EDGAR RICE BURROUGHS: TARZAN DZSUNGELTÖRTÉNETEI

Szkennelte, javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2000.

 1. Tarzan első szerelme

Tika kéjesen elnyújtózva hevert a trópusi erdő árnyékában, s

vitathatatlanul ő volt a megtestesült, vonzó, fiatal nőiesség.
Legalábbis ezt gondolta Tarzan, a majomember, ahogy ott guggolt a
közelben egy alacsonyra behajló ágon, és nézte.

Aki látja Tarzant, lengve a dzsungel faóriásának hajlékony

karján; barna bőrét - rajta a zöld lombernyő résein átszűrődő, ragyogó
egyenlítői napfény mintázatát -, tiszta vonalú végtagjait, kecses
elengedettségét, formás fejét, ahogy töprengőn, elmerülten kicsit
oldalra hajtja, és értelmes, szürke szemét, amint áhítattal nézi
csodálatának tárgyát, azt gondolhatná, régi korok félistenei közül
elevenedett meg az egyik.

Nem is hinné a szemlélő, hogy kisgyerek korában egy rettentő,

szőrös nősténymajom emlőit szopta. Sőt, azt sem, hogy mióta az eszét
tudja - azóta, hogy szülei a szárazföldbe nyúló kikötő-öbölnél a
kunyhóban meghaltak -, gondolattársításai a Kercsak törzséhez tartozó
komor hímmajmokéhoz és a horkantgató nőstényekéhez fűződtek.

S ha valaki olvashatta volna azokat a gondolatokat, amelyek az

élénk, egészséges agyban cikáztak, azt a sóvárgást, vágyat és
késztetést, amit Tika látványa váltott ki benne, bizony, akkor sem
vált volna hihetővé számára a majomember valódi származása. Mert
pusztán a gondolataiból nem villogott elő az igazság - hogy ez a
fiatal férfi egy nemes angol hölgy méhének gyümölcse, s hogy az
édesapja történelmi korokra visszatekintő főnemesi család sarja volt.

Tarzan, a majomember nem ismerhette valódi származását. Nem

tudta, hogy ő tulajdonképpen John Clayton, Greystoke lordja, jogos
hely birtokosa lenne a Lordok Házában. Minderről fogalma sem volt, de
nem is értette volna.

Igen, hát Tika valóban gyönyörű!

Persze, Kala is az volt - az embernek az anyja mindig szép! -, ám

Tika másképp volt az.

A maga módján leírhatatlanul gyönyörű, ahogy ezt Tarzan

bizonytalan, ködös, forró érzésekkel érzékelni kezdte.

Éveken át játszópajtások voltak Tikával. Tika továbbra is játékos

maradt, míg a vele egykorú fiatal hímek hamarosan nyers modorúvá;
mogorvává lettek. Tarzan, ha egyáltalán elgondolkozott a dolgon,
alkalmasint azzal magyarázhatta növekvő vonzalmát a fiatal nőstény
iránt, hogy ők ketten, egykori játszótársak, csak ők őrizték meg azt a
hajdani pajkoskodó kedvet.

Ma azonban, ahogy ott kuporgott fölötte, azon kapta magát, hogy

egészen különös módon hat rá Tika formája, arca. Ilyen megfigyelést
régebben sosem végzett, már csak azért sem, mert Tika fürgeségével
senki sem vehette fel a versenyt a vadon alacsony ág-boga
teraszszintjein, a kezdetleges fogócskák és bújócskák során, melyeknek
ötletei Tarzan érett agyából pattantak ki.

Tarzan megvakarta a fejét, ujjai mélyen beleszántottak a dús,

fekete hajba, mely szépen formált, fiús arcát keretezte. Megvakarta a
fejét, és sóhajtott. Tikának ez a frissen fölfedezett szépsége
egyszerre akkora szenvedés volt neki! Irigyelte a fiatal nőstény
tökéletes bundáját, mely egész testét beborította. A maga sima, barna
bőrét valami született gyűlölettel s undorral nézte. Évek óta
reménykedett, hogy egyszer majd őt is szőrzet borítja, akár a fivéreit
s nővéreit mind, de mindeddig kénytelen volt lemondani a dédelgetett
álom beteljesüléséről.

És ott voltak Tika szép, nagy fogai. Ha nem is akkorák, mint a

hímekéi, így is hatalmasak, csinosak, ha Tarzan a maga csenevészforma
fogazatával vetette egybe őket. Aztán a busa szemöldöke, széles, lapos
orra, meg a szája! Tarzan gyakran próbálkozott vele, hogy a száját
szűk kis körré húzza össze, felfújja közben a két orcáját, és sebesen
pislogjon, érezte azonban, hogy ő erre úgy, olyan ellenállhatatlanul,
sose lesz képes, mint Tika.

Ma délután, ahogy figyelte, és így tűnődött, egy csellengő fiatal

hímmajom ennivalót keresve az egyik közeli fa gyökereit borító dús,
rothadozó aljnövényzet közt, furcsa módon kezdett settenkedni Tika
felé. Kercsak törzsének többi majma egykedvűen mászkált ide-oda, vagy
éppen pihengetett az egyenlítői dzsungel dél körüli hőségében.
Egyikük-másikuk olykor el is haladt Tika közelében, de Tarzan közömbös
maradt. Miért tehát, hogy most a szemöldöke össze húzódott, minden
izma megfeszült, ahogy azt látta: Taug elidőzik a fiatal nőstény
mellett, azaz lekuporodik egészen közel hozzá?

Tarzan mindig kedvelte Taugot. Gyerekkoruk óta együtt

hancúroztak. Egymás mellett guggoltak a víznél, fürge, erős ujjaikkal
készenlétben, hogy elkapják Pizát, a halat, ha a hűvös mélyeknek ez az
óvatos lakója a felszínre merészkedik, mert elcsábítják a bogarak,
melyeket Tarzan a tavacska vizére szórt.

Együtt ejtették át Tublatot, ugratták Numát, az oroszlánt. Hát

akkor miért, hogy Tarzan úgy érezte, feláll a nyakán a szőr - a kurta
haj -, csupán mert Taug olyan közel ül Tikához?

Igaz, Taug nem volt már olyan csintalan kedvű majom, mint régen.
Ha vicsorgott, és pofaizmai elővillantották roppant tépőfogait, senki
se hihette, hogy Taug olyan önfeledten vidám, mint amikor még ott
hempergett Tarzannal a füvön, színlelt küzdelemben. Az egykori Taugból
jól megtermett, komor hímmajom lett, fenyegető és parancsoló. Igaz,
Tarzan meg ő sosem civódtak eddig.

Néhány percig csak figyelte hát az ifjú ma jomember, ahogy Taug

Tika felé húzódik. Látta a nagy mancs nyersen gyengéd mozdulatait,
ahogy simogatta a nőstény karcsú vállát. Tarzan, a majomember
macskamód, csöndben leszökkent a földre, és elindult a pár felé.
Eközben a felső ajka mintha megpöndörödött volna, elővillantak fénylő
fogai, öblös mellkasából mély hörgés szakadt fel. Taug felnézett,
véreres szeme megrebbent. Tika is fölemelkedett valamelyest fektéből,
így nézett Tarzanra. Volt-e bármi elképzelése a fiatal férfi
dúltságáról?

Ki tudja! Bárhogy is, igazi nőstény volt, odanyúlt hát, s

megvakarta Taug egyik apró, lapuló fülének tövét.

Tarzan látta ezt, és azt is, hogy Tika többé nem az a kis
játszópajtás, aki egy órája még volt. Valami merőben más, csodálatos -
a legcsodálatosabb a világon -, valami birtokolni való, akiért-amiért
Tarzan életre-halálra megvívott volna Tauggal, vagy bárkivel a
világon, aki rajta kívűl merészelt volna jogot formálni rá.

Tarzan előrehajolva, feszülő izmokkal, egyik roppant vállát a

fiatal hím felé fordítva egyre közelebb és közelebb lopakodott. Arcát
is félrefordította, de a bátor, szürke szempár egyetlen pillanatra sem
engedte el Taug tekintetét.

Ahogy a távolság fogyott köztük, úgy erősödtek, s mélyültek a

majomember hörgései.

Taug égnek álló szőrrel szökkent talpra - kurta lábaira.

Tépőfogai villogtak. Oldalazva közelített ő is Tarzan felé, lábai
merevek voltak, torkából hörgés tört fel.

- Tika Tarzané - mondta a majomember a nagy emberszabásúak mély

torokhangján.

- Tika Taugé - hangzott a hímmajom válasza.

Taka, Numgo és Gunto felrezzent a két fiatal hím hörgő hangjaira.

Közönyösen, egykedvűen felnéztek. Álmosak voltak, mégis érezték, hogy
harc készül. Legalább megtöri a dzsungelélet fojtott egyhangúságát.

Tarzan vállán átvetve ott volt a hosszú fűfonat-kötél, kezében a

vadászkés - rég halott apjáé, akit ő sosem ismerhetett. Taug kicsike
agyában roppant tisztelet élt a parányi, hegyes fém iránt, amit a
majomfiú oly ügyesen forgatott. Ezzel gyilkolta le Tublatot, vad
nevelőapját és Bolganit, a gorillát. Taug tudta mindezt, óvatosan
közelítette meg Tarzant. Körbejárta, kereste a támadási felületet. A
majomember, érezvén kisebb termetét, szerényebb természetes
"fegyverzetét", hasonló taktikát követett.

Egy darabig úgy látszott, hogy az összecsapás hasonlít a törzs

tagjai közötti nézeteltérések zömére, és végül egyikük úgyis
elkedvtelenedik, fogja magát, s valami más célt keres és talál,
elhagyja a porondot. S talán így is történik, ha más lett volna a
casus belli, mint a jelen esetben. Tikának kimondottan hízelgett, hogy
miatta ilyen feszültség támadt, s hogy két ifjú hím harcot latolgat a
kedvéért. Ilyesmire nem volt eddig példa Tika rövid kis életében.
Látott ő már öregebb hímeket harcolni más, öregebb nőstényekért, és
vad szívének mélyén igazából várva várta azt a napot, amikor a
dzsungel füvét vér pirosítja: vér, mely érte hull, halálos ütközetben.

Így csak kuporgott, nézte és eképp szította mindkét csodálójának

harci kedvét. Még gyávának is nevezte őket, és rút szavakkal illette
habozásukat. Így lettek ők Hiszta, a kígyó, Dango, a hiéna. Azzal
fenyegette mindkettőt, hogy hívja Mumgát, aki majd a hegyes botjával
megfenyíti mindkettejüket. Mumgát hívta volna, aki oly öreg volt már,
hogy fára mászni se tudott, s oly fogatlan, hogy az eledele csak banán
és puhatestű férgek voltak.

A majmok, akik figyelték mindezt, csak füleltek és nevettek. Taug

feldühödött. Hirtelen Tarzanra rontott volna, de a majomfiú kecsesen
félreugrott, elhárította a rohamot, aztán macskafürgeséggel egészen
közel került támadójához. Vadászkése lendült, a hímmajom feje fölé ma-
gason, és amikor az támadva jött megint, akkor lecsapott rá, a
nyakába! A majom elfordult, hogy kikerülje a pengét, mely így épp csak
a vállán ejtett nyomban felfénylő sebet.

A vér vörös színe gyönyörűségre hangolta, kiáltásra késztette

Tikát. Ohó, de hát ez - tényleg valami, ez már igen! És a majomhölgy
nyomban körbetekintett, kik is látják népszerűségének ezt a jelét?!
Trójai Heléna nem lehetett olyan büszke, mint Tika ebben a
pillanatban.

Ha Tika most nem merül el ennyire önmaga dicsőségének

tanújeleibe, felfigyelt volna a levelek surrogására a feje fölött -
arra, hogy ezt a zajt nem a szél kelti, hiszen nem is fúj. S ha
felnéz, látott volna egy karcsú testet, mely egyenest föléje kúszik,
látott volna gonosz sárga szemeket, ahogy éhes mohósággal villognak le
rá.

De Tika nem nézett föl.

A sebesült Taug rettentő hörgéssel húzódott hátrább. Tarzan nem

hagyta, sértegette, ment utána, kését lengetve fenyegette. Tika
elmozdult a fa alól, hogy még közelebb lehessen a párbajozókhoz.

Fölötte az ág meghajolt, lengett is egy keveset a figyelő test

súlya alatt. Taug most megállt, felkészült rá, hogy újabb harcállást
vegyen föl. Szája habzott, álláról nyál csorgott. Fejét leszegve állt,
karját előrenyújtotta, nem bánta volna a közelharcot. Tehetné csak rá
a mancsát arra a puha, barna bőrre - övé lenne a győzelem. Taug
tisztességtelennek ítélte Tarzan harcmodorát, hogy nem merészkedik
igazán közelre, Ehelyett kecsesen kívül táncol Taug izmos ujjainak
"birodalmán".

A majomfiú eddig nem mérhette össze az erejét a hímmajmokkal úgy

igazából, legföljebb játszadozva. Nem vehette biztosra tehát, hogy
elegendő ereje lenne az életre-halálra menő küzdelemben. Nem mintha
félt volna, mert félelmet Tarzan nem ismert. Az önvédelem ösztöne
intette óvatosságra. Kockázatot ő csak akkor vállalt, ha
elkerülhetetlen volt, akkor viszont nem riadt vissza semmitől.

Testalkatához és fegyverzetéhez ezt a harcmodort ítélte a

legalkalmasabbnak. Fogai, bármi élesek és erősek voltak, támadó
fegyverként szánalmasan szegényesnek ígérkeztek az emberszabású
majmokkal vívandó közelharcban.

Ahogy azonban így eltáncolt, kívül maradván ellenfelének körén,

Tarzan sok-sok sebet ejthetett a szembenállón. itt volt ehhez eszközül
az éles vadászkés. Így menekülhetett meg a temérdek sebtől, amit test
test elleni küzdelemben a hímmajom ejtett volna rajta.

Ekképpen tehát Taug rohamozott, bömbölt, mint egy bika, a

majomember meg könnyedén eltáncolt, s közben dzsungelszitkokat szórt
ellenfelére, ráadásul a késével is állandóan fenyegette.

Voltak pihenők, szünetek is a harcban, amikor a két párbajozó

lihegve állt, méregette egymást, s az újabb összecsapás esélyeit
leste. Egy ilyen kis kihagyás során történt, hogy Taug odapillantott
ellenfelének feje fölé. És egyszerre megváltozott a majom egész
tartása. Eltűnt belőle a düh, s helyét a félelem váltotta fel. És
felkiáltott - s nem volt majom, aki a kiáltást nem értette volna. Taug
menekült! Szükségtelen volt bármi kérdés - ősi ellenség közellétét
észlelte.

Tarzan is arra gondolt, hol kereshet menedéket. Ugyanezt tette a

törzs többi tagja is. Ám ahogy a majomember meghallotta a párduc
üvöltését, nem kerülte el fülét a nősténymajom kétségbeesett kiáltása
sem. Hallotta a hangoknak ezt a keverékét Taug is, de nem állította
meg menekülésében.

Tarzan, a majomember azonban másképp felelt a kihívásra.

Hátranézett ... hadd lássa, nem fenyegeti-e az ő tőrzsének valamely
tagját a vadállat. A látvány, mely így a szeme elé tárult, borzalommal
töltötte el.

Tika volt az, aki rémülten kiáltott, ahogy a szemközti tisztás

felé menekült. Nyomában haladt Sita, a párduc, könnyedén, kecsesen,
magabiztosan. Látszott rajta, hogy nem siet. Biztosra vehette, hogy
övé a zsákmány, mert a nősténymajom, ha eléri is a szemközti fákat,
fel nem mászhat, a párduc még előbb lecsap rá.

Tarzan látta, hogy Tikának meg kell halnia. Rákiáltott Taugra és

a többi hímre, siessenek Tika segítségére. Eközben ő maga rohanvást az
üldöző vadállat felé indult, és letekerte kötelét. Tarzan tudta, ha
egyszer a nagy hímek megjelennek a színen, senki a dzsungelben, még
Numa, az oroszlán se meri összemérni velük az erejét. Ha a törzsből
mindazok, akiknek a jelenléte e pillanatban számíthatott, közbelépnek,
Sita, a nagy macska minden bizonnyal hátat fordít, és ő fut az
életéért.

Taug hallotta a kiáltást, amiképpen a többiek is hallották, de

senki sem sietett Tarzan segítségére, hogy Tikát mentsék. És Sita
sebesen csökkentette a távolságot maga és áldozata közt. A majomfiú, a
párduc mögött rohanva, nagyot kiáltott a fenevadra, hogy így terelje
magára figyelmét. Legalábbis, hogy Sita ne a majomlányra
összpontosítson, aki majd így talán eltűnhet a sűrű ágak közt, s oda a
ragadozó nem merészkedik már. Valahány gyalázkodó elnevezés az eszébe
jutott, mind elmondta a párducnak. Kész volt rá, hogy megállítsa, hogy
összemérje vele erejét. De Sita csak lopakodott az ígéretes zsákmány
után, és már majdnem elérte.

Tarzan nem járt messze mögötte, és méregette is a távolságot, ám

a ragadozó már annyira megközelítette Tikát, hogy a majomember nem
előzhette meg a támadást. Jobbjában ott lengette fűkötelét, így rohant
Sita után. Rettegett még csak a gondolatra is, hogy netán elhibázhatja
a dobást, mert a távolság sokkal nagyobb volt, mint amekkorát,
gyakorlásait kivéve, valaha is beívelt a kötéllel. Fűkötelének teljes
hossza választotta el Sitától, mégsem tehetett mást. Nem gátolhatta
meg másképp a fenevad támadását. Kockáztatnia kellett a dobást.

És abban a pillanatban Tika felszökkent, hogy egy nagy fa

alacsony ágát elérje. Sita elnyúlva, hullámzó mozdulattal a magasba
emelkedett mögötte. A majomfiú lasszó fűkötele sebesen süvített át a
levegőn. A hosszú, vékony kötél, a végén a nyitott hurokkal egy
pillanatra megállt a vad feje és vicsorgó állkapcsa fölött. Akkor
lehullt, és pontosan ért célba. A cél a párduc zömök nyaka volt.
Tarzan a kötelet tartó kezével villámgyorsan szorosra húzta a hurkot,
és felkészült, mi lesz, ha Sita is nekifeszült a kötélnek.
 A rettentő, pusztító karmok ott álltak meg a levegőben, alig
valamivel Tika fényes háta mögött. A párducnak kényszerű megálljt
parancsolt a hurok, és a hatalmas vadállat a hátára zuhant. Ám egy
pillanat múlva már talpon volt megint - izzó tekintettel, csapdosó
farokkal, vicsorgó pofával. A torkából őrjöngő, dűhödt kiáltás tört
fel.

Sita észrevette, hogy a majomfiú, a kárának okozója, ott áll alig

negyven méternyire vele szemközt, és támadásba lendült.

Tika már biztonságban volt. Tarzan jól látta, hogy ott rejti a
majomnőstényt a fa védő magasa, melyet éppen jókor ért el. De akkor
már jött Sita. Mi értelme lett volna, ha Tarzan az életét kockáztatja
az egyenlőtlen harcban, melytől semmi jót nem várhatott? Hogyan
menekülhetne el a megvadult macska kihívása elől? S ha küzdelemre
kényszerül, van-e esélye a túlélésre. Tarzan kénytelen volt beismerni,
hogy helyzete korántsem irigylésre méltó. A fák túl messze voltak, nem
remélhette, hogy a ragadozó előtt éri el őket. Mit tehetett? Be
kellett várnia a borzalmas támadást. Jobbjában ott volt a vadászkés.
Satnya, reménytelen kis eszköz a párduc roppant fogsorával szemben! S
a hatalmas állkapocs meg is villogtatta már e fenyegető fegyvereket. A
mancsokból előmeredtek a pusztító karmok. Hanem az ifjú Lord Greystoke
ugyanolyan vakmerő közönnyel szemlélte mind ezt, ahogyan valami
régi-régi őse ment a biztos vereség s halál elébe hajdankor a
Senlac-hegyen, Hastings mellett.

Fák magasából, védett menedékükből a nagymajmok figyelték őket.

Gyűlölködve kiáltoztak Sitára, biztatták ugyanakkor Tarzant. Az
emberek elődei, íme, ilyen emberi tulajdonságokkal tündököltek! Tika
riadt volt. Sikoltozott. A hímeket küldte volna Tarzan segítségére, ám
a hímek mással foglalatoskodtak - főként tanácsokat osztogattak,
pofákat vágtak. Hiszen Tarzan nem igazi Mangani, akkor meg ...? Miért
tennék kockára az életüket, hogy megmentsék?

És Sita szökkent, már majdnem odaért a hajlékony, mezítelen test

fölébe - és ez a test nem volt sehol! Mert gyors volt a hatalmas
macska, de a majomfiú még nála is gyorsabb. Csaknem megvárta, hogy a
párduckarmok lecsapjanak rá, akkor ugrott félre. S miközben Sita nagy
zajjal földet ért a semmiben, Tarzan villámgyorsan menedéket keresve
rohant már a legközelebbi fa felé.

A párduc jószerivel egy pillanat alatt magához tért, aztán

megpördülve máris száguldott zsákmánya után, maga mögött húzván a
majomfiú fűkötelét. Ahogy Tarzan nyomában rohant, Sita útjába alacsony
kis bokorcsoport akadt. Máskor a dzsungel hatalmas ragadozójának
semmiség volt az ilyesmi - erejének nem igazi próbája! De hogy ott
verdesett mögötte, körötte a fűkötél, más volt a helyzet. Sita ugrott,
másodszor is ugrott, hogy prédáját elérje és akkor ... a majomember
kötele a kis bokrok köré tekeredett, megfeszült, és hirtelen rántással
megállította a párducot. Egy másodperccel később Tarzan már
biztonságban volt egy kis fa magasabb ágai közt, ahová Sita nem tudta
követni.

Itt végre megpihenhetett, s közben szidalmakat és gallyakat szórt

a lent dühöngő vadállatra. A törzs többi tagja most szintén megkezdte
a bombázást, kemény héjú terméseket és száraz ágakat használtak harci
eszközül, mindent, amit csak értek. Eközben a szinte önkívületig
dühödött Sita a fűkötelet tépázta magáról ... végre sikerült
megszabadulnia tőle. A párduc egy pillanatig szikrázó szemmel bámult
kínzóinak hol egyikére, hol másikára, végül egy utolsó haragos
szökkenéssel megfordult, s eltűnt a dzsungel kusza sűrűjében.

Félórával később a törzs megint lent volt a földön, táplálékot

szedegettek, mintha semmi se történt volna, ami megzavarta életük
tompa egyhangúságát. Tarzan magához vette kötelének maradványát, és
hozzálátott, hogy új hurkot kössön rá. Tika ott kuporgott egészen
közel hozzá, nyilvánvalóan tudtára adva így, hogy választott.

Taug komoran szemlélte őket. Egy alkalommal közelíteni próbált,

de Tika elővillantotta fogait és rámordult. Tarzan meg követte a
példáját, ő is csúnyán vicsorgott és felhorkant. Ám Taug nem
viselkedett igazán kihívóan. Úgy látszott, fajtájának íratlan
szabályai szerint elfogadja a nőstény döntését, és beismeri, hogy
alulmaradt a hölgyért vívott harcban.

Később, a nap során, mikor már megvolt a kötél, Tarzan vadászni

indult. Ő jobban kívánta a húst, mint társai. Ezeket kielégítették a
gyümölcsök, füvek és bogyók, melyeket különösebb nehézség nélkül
földközelben leltek. lom Tarzan tetemes időt töltött olyan állatok
elejtésével, melyeknek húsa elengedhetetlen volt gyomrának, egész
testének jóérzéséhez, erejének fenntartásához, izmainak
fejlesztéséhez, melyek így a bőre alatt napról napra gyarapodtak.

Taug látta, ahogyan Tarzan eltávolodik, s akkor, mintegy

véletlenszerűen, a nagy hím állat közelebb húzódott Tikához. Maga is
élelmet keresett közben. Végül alig pár lépésnyire volt tőle. Lopva
rápislantott. Látta, hogy a nőstény, mintegy biztatja, dicséri, arcán
haragnak semmi nyoma.

Taug kihúzta magát, mellkasa domborult, kacsázott kurta lábain,

torkából szokatlan hang tőrt fel. Ajkát felhúzta, elővillantotta
tépőfogát. Micsoda hatalmas, erőteljes fogai voltak, igazi agyarak!
Tika akarva-akaratlanul csodálni kezdte, amit látott. Tekintete
ugyanígy tapadt a fiatal hím bozontos szemöldökére, erős, rövid
nyakára. Milyen szép példány volt valóban, micsoda teremtmény!

A fiatal hímmajmot büszkeséggel töltötte el a leplezetlen

csodálat, mely a nőstény szemÉből sugárzott, és olyan büszkén s hiún
feszített, mint a páva. Gondolatban nyomban hozzálátott, hogy
összehasonlítsa adottságait a vetélytárs tulajdonságaival.

Horkantott egyet, ugyanis itt nem volt mit összehasonlitani.

Hogyan is jönne az ő pompás bundájához Tarzan undok, pucér bőre, ez a
silány simaság? Ki látná szépnek Tarzan merev, egyenes orrát, ha ott
van mellette az övé, horpadtan és laposan? Aztán: Tarzan szeme! Rossz
nézni fehérségét, s hogy semmi vörös karimája! Taug pontosan tudta,
milyen szép az ő véraláfutásos szeme, éppen elégszer látta különféle
ivóvíztükrökben.

A hímmajom közelebb húzódott Tikához, végül egészen szorosan

mellékuporodott. Tarzan, ahogy egy idő múlva visszatért vadászatából,
azt láthatta, hogy Tika elégülten vakargatja vetélytársa hátát.

A majomember undort érzett. Sem Taug, sem Tika nem vette észre,
ahogy a fák közül a tisztásra szökkent. Egy pillanatig megmerevedett,
és nézte a párocskát, Akkór szomorú grimasszal elfordult, s nyomban el
is tűnt a zöld ágak labirintusában, a sűrű aljnövényzet s moha
világában, amerről érkezett.

Tarzan minél gyorsabban szeretett volna messze kerülni

szívfájdalmának okozójától. A csalódott szerelmesek első fájdalmát
élte most át, s végső soron nem is tudta, mi a baja. Azt hitte, Taugra
haragszik, de hát akkor jogosan nem értette, miért menekül el, miért
nem bocsátkozik harcba életre-halálra boldogságának megrontójával.

Arra is gondolt, hogy Tikára haragszik, de csak elképzelte,

mennyi szépséggel ékes a majomlány, s akkor máris a szerelmes szemével
látta, mint e világ legvonzóbb kincsét.

A majomfiú szeretetre sóvárgott. Csecsemő korától, egészen addig,

míg Kulonga mérgezett nyila át nem járta a vad nősténymajom szívét,
Kala jelentette az angol fiú számára a szeretet egyetlen ismert
tárgyát.

A maga vad, nyers módján Kala szerette az örökbefogadott fiút, és

Tarzan viszonozta ezt a szeretetet, bár a dolog külső megnyilvánulásai
nem haladták meg azt a mértéket, mely a dzsungel vadjai között
szokásos volt. A fiú igazából akkor értette meg, amikor elveszett,
hogy mit is jelentett számára az anyja, mert Tarzan mindenkor úgy
nézett Kalára, mint az anyjára.

Tikában az utolsó pár óra során Kala helyettesítőjét vélte

fölfedezni - valakit, akiért küzdhet és vadászhat -, valakit, akihez
gyengéd lehet, hanem most ez az álma széthullt. Emésztő fájdalom
költözött a szívébe. Oda is tette a kezét, mint aki így akarna
rájönni, mi történt vele. Ködösen mégis Tikához kötődött most ez a
szorongás. Tarzan minél többet gondolt Tikára úgy, ahogyan utoljára
látta, Taugot becézve, annál hevesebben érezte szívében ezt a
fájdalmat.

Megrázta fejét, horkantott, aztán nekilódult a dzsungelnek. Ágról

ágra, fáról fára szökkenve minél messzebb jutott - emésztő
gondolataikkal is -, annál jobban hasonlított végül valamely
megrögzött embergyűlölőhöz.

Két nap múlva még mindig magányosan vadászott - nagyon komoran és

nagyon boldogtalanul -, azt azonban eltökélte, hogy sosem megy vissza
a törzshöz. Nem tudta volna elviselni azt a látványt, ahogy Taug és
Tika örökké együtt van. Ahogy átszökkent épp egy nagy ágra, Numa, a
hím és Sabor, a nőstény oroszlán haladt el alatta. Egymás mellett
lépkedtek, és Sabor a hímhez dörgölőzött, játékosan megharapta a
pofáját. Félig-meddig becézés volt ez. Tarzan felsóhajtott, és egy
kókuszdiót hajított feléjük.

Később Mbonga néhány fekete harcosára bukkant. Már-már azon volt,

hogy rádobja kötélhurkát egyiküknek a nyakára, aki társaitól egy
kicsit távolabb állt, ám akkor más dolog terelte el a figyelmét: épp
az, amivel a feketék foglalatoskodtak. Ketrecfélét készítettek a
csapáson, és befödték leveles ágakkal. Amikor elkészültek művükkel, a
ketrec alig látszott.

Tarzan eltűnődött, vajon minek ez a szerkezet, s mi az oka, hogy

a feketék, mikor művüket bevégezték, visszaindultak falujukba a
csapáson.

Jó ideje volt már annak, hogy Tarzan utoljára tett látogatást a

feketéknél. A palánkjaik fölé hajló nagy fák védő sűrűjéből nézett
ellenségeire - mert azok voltak, közülük érkezett, aki megölte Kalát.

Valami különös szórakozást azért így is jelentett a számára,

jóllehet gyűlölte őket. Elnézte a napi életüket a faluban, s főleg a
táncaikat a tűz körül, melynek fénye ott lobogott meztelen testükön,
ahogy mímelt harci mozdulatokkal körbeugrálták s tekeregték. Tarzan
most is azt remélte, effélét lát, így követte a harcosokat vissza a
falujuk felé. De csalódnia kellett, mert ezen az estén nem volt tánc.

Fájának biztos rejtekéből Tarzan ehelyett kis csoportokat látott,

melyek apró tűzecskék körül üldögéltek. A nap eseményeit tárgyalták. A
falu sötétebb zugaiban egy-egy félrevonuló párocskát fedezett fel.
Beszélgettek, nevettek, És az egyikük mindig fiatal férfi, a másik meg
fiatal nő volt.

Tarzan félrehajtotta a fejét, töprengett, s mielőtt aznap éjszaka

aludni tért volna összekuporodva a nagy fa ágvillájában, Tika töltötte
el szívét s elméjét, aztán meg az álmát. Ó, meg fiatal fekete férfiak,
akik fiatal fekete nőkkel nevetgéltek és beszélgettek.

Taug magányosan vadászott, így sodródott el valamelyest a törzs

tanyázóhelyétől. Lassan haladt előre egy elefántösvényen, amikor
észrevette, hogy sűrű aljnövényzet zárja el az útját. Az érett korúvá
cseperedett Taug rossz természetű és igen lobbanékony vadállat volt.
Ha bármi keresztezte az útját, ha valamit nem tudott megvalósítani az
elképzeléseiből, egyetlen gondolata volt csak, hogy erőnek erejével,
valahogy kíméletlenül letiporja az akadályt. Most, hogy útján torlaszt
talált, dühösen nekirontott a leveles-ágas sűrűnek. A következő
pillanatban ott találta magát valami furcsa akadálynál, továbbhaladása
végképp lehetetlenné vált, mert minden erejét megfeszítve sem tudott
áthatolni a dühítő dolgon.

Harapta és rágta a rácsot, s közben iszonyú haragra gerjedt.

Mivel azonban ez sem használt Taug meggyőződött róla, hogy vissza kell
fordulnia. Amikor ebbe beletörődött, micsoda bosszúság volt, hogy íme,
mialatt az első akadállyal küszködött, odakerült mögéje egy másik
hasonló! Taug csapdába esett. Eszeveszetten küzdött a szabadulásáért,
de hiába.

Másnap egy kis csapatnyi fekete indult útnak Mbonga faluból a

csapda felé, melyet előző nap állítottak. Közben a magasból, a fák
ágai közül egy meztelen ifjú óriás figyelte tiszta szívből kíváncsian
a vademberek útját. Manu, a kis majom épp fecserészett és pörölt,
ahogy Tarzan elhaladt a közelében. Ismerős volt neki a majomfiú
alakja, mégis még szorosabban ölelte magához élete párjának kis barna
testét. Tarzan nevetett e látványon. Hanem a nevetést igen gyorsan
követte valami más: ború felhője vonult végig az arcán - aztán sóhaj
szakadt fel a melléből.

Valamivel odébb egy vidám tollazatú madár parádézott éppen a

nőstény, az unalmasabb színű példány bíráló szeme előtt. Tarzan pedig
úgy érezte, mintha a dzsungelben minden arra utalna, hogy ő Tikát
elveszítette. De hát miért érzi ezt, amikor életében mindennap
ugyanezeket a dolgokat látta, s nem gondolt semmi hasonlót!
 Amikor a feketék a csapdához érkeztek, Taug nagy cirkuszt
csapott. Megragadta börtöne rácsait, iszonyatosan rázta a rudakat, és
közben szörnyen hörgött és morgott dühében. A falu népének kis csapata
elégedett volt. Igaz, nem efféle zsákmányra gondoltak, de azért ez a
szőrös emberszabású is épp eléggé rendkívüli fogás.

Tarzan a fülét hegyezte, mert mit hallott? Nagy majom

ordítozását! Elindult sebesen körben, hogy szélirányba kerüljön, s meg
is érezte a fogoly jellegzetes szagát. Nem telt sok idő el, érzékeny
orra már azt is kiderítette, az ismert szagok melyikéről van szó. Nem
volt semmi kétség, olyan volt az egész, mintha máris Taugot látná.
Igen, Taug az, nem lehet senki más.

Tarzan vigyorgott, ahogy szép lassan rájött mit is tesznek majd

foglyukkal a feketék. NEm vitás: megölik. Tarzan újabb vigyorgással
nyugtázta ezt a fölfedezést. Hát akkor az övé lehet Tika, csak az övé,
ezt a jogát senki el nem vitatja többé. Figyelt, és látta, hogy a
vademberek letépkedik a kalitka levélborítását, aztán kötelet
erősítenek rá, s vonszolni kezdik magukkal a falu felé.

Tarzan megvárta, míg vetélytársa látótávolságon kívül kerül.

Hallotta, ahogy vadul rázza a rácsot és hörögve szórja szitkait.

Akkor a majomfiú megfordult, és sebes szökkenésekkel elindult, hogy
megkeresse a törzset és Tikát.

Útja során megpillantotta Sitát is a családjával egy kis sűrűbe

búvó tisztáson. A nagy macska elnyújtózva hevert a földön. A párja,
egyik mancsával urának fenyegető-vad pofáján, gyengéden nyalogatta a
puha, fehér nyakszőrzetét.

Tarzan gyorsított, szinte repült a dzsungelen át, és hamarosan

oda is érkezett a törzs helyéhez. Előbb látta meg őket, mint azok őt.
A dzsungel egyetlen teremtménye sem tud ugyanis olyan csöndben
megközelíteni bárkit-bármit, mint a majomember. Látta Kammát és
párját, ahogy egymás oldalán ülve falatoznak, szőrös testük
összedörgölődzik. És látta Tikát, ahogy ennivalóját magányosan
fogyasztja. Nem soká tart ez a magány, gondolta Tarzan, ahogy egy
szökkenéssel köztük termett.

Döbbenet zajai hallatszottak, dühös és riadt horkantások. Tarzan

ugyanis meglepte őket. De nemcsak erről volt szó, hanem komoly
idegességről, amint ezt a felálló nyakszőrök tanúsították. Az
emberszabású majmok most, a jövevényt azonosítva is, sokáig ilyen
feldúlt állapotban maradtak.

Tarzan észrevette ezt. Hirtelen érkezése - mint megannyiszor a

múltban is - felidegesítette a törzsbelieket, s ez a nyugtalanság soha
nem is múlt el addig, míg a majmok mindegyike külön-külön meg nem
győződött róla, hogy valóban Tarzan van köztük. Hatszor-nyolcszor is
megszagolgatták, mire biztonságérzetük visszatért.

Keresztülfurakodott a majomcsapaton, Tikához ment volna, de ahogy

a közelébe ért, a nőstény elhúzódott.

- Tika - mondta akkor -, én vagyok, Tarzan. És te Tarzané vagy.

Érted jöttem.
 A majom most közelebb húzódott, aggályosan nézte. Végül
megszagolgatta, mintha kétszeresen is biztos akarna lenni a dolgában.

- Hol van Taug? - kérdezte Tika.

- Elkapták a Gomanganik - felelte Tarzan. És meg fogják ölni.

A nőstény szemében Tarzan bánatot, epedő szomorúságot látott.

Taug reménytelen sorsának szólt e furcsa fény, de azért közben már oda
is bújt hozzá a lánymajom ölelőn, és Tarzan, Greystoke lordja
átkarolta.

És ahogy így álltak, a majomember hirtelen megérezte, hogy a

dolgok, mintha mégsem jönnének össze: az ő sima, barna bőrű karja és
szerelmének dús szőrű háta, melyen a karja nyugszik. Képek ködlöttek
föl előtte: Sita párjának mancsa Sita pofáján - ott minden
összeillett. Aztán a kis Manu, ahogy a nőstényét ölelte, ők is
mennyire összetartoztak. De még a büszke, tarka tollazatú hím madár
is, az is hasonlított a szebb küllemű tojójához. Numa pedig a nagy
sörénye ellenére, szinte a megszólalásig hasonmása volt Sabornak, a
nőstény oroszlánnak. Hímek és nőstények, hát persze, különböztek: ám
mégse annyira, ahogy Tarzan és Tika.

Tarzan megdöbbent. Itt valami nincs rendjén.

Karja lecsusszant Tika válláról. Ő maga pedig lassan elhúzódott a

majomlánytól. Tika fejét félrebiccentve nézte. Tarzan kihúzta magát,
öklével megdöngette mellkasát. Fejét az égnek emelte, szája kiáltásra
nyílt. És torkából feltört a diadalmas hímmajom vad, borzongató
üvöltése. A törzs tagjai kíváncsian néztek rá. Hiszen senkit se ölt
meg a majomfiú, s vetélytárs sem volt a közelben, akit rémületbe
kergetett volna ezzel az ordítással. Nem, a vad dolognak nem volt
semmi magyarázata, így hát a törzs népe szépen elmerült megint a
falatozásban, épp csak fél szemmel sandítottak Tarzanra, hátha valami
ámokfutása kezdődik most.

Ahogy így nézték, Tarzan átlendült egy közeli fára, és eltűnt

szem elől. A törzs tagjai el is felejtették nyomban - s nem volt
kivétel Tika sem.

Mbonga fekete harcosait jól megizzasztotta a gyötrelmes

cipekedés. Útjukon többször is pihenőt tartottak, csak lassan haladtak
a falujuk felé. A kalitka-tákolmányban a vadállat mindegyre üvöltözni
és hörögni kezdett, valahányszor vonszolásához láttak. Rázta a rácsot,
szája habzott. Iszonytató lármát csapott.

A feketék már csaknem céljukhoz értek. Utoljára pihentek meg,

mielőtt a falujuk előtti sűrűnek nekivágtak volna. Pár perc még, s
kint vannak a tisztáson - akkor, semmi kétség, nem történhetett volna
meg, ami történt.

A magasban, felettük, csöndes alak mozgott. Éles tekintet

fürkészte a ketrecet, számlálgatta a harcosokat. Figyelő, eleven agy
latolgatta a siker esélyeit, mérlegelte a tervet, mi a megvalósitás
esélye.

Tarzan nézte a pihenő, elszunyókáló társaságot. A feketék

kimerültek voltak. Legtöbbjük már mélyen aludt. Tarzan közelebb
kúszott, ott volt már felettük. Lopakodva közelített, levél nem
rezdült tőle. Végtelen ragadozó-türelemmel várakozott. A végén már
csak két harcos volt ébren, közülük is az egyik már bóbiskolt.

A majomember összpontosított. Közben a még ébrenlévő felkelt, s

elsétált a ketrec mögött. A majomfiú a magasban, pontosan a feje
fölött, követte. Taug figyelte a harcost, közben fojtott hörgéseket
hallatott. Tarzan attól félt, hogy az emberszabású majom ezzel még
fölébreszti a többi feketét. Suttogva, hogy a fekete ember meg ne
hallja, Tarzan most Taug nevét mondta - figyelmeztetvén a majmot,
maradjon csendben, Taug hallgatott is rá.

A fekete harcos épp a kalitka hátsó felén járt, és ellenőrizte a

zárat. Ahogy így ott állt, a vad emberállat a magasból teljes erővel
rávetette magát - a hátára ugrott. Acélos ujjak fonódtak a fekete nyak
köré, kiáltás sem hagyhatta el a halálra vált ember torkát. Erős fogak
martak a vállába, könyörtelen lábak fonódtak a testére. A fekete ember
kétségbeesetten, vadul próbálta lerázni néma támadóját. Oldalt vetette
magát, meghempergett a földön. De a halálos könyörtelen ujjak csak
fokozták a végső szorítást.

Taug némán nézte a küzdelmet. Lázas agyában ide-oda cikáztak a

gondolatok, lényegében nem is értette, mi késztethette Tarzant erre a
közbeavatkozásra. Hiszen nem feledte a nemrég lezajlott vetélkedést,
szerelmi összecsapást a majomemberrel. Közben láthatta, ahogy a
Gomangani csöndesen elernyed. Még egy néma rázkódás ... és a fekete
bőrű ember moccanatlanul hevert.

Tarzan leszökkent áldozatáról, s a kalitka ajtajához futott.

Fürge ujjakkal kinyitotta a zárakat. Taug csak figyelte, nem tudott
segíteni. Az ajtó pár lábnyit engedett, s a hímmajom kifurakodhatott a
résen. Taug nekirontott volna az alvó feketéknek, hogy bosszút álljon,
de Tarzan ezt nem engedte.

A majomfiú inkább az áldozattal törődött. Bevonszolta a ketrecbe,

nekitámasztotta az oldalsó rácsnak. Akkor visszaeresztette az ajtót,
rátolta a reteszeket. Eközben arcán boldog mosoly futott végig, hiszen
az egész dologban az volt az egyik legnagyobb öröme, hogy Mbonga falu
népének bosszúságot okoz. El tudta képzelni, micsoda rémület lesz úrrá
rajtuk, ha meglátják halott társuk testét a ketrecben, ahol pár perce
még a nagy majom volt a foglyuk - szerintük teljes biztonságban.

Tarzan és Taug együtt szökdelt haza a fákon, a fiatal hímmajom

bozontos bundája súrolta a lordutód sima bőrét. Így hagyták maguk
mögött a távoli dzsungel fáít.

- Eriggy vissza Tikához - mondta Tarzan. - Ő a tiéd. Tarzan őt

nem akarja.

- Tarzan másik nőstényre lelt? - kérdezte Taug.

A majomfiú megvonta a vállát.

- Aki Gomangani, annak Gomangani a párja - mondta végül. - Numa,

az oroszlán Saborral, az oroszlánnal él, Sita is a saját fajtájából
választott, Bara társa az őz, Manué egy kis majom. A dzsungel minden
vadja és madara megtalálja, aki hozzá illik. Csak a majomember nem lel
így párra. Tika majom. Eriggy vissza Tikához. Tarzan ember. Tarzan
magában fog járni.

2. Tarzan fogságban

A fekete harcosok a dzsungel fullasztó hőségében dolgoztak - a

nem kevésbé fojtogató árnyékban. Harci dárdákkal lazították a sűrű,
fekete talajt, a rothadozó növényi maradványok tömör rétegeit.
Ormótlan ujjukkal, lapát kezeikkel kotorták a humuszt az ősrégi
vadászösvény közepéről. Gyakran abbahagyták a munkát, hogy
lekuporodjanak, pihenőjük közben fecserésszenek egy kicsit.
Nevetgéltek, ültek a frissen ásott gödörszélén.

A közeli fák törzsének döntve ott voltak vastag bivalybőr

pajzsaik, meg a földkotrók dárdái. Sima, ébenfa színű bőrükön veríték
csillogott, izmaik domborodtak-feszültek, a természet tiszta tökélye
játszott általuk.

Egy vörös antilop, ahogy óvatosan a víz felé vezető csapáson

haladt, megtorpant a hirtelen felharsanó nevetésre. Döbbenten vetette
hátra a fülét. Egy pillanatig olyan volt, mint önmaga szobra, csak az
orrlikai remegtek. Akkor megfordult, és zajtalanul elinalt az emberek
rémséges közeléből.

Vagy száz méternyire onnét, a dzsungel áthatolhatatlan sűrűjében,

Numa, az oroszlán fölemelte zömök fejét. Numa csaknem hajnalig
lakomázott, de hatalmasat, és most igazán nem akármilyen zajnak
kellett lennie, ami fölveri. Pofáját a magasba tartotta,
szimatolgatott, megérezte a vörös antilop fanyar illatát meg a súlyos
emberszagot. De hát Numa nem volt éhes. Lassú, utálkozó mozdulattal
állt talpra s imbolygott tova.

Ragyogó tollazatú, zajos madarak röpködtek fáról fára. Fecsegő,

perlekedő kis majmok ugráltak a harcosok feje fölött a gallyakon. Ezek
mégis nyugton voltak, magányban, hiszen az élettől nyüzsgő dzsungel a
milliónyi élőlénnyel olyan, mint egy metropolisz - Isten
világegyetemének végső soron legelhagyatottabb helye.

De hát - tényleg nyugton voltak, magányban?

Felettük, a lombos ágak egyikén, ott kuporgott egy szürke szemű

ifjú, és élénken figyelte minden mozdulatukat. Rejtett tűz égett a fiú
szemhéjai alatt, fojtott láng. Így nézte, érthető érdeklődéssel, mit
is művelnek a feketék. Mert egy ilyen ember volt az, aki egykor
megölte az ő szeretett mostohaanyját, Kalát. És irányukba ez a fiú
semmi mást nem érezhetett, csak gyűlöletet. Ennek ellenére komoly
figyelemmel nézte, mit is csinálnak, mert tudni akarta, ösztönösen,
hogy miként is élnek az emberek.

Látta, ahogy a lyuk növekszik, s a végén jókora gödör tátong a

csapás közepén. Akkora, hogy mind a hat ember belefért volna, aki
ásta. Tarzan el se tudta képzelni, mi lehet ennek a nagy munkának a
célja. S amikor hosszú, hegyes végű karók kerültek elő, és bedöfködték
mindet sorra a gödörbe, csodálkozása nőttön nőtt. Kíváncsisága nem
csitult akkor sem, amikor könnyű keresztrudak kerültek a gödör fölé,
vagy ahogy levelek s föld keveréke kezdte betakarni a fekete emberek
kivájt művét.

Amikor ezzel mind készen voltak, nyilvánvaló elégedettséggel

szemlélték munkájuk eredményét, és Tarzan is tűnődve nézte a dolgot.
Még az ő gyakorlott szeme is alig fedezte fel, hogy a régi
vadászösvényt eképp bárki is "megkezelte".

A majomember olyannyira elmerült efféle gondolataiba, töprengvén,

mi is lehet a feketék célja a gödörrel, hogy zavartalanul hagyta őket
eltávozni falujuk felé. Nem ejtett zsákmányt közülük. Meghazudtolta
így mintegy a hírét, azt, hogy Mbonga falu rémének tekintik, s ő maga
mind a bosszút, mind a dolog megunhatatlan élvezetét együtt érzi.

Döbbenten és tanácstalanul nézte a művet, és el sem képzelhette,

mi a rejtett gödör jelensége. A feketék ügyei ugyanis mindig eléggé
felfoghatatlanok maradtak Tarzan számára. Nem olyan régen fajtájukból
elsőkként költöztek ebbe a dzsungelbe, az itt lakó vadállatok
felségterületére. Numa, az oroszlán, Tantor, az elefánt, a nagy majmok
és a kisebbek, meg a miliárd élőlény bármelyike, az ősállapotú világ
megannyi lakója idegennek érezte az emberi szokásokat. Sok
tanulnivalójuk volt e szőrtelen, fekete lényektől, akik olyan peckesen
jártak-keltek a hátsó lábukon - és lassan tanultak is tőlük, de bármi
volt is az, mindig bánatukra szolgált.

Nem sokkal azután, hogy a feketék eltávoztak, Tarzan könnyed

lendülettel az ösvényen termett. Gyanakodva szaglászott, körüljárta a
gödröt. Leguggolt, és elkapart egy kis földet, hadd lássa a
keresztrudak egyikét. Megszagolta ezt is, megérintette, férehajtotta a
fejét, s pár percig komoly tűnődésbe merült. Akkor gondosan
visszasöprögette a földet, elrendezte levelestül, ahogy a feketék
hagyták. Hogy ezzel megvolt, felszökkent ismét az ágak közé, és
elindult, hogy szőrös társait, a Kercsak törzsében élő nagy majmokat
megkeresse.

Egy ízben keresztezte Numa, az oroszlán nyomait, s meg is állt

egy pillanatra. Puha gyümölcsöt hajított oda ellensége pofájához. Hogy
ráadásul még csúfolja és ingerelje, dögevőnek, Danbónak, a hiéna
testvérének nevezte. Numa sárgás-zöld szeme kerekre tágult, gyűlölet
égett benne. Minden figyelmét a fölötte táncoló alakra
összpontosította. Roppant állkapcsai közül mély hörgés tört elő,
iszonyú dühét a farka fejezte ki, mellyel erőteljesen, kurtán,
korbácsként csapkodott ide-oda. Korábbi emlékeiből felderengett,
mennyire terméketlen dolog a majomemberrel bármi vita. Megfordult és
bevetette magát a sűrűbe. Az aljnövényzet már el is rejtette őt
kínzója szeme elől. Tarzan búcsúzóul még egy dzsungel-szitkot kiáltva
utána majomszerű fintort vágott, hagyta távozó ellenségét, s
továbbállt.

Egy mérföldnyi út következett még, s akkor a szél nagyon ismerős,

átható szaggal csiklandozta meg érzékeny orrát. Egy pillanat múlva már
látta is maga alatt a nagy, szürkés-fekete tömeget, mely kitartóan
vágta útját a dzsungel sűrűjében. Tarzan megfogott s letört egy kis
ágat a fáról. A váratlan zajra a tetemes alak megtorpant. Nagy fülek
lendültek előre, és hosszú, rugalmas ormány emelkedett gyorsan
magasba. Ide-oda lengett a szag után, kutatván az ellenséget, miközben
két gyönge, apró szem próbálta, hiábavalóan, áttekinteni a terepet. Ki
is, mi is a váratlan zaj oka, ami az ő békés haladását így megzavarta?
 Tarzan nevetett, és közelebb húzódott a magasban a vastag bőrű
állat fejéhez.

- Tantor! Tantor! - kiáltotta. - Bara, az őz nem olyan ijedős,

mint te - bizony, te, Tantor, az elefánt, a dzsungel leghatalmasabbja,
akibe annyi Numa ereje lakozik, ahány ujjam nekem a kezemen és a
lábamon van. Tantor, aki hatalmas fákat tud kidönteni, megriad
egyetlen letört ágacska zajára!

Dübörgő-morajló hang volt a válasz, se megvetés, se

megkönnyebbülés. Tantor mindig is így felelt, visszaejtvén közben az
ormányát s két fülét. A farka is a szokott helyén himbálózott már, de
a szeme mindegyre Tarzant kereste. Feszültsége elmúlt. Ami pedig a
majomember hollétét illeti - a fiú egy pillanat múlva odaszökkent
könnyedén öreg barátja széles fejére. Akkor elnyúlt rajta teljes
hosszában, csupasz lábujjaival dobolt a vastag bőrön. Ujjai a nagy
fülek mögötti lágyabb helyeket vakargatták, és úgy mesélt Tantornak
mindenféle dzsungelpletykát, mintha a nagy vadállat szóról szóra
érthetné, amit hall.

Persze, Tantor sok mindent meg is értett abból, amit Tarzan

mondott, bár a vadak ily fecsegése általában meghaladta az elefánt
felfogóképességét. A dzsungel nagy, szürke "csatahajója" pislogó
szemmel, ormányát engedékenyen lengetve állt ott, mintha a legélénkebb
figyelemmel követne minden szót. Ami azt illeti, valójában a kellemes,
barátságos hangot élvezte, a simogató kezeket a füle mögött, s azt,
hogy ilyen szoros közelségben van hozzá Tarzan, aki parányi
gyerekkorában oly bátran s bizalommal közeledett a nagy hímhez,
föltételezvén a vastagbőrűről ugyanazt a jóakaratot, amely az ő szívét
eltöltötte.

Kapcsolatuk évei során Tarzan rájött, micsoda megmagyarázhatatlan

erő birtokosa, hogy "kormányozhatja" és irányíthatja nagy-nagy
barátját. Hívására Tantor nagy messzesébből is megjelent, jött, ha a
távolság engedte, ahogy fülével felfogta a majomember éles, átható
kiáltásait. S ha Tarzan egyszer ott ült a fején, az elefánt pontosan
arra vette útját a dzsungelben, amerre lovasa kérte. Az emberi elme
diadalma volt ez -a vadállat felett, s ugyanolyan hatásos volt, mintha
bármelyikük is értette volna az okát - amiről, persze, szó sem
lehetett.

Tarzan félóra hosszat pihent az elefánt hátán. Az idő egyiküknek

se jelentett semmit. Az élet, ahogy ők látták, ennyi volt csak: meg
kell tölteni a gyomrukat. Tarzan számára ez korántsem volt annyira
fáradságos feladat, mint Tantornak. Tarzan gyomra kisebb volt,
különben is mindenevő, s könnyebben tett szert így eleségre. Ha
ilyen-olyan falatok nem akadtak éppen, hát lelt másféléket, melyek
éhségét ugyanúgy csillapították. Nem volt, mondjukígy, annyira
"válogatós", mint Tantor, aki bizonyos fáknak csupán a kérgét
fogyasztotta, másoknak a belsejét, s további ily gyökeres
dzsungelóriások pusztán leveleik miatt érdekelték - ezek is talán csak
az évnek valamely szakában.

Tantor az élete nagyobbik felét kényszerűségből azzal töltötte,

hogy eleget tegyen gyomra igényeinek. Erre hatalmas izomzatának elemi
szüksége volt. És így élnek az alacsonyabb rendű fajok mind. Életüket
annyira elfoglalják egyrészt az élelemszerzés gondjai, másfelől
alapvető foglalatossábuk, az emésztés, hogy dolgok egyéb irányú
fontolgatására lényegében idejük se igen marad. Semmi kétség, ez
akadályozza őket fejlődésükben, így maradnak el az ember möbött, aki
több időt szentelhet egyéb ügyeinek.

Bárhogy is, e kérdések Tarzant kevéssé foglalkoztatták, Tantort

pedig egyáltalán nem. A majomfiú most csak arra gondolt, hogy ő az
elefánt társaságában boldog. Nem tudta, miért. Nem tudta, hogy eleve
azért, mert ő emberi lény - egészséges, normális ember -, áhítozik rá,
hogy szeretetét valami másik élőlénynek adhassa. Gyermekkori
játszótársai Kercsak törzséből már mind nagy, mogorva vadállatok
voltak. Érzelmekhez lényegében nem lehetett közük. Tarzan ma is
eljátszott néha a kisebb majmokkal. A maga vad módján szerette is
őket, de ezek sem lehettek megfelelő, megnyugtató társai. Tantor
viszont a biztonság, a nyugalom, a rendíthetetlenség eleven hegysége
volt! És ki tudott volna megfelelőbb, megnyugtatóbb dolgot, mint
végignyúlni vastagbőrű fején, nyakán, s mindenféle reményeket fűzni
nagy lapátfüleihez, melyek súlyosan lengtek-mocorogtak a látszólagos
megértés békés jeleként. A dzsungel valamennyi lakója közül Tarzan
igazán Tantort szerette, mióta Kalát megölték. Tarzan néha eltűnődött,
vajon az elefánt is szereti-e őt. Nehéz lett volna megmondani.

Gyomrának szava - a legfőbb, legmakacsabb parancs a dzsungelben -

végül visszaszólította Tarzant a fákra, hogy élelmet keressen megint.
Tantor pedig folytatta nemrég megszakított útját az ellenkező irányba.

A majomember egy óra hosszat foglalkozott most táplálkozással. A

magasban hűs fészek kínálta neki friss, meleg készletét. Most
gyümölcsök, bogyók, zsenge termések alkották az étrendjét, olyan
sorrendben, ahogy elébe kerültek. De: hús, hús, hús! Örökké a hús volt
az amit Tarzan, a majomember keresett. Hanem a keresés ma hiúreménynek
bizonyult.

Ahogy így kóborolt a dzsungelben, élénk agya nem csupán a

vadászattal foglalkozott, hanem sok más tárgyra is lelt. Tarzannak az
volt a szokása, hogy felidézi az előző napok és órák eseményeit.
Átélte Tantorral való találkozását, eltöprengett a gödröt ásó
feketéken, meg azon a furcsa karó-együttesen, amit hátrahagytak. Vajon
mi lehet vele a céljuk, gondolta újra meg újra. Föltevéseket
hasonlított össze. Megállapításait egybevetette, s ebből vont le
következtetéseket - ezek, semmi kétség, nem voltak mindig helyesek, de
legalább arra a célra használta az agyát, amire Isten megteremtette.
Ez annál is könnyebben ment, mivel nem gátolták mások már elkoptatott,
többnyire téves véleményei.

És ahogy így tűnődött, mi lehet a befödött gödör célja,

képzeletében megjelent egy hatalmas, szürkés-fekete tömb, amely döngve
haladt a dzsungel útján. Tarzan egyszeriben valami egészen közeli
veszélyt érezve összeborzadt. Döntés és cselekvés általában ugyanannak
a pillanatnak a szülötte volt a majomember életében, s most is: alig
hogy ködösen megfogalmazódott benne a gödör rendeltetése, már
vágtatott is a lombos ágak között.

Így lendült fáról fára a lombozat középső terasz-szintjén, ahol a

fák a legszorosabban érnek össze. Majd leugrott a földre, s ott
sietett tovább. Könnyeden és halkan haladt a rothadozó növényzet
szőnyegén. Kis idő múlva megint felugrott az egyik fára, és a magasban
haladt tovább, mert odalent az aljnövényzet gátolta volna az
előrejutást.
 Annyira aggódott, hogy elfeledkezett még az óvatosság
szabályairól is. A vadállat elővigyázatossága meghátrált benne -
helyét az emberi társhűség foglalta el. Ekképp történhetett, hogy egy
nagy tisztásra érve, ahol a fák csupaszon hagytak valamekkora helyet,
nem is gondolt rá, kicsoda-micsoda leselkedhet a túloldalon, hogy
igencsak kérdésessé tegye továbbhaladását.

A tisztás fele táján járt, amikor - épp az ő csapásán, s alig pár

méternyire előtte - vagy féltucat zsivajgó madár röppent fel a magas
fűből. Tarzan egyszeriben oldalt fordult, hanem akkorra már jól tudta,
miféle lény jelenlétéről árulkodik ezeknek a kis őrszemeknek a
közelsége. Ugyanakkor Buto, az orrszarvú már emelkedett is kurta
lábaira, hogy támadásba lendüljön iszonyú dühvel. Buto, az orrszarvú -
aki jószerivel vaktában rohamoz. Gyönge a szeme, nagyon kis távolságra
lát, s hogy ámokfutó száguldása mit jelent, riadt menekülési
kísérletet-e vagy a benne lakozó tompa düh kifejezését, a neki
tulajdonított kártevő rosszindulatot: nehéz megmondani! Másrészt,
akire egyszer Buto így ráront, hamar földre kerül, méghozzá úgy, hogy
nagyjából mindegy a számára, mit gondolhatott Volna. S ma úgy hozta a
sors, hogy Buto, a köztük levő pár méternyi térdmagas füvön át
veszettül Tarzannak rontott. A véletlen úgy hozta, hogy eltalálta még
az irányt is. Csekély távolságról gyönge szeme is kivehette
ellenfelének alakját.

Horkantások kurta sorozatával támadt rá. A kis orrszarvú-madarak

ott repkedtek, köröztek hatalmas "támaszuk" felett. A tisztást övező
fák ágain kisebb csapat majom fecserészett és perlekedett, ám a dühödt
vadállat rémítő támadása őket is följebb kergette az ágakon. Csak
Tarzan maradt közönyös és rezzenetlen.

Ott állt egyenest az orrszarvú támadásának csapásán. Ideje nem

maradt már, hogy menedéket próbáljon keresni a tisztás fái mögött. Ám
Tarzannak esze ágában sem volt, hogy bármely okból megszakítsa útját.
Várta a buta Butót, fegyelmezetten nézett szembe vele.

S akkor Buto már ott is volt. Tömör-zömök fejét lehajtva nagy

lendülettel hozzákészült, hogy hosszú, nagy erejű szarvával
végrehajtsa, amire a természet ezt a különös szaruképződményt
rendelte: De ahogy fölfelé vágott vele, csak az üres levegőt találta
el. A majomember ugyanis könnyedén felszökkent a levegőbe, át az
életveszélyes szarvon, s ott kötött ki az orrszarvú széles hátán. Ám
lovaglás helyett inkább ugrott még egyet, s lent volt már a vadállat
mögött a tisztás földjén. Ott futni kezdett, mint az őz a fák közé.

Buto dühös volt, és semmit sem ér tett. Hová tűnt el ilyen

titokzatos módon az áldozata?

Megfordult, és eszelősen másik irányba kezdett rohanni - ám ez,

történetesen, már nem az az irány volt, amerre Tarzan vette az útját.
A majomember így épségben elérte a fák biztos körét, s fürgén
folytathatta útját a vadonon át.

Jó távolságnyira Tantor rendíthetetlenül haladt a kitaposott

elefántcsapáson. Előtte meg egy kuporgó fekete harcos fülelt és lesett
az ösvény közepén. Fülelt, és egyszerre meghallotta a zajt, melyre
reménykedve várt - a recsegést-ropogást, a talaj döngését, ami
megannyiszor elefánt közeledtét jelezte.
 Tőle jobbra és balra további harcosok figyeltek. Halkan jeleztek
egymásnak, s így a legtávolabbi fekete is értesült róla, hogy közeleg
a leendő zsákmány. Gyorsan ők is közelebb hzódtak hát a csapáshoz,
elhelyezkedtek a fák között úgy, hogy a szél ne vigye el a szagukat
Tantorhoz. Csöndesen várakoztak, és mintha ennek lett volna jutalma,
feltűnt szemük előtt a hatalmas elefánt, s mohó szívük feldobogott az
agyarak, a becses elefántcsont láttán.

Alig hogy elhaladt "állásaik" előtt, a harcosok felugráltak

leshelyeikről. És ahogy felugrottak, már zajongtak is: tapsoltak,
kiabáltak. Tantor, az elefánt egy pillanatig ott állt fölemelt
ormánnyal és farokkal, nagy fülét is szinte hegyezte. Akkor gyors,
öles léptekkel, lendületesen továbbindult a csapáson - egyenest a
lefödött gödör felé, melyben odalent a kihegyezett karók várták az
áldozatot.

Mögötte harsogó harcosok haladtak. Siettették, már csak azért is,

hogy így ne nézhessen különösebb gonddal a lába elé. Tantor, az
elefánt, aki megfordulhatott volna, s akkor egyetlen csapással
szétszórja üldözőit, úgy menekült, mint egy riadt őz - futott a
szörnyűséges, gyötrelmes halál felé.

Mögöttük pedig ott közeledett a majomember.

Mókusfürgeséggel, ügyesen száguldott, hallotta ugyanis a harcosok

zaját, és jól értette a dolgot.

