Matti Yrjänä Joensuu

A nyomozó
Regény két gyilkosságról és az egyikkel kapcsolatos nyomozásról,
valamint mindazokról, akik nem látják önmagukat
a rendőr arcában
 POLAR KÖNYVEK
Fordította és az utószót írta Pap Éva
A Polar Alapítvány ezúton mond köszönetet a Finn Irodalom
Információs Központjának a kötet megjelenéséhez nyújtott segítségért.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Matti Yrjänä Joensuu: Harjunpää ja heimolaiset Kustannusosakeyhtio
Otava, Helsinki, 1984

Matti Yrjänä Joensuu, 1984 Hungarian translation: Pap Éva

Felelős kiadó a Valo-Art BT igazgatója

Nyomdai előkészítés: SzemTanú BT.
Nyomdai kivitelezés: DeMax Művek

A sorozatot Kemény Zoltán tervezte

A borítóképet Marja-Liisa Maki-Penttila
faszobrának felhasználásával Pintér László készítette
A fordítást az eredetivel egybevetette: Jaana Nykanen
Felelős szerkesztő: Szopori Nagy Lajos
Készült: 13 (A/5) ív terjedelemben, 2000-ben
ISBN 963 00 2806 9 ISSN 1418-0243
 Ember az ablakban
Harjunpää összerezzent, amint megpillantotta a nőt, és zihálva megállt.
Furcsa volt, hogy nem hallatszott a lépcsőfokok fémes kongása, sem pedig
a ruhasuhogás. Eddig minden figyelmét erre összpontosította, és csak
mászott, mászott felfelé, mint akit űznek, gépiesen rakosgatta kezét, lábát,
meredten nézte az ujjnyi vastag por lepte lépcsőfokokat, melyeken újra
meg újra csak lábnyomokat látott, bár egész idő alatt azt kívánta,
fogynának már el végre. Most csak a saját, erőlködéstől szapora lélegzetét
észlelte, ereiben a vér lüktetését, és a forgalom zaját.
A nő a tűzoltólétra közvetlen közelében lévő ablakban állt. Kettejüket
az ablaküveg választotta el egymástól. A nő kezét a kilincsen tartotta, és
úgy meredt Harjunpääre, mintha mondani akart volna valamit, de nem
nyitotta ki az ablakot, még csak nem is állt szándékában. Harjunpää mégis
várt. Egy pillanatra az az érzése támadt, mintha időt nyert volna, mintha
valami elkerülhetetlen dolog bekövetkeztét sikerült volna elhalasztania - de
ez nem így volt. Éppen hogy nem lett volna szabad megállnia. Tisztán és
félreérthetetlenül furakodott agyába az a felismerés, amelynek egész idő
alatt tudatában volt, ám igyekezett nem gondolni rá, hogy tudniillik
iszonyúan magasra mászott.
A negyedik vagy az ötödik emelet magasságában járt, talán már
egészen közel az ereszcsatornához, és erősen markolta a létra fokát.
Nem akart lenézni. De felfelé se nagyon. Egyszer megpróbálta, és
hirtelen úgy érezte, a fal dőlni készül feléje, és mögötte csak a nagy űr van,
húsz-harmincméternyi mélység, és csak valahol legalul komorlik az udvar
kemény aszfaltja, rajta még a sötét folttal, ahová délután a zuhanó férfi
teste csapódott. A házmesternek még nem sikerült teljesen eltüntetnie.
- Timoteus! - kiáltott ki Kottonen az irodájából, amikor Harjunpää
végigsietett a Gyilkossági csoport folyosóján. Akkor még csak négy óra
felé járt az idő, azóta több mint hat óra telt el. Kottonen előtt készre írt
jelentés hevert. Hangjában most is, mint oly gyakran, tettetett komolyság
volt, ám ezúttal valami végtelen fásultság is érződött benne.
- Öngyilkosság gyanúja... A jelentésből azonban nem derül ki, honnan
esett le a férfi, az ablakból-e vagy a tetőről, az erkélyről-e vagy egy
repülőszőnyegről. A helyszínen Én-Mindent-Jobban-Tudok-Mutanen járt
azzal a fiúval, aki májusban jött a Lopási csoporthoz. Semmit nem tudtak
kideríteni...
Kottonen elhallgatott, és éles pillantást vetett Harjunpaáre.
 - És mi van, ha a férfit lelökték?
Harjunpää még csak meg sem vonta a vállát. Kottonen szemében volt
valami rókaszerű, nyomban észrevette, és nem is tévedett, mert Kottonen a
következő pillanatban már fel is nevetett:
- Nyugi, nyugi, Timoteus. Fél órával ezelőtt telefonált ide a Pihlaja
utcában lakó mérnök, Paakkala. Lakása ablakából véletlenül meglátta,
amint itt a Mannerheim úti udvaron egy férfiember felfelé mászott a
tűzoltólétrán. Amikor ismét odapillantott - hupsz, a férfi már zuhant is
lefelé valahol a negyedik vagy a harmadik emelet magasságában. És aztán
már csak annyi, hogy nyekk. Jó volna, ha estefelé arra járnál, és
körülnéznél... Emlékszem egyébként egy orvostanhallgatóra, aki annak
idején ugyanígy járt. Csakhogy a nyavalyás a pénztárcáját és a
búcsúlevelét fent hagyta az ereszcsatornában. És amikor már épp elértem
volna, akkor vettem észre, hogy a létra felső végét a falhoz erősítő pánt
elengedett - csak úgy potyogott a téglatörmelék, amint a létravég
nekiverődött a falnak...
Harjunpää felnyögött. Itt állt hát ég és föld között, s amint teljes
súlyával a lábujjaira nehezedett, érezte, hogy reszketni kezd a lábikrája, s
izmait mintha abroncs szorítaná. Meredten nézte az ablakban álló nőt, de
gondolatai másutt jártak. Hiába határozta el, hogy megfeledkezik
tériszonyáról, nem tudott mit tenni ellene.
A mélységtől való iszony szinte észrevétlenül alakult ki nála.
Kezdetben csak kellemetlen volt számára, ha egy nyitott ablakból le kellett
néznie, ám évekkel később már minden erejét össze kellett szednie, ha egy
emeleti erkélyre ki akart lépni. Tehetetlennek érezte magát ezzel az
érzéssel szemben, bár tudni vélte, hogy mi az oka. Rendszerint először a
földre zuhant áldozatokat vizsgálta meg, s aztán helyszínelést végzett,
megszemlélte az ugrás helyét, lenézett az ablakokból és az ereszről, és
megvizsgálta az erkélyek korlátján a zuhanó test okozta súrlódásokat; az
okot és a következményt nem lehetett nem összefüggésbe hozni egymással.
A legkeservesebb talán az volt az egészben, hogy szégyellte tériszonyát.
Bizonyos helyzetekben mindenki feszült volt - Norri is - ezt pontosan
tudta, hisz nem lehetett eltitkolni, csakhogy a feszültség és a félelem között
nyilvánvaló a különbség: kizárólag a félelem akadályozza meg az embert
abban, hogy feladatát végrehajtsa.
Harjunpää megnyalta az ajkát. Íze olyan volt, mint amilyen illat a
levegőben terjengett: izzadt tenyerektől nedves vas, rozsda és korom.
Csak most kezdett derengeni előtte, milyen keserves helyzetbe hozta
magát. Kottonen egy kis biztatásra, vagy akár anélkül is, felmászott volna,
ám ő elég ostoba módon hitt a régi mondásban, miszerint - kutyaharapást
szőrivel - a félelemtől úgy szabadul meg legkönnyebben az ember, ha azt
csinálja, amitől fél. S ezzel egyidejűleg egy másik dolog is eszébe jutott,
amitől csak még nyomorultabbul érezte magát: más az ő helyében hagyta
volna annyiban ezt az egészet, egyszerűen eldöntötte volna, hogy a
lábnyomok a huszonnyolcadik lépcsőfoknál véget érnek. Soha senkinek
eszébe nem jutott volna kételkedni benne. Csakhogy ő nem valaki más. Ő
ő volt, rendőr, hivatalnok. Neki egyszerűen végig kellett másznia a létrán.
Legalábbis így érezte.
S most hirtelen arra is rájött, hogy egész idő alatt úgy bámult erre a
nőre, mintha esdekelve kérne tőle valamit.
A nő egyidős lehetett vele, valamivel harminc fölött. De az is lehet,
hogy idősebb - hirtelen egyáltalán nem volt biztos benne, lehetett akár
fiatalabb is, alig húsz esztendős; sőt voltaképpen az is elképzelhető, hogy
az ablakban férfi állt. Vagy gyerek. Az ablaküvegen keresztül nem lehetett
tisztán kivenni, mert visszatükröződött benne az égbolt egy darabkája.
Mindenesetre valaki állt az ablak mögött, egy ember, olyan mint ő vagy
bárki más.
Harjunpää behajlította a könyökét, és közelebb húzta magát a létrához.
így már jobban látott: az ablaküveg mögött valóban nő állt, s olyan
gyanakvó szemmel nézte, ahogy az utcán méregetjük a külföldieket vagy a
nyomorékokat, bárkit, aki a szemlélő értékrendje szerint bizonyos
értelemben tolószékbe kényszerült. És a nő arcán meglepetés - nem,
ijedtség tükröződött.
Harjunpää érteni vélte, mi lehet e riadtság oka: az ablak előtt egy
idegen férfi áll, akinek sem munkaeszköze, sem munkazubbonya, sem
semmije, ami arra utalna, hogy tisztességes szándékú, becsületes ember,
aki a munkáját végzi; kéményseprők, házmesterek és tűzoltók
felmászhatnak a tűzoltólétrán, ez az ő kiváltságuk, őket nyomban fel lehet
ismerni. Harjunpää megmozdult. Arra gondolt, hogy valamiképpen
jeleznie kellene, hogy nem kell félni tőle - nem tudta miért, csupán egy
kósza gondolat volt; megbiccentette a fejét, és mosolyogni próbált, mert
mást nem tudott kitalálni, másra nem futotta erejéből. A mosoly alighanem
valami torz vigyorra sikeredett, mert a nő hátrébb rebbent.
Harjunpää mély lélegzetet vett, felnyúlt, és megragadta a következő
lépcsőfokot, nekilódult, ügyet sem vetve a nőre. Azt azonban érzékelte,
hogy visszatér az ablakhoz, és utána bámul. Oly erős volt ez az érzés, hogy
kénytelen volt visszapillantani, s látta, hogy nem tévedett. Egy röpke
pillanatra úgy tűnt, mintha a nő szeméből gyűlölet sütne, ám aztán
félrekapta tekintetét, és belebámult a levegőbe, majd hirtelen közelebb
hajolt az ablakhoz, és lepillantott, mintha csak szemével követett volna
valamit, ami nagy sebességgel lefelé zuhan az udvar betonja felé.
Egyik kezét elmozdította, és megragadta a következő lépcsőfokot,
feljebb emelte a lábát, egyiket a másik után, mászott és mászott, kongtak a
létrafokok, mint holmi távolban tomboló vihar, és hirtelen egész testét
kiverte a verejték, homlokáról is kövér izzadságcseppek gördültek alá.
- Hű, a szentségit...
A létra fokok hangja megváltozott.
Harjunpää felpillantott. Az ereszcsatorna alig húsz centire volt a feje
felett - látta a tetőcserepek hullámzó szélét, látta a messzeségbe vesző
létraszéleket és közvetlenül az arca magasságában a padlásablakot,
melynek mélyedésében két szürke galamb gubbasztott. Nyilván aludtak,
egymásban keresve és találva támaszt és biztonságot, parányi
galambagyukban talán azzal a megbújó gondolattal, hogy oly magasan
vannak, ahol már semmi veszedelem nem fenyegeti őket, és hogy társul
legfeljebb csak galambok szegődhetnek hozzájuk - de most hirtelen
felriadtak, és nyakukat előrenyújtva figyeltek, készen arra, hogy
elmeneküljenek. Egész lényük dermedt félelmet sugárzott. A következő
pillanatban már kopogott is lábuk a bádogon, és szárnyak csapkodtak.
Harjunpää behúzta a nyakát, valami súrolta a haját, a levegőben piszok és
tollpelyhek szállingóztak. A tollpelyhek egy másodpercre egyhelyben
lebegtek, mintha eleven lények lettek volna, akik elbizonytalanodtak, ám
aztán nekilódultak, és lassan belesüppedtek a sötétséggé sűrűsödő
homályba.
Harjunpää rábámult a lépcsőfokra, amelybe kapaszkodott. A rajta lévő
koromréteg már sértetlen volt, nem látszottak rajta lábnyomok. Csupán a
jobb keze mellett volt egy világosabb rész, keskeny és két részből álló,
mintha valami végigsimított volna rajta. Óvatosan arrébb tette a kezét.
Mutató és középső ujja pontosan belefért a világos foltba. Az előző
létramászó idáig jutott fel.

Gaspar Arizaga Eibar

- Innét.
- Tuti? Nem kéne hamarább? Túl közel vagyunk...
- Nem. Emlékszem arra a kőre. Olyan, mint egy pata.
 - Hát akkor...
A fiatalemberek sietős léptekkel letértek az útról. Kabát-szárnyak
lebbentek, cipősarkak roszogtak az úton. A kabát zsebében lapuló pisztoly
Váinö csípőjéhez verődött. Mintha csak figyelmeztető jel lett volna -
megállt a berkenyés oltalmában, és hallgatózott.
Onni reccsenő léptei távolabbról hallatszottak. Egészen közelről is
hallatszott valami könnyű, gyors zizzenés, alighanem a szél vagy
valamilyen állat, madár lehetett.
Valaki járt az úton, épp ott, ahol az imént ők álltak: ropogott a murva a
talpuk alatt, talán ketten is lehettek. Aztán valaki kacagva mondott valamit,
amelyre mély férfihang válaszolt - bizonyára ugyanaz a pár, amelyik
megállt a strand közelében; a lány hagyta, hogy ott, mindenki szemeláttára
megfogdossák, de hát egyébként is oly rövid szoknya volt rajta, hogy
kilátszott a combja, sőt több is, amint pipiskedni kezdett.
Már jól lehetett hallani a zenét. Pontosabban nem jól, hanem erősen,
olyanképpen, ahogy a tánchely felé közeledve halljuk, amint a nyitott
ablakon át kiárad, és köztünk és a tánchely között még erdő van vagy
házak; a nagybőgő egyenletes dumm-dummot játszott, az énekesnek
azonban mintha bádog vagy fa hangja lett volna, úgyhogy csak néhánv szót
lehetett kivenni:
- Csipkerózsaaaaa... tövisébeeeee...
Váinö mélyet lélegzett, orrlikai kitágultak. Térde reszketni kezdett,
mint akit rángat a görcs, vagy mintha hosszú utat futott volna be.
Valójában most tudatosodott csak benne, hogy magánterületen járnak.
Az övéi közül évek óta senki nem járt erre - kivéve, hogy tegnap
Onnival napközben terepszemlét tartottak. Csakhogy az akkor még
veszélytelen volt, inkább csak afféle játék.
Onni végtelenül becsvágyó volt. Még neki is bizonyítani akart, bár erre
igazán semmi szükség nem volt; mintha csak testvérek lettek volna, jól
ismerték egymást.
Onni azonban alig két hete szabadult. Ráadásul azért került Turkuban
börtönbe, mert nem volt, aki kifizesse helyette a bírságot, minthogy a
mélálók nem engedték meg neki, hogy távhívással hazaszóljon. Szégyenbe
hozták őt is meg egy kicsit másokat is. A pukinmákiek, azok a rohadékok,
állítólag jókat vigyorogtak, különösen Feija. Értette hát, hogy Onni helyére
akarja rakni a dolgokat.
- Váinö!
A kiáltás csupán izgatott suttogás volt, ámde úgy hatolt át a sötéten,
mintha Onni egészen közel lett volna. Váinö zsebre vágta a kezét,
megragadta a fegyvert, megfordult, de még nem indult. Füle felfogta a
város zaját, s ez eszébe juttatta otthonát: a Mákelá utca forgalma ugyanígy
behallatszott hozzájuk.
És hirtelen elbizonytalanodott, mintha egyedül lett volna egy szobában,
amelyben rajta kívül csak árnyak tartózkodnak.
Talán mégiscsak értésére kellett volna adniuk a többieknek, hogy
komolyan gondolták, amit mondtak, nemcsak a szájukat jártatták. Valaki
bizonyára megakadályozta volna őket, ha más nem, hát Severi. Talán
Miranda is, esetleg Ruusa. És ment volna minden tovább, ahogy eddig is,
végső soron nagyon kellemesen, és ő is el tudott volna menni tegnap
Ullához.
- Hé, Váinö!
Váinö ujjával végigsimította a fegyvert, amely nagynak és szögletesnek
tűnt. És valóban az is volt, súlyos, és alig-alig fért be a zsebébe.
- Gaspar Arizaga Eibar...
Mintha valami ősi nyelven hangzott volna vagy mintha varázsige lett
volna, amely valami különlegesen jót jelent. A fegyvert hívták így, ez volt
a márkája, ez volt belevésve az oldalába: Gaspar Arizaga Eibar. Váinö
sietve megindult az ösvényen, amely sárosan kanyargott lefelé az alacsony
sziklatetőre, és vastagon borították az ágakról korán lehullott levelek. Onni
ott állt, és sürgetően intett.
- Ott van! - suttogta nevető arccal, de közben olyan izgatott volt, mint
szűzlány a nászéjszaka előtt.
- Ott voltam lent... Az ablakban valaki megmoccant... Vajon ki lehet az,
gondoltam. Feija, Hulda Manni Feijája! Egészen biztos vagyok benne. Hol
maradtál eddig?
- Csak biztos akartam lenni... hogy nincsenek-e mélálók az úton.
- Soha nincsenek gyalogosan. És különben is elboldogulunk velük.
Nem értenek azok semmit. Tök bunkók.
- Voltak ott mások is?
- Talán nem...
- Voltak vagy nem voltak?
- Nem. Én legalábbis nem láttam másokat. Honnan tudhatnám, hogy
esetleg valahol a gádzsók között...
Szorosan egymás mellett álltak, némán.
Alig tizenöt méter út volt már csak hátra. A szikla lefelé, az udvar felé
bozóttal benőtt dombocskában folytatódott, melyen nyírfák és
embermagasságú fenyők nőttek. Úgy áramlott be a zene közöttük az
erdőbe, mintha ott sem lettek volna. A zeneszóba beszédfoszlányok és
részegek dajdajozása vegyült.
Váinöt iszonyú rettegés fogta el: mi lesz, ha az egész pereputtyot itt
találják? Ezt eddig számításba sem vették. Ők ketten vannak. Érezte, hogy
Onni is tétovázik, tudta, hogy talán még odaszólhatna neki, mintegy
mellékesen: - Mi volna, ha átmennénk a Liminka utcai bandához?
Elejtenénk egy-két megjegyzést, a Ferdeszájú bizonyára továbbadja majd
nekik, és aztán majd annyira berezelnek, hogy hetekig csizmát se tudnak
húzni a lábukra...
- Ezt most már elintézzük - szólalt meg Onni, és mély hangjából
olyasmi csendült ki, amiből Váinö megértette, hogy az alkalmas pillanat
tovaszállt, hogy a visszavonulás egyet jelentett volna azzal, hogy elismeri:
fél. Arra gondolt, hogy Onni hangjában harag és gyűlölet lehetett, amelyet
megpróbált lángra lobbantani, valójában azonban szikrányi gyűlölet sem
volt benne, legalábbis nem olyankor, amikor így viselkedett, mint most.
- Húzzuk meg előbb...
- Oké - mordult Váinö, és megragadta a lapos üvegecskét, miközben
tudta, hogy most már végérvényesen benne van, és hogy most már hagyni
kell, menjen minden a maga útján, Onnit többé fel nem lehet tartóztatni.
Olyan nagyot kortyolt az italból, hogy égette a száját. Az udvar felől
harsány röhögés hallatszott, az énekes pedig bemondta a mikrofonba, hogy
a következő szám után szünet lesz.
- Mindjárt kijön...
- Aha. Aztán mást már nem is igen fog csinálni. Na, húzz még egyet...
Elővették a fegyverüket.
Gaspar Arizaga Eibar katonai pisztoly volt, súlyos és szögletes.
Tölténytárába kilenc töltény fért be. Váinö lefelé lógatta a fegyvert a
vörösáfonya bokrok felé, és megpróbálta visszafogni a lélegzetét, amely
hirtelen szaporává vált.
Onninak kiskaliberű FN-je volt, melyet bébinek becéztek. A hatalmas
marokban egyenesen mulatságos gyerekjátéknak tűnt, viszont nem volt
nehéz cipelni, és könnyen el lehetett dugni. Valójában Váinőé volt az FN
és Onnié a Gaspar, de erre az estére cseréltek - Kyösti Váinőnek az apja
volt, Onninak csak a nagybátyja.
Onni kibiztosította a fegyvert, Váinö tapogatózott egy ideig, míg ujja
ráakadt az érdes fémgombra, aztán az ő fegyvere is kattant, halkan,
mintegy sóhajtva. Már jóval korábban felhúzták, mihelyt letértek az
aszfaltútról, mintha csak érezték volna, hogy bizonyos határon túlléptek; a
kis pisztoly könnyedén annyit mondott: tik-tak, a Gaspar azonban fémesen
kemény hangot hallatott: klakk, klakk.
- Gyerünk!
Az ágak alatt meghajolva megindultak lefelé a dombon. Nyiszogott a
moha a talpuk alatt, az ágak nekicsapódtak csizmájuk szárának, erősödött a
zaj. Már jól látszottak a fények, a fatörzsek közül elő-elővillant a ház fehér
fala.
- Manne hűvösre került - szaladt ki Váinö száján. Bár suttogott, az volt
az érzése, hogy hangja zizegő-remegő sztaniolpapír.
- És akkor mi van? A gádzsók börtönébe került, ami nem büntetés volt
számára, hiszen ott biztonságban volt. Ezt csak egyféleképpen lehet
büntetni...
- Mégis meghalt...
- De ágyban. Olyan rohadtul félt, hogy belehalt. Gyáva volt.
Nyomorult, gyáva alak. Te is tudod, hogy úgy ütötte le Kyöstit, oldalról
támadva rá, hogy védekezni sem volt ideje. És Feija tök ugyanaz, mint az
apja, gyilkos.
- Igen... Illetve talán ő nem is... de a faterja mégiscsak... Onni
megtorpant, és megragadta Váinö könyökét.
- Gondolj Kyöstire! - szakadt ki belőle a kiáltás, és homloka ezer
ráncba szaladt. - Ott fekszik a buszpályaudvar padlóján, a mocskos padlón,
amelyet mindenki összetapodott... vér folyik a mellkasáról, egyenesen a
szívéből...
- Onni, ne - nyögött fel Váinö, és érezte, hogy Onni reszkető keze
hirtelen oly vadul megszorítja, hogy beléhasít a fájdalom.
- Ruusa megpróbálja felemelni, de nem bírja... A gádzsók azt mondják,
hogy hagyd csak, hisz halott... Nem értik - ott a padlón! És az egyik
vigyorog, hogy igen, úgy is kell, gyilkoljátok csak egymást, így
megszabadulunk tőletek, nyomorultak. És mindezt Manne csinálta! Feija
meg most ott van, és táncol! A rohadék, gyilkos az is!
Onni hamuszürke arcát eltorzította a fájdalom. Kabátja ujjával
megtörölte a szemét. Váinö elfordult. Megpróbálta emlékezetébe idézni
Kyöstit. De akkor ő még nagyon kicsi volt, négy vagy ötesztendős, és nem
is volt ott velük. Csak annyit tudott Kyöstiről, amennyit a többiek meséltek
neki róla, illetve egyvalamire emlékezett: Kyösti ruháira. A hullaházból
hazatérve Ruusa kihordta Kyösti valamennyi ruháját az udvarra,
petróleumot locsolt a kupacra, és meggyújtotta. A szomszédok riasztották a
tűzoltóságot. A ruhahegyre vizet locsoltak, és szétterítették az udvaron. De
mit lehetett tenni, ezek mégiscsak Kyösti ruhái voltak. Ruusa könyörgött:
engedjék meg, hogy elégesse, aztán a végén teljesen összezavarodott, és
őrjöngve a földre rogyott. Onnét vitték el a mélálók. Gyújtogatás
gyanújával egy hétig tartották fogva. A bíróságon bírságot szabtak ki rá
engedély nélküli tűzgyújtásért.
- Gaspar Arizaga Eibar - suttogta Váinö hangtalanul.
Az erdő bozótossá ritkult, itt már kitaposott úton haladtak. Az ereszre
függesztett fényszóró bevilágította az udvart, amely úgy nyílt ki előttük,
mint egy csillogó félgömb. Pisztolyukat kabátjuk alá rejtve megálltak a
fénykör szélén; itt biztonságban érezték magukat, látták mindazt, ami a
fénykörön belül történik, ugyanakkor ők mindenen kívül helyezkedtek el.
A ház magas, fehér épület volt, mint egy falusi művelődési ház, nyitott
ablakaiból kiáradt a zene, és hallani lehetett a táncosok lába alatt a padló
recsegését, a lendületes mozgás jellegzetes zaját. A kijárat a homlokzati
oldalon volt, de az ajtóhoz az épület végéből induló lépcsősoron lehetett
eljutni. A lépcsőkön cigarettázó férfiak álltak, egyikük portás egyenruhát
viselt. Jobboldalt alacsony deszkaépítmények sorakoztak, fészerek vagy
tán raktárak. Az utolsó vörösre volt festve, ez volt a budi. A kerítésre
céltáblákat erősítettek, amelyekre légpuskával lőttek. Egy kis asztalon
sorakoztak a díjak, üvegvázák és zseblámpák meg egy gipsz farkaskutya.
Az emberek össze-vissza lődörögtek, ahogy az a tánchelyeken történni
szokott, mintha sehonnan nem jöttek volna, és sehová nem tartanának.
Valamennyien fehérek voltak. Egyetlen cigány sem volt közöttük.
Váinönek olyan érzése támadt, mintha mindenki őket bámulná, de ez
nem így volt, mindössze egyetlen részeg pasas sandított feléjük. Ennek
ellenére lélegzete el-elakadt, és kénytelen volt oly erősen szorítani a háta
mögött tartott fegyvert, hogy annak érdes felülete mélyen a tenyerébe
nyomódott.
- Hátha elment már - suttogta reménykedve.
- Nem... még ott van bent. Mindjárt lemezre váltanak, és akkor kijön.
- Az a csávó fixíroz.
- Észrevettem, ne nézz felé, akkor nem fog idejönni. Váinö lehajtotta a
fejét, és megpróbált a tangóra figyelni.
Jó volt hunyt szemmel hallgatni a számot, amelyben arról énekeltek,
hogy a tengeren túl egy más világ van. De a vége felé közeledett, a
harmonika különös előrejelzésként elnyújtva rezegtette a hangokat - nincs
már sok idő hátra, Feija hamarosan megjelenik. És akkor lőniük kell. Az a
részeg fazon pedig egyre csak fixírozta őket, le nem vette volna róluk a
szemét. Most meg neki is lódult, és elindult feléjük.
- Figyelj, jön! Mit csináljunk, Onni? Lelépjünk?
 - Nem, itt maradunk. Most kell elkapnunk Feiját.
A férfi közelebb jött. A részegekre jellemző módon megpróbált
feszesen lépkedni, ám erősen dülöngélt, s ahogy egy kiálló gyökérre lépett,
csaknem elvágódott. Arca kivörösödött, sliccét elfelejtette begombolni,
kabátja lógott a karján.
Váinö oly erővel harapta be az ajkát, hogy kiserkent a vére. Istenem,
mennyire szerette volna itthagyni ezt az egészet, és elrohanni minél
messzebbre innen! Ugyanakkor undort érzett, csaknem gyűlöletet -
pontosan tudta, mit akar a pasas tőlük. Ezek a bunkó piás parasztok mindig
ugyanazt akarták, olyanok voltak, mint a döglegyek, nem lehetett lerázni
őket. Ez is csak azt bizonyította, hogy milyen szánalmasan ostobák.
Ugyanakkor aki nem húz hasznot a mások ostobaságából, az maga is
ostoba. Legalábbis Severi folyton ezt hajtogatta, amikor Ruusa
megmorogta üzelmeit.
A tangónak hirtelen vége szakadt, mintha soha nem is szólt volna. A
lépcsőn álló férfiak lejöttek, és szétszóródtak az udvaron. A portás mindkét
ajtót kinyitotta.
A részeg fazon úgy imbolygott előttük, mint egy vizestömlő.
- Háj - szólalt meg. Mindig azt mondják, háj. Mintha kötelességüknek
tartanák azt mondani, hogy háj. Váinö keresztülnézett rajta, mintha ott sem
lett volna. Aztán hirtelen eszébe villant, mi lesz, ha Feija veszi észre őket
előbb. Abból nagy balhé lesz, az biztos. Ajka szétnyílt, szíve hevesen verni
kezdett. A lépcsőkön nagy tolongás támadt, férfiak és nők tódultak ki a
házból. Váinö a nyakát nyújtogatta, még nem látta meg, amit keresett, s bár
nem nézett Onnira, észlelte a benne végbemenő változást - úgy viselkedett,
ahogy a gádzsókkal szokott.
- Háj, öreg - fuvolázta túláradó örömmel, hangját titokzatossá halkítva
súgta: - Pia kéne, mi?
- Naná...a magamfajtának kell most... A magamfajta nyomban kitalálta,
miért ácsorogtok itt... Én a cigányokkal mindig jól kijöttem... Úgyhogy
húzd csak elő, derék embernek adod...
- Figyelj ide, főnök...
Onni átfogta a férfi vállát, egészen közel hajolt hozzá, és a fülébe súgta:
- Telibe találtad. Rögtön láttam rajtad, hogy vág az agyad, mint a
borotva. De nem mertem idehozni, hanem te csak menj el amellett a ház
mellett, és kerülj mögé. Ismered az utat, amelyik jobbra fordul? Egészen
addig menj rajta, amíg odaérsz ahhoz a fészerhez...
Váinö felszisszent. A lépcsőn egy fekete üstök tűnt fel, majd megjelent
az egész alak. Feija volt. Ez egészen bizonyos, senkivel nem lehetett
összetéveszteni, sasorra volt, mintha valami külföldi lett volna -
valamennyiüknek ilyen orra volt. Váinö izgatottan hátrább lépett.
- Onni...
- ...és bekopogtatsz az ajtaján, ha másként nem nyitnák ki. A haverunk
van ott, az aztán annyi piát ad el neked, amennyit csak akarsz.
Onni felnevetett, megragadta a férfi vállát, megfordította, és könnyed
mozdulattal az udvar felé lódította.
- De igyekezz! - kiáltott még utána. - Mert elfogy, mire odaérsz!
Feija a legalsó lépcsőn állt. Fehér kendővel megtörölte a homlokát,
lábán szép fényes csizma feszült. Nem a céllövölde felé indult, mint a
többiek, hanem egyenesen feléjük tartott, majd megtorpant, és hátat
fordított nekik. Zsebéből cigarettát bányászott elő, megkínálta a közelében
álló fehéret, ám az nem fogadta el, saját cigarettát vett elő, és elutasító
hangon mondott valamit.
Onni előhúzta pisztolyát. Szája mintha nevetett volna, de szeme
hidegen villant. Kezét egyenesen maga elé emelte.
Váinö is előhúzta háta mögül a kezét. Egész idő alatt figyelemmel
kísérte, mi történik az udvaron, valahogy a szeme sarkából figyelte, s úgy
tűnt neki, mintha az udvar végében egy másik cigány is feltűnt volna,
Feijánál fiatalabb, szinte még gyerek; nem volt ideje arra, hogy
alaposabban szemügyre vegye - a részeg fazon belebotlott a budi elé
állított mosdóállványba. Papír kéztörlők repkedtek a levegőben, egy nő
felvisított, a férfiak káromkodtak.
- Feija! - kiáltotta Onni. Azt akarta, hogy Feija lássa őt, és tudja, hogy
miről van szó. Feija megpördült, kezéből kiesett a cigaretta. Ajka szétnyílt,
mintha kiáltani akart volna, keze a zsebe felé lendült vagy valahová
arrafelé. Onni pisztolya élesen csattant: - Piu! A levegőben sárga szikrák
pattogtak, és füst terjengett, s a földre pottyanva megvillant a hüvely.
Váinö feleszmélt, hogy neki is lőnie kellene, karját arrafelé emelte, amerre
az Onnié is mutatott, és meghúzta a ravaszt. Hatalmas dörej hallatszott,
mintha a fal robbant volna fel, és szóródott volna szét az udvaron.
Onni már messze bent futott az erdőben, az ágak, bokrok recsegve
hajoltak el, ingujja fehéren lebbent. Váinö megfordult, és futásnak eredt,
visszapillantva még látta, hogy valaki fekszik a földön, és hogy mindenki
más rohan valamerre - aztán kiáltozni kezdtek az emberek: mintha egyetlen
hatalmas állat ordított volna, melynek fészkébe lándzsát hajítottak.
- Saska... rohanj haza...
Ez volt az egyetlen kiáltás, amelyet meg lehetett érteni, bár ez is
töredezett volt, furcsán meg-megdöccent, mint a törött lábú ló.
 Ágak csapódtak Váinö arcába, beleakadtak a ruhájába, és
megszaggatták - kezét belevágta valamibe, és a fegyver újra elsült. Hangja
azonban most másmilyen volt: ostorpattogásnak hatott, s a levegőben
kődarabok és mohafoszlányok szóródtak szét. A golyó valószínűleg a
földbe fúródott. Váinö lábába éles fájdalom hasított, de nem törődött vele,
egyre mélyebbre vetette bele magát a sötétségbe, csapkodta félre az ágakat
az útból, és már csak a saját ziháló lélegzetét hallotta.

