Name:

Szabó Brigitta
Order: 23304940
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával
támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 TEAL SWAN

Hajnal előtti árnyak

 FORDÍTOTTA:
Matolcsy Kálmán és Kopócs Éva
SHADOWS BEFORE DAWN
Finding the Light of Self-Love Through Your Darkest Times
Copyright © 2015 by Teal Swan
Published in 2015 by Hay House Inc. US


Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2016
Hungarian translation © Fumax Kft., 2016


Szerkesztő: Németh Vladimir
Korrektor: Friedrich Zoltán, Varga Erika
Tördelő: Blasits Katalin
Műszaki szerkesztő: Benes Attila
Borítóterv: Amy Rose Grigoriou
Belívterv: Jenny Richards
Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője


További információ kiadványainkról és
kedvezményes vásárlási lehetőségek:
www.fumax.hu

Facebook-oldalunk:
www.facebook.com/fumaxgemini

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli
engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét
sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni.

ISBN: 978-615-5514-79-1

***
 Ezt a könyvet huszonegy éves önmagamnak ajánlom,
aki erősen küzdött, hogy szeresse magát,
és végül megírta ezt a könyvet.

Ajánlom továbbá minden egyes lénynek,
aki készen áll arra, hogy többé ne áhítozzon más életre –
azoknak a bátor embereknek, akik készek rá, hogy szenvedésüket
örömmé, és gyűlöletüket szeretetté változtassák át.

Neked ajánlom ezt a könyvet.
Azt kívánom, hogy megismerd az első, utolsó és egyetlen szeretetet,
amely valaha létezett, vagy valaha is létezni fog… az önszeretetet.


***
 ELŐSZÓ
S ZERETETET VINNI

A SZERETHETETLENEKNEK

E
gy bizonyos szinten mindannyian tudjuk, hogy fontos szeretni magunkat. De
amikor az emberek azt mondják, „csak szeretned kell magadat”, az olyan,
mintha egy óvodást arra utasítanánk, hogy oldjon meg egy egyetemi szintű
fizikaképletet. Akárcsak a tanácstalan gyermeknek, fogalmunk sincsen,
hogyan kezdjünk hozzá. Ott tartunk az életünkben, hogy nem szeretjük, és jó
ideje nem is szerettük magunkat. Egyszerűen el sem tudjuk képzelni, miként
fogjunk hozzá, és merre induljunk tovább.
Hadd áruljak el valamit magamról: profinak számítok a szenvedélyes
öngyűlöletben. Hosszú és bonyolult út vezetett új életemhez. Nem tudtam
tovább bántani magamat, így kénytelen voltam kitalálni, hogyan fordíthatom
át a gyűlöletet szeretetté. Biztosra vettem: máskülönben nem élhetek tovább.
Így hát a könyv, amelyet a kezedben tartasz, kedves olvasó, egyszerre
meséli el gyomorforgató utamat az önszeretethez, és tartalmazza azokat a
technikákat és módszereket, amelyekkel képes voltam kifordítani életemet a
sarkából. Az első részben megosztom veled szívszaggató történetemet, és
magamat állítom példának arra, hogy az önszeretet még a
legelkeseredettebb ember számára, még a legszorongatóbb körülmények
között is elérhető.
A második részben rátérek az önszeretet eszköztárára – huszonkilenc
technikát osztok meg veled, amelyeket az utam során sajátítottam el, és
amelyek – bízom benne – téged is segíteni fognak az utadon. Szívesen látok
mindenkit, aki rálép erre az útra. Apró vagy nagy lépésekkel is haladhatsz, a
tempót te diktálod. A lábad lassan, óvatosan is ráteheted az ösvényre, de
fejest is ugorhatsz a dolgok közepébe. Semmit sem veszíthetsz, viszont
nyerhetsz egy szeretettel teli életet.


***
 1. FEJEZET
E LVESZETT GYERMEKKOR

Nehéz kezdet egy gyermeknek

Az öngyűlölettől az önszeretetig vezető úthoz nem kaptam térképet. Érzelmi
pokolban tértem rá az útra. Öngyilkos hajlamú személyként semmiben nem
reménykedhettem, ha az életemre gondoltam. Mégis eljutottam, foggal-
körömmel, sokszor térden csúszva, ebbe a szabadságba, örömbe és szeretetbe,
amelyben most élek.
Biztosíthatlak felőle: megérte. Most könnyen beszélek, mert már a másik
oldalon állok. De annyit megígérhetek, ha egyik lábadat kitartóan teszed a
másik után az önszeretet felé vezető úton, te is odaérsz, még ha a
legszörnyűbb, szívet tépő fájdalmakat és elkeseredést is kellett elviselned.
Nem kérnélek arra meleg szívvel, hogy tedd meg velem ezt az utazást, ha
először nem tárnám ki a szívemet, és nem mesélném el, hogyan jutottam el
oda, ahol most vagyok. Elöljáróban azért figyelmeztetek mindenkit: ez nem a
félénkebbeknek való mese.
A társadalom szempontjából az édesanyám és édesapám jó és liberális
emberek voltak, akik a magasabb tudás, igazság, egyenlőség keresésének és a
környezet védelmének szentelték az életüket. A hatvanas és hetvenes
években nőttek fel, és iskolázott hippi aktivistáknak számítottak. Akkor még
nem tudtak róla, de egyikük sem gyógyult ki saját érzelmi traumáiból a
születésem előtt. Ennek ellenére és ennek tudata nélkül találkoztak, majd
összeházasodtak és családot alapítottak, mint kortársaik közül oly sokan.
Míg az apám nem tudta egyértelműen, vágyik-e saját gyermekekre, az
édesanyám úgy érezte, az anyaság élete egyik nagy küldetése. Arról
álmodozott, hogy tökéletes kapcsolata lesz a gyermekeivel, és amikor
kiderült számára, hogy kislányt vár, pontosan elképzelte, milyen lesz ez a
kislány. Úgy érezte, a leánya a saját maga pontos mása lesz, és barátságos,
boldog gyermeket tudhat a magáénak, aki osztozik érdeklődési köreiben, és
aki szépen illeszkedik majd a családba. Mindenekelőtt azonban ez a tökéletes
gyermek igazolja majd őt mint embert és mint anyát, legalábbis ő erről
áhítozott.
Biztosan megrázkódtatásként élte meg azt, amikor elkezdtem saját
személyiséget fejleszteni, mert csakhamar kiderült, hogy egyáltalán nem
ilyen leszek. Kialakult a fejében egy kép arról, hogy milyen gyermeke lesz,
illetve milyen érzés lesz szülőnek lenni, amibe viszont a személyem nem
illett bele. Így hát az édesanyám úgy érezte, megbukott mint szülő, mint
ahogyan egész gyermekkorát is a kudarc érzése uralta.
Gyakran nem tudta, mihez kezdjen velem, és a folyamat egy csaknem
végzetes dinamikába torkollott. Volt egy anyám, aki nem találta velem a
hangot, és aki a feltételes szeretet szülői módszerére hagyatkozott, főként,
amikor összezavarodott. Az apámat apatikusnak ismertem. Habár az életem
külső vonatkozásai szinte festményre kívánkoztak, mert szép házunk volt, és
jól gondomat viselték, én közben érzelmi kínokat éltem át.


A túl sok „tehetséggel” megáldott kislány

A szüleim saját bevallásuk szerint szerettek, de gyakran bevallották, nem
tudják, hogyan szeressenek. Olyan nehezen találtak utat hozzám, hogy
gyermekkoromban két vicc forgott közkézen az otthonunkban, és
gyermekként én mindkettőt szörnyen fájdalmasnak éltem meg.
Az első folyamatos történet arról szólt, hogy egy napon jön egy idegen
űrhajó, és elvisz magával. Ennyire furcsának találtak engem! A másodikat még
ennél is jobban gyűlöltem, mégis gyakran hallottam, amikor nem tudtak
mihez kezdeni velem: „A mi gyerekünk a Basszuséknál van.” Nevetségesen
hangzik, de az egész onnan ered, hogy amikor megszülettem Új-Mexikóban,
a kórházi személyzet nagy része spanyol ajkú volt, és csak spanyolul beszélt.
Olyan nagy nehézségeik támadtak a szüleim családnevének (Bosworth)
írásával és ejtésével, hogy amikor kigördítettek a szülőszobáról, és a
csecsemőosztályra vittek, a kórházi kiságyamon szereplő címkén az állt, hogy
„Basszus”.
A szüleim és közöttem húzódó szakadék százszorosan kiszélesedett
azáltal, hogy érzékelésen túli észleléssel születtem, és egy rakás olyan
különleges képességem volt, amelyeket a családom egy tagja sem értett. A
legjobban talán úgy tudnám elmagyarázni, ha azt mondanám, hogy
érzékszerveink valamelyest szűrőként működnek. Megszűrik a
környezetünkből jövő benyomásokat, így érzékelhetjük a világunkban létező
szilárd tárgyakat és egyéb mindennapi dolgokat. Ám kisgyermekként úgy
éreztem magam, mintha a szűrőket elvették volna. Csak idősebb koromban
derült ki, hogy érzékelési rendellenességben szenvedek. Akkor értettem meg,
miért jelentett küzdelmet kora gyermekkoromban napról napra együtt élni a
képességeimmel.
Természetesen nehéz elmagyaráznom, miben különbözik az érzékelésem
más emberekétől, mert nem nagyon van fogalmam arról, mások hogyan
látják a világot. Ez az egyéni látásmód szépsége, azonban éppen ezért nehéz
másoknak is felfogni, én miként látom a világot azzal szemben, amit a
legtöbb ember „normálisnak” tart.
Kezdjük egy példával: ugyanazt a színt talán többen is sárgának nevezzük,
holott meglehet, hogy a valóságban egymástól teljesen eltérő színeket
látunk. Azok a dolgok, amelyeknek szilárdnak kellene lenni, nekem
egyáltalában nem tűnnek szilárdnak, de egészen az általános iskoláig nem
jöttem rá, hogy az emberek nem ugyanazt látják, amit én.
Ez az igazság: huszonnégy éves koromig senkivel sem beszéltem erről, és
csak ezután próbáltam meg kideríteni, hogyan is érzékelek, és miért is
különbözik ez olyan radikálisan attól, ahogyan és amit más emberek látnak
maguk körül. Először döbbenten vettem tudomásul mindennek a
jelentőségét, de mostanra már volt némi időm, hogy elemezzem a dolgot, és
most megpróbálom röviden elmagyarázni, hiszen az élettörténetemnek
sokkal több értelme lesz, amikor megérted, kedves olvasó, mivel éltem együtt
gyermekkoromban, és mivel kell még most is megbirkóznom.


Egészen másként érzékelem a világot

Alapvetően arról van szó, hogy a minket körülvevő világ dolgait nem szilárd
tárgyakként érzékelem, hanem „rezgésként”. Számomra az energia
amplitúdója és frekvenciája határozza meg, hogy az az energia hogyan (és
milyen formában) mutatkozik meg nekem. Én valóban úgy hiszem, hogy az
univerzumban minden mozgó energiából áll – ezt nevezem én rezgésnek –, és
minden, ami rezeg, információt ad át, vagy információnak ütközik. Ez a
rezgés határozza meg azt a formát, amelyben az energia megjelenik. Mivel a
fizikai dolgok is csupán az energia megnyilvánulási formái, a szilárd tárgyak
világa többé-kevésbé olyan káprázat, amelyet nem birtokolhatok, és amelyet
nem igazán látok. Születésem óta észlelek aurákat, olyan gondolatformákat,
amelyek egyszerre visznek és hoznak információkat a velük kapcsolatban
lévő fizikai szerkezetekről, mint például egy emberi test. Én úgy látom, hogy
az embereket, illetve a dolgokat körülvevő aurák alakokat, textúrákat,
árnyalatokat, hangokat és mintákat közölnek, és fényt bocsátanak ki.
Gyermekként ezek a hatások színesítették a világomat, és én naivan azt
gondoltam, mindenki látja őket.
Rájöttem, hogy egy adott aura különféle tulajdonságaiból fontos
értesüléseket kaphatok a hozzá tartozó személy vagy dolog fizikai
valóságáról. Olykor teljes képet nyerek arról, akivel szemben állok. Az aura
egy adott gondolatra reagálva megváltozik, és a gondolathoz hasonló
tulajdonságokat vesz fel. Az aurák kifejezetten érzékenyek az interakcióra,
így a saját energiamezőmet használva képes vagyok megváltoztatni mások
energiamezejét, hogy gyógyulást idézzek elő, valahogyan úgy, ahogy a reiki
gyakorlóinak megtanítják. Olyan könnyen érzékelem az energiamezőket a
kezemmel, mint más ember a víz folyását.
A gondolatformákat is látom (azokat a gondolatokat, amelyeknek elegendő
belső energiája van ahhoz, hogy konfigurációt, alakot vagy látható
megjelenési formát öltsenek), és ezek nem statikus formában jelentkeznek.
Hagyományosan háromféle gondolatforma létezik: az első olyan energia,
amely a gondolkodó képét veszi fel; a második olyan, amely egy anyagi
dologgá válik; míg a harmadik teljesen egyéni alakot öltő energia, amely a
maga köré vonzott anyagban fejezi ki tulajdonságait. Ezek útján képes
vagyok látni és kommunikálni különféle entitásokkal, amelyeket egyesek
szellemeknek neveznek; de vezetőket és angyalokat is érzékelek, leginkább
magam és azok körül, akikkel találkozom.
Mindez lehetővé tette, hogy szellemi médiumként tevékenykedjem, és
üzeneteket adjak át a földi síkon lévő embereknek.
Nem tudom pontosan, gyermekként milyen hallásom volt, de most
különösen érzékeny. Még a föld mélyén mozgó tektonikus lemezeket is
hallom. Biztosan te is tisztában vagy vele, miként idézi elő a Hold gravitációs
ereje az árapály jelenségét. Amit azonban az emberek nem tudnak, az az,
hogy a Hold tömege mindenre hatással van, nem csak a vízre: a Földet is
vonzza, és én azt is hallom. Biztosan nagyon furán hangzik majd, amit most
leírok, de a teliholdat igen zajosnak érzékelem. És gyűlölöm a vattalabdacsok
hangját (amit a legtöbb ember nem hall). A szomszéd szobában beszélgető
emberek hangja, amit sokan mások nem hallanak, számomra nem
hallhatatlan. A hallásom különlegesen magas frekvenciájú gondolatformákat
is képes érzékelni, tehát a tisztán hallás is a képességeim közé tartozik.
Más szóval nemcsak látom a gondolatformákat, hanem hallom is őket. Az
érzékeim mind más szinteken is működnek, és igazából látom a hangokat, és
képes vagyok megízlelni a színeket. El lehet képzelni, milyen zavarba ejtő és
elképesztő volt mindez a gyermekkori magamnak, és a szüleimnek, akiknek
fogalmuk sem lehetett róla, miket látok, érzékelek, vagy mikről beszélek
állandóan.


Negatív tér nem létezik

Akkor világosodtam meg igazán, amikor megértettem, hogy nem látom a
negatív teret, amit a legtöbb ember levegőnek nevez. Ehelyett minden
energiának tűnik számomra, amit nem választ el üres tér. Minden
energiamező összeolvad minden más energiamezővel, és létrehozzák az
„együtt-lét” egyetlen nagy létezőjét. Éppen ezért érzékelem, hogyan
befolyásol minden, ami van minden mást, ami van.
Metaforikusan tehát ebbe a minden létezőt alkotó energiába dobott kavics
olyan hullámokat vetne, amelyek az egész mezőt mozgásba hoznák. Az
emberek egyedül azért látják ritkán tudatosan mindezt, mert emberi
érzékeink – a látás, ízlelés, érintés – általában szilárd és véges tárgyak
benyomását keltik, amelyek között határvonalak húzódnak.
Tehát míg te valószínűleg véges határvonalnak látod a bőrt, ahol a test
véget ér, számomra a bőr egy bizonyos sűrűsödési pont az energián belül,
amely embert alkot. Én igazából látom a bőr alatti benyomásokat is. Amikor
találkozom valakivel, látom a csontokat, a szerveket, az idegeket, a vénákat
és így tovább.
Látom továbbá a testben húzódó energiacsatornákat, amelyeket egyesek
csakráknak és meridiánoknak neveztek el. Látom, hol nem árad rendesen az
energia, és milyen testi betegségekben szenved az illető. Gyakran érzékelem
azt a rezgést is, amely arra mutat, miért létezik az a bizonyos
energiaelzáródás vagy egészségügyi állapot. Továbbá egész életutakat is
látok, ami alapvetően azt jelenti, látom a jövőt. De persze a jövő nem előre
meghatározott. Én csupán a végeredményt tudhatom, amely az adott ember
aktuális állapotának a következménye, és amely gyakran nem is változik,
mert a gondolatformáink általában rögzültek. De megváltozhat. A gondolatok
alakítják a minket körülvevő világot, tehát ha képesek vagyunk
megváltoztatni a gondolatainkat, az egész fizikai valónk megváltozik, és azok
az új gondolatminták megteremtik a jövőnket. Valóban csodálatos mindez, és
még igaz is.
Képességeimnek köszönhetően gyakran látom és érzelmi síkon érzékelem
közös jövőnket, amely profetikus látomások vagy álmok formájában jelenik
meg nekem. A múltban sok gondom származott mindebből, még görcsös
rohamaim is támadtak az adott természeti katasztrófához, ember okozta
szerencsétlenséghez vagy háborúhoz vezető napokban.


Zavar és konfliktus a gyermekévek alatt

Ezeket a különös képességeket lehet „tehetségnek” nevezni, de én fiatalabb
koromban átokként gondoltam rájuk, és abban az időben az orvosi világ
elmebajt állapított meg nálam. Érdekes dolgokra voltam képes, de engem
rémesen zavartak, a szüleimet pedig egyenesen megrémítették, hisz ők addig
sohasem találkoztak ilyen képességekkel felvértezett egyénnel, és akkor még
semmit sem tudtak ezekről.
Nagyon felkavaró reakciókat kaptam azoktól, akikkel gyermekkoromban
találkoztam, amikor meg tudtam mondani, milyen színűek, csak mert láttam
az aurájukat, vagy amikor egy üzenetet adtam át a tanáromnak a halott
férjétől. Megpróbáltam segíteni, és gyakran éreztem a késztetést, hogy a
kezemet rátegyem valakinek a testére, és megmondjam neki, hogy beteg, és
hogy pontosan mi a baja, de amikor rémülten elhátráltak, úgy éreztem,
valami komoly gond van velem. Még gyermek voltam, de az az érzés járt át,
hogy nem tartozom a szüleimhez – hogy igazából sehová sem tartozom. Ám a
magány és elszigeteltség érzése mind semmi volt ahhoz képest, ami ezután
következett. Kislányként még alig értettem valamit az élet bonyolultságából,
és akkor egyszer csak olyan felnőtthelyzetekkel kellett szembenéznem,
amelyeket senkinek sem szabadna átélni.


***
 2. FEJEZET
T ERMÉSZET ÉS NEVELÉS

Kizökkent a környezet

Amikor nagyon kicsi voltam, a szüleim erdészként vállaltak munkát Utahban.
Egy apró, kétszobás erdészkunyhóban éltünk, amelyben sem áram, sem
csatornázás nem volt, csak egy árnyékszék, mindez mélyen a Sziklás-hegység
erdőségében. Ott töltöttem a gyermekkoromat, ahol a kora nyári napok az
idő végtelenjéből táplálkoztak, és lusta körökben vonták meg az égtől hol a
fényt, hol a sötétséget. A nap minden reggel felkelt, és megcsókolta a
gömbölyded dombok tetejét, mintha csak ki akarná szívni az életet a nyugat
füves lankáiból.
Ezen a vidéken az állatok nem ketrecekben éltek, az emberek pedig nem
beton és üveg mögött töltötték a napjaikat. A szomszédok egész egyszerűen
azért lettek értékesek, mert annyira messze laktak. Azonban én és a
családom sohasem tartottuk Utaht idilli helynek.
Amikor letelepedtünk, rájöttünk, hogy a társadalom és a környezetünk
durva és könyörtelen. A telek olyan mély és száraz hideggel korbácsolták az
ürömbozótot és az ember bőrét, hogy az élet teljesen megbénult és elnémult.
A felnőtt férfiak úgy megkérgesedtek, akár a munkát végző kezük, és a táj
hatására a jellemük is megkeményedett. Nem meglepő tehát, hogy az
asszonyok élete szinte szétesett ezzel a felfokozott kíméletlenséggel
szemben. Láttam, ahogy erőnek erejével próbálják megtartani a kecsesség
valamiféle látszatát egy olyan helyen, ahol nem számított szerencsés
dolognak lánynak születni. Most már tudom, hogy azok a lányok és
asszonyok csak a vallásba kapaszkodhattak, hogy megbirkózzanak az életük
értelmetlen kegyetlenségével, miközben próbáltak bármiféle jelentést vagy
életcélt találni a folytonos tragédia közepette, vagy átélni azt az érzést, hogy
a saját maguk urai.
Kora gyermekkoromtól kemény leckéken keresztül kellett megtanulnom,
amit azok a nők már régen tudtak: hogy Utahban Isten nélkül élni azt
jelenti, önként vetik oda magukat zsákmányként, hiszen a társadalom
törvényei, elszigetelt szabályai és elnyomó szerepei a természet törvényeihez
hasonlóan ridegnek bizonyultak. Ember embernek volt farkasa.


Kihozom a vadonból, amit lehet

Mindenesetre én gyermek voltam, és ez volt az új otthonunk, én pedig áldott
tudatlanságban éltem a napjaimat, nem is sejtve, mi minden vár még rám.
Úgy három és fél éves korom körül megszületett az öcsém, egy platinaszőke
hajú és élénkkék szemű, csodaszép kisbaba. Az öcsém azonban nem született
különleges érzékekkel. Velem ellentétben boldog volt és játékos, sohasem
nyafogott, és a végtelenségig barátságosnak mutatkozott. Velem ellentétben
az öcsém értékelte az anyánkat mind emberi, mind anyai minőségében.
Ezért gondolom úgy, hogy a születése még szélesebb éket vert a szüleim
és én közém. Lett tehát egy érzelmileg elzárkózó apám, egy anyám, aki, úgy
éreztem, gyűlöl, meg egy öcsém, aki passzolt a családba, és így még
kirekesztettebbnek és magányosabbnak éreztem magam. Úgy hittem, valami
baj van velem, és olyan családba kerültem, akikhez nem tartozom.
Elkezdtem arról fantáziálni, hogy a Basszus család tényleg létezik: úgy
képzeltem, az apám egy védelmező, vagyonos ügyvéd New Yorkban; az
anyám gyönyörű, művészi vénával megáldott, melegszívű és egzotikus
operaénekes; és hogy elegáns manhattani lakásukban viaskodnak hippi
lányukkal, aki magas szárú tornacipőt akar viselni, és két fonatban akarja
hordani a haját, továbbá egyfolytában a bálnák megmentéséről papol. Ezt a
lányt és engem bizonyosan elcserélték a születésükkor! Arról álmodoztam,
hogy egy napon kopogtatnak az ajtónkon, és végül, amikor fény derül az
elcserélt azonosságra, mindkettőnket visszaadnak saját, igazi családjuknak.
Mondanom sem kell, semmi ilyesmi sem történt. Ha a feltételek mások,
azt hiszem, csodálatos dolog lehetett volna egy erdészkunyhóban felnőni.
Igazából imádtam ott lenni. Van abban egyfajta egyszerűség és háborítatlan
nyugalom, ha az ember a falakban áramló elektromosság statikus
zümmögésétől és a modern technológia zavaró jelenségeitől távol élhet.
Az igazat megvallva az elszigeteltség ellenére sikerült megszeretnem a
lakhelyünket. Mindenünnen körbevett minket a természet. Mindent
kihoztunk a rendelkezésre álló szórakozási formákból: a családi
étkezésekből, a gyermeki szerepjátékból, az állatokból és különböző
hobbikból. Kezdetben, mielőtt az iskola elkezdődött volna, az életem tele volt
jelentéssel és gazdagsággal. A szüleim nem is hozhattak volna helyesebb
döntést, mint hogy ilyen helyen nevelnek fel minket, egy dologtól eltekintve:
amikor Utahba költöztek, nem számoltak az állam mindent átjáró vallásos
légkörével.


Élet a szigorú vallási szertartásokat gyakorlók között

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, amelyet mormon
egyháznak vagy LDS-nek is neveznek, a nemzet egyik leghomogénebb vallási
közösségévé tette Utaht. A mormon hit nem egy vasárnapi vallás, hanem
olyan kultúra, amely a hívők minden napjának minden másodpercét áthatja.
Ha az ember elfogadja a doktrínát, és nem tesz fel kérdéseket, a utahi vallás a
családra és közösségre alapul.
De a közösség, ahová beköltöztünk, hamarosan kezdte felismerni, hogy
nem látják a családomat és engem az úrvacsorák alkalmával. A különleges
túlérzékenységem híre is hamar elterjedt a városban. Mivel liberális hippik
gyermekeként láttam meg a napvilágot, nem úgy viselkedtem, ahogyan egy
mormon nevelést kapott, tipikus lánygyermekhez illett volna. Száz szónak is
egy a vége: a közösség egyáltalán nem fogadott jó szívvel.
Mivel erőszakos próbálkozásaikkal nem tudták elérni, hogy a családom
megtérjen, a városiak nagy többsége látványosan nem érintkezett velünk. A
legtöbb esetben megtiltották a gyerekeiknek, hogy velem játsszanak, és
engem sem engedtek be a házukba. Gyakran körbevettek a parkolóban iskola
után, és elmagyarázták, mi lesz a következménye annak, ha a szüleim
istenhívőnek éppen nem mondható döntéseit követem. Elmagyarázták, hogy
az egész családom tisztátalan életet él, és nem reménykedhetünk a
megváltásban.
Ha ennyiben maradt volna a dolog, sokkal jobb sorom lehetett volna, mint
amilyen lett, de volt még egy kis bökkenő. Az Utolsó Napok Jézus Krisztus
Egyháza azt hirdeti, ők az „egyetlen igaz egyház”; úgy hiszik, Isten igaz
szavát és papságát csak az alapítójuk, Joseph Smith tanításain keresztül lehet
áthagyományozni, és minden egyéb vallás hamis próféták hite. A spontán
gyógyítást és „a világ fátylán túl” lakozó lényekkel való kapcsolatot a
mormon hit is ismeri és gyakorolja. Minden, érzékelésen túli tehetséget a
papokra jellemző ajándéknak tekintenek, amelyet Joseph Smith kapott
Istentől, és amelyet Joseph Smith továbbad a megkeresztelt és istenfélő
híveknek.
Csakhogy csapda van a dologban: ugyanis a papságot egyedül férfiak
örökölhetik meg Istentől és Joseph Smithtől. Így hát amikor 1988-ban
elkezdett terjedni a pletyka, hogy egy fiatal lánynak a városban ugyanezek a
képességei vannak, azokat nem isteninek tartották. Úgy gondolták, a
képességeim az ördögtől valók.
Azt tartom, a mormonok többnyire a „fordítsd oda a másik orcádat is”
elvet követik, amikor idegenekkel találkoznak. De mint a legtöbb vallásban,
az LDS egyházán belül is vannak szakadár csoportok. Az egyik ilyen a
Fundamentalista LDS, amely mindig is a média közvetítette botrányok
középpontjában állt, főként a többnejűségre vonatkozó elképzeléseinek
köszönhetően, amelyek gyakran összeolvadnak a pedofília gyakorlásával.
Továbbá ott a Vérszövetség, egy alig elismert szekta. A Vérszövetség tagjai
azt hirdetik, hogy Istentől kapott küldetésük megtisztítani a földet a
gonosztól. Hisznek az LDS egyházának a vérvezeklésről szóló, eredeti
tanításaiban: a Vérszövetségben általánosan elfogadott dolog, hogy a
bűnökért egy ember vérével kell fizetni. Ez a két elképzelés sarkallja a
csoportot arra, hogy beépüljenek a helyi sátánista páholyokba, aláássák őket,
és ellenszertartásokat hajtsanak végre. A Vérszövetség tagjai rituális
szadomazochista praktikákat gyakorolnak abbéli hitükben, hogy a hívő a
szenvedésben megtalálja Krisztus fényét, és a vér kiontásával megtisztul a
bűneitől.


És elkezdődik lelkem sötét útja

1989-ben meghívtak egy kislányhoz, akivel ugyanabba az óvodába jártunk. Az
apja egy sátánista páholy tagja volt, és ott figyelt fel rám Doki. Doki
akkoriban az ötvenes, hatvanas éveiben járhatott. Az édesanyám nem tudott
róla, de valójában a Vérszövetségbe tartozott, és beépült az egyik helyi
sátánista páholyba.
Évekkel később rájöttem, hogy Doki egy többszemélyiségű szociopata, de
a közösség felé mutatott arca, amelyet a legtöbben, köztük a szüleim is
láttak, egy kivételesen intelligens, karizmatikus és sikeres jótevő arca volt.
Azonban a többszemélyiségűsége eredményeképpen Doki kettős életet élt.
Egyrészt egy kedves, okos egészségszakértőnek mutatkozott, aki az emberi
elme tanulmányozásáért élt-halt, de a háttérben szadista pszichopataként
szektás szertartásokban vett részt a szabadidejében.
Nem tudom, vajon ő és a szüleim hivatalosan találkoztak-e ezekben az
időben, de Dokinak csakhamar a mániájává vált, hogy megkaparintson
magának. Egy nap egyedül tekertem rózsaszín Huffy biciklimmel. Követett a
kisteherautójával, aztán lekapott a bicikliről, és megerőszakolt egy helyi
cövekben, azaz mormon templomban. Aztán szépen visszaültetett a biciklire,
de véreztem, és olyan fájdalmat és megrázkódtatást éltem át, hogy nem
tudtam egyenesen tekerni.
Az út mellett leállítottam a biciklit, és kiszaladtam a mezőre. Ki tudja,
meddig ültem ott, miközben úgy éreztem, a világ összeomlott körülöttem. Azt
gondoltam, mindez büntetésből történt. Azt hittem, azzal kerültem bajba,
hogy a cövek parkolójában bicikliztem körbe-körbe. Addig a pillanatig azt
hittem, a szüleim olyanok, mint a Mikulás, és lecsapnak a semmiből, hogy
megmentsenek, ha bajba kerülök. De aznap rádöbbentem, hogy apu és anyu
nem tud mindentől megvédeni, és hogy egyedül maradtam egy veszélyes és
állatias világban. Aznap véget ért a gyermekkorom, és elkezdődött a
felnőttlét valamiféle torz változata, pedig még alig töltöttem be a hatéves
kort.
Onnantól Doki terveket kezdett kovácsolni arra, hogy hozzám férhessen.
Még ugyanabban az évben sikerült sarokba szorítania egy lovaglóórán, és
ismét a feje tetejére fordította a világomat. A torkomnál fogva megragadott,
az istálló falának nyomott, és azt mondta, hogy ő az igazi apám. Azt állította,
hogy egy démon vagyok, aki a szüleim valódi gyermekének a helyére
furakodott, és figyelmeztetett, hogy ha valaki rájön, mit tettem, elvesznek
tőlük. Tudatta velem, hogy egyedül ő menthet meg ettől a sorstól.
Azt is az értésemre adta, hogy ha bárkinek is elárulom, ki vagyok
valójában, vagy amit ő mesélt nekem az eredetemről, végez az egész
családommal. Már fiatalon is csendes, erős és felelősségteljes gyereknek
számítottam, ezért feltételeztem, hogy az egész az én hibám, és aznap valami
rosszat tettem, amiért ezt érdemlem. A szüleimnek az egészről semmit sem
szóltam, mert minden okom megvolt, hogy elhiggyem, amit Dokitól
hallottam. Megrémített a gondolat, hogy amennyiben bárkinek is beárulom,
tényleg bosszút áll a családomon, ahogy ígérte.


Mentor vagy opportunista?

Később, ugyanazon a héten az igazgató bejött a terembe. Elmondta, hogy az
iskolánk kapott egy üzenetet a szüleimtől, miszerint a névsorolvasás után
értem jönnek. Megkérdezték, szeretném-e, hogy valaki kikísérjen a
parkolóba. Nemmel feleltem, és amikor a névsorolvasás megvolt, felvettem a
hátizsákomat, aztán kisétáltam a parkolóba. Láss csodát, nem a szüleim
vártak ott az autójukban, hanem Doki a kisteherautójában.
Így kezdődött el a tizenhárom évig tartó rituális, mentális, érzelmi, testi
és szexuális bántalmazásom. Most már értem, hogy minden mögött Doki
gondos tervezése állt. Addigra már szisztematikusan megkörnyékezett, és
állatias módon megtámadott a szüleim háta mögött, így hát csak annyi dolga
volt, hogy kihasználja a szüleim és énközöttem tátongó érzelmi szakadékot.
A pedofil szociopaták általában opportunisták, akik a társadalomból kivetett
gyermekeket támadják meg.
Ez a végzetes érzelmi dinamika nyitott ajtót Dokinak, hogy
befurakodhasson az életembe. Rendszeres és korlátlan láthatást biztosított
magának azzal, hogy baráti kapcsolatot alakított ki az édesanyámmal, ami
könnyen is ment, hiszen a közösségben futólag már ismerték egymást.
Sikerült meggyőznie mindkét szülőmet, hogy mindent tud különös
képességeimről, és hogy ő lesz az én tökéletes mentorom.
Doki beteges tervének megfelelően hamarosan függővé váltam tőle, és
vágytam rá, hogy elfogadjon. Ezt a jelenséget gyakran Stockholm-
szindrómának nevezik. Komolyan elhittem, hogy ő a valódi apám. Mindent
elhittem neki. A szüleim úgy érezték, tényleg segítségre van szükségem, és itt
volt ez az intelligens ember, aki felajánlotta a szolgálatait – olyasvalaki, aki a
téma szakértője, ráadásul szenvedélyesen segíteni akar. A szüleim is ezért
bíztak meg benne.
A szüleim továbbra is aggódtak értem, és betegre izgulták magukat azon,
milyen boldogtalan vagyok, továbbá tudták, hogy barátaim sincsenek.
Elkezdték elfogadni, hogy valami komoly gond van velem, de fogalmuk sem
volt, mi okozhatja valójában, illetve hogy mit tehetnének még az ügy
érdekében. Látták a figyelmeztető jelzéseket, de félreértelmezték őket, pedig
a Doki mellett töltött évek alatt sok árulkodó tünetet mutattam.
Vagdosással okoztam sebesülést magamnak, így ha a Doki vagy a szekta
egyéb tagjai által okozott sérülésekkel jöttem haza, azt gondolták, már
megint magamnak okoztam fájdalmat, vagy a lovakkal való foglalatosság
közben szenvedtem balesetet. Amikor pedig a Doki által beadott
kábítószereknek köszönhetően úgy viselkedtem, mintha megváltozott
tudatállapotban volnék, vagy amikor az érzékelésen túli képességeim miatt
furán viselkedtem, elbagatellizálták, és hasadt tudatúnak nyilvánítottak.
Egyszerű félénkséggel magyarázták a normális, az adott életkornak
megfelelő szeparációs szorongás mértékét többszörösen meghaladó
félelmemet, és azt, hogy teljesen begubóztam, és senkivel sem barátkoztam.
Amikor ételt halmoztam fel a szobámban, a szüleim elkönyvelték, a
gyermekük egy fura szerzet. Amikor nem játszottam a többi gyerekhez
hasonlóan, hanem megszállottan egyre tökéletesebbre csiszoltam az
eredményeimet, leginkább az atlétikában, de általában mindenféle
tevékenységben, olyankor szinte büszkék voltak, milyen tehetséges és
perfekcionista vagyok.
Amikor sötét, zavaros verseket írtam, vagy zavarba ejtő rajzokat
készítettem, csak azt gondolták, a lányuk hajlamos a túlérzékenységre, és egy
olyan osztálytárs hatása alá került, akivel visszaélések történnek az
iskolában. Amikor mindegyre bakteriális és húgyúti fertőzéseket kaptam el,
és olyan hasi fájdalmakat éltem át, hogy kórházba kerültem velük, sőt még a
fejem is migrénesen fájt, a gyenge immunrendszernek és a felborult
hormonális egyensúlynak tulajdonították a jeleket.
Amikor tizenhárom éves lettem, az édesanyám egy barátja, egy hivatásos
ápoló megvizsgált, és felfedezte, hogy a szűzhártyám már nem sértetlen.
Miután megkérdezte az édesanyámat, hogy vajon szexuálisan aktív vagyok-e
már, és azt a választ kapta, hogy még nem, azzal magyarázta félre a dolgot,
hogy talán a többévnyi lovaglás eredménye a dolog.


Hogyan maradhatott titokban egy ilyen iszonytató visszaélés?

A gyermekként és tizenévesként mutatott, abúzus okozta tüneteimet mind
valami más okra vezették vissza, ahogyan azt az előzőekben leírtam, vagy
elmebajjal magyarázták. A szüleim azt gondolták, olyan elmebetegségem
van, amelyet egyetlen pszichológus vagy pszichiáter sem képes
diagnosztizálni. Ne érts félre, sokféle diagnózist kaptam, de egyikük sem
egyezett a másikkal, mert a tüneteim egyetlen mentális betegség leírására
sem illettek rá.
A pszichológusok sokszor említették lehetséges okként a szexuális
visszaélést, de amikor látták, hogy egyik szülő sem lehet elkövető,
kénytelenek voltak más lehetséges magyarázatokat keresni. Az a lehetőség,
hogy olyasvalaki bántalmaz, akiben a szüleim megbíztak, egyszerűen kívül
állt az emberek valóságról alkotott elképzelésén. Nem is tudom, hogy
akkoriban megfordult-e a fejükben ilyesmi. Az ilyen gondolatok épp olyan
elrugaszkodottnak tűntek, mint az, hogy valakit elrabolnak a földönkívüliek.
Eközben én mindvégig rettegtem attól, hogy bevalljam, mindez Doki műve,
és hogy teljesen az irányítása alatt állok. Minél betegebb és boldogtalanabb
lettem, Doki annál többször „sietett a segítségemre”, és azt javasolta, töltsek
több időt vele, és hogy tudja, mi segíthetne rajtam. A szüleim nézőpontjából
úgy tűnhetett, hogy az összes engem körülvevő felnőtt, ők és Doki is őszintén
azon munkálkodtak, hogy együttes erővel kiderítsék, mi a bajom, és
meggyógyítsanak.
Így hát a szüleim engedték Dokinak, hogy egyre több időt töltsön velem,
mert már el sem tudták képzelni, hová kapjanak, és találni akartak valakit,
aki megtanít engem együtt élni az én szokatlan elmémmel. Úgy hiszem, a
bántalmazómnak éppen az nyújtott élvezetet, hogy olyan végtelen hatalma
van felettem, és hogy a szüleim orra előtt csinálhatja. Mint egy drogfüggő,
Doki kénytelen volt egyre többet hazudni és kockáztatni, hogy elérje
ugyanazt a hatást. Ugyanez volt a helyzet az erőszak mennyiségével is. Egyre
veszélyesebb és félelmetesebb helyzetekbe sodort.
Nem akarlak szörnyűséges részletekkel fárasztani, így gyorsan felsorolom,
mi minden történt velem hat- és tizenkilenc éves korom között. Testileg és
szexuálisan bántalmaztak szektás szertartások során, megerőszakoltak,
éheztettek, és három abortuszra kényszerítettek (mindet Doki végezte el, aki
egyben a gyerekek apja is volt). Szadomazochista pornográf fotókat
készítettek rólam, pénzért odadobtak férfiaknak közösülésre benzinkúti
mosdókban, továbbá pincékbe és a Doki hátsó kertjében ásott lyukba zártak.
Elektrosokknak tettek ki, elkülönítve fogva tartottak, és éjszakára Dél-Idaho
lávabarlangjaiban hagytak megkötözve.
Ezalatt Doki rendszeresen elkábított. Könnyen hozzáfért az altatókhoz,
hiszen állatorvos volt. Úgynevezett „nyomkövető játékokban” végigüldözött
Idaho és Utah pusztaságain, amelyekben engem kellett levadásznia, és ha
elkapott, az különböző következményekkel járt (például megvágta a
bordakosaramat, vagy megerőszakolt). Ezenkívül csalétekül szolgáltam egyéb
gyerekeknek, akiket szintén bántalmaztak, vagy esetenként meg is öltek.


Végül egy hiba folytán lehetőség nyílik a menekülésre

Mire tizenkilenc lettem, a korábbi énemnek csak a héja maradt, és belül
teljesen kiüresedtem. Vagdostam magamat, és az időm nagy részét a
kortársaimtól távol töltöttem. Megkíséreltem az öngyilkosságot, és készen
álltam arra, hogy bármelyik pillanatban újra megtegyem. Akkor már
tizenhárom éve hittem úgy, hogy a családom valójában nem a valódi
családom, hogy az életem közöttük csupán egy álca. Abban a bűntudatban
éltem, hogy elvettem az igazi gyermekük helyét. Elhittem, hogy gonosz
vagyok, és ha elmesélném nekik a Dokival élt „valós életemet”, brutálisan
meggyilkolnák őket.
Miután a szüleim minden lépcsőt végigjártak, hogy segítsenek rajtam,
olyan tanácstalanság és erőtlenség lett úrrá rajtuk, hogy már csaknem
feladták.
De amikor tizenkilenc éves lettem, Doki elkövetett egy hibát. Tizenhárom
év óta először. Rosszul számította ki az altatószer mennyiségét, amit beadott
nekem. Úgy tervezte, csak annyira kábít el, hogy sikerüljön elhitetnie velem,
elkövettem valamit, amit valójában nem én csináltam. De az adagolási
hibából következően emlékeztem arra, hogy nem csináltam olyasmit, amit
rám akart bizonyítani.
Végre kitisztult a fejem, és azt gondoltam magamban: ha Doki hazudik
erről, vajon mi másról hazudott még? Nem sikerült értelmet találnom a tettei
mögött, hacsak azt nem, hogy megrémítsen, és feltétlen engedelmességbe
taszítson. A felismerés egyenes következménye volt az adagolási hibának, és
végre esély nyílt arra, hogy megszökjem – amit meg is tettem.
Még azon az éjszakán egy férfihoz szöktem, akit addig csak kétszer
láttam. Blake-nek hívták, az anyám mutatta be nekem, amikor megpróbálta
kiszélesíteni nem létező társadalmi köreimet. Egy olyan családdal került
kapcsolatba, amelynek fiúgyermekéről (nem Blake-ről, hanem egy másik
srácról) kiderült, hogy bipoláris. Az anyám ötlete volt, hogy ha találunk egy
mentális betegséggel küszködő másik tizenévest, kialakíthatok valamiféle
kapcsolatot vele, és nem leszek annyira egyedül.
Elmentem egyszer egy bulira ezzel az új ismerősömmel, és amikor
kinyitottam a bejárati ajtót, egy nyúlánk fiatalember köszöntött, aztán az
ajtón kivágódva, a korlát fölött lelkesen a bokrok közé vetette magát. Azt
gondoltam magamban: micsoda idióta! De amikor visszajött a házba, és először
néztem a szemébe, a szeme és a belső lényege olyan ismerősnek tűnt, és
olyan mindent átható kedvesség áradt belőle, hogy aznap éjszaka szinte
elválaszthatatlanok lettünk. Végül meztelenül fürdőztünk egy víztározóban
más fiatalokkal együtt, és legbelül valami tapintható bajtársiasságot éreztem.
Tudtam, hogy a tisztasága és ártatlansága miatt teljesen megbízhatok benne.
Azon az éjjelen, amikor elmenekültem Dokitól, csak Blake-ék házát
tartottam elég biztonságosnak. Addig csak egyszer jártam ott, amikor meg
akarta mutatni a footbaggyűjteményét{i}. Aznap éjjel Blake és a két lakótársa
sem volt otthon, de olyan mélyre kerültem, hogy betörtem az ablakon
keresztül. És mivel más módot nem ismertem a nyomasztó érzések
tompítására, vagdosni kezdtem magam.
Amikor Blake hazajött, megdöbbenve vette észre, amint a fürdőkád
lefolyójába csorog a vérem. Megtisztogatott, bekötözte a vágásokat, és azt
mondta, maradjak nála. Így tettem. Nem igazán terveztem, hogy örökre
elmenekülök Dokitól; nem hittem, hogy megtehetem. De amikor egy napig
ott maradtam Blake mellett, aztán az egy napból kettő lett, a két napból egy
hét, a hónap végére már eszem ágában sem volt visszamenni. Bujkáltam.
Olykor beszéltem a szüleimmel, és elárultam, kivel vagyok, de azt nem,
hogy hol. Blake először nem tudta mire vélni a nyilvánvaló zavartságomat és
gyötrődésemet, és kíméletből nem is kérdezte. De annyira odaadóan ápolt,
hogy elkezdtem jobban lenni, és lassacskán kikerültem az érzelmi pokolból.


***
 3. FEJEZET
G YOMORFORGATÓ UTAM AZ ÖNSZERETETIG

A saját magam építette börtönbe zárva

Végül elmeséltem Blake-nek az egész gyermekkorom történetét, Dokit és a
szektákat, és a gyógyulásom melletti elkötelezettsége csak még jobban
elmélyült. A bujkálással és Blake-kel töltött időszak alatt tudtam, hogy sem
Doki, sem más szektatag nem fog keresni, mert azzal megsértenék az évek
alatt beültetett „kötődési” és „visszahívási” programozás szabályait. Ha
kutatni kezdenek utánam, az nekik jelentett volna terhet, továbbá azt
bizonyította volna, hogy én vettem át az irányítást. Az átadott programban
bíztak, azt hitték, az majd önként hazavisz, mint egy kóbor kutyát. De nem
mentem vissza. Egyik apró lépést tettem a másik után, hogy visszaszerezzem
az életemet. Új ismerősöket és tevékenységeket találtam magamnak, akik és
amelyek segítségével életemben először megjelent az önbecsülés csírája. Ez
azonban egyáltalán nem bizonyult könnyű vagy egyértelmű folyamatnak.
Ami Dokit illeti, évekkel a szökésem után vádat emeltek ellene. Azonban,
mint oly sok más bántalmazási ügyben, évek teltek el a szökésem és a
vádemelés között, és kevés tárgyi bizonyíték maradt. Kézzelfogható
bizonyítékok és szemtanúk hiányában pedig az államügyész úgy döntött,
hogy nincsen elég bizonyíték a perhez, és a vád elévült. Bármiféle
büntetőjogi lépéshez további bizonyítékokkal vagy tanúkkal kellett volna
előállnom.
Azt hiheted, itt véget ér a történet, de személyes tapasztalatból mondom,
a gyógyuláshoz vezető út sokkal több annál, mint fizikailag megmenekülni
egy helyzetből. Kikerültem a bántalmazóm karmai közül, de még mindig egy
kiüresedett emberi lény voltam. Nem volt életem, csupán egy élet
szétszaggatott maradványai, amelyet élhettem volna. Fiatal nőként
fogalmam sem volt, miként kell viselkedni a társadalomban. Nem voltak
életvezetési készségeim, komoly poszttraumás stresszel (PTSD) küzdöttem,
és úgy általában gyűlöltem magamat.
A bántalmazóm valójában egyáltalán nem tűnt el azzal, hogy
elmenekültem tőle. Beköltözött a fejembe, én pedig folytattam saját magam
bántalmazását. Addiktívan vagdostam magam, és az öngyilkossági hajlamom
sem múlt el. Majdnem minden döntésem önromboló volt, ahelyett, hogy az
önszeretet vezérelte volna. Meggyőződésemmé vált, hogy ha abbahagyom a
saját magam bántalmazását, a bennem lakozó rossz felülkerekedik a jón, és
borzasztó emberré változom, épp olyanná, mint a bántalmazók a
gyermekkoromból. Szentül hittem, hogy csak azzal különbözhetek tőlük, ha
büntetem magamat.
Blake pedig, aki olyan alapvető szerepet játszott a gyógyulásom
folyamatának elején, később a jobbkezem lett abban az életútban, amit
kijelöltem magamnak. Ma együtt dolgozunk az általunk alapított cégben és
nonprofit szervezetben, elősegítve a világ kedvező változásait. De nagyon
hosszú utat kellett megtennem, és az új életemhez vezető út nem volt
könnyű. Fel kellett fedeznem, miként tudom szeretni magamat, és ebben a
könyvben olyan technikák és módszerek eszköztárát vonultatom fel,
amelyekkel sikerült megfordítanom az életem szekerét.


Terápiával újra felépítem az életemet

Huszonegy éves koromban kerültem terápiára. Az a férfi kényszerített rá,
akivel akkoriban együtt jártam, és akinek elege lett abból, hogy nem képes
stabil kapcsolatot kialakítani velem. Visszaélésekkel teli gyermekkorom
utóhatásai megnehezítették a dolgot. A szemembe nézett, és kerek perec
kijelentette: „Ez nem normális. Amiken átmentél, azok nem normális dolgok,
és ezt neked is meg kell értened. Nem maradok melletted, ha nem kérsz
segítséget egy szakembertől.”
Elvitt egy erőszakon átesett személyeknek fenntartott krízisközpontba, és
azt mondta a recepción ülő nőknek: „A barátnőmnek itt van a helye.”
Behívták az igazgató asszonyt a szobába, ahol ültem, és ő megkérdezte,
miért gondolom, hogy a barátom véleménye szerint ott van a helyem.
Elkezdtem kinyílni, és elmesélni azokat a dolgokat, amiken gyerekként
átmentem. Emlékszem, hogy az asszony arcizmai egyre jobban megfeszültek,
és fészkelődött ültében, miközben beavattam az események néhány
részletébe.
Megnyugtatott, hogy valóban ott van a helyem, de azt is elárulta, hogy
amikről beszéltem, azokkal már nem az ő hatásköre foglalkozni, és
ilyesmikkel nemigen találkoznak ebben a központban. Viszont ajánlott
valakit, aki a gyermekkori rituális visszaélésekre szakosodott, és megígérte,
hogy felhívja, és megpróbálja rávenni, hogy vállalja el az ügyemet.
Még azon a héten találkoztam a szakértővel. Kedves volt és gyengéd, ami
éles ellentétben állt a korábbi pszichológusaim viselkedésével. Ez a
gyengédség, amely a traumából való felépülésről szerzett alapos ismereteivel
párosult, lerombolta a körülöttem emelkedő falakat, és nekikezdhettem az
életem újjáépítésének.
A terápia úgy felfejlesztett, hogy végre beláttam: nem érdemeltem meg a
gyermekként elszenvedett bántalmazást, és nem az én hibám volt. Ám
huszonnégy évesen rádöbbentem, hogy a terápiával csak egy bizonyos pontig
juthatok el. Valahol mélyen éreztem, hogy lennie kell valaminek az
áldozattudaton, az önsajnálaton és azon túl, hogy az ember megpróbál
megbirkózni a PTSD-vel.
Neked, aki most ezt olvasod, talán komoran hangzik, de az
öngyilkosságot választottam kilépési stratégiaként. Minden napot úgy
éltem, hogy emlékeztettem magamat: másnap, ha úgy akarom, elvehetem az
életemet. Kiderült, hogy így sokkal jobban tudok koncentrálni arra, amit
aznap meg akarok tenni, hogy jobban érezzem magam. Mindent megtettem,
hogy javuljon a kedélyem, és ezt helyeztem az életem előterébe.
Ezért a téli sportoknak szenteltem magamat, főzéssel kísérleteztem, olyan
helyeken éltem, ahol biztonságban éreztem magamat, és elkezdtem
meditálni. Lassan a mantra megváltozott: a „Holnap még mindig megölhetem
magamat; mit akarok kezdeni az életemmel ma?” helyett azt mondogattam
magamnak: „A jövő héten még mindig megölhetem magamat; mit fogok
kezdeni az életemmel ezen a héten?” Aztán már úgy mondtam: „Jövőre még
mindig megölhetem magamat; mit fogok kezdeni az életemmel ebben az
évben?”
Végül rájöttem, hogy többé már nem is akarom megölni magamat. Bár
olykor még előtört az öngyilkosság gondolata, átmeneti ideig tartott, és nem
arra építettem az egész életemet.
Miután sikerült magam mögött hagyni a bántalmazás emlékét, el
akartam feledni a különleges képességeimet. Belevetettem magam a téli
versenysportokba, hogy ne kelljen foglalkozni velük. Megpróbáltam a lehető
legjobban elmerülni a fizikai világban. Olykor-olykor továbbra is segítettem
az embereknek az érzékelésen túli képességeimmel, ha nagyon nagy
szükségük volt rá, de úgy láttam, a képességeim tehettek mindarról a
fájdalomról, amit átéltem, és továbbra is kínzott a tudat, hogy nem
szabadulhatok meg tőlük. Ekkor még mindig szörnyen féltem a világtól.


Nem megfelelő okból keresem a szeretetet

Huszonkét éves koromban hozzámentem egy férfihoz, akit nem szerettem,
mert azt akartam, hogy vigyázzon rám, és gondoskodjon rólam. A házasság
hat hónapon belül szétesett, és elváltunk. Aztán még ugyanabban az évben
másodszor is megházasodtam, de ismét csak a biztonságot kerestem. Akkor
nem láttam be, de igazából csak arra használtam a férfiakat, hogy
elmeneküljek magam elől. Biztonságban akartam érezni magamat, nemcsak a
világtól, hanem magamtól is. Legbelül még mindig olyan mindent elborító
öngyűlöletben éltem, hogy egyáltalán nem bíztam magamban.
Aztán amikor huszonöt lettem, megszületett a fiam. Meddőségi kezelésen
estem át, és mivel tizenévesként három terhességemet szakították meg, alig
vártam, hogy megtapasztalhassam a gyermekvállalás csodáját. A
várakozásaimmal szemben azonban a terhességet és a szülést szörnyű
traumaként éltem meg.
Amikor kiderült, hogy fiút hordok a szívem alatt, azt képzeltem, aktív
sportoló lesz, egy valódi sportőrült, akinek sohasem kell átélnie azt a
fájdalmat, amit nekem kellett. A fiam iránt érzett szeretethez semmi sem
hasonlított, amit addig átéltem. De megrökönyödésemre áttetsző aurával
született, amely olyan volt, akár valami szivárványszínű kristályfény. Ezeket
az aurákat a színük miatt általában kristályauráknak nevezik, és kizárólag a
különleges belső képességű egyének sajátjai.
És lám, mint azt már megszokhattam, az univerzum éppen olyan
gyermekkel ajándékozott meg, amilyenre szükségem volt. Negyven percig
folyamatosan zokogtam, annyira féltem, hogy a képességei miatt ugyanúgy
szenved majd, ahogyan én szenvedtem. Aztán ráébredtem, hogy ha meg
akarom tanítani neki, miként fogadja el a belső, veleszületett képességeit,
először nekem kell elfogadnom a sajátjaimat.


Motkány és a makk

2009-et írtunk. A hat hónapos kisfiam éppen szundikált. A konyhám pepita
linóleumpadlóján ültem, és szinte belefulladtam a kétségbeesésbe.
Gyermekem születése után bemerészkedtem a gyermekszórakoztatás
világába, így többek között a Jégkorszak című filmmel is megismerkedtem. A
filmben szerepelt egy Motkány nevezetű kardfogú mókus. A Motkány figura
motívuma mindössze annyi, hogy folyamatosan keresi és meg akarja őrizni
hőn szeretett makkját.
A Motkány véget nem érő, ám kudarcra ítélt küldetése az, hogy vigyázzon a
makkjára. Amikor a néző már éppen azt hinné, végre megszerezte, a
balszerencse lesújt, és valami valószínűtlen fordulat újra elszakítja tőle.
Motkányt Murphy törvénye kísérti, amely egyszerűen fogalmazva kimondja:
minden, ami elromolhat, el is romlik, és megakadályoz abban, hogy
megszerezd, amit akarsz.
Amikor az ember főállású anya, úgy érzi magát, mintha a felnőtt agya
helyére mesefigurák költöztek volna. Azon a napon, amikor ott ültem a
konyha padlóján, nem tudtam kiverni a fejemből Motkány alakját. A vásznon
látott események humorát megkeserítette valamiféle mélységes bánat és
azonosulás a figura dilemmájával. Motkány én voltam. A makk pedig a
boldogság.
Az életem egyetlen véget nem érő, balszerencsés küldetés volt, hogy
megtartsam a boldogságot, de végül a padlón kötöttem ki, és legyőzetve
éreztem magam, mert a dolog sohasem működött. „Miért nem sikerül
sohasem?” – kérdeztem magamtól némán. De tudtam a választ. Nem
akartam, hogy közöm legyen magamhoz. A saját bőrömben élni inkább
börtönbüntetésnek, mint szabad választásnak tűnt. Egyre csak az járt a
fejemben: Hogyan tudnék hinni valamiben, amit nem is akarok?


Ott vagyok, ahol vagyok

Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy már jó ideje nem szeretem magamat, de
meglehet, soha nem is szerettem. Nem szerettem magamat, és fogalmam sem
volt róla, hogyan szerethetném. Gyűlöltem az önszeretet gondolatát. Egy
olyan családban nőttem fel, amely az önzetlenséget, önfeláldozást és
áldozathozatalt állította előtérbe, és úgy éreztem, az önszeretet gondolata
valamiféle gonosztevő. Mint egy démon, amely elpusztítja a jóságomat és
minden esélyemet arra, hogy valaki más is szeressen.
Elértem a legmélyebb pontot. Úgy képzeltem, hogy így érzik magukat
azok az emberek, akik olyan szánalmasak, és olyannyira eltiporja őket az
élet, hogy semmilyen lehetőségük sem marad. Sarokba szorítottam
magamat. Minden egyes próbálkozásom, hogy jól érezzem magam a
bőrömben, kudarcot vallott. Ez volt az a pillanat, amikor beismertem, hogy
gyűlölöm magamat, mint amikor valaki felismeri, hogy alkoholista. Amikor
az ember beismeri, hová süllyedt, az egyszerre okoz fájdalmat és
megkönnyebbülést. Nem valami vicces dolog ráébredni, hogy egy ellenség él
benned, belátni ezt azonban olyan, mintha végre elfogadnál valamit, aminek
évekig ellenálltál. Az ellenállásra használt energia kimeríti az embert.
Miután felismered, milyen állapotban vagy, elindulsz a sodrással azok után,
hogy évekig a zúgó folyásirányával szemben úsztál. Ezzel a
megkönnyebbüléssel együtt hirtelen elhatározást tettem: rá kellett jönnöm,
hogyan szerethetem magamat. Eltökéltem: mindent meg fogok próbálni,
hogy sikerüljön.
Sokféle elmélet létezett. Az önsegélyezés világának hivatásos szereplői
egyfolytában az önszeretetről beszélnek, de a legtöbben nem is tudják, mit
jelent. Képesek álló nap azt hajtogatni, hogy szeretned kell magadat, és
mindenféle okokat sorolnak, meg ötleteket adnak arra nézve, miért vagy
szerethető. De egyikük sem tanítja meg, hogyan is állj neki mindennek, vagy
hogy milyen is az önszeretet a gyakorlatban.
Ezért hát az önszeretet keresésében, ha lehet, még jobban elkeseredtem.
Végül egyetlen kérdés maradt: Miben különböznek a magukat szeretők a magukat
nem szeretőktől? Tudtam, hogy ha a különbséget létrehozó tulajdonságokat és
viselkedésformákat tanulmányozom, meg fogom érteni, hogyan induljak el
az önszeretet útján.
A piacon fellelhető önsegélyező és az önbecsülés kifejlesztésére használt
technikák nagy része az én esetemben egyszerűen nem működött. Úgy
éreztem, egy alaszkai gleccsert próbálok elhordani egy kiskanállal. A
megerősítésektől rosszabbul lettem. Szépen leültem a konyhaasztalhoz, és
egyesével kipróbáltam őket. Százszor leírtam egy papírlapra, hogy
„Szeretem magamat”, és közben megpróbáltam átérezni a szavakat. Ám
ahogyan írtam, mintha az agyam azt válaszolta volna: „Ugye igazából nem
hiszed, hogy ilyen ostoba vagyok?” Egész nap ismételgethettem a szeretem
magamat mantráját, akkor is hazugság maradt volna. De később, még
ugyanabban az évben megtörtént az első igazi áttörés az önszeretetben.


A vizespohár

Mivel különleges érzékeim vannak, látom a gondolatok tárgyakra gyakorolt
hatását. Szó szerint látom, hogy az olyan gondolatok, mint hogy sohasem
leszek elég jó, lecsapódnak a gyomor körül, és hurutot meg fekélyeket
okoznak.
Ha megtehetem, nem iszom csapvizet, mert látom, miként hatnak a
vegyszerek és a csövek a vízre. Mint azt már a könyv elején említettem, a
gondolat és a fizikai, illetve a fizikán túli valóság közti elválasztóvonal nem
létezik számomra. Ennek ellenére annyira elgyengített az öngyűlölet, hogy
nem ismertem fel egy elképesztő lehetőséget.
Egyik este úgy döntöttem, hogy elmegyek a városi könyvtárba, és kiveszek
néhány filmet. Mindig is szerettem az ismeretterjesztő filmeket, és aznap
rábukkantam egy Víz: A nagy misztérium című anyagra. A film a „víz
strukturalizálásának” elképzeléséről szólt. Az ismeretterjesztő alkotás
bemutatja, amit én mindig is megfigyeltem, mégpedig hogy bármi is
történjék a víz körül, az megváltoztatja a vizet, és mivel az emberi test nagy
része vízből áll, az szintén hasonlóan működik. A filmben fogták a
strukturalizált vizet, és beleöntötték az óceánba, arra számítva, hogy
kézzelfogható változást okoz az óceán vizében.
A felénél leállítottam a filmet, és papírt meg tollat keresve szaladgáltam
a házban, miközben a jelzőcsengőim élesen csilingeltek. El sem hittem, hogy
egy ilyen kézenfekvő dolog elkerülte a figyelmemet. Bár magamra nem
koncentrálhattam elég pozitívan ahhoz, hogy szeressem magamat, valami
másra figyelhettem. Elképesztő erőfeszítésembe került bármiféle szerethető
dolgot találni magamban, azonban a fiamra nézve egymillió dolog eszembe
jutott, amit szeretek benne. Kézenfekvő lett tehát, hogy veszek egy pohár
vizet, felsorolok mindent, amit szeretek a fiamban, majd mindezt az iránta
érzett, szívszaggató érzelmet és pozitív koncentrációt a vízbe irányítom.
Aztán megiszom a vizet.
Úgy éreztem magam, mint egy hadvezér, aki éppen feltalálta az
„önszeretet trójai falovát”. Fordított méregként átstrukturalizálhattam a
testem öngyűlölettel programozott vizét, elárasztva azt a pohárban lévő,
szeretettel átitatott víz rezgésével. Nem tudtam, milyen eredménye lesz a
próbának, ezért aznap este félelemből nem próbáltam ki. De másnap, amikor
a fiam aludt, összeszedtem a bátorságomat.


Teal, a kísérleti nyúl

A történelem tele van olyan nagy elmékkel, mint például Benjamin Franklin,
Jonas Salk és Albert Hofmann, akik saját magukon kísérleteket végezve
ellenőrizték az elméleteiket. A saját ötleteimmel én is mindig ezt az utat
jártam. A terv megszületését követő napon enyhe rettegéssel álltam a
konyhában. Persze nem éppen viharban akartam sárkányt reptetni, mint
Franklin, de a testemben minden sejtem azt sikoltotta: „Fuss!” Mintha valami
szarvashibát készülnék elkövetni.
Odabenn kötélhúzás folyt, miközben kitöltöttem a vizet, és mindarra
koncentráltam, amit annyira szerettem a fiamban. Amikor a vekker öt perc
múlva megszólalt, a számhoz emeltem a poharat, és mintha orvosság volna,
megittam, amilyen gyorsan csak tudtam. Arra számítottam, hogy azonnal
jobban leszek, mintha megtelnék valami belső örömmel. Milyen nagyot
tévedtem! Azonnal remegni kezdtem, émelyegtem, és egész testemben
elpirultam. Ám ahelyett, hogy hánytam volna, rám tört a zokogás. A testem
elkezdte megtisztítani magát a bánattól, amelyet évekig elfojtottam
magamban. Szó szerint úgy éreztem magam, mintha megtisztuláson estem
volna keresztül.
Magzatpózban feküdtem a konyhapadlón, és jó húsz percig zokogtam.
Ahogy a sírás alábbhagyott, mindent elsöprő megkönnyebbülést éreztem.
Úgy éreztem, mintha megérkeztem volna. Sétálni mentem, és rájöttem,
hogy először érzek valami olyasmit, amit belső békének lehet nevezni. Nem
éreztem eksztázist, de végre azt sem, hogy menekülni akarnék önmagamtól.
Ezért hát úgy döntöttem, hogy folytatom a kísérletemet, és egy hónapon
keresztül mindennap ugyanabban az időben elvégzem a szertartást.
Az első hét ugyanazt az eredményt hozta. A víz megivása mintha kémiai
reakciót váltott volna ki bennem, mintha két egymásnak vadul ellentmondó
energia küzdött volna egymással a testemben. Az első hét után azonban
fokozatosan megszűnt ez a heves reakció. Végre akklimatizálódtam a
szeretet ismeretlen frekvenciájához.
Aztán fura dolgok kezdtek történni. Külső változások indultak be.
Megdicsértem a saját főztömet egy barátom előtt, ami annak előtte az
öngyűlölet szakadékába taszított volna, de ezúttal helyesnek tűnt.
Kipróbáltam a megerősítéseket, és felfedeztem, hogy nem olyan nehezen
hihetők, mint ahogy először tapasztaltam. Kimondtam, hogy „tetszik a
bőröm színe”, és komolyan is gondoltam. Az elmém mélyén rejtőzködő
keserű hang – amely annak idején olyanokat suttogott nekem: „Túl bonyolult
vagy ahhoz, hogy bárki is szeressen!”, meg „Ezt elbaltáztad, te ostoba!” –
lassanként elhallgatott. És az aggodalmam egyre enyhült.
Eszembe jutott egy régi pillanat: sok-sok évvel azelőtt egy rádióinterjút
hallgattam fél füllel, miközben az országúton vezettem. Sohasem fogom
elfelejteni, amit az interjúalany mondott az aggodalom szóban lévő betűkről.
Ha az ember átrendezi a betűket, azt kapja: a „dolog maga”, ami pontosan
megegyezik azzal, amitől félünk. Az ember aggodalmát pontosan az okozza,
hogy el akar menekülni attól, amitől aggódik. Megértettem, hogy az
aggodalmamat a saját magamtól való folyamatos menekülésem okozta.
Ahogy kezdetleges önszereteti gyakorlatom haladt előre, a magamtól való
menekülési vágy rendre enyhült, és vele együtt az aggodalmam is.
A szeretettel átitatott víz fogyasztásával hátba támadtam a saját
öngyűlöletemet, minden egyéb önszeretetre irányuló gyakorlatot könnyebb
lett elvégezni. Mivel lesből támadtam, ledöntöttem a szeretet kizárására
épített súlyos falakat, és attól a pillanattól fogva nyíltan is megközelíthettem
az önszeretet kérdését. Elhatároztam, hogy felkutatok minden hozzávalót,
amellyel megalkothatom az önszeretet tökéletes receptjét.


Abbahagyom a vagdosást

Az öngyűlöletem egyik legpusztítóbb következménye a vagdosáshoz való
megszállott viszonyom volt, ezért tudtam, hogy legközelebb ezzel az
akadállyal kell megbirkóznom. Tizenegy éves korom óta az önpusztítás teljes
addikcióvá nőtte ki magát nálam. Az endorfinok elzárják a fájdalom útját, és a
megkönnyebbülés és örömérzet kialakulásában is szerepet játszanak. Úgy
hatnak ránk, mint a kodein vagy a morfin. Amikor az endorfinok elérik a
limbikus idegrendszer opioid receptorait, az agy hipotalamusznak nevezett
részével együtt, megkönnyebbülést, örömöt és megelégedést érzünk. Egyben
megnyugszunk, és energikusabbak leszünk.
Így amikor a testünk fájdalmat érez, az agy endorfinokat szabadít fel. Az
endorfinok megnyugtatják és energizálják az embert, hogy ki tudjon térni a
bántalom elől. Éppen ezért azzal, hogy magamat vagdostam,
lecsendesítettem negatív érzelmeimet. Olyan megküzdési stratégia ez, amely
átmeneti szabadulást nyújt az aggodalomhoz, bűntudathoz, depresszióhoz,
stresszhez és érzelmi zsibbadtsághoz, valamint a kudarcérzéshez,
öngyűlölethez, az önbecsülés hiányához és a perfekcionizmus nyomásához
hasonló intenzív érzések alól.
Az ember ugyanolyan könnyen függővé válhat a saját teste által
valamilyen hatásra válaszul termelt vegyi anyagoktól, mint bármilyen utcai
drogtól. Amint összekötjük a vagdosás cselekedetét az abból fakadó
megkönnyebbülésérzéssel, olyan idegpályákat alakítunk ki az agyunkban,
amelyek automatikusan arra késztetnek minket, hogy megnyugvást
keressünk, amikor negatív érzelmekkel találkozunk, és ezt a vagdosás útján
érjük el.
Jól ismerem ezt az érzést. A vagdosó olyan, mint egy ketrecbe zárt
vadállat. Börtönben van, ahol nem tudja kifejezni a negatív érzelmeket,
főként a kétségbeesést, gyűlöletet és haragot. Nincs más választása, belsővé
teszi ezeket az érzelmeket, és az energia csak befelé, az én felé tud fordulni.
Gyermekként életem legnagyobb terhe az volt, hogy szörnyű titkot
kellett őriznem. Kettős életet éltem ugyanis: egyet a szüleimmel, és egyet a
szüleim nélkül egy beteges, kicsavart világban, amelyet egy mentoromnak
hitt pszichopata alkotott a számomra.
Kora gyermekkoromtól fogva bántalmazóm arra tanított, hogy a
nyugalom érzésével járó büntetés, amit valaki más okoz, vagy magad okozol
magadnak, valójában Krisztus fénye, amely feloldoz a bűneid alól. A vagdosás
lett az én menekülési útvonalam. Amikor csapdában éreztem magam vagy
bűntudattal küzdöttem, elkeseredtem vagy feldühödtem, ezt használtam; és
főként akkor vágtam meg magamat, amikor úgy éreztem, velem van a baj. Az
önmagamnak okozott bántalom arra is jó volt, hogy elfedje a bántalmazóm
által ejtett egyéb sérüléseket.


Majd elmúlik… vagy mégsem?

Balszerencsémre a szüleim akaratukon kívül csak tovább szították a tüzet.
Otthon az érzelmeimet valótlannak állították be, és elmebetegnek
bélyegeztek, mert azt gondolták, hogy ok nélkül érzem magam olyan
nyomorultul, amilyennek látszottam. Azt hitték, csak azzal magyarázható a
viselkedésem, hogy valami baj van velem. Sok szülő vonja le ezt a logikusnak
tűnő következtetést, amely engem végül önmagam ellen fordított. A szüleim
megerősítették bennem azt az elképzelést, hogy valami nincs velem rendben,
amiért vagdosom magamat, de mivel így tettek, csak súlyosbították azt az
okot, ami miatt vagdostam magamat.
A pszichológusok és pszichiáterek sem segítettek, mert mindig azt
mondogatták a szüleimnek, hogy majd elmúlik. Egyre csak azt ígérték, hogy a
tizenévesekre jellemző az ilyesmi, és hogy tizennyolc éves koromra
elhagyom a rossz szokást. De tizennyolc évesen még mindig vagdostam.
Akkor azt ígérték, hogy huszonöt éves koromra elmúlik. De huszonöt évesen
még mindig vagdostam. Aztán azt mondták, majd abbahagyom, amikor anya
leszek. De anya lettem, és amikor néhanapján visszaestem, a vagdosásban
találtam menedéket.
Mondanom sem kell, a szüleim feladták. Minden létező tanácsot
megfogadtam, hogy megpróbáljak leszokni róla. Még ma is csinálnám, ha
nem találkoztam volna a bennem élő gyermekkel.
A traumaintegrációban az egyik leggyakrabban alkalmazott technika az a
folyamat, amikor az ember tudatosan visszatér a traumatizáló emlékekhez,
kimenti a gyermeki énjét mindegyik ilyen emlékből, ezt a belső gyermeket
egy biztonságos helyre vezeti, és új szülőket talál neki.
Miután megkerestem a rendőrséget az ügyemmel, kaptam egy kis
áldozati vigaszdíjat, amelyből fel tudtam fogadni az állam vezető
traumaspecialistáját. Ő volt a legmelegebb szívű nő, akivel valaha
találkoztam. Emlékszem, amikor kisétált a váróba, hogy behívjon magához,
olyannak láttam, mint valami középkorú Barbie babát. Az első vezetett
visszatérés során nem tudtam abbahagyni a sírást. Láttam, milyen kicsi és
védtelen, és mennyire tiszta voltam gyermekként. Olyan sokáig éreztem
sötétnek és romlottnak magamat, hogy döbbenten álltam ez előtt a
sérülékeny és ártatlan énem előtt.