Egy alkalommal megkockáztatta azt a bizonyos átható kiáltást,

melytől visszhangzott az ősvadon, ám a rémült, pánikban rohanó Tantor
nem hallotta meg, vagy ha meghallotta, akkor sem mert megállni.

Az óriás vastagbőrű most már csak pár méternire volt a halálos

veremtől. A feketék, akik bizonyosra vették a sikert, üvöltözve,
dárdáikat lengetve rohantak a nyomában. Előre ünnepelték az
elefántcsontot, meg azt a tömérdek jó húst, ami már éjszakára
osztályrészük lesz.

A magabiztos öröm annyira elfoglalta őket, hogy észre se vették,

ahogy a félvadember átsuhant a fejük felett, s nem figyelt föl rá
Tantor sem, nem hallotta meg szavát, jóllehet Tarzan már akkor álljt
próbált parancsolni neki.

Még néhány lépés, s Tantor bezuhan a kihegyezett karók közé.

Tarzan azonban tüneményesen repült odafönn, míg a menekülő állat elé
nem került, ott akkor, éppen a szörnyű gödör szélén, leszökkent a
földre, épp a csapás közepére. Tantor majdnem átgázolt rajta. Valóban
az utolsó pillanatban vette észre a jóbarátot.

- Állj! - kiáltotta Tarzan, és a nagy vadálat a fölemelt kéz

láttán megállt.

Tarzan megfordult, és félrerúgott pár leveles ágat, mely a gödröt

takarta. Tantor egyszerre meglátta és megértette.

- Harcolj! - hörögte Tartan. - Ott jönnek mögötted! - De Tantor,

az elefánt, a nagy idegköteg, tele volt páni félelemmel.
 Előtte ott tátongott a verem, nem tudhatta milyen hosszú, de
jobbra-balra dzsungel volt ősállapotú vadon, ember még nem járta sűrű.
És a nagy vadállat hirtelen rikkantással jobbra fordult, s nekivágott.
Zajosan tört utat magának a tömör falban, mely rajta kívül
bárkit-bármit föltartóztatott volna, de őt nem.

Tarzan a verem szélén állt, s mosolyogva figyelte Tantor

szégyenteljes megfutamodását.

A feketék hamarosan odaérnek. Tarzan, a majomember tudta, hogy a

legokosabb neki is elpárologni a színről. Nekilódult volna, de alig
tette meg az első lépést, testsúlyát a bal lábára helyezvén át, a
gödörnél leomlott alatta a földszegély. Tarzan herkulesi
erőfeszítéssel próbálta előrevetni magát, de már késő volt. Csúszott
hátra és lefelé, be a hegyes karók közé, a verem fenekére.

Amikor egy pillanat múlva a feketék odaértek, már messziről

látták, hogy Tantor kisiklott a kezükből. Hiszen a verem tátongó rése
túl kicsi volt ahhoz, hogy elefánt legyen odalent. Először azt hitték,
hogy kiszemelt áldozatuk egyik lábát rátéve a lombborításra,
megértette mi fenyegeti, és így kereket oldott. Hanem ahogy vermük
szélére értek, tágra nyílt a szemük a csodálkozástól, ugyanis a
mélyben - csöndesen és nyugodtan - a fehér óriás mezítelen alakját
pillantották meg.

Közülük néhányan már látták korábban is ezt az erdei istent, és

rémülten húzódtak hátra. Lenyűgözte őket a jelenség - hiszen abban a
hitben voltak, hogy démon hatalma él e testben. Mások viszont, akik
előretolakodtak, egyszerűen úgy értékelték a dolgot, hogy ellenségüket
ejtették el, beugrottak hát a gödörbe, s kiemelték onnét Tarzant.

A majomember testén nem volt seb. A hegyes karók egyike sem

szúrta meg - csak a tarkója fölötti zúzódás mutatta sebesülésének
természetét. Ahogy hanyatt esett, beverte ugyanis a fejét az egyik
karó oldalába, így veszítette el az eszméletét. A feketék hamar
rájöttek erre, s ugyanilyen gyorsan meg is kötözték foglyuk
kezét-lábát, mielőtt magához térne. Tisztában voltak azzal, hogy e
különös embervadtól, aki a fák szőrös népségével kóborol, igencsak
tartani kell.

Elindultak vele a falujuk felé, de nem jutottak még messzire,

amikor a majomember szemhéja megrándult - és már magához is tért. Egy
pillanatig csodálkozva bámult rájuk, aztán teljesen visszanyerte az
eszméletét. Ráébredt, milyen súlyos is a helyzete. Tarzan csaknem
születésétől fogva kizárólag a maga erejére támaszkodhatott, most sem
várt igazából külső segítséget. Az agya azonban máris sebesen járt.
Vajon mit tehetne a menekülés érdekében, amire neki magának ilyen
körülmények közt módja van.

Nem próbálta ki, mennyire erősek a kötElek - legalábbis mindaddig

tartózkodni akart ettől, amíg fogvatartói cipelik, nehogy még gyanút
fogjanak, s szorosabbra húzzák béklyióit. A feketék egyszerre
rájöttek, hogy foglyuk magánál van, s mivel nem volt túl nagy kedvük
ekkora terhet cipelni a dzsungel forróságában, talpára állították,
kényszerítették, hogy ott haladjon előttük. Eközben a dárdáikkal
böködték, nem feledvén mindazonáltal a babonás tiszteletet, mely
lényét övezte.
 Ám amikor azt látták, hogy piszkálódásuk nem okoz fájdalmat,
tiszteletük csak nőtt, és hamarosan úgy vélték, ez a különös fehér
óriás természetfölötti valaki, s nem is tudja, mi a fájdalom.

Ahogy a falujukhoz értek, a győztes harcosok módjára diadalmas

kiáltásokat hallattak. Mikor ott jártak a palánk kapujánál, táncolva
és dárdáikat lengetve, jókora embertömeg fogadta őket. Férfiak, nők és
gyerekek gyűltek össze, hadd hallják a siker történetét.

Amikor a falubeliek magát a foglyot is megpillanthatták, leesett

az álluk a csodálkozástól, vad hitetlenkedéssel nézték. Hónapok óta
állandó rémületben tartotta őket egy veszélyes, fehér démon, akit csak
kevesen láttak közülük és azok közül is alig volt olyan, aki túlélte a
találkozást. Harcosok tűntek el a falu közvetlen közeléből szinte
társaik szeme láttára, úgy, mintha a föld nyelte volna el őket,
jeltelenül és titokzatosan. Később, éjszaka, a holttestük, mintha az
égből pottyanna, odazuhant a falu utcájára. A rettegett lény éjszaka
néha a falu kunyhóiba is behatolt, ölt és eltűnt. Otthagyta a feketék
lakhelyein kegyetlen nyomait, a halottakat: hátborzongató, könyörtelen
"humorának" bizonyságaiképpen.

De most a hatalmukban volt! Most aztán nem okozhat köreikben több

rémületet! A falubeliek lassan megértették ezt. Egy nő visongva
rontott neki, pofonverte a majomembert. Egymás után követték példáját
a többiek is, és Tarzan körül hirtelen ott nyüzsgött egy egész
tömegnyi verekedő, handabandázó, üvöltöző fekete bőrű.

S akkor megjelent Mbonga, a főnök. Dárdájával ráütögetett emberei

vállára, és jelentőségteljesen arrébb tessékelte őket a zsákmánytól,
mondván:

- Eltesszük őt estére!

Nem messze onnét a dzsungelben Tantor, az elefánt, miután túl

volt első rémületén s félelmén, magasba emelt füllel, remegő ormánnyal
állt.

Mi járhatott vad agyának tekervényeiben? Tarzant kereste netán?

Felmérte valóságosan, mekkora szolgálatot tett neki a majomember? Nem
lehetett kétséges! De hogy hálát érzett-e? Hogy a maga életét ő is
kockáztatta volna-e, ha tudja netán, milyen halálos veszélyben van a
barátja, s ő siethetne a megmentésére? Ki ne kételkedne már ebben! Aki
csak ismeri az elefántokat, nem hihet ilyen viszontszolgálatban.
Angolok, akik már vadásztak Indiában, tanúsíthatják: nem találkoztak
még olyan esettel, hogy ezeknek az állatoknak egyike is a bajba jutott
ember segítségére sietett volna - s hiába, mégha az az ember esetleg
"jóbarátjuk". Ezért jogos a kétkedés itt is. Ugyan miért győzné le
Tarzan megmentése érdekében Tantor a feketékkel szemben érzett
ösztönös félelmét?

A feldühödött falubeliek üvöltözéséből valami egészen halkan

eljutott a füléig, akkor meg-megindult, mint aki menekülésre gondol.
Valami azonban visszatartotta, sőt, vissza is fordult és éles hangot
hallatott.

Majd csak állt s fülelt.

A távoli faluban, ahol Mbonga a rend s a nyugalom helyreállításán

fáradozott, Tantor hangját alig hallhatták a feketék. Tarzan, a
majomember éles hallása azonban felfogta az üzenetet.

Foglyulejtői egy kunyhóba vitték, hogy őrizzék, míg az est

leszáll, s eljön szörnyűséges kínhalálának órája, a nagy orgia.
Tarzan, Tantor kiáltását hallva, megállt, és fejét a magasba emelve,
iszonyatosan éles rikkantással felelt. A fölényeskedő feketék ereiben
megállt egy pillanatig a vér, s az őt kísérő harcosok, bár a
majomember karja hátul eltéphetetlen kötéllel volt összekötve, szintén
riadtan szökkentek egyet. Mindjárt fölemelt dárdákkal állták körül, és
egy pillanatig némán fülelt. Messziről, nagy távolságból megjött a
válasz, s Tarzan, a majomember elégedetten fordult meg, folytatván
útját börtönébe, a kunyhó felé.

Telt-múlt a délután. A kunyhót körülvevő faluból a majomember

hallotta a készülődő ünnepség zajait. A kunyhó ajtórésén keresztül
pedig látta a nőket, ahogy rakják a főzéshez a tüzeket, vízzel töltik
meg az agyagedényeket. Figyelme azonban elsősorban a dzsungelt
kémlelte: hall-e zajt, mely Tantor közeledtéről árulkodik neki.

S még maga Tarzan is csak félig-meddig hitte, hogy Tantor megjön.

Hiszen jobban ismerte ő Tantort, mint az elefánt önmagát. Tudta,
mennyire félénk szív lakozik az óriási testben. Nem volt titok előtte,
milyen páni félelem támad a roppant vadállatban a Gomangani-szagra, s
ahogy közeledett az este, szívében kezdett kihalni a remény. Mivel
bizonyos fokig vadállat volt ő maga is, sztoikus nyugalommal várta a
sor sot, mely most elkerülhetetlenül utoléri.

Mindazonáltal egész délután dolgozott, dolgozott, dolgozott a

kötelékkel a csuklóján. És a kötél, ha nagyon lassan is, engedett.
Tehát ki tudja szabadítani a kezét, ha jönnek érte, szabad lesz a
keze, mielőtt le akarnák mészárolni - s ha ez így lesz ...! Tarzan
megnyalta az ajkát, előre élvezte azt a jelenetet. Hideg, komor mosoly
futott át az arcán. Elképzelte máris, milyen lesz az ujjai között a
finom bőr és hús, milyen, ha ellenségeibe márthatja majd a fogát. Hadd
érezzék még egyszer az ő haragját is, mielőtt végleg legyűrik.

S akkor végre jöttek érte a kipingált, tolldíszes harcosok, s még

rémesebbek voltak, mint amilyennek a föld megteremtette őket.
Kituszkolták a szabadba, ahol az összegyülekezett falu nép hatalmas
örömujjongással fogadta a látványt.

A cölöphöz vezették, és odalökték, hogy aztán mindjárt

biztonságosan rá is kötözzék - így kezdődik a haláltánc, mely mind
szorosabbra fonja köré a végzetes gyűrűt. Tarzan megfeszítette
hatalmas izmait, és egyetlen erőteljes rántással kiszabadította két
kezét a fellazított hurokból. Villámgyorsan előreszökkent a hozzá
legközelebb álló harcosok- közé. Egyiküket leütötte, s közben a
másiknak már a mellkasába tiport. Közben hörgött és horkantgatott, s a
két kezével már fogta is harmadik ellenfelének gigáját, amikor vagy
ötven fekete bőrű férfi rontott rá, s a földre teperte.

Ütve-vágva, karmolva és harapva harcolt a majomember - úgy, ahogy

nevelői tanították - úgy, ahogy a sarokba szorított vadállat. Ereje,
fürgesége, bátorsága és esze elegendő lett volna, hogy fél tucat
feketével is elbánjon, hanem ötven harcossal még Tarzan sem veheti föl
jó eséllyel a küzdelmet.
 Lassan legyőzték, bár több fekete is csúnya sebektől vérzett.
Ketten igen nagycsöndben hevertek a tomboló lábak közelében, a küzdők
ide-oda hengergőző teste mellett.

Legyűrni csak legyűrték, ám képesek lesznek-e leszorítani, míg

végre odakötözik? Félórányi elkeseredett tusa meggyőzte őket, hogy ez
nem fog menni, így aztán Mbonga, aki - jó uralkodói szokásokhoz híven
- a veszélytelen külső körben járt fel s alá, jelt adott egyik
harcosának, tegye a dolgát, verje át dárdájával az áldozatot. A fekete
harcos lassan közelített a hempergő, küzdő férfiak csoportján át a
ledöfendő majomemberhez.

Ott állt a fekete ember, feje fölé emelt dárdával, és várta a

pillanatot, amikor meglátja a majomember testének valami különösen
sebezhető pontját, és társainak épségét nem fenyegeti. Még közelebb
húzódott, figyelemmel kísérte a tekergőző, ide-oda ver ődő küzdők
mozdulatait.

A majomember rikoltásaira a harcos gerincén is végigfutott a

hideg, s még óvatosabb lett. Biztosra akart menni, nehogy elhibázza, s
akkor ki legyen szolgáltatva a könyörtelen fogaknak, a hatalmas
kezeknek.

Végre meglelte a keresett rést. Magasabbra emelte dárdáját,

megfeszítette ébenszín bőre alatt játszó, jókora izmait, és akkor ...
akkor a dzsungel felől, a palánkon valami mennydörgésszerű robaj
hallatszott. A dárdát elhajítani készülő kar lendülete megtört, a
harcos gyorsan hátrapillantott. Mi ez? A többi fekete harcos, aki nem
épp a majomember legyűrésével volt elfoglalva, szintén így tett:
döbbenten nézték, mi a zaj oka.

A tüzek fényénél valamennyien ugyanazt látták. A szürkésfekete,

hatalmas testet, amely áttöri a palánkot, és az úgy omlik össze,
mintha csak szalma lenne. Az ízzé-porrá tört védfalon át egy
pillanattal később fölébük magasodva Tantor, az elefánt hatolt be.

A feketék jobbra-balra futottak, rémülten ordítozva megannyian.

Némelyek, akik kimerülten terültek el a Tarzannal vívott küzdelemhez
épp erejüket szedték volna össze, hallották és látták a veszedelmet,
volt módjuk menekülésre, mások azonban, akik keményen tusáztak, nem
vették észre a vastag bőr ű óriás rohamszerű közeledtét.

Tantor ezekre támadt félelmetesen trombitálva. Megállt felettük,

érzékeny ormányával kotorászni kezdett köztük, míg legalul meglelte
végre a sok sebből vérző, ám még mindig küzdő Tarzant.

Egy harcos hirtelen fölnézett a gubancból, Megpillantotta a

fölébe tornyosuló óriási vastagbőrű testet, az apró szemeket,
melyekben a tűz-visszfények lángoltak. Most kíméletlenek, riasztóak,
gyilkosak voltak ezek a szemek. A harcos felordított, de „bb„n a
pillanatban már elkapta az izmos ormány, s a menekülők után hajította
szörnyű erővel.

Tantor sorra lefejtette a feketéket Tarzanról, Jobbra-balra

szórta őket. Puffanva zuhantak a földre, vonaglottak még, vagy azonnal
végleg csend és nyugalom szállt rájuk, aszerint, milyen gyorsan jött a
halál.
 Távolabb Mbonga már rendezte a sorokat, az első riadalom és
rettegés elmúlt, s a főnök parancsot adott - látván az elefánt
gyönyörű agyarait -, támadjanak rá elefántölő dárdákkal. Mire
odaértek, Tantor felkapta már a fejére Tarzant, megfordult, és a
palánkfalon vágott nagy résen keresztül eltűnt a dzsungelben.

Az elefántvadászoknak igazuk van, mikor azt mondják: emberért

elefánt ilyet nem tesz, csakhogy Tantor szemében Tarzan nem ember
volt, hanem vadállat, mint ő maga - igazi társ.

Így történt, hogy Tantor, az elefánt hálával fizetett a

majomembernek a segítségért, s ezzel még jobban megszilárdította azt a
barátságot, mely kettőjük közt akkor alakult ki, amikor a kis barna
fiú először lovagolt Tantor roppant hátán a holdsütötte dzsungelben,
az egyenlítői csillagok alatt.

3. Küzdelem a baluért

Tika anya lett. Tarzan, a majomember roppantul

érdeklődött a dolog iránt, mi több, még az apánál, Taugnál
is jobban. Tarzan nagyon a szívébe zárta Tikát. Még a
küszöbön álló anyai gondok árnyéka sem homályosította el a
fiatal nősténymajom játékos jókedvét. Tika mindenestül olyan
víg pajtás maradt, mint volt. Pedig ebben az életkorban a
többi nőstény már rendre komoly, érett tagja Kercsak
törzsének. Tika azonban kitartott a primitív játékok s
gyermeki örömök mellett. Tovább bújócskázott, fogócskázott,
amit Tarzan a maga termékeny emberi agyával kiötölt.

A fogócska fönn a magas fák tetején izgalmas és

nagyszerű időtöltés volt Tarzan számára. Gyönyörűségét lelte
a dologban. Persze, gyerekkorának nagy hím majmai rég
felhagytak minden efféle szórakozással. Tika mindazonáltal
kész volt a játékra, egészen addig, míg első újszülöttjének
első életjelei el nem vonták a figyelmét. Akkor ő is
megváltozott.

Ahogy ez a fordulat nyilvánvaló lett, Tarzan rendkívül

meglepődött, s fájdalmat is érzett. Egy reggel azt látta,
hogy Tika lent guggol egy alacsony ágon, és szőrös melléhez
szorít valami rúgkapáló parányi élőlényt. Tarzan azzal a
természetes érdeklődéssel közelített hozzájuk, amely minden
élőlény sajátja, ha agya nem csak mikroszkóppal látható.

Tika most felé fordította a szemét, és a tekergőző

lényecskét még szorosabban ölelte. Tarzan közeledett. Tika
elhúzódott, fogait vicsorította. Tarzan ezt végképp nem
tudta mire vélni. Sohasem tapasztalta eddig, hogy
játszadozásaik során Tika komolyan rávicsorított volna,
legföljebb tréfásan. Hanem ez a mai nem volt az! Tarzan
barna ujjai végigszántották sűrű, fekete haját, fejét
félrebillentette, úgy bámult. Majd még egy csöppet közelébb
húzódott, nyakát nyújtva, hadd látná jobban a pici valamit,
amit Tika úgy dajkál.

Tika megint felhúzta felső ajkát, és fenyegetően

mordult is hozzá egyet. Tarzan óvatosan kinyújtotta egyik
kezét, hogy megérintse a kicsi elevenséget, s akkor Tika
borzalmas hördüléssel hirtelen nekiugrott. Fogai
belemélyedtek a majomember karjába, s mindez olyan
villámsebesen történt, hogy Tarzan a meneküléssel is
elkésett! Ám Tika még így is követte. Persze, a nőstény nem
vállalkozhatott üldözésre, gátolta ebben kicsinye. Tarzan
kellő távolságra megállt az egyik ágon, és leplezetlen
csodálkozással bámult egykori játszótársára. Mi
történhetett, ami a kedves Tikát így megváltoztatta?
Karjában azt a parányi dolgot is úgy rejtegette, hogy Tarzan
jószerivel nem is tudta megállapítani, mi az. De most, ahogy
visszafordult, hogy a követést abbahagyja, elővillant a
becses valami. Tarzan pedig, bármennyire is fájt neki az
ügy, minden csalódásán át kénytelen volt megereszteni egy
mosolyt, Látott ő már fiatal majomanyákat.

Majd eltelik pár nap, és Tika sem lesz ilyen gyanakvó. Tarzan
ennek ellenére sértve érezte magát, hiszen Tikának igazán nem kellett
volna épp tőle félnie! Ugyan, Tarzan a világon semmiért nem bántaná az
ő baluját - balu volt a majomszó az újszülöttre.

És most, bármennyire fájt is a karja és sajgott a

sértés, büszkeségét is legyőzve, valami még erősebb vágy
kerítette hatalmába, hogy közelebb menjen, s lássa Taug
újszülött fiát. Talán most mindenki csodálkozik, hogy
Tarzan, a hatalmas harcos így elmenekült egy majomnőstény
támadása elől. Tétovázik, mielőtt megint a közelébe
merészkedne, holott igazán könnyűszerrel kielégíthetné
kíváncsiságát, az újszülöttjét féltő nőstény ellenállását
játszva legyürhetné, de hát mégse csodálkozzék senki.
Lennénk csak majmok, tudnánk, hogy hímmajom legföljebb
őrjöngésében támad nőstényre, különben csupán dédelgeti, s
kivételt csak afféle rendhagyó egyedek jelentenek,
amilyeneket az enberek közt is találunk néha. Ezek abban
lelik torz örömüket, hogy életük párját ütlegelik mindössze
azért, mert a nő kisebb és gyengébb náluk.

Tarzan megint közeledett a fiatal anyához, de már

óvatosan, menekülésre készen. Tika ismét őrjöngve
fenyegetőzött. Tarzan most már panaszosan tiltakozott.

- Tarzan nem akarja bántani Tika baluját - mondta. - Hadd nézzem

meg!

- Takarodj innen! - parancsolta Tika. - Elkotródj, vagy

megöllek.

- Hadd nézzem meg!

- Takarodj ! - ismételte el a nőstény. - Itt jön Taug.

Majd ő tesz róla, hogy elkotródj. Taug meg fog ölni téged.
Ez Taug baluja.

A háta mögül hallatszó vad hörgés Taug közeledtére

figyelmeztette Tarzant, arra, hogy a hím meghallotta
párjának figyelmeztető és fenyegető jelzéseit, s jön a
segítségére.
 Taug, akárcsak Tika, Tarzan játszótársa volt egykor,
amikor a hímmajom még érzett magában pajkos kedvet. Egyszer
Tarzan meg is mentette Taug életét, hanem a majomemlékezet
nem valami kiváló, s a felejtést elősegítik a mindennél
előbbre való atyai érzelmek is. Tarzan és Taug egyszer
összemérte az erejét, és Tarzan bizonyult győztesnek.
Számíthatott rá, hogy erre Taug talán még emlékszik. Ám
újszülöttjének védelmében talán még így is kész lesz az
újabb küzdelemre.

Ocsmány, fenyegetőző hörgéseiből ítélve Tarzannak nem

lehetett kétsége, hogy Taug egyre inkább ilyesmire
hangolódik. De hát hangerő ide vagy oda, Tarzan nem félt
Taugtól, és a dzsungel íratlan törvénye sem kívánt olyat,
hogy elmeneküljön bárki hímmel vívandó harca elől - kivéve,
ha személyes indokai vannak rá. Ám itt, akadt ilyen. Mert
Tarzan kedvelte Taugot. Nem neheztelt rá, és emberi agya
megsúgta neki, amire majomész nem jött volna rá soha -, hogy
tudniillik Taug viselkedésmódja nem tartalmaz gyűlöletet. Az
ösztönök működnek csupán, és természetes dolog, hogy a hím
védelmezni akarja sarját és élete párját.

Tarzannak esze ágában sem volt harcolni Tauggal, ám az

angol ősök ivadéka a megfutamodásra sem gondolt. Így aztán,
amikor a hím támadott, ő csak félreszökkent könnyedén. Taug
ezen felbátorodott, megpördült, és megint rohamra indult.
Talán csakugyan elfeledte múltbéli vereségét. Vagy épp Tika
közelsége tette, de a hímmajom mindenképpen győzni szeretett
volna a félvademberrel szemben a párja szeme láttára. Minden
dzsungellakó hím szívében ott él ez a roppant önzés, melynek
eszköze az önmutogató, sikerhajhászó megnyilvánulás,
méghozzá elsődlegesen az ellenkező nem képviselőinek
jelenlétében.

A majomember oldalán ott himbálózott a hosszú fűkötél -

a tegnapi játékszer, a mai fegyver -, és amikor Taug
másodszor is támadott, Tarzan meglendítette a veszedelmes
sodralékot, átemelte a fején, "kibiztosította" a hurkot, így
szökkent félre a tréfát nem ismerő vadállat útjából. S
mielőtt a majom újra fordulhatott volna, a majomfiú fent
járt már a fák legmagasabb ágai közt.

Taug most már valóban tombolt a dühtől. Követte Tarzant. Tika

felsandított rájuk. Nehéz lett volna megmondani, mennyire érdekli a
dolog. Taug nem volt olyan fürge mászó, mint Tarzan, így a majomember
elérte a fakoronát, ahová a súlyos majom már nem merészkedett.
Lemaradt az üldöző, s a szökevény fentről gúnyosan nézett le rá,
fintorgott, s oly nevekkel illette, amik csak felötlöttek, az
alkalomhoz illő termékenyebb emberagyában. Aztán, hogy annyira
feldühítette már Taugot, hogy az őrjöngő majom szinte habzó szájjal
táncolt alatta az ágon.

Tarzan keze hirtelen meglendült, a kötél rándult, a hurok

megnyílt, majd gyors rántás következett, melynek nyomán Taug térdre
bukott. A hurok rászorult az emberszabású majom szőrös lábaira. Taug,
akinek lassabb volt a gondolkodása, későn észlelte kínzójának a
szándékát. Menekülni próbált, de a majomember már-már akkorát rántott
a kötélen, hogy a kapaszkodó, rúgkapáló Taug kényszerűen: elengedte az
ágat, s a következő pillanatban förtelmesen hörögve ott lógott fejjel
lefelé, vagy tíz méternyire a földtől.

Tarzan odaerősítette a kötelet egy erős ághoz, aztán lejjebb

ereszkedett egy olyan helyre, ahol Taug közelében megkapaszkodhatott.

- Taug - mondta akkor a majomnak -, olyan buta vagy te, mint

Buto, az orrszarvú. Himbálózzál itt egy kicsit, hátha valami fény
gyullad abban a tompa agyadban. Itt fogsz lógni, amíg én megyek és
beszélek Tikával.

Taug tombolva fenyegetőzött, de Tarzan csak odavigyorgott rá, és

könnyedén lejjebb szökkent. Itt újra közelíteni próbált Tikához, de a
válasz megint csak a régi volt: vicsorgás, fenyegető hörgés.
Megpróbálta kiengesztelni, baráti szándékát magyarázta, közben nyakát
nyújtogatta, hadd lássa végre istenigazából Tika baluját. De a
nősténymajom hajthatatlan maradt, nem hitte el, hogy a majomember nem
akarja bántani a csöppséget. Anyaságának állapota annyira új volt még
a maga számára is, hogy a józan ész alulmaradt az ösztönnel szemben.

Arra, persze rájött, hogy Tarzant nem tudja elkapni s

megfenyíteni sem, így Tika inkább a menekülést választotta. Leszökkent
a földre, és keresztülvágtatott a kis tisztáson, amely körül a
törzsbéli majmok pihenni vagy ennivalót keresgélni szoktak. Tarzan
egyszerre lemondott arról a szándékáról, hogy közelebbről
megszemlélhesse a balut. A majomember csak meg akarta szeretgetni egy
kicsit a parányi lényt. Puszta látványa furcsa vágyakozást ébresztett
a szívében. Örült volna, ha magához szoríthatja, becézgetheti a
groteszk kis majomkezdeményt. Hiszen Tikáé volt ez a balu, és Tarzan
valamikor ennek a fiatal nősténynek adta szíve legtitkosabb érzéseit.

Figyelmét most egyébként is Taug hangja kötötte le. A majom

eleddig csak fenyegetőzött, most azonban könyörgésbe csapott át. A
megfeszülő kötél elszorította lábában az ereket, a vérkeringés
akadozott. Taug szenvedett. Körülötte ott ült már néhány majom,
érdeklődve várták a fejleményeket. Keresetlen megjegyzésekkel
illették. Valamennyien érezték már Taug roppant mancsának súlyát, s
állkapcsának ereje sem volt titok a számukra. Most aztán élvezik a
bosszú édes ízét.

Tika, látván, hogy Tarzan hátat fordít már a fáknak, megállt a

tisztás közepén, lekuporodott és így dédelgette tovább a baluját.
Közben gyanakvó pillantásokat vetett jobbra-balra. Amikor Tika a balu
születését várta, úgy érezte, az addig csupajáték világ tömérdek
ellenség titokzatos sűrűjévé alakul. Engesztelhetetlen ellenfélnek
látta például Tarzant - aki pedig nemrég a legjobb pajtásai közé
tartozott! És még a szegény öreg Mumga, aki félig vak volt, és csaknem
teljesen fogatlan, s ott kaparászott férgek után egy kidőlt fa törzse
alatt, ő is gonosz szellemet jelentett Tika számára, olyat, aki a
csöpp balu vérét szomjúhozza.

S miközben ellenséget látott mindenütt, ott ahol nem volt

veszély, Tika nem vett észre két vészjósló, sárgás-zöld szemet, mely
egy bokorcsoport mögül, a tisztás szemközti oldaláról rászegeződött.

Sita, a párduc üres gyomorral lapult ott, és tekintetét az oly

közeli, oly könnyen elérhető húsra szegezte. Ám a nagy hímek jelenléte
némi fontolgatást is parancsolt neki.

Ó, csak jönne egy kicsit közelebb a nősténymajom a balujával!

Egyetlen villámgyors szökkenés oda, egy másik vissza, s el is tűnne
már Sita a zsákmánnyal, mielőtt a nagy hímmajmok felocsúdhatnának.

Izmos farka aprókat rángott, alsó állkapcsa szinte leesett,

kilátszott vörös nyelve és sárga fogsora. Ám mindezt Tika nem látta, s
nem vette észre a párducot a közelben falatozó vagy pihenő majmok
közül se senki. Nem tudott a jelenlétéről Tarzan sem, s gyanútlan
maradt a többi majom is a fákon.

Tarzan hallotta, miféle csúf szavakkal illetik a majmok a

tehetetlen Taugot - gyorsan odaszökdelt hát közéjük. Az egyik hím
egészen közel húzódott már a fogolyhoz, s azon volt, hogy mancsával
meg is ragadja a himbálózót. Feldühödött ugyanis, visszaemlékezvén az
utolsó alkalomra, amikor Taug megverte, s most bosszút remélt. S ha
egyszer elkapja a tehetetlenül lógó majmot, állkapcsához is hamar
odarántaná. Tarzan látta a dolgot, és megharagudott. A tiszta küzdelem
híve volt. Hanem amit ez a majom tervezett, felháborította. S egy
szőrős mancs már meg is ragadta a kétségbeesett Taugot, amikor Tarzan
az ágra szökkent az orvtámadó mellé, egyetlen jókora ütéssel odébb
penderítette, messzire az áldozattól.

A hím állat megdöbbent, fel is dühödött. Vadul hadarta mancsával

a levegőt, valami fogódzót keresve. Aztán fürge mozdulattal sikerült
átszökkennie egy másik ágra, alig egy méterrel lejjebb. Itt végre
megkapaszkodhatott, gyorsan fölegyenesedett, és ugyanilyen sebesen
mászott is vissza az iménti szintre, hogy bosszút álljon Tarzanon. A
majomember azonban mással volt elfoglalva, és nem is akarta, hogy
megzavarják.

Taugnak magyarázta ismét, milyen mérhetetlenül ostoba, alamtas

lény, s hogy Tarzan, a vadember mennyivel magasabb rendű Taugnál vagy
akárki majomnál.

Persze hogy el akarta engedni Taugot, de csak akkor, ha a balu

apja maradéktalanul meggyőződik önmaga alacsonyrendűségéről. Ám ekkor
már jött a megvadult másik hím, Tarzan pedig kedves, tréfás fiúból
horkantó, vad állattá alakult egyetlen pillanat alatt. Nyakán égnek
állt a "szőr", felső ajkát fölhúzta, harcra készen villantak elő a
fogai. Nem várta meg, hogy a hím vesse rá magát, mert a támadó
hangjában s egész megjelenésében volt valami, amitől a majomember
legyűrhetetlen ellenszenvet, valódi szembenállást érzett - s ezt nem
is lett volna értelme lepleznie. Üvöltött Tarzan, s az ő hangjában sem
volt nyoma semmi emberi valónak. Így vetette magát támadójára, s
egyenest a torkát célozta meg.

Szökkenésének féktelensége, testének súlya és váratlan közelsége

megtántorította a majmot. Hiába próbált kapaszkodót keresni,
hangtalanul lebukott a fa leveles ágai között. Vagy öt métert zuhantak
így összekapaszkodva, Tarzan fogai a majom torkába mélyedtek. Akkor
egy alsó ág felfogta esésüket. A hím a hátával esett a kemény
akadályra. Egy pillanatig lógott még a mellkasán továbbra is a
majomemberrel, majd átbillent az ágon, lezuhant a földre.

Tarzan érezte, ahogy alatta az idegen test hirtelen teljesen

elernyed, ahogy összeütközik a fa ágával. Mikor az ellenfél átfordult,
s elindult tovább a föld felé, egyik kezével kinyúlt, elkapott egy
másik ágat, hogy megőrizze egyensúlyát, s ne kövesse a majomtestet,
mely érett gyümölcsként hullt a fa tövébe.

Tarzan éppen csak lepillantott a mélybe néhai ellenfelére - majd

kihúzta magát, széles mellkasát teleszívta levegővel, öklével meg is
döngette, s közben a győztes hímek hátborzongató ordítását hallatta.

Még Sita, a párduc is kényelmetlenül morgott, ahogy ugráshoz

készülődve a bokrok mögött meghallotta a roppant diadalüvöltést,
melytől visszhangot vert a dzsungel. Jobbra-balra pislogott - ideges
volt, mint aki a menekülés útját szeretné biztosítani.

- Én vagyok Tarzan, a majomember - bömbölte. - Nagy vadász,

hatalmas harcos! Senki nem olyan hatalmas a dzsungelben, mint Tarzan.

Akkor elindult visszafelé Taughoz. Tika azt figyelte, mi történik

a fán. Még a drága-drága balut is letette a lágy tapintású fűre, s egy
kicsit közelebb húzódott, hadd lássa jobban, hogyan is zajlanak
odafönn az események. Szíve legmélyén még mindig élt benne valami nagy
érzés a sima bőrű Tarzan iránt? Vad mellkasát feszítette-e büszkeség a
győzelem láttán?

Ezt csak Tika mondhatta volna meg, ő maga.

Sita, a párduc látta, hogy a nősténymajom magára hagyta kicsinyét

a fűben. Lebbentett egyet megint a farkával, mintha ez a fenyegető
mozdulat, amit ott lapulva megengedhetett magának, visszahozná ismét
megcsappant bátorságát. A győztes majomember diadalordítása
megreszkettette az idegeit. Pár perc kell még ahhoz, hogy a nagy
emberszabású majmok szeme láttára támadásra vállalkozzék.

Tarzan meg, miközben a párduc erőt gyűjtött, odaért Taughoz, egy

kicsit följebb mászott, oda, ahol a fűkötelet a fához erősítette.
Eloldozta, és hozzálátott, hogy óvatosan leengedje a fogoly hímet, míg
meg tud kapaszkodni egy ágban.

Taug hamar biztonságba helyezkedett, és lerázta magáról a hurkot.

Szívét düh töltötte el, s nem volt hely ott semmi hálának a majomember
iránt. Csak arra volt hajlandó emlékezni, hogy Tarzan ezt a gyötrelmes
és megalázó "függőséget" hozta rá! Viszont a lábai túlságosan
zsibbadtak voltak még a bosszúhoz, agya tompán zúgott - így hát a
megtorlást későbbre halasztotta.

Tarzan feltekerte kötelét, miközben tovább oktatta Taugot, hogy

milyen gyenge legény is és erejét, eszét tekintve mily messze marad a
majomembertől. Tika tovább közelített a fa alatt, s egyre fölfelé
sandított. Sita kúszva lopakodott előre, hasa szinte a földhöz tapadt.

Még egy pillanat, s maga mögött hagyja a bozótot, és akkor ...

szökkenhet, megragadhatja a zsákmányt, eltűnhet, amerről jött, és Tika
balujának egy alig valamicske élet után mindörökre vége.

Abban a másodpercben Tarzan felpillantott. Végignézett a

tisztáson. Derűs incselkedő I_;~ ci~~e a büszkélkedés, a nagy feszítés
egyszerre odalett. Helyette zajtalanul és villámsebesen a föld felé
szökkent. Tika látta, hogy közeleg, s azt hitte, támadásának célja ő
vagy a balu lesz. felborzolta a szőrét, és felkészült a harcra. De
Tarzan csak elhúzott mellette, s Tika, ahogy szemével követte útját,
megértette, mi volt az oka a váratlan elhatározásnak, s hogy a
tisztáson hová igyekszik a majomfiú. Most már jól látszott Sita, a
párduc, ahogy lopakszik a balu felé, aki oly parányian,
izegve-mozogva, védtelenül hevert a selymes fűben.

Tika éles hangon felrikkantott, s ez a rémület a kétségbeesett

figyelmeztetés jele volt, így száguldott Tarzan nyomában. A párduc
látta, hogy a majomember jön. És a tekintete egyre a majomcsecsemőre
szegeződött. Biztosra vette, hogy ellenfele azért érkezik ilyen
szélsebesen, mert meg akarja fosztani őt zsákmányától. Dühös
horkantással támadásba lendült.

Taug, meghallván Tika rémült kiáltását, nehézkesen leereszkedett

a fáról, hogy segítségére siessen. Morogva és horkantva pár hímmajom
közelebb húzódott a tisztáshoz. Hanem ők mind sokkal messzebb voltak a
balutól, mint a párduc és Tarzan. Így történt, hogy Sita és a
majomember egyszerre érkezett Tika balujához. Megálltak mindketten,
egyikük az egyik, másikuk a másik oldalon, fogukat vicsorgatták
egymásra a parányi lény feje felett.

Sita félt lecsapni a balura, mert akkor támadási felületet kínál

Tarzannak. Tarzan ugyanilyen okból nem merte elkapni a párduc orra
elől az eleven zsákmányt, jóllehet odahajolt már - de mégsem, mert
akkor a vadállat lecsapott volna rá. Álltak tehát, s közben Tika jött
a tisztáson át. A párducot közelítve egyre lassabban haladt, mert még
anyai szeretete sem tudta legyőzni a természetes ellenséggel szemben
érzett ösztönös félelmét.

Mögötte pedig, óvatosan néha meg-megállva, de igen zajosan, Taug

közeledett. Követték őt a hímek, vadul horkantgatva, hátborzongatóan
fenyegető hangokat hallatva. Sita sárgás-zöld szeme borzadályosan
meredt Tarzanra, mögötte meg a Kercsak-törzs többi majmára. Az
elővigyázatosság ösztöne azt parancsolta volna neki, hogy forduljon
meg, meneküljön, de az éhség, és az a körülmény, hogy a csábító falat
ott van az orra előtt, oly közel, maradásra bírta. Egyik mancsával
Tika baluja felé nyúlt, és abban a pillanatban, vad torokhangot
hallatva, már rá is támadt.

A párduc aztán fölemelkedett, hogy szembeszálljon a

majomemberrel. És már lendült is az egyik mancsa. Iszonyú erejű ütés
repítette volna le Tarzan fejét - ha eltalálja. De nem találta el,
mert Tarzan lebukott, és így még közelebb került Sitához. Erős kezében
ott volt már a hosszú kés, halott apja kése - apjáé, akit soha nem is
ismert.

A párduc egyszeriben megfeledkezett a baluról. Most már csak arra

gondolt, hogyan tépi majd csíkokra támadója húsát, s hogy hosszú sárga
fogait mindjárt belemélyesztheti a majomember sima, lágy irhájába.
Hanem Tarzannak nem ez volt az első harca a dzsungel karmos
ragadozóival. Megvívott ő már roppant mancsos ellenfelekkel, és
mindannyiszor sértetlenül hagyhatta el a porondot. Persze, tisztában
volt a kockázattal is, de a majomember, aki annyi szenvedésen és
halálon edződött, nem riadt vissza semmi efféle fenyegetéstől - mert
egyikkel szemben sem élt benne félelem.

És Tarzan, hogy Sita ütése elől kitért, a következő pillanatban

már ott is volt a vadállat mögött, rávetette magát az izmos hátra,
fogát Sita nyakába vájta, egyik kezének ujjai a torokszőrzetet
ragadták meg, másik keze pedig Sitába mélyesztette a kést, bele az
oldalába.

A párduc hengergőzni kezdett a füvön, gurult ide-oda, közben

iszonyúan hörgött és üvöltött. Mancsával tépte, amit ért, fogával
harapott, s próbálta legalább annyira lerázni magáról ellenfelét, hogy
a majomember testének bármelyik része mancsközelbe, fogközelbe
kerüljön.

Ahogy Tarzan így összecsapott a párduccal, Tika már rohant is a

baluhoz, felkapta, magához szorította. És most fent ült vele egy magas
ágon, kívül minden veszélyen, s dajkálta a szőrös apróságot. Közben
vad, összeszűkült kis szeme a tisztáson birkózó ellenfeleket figyelte,
és dúlt hangon biztatta Taugot meg a többi hímet, avatkozzanak közbe.

Fel is piszkálta őket, s a hímek közeledtek, megkettőzvén harci

kiáltásaikat. De Sita annyira belemerült már a küzdelembe, hogy nem is
hallotta őket. És végre egy pillanatra le tudta rugni magáról a
majomembert, úgy, hogy Tarzan odapenderült a rettenetes karmok elé.

A párducnak egy másodperc elég volt, hogy mielőtt ellenfele ismét

visszanyerhetné az egyensúlyát s védekezhetne, egyik hátsó lábával
csípőtől térdig hatalmas, hasított sebet ejtsen rajta.

A vér látványa és szaga, ezé a véré: talán ez hatott a küzdőket

körülvevő majmokra végérvényesen. Lényegében mégis Taugon múlt, ami
történt.

Ő, aki az imént még csak bosszúvágyat érzett a majomember iránt,

most valamennyi törzsbeli társa közül a legközelebb állt a küzdökhöz.
Vörös karimájú, gonosz kis szemével pislogott rájuk. Vajon mi ment
végbe vad agyában? Kárörömet érzett, hogy kínzóját ily nagyon nem
irigylésre méltó állapotban láthatta? Arra vágyott, hogy Sita hatalmas
tépőfogai belemélyedjenek a majomember torkába? Vagy érzékelte,
micsoda önzetlen bátorsággal avatkozott közbe Tarzan, valóban a maga
életét kockáztatva Tika balujáért, Taug kis kölykéért? Csak az ember
tulajdonsága lenne a hála, vagy az alacsonyabb rendű fajokban is ott
él olykor?

Azzal, hogy Tarzan kiontott vérét látta, Taug számára ezek a

kérdések elintéződtek. Nagy testének teljes súlyával ugrott: borzalmas
ordítással vetette magát Sitára. Hosszú tépőfogai belemélyedtek a
fehér torokba. Erős karjai pedig megragadták és tépték a puha szőrt,
hogy a végén a dzsungelt járó könnyű szél is azt remegtette!

És Taug példáját követve, a többi hím is támadásba lendült.

Elborították Sitát öldöklő mancsokkal, fogakkal, s a dzsungelben
szerte visszhangzott a majmok csapatának megannyi harci kiáltása.

Ó! Micsoda látvány volt, lelkesítő! - ahogy ezek a primitív

majmok a nagy, fehér majomemberrel vállvetve küzdöttek ősi
ellenségükkel, a párduccal.

őrjöngő izgalommal nézte Tika a tisztás eseményeit, szinte

táncolt az ágon, mely hatalmasakat lengett nagy súlya alatt. Ezzel
biztatta a nagy hímeket, miközben Thaka, Mumga és Kamma, meg Kercsak
törzsének többi nőstényei is éles sikongatásokkal, rikkantásokkal
járultak hozzá a dzsungelt betöltő pokoli hangzavarhoz.

És Sita küzdött az életéért. Harapták és harapott, tépték és

tépett ő is, épp csak igazi esélye nem volt már. Még Numa, az oroszlán
is habozott volna Kercsak népének ennyi hímjével szembeszállni, mi
több, fél mérföldnyire onnét, hallván a küzdelem zaját, a vadállatok
királya nyugtalanul riadt fel déli szendergéséből, s egy kicsit
mélyebbre vette be magát az ősvadonba.

Akkor hirtelen Sita megszaggatott, vérző teste felhagyott a

hősies küzdelemmel. Rángatózva megmerevedett, végvonaglással kinyúlt,
és nem mozdult többé. De a hímmajmok folytatták művüket, addig tépték
a szépséges prémet, míg csak rongyolt foszlányok maradtak belőle.
Végül is csupán a puszta fizikai fáradtság miatt hagyták abba a
dolgot. A véres testek kavargásából kiemelkedett egy kármin színű
óriás, oly szálegyenesen, mint egy odadöfött nyílvessző.

Egyik lábát rátette a párduc holttetemére, vérfoltos arcát az

egyenlítői ég kékjébe emelte és elbődült: a győztes hímmajmok
diadalordítását hallatta.

És Kercsak tör zsének tagjai sorra követték példáját. A nőstények

is lejöttek biztonságos ágaikról, és püfölték, gyalázták Sita tetemét.

A fiatal majmok pedig eljátszották, hogyan is folyt a "nagyok"

küzdelme.

Tika egészen közel volt most már Tarzanhoz.

A majomember megfordult, nézte a kis balut, ahogy anyja szőrös

melléhez símul, és kinyújtotta érte a kezét, bár arra számított, hogy
Tika fogai nyomban villannak, s a nőstény majom ráveti magát. Nem ez
történt. Tika Tarzan karjába tette a balut, ő maga még közelebb
húzódott és megnyalintotta a borzalmas sebeket.

Akkor Taug, aki pár karcolással úszta meg az egészet, szintén

odament. Lekuporodott Tarzan mellé, így figyelte, ahogy a majomember a
kis baluval játszik, ő is odahajolt, segített Tikának a
sebtisztogatásban, gyógyítgatásban.

4. Tarzan istene

A könyvek között, melyeket a kis ház rejtett a szárazföldbe

benyúló kikötőöbölben, halott apjának kötetei közt a majomember sok
mindent talált, ami igazi fejtörést okozott ifjú értelmének. Sok
munkával és végtelen türelemmel a majomember rájött, mi is az értelme
az apró fekete bogaraknak, melyek a nyomtatott lapokon "futnak".
Megértette, hogy abban a tömérdek kombinációban, ahogy ott előjönnek,
némán beszélnek, különös nyelven szólnak, csudálatos dolgokról
mesélnek. A kis majomfiú nem is érthetett meg mindent maradéktalanul,
ám a kíváncsiságát fölkeltették, képzeletét ösztökélték, lelkét
további tudást szomjazó végtelen vággyal töltötték el.

Volt ott egy szótár, amely az információk csodálatos tárházának

bizonyult, amikor Tarzan, sokéves fáradhatatlan igyekezettel,
megfejtette céljának rejtelmét s használatának módját. Megtanulta,
hogyan lehet afféle vadászjátékot űzni a szótárral, pontosabban, benne
- követvén valamely új gondolat nyomát a sok-sok meghatározás
rengetegén át, mert minden újabb szó efféle kutatást igényelt tőle.
Vadászat volt ez a szó szoros értelmében, mintha a dzsungelben a
zsákmányt követte volna. És a majomember legyőzhetetlen vadásznak
bizonyult mindig.

Voltak persze, olyan szavak, amelyek a többinél sokkal jobban

fölkeltették a kíváncsiságát, olyanok, melyek - ki tudja pontosan,
mely okból - a képzeletét nagyon izgatták. Itt volt például egy,
amelyiknek eléggé bonyolult dolog volt felfogni az értelmét. A szó úgy
hangzott, hogy Isten. Tarzan eleinte annak a körülménynek
tulajdonította ezt a nehézséget, hogy a szó igen rövid s hogy nagyobb
I-bogár kezdi, mint a többi hasonlót - ezek voltak Tarzannak a hím
bogarak, a nagy betűk, míg a kicsik a nőstények. Még valami
fölkeltette a figyelmét: hogy e szó mögött még jó pár hím bogárral
kezdődő szó szolgáltatta az értelmezést. Legfőbb Urunk, a Mindenség
Teremtője vagy Gondviselője.

Roppant fontos ügy lehet. ez a szó, tehát a végére kell járnia, s

így is tett, jóllehet több hónapos tanulmányozás után is bámulatba
ejtette és további gondolkodásra kényszerítette.

Tény, hogy Tarzan nem sajnálta az időt, amennyit ezekre a különös

vadászkalandokra kellett fordítania a tudás rezervátumaiban. Mindegyik
szó és valamennyi meghatározás újabb érdekes helyekre vezette. Új
világokba, ahol az idők múltán egyre gyakrabban találkozott régi,
ismerős arcokkal. És mindig hozzáadhatott valamit tudásának
készletéhez.

Ám az Isten szó jelentésével kapcsolatban mindegyre kételyei

maradtak. Egyszer úgy gondolta, hogy végre megvan, rájött, hogy Isten
valami hatalmas törzsfőnök, minden Mangani királya. Persze ebben nem
volt egészen biztos, hiszen az azt jelentené, hogy Isten hatalmasabb,
mint Tarzan. Ezt pedig a majomember, aki nem ismert el önmagával
egyenrangúnak senkit a dzsungelben, logikus módon nem és nem hihette.

De a házban lelt könyvek egyike sem tartalmazott képet vagy ábrát

Istenről. Tarzan így is számos bizonyítékát lelte, hogy helyesen
hiszi, Isten valami roppant nagy, teljhatalmú egyén.

Látott képeket olyan helyekről, ahol Istent imádták, de magáról

Istenről semmiféle ábrázolást nem kínáltak a könyvek. Végül Tarzan
azon kezdett töprengeni, hogy vajon ez az Isten nem merőben más
formájú-e, mint ő, s úgy határozott, hogy keresésére indul.

Úgy kezdte a dolgot, hogy megkérdezte Mungát, aki nagyon öreg

volt már, és sok furcsaságot látott hosszú élete során. De hát Mumga,
minthogy majom volt, csak a közönséjes dolgok felidézésének
képességével tündökölhetett. Az az idő, amikor Gunto ehető bogárnak
hitt egy fullánkos rovart, sokkal nagyobb benyomást tett rá, mint
Isten nagyságának megannyi értelmezése, melyeket végighallgatott, és
amelyek közül, mondani sem kell, egyet se értett.

Numgo, aki véletlenül meghallotta Tarzan kérdéseit, igencsak

lassan jutott el az elmélyült bolhavadászástól addig az elméletig,
mely szerint az erő, amelyik a villámlást, az esőt és a mennydörgést
irányítja, Goro tulajdona, a holdé. Azt mondta, azért tudja ezt, mert
a Dum-Dum mindig Goro fényében táncolt. Ez az érvelés, bármennyire
kielégítő volt is Numgo és Mumga számára, valahogy mégsem győzte meg
egészen Tarzant. Így is alapul szolgált a további kutatás számára, új
irányba indította el őt. A holdat fogja tehát faggatni.

Aznap este Tarzan felmászott a legmagasabb dzsungel-faóriás

hegyébe. Telihold volt, ragyogott a nagy, dicső fényű, egyenlítői
égitest. A majomember ott ült egyenes derékkal a vékony ágon, és bronz
színű arcát az ezüstös korong felé emelte. Hogy így felkapaszkodott
oda, ahol valóban a legeslegközelebb lehet a holdhoz, tapasztalnia
kellett, Goro innét ugyanolyan messze van, mint ahogy lentről, a fák
tövéből látszik. Úgy gondolta, Goro ezzel is ki akarja játszani őt.

- Gyere, Goro! - kiáltotta. - Tarzan nem akar téged bántani! - De

a hold mindegyre tartotta a távolságot.

- Mondd meg nekem - folytatta a dzsungel fia -, ha te vagy a nagy

király, aki Arát, a villámot küldi, aki a nagy zajt és a hatalmas
szeleket kelti, aki roppant víztömegeket zúdít le a dzsungel népére,
ha a napok sötétek és hideg van. Mondd meg nekem, Goro, te vagy-e
Isten?

A dzsungel fia nem úgy ejtette Isten nevét, ahogy bármelyikünk,

hiszen Tarzan nem is sejtette őseinek kiejtési módját, azaz angol
nyelvét. Ő mindegyik kis bogárra valami egyénit talált ki, saját
ejtési módja volt az ábécé minden betűjére. A majmoktól eltérően, őt
nem elégítette ki, hogy csupán afféle képmás éljen agyában a látott
dolgokról. Igényelte, hogy hangzása is legyen valamennyinek. Amikor
olvasott, értelmével a szavakat egészükben ragadta meg. De ha ki is
ejtette ezeket a szavakat, melyeket apja könyveiből tanult, betűről
betűre haladt, a hangalak sorban olyan volt, ahogy ő egy-egy kis
bogarat "elnevezett". Általában a nemet - hímnem, nőnem - is elmondta
a bogár hang alakja előtt.

Ekképpen igen impozáns hangzású szó volt az, amit Tarzan az

"Isten"-ből gyártott. A majmoknál a hímnemű névelő így hangzik: bu A
nőnemű névelő meg így, hogy: mu. Az i Tarzannak "la" volt, a s úgy
hangzott, hogy "tu", t volt a "mo", az e a "go", a n betű pedig "hu".
Tehát az Isten szót így ejtette: "Bulamutumumomugomuhu". Azaz:
hím-i-nőstény-s-nőstény-t-nőstény-e-nőstény-n.

Hasonlóképpen egészen csodálatos ejtése volt nála a saját

nevének is. "Tarzan" - két majomszóból állt össze ez a név, az egyik a
tar, a másik a zan, s amaz azt jelenti, "fehér", emez, hogy "bőr".
Mostohaanyja, Kala, a nagy nőstény adta neki ezt a nevet. Amikor
Tarzan először tette át a newét saját népének nyelvére, még sem a
fehér, sem a bőr szóra nem bukkant rá a szótárban. Látta viszont az
ábécéskönyvben egy kis fehér fiú képmását, ezért aztán így írta a
nevét: bumude-mutomuro, azaz hím-fiú.

De hát fárasztó lenne szóról szóra így végigkövetnünk Tarzan kis

rendszerét, sorolnia betűk "egyedi" hangalakját, kirakosgatni a sok
hímnemű és nőnemű majomnévelőt. Elégedjünk meg annyival, hogy ilyen
sajátos utat járt ez a "vadászat", s ne térjünk le a magunk
"ösvényéről".

Ott tartottunk, hogy Tarzan ekképp szónokolt a holdhoz, s amikor

Goro nem válaszolt, a dzsungel fia komolyan megharagudott.
Kihúzta magát, nagy mellkasa kidomborult, fogait villogtatta, s az
égitestnek egyenesen a képébe mondta a nagy majomsértéseket.

- Nem vagy te Bulamutumumomugomuhu! - kiáltotta. - Nem vagy te a

dzsungelnép királya. Nem vagy te olyan nagy, mint Tarzan, hatalmas
harcos, nagy vadász. Senki se olyan nagy, mint Tarzan. Ha létezik
Bulamutumumomugomohu, Tarzan megöli. Gyere le, Goro, te gyalázatos
gyáva, és harcolj meg Tarzannal. Tarzan meg fog téged ölni! Én vagyok
Tarzan, a nagy ölő.

Hanem a hold nem törődött a dzsungelfiú hetvenkedéseivel, s ahogy

egy felhő jött az égre, el is rejtette mögé az arcát. Tarzan meg azt
gondolta, hogy Goro csakugyan megijedt tőle. azért rejtőzik el,
Lekúszott hát a fáról, ment, s felköltötte Numgót, hogy elmesélje
neki, milyen nagy is Tarzan - hogyan ijesztette el Gorót az égboltról,
hogyan félemlítette meg ezt a bujkálót.

Tarzan hímneműnek mondta a holdat, a majmok népe ugyanis mindent,

ami nagy volt, ami tiszteletet kelt, hímneműnek tart.

Numgóra nem tettek nagy hatást ezek a szavak, de hát álmos volt,
így aztán csak azt felelte, jól van, de még jobban teszi Tarzan, ha ő
is lefekszik aludni, és nem zavarja az idősebbeket.

- De hát hol fogom megtalálni akkor én Istent? - makacskodott

Tarzan. - Te nagyon öreg vagy, ha van olyan, hogy Isten, akkor neked
látnod kellett őt. Milyen a külseje? Hol él Ő?

- Én vagyok Isten - felelte Numgo. - Én magam. Te pedig menj és

feküdjél le, és ne zavarjál!

Tarzan elnézte Numgót pár percig, formás feje egy kicsit

becsusszant a két válla közé, szögletes álla előreszökkent, rövid alsó
ajka hátrahúzódott, s elővillantotta fehér fogsorát. Akkor halk
hördüléssel a majomra hajolt, fogait belevágta a szőrös vállba, erős
ujjaival megragadta a vaskos nyakat. Kétszer is rázott egy jót az öreg
majmon, akkor elengedte.

- Isten vagy? - kérdezte.

- Nem - felelte Numóo. - Csak egy szegény, öreg majom vagyok. És

hagyjál békén, légy szíves. Eriggy, kérdezd meg a Gomanganikat, hol
lakik az Isten. Ők szőrtelenek, mint te, és nagyon bölcsek. Ők majd
tudni fogják.

Tarzan elengedte Numgót, elfordult, Hogy a feketék tanácsáért

folyamodjon, érdekes gondolat volt a számára. Kihívás, hiszen Mbonga
főnök népével az ő viszonya minden volt, csak baráti nem. De éppen
ezért lesz izgalmas egy kis kémkedés, hátha kideríti, miféle
kapcsolatban állnak az ő gyűlölt ellenségei az Istennel.

Így történt, hogy Tarzan elindult a fákon át a feketék faluja

felé, és izgatottan várta, miként fogja földeríteni a Legfőbb Lényt,
minden dolgok Teremtőjét. S ahogy haladt arrafelé, gondolatban
ellenőrizte fegyverzetét - rendben van-e minden: a vadászkés ... a
nyílvesszők ... íján a remek új húr, s magával vitte még azt a
hajítódárdát is, amely egykor Mbonga egyik harcosának büszkesége volt.
 Tarzant nem fogja készületlenül érni ugyanis a találkozás
Istennel. Sose tudhatjuk, a fűkötél, a mérgezett hegyű nyíl vagy éppen
a hajítódárda-e a leghatásosabb fegyver egy ismeretlen ellenséggel
szemben. A majomember komoly önbizalommal haladt célja felé - ha
Istennek harcolni lesz kedve, tessék, a majomember áll elébe, és nincs
kétsége a küzdelem kimeneteléről.

Persze, inkább kérdéseket szeretett volna föltenni neki, a

Mindenség Teremtőjének. Bízott abban, hogy ez az Isten nem lesz valami
különösebben harcos alkat. Élettapasztalata és a vadállati életmód
megannyi fordulata arra indította, hogyha már egy lény rendelkezik a
támadás és a védekezés eszközeivel, számítani kell rá, hogy kiprovokál
valamit, ha éppen olyan a hangulata.

Besötétedett, mire Tarzan Mbonga falujához ért. Csöndesen, akár

az éji árnyak, úgy kereste meg jól bevált, védett helyét a nagy fán,
mely benyúlt a palánk fölé. Alatta, a falu utcáján, férfiakat és nőket
látott. A férfiak ocsmányul ki voltak pingálva - még a szokásosnál is
ocsmányabbul. Közöttük ott mozgott egy furcsa, groteszk alak - magas
figura, ember módra két lábon járt, és mégis bivaly feje volt. Hátul
farok verdeste a bokáját, és az egyik kezében zebrafarkat, a másikban
egy kis köteg nyílvesszőt szorongatott.

Tarzant felvillanyozta a látvány. Van ilyen véletlen? Hogy

idejön, és azon nyomban alkalma van látni Istent? Mert az biztos, hogy
ez a lény nem ember, de nem is vadállat, hát akkor mi egyéb lehetne,
mint a Mindenség Teremtője!

A majomember figyelte a fura lény minden mozdulatát. Látta, ahogy

közeledtére a fekete férfiak és nők rendre meghátrálnak, mintha
titokzatos erejének hatása alatt állnának valamennyien.

Tarzan akkor észrevette, hogy az istenség beszél, s mindenki

csöndben hallgatja szavait. Tarzan biztosra vette, hogy senki más,
csak Isten kelthet ilyen tiszteletet a Gomangani-szívekben, némíthatja
el őket, a nagy fecsegőket, nyíl és dárda nélkül. A dzsungel fia
megvetéssel nézte a feketéket, főleg a fecsegő természetük miatt. A
kis majmok örökké cseverésztek, el is futottak az ellenség elől.
Kercsak törzsének nagy, öreg hímjei szinte sosem beszéltek, de a
legkisebb kihívásra is harcosan válaszoltak. Numa, az oroszlán a
beszéd képességét egyáltalán nem birtokolta, mégis, a dzsungel
valamennyi lakója közül ő küzdött, harcolt a legtöbbet.

Tarzan furcsa dolgok tanúja lett ezen az éjszakán. Nem is ér tett

semmit az egészből, s talán mert valóban oly különös volt, amit
látott, azért hitte, hogy azzal az Istennel függ össze, akit ő nem fog
fel egészen. Látta, ahogy az ifjak megkapják első harci dárdáikat
valami egészen különös ceremónia kíséretében. A groteszk
varázsló-szerűség értette a módját, hogyan legyen az esemény
tiszteletet parancsoló, már-már hátborzongató.

Tarzan roppant érdeklődéssel figyelte, ahogy három fekete kart

egymás után felhasítanak. Vér csorog belőlük, s a vért összevegyítik
Mbonga, a törzsfő vérével. Ez volt a vérszövetség, a nagy testvériség
rítusa. Látta, ahogy a zebrafarok belemerül egy vízzel teli üstbe,
amely fölött a varázsló bűvös táncot lejtett, titkos igéket ejtett.
Sőt, azt is végignézhette a majomfiú, ahogy a három újonc mellére és
arcára odafröcsköli a csodatévő folyadékot. Ha a dzsungel fia tudta
volna, mi a célja ennek az aktusnak, nevezetesen, hogy a harcos
sebezhetetlen legyen, félelmet ellenséggel szemben soha ne ismerjen,
bátor legyen minden veszélyben, hát biztosan leszökken a falu
utcájába, hogy megszerezze a zebrafarkat, s merítsen magának egy
jóadag varázsvizet az üstből.

De hát nem tudta, és így csak csodálkozott, nem is csupán azon,

amit látott, hanem azon a furcsa érzésen is, mely a mezítelen gerincén
végigfutkosott. Semmi kétség, ugyanaz a hipnotikus erő hatott rá,
amelytől a fekete szemlélők is feszült áhítatba, már-már a hisztérikus
rések szélére sodródtak.

Tarzan minél tovább figyelte a dolgot, annál inkább meggyőződött

róla: Istent látja. Így ezzel a meggyőződéssel együtt járt az istenség
szó meghatározódása is. Mert Tarzan számára a gondolkodás azonos volt
a cselekvéssel.

Mbonga emberei már a hisztérikus izgalom csúcsán jártak. Nem sok

kellett hozzá, hogy kitörjön az a roppant idegfeszültség, amit a
varázsló terrorizáló bűvölete halmozott fel bennük.

