EDGAR RICE BURROUGHS: TARZAN, A VADEMBER

Szkennelte, javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2000.

 1. Öldöklés és fosztogatás

Fritz Schneider kapitány fáradtan vonszolta magát előre a sötét

erdő komor boltívei alatt. A kerek fején legördülő izzadságcseppek
megültek kiugró pofacsontján, vaskos bikanyakán. Hadnagya mellette
menetelt. Von Goss alhadnagy alkotta a hátvédet egy maroknyi aszkarik
és a fáradt, szinte teljesen elcsigázott teherhordókkal, akiket a
fekete katonák, fehér tisztjük példáját követve, bajonettjeik hegyével
és puskáik fémveretű végével noszogattak.

Egyetlen teherhordó sem volt elérhető közelségben Schneiderhez,

így aztán a porosz tiszt a közelében levő aszkarikon töltötte ki
rosszkedvét, persze csak módjával, minthogy ezeknél töltött fegyver
volt - és a három fehér ember egyedül állt velük Afrika szívében.

A csapat egyik fele a kapitány előtt, a másik fele meg mögötte

menetelt - igy aztán a barbár dzsungel veszedelmei a minimálisra
zsugorodtak a német kapitány számára. A menetoszlop élén - a nyakuk
egymáshoz láncolva - két meztelen vadember támolygott. Bennszülött
vezetők voltak, akiknek nyomorultul helybenhagyott teste iszonyú
sebekkel és zúzódásokkal volt tele.

Való igaz, hogy a vezetők tévútra irányították a csapatot, de ez

bizony gyakran megesik a legtöbb afrikai vezetővel. Az sem számított,
hogy inkább a tudatlanságuk, mintsem rosszindulatuk volt a kudarc oka.
Fritz Schneider kapitány számára elég volt az a tudat, hogy eltévedt
az afrikai vadonban, és, hogy nála gyengébb emberi lények vannak a
hatalmában, akiket kedvére kínozhat. Hogy rögvest nem ölte meg őket,
az részben annak a halvány reménynek volt köszönhető, hogy hátha végül
mégiscsak általuk sikerül majd kiszabadulnia szorult helyzetéből,
részben pedig annak, hogy amíg éltek, tovább gyötörhette őket.

A szerencsétlen párák abban bizakodva, hogy a véletlen folytán

rátalálnak a jó ösvényre, kitartottak amellett, hogy tudják az utat,
így aztán tovább vezették a csapatot a sötét erdőn át egy kanyargós és
mély vadcsapáson, amelyet a vad dzsungellakók számtalan generációjának
lába taposott ki előttük.

Tantor, az elefánt rótta itt az utat, ha a porban hentergőzés

után a vízhez tartott. Buto, az orrszarvú botladozott itt vaksin
méltóságos magányában, éjszakánként pedig az óriásmacskák lépdeltek
párnás talpukon a sűrű lombú fák lelógó baldachinja alatt az odébb
nyíló tágas síkság felé, ahol mindig a legjobb vadászat esett.

Ennek a síkságnak a széle hirtelen és váratlanul tűnt fel a

vezetők szeme előtt, s a megújult reménytől szomorú szívük sebesebben
kezdett verni. Itt végre a kapitány is nagyot sóhajtott
megkönnyebbülésében. A szinte áthatolhatatlan dzsungelben való több
napi reménytelen vándorlás után ez a kinyíló táj, a szélen ringatózó
füves tér, amelyet itt is, ott is ligetszerű, ritkás erdőcskék
tarkítottak, messze távolban pedig egy zöld bozótos, folyót sejtető
kanyargós vonala húzódott, az európai számára valóságos mennyországnak
tűnt.

A kapitány megkönnyebbülten elmosolyodott, néhány vidám szót

váltott hadnagyával, aztán távcsövével fürkészni kezdte a tágas
síkságot. Tekintete fel-alá pásztázott a ringó tájon, míg végül a
térség közepe felé állapodott meg egy ponton, a folyó zöld szegélyű
körvonalainak közelében.

- Szerencsénk van - mondta Schneider a társainak. - Látják?

A hadnagy, aki maga is távcsövén át kémlelt, tekintetével végül

azon a ponton állapodott meg, amely felettese figyelmét magára vonta.

- Igen - mondta -, egy angol farm. A Greystoke farm kell hogy

legyen, minthogy Brit Kelet-Afrikának ezen a részén nincsen másik.
Isten velünk van, kapitány úr.

- Jóval azelőtt toppanunk be az angol gazemberhez, hogy

értesülhetett volna arról, miszerint országunk hadban áll az övével -
felelte Schneider. - Legyen ő az első, akit országunk vasmarka
megszorongat.

- Reménykedjünk, hogy otthon van - mondta a hadnagy -, és

magunkkal vihetjük, amikor majd Nairobiban jelentést teszünk Krautnak.
Igazán jó színben fogja majd feltűntetni Fritz Schneider kapitány
urat, ha Tarzant, a dzsungel fiát hadifogolyként állítja elő.

Schneider elmosolyodott, és kidüllesztette a mellét.

- Igaza van, barátom - mondta -, ez mindkettőnknek jól fog jönni.

De sokat kell utaznom még, ha el akarom csípni Kraut generálist még
mielőtt Mombasába ér. Ezekkel az angol disznókkal, a maguk hitvány
hadseregével nem lesz sétagalopp ez az út az Indiai-óceánig.

A kis különítmény jókedvűen vágott neki a nyílt terepnek, ahol

John Clayton, Greystoke lordjának takaros, szépen gondozott farmjának
épületei álltak. Ám a sors csalódást tartogatott a számukra, mivel sem
Tarzan, a majomember, sem a fia nem volt otthon.

Lady Jane, mit sem tudva arról, hogy Nagy-Britannia és

Németország hadiállapotban van egymással, nagy vendégszeretettel
fogadta a tiszteket, és hű vazirijai útján utasítást adott, hogy
készítsenek lakomát katonáik számára.

Messze keletre Tarzan, a dzsungel fia nagy iramban haladt

Nairobiból a farm felé. Nairobiban hírét vette a világháború
kitörésének, és azonnali német inváziótól tartva Brit Kelet-Afrikában,
igyekezett haza, hogy feleségét biztonságosabb helyre menekítse.
Ébenfekete harcosai közül vagy két tucatnyi volt vele, ám a majomember
ezeket a gyakorlott és edzett őserdőbelieket nagyon lassúaknak
találta.

Ha a szükség megkívánta, Tarzan, a dzsungel fia levetette magáról

a civilizáció vékony burkát, és vele együtt annak külső jegyét, a
mozgást gátló ruházatot is. A választékos angol úriember egy pillanat
alatt átvedlett meztelen majomemberré.

A párja veszélyben van, most ez a gondolat mindennél jobban

foglalkoztatta. Nem Lady Jane Greystoke-ként gondolt rá, sokkal inkább
úgy, mint arra a nőstényre, akit acélos izmainak erejével szerzett
meg, és akit ugyanennek a hatékony fegyverzetnek a latba vetésével
kell megtartania és védelmeznie.
 Nem a Lordok Házának a tagja volt az, aki sebesen és bősz
elszántsággal lendült ágról ágra a szövevényes őserdőben, vagy ügetett
elernyedhetetlen izmaival a nyílt síkság tágas térségein, hanem egy
óriás hímmajom rohant ott egyetlen céltól vezérelve, amely cél a
fáradtságnak vagy a veszélynek még a gondolatát is száműzte agyából.

Tovahaladtában felfigyelt rá a faágak legfelső teraszán

fecsegő-csacsogó kis Manu, az aprómajom. Rég volt már az, amikor
utoljára látta az óriás Tarmanganit meztelenül, egyedül száguldani a
dzsungelen keresztül. Megszakállasodott és megőszült Manu, az
aprómajom, és gyengülő öreg szemében fény gyulladt azoknak a napoknak
az emlékére, amikor még Tarzan, a dzsungel fia, az őserdő királya,
egyeduralkodója volt annak a miliárdnyi élőlénynek, akik a faóriások
törzsei között tenyésző kusza növényzetben kószáltak, vagy az erdő
lombos rejtekén szálltak, suhantak vagy másztak fel a faágak égbenyúló
teraszainak legmagasabbika felé.

És Numa, az oroszlán is, aki az elmúlt éjszaka sikeres vadászata

után nappalra kényelmesen elnyúlt zsákmánya közelében, hunyorogni
kezdett sárgászöld szemével és a farkával csapdosott, amikor megérezte
ősi ellensége szagnyomát.

Tarzan érzékeit sem kerülte el Numának, Manunak vagy a sok-sok

dzsungelbeli állat bármelyikének jelenléte, akik mellett sebesen
elrohant nyugat felé. Felületes belekóstolása az angol társadalom
életébe szemernyit sem rontott érzékszerveinek bámulatos élességén.
Orra már akkor jelezte Numa, az oroszlán közelségét, amikor az állatok
méltóságteljes királya még észre sem vette, hogy arra jár. Meghallotta
a kis Manu zajongását, sőt a szétváló bozót halk susogását is Sita
lépte nyomán.

De akármilyen élesek voltak is a majomember érzékszervei,

bármilyen gyorsan közeledett is választott vad hazájában, akármilyen
hatalmas izmok röpítették is tova, azért csak halandó ember volt. Az
idő és a távolság kérlelhetetlenül korlátot szabott számára; és ennek
az igazságnak éppen Tarzan volt leginkább tudatában. Bosszankodott és
dühöngött amiatt, hogy nem képes oly gyorsan haladni, mint a gondolat,
és hogy az előtte álló hosszú, unalmas mérföldek szükségképpen sok-sok
órai lankadatlan erőfeszítést követelnek tőle, míg a nyílt síkság
szélén, ahonnan már látja célját, leugrik az erdő utolsó fájának
ágáról.

Napok teltek el, pedig éjszakánként csupán néhány órát pihent. A

véletlenre bízta azt is, hogy az ösvényen milyen eledelt talál. Ha
éhes volt és történetesen Wappi, az antilop vagy Harta, a vaddisznó
akadt útjába, csak annyi időre állt meg, míg elejtette zsákmányát, és
lekanyarított magának egy jókora darabot.

Aztán a hosszú út mégis a végéhez közeledett. Tarzannak már csak

azon a rengeteg erdőn kellett átverekednie magát, amely birtokát kelet
felől határolta. Hamarosan ott állt a síkság peremén, és kiterjedt
földjein végignézve otthona felé tekintett.

Az elébe táruló látványtól összeszűkült a szeme, izmai pedig

megfeszültek. Még ekkora távolságról is látta, hogy valami baj van. A
nyári laktól jobbra, ahol valamikor a pajták álltak, vékony, tekergőző
füstcsík szállt fel. A pajták nem voltak már sehol, a nyári lak
kéménye fölött pedig, ahol füstnek kellett volna felszállnia, nem
látszott semmi.

Tarzan, a dzsungel fia ismét nekilódult, ezúttal még sebesebben,

mint eddig, mert most már valami megnevezhetetlen félelem ösztökélte,
megérzés inkább, semmint tudatos gondolkodás. A vadon élő állatokhoz
hasonlóan Tarzan, a dzsungel fia is mintha rendelkezett volna egy
hatodik érzékkel. Már jóval azelőtt, hogy elért a nyári lakhoz, szinte
pontosan maga előtt látta azt a jelenetet, amely végül valóban a szeme
elé tárult.

Csendes és néptelen volt a kúszó növényekkel befuttatott kunyhó.

Izzó zsarátnok jelezte csupán a hatalmas pajták helyét. Semmivé lettek
keménykötésű csatlósainak zsúpfedelű kunyhói, elárvultak a földek, a
legelők, a karámok. Keselyűk szálltak fel és köröztek itt is, ott is,
emberek és állatok holttestei fölött.

Soha nem tapasztalt, szinte már a rettegéssel határos érzés fogta

el a majomembert, amikor végül kényszerítette magát, hogy belépjen
otthonába. Attól, amit elsőként megpillantott, a vérszomjas gyűlölet
vörös függönye ereszkedett le szemére, mert a nappali szoba falán
keresztre feszítve Wasimbu, a hűséges Muviro óriás termetű fia, több
mint egy éve már Lady Jane személyes testőre csüngött.

A helyiség foltjai, a véres kéznyomok a falakon és a faborításon,

némi ízelítőt adtak abból a rettenetes küzdelemből, amely a lakosztály
szűk falai között zajlott le. A pianínón egy másik fekete harcos
hullája feküdt, Lady Jane budoárjának ajtaja előtt pedig a
Greystoke-család hűséges szolgái közül újabb háromnak a holtteste
hevert.

Ennek a szobának az ajtaja zárva volt. Tarzan lógó vállal és

üveges szemmel állt ott. Némán bámulta az érzéketlen falakat, és még
gondolni sem mert arra, hogy miféle rettenetes titok rejtőzhet
mögötte.

Mintha ólomlábakon járna, lassan közeledett az ajtó felé. Előre

nyújtott kezével megfogta a kilincset. Egy újabb hosszú percen
keresztül állt ott, aztán hirtelen mozdulattal egyszer csak
kiegyenesítette óriás testét, hátrafeszítette hatalmas vállát, és
fejét félelmet nem ismerőn felvetve belökte az ajtót. Belépett abba a
szobába, amelyhez életének legdrágább emlékei kötődtek. Arckifejezése
mit sem változott. Elszánt, kemény vonásai meg sem rezdültek, míg
keresztüllépdelt a helyiségen. Végül megállt a kis heverőn arccal
lefelé fekvő, élettelen test mellett. Ama néma, mozdulatlan lény
mellett, aki valamikor telve volt élettel, fiatalsággal és
szeretettel.

Egyetlen könnycsepp sem homályosította el a majomember szemét, de

csak a mindenható Isten volt a megmondhatója, miféle gondolatok
cikáztak még mindig félvad agyában. Hosszú ideig csak állt és bámult a
felismerhetetlenségig elszenesedett holttestre, aztán lehajolt, és a
karjába vette. Amikor megfordította a tetemet, és meglátta, milyen
rettenetes halált kellett halnia, mélységesen mély fájdalom, iszonyat
és gyűlölet töltötte el a szívét.

És nem is volt szüksége a külső szobában levő kettétört puska, a

földön heverő szakadozott, vérfoltos egyensapka tanúságára ahhoz, hogy
megállapítsa, kik voltak eme rettenetes és értelmetlen bűntény
elkövetői.

Egy percig a józan ész ellenére abban reménykedett, hogy nem a

párjáé a megfeketedett holttest, ám amikor megtalálta és felismerte az
ujján levő gyűrűket, az utolsó halvány reménysugár is kihunyt
lelkében.

A kis rózsakertben, amely valamikor Jane Clayton dédelgetett

büszkesége volt, csendben, tisztelettel és szeretettel elhantolta a
szegény elszenesedett testet, és mellé temette a hatalmas termetű
fekete harcosokat, akik, ha hiábavalóan is, életüket áldozták úrnőjük
védelmében.

A ház egyik oldalánál Tarzan néhány friss sírt talált, és ezekben

keresett végső bizonyságot azoknak a kilétére, akik a távollétében itt
elkövetett rémtettek tényleges véghezvivői voltak.

Egy tucat német aszkari holttestét hantolta ki, és egyenruhájukon

megtalálta annak a századnak és ezrednek a jelzéseit, amelyhez
tartoztak. Ennyi elég volt a majomembernek. Fehér tisztek parancsoltak
ezeknek a katonáknak, és nem is ígérkezett nehéz feladatnak
kideríteni, kik voltak.

Visszatérve a rózsakertbe, a barbár lábbal letiprott virágok és

bokrok között megállt halottja sírjánál - lehorgasztott fővel, némán
vett végső búcsút tőle. Amikor a nap fokozatosan lehanyatlott a nyugat
felé húzódó erdő mögött, lassan megfordult, és elindult a Fritz
Schneider és csapata által hátrahagyott, de még mindig világosan
kivehető nyomon.

A beszélni nem tudó állat módján szenvedett. Sajgó fájdalom

gyötörte. A nagy szomorúság, a súlyos csapás kezdetben megbénította
elméjének minden más képességét. Egyetlen dologra tudott csak
gondolni: Meghalt! Meghalt! Meghalt! Ez a szó dübörgött konok
egyhangúsággal a fejében - s nyomában a tompa, lüktető fájdalom. A
lába gépiesen követte a gyilkos nyomát, miközben tudat alatt minden
érzékszervével éberen figyelt a dzsungelben örökké jelenlevő
veszélyekre.

A mélységes fájdalom ereje.fokról fokra egy másik érzést is

életre hívott, méghozzá oly valóságosan, annyira kézzel foghatóan,
mintha társa lett volna, aki ott lépdel az oldalán. A gyűlölet volt
az, mely egyben némi vigaszt és enyhülést is jelentett számára. A
nemes gyűlölet, amely felmagasztosít, miként ezreket magasztosított
fel azóta. Amikor ez a gondolat szilárdan meggyökeresedett agyában,
megállt, és arcát Goro, a hold felé fordítva felemelt kézzel átkozta
meg ama égbekiáltó gaztett elkövetőit, amely az egykor oly békés nyári
lakban történt. Megátkozta őseiket, ivadékaikat, és közben megesküdött
magában, hogy könyörtelenül, harcolni fog ellenük, amíg csak a halál
le nem győzi.

Szinte rögtön ezután elégedettséget érzett, mert jövője, amely

korábban a legjobb esetben is csupán üresnek tetszett, most
lehetőségekkel telt meg, és ezeknek számbavétele, ha boldogságot nem
is, legalább enyhülést hozott mérhetetlen fájdalmára, mert nagy
feladat állt előtte, amely kitölti majd idejét.

Tarzan nem csupán a civilizáció külső jegyeit vetette le magáról,

hanem erkölcsileg és szellemileg is visszaváltozott azzá a vadállattá,
akivé nevelték. Civilizáltsága sohasem volt több buroknál, amelyet a
szeretett lény kedvéért öltött magára, mert úgy gondolta, ő jobb
szereti ilyennek látni. Valójában az úgynevezett kultúra külső jegyeit
mindig is mélyen megvetette. A civilizáció Tarzan, a dzsungel fia
számára minden tekintetben a szabadság megnyirbálását jelentette.
Viszolygott a ruháktól - ezektől a kényelmetlen, förtelmes, gúzsba
kötő holmiktól, amelyek - úgy érezte - valamiként a Párizsban és
Londonban látott szegény nyomorultak életéhez kötik az övét. A
ruhadarabok szemében annak a képmutatásnak a jelképei voltak, amit a
civilizáció képvisel. Viselői úgy tesznek, mintha szégyellnék, amit a
ruha elfed, az emberi testet, amelyet Isten a maga hasonlatosságára
teremtett. Tarzan tudta, milyen idétlen és szánalmas látványt
nyújtanak a civilizált ember ruháiba bújtatott alacsonyabb rendű
állatok. Számos így felöltöztetett nyomorult párát látott különböző
európai vándorcirkuszokban.

Idétlennek és szánalmasnak látta magát az embert is bennük, mivel

élete első húsz évében csakis önmagához hasonló, meztelen vadembereket
látott. A majomember őszinte bámulattal adózott minden fejlett
izomzatú, arányos testnek, az oroszlánénak, az antilopénak vagy az
emberének, ám sohasem volt képes felérni ésszel, hogyan tarthatja
bárki szebbnek a ruhát a hibátlan, ellenálló, egészséges bőrnél, vagy
a kabátot, a nadrágot csinosabbnak az állatok ruganyos bundája alatt
játszó telt izmok finom ívelésénél. A civilizált világban Tarzan
összehasonlíthatatlanul több kapzsiságot, önzést és kegyetlenséget
tapasztalt, mint amennyihez a számára ismerős vad dzsungelben
hozzászokott. Bár a civilizált világnak köszönhette párját és számos
barátját, akiket szeretett és csodált, sohasem jutott el eme világ
elfogadásáig, mint a kedves olvasók vagy én, akik semmit vagy csak
igen keveset tudunk e másfajta életről. Ezért aztán megkönnyebbülést
érzett, hogy most végképp szakított mindezzel, és ismét
ágyékkötőjében, fegyvereivel vághat neki a dzsungelnek.

Apja vadászkését viselte a csípőjén, íját és tegezét a hátán

hordta, míg mellén - vállán és hóna alatt keresztbe átvetve -
összetekert fűkötelét vitte magával, amely nélkül olyan meztelennek
érezte magát, mint ahogy a kedves olvasó is érezné, ha hirtelenjében
egy forgalmas főúton találná magát, és nem volna rajta más, csak egy
kezeslábas. Fegyverzetét végül egy súlyos harci lándzsa egészítette
ki, amelyet hol a kezében vitt, hol egy bőrszíjon a nyakába akasztva,
a hátán viselt. Egyedül az apja és az anyja képét rejtő, gyémántokkal
kirakott medálion nem volt meg, amelyet mindig magával hordott,
legmélyebb hódolata jeléül; míg házasságuk előtt oda nem adta Jane
Claytonnak. Az asszony azóta mindig a nyakában viselte, de amikor
Tarzan holtan talált rá budoárjában, a medalion nem volt sehol, így
aztán most már nemcsak a bosszú lehetőségét kereste, hanem az ellopott
ékszert is.

Éjfél felé Tarzan érezni kezdte a hosszú órák óta tartó útonlét
fizikai fáradalmait, és megértette, hogy még az övéhez hasonló izmok
ereje is véges. Nem mondhatni, hogy a gyilkosok nyomát követve
kivételesen gyorsan haladt volna. Sokkal inkább lelkiállapotának
megfelelően, erre pedig az a konok elhatározás nyomta rá a bélyegét,
hogy a bűnösöktől többet akar majd, mint egyszerűen szemet szemért,
fogat fogért, ám az időnek mint tényezőnek csupán csekély
szerepet-szánt számításaiban.
 Tarzan külsőleg-belsőleg egyaránt visszaalakult vadállattá, és az
állatok életében az időnek mint mérhető dimenziónak nincs jelentősége.
Az állatot igazából csakis a most érdekli, és mivel mindig most van és
lesz is, az idők végtelenségéig ráér a dolgok véghezvitelével. A
majomembernek természetesen némiképp több érzéke volt az idő véges
volta iránt, de ha a szükség nem késztette gyors cselekvésre, a
vadállatok módján, méltóságteljes megfontoltsággal mozgott.

Mivel élete céljául a bosszút jelölte meg, a bosszú vált

természetes állapotává, és mivel ily módon semmi nem volt sürgős,
ráérősen folytatta az üldözést. Hogy korábban nem pihent meg, annak az
volt az oka, hogy nem érezte a kimerültséget, mivel elméjét lefoglalta
a bánat és a visszavágás gondolata. Most ráébredt, hogy elfáradt,
ezért aztán egy dzsungelbeli faóriást keresett, amely jó pár éjszakán
nyújtott már számára menedéket az őserdőben.

Sebesen tovaszálló sötét fellegek takarták el újra meg újra az

égen Goro, a hold fényes arcát, és figyelmeztették a majomembert a
közelgő viharra. A dzsungel mélyén a felhők fekete árnyékától olyan
sűrű sötétség támadt, hogy szinte tapintani lehetett. Olyan sötét,
hogy a kedves olvasó vagy én bizonyára megborzadtunk volna, hallván a
lombok susogását, a gallyak recsegését-ropogását vagy közben-közben a
még ijesztőbb teljes csendet, amelyben végzetes ugrásra készülő
ragadozók képe rajzolódik elénk. Tarzan azonban közönyösen, igaz, éber
figyelemmel haladt tovább. Hirtelen könnyedén fellendült a fák lelógó
ágainak alsó teraszára, mert valamilyen titokzatos megérzés
figyelmeztette, hogy pont az útjában, Numa fekszik a földön zsákmánya
mellett. Aztán ismét csak könnyedén félreugrott, amikor Buto, az
orrszarvúrdübörgött feléje a keskeny, mély csapáson, mert a
majomember, aki mindig készen állt a harcra, kerülte a fölösleges
csetepatékat.

Amikor aztán végül fellendült a keresett fára, a holdat nehéz

felleg takarta el, és a fák csúcsa vadul himbálózott az egyre erősödő
szélben, amelynek zúgása teljesen elnyomta a dzsungel egyéb zajait.
Tarzan felfelé tartott egy masszív, villás elágazáshoz, amelyre
valamikor régen ágakból kis teraszféleséget rakott ki és rögzített.
Nagyon sötét volt immár, sötétebb, mint az imént, mert szinte az egész
mennyboltot sűrű, fekete felhők borították.

A vadember kisvártatva megállt. érzékeny orrlyukai kitágultak,

miközben körülszaglászott. Aztán olyan ügyesen és sebesen, mint egy
macska, messzire kifutott az egyik himbálózó ágon, nagyot ugrott a
sötétben, elkapott egy ágat, fellendült rá, majd ugyanígy egy még
magasabban levő másikra. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy míg
idáig kézenfekvő módon; a fa törzsén mászott felfelé, most egyszeriben
gyors és óvatos kitérőt tett az ágak között? A kedves olvasó vagy én
nem láttunk volna semmit - még a kis teraszfélét sem, amely az imént
még pont a majomember feje fölött volt; most pedig éppen a lába alá
került. Legfeljebb rosszat sejtető morgást hallottunk volna, aztán
pedig, minthogy a hold egy pillanatra előbukkant, homályosan láttuk
volna a teraszt, a rajta elnyúló sötét testet, amelyben Sita, a párduc
alakja rajzolódott ki.

Válaszul az óriásmacska morgására halk és ugyanolyan félelmetes

morgás tört elő a majomember mellkasának mélyéről - figyelmeztető
morgás, amely tudatta a párduccal, hogy másnak a pihenőhelyét
bitorolja. Sita viszont nem engedte, hogy kiebrudalják. Magasba emelt,
vicsorgó pofával bámult fel a barna bőrű Tarmanganira. A majomember
lassan, egészen lassan befelé húzódott az ágon, egészen addig, míg
pontosan a párduc fölé nem került.

Kezében rég meghalt apja vadászkését tartotta - azt a fegyvert,

amelynek segítségével először kerekedett valóban a dzsungel fenevadjai
fölé. Azt remélte, hogy nem lesz kénytelen használni, tudván, hogy a
dzsungelbeli nézeteltérések nagyobb részét inkább ijesztő morgással
intézik el, mintsem valóságos összecsapásokkal. A blöff ugyanolyan
hatásos visszatartó erő a dzsungelben, mint bárhol másutt - csak
szerelmi és a táplálékkal kapcsolatos ügyekben esnek az óriás
fenevadak rendszerint foggal-körömmel egymásnak.

Tarzan nekitámaszkodott a fa törzsének, és közelebb hajolt

Sitához.

- Pimasz betolakodó! - kiáltotta.

A párduc ülő helyzetbe emelkedett, és vicsorgó fogaival mindössze

néhány lábnyira került a majomember csúfondáros arcától. Tarzan
rémisztően morgott, és késével a nagymacska pofája felé csapott.

- Tarzan vagyok, az óriásmajmok népéből - mennydörögte. - Ez

Tarzan pihenőhelye. Menj el innen, mert különben megöllek. - Bár a
dzsungelbeli óriásmajmok nyelvén beszélt, Sita aligha értette a
szavait. Persze azért tudta jól, hogy a szőrtelen majom el akarja
kergetni őt gondosan kiválasztott leshelyéről, amelynek közelében
várhatóan ehető állatok haladnak majd el valamikor az éjszaka során.

Mint a villám, úgy ágaskodott fel a nagymacska, és egy akkorát

csapott oda gonoszul kimeresztett, hatalmas karmaival kínzója felé,
hogy könnyen letéphette volna a majomember fejét, ha az ütés talál. De
nem talált, mert Tarzan még Sitánál is gyorsabb volt. Amikor a párduc
ismét négylábra ereszkedett a kis teraszon, Tarzan levette a válláról
nehéz lándzsáját, az állat vicsorgó pofája felé döfött vele, és
miközben Sita elhárította a szúrásokat, tovább zengett kettejük
vérfagyasztó üvöltő-morgó duettje.

Az őrjöngésig feldühített nagymacska hamarosan elszánta magát,

hogy felpattanjon és utána menjen nyugalma háborítójának, de ahányszor
csak megpróbált átugrani arra az ágra, amelyen Tarzan állt, mindig a
lándzsa hegyes végét találta a pofája előtt. Akárhányszor
visszahuppant a helyére, mindig gonosz döfés érte valamelyik érzékeny
testrészét. Végezetül a harag a józan belátás fölébe kerekedett, és a
fa durva törzsén felmászott arra az ágra, amelyen Tarzan állt. Most
már azonos feltételekkel néztek farkasszemet egymással. Sita úgy
gondolta, hogy gyors bosszút állhat, sőt, egy füst alatt mindjárt
megszerezheti a vacsoráját is. Ez a szőrtelen majomféle a maga apró
fogaival és semmi karmaival nem fog tudni megállni előtte.