A megdöbbentő találkozás önmagammal

Először a szó szoros értelmében féltem a gyermekkori énemtől. Amikor
mentálisan kapcsolatba léptem vele, féltem megérinteni. Az volt a
feladatom, hogy elképzeljem, amint angyalok vagy harcos hercegnők
megmentik a rabul ejtő emlékek közül, majd megnyugtatják és biztonságba
helyezik. Idővel persze elég önbizalmat nyertem ahhoz, hogy képzeletben
átöleljem a gyermekkori énemet. Elkezdtem szoros kapcsolatot kialakítani a
belső gyermekkel, és megszerettem őt. Most már úgy hiszem, a belső
gyermek gyakorlat a legjobb érzelmi gyógyítótechnika, amelyet valaha
felfedeztek. Amikor az ember ezzel a módszerrel gyógyul, nem csupán a
tüneteket kezeli, hanem megváltoztatja az érzelmi trauma okát is. De a
módszer iránt táplált tiszteletem ezután még tovább nőtt.
Néhány évvel ezelőtt rájöttem, hogy a belső gyermek nem tűnt el azzal,
hogy testileg felnőttem. Igazából egyikünkből sem távozik – mindig bennünk
lakozik. Eszembe jutott, hogy akármit is teszek most magammal, azt
végeredményben a belső gyermekkel teszem. Mint a legtöbb vagdosó, nekem
is volt egy „szertartásos” helyem, ahová elmentem, amikor meg akartam
metszeni a bőrömet. Az én választott helyem a fürdőkád lett. Végiglapoztam
a garázsban őrzött régi fényképeket, hogy rátaláljak a legimádnivalóbb és
legártatlanabb képre a gyermekkoromból, és felragasztottam a fürdőkád
melletti falra.
Ahogy számítottam is rá, elérkezett a nap, amikor ismét elfogott a
vágyakozás, hogy összevagdossam magamat. Bementem a fürdőszobába,
magamra zártam az ajtót, összetörtem egy üvegpoharat, aztán felvettem a
legjobban egyben maradt üvegdarabot, amit csak találtam. Beléptem a
fürdőkádba, és megláttam a kislánykoromban rólam készült képet. Először
csaknem haragra gerjesztett a felelősség súlya, amit a fotóra nézve éreztem.
Megnyugvásra volt szükségem, de a kisgyermek a képen bizalommal és
ártatlansággal a szemében nézett vissza rám. Bizalommal, amit éppen
elárulni készültem. Ártatlansággal, amit el akartam tiporni.
Eszembe jutott, hogy „minden, amit magammal teszek, a bennem élő
gyermekkel teszem”. Rögtön képek áradtak a fejembe, amelyeken játszik és
kacag. Láttam magamat, ahogy megragadom vékony kis karját, és
végighúzom a bőrén az üvegcserepet, mígnem kiserken a vér. Elképzeltem,
ahogy zokog, és elrántja a karját, mert nem tudja, mi rosszat tehetett, hogy
ezt érdemli.
Ettől az egésztől úgy éreztem magamat, mint egy gyermekbántalmazó. A
cselekedetben lakozó tragédia gondolatára azonnal könnyek szöktek a
szemembe. Olyan érzés volt, mintha újra kapcsolatba kerültem volna az
ártatlansággal és bizalommal, amelyet gyermekként elnyomtak bennem.
Magamat, egy felnőttet képes lettem volna bántani. De nem
bántalmazhattam egy gyermeket. A kádba ejtettem az üvegcserepet, és
zokogva bámultam a képet. A testem még mindig vágyott a sérülésre, de nem
tudtam rávenni magam, hogy megtegyem.
Akkor ismertem fel életem tragikus voltát, amikor megismerkedtem a
belső gyermekkel. Ennek eredményeképpen kezdtem magam sérültnek látni,
és nem rossznak. Évekig hittem azt, hogy hiába minden, gyógyíthatatlan
vagyok, de most kiderült, hogy az ártatlanságom nem veszett el. Mint a gyufa
végén fellobbanó apró láng, pislákolva égett, de nem aludt ki.
Újra rátaláltam eredendő jóságomra. Megtaláltam azt a részemet,
amelyet nem bánthattak azok, akiknek minden egyéb módon sikerült
bántalmazniuk. Fokozatosan újra felneveltem magamat. A belső gyermeket
szeretve és róla gondoskodva megtanultam szeretni magam, és gondoskodni
magamról. Mindez végül oda vezetett, hogy sikerült magam mögött hagyni
azt a függőséget, amellyel már csaknem két évtizede küzdöttem.


***
 4. FEJEZET
É LETCÉLT TALÁLOK

Levágom az utat

Az utazásom elején, amikor megfigyeltem a magukat szerető embereket,
bevallom, gyakran felülkerekedett rajtam a féltékenység. Összehúzott
szemöldökkel ültem előttük. Amikor gyűlölöd magadat, és gyűlölöd az
életedet, és csillogó szemű emberekkel találkozol, akik örülnek, hogy élnek,
és örülnek, hogy önmaguk lehetnek, először az jut eszedbe, hogy
legszívesebben megölnéd őket. Ez kicsit erősen hangzik, és persze nem szó
szerint értem.
Idegesített, hogy szeszélyüknek megfelelően döntöttek, csak az alapján,
hogy mitől érzik jól magukat, mintha ez ilyen egyszerű volna. De aztán
eszembe jutott: mi van, ha tényleg ilyen egyszerű? Talán csak mi, a többség
választjuk a bonyolultabb megoldást. Akkor rájöttem, hogy a hosszabbik utat
választottam a jól-lét felé. Ezek az önmagukat szerető emberek pedig
levágták az utat. Én kergettem a boldogságot, ők meg egyszerűen azt
választották.
Nem tudtam, mitől lennék boldog, és azt sem tudtam, mi a célom, de most
már legalább tudtam az igazságot: a boldogság és az életcél felé vezető úton
lehetetlen rosszul dönteni, mert az nem csak egy dolog. A boldogság és az
életcél megtalálása a meghozott döntésekről szól, és mindenről, amit az
ember önszántából tesz. Ezt az életemből vett példákon keresztül tudnám
megmagyarázni.
Amikor fiatalabb voltam, úgy döntöttem, hogy hivatásos modell leszek.
Első látásra a döntésnek semmi értelme nem volt, hiszen akkoriban sokat
töprengtem, ráadásul fiús lánynak számítottam. Végtelenül befelé forduló is
voltam, és a legtöbb szabadidőmet írással töltöttem.
Ahogy telt-múlt az idő, kiderült, hogy még annyi értelme sincsen a
divatvilágban dolgozni. Gyűlöltem az egészet. Gonosz, sekélyes és hitvány
iparág. Az, hogy be akartam épülni a divatvilágba, olyan volt, mintha egy
négyszögletes dugót akartam volna betömni egy kör alakú lyukba. De most
már tudom, hogy nincsenek hibák, így ez a lépés is, akármilyen szerencsétlen
is volt, sok szempontból nagy jelentőséggel bírt. Ám egyértelműen nem
találtam meg benne a hivatásomat.


Egyetem, vagy gyökérkezelés?

Így hát 2006-ban, amikor még mindig az utamat kerestem, elhatároztam,
hogy jelentkezem főiskolára, és a filozófia szak mellett döntöttem. Magasan
képzett családból származom, és a meggyőződésemmé vált, hogy diplomával
hitelesebb leszek, és több tiszteletet kapok. Csakhogy volt egy bökkenő.
Gyűlölöm az iskolát. Csak ültem a sötét auditóriumban, hallgattam az
előadásokat, és közben azt éreztem, inkább ülnék gyökérkezelésen. Ennyire
szörnyen éreztem magam.
Néztem a többi filozófiahallgató arcát, és azon tűnődtem, vajon csak
ilyen emberek érdeklődnek a filozófia iránt, mint én: depresszívek, passzív
szuicid hajlammal, akik kétségbeesetten keresik az élet értelmét? Az első
hónap után ráébredtem, hogy semmi jó sem fog kisülni egy
filozófiadiplomából. Amikor lediplomázunk, senki sem fog azért fizetni
nekünk, hogy üljünk egy szobában, és gondolkozzunk.
Amikor feltettem magamnak a kérdést: „Egyébként miért is akarok
hitelességet és tiszteletet kivívni?”, az a válasz fogalmazódott meg bennem,
hogy jó érzés volna ezekkel együtt élni. Hirtelen nem értettem magamat. Ott
ültem a főiskolán, minden egyes percet nyomorultul végigszenvedtem,
miközben éppen hogy jól akartam érezni magam. Más szóval azért
szenvedtem, hogy a szenvedés végül boldoggá tegyen? Az egész
gondolkodásom a feje tetejére állt.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy filozófiahallgatóként általában sikerült
értelmet találnom a hasonló fejtörőkben. De akárhogyan csűrtem-csavartam,
ennek sehogyan sem lett értelme. Ahelyett, hogy összeszedtem volna a
bátorságomat, és egyből azzal foglalkozom, ami jólesik, nyakatekert módon
akartam jól érezni magamat. Ezért hát belül feltettem a kérdést: Mit tenne
valaki, aki szereti magát?
Azonnal tudtam rá a választ. Azt kell tennem, ami itt és most örömet
szerez. Mi szerzett örömöt? A téli sportok. Imádtam a szabadság érzését,
amikor a gyorskorcsolyám kopogó hangjára végigsiklottam a jég
súrlódásmentes felületén. Egy évvel azelőtt, miután bejutottam a Telemark
sícsapatba, de nem találtam támogatót a síkarrierem finanszírozására,
hivatalosan gyorskorcsolyára cseréltem a síléceimet. Azt gondoltam,
nagypályás gyorskorcsolyázó lesz belőlem.
Úgy okoskodtam, ha valamilyen téli sportoló vagyok, az még mindig jobb,
mint ha semmilyen sem lennék, de persze nem én voltam a világ legjobb
gyorskorcsolyázója. Nem háromévesen kezdtem a sportot, és nem is több
évtizednyi egysoros görkorcsolyával való versenyzés után váltottam a
gyorskorcsolyára, ahogy a legtöbb hivatásos gyorskorcsolyázó tette. Csak
volt hozzá tehetségem, ennyi. Mégis minden percét élveztem.


Másik rövid utat keresek a boldogsághoz

Amikor megkérdeztem magamtól, mit tenne valaki, aki szereti magát?, azt a
választ kaptam: otthagyná az iskolát, minden idejét a gyorskorcsolyázásnak
szentelné, és soha még csak vissza sem nézne. Így tettem. A rövidebb utat
választottam a boldogsághoz, és elkezdtem annak a kérdésnek megfelelően
élni, hogy mit tenne valaki, aki szereti magát? Akkor volt, hogy először igazán
élveztem az életemet. A szenvedélyemet követtem, és minden olyan
nagyszerűnek tűnt.
De nem sokkal azután újra útelágazásnál találtam magam. Kemény
edzéstervemmel a korai klimaxot kockáztattam, ráadásul a nemzőszerveimet
gyermekkoromban ért károsodás azt jelentette, hogy már így is kevés
esélyem volt kihordani egy gyermeket. Leültem két nőgyógyásszal, és
mindketten egyetértettek abban, hogy ha ilyen intenzitással edzek, talán
sohasem lesz gyermekem.
Komoly választás előtt álltam. Melyik a fontosabb: gyermeket szülni,
vagy az olimpiai álmot kergetni? Tizenéves koromban összesen négy
gyermeket veszítettem el, két ikret és két másik terhességet, amelyeket
mind a bántalmazóm szakított meg saját kezűleg.
Mély vágyódást éreztem magamban, hogy megtudjam, milyen a karomban
tartani a gyermekemet, ahelyett, hogy elveszíteném. Úgy éreztem, egy
részem sohasem lesz teljes, ha legalább egyszer nem tapasztalom meg.
Akkoriban friss házas voltam, és a férjemmel eldöntöttük, hogy
mindkettőnknek fontosabb az, hogy gyermeket vállaljunk. Ennek ellenére
nehéz volt megfoganni. Meddőségi rendelésre kellett járnom, de végül
sikerült egészséges kisfiút szülnöm.
 Amikor a fiam megszületett, újabb döntés elé kerültem: csendes,
visszavonult életet akarok-e élni otthon ülő anyukaként, vagy esetleg
felfedem a múltamat, és segítek másoknak azáltal, hogy a világ elé tárom,
amit én is megtanultam?
A válasz egyértelmű volt.
De a java még csak most jön: nevetnem kell, ha arra gondolok, hogyan
sikerült mindez. Amikor modellkedtem, megtanultam, miként kell kifelé
mutatnom magamat. Megszoktam a fényképezőgépet és a közönséget. Most
életem nagy része a kamera és a közönség előtt telik.
Profi sportolóként rájöttem, hogy nem lehetek kiváló a sportágamban, ha
nem nézek szembe a belső démonjaimmal, és nem szelídítem meg őket.
Egészséges életet kellett élnem ahhoz, hogy sikereket érjek el. Ennek
eredményeképpen egyre jobban és jobban lettem. Visszatért az egészségem.
Megtanultam, miként kezeljem a nyomást. Felbátorodtam annyira, hogy
kiléphettem a nagyközönség elé. Tökéletes gyakorlás volt ahhoz az
életúthoz, amelyet most követek.
Amikor megszültem a fiamat, újra megbarátkoztam a különleges
képességeimmel, amelyek most hivatásom alapját képezik. És a legjobb az
egészben az, hogy annak idején a filozófia szakról azért buktam ki, mert
rájöttem, hogy soha senki sem fog fizetni a végzett hallgatóknak, hogy egy
tanteremben üljenek, és gondolkodjanak. Azonban most, hogy közvetlen
utat választottam a boldogsághoz, és az a kérdés lett a mottóm, hogy „Mit
tenne valaki, aki szereti magát?”, az emberek azért fizetnek, hogy
gondolkodjak!


Másokat is elvezetek az önszeretethez

Lassan elkezdtem ügyfeleket vállalni: helyesebben inkább az ügyfelek találtak
meg engem. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy amiket én az univerzumról és
a benne lévő emberekről tudok, amiket én alapvetőnek vettem, annak az
emberek nagy többsége nem volt tudatában. Még ennél is jobban meglepett,
hogy a tudásommal valóban képes voltam segíteni másoknak. Egy évig
fogadtam ügyfeleket, mire rádöbbentem, hogy tetszik ez az
egészségközpontú munkával töltött élet. A legnagyobb szerelmem abból
eredt, amit annak idején a legjobban gyűlöltem.
Emlékszem egy hétfő reggelre, amikor keresztbe tett lábbal ültem a
hálószobám padlóján, és az aznapi első ügyfelemet vártam. Az én
képességeimmel nem egyértelműen áldásos az élet, amit élek, és olykor
nehezemre esik fizikailag jelen lenni a testemben a tudatom egészével
együtt. Képes vagyok azonnal asztrálsíkra lépni, és ez néha a szándékomtól
függetlenül is megtörténik. Először nem tudtam irányítani, és előfordult,
hogy elvesztettem az eszméletemet, és összeestem, de azóta kifejlesztettem a
jelenlét és tudatos testben maradás készségét. Asztrálsíkra lépni annyit tesz,
mint tudatosan vagy tudattalanul átváltani a fizikai világ észleléséről a nem
fizikai világ percepciójára, amelyre nem vonatkoznak a tér és idő korlátai.
A magasabb rendű énemmel ápolt nyílt és tudatos kapcsolat nem veszett
el gyermekkoromban, és mindenkor képes vagyok kommunikálni ezzel az
énnel, még olyankor is, amikor nem veszek róla tudomást. Emiatt nem
veszítettem el az emlékeimet arról az időről, amikor beléptem ebbe az életbe,
sem arról, hogy mi fog történni velem a halálomkor.
Tehát objektív univerzális igazságokkal felruházva születtem meg,
amelynek egyik előnye, hogy elérhető számomra az Akasa-krónika
tudásanyaga. Az Akasa-krónika a valaha létező dolgok teljességéről való
tudást tartalmazza, amelyet a fizikai valóságon túli síkon kódoltak. Ezt az
Isten elméjének is nevezett, végtelen információtömeget forrásközeli
tudatállapotban lehet megnyitni, amilyenben például az ember meditáció,
asztrálsíkra lépés vagy hipnózis közben van.
Ez azt jelenti, hogy az állapotomtól függően pontos ismereteim vannak
előző életekről, hiszen ez egyfajta visszafelé irányuló tudás. Amikor
találkozom valakivel, gyakran képek villannak fel az illető életéből,
gyermekkorából, még előző élete emlékei is elárasztják a tudatomat. Ezt
általában eszközként használom, de akár korlátozhat is, amikor ezen a
földön létező lényként összpontosítok az előttem álló emberekre. Csak úgy
tudok ezen felülkerekedni, ha tudatosan lehorgonyzom magamat a
személyes találkozás előtt, főként, amikor minden tudatosságomra szükség
van az itt és mostban.
Ezen a bizonyos hétfő reggelen éppen végeztem a lehorgonyzás
folyamatával, amikor pontban tizenegy órakor megszólalt a kapucsengőm.
Linda állt az ajtó előtt, egy negyvenhárom éves nő, aki a kora ellenére egy
felső tagozatos gyermek méreteivel volt megáldva. Rozsdás kisteherautója a
ház előtt parkolt, és még mindig füstölgött. A haja erősen hullott, és sovány,
fűzfavesszővékony tagjai valamiféle állandósult szomorúságot hordoztak,
amit rendszertelen, férfias viselkedéssel leplezett.


Felfedjük a bűntudat és öngyűlölet gyökereit

Amikor belépett az ajtón, elárasztottak a képek: láttam őt gyermekként egy
kiságyban sírni, és láttam, hogy senki sem veszi fel. Azt is láttam, ahogy a
házuk falépcsőjén ül, és úgy érzi, mintha nem tartozna oda, miközben az
anyja szidja, amiért nem szedte össze a játékait. Érzékeltem gyermekkora
érzelmi sivárságát, és láttam, hogy tinédzserkorában az apja éjszaka az
ágyába bújik, és szexuális aktusra kényszeríti. Mivel képeztem magam rá,
elfogadtam a képeket, és anélkül, hogy reagáltam volna rájuk, félretettem
őket az elmém egy részébe, hogy megfigyelhessem a hölgy energiahálózatát
és testét, és hagyjam, hogy megnyíljon nekem.
Leültünk a fogadószobában, és Linda azzal kezdte, hogy tudatta velem,
fogalma sincs, minek jött el. Nem hitt a spirituális handabandában, de az
orvosok sclerosis multiplexet állapítottak meg nála, és a betegség olyannyira
gátolta a munkájában, hogy elkeseredésében adott nekem egy esélyt.
Először is megkérdeztem, pontosan mivel van baja, mire elmesélte, hogy
építőmunkás, és egész nap talpon kell lennie. Olykor szédülési rohamok
törnek rá, a lába elzsibbad és elnehezül, s ha nem ül le, összeesik, és a nap
hátralévő részében csak bottal tud járni.
Ezen a ponton megkérdezett, hogy energiagyógyítással fogom-e kezelni,
mert hallotta, hogy képes vagyok rá. Megmondtam, hogy talán a végén igen,
de nem szívesen kezelem a betegség tüneteit, inkább megszüntetném az
okait. Nem tetszett neki, amit hallott. Megkérdeztem, tényleg készen áll-e
arra, hogy fejest ugorjon a saját énjébe, hogy rájöjjön, mi a baj. Úgy bólintott,
mintha bungee jumpingra készülne. Megkértem, hogy tegyen úgy, mintha
olyan világban élne, ahol a fizikai állapotokat bonyolult érzelmi és mentális
problémák okoznák, amelyekkel az embereknek szembe kell nézni, majd
megkérdeztem:
– Milyen komoly mentális vagy érzelmi problémával nézett szembe,
amikor elkezdte érezni a sclerosis multiplex tüneteit?
Tudni akartam, mennyire van tudatában annak, hogy a múltja befolyásolja
az érzelmi állapotát.
Így felelt:
– Nos, úgy érzem, haldoklom. Mintha a testem már nem tudna több ételt
feldolgozni. Egyre soványabb vagyok, és nem tudom az okát.
 Feltettem neki egy óvatos kérdést:
– És akar élni?
Döbbent arckifejezéssel nézett rám, és percekig csak hallgatott,
megpróbálva elnyomni az érzelmeit, majd végül zokogásban tört ki.
– Nem – sírta. Letérdeltem a széke mellé, és átöleltem, míg az érzelem
nagy rázkódás közepette kiszakadt belőle. Amikor felegyenesedett és
hátradőlt, elmondta, hogy magányos, de senkihez sem tud közel kerülni. Egy
darabig még azt is hitte, hogy leszbikus, annyira félt a férfiaktól.
Feltettem neki a kérdést:
– Tudja, miért érez így a férfiakkal szemben, Linda?
– Nos, az apám lefeküdt velem, amíg az anyám terhes volt.
– Ez épp elég hozzá – feleltem. Linda ismét elsírta magát, és tudatta velem,
hogy csak ilyenkor történt meg, hogy bármelyik szülőjétől valamiféle
elfogadást kapott volna, és bűntudata volt amiatt, hogy jólesett neki az
elfogadás érzése. Az apja vele aludt, és aztán azzal magyarázta az egészet,
hogy a lánya túl szép ahhoz, hogy a saját ágyában aludjon. A kedvencének
nevezte, és a lelkére kötötte, hogy senkinek se árulja el az ő kis titkukat.
Miután elmagyaráztam Lindának, hogy az érzelmi közelség áhítása, annak
ellenére, hogy ijedt volt, teljesen normális reakció a szexuális traumára, és
megkérdeztem, hogyan érzi magát.
– Jól vagyok – felelte.
– Tudja, én mit gondolok? – erősködtem. – Szerintem gyűlöli magát, és azt
kívánja, bárcsak sohasem született volna meg. – Linda újra zokogásba fogott.
– Igen, igaza van – vallotta be. Más, bántalmazást elszenvedett
emberekhez hasonlóan Linda is belsővé tette a bűntudatot, és az öngyűlölet a
természetévé vált.


A betegség átveszi az irányítást

Az ezt követő órában tudattam Lindával minden észlelésemet vele
kapcsolatban, és azzal folytattam, hogy jól érzi: valóban haldoklik.
Elmagyaráztam, hogy amikor valaki nem akar élni, mert nehéz az élete, a
teste lassan felmondja a szolgálatot. Ez egyfajta passzív öngyilkosság. A
sclerosis multiplex nem volt elég, Linda teste lassan halálra éheztette magát.
Azzal folytattam, hogy a sclerosis multiplex olyanoknál jelentkezik, akik
mindenkinek meg akarnak felelni, mert meggyőződésük, hogy csak így
fogják szeretni őket. A rájuk nehezedő stressz és a nyomás szinte
elviselhetetlen, és mivel nem kérnek segítséget, a testük végül feladja, így
kényszerítve őket, hogy végre forduljanak segítségért másokhoz. Ezzel
üzennek maguknak, hogy ideje lenne átengedni a felelősséget a dolgokért,
mert akkor tudnának magukra koncentrálni.
Lindának az önszeretettel akadt gondja. Egyáltalán nem ismerte a
fogalmat. És mivel nem szerette magát, másoktól sem tudta elfogadni a
szeretetet. Energetikai szinten szeretet nélkül élni olyan, mintha a test víz
nélkül élne. Közösen kialakítottunk egy könnyen végrehajtható programot
napi gyakorlatokkal, amelyek az önszeretet elve köré rendeződtek. Talán már
készen állt, vagy talán csak annyira el volt keseredve, mindenesetre Linda
hat hónapig járt hozzám, kéthetente. Minden folyamatot végigcsinált,
amelyet leírtam ebben a könyvben. És egy évvel később mintha kicserélték
volna. Az egész élete megváltozott.


Az önszeretet erőteljes hatása

Az első látogatása utáni héten Linda azzal hívott fel, hogy áttúrta a
szekrényét, és rájött, hogy csak fekete és barna ruhái vannak. Elmesélte,
hogy leült a hálószobája padlójára egy kinyomtatott színpalettával, és
miközben az árnyalatokat nézte, feltette magának a kérdést: Mit tenne egy
olyasvalaki, aki szereti magát? Szinte azonnal érezte, hogy valami a
pasztellrózsaszín felé vonzza.
Bevallotta, hogy mindig is azt hitte, gyűlöli a rózsaszínt. Valójában azért,
mert a lányos lányokkal azonosította, és tudta, hogy a lányos lányok
védtelenek. Nem akart védtelen lenni, ezért elutasította a rózsaszínt. Mivel
soha többé nem akarta, hogy bántsák, elutasította a férfiak közeledését
nőiségének minden oldalával együtt. Megtagadta a saját személyiségét,
ráadásul olyan munkát választott, amelyet férfiasnak gondolt.
Két héttel az első látogatását követően Linda bevallotta, hogy rájött:
mindig is gyűlölte a munkáját. A forró napon állt, a folyékony útburkolat
gőzében, miközben sofőrök ordibáltak ki rá autójukból. Hamar ott is hagyta.
Megfogalmazódott benne, hogy a növények az ő valódi szenvedélye.
Az első látogatása után három héttel eljött hozzám, és amint kinyitottam
az ajtót, sírni kezdett.
– Ez a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam életemben. Mindent meg
kellett változtatnom – mindent –, és kezdek ráébredni, hogy nem is tudom
igazán, ki vagyok.
Ez normális reakció. Először jólesik, ha többévnyi elhanyagolás után az
ember végre megbecsüli magát. De ez aztán azt is jelenti, hogy a
bizonytalanságba veti magát, és mindent eldob magától, amiről egyszer úgy
hitte, kell neki. Mindent lecserél egy vadonatúj életre.
Nem könnyű újrakezdeni. Őszintén szólva egyenlő a kínzással. De mint
Linda is rájött, az élet újraírása az önszeretet nevében sohasem lesz akkora
kín, mint a félélet, amelyet a valódi éntől elszakítva él valaki. Az első év
alatt, amíg együtt dolgoztunk, Linda Kaliforniába költözött, hogy közelebb
élhessen az óceánhoz. Hitelt vett fel, és vásárolt egy kis telket, amelyen egy
sátorban élt. Gyógynövényeket termesztett, és végül nyitott egy online
üzletet, ahol természetes testápoló készítményeit árusította.
Két évre rá egy egészséges ételekkel foglalkozó lánc forgalmazni kezdte a
termékeit, és mivel most már megtehette, vett egy kis farmot. A haja
visszanőtt, és miután talált egy neki megfelelő étrendet, felszedett néhány
kilót is. Találkozgatni kezdett egy férfival, aki a helyi éttermébe vásárolt
fűszernövényeket a farmján. Összeházasodtak, és Linda gyermekvállalást
érintő kétségei ellenére nemrégiben megszülte az első gyermeküket.
Továbbá – orvosai megrökönyödésére – egyetlen sclerosis multiplexes tünete
sem volt már egy teljes éve.
Linda esete csak egy példa a sok közül arra, mi történhet, amikor elkezded
szeretni magadat annyira, hogy érdekeljen, hogyan érzed magad, és hogy a
megfelelő döntéseket hozd az életedben. Linda nem azért változtatta meg az
életét, mert valaki más meggyógyította. Nem talált csodagyógymódot. Azért
változott meg az élete, mert elég bátor volt hozzá, hogy megengedje
magának azt, amit mindig másoktól várt. Elég bátor volt ahhoz, hogy
mindent kockára tegyen az önszeretet nevében.


***
 5. FEJEZET
S ZINKRONICITÁS

Életátmenet

Egy évre rá, hogy elszöktem Dokitól, tőle ugyan megszabadultam, de a
démonjaimtól nem, azok továbbra is kísértettek. Egy bizonyos alkalom és a rá
válaszoló érzelmi reakcióm különösképpen beleégett a tudatomba.
Tizennyolc éves koromban történt. Éppen Salt Lake City Amtrak-
vasútállomására utaztunk Dokival, amikor pánikroham tört rám. Az út szélén
leállította a kocsit, elővett egy kanalat, aztán egy barna heroinrögöt
helyezett rá, vizet adott hozzá, és felmelegítette a gyújtója segítségével.
Felszívta a forró folyadékot egy fecskendőbe, kinyomta belőle a levegőt,
aztán a karomba mélyesztette, majd visszahúzta a dugattyút, hogy
meggyőződjön róla, eltalálta a vénát.
Ezúttal úgy adta be a folyadékot, hogy még túl forró volt, ezért
megpörkölte a vénát, miközben ezernyi rovar módjára felkapaszkodott a
karomon keresztül a nyakamba és az agyamba. Azonnal a heroinos extázis
nyugodt, nyomott biztonságába zuhantam, és Doki tovább vezetett, majd
letett az állomáson. A vonat érkezéséig volt még két órám. A vasútállomás
sarkában ültem, a mocskos földön, pulóverem kapucnijával a fejemen, égő
karral, és a tébláboló hajléktalanokat bámultam.
Néhányan a buszállomást keresték, mások padokon aludtak, megint
mások kartondoboz táblákat állítottak fel, olyan szövegekkel, mint: „Rokkant
állatorvos vagyok, kérlek, segíts! Az Isten áldjon meg érte.” Annak ellenére,
hogy a drog hatására egy magamban rejtőző lyuk mélyére süllyedtem,
csalódást éreztem az életemre gondolva.
Tehát itt tartok – gondoltam magamban. Ennél nincs lentebb.
De most lépjünk előre 2011-be, amikor elkezdtem érezni, hogy az életem
több mint szerencsés fordulatot vett. Egy profi atléta tapasztalatával
organikus egészségszakértőként munkálkodtam, férjem és egy kétéves
gyermekem volt. Akkoriban személyesen fogadtam magánügyfeleimet mint
orvosi és spirituális vezető. Egy nap a 400-as főúton vezettem Salt Lake
Cityben, és megálltam a piros lámpánál. Jobbra pillantottam, és észrevettem
egy elhanyagolt külsejű férfit, amint éppen egy kukában turkál. A
vasútállomás óta akármikor hajléktalanokkal találkozom, úgy érzem, mintha
egy a saját életemmel párhuzamos életet látnék.
Sokan széles szakadékot éreznek maguk és a társadalom „érinthetetlenjei”
között, de én úgy érzem, csak egy hajszál választja el a most élt életemet az
övékétől, csak egy maroknyi körülmény alakult másként. Miközben ezt a
szemétben kurkászó férfit néztem, azt gondoltam: Ez én is lehetnék. Talán most
éppen én lennék ott, ha egy kicsit is folytatódik a szerencsétlenségek sorozata.


Az égi szobrász

Amint aznap újra elindultam az autóval, vágy ébredt bennem, hogy az
üzenetemet még nagyobb hallgatósághoz juttassam el. Nem akartam
egyenként foglalkozni az ügyfelekkel, vágyam támadt rá, hogy a világot
tanítsam, és találnom kellett valami megoldást arra, miként tehetném
elérhetővé az életjobbító tudást azok számára, akik nem engedhettek meg
maguknak személyes találkozókat. Ugyanazzal a szenvedéllyel leültem, és
még éjszaka belekezdtem az első könyvembe.
Úgy gondolom, végeredményben minden szerző magának írja a
könyveit, éppen ezért szól a könyvírás folyamata olyan bensőségesen az
önszeretetről. Mintha a múltbéli énemet észben tartva ültem volna le a papír
és toll mellé, azt az énemet, aki azon a vasútállomáson gubbasztott a
ráerőszakolt heroinos lövés mámorában. Mindegyre csak arra gondoltam: Mit
mondanék annak a tizennyolc éves lánynak a világról? Mit mesélnék neki az életről,
ami eléggé megváltoztathatja a mindenségről alkotott nézeteit ahhoz, hogy
javíthasson a helyzetén?
Három hónap alatt megírtam az első könyvemet, Az égi szobrászt, amely az
univerzumról szól, arról, hogyan működik, hogy miért a boldogság a
legfontosabb dolog a mindenség egészében, és hogyan lehet rátalálni a
boldogságra. Még abban az évben megtartottam az első szinkronizációs
szemináriumomat. Húszan vettek részt rajta. Az emberek elkezdtek cikkeket
írni rólam kisebb folyóiratoknak. Némelyiket hízelgőnek találtam, mások
rágalmaztak, így ezeken a takaróm alá rejtőzve zokogtam. De igen rövid idő
alatt sikerült egy követői tábort kialakítanom.
Minden alkalommal azt kérdeztem magamtól: Mit tenne egy olyasvalaki, aki
szereti magát? A válasz mindig egy újabb interjú felé irányított, egy újabb
cikk felé, egy újabb irányított meditáció felé, egy újabb workshop felé, és
ennek következményeképpen elindult a karrierem. Elkezdtem egy YouTube-
sorozatot Kérdezd Tealt! címmel. Minden szombaton kiválasztok egy kérdést
vagy témát a több ezer beküldött javaslat közül, és megválaszolom,
videoformátumban megosztva a nézeteimet a témáról. Az első évben a
sorozat többmilliós nézettséget ért el.
Elkezdtem festeni is;, energiaformákat örökítek meg a vásznon, és
frekvenciafestményeknek nevezem őket. A velem született érzékelésen túli
képességeknek köszönhetően tudom észlelni a valóság energetikai rezgéseit,
amelyekből a körülöttünk lévő fizikai világ felépül. A frekvenciafestményeim
azon bizonyos dolog energetikai frekvenciáit jeleníti meg, amit a témámul
választok.
Azért hoztam létre ezeket az alkotásokat, mert tudtam, hogy ha az
emberek ezen rezgésekre összpontosítanak, és azokat az életterükbe viszik,
elsodródnak, és összerezonálnak a megrajzolt rezgések frekvenciájával és
amplitúdójával, amelyek segítségével felerősíthetik és megjeleníthetik az
adott témát az életükben.
Azóta már több száz ilyen festményt készítettem, amelyek egy
úgynevezett Frekvencia-óriásplakátkampány részét képezik. Ez a kampány
arra irányul, hogy a festmények segítségével pozitívan befolyásolja a
kollektív tudatalattit. Népes, általánosan alacsony rezgésű környékeket
választunk, amerre sokan elhaladnak munkába menet, tudván, hogy ezek a
frekvenciák úgy hatnak majd a lakókörnyezetükre, mint valami nagy
homeopatikus gyógyír az emberiségnek. Kedvezően befolyásolják majd
mindazokat, akik velük egy térben tartózkodnak, vagy szemlélik őket.


Megpillantani a valóságot

Egy blogot is elkezdtem, amelyben betekintést engedek a mindennapi életem
örömeibe és fájdalmaiba. Azt hiszem, éppen ideje, hogy a világ elvesse a
megvilágosodott guru képzetét. Amikor valaki magán felül állónak lát egy
tanítót, és elhiszi, hogy az a megvilágosodott üdvösség állapotában leledzik,
és nem hatnak rá a világ nyavalyái, az csak az útkereső ellen munkál, mert
elválasztja az illetőt a saját isteni mivoltától. A spirituális igazságok kevésbé
nyílnak meg azoknak, akik nem hozzájuk hasonló embereknek látják a
spirituális tanítójukat. Azért indítottam a blogot, hogy ledöntsem a magam
és a munkám követői között húzódó választófalat. Úgy érzem, ezzel
közelebb segítem őket a saját isteni mivoltukhoz.
Évekig az emberek úgy tartották, a spirituális tanítók véget vetnek a
karrierüknek, ha megnyílnak. Úgy vélték, ha egy tanító felfedi az árnyoldalát
a tanítványai előtt, sérültnek fog tűnni, és senki sem akar majd követni egy
sérült mestert. Én ezennel visszautasítom ezt a szent elképzelést. Felfedem a
világ előtt az igazságot magamról, és ezzel érzelmi őszinteséget ajánlok a
világnak. Úgy érzem, nincsen rendben az, hogy az emberek feltárják előttem
legmélyebb és legsötétebb félelmeiket, legtitkosabb gyászukat és harcukat
anélkül, hogy én ugyanazt kínálnám nekik.
Amikor megérkeztem az első nemzetközi szemináriumomra Londonba, és
kitekintettem a több mint 400 fős közönségre, megdöbbentem. Addig a
pillanatig fogalmam sem volt róla, milyen hatást gyakoroltam az emberek
életére. Otthon egy kicsit olyannak tartom magam, mint egy őrült professzor,
aki elméletekkel és folyamatokkal kísérletezik. Nem érzem magam a
spirituális igazság hősének.
Mindezek ellenére ott álltam, és egy csapásra könnybe lábadt szemű
emberek vettek körül, akik úgy érezték, az üzenetem megváltoztatta az
életüket. Az első európai workshop után csak ültem a hotelszobában, és
mindegyre az járt a fejemben: ez az egész messze túlmutat rajtam. Az életem
egyszerre nagyobb értelmet nyert. Addig olyan volt, mint valami régi kirakós
játék, amelynek a dobozán nincsen kép: évekig el sem bírtam képzelni, mi
lesz belőle. Ám egyik darabka szépen illeszkedett egy másikba, mígnem a kép
végül értelmet nyert.
Nem valami kellemes út vezetett idáig. A kínzás és érzelmi pokol felől
érkeztem ebbe a világba. Áldozat voltam, azonban döntenem kellett, hogy
meghalok, vagy teljesen az életnek szentelem magamat. Az életet
választottam. Összeillesztettem életem hajlott és törött szilánkjait, és új
életet kezdtem. Kisétáltam a pokolból, de kenyérmorzsákat hagytam magam
mögött, hogy megmutathassam másoknak, merre induljanak. És ezek az
emberek ott ültek előttem, és hallgatták a szavaimat. Ott ültek, és elindultak
kifelé a pokolból.
Most már tudom, hogy akkor sem hagyhatnám abba a munkát, ha
akarnám. Ha visszatekintek a fiatalkoromra, és elolvasom az akkor írt
naplókat, nyilvánvalóan látszik, hogy mindig is írtam, olvastam, és az életről
filozofáltam. Olyan természetes nekem mindez, mint másnak az evés. Az
életcélom az ölembe hullt, ahogy az általában lenni szokott, mintha az
életem nem is vehetett volna egyéb irányt.
Most pedig létrehoztam egy új álmot, egy Headway nevezetű vállalatot
azzal a céllal, hogy kedvező változásokat hozzon létre a világban. Képzeljünk
csak el egy céget, amely csak olyan új ötletekbe ruház be, amelyek
ténylegesen jobbítják a világot, amelyben élünk. Aztán azt képzeljük el, hogy
a vállalat bevétele nem vagyonos vezérigazgatók zsebébe vándorol, hanem
egyik jobbító szándékú beruházásra lesz felhasználva a másik után. Ezek az
ötletek előbb-utóbb megvalósulnak, és a cég egyre erősödik mind
befolyásában, mind forrásaiban, mígnem végül már hatással lehet a
kormányzati politikára is. A Headway számos területen hoz majd pozitív
változásokat az oktatási reformtól a börtönreformon át az élelmiszeripar
megújításáig.
Egyesek nagyravágyónak tartják a látomásomat, de mindig emlékeztetem
őket, hogy nem először nyerek szinte esélytelenül. Úgy hiszem, hogy az
esélyeim sohasem olyan rosszak, ahogy azt mások látják. Hiszek benne, hogy
az emberek a világon mindenütt készen állnak a tartós változásokra, és hogy
igazán boldognak akarják látni egymást. Álltam szemtől szemben az emberi
természet dögletes ocsmányságával, de rájöttem, hogy az emberek legbelül
jók.


Életre keltem a szinkronizációt

A szinkronizációs szemináriumjaim előtt egy órával emberek százai
özönlenek a terembe, és ülnek le a székbe. Az előkészítőben ülve néha
hallom a hangjuk morajlását. Csak hallgatom a zenéjüket, hogy jobban
ráhangolódjak a csoportélményre. Egy traumaelengedési gyakorlattal elűzöm
a lámpalázat. Köszöntöm a biztonsági csapatomat. Amikor elérkezik az idő,
hogy kilépjek a színpadra, dobozok, kellékek és világítástechnika között
áthaladva beállok a függöny mögé, miközben beállítják a mikrofonomat.
A függöny résén keresztül látom a nézők arcát. Hallom a konferanszié
ünnepélyes hangját, amellyel kihív a színpadra. Leülök a színpad közepén
elhelyezett két szék egyikébe. Élesek a fények. Annyira, hogy a terem
csillámlani látszik, és a lámpák egyfajta szürreális melegséggel fürösztenek,
amit nagyon megszerettem. Kitekintek a tömegre, és látom, ahogy az
emberek energiamezői egymásba olvadnak. Látom az aurájukban megjelenő
mintákat, amikor reagálnak a megérkezésemre. Az energiamezőjükben
megjelenő uralkodó minták olyan világosak számomra, mint a nap.
Amikor új városba megyek, az emberek két dolgot akarnak tudni, így
általában ezzel kezdem az óráimat. Egyrészt szeretnék megismerni a város
legerősebb kollektív pozitív rezgését, másrészt tudni akarják, mi a
túlsúlyban lévő negatív rezgés. Ugyanúgy, ahogy az ételkritikus ételeket
értékel, belőlem nagyra becsült „energiakritikus” vált.
Például amikor egy olyan városba érkezem, mint Boston, ahol az emberek
a „törődj a saját dolgoddal” filozófiáját követik, gyakran látom a
magányosság energiamintáit. A magányosság esetén az auramező
visszafordul magába, és semmivel sem hajlandó összeolvadni, ami rajta kívüli.
Én ezt nevezem az energiamező elszigeteltségének.
Minden városnak megvan a saját kisugárzása. Néhány hónappal ezelőtt
idegesen várakoztam a Los Angeles-i szinkronizációs workshopom előtt.
Általában az emberek, akik ellátogatnak ezekre a szemináriumokra, olyan
tudatosak, és olyannyira összekapcsolódnak másokkal, hogy végtelen
érdeklődéssel és türelemmel viseltetnek a feldolgozás és gyógyulás folyamata
iránt. De L. A.-ben, ahol a szórakoztatóipar olyan sebes tempóban száguld,
hogy alig tudsz lépést tartani vele, attól tartottam, hogy többen csak a
szórakoztatás vagy a „show” miatt jönnek el, és csalódni fognak a színpadon
megtörténő gyógyulás valódi iramában. Továbbá bizonyos voltam benne,
hogy a csoportban részt vevő emberek, akik szerelmesek L. A.-be, nem
fognak örülni a város energetikai értékelésének. Szerettem volna pozitív
jelentést adni nekik, de az igazság az, hogy a magamfajták, akik különösen
érzékenyek a körülöttünk lévő energiamezőkre, rettegnek Los Angelesbe
menni. Személy szerint úgy gondolom, hogy ez az ország egyik
legnehezebben elviselhető városa, mert energetikai szinten egyenlő egy
vákuumszerű örvénnyel. L. A. domináns negatív rezgése a mindent
megmételyező becsvágy, amelytől ez az egyik leggyilkosabb város a világon.
De érdekes módon az uralkodó pozitív érzelem szintén a törekvés, ami a
mindent megmételyező becsvágy pozitív oldala.


A szinkronikus csoportélmény

Miközben a szemináriumjaimra összegyűlt tömeget nézem, látom a
résztvevők keveredő rezgéseit, mind a pozitívakat, mind a negatívakat.
Aztán eldöntöm, hogy mit fogok tanítani az alapján, amit látok. Napi témául
azt az uralkodó negatív rezgést választom, amelyet az emberek együtt
kibocsátanak. Jó okkal teszem mindezt. Az emberek kibocsátotta pozitív
rezgés már úgyis dolgozik nekik, ezért hát azzal nem kell foglalkoznom.
Ehelyett abban kérik a segítségemet, ami aggasztja őket, ami nem
működik, és én látom ezt a teremben összegyűlt energiamezőkben. Például
amikor azt érzékelem, hogy a hallgatóságom negatív összrezgése a magány, a
magánnyal, az együttléttel és a nyitottsággal kezdem a beszédet.
Az energiák dekódolása és egy átfogó téma kiválasztása egyszerre
izgalmas és idegfeszítő, mert így nem tudok készülni ezekre az alkalmakra.
Addig a percig, amíg le nem ülök a közönségem elé, nem tudom, mit fogok
tanítani. Nem tudom, milyen kérdéseket fognak feltenni, amíg fel nem tették
őket mindenki előtt. Én aztán tudom, milyen, amikor kész helyzet elé
állítanak! De egyben így megy végbe a legalaposabb gyógyulás is.
Ahhoz, hogy az embereknek ugyanabban a valóságban lejátszódó
élményben legyen részük, a rezgéseiknek meg kell felelniük egymásnak. Ez
annyit tesz, hogy legalább annyi közösnek kell lennie bennük, ami
összehozza őket arra a bizonyos helyre, abban a bizonyos időben. Ez
nagyfokú szinkronitást feltételez, és éppen ezért egyedi minden egyes
szinkronizációs workshop, amit vezetek, és éppen ezért rendelkeznek
teremtő erővel. Az emberek gyakran idegen országokból érkeznek, hogy
részt vehessenek, és akármilyen messziről is jönnek, akármilyen nyelvet is
beszélnek, egy dolog biztos: ha sikerül nekik testben is jelen lenni, a rezgésük
tökéletesen illeszkedik a teremben lévő minden egyes ember rezgéséhez.
Bár a szinkronizációs szemináriumok nagy többsége kérdés-felelet
formájában játszódik le, mindenekelőtt nevezhetjük őket egyfajta kollektív
gyógyító élménynek. Megkérem az embereket, hogy tegyék fel a kezüket, ha
kérdésük van, mintha csak újra általánosban lennének. Az energia láthatólag
felvillan azon személy körül, akinek a kérdése legjobban tükrözi a csoport
kollektív tudatalattiját, mintha egy fényforrás világítana az auráján
keresztül. Kihívom őket a színpadra, és leülnek velem szemben, hogy
feltehessék a kérdéseiket a tömeg előtt.
Azt a visszajelzést szoktuk kapni, hogy a szemináriumok nyersek és
hitelesek. Ezeken az alkalmakon keresztül teremtettem meg a lehetőséget a
hitükben és harcukban magukat elszigetelve érző férfiak és nők számára,
hogy összegyűljenek és elvegyülhessenek egy olyan csoportban, amely
elfogadja és szívesen látja őket úgy, ahogy vannak. Rájönnek, hogy nemcsak
elfogadhatók, hanem szerethetők is, még árnyoldalukkal együtt is. Lehet,
hogy miattam jönnek el, de mint minden mentor én csak lehetővé teszem
valami nálam sokkalta nagyobb dolog létrejöttét.
Mint már említettem, ezeken a szinkronizációs szemináriumokon a
teremben mindenki rezgése illeszkedik mindenki máséhoz. Ezért akármit
mondok annak az embernek, aki velem szemben ül, az vonatkozik a
hallgatóság egészére is. Amint átvezetem a velem beszélgető személyt a saját
nehéz helyzetének mikrokozmoszán a tudatosság és javulás állapotába, a
makrokozmosz ugyanezt a tudatosságot és javulást tapasztalja, és ez így
tömeges gyógyulással szolgál minden jelenlévőnek. A teremben lévő rezgés
minden alkalommal megnő, amint egy új résztvevő fellép a színpadra.


***
 6. FEJEZET
A Z ÖNSZERETET ÉLETÉT ÉLNI

Az apró dolgok ünneplése

Amikor az ember híres lesz, a többiek úgy képzelik, a híresség magángéppel
röpköd a világban, több millió dollárt keres, és mások lesik minden
kívánságát. Nehezükre esik úgy tekinteni rá, mint egy hozzájuk hasonló
emberre. Néha nevetnem kell, amikor eszembe jut, mit gondolnának az
emberek, ha látnák a való életemet. Reggel elindítom a fiamat az iskolába,
mint mindenki más. Lezuhanyozom, és leborotválom a lábamat. Megbotlom
a lépcsőn lefelé menet. És apró dolgokban lelem örömömet, például abban,
ahogy a szappanbuborékok mindenféle színeket vernek vissza, vagy a száraz
rizs érzését a tenyeremen.
Amikor gyermek voltam, a legközelebbi szomszédunk több mint tizenhat
mérföldre lakott tőlünk. Másoktól elszigetelve éltünk, és semmivel sem volt
kapcsolatom, a lovaimat kivéve. Most az önszeretet útja emberek közösségét
adja nekem. Barátok vagyunk, akik az idő során családdá lettek. A kis
szobámban fekve érzem, hogy a jelenlétük betölti a házat, amelyet
belaktunk. A frekvenciafestményeimet a fiam szobájában álló
festőállványon készítem. Keresztbe tett lábbal ülök az ágyamon, miközben a
legújabb gondolataimat rögzítem a laptopomon.
Életemnek nem a legkülönlegesebb részei okozzák a legnagyobb örömöt,
hanem az a tény, hogy a hajnal elérkezett belé. Évekkel ezelőtt, amikor az
életemet árnyak sötétítették be, nem láttam a fényt az alagút végén.
Semmiben sem leltem örömet. Még azok a dolgok is fájdalmat okoztak,
amelyeket más emberek általában élveznek, mint például a naplementék,
összejövetelek vagy vakációk. Mintha üvegkalickában éltem volna az
életemet. Kiláttam belőle, de az emberek nem láttak be. Nem lehetett közöm
ahhoz a boldogsághoz, amihez nekik.
Most, amikor big band jazzt hallgatok, miközben paprikát töltök a
konyhában, a szellő átlebeg a szobán, és a rebarbarapite otthonos illata árad
a sütőből, azt gondolom magamban: ez a boldogság. Végre tudom, milyen
érzés.
Ennek ellenére az életem nem tökéletes. Hazudnék, ha azt mondanám,
hogy most minden csodálatos. Még mindig küszködöm a történések
traumájának utóhatásaival. Még mindig küzdök azokkal, akik szerint csaló
vagyok, és csak azért találtam ki az egész történetet, hogy pénzt keressek
vele. Még fenyegető leveleket is kapok olyanoktól, akik gyűlölnek, és
gyűlölik, amit csinálok.
A hírnév olyan, mintha az ember nagyító alatt élne. Az élet minden
területét felnagyítja. A jó dolgokat szintúgy, mint a rosszakat. Mondanom
sem kell, nem vagyok egyfolytában boldog. A nap még nem jött fel teljesen
az életemben. De most már legalább itt a hajnal, olykor-olykor érzem az
arcomon a napsugarakat, és belekóstolhatok a jövő ígéretébe.
Nem mondhatnám, hogy újra mindent végigcsinálnék, ha megtehetném,
de azt elmondhatom, hogy ezzel az új hajnallal érkező fény felfedte
számomra az árnyak szépségét. Most már értem, hogy hatalmas ajándék
rejtőzött a sötétségben, amelyet el kellett viselnem. Meg kellett látnom a
fényt ahhoz, hogy észrevegyem a sötétségben lakozó szépséget.


Könnyű út

A személyes élettörténetemből talán látszik, hogy foggal-körömmel
küzdöttem végig magamat az életen, gyakran térden csúszva, hogy eljussak
ebbe a szabadságba, örömbe és szeretetbe, amelyben most élek. Azonban
visszatekintve nyilvánvalóan látszik, hogy nem az erőfeszítéseim juttattak el
ide, sem pedig a küzdés. Azért lehetek most itt, mert megtanultam engedni.
Az öngyűlöletből önszeretetbe vezető út könnyű, de csak akkor, ha elég
bátrak vagyunk ahhoz, hogy hagyjuk könnyűnek lenni. Ezt nagyon nehezen
tanultam meg, mert miközben kínkeservesen bukdácsoltam az önszeretet
felé, nem hagytam, hogy előrébb jussak. Hozzád és a legtöbbünkhöz
hasonlóan elfogadtam, hogy az élet szüntelen küzdelem. Olyannyira
hozzászoktunk, hogy mindent erőfeszítésnek és küzdelemnek lássunk, hogy
nehezünkre esik elfogadni a könnyűség érzését.
Amikor majd nekiállsz gyakorolni az eszköztárban leírt technikákat,
bízom benne, hogy hozzám hasonlóan elfogadod és megérted, hogy életünk
fájdalmas szakaszai nem azért vannak, hogy megkínozzanak, és
tönkretegyék az életünket. Azért jelennek meg, hogy megtanulhassuk,
miként lehet együttérzéssel elfogadni önmagunkat, és meggyógyulni. A
szereteted mindaddig feltételes marad, amíg kizárod az éned valamely részét
a szeretetedből, ideértve a fájdalmadat is.
A fájdalmat nem lehet úgy meggyógyítani, hogy gyűlölöd magad; csakis
azzal, ha szereted magad. Az öngyűlölet olyan, mint a futóhomok: amikor
vergődsz, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedsz, míg végül már levegőt
sem kapsz. Ám ha abbahagyod a vergődést, kiszabadulhatsz.
Így az önszeretet nem egy úti cél, amelyhez el kell vergődnünk valahogy,
hanem inkább egy létállapot, amely minden újabb pillanatban elérhető a
számunkra. Mindössze annyit kell tennünk, hogy hagyjuk megjelenni.
Megengedjük a létezését.
Eléred annak a lényegét, ami te vagy, és ez maga a szeretet.
A belső lényegedet nem lehet bántani, az nem veszhet el. Mindössze
annyit tehetsz, hogy nem engeded átáradni magadon, bár az önszeretettel
még ezt is megváltoztathatod.
Minden pillanat, amelyben megteszel egy lépést előre, egy vadonatúj
pillanat, és te egy vadonatúj te vagy. Légy kedves magadhoz. Értékes része
vagy a világnak. Ez a világ nem lehetne teljes nélküled. Nem azért vagy
felbecsülhetetlen, amit csinálsz, hanem azért, mert létezel. Még nem tudod,
de idővel megtudod, hogy igazából te magad vagy életed nagy szerelme.


Felismerni saját magunk legelképesztőbb változását

Micsoda érzés tudni azt, hogy hajlott és törött életem végre inkább
sikertörténethez hasonlít! Most először, mintha befejezett kirakós játékra
pillantanék, látom az életem egészét. Tudom, miért tapasztaltam olyanokat,
amiket gyermekként átéltem. Ismerem az életcélomat, és végre tudom,
milyen feladattal vagyok itt valójában. Néhány évvel ezelőtt, huszonhat
esztendősen megtapasztaltam a legelképesztőbb dolgot. Életemben először
odafordultam valakihez, és azt mondtam: „Szeretem az életem.”
De mit tettem azért, hogy végbemehessen ez a csodálatos változás – azon
túl, hogy felhagytam az öngyilkosság gondolatával, amely az öngyűlölet
legvégső formája, és elérkeztem oda, hogy szeretem az életemet? A válasz
igen egyszerű: lépésről lépésre megtanítottam magamnak, hogyan szeressem
magamat.
Felfedeztem, hogy mindegy, milyen gyermekkora van valakinek (hacsak
nem farkasok nevelték), mindig is küszködni fog az önszeretettel. A
szenvedés, már ahogy az lenni szokott, megnyitott egy kaput bennem a
megvilágosodás élményéhez. Átléptem azon a kapun, és most hiszem, hogy
különös képességeim, azzal az öngyűlölettel párosulva, amelyet a
gyermekkorom eredményeképpen megtapasztaltam, képessé tett arra, hogy
bárkit elirányítsak az öngyűlölettől addig a pontig, ahol megtapasztalhatják
az önszeretetet. És így hoztam létre a leckéket és technikákat, amelyek a
könyv további részét képezik. Következzen tehát eszköztáram az
önszeretethez.


***
 BEVEZETÉS
H OGYAN HASZNÁLJUK AZ

ESZKÖZTÁRAT AZ ÖNSZERETETHEZ ?

Gondozd az önszeretet virágait!

Hallottad már a mondást? „Ha ki akarsz irtani egy gyomot, gyökerestül kell
kihúznod.” Pontosan ezt kell tennünk az öngyűlölettel. Gyökerestül kell
kirántanunk, és önszeretetet kell a helyére ültetnünk. Amikor az
öngyűlöletet önszeretetre cseréled, életed gyomjai eltűnnek, és virágok
kerülnek a helyükre. Az életed minden külső körülménye megváltozik. Az
önszeretet a szeretet legmagasabb szintű formája. Ha van önszereteted,
boldog lehetsz. Ha nekiállsz gondozni az önszeretetet, minden, amit valaha
akartál magadnak és az életednek, megvalósul.
Hogyan kezdj hozzá? Az önsegítő könyvek millió és egy módszerét és
technikáját taglalják annak, hogyan élj jobb életet. Olyan sok ötlet és módszer
létezik az életünk megjobbítására, hogy szinte megfulladunk az
információtömegben.
Igazából azonban mindet el lehet hagyni, egyetlen dolgot kivéve: meg kell
tanulnod szeretni magadat. Ezért mondom gyakran, hogy az önszeretet a
rövidebb út. Ha megtanuljuk őszintén szeretni magunkat, az egész
mindenséget fogadjuk be.
Egész életünkben egyetlen dolgon munkálkodunk, és ez az önszeretet.
Amikor magadnak kimondod, hogy „szeretem önmagamat”, az maga az
önszeretet. Ebben a látszólagosan dualisztikus világban talán különbséget
látsz önmagad és a téged körülvevő világ között. Valójában azonban nem
létezik ez a szétválasztás. Az életben minden a saját éned kivetülése.
Az együttérzés gondozása egyenlő az önszeretet gondozásával. Másoknak
segíteni, az maga az önszeretet. A megbocsátás az önszeretet. Egyetlen tüskét
sem tartogathatsz bármivel szemben, ha igazán szeretni akarod magadat. De
ha ezt a könyvet olvasod, nagy a valószínűsége annak, hogy nem tudod,
hogyan szeresd magadat.
 Tegyük tisztába a dolgot: majdnem mindenkit, aki ezt a könyvet olvassa
most, arra tanítottak, hogy magadat szeretni önzőség. Arra tanítottak, hogy a
magukat szeretők nem törődnek másokkal. Téged arra tanítottak, hogy
tökéletlen vagy, és hogy a célod a földön az, hogy kiderítsd, miként lehetsz
jobb. És arra tanítottak, hogy ahhoz, hogy szeressenek, jónak kell lenned.
Valójában elhitették veled, hogy egyedül akkor reménykedhetsz a
szeretetben, ha eléred a téged körülvevők által definiált „sikert”.
És ami talán a legkárosabb, arra tanítottak, hogy ahhoz, hogy jó ember
légy, és szeressenek, meg kell büntetned magadat, amikor nem sikerül
megütni ezt a mércét. Ez a könyv arra az elgondolásra épül, hogy ez egész
egyszerűen nem igaz. Az egyik legsúlyosabb kollektív emberi betegség az az
elképzelés, hogy nem vagyunk elegek. Ez az a hit, amit az önszeretet
legteljesebb hiányának is nevezhetünk, árad ki és képez hiányt az emberek
életének minden egyéb területén. A legtöbb ember nem szereti önmagát
igazán.
Ha te egyike vagy ezeknek, és úgy hiszed, hogy nem vagy elég, és éppen
ezért még nem szereted magadat, nem vagy egyedül, és ez a könyv neked
szól.


Honnan ered az öngyűlölet?

Kezdetnek el szeretném magyarázni, hogyan lettünk ilyenek. Egyikünket
sem szerettek teljesen, amikor gyermekek voltunk. Ez életünk feladata a
földön. Azért jöttünk erre a világra, hogy megtanuljuk szeretni önmagunkat.
Nem kell ahhoz bántalmazással teli gyermekkor, hogy kifejlesszük
magunkban az öngyűlöletet. Az öngyűlöletet a társadalom kelti bennünk,
amelyben élünk. Még a „jó szülők” is ezt erősítik bennünk.
A folyamat, amely öngyűlöletre tanít bennünket, a szocializáció.
Akármilyen egészséges gyermekkort éltél meg, nagy rá az esély, hogy
gyermekként hallottál néhányat az itt következő mondatok közül, és azok
beégtek: Szégyelld magad; nézd, mit csináltál! Hagyd ezt abba; tedd azt le! Nem,
nem, nem! Néha nem hiszem el, amit csinálsz – nem tanultál a korábbiból? Ennél te
sokkal jobb vagy.
Bizonyára a mai napig hallod a fejedben a következő negatív hangokat:
Rossz kislány! Rossz kisfiú! Ugye, megmondtam! Mert én azt mondtam! Kinek
képzeled te magad? Hogy merészeled? Nekem te ne feleselj! Nincs igazad.
Megérdemelted! Sohasem gondolsz másra, mindig csak magadra?
A felnőttek, akik a gyermekkorodban körülvettek, nem azért mondtak
neked ilyeneket, mert szándékosan bántani akartak. Ők mindössze úgy
szocializáltak, ahogy tudtak. Ugyanúgy neveltek téged, ahogyan őket is
nevelték, és ahogyan a nagyszüleiket és a nagyszüleik szüleit nevelték.
Amikor gyermek voltál, a szüleid valószínűleg ugyanúgy érezték magukat,
mint mindenki más: hogy nincsen hatalmuk a saját életük felett. Nem
élhettek együtt azzal a gondolattal, hogy önzők, így maguknak sem vallották
be, hogy mindaz, amit „érted” tettek, és ahogyan akarták, hogy viselkedj, az
valójában értük volt. Nem pedig érted.
A társadalmunk szülői és felnőttei megtalálták a módját, miként őrizzék
meg a saját énképüket: azt az elképzelést tukmálták magukra, és velük együtt
rád is, hogy „mindez a saját érdekedben történik”.
Attól a naptól fogva etetnek ezzel a hazugsággal, hogy megszületünk. Még
azokat is ezzel a hazugsággal áltatják, akik a legszeretőbb családi
környezetben nőnek fel. Arra kényszerítjük a gyermekeinket, hogy órákig
üljenek a börtönszagú tanteremben, amit iskolának nevezünk, és azt
mondjuk nekik, mindez az ő érdekükben történik. Az elméjüknek és a
testüknek egyaránt fájdalmas módokon fegyelmezzük őket, és elhitetjük
velük, mindez az ő érdekükben történik.
Sőt mi több, azt mondjuk a gyermekeinknek, hogy a vágyaik nem illendők,
és hogy más vágyak mellett kell dönteniük, miközben azzal áltatjuk őket,
hogy mindez az ő érdekükben történik. De pontosan itt van a bökkenő.
Gyermekként lassan elhisszük, hogy a szüleinknek talán tényleg igaza van.
Lassan elhisszük, hogy talán tényleg minden a mi érdekünkben történik.
Elhisszük, hogy a szüleink többet tudnak a világról, mint mi, hiszen végül is a
szüleink tartanak minket életben.


Üzenetek, amelyek összezavarnak,
és egész életünkre velünk maradnak

Így történhet meg, hogy mások befolyására hinni kezdünk abban, hogy
valami, ami fájdalmat okoz, a saját érdekünket szolgálja. Amikor a szüleink
egyre azt mondogatták, „szeretlek, és ezt a te érdekedben teszem”, miközben
fájdalmat okoztak nekünk, elkezdtük elhinni, hogy a szeretet egyenlő a
fájdalommal. Elkezdtük elhinni, hogy nem bízhatunk saját magunkban.
 Természetszerűleg azt érezzük, hogy belső érzelmi iránytűnk rossz
irányba vezérel minket, hiszen örömet érzünk, amikor olyat teszünk, ami
anyu szerint rossz nekünk, és fájdalmat, amikor olyat, ami anyu szerint jó
nekünk. Csoda-e, ha egy idő múltán úgy gondoljuk, valami rossz történik,
amikor könnyedséget vagy örömöt érzünk? Elkezdünk nem bízni a
vágyainkban. Elengedjük azt a gondolatot, hogy a saját boldogságunk fontos.
Abban a pillanatban, hogy elhisszük, a fájdalom, szenvedés és az
öngyűlölet jobbá tesz bennünket, és szeretetet hoz nekünk, nem tudjuk
elengedni a fájdalmat, mert komolyan azt gondoljuk, a fájdalom minket
szolgál. Az életünket tesszük fel arra, hogy állandósítsuk a fájdalmat, és azt
mélyen magunkban megvédjük. A meggyőződésünkké válik, hogy ha búcsút
mondunk a fájdalomnak, és elindulunk az öröm és önszeretet irányába,
veszélyt fogunk jelenteni a társadalom számára, és rosszá, elhagyatottá és
szerethetetlenné leszünk.
Megint csak igaz, hogy a szüleid nem szándékosan tették ezt veled, azért,
hogy bántsanak, csak nem értették, hogy az efféle bánásmód nyomán egy
rendkívül szomorú következtetésre jutsz, mégpedig arra, hogy nem vagy
elég. Levontad a következtetést, hogy ha nem kapod meg a szeretetet tőlük,
amelyre természetszerűleg szükséged volt, az valamiképpen biztosan a te
hibád. Habár a feltételezésed hamis volt, ezzel a feltételezéssel kezdődött el
az öngyűlölet véget nem érő köre az életedben.


Büntetés és jutalom

A szocializáció arra alakult ki, hogy biztosítsa a társadalmi rendet és az
emberek „jóságát”. A gond az, hogy a társadalom csak büntetésben és
jutalomban gondolkodik, és ezért arra tanít bennünket, hogy a szeretet és
elfogadás érdekében jónak kell lennünk. Arra is megtanít, hogy ha jók
akarunk lenni, meg kell büntetnünk magunkat. Arra tanít minket, hogy a jó
emberek keresik a hibákat magukban és másokban, ítéletet mondanak a
hibákról, aztán megbüntetik magukat vagy másokat ezekért a hibákért,
amíg csak meg nem változnak. Látható, hogy ez a szocializációs modell a
mérvadó nemcsak az otthonainkban, hanem az oktatásban és az
igazságszolgáltatásban is.
Ezen a ponton az öngyűlölet olyan normális állapot a világunkban, hogy
fel sem ismerjük, de szinte mindenki ezzel él. Az öngyűlölet nemcsak azok
életének része, akik drogfüggők, vagdossák, túleszik, éheztetik,
prostituálják magukat, vagy bűnöznek. Ezek csupán példák azon
viselkedésformákra, amelyekben az öngyűlölet leplezetlen, és nem rejtett
alakban van jelen. Az öngyűlölet sokféle alakban ölthet testet, és sokuk
ugyanilyen ártó, csak éppen nem látszik.
Mire felnőtté válunk, szilárd és megingathatatlan hiedelemrendszert
alakítunk ki arról, hogy eredendően rosszak vagyunk, és hogy büntetés
nélkül a bennünk lakozó rossz felülkerekedik a jón, és így szerethetetlenné
válunk.
Az öngyűlölet az önkondicionálás önműködő és végtelen folyamata, és egy
mérce következménye, amit sohasem fogsz tudni megütni. Gondoskodik
róla, hogy amíg csak létezel, mindig találj magadban valami gyűlölnivalót,
amíg csak meg nem szakítod a kört.
De ezt a kört rendkívül nehéz megszakítani, és azt is elárulom, miért. Azt
tanítják nekünk, hogy magunkat szeretni önző, ennélfogva rossz dolog.
Egyetlen esélyünk a szeretetre az lehet, ha másoktól kapjuk, és ahhoz, hogy
kiérdemeljük, meg kell felelnünk a mások által felállított jóságmértéknek.
Magunkévá tesszük az elvárásaikat, és megbüntetjük magunkat, ha nem
sikerül elérni azokat. De mindig is alulmaradunk, mert az elvárásaink nem a
saját elvárásaink, és nem tükrözik a tényleges vágyainkat. Továbbá az a fajta
szeretet, amelyet azért kapunk, mert megfeleltünk mások elvárásainak, nem
igazi szeretet, mert meg kellett változnunk ahhoz, hogy megkapjuk. A
társadalom tehát azt tanítja nekünk, hogy hibásnak kell lennünk, és amint
elkezdünk a hibáinkra összpontosítani, csak további hibákat találunk. És
ekkor azt tesszük, ami egyből eszünkbe jut: még jobban küzdünk. És a kör
folytatódik.
Így hát nem meglepő, hogy egyre elveszettebbek leszünk, egyre jobban
összezavarodunk, és az életünk egyre rosszabb lesz, amint elmerülünk az
öngyűlöletben és reménytelenségben. Előrejutni az életünkben úgy, hogy
gyűlöljük magunkat, olyan, mint behúzott kézifékkel vezetni. Feloldhatatlan
dilemma előtt állunk. Csak úgy törhetünk ki belőle, ha felismerjük a gyűlölet
ördögi körét, amelybe beleragadtunk.


Hogyan használd az eszköztárat az önszeretethez?

Amikor felismered, hogy végtelen körforgásba ragadtál, és bevallod
magadnak, hogy az életed nem működik, elkezdheted megvizsgálni a
szeretetről szóló hibás meggyőződéseket, amelyekhez foggal-körömmel
ragaszkodsz. Amikor belépsz ebbe a folyamatba, először talán úgy érzed
majd, a lejtőn haladsz lefelé, a biztos bukás felé. Végül is azt tanították
neked, hogy csak a rossz emberek szeretik magukat, de arra bátorítalak, légy
türelmes önmagadhoz! Minden bizonnyal azért került a kezedbe ez a könyv,
mert már magad is felismerted, hogy a dolgokat nem folytathatod tovább
úgy, ahogy eddig.
Dicséretet érdemelsz, amiért elhatároztad, érdemes kipróbálni valami
újat, még akkor is, ha igen kevés az esély a sikerre. Nyisd meg a szíved, és
vésd az eszedbe: ha a könyvben taglalt megoldások egyike sem működik
nálad, még mindig visszatérhetsz ahhoz, amit azelőtt csináltál.
Most pedig, ha te is úgy gondolod, akkor indulj el velem az öngyógyítás
felé tartó utazásra. Az itt következő részt egy eszköztár formájában
szerveztem össze, hogy segíthessek. Minden újabb fejezet új eszközzel,
illetve technikával szolgál, egy új látásmóddal, amelyet felhasználhatsz arra,
hogy megtanítsd magadnak az önszeretetet. Ne úgy képzeld, hogy egyszerre
alkalmazod majd minden javaslatomat, és egyszerre működtetsz majd
minden, általam ajánlott változtatást, mert úgy csakhamar maga alá gyűr a
feladat, és feladod. Inkább csak egy-két dolgot (eszközt, technikát vagy
ötletet) válassz egyszerre, és azokkal dolgozz. Kis lépésekkel haladva is egyre
jobban bízol majd magadban és a folyamatban.
Miután egyszer végigolvastad a könyvet, talán úgy találod majd, egy
adott fejezetre akarsz összpontosítani, hogy az ott megismerteket beépítsd
az életedbe. Ösztönösen azon változtatások felé haladsz majd, amelyek a
leghasznosabbak lesznek a számodra.
Úgy is használhatod ezt a könyvet, hogy amikor reggel felkelsz, hagyod, a
mindenség eldöntse helyetted, mire kell összpontosítanod azon a napon vagy
héten. Ehhez egyszerűen tartsd a kezedben a könyvet, és hagyd, hogy
kinyíljon egy adott oldalon. Hagyd, hogy a tekinteted magától egy adott
mondatra, passzusra vagy oldalra vetüljön. Az ott látottakat vedd az
univerzum útmutatásának, és azon a napon vagy héten az olvasottakat
emésztgesd.
Ne félj attól, hogy nem fogod tudni, mihez kezdj a könyvből megismert
információval. Ígérem, hogy sikerül majd valahogy beépítened az életedbe.
Talán újraolvasod a könyvet, és rájössz, hogy néhány változtatást már
teljesen önállóan megtettél, egyéb dolgok következményeképpen,
amelyekkel időközben elkezdtél foglalkozni.
Magad is láthatod, nincsenek jó vagy rossz megoldások abban, ahogyan
felhasználod ezt a segítséget, vagy a saját életedre alkalmazod azt. Az a tény,
hogy egyáltalán kezedbe vetted ezt a könyvet, szavatolja, már elkötelezted
magad amellett, hogy megtanulod szeretni magadat.
Az önszeretet rengeteg örömet szerzett már és szerez nekem továbbra is,
és hiszek abban, hogy ez veled is így lesz.