Váratlanul, nagy hangon, oroszlán bődült el egészen közel a

palánkhoz. A feketék idegesen összerezzentek, el is némultak, és nagy
csöndben várták a túlságosan is ismerős, mindig rémületet keltő hang
ismétlődését. Még a varázsló is leállt bűvtáncának egyik bonyolult
mozdulatával, és látszott rajta, hogy ravasz agya azt fontolgatja,
miképp használhatná ki a legcélszerűbben a nézőközönség pillanatnyi
állapotát s a kényszerszünetet.

Az este már eddig is szép hasznot hozott neki. Három kecskét kap
a három ifjú harcossá avatásáért, és még egyéb ajándékokat is. Szemes
takarmány, gyöngyök, meg egy jókora darab értékes rézhuzal volt a
jutalma az elbűvölt s rémületbe ejtett közönség részéről.

Numa bődülése még ott visszhangzott a feszült idegekben, amikor

egy nő éles, átható nevetése megtörte a falu csendjét. Tarzan ezt a
pillanatot tartotta alkalmasnak, hogy leszökkenjen a fáról a falu
utcájára. Rettenet nélkül állt ott, életre-halálra ellenségei között.
Egy jó fejjel magasabb volt, mint Mbonga sok harcosa, testtartása
egyenesebb, mint legegyenesebb nyílvesszejük, izmai akár Numáé, az
oroszláné.

Tarzan egy pillanatig ott állt, s a varázslóra meredt. Közben

minden szem reá szegeződött, de senki se moccant. Rémület béklyózta
őket. De ez a bűvölet megtört egy másodperc múlva, amikor a
majomember, fejét előreszegezve, elindult egyenesen a bivalyfejű alak
felé.

Ezt már nem bírták a feketék idegei. A furcsa, fehér

dzsungelisten hónapok óta elemi rettegést jelentett a számukra.
Nyilaikat ellopta a falu közepéről, harcosaikat rejtelmes módon
eltüntette a dzsungel ösvényeiről, hogy azután holttestüket éj idején
- ki tudja, mi módon - az égből hajítsa vissza a faluba.

Néhányan már látták őt korábban is, s az ő "személyleírásuk"

alapján azonosította most az egész falu Tarzant, mint tömérdek bajaik
forrását. Bármi más alkalommal a harcosok bizonyára rátámadtak volna,
de most éjszaka volt, ráadásul az éjek éje, s olyannyira úrrá lett
rajtuk a varázsló hátborzongató bűvereje, hogy a rémülettől
megbénultak. Egy emberként menekültek hát kunyhóikba vissza, ahogy
Tarzan nekilódult. Egy pillanat, s csak és kizárólag a varázsló maradt
a színen. Ő akarta tartani a frontot, mint akit megbabonáz saját
sarlatánságába vetett "őszinte" hite. Így nézett szembe a démonnal,
aki mintha azzal fenyegette volna, hogy ősi és jövedelmező
foglalkozását az alapjaiban rendíti meg.

- Te vagy Isten? - kérdezte Tarzan.

A varázslónak fogalma sem volt a majomember szavainak értelméről,

szökkent hát egyet, járt pár lépésnyi táncot, magasan megpördült a
levegőben, szétterpesztett lábbal földet ért és a fejét a dzsungel fia
felé szegezte. igy maradt egy másodpercig, majd elkiáltotta magát:

- Búú! -, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy elijeszti vele

Tarzant. Kísérlete azonban semmi eredménnyel nem járt. Tarzan nem állt
meg. Ha ő egyszer elhatározta, hogy fényt derít Isten kilétére és
mibenlétére, a világon semmi többé föl nem tartóztathatja e
szándékában. A varázsló látta, hogy eddigi figurái nem hatnak a
támadóra, valami más "medicinát" akart segítségül hívni. Ráköpött a
zebrafarokra, melyet még mindig a kezében szorongatott. A nyilakkal
köröket írt le körülötte. Közben óvatosan hátrált Tarzantól, s
bizalmasan sutyorogva beszélt a zebrafarokhoz.

Ilyen esetben a medicina legyen gyorsan ható orvosság, hiszen ez

a lény is, démon vagy istenség, de igen sebesen csökkentette a
kettőjük közti távolságot. A körök ezért szűkültek és gyorsultak, s
amikor velük is megvolt, a varázsló újabb pózt öltött, mint, aki
végképp tiszteletadásra szólítaná fel az avatatlan közeledőt, a zebra
farkával képzeletbeli vonalat húzott önmaga s Tarzan köré.

- Ezen a vonalon át nem jöhetsz te - kiáltotta -, mert az én

medicinám erős orvosság, halálos hatású. Állj! Vagy holtan rogysz
össze ott helyben, nyomban! Anyám voodoo volt, apám kígyó. Én magam
oroszlánszíveket és párducbeleket eszem, csecsemőkből áll a reggelim,
és a dzsungel démonjai mind a rabszolgáim. Én vagyok a leghatalmasabb
varázsló a világon. Nem félek semmitől, mert nincs halálom. Én ...

De nem jutott tovább a szónoklatával, helyette sarkon fordult, s

futásnak eredt. A majomember ugyanis rettenthetetlenül átlépte a
képzeletbeli vonalat, és még mindig élt.

Tarzan, ahogy a varázslót megfutamodni látta, csaknem elvesztette

az önuralmát. Hát ez nem IstenhEz méltó viselkedés, gondolta.
Legalábbis sehogyan sem illett össze azzal az elképzeléssel, amit
Tarzan e bizonyos Istenről kialakított magában.

- Gyere vissza! - kiáltott utána. - Gyere vissza, Isten, én téged

nem bántalak! - A varázsló akkor már fejvesztve menekült. Átugrált a
főzőfazekakon, a kis tüzek zsarátnokhalmain a falubeliek kunyhói
előtt. A sajátjához igyekezett. Ővarázslóságát addig nem ismert
rémület serkentette tőle szokatlan fürgeségre. Mindez hiábavaló volt,
mert a majomember úgy vetette utána magát, mint Bara, a fürge őz.

A varázsló kunyhójának a bejáratánál érezhette, hogy nem segít a

varázslat. Utolérte, mint a végzet, egy súlyos kéz, és a vállára
nehezedett, visszarántotta. De a bivalyfejet is kibillentette a
helyéből, az "álarc" Lehullt, s ott állt egy közönséges meztelen
ember, s Tarzan azt látta hogy ez a merőben mindennapi lény a kuyhó
sötét zugában keres menedéket.

Hát erről hitte ő, hogy az Isten! Tarzan ajka dühösen megrándult,

ahogy a kunyhóba szökkent a varázsló nyomában. Meg is találta a
nyomorúságos alakot, ott kuporgott a legtávolabbi sarokban. A
majomember világosabb helyre, az éji holdsütésbe vonszolta.

A varázsló foggal-körömmel védekezett, me-

nekülni próbált, de néhány határozott ütés jobb
belátásra bírta - nem volt értelme az ellenál-
lásnak. A hold fényében Tarzan a szó szerint
fejbevert alakot fölállította reszketeg lábára

- Hát te volnál Isten! - kiáltotta. - Ha te Isten vagy, akkor

Tarzan nagyobb, mint Isten. - És a majomember így is gondolta. - Én
vagyok Tarzan - kiáltotta a fekete ember fülébe. - Szerte a
dzsungelben vagy a dzsungel fölött a rohanó vizeken, vagy a nyugvó
vizeken, a vagy vizeken, vagy a kis vizeken, sehol sincs senki olyan
nagy, mint Tarzan. Tarzan nagyobb, mint bármi Mangani, nagyobb a
Gomangani népnél is. A két kezével győzte le Numát, az oroszlánt, és
Sitát, a párducot. Nincs senki, aki olyan nagy lenne, mint Tarzan.
Tarzan nagyobb, mint Isten. Nézd! - rikoltotta, és csavarintott egyet
a fekete ember nyakán, hogy az felvisított fájdalmában, aztán
lerogyott a földre és vonaglott.

A majomember a lábát a legyőzött varázsló torkára tette, arcát a

hold felé emelte, és a győztes hímmajmok éles, hosszú diadalordítását
hallatta. Akkor lehajolt, elragadta a zebrafarkat az ájult embertől.
Kitépte a tehetetlen ujjak közül a varázsszerszámot, s anélkül, hogy
hátrapillantott volna, sietve végighaladt a falu utcáján.

Néhány kunyhóból riadt tekintetek kísérték.

Mbonga, a főnök is egyike volt azoknak, akik látták, mi történt a

varázsló kunyhója előtt.

Mbongát mélyen érintette a dolog. Bölcs, öreg "pátriárka" lévén,

félig se hitte soha a varázslók hókuszpókuszát, főleg amióta
érezhette, hogy az igazi bölcsességet az öregkor hozza meg. Másrészt,
mint törzsének főnöke, meg volt győződve arról, hogy az ilyen
bűbáj-doktorok a kormányzás fontos eszközei. Gyakran Mbonga maga volt
az, aki - félelmet akarván kelteni népében - a varázsló
szerepeltetéséhez folyamodott.

Mbonga és a varázsló lényegében együttműködött. Osztoztak a

hasznon. De most a bűbáj doktor egy szer s mindenkorra elveszítette a
tekintélyét - már ha mások is látták, amit Mbonga látott. Ez a
nemzedék sosem fog többé varázslókban hinni.

A főnök úgy érezte, tennie kell valamit a gonosz hatás ellen,

amit az erdei démon győzelme tett falujának népére a varázsló
legyőzésével. Fölkapta hát erős harci dárdáját, és a legnagyobb
csendben kilopózott a kunyhójából, és követte a visszavonuló
majomembert. Ott ment Tarzan a falu utcáján, láthatóan minden gond
nélkül, felszabadultan, mintha mindenünnét Kercsak törzsének szívélyes
majomtársai néznék őt rokonszenvvel, nem pedig fegyveres ellenségek
lesnék.

Látszatra Tarzan közönyös volt, de a megtévesztő látvány mögött

minden érzéke a végsőkig éber maradt. Mbonga, a gonosz lopakvó,
hozzászokott, hogy éles hallású dzsungellakók nyomában jár. A
legnagyobb csendben mozgott.

Még Bara, a nagyfülű őz sem hallotta volna zaját, nem sejtette

volna, hogy Mbonga követi. Hanem a fekete főnök most nem Barára
vadászott. Ezúttal ember után lopakodott, így csak arra figyelt, hogy
különösebb zajt ne üssön.

Egyre közelebb ért a lassan lépkedő majomemberhez. Harci dárdáját

felemelte. Fegyverét fogó keze ott lengett lazán, magasan a jobb válla
felett. Ő, Mbonga főnök, most aztán egyszer s mindenkorra
megszabadítja önmagát s népét a rémisztő ellenségtől. Nem lesz
akármilyen dárdavetés ez. Mbonga felkészült rá, tudta, hogy minden
erejét és ügyességét bele kell adnia és akkor a démonnak örökre vége.

De Mbonga bármilyen magabiztos volt is, valamiben elszámította

magát. Hihette ő, hogy embert követ - nem tudta azonban, hogy ez az
ember az alacsonyabb rendű fajok végtelen finomságú érzékelőképességét
hordja magában.

Tarzan, ahogyan ellensége előtt ment, s a hátát mutatta neki,

valamit érzékelt még, amire Mbonga sosem gondolt volna, s ez a valami,
a szél volt! Abba az irányba fújt, amerre Tarzan haladt. És csak
hozta, hozta egy idő óta a szagot mögüle. Érzékeny orrlikai pedig
felfogták az "üzenetet". Így aztán a dzsungel fia pontosan tudta, hogy
követik. Mert hiába leng egy afrikai faluban annyi mindenféle szag, a
majomember hihetetlen szaglása meg tudta különböztetni az egyiket a
másiktól. Bámulatra méltó pontossággal határozta meg a szag forrását
is.

Tudta, hogy férfi követi, s hogy közeledik már hozzá.

Helyzetmegítélő készsége megsúgta neki mi lehet ennek az embernek a
célja. Ezért aztán amikor Mbonga dárdahajításnyira ért Tarzanhoz, az
üldözött hirtelen megpördült. Ezt olyan gyorsan tette, hogy a célzott
dobás egy másodpercnyit elhamarkodottnak bizonyult. Az így túl magasra
szaladt, s Tarzan, lebukva, örömmel hallhatta, hogyan zúg el a fegyver
a feje fölött.

Akkor már szökkent is a főnök felé. De Mbonga nem várta meg, hogy
elérje, helyette az egyszerűbb megoldást, a menekülést választotta.
Berohant az első kunyhóba, s közben a harcosokat felszólította, vessék
magukat az ellenségre, őljék meg.

Joggal kiáltott segítségért Mbonga. A fürge lábú, ifjú Tarzan

hatalmas ugrásokkal egyre csökkentette kettejük között a távolságot -
úgy repült, mint egy vadászó oroszlán. Az üvöltése is hasonlatos volt
valamelyest Numáéhoz.

Mbonga hallotta ezt a hangot, és ereiben meghűlt a vér. Úgy

érezte, hogy fején megdermed a gyapjas haj, a gerincén meg a hideg
futkározott, mintha maga a halál kezdené baljóslatúan birizgálni.

Mások is hallották ezt a hangot, és ki is néztek kunyhóikból -

köztük vakmerő harcosok, rémségesen kifestve, ernyedt kezükben roppant
dárdákkal. Numa, az oroszlán ellen félelem nélkül kiálltak volna.
Gyakran fordultak szembe a maguk fajtájával is, más fekete
harcosokkal, főnökük védelmében, ám ez a hihetetlen dzsungeldémon
félelemmel töltötte el valamennyiüket. Nem volt semmi emberi abban a
bestiális üvöltésben, amely a roppant mellkasból feltört. Nem volt
semmi emberi a vicsorgó fogakban, se a macskát idéző ugrásokban.
Mbonga harcosai elborzadtak a látványtól - túlságosan féltek, nem
merték elhagyni kunyhóik vélhető biztonságát. így figyelték, hogyan
veti rá magát a vad emberállat a főnökük hátára.

Mbonga borzalmas sikollyal a földre rogyott, s nem is tett

kísérletet a védekezésre. Csak feküdt ott ellenfele alatt, félelemtől
bénultan, és torkaszakadtából üvöltött. Tarzan egy kicsit
fölemelkedett, és rátérdelt a feketére. Majd megfordította Mbongát, az
arcába nézett. Ott volt a főnök torka védtelenül, és Tarzan előhúzta a
hosszú kést, a kést, melyet John Clayton, Greystoke lordja hozott
magával Angliából oly sok évvel ezelőtt. És közel, nagyon közel vitte
Mbonga nyakához a pengét. A vén fekete bőrű minden ízében remegett.
Nyüszítve könyörgött az életéért, valami olyan nyelvem, amelyből
Tarzan nem érthetett egy szót sem.

A majomember először látta ilyen közelről a főnököt. És egy

öregembert látott, már-már vénséges vénet, ráncos nyakút, csupa-gyűrt
arcút. Szikkadt pergamen volt ezen az arcon a bőr, amit a dzsungel fia
kisebb majmok pofájáról ismert. Látta a félelmet az emberi szempárban.
Soha életében Tarzan ilyen félelemmel nem találkozott még állatok
tekintetében, se ilyen könyörgő kifejezést nem látott még teremtmény
arcán.

És a majomember kezét valami visszafogta.

Előbb csak egy pillanatra. Nem is értette, miért tétovázik, miért

nem öl. Életében nem habozott még ilyesmivel. Az öregember mintha
csont kollekcióvá esett volna össze. Szikkatag bőre alatt az arca, s
fölötte élettelen, mégis esdeklő szeme. Annyira tehetetlen volt,
rémült és sovány, hogy a majomember elsősorban megvetést érzett
iránta. De valami más is feltámadt benne - és ez merőben új volt,
Tarzan ilyet ellenséggel szemben még sosem tapasztalt a szívében. Ez
az érzés pedig a szánalom volt - megszánt egy szerencsétlen, halálra
rémült öregembert.

Tarzan fölállt, elfordult, otthagyta Mbongát, a főnököt - úgy,

hogy nem bántotta. Fejét felszegve haladt át a falun, aztán föllendült
az egyik ágra, a palánk fölé behajló fa ágára, és eltünt a falubeliek
szeme elől a dzsungelben.

Útközben Tarzannak, ahogy a majmok tanyahelye felé közeledett,

mindvégig egy dolog járt a fejében: magyarázatot keresett, méghozzá
erre a furcsa erőre, mely visszafogta a kezét, megakadályozta, hogy
Mbongát legyilkolja. Mintha valami nála hatalmasabb parancs rendelte
volna így, hogy kímélje meg az öregember életét. Tarzan ezt végképp
nem értette, hiszen elképzelni sem tudott maga fölött olyan tekintélyt
- senkit-semmit -, amely megszabja neki, mit tegyen, mit ne.

Későre járt, amikor Tarzan végre pihenőhelyet keresett a lengő

ágak egyikén, Kercsak népének valamelyik fáján. Még akkor is a különös
kérdés megoldásán törte a fejét, mikor elaludt.
 Jócskán fenn járt már a nap az égen, amikor Tarzan felébredt. A
majmok erre-arra sürgölődtek, élelmet kerestek. Tarzan úgy fél szemmel
figyelte őket, hogyan kaparják a rothadékos talajt, s így lelnek
bogarakat, rovarokat, férgeket, vagy a fákon kutatnak, és tojásokra,
madárfiókákra, nagy lepkehernyókra találnak.

Fejéhez közel orchidea himbálózott. Virága most lassan kinyílt,

szépséges szirmait odatárta a nap melegének és fényének. Pedig ez a hő
és sugárzás csak éppen az imént érte el árnyas rejtekét. Tarzan, a
dzsungel fia ezerszer is megfigyelte már ezt a csodát. Hanem most
élénken, érdeklődéssel nézte. A majomember ugyanis azzal foglalkozott,
hogy kérdéseket tett fel magának a miliárdnyi csodáról, melyeknek
végbementét eleddig oly természetesnek találta.

Mi teszi, hogy nyílik a virág? S mitől lesz az, hogy parányi

bimbóból hatalmas kehellyé teljesedik? S miért van mindez így? Ki
ültette az első fát? Hogyan kelt fel Goro az éji ég alján, hogy
áldásos fényét szórja a félelmetes sötétség dzsungelére? S a nap! A
nap az egyszerűen csak itt van az égen? Miért, hogy a dzsungellakó
lények nem mind fák? S a fák miért nem valami mások? Miért különbözik
Tarzan Taugtól, Taug Barától, az őztől és Bara Sitától, a párductól,
és Sita miért nem olyan, mint Buto, az orrszarvú? Honnét jönnek mind,
és hogyan - a fák, a virágok, a rovarok, honnét a dzsungel
megszámlálhatatlan élőlényei?

S akkor, eléggé váratlanul, felötlött valami Tarzan fejében.

Ahogy a szótár különféle isten meghatározását figyelemmel kísérte, ott
volt a teremtő is - "teremteni: valaminek a létrejöttét előidézni;
létrehozni valamit a semmiből".

Tarzan csaknem elérkezett valami kézzelfoghatóhoz, amikor távoli

siránkozás vonta magára a figyelmét, mint épp jelenleg érvényes, valós
dolog. A siránkozás a dzsungelből jött. Kis távolSágra Tarzan lengő
nyughelyétől. ott szólt a nyüszítés, egy kis balu hangja. Tarzan
azonnal felismerte: ez Gazan, Tika baluja. Azért nevezték Gazannak,
mert lágy kismajomszőrzete szokatlanul vöröses volt, és a Gaxan szó a
nagy majmok nyelvén vörös bőrűt jelent.

A sírást, nyüszítést rögtön követte valami borzalmas kiáltás,

mely a parányi torokból tört fel. Tarzant azonnali cselekvésre
késztették ezek a hangok. Mint a nyíl, úgy szökkent át a fák ágai
között a jajveszékelés irányába. És akkor meghallotta a vad
nőstényhördüléseket is. Tika volt az, és segítséget kért. Itt komoly
veszély van, érezte a dzsungel fia. Harag és félelem vegyült a
nősténymajom kiáltásaiba, horkantásába.

Szélsebesen haladt a lengő ágakon, egymás után hagyta el a fákat,

amelyeknek középmagas szintjén szökkent. Ekképp suhant a zajok forrása
felé. Most már fülsiketítő volt ez a hangzavar. Kercsak törzsének
majmai megannyi irányból siettek a balu, s anyja hívó hangjainak
hallatán az egyelőre még kérdéses helyre. És ahogy közelítettek,
ordítozásuk pokoli visszhangot vert a dzsungelben.

De Tarzan, aki gyorsabb volt súlyos társainál, valamennyiüket

megelőzte. Ő érkezett először a helyszínre. Amit pedig látott, az
jeges borzongással töltötte el, mert az ellenség, akivel
szembenézhetett, minden dzsungellakó számára a leggyűlöltebb és a
legátkozottabb fajzat volt.
 Rátekeredve egy nagy fára, Hiszta, a kígyó volt ott. Hatalmasan,
magabiztosan, sikamlósan, halálos ölelésében Tika baluját, a kis
Gazant tartotta. Az egész dzsungelben nem volt semmi, ami Tarzan
szívét valami félelemhez hasonlatossággal töltötte volna el, csak ez
az undorító Hiszta.

A majmok is átkozottnak tartották a félelmetes csúszómászót, s

még jobban féltek tőle, mint Sitától, a párductól vagy Numától, az
oroszlántól. Egyetlen ellenségüket sem kerülték el olyan nagy ívben,
mint Hisztát, a kígyót.

Tarzan tudta, hogy Tika különösen fél ettől a csöndes, undorító

ellenségtől. Amikor a helyszínre érkezett, döbbenten látta, mit tesz
mégis a nőstény. Vadul rászökken Hisztára. A csillogó test abban a
pillanatban őt is átszorítja. Iszonyatos gyűrűk ölelik, mint ivadékát,
de Tika nem menekülni próbál, hanem küzd, magához vonja a vonagló,
rúgkapáló kis balut, hátha mégis kiszabadíthatja, de az egész küzdelem
annyira reménytelen!

Tarzan nagyon jól tudta, mennyire mély Tika rettegése Hisztától.

Alig hitt a szemének. Ha valaki más meséli neki ezt, biztosan kétségbe
vonja, hogy igazat mond. Tika maga ment bele a halálos ölelésbe ...!
Persze, Tika ösztönös irtózása a hüllőtől alig volt nagyobb, mint
Tarzané. A dzsungel fia önszántából soha hozzá nem ért még hüllőhöz.
Nem tudta volna megmondani, miért, mert azt be nem vallotta volna,
hogy ő bármitől is fél, s nem is félelem volt ez, inkább viszolygás,
mely sok-sok nemzedéknyi civilizált őse révén került a vérébe. Akkor
még ott voltak a korábbi elődök, a Tikához hasonlatosak, s az egésznek
a mélyén a kígyótól való meggyőzhetetlen bor zadály lapult örök
időktől.

Ám Tarzan sem habozott hosszabban, mint Tika. Lendült ő is,

rávetette magát a hüllőre, s olyan sebesen mozdult, olyan váratlanul,
mintha Bara, az őz lenne támadásának célpontja, és táplálékszerzés
miatt akarna ölni. Az újabb támadás nyomán a kígyó félelmetesen
elkezdett vonaglani és tekergőzni. Áldozatait azonban még így sem
eresztette egy pillanatra sem el, sőt köztük volt most már Tarzan is.
Hiszta a "találkozás" első másodpercében hidegen rá is reáfonódott.

A hüllő, mindegyre a fához tapadva, fogva hármojukat, mintha

súlytalanok lennének, és arra készült, hogy halálra szorítja foglyait.
Tarzan akkor előhúzta, s a hüllő testébe mártotta hosszú kését. Ám
ellenségének gyűrűző szorítása továbbra is azzal fenyegette, hogy
kiszorítja belőle az életet, mielőtt halálos sebet ejthetne rajta.
Mégis, küzdött tovább, nem rettentette a borzalmas halál, mely itt
most rá várhatott. Egyetlen cél vezérelte: hogy megölje Hisztát, s így
kiszabadítsa Tikát s baluját.

A kígyó hatalmas, tátongó pofája, fenyegető állkapcsa lassan

Tarzan fölé fordult. A rugalmas torok, mely egyforma könnyedséggel
csusszanthatott le egy nyulat vagy egy antilopot, mintha ásított volna
rá. Hanem Hiszta így, hogy figyelmét a majomemberre fordította, ki is
szolgáltatta fejét Tarzan késének. S akkor egy barna kéz meglendült,
megragadta a foltos nyakat, a másik kéz pedig a súlyos vadászkést
juttatta célba: markolatig döfte a parányi agyba.

Hiszta görcsösen megrángott, teste összehúzódott és ernyedt,

aztán megfeszült s ernyedt tovább megint. Hatalmas testével
iszonyatosan vergődni kezdett - akár egy óriási korbács. De nem
tartott olyan sokáig, hogy ő maga ebből bármit érezhetett, tudott
volna. Hiszta halott volt, ám még ebben a halálos vergődésben is
agyonszoríthatott akár egy tucatnyi embert vagy majmot.

Tarzan villámsebesen megragadta Tikát, hogy kirántsa a

haláltusáját vívó hüllő lazult szorításából. Eredményes volt az
igyekezete, s a következő pillanatban már le is pottyantotta a
nőstényt a földre. Akkor a balut szabadította ki, és őt már anyja
karjai közé ejthette. De Hiszta tovább csapkodott-vergődött, és a
majomember továbbra is a szorításában volt. Tarzannak
tízszer-tizenkétszer is próbálkoznia kellett, míg végre sikerrel járt.
Végre ő maga is kívül volt a végvonaglását folytató Hiszta ölelésén, s
leszökkent a két másik menekült társ után a fa tövébe.

A küzdelem színhelyét majmok kisebb csapata vette körül. Hanem

abban a pillanatban, hogy Tarzan is megszabadult az ellenség
szorításából, ők csendesen otthagyták a terepet, mentek a maguk
dolgára, folytatták az élelemkeresést. Tika velük tartott, láthatóan
elfelejtett mindent, csak a balujával törődött, meg azzal, hogy amikor
ez a kis közjáték elkezdődött, épp valami ötletesen elrejtett
madárfészekre bukkant, melyben három épséges-szépséges tojás várta.

Tarzan ugyanilyen közönyös volt a csata végeztén, épp csak

rápillantott búcsúzóul Hiszta mindegyre vonagló testére. Aztán
elindult a kis tó felé, mely a törzs vízszükségletét biztosította ezen
a tanyahelyen. Furcsa dolog, de a dzsungel fia most nem hallatott
diadalordítást, a legyőzött kígyó nem késztette semmi ilyesmire. Hogy
miért? Nem tudott volna más magyarázatot adni erre, mint hogy az ő
számára Hiszta nem volt állat. Különbözött a hüllő valami módon a
dzsungel minden más lakójától. Tarzan mindössze abban volt biztos,
hogy ő Hisztát örökkön-örökké gyűlölte.

A tavacskánál Tarzan ivott egy jót, majd végigheveredett a

selymes fűben, egy fa árnyékában. Agyában fölelevenedtek a Hisztával
vívott harc képei. S olyan különösnek találta, hogy Tika önként
"bebújt" a hüllő halálosnak ígérkező szorításába. Miért tette? S miért
követte a példáját ő maga is? Tika nem Tarzané, és a balujához sincs
semmi köze. Taughoz tartoznak ők mindketten. Hát akkor miért tette ő
ezt, miért? Hiszta holtan nem szolgált táplálékul. Tarzan úgy látta
most, hogy elgondolkodott a dolgon, mintha erre a világon semmi
magyarázat nem kínálkozhatna. S akkor eszébe jutott, hogy merőben
önkéntelenül cselekedett - valahogy úgy, mint amikor előző este
megkegyelmezett az öreg Gomanganinak.

Mi az oka, hogy ő ilyen dolgokat művel? Nyílván valaki, nála

hatalmasabb kényszerítheti erre olykor-olykor. "Mindenható", gondolta
el Tarzan a szót. A kis bogarak a könyvben azt mondják, hogy Isten
mindenható. Isten lehet az, aki engem effélékre rávesz, hiszen én,
magamtól soha ilyesmit nem tettem. Tika sosem ment volna Hiszta
közelébe, ha rajta múlik. Isten volt az, aki nem engedte, hogy késemet
az öreg Gomangani torkába mártsam. Ezeket a dolgokat Isten azért
rendelheti el, mert ő a Mindenható. Nem láthatom Őt, de tudom, hogy
kell lennie Istennek, aki e dolgokat műveli és művelteti. Se Mongani,
se Gomangani, se Tarmangani egymaga: senki nem lenne képes különben
ilyenekre. És a virágok - ki teszi, hogy nőnek? Ó, hát most már
megvolt mindenre a magyarázat - a virágok, a fák, a hold, a nap,
Tarzan maga, minden élőlény a dzsungelben -, ezeket a dolgokat rendre
Isten teremtette a semmiből.

S mi is volt Isten? Milyen a külleme? Erről a dzsungel fiának nem

volt elképzelése. De azt biztosra vette, hogy minden, ami jó, Istentől
származik. Az ő jócselekedete, hogy nem ölte meg azt a szegény, csupa
rettegés Gomanganit, Tika szeretete, mely akár a halálos ölelést is
elszenvedte volna, a kiállása Tika mellett, élete kockáztatásával egy
idegen majom megmentéséért. A virágok és a fák jók és szépek. Isten
teremtette őket. És ő teremtette mind a teremtményeket - hadd legyen
mindegyiküknek tápláléka. Az ő teremtménye Sita, a párduc, azzal a
szépséges bundájával, és Numa, az oroszlán, a nemes fejével és nagy,
busa sörényével. Ő teremtette Barát, az őzet, azért ilyen kecses és
szeretni való.

Igen, Tarzan megtalálta Istent, és egész napját azzal töltötte,

hogy összefüggésbe hozta vele a természet szép és jó dolgait. Volt
azonban egyetlen dolog, ami aggasztotta. Ezt az egy tényt ugyanis nem
tudta összeegyeztetni frissiben kialakított istenfogalmával.

Ki teremtette Hisztát, a kígyót?

5. Tarzan és a fekete fiú

Tarzan, a dzsungel fia ott ült egy nagy fa tövében, és új

fűkötelet font. Mellette hevertek az előző kötél tépett maradványai,
melyek mind a Sitával vívott harc emlékét, a párduc fogainak,
körmeinek rettentő nyomait viselték. Az eredeti kötélnek eleve csak a
fele maradt meg így is. A többit elvitte magával a dühös óriásmacska,
ahogy nyakán a hurokkal, s a szakadt véget az aljnövényzeten át maga
mögött vonszolva elimbolygott a dzsungelbe.

Tarzan mosolygott, ahogy felidézte Sita haragját, az őrjöngő

igyekezetet, mellyel a fojtogató kötéltől szabadulni akart, ijesztő
üvöltését, melybe gyűlölet, düh és rémület egyképp vegyült.
Mosolygott, ahogy visszagondolt ellenfele kényelmetlen helyzetére.
Ahogy a jövőbe nézett, s elképzelt egy másik hasonló napot, helyesnek
látta, ha egy jó darabot - egy további új sodralékszálat - hozzáerősít
a fonathoz.

Ez lesz akkor a legsúlyosabb, legerősebb kötél, melyet a

majomember valaha is készített magának. S ahogy elképzelte például,
miként küzd hiábavalóan e kötél szorítása ellen Numa, az oroszlán -
boldog izgalmat érzett. Elégedettség járta át, mert az agya is, a keze
is fürge volt.

Elégedettek voltak társai is, Kercsak törzsének tagjai, akik

ennivalót keresgéltek a tisztáson Tarzan mögött, a közeli fák alatt.
Az ő elméjükre nem nehezedett semmiféle eljövendő idők terhe. Még a
közeli múlt is csak ködösen rémlett fel agyukban. Az ő elégedettségük
köznapi volt, mi több, közönséges. Annyiból állt, hogy jól
megtöltötték a gyomrukat. Utána alhattak egyet - ez volt az életük, s
ugyanúgy élvezték, mint mi a magunkét, vagy mint Tarzan az övét. S
talán még jobban is élvezték az életüket, mint mi a miénket, mert ki
tudja, hátha a dzsungel vadállatai tökéletesebben betöltik
rendeltetésüket, azt, amire teremtette őket Isten, mint ahogy az
ember, aki oly sok terepen űz kalandokat, s még a természet
törvényeivel is szembeszegül? S mi okozhat nagyobb elégedettséget és
boldogságot, mintha valaki eleget tett sorsa rendeltetésének?!

Ahogy Tarzan dolgozott, Gazan, Tika kis baluja ott játszadozott

körülötte, miközben Tika ennivalót keresett a tisztás túlsó felén.
Most már se Tika, se Taug, a komor hímúr nem gyanakodott. Megbíztak
Tarzanban, tudták, hogy elsőszülöttjüknek nem akar ártani. Mert ugyan
ki volt az, aki a csöppséget Sitától megmentette, ha nem a majomember?
S ahogy utána dédelgette, ölelte, szinte látványosabb jelenet volt,
mint Tikáé magáé. Félelmük elpárolgott, s ennek az lett az eredménye,
hogy Tarzan mind gyakrabban találta magát dajkaszerepben. Vigyázhatott
a kis emberszabásúra. Ám ezt a foglalatosságot sosem találta
kellemetlennek, hiszen Gazan a meglepetések és a mulatságok sosem
apadó forrása volt.

A kis majom most épp azokat a hajlamait s vonzalmait

fejlesztgette, melyek a fákra irányultak. S bizony, e képességek a
zsenge ifjúkorban minden majomnak fontosabbak, mint a még nem egészen
fejlett izmok vagy tépőfogak. Életét kell mentenie nem egyszer azzal,
hogy hamar fönt terem a fák középső ágszintjein. Öt-hat méternyire a
fa tövétől, melynek ágai alatt Tarzan a kötelét fonta, Gazan ott
mászott, kapaszkodott fürgén és ügyeskedve, hogy az alsó ágszintet
elérje. Hogy ez megvolt, pihent pár percig, s látható elégedettséggel
töltötte el az eredmény. Majd leszökkent megint, hogy kezdje az
egészet elölről. Olykor, sőt, eléggé gyakran - azért volt majom -
figyelmét más dolgok kötötték le. Valami bogár, egy-egy szőrös hernyó,
kis mezei egér, s máris kezdte az üldözést, a vadászatot. A hernyót
mindig elkapta, olykor a bogarat is - de az egérkét soha.

Most fölfedezte a kötél végét, a kötélét, melyen Tarzan

dolgozott. Meg is ragadta egyik kis mancsával, és már indult vele.
Mint valami apró gumilabda, úgy ugrált, szökdelt a tisztáson át, s
Tarzan nyomban felugrott, és üldözőbe vette. Sem az arcán, sem a
hangjában nem volt harag, ahogy rákiabált a pajkos kis balura, hogy
engedné el végre a kötelét.

Gazan egyenest a mamája felé száguldott, s Tarzan követte. Tika

felnézett az eledelkeresésből, és csak azt Látta ösztönösen, hogy
Gazan menekül, és hogy valaki a nyomában van.

Azonnal vicsorította a fogait, felborzolta a szőrét. Hanem amikor

észrevette, hogy Tarzan az üldöző, megnyugodott, és folytatta iménti
tevékenységét. Épp a nőstény lábánál érte utol Tarzan a kis balut, s
bár a csöppség visongott és küzdött, amikor a majomember elkapta, Tika
nem törődött a dologgal. Valóban úgy érezte, hogy a dzsungel fiának
kezében az ő ivadéka jó helyen van. Hát nem Tarzan mentette meg Gazant
kétszer is?

Meg volt hát ismét a kötele. Tarzan fogta magát s

visszatelepedett fája tövébe, és folytatta a munkát. Hanem ettől fogva
ügyelnie kellett a kis balura, aki szenvedélyesen igyekezett ellopni a
fűkötelet, valahányszor úgy látta, hogy nagy, sima börű bácsikája
valami másra összpontosítja figyelmét.

Ám Tarzan efféle nehézségek ellenére is kész lett a kötéllel, ott

volt a kezében a hosszú, ha tékony, minden eddigi "lasszójánál"
erősebb sodratú fegyver. A régi kötél fölöslegessé vált, darabját
Gazannak adta játszani. Tarzannak feltett szándéka volt ugyanis, hogy
Tika kölykét a maga elvei szerint irányítja, oktatja erre-arra. csupa
olyasmire, ami hasznára lesz Gazannak, ha eléri a kellő életkort, s
ereje is lesz a végrehajtáshoz. Egyelőre a kis balu veleszületett
tulajdonsága, a majmolás is elegendőnek bizonyult. Így ismerkedhetett
meg Tarzan fegyvereivel és módszereivel. A majomember, vállán átvetve
új, remek kötelét, lendületesen nekivágott a dzsungelnek, míg a kis
Gazan a tisztáson szökdécselt, s gyermeki örömmel vonszolta-cibálta a
régi kötél maradványát.

Tarzan, ahogy a sűrűben haladt, nemcsak élelemszerzésre gondolt,

hanem ezzel együtt valami jeles vadászatra is, melynek során
kipróbálhatná új fegyverét. Gondolatai gyakran kalandoztak vissza
Gazanhoz. A majomember szinte az első pillanattól érezte ezt a mély
vonzódást Tika balujához. Ennek részben az volt az oka, hogy Tika volt
az ő első szerelme, másrészt a kis majom maga, s ne feledjük Tarzan
emberi vágyódását valami szeretni való lény után. Ekképpen akarta
kifejezni természetes érzelmeit, amelyek a genus homo minden normális
egyedének szívében ott élnek. Tarzan irigyelte Tikát.

Az nem volt kétséges, hogy Gazan jócskán viszonozta a majomember

érzéseit, s szinte már a saját papája elé is helyezte Tarzant. Mégis,
ha fájt valami a csöpp balunak, ha megrémült, azonnal Tikához fordult.
Az ő segítségét kérte akkor is, ha fáradt volt, ha éhes. Tarzan
ilyenkor meglehetősen egyedül érezte magát a világon, és
kétségbeesetten vágyódott valakire, aki elsősorban benne látná
támogatóját és védelmezőjét.

Taugnak ott volt Tika; Tikának ott volt Gazan; és Kercsak

törzsének csaknem minden hímje és nősténye szerethetett, s nem is csak
egy valakit, és viszont is szerették ugyanígy. Persze, Tarzan aligha
öntötte ilyen formába e vágyódó gondolatait. Azt tudta csak, hogy
vágyódik valamire, ami hiányzik neki. Áhít valami olyasmit, aminek
Tika és Gazan kapcsolata a megtestesítője. Hát ekképp irigyelte ő
Tikát, így vágyott rá, hogy saját baluja legyen.

Látta Sitát és élete párját háromtagú kis családi együttesükkel.

Mélyebben, a szárazföld belselye felé, a sziklás hegyek tövében, ahol
forrón perzselt a nap, s ahol a pihenni vágyó odaheveredhetett a sűrű
bozót árnyába az előreszökkenő, hűs sziklafal alá, Tarzan fölfedezte
Numát, a hím oroszlánt, és Sabor t, a nőstényét. Az Volt az ő
lakhelyük. És látta, hogyan játszanak a kis oroszlánbalukkal, a
pajkos, leopárdpettyes oroszlánkölykökkel. S látta Bara, az őz kis
gidáját, sőt még az orrszarvú Buto csúnyácska-esetlen kölykét is. A
dzsungel teremtményeinek mind volt kölyke - csak Tarzannak nem. A
majomembert ez szomorúsággal töltötte el. Valahányszor erre gondolt,
még magányosabbnak érezte magát. E pillanatban viszont a vadászat
vágya töltötte be ifjú elméjét, s ez a "szag" mellékessé tett minden
egyéb gondolatot. Macska módra mászott a fán, a messze kihajló ágon,
kúszott a vadászösvény fölébe, mely e vad világ itt élő vadjainak
ivóhelyéhez vezetett.

Hány ezerszer hajolt meg ez az öreg ág egy-egy vérszomjas vadász

súlya alatt a hosszú évek során, amióta leveles gallyait a dzsungel
mély rejtekösvényére borította! Ismerte jól ezt az ágat Tarzan, a
majomember, Sita, a párduc, Hiszta, a kígyó. És használták is - olyan
sokat, hogy testükkel simára csiszolták a felső rész kérgét.
 Ma Horta, a vadkan közeledett az ösvényen a faágról leső vadász
felé. Horta, a vaddisznó jött lefelé, akit rettenetes agyara és
borzalmas vadsága védett szinte minden vadásztól, kivéve a dzsungel
legnagyobb ragadozóit.

Hanem Tarzan számára a hús csak hús volt, s ha a dzsungel fia

éhes volt, semmi ehető "falat", ízes csemege nem járhatott-kelhetett a
közelében veszélytelenül, mi több, ép bőrrel. Éhségében, akár a
harcban, a majomember a dzsungel legvadabb lakóin is túltett. Nem
ismert ilyenkor se félelmet, se könyörületet, néhány olyan alkalmat
kivéve, amikor valami furcsa, megmagyarázhatatlan erő fogta le a
kezét. Megmagyarázhatatlan talán azért volt számára ez az erő, mert
nem ismerte saját származását, az emberiesség és a civilizáció erőit,
melyek e származás révén jogos örökségei voltak.

Így ma is, ahelyett, hogy visszafogta volna magát, míg valami

ínyencebbnek ígérkező falat kerülhet útjába, Tarzan keze meglendült,
és új kötelét Horta, a vadkan nyakába vetette. Kiváló próbája volt ez
a még ismeretlen fegyvernek.

A dühödt vadkan minden mód fergett-forgott. Az új kötél

megannyiszor visszarántotta oda, ahová Tarzan erősítette a másik végét
fönn a fán.

Míg Horta horkantva támadta a dzsungel pátriárka életkorú fáját,

hogy a hatalmas törzsről a vad csapások nyomán szanaszéjjel repültek a
kéregdarabok, Tarzan leszökkent a vadkan mögé a földre. A majomember
kezében ott volt a hosszú, éles, merész kés, állandó társa ama naptól
fogva, hogy - rég, de rég! - a véletlen úgy hozta, hogy hegyét
Bolgani, a gorilla teste felé fordítsa, s belé is döfje, ekképp a
vérző, megtépett embergyerek megmeneküljön a biztos haláltól.

Tarzan elindult Horta felé. A vadkan most úgy pördült, hogy

szembe kerüljön ellenfelével.

Bármilyen hatalmas és izmos volt is az ifjú óriás, mintha őrült

vállalkozás lett volna, hogy egy szál vadászkéssel szálljon szembe ily
félelmetes ellenféllel, mint Horta, a vadkan. Bárki így gondolta
volna, aki csak egy kicsit is ismeri Hortát és aki egyáltalán nem
ismeri Tarzant.

Egy pillanatig Horta mozdulatlanul állt, nézte a majomembert.

Gonosz, mélyen ülő szeme haragosan villogott. Megrázta leszegett
fejét.

- Sárevő! - csúfolta most Tarzan. - Mocsokban hempergő, te! Még a

húsod is bűzölög, de bő a leve, és erőssé teszi Tarzant. Ma én elfogom
fogyasztani a te szívedet! Ó, Nagy Agyarak Gazdája, el én, hadd tartsa
meg kegyetlennek az enyémet, ezt itta bordáim ketrecében.

Horta mit sem értett Tarzan szavaiból, és ez csak fokozta

haragját. Azt látta csak, hogy ott áll előtte egy mezítelen emberféle,
szőrtelen és egyáltalán nem olyan erős. Nem zömök, a fogai
gyengécskének látszanak, izmai lágyaknak az ő fékezhetetlen vad
testéhez képest. Támadott hát.

Tarzan, a dzsungel fia megvárta, hogy aaz egyik agyar - hirtelen

mozdulattal fölszegett félelmetes fegyver - csaknem fölhasítsa a
combját. De a lényeg az volt, hogy: csaknem. Mert abban a kérdéses
pillanatban villámot megszégyenítő gyorsasággal szökkent el oldalra a
kan elől, majd ugyanígy lehajolt, s jobbjának rettentő erejével Horta
szívébe vágta apjának hosszú vadászkését. Gyors szökkenéssel kívül
termett a haláltusáját vívó Horta veszélyes körzetéből, aztán pár
pillanat múlva már a kezében volt Horta, a vadkan még meleg, vértől
csepegő szíve.

Csillapítván éhségét, Tarzan nem keresett alkalmi alvóhelyet,

ahogy ez olykor szokása volt, hanem folytatta útját a dzsungelben. A
célja inkább a kaland volt, nem annyira az élelemszerzés. Ma ugyanis
Tarzan igen nyugtalannak bizonyult. Így történt, hogy lépteit Mbonga
fekete főnök faluja felé vette. Mbonga népét Tarzan kíméletlenül
irtotta, ha tehette, mert nem bocsáthatta meg azt a napot, amelyiken
Kulonga, a főnök fia megölte Kalát, az ő nevelőanyját.

A fekete emberek falujának közelében folyó kanyarog. Tarzan a

folyót valamivel a tisztás alatt érte el. A tisztáson álltak a négerek
szalmatetős kunyhói. A folyó élete is lenyűgöző volt a majomember
számára. Örömét lelte benne, hogy Duro, a víziló ormótlan mozdulatait
szemlélheti, s merész sport volt neki, hogy gyötri egy kicsit az
iszapos krokodilt, Gimlát, aki a napon sütkérezett. Aztán ott voltak a
nők és a gyerekek, a Gomangani nép fekete nőstényei és balui, őket is
lehetett ijesztgetni. A nők a folyó partján kuporogtak és mostak, a
gyerekek primitív játékokkal játszottak.

Ma egy nőre és egy gyerekre bukkant a folyóparton - a szokásosnál

lejjebb. A nő kagylóhalat keresgélt, ilyesmit az iszapban lehet
találni a parthoz közel. Harminc körüli fiatal fekete nő volt. A fogai
élesek és hegyesek voltak. Ez a törzs ugyanis emberevő, Tarzan tudta.
Alsó ajka meg volt hasítva, hogy hordhassa a jókora, durva rézkarikát.
Ez tetemesen lehúzta az idők során az ajkat, így elővillant az íny és
az alsó fogsor. A nő orra is át volt fúrva, ott meg fa tűt hordott.
Füléből fémdíszek csüngtek alá, és homlokát, orcáját ütögették. Az
állán és az orra nyergén tetoválások ékeskedtek, melyeknek színe
fakult - ahogy múltak az évek. A nő mezítelen volt, egyetlen fűkötő
fedte a csípőjét. Egészében igen vonzó volt a maga módján, és szépnek
találták Mbonga törzsének férfiai is, noha ő maga más törzs tagja
volt. Még lánykorában került ide, mint Mbonga harcosainak zsákmánya. A
gyereke tízéves fiú volt, izmos, karcsú, egyenes tartású, és meglepően
jóképű.

Tarzan egy bokor leveleinek fedezékéből nézte a nőt és a

gyereket. Már-már azon volt, hogy velőtrázó ordítással előugrik, hadd
élvezze rémületüket, látványos, fejvesztett menekülésüket, de hirtelen
mást gondolt. Támadt egy ötlete. Itt egy balu, ráadásul olyan szabású,
amilyen ő maga is. Persze, ennek a bőre fekete, de hát nagy baj az?
Tarzan sosem látott még fehér embert. Legjobb tudomása szerint ő maga
volt e furcsa faj egyetlen képviselője a világon.

A fekete fiú remek balu lesz Tarzannak, hiszen neki nincs saját
ivadéka. Gondosan neveli majd, kellőképpen táplálja, megvédi, ahogy
csak a majomember védhet meg valakit, aki hozzá tartozik. Megtanítja,
hogyan legyen félig ember, félig vadállat, hadd ismerje meg ilyen
játékszabályok szerint a dzsungel titkait a rothadó aljnövényzettől
fel, egészen a nagy fák legmagasabb szintjéig.

Tarzan letekerte válláról a kötelet, kilazította a hurkot. A nő

meg a gyerek nem is sejtette, miféle borzadályos formában van jelen
közvetlen közelükben a veszély. Elmerülten keresgélték a
kagylóhalakat, kurta botokkal túrták a sarat.

Tarzan kilépett a dzsungelből - épp a hátuk mögött. A hurok ott

volt mögötte, lazán, a földön. Jobb kezének egyetlen kecses mozdulata
kellett csak hozzá, és a hurok már repült is fel szépségesen, s egy
pillanat múlva ugyanilyen eleganciával ereszkedett le a légből a mit
sem sejtő fiú fejére, aztán megállt. Ahogy átfogta a testet a kötél a
vállak alatt, Tarzan megrántotta. A kötél odaszorította a gyerek két
kezét a törzséhez. A fiú ajkát a rémület kiáltása hagyta el.

A nő megfordult, riasztotta ez a hang, és akkor azt kellett

látnia, hogy fiát sebesen vonszolja magához egy fehér óriás, aki ott
állt épp egy közeli fa árnyékában, alig tizenkét jókora lépésnyire
tőle.

Rémülten és dühödten kiáltva, a nő rettenthetetlenül elindult a

majomember felé. Nem is lépdelt, hanem szökkent. Az arcáról Tarzan
leolvashatta a végső eltökéltséget: vadságában ez a nő még a haláltól
sem fél. Félelmetes és ijesztő volt ez az arc akkor is, amikor
nyugodtságot tükrözött, de most, hogy szenvedély torzította el,
egyenesen irgalmatlanná, fenyegetővé vált.

Még a majomember is hátrább húzódott, igaz, inkább viszolyogva,

mintsem félelmében - mert félelmet Tarzan nem ismert.

Harapott és rúgkapált a fekete balu, ahogy Tarzan a hóna alá

kapta s elindult vele a sűrűben, majd felszökkent egy alacsony ágra.
Épp jókor tűnt el a felgerjedt anya haragja elől, mert a nő vadul
csörtetett, hogy megvívjon az idegennel. S ahogy Tarzan messze járt
már a dzsungel mélyén, és zsákmánya még mindig nagyon virgoncul
tiltakozott, eltűnődött a lehetőségeken, mi minden hozható ki egy
Gomanga sarjból, ha ott a nők ugyanolyan vakmerők, mint a férfiak.

Hogy már igencsak messze járt a megrabólt anyától, akinek

kétségbeesett rikoltozása és becsmérlő üvöltése nem is hatolt el
füléig, Tarzan pihenőt tartott, hadd vehesse szemügyre zsákmányát,
akin most olyannyira úrrá lett a rémület, hogy tiltakozni is
elfelejtett.

A megriadt gyerek ijedten forgatta a szemét, így nézte

fogvatartóját. A szembogara annyira összeszűkült, hogy szinte csak a
csillogó fehérjét lehetett látni.

- Tarzan vagyok - mondta a majomember -, én vagyok Tarzan -

folytatta az emberszabásúak nyelvén. - Nem akarlak bántani. Te leszel
Tarzan baluja. Tarzan megvéd majd téged, Ad neked enni. A dzsungelből
mindennek a színe-java kerül majd oda Tarzan baluja elébe. Mert Tarzan
hatalmas vadász. Senkitől sem kell félnie, még Numától, az oroszlántól
sem, mert Tarzan hatalmas harcos. Senki se olyan nagy, mint Tarzan,
Kala fia. Ne félj hát.

De a gyerek csak nyüszített és remegett, hiszen nem értette a

nagy majmok nyelvét. Tarzan hangja olyan volt a számára, mintha
vadállatot hallana hörögni és morogni. Meg aztán hallott ő már
történeteket erről a gonosz, fehér erdei istenről. Ő ölte meg
Kulongát, Mbonga főnök fiát, meg még más harcosait is. Ő volt az, aki
a sötétség leple alatt behatolt a faluba bűverővel, hogy nyilakat
lopjon, riogassa a nőket és a gyerekeket, de még a nagy harcosokat is.

Semmi kétség, ez a gonosz isten fiúk húsával táplálkozik. Hiszen

az anyja is azzal fenyegette őt, ha rossz volt, hogy a dzsungel fehér
istenének adja oda, ha meg nem javul. A kis fekete Tibo úgy
reszketett, mintha láz rohanta volna meg.

- Fázol, Go-bu-balu - kérdezte Tarzan, jobb híján, a fekete

fiúgyermek szót használva. - Forrón süt a nap, hát akkor miért
vacogsz?

Tibo nem értette. Sírni kezdett a mamája után, és kérlelte a nagy

fehér istent, engedné szabadon. Ő megígéri, hogy ezentúl mindig jó
lesz, csak tegye meg neki ezt a fehér isten.

Tarzan megrázta a fejét. Egy szót sem értett! Ez így nem fog
menni. Meg kell tanítania Go-bu-balut olyan nyelvre, amelyik valóban
úgy hangzik, mint a rendes beszéd! Nem volt kétséges, hogy Tarzan azt
a nyelvet, amin Go-bu-balu kifejezte magát, nem tartja beszédnek.
Olyan volt az egész, mint amikor buta madarak fecserésznek egyhangúan.
A legjobb az lesz, gondolta a majomember, ha gyorsan visszatér vele a
Kercsak-törzs tanyájára, ott aztán hallja a Mangani népet, hogyan
beszélnek azok egymás között. Ebből hamarosan megtanulhatja, mi is a
rendes beszéd módja.

Tarzan talpra szökkent megint a lengő faágon, ahol magasan a föld

felett pihent egy kicsit, és intett a gyereknek, kövesse. De Tibo csak
kapaszkodott a fa törzsébe, és nem moccant, sírt.

Fiú lévén, s afrikai bennszülött, természetesen sokat mászott

fára már, de hogy neki így kelljen rohannia a vadonon át ágról ágra
szökkenve, mint fogvatartója, ez a kilátás rémülettel töltötte el.
Látta, milyen volt ez, amikor a mamája elől menekültek, s ez
gyermekszívét rettegéssel töltötte el.

Tarzan sóhajtott. Frissen szerzett balujának valóban sokat kell

tanulnia. Szánalmas, hogy egy ilyen korú és növésű balu ennyire
visszamaradott legyen. Próbálta csalogatni Tibót, hogy mégis kövesse,
de hiába, a gyereknek nem volt hozzá bátorsága. Tarzan akkor fölkapta
és a válára vette. Tibo nem karmolt s harapott többé. A menekülés
kilátástalan volt. Még, ha lent van a földön, akkor is majdnem a
semmivel egyenlő az esély, hogy Mbonga főnök falujához visszatalál. S
ha meglelné is az irányt, ott vannak az oroszlánok, a leopárdok, meg a
hiénák, amelyek, Tibo tudta, mind különlegesen szeretik a kis fekete
fiúk húsát.

Eddig a dzsungelnek ez a nagy fehér istene semmi módon nem

bántotta. A rettenetes, zöld szemű emberevőkről soha még ennyi
kíméletet sem tételezett fel. Akkor már, két rossz közül, ez a jobbik.
Vigye csak a nagy fehér isten, s ő meg abbahagyja a karmolást és
harapást, amivel kezdte.

Ahogy Tarzan sebesen suhant a fák között, a kis Tibo inkább

lehunyta rémült szemét, ne is kelljen látnia az alatta tátongó
mélységet. Soha életében nem érzett a kis fekete fiú még ekkora
rémületet. A fehér isten, mintha már örökkévaló idő óta suhant volna
így vele. Tibo érezni Kezdett valami biztonságot! Látta és
tapasztalta, mennyire pontosak a fehér lény szökkenései, milyen
halálos biztonsággal kapja el az ágakat.

Itt fönn, a fák lombozatának középső teraszrétegében a rettegett

oroszlánoktól sem kellett félni, mint odalenn.

És így érte el Tarzan a tisztást, ahol a törzs táplálkozott, így

szökkent oda közéjük. Valóban, mintha az égből pottyant volna oda az ő
új balujával, aki keményen kapaszkodott a hátán.

S ott volt már jócskán köztük, a társak "sűrűjében", amikor Tibo

először döbbent rá, mit lát: szőrös majmokat. A majmok is csak akkor
vették észre, hogy Tarzan valakit hoz, vagyis hogy nincs egyedül. És
meglátták a kis Gomanganit. Egyik-másik nagy majom kíváncsian indult
el feléjük, ajkát felhúzva vicsorított.

Egy órával ezelőtt Tibo azt hitte, mindent tud a félelemről, s

nem is akármiféléről. Hanem most, hogy látnia kellett körös-körül
ezeket a félelmetes szörnyetegeket, megértette, hogy ami volt, az
semmi se volt ehhez az érzéshez képest.

Miért áll itt a fehér óriás ilyen közönyösen?

Miért nem menekül a rémséges, szőrös fenevadak elől? Hiszen

bármelyik pillanatban rájuk verhetik magukat, szétszaggathatják őket!
És akkor Tibo valami bénító fölfedezést tett. Egy emlék derengett föl
benne ... nevezetesen az a történet, melyet félve adtak szájról szájra
Mbonga emberei: hogy létezik ez a nagy fehér dzsungeldémon, a
szőrtelen majom, és akkor miért ne lehetne ez itt éppen ő?!

Tito szeme kerekre tágult a rémülettől, ahogy a majmok

közelítettek hozzá. Látta busa szemöldöküket, nagy tépőfogukat,
gonoszkár szemüket. Bozontos szőrük alatt dagadoztak az izmok. Minden
mozdulatuk, arcuk fenyegetést fejezett ki. Tarzan jól látta ezt. Előre
penderítette hát Titót maga elé.

- Ez Tarzan Go-bu-baluja - mondta. - Nehogy bántsátok, mert

Tarzan megöl titeket. - E szavak kíséretében ő is rávicsorgott a
legközelebb álló majomra.

- Ez egy Gomangani - felelte a majom. - Hadd ölöm meg. Ez egy kis

Gomangani. A Gomangani nép ellenségünk. Hadd ölöm meg.

- Eriggy innen - horkantott Tarzan. - Mondom neked, Gunto, hogy

ez Tarzan baluja. Eriggy innen, vagy Tarzan öl meg téged. - E szavak
kíséretében a majomember közelebb lépett a fenyegetőző majomhoz.

Az csak félrehúzódott, lassan, sompolyogva, mint a kutya teszi,

ha egy másik kutyával találkozik, s méltóságán alulinak tartja a
verekedést, ám elfordulni és igazából odébbállni is fél.

S akkor jött Tika, odahozta a kíváncsiság. Mellette szökdelgetett

a kis Gazon. Csodálkoztak ők is, akár a többiek, de Tika nem
vicsorgott. Tarzan felfigyelt erre, hagyta hát, hogy egészen közel
jöhessen.

- Tarzannak is van baluja, tessék - mondta Tarzan. - Ez a kis

balu és Tika baluja együtt játszhat.
 - Ez egy Gomangani - válaszolta erre Tika. - Meg fogja ölni az én
balumat. Vigyed őt innen, Tarzan.

Tarzan nevetett.

- Ez még Pambának, a patkánynak sem árthat - mondta. - Ez csak

egy kis balu, és csupa ijedelem. Hadd játszhasson Gazannal.

Tika még mindig félt, érthetően, hiszen a nagy emberszabásúak

minden vadságuk ellenére félénkek. Hanem végül valami más, a Tarzan
iránt érzett határtalan bizalma győzött benne. Előre tuszkolta hát
Gazant a kis fekete fiú felé.

A majmocska, ösztönétől vezérelve hátrált, inkább anyjához bújt.

Apró tépőfogait vicsorgatta, és visongani kezdett. Hangjába félelem és
düh vegyült.

Tito sem adta jelét, hogy közelebbi ismeretséget óhajtana

Gazannal, így Tarzan ezt az elképzelését egyelőre feladta.

Az elkövetkező héten Tarzan igen zsúfolt életet élt. A balu

sokkal nagyobb felelősség volt, mint hitte. Egyetlen pillanatra sem
tágíthatott mellőle, hiszen a törzs tagjai közül egyedül Tikában
bízhatott, hogy nem öli meg a védtelen kisfiút, mihelyt a majomember
leveszi róla figyelő tekintetét. Magával kellett vinnie Go-bu-balut a
vadászataira. Ez kényelmetlen dolog volt, ráadásul a kis fekete
teremtmény eléggé butának látszott, s továbbra is félt Tarzantól.

A dzsungel apróbb lényeivel szemben is tanácstalan maradt, örökké

tehetetlenkedett. Tarzan csak bámult, hogyan élhetett meg ez a gyerek
ennyi évet is? Próbálta tanítgatni, s ennek során legalább az valami
remény sugár volt, hogy Go-bu-balu elsajátította az emberszabásúak
nyelvének néhány szavát, s hogy most már fel tudott mászni egy
magasabb ágra minden félelem nélkül, mert eddig ilyenkor mindig
visított. Volt azonban valami a gyerekben, ami aggasztotta Tarzant.
Gyakran figyelte ő falujukban a feketéket. Látta a gyerekeket vidáman
játszani. De ez a kis Go-bu-balu sosem nevetett. Igaz, maga Tarzan se
nevetett soha. Olykor-olykor elmosolyodott, komolyan-komoran, de a
nevetés valami idegen dolog volt neki. A feketék bezzeg nevetősek,
gondolta a majomember. Gomangani tulajdonság a nevethetnék.

Aztán meg látta azt is, hogy a kis fekete fiú gyakran eltolja
magától az ételt, és napról napra soványabb lesz. Olykor azon kapta a
fiút, hogy sírdogál magában. Tarzan megpróbálta vigasztalni, s
ugyanúgy nem kímélte a fáradságot, ahogy Kala sem, mikor a dzsungel
fia volt balu, de hiába. Go-bu-balu egyszerűen nem félt többé
Tarzantól - ez volt minden. De félt minden más élőlénytől a
dzsungelben. Félt a dzsungeltől éjszaka, amikor a magasban ott
"lengedeznek" a rejtélyes, veszélyt sugalló hangok, rikkantgatások, s
a mélyben a nagy ragadozók hörgése hallatszik észveszejtőn.

Tarzan nem tudta mitévő legyen. Angol vérének öröksége tette,

hogy gondolni sem bírt bármi vállalkozás feladására, ha egyszer már
belefogott. Másrészt kénytelen volt bevallani, hogy ez a balu minden,
csak nem az, amit remélt. Jóllehet hű maradt maga vállalta
feladatához, és odáig is eljutott, hogy őszinte szívvel kedvelte
Go-bu-balut, de nem tudta becsapni önmagát azzal, hogy ő ezt a kis
fekete lényt olyan szenvedélyesen szeretné, ahogy Tika Gazant, s ahogy
a fekete anya Go-bu-bahit.

A kis fekete fiú persze "fejlődött", és így valóban messze volt

már az az idő, amikor rettegve nézett Tarzanra. Most a bizalom és a
csodálat korszaka következett el. A fehér ördög-isten mindig csak és
csak kedves volt hozzá, jót tett vele, ám Go-bu-balu látta, milyen
kegyetlen tud lenni másokkal. Látta, ahogy ráveti magát egy-egy
hímmajomra, ha az a kis védencre - azaz rá! - esetleg gyilkos
szándékkal támadna. S ahogy ilyenkor azok a villogó fehér fogak
keményen az ellenfél nyakába vájnak, és a hatalmas izmok harchoz
feszülnek. Hallotta a vad, bestiális üvöltéseket, a harci kiáltást.
Borzadva tapasztalta, hogy gyámja és a nagy, szőrös majmok egyformán
üvöltöznek.

Látta, hogyan terít le Tarzan egy gazellát. Ugyanúgy, mint Numa,

az oroszlán, pontosan úgy veti rá magát az állatra, hátulról mélyeszti
bele fogait a nyakába. Tibót borzasztotta a puszta látvány, másrészt
valami izgalom is végigbizsergett rajta. Első ízben érezte tompa,
fekete agyában a vágyat, hogy valami módon mégis méltó legyen egyszer
vad nevelőjéhez. Persze Tibo, a kis néger fiú nem volt megáldva azzal
az isteni adománnyal, mely Tarzannak, a fehér fiúnak lehetővé tette,
hogy beletanuljon a dzsungel vad világába, törvényeinek nagymesterévé
váljon. Hiányzott belőle az igazi képzelőerő.