A vaskos ág meghajolt a két fenevad súlya alatt, amikor Sita

óvatosan előrekúszott rajta. Tarzan pedig morogva, lassan hátrált
előle. A szél időközben olyan viharos erejűvé fokozódott, hogy még az
erdő legnagyobb faóriásai is nyögve hajoltak meg előtte, és az az ág,
amelyen a két ellenfél szemben állt egymással, úgy emelkedett és
süllyedt, mint egy viharban hánykolódó hajó fedélzete. Goro immár
végképp eltűnt, de rövid időközönként ragyogó villámok felvillanó
fénye világította meg a dzsungelt, és tette láthatóvá a primitív
szenvedélyek vezérelte ádáz jelenetet a himbálódzó ágon.

Tarzan egyre hátrált, ezzel Sitát a fa törzsétől kicsalta az

egyre keskenyedő ágra, ahol egyre bizonytalanabbul állt már a lábán. A
lándzsa ejtette fájdalmas sebektől megdühödött nagymacska kezdett
megfeledkezni az óvatosság parancsáról. Máris olyan helyen állt, ahol
azonkívül, hogy megpróbált szilárdan megmaradni a lábán, nem sokat
tehetett. Tarzan ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy támadásba
lendüljön. Rémisztő üvöltés kíséretében, amely elvegyült az odafentről
morajló mennydörgés hangjával, a párduc felé ugrott, aki csak egyik
hatalmas mancsával tudott - nem sok eredménnyel - maga előtt kaszálni,
a másikkal az ágba kapaszkodott. A majomember azonban nem ment e
veszedelmes köríven belülre. Ehelyett felugrott a fenyegető karmok és
a csattogó fogak fölé. A levegőben úszva megfordult, rávetette magát
Sita hátára, és a leérkezés pillanatában kése mélyen belefúródott az
állat sárgásbarna oldalába. Sita a fájdalomtól, a gyűlölettől, a
haragtól és a természet legeslegelső parancsának szavára egyszeriben
őrjöngeni kezdett. Üvöltve és mancsával csapkodva megpróbált
szembefordulni a hátán csimpaszkodó majomfélével. Egy pillanatra
megbillent az immár vadul köröző ágon, görcsösen próbált kapaszkodni,
hogy fenntartsa magát, aztán zuhanni kezdett lefelé a sötétségbe, a
még mindig ott csimpaszkodó Tarzannal a nyakában. Gallyakat törve,
zúzva zuhant a mélybe a két test. A majomembernek egy pillanatig sem
jutott az eszébe, hogy kiengedje a halálos szorításból ellenfelét.
Fellépett az élethalálharc küzdőterére, és tudta, hogy a vadállatok
ősi ösztönei szerint - a dzsungel íratlan törvényeinek megfelelően - a
viadal akkor ér véget, ha valamelyikőjük vagy mindkettőjük meghal.

Sita macskamódra, szétterpesztett négy lábán ért talajt. A

majomember súlya a földre döntötte, és a hosszú kés ismét megült az
oldalában. A párduc egyszer még kétségbeesetten megpróbált
felemelkedni, de aztán újra lerogyott. Tarzan érezte, hogy a hatalmas
izmok elernyednek alatta. Sita kimúlt. A majomember felállt, egyik
lábát rátette legyőzött ellenfele testére, arcát a dörgő mennyboltra
emelte, és amikor nagyot villámlott, majd zuhogni kezdett,
beleüvöltötte a világba a hím majom vad diadalordítását.

Miután célját elérte, és ellenségét elűzte pihenőhelyéről, Tarzan

egy nyaláb nagy páfránylevelet szedett és felmászott velük nedves
fekhelyére. Néhány páfrányt a rudakra szórt, majd lefeküdt, a többi
levéllel betakarózott az eső ellen, és a fütyülő szél meg a robajló
mennydörgés ellenére azonnal elaludt.

2. Az oroszlán barlangjában

Az eső huszonnégy órán át esett, és javarészt úgy, mintha

dézsából öntötték volna. Amikor elállt, az ösvény, amelyen Tarzan
idáig jött, úgyszólván teljesen eltűnt. Hideg, kellemetlen idő volt. A
nyirkos dzsungel útvesztőjében egy egészen elvadult Tarzan furakodott
előre. A reszkető és csacsogó Manu, az aprómajom perlekedve menekült
közeledtére a nedves faágakon. Még a párducok és oroszlánok is
háborítatlanul engedték útjára a morgó Tarmanganit.

Amikor aztán a második napon újra kisütött a nap, és egy széles,

fátlan síkságon Kudu minden melege rázúdult a majomember
meggémberedett barna testére, Tarzan jobb kedvre derült. De még mindig
egy mogorva, komor vadállat volt, aki kitartóan haladt tovább dél
felé, ahol reményei szerint ismét rá kellett bukkannia a németek
nyomára. Immár Német Kelet-Afrikában járt. Az volt a szándéka, hogy a
Kilimandzsárótól keletre levő hegyek lábánál megy tovább, minthogy a
zordon csúcsokat szíves-örömest nagy ívben elkerülte. Abban bízott,
hogy a hegyvonulat déli pereménél keletnek fordulva eljut a Tanga felé
tartó vasútvonalhoz, mert az emberek között szerzett tapasztalatai azt
sugallták, hogy a német csapatok valószínűleg e felé a cél felé
igyekeznek.

Két nappal később a Kilimandzsáro déli lejtőin járva, messze

kelet felől, ágyúdörgést hallott. Aznap délután borús, felhős volt az
ég, és amint Tarzan egy szűk hasadékon haladt keresztül, néhány kövér
esőcsepp kezdett hullani meztelen vállára. A majomember megrázta a
fejét, és rosszkedvűen felmordult. Szemét körbejártatta, valamilyen
menedéket keresve, mert éppen elege volt már a hidegből és a
nedvességből. Sietni akart tovább a morajló hang irányába, mert tudta,
hogy ott a németek harcolnak az angolok ellen. Egy pillanatra dagadni
kezdett a keble a büszkeségtől, amikor arra gondolt, hogy ő angol, de
aztán újra gonoszul megrázta a fejét.

- Nem! - motyogta - Tarzan, a dzsungel fia nem angol, mert az

angolok emberek, Tarzan pedig Tarmangani. Ám a szomorúság és az emberi
nem iránti általános elszánt gyűlölet ellenére sem állhatta meg, hogy
szíve meg ne melegedjen arra a gondolatra: az angolok azok, akik a
németek ellen harcolnak. Csak azt sajnálta, hogy az angolok emberi
lények, nem pedig nagy fehér majmok, aminek ő magát ismét tekintette.
- Holnap - gondolta - arrafelé megyek majd tovább, és megtalálom a
németeket. - Azzal ama sürgős feladatnak szentelte figyelmét, hogy
menedéket keressen a vihar elől.

Kisvártatva észrevett a hasadék északi oldalát alkotó sziklák

tövében egy alacsony és szűk nyílást, amely szemlátomást egy barlang
bejárata volt. Kését előhúzta és óvatosan közelített a helyhez, mert
tudta, hogy ha valóban barlang, akkor bizonyára valamelyik másik
vadállat búvóhelye. A bejárat előtt számos, különböző nagyságú
szikladarab látszott, amelyekhez hasonlókból több is hevert szétszórva
a szikla tövében. Tarzan azt forgatta a fejében, hogy ha a barlangot
üresen találja, el fogja barikádozni a bejáratát, és ily módon békés,
háborítatlan éjszakai nyugalmat biztosít magának az üreg védett
belsejében. Hadd dühöngjön odakinn a vihar - Tarzan kényelmes és
száraz helyen várja meg, míg el nem áll. A nyíláson kifelé egy kis
hideg vízű patakocska csörgedezett.

A barlang közelében Tarzan letérdelt, és megszagolta a talajt.

Halk morgás szakadt ki belőle, felső ajkát pedig felhúzta. kivillantva
veszedelmes fogait. "Numa" - motyogta maga elé, de nem állt meg. Hátha
Numa nincs is itthon - majd a végére jár a dolognak. A bejárat annyira
alacsony volt, hogy a majomember kénytelen volt négykézlábra
ereszkedni, és csak úgy tudta bedugni a fejét a nyíláson.

Ám előbb mindenfelé körülnézett, hallgatózott és szaglászott a

háta mögé - nehogy meglepetés érje abból az irányból.

Első pillantásra egy szűk alagutat fedezett fel a barlangban,

amelynek túlsó végén nappali világosság uralkodott. Az alagút belseje
nem volt annyira sötét, hogy a majomember ne láthatta volna azonnal:
pillanatnyilag nem tartózkodik ott senki. Óvatosan lopakodva
közelített a túlsó nyílás felé. Tökéletesen tisztában volt azzal, mit
jelentene, ha Numa hirtelen szemből feltűnne az alagútban. De Numa nem
jelent meg, és a majomember kijutott a szabadba. Egy sziklaszurdokban
találta magát, amelynek meredek falai szinte függőlegesen emelkedtek a
magasba. A hasadékból induló alagút tehát átvezetett a szikla
túloldalára, és a kinti világból átjárót képezett egy meredek
sziklafalak által teljesen körülzárt nagyobb katlanba vagy
bemélyedésbe. A hasadékból idevezető szűk átjárótól eltekintve
semmilyen más bejárata nem volt a katlannak, amely úgy száz láb hosszú
és nagyjából ötven láb széles lehetett, és amelyet láthatóan a
lezúduló víz vájt bele a kősziklába hosszú-hosszú idők során. A
Kilimandzsáró örök hósipkájából még most is kis patak csörgedezett le
a sziklafal peremén. A katlan túlsó végében, a szikla aljában, apró
tavacskát képezett, amelyből kanyargó ér indult le az alagút felé, ki
a hasadékba. Egyet len jókora fa virult a katlan közepén, míg a
sziklák közét és a kavicsos talajt itt is, ott is csomókban növő
szívós fű tarkította.

Számos nagyobb állat csontjai hevertek szerteszét, és köztük jó

néhány emberi koponya is akadt. Tarzan felhúzta a szemöldökét.
"Emberevő oroszlán", mormogta, és a jelekből ítélve hosszú ideje
uralkodik már itt. Ezen az éjszakán Tarzan foglalja majd el az
emberevő búvóhelyét, és Numa odakint bömbölhet és üvöltözhet.

Míg szemügyre vette a környéket, a majomember jócskán behatolt a

katlan belsejébe, és most ott állt a fa közelében. Megnyugodva, hogy
az alagút száraz és nyugodt éjszakai menedékhelye lesz, megfordult, és
indult volna vissza a folyosó külső vége felé, hogy kőtömbökkel
torlaszolja el az utat a visszatérő Numa elől. Épp hogy eszébe jutott
a dolog, amikor érzékeny orrlyukaival olyasmire figyelt fel, amitől
szemét az alagút bejáratára szegezve szoborszerű mozdulatlanságba
merevedett. A következő pillanatban egy hatalmas oroszlán dús, fekete
sörénnyel keretezett feje jelent meg a nyílásban. A kerekre nyílt
sárgászöld szemek rezzenéstelenül egyenesen a birtokháborító
Tarmanganira meredtek. Mély morgás tört elő az állat mellkasának
mélyéről, és ajkát felhúzva kivicsorította hatalmas tépőfogait.

- Dango testvére! - kiáltotta Tarzan, feldühödve azon, hogy

visszatértének időzítésével Numa meghiúsította a kényelmes éjszakai
pihenésről szőtt terveit. - Tarzan vagyok, az óriásmajmok népéből, a
dzsungel ura. Ma éjszaka én alszom itt, eredj innen!

Numa azonban nem ment el. Ehelyett fenyegető bömbölést hallatott,

és Tarzanhoz közelített. A majomember felkapott egy követ és az állat
acsarkodó pofája felé hajította. Oroszlánoknál soha nem tudhatja az
ember! Lehet, hogy ez is behúzza a farkát és elinal a támadó szándék
első jelére. Annak idején Tarzan sokukat megugrasztott ezzel a csellel
- de ezúttal nem járt sikerrel. A kő pont az orrán - a macskafélék
anatómiailag oly érzékeny részén - találta el Numát, és ahelyett hogy
menekülésre késztette volna, felbőszült, dühödt, pusztító fúriává
változtatta.

Farkát mereven felcsapta az égre, és rémisztő bömböléssorozat

kíséretében egy expresszvonat sebességével rontott rá a Tarmanganira.

Tarzan a legeslegutolsó pillanatban érte el a fát. Fellendült az

ágak közé, lekuporodott és vaskos sértéseket vagdosott az állatok
királyának fejéhez. Numa haragjában morogva, bömbölve járt körbe-körbe
alatta.

Most már végleg eleredt az eső, amitől a majomember még

kényelmetlenebbül még csalódottabbnak érezte magát. Nagyon mérges
volt, de csupán a kényszer indíthatta arra, hogy életre-halálra
összecsapjon egy oroszlánnal Tudván tudta, hogy csak a szerencséjét és
az ügyességét szegezheti szembe az ellenség izomzatban, testsúlyban,
tépőfogakban és karmokban meglevő iszonyatos fölényével. Most sem
fordult meg a fejében, hogy lemásszon, és egyenlőtlen és értelmetlen
párviadalba bocsátkozzék. Így aztán letelepedett, és csak ült a fán,
miközben az eső kiadósan ömlött. Az oroszlán odalent körbe-körbe
járkált, és lépésenként vészjósló tekintetett vetett fel rá.

Tarzan a menekülés útját keresve fürkész szemmel nézte végig a

meredek falakat, amelyeknek láttán a hétköznapi ember visszariadt
volna. A mászásban jártas majomember azonban számos olyan helyet
látott, ahol megvethette a lábát. A lehetőség kockázatos volt ugyan,
de elfogadható biztosítékot nyújtott a menekülésre, amennyiben Numa
hajlandó volt kis időre elvonulni a katlan túlsó végébe. Numa azonban,
dacolva az esővel, semmi jelét nem adta annak, hogy távozni kíván
helyéről.

Így aztán Tarzan végül komolyan kezdte fontolgatni, nem kellene-e

mégis inkább megkockáztatnia a küzdelmet, semmint hogy ázva, fázva és
megalázottan továbbra is ott üldögéljen a fán.

Ám éppen akkor, amikor ez a gondolat felmerült agyában, Numa

egyszer csak megfordult, és méltóságteljesen az alagút felé lépdelt
anélkül, hogy akár csak vissza is pillantott volna. Mihelyt eltűnt,
Tarzan könnyedén lehuppant a fa túlsó oldalán a földre. Teljes
sebességgel rohanni kezdett a sziklák felé. Az oroszlán - amint beért
az alagútba - tüstént visszanézett, és villámsebesen megpördülve a
katlanon átrohanva menekülő majo-member után vetette magát. Tarzan
előnye igen nagy volt - látszott, hogy ha kezével-lábával meg tud
kapaszkodni a meredek falon, biztonságban van, ha viszont lecsúszik a
nedves szikláról, sorsa megpecsételődött, mivel egyenesen Numa karmai
közé került volna, és azokkal szemben még a nagy Tarmangani is
tehetetlen volt.

Tarzan addig meg sem állt, míg egy macska ügyességével úgy
harminc láb magasra fel nem kúszott a sziklán. Miután biztos támaszt
talált a lábának, megpihent, és lenézett Numára, aki vadul ugrándozva
hasztalan próbált meg feljutni a sziklafalon zsákmányához. Úgy
tizenöt, húsz láb magasra tudta felküzdeni magát a talajtól, hogy
aztán megszégyenülten zuhanjon ismét vissza. Tarzan egy percig
figyelmesen szemlélte, majd lassan és óvatosan kúszni kezdett a fal
teteje felé. Számos alkalommal csak nagy nehézségek árán sikerült
kapaszkodót találnia, de végül felhúzódzkodott a szikla peremére,
kiegyenesedett, felvett egy meglazult szikladarabot, Numa felé
hajította, aztán lassan továbblépdelt.

Egy alkalmas helyen könnyűszerrel leereszkedett a hasadékba. Már

éppen folytatni akarta útját a még mindig hallatszó ágyúdörgés
irányába, amikor egy hirtelen támadt ötlet hatására egyszer csak
megállt. Ajkán halvány mosoly játszott. Megfordult, és gyorsan
visszaügetett Numa alagútjának külső nyílásához. Amikor egészen közel
ért hozzá, egy pillanatig hallgatózott, majd sebesen jókora
sziklatömböket kezdett összeszedni és begörgetni a bejáraton belülre.
Már csaknem teljesen betömte a nyílást, amikor belülről megjelent az
oroszlán - egy rettentően vérszomjas és haragos oroszlán. Mancsával
csapkodta, karmaival kaparászta a sziklákat, és akkorákat bömbölt,
hogy a föld beléremegett. A bömbölés nem riasztotta meg Tarzant, a
dzsungel fiát. Még kisgyermek korában Kala szőrös mellén számtalanszor
hunyta le a szemét, és aludt el éjszakánként ugyanígy, bömbölő
oroszlánok kórusára. Alig múlt el nap vagy éjszaka úgy dzsungelbeli
élete folyamán - márpedig gyakorlatilag egész életét a dzsungelben
élte le -, hogy ne hallotta volna éhes vagy dühös, vagy szerelem
gyötörte oroszlánok bömbölését. Az ilyen hangok Tarzanra körülbelül
akkora hatással voltak, mint a kedves olvasóra az autódudálás - ha az
automobil útjában van, figyelmezteti, hogy álljon félre, de ha nincs
az útjában, nem is nagyon ügyel rá. Képletesen szólva: Tarzan nem volt
az au-to útjában - Numa nem érhette el, és ezt Tarzan tudta. Ezért
aztán teljes lelki nyugalommal folytatta, a bejárat eltorlaszolását
mindaddig, míg végképp lehetetlenné nem vált, hogy Numa valamiképp
kijuthasson. Amikor végzett, gúnyos képet vágott az elbarikádozott
oroszlán felé, és folytatta útját keletnek. "Íme, egy emberevő, aki
nem eszik többé embert", mormogta magában.

Azon az éjszakán Tarzan egy kiugró sziklapárkány alatt húzódott

meg. Másnap reggel folytatta az útját, és csak annyi időre állt meg;
míg zsákmányt ejtett, és csillapította éhét. A vadon többi fenevadja
evés után rendszerint leheveredik, ám Tarzan sohasem hagyta, hogy a
hasa befolyásolja terveit. Ez volt az egyik legnagyobb különbség a
majomember, meg a dzsungelekben és erdőségekben élő társai között.

A szemből hallatszó tüzérségi tűz a nap folyamán hol erősödött,

hol gyengült. Megállapította, hogy a leghevesebb hajnalban és
közvetlenül napszállta után volt, éjszaka pedig szinte teljesen
megszűnt. A második nap késő délutánján a front felé vonuló csapatokra
bukkant. Portyázó különítményeknek látszottak. Kecskéket és teheneket
hajtottak maguk előtt, valamint gabonával és egyéb élelmiszerrel
megrakodott bennszülött teherhordók is voltak velük. Látta, hogy
ezeket a bennszülötteket mind a nyakuknál- láncolták össze, és azt is
látta, hogy a csapatok német egyenruhába öltöztetett bennszülött
katonákból állnak. A tisztek fehér emberek voltak. Egyikük sem vette
észre Tarzant, ő viszont két órán át hol itt, hol ott bújt meg
mellettük, közöttük. Szemügyre vette az egyenruhájukon levő
jelzéseket, és megállapította, hogy nem ugyanolyanok, mint amilyeneket
a nyári laknál leszedett az egyik halott katonáról. Elhagyva őket,
anélkül hogy észrevették volna, eltűnt a sűrű bozótban. Nem feledhette
ugyanis, hogy életének legfontosabb célkitűzése: meg kell keresnie azt
a bizonyos valakit, aki meggyilkolta a párját.

Ahogy közeledett az arcvonalhoz, egyre nagyobb számú katonasággal

találkozott. Teherautókat, ökrösszekereket, meg málhás fogatot látott.
És mindvégig sebesülteket, akik gyalogosan vonultak hátrafelé, vagy
vitték őket. Valamivel korábban már keresztezte a vasútvonalat, és úgy
ítélte meg, hogy a sebesülteket oda gyűjtik, hogy aztán
továbbszállítsák valamelyik támaszpont kórházába vagy esetleg egészen
Tangáig, a tengerpartra.

Szürkületkor érkezett el egy nagy táborhoz, amely a Pare-hegység

lábánál bújt meg. Hátulról közelítette meg. Megállapította, hogy
alig-alig őrzik, s az őrszemek, ha vannak is, nem éppen éberek. Így
aztán könnyű feladat volt számára sötétedés után óvatosan bejutni a
sátrak végénél, hátha talál valamit, ami párja gyilkosának nyomára
vezeti.

Amint megállt az egyik sátor mellett, amely előtt számos

bennszülött katona üldögélt, a bennszülöttek nyelvén folyó
beszélgetésből néhány olyan szót kapott el, hogy azon nyomban
feszülten figyelni kezdett:

- A vazirik úgy harcoltak, mint az ördögök, de mi vitézebb

harcosok vagyunk, és mindet megöltük. Amikor befejeztük, odajött a
kapitány, és megölte az asszonyt. Odakint maradt, és nagyon nagy
hangon ordibált, míg minden férfi meg nem halt. Von Goss alhadnagy
bátrabb - ő bejött, és az ajtó mellett állva üvöltött velűnk. Ő is
nagyon nagy hangon, és megparancsolta nekünk, hogy az egyik vazirit,
aki megsebesült, szegezzük fel a falra; aztán hangosan nevetett, mert
az szenvedett. Mindnyájan nevettünk. Nagyon mulatságos volt.

Tarzan úgy lapult meg a sátor melletti árnyékban, mint egy

ragadozó fenevad. Miféle gondolatok futottak át agyán? Ki tudná azt
megmondani? Szép metszésű arcán a szenvedélynek semmilyen külső jele
nem látszott. Hideg, szürke szeme csupán feszült figyelemről
tanúskodott. Kisvártatva aztán az a katona; akit az imént Tarzan
beszélni hallott, felállt, elbúcsúzott a többiektől és távozott. Talán
ha tíz láb távolságra haladt el a majomember mellett, majd folytatta
útját a tábor hátulsó része felé. Tarzan a nyomába szegődött, és egy
bokorcsoport árnyékában utolérte. Egyetlen hang sem hallatszott,
amikor a vadember rávetette magát zsákmánya hátára, és a földre
döntötte. Acélos ujjak tapadtak a katona torkára, és a szó szoros
értelmében beléfojtották a kiáltást.

Tarzan a nyakánál fogva bevonszolta áldozatát a bokrok

fedezékébe.

- Ne zajongj - figyelmeztette a fickót a saját törzsi nyelvén,

amikor elvette kezét a másik torkáról.

A fickó levegő után kapkodott, és szemét rémülten forgatva nézett

fel, hogy megtudja, miféle-fajta lény az, aki a hatalmába kerítette. A
sötétben csupán egy föléje hajló meztelen barna testet látott, de
nagyon jól agyába rögződött, micsoda rettentő erő rejlik a hatalmas
izmokban, amelyek elszorították légcsövét, és oly könnyedén rántották
be a bozótba, mintha csak egy aprócska gyermek volna. Ha megfordult is
korábban a fejében az ellenállás gondolata, nyilván egyszeriben elállt
tőle, mert kísérletet sem tett a szökésre.

- Mi a neve annak a tisztnek, aki a nyári laknál, ahol a

vazirikkal harcoltatok, megölte az asszonyt? - kérdezte Tarzan.

- Schneider kapitány - válaszolta a fekete, amikor újra ura lett

saját hangjának.

- Hol van? - tudakolta a majomember.

- Itt van. Lehet, hogy éppen a főhadiszálláson. Esténként sok

tiszt megy oda parancshirdetésre.

- Vezess oda - parancsolta Tarzan -, de ha észrevesz valaki, azon

nyomban megöllek. Kelj fel!
 A fekete felállt, és kerülőt téve mutatta az utat a majomembernek
a táboron át. Számos alkalommal kénytelenek voltak elrejtőzni, míg az
arra járó katonák eltávoztak. Végül elérkeztek egy bálázott szénából
rakott nagy kazalhoz, amelynek sarka mögül a fekete egy kétszintes
épület felé mutatott a távolba.

- A főhadiszállás - mondta. - Tovább nem lehet észrevétlenül

eljutni. Sok katona van körös-körül.

Tarzan megértette, hogy nem folytathatja útját a fekete

társaságában. Megfordult, és egy percig a fickóra bámult, mint aki
azon tűnődik, miként határozzon a sorsáról.

- Te segítettél keresztre feszíteni a vaziri Wasimbut - mondta

halk, de attól még nem kevésbé ijesztő, vádló hangon.

A fekete reszketett, térdei megroggyantak:

- Ő parancsolta így - mondta könyörgő hangon.

- Ki parancsolta ezt nektek? - kérdezte Tarzan.

- Von Goss alhadnagy - felelte a katona. - Ő is itt van.

- Meg fogom találni - vágta rá Tarzan ádázul. - Te segítettél

megfeszíteni a vaziri Wasimbut, és míg ő szenvedett, nevettél.

A fickó megtántorodott. Olybá tűnt, mintha a vádból egyben

halálos ítéletét is kiolvasta volna. Tarzan egy szót sem szólt többé,
hanem ismét megragadta a férfi nyakát. Ahogy az imént, most sem
hallatszott egyetlen hang sem. A hatalmas izmok megfeszültek. A
majomember karjai hirtelen fellendültek a magasba, és velük emelkedett
a fekete katona is, aki segített megfeszíteni a vaziri Wasimbut. A
test teljes kört írt le a levegőben - egyszer, kétszer; háromszor -,
aztán Tarzan egyszerűen félrehajította, és elindult Kraut tábornok
főhadiszállása felé.

Az épület háta mögött csak egyetlen őrszem állta útját. Tarzan

hasával a földhöz lapulva kúszott, s közben tökéletesen fedezte magát,
amire csak a dzsungelben született ragadozó állatok képesek. Ha az
őrszem tekintete feléje fordult, Tarzan kővé meredve a földhöz tapadt.
Amikor az másfelé nézett, sebesen to- vábbkúszott. Hamarosan annyira a
közelébe férkőzött, hogy támadásba lendülhetett. Megvárta, míg a fickó
ismét hátat fordít neki, aztán felpattant, és nesztelenül rárontott.
Ezúttal sem hallatszott egyetlen hang sem, miközben a holttestet
magával hurcolta az épület felé.

A földszint világos volt, az emelet sötét. Az ablakokon

bepillantva Tarzan egy tágas előszobát, mögötte egy kisebb helyiséget
látott. Az előbbiben sok tiszt gyűlt össze. Egyesek ide-oda járkáltak,
beszélgettek egymással, mások tábori asztalok mellett ültek és írtak.
Az ablakok nyitva voltak, így Tarzan sok mindent hallott a
társalgásból, de nem erre volt kíváncsi.

Leginkább a németek afrikai sikereit taglalták, és azt

találgatták, hogy az európai német hadsereg mikor jut el Párizsba.
Egyesek azt bizonygatták, hogy a császár már bizonyára ott is van, és
mindenfelől nagy hangon szidták Belgiumot.
 A kisebbik hátsó szobában egy asztal mögött nagy darab, vörös
képű férfi ült, tőle távolabb meg néhány tiszt. Ketten vigyázzban
álltak a tábornok előtt, aki kérdéseket intézett hozzájuk. Beszéd
közben a tábornok egy olajlámpással játszott, amely ott állt előtte az
asztalon.

Kisvártatva kopogtattak az ajtón, és egy segédtiszt lépett be a

szobába. Tisztelgett, aztán jelentést tett:

- Tábornok úr, Kircher kisasszony megérkezett.

- Kéretem - mondta a tábornok, aztán a két tiszt felé biccentve

fejével, elbocsátotta őket.

Távoztukban az ajtónál találkoztak a belépő kisasszonnyal. A

szobában levő tisztek felállva tisztelegtek, a kisasszony pedig
főhajtással és halvány mosollyal nyugtázta a tiszteletadást.

Nagyon csinos lány volt. Még a durva, piszkos lovaglóöltözék és

az arcára száradt útipor sem rejthette el fiatalságát. Nem lehetett
több tizenkilenc évesnél.

Odament az asztalhoz, amely mögött a tábornok állt, majd

kabátjának belső zsebéből összehajtogatott papírost húzott elő, és
átnyújtotta neki.

- Foglaljon helyet, kisasszony - mondta a férfi. Az egyik tiszt

széket hozott a lánynak.

Senki sem szólalt meg, míg a tábornok a papír tartalmát olvasta.

Tarzan sorra szemügyre vette a szobában tartózkodó különböző

személyeket. Találgatta, hogy köztük van-e Schneider kapitány, mert
ketten is ezt a rangot viselték. A lányt a hírszerzés emberének -
kémnek ítélte. Szépsége nem gyakorolt rá semmilyen hatást.

- Jól van - mondta a lánynak, majd egyik segédtisztjéhez fordult.

- Küldje be Schneider őrnagyot.

Schneider őrnagyot! Tarzan érezte, hogy a tarkóján felborzolódnak

a piheszőrök. Már elő léptették a vadállatot, aki meggyilkolta a
párját - és bizonyára pontosan ezért a gaztettért léptették elő.