0-3-András
Harjunpää oly erősen szorította a hasánál lévő létrafokot, hogy az ujja
egészen kifehéredett, és lefelé nyújtotta a lábát - még, még egy kicsit. Az
egyik combja már csaknem a mellkasához ért, ám lefelé tapogatózó másik
lába csak a nagy űrt érezte. Pedig a létrafok ott volt, egészen biztos, hogy
ott volt, alig néhány centire vagy akár csak milliméterre tőle - és mégis,
valami bizalmatlanság volt benne, a már jól ismert, biztos pontra vágyott.
Miközben fölfelé kapaszkodott, nem is igen mérte fel, milyen nagy a
távolság a létrafokok között. Az imént is olyan hosszúra nyújtotta ki a
lábát, amilyenre csak tudta. Egy másodperccel ezelőtt pedig túlságosan
kifelé keresgélt, és csaknem túllépett a létrafokon, megriadt, s a következő
kísérletnél erősebben a fal felé nyújtotta a lábát, mint kellett volna, a
létrafokok közé lépett, és sarkával épp hogy súrolta a keresett célpontot.
Mindkét esetben a lélegzete is elakadt a gondolatra, hogy mi történhetett
volna: dzsekije szárnya fellebben, két keze az űrt markolja, már súlya
sincs, csak a levegő süvít a fülébe.
Szorosan a létrához tapadt, és minden erejét összeszedve megpróbált
úrrá lenni éledő nyugtalanságán - de megint csak a másnap megjelenő
újság nagybetűs címére tudott gondolni: „A TŰZOLTÓK SZEDTÉK LE A
RENDŐRT A LÉTRÁRÓL. - Macskákat már szedtem le fáról, de létrán
lógó rendőr őrmestert még soha nem mentettem meg - jelentette ki a
tűzoltóparancsnok..."
-A rohadt életbe...
- ...mo! ...ló!
Harjunpää úgy érezte, hogy a létra megremeg. És aztán többször
egymás után újra meg újra kileng. Valaki rángatja lent az udvarban.
- ...mo! ...ló!
 Hallotta a kiáltást is, felfogta, hogy neki szól, és aki kiabál, az
Kettunen, s bár a szavak értelmét alig-alig tudta kivenni, már azt is sejtette,
mit akarhat a társa.
Most először nézett le. A létra lefelé keskenyedett, a fokok sűrűsödtek,
egyetlen hegyes ékké álltak össze, amely nyílegyenesen vezetett a
sötétségbe olvadt aszfalt felé; a szemeteskukák mint mocskos
cukordarabkák sorakoztak, szinte felfoghatatlanul parányiak voltak, s a
műszakiak minibusza, amely melléjük tolatott, nem látszott nagyobbnak,
mint egy oldalára billent gyufásdoboz. Kettunen pedig - végre őt is
észrevette Harjunpää - sötét foltként állt a tűzoltólétra tövében, és ahogy
felfelé nézett, arca tojásdadnak látszott, olyan volt, mintha egyetlen száj,
egyetlen kiáltás volna.
- Timo! Meló!
Kettunen a kezével hadonászott, odaugrott az autóhoz - szinte nyomban
felbőgött a motor, és felvillantak a fényszórók. Kettunen sürgetően
túráztatta a motort. Harjunpää megtörölte a tenyerét, keményen
megragadta a létrafokot, és újra lenyújtotta a lábát. Ebben a pillanatban
vette észre, hogy ugyanannál az ablaknál állt meg, mint felfelé jövet.
A szobában most égett a villany, olyan volt, mint egy sárga kocka.
Látszottak a falak és a mennyezet, a masszív padló és az ajtó, amely
valahová vezetett - az asszony a mosogató előtt állt, tett-vett valamit,
mosogatott vagy ruhát öblített.
Harjunpäänek eszébe jutott valami, ami először elképesztő ötletnek
tűnt, de nem is volt olyan nagy hülyeség - az ablak alig egyméternyire volt
a létrától, éppen azon a szinten, ahol ő állt, ráadásul a létra tartóvasa az
ablakpárkány melletti falba volt befúrva. Biztos volt benne, hogy
könnyűszerrel be tud menni az ablakon, s aztán már gyerekjáték leszaladni
a lépcsőn az udvarra, legalábbis sokkal könnyebb, mint a tűzoltólétrán.
Kinyújtotta a kezét és elérte az ablakot, bekopogott. A nő odapillantott, de
mintha észre sem vette volna. Harjunpää ismét kopogott, ezúttal erősebben
megzörgetve az ablakot.
- Nyissa ki! Kérem, nyissa ki!
Valahol felvijjogott a sziréna, majd nem sokkal utána egy másik is;
Harjunpää látni vélte felvillanni a kék fényt, de nyomban rájött, hogy az
lehetetlen, hiszen az autók a ház másik oldalán haladtak. Lepillantott.
Kettunen kapcsolta be a szirénát. Furcsa volt innen fentről nézni. Mintha
villámfényű gömbök lettek volna, melyek darabokra szabdalták az udvart -
vagy inkább úgy tűnt, hogy egyhelyben állnak, és az udvar forog
körülöttük mint valami őrült, kékcsíkos körhinta. Harjunpäänek hirtelen
sürgős lett a dolog.
- Nyissa ki...
A szoba üres volt, a nő sehol; csak a fény maradt és a víz, amely a
nyitva hagyott csapból a mosogatóba zubogott.
Harjunpää mély lélegzetet vett, mint aki alámerülni készül. Nincs
menekvés, kénytelen lesz tapogatózva lejutni a létrán. Ettől kezdve már
nem is volt más, mint létrafoktól létrafokig nyúlás, lezökkenés, nyögés,
miközben tenyerén, térdén és lábszárán kék-zöld foltok keletkeztek, és
agyában egyre csak az zakatolt: nem lankadhat, ki kell tartania, nem szabad
feladnia. Lába az üres levegőt tapodta; keservesen hosszúnak tűnő
másodpercig lógott a létra fokába kapaszkodva, míg végül eszébe jutott,
hogy az alsó fokok hiányoznak, és elengedte a rudat. Bár nem kellett
nagyot ugrania, mégis fenékre ült. A következő pillanatban azonban már
talpon volt, és az autóhoz rohant, feltépte az ajtót, és beugrott Kettunen
mellé az ülésre.
- Mi történt? - lihegte. Torka száraz volt, mint a tapló, keze sajgott,
hátán verejték csörgött, és hirtelen a maga számára is meglepő módon
heves gyűlölet ébredt benne Kettunen iránt. Csikorgó kerekekkel lódult
neki az autó, és berobogott a házak közötti hasadékba, kék fénybe vonva a
falakat. Kettunen rekedten ordította:
- Nullaháromandrás! - Karját a műszerfal felé lendítette, és rácsapott a
piros kapcsolóra, hogy csak úgy reccsent.
- Úúúúúú - hallatszott a fejük felett először csak halványan, mintegy
próbálgatva, majd hirtelen fülsértően felvijjogva: - Uiiiiii!
- Mi van?
- Mondtam már! Mit kotlottál ott? Már azt hittem, a galambokat
kettyintgeted, és nekiálltál fészket rakni odafent...
Az autó felszaladt a járdára, egy öregember félreugrott, és kezét a
szívére szorította. Kettunen jobbra kapta a kormányt, a központ irányába
kanyarodtak el. A sárvetők a kövezetét karistolták.
Harjunpää belesüppedt az ülésbe. Képtelen volt bármire is gondolni.
Kibámult a szélvédőn, és gépiesen megállapította, hogy rendben megnyílik
előttük az út - csütörtök volt, hétköznap este. És hirtelen szédítő öröm
fogta el attól a gondolattól, hogy itt ül elevenen az autóban, útban
valahová, ahol valami munka várja. És már nem is gyűlölte Kettunent,
talán az imént sem őt gyűlölte, hanem azt, amire Kettunen kényszerítette
őt. A következő gondolatra pedig egészen megkönnyebbült: bármi legyen
is ez az ügy, nem Norri szakasza fogja vizsgálni - ő csak kisegítőként volt
szolgálatban - hanem a Rablási csoporttól a közelmúltban a Gyilkossági
csoporthoz átkerült Kandolin feladata lesz, aki ezen az éjszakán ügyeletben
van.
Kettunen ráfordult a Nordenskiöld utcára, és a villamossíneken haladt
tovább. Harjunpäänek a kezébe akadt egy összehajtogatott papírlap,
amelyet nyilvánvalóan sebtiben hajítottak az ülésre. Szétnyitotta. A
fénymásolt szöveg azokat a feladatokat tartalmazta, amelyeket rádión
kellett továbbítani.
„03a - gyilkosság, friss, tettes a helyszínen."
- Mi a franc történt? - ordította, és úgy érezte, a bolondját járatják vele.
- És hol?
- Pikkukoskiban. Mit kotlottál odafönn...
Harjunpää már szóra nyitotta a száját, ám aztán visszanyelte, amit
mondani akart, mély lélegzetet vett, és a szirénát is túlharsogva ordította:
- Féltem! Kurvára féltem, hogy leesem!
Kettunen rápillantott, gyorsan és valahogy olyanformán
aggodalmaskodva, mintha a társa nyilvános helyen piáit volna, aztán
rákanyarodott a Veturi útra, s csak amikor már egyenesben volt, szólalt
meg:
- Elég kemény ügy. Lövöldözés. Legalább két hulla. És a franc tudja,
mennyi sebesült. Valami szórakozóhely - az elkövetők odamentek, és
eszetlenül elkezdtek lövöldözni mindenre, ami mozgott...
Harjunpää nem szólt egy szót sem, csak erősebben szorította az ülés
szélét. A kocsi nyelte a kilométereket, a tetőről behatolt a kocsi belsejébe a
messze hangzó, hol erősödő, hol halkuló vijjogás. Ezt az útvonalat
használták mindig, valahányszor a belvárosból a központba mentek,
csakhogy most nem szálltak ki a Pasila utcánál, hanem tovább száguldottak
a rendezőpályaudvar mellett a Hakamáki út felé. A rádióból felhangzott a
szignál, és Harjunpää hangosabbra állította.
- ...a lövöldözők ketten voltak, és a közeli erdőbe menekültek,
alighanem azon keresztül akarnak eljutni a belvárosba. Mindkettő húsz-
huszonöt év körüli, sötét bőrű egyén. Mindkettőn...
- Cigányok! - mordult fel Kettunen - Sejthettem volna! Ugyan ki más
lehetne olyan idióta, hogy belelő a közönségbe... ártatlanok közé... csak
úgy szórakozásból...
- ...világos gyapjúpulóver vagy mellény. Az alacsonyabb csizmát viselt,
hogy a magasabb lábán mi volt, arra vonatkozóan nincs biztos adat.
Mindkettőnél fegyver van. Veszélyesek... állítólag még menekülés közben
is lőttek az erdőben... Hela megismétli minden járőrnek...
 - A rohadt életbe, elénk ne kerüljenek! - Kettunen állán megfeszült a
bőr. - Én nem tudom, mi lesz... Beteg ez mind. Totál bizalmatlanok,
képesek akár mindenkit kinyírni, ha azt hiszik, hogy köztük akár csak egy
is az ellenségük.
Egy ideig még nyögésszerű hangok törtek fel a torkából, aztán egyik
kezével elengedte a kormányt, félrehajtotta kabátja szárnyát, és előhúzta a
revolverét. Letette kettőjük közé az ülésre. A rozsdamentes acélból készült
fegyver kéken szikrázott a tovatűnő utcai lámpák fényében. Harjunpäänek
eszébe jutott a saját fegyvere, amely még mindig ott volt a kesztyűtartóban,
ahová belökte, mielőtt nekifogott volna a létramászásnak; közönséges,
sötét színű S&W volt, amelyet azért kapott, hogy őrizze a társadalom
biztonságát, rendjét és törvényét. Eddig mindössze egy vonat alá szorult
kutyát lőtt le vele.
Balkéz felől felvillant a rendőrség épülete, és eléjük vágódott a
Riadókészültségi osztály Saabja. Villogott a kék fény az autó tetején, de a
sivítást elnyelte az ő autójuk szirénája. Harjunpää izgatottan dörgölte az
állat. A Saab a rendőrség épületéből jött, és ez azt jelenti, hogy a
pihenőben lévő járőröket is kiküldték, ez pedig arra mutat, hogy
Pikkukoski-ban a helyzet a lehető legrosszabb. Előttük a Koskela úton egy
másik kék fény is villogott, alighanem a gyilkosságiak valamelyik Ladája.
Harjunpää szívből remélte, hogy az autóban Kauranen ül, a Gyilkossági
csoport feje.
A rádióból szinte szünet nélkül hallatszott a gyors információcsere:
- ... vette és egyúttal jelenti, hogy lezárta a Mikkola utat.
- Pihlajisto közelében van-e valaki? Hela kérdi, van-e valaki Pihlajisto
közelében?
- Három-öt-kettő. A malmi temető magasságában...
- Zárd le a Sotavouti utat - ez a Pihlajisto nyugati oldalán lévő sétáló út.
- Kutya a helyszínen...
- Hat-egy, hallasz?
- A Kirkkoherra út lezárva. Hela, hallod?
- Kurva jó! - kiáltott fel Kettunen. - Lezárják az egész területet.
- Igen - harsogta Harjunpää, és úgy érezte, mintha elzsibbadt volna az
ajka.
- Remélhetőleg elég nagy területen...
Egyre nagyobb nyugtalanság vett erőt rajta; tapasztalatból tudta, hogy
abból semmi jó nem származik, ha túl sok járőrt küldenek a helyszínre.
Könnyen előfordulhat, hogy senki nem irányítja az akciót, s hogy némely
intézkedést többször is végrehajtanak, némely alapvetően fontos dologról
viszont megfeledkeznek.
A Kápylá úton már mind a három autó, a Lada, a Saab és a kisbusz is
szorosan egymás nyomában haladt. A házak ablakaiban emberek jelentek
meg, sötét foltok, mintha csak kartonból vágták volna ki őket. Az utcán is
álltak kíváncsiskodók, és egy csapat fiatal, szinte még gyerek Pikkukoski
irányába rohant.
- Ott, ott van! - ordított fel Kettunen hirtelen, és összegörnyedt, mintha
eltalálták volna. Rátaposott a fékre. Az autó csikorgó kerekekkel
nekicsapódott a járdaszegélynek, Harjunpää pedig úgy beverte magát a
műszerfalba, hogy hangosan feljajdúlt.
- Ott, az udvaron! Ott van az egyik! - süvítette Kettunen, s már meg is
markolta a revolverét, miközben másik kezével az ajtót nyitotta.
Harjunpää megragadta a karját.
- Hol a francban? - próbálta visszatartani.
- Ott, a bokrok mögött egy nagy csapat, már messziről észrevettem
őket... Hátrébb egy sötéthajú fickó, cigány. Amikor a Lada odaért, az a
többiek háta mögé húzódott... Ugyanez történt, amikor a Saab odaért...
Aztán ismét felegyenesedett... S amikor mi odaértünk, újra lebukott...
Kettunen akadozva lökte ki magából a szavakat, közben el-elhúzta
kezét az ajtó kilincséről, és végigsimított revolvere csövén.
- Várj már egy kicsit...
- Nem! Gyerünk! - mordult fel Kettunen, és kiszakította a karját
Harjunpää szorításából. - Rögtön elkapjuk a gyilkosokat. Nehogy a
markukba röhöghessenek, hogy a zsaruk elhúznak mellettük...
- Szerintem bölcsebb volna...
Kettunen nem hallgatta végig. Kinyomta az ajtót, és kiugrott.
Harjunpää megragadta a mikrofont.
- Itt nyolc-kilenc-egy. Hallasz, Hela?
Hívását elnyelték az üzenetek, nem ért célba, választ nem kapott rá.
Kettunen már görnyedt háttal loholt, messze járt. Harjunpää ledobta a
mikrofont, s az ott himbálózott a drótján, megragadta a fegyverét, kivágta
az ajtót - nem hagyhatta, hogy Kettunen egyedül menjen oda. Átsuhant
rajta a gondolat, hogy az autó csomagtartójában ott van a védőmellény,
csakhogy most már túl késő volna előbányászni, arra meg, hogy magára
öltse, végképp nincs idő: Kettunen már ott guggolt az említett bokor
mögött. Harjunpää nekilódult. Bár ott zakatolt az agyában, hogy épp azt
csinálják, amit semmi körülmények között nem volna szabad, hiszen a
menekülőknek fegyverük van és veszélyesek. Pontosan tudta, hogy olyan
módszerhez folyamodtak, amely a lehető legjobb garancia arra, hogy
nevük fölkerüljön a rendőrség épületének falán díszelgő márványtáblára.
- Kettunen!
- Még ott vannak... Nevetnek... Ne hagyjunk időt nekik... Legjobb, ha
lecsapunk rájuk... Én beugrom oda a kapuba, te pedig oldalról biztosítasz.
A bokrok mögül fény szivárgott elő, és beszédfoszlányok hallatszottak,
de a szavak értelmét nem lehetett kivenni. Valaki felnevetett. Egy
szemrehányó férfihang mondott valamit. Az utcán kíváncsiskodók
megfordultak, és megbámulták a rendőröket, de megérezték a veszélyt, és
távolabbra húzódtak. A Lada és a Saab vijjogását már nem lehetett hallani.
- Nők is vannak - suttogta Harjunpää; a szíve hevesen vert, rosszat
sejtett, érezte, hogy valami nincs rendben.
- Naná, hogy vannak ott nők - ha egyszer itt lakik a tettes. Ezeknek a
cigányoknak mindig jó kéglijük van. Timo! Most!
Kettunen előrelendült, és a kapuban gyorsan körbefordult. A következő
pillanatban már szétvetett lábbal állt, kissé megroggyantott térddel, kezét
egyenesen maga elé tartva, ujjai szorosan a fegyverre tapadva.
- Állj, ne mozduljon senki! - kiáltotta. - Senki ne mozduljon!
Harjunpää mögéje szökkent, megállt a gyepen, és leguggolt. A ház
bejárati ajtaja tárva-nyitva volt, sőt az előszoba ajtó is, belátott egészen a
nappaliig, ahol a magára hagyott televízióból csevegő hangok
hallatszottak. A ház apraja-nagyja az udvaron volt: egy középkorú férfi és
egy nő, aki mezítláb és hálóköntösben állt, egy húsz év körüli leány és egy
fiú, akik egymást átkarolva álltak, valamint egy lényegesen fiatalabb
fiúcska, aki tágra nyílt szemekkel, döbbenten nézett rájuk. Valamennyien
fehérek voltak. Épp közelebb húzódtak a sövénykerítéshez, hogy
megszemléljék a kisbuszt, amely kitárt ajtókkal állt, és kék fénnyel vonta
be az oszlopokat és a falakat.
- Jesszus Mária! Mit... kit...
- Ne féljenek! - kiáltotta Harjunpää. - Bűnügyi rendőrség...
- Ki az, aki a rendőrautók elől bujkál? - Kettunen hangja keményen
csattant, miközben fegyverét még mindig a csoportra szegezte. - Ki volt
az?
- Na, mit mondtam, Jani...
A kiskölyök előlépett, pontosabban előre taszították. Sötét haja volt, az
utcai lámpák fényében szinte fekete. Sírásra görbült szájjal csak nagy
nehezen tudta kinyögni:
- Csak játék volt...
 - Tényleg így van, Jani csak játszott. Néztük a tévét, amikor
meghallottuk a szirénát. Kíváncsiságból jöttünk ki, hogy megnézzük, miért
megy ennyi autó egymás után... Egész biztos, hogy Jani semmit nem
csinált...
- Oké - mordult Harjunpää, és kifordult az utcára. Forrt benne a méreg.
Futva megindult az autó felé, de még hallotta Kettunen prédikációját:
- ...elő ne forduljon még egyszer... Nincs időm játszadozni... A
közelben embereket lőttek halomra...
A kisbusz köré emberek gyűltek, többségükben fiatalok, fiúk, lányok
vegyesen.
- Figyelj, lőttél már?
- Mit csináltok itt? A többiek már elmentek. Pisálni álltatok meg?
Harjunpää bemászott a kocsiba, és bevágta az ajtót. Aztán megérkezett
Kettunen is, izzadtan és lihegve, szó nélkül bemászott a kormány mögé, és
felbőgette a motort. A szirénát már nem kapcsolta be. Jó időbe telt, míg
végre kirobbant belőle:
- Idióták. Más dolgom is van, mint hogy kis krapekok hülye
szórakozásaival foglalkozzam...
- Hát igen.
- Mi az, hogy hát igen? Fölösleges gúnyolódnod. Minden okom
megvolt a gyanakvásra... A tériszony egyébként nem is tériszony.
Olvastam az újságban. Azoknak van, akik mindig többet akarnak, mint
amire képesek... Pitiáner kettős-pont-baszogatók.
- Hagyd már.
- Le vagy szarva.
Elhagyták a Pikkukoski úton álló rendőrmotort, és elérték a dombtetőt,
majd lassan lefelé gördültek. Az aszfalt véget ért, kavics ropogott a
kerekek alatt. Jobbra felvillant a strand és a Vantaa folyó. Aztán már bent
is voltak az erdő közepén, mintha csak vidéken jártak volna. A kavicsos út
mindkét oldalán autók parkoltak. Szinte teljesen eltorlaszolták az utat.
Emberek futottak abba az irányba, amerre ők is tartottak, de velük szemben
is; valaki intett, hogy haladjanak előre. Az egyik kövön fehér szoknyás
leány ült, egy fiatalember meghúzta a kezében tartott üveget. Végül a fák
mögött feltűnt egy világos színű épület. Riadókocsik vették körül, tele volt
velük a környék, meg mentőautók és rendőrautók is - mintha kék erdőtűz
tombolna a vidéken.
 Saska
Mintha egy örökkévalóság óta más sem lett volna, mint a futás: hopp,
hopp, hopp, meg a lihegés és az út, amely mintha lengett volna alatta. Meg
a szíve, amely majd kiugrott a helyéből, az izzadság, amely csípte a szemét
és a félelem, hogy előugranak, és kezüket feléje tartva ráordítanak: - Saska!
- Még élt. Nem hal bele. Nem halhat meg...
Saska nagyobb lendülettel rohant, pedig már rosszullét kerülgette, és
akkor hirtelen feltűnt előtte a Káskynhaltija utca. Széles, tiszta útként
húzódott előtte, és autók haladtak rajta. Most végre hátra mert pillantani -
nem követték. A zsaruk autójának híre-hamva sem volt. Pedig kis híján
beléjük futott. Csak azért vette észre az autót, mert villogott a kék fény. A
sövénykerítéshez lapult, a rendőrök pedig tovarobogtak, de nem sokkal
később megálltak, és lekapcsolták a lámpákat, s figyeltek: Váinöt és Onnit
keresték, bár nem tudták, hogy ők voltak azok. De azért őt is elkapták
volna minden további nélkül, noha ő Saska, Feija testvére.
Lihegve elért az útkereszteződéshez, és a széles autóúton jobbra
fordult. Egy pillanatra úgy tűnt, nagyobb biztonságban van itt, ám
nyomban utána eszébe jutott, hogy ez nagy tévedés, hiszen így nagyon sok
gádzsó látja őt, s nekik elég, ha futni látnak egy cigány csávót - igen, ezt ő
a saját bőrén tapasztalta -, különösen most, hogy sötét volt, éjfél felé járt az
idő, bizonyára telefonálnának a mélálóknak, mert biztosak volnának benne,
hogy valamit elkövetett. Csakhogy haza kell jutnia. Nincs más hátra, ki
kell lépni. Közbe-közbe esetleg futhat is egy kicsit. A legjobb persze az
lenne, ha el tudna kapni egy taxit.
Hirtelen eszébe jutott valami. Reszkető ujjakkal kigombolta az inge
nyakát, és előhúzta a láncot, amelyen egy kis arany kereszt lógott. Huldától
kapta. Kezébe szorította, és sietve folytatta útját, ökle neki-nekiverődött a
nyakának.
- Add édes istenem, hogy legalább egy taxi jöjjön...
Hulda azt mondta, hogy Isten segít. Többször is elmondta. De soha
semmi különös nem történt. Hulda egy kicsit ilyen lett, miután jó három
évvel ezelőtt Manne meghalt. Emlékszik rá jól, akkor ő tizenhárom éves
volt. Isten megsegít, és nem engedi, hogy más történjen az emberrel, mint
aminek történnie kell. Mostanában mindig ezt mondja.
Csakhogy Feiját meglőtték.
Az udvar másik végében állt, amikor a lövés eldördült, de nyomban
kitalálta, kik voltak, hiszen annyiszor fenyegetőztek már. Nem látta, hogy
kik lőttek, de látta Feiját, aki megpróbált arrébb menni, biztonságba
húzódni, de nem sikerült, elnyúlt a földön. Ő oda akart futni hozzá, de
mindenki más az ellenkező irányba rohant, szembe vele, egymást tiporva,
taszigálva és visítva - olyanok voltak, mint az állatok, teljesen eszementek.
- Saska, eredj haza és meséld el - sóhajtotta Feija, és felnyögött, mert
fájdalom hasított belé, de még megpróbálta kivenni a hátsó zsebéből a
stukkert, és odaadni neki. De már nem volt ereje hozzá, s ő sem tudta, mert
odajöttek a gádzsók.
- Váinö és Onni volt - szólt Feija egészen halkan. - Kyösti rokonai.
Váinö a fia... Csak hogy tudd, Saska...
És aztán már nem szólt többet. Csak nézte őt, szeme fekete volt, de
puha és bársonyos, csak feküdt a hátán, és gyapjú pulcsija mellrészén a
piros folt nőttön nőtt.
- Feija...
Saska szemét elfutotta a könny. Feija oly elhagyatott, oly törődött volt,
amint ott feküdt a földön. Pedig milyen jó testvér volt - ő tartotta össze
őket, bár Hulda azt gondolta, a saját érdeme meg Kalléé. Ők már öregek
voltak, meg kellett őket hagyni ebben a hitükben. Feija vette nekik a
Méregzsákot is. - Mi lesz most azzal, ki hozza rendbe? És amikor jól ment
az üzlet, pálinkát csorgatott Kalle kávéjába, és aztán együtt énekeltek:
„...Hej shavale, hej romaié - Hej cigányok, hej cigányok..."
Mit fog szólni Hulda és Kalle? És Orvokki - aki ráadásul már megint
úgy van, bár még nem nagyon lehet észrevenni rajta. Saska léptei
koppantak a földön, szíve vadul kalapált,tüdeje sípolt.
Taxi! - Még messze volt, szembe jött az egyenes úton, tetején égett a
sárga táblácska - szabad volt. Saska kirohant az út közepére, két kezét az
égnek emelve vadul integetett, s a megkönnyebbüléstől zokogni kezdett. A
taxi, egy piros Mercedes, egyre közelebb ért - a sofőr már észre is vette,
indexelt, és az út széle felé húzta a kormányt. Saska futni kezdett. A sofőr
áthajolt az anyósülésen, és nyitni készült az ajtót, Saska kívülről
megragadta a kilincset.
- Várj egy picit - szólt a sofőr. - És Saska tudta, hogy most végigméri,
amint ott áll izzadságtól csatakosan és lihegve. Fiatalember volt a sofőr,
szőke bajuszkával és pattanásos arccal. És hirtelen új vonás tűnt fel az
arcán, ahogy másoknál is fel szokott tűnni, valahányszor észreveszik -
mintha csak új álarcot öltött volna magára, vagy a szeme változott volna
halszemmé. S közben el nem engedte volna az ajtó belső kilincsét.
- Mit akarsz?
- Vigyél haza.
 - Úgy nézel ki, mint aki menekül. Valami balhéba keveredtél?
- Nem, isten őrizz. Csak haza akarok menni.
Saska idegesen toporgott, nem tudott parancsolni a lábának, mint ahogy
a kezének sem, amely fel akarta tépni az ajtót.
- Ne kapkodj, haver. Mi balhéd volt?
- Semmi. Kedves sofőr úr, vigyen haza, borzasztóan sürgős.
- Van pénzed?
- Van. Nincs - ott maradt Feijánál, de Hulda majd kifizeti, ahogy
megérkezünk. Egész biztos kifizeti, higgye el, kedves sofőr úr...
- Aha. Szóval Hulda fizet, és Allan majd ad a lovamnak szénát... Na,
sorry, de van már fuvarom.
- Ne! Égett a lámpája... Nincs is bekapcsolva a taxióra...
- Mosd ki haver a füled, azt mondtam, hogy van már fuvarom.
A sofőr berántotta az ajtót, Saska az utolsó pillanatban kapta el a kezét.
A kilincs után kapott, megpróbálta kinyitni, de a sofőr lenyomta a gombot,
csattant az ajtózár, s aztán belökve a sebességváltót gázt adott.
- Segítsen! Feiját meglőtték... Mindjárt engem is elkapnak!
Saska belekapaszkodott a kilincsbe, és dörömbölt az ablakon,
miközben az autó mellett loholt. A sofőr benyomta a gázpedált, az autó
felgyorsult, Saska lábai egymásba gabalyodtak, keze lecsúszott a
kilincsről, s ő végigvágódott az úton. A taxi már messze járt, fekete
füstcsíkot húzott maga után, mintha csak farka nőtt volna.
Az út túloldalán megállt egy zöld Skoda. Utasai, egy férfi és egy nő,
tétován bámultak Saska felé, de nem szálltak ki. Saska feltápászkodott, és
botladozva megindult a Skoda felé. A térde hasogatott, a tenyere egy merő
seb volt - az aszfalt lenyúzta róla a bőrt. A Skoda vezetője letekerte az
ablakot.
- Látták? - kérdezte Saska sírással küszködve.
- Tulajdonképpen nem láttunk semmit. Csak megálltunk, amikor
észrevettük, hogy itt valami... Annyi mindent hallani, hogy kirabolják a
taxisokat.
- Látták a rendszámát?
- Nem nagyon figyeltük, de minek is... Nem akarunk semmibe
belekeveredni.
- Pekka, menjünk innen - szólalt meg a nő.
- Mindegy is - Saskára hirtelen végtelen fáradtság nehezedett. -
Volnának olyan kedvesek és elvinnének Pukinmákibe? A Madetoja közbe.
Ott van közvetlenül az állomás mellett...
- Hát mi nem is nagyon...
 - Pekka, én félek.
- Nem megyünk odáig. A következő útkereszteződésnél elfordulunk.
Talán majd máskor...
Saska egy szót sem szólt, újból futásnak eredt, de bármennyire
igyekezett, nem tudta gyorsabban szedni a lábát, s ráadásul nyomban
lihegni kezdett. A Skoda elhúzott mellette, túlment az útkereszteződésen,
hátsó lámpái fokozatosan kicsinyedtek, mígnem eltűntek, belevesztek az
egyenes út végébe.
Saska nekidőlt az ajtónak. Érezte az otthon jól ismert, megnyugtató
illatát, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is járt volna sehol, mintha
minden a legnagyobb rendben lett volna, de aztán ismét eszébe jutott, amit
tudott. Legszívesebben teli torokkal ordította volna:
- Feiját meglőtték!
De nem tehette, ez szégyenletes lett volna, s egyébként sem
kiabálhatott, mert még felriadnak a gyerekek, és bőgni kezdenek.
A fürdőszobában volt valaki. Az ajtó alól fény szivárgott ki, és hangok
is hallatszottak, vízlocsogás és fütyörészés hangja - alighanem Orvokki
mosott, mert korábban nem ért rá, Hulda keményen fogta. De miért éppen
neki kell ébren lennie? Miért nem ment már rég aludni?
A konyhában is virrasztottak - égett a kislámpa. Fénye végighúzódott a
nappalin, rákúszott az alvó Aleksira és az ő ágyára is, melyet Aleksié
mellett vetettek meg a földön. A konyhából sóhajtozás hallatszott és a
széklábak csikorgása - Hulda virrasztott. Saska megmozdult. Sírás
fojtogatta a torkát a megkönnyebbüléstől, hogy hazaért, és hogy Huldát
ébren találta. Könnyeit visszafojtva belépett, és megállt a konyhaajtóban.
Hulda még felöltözve ült az asztalnál. Szétnyitható ágyát már
előkészítette, és a képeket letakarta. Épp a haját készült kibontani, melyben
több volt az ősz szál, mint a fekete, a csattokat már ki is vette. Nem nézett
az ajtó felé, de észrevette a fiút.
- Hulda, el kell mondanom...
Hulda gonoszul nézett rá - nem állhatta, hogy csak úgy kopogás nélkül
betört a birodalmába, és megzavarta foglalatossága közepette. Illetve nem
is - azért volt dühös, mert elfelejtette megmosni a kezét. Tudta pedig, hogy
nem mehet a fürdőszobába, mert Orvokki van ott. Saska a mosogatóhoz
lépett, megnyitotta a csapot, s már nyúlt a törülköző felé.
- Hozzá ne nyúlj! Az az én arctörlőm! - mordult rá Hulda. -
Uramisten...
- Bocsáss meg, Hulda. Ne haragudj...
Saska nem bírta tovább, érezte, hogy eltorzul az arca.
 - Feija! - bukott ki belőle. - Meglőtték Feiját!
- Nem...
Hulda feltápászkodott, és megállt a konyha közepén. Arca mintha
agyagból lett volna, a színe is agyagszürke lett, látszott a szemén, hogy
nem akarja elhinni, bár már elhitte, igen, látszott rajta, hogy olyan fájdalom
hasított belé, mintha nem is Feiját, hanem őt magát lőtték volna meg.
- Nem...
Visszazökkent a székre. Kezét ökölbe szorítva kinyújtotta az asztalon,
és úgy ordított, mintha nem kapott volna levegőt:
- Nem! Nem!
Aleksi ágya megnyikordult. A gyerekek a hátsó szobában mocorogni
kezdtek.
- Hulda, ne, Hulda kedves...
Lustigo rontott be a konyhába, körmei csak úgy csattogtak a padlón, és
úgy vinnyogott, mint aki érzi, hogy valami nincs rendben. Aztán Orvokki
jelent meg az ajtóban, sápadt arccal, mint egy eleven kérdőjel, de
arckifejezéséből látni lehetett, hogy mindent tud.
- Meghalt? - suttogta.
- Nem tudom... még élt, amikor eljöttem. Azt parancsolta, hogy jöjjek
haza.
- Hol volt?
- Pikkukoskiban... mulatni...
Orvokki egy szót sem szólt - nem szólt, bár azt hazudták neki, hogy az
ügetőre mennek. Tudta, hogy Feija nem gondolja komolyan, hogy elmegy
azzal a másik nővel. Arca azonban lassan megnyúlt, vonásai eltorzultak,
mintha görcs szorította volna össze a szívét, az ajtófélfánál keresett
támaszt, és előregörnyedt, mintha oltalmazni akarná a gyermeket, aki még
nincs is. Aleksi döbbenten állt a nappaliban alvástól borzas hajjal, s a
nagyobb lányok is felébredtek már, és ott tolongtak hálóingben, szepegve
Orvokki mögött. Mindent hallottak. A kicsik a többiek lába között
benyomultak a konyhába, kivörösödött arccal bőgtek, és rángatták Orvokki
ruháját, Lustigo vonyított, aztán ugatni kezdett, Hulda pedig úgy
himbálózott a székén, mint akit felhúztak, és hangosan jajveszékelt.
Valamennyien érezték, hogy hiányzik belőlük egy darabka, hogy most
valamiképpen megfogyatkoztak, és hogy veszély fenyegeti őket, amely
egyre szorosabban fonódik köréjük.
Saska Orvokki felé indult, visszafordult, Huldára nézett, majd
megkapaszkodott a mosogató szélében. Tudta, hogy Feija néhány szóval el
tudná csendesítem a társaságot - Feija azonban nincs itt. Pulóverén véres
folttal ott fekszik valahol, és idegen kezek matatnak rajta. Saska úgy
érezte, valami fojtogatja belülről, s hirtelen kiszakadt belőle a kiáltás:
- Megölöm őket mind!
Odaugrott az asztalfiókhoz, és kirántotta. A következő pillanatban már
mindnyájan rávetették magukat, a lányok, Orvokki és Aleksi is.
- Saska, ne!
- Megölöm őket!
- Ne... Tudod, mi jön utána...
A csuklójánál, a ruhájánál fogva rángatták, Miska apró kis öklével a
nyakát döngette. A szőnyeg összegyűrődött a lábuk alatt, a fiók a földre
zuhant.
- Vegyétek el a kést! Rúgja valaki arrébb a kést!
- Én...
- Saska, ne - szükségünk van rád most...
- Ne, ne...
S aztán mindenki elnémult. Eleresztették, egyik a másik után, és
zihálva megálltak. Hulda felállt. Már nem sírt. Arca megkövült, mintha
egész teste kővé vált volna - mintha egy kőszikla jelent volna meg
valahonnan a konyhájukban.
- Ki tette? - kérdezte halkan.
- Kyösti Ruusájának a fia.
- Severi és Vainö?
- Váinö meg az Onni.
- Aha.
Hulda nem szólt többet, de nem is volt rá szükség. Valamennyien
lehiggadtak, és restelltek, ami az imént történt. A lányok zokogása
elcsendesedett, Orvokki bevitte a gyerekeket a hátsó szobába, ahol sírásuk
lassan hüppögéssé csitult. Különös érzés lett úrrá rajtuk, mintha a levegő
hirtelen üveggé vált volna, vékony, éles üveggé, amely szinte visítja
feléjük, hogy óvatosnak kell most lenniük, minden eddiginél jobban össze
kell tartaniuk, és nem szabad engedni.
- Mi van? Hulda, mi történt?
Öreg-Kalle kiáltása tompán szűrődött át a szobából, melynek ajtaja
csukva volt. Neki egyedül volt saját szobája.
- El kell mondani neki - szólalt meg Hulda. - És tanácsot kell kérni tőle,
mit tegyünk...
A többiek hallgattak, végül rábólintottak; tudta mindenki, hogy Kalle
kissé szenilis már, de bölcs volt, bölcs öreg ember. S akkor Hulda hirtelen
feleszmélt:
 - Lányok! - mordult rájuk. - Mit kerestek itt pendelyben,
szemérmetlenek! Te is, Aleksi. Tessék rendet rakni! így ni... Igazítsátok
meg a szőnyeget! Te pedig, Helli, összeszeded a késeket a padlóról, és
elmosogatod őket...
Hulda már a nappaliban rendezkedett, helyükre löködte a holmikat,
elrendezgette az ágyakat anélkül, hogy csendes morgolódása egy percre is
alábbhagyott volna. Ám ez nem érintette őket kellemetlenül, ellenkezőleg,
azt az érzést erősítette bennük, hogy ők továbbra is együtt vannak.
- Orvokki! Bízd a kölykeidet Hiljára, te pedig eredj telefonálni!
Felhívod a mentőket, és megkérded, hová vitték. Ha már ennyire nem vagy
képes a férjed érdekében cselekedni... Hagyod, hogy egyik buliból a
másikba menjen... Tudod, hogy mi ennek a vége...
Aztán már ott voltak az előszobában, és kopogtattak Kalle ajtaján. A
szoba valójában ablaktalan gardrób volt, de elég tágas lett, miután kirakták
a polcokat és a fogasokat. A konyhába nem tehették Káliét, mert a
gyerekek folyton ott ugrándoztak, meg a többiek is, még azt gondolhatta
volna, hogy senki nem tiszteli őt többé, ha nem hagynak nyugtot neki.
- He?
Öreg-Kalle úgy feküdt ott az ágyon, mint egy vékony csontú kismadár,
és hunyorgott a vakító fénytől. Állat ezüst borosta fedte. Zsebóráját a
kezébe vette, mint aki attól tart, hogy valaki ellopja. Saska közelebb hajolt
hozzá.
- Feiját lelőtték, de lehet, hogy még életben van.
- He?
- Kyösti fiai lelőtték Feiját. A maga Matinéjának legidősebb fiát.
- Aha. Az a Manne kemény legény volt, Kyöstit is megölte...
Orvokki a szobában telefonált. Hangja egészen idegenül csengett.
- Nem, nem is azt akarom tudni... Hanem hogy hová vitték. Melyik
kórházba? Miért nem? Miért nem mondhatja meg? Igen, igen,
hozzátartozója... Nagyon kérem, mondják meg, hová vitték. Ne... Halló!
- Milyen ócska dolog puskával lőni - mondta Kalle -, de hol vannak
már a régi jó szokások...
Feje visszahanyatlott a vánkosra, szeme lecsukódott, mintha mondat
közben elaludt volna. Ám amikor a többiek kifelé indultak volna,
meglepően éles hangon szólalt meg.
- Ki megy holnap eladni a krumplit? Nekem kell... És hol van az autó?
Feija azt mondta az este, hogy autóval megy, bár elég rozoga...
 - Kalle csak ne aggódjon - nyugtatgatta Hulda. - Próbáljon meg aludni.
Eloltom a lámpát. De majd jövök, és elmondom, ha megtudok valamit
Feijáról.
-He?
- Próbáljon meg aludni.
- Hol az autó? - kérdezte Hulda, behúzva maga mögött az ajtót. Hangja
dühösen csengett, száját keményen összeszorította, aztán mintha hirtelen
megértett volna valamit, fejét lehajtotta, a kezét nézte, és egészen más
hangon folytatta:
- Csak azért mondom, mert haza kellene hozni... Holnap is nap lesz...
meg kell élni valamiből. Abban a krumpliban meg már benne van a
pénzünk.
- Pikkukoskiban van. Elhozzam?
- Hát...
Hulda megfordult, és támolyogva megindult a konyha felé.
Tulajdonképpen semmit nem mondott, nyitva hagyta a kérdést. Saska
egyedül maradt az előszobában. Most gondolt először az autóra és a
krumplira. - Otthagyták a kultúrház és a sínek közötti sötét parkolóban.
Bokrok veszik körül. Vajon Vainö és Ormi hol lehet? És a mélálók is
biztos ott vannak még. Viszont nem tudják, hogy ez az ő autójuk, tehát
biztos nem is őrzik. És tuti, hogy be tudja indítani, bár nincsen nála a
slusszkulcs - Feija többször is megmutatta neki, milyen vezetékeket kell
összekötni. És aztán Huldára gondolt meg arra, hogyan viselkedett, és
hirtelen összerándult - megértette, hogy egyszer s mindenkorra felnőtt férfi
lett belőle, vele többé már nem lehet veszekedni; Feija odavan, Kallét
pedig ilyen szempontból már nem lehet beszámítani. Kénytelen volt
támaszt keresni a falban - fogalma sem volt, hogyan kell elintéznie ezeket
az ügyeket.
- Nem mondták meg! - jajveszékelt Orvokki. - Ha sehova se vitték...
Ha... Feija!
- Ne óbégass! - reccsent rá Hulda. - Te, Aleksi, itt maradsz, és vigyázol
Káliéra! És nem nyittok ajtót senkinek, bárki legyen is az. És sehová nem
mentek. Megértetted? Ti pedig kapjatok cipőt magatokra... mindenki!
Orvokki, hívjál taxit... Ha muszáj, végigjárjuk az összes kórházat...
Valahol csak megtaláljuk...
A következő pillanatban Hulda már az előszobában volt, nagy fekete
alak, és a sötétben Saska keze után nyúlt:
- Fogd...
 Bankjegyek voltak, Saska pontosan tudta, érezte a még friss bankók
érdességét, igazi-valódi pénz, amely segíti és megmenti őket - Hulda tette
félre végveszély esetére, s most előbányászta őket.
- Ezt is.
Saska összerezzent. Hulda pisztolyt nyomott a másik kezébe. Hideg
volt és súlyos, valamiképpen félelmetes - félelmetes talán épp azért, mert
Hulda nyomta a markába. Nem látta jól, fogalma sem volt róla, tudni
fogja-e használni. Hirtelen fázni kezdett.
- Úgy gondolja, hogy... hogy Váinöt és Onnit... hogy én?
Hulda nem válaszolt azonnal, némán álltak. Saska rádöbbent, hogy
anyja egész idő alatt színházat játszott, hogy befelé sírt, hogy az
összeroppanás szélén állt, s csak azért tartotta magát, hogy a többiek is
kibírják.
- Nem úgy gondoltam - suttogta Hulda végül. - De nem árt, ha
vigyázol. Az az Onni, az olyanféle... Az bármire képes... De az Isten
megbünteti őket...
- És ha elmondanánk a mélálóknak, hogy ők voltak?
- Eszedbe ne jusson! Ezt a szégyent nem vesszük magunkra. Majd mi
elintézzük, ez a mi ügyünk. - A gádzsókat nem is érdekli. Jobb elkerülni a
mélálókat... Csak baj van belőlük.

Pikkukoski
- Gondolja végig nyugodtan - mondta Harjunpää olyan gyengéden,
ahogy csak tudta, s minthogy a nő ezúttal nem kezdett el jajveszékelni
(lassanként hatott az injekció, amit a mentősök adtak neki), folytatni merte:
- Próbáljon meg visszaemlékezni: már az első lövés előtt is ott volt az
ablakban? Vagy talán a lövés eldördülése után ment oda?
- Nem... nem...
A nő ismét csak a fejét rázta gépiesen, és mindkét kezét az arcára
szorította.
- Oké. Semmi baj - sóhajtott Harjunpää.
A büfé mögötti kis konyhában voltak. A büféből egy hang sem
hallatszott - rendőr őrizte -, de a fal túloldaláról világosan áthallatszott a
táncterembe gyűjtött tanúk izgatott beszéde, odakintről pedig kiáltások,
sietős léptek, a rádiótelefonok fémes hangja és a motorbőgés meg-
megújuló zaja. Aztán pedig újra meg újra feltépték a konyhából az udvarra
vezető ajtót, és valaki beszólt:
- Bocsánat...
- Meg lehet már rendelni a hullaszállítót?
- Visszatért a kutyás őrjárat. A nyomok a strandnál véget értek.
Mondjam, hogy keressék tovább?
- Hela érdeklődik, hogy fel lehet-e oldani a zárlatot.
- Harjunpää, ki vezeti a külső munkákat?
Harjunpää mindennek ellenére képes volt gondolkodni. Nagyjából
képet alkotott már magának a történtekről, ezért tartotta fontosnak, szinte
megérzésszerűen, hogy választ kapjon a nőtől.
Ismét ránézett. Kedve támadt megrázni vagy csak hozzáérni, valamiféle
kapcsolatot teremteni vele, de ösztönösen visszafogta magát. A nő tetőtől
talpig véres volt, nemcsak a kezét és a ruháját, hanem a lábát és a haját is
vér borította. Megpróbálták papírtörlővel megtisztogatni, de nem sokat
értek vele. Nem a nő vére volt, az orvos megvizsgálta, és egyetlen
karcolást sem talált rajta. A büfében holtan fekvő férfi vére fröccsent rá. A
férfié, akit Harjunpää még nem is igen tudott szemügyre venni.
A külső ajtót ismét feltépték, és berobogott Thurman, a másik
műszakis, akit az osztályról küldtek segítségül. Súlyos táskát cipelt,
homlokát elégedetlenül ráncolta. Kettunen nyomult utána,
fényképezőgéppel a nyakában.
- A terepvizsgálatok szart se érnek - dühöngött Thurman, majd
észrevette a nőt. - Bocsánat... Szart sem érnek, mert a helyszínre rohantak a
mentősök és a civilek, és legalább ötszáz rendőr, akiknek az lett volna a
feladatuk, hogy senkit ne engedjenek oda...
Rásandított a nőre, de annyi fáradságot sem vett magának, hogy a
szemöldökét felvonja.
- És a töltényhüvelyek? - kérdezte Harjunpää.
- Egyelőre semmi. Négykézláb végigmásztunk...
- Revolverük volt - vágott közbe Kettunen.
- Ne pofázz bele... bocsánat. Az a tanú, akit Kauranen hallgatott ki,
talán öt méterre lehetett - egyébként tiszt -, és határozottan állította, hogy
pisztolyból lőttek. A töltényhüvelyeket persze legalább tíz centiméterre
beletaposták a földbe. Lezárattam a helyet, végig kell majd fésülni
fémkeresővel centiméterről centiméterre. Mást nem is tudtam csinálni
azonkívül, hogy lefotóztam a helyszínt. Itt van valahol az a hulla?
Harjunpää figyelmeztetően felemelte a kezét, felállt, és odahajolt a
nőhöz:
 - Ha tudna még egy kicsit várni... Kinyitotta a büfébe vezető ajtót.
Mindhárman megálltak a küszöbön. A szoba nem volt túl nagy, három
méter széles és talán tíz hosszú, kopár és lepusztult, mint a legtöbb hasonló
hely büféje. A padlódeszkák annyira megkoptak, hogy kiemelkedtek a
görcsök. A falakat az elmúlt évek üdítőital-reklámai díszítették, melyek
mostanra már kifakultak, és légypiszok pettyezte őket, egy kis polcon
pedig egy vándordíj díszelgett, melyet a kultúrházat működtető társaság
nyert valamikor. Az asztalokon összegyűrt papírpoharak és csikkekkel teli
hamutartók álltak. A levegőben tömény vér- és fémszag terjengett.
- Huhhuh - nyögte Thurman.
- Jön az egészségügyi orvosszakértő? - kérdezte Kettunen és fújt egy
nagyot.
- Nem. Tudjuk, hogy mi történt, s hogy hogyan halt meg a fickó.
Azonkívül a mentőorvos megállapította a halált.
- Hát ehhez nem volt szükség orvosra.
Balra, a ház hátsó falán volt egy kis ablak, melynek üvege négy kisebb
kockából állt. Az alsó kocka felső sarkában golyónyom látszott - kerek volt
és szabályos, mint valami ékszer - és már barnás színű, alvadt vér. De
nemcsak ott, hanem az ablak többi részén is és a falakon meg a székeken
és az asztalokon mindenütt vérfoltok voltak, és a padlón is természetesen,
épp ott, ahol a halott feküdt, ott volt a legtöbb.
- Nyaki ütőér? - kérdezte Thurman.
- Igen. Ott állt az ablakban, és kifelé bámult, amikor a golyó eltalálta.
Aztán jobb kéz felé megfordult - valahogy így, ezt mutatják a nyomok,
majd megpróbált a kijárat felé menni. Feldöntötte azt az asztalt, de aztán
még megkapaszkodott a székekben...
- Iszonyú vég - jegyezte meg Kettunen halkan. - De így jár az, aki nem
a megfelelő időben és nem a megfelelő helyre tolja oda a képét.
- Ez még meglehetősen kegyes halál - jegyezte meg Thurman, aki
hátrább húzódott. Harjunpää egy szót sem szólt. Eszébe jutott, amit az
egészségügyi orvosszakértő magyarázott egyszer, hogy az ütőérből
lökésszerűen jön a vér, akár egy méter magasra is spriccelhet; a férfi
alighanem felfogta, mi történt, és megrémült, de aztán az agya nem kapott
több vért, s a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.
Mindkettejüknek igaza van, Kettunennek és Thurmannak is.
- A nyakán jött ki...
Thurman felegyenesedett a halott mellől. A hátsó falhoz ment,
előbányászta a nagyítóját, és vizsgálgatni kezdte a karcolásokat - nyomban
rájött, hogy a teremben uralkodó zűrzavarnak nincs semmi jelentősége, és
a műszak szempontjából az a legfontosabb, hogy a golyókat megtalálják.
- Ez sem valami megnyugtató, Timppa. Ez itt tűzfal. A golyó kissé
ferdén csapódott be oda, és onnan pattant be valahová a szobába. Itt lehet
valahol ezek alatt. De az is lehet, hogy ripityára ment. Itt a becsapódás
helyén a kelleténél több az ólommorzsalék...
Harjunpaá és Thurman egymásra nézett; mindketten tudták, milyen
fontos, hogy a fegyvert azonosítani lehessen - feltéve, ha megtalálják, ha
elkapják a tetteseket -, de most nagyon úgy tűnt, hogy mindkét
lehetőségről le kell mondaniuk: se a hüvely, se a golyó nem kerül elő.
- Mégis megpróbáljuk?
- Naná. Hogy a fenébe ne.
Thurmannak nem sikerült elfojtania reménytelen sóhajtását. Ám aztán
hirtelen ravasz kifejezés jelent meg az arcán, és az ablak felé biccentett.
- Azon az ablakon dupla üveg van. - Harjunpaá nem értette.
- A golyónak át kellett hatolnia mind a kettőn.
- Mi az, hogy igen, cseszd meg, felcsaptál Kettunennek? Az udvar az
ablak alatt van. A lövésnek egy kicsit ferdén kellett jönnie, és a lyukak
persze nem egy szintben vannak. Ha kilesel rajtuk úgy, hogy egyvonalba
kerüljenek...
- Oké. Hagyd csak.
- ...akkor pontosan megkapod a helyet, ahonnan lőttek, és onnan én
bizony előásom a hüvelyt. Hanem most gyerünk, Kettunen, csinálj fotókat!
Aztán egy kicsit rajzolgatunk, majd megszemléljük ezt a néma gyereket...
Figyelj csak, Timppa: az nem fordult meg a fejedben, hogy mi van akkor,
ha ezek kifejezetten ezt a hapit akarták annak ellenére, hogy fehér? És
hogy az a cigány odakint, az csak merő véletlenségből...
Harjunpää a konyha felé intett a fejével.
- Épp ezért akarom szóra bírni azt a nőt. A pasas rögtön az elején
kiszúrta magának, és együtt voltak egész este, akkor is, amikor ez történt...
- Csak úgy eszembe jutott. Bár logikusabbnak tűnik a másik verzió.
Kauranen tűnt fel a büfé ajtajában. Egyik kezében teleírt jegyzettömb, a
másikban toll. Szája sarkában feszült, ideges vonás - nem volt könnyű
megbirkóznia a több tucat tanújelölttel. Mögötte a járőrszolgálatot teljesítő
Tiilikka jelent meg.
- Ez a Hedman valószínűleg életben marad - jelentette Kauranen. - A
golyó a mell és a has között hatolt be. A mentőorvos...
- Jézusom! - kiáltott fel Tiilikka. - Mint a vágóhídon.
 - ...határozottan állította, hogy a tüdő nem sérült, és valószínűleg semmi
nagyobb ér sem. A belső szervek persze más lapra tartoznak. De ha mázlija
van... A Meilahti sebészetére vitték, és azonnal megműtötték.
- Tudtál még beszélni vele?
- Épp csak annyira, hogy azt mondta, nem ismeri a tetteseket. Illetve
voltaképpen azt állította...
- Miért van az, hogy mindig az ártatlanok szenvednek a legtöbbet? -
morfondírozott Tiilikka. - Most is. Halt volna meg az a csávó, ez meg
maradt volna életben. Rövid vizsgálat után az ügy lezárult volna: egy
cigány megbotlott egy kiálló ágban, és feldobta a talpát.
-...hogy egyáltalán nem látta őket, ahogy az már lenni szokott. A
személyi adatait sikerült sebtiben összeállítani. Hedman Feija Asser
üzletember, Pukinmákiben lakik a Madetoja köz 2-ben.
- Üzletember, naná. Jó üzletet csinál azzal, hogy dönti magába a piát.
- De azt hiszem, sikerült egy meglehetősen jó tanút szereznem, aki
egyúttal biztosan fel is ismeri a tetteseket. E pillanatban meglehetősen
kapatos, de Kandolin azért magával vitte Pasilába a kapitányságra, hogy
kihallgassa. A pasas épp a lövések előtt beszélgetett a tettesekkel, akik piát
akartak eladni neki feketén. Van ebben valami ellentmondásos... A pasi
mindenesetre szemtől szembe látta őket.
- Azok is üzletemberek, mi?
- Figyelj, Tiilikka...
Harjunpää Tiilikka elé lépett; minden akaraterejére szüksége volt, hogy
visszafogja magát: majd szétvetette a düh - voltaképpen arra vágyott, hogy
veszekedhessen valakivel.
- Figyelj, Tiilikka. Van ott a konyhában egy tanú, elég rossz állapotban
van. Megnéznéd, hogy nincs-e szüksége valamire? De ne mondj neki
semmit. Csak tartsd szemmel, ahogy tudod, lopva, feltűnés nélkül. Oké?
Kauranen arcán halvány mosoly jelent meg.
- Ami pedig a többi sebesültet illeti, ők akkor szerezték a kék-zöld
foltokat és a zúzódásokat, amikor egyszerre próbáltak benyomulni a házba,
védelmet keresve. A legsúlyosabb eset az a nő ott bent, a konyhában. A
tanúk pedig... rohadt sok személyi adat gyűlt össze, de a tényanyag egy
kissé bizonytalan. Valaki azt állítja, hogy Feiján kívül volt ott egy másik
cigány is, más pedig azt bizonygatja, hogy nem volt. Az egyik szerint a
tettesek négyen voltak, a másik egyetlen elkövetőről tud. E pillanatban úgy
tűnik, hogy használható tanú csak az a részeg, valamint az a törzsőrmester,
aki látta a fegyvert - és az is elsősorban a fegyverre figyelt. Hát itt mi
újság?
 - Nagyjából ugyanaz. El kellene menni Hedmanékhoz, és elmondani
nekik.
- Muszáj? Biztos tudnak már róla. Mindig mindent tudnak. Ezek afféle
őserdei dobszisztémával dolgoznak.
- Nem is biztos, hogy vannak olyan rokonai, akiket érdekelne - vetette
közbe Kettunen -, olyan sűrűn váltogatják a kéglijüket és a családjukat,
mindig aszerint, hogy honnan várható a legjobb segítség. Ha pedig vannak
hozzátartozók, akkor meg bizonyára örülnek, hogy több helyük lesz, és az
egyikük ingyen kosztra kerül a kórházban.
- Menjen Tiilikka a járőrtársával.
- Én aztán Unskival kettesben semmiféle cigánytanyára nem megyek -
kiáltotta Tiilikka a nyitott ajtóból, és úgy szorította az ajtó szélét, hogy
ujjai kifehéredtek. - Legalább a kutyás járőrök jöjjenek velünk. Azonkívül
egy perc megállásunk nem volt egész este, úgyhogy most mindenekelőtt
kávézni megyünk.
Harjunpää becsapta az ajtót.
- Akkor hát vegyük szemügyre a hullát - kurjantotta el magát Thurman.
- Jöttök ti is?
Valamennyien odamentek a halotthoz, Harjunpää is, bár a nő ott várt rá
a konyhában. Úgy érezte, jobb lesz így, a várakozás csak jót tesz a nőnek,
aki talán annyira megnyugszik, hogy olyan dolgokról is be tud majd
számolni, amelyekről neki eszébe sem jutna faggatni őt. Nem hajolt le,
hanem kissé távolabb megállt; hosszú szabadságról tért vissza, először
gyermekgondozásin volt, és rögtön utána az éves szabadságát vette ki.
Valamiképpen kívülállónak érezte magát. Furcsa volt látni Kauranent,
Kettunent és Thurmant, és arra gondolni, hogy normális esetben ő is
éppúgy viselkedik és beszél, mint ők, hogy az arca éppoly kifejezéstelen,
mint az övék.
- Vigyázzatok...
- Told arrébb azt a széket, Kettunen!
- Az ingénél fogva... az ingét fogd! -ííígy ni...
Hátára fordították a holttestet.
Az enyhén kopaszodó férfi közelebb járt a negyvenhez, mint a
harminchoz. Felfelé pödört bajusza volt, olyasmi, mint Tiilikkának,
sokdioptriás szemüvege a homlokára csúszott, ahogy az egyik szára
kiszabadult a füle mögül. Színes nyári inget viselt és kiskabátot, egyenes
szárú barna nadrággal. Elnyűtt, kopottas benyomást keltett, de lehet, hogy
csak a vér miatt, amely a felismerhetetlenségig összekente. Thurman
kivette a tárcát a férfi mellényzsebéből. A táncterembe vezető ajtó
kivágódott.
- Jóhírek, fiúk!
Mááttánen robbant be, az ügyeletes rendőr. Már közel járt a
nyugdíjkorhatárhoz, mozdulataiban mégis érződött valamiféle katonásság.
Most is úgy állt ott, szorosan összezárt sarkakkal, állat előre lökve,
feszesen. Aztán észrevette a holttestet és a vértócsát. Félrefordította a fejét,
ajka úgy mozdult, mintha köpni készült volna, és nagyot szusszant:
- Hű, a szentségit...
Aztán köhintett, és újra elölről kezdte:
- Jó hírek, fiúk. Lefülelték a tetteseket.
- Ne hülyéskedj, hol?
- A Sportcsarnok közelében. A kalliói járőr kapta el őket az
ismertetőjegyek alapján. Megpróbáltak ellenállni, erről aztán a fiúk
nyomban rájöttek, hogy aha...
- Volt náluk fegyver?
- Már nem. Épp elég idejük volt, hogy megszabaduljanak tőle. Másfél
óra...
- És az ismertetőjegyek illettek rájuk?
- Hát persze. Legalábbis a járőr azt jelentette, hogy mindkettő
sötétbőrű, húsz év fölötti, rendesnek mondható sötét ruhában, a kabát alatt
gyapjú pulóver... Az egyiknek ráadásul a hüvelykujj hajlatában friss
horzsolás. Épp olyan nyom, amelyet a pisztoly agya hagy a hozzá nem értő
kezén.
Egy pillanatig szótlanul meredtek Mááttánenre, aki alig bírta
visszaparancsolni az ajka szegletébe kívánkozó mosolyt.
- Akkor hát bevégeztetett - lélegzett fel Thurman, és aztán már
mindenki pontosan tudta, mi is a teendő:
- Pasilába velük, rács mögé...
- Mindkettőtől ujjlenyomatot, de azonnal...
- Tök pucérra mindkét fócert, zubbonyt rájuk, és külön cellába...
- Na végre...
Mááttánen szemmel láthatóan felengedett. Beljebb lépett a szobába, s
már meg sem próbálta titkolni mosolyát; győztes volt, és alighanem
megfeledkezett arról, hogy „nem egy brancsba tartoznak".
- Nem hiszitek, fiúk... Nem sokkal ezelőtt kivert a hideg verejték.
Bejelentés érkezett ugyanis, hogy valahol Savela irányából újabb lövéseket
hallottak. Pontosabban egy lövést. Már arra gondoltam... De nem találtak
ott semmit. Alighanem kipufogócső vagy valami ilyesmi lehetett. Totális
háború ez a meló manapság...
- Hé... - kiáltott fel Thurman döbbenten, pedig őt apró-cseprő ügyek
már nem rendítették meg. Szája résnyire nyílt, mintha nehezen kapott
volna levegőt, és úgy bámult a tárcából előhúzott jogosítványra, mintha az
valami különös lény volna - aztán Harjunpääre, Kettunenre és Kauranenra
nézett, mintegy magyarázatot várva tőlük, végül a földön heverő holttestre
meredt, mint aki azt várja, hogy megszólaljon.
- Ez Asikainen Reino...
- Kicsoda?
- Mi a francot...
- Asikainen.
- Az hát, még a bajsza is ugyanolyan.
- Ki az az Asikainen?
- Hát a Reino. Reiska. Repe. A szentségit, hát nem ismeritek?
- Közibénk tartozik...
- Hivatalnok?
- Igen, igen. Rendőr.
- A rohadt életbe. Rendőr... és itt fekszik vérbe fagyva... Dermedt csönd
telepedett rájuk. Senki még csak meg sem moccant. Érezni lehetett a
döbbenetet - szinte anyagszerű volt, olyan, mint valami szag, amely betölti
a szobát, arra kényszerítve az embereket, hogy a lélegzetüket is
visszafojtsák; és az arcokról le lehetett olvasni, hogy gondolataik egy sínen
járnak - érezték, hogy őket is veszély fenyegette, és kis híján
rajtavesztettek. És látták magukat, amint a földön fekszenek, szájuk szélén
és szemüregükben alvadt vérrögökkel, miközben a többiek körülállják
őket.
És akkor Kettunen váratlanul úgy elordította magát, hogy a hangja
megbicsaklott:
- Rendőrt gyilkoltak!
- Reinót meggyilkolták!
- Mi van itt? Vigyázzatok...
- Az áldozat rendőr...
És a szoba hirtelen megtelt kérdésekkel és válaszokkal, mozdulatokkal,
léptekkel, egymást taszigáló emberekkel. Az ajtóban legalább öt
egyenruhás rendőr jelent meg, aztán ők is bejöttek, a kihallgatásnál
segédkező Lopási csoport emberei is felbukkantak valahonnan, valaki
kirohant. Hamarosan az udvarról is kiabálás hallatszott - az ablakhoz arcok
tapadtak, olyan szorosan egymás mellett, hogy csak foltokat lehetett
kivenni.
- Szándékosan csinálták!
- Persze hogy Asikainent akarták, nem pedig azt a csávót.
- Próbálja meg már valaki - ha le tudná zárni a szemét...
- Tűnés innen! Ha valaki hozzáér a golyóhoz... én azt kiherélem!
- Nem ment ő át néhány évvel ezelőtt valahová máshová?
- Vantaába talán, vagy Riksuba?
- Mindenesetre keményen megszorongatta a cigányokat és a többi
gazembert. Egyszer is, amikor...
- De hát elkapták a tetteseket. Gyerünk, bírjuk szóra őket...
- Kifelé innen! Gyerünk, gyerünk!
- Hé, Harjunpää!
Tiilikka állt a konyhaajtóban, kézen fogva és a derekát átkarolva
támogatta a gondjaira bízott nőt.
- Mi van itt? Tényleg rendőr?
Tiilikka arca eltorzult a döbbenettől. Aztán eszébe jutott a mellette álló
nő, és rázogatni kezdte.
- Ez a csaj... ez csupa vér. Orvoshoz kell vinni. Kicsoda ő? Tőlünk
valaki? Vagy a közrendészettől?
Harjunpää meglódult a konyhaajtó felé, és megpróbálta elállni a nő
útját, de megkésett, a nő már bent volt a büfében, kikerekedett szemekkel
bámulta a falat és a padlót, a felborult asztalt, a vért, azt, ami Asikainen
ütőeréből korábban őrá is spriccelt. Aztán megpillantotta a földön heverő
holttestet, és megtorpant.
- Uramisten...
Kezét a nyakára szorította. Harjunpää megfogta a karját, megpróbálta
visszafordítani, és betessékelni a konyhába. A nő ránézett, egészen
közelről meredt rá, arcán a festék vérrel maszatolódott el, hatalmasra tágult
szemével élettelenül, mereven bámult.
- Tudják-e - próbálkozott a nő, de többször egymásután nyelnie kellett.
- Arra gondoltam, hogy felviszem magamhoz... Arra gondoltam, hogy
megölelgetem... Csókolgatom a szemét... Arra gondoltam, hogy
simogatom a nyakát... És hogy ő majd mond nekem valamit, szép
szavakat...
A nő hirtelen hátravetette a fejét úgy, hogy az arca a mennyezet felé
nézett, levegő után kapkodott - aztán nevetni kezdett; nevetése
reményvesztett, hosszú sikoly volt.
 Harjunpää betámogatta a konyhába, és lenyomta egy székre, bevágta az
ajtót maga mögött, hogy csak úgy csattant.
- Figyelj - próbálkozott. - Figyelj rám.
De nem segített semmi, a nő sokkot kapott vagy hisztérikus rohamot,
orvosra volt szükség - mindenáron fel akart ugrani a székből, és vissza
akart menni a büfébe. Harjunpää a csuklójánál és a könyökénél fogva
tartotta, és korábbi dühe most az őrjöngésig fokozódott. Egy röpke
másodpercre egészen bizonyos volt benne, hogy most azonnal kimegy, és
valamit csinál Tiilikkával, ám aztán arra gondolt, talán mégis az lesz a
legjobb, ha hagyja az egészet, és egyszerűen kisétál innen. Ám
természetesen egyiket sem tette, hanem rekedt hangon elordította magát:
- Kauranen! Thurman!
Mááttánen jött be a szobába, és nagyon gondosan becsukta maga
mögött az ajtót. Ő volt a csapat legidősebb tagja, telve egy vezetéshez
szokott férfiú önérzetével. Harjunpää mellé nyomakodott, és megveregette
a nő vállát.
- Figyeljen csak, asszonyom. Arra kérem...
- Hagyd már! - mordult rá Harjunpää. - Inkább küldj ide egy járőrt.
Orvoshoz kell vinni.
Máattánen hátrébb szökkent, és csak az ajkával kérdezte:
- Megőrült?
- Nem. Ő nem, de valaki más itt...
Máattánen homlokán a bizonytalanság ráncai tűntek fel - nem volt
biztos benne, kire vagy mire célzott Harjunpää.
- Rendben van - szólalt meg aztán. - Ideküldöm valamelyik
emberemet...
A kijárathoz lépett, keze már a kilincsen volt, amikor megtorpant. Most
szemmel láthatóan zavarban volt vagy valamiképpen gondterhelt, többször
is meg kellett dörgölnie az állat, mielőtt megszólalt volna:
- Arra gondoltam az előbb, hogy megkérem - mielőtt kiderült volna,
hogy a halott rendőr... de most talán még több okom van rá... ha
informálják az újságokat... ha ezzel kapcsolatban meg lehetne említeni,
hogy a közrendészetiek kapták el a tetteseket.
Aztán legyintett, és felnevetett.
- Az én nevemet nem szükséges megemlíteni... én csak azért
gondoltam, mert mindig azt írják, hogy a bűnügyi rendőrség letartóztatta -
oly sokszor aratta le már más a dicsőséget.
 A tettesek
Harjunpää sietős léptekkel haladt végig a rendőrség szürke folyosóján.
Miután a Mááttánen által küldött járőr gondjaiba vette a nőt, nyomban
elindult Pikkukoskiból. A büfében már többen is voltak a kelleténél,
viszont nagyon valószínűnek látszott, hogy Pasilában egyáltalán senki nem
lesz, aki fogadja a tetteseket, és kifaggassa kísérőiket. És valóban jól
sejtette - bent nem is volt más, csak az ügyeleten nyugtalanul le-fel járkáló
Láhteenmáki, akinek nem kevés fáradságába került, hogy a Pasilába hozott
tanúkat külön helyiségbe helyezze el, valamint Kandolin, aki bezárkózott a
szobájába, és verte az írógépet, miután Kauranen elsőszámú tanúját
feketekávé segítségével valamelyest észre térítette.
Harjunpää befordult a sarkon, belökte a lengőajtót, és kijutott a lifthez
vezető folyosóra. A folyosó végén valaki állt - Gömbvillám volt az,
Hietanen, a másik ügyeletes. És ököllel verte a vasajtó mellé elhelyezett
kártyaautomatát.
- Hogy az a jó büdös...
- Gömb!
Gömbvillám a Riadóközpontból jöhetett, a gombokkal és sziszegő
fényekkel teli panel mellől - még mindig rajta volt a fülhallgató, amelyből
egy drótszerű mikrofon nyúlt ki a szája elé, s most, amikor hirtelen
hátrafordította a fejét, a zsinór végighasított a levegőn, és ostorként
csapódott a falnak.
- Timppa! Ez a nyüves szerkentyű nem működik! Holnap meg is
mondom Backmannak, hogy hová dugja ezt a szart...
- Nem jó kártya van nálad.
- Jé, tényleg, a francba...
Gömbvillám kikapta a kártyát az automatából - nem a benti kártya volt,
hanem fényképes bankkártya vagy valami hasonló.
- Még szép, hogy nem akarta bevenni. A nagy kapkodásban nem
vettem észre... melóba jövet épp beugrottam egy kis dohányért...
Harjunpää benyomta a saját kártyáját, és bepötyögte a titkos kódot - a
rendőrség épületében civilek képtelenek lettek volna mozogni, mindenfelé
kártyás zárak voltak felszerelve, csak a vécébe lehetett közönséges kulccsal
bejutni. A sárga fény zöldre váltott, megszólalt a berregő hang, Harjunpää
kikapta a kártyáját, és belökte az ajtót. A börtön első emeletére értek,
amely üres volt, nem volt elég pénz, hogy az őröket megfizessék.
Megálltak a lift előtt.
 - A Gyűjtőbe? - kérdezte Harjunpää.
- Aha. Tolmácsot kértek.
- A lövöldözőkhöz?
- Aha. Ne tegyél már úgy, mint aki semmit sem tud! Pontosan olyan jól
ismered a cigányokat, mint én. Mihelyt megszorongatják őket, nem értenek
más nyelven, csak a sajátjukon, romául vagy mi a franc ez. Még jó, hogy
nem akarják a svéd mellé azt is hivatalos nyelvvé tenni...
- Este...
- Nem. Csak annyit tudok, hogy a méláló az rendőr. Egyébként pedig...
Gömbvillám szétnyitotta a kabátját, öve alatt ott fityegett a gumibot
fekete tokja.
- Jó lesz ez tolmácsnak. Megtanítja ez a rendőrgyilkosokat akár
szanszkritul is. Ebben biztos lehetsz.
- Ne hülyéskedj...
Harjunpää megérintette Gömbvillám karját, de az ingerülten lerázta
magáról a kezét, olyasféleképpen, mint Valpuri, amikor még nem dühöngte
ki magát eléggé. Gömbvillám azonban nem dühöngött, elnézett Harjunpää
mellett, a mennyezetet vizslatta, de Harjunpää észrevette, hogy sűrűn
pislog.
Megjött a lift, és ők beszálltak - köröskörül szürke fémfalak, mintha
zárt dobozban lettek volna, s lassan vele együtt süllyedni kezdtek; a
mennyezetről ipari kamera figyelte őket, valahol valaki már tudhatta, hogy
van-e tonzúrájuk, de azt még nem, hogy mi jár a fejükben.
- Senki nem állhatta Asikainent, amikor még itt dolgozott - szólalt meg
Gömbvillám furcsán tompa hangon. - Olyan... különc volt, mint én is. És
én tudom, hogy... de én kedveltem őt. Sokat segített nekem. A
betöréseseknél együtt melóztunk. Pluszban meg azokat a pékautókat
vezettük. Reggel, amikor vége volt a menetnek, beültünk valahova, és friss
zsemlét ettünk. És akkor mindig azt mondta nekem: Gömb, egy napon te
még a bűnügyisek feje leszel... Eredeti fazon volt, és te is tudod, hogy az
ilyeneket itt nem nézik jó szemmel...
Gömbvillám bekapott egy rágógumit, és tempósan rágni kezdte, aztán
sikerült végre valami nevetésfélét produkálnia:
- Jól bevetted, hogy egy kicsit tolmácsolgatni akartam nekik... pedig
dehogy. Szar ez az egész, de azért legyen az emberben egy kis
humanizmus. Csak a biztonság kedvéért, ha netalántán megvadulnának...
A lift leért az alagsorba. Jobb kéz felől a folyosón csak üres
kihallgatószobák voltak, de ha balra fordult az ember, át kellett menni a
biztonsági kapun, olyanon, amilyen a repülőtereken is van, nyomban utána
következett az őrök üvegfalú szobája, mellette padokkal felszerelt terem, a
letartóztatottakat az autóból egyenesen ide lehetett bekísérni.
A Gyűjtőben nyüzsögtek az emberek, a felső emeletekről is lejöttek az
őrök, hogy szemügyre vegyék a tetteseket. A terem éles fényű lámpái alatt
egy idősebb és két fiatalabb rendőr állt - a kalliói járőrök - és a két
letartóztatott.
- But whay? Please, take my passport and...
- Dzsaszt kip jur mausz klózd end empti jur pokitsz!
- But why? Why?
- Kip jur mausz klózd, jú bladi mődö!
- Ez nem lehet igaz...
Harjunpää megtorpant, mint akinek földbe gyökerezett a lába, kezét a
halántékára szorította, mintha fájdalom hasogatta volna. Gömbvillám
lendületes léptekkel már bent is volt a terem közepén, és beállt az őrök
közé.
- Oké. What's the problem - érdeklődött. Jól beszélt angolul. Évekkel
ezelőtt katonai rendőrként Cipruson szolgált. Aztán mintha hirtelen
felfogta volna, mi történt, kissé előrehajolt, de nyomban ki is egyenesedett,
és lekapta füléről a fülhallgatót.
- Seggfejek. Ez nem lehet igaz...
De már késő volt elmenekülni, a letartóztatottak megragadták mellén az
inget, kényszerítve őt, hogy végighallgassa angol nyelvű szóáradatukat.
Mind a kettő néger volt, afrikaiak, színesbőrűek, feketék, sötétbőrűek.
Mindkettőnek bongyor haja volt, de a bőrük színe eltérő - a magasabbik
arca csaknem fekete, mintha valami különleges, ritka fából faragták volna,
az alacsonyabbik bőre azonban puhán fénylett a lámpák fényében, mint a
csokoládés mignon.
Harjunpää mélyet lélegzett, és megindult az őrök szobája felé, lassú,
vontatott léptekkel, mereven, mint az alvajáró.
- Itt van az útlevelük - szólt Máensyrjá. Ő volt az őrök közül a
legidősebb, ötvenes éveiben járó férfi, aki általában tartózkodott a
véleménynyilvánítástól, ám hangja most félreérthetetlenül mély
döbbenetről árulkodott. Harjunpää pötyögtetni kezdte a telefon gombjait,
egyik kezével kinyitotta a felső útlevelet - rögtön az első oldalon az állt
„Corps Diplomatique". A másik útlevélhez már hozzá sem nyúlt.
- Helából a négyes.
- Itt Harjunpää a Gyűjtőből. Ismételd meg az autósoknak a tettesek
ismertetőjelét. Ezek a járőrök nem a tetteseket kapták el. És ha ott van a
rendőr, hát jól tenné, ha minél előbb idejönne...
 - Helából a négyes.
- Harjunpää a Gyűjtőből! Ismételd...
- Nem érdemes - legyintett Máensyrjá. - Már megint bedugultak.
Mindig így van, ha sok a meló. A segélyvonalon ellehet ugyan érni őket,
de nekünk nem árulták el a számot. Valamilyen oknál fogva úgy döntöttek,
hogy titokban tartják.
- Oké.
- Helából a négyes. Ki próbálkozott az előbb?
- Szerintetek kik ezek? - tombolt Gömbvillám az üvegfal mögött. A
három rendőr szorosan egymás mellé húzódva riadtan állt, és egy szót sem
szólt, de tartásuk elárulta, hogy fortyog bennük a méreg. Végül is jó
munkát végeztek, teljesítették a parancsot. Mind a három fiatal volt, szőke
és szélesvállú, lerítt róluk, hogy egyenesen az iskolapadból parancsolták
őket Helsinkibe.
- Szerintetek ezek micsodák?
- Hát - bokszosképűnek látszanak...
- Hát persze. Annak látszanak. És bokszosak is. Csakhogy a tettesek
cigányok voltak!
- A rádióban azt mondták, hogy mindkettő sötétbőrű.
- Szentséges Isten, belőled is hogy lett rendőr! Annyit azért tudnod
kellene, hogy a sötétbőrű cigányt jelent.
- Mifelénk a cigányt cigánynak mondják...És a külföldiekre vonatkozó
rendeletben bizonyára van olyan paragrafus, amelynek alapján ezt a két
fickót ki lehet utasítani az országból.
- És arra tifelétek bizonyára bemondja az ügyeletes a rádióban, hogy
visszafelé jövet ugorjatok már be a büfébe, és hozzatok egy kis virslit!
Csakhogy most itt vagy, a fővárosban! Bárki hallgathatja a rádiónkat, az
újságírók, a miniszterek... És ha cigánynak mondod, az már egyenlő a
fajgyűlölettel.
Harjunpää lassan lopakodva visszaindult a lifthez, Máensyrjá
aggodalmas ábrázattal a nyomában.
- Harjunpää...
- Mi van?
- Arról a különvonalról... ha jelentést teszel róla valahol... Úgy értem,
hogy én voltaképpen nem akarom ócsárolni, úgyhogy ilyet ne mondj,
hiszen lehet rajta ébresztést kérni, meg minden... így tudja az ember, hogy
mikor kell megnézni a híreket a tévében.
- Ne aggódj, senkinek nem teszek jelentést róla.
 - Akkor rendben. Csak nyugtalanítani kezdett, hogy... tudod, az én
posztomat is sokan irigylik.
Kinyílt az ajtó, és Kandolin rontott ki a liftből.
- Itt vannak hát a tettesek?
- Valamiféle tettesek bizonyára vannak...
- Mi van? Hová mész, Harjunpää?
- Kávézni. Egész este egy perc megállásom sem volt, ha nem tudnád.
Harjunpaá beszállt a liftbe, s mielőtt becsukódott volna az ajtó, még
hozzátette:
- Mááttánen egyébként azt kéri, hogy mondd el a sajtónak, hogy az ő
emberei kapták el őket.
Nem ment kávézni. A hosszú folyosó vakbélszerű végéhez lépdelt, és
kibámult az ablakon. Már egészen besötétedett, s bár még csak augusztus
közepe volt, a fákon már elővillant egy-két sárga levél. Feltámadt a szél.
Minden egyéb mellett az is idegesítette, hogy ki nem állhatta
Kandolint, bár voltaképpen nem is nagyon ismerte. Általában véve
tehetséges embernek tartották, népszerű is volt, különösen a beosztottjai
kedvelték a stílusát, de mások is szerették. A rendőrség bármely zugában
tűnt fel egy jókedvű társaság, biztos lehetett az ember benne, hogy
Kandolin köztük van - nevetését már messziről hallani lehetett.
Talán éppen a nevetésével volt baj.