A képzelőerő épít hidakat és városokat, teremt birodalmakat. A

vadállatokban nem él képzelőerő, a vademberekben alig, miközben a
világon uralkodó faj százezernyi példányából is jó, ha legalább csak
egyben is megvan ez az isteni kincs, amit ember el nem törölhet soha a
föld színéről.

Miközben Tarzan tépelődött, mit is hozhat a jövő, hogyan alakítja

balujának életét, közbeszólt egy nagyobb erő, a Sors, és kiragadta
kezéből a dolgok intézését. Momaya, a gyermek anyja, a fiú elvesztése
nyomán érzett szörnyű fájdalmában, tanácskozott törzsének
varázslójával, de eredménytelenül. A tanács - a medicina -, amit a
varázsló adott neki, jóllehet két kecskét kapott érte cserébe, nem
volt jó orvosság, mert az anya nem szerezte vissza általa Tibót. Az
orvosságos ember még azt se tudta megmondani rendesen, merre keresheti
eséllyel az eltűnt gyereket. Momaya hirtelen haragú nő volt, ráadásul
másik törzs tagja, hát nem sokat adott a férje népének varázslójára.
így aztán, amikor ez olyasmit javasolt, hogy fizetne neki még két
további kecskével, s akkor nyilván hatásos lesz az orvosság, Momaya
mindennek elmondta őt, s még az orvosságos ember örülhetett, hogy ép
bőrrel megmenekül, futtában lengetve a sarlatánság zebrafarkát.

Ahogy a varázsló elment, Momaya lassan lecsitította dühét, és

töprengeni kezdett. Tibo elvesztése óta gyakran volt így ezzel. Hogyan
tovább, miként tudná legalább azt kideríteni, hol a fiú, vagy hogy
él-e, meghalt-e.

A feketék jól tudták, hogy Tarzan nem emberevő! Eddig ugyanis

számtalant legyilkolt közülük, ám a tetemeket rendre visszadobta.
Olykor, köztudottan, mintha az égből pottyantak volna a holttestek a
falu utcájára. Mivel Tibo holtteste nem került így elő, Momaya arra
következtetett, hogy a fia él. Hanem akkor hol van?!

Ekkor eszébe jutott valami, azaz valaki, nevezetesen Bukawai, a

tisztátalan, aki a domboldalban lakott, vacak kis barlangjában, ahol
kapcsolatot tartott - így mondták róla - a gonosz szellemekkel.
Kevesen merészelték meglátogatni az öreg Bukawait - talán senki
emberfia nem vette ehhez a bátorságot?! -, hiszen két hiéna élt vele,
így mondták, mindketten ördögök állat alakban, másrészt ott volt a
szörnyű betegség, amely Bukawait kitaszítottá tette - az emésztő kór,
amely lassan elette az arcát.

Mármost Momaya ravaszul azt gondolta, hogyha van valaki ezen a

földön, akinek sejtelme lehet egyáltalán Tibo hollétéről, az csakis
Bukawai lehet. Hiszen ő baráti kapcsolatban áll istenekkel s
démonokkal, s mivel a gyerek elrablója isten volt vagy démon, a dolog
egyszerű. De még az anyai szeretet, ez a hatalmas ösztön is keményen
küzdött a gátlásokkal, neki vágjon-e a sötét dzsungelnek, a távoli
hegyek és dombok felé, hogy találkozzék Bukawaival, a tisztátalannal
és ördögeivel.

Hanem az anyai szeretet mégis minden emberi érzés közül a

legközelebb jár az abszolutumhoz - vonzása ellenállhatatlan. A gyenge
nő testét-lelkét képessé teszi, hogy különben elképzelhetetlen
vállalkozásokba kezdjen. Momaya nem volt gyenge, nem volt ijedős,
éppen csak nő volt, tudatlan, babonás, afrikai vadember. Hitt az
ördögökben, a fekete mágiában, a boszorkányság bűverejében. Momaya
számára a dzsungelt sokkal veszedelmesebb lények népesítették be, mint
holmi oroszlánok vagy leopárdok. Ijesztő, nevenincs szörnyek, akik
képesek rá, hogy hatalmukba kerítsék az embereket mindenféle
ártatlannak látszó álöltözetekben.

A falu egyik harcosától, aki egy alkalommal véletlenül rábukkant

Bukawai rejtekére, megtudta, hol is lakik a kórtól emésztett öreg. Nem
messze egy forrástól, amely egy sziklás kanyonban tört föl két hegy
között. Ezek keletebbre fekvő vonulatát könnyű volt felismerni a nagy
gránittömbről, mely a vonulatot megkoronázta. A nyugati hegy
alacsonyabb volt, minta másik, és növényzet alig volt rajta, kivéve
egyetlen mimózafát, amely valamivel a csúcs alatt virágzott.

A két hegyet, közölte vele a harcos, jól láthatja, mielőtt

közelükbe érne. A kettő együtt egészen félreérthetetlenül jelzi, hová
igyekszik. persze, figyelmeztette a nőt, vigyázzon: ha vállalja is az
első veszélyt, s ha ép bőrrel menekül is el Bukawaitól és démonaitól,
ott vannak még a környék nagy ragadozói, velük semmiképp nem lesz
ilyen szerencsés a dzsungelben, melyen oda is, vissza is átkell
Haladnia.

A harcos még Momaya férjét is fölkereste, akinek azonban végképp

nem volt hatalma házsátos felesége fölött, aztán Mbongával a főnökkel
beszélt. Ez utóbbi lényegében megfenyegette Momayát, hogy komoly
büntetésre számíthat, ha vállalkozik egy ilyen áldatlan kirándulásra.
Az öreg főnököt nyilvánvalóan olyan Indokok vezérelték, amelyek az
állam és az egyház ősrégi viszonyának meghatározói. A helyi varázsló,
aki híre szerint az orvoslásokhoz mindenki másnál jobban értett,
féltékeny volt másokra, akik fekete mágiájának ügyeibe-bajaiba
beleavatkoztak. Ő is hallott már Bukawai varázshatalmáról, és attól
félt - ez volt a legkevesebb -, hogy ha a beteg öreg valóban jó
tanácsot adna Momayának, s a gyerek ekképpen megkerülne, ő maga
jelentős támogatásokat veszítene el a törzs körében, s komoly anyagi
haszontól esne el ily módon. Mivel Mbonga a varázslójától részesedést
kapott, és Bukawaitól valóban semmire se számíthatott, természetesen
az "ortodox egyház" mellett tört lándzsát. Persze, ha Mbonga le is
beszélte a veszélyes vállalkozásról, mi több, komoly büntetéssel
fenyegette, Momaya, aki szíve mélyén megvetette az öreg főnököt,
lényegében egy csöppet sem félt e szavaktól. Ennek ellenére szép
csöndben visszahúzódott a kunyhójába, s úgy tett, mintha megszívlelte
volna az intelmeket.

A legszívesebben napvilágnál vágott volna neki az útnak, hanem ez

a változat most már nem volt lehetséges, mivel élelmet és fegyvert is
kellett magával vinnie, a nappal a faluból semmiképp sem távozhatott
volna ilyen feltűnően. A dolog híre nyilván azonnal eljutott volna
Mbonga fülébe.

Momaya úgy döntött, hogy estig vár. Aztán, mielőtt épp becsukták
volna a falu kapuit, kisurrant a sötétben a dzsungelbe. Roppantul
félt, mégis határozottan indult el észak felé. Ha gyakran meg is állt,
hogy lélegzetfojtva füleljen, nem közelítik-e nagy ragadozó macskák,
rendíthetetlenül folytatta útját sok-sok órán át.

Hirtelen valami halk hörgés-nyögés állította meg.

Szíve majdnem kiugrott. A fekete nő ott állt, lélegezni alig

mert. Aztán éles hallásával félreérthetetlenül meggyőződött róla, hogy
párnás lábak alatt ropog az aljnövényzet megannyi gallya-füve, bármi
halk s óvatos is, ami előidézi a mozgást.

Momaya körül ott meredeztek a dzsungel óriási fái, mintha

liánfüzéreket és mohafürtöket aggattak volna rájuk. Megragadta a
legközelebbit, és majom módjára elkezdett mászni a törzsén, az
alacsony ágak felé. Ahogy így kapaszkodott, s már egy kicsit előre is
jutott, hatalmas test surranását hallotta hátulról. Valami odaindult a
fára, eggyel lejjebb, mint ahol ő járt.

Momaya biztonságba helyezkedett a lombos ágak között, és áldotta

a sorsot, hogy ilyen remek talizmánt ajándékozott neki: a száraz
emberfület, melyet zsinóron mindig a nyakában hordott. Meg volt
győződve róla, hogy ez jó medicina. Kislány korában a varázslótól
kapta, amikor még a maga törzsében élt, és az az orvosságos ember
csakugyan volt valaki, nem úgy, mint Mbonga szerencsétlen pojácája.

Momaya egész éjszaka ott kuporgott, és az ágba kapaszkodott. Bár

az oroszlán egy idő múlva más zsákmány után nézett, csak nem mert
visszaereszkedni megint a földre. Attól félt, hogy valami újabb
veszély les rá. Ahogy azonban megvirradt, lemászott a magasból, s
folytatta útját.

A majomember látta, hogy baluja fél, retteg a törzsbeli majmok

jelenlétében, s hogy a felnőtt majmok is állandó veszélyt jelentenek
Go-bu-balu életére. Nem merte egyedül hagyni, így aztán -
vadászkalandjai során - mind meszszebb és messzebb távolodott vele a
törzs tanyahelyétől.

Ahogy így növelte a távolságot, a végén észrevette, milyen

messzire jutott észak felé. Régebben soha nem merészkedett erre a
terepre! Mivel volt elegendő víz, gyümölcs és elejthető húsfalat,
eszébe se jutott, hogy a törzshöz visszatérjen.

A kis Go-bu-bahi is egyre élénkebb lett, mint

akinek kezd megjönni az életkedve. Ez az élénk-
sége egyenes arányban nőtt azzal a távolsággal,
mely a Kercsak-törzstől elválasztotta. Most már
derekasan ott kocogott Tarzan nyomában. Lent
a földön és fönn a fákon is megtett minden tőle
telhetőt, hogy nevelőapját kövesse. A fiú mégis
szomorú és magányos volt. Sovány kis teste még
vékonyabb lett, mióta környezetéből kiszakadt.

Tulajdonképpen kis kannibál volt, így az étrendje sok "kívánni

valót hagyott hátra", s nem volt mindig ínyére a "majomcsemege".

Nyúzott, beesett arcából csak nagy szempárja pilágított. Ha

valaki akarta volna, megszámlálhatta volna a bordáit. Persze az
állandó félelem ugyanúgy rontotta az erőállapotát, mint a nem
megfelelő táplálkozás. Tarzan észrevette a változást, aggasztotta is a
dolog jócskán. Remélte, hogy baluját izmos, fürge kis fickóvá
nevelheti. Mekkora volt hát a csalódása! Go-bu-balu egyetlen téren
mutatott csak előrehaladást - ez a majmok nyelvének elsajátítása volt.
Már most is jól megértették egymást, Tarzan meg ő, ha a szegényes
majombeszéd "szavait" egyezményes jelekkel helyettesítették. A kis
Go-bu-balu a maga részéről mindent megtett, hogy szót értsen
Tarzannal. A baj az volt csupán, hogy egyébként majdnem mindig néma
maradt. Társalgásuk a kis fekete fiú részéről a kérdések
megválaszolásával ki is merült. Tény, hogy a fiúcska fájdalma
túlságosan friss volt még, és nem könnyű az ilyesmit leküzdeni.
Szívében ragaszkodott Momayához. Ez a nő a mi szemünkben talán
fondorlatosnak minősülne, de a kis Tibónak ő volt a mama,
megszemélyesítője annak a nagy-nagy szeretetnek, mely nem ismer
önérdeket, s amelyet nem emészt el önnön lángja.

Hogy így kettesben vadásztak, vagyis ahogy Tarzan vadászott,

Go-bu-balu meg ott ügetett mögötte, a majomember sok dologra lett
figyelmes, sok dolgon gondolkozott el.

Egyszer meglepték Sabort, a nőstény oroszlánt. Feküdt, mellette

ott játszadozott két kis szőrpamacs. Az anyaállat figyelme azonban egy
harmadikra összpontosult, akit két nagy mancsa között tartott ... aki
soha többé nem játszadozott, mert olyan merev, komoly ... halott.

Tarzan pontosan értette a ragadozó anyaállat fájdalmát. Igazán

elejthette volna mint vadász. Ezért lopakodott a közelébe. Ahogy ott
járt fölötte, valami mégis visszafogta a majomembert a kölykét
gyászoló nőstény láttán. Azzal, hogy Go-bu-balu "az övé" lett, Tarzan
megismerte a szülői gondokat, a felelősséget, s közben az örömökről
fogalma sem lehetett. Szíve együtt dobogott Saboréval. Pár hete ez
még elképzelhetetlen lett volna. Ahogy a nőstény oroszlánt figyelte,
lelki szemei előtt megjelent Momaya képe ... a fapecek az orrában ...
az a karika az ajkon ... a súly, mely az ajkat lehúzta. Tarzan nem azt
látta, hogy számára ez a nő rút, hanem azt, hogy úgy szenvedhet, mint
Sabor, és ettől felnyögött. Elménknek az a különös tulajdonsága,
melyet olykor képzettársításnak neveznek, odavarázsolta eléje Tikát és
Gazant, mi lenne, ha valaki fogná magát, és elvenné Gazunt Tikátol?!
Tarzan mély, végzetes hörgést hallatott, mintha Gazan az ő baluja
lenne. Go-bu-balu gyanakodva ide-oda forgatta a fejét, mintha Tarzan
valami ellenséget fedezett volna fel. Sabor hirtelen talpra szökkent,
szeme sárgás-zölden villogott, farkával csapkodott, ahogy fülét
hegyezte, bundáját felborzolta, mint aki veszélyt szimatol. A két kis
játékos oroszlánkölyök azonnal odaszökkent hozzá. Ott álltak mellette,
mellső lábai mellől bámultak a világba, nagy fülük felállt, kicsiny
fejüket hol ide, hol oda forgatták.

Tarzan megrázta fekete üstökét, elfordult, és a másik

irányba indultak tovább vadászni. Ám a majomember
képzeletében egész nap, egyre-másra csak ők jelentek meg:
Sabor, Momaya, Tika ... egy nőstény oroszlán, egy kannibál
nő, egy ifjú majomanya ..., s mégis, valami összekötötte
őket, nevezetesen az anyaság.

Momaya harmadnap délre érte el azt a helyet, ahonnét

látszott Bukawai, a tisztátalan barlangja. Az öreg
bűv-doktor gallyakból, lombos ágakból eszkábált valami
ajtófélét, amely az üreg bejáratát a veszélyes ragadozók
elől rejtette. Ezt a szerkezetet most, a jelek szerint,
félretolta, és a helyén titokzatosan, ijesztően tátongott a
barlang mély sötétje. Momaya megborzongott, mint akit az
esős évszak szele érint. A barlangból nem jött életjel,
mégis, a kannibálanya úgy érezte, mintha baljós szemek
követnék minden mozdulatát. Ismét megborzongott. Próbálta
rávenni a lábát, hogy induljon a barlang felé, de a lábak
mintha ellenálltak volna! Az üregből ugyanis valami ijesztő,
furcsa, riasztó, a nevetéshez hasonlatos hang hallatszott,
ami se vadállati, sem emberi nem volt.

Momaya felsikoltott, és visszamenekült a dzsungelbe.

Vagy száz métert futott, mire úrrá lett rémületén. Akkor
megállt, fülelt. Fáradozása, a hosszú út, amit ijedelmek
közt megtett, a sok félelem mind hiábavaló volt hát?
Megpróbálta összeszedni magát, de hiába, a félelem ismét
úrrá lett rajta.

Szomorúan, kedvetlenül indult hazafelé, vissza Mbonga

falujába. Fiatal volt még ... de a válla úgy meggörnyedt,
mint holmi öregasszonynak, Mint aki sok-sok év terhét,
rengeteg bánat súlyát cipeli, mint aki azt várja, hogy
valahol leroskadhasson. A fiatalság tavasza Momaya számára
egyszer s mindenkorra véget ért.

Vagy száz méteren át vonszolta még magát, elméjét

szinte megbénította a rémület, a szenvedés. Akkor hirtelen
feltámadt benne valami emlék, egy kis újszülötté, aki a
mellére tapadt, egy kisfiúé, aki olyan virgonckodva
játszadozott, nevetett. Tibo volt az, egyre csak Tibo!

És hirtelen megkeményítette magát. Megrázta vad fejét,

aztán megfordult, és elindult visszafelé, Bukawai
barlangjához. Bukawai, a tisztátalan, a mindentudó varázsló
ellenállhatatlanul vonzotta üregével.

A barlang bejárata előtt megint az az iménti undok

nevetés fogadta - ami egyáltalán nem is volt nevetés. Momaya
most már rájött, hogy ez egy hiéna üvöltése. Nem is félt
tovább, épp csak a dárdáját tartotta hajításra készen, így
hívta Bukawait, jöjjön elő.

Bukawai helyett egy hiéna feje jelent meg dühödt

pofával. Momaya rászegezte a dárdát, mire a rút, komor
bestia haragos morgással húzódott vissza. Momaya ismét nevén
szólította Bukawait, s ezúttal valódi válasz is érkezett -
bár a hang alig volt emberibb, mint a hiénáé.

- Ki jött Bukawaihoz? - hangzott a kérdés.

- Momaya - mondta az asszony. - Momaya, Mbonga

törzsének tagja.

- Mit akarsz?

- Jó tanácsra van szükségem, medicinára. Mert Mbonga

varázslója nem tud orvosságot a bajomra - mondta Momaya. - A
nagy, fehér dzsungelisten ellopta tőlem Tibót. Szeretnék
tanácsot kapni, hogyan szerezzem vissza őt. Hol találhatom
meg szegényt, vagy legalább próbát tegyek erre.

- Tibo? Ki az?

Momaya megmondta.

- Bukawai erős orvosságos ember - szólt a hang. -

Tanácsa öt kecskét ér, meg egy új gyékényágyat, és akkor még
mindig ő tett szívességet a kérdezőnek.

- Két kecske is elég lesz - válaszolta neki Momaya,

tudván, hogy a fekete bőrűek lelkében egy kicsit túlteng az
önértékelés.

Bukawai számára élvezet volt maga az alkudozás. Ez

előcsalogatta barlangjából. Amikor Momaya meglátta,
egyszeriben sajnálni kezdte, hogy előcsalogatta a
barlangból. Vannak dolgok, amelyek túlságosan undorítóak,
borzalmasak, viszolyogtatóak - és Bukawai arca ilyen volt,
Amikor Momaya megpillantotta őt, azt is megértette, miért
volt szinte érthetetlen a hangja. Mellette két hiéna állt,
akikről az a hír járta, hogy egyedüli társai. Igazán
összeillő triót alkottak - a legvisszataszítóbb emberrel.

- Öt kecske és egy új gyékényágy - motyogta Bukawai.

- Két kövér kecske és egy gyékényágy - mondta Momaya,

emelve a tétet, de hiába, mert Bukawai hajthatatlan maradt.
Ragaszkodott aa öt kecskéhez és a gyékényágyhoz egy félórai
"munkáért", s a hiénák hörögve, szuszogva támogatták
igényét. Momaya elszánta magát, hogy Bukawai minden
kívánságát teljesíti, ha nincs más választása. De hát az
alkudozás is a fekete emberek tulajdonsága, és így a végén
kifizetődő volt Momaya számára ez az üzlet, mert megegyeztek
félút körül. Nevezetesen úgy, hogy Bukawai három kövér
kecskét kap, egy új gyékényágyat és egy darab rézdrótot.

- Gyere vissza még ma este - mondta Bukawai -, amikor a

hold már két órája fönn van az égen. Akkor megkapod tőlem az
erős orvosságot a bajodra, és attól Tibo ismét a tiéd lesz.
Hozd magaddal a három kövér kecskét, a gyékényágyat, de új
legyen, és a rézdrótot, olyan hosszút, mint egy jól
megtermett férfi alkarja.

- Nem hozhatom ezeket a dolgokat ma este - felelte

Momaya. Neked kell majd eljönnöd hozzám ezért. Ha
visszaszerezted nekem Tibót, megkapod, amit kértél Mbonga
falujában.

Bukawai a fejét rázta.

- Éntőlem te orvosságot nem kapsz a bajodra - mondta -,

semmiféle medicinát, amig itt nincs a három kecske, a
gyékény meg a drót.

Momaya könyörgött, fenyegetőzött, mindhiába. Végül

sarkon fordult, és nekivágott a dzsungelnek, vissza Mbonga
falujába. Fogalma sem volt, hogyan szerez bárhogy is három
kövér kecskét, egy új gyékényágyat és egy darab rézdrótot
Bukawainak. Hogyan hozza át a dzsungelen mindezt a
barlang„reghez. Ám abban biztos volt, hogy ha ez az ár - meg
fogja fizetni, a kért javakat meg fogja szerezni ... vagy
belehal. Tibónak vissza kell kerülnie hozzá.

Tarzan céltalanul haladt át a dzsungelen a kis

Go-bu-bahival, és egyszerre megérezte Bara, az őz szagát.
Tarzan éhes lett Bara húsára. ínyét csiklandozta az ígéretes
íz, hanem hogy a kis baluval a sarkában, kettesben vadásszon
a fürge Barára, szóba se jöhetett. Elrejtette hát a gyereket
egy fa tövében; a sűrű aljnövényzet ágai, levelei közt, és
csöndesen, fürgén Bara nyomába eredt.

Tibo így magányosan még jobban félt, mint a majmok

közt. A valóságos félelmek, ha tényleges vagy vélt okukat
látjuk, nem is olyan szőrnyűek, mint azok, amelyeket csak
képzelünk. S csak népe istenei volnának a megmondhatói,
micsoda képzelettel volt megáldva Tibo.

Alig pár percet töltött a rejtekén, amikor hangot

hallott. Valami közeledett felé a dzsungelben! Közelebb
húzódott a fához, ahol lapult, és imádkozott, bár jönne
vissza Tarzan minél előbb. Tágra nyílt szemmel kémlelte a
sötét dzsungelnek azt a részét, ahonnan a mozgást hallotta.

És ha egy leopárd érezte meg az ő szagát?

Akkor az egy percen belül itt van, ráveti magát. A kis

Tibo nagy szeméből forró könnyek patakzottak. A dzsungel
levélfüggönye zizegett ... ott, szinte karnyújtásnyira. Ez a
valami vagy valaki ott volt pár lépésnyire az ő fájától!
Tibo szeme szinte kiesett, úgy próbálta kivenni alakját ...
de kinek? A rejtelmes, fenyegető alaknak ... melyről tudta,
hogy pár pillanat múlva vészjóslóan fölébe tornyosul majd,
és ...

És akkor a "függöny" szétnyílt, s egy nő alakja

bontakozott ki. Tibo elfúló kiáltással ugrott, bukott le az
ágról, és repült feléje. Momaya egy pillanatra gyámoltalanul
visszahátrált - a dárdájához kapott volna rögtön ... s
akkor, egy másodperc múlva, mindent elhajított, s csak azt a
kis testet szorongatta, ölelte magához.

Erős karjába zárta a gyermeket, nevetett, sírt, forró

és boldog könnyeket ontott, melyek összekeveredtek Tibo
könnyeivel, s ott csöpögtek le a nő mezítelen mellei között.

A közeli zaj felzavarta Numát, az oroszlánt. Ott aludt

egy bokor tövében. A sűrű aljnövényzeten át is észrevette,
kivette a homályból a fekete nő alakját, vele a fiúgyerekét.
Numa megrázta sörényét, s azonnal a távolságot kezdte
méregetni. Rövid cserkészés ... aztán egy jókora ugrás ...
ennyi elég lesz, tudta már. Megcsóválta a farkát, sóhajtott.

Könnyű szél támadt - Tarzannak épp "a rossz" irányból -

és Bara, az őz megérzett valamit, egészen pontosan a
majomember szagát. Izmai megfeszültek, s a következő
pillanatban már rohant. Tarzan zsákmánya odalett. A dzsungel
fia bosszankodva rázta a fejét, s elindult visszafelé a kis
Go-bu-baluhoz. Csöndesen haladt, a maga mindenkori nesztelen
módján.

És mielőtt odaért volna, furcsa hangokat hallott - női

nevetést, női sírást, és a kettő mintha ugyanabból a
torokból tört volna fel, s belevegyült az egészbe valami
gyereksírás. Rázkódó zokogás. Tarzan érezte, sietnie kell -
és ha egyszer Tarzan sietett, legföljebb a madár s a szél
hagyta le.

Ahogy Tarzan füle felfogta e hangokat, már valami

egyebet is hallott. Mély sóhajtást. Momaya nem hallotta, s
hogyan hallotta volna Tibo. De Tarzan füle Bara füle volt,
az őzé. Ő meghallotta a sóhajt, és tudta, kié. Hajításhoz
készítette a súlyos dárdát, mely a hátát verdeste.

A majomember szökellt, repült az ágak sűrűjén át. Olyan

könnyedséggel húzta ki tokjából a dárdát, ahogy más ember
egy összehajtogatott zsebkendőt húz elő a sima országúton a
táskájából vagy a zsebéből. Ott volt a dárda a keze ügyében,
ha szükséges lenne netán.

Numa, az oroszlán nem indult fejvesztetten támadásba.

Elgondolkodott a dolgon. Ez a második töprengés is azt az
eredményt hozta, hogy a zsákmány az övé. Átcsusszant az
aljnövényzet sűrűjén. Állt, és mohón, izzó szemmel nézte a
húst.

Momaya megpillantotta őt és felsikoltott. Még

szorosabban ölelte magához Tibót. Hogy mindez egyszerre
történjék ... meglelje a gyerekét, és el is veszítse
ugyanabban a pillanatban! Föl emelte a dárdáját, keze messze
hátralendült a válla fölött ... dobáshoz. A dárda repült, és
eltalálta az állat izmos vállát. Numa felüvöltött. A seb, a
fájdalom csak fokozta a ragadozó bestialitását - Numa most
aztán valóban támadott.

Momaya megpróbálta lehunyni a szemét - sikertelenül.

Látta, ahogy villámsebesen közelít feléje a roppant tömegű
test, a biztos halál - és akkor valami mást is látott. Egy
hatalmas, fehér ember vágódott le szinte az egekből,
egyenesen a támadó oroszlán útjába. Látta az erős kar
izmait, ahogy megvillantak az egyenlítői napon - a fény
mintázatát rajta, ahogy a levelek sűrűjén áthatolt a
ragyogás. Észrevette a súlyos vadászdárdát, mely közben
átzúgott a légen, és szökkenése közben találta el az
oroszlánt.

Numa visszazuhant, majd felágaskodott. Iszonyatosan

rázta magát, hogy szabaduljon a dárdától, mely a mellkasából
állt ki. Rettentő csapásai meghajlították, félig elcsavarták
a fegyvert.

Tarzan lapulva közelítette meg. Vadászkésével a

kezében, óvatosan járta körbe a tébolyult nagy-, macskát.
Momaya lába szinte földbe gyökerezett, csak állt ott, tágra
meredt szemmel, lenyűgözve.

Numa hirtelen, őrjöngve a majomemberre támadt, de az

izmos-inas emberállat félreszökkent, elkerülte az irtózatos
csapást, s a következő pillanatban már lecsapott
ellenfelére. Kétszer villant a kés a levegőben. Kétszer
sújtott le Numa hátába. Az oroszlán már gyengült, a dárda a
szívéhez közel találta. A penge második döfése a vadállat
gerincét érte, s akkor mellső lábainak görcsös rángásával,
kínzóját még egyszer megpróbálta elérni. Numa a végsőket
vonaglotta és végignyúlt a földön.

Bukawai attól félt, hogy végül semmi se jut neki.

Követte hát Momayát, azzal a szándékkal, hogy ráveszi,
váljon meg legalább a díszeitől, adja oda előlegbe ezeket a
csecsebecséket, ahogy ügyvédnek fizet előleget az ember -
mert Bukawai efféle ügyvédnek tekintette magát az
"orvosságaival". Tudta portékája értékét, és szeretett volna
minél több előleget kicsikarni.

A bűvdoktor épp akkor érkezett a tett színhelyére,

amikor Tarzan szembeszállt az oroszlánnal. Látta, amit
látott, és csak ámult. Ám közben sejtette, ez lesz az a
különös fehér démon, akiről ilyen-olyan mendemondákat
hallott már, mielőtt még Momaya eljött volna hozzá.

Momaya most, hogy az oroszlán nem árthatott neki többé,

megújult borzadállyal tekintett Tarzanra. Hiszen ez az ember
rabolta el tőle Tibót. Nem volt felőle kétsége, hogy ezt
most újra megteszi. Ám ő eltökélte: inkább meghal, de nem
hagyja, hogy Tibót bárki elszakítsa tőle.

Tarzan csöndesen nézte őket. Elnézte, hogyan

kapaszkodik a zokogó fiúcska az anyja mellére, és ezt látva
vad szívében mélabús sajgás támadt. Senki nem volt a
világon, aki Tarzanba így kapaszkodott volna, aki szeretetét
igényelné.

Végül Tibo fölnézett. Talán a nagy csönd tet te, mely

hirtelen a dzsungelre szállt. Fölnézett, látta ő is Tarzant,
és most nem félt.
 - Tarzan - mondta a fiúcska a Kercsak- törzsbeli majmok
nyelvén -, kérlek, ne vegyél el Momayától, az anyámtól. Ne
vigyél megint a nagy, szőrös vadak tanyahelyére, mert félek
ott Taugtól, Gunótól és a többiektől. Hadd maradjak az
édesanyámmal, Momayával, ó, Tarzan, Dzsungel Istene! Hadd
maradjak anyámmal, és vele együtt áldani fogunk téged az
idők végezetéig. Ennivalót teszünk ki neked Mbonga falujának
bejárata elé, hogy éhséget sose szenvedj.

Tarzan sóhajtott.

- Menjetek - mondta végül -, menjetek vissza Mbonga

falujába, és Tarzan majd követ titeket, baj ne sújthasson le
rátok.

Tibo lefordította anyjának e szavakat, s akkor anya és

fia szép lassan megfordult, otthagyta a majomembert, indult
haza. Momaya szívében nagy volt a félelem, és zaklatott is
volt ez a szív, hiszen ő még soha életében nem járt-kelt a
földön isten társaságában, és soha ilyen boldognak sem
érezte magát. Magához szorította a kis Tibót, sovány
arcocskáját simogatta. Tarzan ezt is látta, és megint
felsóhajtott.

- Tikának ott van az ő baluja - mondta magában, mint

egy monológot. - Sabornak ott vannak a balui, és a Gomangani
nőnek is van baluja, és Barának, az őznek is és Manunak, de
még Pambának, a patkánynak is, hanem Tarzannak nem jut balu
- nem jut se nőstény, se balu. A majomember férfiember, és a
férfiemBernek magányosan kell járni?

Bukawai látta eltávozni őket, és rothatag szájából

motyogás tört elő, eskü -káromlás módján olyasmiről, hogy
azért neki az a három kövér kecskéje és a gyékényágya meg a
rézdrótja csak meglesz, igenis!

6. A varázsló bosszút áhít

Lord Greystoke vadászott, vagy, hogy pontosabbak legyünk,

fácánokat lőtt Chamston-Heddingben. Lor d Greystoke makulátlan
eleganciával tündökölt - a legújabb divat szerint. Biztos, ami biztos,
az első vonalban haladt, mivel nem volt igazi mestere a
sportlövészetnek. Ám ami efféle ügyességének híja volt, kárpótolta a
megjelenése. A nap végére, semmi kétség, több madarat lő majd le, mint
amennyit egy évben képes lenne megenni - ha éhes lenne egyáltalán,
hisz épp az előbb kelt föl a reggelizőasztaltól. Teljesítményét két
fegyverének és egy fürge töltősegédnek köszönhette.

A hajtók - huszonhárman voltak, fehér libériában - épp

felriasztották a madarakat egy kis rekettyés egére, s most úgy
köröztek szemközt, hogy a fegyverek felé hajtsák őket. Greystoke
lordja pontosan oly mértékben volt izgatott, amennyire ő ilyesmit
megengedett magának.

Volt valami üdítő a sportban, tagadhatatlan. Lord Greystoke

pezsdülni érezte a vérét, ahogy a hajtók mind közelebb s közelebb
terelték hozzá a madarakat. Tétován és valamelyest bárgyún Greystoke
lordja ily alkalmakkor mindig azt érezte, hogy ősidők alapélményeinek
részese lehet - hajdankori elődjének vére buzog fel benne, mi több,
valami szőrös, félmeztelen félember őse, aki csak a vadászatból él.

És messze onnét, a dús növényszőnyegű egyenlítői dzsungelben egy

másik Lord Greystoke, Greystoke igazi lordja: vadászott. Itt a maga
mércéje szerint ő is roppant divatos volt - de még mennyire! Valahogy
úgy, mint első őse a birtokbakerülés előtti időkben. Fojton forrón
sütött a nap, a leopárdbőrt hátrahagyta hát.

Az igazi Lord Greystoke-nak nem volt két vadászpuskája, ezt hadd

szögezzük le azonnal, mi több, egy se volt neki, se fürge töltő nem
kísérte. Volt vele azonban valami sokkal hatásosabb, mint efféle
fegyverek, töltők vagy éppen hajtók - vele volt, benne volt az elemi
éhség. Csillapításában roppant vadonbéli erő, acélrugó izmok megannyi
kötege segítette.

Aznap, később, odahaza Angliában, Lord Greystoke dús lakoma során

ette, falta mind a húst, amit nem ő lőtt, és itta a nemes nedűket,
melyeknek palackjait zajos társaság tiszteletére bontogatták. Ajkát
finom batiszttal törölte meg, nehogy nyoma maradjon rajta az étkeknek,
s nem törődött vele, hogy más folt van rajta, nem ajkán, de lényén:
hogy csaló, hamisító, címbitorló, s hogy az igazi lord valahol messze
Afrikában végez talán épp a maga vacsorájával. Az igazi lord,
mindazonáltal, nem használt finom asztalkendőt sem. Helyette barna
kézfejével törölte meg a száját, véres ujjait meg a combján
tisztogatta. Majd lassan elvonult egy ivóhelyhez a dzsungelben, ahol
ugyanúgy négykézláb állva csillapította szomját, mint a dzsungel többi
vadállata.

Ahogy így ivott, a homályos ősvadon másik lakója közelített az

ösvényen a folyóhoz. Numa volt az, az oroszlán. Izmos testű és sötét
sörényű, mogorva és vésztjósló, zajosan vonuló, "köhögve" hörgő lény.
Tarzan, a majomember hallotta, hogy jön, amikor még egyáltalán nem
láthatta volna, de nem hagyta abba szomjának oltását, Csak amikor
elege volt már a vízből, akkor emelkedett fel, lassan, azzal a
kecsességgel és méltósággal, igazi nemes vadsággal, mely mint a
dzsungel gyermekének sajátja volt.

Numa megállt, látván, hogy ez az ember éppen ott iszik, ahol az

állatok királya lefetyelné mindjárt a vizet. Állkapcsa moccant,
emelkedett s lejjebb ereszkedett. Kegyetlen szemében fény villant.
Horkantott, s lassan elindult előre. A férfi is horkantott, és lassan
hátrált. Közben nem az oroszlán pofáját figyelte, hanem a farkát. Ha
az oroszlán farka jobbra-balra mozog, söpör", idegesen rángva, akkor
jobb vigyázni, ha pedig hirtelen megmerevedik, fel a magasba, a
legokosabb, ha felkészülünk a harcra - vagy menekülünk. De az
oroszlánfarok most egyik mozgásfélével sem "jelzett", így Tarzan csak
elhátrált, a vadállat meg lement a vízhez, és ivott, alig tizenöt-húsz
méternyire a helytől, ahol az ember állt.

Holnap, meglehet, ellenségesen és fenyegetően állnak egymással

szemben, de ma az a különös, megmagyarázhatatlan "egyezség" volt
érvényben köztük, amire gyakran lelünk példát a dzsungel vadjainak
világában. Mielőtt Numa végzett volna az ivással, Tarzan visszatért a
vadonba, s az ágakon lengve Mbonga főnök faluja felé közeledett.
 Legalább egy hónap telt el azóta, hogy a maJomember utoljára járt
a Gomangani faluban. Amióta a kis Tibót visszaadta megtört szívű
mamájának, nem érzett késztetést efféle látogatásra. Az örökbefogadott
balu esete Tarzan számára egyszer s mindenkorra lezárult. Szeretett
volna a dzsungel fia is találni valakit, aki szeretetének feltétlen
tárgya lehet, ahogy Gazan Tikának - de a kis fekete fiú ottléte során
szerzett tapasztalatai hamar meggyőzték, hogy ilyen kapcsolatra
kettejük közt, legalábbis ebben a "szereposztásban", nem lehet
reménye.

Hiába töltött el egy kis időt a fekete baluval, szívében nem

változtak az érzések. Kala halála miatt továbbra is bosszúvágy égett
benne a Mbonga falu minden lakójával szemben. A Gomangani nép az ő
halálos ellensége volt, ez sosem lehet ,másképp. És ma Tarzan úgy
érezte, egyhangú napjaiban valami változatosságot hozhat, ha egy
kicsit szétcsap a feketék közt.

Még nem szállt le a sötét, amikor elérte a falut, és elfoglalta

helyét a nagy fán, mely a palánk fölé lógatta be ágait. Lentről, az
egyik közeli kunyhóból, nagy zsivaj hallatszott. A zaj nem volt kedves
Tarzan fülének - sértette, mint a csikorgás. Nem is szerette ezt az
egészet, s úgy döntött, eltávozik egy kis időre, remélvén, abbamarad a
lárma. Mégis, ahogy pár óra múlva visszatért, a zajt ugyanúgy
hallotta.

Most már eltökélte, hogy véget vet ennek a kellemetlenségnek,

csöndesen lecsusszant hát a fáról a mélybe, az árnyékok közé. Végig a
kunyhók fedezékében lopakodva közelítette meg a helyet, ahonnét ez a -
nagyon úgy hallotta! panaszféle szólt. A kunyhó bejárata előtt, tűz
égett, akárcsak más kunyhók előtt is a faluban. Pár nő kuporgott
körülötte, s olykor hozzáadták a maguk jajveszékelő hangjelenségét a
mester produkciójához, mely a kunyhó belsejéből harsogott.

A majomember elmosolyodott, szépen elgondolta ugyanis, mekkora

lesz a riadalom, ha egy gyors szökkenéssel ott terem a
sápítozó-sipítozó nőszemélyek közt a tűz fényében. Onnét továbbhalad,
be a kunyhóba, a főrikoltozóért. Elkapja és kihozza, elnémítja
rendben, aztán visszatér a dzsungelbe, mielőtt a feketék összeszednék
magukat s ellentámadást kezdenének.

Tarzan sokszor hajtott végre ilyen rajtaütéseket Mbonga, a fekete

főnök falujában. Titokzatos, váratlan megjelenése mindig pánikkal,
halálos rémülettel töltötte el a babonás feketék szívét. A jelek
szerint sosem tudták megszokni még a látványát sem. Ez a rémület volt
az, ami Tarzan számára különösen ízessé tette mindig a kalandot.
Mulatság volt e dolog a javából, s a dzsungel fiának emberi elméje
éppen ilyesmire vágyott. Ölni, önmagában ez nem volt neki elegendő
élmény. Tarzan megszokta a halál látványát, s nem talált benne semmi
érdekeset. Kala halálát tulajdonképpen rég megbosszulta, ám e
"hadjárata" során érezte meg, milyen borzongató édessége van a feketék
léprecsalásának, a rajtaütés izgalmának. S ebbe sosem fáradt bele.

Már éppen azon volt, hogy vad szökkenéssel, üvöltve leveti magát,
amikor megjelent valaki a kunyhó bejáratánál. A jajgató jött kifelé,
épp ő, akit Tarzan a maga módján el akart csendesíteni. Fiatal nő
volt, orrában pecek, alsó ajkáról súlyos karika lógott le, undorítóan
eltorzítva a szájat. Az arcon, a homlokon, meg a melleken ott voltak
azok a bizonyos tetoválások is, és valami sárral, drótokkal tákolt
furahajviselet ékesítette a fejét.

A tűz hirtelen meglobbanó fénye kirajzolta az alakot - groteszk

figura volt! -, és Tarzan felismerte: ez Momaya, Tibo anyja! A tűz
fénye most hirtelen szökkenéssel az árnykörre vetült, ahol Tarzan állt
meghúzódva, s az ő világosabb barna teste is elővillant. Momaya látta
őt, felismerte a környező sötétségben. Kiáltással vetette magát előre,
és Tarzan sem maradt mozdulatlan. A többi nő, megfordulva, szintén
észrevette a látogatót, de ők nem közelítettek feléje, ellenkezőleg,
felugrottak, egyszerre sipítottak, egy emberként menekültek.

Momaya Tarzan lábához borult, két kezét könyörögve emelte a

magasba, torz ajkáról szóáradat indult meg, melynek értelmét a
majomember végképp nem értette. Egy pillanatig csak nézte a nő magasba
emelt, rettegő arcát. ölni jött, de ez a beszédzuhatag másképp hatott
rá, egyszerre valami zavart érzett, tiszteletet inkább. Aggódva
pillantott körül, majd megint a nőt vette szemügyre. Érzelmei
egyszerre átcsaptak, képtelen lett volna ölni. Nem ölhette meg mégse a
kis Tibo mamáját - másrészt ezt a szótengert sem bírta hosszasan
elviselni. Bosszús mozdulatot tett, kifejezvén, hogy ez itt akkor jól
elrontotta esti szórakozását, azzal egy nagyot szökkent, s tovatűnt a
sötétben. Egy pillanat múlva ott lengett már az ágak közt a fákon, és
Momaya kiáltozása, jajveszékelése egyre halkult, a végén már nem
hatolt el füléig.

Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a dzsungelben ilyen távolságra

ért Mbonga főnök falujától. Keresett egy alkalmas ágvillazugot, ahol
álomtalan álomra, nyugtalan pihenőre hajthatja fejét. Odalent
cserkésző, fürkésző oroszlán horkantott, köhögött. Odahaza Angliában a
másik Lord Greystoke, inasa segítségével szépen levetkőzött, s bebújt
a hótiszta takaró alá, ingerülten káromkodott, hogy az ablak alatt
macska nyivákolt.

Ahogy Tarzan másnap reggel követni kezdte Horta, a vaddisznó

nyomát, két Gomangani nyomára bukkant. Az egyik fekete ember nagyobb,
a másik kisebb lehetett. A majomember megszokta, hogy mindent, ami
csak felkelti figyelmét, közelebbről, s gonddal szemügyre vesz.

Megállt, "elolvasta", miről beszélnek a nyomok a vadászösvény

lágy agyagtalajában. Magunkfajta ember ilyen nyomokból nem sokra tudna
következtetni, még ha véletlenül ily helyzetbe kerülne is. Talán ha
valaki segít, ha felhívja a figyelmünket a bemélyedésekre,
elkönyvelünk annyit, hogy valahol, itt valakik jártak, de maguk a
nyomok is egymásba kuszálódnának a számunkra. Tarzannak azonban
mindegyik a maga önálló történetét regélte. Hogy például Tantor, az
elefánt járt erre, legföljebb három napja, Numa vadászott itt az
elmúlt éjszaka, és Horta, a vaddisznó alig egy órája haladt el ezen a
csapáson. Tarzan figyelmét azonban nem is ez keltette fel igazán,
hanem a két Gomangani nyombeszéde. Azt olvasta ki a nyomokból, hogy
előző nap itt egy öregember haladt északnak egy kisfiúval, s hogy két
hiéna is volt a társaságukban.

Tarzan hitetlenkedve, ámulva vakarta meg a fejét. Az egymást

átfedő nyomokból azt olvasta ki, hogy a két vadállat korántsem
követte, nem üldözte a feketéket, hiszen olykor az egyik ott
haladhatott előttük, a másik mögöttük. Nagyon különös,
megmagyarázhatatlan dolog volt ez, s főleg azzá tette, hogy a csapás
kiszélesedő részein jól látszott: az egyik hiéna a két Gomangani bal
oldalán, a másik a jobb oldalán haladt, négyen egy vonalban mentek
tehát! Tarzan akkor a kis Gomangani lábnyomából rájött, hogy ez a
gyerek - egy gyerek, igen! - retteghetett, ahogy a közelében haladó
hiéna feltehetőEn hozzádörgölőzött. Míg a másik fekete, az öreg,
teljesen magabiztosan lépkedhetett, félelemnek nyoma sem volt a
járásában.

Tarzan eleinte csak a rendkívüli ellentétet, e furcsa párosítást

figyelte - Dango és Gomangani így együtt! -, de most észrevett valamit
a kis Gomangani nyomaiban, s ettől hirtelen megtorpant. Mintha levelet
talált volna a sárban, s a kézírásból egy ismerős, egy jóbarát keze
nyomát is felismerte volna.

- Go-bu-bahi! - kiáltotta a majomember, és egyszerre

visszavillant az emlékezete a falubeli jelenetre: Képzeletben Mómaya
panaszkodását hallotta. A könyörgést, mellyel a lábaihoz vetette
magát, szintén érteni vélte. Az esti jelenet Mbonga főnök falujában! S
mindenre fény derült végre - a nyüszítésre, a jajveszékelésre, a
fekete anya könyörgő szóáradatára, a tűz körül a nők együttérző
sírására, panaszára. A kis Go-bu-balut tehát megint ellopták, s
ezúttal nem Tarzan volt a tettes, hanem valaki más. Semmi kétség, azR
anya azt hitte, hogy gyernekét megint Tarzan kerítette hatalmába, s
azért könyörgött, hogy visszakaphassa baluját.

Igen, ez eddig rendben is volna. De ki lophatta el ezúttal

Go-bu-balut? Tarzan tűnődött, és gondolkozott Danga, a hiéna
jelenlétén is. Nyomozni fog. A lábnyomok sorai egynaposak lehettek,
észak felé vezettek. Tarzan elindult rajtuk. Imitt-amott a sok
állatnyom szinte teljesen összekuszálta a képet, máshol meg, sziklás
terepeken, még Tarzan, a dzsungel fia is csaknem zavarba jött. Hanem
ott volt mindenütt az a finom szag, mely az ember nyomának
megannyiszor kísérője, még ha csak oly végtelenül érzékeny szimat
számára érzékelhető is, mint, amilyen Tarzané.

Ami a kis Tibóval történt, mind olyan hirtelenül és váratlanul

esett, hogy alig kellett hozZá két nap. Először is megjelent Bukawai,
a varázsló - Bukawai, a tisztátalan - rothadozó arcáról a jól ismert
undok húscsomó lógott. Egyedül s nappal érkezett arra a folyóparti
helyre, ahová Momaya járt naponta mosdani, Vele volt a kis Tibo is,
hogy őt is megfürdesse. Az orvosságos ember az egyik nagy bokor mögül
lépett ki, közel Momayához, s annyira megrémítette a kis Tibót, hogy
az visítva rohant az anyjához védelemért.

De Momaya, ha összerezzent is, azonnal szembefordult a baljós

jelenséggel, s olyan volt az arca, mint egy veszett anyatigrisé, mikor
harcra kész. Amikor rádöbbent, ki is érkezett, Momaya tulajdonképpen
megkönnyebbült, bár így is féltve szorította magához baluját.

- Eljöttem - mondta Bukawai minden bevezetés nélkül -, hogy

megkapjam a három kövér kecskét, az új gyékényágyat és az emberkar
hosszú rézdrótot.

- Nincs kecském a számodra - felelte Momaya -, se gyékényem, se

rézdrótom. A te orvosságodat én sosem láttam. A fehér dzsungelisten
adta vissza nekem Tibót. Neked ahhoz semmi közöd nem volt.

- Hogyne lett volna - mondta erre Bukawai, és hústalan állkapcsa

viszolyogtatóan járt. - Én rendelkeztem úgy, hogy a fehér
dzsungelisten Tibót neked visszaadja.

Momaya az arcába nevetett.

- Hazug beszédű - kiáltotta -, eriggy vissza az odúdba; a hiénáid

közé. Rothadjatok ott együtt. Menj, rejtsd el azt az undorító arcodat
a hegy hasában. Különben a nap, ha meglát, fekete felhővel takarja el
a magáét.

- Eljöttem - ismételte Bukawai -, hogy megkapjam a három kövér

kecskét, az új gyékényágyat és az emberkar hosszú rézdrótot, amit Tibo
visszaszerzéséért kell adnod nekem.

- Csak alkarról volt szó a rézdrótnál - igazította helyre Momaya

-, de hát semmit se kapsz, te vén tolvaj. Nem akartál te orvosságot
adni nekem, amíg nem fizetek előre, így aztán elindultam haza a
falumba, és így történt, hogy útközben a nagy fehér dzsungelisten
visszaadta Tibomat ... méghozzá már csaknem Numa karmai közül ... Hát
az ő segítsége volt az igazi orvosság, a tied az gyönge medicina,
vénember, te lyukas arcú.

- Eljöttem - mondta Bukawai ismét, türelmesen -, hogy megkapjam a

három kövér ...

De Momaya nem várta meg, míg végigmondja. Tudta fejből a

tisztátalan ember mondókáját. Tibót szorosan magához vonta, így
sietett vissza Mbonga főnök palánkkal körülkerített falujába.

És másnap, amikor Momaya ott dolgozott a törzs többi asszonyával

együtt a banánültetvényen, s a kis Tibo a dzsungel szélén játszott,
apró dárdát hajigálva eljövendő harcos napokat előlegezvén, Bukawai
felbukkant megint.

Tibo egy mókust figyelt, ahogy felfut egy fa magasába. Gyermeki

elméjében a kis állat nyomban valami veszedelmes harcos alakját
öltötte. Lendült is a játékdárda, és a gyerek vad fejében
megbizsergett fajának ősi ösztönizgalma, milyen lesz az, ha majd az
éji orgián ő a megölt ember húsára vár, melyet a törzs asszonyai
készítenek el ízes lakomához.

De ahogy eldobta a dárdát, mind a mókust, mind a fát is elvétette

- s a fegyver eltűnt a dzsungel kusza aljnövényzetében. Azt gondolta,
hogy csak pár lépésnyire lehet a tiltott labirintusban! A nők a
földeken dolgoztak. A közelben harcosok álltak őrt. A kis Tibo
vakmerően belépett hát a sötét sűrűbe.

A liánok s a lombos ágak sűrű függönye mögött ott állt lesben

három iszonytató alak - egy vénséges szurokfekete vénember, az arcát
félig elemésztette már a lepra, éles kannibálfogai sárgán és
undorítóan villogtak azon a lyukon át, ahol valamikor a szája és az
orra volt. S mellette, nem kevésbé visszataszítóan, két hatalmas hiéna
figyelt - dögevők, e pillanatban egy emberi döggel hármasban.

Tibo leszegett fejjel, kutatva haladt, s az első pillanatokban

nem is vette észre őket. Kereste kis dárdáját az indák sűrű fonatában,
és akkor - egyszerre - késő volt már. Felpillantott és Bukawai, a vén
varázsló nézett vissza rá. Tenyerét a szájára tapasztotta; hogy ne
kiálthasson. Tibo minden erejével küzdött, de hiába.
 Egy perc múlva már vonszolta is a gonosz öreg a sötét, riadalmas
dzsungelen át, tenyere végig a gyerekszájon, hogy ne kiáltson. A két
borzadályos hiéna meg ott haladt hol mellettük, hol előttük, hol
mögöttük. Egyre morogtak, kurrogtak, horkantgattak, vagy ami ennél is
rosszabb volt, undok nevető hangokat hallattak.

A kis Tibo számára, aki rövidke életében eddig olyan szörnyű

dolgokat ért már meg, amilyenek mással talán mindhalálig sem
történnek, ez az északnak vezető út maga volt a lidércnyomás. Arra
gondolt most, milyen is volt a nagy fehér dzsungelistennel, és parányi
lelke visszavágyódott amaz időkbe. Bár lenne megint a nagy istennel,
védené fehér erejével a szőrös majmok ellen, mindenki ellen. Micsoda
félelmek töltötték el akkor a szívét, minden porcikáját - s mi volt
mindaz ehhez a borzalomhoz képest!

Az öregember ritkán szólt Tibóhoz, jóllehet csaknem az egész

hosszú napot végigmotyogta magában. Tibo füléhez csupán szó- és
mondatfoszlányok jutottak el kövér kecskékről; gyékényágyról,
rézdrótról.

- Tíz kövér kecske, tíz kövér kecske - ismételte a vénember újra

meg újra.

A kis Tibo ennek hallatán azt gondolta, hogy a váltságdíj

igencsak megemelkedett. Tíz kövér kecske? Honnét szed az ő mamája tíz
kövér kecskét? Hogy ilyen áron vásároljon vissza egy kis fekete fiút?
Mbongától ugyan nem kap Momaya tíz ilyen kecskét, s Tibo tisztában
volt vele, hogy apjának soha életében nem lesz többje egyidejüleg
három kecskénél. Tíz kövér kecske! Tibo szipogott. Ez a rothadozó
vénember meg fogja ölni őt, meg fogja enni, mert a kecskéihez úgysem
jut hozzá cserébe. Bukawai a hiénáknak löki majd a csontjait. A kis
fekete fiú borzongott, s olyan gyengeség tört rá, hogy csaknem nyomban
öSSZerogyott a csapáson. Bukawai a fülénél fogva rántotta föl, cibálta
to-vább.

Így haladtak. Az út s az idő Tibo számára végtelennek tűnt, mire

végül valami barlangnyíláshoz érkeztek, két sziklás hegy közé.
Alacsony és szűk volt az odu szája. Nyers marhabőrszíjakkal
összekötözött pár csemetefa takarta el a kóbor vadak szeme elől.
Bukawai elmozdította a primitív ajtót, s betuszkolta a barlangba
Tibót. A hiénák prüszkölve jöttek a nyomukban, aztán eltűntek az odu
sötétjében. Bukawai visszaigazgatta az ajtót, majd durván karonragadta
Tibót, s már vitte is végig valami sziklás folyosón. A talaj
viszonylag ruganyos, lágy volt. Lábak taposták simára a mocskot, az
ürüléket, mely beborította, elsimítva egyenetlenségeit.

A folyosó kanyargós és nagyon sötét volt. Falai durvák,

sziklásak; s Tibó bőrét solcszor felkarcolták, lehorzsolták a kövek,
ahogy neki-ne kiverődött egy-egy fordulónak, kiszögellésnek. Bukawai
olyan fürgén haladt ebben az alagútban, ahogy más ember a szabad ég
alatt valami ismerős, fényes utcán. Ismert minden kanyart, felületet,
ahogy anya ismerheti gyermeke arcát, s valamiért igencsak sietett.
Durván szaporáztatta a kis Tibóval lépteit. Magyarázat volt azonban
Bukawai kíméletlenségére egész helyzete: leprás, undorodva került,
gyűlölt, rettegett ember, a társadalom kitaszítottja. Igazán nem élt
benne angyali lélek. A természet nem áldot ta meg az ember nemesebb
vonásaival, s még ha volt is benne jobb rész, a végzet könyörtelenül
eltörölte. Ravasz, fondorlatos, kegyetlen, bosszúálló ember volt
Bukawai, a varázsló.

Borzasztó történeteket meséltek róla, miféle kínzásoknak veti alá

áldozatait. Gyerekeket rémítettek, ijesztgettek a neve puszta
említésével. Tibót is fegyelmezték Bukawaival, s most a félelem, amit
anyja elvetett a gyerek szívében, rettenetes aratást ígért. A
sötétség, a rettegett varázslódoktor közelsége, a falak kemény ütései,
a jövő rémképei, a rettegés a hiénáktól, mindez csaknem megbénította a
gyereket. Bukdácsolva haladt, imbolygott inkább, mint járt, míg a
végén a varázsló egyszerűen vonszolni kezdte őt maga után.

Tibo akkor hirtelen valami világosságot pillantott meg maguk

előtt, s egy másodperc múlva már ott is voltak egy nagyjából kör alakú
helyiségben, ahová a "mennyezet" sziklarésén át néni napvilág is
szűrődött. A két hiéna ott várt már rájuk. Ahogy Bukawai belépett
Tibóval, a bestiák fogukat vicsorítva elindultak feléjük.

Éhesek voltak. Tibót szemelték ki, s egyikük már bele is kapott

volna sárga fogaival a lábába, de Bukawai fölkapott egy botot a
földről, és iszonyú ütést mért vele a dögevőre, miközben iszonyatos
káromkodásokat hallatott. A hiéna meghátrált, elfutott a szoba
oldalfalához. Ott állt hörögve. Bukawai tett egy lépést az állat felé,
melynek égnek állt a szőre dühében, így fogadta a varázsló közeledtét.
Félelem és gyűlölet sütött a hiénaszemből. Ám Bukawai szerencséjére a
félelem volt az erősebb.

Látván, hogy rá nem figyel senki, a másik szörnyeteg kurta, sebes

szökkenéssel Tibo felé indult, rávetette magát. A gyerek felsikoltott,
és a varázsló mögé ugrott, aki azonnal a második állatra fordította
tekintetét s tekintélyét. Ez utóbbinak súlyos bot adott nyomatékot,
jót húzott vele az állatra, és a falhoz kényszerítette. A két dögevő
most elkezdett körözni a helyiségben, miközben a harmadik, a
dög-ember, uruk és parancsolójuk, dührohamaiban vágtatott szintén
ide-oda, útjukat keresztezve. A husánggal és a szavaival egyképp
fegyelmezte, ütlegelte őket. Szórta rájuk az átkot, ami csak istenek,
démonok hulladékaként az eszébe jutott, ékes szavakkal ecsetelve őseik
alávalóságát.

Többször is megtörtént, hogy a két hiéna felsorakozni látszott a

varázslóval szemben - s Tibót ilyenkor ájulás környékezte a
rémülettől, mert soha életében nem látott ekkora gyűlöletet ember és
állat ily szoros összetartozásában. A vadállatokat azonban mindig
legyűrte a félelem, s ha szökkentek volna, hörögve és vicsorogva, az
utolsó pillanatban leálltak - épp amikor Tibo azt hitte volna, hogy
átharapják a varázsló torkát.

Végül a varázsló belefáradt a meddő hajkurászásba. Horkantott

egyet ő is, legalább olyan vadállatit, mint a hiénái, és Tibóhoz
fordult.

- Megyek, hogy behajtsam a tíz kövér kecshét, az új gyékényágyat

és a két rézhuzalt, amit anyád ad az orvosságért, azért, hogy a
segítségemmel visszakapjon téged - mondta. - Itt maradsz. Itt fogom
hagyni a hiénákat - mutatott a folyosó felé, melyen át a szobába
érkeztek. - Ha menekülni próbálsz, felfalnak.

Eldobta a fütyköst, kiáltott valamit a hiénáknak, ezek horkantva

és ólálkodón elindultak feléje, farkuk a lábuk közt. Bukawai a
folyosóhoz vezette, s be is terelte őket. Majd valami durva fonatot
rántott oda a folyosó bejáratához, miután ő maga elhagyta a szobát.

- Ez távol tartja őket tőled - mondta Tibónak. - Ha nem kapom meg

a tíz kecskét, legalább pár csonthoz jutnak belőled, miután én
jóllaktam. - Avval otthagyta a fiúcskát, töprengjen a
félreérthetetlenen, s vakon.

Ahogy elment, Tibo a földre vetette magát, és zokogni kezdett.

Ömlöttek forró, halálra rémült gyermeki könnyei. A végső magány
kétségbeesése tört rá. Tudta, hogy anyja nem adhat érte tíz kecskét.
Ezért, ha Bukawai visszatér, meg fogja őt ölni és enni. Meddig feküdt
így, nem tudta, egyszerre azonban hiénahörgésre riadt fel.
Visszatértek a folyosón, s őt bámulták a fonaton át. Látta, ahogy
sárga szemük villog a sötétben. Ágaskodtak, cibálták az elválasztó
falat. Tibo megborzongott. Odahúzódott a szoba legtávolabbi sarkába.
Látta, hogyan inog és szakadozik is itt-ott a fonat. Pillanatonként
felkészült rá, hogy bedől, és akkor a két szörnyeteg rárohan.

Lassan vonszolódtak a rettegéssel teli órák. Leszállt az éj. Tibo

aludt egy kicsit, de az éhes bestiák mintha egyetlen pillanatra se
hunyták volna le a szemüket. Mindegyre ott álltak a rács mögött,
hallatták horkantgatásaikat és undok nevetésüket. A mennyezet keskeny
sziklarésén át Tibo megpillantott pár csillagot, s a hold is átvonult
egyszer odafenn. Amikor megvirradt, Tibo rettentő éhséget és szomjat
érzett, hiszen nem evett tegnap reggel óta, s inni is csak egyszer
hagyta őt hosszú útjuk során a varázsló. Mégis, az éhség és a
szomjúság is semmi volt a rettegéshez képest.

Jócskán nappal volt már, amikor a gyerek észrevett még egy rést a
föld alatti szoba falán, csaknem szemközt azzal a hellyel, ahol a
hiénák mohón lángoló szemmel álltak s nézték őt. Vékony kis hasíték
volt a sziklafalon. S talán csak pár lépésnyire vezet . . . de talán a
szabadságba! Tibo közeledett a réshez, benézett rajta. Nem látott
semmit. Karját nyújtotta a vaksötétbe, de tovább nem merészkedett.
Képtelenség, hogy Bukawai így hagyjon ott egy kivezető nyílást,
gondolta Tibo. Ez a szűk vágat nyilván sehova se vezet, vagy
éppenséggel még rettenetesebb veszély les mögüle.

A fiúcska valóságos félelmeihez - Bukawai! a két hiéna! - képzelt

rettegések is járultak. Borzalmas, szinte nevüknincs dolgok, s ezt nem
is lehet csodálni, hiszen a feketék életében, képzeletében ott
hemzsegnek mindenféle figurák. Szülőjük a sötét dzsungel, a sok
félelmetes árny, s maga az éj, melyet ezek a kísértetek "laknak" a
vadon amúgy is rémséges lényei mellett. Mintha az oroszlán és a
leopárd, a kígyó és a hiéna, meg a tömérdek mérges bogár nem volna
elég, hogy elemi félelmet költöztessen ezeknek a szerencsétlen emberi
lényeknek a szívébe, akik a föld legijesztőbb helyét lakják.

EZért volt, hogy a kis Tibo nemcsak a valós veszedelmektől

rettegett, de a képzeletbeliektől is. Félt elindulni még egy olyan
úton is, mely talán a szabadságba vezet. Hátha Bukawai odaállitotta a
dzsungel valamelyiK borzadályos démonát.

Hanem a valós veszélyek mégis törölték a fiúcska agyából a

képzelteket. Ahogy nappal lett, a két hiéna, félőrülten már az
éhségtől, hozzálátott megint, hogy a rácsot "eltávolítsa", a
Zsákmányukhoz akartak jutni mindenképpen. Hátsó lábukra állva tépték,
marcangolták a válaszfal-félét. Tibo halálra rémülten látta, hogy a
rács engedni fog. Nemsokára szétszakad, bedöl, mert a két szörnyeteg
olyan ellenállhatatlan erővel ostromolta már. Egyik sarkát be is
nyomták a sziklakiszögellés mögé. Szőrős hiénaláb nyúlt be ezen a
résen a szobába. Tibo hideglelősen rettegett, mert tudta: közel a vég.

hátrált, rátapadt a bestiáktól pillanatnyilag legtávolabbi falra.