***
 1. ESZKÖZ

Ö NSZERETET 365 NAPRA

Az önszeretet teljes éve

Úgy érzed, ha ebben a pillanatban azt mondanád, „szeretem magamat”,
azzal leginkább hazudnál magadnak. Ha kimondanád ezt a mondatot, az
ellenkezne az értelmeddel, és még fájóbban felhívná a figyelmet arra, hogy
hol nem tartasz jelenleg, ahelyett, hogy jól éreznéd magadat attól, ahol
tartasz. De ha még nem szereted magadat, a legjobb megoldás az, ha
elkezdesz úgy tenni, mintha szeretnéd. Ez lassan aláássa azt a hatást, amelyet
az öngyűlölet gyakorol a cselekedeteidre.
Éppen ezért az öngyűlölettől az önszeretetig tartó út egy elhatározással
kezdődik. Ezt az elhatározást az önszeretet háromszázhatvanöt napjának
hívom. Ez az ugródeszka segít áthidalnod a szakadékot aközött, ahol most
tartasz, és az önszeretet között, ahová végül el akarsz jutni.
A jelenlegi életedben minden bizonnyal keményen megküzdesz a
döntéseiddel és elhatározásaiddal, mert a döntéseidet jelenleg nem az
önszeretetre alapozod. Ehelyett valószínűleg elvekre, az elfogadás vágyára
vagy tüneteid enyhítésére alapozod a döntéseidet. De ahhoz, hogy olyan
életet élj, amilyenre szántak, kapcsolatba kell lépned a saját személyes
igazságoddal és saját személyes örömöddel. Ezek kell hogy vezéreljék minden
döntésedet. Az önszeretet kell hogy legyen az alap, amelyet először
lefektetsz, második lépésként pedig erre építed fel életed részleteit.
Ahhoz, hogy elkötelezd magad, fogj egy naptárat, és jelöld meg azt a
napot, amelyiken bele kívánsz fogni a kihívásba. Aztán jelöld meg azt a napot
is, háromszázhatvanöt nappal később, amelyikre a folyamat végét tervezed.
Amikor ezzel megvagy, ideje valóban elkötelezned magadat. Pontosan egy
évig minden áldott nap a következő mantra szerint fogod élni az életedet:
Mit tenne egy olyasvalaki, aki szereti önmagát?
Egyszerűen hangzik, de ismételgetni kell. Próbáld meg most azonnal
hangosan kimondani: „Mit tenne egy olyasvalaki, aki szereti önmagát?”
Szokj hozzá, mert egyfolytában mondogatni fogod. Mindig ezt fogod
kérdezni magadtól, amikor döntést kell hoznod, akármilyen jelentéktelen
döntés is legyen az. Alapvetően egy éven keresztül mindennap ezen egyszerű
kérdés szerint fogod élni az életedet. Amikor felteszed ezt a kérdést, a válasz
azonnal megérkezik az intuíció villanásaként. Az intuíció az, amikor valaki
hirtelen meglát vagy megért egy igazságot tudatos okfejtés nélkül. Ez a
megérzés valamiféle tudás, zsigeri érzés, gondolat, kép, érzelem vagy testi
érzet formájában jelenhet meg.
Sokan megtanultuk elnémítani a saját intuíciónkat, vagy oda sem
figyelünk rá, de eme egyszerű mantra gyakorlásával visszatérhetsz a
természetes megérzéseidhez, amely képesség mindnyájunkban megvan. Az
a jó a dologban, hogy ha évekig figyelmen kívül is hagyod a valódi éned által
küldött üzeneteket, az üzenetek továbbra is érkeznek, ezért lehetetlen
teljesen elveszíteni ezeket a megérzéseket.


Jól figyelj, és cselekedj!

Ahhoz, hogy igazán meghalld a megérzéseidet, minden érzékeddel figyelned
kell. Az intuitív üzenetek sokféle alakban érkeznek, és mindenkihez másként.
Tégy fel egy kérdést magadnak a fejedben. Hallani vagy látni fogod a választ.
Az is lehet, hogy csak tudni fogod. Talán valami fizikai érzet is társul hozzá,
mint például megborzongsz, vagy forróság fut végig rajtad, vagy csak érzelmi
szinten érkezik meg hozzád a válasz. Ahogy egyre többet gyakorolod azt,
miként kell odafigyelni és tiszteletben tartani az intuíciódat, egyre jobban
felismered majd a megérzéseidet, akármilyen formában is jelenjenek meg.
Amikor megkérdezed magadtól, hogy mit tenne egy olyasvalaki, aki szereti
önmagát, intuíció alakjában kapod meg a megfelelő választ. Ráadásul azonnal.
Egyszerűen beugrik az elmédbe. Aztán már készen állsz a folyamat következő
szakaszára, amikor is cselekedned kell.
A folyamat cselekvő része az, amikor a kapott választól függően teszel
valamit. Engedelmeskedsz a megérzésednek, és abba az irányba indulsz,
amely az önszeretet felé vezet, akármi is legyen az. Például éppen otthon
tartózkodsz, és millió feladatod lenne, de nem tudod eldönteni, melyik a
legfontosabb. Kérdezd meg magadtól, mit tenne egy olyasvalaki, aki szereti
önmagát? Figyelj a belső válaszra! Ha a válasz az, hogy végy egy forró fürdőt,
akkor menj, és fürödj meg. Ha a válasz szerint ki kell takarítanod, akkor
takaríts ki.
 Háromszázhatvanöt napon keresztül mindig felteszed majd magadnak a
kérdést, amikor döntést kell hoznod. Nyilvánvaló, hogy mennyire hasznos
ez, amikor olyan alapvető kérdésben kell határoznod, mint hogy megtartod
vagy otthagyod-e a munkádat. A megérzések kétségkívül segítenek majd
vezérelni az életedet. De még ha olyan hétköznapi döntés előtt is állsz, mint
például „almát egyek-e vagy narancsot?”, csak ismételd el nyugodtan a
mantrát. Fontos a következetesség; arra kell szoktatnod magadat, hogy
mindig a szeretettel összefüggő dolgot válaszd, attól függetlenül, hogy mi
történik körülötted.


Egyszerű tettek, mélyreható változások

Amikor majd nekilátsz alkalmazni ezt a folyamatot, hamar rájössz, hogy
egész nap döntéseket kell hoznod. A folyamat hatása az, hogy a
háromszázhatvanöt nap leteltével a szokásoddá válik, hogy az önszeretetnek
megfelelően éled az életedet. Sőt mi több, nem is leszel képes másképpen
élni!
Ez a folyamat sokkal mélyrehatóbb, mint első látásra tűnik. Amikor
felteszed azt a kérdést, hogy mit tenne egy olyasvalaki, aki szereti önmagát,
hagyod, hogy a megérzéseid hozzák meg a választ, és amikor annak a
válasznak megfelelően cselekszel, minden olyan dolog felszínre kerül, ami
megakadályozza, hogy pont azt az életet éld, amit szeretnél.
Az öngyűlölettől önszeretetig vezető utazás alapja ennek az
elhatározásnak a véghezvitele. Mivel ez az alap, a könyv minden további
része erre az elhatározásra épül. Véleményem szerint a könyvben foglalt
minden tanács csak másodlagos azzal szemben, hogy életed részévé teszed a
kérdést: Mit tenne egy olyasvalaki, aki szereti önmagát?
Ha csak erre használod ezt a könyvet, és semmi másra, már az is elég.


***
 2. ESZKÖZ
F EDEZD FEL , HOGY MEGÉRDEMLED !

A megvonás alattomos szokása

Az önszeretethez vezető úton fellelhető legnagyobb akadály az az érzés, hogy
nem érdemeljük meg a szeretetet. Ez a minta általában a gyermekkorban
kezdődik. Azért van ez így, mert gyermekkorban jutunk arra a
következtetésre, hogy ha nem kapunk meg valamit, az azért van, mert
bizonyosan nem érdemeljük meg.
A kisgyermek nem úgy jön erre a világra, hogy azt gondolja: nem érdemli
azt, hogy kielégítsék a szükségleteit, vagy a gondját viseljék. Egy csecsemő
nem úgy jön erre a világra, hogy azt gondolja: nem érdemli a pelenkacserét,
az etetést, a cirógatást, vagy hogy éjjel álomba ringassák. És mi, felnőttek
sem úgy tekintünk egy kisgyermekre, mintha nem érdemelné ezeket.
De túl gyakran esik meg, hogy a szülők nem kellő pozitív megerősítéssel
támogatják gyermekeik személyes kívánságait és énképét. Ehelyett egy
darabig részt vesznek gyermekeik függőségi viszonyának kialakításában,
majd később önkényesen vonalat húznak, amelyet átlépve már úgy érzik, a
gyermekeik rászedik őket, mert nekik kell mindent megadni a csemetéiknek.
Ezen a ponton a szülők nem nagyon tudnak különbséget tenni aközött,
hogy valaki megérdemel valamit, vagy jogosult valamire, és hajlamosak
azonnal azt éreztetni a gyermekkel, hogy nem érdemli azt, amit a szülők
azelőtt feltétel nélkül nyújtottak neki. A gyermek ekkor levonja az egyetlen
logikus következtetést: „Bizonyára valami rosszat csináltam, hogy ezt
érdemlem.” Vagy ami még ennél is rosszabb: „Valami baj lehet velem.” Más
szóval a gyermek azt érzi, hogy rossz.
Igazából a társadalomban még hangsúlyozzuk is a gyermekeinknek, hogy
rosszak, és nem érdemelnek jó dolgokat. Ezt a fajta büntetést megvonásnak
nevezzük, és részben azért kerül rá sor, mert az emberek nem igazán értik,
mi a különbség aközött, hogy valaki jogosult valamire, vagy megérdemel
valamit.


Érdemes, vagy jogosult vagy?

Azoknak, akik nem tudnak megszabadulni attól az elképzeléstől, hogy a
magát érdemesnek tartó ember automatikusan feljogosulttá válik, nagyon
fontos különbséget tenni a jogosultság és az érdemlés között.
Az érdemlés az a mély, belső tudat, hogy az ember érdemes arra, amit
szeretne és akar. Tehát az a meggyőződés, hogy nem érdemelsz valamit,
abból ered, hogy nem érzed magad érdemesnek. Más szóval az önbecsüléssel
kapcsolatos. Annak, aki úgy érzi, megérdemel valamit, van önbecsülése. És ez
jó dolog, hiszen az ilyen ember a belső önbecsülésével bízik abban, hogy
megkaphat, amit csak akar, anélkül, hogy el kellene vennie valaki mástól.
A jogosultság valami egészen más. A jogosultság érzése abból a
meggyőződésből fakad, hogy az ember jogot formálhat arra, amit másoktól
érdemel. Így a jogosultságnak igazából nincsen köze ahhoz, hogy valaki
megérdemel-e valamit. Azok, akik feljogosítva érzik magukat mindenfélére,
mély bizonytalanságot táplálnak azon képességükkel szemben, hogy
megszerezzék, ami kell nekik, és ez oda vezet, hogy ezt a bizonytalanságot
büszkeséggel és azzal a gőgös gondolattal leplezik, miszerint megérdemlik,
hogy mások megadják nekik, amit akarnak.
A jogosultság a mélységes szenvedés egy formája, míg az érdemlés
gondolata az önszeretet egy fajtája. Nagyon fontos időt tölteni azzal, hogy
különbséget teszünk a jogosultság és érdemlés között, mert ahhoz, hogy
szeresd önmagad, először el kell határoznod, hogy megérdemled a szeretetet.
Ha valami akadályoz abban, hogy úgy érezd, megérdemled a szeretetet,
mindig szabotálni fogod azon próbálkozásaidat, hogy elfogadd a szeretetet.


Az érdemlés érzésének kifejlesztése

Amikor azt a meggyőződést próbálod erősíteni, hogy megérdemled a
szeretetet, először elfogulatlanul kell tekintened az életedre, és fel kell
fedezned azokat a helyzeteket, amikor úgy bánsz magaddal, mint aki nem
érdemes a saját maga szeretetére. Itt kell elkezdeni: megfigyelve mindazokat
a helyzeteket, amikor kifejezed magad felé, hogy nem vagy érdemes a saját
magad szeretetére és figyelmére.
Például elég figyelmet fordítasz magadra? Elég neked a második legjobb
hely? Amikor a tükörbe nézel, a figyelmed vajon azonnal hibákat keres?
Amikor szomorú vagy, azzal szidod magad, hogy „tedd túl magad rajta”?
Megpróbálod elnyomni és elhallgattatni az érzelmeidet passzív-agresszív
módszerekkel, vagy azzal, hogy függőségbe menekülsz? Szánd rá az időt, és
nézz végig az életeden, aztán írd össze mindazokat a helyzeteket, amikor úgy
bánsz magaddal, mint aki nem érdemli a szeretetet.
Most tedd magad elé a listát. Fontos, hogy elképzeld, milyen volna
valakivel így bánni, ahogy magaddal bánsz!
Például elképzelhető, hogy te azt mondogatod magadnak: „tedd túl
magad rajta”, amikor bánatos vagy vagy félsz. Képzeld el, hogy egy barátod
zokogva felhív. Képzeld el, hogy azt mondod neki: „Tedd túl magad rajta,
aztán kész!” Ugye milyen szörnyű csak belegondolni is abba, hogy ilyesmit
mondasz egy barátnak? Azért szörnyű érzés, mert ezt mondani egyenlő
azzal, hogy: „Nem érdemelsz szeretetet.” Pedig látod, magaddal már jó ideje
ezt teszed. Belülről mérgezed magadat. Ebből a gyakorlatból is az világlik ki,
hogy társadalmi kötelességünk másokat szeretni, de önmagunk szeretete
elítélendő.
Most pedig szeretném, ha fognád azt a listát, amelyet készítettél, és
minden egyes példánál, amelyben úgy bánsz magaddal, mint aki nem érdemli
a szeretetet, kitalálnád, hogyan bánnál inkább magaddal.
Ezt úgy is elvégezheted, hogy minden leírt mondatot így kezdesz: készen
állok és hajlandó vagyok rá, hogy… Fejezd be a mondatot a listád minden
pontjához érve, és ne feledd, nincsen jó vagy rossz válasz! A válaszok
mindenkinél mások lesznek. Csak arra ügyelj, hogy az új ötletek, amelyekben
valahogyan bánsz magaddal, nagyon-nagyon jó érzést nyújtsanak. Például ha
az eredeti mondat az volt: „Azt mondom magamnak, ideje lenne nem
foglalkozni a dologgal”. Az új megoldás lehet a következő: „Készen állok és
hajlandó vagyok rá, hogy elmerüljek az adott érzésben, alaposan
megfigyeljem a reakcióimat, és fontossági sorrendet állítsak fel.”
Amikor megvagy ezzel a listával, amelyben leírod, hogyan bánnál
magaddal, azt szeretném, ha írnál öt gyakorlati elhatározást, amelyeket
most rögtön meg tudsz tenni az életedben. Ezeknek összhangban kell
lenniük azokkal az új ötletekkel, amelyekben azt taglalod, hogyan bánnál
magaddal. Nem szükséges, hogy nagy elhatározások legyenek, sokkal
fontosabb, hogy olyanokat gyűjts össze, amelyekről úgy érzed, most is képes
vagy betartani.
Például ha a fentebb taglalt mondatból indulunk ki: „Készen állok és
hajlandó vagyok rá, hogy elmerüljek az adott érzésben, alaposan
megfigyeljem a reakcióimat, és fontossági sorrendet állítsak fel”. Lehet az az
elhatározásod, hogy mindig, amikor valamilyen negatív érzelem jelenik meg,
fogsz egy naplót, és ahelyett, hogy elfojtanád azt az érzelmet, papírra veted,
és megfogalmazod, mi játszódik le benned.


Vizualizációval nyugtasd a belső énedet!

Úgy tűnik, az elme szeret mindenféle meggyőződést tárolni, amelyek, ha
jobban megnézzük őket, nevetségesnek látszanak. Az a gondolat, hogy nem
érdemelsz valamit, pont ilyen meggyőződés. Ahhoz, hogy sikerüljön
szembeszállni ezzel a meggyőződéssel, és egy pozitívabb és igazabb nézet
kerülhessen a helyére, azt javaslom, legalább húsz percre ülj le, hunyd be a
szemed, és alkalmazd a következő vizualizációs technikát.

Miközben csendesen ülsz, azt szeretném, ha elképzelnél egy biztonságos,
csodálatos helyet. Ez lehet valós vagy képzelt, olyan, mint valami személyes
mennyország a saját fejedben. Következő lépésként képzeld el magadat
gyermekként ezen a biztonságos helyen! Csak hagyd, hadd jöjjön magától a
kép, hadd legyen olyan, amilyen. Lehet, hogy nagyon fiatal gyermeket látsz
majd, vagy egy idősebbet. Azt szeretném, ha megfigyelnéd magadat
gyermekként!
Figyeld meg, mit csinál! Nézd meg, hogyan fest kívülről, és vajon hogyan
érzi magát. Most pedig azt szeretném, ha elgondolkodnál rajta, vajon ez a
gyermek megérdemli-e a boldogságot. Hogy vajon ez a gyermek megérdemli-e,
hogy szeressék. Megérdemli-e ez a gyermek, hogy boldogtalan legyen?
Megérdemli-e, hogy megfosszák valamitől? Megérdemli-e, hogy magányos
legyen, szeretet nélkül éljen?
Rá fogsz jönni, hogy sohasem nézhetsz gyermekkori önmagadra úgy, hogy
közben azt gondolod: az a gyermek megérdemli, hogy bánatos legyen. Ennél te
is jobbat akarsz egy gyermeknek, bármilyen gyermek jusson is eszedbe.
Most arra szeretnélek kérni, hogy folytasd tovább ezt a vizualizációt, és
tekints vissza az előtted megjelenő gyermek és a jelened között eltelt életedre.
Próbálj meg rámutatni arra a pontra, amikor egyszer csak már nem
érdemelted meg a boldogságot és a szeretetet. Megtalálod? A válasz mindig az,
hogy nem.
 Most azt szeretném, ha visszamennél az életedben, és megpróbálnád
megtalálni azt a pontot, amikor az a gyermek megszűnt létezni. Létezik-e az a
pont, amikor az a gyermek meghalt, és hirtelen egy felnőtt vette át a helyét? A
kérdésre adott válasz szinte mindig az, hogy nem.
Most képzeld el azt, hogy odamész ehhez a gyermekhez, és bemutatkozol
neki. Mondd meg a gyermeknek, hogy többé nem kell erősnek lennie! Hogy már
felnőttél, és ő mostantól játszhat. Mondd meg ennek a gyermekkori énednek:
megérdemli, hogy szeressék, megérdemli, hogy boldog legyen, megérdemli,
hogy megkapja, amit csak akar.
Azt szeretném, ha megmondanád ennek a gyermeknek, hogy te mindent
megadsz neki, mert te már felnőttél, és készen állsz arra, hogy a gondját viseld.
Mondd meg, hogy nagyon-nagyon szereted. Mondd meg, mit szeretsz benne.
És ezután azt szeretném, ha elképzelnéd, hogy a karjaidba zárod ezt a
gyermeket. Fond köré a karodat. Ha a gyermek sírni kezd, amikor így teszel,
csak hagyd sírni. Vigasztald úgy, ahogy mindig is szeretted volna, hogy téged
vigasztaljanak. Érezd a megkönnyebbülést.
Amikor te és a gyermekkori éned készen álltok rá, megmondhatod a
gyermeknek, hogy mindig ott leszel, hogy megvigasztald, és beszélgess vele,
amikor csak akarja. Képzeld el, hogy ennek a gyermeknek van meleg ágya,
kedvenc étele, meg egy játszótársa ezen a biztonságos helyen a fejedben.
Mutasd meg ennek a gyermeknek, hol vannak ezek, és mondd meg neki, hogy
egy kis időre felnőttes dolgokat fogsz csinálni.
Amikor úgy érzed, hogy a gyermek készen áll arra, hogy magára hagyd,
öleld meg még egyszer, és mondd meg, hogy szereted, mindig is szeretted, és
mindig is szeretni fogod. Képzeld el, ahogy betakargatod, vagy nézed, ahogy a
kedvenc ételét eszi, vagy ahogy elszalad, hogy a barátjával játsszon.
És most azt szeretném, ha lassan visszairányítanád a figyelmedet a
szobára. Mozgasd meg a lábujjaidat és ujjaidat. Végy nagy levegőt, és nyisd ki
a szemed!


Mindig is megérdemelted

Ha a vizualizáció nálad nem működik, próbálj meg találni egy képet
magadról a gyermekkorodból. Bámuld a képet, és kérdezd magadtól, hogy
vajon az előtted lévő gyermek megérdemli-e a boldogságot. Megérdemli-e ez
a gyermek, hogy boldogtalan legyen? Megérdemli-e, hogy megvonjanak tőle
valamit? Megérdemli-e, hogy egyedül legyen, és senki se szeresse? Gondolj
vissza az életedre a kép készülte és a mostani pillanat között. Próbáld
megtalálni azt a pontot, amikor hirtelen többé már nem voltál érdemes a
boldogságra és a szeretetre! Megtalálod? A válasz mindig az, hogy nem. Most
gondolj vissza az életedre, és próbáld megkeresni azt a pontot, amikor ez a
gyermek meghalt, és hirtelen egy felnőtt vette át a helyét! A válasz erre a
kérdésre szintén: nem.
Ezekkel a gyakorlatokkal nyilvánvalóvá válik, hogy egy gyermekre nézve
könnyen belátjuk, igenis megérdemlik a boldogságot és a szeretetet. Amikor
csak úgy érzed, gondolataid a „nem érdemlem meg [tetszés szerint bármit
ideilleszthetsz]” irányba haladnak, vagy amikor olyanokat mondasz vagy
olyanokat teszel, amely szintén a „nem érdemlem meg [bármit
ideilleszthetsz]” gondolata felé visznek, az valójában felér azzal, mintha azt
mondanád annak a benned még mindig létező gyermeknek, hogy ő nem
érdemli meg azokat a dolgokat.
Egy gyermeknek sohasem mondanád, hogy nem érdemes a boldogságra
vagy a szeretetre, vagy arra, hogy az álmai valóra váljanak. Akkor miért
mondod magadnak ezeket mégis? Ebből a gyakorlatból azt a tanulságot
szűrheted le, hogy sohasem volt, nincs és sohasem lesz olyan szakasz az
életedben, amikor bármivel is kevesebbet érdemelnél, mint a gyermekkori
éned.


Ráhangolódunk

Az univerzum, amelyben élünk, nem az érdemlés szabályai szerint működik.
Az, hogy te érdemelsz-e bármit, sohasem kérdés. Az egy abszolút alaptény.
Sohasem volt, nincs és sohasem lesz olyan korszak, amikor nem érdemled a
szeretetet. Megérdemled, hogy megkapj mindent, amit csak szeretnél, abban
a percben, amikor szeretnéd. Annak, hogy nem kapjuk meg, amit szeretnénk
az életben, semmi köze sincsen ahhoz, hogy megérdemeljük-e. Ahhoz van
köze, hogy elhisszük-e, hogy megérdemeljük. Ahhoz van köze, hogy azonos
rezgéssel közeledünk-e ahhoz a dologhoz, amit szeretnénk.
A mindenség jobban szeret téged, mint azt ésszel felérnéd, és a vonzás
szigorú törvénye alapján működik. Ez a törvény kimondja, hogy csak annak
vagyunk képesek megtapasztalni a fizikai megnyilvánulását, aminek a
rezgésével azonosan rezgünk.
 Hogy megértsük, mit jelent ez, képzeljünk el egy rádiótornyot. A
rádiótorony mindig az FM 90.1 állomást sugározza. De ahhoz, hogy fogjuk az
állomást, először a saját rádiónkat is az FM 90.1-re kell állítanunk. Ha ennél
az analógiánál maradunk, az univerzum a rádiótorony. Mindig azt a
csatornát közvetíti, amelyiket te akarod. Például mindig a szeretetnek
nevezett csatornát sugározza. De ahhoz, hogy fogjuk a szeretetet, először a
rádió gombját a szeretetre kell állítanunk.
Ha ez ilyen könnyű, mi irányítja a rezgésedet? A válasz az, hogy a
gondolataid. Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy nem gondolhatsz olyanokat,
hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, ha a sikerre akarsz ráhangolódni. Nem
gondolhatsz olyanokat, hogy mindenben rossz vagyok, ha olyanokkal akarsz
találkozni, akik jókedvre hangolnak, vagy olyan lehetőségeket akarsz,
amelyektől magabiztosnak érzed magad. Valójában az olyan gondolatok,
mint mindenben rossz vagyok, gondoskodnak róla, hogy csak olyanokkal
találkozz, akiktől rosszul érzed magad, és olyan helyzetekbe kerülj, amelyek
megerősítenek abban a fixa ideádban, hogy mindenben rossz vagy.
Az univerzum sohasem tekint rád kétkedő, csalódott vagy ítélkező
szemmel. Csak azzal a tudással fog rád tekinteni, hogy mindent megkaphatsz,
amit csak akartál, amint arrafelé fordítod a figyelmedet, és nem a hiányára
koncentrálsz. Mert ha a mindenség másképpen tekintene rád, teljesen szem
elől tévesztené azt az igazságot, hogy nagyszerű vagy.
Tehát ezen alapelvek alapján abban a pillanatban fel fogod ismerni, hogy a
megtett tétek a te előnyödet szolgálják, amint elfogadod, hogy megérdemled,
amit kérsz, és rájössz, hogy az univerzum semmit sem akar megvonni tőled.
Abban a percben, hogy megváltoztatod a gondolataidat, megtapasztalod,
milyen gyorsan megadja neked az univerzum a gondolataid pontos fizikai
kivetülését.
Ne feledd, hogy soha nem volt kérdéses, megérdemelsz-e valamit.
Mindent megérdemelsz. Ez a létezésedből adódik. Az univerzum azt
szeretné, ha sikert érnél el, és azt szeretné, ha megtapasztalnád a bőséget, a
szabadságot és az örömöt. Nem olyan mindenség ez, amely úgy kezel téged,
mintha nem tudnád megteremteni magadnak mindezeket a dolgokat. És ez
azt is jelenti, hogy még annál is jobban szeret téged, mint amennyire te ezt
néha elvárod!


***
 3. ESZKÖZ
A LEGFONTOSABB DÖNTÉS ,

AMIT VALAHA IS MEGHOZOL

Határozd el, hogy boldog leszel!

Most már készen állsz, hogy megtanuld a legfontosabb dolgot az
önszeretetről. De nem tudást fogsz nyerni. Inkább egy döntést hozol. Olyan
döntés ez, amelyet mindenkinek meg kell tenni, aki szeretni akarja magát.
Mindössze annyi a dolgod, hogy elhatározod, azt teszed az életed
legfontosabb kérdésévé, miként érzed magad. Más szóval, az életed
elsődleges célja a boldogság legyen.
Ha szeretni akarod magad, foglalkoznod kell az érzéseiddel, és azt kell
életed középpontjába helyezned, hogy hogyan érzed magad. Így leszel képes
az öröm irányába menni, tekintet nélkül a kockázatra, amit ezzel vállalsz.
Azok az emberek, akik szeretik önmagukat, a boldogságukat választják
elsődleges életcéljukul. Tudják, hogy minden más csak ezután következhet.
Felismerik, hogy bármit is teszel ebben az életben, az egyetlen késztetés csak
az lehet, hogy azt gondolod, attól jobban fogod magad érezni, és így az
boldogsághoz vezet.
Amikor először olvasod mindezt, talán úgy tűnik majd, hogy az egésznek
nincs értelme, de kérlek, tekints mélyebbre! A következő gyakorlat a
megértésről és együttérzésről szól, amely másokkal is kezdődhet, de
végeredményben veled végződik:
Miért áldozza fel egy anya a saját életmódját, amikor gyermekeket szül?
Azért, mert a saját meggyőződése alapján úgy gondolja, ettől jobban fogja
érezni magát, mint ha önző módon saját magának élne.
Miért lövi be magát a drogfüggő? Mert úgy gondolja, a drogoktól majd
jobban lesz, mint ahogyan jelenleg érzi magát.
Miért kér meg valaki egy másik embert, hogy házasodjon össze vele? Mert
azt gondolja, jobban fogja magát érezni, ha a másik ember igent mond.
Láthatod, hogy bármit teszünk, akár önzőségből, akár önzetlenségből
tesszük, akár „jó”, akár „rossz”, csakis egyetlen oka van: azt gondoljuk, hogy
attól boldogabbak leszünk.
A boldogság az univerzum egyetlen mozgatórugója. Szeretni magadat
annyit tesz, mint kihagyni a közvetítőt. Ha ráébredünk, hogy a boldogság
megszerzésének hogyanja a közvetítő, elengedhetjük ezt a közvetítőt, és
kitűzhetjük a boldogságot életünk céljaként. Ha megnézed a fentebb taglalt
helyzeteket, az életmód feláldozása a hogyan az anya életében. A drogok a
hogyan a drogfüggő életében. A házasság a hogyan a jegyesek életében.


Milyen késztetésre cselekszel?

Ahhoz, hogy magunkévá tegyük ezt a fontos üzenetet, meg kell értenünk a
késztetés mechanizmusát. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a legjobban
külső, kívülről érkező késztetéssel motiválhatjuk magunkat és másokat.
Külső motiváció alatt külső jutalmazást értek, például pénzjutalmat, és külső
büntetést, például börtönbüntetést. Hívhatjuk ezt a botról lelógatott répa
módszerének, amelyet a következőképpen lehet összefoglalni: „Ha …, akkor
…”. Például ha gyermekként elmosogatsz, megkapod a zsebpénzedet. De a
kockacukor-megoldás nem a legjobb motiváló eszköz. Valójában még káros
is, mert ez a fajta motiváció elsorvasztja az igazi motivációt. Az igazi
motiváció belső, belülről megszülető késztetés, az a mélyről fakadó, velünk
született emberi szükséglet, hogy a kezünkbe vegyük az életünket, hogy
tanuljunk és új dolgokat alkossunk, és hogy a folyamatos tökéletesedés
keresése közben életcélt találjunk magunknak.
A belső motiváció azért belülről fakad, mert a személyes megelégedettség
érzése is belülről jön. Gyermekkorunkban arra kondicionálnak, hogy
elforduljunk ettől a velünk született, belső motivációtól, és a külső, kívülről
érkező késztetés felé irányuljunk. Elkezdjük elhagyni ezt a belső motivációt,
mert úgy döntünk, hogy a mások általi elfogadás fontosabb a saját életünk
sikeréhez, mint saját belső motivációnk.
A jutalom átmeneti boldogságot okoz, ezért faramuci módon a saját
boldogságunk érdekében külsőleg arra motiválódunk, hogy eldobjuk a
személyes megelégedettséget azokért a jutalmakért, amelyeket a körülöttünk
élő felnőttek nyújtanak nekünk. Gyermekként külsőleg arra motiválnak
minket, hogy kívülről érkező jutalmat várjunk (például elfogadást), és
elkerüljük a büntetést (például fenekelést). Bár intelligens döntést hoztunk,
hiszen a fennmaradásunkat szolgálta, nem nyújtott és nem nyújt valódi
boldogságot. Ezzel a modellel nem találunk valódi, belső élvezetet. Ehelyett
üresnek érezzük magunkat, mert nem találunk belső motivációt és élvezetet.
Magunkon kívül keresgélünk, hogy kitöltsük ezt az űrt. Felnőttként olyan
munkákat vállalunk, amelyeket gyűlölünk, és csak a fizetés jutalmáért
cserébe végzünk. Olyan kapcsolatokba ragadunk, amelyek nem adnak
megelégedést, csak azért, mert el akarjuk kerülni mások helytelenítését,
amelyet a megbukott kapcsolatunk keltene. Mókuskerékben futunk, mert
mogyorót ígértek a végén, és nem azért, mert a futás boldoggá tesz minket.
Minden a külső késztetés függvénye.


Törj át a saját igazságodhoz!

Tökéletesen őszintének kell lennünk magunkhoz azzal kapcsolatban, mi a
valódi ösztönző erőnk és motivációnk. Ha ezt a könyvet olvasod, az azt
jelenti, hogy elhatároztad, meg akarod tanulni, miként szeretheted magadat.
Most már tudjuk, hogy ha szeretni akarod magadat, a boldogságot minden
egyéb motiváció fölébe kell helyezned az életedben.
De milyen boldogságot akarsz? Átmeneti boldogságot, mint amikor külső
jutalmat kapsz, és elkerülöd a külső büntetést? Vagy azt a tartós boldogságot,
amikor elfogadod a saját belső, veled született motivációdat, és a szerint élsz?
Olyan életet akarsz, ahol folyamatosan megpróbálod kitölteni a belső űrt
külső pótszerekkel, vagy olyat, ahol nincs is üresség, mert a szerint élsz, ami
élvezetet és személyes megelégedést okoz?
Vegyük azt, hogy mindannyian boldog életet szeretnénk, üresség nélkül.
A kérdés, amit fel kell tenned magadnak, a következő: mit tennék, ha a világ
összes pénze az enyém lenne?
Ezt a kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy mi az, amit akkor is megtennék, ha
még fizetséget sem kapnék érte?
Nem kell megijedned, ha erre a kérdésre valami olyasmi választ kapsz,
hogy „semmit sem csinálnék”, mert ez úgyis ellentmond a létezés
mikéntjének. Pontosan ez az a hazugság, amelyet oly régóta mondogatunk
magunknak: hogy ha nem lenne a jutalom és büntetés külső motivációja, az
emberek semmit sem csinálnának.
Ez nem is állhatna távolabb az igazságtól.
Minden élőlény belső késztetéssel születik. Valódi természetünk az a
vágy, hogy irányítsuk a saját életünket, hogy tanuljunk és új dolgokat
alkossunk, és hogy a folyamatos tökéletesedés keresése közben életcélt
találjunk magunknak. Ez a valódi természetünk, mert ezt cselekedve minden
élőlény élvezetet talál. A tett a saját maga belső jutalma.


Élj a szerint, ami a legfontosabb!

Ezért hát az életedben megtalált boldogság fontossá tételének legalapvetőbb
rendezőelve az, hogy a belső, és ne a külső motiváció szerint éld az életedet.
Ha számodra az a legfontosabb, hogy karriert csinálsz, és azért teszel meg
különböző, belső jutalmat tartalmazó dolgokat, mert örömet szereznek,
akkor jól fogod magad érezni. Elkezded szeretni magadat. Akármilyen külső
jutalmat kapsz emellé, például fizetést, az csak egy kellemes pluszt jelent
majd.
Ezt a kérdést tedd fel magadnak: mit ér meg nekem a boldogság? Talán kell
egy kis bátorság ahhoz, hogy a külső motivációinkat lecseréljük olyanokra,
amelyeket legbelül belső késztetéseknek érzünk. Talán bátorság kell ahhoz
is, hogy előrevegyük az élvezetet a másoktól kapott jutalmak megszerzésével
és büntetések elkerülésével szemben, de végül csakis így találhatunk tartós
boldogságot.
Amikor megszülettél, a boldogság számított az elsődleges életcélodnak,
mert ez az egyetlen valós motiváció. Tudtad, hogy ha a saját boldogságodat
űzöd a világ kerekén, egyszer belefutsz az életcélodba. Tudtad, hogy ha
kezdettől fogva a boldogságot állítod előtérbe, sohasem süllyedsz olyan
mélyre, hogy még önmagad vagy mások bántalmazása is nagyobb örömet
jelent az aktuális helyzetednél.
Teljesen helyénvaló olyasmire vágyni, ami szinte minden képzeletet
felülmúl. Vágyhatsz akár a vagyon szabadságára, vagy egy olyan világ
szabadságára, amelyet nem a pénz irányít és kormányoz, de kívánhatsz
boldog házasságot vagy szerelmi elkötelezettség nélküli szabad életet, sőt
fényűző villát, vagy egy egyszerűségben fogant életet.
Az önszeretet azzal a döntéssel kezdődik, hogy a saját személyes
boldogságodért fogsz élni. A boldogság és a szeretet nem véges javak, hanem
végtelenek. Boldognak lenni és szeretni magadat nem azt jelenti, hogy más
boldogságát veszed el. Ha a boldogságot helyezed előtérbe, azzal senkit sem
bántasz.
 Ehelyett a boldogság túlcsordul benned, és a boldogságod fénye másokat
is kivezérel a sötétségből. Megmutatod másoknak, hogyan találhatják meg a
saját boldogságukat. Megmutatod nekik, hogyan tegyenek így, mégpedig a
saját példádon keresztül.
Az önszeretet azzal a felismeréssel kezdődik, hogy a boldogságon kívül
minden egyéb csak hogyan. A boldogságon kívül minden egyéb vágy csak úgy
jelenik meg, hogy arról gondolkodsz, hogyan fogod elérni a boldogságot. Ez az
egész ilyen egyszerű.


***
 4. ESZKÖZ
T ÖLTSD MEG A SAJÁT POHARADAT !

A szeretet elixírje

Nem tart sokáig megtanulni, hogyan szeretheted magadat, de az önszeretet
életen át tartó folyamat. Amikor szeretsz valakit, sohasem kérdezed meg:
„Meddig fogom szeretni ezt az embert?”, hanem egyszerűen csak szereted. A
te és önmagad közötti kapcsolattal sincs ez másként.
Ahhoz, hogy a te és önmagad közötti kapcsolat virágozzon, szeretettel kell
életben tartani. A legtöbben azzal töltjük az időnket, hogy szeretetet adjunk
másoknak, de magunknak sohasem adunk szeretetet. Ez a boldogtalanság
receptje, és sokféle alakot képes ölteni. Szeretetet akarunk kapni egymástól,
de a „szeretettartályaink üresek”. Alapvetően olyanok vagyunk, mint a
koldusok, akik egymástól kéregetnek.
Éppen ezért szeretném bemutatni neked a poháranalógiát. Képzeljük el,
hogy ezen a földön minden lény egy pohár, tehát a világ nem áll egyébből,
mint szorosan egymás mellé rakott poharakból. A szeretet a folyadék,
amellyel ezek a poharak szeretnének megtelni. De ebben a világban,
amelyben élünk, a poharak nem borulnak ki. Tehát hiába próbáljuk kifejezni
a szeretetünket másoknak úgy, hogy a szeretetfolyadékunkat átöntjük az ő
poharukba. Ez nem működik egy világban, ahol a poharak nem tudnak
kiborulni.
Ebben a világban miként próbálnád megtölteni mások poharát?
Olyannyira teletöltenéd a saját poharadat, hogy túlfolyjon. Valójában a javaid
is így működnek. Amikor olyannyira feltöltöd magadat, hogy elegendő
mennyiséged van bármilyen javadból, azok kiáradnak, és a kiáradás ellátja a
világot.


A szeretet mint ritkaság

No de mi van azokkal, akik a mohóságra alapozzák az életüket? Ők is
mindenáron meg akarják tölteni a poharukat szeretettel, de sikerülhet-e ez?
Vizsgáljuk meg a kérdést! A mohóság nem természetes emberi állapot.
Valójában egy élőlénynek sem természetes állapota. A mohóság akkor fordul
elő, amikor valaki úgy érzi, hogy nincsen elegendő mennyisége valamiből, és
így a hiányra összpontosít. A meggyőződésévé válik, hogy az élete hiányt
szenved valamiben. Ez az állapot mélységes szenvedést okoz. A mohóság
akkor jelenik meg az ember életében, ha ez az illető nem a saját poharának
feltöltésén munkálkodik, amikor nem érzi képesnek magát arra, hogy
megtöltse a saját poharát, és ezért úgy érzi, másokéból kell elvennie, hogy
azzal egészítse ki a saját adagját.
Másrészről azonban amikor mi, emberi lények úgy érezzük, hogy nekünk
is van elég, természet szerint a javaink megosztására törekszünk. Igazából
még élvezzük is megosztani a javainkat. A bőség érzése betölti a lényünket.
De az nem működik, hogy megmondjuk valakinek, neki már elég van, ezért
ossza meg másokkal. Ha megpróbálod megértetni velük az igazságodat, azt
fogják érezni, hogy azokat a javakat, amelyekből olyan kevés van, elveszik
tőlük.
Más szóval megkérni valakit, hogy ossza meg, amiből érzése szerint neki
nincs elegendő, pont olyan, mint azt kérni egy éhező gyermektől, hogy ossza
meg másokkal az ételét. Az ínség csak a fejben létezik. És a szeretet ínsége is
ilyen. Így hát az analógia tanulsága szerint ha meg akarod tanulni, miként
szeresd magadat, a poharad megtöltésére kell összpontosítanod.


Mint a nap felé forduló virágok

Ha most azonnal megkérnélek, sorold fel, miként tudnád kimutatni a
szeretetedet mások felé, bizonyára tudnál példákat hozni. Ez azért van, mert
hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy másoknak adunk.
De most azt szeretném, sorold fel, miként tudnád kimutatni a szeretetedet
magad felé! Tekints végig az életeden, és kérdezd meg magadat: Hogyan
tudnám kimutatni a szeretetemet önmagam felé? Írj egy listát, vagy pötyögd be
egy fájlba. Jegyezd fel az összes módozatot, ami csak eszedbe jut, és próbáld
meg a lehető legszemélyesebbre alakítani ezt a listát. Minél kreatívabban
sikerül megoldani a feladatot, és minél több ötlet jut az eszedbe, annál jobb.
Lássunk néhány példát, amik előfordulhatnak ezen a listán:


H OGYAN TUDOM KIMUTATNI A SZERETETEMET ÖNMAGAM FELÉ ?


Megkérdezem magamtól: Mit tenne egy olyasvalaki, aki szereti önmagát?
Igazat mondok (főleg magamnak).

Tisztelem az érzéseimet, és azok szerint cselekszem.

Megpróbálom nem elfelejteni, hogy az érzések fontos jelzések.

A boldogságomat és az érzéseim vizsgálatát helyezem előtérbe az életemben.

Tisztelem magamat, és azt, aki valójában vagyok, mert rajtam kívül senki
más nem tudja, mitől vagyok boldog.

Belátom, hogy az univerzum szó szerint szeretetből áll.

Ha befogadóan nyílok meg, mint egy nap felé forduló virág, akkor minden
lehetséges.

Azzal töltöm a napomat, hogy arra koncentrálok a környezetemben és a
körülöttem lévő emberekben, amiket élvezek bennük, aztán arra
összpontosítok, amiért hálás vagyok.

Összeírom azokat a pozitív tulajdonságaimat, amelyekben igazán hiszek.

Felismerem a vágyaimat, és hogy miért vágyom azokra a dolgokra, továbbá
felismerem, hogy jogomban áll vágyni azokra a dolgokra, amelyekre vágyom.
Hagyom, hogy a saját boldogulásom irányába tartsak, akármilyen
őrültségnek vagy kockázatosnak tűnik is.

Beismerem, hogy mitől félek.

Olyan könyveket olvasok, amelyektől jól érzem magam.
Keresem a módját, hogyan tudom biztonságban érezni magamat, és ezt
helyezem előtérbe attól függetlenül, ami történik, vagy ami fontos és
sürgős, főként, amikor nem érzem magam biztonságban.

Olyan filmeket nézek, amelyektől jól érzem magam, vagy amelyek
inspirálnak.

Nevetek, és olyan dolgokat keresek, amelyek nevetésre bírnak, mert a
nevetés táplálja a lelkemet.

Olyan ételeket eszem, amelyek a legnagyobb örömet szerzik nekem.

A saját egészségemet és boldogságomat minden más elébe helyezem. Csupán
úgy lehetek szolgálatára másnak, hogy ha példát nyújtok.

Megbocsátok magamnak, amiért hibákat követtem el.

Nem hagyom, hogy a félelem megfosszon attól, amit akarok.

Felismerem, hogy rendben van az, amikor nem vagyok rendben.

Nem csinálok olyasmit, amit nem akarok.

Belátom, amikor nincsen igazam, vagy hibát követtem el.

Bízom a felsőbb énemben, és abban, hogy ha „elengedek és bízom”, abban az
irányban fogok haladni, ami a legjobb nekem.

Dicsérem magamat, ahelyett, hogy kritizálnám. Minden kritikus
megjegyzésre három magamat dicsérő bókkal válaszolok.
Hagyom, hogy a dolgok élvezete fontosabb legyen, mint az „elveim”. Például
ha úgy gondolom, hogy meg kell csinálnom valamit, de közben borzasztóan
érzem magam, abbahagyom.

Hagyom, hogy csúszásaim legyenek, anélkül, hogy azt gondolnám: mindent
elölről kell kezdenem.

Csak olyan meggyőződésekhez ragaszkodom, amelyek hasznosak és
jótékonyak számomra.

Beszélek a valódi érzéseimről a körülöttem lévőknek.

Összeírom, miért szeretnének mások barátkozni velem, és a közelemben
lenni.

Nem hasonlítgatom magamat azokhoz, akiket irigyelek.

Nem töltök időt olyan emberek társaságában, akiktől rosszul érzem
magamat.

Megkérek másokat, hogy érintsenek meg, amikor arra van szükségem.

Elfogadom mások érzelmi megnyilvánulásait.

Odafigyelek arra, amit a testem mesél, és a szerint cselekszem.

Nem élem az életemet más emberek értékrendje, meggyőződése, vágyai vagy
prioritásai szerint, hanem a saját utamat járom.

Elengedek mindent, ami nincsen többé hasznomra, például
meggyőződéseket, mintákat, cselekedeteket, függőségeket és gondolatokat.
Úgy bánok magammal, ahogy szerintem mások megérdemlik, és ahogy azok
szeretnék, hogy bánjanak velük.

Felismerem, hogy lehet segítséget kérni és szükség esetén további segítséget
kérni.

A legkisebb ellenállás felé indulok.

Felismerem, amikor a félelem, és nem a vágyaim szerint élek.

Meditálok.

Leszokom a dohányzásról.

Elmegyek vacsorázni, amikor csak akarok.

Főzök, amikor akarok.

Olykor vásárolni megyek, hogy megmutassam magamnak, eléggé törődöm
magammal ahhoz, hogy nekem tetsző dolgokat gyűjtsek magam köré.

Félreteszek, hogy megengedhessem magamnak a biztonság érzését.

Számomra élvezetes módokon fejezem ki a kreativitásomat, például festek,
rajzolok, kollázsokat készítek, vagy írok.

Naplót vezetek.

Összeírom mindazt, amitől boldog vagyok (a legkisebb dolgoktól a
legnagyobbakig), és elhatározom, hogy mindennap elvégzek egy dolgot a
listáról.


Ne add fel!

Minél többet tudsz meg az önszeretetről, annál többet tehetsz ehhez a
listához. Havonta átnézheted, és felteheted magadnak a kérdést, vajon még
mindig a leírtak szerint élsz-e. Ha nem, keresd az ellentmondásokat a lista
pontjai és az életmódod között. Aztán válassz egy dolgot, amit meg tudsz
csinálni elérhető eszközeid segítségével ott, ahol vagy, azért, hogy életed
jobban az önszeretetet tükrözze. Azért javaslom, hogy egy dolgot válassz,
mert anélkül kell elköteleződnöd, hogy úgy éreznéd, a feladat túlnő rajtad.
Amikor nem szeretjük magunkat, hajlamosak vagyunk kitalálni
mindenféle módját annak, miként tudunk kudarcot vallani, majd ezeket
mind a magunk fejére olvassuk, míg végül már mozdulni sem tudunk.
Amikor végignézzük, mi az, amiben nem az önszeretetnek megfelelően
élünk, és kiválasztunk egy dolgot, amit megváltoztatva az önszeretet felé
fordulhatunk, máris mutatunk magunknak egy utat, amin elindulhatunk.
Ha azon kapod magad, hogy rossz érzések kerítenek a hatalmukba, hagyd
abba, amit csinálsz, és kérdezd meg magadtól: Mi volna az az egyetlen dolog,
amivel most azonnal meg tudnám tölteni a poharamat? Aztán cselekedj a
válasznak megfelelően. Függetlenül attól, amit gondolsz, vagy amit
mondanak neked, igenis megvan benned a bátorság ahhoz, hogy valami
forradalmit művelj. Megvan benned mindaz, ami ahhoz kell, hogy a saját
boldogságod érdekében cselekedj.
Az önszeretet végcélja nem szabad, hogy a magad elszigetelt kis
univerzuma legyen, amelyben már senkitől sem vársz el semmit. A cél, hogy
eljuss oda, ahol azokat a fajta embereket és dolgokat vonzod be, akik és
amelyek hozzáadnak a boldogságodhoz, és olyan szeretetet kaphass,
amilyenre mindig is vágytál.


***
 5. ESZKÖZ
A Z ÖNBECSÜLÉS KIFEJLESZTÉSE

Vajon érdemes vagyok rá?

Az önbecsülés hiánya az önszeretet hiányának mellékterméke. De fordítva is
igaz, az önbecsülés hiánya szintén az önszeretet hiányához vezet. Hogy
megértsük, az önbecsülés hiánya miként járul hozzá az önszeretet
hiányához, először meg kell néznünk a becsülés értelmét önmagában.
Becsülni annyit tesz, mint kívánatossá, hasznossá, minőségivé tenni. És a
megbecsült dolog azért kívánatos, hasznos vagy megfelelő minőségű, mert
van értéke.
Tehát a megbecsülés a kívánatosságon, hasznosságon, minőségen és
értéken múlik. Ámde felmerül a kérdés, hogy kinek vagy kívánatos, hasznos,
minőségi és értékes? A legtöbb ember a saját megbecsülését úgy méri, hogy
mások mennyire becsülik meg őt. Ha tele vagy öngyűlölettel, akkor minden
bizonnyal azt hiszed, hogy saját magadnak is nemkívánatos vagy,
haszontalan és hibás, és nincsen benned érték. Ez azonban valójában
lehetetlen, hiszen saját magaddal élsz, a saját bőrödben minden egyes nap.
Mivel ez a helyzet, nyilvánvalóan felbecsülhetetlen értéket képviselsz
önmagad számára.
De annyival, ha ezt kimondjuk, az öngyűlölet még nem múlik el. Az
öngyűlölet gyökerei két ellentétes irányba hajtanak gyomokat: a büszkeség
és a szégyen irányába. Mindkettőnek az önbizalomhiány az oka, amelytől
minduntalan összehasonlításban szemléled a világot. Ezt a hasonlítgató
szemléletet vertikális gondolkodásnak nevezzük. Nagyon fontos megérteni ezt
az elképzelést. Azok, akik vertikálisan gondolkodnak, általában korlátozott
világnézetűek, amelyben vagy jobbak, vagy rosszabbak az életükben
megismert embereknél, dolgoknál, eseményeknél és körülményeknél
(felettük vagy alattuk állnak).
A büszke emberek vertikális gondolkodók, és szörnyű rossz az
önbecsülésük, mert mélyre ható önbizalomhiányukat gőggel és narcizmussal
leplezik. A valódi önbecsülés helyett azt a gondolatot dédelgetik, hogy jobbak
és fontosabbak másoknál. Nem képesek elereszteni a meggyőződést, hogy
több mint emberiek.
A szégyen érzését kialakító emberek is nagyon rossz önbecsüléstől
szenvednek. Beleragadnak a bizonytalanságukba, és úgy látják magukat,
mint akik a föld porából vétettek. Sohasem tekintenek dicsérően magukra.
Valódi önbecsülés helyett azt a gondolatot ápolják, hogy alázatosak. Nem
képesek elereszteni azt a rögeszméjüket, hogy kevesebb mint emberiek.


Valódi önbecsülés

A valódi önbecsülés ezzel szemben annak megértéséből fakad, hogy senki
sem több, sem pedig kevesebb, mint emberi, és valójában senki sem jobb vagy
rosszabb nálad. Az önbecsüléssel rendelkezők felismerik, hogy a
tökéletlenség a tökéletesség velejárója. Tudják, hogy a tökéletlenség nem azt
jelenti, hogy több vagy kevesebb értéket képviselnek másoknál. Más
embereket maguktól különbözőnek, de magukkal egyenlőnek tekintenek, és
így horizontálisan szemlélik a világot.
Ha az egyenlőség világnézetét egy fokkal továbbgondoljuk, és elfogadjuk,
hogy a körülöttünk lévő világ és a benne lévők mind önmagunk kivetülései,
kiderül, hogy senki sem lehet felsőbbrendű vagy alsóbbrendű másoknál.
Minden létező egyenlő önmagunkkal. Amikor képesek vagyunk erre, a
világgal szembeni harcunk véget ér, és amikor ez bekövetkezik, a saját
magunkkal szembeni harcnak is vége szakad.
Így hát önmagad értékét úgy is elképzelheted, mint egyfajta fényt, amely
mindig jelen van; nem lehet elvenni tőle, és nem lehet hozzátenni. Nem lehet
megszerezni és elveszíteni sem. Mindössze létezik. Megváltoztathatatlan,
érinthetetlen fény, amely mindörökké árad. Azok, amelyeket önmagad
értékének hiszel, mint a pozitív személyiségjegyek, a teljesítmény vagy
tehetség nem egyebek, mint egy festett üvegablak, amelyet ez elé a fény elé
helyeztél, hogy a fény csodálatos színekben mutatkozzon meg.
Ugyanígy azok a dolgok, amelyeket az önmagad értéktelenségének hiszel,
mint a rossz tulajdonságok, kudarcok és hibák, nem egyebek, mint pókhálók,
amelyeket ez elé a fény elé szőttél, amely így nem tudja kifejezni szépségét.
Mindegy, mit teszel a fény elé, és mindegy, mit csinálsz, hogy felerősítsd vagy
eltompítsd ezt a fényt, önmagad értékének fénye mindig ugyanott lesz. És ez
a fény mindnyájunkban. Ezt az értéket kell a saját potenciálunknak
tekintenünk.


Ismerd fel önmagad értékét!

Az önbecsülés hiánya azzal a gondolattal kezdődik, hogy nem vagyunk elég
jók úgy, ahogy vagyunk, és ezért nem vagyunk érdemesek a szeretetre úgy,
ahogy vagyunk. Ha pedig úgy hisszük, hogy nem vagyunk elég jók úgy, ahogy
vagyunk, miként szerethetnénk magunkat? Két lehetséges válasz létezik. Az
első az, hogy elérjük a tökéletesség állapotát, a második pedig az, hogy
elengedjük azt a meggyőződést, miszerint nem vagyunk elég jók.
Ahhoz, hogy megértsd a valódi önbecsülésedet, a már benned lakozó
minőséget kell keresned: azokat a dolgokat, amelyektől kívánatos vagy,
amelyek hasznossá tesznek, azt az értéket, ami megvan benned. Az
önbecsülés a jelenlegi jó tulajdonságaid, tehetségeid és sikereid hármasán
nyugszik.
A jelenlegi jó tulajdonságaid a természeted olyan szeletei, amelyeket
mások is élveznek, például „olyan ember vagyok, akit mélyen foglalkoztat a
körülöttem élők jóléte”. A tehetség egy belső képesség vagy kapacitás,
például „képes vagyok rá, hogy szeretetet közvetítsek másoknak”. A múltbéli
sikerekre úgy is koncentrálhatsz, hogy végiggondolod, miként járultál hozzá
mások, a világ vagy önmagad jólétéhez. Egy példa: „amikor hatéves voltam,
megmentettem egy fészkéből kipottyant kismadarat a haláltól”, vagy „két éve
előléptettek a munkahelyemen”.
Az önbecsülésedre csak úgy találhatsz rá, ha keresed azt. El kell fordítanod
a figyelmedet azokról a dolgokról, amelyekben nem képviselsz értéket, és
azokra kell koncentrálnod, amelyekben már értékes vagy. Ha évekig csak a
hiányra koncentráltál, bizonyosan kell némi erőfeszítés hozzá, hogy
megtanítsd magadnak, miként figyelhetsz arra a kincsre, ami benned van. De
hidd el nekem, meg tudod tanítani magad rá, hogy visszatérj a természetes
állapotodba, amely egyenlő az önbecsüléssel. Az önbecsülés nem csak táplálja
az önszeretetet, az maga az önszeretet.


Gondozd a szeretetet!

A szeretet szóval oly sok mindent leírhatunk, hogy mára elcsépeltté vált. De
mi is a szeretet? Az én felfogásom szerint: a szeretet az, aki és ami valóban vagy.
A tisztán pozitív és megbecsülő tudat örök állapota. Amikor te a fizikai
valódban olyan gondolatokat formálsz, amelyek megfelelnek ennek a tisztán
pozitív állapotnak, ez az állapot a szeretetnek nevezett érzésen keresztül
tükröződik vissza rád. Ez az érzés minden pozitív állapotot magában foglal: a
szabadság állapotát, a gyönyör állapotát, a béke állapotát, a lelki egyensúly
állapotát és így tovább. Ezek mind benne vannak ebben az egyetlen
érzelemben.
A szeretet tehát az egység rezgésének érzelmi kivetülése, és csak a
jelenben létezik. A szeretet érzelme a te jelzésed, hogy ugyanazt a
nézőpontot képviseled azzal kapcsolatban, amire nézel, mint amit az örök
tudat képvisel benned. Ez a tudat mégpedig az, amit léleknek vagy felsőbb
énnek nevezel. Így tehát a szeretet a lelkednek való tökéletes megfelelés
állapota.
Az önszeretet annak a gyakorlata, hogy ugyanazt a nézőpontot képviseled
önmagad felé, amit a lelked képvisel önmagad felé, és ez a nézőpont mindig a
megbecsülés. Mindezt leegyszerűsítve azt mondhatjuk, a szeretet a tisztán
pozitív nézőpont. Amikor pozitívan fókuszálsz másokra vagy önmagadra, a
szeretet állapotában leledzel. Amikor negatívan fókuszálsz másokra vagy
magadra, kiesel a szeretet állapotából. A szeretet tehát egy percről percre
történő döntés. Ez a természetes állapotunk, de sokszor az ellenkezőjét
tanítják nekünk.
Az önszeretet gondozása azt jelenti, hogy megtanítod magadnak az
egyensúlyi állapot ismételt elérését. Éppen ezért a te választásodtól függ.
Dönthetsz úgy, hogy pozitívan, de úgy is, hogy negatívan irányítod
önmagadra a figyelmedet. Az önszeretet egy kötelezettségvállalás az
önmagadra irányuló pozitív és megbecsülő attitűd mellett. Egy készség, amit
ki kell fejlesztened magadban. Valóban ilyen egyszerű. Amikor pozitívan
önmagadra irányítod a figyelmedet, érezni fogod a szeretet érzelmi
visszatükröződését. Olyan percről percre történő döntés ez, amely annál
jobban fog menni, minél többet gyakorolod.


Készíts személyes leltárt!

Hogy gondozni tudd a saját önbecsülésedet, írj össze három listát. Olyan
hosszúak legyenek, amilyen hosszúra tudod írni őket. Ha fokozatosan
szeretnéd további tételekkel bővíteni a listákat ahelyett, hogy egyszerre
vetsz papírra mindent, nyugodtan tégy így.
Az első listához indulj kincskeresésre a saját belső tulajdonságaid között.
Össze kell gyűjtened a pozitív tulajdonságaidat és képességeidet. Hasznos
eszköz lehet a lista megalkotásánál a szinonimaszótár. Ebből a lexikonból
kikeresheted a pozitív személyiségjegyeket, és kimásolhatod azokat, amelyek
igazak rád. Másokat is felhívhatsz, és megkérheted őket, hogy bővítsék a
listát az őáltaluk látott tulajdonságaiddal és értékeiddel. Hadd mutassak
néhány példát, mik szerepelhetnek ezen a listán!


A SAJÁT POZITÍV TULAJDONSÁGAIM LISTÁJA


Jó szakács vagyok.

Kitartó vagyok.

Képes vagyok az önelemzésre.

Törődöm a dolgokkal.

Jó fülem van a zenéhez.

Olyan ember vagyok, akinek mások szívesen elmondják a gondjaikat.

Jó a humorom.
Őszinte vagyok.

Hűséges vagyok.

Számít, hogy a körülöttem lévők úgy érezzék, szeretik őket.

A második listához a tehetségeidet fogod összegyűjteni, amelyek annak
kifejeződései, amikre képes vagy vagy képes volnál. A következő dolgok
szerepelhetnek rajta:


A SAJÁT KÉPESSÉGEIM LISTÁJA


Mindig képes vagyok elengedni azt, ami már nem szolgálja a céljaimat.

Képes vagyok megtenni valamit akkor is, ha megijedek tőle.

A testem képes ételt befogadni és energiává átalakítani azt.

Képes vagyok reménykedni.

Képes vagyok szeretetet közvetíteni másoknak a tetteimmel.

Megértem a saját gondolataimat.

Képes vagyok a tudatosságra.

Dönthetnék úgy, hogy kiszállok, és véget vetek az életemnek, de eddig nem
tettem.

Megtanultam a jelenben élni.
Képes vagyok megérteni egy történet mindkét nézőpontját.

Az utolsó listához gyűjtsd össze múltbéli sikereidet. Ezek olyan alkalmak,
amikor hozzájárultál a mások vagy a saját magad jólétéhez, és azok a sikerek,
amelyeket elértél az életben. Álljon itt néhány példa:


A SAJÁT SIKEREIM LISTÁJA


Az iskolában összebarátkoztam azzal a lánnyal, akinek nem voltak barátai.

Megnyertem az általános iskolai tehetségkutatót.

Sikerült főiskolára járnom annak ellenére, hogy szegény családba születtem.

Pénzt adományoztam egy állatmenhelynek.

Jó kapcsolatban maradtam a volt barátommal, barátnőmmel.

Születésnapi tortát sütöttem a legjobb barátomnak.

Kitettem a bogarakat, ahelyett, hogy megöltem volna őket.

Megmondtam a nagymamámnak, hogy szeretem, mielőtt meghalt.

Előléptettek a munkában.

Abbahagytam a dohányzást.


Erősítsd meg a saját értékeidet!

Fontos felismerni, hogy értéktelennek lenni teljességgel lehetetlen. Ha
valaha is hozzájárultál a saját magad vagy az univerzum bármilyen
élőlényének jólétéhez, még a lehetetlennél is „lehetetlenebb”, hogy
értéktelen légy.
Azt javaslom, hogy ezeket a listákat olyan helyre tedd, ahol minden este
lefekvés előtt meg tudod tekinteni őket. Ha nem tetszik az írás gondolata,
felveheted a hangodat, amikor ezeket a listákat sorolod, aztán lefekvés előtt
meghallgathatod őket. Az alvás lehetőséget ad arra, hogy a pozitív fókuszt a
tízperces gyakorlatról nyolcórásra nyújtsd, mégpedig erőlködés nélkül.
Amikor felébredsz, ugyanabban a hangulatban leszel, mint amilyenben
elaludtál, ami garantálja, hogy az önszeretet gondolatával kezdd a napot az
öngyűlölet helyett.
Mivel az önbecsülés és az önszeretet így összefonódik, egymást táplálják.
Amint a saját érdemeid felismerésén dolgozol, természetesen egyre jobban
szereted majd magadat. És ahogy egyre jobban szereted magadat, az
önbecsülésed is természetszerűen megemelkedik. Így hát ne érezd úgy, hogy
„két vállra kell fektetned” az önbecsülési gondjaidat, és meg kell találnod a
saját értékeidet, mielőtt szerethetnéd magadat. Közvetlenül is dolgozhatsz a
folyamaton, ahogy éppen tettük a három lista megírásával, de az önbecsülés
a magad iránt tanúsított szeretet következményeként is megjelenik.
Továbbá van még egy jó dolog az egészben: az a tény, hogy most ezt a
könyvet olvasod, azt jelenti, már elhatároztad, hogy érdemes vagy az
önszeretetre. Ha nem hitted volna, hogy érdemes vagy az önszeretetre, nem
teszel extra erőfeszítést annak megismerésére, miként szeretheted magadat.


***
 6. ESZKÖZ
A MEGGYŐZŐDÉSEK BÖRTÖNRÁCSAI

A meggyőződések születése

Az elménk egész nap gondolatokat gyárt. De nem a gondolatainkkal van a
baj. A baj az, hogy elhisszük őket, és meggyőződésünkké válnak azok a
gondolatok, amelyeket az elménk gyárt. Néhány meggyőződés aztán olyan
lesz, mint a börtönrácsok, amelyek örökre bezárnak minket, mások pedig
felszabadítanak, és hagyják, hogy szárnyaljunk. Erről lesz szó most, de
először is határozzuk meg, mi is a meggyőződés. A meggyőződés olyan
gondolat, amelyet olyan sokszor hívtak életre, hogy végül manifesztálódott.
Amikor valami manifesztálódik, azt jelenti, hogy a sokszor megidézett dolog
fizikailag is megjelenik az életünkben.
Például ha delfinekre gondolunk, a megidézett kép manifesztációja lehet
az, hogy épp egy delfinekről szóló ismeretterjesztő filmre kapcsoljuk be a
televíziót. Ha mindig olyan gondolatokra összpontosítunk, mint például olyan
ostoba vagyok, ennek a gondolatnak a manifesztációja lehet az, hogy
megbukunk egy iskolai felmérésen. Mielőtt teljesen tudatában lehetnénk
annak, hogy a gondolataink alkotják meg a valóságunkat, az ilyesfajta
manifesztációkra annak bizonyítékaként tekintünk, miszerint az eredeti
gondolat igaz.
De ne ess ebbe a csapdába! Arra használd az elméd, hogy komolyan
végiggondolod, mik azok a meggyőződések, és hogyan működnek. Amikor ezt
megteszed, rájössz, hogy ha elég gyakran gondolsz készakarva másféle
gondolatokat, azok is megjelennek fizikai bizonyítékként. Csakhamar már
arra találsz bizonyítékot, hogy az új gondolatok igazak.
Tehát miként kezdheted el megváltoztatni a meggyőződéseidet? Úgy,
hogy megváltoztatod a gondolataidat. Könnyű mondani, de egy kicsit
nehezebb végrehajtani, mindenesetre meg tudod csinálni. Lássuk, hogyan
hajthatunk végre egy ilyen „börtönszökést”!


Ideje új meggyőződéseket találni

Emberként foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy
létezik egy tőlünk független valóság, amelyet fel kell fedeznünk és el kell
fogadnunk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Megszállottan ragaszkodunk
ahhoz az elképzeléshez, hogy fel kell fedeznünk az „igazságot”. De az
igazság az, hogy a fizikai dimenziónk olyan, mint egy nagy holografikus
tükör. Úgy lett megalkotva, hogy a gondolataink fizikai tükörképét vetítse
elénk. Így az általunk megtapasztalt valóság nem más, mint az uralkodó
gondolataink kivetülése. Ezeket nevezzük mi meggyőződéseknek.
Ezért van az, hogy nincsen két ugyanolyan valóság. Te csak a saját
gondolataid manifesztációit tudod megtapasztalni. Csupán a saját
kivetüléseiddel találkozhatsz. Természetesen szeretni akarjuk a valóságot,
amelyben élünk. De gondolj csak bele: ha a valóságod csupán a
meggyőződéseid kivetülése, nem élvezheted igazán a valóságodat,
amennyiben olyan meggyőződéseket ápolsz, amelyektől boldogtalan vagy. Itt
az ideje új meggyőződéseket alkotni.
Ez a folyamat összefügg az önszeretettel, mert azok, akik szeretik
önmagukat, hajlandók elengedni mindazt, ami nem az érdekeiket szolgálja.
Azok, akik készen állnak rá, hogy szeressék magukat, elég bátrak ahhoz, hogy
kiszálljanak az igazság keresésének mókuskerekéből, és létrehozzák azt, amit
ők akarnak igaznak. Azok, akik szeretik magukat, minden alkalmat
megragadnak, hogy szeressék azt, ami van.
Amikor szereted magadat, az azt jelenti, hogy a boldogságot minden
egyéb elébe helyezed. És, ahogy arra az imént rámutattunk, a boldogság nagy
szeletét adja az, amikor elengedjük a minket boldogtalanná tévő dolgokat. Ne
feledd: nem az tesz boldogtalanná, amire éppen a tekinteted irányul. Nem az
életedben lévő emberek, körülmények és események. Ehelyett a gondolataid
adják a boldogtalanságot, a gondolataid arról, amire a tekinteted irányul.
Megismétlem, mert nagyon fontos: az életedben lévő emberekről,
körülményekről és eseményekről alkotott gondolataid okozzák a
boldogtalanságodat.


Ne állj többé ellen a saját jólétednek!

A boldogtalanságunk egyik legnyilvánvalóbb forrása az a meggyőződés, hogy
a dolgoknak másféléknek kellene lenni, mint amilyenek, vagy amilyenek
voltak. Ez ellenállást szül azzal szemben, ami van, és ami volt. Nem lehet
boldog életet élni úgy, hogy ilyen ellenállást táplálsz. Ahhoz, hogy szeresd
magadat, akarattal kell véget vetned az ellenállásnak azzal szemben, ami
volt, és ami van, és egyszerűen a jelenben kell élned.
Az egyik legjobb módszer ennek az elkezdésére az, ha kitekintesz a
keretből, majd fogod a neked fájdalmat okozó gondolatokat, és a visszájára
fordítod őket. Elmondom, én hogyan csináltam, és te is kipróbálhatod.
Ugyanis működik. Először is a visszájára fordítok egy gondolatot, amelyet
igaznak vélek, például Teal Swan vagyok, és az ellenkezőjére változtatod: nem
vagyok Teal Swan. Aztán mindenféle dolgokat kitalálok, amelyekkel igazzá
tehetem ezt a visszájára fordított állítást.
Egy gondolatot sokféleképpen a visszájára fordíthatsz. Például veheted a
gondolat logikai ellentétét; megfordíthatod úgy, hogy a névmásokat vagy az
igéket az ellentétükre fordítod; vagy magadra irányítva fordítod vissza a
gondolatot.
Például az a gondolat, hogy ő gyűlöl engem, visszafordítható a logikai
ellentétére: ő imád engem. A névmásokat is meg lehet fordítani: Én gyűlölöm
őt. Vagy az egész gondolatot vissza lehet fordítani magadra irányítva, úgy,
hogy a következő gondolatra váltasz: Én gyűlölöm magamat.
Adok egy példát, amit használhatsz: fordítsd a visszájára azt a gondolatot,
hogy a férjemnek szeretnie kellene engem, arra, hogy nekem szeretni kellene
magamat. Aztán találj ki mindenféle megoldást arra, hogyan lehetne egy
másik vagy egy ezzel ellenkező állítást igazzá tenni. Ha három megoldást
kellene találnom arra, hogy igazzá tegyem a nekem szeretni kellene magamat
állítást, azt mondhatnám: „Nem lehet a testemben élni úgy, hogy önmagam
vagyok, és gyűlölöm önmagamat”. Meg azt: „Nincsen hatalmam afölött, hogy
az emberek szeretetet adnak-e nekem, de afölött igen, hogy magamnak
szeretetet adok-e”. És azt, hogy: „Itt vagyok a földön; ide teremtettem, ezért
bizonyosan valami célt szolgálok, és van valami értékem – máskülönben
nem lettem volna megteremtve.”
Mindenféle létező gondolattal elvégezheted ezt a megfordítást. Ez a
gyakorlat segít kiszélesíteni a látókörödet annyira, hogy észrevedd, az éppen
kigondolt gondolat alternatívája még igazabb is lehet, mint az, amelyiket
éppen gondolsz. Az okozza a legnagyobb fájdalmat, hogy elhiszed, a
fájdalmas gondolatok, amelyeket gondolsz, tökéletes igazságot képviselnek.