A tanácskozás
- Igen, mind a kettő roma volt - mondta Kandolin a telefonba.
- Több tucat szemtanú. Nem, még nem. Ellenőrzésre néhány embert
behoztak, de mint a vizsgálat vezetője hangsúlyozni szeretném, hogy
senkit nem tartóztattunk le...
Kandolin magas termetű, csontos férfi volt. Mozgásában volt valami
fiatalos frissesség, egész megjelenése amerikai üzletemberre emlékeztetett.
Nem mutatott többet negyven évesnél, pedig már ötven is elmúlt.
- Ebben bizonyosak lehetnek. Rendőrgyilkosság nem marad
felderítetlen. Igen, már a vizsgálat ezen szakaszában... Nem volt
szolgálatban, de vannak bizonyos jelek, amelyek alapján elvben fel lehet
tételezni, hogy minden valószínűség szerint ez állhatott a tett hátterében.
Kandolin szürke öltönyt viselt és vakítóan fehér inget kék-piros csíkos
nyakkendővel. Vaskos, sötétszárú szemüveg volt az orrán, olyan, amilyen
Kekkonen elnöksége idején jött divatba a hivatalnokok körében. Vonaton
például nem lehetett volna megkülönböztetni a többi utastól: lehetett volna
akármelyik szakma képviselője.
- Feltétlenül. Mihelyt érintkezésbe lép velünk...
Fél kettőre járt az idő, péntekre fordult a nap, az ügyeletes rendőr
szobájában zsúfolódtak össze valamennyien, akik ott voltak
Pikkukoskiban, valamint a Kandolin szakaszába tartozó nyomozók, akiket
otthonról riasztottak. A tanácskozás azonban csak nem akart beindulni,
újra meg újra kopogtattak, és valaki újabb híreket hozott, valakit
telefonhoz hívtak, megint másnak eszébe jutott, hogy elmaradt valamilyen
ellenőrzés - mindenekelőtt azonban Kandolin telefonja csörgött
egyfolytában. Oulutól Ahvenanmaáig a legkülönfélébb újságok
szerkesztőségéből telefonáltak, mihelyt a távirati iroda megjelentette a
kapott információt. Kandolin pedig, aki épp az imént hallotta, hogy az
áldozat rendőr volt, szemlátomást nekitüzesedve minden telefonálónak
részletesen elmagyarázta a történteket elejétől végig - gondosan kerülve
minden részrehajlást. A többiek arcán azonban már megmutatkoztak a
hosszúra nyúlt éjszaka nyomai, az ablaktalan helyiség oxigénhiánya és az
állandó zaj okozta fáradtság.
- Nem, nevet még nem mondhatok. Már nem dolgozott a helsinki
rendőrségen, bár korábban hozzánk tartozott...
- Figyelj, Kandolin!
Kauranen közben elment valahová, most visszatért, ujjai közt
lebegtetve egy jegyzettömbből kitépett lapot, s hogy Kandolin nem figyelt
rá, a háta mögé lépett, és óvatosan megkocogtatta a vállát.
- Kandolin...
- Bocsánat, mit kérdezett?
- A szentségit neki...
Kandolin türelmetlen mozdulatot tett, mintha csak azt parancsolta
volna: csönd legyen! Kauranen visszatért a helyére, a pad végére, és a
papírjával babrált. Szeme riadtan rebbent, arcán apró foltok virítottak, s
egyszer-kétszer már nyitotta a száját, mint aki mondani készül valamit a
többieknek.
Kandolin lecsapta a kagylót, és köhintett.
- Ezzel megvolnánk. Próbáljuk meg, fiúk, megőrizni a nyugalmunkat.
Idegeskedéssel semmire sem megyünk. Ez mindannyiunk számára komoly
kihívás. Mit akartál?
- Asikainen már három éve nincs a rendőrség kötelékében - jelentette
Kauranen boldogtalan ábrázattal. - Épp most jártam...
 - Mi van?
- A rohadt életbe...
- Egy évvel ezelőtt hallottam valami ilyesmit. Azt gondoltam, pletyka.
- Nem azért mondom, de a tárcájában sem volt jelvény.
- Ó, hogy az a magasságos!
- Hogyhogy...
- Pofa be!
Kandolin felállt, és öklével az asztal szélére támaszkodott.
- Kauranen... és ebben most... egészen biztos vagy?
- Az előbb telefonáltam Riihimákibe - Kauranen ajka elfehéredett, és a
padlót bámulta. - Az ügyeletesük emlékezett Asikainenre, s elmondta,
hogy csak egy évig volt náluk, s aztán kilépett...
- Mi a francért?
Kandolin halántékán néhány verejtékcsepp jelent meg. Úgy pislogott a
telefonra, mintha hirtelen félni kezdett volna tőle. Aztán határozott, gyors
mozdulatokkal rendezgetni kezdte asztalán a tollakat, és szemmel láthatóan
a műanyag tasakba zárt pisztolyt is legszívesebben arrébb tolta volna, de
nem tette.
- Hááát... a riihimákiek kávékasszájából eltünedeztek pénzek, miután
Asikainen odakerült hozzájuk. Nem őrült nagy összegek, de mégis.
Feljelentést tettek... Asikainen ezzel egyidőben a felmondását kérte. Az
ügyet nem vizsgálták ki. Asikainen ezután állítólag a legkülönbözőbb
helyeken melózott, volt áruházi detektív, őrző-védő meg effélék...
A férfiak szótlanul ültek, még csak nem is néztek egymásra. Az a
furcsa érzésük támadt, mintha érthetetlen módon bemocskolódtak volna,
úgy érezték, jobb volna egyedül lenni vagy legalább valahol másutt.
Rosszkedvűek voltak és bosszúsak, és gondolataik közé belopakodott a
félelem. Reino Asikainen valóban tolvaj volt.
Az általános hiedelemmel ellentétben a rendőrök által elkövetett
bűncselekményeket igen pontosan kivizsgálták. A gyanúsítottnak szinte
már a kegyetlenségig kíméletlenül nekimentek. Mélyebben vájkáltak a
lelkében, mint szükséges lett volna, s a vizsgálat oly alapos volt, hogy az
illetőnek még akkor sem lett volna lehetősége visszatérni a munkájához, ha
ártatlansága történetesen bebizonyosodik. Ez nem elvi kérdés volt, még
csak nem is abból a frázisszerű, fennkölt vágyból fakadt, hogy a mundér
becsületét megőrizzék; végső soron Pilátus is mosta kezeit.
- Miért csak most telefonáltatok oda? - Kandolin úgy ordított, hogy
mindenki felkapta a fejét. A szoba közepén állt, szinte rá sem lehetett
ismerni, kezét hol ökölbe szorította, hol kiengedte, ádámcsutkája le-fel
ugrált.
- Itt mindenki négy-öt tanút hallgatott ki - szólalt meg Kauranen
rekedten -, és egyre-másra jöttek a telefonok...
Kandolin beletúrt a hajába, és visszatért az asztalhoz.
- Hát persze - nevetett fel, és úgy nevetett, mintha az iménti
dühkitörésre nem is került volna sor.
- És a lakásán jelentettétek?
- Igen, megpróbáltuk. Mind a három helyen.
- Három helyen?
- Igen. A hivatalos lakcím Vantaában van, de ott már legalább fél éve
nem lakott. Ezen a címen egy Tiina Malmberg nevű hölgy lakik, akinek
nincs telefonja. A zsebéből előkerült papírok alapján a másik lakcíme
Kolmas linja 9 c/o Tarja-Leena Jaakkola. A harmadik címe pedig
Vuosaari, Sa-tamasaari út, ahol Jaana Suominennél lakott. A legutóbbi
képeslap valami Kikkától jött a nevére, ennek a Jaanának a címére.
- Hát nem volt nős?
- De igen. Csakhogy emlékezetem szerint elvált, mielőtt még elment
volna tőlünk. Legalábbis mintha nem lettek volna gyerekei.
- Es a szülei?
- Még nem tudtuk...
- Rendben. Hagyjuk is...
Kandolin ismét felállt az asztaltól, és róni kezdte a köröket a szobában.
Egyik kezével az állat dörgölte, másikat zsebre vágta. Valahányszor
fordult, a csuklója mögé hajtott kabátszárny meglebbent, és elővillant a
revolvertok.
- Nahát - szólalt meg végül mintegy megvidámodva. - Semmi
katasztrófa nem történt. Az újságok talán rosszul fogalmaztak... Ebből
azonban még haszna is lehet a nyomozásnak. Az emberek rádöbbennek,
milyen messzire jutott a szervezett bűnözés. A következő számban aztán
hozhatják a helyreigazítást. Egyébként is annyi zagyvaságot összeírnak,
kedvük szerint csűrik-csavarják az igazságot, és a saját céljaikra használják
fel. Szolgálhatnak végre egyszer minket is.
Megállt az asztalánál, és arrébb tolta az alátétet; vonásai
megkomolyodtak, mintha csak imába merült volna, és tekintetét fel sem
emelve folytatta:
- És ha botlik is az ember... ilyen súlyos teher alatt ugyan ki ne botlana
meg... Ettől még senki nem lesz bűnöző. Ahhoz több kell.
Társadalomellenes életmód, múlt...
 Felemelte a fejét, tekintetét végigjártatta a jelenlévőkön.
- S még ha úgy történt is: nem befolyásolhat bennünket, hogy ki volt az
áldozat, legyen bár a legnyomorúságosabb csöves, úgy kell rá gondolnunk,
mint egy emberre... Bevallom férfiasan, nem tudom felidézni
emlékezetemben Reino Asikainent, de a nevéhez mindenesetre az a képzet
társul bennem, hogy alapjában véve derék rendőr volt.
Mély csend lett. Aztán valaki bátorkodott megszólalni:
- Mindig maximálisan igyekezett...
- Igen, Reiska voltaképpen...
- És gyűlölte a gengsztereket, keményen rájuk mászott. Ahogy a férfiak
fokozatosan felszabadultak, a beszélgetés is megélénkült, s néhány perc
múlva már ugyanúgy hullámzott, mint az értekezlet kezdetén, egymásba
folyva és összevissza. Egy szót sem lehetett érteni, hacsak az ember nem
összpontosította a figyelmét valaki beszédére.
Harjunpää fekete pöttyöket rajzolt kockás füzetébe. Álmos volt,
elsősorban azért, mert szabadsága idején megfeledkezett róla, milyen is az
éjszakai műszak és hogyan kell virrasztani, de meg azért is, mert ezúttal
valamiképpen kívülállónak érezte magát, akinek semmiért nem kell
felelősséget vállalni. Tudta, hogy részéről az ügy másnap reggel nyolckor
lezárul. Ráadásul Norrinak még volt egy befejezetlen gyilkossági ügye -
mielőtt kezdődött volna a műszak Harjunpäänek épp csak annyi ideje volt,
hogy sebtiben átlapozza az anyagot; valójában csak annyi maradt meg
benne, hogy a halottat a Ströms öböl csónakkikötőjénél horgászták ki, és
hogy piros gyapjúzokni volt a lábán.
- ...ez Heikkilá kisasszony észrevétele, de ezzel kapcsolatban feltétlenül
figyelembe kell venni...
- ...így is lehet, de valószínűbb, hogy...
Harjunpää csak fél füllel hallgatta a beszélgetést, és titkon, önmagának
sem merve bevallani azt kívánta, bárcsak jelentkezne a tűzoltóság, és
halottakról vagy tomboló tűzről számolna be.
Újabb pöttyöket kezdett rajzolni, és akkor hirtelen megjelent előtte
Asikainen, most először, elevenen. Szinte látta maga előtt, amint az
Aleksanteri utca ügyeleti pultjának támaszkodva pödörgeti és felfelé
kunkorítja a bajusza végét, és nevetve meséli: - ...és így végül tőle
megkaptam... Legutóbb azt halottam a banyáról, hogy állítólag a Lapinlahti
Elmegyógyintézet egyik szobájában körbe-körbe jár, és folyvást azt
motyogja: Ez nem igaz, ez nem lehet igaz... Az a nyomorult rám
ragasztotta a lapostetveit. Sehogy nem tudtam megszabadulni tőlük,
mígnem kitaláltam, hogy a vágóhídról szerzek bikatököt, s amikor
kinyitottam a sliccem, és benyomtam az enyém mellé, hát azok a
lapostetvek csak úgy ugráltak át, és nagy vidáman kurjongattak
egymásnak: Hé, fiúk, van ám itt még nagyobb...
Harjunpää hirtelen felélénkült, és éberen figyelte a beszélgetést.
Megértette, hogy az esettel kapcsolatban három lehetséges magyarázatra
jutottak. Az első és nyilvánvalóan a legkevésbé valószínűsíthető elmélet
szerint a tettesek Feija Hedmant akarták megölni, és csak véletlenül
találták el Asikainent is. A másik feltételezés szerint mindkét férfit meg
akarták gyilkolni, éspedig azon oknál fogva, hogy Feija Hedman Asikainen
beépített embere lehetett, és a cigányok pálinkaüzleteiről vagy a lopott
holmik rejtekhelyéről szállított neki információt, amit aztán Asikainen
továbbadott valamelyik hivatalban levő rendőrnek. A harmadik nézet
szerint, melyet a legtöbben képviseltek, a tettesek kifejezetten Asikainent
akarták eltenni láb alól, bosszúból azért, amit rendőrként hivatalból
valamikor elkövetett, és Hedmant csak véletlenül találta el a golyó; ő talán
még segítette is a gyilkosokat, megmutatván nekik Asikainent.
- Énszerintem mindenképpen érdemes Hedmant számunkra pozitív
figurának tartani, ha egyáltalán kihallgatható állapotba kerül. Ha pedig
nem akar együttműködni...
Kandolin megkocogtatta mutatóujjával a műanyag zacskóban levő
pisztolyt - FN volt, amilyen néhány évvel ezelőtt még a legtöbb
rendőrpisztoly. Feija Hedman farzsebében találták. A számítógép szerint
két évvel ezelőtt Porvoóban egy lakásbetörés alkalmával lopták el.
- Az imént mondottakkal kapcsolatban alapvető fontosságú, hogy mi
történt a büfében a lövések eldördülése előtt. Harjunpää...
- Ebből sajnos nem sok segítségünk lesz - köszörülte meg a torkát
Harjunpää -, a helyszínen mindenekelőtt ott volt a büfé vezetője... az ő
kihallgatási jegyzőkönyve már készen van... a lövések eldördülésekor a
konyhában tartózkodott, éppen újabb üdítős kartonokat vett elő. Aztán ott
volt az a két férfi, akik az ajtó mellett ültek, háttal a többieknek. Ők csak
akkor fordultak meg, amikor az ablak megcsörrent, és Asikainen
felkiáltott... Asikainenen kívül nem is volt más, mint az a nő, Meriláinen,
Anja Irmeli. Ő pedig olyan sokkos állapotba került, hogy nem lehetett
kihallgatni. Holnap esetleg újra megpróbálkozhatunk vele...
Megcsörrent a telefon.
- Bűnügyi rendőrség, Kandolin ügyeletes rendőr. Aha. Jövünk...
Kandolin lassan helyére tette a telefonkagylót, majd körbenézett, és
szélesen elvigyorodott - a Nixon-mosoly az ínyét is látni engedte.
 - A tettesek egyike a Gyűjtőben van - jelentette ki ünnepélyes hangon. -
És ezúttal az igazi. Roma. Fegyver volt nála, egy pisztoly, amelynek
lőporszaga van, tehát egész biztos, hogy ma este lőttek vele...

Vallilában, hajnali ötkor

A Mákelá utca, a Sture utca és a Teollisuus utca Dél-Vallilában
háromszög alakú területet fogott közre. A keskeny, kanyargós utcácskákat
a század elején épült faházak szegélyezték. Kátrányozott bádogtetejük
különös látványt nyújtott: helyenként olyan meredeken, csaknem
függőlegesen szaladt alá, hogy az emeleti falakat is eltakarta, az ablakok
pedig mintha pici tűzzáró ablakok lettek volna, másutt viszont
toronyszerűen emelkedtek a magasba, s így a tetőtérből furcsa, ferdefalú
zugok lettek.
Miután megszületett a határozat, hogy Vallila faépületeit eredeti
formájukban kell megőrizni, az épületek jó része gazdát cserélt. Ezeknek a
házaknak döntő többségét már szinte teljesen újjáépítették, úgyhogy sokkal
előkelőbbek voltak, mint hajdanán, és az út szélén BMW-k és Volvók
sorakoztak. A nyitott ablakból gyakran lehetett hallani, amint valaki a
telefonban magyarázta: - Nem, oda valódi fenyődeszkából csináltattunk
padlót. Ja, hogy a téglák? Hát azokat a mosókonyhába tettük - vagy hát ez
most a szauna, mert egyúttal azt is átalakíttattuk...
Vallilában azonban másféle házak is álltak. Olyanok, melyeknek falait
szürkére, ablakkereteit pedig puhára rágta az idő, tetejükön foltokban
virított a rozsda, s ahogy elsétált mellettük az ember, orrát megcsapta a
kőlábazatok hasadékából előtörő rothadás szaga.
Ezek a házak a város tulajdonában voltak. Udvarukon papucsban
csoszogó öregasszonyokat lehetett látni és mankójukkal bicegő
vénembereket, villogó szemű macskákat, délelőtt tíz óra tájban pedig falaik
tövében műanyag zacskókat cipelő fiatalemberek, este tízkor pedig
harsányan nevetgélő nők jelentek meg. Mintha mindnyájan vártak volna
valamit, az emberek is és a házak is.
Ilyen ház állt a Vallila úton, közel a Keuruu út sarkához, melynek
eresze alatt valamely hajdanvolt mester repedezett fafaragványa húzódott.
Mögötte kígyóztak a Keuruu park csaknem házmagasságú sziklái. Azon az
augusztusi pénteken, kora hajnalban, amikor még épp csak derengett, a ház
kéményéből már nyírfaillatú füst bodorodott.
 Severi leállította autóját a ház előtt. Már kétszer elhajtott előtte, és
semmi nem történt, de még feszülten figyelt, nem kapcsolta ki a motort, sőt
sebességbe tette, a kormánykerék fölé hajolt, és tekintetével a környéket
vizslatta.
Az utca üres volt, csak a jól ismert autók parkoltak az út szélén,
egyetlen ablakból sem rebbent vissza senki, még a kis kukucskáló
ablakokból sem. Semmi nem mozdult. Az udvarokba vezető ösvények is
kihaltak voltak, nyoma sem volt a kocsmából részegen hazatántorgóknak
vagy a kora hajnali kutyapisiltetőknek, de még csak a csendben
várakozóknak, a bokrok rejtekében moccanatlanul álldogáló férfiaknak
sem.
Severi üresbe tette a sebességváltót, behúzta a kéziféket, és kiszállt az
autóból. Negyvenes éveiben járó, zömök férfi volt. Arca valamiképpen
csúcsosnak tűnt, talán azért, mert szinte semmi álla nem volt, ám összenőtt
szemöldöke és a felsőajkát borító centis bajuszkája pótolta e hiányosságot,
olyan bősz kifejezést kölcsönözve arcának, amely óva intett attól, hogy
vitába keveredjenek vele, különösen akkor, amikor - miként most is - kezét
nadrágzsebébe süllyesztette.
Gyors léptekkel átment az úttesten a szemközti járdára, és megindult az
udvar felé. Bár úgy tűnt, mintha maga elé meredne, pontosan észlelte, mi
történik körülötte - három galamb ereszkedett le a földre, az újságkihordó a
Mákelá utcában tolta a kocsiját, Ruusa vagy Miranda kikukkantott a
konyhaablakon, egy szempillantás volt csupán, a függöny épp hogy
meglebbent, s máris tudták, ki érkezett meg. Severi a sarokhoz ért, és
befordult az udvarra. És ebben a pillanatban szeme sarkából látta, hogy a
vele ferdén szemben az utca túloldalán álló ház földszintjén meglebbent az
ablakfüggöny; bizonyára a Háromujjú, Gunnar Palm állt mögötte, és ez
nagyon is rendjén volt. A Háromujjú pontosan tudja hát, mikor jött haza,
azt számolgatja, hogy bizonyára messzi úton járt, mindenekelőtt azonban
tudni fogja, hogy egyedül tért haza. Valószínűleg nem fogja tartani a
száját, hanem mindenkinek elújságolja, mihelyt a fülébe jut, hogy mi
történt Pikkukoskiban, bár az is lehet, hogy már tud róla. Hát még ha azt is
észrevette, hogy amikor elindultak, Váinö és Onni ott ült a hátsó ülésen a
kocsiban. Severi hunyorított a szemével, mintha csak mosolygott volna -
úgy csapkodta a kocsiajtót, és úgy csikorgatta a kerekeket, hogy lehetetlen
volt nem meghallani.
Az udvaron nedves föld illata terjengett. Severi egyenesen a ház
sarkához ment, és a résnyire hagyott pinceajtót szélesre tárta - a sötétből
nyirkos tűzifa és pókháló szaga áradt. Ugyanazzal a lendülettel a lépcsőhöz
sietett, fölkapta az újságot és feldübörgött az utcáról és a Palmiék
ablakából jól látható, nyikorgó lépcsőkön. Észrevette, hogy az ablakban
még mindig őrködik valaki. Fölemelte a kezét, hogy bekopogtat, s most,
amikor már csaknem otthon volt és biztonságban, amikor már úgy tűnt,
mindenen túl van, most érezte csak, mennyire feszült, s hogy szinte görcsöl
a gyomra; ébernek kellett lennie, s az izgalom egész idő alatt patkányként
rágcsálta belsejét, és ez valószínűleg nem is fog csillapodni hónapokig, sőt
akár évekig sem.
- Rohadt kölkök...
Megkopogtatta az ajtót. Miranda azonnal kinyitotta, már várta az
előszobában. Severi benyomakodott. - No?
- Senki nem járt itt - súgta Miranda, mintha csak sóhajtott volna, és a
kezét tördelte. - Sem a pukinmákiek, sem a mélálók. A Háromujjúék
azonban egész biztos tudnak róla. Késő éjjelig őrködtek a függöny mögött,
mintha csak vártak volna valamit...
- Ne törődj velük. De ha hívatlan vendég érkezik...
- És nem tudom, mit csináljunk Ruusával. Egyre csak azt hajtogatja,
hogy azonnal el kell innen költöznünk.
- Majd beszélek a fejével, mihelyt lesz egy kis időm.
- És azt akarja, hogy reggel menj át rögtön a Háromujjú-hoz, és vedd
rá, hogy elmenjen Pukinmákibe megtanácskozni a dolgot...
Severi megköszörülte a torkát; ő maga is ilyesfélén törte a fejét, most
azonban hirtelen ellenszenvesnek tűnt neki a gondolat - miért nem hagyják
a nők, hogy ő oldja meg a dolgokat, ahogy mindig is tette?
- S mi van még? - mordult a feleségére.
- Hát csak az... hogy mégis jobb lett volna a fiúkat Taistóhoz vinni
Toijalába, nem pedig itten össze-vissza utazgatni...
Severi ingerült mozdulatot tett. - Még hogy Toijalába! Fogalmuk sincs
róla, mit beszélnek, pedig az este mindent megtárgyaltak; Feija
Orvokkijának testvére Pálkánében lakik, az út odáig alig fél óra autóval, ha
tehát Toijalába viszi a fiúkat, bizton számíthat kellemetlenségekre. És
hirtelen nyugtalanság fogta el, idegesítette, hogy egy ideig egyedül kell
felkeresnie eladóit, meg az is, hogy otthagyta az autót az úton. - Valaki
még bele talál kukucskálni. Felesége kezébe nyomta az újságot, és résnyire
nyitotta az ajtót.
- Nézd meg, írtak-e már róla. Behozom a kocsit.
Gyors léptekkel az autóhoz sietett, és betolatott vele az udvarba - az
utcáról csak az orrát lehetett látni -, aztán felcsattogott a lépcsőkön, és
bevágta maga mögött az ajtót, hogy csak úgy csattant.
 Csend borult az udvarra, csupán az autó motorja pattogott hűlés
közben. Vékonyodott a homály, erőre kapott a fény; most már világosan ki
lehetett venni, hogy a kötélen mosott ruha lengedez, nem pedig szárnyatlan
madársereg, és hogy a kerítés hasadékán az egyik udvarból a másikba
átsurranó vadállat csupán egy cirmos cica. Aztán távolabbról, valahonnan a
Mákelá utca irányából felhangzott a csiszolókocsi csikorgása és a
Teollisuus utcán Sompasaari irányában végigdübörgött az első kamion.
- Figyelj, Onni, én ezt már nem bírom tovább. Ormi, hallod?
Váinö félretolta a pokrócot, és megpróbált felállni. Nem volt könnyű
dolog, hiszen két órája feküdt már az autóban a két ülés között, minden
tagja elzsibbadt, a kardántengely nyomta az oldalát, amely úgy hasogatott,
mintha megrugdosták volna, a lába szára pedig, amely megsérült,
átkozottul nyilallt most, hogy hosszú idő után megmozgatta.
Mikor végre sikerült feltérdelnie, és már nem volt a pokróc sötét és
meleg védelmében, a kábult félálom menedékében, ismét erőt vettek rajta
korábbi nyomasztó érzései - lehetetlennek tűnt számára még a gondolata is
annak, hogy ilyen elképesztő rövid idő alatt minden megváltozzék, s hogy
mostantól fogva talán hetekig így kell ennek mennie. Nem egyenesedett ki,
hanem az ajtók takarásában hátranyúlt az üléstámla mögé, az autó
rakterébe, és kotorászott egy ideig, míg végül megtalálta Onni vállát.
- Mozgás, Onni! Mennünk kell.
- He? Hol vagyunk? - kérdezte Onni nyúlós hangon. Végigpiálta az
utat, mígnem Severi végleg bedühödött, és kivágta az üveget az útra.
- Otthon vagyunk az udvarban, Severi autójában. Azt parancsolta,
várjunk egy negyedórát, de az már letelt, mennünk kell.
- Jaha. Alszom még egy percet.
- Nem! Onni!
Váinö felkapaszkodott az ülésre, és cibálni kezdte a fiú ruháját. Ahogy
felemelkedett és láthatóvá vált, hirtelen az az érzése támadt, hogy bármely
percben feltűnhet egy arc az autó ablakában, felismerheti őt, és lelőheti.
- Gyerünk már, Onni!
Felrángatta unokatestvérét, és fogát összeszorítva megpróbálta átcibálni
az üléstámlán. Az autó billegni kezdett, rugói keservesen csikorogtak -
aztán Onni maga is megpróbált átkapaszkodni, s a következő pillanatban
már egyetlen gubanc voltak a hátsó ülésen, egymás hegyén-hátán.
- A rohadt életbe...
- Ne csináld... Fáj a kezem.
- Fog az még jobban is...
 Váinö résnyire nyitotta az ajtót - jólesett a friss, csípős levegő. Az
udvar elhagyatottnak tűnt. Nem várt tovább, hanem kicsusszant az autóból,
Onnit maga után húzta az ingujjánál fogva, és meggörnyedve a nyitott
pinceajtóhoz vonszolta. Belökte maga előtt, aztán maga is utána surrant, és
behúzta az ajtót. Ekkor mert csak nyugodtan lélegezni, most, hogy gonosz
tekintetek elől védve érezte magát.
- Nem látok semmit.
- Várj...
Váinö belekotort a zsebébe, megtalálta az öngyújtóját, és felkattintotta.
A lángocska halvány fényt vetett, de ez is elég volt - már ki tudta venni a
szürke kőtömbökből rakott falat, a sáros földet és a járólapként lerakott,
korhadt deszkákat. Kezével óvta a lángocskát, és beljebb indult. Onni
mögötte botladozott. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy meg kellett
hajtaniuk a fejüket - a deszkák hasadékából fűrészpor hulldogált, a portól
fekete pókhálók mint holmi rongy-cafatok lógtak. A folyosó kétfelé
ágazott, s ők jobbra fordultak. A zöldségek és penészes ruhaneműk
különös szaga erőteljesebbé vált, s végül feltűntek a lépcsők, és felülről
léptek zaja hallatszott. Megálltak. Alighanem a konyha alatt voltak.
- Csitt...
Váinö felemelte az ujját, fejét félrebillentette - ha csendben voltak,
tisztán ki lehetett venni a beszédet. Severi ingerülten kiabálta:
- ...és akkor mi van? Nagyon is jó helyre ment, ha mélálót talált. Ezt
maga is nagyon jól tudja, Ruusa. És ha nem akar másra gondolni, hát
gondoljon csak arra, mit csináltak akkor Lahtiban a kutyáikkal...
Severi arrébb húzódott, és a beszéd elhalkult. Váinőnek fogalma sem
volt róla, miről beszélgethettek, de az az érzése támadt, mintha valaki sírt
volna a konyhában, fojtottan, elkeseredetten. Talán Ruusa. Aztán Miranda
hangja csattant élesen.
- De nagyon jól tudod, milyen cirkusz lesz belőle! Soha abba nem
hagyják, mert hogy méláló volt. Úgy támadnak majd a mi fajtánkra, mint a
lódarazsak. És mindenki felhergelődik, és utálni fognak minket. Előbb-
utóbb pedig valaki beköpi, hogy Váinö és Onni volt, és megtalálják, még
ha hét lakat alá rejtenénk is itt őket.
Minthogy Severin kívül más férfi nem volt jelen, Miranda ki merte
ereszteni a hangját. És abban a pillanatban Váinö felfogta, miről van szó,
és reszkető kezében kihunyt az öngyújtó lángja. Sötétség borult rá, mintha
elvesztette volna a szeme világát. Nyitott szájjal kapkodta a levegőt, és bár
egészen bizonyos volt benne, hogy jól értette, mégis úgy érezte, a tettet
valaki más követte el, nem ő és nem Onni, aki ott lélegzett mellette, akivel
együtt futottak keresztül az erdőn, fel a strand mögötti dombra, át a házak
udvarán, egészen Kápyláig.
- Onni... Megöltünk egy mélálót...
- Ne hülyéskedj. Kopogjál inkább, hogy fel tudjunk már menni innen.
- Nem... Hallgasd csak, miről beszélnek.
-... tudtam volna, hát akkor persze én is megpróbáltam volna valami
mást kitalálni - magyarázta Severi, és hangja elárulta, hogy meg van
rettenve, bár semmi pénzért be nem vallotta volna. - De annak a Feijának
az ügye még ennél is rosszabb. Hogy is mondták...
Recsegett a padló, ahogy közvetlenül a fejük felett elsétált. Majd az
újságpapír zizegését lehetett hallani, s aztán olvasni kezdett:
- ...megműtötték, a nyomozást vezető Kandolin felügyelő szerint
állapota nem életveszélyes... Ez azt jelenti, hogy egy hét, de legkésőbb egy
hónap múlva kiengedik.
- Hála Isten, hogy nagyobb baj nem történt.
- Nagyobb baj? Ennél nagyobb baj nem is lehet, mint hogy puskával a
kezében ólálkodjon itt a házunk körül. Akkor mit csinálunk?
- Elköltözünk innen.
- Na ne hülyéskedjetek... Majd inkább teszünk róla, hogy ők
költözzenek el. Mindig is ez volt a gyengék sorsa.
- Na, hagyjatok... Aludni akarok.
Onni félretolta Váinöt, a sötétben kitapogatta a lépcsőket, megtalálta, s
már nyikorogtak is a lába alatt. Aztán kopogtatott a mennyezeten, és a
konyhában csönd lett.
- Na most én ezeket a szarháziakat... - harsant Severi hangja, és léptei
mind közelebb koppantak. Megnyikordult a padló, amint félrehúzta az
asztalt, majd puhább hang hallatszott, amint a szőnyeget is félretolta -
aztán az ajtónyílásból fény villant fel, és a fejük fölött hirtelen, mintha csak
sárga krétával rajzolták volna, egy fényes négyszög jelent meg.

Jaana Suominen
Garzonlakás volt, nem nagyobb az ügyeletes rendőr szobájánál. A
sztereoberendezés, a televízió és az ágy szinte teljesen betöltötte. A
Satamasaari útra néző ablak előtt terasz volt, a szemközti házban újabb és
újabb fények gyúltak, ahogy az emberek ébredeztek. Harjunpää háttal állt a
szobának, és kibámult az ablakon; úgy érezte, jobb lesz így, bár jelenléte
szemmel láthatóan nem zavarta Jaana Suominent. Cseppet sem volt fáradt,
bár reggelre járt az idő - az éjszakai műszakban hullámokban lepi el az
embert a fáradtság, puha ködként, amely már-már lecsukódásra kényszeríti
szemhéját, de amikor túljutott ezeken a pillanatokon, egy ideig minden
rendben megy tovább, és olyan érzése van, mintha valaki más volna,
valaki, aki élesebben lát és hall, mint valaha. Most is pontosan tudta, hogy
a háta mögött Suominen felkelt az ágy széléről, felhúzta a
harisnyanadrágját, és amint a csípőjén elengedte, a gumi nagyot csattant a
hasán, aztán előrehajolt, hogy felvegye a melltartóját, belegyömöszölve
kebleit - vállízületei ropogtak, amint kezét hátrahajtva bekapcsolta.
Voltaképpen láthatta is volna, ha akarja, hiszen alakja visszatükröződött az
ablakban, csak egy kicsit arrébb kellett volna állnia, de nem akarta; a
levegőben megszakadt álmok szaga terjengett.
Ez már a harmadik lakás volt, ahol járt. Vantaában, a Laa-jakorpi
utcában lakó Tiina Malmberg új társat talált magának, már csaknem egy
éve együtt éltek; Malmberg résnyire nyitotta az ajtót, úgy adta meg a
munkahelyi telefonszámát, és kérte, hogy később ott keressék. Tarja-Leena
Jaakkola Kolmas linján lévő otthonában Asikainen az utóbbi fél évben
csak elvétve és ötletszerűen bukkant fel. Jaakkola ennek ellenére
megrendült, a három nő közül talán őt döbbentette meg leginkább az eset,
sírással küszködött. A Harjunpää által vágyott válaszokat ugyan nem tudta
megadni, viszont átnyújtott neki két műanyag zacskót, melyben Asikainen
ruhaneműi és apró értéktárgyai lapultak. Itt pedig, a Sata-masaari úton
Jaana Suominen egy szál bugyiban nyitott neki ajtót.
- Hűha - mindössze ennyit mondott, amint Harjunpäät megpillantotta.
- A bűnügyi rendőrségtől...
- Látom. És miről van szó?
- Reino Asikainenről.
- Megölték?
- Igen.
Suominen mélyet sóhajtott, és leengedte a karját.
- Hát akkor jöjjön be - nyögte ki végül. Megfordult, és fenekét riszálva
megindult Harjunpää előtt, mozdulataiban azonban semmi mesterkéltség,
csábítás vagy szajhaság nem volt, sokkal inkább közömbösség.
Harjunpää hallotta az ágy reccsenését, amint a nő ismét leült a szélére,
aztán a kaparászást, ahogy a cigarettás dobozból elővett egy szálat, majd az
öngyújtó kattanását.
- Oké? - kérdezte Harjunpää.
- Mi oké?
 Harjunpää megfordult. Suominen még mindig alsóneműben, keresztbe
vetett lábbal ült, és cigarettázott. Szőke haja oldalt a válláig ért, a
homlokában, szemöldöke magasságában egyenesre volt vágva. Bőre
tejfelszerűen puha és fehér volt - a keble is, már amennyi látszott belőle;
Harjunpää agyán átsuhant a gondolat, vajon mit érezhetett, amikor
Asikainen bajsza a mellét csiklandozta. Zavarta, hogy az ágy nincs
bevetve. Az az érzése támadt, hogy ő Asikainen. Az ablakpárkányra
támaszkodott, s engedélyt sem kérve cigarettára gyújtott.
- Kérdezd hát meg, honnan tudtam, hogy megölték.
- Honnan?
- Nem tudtam. Csak gyanítottam. Különösen azután, hogy az utóbbi
időben, amikor portásként dolgozott, egyszer-kétszer verekedésbe
keveredett. Dühítette, hogy hízelegnie kell mindenféle részeg disznóknak -
ráadásul sokukat még zsaru korából ismerte. Most is legalább két
befejezetlen ügye van a bíróságon.
- Hol dolgozott?
- Itt-ott, mindenfele. Legutóbb egy csehóban az állomás közelében,
abban a mellékutcában, ahol az a redőnybolt van.
Harjunpää ismerte a helyet, de nem emlékezett, jártak-e oda cigányok;
arra gondolt, hogy ezt feltétlenül ki kell derítenie, miként azt is, hogy a
legfrissebb bírósági ügyben kik voltak benne. Suominen benyúlt a
melltartójába, és megigazította egyik keblét.
A Gyűjtőbe beszállított cigányfiú kezét hátracsavarták, és csuklóján
kattant a bilincs. A fiú arcán rémület tükröződött, szeme riadtan rebbent,
amint újra meg újra azt zihálta:
- Miért hoztak ide engem, jóemberek?
- Kit lőttél le ezzel a pisztollyal?
- Senkit. Egészen biztos, hogy senkit. Higgyék el...
- Ezzel a fegyverrel nem sokkal ezelőtt lőttek. Még szaga van. Kit lőttél
le?
- Kedves rendőrfőnök úr... véletlenül sült el. Nem akartam... A földet
érte a golyó.
- Na persze. Honnét loptad?
- Találtam.
- Hát persze. Miért akartad feltörni azt a teherautót?
- Az a mi autónk. Haza akartam vinni.
- Hány éves vagy?
- Tizenhat.
- És mégis vezetni akartál? Jogosítvány nélkül?
 - Igen. A teherautónkban a krumplink. Holnap el kell adni. Ebből
élünk.
- Ne hazudj! Lopásból éltek. Abból éltek, hogy támogatást csikartok ki
az államtól, pedig nem is járna nektek... Ez ugyanaz, mintha egyenesen a
mi zsebünkből lopnátok ki a pénzt. Azon a teherautón pedig történetesen
Feija Hedman krumplija van. És az az autó történetesen Feija Hedman
autója. És egészen véletlenül nem sokkal korábban ugyanezt a Feija
Hedmant lőtted meg, miután előzőleg megöltél ugyanezzel a pisztollyal
egy rendőrt!
- Nem...
A fiú csaknem térdre rogyott.
- Én nem lőttem... Az az én testvérem, Feija... Életben van-e még?
Senki nem válaszolt. A fiú rúgkapálni kezdett, igyekezett kiszabadítani
magát, de hiába, az őrök nekinyomták a falnak, és szorosan tartották, míg
végre megadta magát, és sírva fakadt.
- Ő az én testvérem... Nagyon szeretem... Él még?
Levették a kezéről a bilincset.
- Vedd le a ruhád!
- Miért?
- Vedd le a ruhád!
A fiú nekilátott, de amikor a nadrágjára került volna a sor, abbahagyta.
- Vetkőzz le teljesen!
- Nem lehet... maguk mind idősebbek, mint én.
- Ne szórakozz. És akkor mi van? Na gyerünk, gyerünk. Végül ott állt a
fiú meztelenül, soványán és falfehéren, szégyenében előregörnyedve.
- Ne féltsd a tojásaidat - szólalt meg valaki a férfiak közül. - Nem
kobozzuk el őket. Bár e nép jövőjét szem előtt tartva talán az volna a
legjobb.
Valamennyien harsány röhögésben törtek ki.
- Gyilkossággal és gyilkossági kísérlettel gyanúsítanak - szólt
Kandolin. - Hozzátok ide az overált.
- Szerette? - szaladt ki önkéntelenül Harjunpää száján. Suominen
hosszan nézett rá, és orrlikán át kifújta a füstöt.
- Nem tartozik ide.
- Csak arra gondoltam... Hiszen mégiscsak az élettársa volt.
- Undorító szó ez az élettárs. Együtt laktunk. És egyáltalán: mit jelent
szeretni? Szerintem elég, ha mindegyik fél gondoskodik a másik fizikai
szükségleteinek kielégítéséről.
- Van valami fogalma arról, hol járt tegnap?
 - Bizonyára táncolni volt valahol. Tényleg nagyon szeretett táncolni. És
bizonyára nőügyei is voltak, csakhogy ez engem egyáltalán nem érdekel.
Nehogy elmeséld nekem, hogy valami nővel volt ott, aki most könnyeivel
öntözi imádottja földi maradványait...
- Eszem ágában sincs.
Suominen felállt, és hamutartót hozott magának. Harisnyanadrágja a
combrésznél sűrűbb szövésű volt, rajta keresztül a bőre feszesnek és
csillogónak látszott.
- Járt ő cigányokkal? Vagy beszélt egyáltalán róluk?
- Biztos lehetsz benne, hogy akkor itt semmi keresnivalója nem lett
volna.
- Oké...
Harjunpää elnyomta a csikket.
- Szívesen magamhoz venném a holmijait.
- Semmi akadálya. Nem kell sokat cipekedned.
A nő kinyitotta a kamra falánál lévő szekrényeket, amelyekben zömmel
az ő ruhaneműi voltak, de néhány férfiing, dzseki és nadrág is, a szekrény
aljában pedig a nagy bőrönd mellett egy pár barna cipő és egy zokni
árválkodott.
- A bőrönd Repéé.
Harjunpää kiemelte a bőröndöt, és az ágyra tette, majd felkattintotta a
zárat. A bőrönd mélyén több tucat régi lottószelvény hevert, gyűröttek
voltak és piszkosak, mintha pénztárcában vagy zsebben őrizték volna őket.
A nyertes számokat valaki golyóstollal bekarikázta.
- Csak kisebb összegeket nyert - magyarázta a nő. - Ő már csak ilyen
volt, az apró győzelmek embere. Dolgozni azonban utált... illetve nem is
utált... Azt akarta, hogy olyan legyen a munka, ami mellett az életre is jut
még idő.
Suominen berakosgatta a ruhaneműket a bőröndbe. Egyszer csak
megállt, egészen közel Harjunpäähez, egyik csípőjét megemelve, hosszú
piros körme az ajkán; bőre már nem tűnt puha-melegnek, amilyet az ember
szívesen megérintene, hanem olyan volt, mint valami vékony műanyag,
amely ugyanúgy zizeg az ember ujja között, mint a lelke.
- Most, hogy kérdezted a cigányokat... Egyszer mégiscsak beszélt
róluk. Ez valamikor akkor történt, amikor még tányérsapkás volt.
- Éspedig?
- Három cigánykrapekot elkaptak, már nem emlékszem, hogy miért.
Mindenesetre kiskorúak voltak vagy valami ilyesmi, úgyhogy nem lehetett
őket hűvösre tenni. Repe büntetésből arra kényszerítette őket, hogy a
gatyájukba csináljanak. Erre gondoltál?
- Hát nem egészen. De valamit azért ez is elárul. - Suominen telerakta a
bőröndöt, Harjunpää pedig lezárta.
Már most biztos volt benne, hogy mindez teljesen fölösleges, hogy sem
Asikainen zsebeiből, sem pedig egyéb holmijai közül semmi hasznos dolog
nem fog előkerülni, de legalább Kandolin akarata, kívánsága teljesült.
- Bizonyára hagyatéki leltárt kell fölvenni - jegyezte meg Suominen.
- Ez a hozzátartozók gondja.
- Csak azért, mert időnként mesélt róla, hogy valahol Jyváskylá
környékén van egy erdeje. Elég jó pénzt lehet érte kapni, nem?
- Lehet...
- Lehet... A halottaskocsi elviszi a pasast, a rendőr a cuccait és valakik,
ismeretlenek a pénzét. És akkor csak annyi, hogy: lehet.
- Maguk nem voltak házasok.
- De több mint fél éve együtt éltünk.
- Az nem elég, hacsak nem készített végrendeletet. Egyébként több
mint valószínű, hogy a hét elején be fogják idézni magát kihallgatásra,
úgyhogy jó volna, ha végiggondolná, miket beszélt és miket csinált Reino.
- Vagy úgy!
- Igen. Viszontlátásra.
Harjunpää megindult a bőrönddel az ajtó felé. A nő az ágy végében ült,
ezúttal nem tette keresztbe a lábát, hanem hosszan maga elé nyújtotta.
- Mit szólna egy kis reggeli dugáshoz? - kérdezte. Hangja ugyanolyan
volt, mint eddig, unott és kelletlen. Harjunpää letette a bőröndöt a padlóra,
visszafordult, és a szemébe nézett.
- Repét lelőtték - szólalt meg lassan. - Pikkukoskiban, a tánchelyen. A
nyaki ütőerét érte a golyó, néhány perc alatt minden vére szétspriccelt.
Nem akármilyen látvány volt.
- Na ne...
Suominen félrefordította a fejét Harjunpää látta a profilját, oly élesen,
mintha grafittal rajzolták volna. Aztán a nő ismét feléje fordult.
- Szóval nem akarod?
- Nem.
- Hát ez elég szomorú.