Látta, a rács enged, enged, enged. Az egyik vad, hörgő torkú hiénafej
már át is furakodott rajta, a sárga fogak félreérthetetlenül
csattogtak felé. Még egy pillanat, és a tákolmány összeomlik, bezuhan
a szobába. Akkor, akkor ... a két vadállat ráveti magát, letépik
csontjairól a húst, de még a csontjait, azokat is felfalják, és
verekedni fognak belső szerveiért.

Bukawai ott találta meg Momayát Mbonga főnök falujának palánkja

előtt. A nő, ahogy meglátta a leprás varázslót, az első pillanatban
undorral menekült volna, aztán megfordult, s őrjöngve, fogait
vicsorítva futott felé. De Bukawai nyomban dárdával fenyegette, s így
tartotta tisztes távolságban magától.

- Hol a kisfiam? - rikácsolta az asszony. - Hol van Tibo?!

Bukawai színlelt ámuldozással meresztette tágra a szemét.

- A te kisfiad? Hát mi egyebet tudnék én róla - kiáltotta -, mint

hogy kimentettem a fehér dzsungelisten karmai közül, de a fizetségemet
még mindig hiába várom érte. Eljöttem a kecskénért, a gyékényágyért,
meg a rézhuzalért, melynek hossza egy jól megtermett ember teljes
karjáé legyen, vállától az ujjai hegyéig.

- Te hiénadög! - sikította Momaya. - A gyerekemet ellopták, és

te, rohadozó embermaradvány, te voltál a tettes! Visszahozod nekem
ide, vagy kikaparom a két szemed, a szívedet pedig vaddisznók elé
vetem.

Bukawai vállat vont.

- Mit tudok én a te gyerekedről? - kérdezte. - Én ugyan el nem

vittem. Ha ellopták megint, mit tudna Bukawai erről a dologról?
Bukawai lopta el őt korábban? Nem, nem, őt a fehér dzsungelisten lopta
el, és ha egyszer megtette, megteszi másodszor is. Semmi közöm ehhez.
Én egyszer visszaszolgáltattam neked a fehér dzsungelisten által, s
most a fizetségemért jövök. Ha nincs meg a fíú, és te azt akarod, hogy
veled legyen újra, Bukawai visszasegíti őt hozzád megint ... tíz kövér
kecskéért, egy új gyékényágyért és két rézhuzalért, mindegyik olyan
hosszú legyen, mint egy jól megtermett férfikarja a vállától az ujjai
hegyéig. És akkor Bukawai nem beszél többet kecskékről, a gyékényről
és a drótról, amit az első esetben kellett volna fizetned az
orvosságomért.

- Tíz kövér kecskét - ismételte Bukawai. - Tíz kövér kecskét, egy

új gyékényágyat és két rézhuzalt, mindegyik olyan hosszú, mint ...

Momaya türelmetlen kézmozdulattal állította le.

- Várj! - kiáltotta. - Nincsen kecském. Hiába jártatod a szádat.

Maradj itt, míg elmegyek a férjemért. Neki legalább három kecskéje
azért van. És megpróbálunk valamit. Várj !

Bukawai letelepedett egy fa tövébe. Elégedettséget érzett, tudta

ugyanis, hogy vagy a fizetség, vagy a bosszú az övé lesz. Nem félt
ezektől a más törzsbéli emberektől, miközben tudta, hogy azoknak
félniük kell tőle, gyűlöletet kell érezniük iránta. Maga az, hogy
leprás, megvédi attól, hogy kezet emeljenek rá. Varázslói híre-neve
pedig minden bizonnyal sebezhetetlennek tünteti fel. Úgy határozott,
hogy a tíz kecskét odaterelteti velük a barlang bejáratához. Ekkor
Momaya visszatért. Három harcos volt vele - Mbonga főnök, Rabba Kega,
a falu varázslója, valamint Ibeto, Tibo apja. Úgy különben sem voltak
éppen szívélyes emberek, de most, hogy arcukat harag torzította el,
akárki szívében riadalmat ébresztettek volna. Bukawai azonban nem
érzett félelmet, legalábbis az arca nem árulta el. Helyette pökhendien
rájuk meredt, aztán, mint akinek rendben a szénája, úgy üdvözölte
őket, s nézte, hogyan telepszenek félkörben előtte.

- Hol van Ibeto fia? - kérdezte Mbonga.

- Honnét tudnám én azt? - hangzott Bukawai válasza. - Nem vitás,

a fehér ördög-isten vitte el. Ha megkapom a fizetségemet, készítek
erős orvosságot, s akkor megtudjuk, hol van Ibeto fia, és vissza is
kapjuk őt megint. Az én orvosságom segített a legutóbb is, hogy a fiú
visszatérhetett, de ezért még nem kaptam meg, ami nekem jár.

- Megvan nekem a magam orvosságos embere, ha varázsmedicina kell

- válaszolta méltósággal Mbonga.

Bukawai csúfondáros mosoly kíséretében állt fel.

- Nagyszerű - mondta -, hát akkor készítse el ő az orvosságot, és

majd kiderül, sikerül-e azzal visszahozni Ibeto fiát. - Pár lépésnyit
távolodott tőlük, aztán dühösen visszafordult. - Az ő orvossága nem
hozza vissza a fiút ... ezt én biztosan tudom! És tudom azt is, hogy
mire megtaláljátok, késő lesz bármi orvosság, mert a fiú halott lesz.
Erre én most jöttem rá az imént. Halott apám nővérének szelleme jött,
s jelentette.

Az meglehet, hogy Mbonga és Rabba Kega nem sokra becsülte a

kettejük mágiáját, s ugyanígy szélhámosságot sejtett a mások
bűvtudományában is, hanem az ilyen dolgokban azért csak lehet mindig
"valami" - főleg ha nem látnak át rajta. Például most, Köztudott volt,
hogy az öreg Bukawai démonokkal érintkezik, s hogy kettővel közülük
együtt is él, hiéna alakban élnek vele ezek a gonosz szellemek. Akkor
meg? Nem lehet túl hamar elutasítani se, amit mond.

Az áron kellett csak már gondolkozni. Mbonga nem szívesen vált

volna meg tíz kecskétől, csupán azért, hogy egyetlen eltűnt fiú életét
visszanyerjék - akit aztán elvisz esetleg a himlő, mielőtt a törzs
hasznos harcosává cseperedhetne.

- Várj - mondta hát Mbonga. - Lássunk valamit ebből a te

mágiádból. Jó mágia-e, s mennyire jó. Majd utána beszélhetünk a
fizetségről. Rabba Kega is elkészíti a maga orvosságát. Aztán
meglátjuk, kié a jobb. Ülj le, Bukawai.

- A fizetség tíz kövér kecske lesz ... meg egy új gyékényágy . .

. és két rézhuzal, hosszuk egyenként egy magas ember karja válltól az
ujjhegyekig, és az egészet előre kérem. A kecskéket hajtsátok oda a
barlangom bejáratához. Majd akkor elkészítem az orvosságot, és
másnapra a fiú idehaza lesz az anyjánál. Gyorsabban ez nem megy, mert
ennyire erős orvosság elkészítéséhez idő kell.

- Csinálj valami orvosságot most rögtön - mondta Mbonga. - Hadd

lássuk, miféle medicinád van egyáltalán.

- Tüzet kérek - válaszolta erre Bukawai -, s akkor láttok tőlem

egy kis mágiát.

Momayát elküldték tűzért, s míg távol járt, Mbonga alkudozni

kezdett Bukawaival az árról, Mert tíz kecske, ezt mondta a főnök,
inkább egy fejlett testű harcosért lenne megfelelő ár. Felhívta
Bukawai figyelmét arra is, hogy ő, Mbonga, igen szegény. Az emberei is
igen szegények, s hogy tíz kecske az legalább nyolccal több, mint
amennyi számításba jöhet, nem is szólva a gyékényről és a
rézdrótokról. De Bukawai hajthatatlan volt. Az ő orvossága nagyon
költséges, és legalább öt kecskét az isteneknek akar áldozni, akik
dolgában segítik. Még egyre vitatkoztak, amikor Momaya visszaérkezett,
hozván a tüzet.

Bukawai letett egy kicsit a tűzből maga elé, az oldalán lógó

tüszőből egy kis porféleséget vett elő, rászórta a zsarátnokra.
Hirtelen pöffenéssel füstfellegecske szállt fel. Akkor belehadart
párszor a levegőbe, majd úgy tett, mint aki elájul. Mbongára és a
többiekre is nagy hatást tett a dolog. Rabba Kega ideges lett. Érezte,
ez az ő szakmai becsületének rovására megy. Maradt még egy kis tűz az
üstben, melyet Momaya hozott. A falu varázslója fogta az üstöt, egy
marék száraz levelet szórt belé, míg senki se figyelt rá, aztán
félelmetesen üvöltött. Ez ráirányitotta Bukawai közönségének
figyelmét. Csodás módon magát Bukawait is felélesztette ájulásából. Ám
amikor az ocsúdó öreg bűv-doktor látta, mi a zavar oka, gyorsan
visszahelyezkedett eszméletlen állapotába, mielőtt bárki észrevette
volna leskelő hamisjátékát.

Rabba Kega látta, hogy Mbonga, Ibeto és Momaya is rá figyel most,

így aztán gyorsan belefújt az üstbe, aminek is az lett az eredménye,
hogy a levelek felizzottak, még sűrűbb füst szállt fel közülük az
edény száján. Rabba Kega úgy tartotta az üstöt, hogy a száraz
leveleket senki ne lássa. A szemek tágra meredtek, ahogy a falu
varázslója ezt a figyelemre méltó produkciót végrehajtotta. S ő maga,
roppant felszabadulást érezvén, nekilendült nyomban. Üvöltözött,
szökdelt föl és le, s borzasztó fintorokat vágott. Arcát közel tolta
az üst szájához, és úgy beszélt bele valami összevisszaságot, mintha a
szellemekkel társalogna.

Így foglalatoskodott, amikor Bukawai magához tért - vagyis a

kíváncsisága győzedelmeskedett. - Senki se figyelt már rá. Fél szeme
hunyorgott, düh villant benne, majd ő maga is felordított. Amikor
biztos lehetett benne, hogy Mbonga feléje fordul, megmerevedett s
görcsösen rángatózni kezdett a két kezével, két lábával.

- Látom őt! - rikkantotta. - Messzi van! A fehér ördög-isten nem

szerezte meg. Hanem egyedül van, és nagy veszélyek környékezik. Ám -
tette hozzá -, ha azt a tíz kövér kecskét s mind a többi dolgot
gyorsan megkapom, van még idő a megmentésére.
 Rabba Kega szünetet tartott, hallgatta ő is e szavakat. Mbonga
kérdően nézett rá. A főnök nem tudta, mit higgyen, mit ne. Melyik
orvosság a jobb.

- A te mágiád mit mond? - kérdezte akkor Rabba Kegát.

- Én is látom őt - üvöltötte a falu varázslója. - De nem ott van,

ahol Bukawai mondja, hanem a folyó medrének mélyén, és halott.

Mire Momaya fennhangon elkezdett zokogni.

Tarzan követte az öregember, a két hiéna és a kis fekete fiú

nyomait. Elérkezett a két hegy közti sziklás kanyonból nyíló barlang
bejáratához. Megállt a Bukawai tákolta cselkerítés-kapu előtt, és
fülelt. Hallotta bentről, nagyon halkan, messziről a hörgéseket és
horkantásokat.

És akkor, a vadállati hangokba vegyülve, valami mást is hallott a

majomember: egy gyerek halálfélelmének iszonyú sikoltozását. Tarzan
most már nem habozott. Félretaszította az ajtót, bemászott a barlang
előterébe. Szűk és sötét volt a folyosó, de a dzsungel alvilági
sötétjéhez szokott szeme a majomembert a vadállatok éji
tájékozódásának adományával áldotta meg. - Ezt a tájékozódási
képességét gyerekkora óta fejleszthette.

Sebesen, mégis óvatosan haladt előre. Kellett is vigyáznia, mert

sötét, barátságtalan és kanyargós volt a folyosó. Ahogy előbbre
jutott, egyre erősebben visszhangzott a szűk térben a két hiéna
"hangversenye". Azt is hallotta már, ahogy karmuk valami aanyagot
kapar. A gyerek nyögése, sírása is erősödött, és Tarzan ráismert a
hangra. Az a kis fekete fiú van itt a barlang mélyén, akit ő egy kor
balujának óhajtott volna.

Tarzan közeledésében nem volt semmi hisztéria. Túlságosan is

hozzászokott a dzsungelben a halálhoz, nem rázta meg különösebben az a
fenyegetés sem, hogy olyan valaki veszti épp életét, akit ő maga jól
ismer. Megnőtt benne valami más: a harci kedv. Szívében vadállat volt,
semmi más, és a vadállatok szíve hevesebben ver, ha összecsapás
ígérkezik.

A hegy gyomrában, a "sziklaközpontban", a kis Tibo a fal tövébe

lapult. Meghúzta magát, ahogy csak tudta, mintha ettől remélne valamit
a két éhes vadállat ostromával szemben. Látnia kellett, hogyan enged a
tákolmány-ajtó a hiénák mancsának eszeveszett tombolása nyomán. Tudta,
hogy pár perc múlva az ő kis élete borzadólyosan kihuny a két fenevad
sárga tépőfogai között, karmai alatt.

A két nagy erejű test szüntelen rohamai nyomán az ajtó most

valóban beszakadt. Recsegése, ropogása közepette rontott be a két
ragadozó a sziklaszobába. Tibo még egy utolsó rémült pillantást vetett
rájuk, aztán zokobva hajtotta karjára a fejét.

A hiénák pillanatnyi szünetet tartottak, aZ óvatosság és a

gyávaság visszafogta őket áldozatuktól. Csak álltak, izzó szemmel
nézték a gyereket, majd lopakodva, lelapulva elkezdtek kúszni feléje.
Ekkor érte utol őket Tarzan. Sebesen, halálos csendben érkezett a
szobába, de nem olyan nesztelenül, hogy a két éles fülű dögevő meg ne
hallótta volna. Dühödt hörgéssel fordultak Tibótól a majomember felé,
amikor az, ajkán mosollyal, rájuk rohant. Az egyik állat egy
pillanatig még állta a sarat. De a majomembernek még a kését se
kellett előhúznia a meglepett Dango ellenében. Rántott egyet a
vadállaton, megragadta a grabancát, ahogy az épp elosont volna
mellette, és izmos karjával keresztülrepítette a szobán, magasan, a
társa után, aki addigra már a folyosón inalt, és kinti menedéket
keresett.

Tarzan akkor felkapta a földről Tibót. A gyerek, érezvén, hogy ez

nem hiénamancs, hanem emberi kéz, kinyitotta a szemét, s
hitetlenkedve, meglepetten nézett fel. Végül Tarzanra borult, és
hulltak, hulltak megkönnyebbült könnyei.

Zokogás hangja tört fel ajkáról, s szabadítóját úgy markolta,

mintha a fehér istenféleség máskor nem a dzsungel legrettegettebb
alakjának számított volna odahaza náluk.

Amikor Tarzan a barlang szájához ért, a hiénák nem voltak sehol.

Akkor megengedte a fiúcskának, hogy igyon a közeli forrásból, majd a
vállára kapta, s megindult a dzsungel felé sebes ügetésben. Eltökélte,
hogy Momaya siránkozását minél előbb elcsitítja. Ugyanis "világosság
gyúlt az agyában", hogy az asszony minden keserűét a baluja okozza
eltűntével.

- Nem Halott a folyó fenekén - kiáltotta Bukawai. - Mit ért ez az

alak itt a mágiához? Ki ez egyáltalán, hogy Bukawainak azt meri
mondani: orvossága nem jó orvosság? Bukawai látja Momaya fiát. Messze
van ő innen, és nagy veszélyben van. Siessetek hát azzal a tíz
kecskével, különben ...

De ezt a mondatát sosem fejezhette be. A magasból jött az a

valami, ami félbeszakította. És mind az öt fekete szinte ájult
rémülettel nézett fel, s látta meg a nagy, riasztó fehér ördög-istent
a fa egyik ágán, épp felettük. De mielőtt menekülhettek volna, egy
másik arc is előbukkant ugyanonnét, s ez nem voltmás, mint a kis Tibo
arca, ráadásul ez az arc boldog volt, csupa nevetés.

S akkor Tarzan félelem nélkül leszökkent közéjük, hátán a

fiúcskával, akit a következő pillanatban anyja elé helyezett. Momaya,
Ibeto, Rabba Kega és Mbonga a kisfiú köré gyűltek, s valamennyien
egyszerre kérdezgették őt. Momaya akkor, hirtelen, vadul rárontott
volna Bukawaira - mert Tibo nagyjából mindent elmondott, mi szenvedés
érte a gonosz vénember által -, de az ellenfél nem volt sehol.
Bukawainak nem volt szüksége fekete mágiára, hogy megértse, semmiféle
könyörületet nem várhatna ott, a bűvös füstölések színhelyén, s ezért
inkább ő maga füstölt el. Futott a dzsungelen át, ahogy csak bírta
roskatag, vénséges lába, ment borzalmas barlangjába, ahová, tudta, nem
csupán a nagy távolság miatt nem fogja követni a faluból senki.

Tarzan is eltűnt - de hát ez már csak az ő módszere volt. Így

tartotta rejtelmes rémületben mindig a fekete bőrűeket. Akkor Momaya
szeme Rabba Kegára villant. A falu varázslója láthatott valamit
ezekben a szemekben, ami neki semmi jót nem ígért, így inkább
elhátrált a körből.

- Hát így halott az én Tibóm, így van a folyó fenekén, mi? -

vijjogta az asszony. - És messze van, maga van és nagy veszélyben?
Tessék?! Mágusok! - Momaya ebbe az egyetlen utolsó szóba sűrítette
nagy véleményét a jóstudományt illetően. - Mágusok, hogy ne mondjam
...! - Tovább visított. - Majd én adok nektek mágiát! - Avval
fölkapott egy letört ágat, és a túl lassúnak bizonyuló Rabba Kega
fejére sózott vele. A férfi most már fájdalmasan üvöltve menekült,
Momaya követte, és ütötte-verte a hátát, a vállát, ahol érte, ki a
kertkapun, végig a falu utcáján, és mindenki nagy élvezettel nézte a
jelenetet. A harcosok, a nők, a gyerekek, aki csak jelen lehetett az
örömteli látványosságon, élt az alkalommal, derült a különben oly
rettegett Rabba Kegán.

Ekképp esett, hogy adandó ellenségeinek táborába Tarzan

"besorolhatott" két újabb személyt, két varázslót. Passzív ellenségből
aktív ellenséggé lettek, s mindketten sokáig fennmaradtak aznap éjjel,
tervezgetvén a visszavágás lehetőségeit. A fehér ördög-isten olyan
csúfságot hozott a fejükre, akkora hitelrontójuk lett, hogy
természetes rosszindulatuk s jövőt féltő bosszúszomjuk makacs, tartós
eleggyé alakult: fortyogva várta, mikor jön el a maga órája.

Az ifjú Greystoke lord, persze, nem is sejtette, mi mindent

forralnak ellene. És ha tudja, akkor se törődik vele különösebben - ez
bizonyos.

Álma aznap éjjel ugyanolyan zavartalan volt, mint máskor, s ha

tető nem födte, ha ajtó nem őrizte is betolakodóktól, jobban aludt,
mint nemes rokona odahaza Angliában, aki aznap túl sok homárt evett és
nyakló nélkül vedelte a bort.

7. Bukawai bukása

Amikor a majomember kisgyerek volt még, sok egyéb között

megtanult igen hajlékony, erős köteleket sodorni jó rostos, szálas
dzsungelfüvekből. Ellenállóak, téphetetlenek voltak a kis Tarmangani
kötélfonatai. Nevelőapja, Tublat tudott volna mesélni erről egyet s
mást. Ha egy marék hernyót adott volna neki valaki csemegének, bizony,
még arról is beszámolt volna, mily fondorlatos módokon
kellemetlenkedett neki magának is Tarzan efféle kötelek révén. Tublat,
persze annyira gyűlölte ezeket a szerszámokat, hogy - ha csak szóba
jöttek Tarzannal összefüggésben -, el kellett volna távolodnia a
hallgatónak, hacsak nem akart belesüketülni a haragos emlékidéző
ordításba.

Így gyakran röppent a kígyószerű hurok a mit sem sejtő Tublat

nyakába, oly számtalanszor tette nevetségessé, okozott neki fájdalmat
, lerántva őt lábáról, amikor effélére végképp nem lett volna
"szüksége", hogy nem csoda, ha vad szívében kevés szeretetnek maradt
hely a nevelt fia - vagy ennek találmányai - iránt.

Némelykor Tublat a levegőben is meglengett a kötél végén, s ahogy

szorult a hurok, szó szerint a halállal kellett szembenéznie, miközben
a kis Tarzan fent táncolt egy ágon, csúfolta őt, tiszteletlenül
fintorgott rá.

Volt aztán egy olyan alkalom is, amikor a kötél remek szolgálatot
tett. Egy s csak egyetlen ilyen kapcsolata volt a kötéllel, amelyre
Tublat szívesen emlékezett. Az élénk agyú és fürge testű Tarzan mindig
újfajta játékokat eszelt ki. A játék volt az az eszköz, amelynek révén
gyerekkorában oly sokat tanult. Ezen a napon is nagy tanulság várta, s
hogy a tanulságért nem kellett az életével fizetnie, őt magát, Tarzant
lepte meg a legjobban, Tublatot meg elkeserítette.

Az ember-gyermek, ahogy a kötelet éppen egyik játszótársa nyakába

akarta dobni - a pajtása felette volt a fán -, elvétette a dolgot, s
egy kiálló ágat talált el helyette. Ahogy megpróbálta kiszabadítani
onnét a kötelet, a hurok csak tovább feszült, szorult. Tarzan akkor
elkezdett mászni a kötélen, hogy leoldozza a nem kívánt helyről. Ahogy
már fent járt magasan, egyik kaján társa odalent a földön megragadta a
szabadon lengő kötélvéget, szaladni kezdett vele, meghúzta amonnét is.
Tarzan üvöltött, hogy hagyja már, s akkor a fiatal majom el is engedte
a kötelet, de csak egy kicsit - és nyomban megrántotta ismét. Az
eredmény az lett, hogy Tarzannal lengeni kezdett a kötél, s a majomfiú
máris felismerte az új játéklehetőséget, méghozzá örömmel!
Felszólította hát a majmot, hogy ezt, ezt folytassa ... és Tarzan
akkor lengett ide-oda, amennyire a kötél hossza engedte. Ám a távolság
nem volt elég nagy, a magasság a földtől sem oly jelentős, hogy
kellőképpen izgalmassá tette volna a dolgot, ahogyan pedig
fiúgyermekek a játékot szeretik.

Tarzan felkapaszkodott hát az ágig, ahol a kötél elakadt,

leoldozta, elvitte onnét, s keresett egy alkalmas - hosszú, magasan
levő ágat. Itt újra odaerősítette, a szabadvégét megfogta, sebesen
lekúszott az ágak között, ameddig a kötél engedte. Akkor elindult
lengve a kötélvégen. Kis fiatal teste tekergett és pörgött - élő
emberi ingasúly a dzsungelfűszállon -, tíz méterre a talajtól. t Hűha,
ez volt csak a gyönyörűség, elsőrendű mulatságnak bizonyult. Tarzan
bűvölten csinálta. Hamarosan rájött, hogyha testét a kellő pillanatban
terheli így vagy úgy, lengését gyorsíthatja vagy lassíthatja ezzel,
hogy - fiú lévén! - a gyorsítást választotta.

És egyszerre ott lengett valóban végletes pontok közt, s lentről

a Kercsak-törzs tagjai valami szelíd bámulattal nézték.

Ha közülünk leng ott valaki azon a kötélen, nem történt volna

meg, ami Tarzannal történt, hiszen egyikünk sem lett volna képes olyan
sokáig függeszkedni a sodralékon. De Tarzan számára az ilyen
függeszkedés majdnem annyi volt, mintha két lábon kellett járnia.
Tény, hogy soká nem érzett ő fáradást, amikor közönséges földi
emberhalandó már ájultan zuhant volna le a kimerültségtől. S ez a
szívós erő lett csaknem a végzete is.

Tublat ugyanúgy figyelte a lengést, mint a többiek a törzsből.

Nem volt a világon még egy teremtmény, akit Tublat olyannyira szívből
gyűlölt volna, mint ezt a számára undok, szőrtelen, világos bőrű
majom-karikatúrát. Ha Tarzan nem olyan fürge, és ha Kala nem szereti
őt vad, féltékeny szeretettel, Tublat rég megszabadult volna
családjának eme szégyenfoltjától.

Olyan rég volt az már, amikor Tarzan a törzs tagja lett, hogy
Tublat el is felejtette, miképp került a fiú a dzsungelbe, s az ő
családjába. Így aztán valahogy úgy képzelte, hogy ez a balu is az ő
sarja, és már a puszta küllemével is szégyent hoz rá.

Messzi, messzi lengett Tarzan, a majomfiú a kötélen, elérte az ív

elképzelhető legmagasabb pontját, amikor a durva kérgen dörzsölődő,
horzsolódó kötél elvékonyodott, és - elvált az ágtól. A bámuló majmok
azt látták, hogy a sima, barna test repül lefelé, lefelé, lefelé,
lefelé, hull, mint az érett gyümölcs. Tublat felszökkent a levegőbe,
ugyanúgy fejezte ki gyönyörét, ahogy az emberek is teszik. Hiszen ez
akkor most - érezhette - Tarzan végét jelenti, és az ő - Tublat -
mindenféle gondjának-bajának is véget vet. Ettől fogva békében,
biztonságban élheti az életét.

Tarzan zuhant ... vagy tizenöt métert, és a hátára esett, a sűrű

bozótba. Kala volt az első, aki ott termett mellette. A vad, rút,
szerető szívű Kala. Látott ő már ilyesmit: akkor a saját balujából
szállt ki egy nagy esés után az élet.

Most ezt is ugyanúgy veszti el? Tarzan moccanatlanul hevert,

amikor a majom-mostohaanya rátalált. Teste mélyen beágyazódott a
bozótba, Pár percbe telt Kalának, hogy kiszedje onnét, elvonszolja. A
fiú nem volt halott. Élt, s még csak komolyabb sérülése sem volt. A
bozót felfogta az esést. A feje hátsó felén volt egy hasított seb, ott
érte az ütés - az sem csekélység! -, s ez magyarázta eszméletvesztését
is.

Pár perc múlva Tarzan ugyanolyan élénken szökdelt, mint korábban.

Tublat őrjöngött. Haragjában belemart a hozzá legközelebb álló
majomba. Meg is lett érte a méltó büntetése. Balszerencséjére, ezt az
illetlenséget egy fiatal, erős hímmel szemben követte el, aki első
dühében jól megadta neki a magáét.

Tarzan azonban megint tanult valamit. Azt, hogy az újabb és újabb

dörzsölés végül elnyüvi, átszakítja a kötélrostokat. Persze újabb
éveknek kellett eltelnie, hogy e tanulság többet mondjon neki, mint
hogy "kötélen, fák közt lengeni nem kell", vagy legalábbis nem szabad
fölmenni oly magasba.

Mindazonáltal eljött a nap, amikor ugyanez a tapasztalás, mely

gyerekkorában csaknem halálos volt, életét megmentő tudománynak
bizonyult.

Rég nem volt már gyerek - megtermett, hatalmas dzsungelhím volt.

Senki se vigyázott rá, nem védte gondos szeretet, s nem is szorult
ilyesmire. Kala halott volt. Halott volt Tublat is, s bár Kalával
eltávozott a földről az egyetlen teremtmény, aki a dzsungelben
szerette Tarzant, Tublat után - hogy a nagy majom megtér t a szőrös
ősök örökhonába - épp elegen maradtak, akik gyűlölték a sima testű
majomfiút.

Nem arról volt szó, hogy kegyetlenebb vagy vadabb lett volna ő,
mint társai, hiszen ők is igencsak kegyetlenek és vadak voltak.
Ráadásul Tarzan képes volt velük szemben olykor a gyengédségre is, s
ez az adomány belőlük merőben hiányzott. Ugyanígy nem volt meg bennük,
ami csak az ember sajátja: a humor. Tarzanban ott élt - talán egy
kicsit túlzottan is, mohón, kíméletlenül -, ez az érzés, s a tudás,
hogy társait megtréfálja, ellenfeleivel pedig kegyetlenül gunyoros
játékokat űzzön.

De ha mindenkit összeszámlálunk, akkor sem találhatunk még

valakit, aki oly ellenséges szívvel gondolt volna Tarzanra, mint a két
sziklás hegy közti kanyonban, a barlangjában élő Bukawai, a
tisztátalan varázsló. A Mbonga főnök falujától északra lakó vén
Bukawai féltékeny volt Tarzanra, és ő lett az, aki kevés híján a
majomember végzetét okozta. Bukawai hosszú hónapokon át dajkálta
magában a gyűlöletet, s a bosszú esélyei csekélyek voltak, hiszen
Tarzan a dzsungelnek merőben más részein járt, mint ahol a bűv-doktor
ürege volt. A fekete sarlatán egyszer látta csak a fehér ördög-istent,
ahogy Tarzant a feketék nevezték. Ám a majomember akkor épp elég kárt
okozott neki, megfosztotta egy busás adománytól, amire pedig a leprás
szörnydoktor bizton számíthatott már. Mi több, Tarzan lejáratta az ő
orvoslástudományát is.

Bukawai mindezt nem feledhette, jóllehet alig volt reménye, hogy

a bosszú csírája e tárgyban valaha is üthet.

És mégis: ez az óra, bármi váratlanul, eljött.

Tarzan vadászás közben messze elsodródott északra. ELszakadt

törzsének tanyahelyétől, ahogy ez szokása volt, mióta felnőtt lett.
Magányosan vadászott napokon át. Gyerekkorában nagyon élvezte, ha
együtt játszhatott, hancúrozhatott ifjú majomtársaival. Mostanra
azonban ezek a hajdani pajtások komor, kedélytelen himekké nőttek fel,
vagy gyanakvó, érzékeny anyák, magatehetetlen baluk védelmezői lettek
belőlük. Tarzan magányosságában nagyobb, megbízhatóbb "társra" talált,
mint Kercsak törzséből-bárki lehetett volna a számára.

Ezen a napon, ahogy Tarzan vadászott, lassan beborult az ég. A

fák koronái fölött a szakadozott felhők tépett foszlányokká
rongyolódva, mintha oroszlán űzöttjeiként menekülő antilopok lettek
volna. Így látta őket Tarzan. De a könnyű fürge fellegek alatt maga a
dzsungel moccanatlannak tűnt. Levél se rezzent odalent, és hatalmas,
súlyos volt az áthatolhatatlan holt csend. Ez a vadon, ez a dzsungel
így állhatott e tájon ősidőktől fogva, amikor Isten még be se
népesitette a Földet emberekkel, mi több, mozgó élőlényekkel, amikor
nem voltak hangok, melyeket meg kellett volna hallania a fülnek. E
sűrű csend fölött ott honolt az a sápadt, okkerszín világosság, melyen
át a felhők rohantak.

Tarzan sokszor-látott ilyet korábban is, ám valahányszor ilyen

volt a világ, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Félelmet ő nem
ismert, de ahogy a természet kegyetlen, mérhetetlen hatalmú
megnyilvánulásait látta, éreznie kellett önmaga, csekély voltát, azt,
hogy milyen parányi lény is ő, És mennyire magányos.

Most távolról halk nyögést hallott. Az oroszlánok járnak zsákmány

után - mormolta magában, s felnézett megint a sebesen futó felhőkre. A
nyögés hangja erősödött. - Jönnek! - mondta a majmok fia, és menedéket
keresett egy sűrű lombú fánál. A törzsek és a koronák akkor, védő
tetőzetükkel, hirtelen vadul hajladozni kezdtek, mintha Isten
nyújtotta volna ki kezét az égből, az ő tenyere nyomta volna le mind e
büszkéket földközelbe. - Elhaladnak! - suttogta Tarzan. - Az
oroszlánok most vonulnak át. - S akkor erős fény villant, villám nagy
fénye, követte a fülsiketítő mennydörgés. - Az oroszlánok ugranak -
kiáltotta Tarzan -, és most tépázzák áldozatuk testét, most ölnek!

A fák vadul körbe-körbe hajlongtak. Démoni erejű szél tépázta

könyörtelenül a dzsungelt, Egyszerre leszakadt az eső - nem úgy, ahogy
nálunk kezd esni, északi tájainkon, hanem mintha özönvizet öntenének.
Az öldöklés vére - gondolta Tarzan, s közelebb húzódott a nagy fa
törzséhez, amelyik alatt állt.
 Közel volt a dzsungel széléhez. Kis távolságra két hegyet is
látott, mielőtt a vihar kitört, most azonban semmit se tudott kivenni
tekintetével. Mindazonáltal szórakoztatónak találta, hogy belebámul az
ömlő, falsűrű esőbe, kutatván a két hegy körvonalait, elképzelve, hogy
a vízáradat egyszerűen elmosta őket. Persze tudta, hogyha az eső
hirtelen eláll, a nap rögtön kisüt megint, és az egész világ olyan
lesz, mint volt annakelőtte. Legföljebb pár ág hullt le, ez a
változás, meg itt-ott egy-egy vénséges dzsungel-pátriárka zuhant le,
hogy korhadékával táplálja a talajt, melyből talán századokon át
táplálkozott. Látta, hallotta, ahogy ágak, leveles gallyak repülnek és
forognak körülötte mindenfelé. Tépi őket a tornádó, lenyomja elemi
súlyával a víztömeg.

Pár méternyire tőle egy hatalmas fa megingott, kidőlt. De Tarzan

védve volt, biztonságban állt egy sokkal ifjabb dzsungelóriás ágai
alatt, ahová saját dzsungel-leleménye vezette. Itt csak egy elem,
távoli veszély fenyegette. És mégis - lesújtott. Tarzan feje fölött
egyszerre mintha meghasadt volna a világ: kettéhasadt a villám ütötte
fa, a fiatal óriásnak vége volt. őt is maga alá temette, holott
védelmeznie kellett volna, s mire az eső elállt s a nap kisütött, ott
lelte Tarzant a földön elterülve.

Bukawai előjött a barlangjából, miután a vihar elvonult, és

végignézett a terepen. Fél szeme lehetővé tette számára, hogy mindent
lásson. De ha tucatnyi szeme lett volna, akkor se látta volna soha a
felfrissült világ roppant szépségét, a dzsungel üdeségét, mert ilyen
dolgokhoz zagyva szívében nem élt semmi késztetés.

Agya merőben másra válaszolt a világ jelzéseiből. S ha orra van,

akkor se érezhette volna, ugyanilyen okokból, az édes illatokat a
tisztára mosott levegőben.

A Leprás öreg két oldalán ott állt állandó és kizárólagos

kisérőpárja, a két hiéna, és szimatoltak. Egyikük hirtelen Wad morgást
hallatott, fejét előreszegezte, és fürkészve elindult a dzsungel felé.
A másik követte. Bukawai kíváncsiságát is felkeltették, ment hát
utánuk, követte mindannyiukat, nehéz fütykössel a kezében.

A hiénák megálltak pár méter nyíre a kiterítve heverő Tarzantól.

Szimatoltak, morogtak. Akkor ért
hinni a szemének, de amikor hitt
ördög-isten fekszik ott, dühe nem
hogy Tarzan halott, s őt így
megálmodott lehetőségétől.
oda Bukawai, és először nem akart
végre és látta, hogy: csakugyan az
ismert határt. Azt hitte ugyanis,
megfosztja a rossz sors a bosszú

A hiénák fogvicsorgatva közeledtek a majomemberhez. Bukawai

ocsmány üvöltéssel vetette rájuk magát, kegyetlen ütéseket mért a
hátukra mert ki tudja, hátha van mégis élet még az ősellenségben. A
bestiák horkantva, fújva fordultak szembe gazdájukkal s kínzójukkal.
De a régóta beléjük táplálódott félelem visszafogta őket, nem estek
rohadozó torkának. Pár méternyíre elsompolyogtak, ott letelepedtek
hátsó lábukra, és gyűlölettől s éhségtől izzó szemmel, vadul
figyelték, mi történik.

Bukawai lehajolt, fülét a majomember szívére szorította. A szív

vert. Amennyire a leprás arc torz vonásai öröm kifejezésére alkalmasak
voltak, most pokoli örömet fejeztek ki, ám ez nem volt szép látvány. A
majomember oldalán ott hevert a hosszú fűkötél. Bukawai sebesen
hátrakötötte foglyának ernyedt karjait, majd a vállára vette a terhet.
Mert Bukawai, ha öreg volt is és beteg, erős férfi maradt. A hiénák
elindultak mögötte a barlang felé. Követték a varázslót keskeny, sötét
folyosón, ahogy cipelte kincsét az összekötött szobákon át vitte,
vitte Tarzan élettelen testét a tisztátalan varázsló. A folyosó egyik
fordulóján hirtelen fény villant. Bukawai megérkezett Tarzannal a hegy
körkörös kis kráterébe. Egykor vulkán működhetett itt apró vulkán,
mely sosem tudott heggyé tekintélyesedni, megmaradt inkább földközeli
lávaömlés helyének.

Meredek falak vették körül a krátert. Az egyetlen kijárat az a

szűk folyosó volt, amelyen Bukawai belépett. A sziklás talajból pár
korcs fa nőtt. Vagy harminc méter magasban látszott az égbolt.

Bukawai Tarzant az egyik fához kötözte, méghozzá a saját

fűkötelével, s úgy, hogy bár szabadok maradtak a kezei, a csomókat nem
érhette el. A hiénák morogva sompolyogtak, mászkáltak föl s alá.
Bukawai gyűlölte őket, és gyűlölték ők is Bukawait. A varázsló tudta,
hogy csak arra várnak, amikor ő már magatehetetlen lesz, vagy ha
féktelen gyűlöletük legyőzi félelmüket, az alárendeltségi érzést.

Ami őt illeti, Bukawai sosem félt tőlük, s épp a félelmi viszony

fenntartása végett táplálta Bukawai mindig nagy gonddal ezeket az
undok szörnyetegeket. Még vadászott is nekik, ha saját igyekezetük
meddőnek bizonyult. Egyebekben viszont kíméletlen volt velük, és a
csekély agyú, beteg, bestiális, primitív emberek kegyetlenségét
gyakorolta rajtuk.

Kölyökkoruktól nevelte őket, s a hiénák nem is ismertek más

életet, csak ezt. Ha elkalandoztak is vadászni, mindig visszatértek.
Bukawai újabban kezdett rájönni, hogy a visszatérésük oka nem annyira
a szokás, inkább a gyűlölet türelme, amely eltűr akár minden
megaláztatást és sértést is, de nem mond le a végső bosszú őrzött
lehetőségéről. A varázslónak nem volt szüksége különösebb
képzelőerőre, hogy kitalálja, mi lenne ez a bosszú. Ma látni fogja,
milyen is lenne ez a vég, de valaki más személyesíti meg őt.

Miután Tarzant megkötözte, Bukawai visszament a

folyosóra, maga előtt terelte a hiénáit. Aztán a barlangrész
egyik kijáratát ágfonat ajtóval zárta el, biztosítván így,
hogy nyugodtan alhasson éjszaka, nehogy a sötétség leple
alatt a két fenevad rátámadjon.

Visszatért a külső üregszájhoz, ki a szabadba.

Egy jókora edényt megtöltött a közeli forrásból, majd a kráterhez

ment megint. A félrerekesztett hiénák a fonatos ajtó mögött álltak,
éhesen figyelték Tarzant. Kaptak ők már táplálékot korábbi időkben is
efféle módon.

A bűv-doktor a vízzel most Tarzanhoz közelített, s az edény

tartalmából jókora adagot a majomemberarcába löttyintett. A dzsungel
fiának szemhéjai megremegtek. A következő pillanatban Tarzan már ki is
nyitotta a szemét, körülnézett.

- Ördög-isten! - rikácsolta Bukawai. - Én vagyok a nagy varázsló.

Az én orvosságom erős. A tiéd gyönge. Ha nem az, hát miért vagy
idekötözve, mint egy kecske, mielőtt oroszlánok étke lesz?
 Tarzan egy szót sem értett a varázsló kiabálásából, ezért nem is
válaszolt, csak nézett rá hideg szemmel, közönyösen. A hiénák ott
ágaskodtak mögötte. Hallotta morgásukat, de még Csak feléjük se
fordult. Vadállat volt ő, emberi agyú dzsungellény. A benne élő
vadállat képtelen volt félelmet elárulni a biztos halál előtt - míg az
emberi agy beletörődött az elkerülhetetlenbe.

Bukawai nem volt még készen; hogy fenevad-hiénáinak adja az

áldozatot, ezért rájuk rontott a fütykössel. Rövid, egyoldalú kézitusa
kezdődött, s a dögevők láthatóan a szokásoknak megfelelő mód
alulmaradtak. Tarzan figyelte az eseményeket. Látta, felfogta, micsoda
gyűlölet él a két állat s az emberi fajt megcsúfoló sarlatán szörny
között.

Hogy Bukawai a hiénáit alávetette torz akaratának, visszatért

Tarzanhoz, hogy tovább bosszantsa. A bűv-doktor látta azonban, hogy a
majomember aligha ért meg valamit, s a végén felhagyott igyekezetével.
Visszahúzódott a folyosóra, a bejáratot elzárta a fonattal. Visszament
a barlangba, ott előkerített egy gyékényfonatot, a kráter fonatos
nyílásához vitte, végigheveredett. Innen nézi majd a történendőket,
kényelemben élvezi bosszúművét.

A hiénák alattomosan szaglászták a majomembert. Tarzan egy

pillanatra minden erejét beleadta, hátha enged a kötél - de ha ez még
Numát is biztosan tartotta, az ő erőfeszítése nyomán sem szakadhat
szét. A dzsungel fia nem akart meghalni. Most is egészen közelről
kellett a halál arcába néznie - s tette megint szemrebbenés nélkül -,
ahogy ez már gyakran meg történt.

Ahogy megrángatta a kötelet, érezte, hogyan dörzsölődik a fonat a

kis fához, melyhez oda volt csomózva. S akkor, mintha film peregne
lelki szemei előtt, megjelent egy régi jelenet. Emlékezetének
raktárából előkerült egy kisfiú, ahogy ott leng magasan, és látta a
kötelet, ahogy elszakad odafönn, s a fiúcska a földre zuhan. Tarzan
elmosolyodott. És azonnal elkezdte gyorsan dörzsölni a kötelet a fa
törzséhez.

A hiénák megpróbáltak bátorságot gyűjteni, így közeledtek. Tarzan

lábát szaglászták. Hanem amikor a majomember szabad keze feléjük
sújtott, meghátráltak. Tudta, ha éhségük fokozódik, támadni fognak.
Tarzan hűvös nyugalommal, módszeresen, sietség nélkül húzogatta a
kötelet a kis fa törzsén, a kérgen.

Az üreg bejáratánál Bukawai elaludt. Azt gondolta, beletelik még

egy kis időbe, hogy a bestiák felbátorodjanak, vagy eléggé éhesek
legyenek a megkötözött áldozat húsára. Addig meg ő pihen egyet, így is
történt.

Telt-múlt ekképp a nap, a hiénák egyelőre nem szedték össze a

bátorságukat. A kötél meg erősebbnek bizonyult, mint az a gyerekkori,
és jobban ellenállt a dörzsölésnek. Mégis, a hiénák éhsége fenyegetően
fokozódott, s közben a kötél ... igen, a kötél is egyre roncsolódott,
vékonyult. Bukawai aludt.

Késő délután az egyik hiéna már vicsorgott az éhségtől, s akkor,

ingerülten morogva nekiugrott a majomembernek. A zaj felébresztette
Bukawait. Fel is ült gyorsan, hadd lásson mindent jól, mi fog történni
a kráterben. Azt látta, hogy a hié na a fogoly védtelen torkának
ugrik, s hogy Tarzan karja lendül, elkapja a hördülő állatot. Akkor a
másik hiéna is támadásba lendült, szökkent volna az ördög-istenre: A
nagy, sima bőrű test iszonyatosan megfeszült. Az izmok hatalmas játéka
kezdődött a szőrtelen barnaság alatt - a dzsungel fia teljes súlyával
és roppant erejével előrelendült - a kötelék engedett, és a három alak
a következő pillanatban horkantva, harapva, birkózva hempergett a
kráter fenekén.

Bukawai nyomban talpon volt. Igaz volna ez? Az ördög-isten

felveszi a harcot az ő két szolgájával? Fegyvertelen a fickó ... és
ott van rajta két hiéna ... képtelenség! De Bukawai nem ismerte
Tarzant.

A majomember erősen szorította az egyik hiéna torkát, így

emelkedett féltérdre, bár közben a másik vadállat veszettül támadta,
le akarta rántani a főldre. Tarzan fél kézzel az egyiket tartotta,
másik kezével a másikért nyúlt, s odarántotta a szörnyeteget.

Bukawai látta, hogy a küzdelem állása őrá nézve ijesztő - rohant

hát a kráterbe, kezében a fütyköst lóbálta. Tarzan várta a jöttét,
most már két lábon állt, mindegyik kezében egy-egy hiéna ... s az
egyik habzó pofájú bestiát egyenesen a bűv-doktor fejéhez vágta.
Elzuhantak, összekavarodtak tusakodó halomban. Tarzan átröpítette a
másik hiénát a kráteren, miközben az, amelyik a varázslóval
hempergett, kezdte volna már rágni a rothatag arcot. Ez kevés volt a
majomembernek. Lerúgta, s üvöltő társa után küldte a hiénát, majd a
földön elnyúlt sarlatán mellé szökkent és talpra rántotta.

Bukawai, aki végig eszméleténél volt, most látott meg valamit

igazán: a biztos halált, a közvetlen és rettenetes halált. Ott izzott
hidegen a foglyul ejtő szemében. Foggal-körömmel fordult Tarzan ellen.
A majomember megborzadt a leprás test nagy közelségétől. A hiénáknak
elegük volt egyelőre a dologból, s eloldalogtak a folyosón a barlang
külső része felé. Tarzannak alig okozott nehézséget, hogy a varázsló
ellenállását megtörje. Akkor nyomban megkötözte. Ugyanahhoz a fához
erősítette, amelyikhez a varázsló őt. Csak arra vigyázott a
csomózgatáskor, hogy az övéhez hasonló megmenekülésről most ne
lehessen szó. Aztán otthagyta.

Ahogy távozott a kanyargós folyosón, a föld alatti üregeken át,

Tarzan nem látta a hiénákat.

- Vissza fognak jönni - mondta magában.

És a kráterben, a magasba szökkenő falak közt, Bukawai

borzadálytól jéggé dermedve, iszonyú félelem lázában remegett.

- Visszajönnek! - kiáltotta, és hangja a rettenet visításává

torzult.

És így is lett.

8. Az oroszlán

Numa, az oroszlán ott lapult egy tüskés bokor mögött a folyó

kanyarulata alatti kis ivóöbölnél, az örvényes víz közelében. A folyó
mindkét oldalán - a partnál jól kiszélesedve - kitaposott ösvény
vezetett. Megszámlálhatatlan idő óta ide jártak inni a dzsungel vad
teremtményei, meg a síkság lakói. A ragadozók vakmerő, félelmet nem
ismerő léptekkel, a növényevők félénken, óvatosan, habozva.

Numa, az oroszlán éhes volt, nagyon éhes, és éppen ezért igen

hallgatag is. Az ivóhelyhez igyekezve gyakran felnyögött, üvöltött,
sőt, el is bődült olykor. De amikor ahhoz a helyhez közelített, ahol
Barára, az őzre vagy Hortára, a vadkanra, avagy bármi más ízes
falatra, gyanútlan szomjazókra fog leskelődni, akkor már elcsöndesült.
Komor, baljós csend volt ez, veszedelmes. Sárgás-zöld szemek figyelték
a terepet, és egy izmos farok szüntelen, ritmikus mozgása ütemezte
kísérteties pontossággal.

Pacco, a zebra érkezett elsőnek, és Numa, az oroszlán alig tudta

elnyomni kedvetlen hördülését, hiszen a dzsungelnek s környékének
valamennyi vadja közül épp Pacco fajtája volt a legóvatosabb. A
fekete-fehér csíkos négylábú mögött érkezett egy egész kis ménes,
harminc vagy negyven hasonló otrombácska, ló-forma állat.

Ahogy a mén a gázlóhoz közeledett, gyakran megállt, fülelt,

orrlikait a magasba emelte, hogy a lég elmesélje neki, mire számíthat
közelben-távolban, érezze a veszedelmes ragadozók szagát.

Numa kényszeredetten mocorgott, hátsó részét magasba tolta, izmos

teste megfeszült, ahogy felkészült a vérszomjas támadásra. Szeme vadul
szórta tüzét. Roppant izmai remegtek, testét átjárta a pillanat
izgalma.

Pacco egy kicsit közelebb ért. Megállt, horkantott, aztán

megpördült, s vele együtt a csapat is elindult visszafelé, az
ellenkező irányba.

De Numa nyugton maradt. Ismerte Pacco, a zebra viselkedését.

Tudta, hogy vissza fog térni, jóllehet többször ismétlődik majd ez a
jelenet. Óvatoskodva eltereli elébb háremét s utódainak csapatát a
vágyva vágyott víztől, míg kellő bátorságot nem gyűjt az iváshoz. Volt
egy olyan esély is, hogy Paccö végképp elriad. Numa látott már ilyet,
hát teljesen moccanatlan maradt, nehogy ő legyen az, aki visszakergeti
a zebranépet, szomjasan akár a füves síkságra.

Pacco és családja újra megjelent a folyónál, és újra meg újra

lejátszották a menekülési nagyjelenetet. Ám mindannyiszor közelebb is
merészkedtek a vízhez, míg a végén a teljes mén kecses patáját
nyaldosták a folyó kis hullámai.

A többiek, óvatosan lépdelve, még csak közelítették vezetőjüket.

Numa kiválasztott magának egy fényes szőrű, kövér kancacsikót. Szeme
éhesen izzott, legeltette rajta a tekintetét. Numa, az oroszlán akkor
a legboldogabb, ha Pacco, a zebra húsát élvezheti - s ennek oka az,
hogy zebrát zsákmányolni, épp az imént jelzett nagy óvatosság miatt, a
legnehezebb dolgok egyike a vadon világában.

Az oroszlán lassan fölemelkedett, s ahogy így tett, nagy, párnás

mancsai alatt megroppant véletlenül egy kis ág. Mint a puskagolyó, úgy
repűlt most már Numa. Ám a kis gallyacska roppanása, ez az egyetlen
riasztó hang elegendő volt, hogy a ménes megzavarodjon, így Numa csak
fejetlenül vethette bele magát - s céltalanul ekképp! - a fejvesztett,
futamodó kavargásba.

A vadászat és a mén oda volt hát, az oroszlán hiába próbált

hatalmas ugrással Pacco nyomába érni, az a megroppanó ág elvette tőle
a remek falatot. Annyi történt csak, hogy iszonyú mancsa belehasított
a zebra farába, és négy véres csíkot hagyott maga után.

Numa dühösen hagyta ott a folyópartot, éhesen és veszélyesen,

izzó dühvel tért vissza a dzsungelbe. Éhsége messze meghaladta az
átlagosat. Még Dango, a hiéna is prédája lehetett volna most a
rettenetes karmoknak és fogaknak. S ily hangulatában érkezett el az
oroszlán Kercsak törzsének, a nagy majmoknak a tanyahelyéhez.

S ugyan ki számított volna Numa, az oroszlán közelségére ily késő

reggeli órán. Hiszen mindenki azt hiszi a napnak ily szakában, hogy ö
még ott hever, szunyókál az előző esti zsákmány maradványai mellett.
És közben Numa - vadászott. Éhesebb volt, mint bármikor.

Az emberszabású majmok ráérősen időzgettek a tisztáson s

környékén, csillapítván első hajnali éhüket. Numa nem látta őket, de a
szagukat messziről megérezte. Általában nem érdekelték a majmok, ment
volna más zsákmány után, mert derekas izmaik még Numa számára is
veszélyt, túl nagy ellenállást jelentettek. Kercsak népének nagy
tépőfogai oroszlánijesztők voltak. Ám ma minden másképp volt - Numa
feléjük ment, és pofájából, melyen felállt a szőr, vad horkantások
törtek elő.

Numa nem habozott: ahogy meglátta a majmokat, azonnal támadott.

Voltak ott vagy tucatnyian is, szőrös, emberszabású teremtmények egy
kis tisztáson. Fönn az egyik fán ott ült egy barna bőrű ifjú. Látta
Numa hirtelen elhatározását, a gyors szökkenést, és látta, ahogy a
majmok hirtelen megfutamodnak. A nagy hímek apró balukon tipornak.
Csak egyetlen nőstény maradt a helyén, egy fiatal anya, akit épp ez a
körülmény - porontyának védelme - késztetett helyben maradásra.

Tarzan leszökkent az ágról, és a menekülő hímek után ordított.

Azokat is küzdelemre hívta, akik védett helyeken, a környező fák alatt
kuporogtak. Ha a hímek helytállnak, Numa nem ér t volna semmit a
támadással, s bármilyen düh fűti is, akármi éhség hajtja, sértetlenül
nem menekülhetett volna - se zsákmánnyal, se anélkül.

A kiáltást talán hallották a hímek, s szándékukban állt

megfordulni, de túl lassúak voltak.

Numa elragadta az anyamajmot, és a dzsungel sűrűjébe vonszolta,

mielőtt a menekülők megfordulhattak volna, hogy összeszedvén
bátorságukat, társuk segítségére siessenek. Tarzan haragos hangja,
semmi kétség, dühödt érzelmeket ébresztett a majomszívekben.
Horkantva, üvöltve követték Numát a sűrűbe, a leveles ágak
labirintusába, ahol elrejtőzni próbált előlük. A majomember haladt az
élen, sebesen, de óvatosan. Az oroszlán hollétét illetően inkább a
fülére és a szaglószervére adott, nem a szeme jelzéseire.

A nyomot könnyű volt követni, hiszen az elvonszolt majomnőstény

jócskán vérzett, és a szaga is ott volt. Magunkfajta gyakorlatlan
lények is rátaláltak volna erre a csapásra. Tarzan s a Kercsak-törzs
majmai számára olyan volt ez, mint nekünk a városban egy aszfaltozott
járda. Mielőtt a nagymacska morgását, karmos jelzéseit meghallották
volna, Tarzan tudta, hogy a közelében vannak. Felszólította a
majmokat, kövessék példáját. Tarzan fölszökkent egy fára, s egy
pillanat múlva Numát körül is vette már a fenyegető vadak sokasága, s
mind vicsorogtak rá, karmaikat meresztgették. A ragadozó ott hasalt,
mellső lábait a nőstény majomra fektette.

Tarzan látta, hogy az áldozat már nem él. Ennek ellenére, valami
megmagyarázhatatlan parancs arra szólította, hogy ne hagyja annyiban a
dolgot, mentse ki az élettelen testet is a támadó karmaiból, s osszon
ki méltó büntetést.

Ingerlő, sértő szavakkal kezdte ostromolni Numát. Száraz ágakat

tört le a fáról, melyen ide-oda szökdelt, ezeket hajigálta le az
oroszlánra. A majmok ugyanígy tettek. Numa dühödten felüvöltött,
zavarta őt ez a piszkálódás. Éhes volt, hanem ilyen körülmények között
nem gondolhatott falatozásra. A majmok - ha csupán rajtuk múlik -
csakhamar biztosan otthagyták volna az oroszlánt, élvezze a
megszerzett zsákmányt - mi értelme itt már az erősködésnek? A
nősténymajmot úgy nem éleszthetik fel azzal, ha száraz ágakat
hajigálnak Numára, s maguk is éhesek, nem értelmesebb dolog-e táplálék
után nézni? De Tarzan másképp gondolta. Numának büntetés jár, Numának
menekülnie kell innét. Meg kell tanítani rá, hogyha megölt is egy
Manganit, nincs joga rá, hogy elfogyassza. Az emberi értelem a jövőbe
nézett, miközben a majmok csak a legközvetlenebb jelent vették
figyelembe. Megelégedtek volna annyival is, hogy ők ma elkerülték Numa
haragját, ám Tarzan szükségesnek látta, és eszközt is talált rá, hogy
az elkövetkezendő napokat biztosítsa.

Szította hát az emberszabásúak harci kedvét, serényen dobálták is

az ágakat, míg végül az oroszlán kénytelen volt behúzni a fejét, s
torkából a tiltakozás hangjai törtek elő - jóllehet mindegyre makacsul
őrizte prédáját.

Az ágak és gallyak - Tarzan hamar rájött -, hiába zuhogtak

Numára, nem ártottak neki különösebben, sérülést sem igen okoztak. Így
a majomember hatékonyabb eszközöket keresett - és nem is kellett
sokáig keresgélnie. Volt a közelben egy omlékony gránittömb - ennek
kövei már valamivel többet ígértek. Kiáltott a majmoknak, figyeljék
Numát. Tarzan leszökkent a földre, és összeszedett egy maréknyi
gránitdarabkát. Tudta, hogyha példájával ekképp élen jár,
eredményesebb lesz a felhívása, mintha csupán javaslatot tenne, hiszen
Tarzan nem volt a Kercsak-törzs királya, puszta szóval nem vehette
volna rá a majmokat, hogy Numát kővel hajigálják. Az uralkodó szerep
későbbi évek ígérete volt. Most a majomember fiatal volt még igaz,
tekintélyes helyet vívott ki magának a csapatban, a vad dzsungellények
között, akiknek törzsébe a sors furcsa rendelése sodorta. Az idősebb
nemzedék komor hímjei továbbra is gyűlölték őt, ahogy a vadállatok
mindig gyűlölik gyanakvásuk tárgyait, mindazokat, akiknek szaga valami
idegen faj szagát idézi. Mert az idegenség: ellenségesség is. A
fiatalabb hímek, akik egykor Tarzan játszópajtásai voltak,
hozzászoktak a majomfiú illatához. Ugyanaz a szag volt ez nekik, mint
a törzsből bárkié. Nem gyanakodtak rá jobban, mint a törzsből
bármelyik más hímre. Azért persze, nem szerették, hiszen nem szerettek
senkit a párosodás évszakán kívüli időben, és a hímek közt ilyenkor
támadt ellentétek a következő efféle évszakig tartottak.

Komor, nyűgös népség volt ez a majomtársaság - a legjobb esetben

is ilyenné vált valamennyi. Kivételt képezett az, amelyikükben az
emberi tulajdonságok valami csírája mutatkozott már - visszaütés,
semmi kétség; visszaütés volt az ilyesmi az ős-ősre, aki valóban
megtette az első lépést a majomléttől az emberi lét felé, ahogy egyre
többet járt a hátsó lábán, s a tétlenül maradt mellső lábak számára
valami más foglalatosságot talált.

Tarzan tehát vezető volt ott, ahol parancsoló még nem lehetett.
Rég fölfedezte az utánzás majomszokását, és megtanulta, hogyan
hasznosítsa. Most például teleszedte a két markát gránitdarabokkal,
felmászott a fára, és élvezettel Nézte, hogy a majmok követik a
példáját.

Egy kis idő telt el, míg összeszedték a "lőszerüket". Közben Numa
hozzálátott a lakomához. De alig hogy valóban élvezhette volna az első
falatot, már meg is kapta, ami járt neki: a majomember szerint
legalábbis; Tarzan kezétől érte az első találat - a pofáján.
Fájdalmasan felordított, dühére azonban a majmok sorozattüze volta
válasz. Numa megrázta masszív fejét, felpillantott kínzóira. Ezek vagy
félórán át üldözték kövekkel és ágakkal, s hiába vonszolta be
zsákmányát az oroszlán a legsűrűbb bozótba, üldözői mindig rátaláltak,
nem hagyták békén, lövedékeikkel innen oda, onnét amoda űzték.

A szőrtelen majomféle, az emberszagú volt a legrosszabb mind

közül, ő ugyanis odáig merészkedett, hogy lejött a magasból, pár
méternyire a dzsungelek ura előtt szökdécselt, onnét hajigálta nagy
erővel a zsákmányával küszködő ragadozót. Numa olykor-olykor
nekirontott volna pontosan célzó támadójának, de hiába. Legtevékenyebb
gyötrője mindig elugrott előle, s oly pimaszul tette ezt, hogy az
oroszlán dühében, még éhéről is megfeledkezett. Többször is jókora
távolságra elhagyta a zsákmányt abban a reményben, hogy ellenségét
utolérheti.

A majmok, Tarzannal az élükön, Numát végül egy tisztásra

terelték, ahol az oroszlán természetszerűleg a neki legelőnyösebb
védekezést választotta: a fáktól távol, a szabad térségen helyezkedett
el. Ott kellő távolságban volt az ágakról meglehetősen találomra
hajigálózó majmok lövedékeitől. Itt is Tarzan volt az, aki
legpontosabb találatokat érte el.

Ez nem volt elég a majomembernek, főleg, mert Numa a fájdalmas

"belövéseket" is legföljebb horkantással nyugtázta, és tulajdonképpen
nagy nyugalommal látott hozzá, hogy zsákmányát elköltse. Tarzan a
fejét vakarta, valami ha- tékonyabb ijesztési módon töprengett, mert
feltett szándéka volt, hogy meggyőzi Numát: semmi haszna, ha a törzs
tagjai ellen támad. Az emberi elme, hadd ismételjük; a jövőre gondolt,
nem elégedett meg a bozontos majmok jelenközpontúságával. Tarzan úgy
okoskodott, ha Numa azt látja, hogy könnyedén elfogyaszthatja az
elejtett majmot, hamarosan megint Kercsak törzse ellen fordul, hiszen
a dolog - kifizetődő: megöl egy majmot, és semmi baja belőle. Numát
meg kell tanítani, vélte a majomember, hogy a majomölés azonnali
büntetéssel jár, és semmi haszna. Pár lecke elegendő, hogy az ősi
ellenséget megtanítsa: békén kell hagynia a törzset. Ez itt valami
öreg oroszlán lehet, és nyilvánvalóan a fogyatkozó testi erő, a
megcsappant ügyesség volt az oka, hogy bármiféle zsákmány jó neki.
Hanem egyetlen oroszlán, egy öregedő példány is nagy bajt hozhat egy
majomtörzsre; kiirthatja az állományt, vagy olyan veszteségeket
okozhat, hogy a régi tanyahelyen nem lesz elviselhető számukra az
élet.

- Vadásszon a Gomangani népre - mondta magában Tarzan. - Könnyebb

zsákmányt talál ott. Majd én megtanítom ezt az elvadult Numát, hogy a
Mangani népet békén kell hagynia.

A megoldandó nagy kérdés az volt, hogyan terelje el

zsákmányfalatától az oroszlánt. Tarzan akkor kieszelt valamit. Vakmerő
terv lett volna ez rajta kívül mindenkinek, de még a majomember
számára is olyasmi volt. Hanem Tarzan szerette az olyan dolgokat,
melyek az életveszély határát súrolják. Szinte kizárt dolog, hogy
közülünk bárkinek eszébe jutott volna ilyen vállalkozás egy éhes
oroszlánnal szemben.

Tarzannak természetesen segítségre volt szüksége a terv

végrehajtásához, s ennek a segítőnek ugyanolyan ügyesnek és bátornak
kellett lennie, amilyen ő. A majomember tekintete gyerekkori
játszópajtásán, Taugon állapodott meg. Első szerelmében vetélytársa
volt Taug, manapság azonban a törzs valamennyi hímje közül ő lehetett
az egyetlen, akiben "személy szerint" annyi rokonszenv él Tarzan
iránt, hogy emberi szóval barátságnak mondhassuk a csekély majomagy e
termékét. Taug bátor volt, fiatal és fürge. Fantasztikus izmok
domborodtak tömzsi testén.

- Taug - kiáltott a majomember. A nagy majom erre felpillantott a

száraz ágról, melyet épp le akart törni egy villámsújtotta fa
törzséről. - Menj Numa közelébe, zavard őt egy kicsit - vezényelte
Tarzan. - Ingereld, hogy támadjon. Vezesd el őt Mamka tetemétől.
tartsd távol onnét, ameddig csak bírod.