A segédtiszt távozott a szobából, a többiek pedig valamennyien

élénk társalgásba kezdtek. Ebből Tarzan számára világossá vált, hogy a
kelet-afrikai német erők jókora létszámfölényben vannak az angolokkal
szemben, és, hogy az utóbbiak súlyos veszteségeket szenvedtek. A
majomember úgy helyezkedett el egy bokorcsoportban, hogy szemmel
tarthatta a szoba belsejét, őt viszont odabentről nem láthatták. Sőt,
rejtve volt azok szeme elől is, akik netán az általa megölt őrszem
szolgálati körzetébe tévedtek. Számított rá, hogy minden pillanatban
feltűnhet egy járőr vagy a váltás, és felfedezi, hogy az őr eltűnt.
Tudta, hogy ez azonnali és alapos vizsgálatot von magával.

Türelmetlenül várta az érkeztét annak, akit annyira keresett, és

nem is hiába, mert végül újra megjelent a segédtiszt, akit az
őrnagyért menesztettek, egy tiszt társaságában. Középtermetű férfi
volt, és mérgesen az égre meredő bajuszt viselt. A jövevény nagy
léptekkel az asztalhoz ment, majd megállt, tisztelgett, jelentett. A
tábornok viszonozta a tisztelgést, aztán a lányhoz fordult.

- Kircher kisasszony - mondta -, engedje meg, hogy bemutassam

Schneider őrnagyot...

Tarzan ennél többet nem is akart hallani: egyik tenyerével az

ablakpárkányon megtámaszkodva beugrott a szobába, az elképedt
gyülekezet kellős közepébe. Egyetlen szökkenéssel az asztalnál
termett, majd kezével végigsöpörve az asztalon, nekihajította a
csörömpölve darabokra hulló lámpást a tábornok kövér hasának. A tiszt
vadul kalimpálva próbált megmenekülni az élvehamvasztástól, és a nagy
igyekezettől székestől, mindenestül hanyatt a földre zuhant. A
segédtisztek közül kettő a majomember felé ugrott. Tarzan az egyiket a
másik képébe vágta. A lány felpattant székéről, úgy lapult a falhoz. A
többi tiszt hangosan kiáltozott őrségért és segítségért. Tarzan
figyelme egyvalakire irányult, akit egy percig sem vesztett szem elől.
Amikor egy pillanatra megszabadult támadóitól, megragadta Schneider
őrnagyot, feldobta a vállára, és olyan sebesen távozott az ablakon át,
hogy az elképedt kompániának alig volt ideje felfogni, mi is történt.

A majomember egyetlen pillantással felmérte, hogy az őrszem helye

még mindig ugyanolyan elárvult, és a következő percben terhével együtt
máris a szénarakás árnyékában volt.

Schneider őrnagy nem kiabált, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem
kapott levegőt. Most végre Tarzan annyit lazított ujjainak szorításán,
hogy a férfi lélegzethez jusson.

- Ha megmukkan, újra fojtogatni fogom - mondta.

Tarzan óvatosan és végtelen türelemmel kerülgette az őröket, amíg

túl nem jutott a legutolsó előretolt álláson is. Foglyát
kényszerítette, hogy előtte menjen, és továbbsietett nyugat felé. Késő
éjszaka újra keresztezte a vasútvonalat, és akkor végre okkal
érezhette úgy, hogy nem kell a felfedeztetéstől tartania. A német
átkozódott és morgolódott, fenyegetőzött és kérdezgetett, de válaszul
mindig csupán egy-egy újabb döfést kapott Tarzan hegyes végű harci
lándzsájától. A majomember úgy terelte maga előtt, ahogyan egy kutyát
vezetett volna, azzal a különbséggel, hogy a kutyát többre becsülte,
és ezért jobban kímélte volna.

A bosszú részletes eltervezésére Tarzan mindezideig nem sok

gondot fordított. Most tűnődni kezdett azon, hogy a büntetésnek mi
legyen a pontos formája. Egy dologban volt csak biztos - hogy halállal
kell végződnie. Az igazi férfiak és a bátor vadállatok módjára a
kínzásban nemigen - sőt egyáltalán nem - lelte kedvét. Itt eddig még
nem tapasztalt esettel volt dolga. A vele született igazságérzet azt
diktálta: szemet szemért, fogat fogért, ám nemrégiben tett fogadalma
ennél is többet követelt.

Igen, ennek a féregnek ugyanúgy kell szenvednie, ahogyan Jane

Claytonnak. Tarzan abban nem is reménykedett, hogy a saját
szenvedéseiért is büntetheti a fickót, mivel a fizikai fájdalom még
csak nyomába sem ér a lelki gyötrelmek okozta kínnak.

A majomember egész álló éjszaka űzte-hajszolta a kimerült és most

már megrémült embert. Fogvatartójának ijesztő némasága megviselte a
német idegeit. Csak mondana már végre valamit! Schneider újra meg újra
megpróbált legalább egyetlen szót kikényszeríteni vagy kicsalni
belőle, de az eredmény mindig ugyanaz volt - makacs némaság meg egy
fájdalmasan gonosz döfés a lándzsa hegyével. Schneider vérzett, sebei
fájtak. Annyira elcsigázott volt, hogy minden lépésnél megtántorodott,
sőt gyakran el is esett. Ám a rettenetes és könyörtelen lándzsa
ösztökélésére újra meg újra kénytelen volt felkelni.

Tarzan reggelre elhatározásra jutott, de akkor olyan hirtelen

döntött, mintha felsőbb sugallatra cselekedne. Halvány mosoly jelent
meg az ajkán, majd haladéktalanul leheveredésre és pihenésre alkalmas
hely után nézett. Foglyát jó erőben akarta látni. Egy vízfolyás volt
előttük, amelyen Tarzan előző nap kelt át. Tudott egy ivóhelynek
alkalmas gázlót, ahol valószínűnek látszott, hogy könnyen zsákmányt
ejthet.

A németet egy kézmozdulattal teljes csendre intette, majd

mindketten nesztelenül közelítettek a patak felé. A vadcsapás végében
Tarzan egy őzet látott, amelyik éppen távozni készült a víztől.
Betuszkolta Schneidert az oldalt húzódó bozótba, majd maga is mellé
kuporodott és várakozott. A német rémült tekintettel figyelte a néma
óriást. Most, az új nap hajnalán volt először alkalma jobban szemügyre
venni foglyul ejtőjét, és bár eddig is zavarodott, mi több rémült
volt, mindeme érzései eltörpültek amellett, amiben most része lett.

Ki és mi lehet ez a majdnem teljesen meztelen, fehér vadember?

Csupán egyetlen egyszer hallotta beszélni - amikor csendre intette.
Akkor kitűnő németséggel és jól érthető kulturált hangon szólt hozzá.
Úgy bámult rá, ahogyan a megbűvölt varangyosbéka a kígyóra, amelyik
mindjárt bekapja. Látta, miként dermednek egy márványszoborhoz
hasonlatosan mozdulatlanná a férfi tökéletes formájú tagjai, egész
arányos teste, míg meglapul a sűrű lombú növényzet takarásában.
Egyetlen izma, egyetlen idege sem rezdült. Látta, hogy az őz lassan,
szélirányból mit sem sejtve ballag el előttük - öreg bak volt -, aztán
egy fiatal, kigömbölyödött közeledett szemből a lesben állá óriás
felé. Schneider szeme kitágult, kis híján rémült kiáltás hagyta el
ajkát, amikor azt látta, hogy a mellette levő fürge fenevad
felpattanva egyenest nekiugrik a fiatal bak torkának, és emberi
ajkairól egy vadállat ordítása száll fel. A bak lerogyott, Tarzannak
és foglyának pedig, volt mit ennie. A majomember nyersen ette a húst,
de megengedte a németnek, hogy tüzet rakjon, és megsüsse a maga
részét.

Késő délután indultak csak tovább annak az útnak, amely - mivel

célját nem ismerte - olyannyira rémisztő volt Schneider számára, hogy
időnként már térden csúszva kért Tarzan-tól magyarázatot és
könyörületet. De a majomember csak némán ment tovább, bele-beledöffve
a lándzsáját a lankadó németbe, ahányszor csak az akadékoskodott.

A harmadik napon délre járt az idő, amikor végre elértek

céljukhoz. Egy meredek kapaszkodó, majd némi gyaloglás után egyszer
csak megálltak egy hirtelen leszakadó szikla szélén, és Schneider
lepillantott a szűk katlanba, amelyben egy kis patakocska mellett
csupán egyetlen fa állt. A köves talajt ritkás fű borította. Tarzan
intett neki, hogy induljon előre, de a német rémülten hőkölt vissza. A
majomember megragadta, és kemény marokkal a sziklaperem felé tolta.
 - Lefelé - mondta. Ez volt a második alkalom a három nap alatt,
hogy megszólalt, és makacs, önmagában is vésztjósló hallgatása talán
még nagyobb rémületet keltett a férfi szívében, mint örökké
készenlétben tartott lándzsájának hegye.

Schneider ijedten pislogott át a sziklaperemen túlra. Már éppen

megpróbálkozott volna a leereszkedéssel, amikor Tarzan megállította.

- Lord Greystoke vagyok - mondta. - Az én feleségem volt az, akit

megölt a vazirik országában. Most már érti, hogy miért jöttem maga
után. Gyerünk.

A német térdre vetette magát.

- Én nem öltem meg a feleségét - kiáltotta. - Könyörüljön! Nem

öltem meg a feleségét. Nem tudok semmit róla . . .

- Lefelé! - mordult rá Tarzan, és feléje fordította lándzsája

hegyét. Tudta, hogy a férfi hazudik, és nem is lepte meg a dolog. Az,
aki minden ok nélkül öl, kevesebbért is képes hazudni. Schneider még
mindig tétovázott és könyörgött. A majomember feléje szúrt a
lándzsájával, mire Schneider rémülten átcsúszott a szikla tetején, és
mászni kezdett lefelé a nyaktörő falon. Tarzan mellette ment, és
segített neki a legveszedelmesebb helyeken, míg végül már csak néhány
lábnyira voltak a katlan aljától.

- Most maradjon csöndben -figyelmeztette társát a majomember. A

katlan túlsó végén levő, barlangbejáratnak látszó nyílás felé
mutatott. - Egy éhes oroszlán van ott. Ha eléri a fát, még mielőtt ő
fölfedezi magát, akkor még van néhány napja, hogy élvezze az életet,
aztán pedig - ha már túl gyenge lesz ahhoz, hogy megkapaszkodjon a fa
ágain, Numa, az emberevő még egyszer, utoljára jóllakhat. - A
sziklapárkányról, ahol lábával megkapaszkodott, letolta Schneidert a
földre. - Most pedig rohanjon - mondta.

A félelemtől reszkető német elindult a fa felé. Már majdnem

elérte, amikor rémisztő bömbölés tört elő a barlang szájából, és
szinte ugyanabban a pillanatban egy lefogyott, az éhségtől őrjöngő
oroszlán ugrott ki a napfényben fürdő katlanba. Schneidernek már csak
néhány lépést kellett megtennie. Az oroszlán szinte a föld fölött
úszva rohant, hogy utolérje, Tarzan pedig halvány félmosollyal az
ajkán figyelte a versenyfutást.

Schneider egészen kis különbséggel győzött, és miközben Tarzan a

sziklán mászott fel a csúcs felé, hallotta, hogy a felsült óriásmacska
bömbölésébe egy zagyván makogó emberi hang vegyül, amely ugyanakkor
bestiálisabb, mint a fenevadé.

A szikla szélén a majomember megfordult, és visszanézett a

katlanba. A német görcsösen kapaszkodott az egyik ágba, amelyre
testével felhúzódzkodott. Numa pedig odalent állt és várt.

A majomember Kudu, a nap felé fordította arcát, és hatalmas

mellkasából a hím majom vad diadalordítása tört elő.

3. A németek állásai között

 Tarzan bosszúja nem volt teljes. Még nem kapott elégtételt a
hatalmas veszteségért, amely őt érte.

Míg a németek Pare-hegységbeli táborában volt, amely a Német és

Brit Kelet-Afrika között húzódó határvonaltól éppen keletre
helyezkedett el, Tarzan sok mindent hallott, ami arra utalt, hogy a
britek szénája a lehető legrosszabbul áll az afrikai háborúban.
Eleinte nem sokat törte a fejét a dolgon, mivel azóta, hogy meghalt a
felesége, aki az egyetlen szoros köteléket jelentette számára a
civilizált világhoz, hátat fordított az emberi nemnek, és többé nem
embernek, hanem majomnak tekintette magát.

Megnyugodva afelől, hogy amennyire tőle telt, méltóképp leszámolt

Schneiderrel, megkerülte a Kilimandzsárót, és a minden hegyek
leghatalmasabbikának északi lábánál vadászgatott, mert azt
tapasztalta, hogy a hadseregek környékén egyáltalán nincs mire
vadászni. Időről időre kedvtelve gondolt a németre, akit a meredek
sziklakatlan aljában levő magányos fa ágai között hagyott összezárva
-az éhes oroszlánnal. Elképzelte milyen lelki kínokat áll ki a fickó,
amikor az éhségtől elgyengülve és a szomjúságtól félőrülten rádöbben,
hogy előbb vagy utóbb végképp elcsigázva le fog csúszni a fáról, ahol
a kiéhezett emberevő vár rá. Tarzan eltűnődött, hogy Schneidernek
vajon van-e bátorsága leereszkedni a kis patakocskához vízért, ha Numa
a katlanból visszavonul a barlangba. Aztán elképzelte, azt is, milyen
eszeveszett igyekezettel mászik vissza a fára, amikor az oroszlán
nekilódul, hogy elkapja. Biztosra vette, hogy ez történik, hiszen az
ügyetlen ember aligha lehetett képes anélkül lemászni a vízhez, hogy
legalább valami halk neszt ne csapjon, amivel felhívja magára Numa
figyelmét.

De aztán a majomember erre a mulatságra is ráunt, és azon kapta

magát, hogy mind gyakrabban gondol az angol katonákra, akik nagy
létszámfölényben levő ellenség ellen harcolnak. Leszegte a fejét és
felmordult, ha eszébe jutott a dolog, de nem aggasztotta túlzottan.
Talán egy kicsit azért, mert nehéz volt elfelejtenie, hogy angol,
hiába kívánt csupán majom lenni. És végül elérkezett az idő, amikor
nem tudta többé elviselni a gondolatát annak, hogy a németek angolokat
ölnek, miközben ő mindössze egy napi járóföldre nyugodtan vadászgat.

Miután megérlelődött benne az elhatározás, minden pontosabb terv

nélkül felkerekedett a német tábor felé. Az elképzelése az volt, hogy
ha egyszer a hadműveleti területre ér, szerét ejti majd annak - azt
tudta jól, mi módon -, hogy megkeserítse a német parancsnokság életét.
Útja a hasadékon vitt keresztül, a katlan közelében, ahol Schneidert
hagyta. Kíváncsiságának engedve felkapaszkodott a sziklákon, és a
katlan pereme felé irányította lépteit. A fa üres volt, és Numának, az
oroszlánnak sem látszott nyoma. Tarzan felvett és lehajított a
katlanba egy szikladarabot, amely egészen a barlang bejáratáig gurult
el. Az oroszlán nyomban megjelent a nyílásban, de ez egy teljesen
megváltozott külsejű oroszlán volt ahhoz a hatalmas, fényes szőrű
fenevadhoz képest, akit Tarzan két héttel korábban kelepcébe ejtett.
Sovány volt, csonttá-bőrré fogyott, járás közben meg-megtántorodott.

- Hol a német? - kiáltotta Tarzan. - Jó eledel volt, vagy csak

egy csonthalmaz, amint lecsúszott a fáról és a földre hullott?

Numa morgott.
 - Éhesnek látszol, Numa - folytatta a majomember. - Nagyon sokat
koplalhattál, minden füvet lelegeltél a búvóhelyeden, még a fa kérgét
is lerágtad, ameddig felértél. Szeretnél megint egy embert? - azzal
mosolyogva odébbállt.

Pár perccel később egyszer csak Bara, az őz került az útjába, aki

egy fa alatt aludt. Tarzan éhes volt, gyorsan zsákmányul ejtette, majd
lekuporodott mellé és elkezdte telerakni a hasát. Éppen az utolsó
falatokat rágta le az egyik csontról, amikor éles fülével párnás
talpak lopakodó lépteit hallotta a háta mögött.

Amikor megfordult, a feléje osonó Dangót, a hiénát pillantotta

meg. A majomember felmordult, felkapott egy letört ágat, és a lopakodó
állat felé hajította.

- Takarodj innen, dögevő! - kiáltotta.

bangónak korgott a gyomra, és mivel nagy erős állat volt, csak

járkált lassan körbe, fogait vicsorítva, mint aki az alkalmat lesi,
hogy mikor támadhat. Tarzan, a dzsungel fia jobban ismerte bangót,
mint Dango saját magát. Tudta, hogy az éhségtől megvadult állat
bátorságot gyűjt a támadáshoz. Ismeri már az embert, ezért jószerivel
nem is fél tőle, ezért aztán levette válláról nehéz lándzsáját és
letette maga mellé, a keze ügyébe. Közben folytatta az evést, de egész
idő alatt rajta tartotta vigyázó szemét a hiénán.

Nem érzett félelmet, hiszen régi jó ismerősök voltak már.

Megszokta, hogy bármi történt, ugyanúgy a mindennapi élet részének
kell tekintenie ezeket, mint ahogyan a kedves olvasó is annak fogadja
el a mezőn, a vadászterületen vagy éppen a zsúfolt nagyvárosban rá
leselkedő ismerős, de nem kevésbé valóságos veszélyeket. A dzsungel
szülötteként az óvatosság szokásos mértékéig kész volt megvédeni
zsákmányát minden jövevénnyel szemben. Kedvező körülmények között
Tarzan szembeszállt akár magával Numával, s ha arra kényszerült, hogy
a futásban keressen menedéket, azt is megtette mindenféle szégyenérzet
nélkül. Nem kóborolt ama vad őserdőkben nála bátrabb lény, ugyanakkor
6bölcsebb sem - e két dolognak köszönhette, hogy életben tudott
maradni.

Dango talán már támadásba lendült volna, ha nem tartja vissza a

majomember ádáz morgása - amely, hogy emberi lény ajkáról hallatszott,
kételyeket és félelmet keltett a hiéna szívében. Megtámadott már
asszonyokat és gyerekeket a bennszülöttek földjein, és ráijesztett
éjszakánként a tűz köré telepedett férfiakra. Ám soha életében nem
tapasztalta, hogy emberállat ilyen hangot hallatott volna, amelyik
inkább a haragos Numára, semmint ijedt emberre vallott.

Amikor Tarzan befejezte a lakmározást, már-már azon volt, hogy

feláll, hozzávág egy simára lerágott csontot az állathoz, mielőtt
útnak indul, aztán otthagyja zsákmánya maradékát bangónak. De aztán
egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt, felvette a földről az őz
tetemét, a vállára dobta, és a katlan fölé indult. Dango néhány méter
távolságból követte, dühösen morgott, majd amikor rájött, hogy ha ez
igy megy tovább, a végén még bele sem kóstolhat abba a finom húsba,
sutba vetett minden józan meggondolást, és támadásba lendült. Tarzan
egy szempillantás alatt, mintha a természet jóvoltából a tarkóján is
lett volna szeme, megérezte a fenyegető veszélyt. Ledobta Barát a
földre, és lándzsáját felemelve megfordult. Barna karja hátralendült,
majd mint a villám, előre, és ebben a mozdulatban benne volt hatalmas
izmainak minden ereje, testének, csontjainak teljes súlya. A pont
jókor elröpített lándzsa telibe találta bangót, a nyaka és a vállai
találkozásánál kapta el az állatot, és keresztülfúrta a testét.

Amikor Tarzan kihúzta fegyverét a hiénából, mindkét tetemet a

vállára dobta, majd folytatta útját a katlan felé. Odalent Numa a
magányos fa árnyékában hevert. A majomember kiáltására lassan
feltápászkodott, és akármilyen gyönge volt is, vadul morgott, sőt még
valami üvöltésfélével is megpr óbálkozott ellensége láttán. Tarzan
leszánkáztatta a két hullát a sziklafalon.

- Egyél, Numa! - kiáltotta. - Lehet, hogy még szükségem lesz rád.

- Látta, hogy az oroszlán, aki az élelem láttán új erőre kapott,
miként veti rá magát az őz testére, majd amikor tépni-szaggatni kezdte
a húst, és hatalmas darabokat gyömöszölt üres bendőjébe, magára
hagyta.

A rákövetkező napon Tarzan látótávolságon belülre jutott a német

vonalakhoz. Egy erdő borította hegyláncról szemügyre vette az ellenség
balszárnyát - és azon túl a britek állásait.

Itt madártávlatból megfigyelhette a csatateret, és éles szemével

sok olyan apróságot is észrevett, amely a hétköznapi ember számára,
akinek kevésbé gyakorlott érzékszervei nem jutottak el a tökélynek ama
fokára, mint a majomemberéi, nem lett volna kivehető. Megfigyelte a
géppuskafészkeket, amelyeket a németek álcázva rejtettek el a britek
tekintete elől, látta a figyelőállásokat jócskán bent a senki földjén.

Amint kíváncsi tekintete az egyik érdekes ponttól a másikig

vándorolt, az ágyúdörgés és a puskaropogás közepette a hegy oldalában
egy egymagában lődözgető puskára figyelt fel. Érdeklődése azonnal arra
terelődött, mivel tudta, hogy egy orvlövésznek kell ott rejtőznie.
Türelmesen várt a következő lövésig, hogy biztosabban megállapíthassa
a lesipuskás pontos helyét, és amikor az eldördült, olyan nesztelenül
és lopva kezdett leereszkedni a meredek hegyoldalon, mint egy párduc.
Látszólag nem is ügyelt arra, hogy hová lép, mégsem mozdított ki a
helyéről egyetlen szabadon álló követ, egyetlen ág sem reccsent meg a
talpa alatt, mintha a lábával is látott volna.

Egy bokorcsoporton áthaladva rövidesen egy alacsony szikla felső

végéhez érkezett. Ennek peremén, úgy tizenöt lábnyira a lába alatt,
egy katonát pillantott meg, aki lehasalva lapult egy sziklatömbökből
és lombos ágakból emelt mellvéd mögött, amely elrejtette őt a brit
állásokból figyelő tekintetek elől. A fickó nyilván kitűnő céllövő
volt, mert jócskán a német vonalak mögött helyezkedett el, és
társainak feje fölött lődözött. Messzire hordó távcsöves puskája
mellett még egy katonai látcső is volt nála. Amikor Tarzan rábukkant,
éppen ezt tartotta a szeme előtt, vagy azért, hogy utolsó lövésének
hatásáról győződjék meg, vagy hogy új célpontot keressen magának.
Tarzan gyorsan a brit állások felé pillantott, arra a részre, amelyet
a német láthatóan éppen szemügyre vett. Számos kitűnő célpontot talált
az ilyen magasan a futóárkok fölött elhelyezkedő lövész számára.

A katona, aki szemmel láthatóan elégedett volt vizsgálódásainak

eredményével, félretette a látcsövet, ismét a fegyvert vette kézbe.
Beigazította a puska tusát a vállgödrébe, és gondosan célzott.
Ugyanebben a pillanatban egy barna test lendült a feje fölé a
sziklafal tetejéről. Egyetlen hang sem hallatszott, és a németnek
egyáltalán fogalma se volt, miféle teremtmény az, aki teljes súlyával
rávetette magát, mert a majomember izmos ujjai a leérkezés
pillanatában már át is fogták a torkát. Egy percig tartott a
reménytelen küzdelem, majd nyilvánvalóvá vált a vég - az orvlövész
kiszenvedett.

A sziklákból és ágakból készített fedezék mögé lehasalva Tarzan

szemügyre vette az odalent zajló eseményeket. Egészen közel, szinte
karnyújtásnyira voltak a német lövészárkok. Látta, hogy tisztek és
katonák járkálnak ott ide-oda, és majdnem pontosan maga előtt egy jól
álcázott géppuskát vett észre. A fegyver a senki földjén ferde
lőállásban olyan szögből lőtte a brit állásokat, hogy nehéz volt
bemérni a helyzetét.

Tarzan figyelt, és közben szórakozottan elnézegette a halott

katona puskáját. Kisvártatva vizsgálgatni kezdte a fegyver
szerkezetét. Ismét a német lövészárkok felé pillantott, állított az
irányzékon, majd vállához emelte a puskát és célzott. Tarzan kitűnő
céllövő volt. Civilizált barátai társaságában civilizált fegyverekkel
annak idején gyakran vadászott nagyvadra. Mulattatta az is, ha a
levegőbe feldobott élettelen célpontokra tüzelhetett, és ily módon,
anélkül hogy észrevette volna, tökéletesen megtanult bánni a
lőfegyverekkel. Most aztán valóban nagyvadra ment. Halvány mosoly
játszott az ajkán, amikor ujja lassan meghúzta a ravaszt.

A puska eldörrent, és egy német géppuskás összerogyott fegyvere

mögött. Tarzan három perc leforgása alatt leszedte a lőállás teljes
személyzetét. Aztán egy tisztet szemelt ki, aki éppen a fedezékből
bukkant elő, meg a három katonát, aki vele volt a lövészárok
bemélyedésében. Tarzan ügyelt arra, hogy senki ne maradjon áldozata
közvetlen közelében, aki megkérdezhetné, miként lehetséges az, hogy
németeket német lövészárkokban lőnek le, ahol teljesen rejtve vannak
az ellenség szeme elől.

Ismét állított az irányzékon, és ezúttal meszszire lőtt, egy

újabb géppuska személyzetére a távolban, jobb kéz felé. Nagy lelki
nyugalommal mind egy szálig elcsendesítette őket. Most már két
gépfegyver hallgatott el. Látta, hogy katonák kezdenek rohanni a
lövészárkokban, és közülük is leszedett jó néhányat. Addigra már a
németek is rájöttek, hogy valami baj van - hogy egy rejtélyes
orvlövész olyan előnyös tüzelőállást talált magának, ahonnan jól
belátja a lövészárkoknak ezt a szakaszát. Először azt hitték, hogy a
senki földjén kell keresniük, ám amikor az egyik tisztet, aki
periszkópon keresztül kémlelt ki a mellvéden túlra, a tarkóján találta
el a puskagolyó, rájöttek, hogy a hátfedezék mögött, nem pedig a
mellvéd előtt kell keresgélniük.

Az egyik katona felvette a tisztje életét kioltó lövedéket, és

akkor támadt csak valóban nagy izgalom ott a fedezékben, mert
nyilvánvalóvá vált, hogy a lövedék német gyártmány.

A hátfedezékhez lapulva futárok vitték meg a hírt mindkét

irányba, és hamarosan periszkópok jelentek meg a hátfedezékek fölött,
és vizsla tekintetek keresgélték az árulót. Nem kellett hosszú idő
ahhoz, hogy megállapítsák a rej tőző orvlövész helyét, és Tarzan
egyszer csak azt látta, hogy egy géppuskát irányítanak feléje. Még
mielőtt működni kezdhetett volna, a kezelőszemélyzet tagjai máris
holtan hevertek körülötte, de újabbak foglalták el a helyüket.

Hirtelen még két géppuska fordult a majomember felé.

Tarzan belátta, hogy a játéknak immár vége, ezért még egy

búcsúlövést eresztett meg, majd letette a puskát, és eltűnt a mögötte
emelkedő hegyoldalban. Hosszú perceken keresztül hallotta még, miként
szórnak a géppuskák össztüzet arra a helyre, ahonnan az imént
távozott, és mosolyogva gondolt arra, hogy a németek mennyi lőszert
pocsékolnak el hiába.

- Kamatostul megfizettek a vaziri Wasimbuért, akit keresztre

feszítettek, és legyilkolt társaiért - tűnődött magában -, de Jane
haláláért soha nem fizethetnek meg méltóképp, még akkor sem, ha
mindnyájukat megölném.

Azon az éjszakán megkerülte mindkét hadsereg szárnyát, és a brit

előőrsök között behatolt a britek állásai közé. Senki nem figyelt fel
jöttére. Senki nem vette észre, hogy ott van.

A Második Rhodesiai Hadsereg jól védett helyen ütötte fel a

főhadiszállását. Elég biztonságos távolságra volt az arcvonaltól.
ahhoz, hogy az ellenség ne tarthassa megfigyelés alatt. Még a
lámpagyújtást is engedélyezték, és Capell ezredes éppen egy- tábori
asztalra kiterített katonai térkép előtt ült, és néhány tisztjével
beszélgetett. Egy terebélyes fa borult föléjük, lámpa szórta halvány
fényét az asztalra, a földön pedig, karnyújtásnyira, kis tűz lobogott.
Az ellenségnek nem voltak repülőgépei, másfajta megfigyelők pedig nem
vehették észre a fényeket.