A tanú
 - Nem értem... miért nem tudják ezt felfogni - ismételte meg az idősebb
nő, ki tudja, hányadjára, és most, ebben a pillanatban, amikor más rendőr
nem volt a helyszínen, Har-junpáá egészen bizonyos volt benne, hogy az
asszony nem színészkedik: hangján érződött az őszinte csodálkozás és
megrendülés, nehezen tudott úrrá lenni fel-feltörő sírásán. Mindezek
mögött pedig ott lappangott a felháborodás vagy a düh, a sorozatos
igazságtalanságok szülte düh, melyet csak üggyel-bajjal sikerült
visszafojtania.
- És ha maga nem gondol azokkal a fiúkkal, hát miért nem gondol
velem, az anyjukkal? Képzelje magát a helyembe: a gyilkosok meglövik az
egyik gyerekét, úgyhogy az most ott fekszik élet és halál közt a kórházban.
És aztán azt hallja, hogy a tett elkövetésével a másik gyerekét gyanúsítják,
és hogy belökték valami zárkába. És maga tudja, hogy ez nem lehet igaz...
Ez nem igaz!
Harjunpää szó nélkül haladt tovább. Mondhatott volna valami
megnyugtatót, valami közömböset, de nem akart. Furcsamód az az érzése
támadt, hogy a nőnek igaza van, és hogy valami tévedés történt, csakhogy
ez kizárólag megérzés volt, és egyetlen bizonyíték sem állt rendelkezésére,
amellyel alá tudta volna támasztani. Ráadásul eléggé benne jártak már az
időben, kilenc óra felé lehetett, az álom úgy összekuszálta a gondolatait,
mintha egész éjjel kocsmázott volna. Észre sem vette, hogy meggyorsította
lépteit, a nők és a gyerekek a nyomában loholtak, a folyosó megtelt
szoknyasuhogással, cipőkopogással és a karkötők csörgésével. Az ajtókban
nyomozók tűntek fel, ám nyomban vissza is húzódtak, és Harjunpáa
sejtette, hogy legalább tíz szobában meg fogják állapítani: - No lám,
összeül a gyilkosok családi tanácsa. Hamarosan annyian lesznek itt, hogy
rendőr már be sem fér...
- Hulda, eszembe jutott valami - szólalt meg halkan a fiatalabb nő,
hangjában nem kis riadalommal. Legalábbis Harjunpáa riadtnak észlelte,
bár nem volt biztos benne, hiszen jó pár lépéssel előttük járt. A csapat
megtorpant, és ő is megállt. A liftben a fiatalabb nő háta mögött állt, látta
vékony, hosszú nyakát, amely olyan volt, mint a nyakát nyújtogató madáré,
látta a kontyból kiszabadult tincseket, amelyek kékesfeketén csillogtak,
akárcsak Elisáé, amikor feltűzi a haját. Szeme kialvatlan volt és duzzadt,
mintha egész éjszaka csavargott volna valahol. Pici gyereket ringatott a
karján, Pipsánál is fiatalabbat, és Harjunpäänek az a benyomása támadt,
hogy ismét terhes, méghozzá elég előrehaladott állapotban van.
- Öreg-Kalle és Aleksi kettesben vannak...
 - ...ki tudja, mit vesz a fejébe, olyan régimódi...
- Aleksi pedig olyan félszeg. Nem tud ellentmondani.
A nők összedugták a fejüket, és valamit sugdostak, amikor pedig
észrevették, hogy Harjunpää figyeli őket, cigány nyelvre váltottak. Bár egy
szót sem értett a beszédjükből, úgy tűnt neki, mintha minden egyéb
gondjuk mellett újabb aggodalmuk is támadt volna.
- Hillevi... - hívta magához az idősebbik nő az egyik kislányt, köténye
redői közül előbányászott valamit, nyilvánvalóan pénzt, a kislány parányi
markába nyomta, és súgott valamit a fülébe. A kislány megperdült, és futva
megindult a lift felé. Tízéves, ha lehetett, talán annyi sem, lábszárközépig
érő, sűrűn rakott szoknyája libegett a lába körül, és a túlságosan nagy
méretű gumicsizmák csattogtak a padlón.
- Az öreg egyedül van otthon - fordult az idősebbik nő mintegy
magyarázólag Harjunpää felé. - Egy falat ennivaló sincs otthon... Ha
megértenétek, mit tettetek azzal, hogy Saskát lecsuktátok...
- Ott a sarkon befordulunk, s aztán már meg is érkeztünk Kandolin
felügyelő szobájába - sóhajtotta Harjunpää. - Ő döntött úgy, hogy
letartóztatja a fiukat. Majd ő elmagyarázza, hogy mi a helyzet. Annyit
azonban nem árt tudniuk, hogy egész idő alatt egy tucat ember dolgozik
azon, hogy ezt az ügyet kivizsgálja, egyre újabb és újabb bizonyítékokat és
tanúkat találnak. És ha Saska ártatlan, akkor az bizonyára ki is derül...
Maga sem tudta, hazudik-e vagy az igazat mondja; nem tudta, mik
lehetnek ezek az új bizonyítékok és tanúk: talán valaki, aki ezúttal kissé
másként emlékezik a történtekre, mint az este, vagy talán a töltényhüvely,
amelyet Thurman egy kis szerencsével akár meg is találhat. A biztonság
kedvéért még hozzáfűzte:
- Éjszaka mindenesetre olyan helyzet állt elő, hogy egyszerűen nem
lehetett szabadon engedni őt a kihallgatás után...
- Egy ártatlan fiút? Ilyen helyzet nem lehetséges, hacsak maguk
szándékosan nem teszik ilyenné.
Harjunpää bekopogott Kandolin ajtaján, és belépett. A szoba tele volt
férfiakkal, a levegőben kékes dohányfüst lebegett, mintha a fáradtság,
amely ott ült a jelenlévők arcán, anyaggá sűrűsödött volna. Kandolinnal
szemben egy fiatalember ült, akit Harjunpää nem ismert. Ritkás bajusza
volt, és éppoly kialvatlannak látszott, mint a többiek. Taxis egyenruhát
viselt, sapkáját az egyik térdére fektette. Kandolin viszont változatlanul
frissnek és tevékenynek látszott, miként előző este is.
 - Itt van a fiúk anyja - szólt Harjunpää. - Meg Feija felesége és még
néhányan. Kint várnak a folyosón. Szeretnének minél előbb beszélni
veled... és egyúttal hoztak is valamit...
Meglengette a kezében tartott műanyag szatyrot, melyet az idősebbik
nő adott oda neki, megesketve: gondoskodni fog róla, hogy eljusson
rendeltetési helyére.
- Szóval a folyosón várnak - szólalt meg Kandolin lassan, és a
homlokát dörzsölte. - Hát akkor várjanak is egy kicsit, ha egyszer kérés
nélkül jöttek. Fölösleges azt hinniük, hogy a régi, jól bevált módszerük
minden alkalommal célravezető. Hiába zúdul be ide az egész család.
Harjunpäänek csak most jutott eszébe, hogy Kandolint valamiféle
cigányszakértőnek tartották a házban, igaz, ezt a hírnevet tíz évvel ezelőtt
szerezte, amikor még lényegesen több olyan ügy volt, melynek elkövetői
gyaníthatóan cigányok voltak.
- És semmiféle közvetítő szolgálatra nem vagyunk kaphatók - folytatta
Kandolin. Hangja hivatalosan csengett ugyan, de érezni lehetett, hogy föl
is van dobva, s ez alighanem a taxisofőr jelenlétének volt köszönhető. -
Saska Hedmanra minden ugyanúgy vonatkozik, mint a többi
letartóztatottra. A házi koszt tán csak neki is megfelel...
Harjunpää közelebb lépett Kandolin asztalához. Pontosan tudta, hogy
normális esetben már visszahúzódott volna, most mégis tett egy kísérletet:
- Szemmel láthatóan nagyon izgatottak, és a saját nyelvükön úgy
beszéltek, mintha valóban félnének valamitől. Ha meg tudnánk érteni...
A férfiak felröhögtek.
- Hát persze, hogy izgatottak, amikor gyilkosságért akár életfogytiglant
is kaphat a fiuk - jegyezte meg Kandolin.
- Továbbképzésen a finn tanárunk szétosztott köztünk egy fénymásolt
szöveget - szólalt meg Kauranen valahonnan az ablak mellől halkan,
mintha csak álmában beszélne. - A cigány nyelv alapszókészlete,
emlékezetem szerint ez volt a címe... Szerintünk viszont az öregnek épp
elég munkát adott, hogy megtanítson bennünket finnül, úgyhogy a
következő óra elején valamennyien összetéptük a papírt. Hű az anyját, azt
látnotok kellett volna, milyen arcot vágott az öreg... Állítólag azóta sem
próbálkozott vele, hogy finn órán idegen nyelvet tanítson...
Most már mindnyájan tele torokból hahotáztak, túlságosan is
harsányan, a fáradtság feloldott bennük minden kontrollt. Harjunpää
azonban zavarba jött a nevetésüktől, attól a gondolattól, hogy valami
nevetségeset tett vagy mondott - úgy érezte, mintha valamilyen módon
kiszorult volna a társaságból. Körülnézett - minden arc feléje fordult, ami
lehetett éppen véletlen is, de mintha Kandolin is egyenesen hozzá intézte
volna a következő szavakat:
- Demaje glazsa mol...
A nevetés elhalt, a férfiak a torkukat köszörülték. Szemük sarkából
lopva úgy sandítottak Kandolinra, ahogyan arra az emberre szoktak nézni,
aki váratlan teljesítménnyel lepi meg hallgatóságát. Csak Jehkonen, a fiatal
beosztott, aki még a húsz esztendőt sem igen érte meg, volt annyira őszinte
magához, hogy rákérdezzen:
- Ez mit jelent?
Kandolin azonban csak mosolygott, és a fejét rázta. Aztán
megköszörülte a torkát, mintha emlékeztetni akarta volna a többieket arra,
hogy vár a munka, és a taxisofőrhöz fordult:
- Térjünk vissza még egy kicsit arra, amit mondott. Vissza tud-e
pontosabban emlékezni rá?
A sofőr mély lélegzetet vett, és rátámaszkodott az asztalra. Szemmel
láthatóan megkönnyebbült, érezvén, hogy a csapathoz tartozik, „a mieink
közé".
- Hát az úgy volt, hogy a Feiját lelőtték... és engem is el fognak kapni.
Bár elég furán beszélt. Folyton azt mondta, hogy ín, ín, nem én, hanem ín...
- És hogyan értelmezte?
- Hát... nem sok lehetőségem volt. A haver nyilvánvalóan menekül
valami elől, és mindenáron, ha kell, akár erőszakkal is, be akar jutni...
Nekem tisztára az volt a benyomásom, hogy valami disznóságot követett
el.
- Határozottan arra gondol, hogy ő lőtte le Feiját?
- Igen... illetve hát voltaképpen... Igen, hát ez jutott eszembe. De hát ezt
nem veszi az ember mindig komolyan. Mindenesetre annyira megriasztott,
hogy elhatároztam, ezt a fazont márpedig én fel nem veszem. És csak
néhány órával később hallottam a rádióban a maguk közleményét, amint a
vasútállomásnál várakoztam. Vagy tankoltam, vagy a presszóban voltam
akkor, amikor felolvasták...
- Gondolja, hogy felismeri a fickót?
- Már hogyne ismerném föl, hiszen elég közelről láttam...
Harjunpää átment Kauranen szobájába. Gépies mozdulatokkal
áttanulmányozta a műanyag szatyor tartalmát. A lelke mélyén hitte, hogy
át fogják adni Saskának, s hogy Kandolin csak a taxisofőr miatt
fontoskodott. A szatyorban tiszta ing volt és alsónemű, két zokni, egy
doboz narancsital és zsemlék meg egy tasak felvágott. Már épp rakosgatta
vissza a holmikat, amikor hirtelen észrevette a pisztolytöltényt. Ott feküdt
az asztalon, pontosan azon a helyen, ahol az imént még a zoknik voltak.
Ujja közé csippentette: közönséges, héthatvanötös töltettel ellátott patron
volt. Lehunyta a szemét, hogy képes legyen gondolkodni; abban egészen
biztos volt, hogy az asztal üresen állt, és eredetileg nem volt rajta a töltény
- tőle sem eshetett ki, hiszen neki revolvere volt, s abba másmilyen
töltények valók. Kizárólag a Saskának szánt holmik közül eshetett ki.
Megfordult, és az ajtóhoz lépett.
- Figyeljetek...
Valamennyien az asztal körül szorongtak, amelyen Kandolin húsz
különböző cigányemberről készült fényképet terített szét. A taxisofőr
éppen az egyik kép fölé emelte a mutatóujját, és így szólt:
- Egészen biztos, hogy ez volt.
A férfiak szinte megkönnyebbülten moccantak meg. Kauranen és
Jehkonen között az asztalra pillantva Harjunpaá látta, hogy a kép Saskát
ábrázolta.
- Hát akkor - mordult Kandolin - legokosabb, ha a vallomásodat máris
jegyzőkönyvbe vesszük. Harjunpää, légy szíves, mondd meg azoknak a
roma asszonyságoknak, hogy legalább egy órát kell még várniuk.
- Válthatnál velük legalább néhány szót. Egy csecsemő is van velük.
- Naná, hogy van velük csecsemő is. Ez az ő alaptaktikájuk, mert a
gyerekek könnyen meglágyítják a szíveket, miként azt magadról is
észreveheted...
Ez a megjegyzés újabb nevetést váltott ki a jelenlévőkből.
- Mondd meg nekik, hogy várjanak!
Harjunpää szó nélkül nyúlt a kilincs után. Arcán keményen megfeszült
egy izom. Markában szorította a töltényt, amely már meleg volt, mint egy
parányi madártojás. Arra gondolt, hogy valamiféle üzenet kapcsolódik
hozzá, s hogy a nők megpróbálták őt átverni; egy percre ugyanazt érezte
irányukban, mint Kandolin és Kauranen meg mindenki más iránt, ennek
ellenére a töltényt kabátja zsebébe csúsztatta.

Hillevi
Hillevi a betonlapokból rakott járdán ugrált - bal, bal, jobb, jobb, fordul
és mindkét láb. Megállt és hátranézett. Egyszer sem hibázott, és
messzebbre jutott, mint valaha. Hatalmas csizmái - pontosabban Helli
csizmái - még csak nem is súrolták a vonalakat, vagy legalábbis nem vette
észre.
Hirtelen összerezzent. Helliről eszébe jutott az Öreg-Kalle és Aleksi.
Csaknem megfeledkezett róluk, pedig Hulda azt kérte, hogy menjen
egyenesen haza, és gondoskodjon valami ennivalóról. Titokban persze arra
is ügyeljen, hogy sehová el ne menjenek, és senkit ne engedjenek be.
Nem magyarázta meg, hogy miért, de Hillevi pontosan tudta.
Orvokkival együtt attól tartottak, hogy a vallilai Ruusa fiai jönnek, és
lelövik őket. Öreg-Kallét talán nem bántanák, merthogy ő olyan öreg, de
Aleksit esetleg igen, bár ő meg egy kicsit zavaros fejű. Feiját már meg is
próbálták lelőni. Ott feküdt a kórházban - ott mert feküdni, pedig annyi
orvos volt körülötte. Igaz, hogy ők is oda mertek menni, az egész éjszakát
ott töltötték vele. Ő a folyosón aludt egy padon, és a gádzsók kajabáltak, és
megpróbálták őket elzavarni, mert nem fogták fel, hogy nekik
védelmezniük kell Feiját.
Beszaladt az udvarba, szoknyája vitorlaként lobogott körülötte. A
nyakában függő kulccsal kinyitotta a bejárati ajtót. A kulcs a lakásuk
ajtaját is nyitotta, de mások ajtaját nem, s ezen igen csodálkozott, amikor
kipróbálta. A mások kulcsa sem nyitotta az ő ajtajukat, ezt pedig onnan
tudta, hogy soha senki nem jött hozzájuk. Felcsattogott a lépcsőn. Az első
emeleten laktak.
Huldának és Orvokkinak ez nem volt kedvére, azt mondták, hogy
kényelmetlen. Mindig úgy kellett elrendeződniük, hogy amikor felfelé
mentek, Kalle, Feija és Saska haladt elöl, ők pedig utánuk, lefelé jövet meg
fordítva. Őneki mindegy volt, hogy hol megy, mert hisz nem volt még
igazi ruhája, hanem ha majd neki is lesz! Mit lehetett tenni, ha egyszer nem
adtak nekik a földszinten lakást. Jarkko azt mondta egyszer az udvaron,
hogy az apjától úgy tudja, azért nem kaptak földszinti lakást, hogy
közvetlenül az ablakon át ne tudják árulni a pálinkát. Pedig hát ők krumplit
árultak. Sőt azt se odahaza, hanem Feija vitte a kereskedőkhöz.
Megtorpant, és megragadta a korlátot.
Ajtajuk előtt két ismeretlen férfi állt. De nem Ruusa fiai, hanem
gádzsók. Nyomták a csengőt és dörömböltek, és az egyik megpróbált a
levélrésen belesni, de persze nem látott semmit, mert belülről bádoglap
fedte. Lustigo az előszobában izgatottan ugatott.
Hillevi megfordult, és rohant volna kifelé, de az egyik férfi észrevette.
- Nicsak - szólalt meg -, itt jön végre az egyik díszpinty. Ismerte a
férfit. Az a kövér gondnok volt, aki azt mondta nekik, hogy az udvaron álló
ruhaszárítóra hetente csak egyszer teregethetik ki a mosott ruhát, mert
állítólag miattuk mások sosem férnek hozzá. Pedig másoknak nem is volt
annyi teregetnivalójuk, mint nekik, mert azok mocskos ruhában járnak - a
gádzsók már csak ilyenek, nem törődnek semmivel.
- Hol az anyád? Vagy a nagyanyád?
Hillevi jobbnak tartotta, ha nem válaszol. Soha nem lehet tudni, mit
akarnak a gádzsók.
- Hát a többiek hol vannak? - kérdezte a másik férfi, akinek a hangja,
sőt az egész lénye valahogy sokkal barátságosabb volt. A kislány azonban
neki sem válaszolt. Hiszen még csak nem is ismeri.
- Végül is elmondhatom neked is - szólalt meg a gondnok. - Ne felejtsd
megmondani anyádnak, hogy ez az utolsófigyelmeztetés. Elő ne forduljon
még egy olyan tivornyázás, mint amilyen tegnap éjszaka volt. A
szomszédoknak elegük van már ezekből a bulikból. Bármennyire is a város
tulajdonában van ez a ház, innen is ki lehet lakoltatni... Megértetted?
Hillevi a csizmáját bámulta. A férfiak egymás között kezdtek
beszélgetni.
- Nyisd ki az ajtót! - parancsolt rá aztán a gondnok. - Ez a haverom az
önkormányzattól jött, s egyúttal azt is megnézzük, milyen állapotban van a
lakás. De te mész előre, és megkötöd azt a dögöt.
Hillevi a markában szorongatta a kulcsot, és nem moccant. A férfiak
vártak egy ideig, aztán a gondnok a zsebében kezdett kotorászni.
- Van nálam kulcs - jegyezte meg -, de ami azt a dögöt illeti, nem állok
jót magamért...
Hillevi elengedte a korlátot, fölment, és kinyitotta az ajtót. Mindezt
Lustigo védelmében tette, nehogy valami kárt tegyenek benne, bár
barátságos állat volt, és olyan öreg, hogy foga is alig akadt már. A kutya
meg akarta szaglászni a férfiakat. Hillevi letérdelt elé, átkarolta a nyakát,
megsimogatta, és kedves szavakat suttogott a fülébe, majd együtt gurultak
be a fogas alá. Feija finomabbik bőrkabátjának szárnya a homlokát
simogatta.
- Tisztára cigányszag van itt.
- Vagy az a korcs bűzlik. Hagyják, hogy végigszarja az udvart. Rá
kellene kényszeríteni őket, hogy kiskanállal szedegessék össze...
A kislány hallotta, amint a férfiak szobáról szobára járnak, mintha a
saját otthonukban lennének.
- Mindenesetre rendes bútoraik vannak.
- Már hogyne volnának, amikor a hivatal azonnal újat ad nekik, mihelyt
a régi lomtárba került.
 - Nézd azokat a fényképeket: náluk mindig temetési képek lógnak a
falon. Mintha az életben nem volna amúgy is elég... Hát ezzel az ajtóval
meg mi történt? Nézd csak...
- Az a kis korcs kaparászta meg.
- Az egyik képen elég csinos kis csajt láttam. Azzal akár...
- Hű, a mindenit, már a gondolatra is... Hé, te lány! Ki engedte meg,
hogy a gardróbot így átalakítsátok? Ki engedte meg, hogy lebontsátok a
polcokat?
Hillevi szorosabban ölelte magához Lustigót. Ezek a férfiak ostobák.
Semmit nem értenek, olyanok, mint a mélálók. Semmit nem értenek, mert
ostobák, és utálják őket.
- Valaki lakik ebben a lyukban, mert itt ez az ágy, meg minden. Akár
fel is lehetne jelenteni őket, ha az állatvédelmi törvény rájuk is vonatkozna.
Ők...
- Figyelj ide, te lány. Mondd meg anyádnak, hogy erre még
visszatérünk. Mondd meg, hogy bölcsebben teszi, ha önszántából új lakás
után néz. Megértetted?
- Hagyd már. Nem érti.
Aztán csapódott az ajtó, és a férfiak eltűntek. A lépcsőházban nagyot
röhögtek. Ezt onnan tudta, hogy rezegtek a falak.
Vadul átkarolta Lustigo nyakát. Nem merte elereszteni. Tudta, ha
elereszti, akkor észre kell vennie, hogy Öreg-Kalle és Aleksi nincsenek
odahaza. Elmentek valahova. És valaki természetesen le fogja lőni őket. És
akkor Hulda majd azt mondja, hogy ez az ő bűne.
Beszívta az ajkát. Várt és hallgatózott, de a kutya és a saját lélegzésén
kívül csupán a falióra ketyegése hallatszott. Aztán nagyot sóhajtott, felállt,
lehúzta a csizmát a lábáról, belopakodott a konyhába, kivett két szem
kockacukrot, az egyiket ő maga kapta be, a másikat Lustigónak adta.

Kellemetlen látogatók
- Miranda! Taxi állt meg előttünk!
Allan olyan élesen visított, ahogy csak egy megriadt gyermek tud. Tett
egy mozdulatot a kezével, mintha el akarta volna engedni a függönyt, és el
akart volna menekülni, ám meggondolta magát, és maradt, s mint egy profi
riporter, folytatta a közvetítést:
 - Ez egy Mercedes Benz! A sofőr egyedül ül elöl. Két roma hátul. Egy
öreg és egy fiatal. Nem ismerem őket... Miranda!
Miranda futva jött a konyhából. Ideges, meg-megszakított
mozdulatokkal törölgette kezét a törlőrongyba - a várakozás lassan az ő
idegeit is felőrölte, meg a fáradtság is: a gyerekek miatt még most reggel
sem tudott szundítani egy kicsit. Odaért a függöny hasadékához, és
hunyorogva kilesett.
Nem ismerte fel azonnal a férfiakat. A fiatalabb még csaknem gyermek
volt. Háttal állt az ablaknak, és a nála jóval idősebb férfinak segített
kiszállni az autóból. Ez a másik valóban öreg volt, vénség, alacsony és
töpörödött, fejében filckalap, amely alól kilátszott halántékára hulló,
ezüstszürke haja.
- Uramisten...
Miranda leejtette a törlőrongyot, és kezét a szívére szorította. Nem
tévedhetett - az öreg minden bizonnyal Hedmanék Kalléja, a fiatalabb
pedig Saska vagy Aleksi.
- Severi! - visította Miranda, s már rohant is a hálószoba felé,
megtorpant, és hajtani kezdte kifelé Allant és a többi gyereket.
- Gyerünk kifelé! A hátsó szobába, de gyorsan.
- Miért?
- Nem megyünk sehova.
- Nem halljátok, nyomorultak! Allan, rohanj, és mondd meg Ruusának,
hogy kellemetlen látogatók érkeztek. Nagyon kellemetlenek...
A gyerekek elnémultak, csak Allan merte megkérdezni:
- Megölik Severit?
- Maradj csöndben! Magatokra csukjátok az ajtót, és nem
kíváncsiskodtok!
Severi kirontott a hálószobából - ott aludt az ágyon végignyúlva, úgy,
ahogy volt, ruhában, csak a csizmáját húzta le - arca még álomittas, de a
szemében szűkölő félelem.
- Mi van?
- Hulda emberei jönnek.
- Csak nem... A rohadt életbe...
Severi azon nyomban visszafordult a hálószobába, s amikor újra
megjelent, lábán csizma volt, egyik kezében kabát, a másikban pedig
hosszú csövű, súlyos revolver.
- Nem tévedtél?
- Nem. Ketten érkeztek taxival, előttünk álltak meg. Mindketten az
ablakhoz hajoltak. A taxi még mindig ott állt bőgő motorral. A fiatalabb
férfi visszamászott a kocsiba, a hátsó ülésen kucorgott, sápadt arccal lesett
a fejtámlák mögül a ház felé. Arckifejezése nyugtalanságról tanúskodott.
Vagy talán bűntudatról, mint amikor valakinek gonosz szándékai vannak.
- Milyen volt az a másik?
- Vén - suttogta Miranda, és hirtelen olyan rémület fogta el Severi
miatt, hogy csaknem térdre rogyott. - A halántékánál őszülő... bot a
kezében... Próbáld meg a konyhaablakon át, és aztán fel a sziklára.
-Nem... Elég ravaszok hozzá, hogy a sziklához is őröket állítsanak.
Naná hogy azt akarják, hogy kimenjek. Megtévesztésül küldték az öreget
és a fiút... Elég pofátlanok, hogy idedugják a képüket, de ezt még
megjárják...
Severi a revolver ravaszára tette a hüvelykujját, és a fegyver kattant,
amint felhúzta. Szája egyetlen feszes vonal, orrlikai kitágultak - az iménti
riadalom tévedés volt csupán, most ismét az az ember volt, aki minden
helyzetből ki tud keveredni, és fehérek tucatjait kényszeríti a maga
szolgálatára. A lépcső felől bizonytalan léptek hangja hallatszott, majd
kopogtak az ajtón.
- Nyisd ki, Miranda, téged nem bántanak. De én nem megyek az
ajtóhoz, akármit akarnak is. Kérd meg, hogy jöjjenek beljebb.
- Mi ez már megint... - lépett ki Ruusa a szobájából, és megpillantva
idősebbik fia kezében a fegyvert, megtorpant a szoba közepén.
- Menjen innen, Ruusa!
- Nem megyek. Több őrültséget nem csináltok.
- Menjen innen!
- Nem...
Ruusa mozdulatlanul állt a helyén, Severi semmit nem tehetett - nem is
volt biztos benne, hogy egyáltalán kellene-e valamit tennie. Ruusa
régimódi asszony volt, határozott és tetterős; annak idején, amikor még
Kyösti élt, egyszer beleavatkozott a verekedésbe, és meg is szúrták a kezét.
Severi behúzódott a kályha mellé, de jól látta az előszobát és Mirandát, aki
már a retesz felé nyúlt. Csak ekkor jutott eszébe: öklével megdöngette a
falat, és rekedten felordított:
- Vigyázzatok, fiúk, kellemetlen látogatók!
Váinö azonnal felébredt, lefordult a matracról a csupasz padlódeszkára,
és még kábán az alvástól, vakon tapogatózott valami után. Tulajdonképpen
csak annyit értett, hogy Severi kiabál. Csakhogy álmában is egész idő alatt
kiabáltak - a táncterem alatti szűk, penészszagú lyukban feküdt, és az
emberek a feje felett táncoltak és kurjantgattak. Reménytelenül sötét volt,
alig látott valamit, ám ebben a pillanatban ujja valami kemény, hideg
tárgyat tapintott. Gaspar Arizaga Eibar. És most már azt is felfogta, hogy a
padlásszobában van, ahol mindig ilyen különös, múlt nyarakat és régi
újságokat idéző illatok terjengtek.
Térden állva melléhez szorította a fegyvert, és hallgatózott. Ormi a
közvetlen közelében horkolt. Az utcáról dízelmotor dübörgése hallatszott,
a szagot is érezte. Egyébként csend volt. Illetve talán mégsem: mintha az
egész ház néma figyelmeztetést kiáltott volna - valahol padló reccsent, a
gyerekek nyafogni próbáltak, de nyomban lecsendesítették őket.
- Onni...
Váinö felállt, és az ablak felé tapogatózott. Megmarkolta az
újságpapírt, és letépte - pislognia kellett, a kinti fények annyira elvakították
a szemét. Az út túloldalán taxi állt, egy fekete Mercedes. Sofőrje
nyugtalanul járkált fel-alá. A hátsó ajtó tárva-nyitva, és az ülésen fiatal
cigányfiú kuporgott. Váinö szíve vadul kalapált - a fiú Feija testvére,
Aleksi volt. Azonnal felfogta, hogy mi történik, s hirtelen beléhasított a
gondolat, hogy mindezt ő és Onni idézte elő. Ezt követte a villámszerű
felismerés, hogy még csak segíteni sem tudnak Severinek, ugyanis súlyos
ruhásszekrényt állított a padlásszoba ajtaja elé.
- Onni!
Onni felpattant, és az ablakhoz rontott, letépte a maradék újságpapírt is,
és arcát a koromtól sötét üveghez nyomta, ám a következő pillanatban
hátrább is riadt, majd megragadta Váinö kezét, kikapta belőle a fegyvert,
futó pillantást vetett rá, és kibiztosította.
- Az ott Aleksi...
Még egy lépést hátra lépett, karját kinyújtotta, bal kezével
megtámasztotta a pisztolyt, és úgy vicsorgott, hogy az ínye is kivillant.
Aztán ujját a ravaszra csúsztatta.
- Most jó - lihegte. - A taxi hátsó szélvédőjén fog átmenni, de biztos
telibe talál...
- Még ne!
- Miért ne?
- Hátha... várjunk...
Váinö bénult gondolatai mintha csak most szabadultak volna fel.
- Különben nem merészeltek volna taxival idejönni - állapította meg.
- Ez igaz... De azért biztos ami biztos, rajta tartom a szemem. Te meg
hasalj le, és hallgatózzál, mi történik odalent.
Onni fél szemével hunyorítva rezzenéstelenül állt a helyén. Az ablakot
egyetlen csillogó fény négyzetként érzékelte, saját kezét azonban feketének
és hatalmasnak látta - a pisztoly háta szabályos, éles kontúrral emelkedett
ki két keze közül, csöve tisztán kivehető volt: egyenesen Aleksi arcára
irányult. Remegett a keze - most Aleksi torkát találná le, most a vállát.
Aleksi is megmozdult, előrehajolt, és mondott valamit a sofőrnek - most az
oldalába fúródna. Onni ellazította a kezét - vigyáznia kell, megreszelte a
fegyvert, könnyen elsül.
Váinö végighasalt a padlón, és arcát a deszkákra nyomta. Tisztán
lehetett hallani, hogy odalent beszélgetnek, de a szavakat nem lehetett
kivenni, a padló egyetlen mormolássá tompította őket, valójában csak a
hanghordozás különbözőségét észlelte. Az idegennek öregemberes hangja
volt, és lassan beszélt. Severi hangja szigorú és kemény volt ugyan, de nem
fenyegető, és egyszer sem szakította félbe az idegent, ami kétségkívül a
tisztelet jele volt.
- Aleksi teljesen be van rezelve - vigyorgott Onni az ablak előtt.
- Maradj csendben...
Odalent Saskáról beszéltek, a nevet tisztán lehetett hallani. Feija
testvére volt, miként Aleksi is. Váinö nem értette pontosan, mi köze
Saskának az ügyhöz; az volt az érzése, hogy Severi erőltetetten felnevet.
- Nem is férfi ez az Aleksi - jegyezte meg Onni. - Pedig van már vagy...
tizennégy?
- Kuss.
- Én ilyen idős koromban már a Lehikoinenék Kaarináját keféltem.
Emlékszel rá? De ez az Aleksi ilyesmire sose lesz képes...
- Hogyhogy?
Váinö felemelte a fejét. Érdekelni kezdte a téma.
- Annyira gyagyás, hogy támogatást kapnak érte... Illetve hát végül is
akkor golyózott be teljesen, amikor az a bizonyos eset történt.
- Milyen eset?
- Tudod te is. Amikor a zsaruk elkapták az utcán, és magukkal vitték,
de mivel semmi disznóságot nem tudtak rábizonyítani, dühükben elvitték a
Játká sziget csücskébe, és azt mondták neki, hogy eridj haza... De Aleksi
erősködött, hogy vigyék haza... akkor ráparancsoltak, hogy tolja le a
gatyáját és húzza vissza a farkán a bőrt. Persze engedelmeskedett, mert
azzal fenyegették, hogy különben bezárják a kutya mellé a ketrecbe. És
aztán könnygázt spricceltek oda neki...
- Ja, hogy ez az Aleksi volt? Én azt gondoltam, hogy az a másik Aleksi,
aki át is ment Svédországba.
- Nem, ez volt az. Az ilyet nem is szívesen lövi le az ember...
- Pszt... Most nem hallottam. Elmegy a látogató... Rátolták a reteszt az
ajtóra... Most lefelé biceg a lépcsőkön...
 Az alsó szinten életre kelt minden, ajtók csapódtak, gyerekek
sivalkodtak, Ruusa jajveszékelt valamit. Váinö az ablakhoz rontott. A
látogató kiért az udvarból, és sétabotját a kezében tartva lassú, vontatott
léptekkel a taxi felé indult.
- Ez Kalle...
Aleksi kiszállt az autóból, az öregember elé ment, és besegítette a hátsó
ülésre. Aztán elindult a taxi, és nem is maradt más nyoma, mint a
kipufogógáz gyorsan szertefoszló felhője és Palmék ablakában a
meglebbenő függöny.
- Hogy volt pofája idejönni?
- Olyan vén már. Ezek a régimódi emberek ilyenek. Még most is azt
próbálják, amit egykor... Állítólag még most is el-elszökik otthonról, és
végigjárja az órakereskedőket, annyira imád üzletelni. És nem is volna
benne semmi, csakhogy olcsóbban adja el, mint ahogy veszi...
Megreccsent a lépcső. Elhallgattak. A súlyos, mégis friss léptekből
tudták, hogy Severi jön fel. Visszaültek az ágyukra, és Onni a párnája alá
rejtette a pisztolyt. Aztán az ajtó mögül már hallatszott is a recsegés és
néhány nyögés, amint Severi félretolta a szekrényt.
S aztán már ott is állt a küszöbön. Nehéz volt eldönteni, vajon dühös-e
vagy sem, örökké mogorvának látszott.
- Képzeljétek, mi történt - szólalt meg, de úgy, mintha maga sem tudta
volna, mi is történt valójában. Mindenesetre nem volt már olyan dühös,
mint előző éjszaka; szó mi szó, miután olvasta az újságban, hogy lelőttek
egy mélálót, egyértelműen melléjük állt. Annyiszor kibabráltak már vele,
annyiszor megszívatták, többször is leszedették vele a rendszámtáblát
olyan apró kis hibákért, amiért a gádzsók legfeljebb ha figyelmeztetést
kaptak volna, és legalább kétszer meg is verték. Igaz, hogy a második
alkalommal okot is szolgáltatott rá: elkapta az egyik méláló orrát, és
megtekerte; a méláló ugyanis azt találta mondani neki, hogy csapott állú
másodnéger.
- Saskát letartóztatták.
-Mi?
- Miért?
- Nem nehéz kitalálni...
Másodpercekig mozdulatlanul ültek, majd Onni mélyet lélegzett, bent
tartotta a levegőt, de aztán ellenállhatatlan erővel kitört belőle a nevetés.
- Azzal vádolják, hogy lelőtte a mélálót, meg Feiját - magyarázta
Severi.
- Az nem lehet...
 - Hogyan lehetnek ennyire fafejek?
- Parasztok...
- Képesek voltak Saskát lesittelni - kiáltotta Onni, hanyatt vetette magát
az ágyon, és úgy forgatta a fejét, mintha valami roham kapta volna el.
Váinö sem tudta visszafojtani a nevetést, leginkább azért, mert Onni is
nevetett, de azért is, mert sikerült kimászniuk a pácból, és nem kellett
senkit megölni.
- Csakhogy, fiúk - szólalt meg újra Severi, és hangjában ezúttal nyoma
sem volt a vidámságnak -, ebből még balhénk is lehet... Kalle elmondta,
hogy Feija Orvokkija magán kívül van, és azt kiabálta, hogy el fogja
mesélni a mélálóknak, hogy ti lőttetek, hacsak Saska másként ki nem
szabadul, éspedig a lehető leggyorsabban.
- Csak nem... Micsoda aljasság...
- Igen, ez pedig azt jelenti, hogy mindketten hűvösre kerültök, éspedig
több évre. Úgyhogy nem ártana, ha törnétek a fejeteket, hogyan tovább...
- Megszökünk. Átmegyünk Stockholmba Rainerhez és a Feketefülűhöz.
- Nem segít. Ott is megtalálnak. És most már a hajókat is szemmel
tartják. De kapjátok magatokra a ruhátokat, én szólok Mirandának, hogy
hozzon nektek kávét és kaját. Aztán a lábadat is meg kell nézni újra.
Váinö és Onni kettesben maradt. Ültek egymással szemben az ágyon,
közel egymáshoz, s aztán Onni arca hirtelen rángatózni kezdett. Csak az
ajkával formálta a szavakat:
- A mélálók letartóztatták Saskát.
És újra kitört belőlük a nevetés visszatarthatatlanul, csillapíthatatlanul -
végignyúltak az ágyon, arcuk elé kapták a takarót, de egyre csak rázta őket.
Egyszerűen nem lehetett mit tenni ellene. A mélálók fogták magukat, és
letartóztatták Feija testvérét!

A kék hal és a tükörszoba

Harjunpää óvatosan félrefordította a fejét, nehogy felébresze Pipsát.
Harmadik csemetéjük, az öthónapos pici lány kezecskéjét ökölbe szorítva,
lábát maga alá húzva feküdt az apja csupasz mellén. Hosszú idő óta
éjszakánként bélgörcsök gyötörték, s ez most mintha szűnőben lett volna.
Az előző éjszakát azonban régi jó szokása szerint ismét végignyöszörögte,
s csak másfél órával ezelőtt nyugodott meg, amikor Elisa a papa
mellkasára fektette. Itt jól érezte magát, a meleg jót tett a pocakjának.
 Harjunpää az órára nézett. Már háromnegyed kilenc volt, de nem
izgatta magát, s különös módon még csak bűntudatot sem érzett emiatt.
Lehunyta a szemét, és belélegezte Pipsa illatát, az álom és a tej meleg
illatát, amelyben benne volt Elisa illata is.
Elisa vizet engedett a kávéskannába. Paulina és Valpuri is lent volt már
a földszinten, bár szombat volt, vagy talán éppen azért: ez a cukorkaosztás
napja. Éppen azon veszekedtek, melyikük gyújtsa meg az akvárium
lámpáját, és adjon a halaknak enni.
- Majd én! - szólt Paulina, hangjában az idősebb testvér
határozottságával, és Harjunpää szinte látta maga előtt, amint kezét
kinyújtja Valpuri elé.
- Anya! Paukku szürcsöl...
- Hé, lányok!
- Tegnap is ő gyújtotta meg, és Jozefinának is ő adott füvet.
- Igen, mert te nem adtál, pedig neked kellett volna.
- Azt mondta, hogy nem akar...
- Haha.
Jozefina a tengerimalac volt.
- Paulina, kapcsold ki, és engedd, hogy Valpuri ismét meggyújtsa -
szólt Elisa. - így aztán mindegyikőtök meggyújthatta. És aztán mindketten
adtok egy-egy csipet kaját.
Kattant a kapcsoló, a lányok elcsendesedtek.
Harjunpää a csupasz, fehér mennyezetet bámulta.
Természetesen fel tudott volna időben ébredni, és beért volna nyolcra
Pasilába, ha akart volna. De még csak meg sem próbálta. Nemrég tért
vissza a szabadságról, nehezére esett visszazökkenni a régi kerékvágásba,
az volt az érzése, hogy már nem ismeri önmagát, hogy már nem képes
ellátni a feladatát, nem tud olyan rendőr lenni, amilyennek lennie kellene.
Vagy talán épp fordítva: már nem ismeri a többieket. Mindenesetre
csütörtök éjszaka és pénteken végig az volt az érzése, mintha tüntetők közé
keveredett volna, s a vadul hullámzó tömeg sodorná magával, csak éppen
azt nem tudta, miért is tüntetnek.
Nem érezte magáénak a pikkukoski ügyet, bár az elejétől kezdve
dolgozott rajta. Ez Kandolin ügye volt meg Kauranené és Jehkonené meg
Nordströmé. Ő csak együtt dolgozott velük, kizárólag azért, mert a
Gyilkossági csoport főnöke így határozott. A Ströms-öbölnél történt eset
kivizsgálásában döntő változás állt be, miután az egyik gyanúsított
beismerő vallomást tett Norrinak. Ezek után más nem maradt hátra, mint
egy sor kihallgatás, amellyel Norri gond nélkül megbirkózott Hárkönen és
Váhá-Korpola segítségével. És miként a főnök megállapította, Harjunpää
már éppen eléggé kilógott belőle. Vauraste nyilván arra is gondolhatott,
hogy két félig haszontalanból mégiscsak kaphat egy hasznosat, mert
segítségül Nykánent is Kandolin mellé rendelte.
- Ebben az ügyben sor kerülhet még razziára a cigányasszonyoknál, s
akkor legalább valamiben hasznodat látjuk...
Ez egy kissé megvigasztalta Harjunpäät. Onervával jól megértették
egymást.
- Anya! A kék hal nem mer előjönni - sivalkodott Valpuri a földszinten.
- Naná hogy nem, mert a többiek megharapják - magyarázta Paulina. -
Képzeld el, ha én csinálnék így, amikor kajálni jössz...
- Ne! Anyaaa!
- Lányok!
- De Paukku megharapott...
- Dehogy is, csak így csináltam. Azonkívül nem is kék hal.
- Ugyan, hadd mondja, aminek akarja... akár bálnának... Felébresztitek
Pipsát és apát. Ma még munkába kell mennie, és lehet, hogy sokáig bent
kell maradnia.
- Persze, hogy...
- Akkor is kék hal...
Kilenc óra volt. Harjunpää óvatosan letette maga mellé Pipsát. Fogalma
sem volt, mit lehetne csinálni a halacskával. Egy hónappal ezelőtt vett egy
hímet és egy nőstényt, de nyilvánvalóan két hímet adtak neki. A nagyobbik
olyan kíméletlenül üldözte a társát, hogy az a végén már nem is mert
előjönni a vízinövények rejtekéből, nemhogy enni mert volna, s egy hét
múlva elpusztult. Az is lehet persze, hogy már beteg volt. A helyzet
azonban nem változott, mert ezúttal a többi hal támadt az egyedül maradt
halacskára. Különösen az egyik gyönyörű, duci hal üldözte, pedig róla azt
gondolta volna az ember, hogy a legnagyobb megelégedettségben él. Így
aztán most ez a magára maradott halacska kényszerült az akvárium alján
menedéket keresni. Voltak pillanatok, amikor Harjunpää egyenesen
gyűlölte. Különösen amikor megpróbált enni adni neki, és csak neki, s az
megriadt a kezétől, és ész nélkül menekült, neki-nekiverődve az akvárium
falának. Ilyenkor az is megfordult a fejében, talán az volna a legjobb, ha
végezne vele. Lelke mélyén azonban nem akarta elpusztítani. És nem
akarta külön se tenni valamilyen üvegbe, mert ott azonnal elpusztult volna,
belehalt volna az oxigénhiányba és a magányba. Nyilvánvalóan nem
lehetett mást tenni, mint kivárni, míg a többiek befogadják. Ugyanakkor
valamiképpen azt is pontosan tudta, hogy ez soha nem fog megtörténni,
hanem egy szép napon ott lebeg majd a vízinövények között elhomályosult
szemmel. És azt is pontosan tudta, hogy valójában minden attól függ, akar-
e intézkedni vagy sem.
Felkelt, és azon tűnődött, öltönyt vegyen-e fel. Kandolin valamennyi
munkatársa öltönyt viselt, még a fiatal Jehkonen is, ráadásul valamilyen
véletlen folytán mindegyikük szürkét - mintha valamely szerzetesrend
tagjai lettek volna.
- Min mosolyogsz?
Elisa nesztelenül jött fel az emeletre. Harjunpää a bársonynadrág
mellett döntött.
- Kandolin jutott az eszembe meg a csapata... Arra gondoltam, mi
lenne, ha valaki nekiállna dobolni a rendőrség előtt, és mindenki
díszlépésben masírozna utána...
- Gyere kávézni. Remélem, nem a lányok vertek fel.
- Nem, dehogy. Jövök.