Taug bólintott. Tarzannal épp szemközt helyezkedett el, a tisztás

túlfelén. Lecsavarta végre az ágat a fáról, a földre szökkent, és
elindult Numa felé - horkantva, kaffogva sértegette.

A megzavart oroszlán felnézett, talpra állt. Farka megmerevedett,

és Taug akkor már futva menekült is, mert értette a félreérthetetlent,
az oroszlán támadni fog.

Az oroszlán mögül Tarzan hirtelen a tisztás közepe felé szökkent,

ahol Mamka teteme feküdt. Numa figyelme Taugra szegeződött, nem látta
a majomembert. Inkább a menekülő hímmajom után ugrott, aki épp jókor
kezdte meg a menekülést, mert így elérte az egyik közeli fát, egy-két
méterrel a szörnnyel a nyomában. A súlyos emberszabású
macskaügyességgel kúszott fel a törzsön, a lombozat védelmébe. Numa
karmai alig pár hüvelyknyire hasították menekvő teste mellett a
levegőt.

Az oroszlán a fa alatt egy pillanatnyi pihenőt tartott, izzó

szemmel nézett a majom után, s olyat bődült, hogy a föld beleremegett.
Aztán visszafordult, ment volna zsákmányához - s ahogy így tett, a
farka megint megmerevedett, s ha az imént vadul támadott, most aztán
még a ki nem hunyt dühöt is felülmúlta vádló haragja: mert amit
látott, vérig bőszítette. Egy meztelen ember loholt Mamka tetemével a
fák felé, a vértől csepegő zsákmány ott volt egy majom széles vállán.

A majmok, látván az oroszlán bőszült pofáját, sértésekkel kezdték

ostromolni Numát. Tarzannak meg figyelmeztetéseket rikácsoltak. A nap
magasan állt, forrón s ragyogón tűzött, és reflektorfényként hulltak
sugarai a színtérre, a két főalakra. Színpad volt ez a javából: körben
a fákon - a közönség. A mezítelen ifjú halványbarna teste, melyet csak
a vértől csepegő majomtetem födött el. Igen, a vér; mely az oldalán
ott csorgott: ennyi volt öltözete, így tündököltek dagadozó hajlékony
izmai. Mögötte a fekete sörényű oroszlán, a dzsungel nagyura fejét
előreszegezve, farkát hátranyújtva száguldott át a fényárban úszó
tisztáson.

Ó, de hát ez voltmaga az élet! Tarzan, sarkában a halállal,

hihetetlen pezsdítő izgalmat érzett - most élt igazán, a veszély
árnyékában! Hanem azért ez is kérdés volt: a valóság mi lesz? A rideg
tények világában - eléri-e a menekvést nyújtó fákat?!

Gunto ott lengett már előtte, mint artista-társ egy ágon, és

figyelmeztetéseket, tanácsokat rikácsolt.

- Kapj el! - kiáltotta neki Tarzan. És súlyos terhével a vállán

felszökkent a levegőbe, épp úgy, hogy a hátsó lábával "trapézoló" nagy
hím elkaphassa őt a mellsőivel. S Gunto elkapta hatalmas, szőrös
mancsaival - a nagy majomember vállán ott volt a nősténytetem -,
felperdítette az iszonyú súlyt, és Tarzan ujjai végre megragadhattak
egy másik ágat.

Odalent Numa szökkenéshez készült, ugrott - de Gunto olyan fürge

volt a nagy súlya ellenére is, mint egy apró majom, mint Manu, és az
oroszlán mancsa épp csak karcolva sebezte, vércsíkokat húzván vastag,
szőrös karján.

Tarzan felvitte Mamka tetemét egy olyan magas ágvillához, ahová

még Sita, a párduc sem mászhatott fel érte. Numa dühödten járt-kelt a
fa tövében, ijesztően ordított. Megfosztották a zsákmányától, és a
bosszú lehetősége se volt az övé. Ritkán volt ennyire vad hangulatban!
Majom csúfolói azonban biztos menedéket élvezhettek, nem érhette el
őket ott, ellenkezőleg, még azok lövedékei - kövek, ágak - zúdultak
Numára, tovább bőszítve őt, ha ilyesmi lehetséges volt még egyáltalán.

Tarzan sokat töprengett még ezen a mai kis kalandon. Kis kaland?
Elképzelte, mi lett volna, ha Numa komolyabban rászokik Kercsak
törzsére, a nagy majmokra. De ugyanígy észrevett valami mást is: hogy
lényegében milyen nevetséges volt, ahogyan ezek az emberszabásúak az
oroszlán első támadása elől menekültek. A dzsungel életében nem sok
humort ismernek a lények, legföljebb komorságot, borzalmat. A
vadállatoknak nincs is érzékük a mókának e magasabb rendű párlatához.
Hanem az ifjú angol sok dologban humort fedezett fel, ahol társai
végképp nem gondoltak semmi ilyenre.

Kora gyereksége óta kereste a jókedvet, és ezzel sok bosszúságot

okozott nemegyszer a majomtársaknak. Most is megértette hát, hogy a
majmok fejvesztett riadalmában és Numa tehetetlen dühében ott ez a
komikus elem. Pedig hát rémes esemény volt ez. Mamkának az életébe
került, és veszélybe sodorta a törzs számos tagját.

Pár hét múlva történt, hogy Sita, a párduc lecsapott hirtelen a

törzs tanyahelyére. Elragadott egy kis balut a fáról, ahol az
anyaállat épp eleséget keresett. És Sita büntetlenül eltávozhatott a
prédával. Tarzan nagyon haragudott. Felhánytorgatta a törzs tagjainak:
miként lehet az, hogy fényes nappal Numa és Sita csak így leöl közülük
kettőt.
 - Ezek így mindannyiunkkal végeznek, zsákmányuknak tekintenek
majd minket is! - kiáltott. - Összevissza vadászgatunk, kotorászunk
csak a dzsungelben, és nem törődünk vele, hol fenyegethet ellenség.
Nézzétek meg, még Manu, pedig ő kis majom, ő se viselkedik ilyen
botorul. Ketten-hárman közülük örökké őrszolgálatban vannak. És Pacco,
a zebra, vagy Wappi, az antilop ... a nyáj, a ménes körül mindig ott
szökdelt közülük néhány, s dolguk csakis a veszély jelzése. Mi meg?
Mi, a nagy Mangani nép ... hagyjuk, hogy Numa és Sabor és Sita
elragadja nőstényeinket, baluinkat ...!

- Harr-rump! - mordult vadul Numgo.

- Hát mit tegyünk? - kérdezte Taug.

- Mi is állítsunk mindig egy-két őrszemet, ezek majd

figyelmeztetnek minket, ha Numa, Sabor vagy Sita közeleg - válaszolta
a majomember. - Mástól nem kell félnünk, legföljebb Hizta, a kígyó
jelent még veszélyt, mivel ő oly lopakodva érkezik.

Így történt, hogy Kercsak törzsének nagy majmai a következőkben

mindig őrszemet állítottak több helyre. Ezek ügyeltek a biztonságukra,
míg a többiek vadásztak és gyűjtögettek.

Tarzan, persze, továbbra is a maga útját járta, mert Tarzan

ember-teremtmény volt. Mulatságát a kalandban kereste, és megtalálta a
humort meg a komor veszélyt is, ahogy erre igazából csak annak van
módja, aki ismeri a dzsungelvilágot, s nem fél kegyetlen erőitől -
melyek izzva leskelnek, s egyáltalán nem mókából ontják az eleven,
piros vért. Míg a társak csak ennivalót és szerelmet kerestek, a
majomember másféle táplálék után is járt: örömöt áhított.

Egy nap ott kuporgott Mbonga főnök falujának palánkja fölött a

fán. Nézte az ősvadon szurokfekete embereinek életét. Látta, ahogy már
oly sokszor, hogyan jár-kél Rabba Kega, fején Gorgónak, a bivalynak
öreges fejével. Tarzan jót mulatott rajta mindig, ha egy Gomanganit
"Gorgóként" látott parádézni. Ám az egész tulajdonképpen mit sem
jelentett neki, amíg meg nem látta, hogy Mbonga kunyhójának falánál
hever egy oroszlán bőre, s a feje még mindig rajta van. Erre a vad
állat-fiú csinos arcán széles mosoly futott át.

Visszatért a dzsungelbe, ahol a jószerencse, a maga ügyessége,

fürgesége, ereje és esze hamarosan remek falatokat biztosított
számára. Ritka megfigyelőkészsége révén nem is volt nehéz a vadászat.
Tarzan mindig érzett olyasmit, hogy a világ tartozik neki ezzel:
legyen meg a napi betevő falatja. Azt is jól tudta, hogy neki magának
kell föltennie a pontot az i-re, s bizony sosem volt nála tökéletesebb
begyűjtő e téren, jóllehet az angol ősök ivadékának fogalma sem
lehetett róla, hányféle cselfogást ismertek elődei, mondhatni még
annyit se tudott ezekről, mint elődeiről - ami pedig a semmivel volt
egyenlő.

Jócskán-besötétedett, mire Tarzan a falu fölé visszatért, Mbonga

palánkkal körülvett falujának fájára, ahol már várta kicsiszolt
páholyága. A faluban nem volt semmi különösebb fogyasztani való, élet
sem nagyon pezsdült, mivel a fekete főnök embereit főleg csak a húsos
orgia s a jó helyi sör csalta ki a főutcára. Ma éjszaka a törzs
idősebb tagjai pletykálkodva ücsörögtek tábortüzecskéik mellett, az
ifjabbak párosával húzódtak félre az árnysötétekbe.

Tarzan könnyedén leszökkent a faluba, és ahogy ott lopózott, maga

is efféle mélyebb sötéteket választott rejtőzőül. Így közeledett
Mbonga főnök kunyhója felé. Itt meglelte, amit keresett. Harcosok
voltak körülötte, akik nem tudták, hogy a rettegett ördög-isten
surrant zajtalanul közéjük, s azt sem látták, hogyan veszi magához,
amire vágyott, s gyors suhanással mint hagyja el a falut.

Késő éjszaka Tarzan összegömbölyödött a végett

magasban, alváshoz készülődött. Elégedetten fészkelődött,
ahogy felnézett az égő bolygókra és a villogó csillagok
fényeire. Ott volt Goro is, a hold - és Tarzan mosoly gott.
Felidézte, milyen riadtan menekültek a nagy hímek amikor
Numa, az oroszlán rájuk támadott, s elragadta Mamkát, s
mégis, tudta, hogy vadak és bátrak. Mindig a váratlan
meglepetés sokkolta őket, azért estek pánikba. Ám Tarzan
erről sem volt meggyőződve még maradéktalanul. Tapasztalnia
kellett épp ezzel kapcsolatban valamit, s nem is a távoli
jövőben.

Elaludt - és közben ez a széles vigyor ott volt az

arcán.

Manu, a kis majom ébresztette másnap reggel.

Készletéből kis babhüvelyeket potyogtatott a majomember
fölfelé fordított arcára egy közeli, magasabb ágról. Tarzan
felnézett, mosolygott megint. Hányszor ébredt már így!
Manuval jó varátok voltak ők, s barátságuk a kölcsönösségre
épült. Olykor Manu sietve ébresztette Tarzant hajnalok
hajnalán, s közölte vele, hogy Bara, az őz ott eszik egészen
közel, vagy Horta, a vadkan elaludt egy sárgödörben, szintén
nem messze. Viszontszívességül Tarzan feltörte Manunak a
keményebb héjú terméseket, a mindenféle diókat, vagy
elriasztotta Hisztát, a kígyót, és Sitát, a párducot.

A nap fent járt már egy ideje, és a törzs nekilódult az

élelemkeresésnek. Manu megmutatta az irányt: elegendő volt
ehhez mancsának kis mozdulata, meg az a sipogó hangocska a
kíséretében.

- Gyere, Manu - mondta neki akkor Tarzan -, mert

olyasmit látsz most, hogy táncolni fogsz örömödben, és
vinnyogsz a gyönyörűségtől. Mozgás, kövesd Tarzanf, a
dzsungel fiát.

Azzal elindult a Manu által mutatott irányba, felette

cseverészve, pörölve, nyikkantgatásokkal szökkengetve haladt
Manu, a kis majom.

Tarzan vállán átvetve ott volt az a valami, amit Mbonga

főnök falujából lopott el az este.

A törzs ott falatozott a tisztáson, körülbelül azon a

helyen, ahol Taug, Tarzan és Gunto olyan szépen csúfot űzött
Numából, az oroszlánból; és ahol végül elvették tőle bőséges
lakomájához szerzett véres zsákmányát. Egyikük-másikuk kint
volt a tisztás legközepén. Békésen, elégedetten ettek,
majszolgattak, s miért ne? Hiszen ott voltak az őrök, akik
vigyáztak, hogy ellenség meg ne közelíthesse a társakat!
Tarzan tanította őket erre, és ha ő maga néhány napig
egyedül vadászgatott is, vagy esetleg a tengerparti házat
látogatta meg, a majmok nem felejtették el utasításait, még
ha egy kicsivel hosszabb időbe telt is, amíg az őr szemeket
kiállították. Az egész most már a törzs szokásává vált, s
így elemi parancs volt mindenkor.

De Tarzan, aki jobban ismerte őket, mint ők magukat,

bizonyosra vette, hogy egy idő múlva úgyis abbahagyják a
dolgot, ha ő hosszasabban nincs velük. Most nemcsak
szórakozni akart egy kicsit a rovásukra, de azt is be akarta
bizonyítani nekik, hogy az elővigyázat, a felkészültség a
dzsungel alaptörvénye. Magunk között szólva, még sokkal
inkább az, mint a mi civilizált életünkben. Persze, hogy mi
itt most egyáltalán létezünk, annak köszönhető, hogy egykor,
mondjuk, az oligocén időkben egy ilyen szőrös emberszabású
ősünk jól vigyázott magára. S az sem vita tárgya, hogy
Kercsak törzsének majmai tudtak vigyázni magukra - a maguk
módján. Éppenséggel csak Tarzan valami újat akart mutatni
nekik, valamivel nagyobb elővigyázatossá gra szerette volna
rávenni őket.

Ma Gunto volt az őr, aki a tisztás északi felére

vigyázott. Ő fedezte föl elsőnek az ellenséget. Az
aljnövényzet zörgése riasztotta. Egy pillanat múlva már
látta is a bozontos fejet - a sörényt, meg a sárga hátat.
Elég volt egyetlen pillantása a sűrű levélzeten át, máris
teli tüdőből harsant a hangja.

- Krű-áaa! - A majmok jellegzetes kiáltása, ha veszély

van...!

A törzs azonnal átvette a "Krű-áaa!" kiáltást, s a

dzsungel visszhangzott a tisztás körül. Kercsak törzsének
tagjai azonnal a lehető legbiztonságosabb helyeket foglalták
el a magas ágakon. A legerőteljesebb nagy hímek pedig
elindultak Gunto felé.

S akkor lent, a tisztáson - ott állt Numa, az oroszlán.

Hatalmasan, fenségesen állt ott, s mélyről jövő morgása,
hörgése felverte a pillanatnyi csendet. Harákolt és
horkantgatott, hogy a környező élőlények hátán mind felállt
a kurta szőr a rémülettől.

Ahogy a tisztás közepére ért, Numa megállt; és abban a

pillanatban - a magasból rávetették magukat a lesben álló
hímek. Zuhogtak az ütések, hulltak a száraz ágak, a kövek,
majd hogy a lövedékek fent elfogytak, a majmok leugráltak a
fákról, újabb gránitdarabokat szedtek össze, s folytatták a
védekezést.

Numa menekülőre fogta volna a dolgot, de útját elzárta

a rendkívül összpontosított tüzérségi "zárótűz". S akkor
Taug egy emberfej nagyságú kővel telibe találta, és az
állatok királya kábultan terült el a földön.
 Visongva, ordítozva, hangosan kaffogva rontottak rá a
következő pillanatban a Kercsak-törzs nagy majmai. Prédájuk
volt már a magatehetetlen oroszlán. Botokkal, kövekkel és
sárga tépőfogakkal támadtak rá. És még egy pillanat, s
mielőtt Numa visszanyerte volna eszméletét, már összetörve,
szétszaggatva hever t volna ott, véres massza, szétzúzott
csontok kollekciójaként ... egy kis tépett szőrzet, a többi
szanaszéjjel ... ennyi maradt volna a dzsungel
legrettegettebb teremtményéből.

Ám ahogy a botok és a kövek fenyegetően megjelentek

fölötte a légtérben, s ahogy a sárga tépőfogak vészthozóan
csattogni kezdtek, magasból, mint gyümölcs, egy kicsiny,
fehér pofaszakállas, ráncos figura huppant le. Numa testén
ért épp "földet", és táncolni kezdett, visongott és vakmerő
hangokkal ijesztgette Kercsak törzsének tagjait.

Egy pillanatra leálltak - hiszen ez mégis bámulatos

dolog volt. Manu, a kis majom ugrabugrált ott. A gyáva kis
Manu. De hogyan lehetséges ez? Hogy a nagy mangani nép előtt
Numa, az oroszlán testén ilyen víg táncot járjon?! Ő
olyasmit kiabáljon, hogy le ne sújtsanak megint?

A hímek valóban visszahőköltek, Manu mancsa kinyúlt,

megrángatott egy pamacsos fület. Ezzel a mozdulattal le is
billentette a fejet a helyéről, és a fej alól előbukkant . .
. igen, nem más bukkant elő, mint Tarzan, a majmok társa.

Az idősebb majmok közül néhányan megcselekedték volna,

amire erejükből és szándékukból futotta, ám Taug, a komor,
hatalmas Taug gyorsabban kapcsolt: és odarohant az
öntudatlanul heverő alakhoz, így védelmezte a továbbiaktól
gyerekkorának játszótársát. S Tika, a párja szintén jött -
vicsorítva állt ki Taug oldalán Tarzan mellett. Mások is
követték példájukat, így a végén egész majomgyűrű fogta
körül kis szigetként a dzsungel fiát: védve őt a támadók
balfogásaitól.

Pár perc múlva Tarzan meglepődve nyitotta ki a szemét.

Körülnézett, látta a majmokat, s lassan ráébredt, mi is
történt vele. Akkor elöntötte arcát valami széles mosoly.

Sok sebből vérzett, és fájtak is a sérülések, mégis úgy

érezte, hogy megérte a jó tanulság, ami e kalandból adódott.
Mert, például; megtudhatta: Kercsak törzsének majmai
megszívlelték a tanítását. Ugyanakkor arra is
rádöbbenhetett, hogy igazi jó barátai vannak a komor társak
közt, akiket eddig érzelmektől mentesnek hitt.

Vagy itt volt ez az "apróság", Manu, a különben mindig

gyávának hitt kis majom, aki az életét kockáztatta érte.

Tarzan nagyon boldog volt, hogy e dolgok mind a

tudomására jutottak. De még egy tanulság volt, amibe csaknem
belepirult; hogy eddig ugyanis ő volt mindig a tréfamester a
bandában, a rettentő társaságban, s most meg, - feküdt
félholtan az ütésektől. Ezért kis híján megfogadta, hogy
soha többé nem űz másokkal csúnya tréfákat. Kis híján, de
nem igazából ...!

9. A lidércnyomás

Mbonga főnök falujának feketéi lakomáztak, míg felettük

a nagy fán ott ült komoran, fenyegetően, éhesen és irigyen
Tarzan. Ez a nap nem hozott neki említhető vadászzsákmányt.
A dzsungel legjelesebb vadászainak is meg kell tanulniuk,
hogy egyszer hopp, máskor kopp.

Gyakran megesett, hogy Tarzan egy álló napig semmi

zsákmányra se bukkant. Volt úgy, hogy egy hónapig is az
éhhalál ellen küzdött, igaz, ez ritkábban esett meg.

Történt egyszer, hogy eGy ideig betegség pusztította a

növényevőket. A síkságok évekig majdnem végképp vadászni
való nélkül maradtak. Máskor meg a nagyragadozók, melyeknek
körülbelül ugyanaz volt a prédája, mint Tarzané, úgy
elszaporodtak, hogy jó ideig elmenekült akörnyékrőlaz
apróvad.

Tarzan a legtöbbször megtalálta vadászszámítását.

Mindazonáltal épp ma, üres kézzel kellett távoznia
terepéről, mert az egyik balszerencse a másik után érte. A
végén itt ült a lakmározó feketék felett, éhség gyötörte, és
irigyelte ősi ellenségeit a dús falatokért. A látvány
valóban gyötrelmes volt, ahogy ott ült a Gomanganik felett,
s ők tömték magukba a remek étket, a gyomruk majdnem
szétrepedt, ráadásul elefánthústól!

Tény, persze, tény: Tarzan és Tantor jó barátok voltak,

és Tarzan még sosem nyúlt elefánt húsához. A Gomangani nép
nyilvánvalóan elejtett egy elefántot, s ahogy falták a remek
húst, Tarzan - becsület ide, etikai törvények oda -, azt
érezte, és csak azt: ő maga is ezt tenné, ha módja volna rá.
Másrészt, ha tudja, hogy az elefánt pár nappal korábban,
mielőtt a feketék rátaláltak, betegségbe pusztult bele, no
lám, akkor a majomember nem vágyott volna oly nagyon e
falatokra, mert sosem volt dögevő. Persze az éhség,
eltompíthatja a legfinnyásabb ízlést is, ráadásul Tarzan nem
is volt igazán ínyenc.

E pillanatban egész egyszerűen éhes vadállat volt, és

figyelme a lent fortyogó üstre szegeződött, melyet fekete
harcosok vettek körül a falu közepén. Még Tarzan, a dzsungel
fia sem remélhette, hogy ép bőrrel hatol át gyűrűjükön, ha
bármivel próbálkozik. Nem maradt más lehetőség számára, mint
hogy ott üljön a magaslesen, éhes maradjon, míg a lentiek be
nem fejezik "művüket", pukkadásig nem eszik magukat s nem
hagynak valamit, amiből aztán - a maradékból! - a majomember
mégis kotorhat magának ezt-azt. De ahogy Tarzan a mohó
Gomangani népet elnézte, rá kellett jönnie, hogy ezek ugyan
nem hagynak se cafrangot, se morzsát, elfogyasztanak
mindent, ami előttük van. A türelmetlen majomember láthatta,
hogy hébe-hóba abbahagyják az egyhangú evést, és eljárnak
valami harci táncot. Ennek nyilván az a célja, hogy helyet
csináljon belsejükben az újabb falatoknak, serkentse az
emésztést. Hanem a tömérdek elefánthús és a helybéli sör
hatása elemi erővel mutatkozott: némelyek úgy elernyedtek,
elkábultak, hogy egyszerűen mozdulni is képtelenek voltak.
Csak hevertek a roppant üst körül, és lassan úrrá lett
rajtuk az öntudatlanság.

Éjfél jóval elmúlt, amikor Tarzan megítélése szerint az

orgia a vége felé közeledett. A feketék most már sebesen
hulltak álomba egymás után, hanem néhányan így is
kitartottak. Igaz, állapotukat látva, Tarzan arra
következtetett, hogy felőlük ugyan már könnyedén behatolhat
a faluba, és elkaparinthat pár jókora falat húst az orruk
elől. Eddig ez rendben lett volna, ő - valójában - nem csak
pár kis falatocskára vágyott. Gyomra olyan üres volt, hogy
két marékkal szerette volna tömni magába a húst. Ezért arra
volt szüksége, hogy rendesen "fölpakolhasson".

A végén egyetlen harcos maradt csak hű az

"eszményeihez", egy öreg harcos, akinek hajdan ráncos hasa
olyan sima és feszes volt, mint a bőr a dobon. Láthatóan ő
is üggyel-bajjal mászott oda az üsthöz. Négykézlábról,
keserves módon bele tudott nyúlni a kincsek tárházába, hogy
kiemeljen egy jókora darab húst. Aztán ő is hanyat dőlt,
oldalt gurult, hangos nyögést hallatott, s így feküdt ott,
az utolsó falatot nagy nehezen a fogai közé erőltette, és
mohó gyomra felé küldte.

Tarzannak nem volt kétsége: az öreg addig eszik, amíg

bele nem hal, vagy amíg egyáltalán van mit ennie. A
majomember undorral rázta meg a fejét. Micsoda hitvány
teremtmény egy-egy ilyen Gomangani! Hanem hát a dzsungelben
kizárólag ők emlékeztették Tarzant a maga fajtájára. Tarzan
ember volt, s ezek a feketék is emberek valami módon, úgy,
ahogy a kis majmok, Kercsak törzsének majmai, meg Bolgani, a
gorilla is egyértelműen ugyanahhoz a nagyobb "családhoz"
tartoznak, azaz majmok valamennyien. Tarzan restelkedett,
mert ha ez így van, akkor a dzsungelt benépesítő élőlények
közül az ember a legundorítóbb - az ember, meg Dango, a
hiéna. Csak az ember és Dango eszik addig, amíg föl nem
fújódik, mint, a patkány. Tarzan lá tta egyszer Dangót,
ahogy enni kezdte egy elefánt tetemét. Belerágta magát, és
addig falt, falatozott, míg a végén nem bírt kijönni a maga
rágta lyukon. Most készséggel elhitte, hogyha az ember előtt
hasonló alkalom nyílik, ugyanígy tesz. Az ember a teremtés
legkevésbé szeretetre méltó teremtményei közé tartozik,
gondolta. Ezek a cingár lábak, az előreszökkenő has, a
gyengécske fogsor, a vastag, pirosas ajkak. Az ember:
émelyítő lény. Tarzan tekintete ott járt az öreg harcoson,
ahogy az undokul fetrengett alatta a mocsokban.

Tessék! a fekete bőrű ember most megint térdre

tápászkodott valahogy, és nyújtózni próbált még egy falatnyi
húsért. Kínjában hangosan felnyögött, s mégis nyomorultul
ragaszko dott hozzá, hogy egyen, egyen. Tarzan nem tűrhette
tovább - sem az éhség nem hagyta, sem az utálat. Csendesen
leszökkent a földre, s csak a fa törzse választotta el a
lakomázótól.
 Az ember térdelt, és csaknem kétrét görnyedt. Görcsök
gyötörték. Így vonszolta magát az üsthöz. A háta védtelen
volt, a majomember könnyű prédája. Tarzan is közeledett a
feketéhez. Mélységes csöndben az acélos ujjak a fekete
torokra kulcsolódtak. A küzdelem nem tartott soká, mert az
ember öreg volt már, s félig belehülyült a falásba, a
vedelésbe.

Tarzan elengedte az ernyedt testet, és hozzálátott,

hogy pár jókora darab húst markoljon ki az üstből, annyit,
hogy az roppant éhét csillapíthassa. Ha a többi fekete
fölébred, majd bámul.

Tarzan vigyorgott. Ahogy a fa felé indult, felkapott

egy edényt, amelyben sör volt. Ajkához emelte, ám az első
korty után hihetetlen undor fogta el, és sűrű köpködés
közben már el is hajította a primitív italt tartalmazó
edényt. Bizonyos volt benne, hogy még Dango is meghátrálna
ilyen ocsmány íztől, s csak fokozódott benne a megvetés,
amit az emberfaj iránt érzett.

Tarzan vagy fél mérföldet haladt ágakon lengve a

dzsungelben, s csupán akkor látott hozzá, hogy zsákmányát
elköltse. Azt észrevette, hogy furcsa, kellemetlen szaga van
a húsnak, de annak tulajdonította a dolgot, hogy a
falubeliek vízben, tűzön főzték meg a falatokat. Tarzan,
természetszerűleg, nem szokta meg a főtt ételt. Nem is
szerette. Hanem hát éhes volt, és így jókora adagot befalt
maga is, mire rájött, hogy ez az étek émelyítő. Ráadásul
sokkal kevesebb elég volt belőle, hogy az éhét elverje. A
maradékot a földre hajította, aztán fölkapaszkodott egy
megfelelő ágra, hogy ott szunnyadjon egy kicsit. De az álom
csak nem akart a szemére szállni, Rendes körülmények között
Tarzan, a dzsungel fia olyan hirtelen aludt el, akár a kutya
a kandalló előtt a szőnyegen, a harsány lángokkal lobogó
tűznél. Ám most csak fészkelődött, tekergett, ugyanis a
gyomrában valami furcsa érzés kezdte gyötörni, s olyan Volt
ez képletesen szólva, mintha az elefánthús darabjai útnak
akarnának eredni, hogy megkeressék az elefántot, melyből
vétettek. Tarzan azonban egyelőre hajthatatlan volt,
csikorgatta a fogát, nem engedte át a falatokat. Még mit
nem! Nem ,hagyja ő megfosztani magát a hústól, melyet ily
nagy türelemmel vívott ki magának.

Sikerült elszundítania, amikor oroszlánüvöltés verte

fel. Fölült, és azt kellett látnia, hogy fényes nappal van.
Elképzelhető, hogy ekkorát aludt volna? Mert nem érezte azt
a frissességet, ami ilyen alvások után természetes volt. Zaj
riasztotta, s ahogy letekintett, oroszlánt látott. Az
állatok királya mohó tekintettel sandított fel rá. Tarzan
vágott neki egy grimaszt, mire Numa, a majomember roppant
meglepetésére, elkezdett mászni a fa törzsén. Tarzan soha az
életben nem látott addig fára mászó oroszlánt, ám valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva most nem lepődött meg, hogy
éppen ez az oroszlán ilyen fáramászós.

Ahogy Numa lassan közelített felé, Tarzan magasabb

ágszintre húzódott. De - döbbenetére - azt kellett
tapasztalnia, hogy alig tud mászni! Újra meg újra
visszacsúszott, elvesztette mindig a megnyert magasságot, s
közben az oroszlán egyre közelebb került a majomemberhez.
Tarzan látta az éhség villogását a sárgászöld szempárban.
Látta a nyálat a tátott állkapcsokon, s a roppant
tépőfogakat, melyek kegyetlenül elővillantak, hogy
szétszaggassák őt. Kétségbeesetten mászott tovább, míg végül
sikerült valamivel az üldöző fölé kerülni. Tudta, hogy ilyen
vékony ágakig az oroszlán soha föl nem kapaszkodhat. És
mégis: most ez az ördögpofájú Numa végrehajtotta a
lehetetlent. A hihetetlent!

Hanem ami a legfurcsább volt, hogy miközben Tarzan

tudta, mekkora képtelenség mindez, mégis el kellett fogadnia
ténynek, hogy az oroszlán mászik, fára mászik, a fának oly
magasaiba ér föl, ahová még Sita, a párduc se merészkedett
volna soha.

A majomember egy magas fának a leghegyére kapaszkodott

fel, de mögötte ott jött Numa, és undokul nyögdelt. A végén
Tarzan már a legutolsó gallyacskán egyensúlyozott, ott
imbolygott a dzsungel fölött. Tovább hogyan mehetett volna?!
Alatta viszont az oroszlán csak jött és jött. Tarzan, a
dzsungel fia megértette, hogy ez akkor itt a vég. A vékony
ágról nem veheti fel a harcot Numával. Főleg egy ilyen
Numával nem, akinek hatvan-hetven métert mászni a fán
ugyanannyi, mint párat szökkenni lenn a földön.

Az oroszlán egyre közelebb ért hozzá. Még egy pillanat

és eléri a majomembert. Roppant mancsával odarántja az
iszonyatos állkapcsokhoz. Tarzan surrogó zajt hallott a feje
fölött. Odanézett. Nagy madár körözött ott! Életében nem
látott ekkora madarat, mégis ráismert. A kis házban, a
szárazföldbe nyúló öbölben látta, az ott talált kincseinek
egyikében, egy képeskönyvben. Halott apjának öröksége volt
az is, hát hogyne ismerte volna fel az ifjú Lord Greystoke?

A képeskönyv a nagy madarat úgy mutatta, hogy ott repül

messze a föld fölött, karma közt egy kisgyerekkel, miközben
odalent egy kétségbeesett anya áll, kapkod a levegőben.

Az oroszlán már kinyújtotta egyik mancsát, hogy elkapja

őt, amikor a madár nem kevésbé rettenetes karmai
belemélyedtek Tartan hátába. Bénító volt a fájdalom, és
mégis megkönnyebbüléssel járt. A majomember tudta, hogy
Numától ezzel megmenekült.

A madár, zajosan verdeső szárnnyal emelkedett egyre

magasabbra. Tartan szédült, kavargott vele a világ, ahogy
lenézett a mélybe. Behunyta a szemét, lélegzet-visszafojtva
lógott a karmok közt. S a nagy madárnak még nem volt elég a
magasság! Tartan most kinyitotta a szemét. A dzsungel olyan
messze volt, hogy abból innen csak valami ködös zöld foltot
látott. Ám hozzá közel ott volt a Nap. Tarzan kinyújtotta
hideg kezét, hogy fényénél megmelengesse. Akkor elfogta
valami őrületes érzés. Hová viszi őt tulajdonképpen ez a
madár? Kénytelen alávetni magát egy tollas teremtménynek, de
miért? Legyen az bármily nagy, miért uralkodik így fölötte?
Tarzan, ő, a hatalmas harcos hagyná ezt ellenállás nélkül?
Kezének egyetlen mozdulatával se védekezne, tiltakozna?
Soha!

Ágyékkötőjéből kihúzta vadászkését, és megforgatta.

Egyszer, kétszer, háromszor a felette domboruló
madármellkasba döfte. A roppant szárnyak görcsösen
megrándultak, aztán a karmok lassan ernyedni kezdtek, s
Tarzan pörögve zuhant a távoli dzsungel felé.

A majomembernek úgy rémlett, percek teltek el, míg

végre elérte a vadon levélsűrűjét. A kisebb gallyak
felfogták az esést. Ugyanarra az ágra érkezett le, amelyiken
az éjszaka aludt, Egy pillanatig ott libegett,
kétségbeesetten próbálta visszanyerni egyensúlyát, de hiába.
Zuhant tovább, a mélység felé. Az utolsó pillanatban
sikerült egy ágban megkapaszkodnia.

Esés közben a szeme zárva volt - most újra kinyitotta.

Éjszaka volt ismét. Régi, erőteljes mozdulataival
visszamászott arra az ágra, ahonnét lepottyant. Alatta ott
morgott, hörgött az oroszlán. Tarzan lenézett, s láthatta a
sárgászöldes szempárt, ahogy ragyog a holdfényben, éhes
mohósággal fúrja át a dzsungel éjszakáját, és a célpontja:
ő.

A majomember levegő után kapkodott. Minden pórusából

áradt a hideg veríték, és a gyomra mélyén valami émelyítő
forgás indult. A majomember élete első álmát látta.

Hosszú ideig ült ott, s várta, hogy Numa ismét kússzon,

a magasból újra hallja a roppant madár szárnycsapásait -
mert Tarzan számára az álom is valóság volt.

Nem hihette, amit látott, s mégis, mert látta e

képtelen dolgokat, nem tudta megtagadni valós létezésüket.
Tarzan hitt saját érzékeinek! Életében még soha nem csapták
be ezek az érzékek, miért ne hitt volna bennük mindenestül.
Valahányszor a dzsungel fia érzékelt valamit, a jelzések
figyelmeztető pontossággal jutottak el az agyába és
helyesnek bizonyultak. El se hihette, hogy most egy olyan
fura kalandot élt át, amelynek mélyén szemernyi igazság
sincs. Az olyan részletek ahol a gyomor, romlott
elefánthússal megrakwa, felér az oroszlánüvöltéssel, ahol a
képeskönyv és az álom összeillesztheti a valóságot - Tarzan
számára érthetetlennek tűntek.

Persze tudta, hogy Numa azért csak nem mászhat fára, s

hogy a dzsungelnek nincs olyan madara, amelyik úgy
felragadná őt, hogy nem zuhanhatott tizedakkora magasból
sértetlenül: de mégis!

Mindezek után egy igen megzavart, hányingerrel küzdő

Tarzan próbálkozott álomba merülni.

Ahogy alaposabban belegondolt az éjszaka furcsa

történéseibe, még egy különös eseményre emlékezett. Valóban
eléggé lehetetlennek tűnt ez is, de hát a saját szemével
látta: méghozzá azt, hogy Hiszta, a kígyó ott tekereg
fölfelé izmos, síkos módján a fa törzsén, és Hiszta feje
azonos annak a vén feketének a fejével, akit Tarzan az üstbe
gyömöszölt. Világosan látta maga előtt a fejet, a
felpuffadt, eltorzult, feszülő hasat, a vénséges fekete
ember üveges szemét.

A látvány borzongatta Tarzant, ráadásul ott voltak még

az állkapcsok, melyek elnyeléssel fenyegették. A majomember
kétségbeesetten sújtott az undorító arc felé, s ahogy így
tett, az arc el is tűnt.

Tarzan felült az ágon, minden tagja remegett, szeme

kerekre tárult. Dzsungeléjekhez edződött szemével
körültekintett, ám sehol se látta az öreget, se Hiszta
kígyótestét. Épp csak annyi történt, hogy meztelen combján
ott mászott egy jókora hernyó, ami egy fentebbi ágról
pottyant oda. Fintorogva pöccintette le a sötét mélybe.

Ekképp telt-múlt az éj, egyik álom a másikra, egyik

lidércnyomás a másik után következett. Végül a majomember
olyan volt, mint egy riadt őz, aki a levelek közt motozó
széltől is megretten, vagy talpra ugrik, ha a csöndben hiéna
undok nevetését hallja. De aztán csak megpitymallott
valahogy, s a beteg, lázas Tarzan, vonszolva magát, elindult
a dzsungel komor, nyirkos labirintusában, hogy ivóvizet
találjon. Mintha az egész teste égett volna. Beteg volt, a
gyomra mélyéről egészen a torkáig "tolakodott" ez a
betegség. Ekkor megpillantott egy áthatolhatatlannak látszó
bokorcsoportot. Dús aljnövényzete ígéretes volt. Tarzan,
vadállat módjára, úgy határozott, hogy ide mászik be
meghalni, védve legalább a nagy húsevő ragadozóktól.

Hosszú ideig egyebet se akart, de nem halt meg. A

természet és az agyongyötört gyomor egyszerre csak
könnyített magán. Tarzan egész testét kiverte a verejték,
majd egészséges, zavartalan álomba merült, ami a délután
derekáig tartott. Aztán felébredt, gyengének érezte még
magát, de már nem betegnek.

Vizet keresett megint, s miután jót ivott, lassan

elindult a tengerparti ház felé. Régi szokása volt, hogy
felkereste ezt a helyet, ha magány és bánat gyötörte. Itt
olyan csend s nyugalom vette körül, mint sehol egyebütt a
világon.

Odaért a házhoz, kinyitotta az apja által régen rég

szerkesztett csapózárat. A dzsungel leveles rejtekéből
bozontos, előreszökkenő szemöldök alól két apró, véreres
szem figyelte rosszakaratúan, leplezetlen kíváncsisággal.
Tarzan belépett a házba, becsukta maga mögött az ajtót. Itt,
hogy kizárhatta életéből az egész világot, félelem nélkül,
zavartalanul álmodhatott. A földön összegömbölyödve
nézegethette a képeket a különös valamikben - a könyvekben.
Próbálta megfejteni a nyomtatott betűk titkát, miközben nem
ismerte az élő nyelvet. Egy csodálatos világban élhetett,
melyről a könyveken kívül semmit se tudott. Tombolhatnak az
elemek, Numa és Sabor ólálkodhatott a közelben, Tarzan itt
akármikor elengedhette magát, nem kellett résen lennie.
Gyönyörűség volt ez. A nyugalom mindent megadott ahhoz, hogy
zavartalanul hódoljon a gyönyörök gyönyörének.

Ma azt a képet lapozta fel, amelyikben a nagy madár

elhurcolja karmai közt a kis Tarmanganit, Tarzan összevonta
a szemöldökét, ahogy ezt a képet tanulmányozta. Igen, hát
pontosan ez a madár vitte őt a múltkor a légen át. A
majomember álma ugyanis oly kísértetiesen valósághű volt,
hogy Tarzan messzi múltnak, tárgyszerűen kirajzolódó
valaminek gondolta az iménti eseményt!

Ám minél többet gondolkodott a dolgon, annál kevésbé

vehette biztosra, mekkora is az így látott dolog igazsága.
Azt végképp nem tudta, hol ér véget a való, hol kezdődik a
képzelet. Ha ott járt csakugyan a Gomangani faluban, ha
megölt ott egy öregembert, megette azt az elefánthúst,
rosszul lett tőle - jó, jó, de igaz-e ez mindazonáltal?
Tarzan vakarta az üstökét, tűnődött. Furcsa volt, s mégis
... Tudta ő jól, hogy Numa sosem mászik fára, vagy Hiszta se
tekereg végig egy dzsungelóriás törzsén; hogy a feje azé a
vénemberé, akit Tarzan meggyilkolt!

Akkor, nagy sóhajjal, inkább feladta. Miért vállalkozna

lehetetlen dolgok kutatására. Mégis, a szívében valami
megteremtődött, elindult egy érzet, nevezetesen, hogy benne
ott él, ott rejtőzik valami másik tudat, másik létezés,
amelyről eddig nem tudott a nap éber óráinak során.

Azon is tűnődött, hogy ezek a rendkívüli teremtmények,

melyekkel álmában találkozott, miért is nem ölték meg őt,
hiszen az álombéli Tarzan félénk, tehetetlenkedő, habozó
lényével olyannyira más volt, mint különben. Álmában még
Barától, az őztől, minden élőlények legfélénkebbikétől is
megfutamodott volna. Életében először, ha álom formájában
is, de megérezte a félelmet. Ennyit csupán, nem többet,
mégis, oly más volt ez, mint az éber Tarzan
világtapasztalása. Talán nem is különbözött oly nagyon az
angliai ősök tudásától, melyet elébb a babonaság, aztán a
vallás formált. Ők is láttak némely dolgokat éjszaka - ahogy
Tarzan most -, amelyeket nem tudtak volna a nappali
mércéjükkel mérni, fogalmaikkal magyarázni. Hiába a józan
ész, e dolgok a sötétben merőben más alakot öltöttek, mint
várták. Furcsák, groteszkek, viszolyogtatóak és
leküzdhetetlenek lettek. Így a természet jelenségei
tisztelettel, csodálattal és rémülettel töltötték el őket,
mint most Tarzant.

Tarzan elméjének minden erejét a kis nyomtatott

bogarakra összpontosította, melyeket maga előtt látott a
lapokon. Itt volt például Bolgani, a gorilla fogságának
története. Többé-kevésbé élethű ábra is díszelgett ott
Bolganiról, ráadásul színesben. Ketrecben volt az állat,
körülötte sok figyelemre méltó kis Tarmangani, s mind őt
nézték, kíváncsian lesték a felhorkantó állat mozdulatait.
Tarzan nem kevéssé csodálkozón - s ezt tette mindig -,
látván a Tarmangani népet borító furcsa "tollazatot", a
tarka ruhákat. Vajon azért borítják be így a testüket, mert
szégyelik, hogy szőrtelenek? Vagy azt hiszik, a sok fura
dolog, amit magukra öltenek, szépségükhöz bármit is hozzáad?
Tarzannak különös mulatságára volt az ábrázolt személyek
hajviselete. Bámult csak, hogy a nőstények némelyike mit
művel a hajával - a magasba tornyozza, ott egyensúlyozza. S
majdnem hahotázott, ahogy a hímek koponyáján meg azt a sok
mindenféle apró fedőt látta, gömbölyű és lapos tetejű
edényszerűségeket!

A majomember lassanként megértette a betűk különböző

kombinációinak ér telmét a nyomtatott lapokon. Ahogy olvasott, ezek a
kis bogarak - mert mindig így gondolt a parányi betűkre - oly
zavarólag hatottak összekuszált elméjére, elködösítették szemének
tiszta képeit. Keze fejével kétszer is megtörölte a szemét, de csak
egy pillanatra tudta visszahoznia bogarakat az imént még látott,
értelmesen összefüggő formába. Rosszul aludt az éjszaka, és most
kimerült volt a betegségtől és a láztól. Így egyre nehezebb volt
figyelmét bármire is összpontosítani, egyáltalán nyitva tartani a
szemét.

Tarzan érezte, hogy rögtön elalszik, s ahogy ez a felismerés

"tudatosult" benne, úgy határozott, hogy átadja magát az ebbéli
késztetésnek, amely egyébként a fizikai kínhoz volt hasonlatos.
Egyszerre arra riadt fel, hogy nyílik a ház ajtaja. Tarzan hirtelen
mozdulattal fordult arrafelé, s az ajtónyílásban megpillantotta
Bolgani, a gorilla jókora, tömör, szőrös alakját.

A nagy dzsungelnek alig volt még egy lakója, akivel Tarzan

kevésbé kívánta volna az ilyen összezártságot egy kicsi házban, mint
Bolganival, a gorillával. Ennek ellenére nem érzett félelmet, jóllehet
látnia kellett, hogy Bolgani olyan állapotban van, amit
"dzsungelőrület" néven emlegetnek, s az érett, hevesebb vérmérsékletű
hímekre rátör olykor-olykor. A nagy gorillák általában kerülik az
összecsapást, elrejtőznek a többi dzsungellakótól. Megannyiszor a
legjobb szomszédok, de ha megtámadják őket, vagy ha rájuk jön az
őrjöngés, nincs dzsungellakó, akinek bátorságából vagy heves
természetéből futná a nyílt kiállásra - mi több, a kihívásra - velük
szemben.

De Tarzan számára nem volt kibúvó. Bolgani vörös szegélyű,

gonoszul izzó szemmel meredt rá. Egy pillanat, és a majomemberre
rohan. Tarzan a vadászkéshez kapott. Tudta, hogy oda tette maga elé az
asztalra. Amikor az ujjai nem találták meg a fegyvert, gyors
pillantást vetett a kérdéses helyre. Közben a tekintete a könyvre
esett, éppen oda, ahol a gorilla képe volt. Mert a könyv Bolganinál
volt kinyitva! Tarzan meglelte a kését, de már nagyon ráérősen
markolászta, s a "közeledő" gorilla felé is épphogy vicsorgott, inkább
csak vigyorgott.

Hát őt többé be nem csapják ilyen dolgok, melyek álom által

jönnek! Egy pillanat, semmi kétség, és Bolgani átalakul. Ő lesz Pamba,
a patkány, s a feje Tantoré, az elefánté. Nem, nem! Tarzan látott most
már elég ily hihetetlen dolgot, megvolt az elképzelése, mire
számíthat. De ezúttal Bolgani nem változtatta meg alakját, hanem
lassan közeledett ... közeledett a majomemberhez.

Tarzan egy kicsit elképedt, miért is nem akar fejvesztetten

menekülni - valami biztonságos helyre -, ahogyan ez a mostani,
felfoghatatlan, különös kalandjait jellemezte volna. Másrészt biztosra
vette, hogy ha ő maga kész is a harcra, itt vele szemközt semmiféle
hús-vér gorilla nem áll.

Ez a lény azonban nem akart eltűnni a puszta légben. Nem alakult

át semmi mássá, nagyon is megmaradt tőrőlmetszett Bolganinak. Ott volt
az ismert, fényes fekete bunda, ami csillogott a napfényben, mely a
házba az ifjú Lord Greystoke fölött behatolt. Hát akkor ez mégis igazi
valami, a legigazibb álomélményem - gondolta Tarzan, és tétlenül
várta, jöjjön a következő "esemény".

Akkor a gorilla támadott. Két roppant, karmos mancs zúdult a

majomember felé. Roppant tépőfogak villantak, ocsmány hörgés tört fel
a vadállat öblös torkából, mely forrón csapta meg Tarzan arcát, aki
még mindig csak ült és vigyorogva bámulta a jelenést. Mert Tarzant be
lehet csapni egyszer vagy kétszer, de nem akárhányszor egymás után!
Tudta, hogy ez a Bolgani nem az igazi Bolgani, hiszen ha az lenne, nem
jutott volna be a házba, hiszen csak Tarzan tudta, hogyan kell kezelni
a zárat.

A gorilla mintha megdöbbent volna a szőrtelen majom furcsa

tétlensége láttán. Egy pillanatnyi szünetet tartott, közben a fogai
ott csattogtak a másik torkánál - s akkor hir telen mintha valami más
elhatározásra jutott volna.

Szőrös vállára vetette a majomembert, de olyan könnyedén, ahogy

mi egy csecsemőt kapnánk karunkba. Bolgani megfordult, és kisietett a
szabadba. Száguldva indult el a nagy fák felé.

Tarzan most aztán végképp bizonyosra vette, hogy ez álombéli

kaland! Közönnyel vigyorgott, és hagyta, vigye csak az óriás gorilla,
ha éppen úgy tartja kedve. Eljön egy pillanat, gondolta Tarzan, amikor
felébredek, és egyszerűen ott leszek megint a házban, ahol elaludtam.
Erre a gondolatra - nézzük csak! - visszapillantott, és mit kellett
látnia: a ház ajtaja tárva-nyitva állt! De hát ez képtelenség! Ő ezt
az ajtót mindig gondosan bezárta a betolakodók ellen. Manu, a kis
majom például biztosan megdézsmálná a kincseit. Tarzan elméjét most
elképesztő kérdés foglalkoztatta: hol ér véget az álombeli kaland, hol
kezdődik a valóság? Hogyan győződjön meg róla, hogy a kunyhó ajtaja
nem maradt-e csakugyan nyitva? Körülötte minden teljesen normálisnak
látszott. Ezt az ügyet nem jellemezték a korábbi álmok groteszk
túlzásai.

Tarzan érezte, jobb lenne, ha biztos lehetne a dolgában, ha

meggyőződhetne róla, hogy az ajtó valójában zárva van. Nem ártana, az
biztos. Akkor sem, ha mindaz, ami látszólag történik, valójában nem is
történik.

Tarzan megpróbált lecsusszanni Bolgani válláról, de a nagy

fenevad fenyegetően morgott, s válaszul még jobban szorította. A
majomember roppant erőfeszítéssel mégis kiszabadult, és ahogy földet
ért, azt kellett tapasztalnia, hogy az álomgorilla vadul rátámad,
megint megragadja, és nagy tépőfogai belemarnak széles, puha bőrű
vállába.

Tarzan ajkáról lefagyott a tévvigyor, ahogy a fájdalmat s vele a

vér szagát megérezte, ami azonnal hatott harci ösztöneire. Akár álom,
akár nem, ez nem tréfa többé! A gorilla és a majomember abban a
pillanatban ott hempergett összekapaszkodva a földön. Mindketten
tépték, harapták, szaggatták egymást. A gorilla veszett haragra
gerjedt. Újra meg újra elengedte a majomember vállát, hogy
lesújthasson nyaki ütőerére. Tarzan harcolt már életében olyan
fenevaddal, amelyik az ütőérre támad, s mindig sértetlenűl állta ki a
próbát, mert ő közben félkézzel az ellenfélnek épp a torkát ragadta
meg. Végre most is sikerült. Roppant izmai megfeszültek, keze
ráfonódott a gorillanyakra - a puha szőrzet alatt valóban érzékeny
helyet ért -, s hatalmas erejével szorította az ellenfelet. A szőrös
testet távolabb tolta magától. Ahogy az egyik kezével folytogatta
Bolganit, s közben lassan odébb s odébb taszította, a másikkal lenyúlt
kettejük között az ágyékkötőjéhez, pontosan oda, ahol a hosszú kést
hordta. Egyetlen gyors mozdulat elég volt, hogy a penge hegye
belevágódjék a vad gorillaszívbe.

Bolgani, a gorilla iszonyatos fültépő, visító rémhangot

hallatott, és kiszakította magát a majomember szorításából. Támolygott
pár lépést, majd hirtelen lerogyott a földre. Tagjainak néhány görcsös
rándulása következett még, s a fenevad mozdulatlanul hevert.

A majomember ott állt, lenézett a megölt ellenfélre, s közben

beletúrt a kezével sűrű fekete hajába. Akkor lehajolt, megérintette a
holttestet. A gorilla még meleg vére bíborra festette kezét. Az
orrához emelte, megszagolta. Végül megrázta a fejét, és elindult a ház
felé. Az ajtó nyitva állt! Becsukta, rácsappantotta a zárat.
Visszatért a tetemhez és ismét csak a fejét vakargatta.

Ha ez álombéli kaland volt, mi a valóság, Hogyan különböztetheti

meg egymástól a ket tőt? Mindabból, ami az életében megesett már vele,
mennyi volt valós, mennyi az álom?

Egyik lábát rátette a heverő alakra, arcát az égnek emelte, s a

győztes hímmajmok diadalordítását hallatta. Messziről oroszlán felelt
rá. A válasz igencsak valós volt, s Tarzan mégse tudta, mit gondoljon.
Elképedve sarkon fordult, s bevette magát a dzsungelbe.

Nem, azt ő meg nem tudta volna mondani, mi valós és mi nem. Ám

egy dolgot így is bizonyossággal tudott - hogy soha többé nem fog enni
Tantor, az elefánt húsából.

10. Csata Tikáért

Tökéletes nap volt. Hűvös szellő enyhítette az egyenlítői nap

forróságát. Hetek óta békében élt a törzs, idegen ellenség nem hatolt
be sehonnét a területére. A majomelme számára mindez így elegendő
biztosítékot jelentett, hogy a jövő ugyanígy alakul majd:
elkövetkeznek Utópia Birodalmának jelen napjai.

Az őrök, akiket a törzs szokásosan kiállított, vagy

ellustálkodták a felvigyázó időt, vagy úgy hagyták ott posztjukat,
ahogy éppen kedvük hozta. Maga a törzs is jócskán szétszóródott,
ennivalót keresgélt. Így áshatja alá a béke és a gyarapodás, létének
alapjáig, a legprimitívebb közösséget csakúgy, mint a
legcivilizáltabbat.
 Még az egyének is óvatlanabbak voltak. Azt lehetett volna hinni,
hogy Numa, Sabor, Sita teljességgel letűnt a színről. A nőstények és a
baluk őrizetlenül szaladgáltak a komor dzsungelben, miközben a nagy
hímek messze tőlük kotorásztak, falatoztak. Így esett, hogy Tika és
Gazan, a baluja igen messze elsodródhatott a törzs területének déli
részére, ahol hímek egyáltalán nem voltak a közelükben.

Még délebbre, a sűrű vadonon át, ott haladt egy baljós alak - egy
nagy hímmajom, akit őrjöngővé tett a kudarc és a magány. Egy héttel
ezelőtt egy másik törzs királyságáért küzdött, és alulmaradt.
Mostanáig sem tudta megemészteni ezt. Rosszkedvűen, a számkivetettség
tudatával rótta az őserdőt. Később alkalmasint majd viszszatér a
törzshöz, és aláveti magát ama szőrös fenevad akaratának, akit épp ő
akart letaszítani a trónról. Jelenleg nem merte volna megcselekedni,
ugyanis nem csupán a koronát akarta megszerezni abban a harcban, hanem
urának és parancsolójának feleségeit is. Legalább egy hónapba telik,
hogy a feledés megbocsátást hozzon neki. Így Toog addig idegenül,
komoran, haragvón, gyűlölködve járt a dzsungelben.

S ilyen kedvében bukkant váratlanul egy fiatal nőstényre, aki

magányosan falatozgatott a vadonban. Idegen nőstény, de hajlékony,
erős, páratlanul gyönyörűséges. Toognak a lélegzete is elállt, s hamar
félrehúzódott az ösvényről, be a sűrű levelek közé, ahonnét
észrevétlenül figyelhette Tikát, élvezhette minden szépséges
porcikáját.

Szeme mindazonáltal nemcsak Tikát figyelte, hanem körbejárta a

dzsungelt, nincsenek-e arrafelé hímek, nőstények vagy baluk e
törzsből, főleg, hogy hímek nincsenek-e. Ha valaki észrevesz egy másik
törzsbéli nőstényt, számolnia kell a nagy, dühödött, szőrös
védelmezőkkel is, akik ritkán kószálnak el messzire a rájuk bízott
gyengébbtől. Életre-halálra megküzdenek az idegennel, hogy társuk
nőstényét vagy ivadékát védjék - ugyanúgy, mintha az övék lenne.

Toog azonban közel s távol nem látott más majmot, csak ezt az
idegen nőstényt, meg a kis baluját, ahogy a közelében játszadozik.
Gonosz, vér aláfutásos szemét félig lehunyta, így szemlélte a nőstény
bájait. Ami a balut illeti, egyetlen harapás a kis tarkón, s a roppant
állkapcsok azonnal elnémítják, ő ugyan nem fog zajt ütni.

Toog szép növésű, nagy hím volt, emlékeztetett is bizonyos

szempontból Taugra, Tika társára. Mindketten virágkorukat élték,
izomzatuk csodálatos volt, fogazatuk tökéletes, ennél megfelelőbbet és
különlegesebbet nőstény még csak nem is képzelhetett. Ha Toog az ő
törzsébe való, Tika a párzási idő jöttekor nyugodtan választhatta
volna akár őt is Taug helyett. Most azonban már Taugé volt, senki el
nem vehette tőle. Az ilyen majomnak életre-halálra meg kellett volna
vívnia Tauggal. S magának Tikának is voltak bizonyos jogai ebben az
ügyben. Ha végképp nem tetszik neki a rivális, "ringbe" szállhat ő is
Taug oldalán, megtéve mindent, hogy a jövevény elkotródjék. Taugnak
Tika így komoly segítséget jelentett, hiszen a tépőfogait, ha kisebbek
voltak is a hím fogaknál, Tika mesterien tudta használni.

Hanem most a nősténymajom egészen mással volt elfoglalva.

Bogarakat keresgélt, s megfeledkezett mindenről a világon. Nem is
kapott észbe, milyen messzire kalandozott el balujával a törzstől, és
védekező érzékei sem voltak oly éberek, mint bármikor máskor. Hónapok
nyugalma, őrök jobbra-balra, védelem, ellenség sehol - ez is szépen
elaltatta a Tarzan által óvatosságra tanított törzs éberségét. Az
ilyesmi pedig sok jeles, felvilágosult közösséget sodort végromlásba,
s a jövőben is számosnak hozhatja vesztét, ha azt hiszik, hogy a jó
darabig honoló békeállapotok a támadások végét jelenthetik egyszer s
mindenkorra.

Toog elégedetten nyugtázta, hogy Tika és a balu maga van, s akkor

óvatosan megközelítette őket. Amikor ráugrott Tikára, a nőstény épp
háttal volt neki, mégis, ép érzékei figyelmeztették a veszélyre.
Megpördült, szemközt kapta a nagy hím rohamát. Toog pár lépésnyire a
nősténytől megtorpant. Ha az imént dühöt érzett, most az idegen
törzsbeli majom bájai teljesen lenyűgözték. Egyezkedő hangokat
hallatott - széles, lapos ajkával csettegett - hasonlított ez a
hangjelenség a békecsókok cuppanásaihoz.

Tika azonban rávicsorgott, és nagyokat mordult. A kis Gazan az

anyjához futott, aki azonban "Krűg-áaa!" vészkiáltással riasztotta el
és felszólította a balut, hogy másszon fel gyorsan egy jó magas fára.
Tika láthatóan nem örült új udvarlója megjelenésének. Toog is rájött a
dologra, s ennek megfelelően megváltoztatta módszerét. Mély lélegzetet
vett, nagy mellkasa dagadozott, bütykös ujjaival meg is döngette, így
ingott-ringott kihívóan a nőstény előtt.

- Toog vagyok - dicsekedett. - Nézd meg harcos tépőfogaimat. Nézd

roppant karomat, erős lábamat. Egyetlen harapás, és végzek a ti
legerősebb hímetekkel. Egymagam megöltem Sitát. Én vagyok Toog. Toog
akar téged. - Így szólt, s várta a hatást, de nem kellett sokáig
várnia. Tika, nagy testsúlyát meghazudtoló fürgeséggel megfordult, s
futni kezdett az ellenkező irányba. Toog dühös morgással vette
üldözőbe, de a nála kisebb, könnyebb nőstény fürgébben mozgott, túl
gyors volt az üldöző számára. Toog pár méteren át még kergette,
reménytelenül, aztán habzó szájjal, horkantgatva megállt, dühében a
földet verte nehéz öklével.

Egy fa magasából Gazan pislogott le, s látta az idegen majom

bosszúságát. Fiatal volt még, rosszul számította ki a dolgokat. Most
sem kellett volna csúfolódó kiáltásokat hallatnia. Azt hitte, védve
van a nagy hím ellenében. Toog felnézett. Nem messze Tika is megállt,
mert nem akart messzire lenni a balujától. Toog azonnal kapcsolt, s
nyomban azt is tudta, mit kell tennie. Látta, hogy a fa, melyen a kis
majomkölyök kapaszkodik, magányosan áll. Onnét a balu nem mászhat át
más ágakra. Gazannak le kell jönnie a földre, ha valaha el akar
moccanni onnét. Toog viszont letáborozik, s végül a balu révén fogja
odacsalni és megszerezni magának az anyát.

Felszökkent hát a fa alacsonyabb ágai közé. A kis Gazan

abbahagyta már a csúfolást. Pofavágás helyett most inkább neheztelést
játszott, ám ebből csakhamar igazi félelem lett, amikor látta, hogy
Toog mászik feléje! Tika odavisított Gazannak, kapaszkodjon feljebb, s
a kis fickó el is kezdett szökdelgetni az ágak közt, melyek a nagy hím
súlyát már nem bírták volna el. Ennek ellenére: Toog mászott tovább.
Tika nem félt. Tudta, hogy az idegen hím nem kapaszkodhat olyan
magasra, ahonnét Gazant veszélyeztethetné. Valamivel távolabb
letelepedett, és dzsungelbéli csúfszavakkal bombázta Toogot.

Tikának fogalma sem volt, milyen gonosz apró agy fészkel Toog
koponyájában. Bizonyosra vette, hogy a hím felmászik odáig, ahol már
nincs számára tovább. Látni fogja, hogy Gazan elérhetetlen, s inkább
az ő üldözésébe fog megint. S Tika biztos volt benne, hogy Toog
számára ez a dolog semmi esélyt nem rejt. Biztonságban tudta a
baluját, bízott saját gyorsaságában, rendben voltak a dolgok. Tika
azonban elmulasztott valamit: nem kiáltott, nem hívott segítséget.
Pedig ha így tesz, felmentő seregként hamar odacsődültek volna
néhányan a törzsből.

Toog lassan elérte a felső határt, amelyen túl már valóban nem
merészkedhetett. Gazan még mindig öt méternyire volt fölötte. A hím
megkapaszkodott, aztán másik kezével erőteljesen rázni kezdte a
főágat. Tika megdermedt. Azonnal felfogta, mi a hím terve. Gazan
messze kint lógott egy vékony ágacskán, és az első rázásra elvesztette
az egyensúlyát. Nem esett le, négy lábbal kapaszkodott még, de Toog
fokozta erőfeszítéseit, rázta a főágat, s ettől a kis gally, melyen a
majmocska függeszkedett, veszedelmes "viharba" került. Tika nagyon jól
látta, miféle fejlemények várhatók. Megfeledkezett az őt fenyegető
veszélyről, győzött benne az ösztönös anyai szeretet, kirontott a
sűrűből, és harcra hívta a baluját támadó hímet.

De mielőtt Tika odaért volna a fa törzséhez, Toog erőfeszítése

sikerrel járt - addig rázta az ágat, hogy a kis Gazan lepottyant.
Sikoltva zuhant a parányi lény, keresztül a sűrű levélzeten egyenest
az anyja lábához, ahol moccanatlanul terült el. Tika nyögve hajolt le,
hogy az élettelen kis alakot fölemelje, de abban a pillanatban Toog
már rajta is volt.

A nőstény karmolt, harapott, szabadulni próbált, de a hím roppant

izmaival szemben tehetetlen volt. Toog ütötte, fojtogatta, addig, míg
a félig öntudatlan Tika valamiféle megadással rogyott össze. Akkor a
hím vállára vette megszerzett terhét, s elindult visszafelé az
ösvényen, amelyen jött.