Használd az agyad a legnagyobb hasznossági fokon!

Az egyik legfontosabb lépés a meggyőződéseink megváltoztatása felé annak
felfedezése, hogy miben hiszünk valójában. Sok olyan gondolatot ápolunk,
amelyek tudatosak, és olyanokat is, amelyek tudat alattiak. De csak az, hogy
nem tudatosak, még nem jelenti, hogy ne tudnánk irányítani őket. A jelenség
mindössze annyiból áll, hogy olyan gyakran gondoltunk egy gondolatot,
általában már gyermekkorban, hogy az agyunk elvégezte a munkát, és
felelősséget vállalt a gondolatért. Az agyunk külön idegpályát alakított ki,
amely most ezt a bizonyos gondolatot kommunikálja a testünk többi
részének, ami nem igényel különleges erőfeszítést a részünkről, és nem kell
hozzá különösebb tudatosság.
Ez azt jelenti, hogy minél többet gondolsz egyazon dologra, az adott
gondolat átalakításáért felelős idegpálya annál jobban megerősödik, és a
jövőben egyre kevesebb erőfeszítést kell kifejtened, hogy a gondolat
felbukkanjon. Amikor ez a folyamat a lehető leghatékonyabb szintre kerül, és
gondolunk valamire, a gondolatokat az agy olyan gyorsan alakítja fizikai
valósággá számunkra, hogy nem is tudatosul bennünk: kigondoltuk a
gondolatot. Az ilyen jellegű gondolatot „tudat alatti” gondolatnak nevezzük.
Ünnepelhetjük az emberi agy hihetetlen hatékonyságát, amikor például
úszunk, vagy reggel kávét készítünk. Milyen nagyszerű! Csodálatos, hogy az
agy képes hátúszást végeztetni velünk anélkül, hogy energiát pazarolna arra,
hogy gondolkodjon a hátúszáson, miközben végezzük azt. De ez a
szuperhatékony agy szuperkáros is, amikor például az önbecsülésre kerül a
sor. Úgy szabotáljuk magunkat, hogy egyszer sem vesszük észre a
gondolatokat, amelyek átfutottak abban a másodperc törtrésze alatt
meghozott döntésben, hogy szabotáljuk magunkat.
A legjobban úgy érhetjük el, hogy az agyunk csak a minket szolgáló
cselekvésekre késztessen, ha csak a hasznos gondolatokat tápláljuk bele. Ez
azt jelenti, hogy nagyon határozottnak kell lennünk a gondolatainkkal
kapcsolatban. Tudatosan olyan gondolatokat kell gondolnunk, amelyeknek a
létrehozása jó érzést okoz, és búcsút kell mondanunk azoknak, amelyek nem
esnek jól. Rá kell jönnünk arra is, miként bukkanhatunk rá, és mivel
helyettesíthetjük azokat a tudat alatti gondolatokat, amelyek önszabotáló
hatásúak. Ezeket nevezzük központi negatív meggyőződéseknek.


A jobb meggyőződésekhez vezető út

Amikor olyan helyzetben találod magad, amely erős negatív érzelmet vált ki
belőled, tökéletes alkalom nyílik arra, hogy megismerd központi negatív
meggyőződéseidet. Tedd ezt úgy, hogy minden kijelentésedet két kérdés
kövesse:

Miért volna ez rossz?

Mit jelentene, ha igaz volna?

Így működik: Mondjuk, hogy olyan helyzetben vagy, amelyben félsz,
például rettegsz attól, hogy kudarcot vallasz valamiben. Az a mondat, hogy
„attól tartok, kudarcot vallok valamiben”, nem egyenlő a központi
meggyőződéseddel, csupán egy érzelmi válasz a központi meggyőződésedre.
Úgy fedheted fel a központi meggyőződésedet, ha megkérdezed: Miért volna ez
(a kudarc) rossz? Az egyik lehetséges válasz hangozhat így: „Ostobának fogok
tűnni.” Ekkor azt kell kérdezned: Miért volna (ostobának tűnni) rossz dolog? A
válasz erre lehet ez: „Mások azt fogják gondolni, hogy ostoba vagyok.”
Ekkor kérdezd meg magadtól: Miért volna rossz, ha mások azt gondolnák, hogy
ostoba vagyok? Például, mert: „elutasítanak”. Ekkor kérdezd azt: Mit jelentene
(az elutasítás) nekem, ha igaz volna? Válaszolhatod ezt: „Értéktelennek és
magányosnak érezném magam.” Kérdezd meg: Miért volna (az értéktelenség és a
magány) rossz? A válasz talán az: „Sohasem lehetek boldog magányosan.”
Ez az. Ebben az esetben a központi negatív meggyőződés az, hogy
„sohasem lehetek boldog magányosan”. Leástál a gyökeréhez annak a
kérdésnek, hogy miért félsz a kudarctól. Gyakran egyazon központi
meggyőződésnek több rétege is létezik, és a meggyőződés is mindenkinek
más és más. Így egy másik személy talán ugyanazt a kudarctól való félelmet
táplálja, de ez nagyon különböző központi meggyőződésből ered.
Amikor rálelsz egy központi meggyőződésre önmagadban, a meggyőződés
gyakran teljesen logikátlannak tűnik. Logikus elméd talán még ki is neveti.
Ez jó reakció egy központi meggyőződésre, mert az azt jelenti, hogy
könnyebb lesz olyan gondolatokat gondolni, amelyek az ellentétei ennek a
meggyőződésnek. Könnyebb lebeszélni magadat egy olyan meggyőződésről,
amely nevetségesnek tűnik, mint egy olyanról, amelynek értelme van. Annak
ellenére azonban, hogy felismered a nevetségességét, mégiscsak a te saját
meggyőződésed volt. És egy olyan meggyőződés, ami neki megfelelő fizikai
manifesztációkat hoz létre, tehát nagy hatással bír az életedre, könnyedén
meg tudja akadályozni, hogy elérd az öröm állapotát.


Mi tartja életben a negatív meggyőződéseidet?

A központi meggyőződések feltárásához idő és gyakorlat kell. Nem könnyű
lefejteni gondolataink, érzéseink és reakcióink felső rétegét, hogy
megtaláljuk az alattuk rejtőző meggyőződéseket, viszont annál hasznosabb.
Ha már sikerült azonosítani a gátló központi meggyőződéseket,
megvizsgálhatod őket, és elhatározhatod, hogy miben akarsz hinni helyettük.
Dolgozhatsz azon, hogy egyenként megváltoztatod őket.
Mielőtt nekikezdesz, szeretnék egy analógiával szolgálni, amely segít
megérteni, miként működnek a meggyőződések. Képzelj el egy asztalt! Az
asztal lapja képviseli magát a meggyőződést. Az asztal lábai képviselik a
bizonyítékot, amelyet a meggyőződés fenntartására használsz. Most képzeld
el, hogy van egy szuperragasztó, amely a padlóhoz rögzíti az asztal lábait. Ez
a ragasztó képviseli a meggyőződés megtartásának érzelmi jutalmát.
Ahhoz, hogy lecserélhesd a meggyőződést, a következőket kell tenned:

1. El kell döntened, vajon az érzelmi jutalom megéri-e a megtartott
meggyőződés által okozott kárt. Ha úgy határozol, hogy a
meggyőződés megtartásának érzelmi jutalma nem éri meg, és
készen állsz, hogy lecseréld egy másik meggyőződésre, az
elhatározás „feloldja” a régi meggyőződést, amely így többé nem
tapad hozzád. Mintha feloldanád a szuperragasztót, amely az asztal
lábait a padlóhoz rögzíti.
2. Ezután ki kell ütnöd a régi meggyőződés lábait az asztal alól. Ezt úgy
érheted el, hogy lyukakat ütsz a bizonyítékba, amelyet régi
meggyőződéseid fenntartására használsz, mégpedig olyan
mértékben, hogy a bizonyítéknak többé ne legyen igazságtartalma.
Amikor ezzel megvagy, az asztal lapja (amely maga a meggyőződés)
leesik, hiszen nincsen már alatta láb, ami megtartaná.
3. Most eldöntheted, milyen új asztallap tetszene jobban, és ehhez ki
kell választanod egy meggyőződést, amelyet szívesebben elhinnél.
 4. Ezután új lábakat kell az új meggyőződés alá szerkesztened, ami azt
jelenti, hogy bizonyítékot kell keresned, amely támogathatja az új
meggyőződésedet.
5. Végül szuperragasztót kell használnod, amely odaerősíti az új asztalt
a padlóhoz úgy, hogy érzelmi jutalmat találsz az új
meggyőződésedhez. Ezzel meg is vagy! Kiélvezheted a munkád
gyümölcsét és az új meggyőződésed jutalmát.

Ha esetleg ez bonyolultan hangzik, cseppet se félj! Itt egy példa
arra, hogy miként működik ez a folyamat, és ugyanezeket a lépéseket
alkalmazhatod bármilyen negatív alapmeggyőződésre, amelyet fel
akarsz oldani és le akarsz cserélni.


H OGYAN BÁNJUNK AZZAL A MEGGYŐZŐDÉSSEL , HOGY „ OSTOBA VAGYOK ”?


Első lépés: Határozd meg, milyen érzelmi jutalom rejtőzik a meggyőződés
fenntartása mögött, és hogy vajon ez a jutalom megéri-e a fájdalmat, amelyet
okoz. Álljon itt egy példa erre a gondolkodási folyamatra egy olyan ember
esetén, aki meg van győződve róla, hogy ostoba: Ha elhiszem, hogy ostoba
vagyok, mindig lesz kifogásom arra az esetre, ha valamiben kudarcot vallok. Így
mások nem várnak olyan sokat tőlem. Kifogásom lesz arra, ha nem akarok
megpróbálkozni valamivel. Ha azt gondolom, ostoba vagyok, sohasem tudom meg,
mire vagyok képes igazán.

Második lépés: keress alternatív bizonyítékot és alternatív magyarázatokat,
amelyek aláássák káros meggyőződésed érvényességét.
Cseréld ki a káros meggyőződésed fenntartására régóta használt
bizonyítékot bármilyen lehetséges bizonyítékkal, amely aláássa azt. Kövesd
az alább vázolt útvonalakat, és meglátod, miként működik ez. A példa még
mindig azé az emberé, aki azt hiszi, ostoba, és van három meggyőződése: A, B
és C. Amikor jobban, egyesével megnézed ezeket, láthatod, miként
segíthetnek az alternatív bizonyítékok és magyarázatok aláásni az eredeti
káros meggyőződését.

A) Szörnyű jegyeket kaptam az iskolában.

B) Az édesanyám mindig azt mondta, a férfiak ostobák.

C) Diszlexiás vagyok.

Az A példa alaposabb vizsgálata: Igazából nem értek egyet azzal,
ahogyan általában az iskola tanít. Mindenki másféleképpen tanul. Én
„gyakorlatias tanuló” vagyok, és ettől nem leszek feltétlenül ostoba; ez
mindössze annyit tesz, hogy egész nap egy tanárt hallgatni nem kelti
fel az érdeklődésemet. A szörnyű jegyeimet azért kaptam, mert nem
érdekelt, amit tanítottak. Amikor valami érdekel, kiválóan teljesítek
benne, mert imádok arról tanulni. Szörnyen éreztem magamat az
iskolában, mert a szüleim éppen akkor váltak el, és nevetséges azt
várni egy gyerektől, hogy jó jegyeket hozzon, amikor az otthona éppen
szétesik. Olyan kérdéseket tettem fel, mint: mi az élet értelme? Abban
biztos vagyok, hogy ha tényleg ostoba volnék, nem jutnának eszembe
ilyesfajta kérdések.

A B példa alaposabb vizsgálata: Az édesanyám azt mondta, hogy csak
olyankor tartotta a férfiakat ostobának, amikor az apám csinált
valamit. De az apámnak mindig jó oka volt arra, miért úgy tette, amit
tett. Az édesanyám olyan korban volt gyermek, amikor erős volt a
nemek közti egyenlőtlenség, így egy kicsit mindig úgy érezte,
alulmarad a férfiakkal szemben. Megfigyeltem, hogy az a gondolat,
miszerint a nők okosabbak, mint a férfiak, megnyugtatta, és visszaadta
a hatalma egy részét. Úgy tűnt, csak ettől érzi magát jobban, de ez még
nem jelenti azt, hogy minden férfi ostoba. Elég megnézni a hosszú
listát, amely a Nobel-díjas férfi tudósok nevét tartalmazza; látható,
hogy az ember férfi volta nem garantálja azonnal, hogy az illető
ostoba.

A C példa alaposabb vizsgálata: A diszlexiának semmi köze ahhoz, hogy
én milyen okos vagyok, hiszen nem több, mint egy olyan elme tünete,
amely másként rendezi az információkat. Csak abból, hogy az olvasás
és írás nehezen megy nekem, még nem következik, hogy más dolgok is
nehezen mennek. Einstein diszlexiás volt.

Harmadik lépés: Találd ki, hogy milyen egyéb meggyőződésben hinnél inkább.
A férfi ebben a példában úgy döntött, hogy a következő új meggyőződés
tetszik neki: különlegesen intelligens vagyok.

Negyedik lépés: Keress bizonyítékot, amellyel alátámasztod az új, hasznosabb
meggyőződést, azt, amelyikben inkább hinnél. A következő bizonyítékokkal
állhatsz elő: „Mondok neked valamit! Mire tízéves voltam, ki tudtam rakni a
Rubik-kockát. Ha ránézek valamire, egy pillanat alatt megmondom, hogyan
van összerakva. Kivételes művészi vénám van. Megvan a magamhoz való
eszem. Ki tudom találni, hogyan érzik magukat mások, anélkül, hogy bármit
mondanának nekem. Felépítettem az autóm motorját. Amikor valami
érdekel, olyan gyorsan megtanulom, hogy az emberek gyakran megütköznek
az előrehaladásomon. Általában ki tudom találni, hogyan kell megcsinálni
valamit, anélkül, hogy mások elmondanák.”

Ötödik lépés: Keresd meg az új meggyőződésben rejlő érzelmi jutalmat. A
következők közül válogathatsz: „Több önbizalmam lesz. Kipróbálok néhány
dolgot, amit mindig is ki akartam próbálni, ahelyett, hogy mindig
elégedetlenkedem. Vonzóbb leszek a nők számára. Lehet, hogy találok egy
olyan munkát, amelyben igazán jó vagyok, és amit igazán szeretek. Lehet,
hogy saját vállalkozást indítok, amitől nagyon jól fogom magam érezni.
Jobban fogom érezni magamat, és ettől sokkal boldogabb leszek. Valószínűleg
nem akarok majd megfelelni más emberek intelligenciáról alkotott
elképzelésének, így szabadon élhetem a saját életemet. Segíthetek
gyerekeken, akik diszlexiásak, hogy ne olyan önbizalomhiánnyal nőjenek fel,
mint én, és ne gondolják, hogy ostobák, ahogy én is gondoltam.”


Megéred az erőfeszítést

Most láthattad, miként kell egy meggyőződés megváltoztatásának először
nekiülni, aztán rászánni az időt, hogy alaposan megvizsgáld,
megkérdőjelezd, és mással helyettesítsd. Ám ez az idő hasznosan telik, és
megérdemled. Nézzük másik oldalról: leülhetsz egy órára, hogy hozzáfogj a
meggyőződéseid szándékos megváltoztatásához, vagy bosszankodhatsz
tovább azokon a hatásokon, amelyeket a régi meggyőződésed gyakorol rád,
miközben tovább átkozod magad azért, mert nincs időd megváltoztatni őket.
 Ne feledd, hogy a te boldogságodról beszélünk. A te életed és valóságod
forog kockán, így hát elég magas a tét. Szeresd magad eléggé ahhoz, hogy
rászánj egy-két órányi munkát most, és lecserélj egy okafogyott
meggyőződést. A régi jutalom többé már nem éri meg. Mindazonáltal egy
meggyőződést felismerni és lecserélni csak fokozatosan sikerülhet. Ne lepődj
meg, ha olykor előtörnek a régi meggyőződéseid, mivel néha negatív
gondolatok is előtüremkednek, amikor elfelejtjük, hogy irányíthatjuk őket. A
jó dolog azonban az, hogy minél jobban átadod magad az új
meggyőződésednek, és minél több olyan gondolatot gondolsz, amelytől jól
érzed magad, annál több idegpályát alakít ki az agyad azokhoz az új és
pozitív gondolatokhoz.
Végül aztán könnyebb lesz az új, pozitív gondolatokat előhívni, mint a
régi negatívakat. Egyszerűen kiéhezteted a negatív meggyőződéseidet azzal,
hogy nem táplálod beléjük azokat a negatív gondolatokat, amelyek annak
idején életben tartották őket. Ehelyett a pozitív meggyőződéseidet fogod
táplálni az azokat támogató pozitív gondolatokkal. Megteszed, amit neked
kell, az agyad is megteszi, amit neki kell, és a valóságod megjavul. Hihetetlen
rendszer, de működik.


***
 7. ESZKÖZ
A MEGERŐSÍTÉSEK G RAND C ANYONJA

Vigyázz, hová lépsz!

Minden kigondolt gondolat, minden kimondott szó, minden cselekvés, amit
teszünk, egy-egy önmagunk irányába tett megerősítés. A megerősítések az
igazság kinyilatkoztatásai. A megerősítések vagy a hasznunkra válnak, vagy
nem. Lehetnek pozitívak vagy negatívak. Az önmagukat szeretők nagyon
vigyáznak, hogy csak olyan gondolatokat öntsenek formába, amelyek a
hasznukra válnak. Más szóval az önmagukat szeretők gondoskodnak róla,
hogy amit nap mint nap megerősítenek a gondolataikon, a szavaikon és
cselekedeteiken keresztül, az pozitív legyen.
Mostantól, amikor egy megerősítésről beszélek, valami pozitív
kinyilatkoztatásra gondolok, amely vagy igaz jelenleg, vagy olyan, amit
igaznak akarsz tudni. Ha elkezdesz tudatosan megerősítéseket használni,
végül igazzá válik az, amit igaznak akarsz tudni. Igazzá válik, mert amikor
szándékosan és elég kitartóan gondolsz valamit, az manifesztálódik.
De vigyáznod kell: sok embernél azért nem működnek a megerősítések,
mert nem jó megerősítéseket választanak. Gyakran az történik, hogy a
megerősítések menekülőúttá válnak, amelyeken át elszökhetünk a saját
életünkből, és így csupán tagadjuk azt, ahogy érzünk, vagy áltatjuk
magunkat. Ha próbáltál már megerősítéseket alkalmazni, és a folyamat
visszafelé sült el, vagy egyáltalán nem működött, minden bizonnyal nem
használtad megfelelően a dolgot. Lehet, hogy megpróbáltál túl gyorsan túl
nagyot ugrani, és a próbálkozás csak még nagyobb kudarcélménnyel zárult,
főként, ha az öngyűlölet területéről érkeztél.
Ahhoz, hogy megerősítéseken keresztül szeretetet tanúsíts önmagad
irányába, másként kell a megerősítősdit játszani, mint azt régen tanították
neked. Ne kerülj olyan helyzetbe, ahol az értelmeddel kell érvelned!
Ahelyett, hogy olyan gondolatokat ismételgetsz, amelyekben nem is hiszel,
próbáld meg apránként megközelíteni a megerősítéseket.


Akkor kelj át minden hídon, amikor odaérsz!

Ahelyett, hogy olyan kijelentéseket fogalmazol meg, amelyek felhívják a
figyelmedet annak hiányára, aminek az igazát akarod állítani, kezdd először
olyan kijelentésekkel, amelyeket már most igaznak érzel. Tehát ha jelenleg
nem szereted magadat, és úgy érzed, hogy a „szeretem magamat” kijelentést
túl fájdalmas kimondani, ne használd. Valószínűleg azért fáj, mert tudatosítja
benned a saját magad iránti szeretet égető hiányát.
Ehelyett azt javaslom, használj egy áthidaló állítást, amely jólesik, és amely
az önszeretethez vezető úton áll. Például a következő lehet ilyen áthidaló
megerősítés: Alig várom már azt a napot, amikor felébredek, és szeretetet érzek
önmagam iránt, vagy szeretem, hogy foglalkozom annyira az életminőségemmel, hogy
időt fordítok a megerősítésekre, vagy szeretem a szemem színét. Ezek is
megerősítések, és ha elégszer mondod őket, akkor végül azt találod, hogy
kimondani a szeretem önmagamat állítást már nem fog együtt járni az
önszeretet hiányának akut érzésével. Ehelyett a szeretet érzését adja. Ha
szereted magad, nem veheted rá magadat, hogy ugorj a Grand Canyonba.
Amikor olyan megerősítéseket választunk, amelyek teljesen igaztalannak
tűnnek, és egyénileg nem tudjuk őket végrehajtani, azt kérjük magunktól,
hogy ugorjunk a Grand Canyonba. Ám ha olyan megerősítéseket választasz,
amelyekben ténylegesen tudsz hinni, és amelyek közel állnak ahhoz, amiben
hinni akarsz, rá fogsz jönni, hogy ahol most vagy, és ahol a megerősítés már
igaz, nincs is olyan messze egymástól. Jól fog esni. Minél jobban esnek neked
a megerősítéseid, annál hatékonyabbak.
Ne feledd: a megerősítéseknek mindig jelen idejűnek kell lenniük, például
vagyok, nekem van, vagy nagyon várom. Ha jövő időben jelentesz ki valamit,
például fogok, azt mondod az univerzumnak és önmagadnak, hogy tartsa
mindig a jövőben a kérésed tárgyát, ahelyett, hogy az a mostban
megtörténne.
Vezethetsz megerősítésnaplót is, amelyben napi listákat írsz olyan
megerősítő állításokból, amelyek jólesnek. Talán a megerősítések egyik
legjobb felhasználása az, ha felveszed a hangodat, amikor kimondod őket,
aztán azokra alszol el: fülhallgatóval hallgatod őket, ahogy éjszaka az
ágyadban fekszel.
A megerősítések művészete és gyakorlása arra jó, hogy rajtuk keresztül
megtanuld, miként lehet elfordítani a nézőpontodat, és közben kialakítani és
megtartani a boldogságodat. A megerősítésekben nincsen felső határ. Se
szeri, se száma a pozitív megerősítéseknek, amelyeket magadnak mondhatsz.
Bízz az érzelmeidben: megsúgják, melyek a helyesek és használhatók, és ne
feledd: mindig alkalmazhatod a hídtechnikát, ha úgy érzed, néhány
kijelentést egyelőre túl nehéz kimondani.
 8. ESZKÖZ
S ZABADÍTSD KI MAGAD

A BŰNTUDAT RABSÁGÁBÓL !

Mi értelme a bűntudatnak?

A bűntudat komoly úttorlasz az önszeretet felé vezető úton. A bűntudat
abból a szocializációs folyamatból ered, amelyről az eszköztár bevezetőjében
szóltunk. Talán emlékszel, gyermekként a legtöbbünk úgy szocializálódott,
hogy egy döntő fontosságú következtetésre jutottunk: mégpedig hogy nem
vagyunk elegendők. Gyermekként aztán a korlátozott nézőpontod miatt
kialakítottál egy feltételezést a szüleid büntetésére válaszul. Leginkább azt
feltételezted, hogy bizonyára megérdemled; máskülönben nem is történne
veled ilyesmi. Bár a feltételezésed helytelen volt, ezzel a feltételezéssel indult
a bűntudat kiépítése az életedben.
A félrecsúszott szocializáció miatt, illetve a hamis feltételezéseink miatt
csaknem mindnyájunk olyan központi meggyőződéseket ápol, amelyek
minden bűntudat mélyén húzódnak. Ezek a következők:

1. Megérdemlem a büntetést.

2. Egy lépéssel továbbmenve: megérdemlem, hogy szenvedjek.

3. Nem érdemlem meg a boldogságot.

4. A legrosszabb mind közül: nem érdemlem meg, hogy szeressenek.

Kezdjük azzal, hogy a bűntudat egy érzelem. Egy jelzés, amely arra
figyelmeztet, hogy olyasmit csináltál, amit nem akarsz megismételni, valami
olyat, ami nem egyezik a valódi éneddel. Ezt a belső tudást, amelyet a
bűntudat érzelme jelez, lelkiismeretnek nevezzük. A lelkiismeret felhívhatja a
figyelmedet olyan dolgokra, amelyekben elveszítetted a hitelességedet. A
tudomásodra hozhatja, hogy olyasmit csinálsz, amellyel bántod magadat
vagy másokat. Figyelmeztet, hogy nem tiszteled magadat vagy az
univerzumot.
A lelkiismeret az örökkévaló én egy funkciója, és mint ilyen, nincsen
benne megbánás, hiszen egy univerzális nézőpontban nem lehet megbánás.
Mindent, olyasmiket is, amiket te hibának gondolsz, a gazdagodásodat és
fejlődésedet elősegítő dolognak tart. Ilyennek látja még a legborzalmasabb
bűnöket is, amelyeket csak el tudsz képzelni.
Kérlek, ne feledd, hogy amikor ebben a fejezetben a bűntudatról beszélek,
nem az érzelem pillanatnyi jelzésére gondolok, amely a lelkiismerethez
kapcsolódik. Ehelyett egy önszabályozó, önbántalmazó és önokoló rendszerre
gondolok, amely a bűntudatnak nevezett érzelem börtönébe zár bennünket,
amely pedig az egészet állandósult, rögzített, és nem átmeneti állapotban
tartja. Arra biztatlak, ne hagyd, hogy a bűntudat bezárjon egy belső cellába,
mert úgy a múlt rabja maradsz.


Kerülj ki a bűntudat nyomása alól!

A bűntudat tehát nem olyasmi, amit el tudsz engedni; inkább olyan, amitől
neked kell elszabadulnod. Ha bűntudatod van, akkor átléptél egy határt
önmagadon belül. Megszegtél egy szabályt, amelyet magadnak állítottál fel,
például „ne bánts más embereket”. Olyan sok belső szabályt állítunk
magunknak, hogy végül a belőlük épült útvesztőben éljük az életünket. Nem
léphetünk egyet jobbra vagy balra anélkül, hogy bele ne ütköznénk valami
akadályba. Olyan sok szabályt halmoztunk fel, hogy nehéz úgy élni a saját
életünket, hogy közbe ne ütköznénk össze velük. Tehát a bűntudattól való
megszabadulás kulcsa az, hogy megváltoztassuk a belső szabályainkat,
amelyeket felállítottunk magunknak. Ezt úgy tehetjük meg, hogy
megvizsgáljuk a meggyőződéseinket.
Képzeljük el, hogy egy épületben vagy, és a bűntudat olyan, mint a
könnygáz, amelyet éppen most fújtak be az épületbe. A könnygáz fájdalmas
élményt ad, így minél előbb ki akarsz menekülni az ajtón. A megbánás jelzi,
hogy az önhibáztatás és önbüntetés belépett az ajtón, és nem akarnak
kiengedni a könnygázzal teli épületből. A megbánás visszatuszkol a bűntudat
szintjére a múltban történt dolgok miatt, amelyekről már korábban
tudomásul vetted, hogy nem akarod megismételni őket.
 Amikor már tudomásul vetted, hogy nem akarsz megismételni valamit,
amit tettél, személy szerint és univerzálisan sincsen szükség rá, hogy mindig
visszatérj rá, és bűntudatot érezz miatta. Semmiféle célt nem szolgál, és nem
mozdít a pozitív változás irányába. Csak megnyújtja a bűntudat érzését.
Elmondom, miért olyan fontos megértened a téma minden részletét. Nem
remélheted, hogy elindulhatsz afelé a jövő felé, amelyet kiválasztottál
magadnak, ha nem tudod elengedni a múltat. Egyszerűen ugyanott maradsz,
ahol vagy. Ha szeretni akarod magadat, az első lépések egyike az, hogy
engedményeket teszel magadnak. Ha az öngyűlölettel van bajod, minden
esély megvan rá, hogy vannak benned olyan részek, amelyek azért
könyörögnek, hogy kiszabadulhassanak a bűntudat rabságából. Engedélyt
kell adnod magadnak erre, ki kell találnod, miként tudod végrehajtani, csak
akkor tudsz majd előrelépni.


T IZENEGY LÉPÉS , AMELYEKKEL MAGAD MÖGÖTT
HAGYHATOD A BŰNTUDATOT

Lássunk néhány alapvető lépést, amellyel megszabadulhatsz a bűntudattól!

1. Ismerd fel az igazságot a bűntudatoddal kapcsolatban! Ahhoz, hogy
bármit megváltoztass, meg kell értened. Így a bűntudattól való
megszabadulás első lépése az, hogy felismered a bűntudat
kialakulásának helyét, hogy milyen célt szolgál, és végeredményben
azt, hogy nem szolgálja a felsőbbrendű javadat. A bűn-
tudat valójában önmagunk bántalmazása. Ismerd fel, hogy a
bűntudat és a szégyenérzés negatív gondolatokkal körülvett negatív
érzelmek, amelyek negatívan, és nem pozitívan táplálják az egódat.
Milyen belső szabályt szegtél meg? Ez a szabály az esetek száz
százalékában igaz? Téged szolgál? Hogyan tudnál másképpen
gondolkodni erről a szabályról vagy körülményről úgy, hogy
kevésbé érezd magadat bűnösnek?

2. Határozd el magad! Határozd el, hogy készen állsz, hajlandó vagy és
el akarod engedni a bűntudatot.
3. Tégy magadévá új gondolatokat! Cseréld le azon meggyőződéseidet,
hogy büntetést és szenvedést érdemelsz, illetve hogy nem érdemled
 a boldogságot vagy a szeretetet. Ehelyett váljon az a
meggyőződéseddé, hogy igenis megérdemled a boldogságot és a
szeretetet.

4. Vállalj felelősséget! Egy adott helyzetben csak a rád eső részét
vállald a felelősségnek. Ismerd fel, hogy a felelősségvállalás nem
egyenlő a szégyen átvállalásával; csupán tudomásulvétel vagy
megértés. A felelősség nem arról szól, hogy felvállaljuk a
bűnösséget azért, ami történt, hanem inkább felelősséggel döntünk
arról, hogy a jövőben másként gondolkodunk, beszélünk vagy
cselekszünk.

5. Lásd reálisan a múltadat! Vedd le a rózsaszín szemüveget, amikor azt
vizsgálod, miként lehetett volna másként a múltban. A bűntudatot
az táplálja, hogy egy adott szituációra visszatekintve olyan
lehetőségeket látsz, amelyek akkor nem is voltak jelen, vagy
amelyekhez akkor nem volt hozzáférésed.

6. Kérj bocsánatot! Kérj bocsánatot bárkitől, akit meglátásod szerint
megbántottál, még akkor is, ha ez a valaki te magad vagy. Nehéz
elengedni a bűntudatot, ha valaki másnak még mindig fájdalmat
okoz a tettünk. Őszintén szabadkozz, legfőképpen elmagyarázva,
hogy most már érted az egész helyzetet. Ha az az ember vagy állat,
akit bántalmaztál, nincsen ott, hogy fogadja a bocsánatkérést, vagy
ha egyszerűen még nem érzed úgy, hogy megszólítanád, írd le egy
papírra, mintha levelet fogalmaznál, és égesd el. Miközben a
lángokat nézed, jelentsd ki a következőt: Készen állok rá, hogy ne
büntessem magamat tovább; helyette inkább új megértésem
segítségével fogalmazd meg az új szándékodat.

7. Tervezz új jövőt! Készíts tervet arra nézve, mit fogsz másképpen
csinálni a jövőben. A bűntudat érzelme azért létezik, hogy tudassa
velünk, valamelyik korábbi cselekedetünket nem akarjuk
megismételni. Így hát változtasd tudatos folyamattá mindezt úgy,
hogy az élményben elrejtett tanulságot keresed. Mit fogsz másként
csinálni a jövőben? Anélkül, hogy új nézőpontból közelítenéd meg
az életedet, továbbra is olyasmiket fogsz tenni, amikért bűntudatot
 fogsz érezni. A bűntudat alól való önfelszabadításnak a lényege nem
az, hogy további bűntudatot halmozzunk fel, hanem hogy
újrakezdjük egy új szándékkal.

8. Fogadd el, hogy a hibák csak leckék! Ismerd fel a hibáid értékét.
Nélkülük nem tanulhatsz. Anélkül, hogy tudnád, mi nem tetszik, és
mit nem akarsz, nem tudhatod, mi tetszik, és mit akarsz. Ne hagyd,
hogy a hibáid szenvedésbe forduljanak, és ne engedd be az
egyenletbe a szégyent és az öngyötrést! Ehelyett értsd meg, hogy a
hibáid tanulságok.

9. Engedd el az ítélkezést! Fedezd fel, miben ítélkezel magad fölött, az
alapján, amivel kapcsolatban bűntudatot érzel. Az általad érzett
mély szenvedést igazából nem a bűntudat okozza. A saját magad
fejére kimondott ítéletek okozzák, amelyeket az alapján alkottál,
amivel kapcsolatban bűntudatot érzel. Egy példa erre: Bűnösnek
érzem magamat, mert pénzt loptam valakitől. A tolvajok nem jók,
ezért én sem vagyok jó, vagy rossz ember vagyok, vagy minden, amihez
nyúlok, elromlik, vagy megérdemlem, hogy megbüntessenek. Olyan
dolgokat műveltél, amelyek nem illettek a valódi énedhez,
megesküdtél, hogy nem ismétled meg őket, de azért, mert
megtetted őket, még nem vagy automatikusan rossz. Engedd
szabadjára az ítélkezést, és az új tudásodra alapozva cseréld le a
meggyőződéseket és feltételezéseket.

10. A bűntudat helyére ültess szeretetet! Szállj szembe a bűntudattal
úgy, hogy szeretetet tanúsítasz önmagad irányában. Ne feledd, a
bűntudat az önszeretet ellentéte, valójában önmagunk
bántalmazása. Sőt mi több, a bűntudat olyan emberekkel és
helyzetekkel hoz össze minket, akik és amelyek megerősítik
bennünk a bűntudatot. Mi tehát a legjobb, amit tehetsz, amikor
önbántalmazó egód kezében van a gyeplő? Tanúsíts önmagad
irányában szeretetet és törődést, és találd ki, miként lehetnél
önmagad barátja. Tekints befelé, és lásd meg, hogy szerető
kedvességre van szükséged. Önszeretet segítségével szállj szembe az
öngyűlölettel annyi megoldással, amennyivel csak tudsz: végy egy
fürdőt, írj kijelentéseket, reflektálj, nézz meg egy filmet, amelytől
 jól érzed magad, vagy végezz önszereteti vizualizációt.

11. Bocsáss meg magadnak! Vedd tudomásul, hogy ezen a földön
minden ember mindig a lehető legjobb döntést hozza az ott és
akkor rendelkezésére álló és helyesnek tartott nézőpont,
információ és tudás alapján. Az alapján, ahogyan megtanítják
nekünk az önbüntetést, kialakítjuk magunkban a bűntudatot azért,
mert nem választottunk olyan lehetőségeket, amelyek valójában
akkor nem álltak rendelkezésre. Ne ítélkezz a múltbéli önmagad
felett a mai, szélesebb látókörödből. Nem szeretheted magadat úgy,
hogy nem bocsátasz meg magadnak. És nem élhetsz boldog életet,
amíg nem bocsátottál meg magadnak.
A megbocsátás békekötés a múltbéli önmagaddal, mely által leveted
magadról azt a köteléket, amely miatt nem tudsz előrelépni, és
amely meggátol abban, hogy boldog légy. A valódi megbocsátásban
már nincsen meg az eredeti negatív érzelem. A megbocsátás annak
elengedése, ami visszatart, amikor már a tudatában vagy, és olyan
irányba fordulhatsz, amit magad is szeretnél, illetve nem kell
továbbvinned a múltat a jelenbe. Hogyan tudsz megbocsátani
magadnak? Elfogadod, amit helytelenítesz önmagaddal
kapcsolatban és azzal kapcsolatban, amit tettél. Megbocsátasz
magadnak úgy, hogy végigmész a lépéseken: megszabadulsz a
bűntudattól, aztán megváltoztatod a nézőpontodat azzal
kapcsolatban, ami miatt nem bocsátottál meg magadnak.


***
 9. ESZKÖZ
F EJEZD KI MAGAD !

A teljes igazság kifejezése

Az önszeretet megtanulása a gondolataid és érzelmeid meggyógyításának
folyamata. De csak azokat a gondolatokat és érzelmeket tudod
meggyógyítani, amelyeknek az átélését és kifejeződését megengeded
magadnak. Amikor problémák és konfliktusok támadnak az életedben, főként
a kapcsolataidban, több van a háttérben, mint ami először feltűnik.
Csak akkor juthatunk el a probléma vagy konfliktus gyökeréhez, ha
felfedezzük és beismerjük magunknak a teljes igazságot. Csak akkor élhetünk
harmonikus életet, ha megtanuljuk kifejezni a teljes igazságot. És azok, akik
szeretik önmagukat, harmonikus életet szeretnének maguknak.
Öt olyan alapvető részlet van, amelyből a teljes igazság összeáll, amikor
kifejezzük magunkat:
1. Harag

2. Fájdalom

3. Félelem

4. Megértés

5. Szeretet

Legtöbbször csak az igazság törtrészének felismerését és kifejezését
engedjük magunknak. Például ha elindulunk az autónkkal, és valaki hátulról
belénk ütközik, azonnal felmérgesedünk, de istenigazából, és azt az illetőt
okoljuk, aki nekünk jött. Az igazságnak talán csak a törött autó fölött érzett
harag része tudatosul bennünk, és ezt fejezzük ki mások felé, miközben a
teljes igazság sokkalta összetettebb, és olyan gondolatokkal jár együtt,
amelyek a fentebb leírt érzelmek mindegyikének megfelelnek.
 Más esetekben talán hagyjuk, hogy eljusson a tudatunkig egy adott
konfliktus miatt érzett fájdalom vagy félelem, de sohasem adjuk önmagunk
vagy mások tudtára. Ez egy természetes védekezési mechanizmus. Valójában
egy mindnyájunkban fellelhető közös viselkedésforma, amelyet fogékony
gyermekéveinkben tanulunk, az, amikor engedjük magunknak, hogy a teljes
igazságnak csak bizonyos szeleteit derítsük fel és fejezzük ki. Ám a gyógyulás
és önszeretet az igazság teljességének ismeretéből és kifejezéséből
következik.


Tanuld meg, miként kell kifejezni az igazságot!

A soron következő gyakorlat segít kifejezni magadat. Egy papírlapot kell
használnod, vagy ülj tükör elé. Válassz ki valamit az életedből vagy egy
kapcsolatból, ami rendkívül zavar. Azt szeretném, ha a bizonyos dologra
irányuló teljes igazság minden egyes részét úgy fejeznéd ki, hogy válaszolsz
az alábbi kérdésekre abban a sorrendben, ahogy itt állnak.
Ha papírt használsz, leírhatod a válaszokat. Ha tükörrel csinálod, mondd
ki őket hangosan. Addig ne menj tovább az egyik részről (mondjuk harag) a
következőre (mondjuk fájdalom), amíg úgy nem érzed, hogy kifejezted és
kimerítetted az adott résznek megfelelő összes gondolatodat. Egy feltörő
érzelmet se fojts el! Az érzelmek egészséges dolgok. Engedd magadnak, hogy
igazán felmérgesedj, hogy sírj, hogy reménykedj. Hagyd magad ítélkezés
nélkül megtapasztalni az érzelmeidet, bármilyen érzelem is törjön felszínre.

1. Harag

Mire haragszom?

Mit/kit okolok, és miért?

Kire/mire neheztelek, és miért?

Hihetetlenül begurulok, amikor…

Tisztára elegem van abból, amikor…

Gyűlölöm…

2. Fájdalom

A dolog melyik része szomorít el?

Szörnyen fáj, hogy…
Csalódott vagyok, mert…

3. Félelem

A dolog melyik részétől félek ennyire?

Félek, hogy…

Megijeszt, amikor…

Miért ijeszt meg?

A dolognak melyik részétől veszítem el az önbizalmam?

Milyen mély seb rejtőzik a harag és bánat mögött?

Milyen fájdalmas dologra emlékeztet ez a helyzet?

4. Megértés

Bánom, hogy…

Sajnálom, hogy…

A helyzetnek melyik részéért vállalok felelősséget?

Nem akartam…

Megértem, hogy…

 Tudom, hogy én néha…

Mi miatt vágyom megbocsátásra?
5. Szeretet

Mélyen legbelül tiszták a szándékaim, mégpedig:

A lelkem mélyén azt akarom…

Megígérem, hogy…

Milyen megoldások jutnak eszembe erre a helyzetre?

Remélem, hogy…

Hálát érzek, mert…

Megbocsátom, hogy…


Dolgozd fel az igazságot a „balesetről”!

Álljon itt egy példa valakiről, aki ezt a folyamatot használja arra, hogy
elmesélje a teljes igazságot a korábban leírt esetre: „Épp most jöttek belém
hátulról a forgalomban.”

1. Harag: „Nem hiszem el, hogy épp most jöttek belém; ez a nap már
tényleg nem lehet rosszabb! Gyűlölöm ezt az idiótát! Utálom az
embereket. Tisztára elegem van belőle, milyen ostobák az emberek!
Hihetetlenül begurulok, amikor semmi rosszat nem teszek, és mégis
én iszom meg a levét. Ez olyan igazságtalan! Úgy érzem, meg
tudnám fojtani ezt a hülyét!”

2. Fájdalom: „Elszomorít, hogy az embereknek bántódásuk esik ebben a
világban, amikor meg sem érdemlik. Szörnyen fáj, hogy úgy néz ki,
más embereknek minden sikerül, nekem meg semmi sem. Sajnálom,
hogy ez a kocsi, amit annyira szeretek, összetört, és most kénytelen
 vagyok a megtört autó miatt szégyenkezni. Csalódott vagyok, mert
ez az este, ami annyira jól indult, ilyen borzasztó véget ért.
Egyszerűen csak fáj. Nagyon-nagyon fáj.”

3. Félelem: „Annyira félek, hogy az élet nem a boldogságról szól. Félek,
hogy az élet a szenvedésről szól. Félek, hogy csak azért vagyok itt,
hogy szenvedjek, míg meg nem halok. Félek, hogy ha kiderül, hogy
az élet a szenvedésről szól, mély depresszióba esem, és valószínűleg
öngyilkos leszek. A seb, ami igazából ott rejtőzik mindezek mögött,
az, hogy erőtlennek érzem magam más emberekkel szemben, éppen
úgy, ahogy az apámmal szemben éreztem magamat, amikor
részegen hazajött, és megvert. Az egyik percben tévéztem, és
minden rendben volt, a másikban minden ok nélkül bejött, és
nekiállt verni. Olyan kicsi voltam még… Semmit sem tehettem
ellene.”

4. Megértés: „Megértem, hogy fogalmam sincs, vajon igaz-e, hogy az
élet egyenlő a szenvedéssel. Lehetséges, hogy csak az apámmal való
első élményeim miatt érzek így. Lehetséges, hogy olyan gyakran
érzek így, hogy csak tovább szaporítom a bizonyítékokat, amelyek
szerint az élet szenvedés. Bánom, hogy megharagudtam arra a
férfira az autóban. Bizonyára rossz napja volt. Nem akartam egy
idegenen kiélni minden félelmemet, ami a gyermekkoromból ered.
Megbocsátásra vágyom azért, mert csak tetéztem a bajt, ahelyett,
hogy segítettem volna megoldani.”
5. Szeretet: „Mélyen legbelül az a szándékom, hogy segítsek
mindenkinek, még magamnak is, hogy jobban érezzem magamat.
Mélyen legbelül az a szándékom, hogy meggyógyítsam azt a
részemet, amely áldozatnak érzi magát, és úgy érzi, a világ egy
ijesztő, rossz hely, mert meg akarom találni a boldogságot. A lelkem
mélyén az a szándékom, hogy ne érezzem, mindenkit és mindent
nekem kell irányítanom, hanem azt, hogy bízom magamban, és csak
jó dolgokat teremtek magamnak. Remélem, az az ember, aki a
kocsimnak ütközött, nem boldogtalan egész nap. Remélem, hogy
nem okolja magát, mert mindenki szokott hibázni. Megbocsátok
neki, amiért hibát követett el. Őszintén szeretem a többi embert, és
azt szeretném, hogy boldogok legyenek. Azt akarom, hogy a világ
 boldog hely legyen, ahol hibázhatunk, és tanulhatunk belőle,
anélkül, hogy visszautasítást vagy büntetést kapnánk.”


Uralkodjék az egészséges önkifejezés!

Nincsen olyan helyzet, amelyet nem érinthet ez a mélyen felszabadító és
önszerető folyamat. Meglátod, amellett, hogy felfedezed a konfliktus
gyökerét, amely mindig az elfojtott félelemmel és mélyen lapuló sebekkel
kapcsolatos, a megtapasztalt érzelmi megtisztulás mélységes
megkönnyebbülést okoz majd.
Amikor legközelebb felbukkan egy negatív érzelem, hangolódj rá a
testedben érzett bánatra. Hunyd be a szemed, és szánj rá időt, hogy igazán
megtapasztald az összes érzetet. Amikor úgy gondolod, hogy tisztán észleled
a megtapasztalt érzést, szeresd közvetlenül. Vizualizáld, hogy szeretetet
vetítesz a benned munkáló érzelembe (és köré). A szeretetet közvetlenül a
bánatodra, haragodra, félelmedre, bűntudatodra vetítsd. Szeresd ugyanúgy,
ahogyan egy apró, síró gyermeket szeretnél.
Ha segít, vizualizálhatod, hogy megöleled és megvigasztalod magadat,
amikor felmerül ez az érzelem, mintha megölelnéd az érzelmet és magadat.
Hagyd, hogy az elmédben megölelhesd az érzelmet és magadat. Tartsd rajta a
figyelmedet, ameddig csak úgy érzed, hogy szükséges. Mindenképpen csináld
legalább két percig.
Szeretni önmagadat annyit tesz, hogy részvéttel hallgatod igazi, legbelső
érzéseidet, ahelyett, hogy elfojtanád őket. Amikor gyakorolod, hogy ily
módon fejezd ki hiteles érzéseidet, emberek felé is könnyebb lesz kifejezésre
juttatni őket. A kapcsolataid harmonikusabbak lesznek, és megtanulod
tisztelni azt, ahogyan érzel, és magadat is pontosan úgy, ahogy vagy,
ahelyett, hogy az így kellene éreznem magam és ennek így kellene lennie
börtönébe zárnád magad.


***
 10. ESZKÖZ
K ÖTELEZD EL MAGAD

A RÉSZVÉT MELLETT !

Percről percre meghozott döntések

Mindannyian ismerjük a részvét fogalmát valamilyen szinten. Emlékszünk,
hogyan érzünk valaki iránt, akit szeretünk, és aki tudatja velünk, hogy
történt valami szörnyűség, amitől most szenved. Ha van bennünk részvét,
tudatában vagyunk egy másik lény kínjának, és felébred bennünk a vágy,
hogy könnyítsünk rajta. Más szóval ha részvétet érzel valaki iránt, akkor
tudatában vagy egy másik élőlény érzéseinek, gondolatainak és élményeinek,
sőt megérted, érzékeny vagy rájuk, és törődsz velük.
Sajnos a legtöbbünket azzal a hibás meggyőződéssel neveltek, hogy az
önmagunk iránt érzett részvét egyenlő a sajnálattal, és hogy az önsajnálat
önző, szánalmas lelkiállapot. E szerint a téves képzet szerint így a fürdővízzel
együtt a gyermeket is kiöntjük. Azt tesszük, amire tanítottak, hogy jók
legyünk: figyelmen kívül hagyjuk, elfojtjuk és megerőszakoljuk a
fájdalmunkat. Ezért aztán nem érezzük, vagy nem mutatjuk ki saját magunk
felé ugyanazt az együttérzést, amire megtanítottak, amit érzünk és
tanúsítunk mások irányában.
Ma azonban új fényben láthatod ezt az egész tévhitet: az önmagad iránti
részvét igazából egy döntés, amit meg tudsz hozni, és meg is kell hoznod.
Úgy döntesz, hogy az adott pillanatban jól fogsz bánni önmagaddal, ahelyett,
hogy bántanád magad. E szerint a döntés szerint adsz önmagadnak ahelyett,
hogy megtagadnál valamit önmagadtól abban a pillanatban, amelyikben vagy.
Olyan döntés ez, amelyben pozitívan összpontosítasz önmagadra ahelyett,
hogy negatívan fókuszálnál abban a pillanatban, amelyben éppen vagy. Így a
részvét egy percről percre történő döntés eredménye, amelynek segítségével
az önszeretet felé vagy az öngyűlölet felé indulhatsz.
Sokunk fél attól, hogy kedvesen viselkedjen önmagával szemben, amikor
hibát követett el, vagy szenved valamitől. Erősen félünk, hogy ha önrészvétet
tanúsítunk, jóváhagyjuk a hibáinkat, végül rossz emberként végezzük. A
büntetés és jutalmazás rendszere, amelyben nevelkedtünk, elhiteti velünk,
hogy ez így van. Arra tanítottak bennünket, hogy ha megbüntetjük a hibát
elkövető embereket, többé nem követnek el hibákat. Az ivódott belénk, hogy
amikor megértést tanúsítunk a hibáink irányában, jóváhagyjuk azokat az
elkövetett hibákat, és így tovább hibázunk.


Tárd ki a szívedet önmagad előtt!

Az önbüntetés egyetlen formája sem hasznos. Semmit sem old meg, hanem
igazából csak ront a helyzeten. Ha egy percre belegondolsz, magad is
beláthatod, hogy nem leszel jobb ember azáltal, ha bünteted magadat a
hibáidért, és erőszakkal elviseled a fájdalmat. Ehelyett csak azt éred el, hogy
alkalmatlannak és bizonytalannak fogod érezni magadat. Továbbá
hajlamosak vagyunk a szenvedés közepette olyan embereken kitölteni a
fájdalmunkat, akik a legközelebb állnak hozzánk.
Az önmagunk iránt tanúsított együttérzés nem függ attól, hogy valaki
különleges, vagy átlagon felüli, vagy eléri-e a céljait, habár ezekről a
tulajdonságokról tanították nekünk, hogy szükségesek a szeretet
kiérdemléséhez. Az önrészvét csak azon a döntésen múlik, hogy kedvességet,
figyelmet és szeretetet tanúsítunk önmagunk irányában úgy, ahogy vagyunk,
az adott pillanatban. Csak azon múlik, hogy kitárjuk a szívünket önmagunk
előtt.
Amikor olyasmi történik velünk, amitől szenvedünk, kinyílik egy
szívünkbe vezető ajtó, amely arra vár, hogy belépjünk rajta, és valóban
együtt legyünk önmagunkkal és azzal a fájdalommal, hogy meg tudjunk
gyógyulni, és ismét teljes egészek lehessünk. Gyakran azonban a
neveltetésünk miatt figyelmen kívül hagyjuk ezt a nyitott ajtót, és
valahogyan eltereljük tőle magunkat. Nem a fájdalmunk felé, hanem az
ellenkező irányba futunk. Minden más jobb annál, hogy vele legyünk, hát
még, hogy részvétet és kedvességet tanúsítsunk iránta! Pedig pontosan ezt
kell tennünk, ha szeretni akarjuk magunkat.
A részvéthez hozzátartozik a fájdalom enyhítésének vágya. Ez nem
ugyanaz, mint megszüntetni. Az önmagunk felé mutatott együttérzés egyenlő
azzal a vággyal, hogy anélkül lássuk és érezzük a fájdalmunk valóságát, hogy
el akarnánk fedni, vagy meg akarnánk szüntetni azt. Amikor ugyanis meg
akarjuk szüntetni a fájdalmunkat, mindössze ellenállunk neki, és aminek
ellenállunk, az általában megmarad. Amikor azt hisszük, hogy el kell
mulasztanunk a fájdalmat, azt a meggyőződést ismételjük, hogy a
fájdalommal baj van, pedig dehogyis van. A fájdalom mindig meg akar
tanítani valamire. Amikor másokkal olyasmi történik, amitől szenvednek,
nem szerethetjük őket úgy, hogy közben elfutunk tőlük. Azt sem lehet, hogy
egyszerre szeretjük őket, és megpróbáljuk megszüntetni a fájdalmukat. Ha
ugyanis meg akarod szüntetni valaki fájdalmát, az illető azonnal ellen fog
állni neked, mert a tetteiden keresztül azt fogja érezni, ez az ember
bizonyára azt hiszi: nincs rendben az, hogy így érzek. Ehelyett amikor szeretetet
tanúsítunk valaki iránt, valójában együtt vagyunk vele, és együtt érző
kedvességgel fordulunk feléje, miközben hagyjuk, hogy megélje és
feldolgozza a fájdalmát.
Ugyanígy működik az is, amikor mi tapasztalunk fájdalmat. Nem
szerethetjük magunkat úgy, hogy közben elfutunk önmagunktól. És nem
szerethetjük magunkat úgy, hogy ellenállunk a fájdalmunknak, miközben
megpróbáljuk megszüntetni. Ehelyett az önmagunk iránt tanúsított szeretet
azt jelenti, hogy ott vagyunk önmagunkkal, amikor fájdalmat érzünk,
hagyjuk önmagunknak, hogy érezzük, és közben együtt érző kedvességgel
fordulunk mind önmagunkhoz, mind a fájdalmunkhoz. Végül ez az, ami
meggyógyít. Ez az egyetlen módja annak, hogy a fájdalom állapotából az
öröm állapotába kerüljünk.


Az önrészvét gyakorlata

Mint láthatod, az önrészvét nem egyenlő az önsajnálattal. Az önrészvét az a
szándék, hogy szerető társként légy önmagaddal, amikor fájdalmat
tapasztalsz. Egy erős kapocs önmagaddal. Önrészvétet bármilyen negatív
érzelem felbukkanásakor gyakorolhatsz. Ha legközelebb negatív érzelemmel
találkozol, tedd a következőt:

Hagyd abba, amivel éppen foglalatoskodsz, és ülj le. Hunyd le a szemed,
és sorban végy öt mély, lassú lélegzetet. Amikor belélegzel, töltsd meg
teljesen a tüdődet, aztán tartsd benn a lélegzetet hét másodpercig. A
kilélegzés legyen nagyon lassú.
Teljesen éld át, amit érzel, mindazzal együtt, amit gondoltál,
mondtál vagy tettél. Aztán lásd be az igazát a történés
körülményeinek.
Ne alakítsd át a fejedben! Ne koncentrálj arra, hogy bárcsak meg
sem történt volna! Ne gondold azt, hogy nem kellett volna megtörténnie,
és ne állj ellen annak a ténynek, hogy igenis megtörtént. Az
ellenállással csak az erődet pazarolod. Tedd magadévá a tényt, hogy ott
tartasz, ahol tartasz, és ami megtörtént, tényleg megtörtént.
Most fordítsd a figyelmedet befelé, az érzés felé. Miközben ezzel
foglalkozol, nevezd meg az érzéssel összefüggő érzelmeket, érzéseket,
képeket, hangokat és benyomásokat. Tapasztald meg az érzést, mintha
egy dolgot vizsgálnál, és nem egy létállapotot. Ezeket az érzeteket
érdemes tudomásul venni. Sőt mi több, tudomást kell venni róluk
ahhoz, hogy feldolgozhatóvá váljanak.
Tudd meg az érzéstől, amit tudatni szeretne veled. Tekints mélyen a
fájdalom élményébe, és derítsd ki, mit vár tőled. Például a fájdalmad
talán azt akarja közölni veled: „Nem figyelsz rám. Nem akarom azt
tenni, amit kívánsz tőlem. Miért csinálsz erőszakkal olyasmit, ami nem
esik jól?” Vedd tudomásul, hogy hallod az üzenetet, sőt mi több, légy
hálás a kifejeződéséért.
Sűrítsd az érzést egyetlen képbe. Például ez a kép lehet egy
hómezőn tátongó hasadék vagy egy parkban, padon síró kisgyermek.
Hagyd, hogy a képpel megjelenített szituáció megoldódjon. Ez egy
intuitív gyakorlat, nincsen jó vagy rossz kép. Hagyd az elmédnek, hogy
kiválassza az érzésnek megfelelő képet, és engedd magadba az
inspirációt, amelynek nyomán úgy dolgozhatsz a képpel, ami jobb
érzelmi állapotot idéz elő nálad.
Például ha a megtapasztalt érzés képe egy hómezőn tátongó
hasadék, talán azt a mentális inspirációt érzed, hogy betöltsd
valamivel a hasadékot. Ha a kép egy padon síró kisgyermek, ez talán
arra inspirál, hogy mentálisan vizualizáld, ahogy odalépsz, a karodba
veszed a gyermeket, és megnyugtató szavakat mormolsz neki. Azt is
elképzelheted, ahogy meleg otthont találsz neki egy családnál, aki
befogadja és szereti ezt a gyermeket. Kövesd a vizualizációt egész
végig, míg mély megkönnyebbülést nem érzel.
Aztán végy egy nagy levegőt, mozgasd meg a lábujjaidat és az
ujjaidat, és figyelmedet újra irányítsd a szobára. Reflektálj arra, amit
az imént átéltél. Hozott magával a folyamat bármi meglátást? Nézd
 meg, mit akart közölni veled az érzés. Van valami, amiben
változtatnod kell az életeden? A gyakorlatot elvégezve hogyan tudnád
most kifejezni a szereteted önmagad felé?

Az önszeretet egyik leghatásosabb kifejezése az, hogy a részvét állapotába
kerülsz önmagad irányában. Mutass együttérzést magadnak, amikor valami
negatív érzés kerít hatalmába, függetlenül attól, milyen érzés az. Ha így
teszel, képessé teszed magadat arra, hogy jelen légy önmagaddal és az
igazságoddal. Képessé tesz arra, hogy gyógyulást találj, hiszen nem ellenállsz
a fájdalmadnak, hanem utat engedsz neki, és átalakítod azt.


***
 11. ESZKÖZ
A SZERELMES LEVÉL

Aláírva, lepecsételve, kézbesítve

Amikor vesszük a fáradságot, és leírjuk a gondolatainkat, valóságosabbá
tesszük azokat. A szerelmes levél a szeretet klasszikus, örök érvényű
kifejezésmódja. Amikor szerelmes levelet írunk, írásos formában fejezzük ki
a gondolatainkat. Időt töltünk vele, hogy kapcsolatba lépjünk a legmélyebb
érzéseinkkel, aztán eldöntsük, mely szavak fejezik ki őket a legékesebben.
Lehet, hogy még soha senkitől sem kaptál szerelmes levelet, lehet, hogy
naponta százat is kapsz, de a legfontosabb ember, akitől valaha is szerelmes
levelet kaphatsz, az te magad vagy. Rajtad kívül soha senki sem fogja
megtölteni a poharadat és szeretni téged, amíg te nem szereted magadat. Így
hát már bizonyára kitaláltad, mi a következő lépés az önszeretet felé: írnod
kell magadnak egy szerelmes levelet.
Ahhoz, hogy megírd ezt a levelet, olyan alkalomra van szükséged, amikor
senki sem zavar. Segíthet valami zene is, ami kifejező hangulatba ringat.
Szükséged lesz tollra és némi papírra. Így kezdd a levelet: „Kedves (írd le a
neved)!” Írj dátumot is.
Most hagyd, hogy a levél többi része a szívedből egyenesen az ujjaidba
vándoroljon. Ez a te lehetőséged, hogy mondj valami szeretetteljest, amit
mindig is akartál mondani magadnak, de sosem tetted. Soha vissza nem térő
alkalom ez, hogy kifejezd önmagad irányában a megbocsátásodat,
megértésedet és együttérzésedet. Továbbá most elmondhatod a szándékaidat
önmagaddal kapcsolatban.
Minden szerelmes levél egyedi. Nincsen kőbe vésett szabály, amely
alapján meg kell írni, és nincsen rossz levél. Amikor befejezted a levelet, írd
alá, és tedd egy lepecsételt borítékba. Címezd meg a saját címeddel, és tégy rá
bélyeget. Amikor készen vagy, két dolog közül választhatsz: vagy még aznap
bedobod egy postaládába, hogy kézbesítsék neked, vagy odaadhatod
valakinek, akiben megbízol, és megmondod neki, hogy valamikor a
következő év folyamán, amikor úgy érzi, adja fel.
 Amikor megkapod ezt a szerelmes levelet, amelyet önmagadnak írtál,
tedd félre egy alkalomra, amikor leülhetsz úgy, hogy senki sem zavar, és
lassan el tudod olvasni. Koncentrálj arra, hogy megnyisd magad a szavak
előtt, és azok beléd áramoljanak. Dolgozd bele az üzenetet a lelkedbe. Aztán
tartsd olyan helyen a levelet, ahol újra el tudod olvasni, amikor úgy érzed,
erősítened kell az önszereteteden.


Kedves Teal!

Mutatok egy példát arra, milyen egy önmagadnak írott szerelmes levél. Íme
az első szerelmes levél, amit önmagamnak írtam huszonegy évesen:
2005. szeptember 7.

Kedves Teal!

Évek óta nem írtam neked. De ez nem azért van, mert nem érdekelsz.
Egyszerűen csak vártam a pillanatot, hogy kinyisd az ajtót, és beengedj. Én az
igazi éned vagyok. Ma reggel úgy döntöttél, hogy hajlandó vagy élni, puszta
kíváncsiságból, hogy lásd, vajon ez az élet lehet-e jobb számodra, mint
amilyen a mostani. Te még nem tudod, hogy lehetséges-e, de én már igen.
Azért írom neked ezt a levelet, hogy elmondjam: egy napon olyan boldog
leszel, hogy először talán megrémülsz tőle. Egy napon olyan örömöt találsz,
amely segít elég szélesre tárni a szíved ahhoz, hogy befogadd ezt a világot. A
megbocsátás és szabadság nemzetközi szimbóluma leszel. Én azért vagyok itt,
hogy elmondjam: minden értelmet nyer. Minden okkal történt. És te
megismered majd ezt az okot, és másokat is felszabadítasz vele.
Az univerzum figyeli, amint a lángokból hamuvá leszel, majd újjászületsz a
szabadságba. És bár még nem kóstoltad a döntésed gyümölcseit, meg fogod
tenni, és amikor elolvasod ezt a levelet, mosolyogni fogsz. Te nem tudod,
mennyire szeretlek, de én igen. Azért vagyok itt, hogy elmondjam: már vége;
minden szenvedésed és küzdelmed véget ért. Most már nem kell többé erősnek
lenned.
Senki sem mentett meg – te mentetted meg magadat, és nem csupán holmi
szerencsés körülmény gátolt meg abban, hogy visszamenj, hanem te magad.
Mindig azt mondogatod, hogy Doki azon az éjszakán hibázott először, amikor
megszöktél, ám ez nem igaz. Először akkor hibázott, amikor téged választott.
Olyan gyermeket választott, akinek a jóságát nem lehetett megsemmisíteni.
Olyan gyermeket választott, akinek érinthetetlen volt a lelke. És mindaz, amit
azért tett, hogy bántson, most átalakul, és te jó célra fogod felhasználni. Ez a
legnagyobb szabotázs, a legnagyobb ajándék formájában. Megszakítottad a
bántalmazás láncolatát. Úgy határoztál, hogy veled az egész véget ér.
Csodálatos vagy! Akár egy természeti erő! A testi szépséged csupán belső
nagyszerűséged tükörképe. Sohasem foglak elhagyni. Mindig itt leszek neked.
Most, hogy úgy határoztál, hogy velem akarsz élni, itt leszek, és szeretni foglak
úgy, ahogyan mindig is megálmodtad. Most már sohasem tehetsz olyat, amitől
elhagylak.
Szerethető vagy, minden tökéletességeddel és tökéletlenségeddel együtt,
amelyektől az vagy, aki. Nélkülük nem lennél ilyen egyedülálló, és
egyedülállóságod az, amitől olyan tökéletes vagy. Ha elmesélném, mihez fogsz
kezdeni az életeddel, el sem hinnéd! Legendába illő dolgokat fogsz cselekedni.
Ugye, ismerős? Ha ennél kevesebbet tartogatna számodra a jövő, az nem illene
hozzád, és ezt te is tudod.
Megtanítalak arra, hogyan szeresd önmagadat. Cserébe pedig egy napon
te fogsz megtanítani másokat arra, hogyan szerethetik magukat.
Megmutatom neked, hogyan csináld, lépésről lépésre. Legyen ez a levél az
első lépés. Amikor elolvasod, és újraolvasod, ezek a szavak vésődjenek be a
lelkedbe. Ezek a legigazabb szavak, amelyeket valaha is mondtál magadnak.
Csodálatos vagy úgy, ahogyan vagy. Egyetlen önmagadon végrehajtott
„jobbítás” sem jobbíthat már rajtad igazán, ezek csupán apró lépések a cél
irányában, ahol felfedezed a valódi önmagadat. Lehet, hogy hamu és korom
alá rejtetted a saját értékeidet, de amit elrejtettél, hamarosan a felszínre kerül,
és milyen édes lesz az élet akkor! Mindannyian a lélegzetünket visszatartva
várjuk azt a napot. Hamarabb itt lesz, mint gondolnád.
Addig is: nincs miért megbocsátásért esedezned. Az életnél, amit élni
készülsz, nem kell több jóvátétel. Addig is tudd, hogy felbecsülhetetlen érték
vagy ebben az univerzumban. Sohasem volt még olyan pillanat, amikor nem
értékeltelek és nem szerettelek. Sohasem lesz olyan pillanat, amikor nem
foglak nagyra tartani és szeretni.
Egyébként sem volt soha semmi közöd sem ahhoz, hogy szeretlek-e, vagy
sem, az az én dolgom, és én mondom neked: soha semmit sem tehetsz, amitől
ne szeretnélek ugyanolyan hévvel! Most itt az idő, hogy te is érezd azt a
szeretetet, amelyet én már oly régen érzek irántad. Micsoda édes élet lesz ez!

 Örök szeretettel:

Te


A szeretet érzése

Amikor megírtam magamnak ezt a levelet, valójában azt a szövetet szőttem,
amelyből a későbbi életem kialakult. A mai napig ez a legjobb levél, amit
kaptam. Gyakran felkérem az embereket, hogy írjanak nekem ennél jobbat,
ha tudnak. Jót nevetek rajta, mert én tisztában vagyok vele, hogy ez
lehetetlen feladat.
Az sem titok, hogy miért: soha senki sem írhat nekem jobb levelet, mint
amilyet magamnak írtam, mert senki más nem tudhatja nálam jobban, mi az,
amit hallani akarok. Továbbá senki sincsen ezen a földön rajtam kívül, akitől
több szeretetet akarnék kapni.
Nem kell, hogy ez a levél legyen az egyetlen, amelyet írsz magadnak. A
gyakorlat olyan hatásos, hogy azt javaslom, minden évben írj egyet
magadnak! De ez az első szerelmes levél önmagadnak a legmélyebben szántó
cselekedet lesz, amit végrehajthatsz. Láttam, hogyan változtatja meg a saját
életemet. Őszintén mondom, hogy ha meg tudta változtatni egy olyan ember
életét, aki a világon mindennél jobban gyűlölte magát, akkor a tiédet is meg
tudja változtatni!


***
 12. ESZKÖZ
S ZERESD A TESTED !

Tekints a testkép mögé

Jelenleg olyan társadalomban élsz, amely önmagukat szeretni képtelen
emberekből áll. Ez azt eredményezi, hogy a társadalmunk még mindig egy
téves elképzelés jegyében működik, miszerint a tökéletességre kell
törekednünk ahhoz, hogy vágyjanak ránk, és szeressenek.
Az első lépés afelé, hogy meghaladjuk a testünkkel szemben támasztott
valótlan követelményeket, az, hogy megkérdőjelezzük őket. Kritikusan kell
gondolkodnunk a mindennap látott képekről ahelyett, hogy passzívan
elfogadjuk őket. A férfiak és nők számára felállított kívánatossági
követelményekkel kapcsolatos képeket átszínezik, retusálják, kivilágosítják.
Az átalakítási folyamatra persze nem lenne szükség akkor, ha valóban
létezne tökéletesség.
Tedd fel magadnak a kérdést: mit jelent számomra a testi tökéletesség? A
nőknek, férfiaknak, fiúknak és lányoknak tényleg meg kell változtatniuk a
kinézetüket ahhoz, hogy megfeleljenek a mai szépségideálnak? Hol kezdődik a túlzás?
Egészséges-e, hogy olyan sokféle testtípus létezik a világban, de csak egyet-kettőt
tartunk vonzónak? Egyáltalán, mi a tökéletes test? A saját tökéletes testről alkotott
elképzelésem vajon a sajátom, vagy más emberek tökéletes testről alkotott véleménye
formálta?
Mindegy, milyen közel áll a tested a testi tökéletesség jelenlegi ideáljához,
valószínű, hogy ha tehetnéd, megváltoztatnál magadon valamit. Még a
tökéletesség netovábbjának tartott modelleknek és hírességeknek is vannak
olyan testrészeik, amelyeket nem szeretnek. És a szenvedés leggyakoribb
forrása a mai társadalomban az ember súlya. A hájréteg túltengése lehet valós
egészségügyi probléma, amely a negatív lelkiállapotból következik, de lehet,
hogy egyáltalán nincs köze az egészséghez.


Együtt élsz az ellenséggel, és imádod

Amikor gyűlölöd a testedet, akármilyen kis mértékben is, az olyan, mintha
együtt élnél az ellenségeddel. A testedből nem tudsz kiszabadulni, ezért ha a
fizikai valód egyetlen szeletét is gyűlölöd, mindennap fogsz találni magadnak
valamit, ami miatt szomorkodhatsz. Ez garantáltan szenvedéshez vezet. Még
ha a plasztikai sebész kése alá fekszel is, a testedből úgysem szabadulhatsz. A
tested minden gondolatodat hallja.
A tanulság az, hogy ha tökéletesen boldog életet akarsz élni, ki kell
találnod, miként szeretheted a testedet pontosan úgy, ahogy van. A
továbbiakban adok néhány ötletet:

1. Kezdd el figyelni önmagadat, és ismerd fel, honnan veszed a testedről
szóló negatív üzeneteket. A közért polcain sorakozó magazinoktól jobban,
vagy rosszabbul érzed magad? Az öngyűlöletedet az édesanyádtól, vagy az
apádtól örökölted? Valamelyikük azt hangsúlyozta, hogy a tested nincsen
rendben addig, amíg úgy nem néz ki, ahogyan szerintük kell? Talán nem
érzed jobban magad automatikusan, amikor felkelsz és tudatosan
végiggondolod, miként jutottál el odáig, hogy gyűlölöd a testedet, de
legalább kizökkensz abból az állapotból, amikor önmagadat okolod azért,
ahogyan érzel magaddal szemben. Nyugodtan elvetheted azokat a
gondolatokat, amelyek valójában nem a saját testedről alkotott, eredeti
gondolataid. Ezzel kezdődik a pozitív testkép kialakítása.