A tisztek arról tárgyaltak, hogy az ellenség milyen számbeli

fölényben van, és hogy a britek erejéből nem futja többre jelenlegi
állásaik megtartásánál. Előrenyomulásra képtelenek voltak. Már eddig
is súlyos veszteségeket szenvedtek minden támadáskor, és a túlerőben
levő ellenség mindig visszaszorította őket. A rejtett géppuskák is
komoly gondot okoztak az ezredesnek, amit az is bizonyított, hogy a
beszélgetés során többször vissza-visszatért hozzájuk.

- Ma délután valamitől egy időre elhallgattak - mondta az egyik

fiatalabb tiszt. - Éppen figyelőszolgálatban voltam abban az időben,
és nem tudtam rájönni, mi az a nagy hűhó, de egy ideig mintha nagy
fölfordulás lett volna a lövészárkaik egyik szakaszán, a balszárnyon.
Volt, amikor meg mertem volna esküdni, hogy hátbatámadták őket -
jelentettem is önnek, uram, talán emlékszik rá - jól odapörköltek a
hátuk mögé arra a meredek hegyoldalra, csak úgy röpült a föld
mindenfelé. Nem tudom, mi lehetett az.

A lombok halkan susogni kezdtek fölöttük; és ugyanebben a

pillanatban egy ruganyos barna test huppant le a társaság kellős
közepébe.

A kezek gyorsan pisztolymarkolat után nyúltak, de máskülönben

semmilyen mozgolódás nem támadt a tisztek között. Előbb csodálkozva
néztek az előttük álló, majdnem teljesen meztelen fehér férfira,
akinek dagadó izmai meg-megvillantak a tűz lobogó fényében,
végigmérték primitív öltözékét és ugyanolyan primitív fegyverzetét,
aztán minden szem az ezredes felé fordult.
 - Ki az ördög ön, uram? - reccsent a majomemberre a tiszt.

- Tarzan, a dzsungel fia - felelte a jövevény.

- Ó, Greystoke! - kiáltotta az egyik őrnagy, és kezét nyújtva

előrelépett.

- Preswick - mondta Tarzan, kézszorítással üdvözölve az ismerőst.

- Először nem ismertem meg - szabadkozott az őrnagy. - Amikor

utoljára láttam Londonban, szmokingban volt. Már megbocsásson az
őszinte szóért, de el kell ismernie, hogy alaposan megváltozott.

Tarzan elmosolyodott, és az őrnagyhoz fordult.

- Kihallgattam a beszélgetésüket - mondta. - Egyenesen a

német vonalak mögül jövök. Esetleg a segítségükre lehetnék.

Az ezredes kérdőn tekintett Preswick őrnagy felé, aki azonnal

feltalálta magát, és bemutatta a majomembert parancsnokának és
tiszttársainak. Tarzan röviden vázolta előttük, mi célból indult el
egymaga az ellenség üldözésére.

- És most azért jött ide, hogy csatlakozzék hozzánk? - kérdezte

az ezredes.

Tarzan megrázta a fejét.

- Nem tényleges katonaként - felelte. -Nekem a magam módján kell

harcolnom, de segíthetek önöknek. Ha akarok, bármikor bejuthatok a
német állások közé.

Capell elmosolyodott, és megrázta a fejét.

- Az nem olyan könnyű, mint gondolja - mondta. - A múlt héten két

jó tisztem is megpróbálkozott vele, és rajtavesztett - márpedig ők
képzett katonák voltak, az egész hírszerzésben nem volt náluk különb.

- Nehezebb oda bejutni, mint a brit állások közé? - kérdezte

Tarzan.

Az ezredes már éppen válaszra nyitotta száját, amikor

szemlátomást szöget ütött a fejében valami, és hirtelen gyanakvóan
nézett a majomemberre.

- Ki vezette önt ide? - kérdezte. - Ki engedte át az

előőrseinken?

- A német vonalakon meg az önökén át jöttem el idáig, aztán pedig

keresztülvágtam ezen a táboron is - felelte Tarzan. - Kérdeztesse meg,
ha biztosítékot akar, hogy látott-e valaki.

- De ki volt a társa? - erősködött Cape.

- Egyedül jöttem - válaszolta Tarzan, majd teljes magasságában

kihúzta magát, így folytatta: - Maguk civilizált emberek, ha a
dzsungelbe jönnek, olyanok, mint a halottak az elevenek között. Manu,
az aprómajom valóságos bölcs magukhoz képest. Csodálom, hogy
egyáltalán életben maradnak - csakis nagy létszámuk, a fegyvereik és
szellemi képességeik oltalmazzák meg önöket. Ha magam mögött tudnék
néhány száz, a maguk szellemi képességeivel rendelkező óriásmajmot,
rég belekergetném a németeket az óceánba, mire szétszórt maradékaik
elérnének a tengerpartra. Az a maguk szerencséje, hogy a néma állatok
nem tudnak kombinálni. Ha tudnának, Afrika mindörökre ember nem lakta
hely maradna. De ki vele, akarja, hogy segítsek? Szeretnék tudni, hol
vannak elrejtve a németek géppuskafészkei?

Az ezredes biztosította róla, hogy kíváncsiak rá, és a következő

pillanatban Tarzan megjelölte három olyannak a helyét a térképen,
amelyik fejfájást okozott az angoloknak.

- Ez itt egy gyönge pont - mondta, ujját a térképre helyezve. -

Feketék vannak az állásokban; de a géppuskák kezelőszemélyzete kint a
fronton fehérekből áll. Ha viszont - várjunk csak! Van egy tervem.
Abban a lövészárokban maguk a saját embereiket helyezhetnék el, és
akkor a tőle jobbra levő árkokat hosszában végiglőhetnék az ellenség
saját géppuskáival.

Capell ezredes mosolygott és a fejét rázta.

- Ez roppant könnyűnek tűnik - mondta.

- Könnyű is nekem - felelte a majomember. Én az ároknak azt a

szakaszát egyetlen lövés nélkül ki tudom üríteni. A dzsungelben nőttem
fel - ismerem a dzsungel népét, a Gomanganikat ugyanúgy, mint a
többieket. Készüljenek fel a látogatásomra a második éjszakán - azzal
megfordult, és távozni készült.

- Várjon - mondta az ezredes. - Adok maga mellé egy tisztet, aki

átvezeti a vonalainkon.

Tarzan mosolygott és elindult. Már éppen maga mögött hagyta a

főhadiszállás körül összegyűlt kis csoportot, amikor egy nehéz
tisztiköpenybe burkolózott törékeny alak haladt el mellette. Gallérját
felhajtotta, katonai sapkájának ellenzőjét pedig mélyen a szemébe
húzta. Amikor a majomember elhaladt mellette, a tűz fénye egy
pillanatra megvilágította a jövevény vonásait, és Tarzannak valahogy
ismerősnek tűnt az arca. Biztosan valamelyik tiszt, akivel Londonban
találkozott, vélte, és ment tovább az útján, átvágva a brit táboron és
a brit vonalakon, anélkül, hogy az előretolt állások éber őrei
észrevették volna.

Úgyszólván egész éjszaka a Kilimandzsáró hegység lábánál

kóborolt. Ösztönösen egy ismeretlen utat választott, mert úgy
sejtette, hogy amit keres, azt valamelyik erdő borította hegyoldalban
fogja megtalálni, nagyobb magasságban, mint amilyenen megérkezett ebbe
a számára kevéssé ismert országba. Virradat előtt három órával
érzékeny orrlyukai jelezték, hogy valahol a környéken meg fogja
találni, amit akar, így aztán felmászott egy magas fára, és kényelmes
helyet keresett magának egy pár órás alváshoz.

4. Amikor az oroszlán jóllakik

 Kudu, a nap jól fennjárt már az égen, amikor Tarzan felébredt. A
majomember kinyújtoztatta hatalmas végtagjait, ujjaival végigszántott
sűrű haján, és könnyedén leereszkedett a földre. Azonnal újra követni
kezdte azt a nyomot, amelynek a keresésére indult. A szagok egy mély
vízmosásba vezették. Most már óvatosan haladt, mert az orra jelezte,
hogy a zsákmány karnyújtásnyi közelségben van, és egy lelógó ágról
hamarosan meg is pillantotta Hortát, a vaddisznót számos társával
egyetemben. Tarzan levette válláról az íjat, kiválasztott egy nyilat,
s a vesszőt a helyére illesztve és jól hátrahúzva gondosan megcélozta
a megtermett disznók legnagyobbikát. További néhány nyilat a
majomember a foga közé vett, és alighogy az elsőt elröpítette, máris
íjára illesztette és kilőtte a következőt. Egy pillanat alatt óriási
kavarodás támadt a disznók között, mert nem tudták, honnan fenyegeti
őket a veszély. Előbb csak álltak ostobán a helyükön, majd körbe-körbe
kezdtek forgolódni, míg hatan közülük holtan vagy halálra sebzetten
nem hevertek szerteszét a földön. Erre aztán nagy röfögés és visítozás
közepette vad futásnak eredtek és gyorsan eltűntek a sűrű
aljnövényzetben.

Akkor Tarzan lemászott a fáról, megadta a kegyelemdöfést azoknak,

akikben még életet talált, aztán nekilátott az állatok megnyúzásának.
Miközben gyorsan és nagy szakértelemmel végezte a munkáját, sem nem
dúdolgatott, sem nem fütyörészett, ahogy egy közönséges civilizált
ember tette volna. Számos apró dolog volt, miként ez is, amiben talán
gyerekkorának dzsungelbeli tapasztalatai miatt, különbözött más
emberektől. Ő a dzsungel fenevadjai között nevelkedett fel, akik, míg
felnőtté nem válnak, játékosak, azután azonban csak ritkán.
Majomtársai; különösen a hímek, ahogy idősebbek lettek, ádáz, mogorva
állatokká váltak. Az életet komolyan kellett venni az ínséges időkben
- mindenkinek harcban kellett biztosítania a maga részét az élelemből,
és az egyszer kialakult szokás aztán egy életre megmaradt.

Az élelemért való vadászat a dzsungellakók élethivatása volt,

márpedig az élethivatás nem olyan dolog, amelyet könnyedén, félvállról
lehet venni vagy csinálni. Így aztán Tarzan minden munkát komolyan
végzett, igaz, azért megörzött magában valamit, amit a többi állat
felnőve elveszített - a humorérzékét, amelyet, ha kedve úgy diktálta,
szabadjára eresztett. Gonosz és néha hátborzongató humor volt ez, de
Tarzannak megfelelt.

Ha énekelgetett és fütyörészett volna, míg dolgozott, képtelen

lett volna a figyelmét összpontosítani. Tarzannak megvolt az a
képessége, hogy öt érzékszerve mindegyikével külön-külön tudott
összpontosítani a megfelelő területre. Most éppen a hat disznó
nyúzásával foglalatoskodott, és közben szeme és keze úgy dolgozott,
mintha a világon nem létezne más ezenkívül a hat tetemen kívül. Ám
füle és orra ugyanilyen buzgón munkálkodott más irányban - az előbbi
körös-körül megfigyelés alatt tartotta az egész erdőt, az utóbbi pedig
bele-beleszagolt minden egyes arra lengedező szellő be. Az orra
elsőként jelezte Sabor, a nőstény oroszlán közeledtét, amikor a
szélirány egy pillanatra megfordult.

Tarzan pontosan tudta, még mielőtt szemével látta volna, hogy az

oroszlán megérezte a frissen elejtett disznók szagát, és most a
hátszélben feléjük tart. A szagnyom erősségéből és a szél sebességéből
megállapította a távolságot, és hogy az állat hátulról közeledik.
Éppen végzett az utolsó disznóval, de egyáltalán nem sietett. Az öt
lenyúzott bőr ott volt a keze ügyében - ügyelt arra, hogy egy helyen
legyenek, mégpedig a közelben -, az egyik terebélyes fa alacsony ágai
pedig ott lengedeztek a feje fölött.

Még a fejét sem fordította hátra, mert tudta, hogy az oroszlán

még nem látszik, csak a fülét hegyezte kicsit jobban, hogy a
közelebbről hallatszó neszezést azonnal meghallja. Amikor az utolsó
bőrt is lenyúzta, felegyenesedett. Most már hallotta, hogy Sabor a
háta mögötti bozótban van, de még nem túl közel. Ráérősen felszedte a
földről a hat bőrt és az egyik tetemet.

Amikor a nőstény oroszlán két fa törzse közül előbukkant,

fellendült a fölötte levő ágra. Odafönt felakasztotta a bőröket az
egyik gallyra, hátával a fa törzsének támaszkodva kényelmesen leült
egy másik ágra, levágta a magával vitt disznó egyik sonkáját, és
nekilátott éhe csillapításának. Sabor morogva osont elő a bokor ból,
gyanakvó pillantást vetett a fán ülő majomember felé, és aztán
nekiesett a legközelebbi tetemnek.

Tarzan vigyorogva tekintett le rá, mert eszébe jutott, hogy

egyszer vitába keveredett egy híres vadásszal, aki kijelentette, hogy
az állatok királya csakis azt eszi meg, amit maga ejtett el. Tarzan
tudta, hogy ez nem igaz, mert látta már Numát is, Sabort is dögre
fanyalodni.

Miután a hasát telerakta, a majomember munkába vette a nagy és

erős bőröket. Először is úgy nagyjából fél hüvelyk széles csíkokat
vágott le belőlük. Amikor elegendő számú ilyen csíkja volt, két bőrt
összefűzött egymással, majd három-négy hüvelyenként lyukakat fúrt
beléjük, végig a szélek mentén. Egy másik szíjat a lyukakba fűzve egy
nagy zsákot nyert, amelynek a száját össze lehetett húzni. Ugyanezzel
a módszerrel készített még négy hasonló, csak kisebb zsákot a többi
négy bőrből, és egy csomó szíja még maradt is.

Amikor mindezzel megvolt, búcsúzóul megdobta Sabort egy nagy,

lédús gyümölccsel, a maradék disznóhúst elrejtette a fa egyik
ágvillájában, és az öt zsákot magához véve útnak indult délnyugat felé
a faágak középső teraszán. Egyenesen annak a katlannak a pereméhez
tartott, ahol Numát, a hím oroszlánt tartotta rabságban. Nagyon
óvatosan közeledett a szikla széléhez, majd lekémlelt. Numa nem
látszott. Tarzan szaglászott és hallgatózott. Semmit sem hallott,
mégis tudta, hogy Numának a barlang belsejében kell lennie. Remélte,
hogy alszik, mert sok múlott azon, hogy Numa fel ne fedezze idő előtt.

Óvatosan átmászott a szikla peremén, és a lehető

legnesztelenebbül elkezdett leereszkedni a katlanba. Gyakran
meg-megállt, és éles szemével, fülével a barlang száját figyelte,
amely a katlan túlsó végében, úgy száz méterre volt tőle. A szikla
lábához közeledvén a veszély nagymértékben növekedett. Ha sikerül
leereszkednie, és meg tudja tenni a fele távolságot a fáig, amely a
katlan közepén áll, viszonylag biztonságban érezheti magát. Ha Numa
feltűnik is, kereket tud oldani előle, vagy a sziklára, vagy a fára.
Ám ha az első harminc lábat a sziklán felfelé úgy akarja megtenni,
hogy a felugró fenevad ne érhesse el, ahhoz legalább húsz lábnyi
nekifutásra van szüksége, mert a szikla aljának közelében nem voltak a
kéz és a láb számára alkalmas kapaszkodók. Vagyis úgy kell felmásznia
legalább húsz láb magasra a fán, mint egy mókusnak, ahogy már egy
másik alkalommal is ily módon sikerült megmenekülnie a megdühödött
Numa elől. Nem volt kedve újabb versenyfutáshoz, hacsak a feltételek
nem egyformán kedvezőek mindkettejük számára. Már az előző alkalommal
is pár hüvelyken múlt csak, hogy elkerülte Numa utána kapó karmait.

Végre aztán ott állt a katlan aljában. Halkan, mint egy testetlen
kísértet, közeledett a fa felé. Már félúton járt, és Numa még mindig
nem adott jelt magáról. Elérkezett a felszaggatott fatörzshöz,
amelyről a kiéhezett oroszlán lerágta a kérget, de még magából a fából
is nagy darabokat tépett ki - és Numa még mindig nem jelent meg.
Amikor felhúzódzkodott az alsó ágak közé, már azon kezdett tűnődni,
hogy Numa ezek után egyáltalán a barlangban van-e. Lehetséges volna,
hogy ki tudta nyomni a sziklatorlaszt, amellyel Tarzan elzárta az
átjáró túlsó végét, amely a külvilágba, a szabadba nyílik? Vagy Numa
meghalt volna? A majomembernek kételyei voltak ez utóbbi lehetőség
valószínűségét illetően, hiszen mindössze pár nappal korábban etette
meg az oroszlánt egy őz és egy hiéna teljes tetemével, ilyen rövid idő
alatt nem halhatott éhen, a katlanon keresztülfolydogáló kis
patakocska pedig bőségesen ellátta vízzel.

Tarzan már éppen mászott volna le, hogy átkutassa az üreget,

amikor eszébe jutott, hogy megspórolhatja a fáradságot, ha inkább
előcsalja Numát. A gondolatot tett követte, halkan felmordult. Azon
nyomban mozgolódás zaja jelezte az ötlet helyességét a barlang
belsejéből. A következő pillanatban egy vad tekintetű, beesett
horpaszú oroszlán rontott elő, készen arra, hogy magával az ördöggel
is szembeszálljon, ha ehető. Amikor Numa megpillantotta a fán
üldögélő, jó húsban, jó erőben levő Tarzant, egyszeriben maga lett a
megtestesült őrjöngő düh. Szeme és orra jelezte, hogy ennek a lénynek
köszönheti nyomorúságos helyzetét, valamint hogy ez a lényalkalmas
tápláléknak. Az oroszlán őrjöngve próbált meg felkapaszkodni a fa
törzsén. Kétszer is sikerült elég magasra felugrania ahhoz, hogy
mancsával elkapja a legalsó ágakat, de mindkétszer visszazuhant a
földre. És minden alkalommal még jobban megdühödött. Pillanatnyi
szünet nélkül rémísztő mód morgott és bömbölt. Tarzan egész idő alatt
csak ült a helyén, levigyorgott rá, válogatott dzsungelbéli
kifejezésekkel csúfolta, amiért nem képes feljutni hozzá, magában
pedig örült, hogy Numa egyre csak fecsérli amúgyis fogyó erejét.

Végül aztán a majomember felállt. Elővette és balkezében gondosan

elrendezgette feltekert kötelét, jobbjára vette a hurkot. Úgy
helyezkedett el, hogy mindkét lábát egy-egy nagyjában azonos síkban
levő-ágon vetette meg. A hátát jól nekitámasztotta a fa törzsének. Így
állt ott, s közben vaskos sértéseket vagdosott Numa fejéhez, s ezzel a
fenevadat ismét annyira felhergelte, hogy az utána ugrott. Amikor Numa
a levegőbe emelkedett, a hurok hirtelen átrepült a fején, majd megült
a nyakán. Tarzan kezének gyors mozdulatától a kötél megszorult, és
amikor Numa visszacsúszott a földre, már csak hátsó lábával ért le,
mert a majomember a nyakánál fogva felemelve tartotta. A két ágon
lassan kifelé haladva Tarzan .odébb táncoltatta Numát annyira, hogy
csapkodó mancsával ne érhesse el a fa törzsét, majd miután egészen
felhúzta a földről az oroszlánt, rögzítette a kötelet. Az öt disznóbőr
zsákot ledobta a földre, és maga is utánuk ugrott, Numa
kétségbeesetten kapkodott mellső mancsával a fűkötél felé.

Bármelyik pillanatban megtörténhetett, hogy eltépi, ezért aztán

Tarzannak gyorsan kellett cselekednie.

Előbb a nagyobb zsákot ráhúzta Numa fejére, és a szíjjal

rögzítette a nyakánál. Nem kis erőfeszítések árán érte ezt el, mert az
állat hatalmas karmaival védekezett. Végül sikerült gúzsba kötnie
Numát oly módon, hogy egymáshoz húzta mind a négy lábát, és ebben a
helyzetben rögzítette a disznóbőrökből levágott szíjakkal.

Ekkorra az oroszlán szinte teljesen felhagyott a kapálódzással.

Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan megfullad, és minthogy ez egyáltalán
nem vágott egybe a Tarmangani elképzelésével, ismét fellendült a fára,
eloldozta odafent a kötelet, és leeresztette az oroszlánt a földre,
majd haladéktalanul maga is követte, és meglazította a hurkot Numa
nyakán. Aztán előhúzta vadászkését, és két kerek lyukat vágott az
oroszlán fején levő zsákon a szeménél azzal a kettős céllal, hogy
kiláthasson rajta, és, hogy elég levegőt kapjon.

Miután ezzel elkészült, Tarzan a többi zsák felhelyezésével

kezdett foglalatoskodni. Numa mindegyik, félelmetes fegyverzetű
mancsára tett egyet-egyet. A hátsó lábára kerülők nem csak a zsák
nyakán lévő szíj meghúzásával rögzítette, hanem afféle
harisnyatartóval is, amelyet jól meghúzott az állat lábának csonkja
fölött. A mellső lábára fölrakott zsáko- kat hasonló módon rögzítette
a helyükre az oroszlán térde fölött. Numa, az oroszlán így már olyan
ártalmatlan állattá vált, mint Bara az őz.

Addigra Numán a visszatérő élet jelei kezdtek mutatkozni. Levegő

után kapkodott, és kapálózni próbált, de a disznóbőrből készült szívos
szíj, amely összefogta négy lábát, szívósnak bizonyult. Tarzan
figyelt, és biztosra vette, hogy a szíjak tartani fognak, ám Numa
hatalmas izomzatú, ezért aztán állandóan fennforgott annak lehetősége,
hogy esetleg addig erőlködik, míg mégiscsak kiszabadul kötelékeiből.
és ettől kezdve már minden Tarzan zsákjain és az őket rögzítő
szíjaknak a hatékonyságán múlott volna.

Amikor Numa ismét normálisan lélegzett, képes volt világgá

bömbölni felháborodását és haragját, erőfeszítései is gigászi méretűvé
fokozódtak. Ám az oroszlán kitartása egyáltalán nincs arányban
méreteivel, erejével, és hamarosan elfáradt. Attól fogva csendben
feküdt a földön. Újabb morgások és újabb hiábavaló szabadulási
kísérletek közepette Numa végül kénytelen volt elszenvedni azt a
további megaláztatást is, hogy a majomember kötelet kössön a nyakára.
Azonban nem csúszóhurkot, amely megszorulva megfolythatja, hanem sima,
rögzítő csomót, amely húzásra nem csúszik összébb, nem szorul meg.

A kötél másik végét Tarzan a fa törzséhez kötötte, aztán elvágta

a Numa lábát fogva tartó szíjakat, és gyorsan félreugrott, amikor a
fenevad talpra szökött. Az oroszlán egy percig szétterpesztett
lábakkal állt a helyén, aztán előbb az egyik, majd a másik lábát
emelte fel és rázta meg energikusan, megpróbálva lerúgni a különös
lábbelit, amelyet Tarzan húzott rájuk. Végül a fején levő zsákot
kísérelte meg leszedni a mancsával. A majomember lándzsáját
készenlétben tartva állt ott, és éberen figyelte Numa igyekezetét.
Fennmarad a zsák? Nagyon remélte, hogy igen. Vagy minden munkálkodása
céltalannak bizonyul?

Numa őrjöngeni kezdett, amikor a lábára és a fejére tapadó

micsodákat minden igyekezete ellenére sem tudta levetni magáról. A
földön hempergett, kapálódzott, harapott, karmolt és üvöltött; talpra
szökött és felugrott a levegőbe; nekirohant Tarzannak, hogy a
következő pillanatban, amikor a kötél, amellyel a fához volt kötve,
kifeszült, hirtelen megtorpanni kényszerüljön. Akkor Tarzan
közbelépett, a lándzsájának nyelével rákoppintott egyet a fejére. Numa
felágaskodott a hátsó lábára, és a majomember felé csapott, válaszul
kapott egy olyan ütést, hogy megtántorodott. Újabb támadása végén
megint csak a hasán feküdt.

negyedik kísérlet után végre, mintha derengeni kezdett volna az

állatok királyának, hogy ezúttal emberére akadt, behúzta fülét-farkát
és amikor Tarzan közeledett felé, morogva bár, de meghátrált.

Tarzan otthagyta Numát a fához kikötvE maga pedig bement az

alagútba, és eltávolította a torlaszt a túlsó végéről. Ezután
visszatér a katlanba, és egyenesen odalépdelt a fához.

Amikor Tarzan közeledett, Numa fenyegetően morogni kezdett. A

majomember félretaszította, és eloldozta a fáról a kötelet. Ezután
félórás, elszántan végigvitt küzdelem következett. Tarzan ugyanis
megpróbálta maga előtt behajtani Numát az alagútba. Numa pedig konokul
ellenszegült ennek. Végül aztán, hegyes lándzsája szapora
használatának köszönhetően, mégiscsak sikerült a majomembernek
rákényszerítenie az oroszlánt arra, hogy elinduljon előtte.
Szerencsésen be is terelte az átjáróba. Mihelyt odabent voltak, a
probléma leegyszerűsödött, mivel Tarzan szorosan Numa nyomában maradt
hegyes végű lándzsájával, amely folyamatos ösztönző erőt jelentett az
oroszlán számára. Ha Numa tétovázott, annak döfés lett a vége. Ha
hátrálni próbált, a következmény különösen fájdalmas volt, így aztán,
mivel bölcs oroszlán volt és gyorsan tanult, úgy döntött, hogy inkább
megállás nélkül megy tovább. Az alagút végén, amikor megpillantotta a
külvilágot és megérezte a szabadság ízét, felcsapta fejét és farkát,
majd rohanvást nekilódult.

Tarzan, aki négykézláb mászott a kijárat felé, erre nem

számított. S ennek az lett a következménye, hogy a hirtelen rántástól
orra bukott, vagy száz yardnyit szánkázott a köves talajon a hasán,
mire Numát meg tudta állítani. Össze-vissza horzsolt és nagyon dühös
Tarzan volt az, aki végül feltápászkodott a földről. Először nagy
kísértést érzett, hogy megbüntesse Numát, de a majomember ritkán
engedte, hogy indulatai az értelem jóváhagyása nélkül bármerre
elragadják, ezért elállt szándékától.

Miután így megtanította Numát a pórázon járás alapszabályaira,

szaporán ösztökélte előre, és ezzel oly különös vándorút vette
kezdetét, amelyre a dzsungel fel nem jegyzett történelmében még nem
volt példa. A nap hátralevő része mind Tarzan, mind Numa számára
bővelkedett eseményekben. Az oroszlán végigjárta a kezdeti lázadás, a
makacs ellenszegülés, a kelletlen engedelmesség fokozatait egészen a
végső megadásig. Nagyon fáradt, éhes és szomjas oroszlán volt már,
mire utolérte őket az éjszaka, de sem aznap, sem másnap nem lehetett
szó számára evésről. Tarzan nem merte megkockáztatni, hogy levegye
Numa fejéről a zsákot. Igaz, azért vágott rá még egy nyílást, amelyen
keresztül az oroszlán sötétedés után szomját olthatta. Később az
állatok királyát kikötötte egy fához, ő maga élelmet keresett, majd
foglyának feje fölött néhány órai alvásért elnyúlt az ágakon.

Másnap kora reggel folytatták útjukat a kilimandzsárótól délre

mélyen lefutó előnyúlványokat megkerülve kelet felé. A dzsungel azon
fenevadjai, akik látták őket, csak odapillantanak, és máris
menekültek. Numa szagnyoma már egymagában is elég lett volna ahhoz,
hogy menekülésre késztessen sok alsóbb rendű állatot, ám a különös
jelenség látványa, amely szagra oroszlán volt, külsőre viszont nem
hasonlított egyetlen valaha látott élőlényre sem, s amelyet egy óriás
Tarmangani vezetett a dzsungelen keresztül, még a vadon félelmetesebb
lakóinak is sok volt.

Szabor, a nőstény oroszlán, amikor a távolból felismerte ura és

parancsolója szagát, amely egy Tarmanganiéval és a vaddisznó Hortával
elvegyülve jutott el hozzá az erdő boltíves folyosóin, arrafelé
fordult, hogy végére járjon a dolognak. Tarzan és Numa hallotta, hogy
jön, mert panaszosan és kérdőn felnyüszített, a meghökkentő
szagkeverék egyszerre kíváncsiságot és félelmet keltett benne.
Bármennyire ijesztők ugyanis az oroszlánok külsőre, gyakran bátortalan
állatok. Sabor pedig, minthogy a gyengébb nem képviselője volt,
természetesen - ahogy ez már lenni szokott - igencsak kíváncsi volt.

Tarzan kézbe kapta a lándzsáját, mert tudta, könnyen lehet, hogy

most harcban kell megvédelmeznie zsákmányát. Numa megállt, és
meggyalázott fejét a közeledő nőstény felé fordította. Mély
torokhangon morgott, majdhogynem dorombolt. Tarzan már éppen ott
tartott, hogy újra beledöf egyet, amikor Sabor feltűnt a színen, és
amit mögötte látott a majomember, attól egy pillanat alatt megtorpant
- a nőstény oroszlán nyomában ugyanis négy kifejlett hím oroszlán
lépdelt.