A kis Gazan moccanatlanul feküdt a földön. Nem nyögött. Nem

mozdult továbbra sem. A nap lassan közeledett az égi delelőhöz. Akkor
valami ocsmány alak bukkant fel a közelben, az aljnövényzet sűrűjén.
Dango, a hiéna kúszott arrafelé, szagra jött. Rút pofáját kidugta a
gallyak közül, és kegyetlen szemét a kis majomkölyökre szegezte.

Tarzan, a dzsungel fia aznap kora reggel felkereste a tengerparti

kunyhót, ahol sok-sok órát töltött ilyen alkalmakkor, mikor a törzs a
közelben vadászgatott. A földön egy férfi csontváza hevert, vagyis
mindaz, ami a néhai Lord Greystoke-ból maradt azután, hogy - húsz éve
ennek! - Kercsak, a nagy majom élettelenül odahajította. A
temetőbogarak s mindenféle más rokonaik azóta réges-rég simára
csiszolták az erőteljes csontozatot. Tarzan éveken át látta, hogyan
hevernek ott e maradványok, de hát miért szentelt volna épp ezeknek
több figyelmet, mint hasonló dolgoknak a dzsungelben másutt! Ezernyi
csontot látott már. Az ágyon ott volt egy másik, egy kisebb csontváz,
s a fiú ezzel se törődött. Honnét tudhatta volna, hogy egyikük az
apja, a másikuk az anyja volt. Az a kis csonthalmocska meg a
bölcsőben, melyet oly szerető gonddal faragott egykor a néhai Lord
Greystoke - az se jelentett neki így semmit. Nem sejthette, hogy a
koponyácska egyszer még büszke cím s rang birtokába juttatja vissza,
Most bármi efféle gondolat messzebb volt tőle, mint az Orion
napkísérői. Tarzan számára, ismételjük, ezek csak csontok voltak, és
kész, Nem voltak hasznára, hiszen hús nem maradt rajtuk, és nem is
zavarták, hiszen ágyban úgyse aludt soha, a földön heverő csontvázon
meg mindig könnyedén átlépkedett.
 Ma nyugtalan volt. Elébb az egyik könyvbe lapozott bele, aztán a
másikba. Képeket nézegetett, melyek már ott éltek vonásról vonásra az
agyában. Aztán félrelökte a köteteket. Ezerszer lekotorta, aztán
átkotorta a szekrényt, most ezeregyedszer tette ugyanezt. Elővett egy
kis zsákot, amely kerek fémérméket tartalmazott. Sokszor játszott
velük az elmúlt években, de mindig mindet gondosan visszatette a
zsákocskába, azt meg a szekrénybe, ugyanarra a polcra, amelyiken
fölfedezte.

szerető faj ivadékaként maga is rendszerető volt, jóllehet

fogalma sem volt róla, miért. A majmok elpotyogtatták a dolgokat, ahol
épp megunták őket, a magas fűben ... vagy iménti érdeklődésük tárgyát
ledobták a fáról. S amit így elejtettek, később esetleg megtalálták
megint, de ez véletlen volt. Ám Tarzan nem elégedhetett meg ennyivel.
Ő annak a pár dolognak, amije volt, tudta a pontos helyét, és mindig
tiszteletben is tartotta. A kis zsák kerek fémdarabjai nagyon
érdekelték. A lapocskák két oldalán domborított képek voltak. Mit
jelentenek, sosem értette. Fényesek voltak, tündököltek. Tarzant
mulattatta, hogy ilyen - olyan ábrákká rakhatja ki őket az asztalon.
Százszor is eljátszott így velük. Ma, efféle foglalatosságának
közepette, egy kedves, sárgás darabot - rajta egy angol uralkodóval -
leejtett, s a pénzérme odagurult az ágy alá, melyen a néhai Lady Alice
csontváza feküdt.

Hagyományaihoz híven Tarzan négykézlábra ereszkedett, s

így kezdte keresni az ágy alatt az eltűnt érmét. Bármi furcsa, soha
életében nem nézett még az ágy alá. Megtalálta az aranypénzt, és egY
kis lazán csukódó fadobozt. Mindkettőt, az aranyat betette a
zsákocskába, visszarakta a szekrénybe, a polcra. A doboz
átvizsgálásához látott. Hengeres alakú fémdarabkákat tartalmazott. A
végük hegyes volt, másik felük lapos, s bordás gyűrű övezte
valamennyit. Színűket persze, zöld nemesrozsda fedte el, amire a
sok-sok eltelt év volt a magyarázat.

Tarzan kiszedett pár ilyen kis tárgyat a dobozból - vizsgálgatta

őket. Egymáshoz dörzsölte a kicsiny fémdarabokat, és a zöld szín kopni
kezdett. Előbukkant a szürkés kúpos végeken a fényes felszín. Lelt egy
kis fadarabot, melyen a hengereket is megtisztogatta, és a jutalma
igazán örömteli volt: csillogó felületek!

Tarzan oldalán kis szütyő lógott, melyet egy megölt fekete

harcostól zsákmányolt. Ebbe belepottyantott néhányat az új játékszerei
közül.

Arra gondolt, hogy majd nyugodt körülmények közt tovább

tisztogatja őket. A dobozt visszatette az ágy alá, s mert egyéb
mulattató dolgot nem talált, elhagyta a kunyhót, visszafelé indult a
törzshöz.

Alig valami kis távolság választotta el őt a tanyahelytől, amikor

nagy zűrzavar hangjaira lett figyelmes. Nőstények és baluk hangos
kiáltozáSára, a nagy hímek vad, dühödt ordítására. Azonnal
felgyorsított, mert a "Krüg-áaa" kiáltások nem hagytak kétséget
afelől, hogy valami nagy baj van.

Mialatt Tarzan a talált dolgokkal foglalatoskodott, Tika párja,

Taug, a hatalmas majom, egy mérföldnyire a törzs tartózkodási helyétől
északra vadászott. Végül, hogy megtöltötte hasát, lustán visszafelé
indult. Célja a tisztás volt, ahol utoljára látta társait, és most,
hogy arra haladt, látta is őket kettesével-hármasával. Csak Tika és
Gazan nem volt sehol, és Taug el is kezdte a kérdezősködést, merre
lelheti őket, de nem akadt senki, aki mostanában látta volna őket.

Persze az alacsonyabb rendű fajok képzelőereje nem túlságosan

élénk. Nem őriznek emlékképet mint mi oly dolgokról, amelyek
megtörténhettek. Így Taug nem is tételezte fel, hogy bármi baj érhette
élete párját s ivadékát. Annyit tudott csak, hogy szeretne találkozni
Tikával, szeretne lefeküdni az árnyékban, ahol a nőstény majd
vakargatja a hátát miközben ő a reggelijét emészti. Hanem hiába
kiáltozott, mihaszna hívogatta, Tika nem felelt, és nem is akadt
senki, aki a nőstényt s a balut mostanában látta volna.

Taug kezdett egy kicsit feldühödni, és el is határozta, hogy

megbünteti Tikát, hogy ilyen messzire elcsatangolt, s hagyja, hogy ő
hiába keresse. Dél felé indult, s nagyon csöndesen haladt, se a talpa,
se az ízületei nem adtak hangot, nem ütöttek zajt. Így vette észre
hirtelen Dangot, aki egy kis tisztás túlfelén lapult. A dögevő nem
észlelte Taugot, mert teljes figyelme valami egyébre szegeződött -
csomagnyi kis valamire, s visszafojtott lélegzettel leste.

Taug, aki maga is igazán óvatos volt, ahogyan az szükséges, ha

valaki örökké a dzsungelt járja és ad valamit a túlélésre, zajtalanul
felszökkent egy fára, hiszen onnét adódhatott a legjobb rálátás erre a
tisztásra. Dangotól nem félt, viszont kíváncsi volt, mit fedezett föl
Dango. Alkalmasint a kíváncsiság s az óvatosság közös "műve" volt ez a
Taug-féle elhatározás. S ahogy a hímmajom felkapaszkodott egy ágra,
ahonnét zavartalanul letekinthetett - döbbenten látta, hogy a hiéna
épp alatta szaglászik valamit. S nem is akármit, mert Taug felismerte,
hogy ez az élettelen kis alak az ő baluja, Gazan.

A nagy majom valami elemi őrület ordításá- val, vadállati dühvel

zúdult le a magasból, és a hiénára vetette magát. Dango csaknem
megbénult a rettenettől. Felüvöltött, horkantott, a földre lapult, így
próbálta lerázni magáról roppant támadóját. De hát olyan volt ez,
mintha egY veréb védekezne a lecsapó héja ellen. Taug nagy, horgas
ujjai átfogták a hiéna torkát, hátát. Iszonyatos tépőfogai a nyaki
eret keresték, és meg is lelték, át is harapták. A borzadályos
emberszabású eleresztette, félrelökte a dögevő tetemét.

Taug megint ordítást hallatott, ezúttal a párját hívó majomét, de

nem jött válasz. Lehajolt, hogy megszaglássza Gazan testét. Az
undorító küllemű, vad majomtestben szív dobogott, ugyanolyan apai
érzelmeket dajkáló szív, amilyenek bennünk, ember-apákban élnek. S ha
erre nincs is tényleges bizonyítékúnk, tény az, hogy a fejlődésnek ama
korai szakaszán véget ért volna az emberfaj kialakulása is, ha efféle
nagy majmok nem éreztek volna valami gyengédséget az ivadékaik iránt -
mert különben, az erők törvényei szerint, egyszerűen kiirtották volna
őket. Isten azonban beleplántált a vad hímszívekbe valami
szeretetfélét, s ez erősebbnek bizonyult a hímállati ösztönösségnél.

Taugban nemcsak a védő ösztön volt igen fejlett, élt benne az

utód iránti szeretet is, igencsak erősen, hiszen Taug eleve nagyon
fejlett példánya volt a fajtájának. A nagy, emberszabású majmokat,
melyekről a Gobi-sivatag bennszülöttei oly áhítatosan beszélnek,
emberi szem nem látta még, pontosabban, ha látta, nem élte túl a
találkozást. Egészen, amíg Tarzan fel nem tűnt világukban.

Taug ugyanolyan szomorúságot érzett, mint bárki más apa érezne,

kisgyermeke holttestét látva. Nekünk Gazan csupán visszataszító, csúf
teremtmény lehetett volna, ám Taugnak és Tikának olyan szépséges volt
ő, mint bárki szigetországi Mary, Johnnie vagy Elizabeth. S az se
mindegy, hogy az elsőszülöttjük volt, és eleddig az egyetlen balujuk -
mi több, hím! Ez a három dolog együtt igazán kinccsé tesz egy kis
majmot is a papája szemében.

Egy pillanatig Taug csak szaglászta a néma kis alakot. A

pofájával és nyelvével megérintgette, simogatva becézte a busa kis
bundát. Vad ajkáról halk nyögés tört fel. Ám a bánat nyomában szinte
azonnal feltámadt a bosszú vágya.

Talpra szökkent. Már hallattszott is az üvöltése, nem egy, egy

egész sorozatnyi "Krüg-ááa". Vérfagyasztóan visszhangzott a
dzsungelben a dühödt, támadni kész emberszabású majom kiáltása. Az
őrjöngő hímé, aki vért akar látni, bosszúszomjjal ontott vért,
vért...!

Az ordításra a törzs tagjainak megannyi válasza érkezett. Az

ágakon lengve közeledtek felé. Őket hallotta Tarzan a kunyhót
elhagyva, s válaszul a maga hangját is megzengette. Kettőzött
sebességgel haladt, szinte repült a fák ágainak középső szintjén.

Ahogy végre a törzs terepéhez ért, azt látta, hogy társai mind
Taug körül gyülekeznek, s lenn a földön valami hever. Közébük
tolakodva, Tarzan csakhamar a csopor t legközepén állt.

Taug még mindig üvöltött, hangja fenyegető volt, de ahogy Tarzant

meglátta, elcsöndesült. Lehajolt, fölemelte Gazant, és odanyújtotta
Tarzannak, nézze meg a majomember is. A törzsnek egyetlen tagja volt
csak, aki iránt Taug bármiféle szívbéli érzelmet táplált, s ez a
valaki Tarzan volt. Tarzanban megbízott, s fel is nézett rá, mint
bölcsebb és tapasztaltabb lényre.

Tarzanhoz jött most, egykori játszótársához, érett koruk megannyi

küzdelmében segítőjéhez.

Tarzan, ahogy megpillantotta Taug karjában az élettelen kis

testet, ajkáról mély hörgés szakadt fel - hiszen ez Tika baluja volt,
akit ő úgy szeretett.

- Ki tette? - kérdezte. - És hol van Tika?

- Nem tudom - felelte Taug. - Ott fe küdt ... ott leltem, ahogy
Dango szaglászta, de nem Dango tette, nincsenek rajta hiénanyomok.

Tarzan közelebb lépett, fülét Gazan mellkasára szorította.

- De hát nem halott - mondta. És az is lehet, hogy túléli.

Átfurakodott a majmok gyűrűjén, körbe-körbe járt, és vizsgálgatni

kezdte a talajt. Egyszerre megállt, s orrát a földhöz szorítva
szaglászott. Majd talpra szökkent, különös kiáltást hallatott. Taug s
a többiek elindultak feléje, mert ez a hang olyasmit jelzett nekik,
hogy - a vadász nyomra bukkant.
 - Egy idegen hím járt itt - közölte Tarzan. - Ő bántotta Gazant.
Ő az, aki elhurcolta Tikát.

Taug és a többi majom dühödt kiáltást hallatott, fenyegető

hangot, de nem tettek semmit. Ha az idegen hím látótávolukon belül
lett volna, most széttépik. Hogy üldözőbe vegyék, az eszükbe sem
jutott.

- Ha a három hím ott állt volna az őrhelyén - mondta Tarzan -,

nem történt volna ez a törzzsel. És ez addig igy lesz, amíg be nem
tartjátok az utasításomat: három hím őrködjön mindenkor! A dzsungel
hemzseg az ellenségektől, mégis hagyjátok, hogy a nőstényeitek és a
baluk védtelenül járjanak táplálék után. Rendben van ... Tarzan most
elmegy, és megkeresi Tikát, visszahozza őt a tör zsnek.

Az ötlet megtetszett a többi hímnek. - Valamennyien veled tartunk

- kiáltották.

- Nem - mondta Tarzan. - Valamennyien azért nem jöhettek.

Nőstényeket és balukat nem Wihetünk magunkkal, amikor csatába
indulunk. Valakinek itthon kell maradnia, hogy megvédje őket ...
különben még mindkettőjüket elveszíthetitek.

A majmok a fejüket vakarták. Tarzan bölcsessége mindig hatott

rájuk, de eleinte most is erősebbnek bizonyult az új "ötlet", hogy
követni kellene az ellenfelet, elszedni tőle a zsákmányt, kiszabni rá
a büntetést. A közösségi érzés ösztönösen ott élt bennük. Nem tudták,
miért is nem gondoltak rá, hogy üldözzék, hogy megbüntessék az
ellenfelet. Nem tudhatták, hogy ennek csupán az az oka, hogy nem érték
el még azt a szellemi fokot, amely lehetővé teszi, hogy egyének
módjára viselkedjenek. Ha veszély fenyegetett, a közösségi ösztön egy
csoportba sodorta őket. A nagy hímek súlyukkal, erejükkel és
vadságukkal védelmet, biztos esélyt jelentettek számukra - bármi
ellenséggel szemben. Hogy az ellenséggel vívandó ütközet előtt
szétváljanak, megosszák erőiket, ilyesmi eszükbe se jutott még.
Túlságosan idegen volt ez az ösztönviláguknak, túlságosan eltért a
csordaszellemtől.

Tarzan számára azonban ez volt az ilyen percek első számú

parancsa! Érzékei megsúgták, hogy itt mindössze egy hím volt a
porondon, ez követte el Gazan és Tika ellen az orvtámadást. Egyetlen
ellenség megbüntetéséhez pedig nem kell egy egész törzs. Két gyors hím
minden nehézség nélkül lerohanhatja az idegent, és kétségkívül
visszaszerezheti Tikát is.

A múltban senkinek eszébe se jutott, hogyha nőstényeket raboltak

el a törzstől, megmentésükre siessenek. Ha Numa, Sabor, Sita vagy egy
idegen törzsbéli nagy hím elragadott egy majomleányt vagy egy
matrónát, belenyugodtak, hogy eltűnt, nem látják többé. A megrabolt
férj, ha történetesen volt párja az eltűnt nősténynek, néhány napig
dühödten járt-kelt, aztán szerzett magának másik társat a törzsbéli
nőstények közül, ha meg nem volt rá módja, elindult a dzsungelbe, hogy
hasonló módon szerezzen magának valakit.

A múltban Tarzan, a dzsungel fia sem ellenezte ezt a gyakorlatot,

lévén, hogy semmi köze nem volt az elrablottakhoz. De Tika az első
szerelme volt, és Tika baluja úgy élt a szívében, mintha a saját
ivadéka lett volna. Eddig Tarzan mindössze egyetlen egyszer érzett
bosszúszomjat, amikor Kulonga, Mbonga főnök fía megölte Kalát. Akkor
Tarzan egymaga, saját kezével állt bosszút. Most, ha nem is olyan
hevesen, valami hasonlót, kényszerítő, parancsoló vágyat érzett,
Taughoz fordult:

- Hagyd Gazant Mumgára - mondta neki. - Öreg már, a fogai

töredezettek, és semmire se jó. De Gazanra vigyázni fog, míg
visszatérünk, és meghozzuk Tikát - folytatta - Ha meg addigra Gazan
halott lesz - fordult komoran Mumgához -, én öllek meg téged.

- Hová megyünk? - tudakolta Taug.

- Megyünk, megkeressük Tikát - felelte a majomfiú. - És megölni a

hímet, aki elrabolta. Mozgás!

Nekilódult. Először még egyszer megszagolta az idegen him nyomát.

Éber érzékei számára ezek a nyomok világosan beszéltek. Hátra se
fordult, hogy lássa, követi-e Taug. A hím majom Gazant akkor Mumga
karjába helyezte, s azt mondta neki búcsúzóul:

- Ha meghal, Tarzan megöl téged. - És máris követte a barna bőrű

alakot, aki közben lassan ügetve elindult a dzsungel ösvényén.

Kercsak törzséből senki sem volt olyan jó nyomkövető, mint

Tarzan. Edzett érzékeihez magas fokú intelligencia társult.
Ítélőképessége "megsúgta" neki, merre vezethet az üldözés természetes
nyoma, így csak arra kellett ügyelnie, hol lát jeleket az úton, s Toog
nyoma ezen a napon olyan egyértelmű volt, amilyenek a mi számunkra egy
nyomtatott lapon a betűk.

Taug szorosan ott haladt a majomember nyomában. Elöl ment a

karcsú férfi, mögötte a zömök, hatalmas erejű és testű majom. Szó nem
esett kettőjük közt. Olyan csöndesen haladtak, akár két árnyék a vadon
miliárdnyi más árnya közt. Tarzannak nemcsak a szeme és a füle volt
éles, de a szaglása is. A nyom pedig friss volt.

Amióta a törzs szagvilágából kikerültek, igazán könnyűvé vált a

követése. Toog és Tika szaga egyértelműen kivehető volt. A nőstényé
mindkettőjük számára ismerős volt. És hamarosan Toog szaga is az lett.

Gyorsan haladtak. Egyszerre sűrű felhők takarták el a napot.

Tarzan még sebesebbre fogta lépteit. Szinte repült a dzsungel
ösvényén, vagy ahol Toog a fákon haladt előttük, ott mókusfürgeséggel
követte nyomát az ágakon-lombokon keresztül. Fáról fára lendült,
pontosan úgy, ahogy Toog tette, csak épp sokkal szaporábban, mert
haladását nem nehezítette olyan teher, mint Toogét.

Tarzan érezte, hogy most már nagyon közel lehet az üldözött,

ugyanis a szagok egyre erősebbek lettek. Ekkor a dzsungelt élénk
villámfény világította be, majd csakhamar a mennydörgés fülsiketítő
robaja következett. Visszhangoztak az egek, és remegett a lábuk alatt
a föld. Szakadni kezdett az eső, de nem úgy, ahogy nálunk a zápor,
hanem igazi vízözönként. Cseppek helyett tonnányi víztömegek ömlöttek
az égből, verték a vadon óriási fáit, halálra rémítették élőlényeit.

S az eső elvégezte a csúnya munkát, amit Tarzan megjósolhatott

volna - elmosta a szagnyomokat a föld színéről. Vagy félóra hosszat
hullt a trópusi eső - akkor hirtelen kisütött a nap, és milliónyi
csillogó drágakőként ragyogtatta az esőcseppeket. Hanem a
majomembernél: ma nem volt hangulata a dzsungel csodáihoz,
átalakulásainak bűvöletéhez. Csak a szag érdekelte, Tikáé és az
idegen, rabló hímé. Gondolatait ezidő szerint kisajátította ez a
kérdés.

Persze, fönn a fák között, az ágakon is vannak "kijárt" ösvények,

igazi, követhető nyomok, akárcsak lenn a földön. A különbség az, hogy
a lombozatban az ilyen nyomok és csapások kissé kuszák, nehezebben
követhetőek. Fönn az út, a tér mégis szabadabb, mint lent az
aljnövényzet által meghatározott terepen. Tarzan talált egy ilyen
csapást, s most, az eső után Tauggal ezt követték. A majomember
elképzelése szerint ez lehetett a menekülő leglogikusabb útvonala.

Egy elágazáshoz érkeztek, és zavarba jöttek. Meg kellett állniuk.

Tarzan vizsgálni kezdte az ágakat, a leveleket - merre mehetett tovább
az idegen hím Tikával.

Megszagolgatta a fa törzsét, aztán a kérget vizsgálta. Éles

tekintete csakhamar fölfedezett bizonyos nyomokat: arra ment az
üldözött! Lassú türelemjáték volt ez, és Tarzan azt is tudta, hogy
időt vesztenek. Az idegen hím értékes percekkel előzi meg őket, s
elérheti biztos menedékét, mielőtt utolérik.

A majomember először az egyik elágazáson ment végig, majd a

másikon, bevetette minden nyomkereső dzsungeltudományát, s mégsem járt
sikerrel. A szagnyom eltűnt, tovamosta az imént lezúdult eső. Taug és
Tarzan félórán át keresgélt így, míg a végén, egy széles levél hátán
Tarzan alig érezhetően felfedezte Toog szagát. A levél súrolhatta a
szőrös vállat, ahogy az idegen majom elhaladt alatta.

Megint ott haladtak a meglelt nyomon, de ez is lassú munka volt,

megannyi elkedvetlenítő késleltetéssel. Akkor úgy tűnt, hogy a nyom
végleg eltűnt előlük. Magunkfajta ember számára az eső előtt se lett
volna semmi nyom, legfeljebb az jelentett volna számunkra valamit, ha
Toog lemegy a vadászcsapásra, és lábnyomai ott éktelenkednek. Mert
efféle helyeken a nagy majomlábnyom vagy a bütykös mancsnyom a
közönséges halandó számára is olvasható "beszéd". Tarzan is bukkant
ilyen nyomokra, és a bemélyedésekből arra kellett következtetnie, hogy
Toog még mindig cipeli Tikát. A nagy hím súlyánál is nagyobb testtömeg
vájta e nyomokat a földön. Kettős súly nyomai - de csak egyetlen
"láb-készletéi". Azt is látni lehetett, hogy fél kezét a majom nem
járásra használta. Nyilván terhének fogásával, eligazgatásával
kényszerült bajlódni. Sőt, egy-egy védett helyen Tarzan azt is
észrevehette, hogy a teher az egyik vállról a másikra került át. Er
ről árulkodtak hol a jobb láb, hol a bal láb benyomódásai.

Voltak olyan útszakaszok, ahol a majom láthatóan a két hátsó

lábán haladt - kihúzta magát, úgy ment, mint egy ember. Ez általában
jellemző a nagy emberszabásúakra, melyek a csimpánztól s a gorillától
eltérően, könnyűszerrel lépkednek kezük - azaz mellső lábaik -
segítsége nélkül, de négykézláb is. Tarzan és Taug előnyös helyzetben
volt. Szinte bizonyosra vehették, hogy e fölismert tulajdonsága és
merőben egyedi szaga alapján elkapják a rablót, akkor is, ha esetleg
már valahol közben lerakta Tikát. Kedvezőbb volt a helyzetük, mint a
mai kor detektívjeinek, akik fényképek s Bertillon-fejméretek alapján
vetik magukat az üldözendők után, így biztosítva a civilizáció
jogrendjét.

E pompás képességeik s lehetőségeik ellenére, a Kercsak-törzsbéli

üldözők lassan, késlekedve haladtak előre. Már a második nap délutánja
köszöntött rájuk, és még mindig nem érték utol a szökevényt. A szag
itt már erős volt, mert ez az eső után maradt "rájuk". Tarzan tudta,
nem kell sok idő, és rábukkannak a rablóra és zsákmányára. Felettük,
ahogy lopakodva haladtak előre, Manu, a kis majom, s ezernyi társa
csivorászott. Vijjogtak és rikácsoltak a tündöklő tollú, remek torkú
madarak. A vadon levelei között megszámlálhatatlan rovar és bogár
zümmögött-zizegett. Ahogy egy nagyobb ág alatt elhaladtak, fönn
megjelent egy kis szürke pofaszakállas majom, visongott és nyivákolt.
Lenézett, meglátta őket. Akkor a visongás és a nyivákolás abbamaradt.
A két üldöző nem érzett semmi baljós jelet ebben, s a hosszú farkú kis
élőlény úgy elinalt, mintha Sita, a párduc repülne feléje, ráadásul
szárnyakon! Minden jel szerint csak egy kis ijedt majom volt, és az
életét féltette.

S mi volt Tikával mind ez idő alatt? Beletörődött netán a

sorsába, hogy az idegen majomnak lesz szerető és törődő felesége?
Kellő alázattal? Egyetlen pillantás a furcsa párra, és a legkényesebb
ízlést is kielégíthette a látvány, Tika megannyi sebből vérzett,
tépett volt, így lógott a komor Toog válláról. Toog sem volt az az
épséges-szépséges majomdalia, megviselte őt is a küzdelem, melynek
eredményeképpen mégsem sikerült Tikát megadásra kényszerítenie. Az
idegen hímmajom már valami csakazértis-dühvel vitte nagyjából semmit
se ígérő, használhatatlan áldozatát.

Törtetett át vele a dzsungelen törzsének tanyahelye felé.

Remélte, hogy királya feledte árulását, de ha nem, és továbbra is ki
van szolgáltatva sorsának - hát akármi sors jobb annál, mint ez az
együttlét egy ilyen riadt nősténnyel. Meg aztán a társaknak is meg
akarta mutatni foglyát. Talán a királynak is felajánlhatja. Toog
elképzelése szerint nem volt lehetetlen egy ilyen megoldás sem.

Végül két saját törzsbéli hímmel találkoztak. Ott falatoztak egy

parkszerű ligetben. Szép ligetecske volt ez, nagy görgeteg kövek
tarkázták, melyek félig be is ágyazódtak a dús talajba. Néma
emlékművei egy messze tűnt kornak, amikor hatalmas jégtömegek mozogtak
ott, ahol most a trópusi nap ontotta fényét a buja dzsungelre.

A két hím felnézett. Elővillantották tépőfogaikat, vicsorogtak a

távolabb megálló Toogra. Ő azonnal barátokat ismert fel bennük.

- Toog az - mondta. - Toog tért haza egy új nősténnyel.

A majmok várták, hogy közelebb érjen. Tika barátságtalanul

vicsorogva nézett rájuk. Nem volt "csinos" látvány, de a véren át, a
gyűlölködő arckifejezés ellenére a két majom felismerte benne az igazi
szépséget, és - irigyelték érte Toogot! De ez csak azért történhetett,
mert nem ismer ték Tikát.

Ahogy ott kuporogva ültek s néztek egymásra, fölöttük a fákon

átfutott egy szürke pofaszakállas kis majom. Nagyon izgatott kis
teremtés volt, és ahogy pontosan a felettük nyújtózó ágra ért,
megállt, s így szólt:

- Két erős hím jön. Az egyik - közölte - Mangani, a másik rút

majom, de szőrtelen. Toog nyomát követik. Láttam őket. - A négy majom
egyszerre visszafelé tekintett az úton, amelyiken Toog érkezett, aztán
egy percig egymást bámulták. - Gyerünk - mondta akkor Toog egyik
ismerőse, a nagyobbik -, megvárjuk őket a bokrok sűrűjében, a tisztás
mögött.

Imbolyogva indult a kijelölt hely felé. A többiek követték őt. A

kis majom fenn táncolt, maga volt az izgatottság. Életének fő
foglalatossága az volt, hogy halálos csatákat szervezett a nagyobb
majmok közt odalent, míg ő biztos helyről, "páholyból" szemlélhette a
látványosságot. Mohó rajongója volt a kiontott vérnek ez a szürke
pofaszakállas kis majom, amennyiben az mások vére volt. Ő
tulajdonképpen az Abszolút Szurkoló.

A majmok el is rejtőztek a bozótban a csapás mellett, melyen a

két idegen hím érkezését várták. Tika izgatottan remegett. Hallotta
Manu szavait, és tudta, hogy a szőr telen majom csakis Tarzan lehet, a
másik meg nyilván Taug. Életének legmerészebb álmaiban sem számított
soha ilyen támogatásra! Egyetlen gondolata volt mindvégig:
elszabadulni innét, visszatérni Kercsak törzséhez. De ez végképp
lehetetlen vágynak bizonyult, Toog oly közelről figyelte.

Taug és Tarzan elérkezett a ligethez, ahol Toog a társaival

találkozott. A majomszag itt nagyon erős lett, és ebből mindketten
tudták, hogy az, akit keresnek, már egészen közel lehet hozzájuk. Még
óvatosabban haladtak. Azt szerették volna, ha áldozatukra hátulról
csaphatnak le, a meglepetés erejével, még mielőtt ott létüket
egyáltalán sejthetné. Azt, hogy egy kis szürke pofaszakállas majom
jelezte a jöttüket, nem is sejtették. Valamint arról se volt
tudomásuk, hogy három vad szempár lesi minden mozdulatukat, és várják
őket marcangolni kész tépőfogakkal, karmokkal.

Áthaladtak a ligeten, s ahogy a fácskák mögött megsűrűsödő

dzsungel közelébe értek, hirtelen kiáltás harsant: "Krüg-ááa!" Ez
félreérthetetlenül Tika ismerős hangja, s a törzsi vészkiáltás volt.
Toog s két társa, a maga kis agyával, nem gondolt arra, hogy Tika
elárulja őket, s hogy ez mégis megtörtént, vad düh öntötte el
mindhármójukat. Toog hatalmas csapással leterítette a nőstényt. Aztán
mindhárman nekilódultak, hogy felvegyék a harcot Tarzannal és Tauggal.
A kis majom ott táncolt a magas ágon és visítozott gyönyörűségében.

Minden oka megvolt erre, mert "szépséges" harc kezdődött. Nem

volt ott semmi formaság, semmi bevezető, semmi kötöttség. Az öt hím
épp csak egymásnak rontott, és összekapaszkodva küzdött. Ide-oda
hengergőztek a szűk csapáson, bele a környező bozótsűrűbe. Karmolták
és marták egymást, küzdöttek foggal-körömmel. Együttesük ijesztő
kórust alkotott hörgésekből, kaffogásokból, horkantások sorozatából.

Öt perc se telt bele, és összetépve, tömérdek sebből véreztek. A

kis majom fönn csak ugrált és szökdelt, ujjongva sikkantgatott, így
fejezte ki elismerését. Az ő véleménye is ez volt: "lefelé fordított
hüvelykujj". Szerette volna látni már valamelyikük halálát. Nem
törődött vele, melyik táborból kerül ki az áldozat, barát-e,
ellenség-e. Vért akart - vért és halált.

Taug Tooggal és egy másik majommal akaszkodott össze, míg

Tarzanra maradt a harmadik, egy bivalyerős példány. Tarzan
ellenfelének sosem volt dolga még ilyen különös, "sikamlós",
illetővel, mint ez a szőrtelen majomember. A dzsungel fia folyton
kicsusszant a szorításból, közben vér s veríték patakzott sima, barna
bőrén. A nagy majom szédült erőfeszítése hiábavalónak bizony ult.
Tarzan se tudott hozzájutni az ágyékkötőjébe dugott hosszú
vadászkéshez.

Végre sikerült. Fél kézzel megragadta a majom torkát, a másikban

a kést fogta. Háromszor sújtott le: erőteljesen, hatalmasan, mélyen.
Ellenfele hörgött, aztán elterült, ahogy Tarzan elengedte a vonagló
testet. Hagyta a haldokló majmot, és Taug segítségére sietett. Toog
látta, hogy jön, és megpördült, szembe akart kerülni vele. Ahogy
összeütköztek, Tarzan kezéből kiesett a kés. Így fonódtak össze. Most
egyenlő lett a küzdelem. Ketten kettő ellen. Tika az út széléről
figyelte őket. Már magához tért, kiheverte az ütést, és azt várta,
mikor siethet valamelyik társának segítségére. Látta, hogy Tarzan kése
a földre esett - felkapta. Sosem használta még, de tudta, hogyan
dolgozik vele Tarzan. Mindig félt ettől a szerszámtól, mert látta,
hogyan oszt halált a leghatalmasabb dzsungellakónak is, ha úgy hozta a
sors. - Végzetes volt, ahogy Tantor r oppant ormánya Tantor
ellenségeire.

Tika látta, hogy Tarzan oldaláról leszakad a szütyő.

Majomkíváncsisággal szerezte meg szerteguruló tartalmát. Még a veszély
sem feledteti ezt a fajtabéli alaptulajdonságot.

A hímek most egyenesen álltak, nem voltak összekulcsolódva. Vér

patakzott oldalukon. Pofájukat is bíborral borította a ragacs. A kis
szürkeszakáll olyan lelkesen fogadta a fejleményeket, hogy még a
sikongatásról meg a táncról is megfeledkezett. Csak meredten ült,
lenyűgözte a látvány gyönyörűsége.

Tarzan és Taug egyre hátrább szorította két ellenfelét a ligeten

át, s Tika lassan követte őket. Nem is tudta, mit tegyen. Bénult volt,
mindene fájt, kimerültséget érzett a félelmetesen végzetes események
után - hiszen amin keresztül ment...! Ráadásul ott élt benne nemének
eredendő bizalma a törzsbéli hímek iránt. Élete párja s a másik: ez a
kettős nem szorul az ő segítségére, elbánnak ők az idegenekkel.

A küzdők kiáltásainak és üvöltéseinek visszhangja felverte a

dzsungelt. Távoli hegyekig-dombokig jutottak el a hangok. Tarzan
ellenfelének torkából is feltört a "Krüg-ááa!" kiáltás, és most,
messziről, megjött a várt válasz. Hörögve, horkantgatva, bömbölve egy
csapatnyi majom csörtetett be a kis ligetbe. Toog törzsének harcos
hímjei.

Tika látta meg őket elsőnek. Visítva jelezte Tarzannak és

Taugnak. A félelem egy pillanatig úrrá lett rajta, és a harcolók háta
mögött a tisztás másik felére menekült. Igazán senki sem tehet neki
szemrehányást ezért, mindazok után, ami érte.

A nagy majmok akkor Tarzanra és Taugra rontottak. Egy pillanat

még, és Tarzanék szétszaggatva hevernek. Pompás falatok lesznek egy
húsevő orgián. Tika látta az elkerülhetetlenül közelgő végzetet.
Mintha feltámadt volna benne a mártíromság, a közös sors érzete. Ki
tudja, miféle őse hagyta ezt rá? A közös ősök, a nagyszerű, magasabb
rendű nők, akik a fér-, fiak balsorsában rendíthetetlenül osztoztak.
Éles visítással rohanta küzdők felé. Ezek egyetlen ormótlan halomban
hengergőztek a liget egyik görgeteg kövének tövében. De végül is mit
tehet? A kést hiába szorongatta a kezében, nem volt elég erős hozzá,
hogy használja is. Azt sokszor látta, hogyan hajigált Tarzan köveket,
kemény tárgyakat az ellenfelekre - más dolgokkal együtt ezt is
megtanulta gyerekkorának játszótársától. Szeretett volna hát valamit
odahajítani, s akkor, végül, ujjai a szütyőre tévedtek - amit a
majomember oldaláról az ellenség tépett le a harcban. Felszakította a
kis tokot, és fényes henger-félék kerültek a kezébe. Eléggé súlyosnak
érezte mindet, tehát alkalmas lövedéknek. Teljes erőből a gránitkő
alatt küzdő majmok közé vágta a hengerkéket.

Az eredmény Tikát ugyanúgy meglepte, mint a majmokat. Mert

fülsiketítő hangos robbanás következett. Csípős füst csapott fel.
Egyikük se hallott még soha életében ilyen iszonyú zajt. Az idegen
hímek borzadályos üvöltéssel, rettegve ugrottak talpra, és menekülni
kezdtek törzsük tanyahelyére. Taug és Tarzan lassan ocsúdott, talpra
tápászkodtak mindketten, majd félig bénultan, vérezve, támolyogva
elindultak Tika felé. Ők is menekültek volna, ha nem látják a
nőstényt, késsel a mancsában, miközben a szütyővel babrál.

- Mi volt ez?! - kérdezte Tarzan.

- Én csak - mondta Tika a fejét rázva - odahajítottam az idegen

hímekre ezeket itt. - És egy maréknyi fényes hengert tartott a
kezében.

Tarzan csak a fejét vakarta, ahogy az ismert, hegyes végű

micsodákat nézte Tika kezében.

- Mik ezek? - kérdezte Taug.

- Fogalmam sincs - válaszolta Tarzan. - Csak úgy találtam őket.

Fenn a szürke pofaszakállas kis majom vagy egy mérföldnyit

menekült az ágakon, akkor megállt, borzadva lapult egy fa tör zséhez.
Nem tudta, hogy a majomembernek az apja, húsz évwel a halála után így
mentette meg a fiának az életét.

S persze, Tarzan, a dzsungel fia, Greystoke lordja sem tudta meg

ezt soha életében!

11. Dzsungeltréfa

Az idő, úgy önmagában, ritkán nyomta Tarzan vállát. Hiszen ha

"mindig minden ugyanaz" is, ebből nem lesz egyhangúság, amikor az, ami
egyre ugyanaz, mindegyre abból áll, hogy a halált kell emígy vagy
amúgy kikerülgetni. A halál mégis újra jön ilyen vagy olyan alakban.
Van sava-borsa az efféle életnek. Tarzan, a dzsungel fia még ezt is a
maga módján színezte és ízesítette tovább.

Felnőtt volt már, egy görög isten kecsességével, és egy hínmajom

minden erejével. S ha ez utóbbi miatt mogorvának, kedélytelennek
kellett volna lennie - jócskán rácáfolt, mert a szelleme élénk volt, ő
maga játékos kölyök maradt, igen nagy bosszúságára néha a vele egykorú
majomtársaknak. Nem értették a felfogását, a kedélyét, hiszen ők
felnőtt korukra elfelejtették ifjúságuk bolondosabb idejét.
 Tarzan sem értette egészen őket. Furcsa volt neki, hogy például
egy pár hónappal korábban még a bokájára hurkolt kötélen vonszolta
végig Taugot a dzsungelfűben. Megjátszott, vad harcot vívott vele, míg
a fiatal majom ki nem szabadította magát. Most ugyanez a Taug, mikor ő
játékból lecsapott rá a puha földön, úgy perdült meg, úgy fordult
szembe vele, mintha halálos ellenségek volnának.

Tarzan könnyedén kikerülte a harcot, és Taug dühe gyorsan

elpárolgott. A korábbi játékosság sem tért vissza soha többé. A
majomember megállapíthatta, hogy Taug nem élvezi a pajkos csínyeket, s
maga sem kezdeményez effélét. A nagy hímmajom, amivé az egykori
játszótárs vált, végképp elveszítette humorát, amit korábban
alkalmasint a lényében hordott. Az ifjú Lord Greystoke csalódottan
fordult az élet egyéb terepei felé. Ahogy így töprengett, egy fekete
hajtincs hullt a homlokára, a szemébe. Keze fejével, fejének
mozdulatával hátrasimította. Ebböl tudta, hogy valamit tennie kell,
gyorsan megkereste hát a puzdráját, mely ott volt egy villámsújtotta
fa üregében. A nyílvesszőket kiszedegette, aztán lefelé fordította a
puzdrát. A földre ürítette maradék tartalmát, pár kincsét a
tegezaljról. Ezek között volt egy lapos kődarab, meg egy kagyló,
melyet a tengerparton, apja kunyhójának a közelében szedett fel.

Nagy gonddal dörzsölgette a kagylót. Ide-oda húzogatta a lapos

kövön, míg a puha szegély kellőképpen finom s éles nem lett. Úgy
dolgozott, mint a borbély, ha borotvát fen. Mozdulatain is hasonló
gyakorlottság látszott. Ez a hozzáértés azonban hosszú évek kínos
igyekezetének a gyümölcse volt. Segítség nélkül dolgozta ki a maga
módszerét: hogyan lehet kiélesíteni egy kagylót. Még a hüvelykujjával
is kipróbálta, s amikor megfelelőnek találta, tincsét hüvelykujja és
mutatóujja közé fogta - azt, amelyik az imént a homlokába hullt -, és
nyesegetni kezdte a kagylóval. A tincs levált, s akkor Tarzan ezt a
műveletet körben, az egész fején folytatta, míg a végeredményt
kielégítőnek nem érezte. A haja máris rövid volt. A homloka felett
maradt csak egy hosszabb fürt. Művelete során nem az vezette, hogy
esztétikailag milyen lesz az eredmény, hanem a gyakorlatiasság és a
biztonság. Mert ha épp rosszkor hull az ember szemébe a haja,
élet-halál múlhat rajta, s nem okvetlenül üdvös. Ha meg oldalt és
hátul hosszú, veszélyes lehet, de kényelmetlen is, főleg ha eső vagy
veríték áztatja.

Ahogy Tarzan a frizurájával foglalkozott, élénk elméje egészen

másfelé járt. Felidézte nemrég vívott csatáját, Bolganival, a
gorillával. Sebeire gondolt, melyek még alig hegedtek be. Eltűnődött
első álomkalandján. Mosolygott, ha végiggondolta, milyen fájdalmas
kimenetelű volt a törzzsel űzött tréfája, mikor felhúzta Numának, az
oroszlánnak a bőrét, s üvöltve megjelent a színtéren. Majdnem megölték
a nagy hímek, akiket ő tanított arra, hogy éberen kell védekezniük az
ősi ellenséggel szemben.

Haja - a frizurája! - kielégítő volt. S mert úgy találta, hogy a

törzs tagjainak társaságában nem várhatná semmi különösebb élvezet,
Tarzan könnyedén nekilódult. Fáról fára szökkenve közelített a
kunyhóhoz. Útközben egyszerre valami erős szag vonta magára a
figyelmét. Észak felől jött, és egyértelműen Gomanganié volt.

A kíváncsiság - mely embernek és majomnak is a leginkább

kifejlődött közös öröksége - Tarzant mindig arra késztette, hogy
nyomozzon, ha Gomangani-jelzés érte érzékeit. Volt bennük valami, ami
foglalkoztatta a képzeletét. A majmok azért éltek, hogy egyenek,
aludjanak, szaporodjanak. Ugyanez állt a dzsungel minden lakójára - a
Gomangani nép kivételével.

Ezek a fekete alakok táncoltak és énekeltek, kaparásztak és

turkáltak a földön, ahonnét fákat s aljnövényzetet távolítottak el.
Figyelték, hogyan növekednek vetéseik, s ha érett volt a termés,
hozzáláttak a lenyiszálásához. Az eredményt szalmatetős kunyhóikbaa
cipelték. Íjakat, nyilakat, dárdákat, mérgeket, fazekakat készítettek,
és fém holmikat hordtak a karjukon meg a lábukon. Ha nem lett volna
fekete az arcuk, ha nem csúfították volna el a vonásaikat, és persze,
ha nem egy ilyen ember ölte volna meg Kalát, az ő nevelőanyját, Tarzan
arra vágyott volna, hogy közéjük tartozzon. Legalábbis voltak néha
ilyen gondolatai, ám a gondolatot mindig valami viszolygás, valami
belső tiltakozás követte, amelyre nem talált magyarázatot. Annyit
tudott csak, hogy ő a Gomangani népet egyszerűen gyűlöli, és ha
választhatna, akkor már inkább Hiszta, a kígyó lenne, nem a feketék
egyike.

Az életmódjuk, a szokásaik érdekesek voltak, és Tarzan sosem unta

meg, hogy kilesse őket. Sokkal többet tanult tőlük, mint hitte,
jóllehet az alapeszméje mindig az volt, miféle új módszerrel
keseríthetné meg az életüket. A feketék megtréfálása Tarzan egyik
legfőbb mulatsága volt.

Tarzan most rájött, hogy a feketék igen közel vannak, és sokan is

lehetnek. Halkan, nagyon elővigyázatosan haladt tovább. Zajtalanul
surrant a nyílt térségek friss füvén át. Ahol sűrű volt az erdő, ott
ágról ágra szökkent. Ha a talaj járhatatlan volt, a legalsó
ágszinteken pedig nem vezetett út, könnyeden ugrált a kidőlt fatőrzsek
kusza szövevényén.

Így érkezett el arra a helyre, ahonnét hirtelen Mbonga főnök

harcosait pillantotta meg. Vadásztak. A mód nem volt ismeretlen
Tarzannak, Numának, az oroszlánnak állítottak csapdát. Egy kerekes
ketrecbe kecskét, egy gidát kötöztek, méghozzá úgy, hogy ha Numa.
ráveti magát a szerencsétlen állatra, becsapódik mögötte a csapda
ajtaja - és nincs menekvés.

Ezeket a dolgokat a feketék a régi honukban tanulták, még mielőtt

az úttalan dzsungelen át ide menekültek volna új falujukba. Korábban
sálba-Bongó területén éltek, ám a kegyetlen elnyomók elől kénytelenek
voltak menedéket keresni. Erre a kihalt, isten háta mögötti helyre
esett a választásuk, Leopold császár birodalmának határain kívül.
Régebben ott gyakran ejtettek foglyul állatokat az európai kereskedők
számára. Ezektől tanultak bizonyos trükköket, például ezt is, melynek
révén Numát sértetlenül, élve szerezhetik meg. Akkor aztán kényelmesen
s viszonylag biztonságosan a falujukba szállíthatják.

Fehér emberek piaca nem létezett már a feketék vadonbéli

árucikkeire, mégis volt elegendő oka a Mbonga-népségnek, hogy
oroszlánt elevenen ejtsen el. Először is: meg akarták tisztítani a
dzsungelt minél több ilyen emberpusztítótól. Oroszlánvadászatot
lényegében csak akkor szerveztek, ha e vadak megtizedelték soraikat.
Másodszor: a jól sikerült vadászat ürügy volt orgiára, s kettős volt a
gyönyör, ha ily ünnepen egy élőlény volt a fogoly, akit-amit halálra
kínozhatnak.
 Tarzan elégszer láthatta a kegyetlen rítusokat. Mivel ő maga
vadabb volt, mint a Gomangani nép legvadabb harcosai, nem riasztotta
úgy a kegyetlenségük, ahogy várható lett volna. Mégis mindig valami
borzongást érzett. Nem is értette ezt a furcsa viszolygást, mely ilyen
alkalmakkor úrrá lett rajta. Numát, az oroszlánt nem szerette, mégis
"felállt a hátán a szőr", ha belegondolt, miféle megaláztatásoknak s
kínzásoknak lesz kitéve. Csupa olyannak, amilyet a földön csak az
Isten hasonlatosságára gyúrt emberi faj képes kieszelni.

Két alkalommal megszabadította már Numát a csapdából, mielőtt a

feketék visszatértek volna remélt diadaluk színhelyére, s láthatták,
hogy kudarcot vallottak. Tarzan eltökélte, hogy ma is így tesz. Nem
dönthetett másképp, mikor meggyőződött róla, mik a feketék szándékai.

A csapdát otthagyták a széles elefántcsapáson, közel az

ivóhelyhez. A harcosok eltávoztak, visszatér tek falujukba. Tarzan
ajkán öntudatlan vigyorral nézett utánuk. Nem is tudhatta, miféle
távoli örökség ez. Látta őket, ahogy libasorban haladnak a széles
csapáson. A magasból leveles ágak, indák, liánok sokasága lóg le
fölébük. Ébenszín vállak súrlódnak oly telt-gyönyörűséges virágokhoz,
amelyeket a természet a leginkább az emberi szemektől jó távol bont ki
- e világban.

Tarzan szűkre húzott szemmel nyugtázhatta, hogy a legutolsó

harcos is eltűnt az ösvény fordulójában. Arckifejezése megváltozott,
mert valami új gondolata támadt. Ajkán komor mosolygás áradt el, így
nézte a félénk, megriadt, mekegő kisgida kiszolgáltatott
ártatlanságát.

Leszökkent a fáról. A csapdához ment és belépett. A világért meg

nem érintette volna az ajtót lecsappantó rostszálat. - Egyszerűen csak
odasietett az élő csalétekhez, leoldozta, a hóna alá csapta, kisétált.

Vadászkésével véget vetett a riadt állat minden félelmének -

átvágta ütőerét. A vérző tetemet végigvonszolta a csapáson, egészen az
ivóhelyig. Komoly arcán ott volt az iménti mosoly.

A víz szegélyénél a majomember lehajolt, a késsel kivágta az

állat beleit, erős ujjaival gödröt ásott a sárba, oda temette a kis
zsigerkupacot. Ilyesmit ő nem evett. Akkor a tetemet a vállára
lendítette, s bevitte a fák közé.

Egy darabig követte a fekete harcosok útját fönn az ágakon, majd

hirtelen visszaereszkedett mégis a földre, hogy elássa zsákmányát.
Méghozzá jó helyre, ahol sem Dango, a hiéna, sem a dzsungel más húsevő
állata vagy madara nem bukkanhat rá, nem dézsmálhatja meg. Éhes volt.

S ha kizárólag vadállati ösztönök élnek benne, most evett volna.

De Tarzan ennél sokkal sürgetőbb késztetéseknek is álljt tudott
parancsolni, nemcsak a gyomor szavának. Most olyan elgondolás
foglalkoztatta, amely ott tartotta a mosolyt az ajkán, szemébe pedig a
várakozás szikrázó fényét csalta. Olyan ötlet, hogy még azt is el
tudta felejteni, hogy éhes.

Miután Tarzan a húst biztonságban elrejtette, továbbhaladt az

elefántnyomon a Gomangani nép után. Két-három mérföldnyire a csapda
helyétől utolérte őket. Akkor fellendült a fákra, ott követte őket, és
várta a lehetőséget.
 A feketék között ott volt Rabba Kega, a varázsló bűv-doktor.
Tarzan valamennyiüket gyűlölte, de Rabba Kegát különösen. A feketék
ott haladtak libasorban a tekergős ösvényen. A varázsló, lusta lévén,
lemaradozott. Ezt Tarzan észre is vette, s elégedettséget érzett -
komor, rettentő elégtételt. Mint a halál angyala, úgy haladt a mit sem
sejtő fekete sarlatán fölött.

Rabba Kega tudta, hogy közel a falu, letelepedett egy kicsit

pihenni. Jó pihenést, ó Rabba Kega. Ez rá az utolsó alkalmad!

Tarzan fönn az ágon odalopakodott a jóltáplált, önmagával eltelt

varázsló fölé. Nem ütött olyan zajt, amit ember füle hallhatott volna
a finom dzsungelszellőben, a magas fakoronák zizegésén kívül. Amikor
pontosan a fekete ember feje fölé ért, a dzsungel fia megállt, ügyelt,
hogy a lombos ág és a sűrű kúszónövényzet elrejtse.

Rabba Kega egy fatörzsnek háttal ült, arccal Tarzan felé. A

ragadozók nem éppen ilyen alaphelyzetre áhítoznak, így hát a
majomember is végtelen türelemmel, a dzsungelvadászok csendességével
haladt. Várta, hogy a "gyümölcs" érett legyen végre. Mérges bogár
repült zümmögve a közelben, és Tarzan arca felé tartott. A majomember
nézte - és tudta, hogy a vírus, melyet fullánkjával befecskendez,
halálos a nálánál kisebb lényekre; s neki is betegséget, pár nap
halálos félelmet okozna. De Tarzan nem moccant. Villogó szeme továbbra
is Rabba Kegára szegeződött. Elegendő volt neki egyetlen pillantás a
gyötrő rovarra. Hallotta zümmögését, látta haladását. Éles fülének a
további történés sem maradt rejtély, hogy a rovar hozzá közelített.
Már érezte is homlokán a könnyű leszállást.

De egyetlen izma sem rebbent, mert az olyan lény, mint Tarzan, az

izmait is pontosan alárendeli agya működésének, akaratának. Arcára
mászott le a rémséges szárnyas - orrát, ajkát, állát vette sorra.
Tarzan mindegyre Rabba Kegát figyelte. Most már a szeme se villant.
Olyan moccanatlanul kuporgott, hogy csak a halál képes így lesni. A
rovar felmászott dióbarna arcán, s elérkezett oda, hogy csápjaival
Tarzan alsó szemhéjának pilláit súrolta. Mi magunk ebben a helyzetben
biztosan lehunyjuk a szemünket, s odakapunk a bogárhoz. Hiszen a
szolgái s nem urai vagyunk az idegeinknek. A majomember talán még
akkor is merev és rezzenetlen tudott volna maradni, ha az apró rovar
magára a szemgolyójára mászik, de ez nem történt meg. A rovar egy
pillanatig ott tétovázott, közel az alsó szemhéjhoz, aztán felszállt,
elzümmögött.

Rabba Kega felé zúgott el a mélybe. A fekete ember hallotta,

látta, odacsapott, és a rovar megszúrta az arcán, még mielőtt
bevégezte volna életét a fekete kéztől. A varázsló fájdalomüvöltéssel
szökkent talpra, dühös volt, sarkon fordult, és az ösvényen a Mbonga
falu felé indult. Ahogy ment, széles, fekete háta már remek célpontot
nyújtott a csendes figyelőnek.

Rabba Kega épp befordult az útra, amikor vékony villanás

hasította zajtalanul a levegőt. Egy karcsú test a fákról! A következő
pillanatban a széles vállú fekete harcos azt érezte, hogy
valaki-valami ott van a vállán. A szökkenő lény súlya, lendülete
földre döntötte Rabba Kegát. Erőteljes állkapcsokat érzett a tarkóján,
s amikor üvölteni próbált, acélos ujjak fonódtak a torkára. Az erős
fekete harcos küzdött a szabadulásért, de ez csak olyan volt, mintha
egy gyermek rúgkapálna ellenfele szorításában.

Tarzan egy-egy pillanatra elengedte ellenfele torkát.

Valahányszor kiáltani akart, a könyörtelen ujjak megint ott voltak, és
kegyetlenül fojtogatták. Végül a harcos megadta magát. Tarzan akkor
félig fölemelkedett, rátérdelt áldozata hátára. Rabba Kega a
feltápászkodásért harcolt, de a majomember fejét-arcát belenyomogatta
a csapás sarába. A kecske kötelének darabjával Tarzan összefonta Rabba
Kega csuklóit - hátrakötötte a kezét. Akkor felállt, és foglyát is
talpra ráncigálta. Így indította el visszafelé a csapáson. Lökdöste
maga előtt, könyörtelenül haladt mögötte.

Rabba Kega eddig nem látta, ki is a támadója. Most, hogy talpon

volt, megpillantotta a fehér ördög-istent. Iszonyú rémület töltötte el
a szívét, a térdei remegtek. Mégis, ahogy ott haladhatott békén az
ösvényen, s a mögötte lépkedő rabtartója nem bántotta, már-már
visszatért belé a reménység. Talán az ördög-isten mégsem akarja
megölni. Hiszen a kis Tibo is vele volt pár napig, és nem bántotta.
Aztán a gyerek anyját, Momayát se bántotta, pedig meggyilkolhatta
volna mindkettejüket.

S akkor odaértek a ketrechez, melyet Rabba Kega a többiekkel

közösen készített az oroszlánnak. Rabba Kega látta, hogy a csalétek
eltűnt a Mbonga falu vadászainak csapdájából. Oroszlán sincsen a
rácsok mögött, és az ajtó sem zuhant le. Egy kicsit elcsodálkozott, és
valami zavart bizonytalanságot érzett, mert sejtette, hogy a dolog nem
független az ő ittlététől. Egyenlőre nem értette az ördög-isten "fehér
agyának" szándékát. De rosszat sejtett.

Sejtelmei nem bizonyultak tévesnek. Tarzan belökdöste a

kalitkába, és a következő pillanatban Rabba Kega már értette. Hideg
veríték lepte el testének minden porcikáját - és úgy remegett, mintha
láz rázná. A majomember nagy közönnyel odakötözte, ahol az imént még a
gida várta balsor sát. A varázsló könyörgött, először az életéért
esdekelt, majd legalább kegyelmesebb, kevésbé iszonytató halálért.
Ugyanígy kérhette volna magát Numát is, hiszen most igazi vadállat
állt vele szemközt, aki egy szót sem értett a kétségbeesett
hadarásból.

Sőt, ez a jajveszékelés még bosszantotta is Tarzant. Ráadásul

felkeltette a gyanúját, hogy a bűv-doktor a későbbiekben valami
ordítozással odacsődíti még Mbonga főnök embereit, a falubeli
társakat. Fogott egy marék füvet, s egy botocska segítségével,
valamint Rabba Kega leoldott ágyékkötőjével szabályosan elnémította a
kalitka új csalétkét. A varázsló már csak a szemét forgathatta és
verítékezhetett - ennyi maradt minden kapcsolata a világgal.

A majomember akkor eltávozott a tett színhelyéről, és visszatért

oda, ahol a gödölyét, a zsákmányolt húst elrejtette. Előásta, aztán
felkapaszkodott egy fára, hogy éhségét csillapítsa.

Ami megmaradt, elásta újra. Fönn a fákon az ivóhely felé

igyekezett. Oda, ahol friss, hideg víz bugyogott fel két szikla közül.
Nagyot ivott. Más vadállatok begázolhatnak a zavarosba, ihatnak
felkavart vizet, de a majomember nem. Efféle dolgokban ő finnyás volt.
Két kezét telemerte vízzel, aztán lemosta magáról a Gomangani szagának
legkisebb maradékát is, arcáról meg a kecskegida vérét. Felállt,
kihúzta magát, mozdulata hasonlított a nagy, macskaszerű
ragadozókéhoz, aztán felkapaszkodott egy fára, és ott elaludt.

Ahogy álmából felébredt, már sötét volt. A nyugati eget valami

halvány fény még megvilágította a távolban. Oroszlán nyögött,
harákolt, szomjasan a víz felé igyekezett. Épp az ivóhelyet
közelítette meg. Tarzan álmosan elmosolyodott, változtatott fekvő
helyzetén, majd elaludt megint.

Amikor Mbonga főnök feketéi visszaérkeztek a falujukba,

észrevették, hogy Rabba Kega nincs sehol. Eltelt pár óra, s akkor már
gondolták, hogy valami nyilván történt vele. A törzs tagjainak java
része titkon abban reménykedett, hogy - akkor már - valami végzetes
dolog történt. Nem szerették a varázslót. A szeretet és a félelem
eleve ritkán jár együtt. De hát aki harcos, az harcos, és Mbonga a
harcosokból összetoborzott egy keresőkülönítményt. Hogy a saját bánata
nem volt csillapíthatatlan, az nagyon valószínű, mivel közben odahaza
maradt, és lefeküdt aludni. A fiatalabb harcosok, akiket Rabba Kega
keresésére küldött, jó félóráig ügyködtek. Akkor - Rabba Kega
tragédiájára, mert ilyen kevésen múlhat egy emberi élet! - elvonta a
figyelmüket egy mézmadár, s ez elvezette őket becses "raktárához", ami
mintegy az árulás díja volt. Rabba Kega sorsa megpecsételődött.

Mbonga dühös volt, mikor a harcosok eredménytelenséget jelentve

tértek vissza. De csillapította mérgét a nagy tömegű, finom méz, amit
hoztak. Tubuto, a fiatal, ügybuzgó, gonosz lelkű önjelölt
varázslóutód, félelmetesre kifestett arccal már gyakorolta is a
"mesterség" titokzatoskodó fogásait egy beteg gyereken, abban a
reményben, hogy Rabba Kega örökébe lÉ phet, megkaphatja tisztét s
javait. Ma este még a bűv-doktor asszonyai, persze, sírnak-rínak.
Másnapra szépen elfelejtik ők is. Ilyen az élet, ilyen a hírnév. Ilyen
az erő - alján a magasan fejlett civilizáció fényes központjaiban,
akár messze, a feketék közt, a legsötétebb dzsungel mélyén. Az ember
csak ember marad, bárhol éljen is. A külszín alatt igen kevés változás
történt lényében és a lényegen, amióta hatmillió évvel ezelőtt a
tyrannoszaurusz elől egy hegyhasadékba, a barlangba bebújt.

Rabba Kega eltűntére aludtak egyet, és másnap reggel a harcosok

Mbongával az élükön nekivágtak, hogy megvizsgálják a Numának állított
csapdát. Még a ravasz szerkezet közelébe se értek, amikor rettentő,
vad oroszlánbőgést hallottak. Tudhatták, hogy komoly példány lehet, jó
fogást csináltak. Ezért aztán örömkiáltásokkal "viszonozták" a
hátborzongató ellenséget, míg a csapdához nem értek.

Igen! ott volt ... és hatalmas volt ... nagy; fekete sörényű
oroszlán. A harcosok őrjöngtek örömükben. Felszökdeltek a levegőbe,
vad kiáltásokat, nyers diadalordításokat hallattak ... és ahogy
közelebb értek, a hang az ajkukra fagyott. A szemük olyan kerekre
tágult, hogy fehér golyóként villogott, és lehúzott alsó ajkuk együtt
esett le az állukkal. Már hátráltak is a csapdaketrectől,
borzadályosan riadtak vissza attól, amit láttak. Mert ott látták bent
annak a valakinek az agyonmarcangolt, nyúzott és szörny űségesen
megcsonkított testét, aki tegnap még Rabba Kega, a varázsló volt.

A foglyul esett oroszlán túl dühös és riadt volt ahhoz, hogy

zsákmányából falatozzék. Így történt, hogy féktelen haragját aztán
ezen töltötte ki. Amit a feketék megpillantottak, nem volt szemnek
való látvány.
 A közeli fáról, rejtekéről a majomember lenézett a fekete
harcosokra - Lord Greystoke vigyorgott. Elégedett büszkeséggel érezte,
milyen ügyes tréfamester is ő! A humorérzéke, e végsőkig gyakorlatias
szellem sokáig szunnyadott a rémes verés után, amit oroszlánbőrben
kellett elszenvednie Kercsak törzsének tagjaitól, akikre ebben az
álöltözetben "támadott", de ez a tréfa most a legremekebbül sikerült.

Pár percnyi rémület után a feketék közelebb húzódtak a ketrechez.

Dühük és kíváncsiságuk vette át félelmük terét. Hogyan lehet az, hogy
Rabba Kega bekerült a csapdába? Hová lett a gida? Mert az eredeti
csaléteknek nyoma sem látszott. Jobban megnézték, s iszonyodva kellett
látniuk, egykori társuk a kecske kötelével van odaerősítve! Ki tehette
ezt a dolgot? Csak néztek egymásra.

Tubuto volt az első, akinek megeredt a nyelve. Reménykedve indult

útnak az expedícióval ma reggel, hátha lel valami bizonyosságot, hogy
Rabba Kega halott. Miután ez megvolt, elsőként állt elő a nagy
kérdésre adandó magyarázattal is.

