
végigjáró nagy stílusokhoz simul
olykép, hogy azok formáinak magyaros
zamatot kölcsönöz. Ilyen pl. a
magyarosított toscanai oszlop, mely
országszerte elterjedt.

Valószínűleg ez inspirálta azt a

műfaragót is, a ki egy karcagi régi festett céhláda elejére szívfejes s
buzakalászos féloszlopot faragott (52. kép), mondhatni a régi céhnyelven :
remekbe készítette. A Vértes aljában élő öreg kanászok pedig régi román
alapon, eredeti magyar ornamentummal tősgyökeres népies művészetet
fejtenek ki (44., 53., 55., 56. kép).
 Az oszlop után vessünk egy tekintetet ív-
formáinkra. Tipikus és őseredeti mindenekelőtt a
faragvánvos székelykapuk nagy- és kisnyílása
(04. kép). Ezekről az impozáns faalkotmányokról
nem kell ma már bizonyítanunk, hogy ázsiai
eredetűek.

Második eredeti ivezetünket

egy a Küküllő völgyében a
Firtos alján épült csinos
székelylak tornácrészletén
tanulmányoztuk ajtón és
ablakokon alkalmazva, a
melyhez a kecses
székelyoszlopok az ő külön ívezeteikke] oly szépen illenek. Az ajtó és ablakok
ilyetén ívezete az úgynevezett járomív és országszerte elterjedt, a
székelyeken kívül a jász-kunok is kedvelik, leginkább kiskapu-bálványok fölé
szemöldökívnek használják ; túl a Dunán pedig gyakori, mint nagykapu-ív
nemcsak fában, hanem kőben is; ismeretes a négy palóc vármegyében is és
mindenütt megkülönböztethető a hajlásaiban megtörő barokkformától az ő
járomszerű lágy hajlása által.
Harmadik ívezetünk az úgynevezett: gomoIya-ív (kunsági elnevezés), a mely
lefektetett elipszis, alul vízszintesen elszelve, illetőleg megszakítva. Ázsiai
eredetére vallanak azok a kurd, ukrán, cserkesz ív-tipusok, a melyeket Zichy
Jenő könyvében is láthatunk s a melyekhez leginkább hasonlít; de népünk
körében való általános elterjedése is ázsiai eredetére mutat és máig is kedvelt
íve kunnak, palócnak, csallóközinek, balatonmenti magyarságunknak
egyaránt. Leginkább a pitvarban alkalmazzák a tűzhely elkerítésére, a legtöbb
helyen azonban a tornácon is. Eredeti jellemvonása, hogy vályogból
formálják. (57. kép). Némely vidéken aztán visszafejlődőben van a félelipszis
a nyomott román-ív felé (Somogy és Zalában, Csongrád és Bácska
magyarságánál).

A gomolyaív nevet a domború hátú, vászonban

sajtolt édes juhturótól kapta, a melynek
átmetszete teljesen azonos ennek az ívnek
körvonalával.

Az idegen stílusok ívei is sok helyütt át-

vedlettek a magyar vidékeken, kivált a lóhere-,
patkó-, szamárhát-, tudor stb. ivek.

Szelelő nyilasoknak a hullámos elipszis és a

nyomott szív formaját használják széltében.

A magyar ház egyik legjellemzőbb formája az oromzat. A népies építkezés

nálunk csak profil- vagy végoromzatot ismer; még a mai módosabb kunházak
(civisépítkezés) is csak egyik végükön nyernek teljes kiképzést, míg a másik
végük úgynevezett kanfaros (hollandi tetővég), minden tagozás és
ornamentika hijján van. Ez azonban csak szórványos, nem tipikus jelenség.
Az utcai végen való kiképzésétől csak a kuriális építkezés tért el hármas
oromzatával (a két vég és elől az ereszkiugró egyenlő vagy hasonló kiképzést
mutat).

A magyar háztípus tehát korántsem oly gazdag változatokban, mint a hogy

azt a mil-lennáris kiállítási mintafalu bemutatta; legfeljebb kilenc-tízféle
alakzata van, ha tisztán a magyarságlakta vidékeket veszszük sorba és a
nemzetiségi építkezést, sőt az ezekkel szomszédos, tehát hatásuk alatt lévő
magyarságot is kívül hagyjuk a típusok kereten. Csoportosításuk a következő:
1. Az ősi magyar háztípus (30. kép), ilyen a tardi matyóház, a régi magyar
hajdúké és a Csallóköz (Martos, Guta, Keszegfalu tájéka) építkezése;
valamint a Kócsisziget, Tiszazug és Csörszárka menti (Dormánd, Atány,
Vezekény) kontyos építkezése.