Ha most az ösztökéléssel aktív ellenállást vált ki Numából, akkor

igen könnyen az egész csapatot maga ellen fordíthatta volna, ezért
aztán Tarzan inkább várt, hogy kitapasztalja, miként viselkednek az
állatok. Esze ágában sem volt harc nélkül szabadon engedni
oroszlánját. Jól ismerte az oroszlánokat, s tudta, semmi garancia
nincs arra, hogy a jövevények miként fognak cselekedni.

Tarzan még sohasem látott ilyen szép oroszlánokat: a nőstény

fiatal, jól táplált példány, a négy hím ereje teljében levő állat
volt. Három hímnek a sörénye kissé gyér volt, ám a negyediké, aki
legelől jött, feketén, pompásan, puhán hullámzott a szélben, amint az
állat méltóságteljesen lépdelt előre. A nőstény úgy száz lábra
közelítette meg Tarzant, a hímek viszont elébe vonultak, és néhány
méterrel közelebb álltak meg. Fülük hegyesen állt, szemük tele volt
kíváncsisággal. Tarzannak sejtelme sem volt, mi a szándékuk. A
mellette levő oroszlán csendben és figyelmesen szemtől-szemben állt
velük.

A nőstény hirtelen újra halkan felnyüszített, amire Tarzan

oroszlánja rémisztő üvöltést hallatott és előreugrott. Egyenest neki a
fekete sörényű fenevadnak. A különös pofájú, ijesztő lény látványa,
aki még Tarzant is maga után rántotta, sok volt a hímnek:
felhorkantott, megfordult, és társaival meg a nősténnyel a nyomában
elmenekült.

Numa megpróbálta követni őket, de Tarzan kemény kézzel tartotta a

pórázt. Amikor az állat dühösen nekitámadt, könyörtelenül a fejére
csapott a lándzsájával. Az oroszlán morgott, rázta a fejét, de végül
mégiscsak elindult a kívánt irányba. Igaz, egy órába telt, mire abba
hagyta a duzzogást. Nagyon éhes volt - majd éhen halt már -,
következésképp igen rossz kedvében leledzett. Tarzan heroikus
oroszlánszelídítő módszereivel mégis olyannyira uralkodott rajta, hogy
kisvártatva már úgy lépkedett a majomember mellett, mint egy óriás
bernáthegyi.
 Sötét volt már, amikor a két vándor megközelítette a britek jobb
szárnyát, némi késedelemmel, előbb ugyanis még ki kellett térniük egy
német őrjárat útjából. Nem messze a britek előretolt őrszemeitől
Tarzan kikötötte Numát egy fához, és egyedül folytatta útját. Kikerült
egy őrt, átvágott az előretolt és kiépített állásokon, majd nagy
kacskaringók után ismét megérkezett Capell ezredes főhadiszállására.
Úgy bukkant fel az ott összegyűlt tisztek előtt, mint valami testetlen
szellem, aki a semmiből egyszer csak hús-vér alakot öltött.

Amikor rájöttek, hogy ki az, aki így, minden bejelentés nélkül

toppan be, elmosolyodtak. Az ezredes zavartan vakargatta a fejét.

- Valakit ezért főbe kellene lőni - mondta. - Ennyi erővel akár

ne is állítsak előőrsöket, ha bárki emberfia akkor szivárog át rajtuk,
amikor óhajt.

Tarzan mosolygott.

- Ne hibáztassa őket - mondta -, én ugyanis nem ember vagyok,

hanem Tarmangani. Bármelyik Mangani, akinek kedve szotytyan,
úgyszólván akkor jön be a táborába, amikor akar, ha viszont őrnek
állítaná őket, senki nem léphetne be ide a tudtuk nélkül.

- Mifélék azok a Manganik? - kérdezte az ezredes. - De jó lenne

egy csomó ilyen remek fickót besorozni.

Tarzan a fejét rázta.

- A Manganik az óriásmajmok - magyarázta. - Az én népem, de

nemigen tudná hasznukat venni. Nem tudnak hosszabb ideig egyvalamire
figyelni. Ha megemlíteném nekik a dolgot, nagyon érdekelné őket kis
ideig - néhányuk érdeklődését talán még addig is ébren tudnám tartani,
míg elmagyarázom nekik a követelményeket. Ám hamarosan ráunnának, és
amikor a legnagyobb szükség volna rájuk, esetleg éppen az erdőben
bóklásznának bogarak után kutatva, ahelyett, hogy az őrhelyüket
vigyáznák. Szellemileg olyanok, mint a kisgyerekek - ezért is maradnak
azok, akik.

- Manganinak mondja őket, saját magát pedig Tarmanganinak. Mi a

különbség? - kérdezte Preswick őrnagy.

- Tar azt jelenti, hogy fehér - válaszolta Tarzan. - Mangani

pedig azt, hogy óriásmajom. Az én nevem - amelyet Kercsak törzsében
kaptam -, annyit tesz, mint fehér bőrű. Amikor még kis balu voltam, a
bőröm, gondolom, feltűnően fehér lehetett nevelőanyám, Kala gyönyörű
fekete szőrzete mellett, és ezért lett a nevem Tarzan, a Tarmangani.
Egyébként önt is Tarmanganinak hívnák - mondta végezetül mosolyogva.

Capell is elmosolyodott. - Nem teszek önnek szemrehányást,

Greystoke - mondta -, de istenemre mondom, igazán kiváló képességek
jele volna, ha valamelyikünk el tudná játszani ezt a szerepet. De mi a
helyzet a tervével? Még mindig úgy véli, hogy ki tudja söpörni a mi
szakaszunkkal szembeni állásokat?

- Még mindig Gomanganik vannak bennük? - kérdezte Tarzan.

- Kicsodák azok a Gomanganik? - tudakolta az ezredes. - Még

mindig bennszülött katonák harcolnak ott, ha erre gondol.

- Erre - felelte a majomember. - A Gomanganik a fekete

óriásmajmok.

- Mit szándékozik tenni, és mi az, amit nekünk kellene tennünk? -

kérdezte Capell.

Tarzan odament az asztalhoz, és rátette az ujját a térképre. -

Itt van egy figyelőhely - mondta. - Géppuskafészket helyeztek el
benne. Alagút köti össze a futóárokkal ezen a ponton. - Míg beszélt,
ujjával jelezte a helyeket a térképen. - Adjanak nekem egy
kézigránátot, és amikor meghallják a robbanás hangját a megfigyelőhely
felől, indítsák el lassan az embereiket a senki földjén keresztül.
Nemsokára azt fogják hallani, hogy nagy a kavarodás az ellenség
árkaiban. De nem szükséges sietniük, és bármit tesznek is,
gondoskodjanak róla, hogy csendben jöjjenek. Jó lenne, ha arra is
figyelmeztetné őket, hogy esetleg ott leszek a futóárokban, és nem
örülnék, ha rám lőnének vagy bajonettel döfnének át.

- Ez minden? - kérdezte Capell, miután utasította egyik tisztjét,

hogy adjon Tarzannak egy kézigránátot. - És egyedül ki fogja üríteni
számunkra a futóárkot?

- Nem éppen egyedül - válaszolta Tarzan zord mosollyal -, de ki

fogom üríteni, és most jut eszembe, az emberei, ha jónak látja,
jöhetnek az alagúton keresztül. Úgy fél óra múlva, ezredes úr - azzal
megfordult, és magukra hagyta őket.

Amint keresztülhaladt a táboron, hirtelen, bizonyára attól, hogy

eszébe jutott a főhadiszálláson tett korábbi látogatása, emlékezetének
képernyőjén élesen rajzolódott ki annak a tisztnek az alakja, akivel
az ezredestől távozásban találkozott. Ezzel egyidejűleg beléhasított a
felismerés is. Emlékezett rá, hogy az arcát már látta egy pillanatra a
tűz fényében, igen kétkedve rázta meg a fejét. Nem, az nem lehet,
mondta magában, de hiába, tudta, hogy a fiatal tiszt arcvonásai
megegyeztek a Kircher kisasszonynak szólított német kémnőjével, akit a
német főhadiszálláson látott azon az éjszakán, amikor a német
generális és törzse orra elől elrabolta Schneider őrnagyot.

Az őrszemek utolsó vonalán túljutva Tarzan Numa, az oroszlán felé

sietett. Míg Tarzan közeledett, a fenevad a földön feküdt, de amikor
odaért mellé, felállt. A szájkosár mögül halk nyüszítés hagyta el
ajkát. Tarzan elmosolyodott, mert ez az új hang már-már esdekléssel
volt egyenlő. Inkább emlékeztetett egy ennivalóért kuncsorgó kutya
vinnyogására, mintsem az állatok büszke királyának hangjára.

- Mindjárt zsákmányt ejthetsz és ehetsz - mormogta az óriásmajmok

nyelvén.

Leoldozta a fa köré erősített kötelet, és Numát szorosan maga

mellett vezetve beosont a senki földjére. Szórványos puskalövések
hallatszottak, és csupán egy-egy gránát robaj tanúskodott a tüzérség
jelenlétéről a szembenálló felek vonalai mögött. Mivel a gránátok
mindkét oldalon jóval a lövészárkok mögé csapódtak be, nem jelentettek
veszélyt Tarzan számára. A robbanások és a puskalövések zaja viszont
annál inkább hatott Numára, aki remegve lapult meg a Tarmangani
mellett, mintha védelmet kérne tőle.
 A két fenevad óvatosan haladt előre a németek figyelőállása felé.
Egyik kezében Tarzan azt a kézigránátot tartotta, amit az angolok
adtak neki, a másikban azt a feltekert kötelet, amellyel az oroszlánt
vezette. Pár yardnyira Tarzan maga előtt megpillantotta az állást.

Éles szemével még az őrt álló katona fejét és vállát is látta. A

majomember jobb kezével jól megmarkolta a kézigránátot. Szemével
méricskélte a távolságot, és közben ugrásra készen maga elé húzta a
lábát. Egyetlen mozdulattal felpattant, eldobta a kézigránátot, hogy
aztán azonnal hasra vesse magát, és lelapuljon a földre.

Öt másodperccel később borzalmas robbanás hallatszott az őrhely

felől. Numa idegesen összerezzent, és szökni próbált. Tarzan
visszatartotta, majd talpra ugrott, és Numát maga után vonszolva előre
rohant. Az állás széléről lepillantva nem sok bizonyságát látta annak,
hogy egyáltalán volt benne korábban személyzet. Az egyetlen épségben
maradt dolog jószerivel egy géppuska volt, amelyet homokzsákok
védelmeztek.

Tarzan tudta, hogy egy pillanat vesztegetni való ideje sincs.

Lehet, hogyaz erősítés máris kúszva közeledik az összekötő alagúton
keresztül. A lövészárkokban levő őrszemek számára bizonyára
nyilvánvaló, hogy a figyelőállást lerombolták. Numa nemigen akarta
követni Tarzant a gödörbe, a majomember azonban, akinek most nem volt
kedve a huzavonához, durván lerángatta a mélyedés aljára. Előttük
kezdődött az alagút, amely a senki földjéről visszavezetett a német
futóárkokig. Tarzan Numát előretuszkolta a nyílásban, amikor, mintha
valami más jutott volna az eszébe, gyorsan megfordult, és a mellvédről
leemelve a géppuskát, letette jól elérhető helyen a gödör aljába.
Ezután ismét visszament Numához, és késével gyorsan átvágta a
tartószíjakat, amelyek a mellső mancsán levő zsákokat rögzítették. Még
mielőtt az oroszlán feleszmélhetett volna, hogy félelmetes
fegyverzetének egy része ismét szabaddá és használhatóvá vált, Tarzan
levágta a kötelet a nyakáról, meg a zsákot a fejéről, aztán hátul
megragadva az állatot, félig belökte az alagút szájába.

Numa ellenállt, mire Tarzan hegyes késének jóvoltából fájdalmas

szúrást kapott a hátsó felébe. Egyre tovább ösztökélve az oroszlánt, a
majomembernek sikerült annyira belökdösnie őt az alagútba, hogy nem
maradt más lehetősége, minthogy vagy elindul előre, vagy
szántszándékkal beletolat a hátulról fenyegető hegyes pengébe. Akkor
Tarzan levágta a zsákokat hatalmas hátsó mancsairól, vállát és késének
hegyét nekitámasztotta Numa hátsó fertályának, lábfejét jól belevájta
a bomba robbanásakor leomlott laza földbe, és tolni kezdte az állatot.

Numa először csak hüvelykről hüvelykre haladt előre. Morgott,

majd hamarosan üvölteni kezdett. Aztán hirtelen előreugrott, és Tarzan
tudta, hogy szemből hús szaga ütötte meg az orrát. A gépfegyvert maga
mellett húzva a majomember gyorsan követte az oroszlánt. A bömbölésbe
jól kivehetően rémült emberek félreismerhetetlen ordítozása vegyült. A
vadember ajkán újra csak gonosz mosoly suhant át.

- Megölték a vazirijaimat - motyogta. - Megfeszítették Wasimbut,

Muviro fiát.

Tarzan az alagútból előbukkanva elért a futóárokhoz. Nem látszott

senki sem abban fedezékben, sem a következőben, sem az azután
következőben. A negyedikben aztán azt látta, hogy a keresztirányban
kimélyített árok sarkában a túlsó oldalon egy tucatnyi férfi
zsúfolódott össze. A végsőkig kiéhezett Numa pedig mint maga a
megtestesült vérszomjas kegyetlenség rájuk veti magát, és karmaival,
fogaival marcangolja őket.

Semmi se tarthatta volna vissza az embereket, akik immár egymást

eszeveszetten letaposva igyekeztek elmenekülni ez elől a rettegett
lény elől, aki gyerekkoruktól fogva félelemmel töltötte el őket.
Néhányan a hátfedezéken másztak át, többen a mellvéden. Inkább
választva a senki földjén rájuk váró veszélyeket, semmint ezt a
lélekdermesztő veszedelmet.

Amikor a brittek lassan a német állások közelébe értek, először

is rémült feketékkel találkoztak, akik egyenest a karjaikba futottak
és ezer örömmel adták meg magukat. Hogy maga a pokol szabadult el a
lövészárkokban, de nem csupán a dezertőrök feltűnéséből volt
nyilvánvaló, hanem az üvöltöző, káronkodó férfihangokból is. Ám még
egy másféle hang is hallatszott, amelytől igencsak meghökkentek, mert
az nem másra emlékeztette őket, mint egy dühös oroszlán bőszült
morgására.

És amikor aztán elérkeztek a lövészárokig, azok, akik a közeledő

brit lánc baloldalának legszélén haladtak, hirtelen egy felugató
géppuska hangját hallották maguk előtt. Látni pedig azt látták, hogy
egy hatalmas oroszlán ugrik át a németek hátfedezékén, pofájában egy
üvöltő katonával, és eltűnik az éjszaka sötétjében. Balra tőlük az
egyik kereszttartón Tarzan, a dzsungel fia ül, előtte egy géppuska,
amely hosszában lövi a lövészárkokat.

A legelöl haladó katonák látták, hogy egy jól megtermett német

tiszt bukkan fel éppen a majomember háta mögött. Látták, hogy felkap
egy feltűzött szuronyú, félredobott puskát, a láthatóan mit sem sejtő
Tarzan felé lopakodik. Előrerohantak, és ordítva figyelmeztették, de a
lövészárokban dúló zűrzavar és a géppuska ugatása közepette hangjuk
nem érhetett célba. A német felugrott Tarzan mögött a mellvédre, a
kövér kezek magasra emelték a puskatusát, hogy a következő pillanatban
gyáván lesújtsanak a majomember meztelen hátára. Ám Tarzan, a dzsungel
fia megfordult, mégpedig oly sebesen, mint Ara, a villám.

Nem ember volt az, hanem vadállat, aki előrelendülve rávetette

magát a tisztre. A bajonettet úgy lökte félre, ahogyan az ember egy
szalmaszálat ver ki egy csecsemő kezéből. Ádáz ajkáról vadállati
ordítás hangzott fel, mert amikor az a különös érzék, amellyel Tarzan
vad hazája többi dzsungellakójával egyetemben rendelkezett,
figyelmeztette, hogy van mögötte valaki, és megpördült, hogy
szembeszálljon támadójával, meglátta a másik zubbonyán ezredének és
alakulatának jelzését - azt a jelzést, amelyet feleségének és
embereinek gyilkosai, otthonának és boldogságának feldúlói viseltek.

Egy vadállat volt az, akinek fogai belemartak vállába - egy

vadállat volt az, akinek karmai kövér nyakát keresték. És aztán a
második ezred katonái olyasmit láttak, ami mindörökre elevenen
megmaradt emlékezetükben.

Azt látták, hogy az óriás termetű majomember úgy kapja fel a

földről és rázza meg a nehéz németet, mint ahogyan a terrier a
patkányt - mint ahogyan Sabor, a nőstény oroszlán rázza meg néha
zsákmányát. Látták, hogy a katona szeme kigúvad a rémülettől, miközben
kezével hasztalan csapkodja ellenfele robusztus mellkasát és fejét.
Tarzan hirtelen megperdítette a fickót, majd miután térdét háta
közepébe támasztotta, karjával megragadta a nyakát. Válla közben
lassan hátrafele mozdult. A német lába megrogyott, térdre esett. Az
iszonyatos erő egyre jobban hátrafeszítette testét. Egy pillanatra
felüvöltött fájdalmában - aztán megroppant valami, és Tarzan már félre
is lökte a magatehetetlen, élettelen bábut.

A rhodesiaiak előrerohantak, ajkukon üdvrivalgás formálódott - de

ez az üdvrivalgás sohasem harsant fel, hanem a torkukra forrt, mert a
következő pillanatban Tarzan rátette egyik lábát meggyilkolt ellensége
tetemére, és arcát az égre emelve a hím majom hátborzongató és
rémisztő diadalordítását hallatta.

Von Goss alhadnagy halott volt.

Tarzan pedig - anélkül, hogy akár csak visszapillantott volna a

rémülettől megdermedt katonákra - kiugrott a lövészárokból, és már el
is tűnt.

5. Az arany medalion

A Kelet-Afrikában levő kis brit hadsereg, miután súlyos

vereségeket szenvedett a jókora létszámfölényben levő német katonai
erőtől, kezdett magára találni. A német offenzíva kifulladt. Lassan,
szívósan vonultak vissza a vasút mentén Tanga irányában. A német
arcvonal összeroppanása azután következett be, hogy Tarzan és Numa, az
oroszlán, kisöpörte a szárny egy szakaszának állásaiból a bennszülött
katonákat azon az emlékezetes éjszakán, amikor a majomember
beszabadította a teljesen kiéhezett emberevő állatot a babonásan
holtra rémült feketék közé. A második rhodesiai ezred azonnal birtokba
vette a kiürült lövészárkokat, és az új pozícióból oldaltűzzel
végigpásztázta a német arcvonal szomszédos szektorait. Ez a
hadmozdulat volt az alapja annak, hogy a többi brit erő sikeres
éjszakai rajtaütést hajthatott végre.

Hetek teltek el. A németek szívósan megküzdöttek a wíz nélküli,

tüskés bozóttal borított föld minden egyes mérföldjéért, és
kétségbeesetten védelmezték pozícióikat a vasút mentén. A második
rhodesiai ezred tisztjei nyomát sem látták Tarzannak, a dzsungel
fiának azóta, hogy megölte von Goss alhadnagyot, és eltűnt a német
hadállások központja felé. Egyesek közülük úgy vélték, hogy bizonyára
életét vesztette az ellenséges vonalak között.

- Lehet, hogy megölték - vélte maga Capell ezredes is -, azt

viszont nem tudom elképzelni, hogy élve elfogták.

Se el nem fogták, sem meg nem ölték. Tarzan a közben eltelt

heteket kellemesen és hasznosan töltötte el. Alapos, sokoldalú
ismereteket szerzett a német csapatok elhelyezkedéséről és erejéről,
harcmodoráról, és annak módozatairól, hogy egy magányos Tarmangani
miként árthat egy hadseregnek, hogyan gyengítheti harci morálját.

Jelenleg éppen különleges vágy hajtotta.

 Egy bizonyos német kémet kívánt élve elfogni és elvinni a
britekhez. Amikor először látogatott el a német főhadiszállásra,
látta, hogy egy fiatal nő valamilyen papírt ad át a német tábornoknak.
Később ugyanezt a fiatal nőt a brit vonalak között látta viszont brit
tiszti egyenruhában. A következtetés nyilvánvaló volt - a nő kém.

Ezért aztán Tarzan éjszakánként számos alkalommal kereste fel a

német parancsnokságokat. Azt remélte, hogy ismét láthatja a nőt, de
legalább valamilyen útbaigazítást hall hollétét illetően. Eközben
ezerféle cselfogást alkalmazott, hogy félelmet keltsen a németek
szívében. Ezt igencsak sikeresen tette, amiről meggyőződhetett a német
táborokban ólálkodva egy-egy elkapott beszélgetésfoszlányból. Egyik
éjszaka, amikor az ezredparancsnokság közvetlen közelében lapult, több
tiszt beszélgetését hallgatta ki. Egyikük felidézte azokat a
történeteket, amelyeket a bennszülött katonák meséltek a jó néhány
héttel korábbi esettel kapcsolatban, amikor egy oroszlán szórta szét
őket és ugyanebben az időben egy meztelen fehér óriás jelent meg a
lövészárkaikban, aki egészen biztosan csakis valamilyen dzsungelbeli
gonosz szellem lehetett.

- Nyilván ugyanarról a fickóról van szó, aki beszökött a tábornok

főhadiszállására, és elvitte Schneidert - jelentette ki az egyik. -
Nem is tudom, mi lehetett az oka, hogy éppen a szegény őrnagyot
szemelte ki magának. Azt mondják, senki más nem érdekelte, csak
Schneider. Von Kelter is ott volt, könnyűszerrel elvihette volna magát
a tábornokot, de Schneideren kívül senkiről nem vett tudomást. Őt
üldözte végig a szobán, aztán megragadta és kihurcolta az éjszakába.
Az isten a negmondhatója csak, mi lett a sorsa.

- Fritz Schneider kapitánynak van egy elmélete - mondta egy

másik. - Talán egyhéttel ezelőtt mondta nekem. Úgy gondolja, hogy
egyszerűen személycseréről van szó, ezért vitték el helyette a
bátyját. Nem volt biztos benne mindaddig, míg von Gosst meg nem ölte
nyilvánvalóan ugyanaz a valaki azon az éjszakán, amikor az oroszlán
bejutott a lövészárkokba. Von Goss Schneider századában szolgált.
Schneider egyik emberét kitekert nyakkal találták meg azon az
éjszakán, amikor az őrnagy eltűnt, és Schneider azt gondolja, hogy a
pokolfajzat őrá és a parancsnoksága alatt lévőkre vetette ki a hálóját
- hogy érte jött azon az éjszakán és tévedésből vitte el a bátyját.
Azt mondja, Kraut elmesélte neki, hogy éppen bemutatta az őrnagyot
Bertha Kircher kisasszonynak, és alighogy kimondta az előljáró nevét,
ez a vadember beugrott az ablakon, és rávetette magát.

A kis csoport hirtelen megmerevedett - és hallgatózni kezdett. -

Mi volt ez? - szólalt meg ingerülten egyikük a bokrok felé meresztwe a
szemét, ahonnan fojtott horkantás hallatszott. Tarzan, a dzsungel fia
most tudta meg, hogy tévedése folytán a nyári laknál elkövetett
rettenetes bűntény elkövetője még mindig él - hogy felesége gyilkosa
még nem nyerte el büntetését.

A tisztek egy hosszú percen át álltak ott feszült idegekkel,

szemüket a bokrokra szegezték, ahonnan a baljóslatú hang hallatszott.

Mindegyiküknek emlékezetébe idéződtek a rejtélyes eltünedezések

az utóbbi időben a különböző táborok kellős közepéről, vagy épp a
magányos előretolt állásokból. Mindegyikük a saját szemével látott,
elnémult holtakra gondolt, akiket úgyszólván társaik szeme láttára
gyilkolt meg valamilyen láthatatlan lény. A halottak torkán maradt
nyomokra gondoltak, amelyek vagy karmoktól vagy hatalmas ujjaktól
származtak. Senki se tudta volna megmondani, valójában mitől. No meg a
vállakra és nyaki ütőerekre, amelyekbe erős fogak martak.

Most pisztolyaikat előhúzva várakoztak.

A bokrok egyszer csak szinte észrevétlenül megmoccantak, és a

következő pillanatban az egyik tiszt minden figyelmeztetés nélkül
közéjük tüzelt. Ám Tarzan, a dzsungel fia már nem volt ott. A bokrok
megrezdülése és a lövés eldörrenése közötti idő alatt beleveszett az
éjszakába. Tíz perccel később már kinn settenkedett a tábor külső
körének azon a részén, ahol a Fritz Schneider kapitány parancsnoksága
alatt álló bennszülött csapat fekete katonáit helyezték el éjszakára.
Az emberek mindenfelé sátor nélkül, a szabadban nyúltak el a földön. A
tisztek számára viszont sátrakat vertek. Tarzan ezek felé osont. Időt
igénylő és kockázatos vállalkozás volt ez, mert a németek most már
nagyon ügyeltek a titokzatos ellenségre, aki éjszakánként lopódzott be
táborukba, hogy megtizedelje soraikat. De a majomember kikerülte
őreiket, kijátszotta a belső őrség éberségét, és végül odalopakodott a
tiszti sátrak vonala mögé.

A legközelebb eső sátor mögött lelapult a földre és hallgatózott.

Odabentről egyetlen egy ember - egy alvó férfi - szabályos lélegzése
hallatszott. Tarzannak éppen ez kellett. Késével átvágta a sátor hátsó
lapjának rögzítőköteleit, és belépett. Nem ütött zajt. Szélcsendes
időben a fáról puhán, ringatózva lehulló falevél sem ér nesztelenebbül
földet. Odament az alvó férfi mellé, és egészen közel hajolt hozzá.

Természetesen nem tudhatta, hogy Schneider-e, vagy valaki más,

hiszen sohasem látta Schneidert, de meg akarta tudni, sőt tudni akart
még mást is. Puhán megfogta és megrázta a férfi vállát. A fickó heves
mozdulattal megfordult, és vastag torokhangon röffentett egyet.

- Csend! - figyelmeztette a majomember halkan suttogva. -

Maradjon csöndben - mert megölöm.

Az alvó kinyitotta a szemét. A derengő fényben azt látta, hogy

óriás termetű alak hajol fölébe. Erős kéz ragadta meg a vállát, a
másik pedig a torkát.

- Ne merjen kiabálni - parancsolt rá Tarzan. - Válaszoljon

suttogva a kérdéseimre. Mi a neve?

- Luberg - felelte a tiszt. Reszketett. A meztelen óriás

titokzatos megjelenése rettegéssel töltötte el. Neki is eszébe
jutottak a táborokban éjnek évadján rejtélyes módon meggyilkolt
emberek. - Mit akar?

- Hol van Schneider kapitány? - kérdezte Tarzan. - Melyik a

sátra?

- Ő nincs itt - válaszolta Luberg. - Tegnap Wilhelmstalba

küldték.

- Rendben, most nem ölöm meg - mondta a majomember. - Előbb

utánajárok, hogy igazat mond-e, de ha hazudik, a halála a
legrettenetesebb halál lesz. Tudja, hogyan halt meg Schneider őrnagy?
 Luberg tagadólag rázta a fejét.

- Én igen - folytatta Tarzan -, és mondhatom, nagyon nem szép

halála volt. Forduljon meg, arccal lefelé, és takarja el a szemét. Ne
moccanjon, és ne üssön zajt!

A férfi azt tette, amit mondott, és abban a pillanatban, amikor

elfordította tekintetét, Tarzan kisurrant a sátorból. Egy órával
később már kívül volt a német táboron, útban Wilhelmstal, a kis hegyi
városka, Német Kelet-Afrika nyári kormányzati székhelye felé.

Bertha Kircher eltévedt. Szégyellte magát és dühös volt - nagy

sokára ismerte csak el, hogy ő, aki oly nagyra volt tájékozódó
képességével, eltévedt a Pangani folyó és a tangai vasútvonal közötti
tenyérnyi kis országrészben. Tudta, hogy Wilhelmstal tőle délkeletre,
úgy ötven mérföldre terül el. Egyszer csak azon kapta magát, hogy a
körülmények Szerencsétlen összejátszása folytán, képtelen meghatározni
a délkeleti irányt.

A német főhadiszállásról egy jól kitaposott és katonák által

használt úton indult el, és minden oka megvolt azt hinni, hogy ezen
végighaladva Wilhelmstalba fog jutni. Később letért az útról, mert
figyelmeztető hírek érkeztek, hogy erős brit járőrcsapat indult el
lefelé a Pangani nyugati partján. Ez az egység átkelést hajtott végre
délebbre, és éppen Tondánál nyomul előre, a vasút mentén.