Harjunpää kinyitotta az ajtót, de nem gyújtott villanyt. A baloldali falon

lévő nyíláson furcsán puha, sárga fény szűrődött be, amely elég volt ahhoz,
hogy a félhomályban ki lehessen venni az íróasztalt és a székeket. Az ajtó
mögé húzódott.
- Parancsoljon...
Einar Koponen tanú, aki közvetlenül a lövések eldördülése előtt beszélt
a tettesekkel, feszesen előrelépett. Vállát mereven tartotta, egész teste
megfeszült, mint aki csak most eszmélt rá, milyen fontos szerepet játszik,
amikor ilyen titokzatos dologra kerül sor, miként a folyosón említette.
Koponen megtorpant, mintha megijedt volna.
- Menjen csak beljebb - biztatta Harjunpää. - Ő nem látja magát, bár
maga tisztán látja őt. Túloldalt, a másik szoba felől ez tükörnek látszik.
Csak ne beszéljen nagyon hangosan.
- Aha. Sejtettem is. Ez az igazi technika, amiről manapság dumálnak...
A szoba közepére húzódtak. Koponenben senki nem ismerte volna fel a
csütörtök esti férfit. Tiszta nadrág és zakó volt rajta (amely alighanem
többnyire a szekrényben lógott), vakító fehér ing, nyakkendő, a lábán
pedig gondosan kifényesített cipő. Arca még piroslott a borotválkozástól,
és az erőteljes illatot árasztó arcvíztől. Állán a borotva ejtette vágást pici
ragtapasz fedte. Amikor megérkezett, mindenkinek egyenesen a szemébe
nézett, és kezet szorított mindenkivel, hogy csak úgy ropogtak az ujjak.
- Aha. Itt van hát a hős...
 Harjunpää Koponen mellé állt, és egy gyors pillantást vetett az üveg
túloldalán lévő szobára, amely kicsi volt, falait lakkozott furnérlemez
borította, részben a hangszigetelés miatt, főleg pedig azért, mert a más
helyiségekben használatos gipszkarton falakat egy rúgással át lehetett
lyukasztani. A magas mennyezetről vakító fénycsövek világították be a
szobát, amelyben más berendezési tárgy nem is volt, csak a tükörrel
szemben álló és vaslábainál a padlóhoz erősített pad. Saska, aki megkapta
saját ruháit, a padon ült, mellette a falnak támaszkodva Onerva állt, és
valamiről beszélgettek.
- No, mi a benyomása?
Harjunpää összehúzott szemmel figyelte Koponent. A tanú arca
egyelőre rezzenéstelen volt, legfeljebb a szemében lehetett felfedezni
enyhe zavarodottságot. Közelebb hajolt az ablakhoz, szinte hozzányomta
az arcát az üveghez, melyet kisebb-nagyobb foltok tarkítottak. Valaki, aki
a túloldalon várakozni kényszerült, alighanem azzal múlatta az időt, hogy a
tükörre köpködött. Bár az is lehet, hogy akkor keletkeztek ezek a foltok,
amikor egy másik Koponen nyomta az arcát az üveghez.
- Hááát - húzta el a szót Koponen, és Harjunpäänek úgy tűnt, mintha
arckifejezése még üresebb lett volna, mint az imént, sőt talán egy kicsit
csalódott is. Aztán észrevette Onervát, és nagyot nyelt, ádámcsutkája le-fel
ugrált, izgatottan megnyalta az ajkát, majd ismét Saskára nézett, és a szája
szegletéből odasúgta Harjunpäänek:
- Hát igen, az igazi tettest kapták el.
- És a kora? Mintha korábban lényegesen idősebbnek írta volna le.
- Hát igen... De hát azt maga is nagyon jól tudja, hogy a sötétben
mekkorát lehet tévedni. És azt is őszintén be kell vallanom, hogy akkor
meglehetősen be voltam állítva...
- Nézze meg még egyszer most, hogy áll.
Koponen elgondolkodva csücsörítette a száját. - Egészen biztos -
jelentette ki végül, és hangjából ezúttal megingathatatlan bizonyosság
csendült. Kiegyenesedett, és Harjunpää felé fordult, szeméből ugyanaz a
határozottság sugárzott, és állat szinte fenyegetően fölszegte.
- Egészen biztos, hogy ez volt az egyik, éppen az, aki olyan fennhéjázó
volt, hogy még csak szóba se állt velem, csak dölyfösen átnézett a fejem
felett. De lám, lám, most lógatja a fiú a fejét...
Onerva arra kérte Saskát, hogy járkáljon egy kicsit.
- Nézze csak meg nyugodtan - biztatta Harjunpää.
- Ennél biztosabb már nem is lehetnék - hárított Koponen, és közelebb
intette Harjunpäät. - Persze... voltaképpen mind egyformák... Azért is
mernek annyi bűntényt elkövetni... De ezt a gazfickót felismerem, éspedig
a szeméről. Nézze csak. Ennek itten épp olyan tipikus cigányszeme van,
mint amilyen annak a fickónak volt...
- Nézze csak meg - emelte meg Koponen a hangját, és izgatottan arrébb
lépett -, a szeméből látszik, hogy máris azon töri a fejét, miként tudná
ellopni a másik pénztárcáját vagy akár a nadrágját is. Hogyhogy az a lány
ott... Meg tud birkózni vele? Nehogy az megpróbáljon...
Harjunpää leengedte a redőnyt, eltakarva az ablakot, majd egy
koppintással jelt adott Onervának, és felgyújtotta a villanyt.
- Nem fordult meg a fejében az a lehetőség, hogy esetleg valahol
máshol látta őt? - kérdezte, és egyenesen Koponen szemébe nézett. -
Esetleg ő is ott táncolt a többiek között? Ugyanis ezt állítja.
Koponen mély lélegzetet vett, de nem válaszolt azonnal, a kezét
szemlélte, mintha hirtelen felfedezett volna rajta valamit, amit korábban
nem vett észre.
- Figyeljen - szólalt meg végre, és a hangja remegett a visszafojtott
haragtól. - Én itten segíteni akarok maguknak... Segíteni akarok a
rendőrségnek és az egész társadalomnak, hogy fény derüljön egy
bűnesetre, amelyben a maguk egyik társát gátlástalanul legyilkolták. Maga
pedig vizsgáztat itten engem. Úgy vizsgáztat, mintha én volnék a tettes,
nem pedig az a cigány ott...
- Mindent kivizsgálok, mindenkit vizsgáztatok - felelte Harjunpää. Az
írógép mögé ült, és befűzte a papírt. - Ezt a mostani vallomását a korábbi
kihallgatási jegyzőkönyvhöz írjuk. Önnek kötelessége most is, mint akkor,
a színtiszta igazságot mondani.
- Fölösleges emlékeztetnie... Meg is esküdtem. És az eskümet tartottam
is. Ha nem tartottam volna, maga aligha bölcsködhetne itt.
- Én viszont kénytelen vagyok emlékeztetni. Ez a kötelességem.
- Jelentést teszek erről Kandolin felügyelőnek. Maga valahogy álnok
módon ellenséges velem szemben...
- Nem tudom megtiltani magának, és nem tehetek róla, hogy olyan
vagyok, amilyen.
- Igenis tehet róla az ember...tehet bizony...
Harjunpää pötyögtetni kezdte az írógépet, s egyszer csak eszébe jutott,
hogy a másik szobában a tükör fehérre festett, súlyos vaskeretére valaki
felül ezt a szöveget véste: „Ez a nagyszem". Alulra pedig másvalaki: „De
egyszer még kifordul".
 Feija és Orvokki
Orvokki mindent szépen előre eltervezett, hogyan szólal majd meg
kissé félrebillent fejjel, mosolyogva: - Tudhattam volna, hogy
kinyuvasztod magad, mihelyt leveszem rólad a szemem... És ezt úgy fogja
mondani, hogy Feija számára világos legyen, mennyire tiszteli őt, s nem
perlekedni akar vele, ugyanakkor azt is érezze, mennyire aggódik érte.
Most azonban, hogy az ápolónő távozott, és ő itt maradt ebben a színtelen
fényű, csípős szagú, idegen emberek fájdalmával teli szobában, csak állt,
és reszketett, és arra gondolt, hogy két napja már nem mocorog a gyermek.
Az egész hely idegen volt és taszító, az ágyak hűvösen csillogtak, a
közéjük állított paravánok mintha takartak volna valamit, valójában
azonban semmit nem lepleztek, a padlón üvegek és tasakok sorakoztak,
melyek csöveiben olyasvalami áramlott, aminek kizárólag az emberekben
lett volna szabad áramolnia. Itt minden azt harsogta, hogy idegen világban
vannak, furcsa emberek kényének-kedvének kiszolgáltatva.
- Orvokki...
Orvokki a hang felé fordította a fejét. Feija az első ágyban feküdt, épp
ott, ahová a csövek vezettek. Szeme köré a kimerültség sötét karikákat
vont, arccsontjára ráfeszült a bőr, amelynek a színe is megváltozott, már
nem füstszínű volt, hanem sárgás. Orvokki a mellére szorította a kezét.
Tudta már, hogy képtelen lesz hősiesen viselkedni, és tartani Feijában a
lelket. Sírás fakadt fel benne fojtogatón, mintha csomó lett volna a
mellkasában, és aztán már ott is volt a szájában, majd a szemében, és
reszketésre késztette ajkát.
- Feija!
Közelebb tántorgott az ágyhoz, és szinte leroskadt a zsámolyra, fejét
Feija mellére hajtotta, és zokogva tört ki belőle:
- Ne hagyj itt minket, Feija!
- Szó sincs róla... Orvokki...
- Ne hagyj itt minket.
Orvokki nyitott szájjal sírt, csaknem hangtalanul, s bár érezte Feija
kezét a tarkóján, nem emelte fel a fejét, mert nem akarta látni, hogyan
próbál a férje úgy tenni, mintha semmi baj nem volna, pedig hát ez nem
igaz, hiszen hallja, milyen gyengén ver a szíve, és az imént is észrevette,
hogy a szeme aggodalommal és félelemmel van teli, akár egy
kisgyermeké; s ő sem akart hazudni saját arcával, megjátszva, hogy
odahaza minden rendben van, s nem akarta a rossz híreket parányi
méregcseppenként engedni át a hazugság szűrőjén.
- Költözzünk el, Feija – hüppögte -, menjünk el mindnyájan. Menjünk
Pálkánébe Csődörös Perttihez, ahol én laktam... Tudod, hogy gondoskodni
fog rólunk. Van náluk hely elég. Az a másik épület, az teljesen üresen áll.
És munka is akadna a lovaikkal. Három új versenylovat gondoznak...
Pakoljunk be mindent a Méregzsákba és menjünk...
- Hogyan mehetnénk... a rokonaid nyakára... s ha valakinek el kell
költözni, hát azok a vallilaiak...
A folyosóról facipők koppanása és tolókocsik nyikorgása hallatszott. A
szoba másik végében fekvő idős férfi jajgatni kezdett. Orvokki még
szorosabban simult Feijához.
- A mélálók letartóztatták Saskát! - zokogta. - Azzal vádolják, hogy
lelőtt téged, és azt a másik pasast is, aki meghalt... Az méláló volt... Hulda
adta oda neki a stukkert, amikor haza kellett hoznia az autót meg a
krumplit. Véletlenül sült el a kezében... S te meg még azt mondtad nekik,
hogy egyedül voltál, hogy Saska nem volt veled... Nem hitték el, amit
Hulda meg én magyaráztunk. És téged is feljelentenek a stukkerod miatt,
mert hogy nem volt rá engedélyed, és ráadásul még állítólag lopott is...
Feija nehezen lélegzett, megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni.
- Én csak azért mondtam, hogy egyedül voltam... hogy ne essenek neki
Saskának. Hogyan tudják mindig úgy rendezni a dolgokat, hogy mi
legyünk a bűnösök?
Orvokki lassan felfelé csúszatta a kezét, rátalált férje nyakára, állára,
amely borotválatlan volt és érdes, ujjai megérintették száraz ajkát, orrát,
szemöldökét, és simogatni kezdték a haját.
- Ki is lakoltatnak... a gondnok üzente Hillevivel Huldának, hogy a
legokosabb, ha minél előbb összecsomagolunk...
- Ez nem lehet...
- És tegnap reggel is, amikor magukra kellett hagynunk Aleksit és
Öreg-Kallét, mi történt. Elrohantak Valiilába, azt mondták,
megtanácskozni a dolgokat... Severi szemrebbenés nélkül azt hazudta,
hogy Onni és Váinö már két hete ki tudja, merre jár... És azt is mondta,
hogy ha beköpjük a mélálóknak, hát majd gondoskodnak róla, hogy ki ne
gyere innen, csak lábbal előre...
Feija teste fájdalmasan összerándult, amint megpróbált feltápászkodni.
Orvokki még szorosabban hozzásimult, mozdulni sem engedte, s most,
hogy minden keserves dolgot kiadhatott magából, úgy zokogott, hogy az
arcán végigcsorogó könnyek átnedvesítették Feija ingét.
 - Költözzünk el! Meneküljünk el minden nyomorúság elől! - törtek fel
belőle szaggatottan a szavak. - Mihelyt Saskát kihozzuk... Sokkal
könnyebb volna ott nekünk, mint itt. Hulda is örülne, ha igazi házban
lakhatna. Te meg árulhatnád a krumplit továbbra is. Saska meg Aleksi a
lovakat gondozná. És Lustigo is szabadon futkoshatna...
- Nem mehetünk csak úgy... A gyerekeknek persze...
- Dehogynem. Tudod jól, hogy Csődörös Pertti nem dölyfös, bár sok
pénze van. Te nem vetted komolyan, amikor a nyáron azt mondta, hogy
maradjunk ott.
- Igen...
Hosszú ideig mindketten hallgattak. Orvokki érezte Feija simogató
kezét a nyakán, könnyedén és gyengéden mozdultak az ujjai, mindegyik
más-más üzenetet közvetített. És újra hallotta a szívdobbanását, amely
mégiscsak erőteljes volt, tele életvággyal, ugyanúgy vert most is, mint
mindig, valahányszor mellette feküdt. Volt ebben valami különös, hogy
fényes nappal bújnak össze, ráadásul nem is kellett attól tartani, hogy
valaki jön, és meglátja őket. És aztán érezte, amint megmoccant a
gyermek. És újra megmozdult, nyilván meg akart fordulni, mert nem volt
számára kellemes, ahogy ránehezedett; úgy érezte, figyelmeztetni akarja,
hogy illetlenül viselkedett: megfeledkezett arról, hogy kicsoda is ő és mi a
feladata. Mintha azt akarta volna elmondani, hogy semmi kedve ebbe a
gonosz városba születni, inkább valahová máshová. Felült, és gyorsan
megtörölte az arcát.
Egymásra néztek. Feija szeme fáradtan csillogott, de egyébként olyan
volt, mint régen - mintha valaki folyvást nevetett volna benne, tekintete
puha volt és simogató. Halvány mosoly tűnt fel Orvokki arcán.
- Hogy érzed magad?
- Megvolnék... Hosszasan operáltak és foldozgattak. Állítólag először
azt hitték, hogy valamit ki kell venni. Már nem emlékszem, hogy a
hasnyálmirigyről vagy a lépről volt-e szó... A végén aztán mégiscsak
meghagyták. Bár azt mondták, hogy anélkül is elél az ember. Hát akkor én
miért ne...
Elhallgattak. A nővér jött be a szobába, kopogott a facipő, ahogy
odament az álmában jajveszékelő férfihez, és valamit igazgatott rajta, de
közben át-átpillantott a paraván fölött Orvokkira, mint aki arra gyanakszik,
hogy a látogató esetleg terhére van a betegnek.
Feija közelebb intette magához Orvokkit.
- A Méregzsák már majdnem készen van - suttogta. - Tulajdonképpen
már csak az aksi hiányzik belőle. Az pedig ott van a pincében, mert arra
gondoltam, hátha a melegben jobban tartja az áramot. A hátsó lámpák nem
működnek...
- Ki csinálja meg?
- Hát, ha Aleksi egy kicsit is talpraesettebb volna... ja, és persze még le
kell vizsgáztatni és regisztráltatni. Fogalmam sincs, ki tud ebben segíteni.
Hallgatták egymás lélegzetét, az ápolónő szöszmötölését. Orvokki keze
a Feijáét kereste, majd hevesen megszorította, de az másfelé nézett,
tekintete a csupasz fehér falakat pásztázta.
- Bár tulajdonképpen... - mondta tűnődve, kiszáradt ajkát nyalogatva. -
Tulajdonképpen azt is meg lehet tenni, hogy szereztek hozzá valamelyik
roncstelepről rendszámtáblát... és óvatosan elzötyögtök vele Pálkánébe, és
csak ott vizsgáztatjátok le. Itt borzasztó szigorúak. És egyébként is egy
csomó hibát fognak felfedezni, mivel a mi kocsink.
- Gondolod, hogy ez így sikerülhet?
- Csak Saska kiszabaduljon. De biztosan kiszabadul... Nyilván
hamarosan engem is kihallgatnak, és akkor elmondom, hogy együtt
voltunk. El kell, hogy engedjék... Aleksi majd segít neki. Én meg majd újra
bemegyek Valkeakoskiban vagy Tamperében a kórházba. Néhány órás utat
kibírok...
- Mindent összekészítek. Hogyan...
Az ápolónő megállt Feija ágya végében. Fehér ruha volt rajta és fehér
zokni, a cipője is fehér volt, karja azonban szemérmetlenül meztelen, bőre
mint a szappan vagy valamely állattetem. Fiatal nő volt, de arca szigorú.
Félrebillent fejjel nézett Orvokki táskájára.
- Hedman asszony - szólalt meg. - A férje egy ideig semmit nem ehet.
A táplálékot egyenesen a vénába kapja.
- Én nem is...
- Biztos hozott magával valamit abban a táskában. A biztonság
kedvéért belekukkanthatnék?
És fogta a táskát, kinyitotta, gyors, biztos mozdulatokkal
végigtapogatta a tartalmát, de nem találta, amit keresett.
- Ne feledje, hogy semmit nem szabad hozni neki. Aztán az ajtóhoz
ment, és hangtalan parancsként résnyire nyitva hagyta. Orvokki csak ekkor
fogta fel, mi történt, és az arca lángba borult: az ápolónő meg akart
bizonyosodni afelől, nem rejtett-e a táskájába valami kórházi holmit.
Legalábbis ez volt az érzése. Egy szót sem bírt kinyögni, torka
összeszorult. Felállt, és ajkával megérintette Feija homlokát.
- Gyere el újra délután...
 Orvokki keményen összeszorította az ajkát, és kilépett az ajtón. Tudta,
hogy bölcsebben teszi, ha hallgat, s úgy tesz, mintha nem vett volna észre
semmit, különben alaposan megnehezíthetik az előtte álló éjszakát.
Kifordult a homályos és véget nem érően hosszú folyosóra. Kezét köténye
alá csúsztatva megpihentette a hasán, s mintegy magyarázatképpen ezt
suttogta:
- Galádok ezek mind.

A padlás
Váinö hanyatt feküdt a matracon, térdét felhúzta, lábát keresztbe
vetette, és halkan dudorászott:
- Cellám homálya a társam a hosszú estéken... és nézem az emlékek
gyöngyfüzérét és a börtönfalak hűvös zugait...
Hangja tisztán csengett, és úgy remegett, hogy egészen elérzékenyült
tőle.
- Súlyos bilincs a lábamon, és csíkos gúnya rajtam...
- Ne énekeld ezt a dalt - hallatszott Onni hangja a takaró alól. Váinö
lehalkította a hangját, szinte már suttogott:
- Szívem bánattal teli kehely, ezt kínálja nekem a sok-sok börtönév...
- Ne énekelj!
Váinö elhallgatott, várt moccanatlanul. Onni ágya felől azonban még
csak apró zizegés sem hallatszott. Nem tetszett neki, hogy Onni ilyen lett.
Az este még ragyogó jókedvű volt, késő éjszakáig beszélgettek a régi szép
időkről, és arról, hogyan jöttek ki még annál is nagyobb csávákból, mint
amibe most belekerültek, reggelre azonban váratlanul elcsendesedett, és
mogorva lett. Csak bámult a falra, mintha keresztül akart volna nézni rajta,
szeme sarkában már nyoma sem volt mosolynak. Valahogy ijesztő volt
együtt lenni vele, olyan érzés volt, mint vihar előtt, amikor izzad az ember,
és hasogat a feje.
A mennyezetet bámulta. Az ablakot újságpapír borította, úgyhogy a
szobában félhomály volt, nem látott tisztán, de nem is zavarta, hiszen már
oly sokszor tanulmányozta a mennyezetet, hogy pontosan ismerte minden
apró részletét - ferde volt, s az ő térfelén oly alacsony, hogy nem is lehetett
kiegyenesedni, kartonpapírral volt beborítva, amely felhólyagosodott, és a
szélein felpöndörödött. A kartont rajzszegekkel erősítették fel, melyek
közül minden második hiányzott már. A megmaradtakat barnára ette a
rozsda, s most kerekre meredt szemekként bámultak le rá. Mélyet sóhajtott.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy még csak szombat van, hogy alig két napja
vannak fenn a padlástérben - úgy érezte, öröktől fogva itt voltak. Ilyen
lehet, ha valakit elevenen eltemetnek, vagy ha egyik percről a másikra
elveszíti a szeme világát és a hallását.
- Az én szerencsémnek nem terem rózsája...
- Ne énekelj! - Onni lekapta fejéről a takarót, és feltérdelt. - Te sosem
voltál börtönben, neked fogalmad sincs, milyen az. Úgyhogy ne énekeld
ezt a dalt...
- Voltam én is fogdában - kockáztatta meg Váinö. - Egyszer
egyvégtében tizenhárom napig...
- Az is valami? Ugyan már. A börtönben együtt kell élned velük, együtt
enni, aludni, együtt menni melózni - folyton velük vagy reggeltől estig,
estétől reggelig, és mindig te vagy az utolsó. Vagy valójában egyáltalán
nem is létezel. Mindenki jobb nálad, még azok is, akik megerőszakoltak
valakit... Egy nagy szar vagy. És a végén már magad is elhiszed... És akkor
úgy érzed, hogy valami kipusztult a világból. Én nem akarom hallani ezt a
dalt. Én nem akarok a börtönre gondolni. Mindent el fogok követni, hogy
ebben a büdös életben soha ne kerüljek oda vissza...
Onni ismét végignyúlt a matracon, de ezúttal - Váinö érezte - nem
hunyta le a szemét, hanem üres arccal, sötét tekintettel bámult rá.
Váinö kinyújtotta a lábát. Kellemetlen volt a csend, igaz ugyan, hogy a
hangok sem voltak barátságosak. Onni minden hangra összerezzent, ami a
házból jött, kétszer ráadásul még a pisztolyt is előkapta, és az ajtóhoz
lopakodott, amikor valami a szokásosnál is élesebben megzörrent odalent.
Amikor végre visszamászott a helyére, arca verejtékben fürdött. Váinö
megnyalta az ajkát. Már kétszer tapasztalhatta, mivel végződhet Onni
morózussága. Első alkalommal akkor, amikor Aattu Vuokko Saarája
megszökött az oulunkylái Allannal: szó nélkül nekiállt szétverni az utcán
parkoló autókat. Puszta kézzel ütötte-verte őket, keze még mindig tele van
sebhellyel. Második alkalommal egy teljes hétig egyetlen árva szót sem
szólt akkor, amikor... Nem, nem is akarta végiggondolni. Oldalára fordult,
és csendesen megjegyezte:
- Nem lehet ezért súlyos büntetést kiszabni, hisz Feija életben maradt.
És majd azt mondjuk, hogy véletlen volt. Nem hiszem, hogy beköpnének a
mélálóknak. Az a Kalle legalábbis olyan régimódi...
Elhallgatott, mert Onni vészjóslóan szusszantott. A következő
pillanatban még óvatosabban folytatta:
 - Csak ki kellene találni valamit, amivel valóban Saskára terelődne
minden gyanú. Valami olyasmit, ami miatt rögtön rács mögé dugnák. És
semmi másnak nem adnának hitelt... Bár aggodalomra most sincs okunk.
- Elfelejted, hogy az a méláló meghalt.
Erre már Váinö sem tudott mit mondani. Onni felkönyökölt.
- De amiatt a méláló miatt egy csepp lelkiismeret-furdalásom sincs -
hevült neki. - Tudod... egyszer ott jártunk Jal-marival és Taivaanvuohival
Herttoniemi környékén, azoknál a gödröknél. Ki akartunk próbálni egy
stukkert, de épphogy odaértünk, amikor megjelent két méláló
motorbiciklin, és azt mondták, hogy tűnjünk el. Mi elindultunk Jalmarival,
és szedtük a lábunkat, de Taivaanvuohi, minthogy a stukker nem nála volt,
a legnagyobb nyugalommal, szép lassan lépegetett... - Áthajolt a padló
fölött, és megragadta Váinö csuklóját. Arca idegenné vált. Az volt az
ember érzése, mintha nevetett volna, pedig komoly volt.
- Taivaanvuohit két nappal később engedték ki. Lefogyott a börtönben,
lógott rajta a ruha... Mi van, nem visz a lábad? - kérdezték a mélálók, mire
Taivaanvuohi azt válaszolta: dehogynem, csak leesik a gatyája, ha
megszaporázza, mert nincs elég lyuk a derékszíján...
Még erősebben szorította, sőt rázta is Váinö csuklóját.
- Tudod, mit csináltak? Az egyik méláló csak úgy, egy kézzel letépte az
övét, és előkapta a pisztolyát... Mi már azt gondoltuk Jalmarival, hogy
most mindjárt le is puffantja... Az egész környék visszhangzott, amikor
eldörrent... Az övbe lőtt bele, aztán visszadobta, mondván: most már elég
lyuk van rajta. Akkor elhatároztam, hogy nem fogom bánni, ha egyszer
mélálót ölök...
Elengedte Váinö csuklóját, és arcát a párnába temetve
visszahengeredett az ágyra. Egy röpke percig így feküdt, válla meg-
megrándult, mintha zokogott volna, aztán hirtelen felállt, az ajtóhoz ment,
és nekitámasztotta a homlokát.
- Nem bírom itt tovább - mondta halkan, szinte sírva.
- Hülyék voltunk. Nem kellett volna hagyni, hogy Severi vegye kezébe
az irányítást. Át kellett volna mennünk Svédországba. De még mindig
meglóghatunk... Csak előtte még el kell menni Pukinmákibe, és úgy rájuk
ijeszteni, hogy befogják a pofájukat... Vagy legalább az ablakukat
szilánkokra szétlőni...
Onni megfordult, és behúzott nyakkal az ablakhoz ugrott, kinézett a
félrehúzott újság mögül, visszatért az ajtóhoz, és megállt az ágya mellett.
Imbolygott egy ideig, mint aki rosszul van. Aztán lehajolt, és előkapta
Gaspart a párnája alól - az ő kezében nagynak és szögletesnek látszott, akár
egy darab kő -, s az ajtó felé irányítva meg-megrántotta a karját, mintha
lőne.
- Így csinálok velük... ha bejönnek ezen az ajtón - lökte ki magából a
szavakat egy-egy rángás közben. - Kilövöm az egész tárat... De rács mögé
nem megyek... Rakás szar nem leszek...
Aztán újra fel-alá kezdett járni az ajtó és az ablak között. És ezúttal
egész idő alatt a kezében szorongatta a fegyvert.

Kainulainen
Harjunpää a jobboldali kupacra helyezte az iratgyűjtőt, ahol már több
mint harminc sorakozott belőlük, egyikük-másikuk vaskos, bennük
szerteágazó ügyek anyaga, a többség azonban mindössze néhány lapos.
Személyi lapok voltak ezek, jegyzőkönyvek, melyeket minden
nyilvántartottról elkészítettek, s amelyhez később csatolták az összes vele
kapcsolatos anyagot. A baloldali kupac még nagyobb volt. Amint
rápillantott, szinte teljesen reménytelennek látta a helyzetet. Lassanként
világossá vált előtte, hogy amit csinál, az nemcsak egyszerűen vaktában
tapogatózás, hanem teljesen fölösleges időpazarlás.
Szívesen rágyújtott volna egy cigarettára, de az archívumban szigorúan
tilos volt a dohányzás. Onervára nézett, aki előtt még mindig ugyanaz a
személyi lap hevert, mint az imént. A nő arckifejezésében volt valami
idegenszerű, olyasmi, amitől az az érzése támadt, hogy már hosszú ideje
figyeli őt, s mintha egész idő alatt várna valamit.
- Ezzel nem megyünk semmire - sóhajtott fel, és egészen
megkönnyebbült, ahogy kimondta. Három órája mást sem csináltak, mint
sorra vették a Helsinkiben nyilvántartott cigányok személyi lapjait, és
félretették mindazokat, amelyeken szerepelt Asikainen neve. Az ötlet
Kandolintól származott, aki sziklaszilárdan hitte, hogy előbb vagy utóbb ki
fog derülni, mi volt a lövöldözés igazi oka. Mindenesetre szándékában állt
kihallgatni minden egyes cigányt, akivel Asikainennek dolga volt.
- Persze hogy nem megyünk - válaszolta Onerva, és közelebb hajolt
hozzá, izgatottan, mint aki régóta ismeri a titkot, amire a másik még csak
most jött rá. - Éspedig azért nem, mert Kandolin rossz nyomon jár.
Gondold csak végig, milyen ügyben nyomoz Kandolin?
- Asikainen meggyilkolásában.
 - Hát éppen ez a tévedés. Az igazi áldozat ugyanis Feija Hedman.
Asikainen egyszerűen csak azért halt meg, mert rosszkor dugta ki a fejét az
ablakon. Erről szentül meg vagyok győződve.
Onerva olyan mozdulatot tett, mintha az előtte lévő személyi lapot át
akarná tolni Harjunpäähez, ám aztán mégis meggondolta magát, mintha
nem lenne elég bátorsága hozzá, ehelyett kinyitotta a kézitáskáját, és szó
nélkül mindkettejüknek elővett egy-egy szál cigarettát. Egy ideig néma
csendben füstöltek, csupán a mennyezet alatt futó szellőzőcsövek zúgása
hallatszott.
- Reggel kihallgattam Saskát - szólalt meg Onerva, és olyan erővel
szívta meg a cigarettáját, hogy az hangosan sercegett. - Kandolin kérte...
Gyengéd voltam, az a kedves és megértő néni, akinek a vállán ki lehet sírni
minden bánatot... És Saska bizony sírt. Én pedig nagyon megértettem őt.
Természetesen senkit nem lőtt le, de jól tudja, hogy kik a tettesek. A
fegyver eredetéről pedig egyszerűen azért hazudozott, mert nyilvánvalóan
otthonról kapta...
Harjunpäänek eddig nem sok dolga akadt Saskával, tulajdonképpen
mindössze kétszer látta, csütörtökön a Gyűjtőben, amikor behozták, és
most szombaton az azonosítóban Einar Koponen kihallgatásával
egyidőben. Emlékezett rá, hogy a fiú majdnem összeesett, amikor
meghallotta, mivel gyanúsítják. És arra is emlékezett, milyen kétségbeesett
volt Hulda Hedman hangja.
- És ez a sok nagyszerű elmélet - nevetett fel Onerva, de hangjából
keserűség csendült - vakká és süketté tette őket. Pedig szart sem ér az
egész... Gondolj bele, ha kizárólag Asikainent akarták volna megölni, tuti,
hogy kivártak volna egy alkalmas pillanatot, amikor a pasas teljes
egészében látható. Ha pedig mind a kettőt akarták, megvárták volna, míg
együtt jelennek meg. Csekély a valószínűsége annak, hogy véletlenül úgy
kapják el mindkettőt, hogy az egyik kint van, a másik pedig odabent, épp
az ablaknál. Ezt még a leghülyébbeknek is be kellene látniuk. Feiját
viszont mintha tálcán kínálták volna, és itt csak egy lehetőség van...
Harjunpää elgondolkodott Onerva szavain. Érezte, hogy igaza van.
Pontosabban: tudta, hogy igaza van. Ő maga is úgy érezte kezdettől fogva,
hogy itt valami nem stimmel, ám ezt csak érezte, s még annyi fáradságot
sem vett, hogy önmaga számára felderítse az okokat. Az egész ügy nem
érdekelte, úgy gondolta, nem ő felel érte; és hirtelen szinte gyűlölte magát
azért, hogy Kandolin létráján is majdnem felmászott az utolsó fokig. Mást
nem is tudott felhozni mentségére, mint hogy Norrival együtt tudott
dolgozni, és Norri kiindulópontja és megoldása mindig tisztességes volt,
olyan, amelyhez a gyanú árnyéka sem férhetett.
Csettintett egyet az ujjaival. Mintha hirtelen világosság gyúlt volna
agyában.
- Figyelj csak, Onerva. Az a női tanú, aki a lőpályánál állt, tudod, aki
még a kihallgatáson is azt bizonygatta, hogy a férfiak őt akarták lelőni...
Miért gondolta ezt? Mert a tettesek, szerinte, az ő nevét kiáltották.
Nylandernek hívják. Eija Nylander.
- A tettesek viszont Feiját kiáltottak.
- Pontosan. Akkor most elmegyünk, és megtanácskozzuk a dolgot
Kandolinnal.
- Várj egy kicsit...
Onerva hátradőlt a székében, és félrebillent fejjel nézett a férfira.
Harjunpää csak most vette észre, hogy a nő másként fésülte a haját, mint
szokta: előtűnt szép ívű, magas homloka, s rajta egy icipici sebhely, melyet
eddig még sosem látott. Belenézett a szemébe, amely most is, mint mindig,
meghökkentette: egészen világoskék volt, csaknem vízszínű, s csak a
szélén húzódott egy sötétebb sáv. Ezúttal azonban gúnyos mosoly bujkált
benne.
- Bizonyára tudod, miért jött át Kandolin a Gyilkossági csoporthoz -
kérdezte vagy inkább megállapította Onerva, választ ugyanis nem várt.
Mindenki pontosan tudta, hogy Kandolin már két évvel korábban
megesküdött, hogy hamarosan ő lesz a legfiatalabb főfelügyelő - a hírek
úgy keringtek a bűnügyi rendőrségen, mint a legjobb pletykaklubban -, és
Vauraste, a Gyilkossági csoport főnöke volt az egyetlen főfelügyelő, aki
nyugdíjazás előtt állt.
- Már tegnap említettem neki - jegyezte meg halkan Onerva -, és
elismerte, hogy elvben lehet valami a dologban... Igen, Kandolin pontosan
ezeket a szavakat használta, és arra kért, hogy írjam le, nehogy elfelejtse.
És én megtettem.
- És?
- És reggel első dolgom volt, hogy a vegyes feliratú mappában
utánanézzek. A papír ott volt. Számot is kapott — hat pont hat pont öt. De
hogy ez mit jelent...
Onerva újabb cigarettára gyújtott, és a füstöt a mennyezet felé fújta.
- Ez Kandolin első igazán kellemetlen ügye. Nem vallhatja be, hogy
tévedett, már csak a nagy felhajtás miatt sem. Ráadásul már azok miatt a
diplomaták miatt is épp eleget kényszerült magyarázkodni, bár valójában
ez még csak nem is az ő dolga lett volna... És most, hogy olyan valakit
tartóztatott le, aki ellen ráadásul még valamiféle bizonyíték is van,
holtbiztos, hogy nem fog engedni. De mi a véleményed Kauranenről?
A nő összehúzta a szemét. Harjunpáa elgondolkodva dörgölte az állat.
- Az ő helyzete sem rózsás - jegyezte meg végül. - Komolyan ráhajtott
az altisztképző tanfolyamra. Minthogy senki sem pártfogolja, elég sokszor
mellőzték. Ráadásul már nem is mai gyerek. Az az érzésem, hogy minden
reményét Kandolinba vetette, akinek a szava elég sokat nyom a latban...
- Rendben van - sóhajtotta Onerva. - Akkor hát mindentől függetlenül
beszéljünk Kandolinnal.
Elhallgatott, és Harjunpäänek az az érzése támadt, hogy hirtelen
elbizonytalanodott vagy elszégyellte magát.
- Nos?
- De csak akkor, ha a puszta feltételezéseken kívül van valami más is,
amit elő tudunk vezetni. Timo...
A nő elhallgatott, és Harjunpääre sandított, miközben idegesen
tologatta az előtte fekvő dossziét.
- Ne nevess ki, Timppa... de valami ilyesmiből kellene kiindulnunk...
Harjunpää közelebb hajolt.
- Valamelyik Asikainen-ügy?
- Nem. Azokra nem is voltam kíváncsi. Kizárólag Feija és Saska
rokonságát néztem végig...
A személyi lap belső oldalára egy idős cigányember fényképe volt
ragasztva. Maga a kép is elég régi volt, legalább tíz évvel korábban
készült. A férfi haja már akkor ősz volt. Szemében nyoma sem látszott
alázatnak, ami a legtöbb nyilvántartásba vett fényképén megfigyelhető,
sokkal inkább megbántottság sugárzott belőle.
- Hedman, Kalle... Ragadványneve Öreg-Kalle... Onerva lapozott, és
ujjával a középső oszlopra mutatott, ahol a következő írógéppel írt szöveg
állt: „Kyösti Blomerus meggyilkolásában gyanúsítottként kihallgatva
(I/R/3702). Biz. hiányában elb." A bejegyzés alá még tollal oda volt írva:
„A fia, Manne H. volt a tettes, három év két hónapot kapott."
Harjunpää hátradőlt, és szusszant egyet. Szerinte túl régi volt ez az ügy,
de igyekezett leplezni csalódottságát.
- Annak idején, amikor még az Erkölcsrendészeten dolgoztam, a miénk
volt a Schwartzok kontra Ahlgrenek ügy - mesélte Onerva, és a személyi
lapra bámult, hogy ne kelljen Harjunpää szemébe néznie. - Késelésről volt
szó. Mindkettő, az áldozat és az elkövető is húsz éven aluli volt. Nekem
sikerült valahogy szóra bírnom a tettest... bizonyos értelemben szinte
haverok lettünk... És akár hiszed, akár nem, az az eset is egy húsz
esztendővel korábban elkövetett gyilkosságból indult ki. Vérbosszú volt,
bár a vérbosszúnak valójában az a feladata, hogy a viszálykodó feleket
távol tartsa egymástól. Vagyis elég csak megfenyegetni a másikat, de néha
előfordul, hogy a kiskölykök addig szájalnak egymás közt, míg egyszer
csak újra kipattannak a régi ügyek, és aztán kampec. Elhiszed?
- Jó,jó, de...
- Mi az, hogy jó, jó, de?
A nő felemelte a fejét, és Harjunpääre nézett, tekintete elöl nem volt
menekvés.
- Biztos lehetsz benne, hogy a pikkukoski lövöldözők Blomerusék
voltak. - A hangja is komoly volt, akárcsak az arckifejezése. - Kiderítjük,
kik a meggyilkolt Kyösti Blomerus hozzátartozói, és már meg is vannak a
tettesek... Megpróbáljuk, Timo?
- Próbáljuk meg.
- Nálad van még az a töltény?
Harjunpäät enyhe rossz érzés fogta el. Tudta, hogy a töltény valamiféle
bizonyíték lehetett volna, ő pedig eltitkolta Kandolin elől. Odahaza aztán
felnyitotta, de persze csak puskapor volt benne. Sejthette volna, hiszen a
zárkában senkinek sem volt semmiféle szerszáma.
- Igen - szólt halkan.
- Rendben van. Akkor benézünk a könyvesboltba.

Kainulainen a tenyerében tartotta, fel-feldobta a patront, amely szinte

elveszett a hatalmas mancsban. Börtönőr volt akkoriban, amikor a bűnügyi
rendőrség még a városközpontban, az Aleksin volt. A hatalmas,
tagbaszakadt embert - Harjunpää éppen a termete miatt emlékezett rá -
kissé különcnek tartották. Ám ahogy most visszagondolt azokra az időkre,
rájött, hogy Kainulainen különcsége leginkább abból adódott, hogy a
gondjaira bízott elítéltek közül sokakkal közelebbi ismeretségbe került,
mint ahogy az kívánatos lett volna, ráadásul a kábszeres csoport emberei
többször látták őt rock-koncerteken és egyéb rendezvényeken. Titkon
mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor minden különösebb
magyarázat nélkül megvált posztjától.
- Nincs ebben semmi misztikus - szólalt meg Kainulainen a patront
nézegetve. - Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy aki a töltényt a
zacskóba rejtette, azt hitte, hogy a fiúnak sikerült eldugnia a fegyvert, és
magával vitte a cellájába. De nehogy azt higgyétek, hogy ezzel
öngyilkosságra akarták volna rávenni... inkább arra, hogy ha szükséges,
akkor akár fegyverrel szabadítsa ki magát. A hozzátartozók hiszik vagy
tudják, hogy ártatlan, de legalábbis égető szükségük van rá...
Kainulainen letette a töltényt a pulton álló könyvkupac tetejére, és
megtörölte a kezét, mintegy jelezve, hogy több mondandója nincsen. Csak
lassan jutottak előbbre, mert a Mannerheim úton lévő picike, vallatószoba
méretű antikvár könyvesboltba időről időre betért egy-egy vásárló. Amikor
végre elcsendesedett az üzlet, és Kainulainen belefoghatott volna, valahogy
kelletlenül és vontatottan beszélt, és leginkább csak Onervának.
- És maga az ügy? - kérdezte a nő, és nem nyúlt a töltényért.
Kainulainen Harjunpääre pillantott, aztán kinézett az ablakon,
hátrasimította vörös haját, és mélyet sóhajtott.
- Már olyan régen nem vagyok képben, hogy nem tudok neveket
mondani. Mindenesetre szerintem érdemes volna a Blomerusok köréből
megfelelő korú férfiakat keresni. Mindenekelőtt a meggyilkolt Kyösti
rokonságából.
- Már előbányásztuk a személyi lapját. Két fia van, Severi és Váinö. De
Severi idősebb, őrá nem illik a tanúk leírása.
- Hát akkor csak keresgéljetek tovább a rokonságban, valakire majd
csak ráillik, ezért kapjátok a fizetéseteket...
Nyílt az ajtó, és belépett egy férfi, hóna alatt a lexikon első négy
kötetével. Onerva felkapta a töltényt.
- Köszönöm...
Kiléptek az utcára, és megindultak a Ladájuk felé.
- Alighanem bölcsebben tettem volna, ha kint maradok...
- Valószínűleg igen - bólintott a nő. - Tudom ugyanis, hogy amíg még
nálunk dolgozott, kívülről tudta Helsinki valamennyi cigány családjának a
nevét, és ismerte a közöttük lévő ellentéteket is... A nagyapja cigány volt.
Ezért érdekelte a dolog ennyire. Mindig tőle kértem tanácsot, valahányszor
cigány ügy került az osztályunkra. De úgy általában véve nem nagyon
becsülték meg.
- Így szokott ez nálunk lenni.
- Én azonban igen céltudatosan járok hozzá könyveket vásárolni.
Egyszer bevallotta, hogy nem bírta már elviselni a börtönőri feladatot...
Hogy sokszor úgy érezte, nincs semmi különbség közte és a koncentrációs
táborok őre között, hogy ő is csak azt teszi, amit parancsolnak. Nagyon jó
fej. Amikor éjszakás volt, svédül és franciául tanult, és tud egy kicsit
cigányul is.
- Tényleg? - torpant meg Harjunpää. - Várj egy kicsit! Megfordult, és
visszasietett az üzletbe.
 Kainulainen a létra tetején állt, és megpróbálta elérni a mennyezet alatt
lévő polcot. Alulról még termetesebbnek látszott, mint az imént.
- Mit jelent ez, hogy demaje glazsa mol? Vagy valami ilyesmi.
Kainulainen rezzenéstelen arccal nézett Harjunpääre, aztán
elkeskenyedett a szeme, mintha láthatatlan mosoly ömlött volna el az
arcán.
- Egészen pontosan azt jelenti, hogy adj egy üveg piát. Van még
valami?
- Nem, nagyon köszönöm. Tényleg nagyon köszönöm.