2. Koncentrálj arra, amit szeretsz a testeddel kapcsolatban. Akár arra
összpontosítasz, amit akarsz, akár arra, amit nem akarsz, létrehozol valamit,
és így magad körül is többet fogod látni azt, ami körül leginkább járnak a
gondolataid. Ha folyamatosan a hibáidra figyelsz, több hibát hozol létre, és
többet is fogod látni ezeket. Ez a negatív testkép örvénye. Ha egy
szépséghibára összpontosítasz, több hibát fogsz észrevenni, és ahogy azokon
rágódsz, még annál is több hiba jelenik meg. Hamarosan aztán a testedről
alkotott minden elképzelésed hibás lesz. Rosszul érzed majd magad, és az
önbecsülésedet lehúzhatod a WC-n. Én azt javaslom inkább, hogy
szándékosan válts nézőpontot.
Kezdd azzal, hogy a tükörbe vagy egy saját fényképedre nézel, és ahelyett,
hogy azt keresnéd, amit nem szeretsz a testedben, keresd azt, amit szeretsz
benne. Tetszik a hajad színe? Tetszik a vállad íve? Tetszik a bőröd egyenletes
árnyalata? Tetszik a csontozatod? Tetszik a bőrszíned? Vedd rá magad, indulj
kincskeresésre, és találd meg azt, ami tényleg tetszik magadban!

3. Azzal dolgozz, amid van, ahelyett, hogy azon dühöngenél, amid nincsen.
Mutasd ki a szeretetedet önmagad iránt úgy, hogy olyan ruhákat találsz,
amelyekben magabiztosan mozogsz, amelyeket szeretsz viselni, és amelyek
illenek a jelenlegi testedhez. Akkor is, ha így most valamiből kisebb vagy
nagyobb méretet kell venned, mint amit meg szeretnél vásárolni. Az
öngyűlölet semmit sem imád jobban, mint azt, amikor később garantáltan
rosszul fogod magadat érezni azért, mert vettél valamit, ami nem illik rád, és
így csak még jobban felhívja a figyelmedet a hibáidra.

4. Változtasd meg, amit tudsz, de szeretettel, és csakis a helyes okból tedd!
Töprengj el mélyen azon, mi a valódi késztetésed a tested megváltoztatására.
Egészséges, vagy egészségtelen a motivációd? Olyan dolgot akarsz
megváltoztatni, amit tényleg meg is tudsz? Tudsz úgy változtatni, hogy az
kedves legyen önmagadhoz? Vagy csak úgy lehet elérni ezt a változtatást,
hogy gonosz vagy magadhoz? Úgy sem csinálhatod, hogy más kedvéért
változtatsz. Tényleg magadnak akarod a változást? Vagy mások hitették el
veled, hogy meg kell változtatnod magadon valamit ahhoz, hogy kívánjanak
és szeressenek? A testátalakítás kérdésében nincsen jó és rossz döntés.
Személyes választás eredménye. Milyen üzenetet küldesz magadnak, amikor
megváltoztatod a testedet azért, mert úgy gondolod, hogy nem elég jó úgy,
ahogy jelenleg van? Az üzenet a következő: nem szeretlek.

5. Készíts egy hálalistát a testedről és arról, amire képessé tesz. A hála a tiszta
megbecsülés rezgése. A hála a gyűlölet szöges ellentéte. Mindennap a
bőrünkben élünk, ezért adottnak vesszük a testünket. Képzeld el, hogy
idegen lény vagy, aki először próbálja ki ezt az új testet. Mire csodálkozol rá?
Tetszik a képesség, hogy érzelmeidet fizikailag is ki tudod fejezni (például
tánccal)? Tetszik a képesség, hogy megérinted azt, akit szeretsz, és fizikailag
is kifejezheted a szereteted? Tetszik, ahogy a szemek bepillantást engednek a
lélek mélyébe? Próbálj összeállítani egy listát a testedről: írd össze, mitől
érzel megbecsülést iránta. Amikor úgy érzed, hogy kifogytál a tetszéseddel
illethető részletekből, egy számítógépen nézz utána az emberi test
tulajdonságainak. Biztosan sok olyan érdekességre fogsz bukkanni, ami még
sohasem tudatosult benned. Aztán fejezd ki a háládat a tested iránt, és tedd
ezt gyakran, legalább naponta egyszer. Esténként, mielőtt lefekszel,
gondolatban köszönd meg a testednek mindazt, amire képessé tett a nap
folyamán.

6. Keress magadnak olyan tornaformát, amelyet élvezettel végzel, és csináld
szeretetből. Ha olyasmire kényszeríted magad, amit nem szeretsz, az
szembemegy az önszeretettel. Éppen ezért olyan fontos, hogy valami
olyasmivel eddzed a testedet, amit szeretsz csinálni. Sohase mozogj úgy,
hogy közben harcban állj a testeddel! Lehet, hogy gyűlölsz futni, de tetszik a
gyaloglás. Lehet, hogy gyűlölöd a durvább sportokat, de imádsz úszni. Az
általános vélekedéssel szemben nincsen egy olyan tevékenység, amit
végezned kell, ha egészséges és formás akarsz maradni. A testedzés valóban
önszeretethez vezethet. Képes megelőzni a betegségeket, és megküzdeni
velük. Szabályozza az alvást. Javítja a szexuális életedet. Növeli az
energiaszintedet. A testedzés oxigént és tápanyagokat szállít a szöveteidbe,
és hatékonyabbá teszi a szív- és érrendszer működését. Amikor a szíved és a
tüdőd hatékonyabban dolgozik, több energia jut a napi feladataidra.
Ha fogalmad sincsen, milyen testedzést végezz, kezdj el kipróbálni
dolgokat. Végezd el a következő kísérletet: ha kipróbálsz valamit, és nem
tetszik, nem kell többet csinálnod. De lehet, hogy találsz magadnak valamit,
ami tetszik, és akkor máris megnövelted vele az egészség- és
boldogságszintedet. Figyelj oda arra, hogyan érzed magad. A tested úgy van
kialakítva, hogy kerülje a fájdalmat. Ha valami már annyi fájdalmat okoz,
hogy idegenkedsz tőle, önkínzásnak számít folytatni a tevékenységet. Ezért
hát szánd rá az időt, hogy új dolgokat próbálj ki, és megtaláld azokat a
tevékenységeket, amelyeket olyannyira szeretsz, hogy külső motiváció sem
kell az elvégzésükhöz.
7. Aludj eleget. Az alvás lehetőséget kínál a testnek arra, hogy megjavítsa,
újra egyensúlyba hozza és megfiatalítsa magát. Az alvás ezenkívül segít
megjegyezni és feldolgozni az újonnan tanultakat. Ez a meglátás adott okot a
mondásra: „Alszom rá egyet.” Az önszeretetnek része az egészség
megteremtése. Add meg a testednek a minőségi alvást, amire szüksége van,
hadd állítsa vissza a tartalékaidat. Adj magadnak annyi alvást, amennyire
csak szükséged van minden éjjel, és bízz magadban annyira, hogy felismered
a saját alvásritmusodat. A tested majd jelez, ha alvásra van szüksége.
Továbbá, ha jobban esik alvásrend szerint aludni, alkosd meg magadnak. A
legrosszabb dolog, amit tehetsz, az, hogy figyelmen kívül hagyod a tested
jelzéseit.

8. Önszerető módon étkezz. Erről külön könyvet lehetne írni. Amit a szádba
teszel, az végül a saját testeddé válik, amellyel az egész életedet
megtapasztalod. Tehát ha az vagy, amit eszel, látható, hogy rendkívül fontos
tudatosan kiválasztani azt, amit eszel. Olyan ételeket fogyassz, amelyek
támogatják az életet, és tele vannak életenergiával. A halott, génmódosított,
tartósított és vegyszerekkel teli ételek nem segítik az életet, hanem
elpusztítják azt.
Lehet, hogy ez most meglep, de nincsen tökéletes étrend, amely
mindenkinek egyaránt megfelel. Míg igaz az, hogy sokféle dolog van, aminek
az energetikai rezgése nem illik az „emberi” rezgésekhez – például a
rovarirtó szerekkel, szukralózzal, nátrium-glutamáttal, finomított lisztekkel
és cukrokkal teli ételek –, a tökéletes diéta emberenként változó.
Az egyetlen általános igazság itt is az, hogy a gondolat az adu ász ebben a
mindenségben. Ha eléggé hiszel a saját egészségedben és szívós
testfelépítésedben, ez a valóság jelenik meg neked, akármit is ettél.
Másrészről viszont bizonyára emlékszel, hogy korábban említettük: az
univerzumot a vonzás törvénye irányítja. Ez a törvény kimondja, hogy csak
egyforma rezgések illeszkedhetnek egymásba, és csak ezek osztozkodhatnak
a fizikai dimenzió valóságán. Ez pedig azért fontos az étrended
szempontjából, mert csak olyan ételekhez vonzódhatsz, amelyeknek rezgése
megfelel a sajátodnak. Ezért van az, hogy amikor bánatos vagy, a jégkrémhez
vonzódsz, ami nem a legegészségesebb választás. Amikor boldognak érzed
magad, azon ételek felé indulsz, amelyek illenek a boldogsághoz, és éppen
ezért megerősítik azt.
Szerfelett erősíti az önszeretetet, ha fizikailag megváltoztatod az
étrendedet úgy, hogy csak a számodra egészségesnek ismert ételekből álljon.
Ám a legjobb úgy kiválasztani az önszeretet (így az egészség) állapotához illő
ételeket, ha először az önszeretet állapotába kerülsz, és hagyod, hogy
természetes vonzódást érezz azon ételekhez, amelyek a te önszereteti
állapotodnak megfelelőek. Hallgass a testedre, és engedd, hogy a tested
elmesélje neked, milyen gyakran akar enni és inni. A tested természetes
állapota az egészség. Nem a tested ellenében munkálkodsz. Az tudja, mit
csinál, és tudja, hogyan tudassa veled, amit tenned kell. Így lehet a legjobban
étrendet választani, mert látni fogod, hogy senki sem tud megegyezni abban,
mely ételek egyöntetűen egészségesek és egészségtelenek az emberek
számára.
 Bízz magadban ösztönösen, hogy tudni fogod, mely ételek tartják fenn az
egészségedet és boldogságodat, és melyek nem. Nem fogyhatsz le, ha
olyasmit eszel, amitől azt gondolod, hogy kövér leszel. Nem lehetsz
egészséges, ha olyasmit eszel, amitől azt gondolod, megbetegszel. Intuitíve
tudod, milyen ételek a megfelelőek számodra, de légy nyitott a változásra,
mert az étrended megváltozik, főleg amint elkezded szeretni magadat, és
spirituális ébredésen esel át. Valójában minél önszeretőbb leszel, annál több
érzékenységet alakítasz majd ki bizonyos ételekkel kapcsolatban. Egyszer
csak azok az ételek, amelyeket évek óta fogyasztottál, nem fognak megfelelni
a testednek, mert a rezgésük többé nem illeszkedik majd a tiédhez.
Nem jó a magamfajta spirituális tanítókra hagyatkozni abban, egyél-e
sajtot, gyorsételt vagy húst. A különféle ételek fogyasztása döntés kérdése,
és minden döntéshez apránként jutsz el. Minél inkább nyitsz a minden
mindennel való kapcsolatának igaz élménye felé, annál radikálisabban
változnak majd a saját döntéseid és a saját igazságod.

9. Fogadd el a testedet. Az elfogadást egy későbbi fejezetben is érintjük, de a
testünkkel kapcsolatos elfogadás nagyon fontos. A testünk elfogadása a
testünknek való ellenállás ellentéte. Az ellenállás mindenféle kéretlen fizikai
állapotot teremt a testben, a fájdalmas menstruációtól kezdve a rákig.
Érthető tehát, miért létfontosságú az elfogadás. Olyan társadalomban élünk,
amely az elfogadás hiányát örökíti tovább. Évszázadok óta megy ez. A
testünkkel kapcsolatban érzett szégyen és az elfogadás képtelensége a
testünk szeretésének ellentéte. A székelés és vizelés emberi dolgok. Olyan
folyamatok ezek, amelyek segítenek egyensúlyi állapotba kerülni. Az élet
velejárói. A nők számára a menstruáció az élet természetes része. Amíg nem
tudjuk elfogadni a testünknek ezeket a széles körben elutasított aspektusait
(a testünk egyéb aspektusaival együtt), az öngyűlölet szerint élünk.


Engedd el az ellenállást!

Szánd rá az időt, és kérdezd meg magadtól, a testednek mely aspektusainak
állsz ellen. Az orrod alakja nem tetszik? Az a néhány kiló zavar, aminek
szerinted nem kellene ott lenni? A melled vagy a hímvessződ mérete a
probléma? Vagy a toaletten akadnak kudarcaid? Talán egy egész sor dolog
zavar. Tudd meg, hogy nem vagy egyedül. Majdnem mindenki tanúsít némi
ellenállást a testével szemben. Akármi is az, ami nem tetszik, ideje elfogadni.
Ahhoz, hogy elfogadjunk valamit, tetszésünket kell lelnünk valamiben,
hogy nyíltan be tudjuk fogadni, és ne álljunk ellen neki. Úgy is kezdheted,
hogy megváltoztatod a gondolkodásodat. Az egyik legjobb módszer az, ha
kiválasztasz valamit, amivel kapcsolatban ellenállsz a testednek, és felírod
egy lap tetejére. Aztán összegyűjtesz annyi tényanyagot és gondolatot,
amennyit csak tudsz ahhoz, hogy végül elfogadhasd a lap tetejére írott
zavaró tényezőt.
Ez a gyakorlat nem arról szól, hogy hazudnod kell magadnak, miszerint
szeretsz valamit, amit valójában nem is. Lényegében a testeddel szemben
kifejtett ellenállás elengedéséről és a tested elfogadásáról szól. Íme egy példa
a technika gyakorlatban való alkalmazására. Mondjuk, hogy a választott
téma a következő: Narancsbőrös a combom.


A NARANCSBŐRREL SZEMBENI ELLENÁLLÁS
ELENGEDÉSÉRE SZOLGÁLÓ GYAKORLAT


Egyáltalán ki mondta, hogy a narancsbőr nem vonzó? Szerintem csak
azért gondolom így, mert a társadalom ezt tanította nekem. Amikor
utánanéztem, azt találtam, hogy a cellulitist a bőr alatti kötőszövetben
lévő hájréteg kitüremkedése okozza. A narancsbőr nem azt jelenti,
hogy túl kövér vagyok. Mindenkinek van hájrétege a bőr alatt, a
cellulitis mindössze azt jelenti, hogy a bőr látni engedi az alatta
megbúvó hájréteget.
Úgy a nők nyolcvan-kilencven százalékának van narancsbőre, és az
orvosok világszerte normális állapotnak tekintik a pubertáskor utáni
nőknél, nem pedig „gondnak”. A stressz a katecholaminok szintjének
megemelkedését okozza, amelyek bizonyítottan elősegítik a
cellulitisképződést. Tehát a narancsbőr csupán azt jelzi, hogy
lazítanom kell, és meg kell szüntetnem a stresszt az életemben.
A cégek akarják velem elhitetni azt a gondolatot, hogy a cellulitis
rossz, de csak azért, hogy pénzt költsek a termékeikre. Ha meggyőznek
arról, hogy a narancsbőr visszataszító, tízszer valószínűbb, hogy
megveszem a nyamvadt termékeiket. Ez nem tetszik. Az emberek
kihasználása érdekében letarolják az önbecsülésüket, hogy rávegyék
 őket a vásárlásra. Nem akarok többé hinni nekik.
Mellesleg a narancsbőr a felelős azért, hogy időt szenteltem a
gondolataim megkérdőjelezésének, és annak, hogy megtanuljam
szeretni a saját testemet. Tudom, hogy ennek következtében az életem
jobb lesz, így hát kurta-furcsa módon a narancsbőrnek köszönhetem,
hogy megjavul az életem.
Vannak férfiak, akik a narancsbőr szemcsésebb anyagát kedvelik,
és nem a sima bőrt. Azt mondják, ha nincsen, az olyan, mintha nem is
valódi nővel lennének. A narancsbőr nem lehet hiba, ha van olyan
ember, akinek tetszik, márpedig néhány embernek tényleg tetszik. Még
azt is hallottam, hogy néhány embert a cellulitis indít be.
Nem akarok cinkos lenni abban a társadalmi elvárásban, hogy a nő
legyen hibátlan. Ez a fajta gondolkodás igen káros, tehát ha én is
ellenállok a narancsbőrömnek, a társadalom káros ideáljait örökítem
tovább. Most, hogy jobban belegondolok, a narancsbőr miatt jöttem rá,
mennyire érdekel, hogy mit gondolnak mások. Ez nem jó érzés. Ideje
növelni a saját önbecsülésemet, és önbizalmat építeni. A
narancsbőrömnek köszönhetem ezt a felismerést. Köszönöm,
narancsbőr!
Tudod mit? Olyan embert keresek magamnak, aki ettől függetlenül
is, önmagamért szeret, ahelyett, hogy olyasvalakit szeretne, akivé
diétával vagy testedzéssel válhatok. Így a narancsbőr egy próbatétel,
amellyel kiszűrhetem azokat az embereket, akikkel nem érdemes
együtt lenni.
Minél több új ténnyel és nézőponttal állsz elő, annál jobb! Idő kell hozzá,
de ha megkérdőjelezzük a meggyőződéseinket azzal kapcsolatban, amit nem
tudunk elfogadni, és új nézőpontokat keresünk, az életünk sokkal jobbá válik,
és a testünk sokkal egészségesebbé.


Érezni, látni, hinni

Egy másik tevékenység, amely segíthet, az az önszeretet vizualizációja.

Lehunyt szemmel képzeld el magad! Erre a képre összpontosítva azonosítsd
azon saját részeidet, amelyek nem tetszenek. Más szóval válaszd ki azokat a
részeidet, amelyek érzésed szerint nem szerethetőek. Ezek lehetnek
 személyiségjegyek, érzések, gondolatok, vagy olyan testrészeid, amelyek
szerinted nem érdemesek a szeretetre.
Most válassz ki egyet. Erre fogsz koncentrálni. Ezután gondolj valamire,
amit minden másnál jobban szeretsz. Amikor az érzelem a legerősebb,
vizualizáld, hogy elárasztod és körülveszed ezt a kiválasztott szerethetetlen
részedet ezzel az erős szeretetérzéssel. A szeretetet fényként is elképzelheted,
amely rásüt arra a szerethetetlen részedre, de olyan erővel, hogy a kiválasztott
részed átalakul.
Amikor úgy érzed, készen vagy, mentálisan mondd ennek a részednek a
következőt: „Roppant mód szeretlek, és mindenben elfogadlak.”

Ismételd meg a folyamatot minden, szerethetetlennek érzett részeddel.
Ez a vizualizáció segít elengedni az önmagaddal szemben érzett ellenállást.
Ne feledd, az önmagad bármely aspektusával szemben érzett helytelenítés
az ellenállás egy formája, és az önmagunkkal szemben táplált ellenállás az
önszeretet ellentéte.
A folyamat azért hatásos, mert hinni annyi, mint lenni. Az elméd és a
gondolataid hidat képeznek a lelked és a tested között. A harmónia a
lélekben születik meg a gondolatokon keresztül, és a gondolatokat használod
arra, hogy harmóniát teremts a testedben. Az egész tested egy gondolatból
eredt. Amikor negatív gondolatokat gondolsz, az olyan, mintha újrarajzolnád
a tested tervrajzát. Ezzel gyakorlatilag biztosítod, hogy végül betegségek
üssék fel a fejüket.
Azonban ha a gondolat előmanifesztálódó rezgéseiben nincsen jelen a
gyengeség, akkor a betegség sem jelentkezik. Sem vírus, sem baktérium nem
fog tudni megtámadni, és a bizonyos betegségekre való öröklött hajlamaid is
szunnyadó állapotban maradnak. Első hallásra lehet, hogy meglepő a
gondolat. Végeredményben azt tanuljuk, hogy a világ létezik rajtunk kívül is,
és nincsen hatalmunk a rajtunk kívül eső dolgok felett. Bizonyára egész
életedben úgy gondoltad, hogy ha egy vírus gazdasejtet talál, akkor beteg
leszel, akár akarod, akár nem.
Ám ha nem gyakorolnál olyan gondolatokat, amelyek sebezhetővé teszik a
testedet a betegség előtt, semmilyen vírus vagy baktérium „áldozata” sem
lehetnél. A vírusok és baktériumok opportunisták. Nem tapasztalnád a
rendszerszintű támadásukat, ha a testedben már nem lenne egyébként is oly
sok gyengeség, hogy a vírus vagy baktérium találjon egy lehetőséget az
irányítás átvételére.
 Nagyon könnyű a rövidlátás hibájába esni, és azt állítani, hogy egy
betegség egy bizonyos vírustól ered, és ezt onnan tudod, hogy egy
mikroszkópon keresztül láttad, ahogyan az betör a sejtekbe. Ez ugyanolyan,
mintha abban hinnél, hogy a szobát megvilágító fény egy villanykörtéből jön.
A fény forrása valójában sokkal messzebbről érkezik. Sokkal hosszabb
történet ez, csakúgy, ahogyan egy betegség története is hosszabb, mint a
nyilvánvaló és látható részletek összessége, és az általad sejtett okra
vezethető vissza.
Amikor nyomon követünk egy betegséget, a nyilvánvaló oknak nevezett
valamin túl is, azt találjuk, hogy minden betegség forrása a negatív
gondolatok. A negatív gondolatok megakadályozzák az energiafolyam
természetes áramlását, amelyet az örökkévaló tudatod folyamatosan
áramoltat rajtad keresztül. Az energiaáramlás hiányában pedig a test
leromlik, elgyengül, és sebezhetővé válik.
Nem lehetséges az, hogy csak pozitív gondolatokat gondolsz, és közben a
testedben negatív fizikai állapot alakul ki, mert az szembemenne az
univerzum törvényével. Nem tapasztalhatsz kéretlen fizikai betegséget úgy,
hogy közben teljes egészében szereted önmagadat. Tehát amikor a testedről
van szó, a szeretet kétirányú utca. A tested felé és a testeddel kifejezett
szerető tevékenységeid az önszeretetet erősítik. Ily módon azok az önszerető
gondolatok nemcsak hogy javítják a testképedet, de meg is jelennek a
testedben az egészség kicsattanó színeiben.


***
 13. ESZKÖZ
A TRÓJAI FALÓ

Nyeld le az önszeretetet!

Amikor már sok-sok évet eltöltöttünk az önszeretet hiányának mezsgyéjén,
még annak gondolatától is ódzkodunk, hogy szeretetet tanúsítsunk
önmagunk iránt. Emlékszem, amikor először elhatároztam, hogy felfedezem,
miként szeressem önmagamat, és pozitív megerősítéseket tettem önmagam
irányában, felfordult a gyomrom, mintha rosszullét környékezne. Azt
gondoltam, ez a reakció csupán a gyermekként elszenvedett, különösen
kegyetlen bántalmazás velejárója. Azóta viszont rájöttem, hogy mindenki,
aki gyakorlattá és életstílussá teszi az öngyűlöletet, ugyanezt érzi.
Azt is felfedeztem, hogy azok, akik gyakorlatként és életstílusként űzik az
öngyűlöletet, nem hisznek semmi pozitívban, és nem is képesek elfogadni,
amikor az szembejön velük. Amikor önmagunkat szerető dolgokat mondunk
vagy gondolunk, úgy érezzük, mintha hazudnánk magunknak. Amikor mások
tetteikkel és szavaikkal szeretetet fejeznek ki irányunkban, nem hiszünk
nekik, és nem bízunk a jóindulatukban.
Láttál már olyan filmet, amelyben a hadsereg egy várat ostromol, de
sehová nem jutnak, mert a falak túl magasak és vastagok? Ezekben a
filmekben a sereg végül úgy győzedelmeskedik, hogy furfangos megoldást
találnak a várba való bejutásra. Egész birodalmak dőlhetnek össze így. Az
ellenség a tömlöc csatornarendszerén keresztül jut be, vagy katonákkal
telezsúfolt trójai lovat ajándékoz a másik félnek, régen elfelejtett föld alatti
alagutakat használnak, vagy szövetségesnek álcázzák magukat – bármit
megtesznek, hogy bejussanak.
Akármi is a stratégia lényege, egy dolog közös bennük: ahelyett, hogy be
akarnák törni a főkaput, végül egy hátsó kapun jutnak be. Az öngyűlölet
mindenféle védelmi rendszert épít ki, hogy biztosítsa, a szeretet sohasem jut
át a vár főkapuján. Ám ezekből a filmekből megtanulhattuk, hogy van
megoldás: miért nem próbálkozunk a hátsó kapunál?
Az öngyűlölet gondosan ügyel rá, hogy „üres maradjon a poharunk”, ezért
azt megengedi, hogy másoknak szeretetet mutassunk, de azt nem hagyja,
hogy mi magunk is szeretetet kapjunk. Így hát különleges haditervet kell
kieszelnünk, ha meg akarjuk verni ezt az ellenséget, és én most egy szokatlan
módszert javasolok. Elhitetjük az öngyűlölettel, hogy kiürítjük a
szeretetkészletünket úgy, hogy apró adagokban másokra pazaroljuk, ámde
valójában befelé, önmagunkra fordítjuk azt. Az öngyűlölet erre a stratégiára
nem ismer védekezési módszert.


K ORTYOLJ EGY KIS SZERETETET !

Ehhez a módszerhez egy pohár vízre lesz szükséged. Ülj le, és helyezd
magad elé a vizet, aztán gondolj valamire vagy valakire, amit vagy akit
nagyon szeretsz. Koncentrálj arra a személyre vagy dologra, és képzeld
el, miként tudnál pozitív érzelmet (szeretetet) táplálni az adott
személy vagy dolog iránt.
Majd képzeld el, hogy ezt a felgyülemlett pozitív érzelmet és
szeretetet a pohárban lévő vízbe vetíted! Körülbelül öt percig
összpontosíts így. Ha szükséges, alkalmazhatod az adott dolog vagy
személy képét, hogy felerősítsd az érzelmet. A zene szintén kiválóan
segít felerősíteni az érzést. Ha nehezedre esik találni bármit, amit
szeretsz, fókuszálhatsz, és a szeretetet irányíthatod a vízre magára is.
Amikor ezzel megvagy, idd meg a vizet!

Azáltal, hogy megiszod a vizet, amelybe egy másik dolog vagy személy
iránti szeretetedet irányítottad, arra kényszeríted a testedet, hogy elfogadja
a szeretetet. Amikor lenyeled a vizet, a lényednek csak egyetlen lehetősége
van: elfogadja azt a szeretetet. Ez tőled sem igényel túlságosan nagy
erőfeszítést. A vízbe összpontosított szeretet magas rezgésszámú energiája
megváltoztatja a testedben lévő alacsony rezgésszámú energiát. Úgy is
elképzelheted mindezt, mint a zenét. Ha megiszod a szeretettel átitatott
vizet, azzal az öngyűlölet alacsony frekvenciájú hangszínét összeigazítod és
összerezegteted az önszeretet új, magas frekvenciájú hangszínével.
Ez a technika nem csak a szeretet megivásának metaforájáról szól. A vízbe
irányított szeretet a vizet magát is befolyásolja. Nemrégiben vita dúlt a
tudósok között a kérdésről. Néhányan elhatározták, hogy bebizonyítják, a
gondolatok képesek megváltoztatni a vízmolekulák szerkezetét, megint
mások pedig azt akarták bizonyítani, hogy az egész elképzelés áltudományos.
Az utóbbi táborba tartozó tudósok azok, akik főként még mindig a
mechanikus univerzum newtoni modelljében hisznek, vagy azok, akik csak
kis részét értik meg annak, ami felé a kvantumfizika eredményei mutatnak.
Röviden, a tudomány még nem fogadta el teljesen, hogy a valóságunk nem
állandó.
Mint a fizikai valóság minden más aspektusa, a víz visszatükrözi a
gondolatot. Ám teszi ezt úgy, ahogyan egyetlen, ember által ismert anyag
sem. A víz úgy viselkedik, mint egy élőlény, egy önmagában létező. A víz
emlékezettel bír, és hatással van rá a környezete. És semmi sincs olyan
hatással a víz frekvenciájára és szerkezetére, mint a gondolat.
Mivel születésem óta különleges képességek birtokában vagyok, én látom
a gondolat vízre gyakorolt hatását. Végül ez vezetett oda, hogy kipróbáljam
magamon a könyv harmadik fejezetében leírt vízkísérletet. Amikor a vizet
alávetjük a gondolat erejének, a víz megtartja a gondolat rezgését. A víz
felveszi bármely feléje irányított gondolat frekvenciáját. Tehát a szeretet
rezgésszámát felvevő víz megivása azt okozza, hogy a testedben lévő víz a
szeretet frekvenciáján rezonáljon. Ez még erősebben érvényesül, amikor
tudomásul vesszük, hogy egy felnőtt ember súlyának körülbelül kétharmadát
a víz teszi ki.


***
 14. ESZKÖZ
A TÜKÖRMUNKA VARÁZSA

Fedezd fel saját igazi tükörképedet!

Amikor az önszeretetről beszélünk, kevés alapvetőbb módszer van, mint a
tükörmunka. A tükörmunka évek óta az énképzetfejlesztés sarkalatos
technikája, mégpedig jó okkal: ugyanis működik! Először furának és
kényelmetlennek tűnhet. Talán zavarba jössz tőle, vagy nevetségesnek érzed
magadat miatta. Ám ha eléggé elkötelezett vagy, és az érzéseid ellenére
folytatod a munkát, rá fogsz jönni, hogy az ellenállás túloldalán csodálatos
jutalom vár.
A tükörmunka viszonylag egyszerű. Abból áll, hogy valamilyen pozitív
folyamatot végzel a tükör előtt, miközben interakcióba lépsz önmagaddal.
Sokféle felhasználási területét ismerjük: például megerősítsük a
kijelentéseinket; megkérdezzük magunktól (és kiderítjük), mi az igazság;
kitudakoljuk a szívünk leghőbb vágyát; kapcsolatba lépünk a valódi
énünkkel, és felfedezzük valós érzéseinket, amelyek oly gyakran elfojtás alatt
állnak; illetve felülkerekedünk az önmagunkkal szemben tanúsított
önkritikus, perfekcionista attitűdökön.
A következő gyakorlat szinte hihetetlen mértékben növeli az önbecsülést
és a magabiztosságot. Segít jól érezni magad a saját bőrödben, mivel amikor
másféle gondolatokat irányítasz önmagad felé, azzal nemcsak önmagadat
változtatod meg, hanem a világot is magad körül. Minél több szerető
gondolatot táplálsz önmagad irányában, annál szeretőbb lesz körülötted a
világ.
Amikor nekifogsz készakarva szeretetet közvetíteni önmagad felé ezzel a
módszerrel, valójában a közvetítő közeget befolyásolod, vagyis az elmédet.
Ezzel éppen azt befolyásolod, amit a világba vetít kifelé. Ezáltal a valóságod
sokkal együtt érzőbb, szeretőbb és elfogadóbb lesz az irányodba.


Hogyan lehet hatékony a tükörmunka?

A tükörmunkának bármikor nekifoghatsz, amikor úgy érzed, hogy
csinálnod kell. De ahhoz, hogy nekifogj, főképp addig, míg meg nem szokod
teljesen, fontos, hogy a napirended részévé tedd. Minden este, mielőtt
lefekszel, arra kell törekedned, hogy visszatérj a legnyersebb állapotodba. Ez
azt jelenti, hogy ha van rajtad smink, el kell távolítanod, meg kell mosnod az
arcodat, a fogadat, és le kell vetkőznöd. Ha elsőre kényelmetlenül érzed
magad meztelenül, az sem baj. Célként kitűzheted magad elé, hogy csak
akkor veszed le a ruhádat ehhez a gyakorlathoz, amikor már készen állsz rá.

Keress egy olyan tükröt az otthonodban, amely elé egyedül beállhatsz
úgy, hogy legalább tíz percig senki sem zavar. Ne feledd, a
tükörmunkának nincs helyes és helytelen módja. Bízz az érzéseidben!
Kezdetnek jó lesz egy olyan tükör, amellyel, úgy érzed, megelégszel.
Végül majd továbbmehetsz egész alakos tükörre is, hogy az egész
testedet lásd benne. Az első néhány percben csak állj a tükör előtt, és
úgy istenigazából nézz végig magadon. Nézz a lehető legmélyebben a
tükörképed szemébe. Ha még sohasem csináltál ilyet azelőtt, nagy
valószínűséggel igen kellemetlennek és zavarba ejtőnek fogod találni,
olyannyira, hogy talán még a tükörtől is legszívesebben elfordulnál. Ez
teljesen normális reakció. Egyszerűen irányítsd vissza a figyelmed a
tekinteted visszatükröződésére, és nézd meg magad alaposan.
Ne ítélkezz! Ehelyett csak figyeld meg magad. Ha olyan gondolatok
kúsznak fel az elmédbe, hogy milyen ráncos a szemhéjam, vagy elég
ijesztő vagyok, vagy ez nevetséges, ne bátortalanodj el, hanem állj ellen a
gondolatoknak. Inkább csak mentálisan válaszold azt a
gondolataidnak: „Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem”. Aztán
hagyd őket elmenni, mint felhőket az égen.
Miután belenéztél a saját szemedbe, nézd meg az egész alakodat.
Figyeld meg a bőrödet, az orcádat, a homlokodat, az orrodat és így
tovább. Ha egész alakos tükör előtt állsz, tekints végig magadon tetőtől
talpig, ítélkezés nélkül. Miután alaposan megtekintetted a testedet,
mondd gyengéden, ám hangosan magadnak: „Szeretlek, [a
keresztneved].”
Miközben folytatod önmagad vizslatását a tükörben, az elmédből
vetíts szeretetet és együttérzést önmagad felé. Képzeld azt, hogy a
tükörképre irányítod, a saját szívedre. Képzeld el, ahogy látod, amikor
a szíved beszívja a szeretetet és együttérzést, majd az artériákon és
vénákon keresztül szétterjeszti az egész testedben. Küldd a szeretetet
és együttérzést oda, ahol a tükörképednek a legnagyobb szüksége van
rá. Érzed, mennyire szüksége van a tükörképednek a szeretetre?
Amikor a tükörkép úgy érzi, hogy elég szeretetet szívott fel ahhoz,
hogy folytassa a gyakorlatot, a tükörben keress olyan részleteket,
amelyek tetszenek magadban, aztán fennhangon ismerd el ezeket a
tulajdonságokat. Például: „Szeretem, hogy gondoskodó vagy.”
„Szeretem a szemed egyedülálló kobaltkék színét.” „Szeretem benned
a bátorságodat, hogy elvégzed ezt a gyakorlatot.” „Tetszik, hogy
hűséges vagy.” „Szeretem, hogy művészi vénád van.” Koncentrálj
önmagad azon tulajdonságaira, amelyekre jólesik, akár fizikai
tulajdonság, akár személyiségjegy. A lényeg, hogy olyan dolgokat találj,
amelyeket tényleg szeretsz, nagyra tartasz és elismersz önmagaddal
kapcsolatban.
Amikor készen vagy a gyakorlat ezen részével, gondolkodj el a
napodon, vedd számba azokat az aznapi eredményeidet, amelyekre
büszke vagy. Ismerd el, amit jól csináltál, bármi és bármilyen kicsi
dolog is legyen az. Próbálj felsorolni legalább tíz eredményt a
napodból, amiért megdicsérheted magadat, és fennhangon mondd ki
őket.
Íme néhány példa: „Olyan hálás vagyok neked, mert ma döntened
kellett aközött, amit tenned kellett volna és amit tenni akartál, és te az
utóbbit választottad.” „Olyan nagyon büszke vagyok rád, amiért
kiadósan megvacsoráztál.” Nincsen határ abban, amiért
megdicsérheted és elismerheted magadat. Ez a te lehetőséged arra,
hogy többé ne vedd magad készpénznek, hanem ismerd el önmagadat,
ahogyan mindig is szeretted volna, hogy elismerjenek.
Befejezésül nézz mélyen a tükörképed szemébe újra, és közvetíts
magadnak valami pozitív üzenetet, amelyet szerinted hallanod kell
abban a pillanatban. Ezek az üzenetek lehetnek magadnak választott
kijelentések, vagy a pillanat hevében született üzenetek, amelyeket
szerinted a tükörkép énednek hallani kell. Mondd ki magadnak
fennhangon ezeket.
Ilyesmiket mondhatsz: „Itt vagyok neked, sohasem foglak
elhagyni, mert feltétel nélkül szeretlek.” „Most már többé nem kell
erősnek lenned.” „Mindent tudni akarok rólad.”
 Még egyszer utoljára nézz a saját szemedbe, és mondd: „Szeretlek,
[a keresztneved].” Érezd át a felbukkanó érzelmeket, akár pozitívak,
akár negatívak; csak hagyd, hogy keringjenek benned. Önmagad
szeretete azt jelenti, hogy szeretsz mindent, ami te magad vagy, és ez
az érzelmeket is magában foglalja. Amikor úgy érzed, hogy készen állsz
a befejezésre, végy egy mély lélegzetet, számolj el hatig, és tartsd benn,
aztán fújd ki. Majd feküdj le aludni.

Egy hónapig minden este csináld végig a gyakorlatot. Ideális esetben, ha
egy hónapig végezted, a szokásoddá válik, vagy legalább elmulasztja a tükör
előtti lámpalázadat, így szórványosan beállhatsz a tükör elé, amikor
szükséged van rá. Amikor napközben a tükör elé kerülsz, tedd a szokásoddá,
hogy csak magadra pillantasz, és azt mondod, „szeretlek”, akár hangosan,
akár magadban.


***
 15. ESZKÖZ
A JÁTÉK GYAKORLATA

A játék ereje

Gyermekkorunkban tudtuk, hogyan kell jól érezni magunkat. Nem kellett
erőszakkal rávenni, hogy játsszunk. Nem volt szükségünk jutalomra vagy
egyéb ösztönzésre a játékhoz. A játék az emberi lét – igazából az állati lét –
természetes, belső funkciója. A természettől fogva élvezzük az érzékeinken
keresztül áradó élményeket, és megértjük, hogy az élvezeten kívül más
motivációra nincsen szükségünk ahhoz, hogy létrehozzunk, amit csak
akarunk. Azt is megértjük, hogy az egészséges élethez csak az élvezeten
keresztül vezet út.
Szeretni önmagunkat annyit tesz, mint kilépni a társadalmi szabályok
merev köréből, és levetni a „fontosabb dolgaim is vannak” bilincseit. Amikor
játszol, az agyad endorfinokat bocsát a vérkeringésedbe, amelyek jó érzést
okozó vegyületek. A játék segít gyorsabban gyógyulni, és bizonyos
egészségügyi problémák kialakulása is megelőzhető vele.
De mi is a játék pontosan? A játékot úgy definiálják, mint az élvezet
kedvéért végzett tevékenységet, amelyet a kikapcsolódás miatt és nem
komoly gyakorlati célzattal csinálunk. Itt meg kell állnunk, és el kell
gondolkodnunk egy pillanatra. A játék szó definíciójában már megtaláljuk az
általunk együtt megalkotott társadalom működési hibáját. Mind úgy nőttünk
fel, hogy azt gondoltuk, a játéknak nincsen célja. Elhitették velünk, hogy van,
ami fontosabb, mint maga a boldogság.
Aztán felnövünk, és azon tűnődünk, miért nem vagyunk boldogok, és
közben nem értjük meg, hogy nem egyenes úton, az élvezet előtérbe
helyezésével indulunk a boldogsághoz. Inkább azzal töltjük az életünket,
hogy felesleges köröket teszünk, remélve, hogy a boldogságunk is elérkezik
egyéb előtérbe helyezett tevékenységek, például egy megbízható munkahely
fenntartása, vagy céljaink elérése eredményeképpen.
Ehelyett most képzeljük el, hogy az élvezetnek komoly, gyakorlati haszna
van. Az élvezet éppen hogy az életünk egyetlen olyan aspektusa, amely
valódi értékkel bír. Nem hiszel nekem? Vegyük a boldogságot a jó és rossz
rendszerén keresztül. Azt találjuk, hogy amit „gonosznak”, vagy
„helytelennek” tartunk, csupán azért nevezzük úgy, mert nem vágyunk rá.
Nem vágyunk rá, mert tönkreteszi az egyén vagy a csoport boldogságát.


Mit tartasz értékesnek?

Mindezek alapján amit mi „jónak” vagy „helyesnek” tartunk, azért hívjuk
így, mert kívánatosnak gondoljuk, ugyanis ezek a tevékenységek és dolgok
növelik az egyén vagy a csoport boldogságát. Az érték tehát nem több, mint
valakinek vagy valaminek a haszna a boldogság növelése szempontjából.
Néhányan az igazságot tartjuk fontosnak, mások a tudást, szépséget,
szerelmet, egészséget, eredményeket, békét vagy a pénzt. Csak azt felejtjük
el, hogy azért tartjuk őket értékesnek, mert azt gondoljuk, hogy ezek a
boldogság növelésére használható eszközök.
A boldogtalanság az, ami mindenféle atrocitásokat eredményez a
háborútól a terrorizmuson keresztül mindenféle bűntényekig és
betegségekig. Máskülönben azonban, amikor boldogabbak vagyunk, egyben
jobb és egészségesebb emberek is vagyunk. Ezzel együtt pénzügyileg
sikeresebbek, együtt érzőbbek, emberszeretőbbek, energikusabbak,
kreatívabbak, valamint érzelmileg és testileg is egészségesebbek leszünk.
Alapvetően minden kívánt tulajdonságból erősebbekké válunk.
Amikor boldogabbá leszünk, jobban azzá válunk, akik valóban vagyunk. A
boldogság egyben a legmagasabb célunk és leghatékonyabb eszközünk más
célokhoz. Ha ezt megértjük, máris igen komoly dolognak tűnik az élvezet és a
játék, nemde?
Az önmagukat szerető emberek úgy határoznak, hogy az életükben
minden egyéb fölébe helyezik a boldogságot. A boldogság egyik
kulcsaspektusa, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, a játék, és
nem csak gyermekkorban kell játszanunk. Ugyanannyira szükségünk van rá
felnőttkorban is, de egyre rosszabbak és rosszabbak vagyunk benne. A
legtöbb felnőtt olyan régóta nem játszott már, hogy elfelejtette, hogyan kell.
A játéknak nincsen jó vagy rossz módja. A játék lehet egy pókerparti, vagy
valamilyen sport, például röplabda. Öltheti egy szabadidős tevékenység,
például egy forró fürdő vagy valami teljesen spontán tevékenység, mondjuk
famászás formáját. Akármi is az, egyetlen kritériumnak kell teljesülni: hogy a
tevékenységet (vagy nem-tevékenységet) egyetlen indokkal végezd: hogy jól
érezd magad.
Jól érezni magadat nem csak „bulis” dolgokkal, például ejtőernyős
ugrással lehet; az érzés az apróságokat is magában foglalja, mint amikor
engedélyt adunk magunknak arra, hogy kényelmesen végigsétáljunk a
parton, randevúra menjünk, vagy egy esős napon teljesen elázzunk ahelyett,
hogy valamilyen tető alá húzódjunk.


Fedezd fel a játékos énedet

Amikor visszatérünk a játékhoz, fontos azonosulni azzal, amit élvezünk.
Készíts listát azokról a dolgokról, amelyeket csak a puszta élvezet miatt
csinálsz. Ha nem jut eszedbe semmi, ideje új dolgokat kipróbálni. Próbálj ki
olyasmiket, amiket mások élveznek csinálni, hátha te is kedvet kapsz
hozzájuk. Ha nem tetszik valami, amit kipróbálsz, soha többé nem kell vele
foglalkoznod. Ha azonban megnyeri a tetszésedet, minőségi változást okoztál
az életedben.
Mindig, amikor találsz valami újat és élvezeteset, írd fel a listádra azok
közé, amiket már tudatosan élvezel. Fogadd meg, hogy naponta legalább egy
dolgot elvégzel az élvezeti listádról. Ha már könnyebben megy, egy egész
hétvégét is szentelhetsz pusztán a játéknak. Más szóval legalább két napot
szentelsz csakis olyan dolgoknak, amelyeket élvezel. Figyeld meg, milyen jól
érzi magát a tested és az elméd, amikor hagyod nekik, hogy a saját
élvezetüknek engedelmeskedve cselekedjenek.
Amikor már egyre többet áldozol a saját élvezetedre, ideje kifejleszteni a
„spontán játékösztön” felismerését. Mint már korábban megvitattuk, a léted
legtermészetesebb állapota az élvezet. Ezért nem kell a lelkedre
ráerőszakolni a játékot. De hasonlóan azokhoz, akiknek rá kell hangolódniuk
a saját érzelmeikre ahhoz, hogy felismerjék azokat, rá kell hangolódnod a
saját játékösztönödre.
Például amikor a tengerparton sétálsz, talán spontán késztetésed támad
arra, hogy beszaladj a hullámok közé, attól függetlenül, hogy hosszú-, vagy
rövidnadrágot viselsz-e. Egy ésszerű ember, aki megtanulta, miként hagyja
figyelmen kívül és tagadja meg a játékösztönét, úgy döntene, hogy nem
engedelmeskedik a játék ihletésének, és azonnal vitába szállna az ösztönnel,
megmagyarázva, miért rossz ötlet a vízbe szaladni.
 Lehet, hogy a nadrág bevizesedésével érvelne, mivel az autóülés is vizes
lesz, aztán pedig ki kell mosni. Akármi is legyen a magyarázat, az ilyen
emberek nem engedik magukat játszani. Talán olyan gyakran megtagadják
ezt az ösztönt, hogy már fel sem ismerik. Egy olyan ember azonban, aki már
felismerte az élvezet értékét, hallgat a játékösztönre, és azonnal berohan a
hullámok közé. Ez nem egy felelőtlen cselekedet, hanem éppen hogy
felelősségvállalás a saját boldogságunk érdekében. Az, aki ebben a helyzetben
beszalad a vízbe, minden bizonnyal értékesnek tartja a pillanat élvezetét a
száraz nadrág vagy a tiszta kocsi szükségével szemben.
Tudatosan, szándékoltan figyelj oda az ösztöneidre. Mindennap, egész nap
megfigyelheted őket. Lehet, hogy feltűnik az, amikor meg akarsz ütni valakit,
mert feldühödsz, vagy meg akarsz ölelni valakit, mert izgatott vagy. Most azt
is ismerd fel, amikor késztetést érzel a játékra. Lehet, hogy nem kis bátorság
kell hozzá, de amikor előjön az ösztön, engedd magadnak, hogy a
játékösztönnek megfelelően cselekedj. Mássz fára, ha hirtelen úgy érzed, fel
kell másznod. Vedd meg az ujjfestéket, amikor meglátod a bolt polcán, és fess
velük. Gurulj le egy füves domboldalon a parkban, még akkor is, ha szoknyát
vagy öltönyt-nyakkendőt viselsz. Iratkozz fel búvárórákra, ha mindig is ki
akartad próbálni. Azért jöttél erre a világra, hogy játssz. Hát játssz!


Ötvözd a munkát és a játékot!

El is érkeztünk a következő lényeges részhez: abban az esetben, ha a munkád
nem felel meg a játék definíciójának, még nem találtad meg azt, amit
csinálnod kell ezen a bolygón. Egy önmagát szerető ember olyan karriert
választ, amely nemcsak munka, hanem valami élvezetes a számára, valami,
amivel kapcsolatban mindennap szenvedélyt érez.
Amikor elveszíted a kapcsolatot a valódi éneddel, az élvezeted és életcélod
is elvész. Ahhoz, hogy újra megtaláld ezeket, kockázatot kell vállalnod, és a
saját örömödbe kell beruháznod. Amikor ilyen kockázatot vállalsz, azt
vállalod, hogy az egész életedet megváltoztatod. Azt vállalod, hogy életed
során akár többször is megváltozik az útirányod.
Azonban csak ezzel az elkötelezettséggel lehetsz igazán boldog. Ideje
tehát előtérbe helyezni a játékot nemcsak a személyes életedben, hanem a
karrierválasztásodban is. A hivatás olyasvalami, ahol az élvezet a
tevékenység gyakorlati célja, és a pénz, amit keresel vele, csak plusz.


***
 16. ESZKÖZ
N E MENJ TÖBBET A SZERSZÁMBOLTBA !

Ne keress a végtelenségig!

2006-ban történt, hogy egyszer az egyetem társalgójában jártam, és egy
idősebb úriemberrel szemben foglaltam helyet, aki éppen újságot olvasott.
Kíváncsi természet vagyok, így szokás szerint meg akartam törni az
egymáshoz közel tartózkodó „idegenek” zavart csendjét, és beszélgetésbe
elegyedtem vele. Társalgásunk közben ez az ember mondott nekem valamit,
amit sohasem fogok elfelejteni. Olyan felismerés volt, amely után
rádöbbenünk, hogy nem élhetjük tovább az életünket úgy, ahogyan addig
tettük. Miközben az úriemberrel csevegtem, és válaszolgattam a kérdéseire,
egy idő múlva már bonyolult családi, baráti és párkapcsolataimat ecseteltem
neki, amelyekkel akkoriban küszködtem. Végighallgatott, aztán csendesen
annyit mondott: „Úgy látszik, kisasszony, te a szerszámboltban akarsz tejet
venni.”
A beszélgetésünk nem sokkal azután véget ért, és megölelgettük
egymást, de én még egy jó órára a döbbenet önelemző állapotában ragadtam.
Máig nem tudom az emberke nevét, de az az egyetlen mondat az
önszeretetről mondott tanításaim egyik fémjele maradt. Egészen addig nem
gondolkodtam túl sokat a szerszámboltokról, de azóta már igen.
Amikor nem szeretjük önmagunkat, nem hagyjuk, hogy az énünk ott
keressen és találjon dolgokat, ahol azok valójában találhatók. Ehelyett azt
próbáljuk elérni, hogy az életünkben lévő jelenlegi emberek, helyek és
dolgok megadják nekünk, amit akarunk. De ez nem fog működni, mert
ilyenkor mintha a szerszámboltba mennénk, és tejet kérnénk, és az eladó
mindennap azt felelné, hogy nem árulnak tejet. Mindennap bánatosan és tej
nélkül lépünk ki a boltból… de másnap ugyanúgy visszatérünk.
Addig ragaszkodunk ehhez a mintához, míg rá nem jövünk, hogy a
szerszámboltban sohasem fogunk tejet kapni. Csak amikor rájövünk, és
elfogadjuk, akkor hagyjuk magunknak, hogy keressünk egy olyan boltot, ahol
tényleg árulnak tejet.
 Mint láthatod, ebben az analógiában a tej a szeretetet jelképezi. Amikor
nem szeretjük önmagunkat, folyamatosan azt akarjuk elérni, hogy a jelenlegi
kapcsolataink megadják a vágyott és kívánt szeretetet, de azok nem
hajlandók rá. Ez azért van, mert a jelenlegi kapcsolataink csupán az
önmagunkkal ápolt belső kapcsolat visszatükröződései. A jelenlegi
szeretetmentes állapotunk kivetülései. Ugyanis amikor nem-szerető állapotban
vagyunk, a körülöttünk lévők nem sugározhatnak szeretetet felénk, hiszen az
szembemenne az univerzum törvényeivel. A jelenlegi negatív
kapcsolatainkból hiányzik a szeretet, kontrasztként mégis fontosak, mert
megmutatják, mit akarunk valójában – és ez a szeretet. Sajnos azonban
legtöbbször az történik, hogy amint tudjuk, hogy mire van szükségünk, hátat
fordítunk neki, és azt várjuk, hogy ennek az ellenpontja, jelenlegi nem-
szerető kapcsolataink változzanak a hiányból szeretetté, mintegy
varázsütésre.
Az a feladatunk, hogy olyanoktól fogadjunk el szeretetet, akik valóban
szeretetet akarnak adni nekünk, de fel kell ismernünk őket, és ki kell
derítenünk, miként fogadjuk megfelelően a szeretetüket. Nem önző dolog
keresni a szeretetet; mindannyian vágyunk rá, és mindnyájunknak szüksége
van rá.
Ha hagyod magad olyanok szeretetére vágyni, akik tényleg hajlandóak
szeretetet adni, akkor önszerető tettet hajtasz végre. Ha egyszer ráébredsz
erre, tényleg hasznodra lesz az önszerető tett. Megváltoztatja az önmagaddal
ápolt kapcsolatot, és cserébe tényleg kapcsolatot alakítasz ki azokkal, akik
képesek neked szeretetet adni.


A szerszámboltban csak kalapács kapható

Vigyük az analógiát magasabb szintre: rá fogsz jönni, hogy amikor rossz
helyen keresed a dolgokat, amelyekre szükséged van, mindig a
szerszámboltba mész tejért. A szerszámboltba megyünk tejért, amikor
gyűlöljük a munkánkat, de próbáljuk rávenni a főnökünket, hogy
megváltoztasson ezt-azt az irodában, hogy jobban tetsszen nekünk. A
szerszámboltba megyünk tejért, amikor egyre csak meg akarunk javítani egy
javíthatatlan tárgyat, ahelyett, hogy egyszerűen vennénk egy újat. A
szerszámboltba megyünk tejért, amikor olyan barátokra akarunk
támaszkodni, akik újra és újra bebizonyították, hogy megbízhatatlanok, és
mégis csalódunk bennük, amikor továbbra is felelőtlenül viselkednek.
Otthon is megtörténik. A szerszámboltba mész tejért, amikor
homoszexuális létedre rá akarod venni a családodat, hogy fogadjanak el,
holott nem képesek rá. Lehet, hogy megpróbálod rávenni az anyádat és
apádat, hogy értsék meg: fontos meggyőződéseket ápolsz valamiben, de
egyszerűen nem értik. És ha nő vagy, a szerszámboltba mész tejért, amikor
kapcsolatban maradsz egy téged bántalmazó férfival, remélve, hogy egy
napon varázsütésre úgy határoz, nem fog többé megütni. Ugyanez áll
mindenféle bántalmazott fél partnerére. Ezekben a dolgokban és még sok
minden másban a szerszámboltba megyünk tejért, amikor másokra várunk,
hogy szeretetet adjanak nekünk ahelyett, hogy magunknak adnánk meg, amire
vágyunk.
Hogyan lehet tehát kitörni ebből az ördögi körből? Kezdd azzal, hogy
megvizsgálod az életedet. Vannak-e helyzetek, amelyekben más emberektől,
dolgoktól vagy körülményektől várod el, hogy olyanná változzanak,
amilyeneket te elképzeltél, ahelyett, hogy csak hagynád magadnak, hogy
más, már általad elképzelt embereket, dolgokat és körülményeket találj?
Légy a lehető legőszintébb magaddal, és nevezd meg azokat a helyzeteket,
amikor rossz helyen keresed a vágyaid kielégülését.
Tedd fel magadnak a kérdést, hogy hol kellene inkább keresgélni, aztán
menj a megfelelő helyre! Engedd magadnak, hogy ott találj tejet, ahol azt
árusítják. Engedd magadnak, hogy olyan munkát találj, amelyet szeretsz.
Engedd magadnak, hogy olyan baráti kapcsolatrendszert építs ki, amelynek
tagjai szinte a családtagjaidnak számítanak, és teljesen elfogadnak úgy, hogy
meleg vagy. Dobd ki azt a régi tárgyat, amelyet már régóta meg akarsz
javítani, és vegyél egy újat. És, ami a legfontosabb, add meg magadnak a
szeretetet, amit már olyan régóta áhítasz másoktól.


Alapvető emberi szükségleteink

Amikor meg kell adnunk a szeretetet, amelyre oly nagyon vágyunk
másoktól, mindennél fontosabb megtanulni, miként tudjuk helyesen
kielégíteni az igényeinket. Mindegy, milyen rasszhoz, nemhez vagy valláshoz
tartozunk, mindegy, hol születtünk, vagy hogyan neveltek, emberként hat
alapvető szükségletünk van. A szükséglet szóban benne van az is, hogy hiányt
szenvedünk valamiben, így ebben a viszonylatban nem szerencsés kifejezés.
Azonban ebben a könyvben mégis ezt használom, mert a legtöbb embernek a
vágy szó olyasmit fejez ki, amit kívánunk, de ami nélkül meg tudunk lenni.
Valójában nem lehetünk meg a vágyaink nélkül sem, így a vágyaink szintén
szükségletek. De szeretném egyértelműen leszögezni, hogy olyasmiről
beszélünk, ami alapvetően szükséges a boldog, egészséges emberi élethez, így
hát a legtöbb ember által a szükségességgel összekapcsolt szó a szükséglet.
A boldogságunk azon múlik, hogy sikerül-e kielégíteni a szükségleteinket,
mégpedig egészséges módon. Amikor úgy érezzük, ez nem áll módunkban, az
„fájdalmas ragaszkodásnak” is nevezett szeretetet eredményez. Ez
akadályozza meg, hogy létrehozzuk a szeretet igazabb formáját, amely
feltételektől mentes, és nem járul mellé fájdalmas ragaszkodás. Az
ellenállásra úgy is gondolhatunk, mint eme fájdalmas ragaszkodás elemére.
A nyelv egyetlen szóba sűríti a százféle állapotot magában foglaló,
másokhoz való ragaszkodást: ez a szó a szeretet. Ámde sok olyan állapot
létezik, amelyeket szeretetnek nevezünk, bár nem tükröznek feltétlen,
univerzális szeretetet. Fontos előre tudomásul venni, hogy nem minden
szeretettel azonosított dolog egyenlő a szeretettel. Mint az emberi természet
kíváncsi tanulmányozója, az egyik egyetemi kurzuson megtanultam a
szükségletpszichológia egyik legalapvetőbb elképzelését, amelyet eredetileg
Anthony Robbins és Cloé Madanes fejlesztett ki. Ezt különösen fontos
megérteni, mert ennek segítségével tudom elmagyarázni a soron
következőket, illetve hogy miként illeszkedik a hat alapvető emberi
szükséglet a „szeretet” nagyobb összefüggésébe. A hat szükséglet a
következő: bizonyosság, változatosság, jelentőség, szeretet, kiteljesedés és
közreműködés. Mi, emberek különböző, tudatos és tudat alatti módokon
elégítjük ki ezeket a szükségleteket. Természetesen egy részüket sokkal
magabiztosabban elégítjük ki, mint másokat. Ámde fontos megérteni, hogy
ezt tehetjük egészséges, illetve egészségtelen módon is. Miután egyesével
bemutattam ezeket a szükségleteket, taglalni fogom az egészséges és
egészségtelen kielégítési módjukat is.


A BIZONYOSSÁG KERESÉSE

A bizonyosság a legősibb emberi szükségletünk, amelyet hívhatunk túlélési
ösztönnek is. Azt az igényünket testesíti meg, hogy bizonyosan elkerüljük a
fájdalmat, és örömöt találjunk. A biztonság, stabilitás, kényelem és a mindig
elérhető, végtelen erőforrások szükséglete ez. Bizonyosságot a következő
pozitív tevékenységekkel is találhatunk: egészséges napirendet alakítunk ki,
minket szolgáló meggyőződéseket találunk, olyan partnereket választunk,
akik növelik a biztonságérzetünket, és következetességet viszünk az
életünkbe. Úgy elégítjük ki a bizonyosság iránti szükségletünket, hogy
különböző meggyőződéseket alkotunk a valóság feletti hatalmunkról, pozitív
önazonosságot építünk ki, és nekünk bizonyítottan jóleső tevékenységekbe
kezdünk. Jólesik továbbá információt és tudást felhalmozni, rendszerezni az
életünket, és pozitív viselkedést elvárni magunktól. A derűlátás szintén segít,
ha több bizonyosságot akarunk az életben.
Egészségtelen módon is lehet áhítani a bizonyosságot, mégpedig
sokféleképpen. Ennek az egyik módja az, ha valaki kényszeres-rögeszméssé
válik, vagy másoktól követeli meg, hogy bizonyosságot szerezzenek neki,
holott ők nem akarnak. Esetleg a bizonyosság keresése közben pusztító
tevékenységekhez fordul, például táplálkozási rendellenességek alakulnak ki
nála, vagy vagdos; negatív azonosságot alakít ki; negatív viselkedést vár el
önmagától; irányítani akar másokat és más dolgokat; és megszállottan készül
a legrosszabbra, például nemi erőszakra, gyilkosságra vagy háborúra.
Látható, hogy ezek az egészségtelen megoldások nem működnek jól,
semmi esetre sem szeretőek, és legfőképpen nem nyújtják a megfelelő
bizonyosságot, amelyre neked szükséged van, úgyhogy térj vissza az előző
előtti bekezdéshez, és válassz ki egy egészséges módszert, amit követhetsz.


A VÁLTOZATOSSÁG KERESÉSE

A változatosság egyet jelent a változással, kihívással, izgalommal és
ösztönzéssel. Most biztosan sokan felhúzzák a szemöldöküket, hiszen
amennyiben bizonyos mennyiségű bizonytalanságra van szükség ahhoz, hogy
boldogan éljünk, az látszólag ellentmond a bizonyosság szükségletének.
Sokféle derűs és hatékony módja van ennek, például tanulhatunk új
dolgokat; kipróbálhatunk új ételeket, új hobbikat vagy szenvedélyeket,
utazhatunk,; ösztönző hatású párbeszédekben vehetünk részt; vagy addig
még nem látott filmeket nézhetünk. Te lehet, hogy játékokat vagy sportokat
űznél szívesen, új könyveket olvasnál, új emberekkel találkoznál, és új
kihívásokat találnál magad körül, amelyeket legyőzhetsz.
Persze a változatosságot ugyanennyi egészségtelen módon is lehet keresni,
ám óva intelek ezektől. Kockázatos, adrenalinfröccsöt adó tevékenységekről
van szó; alkohol- vagy drogfüggőségről; önmagadat szabotáló
tevékenységekről, például amikor unalomból civakodsz a pároddal, vagy
megcsalásról egy monogám kapcsolatban. Amikor háborúzol valakivel, akár
önmagaddal, az nyilvánvalóan változatosságot hoz az életedbe, viszont
destruktív. Ehelyett találd ki, miként tudod biztosítani magadnak a
változatosságot egészséges megoldásokkal, amelyek nem ártanak neked
vagy bárki másnak vagy bármilyen állatnak ezen a bolygón.


A JELENTŐSÉG KERESÉSE

Ez az alfejezet arra a felismerésre épül, hogy célra, fontosságra és jelentésre
van szükségünk az életben. Ez a szükséglet arra késztet, hogy különlegesek és
figyelemre érdemesek legyünk. Gyakran a megbecsülés vágyának is nevezik.
A jelentőség keresésének egészséges módjai között említhetjük a pozitív
identitás kibontakoztatását, amikor az egyediségedet kifejezed a világ felé, és
eléred a céljaidat. Próbálj egyéni stílust és olyan meggyőződésrendszert
kialakítani, amely tükrözi a fontosságodat. Határozd meg az életcélodat, és
keresd a saját életed és létezésed jelentését. Hagyd, hogy észrevegyenek, és
szerezz kitüntetett pozíciót egészséges módszerekkel.
Sokféle egészségtelen mód is van, amelyekkel azt hiszed, növelheted a
saját jelentőségedet, de ha ártasz magadnak vagy másoknak, meg kell
változtatnod a taktikádat. Mások életének lerombolása, vagy az erőszak,
például szexuális bántalmazás, gyilkosság vagy háború talán felhívja rád a
figyelmet, de ezek igencsak beteges megoldások. Beteges lehet még, ha
másokat arra használsz fel, hogy társadalmi státuszhoz juss, vagy hazudsz
azért, hogy jobb benyomást tégy másokra. Néhány ember úgy hiszi, hogy egy
negatív identitással vagy egy negatív megítéléssel azonosulva növelhetik a
jelentőségüket, ám ezek az egészségtelen módszerek semmi jóra sem
vezetnek.


A SZERETET KERESÉSE

Amikor alapvető szükségleteinkről beszélünk, a szeretet a másokkal való
kapcsolat teremtésének vágya. Éreznünk kell ugyanis, hogy a részesei
vagyunk valaminek. Tartoznunk kell valahová, egy egységbe, és szeretetet
kell kapnunk, illetve szeretetet kell adnunk másoknak. A meghittség vágya
is ebbe a kategóriába tartozik. A szeretet keresése egészséges módon
elérhető az osztozkodáson, meghittségen, nyíltságon és együttérzésen
keresztül. Tagja lehetsz egy egészséges szervezetnek, csapatnak vagy
csoportnak, vagy töltheted az idődet a természetben. Egyéb pozitív
tevékenységek között találjuk az egység, az egészséges szexualitás és
egészséges fizikai gyengédség felismerését és kialakítását. Ajándékokat
adunk egymásnak, szerető szavakat váltunk másokkal és önmagunkkal, vagy
szolgálatot teszünk másoknak, például minőségi időt töltünk velük. A házi
kedvencek gondozása, a kapcsolat felvétele önmagunkkal és a spiritualitás
kifejlesztése egyéb egészséges módjai a szeretet erősítésének az életünkben.
Ami az egészségtelen módszereket illeti, bizonyosan te is ismersz
ilyeneket. Az önfeláldozás, a bandákhoz való csatlakozás és az egészségtelen
szexuális praktikák csak néhány példa a sorra. Vannak, akik a folyamatos
betegséggel vagy egyéb problémák halmozásával akarnak sajnálatot
kiváltani másokból. Mások egyfolytában balesetet szenvednek, hogy az
emberek odafigyeljenek rájuk. Néha a túlzott segítségnyújtásban
jeleskedünk, és megmentünk másokat, ám ezek igazából csak szeretetleső
segélykiáltások. Máskor azt éreztetjük az emberekkel, hogy nekik van
szükségük ránk. És persze egyetlen erőszakos cselekedet – a nemi erőszak, a
gyilkosság, a háború – sem adja meg azt a szeretetet, amire vágysz.


A KITELJESEDÉS KERESÉSE

A kiteljesedés a fejlődés, gyarapodás, beteljesülés és önmegvalósítás vágya. A
kiteljesedés az egészséges kihívásokban, új dolgok megtanulásában, a
jelenlegi helyzet javításában és önmagunk gyönyörének keresésében
mutatkozik meg. Lehet, hogy új megközelítéseket találsz problémákhoz úgy,
hogy azok elősegítsék a fejlődésedet, de úgy is kiteljesedhetsz, hogy
meghallgatod mások gondolatait, és magaddal viszed belőlük azt, ami téged
szolgál.
A kiteljesedés egészségtelen módjai a következők: amikor túl keményen
hajtod magad, és sohasem választod a legkisebb ellenállás útját. Amikor
egészségtelen kihívásokat keresel, és csak a kemény leckékből vagy hajlandó
tanulni. Sohasem fogsz kiteljesedni, ha nem tudsz másokra hallgatni, vagy ha
hagyod, hogy a dolgok elmérgesedjenek anélkül, hogy javítanád őket.


A KÖZREMŰKÖDÉS KERESÉSE

A közreműködés az az emberi szükséglet, amikor szeretnél valami rajtad
túlmutatóba beleadni. Ilyenkor nyújtani akarunk valami értékeset kifelé
másoknak, a világnak és az univerzumnak. Eme szükséglet kielégítésének
egészséges módjai a véletlenszerű kedvességek, vagy amikor részeseivé
akarunk válni annak, amiben hiszünk. Hagyd, hogy a tehetségeid kifejezésre
juttassák magukat ebben a világban, és mások segítségére legyenek, mert az
jólesik. Dolgozz ki egy ihletett látomást a világ megjobbítására, és cselekedj
aszerint. Összpontosíts a megoldásokra, és csatlakozz olyan ügyekhez,
amelyek élvezetet nyújtanak. Adj másoknak csak azért, mert az adakozás
örömet szerez neked.
Egészségtelenül is ki lehet elégíteni a közreműködés igényét, például a
magunk és a világ irányában végzett negatív tettekkel, a gondokra való
összpontosítással, és olyan ügyekhez való csatlakozással, amelyek csak
súlyosbítják a problémákat, mert például erőszakosak.


A szükségleteid kielégítésének mikéntje és kicsodája

A fentebb felsoroltak a hat szükséglet kielégítésének csak néhány módját
tárják elénk. Bármit is teszel, legyen az jótékony vagy káros hatású, csakis
egyetlen ok miatt teszed: mert úgy gondolod, hogy azzal kielégíted a hat
alapvető szükségleted egyikét. A szükségletek kielégítése okozza a boldogság
érzését. Ezért mondhatjuk, hogy mindenki csakis azért tesz bármit is, mert azt
gondolja, hogy azzal gyarapíthatja a boldogságát. A boldogságunkhoz
alapvető fontosságú, hogy a hat szükséglet mindegyikét kielégítsük. Az
általános vélekedéssel szemben nem az a cél, hogy megszüntessük ezeket a
vágyakat, hanem inkább az, hogy rájöjjünk, miként elégíthetjük ki azokat
önmagunk számára. Megadni önmagunknak, amit szeretnénk, azt is jelenti,
hogy találunk másokat, akik örömöt lelnek azon szükségleteink
kielégítésében, amelyeket mi nem tudunk vagy nem akarunk kielégíteni.
A saját maguk kicsúfolása az, amikor az emberek erőszakkal nem akarják
azt, amire szükségük van. Sok vallás alapja az, hogy az egyén vágyak vagy
szükségletek nélküli állapotot érjen el. Viszont csak akkor gondoljuk, hogy a
vágyak és szükségletek minden szenvedés eredői, amikor nem érezzük
képesnek magunkat rá, hogy kielégítsük ezeket.
Az életed során minden, amit mások tesznek, hatással van rád, hiszen
minden, amit teszel, hatással van rád. Ám azzal, hogy valami pozitív felé
fordítod a figyelmedet, létrehozhatod magadnak, amire szükséged van, attól
függetlenül, hogy a körülötted lévők mivel foglalatoskodnak. Csak akkor nincs
hatalmad afelett, amit mások létrehoznak, amikor afelett sincsen, hogy te
magad mit hozol létre.
Az a nézet, hogy mások nagyobbak és hatalmasabbak, csak illúzió, főként,
ha felismered, hogy nem többek, mint a saját, világméretűre nagyított
visszatükröződésed. Az emberek közössége egy spektrum teljes szélességében
létezik, amely a teljes erőtlenségtől a függetlenségen keresztül az egymástól
való függőségig tart.
A „függetlenedés” és „önfenntartás” éljenzői azt tanítják, nem szabad
másokon keresztül kielégítenünk a vágyainkat, nem szabad kihasználni
másokat arra, hogy betöltsük a bennünk tátongó űrt. Ez a csoport úgy érzi,
hogy minden szükségletet csak és kizárólag az egyén énje elégítsen ki. Ám ez
a szemlélet azon a feltételezésen nyugszik, hogy mások tőled függetlenek,
ami persze nem igaz. Mindannyian egyek vagyunk, így valójában körülötted
mindenki a te részed. Ezért hát ha másokat használsz arra, hogy betöltsd a
benned lévő űrt, valójában a saját részeidet használod. Hatalmunk van arra,
hogy megteremtsük, amire szükségünk van, és erre teljes mértékben képesek
vagyunk.
Képzeljük el, hogy szükséged van a szeretteidre ahhoz, hogy egésznek és
megelégedettnek érezd magadat. Mondhatnánk, hogy nincsen hatalmad
felettük, mivel meghalhatnak, és akkor ki vagy szolgáltatva a haláluk
élményének, amely felér egy tortúrával. Ezért hát egyedül az nyújt
maradandó békeérzetet, ha önmagadban találod meg a teljességet és vigaszt.
Ámde ahhoz, hogy ebben hinni is tudj, azt kellene feltételezned, hogy
valójában ki vagy szolgáltatva az ő jelenlétüknek, tehát nem vagy képes
valaki vagy valami mást manifesztálni, akivel vagy amivel megtalálod a
teljességet és vigaszt. Azért találod magad ebben a válságos helyzetben, mert
nem hiszel azon képességedben, hogy megalkosd a saját valóságodat, és nem
pedig azért, mert általában függsz valami vagy valaki mástól.
Ebben a világban, ahol minden és mindenki egy, csak attól függhetsz
valójában, ami te magad vagy. És ebben a világban, ahol minden és mindenki
egy, mindenki mástól függsz, és ők is rád támaszkodnak. Ez nem azt jelenti,
hogy nincsen hatalmad. Olykor a függőséget összetévesztjük a gyengeséggel,
főként a teremtőerő hiányával. Ám a kettő nem ugyanaz.
Nem tudod valójában függetleníteni magadat. Ehhez el kellene
választanod magadat az egész univerzumtól. Ez nemcsak, hogy
nemkívánatos, de nem is lehetséges, mert te magad vagy az univerzum, és
csupán egy különálló fizikai test illúziójába születtél. Azt azonban
megteheted, hogy felismered a saját nagyszerűségedet, mert eme mindenség
végtelen hatalmú teremtője vagy.