2. A régi palóc építkezés (58. kép),

visszafejlődő s emelkedő kontytyal.
(Heves, Borsod, Gömör,
Nógrádmegyékben, továbbá a régi
Nyírségen és a Balaton mentén.)

3. A székely, zalai, felső tiszaháti

félkontyos építkezés.

4. A felsődunamenti, vértesalji
kiskontyos építkezés. (59. kép, Csokonai Lillájának duna-almási háza, a mely
a Vértesalján átlagos voltánál fogva típusnak mondható.)

5. A jászkunok építkezése (61. kép), a hol a kontyra már csak léckötés

emlékeztet, vagy valamelyes tagozat. Ugyanilyen a jászkunokhoz aratásra
lejáró matyók ott eltanult új matyó-háza (60. kép.) Kövesden, a hol a kontyra
egy kis lécezett delta emlékeztet. Szintúgy az új palócépítkezés, a melynek
formáját a palócok szintén jászkunsági aratási lerándulói-kon tanulták el.
Hasonló még ehhez a csongrádvidéki magyarság építkezése, a hol a
veremény a mestergerendától centrális sugárzatban elágazó
deszkaalkotmány.
6. A dunántúli tűzfalas építkezés (62. kép), mint például a szentgáli
(Veszprém) háztípus. Ez már átmeneti stílus.

7. A redemptus-építkezés, vagyis a megváltott jobbágyság (városi polgárok

vagy cívisek) építési modora. E típusnak, a mely még a felső járomívben
emlékeztet a konty tradíciójára, gazdag példáit látni Komáromban,
Debrecenben, Kecskeméten stb.

8. Kuriális építkezés. A Duna-Tisza között, Dunántúl, Tiszántúl és szerte a

magyarságlakta vidékeken mindenütt látható néhány példány a kis- és
nagykuriák címermezös oromzatú típusából.

9. A felsőmagyarországi (szepesi) történeti stílusok megmagyarosított gót és

renaissance típusai.

10. Végül a magyaros modorban épült egyházi és világi középületeket

sorozhatjuk a magyar típus utolsó csoportjába. Ezek azonban oly elenyésző
csekély számban találhatók (néhány ref. fatemplom és iskola), hogy alig
mondhatók típusnak. Ezekhez számíthatók még a székely folyók s patakok
tető alá vont magyaros hídalkotmányai, vízi malmok, zúgók s az alföldi régi
szárazmalmok és a kipusz-tulófélben levő szélmalmok.

A magyar ház további szerves kifejlődése megakadt a városi építkezések

hatásán: az egész országot elözönlötte az idegenből importált stílusok egész
sora s városi építőmesterek kezdték tervezni a falusi nagyobb épületeket is.
És ennek következtében a magyar ház organikusan és a sajátos
alapelemeiből nem fejlődhetett tovább egész az építőművészet legmagasabb
régióiba. Nálunk is, mint sok más országban a nagy műtörténeti stílusok
ütöttek tanyát, ezeknek jól-rosszul megértett szellemében folyt máig az
átlagos városi építkezés. Azt azonban minden magyar ember megértette s
érezte, hogy az építésnek ez a módja nem magyar nemzeti.

Csak a legeslegújabb időben indult meg széles alapon a magyaros stílusra

való törekvés. Hogy ezt az eszmét nem fojtották el csirájában a klasszikus
stílusokhoz mindenáron ragaszkodók, annak két főoka van. Az egyik, hogy
független és magyar lelkű építőművészeink támadtak, a kik szegyelték az
idegen formakultusz szekerét tolni. De még az ő buzgó törekvéseikkel is
könnyen kátyuba zökkentek volna, ha szerencsére nem támad Európa-szerte
különböző nevek alatt egy széles modern áramlat, a mely a művészi formák
keresésének teljes szabadságát hirdeti és a közönséget és a művészeket
egyaránt függetleníti a már sablonossá vált formáktól. Ez a modern áramlat
fölszabadította építészeinket az idegen és a műtörténetekben elkönyvelt
stílusok utánzásától és utánérzésétől s a művészek lelkét önálló
munkálkodásra diszponálta, így felszabadulva a régi nyűg alól, bátran
követhetik magyar lelkük sugallatát s tovább haladhatnak vagy azon az úton,
a mely a tökéletesen kifejlett nemzeti stílushoz vezet, vagy a fenti népies
elemekből rekonstruálhatnak egy hagyományos korlátok között mozgó, de
idővel maradandóan kifejlődő magyar építő stílust. Végeredményében akár
azt, akár ezt teljes siker koronázza.