A szemeteskuka
- Mi volna, ha egyszerűen csak besétálnánk az udvarra, kibontanánk,
kikapnánk belőle, ami a kezünk ügyébe esik, és már ott sem volnánk... -
fontolgatta Harjunpää.
Onerva kétkedve ráncolta a homlokát, de szólni nem szólt, még csak
meg sem rázta a fejét. Valami jobb megoldáson gondolkodott.
A Vallila úton álltak, nem messze a Vanaja útkereszteződésétől, egy
barna faház falának támaszkodva, szemben egymással, mintha épp most
találkoztak volna. A fal túloldaláról beszédfoszlányok szűrődtek ki és a
televízió hangja, kissé távolabb valaki zongorázott, és újra meg újra
ugyanannál a résznél megakadt. Ám ők ügyet sem vetettek a hangokra,
még a ház sem érdekelte őket, gondolataik akörül a szürke épület körül
jártak, amely pár száz méterrel arrébb a Keuruu park hajlatában
emelkedett, s még ennél is jobban foglalkoztatta őket az udvarán álló
szemeteskuka.
- Vakmerő gondolatnak tűnik - jegyezte meg Onerva - vagy még
inkább ostobának, egyenesen provokatívnak. Amikor az imént elsétáltunk
mellette... szerintem többször is meglebbent a függöny, mintha szemmel
tartanák az utcát, és biztos, hogy észreveszik, ha valaki befordul az
udvarukra. És mi van, ha a szemetet a vödörből egyenesen beleöntik a
kukába? Akkor bele kell túrni, és az elég sok időbe kerül...
- Valóban...
- És minthogy ismernek minket, rögtön rájönnek, hogy első
látogatásunk merő blöff volt.
- Miranda alighanem már akkor rájött. A szeme valahogy túlságosan
kifejezéstelen volt, amikor átvette a névjegykártyát...
 Harjunpää hátrapillantott. Az utca kihaltnak látszott, estébe fordult az
idő, az imént gyulladtak ki az utcai lámpák, s a szürkületet egykettőre
sötétséggé mélyítették: a mélyfekete égbolton nem lehetett már kivenni a
felhőket, és az épületek közötti utcácskák megteltek árnyakkal. Nehéz volt
róluk elképzelni, hogy bárhová is vezetnének. A Mákelá utcán azonban
nagy volt a forgalom, a szabadságról visszatérőket szívta magába a
belváros, a járdán csapatokban vonultak az emberek, vidám kacagás
hallatszott, és féktelen kiáltások harsantak.
- Menjünk a Keuruu út felől a sarokház udvarára - javasolta Harjunpää
-, s onnan át a kerítésen, ha egyáltalán van ott ilyesmi. Hátulról hangtalanul
egyenesen a szemeteshez tudunk menni, és senki nem fog semmit
észrevenni.
A nő hallgatott egy pillanatig, tűnődött, de mert jobbat nem tudott
kitalálni, hát beleegyezett.
- Rendben van, de előbb hozzuk el az autóból a zseblámpát és néhány
műanyag szatyrot.
- Talán jobb volna, ha egyikőnk az autóban maradna - javasolta
Harjunpää, de nem nézett a társára. - Ha bármi történne...
- Éspedig micsoda?
Harjunpää megvonta a vállát, maga sem tudta pontosan, mire gondolt.
Csak eszébe jutott a büfé padlóján elnyúló Asikainen, és az is átsuhant az
agyán, hogy a tettesek még az erdőben is elsütötték a fegyverüket.
- Szóval te mész egyedül?
- Igen. De ha húsz perc múlva nem jönnék vissza, berobogsz az autóval
az udvar közepére, körbelövöldözöl, és kiszabadítasz...
Fölöslegesen erőlködött, a nő még csak el sem mosolyodott. Ellökték
magukat a ház falától, és a távolabb parkoló Lada felé indultak. A
levegőben füstszag érződött, valamelyik kéményből szállhatott fel, és
meleg, csöndesen szemerkélő esőt ígérő illatok.
Délután már jártak Vallilában, és megpróbáltak bejutni a szürke házba,
akkor még nyíltan és legálisan, de épp hogy csak be tudtak kukucskálni az
ajtóból az előszobába. Egy harminc év körüli nő nyitott ajtót, mielőtt még
kopoghattak volna. Az osztályon átnézett képek alapján Mirandát ismerték
fel benne, Severi Blomerus feleségét.
- Mit akarnak? - kérdezte Miranda.
- A bűnügyi rendőrségtől jöttünk...
- És aztán?
- Csak beszélgetni akarnánk egy kicsit a fiúkkal - hangzott a
bizonytalan válasz.
 - Milyen fiúkkal?
- Hát akár Severivel, akár Váinővel vagy...
- Severi az ügyeit intézi, Váinö és Ormi pedig már két hete úton van
valahol. Mit akarnak tőlük?
- Miféle Onni?
Miranda hosszan nézett Harjunpääre, de arckifejezése semmit nem árult
el, amikor könnyedén, mintegy mellékesen így válaszolt:
- Hát csak az Ahlgren Onni. Rokongyerek. Itt lakik néha nálunk. Mit
akarnak tőlük?
- Ja, hogy az az Onni, aki közelebb jár már az ötvenhez?
- Nem. Alig húszéves. De mit akarnak?
Onerva közelebb nyomakodott a küszöbhöz, és megérintette Harjunpää
vállát, mintha fel akarta volna hívni a figyelmét valamire.
- Csak egy kicsit beszélgetni akartunk... Egy lopási ügyben tanúkat
keresünk.
- Miféle lopási ügyben?
Harjunpää közben hallgatózni próbált befelé, a lakás felé, amely
csendesnek tűnt, mégis mintha valami nem lett volna rendjén. Mintha tele
lett volna emberekkel, akik lélegzetvisszafojtva figyelik, mi történik az
ajtóban.
- Ez már egy régebbi ügy, autógumikat loptak.
- Nem tudnak azok semmi ilyesmiről.
- Elképzelhető, hogy nem tudnak, én csak egy fülest kaptam... mégis,
ha volna olyan kedves, és átadná ezt a névjegykártyát nekik, ha
hazajönnek... A biztonság kedvéért hívjanak fel engem.
Miranda átvette a névjegykártyát, de még csak rá sem pillantott.
Látszott az arcán, hogy rájött, Harjunpää hazudik.
- Észrevetted? - súgta Onerva, amikor kiértek az utcára.
- Micsodát?
- Az előszobából az emeletre vezető lépcsőt. A harmadik lépcsőfokon
olló, ragtapasz meg egy tekercs géz volt - Beletelt egy kis időbe, míg
Harjunpää felfogta, miről van szó. Nappali világosságnál az egész
Pikkukoskit újra átfésülték, és Thurman a tettesek feltételezett menekülési
útja mentén a vörösáfonya cserjéken sötét foltokra bukkant. Biztos volt
benne, hogy vércseppek, és a vizsgálatok igazolták is feltételezését.
Utánaérdeklődtek a kórházakban, de nem jártak eredménnyel - sehol nem
kezeltek cigányembert lövés vagy szilánk okozta sebbel.
- Hű a mindenit... - torpant meg Harjunpää az út közepén. - Ha a
cserjén talált vérfoltból meg lehetne állapítani, hogy melyik vércsoportba
tartozik, és ha ezek itt kötést cseréltek, s a régit kidobták a szemétbe, és ha
a két vércsoport egyezik...
Hirtelen feltámadt benne az érdeklődés, bár még nagyon sok volt a
„ha", és azt is nagyon jól tudta, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha
az ügyet Norri vizsgálná: bevinnék az egész szemeteskukát az osztályra, és
átkutatnák a szürke házat a pincétől a padlásig.
- Ne nevess ki, Timo... de többször is úgy tűnt, mintha valahol reccsent
volna a padló, valahogy olyanformán, mintha valaki megpróbált volna
moccanás nélkül állni, ám közben kénytelen volt váltogatni a lábát. Mintha
az emeletről hallottam volna, de persze tévedhetek is...
Most pedig már este volt, s Harjunpää a Vallila utca sarka felé sétált
egyedül, egyre távolabb a Ladától, és lépésről lépésre mind jobban
elbizonytalanodott. Érezte, hogy ostobaságot csinálnak, és elsősorban
azért, mert Kandolin tudta nélkül cselekednek, mintha csak azt akarnák
deklarálni vele, hogy jobbak, bölcsebbek a többieknél. És aztán
végiggondolta a helyzetet: a mit sem sejtő család talán éppen lefekvéshez
készülődik az elcsendesedett házban, miközben ő, a rendőr, övében
revolverrel és markában zseblámpát szorongatva arra készül, hogy
átvizsgálja a szemeteskukájukat holmi nagy zsákmány reményében.
Miranda akár igazat is mondhatott, és az is lehet, hogy valamelyik gyerek
vágódott el, és verte be a térdét, vagy talán a nagymama, Ruusa vágta el az
ujját, amikor ki akart nyitni egy konzervdobozt.
Megállt, és hátranézett. A Lada picinek látszott, üres bádogdoboznak, s
miközben bámulta, lassan felderengett benne a gondolat, hogy talán
bölcsebb volna visszatérni, és hagyni annyiban az egészet. Ám ekkor
Onerva hirtelen felvillantotta az autó lámpáját, csak egyszer, majd gyorsan
lekapcsolta. Harjunpää úgy érezte, mintha a nő megrázta volna, és ettől az
az érzése támadt, mégiscsak jobb cselekedni, még ha ostobaságokat is,
mint vakon sodródni arra, amerre a kinyújtott ujj mutat. Intett a kezével, és
befordult a sarokház udvarára, mintha csak a saját otthonába térne meg.
Az első udvart halvány fénnyel világította meg a lámpa, úgyhogy nem
volt szükség a zseblámpájára. Sietős léptekkel átment az udvaron, elhaladt
a homokozó mellett, alacsony betonfalhoz ért, felmászott a tetejére, és
lazán átvetette magát a drótkerítésen. A másik udvar sötét volt. A ház
kihaltnak látszott. Felvillantotta a zseblámpáját - az ablakokat
bedeszkázták, az ajtó is be volt szögelve, a földön apró darabokra
hasogatott kerti hinta hevert, melynek ülődeszkái között fű nőtt, borító
nélküli könyvek és lábasok hevertek szerteszét - tárgyak, melyeket nem
tartottak érdemesnek arra, hogy költözéskor magukkal vigyék. Az épület
megszűrte a város zaját, csalóka csend ülte meg a vidéket, Harjunpää
csupán saját lélegzetét és inge susogását hallotta. Átvágott az udvaron,
most már ösztönösen lábujjhegyen lopakodva, és megállt a ledőlt
deszkakerítés mellett. Ott állt előtte Blomerusék háza és az udvaron a
kuka.
Nem mozdult. A ház nagy volt, nagyobb, mint amilyennek korábban
látta. Két lakás volt benne, de az egyikből már kiköltöztek a lakók - ablakai
részben kitörve, sötéten tátongtak.
A házban semmi sem moccant, mintha az igazak álmát aludta volna. A
hangokat messzebbről hozta a szél, valahonnan a városból, jobb kéz felől a
Sture utcából vagy egyenesen a Kallio városrészből. Mégis az a
benyomása támadt, hogy a ház figyeli őt. Megnyalta a szája szélét, szabad
kezét, akár egy tolvaj, kabátja alá csúsztatta, és megtapogatta a vaskos,
kemény revolvertokot.
Az udvaron most sem állt egyetlen autó sem, de Blomeruséknak
valószínűleg volt valami járművük, mert a homokban világosan látszottak
a keréknyomok és egy sötét olajfolt. Severi alighanem még mindig ügyeit
intézte vagy talán - és ez a valószínűbb - már ismét úton volt. Két rúd
között kifeszített kötélen száradó ruha lengedezett. Alig tíz méter
választotta el Harjunpäät az üvegszálból készült, szürke kukától, amely
semmiben sem különbözött a többi szemétgyűjtőtől.
Először azt gondolta, hogy megjátssza a részeget, de aztán nyomban
elvetette - ugyan ki láthatná őt ilyenkor. És máris nekilódult, néhány
lépéssel el is érte a kukát. Valami arra késztette, hogy gyorsan dolgozzon,
csapja fel a kuka fedelét, kapja ki belőle, amit meg tud ragadni, de nem:
megállt, kezét a kukán nyugtatva, és ismét hallgatózott. Őrült gondolat
suhant át a fején: valaki hátulról megragadja, épp amikor a kuka fölé hajol,
és az alján kotorászik, megragadja, és begyömöszöli őt a szemét közé. Ám
ezúttal sem hallott semmi zavarót. Valahol a távolban valaki felnevetett,
visszhangzott tőle az utca, s a belváros felől egy autó húzott el törött
kipufogócsővel.
Felemelte a kuka tetejét, és felkattintotta a zseblámpáját. Átható bűz
csapta meg az orrát, de a kuka üres volt, nemrég ürítették, talán pénteken,
aljában mindössze két bekötött szájú, tömött műanyagszatyor árválkodott.
Mélyebben behajolt, kotorászott a kezével, lélegzete visszaverődött a kuka
faláról, mintha barlangban lett volna, megragadta az egyik zacskót s aztán
a másikat is. Felegyenesedett, és lecsukta a fedelet. A láda végében
lekuporodott a nejlonzsákokkal, és körbelesett, akár egy tolvaj.
 Az órájára pillantott. Alig tíz perc telt el. Onerva még legalább fél óráig
semmit sem fog csinálni. Beletúrt a hajába. Megtette, amit elhatározott,
indulhatott volna, de meg sem mozdult. Azon törte a fejét, amit Onerva
említett: a padló recsegésén. Eszébe jutott, mennyire hangsúlyozta
Miranda, talán önkéntelenül is, hogy Váinö és Onni milyen régóta távol
van. És eszébe jutott a géz meg a ragtapasz is az emeletre vezető lépcsőn.
A bejárati ajtó, legalábbis napközben, csak reteszre volt zárva. Letette a
zacskókat, és kikukucskált a kuka széle mögül, mint egykor
gyerekkorában, amikor Katajanokkán bújócskáztak.
Pár lépésnyire volt a ház fala, kőlábazata sötéten, szinte feketén vált el
az épület többi részétől. Közepén alacsony, résnyire nyílt ajtó állt. Még
nem tudta pontosan, mit is akar, ezernyi gondolat vagy inkább
gondolatfoszlány keringett a fejében. Szorosabban megmarkolta
zseblámpáját, és a következő pillanatban már azon kapta magát, hogy
hétrét görnyedve átszalad az udvaron, mint holmi utcai harcos valamilyen
filmhíradóból, vagy mint aki restelkedik önmaga és tette miatt.
Nekidőlt a kőlábazatnak, és nyitott szájjal kapkodta a levegőt. A fal
tövében csalán nőtt, összecsípte a kezét és a bokáját, mintha a ház
védelmére kelve el akarta volna őt űzni onnan. A ház is mintha megnőtt
volna, s bármilyen nevetségesen hangzik, de ellenségesnek vagy még
inkább ijedtnek tűnt. A levegőben régi rongyok, nyirkos agyagpadló és
korhadás szaga terjengett, a lassú pusztulásé, melyet talán már senki nem
tud megakadályozni.
Bekukucskált az ajtórésen - hideg nyirkot lehelő pincét látott, ahol nem
lehetett megmaradni, s ahol neki sem volt semmi keresnivalója.
Lekapcsolta a zseblámpáját, és gyors pillantást vetett az ablakokra.
Továbbra is sötét volt mindegyik, függöny se lebbent sehol.
Felegyenesedett, minden további elmélkedés nélkül az előtérhez vezető
lépcsőkhöz osont, és leguggolva fülét az ajtóhoz nyomta.
Blomeruséknál be volt kapcsolva a televízió, halkan szűrődött ki a
hangja, mintha valahol az utca felőli szobából szólt volna zárt ajtón
keresztül. Egyéb nesz nem hallatszott, sem beszéd, sem léptek, de még
csak gyerekhangok sem.
Harjunpää felpillantott. Az ajtón nem volt zár, helyén fadarabkákkal
betömött lyuk látszott. Feljebb azonban csillogó új lakatpántot vett észre,
nyilván lelakatolják a házat, ha éppen senki nem tartózkodik benne.
Éjszaka a lakatot valószínűleg belülről teszik fel. Megragadta az ajtó
szélét, és óvatosan maga felé húzta. Az ajtó engedett, talán egy centire is
kinyílt, amikor a túloldalról kattanás hallatszott: csupán riglire volt zárva.
 Zsebébe csúsztatta a kezét, kotorászott egy kicsit, megtalálta és
előhúzta a vékony drótból hajlított horgot. Alig észrevehetően reszketett a
keze, amint bedugta a hasadékon. Tudta, hogy olyasmit tesz, amihez sem
neki, sem másnak nincs joga. Mégis húzni kezdte a horgot fölfelé, sikerült
a rigli alá igazítania, és megemelte, miközben agya lázas sietséggel
gyártotta a legkülönfélébb magyarázatokat. Ha rajtakapják, mondhatja,
hogy az ajtót nyitva találta, és hogy kopogtatott, de senki nem hallotta.
Besurrant, és behúzta maga mögött az ajtót, de a riglit nem akasztotta
vissza. A sötét előszobában szinte semmit nem látott. A levegőben
hamvadó fa és száradó ruha illata terjengett. Mozdulatlanul állt, érezte,
hogy vadul ver a szíve, és felső ajka fölött verejtékcseppek gyülekeznek. A
lakás belsejébe vezető ajtó csukva volt, hasadékából fény szivárgott elő. Itt
már jobban lehetett hallani a televízió hangját, épp valamelyik filmsorozat
alapzenéje szólt.
Hüvelykujját a zseblámpa kapcsolójára csúsztatta, másik kezével pedig
letakarta a lámpaüveget. Inge olyan hangosan zizegett, mintha valaki
zsírpapírt gyűrögetett volna. És ebben a pillanatban lépéseket hallott az
ajtó túloldalán lévő szobából. A puha, de tisztán kivehető léptek az
előszoba felé közeledtek. Érezte, hogy lángba borul az arca. Fordult volna,
hogy kisurran, de már nem lehetett. A lépések elhaltak. A kilincset nem
nyomták le, de Harjunpää tudta, hogy túloldalt valaki áll, keze a kilincsen,
és arca szinte rátapad az ajtóra. Várt. És az a másik ugyancsak várt,
hallgatózott. Aztán a túloldalról sóhajtás hallatszott és ruhasuhogás, majd
ismét léptek, de már távolodóban.
Harjunpää a kabátja ujjával megtörölte az arcát, amely nyirkos volt,
akárcsak a keze és a háta. És mégis didergett, fejében pedig ugyanazok a
sürgető gondolatok zakatoltak, mint az imént az udvaron. Felkattintotta a
zseblámpát. A fény nyalábokban hatolt át az ujjai között. A lámpa
valójában csak hatalmas, kézformájú árnyékot vetett, olyan volt, mint egy
fekete óriás mancsa, amely mint egy gyerekjátékot, markában tartja a
szobát. Harjunpää mutatóujján a rendőrség hivatalos gyűrűjét viselte,
ennek árnyéka is tisztán és élesen kirajzolódott, és a kötélre kiteregetett
bébi rugdalózót szinte teljesen eltakarta. A padlón cipők és csizmák
sorakoztak, egy láb nélküli baba meg egy műanyag Saab rendőrautó,
olyan, amilyeneket a benzinkútnál árulnak, de a tetejéről már valaki letépte
a villogót, és oldaláról levakarta a fehér betűket.
Megfordult. A felfelé vezető lépcső meredek volt, a lépcsőfokok széle
az évtizedek során gömbölyűre kopott a használatban. A ragtapaszt és a
gézt már eltakarították onnan. Lábujjhegyen a lépcsőkhöz lopakodott, és
egyik lábával rálépett a legalsó fokra, amely nyomban megreccsent,
mielőtt még teljes súlyával ránehezedett volna. Lélegzetét visszafojtva
hallgatózott, valahol egy pici gyerek dönögte álomba ringató dalocskáját,
olyasmit, amilyet Pipsa szokott döngicsélni elalvás előtt, odakint a szél
hangolt, megzörgetve a bádogtetőket vagy az antennákat. A televízióban
mély hangú férfi beszélt.
Mellényzsebébe tette a lámpát, ekképpen felszabadult kezét a falnak
támasztotta, szétterpesztette a lábát, és a lépcsőfokok szélén kezdett
lépkedni. Így szinte hangtalanul jutott feljebb, aztán hirtelen megtorpant -
egyik füle bedugult, és zúgni kezdett. Gyerekkorában az ilyenre azt
mondták, hogy valaki rosszat szólt vagy gondolt. Feje és válla már az
emelet padlószintjével egymagasságban volt, és nem is akart továbbmenni,
bár maga sem értette, miért.
Előtte nyílt a padlástér, padlóján kartondobozok hevertek és üres
üvegek, nagy halom újságpapír meg egy taposószán. A jobboldali falon a
mennyezetig érő, hatalmas, régimódi ruhásszekrény állt, szemben vele
pedig két nyitott ajtó. Az egyik szobában kiselejtezett bútorokat
raktároztak, az utca felőli, ahová az ablakon át kékes fény szűrődött, üres
volt. Egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha a közelében valaki lélegezne,
lassan, ahogy az alvó ember szuszog, de amikor zúgó fülét betapasztotta,
már nem hallotta a hangot.
És hirtelen megértette, miért nem akart feljebb menni: léptei neszezése
lehallatszott volna a földszintre. Ezzel egyidejűleg valami más is világossá
vált számára: teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Severi bármely
pillanatban behajthat az udvarra. Hideg borzongás futott végig a hátán.
Felrémlett előtte, mi volna, ha valaki felkapcsolná a villanyt az
előszobában. Elviselhetetlenül gyötrő volt számára a gondolat, hogy
alapjában véve nincs nagy különbség közte és Kandolin között - villámként
hasított belé a felismerés, hogy nem hatolt volna be a házba, ha fehérek
laktak volna itt.
- A rohadt életbe...
Éppoly hangtalanul jutott le, ahogy fellopakodott.

Egyfajta bizonyíték
- Én ezt már nem bírom tovább - fogta könyörgőre a dolgot Saska. -
Hiszen azokon a papírokon már mindent elmondtam...
 - Ami a papírokon van, az jó helyen van ott. Én viszont most tőled
akarom hallani - nógatta Kandolin.
- Kedves felügyelő úr, én egészen biztosan...
- Hagyd már ezt a kedvesezést. Kezdjed csütörtök estétől, amikor
állításod szerint Feijával elindultatok a busztól.
Jól lehetett hallani a már második órája tartó beszélgetést, bár az ajtó
csukva volt. Kandolin most is, mint mindig, gondosan megválogatta a
szavait, hangjából azonban, ha az ember jobban odafigyelt, érezni lehetett,
hogy ideges és csalódott, s hogy konokul megpróbálja még egyszer, bár
pontosan tudja mindazt, amit mások is.
- Feija megjavította a busz elektromos berendezéseit - fogott hozzá
Saska gépiesen -, és amikor készen volt vele, ott álltunk mellette, s akkor
azt mondta...
Bár vasárnap volt vagy talán éppen azért, Kandolin már reggel
bemehetett a kórházba kihallgatni Feiját, aki megváltoztatta az első
alkalommal tett vallomását. Kijelentette, hogy Saska egész este vele volt, s
hogy látta ugyan a tetteseket, de nem ismerte őket. A csütörtöki
eseményeket érintő vallomása ekképpen egybevágott azzal, amit Saska
állított. Ám ezzel még nem értek véget Kandolin megpróbáltatásai. Az
újságban megjelent hír olvastán két újabb tanú jelentkezett. Kihallgatásuk
után Kandolin összehívta nyomozóit, és rövid tanácskozás után úgy
döntött, hogy Saskát még egyszer kihallgatja.
Ott ültek hát tétlenül Kauranen szobájában, kerülve egymás tekintetét,
és igyekeztek úgy tenni, mintha nem is érdekelné őket, ami a szomszéd
szobában történik. Harjunpää Kauranen asztalára könyökölt, és ki tudja,
hányadszor húzta maga elé az újabb tanúk kihallgatási jegyzőkönyvét.
„...miután a tanúnak bemutatott húsz nyilvántartottról készült képet,
melyek mindegyike tizenöt-huszonöt éves roma férfit ábrázolt, nevezett
tanú ezen képek közül kiválasztotta a 30072/30/MP számút (Saska Oskar
Hedman). A képen ábrázolt roma fiatalembert a tanú teljes biztonsággal
azonosította azzal, akiről tanúvallomásában megemlítette, hogy táncolt
vele a szóban forgó időben a már említett pikkukoski szórakozóhelyen. A
tanú hasonlóképpen rámutatott az 56209/92/3 (Feija Asser Hedman) számú
képre. A képen ábrázolt roma férfiről elmondta, hogy látta az említett
helyszínen, de nem táncolt vele. Külön rákérdezésre kijelentette: nem
észlelte, hogy a két férfi között viszály lett volna, épp ellenkezőleg, a tanú
szerint közeli kapcsolatban álltak egymással."
Ez a tanú nő volt, tizenkilenc éves, Sinikka Lahdensuu.
 A másik tanú férfi, néhány évvel idősebb kamionsofőr. Vallomása
szerint a Saskában felismert fiatalember nem sokkal a lövések eldördülése
után az udvar másik végéből tűnt fel, és véleménye szerint kizárt dolog,
hogy meg tudta volna kerülni az erdőt a lövések után. Tanúvallomásának
egyetlen gyenge pontja a bizonytalansága volt, de mindenesetre az általa
elmondottak alátámasztották Saska vallomását.
Harjunpää félretolta a papírt, és csak most vette észre, hogy a vele
szemben ülő Kauranen fürkészve nézi.
- Mi vigyorogni valót találsz benne? - kérdezte Kauranen. Arca elnyűtt
volt, egészen záróráig ott leskelődött Asikainen munkahelyén, tucatnyi
embert kifaggatott, és várta a cigányokat, minden eredmény nélkül. Reggel
pedig már hat óra előtt elment Kandolinnal és Nordströmmel Pukinmákibe
házkutatást tartani Hedmanéknál. Semmit nem találtak abból, amit
kerestek. - Nincs ebben semmi szórakoztató - folytatta dühösen. - Ezek
miatt most kezdhetünk mindent elölről. Mindentől függetlenül pedig
biztos, hogy ő a bűnös. Ezek a tanúk túlságosan könnyen megúszták.
Alaposan meg kellett volna őket dolgozni. Gondoljatok bele, ugyan miért
jelentkezett mind a kettő éppen ma? Hát azért, mert így parancsolták nekik.
Az a nő egyébként is annyira megbízhatatlannak látszik... Afféle
békeharcos.
Kauranen, homlokán a fáradtság és szorongás redőivel, megállt a szoba
közepén.
- Hedmanék egész pereputtyát ide kellene hozni. Higgyétek el, ha
alaposan megszorongatjuk őket, valamelyik biztosan beköpi, hogy ők
bujtatták föl ezt a két tanút. És szép kis köteg bankó cserélt gazdát...
- Nem ártana észnél lenni - szólalt meg Onerva az ablak mellől.
Kauranen odarontott a nőhöz, szája idegesen rángatózott, mielőtt szóra
nyitotta volna:
- Észnél lenni? Ti vajon észnél voltatok, amikor idecipeltétek a
kibaszott bűzlő szemeteszsákokat, és turkálni kezdtetek bennük?
- Ide figyelj...
- Ugyan, hagyjátok már - csattant fel Harjunpää. Megértette, hogy
Kauranennek esze ágában sincs komolyan foglalkozni az üggyel, csupán a
kimerültségtől ingerült, akár a többiek, és minden apróság miatt azonnal
robban. Nem volt kedve tovább ragozni az előző este történteket.
A rendőrségi épület garázsában nyitották ki Onervával a
szemeteszsákokat. Csirkecsontokat, krumplihéjakat, tejeszacskókat találtak
benne, olyasmiket, amiket a kukákban általában találni lehet, de semmi
olyasmit, amiről vérmintát lehetett volna venni, még egy icipici gézdarabot
sem. Szerencsétlenségükre Kandolin és Kauranen épp akkor jelentek meg,
amikor mindezeket szétteregették a földön. Miután mindennel kész voltak,
és feljutottak végre a szobájukba, Jehkonen azzal fogadta őket:
- Telefonod jött Turkuból, Harjunpää. Valami Váinö Blomerus
telefonált, és azt mondta, hogy már két hete ott tartózkodik, és halvány
gőze sincs, milyen autógumikról akartál hallani.
- Megadta a telefonszámát?
- Nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem. Azt mondta, hogy valami
Onni nagynénjénél lakik.
- Gondolod, hogy valóban Váinö Blomerus volt? És nem Helsinkiből
telefonált?
- Hogy a francba ne, hisz bemutatkozott. És bizonyára Turkuból
telefonált, ha egyszer azt mondta. Elég rosszul is lehetett hallani...
- Összefügg ez a szemeteszsákokkal? - kérdezte Kandolin, és amikor
Harjunpää bólintott, magával húzta a folyosóra.
- Timo - nézett egyenesen Harjunpää szemébe, és most először alakult
ki kettejük között valamiféle bizalom. - Nagyon jó volt az ötletetek, de
utánajártatok, és kiderült, hogy semmire sem mentetek vele. Ezekben a
dolgokban engedni is tudni kell. Őrmester vagy, tudnod kell, hogy nem
lehet szólót játszani, hogy össze kell tartani, mert ha mindenki a saját feje
után megy, abból semmi jó nem származik. Gyilkosokat keresünk, nem
pedig szemeteszsákokat, nem igaz?
Kauranen hátat fordított Onervának, aki újból kibámult az ablakon.
Harjunpää a cipőjére meredt. Kandolin járkálni kezdett a szobájában az
ajtó és az íróasztal között, jól lehetett ezt érzékelni a lépések hangjából,
amely hol felerősödött, hol gyengült...
- Vissza hát azokra a krumplikra! - Kandolin szinte már kiabált. -
Honnét loptátok?
- Vettük.
- Kitől? Miért nem mondod meg, hogy kitől? Itt már nem elég, ha csak
annyit mondasz, hogy valamelyik gazdától.
Hallani lehetett, amint Kandolin megáll az asztala mellett, és nagyot
csap a lapjára.
- Több tucat feljelentés érkezett hozzám. Valamennyiben kiskertekből
lopott krumpliról tesznek említést. Itt húsz kilóról, ott háromról, összesen
csaknem száz kiló... Ti ketten a testvéreddel loptátok el, azért nem
mondhatod el, hogy honnan való.
- Nem... kedves felügyelő úr, csak nem tudom a nevét...
- Ne kedvesezz!
 - Miért nem kérdezi meg Feijától? Ő biztos emlékszik rá.
- Tudom, hogy mit csinálok. Te csak ne adj nekem tanácsokat.
- Én csak...
- Én, én, én! - utánozta Kandolin.
- Ó, kedves...
- Mondtam már, hogy ne kedvesezz!
- Én...
- Elég legyen! - ordított Kandolin.
Harjunpää felállt. Kauranen közelebb lépett hozzá, és figyelmeztetően
felemelte a kezét.
- Hagyd - mordult rá. - Kandolin blöfföl. Nagyon jól tudja, mit csinál...
- A változatosság kedvéért térjünk vissza a tettesre - Kandolin hangja
ezúttal nyugodtan csengett, már-már simogatóan. - Ha nem te voltál, akkor
hát kicsoda?
- Nem tudom.
- Én viszont tudom, hogy tudod. Miért nem mondod el? Mit nyersz
azzal, ha véded a bűnöst?
- Én nem...
- De bizony... gondold végig. A testvéredet lelőtték. Te pedig nem
akarod, hogy a tettes megkapja, amit megérdemel. Hamarosan minden
roma rajtad fog röhögni. Nem vagy férfi, egy senki vagy. Egy nyomorult
senki.
- Ne tessék...
- De bizony. És itt sokkal többről van szó, mint a testvéredről, ezt ne
feledd! Egy férfi meghalt. Érted?
- Értem.
- Hát akkor ki vele! Mi bajod volt Asikainennel?
- Már mondtam, hogy nem is ismerek ilyen embert.
- Ki volt hát a tettes? Lehet, hogy az öcséd, Aleksi? Mit gondolsz, őt is
le kellene tartóztatnom? Hogy érezné magát tizenhét napig egy zárkában?
- Ne tessék, kedves rendőrfőnök úr... Aleksi nem...
- Na, akkor fontold meg, mit beszélsz, és gondolj arra, hogy mindenki
röhögni fog rajtad, ha egyszer innen kiszabadulsz. Azt fogják mondani,
hogy Saska, a gyáva... De hát nem akarlak uszítani, magadnak kell
eldönteni... Egy igazi roma azonban ezt nem hagyná bosszulatlanul.
- Kedves...
Saska zokogni kezdett. Az ajtó mögül ruhasuhogás és széklábak
koppanása hallatszott.
- Állj fel! - ordította Kandolin.
 - Könyörüljön, rendőrfőnök úr!
- Ezt nem úszód meg, hiába színészkedsz. Tedd le a kezed!
- Ne engedd, édes Istenem!
- Ne térdepelj, azonnal állj fel!
Harjunpää ismét felállt, és Onervára nézett. A nő szeme összeszűkült,
tekintete megkeményedett, alsó ajka alig észrevehetően megremegett.
Harjunpäänek eszébe jutott, hogy korábban csak egyszer látta ezt az
arckifejezését, amikor egy igazgató lakásában voltak, aki hasba lőtte a
nyolcadik hónapban levő szeretőjét.
- Akár blöfföl, akár nem... túl messzire megy - mordult föl, de mire
kettőt lépett, Nordstrom már karba font kezekkel az ajtó elé állt.
- Hagyd csak - szólt nyugodt hangon, tettetett könnyedséggel a magas
férfi. - Kandolin nem nyúl hozzá. Ez csak színház. Ha már egyszer
kénytelenek vagyunk szabadon engedni, akkor bele kell döngölni a földbe.
Úgy meg kell szégyeníteni, hogy aztán előkerítse a tetteseket, bennünket
pedig elvezessen hozzájuk. Mert ilyenek ám a cigányok,
megbosszulatlanul nem hagynak semmit. Vagy pedig olyan hibát követ el,
amellyel leleplezi saját bűnösségét.
- A rohadt életbe...
Kandolin feltépte az ajtót, és berontott a szobába.
- Vigyétek vissza a zárkába! Jehkonen, intézd el...
Harjunpáa a nyitott ajtóból látta Saskát. A fiú a padlón térdelt,
könyökét egy zöld műanyag székre, mint valami oltárra támasztva, s
összekulcsolt két kezét egyenesen a mennyezet felé emelte. Kandolin úgy
járt-kelt, mint aki nem tudja, hová menjen. Kabátját levetette, a hóna alatt
és a hátán sötét folt éktelenkedett az ingén.
- A szentségit, micsoda színészek ezek...
Ahogy lekapta a szemüvegét, arca idegenné vált, furcsán üresnek és
kicsinek tűnt. Tétován körülnézett, majd észrevette Kauranen székét,
lezökkent rá, arcát kezébe temette, és erősen megdörgölte a szemét.
- A franc essen beléjük - nevetett fel hirtelen, és visszarakta a
szemüvegét. Már ismét a régi Tuomo Johannes Kandolin felügyelő volt. -
Kénytelen vagyok magam is színészkedni. Elképesztően ravaszak. De ha
muszáj, én is mindenre képes vagyok...
Hosszú percekig senki nem szólt.
- Mit csináljunk vele? - szólalt meg végül Kandolin, mintha csak
hangosan gondolkodna. - Ma lejár a három nap. Vagy meg kell
hosszabbítani a letartóztatást, vagy szabadon kell bocsátani.
 - Szabadon engedjük - szólalt meg Onerva anélkül, hogy a többiek felé
fordult volna. - Ártatlan.
- Na ne!
- És vajon milyen alapon?
- Akár vétlen, akár nem - jegyezte meg Harjunpáa -, tény, hogy semmi
olyan bizonyítékunk nincs, amely megállná a helyét a bíróság előtt.
- Megfeledkeztetek Einar Koponenről.
- Tökrészeg volt, és ezt te is nagyon jól tudod.
- Szerintem Feija vallomása egyértelműen a szabadon bocsátás mellett
szól.
- Bocsánat, de szerintem épp ellenkezőleg, Aleksit is ide kell hoznunk,
és együtt kell őket kihallgatni.
- Az a fiú bolond. Azonkívül még nincs is tizenöt éves.
- A Gyermekvédelmi Hivatal bizonyára áldását adja rá. Egyébként nem
bolondabb, mint akármelyik másik cigány, csak megjátssza magát, hogy
segélyt kapjanak.
- Egyszerűen szabadon kell engedni.
- A francokat! Ha most elengedjük, Finnország összes cigánya rajtunk
röhög majd. Tisztára hülyének fognak tartani bennünket.
- Miféle temetői hangulat van itt? De búbánatos képetek van...
A küszöbön Thurman jelent meg, mindkét kezében egy-egy kis
műanyag zacskóval, szabad ujjait kecsesen felemelte, és úgy himbálta őket,
mint parányi csengettyűket.
- Találjátok ki, mit csinált a jó öreg Thurman fiú? Hát négykézláb
végigmászott a fémkeresővel a Pikkukoski erdőben...
Magasan a feje fölé emelte az egyik zacskót.
- Ebben egy 7.65-ös töltényhüvely van, amit ott találtam. Ebben a
másikban pedig annak a tölténynek a hüvelye, amelyet a letartóztatott fickó
fegyveréből lőttek ki. Mindkettőt megvizsgáltam mikroszkóppal is, totál
biztosak lehettek hát benne, hogy nem ugyanabból a fegyverből valók. Ez
persze nem hivatalos megállapítás, mert szakvéleményért még be kell
küldeni a laboratóriumba.
- Több fegyvere is lehetett - vágta közbe Kauranen.
- Akkor kerítsd elő azokat a fegyvereket - nevetett Thurman. - A
jelenlegi tényállás szerint nem az igazi tettest csíptétek el. Különösen ha
figyelembe veszitek, hogy az orvosok 6.25-ös golyót bányásztak ki annak a
cigány csávónak a hasából... A ti emberetek egyik fegyverből sem lőhetett.
- Thurman - Kandolin a torkát köszörülte. - Elképzelhető, hogy a
töltény nem akkor csütörtökön, hanem valamikor máskor került az erdőbe?
 Thurman félrebillent fejjel nézett rá, alsó ajka megrándult.
- Sajnos nem volt mellé tűzve áruismertető, amelyből meg lehetett
volna állapítani, mely napon lőtték ki...
- Én nem viccelek, Thurman.
- Én viszont szoktam. Különösen akkor, ha valaki többet használja
gondolkodásra az ülepét, mint a fejét... Honnan a francból tudjam, mikor
került oda? Ha a lövés helyszínén töltényt találok, akkor szerintem minden
további nélkül feltételezhetem, hogy ehhez az ügyhöz tartozik, nem pedig
első világháborús maradvány.
Thurman lecsapta a zacskókat az asztalra, tarkójára tolta a sapkáját, és
kivonult. A folyosóra érve rázendített egy nótára:
- Daa-dirlan-daa...
Kandolin hosszú ideig némán bámulta a zacskókat, majd dobolni
kezdett ujjával az asztallapon, gyors, ideges mozdulatokkal, végül, kerülve
a többiek tekintetét, megszólalt:
- Ez lehet egyfajta bizonyíték... De semmiképpen sem döntő. Azt
tesszük, amit épp az imént akartam javasolni. Szabadon engedjük, de úgy,
hogy egy pillanatra sem tévesztjük szem elől.

Cselszövés
- Gondolod, hogy Miranda belemegy? - kérdezte Váinö halkan. Sokáig
tűnődött, hogy egyáltalán fel merje-e tenni ezt a kérdést. Onni mintha nem
is hallotta volna, a padlón térdelt, ott, ahová az ablakból fénypászma hullt,
kifehéredett ujjakkal szorította a tollat, és olyan feszült figyelemmel írt,
hogy a nyelvét is kidugta.
- Szerinted belemegy Miranda?
- Bele - válaszolta Onni, tekintetét fel sem emelve. - Majd én
rábeszélem. Hívd csak ide.
- És Severi mit fog szólni?
- Semmit. Tudod, hogy úton van. Épp olyan jól hallottad, mint én, hogy
még nem jött haza.
- De Miranda elmeséli neki...
Onni felnyögött. Lecsapta a tollat és felállt, egészen közel ment
Váinőhöz. Arca olyan volt, mint akit fejfájás gyötör, keze rángatózott -
egész éjszaka virrasztóit. Miután a mélálók ott jártak, és felőlük
kérdezősködtek, komolyan félni kezdett a börtöntől. Amikor Severi
hazatért, betelefonált a rendőrségre, Váinö Blomerusként mutatkozott be,
és azt mondta, hogy Turkuból beszél. A telefonbeszélgetés után egészen
bizonyos volt benne, hogy a mélálóknak halvány sejtelmük sincs arról,
hogy valami közük volna Pikkukoski-hoz. Onni azonban nem hitt neki.
Egész éjszaka rágódott az ügyön, reggelre pedig előállt ezzel a
levélötlettel, és nem lehetett lebeszélni róla, pedig ez nyilvánvalóan gádzsó
tempó.
- Tuti, hogy Miranda nem mondja el, azt én garantálom - kiabálta Onni
- és ne rinyálj itt folyton, mint egy vénasszony! Majd én elintézem ezt az
ügyet.
Váinö megfordult, és az ajtó hasadékán kinyomakodott a padlástérbe.
Severi annyira húzta el a szekrényt, hogy segítség nélkül ki tudtak jönni.
Felszabadító érzés volt, így WC-re is kimehettek, nem kellett másokat
zargatni miatta.
- Mi van? - rezzent fel Miranda, és a mosogatónak támaszkodott. Fáradt
volt és ideges. Nem merte kiereszteni a gyerekeket sem, nehogy véletlenül
elszólják magukat, és minden házimunka rá maradt, mert a mélálók
látogatása óta Ruusa csak hevert az ágyon, és jajveszékelt. Ráadásul még
Severi miatt is aggódott, bár igyekezett leplezni.
- Ormi meg én... megtennél nekünk valamit?
- Severi azt mondta, hogy Orminak egy kortyot sem szabad adni.
- Nem... Azt kérnénk, hogy vigyél el egy kis csomagot.
- Csomagot? Kinek?
- Saskának. Hedman Saskának.
Váinö a padlóra szegezte a tekintetét. Szégyellte magát, de bele kellett
mennie, mindent meg kellett próbálnia, hogy Onniban tartsa a lelket.
- Hogy a csudába? Hisz letartóztatták.
- Igen, Pasilába viszed, és odaadod a mélálóknak...
- Na ne hülyéskedjetek - rettent meg Miranda, és a mosogató szélébe
kapaszkodott.
- Miranda - kérlelte Váinö. - Vidd el! Onni írt neki egy levelet. A
holmik közé rejti. Azt kéri... azt kéri, hogy Saska ne árulja el, hogy mi
voltunk. Hogy nem létező alakról adjon személyleírást.
- Nem...
- Miranda.
- Feltűnik nekik, ha csomagokat viszünk oda.
Váinö megérezte, hogy Miranda már megadta magát, megértvén, hogy
kötelessége segíteni rajtuk.
 - Nem tudják, hogy ki vagy. Otthagyod a csomagot az ügyeletesnél, és
még azt is mondhatod, hogy Saska nagynénje vagy.
- Nem is tudom...
- Segítened kell. Tegyél a szatyorba kaját és zoknit meg ilyesmiket.
- Hová tegyem a gyerekeket?
- Vidd magaddal, annál hamarabb meg akarnak majd szabadulni tőled a
mélálók. Engedd, hogy Allan belevaduljon...
Váinö visszatért a padlástérbe.
- Beleegyezett? - kérdezte Onni.
- Igen. Mit írtál?
Onni átnyújtotta a papírt, és hosszú idő óta először mosolygott. Váinö
közelebb ment az ablakhoz, és úgy tartotta a levelet, hogy a kívülről jövő
fény jól megvilágítsa.
„Ne valld be, Saska, hogy te lőtted le őket. Egyáltalán nem biztosak
benne, hogy te voltál. Bennünket is kihallgattak. Aleksi is azt mondta,
hogy nem volt ott. Vannak új puskáink, ha kiszabadulsz onnan. Sok van, és
töltény is akad elég."
- Ne marháskodj, Onni...
- Dehogynem.
Onni kikapta a kezéből a levelet, és összehajtotta, először félbe, aztán
még egyszer félbe, és aztán még jó párszor, míg a végén csupán akkora
lett, mint egy bélyeg.
- És ha mégis Saska kezébe kerül?
- Az se baj, úgyse fogja érteni, miről van szó. De nem jut el odáig.
Akkor is, amikor engem gyanúsítottak azzal a rablással, amit a Saga
Oskarija követett el, és ti kenyeret küldtetek... azt is egészen apró
morzsákra szétvagdosták. Biztos, hogy észre fogják venni.
- És mi van, ha nem veszik komolyan? Ha észreveszik, hogy ez
átverés?
- Ne félj, nincs annyi gógyijuk. Erre rá fognak harapni, mint halak a
kukacra.
- És aztán mi lesz?
Onni megelégedett annyival, hogy egy nagyot kacsintott.

A szívvivők
 Pukinmákiben domb is volt, vaskos, öreg fákkal benőtt, csaknem egy
négyzetkilométernyi terület, amely védőn ölelte magához Pukinmáki
ősrégi családi házait. A dombot sokan észre sem vették, az, amit általában
Pukinmákinek tartottak, délebbre feküdt az egykori mezőn, és a vasúttól,
valamint az éjjel-nappal autóktól zsúfolt Egyes Körgyűrűtől kezdődött.
Kezdetben csak a Pukinmáki tér létezett az állomásnál, a sínek mellett.
Egyik részén feltörték az aszfaltutat, és betonkockákkal lezárták, egy másik
része homokos pálya, a maradék pedig szemmel láthatóan valamely ősrégi
ház udvara volt. A fűzfák és füzikék dzsungelében még mindig látni
lehetett kőlábazatokat és szürke gránitlépcsőket, melyek sehová nem
vezettek. A tér üres volt, leszámítva az ottfelejtett, vénséges, roggyant
autókat, melyek száma egyre szaporodott. Legtöbbjükbe már épp csak
hálni járt a lélek.
A tér északi részén húzódott a Sáteri út, amelynek két oldalán már
házak sorakoztak. Négyemeletes, kockaszerű épületek voltak, helyenként
olyan szorosan egymáshoz simulva, hogy az embernek az az érzése támadt,
kinyújtott karral nem is fér el közöttük. Ám ez csalóka volt, hiszen a falak
mentén meghagytak néhány ősfenyőt és nyírfát, és valami különös
varázslattal még parkolóhelyet, játszóteret, szárítóköteleket és
szőnyegporolót is el tudtak helyezni. A házak között keskeny utcácska
vezetett: a Madetoja köz.
Kauranen a Madetoja köz 2-es számú ház udvarában az egyik
kapubéllethez lapulva várakozott. Fél tíz felé járt az idő, sötétség borult a
környékre, és fények gyúltak a lakásokban. Harmadik órája állt már itt, de
cseppet sem unatkozott. Izgatottan figyelt, az imént a szemben lévő
lépcsőházban felgyújtották a villanyt, s nyomban utána megjelent a
földszinten két férfi - mindkettő cigány. Nem volt ideje alaposabban
szemügyre venni őket, mert nem jöttek ki, hanem kinyitották a pincébe
vagy a raktárhelyiségbe vezető ajtót, és eltűntek, mielőtt a szeméhez
emelhette volna a látcsövet. Abban azonban egészen bizonyos volt, hogy
Saskát és Aleksit látta. Hedmanék lakásában nem volt más férfi, kivéve az
öreget, akit azonban járásáról bizton felismert volna.
Le nem vette szeméről a távcsövet. Ösztönösen érezte, hogy valami
történni fog, pontosabban tudta, egész idő alatt tudta. Hulda, a fiúk anyja
egyedül indult el még az ő előző őrszolgálata idején, és csak fél órával
ezelőtt tért vissza, késő délután pedig a kislányok tünedeztek el valahová,
műanyag szatyrokat cipelve, és aztán üres kézzel jöttek haza. Kauranent
dühítette, hogy nem járhatott utána, hová tünedeztek el a lányok. Ki tudja,
mi mindent dugdoshattak el, hiszen a házkutatás során a pincébe
elfelejtettek lemenni. Nem merte vállalni a rizikót, hogy míg ő követi őket,
Saska esetleg meglóg. Nem bízott meg igazán Onervában. A dolgok
egyébként is mintha kicsúsztak volna a kezéből. Saska mihelyt kiszabadult,
azonnal Meilahtiba rohant a kórházba, és nyilván mindent megbeszélt
Feijával, úgyhogy ezután már aligha találnak bármilyen bizonyítékot is.
Minden idegszála megfeszült, erősebben markolta a távcsövet. A
pinceajtó kinyílt, és apró léptekkel Saska hátrált ki rajta. Két kezét a föld
felé nyújtva fekete vászonszatyrot, s benne valami súlyos, szögletes tárgyat
cipelt. A szatyor másik fülét Aleksi fogta. Kauranen szaporábban vette a
levegőt. A falnak kellett támaszkodnia, hogy ne reszkessen a keze.
Saska visszatért a pincébe, és eloltotta a lámpát, becsukta az ajtót, majd
mondott valamit az öccsének, aki megrázta a fejét. A következő
pillanatban Saska a bejárati ajtóhoz ment. Kauranen közvetlenül maga előtt
látta az arcát. A fiú arckifejezése feszült volt ugyan, de messze nem olyan,
mint legutóbb Pasilában - sejtette ő ezt: itt már nem kellett színészkednie.
Lekucorodott, hogy az udvar közepén terpeszkedő bokrok eltakarják.
Saska kijött, és zsebre vágott kézzel megállt, látszólag lazán és fesztelenül,
de tekintete éberen körbepásztázta az udvart, súrolta a bemélyedést is, ahol
ő állt, és megállapodott valamelyik ablakon. Aztán a ház sarkához lépett,
és oda is bekukkantott, körbevizslatott, mintha keresne valamit, majd
megfordult, és szapora léptekkel visszasietett a bejárathoz.
Kauranen előbányászta zsebéből a rádiótelefonját, és a szája elé emelte.
- Nykánen, hallasz? Itt Kauranen.
- Hallom - jött nyomban Onerva válasza az alig ötven méterre parkoló
autó rádiójából.
- Állj készenlétben az autóval! Saska most jön ki Aleksival. Valami
rohadt nehéz szatyrot cipelnek. Autó nélkül nem mehetnek vele messzire.
Elképzelhető, hogy taxit rendeltek. Én elindulok, mihelyt feltűnnek a
lépcsőn. Valami disznóságon törik a fejüket...
- Vettem.

Saska már látta elővillanni a Méregzsák hátsó részét a tér szélén

parkoló teherautó mögül. Miközben minden figyelmét rá összpontosította,
magában ezt hajtogatta: még egy kicsit, még egy kicsit. Karja azonban már
zsibbadt volt, és rángatózott, s valószínűleg Aleksi sem bírja már soká:
kapkodva szedte a levegőt, és egyszer csak nagyot koppant a szatyor alja a
földön. Lazítani kellett egy kicsit, de közben ügyelni arra is, nehogy csak
úgy lecsapják a szatyrot, és oldalára dőljön az akku, mert kifolyhat belőle a
sav. Feija erre külön felhívta a figyelmét.
Letették a terhüket, és szusszantottak. Aleksi lekuporodott, Saska
azonban képtelen volt elengedni magát. Gondolatai nyugtalanul zakatoltak
az agyában. Feija azt mondta a mélálókról, hogy néhány órán belül
megváltoztathatják a véleményüket, és újra lecsukhatják, akit egyszer már
szabadon engedtek. Ráadásul élénken emlékezett még rá, amikor azt
mondták, hogy Aleksit is le kellene csukni - lehet, hogy az ő szabadon
bocsátása egy nagy átverés. És aztán ott van Vainö és Onni. Meg Severi,
aki újabb fenyegetéseket eresztett meg, azzal fenyegetőzött, hogy
mindenkit végérvényesen elhallgattat, ha köpni mer.
- Mehetünk? Bírod még?
- Egészen elgémberedtek az ujjaim - suttogta Aleksi. - Ha pihenhetnénk
még egy kicsit...
Sápadt arca a szokásosnál is riadtabbnak látszott, olyan volt, mint aki a
legkisebb neszre is kész volna elszelelni. Saska körbesandított. Két lány
sétált a Sunila köz felé, egy öreg hölgy meg a kutyáját pisiltette az Eskola
út sarkán. Közvetlen közelben senkit nem látott, mégis úgy tűnt neki,
mintha lesnék őket. Lehet persze, hogy mindez csak azért van, mert éppen
aznap szabadult. Cellája ajtaján volt egy kerek, üveglappal fedett nyílás,
amelyen át az őr szemét lehetett látni, mindig csak a szemét, mást soha.
Most azonban az utca közepén álltak, és súlyos cuccot cipeltek. Lehet,
hogy mások figyelmét nem keltik fel vele, de véletlenül erre kerülhetnek a
járőröző mélálók is.
- Fogd a fülét, Aleksi! Tudod egyáltalán, hogy mit cipelünk? - Saska
hiába próbálkozott, nem sikerült mosolyt csalnia öccse arcára. - A
Méregzsák szívét visszük. Afféle szívvivők vagyunk. Na jó...
Kiértek a Pukinmáki térre, és minden erejüket összeszedték, hogy az
utolsó métereket legyűrjék.
- Biztos, hogy be tudod tenni? - lihegte Aleksi.
Saska nem válaszolt azonnal. Megpróbálta emlékezetébe idézni, amit
Feija magyarázott, de agyában vadul kergették egymást az olyan szavak
mint saru, földelési kábel, pozitív és negatív sarkok.
- Naná, hogy be tudom tenni - mordult rá. - Egyszerűen felnyitom, és
beteszem az aksit... A francba ezt a szatyrot! Na gyere...
Aztán eszébe jutott, hogy a másik akkumulátor a helyén van, arról
mintát vehet. Megkönnyebbülten felsóhajtott, de nyomban azon kezdett
tűnődni, vajon el tudja-e vezetni a Méregzsákot. Furgont vezetett már
többször is, de a Méregzsák kormánykereke mögött még sosem ült.
Viszont Feija azt ígérte, hogy ott fog ülni mellette az anyósülésen, és
irányítja. Csak el tudjon szabadulni a kórházból. De miért is ne tudna?
Orvokki megígérte, hogy elintézi. Már ott is van a kórházban, egy
szatyorban magával vitte Feija ruháit. Mindkét éjszaka bent aludt a
kórházban, a folyosón egy padon. Először el akarták zavarni, de aztán
rájöttek, hogy nekik is sokkal könnyebb így, ezért aztán békén hagyták.
Orvokki-nak minden sikerül, ha akarja.
- Tegyük le...
Megérkeztek hát, ott álltak a Méregzsák előtt, amely a tér végében
pihent, alig húsz méterre a meredeken emelkedő vasúti töltéstől. A
Körgyűrű narancssárga fényei erőteljesebben világították meg a teret, mint
a Sáteri út kékes neonjai. A Méregzsák hosszúnak és magasnak tűnt a
félhomályban. Olyan volt, mint egy alvó ház, kissé félelmetes. Közelebbről
megszemlélve azonban a jól ismert, biztonságot adó Méregzsák volt, az
egykori távolsági busz. Fehérre festették, de mindkét irányban kék csíkot
húztak bele. Felülről nézve azt hihette volna az ember, hogy egy finn
zászlóba csomagolt láda.
Saska rátette a kezét az autó orrára, amely a cethaléra emlékeztetett,
örökké mosolygott, lámpája mint két nagy, kidülledő szem pásztázta az
utat. Most azonban nem világított, Méregzsák lehunyta a szemét, ám ahogy
Saska elnézte egy ideig, szinte látta maga előtt, amint éket hasít az éjszakai
országút sötétjébe, kezében érezte a kormánykerék remegését, azt, hogy a
motor egyenletesen duruzsol rejtekhelyén, és meleg levegőt lehel a kocsi
belsejébe. A többiek a hátsó üléseken alszanak, csak ő és Feija virraszt,
figyelik a tompán fénylő műszereket és az utat, és Feija kikapja a cigarettát
a szájából, és odaszól neki:
- Vedd le a gázt, tedd hármasba, már nem sok van hátra, mindjárt
befordulunk a Csődörös Pertti tanyájára.
- Saska...
- Mi van?
- Nem tudom... Valahogy úgy érzem...
- Ne aggódj, öcskös. Néha nekem is az az érzésem, de most csapjunk a
lovak közé. A többiek már ott ülnek, és várják, hogy mi is összekapjuk
magunkat.
Saska lehajolt, hogy a csizmája szárából előhúzza a csavarkulcsot, de a
mozdulat félbemaradt: Aleksi a félelemtől kikerekedett szemekkel,
dermedten állt. Saska nagyot sóhajtott, és közelebb lépett az öccséhez.
Igyekezett uralkodni arcvonásain. Egész idő alatt az járt a fejében, vajon
sikerül-e beindítania a motort. Feija csütörtökön használta utoljára, akkor a
nyolcadik próbálkozásra kelt életre.
- Mi van?
- Azt hiszem, hogy a Méregzsákban van valaki.
- Ne hülyéskedj, Aleksi...
- Hangokat hallottam és ruhasuhogást. Egészen tisztán... - Saska
megdermedt. Alig karnyújtásnyira állt a busztól, de nem hallott semmit.
Lassan elfordította a fejét, rámeredt a Méregzsák ajtajára, és hirtelen úgy
érezte, jeges víz zúdul a mellkasába és a gyomrába. Az ajtóról hiányzott a
lakat.
Próbálta megnyugtatni magát, hogy a lányok elfelejtették feltenni a
lakatot, amikor az utolsó cuccokat berakodták. De pontosan tudta, hogy ez
nem igaz. Helli nem követhetett el ilyen figyelmetlenséget, hisz tudta,
hogy szinte minden ingóságukat bezsúfolták a Méregzsákba. Ő maga
csomagolta össze előző nap. Saska szíve hevesen vert, kis híján felkiáltott.
Teste verejtékben úszott.
A busz belsejéből dulakodás hangja hallatszott, aztán hosszú, tompa
hang, mintha valami végigsúrolta volna az oldalát.
Csillapíthatatlan vágy fogta el, hogy ész nélkül elmeneküljön - szinte
látta, amint Váinö és Onni az ülések között guggolva, kezükben fegyvert
szorongatva lesik az ajtót. Megragadta Aleksi vállát, lenyomta a
Méregzsák oldala mellé, és ujját a szájára tette.
- Pszt!
- Te is hallottad. Valaki van bent...
- Igen
A vallilaiak tudták, hogy a busz az övék. Mindenki tudta.
És mégis bementek volna? Számolniuk kellett vele, hogy akár Hulda
vagy Orvokki vagy éppen valamelyik kislány is idejöhetett. Őket bizonyára
nem lőtték volna le, csak felfedték volna magukat előttük. Ennél azért
sokkal okosabbak - valószínűleg kint várnának, hogy nyugodtan
választhassanak s aztán könnyűszerrel, gyorsan elmenekülhessenek.
A buszban alighanem tolvajok vannak vagy egy piás társaság. Már
máskor is előfordult, hogy bevették magukat oda, csaknem minden éjjel,
mígnem Feija rendes lakatot vásárolt. Mind gádzsó volt, és még oda is
csináltak a padlóra.
- Aleksi, csináljuk azt... Aleksi, hallod?
Saska megrázta a fiút, akit minden ereje elhagyott, és lerogyott a földre.
Gyakran előfordult ez nála, amikor valami ijesztő dolog történt. Tágra nyílt
szemmel bámult bele a sötétségbe, de ajka mozgott, mintha mondani akart
volna valamit. Saska átkarolta öccse vállát, és közelebb hajolt hozzá. Úgy
tűnt neki, mintha Aleksi fuldokolna a nevetéstől, ám aztán felfogta szavai
értelmét.
- Ne hívjuk a mélálókat, Saska? Ne kérjünk segítséget tőlük? - hadarta,
de nem nevetett, hanem sírt.
- Várj itt! Ne menj sehová! Megnézem, kik ezek. Ha tolvajok, akkor
majd elmenekülnek, ha egy kis zajt csapunk... gondolj arra, hogy holnap
reggel már a Csődörös Perttinél leszünk. Ott vannak a lovai az istállóban,
az is, amelyiknek fehér csillag van... Te adsz majd neki kenyeret és a puha
orrával megérinti a tenyeredet... Emlékszel még, mennyire csiklandoz?
Gondolj erre, és várj itt...
Saska felállt, előkapta a szatyorból a zseblámpát, és a Méregzsák hátsó
része felé osont. Megállt a hátsó lökhárítónál, ajkát megnyalta, idegesen a
nadrágjába törölte a kezét, aztán kinyújtotta, és megragadta a hátsó ablak
peremét, rálépett a pallószerű lökhárítóra, és felhúzódzkodott. Először csak
a polcokat látta és a dikókat, melyeket Feija készített. Tele voltak zsúfolva
kartondobozokkal és műanyag szatyrokkal. Aztán észrevette a komódot -
Hulda ezt is becipelte a buszba, bár úgy állapodtak meg, hogy a bútorokat
majd később hozzák el. És aztán végül észrevette az embereket is a padlón.
Egy férfi és egy nő feküdt egymásra tapadva. Kamatyoltak. Az ő
ágyneműjüket húzgálták ki a halomból és gyűrték maguk alá a padlóra - ott
volt Hulda összes fejkendője és a lepedők meg az a valódi pehellyel töltött
takaró is, melyet az Öreg-Kalle kapott karácsonyra.
- Mocskos disznók! - tört fel Saskából a méreg. Elengedte az ablak
peremét, leugrott a földre, szó nélkül elrohant Aleksi mellett, és csak az
első ajtónál torpant meg. Keze ökölbe szorult, egyikkel a zseblámpát
markolta. Egy pillanatig tűnődve állt, mint aki nem tudja, mitévő legyen,
ám aztán mély lélegzetet vett, nekirontott az ajtónak, és ugyanazzal a
lendülettel már fel is botladozott a lépcsőn, csaknem ráesett a motorház
tetejére.
- Kifelé innen! - ordította rekedten, felkattintotta a lámpát, és a keze
ritmusára reszkető fénynyalábot a padló közepére irányította.
Ott feküdtek, lábbal őfelé. A férfi még csak le sem vetkőzött, csak
letolta a nadrágját a bokájához. Cipőben volt, csupasz combja és ülepe úgy
virított a lámpa fényében, mint egy döglött állat bőre.
- Kifelé! - kiáltotta el magát újra Saska immár fojtottan. Furcsa, idegen
szag csapott az orrába - savanyú és valahogy szégyenteljes. Meg kellett
támaszkodnia a legközelebbi ülés háttámlájában. A férfi lassan felemelte a
fejét, és hátrafordult. Arca szétfolyó volt és kifejezéstelen, mint általában a
részegeké, állán legalább kétnapos borosta. Azok közé tartozott, akik a
benzinkút környékén lebzseltek, és folyton pálinkáért kuncsorogtak.
- Kapcsold le azt a kurva lámpát! - mordult rá durván. - Nem látod, mit
csinálunk?
- De itt nem csinálhatjátok - Saska maga is érezte, hogy reszket a
hangja. - Ez a mi buszunk. Levertétek a lakatot...
- Na ne hazudj, fiú - A férfi négykézlábra állt, és az ülésbe kapaszkodva
felhúzódzkodott. Nadrágja még mindig a bokáját verdeste, de ez egy
cseppet sem izgatta. - Nem volt itt semmiféle lakat, amikor idejöttünk. Azt
hittük, hogy kiselejtezett busz.
Saska nem is hallotta, mit mond a férfi. A nőt bámulta, akit csak most
láthatott teljes terjedelmében. Hanyatt feküdt az ő ágyneműjükön. Lábát
szétvetve, egyiket az egyik ülésnek, másikat a másiknak támasztotta,
bugyija az egyik lábára tekeredve, szoknyája ráncos hurkaként az övéig
felgyűrve. Bőre még vakítóbb volt, mint a férfié, két lába közt tátongó,
sötét hasadék.
Saska a szája elé kapta a kezét. Hányinger kerülgette.
- Tűnjenek innen a francba - nyögte, de a férfi csak röhögött, és
közelebb tántorgott.
- Ha elfogadsz egy kis bérleti díjat a buszért - mondta, és a padlón
mozdulatlanul fekvő nő felé intett, majd rá is mordult: - Kínáld meg a fiút
is! Tuti rendes haver, megengedi, hogy utána mi is befejezzük a mókát...
- Menj a picsába - szólt lazán a nő, minden különösebb indulat nélkül. -
Aztán hasára tette a kezét, és vakarózni kezdett, hallani lehetett a halk
sercegést.
- Dobd ki a fickót! - tette még hozzá. - Épp most kezdtem élvezni,
amikor ránk tört. Küldd a francba!
- Hallottad, mit mondott Miia? - rivallt a férfi Saskára, és hangjából
érezni lehetett, hogy szentül meg van győződve az igazáról. Pedig nem volt
igaza. Saska hátrált. A férfi egyre közelebb ért hozzá, egyik kezével a
nadrágját húzogatta, másik kezét ökölbe szorítva ütésre emelte.
- Kotródj innét a bánatos bús anyádba, te másodnéger! Egyre közelebb
ért, félmerev szerszáma kikandikált az inge alól, úgy meredt Saska felé,
mint egy fegyver csöve, mint egy gumibot. Orrát megcsapta a férfi
alkohollal, izzadsággal és mocsokkal elegy bűze. Megfordult, és az ajtó
felé botladozott, hátulról érezte vállán az ütést, amely úgy előrelendítette,
hogy szinte kiugrott az ajtón.
 Merev tekintettel bámult maga elé, látni nem látott semmit, két keze
ernyedten lógott. Gondolkozni is képtelen volt, de hallotta, amint a férfi
bevágja az ajtót, és az ülések között visszabotladozik a nőhöz.