Kitől függhetsz?

A függni nem csúnya szó. A függés gyönyörű képzetét mégis gyakran
összekeverik egy másik, kevésbé gyönyörű elképzeléssel. Én magam azt az
értelmezést részesítem előnyben, miszerint függni annyit tesz, mint eggyé
válni. A világ annyival gyengédebb és támogatóbb hely, mint gondolnánk,
vagy mint engedjük magunknak megérteni. Mivel a világ egészével szemben
még mindig erőtlennek érezzük magunkat, megpróbálunk önmagunkban
egy zárt mindenséggé változni.
Az ego univerzális spirituális tanításokat használ arra, hogy leválassza
magát, amikor azt sugallja: feljogosítva érezheted magadat, hogy megalkosd
a saját valóságodat. Csak azok éreznek együtt a független, önfenntartó
valóságot ihlető személyes jogosultság tanításaival, akik erőtlennek érzik
magukat másokkal szemben: főként olyanokkal szemben, akiknek nem
sikerült kielégíteniük a szükségleteiket. Ezeknek az embereknek nem maradt
más választásuk, mint hogy önmagukba forduljanak.
De ez az önmagadba fordulás csupán átmeneti lépés önmagad
megerősítése felé, és nem visz el egészen odáig. A következő lépés az, hogy
felismered: teljesen önmagadtól függsz. De előre szólok, ez az önmagad
magában foglalja az összes létezőt, mert ők mind te vagy. Ez az
egymásrautaltság univerzuma, ugyanis a mindenség legteljesebb igazsága az
egység igazsága.
Összefoglalva tehát, nem a te feladatod megtagadni önmagadtól a hat
szükségleted kielégítését. Még a legfelvilágosultabb élőlénynek is
ugyanezen szükségletei vannak. Ez a felvilágosult lény mindössze annyiban
különbözik tőled, hogy már tökélyre vitte a szükségleteinek egészséges
eszközökkel való kielégítését. Most te következel: meg kell határoznod,
jelenleg miként elégíted ki a szükségleteidet. Most neked kell lecserélned az
egészségtelen megoldásokat olyan egészségesekre, amelyek ugyanezt a célt
tartják szem előtt: megfelelnek az igényeidnek. Amikor ezzel foglalkozol,
többé nem érzel majd hiányt, és a kapcsolataid inkább az öröm, mint a
fájdalom forrásává válnak.
Keresésed során ne feledd: tejért nem járhatsz a szerszámboltba.
Önmagad alkotta pokolban élsz, amikor meg akarod változtatni a dolgokat,
amelyek nem hajlandók megváltozni, vagy amikor teljességgel rossz helyen
keresed azt, amire szükséged van. Nem szerethetjük magunkat úgy, hogy
közben megfosztjuk magunkat valamitől. Dönts úgy, hogy szereted
önmagadat, és vedd tudomásul, hogy megérdemled azt, amit annyira akarsz.
Majd engedd magadnak, hogy megkeresse azokat a dolgokat ott, ahol azok
fellelhetők.


***
 17. ESZKÖZ
TANULJ MEG NEMET MONDANI !

Önzőség, vagy önszeretet?

Az önszeretet definíciója elég egyértelmű. Az önszeretet az önmagad iránt
érzett mélységes rajongás és gyengédség. Egy házasságban is rajongást és
gyengédséget keresünk, és ezeket érezzük az iránt, akivel együtt az oltár
előtt állunk, amikor kimondjuk: „míg a halál el nem választ”.
De mi van az iránt a személy iránt érzett rajongással és gyengédséggel,
akinek legelőször elkötelezted magadat? Mi van azzal a személlyel, aki
kétségkívül veled lesz az életed végéig? Mi van veled? Te kötelezted el magad
az identitásod mellett, amikor ebbe az életbe léptél. Végül mindig csak
egyetlen ember lesz ott veled: te magad. Tehát te légy az első számú személy.
Te magad vagy életed nagy szerelme, még ha nem is mindig tudod ezt.
Most pedig vessük össze az önszeretetet az önzőséggel, mert a két szót
gyakran felváltva használják. Az önzőség az, amikor valaki csak a saját
jólétével, hasznával vagy érdekeivel foglalkozik, függetlenül attól, ez milyen
hatással van másokra. Az önzőség nem természetes állapot. Akkor jön létre,
amikor valaki csak a saját életében található hiányra összpontosít, amelyről
meg van győződve. Gyakran összekeverjük az önszeretetet és az önzőséget,
pedig nagy különbség van a kettő között. Az önzőség akkor jön létre, amikor
a magukat szeretni és saját szükségleteiket kielégíteni nem tudók belső űrt
éreznek, aztán azzal töltik az életüket, hogy kívülről próbálják betölteni azt
az ürességet.
Az önzőnek és az önzetlennek tartott emberek ugyanazzal, a hiányra
koncentráló mentalitással rendelkeznek. Ezért van, hogy mindig megtalálják
egymást – hiszen tökéletes rezgéspárnak tekinthetők. A világban leledző
energiát, főként a szeretetet, olyan véges erőforrásnak tekintik, amelyet
elhasználhatnak. Nem jönnek rá, hogy az egy örök és végtelenül áradó
energiafolyam.
Az önzetlenek úgy érzik, fel kell adniuk a szeretetet és egyéb
erőforrásokat, mert szentül hiszik, hogy ha magukat ellátják szeretettel és
egyéb erőforrásokkal, akkor valaki mástól veszik el azokat. Mintha ezek
végesek volnának! Az önzők is úgy hiszik, hogy az erőforrások végesek. Úgy
hiszik, el kell venniük a szeretetet és egyéb erőforrásokat, máskülönben nem
marad nekik elég ahhoz, hogy életben maradjanak.
Már láttuk, hogy az önző ember azt hiszi, csak másoktól kaphat
szeretetet. Ám az igazság az, hogy az önzetlen ember ugyanebben hisz. Eme
látszólagos kettősség megértéséhez meg kell keresnünk az önzetlen
viselkedés motivációját. A legtöbb ember úgy nő fel, hogy elhiszi: csak úgy
van esélye a szeretetre, ha jól viselkedik. Azt tanítják nekünk, hogy a jó
emberek önzetlenek, és önzetleneknek kell lennünk, hogy mások szeressenek
minket. Így hát az önzetlen viselkedés mögötti leggyakoribb indíttatás
valójában az, hogy szeretetet akarunk kapni másoktól.
A legtöbb ember, akit önzetlennek tartunk, valójában egész életében a
külső elfogadás formájában megmutatkozó szeretetből táplálkozik. Csakúgy,
mint az önző emberek, másoktól várják a szeretetet. De más emberektől nem
lehet szeretetet begyűjteni, akárhogy is csinálja az ember, mert nem mi
irányítjuk a kapott szeretet mennyiségét. Így mindig úgy érezzük, hogy nincs
belőle elég. Ha ezt az elvet követjük, mindig úgy hisszük majd, hogy sosem
kapunk elég szeretetet. Csakis akkor lesz elegendő, amikor magunknak
kezdjük megadni a régen vágyott szeretetet.


Tanulj meg nemet mondani

Amikor megvontuk magunktól az önszeretetet, nehogy önzőnek tűnjünk,
gyakran képtelenek vagyunk nemet mondani. Viszont ha sosem mondunk
nemet, kudarcra ítéljük magunkat, mert egy másoknak és nem magunknak
élt életre kárhoztatjuk magunkat. Ez nem tartható fenn sokáig, hiszen
elszívja az energiánkat, elsorvasztja a testünket és a kapcsolatainkat.
Az érem másik oldala szintén aggasztó. Amikor mindenre igent
mondunk, amire megkérnek, nem gondoljuk komolyan, mert a szívünk
mélyén neheztelünk a másikra, habár a saját döntésünk alapján mondtunk
igent. Elfojtjuk a neheztelést, pedig a neheztelés és egyéb hasonló érzelmek
mind-mind energiák, és az energiáknak el kell távozniuk valamerre. Így is
tesznek. A negatív érzések a testünkön keresztül mutatkoznak meg, és
elkezdik megrontani a köztünk és ez életünkben szereplő emberek közötti
köteléket. Bár nemet mondani néha kellemetlen dolog, nem szabad
elfelejtened, hogy mindig, amikor akaratod ellenére igent mondasz
valakinek, nemet mondasz magadnak, és nemet mondasz a saját
prioritásaidra. Azt sem szabad elfelejtened, hogy azért nem bírunk nemet
mondani, mert attól önzőnek érezzük magunkat. Pedig a beleegyezés is csak
egy önző vágy eredménye: a szeretet igényléséé. Hát nem érdekes? Igazából
magunk miatt mondunk igent másoknak, és nem miattuk!
Azonban mindez nem működik rendesen, mert olyankor sem tudjuk
szabályozni a kapott szeretetmennyiséget, amikor igent mondunk egy
kérésre. Erőt fejtünk ki különböző dolgokra, miközben nincsen több kifejteni
való erőnk. Ez a kiégés receptje.
Ha meg akarod tanulni, miként mondj nemet, kezdd azzal, hogy felderíted
a prioritásaidat. Nem fogod tudni, mit utasíts vissza, amíg ki nem deríted, mit
akarsz elfogadni. Készíts fontossági listát! Gondold végig, mitől vagy a
legboldogabb, és mire akarsz most odafigyelni az életben. Néhány példa: az
egészséged, a spiritualitásod, a házasságod, a gyermekeid, a pénzkereseted,
az, hogy hetente némi időt szakítasz önmagadra, a testmozgás, az iskolába
járás, a ház körüli munkák és így tovább.
Amikor készen vagy ezzel a listával, válaszd ki a neked legfontosabb
három elemet. A lista tetejére, az első helyre írd azt: „Vigyázok magamra, és
hagyom, hogy boldog legyek”. Akármit is választottál, nem fogod tudni
végrehajtani, ha nem vigyázol magadra. Ha kiégsz, nem gondoskodhatsz
másokról, és semmit sem tudsz elvégezni. Nézd át a listát: látod már, hogyan
kell átszervezned az életedet? A következő héten kötelezd el magad amellett,
hogy nem mondasz igent, és nem áldozod az energiáidat olyasmire, ami nem
szerepel a fontossági listádon.
Amikor készen van a lista, készíts egy másik listát mindenről, amire
szeretnél nemet mondani. Amikor összeállítod ezt a jegyzéket, először talán
bűntudatod támad, de most teljesen őszintének kell lenned önmagaddal
arról, amit szíved szerint tényleg meg akarsz tenni, és amit a szíved
tanácsára visszautasítanál. Ha úgy mondhatnál nemet valamire vagy
valakire, hogy teljes bizonyossággal tudnád, nem lesznek káros
következményei, mire vagy kire mondanál nemet? Van valami
kötelezettségvállalás, ami alól szeretnél kibújni? Van-e valamilyen projekt,
amelyet abba szeretnél hagyni? Van-e valamilyen kapcsolat, amelyet fel
szeretnél bontani? Egy randevú, amelyet lemondanál? Válaszd ki a
legfontosabb dolgot a listádon, amelyre valóban szeretnél nemet mondani, és
tedd meg. Ez azt jelenti, hogy ha egy randevúról van szó, mondd le! Ha
projektről, hagyd abba! Tedd meg ezt a lépést, és felszabadulsz a teher alól.
Gondold végig, hogyan tudnál a legkönnyebben nemet mondani. Talán
szemtől szemben, vagy talán telefonon. Talán e-mailben vagy levélben.
Válaszd a legkisebb ellenállást. Ne akarj a nehezebbik úton indulni, mert már
így is elég nehéz nemet mondani. Amikor pedig megtetted, adj magadnak egy
kis időt, és élvezd ki, mennyivel jobban esik megszabadulni a
kötelezettségtől; majd amikor készen vagy, mondj nemet a többi dologra is,
amit a listádra írtál. Ez egy gyakorlati feladat, és ha elég gyakran csinálod,
egyre könnyebbé és könnyebbé válik majd ragaszkodni a jelenlegi fontossági
sorrendedhez úgy, hogy nem hanyagolod el a szükségleteidet. Könnyebb lesz
hűnek maradni önmagadhoz és ahhoz, ami boldoggá tesz.


„Visszatérünk rá”

Az egyik legjobb módja annak, hogy hű maradj önmagadhoz, az, hogy
megtanulod halogatni a válaszadást. Ha egy egész életen keresztül mindig
mindenkinek igent mondtál, elég nehéz kapásból nemet mondani, amint
megkérdeznek valamiről, és jól érezni magadat. Ám ha eltökélten műveled,
figyelmeztetheted magadat, mielőtt az igen elhagyhatná az ajkadat.
Gyakorold ezt az egyszerű választ: „Visszatérünk rá.” Így sikerül enyhíteni a
válaszadás kényszerének terhét, miközben időt adtál magadnak, hogy
hazamenj, és igazán őszintén megkérdezd magadtól, vajon igen, avagy nem a
válasz.
Nemet mondani nem csak annyit tesz, hogy nemet mondasz valakinek. Az
öngyűlöletből eredő ötletekre is nemet kell mondani. Amikor az
öngyűlöletnek megfelelően működünk, szükségét érezzük, hogy tegyünk
valamit ahhoz, hogy megérdemeljük a szeretetet és a kapcsolatainkat. Úgy
érezzük, magyarázatra szorul, hogy miért marad valaki kapcsolatban velünk.
Mintha a másokat szolgáló cselekvés a szeretet biztosítási kötvénye volna. És
ennélfogva kialakítjuk az önfeláldozás szokását.
Az életünkben gyakran senki sem kéri tőlünk, hogy feláldozzuk
magunkat. Egyszerűen önként jelentkezünk rá. A mártír szerepében
tetszelgünk, amikor olyan feladatok mellett kötelezzük el magunkat,
amelyeket nem akarunk igazán elvégezni, mégpedig anélkül mondunk igent,
hogy kérdeznének. Például nincs időnk rá, hogy még egy projektet illesszünk
be a már így is zsúfolt menetrendünkbe, mégis igent mondunk. Vagy amikor
tudjuk, hogy nem esik jól felajánlani valakinek, hogy lakjon velünk, mégis
felajánljuk a szállást, bár nem várták el, és nem is kérték tőlünk.
Amikor így teszünk, elönt az önbecsülés átmeneti mámora, mert jó
embernek érezzük magunkat. Azonban ez az érzés hamar átadja a helyét a
rettegésnek. Úgy érezzük, az illető kész tények elé állított, miközben senki
sem kényszerített semmire. Önmagunknak csináltuk az egészet. Mi magunk
vetettük önmagunkat a busz alá, hogy úgy mondjam. Miért is szabotáljuk
magunkat? Négy alapvető oka van: az első az, hogy nem akarjuk megélni azt
a fájdalmat, amikor mások fájdalmát látjuk. A második az, hogy azt akarjuk
tenni, amit helyesnek vélünk. A harmadik az, hogy el akarjuk kerülni a
bűntudat vagy önzőség érzését, míg a negyedik szerint fenn akarjuk tartani
az emberekkel ápolt kapcsolatunkat, nehogy elhagyjanak minket.
De végeredményben csak azt érjük el, hogy mások igényeit a sajátjaink
kárára elégítjük ki. A felszínen gyakran elégedettnek tűnünk
önfeláldozásunkkal, miközben odabenn mély érzelmi nélkülözést élünk át,
amely az áldozatvállalásunk tárgya iránt táplált haraghoz és nehezteléshez
vezet.
Az önfeláldozásra hajlamosaknak fontos tisztában lenni a saját érzelmi
nélkülözésükkel. Fontos felismerni érzelmi igényeinket, és nyíltan kifejezni
az érzéseinket a kielégítetlen szükségleteinkkel kapcsolatban. Fontos
megtanulnunk aktív szerepet vállalni a saját kielégítetlen szükségleteink
közvetlen kielégítésében ahelyett, hogy önfeláldozó viselkedéssel próbálnánk
hasznosságot, helyeslést és elismerést kicsikarni, vagy megakadályozni, hogy
az emberek elhagyjanak.
Az önfeláldozás körét nehéz rövidre zárni, főként mivel a társadalmunk
jelentős kulturális és vallási értéket tulajdonít az önfeláldozásnak. Ám meg
lehet csinálni, és az egész azzal a felismeréssel kezdődik, hogy
önfeláldozásunk nem a mások megsegítéséből fakadó tiszta öröm eredménye,
hanem a saját érzelmi nélkülözésünk mellékterméke. Ha sikerül szándékosan
halogatni olyankor, amikor érezzük a segítségnyújtás azonnali, pillanatnyi
késztetését, szándékunk felkavart iszapja leülepszik. Akkor már nemet
mondhatunk az önfeláldozás pillanatnyi késztetésére. Aztán kitisztult
elmével megkérdezhetjük magunktól, vajon önfeláldozás-e, amit tenni
készülünk, vagy valami őszinte szándék, amit a cselekvés öröméért teszünk.
Megkérdezhetjük magunktól, minek érezzük szükségét.
Kérdezd meg magadtól: Mit akartam elérni a majdnem elkövetetett
önfeláldozásommal? Amikor a válasz megérkezik, feltehetsz magadnak egy
még fontosabb kérdést: Hogyan adhatom meg azt magamnak?


***
 18. ESZKÖZ
V ISZLÁT , ÁLDOZAT !

Ki a valódi áldozat?

Önmagunk szeretésének része az is, hogy kilépünk az áldozat szerepéből.
Sokan azt hiszik, hogy nincsen áldozattudatuk, miközben éppen ezt a
mentalitást képviselik. Az áldozatmentalitásnak többféle szélsőséges válfaja
létezik. Megjelenhet olyankor, amikor valamilyen testi fogyatékossággal
küzdünk, és sajnáljuk magunkat egy baleset miatt, amelyet nem tudunk
megváltoztatni, és amely miatt most cselekvőképtelennek érezzük
magunkat. Megmutatkozhat akkor is, amikor gyűlöljük a munkánkat, de meg
vagyunk győződve arról, hogy meg kell tartanunk.
Valójában mindig az áldozat szerepét játsszuk, amikor erőtlennek érezzük
magunkat valami egyébbel szemben, legyen az egy önszabotáló
meggyőződés, egy személy, a kormány, vagy valami körülmény. Könnyű abba
a hitbe ringatni magunkat, hogy nem vagyunk urai a saját életünknek, de
amikor ezt nem látjuk be, olyankor az áldozat szerepébe bújunk.
Persze az áldozati szerepnek vannak kellemes velejárói is. Először is így
nem kell felelősséget vállalnunk, hisz a felelősségvállalás teher lehet, és
nagyon-nagyon nehéznek tetszik, amikor a felelősség tetejére szemrehányást
is tornyozunk. Érdekes módon az univerzum nem ismeri a szemrehányást. A
szemrehányás olyasvalami, ami az emberi pszichében születik.
Egy másik jó dolog az áldozatszereppel kapcsolatban az, hogy nem kell
felelősséget vállalni a saját jövőnkért. Hiszen nehéz elfogadni, hogy senki
más nem fog megmenteni a saját helyzetünkből. Az egyik legfájdalmasabb
felismerés az, hogy önmagunktól senki sem tud megmenteni minket.
Amikor már erőtlennek érzed magad, az a tudat, hogy önmagadon kívül
senki más nem segíthet rajtad, megadja a végső lökést. Sokan öngyilkosságot
követnek el, amikor erre ráébrednek. Csaknem én is megtettem. Azok, akik a
legerőtlenebbnek érzik magukat, döntés előtt állnak: vagy elkötelezik
magukat az élet mellett, és megteszik, amit lehet, azzal, amivel lehet, ott,
ahol tartanak, vagy a másik irányba indulnak, és a halált választják.
 Felelősséget vállalni a jövődért annyit tesz, mint elhagyni azokat a
gondolatokat, szavakat és cselekedeteket, amelyek sehová sem vezetnek. Azt
jelenti, meg kell változni, és lássuk be: a változás ijesztő dolog. Ijesztő a
kezedbe venni a saját életedet, de az életünk csak akkor lehet örömteli,
szabad és békés, ha felelősséget tudunk vállalni nemcsak azért, ami a
múltunkban van, hanem azért is, ami előttünk áll.
Egy további kellemes előnye az áldozatszerepnek az, hogy figyelmet és
hitelességet nyerünk vele. A másoktól kapott aggodalmat és szánalmat
szeretetnek hisszük. Aztán már csak így tudunk szeretetet érezni. Nagyon
megijedünk, ha önállóságot nyerünk, vagy a gondjaink elszállnak, és egyedül
maradunk. Az emberek ugyanis egy idő után belefáradnak abba, hogy
figyelmet és hitelesítést adjanak nekünk a fájdalmunkért cserébe.
Elkezdenek elpártolni tőlünk, és elhagyatva érezzük magunkat. Az egyetlen
reményünk az, ha találunk valaki mást, aki továbbra is hitelesít és megszán
bennünket.


Tedd magadévá a saját életedet!

Így hát érthető, ha áldozatszerepet választunk, amikor még nem tanultuk
meg, miként szerethetjük önmagunkat, mert szánalom és figyelem nélkül
mindössze a nélkülözés marad. Azonban ez a pszeudoszeretet, amivel
feltöltekezünk, sohasem elég, mivel csak a valódi szeretet hitvány pótszere.
Átmenetileg jó érzést ad, de végül belerokkanunk.
Amikor az áldozat szerepében tetszelgünk, végre igazunk lehet, és
mindenki a mi oldalunkra áll. Ám az igazság csupán átmeneti mámort okoz.
Áldozatnak lenni annyi, mint minden hatalmadat elveszíteni, így egy kicsit
több hatalomérzetet nyújt az, amikor úgy érzed, tiéd az igazság. Mellesleg
mások is melléd állnak, és úgy érzed, szeretnek, amikor egyetértenek veled,
és védelmeznek. Biztonságban érzed magad, amikor mások is melletted
állnak, ami szintén jobb, mint védtelen áldozatnak lenni.
Sajnálatos módon ez közel sem valódi szeretet, és közel sem valódi
biztonság. Csak pszeudoszeretet és pszeudobiztonság. Lehet, hogy az
emberek megvédenek, és igazolják az ártatlanságunkat, mondván, hogy
valaki vagy valami más az ártó fél, de mások véleményétől függetlenül mi
magunk továbbra is áldozatok maradunk. Megszánt, felelősségét elveszített,
hitelesített, nagy igazságérzetű és megvédett áldozatok.
 Ily módon az a gondolat, hogy lehetséges áldozatként élni, erős torzítás.
Olyan, mintha valaki pszichológiai Twister társasjátékot játszana. Az igazság
az, hogy senki sem irányíthatja az életedet, mert senki sem irányíthatja a
gondolataidat. A saját döntésed marad, hogy egy adott gondolatot elhiszel-e,
vagy sem. Amikor ráébredsz, hogy te teszed magadévá a saját gondolataidat,
akkor más gondolatokat is képes leszel a magadévá tenni. Ezen a ponton
véget vethetsz annak, hogy a dolgok állása szerint éled az életedet, és élhetsz
végre úgy, ahogyan te akarsz. Jó életet élni tehát úgy lehet, ha először
felismered, hogy valójában nem vagy áldozat, és végül megtanulod, miként
veheted birtokba a saját életedet.


Tanulj hálát és megbocsátást!

Az egyik legjobb módja az áldozattudatból való kilépésnek az, ha
kifejlesztjük magunkban a hála érzését. A hála egyszerűen azt jelenti,
méltató figyelmet és tudatos elismerést tanúsítasz annak, ami örömöt okoz a
jelen pillanatban. Ha a hálára koncentrálsz, kilendülhetsz az önsajnálatból.
Ha hálás vagy valamiért az életedben, nem gondolhatod azt sem, szegény
fejem! Így aztán felteheted magadnak a kérdést: Vajon mi lehet a helyzetemben
rejtőző áldás vagy lehetőség? Amikor megtalálod a választ erre a kérdésre,
lehetetlen továbbra is áldozatként érezned magad.
A legjobb módja annak, hogy kigyógyulj az áldozati szerepből, a
megbocsátás. A megbocsátás annak a gyakorlata, amikor megbékélsz a
múltaddal, és így kiszabadulsz a kötelékből, amelyből nem érted el a
boldogságot. Amikor megbocsátasz valakinek, az olyan, mintha szabadon
bocsátanál egy foglyot, és csak akkor döbbennél rá, hogy mindvégig te voltál
a fogoly.
Amikor nem tudunk megbékélni a nekünk szenvedést okozó dolgokkal,
azok sebhelyekké változnak az elménkben. Ezeket a sebeket visszük
magunkkal a tudatunkban és tudatalattinkban nap mint nap. A fájdalom
pedig olyanná válik, mint egy bilincs, amellyel megtanultunk együtt élni:
még azt sem látjuk, hogy a hatalmunkban állna levetni.
Amikor igazán megbocsátunk valakinek, a negatív érzelem megszűnik, és
a végtelen béke érzése áraszt el bennünket. Éppen ezért a megbocsátás maga
a szabadság. Néha azonban, hogy megismerhessük a megbocsátás belső
jóságát, olyankor is megbocsátásba hajszoljuk magunkat, amikor még nem
változtattuk meg a gondolatainkat a megbocsátás tárgyáról. Ez így nem
sikerülhet.
Például amikor valaki azt mondja, „megbocsátok, de nem felejtek”, a
kijelentésbe burkolt rabság érzete elárulja, hogy a valódi megbocsátás még
nem érkezett el. Azt akarjuk ilyenkor mondani, hogy sohasem fogjuk
elfelejteni a múlt történéseit, ám az emlékhez többé nem kapcsolódik negatív
érzelem. Amikor elérjük a teljes megbocsátás állapotát, csupán a hála érzése
marad.
Amikor úgy mondjuk, hogy „megbocsátottam”, hogy a kijelentéssel
együtt nem jár át a béke és szabadság érzése, csupán használjuk a
megbocsátás szót, de nem ismerjük a pontos jelentését. Amikor anélkül ejtjük
a szót, hogy valójában éreznénk az igaz megbocsátással együtt járó békét és
szabadságot, csak önmagunkat győzködjük, el kívánva fojtani és kendőzni
mély sebeinket. Ilyen feltételek mellett a belső sérülés, akárcsak egy fizikai
seb, tovább fertőződik. Amikor valami mély sebet ejt rajtunk, erőtlennek
érezzük magunkat. El kell fogadnunk a fájdalmat és a bánatot, és először még
dühbe is kell gurulnunk, mielőtt megbocsáthatnánk. Fontos engedélyt adni
magunknak erre a folyamatra, hogy elkerüljük a megbocsátás hiányából
eredő bűntudat csapdáját, amely csak a fájdalom szörnyű érzésének a
tetejére rakódna. Amikor eljön az ideje, jól fog esni a megbocsátás.
Másoknak megbocsátani nem a legfontosabb része annak, amikor
birtokba veszed az életedet. A legfontosabb ilyenkor önmagadnak
megbocsátani. A megbocsátásnak egyébként sincs köze senki máshoz. Bár a
megbocsátás nagyon jó érzés a fogadó félnek, igazából mindig önmagadról
szól. Akár valaki másnak bocsátasz meg, akár magadnak, a megbocsátás
mindig egyoldalú dolog.
Még a másik személy sem kell hozzá, hogy megbocsássunk neki, vagy
hogy megbocsássunk magunknak. A gyógyulás csak és kizárólag
önmagunkban megy végbe. A megbocsátás nem arról szól, hogy valamit
vissza kell venni. Ehelyett arról, hogy elengedjük magunkat, hogy előrefelé
indulhassunk. Ha maradt bennünk valamennyi fájdalom, maradt még valami
megbocsátanivalónk.


Hogyan bocsáss meg önmagadnak?

Több ezer önsegítő technika és meditáció témája a megbocsátás. Néhányat
talán nem neked találtak ki, míg más módszerek megváltoztathatják az
életedet. Megmutatok egyet, amellyel nagy sikert értem el önmagamnál, és
amelyről úgy hallottam, mások életében is nagy változást hozott.

Ülj le egyedül, mintha meditálnál, és egy darabig csak figyeld a légzésedet.
Aztán állítsd be a stoppert két percre. Ebben a két percben gondolj valami
olyasmire, amit valaki mondott vagy tett, és ami nagyon megbántott.
Olyannyira megsérültél, hogy továbbra is fáj rágondolni. Emlékezz vissza,
milyen érzés volt, hol tartózkodtál, és mit gondoltál. Teljesen vidd vissza
magad ebbe a fájdalomba.
Amikor a stopper jelez, állítsd be öt percre. Az öt perc alatt vizualizáld azt,
hogy odalépsz ehhez a téged megbántó személyhez, és azt mondod neki:
„megbocsátok”. Mondj neki valami gyógyítót, amiből kiderül a számára, hogy
megérted fájdalmas érzelmeit, amelyek miatt úgy viselkedett veled, ahogyan,
vagy azt mondta, amit mondott.
Képzeld el, hogy ez a személy elfogadja a megbocsátást. Képzeld el, hogy
vágyik rá, csak fél kérni. Képzeld el, hogy megöleled. Maradj ebben az
érzésben, éld át a kibékülés gondolatát, amíg a stopper le nem jár.
Most állítsd be a stoppert két percre. Ebben a két percben emlékezz vissza
egy alkalomra, amikor te tettél vagy mondtál valamit, amit már bánsz. Legyen
ez az emléke valaminek, aminek a fájdalmát még mindig magadban hordozod.
Emlékezz vissza, hogyan érezted magad, amikor megtetted, hol tartózkodtál, ki
volt még veled, és milyen volt a fájdalom az illető arcán. Vidd vissza magad
ebbe a fájdalomba.
Amikor lejár az idő, állítsd be a stoppert öt percre, és abban az öt percben
képzeld el, hogy megbocsátást kérsz attól, akit megbántottál. Képzeld el, hogy
az a személy szabad akaratából megbocsát neked. Képzeld el, hogy élvezettel
teszi. Képzeld el, hogy amikor megteremted és engeded a békülés folyamatát,
a fájdalom teljesen elmúlik, és tudod, hogy most már minden rendben lesz.
Most már vége. Megbocsátást nyertél.
Ezúttal, amikor lejár a stopper, anélkül, hogy újra beállítanád, képzeld el,
hogy magadnak is megbocsátasz ugyanezért a cselekedetért vagy mondatért.
Mondhatod magadnak: „megbocsátok”, „tudom, hogy szerető ember vagy”,
„tudom, hogy senkit sem akartál igazán bántani”. Mondj bármit, amit
hallanod kell ahhoz, hogy megszabadítsd magadat a bűntudat vagy
csalódottság érzésétől. Képzeld el, hogy megöleled önmagadat. Képzeld el, hogy
elmagyarázod önmagadnak, miért tetted. Tudasd magaddal, milyen erősen
 hiszel önmagadban.
Addig tartsd ezt a vizualizációt, amíg át nem jár a béke, az elengedés és a
reménykedés érzése.
Amikor készen vagy, nyisd ki a szemed.

Néhányan könnyebbnek találják úgy elvégezni ezt a vizualizációt, ha nem
egyedül, hanem valaki mással együtt vannak. Ha akarod, megkérhetsz
valakit, hogy figyelje neked az időt, és szóban vezessen végig a folyamat
különböző szakaszain, amelyeket egyedül nem mernél elkezdeni.
Ne feledd, hogy a folyamat nagyon nehéznek bizonyulhat. Olyan lehet,
mint átszakítani egy gátat, amely mögött évekig gyűlt a víz. Mély sebeidre és
sebezhetőségedre irányíthatja a figyelmedet. Akár össze is roppanhatsz tőle.
Ne feledd, összeroppanni még mindig jobb, mint az a nyomás, amely alatt
éltél. Hiszen talán éppen az, ami összeroppan benned, akadályozta meg, hogy
szerethesd önmagadat.


A megbocsátás szavai

Úgy is megbocsátást találhatsz, hogy levelet írsz (mindegy, az illető él-e, vagy
már halott), amelyben vagy megbocsátasz valakinek, vagy megbocsátásért
esedezel neki. El is küldheted ezt a levelet, ha akarod, vagy végigjátszhatod
azt a megtisztító gyakorlatot, hogy elmész egy gyúlékony tárgyaktól mentes
helyre, és elégeted a levelet. Nézd, ahogyan a tűz elemészti a leírt szavaidat,
és tudd, hogy az univerzum elnyel mindent, amit mondtál. Hagyd, hogy a tűz
kiégesse belőled a fájdalmadat, ahogyan porrá égeti a szavakat és a papírt is.
Mélyre hatoló élmény lehet az is, ha levelet írsz önmagadnak, amelyben a
saját megbocsátásodat kéred, vagy megbocsátasz magadnak, majd elégeted.
Adj engedélyt önmagadnak, hogy átérezd a folyamatot kísérő, heves érzelmi
elengedést. A gyakorlatban megélt elengedést követheti az is, hogy
kihasználod a kialakult ellenállásmentes állapot termékeny talaját, és
valami pozitívra összpontosítasz. Például az égetési rituálé utáni időt
használd arra, hogy kijelentéseket írsz, vagy listákat készítesz az életed
jelenlegi pozitív aspektusairól.
Nem vagyunk igazán szabadok, ha még mindig haragszunk. Nem vagyunk
igazán szabadok, ha még mindig bánkódunk. Nem vagyunk igazán szabadok,
ha még mindig igazságtételre vágyunk.
 A negatív érzelem azt jelzi, hogy még mindig áldozatnak érzed magadat.
Nem azt mondom, hogy amikor megbocsátasz valamit, bele kell törődnöd
valami negatívba, bár sokan erre korcsosították le a megbocsátást. Ehelyett a
megbocsátás annak az elengedése, ami visszatart, hogy a boldogság irányába
fordulhass, és a múltadat ne cipeld magaddal a jelenedbe.
A boldogság mindig az adott kérdésről képviselt nézőpont
megváltoztatásában nyugszik. Ha eléggé eltávolodsz a fájdalom korlátolt
nézőpontjától, láthatod, hogy mindannyian áldozatok áldozatai vagyunk.
Még annál is jobban távolodj el: láthatod, nincs is olyan, hogy áldozat. Az
áldozatszerep egy börtön, és a megbocsátás a kifelé vezető út.
Amikor hagyjuk magunkat áldozati helyzetbe hozni, az életünkben lévő
embereknek és körülményeknek hagyjuk, hogy meghatározzák, miként
érezzünk, valamint végeredményben azt is, hogy kik legyünk. Úgy érezzük,
hogy nincsen hatalmunk a saját életünk fölött, és egyre csak arra a kérdésre
fecséreljük az időnket, hogy „Miért pont velem történik ez?”, ahelyett, hogy
megtennénk, ami a saját erőnkből telik. Amikor elég bátorságunk van ahhoz,
hogy a kezünkbe vegyük az életünket, és az élet kihívásait lehetőségeknek
lássuk, amelyekkel többek lehetünk, gazdagodhatunk, és önmagunk igazabb
megjelenési formájává fejlődhetünk, minden élményünkből egy csomó új
lehetőség születik majd. Még a legszörnyűbb élmények közepette is lesz
erőnk megválogatni a gondolatainkat és a helyzetre adott válaszainkat.
Mindig felelősek vagyunk azért, akik vagyunk az élménnyel kapcsolatban.
Most azonnal dönthetsz róla, hogy a saját életed áldozata maradsz, vagy
az életed győztese leszel. Az életed nem másé. Senki más nem képes
megmenteni, szeretni vagy boldoggá tenni téged. Csak te vagy erre képes. Ha
teljesen elfogadod, hogy senki sem jön, hogy megmentsen, és senki sem fogja
megadni a szeretetet, amire vágytál, végre eldöntheted, hogy továbblépsz, és
teljesen birtokba veszed az életedet.
Ígérem, hogy ha az előrelépés mellett döntesz, és a saját életed bajnokává
válsz, kijutsz az alagútból a túloldalon. A másik oldal gyönyörűséges, és
miközben visszasétálsz ide, megtalálod önmagadat. Felfedezed, milyen ügyes
és erős is vagy.
Tekints az életedre, és tedd fel magadnak a kérdést: Ha felelősséget
vállalnék az életemért, és tényleg birtokba venném azt, mit csinálnék ma másképpen?
Amikor készen vagy, csak ugorj fejest a dologba! Nem kell az életed minden
vonatkozását egyszerre megjavítanod, csak tedd meg a következő logikus
lépést onnan, ahol most tartasz. Ha megvolt az első lépés, tedd meg a
következőt is. Egyszerűen tedd az egyik lábadat a másik elé, és egy napon azt
az életet fogod élni, amelyet tényleg a sajátodnak akarsz tudni.


***
 19. ESZKÖZ
VÁLASZD A BOLDOGSÁGOT !

Tedd a boldogságot a szándékoddá!

Mostanra bizonyára rájöttél, hogy az önszeretet és a boldogság rokon
értelmű fogalmak. Ez újra és újra előkerül ebben a könyvben, hiszen az első
szerető cselekedet, amelyet megtehetünk önmagunk felé az, hogy a
boldogság felé orientáljuk önmagunkat. Amikor az öngyűlölet attitűdje felől
közelítjük meg önmagunkat, a boldogság a legutolsó dolog számunkra,
hiszen az öngyűlölet azt akarja elhitetni velünk, hogy a boldogság sekélyes és
önző dolog.
Ám szeretni önmagadat annyit tesz, mint szándékosan a boldogságot
választani és megteremteni, mégpedig a rajtad kívül álló emberektől,
eseményektől és körülményektől függetlenül. A boldogság nem olyasmi, amit
a születésed pillanatában örökölsz vagy nem örökölsz. A boldogság egy sor
folyamatos választás eredménye. Születhetsz vagyonos vagy nyomorgó
családba, lehetsz beteg vagy egészséges, bánhattak veled jól vagy rosszul, a
boldogság a hátteredtől független, személyes döntés kérdése.
Szándékunkká úgy tehetjük a boldogságot, hogy tisztán tudatos döntést
hozunk arról, előtérbe helyezzük a boldogságot, és a célunkká tesszük azt. A
boldogság lesz az elv, amely alapján működünk. Azonban ha nem akarunk
boldogok lenni, nem lesz meg a motivációnk arra, hogy tényleg
megteremtsük magunknak a boldogságot. Amíg tudatosan nem határozzuk el,
hogy boldogok leszünk, továbbra is tudat alatt akarjuk majd megszerezni a
boldogságot, a nehezebbik utat választjuk, és a minduntalan bennünket
korlátozó meggyőződéseinknek kiszolgáltatva cselekszünk.
Az egyik módja annak, hogy hivatalosan is kinyilvánítsuk a boldogságra
irányuló szándékunkat az, hogy listát írunk a legfontosabb céljainkról. Állíts
fel fontossági sorrendet a listán belül! Néhány példa: „a telkemen
tereprendezést akarok tartani”, „jó szülő akarok lenni”, „főiskolai diplomát
akarok szerezni”, „el akarom érni a megvilágosodást”. Írj olyan hosszú listát,
amilyet csak akarsz. Nézz végig a listán, és húzd ki azokat a dolgokat,
amelyeket nem te akarsz megtenni, hanem csak úgy gondolod, hogy kellene
vagy szükséges volna megtenni.
A lista többi részével tedd azt, hogy minden egyes szándékot a következő
állítással fejelsz meg: „és boldogságot akarok érezni, miközben megteszem”.
Tehát így hangzik az első szándék: „A telkemen tereprendezést akarok
tartani, és boldogságot akarok érezni, miközben megteszem.”
Amikor egyesével megnézed a szándékaidat, most, hogy mindegyikhez
hozzátetted a boldogság szándékát is, szerinted is úgy látszik, mintha a
boldogság szándéka minden szándékban tényezőként is jelen lett volna?
Más szóval lehet, hogy szándékodban állt tereprendezést tartani, de
valóban boldognak akartad érezni magadat közben, vagy inkább csak
szükséges rossznak tartottad, valami kemény munkának, amin át kell esni?
Az átírt szándékok rávilágítanak arra, miként élted eddig az életedet, vagy
mit akarsz másképpen csinálni.
Ez egy kiváló alkalom, hogy megkérdezd magadtól a következőket:

A boldogság szerepet játszik a döntéseimben és céljaimban?

Eddig miért nem állt szándékomban boldognak lenni?

Mi a boldogtalanság haszna?

Olyan családban nőttem fel, ahol figyelmet kaptam azért, mert boldogtalan
voltam?

Mitől félek, mi fog történni, ha boldog leszek?

Ha így tekintesz a dolgokra, értékes belátásokra tehetsz szert.


Vállalj felelősséget a saját boldogságodért!

Amikor úgy döntesz, hogy a boldogságot helyezed az életed középpontjába,
az a boldogság szempontjából vitathatatlanul a legfontosabb döntés. Azok,
akik szeretik önmagukat, minden tevékenységükben a boldogságot
határozzák meg első számú célként. Nem halogatják a számukra örömöt
szerző dolgokat, mintha az öröm valami jövőbeli jutalom volna, amelyet el
kell érni. Nem kemény munkával töltik az életüket, hogy aztán később
kiélvezhessék békés, boldog nyugdíjaséveiket.
Életed középpontjában azok a dolgok álljanak, amelyek a legnagyobb
örömöt okozzák. Minden napot teljesen élj meg, és azzal foglalkozz, amit
csinálni szeretsz. Ezek a választások lehetővé teszik, hogy teljes mértékben
kifejezd magadat, és kialakítsd a saját egyéniségedet. Így lehetsz a
leghitelesebb abban, ami boldogságot okoz.
Ne hagyd, hogy mások aláássák a boldogságkeresésedet! Fel kell ismerned,
hogy mások nem azért állnak ellen a boldogság előtérbe állítására vonatkozó
döntésednek, mert igazuk van. Csakis azért van, mert félnek önmaguktól,
félnek a saját boldogságuktól, amelyet még nem uralnak teljesen. Amikor
kiállsz magadért, vállalj felelősséget a saját gondolataidért és tetteidért. Vedd
át a saját boldogságod irányítását! Ne a problémákra koncentrálj, ne a
korlátaidat bizonygasd, ne másokat hibáztass; inkább fókuszálj a megoldások
megtalálására és arra a szabadságra, hogy megteheted ezt. Amikor
felelősséget vállalsz a boldogságodért, ki kell találnod, merre akarsz
elindulni, és lépésről lépésre kell megtalálnod az utat.
De először is bizonyosodj meg arról, hogy a saját boldogságod látomását
kergeted. Minden nap, egész nap mások boldogságának a képeivel
bombáznak bennünket. Emberekként folyamatosan megpróbáljuk másokra
rátukmálni a saját, boldogságról alkotott elképzelésünket, mert azt akarjuk,
hogy szentesítsék a döntéseinket. Azt akarjuk, hogy egyetértsenek velünk. A
szeretőd, a szüleid és a barátaid megmondják neked, mit tégy, ha boldog
akarsz lenni. Még a média is olyasmiket próbál eladni neked, amelyek
boldoggá tehetnek.
Amikor rájössz, mitől lehetsz boldog, azzal bepillantást nyersz abba, aki
valójában vagy. A boldogságra vonatkoztatott személyes kutatás folyamata
nemcsak a nagy dolgokra érvényes, hanem a napjaid minden egyes
pillanatára. Akkor is érvényes, amikor ruhát választasz, kitalálod, mit akarsz
enni, vagy el akarod dönteni, hogy mihez kezdj a napoddal.
Ezt a döntést úgy tudod a legjobban beépíteni az életedbe, ha beállítod az
ébresztőt, hogy naponta többször is szólaljon meg. Minden alkalommal,
amikor megszólal, tedd fel magadnak a kérdést: Mi tenne boldoggá most, ebben
a pillanatban? Amikor választ kapsz a kérdésre, cselekedj aszerint. Valósítsd
meg a saját boldogságlátomásodat.


Készíts leltárt!

Ahhoz, hogy a kezedbe vedd az életed, készíts egy valósághű leltárt arról, mit
tudsz megváltoztatni. Egy egyenletben mindig csak azokra a változókra tudsz
összpontosítani, amelyeket teljesen az irányításod alatt tudsz, és ezeknek
megfelelően játszod a szerepedet. Ha valamikor is nemkívánatos helyzetben
találod magadat, felteheted magadnak az alábbi öt mágikus kérdést.
Segítenek, hogy jobban átlásd a lényeget, amikor balul üt ki valami. Ebben az
esetben segítenek a boldogságra koncentrálni valamilyen zűrzavart vagy
hibás döntést követően.

1. Hogyan vonzottam be ezt? (Ez nem azt jelenti, hogy azt kell keresned,
miként tudod magadat okolni az eset miatt, hanem hogy azt keresd,
milyen hatásod volt a kialakulásában.)

2. Mit kell megtanulnom ebből?

3. Mely szándékomat kell felismernem ebből a fájdalomból?

4. Milyen pozitív következménye van vagy lehet ennek?

5. Mit tehetek, hogy jobbá alakítsam a dolgokat itt és most?

Ezekre a kérdésekre válaszolva nemcsak a saját helyzeted mélyére látsz
majd, de egyben kézbe is veheted a saját sorsodat. Látszólag ellentmond az
ösztönösségnek, ha pont akkor teszed fel ezeket a kérdéseket, amikor az
áldozat szerepében tetszelegsz, és van valaki vagy valami „rossz”, akit vagy
amit okolhatsz az érzéseidért. Azonban ez a boldogság elérésének legjobb
módja, és így tudod a legkönnyebben a saját boldogságodra helyezni a
hangsúlyt. És mint tudjuk, a boldogságod az egyetlen dolog, amit irányítani
tudsz.


Őszinteség önmagaddal

Az őszinteség kéz a kézben jár azzal a döntéssel, hogy felfedezed a boldogság
saját verzióját, és aszerint élsz. Ezzel a döntéssel azt vállalod, hogy őszinte
leszel önmagadhoz, és végül a világhoz is. Egyfolytában hazudunk
önmagunknak és másoknak is. Még az őszinteségüket büszkén hirdetők is
illúziókba ringatják magukat másokkal és önmagukkal kapcsolatban.
Olyankor is csináljuk, amikor azt hisszük, őszintén beszélünk.
Néha ahelyett, hogy szemérmetlenül hazudnánk, titkolunk dolgokat
önmagunk és mások előtt. Azért hazudunk és titkolózunk, mert félünk, hogy
ha igazat mondanánk, annak súlyos következményei volnának, vagy mások
nem szeretnének. Azonban a boldog emberek a saját személyes igazságuknak
megfelelően élnek. Az őszinteség egyfajta szabadság. Nem szerethetjük
magunkat úgy, hogy közben rejtőzködünk.
Ahhoz, hogy szeressük magunkat, és boldogok legyünk, őszintén kell
beszélnünk önmagunkról önmagunknak és másoknak is. Szembe kell
néznünk a saját mítoszainkkal, és nyíltan, őszintén kell önmagunkra
tekintenünk. Így tudjuk eldönteni, mit helyes gondolnunk és tennünk mint
önálló individuumok, attól függetlenül, mások körülöttünk mit gondolnak
erről.
Ezért hát a boldog emberek a saját belső hitelességüknek megfelelően
élnek. A boldogságot egy önmagukkal ápolt, belső szerződésnek látják. Ezt a
szerződést vezérvonalnak használják, hogy sohase veszítsék szem elől
őszinte énjüket. Őszintének lenni annyit tesz, mint a tudatalattinkat a
tudatos észlelésünk szintjére emelni. Azt jelenti, hogy felderítjük a
legmélyebb félelmeinket, bizonytalanságunkat, gondolatainkat, érzéseinket
és vágyainkat.
Amíg ezeket nem tudjuk eljuttatni a tudatosságunkhoz, hogy
megérthessük őket, addig ámokfutásban leledzenek, és titokban ők irányítják
az életünket. Amíg meg nem értjük a teljes igazságot önmagunkról, olyan
döntéseket fogunk hozni, amelyeknek tudatosan semmi értelme sem lesz. Az
igazságot gyakran egyéb gondolatok felhőzik el, és amíg le nem fejtjük azokat
a gondolatokat, hogy felleljük az igazságot, nem lehetünk érzelmileg
egészségesek és boldogok.
Ha be akarod magadnak ismerni a saját igazságaidat, ülj le egy papírral, és
írd a következőket:

„Azzal áltatom magam, hogy ___________, pedig az igazság az, hogy
_____________.”

Ezt többször is írd fel a papírra, és töltsd ki az üres helyeket. Például:
„Azzal áltatom magam, hogy az apám egy napon visszajön, pedig az igazság
az, hogy sohasem jön vissza.”
Aztán egy második papírra írd a következőt:

„Azzal áltatom az embereket, hogy ___________, pedig az igazság az, hogy
__________.”

Megint írd ezt le többször is a lapra, és töltsd ki az üres helyeket. Például:
„Azzal áltatom az embereket, hogy a Harvardról van diplomám, pedig az
igazság az, hogy csak egy félévet jártam oda.”
Végül egy harmadik lapra írd a következőt:

„Úgy teszek, mintha ___________, pedig az igazság az, hogy __________.”
Mint az előzőeknél, többször is írd le a mondatot a lapra, és töltsd ki az
üres helyeket. Például: „Úgy teszek, mintha a családom tagjai ésszerű
emberek volnának, és közel állnának hozzám, pedig az igazság az, hogy
elhidegültünk egymástól, és senki sem jön ki igazán a másikkal.”

Nem baj, ha először nem jutnak eszedbe dolgok, amelyekkel kitölthetnéd
az üres helyeket. A legmélyebb titkaid és hazugságaid úgyis felszínre
akarnak és felszínre is fognak jönni, mert a valódi éned azt akarja, hogy
látsszanak, és el lehessen vetni őket.
Ne feledd, hogy majdnem mindenki tettet valamit! Majdnem mindenki
titkol valamit mások és önmaga elől. Ettől te nem vagy rossz ember, és nem
vagy reménytelen eset. Csak normális. De ha a normák szerint viselkedsz, az
még nem jelenti, hogy aszerint viselkedsz, ami boldoggá tehet téged.
Akarnunk kell őszintén beszélni valódi gondolatainkról, valódi
meggyőződéseinkről, valódi érzéseinkről, valódi személyiségünkről, arról,
hogy mi tesz igazán boldoggá, és a hazugságainkról, ha valaha is azt
reméljük, hogy boldogok lehetünk, és szerethetjük önmagunkat. Nem
érhetjük el a boldogságot, ha visszatartjuk az igazságot másoktól és
önmagunktól. Az igazság a belső harmónia kulcsa. Ez épp olyan igaz most is,
mint amikor először azt mondta valaki: Az igazság szabaddá tesz. Úgy lehetsz
hű önmagadhoz, hogy megkérdőjelezed önmagadat. Az önvizsgálat egy
egész életen át tartó folyamat, de végül boldogsághoz vezet.


***
 20. ESZKÖZ
A SZÁNDÉKOS FORDULAT

Tiszteld a valódi érzéseidet!

Egyszer hallottam egy házaspárt egy étteremben veszekedni. A férj, aki
szemmel láthatóan nem tudta, mivel érveljen, éppen jobb kedvre akarta
deríteni a feleségét. Azt mondta neki hangosan, úgy, hogy a fél étterem
hallotta: „Egyszerűen csinálj limonádét a citromból”, utalva a jól ismert
mondásra, miszerint ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét. A nő
ekkor már sírt, és a kezét az égre emelve azt felelte: „Istenem, csak azt
szeretném, ha egyszer az életben hagynád, hogy megkóstoljam azt a
citromot!”
Igaz, a boldog emberek művészetté emelik, hogy a citromot belecsavarják
a limonádéba. Ámde meg kell értenünk, hogy a boldog emberek hagyják is
maguknak megkóstolni a citromot, mielőtt belecsavarnák a limonádéba. Az
étteremben az az asszony a kétségbeesés pillanatában felfedett egy kevéssé
ismert igazságot: hogy a boldogság választása nem a tagadásról szól. Nem
arról szól, hogy el kell kerülni minden negatív dolgot, vagy hogy miként
érzünk. Az érzések elfojtása a nyomorúság receptje, vagy, ami még rosszabb,
a tehetetlen zsibbadtságé. A negatív érzelmek nem azért vannak, hogy
boldogtalanságot okozzanak: éppen a negatív érzelmeknek való ellenállásunk
okozza a boldogtalanságunkat.
Amikor a boldogságot választod, hagyod magadat úgy érezni, ahogy
először érzel, aztán feljebb lépsz az érzelmi lépcsőn, és a problémáidban és
tragédiáidban jelentést, fontosságot és lehetőséget találsz. Amikor
valamilyen küzdelem előtt állsz, nem mondhatod magadnak, hogy „tedd túl
rajta magadat”. Ez volna a legkevésbé önszerető mondat, amit csak
odavethetsz magadnak vagy bárki másnak. Amikor ilyet mondasz
önmagadnak, hitelteleníted a saját érzéseidet. Azt állítod, hogy helytelen úgy
érezni, ahogyan te érzel. Ez egyfajta tagadás, amely hosszú távon nem vezet
boldogsághoz.
A tagadás gondoskodik róla, hogy az, amit elkerülsz, egy napon mégis
utolérjen téged. Nem kell elkerülnünk a tényt, hogy a fájdalom néha az élet
része. Ám a boldogság azon múlik, miként kezeljük azt a fájdalomélményt. Ez
lehet, hogy most megint ellentmondásosnak tűnik, de amikor a boldogság
mellett döntesz, akkor fejest ugrasz az érzelmeidbe, és meghallgatod, hogy
mit mesélnek neked.
Ha nem tiszteljük az érzéseinket, csak menekülünk előlük. Rövid távon
könnyebb tudomást sem venni róluk. Hosszabb távon azonban amit
elkerülsz, nagyra nőve tér vissza, és egyszerre csak azt találod, már a
kikerülés politikája sem működik. És egyébként is, nincsen megszabva, hogy
mikor elégedett meg valaki a citromkóstolással; más szóval tarthat rövid
vagy hosszú ideig, amíg megéli az érzéseit valami negatív eseménnyel
kapcsolatban.
Tehát ha a gyógyulásnak az életed érzelmi szintjén kell megtörténnie,
akkor az érzelmeket és érzéseket magukat kell számba venni. Azaz számba
kell venni azoknak az érzelmeknek és érzéseknek a kiinduló okát. És itt van a
kutya elásva! Amint ugyanis kimondod, hogy „meg kell gyógyítanom
valamit”, ez azt feltételezi, hogy meg kell változtatnod, vagy javítanod
valamit, tehát nem értesz egyet valamivel. Csak érzelmi kárt okozol
magadban, és tovább táplálod az öngyűlöletet, ha magadat úgy szemléled,
mint akiben „meg kell változtatni valamit”.
Gondold végig, milyen fájdalmas, amikor egy ismerős szerint nem vagy jó
úgy, ahogyan vagy, és másnak kell lenned. Borzasztó érzés, nemde? Így hát ha
a „meg kell javítanom” attitűddel közelíted meg az érzéseidet és a testedet,
kenyérvágó késsel nyúlsz a sebhez. Nem gyógyítasz meg semmit. Akkor hát
mi a másik lehetőség? Mi a megoldás?


Légy teljesen jelen az érzelmeiddel!

Az érzelmek megjavításának vagy meggyógyításának alternatívája az, ha
teljességgel elfogadod azokat, akármilyen fájdalmasak is. Légy jelen az
érzésekkel és érzelmekkel ahelyett, hogy megpróbálnád megváltoztatni őket.
Hallgasd meg, mit súgnak. Ezt a folyamatot integrációnak is nevezhetjük
gyógyítás helyett.
Mindennap legalább húsz percre – illetve amikor különlegesen intenzív
érzelem fog el valamivel kapcsolatban – keress egy csendes és kényelmes
helyet, ahol teljesen egyedül maradhatsz az érzéseiddel. Figyeld meg az
érzelmeket és érzeteket a testedben. Amikor rájuk koncentrálsz,
felerősödnek. Lélegezz folyamatosan anélkül, hogy lélegzetvétel közben
megtorpannál. Orron keresztül lélegezz, és észleld az érzéseket. Az a célod,
hogy teljesen egyedül maradj az érzéseiddel, azaz önmagaddal. Ha akarod,
mantra gyanánt ismételgetheted a következő mondatod az érzelmeidnek:
Most teljesen itt vagyok veletek. Ne feledd: ez a folyamat nem csak negatív,
hanem pozitív érzelmi állapotokra is alkalmazható. Valójában néhányan úgy
találják, sokkal megnyugtatóbb a negatív érzelmi állapotaikkal együtt
lenniük, mint a pozitívakkal.
Miután teljesen együtt maradtál az érzelmeiddel, akármilyen
kényelmetlen is volt, és úgy érzed, többet akarsz tudni az érzelmek okáról,
tedd fel magadnak ezt a három kérdést:

1. Hogyan érzem magam? Itt a lehetőség, hogy az érzéseket a
tudatosságig emeld, és megnevezd, mi zajlik benned.

2. Mikor tapasztaltam utoljára pontosan ugyanezt az érzést? Anélkül, hogy
keresnéd a választ, csak hagyd a lényednek, hogy megadja azt,
mintha egy folyó sodorna valamit feléd.

3. Mikor tapasztaltam ugyanezt az érzelmet először az életben? Ismételten
csak hagyd, hogy a válasz megérkezzen magától.

Ha semmi sem jön, légy türelmes. Bízz a folyamatban. Bízz benne, hogy
pontosan azt az élményt kapod, amire szükséged van. Ha érzelmileg
traumatikus emlék merül fel, vedd szemügyre az emléket, majd mentálisan
változtasd meg úgy, hogy érzelmileg pozitívnak tűnjön. Mint már korábban
említettem, ezt nevezik belső gyermek munkának.
Például ha egy olyan emlék merül fel, amelyben az apád elhagyott,
képzeld el, hogy a felnőtt éned odalép a gyermek énedhez, megvigasztalja, és
megadja neki azt, amire szüksége van. Te magad is lehetsz a belső gyermek
biztos szülője, vagy adhatsz neki egy általa választott, megbízható apafigurát.
Vagy elmagyarázhatod neki az egész helyzetet objektíven, és segíthetsz a
gyermek énednek, nehogy személyes ügyként kezelje. Ha ily módon
változtatod meg az emléket, azzal a trauma okát is megváltoztatod. Ez a
változtatás gondoskodik róla, hogy minden egyéb is megváltozik, ami a
trauma eredményeképpen történt. Nem mást módosítasz ezzel, mint érzelmi
életed alaprajzát.


Adj magadnak további gyógyulást!

Jó módszer, ha leírod a tapasztalataidat „az érző testeddel” kapcsolatban,
mert nemcsak hogy úgy fogod érezni tudat alatt, hogy gondoskodsz
önmagadról, de segít majd megérteni és integrálni a megélt élményt. Ne
feledd, hogy a beszéd megtanulása előttről származó traumákat minden
bizonnyal nem fogod tudni szavakba önteni. Ámde nem is kell szavakba vagy
gondolatokba öntened ahhoz, hogy integrálhasd őket.
Amikor erős érzelmi reakciót mutatunk egy hatással szemben, a múltbéli
traumánk éled fel újra. Az érzelemmel együtt lenni segít elvenni a figyelmet
az „üzenet hozójáról”, amely a fizikai eset, személy, hely vagy dolog, amely
előhívta a traumát. Lehetővé teszi, hogy lépjünk egyet hátrafelé a
történettől, amely ilyen erős reakciót váltott ki, és hogy mentálisan
leszakadjunk róla. Lehetővé teszi, hogy a saját érzéseinkre figyeljünk, hogy
felismerhessük a mély múltbéli sebhelyet, amely még nem gyógyult be, és így
tovább tükröződik az életünkben.
Amikor már teljesen jelen voltunk az érzelmeinkkel, maradhatunk a jelen
pillanat nyugalmában. Ez az érzés akkor merül fel, amikor már nem
menekülünk az érzelmeinktől. Máskülönben tudatosan megélhetjük a
fordulatot. Néhányan akár pár perc alatt képesek erre, mások néhány óra alatt
készen állnak rá, míg megint másoknak évek kellenek hozzá. Ez a
körülményektől is függ.
Például ha elveszítetted egy szerettedet, lehet, hogy több időbe telik majd
teljességgel megtapasztalni az érzelmeidet, mielőtt a fordulathoz érnél, mint
annak, aki csak összeveszett egy kollégájával.
Amikor készen állunk arra, hogy a boldogságot válasszuk, belső
fogadalmat teszünk, hogy fénnyé változtatjuk a sötétséget. Hogy örömmé
változtatjuk a szenvedést, szeretetté a gyűlöletet, és határtalan szabadsággá
az erőtlenséget. Ezt mind úgy érhetjük el, ha a negatív érzéseinket pozitívvá
tesszük, és megnyitjuk az elménket a helyzetből eredő éleslátáshoz. A
figyelmünket a „mi van most” és „mi lehetne most” (ha itt tartunk, ahol)
pozitív potenciáljára tereljük. Ehhez fel kell tennünk magunknak a kérdést:
mi legyen most? Szánd rá az időt, és vedd szemügyre a negatív élményből
felmerült jelentést és leckét. Ez egy fordulat, ahol egy pusztán károsnak tűnő
eseményben rejlő lehetőséget és értéket keresünk. Amikor szándékosan
tesszük meg a fordulatot, az élmény, ahelyett, hogy káros volna, jótékony
hatást fejt ki, és fejlődésünk egyik szükséges feltételévé válik.


Álruhás áldások

Ha boldogok akarunk lenni, kezdhetjük úgy is, hogy a „minden azért van,
hogy megáldjon minket” szemüvegén keresztül nézzük a világot. Még ha
nem is hisszük el teljesen ezt az állítást, a lehetőség, hogy igaz, rendkívüli
jótékony hatással bír. Segít a negatív helyzetek értékét keresni minden
szituációban.
A hamvaiból feltámadó főnix képe a fordulat története. A teljes fordulat
átváltozást okoz. Gondoskodik róla, hogy a tragédia és a gondok többé ne
tartsanak rabságban. Oka van annak, hogy a nagy emberekként számon
tartott férfiak és nők nagy fájdalmakkal járó élményekből kerülnek ki. A
fájdalomnak értéke van. Arra késztet, hogy feltegyük a legfontosabb
válaszokhoz, az emberi lélek felszabadításához vezető kérdéseket. A fájdalom
egy lehetőség arra, hogy többek legyünk, mint voltunk.
Anélkül, hogy tudnánk, mit nem akarunk, azt sem tudhatnánk, mit
akarunk. Fájdalom nélkül nincs kiteljesedés a mindenségben. Ahogyan a
fehéret sem érthetjük meg a feketéhez való viszonyítás nélkül, fájdalom
nélkül nem lenne mihez hasonlítani az örömöt. Nem ismernénk az örömöt,
ha nem volna fájdalmunk.
Ezért hát amikor alaposan megízlelted a citromot, és teljesen és mélyen
megélted az érzelmeidet, nekifoghatsz a fordulatnak. Keresd az álruhás
áldásokat. Kezdd azzal, hogy valami pozitív dolgot keresel a helyzetben, és
csavard ki a citromot a limonádéba.
A következő kérdések segíthetnek:

Mit tanultam magamról és arról, mit akarok?

Mit tehetek az életemben most azonnal, hogy a felfedezett szándékom irányába
induljak?

Van-e valami pozitív ebben a körülményben?

 Lehet-e valami pozitív a jövőben ebből a helyzetből eredően?

Mit kell megtanulnom mindebből?

Hogyan vagyok most jobb mindezek miatt?

Nem örülök neki, hogy megtörtént, de miért lehetek hálás ezzel a helyzettel
kapcsolatban?

Milyen gondolatok (amelyeket tényleg elhiszek) merülhetnek fel bennem ezzel a
helyzettel kapcsolatban, amelyektől jobban érzem magam?

Mit tehetek most azonnal, hogy elinduljak a boldogság felé?

Ne feledd, hogy a fájdalom megfoszt az illúzióktól, mint amikor a hagyma
héjait egyesével lehámozzák. Amint ezek a héjak leesnek, egyre közelebb és
közelebb kerülünk ahhoz, hogy megismerjük igazi énünket. Ha egyszer már
megszabadultunk az illúzióktól, egyre magasabb és magasabb szintű
boldogságot érhetünk el. A fordulat lehetővé teszi, hogy a boldogság
nemcsak hogy a markunkba kerül, de mindig vissza is szerezhetjük azt, ha
esetleg kicsúszna a kezünkből. A fordulat lehetővé teszi, hogy lássuk az
igazságot, és felismerjük, hogy a legmélyebb fájdalmunk rejtélyeiben
valójában a legnagyobb örömünk magvai rejtőznek.


***
 21. ESZKÖZ
A SZERETET ARRA VALÓ , HOGY ADJÁK

Ki uralja a boldogságot?

A társadalmunkban gyakran bűntudatból adunk ajándékot másoknak, és
próbáljuk meg növelni a boldogságukat. Azzal akarunk könnyíteni a saját
bűntudatunkon, hogy adunk, és megint csak adunk, feláldozva önmagunkat.
De amikor ilyen indíttatásból adunk másoknak, neheztelünk rájuk, és ez a
fajta adományozás nem járul hozzá a boldogság növeléséhez. Igazából éppen
hogy elvesz belőle.
Nem lehetsz boldog úgy, hogy közben olyasvalamit adsz másoknak, amit
nem akarsz őszintén megadni. Amikor növeled a másik boldogságát, nem
felelősséget vállalsz a boldogságáért, hanem úgy bánsz másokkal, ahogyan
azt akarod, hogy veled bánjanak.
De mindezeken túl az adakozás olyan döntés, amely tényleg boldogsághoz
vezet – amennyiben valóban belülről motivált, a bensődből fakad, és nem
azért történik, mert valamit vársz cserébe. A döntés, hogy növeled mások
boldogságát, nem tesz boldoggá, hacsak nem várunk érte figyelmet, tetszést
vagy jutalmat. Döntés kérdése hagyni, hogy a boldogságunk túlcsorduljon a
világban, mert olyan jó dolog másokat boldognak látni.
Sajnos az általunk megteremtett társadalom ritkán egységes. Úgy állunk a
liftben, hogy nem is köszönünk egymásnak. Elrejtjük egymás elől a
problémáinkat, meg vagyunk győződve róla, hogy csak mi érzünk úgy,
ahogyan. Olykor fogalmunk sincsen róla, ki él a szomszédban. Sok
boldogtalanság származik ebből az elszigeteltségből, és közben
leggyakrabban valaki másra várunk, hogy megszüntesse ezt az állapotot.
Abban a reményben élünk, hogy valaki egy napon csak úgy szeretetet
mutat felénk, és növeli a boldogságunkat. Ám igazából az történik, hogy
mindenki csak áll, és a másikra vár, így mindenki ott marad, ahol van.
Egyetlen ember elég, hogy beindítsa a folyamatot, és ez az ember te vagy.
Kezdj el szívből adakozni, és csodálatos dolgok fognak történni.


Hányféleképpen adhatok?

Mint az már a korábbi fejezetekből kiderült, amikor elfogadjuk, hogy az
egység az univerzum igazsága, tudjuk, hogy a világ szeretetének módja
önmagunk szeretése. Ám kevesen tudják azt, hogy ez visszafelé is működik.
Úgy is tudunk szeretetet és boldogságot adni magunknak, hogy ugyanezt
megadjuk másoknak. Minden, valaki más felé tanúsított kedves gesztus a
jóság egyéb alakjaiban tér vissza hozzád, és ezért olyan jó érzés adni. Minden
alkalommal megtörténik, amikor adunk. Amikor a kedvesség világát
megteremtjük magunk körül, másoknak is létrehozzuk azt. Amikor a saját
boldogságunkat gondozzuk, a másokéval is ugyanígy teszünk.
A kedvességek egyáltalán nem a nagyszabású gesztusokról szólnak. Több
ezer apróság van, amit megtehetsz egyszerűen, olcsón és mindennap. Ne
feledd: minden alkalommal, amikor magadból másoknak is adsz, hosszú
távon többet kapsz vissza, mint amit adtál. Íme néhány ötlet, amelyek
nyomán beindíthatod a jótékonykodást:

Fizess valaki helyett, aki mögötted áll a sorban!

Írj névtelen pozitív üzeneteket egy darab papírra, és tedd őket autók
szélvédőjére a városban!

Adományozz dolgokat a házadból egy jótékonysági szervezetnek vagy
könyvtárnak!

Látogasd meg az idősek otthonát!

Szervezz valakinek meglepetésbulit, „csak mert szeretlek” alapon!

Tartsd meg az ajtót valakinek!

Őszintén bókolj valakinek ahelyett, hogy megtartod magadnak a
tetszésedet!

Támogass egy veszélyben lévő gyermeket vagy tinédzsert!

 Adj vért!

Jelentkezz önkéntesnek állatsétáltatásra egy állatmenhelyen vagy
sintértelepen!

Szedd fel a szemetet!
Engedj be valakit magad elé a forgalomba!

Fogadj levelezőtársnak egy katonát!

Látogass meg egy beteget, és vigyél neki levest!

Mosolyogj rá valakire, akivel általában nincsen kapcsolatod, mondjuk egy
eladóval, és beszélgess el vele!

Juttass vissza valami elveszett tárgyat a tulajdonosának!

Küldj valakinek levelet „csak mert szeretlek” alapon!

Masszírozd meg egy szeretted hátát!

Ültess fát!

Add át egy szabadnapodat egy kollégádnak!

Főzz valakinek!

Segíts valakinek valami nehezet vinni!

Lapátolj havat, vagy segíts a kertben egy szomszédodnál!

Vigyél vissza egy elkeveredett bevásárlókocsit a helyére!

Légy kreatív, amennyire csak lehet. A véletlenszerű kedvességek egy
idegenre villantott mosolytól egészen odáig terjedhetnek, hogy kifizeted
valakinek a főiskolai tandíját. Minden egyes dolog számít. A véletlenszerű
kedvességek nem kell, hogy stresszt okozzanak az életedben, és nem szabad,
hogy úgy érezd, mintha feláldoznád magadat és kevéske energiáidat. Nem
akarsz olyasmit tenni, ami elvesz a boldogságodból. Csak azt tedd, ami
jólesik. Gyakorolhatod akkor is, ha milliomos vagy, és akkor is, ha csak a
ruhád a sajátod, ami rajtad van.


A hála attitűdje

A hála kéz a kézben jár az adakozással, de a dolgot sajnálatos módon
félreértik, és nem gyakorolják annak legtisztább formáját. A nyugati
kultúrában akkor érez hálát valaki, amikor szerencsésnek érzi magát, amiért
van valamije. Ez az értelmezés a kötelesség vagy erőtlenség érzését hordozza,
mintha valami más irányítaná, amit szeretnél. Olyan örömérzés ez, amelybe
levertség keveredik. Ez a fajta hála a külső elfogadás foglyává tesz minket, és
az értéktelenség, a lekötelezettség érzetét kelti; ilyenkor attól félünk, hogy
elveszíthetjük, ami a miénk.
Eddig nem szívesen használtam a hála szót, olyan durván elkorcsosult az
eredeti jelentéséhez képest. Amikor hálát említek, egy egészen másféle
értelmezés lebeg a szemem előtt. Számomra a hála a méltányolás vagy
imádat érzése azért, ami létezik. Ilyenkor az életünkben a jelen pillanatban
létező dolgok pozitív aspektusaira koncentrálunk, és aztán hagyjuk, hogy az
ezen dolgok iránti szeretet érzése teljesen átjárjon. A hála a méltányoló
észrevétel szempontjából tudatos döntés eredménye. Ilyenkor azt élvezzük,
ami a jelen pillanatban élvezetet okoz.
Minden egyes szituációban van olyasmi, ami iránt érezhetünk hálát.
Olykor egy darabig keresni kell őket, de léteznek. Minden gondolatban és
emlékben hála rejtőzik, ha jólesett rágondolni. Még az életedben szerepet
játszó negatív dolgokban is hála rejtőzik. Ott van mindenben! Csak el kell
határoznod, hogy keresni fogod.
Növelheted a hála érzését úgy, hogy hálanaplót vezetsz, amelybe
lejegyzed mindazt, amiért hálás vagy. Alapvetően bármit leírhatsz ide, amitől
pozitív érzelmeid támadnak. Tarthatsz magadnál valami tárgyat is, például
egy gyűrűt, ami arra emlékeztet, hogy egy pillanatra lassíts le, és találj hálát
bármiben, ami éppen szembejön veled. A hála egy rendkívül jótékony
állapot, mert tiszta és hamisítatlan pozitív rezgésből áll.