Az útról letérve sűrű bozótban találta magát és minthogy az ég

erősen beborult, hamarosan az iránytűjére kellett volna hagyatkoznia,
ám döbbenten állapította meg: nincs nála a műszer. Ennek ellenére
annyira megbízott tájékozódó képességében, hogy folytatta útját a
nyugatinak gondolt irányba mindaddig, míg úgy nem érezte, már megtett
akkora távolságot, hogy ha most délnek fordul, baj nélkül elhalad a
brit járőregység háta mögött.

Nem is támadtak kétségei csak azután, hogy - mint gondolta -

jócskán a járőrtől délre ismét keletnek fordult. Késő délután volt -
már régen ki kellett volna bukkania újra az útra a Tondától délre, de
semmilyen utat nem talált, és kezdtek komoly aggályai támadni.

Lova egész nap nem evett, nem ivott, közeledett az éjszaka, és

vele az a felismerés, hogy eltévedt a vad és úttalan vidéken, amely
mindenekelőtt a cecelegyekről és a vérengző fenevadakról híres. Őrjítő
érzés támadt benne annak tudatára, hogy halvány fogalma sincs, merre
halad s míg kitartóan utat tör magának; esetleg egyre távolabbra kerül
a vasúttól, mind mélyebben nyomul be a barátságtalan és fenyegető
országrész belsejébe, Pangani felé. De megállni se volt tanácsos,
tovább kellett mennie előre.

Bertha Kircher sok mindennek volt nevezhető, de gyávának nem. Ám

ahogy a sötétség kezdett sűrűsödni körötte, csak nem tudta megállni,
hogy ne gondoljon egyre többet a hosszú-hosszú, rémségekkel teli
órákra, amelyek rá várnak, míg a felkelő nap szétoszlatja majd a
túlvilági sötétet. Félve gondolt a rettenetes dzsungelbeli éjszakára,
amely az összes ólálkodó, zsákmányra leső, ragadozó vadállatot
előcsalja rejtekhelyéről.

Alkonyat előtt egy nyílt, rétszerű tisztásra talált a végetérni

nem akaró bozótosban. A közepén kis facsoport állt, és Bertha Kircher
úgy határozott, hogy ott fog letáborozni. Sűrű, magas fű nőtt a
tisztáson, bőséges táplálékot kínált a lovának, neki puha derékaljat.
Száraz ágból is hevert a fák körül annyi, vagy a kelleténél még több
is, hogy egész éjszakára jól égő tüzet rakhatott. A nyerget és a
kantárt levette lováról és az egyik fa tövébe rakta; majd a fához
egész közel kipányvázta az állatot. Aztán a tűzifa összeszedésével
kezdett foglalatoskodni. Mire a sötétség leszállt, szépen lobogott a
tűz, és elég fát gyűjtött ahhoz, hogy tartson reggelig.

A nyeregtáskájából hideg élelmet vett elő, a tábori kulacsából

egy korty vizet ivott rá. Nem engedélyezett magának egyetlen kis
kortynál többet, hiszen nem tudhatta, mennyi időbe telik, mire újból
vizet talál. Elszomorította, hogy szegény lova szomjan maradt.

Közben besötétedett. Sem a hold, sem a csillagok nem ragyogtak,

és fényével a tűz még jobban kiemelte az odébb kezdődő sötétséget. A
tűz fénykörén túl nem lehetett látni semmit. De körös-körül jól
látszott a fű, a fák törzse, amelyek élesen váltak el a háttér tömör,
áthatolhatatlan feketeségétőll.

A dzsungel vészjóslóan nyugodtnak mutatkozott. Bertha Kircher a

messzi távolból nagykaliberű ágyúk dörgését hallotta, de az irányt nem
tudta meghatározni. Idegei lassan felmondták a szolgálatot. Feszülten
hallgatózott, de akkor sem tudta megállapítani, honnan hallatszik a
zaj. Pedig ezt igen fontos lett volna tudnia, mert az arcvonal tőle
északra húzódott, és, ha sikerült volna meghatároznia a lövöldözés
irányát, tudta volna, hogy reggel merrefelé induljon el.

Reggel! Egyáltalán életben lesz-e még, megéri-e a másnap reggelt?

De aztán kihúzta a vállát, összeszedte magát. El kell hessentenie az
ilyen gondolatokat - nem megy velük semmire. Erőt véve magán
dudorászni kezdett.

Nyergét hosszú szálú fűvel bélelte ki, nyeregtakarójával

leterítette, s a tűz közelében helyezte el. Így kényelmes ülőhelyet
alakított ki magának. Lecsatolta a nyereg hátsó kápájáról és felvette
vastag katonai köpenyét, mert a levegő már csípősen hideg lett.

Úgy helyezkedett el a takarón, hogy hátát nekitámaszthassa a

nyeregnek. Felkészült arra, hogy álmatlanul fogja átvirrasztani az
éjszakát. Vagy egy órán át a csendet csupán a távoli ágy údörgés és a
legelésző ló halk neszezése törte meg. Talán egy mérföldnyi
távolságból oroszlán mennydörgésszerű bömbölése hallatszott. A lány
felriadt, és rátette kezét a maga mellé készenlétbe helyezett puskára.
Apró reszketés futott végig karcsú alakján, és érezte, hogy egész
teste libabőrös lesz.

Az ijesztő hang újra meg újra megismétlődött, és a lány minden

alkalommal biztosan érezte, hogy egyre közeledik. Ha az ágyúdörgést
nem is, de ennek a hangnak az irányát meg tudta állapítani, mivel
forrása jóval közelebb volt. A szél az oroszlánnal szemben fújt; így
az állat még nem érezhette a szagát, viszont elképzelhető volt, hogy
azért jön, mert a tűz fénye, amely nyilvánvalóan igen messzire
ellátszik, felkeltette érdeklődését.

A lány újabb félelemmel teli órát töltött el. Feszülten

hallgatózott, szemét a fény szigeten túli fekete semmibe meresztette.
Az oroszlánt egész idő alatt egyetlen egyszer sem lehetett újból
hallani, de a lánynak állandóan az volt az érzése, hogy az állat
feléje lopakodik. Össze-összerezzent, megfordult és belekémlelt a
fákon túl, a háta mögötti sötétbe, mert megviselt idegei miatt újra
meg újra párnás talpak lopakodó lépteit vélte hallani. A térdén
keresztbevetve készenlétben tartotta a puskáját, és egész testében
reszketett.

Újabb rémséges óra telt el. Lova hirtelen felkapta a fejét,

horkantott, mire a lány rémületében felsikoltott és talpra ugrott. Az
állat megfordult, feléje lépdelt, míg a kipányvázó kötél megálljt nem
parancsolt neki. Akkor megfordult, és fülét hegyezve belebámult az
éjszakába. A lány azonban nem látott, hallott semmit. Időről időre jól
megrakta a tüzet. Azon kapta magát, hogy mind jobban elálmosodik.
Elnehezülő pillái le-lecsukódtak, de nem mert elaludni. Attól félt,
hogy a benne bújkáló álmosság végül elhatalmasodik rajta. Felállt,
szaporán fel-alá járkált, újabb adag fát vetett a tűzre, odasétált a
lovához, megsimogatta a pofáját, aztán visszament a helyére.

Nekitámaszkodott a nyeregnek, és megpróbálta elméjét azzal

lekötni, hogy terveket szőt másnapra, de valószínűleg
elszunyókálhatott. Ijedten rezzent fel. Fényes nappal volt már, a
förtelmes éjszaka minden leírhatatlan rémségével együtt tovatűnt.

Alig akart hinni érzékszerveinek. Órákon át aludt, a tűz leégett,

és mégis: ő is, lova is élt; semmi baja nem volt, és nyoma sem
látszott semmiféle ádáz fenevadnak. És ami szintén nagyon fontos volt,
kisütött a nap, és pontosan mutatta a kelet felé vezető utat. A lány
sietve evett néhány falatot becses élelmiszerkészletéből, korty vizet
ivott rá. Ezzel meg is reggelizett. Felnyergelte a lovát, felült rá, s
máris biztonságban érezte magát, mintha megérkezett volna
Wilhelmstalba.

Elhamarkodott következtetése valószínűleg megváltozott volna, ha

látja azt a két szempárt, amely a bozót különböző pontjairól feszülten
figyelte minden mozdulatát.

A lány felszabadultan és mit sem sejtve lovagolt végig a

tisztáson a bozót felé. Közvetlenül előtte két kitágult, rettenetes,
sárgászöld szem villogott, egy sárgásbarna farok verdeste idegesen a
földet, és a csillogó has alá behúzott hatalmas, párnás mancsok az
elsöprő erejű ugrásra készültek. A ló már majdnem a bozótos széléhez
ért, amikor Numa, az oroszlán a levegőben úszva előreugrott. Abban a
pillanatban érte el az állat jobb vállát, amikor az rémülten
felágaskodott, hogy megfordulva elmeneküljön. A lökés ereje, a lovat
háttal a földre döntötte, mégpedig olyan gyorsan, hogy a lánynak nem
volt ideje kiszabadulni a kengyelből. Lovával együtt a földre esett,
és bal lába beszor ult annak teste alá.

Dermedten látta, hogy az állatok királya miként tátja el hatalmas

pofáját, és ragadja meg a visító ló marját. A két hatalmas fogsor
összezár, a ló egy pillanatig még kapálódzott, aztán Numa megrázta a
zsákmányát. A lány hallotta, hogyan ropognak az állat csigolyái, míg
az oroszlán hatalmas fogaival átharapta. Aztán hűséges barátjának
izmai elernyedtek, a ló kiszenvedett.

Numa lekuporodott prédája mellé. Rémisztő szemei a lány arcára

meredtek, aki az arcán érezte forró lélegzetét, és a hányinger
környékezte a bűzös párától. A lány számára végtelenségnek tűnő ideig
feküdtek ott egymást bámulva, aztán az oroszlán fenyegetően
felmordult.

Bertha Kircher soha életében nem rémült meg még ennyire - és soha
nem volt még ennyi oka félni. A csípőjénél egy pisztoly lapult -
veszedelmes fegyver, ha emberrel szemben használják, ám igencsak
hasznavehetetlen semmi az előtte fekvő hatalmas fenevad ellenében.
Tudta, hogy legföljebb felbőszíthetné vele az oroszlánt, és mégis úgy
gondolta, hogy nem adja olcsón az életét, mert hogy meg kell halnia,
azt biztosan érezte. Nincs olyan emberi erő, amely segíthetne rajta,
még ha cselekvésre készen a közelben volna is. Egy pillanatra levette
tekintetét az állat rettenetes pofájának hipnotizáló látványáról, és
egy végső imát mormolt istenéhez. Nem könyörgött segítségért, mert
érezte, hogy rajta már az isteni akarat sem segíthet - csak azt kér
te, hogy a vég gyors legyen, és a lehető legkevesebb szenvedéssel
járjon.

Nincs ember, aki megmondhatná, miként cselekszik az oroszlán

egy-egy váratlan helyzetben. A történetünkben szereplő fenevad egy
percig bámult és morgott a lányra, aztán nekilátott enni a döglött ló
húsából. Kircher kisasszony egy pillanatra meglepődött, aztán
megpróbálta óvatosan kihúzni a lábát hátasának teste alól, de
megmozdítani sem tudta. Nagyobb erővel próbálta meg újra, mire Numa
abbahagyta az evést, felnézett, és újra rámorgott. A lány felhagyott a
dologgal. Azt remélte, hogy az állat, miután jóllakott, elmegy, hogy
leheveredjék valahol, de valójában tudta, hogy őt aligha hagyja
életben. Bizonyára be fogja rángatni zsákmányának maradékát a bozótba,
hogy elrejtse, és mivel minden bizonnyal őt is a préda részének
tekinti, nyilván vissza fog jönni érte. Persze az is lehet, hogy előbb
őt fogja elvonszolni és megölni.

Numa ismét nekilátott az evésnek. A lány idegei pattanásig

feszültek. Csodálta, hogy a rettegés és a megrázkódtatás hatására nem
ájult el. Eszébe jutott, hányszor szerette volna közelről látni,
milyen az, amikor az oroszlán zsákmányt ejt, és lakmározik belőle.
Úristen! - milyen élethűen teljesült ez a kíván sága.

Ismét eszébe jutott a pisztolya. Amikor a földre esett, a

fegyvertáskája körbecsúszott az övén, úgyhogy most rajta feküdt a
pisztolyon. Nagyon lassan érte nyúlt, de ehhez kénytelen volt testével
felemelkedni a földről. Az oroszlán egy szempillantás alatt
felfigyelt. Villángyorsan, mint egy macska, átnyúlt a ló teste fölött,
és nehéz, karmos mancsát a lány testére tette, visszalökte a földre.
Közben mindvégig ijesztően vicsorgott és morgott. Pont olyan volt,
mint egy festmény, amely a rémísztő dühöt ábrázolja. Egy pillanatig
egyikük sem mozdult, és akkor a lány a háta mögül egyszercsak embertől
származó vadállati hangokat hallott.

Numa a lány arcáról hirtelen felemelte a tekintetét a mögötte

levő lényre. Morgása, bömbölése fokozódott. Ahogy húzódott vissza,
hosszú körmeivel csaknem teljesen letépte a ruhát a lány testéről.
Kilátszott fehér keble, amely valamilyen csodás véletlen folytán a
hatalmas karmok nem érintettek.

Tarzan, a dzsungel fia szemtanúja volt az egész jelenetnek, attól

a pillanattól kezdve, hogy Numa rávetette magát zsákmányára. Egy ideje
szemmel tartotta már a lányt, és amint az oroszlán megtámadta, először
az járt az eszében, hogy hagyja Numát, tegyen vele, amit akar. Hisz
csupán egy kémről van szó. Látta őt Kraut tábornok főhadiszállásán a
német vezérkarral tárgyalni, és aztán brit tisztnek beöltözve, a brit
állások között látta viszont. Ez utóbbi gondolat volt az, ami
közbelépésre késztette, Hiszen Jan Smuts tábornok bizonyára örülne
neki, ha találkozhatna vele és kihallgathatná. Hátha ki lehetne szedni
belőle értékes információkat a brit főparancsnok számára, mielőtt Jan
Smuts főbe löveti.

Tarzan nemcsak a lányt, hanem az oroszlánt is megismerte. Az én

szememben vagy a kedves olvasó szemében valószínűleg minden oroszlán
egyforma. De nem így azok szemében, akik a dzsungelben közelről
ismerik őket. Mindegyiküknek egyéni jellegzetes arca, alakja és
mozgása van, amely ugyanolyan jellemző rájuk, mint az emberi családok
tagjait egymástól megkülönböztető ismertetőjegyek. Ráadásul ezeknek a
dzsungellakóknak van egy további, igen megbízható azonosító módszerük
- a szaglás. Mindegyikünknek, embernek, állatnak egyaránt megvan a
maga saját, különleges szaga és a dzsungelben élő vadállatok, akiket
bámulatos szaglóérzékkel ruházott fel a természet, leggyakrabban ennek
révén ismerik fel egymást. Ez a végső bizonyság. A kedves olvasó is
bizonyára ezerszer látta már a gyakorlatban - a kutya megismeri a
gazdája hangját, megismeri az arcát és az alakját is, ránéz. Tehát
minden rendben, semmi kétség nem lehet afelől, hogy valóban ő az, de
vajon a kutyát kielégíti ez? Nem, - a kutya oda akar menni a
gazdájához, hogy megszagolja. Minden egyéb érzékszerve megcsalhatja,
csak a szaglószerve nem - ezért aztán a végső azonosító módszer
segítségével akar bizonyságot szerezni.

Tarzan Numában azt az oroszlánt ismerte fel, akire Horta, a

vaddisznó bőréből tett szájkosarat, akit két napon át kötélre kötve
vezetgetett, akit végül a német arcvonal futóárkában engedett
szabadon. Tudta, hogy Numa is meg fogja ismerni, hogy emlékezni fog a
hegyes lándzsára, amely meghódolásra és engedelmes ségre
kényszerítette, és Tarzan remélte, hogy az oroszlánban megmaradt a
kapott lecke emléke.

Közeledett hát, és az óriásmajmok nyelvén szólt Numához -

próbálta elkergetni a lánytól. Nyitott kérdés persze, hogy Numa, az
oroszlán megértette-e. De biztosan megértette, hogy a súlyos lándzsa,
amelyet a Tarmangani barna jobb kezébe fogva készenlétben tartott; őt
fenyegeti, így aztán morogva, szűk agyában azt fontolgatva, hogy
támadjon-e vagy meneküljön, végül is visszavonult.

A majomember csak ment, ment, pillanatnyi megállás nélkül,

egyenesen az oroszlán felé.

- Menj el, Numa - kiáltotta -, különben Tarzan újra meg fog

kötni, és korgó gyomorral fog vezetgetni a dzsungelben. Nézz a
lándzsámra! Emlékszel még, hogyan döftem beléd a hegyét, és hogyan
csaptam a nyelével a fejedre? Menj el, Numa! Én vagyok az, Tarzan, a
dzsungel fia!

Numa pofáján a bőr mély barázdákba gyűrődött, a szeme szinte

teljesen eltűnt közöttük. Morgott, ordított, vicsorgott és újra
morgott.

Amikor a lándzsa hegye egészen közel került hozzá, haragosan

odacsapott veszedelmes mancsával, de visszavonult. Tarzan átlépett a
döglött lovon. A lány, aki a háta mögött feküdt a földön, a
döbbenettől kerekre nyílt szemmel bámult a pompás testű férfira, aki
lám, szépen, nyugodtan elkerget egy dühös oroszlánt a zsákmánya
mellől.

Amikor Numa néhány yardnyit hátrált, a majomember tökéletes

németséggel visszaszólt a lánynak:

- Van valami súlyos sérülése?

- Nem hiszem - felelte az -, de nem tudom kiszabadítani a lábam a

lovam alól.

- Próbálja meg újra - parancsolt rá Tarzan. - Nem tudom, mennyi

ideig leszek képes Numát sakkban tartani.

A lány küszködve, erejét megfeszítve próbálkozott, de végül

visszahanyatlott a könyökére.

- Képtelen vagyok - szólt oda a férfinak.

Az lassan megindult hátrafelé, míg újra oda nem ért a ló mellé.

Akkor lenyúlt, és megragadta a még sértetlen hevedert, majd félkézzel
felemelte a tetemet a földről. A lány kiszabadította a lábát és
felállt.

- Tud menni? - kérdezte Tarzan.

- Igen - mondta a lány. - Elzsibbadt a lábam, de úgy látszik,

nincs semmi baja.

- Jól van - nyugtázta a hírt a majomember. - Induljon el lassan

hátrafelé a hátam mögött, de tartózkodjon minden hirtelen mozdulattól.
Azt hiszem, nem fog támadni.

Sietség nélkül, kimért léptekkel hátráltak mindketten a bozót

felé. Numa egy percig morogva állt a helyén, aztán lassan követni
kezdte őket. Tarzan azt találgatta magában, hogy zsákmányához érve
továbbmegy-e, vagy megáll mellette. Ha tovább követi őket, akkor
támadással kell számolniuk, és ha Numa támad, akkor nagyon valószínű,
hogy egyiküket elkapja. Tarzan most várt, és figyelte, hogy mit
cselekszik az oroszlán. Amikor az oroszlán odaért a ló teteméhez, azt
tette, amire a majomember számított. A fenevad egy percig bámult
rájuk, dühödten vicsorgott, majd lenézett a csábító eledelre.
Nemsokára már ott kuporgott zsákmánya mellett, és folytatta az evést.

A lány nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől, és a majomember

újra folytathatta a lassú visszavonulást úgy, hogy az oroszlán most
már csak egyszer-egyszer pillantott fel rájuk.

Amikor a bozóthoz értek, megfordultak és beléptek a sűrűbe. A

lányon hirtelen olyan erős szédülés vett erőt, hogy megtántorodott,
talán elvágódott volna, ha Tarzan el nem kapja. De egy pillanat múlva
ismét ura volt önmagának.

- Nem tehetek róla - mondta már-már bocsánatkérően. - Oly közel

voltam a halálhoz, ahhoz az iszonyú halálhoz, hogy egy pillanatra
kiszállt belőlem az erő, de most már nincs semmi bajom. Hogyan
fejezhetném ki a hálámat? Olyan csodálatos volt - úgy látszik, hogy
egy cseppet sem fél attól a rettenetes állattól, ő viszont félt
magától. Ki maga?

- Azért fél tőlem - felelte gonosz hangsúllyal Tarzan -, mert már

ismer.

Ott állt szemtől szemben a lánnyal, és most első alkalommal volt

alkalma közvetlenül és alaposan szemügyre venni. Tagadhatatlanul
nagyon szép lány volt, de szépségéről Tarzan csak tudat alatt vett
tudomást. A szépsége csupán a felszínen látszott, a lelke, amely
bizonyára olyan sötét volt, mint a bűn, nem lett tőle tisztább. Kém
volt. Gyűlölte, és nem volt más vágya, minthogy elősegítse
pusztulását. De ennek azt a módját akarta választani, amellyel a
legfájóbb kárt okozhatja az ellenségnek.

A lány meztelen melle kilátszott a ruhából, ahol Numa letépte

róla, és Tarzan tekintete a puha, fehér bőrön hirtelen egy himbálódzó
kis tárgyon akadt meg, olyasmin, amitől egyszeriben a meglepetés és a
harag ült ki arcára: a gyémántokkal kirakott, arany medalion volt az,
ifjúkorának emléke, szerelmének jelképe, amelyet párjának nyakából
rabolt el a vandál Schneider. A lány látta haragvó tekintetét, de nem
tudta mire vélni. Tarzan durván megragadta a karját.

- Honnan szerezte ezt? - förmedt rá, miközben letépte nyakából az

ékszert.

A lány kihúzta magát.

- Vegye le rólam a kezét - mondta erélye- sen, ám a majomember

nem figyelt a szavára, hanem csak még erősebben szorította a karját.

- Feleljen - reccsent rá. - Honnan szerezte ezt?

- Miért érdekli ez magát? - kérdezett vissza a lány.

- Mert az enyém - felelte a majomember. - Mondja meg, hogy ki

adta magának, mert különben visszahajítom Numa elé.

- Képes lenne rá? - kérdezte a lány.

- Miért ne? - vágta rá Tarzan. - Maga kém, és ha a kémeket

elfogják, halál vár rájuk.

- Szóval az a szándéka, hogy megöl?

- Az volt a szándékom, hogy elviszem főhadiszállásra. Azok ott

majd rendelkeznek sorsáról, de Numa ugyanolyan hatékonyan elintézheti.
Melyiket választja?

- Fritz Schneider kapitány adta nekem - mondta a lány.

- Tehát akkor a főhadiszállás - mondta Tarzan. - Jöjjön!

A lány ott haladt mellette a bozótosban, az agya közben sebesen

forgott. Keletnek tartottak, ez neki megfelelt. Úgy gondolta, hogy
mindaddig, míg kelet felé mennek, kapóra jön a hatalmas fehér vadember
oltalma. Pisztoly még mindig ott lapult az oldalán, ez is
elgondolkoztatta. Teljesen őrült ez a fickó, hogy nem vette el tőle.
 - Miből gondolja, hogy kém vagyok? - kérdezte hosszú hallgatás
után.

- Láttam magát a német főhadiszálláson - válaszolta a férfi -, és

aztán a britek állása között is.

Nem, nem engedheti, hogy visszavigye azokhoz, gondolta a lány.

Azonnal el kell jutnia Wilhelmstalba. Elhatározta, hogy mindenképpen
odamegy, még ha a pisztolyát kell is használnia. Oldalvást
rápillantott a magas termetű alakra. Micsoda nagyszerű férfi! De
hiába, mégiscsak otromba fráter, aki meg akarja ölni vagy öletni, ha ő
maga nem végez vele. És a medalion! Azt vissza kell szereznie - el
kell juttatnia Wilhelmstalba. Tarzan most, mivel az ösvény nagyon
összeszűkült, egy-két lábnyival előtte haladt. A lány óvatosan
előhúzta a pisztolyát. Egyetlen lövés elegendő, és a férfi olyan közel
van, hogy képtelenség nem eltalálni. Miközben mindezt végiggondolta,
tekintete ott nyugodott a férfi barna bőre alatt szemet
gyönyörködtetően hullámzó izmokon, tökéletes végtagjain, fején,
fejedelmi tartásán, amelyet a régi korok büszke királyai is
megirigyelhettek volna. Hirtelen heves ellenérzés támadt benne
tervezett cselekedete iránt.

Nem, ezt nem teheti - de akkor is, ki kell szabadulnia és vissza

kell szereznie a medaliont. Hirtelen, úgyszólván oda sem nézve,
meglóbálta a fegyvert, és nagyot csapott markolatával Tarzan
tarkójára.

A férfi, mint valami letaglózott ökör, nyomban összerogyott.

6. Bosszú és irgalom

Egy órával később történt, hogy Sita, a párduc vadászútján

egyszer csak felpillantott a kék égre. Figyelmét Ska, a keselyű vonta
magára, aki egy mérföldre szélirányban lassan körözött a bozótos
fölött. Sárga szemével egy hosszú percen át figyelmesen bámulta a
rettenetes madarat. Látta, hogy Ska alászáll, majd ismét felemelkedik,
hogy folytassa a baljós körözést, mindeme manőverekből a dzsungel
törvényének ismeretében sok olyan dolgot olvasott ki, ami a kedves
olvasó előtt vagy én előttem rejtve maradt volna, de teljesen
nyilvánvaló volt Sita számára.

A vadászó nagymacska sejtette, hogy lent a földön, Ska alatt

valamilyen ehető hús található - vagy frissen ejtett zsákmány,
amelyből egy ragadozó lakmározik, vagy egy haldokló állat, amelyet Ska
még nem mer megtámadni. Sitát mindkét eshetőség táplálékkal
kecsegtette. Ezért aztán az elővigyázatos, macskatermészetű állat
kerülő utat választva lopakodott előre puha, párnás mancsain, amelyek
semmi zajt nem ütöttek egészen addig, míg a szél a köröző dögkeselyű
és reménybeli prédája felé nem fújt. Akkor Sita, a párduc,
bele-beleszaglászva minden kis szélfuvallatba, óvatosan előreosont, és
nem is kellett nagyobb távolságot megtennie, hogy fáradozásait siker
koronázza, mert érzékeny orrlyukai hamarosan ember - egy Tarmangani -
szagát szimatolták meg.

Sita megállt. Nem szokott emberre vadászni. Fiatal, ereje

teljében levő állat volt, de ezidáig mindig elkerülte a gyűlölt lények
közelségét. Az utóbbi időben jobban megszokta őket, mert sok katona
vonult át ősi vadászterületén, és mivel a katonák elriasztották azokat
a vadakat, amelyek közül Sita zsákmányt szokott ejteni, szűkös napok
köszöntöttek rá. Nagyon éhes volt.

A köröző Ska azt sugallta, hogy ez a Tarmangani magatehetetlen,

és a halálán van, mert különben Ska aligha tanúsítana érdeklődést
iránta, vagyis könnyű préda Sita számára. E gondolattól vezérelve a
nagymacska tovább osont előre. Hamarosan kibukkant a sűrű bozót
szélén, és sárgászöld szemei mohón tapadtak rá a majdnem teljesen
meztelen Tarmangani testére, aki arccal lefelé feküdt a szűk
vadcsapáson.

Közben Numa jólakottan felállt Bertha Kircher lovának teteme

mellől, s nyakánál fogva megragadta a félig felfalt dögöt, majd
bevonszolta a bozótba. Aztán elindult keletnek, búvóhelye felé, ahol
párját hagyta. Minthogy a kelleténél jobban teleette magát, az
álmosság kerülgette, és éppenséggel nem volt harcias kedvében. Lassan,
méltóságteljesen lépdelt, eszébe sem jutott, hogy nesztelenül járjon
vagy rejtőzködjék. A király vonult a maga útján, senkitől sem tartva.

Egy keskeny vadcsapáson haladt előre, időnként fejedelmi

pillantást vetve jobbra-balra, míg aztán az egyik kanyarban a szeme
elé táruló látvány hirtelen megállásra nem készteti - Sitát, a
párducot pillantotta meg, amint éppen lelapulva lopakodott egy csaknem
teljesen meztelen testű Tarmangani felé, aki arccal lefelé hevert az
ösvény mély porában. Numa mereven bámulta a földön fekvő testet.
Lassan felismerte. Az ő Tarmanganija volt az. Halk, figyelmeztető
morgás dörrent elő torkából, mikor Sita, aki egyik mancsát már Tarzan
hátára tette, megállt, és hirtelen megfordult, hogy megnézze, ki
háborgatja.