- A fehér ördög-isten - suttogta. - Ez a fehér ördög-isten műve.

Senki se tiltakozott. Hiszen, csakugyan, ki más tehetett volna

ilyet? Csakis a szőrtelen "fehér" majom, akitől úgy rettegtek. Tarzan
iránt érzett gyűlöletükkel nőtt a Tarzantól való félelmük is. Közben
Tarzan ott ült felettük a magasban, nézte a jelenetet.

Rabba Kega halála senkiben sem ébresztett szomorúságot. A feketék

mégis személyes rettegést éreztek. Látták a fehér ördög-is ten
leleményességét. Ez azt jelentette, hogy bármelyikükre ilyen
iszonyatos halál várhat, mint amilyen a varázslót érte. Töprengő,
nyomott hangulatú társaság vonszolta el a fogoly oroszlánt a falu felé
a széles elefántcsapáson.

A megkönnyebbülés sóhajával érkeztek meg, és becsukták a

palánk-kaput maguk mögött. Mindegyiküket bizsergette az a riasztó
érzés, hogy talán végig figyelték valahonnan, amióta csak elhagyták a
csapdaállítás helyét. Jóllehet egyikük sem látott, nem hallott semmit,
ami efféle rettegést jogossá tehetett volna.

Ahogy a csapdában, az oroszlánnal hozott iszonyú tetemet

megpillantották, a Mbonga főnök falujabéli nők és gyerekek elkezdték a
rémes siránkozást. Úgy felkorbácsolódtak a kedélyek, hogy a végsősoron
élvezetes hisztériázásból riasztó pánik lett. Mindebben nem
különböztek oly nagyon a civilizált emberek szokásaitól, ahol
mozifilmek és temetések között oszlik meg az érzelmi életre szánt idő.

Tarzan, a palánk fölé belógó nagy faágról végignézte, mi történik

a faluban. Látta az őrjöngő nőket, ahogy botokkal és kövekkel gyötrik
a foglyul ejtett oroszlánt. A dzsungel fia mindig viszolyogva,
haraggal nézte, hogyan bánnak bármi foglyukkal a Gomangani nép
fiai-lányai.

Ha elemezni akarta volna szívének ezt az érzését, talán még bajba

is került volna a saját logikájával. Hiszen egész életében
hozzászokhatott a szenvedés meg a kegyetlenkedések látványához.
Tarzan, a majomember is kegyetlen volt. A dzsungel minden vadja az
volt. De a feketék kegyetlenkedése más jelleget árult el. Ez
egyértelműen mindig a másik, tehetetlen teremtmény kéjes gyötrése
volt. Tarzan s a többi dzsungelvad kíméletlen eljárásmódja csak a
szükség vagy a vad szenvedély szülötte lehetett.

Talán, ha Tarzan alkothat ilyes fogalmat, úgy ítélte volna meg

ezt az ellenszenvét, hogy örökletes adomány. A szükségtelen szenvedés
láttán érzett émely valahogy a tiszta játék brit elvének messziszakadt
hasonmása. Apja és anyja él benne tovább ezekben az érzésekben. De hát
a dzsungel fia azt hitte, hogy az ő anyja Kala, a nagy majom.

A feketék iránti ellenszenve ez ügyben nőttön-nőtt. Tarzan egyre

nagyobb rokonszenvet érzett Numa, az oroszlán iránt, s jóllehet ez
örök ellensége volt, sem neheztelés, sem megvető gyűlölet nem élt
benne iránta. Mindig egyszerű következménnyel járt: a majomember
fokról fokra meggyőződött arról, hogy Numát ki kell szabadítania a
feketék fogságából. Ezt úgy kell csinálnia, hogy a Gomangani népnek a
lehető legnagyobb kellemetlenséget, s a legnagyobb szomorúságot
okozza.

Ahogy ott kuporgott felettük a magasban, látta, hogy a harcosok a

csapdaketrecet a faluba, két kunyhó közé vonszolják. Tarzan tudta,
hogy a "fogda" estig ottmarad, s hogy a feketék nyilvánvalóan orgiát
terveznek vadászatuk sikerének megünneplésére, két harcost otthagytak
őrzőnek. Ezek elkergették a fiatalabb férfiakat, a nőket és a
gyerekeket, akik nyilvánvalóan halálra kínozták volna Numát. Ebből már
megértette, hogy az oroszlán biztonságban lesz az esti "mulatságig",
amikor majd sokkal alaposabban, kíméletlenebbül és tudományos
pontossággal fogják halálra gyötörni, a törzs aprajának s nagyjának
okulására.

Tarzan ezek után úgy határozott, hogy Numát a lehető

leglátványosabb módon fogja kiszabadítani, amennyire fürge agyából
telik. Valamelyest ismerte már a feketék babonásságát, főleg a
sötéttől való félelmét, ezért döntött úgy, hogy megvárja az
alkonyórát. Addig nem tesz egy lépést se Numa kiszabadításáért. A
feketék akkor már hisztérikus "transzban" lesznek, táncolnak, vallási
rítusaik rendeléseit követik. Remélte, hogy addig majd ki is
dolgozhatja a legsikeresebbnek ígérkező akció tervét - s nem kellett
sokáig bizonytalankodnia.

Épp a dzsungelt szelte a fák ágmagasában, amikor - ennivalót

keresve - eszébe villant a terv. Először kicsit el is mosolyodott
rajta, majd valami kétkedés támadt benne. Máig sem feledhette, milyen
kétes eredményt hozott, nagyjából hasonló körülmények között, egy
ehhez hasonló vállalkozás. De az elgondolását nem akarta veszni
hagyni, s egy pillanat múlva, a táplálkozás szükségleteiről teljesen
megfeledkezve, ott tartott már, hogy lengett, repült a középső
ágszinteken visszafelé. Visszafelé, de nem akárhova, hanem Kercsak
nagy majmainak törzséhez, a tanyahelyhez.

Terve szerint sikerült a megérkezés, nem keltett ugyanis

feltűnést s lármát, eltekintve attól a rémes üvöltéstől, melyet ő maga
hallatott, mikor a társaság kellős közepébe beszökkent. Szerencsések
Kercsak törzsének majmai, hogy szívroham sosem fenyegeti őket, mert
Tarzan módszerei, ahogy az egyik ilyen "élményt" a másik után szerezte
nekik, bőséges ok lett volna néhány hirtelen halálra. Azt sem lehet
mondani, hogy megszokták s elfogadták a majomember efféle módszereit.

Ahogy most megláthatták, ki is a jövevény, csupán morgással és

horkantásokkal nyugtázták. Mérgük alig egy pillanatig tartott, aztán
folytatták tevékenységüket, ettek, lustálkodtak tovább. Közben Tarzan
- hogy tréfája, terve ismét megvolt - ment szépen a dolgára, vagyis
ahhoz az üreges fához, ahol személyes kincseit gondosan elraktározva
tartotta, nehogy fürkész szemek a nyomára bukkanhassanak, és fürge
majomkezek kikaparhassák a becses tárgyakat.

Itt őrzött összegöngyölve egy jókora irhát is - Numáét, az

oroszlánét -, mely Rabba Kega sarlatánkodásának jó eszköze volt
egykor, s amit Tarzan arra az emlékezetes célra lopott el Mbonga
falujából.

Ezzel indult vissza a dzsungelen át a feketék-

hez. Közben megállt, vadászott, sőt, délután még
szunyókált is egy órát. Alkonyodott már, amikor
megérkezett a nagy fára, mely a falu palánkke-
rítése fölé hajolt, s számára remek kilátót szol-
gáltatott. Innen látta, hogy Numa él, s hogy az
őrök elbóbiskoltak a ketrec mellett. Az oroszlá-
nok földjén egy oroszlán nem olyan nagy új-
donság a feketéknek. Ahogy első dühük elmúlik,
már nem éreznek olyan mohó vágyat a nagy-
macska legyilkolására. Türelemmel megvárják az est jelesebb eseménysorát.

Igaz, alkony után hamarosan el is kezdődött az ünnepség. Tam-tam

dobok perdültek, és egy szép szál magányos harcos lépett elő. Kétrét
görnyedve szökkent a tűz fényébe, a többi harcos alkotta nagy kör
közepére. A külső körben ott álltak vagy guggoltak az asszonyok és a
gyerekek. A táncos vadászathoz festette ki magát, s ugyanígy volt
felfegyverkezve. Mozdulataival, egész táncművészetével ezt a "nemes
szórakozást" óhajtotta megjeleníteni. Mélyre legörnyedt, néha
féltérdre ereszkedett, nyomok után kutatott a földön. Aztán kihúzta
magát megint, szoborrá merevedett, fülelt. Fiatal volt ez a harcos,
karcsú, kecses és izmos, a teste nyílegyenes, sudár. A tűz fénye ott
villogott ébenfa testén, s ez még jobban kidomborította a groteszk
ábrákat, melyeket arcára, mellkasára és hasára pingált.

Most egészen a föld közelébe hajolt, majd hirtelen felszökkent a

levegőbe. Arcának minden vonása, izmainak megannyi megfeszülő vonala
azt jelezte: most szagot kapott. S nyomban ezután jókora ugrással
elindult a mögötte elhelyezkedő harcosok köre felé, hogy közölje
velük; mire bukkant, s hogy felhívja őket is vadászatra. Pantomim volt
ez a javából, s oly hiteles előadásban, hogy Tarzan is minden
részletéig követni tudta.

Látta ahogy a többi harcos is megragadja vadászdárdáját, s talpra

szökken, csatlakozni óhajván a sudár ifjúhoz a büszke "vadásztáncban".

Nagyon érdekes látvány volt ez, de Tarzan azt is tudta, hogyha

siker reményében akar hozzálátni tervének megvalósításához, gyorsan
kell cselekednie. Látott már efféle táncot, s tisztában volt vele,
hogy a vadászat pantomimja után a "beszorítás", aztán a leterítés
következik. Akkorra már úgy körülveszik Numát a harcosok, hogy
kívülről senki más nem közelítheti meg. Hóna alatt az oroszlánbőrrel a
majomember leszökkent a fáról. Addig körözött a sűrű árnyak közt a
kunyhók mögött, míg pontosan a csapda-ketrec mögé érkezett, melyben
Numa idegesen járt-kelt fel s alá. A ketrecet most nem őrizte senki, a
két iménti harcos elhagyta a helyét, hogy csatlakozzék a többiek
táncához.

A ketrec mögött Tarzan felöltötte az oroszlánbőrt ugyanúgy, mint

amaz emlékezetes alkalommal Kercsak törzsének majmai ellen. Amikor az
ijesztő álöltözetben a játék ellenére kis híján agyonverték. A jelmez
már rajta volt, s akkor, négykézlábra ereszkedett. Két kunyhó között
elindult. Az izgatott nézőközönségtől nem messze megállt. Zavartalanúl
tehette, mert mindenki a táncosokra figyelt.

Tarzan látta, hogy a táncosok már alaposan fölhergelték magukat,

"beleheccelődtek" mintegy a játékba - s ennek fele sem volt tréfa.
Most már készen álltak az oroszlánölésre. Egy pillanat még, s a kör
szétnyílik a ketrecnél, s az áldozatot a pattanó idegű táncosok
folyosóján át begurítják a dühödt feketék közé.

A pillanat végre eljött. Mbonga főnök megadta a jelt, mire a nők

és a gyerekek épp Tarzannal szemközt fölemelkedtek s félrehúzódtak,
széles utat tárva a ketrecbe zárt oroszlán felé.

Akkor Tarzan elbődült: a dühös oroszlán mély, alattomos hörgését

hallatta, és a megnyílt úton lopakodva elindult az őrjöngő táncosok
felé.

Egy nő volt az, aki a harcosok felé osonó Tarzant elsőként

megpillantotta. A majomember közvetlen közelében azonnal kitört a
féktelen pánik. Az erős fény az oroszlánfőre hullt, s a feketék, mint
ahogy Tarzan várta, arra a következtetésre jutottak, hogy az oroszlán
kiszabadult a ketrecből.

Tarzan felbődült, és előreszökkent. A táncoló harcosok

pillanatnyi szünetet tartottak. "Oroszlánvadászatuk" eddig a világ
legbiztonságosabb dolgának ígérkezett, hiszen az áldozat ott volt egy
erős ketrec rácsai mögött. Hanem most, hogy ott volt köztük szabadon,
a dolog merőben más arculatot öltött. Idegeik nem voltak ráhangolva
erre a váratlan eseményre. A nők és a gyerekek már el is menekültek a
legközelebbi kunyhók kétes biztonságába, a harcosok pedig hasonló
igyekezettel próbálták követni példájukat. Így aztán a majomember egy
pillanat alatt maga maradt a falu utcáján.

De nem sokáig. S Tarzan nem is akarta, hogy hosszasabban békén

hagyják. Nem illett volna az a tervébe. Valóban, elébb itt, majd ott
jelent meg egy-egy fej a kunyhók ajtajában. Egyre több harcos
tekintgetett ki. Vár ták, mi lesz a következő fejlemény - támadni
akar-e az oroszlán, vagy menekülni próbál a faluból. Kezükben ott
lengtek, meredeztek készenlétben a dárdák, s mindkét megoldás esetén
készen álltak a harcra. hanem valami harmadik dolog történt. Az
oroszlán fölemelkedett, amúgy két lábra, s akkor: akkór az oroszlánbőr
lehullt, és ott állt a tűz fényében a fehér ördög-isten szálegyenes
alakja.

A fekete harcosok egy pillanatig túlságosan is dermedtek voltak,

nem tudtak cselekedni. Ettől a jelenéstől ugyanúgy féltek, mint
Numától. Hanem milyen boldogok lettek volna, ha legyilkolhatják ... ha
össze tudták volna szedni magukat a másodperc tört része alatt.
Félelem és babona fogta vissza őket. Természetadta ösztönök gátolták
cselekvésüket. Így csak meredt szemmel bámulták Tarzant, ahogy lehajol
az oroszlánbőrért, s felszedi a földről.
 Látták, ahogy sarkon fordul és visszatér a sűrű árnyak
birodalmába, a falu távolabbi végébe. Hiányzott a bátorságuk, hogy
követni merjék, és mire odáig jutottak, hogy harsányan üvöltözve,
dárdáikat lengetve utána lódultak volna, a zsákmány eltűnt.

Tarzan egyetlen másodper cet sem vesztegetett hiába fönn a fán. A

bőrt az egyik nagy ágon átvetve, megszabadulva terhétől a túlsó
oldalon leszökkent a falu utcájára, s egy kunyhó árnyékát kihasználva,
sebesen az oroszlán ketrece felé futott. Rászökkent a csapdakalitka
tetejére. Megrántotta a zsineget, mire az ajtó kinyílt. A következő
pillanatban a hatalmas oroszlán ereje teljében kilépett a falu szabad
terébe.

A harcosok visszatértek Tarzan mihaszna üldözéséből, s most

megpillantották a tűz fényében. Hűha! Itt a fehér ördög-isten megint a
régi trükkel! Azt hiszi, kétszer is rászedheti Mbonga törzsét? A nagy
főnökét? Ilyen rövid időn belül újra?! Majd megmutatjuk neki. Régóta
vártak ilyen alkalomra, szerettek volna megszabadulni már a riogató
dzsungeldémontól. Egy emberként rontottak rá, magasba emelt dárdákkal.

A nők és a gyerekek is előmerészkedtek, hadd lássák, milyen lesz

a nagy gyilkolás. Az oroszlán izzó szemmel rájukmeredt, aztán már
ugrott is az első sorban r ohanó harcosokra.

Ezek csak törtettek tovább előre. Vadul kiáltoztak, dárdájukat

lengették, sikerük biztos tudatában. Egy pillanat - és övék a fehér
dzsungeldémon! Vége az ördög-istennek!

S akkor, félelmetes hördüléssel, Numa valóban támadásba lendült.

Mbonga emberei kemény harci dárdákkal, töretlen önbizalommal és

ébenfa izmokkal várták az ördög-isten közeledését. Tömör falként
álltak vele szemközt. Mégis, e fölszín alatt, a szívük mélyén valami
ősi vadászösztön mintha azt súgta volna, hogy nincs mégse minden olyan
nagy rendben, ahogy hiszik. Ez a szemközt szökellő lény csúfot űzhet a
fegyvereik erejéből, és hogy ők maguk egyáltalán nem olyan
sebezhetetlenek. A támadó oroszlán ezúttal túlságosan is élethű volt.
Látták ezt az első sorban álló harcosok a támadás villanásnyi ideje
alatt. Azt is "tudták", hogy a cseles bőr alatt a fehér ördög-isten
sima bőre rejtőzik, s ez a két réteg hogyan is állhatna ellen a dárdák
halálos döféseinek?!

Ott állt ebben a bizonyos első sorban egy ifjú harcos. Sugárzott
róla fiatalságának s erejének minden kihívó vakmerősége. Hogy ő félne,
itt? Ő ugyan nem! Nevetett, ahogy az oroszlán láthatóan őt
választotta. Meglengette dárdáját, megcélozta vele a széles mellkas
kellő helyét. S akkor az oroszlán már rajta is volt. Mancsával úgy
törte ízekre a dárdát, ahogy egy férfikéz a gyönge gallyat.

A fekete hangtalanul zuhant le. A következő ütés a koponyáját

zúzta szét. Az oroszlán ezzel be is tört a harcosok közé, és
jobbra-balra tépett-szaggatott. A feketék nem sokáig állták a sarat,
de addig is vagy tucatnyian terültek el holtan. A többiek holtra válva
menekültek az iszonyatos mancsok, karmok és fogak elől.

Rémületükben a falubeliek egyik kunyhót se találták

biztonságosnak. Ide-oda cikáztak köztük, menedéket keresve, miközben
Numa izzó szemmel nézte a riadt feketéket. A falu közepén állt, leölt
zsákmányait mustrálgatta.

Végül az egyik feketének eszébe jutott, hogy ki kellene nyitni a

falu kapuját. Elsőnek keresett menedéket künn a sötétben a fák ágai
között, és társai nyájként követték példáját. A faluban csak az
oroszlán maradt, és körötte a holtak.

Mbonga emberei a közeli fákról nézték, ahogy Numa végül leereszti

nagy fejét, felragadja egyik áldozatát, megemeli, mérlegeli, majd
erőteljes léptekkel elindul vele végig a falu utcáján, ki a nyitott
kapun át a dzsungelbe. Látták, s borzadtak. A maga fájáról Tarzan is
látta a jelenetet és elmosolyodott.

Egy órával Numa támadása után a feketék lemerészkedtek a fáról, s

visszatértek a vérengzés színhelyére, a faluba. Szemüket forgatva,
borzadva tekintgettek körbe. Mezítelen testük nem a hűvösödő
dzsungeléjszakától remegett, sokkal inkább a pőre félelemtől.

- Ő volt az, végestelen végig - motyogta egyikük. - Az

ördög-isten.

- Átváltozott oroszlánból emberré, és emberből megint vissza

oroszlánná - suttogta a másik.

- És elcipelte Mweezát a dzsungelbe, és ott most megeszi - tette

hozzá borzongva a harmadik.

- Most már nem vagyunk itt biztonságban - szögezte le a negyedik.

- Fogjuk, amink van, és keressünk más helyet az új falunknak, meszsze
a gonosz ördög-isten tanyahelyétől.

Hanem ahogy megvirradott, a bátorság is új erőre kapott. Az előző

este rémséges élményei halványodtak. Az eredmény annyi volt csupán,
hogy minden eddiginél rendíthetetlenebbül hittek Tarzan
természetfölötti származásában.

Ekképpen nőtt a majomember hírneve, gyarapodott tekintélye a vad

dzsungelvilágban, ahol élt s kóborolt. Igazi nagyúr, vadállatok
leghatalmasabbika volt épp emberi adottságai, elméje révén, mely
hatalmas izomzatát s hibátlan bátorságát szervezte s irányította.

12. Tarzan megmenti a holdat

Sütött a felhőtlen égről a hold - hatalmasan, duzzadtan

tündökölt, s oly közelinek látszott a földhöz, hogy már-már azon
csodálkozhatott, aki látta, miért is nem söpri a faóriások koronáját?

Éjszaka volt, és Tarzan a dzsungelt járta. Tarzan, a majomember,

vad vadász, hatalmas harcos. Meg nem mondhatta volna, miért leng s
szökell a fák, a sötét árnyak közt a vadonban. Nem volt éhes, szó sem
volt erről. Nappal jóllakott már, és a zsákmány maradéka biztos helyen
volt. Elásva várt reá másnapig, amikor újra éhséget érez. Talán maga
az életöröm sarkallta ekképp, faágnyughelyét így hagyta el, hogy
izmait s érzékeit az éji dzsungelben gyakorolja. Tarzant, mint mindig,
hevesen hajtotta valami vágy.
 Mármost az a dzsungel, melynek ura Kudu, a nap, merőben más
ősvadon, mint amely ben Goro, a hold az úr. A nappali dzsungel más
látvány. Megvannak a maga fényei és árnyai, madarai, virágai,
vadállatai. Zajai a világossághoz kötődnek. Az éji dzsungel fényei s
árnyai mások, mint amit a nappali erdőjáró képzelhetne. Nagyon mások.
Ez már egy másik világ. A vadak, a virágok, a madarak nem Kudu, a nap
dzsungeléből valók. S épp mert ezek a különbségek oly nyilvánvalóak,
ezért szerette Tarzan a felfedezőutakat az éj dzsungelében. Nemcsak
azért, mert az élet más élet volt ott, hanem mert gazdagabb,
kalandosabb az éji vadon. Persze, több veszély leselkedett, de a
majomember úgy érezte: a veszély az élet sója. És a dzsungeléj zajai -
az oroszlán bömbölése, a leopár d ordítása, Dango ocsmány nevetése:
mindez zene volt a majomember fülének.

Láthatatlan, párnás lábak zaja, levelek zörgése, füvek zizegése a

ragadozók nyomán - opálos szemek villogása a sötétségen át, milliónyi
hang, ahogy a nyüzsgő életet sejtették, hangjait és illatait küldték,
ha látványait ritkán is: mindez ellenállhatatlanul vonzotta Tarzant az
éji dzsungelben.

Ma éjszaka nagy kört írt le. Elébb keletnek, aztán délnek, és

most visszafelé igyekezett északi irányban. A szeme, a füle, érzékeny
orrlika mindegyre éberen fogadta a jeleket. Az általa ismert hangokba
újszerű hangok vegyültek.

Furcsa hangzatok, amilyeneket nem hallott még soha, amíg Kudu le

nem tűnt oda a rejtekhelyére, a nagy vízen túlra. Ezek a hangok Goro
hangjai voltak, a hold neszei, és Goro titokzatos uralkodásának
tanúságát tették. Hangok, melyek Tarzant gyakor ta mély töprengésre
késztették.

Elképesztették, mert azt gondolta: annyira ismeri a dzsungelt,

hogy neki aztán semmi se lehet újdonság. Olykor azt gondolta, hogy
miként a színek és a formák változni látszanak éjszaka, eltérvén
nappali szokvány alakjuktól, így a hangokat is megváltoztatta Kudu
eltűnte és Goró jötte. Vagyis ezek a gondolatok úgy kavarogtak Tarzan
agyában, mintha valóban tény lenne a látszat, s Kudu meg Goro
alakítaná mozgásával a változásokat. S nem ez volt-e a
legtermészetesebb, hogy a napnak és a holdnak is emberjegyeket
tulajdonított a dzsungel fia?! A nap: élőlény volt, a nappal ura. A
hold, fürge elmével és csodálatos erővel, az éjszakának parancsolt
ekképp.

Így működött a szellemi tornákon nem edzett emberi elme a sötét

éjben, a tudatlanságában. Magyarázatot keresett oly dolgokra,
amelyeket nem tudott megérteni, szagolni, hallani - s a természet
roppant erőire, melyeknek látására szeme nem volt.

AhogyTarzan nagy körét járva megint északnak lendült, a Gomangani

nép szagát érezték meg orrlikai, egybekavarogva az erdei tűz
füstjével. A majomember sebesen megindult abba az irányba, ahonnét a
lágy éji szél ezt az illatot hozta. Egyszerre csak azt látta, hogy a
levélzet függönyén át rőtes tűzfények lobognak felé.

Ahogy Tarzan megállt a fákon a jelenség közelében, azt vette

észre, hogy féltucatnyi fekete harcos kuporog a tűz körül. Nem volt
kétséges: Mbonga főnök emberei indultak vadászni, s most rajtakapta
őket a falutól távol, az éji vadonban. Elnagyolt körívben maguk köré
tüskeágas "kerítést" vontak, s nyilván abban bíztak, hogy a tűz meg az
akadály majd távol tartja tőlük a nagy húsevő ragadozókat.

Hogy a remény nem volt azonos itt sem a meggyőződéssel,

bizonyította, hogy eléggé riadtan kuporogtak, szemük tágra nyílt. Okuk
is volt minderre, mert Numa és Sabor már hördülésekkel jelezte a
dzsungelsűrűn át, hogy észrevette jelenlétüket. A tűz körén kívül más
lények is lapultak. Tarzan látta sárgás szemük lángolását. A feketék
sem voltak vakok - s látszott, megborzonganak olykor. Majd egyikük
fölállt, egy fáklyával elindult az égő szempár felé, s az nyomban
eltűnt. A fekete harcos visszatelepedett. Tarzan figyelte és látta,
alig pár percbe telik, s a szemek kezdenek újra megjelenni körben,
kettesével, négyesével.

Akkor megjelent Numa is, vele Sabor, a párja. A többi szempár

jobbra-balra azonnal eltünedezett, s végül csak a roppant macskák
szeme villogott a sötétben az emberevők tűzlángja körül. A feketék
némelyike arcra vetette magát, úgy nyögdécselt. De az, aki az imént a
fáklyával ijeszteni indult, most újabb égő fadarabot ragadott fel,
melyet az oroszlánok felé hajított. Képükbe vágta a tüzet, s a vadak
nyomban eltűntek, mint előttük a kevésbé fenyegető szempárok. Tarzan
érdeklődéssel figyelt. Újabb magyarázatát fedezte fel, miért is
gyújtanak tüzet éjszaka a feketék. Nem csupán a világosság s a meleg
volt tehát a cél, nemcsak főzni-sütni akartak ekképp. A dzsungelbéli
vadak féltek a tűztől. Tarzan rájött, hogy a tűz valami védekezés volt
ellenük. Tarzan a maga részéről szintén tisztelte, a maga módján
áhítattal nézte a tüzet. Egyszer, ahogy épp valamit elhagyott
tűzhelyet vizsgálgatott a feketék falujában, bele is nyúlt a parázsba,
fölemelt egy izzó széndarabot. Attól fogva igyekezett távol tartani
magát minden ilyen közvetlen érintkezéstől. Egyetlen alkalom
tapasztalása elegendőnek bizonyult.

Azután, hogy a fekete harcos odahajította a tüzes "fáklyát", pár

percig nem jött szempár-válasz. Jóllehet Tarzan hallotta, hogy
motoznak a sűrű talajon a párnás mancsok. Akkor egyszerre ott
villogott megint a nagy "reflektor-szempár", jelezvén a dzsungel
urának visszatértét. Csakhamar mellette fénylett, valamivel
alacsonyabban, társának, Sabornak két szeme is.

Egy darabig rezzenetlenül meredt a két szempár - tüzes csillagok

a dzsungel éjszakáján -, aztán a hím oroszlán lassan elindult a boma
felé. A külső védőkört közelítette, ahol egyetlen fekete kucorgott,
reszketett félelmében. Amikor látta, hogy Numa közeledik, ő is
odahajított egy tűzcsóvát, mire az oroszlán visszafordult, s hátrább
Húzódott vele Sabor, élete párja is. De ezúttal nem olyan messzire, és
nem is olyan hosszú időre. Csaknem azonnal visszafordultak, s körözni
kezdtek a boma mentén. Szemük egyre a tűz felé szegeződött, s közben
mély hörgésekkel adtak hangot fokozódó nemtetszésüknek. Az oroszlánok
mögül kisebb vadak izzó szempárjai fénylettek. Így adódott, hogy a
fekete harcosok tüze körül mindenünnét "földi csillagégboltként"
kezdett lángolni, tüzelni a dzsungel.

A feketék újra meg újra odahajították lángcsóváikat a két

nagymacskához. Tarzan észrevette, hogy Numa most már jóformán ügyet
sem vet az egészre. A majomember ismerte annyira Numát, hogy
megértette, az oroszlán éhes, és el is szánta magát: elpusztít egy
feketét. A kérdés csak az volt, legyőzi-e félelmét a rettegett
lángoktól.
 Ahogy ez a gondolat átvillant Tarzan agyán, abban a pillanatban
Numa már meg is lódult, és nyugtalanul a boma felé indult. Egy
pillanatig moccanatlan állt, csak a farka rángott, csapkodott
idegesen, aztán ahogy elindult határozottan előre, otthagyta Sabort,
aki föl s alá járt.

A fekete, aki egyedül ült a külső védkörnél, figyelmeztette

társait, hogy jön az oroszlán, de ők túlságosan is féltek, maradtak
hát annyiban, hogy még közelebb húzódtak egymáshoz, még hangosabban
nyögtek, mint addig.

A fekete őr felragadott egy "fáklyát", s az oroszlán felé

hajította. Numa hördült egyet, aztán a dühödt kiáltást azonnali
támadás követte.

A vadállat egyetlen szökkenéssel áttört a tüskefonaton. A harcos

ugyanilyen fürgén már fönt is volt egy fán. A sötétség leple alatt
ilyképp menekült a veszélytől, a sötétség "biztonságosabb
veszélyeibe".

Numa egy pillanat alatt áthatolt a tüskés "falon", s utána vissza

is tért a nyíláson át a dzsungelbe. Persze már magával vitt egy üvöltő
feketét. Áldozatát odahurcolta Saborhoz. A sötétség leple alatt ketten
végezték be a "művet", amíg a szerencsétlen, kárhozott ember
halálordításai vérben-cafrangban el nem haltak.

Kis távolságra a tűztől az oroszlánok leálltak, majd különösen

vad üvöltéseket hallattak. E vad hangokba nem vegyült már az elhurcolt
harcos ... egyetlen nyögése, sikolya, üvöltése sem: néma volt ő
örökre.

Numa akkor megint átszökkent a bomán. Ott termett a tűz

fénykörében, s az iménti borzadályos tragédia megismétlődött - az
oroszlán ismét egy feketével távozott a dzsungel sötétjébe.

Tarzan fölemelkedett, unottan nyújtózott. Egy kicsit elege volt

az egy hangú mulatságból. Ásított, és elindult arrafelé, amerre a
törzs tanyázott. Valószínűleg most mind aludtak fenn a fákon.

Hanem ahogy meglelte ismerős zugát a maga fáján, sehogy sem akart
álom jönni a szemére. Hosszú ideig hevert így, kelletlenül, és
gondolkodott - képzelgett. Felnézett a magasba, látta a csillagokat és
a holdat. Eltűnődött, miféle erő tartja fenn őket a magasban, hogy le
nem esnek. Kérdező szellem volt. Mindig tele volt kérdéssel. Az
érdekelte, ami körötte történik. De sosem volt az az ember, aki
választ is ad a saját kérdéseire. Gyerekkorában tudni szeretett volna.
Aztán, hogy csaknem minden tudáson kívül rekedt, férfikorában is
mindegyre tele volt a gyermek nagy, olthatatlan kíváncsiságával.

Sosem elégítette ki, ha egyszerűen érzékeli, mi és hogyan

történik körötte. Arra vágyott, hogy megtudja, miért van mindez így
vagy úgy. Azt akarta tudni, mi irányítja a dolgokat. Az élet titka
rettentően érdekelte. A halál misztériumát nem tudta igazán felmérni.
Számtalan alkalommal élhette át az ölés belső mechanizmusát,
megpróbált meggyőződni róla, dobot e még, s ha igen, hogyan dobog a
szívük.
 Tapasztalatból tudta, hogyha kést döf ebbe a szervbe, a szívbe,
tíz esetből kilencszer holtbiztos a halál. De ha másutt szúrja meg
ellenfelét, megtörténhet, hogy még harcképtelenné se teszi! És így
jutott el odáig, hogy a szív, vagy ahogy ő nevezte, "a lélegző piros
húsdarab", az élet letéteményese az emberi testben.

Az agyat és működését tulajdonképpen nem is vette igazán

figyelembe. Hogy mindaz, amit ő maga is érzékel, áttételek révén az
agyába jut, ott kerül kiértékelésre, osztályozásra, hasznosításra -
meghaladta felfogóképességét. Azt gondolta, hogy az ujjai "tudnak", ha
megérintenek valamit, s hogy a szeme ugyanígy középpont, ha lát, a
füle, amikor hall, az orra, amikor szagot észlel.

Úgy vélte, hogy a torka, a bőre, még a haj is érzéseinek megannyi

alapvető székhelye. Amikor Kalát megölték, valami különös érzés
szorította el a torkát. Ha érintkeznie kellett Hisztával, a kígyóval,
bőrén keresztül egész valója borzadt. Ha ellenség közeledett, égnek
állta haja.

Képzeljünk el egy gyereket, akit eltöltenek a ter mészet csodái,

s tele van bizonytalansággal, kérdéssel, miközben csak és csak a
dzsungel vadjai veszik körül. Számára a faggatózás ténye önmagában
olyasmi, mintha szanszkrítül szólnánk hozzá. Ha Tarzan megkérdezte
Guntót, mitől esik az eső, a vén, nagy majom egy pillanatra
megdermedt, ámulva nézett vissza a kérdezőre, majd folytatta, amit
abbahagyott épp - érdeklődésének középpontja néhány bolha volt.

S ha Mumgát faggatta, aki igazán vén volt, s bölcs is lehetett

volna, hogy miért zárul össze néhány virág, amikor Kudu elhagyja
fényeivel az eget, s miért nyílnak ki más szirmos tölcsérek éppen
éjszakára, meglepődve tapasztalhatta, hogy Mumgának fel sem tűntek
ezek a dolgok, jóllehet azt meg tudta mondani, hüvelyknyi
pontossággal, hol rejtőzhet a legkövérebb féreg, az igazi jó falat.

Ám Tarzannak ezek a dolgok csodák voltak. Kihívások az értelmének

csakúgy, mint a képzeletének. Látta, hogy a virágok nyílnak és
összezárulnak; látta, hogy némelyek közülük örökké a nap felé
fordulnak; látott indákat felkúszni fatörzseken, roppant ágakon
tovább. A majomember az indákat, a virágokat, a fákat mind igazi
élőlénynek tekintette. Gyakran beszélt is hozzájuk, akár Goróhoz, a
holdhoz, és Kuduhoz, a naphoz, s mindig csalódást érzett, hogy nem kap
tőlük választ. Kérdéseket tett fel nekik, de hát nem tudtak felelni,
és hiába tudta a dzsungel fia, hogy a levelek egy bizonyos nyelven
beszélnek, mert a levelek a nyelvükön mindig csak egymáshoz szóltak.

A szél, mint jelenség, az ő számára a fák és a füvek tulajdonsága

volt. Úgy gondolta, maguk ringatják önmagukat ide-oda, ezzel csapnak
szelet. Más magyarázatot el sem képzelhetett erre a jelenségre. Az
esőt végső soron a csillagok művének tekintette, a holdénak és a
napénak.

Ezek a föltételezések merőben a képzelet szüleményei voltak, s

nem volt bennük semmi költőiség.

Ma éjszaka, ahogy Tarzan töprengve feküdt, élénk képzeletében

felvillant valami magyarázat a csillagokra és a holdra. Nyomban
izgalomba jött. Taug ott aludt egy közeli ágon. És Tarzan azonnal
mellette termett.
 - Taug! - kiáltotta. A nagy hímmajom azonnal felriadt, szőre
borzolódott, egész lényével valami lényeges veszélyt vélt megérezni a
sötét éj közepén. - Figyelj, Taug! - rikkantott Tarzan, s a
csillagokra mutatott közben. - Nézd ezeket a szemeket, Numáét és
Saborét, vagy Sitáét és bangóét, fönn! Várják, hogy Goro odaérjen
közébük, és akkor lecsapjanak rá és zsákmányuk legyen; megöljék. Nézd
Goro szemét, orrát és száját. És a fények, melyek az ar cán égnek,
azért világítanak, hogy elűzzék Numát, Sabort, bangót és Sitát!
Körülötte - folytatta Tarzan -, nézd csak, Taug, azok mind mohó
szemek, épp csak nem merészkedtek még e fény közelébe. Csak néhány
szempár közelíti meg őt valóban. Mert félnek a tűztől! A tűz menti meg
Gorót Numától. Nem látod a szemeket, Taug? Egy éjszaka majd Numa
nagyon éhes lesz és nagyon dühös, és akkor nekünk nem lesz több
fényünk soha, miután Kudu lebukik, az éjszaka fekete lesz, ízig sötét,
olyan, mint amikor Goro fáradt és nem világít, vagy ha nappal jár csak
fönn az égen, és nem gondol a dzsungelre és népére.

Taug ostobán bámult fel az égre, aztán vissza Tarzanra. Közben

meteor hullt le, fénycsíkot hagyott az égen.

- Nézd! - kiáltotta Tarzan. - Goro égő csóvát vetett oda Numának!

Taug horkantott.

- Numa idelent jár - mondta. - Numa nem vadászik a fák fölött. -

Mégis kíváncsian nézett a magasba, és egy kicsit mintha félénken
észlelte volna a felettük tündöklő csillagokat, mintha először látná
őket. És nem is kétséges, Taug első ízben látott "csillagot", jóllehet
életének első napjától fent ragyogtak számára e fénypontok az égen. Ám
eleddig csak gyönyörűséges, éji dzsungelvirágok voltak neki e
ragyogások - s mert megenni nem tudta őket, létüknek nem tulajdonított
jelentőséget.

Taug izgett-mozgott, ideges lett. Jó darabig nyitott szemmel

feküdt csak, nézte a csillagokat fenn - a tüzes szemeket, melyek
körülveszik Gorót, a holdat. Gorót, akinek fényénél a majmok,
földdobjaik döngésétől kísérve, táncolni szoktak. Ha Numa megenné
Gorót, nincs több ilyen dum-dum. Taugot ez a gondolat csaknem
letaglózta. Egy kicsit félve pillantott Tarzanra.

Mi az oka, hogy barátja annyira különbözik a törzs többi

tagjától? Taug senkit sem ismert, akinek ilyen furcsa gondolatai
lennének, mint Tarzannak! A majom a fejét vakarta, és ködösen olyan
gondolatok jártak a fejében, hogy Tarzan vajon megbízható, biztonságos
társ-e? S akkor, lassan, mégis rájött a maga csekélyebb elméjével,
hogy Tarzan már eddig is oly sok szolgálatot tett neki, a javára volt,
s oly jelentősen, ahogy effélét a törzs legnagyobb termetű hímjeinek
egyikétől se várhatott volna.

Mert Tarzan mentette meg őt a feketéktől, amikor pedig ő, Taug

azt hitte, hogy Tarzan is Tikát akarja magának. Tarzannak köszönhette,
hogy a kis baluja él. S Tarzan eszelte ki a tervet, hogyan lehetne
utolérni és megbüntetni Tika elrablóját, s visszaszerezni a nőstényt.
Tarzan olyan sokszor küzdött és vérzett Taug érdekében, hogy a majom,
bármi durva hím volt is, heves ragaszkodást érzett. Részéről nem jöhet
közbe semmi, ami elrontaná e barátságot, amit ő mindaddig őriz, amíg
csak él. Persze, érzelemnek külső jelét sosem adta Taug. Rámorgott
Tarzanra, ahogy a többi hímre is, ha a közelébe jött, amikor evett.
Hanem ha kell, akár meg is hal Tarzanért. Tudta ezt, és tudta Tarzan
is, de effélékről a majmok sosem beszélnek. Az ő szótáruk, ami a
finomabb dolgokat illeti, inkább cselekvésekből áll, nem szavakból.
Most azonban Taugot megzavarta valami, és amikor elaludt, akkor is
társának furcsa szavai jártak az eszében.

másnap mindez megint az eszébe jutott, s bár nem akart hűtlen

lenni barátságukhoz, mindenesetre megemlítette Gumónak a dolgot, vagy
is hogy Tarzan milyen különös utalást tett a Gorót körbevevő szemekre,
s hogy esetleg Numa előbb-utóbb rátámadhat a holdra és felfalhatja. A
majmok számára a természet minden nagyobb méretű dolga hímnemű. Így a
hold, lévén az éji ég legnagyobb fényforrása, szintén hím volt.

Gunto leharapott egy körömdarabkát az ujja szarus végéről, és

csak annyit idézett föl, hogy Tarzan valamikor olyasmit említett neki,
hogy a fák beszélnek egymással. Gunto arra is emlékezett, hogy látta ő
a majomembert, amint magányosan táncol a holdfényben, és csak Sita, a
párduc van vele. Nem tudták, hogy Tarzan kötélvégre kerítette a
vadállatot, és egy fához kötötte, s csak utána jött le a magasból és
sz„kdelt előtte, hogy ezzel is gyötörje a tehetetlen fenevadat.

Mások azt említették, hogy látták Tarzant, mikor Tantort, az

elefántot meglovagolta. Tibót, a fekete fiút is idehozta a törzshöz.
Meg hogy mindenféle titokzatos dolgot művelt tengerparti furcsa
rejtekén. Sosem értették meg a könyveit, és hiába mutatta meg ezeket a
dolgokat a törzs egyik-másik tagjának, a majmokra még a kötetekben
található képek se tettek semmiféle hatást.

- Tarzan nem majom - mondta Gunto. - Még reánk hozza Numát, hogy
megegyen minket, ahogy Gorórá is ráuszítja, hogy Numa megegye Gorót.
Meg kellene ölnünk Tarzant.

Taug szőre égnek állt.

- Tarzant megölni?! Ahhoz először Taugot kell megölnötök -

jelentette ki, és elballagott, hogy ennivalót keressen.

De újabb törzsbéliek csatlakoztak az összeesküvőkhöz".

Felszámlálták, mi mindent művelt Tarzan. Csupa olyasmit, amit majmok
nem tesznek, s meg sem érthetnek. Gunto ismét azt hangoztatta, hogy a
Tarmanganit, a fehér majmot meg kell ölni, s a többiek, akiket
borzadással töltött el a sok felidézett történet, s azt gondolták,
hogy Tarzan még a végén csakugyan megöleti a holdat, egyetértő
horkantásokkal üdvözölték a tervet.

Ott volt a társaságban Tika is. Nem a terv lelkes hívei között, ő
inkább felháborodottan berzenkedett, fogait vicsorgatta, majd elment,
hogy megkeresse Tarzant, de nem találta. A majomember élelemszerző
úton messze kószált. Tika rálelt azonban Taugra, s vele közölte, mit
terveznek a többiek, mire a nagy hím toporzékolni és üvölteni kezdett.
Felháborodás sugárzott véraláfutásos szeméből. Felső ajka magasba
gyűrődött, kivillantva nagy tépőfogait, s a gerincénél magasba meredt
a szőr. Ám akkor egy kis rágcsáló surrant át a tisztáson, és Taug
máris rávetette magát, hogy elkapja. Egy pillanat elég volt neki, hogy
elfeledje barátját s annak ellenségeit. Hanem hát a majmok elméje már
csak ilyen.
 Jó néhány mérföldnyire onnét Tarzan ott hasalt Tantor, az elefánt
nyakán. Vakargatta egy hegyes bottal a nagy fülek mögött a vastag
bört, és beszélt hegyforma barátjának mindenről, ami csak fekete
üstökű fejében éppen megfordult.

Tantor mindebből keveset értett, ha ugyan bármit, de Tantor jól

tudott figyelni mások beszédére. Ide-oda imbolygott, élvezte barátja
társaságát. Egyhelyben állt, büszke volt rá, mert szerette, és
jólesett neki a fültővakargatás is.

Numa, az oroszlán megérezte az emberszagot, és óvatosan

becserkészte, hol is van a szag forrása. Mikor végre meglátta az
elképzelhető zsákmányt a hatalmas ormányos hátán, inkább hördült egyet
és elfordult, ment valamivel ígéretesebb lehetőséget keresni.

Az elefánt meg az oroszlán szagára érzett rá, mert az enyhe szél

úgy fordult, hogy feléje vitte. Megemelte ormányát, hangos
trombitálásba kezdett. Tarzan kéjesen hanyatt dőlt, végigfeküdt teljes
hosszában a vastag bőrön. Legyek rajzottak az arca körül, de egy fáról
tört leveles ággal elhessegette őket.

- Tantor - mondta -, jó dolog élni. Jó dolog ott heverészni a hűs

árnyékban. És jó dolog nézni a zöld fákat, a virágok ragyogó színeit -
mindent, amit Bulamutumumomugomuhu ideplántált a számunkra. Ő nagyon
jó mihozzánk, Tantor. Ő ad neked zsenge kérget. Ő teremtette Barát,
Hortát és Pizát, a gyümölcsöket, a terméseket, a gyökereket. Ő
biztosítja mindezeknek azt a táplálékot, ami nekik a legkedvesebb.
Csak annyit kíván tőlük, hogy legyenek elég erősek és ügyesek, és
szerezzék is meg maBuknak, ami kell. Igen, Tantor: élni jó. Gyűlölöm a
halál gondolatát is, ha rólam van szó.

Tantor valami kis torokhangot adott ki, és felkanyarította az

ormányát, hogy efféle "ujjbegyével" a majomember arcát
megsimogathassa.

- Tantor - mondta akkor hirtelen Tarzan -, indulj el, kérlek,

Kercsak törzsének tanyahelye felé, keress ennivalót a nagy majmok
lakóhelye körül, hogy Tarzannak ne kelljen annyit gyalogolnia, és a te
hátadon jusson oda!

Az ormányos megfordult s elindult lassan a széles, falombboltíves

csapáson. Olykor megállt, hogy leharapdáljon egy zsenge ágat, vagy
ehető kérget rágjon egy közeli fáról. Tarzan a vastag bőrű állat feje
és háta közt, a nyaka tájékán hasalt. Két lábát jobbra-balra
lelógatta, fejét a tenyerébe hajtotta, könyökét a roppant koponya
tövébe támasztotta. Így haladtak ráérősen a törzs tanyahelye felé.

Épp mielőtt északi irány ból a tisztásra értek volna, dél felől
egy másik alak közeledett a dzsungelen át. Ott is volt már, óvatosan
lépkedett, aztán minden érzékével, idegszálával megfeszítetten figyelt
a vadonból leskelő tömérdek veszélyre. Elhaladt a legdélebbi majomőr
fája alatt. Ez észrevette őt, de hagyta, menjen csak tovább, látta
ugyanis, hogy egyedül van. Ám amikor a harcos a tisztásra ért, a majom
is kiáltott, felharsant az ősi jelzés, a "Krüg-ááa!" mire azonnal
egész kórus válaszolt, különféle irányból. A nagy hímek társuk hívó
szavára már közeledtek is csörtetve fönn a fákon.

A fekete ember az első kiáltásra megállt, körülnézett. Nem látott

semmit, ismerte azonban a fán lakó szőrös emberszabásúak kiáltásának
hangját, s társaival együtt ő is félt tőlük. Nem csupán erejük és
vadságuk riasztotta a feketéket, hanem az a körülmény is, hogy ezek a
lények annyira hasonlítanak az emberhez, mégsem azok. Természetfölötti
borzadályt keltett ez Mbonga falujának lakóiban.

De Bulabantu nem volt gyáva. Hallotta körben a majmokat, s tudta,

hogy lehetetlen menekülnie. Inkább jól megvetette a lábát, dárdáját
hajításra készen tartotta, és ajkán harci kiáltás remegett. Drágán
adja az életét, ezt színtül megfogadta Bulabantu, Mbonga főnök
helyettese.

Tarzan és Tantor nem járt messze a színhelytől, amikor az első

kiáltás megharsant, a déli őr jelzése a csöndes dzsungelen át. A
majomember villámként szökkent le az elefánt hátáról, és fenn volt egy
közeli fán. Sebesen lengett ágról á gra; a tisztást közelítve, amikor
még el sem halt az első "Krü-ááa!" visszhangja. Ahogy odaért, vagy
tucatnyi hímet pillantott meg, ahogy egyetlen Gomanganit állnak körül.
Tarzan vérfagyasztó ordítással lendült támadásba. Még jobban gyűlölte
a feketéket, mint a majmok. Itt volt az alkalom, hogy megöljön egyet.

- Mit követett el ez a Gomangani? Megölt valakit a törzsből? -

Tarzan megkérdezte a hozzá legközelebb elhelyezkedő majmot.

- Nem, ez a Gomangani senkinek sem ártott. Gozan, az őr látta,

ahogy jön a vadonon át, és figyelmeztette a törzset - ennyi volt az
egész.

A majomember átfurakodott a hímmajmok gyűrűjén. A nagy

emberszabásúak közül még senki se gerjedt olyan haragra, hogy
rátámadjon a feketére. A dzsungel fia most már jól látta, kiről van
szó. Azonnal felismerte a férfit, épp az előző éjszaka "találkozott"
vele. Akkor ez a Gomangani a sötétből meredező szempárokkal nézett
szembe, s bátran, derekasan, míg a többiek a legszívesebben a
földbe-sárba vájták volna magukat. Ott történt az egész Tarzan
lábánál. A majomember mélységes csodálatot érzett mindenfajta bátorság
iránt. Még ha nem is szerette a feketéket, elismerése nagyobb volt ez
esetben, mint az ellenszenve. Szinte bármikor bármelyik fekete
harcossal kész gyönyörűség lett volna a számára, ha életre, azaz
halálra megvívhat vele - ám ezt a derék embert itt nem akarta megölni.
Ez a bátor férfi épp a vakmerő védekezésével az előző éjszaka
megérdemelte, hogy éljen. Meg aztán azt se kedvelte Tarzan, ha valaki
annyira esélytelen, mint ez a Gomangani volt itt.

A majmokhoz fordult.

- Menjetek vissza enni - mondta -, ezt a Gomanganit meg

engedjétek az útjára. Nem ártott nekünk, s épp a múlt éjjel láttam,
hogyan vette fel a harcot egymaga Numával és Saborral a dzsungelben.
Bátor ember. Miért ölnénk meg egy derék, bátor embert, aki nem bántott
minket? Hadd menjen hát.

A majmok felhördültek. Nem tetszett ez nekik.

- Öld meg a Gomanganit! - kiáltotta egyikük.

- Igen - bömbölte a másik. - Öljük meg mi magunk a Gomanganit, de

a Tarmanganit is vele.
 - Öljük meg a fehér majmot - rikoltotta Gozan -, mert nem is
majom ő igazából, hanem csak egy Gomangani, aki elhagyta a fekete
bőrét.

- Öijük meg Tarzant! - harsogta Gunto. - Öljük meg, öljük meg,

öljük meg!

A hímek most valóban haragra hergelték magukat. Gyilkolni

vágytak. S inkább Tarzan volt dühük tárgya, mint a fekete ember. Akkor
egy bozontos alak törtetett át soraikon, úgy sodort félre minden
majmot, akihez csak hozzáért, ahogy egy erős férfi a gyerekeket,
csapatban: Taug volt az ... a hatalmas, ősvad Taug.

- Ki mondta azt, hogy öljük meg Tarzant"? - kérdezte fennhangon

Taug. - Aki Tarzant meg akarja ölni, Taugot ölje meg előbb. Ki lenne
képes Taugot megölni? Taug kitépi annak a beleit, és bangónak hajítja!

- Meg tudunk ölni mindannyiotokat - válaszolta Gunto. - Sokan

vagyunk, ti meg kevesen. - És igaza volt, Tarzan tudta is, hogy
mennyire. Taug is tudta. De be nem vallották volna ezt a lehetőséget.
Nem vallott volna hím majomra - se Tarzanra! - az ilyesmi.

- Én vagyok Tarzan - kiáltotta a majomember. - Én vagyok Tarzan,

vad vadász, hatalmas harcos. Sehol a dzsungelben nincs, aki olyan nagy
lenne, mint én vagyok.

Akkor a szemközt álló hímek mintha megpróbálták volna mégis

összeadni erejüket és bátorságukat. S egyre közeledtek, egymáshoz
tömörültek. Így hergelik mabukat a támadásra készülő hímek, így érik
el a kellő harci kedvet.

Majd Gunto, mereven lépkedve, megközelítette Tarzant, és

fogvicsorítva szagolgatni kezdte. Tarzan mély, torokhangú fenyegetést
Hallatott válaszul. Ezt a játékot tucatszor is eljátszák, hanem
előbb-utóbb az egyik nagy hím csak összecsap az ellenféllel, s jeladás
az a többieknek: rárontanak áldozatukra, ízekre tépik.

Bulabantu, a fekete ember tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézett

attól a pillanattól fogva, hogy látta: a majmok közelítenek Tarzanhoz.
Hallotta már sokszor a fehér ördög-isten históriáját, hogy szőrös
emberszabásúakkal jár. Látni azonban így, napvilágnál, sose látta még
Tarzant. A leírásokból azonban jól "ismerte", és pár villanásnyit maga
is észlelt a félelmetes jelenésből olykor, ha a majomember épp
meglátogatta Mbonga, a főnök faluját éjszaka, előadva ördögien
leleményes tréfáinak valamelyiké t.

Bulabantu, persze, mit sem érthetett abból, ami Tarzan és a

majmok közt itt most lejátszódott. Azt látta csak, hogy Tarzan és az
egyik nagy hím vitába keveredett a többiekkel. Látta, hogy ezek ketten
neki háttal állnak, közte és a törzs zöme között, és bármi
képtelenségnek tűnt fel a szemében, azt kellett hinnie ebből, hogy -
őt védelmezik! Tudta, hogy Tarzan egyszer megkímélte Mbonga, a főnök
életét, és hogy megmentette Tibót, meg az anyját, Momayát. Nem volt
hát éppenséggel lehetetlen, hogy őt, Bulabantut is védi. Bulabantu
csak azt nem tudta, hogyan lesz képes eredményesen védeni őt, mert
hogy az esélyek egyértelműen Tarzan ellen szóltak, nem volt vitás.
 Gunto és társai lassan szorították vissza Tarzant és Taugot
Bulabantu felé. A majomember arra gondolt, amit ő maga Tantornak
mondott nemrég, arról, hogy élni jó dolog, s hogy mennyire nem
szeretne meghalni. Most pedig tudta, hogy a legjobb úton van a halál
felé. A nagy hímek haragja nemsokára tombolni fog ellene. Sokan
közülük mindig is gyűlölték, és valamennyien gyanakodva nézték. Tudták
róla, hogy ő más. Ezt Tarzan is tudta. Ám ő boldog volt ezzel - hogy
EMBER. Ezt a képeskönyveiből tanulta meg, és büszke volt a
megkülönböztetéssel. E pillanatban pedig úgy áll a dolog, hogy -
halott ember lesz.

Gunto felkészült a támadásra. Tarzan értett a jelekből. Tudta,

hogy a törzs zöme együtt támad majd Guntóval. És akkor hamar vége az
egésznek. Akkor a tisztás túlfelén, a lombsűrű mögött valami moccant.
Tarzan akkor látta meg, amikor Gunto elborzasztó kiáltással, a támadó
hímmajom hagyományaihoz híven, nekilendült.

Tarzan különös rikkantást hallatott, előregörnyedt, hogy fogadja

a támadót. Taug is követte példáját. Bulabantu meg, aki előtt most már
végképp nem volt kétséges, hogy ezek az ő védelmére keltek itt,
dárdáját meglengetve előreszökkent, a majom és Tarzan közé, hogy
legalább őt érje az első roham.

És akkor, ugyanakkor, onnét a tisztás túlfelének sűrűjéből

előtörtetett egy hatalmas tömeg, egy dzsungelhegy, és feltornyosult a
majmok mögött. Az emberszabásúak ordítozásába belevegyült, szinte
szétsöpörve e hangokat, a roppant ormány trombitálása, ahogy Tantor,
az elefánt átvágott a tisztáson, hogy barátjának segítségére siessen.
S így Gunto nem jutott el odáig, hogy mancsával Tarzanhoz érjen, netán
a fogait is belemártsa húsába. Az iszonyú elefánttrombitaszó abban a
pillanatban szétkergette magukat a hímeket is, fel a fákra. Velük
futott Taug is. Csak Tarzan és Bulabantu maradt a helyén. Ez utóbbi
keményen állt egyhelyben a dárdájával, ott, ahol az imént. Látta
ugyanis, hogy Tarzan sem futamodik meg, s Bulabantu olyan ember volt,
aki kész szembenézni a legborzasztóbb halállal is annak az oldalán,
aki ugyanígy halálos veszélyt vállalt érte.

De mekkora volt a Gomangani meglepetése, mikor látta, hogy a

hegytömegnyi elefánt hirtelen megáll a majomember előtt, és kedvesen
simogatni kezdi nagy, kanyargós ormányával. Tarzan a fekete emberhez
fordult.

- Menj! - mondta neki a majmok nyelvén, és Mbonga falujának

irányába mutatott.

Bulabantu megértette, ha nem is a szót, a mozdulatot. Nem várta

meg, hogy kétszer mondják a dolgot. Tarzan állt s figyelte őt, míg el
nem tűnt. Tudta, hogy a majmok nem fogják követni. Akkor azt mondta az
elefántnak:

- Csippents föl! - S az ormányos könnyedén a nyakába kapta.

- Tarzan elmegy a kunyhójához a tengerpartra! - kiáltotta oda a

majomember a törzs tagjainak a fák sűrűjébe. - Ti meg mind ostobák
vagytok, mint Manu, csak Taug és Tika a kivétel. Taug és Tika eljöhet
meglátogatni Tarzant. Kercsak törzsével végeztem!

Kérges lábujjaival megsarkantyúzta Tantort, s a nagy vadállat

nekilódult. Átvágott a tisztáson, a majmok pedig a magasból figyelték
őket, míg el nem nyelte furcsa párosukat a dzsungel.

Mielőtt leszállt az éj, Taug megölte Guntót. Azon verekedtek

össze, hogy miért támadta meg Tarzant.

Egy hónapig a törzs Tarzan színét se látta. Sokan talán nem is

gondoltak rá. Voltak azonban, akiknek jobban hiányzott, mint Tarzan
képzelte volna. Taug és Tika gyakran érzett olyasmit, hogy de jó is
lenne, ha a dzsungel fia visszatérne. Taug vagy tucatszor eltökélte,
hogy meglátogatja Tarzant a parti kunyhóban. De hol ez, hol az jött
közbe.

Egy éjszaka, hogy Taug álmatlanul hevert, s nézte a csillagos

eget, eszébe jutottak Tarzan furcsa szavai. Az a célzás, amit arra
tett, hogy a fényes pontok a nagy ragadozó vadak szemei, s ott lesnek
a dzsungel egén Goróra, a holdra, hogy felfalják.

És akkor furcsa dolog történt. Taug éppen felnézett Goróra, s mit

látott: a hold szegélyéből eltűnt egy darab, egyre nagyobb, valóban
mintha kiharaptak volna belőle. Goro oldalában mind nagyobb lett a
lyuk. Taug üvöltve szökkent talpra. "Krüg-ááa!" kiáltásaira az egész
törzs riadt harsogással, vad karattyolással válaszolt.

- Nézzétek! - kiáltotta Taug. - Pontosan az történik, amit Tarzan

megjósolt. Numa átszökkent a lángokon, és pusztítja Gorót. Mindennek
elmondtátok Tarzant, a törzstől is elzavartátok. Most láthatjátok,
milyen bölcs volt ő! Hát tessék, az egyik ilyen gyűlölködő most
siessen Goro segítségére. Látjátok a szemeket a sötétben Goro fölött!
Veszélyben van! ... és senki meg nem mentheti, csakis Tarzan. Numa
hamarosan felfalja Gorót, az utolsó falatig, és nem lesz fény az égen,
valahányszor Kudu pihenni tér. Hogyan táncoljuk akkor, Goro fénye
nélkül a dum-dumot?

A majmok reszkettek, nyögdécseltek. A természet erőinek bármi

megnyilvánulása rémülettel töltötte el őket, hiszen nem értették a
jelenséget.

- Valaki menjen el Tarzanért! - kiáltotta akkor egyikük. - Hozza

vissza őt. - Erre valamennyien kiáltozni kezdtek: "Tarzan!", "Hozzuk
vissza Tarzant!" - De ki lesz az, aki átvág a sötét dzsungelen, hogy
megtalálja?

- Megyek én - vállalkozott Taug. És egy pillanat múlva már el is

nyelte az éjszakai sötét. Taug a tengerparti kunyhóhoz ment, a kis
öbölbe.

Miközben a törzs várt, várakozott, a majmok láthatták, miként

fogy el a hold. Numa már egy jókora félkört kiharapdált belőle. Nincs
mentség, Goro teljesen elfogy, mire Kudu fölbukkanhat egyáltalán. A
majmok még a gondolattól is reszkettek, hogy éjszaka ezentúl
szuroksötét lesz. Nem tudtak elaludni. Nyugtalanul mocorogtak,
nyüzsgött az egész törzs a fák ágain. Figyelték Numát az égen, a
halálos lakomát, és füleltek minden jelre, hátha Taug jön végre
Tarzannal.

Goróból már szinte semmi nem volt, amikor a majmok zajt hallottak
a fák közül. Ők voltak azok ketten, Taug és Tarzan! A majomember
haladt elöl. Taug követte. Tarzan megállapodott egy közeli fán.

A majomember nem vesztegette hiú szavakra az időt. kezében ott

hozta íját, és a vállán átvetve puzdra lógott, benne mérgezett hegyű
nyílvesszők, melyeket a falubeli feketéktől lopott. Amiképpen az íjat
is lopta. Felkapaszkodott egy nagy fára, ment egyre följebb és
följebb, míg végül ott állt egy lengedező, kis ágon, amelyet mélyen le
is nyomott a súlyával. De az eget tisztán látta. Rajta Gorót és a
sötét csikokat-foltokat, melyeket az éhes Numa harapott ki a tündöklő
felszínből.

Tarzan a hold felé emelte arcát, és iszonyú, kihívó kiáltást

hallatott. Messziről, halkan jött a válasz: egy oroszlán hangja! A
majmok megborzongtak. Numa az égről válaszolt Tarzannak.

Akkor a majomember az ideghez illesztett egy nyílvesszőt,

hatalmas erővel megfeszítette a húrt, és lőtt. Pontosan odacélzott,
ahol Numa az égben Gorót pusztította. A majomember újra meg újra lőtt
Numára, miközben Kercsak törzsének tagjai riadtan bújtak össze
odalent.

Végül Taug volt az, aki felkiáltott:

- Nézzétek! Nézzétek! - vijjogta. - Numa halott! Tarzan megölte

Numát. Nézzétek! Goro kiemelkedik Numa hasából! - És csakugyan, a hold
emelkedni kezdett, ki tudja, mitől, attól-e, hogy Numa, az égi
oroszlán ekképpen visszaadni kényszerült őt a világnak, vagy a Föld
árnyéka csusszant le róla megint. Ám ha ez utóbbi történt, arról igen
nehéz lett volna meggyőzni Kercsak törzsének bármelyik majmát. Ők
szentül azt hitték s tudták, hogy Numa csaknem elemésztette Gorót, de
Tarzan megmentette a tündöklő istent, az ő vad és titokzatos rítusaik
fényes tárgyát a szörnyű pusztulástól -, hát igen, ha valaki ezt
kétségbe vonja, reménytelenül küzd, mi több, még örülhet, ha ép bőrrel
megússza.

Így tért vissza Tarzan, a dzsungel fia Kercsak törzséhez, s

visszatérésével nagy lépést tett a királyság felé, ami később az övé
is lett - mert a majmok most már úgy néztek rá, mint felsőbbrendű
lényre.

Az egész törzsben egy valaki volt csak, aki valamelyest

fenntartással nézte ezt az egész holdmentő akciót - és ez, bármi
különös legyen is, maga Tarzan, a dzsungel fia volt.