***
 22. ESZKÖZ
N E AKARJ TÖKÉLETES LENNI !

Tökéletesen tökéletlen

Nem foglak azzal a közhellyel traktálni, miszerint a tökéletesség nem létezik.
Senki sem tudja, hogy létezik-e, vagy sem. Lehet, hogy létezik, lehet, hogy
nem, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ha szeretni akarod önmagadat,
nem hasonlítgathatod magad folyton az öngyűlölet állította mércékhez. A
tökéletesség ilyen mérce, és mindannyian alá vagyunk rendelve a
zsarnokságának.
Kisgyermekkorban az ember arra a következtetésre jut, hogy jónak kell
lennie ahhoz, hogy szeressék. Oly nagyon akarjuk, hogy szeressenek, hogy
minden energiánkat arra pazaroljuk, hogy jók legyünk, elfogadást találjunk,
és elnyerjük mások jó véleményét. Röviden szólva a szeretet érdekében
rengeteg időt töltünk azzal, hogy tökéletesek legyünk. Nem tudjuk, hogyan
lehetne másként tenni, pedig azzal tisztában vagyunk, hogy a szeretetszerzés
irányában tett minden erőfeszítésünk hiábavaló.
Így történhet meg, hogy kora gyermekkorban a perfekcionizmus
csapdájába kerülünk. A perfekcionizmussal önmagában nem a
tökéletességre való törekvés gondolata a baj, hanem hogy a saját
önbecsülésünket összekapcsoltuk a tökéletesség elérésének eszméjével.
Ez az egész nem működik, mert a tökéletesség nem olyasmi, amit a saját
szemünkkel láttunk, pusztán egy szimbolikus dolog, amely az öngyűlölet
rögeszméjévé vált. Az öngyűlölet rájött, hogy a tökéletesség gondolatát
felhasználva elérheti, hogy körbe-körbe szaladgáljunk, egy répát kergetve,
amelyet sohasem érhetünk el. Ezért van, hogy az öngyűlölet állítja fel a
tökéletesség mércéjét. Csak úgy maradhat nyeregben, kezében a bottal és
répával, ha meggyőz bennünket, hogy amíg el nem kapjuk a répát,
értéktelenek vagyunk, és senki sem fog szeretni bennünket.
Ha a tökéletesség mércéjéhez méred magadat, garantálom, hogy
sohasem fogsz megfelelni a saját mércédnek. A megoldás az, hogy elveted a
tökéletesség gondolatát, és elfogadod magadat úgy, ahogy itt és most vagy.
Nem azt mondom, hogy vállald fel a benned rejlő lehetőségeket, vagyis azt,
ami lehetnél. Azt mondom, fogadd el önmagadat annak teljességében,
ahogyan ebben a pillanatban létezel.


Hibákkal együtt

Arra tanítottak, hogy nem szabad úgy gondolkodnod, ahogyan gondolkodsz,
és nem szabad úgy érezned, ahogyan érzel, és hogy nem volna szabad
„hibásnak” lenned. Alapvetően azt tanították, nincsen rendben az, amilyen
vagy. Ezért hát érthető, hogy összerázkódsz annak a gondolatára, hogy úgy
kell elfogadnod magadat, amilyen vagy. Beépítetted azt, amit mások
tanítottak. Még ha nem is a szüleidtől tanultad a mintát, az emberi
társadalom értéket tulajdonít annak, mennyit teljesít valaki.
Ennek eredményeképpen mások jóváhagyása alapján értékeled és
szereted önmagadat. Amikor a saját énképedet külső mércékhez igazítod,
nem vagy védett mások véleménye és legfőképpen kritikája előtt. Az
elfogadás hiányának attitűdjét építetted fel önmagaddal szemben, és most
úgy éled az életedet, hogy megpróbálsz megváltoztatni mindent, amit nem
tudsz elfogadni önmagadban. Ám a perfekcionizmus egy önszabotáló
lelkiállapot. Ahhoz ugyanis, hogy szeresd magadat, nem szabad arra vágyni,
hogy bárcsak más lennél, hanem rá kell jönnöd, hogy ki vagy, és engedned
kell, hogy az igazi éned létezzen a világban.
Ezzel el is jutottunk az elfogadásban rejlő igazsághoz. Ez a szó mindenkinek
mást jelent. Néhány jelentése jótékony, mások károsak. Pozitív értelemben
az elfogadás azt jelenti, megbékélni azzal, ami van. Amikor harcolsz valami
ellen, tehát nem fogadod el, súrlódást hozol létre az életedben, mert
folyamatosan taszítasz valamit, amitől nem szabadulhatsz meg. Amikor a
figyelmedet feléje fordítod, azzal csak megerősíted, ahelyett, hogy
megszüntetnéd. Azonban elfogadni annyit tesz, mint feladni az ellenállást,
tehát hagyni, hogy a figyelem csak arra irányuljon, amit meg akarunk
tapasztalni az életünkben.
A valódi elfogadás nem azt jelenti, hogy elviseljük, toleráljuk, lehetővé
tesszük vagy hitelesítjük azt a valamit; mindössze annyit, hogy feltétlen
szeretetet tanúsítunk azáltal, hogy kiengedjük magunkból a negatív energiát,
és nem harcolunk dolgok ellen, amivel csak továbbra is az életünkben
tartanánk azokat. Alapvetően fontos elfogadni azt, ahol tartunk, és akik
vagyunk. Azt is alapvetően fontos elfogadni, ahol mások tartanak, és amilyen
emberek ők.
Bár mindig mesés érzés, ha mások elfogadnak, valójában nem ez a
boldogság kulcsa. Ezért van, hogy ha mások elfogadására vágysz, hadilábon
állsz a saját magad elfogadásával. Amikor nem fogadod el önmagadat vagy
másokat, nem tudod megtapasztalni, hogy mások elfogadnak. Nem vagy egy
rezgésszinten a dologgal. Az önszeretet kulcsfontosságú hozzávalója a saját
magad és mások elfogadása. Ha el tudod fogadni önmagadat és másokat,
senkitől sem vágysz majd elfogadásra. Ugyanis nem lesz rá szükséged.


Személyes elfogadás

Önmagadat elfogadni annyit tesz, mint az elismerés attitűdjével fogadni
önmagadat. Ha a tökéletesség mércéje szerint élsz, és másokhoz
hasonlítgatod magadat, akik szerinted jobbak nálad, a kifogásolás attitűdjével
viszonyulsz önmagadhoz.
Az önelismerés attitűdjét nem lehet egyről a kettőre kifejleszteni;
gyakorlat kell hozzá. Ki kell találnod, miként tudod elvonni a figyelmedet
olyasmikről, amiktől úgy érzed, nem vagy elég jó. Olyan dolgokra kell
összpontosítanod, amelyektől úgy érzed, elég jó vagy.
Ezt a folyamatot már ma elkezdheted. Keríts egy papírt, és írd le ezt a
mondatot, ahányszor csak tudod, majd töltsd ki az üres helyet:

Elismerem önmagamban, hogy ____________.

Amikor végigolvasod az állításaid listáját, megtudsz valamit önmagadról?
Hogyan érzed magad, amikor arra fókuszálsz, amit elismersz önmagadban,
ahelyett, amit kifogásolsz?
Nem koncentrálhatunk arra, amit kifogásolunk valakiben, ha egyben
szeretni akarjuk az illetőt. Így tehát nem összpontosíthatunk olyasvalamire,
amit kifogásolunk önmagunkban, ha szeretni akarjuk önmagunkat.
Ám segíthetünk önmagunknak az önelismerés ösvényén indítani a napot a
következő gyakorlattal.
Írd le egy papírra ezt a mondatot, és tűzd az ágyad mellé, olyan helyre,
ahol jól látod:
Elismerem ________________.

Mielőtt reggel felkelsz az ágyból, töltsd ki az üres helyet valamivel, amit
elismersz önmagadban. Például „Elismerem a különlegesen jó ízlésemet.”
Képzeld el, milyen jó volna egy reggel arra ébredni, hogy valaki az
elismerését fejezi ki irántad. Ahelyett, hogy egész életedben vársz valakire,
aki megteszi neked, magadnak is megteheted.


Győzd le a tökéletesség kényszerét

Mi, perfekcionisták olimpikonoknak számítunk az önszabotálás terén.
Szeretünk kegyetlen célokat állítani magunk elé. Olyan célokat, amelyekben
a kudarc elkerülhetetlen; nem azért, mert a cél önmagában elérhetetlen,
hanem mert ahogyan el akarjuk érni, illetve a mérce és az időkeret,
amelyeket szabunk önmagunknak, lehetetlenné teszi. Túl gyakran a
felállított céljainkhoz olyan nagy erőfeszítés kell, és olyan nehéz elérni őket,
hogy az elménk és testünk inkább lerobban, csak hogy megakadályozza a
saját magunk „kivégzését”.
A tökéletesség elérésének folyamatos kényszere csökkenti a
produktivitásunkat, és amikor nem sikerül a céljainkat elérni, mert már
egyébként is nevetségesen elérhetetlenek voltak, még jobban magunkat
okoljuk és kritizáljuk, és úgy érezzük, értéktelenek vagyunk. Pedig valójában
semmi „rossz” nincsen abban, ahogyan az életünk alakul, és egyáltalán nem
vagyunk értéktelenek. Igazából semmi baj sincsen a világgal. Ezt nehéz
befogadni, miközben olyan, ellenállást kifejező gondolatokon puffogunk,
mint „az embereknek nem volna szabad éhezni”. Ám hozzánk hasonlóan a
világ is a tökéletesedés folyamatával van elfoglalva.
A tökéletesedés felé vezető úton azonban ne állj ellen a saját magad és
mások tökéletlenségeinek, mert azok késztetnek minket arra, hogy a
kiválóságra törekedjünk. Hagyhatjuk, hogy a látomásunk határozza meg, mit
akarunk önmagukban és a világban, aztán csupán a fejlődés puszta öröméért
törekedhetünk erre a kibővített személyes látomásra. Ez a tudatosság fontos
azoknak, akiknek nagy látomásai vannak, nehogy lehetetlen mércékhez és
valami torz tökéletességhez igazodjanak. Eszményeink és látomásaink a
vágyaink felé vezérlő jelzőtüzek lehetnek, hacsak nem válnak mércékké,
amelyek alapján megítéljük magunkat.
A tökéletességre törekvés az önbántalmazás egy formája is lehet. Amikor
tökéletességet vársz el önmagadtól, hihetetlen nyomásnak veted alá
magadat. Amikor a perfekcionizmus álcája mögötti öngyűlöletet tapasztalsz,
még a jelen könyvben írottakat is a saját magad kínzására használhatod.
Például elolvasod ezt a könyvet, és az önszeretetet egy eszménnyé
változtatod, amelyhez mérheted magadat. Aztán megharagudsz önmagadra,
amikor valami nem önszeretőt teszel.
Az öngyűlölet az ellenállás egy formája. Amikor öngyűlöletet
tapasztalunk, és ellenállunk az élménynek, csak a saját ellenállásunknak
állunk ellen. Csak azt mondjuk: „Nem ott kellene tartanom, ahol tartok.” Ez
persze legtöbbször még jobban oda ragaszt minket, ahol vagyunk. Ha
szeretni akarod magadat, új mantrát kell mondogatnod: ott tartok, ahol tartok.
Ahelyett, hogy ellenállsz neki, elfogadod azt, ahol tartasz. A magadévá
teszed. Elfogadod, ahol vagy, és megint arrafelé indulsz, amerre te akarsz.
Ez az utolsó mozzanat kivételesen fontos például a visszaesők esetében.
Már biztosan többen alakítottak ki függőséget, amikor megpróbáltak
elmenekülni önmaguk és az aktuális valóságuk elől. Ha megszégyenítjük
önmagunkat azért, mert visszaestünk, csak még mélyebbre ássuk magunknak
a gödröt. Ha valamit jó ideje mindig ugyanúgy csinálunk, kegyetlenség
elvárni magunktól, hogy ezúttal másként legyen, ráadásul tökéletesen
végezzük.
Most már remélem, te is érted, hogy az önszeretet nem arról szól, hogy
elvárjuk magunktól egy idealizált mérce teljesítését. Inkább arról, hogy
szeretnünk kell magunkat úgy, ahogyan az jelenleg sikerül. Amikor ezt
megteszed, felismered a jelenlegi éned tökéletességét? Azt, aki a folyamatos
fejlődés és tökéletesedés állapotában leledzik?
A fazekas nem csak akkor szereti az edényt, amikor már megformálta és
kiégette. Akkor is szereti, amikor még csak lehetőség formájában létezik.
Akkor is szereti, amikor még csak hideg, ormótlan agyag a kezében. Ha sok-
sok évig követted az öngyűlölet gyakorlatát, művészetté fejlesztetted azt.
Nyilvánvalóan csak lépésről lépésre és lassacskán tudod az önszeretetet a
saját művészeteddé tenni.
Útközben persze „hibákat” fogsz elkövetni. Lesznek pillanatok, akár
napok is, amikor visszatérsz a régi jól ismert öngyűlölethez. Csakhogy a
visszaesés nem rossz. Szükséges részét képezi a folyamatnak, amellyel
megtanulod szeretni önmagadat. Ne ítélkezz. Csak találj valami önszeretetbe
illőt, amire gondolhatsz, vagy amit tehetsz, és kerülj vissza a vágányra.


Ismerd meg a szeretet rétegeit!

Végy egy lapot, és rajzolj egy spirált. Most rajzolj vízszintes vonalat a spirál
középpontjából a külső pereméig. Láthatod, hogy ha a középpontjából
indulva végigköveted a spirált az ujjaddal, mindig ugyanabba a vonalba
ütközöl, amikor megteszel egy kört. De azt is észreveheted, hogy amint a
spirál egyre nagyobbra és nagyobbra dagad, egyre több időbe telik eljutni
ahhoz a ponthoz, amelynél találkozol a vonallal.
A fejlődés mindig ilyen. Az idő múlásával új fejlődési rétegeket érsz el egy
adott témában. Az ujjaddal minduntalan átmentél a vonalon, amikor
követted a spirált, de a találkozási pontok annál ritkábbak lettek, minél
távolabb kerültél a spirál epicentrumától.
Amikor belefogtál ebbe a könyvbe, a spirál epicentrumában jártál. Ahogy
egyre többet tudtál meg az önszeretetről, és a gyakorlatoddá tetted azt
(követted a spirált kifelé), nyilván belefutottál az öngyűlölet barikádjaiba (a
vonalba). Ám ahogy előrehaladsz, a barikádok közti tér és idő is megnő,
mígnem egy napon már egyáltalán nem fogod érzékelni őket.
Ne hidd visszaesésnek azt, amikor az öngyűlölet újabb rétegét érzékeled.
Bár pont úgy néznek ki, egyáltalán nem azok. Mindössze az öngyűlölet egyre
táguló rétegeivel találkozol, amelynek meg kell gyógyulni. Ha elfogadod őket,
amikor találkozol velük, és elmész mellettük úgy, hogy megteszed a
következő logikus lépést az önszeretet irányába, akárhol is tartasz éppen,
eljön a nap, amikor már nem találkozol több réteggel.
Remélem, ez a példa meggyőzött arról, hogy ne légy olyan szigorú
önmagaddal. Ismerd fel, hogy az univerzum szemszögéből nincsen jó vagy
rossz, így még akkor sem ronthatod el az életedet, ha kifejezetten próbálod.
Akármilyen döntést hozol is, az szükséges a kiteljesedésedhez, és az
univerzum a végtelen kiteljesedés állapotában leledzik. A mindenség
részeként te is ebbe az irányba haladsz, így hát sohasem lehetsz mindennel
„készen”.
Amikor megérted ezt a két dolgot, az élet megszűnik a célokban létezni, és
többé nem az számít majd, milyen gyorsan éred el a céljaidat. Akkor már a
fejlődésről fog szólni, és arról, milyen jóleső folyamat is az. Az élet akkor az
örömé lesz. Ezért hát légy magaddal elnéző, és felejtsd el a tökéletességet.
Élvezd a lépéseket a pont között, ahol éppen tartasz, és ahová vágysz a
jövőben. Időben odaérsz, amikor már valóban magadévá tetted az
önszeretethez vezető folyamatot és utazást.


***
 23. ESZKÖZ
F OGADD EL A HIBÁKAT !

Nincs helye ítélkezésnek

Sohasem kellemes elfogadni, hogy hibáztunk, de azért nem is kell a
végtelenségig hibáztatni önmagunkat úgy, ahogyan sokan teszik. A hiba
lényegében olyan tett, amelyet visszatekintve legszívesebben már másként
csinálnánk. A hibák és a megbánás ezért kéz a kézben jár, de egyik sem
jelenti a világvégét. Ha jobban megnézzük, a hibázás általában a következők
egyikének következménye: hogy kudarcot vallunk egy cél elérésében,
halogatunk, türelmetlenek vagyunk, mértéktelenek vagyunk, érzelmi
kitöréseket produkálunk, rosszul ítélünk meg egy helyzetet,
félreértelmezünk valamit, elfecséreljük az erőnket, kihagyunk egy helyzetet,
szórakozottak és feledékenyek vagyunk, vagy olyasmit teszünk, ami nem hű
önmagunkhoz. Hosszúnak tűnik a sor, de azt hiszem, mindenki talál olyan
pillanatot az életében, amikor ezek egyike vagy akár több is szerepet játszott
abban, hogy hibázott.
Azt kell megértenünk, hogy amikor elkövetjük a hibát, meg vagyunk
győződve arról, valójában a legjobb döntést hozzuk. Azt tesszük, aminek
értelmét látjuk, és ami akkor ésszerűnek tűnik. Mindig azt tesszük, ami egy
adott pillanatban a legvalószínűbben az igényeinket szolgálja. Csak
visszatekintve látjuk úgy, hogy talán nem a legjobb döntést hoztuk. Ezért
van, hogy csak retrospektíven tudjuk azt mondani valamire, hogy „hiba”
volt.
A tudatossági szintünknek megfelelően is hozunk döntéseket. Mivel a
tudatossági szintünk változik, csak azután mondhatjuk, hogy valami hiba
volt, hogy a tudatosságunk megváltozott. Mivel minden pillanatban a legjobb
tudomásunk szerint cselekedtünk, nem szabad ezeket az eseményeket a jó és
a rossz viszonylatában szemlélni. Ehelyett úgy kell rájuk gondolnunk, mint
hasznos vagy káros tettekre. Úgy ébredünk tudatára annak, hogy mi hasznos,
és mi káros, hogy hibázunk.
Ezeknek a valóságoknak a tudatában egyáltalán nincsen értelme a hibákat
önbecsülésünk csökkentésére használni. Ezzel szó szerint azt várjuk el
magunktól, hogy lássuk, amit nem láttunk, tudjuk, amit nem tudtunk, és
tegyük, amit akkor nem tudtuk, hogy képesek vagyunk megtenni.
Ha ilyesfajta visszatekintésre alapozva ítéljük meg önmagunkat és a saját
értékünket, a jelenlegi, bölcsebb nézőpontból ítélkezünk a múltbéli énünk
fölött. Mi ez, ha nem igazságtalan? Hogyan lehetne ésszerűen elvárni
önmagadtól, hogy tudd, amit akkor nem tudtál? Megtennéd ezt egy
gyermekkel? Egy gyermek nem tudja, hogy el fog esni, ha nem néz az orra
elé. Valójában éppen úgy tanulja meg ezt, hogy nem néz az orra elé, aztán
elesik. Te csak azért tudod, hogy el fog esni, mert a saját nézőpontodból
szemléled az eseményeket. Csakhogy ez a nézőpont nem a gyermeké. Így hát
ha ítélkezel az orra eső gyermek felett, a nézőpontkülönbségen alapuló
ítéletet hozol, amely igazságtalan, és mellőz minden szeretetet. Az a te, aki
elkövette a hibát, a múltbéli te. Ha csak egy pillanattal azután jössz is rá a
hibádra, hogy elkövetted, fontos tudnod, hogy egy pillanattal azelőtt más
ember voltál, mint most. Ne ítélkezz a múltbéli éned felett a jelenlegi éned
nézőpontjából. Ahelyett, hogy ítélkeznél a régi énjeid hibái felett, hálát is
érezhetsz az irányukban. Az ő hibáikból szerezted a jelenlegi bölcsességedet.


Mi a motivációd?

Mostanra már bizonyára te is tudod, hogy régi jó barátom, az öngyűlölet
szívesen él azzal az érvvel, hogy „Hogyan lehettem ilyen ostoba!” Ez az érv
alapos indoknak tűnik arra, hogy szörnyen érezzük magunkat, amikor a
hibáinkra gondolunk. Ha a jelenlegi tudásodra alapozva okolod magadat a
hibáid miatt, ideje megértened, mit jelent a motiváció.
A motiváció egy vélt szükséglet vagy vágy közvetlen következménye.
Gyakran ellentétes szükségletek közé ragadunk. Például lehet, hogy sikeres
házasságra vágyunk, de a pillanat hevében megcsaljuk a párunkat, mert a
kívánatosság és a szeretet vágya erősebb, mint a sikeres házasság vágya.
Amikor ez a helyzet, a tudatosságunk azt súgja, a legjobb döntés megcsalni a
párunkat, mert abban a pillanatban a szükségleteink és vágyaink is így
akarják.
Így hát egyértelmű, hogy az akkori, korlátozott tudatosságunkban talán
úgy határozunk, megcsaljuk a párunkat. Talán végeredményben nem válik a
hasznunkra, és a hibát elkövetve megmutatkozik előttünk, hogy a döntésünk
valóban káros, de ez sem változtat a tényen, hogy abban a pillanatban azt
tettük, amiről azt hittük, a legjobb megoldás. Ha nem így gondoltuk volna,
nem tesszük meg. Sok ilyen döntést hozunk, amelyeket a legjobbnak látunk,
de ezekről később kiderül, hogy hibák voltak. Az igazság ettől nem változik:
csakis azért hibázunk, mert abban a pillanatban nem vagyunk tudatában
annak, hogy hibázunk.
A hibáknak mindig van következménye. A megváltozott tudatosság,
amelyet valaki a hibák elkövetésével szerez, a hibák következményeinek a
tudomása is egyben. Ha elfogadjuk ezeket a következményeket, és tanulunk
belőlük, a jövőben jobb döntéseket hozhatunk. De a hiba semmi esetre sem
tesz bennünket rossz emberré. Semmi esetre sem csökkenti az értékünket.
Döntéseinket egy nagyon korlátozott tudatossággal hoztuk meg, amelyek így
ostobák, hatástalanok és károsak voltak. De az értékünknek ehhez semmi
köze. A szerethetőségünknek és annak, hogy mit érdemlünk, szintén semmi
köze a tudatosságunkhoz.


Kérdezzük meg magunktól, miért!

Ha felteszünk magunknak néhány fontos kérdést, azzal növelhetjük a
tudatossági szintünket döntéshozás idején.

Máskor is találtam már magamat hasonló helyzetben? Ha igen, mit tanultam
belőle?

Milyen lehetséges rövid távú és hosszú távú következményei lehetnek a különböző
döntéseimnek?

Ezek a lehetséges következmények megérik a döntést?

Mit akarok kihozni a döntésemből?

Milyen vágyat, szükségletet akarok kielégíteni a döntésemmel?

Van-e más megoldás, aminek a nyomán kevesebb negatív következménnyel
elégíthetném ki a vágyaimat és szükségleteimet?

 Melyik döntés áll összhangban a legjobb érdekeimmel?
Ha a kérdésekre válaszolva kiértékeljük a döntéseinket, magasabb
nézőpontból, magasabb tudatossági szinttel hozhatjuk meg a döntésünket.
Talán nem lehet elkerülni velük a következményeket, de legalább képessé
tesznek arra, hogy tudatosan és szándékosan olyan döntést hozzunk, amelyet
az adott pillanatban a legjobbnak érzünk.


A hibák pozitív feldolgozása

Gondolj egy hibára, amelyet elkövettél a múltban. Hunyd le a szemed, és a
fejedben menj vissza az időben, hogy újra átéld a hibát. Próbálj meg
visszaemlékezni, hogyan érezted magadat, milyen gondolatok jártak a
fejedben, és miben reménykedtél. Tedd fel magadnak a kérdést: Ha
visszamehetnék abba a pillanatba, nem tudván mindazt, amit most tudok, csak azt,
amit akkor tudtam, ugyanazokkal az igényekkel, vágyakkal és nézőpontokkal, a
következmények ismerete nélkül, vajon másként cselekedtem volna, vagy
ugyanazt teszem?
Ennek a gyakorlatnak a segítségével felismerheted, hogy valójában azt
tetted, amit akkor a legjobb megoldásnak gondoltál, és végül nem kell
kínoznod magad a múlt hibáiért. Az önszeretet kulcsa az, hogy ha hibát is
követsz el, meg kell változtatnod a hibáról vallott álláspontodat, más szóval át
kell értelmezned a hibát.
Ahhoz, hogy átértelmezzük a hibát, meg kell változtatnunk a
nézőpontunkat és így a hiba értelmezését. Hatalmunkban áll tudatosan és
készakarva megváltoztatni a véleményünket valamiről. Ez az átértelmezés a
kulcsa a javunkat nem szolgáló gondolatok elengedésének. Ahhoz, hogy
átértelmezzünk egy hibát, a hibában rejlő értéket kell néznünk, aztán meg
kell keresni azokat a gondolatokat, amelyekkel képessé válunk arra, hogy
szabadon engedjük az önkárhoztatást, önkritikát és öngyalázást, amelyet a
hiba folytán érzünk.
Más szóval metaforikusan át kell szűrnünk a fürdővizet, hogy megtaláljuk
benne a gyermeket, aztán ki a fürdővízzel! A következő kérdések segítenek
átértelmezni a hibát:

Milyen értékes dolgot tanultam ebből az élményből, amelyet máskülönben nem
tudtam volna meg magamról, egy másik emberről, vagy a világról?

Mire döbbentett rá a hiba azzal kapcsolatban, hogy mit akarok?

Mit fogok másként tenni a jövőben?

Hogyan segít ez a hiba jobb életet élni a jövőben?

Tehetek bármit annak érdekében, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát? Ha igen,
mi az?

Hogyan léphetek tovább?

Amikor válaszolsz ezekre a kérdésekre, készíts listát az elkövetett hiba
pozitív aspektusairól.


Dönts jobban a jövőben!

Néhányan aggódnak, hogy ha elfogadják a hibájukat, azzal szinte jóváhagyják
a fájdalmat, amelyet önmaguknak vagy másoknak okoztak. Mások úgy érzik,
a hibájukat elfogadva esetleg újra elkövetik azokat. De ezek egyike sem igaz.
Egy hibát elfogadva csak arra válsz képessé, hogy többé ne használd a hibát
kifogásnak az öngyűlöletre. Gondolj csak bele: semmit sem érsz el azzal, ha a
régi hibáért okolod magadat. A világ összes rosszallása és vádja sem tünteti el
azt a hibát. Ezekből semmi jó nem származik.
Ám amikor képes vagy megbocsátani magadnak a hibákért, amelyeket
elkövettél, tízszer könnyebb lesz továbblépni, jóvátenni, és más döntéseket
hozni. Képes leszel jobb életet létrehozni magadnak az alapján, amit a
hibádból tanultál. Egy hiba átértelmezésének nincsen helyes vagy helytelen
módja. Csak arra ügyelj, hogy amikor átértelmezed a hibát, a hibának pozitív
jelentést kell adnod a negatív helyett.
Minden hiba azt súgja meg neked, amit meg kell javítanod, és ezáltal
közelebb visz a siker valószínűségéhez. Észrevettem, hogy ugyanezt az elvet
lehet alkalmazni az öngyűlöletnél is. Ha nem ismernéd az öngyűlöletet,
sohasem éreznél vágyat vagy indíttatást arra, hogy megismerd az
önszeretetet. Így tehát az öngyűlölet, amelyet most érzel, ugyanannyira
felelős az önszeretetért, amelyet egyszer érezni fogsz, mint amennyire az
önszeretet kifejlesztéséhez elsajátított készségek következménye. Íme egy
újabb univerzális rendszer!


***
 24. ESZKÖZ
A KELLENE VESZÉLYE

A kellene visszafogja a lendületedet

Időről időre mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a kellene uralmának: azon
fenyegető követelményeknek, amelyeket mi magunk erőltetünk magunkra,
mert így tanultuk. A kellene a kötelezettség, megszokás, és ami még rosszabb,
mások elvárásainak mellékterméke. A kellene egy mindig jelen lévő
követelmény, amelyet a családjaink, barátaink és közösségeink vetítenek
ránk. Azt jelenti, nekünk is azt kellene akarnunk, amit ők akarnak, tennünk,
amit ők tesznek, és hinnünk, amit ők hisznek.
Így a kellene egy külső követelmény, amelyet magunkra veszünk, és
magunkévá teszünk. Ezek a követelmények általában szöges ellentétben
állnak a saját szükségleteinkkel, a saját személyes igazságunkkal, és azzal,
akik vagyunk. Pontosan ezért van, hogy sokunknál mindig csupán kellene
marad a kellene. Nem érzünk természetes indíttatást arra, hogy olyan
követelményeket teljesítsünk, amelyek nem tőlünk származnak.
A legtöbben úgy hisszük, a kellene az, ami kordában tart és motivál
bennünket a jobb teljesítményre. Ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. A
legjobb teljesítményünk egyenes következménye annak, amikor engedjük,
hogy a valódi énünk átvilágítson a gondolatainkon, szavainkon és tetteinken.
Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, tudnunk kell, kik vagyunk. A kellene
elhomályosítja a valódi énünket, mert nem a saját igaz szükségleteinket és
vágyainkat tükrözi, hanem más emberek elvárásait.
Egy pillanatra ismerd meg az életedet irányító kellenék csoportját. Írd le
mindazt, amit úgy hiszed, tenned kellett volna a múltban. Majd írd le mindazt,
amit szerinted ma és holnap kellene tenned. Végül írd le mindazt, amit
szerinted egy éven belül, majd tíz éven belül, és életed végéig kellene tenned.
Íme pár példa: „Le kellene fogynom.” „Eleget dolgoztam már a
fejlődésemen: mostanra már nem kellene felidegesítenem magamat
apróságokon.” „Főiskolára kellett volna mennem.” „Nem kellene ilyen
negatívnak lennem.” „Több időt kellene töltenem a gyermekeimmel.”
„Kevesebb időt kellene töltenem tévézéssel.”
Körülbelül így. Ne fogd vissza magad, akármilyen nevetségesek ezek a
kellenék. Vedd észre, hogy a gyakorlat közben felmerülő dolgoknak azért kell
felmerülniük, mert ezek az elvárások és követelmények okozzák a jelenlegi
boldogtalanságodat.
Fogd a listát, és vedd számba az összes kellenét. Kérdezd meg, „Miért
kellene?”, és a lista minden eleméhez írd le a legelső választ, ami az eszedbe
jut. Tölts el kis időt a válaszokon való elmélkedéssel. Ezzel a gyakorlattal
tudatosan megkérdőjelezed a kellenéket, hogy lásd, honnan erednek ezek a
kötelezettségek.


Ünnepeld az egyéniségedet!

A kellenék kiváló táptalaját adják az öngyűlöletnek. Nem szeretheted úgy azt,
ami van, hogy közben azt gondolod, másnak kellene lennie. A kellenék
kicserélése elválaszthatatlan az önszeretet megtanulásától. Amikor
elengeded ezeket, megmutatod, hogy tiszteled a saját igényeidet és
vágyaidat. Amikor elengeded ezeket, hű vagy önmagadhoz.
A legtöbbünk esetében társadalmilag meghatározott szokás azt mondani,
hogy „tennem kell” vagy „tennem kellene” valamit. Ennek megfelelően
nagyszerű gyakorlat az, amikor kicseréljük a „tennem kellene” és „tennem
kell” kifejezéseket azzal, hogy „megtehetem”. Például minden alkalommal,
amikor kicsúszik a szádon, hogy „munkába kell mennem”, helyettesítsd
azzal, hogy „megtehetem, hogy munkába menjek”. Vagy minden
alkalommal, amikor kicsúszik a szádon, hogy „meg kellene mosnom a
fogamat”, helyettesítsd azzal, hogy „megtehetem, hogy megmossam a
fogamat”. Ezt a nagyszerű gyakorlatot érdemes a szokásoddá tenni, mert erőt
ad, és tudatosítja, hogy minden tevékenységed döntés eredménye.
Amikor a „kellene” vagy „kell” hatalma szerint élünk, az elvárások
áldozatai vagyunk. Fogalmunk sincsen, hogy dönthetünk arról, így éljünk-e,
esetleg másként. Ezért hát hiszünk az illúzióban, elhisszük, hogy mások
irányítanak minket. Valaki vagy valami rossz áldozatának hisszük magunkat,
aki vagy ami igazából nem is létezik. Az elvárások és mércék, amelyekhez
tartjuk magunkat, nem objektívek. Nem valósak. Ismerd fel, hogy mi hozzuk
létre őket, és csak mi magunk vagyunk, akik tartják magukat hozzájuk.
Sohasem létezett univerzális szabály arra, hogyan kellene vagy nem
kellene valakinek cselekednie. Az emberek szeretik, ha kívülről hitelesítik
őket. Az önbecsülés belső, egyéni stabilitását összekeverjük a mások általi,
külső hitelesítés stabilitásával. Ezért kívánjuk, hogy mások egyetértsenek a
nézőpontunkkal, és ezért van, hogy másokhoz idomulunk.
Az elménk szeret mennyiségeket meghatározni. Az agyunk úgy van
megalkotva, hogy sorba állítsa és rendszerezze az információt, és tudnunk
kell, hogyan illeszkedünk a dolgok rendjébe. Ezért hajlamosak vagyunk
másokhoz hasonlítani önmagunkat. De ahhoz, hogy hűek legyünk
önmagunkhoz, nem szabad többé másokhoz hasonlítanunk magunkat.
Még gyakrabban történik az, hogy a nálunk kevéssé szerencsésekhez
hasonlítjuk magunkat, és úgy érezzük, áldott életet élünk. Még ennél is
többször hasonlítjuk magunkat olyanokhoz, akiknek meglátásunk szerint
több jutott, akik jobbak nálunk, vagy többre képesek, mint mi. Ettől úgy
érezzük, nem vagyunk elegek. Frusztráltak és irigyek leszünk. Ha másokhoz
hasonlítod magadat, negatívan fogod megítélni önmagadat. Ez pedig az egyik
legfájdalmasabb dolog, amit tehetsz magaddal.
Az emberek különbözők. Azért vagyunk itt a földön, hogy megtapasztaljuk
és felfedezzük a saját egyéni nézőpontunkat. Nincs két ugyanolyan ember.
Különböző gondolataink vannak, különböző meggyőződéseink, különböző
tapasztalataink, másképpen értelmezünk dolgokat, és másképpen érzünk
érzelmeket. Még az egypetéjű ikrek is teljesen különböző emberek. Mivel
mindannyian azért jöttünk ide a földre, hogy megtapasztaljuk a saját énünk
egyéni, megismételhetetlen látásmódját, a létezésünk célját tagadjuk, ha
egymáshoz hasonlítgatjuk magunkat. Ugyanannyira nincsen értelme, mint
egy almát és egy narancsot hasonlítgatni.
Mellesleg ha mindig arra törekszel, ami nem vagy, és mások kellenéjének
árnyékában élsz, sohasem leszel képes szeretni magadat. Egyéni
tehetségekkel és képességekkel teremtettél, amelyek végül elkerülhetetlenül
sikerre visznek. Abban a pillanatban megtörténik ez, amint ráébredsz, hogy
melyek azok, és módot találsz rá, hogy fejleszd és megtanuld használni őket.
A jelenlegi helyzetedet úgy változtathatod meg, ha megváltoztatod a
szemléletedet és hozzáállásodat. Akárki akármit tesz, te mindig
cselekedhetsz a valódi vágyaidnak megfelelően azokkal az erőforrásokkal,
amelyekkel jelenleg rendelkezel ott, ahol most tartasz.
Mivel folyamatosan fejlődünk, kiteljesedünk, és folyamatos teremtés
állapotában leledzünk, a „légy önmagad” nem azt jelenti, hogy szilárd
identitást választunk magunknak. Engedd magadnak a gyarapodást, javulást
és változást. Engedd, hogy megbocsáthass a múltad azon részeinek,
amelyekre nem vagy büszke: ne azok határozzanak meg. Azok a tettek nem
egyenlők veled. Engedd el a sok kellenét, és a helyükre ültess egy sor „alig
várom, hogy” állítást. Aztán csak figyeld, milyen nagyszerű lesz az élet!


***
 25. ESZKÖZ
NÉZZ FARKASSZEMET AZ ÖNSZABOTÁZS

NYOLC ARCÁVAL !

Rúgd az önszabotázst az út szélére

Az önszeretet hiánya olyan betegség, amely bekúszik az életünkbe, és
önmagunk érvénytelenítését okozza. Az önszabotázs annak a közvetlen
következménye, amikor úgy érezzük, semmire sem vagyunk érdemesek.
Ilyenkor a saját személyes, belső párbeszédeinkben nem azt meséljük
magunknak, ami szép, jó és helyes magunkban, hanem ami csúnya, rossz és
helytelen. Így nem élhetünk boldog és sikeres életet. Az önszabotázs sokféle
formáját nyolc csoportba sorolhatjuk: önmagunk kritizálása, önmagunk
megkérdőjelezése, önmagunk hibáztatása, önmagunk pusztítása, önmagunk
sajnálata, önmagunk megfosztása valamitől, önmagunk becsmérlése és a
túlzott büszkeség önmagunk iránt.
Ebben a fejezetben mindet külön fogom taglalni, mert úgy érzem, fontos,
hogy felismerd és megtanuld legyőzni őket. Kezdjük is a leggyakoribbal, az
önkritikával.


Csitítsd önmagad kritizálását

Az önkritizálás az, amikor rosszat gondolsz vagy mondasz önmagadról, és
azok, akik ezzel foglalatoskodnak, szinte művészi szintre emelik önmaguk
froclizását. Szerencsére van egy kreatív módszerem, amellyel az út szélére
rúghatjuk ezt a pusztító szokást.
Ezt kell tenned: ismerd meg a belső kritikusodat, és válaszd szét őt és
önmagadat. Adj neki egy személyiséget, egy képet és egy jellemrajzot. Talán
még nevet is. Hogyan néz ki? Milyen a hangja? Mi a célja, és miért akarja ezt
tenni? Ha már azonosítottad a belső kritikusod figuráját és üzenetét, válaszd
le magadról, mintha te és a belső kritikai hangod két különálló személy
volnátok.
Ne feledd, hogy ez csak egy kritikus hang a fejedben. Amikor rájössz, hogy
ez a hang nem te vagy, könnyebb lesz eltávolodnod tőle, és nem személyes
sértésnek venni, amikor téged kritizál. De nehogy félni kezdj ettől a „kritikus
személyiségtől”! Ő nem egy valódi, különálló személy saját akarattal, vagy
valamiféle ellenség, amely benned lakik. Ő csak egy mentális szimbólum,
amelyet te alkottál, és amelyet arra használsz, hogy elválaszd magadat a
negatív gondolati mintáktól.
Ne állj ellen a belső kritikusodnak, mert tudod, hogy aminek ellenállsz,
megmarad. Ha ellenállsz a belső kritikusodnak, azzal csak erősebbé teszed.
Amikor felbukkan, gondolatban köszönj neki, de ne vedd komolyan. Hadd
mondja el, amit akar, aztán gondolatban feleld neki a következőt:
„Köszönöm, hogy megosztottad velem mindezt.” Amikor végeztél a
párbeszéddel, fordítsd az energiát az ellentétére úgy, hogy felsorolsz tíz
dolgot, amire elismerően tekintesz magadban, vagy tíz pozitív
tulajdonságodat.
Egy másik jó technika az, hogy elkötelezed magad: minden negatív
gondolatra két pozitívval válaszolsz. Amikor a fejedben megszólal egy
negatív állítás önmagadról vagy bármi másról, határozd el magad, hogy
találsz helyette két pozitív dolgot önmagadra vagy a másik megkritizált
dologra vonatkozóan.
Például ha mentálisan azt hallom: „Utálom azt a rengeteg ráncomat!”,
valami olyasmit mondok, hogy: „Tetszik a szemem színe”. Vagy „Imádom
magam, amiért ilyen filozofikus vagyok.” Ne feledd, hogy bár a belső kritikus
fontosabbnak tűnik nálad, ez valójában nem így van. Ez mindössze illúzió. A
belső kritikus ugyanis csupán egy apró töredéke annak, ami te vagy.


Faragd le az önkételyt!

A kételkedés valójában egy vallás: hit a negatív kimenetelekben. Az
önmagunkkal szembeni kételyt úgy lehet elképzelni, mint az öngyűlöletet,
amely nem enged egyről a kettőre jutni. Annak a meggyőződésnek a másik
arca, amely így szól: „Nem vagyok elegendő.” Ha önkétellyel küzdesz, úgy
ráncigálhatod ki a sötétségből a fényre, hogy elismered. Tudomásul veszed,
hogy létezik. Ha megpróbálod semmibe venni vagy megtagadni, rejtett
aknamunkával képes korlátok közé szorítani a cselekvőképességedet.
 Ehelyett szánj rá némi időt, hogy kiderítsd, mi indította be a kétkedést, és
miért. Vissza tudod vezetni valami korai élményre? Kérdezd meg magadtól:
Mitől félek ennyire? Aztán készíts részletes stratégiát arra, miként tudod
meghaladni az önkételyt. Gondold ki, milyen apró, megvalósítható lépésekkel
tudnád magabiztosabbá tenni önmagadat, aztán tedd meg az első lépést.
Amikor azzal megvagy, dolgozd ki a következőt, és így tovább.
Egy másik hasznos módszer az önkételyre a megfordítás. Amikor
felmerül egy állítás, mint például „nem vagyok elég szép”, fordítsd a
visszájára: „elég szép vagyok”, és találj ki legalább tíz dolgot, amiben az új
állítás igaz, vagy igazabb lehet, mint az eredeti mondat. Ehhez a technikához
kreatív gondolkodás kell. Vedd mentális játéknak.
Nekem általában segít azt játszani, hogy védőügyvéd vagyok egy
bíróságon, és az a munkám, hogy bizonyítom a megfordított mondatok
igazát. Amikor önkétellyel küzdesz, fontos észben tartanod, hogy az nem egy
óriás szörnyeteg, amely nem hagyja, hogy győzedelmeskedj. Inkább csak egy
fekvőrendőr, amelybe belefutottál az elkerülhetetlen siker felé vezető úton.
Nincs lehetetlen egy olyan mindenségben, amely végtelen lehetőségből áll.


Ne fogadd el az önvádat!

Önmagunk hibáztatása egy attitűd, amely azt mondja, bármi is történt,
minden a mi hibánk. Amikor az önszabotázsnak ebbe a formájába botlasz,
több felelősséget vállalsz, mint amennyi valóban a tiéd. Nemcsak a saját
tetteidért vállalsz felelősséget egy adott szituációban, hanem mások tetteiért
is.
Ha önváddal küzdesz, ismerd fel, hogy hibák mindennap mindenkivel
történnek. Ez a tanulás alapvető része, mint ahogyan az elesés alapvető része
a járni tanulásnak. Ha mindannyian mindig magunkat hibáztatnánk ahelyett,
hogy továbblépnénk, nem egy jobb világban, hanem egy nagyon szomorú és
működésképtelen világban élnénk.
Mivel a hiba már megtörtént, azzal már nincs mit tenni. Ezen semmiféle
önvád sem változtat. Kérdezd meg magadtól őszintén: Mire jó ez? Aztán találj
ki valami kárpótlást, amitől jobban éreznéd magad, például mondhatod, hogy
sajnálod, és megbocsátasz magadnak. Tanulhatsz a hibádból, és élheted az
életedet másképpen, de az önváddal semmit sem érsz el.
Az önvád valójában saját magad büntetése és bántalmazása. Ezért
bármilyen technikát használhatsz, hogy előrelépj, és jobban érezd magadat.
Az önkritikus emberek is önváddal küzdenek, ezért kipróbálhatod a belső
kritikus leválasztásának fentebb említett technikáját.


Óvakodj az önpusztítástól!

Az önpusztítás az öngyűlölet kezdeményező formája, az önszabotázs talán
legfizikálisabb megnyilvánulása. Amikor önpusztítók vagyunk, olyan
körülmények közé helyezzük magunkat, amelyeknek a végkimenetele éppen
az ellenkezője annak, amire tényleg szükségünk van.
Ha önpusztítással küzdesz, vedd észre, miként bántalmazod vagy
szabotálod magadat. Ha meg akarunk változni, be kell látnunk, hogy amit
teszünk, az elpusztít minket. Akarnunk is kell a változást, mert ezen vágy
nélkül semmi sem táplálja a változást, és így nem is változik semmi.
A legfontosabb dolog, amit tehetsz, hogy kigyógyítsd magadat az
önpusztító szokásokból, kideríteni, mi áll a hátterükben. Az önbántalmazó
viselkedés általában a menekülés egy formája, ezért hát felelősséget kell
vállalnod az életedért és a boldogságodért úgy, hogy időt áldozol a befelé
nézésre.
Nézz végig az életeden, és kérdezd meg magadtól: Mitől menekülök? Milyen
témákkal nem tudok szembenézni? Mit érek el ezzel a viselkedéssel? A válaszaid
megsúgják, mire kell figyelned. Az önpusztítással elfedett dolgokat kell
elővenned és tevékenyen gyógyítanod.


Az igazság az önsajnálattal kapcsolatban

Az önsajnálat az áldozatmentalitás legvégső formája. Olyan szabotázs,
amelyben meggyalázod önmagadat, semmibe veszed a saját potenciálodat,
és nem ismered el a saját hatalmadat. Ha önsajnálattal küzdesz, nem vagy
egyedül. Ez az egyik legnehezebben kezelhető önszabotázs, mert a
társadalmunk nézetei az önsajnálatról károsak azokra, akik ki szeretnének
gyógyulni belőle. A „tedd túl magad rajta” társadalma, amelyben élünk,
szánalmasnak láttatja az önsajnálatot. Önző túlkapásnak és szégyenletes
dolognak véli.
Ha önsajnálattal küzdesz, nem kell bűntudatot érezned, és nem kell
hibáztatnod magadat. Ettől nem leszel szánalmas vagy rossz ember. Csak
annyit jelent, hogy nem adod meg magadnak a szükséges szeretetet. Csak
erőtlennek és tehetetlennek érzed magadat. Úgy tekintesz magadra, mint
alárendeltre, ahelyett, hogy az erődre és értékességedre koncentrálnál, és ez
a félreirányított figyelem nem hagyja, hogy megszerezd, amit akarsz.
Legközelebb, amikor észreveszed, hogy sajnálatot érzel önmagad iránt,
ismerd be: megérdemled, hogy sajnáld magadat. Tedd magadévá a
gondolatot, hogy hitelesen érzel így. Senki másnak nem kell igazolnia, hogy
így van. Ismerd be magadnak, hogy ott tartasz, ahol, és keress magadnak
valami tevékenységet, amellyel visszaszerzed az erődet, és kilendíted
magadat ebből az áldozatszerepből.
Sokat segít, ha a legjobb érdekeid szerint élsz. Ha olyan helyzettel
küzdesz, amelyiktől sajnálni kezded magadat, szerezd vissza az erődet
ezekkel a kérdésekkel:

1. Hogyan vonzottam be ezt? (Ez nem azt jelenti, hogy azt kell keresned,
miként tudod magadat okolni az eset miatt, hanem, hogy azt
keresd, milyen szereped volt a kialakulásában.)

2. Mit kell megtanulnom ebből?

3. Mely szándékomat kell felismernem ebből a fájdalomból?
4. Milyen pozitív következménye van vagy lehet ennek?

5. Mit tehetek, hogy javítsak a dolgon itt és most?

Mindig hatalmadban áll egy kicsit javítani a közérzeteden. Csodálatos
lény vagy, aki képes bármire, amit csak megálmodik. Ezt senki sem veheti el
tőled, mert még ha megpróbálná is, nem tudná irányítani a te saját elmédet.


Többé ne foszd meg magadat semmitől!

Önmagunk megfosztása dolgoktól olyan önszabotázs, amikor nem adjuk
meg magunknak az élvezetet. Ez a közvetlen következménye annak a
gondolkodásnak, miszerint nem érdemled, amit akarsz. Amikor megfosztjuk
magunkat valamitől, abból a meggyőződésből indulunk ki, hogy nem
érdemeljük a legjobbat, nem érdemeljük, amit akarunk, és nem érdemeljük a
boldogságot és szeretetet.
Amikor önmagad megfosztásával küzdesz, összekevered az önszeretetet
és az önzőséget. Ezt a témát a tizenhetedik eszközben is említettem, ezért
kérlek, fusd át még egyszer, hogy tisztán láss a kérdéssel kapcsolatban.
Fontos felismerni, hogy önmagunk megfosztása valamitől olyan, mint egy
függőség. Függővé válhatsz az önbecsesség érzésétől, amikor azt gondolod, jó
ember vagy, mert megfosztottad magadat valamitől, ahogy a heroinfüggő is a
nyugalom érzését keresi, amikor belövi magát.
De ne hagyd, hogy az érzés lóvá tegyen: az önmegfosztás tönkreteszi az
életedet. Szegényes pótszer csupán a valódi önbecsülés mellett. Olyan
függőséget alakít ki, amely végezhet veled, és ne lepődj meg, ha megvonást
tapasztalsz, és bűntudatod támad, amikor többé nem fosztod meg magadat
semmitől. Megéri átélni a megvonást. Ha elkötelezett vagy amellett, hogy az
önmegfosztás nélkül akarsz élni, végül hozzászoksz a változáshoz, és végre jó
érzés lesz kimutatni önmagad felé a szeretetedet.


Ne tagadd a saját értékességedet

Önmagunk becsmérlése olyan önszabotázs, amikor bagatellizáljuk
önmagunkat, és tagadjuk a saját értékünket. Amikor ilyenformán lenézzük
és értéktelennek látjuk magunkat, a „kevesebb mint” attitűdjével fordulunk
önmagunk felé. Hajlamosak vagyunk ilyenkor érvénytelennek nyilvánítani
bármit, ami felhívja a figyelmet az értékességünkre.
Ha önbecsmérléssel küzdesz, fontos megértened, hogy sok esetben ezzel a
rólad kialakított képet manipulálod azért, nehogy csorba essen az
önbecsüléseden. Az az alapvető stratégia bújik meg ezen elhárító technika
mögött, miszerint „jobb egy támadást magunktól elszenvedni”. Más szóval
megelőző támadást intézel a saját hiányosságaid ellen, mielőtt más tehetné
ugyanezt.
Ha azzal töltöd az életedet, hogy mások előtt kisebbíted magad, minden
bizonnyal azért teszed, mert észrevetted, hogy ha mások előtt támadod
magadat, nekik már nincsen kedvük ugyanezt tenni, sőt talán még bókolnak
is neked. Így az önmegsemmisítést használod arra, hogy szeretetet szerezz
másoktól. Amíg fel nem ismered ezt a mintát, és el nem határozod, hogy a
jutalom nem éri meg a sérelmeket, tovább fogod folytatni az ördögi kört.
 A legtöbbször, amikor önbecsmérléssel küzdünk, gyermekként olyan
felnőttek közt voltunk, akik ésszerűtlenül magas elvárásokat támasztottak
velünk szemben. Amikor azt tapasztaltuk, hogy nem sikerül megfelelni
ezeknek az elvárásoknak, kialakítottuk azt az elképzelést, hogy nem vagyunk
elég jók. Gyermekkorunk élményei, amikor úgy éreztük, kevesek vagyunk,
elhitették velünk, hogy alapvetően selejtesek és mindenre alkalmatlanok
lehetünk. Emiatt személyiségünket egy szégyenalapzatra építettük fel, és
azzal az örökké jelen lévő félelemmel éltünk együtt, hogy semmire sem
vagyunk jók. Te talán éppen azzal a gondolattal küzdesz, hogy semmit sem
érdemelsz.
A félelem, hogy mások alkalmatlannak találnak, krónikus halogatóvá
tehet bennünket. A halogatás megvéd a magasabb elvárásoktól, amelyek
együtt járnak a sikerességgel. Nemcsak azért halogatunk, mert félünk a
kudarctól, hanem azért is, mert a kihívásokat elkerülve és a dolgok
végtelenségig halasztásával nem kell szembenéznünk a valódi határainkkal.
Mivel félünk, hogy alkalmatlannak találnak, nem akarjuk felhívni magunkra
a figyelmet, és megpróbáljuk csökkenteni mások, illetve önmagunk elvárásait
önmagunkkal szemben. Előre bocsánatot kérünk mindenért, hogy ha
kudarcot vallunk, ne érjen megtorlás. Teljességgel hiszünk az
alkalmatlanságunkban, és azonosulunk vele, olyannyira, hogy már azt sem
hisszük el, bármi jó lehet bennünk. Nem hisszük el a bókokat, amelyeket
kapunk.
Ha olyasvalaki vagy, aki becsmérli önmagát, fontos olyan dolgokra
koncentrálnod, amelyektől büszkének érzed magadat, és jól érzed magadat a
bőrödben. Munkálkodnod kell az önbecsüléseden. Ha csábítást érzel, hogy
aláásd az erőfeszítéseidet még azelőtt, hogy belefogtál volna egy projektbe,
tégy egy néma fogadalmat, hogy beszéljenek helyetted a tetteid eredményei.
Nem kell fényezned magadat, és semmiképpen sem kell becsmérelned
magadat. Csak hallgass, és hagyd kibontakozni az eredményeket. Ami a
legfontosabb: olyan tevékenységekbe fogj, amelyektől javul a saját magadról
alkotott véleményed.


A büszkeség lesz a veszted

Az önszabotázs nyolcadik formája az önmagunk miatt érzett büszkeség,
amely gyakran a narcizmus álarca mögé rejtőzik; az a meggyőződés, hogy
jobb vagy másoknál. A hétköznapi vélekedéssel szemben a büszkeség és a
narcizmus nem az önszeretet formái, hanem éppen ellenkezőleg. Akkor
fejlesztjük ki magunkban az önérzetet, amikor mélységes önbizalomhiánnyal
élünk, és túlkompenzáljuk azt, amilyen szörnyű véleménnyel vagyunk
magunkról.
Ez a túlkompenzálás egyfajta önszabotázsban ölt alakot, mert a büszkeség
nemcsak elhallgattatja az igazságot – azt, hogy félünk, magányosak és
bizonytalanok vagyunk –, hanem még el is ijeszti tőlünk az embereket. A
büszkeség nem szerez nekünk szeretetet, figyelmet vagy imádatot, inkább
azt eredményezi, hogy kivetettnek és elhagyatottnak érezzük magunkat.
Ha büszkeséggel küzdesz, amelyet gőgnek, hiúságnak vagy narcizmusnak
is neveznek, fontos megértened, honnan ered ez a viselkedés. Akár az
önbecsmérlés, a büszkeség is mások megítélésének manipulálásán nyugszik,
mert el akarjuk kerülni, hogy csorba essen az önbecsülésünkön. A technika
mögött rejlő alapvető stratégia az, hogy eltérítsük mások figyelmét a
gyengeségeinkről és önbizalomhiányunkról úgy, hogy csak a
különlegességünket és tökéletességünket hajtogatjuk. Csak úgy kerülheted
el, hogy értéktelennek érezd magad, hogy egy dicsekvés nevezetű, vastag
mázzal vonod be a bizonytalanságodat. A legtöbb esetben a büszkeségben
szenvedők gyermekkorukban közvetlen kritikát vagy kifogásolást kaptak
fontos emberektől, általában a szülőktől. Korán felfedezték, hogy a felnőttek
által kiosztott jutalom és büntetés annak a függvénye, miként látják őket
azok a felnőttek. Ezért manipulálják a körülöttük lévő felnőtteket, és végül
mindenkit, hogy tökéletesnek és elképesztőnek lássák őket. Azt hiszik, ezzel
még több szeretetet szereznek, sőt még arra is képesek, hogy másokat rossz
színben tüntessenek fel a korlátozott mennyiségű pozitív figyelemért való
küzdelemben.
A büszkeség nem mindig mutatkozik meg nyíltan. Például az, aki
öngőgben szenved, olyan panasszal leplezheti az önelégültségét, hogy: „Úgy
unom már, hogy mindenki szerelmes levelet ír nekem. Azért ami sok, az
sok!” Ezek a burkolt mondatok azt akarják elhitetni, hogy nem nagyzolunk,
és esetleg még alázatosak is vagyunk. Ám az állítás valójában azt a célt
szolgálja, hogy a másik ember levonja a következtetést: elképesztők és
különlegesek vagyunk.
Ha öngőggel küzdesz, a legfontosabb rávilágítani a valós
önbizalomhiányra. Kérdezd meg magadtól: Mitől félek ennyire? Légy őszinte
magadhoz, és tudd meg, ki vagy valójában.
 Nem szerethetjük magunkat addig, amíg csak a tökéleteset szeretjük
önmagunkban, ezért meg kell tanulnunk, hogyan fogadhatjuk el a tökéletlent
is. Mások talán még jobban fognak kedvelni, amikor nyíltan bevalljuk a
tökéletlenségünket. Egyébként is igen kimerítő egész nap pózolni.


Ne figyelj oda, mások mit gondolnak

Időről időre mindenkinek akadnak önmagáról és másokról alkotott negatív
gondolatai. Így hát amikor mások véleménye miatt aggódsz, ne feledd, hogy
ők is aggódnak azon, mások mit gondolnak róluk. Lehet, hogy még az is
aggasztja őket, te mit gondolsz felőlük. Mellesleg az még nem a világvége, ha
valaki negatívan gondolkodik rólad. Kérdezd meg magadtól: Mitől félek, mi fog
történni, ha valaki negatívan gondolkodik rólam? A kérdésre érkező válasz
megmutatja, mit kell meggyógyítani, ha nem akarsz foglalkozni azzal, amit
mások gondolnak rólad.
Jól ismert probléma az, amikor egyfolytában azzal foglalkozunk, mások
mit gondolnak rólunk. Ez a probléma mindig a szeretet- és elfogadásvágyból
ered. Így hát ha el akarod engedni ezt az aggodalmat és főként az öngőgöt,
egyszerűen tedd meg a lépéseket az önszeretet és önelfogadás irányában.
Amikor szeretjük önmagunkat, eljön az az idő, hogy a saját legjobb
érdekeink szerint kell élnünk. Ebből következik, hogy eljön az az idő is,
amikor útjukra kell bocsátani az önszabotáló gondolatokat és
viselkedésformákat, és ez az idő most érkezett el.
Lehet, hogy nem sikerül egy nap alatt, és nem is kell egyszerre
végrehajtani. De ha nekilátsz apró lépéseket tenni annak érdekében, hogy az
önszabotáló viselkedéseket öntámogató mindennapi tevékenységekre
cseréld, eljutsz arra a pontra, ahol többé már nem szabotálod magadat. Talán
félni fogsz, de készen állsz a változásra. Készen állsz majd azokra a
döntésekre, amelyek a te javadat szolgálják. Készen állsz rá, hogy szeresd
önmagadat.


***
 26. ESZKÖZ
T ÉGY RENDET !

Szabadíts fel helyet önmagad számára

Van elég szabad hely az életedben ahhoz, hogy szeresd önmagadat? Ha
nincs, tedd meg azt a döntő fontosságú lépést, hogy felszabadítasz annyi
helyet az életedben, amennyibe belefér önmagad szeretése. Ez egy rendkívül
szimbolikus lépés, olyan, mintha megszabadulnál a rendetlenségtől. Ebben
az esetben a rendetlenség lehet bármi, ami közted és az ideális életedről
alkotott elképzelés között áll.
Nem könnyű megszabadulni mindazon dolgoktól, amelyek nem szolgálják
az életedet. Bátorságot igényel, az igazság azonban az, hogy ha az életedben
sok haszontalan dolog akadályoz, nem marad tér az önszeretetre. Gondolj
csak bele: ha életedben vannak olyan területek, amelyek a legfőbb javadat
nem szolgáló akadályokkal vannak eltömítve, akkor értelemszerűen
kevesebb hely marad azon dolgokra, amelyek valóban a legfőbb javadat
szolgálják. Ez a törvény igaz, akár az elmédről, a testedről, a szekrényedről, a
házadról vagy a zoknis fiókodról van szó.
Kezdd azzal, hogy kívülállóként tekintesz az életedre. A tested mennyire
van eltömődve? Az elméd szabad működését akadályozza-e valami? Az
élettered mennyire rendetlen? A napirended kusza? Az életedben mely
dolgok nem szolgálják a legfőbb javadat? Amikor végigtekintesz az életeden,
tedd fel magadnak a következő kérdést: Ez a gondolat, személy, hely vagy tárgy
hozzásegít-e ahhoz az élethez, amit elképzelek magamnak, vagy inkább eltávolít
attól? Amennyiben a válasz igen, tartsd meg a kérdéses dolgot. Sokszor
azonban egy hangos nem lesz a válasz. Ha ez a helyzet, tedd fel a következő
kérdést nagyon őszintén: Mit keres akkor az életemben? Amint megérzed az
ellentmondást, azonnal cselekedj! Ideje kigyomlálni az életedből azt, amire
nincs szükséged.
Abban a pillanatban, ahogy megszabadulsz a régi tárgyaktól, szokásoktól,
meggyőződésektől és azoktól az emberektől, akik nem segítik elő a lelki
békédet – minden olyan dologtól és személytől, amik/akik nem szolgálják a
legfőbb javadat –, helyet szabadítasz fel. Ez az új szabad kapacitás remek
lehetőséget nyújt arra, hogy a felszabadult helyet tudatosan töltsd ki olyan
dolgokkal, amelyek valóban érted vannak, és valóban a legfőbb javadat
szolgálják. Ennek a könyvnek nagy része azon belső dolgok eltüntetésével és
kicserélésével foglalkozik, amelyek már nem szolgálják a tudatodat és a
testedet. Most azonban itt az ideje, hogy a valóság külső aspektusaival is
foglalkozzunk.


Vedd kezedbe holmijaid sorsát

Kezdd életed fizikai megnyilvánulásaival. Takarítsd el a kézzelfogható
akadályokat a környezetedből. Újra fontos megemlíteni, hogy akadály lehet
bármi, ami közted és az ideális életedről kialakított kép között áll. Valóságod
fizikai rendetlensége belső valóságodat tükrözi. Amennyiben a fizikai
valóságod tiszta, rendezett és színtelen, az szintén a belső valóságod
kivetülése.
Mivel a fizikai világ a tudatodat tükrözi, a legmélyebb önszeretetet jelenti
egy olyan környezet kialakítása, amely a boldogságodat és a lelki békédet
szolgálja. Lehet, hogy ennek eléréséhez elég a szekrényedben rendet rakni,
átfesteni a szobádat a kedvenc színedre, kitakarítani az autódat, a garázsból
kiszanálni a felesleges dolgokat, vagy néhány bútort áthelyezni. De az is
lehet, hogy az egész életteredet meg kell hozzá változtatnod. Légy őszinte
azzal kapcsolatban, hogy mely dolgok szolgálják a legfőbb javadat, és melyek
nem.
Megerőltető lehet, de fontos, hogy valahol elkezdd. Alaposan vizsgálj meg
minden egyes tételt, amikor rendet teszel, és tedd fel a kérdést: A legfőbb
javamat szolgálja? Hozzájárul a boldogságomhoz? Közelebb visz-e ahhoz az élethez,
amit elképzeltem magamnak, vagy eltávolít tőle? Amennyiben a válasz igen,
tartsd meg. Amennyiben nem, nincs többé szükség rá az életedben.
Ha úgy érzed, még nem vagy teljesen felkészülve valamely dolog
kidobására, de azzal is tisztában vagy, hogy nem szolgálja a jövőbeni
életedről kialakított képet, tedd egy dobozba, és rakd olyan helyre, ahol nincs
szem előtt, hogy majd később eldönthesd, szükséged van-e rá. Emlékezz rá,
hogy a boldogságod itt és most sokkal fontosabb, mint a „cuccaid”.
Néhányan a szó szoros értelmében fizikai akadályokkal veszik körbe
magukat, míg mások hiánnyal tömítik el az életüket. Ellentmondásnak
tűnhet ez az állítás, de nem az. Egyesek rögeszmés kényszeressé válnak, és
káosz helyett egy olyan világot hoznak létre, ahol a rend, a monotonitás és
élettelenség uralkodik.
Ha a környezeted szürke és élettelen, ideje egy kis életet vinni bele, és
olyan dolgokkal megtölteni, amelyek pozitív érzéseket váltanak ki belőled.
Most itt a remek alkalom, hogy olyan külső valóságot hozz létre, amely az
általad elképzelt legjobb életet tükrözi.

Az emberek is képezhetnek akadályt

Annak is eljött az ideje, hogy számba vedd az életedben jelen lévő embereket.
Amikor nem szeretjük magunkat, különös érzékkel vonzunk be olyan
embereket, akik erősítik bennünk az öngyűlöletet. Kik nem szolgálják a
legfőbb javadat az életedben? Vannak olyanok, akik leszívják az energiádat,
és kihasználnak, ahelyett, hogy támogatnának? Ha szükségét érzed annak,
hogy a legfőbb javadat nem szolgáló egyénekkel megszüntesd a kapcsolatot,
akkor eljött az ideje, hogy ezt meg is tedd. Legfőképpen azokkal fontos
megszakítani a kapcsolatot, akik kihasználnak bennünket.
Ha nem tartod helyesnek, hogy nyom nélkül iktass ki embereket az
életedből, egyszerűen csak tudathatod velük, milyen érzéseket váltanak ki
belőled. Azonban azzal legyél tisztában, hogy esetleg sok olyan személyt
vonzhattál be korábban, akik hasonlóak hozzád, ugyanolyan bizonytalanok
magukban, így az üzeneted kifogással szolgálhat nekik arra, hogy védekező
álláspontra helyezkedjenek.
Kerüld el, hogy hibáztatod őket, amikor velük beszélsz. Egyszerűen csak
mondd el nekik, milyen érzéseket váltanak ki belőled, és miért. Lehet, hogy
nem lesznek befogadók, és nem úgy fognak reagálni, ahogy te szeretnéd.
Ilyenkor emlékezz arra, hogy ez nem is fontos. Nem azért nyílsz meg előttük,
mert szeretetet akarsz csiholni belőlük. Nem is értük teszed mindezt. Csakis
önmagadért.


A stressz is lehet akadály

Amikor az önszeretetre kerül a sor, talán a legfontosabb dolog, amitől
érdemes megszabadulnunk, az a stressz, mert a stressz akadály. A stressz
tiszta ellenállás, és ahogy már korábban javasoltam, tedd fel magadnak a
kérdést: Mi az, aminek ellenállok?
A közhiedelemmel ellentétben a stresszt nem a körülmények okozzák,
mint az idő vagy a segítő kezek hiánya és így tovább. Sok tényezőt okolunk a
stresszért, de a stressz valójában annak a gondolatnak az eredménye, amely
az adott körülményben fogalmazódik meg bennünk, amelyben éppen találjuk
magunkat.
A stresszes gondolatok elengedéséhez először fel kell ismernünk, majd ki
kell ürítenünk őket az elménkből. Ehhez először meg kell figyelned, mit
érzel. Ha negatív érzések kavarognak benned, tedd fel a kérdést: Milyen
gondolatok futnak át az elmémen? Ha túl bonyolultnak találod ilyen módon
közel kerülni a gondolataidhoz, indulj vissza az időben, és azonosítsd azt a
körülményt, amely kiváltotta belőled ezeket a negatív érzéseket. Majd
kérdezd meg magadtól: Milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem arról a
körülményről?
Amint sikerült azonosítanod a negatív gondolatokat, válassz ki egyet
közülük, majd ezzel dolgozz. A legjobban úgy tudod az elmédet megtisztítani
a negatív gondolatoktól, ha megkérdezed: Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül?
Tedd fel ezt a kérdést arra a gondolatra vonatkozóan, amelyet korábban
kiválasztottál, majd tölts el egy kis időt annak az elképzelésével, hogy milyen
lenne az életed, hogyan éreznéd magad, ha nem is lenne képességed ilyen
gondolat kigondolására.
A következő lépés az, hogy megfordítod a gondolatot, és megkérdezed: Ez
a megfordított állítás mennyire igaz, vagy még igazabb-e, mint az eredeti gondolat?
Például kezdhetünk ezzel a gondolattal: Ma minden munkámmal végeznem kell,
majd megfordíthatjuk: Nem kell ma minden munkámmal végeznem. Ezután
gyűjtsd be az összes bizonyítékot, amely alátámasztja a második állítást. Íme
néhány példa arra, miként lehet azt a tényt alátámasztani, miszerint nem
kell minden munkával ma végezni:

1. Csakis én nyomasztom magam ezzel a gondolattal.
Én vagyok az, aki úgy döntött, „muszáj” elvégeznem a feladataimat, így
hát választhatom azt is, hogy megszabadítom magam ettől az
elvárástól.

2. Abban a pillanatban, ahogy végzek a feladataimmal, azon nyomban
találok más elvégzendő feladatokat, így valójában sohasem juthatok
a végére.

3. Ha megpróbálnék mindennel ma végezni, olyan stresszes lennék,
hogy megbetegednék, és semmi mást sem tudnék elvégezni. Így hát
nem kell mindennel ma végeznem, főleg, ha nem is vagyok rá képes.

4. Nem halok bele, ha nem végzek mindennel ma, azaz nem élet-halál
helyzetről van szó.

Próbáld meg a lehető legtöbb bizonyítékot összeszedni, ami alátámasztja a
számodra stresszt okozó gondolat ellentétét. Még az sem feltétlenül
szükséges, hogy az ellentétes állítást alátámasztó bizonyítékot találj. Azt is
választhatod, hogy egyszerűen csak olyan gondolatokat hívsz elő, amelyektől
jobban érzed magad azzal kapcsolatban, ami a stresszt okozza. Bármiféle
gondolat, amelytől kevésbé éled át a stresszt, segít az ellenállás oldásában,
így nagyban hozzájárul lelki békéd eléréséhez.


Vesd sutba a produktivítás fogalmát, és élj a jelenben!

A legtöbbünk rögeszmésen ragaszkodik a termékenység fogalmához, mert azt
hisszük, a produktív ember a sikeres ember. Arra vagyunk programozva,
hogy azt higgyük, a siker hozza el számunkra az önértékelést, mások pozitív
megítélését, majd végül a szeretetet. Emiatt az életünk káoszba fullad.
Folyamatosan a következő feladatra összpontosítunk. Így az életünk az
aggodalom és stressz körforgásává válik, ami megakadályozza, hogy
megtapasztaljuk és átéljük azt az egyetlen dolgot, amely felett valódi
uralmunk van, mégpedig a jelen pillanatot.
A jelen pillanatra fókuszálva tisztíthatjuk meg magunkat leginkább a
stressztől. Amikor a jelen pillanatra összpontosítasz, eltakarítod a múlt és a
jövő akadályait a most elől.
Gyakorold a mostba visszatérést mindennap. Ha megtanulod felismerni a
stressz érzését, indítókulcsként is használhatod. A következő lépések
segíthetnek ennek megvalósításában:

1. Amikor érzed, hogy a kulcs kezd elfordulni – azaz amikor először
érzékeled a stressz jelenlétét –, használd azt a pillanatot arra, hogy
visszatérsz a mostba.