Onerva
- Most mit csináljunk? - kérdezte Onerva leplezetlen izgatottsággal a
hangjában. Amikor Kauranen beszámolt róla, hogy Aleksi a földre rogyott,
nyugtalanság fogta el, és elviselhetetlennek érezte, hogy nem látta, mi
történik a busznál. A Lada legalább háromszáz méterre állt a Sáteri úton.
Innen nem látott mást a buszból, mint egy nagy fekete tömeget, Kauranen
pedig ki nem engedte volna a kezéből a látcsövét. Egyenletesen színtelen
hangon közvetítette az eseményeket:
- Saska még mindig ott áll. A buszban lévő férfi nem úgy néz ki,
mintha cigány volna. Visszamegy a busz hátsó felébe, tisztán lehet látni,
mert a Körgyűrű fényei megvilágítják. Most... valaki más is van a
buszban... Az ablak alsó felén megvillant egy fej, mintha valaki felült
volna a padlón. Egy nő. Egy afrofrizurás nő. A férfi odamegy hozzá. Most
mind a ketten eltűnnek. Lehet, hogy egy párocska éppen entyem-
pentyézik? Onerva, döntsd hátra te is az ülésedet... Saska... ez egy idióta!
Öklével veri a busz oldalát. Tuti, hogy lenyúzza a bőrt...
- Menjünk már...
Onerva beindította a motort, és kezét a sebességváltóra tette, de
Kauranen megelőzte, egyik kezével elengedte a látcsövet, és oly erővel
ragadta meg a sebességváltót, hogy az semerre sem tudott elmozdulni.
- Most mit idegeskedsz? - sziszegte, majd visszafordult, és újra a teret
figyelte.
- Saska az öklét nyalogatja, megindul Aleksi felé. Leguggol mellé. Ott
kucorognak mindketten, egymást átkarolva...
Kauranen leengedte a távcsövet, és Onervára nézett. Arca egy
másodpercre hűvösen kifejezéstelen volt, ám aztán jókedvű mosoly terült
szét rajta.
- Maradj már nyugton - mondta halkan. - Ugyan mit tehetnénk? Ész
nélkül rohanjunk oda, és kérdezzük meg, tudunk-e segíteni? Saska azonnal
felismerne minket. Ennyi erővel akár írásos tájékoztatót is vihetnénk neki,
amelyben az áll, hogy minden lépését követjük.
 - Segítséget kérhetnénk valamelyik malmi járőrtől. Mintegy véletlenül
megjelenhetne...
- Miért?
A nő idegesen fészkelődött, türelmetlen mozdulattal simította félre
homlokába hulló haját.
- Talán azért, mert épp te mondtad az imént, hogy az a férfi megütötte
Saskát...
Kauranen a szeméhez emelte a távcsövet.
- Még mindig ott kuporognak, mintha várnának valamit. Csak nem
ezzel a ronccsal akarnak menekülni? Száz méterre sem jutnak vele.
Ráadásul még rendszámtáblája sincs... Egyébként azt mondtam, hogy úgy
tűnt, mintha az a férfi megütötte volna. Azonkívül egy ilyen busz
magánterület, és a magánterületen elkövetett bántalmazásról az illetőnek
kell bejelentést tennie, ha ennek szükségét érzi. De mi a franc van abban a
szatyorban?
- Na és az semmi, hogy az a fickó meg a nője holtbiztos, hogy feltörték
a buszt?
- Ha nem loptak el semmit, akkor csak rongálásnak számít. Egyébként
elfelejtettük Kandolinnal átvizsgálni a pincéjüket, meg ezt a buszt sem
láttuk. Mellesleg...
Kauranen egy pillanatra elhallgatott, és ölébe ejtette a távcsövet, mintha
csak megfeledkezett volna róla. Hirtelen Onerva felé fordult, arcáról a
felismerés öröme sugárzott.
- Figyelj csak, abban a szatyorban valami értékes holmi, valami lopott
cucc van. Be akarják cipelni a buszba. Azonnal ellenőrizni kell. A buszt
meg majd holnap átvizsgáljuk.
Onerva közelebb hajolt hozzá. Fogai kivillantak, amint ajkát felhúzta.
- Tudod te egyáltalán, miért követjük Saskát?
- Hogy a francba ne tudnám. De gondolj bele, hogy egy füst alatt
valami lopott áru rejtekhelyét is kideríthetnénk.
- Nem gondolok bele.
- Én viszont merő véletlenségből igen.
Kauranen szeme összeszűkült, szája elkeskenyedett. Pillantást se vetve
társnőjére a műszerfalhoz hajolt, megragadta a mikrofont, s ugyanazzal a
mozdulattal lenyomta a billentyűt.
- Hallja-e valamelyik malmi járőr Pukinmáki környékén a nyolc-
három-hatot?
- Három-kettő-hármas szabad a Traktor úton - arrafelé kanyarodhatunk.
Mi történt?
 - Apró ellenőrzés, amit mi magunk nem végezhetünk el. A Pukinmáki
tér végében rendszámtábla nélküli kék-fehér roncs busz parkol, mellette
két cigányfiú. Szatyor van náluk, gyaníthatóan lopott holmival. A busszal
nem kell törődni, csak szedjétek fel a fiúkat és a szatyrot, és vigyétek be
Malmiba, tisztázzátok a személyazonosságukat és a szatyorban lévő holmi
tulajdonjogát.
- Három-kettő-három elvégzi az ellenőrzést.
- Köszönöm, vége.
Onerva keze reszketett, amint kinyitotta kézitáskáját. Előkotort egy
cigarettát, rágyújtott, és hevesen beszívta a füstöt.
- És most boldog vagy? - kérdezte, de nem nézett Kauranenre. Nehezen
tudott úrrá lenni ajka reszketésén. Kauranen különös gonddal helyezte
vissza a mikrofont.
- Bizonyos értelemben igen. Most legalább elmehetünk kávézni, nem
kell attól tartani, hogy meglógnak. Ha pedig... nem akarok gonoszkodni...
de ha nem bírod a normális terepmunkát, akad a házban másféle munka is.
Onerva megragadta a sebességváltót.
- Itt nem arról van szó, hogy bírom-e a melót...
- Hanem miről?
- Hogy kénytelen vagyok olyan rohadt dolgokat is elviselni, amiket te
még csak észre sem veszel.
- Éspedig?
Onerva gázt adott, és a Lada csikorgó kerekekkel nekilódult.
Nem sokkal tizenegy után indultak el a malmi rendőrőrsről. Ezúttal
Kauranen ült a volán mögött, Onerva pedig mellette.
- Miért abba az irányba mennek? - csodálkozott a férfi. - Rövidebb
volna keresztülmenni Malminkaartán. Követni is könnyebben tudnánk
őket.
- Hátha új aksiért mennek - szólt a nő színtelen hangon.
- Vasárnap, és ilyen késő este? Ne hülyéskedj.
- Hátha lopnak egyet. A cigányok már csak ilyenek.
Kauranen gyors pillantást vetett a nőre, de nem szólt egy szót sem, állát
azonban fenyegetően fölszegte. Ráhajtott a szembejövők sávjára, és
befordult a Latokartano útra.
- Honnan tudhattam volna, hogy akkumulátor van benne - morogta. -
Vissza fogják kapni, ha kiderül, hogy az övék. De nem az övék. Szajrézott
holmi az, ilyen vagy olyan módon, mint minden, amijük csak van. Nem is
baj, ha legalább ezért bíróság elé kerül, mivel a mi ügyünket sikerült
megúsznia.
 - Állj meg!
- Miért? Meglóghatnak...
- Állj meg!
Kauranen a járdaszegélyhez kanyarodott, és fékezett. Onerva kinyitotta
az ajtót, és kiszállt. Lassú léptekkel átment a járdán, és nekitámaszkodott a
túloldalon lévő korlátnak. Tenyerén érezte a vas hűvösét. A levegőben köd
és a közelben lévő vasúti sínek illata terjengett. Szeme sarkából látta, hogy
Saska és Aleksi már messze járnak, több száz méterre tőlük, távolodó
alakjukat alig lehetett már kivenni.
- Mi a franc van veled? - pattant ki a férfi az autóból.
- Rosszul vagyok.
Kauranen morgott valamit, rántott egyet a vállán, és kihúzta magát,
majd fojtott hangon ennyit mondott:
- Nekem is van feleségem, de nem csinál ebből ekkora nagy ügyet.
Onerva megfordult, és közelebb lépett az autóhoz, ajka idegesen
rángatózott.
- Csakhogy az én agyamnak van jobb féltekéje is... - hangja élesebbre
sikerült, mint szerette volna.
- Ne ordíts! Mit gondolnak az emberek...
- Gondoljanak, amit akarnak. Mi is ezt csináljuk.
Teljes erőből bevágta az ajtót, majd gyors léptekkel, félig futva
megindult visszafelé, ahonnan jöttek.
Kauranen csak ült, és nem mozdult, aztán a visszapillantó tükörben
látta, hogy a nő már messze jár.
- Le van szarva, menjen csak...
Dühödten kapott a sebváltó után, beletaposott a gázba, és szédítő
tempóban megindult a Latokartano úton észak felé, Saskának és Aleksinak
azonban már nyomát sem látta. Megfordult, és visszatért, vaktában
keringeni kezdett a keskeny mellékutcákban, de minden eredmény nélkül.
Leállította a kocsit, és a halántékát masszírozgatta. Mintha valami
megakadt volna a torkán, valami, ami nem akar lecsúszni, de visszajönni
sem. Minden valószínűtlennek tűnt a számára, rossz álomnak: soha még
nála ostobábbnak nem sikerült meglógnia előle.

Pasila, 23 óra 55 perc

 Harjunpää azonnal felfogta, hogy valami készülőben van. Már a
bejárati ajtónál látta, hogy az ügyelet üvegfala mögött sokan nyüzsögnek.
A férfiak tartása arról árulkodott, hogy nem az ügyeletváltáskor szokásos
szövegelésre gyűltek össze. Valaki a riadósoktól érkezett, és kezét
magasba emelve magyarázott valamit, egy másik összetekert térképet vitt
az ügyeletes rendőr szobájába. Harjumpáánek úgy tűnt, mintha Kandolint
látta volna az ajtónyílásban egy villanásnyira, bár neki saját szobájában
kellett volna lennie. Pontosabban ott sem, hanem e késői órában leginkább
odahaza.
Balra fordult, ahonnan néhány kanyar után be lehetett jutni az
ügyeletre. Halvány gyanú éledt benne, enyhe bűntudattal fűszerezve, hogy
ezt a zűrzavart bizonyos értelemben ő idézte elő. Az estét és az éjszaka
kezdetét odahaza töltötte, és most megint elkésett, bár általában pontos
szokott lenni. Öt perc múlva Jehkonennel együtt Pukinmákiben kellene
lennie, hogy leváltsa Onervát és Kauranent. Szívesebben lett volna
Onervával párban, de a nő csak a késő esti órákra talált bébiszittert a
gyermeke mellé.
Megállt a küszöbön. Az ügyeletes rendőr asztala mögött Viitamáki ült a
Lopási ügyosztályról, Kandolin háttal állt az ajtónak, az asztalon kiterített
rajzra mutogatott, és lendületesen magyarázott valamit. A szobában az
ügyeletes rendőrőrmesteren kívül ott volt még a közrendészet egyenruhás
rendőre, akit Harjumpáá nem ismert név szerint, valamint Jehkonen,
Nordstrom meg Kauranen, aki a fal melletti padon ült, és idegesen szívta a
cigarettát.
- Jó estét. Vagy inkább jó éjszakát.
Harjunpää köszöntésére Kandolin félbeszakította beszédét, az ajtó felé
pillantott, ám észrevéve az érkezőt kihúzta magát, és megfordult.
- Aha. Hát mégis megjöttél.
Mély csend lett a szobában. Harjunpäät kínosan érintette, hogy a
beszélgetés mintha a háta mögött, a panaszirodán is félbeszakadt volna.
Hátrasandított. Egy röpke pillanatra az az érzése támadt, mintha mindenki
őt bámulta volna, de alighanem tévedett, a beszélgetés már újra úgy
morajlott, mint azelőtt.
- Elnézést a késésért - szólalt meg, és csak most jutott el a tudatáig,
hogy Kauranennek a Madetoja közben kellene lennie, s hogy Onerva nincs
a többiek között, de nem volt ideje rákérdezni.
- Már azt hittük ugyanis, hogy te is kiszálltál - jegyezte meg Kandolin.
Arcán és hangjában mosoly bujkált, de szeme a sötét szemüvegkeret mögül
mintha vadra lesett volna.
 - Hogyhogy? - kérdezte Harjunpää mereven, és tudta, hogy sejtése nem
volt alaptalan. - Mi történik itt?
- Az történik, aminek nem kellett volna feltétlenül megtörténnie -
Kandolin hangja élesen csattant, s egy pillanatra úgy tűnt, legszívesebben
ordítana. - Egy bizonyos Saska Hedman nevezetű cigányt készülünk
letartóztatni meg az öccsét, Aleksit, de valamilyen oknál fogva nem akar
sikerülni, s mintha nem is volna veszélytelen...
- Hogyan... Onerva hol van?
Hosszú csend után végül Kauranen megköszörülte a torkát, és tekintetét
a padlóra szegezve válaszolt:
- Megbetegedett. Rosszul lett, és hazament.
- Kauranen úriember - nevetett fel Kandolin. - Most, hogy így magunk
között vagyunk, mi férfiak, kertelés nélkül kimondom, hogy Onervának
inába szállt a bátorsága. Csődöt mondott, és így Saskának sikerült
meglógnia. Nők egyszerűen nem valók erre a pályára. Finomkodással nem
megyünk semmire, csak növeljük a bajt. Az imént épp azon tanakodtunk,
te is vajon hol lehetsz...
Kandolin arcán jókedvű vigyor jelent meg, hangtalanul, szinte egész
testével nevetett, nevetése játékosságot kölcsönzött szavainak, így aztán ha
valaki megsértődött miattuk, élete végéig viselhette magán a bélyeget: nem
érti a tréfát.
- Onervát banyaláz gyötri - röhögött fel valaki.
- Még időben újra férjhez kellett volna mennie. Nem szenvedne
hiánybetegségben...
- Vagy jobban tenné, ha valamelyik cigányegyesülethez szegődne el.
Köthetne nekik zoknikat és kesztyűket.
- Olvasd!
Kandolin leplezetlenül elégedetlen arccal Harjunpää kezébe nyomott
egy többszörösen összehajtogatott papírdarabot, amely egykor egészen
picire össze lehetett gyűrve. Harjunpää széthajtogatta. A zsírpecsétes
papíron dülöngélő, nagy ákombákom betűkkel a következő szöveg állt:
„Ne valld be, Saska, hogy te lőtted le őket. Egyáltalán nem biztosak benne,
hogy te voltál. Bennünket is kihallgattak..."
- Ez a levél a Saskának behozott kaja között volt - magyarázta
Kandolin, látva, hogy Harjunpää befejezte az olvasást.
- A rokonai hagyták ott az ügyeleten. Csakhogy addigra mi már
szabadon engedtük Saskát.
- Ez hogy lehet...- kérdezte Harjunpää ostobán. Képtelen volt
gondolkodni. Megnyugtatóbb lett volna számára, ha Kandolin hangosan
megfogalmazza a vádakat, mivel tisztán látta a többiek arcán, hogy a
megérkezése előtt már alaposan megrágták ezt a témát. Olyan érzése
támadt, mintha egy vadnyugati kocsma közepén táncolna, miközben a
többiek a padlóra lövöldöznek. Ugyanakkor valami megkönnyebbülést is
érzett - tudta, hogy végérvényesen kívülre került, megszabadult valamitől,
amit kezdettől fogva kerülgetett.
- És itt van... - Kandolin egy bejelentésről készített fénymásolatot
lobogtatott meg előtte, mintha oda akarná neki adni, ám hirtelen rájött,
hogy ez merő időpocsékolás volna.
- Itt van ez a bejelentés egy betöréses lopásról, amely tegnap éjszaka
történt. Egy kruununhakai fegyverboltba törtek be... Elvittek többek között
három puskát és öt revolvert, és mindegyikhez töltényeket százszámra. S
ha most a Saskának írt levél utolsó mondatára gondolsz, és a kettőt
összeadod úgy, hogy egy meg egy az kettő, akkor tudod már, mi vár
bennünket a Madetoja közben.
Kandolin visszafordult az asztal felé, és mintha mi sem történt volna,
tovább magyarázott valamit Viitamákinek a rajzzal kapcsolatban.
Kauranen újabb cigarettára gyújtott, az ügyeletes őrmester és a
közrendészetis suttogva vitatkozni kezdett valamiről.
- ...ne feledjétek, hogy félnek a kutyáktól. Már csak azért is, nehogy
pánik törjön ki.
- ...géppisztolyokat kell szétosztani, legalább négy kell. És
mindenkinek legyen golyóálló mellénye és védősisakja is.
- ...úgy számítson mindenki, hogy a művelet hajnali egy óra
harminckor kezdődik.
Harjunpää arcából kifutott a vér. Megfordult, és az ügyeletes pultja
mellett ülő Luukkóhoz fordult.
- Te vetted át azt a szatyrot?
- Aha - Luukko leemelte a lábát az asztal széléről. Harjunpää hiába
vizslatta az arcát, leplezett vigyornak nyomát sem látta rajta. - De talán
nem is vettem volna át, ha sejtettem volna, mi lesz belőle. Nem azért...
persze jó, hogy ilyen disznóságra fény derül.
- Ki hozta azt a szatyrot?
- Ne kezdd már te is, épp eleget faggattak. Egy cigány nő volt.
Ugyanolyan, mint a többi. Volt neki orra, szája és két szeme. Azt mondta,
hogy ő Saska Hedman nagynénje. Semmi okom nem volt rá, hogy
kifaggassam. Ráadásul tudtam, hogy a pikkukoski ügyben letartóztattak
egy cigányt. Egyébként gondolj csak bele, ha tudtam volna, hogy már
szabadon engedték, nem vettem volna át a szatyrot, és akkor erre az ügyre
sem derül fény soha.
- Meg se kérdezted a nevét?
- Nem. Ezúttal nem. De miért érdekes ez?
- Csak azért, mert... náluk az egész család azonnal mindent tud. Azt
gondolná az ember, hogy a nagynéni is tudott róla, hogy a fiút szabadon
engedték...
- Ahhoz nem volt elég idő. Én általában nem engedek ki innen egyetlen
cigányt sem anélkül, hogy utána ne érdeklődnék, kihez jött. Ezzel a nővel
azonban egy sereg gyerek is betódult, és olyan eszetlen zajt csaptak, hogy
tulajdonképpen nem is tudtam másra gondolni, mint hogy minél előbb meg
kell szabadulnom tőlük.
- Aha...
- Azonkívül abban a pillanatban egyedül voltam itt. Ha elmentem
volna, hogy ellenőrizzem, kihez jött, azalatt szétszedték volna az egész
pultot. A legidősebb fiú már akkor is ott lógott a pulton, és mindenáron a
monitorokat akarta megbabrálni.
- Aha. Kösz.
- Ne vedd annyira a szívedre. Tévedni emberi dolog, mindenkivel
előfordul. S ha már megtörtént, a megoldás végső soron Kandolin kezében
van, és ő viseli a felelősséget is.
Harjunpää szó nélkül kiment a panasziroda mögötti folyosóra.
Egyszerűen képtelen volt odamenni Kandolinhoz, és megkérdezni tőle, mit
is kellett volna tennie, mit vártak tőle. Talán részt kellett volna vennie a
bekérítési hadművelet kidolgozásában, vagy felügyelnie valahol, hogy a
géppisztolyokhoz legyen muníció is, vagy talán előre le kellett volna
foglalnia az autókat, esetleg ügyelni rá, hogy minden csoport rádiót is
vigyen magával. Mindez teljesen hidegen hagyta. Lassú léptekkel
végigsétált a folyosón, érezte, hogy a ház felbolydult, mint egy méhkas.
Valahonnan gyors léptek hallatszottak és beszédmoraj, suhogás, amint a
golyóálló mellényeket leakasztották a fogasról, és recsegés, amint
próbálgatták, működnek-e a rádiótelefonok. Valahol nagyon messze
felugatott egy kutya. A földalatti garázsban valaki kipróbálta a rendőrautó
szirénáját, a vijjogás a szellőzőcsöveken keresztül fájdalmas jajdulásként
gördült végig a felső emeleteken.
Harjunpää az üresen maradt legénységi szobába jutott. Anélkül, hogy
tudatában lett volna, egész idő alatt telefont keresett. Haza akart telefonálni
Elisának, maga sem tudta, miért. Leült, és már pötyögte be a számokat,
amikor eszébe jutott, hogy az éjszaka kellős közepén megcsördülő telefon
az egész családot felriasztja, és halálra rémíti Elisát. Kinyitotta a noteszát,
és kikeresett egy másik számot.
- Nykánen - hallatszott nyomban Onerva hangja.
- Szia, Timpa vagyok...
A nő hangjából érezni lehetett, hogy nem aludt, ezért nem is kért tőle
elnézést, de nem is mondott, nem is kérdezett semmit. Hallgatta a
lélegzését, és érezte, hogy Onerva olvas a gondolataiban.
- Egyszerűen csak tele lett Kauranentől a hócipőm - szólalt meg végül a
nő ugyanolyan visszafogott és hűvösen tárgyilagos hangon, mint mindig.
- Aha...
- De most képtelen volnék megmagyarázni. Megpróbálom elfelejteni,
és egy jó nagyot aludni rá. Talán holnap reggel már úgy megyek be,
mintha mi sem történt volna. Honnan telefonálsz?
- Pasilából. Nagy manőver készül. Mindjárt indulunk, hogy
letartóztassuk Saskát és Aleksit. Csaknem a teljes ügyelet. Valaki kaját vitt
be a fiúnak, és volt közte egy levél...
Onerva nem kérdezett semmit. Halk zúgást lehetett hallani a vonalban,
majd olyan távolról jött a hang, hogy alig lehetett kivenni.
- És te velük mész - állapította meg a nő.
- Igen, kénytelen vagyok.
- Tényleg?
A folyosóról közeledő férfiak hangja hallatszott. Egyikük farkaskutyát
vezetett, a súlyos bakancsok csattanása mellett jól ki lehetett venni az állat
karmainak koppanását.
- Nagyon okos állatok. Legalább egy három- vagy négyéves gyerek
szellemi szintjén vannak, ugye?
- Patu még ennél is okosabb. Figyeljétek csak. Patu! Hol a cigány!
A kutya morogni kezdett, majd nyomban utána vad ugatásban tört ki, és
hevesen kaparni kezdte a padlót, mintha be akarna hatolni valahová. A
férfiak harsányan felröhögtek.
- Harjunpää! - kiáltott be valaki az ajtóból. - Kapd össze a cuccod,
mindjárt indulunk! Téged abba a csapatba osztottak be, amelyik behatol a
lakásba.
- Mennem kell - szólt bele Harjunpää a telefonba.
- Igen, úgy tűnik. Próbáld meg kibírni.
- Nincs más út. Valahogy meg kell élni ebben a világban.
 Az akkumulátor
Saska kilépett az éjszakába, és becsukta maga mögött az ajtót. Bár a
nagy sietségben ideje sem volt fülelni, azt azért hallotta, hogy a Stukkeres
Herman kijött utána a tornácra, és még a pótlakatot is rákattintotta. Óvatos
ember volt, de az ő foglalkozásában nem is ártott az óvatosság. A baj csak
az volt, hogy össze-vissza faggatózott, igyekezvén kideríteni, mi célra kell
neki a fegyver, s ezzel reménytelenül sok idő ment el. Pedig nagyon is jól
tudta. Tulajdonképpen csak azon lamentált, el merje-e adni neki. Jól
ismerte Severiéket - nyilván oda is fog telefonálni nekik, és figyelmezteti
őket.
Saska lerohant a lépcsőn a fűvel benőtt ösvényre, és ijedten
megtorpant, amikor Aleksi váratlanul elélépett az orgonabokor mögül.
- Vettél?
- Igen.
- Mennyit?
- Egyet, még jó, hogy ennyit is sikerült. Már azt hittem, soha az életben
nem lesz ebből üzlet, mert csak nyomta, nyomta a szöveget. Egyébként
kettőre nem is lett volna elég a pénzünk.
- Mutasd!
- Nem itt, majd később. Figyelmeztetett, hogy tűnjünk el a környékről.
Gyere!
Saska megrántotta az öccse karját, és kirohantak a nyitott kapun az
utcára, homok csikorgott a lábuk alatt, jobbra fordultak, és nekilódultak a
Malmi út felé, ahol már világítottak az utcai lámpák. Valahol nagyon
messze vonat zakatolt. Más nesz nem is hallatszott. Köd ülte meg a
környéket, moccanatlan, tompa fényű gömbként ölelte körül a lámpákat.
Saska most döbbent rá, hogy Aleksi sokkal jobban tartotta magát, mint
remélte volna. Csaknem egy óra hosszat kint várakozott egyedül, és a
rendőrségen sem omlott össze. Reszketett ugyan, és holt sápadt volt, de
sírni nem sírt. Ahogy eszébe jutott a rendőrség, Saska keze ökölbe szorult.
Annyira azért tisztességesek voltak a fakabátok, hogy hajlandóak voltak
kikergetni a krapekot és a nőt a Méregzsákból, de nem állították elő őket,
még csak fel sem írták a nevüket. Az Aleksiét és az övét persze azonnal, és
a szatyrot is elvették.
A rendőrőrsön ugyanaz a nagydarab kövér disznó volt a bűnügyes, aki
egy esztendővel ezelőtt házkutatást tartott náluk, miután az udvaron álló
szárítókötélről rendre eltűntek a farmernadrágok. Képtelen volt felfogni,
hogy közülük senkinek eszébe nem jutna, még ha fizetnének se, ilyen
ocsmány gatyát magára húzni. Most meg azt állította, hogy az aksit lopták.
El is kobozta. Nem volt hajlandó elmenni velük a Méregzsákhoz, hogy
meggyőződjön róla, onnan hiányzik az az aksi.
- Lehet, hogy van ott egy másik hasonló akkumulátor, de én a
helyetekben mélyen hallgatnék róla... - mondta. - Csak nem képzelitek,
hogy a sofőrötök leszek. A rendőrség nem arra való, hogy a kedvetekért
körberohangálja a várost. Rakosgassátok csak szépen a patátokat, egyiket a
másik után, máris indulhattok!
- A kurva életbe!
- Mi van, Saska?
- Semmi, csak néha az az érzésem, hogy... gyűlölöm őket!
Lassítottak az iramon, nagyokat lihegve szedték a lábukat. Baloldalt
sötét sikátor vezetett valamelyik udvarba. Saska gyorsan körbepillantott.
Rendőrautónak nyoma sem volt, más mozgást sem látott. Maga elé tolta
Aleksit a sikátorba, megállt a fal mellett, és elővette övéből a revolvert.
Keze reszketését gyors mozdulatokkal igyekezett leplezni, nehogy
Aleksi észrevegye.
- Itt vannak a töltények a tárban...
Hüvelykujjával megnyomta az érdes felületű gombot, és a tár
kicsusszant. A töltényeknek csak a feje látszott, úgy csillogtak a fegyver
fémes kéksége mellett, mint parányi aranypénzek. Visszanyomta a tárat.
- Ez meg a gyuszeg. Ezt csak hátra kell húzni, mielőtt lőni akarsz.
Utána már nem kell mást tenned, mint meghúzni a ravaszt. Ez jobb, mint a
sima pisztoly, mert ennél mindig tudni lehet, fel van-e húzva. Ez nem sül el
csak úgy magától...
- Kicsi lyuk van a csövében.
- Ez csak kettő-kettes. De nagyon pontos, mert hosszú a csöve.
Ott álltak csendben, összebújva, és a Saska kezében lévő fegyvert
bámulták. Különösnek tűnt, hogy nem több egy darab vasnál, amely
megrozsdásodik, ha a földön hagyják, de emberkézbe kerülve a
tulajdonosát erővel ruházza fel, és eldönti, kinek van igaza és kinek nincs.
- Többé már nem kapnak el minket - tört ki Saska váratlanul, szinte
sírós hangon. - Sem a rohadék Blomerusok, sem a mélálók. És esküszöm,
ha azok még ott vannak a Méregzsákban...
A Méregzsákról ismét eszükbe jutott, hogy egy csomó időt
elvesztegettek. Saska visszadugta a fegyvert az övébe, és ráhúzta a
pulcsiját. A következő pillanatban már az utca sarkán álltak, jobbra-balra
kilestek, majd gyors léptekkel megindultak Malmi központja felé.
 - El tudunk-e végre indulni - sóhajtotta Aleksi, nem is várva választ. -
Az járt a fejében, hogy éjfél már elmúlt, és az este még úgy tervezték, hogy
ilyenkor már valahol Hámeenlinna környékén járnak.
- Persze, hogy elindulunk - nyugtatta meg az öccsét Saska, de nem
nézett rá. - Akár hiszed, akár nem, egy órán belül a Méregzsák már ott
zötyög a Nurmijárvi úton. A Stukkeres Hermantól hazatelefonáltam. Nem
tudtam ugyan mindent elmesélni, mert hallgatózott... de azt mondtam
nekik, hogy szálljanak be a Méregzsákba, és ott várjanak. Hellit előre
küldtem, hogy rakja el az ágyneműt, nehogy Hulda vagy Kalle meglássa...
- Nincs aksink.
- Mindjárt lesz.
Nyugodt léptekkel átmentek a Latokartano úton, még csak körül sem
néztek, de mihelyt a Markkina úthoz értek, és fedezékbe kerültek, futásnak
eredtek, s csak a vasútállomás közelében a tolatóvágányoknál álltak meg.
A levegőben olaj, gumi és rozsdás bádog szaga terjengett. Füleltek.
Valahol láthatatlan magasságban repülőgép dörögtette az eget, dél felől a
város tompa zaja hallatszott, de közvetlen közelükben mindenütt álmos
csend honolt.
Tíz-húsz métert előrelopakodtak a sövénykerítés mentén, s ahol véget
ért, ők is megálltak. Az út kavicsos udvarba torkollott, melyet autókerekek
döngöltek simára. Az udvar végében szürkére vakolt, kopottas épület állt,
falának támasztva lefutott autógumik és deformálódott karosszériadarabok,
a földön pedig szétszerelt motorok és rozsdafoltos kardántengelyek meg
fogaskerekek hevertek. Több tucat autó állt az udvarban szorosan egymás
mellett, ám Saska rájuk sem hederített. Egyenesen a ház vége felé tartott,
ahol két roncs busz állt, és mellettük az, amit keresett. Egy teherautó. Elég
jó állapotban volt, az üzlet tulajdonosáé. Tudta ezt Saska jól, hiszen járt itt
Feijával, amikor a Méregzsákhoz új relét kerestek. A teherautó épp akkor
tolatott be az udvarra, amikor ők indultak, és Feija az akkumulátor felé
mutatva megjegyezte:
- Ilyen aksi kellene nekünk is ahelyett, amit ki kell dobni. És Saska
emlékezett rá, hogy az aksi a kocsi padlója alatt van, csaknem benyomva a
vezetőfülkébe.
Előrehajolt, és előkereste csizmájából a csavarkulcsot. A zsaruk
kiforgatták a zsebeit, de a csizmájával nem foglalkoztak - akár kés is
lehetett volna nála.
- Aleksi - súgta rekedten, és hirtelen nehezére esett folytatni, így még
soha nem lopott. Az üzletekből persze el-elvitt néhány apróságot, de az
egészen más dolog, ott annyi rengeteg holmi van, és mintha csak azért
raknák ki őket, hogy valaki szerencsét próbáljon. A rendőrőrs a vasúti
sínek túloldalán állt, tetőoromzatát tisztán ki lehetett venni. Saska tenyerét
hirtelen izzadság lepte el, a csavarkulcs csaknem kicsúszott belőle.
- Kiszerelem ebből a teherautóból az akkut - nyögte ki végül. - De nem
fogjuk tudni hazacipelni. Úgy emlékszem, hogy ott, az ajtó mellett áll egy
bicikli. Fogd meg, és óvatosan told ide. Az sem baj, ha nem lehet hajtani,
elég, ha rá tudjuk tenni az aksit, és haza tudjuk tolni. Néhány kilométert
biztosan ki fog bírni. Még annyi se lesz az út, ha Malminkaartán keresztül
megyünk.
- Saska... Én...
Saska kinyújtotta a kezét, és gyengéden megszorította öccse nyakát.
Érezte, hogy a fiú minden porcikája reszket, de nem volt ideje törődni vele.
- Menni fog simán - suttogta. - Ne feledd, hogy van stukkerunk.
- Jó.
- Akkor eredj. Csak halkan, ne zörögj...
Mindketten elindultak, ki-ki a maga útjára, lopakodva, a földön heverő
roncsokat kerülgetve.
Az udvaron egyetlen lámpa sem égett. Az utcai lámpák távoli,
homályos gömböknek látszottak a ködben, és több árnyékot vetettek, mint
fényt. Saska megállt. A teherautó ott tornyosult előtte hatalmas, fekete
tömbként, olaj- és sárszagot árasztva. Eszébe jutott a zseblámpája - a
zsaruk azt is elkobozták. Aztán gondolatait céltudatosan a Méregzsákra
terelte és mindazokra, akik a Pukinmáki téren már benne ülnek, mély
lélegzetet vett, és lekuporodott a teherautó alá.
Hirtelen úgy érezte, mintha állna valaki a háta mögött. Hátrapillantott,
de csak sötétséget látott maga körül – Aleksi távolabb csörömpölt
valamivel, talán rosszul lépett, de semmi nem történt. Újra töretlen csend
borult rájuk. Megsimította a nyakában lógó keresztet, és hangosan
fohászkodott...
- Add, hogy senki ne jöjjön! Most az egyszer. Vagyok annyira jó
haver...
Aztán újra végigtapogatta az alvázat, ráakadt a olajtankra, közelebb
tapogatózott a vezetőfülke felé - és ott volt az aksi, kettő is egymás mellett.
Az izgatottságtól reszketni kezdett a keze. Olyan öröm fogta el, mintha
máris minden sikerült volna. Kitapogatta a tartópántokat, megtalálta az
első anyát, és beállította a csavarkulcsot a megfelelő nagyságra.
Újra muszáj volt hallgatóznia. Átsuhant a fején, hogy ha elhajtana egy
autó, már az is elég volna ahhoz, hogy Aleksi fejvesztve meneküljön.
Egyre hevesebben dobolt az agyában: gyerünk, gyerünk, gyorsabban,
gyorsabban!
Az anya sáros volt, és teljesen berozsdásodott. Nekifeszült, keményen
összeszorította a fogát, egyetlen hang nélkül dolgozott. Az anya végre
engedett. Míg az egyik kezével kicsavarta, a másikkal már a következő
anyát keresgélte. Hirtelen megint az az érzése támadt, hogy valaki a háta
mögé lopózott, ezúttal azonban nem nézett hátra, nekiesett a következő
anyának, a revolverre gondolt, amit nem mert elővenni, attól tartva, hogy
ha véletlenül leesik, a sötétben soha nem találja meg. Izzadságcseppek
gördültek végig az orrán, le a kezére.
Sikerült kiszabadítania a tartópántokat, félrehajtotta őket, és mohón
nekiesett a saruknak. Itt persze más méretű volt az anya, kénytelen volt
reszkető ujjakkal újra beállítani a csavarkulcsot, ujja úgy rángatózott,
mintha áramütés érte volna, s közben egész idő alatt az kattogott a fejében:
gyerünk, ne add fel, senki nem segít rajtad! Sikerült beállítania a
csavarkulcsot, és kiemelte a csavaranyát, de beverte valamibe az öklét:
érezte, amint kiserken a vére. Aztán már csak a másik kábel volt hátra, az
utolsó anya. Hol is van?
Az udvar felől csattanás hallatszott. Megmerevedett, a lélegzetét is
visszafojtotta.
- Saska! - hallatszott Aleksi éles, ijedt kiáltása, majd nyomban utána
őrjöngve ugatni kezdett egy kutya. Valahol egész közel lehetett. Saska
fölugrott, fejét úgy beverte az autó aljába, hogy csaknem térdre rogyott.
- Aleksi! Itt vagyok - kiáltotta, és botladozva megindult az udvar
közepe felé.
A kutya dühödten ugatott. Nagy dög lehetett, farkaskutya vagy valami
ilyesmi. Saska előkapta övéből a revolvert.
Aleksi a ház előtt állt, közvetlenül az ajtónál. Kezét a mellére szorította,
mint aki attól tart, valami kiszökik onnan. A bicikli felborulva hevert a
lábánál, a kutya pedig - Saska csak most ébredt rá - be volt zárva az
épületbe, őrizte a házat, nehogy valaki betörjön. Ki akart rontani, vadul
kaparta az ajtót, de sehogysem sikerült kiszabadulnia. Ugatása mindennél
veszélyesebb volt, ki tudja, milyen messzire elhallatszott - az is lehet, hogy
a tulajdonos megegyezett valamelyik közelben lakóval, hogy nyomban
értesíti a rendőrséget, mihelyt valami zajt hall.
Saska övébe csúsztatta a fegyvert, megragadta Aleksi karját, és
megrázta.
 - Nincs semmi baj - sziszegte, de tudta, hogy hazudik, és erre Aleksi is
rájött. Olyan iszonyú rémület lett úrrá rajta, hogy a lába rángatózni kezdett,
mintha valaki a földre akarta volna rántani.
- Menjünk innen, Saska!
- Nem. Kiszedjük az aksit.
Saska lehajolt, felemelte a biciklit, és megindult a teherautó felé, maga
után vonszolva mindkettőt, a bringát meg az öccsét is, miközben a kutya
úgy vonyított, mintha nyúznák, recsegtek-ropogtak a szerteszét heverő
pléhdarabok és autóroncsok, Aleksi pedig keservesen nyüszített.
- Vidd ki az útra! - lihegte Saska, és a kezébe nyomta a kormányt. - Ha
valaki jön, bújj el! Másszál akár valamelyik autó alá, és maradj csendben...
Gyengéden taszított egyet az öccsén, nem is nézett utána, hogyan
boldogul, de még hallotta, amint a gumi nélküli hátsó kerék kattogott a
köveken. Ismét a teherautó alá kuporodott, már nem tudta tovább
türtőztetni magát, puszta kézzel kezdte rángatni a kábeleket, ész nélkül és
persze hiába, értékes másodperceket vesztegetve el, míg rájött, hogy a
csavarkulcsot is használhatja feszítővasként. A kutya vonyítása most
rekedt vakkantgatássá változott, olyan volt, mintha valahol messze-messze
lövések dördültek volna. Megfordult az agyában, hogy az aksit a bicikli
csomagtartójára kellene tenni, és valamivel betakarni, akár a kabátjával, de
tudta, hogy ha zsarukba botlanak, akkor már úgyis mindegy.

Az indulás
Harjunpää lement a garázsba, amely visszhangzott az éppen most
beindított és még túráztatott motorok hangjától. Három autó állt egymás
mögött felkapcsolt lámpákkal, két Lada és egy szürke Tranzit. A kocsik
fara erősen leült a súlyos tehertől.
Már csak Kandolin és Tiilikka állt kint a kocsik mellett. Tiilikka a
Tranzit hátsó ajtajának támaszkodott, géppisztolyával valahová a garázs
hátsó falára célzott, és golyózáporra emlékeztető hangot hallatott. Kandolin
azonban mozdulatlanul állt az első Lada mellett, és várakozóan nézett
Harjunpääre, aki sietve feléje tartott.
Harjunpää izgatott volt. Inge alatt golyóálló mellényt viselt, amely
mellét, hasát, vállát és hátát védte, és mindenekelőtt a szívét, mert a
mellény elülső részén egy külön kis zsebben acéllemez volt, amely a
nehézfegyverből leadott lövések ellen is védett. A mellény célja az volt,
hogy megőrizze őt olyannak, amilyen, megvédje mindentől, ami idegen és
veszélyes. Csakhogy mindig maradt védtelen pont is, a végtagok, a nyak és
a fej. Harjunpää az ügyeletes törzsőrmester asztalán felejtette a
védősisakját, illetve nem is volt egészen biztos benne, hogy valóban
véletlenül hagyta-e ott. Túlságosan kicsi volt, úgy szorította a fejét, mintha
vallatópánt lett volna. Lelke mélyén pontosan tudta, hogy ostobaságot
csinált, de már a mellénytől is épp eleget szenvedett, úgy szorította a
mellkasát, hogy levegőt is alig kapott, nehezen lehetett tőle mozogni, és
alaposan megizzasztotta.
- Felvették? - harsogta Kandolin, és hangját visszaverték a falak. Ő is
golyóálló mellényt viselt, ugyanolyan színűt, mint amilyen a ruhája volt,
alig lehetett észrevenni, és úgy látszott, cseppet sem zavarja viselőjét. Úgy
állt ott most is, mint mindig, egyenes testtartással, kezét lazán csípőre téve,
a kabátszárnyakat csuklójával hátra nyomva. A védősisakot is feltette a
fejére, s az úgy előrebillent, hogy szemüvege nagy részét takarta, szíja
pedig, keményen előreugró álláról lecsúszva, az alsó ajkát súrolta. A kék
színű sisak elejére fehér betűkkel fel volt festve: Rendőrség.
- Hosszan hagytam kicsöngeni - rázta meg a fejét Harjunpää -,
valakinek fel kellett volna ébredni rá, de nem...
Hedmanékhoz telefonált. Régi biztonsági trükk volt ez, ha valaki
válaszolt volna, akkor botladozó nyelvvel, mintha részeg lenne, Saskát
kérte volna a telefonhoz vagy egyszerűen csak letette volna a kagylót.
Legalábbis így kellett volna tennie.
- Éjszakára nyilván kihúzták a telefondugót - mondta Kandolin. - De
biztos otthon vannak. Söderholm járőre már tíz perce a helyszínen van, és
épp az imént jelezték, hogy a lakásban ég a villany. Gyerünk!
Kandolin olyan hirtelen fordult meg, hogy sarka megcsikordult a
betonon, előrehajolt, és beült az első ülésre. Sisakja nekikoccant a kocsi
tetejének.
Harjunpää a középső autóhoz sietett. Egymásnak ellentmondó
gondolatok és érzések kavarogtak benne, melyek időnként már-már a
kétségbeesés szélére sodorták. Szalmaszálként kapaszkodott abba az
elhatározásába, hogy elsőként fog behatolni a lakásba, bármi történjék is,
de ettől sem könnyebbült meg. Nordstrom a megkülönböztető jelzéseket
ellenőrizte, az autó egy pillanatra kék fénybe borult, és felvijjogott a
sziréna, aztán már kint is voltak a garázsból kivezető rámpán. A
portásfülke képernyőjét néző őr észrevette jövetelüket, és megnyomta a
tucatnyi gombok egyikét - a kapu már csaknem teljesen nyitva állt, semmi
nem kényszerítette őket megállásra, még csak arra sem, hogy csökkentsék
a sebességet. Odakint az éjszaka sűrű köddel várta őket.