Hogy mi játszódott le a két vadállat agyában? Ki tudná

megmondani? A párduc, mintha ama bölcsességet vallotta volna, hogy
ragaszkodj ahhoz, ami a tied - rémisztőt morgott, mint aki el akarja
kergetni Numát a zsákmánytól. Na és Numa? Az ő gondolatát is a
tulajdonhoz való jog eszméje uralta? Tarmangani az övé, avagy ő a
Tarmanganié? Hiszen a nagy fehér majom volt az, aki engedelmességre
kényszerítette, legyőzte, de aki enni is adott neki. Numának eszébe
jutott, milyen félelmet keltett benne ez az emberféle kegyetlen
lándzsája. De a vadállatok agyában a félelem nagyobb valószínűséggel
keltett tiszteletet, mint gyűlöletet, így aztán Numa azt állapíthatta
meg, hogy tiszteli azt, aki legyőzte és engedelmességre
kényszerítette. Azt látta, hogy Sita, akit lenézett, háborgatni
merészeli az oroszlán parancsolóját. A féltékenység és a kapzsiság már
önmagában is elég ok lett volna Numának, hogy elűzze Sitát, jóllehet
~z oroszlán nem volt olyan éhes, hogy enni akarjon a húsból, amelyet
így eloroz a kisebb macska elől. De a busa fejben megbúvó kis
agytekervényekben ott motoszkált a ragaszkodás érzése is, és talán ez
volt az, amitől Numa morogva, sebesen előrerontott a prüszkölő Sita
felé.

A párduc egy pillanatig felpúpozott háttal és acsarkodó pofával

kitartott a helyén, szakasztott úgy, mint egy nagy cirmos cica.

Numa nem volt verekedős kedvében, de látva, hogy Sita kétségbe

meri vonni előjogait, vérszomjas agyában hirtelen lángot vetett a
harag szikrája. Szeme kitágult a dühtől, lengedező farkát mereven
felvágta, és rémisztő bömbölés közepette nekirontott elszemtelenedett
vazallusának.

A támadás olyan hirtelen jött és olyan közelről, hogy Sitának nem

volt alkalma megfordulni és elmenekülni. Karmait kimeresztve és fogait
vicsorgatva szállt szembe Numával. Ám a győzelemre nem sok esélye
volt. Ellenfelének eleve nagyobbak voltak a tépőfogai, hatalmasabb az
állkapcsa, és ehhez jött még óriás mancsa, testsúlybeli fölénye. Sitát
már az első összecsapás a földre döntötte, és bár tudatosan a hátára
fordult, és felhúzott erős hátsó lábait nekivetette Numa hasának, hogy
kitépje belső részeit, ám az oroszlán megelőzte, és ugyanabban a
pillanatban rettenetes fogai már bele is martak Sita torkába.

A többi már pillanatok műve volt. Numa felkelt a földről,

megrázta magát, és megállt, ellenfele tépett, szétmarcangolt teste
fölött. Sita fényes bundája is felhasadt, a piros vér lassan csorgott
le a véknyán. Kisebb sérülés volt csak, de bosszantotta. Lebámult a
halott párducra, majd hirtelen dührohamában megragadta és ide-oda
rángatta a tetemét, hogy aztán egy perccel később ismét ledobja,
leszegje a fejét, még egy rémisztő üvöltést hallasson és odaforduljon
a majomember felé.

Amikor odaért a mozdulatlan testhez, fejétől a talpáig

végigszaglászta. Aztán rátette egyik hatalmas mancsát, és a hátára
fordította. Ujra körbeszagolta a testet, és végül érdes nyelvével
megnyalta Tarzan arcát. Ez volt az a pillanat, amikor Tarzan
kinyitotta a szemét.

Ott tornyosult fölötte az óriás oroszlán, érezte forró

lehelletét, arcán pedig érdes nyelvét. A majomember gyakran vólt már
közel a halálhoz, de úgy gondolta, hogy ilyen közel még soha. Meg volt
győződve arról, hogy a vége már másodpercek kérdése. Agya az ütéstől
még mindig tompa volt, ezért aztán egy-két percig nem jött rá, hogy a
mellette álló oroszlán ugyanaz, akivel nemrégiben hozta össze a jó
sorsa.

Hamarosan mégiscsak kezdte felfogni, hogy Numa láthatólag nem

azért hajol fölébe, mert fel akarja falni - legalábbis nem azonnal.

Helyzete igen kényes volt. Az oroszlán két mellső mancsával

közrefogta Tarzant. A majomember ennek következtében nem tudott
felkelni anélkül, hogy félre ne tolja az oroszlánt, és nyitott kérdés
volt, hogy Numa eltűri-e a tologatást. Azzal is számolni kellett, hogy
a fenevad esetleg már halottnak véli, és a legkisebb mozdulat, amely
arra utal, hogy a valóság ennek ellenkezője, minden valószínűség
szerint felkelti az emberevő fenevad gyilkos ösztöneit.

Tarzan kezdte unni a helyzetet. Semmi kedve nem volt mindörökre

ott feküdni a földön, különösképp amikor az jutott az eszébe, hogy a
kémnő, aki ki akarta loccsantani az agyvelejét, ezekben a percekben
minden bizonnyal menekül, ahogy csak tud.

Numa most egyenesen belenézett a szemébe, és nyilvánvalóan

tudatában volt annak, hogy él. Kisvártatva- az oroszlán oldalt
fordította a fejét, és nyüszített. Tarzan ismerte ezt a hangot, tudta,
hogy nem haragot vagy éhséget jelez. A halk nyüszítésen felbátorodva
elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel.
 - Félre, Numa! - parancsolt rá az állatra és tenyerét sárgásbarna
vállára téve félretolta az oroszlánt. Aztán felkelt, megfogta
vadászkését, így várta, hogy mi lesz. Most vette észre Sita
felszaggatott testét. A halott nagymacskáról felnézett az elevenre,
észrevette az utóbbin is az összecsapás nyomait, és egy pillanat alatt
megértette a lényegét annak, ami történt - Numa megmentette a
párductól!

Hihetetlennek tűnt a dolog, de hát a jelek kristálytisztán erre

vallottak. Az oroszlán felé fordult, immár félelem nélkül odament
hozzá, és megvizsgálta sebeit, amelyekről megállapította, hogy nem
mélyek. Numa, amikor Tarzan letérdelt mellé, viszkető fülével
nekidörgölődzött a majomember meztelen, barna vállának.

Tarzan megsimogatta az állat busa fejét, felvette a földről

lándzsáját, és körbekémlelt a lány nyomai után. ~Iamarosan
megállapította, hogy keletre vezetnek, és amikor követni kezdte őket,
valami arra késztette, hogy megtapogassa a medaliont, amelyet annak
idején a nyakába akasztott. Az ékszer nem volt meg!

A haragnak semmi jele nem látszott a majomember arcán azonkívül,

hogy kissé összeszorította a fogát. Bánatosan tarkójára tette a kezét,
ahol egy dudor jelezte a lány ütésének helyét, és a következő
pillanatban mosolyféle suhant át az ajkán. Akár tetszett, akár nem, el
kellett ismernie, hogy a lány jól rászedte, s hogy nem kis hidegvér
kellett ahhoz, amit tett.

Egy szál pisztollyal felfegyverkezve neki mert vágni az úttalan

vidéknek a vasútig és aztán tovább a hegyek felé, amelyek között
Wilhelmstal fekszik.

Tarzan nagyra becsülte a bátorságot. Elég erős volt ahhoz, hogy

megengedhesse magának és elismerje még egy német kém bátorságát is.
Rájött arra is, hogy ebben az esetben bátorsága folytán az illető még
veszélyesebb, ezért égetően szükséges eltávolítani őt az útból.
Remélte, hogy még utolérheti, mielőtt eljut Wilhelmstalba, ezért
azonnal útra kelt abban a lendületes futólépésben, amelyet órákon át
tudott tartani egyvégtében a fáradtság látható jele nélkül.

Valószínűtlennek tűnt, hogy a lány két napnál rövidebb idő alatt

eljut a városba, mert harminc mérföldet kellett megtennie, s egy
részét hegyes vidéken. Pont abban a pillanatban amikor ez végigfutott
az agyán, Tarzan mozdonyfüttyöt hallott. Ebből megtudta, hogy vasúti
közlekedés jó néhány napos üzemszünet után ismét megindult. Amennyiben
a vonat délnek tart, a lány le fogja állítani, ha addigra elért a
sínpárig. Éles fülével a majomember hallotta, miként csikorognak a
kerekekre szoruló féktuskók, és néhány perccel később az indulást
jelző sípszót. A vonat megállt, majd újra elindult, és amikor
lendületbe jött, és jól halhatóan eltávolodott, a hang irányából
Tarzan megtudta állapítani, hogy délnek tart.

A majomember követte a nyomokat a vasútig, ahol a pálya nyugati

oldalán hirtelen végük szakadt. Jól gondolta, a lány felszállt a
vonatra. Nem volt más hátra, mint tovább menni Wilhelmstalba, ahol úgy
remélte, megtalálja majd Fritz Schneider kapitányt, valamint a lányt
is, és visszaszerzi a gyémántokkal kirakott medaliont.
 Sötét volt már, amikor Tarzan elért a kis hegyi városba,
Wilhelmstalba. Kinn őgyelgett a szélső házak körül, felmérte a
terepet, és közben megpróbálta kitalálni, hogyan kutathatná át egy
csaknem meztelen fehér ember a települést anélkül, hogy gyanút
keltene. Sok katona mozgott mindenfelé. Világos volt, hogy a várost
őrzik, mert alig száz yardnyira egy magányos őrszemet látott fel-alá
lépdelni. Ezt az egyet elkerülni nem tűnt nehéznek, de olyan
öltözékben, mint az övé, gyakorlatilag lehetetlen lett volna behatolni
a településre.

óvatosan, minden lehetséges fedezéket felhasználva osont előre.

Lelapult, mozdulatlanná dermedt, amikor az őrszem arccal feléje
fordult. Végül eljutott még a városhatáron belül egy szélső ház
oltalmat nyújtó árnyékába. Innen épülettől épületig lopakodott tovább,
míg végül az egyik nyári lak végében felfedezte egy nagy kutya. Az
állat lassan, morogva közeledett felé. Tarzan mozdulatlanul állt egy
fa mellett. Látta, hogy fény van a nyári lakban, hogy egyenruhás
férfiak járkálnak odabent ide-oda. Azt remélte, hogy a kutya nem fog
ugatni. Nem is ugatott, de egyre ádázabbul morgott, és éppen abban a
pillanatban, amikor a nyári lak hátsó ajtaja kinyílt, és egy férfi
lépett ki rajta, támadásba lendült.

Nagy kutya volt, akkora, mint Dango, a

hiéna, és Numa, az oroszlán minden gonosz el-
szántságával támadott. Közeledtére Tarzan le-
térdelt, és a kutya a levegőben úszva ugrott
neki a torkának. De ezúttal nem emberrel ke-
rült szembe, és azt tapasztalta, hogy gyorsaság
dolgában a Tarmangani nem csak hogy felveszi
vele a versenyt, hanem fölötte is áll. Fogával
nem érte el ellenfelének lágy húsát - erős uj-
jak, acélos ujjak ragadták meg a nyakát. Ijed-
ten egyet vakkantott, és amikor karmaival az
előtte térdelő- alak meztelen melle felé kapott
- már tehetetlen volt. A hatalmas ujjak rá
tapadtak a torkára. A férfi felállt, rántott egyet
a kapálódzó testen, aztán félrehajította. Ugyan-
ebben a pillanatban a nyári lak nyitott ajtaja
felől egy hang azt kiáltotta: Simba!
Választ nem kapott. A férfi tovább kiáltoz
va lejött a lépcsőn, és közeledett a fához. Az
ajtónyíláson át kiszűrődő fény ben Tarzan látta,
hogy magas, széles vállú, német tiszti egyenru-
hát viselő férfi. A majomember visszahúzódott
a fa törzsének árnyékába. A férfi közelebb jött,
még mindig a kutyát szólongatta - nem látta
az immár az árnyékban meglapuló, reá vára-
kozó ádáz fenevadat. Amikor már csak tíz láb
távolságra volt a Tarmanganitól, Tarzan neki-
ugrott. Úgy vetette rá magát, mint Sabor a
prédájára. Lendületével és testének súlyával a
földre döntötte a németet, akit rettentő erejű
ujjak akadályoztak meg abban, hogy kiáltson,
s bár a tiszt kétségbeesetten küzdött, helyzete
kilátástalan volt. Egy pillanattal később már
holtan hevert a kutya teteme mellett.

Amint Tarzan egy pillanatra felegyenesedve megállt, lenézett

áldozatára, és nagyon sajnálta, hogy ezúttal nem hallathatja kedvenc
diadaalordítását. Az egyenruha láttán eszébe jutott, hogy mí módon
tudna Wilhelmstal utcáin járkálni úgy, hogy a leleplezés veszélye
minimális legyen. Tíz perccel később egy magas, széles vállú tiszt
távozott a nyári lak kertjéből, egy kutya és egy meztelen férfi
tetemét hátrahagyva.

Határozott léptekkel haladt előre a kis utcán, és akik elmentek

mellette, nem is sejtették, hogy a császári németország egyenruhája
alatt egy engesztelhetetlen ádáz szív dobog. Tarzan első dolga az
volt, hogy megkeresse a szállodát, mert gyanította, hogy ott fog
rátalálni a lányra, és a lánnyal együtt bizonyára Fritz Schneiderre
is, aki vagy a cinkosa vagy a szeretője, vagy mindkettő. És ott lesz
majd Tarzan becses medalionja is.

Végül megtalálta a szállodát, amely alacsony; egyemeletes,

verandás épület volt. Mindkét szintjén égtek a lámpák, és odabent sok
ember, többnyire tiszt látszott. A majomember fontolóra vette, hogy
bemenjen-e érdeklődni azok után, akiket keres, de józan esze azt
súgta, hogy előbb derítse fel a helyet. Körbejárta az épületet,
benézett a földszint minden kivilágított szobájába, és mivel azok
közül, akik miatt jött, nem látott senkit, könnyedén fellendült a
veranda tetejére, és az emelet ablakain keresztül folytatta a
kutatást.

A szálloda sarkán levő egyik hátsó szobában a függöny be volt

ugyan húzva, de hangokat lehetett hallani. Egy pillanatra a függönyre
kirajzolódó alak körvonalait is látta. Női alaknak tűnt, de olyan
rövid ideig látta, hogy nem lehetett biztos a dologban. Tarzan
közelebb lopódzott az ablakhoz és hallgatózott. Igen, egy nő és egy
férfi van odabenn. Tisztán hallotta a hangjukat, bár egy szót sem
tudott kivenni abból, amit mondtak, mivel suttogva beszéltek.

A szomszédos szobában sötét volt. Tarzan kitapogatta az ablak

szélét, és megállapította, hogy nincs bereteszelve. Odabent teljes
csend honolt. Megemelte a tolóablakot, és újra hallgatózott - még
mindig semmi zaj. Egyik lábát feltette a párkányra, becsusszant, és
sietve körülpillantott. A szoba üres volt. Odament az ajtóhoz,
kinyitotta, és kinézett az előtérbe. Ott sem látott senkit, erre
kilépett a szobából, és a szomszédos szoba ajtajához ment, amely
mögött a férfi és a nő beszélgetett.

Odalapult az ajtóhoz és hallgatózott. Most már ki tudta venni a

szavaikat, mert azok ketten időközben felemelték a hangjukat. Úgy
tűnt, vitatkoznak. A nő beszélt éppen.

- Elhoztam a medaliont - mondta - a maga és Kraut tábornok

közötti megállapodás értelmében a magam kilétének bizonyítására. Nincs
nálam más igazoló irat. Arról volt szó, hogy ennyi elég. Magának nincs
más dolga, mint hogy ideadja nekem a papírokat, és utamra engedjen.

A férfi olyan halk hangon válaszolt, hogy Tarzan nem értette a

szavait. Majd újra a nő szólalt meg - hangjában árnyalatnyi gúny és
talán némi félelem érződött.

- Ezt maga nem meri megtenni, Schneider - mondta. Majd

kisvártatva. - Ne érjen hozzám! Vegye el a kezét! - Ez volt az a
pillanat, amikor Tarzan, a dzsungel fia kinyitotta az ajtót, és
belépett a szobába. Egy jól megtermett német tisztet pillantott meg,
aki egyik karjával átölelte Bertha Kircher derekát, másik kezét pedig
a homlokára szorítva hátranyomta a fejét, és közben megpróbálta szájon
csókolni. A lány derekasan küzdött a nagydarab, brutális alakkal, de
minden igyekezete hiábavaló volt. A férfi lassan közelebb nyomult
ajkával az övéhez, és közben lassan, lépésről lépésre szorította
hátrafelé.

Schneider meghallotta a háta mögött kinyíló, majd becsukódó ajtó

zaját, és megfordult. Az idegen tiszt láttán elengedte a lányt, majd
felegyenesedett.

- Hogy képzeli, hogy csak úgy betör ide, hadnagy? - csattant fel, a
másik váll-lapjára pillantva. - Azonnal távozzék a szobából.

Tarzan semmilyen artikulált választ nem adott. Azok ketten csak

azt hallották, hogy halk morgás tör elő határozott vonalú ajkairól -
és ettől a morgástól a hideg futott végig a lány testén. A férfi vörös
arca elsápadt, keze pisztolyáért nyúlt, ám alighogy előhúzta
fegyverét, a betolakodó máris kicsavarta a kezéből, és a függönyön,
ablakon át kihajította az udvarra.

Akkor Tarzan visszahátrált az ajtóhoz, és lassan levetette

egyenrúhájának kabátját.

- Maga Schneider kapitány - mondta a németnek.

- És ha az vagyok? - mordult fel a másik.

- Az én nevem Tarzan, a dzsungel fia - válaszolta a majomember. -

Most már tudja, miért törtem be ide.

Meztelen teste kivillant a kabát alól, amelyet ledobott a

padlóra, majd gyorsan kibújt a nadrágból is, és egy szál ágyékkötőben
állt meg előttük. Addigra már a lány is felismerte.

- Ne nyúlkáljon a pisztolya után - figyelmeztette Tarzan a lányt.

Az leeresztette a kezét. - Úgy, és most jöjjön ide.

Kircher kisasszony odament hozzá, Tarzan pedig elvette a

fegyvert, és kidobta a másik után. Amikor kimondta a nevét, Tarzan
észrevette, hogy a tiszt vonásain beteges sápadtság ömlik el. Végre
meglelte hát az emberét. Végre, legalább részben, bosszút áll
feleségéért - hiszen az elégtétel sohasem lesz teljes. Ahhoz az élet
túl rövid.

- Mit akar tőlem? - tudakolta Schneider.

- Meg fog fizetni azért, amit abban a kis nyári lakban tett, ott
a vazirik országában, - felelte a majomember.

Schneider ágálni és fenyegetőzni kezdett.

Tarzan megfordította a kulcsot az ajtózárban, és az ablakon át

kihajította a pisztolyok után. Aztán a lányhoz fordult.

- Álljon félre. Tarzan, a dzsungel fia ölni fog.

 A férfi abbahagyta az ágálást, és könyörögni kezdett.

- Feleségem, gyerekeim vannak otthon, - kiáltotta. - Én nem

csináltam semmit! Én ...

- Tettéhez méltó módon fog meghalni - mondta Tarzan -, vérrel a

kezén és hazugsággal az ajkán. - Elindult a szobán keresztül a
tagbaszakadt kapitány felé. Schneider megtermett, nagy erejű férfi
volt - körülbelül olyan magas, mint a majomember; csak sokkal
súlyosabb. Látta, hogy sem a fenyegetés, sem a könyörgés nem használ,
ezért felkészült, hogy harcolni fog. Ahogyan a sarokba szorított
patkány harcol az életéért, azzal az őrjöngő dühvel, ravaszsággal és
elszántsággal, amellyel a természet legelső törvénye sok vadállatot
felruház.

Bikafejét leszegve nekirontott a majomembernek, és a szoba

közepén ölre mentek egymással. Itt egy pillanatra összeakaszkodva,
imbolyogva megálltak, majd végül Tartannak sikerült ellenfelét
visszaszorítania, majd átlöknie egy asztalon, amely a földre zuhant,
és darabokra tört a két nehéz test súlya alatt.

A lány kerekre nyílt szemmel figyelte a küzdelmet. Látta, hogyan

hempereg a két férfi ide-oda a padlón, és rémülten hallotta a halk
morgást, amely a meztelen óriás ajkáról tört elő. Schneider megpróbált
ujjaival ellenfele torkához férkőzni, míg a másik, ó borzalmak
borzalma, Bertha Kircher szeme láttára fogaival közelített a német
nyaki ütőeréhez!

Schneider láthatólag ugyancsak észrevette ellenfele szándékát,

mert kettőzött erővel igyekezett megszabadulni, végül sikerült is
meghemperedve a majomember fölébe kerekednie, és kitépnie magát
szorításából. Talpra ugorva az ablak felé rohant, de a majomember
sokkal gyorsabb volt nála, és még mielőtt kiugorhatott volna a
tolóablakon, egy súlyos kéz ragadta meg a vállát. Visszarántotta, a
szobán keresztül a szemközti falnak penderítette. Tarzan követte, újra
csak összeakaszkodtak. rettenetes ütéseket osztogatva egymásnak, míg
végül Schneider fültépő hangon felordított:

- Segítség!

Tarzan megragadta a fickó torkát, és előhúzta vadászkését.

Schneider háttal a falhoz szorult. Bár térde rogyadozott, a majomember
egyenesen tartotta. Tarzan a kés éles hegyét odatartotta a német
hasának alsó feléhez.

- Így gyilkolta meg a páromat - sziszegte rémisztő hangon. - Így

fog meghalni maga is.

A lány előretámolygott.

- Jaj, istenem, ne! - kiáltotta. - Ne tegye! Maga olyan bátor -

nem lehet ilyen vadállat.

Tarzan feléje fordult.

- Igaza van - mondta. - én ezt nem tehetem - azzal magasba emelte

pengéjének hegyét, és mélyen belemártotta Fritz Schneider hitvány
szívébe, vérrel fojtva bele a vandálba utolsó kiáltását:
 - Én nem csináltam semmit. Ó nem ... - Aztán Tarzan a lányhoz
fordult, és elébe tartotta a tenyerét.

- Adja ide a medalionomat - mondta.

A lány a halott tisztre mutatott.

- Nála van.

Tarzan átkutatta a ruháját, és megtalálta az ékszert.

- Most akkor ideadhatja a papírokat - mondta a lánynak, az pedig

egyetlen szó nélkül átnyújtott neki egy összehajtott iratot. - Maga
miatt is jöttem - mondta. - Nehéz lenne innen elvinnem, ezért az volt
a szándékom, hogy megölöm. Megesküdtem, hogy bosszút állok, de igaza
volt, amikor azt mondta, hogy nem vagyok olyan vadállat, mint ez az
asszonygyilkos. Nem tudtam úgy megölni, ahogyan ő gyilkolta le a
feleségemet, és nem tudom magát sem megölni, mert nő.

Átvágott a szobán, felemelte a tolóablakot, és egy pillanat alatt

kilépett rajta, majd beleveszett az éjszakába. És akkor Bertha Kircher
gyorsan odalépett a padlón fekvő hullához, becsúsztatta kezét a
zubbonya alá,, kis köteg papírt húzott elő onnan, amelyet begyömöszölt
ruhája derekába, majd az ablakhoz ment és segítségért kiáltott.

7. A vér nem válik vízzé

Tarzan, a dzsungel fia rosszkedvű volt. A markában volt a német

kémnő, Bertha Kircher, és ő mégis sértetlenül futni hagyta. Igaz, hogy
leszámolt Fritz Schneiderrel, von Goss alhadnaggyal, és jócskán
bosszút állt annak a német századnak az emberein, akik gyilkoltak,
fosztogattak, erőszakoskodtak Tarzan nyári lakánál a vazirik
országában. Még egy tiszttel volt számadása, de neki nem akadt
nyomára. Obergatz hadnagy volt az, akit még keresett, de mindhiába.
Végül megtudta, hogy az illetőt valamilyen különleges megbízatással
elküldték valahová Afrikába, vagy vissza Európába. Tarzan informátora
vagy nem tudta, vagy nem akarta elárulni.

De az a tény, hogy érzései lefoghatták a kezét, amikor oly

könnyűszerrel eltávolíthatta volna az útból Bertha Kirchert a
wilhelmstali szállodában azon az éjszakán, nem hagyta nyugodni a
majomembert. Szégyellte gyöngeségét, és amikor a lánytól szerzett
papírt átadta a brit vezérkari főnöknek, és az így nyert információ
lehetővé tette, hogy meghiúsítsanak egy német támadást, még inkább
elégedetlen volt magával. Elégedetlensége abból fakadt, hogy
rádöbbent, ha ismét hasonló alkalom nyílna előtte, megint ugyanúgy
képtelen lenne megölni egy nőt, ahogy Wilhelmstalban azon az éjszakán.

Tarzan ezért a gyöngeségért, ahogyan magában nevezte, a

civilizációval való kapcsolatát, annak elpuhító hatásait kárhoztatta.
Ádáz szíve mélyén megvetette mind a civilizációt, mind pedig annak
képviselőit - a világ civilizált országaiban élő férfiakat és nőket.
Magában örökké összehasonlította gyengeségüket, vétkeiket,
képmutatásukat és kicsinyes hiúságukat vad dzsungelbeli társainak
nyílt, primitív viselkedésével. Szívében ezért állandó csata dúlt eme
erők és egy másik hatalmas erő között - ez pedig Tarzan szeretete és
hűsége volt civilizált világbeli barátai iránt.

A majomember, aki vadállatok között, vadállatok útmutatásai

szerint nevelkedett, nehezen barátkozott össze bárkivel. Ismerősei
százszám voltak, barátai azonban kevesen. Eme kevesekért az életét is
odaadta volna, mint ahogyan ők is bizonyára feláldozták volna érte az
életüket. De közülük most egy sem harcolt itt a brit seregben
Kelet-Afrikában, ezért aztán Tarzan, aki megcsömörlött és undorodott a
kegyetlen és embertelen háborút viselő emberek látványától,
elhatározta, hogy hallgat ifjúkora távoli dzsungelének hívó szavára. A
kelet-afrikai háború vége oly közel volt, hogy belátta, további
szolgálatainak igen csekély haszna volna.

Minthogy sohasem esküdött fel szabályszerűen a király

szolgálatára, most, hogy erkölcsi kötelezettsége megszűnt, semmi nem
marasztalta. Így történt, hogy ugyanolyan rejtélyesen tűnt el a brit
táborból, mint ahogyan néhány hónappal korábban felbukkant.

Tarzan nemegyszer alakult már vissza primitív lénnyé, hogy aztán

- párja iránti szerelme miatt - ismét csak megtérjen a civilizált
világba. Ám most, hogy ő nem volt többé, a majomember úgy érezte,
ezúttal végképp és mindörökre elhagy minden emberlakta helyet, és úgy
fog élni és meghalni vadállatként, vadállatok között, ahogyan
csecsemőkorától felnőtté válásáig élt.

Céljáig úttalan vadonon, érintetlen, civilizálatlan tájakon

kellett átvágnia. Tudta, hogy bizonyára sok helyen megfordul majd,
ahol az övé lesz az első emberi láb, amely az ősföldet tapossa. Ezek a
kilátások cseppet sem riasztották vissza a Tarmanganit - inkább
serkentették és sürgették, mert ereiben gazdagon áramlott az a nemes
vér, amelynek köszönhető, hogy a föld felszínének legnagyobb része
lakhatóvá vált az ember számára.

Az élelem és a víz kérdése, amely egy hasonló utat fontolgató

hétköznapi ember elméjében a legeslegelső lett volna, nemigen
foglalkoztatta Tarzant. Természetes környezete volt a vadon, az
őserdőben való létezés tudománya pedig éppoly magától értetődő volt
számára, mint a lélegzés. A többi dzsungelbeli állathoz hasonlóan nagy
távolságról megérezte a víz szagát, és ahol a kedves olvasó vagy én
biztosan szomjan halnánk, a majomember tévedhetetlenül meg tudta
állapítani azt a helyet, ahol a víz található.

Tarzan napokon keresztül vadban és vízfolyásokban gazdag vidéken

vágott át. Csak lassan haladt előre, vadászgatott és halászott, közben
összebarátkozott vagy éppen veszekedett a dzsungel többi vad
lakójával. Így akadt össze Manuval, a kis aprómajommal is, aki
csacsogott és zsémbelt az erős Tarmangani láttán; majd a következő
lélegzetvételre már figyelmeztette is, hogy Hisztah, a kígyó ott hever
előtte összetekeredve a magas fűben. Tarzan Manutól az óriásmajmok - a
Manganik - felől érdeklődött. Megtudta, hogy a dzsungelnek ezen a
részén kevesen laknak, és ebben az évszakban azok is fenn, északabbra
vadásznak.

- De Bolgani itt van - mondta Manu. - Akarsz Bolganival

találkozni?

Manu hangjából gúny csendült ki, és Tarzan tudta, hogy a kis Manu
azért csúfolódik, mert azt hiszi, minden teremtmény fél a hatalmas
Bolganitól, a gorillától. Tarzan ökölbe szorított kezével megdöngette
kidüllesztett, nagy, boltozatos mellkasát.