2. Ahhoz, hogy visszatérj a jelen pillanatba, egyszerűen térítsd vissza a
figyelmedet arról, amin éppen jár az eszed, és fókuszálj arra, ami
körülötted zajlik az itt és mostban. Végy néhány igazán mély
lélegzetet, és közben csak a ki- és belégzésre figyelj. A
lélegzetvételre koncentrálva azonnal összhangba kerülhetsz a jelen
pillanattal.

3. Ezután hangolódj rá az érzékszerveidre. Nézd meg, mi van
közvetlenül előtted! Figyelj a zajokra magad körül. Érezd a
környezetedből áradó illatokat, szagokat. Tapintsd meg a ruházatod
anyagát, és érezd, ahogy a talpad hozzányomódik a padlóhoz.
Kapcsolódj össze újra annak a pillanatnak az élményével,
amelyikben éppen létezel.

4. Csukd be a szemed, és fókuszálj arra, mi zajlik benned éppen abban a
pillanatban. Például gondolatban járd végig az összes testrészedet,
és érzékeld, hogyan érzik magukat. Fordítsd a figyelmedet a
lábfejedre, majd onnan felfelé elindulva állítsd meg a figyelmedet a
lábadnál, a medencédnél, a mellkasodnál, a nyakadnál, a fejednél, a
válladnál, a karodnál és a kezednél.
Ítélkezés nélkül csak ülj nyugodtan, és add át magad az érzeteidnek,
miközben ráhangolódsz a tested minden területére.

5. Ezután figyeld meg az érzéseidet, amelyeket abban a pillanatban
tapasztalsz. Anélkül, hogy ítélkeznél felettük, csak add át magad
ezeknek az érzéseknek, csak ülj nyugodtan, és figyeld meg, mit
váltanak ki belőled.


Egyszerűsítsd az életed!

Légy tisztában azzal a ténnyel, hogy életed szervezésének módja nagyban
hozzájárul ahhoz a stresszhez, amely esetleg akadályokat gördít eléd. Mi a
megoldás? Egyszerűsítsd az életed. Életed egyszerűsítése inkább egy
folyamat, semmint egy elérendő cél, mert ahhoz, hogy igazán
leegyszerűsítsük az életünket, meg kell engednünk magunknak, hogy
átszervezzük a prioritásainkat, és idővel átalakítsuk a döntéseinket. Életed
egyszerűsítésekor a kezdeti cél annak azonosítása, ami számodra a
legfontosabb. A legmagasabb fontossági szintű dolgokkal foglalkozz először.
Ezután kitörölhetsz mindent, ami nem fontos.
Minél bonyolultabb az életed, annál több stressz fog érni, tehát készülj
fel életed minden területének az egyszerűsítésére, úgymint a
kötelezettségeid, feladataid, pénzügyeid, napirended, kapcsolataid,
környezeted és céljaid. Higgy a megérzéseidben! Nagy valószínűség szerint
már régen tudod, életed mely területeit kellene egyszerűsítened. Ha nem,
vizsgáld meg, mely területek okozzák a legtöbb stresszt életedben, és azokat
lesz szükséges leginkább egyszerűsíteni. Az egyszerűsítés célja az, hogy
megszabadítsd az életedet a szükségtelen dolgoktól. Arra ugyanakkor figyelj,
hogy a boldogságodat szolgáló dolgok szükségesek! Azokat meg kell tartanod.
Az egyszerűsítés szószólói közül többen is azt próbálják elhitetni az
emberekkel, hogy az életet igazán leegyszerűsíteni csak úgy lehet, ha magad
is minimalistává válsz, de ez nem így van. Őket az teszi boldoggá, ha
minimalistaként élhetnek, és ez rendben is van, némelyeknek ez a megoldás
válik be. Nemes életmód azok számára, akik ebben lelik a boldogságukat. De
akkor is lehetsz boldog, ha a világ által felkínált pompával veszed körül
magad. Nagy az esélye annak, hogy ha a minimalizmus szintjére kellene
leegyszerűsíteni az életedet, valójában az nem az egyszerű élet iránti vágyból
fakadna. Az csak azért történne, mert úgy éreznéd, ezt várják el tőled. Egy
olyan illető számára, aki kényelemmel szereti körülvenni magát, a
minimalizmus csak a nélkülözés gyakorlata volna.
Összegezve tehát, a magukat szerető emberek nem adnak teret az
életükben olyan dolgoknak, amelyek nem szolgálják a legfőbb javukat. Ha
rászánod az időt, és megszabadítod magadat a javadat nem szolgáló
dolgoktól, amelyek nem vezetnek a boldogságodhoz, és amelyek nem
illeszkednek az általad elképzelt legjobb élet képébe, teret engedsz azon
dolgok megjelenésének, amelyek valóban az életcélodat szolgálják.
Hamarosan azt fogod látni, hogy új dolgokat, új ötleteket, új embereket
vonzol be, akik átveszik a régiek helyét, és olyan jelenségekkel leszel
körbevéve, amelyek hozzájárulnak boldogságodhoz, és segítenek létrehozni
az elképzelt legjobb életedet.


***
 27. ESZKÖZ
K AROLD FEL A BELSŐ GYERMEKET !

Saját gyermekkorod története

Valamikor mindannyian gyermekek voltunk. Gyermekkorodban tetted le a
jövőd alapjait. Olyan alapok voltak ezek, amelyeket a megtanult leckékre, az
elsajátított meggyőződésekre és a gyermekként megtapasztalt élményekre
építkezve hoztál létre. Néhány lecke, meggyőződés és élmény csodálatos volt,
mások azonban traumát okoztak, és káros hatással voltak az önképedre.
Végül felnövünk, és úgy hisszük, ezzel véget is ér a gyermekkorunk. De ez
nem így van. Gyermeki részünk tovább él bennünk. Érzékelései és
meggyőződései hatással vannak arra, ahogyan a jelenben gondolkodunk,
érzünk és cselekszünk. Gyermekkori énünk egy bennünk forgó CD-re
hasonlít, amely néha ugrik egyet. Amikor gyermekként fájdalmas dolgokkal
szembesültünk, megragadtunk abban a fájdalmas állapotban, és nem tudtuk,
miként lehetne beolvasztani és meggyógyítani. Személyiségünk akkori
egésze nem tudott továbblépni. Így aztán a régi gondolatok, érzések,
élmények megrekedtek abban a pillanatban, és nagyon sokan közülünk úgy
folytatják életüket, hogy ezeket a fájdalmas tapasztalásokat elfojtják.
Bizonyos esetekben olyan fájdalmas élménnyel szembesültünk, hogy az
életben maradás érdekében leválasztottuk énünk azon részét, amelyik
megtapasztalta ezt a fájdalmat. Lényegében gyermekként mi temettük el
saját belső énünket. Egy olyan megküzdési mechanizmus ez, amely akkor jó
szolgálatot tett, azonban az akkor átélt fájdalom elfojtása végül az életünkbe
is kerülhet. A hozzánk tapadt fájdalmat csak akkor lehet meggyógyítani és
beolvasztani, ha hajlandóak és elég bátrak vagyunk figyelmünket az időben
megfagyott, bennünk élő gyermek felé fordítani; meg kell hallgatnunk a
mondanivalóját, és azzal az odaadással kell szeretnünk, amilyennel annak
idején kellett volna elhalmozni.
Kivétel nélkül mindannyian – függetlenül attól, hogy neveltetésünk
mennyire volt vagy nem volt szeretetteljes – magunkban hordozzuk egykori
gyermeki önmagunk lényegét. Személyiségünk egyik része felnőtt, de a
másik fele gyermek maradt. Ez a belső gyermek szimbolizálja az érzelmes
énünket. Annak ellenére váltunk felnőttekké, hogy gyermekként nem
kaptunk meg mindent, amire szükségünk lett volna. Azonban csak a felnőtt
énünk tud segíteni a gyógyulási folyamatban.


Gyermekgondozási ABC

Érzelmi szinten örökké árvák maradunk, ha arra várunk, hogy
személyiségünk fejletlen területeit mások lássák el szeretettel és törődéssel.
Örökké erőtlenek maradunk, ha másoktól várjuk el, hogy megmentsék a
személyiségünk megmentésre szoruló területeit. Sosem gyógyulunk meg, ha
másoktól várjuk el, hogy törődjenek a személyiségünk törődésre vágyó
területeivel.
Önmagunk gyógyítását legjobban úgy segíthetjük, ha tudatosan a
bennünk élő gyermek felkarolásával kezdjük el a folyamatot. Az első lépés,
hogy a gyámoltalan, elnyomott, rettegő és szeretettől megfosztott gyermeki
énünket szeretettel halmozzuk el.
Íme néhány bevált módszer: lapozz végig gyermekkori fotókat. Nagyon
alaposan vedd szemügyre őket. Milyen érzéseket váltanak ki belőled? Milyen
gyermekről mesélnek ezek a képek? Az akkori valódi érzéseidet tükrözik
vissza? Vajon egy olyan felszínt tükröznek, amit csak a körülötted lévő
felnőttek miatt hoztál létre?
Gyakran annak is gyógyító ereje van, ha kiválasztasz egy képet,
bekeretezed, és olyan helyre teszed, ahol mindennap láthatod, és felidézed,
hogy ez a gyermek benned él, és szeretetre van szüksége. Ha nincs fotód a
gyermekkorodból, egyszerűen képzeld el magadat gyermekként. Próbáld
meg elképzelni, hogyan nézhettél ki. Próbálj meg visszaemlékezni, milyen
volt a világod, és hogyan érezted benne magad.
Miután megvan a valódi vagy az elképzelt képed, vizualizáld, hogy ez a
gyermek folyton veled van. Mielőtt olyan döntéseket hoznál, amelyek esetleg
ártalmasak lehetnek rád nézve, próbáld ki azt, hogy felteszed a következő
kérdést: Megtenném ezt a bennem élő gyermekkel? Fontos annak a felismerése,
hogy amit mindennapos szinten magaddal teszel, azt egyúttal a gyermeki
éneddel is teszed.
Az is nagyon hasznos lehet, ha belső dialógusokat folytatsz gyermeki
éneddel. A nap folyamán többször is felkeresheted a belső gyermeket, és
beszélgethetsz vele. Megkérdezheted tőle, hogyan érzi magát.
Megkérdezheted tőle, mire van szüksége. Még akár tanácsot is kérhetsz tőle,
hogy a felnőttnek, azaz neked mit kellene tenned.
A gyerekek nagyon egyenes, friss és tiszta látásmóddal bírnak. Éppen
ezért véleményük átvágja az illúzióinkat, és rendkívül értékes lehet a
számunkra. Amikor a belső gyermekkel beszélgetsz, engedélyt adsz a valódi
érzéseidnek, hogy a belső gyermek szimbólumán keresztül megszólaljanak.
Ha korábban azt a szokást alakítottuk ki, hogy elnyomtuk a gondolatainkat és
érzéseinket, most a belső gyermeknek megengedhetjük, hogy kifejezze őket
helyettünk.


Ideje jobban megismerni a belső gyermeket

Itt az ideje, hogy a következő gyakorlat segítségével még mélyebb szintre
vidd a belső gyermekkel folytatott munkát:

Végy két üres papírlapot és egy tollat; ülj le valahová, és az eszközöket
tartsd a közeledben. Csukd be a szemed, és képzelj el egy biztonságos
helyet. Ez lehet valóságos helyszín, mint mondjuk egy érintetlen mező,
vagy elképzelt, valamilyen fantázia szülte táj. Lehet külső vagy belső
tér. Próbáld meg a lehető legrészletesebben elképzelni ezt a helyet.
Győződj meg róla, hogy biztonságban vagy, és csodásan érzed ott
magad.
Most képzeld azt, hogy valahol itt van a gyermeki éned is. Képzeld
azt, hogy a távolból figyeled ezt a gyermeket. Hány éves ez a gyermek?
Mit csinál? Mi a benyomásod róla? Boldog vagy szomorú ez a gyermek?
Egy ideig csak figyeld ezt a kis teremtést.
Amikor készen állsz rá, képzeld azt, hogy odamész hozzá, és
bemutatkozol neki. Mondd el ennek a gyermeknek, hogy mennyire
szereted. Mondd meg neki, hogy már nem kell félnie, hogy bármit
elmondhat neked, amit csak szeretne. Mondd meg neki, hogy rajtad
keresztül bármit kifejezhet, amit csak tudni szeretne. Ezután kérd meg
a gyermeket, hogy olvadjon össze veled. Kérd meg, hogy öleljen meg.
Amikor a gyermek megölel, képzeld azt, hogy a teste eggyé olvad a
tiéddel, és közös testetek lesz.
Majd nyisd ki a szemed, és fogd meg az egyik papírlapot és a tollat.
A tollat azzal a kezeddel fogd meg, amelyikkel nem szoktál írni, és kérd
meg a beléd olvadt gyermeket, hogy a kezed vezetésével rajzolja le az
életét. Engedd, hadd rajzoljon, amit csak akar. Állj félre, és hagyd, hogy
a gyermek a rajzon keresztül kifejezze magát. Ne várd azt a rajztól,
hogy esztétikai élményt nyújtson – hiszen ez csak egy kifejezésmód. Ne
ítélkezz a gyermek rajza felett. Csak engedd, hogy a kezedet vezetve
rajzoljon. Amikor a gyermek befejezte a rajzolást, tedd félre a papírt,
és vedd fel a másikat.
Ismét azt a kezedet használva, amelyikkel nem szoktál írni, kérd
meg a gyermeket, hogy írjon neked egy levelet, amiben bármit
elmondhat neked, amit csak akar. Sose erőltesd, hogy bármit is
megmagyarázzon neked, ugyanakkor szeretetteljes módon
bátoríthatod, hogy fejezze ki magát. Ha a gyermek vonakodik, nyerd el
a bizalmát, és tudasd vele, képes a gondolatai kifejezésére.
Amikor a gyermek elkezd írni, egyszerűen állj félre az útból, és
engedd, hogy a szavak áradjanak a kezeden keresztül. Miután úgy
tűnik, a gyermek befejezte az írást, és mindent elmondott, amit akart,
eljött annak az ideje, hogy kérdéseket tegyél fel neki. Ehhez fogalmazd
meg a kérdést, és hagyd, hogy a gyermek a sutább kezeddel
válaszoljon. Ezekhez hasonló kérdésekre gondolj: Hogy érzed ma
magad? Mire gondolsz? Mitől félsz? Mire van szükséged? Mit akarsz? Mit
gondolsz apáról? Mit gondolsz anyáról? Mit gondolsz a testvéreidről? Mit
szeretnél, mit csináljak másként? Mit tegyek érted? Ne gondolkozz a
válaszokon. Csak engedd, hogy jöjjenek maguktól. A kapott válaszok
nagyon gyerekesek is lehetnek.
Miután a gyermek válaszolt a kérdéseidre, csukd be a szemed, és
képzeld magad újra a biztonságos helyszínre. Most kérd meg a
gyermeket, hogy váljon külön tőled. Képzeld el, hogy újra előtted áll.
Térdelj le a gyermek elé, és fogd meg a kezét. Köszönd meg, hogy ilyen
bátor volt, és válaszolt a kérdéseidre. Mondd el neki, hogy már vége,
már semmitől sem kell félnie, és hogy már bátornak sem kell lennie
többé.
Ezután kérdezd meg, van-e bármi, amit szeretne tőled. Add meg
neki, legyen az bármi, amit kér. Ha például azt kéri, soha ne hagyd el,
nyugtasd meg, hogy nem hagyod el, és bármikor beszélhet veled,
amikor csak akar. Ha egy játékra vágyik, képzeld el, hogy átnyújtod
neki a kért játékot, és figyeld, hogy játszik vele. Ha a gyermek fáradt,
 képzeld el, ahogy betakargatod egy puha, kényelmes ágyban.
Amikor mindketten készen álltok rá, hogy a következő találkozásig
búcsút mondjatok egymásnak, mondd neki azt, amit szerinted hallani
szeretne. Ezután öleld meg a gyermeket. Tartsd a karodban, ameddig
csak kívánja. Nyugtasd meg, hogy mindig ott leszel neki, és
gondoskodni fogsz róla. Képzeld el, hogy ezután elalszik, vagy elszalad
játszani.
Végy négy lassú, mély lélegzetet, majd a figyelmedet fordítsd újra a
szobára. Amikor kinyitod a szemed, nézd meg a rajzot és a levelet, amit
a gyermek készített a gyakorlat során. Keresd a képek, illetve a szavak
mögé rejtett jelentést. Mik a benyomásaid? Felfedeztél bármit is
magadról? Mit érzel a gyermek iránt? Látod már, milyen módon élnek
tovább felnőtt énedben a belső gyermek érzései?

Bármikor használhatjuk ezt az eljárást, amikor az érzéseinkkel
kapcsolatban akarunk tisztán látni, ugyanis a gyermek az érzelmi énünk
szimbolikus megnyilvánulása. A gyermek pontosan azt fogja kifejezni,
aminek a kifejeződésére szükségünk van.


A határok feszegetése és dühkitörések

Előfordul, hogy amikor először dolgozunk a belső gyermekkel, dühös
védekezőmechanizmussal találkozunk, sőt van, hogy semmiféle reakciót
nem kapunk. Még az is előfordulhat, hogy meg sem mutatják magukat
előttünk addig, amíg a teljes bizalmunkat el nem nyerik. Ez érthető, ha
belegondolunk, hogy korábban sohasem vettük fel velük a kapcsolatot.
Ahhoz vannak hozzászokva, hogy nem kapják meg azt a szeretetet és
törődést, amire szükségük lenne, így természetes, ha gyanakszanak, amikor
egyszer csak hirtelen érdeklődni kezdünk irántuk és az érzéseik iránt.
Ezért esetleg többször is el kell végeznünk ezt a gyakorlatot, hogy a belső
gyermek érezze, bízhat bennünk, és biztonságban kifejezheti magát. Tarts
ki! Az is lehet, hogy a belső gyermek a szeretetedet teszteli. Segíthet, ha írsz
egy levelet, amelyben kifejted, mennyire sajnálod, hogy nem siettél
hamarabb a megmentésére, nem beszéltél vele korábban, nem törődtél vele
eddig. A lehető legőszintébben fejezd ki magad a belső gyermeknek. Belső
gyermeked fényévekről is kiszúrja a hazugságokat. Végül a
legmegbántottabb és legbizalmatlanabb belső gyermek is kiengesztelődik,
hajlandó lesz kifejezni magát, és boldogan mártózik meg abban a
szeretetben, amelyre oly régóta vágyott.
A belső gyermek felkarolásával képessé válsz összekapcsolódni az
érzelmeiddel. Lehetőséged nyílik levágott részed visszaillesztésére. Abban is
segít, hogy gondoskodj magadról, és ellásd a szükségleteidet. Mélyen belül
van egy olyan részed, amely visszahúzódott a világ szeme elől.
Gyermekkorod ezen része azért húzódott vissza, mert arra a következtetésre
jutott, hogy a világ nem biztonságos, és nem áll módjában a saját
szükségleteit kielégíteni.
Tudtodon kívül ezen belső gyermek érzésein keresztül kapcsolódtál a
világhoz. Életed nagy részét ennek a sebzett gyermeknek a szemszögéből
élted, aki kétségbeesve próbált felnőtt módra viselkedni. Mindennap adj
lehetőséget ennek a gyermeknek, hogy kifejezze magát, és hogy a
szükségletei kielégítődjenek. Add meg neki azt a szeretetet, amelyre rég
vágyik. Ezáltal képes leszel a gyermeki és a felnőtt éned integrálására. Az
eredmény az egység érzése lesz, amit már valószínűleg évek óta nem, de az is
lehet, hogy még sohasem tapasztaltál. Árva belső gyermekedet szerető
otthonnal látod el. Önmagad szeretete arról szól, hogy a jelenben megadod
magadnak azt, amit a múltban nem kaptál meg másoktól.


***
 28. ESZKÖZ
ÁLLÍTSD FEL AZ ÖNBIZALOM HATÁRAIT!

Mindenütt határok vannak, de nem mindig működnek

A határok nagyon bonyolulttá tudnak válni, ha a helyes és helytelen,
kívánatos és nemkívánatos tudati fogalmai szerint fogalmazzuk meg őket,
illetve aszerint, hogy másoknak mely határok egészségesek vagy
egészségtelenek. Beszélhetünk fizikai, érzelmi, mentális, lelki és szexuális
határokról.
Rögtön a legelején leegyszerűsítem a fogalmat, és nagyon könnyen
megérthetővé teszem. A határaidat az érzéseid határozzák meg. Az érzéseid
mindig tudatni fogják veled, hogy valamelyik határodat megsértették-e,
bármilyen határról legyen is szó.
Például ha valaki egy mondatával megbántott, az azt jelenti, hogy
megsértette az érzelmi határodat, és ennek következtében sértve érzed
magad, ami annak a jele, hogy a határodat újra kell építened, vagy jobban
meg kell védened. Egy másik példa az lehet, amikor bulizni hívnak, ahová
neked nincs kedved elmenni, végül mégis csatlakozol. Rosszul érzed magad,
ami annak a jele, hogy megsértetted a saját határaidat. Éppen ezért annyira
fontos, hogy egész nap, mindennap tisztában legyél az érzéseiddel. Amikor
szégyelljük, hogy kik vagyunk, és mit akarunk valójában, olyankor gyengék a
határaink, és folyamatosan ki vagyunk téve annak, hogy mások
megszégyenítsenek amiatt, akik vagyunk.
Az is hasznos, ha a határokra képzeletbeli vonalakként gondolunk,
amelyek egyedi módon határozzák meg és választják el a személyes
boldogságodat, a személyes integritásodat, a személyes vágyaidat, a
személyes szükségleteidet, és éppen ezért a legfontosabb tényezőt, személyes
igazságodat az univerzum többi részétől. Az az illető, aki nem hallgatja meg
az érzéseit, és nem tiszteli azokat, megsérti a saját határait. Ha nem hallgatod
meg mások érzéseit, és nem tiszteled azokat, mások határait sérted meg. Ez
ennyire egyszerű.
Ezért is olyan fontos gyakorolni az odafigyelést és az érzések
megtapasztalását. Figyeld meg, az érzéseid mit mondanak neked. A
személyes igazságodhoz beszélnek. A személyes igazságot csakis te
határozhatod meg, senki más nem teheti meg helyetted, mert senki más nem
tud a bőrödbe bújni és helyetted érezni.
Furcsamód azonban sokan mégis ezt próbálják tenni. A társadalom is
folyton ezt teszi – próbálja megszabni az emberek helyett a határaikat.
Igazság szerint a határaid egészsége vagy gyengesége nagyban függ a téged
körülvevő világtól, különösen attól a világtól, amelyben felnőttél.


Ne kerüld meg magadat!

A következő fontos tényező annak felismerése, hogy megtanulni bízni
önmagadban egy folyamat, szóval kezeld folyamatként. Ha életed nehéz
leckékkel, helytelen fordulatokkal és mindenféle bántalmakkal tűzdelt, akkor
nem az történik, hogy egy reggel felébredsz, és eldöntöd, hogy mától bízni
fogsz önmagadban. Ehelyett inkább a gondolkodásmódod és életmódod
folyamatos változásának elkerülhetetlen mellékterméke, ami végül önmagad
szeretetéhez vezet el. Az önbizalomhoz vezető utazásod során az egyik
legfontosabb dolog, amit tehetsz, az, hogy egészséges határokat állítasz fel,
és saját védelmed érdekében bízol magadban.
Valószínűleg azért nem bízol önmagadban, mert hajlamos vagy
megkerülni az érzéseidet. Ezt úgy éred el, hogy nem hallgatsz az érzéseidre,
vagy nem tartod tiszteletben őket, ami egyenlő a határaid megsértésével, és
nagy valószínűséggel menekülsz a negatív érzelmeid elől. Az önbizalom
Szent Grálja nem más, mint a „NEKEM”, azaz: NE KErüld Meg önmagad.
Hogyan kezeled a negatív érzelmeket? Elfutsz előlük? Számíthatsz
magadra, hogy ott leszel, amikor szükséged van önmagadra? A legtöbb ember
erre nemmel válaszol. Ennek az az oka, hogy amikor megjelennek a negatív
érzelmek, az egyik részed elkezd nagyon aggódni, mert tudja, hogy a másik
részed megpróbál elfutni. Folyamatosan rá akarod venni magadat másfajta
érzelmek kinyilatkoztatására, azért, hogy önmagadra koncentrálhass.
Nézzünk szembe a tényekkel. A legtöbbünk csak olyankor akar együtt
lenni önmagával, amikor jó passzban van. Amikor rosszul érezzük
magunkat, mindent elkövetünk, hogy máshogy érezzünk. Néha még pusztító
függőségekbe is menekülünk, hogy észre se vegyük az érzéseinket. Így
azonban önmagunk elől is menekülünk, ami egyenlő azzal, hogy
megkerüljük önmagunkat.
Bízhatsz olyasvalakiben, aki megkerül? Nem. Annak érdekében tehát,
hogy bízzunk önmagunkban, be kell bizonyítanunk magunknak, hogy nem
fogunk elmenekülni magunk elől, amikor ránk törnek a negatív érzelmek. Ott
fogunk ülni az érzelmeinkkel, és feltétel nélkül elfogadjuk önmagunkat
olyannak, amilyen. A Healing the emotional body (Az érzelmi test meggyógyítása)
című videómban tanítok erre egy módszert, ami elérhető angol nyelven az
interneten.
Ha meg tudod szakítani azt a szokásodat, hogy a negatív érzelmek
felbukkanásakor megkerülöd önmagadat, egy idő után bízni fogsz
önmagadban és abban, hogy szükség esetén önmagad segítségére sietsz.
Érezni fogod a mélyről feltörő belső békét.


Határozd meg a saját határaidat!

Önsegítő szakértők és pszichológusok előszeretettel beszélnek arról,
mennyire fontos az egészséges határok kijelölése. De mik is azok a határok
valójában? A határok útmutatások arra nézve, hogy egy személy miként
határozza meg saját magát a világ többi részéhez képest. Meggyőződések,
vélemények, attitűdök, múltbéli élmények és szociális tanulás egyvelegére
épült viselkedési szabályok.
A személyes határok két irányban működnek: hatással vannak az emberek
közti bejövő és kimenő interakciókra egyaránt. A személyes határok azáltal
segítik egy illető meghatározását, hogy rámutatnak az ő személyes
preferenciáira, illetve arra, hogy mi a helyes vagy helytelen a számára. Ezen
dolgok meghatározása elősegíti azt a tudást, ami alapján tudni fogjuk, milyen
bánásmódot engedünk meg másoknak velünk szemben. Íme néhány jele
annak, hogy egészségtelen határok közt élsz:

Nemet mondasz, amikor igenre gondolsz, vagy igent mondasz,
amikor nemre gondolsz.

Bűnösnek érzed magad, amikor valóban nemet mondasz.

Személyes hitelességed vagy értékrended ellen cselekszel azért,
hogy másnak megfelelj.

Nem szólalsz fel, amikor pedig lenne mondanivalód.
Más emberek meggyőződéseit vagy ötleteit magadénak vallod azért,
hogy elfogadjanak.

Nem szólsz, ha valaki rosszul bánik veled.

Fizikai közeledést vagy szexet nem utasítasz vissza, pedig nem
kívánod.

Engeded, hogy mások félbeszakítsanak vagy eltérítsenek a
gondolatodtól, hogy kielégíthesd a másik azonnali igényét vagy
szükségletét.

Túl sokat adsz magadból csak azért, hogy hasznosnak találjanak.

Túlzottan bevonódsz mások problémáiba és nehézségeibe.

Hagyod, hogy mások számodra kényelmetlen dolgokat mondjanak a
szemedbe vagy másoknak a füled hallatára.

Kapcsolataidban nem határozod meg, és nem kommunikálod
érzelmi szükségleteidet.


Figyelj oda a határsértésekre!

Valójában a legnagyobb gond nem az, hogy mások megsértik a határainkat;
ennél sokkal nagyobb gond az, amikor mi sértjük meg a saját határainkat.
Azzal, hogy hagyjuk másoknak megsérteni a határainkat, tulajdonképpen mi
magunk lépjük át a saját határainkat. Ez nem más, mint önmagunk
hátbatámadása. Ha szembemész saját személyes határaiddal, azzal sérülést
okozol magadnak, megkerülöd önmagad, és átadod magad az öngyűlöletnek.
Amikor a legtöbb ember a határok megsértésére gondol, leginkább
behatolásszerű támadásokat képzel el, mint például a szexuális erőszak.
Ugyanakkor távolodó határsértések is léteznek, ráadásul ezek nagyon
fájdalmasak. Távolodó határsértés akkor következik be, amikor kapcsolatban
állsz valakivel, aki egy idő után elhúzódik tőled. Mivel ez érzelmi sebeket
ejthet, ez a fajta viselkedés az érzelmi határok megsértését jelenti.
De mi is a helyzet igazából a határsértésekkel? Miért nem tudunk
egyszerűen csak megbarátkozni a jelenséggel, és nem foglalkozni vele? A
válasz az, hogy túl sokan voltunk gyermekként megszégyenítve a valódi
énünk miatt. Annak érdekében, hogy beilleszkedjünk a családunkba és a
társadalomba, olyan identitást kellett létrehoznunk, amelyet a körülöttünk
élők elfogadhatónak tartottak, valójában egy hamis ént. A túlélési stratégia
része volt olyan emberré válni, akiről azt gondoltuk, hogy elvárják tőlünk, és
lenéztük a valódi énünket. Akik olyan családban nőttek fel, ahol a szülők
folyton megsemmisítő véleménnyel voltak a gyermekről, nem tudtak
egészséges határokat kialakítani. Sajnos sokan egyfolytában átlépjük a
határainkat, vagy egyáltalán nincsenek is határaink.
Íme egy gyakori jelenet: a gyermek dühös lesz, mert a szülője folyton
dolgozik, és nincs ideje vele foglalkozni. A gyermek kifejezi a dühét, mire a
szülő semmibe veszi az érzelmeit. A szülő szerint: „Több időt töltök veled,
mint bármely más szülő a gyerekével, akit ismerek”. A gyermek pedig meg
van szégyenítve, amiért hálátlan. A gyermek megtanulja, hogy az érzései
nem igazak, és hogy szégyellnie kell magát az érzései miatt.
Ehhez hasonlóan azt is megtanulja, hogy a düh is elfogadhatatlan. Így a
gyermek egy olyan ént fejleszt ki, aki nem fejezi ki dühét, és mindig mindent
megköszön. Idővel elhiszi, hogy a személyisége boldog és hálás. Soha nem
vallotta be magának, hogy mélyen belül dühöt érez.
Honnan tudod felismerni, hogy hamis ént hoztál létre? Az egyik jel az, ha
félsz mások negatív megítélésétől. Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket:
Tudom-e, hogy valójában mit akarok? Vagy engedem, hogy mások mondják meg
nekem, mit gondoljak, miben higgyek, vagy hogyan érezzek? Megteszek olyan
dolgokat, amelyekhez igazából nincs kedvem, és igent mondok, amikor nemre
gondolok, vagy nemet mondok, amikor igenre gondolok? Félek attól, hogy mások
megtudják az igazi érzéseimet? Félek attól, hogy mások rosszat gondolnak rólam?


Mitől rekedünk meg?

Vegyük számba az okokat, miért nehéz egyesek számára a határok
felállítása és megtartása.

 Először is, hajlamosak vagyunk mások szükségleteit és érzéseit a
magunké elé helyezni.

Másodszor, érezhetjük azt, hogy nincs jogunk hozzá.

Harmadszor, lehet, nem ismerjük magunkat eléggé.

Negyedszer, hihetjük azt, hogy a határok felállításával kockára
tesszük a kapcsolatunkat.

Végül, talán soha nem is tanultuk meg, hogyan éljünk egészséges
határok között.

Az igazság az, hogy a legtöbbünkkel elhitették, nem is azt érezzük, amit
érzünk, vagy nem helyes azt érezni. A legtöbbünkkel elhitették, hogy nem is
azt látjuk, amit látunk. A legtöbbünkkel elhitették, hogy amiről azt hittük,
hogy akarjuk, azt nem is akarjuk igazán, vagy nem helyes azt akarni. Ilyen
módon éltük az életünket, ahol a személyes igazságainkat újra és újra
megkérdőjelezték. Ettől a legtöbbünk falakba ütközött, és olyan volt, mintha
nem bízhattunk volna magunkban. Ez a belső önmegcsalás okozta aztán azt,
hogy egy idő után valóban nem bíztunk magunkban.
Az önbizalom nagyrészt a határokról szól. A határok azt jelentik, hogy
mindig ott vagy magadnak, ha segítségre van szükséged. A legtöbbünk
beleragadt az önmagunk megkerülésének megszokott mintájába. Ez a valódi
oka annak, hogy miért nem bízunk önmagunkban.
Kapcsolatainkban erősen arra vágyunk, hogy olyan társunk legyen, aki
megérti az érzéseinket, ugyanakkor arra sem vesszük a fáradságot, hogy
megértsük, mi magunk hogyan érzünk. Megelégszünk azzal, ha csak kielégítő
minőségű kapcsolatban élünk önmagunkkal. Csak akkor figyelünk oda a
személyes igazságainkra, amikor azok nem okoznak gondot vagy
bonyodalmat. Nem tudatosul bennünk, hogy azokat a bonyodalmakat,
amelyek azáltal keletkeznek, hogy nem hallgatunk az érzéseinkre és
személyes igazságunkra – függetlenül attól, hogy bonyodalmakat fognak-e
okozni, vagy sem –, valójában magunknak okozzuk.
A legfontosabb az, hogy lehetetlen megtudnod, ki is vagy valójában, mit
szeretsz, miben hiszel, és mit akarsz, ha nem tudod, mit érzel. Az egészséges
határokkal rendelkező emberek képesek tartós kapcsolatok kialakítására.
Emlékezz csak! Ha túl elmosódottak a határaink a számunkra, mások
számára is azok lesznek.
Azok, akik falakat húznak az intim szférájuk köré, nem rendelkeznek
egészséges határokkal – inkább ellenállásban állnak a világgal szemben. Az
egészségtelen határok a világ ellen taszítanak bennünket, és arról
árulkodnak másoknak, hogy mit tehetnek és mit nem tehetnek meg velünk.
Végeredményben nincs uralmunk afelett, hogy mások miként viselkedjenek,
mit tegyenek, illetve ne tegyenek. Csak afelett van uralmunk, hogy mi mit
teszünk vagy nem teszünk, és milyen élményeket vagyunk hajlandók mások
által megtapasztalni.


Alakíts ki egészséges határokat!

Az egészséges határok természetüknél fogva rugalmasak, így harmóniában
állnak az egységgel. Az egészséges határok ugyanis nem a mások cselekedetei
feletti uralomról szólnak. Teljes mértékben arról szólnak, hogy te
személyesen meghatározod és követed a saját boldogságérzetedet, vágyaidat
és a személyes igazságodat. Ez az öntudat, az integritás és az önszeretet egyik
állapota. Ezeket nem szerezheted meg úgy, hogy szembemégy a világgal, de
úgy sem, ha engeded a világnak, hogy ő határozzon meg, ő mondja meg, mit
akarj, és hogyan érezz. Az egészséges önkép nemcsak téged szolgál, hanem az
univerzumot is. És végeredményben a te boldogságod mindenki más
boldogsága is lesz, mert mindannyian egyek vagyunk.
Mutatok egy módszert, amellyel a helyes vágányra kerülhetsz, és
megtisztelheted saját határaidat. Mondd ki, hogy rosszul érzed magad,
amiért igent mondtál valamire, amit nincs kedved megtenni. Ezzel a
módszerrel kijavíthatod vagy újra felállíthatod a határaidat: sorolj fel tíz
dolgot, amivel szeretnéd, hogy mások felhagynának a környezetedben, amit
ne tegyenek meg veled szemben, illetve amit ne mondjanak el neked. Az is
segítség lehet, ha egyesével felsorolod az életedben szereplő embereket, és
leírod, hogyan érzed magad a társaságukban.
Majd minden kérdésre vonatkozóan tedd fel ezt a három kérdést:

Hogyan sértem meg saját határaimat azzal, hogy engedem nekik megsérteni a
határaimat?
Hogyan érzek valójában ezzel kapcsolatban?

Mit akarok valójában?

Miután rájöttél, mi az igazság az esetedben, és mit akarsz valójában, tégy
meg mindent annak érdekében, hogy a határaid sértetlenek maradjanak, és
védd őket. Határozottan mondd el a véleményed a körülötted élő
embereknek, és tarts ki az álláspontod mellett.
Azonban légy annak is tudatában, hogy a határaidat idővel újra kell
vizsgálni. Nem maradnak állandóak. Például a másokra szánt idő
lerövidülhet, miután beléptél egy kapcsolatba, vagy gyermeked született.
Határaid folyamatos újrarajzolása elengedhetetlen része az önszeretetnek és
annak, hogy igaz maradj önmagadhoz. Ezzel a három kérdéssel bármikor
felülvizsgálhatod, hogy hol tartasz.
Sőt igazából mindannyian segítségére lehetünk egymásnak a
határainkkal kapcsolatban. Ezt úgy érhetjük el, hogy megengedjük a
környezetünkben élő embereknek, hogy azt érezzenek, amit csak akarnak, és
hogy bátran be is vallják felénk érzett érzéseiket. Szándékaink ellenére
folyton megsértjük mások határait anélkül, hogy a tudatában lennénk, mivel
sokunknak nehezére esik kiállni magunkért, és kifejezni a vágyainkat és
érzéseinket a másik felé. Könnyű segíteni ezeknek az embereknek
egészségesebb határokat létrehozni. Csak gyakran kérjük meg őket, mondják
el, mit éreznek valójában, és legyenek nagyon őszinték, mert nem kell
félniük a szeretetünk elvesztésétől vagy a rosszallásunktól. Ezzel engedélyt
adunk nekik arra, hogy önmaguk legyenek, és igazak legyenek önmagukhoz.
Egy csomó szívfájdalmat megspórolsz a folyamat alatt magadnak és nekik is.


***
 29. ESZKÖZ
Ö LTSD MAGADRA AZ ÉLETCÉLODAT !

Hozz létre egy világot, amelyet szeretsz!

Életünk során valamikor mindannyian feltesszük magunknak a kérdést:
Mihez kezdjek az életemmel? Ez olyan döntés, amit mindnyájunknak meg kell
hozni ilyen vagy olyan formában. Mindenki „kezd” valamit az életével
tudatosan vagy öntudatlanul. Lehet, hogy nem szereted azt a tevékenységet,
még az is lehet, hogy nem direkt választottad, de „kezdtél” valamit az
életeddel. Ez a fejezet ezt a témát boncolgatja annak érdekében, hogy
segítsen rátalálni a valódi célodra, ha ez még nem történt meg.
Általánosabb spirituális szempontból az életpályád célja valójában az,
hogy tükrözze az igazi énedet. Ez azt jelenti, hogy az életedben csakis annyi
korlátozás van, amennyit te magad előidézel. Az igazság az, hogy tökéletesen
szabad vagy, és az életed bármelyik percben megváltozhat. Te fogod a
gyeplőt. Ha nem tesz boldoggá a karriered iránya vagy életed célja, csak
rajtad múlik, hogy teszel-e valamit, ami visszazökkent az egyensúlyi
állapotba.
Talán már rájöttél, de ha nem, íme egy tagadhatatlan igazság:
amennyiben nem döntesz arról, miként akarsz élni, mi akarsz lenni és mit
akarsz tenni, akkor valaki más fogja ezeket eldönteni helyetted. Ha ez már
megtörtént veled, és rajtad kívül álló erők határozták meg a helyedet az
életben, akkor nagy eséllyel nem a saját belső értékrendszered és kényed-
kedved szerint élsz. Ehelyett, azt gondolom, számos tudattalan behatásnak
engedelmeskedsz, mint például az öröklött hajlamok, a nevelés, a társadalmi
kondicionálás, a környezet és az életedben felbukkanó emberek véleménye.
Ki akarja, hogy ezek irányítsák az életét? Én biztosan nem. És úgy
gondolom, te sem. Azért vagyok, hogy elmondjam neked, az életed
irányítását nem kell átadnod ezeknek a külső behatásoknak. Főleg azért
nem, mert az igaz bölcsesség, amit keresel, benned van, és csupán annyit
kell megtanulnod, hogyan hallgathatsz rá.
A megérzésekről beszélek, és ezek mindannyiunkban megvannak. Belső
értékrended az intuíción keresztül fejeződik ki, ami nem más, mint az igaz
éned hangja. Annak kiderítésére, hogy ki is vagy valójában, a legjobb
módszer az, ha kapcsolatba lépsz a megérzéseiddel, így lehetőséged nyílik
arra, hogy a valódi éned irányítsa az életedet.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a folyamat félelmetes lehet, ugyanis a
belső értékrended tökéletes ellentéte lehet mindannak, amit korábban
elhitettek veled. Belső értékeid még akár mindenki más belső
értékrendszeréhez képest is teljesen mások lehetnek! Ugyanakkor ha elég
bátor vagy ahhoz, hogy saját belső értékrendszered szerint élj, az eredmény
olyan szintű szabadság-, öröm- és megelégedettségérzés lesz, amelyet
korábban sohasem tapasztaltál.


Lelked célja

Ez egy megfelelő alkalom arra, hogy a lelkedről beszéljünk, ami a valódi,
lényegi éned. A lelkednek nem kell keresgetnie az igazi énedet, mert
pontosan tudja, ki is vagy valójában, mit szeretsz, és mik a legmélyebb
vágyaid. Nem úgy születünk erre a bolygóra, hogy a lelkünket keressük,
mintha elveszítettük volna. A valóságban a fiatal gyermekek legnagyobbrészt
teljes mértékben a lelküket követve élnek. Csak amikor már eléggé
öntudatosakká válunk ahhoz, hogy külső értékeket, véleményeket vagy
tanácsokat is magunkévá tegyünk, lelkünket akkor nyomjuk el, és takarjuk el
magunk elől. Sokan közülünk életük fennmaradó részét azzal töltik, hogy
mindenféle módon próbálják ezt a belső tudatosságot visszaszerezni. Ennek
a fejezetnek a leckéi ezzel a folyamattal foglalkoznak.
Ismét felhívom a figyelmedet: talán kicsit félelmetesnek érezheted,
amikor olyan belső lényeghez kell nyúlnod, mint a lelked, de amíg nem feded
fel, és nem fogadod el igaz vágyaidat és valódi énedet, addig senkitől sem
kaphatsz igaz szeretetet. Az igaz szeretet az, ami egy másik ember valóságára
irányul, és nem egy olyan kirakat, amit csak mások vagy a társadalom
kedvéért állítottunk ki. A világon semmi sem hasonlít ahhoz, amikor a valódi
énünket szeretik.
Így tehát amikor megpróbálod eldönteni, mihez kezdj az életeddel, fontos,
hogy először arra kell rájönnöd, hol is tartasz. Most azonnal kérdezd meg
magadtól, boldog vagy-e. Ez a kérdés nem csupán a megelégedettségre
vonatkozik. Boldogságodra rákérdezni valójában annyit tesz, hogy a
következő kérdéseket teszed fel magadnak: Szenvedélyes vagyok az életemmel
kapcsolatban? Jobban várom a nyaralást, mint a napi teendőim elvégzését? Szeretem
a létezésemet? Örülök annak, hogy itt vagyok a földön ebben az adott időpontban?
Szeretem azt a helyet, ahol élek? Élvezem a kapcsolataimat?
Miután válaszoltál ezekre a kérdésekre, anélkül, hogy jónak vagy rossznak
tituláltad volna őket, elindulhatsz a hely felé, ahol lenni szeretnél, és élhetsz
úgy, ahogyan szeretnél. Mivel ez eddig mind nagyon komolyan hangzott,
hadd osszak meg veled néhány jó hírt. Valójában nem követhetsz el hibát.
Minden hibás döntés és tévedés mögött, amelyet az emberek életük során
elkövetnek, illúzió és félelem áll. Ha még mélyebbre tekintesz, azt is láthatod,
hogy minden hibás döntés és tévedés mögött egy megnyugvásért küzdő lélek
áll, és egy ezáltal megtanult, felbecsülhetetlen értékű lecke.
Saját értékrendszeredre és prioritásaidra rátalálni kockázatos lehet.
Bátornak kell lenned ahhoz, hogy bízz a tehetségedben, és higgy abban, hogy
a belső tudásod biztonságot fog hozni, ahelyett, hogy bármiféle külső
tényezőben bízz ennek a biztonságnak az elérésében. Bátornak kell lenned
ahhoz is, hogy emlékezz rá, ki is vagy valójában.


Fedezd fel újra természetes szenvedélyeidet!

Fogadjuk el a tényt, miszerint a legfőbb oka annak, hogy az emberek nem azt
az életet élik, amire vágynak, a negatív meggyőződésekben rejlik. Több
korábbi fejezetben is érintettük a negatív meggyőződések hatásait.
Kétségkívül emlékszel arra az állításra, hogy a meggyőződések valójában
csupán gondolatok, amelyeket addig ismételünk, amíg valósággá nem válnak.
A kondicionálás miatt hozzuk létre a meggyőződéseket, és meggyőződéseink
nagy része korlátozza a karrierünkhöz és életcélunkhoz fűződő hatalmunkat.
Talán te magad is elhiszed a következő, ismerősen csengő mantrákat,
amelyeket mindannyian ismerünk: „Senki sem tud ebből vagy abból
megélni.” „A szórakozás felelőtlen dolog.” „Értéktelen vagy, ha nem tanulsz
tovább.” Sokunkat elfordítanak természetes vágyainktól, amikor elkezdünk
hinni ezeknek a korlátozó meggyőződéseknek és értékrendszereknek,
amelyeket tekintélyes személyek ültettek belénk nagyon fiatal korunkban.
Túl sokan vesztettük el a kapcsolatot valódi vágyainkkal teljesen, viszont íme
egy másik jó hír: a szikra még mindig ott van benned. Csak meg kell találnod,
és újra meg kell gyújtanod.
 A legjobb módja annak, hogy újra kapcsolatba kerülj a valódi éneddel, az,
ha visszagondolsz gyermekkori természetes vágyódásaidra. Készíts egy
hosszú listát mindazokról a dolgokról, amelyeket szerettél gyermekként. Írd
össze természetes tehetségeidet, és próbálj meg visszaemlékezni arra, mi
akartál lenni, amikor felnősz.
Miután elkészültél a listával, tedd fel a következő kérdéseket magadnak:
Miért szerettem azokat a dolgokat? Miért akartam az lenni? Majd ezekkel folytasd:
Ma is élvezem és gyakorlom ezeket a dolgokat? Ha nem, miért nem? Vissza tudok
emlékezni, miért hagytam abba? Valaki más miatt? Emlékszem rá, milyen volt
abbahagyni azokat a dolgokat?
Innen ugorj a mára. Kérdezd meg magadtól, mi volt eddigi életed legjobb
része, és miért. Légy olyan részletes, amilyen csak tudsz annak érdekében,
hogy kiderüljön, miért is szeretted azt a dolgot annyira. Ezután kérdezd ezt:
Jelenleg mivel kapcsolatban érzek szenvedélyt az életemben? Lassú tűzre állítottam a
szenvedélyeimet, vagy még most is életem központi részei?
Ez a folyamat segít megérteni, mi az, amit igazából élvezel, és
különválasztani ezeket az őszinte szenvedélyeket a kondicionált és logikus
agyadba beágyazódott elképzelésektől, amely, mivel mechanikus, állítólag
minimálisra csökkenti az öröm és a szenvedély érzésére való képességet. Ha
azt állítod, a szenvedély nem része a személyiségednek, vagy nem szükséges
része az életednek, tudnod kell, hogy túl sokat áldoztál fel. Ha a célodnak
megfelelően élsz, és nem csak úgy, a szenvedély lesz az életed normális
állapota. Szenvedélyeid követése nem fog hirtelen kiegyensúlyozatlan,
érzelmi ronccsá változtatni. Sokkal inkább afelé irányít majd, hogy teljes
életet élj.
Ha még nem vetted volna észre, ebben a világban az intellektus csak
idáig juttat. Különbség van aközött, hogy eldöntöd, elérsz egy célt, és
aközött, hogy valóban el is éred. Intellektusod segítségével sikerülhet az első
rész, viszont a második elérésére már képtelen. Közvetlenül érezni fogod a
szenvedélyt, érzelmi eredménye lesz annak, hogy a megfelelő irányba
haladsz. Ha azt találod, hogy a szenvedély kihalt az életed egy bizonyos
részéből, érezni fogod a szükségét annak, hogy ideje új döntést hoznod.
Ideje megváltoztatni az irányokat.


Aranybányászat

Amikor megengeded magadnak, hogy az légy, aki valójában vagy, akkor az,
amire születtél, megmutatja magát, anélkül, hogy keresned kellene.
Ugyanakkor a megvilágosodáshoz vezethet, ha eljátszol a gondolattal, mi
lehet vajon életed fő célja. A következő szórakoztató gyakorlat ezzel a céllal
készült, és az kell hozzá, hogy gyakorold az érzelmeidre figyelést.

Kezdd azzal, hogy előveszel egy üres papírlapot, és elkezdesz összeírni
mindenféle dolgot, amelyekről azt hiszed, lehet az életcélod. Minden
felmerülő ötletet le kell írnod. Ismételd ezt annyiszor, ahányszor csak
tudod, addig, míg el nem jutsz egy olyan válaszig, amely erős érzelmi
reakciót vált ki belőled. Más szóval addig folytasd, míg nem találsz rá
arra, amitől a legszívesebben elsírnád magad.
Ehhez általában kell egy kis idő, mivel minden egyéb gondolatot ki
kell ürítened az elmédből; majd ami megpendít benned egy húrt, az a
dolog lesz az, amit valódi éned üzen neked. Lehet, hogy menet közben
több válasz is kivált belőled kisebb érzelmi kitörést, de egyik sem fog
olyan erővel lecsapni, mint az igazi megoldás. A többivel valami nem
stimmel.
Azonban ezeket is jelöld be, hogy később vissza tudj térni hozzájuk,
ha új kiegészítésekre lesz szükséged. Mindegyik reakciót kiváltó válasz
a célod egy részére reflektál, viszont önmagukban nem állják meg a
helyüket. Amikor jönnek ezek a válaszok, közeledsz az igazi megoldás
felé, szóval csak folytasd a munkát. Tudni fogod, mikor írtad le azt a
dolgot, ami a valódi énedet tükrözi.
Miután megtaláltad a választ, kérdezd meg magadtól, ennek a
célnak megfelelően éled-e az életed. Ha a válasz nem, tedd fel ezeket a
kérdéseket: Milyen lépéseket tehetnék most rögtön, hogy ennek a célnak
megfelelően éljek? Van-e mód arra, hogy előre láthassam, miként tudom
azokat az általam élvezett és szenvedéllyel végzett dolgokat beépíteni a most
felfedezett életcélba?
Aztán ha megteheted, kockáztasd ennek a megtételét. Ha nem,
vetítsd előre azt a célt, hogy a lehetőség érkezzen meg hozzád.
Elképzelhető, hogy teljesen váratlanul fog lecsapni rád. Nem kell
tudnod, hogyan. A hogyan majd megmutatja magát neked. Neked csak
azt kell tudnod, mit akarsz, és miért akarod, majd légy elég bátor az
ugráshoz, amikor a lehetőségek megérkeznek.

 Amikor az életcélodról van szó, ne félj attól, hogy rosszul választasz. Ha
vállalod a kockázatát annak, hogy olyan dolgot tegyél, amiről úgy érzed,
összhangban van igaz éneddel, az a cselekedet örömmel fog eltölteni. Még
abban a valószínűtlen esetben is, ha nem ez következne be, mindig
meggondolhatod magad, és kereshetsz másik megoldást. Lehet, hogy az az
ember vagy, aki mindenáron el akarja kerülni a kockázatokat; talán azt
tanították neked, hogy a biztonsági játék az intelligens megközelítési mód.
Azonban tedd fel magadnak a kérdést: Miért? Miért ne ragadnád meg a
lehetőséget? Egy napon mindannyian meghalunk. Életünk nem örökkévaló. Az
emberek oly gyakran azért nem kockáztatnak, hogy biztonságban
érkezzenek meg a halálba. Ugyanakkor mindenki, aki ezt tette, megbánta a
végén.


A felfedező gondolkodásmódja

Ha teljesen és mélységesen elszakítva érzed magad a tehetségeidtől és a saját
élvezetedtől, éppen itt az ideje, hogy új dolgokat próbálj ki. Kezdj el egy
tanfolyamot, vagy válassz olyan hobbit, amely teljesen kívül esik a
komfortzónádon. Talán van is valami olyan a tarsolyodban, amit szívesen
kipróbálnál, de akár anélkül is kipróbálhatsz dolgokat, hogy érdeklődsz-e
irántuk. Ha nem vagy biztos benne, mit próbálj ki, kérj másoktól javaslatokat,
és ugorj fejest valamelyikbe.
Engedd meg a barátaidnak, hogy végre elrángassanak arra az eseményre,
amire eddig hiába próbáltak elcipelni. Tégy meg bármit, amire ihletet érzel.
A legrosszabb, ami történhet az, hogy végül úgy döntesz, nem tetszett az,
amit kipróbáltál. És ha még ez is történik, közelebb kerültél önmagad
megismeréséhez. Tehát alkalmazd a felfedező gondolkodásmódját. Új dolgok
kipróbálása személyiséged olyan részeit ébresztheti fel, amelyek létezéséről
eddig nem is tudtál.
Minden cselekedetet, amit valaha elkövetnek, csakis egy okból követnek
el: a cselekvő úgy hiszi, a cselekvés során jobban fogja magát érezni. Ha egy
illető a szórakozásnak él, az azért van, mert úgy hiszi, a szórakozás során
jobban fogja magát érezni. Ha valaki annak él, hogy másokon segít, az azért
van, mert úgy hiszi, jobban fogja magát érezni attól, hogy másokon segít. Ha
valaki egy célnak él, az azért van, mert úgy hiszi, jobban fogja érezni magát,
ha van célja.
 Láthatod, minden, amit valaha tettek, a boldogság keresése okán történt.
Akkor hát miért ne vágnál a közepébe, és tennéd meg a boldogságot életed
legfőbb céljává? Ha elkezded ezt tenni, a legbelső vágyaid felé vezető úton
fogod magad találni, még akkor is, ha soha az életben nem gondoltad volna,
hogy egyszer ezen az úton találod magad.
Viszonyulj minden naphoz úgy, mintha valószínűleg az lenne az utolsó
napod. Ha ezt teszed, az élvezeteket fogod keresni mindenekfelett – ebből
kifolyólag pedig minden napodat az igaz természetedhez hűen fogod élni.
Miért is ne? Változékony világban élünk, ahol nincsen állandóság. Az a
küldetésünk, hogy megszülessünk, majd megtaláljuk a küldetésünket itt a
földön a saját örömünkből fakadó kutatáson keresztül, így a tanácsom csak
ennyi: hajrá!


Milyen érzés követni a szenvedélyedet?

Az értelmes célért folytatott kutatás során csodálatos, ahogy a lelki részed
energetikailag ugyanazon a szinten rezeg, mint minden vágyaid elérése.
Örömöd szintjén rezeg. Így amikor örömöt érzel, az azért van, mert önmagad
belső részével rezonálsz.
Ez rendkívül fontos, ugyanis amint az életed elkezd a felsőbb éneddel
együtt rezegni, energetikailag bevonzol minden olyan állapotot, amely
megfelel a boldogságodnak, és ezután már csak annyi a dolgod, hogy figyeled,
amint mindez kibontakozik előtted. Minden egyes lehetőség, személy,
esemény, körülmény és minden dolog, ami a boldogságot elősegíti az
életedben, meg fog jelenni, ha van merszed követni az érzéseidet, amelyek
életed kormányzásának iránytűjévé válnak.
Ne lepődj meg, ha a sorsot véled felfedezni a tevékenységben, amely a
legmélyebb szenvedélyed, és hogy szinte erőfeszítés nélkül tudod
véghezvinni. Lehet, hogy azt tanították neked, hogy erényes dolog az
erőfeszítés, de nem ez a helyzet. Energetikai szinten az erőfeszítés a
küzdelemmel egyenértékű. Ha azt érzed, hogy bármilyen módon küzdened
kell, az a figyelmeztető jele annak, hogy szemben úszol azzal az árral, amerre
lelki éned vezetni próbál.
Így hát ahogy haladsz előre a céloddal, valamiféle erőkifejtésre és
elkötelezettségre szükséged lesz, de ebben a fajta erőkifejtésben és
elkötelezettségben örömöt fogsz lelni, és így cselekedeteid nem a küzdelem
megnyilvánulásai lesznek. Az utazással töltött órák így inkább perceknek
fognak tűnni. Nem akarsz majd máshol lenni, mint ahol éppen vagy.


Miként működik valójában az életcélunk?

Itt az ideje, hogy bevezesselek egy kevéssé ismert titokba. Nagyon gyakran
hibát követünk el, amikor az életcélunkat keressük, ugyanis azt keressük, mit
kellene tennünk, vagy mit kellene birtokolnunk ezen a világon. Ehelyett a
célunk inkább abban a formában mutatkozik meg, hogy mit kellene adnunk
ennek a világnak. Csakis ezen ajándék szétosztásával fogunk valaha is kapni,
és engedhetjük meg az igaz énünknek, hogy megmutassa magát ennek a
világnak.
Ajándékod szétosztása nem lehet olyan érzés, mintha bármit is
elveszítenél. Olyan érzésnek kellene lennie inkább, mintha többet nyernél az
élettől, mint korábban bármikor. Itt van ez a két kérdés, amit mindennap
érdemes lenne megkérdezned magadtól: Mit kellene adnom ebben az életben? Mi
próbál meg rajtam keresztül átjutni és megmutatkozni?
Ne aggódj azon, hogy te semmit sem tudsz adni, ugyanis az ezen földre
született minden lénynek a lelkében számos olyan ajándék lakozik,
amelyeknek az a sorsa, hogy megosszák a világgal. Egyesek számára világos,
milyen ajándékokkal, más szóval tehetségekkel érkeztek. Nem tehetnek
mást, leszületés után azonnal osztogatni kezdik ezt az ajándékot.
Mások számára kevéssé egyértelmű, miben rejlik tehetségük, mi az
ajándékuk. Egyesek még talán azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán
rendelkeznek bármiféle különleges képességgel. De biztosíthatlak róla, nincs
olyan lélek, amelyik ajándék nélkül jött volna a világra, és mind csak azt
várják, hogy felfedezzék és megosszák őket. Minden egyes kifejeződésre
vágyó ajándék ugyanolyan értékes szerepet játszik a világ egyensúlyában.
Minden ajándék szükséges része az egységnek. Azonban ne feledd: ezek az
ajándékok nem a kötelességbe csomagolva érkeznek; az öröm csomagjában
szállítják őket. Így hát amilyen egyszerűnek hangzik, az a feladatunk, hogy
megosszuk mindazt, ami személyes örömet okoz nekünk.
Ebből kifolyólag célod megtalálása semmivel sem bonyolultabb, mint
kinyitni a szíved mindazon dolgok előtt, amiket szeretsz, majd megosztani
azt másokkal. Az is ajándék, amikor egy sportoló hatalmasat zsákol egy
kosárlabdameccsen. Ennek a kosarasnak a meccsen való szereplés öröme
jelzi, hogy az ő ajándéka, amit megoszt a világgal, a kosarazásnak hívott
kifejeződés.
Az is ajándék, amikor egy író kiadja új könyvét. A regényíró számára a
történetírás öröme jelzi, hogy neki a könyvírásnak nevezett kifejeződést kell
megosztania a világgal. Az szintén ajándék, amikor valaki információkat
terjeszt. A professzor számára igazsága verbális kifejezése felett érzett öröme
jelzi azt, hogy neki a tanításnak nevezett kifejeződést kell megosztania a
világgal. Az is ajándék a világnak, amikor valaki egy finom étket kínál fel egy
társának. A szakács számára egy fenséges menü elkészítése felett érzett öröm
a jelzés, hogy neki a főzésnek nevezett kifejeződést kell megosztania a
világgal.
Lehet, hogy csak egy dolog elvégzésére vagyunk hivatottak, de az is lehet,
hogy többre. A cél nem mindig mutatkozik meg valamilyen formális szakmán
keresztül. Az is lehet, hogy a célunkért nem kapunk pénzt, vagy el sem
ismernek érte, de akkor is a részünk marad. Például egy anya számára az
öröm, hogy gyermekéről gondoskodhat, jelzi, hogy neki a szülőségnek
nevezett kifejeződést kell megosztania a világgal. Az apák is érzik ezt a fajta
örömet, illetve életcélt és csodát, amikor a gyermekükkel foglalkoznak. Ez az
apai szerepük szenvedélyének kifejeződése.
Más ajándékok rejtettebb formában érkeznek, mint például az ékesszólás
tehetsége, az absztrakt gondolkodás tehetsége, a figyelmesség tehetsége, a
matematikai gondolkodás tehetsége vagy az üzleti érzék tehetsége. Az már
csak szerencse kérdése, hogy a legtöbbünk számára ajándékaink összessége
szépen beleillik egy bizonyos szakmába vagy hobbiba, amit szívesen űzünk.
Néha csak egyetlen tehetség van a birtokunkban, és az több szakmához is
illik. Akárhogy is, tehetségeid még nem érnek kevesebbet attól, hogy nem
illeszkednek egy bizonyos szakmához. Az életcélodat mindig betöltöd,
amikor engeded a tehetségeidet megmutatkozni.


Amikor a cél hozzáadódik a haszonhoz

Céljaink gyakran azért fejeződnek ki hivatásokon keresztül, mert a jelenlegi
társadalom azt akarja, hogy pénzt keressünk, és a napjaink nagy részét ezzel
töltsük. Mivel a legtöbben inkább boldogan, mintsem nyomorultul
szeretnénk pénzt keresni, olyasmit választunk a pénzkeresetért cserébe,
amit szeretünk csinálni. Ha belegondolsz, ez pontosan olyan döntés, amit egy
önmagát szerető ember hoz.
Ne hagyd, hogy az egód lebeszéljen erről a rendszerről. Az egónak nem
tetszik a gondolat, hogy az életcélod lehet olyan egyszerű is, mint egész nap
örömteli tevékenységedet művelni, mert az ego nem szerepel ebben az
egyenletben, és úgy érzi, mellőzték, nem kap szerepet, amikor a valódi
életcélról van szó. Mivel nincsen szerepe, és nincs hitelesítve, elveszíti
feletted az irányítást, és meg fogod látni, mindent elkövet, hogy lebecsülje az
általad szeretett tevékenységek fontosságát. Az egód megpróbál meggyőzni
téged, hogy ha élvezed, amit csinálsz, akkor az életedből kiveszett a jelentés,
és nem csinálsz eleget.
Neked ezt mondja az egód, és másoknak is ugyanezt hazudja. Azt állítja,
hogy amíg meg nem mented a világot valami különleges, heroikus,
jelentőségteljes tömegtevékenységben, addig nem találtad meg a valódi
életcélodat. Ne is hallgass erre az ostobaságra: mindez nem is állhatna
távolabb a valóságtól.
Az ego ugyanis mindent mennyiségben mér; minél nagyobb, annál jobb,
annál értékesebb. Ám univerzális szinten mindegy, hogy a Greenpeace-hez
csatlakozol, és megváltoztatsz egy befolyásos törvényt, vagy éppen valaki
kezét fogod, amikor nagy fájdalmai vannak. Egyik életcél sem inkább vagy
kevésbé értékes a másiknál, attól függetlenül, hány embert érint meg.


***
 SZERELMES LEVÉL A JÖVŐBE
Hogyan lehetünk pillangók?

A sötét gubójukban összegömbölyödött hernyók nem növesztenek
egykönnyen szárnyat. Átalakulásukban először ősfolyadékká válnak, teljesen
feloldódnak, és csak azután bújnak ki lepke képében. Sokunkkal ugyanígy
történik, mielőtt a hajnal beköszönt az életünkbe, és átváltozott
emberekként tudunk előbukkanni. Szétbomlunk. Olyan mindent felemésztő
sötétséget tapasztalunk meg, hogy attól félünk, talán sohasem láthatjuk meg
újra a napfényt. Pedig meglátjuk. Én vagyok az élő bizonyíték rá.
Így hát, az önszeretet nevében, csak egyféleképpen fejezhetem be ezt a
könyvet, mégpedig egy új szerelmes levéllel a jövőbeli énemnek a
jelenlegitől. Mint az évekkel ezelőtt önmagamnak írott, első szerelmes
levelem, amelyet a tizenegyedik eszköznél közlök, hagyom, hogy ez a levél
megformálja azt a szövetet, amelyből egyszer majd felbukkan a jövőm.

Legkedvesebb Teal!

A múlt mindenütt jelen lévő pora egykor elfedte a jelenedet, és gyásszal vonta
be a jövődet. Olyan gyásszal, amely rongyos kezével visszarántott az időben.
Akkor is lélegeztél, amikor a világod összetört. És e bátorság miatt most azt
mondhatom neked, hogy amikor a világ szilánkokra törik, mint egy ablak, nem
marad üveg teközötted és a napraforgó között, ami mindig is ott volt. Sem
illúziók, sem akadályok – csak a lehetőség, hogy láthatod.
A fájdalom megakasztja az életet, amely onnantól egészen másfelé folyik
tovább. Ha ellenállsz a sodrásnak, amerre az élet visz, ha meg akarod
változtatni, amit nem változtathatsz, mert már beíródott az idő
nagykönyvébe, megfulladsz. Kizárod az életet, ahogyan egykor régen életed
üvegén kívülre zártad a napraforgót. Csak akkor van esélyed lélegezni, ha
elengeded magadat, és megadod magadat a sodrásnak. Amikor a világot
összetörte a gyász, nem vetted el a saját életedet, ahogyan gyanítottad; elég
bátor voltál ahhoz, hogy vitesd magad a sodrással. Nem zártad ki az életet.
Bátorságod miatt megláttad a napraforgót. És éppen ezt szeretem benned a
legjobban.
Elképzelem, ahogyan ott ülsz a festőecseteddel, színeket húzol a vászonra,
és azon tűnődsz, mi lesz a vége mindennek. Nos, én azért vagyok itt, hogy
elmondjam: minden rendben lesz. Igazából vedd a rendben jelentését, és
szorozd meg egymillióval. Megéred, hogy minden egyes álmod valóra válik.
Pozitív világméretű változás örökségét alkottad meg, központokat és
programokat kezdeményeztél olyan sok országban, hogy felsorolni is sok lenne.
A Headway Alapítvány kiállt a világgal szemben, és győzött. Változásokat
indított be az élelmiszeriparban, az egészségügyben, az
igazságszolgáltatásban, az oktatási rendszerben, az állatjólétben, a
környezetvédelemben, a gyermekgondozásban, a technológiában és az idősek
gondozásában, hogy csak néhány területet említsek.
Életed legjobb napja eddig az volt, amikor élénk színű spirituális
öltözetedben besétáltál egy sztoikus, személytelen, öltönyös férfiakkal teli
irodába, és aláírtad a dokumentumokat, amelyek alapján az igazságügyi
programjaidat bevezetik a börtönökben. Mindig is tudtad, hogy az a nap lesz
életed legjobb napja, és megtörtént. Néha úgy tűnik, minden, amihez nyúlsz,
arannyá válik.
A fiadból érzelmileg intelligens férfi lett, aki követi a saját örömét,
akárhová is vezérelje az, és saját akaratából tér haza, mert szeret téged, és
szereti a főztödet. A közösséged még mindig körülvesz. Együtt öregedtetek
meg, és amikor visszatekintenek a saját életükre, azt mondhatják, hogy a veled
töltött idő nagyszerűvé és jelentőségteljessé varázsolta az életüket, és sehol
másutt nem lennének szívesebben.
Igazából oly sok minden ment jobban, mint azt elképzelted, hogy ebben a
levélben nem is tudom felsorolni a sok sikert. Inkább csak hagyom, hogy
mindet megtapasztald az elkövetkező években. Csak szeretném, hogy tudd, bár
végül megtanultad szeretni magadat, a szeretet, amit magad iránt érzel ma,
össze sem vethető azzal a szeretettel, amit magad iránt fogsz érezni a jövőben.
Jobban szeretlek, mint gondolnád – csodálatos vagy, és én büszke vagyok rád.
Akkor is szeretnélek és büszke volnék rád, ha egész életedet egy intézetben
összegömbölyödve élted volna le, ahogyan megmondták neked. Akkor is
szeretnélek, ha semmit sem értél volna el.
Ám a nagy dolgokra hivatott személyiséged egészen a holdig repített, ami
fura, mert amikor telihold van, felnézel az égre, és két dolgot kívánsz: az első,
hogy megtaláld a szabadságot és a boldogságot, és a másik, hogy képes légy
másoknak is megtanítani, hogyan találhatják meg. És ez a kívánság valóra
vált. Megtaláltad a boldogságot és a szabadságot. Másoknak is megtanítottad,
pontosan hogyan találhatják meg. Példádon keresztül mutattad meg, mert a
szabadság az én visszaszerzésében rejlik, amikor is az élet ciánját mézzé
változtatjuk, és a boldogság egy szirmokkal teli világra festett színek
netovábbja, és ezek mind földből vétetnek. Életünk kezdeti hitvány
körülményei talán csak beindították az érési folyamatot. Mert az élet az
életben transzcendens folyama egyre azt kutatja, hol választott bennünket szét
a világ. Ahhoz, hogy újra egyesítsen minket azzal az épséggel, ami annyira
bátor,hogy elfojtja az agóniát, s így megértheted, a szépség a legteljesebb
formáiban nem védtelen a gyűlölködés előtt, hanem inkább abból ered.

Mindörökké szeretni foglak:

Te


***
 A SZERZŐRŐL
Teal Swan egy nemzetközileg elismert spirituális tanító és befolyásos új hang
a metafizika világában. Teal egy sor különleges képességgel született –
tisztánlátással, tisztánérzéssel és tisztánhallással –, és nem mindennapi
életet élt. Tizenhárom évnyi fizikai, mentális és szexuális bántalmazást élt
túl, mielőtt tizenkilenc évesen elszökött volna a bántalmazójától, és
belefogott saját gyógyulási és átváltozási folyamatába.
Ma embermilliókkal osztja meg mindazt, amit megtanult: megbocsátásra,
boldogságra, szabadságra és önszeretetre tanítja őket. Széles körű
hallgatósághoz jut el több nagy hatású és szabadon elérhető internetes
forrásán keresztül, nem beszélve a különböző kiadványokról, interjúkról,
frekvenciaalkotásokról és szinkronizációs szemináriumokról, amelyekkel a
világot járja.
Első könyvét, a The Sculptor in the skyt (Az égi szobrászt) 2011-ben
jelentette meg. Ez a provokatív útmutató az univerzum, a spiritualitás és az
én újrafelfedezésére sarkall. 2012-ben Teal megalapította a Headwayt, a
pozitív világméretű változásokat támogató vállalatát. Teal látomása szerint a
földön mindenkinek abban szeretne segíteni, hogy szabad, örömteli és
egészséges életet élhessenek, és eltökélte, hogy meg is valósítja ezt a
látomást. Nemsokára megjelenik a róla készült dokumentumfilm is Nyílt
árnyék címmel.

Weboldal: www.TealSwan.com


***
 KÖVESD A KIADÓT A FACEBOOKON!

Értékeld a könyvet a molyon!

Ha tetszett a könyv, és szeretnéd a polcodon is tudni, igazold felénk az e-

könyv vásárlást és megkaphatod a nyomtatott kötetet óriási kedvezménnyel,
féláron!

{i}
A footbag egy kisméretű, babbal, homokkal vagy más anyaggal töltött labda,
amelyet több egyéni vagy csapatsportban használnak.