A Meilahti kórházban
- A rendelőhöz?
- Nem, a főbejárathoz - válaszolta Saska a hátsó ülésről. Amíg az autó
az útkereszteződésben volt, a sofőr hallgatott, ám aztán fejét hátrafordítva
magyarázta:
- Nem érdemes odamenni. Ilyenkor minden zárva van, kivéve az
elsősegélyt.
- Már meg van beszélve - hadarta Saska. Egész idő alatt ezen rágódott
és a legrosszabbtól tartott, mégis igyekezett életben tartani magában a
reményt, és akkor tessék, most ez a taxis kimondja hangosan, amitől félt.
Nyugtalanul mocorgott, ujjai a nyakában lógó kereszt felé tapogatóztak, de
megnyugvást ez sem hozott. Szinte gyűlölte a taxisofőrt, aki ráadásul
éppen olyan volt, mint az a szemüveges rendőr, még az orra is olyan
hegyesen meredt előre.
Pulóvere alá csúsztatta a kezét. A revolver még a helyén volt. Tudta ő
ezt persze amúgy is, hiszen a csöve nyomta a combját, de jólesett
megtapintani. Most is, mihelyt ujjain érezte a markolat érdes fáját,
gyomrában enyhült a félelem szorítása, és valami azt súgta neki: az nem
lehet, hogy egyetlen ajtó miatt minden tervük romba dőljön. Egész
biztosan ki fog találni valamit. Legrosszabb esetben betöri az ajtó üvegét.
- Akkor hát hová menjünk?
- A főbejárathoz.
- Ahogy akarod. Aki fizet, az pötyögtet.
A kórház hatalmas tömbként tornyosult föléjük. Akár az égig is
érhetett, a ködtől nem látszott, hol ér véget, s bár késő éjszaka volt, száz
meg száz ablakában fények ragyogtak. A sofőr felkanyarodott a bejárathoz.
- Elég reménytelennek látszik...
- Látok valami mozgást - szólt bizonytalanul Saska, bár maga is jól
látta, hogy a homályosan megvilágított előcsarnok teljesen üres. Kinyitotta
az ajtót, mielőtt még megállt volna a taxi.
- Várj csak! - mordult a sofőr, és az üléstámlán átnyúlva megragadta a
fiú vállát. - Az annyi mint 56,70.
- Megyünk még majd tovább...
 Saska a zsebében kotorászott, megtalálta az utolsó százmárkását.
Orvokkinak vagy Feijának bizonyára lesz pénze, gondolta, és átadta a
sofőrnek.
- Itt csak felveszünk néhány embert, aztán megyünk vissza
Pukinmákibe. Legyen olyan kedves, várjon itt, mindjárt visszajövök.
Két nagy ugrással az ajtóknál termett, több is volt belőlük, mind
teljesen egyforma. Megnyomta az egyiket, zárva volt, megpróbálta a
másikat, az is zárva volt, aztán a harmadikhoz, a negyedikhez, az ötödikhez
ugrott. Valamennyit zárva találta, de át lehetett látni rajtuk - és hirtelen az
az érzése támadt, hogy gúnyolódnak vele, hergelik: nézz csak ide, ide
akarnál bejönni ugye, de nem fogsz. Látta a ruhatárat és az eligazító
fülkéjét, belátta az egész előcsarnokot, látta azt a sarkot is, ahonnan Feija
osztályára lehet bekanyarodni. Megragadta az ajtó fogantyúját, és rázni
kezdte.
A csarnok végében valaki volt, világosan lehetett látni, amint lassan
mozog. Rászorította arcát az üvegre. A takarító vagy a küldönc, egy
segédápoló vagy valaki más lehetett, biztosan nem orvos, mert nem volt
rajta fehér köpeny. Nő volt, fáradtan vonszolta magát. Saska az öklével
verte az üveget. A nő megtorpant, és az ajtó felé nézett.
- Nyissa ki!
Saskának úgy tűnt, mintha a nő megrázta volna a fejét. Legalábbis
valahová lefelé mutogatott, ami azt jelentette, hogy ez a hely zárva van, és
hogy menjen az elsősegélyhez, ha akar valamit.
- Nyissa ki!
Most már mindkét öklével verte az ajtót, és magánkívül rugdosta az
alját borító bádogszegélyt. A taxi ajtaja kivágódott.
- Hé, haver - próbálkozott a sofőr, de Saska még csak hátra sem fordult.
Egyetlen gondolat zakatolt az agyában, hogy a gádzsókkal szemben nem
szabad engedni, a végsőkig ki kell tartani.
- Nyissa ki!
A nő újra megtorpant, majd megindult az ajtó felé, lassan és
kedvetlenül, kezével még mindig valamerre mutogatva. Saska úgy tett,
mint aki észre sem veszi, egyre vadabbul döngette az ajtót.
A nő megállt a tűzcsapnál. Alig egy méterre volt az ajtótól, s most már
láthatta a fiú ruháját, a haját, az arcát. Rémülten megállt.
- Be van zárva - kiáltotta. - Ilyenkor már nem lehet látogatni a
betegeket. De ha segítségre van szüksége, menjen a földszintre az
elsősegélyhez.
- Tessék? - Saska kezét a füléhez tette, és arcát az üveghez nyomta.
 - Be van zárva. Nem fogadnak betegeket...
- Tessék?
A nő közelebb lépett, zörögni kezdett a zárral, de másik kezével
belekapaszkodott a fogantyúba, készen arra, hogy teljes súlyával
nekifeszüljön, és ne engedje benyomni az ajtót.
- Zárva van, nem lehet bejönni.
- Kedves jó doktornő... - Saska közelebb nyomakodott, csizmája orrát
az ajtónyílásba csúsztatta. - Csak benéznék az egyik osztályra...
- Nem lehet.
- A testvérem fekszik ott, lőtt sebbel. Bizonyára emlékszik rá, a
nővérem a férjével együtt ott van most nála, és...
- Ilyenkor?
- Igen. Különleges engedéllyel. A főorvostól kaptak engedélyt, és a
nővérem az előbb telefonált, és kérte, hogy jöjjek azonnal, és vigyem el
őket. A férje részeg, alig áll a lábán... Csak elvinném őket. Biztos tudja,
milyenek a cigány férfiak, ha nekivadulnak... Ugye nem akarja...
Saska közben egyre beljebb nyomult az ajtórésen. A nő ösztönösen
megadta magát, lépésről lépésre hátrált, végül már mindketten a tűzcsapnál
álltak.
- Na nem bánom, most az egyszer, nem bánom, de ha valaki kérdezi, ne
mondja meg, hogy én engedtem be.
- Persze, hogy nem mondom. Ezer köszönet.
Átrohant a csarnokon, és befordult az osztályra vivő folyosón. Bár csak
egyszer járt Feijánál, pontosan tudta, merre kell mennie, mert távozásakor
mindent az emlékezetébe vésett. Lihegve megállt a folyosók
kereszteződésében az üvegajtók között, és csak akkor jutott eszébe, hogy
nem árt óvatosnak lennie, nehogy észrevegye valaki. Az ápolók bizonyára
felzúdulnának, tolvajnak, betörőnek gondolván őt. Ösztönösen
előregörnyedt, mintha így kisebbé válhatna.
Az osztály kihalt volt. A pad is üresen állt, Orvokkinak se híre, se
hamva. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, mintha iszonyú éhség tört volna
rá. Résnyire nyitotta az ajtót, és besurrant. Csak ekkor vette észre, hogy
Orvokki szatyra ott van a pad alatt. Bizonyára nem hagyta volna itt, ha ő
maga nem lenne valahol a közelben. Nyilván Feija mellett ül. A falhoz
lapulva beljebb lopakodott. Kezét a kilincsre emelte, és hallgatózott.
Jelzőgomb berregő hangja hallatszott valahonnan messziről, sok-sok
csukott ajtón túlról, aztán még halk kattogás, mintha nagyon-nagyon lassan
járna valahol egy óra, de sem beszédhang, sem léptek zaja nem hatolt el
hozzá. Kinyitotta az ajtót, és belépett.
 A szobában félhomály volt, csak az ajtó fölött égett egy tompa fényű
lámpa. Egy pillanatig semmit nem látott, de érezte, hogy valaki ébren van,
és várja - szinte hallotta a suttogást, amelyet érkezése megszakított.
- Saska?
- Igen, én vagyok...
- Gyere gyorsan! - Orvokki sírásba hajló, feszült hangjában félelem
rezgett. Összegörnyedve állt az ágy mellett, köténye fehéren fénylett,
fülbevalója halkan megcsendült. Vállát átkarolva támogatta Feiját, aki
teljesen felöltözve, csizmával a lábán ült az ágyon. Melegség ömlött szét
Saska mellkasában, és összeszorult a torka. Gyorsan közelebb lépett.
- Feija!
- Saska...
Szorosan átölelték egymást, egy pillanatra mintha eggyé váltak volna;
Saska érezte, amint Feija megszorítja a nyakát - mindig ezt csinálta, ha
örült. Olyan jól esett neki, hogy észre sem vette: a szorítás ezúttal csupán
erőtlen simogatás volt.
- Biztos, hogy bírni fogod? - kérdezte Saska szinte nevetve.
- Azt hiszem, igen... ha erősen tartotok. Már így ülve is furcsán zúg a
fejem...
- Siessetek! - Orvokki hangja élesen csattant, miközben Feiját talpra
állította.
- Maradjanak már csendben - nyögött fel valaki a szoba túlsó végében -
, hagyjanak aludni... hívom az ápolónőt...
A sötétben hallani lehetett, amint a férfi az ágya vége felé tapogatózott,
ahol a különféle csövek és vezetékek voltak, többek között egy ugyanolyan
riasztó csengő, mint amilyen Feija ágyánál is. Orvokki összerándult, mint
akit arcul csaptak.
- Jaj, ne, drága jó uram... Ne haragudjon, hogy zavarogtunk, már
megyünk is.
A halk szöszmötölés azonban folytatódott, melybe ezúttal fojtott
zokogás is vegyült.
Hónaljánál fogva talpra segítették Feiját, aki ernyedt volt és súlyos, s
már most hangosan lihegett, pedig még egy lépést sem tett. Megindultak az
ajtó felé, nem is mentek, hanem keservesen vonszolódtak. Saska keserű ízt
érzett a szájában.
- És a csövek? - jutott eszébe hirtelen.
- Ne aggódj - nyugtatta meg Feija -, kitéptem őket. Majd elvisztek
Valkeakoskiba, ott kapok újakat...
- De mi van, ha...
 - Nem... nem akarok itt maradni. Az orvosok is csak jönnek hozzám
mint egy nagy fehér szúnyograj... Valami folyadékot szívnak le, amely
felgyülemlett. Menjünk innen... majd beraknak újakat...
Saska a könyökével kinyitotta az ajtót. A folyosón egy lélek sem járt,
valahol a közelben azonban telefon csörgött többször egymás után, de
senki nem vette fel a kagylót. Saska nem is mert arrafelé nézni. Átlépték a
küszöböt, apró léptekkel haladtak, szinte centiméterenként jutva előbbre.
Orvokki felkapta a szatyrát. Az ajtó fölött kigyulladt a fehér lámpa. Saska
nyakán látható csíkokban folyt az izzadság. Most egy másik telefon is
megszólalt.
- Tettél rendszámtáblát a Méregzsákra? - lihegte Feija.
- Igen. Leszedtem egy roncs Miniről. Ott volt a közelben... Többé nem
mert Feijára nézni. Most vette csak észre, mennyire sápadt az arca, bőre
szinte sárgás, mint a halottaké, bár még soha nem látott halottat. Az osztály
üvegajtajára bámult, és csak arra mert gondolni, hogy hamarosan már a
túloldalán lesznek, aztán a taxiban és végül biztonságban. Hirtelen tisztán
látta maga előtt, hogyan fogja befejezni ezt az ügyet. Meg fogja kérni a
sofőrt, hogy Vallilán keresztül menjenek, ő ott kiugrik, Feija és Orvokki
pedig tovább megy Pukinmákibe. Olyan gyorsan kell cselekednie, hogy
Feija és Orvokki ne is sejtsen semmit. Öt vagy tíz percnél ő sem marad
tovább, majd egy másik taxival megy utánuk, rögtön meg is kérheti a
sofőrt, hogy rendeljen neki egyet.
Severit biztosan otthon találja, még ha Váinö és Onni el is mentek
valahova. Mélyet lélegzett, a levegő sípolva haladt át a fogai között. Aztán
arra gondolt, hogy amikor távozásuknak híre megy, senki nem röhöghet
rajtuk, hogy gyáván elmenekültek. Még az a főzsaru sem gúnyolódhat
rajta, hogy nem elég kemény legény.

A bekerítés
A sötét autóban csak a rádió tompa fénye világlott. A Madetoja köz 2.
számú ház udvarán állt, a legszélső ház végében, alig harminc méterre
Hedmanék udvarától.
Kauranen ült a volán mögött, és idegesen szívta a cigarettáját, mellette
Kandolin sisakkal a fején, szájához emelt mikrofonnal, hüvelykujja a
kapcsológombon. Harjunpää mögöttük ült, ujjai a zsebében levő
revolveren doboltak - nem tarthatta a tokjában, mert a golyóálló mellény
olyan hosszú volt, hogy eltakarta az övét. Figyelték a rádiót, és várták,
hogy az utolsó csoport is beálljon a helyére, és akkor ők is
nekilódulhatnak, először fel a lépcsőn, aztán be Hedmanék lakásába.
- Nordstrom jelenti, hogy az udvart mindkét oldalról biztosítottuk.
- Kandolin vette. - A hangja a szokásosnál fojtottabb volt. Az órájára
pillantott, és babrálni kezdte a szervizből kapott kulcsot, s aztán már nem
bírta tovább, és újra lenyomta a kapcsolót.
- Erkélybiztosítók, hallotok? Kandolin hívja az erkélyt biztosító
csoportot...
- Kutyát hívták? Ha igen, készen állunk a Balsami utca sarkán, ahogy
megbeszéltük.
- Nem Kutyát hívtam. Erkélybiztosítók, hallotok?
A rádió néma maradt. Minden úgy ment, ahogy akkor szokott, amikor
túl sok ember vett részt az akcióban.
Harjunpää letekerte az ablakot. Szitált a köd, a sövénykerítés és az
aszfalt nedvesen csillogott. A házak sötéten álltak, sehol nem égtek a
fények. Furcsa volt elgondolni, hogy száz vagy akár ezer ember is van a
közelben, fekszenek az ágyukban egymás melegét élvezve, és álmodnak, s
ha valaki lidérces álomból ébred, elég, ha megemeli kissé a fejét, és máris
látja maga körül a jól ismert szobát, s már feled is mindent, magára húzza a
takarót, és újra átcsusszan egy másik világba.
Alig egy sóhajtásnyira tőlük mozdulatlan férfiak lapultak a
kapumélyedésekben és a bokrok tövében. Sisak volt a fejükön és golyóálló
mellény a zubbonyuk alatt, nyugtalanul szorongatták fegyverüket,
összehúzott szemmel figyelték az egyik pirostéglás házat, és fülüket
hegyezték, hogy jönnek-e hírek a halkra állított rádióból. Sokan talán arra
gondoltak, hogy fölösleges felhajtás ez az egész, ám nyomban utána
eszükbe villanhatott, hogy a fegyverüzletet kirabolták, jó néhány
fegyvernek lába kelt, ez tagadhatatlan tény. Miként az is, hogy cigányokkal
állnak szemben; ha preparált sörétes puskából éri találat az embert, nem
nagyon marad más belőle, mint egy lyuk és körülötte cafatok.
- Erkélybiztosítók, vettétek?
- Vettük. Viinikka vette.
- A helyeteken vagytok már?
- Nem vagyunk benne egészen bizonyosak. Itt ugyanis egyetlen
ablakban sem látunk fényt. Persze az is lehet, hogy már eloltották...
- Biztos, hogy az E-épületnél álltok?
- Igen. Illetve nem... Pillanat. Hautamáki azt mondja, hogy ez a B-
épület.
 - Akkor egy házzal közelebb vagytok a Sáteri úthoz, mint kellene.
Menjetek át a másik házhoz, de azonnal!
- Jó, átmegyünk.
Kandolin ingerülten szusszantott, aztán masszírozni kezdte a nyakát,
mintha elzsibbadt volna. A műszerfalon halkan ketyegett az óra. Távolabb
mintha valaki egy munkagépet akart volna beindítani, de eredménytelenül:
csak karistolta, karistolta, s a motor sehogy sem akart beugrani. Más hang
nem hallatszott, még a Körgyűrű felől sem.
- Viinikka jelenti Kandolinnak, hogy most már a helyünkön vagyunk.
Balról a harmadik ablakban ég a lámpa, éspedig az első emeleten. Innen
aztán senki meg nem lóg.
Kandolin megkönnyebbülten sóhajtott, és már emelte a mikrofont, de
Hela megelőzte:
- Hat-kettő-három. Irány a Vallila út. Két bejelentés is érkezett, hogy
valahol a Keuruu park környékén lövések dördültek... vigyázzatok saját
biztonságotokra!
- Vettük. A Mákelá úton vagyunk, fordulunk... Jelezheted, hogy
megérkeztünk, már látótávolságban vagyunk. Emberek rohannak az
utcán... Ez a Vallila út 23...
- Ez ugyanaz a cím, ahol Onervával jártunk - kiáltott fel Harjunpää
izgatottan, de többet nem is tudott mondani, mert az iménti járőr újra
bejelentkezett:
- Hela, azonnal küldj még ide autókat! Ezek mind cigányok. Nem lehet
tudni, mi lesz ebből...
Kandolin a hátsó ülés felé fordult, de egy szót sem szólt. Szája
szegletében rángott egy izom.
- Blomerusék laknak ott - jegyezte meg Harjunpää.
- Bűnügyi rendőrség Kandolin csoportja, jelentkezz! Itt Hela.
- Itt Kandolin. Vétel.
- Érdekel benneteket ez a vallilai ügy? Hátha kapcsolódik a pikkukoski
lövöldözéshez.
- Igen, érdekel - válaszolta Kandolin rekedten. - Mi a helyzet ott?
- Még nem tudni. A Valiilába küldött járőr időről időre bejelentkezik.
Ordibálás és jajveszékelés... Holttest egyelőre még nem akadt...
- Odamegyek. Pukinmákiben tartózkodók, figyelem! Itt Kandolin.
Körülbelül fél órára felfüggesztünk mindent, de ne hagyjátok el a
helyeteket. Különösen ügyeljetek arra, hogy a helyzet megváltozott, s
lehet, hogy a célpont kívülről akar majd a lakásba jutni, ha minden úgy
van, ahogy sejtem... Jelezze mindenki, hogy vette!
 Kauranen elfordította a slusszkulcsot, bekapcsolta a lámpákat, és
sebességbe tette a kocsit.
- Nordstrom csoportja vette.
Kandolin mélyen előrehajolt, hogy csak a háta látszott, és előbányászta
a földről a villogót. Kauranen elforgatta a kormánykereket, a Lada élesen
vette a kanyart, a bokrok súrolták az oldalát, amint meglódult az utca
irányába.
- Viinikka és csapata vette.
Kandolin ölébe kapta a villogót, és letekerte az ablakot. Csípős éjszakai
levegő vágott hátra. Az autó megdőlt, és kilőtt az útra.
- Tranzit vette.
A kocsitetőről fémes csattanás hallatszott, amint a villogó mágnese
hozzátapadt.
- Még ne kapcsold be - mordult Kauranen -, majd egy kicsit távolabb,
nehogy észrevegyék. A szirénát pedig egyáltalán ne...
Valahonnan a közelből dízelmotor hörgő hangja hallatszott, mintha az
iménti próbálkozás végre sikerrel járt volna. Harjunpää feltekerte a maga
oldalán az ablakot, és mindkét kezével belekapaszkodott az első ülés
támlájába. A Lada végigrobogott a vasúti sínek alatt vezető alagúton, és
csikorgó kerekekkel ráfordult az Egyes Körgyűrűre. Vaskos kipufogógáz
szaga áradt be a szellőzőn keresztül. Kauranen vad iramban vezetett.
Kandolin bekapcsolta a villogót, kék fények vibráltak a kocsi körül, ott
táncoltak előttük az oszlopokon és a közlekedési lámpákon. Minthogy a
szirénát nem kapcsolták be, jól lehetett hallani a villogót működtető motor
surrogását.

Ittasság gyanúja
Háromnegyed kettő volt, amikor a haagai rendőrőrs autója a Pakila
úton Maunula felé húzott.
Ylá-Ikkala volt a járőrparancsnok, vagy legalábbis kettejük közül az
idősebb. Parancsnoki allűrjeit olyan tempóban vedlette le magáról, amilyen
gyorsan hervadtak reményei, hogy valaha is altisztképzőbe kerülhessen.
Kettesben járőröztek, társa a Fiú volt. Minden járőrtársát így nevezte, de
nem gonoszságból tette, esze ágában sem volt kényelmetlen helyzetbe
hozni ezzel a másikat, egyszerűen arról volt szó, hogy képtelen volt a mellé
beosztott fiatalemberek nevét megtanulni. Ezek a fiúk ugyanis sűrűn
cserélődtek, azonkívül túl hosszúra nyúlt végtagjaikkal, felsőajkukon
pelyhe-dző, szőke bajuszkájukkal mind egyformák voltak.
Ylá-Ikkala vezetett. A Fiúnak még csak jogosítványa sem volt, de
egyébként sem lehetett volna hasznát venni. Szeme a fáradtságtól
váladékos volt, feje hol egyik, hol másik vállára billent. Ugyanabban a
pillanatban értek fel az Egyes Körgyűrű fölött átívelő hídra, amikor alatta
eldübörgött egy busz nyugat felé. A Fiú felnyitotta a szemét, és
körülnézett.
- Hol vagyunk?
- A rendőrautóban. De mindjárt ott leszünk az őrsön, és ihatunk egy
nagy bögre kevertet.
- Ott megy egy kivilágítatlan autó. Ott lent. Ott megy egy kivilágítatlan
finn zászló...
- „Ott lent": az az Egyes Körgyűrű. Ha pedig arra a buszra gondolsz,
hát annak bizony égnek a lámpái. Láttam, amikor Pakila felől jött, és
behajtott a híd alá. Minthogy történetesen nem aludtam...
- Szó nincs róla. Sötét a hátsó fele, amint egyre távolodik. Ha valaki
beleszalad... Egyébként a tökrészegek gyakran elfelejtik bekapcsolni a
lámpát.
- Egyébként ezt mondom neked este óta. Az imént pedig azt mondtam,
hogy égnek a lámpái.
Ylá-Ikkala fékezett, és a Tranzit megállt a híd közepén. A parancsnok a
Fiú feje fölött kinézett az ablakon.
- Hű, a szentségit! - csúszott ki a száján.
- Ami kivilágítatlan, az bizony kivilágítatlan.
- Az elején mindenesetre égett a lámpa.
- Aha...
Ylá-Ikkala mindkét kezével erősen szorította a kormánykereket, és
kemény küzdelmet folytatott önmagával. Ki nem állhatta a közlekedési
ügyeket, valahogy mindig rossz szájíz maradt utánuk, viszont erősen
bosszantotta a Fiú aha-válasza, önteltség áradt belőle és alig leplezett
derültség. Pedig hát ezek a Fiúk maguktól semmit észre nem vesznek,
mindenbe bele kell verni az orrukat, és rájuk kiáltani, hogy: - Ott van, nézd
csak meg! - és csak akkor esik le nekik a tantusz. Megdörgölte az állat,
szinte már érezte a kávé ízét a szájában. De aztán hirtelen eszébe villant,
amit valaki mondott neki egyszer, hogy a fiatal rendőrpalánták
kezdeményező kedvét nem szabad lelohasztani, s hogy bizony jót tesz
nekik, ha időnként az ő akartuk érvényesülhet.
 - Nézzük meg, ég-e elöl a lámpája? - kérdezte. - Amelyikünk tévedett,
az fizeti a kávét. Rendben?
A Fiú bólintott. A parancsnok megragadta a sebességváltót, és mintegy
száz métert visszatolatott. Megállt a lefelé menő rávezető sáv előtt, éles
jobb kanyarral ráfordult, gázt adott, és néhány másodperccel később már a
Körgyűrűn száguldottak. A levegőben olajszag terjengett. A busz már
messze járt, csupán egy folt látszott belőle.
- Hogyan mázolhatták ilyenre a buszukat? Ez szerintem egy kicsit a
finn zászló meggyalázása.
- Biztos valamelyik együttesé. Lehet, hogy éppen belőtték magukat.
Ebből akár kábszeres ügy is lehet...
- Nyugi, nyugi.
Gyorsan beérték a buszt, és látták, hogy bizonyára más gond is van
vele, nemcsak az, hogy nem ég a lámpája. Sűrű fekete füstfelhő bodorodott
elő a kipufogóból, és a sáv két széle között imbolyogva fel-felverte a leálló
sávot borító kő-zúzalékot.
- Tökrészeg - visított fel a Fiú.
- Várj csak, várj csak, majd mindjárt kiderül. Hívjad Helát, és
ellenőriztesd a rendszámtáblát. Aztán pedig előveszed onnan a tokból a
tárcsát, és felkészülsz rá, hogy közlekedési rendőrt játszol.
Alig harminc méterre voltak a busztól. A Fiú megragadta a mikrofont.
- Három-négy-négy hívja Helát.
- Ne ordíts - sziszegte Ylá-Ikkala -, és ne tartsd olyan közel a szádhoz a
mikrofont.
- Hela, itt a három-négy-négy.
- Itt Hela. Hallgatlak.
- Információt kérünk egy járműről. Rendszáma Ubul-Helga-Elemér-8-
7. Kék-fehér busz. A márkáját nem tudom kivenni...
- Ubul-Helga-Elemér-8-7. Egy pillanat.
A rádió elhallgatott. Ylá-Ikkala szinte látta maga előtt, amint a Hela
ügyeletese odahajol a gépéhez, és pötyögterni kezdi a gombokat. Egy
másodperc sem telt el, már meg is jelent a válasz a képernyőn, az ügyeletes
közelebb húzta szájához a mikrofont, és lenyomta az asztalon a világító
kapcsolót.
- Három-négy-négy, itt Hela. Biztos, hogy jó rendszámot adtatok meg?
A gép szerint ugyanis az adott rendszám egy veterán Minié, amelyet
ráadásul már töröltek is a nyilvántartásból.
- Pedig a rendszám az, amit mondtam. A jármű pedig egy busz.
- Forgalomban van vagy áll valahol?
 - Előttünk megy... Imbolyog... A sofőr biztos ittas... Mit csináljunk?
- Ilyet soha ne kérdezz - nyögött fel Ylá-Ikkala. - Kiröhögnek. Magától
értetődik, hogy megállítjuk őket.
- Hela a legmelegebben ajánlja, hogy állítsátok meg. Kell segítség?
- Mondd azt, hogy nem!
- Nem kell. Megállítjuk...
- Jól van, Fiú.
A busz rákapcsolt, csaknem hetven kilométeres sebességgel robogott.
A sofőr nyilván észrevette őket, de még csak nem is sejti, mi vár rá. Ylá-
Ikkala a műszerfal alatt lévő kapcsolók felé nyúlt - olyanok voltak, mint
kis tölcséres gombák.
- Nyisd ki az ablakot, és tartsd ki a tárcsát! - szólt rá a Fiúra. - De előbb
jól figyeld meg, mi történik, mert általában meg szoktak riadni...
A Fiú kinyitotta az ablakot, s a kipufogógáz bűzével és a kerekek
csikorgásával teli éjszaka bezúdult az autóba. Ylá-Ikkala szélső állásba
lökte a kapcsolót. A busz farán kék fény villant, és felvijjogott a sziréna: -
Nénó, nénó! - s már át is csusszant a baloldali sávba, és beletaposott a
gázba. A Fiú kifehéredő ujjakkal szorította a Rendőrség feliratú műanyag
tárcsát, ám a busz sofőrjének kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy
csökkentse a sebességet, ellenkezőleg, az a nyomorult csak nyomta a gázt,
hogy tódult a füst az útra, mint egy gyárkéményből, és aztán lassan
áthúzódott eléjük.
- Vigyázz! - kiáltott fel Ylá-Ikkala, fékezett, és kénytelen volt az
elválasztó sáv felé kitérni. - Ez azért már...
Vissza kellett húzódnia a busz mögé. Egymás mögött robogtak. A kék
fény élesen visszaverődött a busz hátsó ablakáról, a sziréna fültépően
vijjogott. Ylá-Ikkala ösztönösen előrehajolt, mint aki egész testével biztatja
gyorsabb vágtatásra a lovát. Hevesen vert a szíve, mintha ki akart volna
ugrani helyéből. Mindig is utálta, ha közlekedési ügyekben kellett
intézkednie. A Fiú persze később majd azt meséli a többi málészájúnak,
hogy ő maradt alul új Tranzitjával egy kivénhedt, roncs busszal szemben.
Ismét megpróbált a busz mellé kanyarodni, de most is ugyanúgy járt, mint
az előbb. És csak most jutott eszébe, hogy van egy másik trükk is, amire jó
lesz vigyáznia, hagyott hát jócskán követési távolságot, így hiába fékez
hirtelen ez a rohadék, nem fog belerohanni.
- Elkanyarodik! - kiáltott fel a Fiú, és valóban, a busz jobbra húzódott,
le egészen az út szélére, s aztán már robogott is lefelé a hámeenlinnai
lejárón. Szerencsére idejében észrevették, és a nyomában tudtak maradni.
Ylá-Ikkala az ajkába harapott: a busz túl nagy sebességgel ért a lejáró
végéhez, megdőlt, majd billegni kezdett, de visszanyerte az egyensúlyát, s
már száguldott is észak felé.
- Kérj Helától segítséget! - ordított rá a Fiúra. - Mondd, hogy a
Nurmijárvi úton vagyunk, Maununnava magasságában, és észak felé
haladunk. Kérd meg, hogy zárják le az utat. És egyúttal jelentsék Vantaába
is, mindjárt odaérünk.
A Fiú reszkető hangon számolt be a helyzetről Helának, aztán
felhangzott a rádióban a rendőrségi szignál, és Hela hívni kezdte az
autókat. Szép számmal érkezett válasz, de Ylá-Ikkala nem hallotta
pontosan a vijjogó sziréna miatt. A busz pedig, mint valami szörnyeteg,
száguldott tovább, ki-világítatlanul, hátsó ablakán fel-felvillanó kék
fénnyel.
- Most... mindjárt felborul.
- Nem. Átmegy.
A busz átvágott a munkagépek számára fenntartott aszfaltcsíkon, kis
híján beleütközött az acéloszlopokba, amelyek az autópálya közepén
húzódtak, de sikerült átcsusszannia két oszlop között, és most ott robogott
tovább a szembejövő forgalom sávján.
- Hátha szembe jön valaki. Jelentsd Helának!
Ylá-Ikkala tövig nyomta a gázpedált, a busz oldalához húzott, letekerte
az ablakot, és integetni kezdett, persze minden eredmény nélkül. A busz
továbbfüstölt, rózsabokrok és oszlopok sora suhant el közöttük.
- Jön a segítség, Hela? A busz a szembejövők sávjában halad.
- Figyelj, három-négy-négy. Haagából utánatok indult egy járőr, de
egyhamar nem ér utol benneteket. Vantaa megígérte, hogy megpróbálja
lezárni a vantaankoski kijáratot. Nem tudjátok elkapni és megállítani őket?
- Mi nem... Ez csak száguld tovább.
- Tedd le azt a mikrofont!
- Három-négy-négy, itt Hela. Hallasz még?
- Tedd le azt a mikrofont! Mindig ugyanaz a nóta: oldjátok meg
magatok... bármilyen nagy szarban vagytok is... Könnyű nekik ott ülni és
bámulni a térképet... Csinálnák, amit a törvény diktál...
- Három-négy-négy, hallasz? Itt a bűnügyiektől Kauranen.
- Fogjátok be a pofátokat! - üvöltötte Ylá-Ikkala a rádió felé. Arcán
lángvörös foltok virítottak. Azt fontolgatta, hogy a következő átjárónál -
körülbelül egy kilométerenként volt egy-egy átjáró az acéloszlopok között
- áthajtanak ők is, de rájött, hogy semmi értelme nem volna, megint csak a
busz mögé szorulnának.
 - Cigányok vannak benne! - visított fel a Fiú. - Ott, abból az ablakból
egy nő nézett ki. Hosszú, fekete haja volt, és hatalmas karikák a fülében.
- Diadalmaskodott a vándorösztön, de hamarosan lecsuhadnak! - Ylá-
Ikkala egyik kezével elengedte a kormányt, feljebb húzta az ingét, babrált
egy ideig a pisztolytáskával, míg végre ki tudta nyitni. És most ő is
megpillantotta a nőt. Valóban cigány volt. Őket leste, kiáltott valamit a
sofőrnek - szája egész idő alatt tátva volt. Vagy vigyorgott volna az
átkozott? A parancsnoknak sikerült kiszabadítania tokjából a pisztolyát. Ez
a masszív, FN,00 típusú fegyver végigkövette őt rendőri pályafutásának
kezdetétől.
- Húzd fel! - nyomta a Fiú markába.
- Emberek vannak benne...
- Húzd fel!
- De ott...
- Tudom, cigányok vannak benne. Húzd fel!
Fémes kattanás hallatszott, amint a Fiú felhúzta a pisztolyt, amely a
következő pillanatban már ismét a parancsnok kezében volt.
Ylá-Ikkala kidugta a kezét az ablakon - a légáram nyomban belekapott,
és nyomta visszafelé. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki tudja
nyújtani a karját. Jól látta a busz szegecsekkel és rozsdafoltokkal kivert
oldalát, és jól látta a hátsó kerekét is, ott volt közvetlen mellette, nagy
fekete korongként szelte sivítva az aszfaltot. Először arra gondolt,
figyelmeztető lövéseket ad le, de ugyan ki hallaná meg, amikor úgy vijjog
a sziréna, mintha a pokol nyílt volna meg.
Az ablaknak támasztotta a kezét. Nem nagyon volt lehetősége arra,
hogy pontosan célozzon, közben ugyanis az utat is figyelnie kellett. Tudta
azonban, vagy legalábbis tudni vélte, hogy a fegyver egyenesen a hátsó
kereket veszi célba. Meghúzta a ravaszt, érezte, amint megrándul a keze.
Tompa puffanás, majd szertespriccelő sárga szikrák, melyek elsuhantak a
kocsi mellett - ennyi volt a lövés. Aztán ismét előrepillantott, majd megint
oldalra, újra meghúzta a ravaszt, és harmadjára is. De semmi nem történt.
A busz robogott tovább, a cigány nő ismét feltűnt az ablakban. Berobogtak
a Vantaankoski híd alá, fehér árnyakként suhantak el mellettük a
betonoszlopok.
- Pedig eltaláltam.
Meredten bámulták a busz hátsó kerekét, amely szemmel láthatóan
billegett, majd kilendült, és újra visszacsapódott - olyan volt, mint valami
hatalmas, fekete ruhadarab. Ám a busz még most sem állt meg, még csak
nem is lassított. A levegőben furcsa égett szag terjengett. Bizonyára a busz
kereke okozta, ahogy a másik kerék gumijához súrlódott, vagy a
sárhányóhoz vagy a jó ég tudja, mihez, és egyre jobban átforrósodott.
- Mi a francért nem áll meg? Tudnia kell, hogy rendőrök vagyunk.
Hogy lehet valaki ennyire idióta? Nem fogja fel, hogy vannak ügyek,
amiket legjobb megbeszélni?
- Valami füstöl... a hátsó kerék ég!
A busz az elválasztó sáv felé kezdett sodródni, jobbra-balra kanyargóit,
vezetője most volt igazán nagy bajban. Lehet, hogy a kilőtt kerék párja is
leeresztett. Bármely pillanatban fel is robbanhatott volna. A buszban
alighanem teljes volt a káosz, a bentiek a poklok poklát élhették át. A sofőr
azonban nem adta meg magát, száguldottak tovább, már vastag, fekete füst
vette körül őket, és akkor a sárhányó alól hirtelen narancssárga
lángnyelvek csaptak fel.
- Hela! - ordított bele a Fiú a mikrofonba. - Küldjétek segítséget!
Kigyulladt a busz! Azonnal küldjétek segítséget!

A Méregzsák
Harjunpää lerobogott a falépcsőkön az udvarra. Alig egy nap telt el
azóta, hogy itt kucorgott horoggal a kezében, most azonban nyitva volt az
ajtó mögötte, odabent égett a lámpa, egyszerre többen is beszéltek, egymás
szavába vágva. A kicsik is ébren voltak, riadt sírásukat még most is tisztán
lehetett hallani, bár Miranda magával vitte őket a leghátsó szobába, és
becsukta az ajtót. Severi mindenkit túlharsogva követelte Kandolintól,
hogy az éjszaka hátralevő részére állítsanak őrséget a ház elé. Kandolin jól
ismert megsemmisítő nevetésével válaszolt. A riadósok egyik embere is
mondott valamit, de nem lehetett jól érteni, Severi kiabálása minden más
hangot elnyomott.
Harjunpää inkább csalódottságot érzett, semmint megkönnyebbülést,
bár maga sem tudta volna megmondani, miért. A rádiótelefont szorosabban
a füléhez szorította, és gyors léptekkel megindult a házak között az utca
felé. A rádió e pillanatban néma volt ugyan, mégis biztos volt benne, hogy
pár másodperccel ezelőtt Kauranen kereste őt és Kandolint.
Kiért az utcára. Szemerkélt az eső. A ház előtt három rendőrautó állt, a
riadósok két Saabja és az ő Ladájuk. Egyiken sem villogott már a kék fény,
az emberek mégis hangtalan csoportokba verődtek, és a szemközti házak
szinte valamennyi ablakában égett a lámpa. A Ladához sietett. Első ajtaja
nyitva volt, Kauranen elnyúlva ült benne, lába a járdán.
- Mi van?
- Azt hiszem, hogy... várj csak!
Kauranen előrehajolt, hogy jobban hallja a rádióból jövő híreket, de
nem találta érdekesnek, és halk káromkodás kíséretében hátradőlt. Arcán
zavar és hitetlenkedés tükröződött, egy pillanatig hangtalanul mozgatta a
száját, míg végül szavakba öntötte a kérdést:
- Ők maguk lőttek?
- Nem. Egészen bizonyos, hogy kívülről jött. A szilánkok belül vannak,
és az egyik falon félreérthetetlen golyónyomot találtunk, bár maga a golyó
még nem került elő. De legyen ez a műszakiak öröme, ha majd
megérkeznek.
- Tehát az egész egy nagy átverés volt. Valamelyik seggfej itt
csámpázott az úton, s egyszer csak az az oltári ötlete támadt, hogy pont itt
fogja elsütni a stukkert. Merő véletlen, hogy a golyó a cigányok ablakán
hatolt be. A kurva életbe...
- Vagy valaki fenyegetésnek szánta. Vagy talán bosszú lehetett.
- Ami viszont nem tartozik ránk.
- Ne felejtsd el, miért kellett követnünk Saskát...
- Ő nem lehetett. Azt hiszem, már rég elkapták. Vagy legalábbis
hamarosan kézre kerül. A Hameenlinnai úton...
- Kauranen, itt Viinikka... - szólalt meg a rádió, félbeszakítva
Kauranent.
- Megtaláltátok?
-Nem. Átkutattuk az egész rohadt teret, de semmiféle buszt nem
találtunk. Autók álltak ott, de busz egy sem. A földön találtunk arra utaló
jeleket, mintha valamilyen nagydarab jármű a közelmúltban kihajtott volna
onnan. És ahogy most visszaemlékszem, nem sokkal a távozásotok után
hallottunk is valami motorzúgást. De itt van köztünk egy ház. Azonkívül
akkor még tudomásunk sem volt semmiféle buszról...
- Rendben, és köszönöm. Maradjatok még ott, amíg Kandolin másként
nem intézkedik. Harjunpää, hívd ide Kandolint, de azonnal!
Kauranen behúzta a lábát a kocsiba, és bevágta az ajtót. Harjunpää
visszarohant az udvarra. Még az épület sarkához sem ért, amikor a Lada
motorja már felbőgött, és a kék fény forogni kezdett a tetején - a
szárítókötélen lógó rugdalózók hol fehéren, hol kéken lebbentek.
Az út első felét szótlanul tették meg. Mintha más nem is lett volna a
világon, mint a kerekek surrogó hangja, az ablaknyíláson befütyülő szél és
a kocsi tetején a villogó zümmögése. Kandolin csak Maununnava
környékén törte meg a csendet.
- Itt nyolc-kettő-hét. A Nurmijárvi úton lévő járőrök közül hallja-e
valaki?
Senki nem válaszolt. A Lada sebesen gyűrte maga alá az utat, a
szaggatott sávjelző nyúlós szalagként húzott el mellettük.
Harjunpää kezét ölébe ejtve egyedül ült a hátsó ülésen. Kívülről
nyugodtnak látszott, ám belül valami keményet és érdeset érzett, mintha
egy köteg sodronykötél lett volna benne, valami, ami nyomta, szorította,
gyötörte. Sejtette, hogy ez az utolsó útjuk a pikkukoski lövöldözés
ügyében, de azt is, hogy ez nem a helyes út, legalábbis nem abban az
értelemben, ahogy ők gondolták.
- Itt Vantaa három-kettes. Hívott valaki bennünket? - lihegte bele valaki
a rádióba.
- Itt Kandolin a Helsinki Bűnügyi Rendőrség Gyilkossági csoportjától.
Elkaptatok-e azon a buszon két cigány fiatalt, Saska és Aleksi Hedmant?
- Én... a neveket még nem is kérdeztük...
A férfi mintha nevetett volna, kétségbeesetten - de az is lehet, hogy
csak a levegőt kapkodta, és a rádió torzította el a hangját.
- Ellenőrizzétek! - utasította Kandolin. - Az illetőket gyilkossággal
gyanúsítják.
A vantaai járőr nem válaszolt. Kis idő múlva recsegés hallatszott a
rádióból, mintha valaki a mikrofont piszkálgatta volna, nem tudván, miként
működik, és aztán egy fiatalos férfihang kiabálta:
- Hela! Azonnal küldjétek mentőt!
- Itt a három-négy-négy. A helsinki tűzoltóság jelentette, hogy olyan
messzire, egy másik város területére nem vonul ki, de a vantaai tűzoltóság
már elindította az egységét, mentőautóval és tűzoltó felszereléssel.
Mindjárt ott kell lenniük - próbálta megnyugtatni a Hela ügyeletese.
- De ide azonnal orvos kell! - ordította a fiú, hogy csak úgy recsegett a
rádió. - Egy öregember fekszik elkékült arccal, és nem moccan. Egy másik
férfi eszméletlen, ruhája alatt kötés, amiből mindenféle csövek lógnak, és
folyik belőlük a vér. Az egyik nő pedig... az is vérzik, ott lent... úristen, ez
szül! Nem hagyja, hogy segítsenek. Azonnal küldjétek a mentőt!
- Nyugi, nyugi, újra megpróbáljuk.
Harjunpää keményen szorította az ülés szélét. Az öregember nem
lehetett más, mint Kalle Hedman. Azt is tudta, mitől kék az arca. Sok-sok
szívrohamban elhunyt arcán látta ezt a kékes színt. Az orvosok azt
tartották, hogy csak akkor érdemes újraélesztéssel próbálkozni, ha a szív
leállása óta nem telt el több, mint öt, maximum tíz perc, öregeknél még
ennél is kevesebb.
És az is eszébe jutott, hogyan feküdt Elisa egész testében reszketve,
már lelappadt hassal a vakító fényt árasztó lámpák alatt a szülőágyon;
körülötte ott nyüzsögtek a bábák és az orvos, és ott állt ő is, kezében azzal
az ostoba ronggyal, amivel törölgetnie kellett a felesége homlokát - de látta
Elisa szeméből, milyen végtelenül egyedül van, olyan egyedül, hogy Pipsa
sírásán kívül senki és semmi el nem hatol hozzá.
Felemelte a fejét. Végig sem merte gondolni, milyen reménytelen lehet
az az egyedüllét, amikor minden egy-két hónappal korábban történik, mint
kellene, sárban, piszokban, az útszélen, amikor talán fel sem hangzik a
sírás.
Már egészen közel jártak. Füst szűrődött be a kocsiba, először alig
érezhetően, ám a következő pillanatban már szinte ijesztően csípősen. Az
ég is színt váltott. Eddig az utcai lámpáktól narancssárga színben
tündökölt, most azonban hirtelen vörösen felizzott - mintha az út lobogó
tűzbe torkollott volna.
Kauranen fékezett. A busz a menetiránnyal ellentétes oldalon állt a
bokrok mögött. Nem csúszott bele az árokba, de ennek már semmi
jelentősége nem volt, hiszen az orrától a faráig lángban állt. Lobogó
lángoszlopok csaptak ki az ablakokon, és fent a magasban egyesültek,
vörösre festve a sűrűn gomolygó füstöt is.
Harjunpää kiugrott a kocsiból. Most már hallotta a recsegést-ropogást
is - mintha valahonnan messziről ezernyi embertorok őrjöngő kiáltozása
hatolt volna fülébe. A festék, mint olvadó zsiradék, felhólyagosodott a
busz oldalán, a kék és a fehér egybeolvadt, a levegőben korom és pernye
kavargott.
A hőség arra kényszerítette, hogy leguggoljon. A busz első ajtaja nyitva
állt. Előtte az aszfalton, oldalán elnyúlva egy farkaskutya hevert. Öreg volt
már, szőre ezüstös. Nyelve kilógott a szájából, bundája megperzselődött.
Már nem élt, fejébe két golyó fúródott.
- Gyere el onnan! Nincs már bent senki.
Harjunpää még kisebbre húzta össze magát, pár lépést hátrált, és
megállt. Észak és dél felől is közeledő szirénák vijjogása hallatszott,
legalább tíz autó közeledett. Valaki Harjunpäähez rohant, és megragadta a
karját.
- Gyere már innen, a szentségit! Mérgező gázok szabadulnak fel.
Saskát is, Aleksit is elkapták. A vantaai fiúk gondjukat viselik. A
kórházban majd elő kell venni őket... Nem hallottad, hogy Kauranen
kiáltott? Máshol van ránk szükség. Vallilában valóságos háború tört ki.
Valaki lövöldözni kezdett a műszakiakra, amikor a helyszínre értek - a
padláson legalább két felfegyverzett férfi bástyázta el magát...
Harjunpää Kandolin felé fordult.
- Ez a mi hibánk.
Kandolin leengedte a karját, féloldalt billentette a fejét, így jobban
kilátott a sisak alól.
- Na ne hülyéskedj! Ha valaki egy ilyen ronccsal nekiindul... vajon nem
az ő hibája? Vajon nem azt mutatja, hogy szarik mindenre? Gondolj bele,
ha valaki szembe jött volna...
Gyerünk innen, ezzel már semmi dolgunk! Ez már csak a helyszín
miatt is a vantaai fiúk ügye.
- Mi kergettük bele őket.
- Timo - szólt Kandolin lágy hangon, ahogy elmebetegeket nyugtatgat
az ember.
A tűzoltóautók már egészen közel voltak, villogó fényük
visszatükröződött Kandolin szemüvegében, akárcsak a lángoló busz és
sötét foltként Harjunpää alakja is. Harjunpää tekintete elkalandozott.
Messze túl a buszon kicsi lány futott az út szélén. Hillevi volt vagy
valamelyik testvére - szoknyája lobogott a lába körül. Harjunpää az út
közepére lépett, így messziről is jól lehetett őt látni. Arra gondolt, ha a
kislány akar, odamehet hozzá. Tudta, hogy hiába futna, nem tudná utolérni,
s még ha utolérné is, nem tudna közelebb kerülni hozzá.

Utószó
A bűnügyi regényt, a krimit, sokan intellektuális lektűrnek tartják.
Általában olyan alapérzelmeket, szenvedélyeket vizsgál, amelyek széles
körű érdeklődésre tarthatnak számot. Mélyebb szinten azokat a
pszichológiai és szociológiai okokat kutatja, amelyek bűnözésre késztetik
az embereket. S van a bűnügyi regényeknek egy harmadik, az előbbiektől
eltérő fajtája, amelyben a szerző kevesebb figyelmet fordít magára a
bűncselekményre, sokkal inkább annak felgöngyölítését, s az ehhez
szükséges szakmai tudást helyezi a középpontba. Bemutatja ugyan a
törvényellenes cselekedeteket, azok következményeit, felvonultatja az
összes kötelező krimikelléket, ám számára ezek csupán eszközök, amelyek
segítségével közelebb juttat bennünket az emberi lét örök ellentétpárjainak
- a jó és a rossz, a fény és az árnyék, a rabló és a pandúr - megértéséhez.
Az író tehetsége, ember- és anyagismeretének mélysége valamint az
egyéni nyelvezet megteremtésének képessége szépirodalmi alkotássá
emelheti a bűnügyi regényt, elmosva az éles műfaji határokat. Ilyen művek
tették népszerűvé az intellektuálisan igényes olvasók körében az Állami
Díjas Matti Yrjänä Joensuu finn írót.
Joensuu írói pályája 1976-ban indult, eddig összesen tíz bűnügyi
regénye jelent meg, és egy kivételével valamennyiben Timo Harjunpää
nyomozó a főszereplő. Műveit eddig német, angol, francia, orosz, svéd,
norvég, dán, cseh, észt, olasz és holland nyelvre fordították le, film, TV-
sorozat és hangjáték is készült belőlük.
Joensuu foglalkozását tekintve bűnügyi nyomozó. Ismeri azokat a
kihívásokat, amelyekkel egy nagyvárosi rendőr nap mint nap szembetalálja
magát, ismeri azokat a reakciókat, amelyeket ezek a kihívások belőle
kiváltanak. De éppoly pontosan ismeri a bűnözők észjárását,
gondolkodásmódját is. Ismeri az emberi lélek legbensőbb rezdüléseit, s
észleléseit plasztikusan meg is jeleníti. Kitűnő dramaturgiai érzékkel,
mesterien szövi a cselekmény szövetét, de ha szükségesnek tartja, bátran
elvarratlanul hagyja akár a fő szálat is.
„Hála és köszönet illeti Matti Yrjáná Joensuut azért, mert jól ír és azért
is, hogy indulásakor a bűnügyi regény műfaját választotta. A bűnügyi
regény ugyanis rendkívül hatékony: újabb és újabb barátokat hódít a jó
irodalomnak, morális kérdéseket világít meg, de nem esik a moralizálás
hibájába, a hétköznapi tudat perifériáit tanulmányozza, ám nem hagyja
figyelmen kívül az emberi motivációkat sem. A bűnügyi regényen
keresztül olyan tényanyag is az olvasó tudomására jut, amely egyébként
nem érdekelné" - írta az egyik finn napilap kritikusa.
A nyomozó című regényben kétféle értékrend ütközik egymással: a
cigányok és a nem-cigányok világának értékrendje. Mind a kettőt át- meg
áthatja az előítéletesség, a félelem és a gyűlölet, mind a kettő ismeri a
barátságot, az ármánykodást, a kimerültséget, a becsvágyat és a csendes
vonzalmat. A két világ között egyfajta közvetítő szerepet tölt be Harjunpää
felügyelő, aki nem csupán a gyilkosság felderítésén dolgozik, hanem ezzel
párhuzamosan elveszettnek tűnő belső békéje után is nyomoz. Hosszú
szabadságról visszatérve úgy érzi, már nem ismeri önmagát, nem képes
ellátni a feladatát, nem tud olyan rendőr lenni, amilyennek lennie kellene.
És kívülálló marad. Zsebre vágja a megtalált töltényt, nagy szolgálatot téve
ezzel a gyilkosság vádjával letartóztatott cigányfiúnak, ugyanakkor a
tetteseket keresve behatol az egyik cigányok lakta házba, s villámként hasít
belé a felismerés: nem tette volna, ha fehérek laknának benne.
Vesz két új halat az akváriumába. Az egyik addig űzi-hajszolja,
harapdálja a másikat, mígnem az elpusztul, ám a magára maradt
halacskának sincs nyugovása: a többiek úgy esnek neki, ahogyan ő marta a
társát. Harjunpää tudja, hogy nem lehet mást tenni, mint kivárni, míg a
többiek befogadják, de azt is sejti, hogy ez soha nem fog megtörténni, egy
szép napon ott lebeg majd a hal elhomályosult szemmel a vízinövények
között. És azt is pontosan tudja, hogy valójában minden attól függ, akar-e
intézkedni vagy sem.
„Regény két gyilkosságról és az egyikkel kapcsolatos nyomozásról,
valamint mindazokról, akik nem látják önmagukat a rendőr arcában" -
olvashatjuk az alcímben az egyértelmű utalást arra, hogy a rendőr a mi
árnyékénünk. S ha ezt megértettük, akkor talán már nem is lesz olyan
nehéz a cigányok arcában is felfedezni önmagunkat.

Pap Éva