- Én Tarzan vagyok - kiáltotta. - Tarzan még balu volt, amikor

már végzett egy Bolganival. Tarzan a Manganikat keresi, akik a
testvérei, de a Bolganikat nem, ezért a Bolganik tisztuljanak Tarzan
útjából.

A kis Manu, az aprómajom, nagyon megilletődött, mert a

dzsungelben természetes dolog, hogy valaki dicsekszik és hisznek is
neki. Ez volt az a pillanat, amikor kegyesen úgy döntött, elárul még
mást is Tarzannak a Manganikról.

- Arra, meg arra, meg arra járnak - mondta, és barna kezével

széles ívben körbemutatott előbb északra, majd nyugatra, végül délre.
- Mert arrafelé - mutatott nyugatra - jó vadászmező van, de közbül van
egy nagy terület, ahol nincs sem ennivaló, sem víz, ezért kell így
menniük - és kezével ismét széles félkört írt le, azt magyarázva
Tarzannak, hogy az óriásmajmok mekkora kitérőt tesznek, ha el akarnak
jutni a nyugat felé elterülő vadászterületeikre.

Ez jellemző a Manganikra, gondolta Tarzan, akik lusták, és nem

szeretnek gyorsan vándorolni. Az ő számára viszont az egyenes út lesz
a legjobb. Átvág a száraz vidéken, és harmadannyi idő alatt eljut a jó
vadászmezőkre, mintha felmenne északra, és úgy fordulna ismét vissza.
Így történt, hogy útját nyugat felé folytatta. Egy alacsony hegyláncon
átkelve egyszer csak széles, sziklákkal teleszórt kietlen síkságot
pillantott meg. Messze a távolban egy másik hegyvonulatot látott, és
úgy gondolta, hogy amögött kell elterülnie a Manganik
vadászterületének. Odaérve csatlakozik majd hozzájuk, és egy ideig
velük marad, mielőtt folytatná útját a tengerparti kis kunyhó felé,
amelyet apja épített a dzsungel szélén, egy, a szárazföldbe benyúló
öböl mellett.

Tarzan tele volt tervekkel. Újjá fogja építeni és kibővíti a

kunyhót, amelyben született: raktárépületeket fog emelni, amelyekbe a
majmokkal összehordatja az élelmet, amikor bővében vannak, a szűkös
időkre - ilyesmi egyetlen majomnak sem jutna eszébe még álmában sem.
És a törzs állandóan egy helyben marad; ő pedig újra a királyuk lesz,
mint már volt a múltban. Megpróbál megtanítani nekik néhányat azok
közül a hasznosabb dolgok közül, amelyeket az emberektől tanult, bár
ahogy a majmok eszét ismerte, és Tarzan aztán igazán ismerte, attól
tartott, hogy munkálkodása hiábavaló lesz.

A majomember megállapította, hogy a vidék; ahol jár, rettenetesen

zord, a legzordabb táj; ahol valaha megfordult. A fennsíkot újra meg
újra kanyonok szabdalták fel, és ezeken átjutni gyakran órákon át
tartó fáradsággal járt. A ritka növényzet valami halványbarna színben
játszott, amitől az egész tájnak rendkívül nyomasztó hatása volt.
óriás sziklák tarkították a vidéket mindenfelé, ameddig a szem
ellátott, részben beleágyazódva az igen apró szemű homokba, amely
Tarzan minden léptére felhőkben szálldosott. A nap könyörtelenül
tűzött le a felhőtlen égből.

Tarzan egy álló napon át menetelt kínkeservesen előre az immár

gyűlöletes tájon. Amikor a nap lenyugodott, a távoli hegyek nyugaton
semmivel sem látszottak közelebb kerülni, mint voltak reggel. Egyetlen
élőlénynek nem látta nyomát a majomember Skan, a baljóslatú madáron
kívül, aki fáradhatatlanul követte azóta, hogy nekivágott ennek a
tikkasztó pusztaságnak.

A számára ehető bogarak közül a legkisebb sem tanúskodott arról,

hogy bármiféle élet létezne itt. Tarzan éhes és szomjas volt, amikor
végre este pihenőre tért. Úgy döntött, hogy az éjszaka hűvösét
felhasználva folytatja útját. Belátta, hogy még a hatalmas Tarzan sem
lépheti át a maga korlátait, és ahol nincs étele, ott az embernek
nincs mit enni, és ahol nincs víz, ott úgy ismerheti valaki a vadont,
mint a tenyerét, akkor sem talál vizet. Teljesen új dolog volt Tarzan
számára, hogy kedves hazájának, Afrikának ilyen terméketlen, ijesztő
vidéke is létezik. Még a Szaharában is vannak oázisok, de ezen a
rettenetes tájon semmi jel nem utalt arra, hogy akár csak egy
négyzetméternyi barátságos része volna valahol.

Mindazonáltal semmi kételye nem volt afelől, hogy el fog jutni a

csodaországba, amelyről a kis Manu beszélt neki, bár tisztában volt
azzal, hogy alaposan kitikkadva és üres hassal fog megérkezni. Így
aztán egészen pirkadatig küzdötte magát előre, amikor ismét úgy
érezte, hogy pihennie kell. Immár nyolc kanyonon kelt át, s most egy
újabb rettenetes szélére ért, amelynek meredeken leszakadó falai egy
pihent, ételből, vízből bőséges energiát merítő férfi erejét is a
végsőkig próbára tették volna.

Amikor lepillantott a tátongó mélységbe, aztán pedig a túloldalt

megmászandó falra, első alkalommal támadtak balsejtelmek elméjében.

Nem félt a haláltól - meggyilkolt párjának emlékezete oly eleven

volt a szívében, hogy nem is bánta volna, ha meghal, de mindennél
erősebben munkált benne a legfőbb ösztön, az önfenntartás, az életér t
való harc ösztöne. Ez arra serkentette, hogy cselekvőn szálljon szembe
a nagy kaszással mindaddig, míg utolsó leheletéig vitézül küzdve le
nem győzi a nála is erősebb hatalom.

Egy árny suhant el mellette lassan a földön.

Amikor a majomember feltekintett, azt látta, hogy Ska, a keselyű

köröz nagy ívben fölötte. A pusztulás gonosz és állhatatos
előhírnökének láttán Tarzan ismét eltökélte magát a cselekvésre.
Felállt, odament a kanyon szélére, majd megfordult, és arcát a
magasban köröző ragadozó madár felé fordítva, ajkáról a hím majom
kihívó harci ordítása tört elő.

- Tarzan vagyok - ordította -, az óriásmajmok népéből. Tarzan, a

dzsungel ura sohasem lesz a dögevő Ska martaléka. Menj vissza Dango
rejtekhelyéhez, és edd azt, amit a hiénák meghagynak. Abban nem lesz
részed, hogy Tarzan csontjairól tépd le a húst a halálnak ebben a
néptelen pusztaságában.

De még le sem ért a kanyon aljába, amikor kénytelen volt

elismerni, hogy hatalmas ereje fogytán van. Kimerülten lehuppant a
szikla aljába, és amikor meglátta maga előtt a szemközti falat,
amelyet meg kell másznia, kivicsorította szemfogait és dühösen
morgott. Egy órán át feküdt és pihent a szikla lábánál a hűvös
árnyékban. Körös-körül mindenütt a legteljesebb csend - a sír csendje
- honolt. Sem madárszárnyak csapkodása, sem bogarak döngicsélése, sem
surranó kis hüllők neszezése nem törte meg a halált idéző csöndet. Ez
valóban a halál völgye volt. Tarzan érezte, hogy a rettenetes hely
nyomasztó hangulata miként telepszik rá, de azért feltápászkodott,
megrázta magát, mint egy hatalmas oroszlán, hiszen akárhogy is, azért
ő még mindig a hatalmas Tarzan, a dzsungel fia. Igen, és meg is marad
hatalmas Tarzannak mindaddig, míg ádáz szíve utolsót nem dobban.

Ahogy átvágott a kanyon mélyén, megpillantott valamit, ami ott

hevert egészen közel az oldalfal tövénél. Elindult feléje. Élesen
elütött a környezetétől, mégis olyannyira a sivár szín szerves és
elválaszthatatlan részének látszott, mint a színész egy jól
megtervezett színpadkép díszletei között. A lángoló Kudu ebben a
pillanatban felhágott a keleti szikla csúcsára és könyörtelen sugarai,
mint valami óriás reflektor fénye rávetődtek a nyugati fal lábánál
heverő tárgyra.

Tarzan közelebb ment, és egy emberi lény kifehéredett koponyáját

és csontjait látta. Körülötte ruhamaradványokat és olyanfajta
felszerelési tárgyakat talált, amelyek, amint megvizsgálta őket,
rendkívüli kíváncsiságot ébresztettek benne, olyannyira, hogy egy
időre meg is feledkezett saját sanyarú helyzetéről, míg eltűnődött a
furcsa histórián; amelyet a messze távoli múltban lezajlott tragédia
eme néma tanújelei tártak elé.

A csontok jól konzervált állapotban voltak; és érintetlen voltuk

arra utalt, hogy mivel egyiküket sem törték el, a húst valószínűleg a
keselyűk tépték le róluk. A felszerelés részei pedig alátámasztották
azt a feltételezést, hogy igen régiek. Ezen a védett helyen, ahol soha
nem fagyott, és nyilvánvalóan ritkán esett az eső, a csontok időtlen
idők óta heverhettek háborítatlanul, mivel semmilyen más erő nem
létezett, amely szétszórta vagy megbolygatta volna őket.

A csontváz közelében egy sárgarézből kalapált sisak és egy

acélból készült, rozsdás mellvért hevert. Mellette hosszú, egyenes
kard a tokjában és egy ősrégi szakállas puska. A csontok egy férfi
csontjai voltak, és Tarzan tudta, hogy az illetőnek bámulatos testi-
és életerővel kellett rendelkeznie, ha ilyen mélyen képes volt
benyomulni minden veszély ellenére Afrika belsejébe ezzel a súlyos,
mindamellett hasznavehetetlen fegyverzettel.

A majomember mélységes bámulattal adózott a régmúlt idők eme

névtelen kalandorának. Micsoda rettenthetetlen férfi lehetett, a
dicsteljes harci tettek minő legendáinak és a forgandó szerencse
miféle sanyarú tapasztalatainak a tudója ez a kifehéredett koponya!
Tarzan lehajolt, és szemügyre vette a ruha foszlányait, amelyek még
mindig ott hevertek a csontok körül. Ami bőrből készült, minden
eltűnt, nyilván Ska falta fel. Nem maradtak meg a férfi csizmái, ha
ugyan egyáltalán viselt csizmát, de számos szétszóródott csat utalt
arra, hogy sok bőrszíj tartozott felszereléséhez. Közvetlenül az egyik
kéz csontjai alatt egy körülbelül nyolc hüvelyk hosszú és két hüvelyk
átmérőjű fémhenger hevert. Amikor felvette a földről, Tarzan látta,
hogy vastag lakkréteggel van bevonva, és igen jól ellenállt az idő
vasfogának.

Jószerivel ugyanolyan állapotban volt, mint lehetett akkor,

amikor tulajdonosa talán évszázadokkal korábban örök álomba merült.

Ahogy Tarzan közelebbről megvizsgálta, észrevette, hogy a henger

egyik vége kúposan megszoruló fedéllel záródik, amelyet kis csavaró
mozdulattal hamarosan meg tudott lazítani, és levett a helyéről. A
belsejéből egy pergamentekercs került elő, amit a majomember
szétgöngyölt. Az időtől megsárgult lapokat talált benne. Gyakorlott
kéz sűrűn teleírta mindegyiket valamilyen nyelven, amelyről Tarzan úgy
gondolta, hogy spanyol lehet, de nem tudta elolvasni. Az utolsó lapon
egy hevenyészett térképvázlat volt sok-sok bejelölt tájékozódási
ponttal. Ám ezek mind nem mondtak semmit Tarzannak, aki rövid
szemrevételezés után visszadugta a papírokat fémtokjukba. Helyére
tette a fedelet, és már-már azon volt, hogy visszahajítja a kis
hengert a földre egykori tulajdonosának néma maradványai mellé, de
aztán a kielégületlen kíváncsiság pillanatnyi szeszélyétől hajtva
hirtelen mégiscsak becsúsztatta tegezébe a nyilak mellé. Ezt azzal a
keserű gondolattal tette, hogy esetleg ismét évszázadoknak kell
mostantól eltelniük addig, míg ismét emberi szem pillantja meg a
hengert az ő megfehéredett csontjai mellett.

Még egy búcsúpillantást vetett a réges régi csontvázra, s aztán

figyelme a következő feladat, a kanyon nyugati falának megmászása felé
fordult. Lassan, gyakorta meg-megpihenve vonszolta egyre feljebb
gyengülő testét. A teljes kimerültségtől újra meg újra visszacsúszott,
és csupán a véletlenen múlott, hogy nem zuhant le a kanyon aljába. Nem
tudta volna megmondani, mennyi időbe telt, mire megmászta a rettenetes
falat. Amikor végre felhúzódzkodott a tetejére, csak feküdt
elgyengülve és levegő után kapkodva. Túlságosan kimerült ahhoz, hogy
felálljon vagy akár csak néhány hüvelyknyivel is odébb húzódjon a
tátongó űr veszedelmes peremétől.

Végül aztán nagyon lassan megmozdult, és láthatóan nem kis

erőfeszítések árán előbb csak feltérdelt, majd nagy nehezen sikerült
lábra állnia. Legyőzhetetlen akaratáról tanúskodott, hogy hirtelen
kihúzta a vállát, elszántan megrázta a fejét, s aztán bizonytalan
léptekkel, támolyogva megindult előre, vitézül folytatva a küzdelmet
az életbenmaradásért. Előretekintve a kietlen tájon azt kémlelte, hogy
mutatkozik-e valamilyen jele újabb kanyonnak, amely, tudta,
elkerülhetetlenül -a végzetét jelentené. A hegyek nyugatra most
közelebbnek, ugyanakkor kísértetiesen valószerűtlennek látszottak. Úgy
tűnt, táncolnak a napfényben, mintha közelségükkel gúnyolni akarnák
éppen akkor, amikor a kimerültség miatt mindörökre elérhetetlenné
válnak a számára.

Biztos volt benne, hogy a hegyeken túl kell lenniük a gazdag

vadászterületeknek, amelyekről Manu beszélt. Még ha nincs is közbül
újabb kanyon, nagyon halvány az esélye arra, hogy akár csak
alacsonyabb dombokon is átküzdje magát, ha netán szerencsésen eljutna
odáig. Ám ha újabb kanyon állja útját, kihunyt számára a remény. Ska
még mindig odafent körözött, és a majomembernek olybá tűnt, mintha a
baljóslatú madár egyre alacsonyabban szállna, mint aki rogyadozó
lépteiből azt olvassa ki, hogy közeledik a vég. Tarzan cserepes ajkai
közül vad, kihívó morgás tört elő.

Hatalmas akaratereje révén Tarzan, a dzsungel fia lassacskán

egyik mérföldet a másik után hagyta maga mögött olyan helyzetben,
amikor mindenki más már régen lefeküdt volna a földre, hogy meghaljon
és mindörökre megpihentesse fáradt izmait, amelyeket megmozdítani is
kínkeserves erőfeszítést igényelt.

Gépiessé vált járással csak támolygott előre, és zsibbadt agyáig

csupán egyetlen tompa parancs jutott el - tovább, tovább, tovább! A
hegyek most már csupán homályos, elmosódott foltoknak látszottak.
Időnként el is felejtette, hogy hegyek, és tétován azon tűnődött,
miért is kell a kínok kínját kiállva mennie előre, azon igyekezve,
hogy utolérje őket - ezeket a hátráló; csalóka hegyeket. Nemsokára
gyűlölni kezdte őket, és félig öntudatlan agyában az a kényszerképzet
alakult ki, hogy a hegyek ölték meg a számára drága lényt, és ezen már
nem képes változtatni, és azért üldözi őket, hogy végezzen velük.

Ez az egyre izmosodó képzet mintha erőt adott volna neki - a

céltól új életre kelt -, úgy, hogy egy ideig még az imbolygást is
abbahagyta, és csak lépkedett előre kitartóan, felemelt fejjel. Aztán
egyszer csak megbotlott és elesett, és amikor megpróbált felkelni,
rájött, hogy nem tud, ereje olyannyira elhagyta, hogy már csak
négykézláb tudott odébbvánszorogni, aztán újra lerogyott pihenni.

A végső kimerültség eme gyakori periódusainak egyikében történt,

hogy egyszer csak a feje fölött gyászos szárnyak csattogását hallotta.
Maradék erejét összeszedve a hátára fordult, és Skat pillantotta meg,
aki gyorsan ismét felrebbent. A látványtól Tarzan elméje kis időre
kitisztult.

- Hát ennyire közel a vég? - morfondírozott magában. - Ska már

tudja, hogy az utolsókat rúgom, ezért mert ennyire közel merészkedni?
- És a majomember duzzadt ajkain csak azért is gonosz mosoly suhant
át, amint hirtelen mentőötlet futótt végig az agyán - a sarokba
szorított vadállat fortélyos ötlete. Alkarját oltalmazótag lehunyt
szeme elé emelte Ska erős csőre ellen, aztán mozdulatlanul nyúlt el a
földön és várt.

A napot időközben felhők takarták el. Tarzan nagyon fáradt volt,

s pihentető volt így a fekvés. Félt, hogy el talál aludni, és valami
azt súgta neki, hogy ha elalszik, soha többé nem fog felébredni, ezért
aztán minden maradék erejével arra összpontosított, hogy ébren tudjon
maradni. Egyetlen izma sem rezdült - az odafent köröző Ska számára
nyilvánvalóvá vált, hogy bekövetkezett a vég, hogy végre valahára
elnyeri kitartó ébersége jutalmát.

Lassan körözve egyre alacsonyabbra ereszkedett a haldokló férfi

fölé. Miért nem mozdult meg Tarzan? A kimerültségtől valóban erőt vett
rajta az álom, vagy Skanak lett igaza - a halál végül mégiscsak
magának követelte a majomember erős testét? Nagy, ádáz szíve
mindörökre megszűnt volna dobogni? Nem, az lehetetlen.

A gyanakvással teli Ska óvatosan körözött tovább. Kétszer már-már

le is szállt a férfi széles, meztelen mellkasára, de aztán hirtelen
elrepült. Végül harmadjára karmai megérintették a majomember barna
bőrét. És az érintéstől mintha egy elektromos áramkör záródott volna,
amely egy szempillantás alatt életre keltette a hosszú ideje ernyedten
heverő, mozdulatlan testet. Tarzan barna keze levágódott a homlokáról,
és mire Ska egyet csaphatott volna a szárnyával, hogy elmeneküljön,
már kiszemelt áldozata markában volt.

Ska küzdött, de még a haldokló Tarzannak sem volt méltó

ellenfele, és egy perc múlva a majomember fogai belemélyedtek a dögevő
madár testébe. A húsa inas, rágós volt, kellemetlen szagú és rossz
ízű, de mégis ennivaló, a vére pedig ital, végső soron Tarzan is
csupán majom volt, ráadásul haldokló, az éhségtől, szomjúságtól
haldokló majom.
 Bármennyire legyengült is szellemileg a majomember, azért még
uralkodni tudott az étvágyán, ezért csak módjával evett. A maradékot
félre tette, majd pedig, mivel érezte, hogy most már baj nélkül
megteheti, oldalára fordult és álomba merült.

Esőre, testét verdeső sűrű esőre ébredt. Felült, és tenyerét

begörbítve felfogta, majd tikkadt szájába csorgatta a drága cseppeket.
Az a néhány falat; amit Ska húsából evett, a vér az esővízzel együtt,
meg az alvás sokkal élénkebbé tette és új erővel töltötte el fáradt
izmait.

Újra látta immár egészen közel a hegyeket, és bár a nap nem

sütött, a világ mégis ragyogó és vidám volt, mert Tarzan most már
tudta, hogy megmenekült. Az, hogy ehetett a madárból, amely őt akarta
felfalni, és az égiek kegyéből eleredt eső éppen akkor mentette meg az
életét, amikor a halál kikerülhetetlennek látszott.

Miután ismét magához vett néhány falatot Ska, a keselyű undorító

maradványából, a majomember visszanyert valamit régi erejéből,
Felállt, és egyenletes léptekkel elindult az ígéret hegye felé, amely
csábítóan emelkedett előtte. Leszállt a sötétség, mire odaért, de csak
ment tovább mindaddig, mígnem érezte, hogy a talaj meredeken emelkedni
kezd, ami azt jelezte, hogy megérkezett a hegy lábához. Akkor végre
lefeküdt. Arra várt, hogy a hajnali világosságnál megtalálja a hegyen
túli vidékre vezető legegyszerűbb utat. Az eső elállt, de az ég még
mindig borús volt, úgyhogy még az ő éles szeme sem volt képes pár
lábnál nagyobb távolságra áthatolni a sötétségen. Miután megette immár
mindazt, ami Skaból maradt, csak aludt és aludt, mindaddig, míg a
reggeli nap, új erővel, kellemes közérzettel eltöltve őt, fel nem
ébresztette.

A halál völgyéből indulva átjutott a hegyen egy szép, ligetszerű,

vadban gazdag vidékre. Lába alatt mély völgy húzódott, amelynek
közepén sűrű dzsungelnövényzet jelezte egy folyó vonalát. Azon túl
mérföldeken keresztül őserdő terült el, amelynek csak a távolban égbe
nyúló, hósipkás hegyek lábánál szakadt vége. Olyan táj volt ez,
amelyet Tarzan korábban még sohasem látott, és nem is volt valószínű,
hogy valaha fehér ember rajta kívül betette ide a lábát - hacsak az a
vándor, akinek fehérlő csontjaira a kanyonban rábukkant, nem járt erre
valamikor, egy réges rég elmúlt napon.

8. Tarzan és az óriásmajmok

A majomember három napot szánt arra, hogy pihenjen és

visszanyerje erejét. Gyümölcsöt, dióféléket, apró állatokat evett,
amelyeket a legkönnyebb volt leterítenie. Aztán a negyedik napon
felkerekedett, hogy felderítse a völgyet, és megkeresse az
óriásmajmokat. Az élet egyenletében az idő elhanyagolható tényezőnek
számított - teljesen mindegy volt Tarzannak, hogy egy hónap, egy év
vagy három év alatt ér el a nyugati tengerpartra. Minden idejével és
egész Afrikával szabadon rendelkezett. A legteljesebb szabadságot
élvezte - elszakadt az utolsó kötelék is, amely a civilizált világhoz
és szokásaihoz kapcsolta. Egyedül volt, de nem magányos. életének
nagyobb részét így élte le, és bár nem volt senki mellette a saját
fajtájából, a dzsungel népei egész idő alatt körülvették. Akik
érdekelték, azokkal könnyen összebarátkozott. És ott voltak született
ellenségei, akiknek feltűnése adta életének a savát-borsát, amely
máskülönben érdektelenné és egyhangúvá válhatott volna.

A negyedik napon felkerekedett, hogy felderítse a völgyet, és

megkeresse majomtársait. Kis ideig délnek tartott, és akkor orrlyukait
egyszer csak emberek, Gomanganik, vagyis fekete emberek szaga csapta
meg. Sokan voltak, és szagukba valaki másnak - egy nőstény
Tarmanganinak - a szaga is elvegyült.

A fák ágain Tarzan közelebb ment e zavaró szagok kibocsátóihoz. -

óvatosan, oldalról közelített, de a szélirányra ügyet sem vetett, mert
tudta, hogy az ember, amilyen eltompultak az érzékszervei, csakis
szemével vagy fülével tudná észrevenni, és akkor is csak viszonylag
közelről. Ha Numát vagy Sitát cserkészte volna be, nagy kört írt volna
le egészen addig, míg a szél a prédája felől nem fúj. Ily módon ,
gyakorlatilag minden előnyt a maga oldalán tudhatott volna addig a
pillanatig, míg látó- vagy hallótávolságon belülre nem ér, de most,
hogy az embert, ezt az eltompult lényt cserkészte be, szinte megvető
nemtörődömséggel közeledett. Körös-körül az egész dzsungel tudomást
szerzett jöttéről - kivéve az embereket, akik felé osont.

Egy terebélyes fa sűrű lombjai mögül figyelte az elvonuló

feketéket. Egyesek a német kelet-afrikai katonák egyenruháját
viselték, mások ugyanennek az uniformisnak csupán egy-egy darabját,
sokan pedig visszatértek őseik egyszerű viseletéhez - a nagyjából
teljes meztelenséghez. Sok nevetgélő és beszélgető fekete asszony is
volt a csapatban, ott lépkedtek a férfiakkal együtt, akik mindannyian
német puskákkal, német hevederekkel és lőszerrel voltak
felfegyverkezve.

Nem voltak velük fehér tisztek, de attól még ugyanolyan világos

volt Tarzan számára, hogy ezek a katonák valamelyik német alakulattól
valók, és úgy sejtette, hogy végeztek tisztjeikkel és bevették magukat
a dzsungelbe asszonyaikkal együtt, vagy elrabolták őket azokból a
falvakból, amelyeken útjuk során keresztülhaladtak. Nyilvánvalónak
tűnt, hogy igyekeznek minél messzebre kerülni a tengerparttól, és
minden bizonnyal a tágas belső térségeken keresnek valamilyen
megközelíthetetlen búvóhelyet. Portyázással, fosztogatással és
nőrablással gazdagon megszedhetik magukat a javakból és asszonyokból
annak a vidéknek a rovására, amelynek a nyakára telepedtek.

Két fekete asszony között egy törékeny fehér lány lépdelt.

Kalapja nem volt, és valamilyen zilált, szakadozott ruhát viselt,
amelyről nyilvánvaló volt, hogy valaha ápolt lovaglóöltözék lehetett.
Kabátja elveszett, és a derekánál jókora szakadás látszott. Időnként
hol az egyik, hol a másik asszony minden különösebb ok nélkül durván
rávágott vagy taszított egyet rajta. Tarzan szemét félig lehunyva
figyelt.

Előbb ösztönösen közéjük akart ugrani, hogy kiszedje a lányt

kegyetlen karmaik közül, ám a felismerés visszatartotta.

Hát Tarzanra, a dzsungel fiára tartozik talán, hogy milyen sors

vár az ellenséges kémre? Lelkéből fakadó gyöngesége miatt, amely
meggátolta abban, hogy kezet emeljen egy nőre, képtelen volt saját
maga megölni őt. de ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy mások
mit tesznek vele. A sorsa így összehasonlíthatatlanul rettenetesebb
lesz, mint a gyors és fájdalom nélküli halál lett volna, amelyet a
majomember szánt neki.

Tarzan hagyta, hogy hadd menjenek útjukra a feketék, és velük

együtt Bertha Kircher is. Jobban mondva csak addig hagyta annyiban a
dolgot, míg az utolsó csellengő harcos láttán fel nem támadt a humora
- azoknak az ugratásoknak és mulatságoknak az emléke, amelyekben
sokkal gyakorlottabb lett azóta a rég elmúlt nap óta, amikor Kulonga,
a törzsfőnök Mbonga fia eltalálta lándzsájával Kalát, a majomember
nevelőanyját.

Az utolsó ember, aki valamilyen oknál fogva valahol nyilván

megállt, jó negyed mérföldre maradt le a csapat végétől. Éppen
igyekezett felzárkózni, amikor Tarzan meglátta. Amint elhaladt a fa
alatt, amelyen a majomember kuporgott, egy mesteri kézzel elhajított
nesztelen hurok ült meg a nyakán. A csapat zöme még mindig jócskán
látótávolságon belül volt, és amikor az ijedt fickó rémületében
fültépő hangon felvisított, társai visszafordultak. Azt látták, hogy a
test, mintha mágikus erő emelné, nyílegyenest felrepül a levegőbe, és
odafent eltűnik a sűrű lombok között.

A csapat tagjainak a meghökkenéstől és a félelemtől egy percig

földbe gyökerezett a lába, de a tagbaszakadt őrmester, Uszanga, aki a
vezérük volt, hamarosan rohant visszafelé az ösvényen, és odakiáltotta
a többieknek, hogy kövessék. Puskáikat menet közben megtöltötték, úgy
rohantak társuk megsegítésére. Uszanga parancsára ritka csatárláncba
fejlődtek, és kisvártatva teljesen körülvették azt a fát, amelynek
ágai között társuk eltűnt a szemük elől.

Uszanga kiáltozott, de választ nem kapott.

Puskáját lövésre készen tartva, óvatosan felkémlelt a fára és

közelebb ment. Senkit, semmit sem látott. A gyűrű összébb húzódott, és
végül már ötven harcos vizsgálódott éles szemével a fa ágai között. Mi
történhetett a társukkal? Látták, hogy felemelkedik a fára, és azóta
rengeteg szempár szegeződik oda, mégsincs nyoma sem. Egyikük, akibe
több vállalkozó kedv szorult társainál, önként felajánlotta, hogy
felmászik a fára, és körülnéz. Csak egy-két percig volt odafönt, és
amikor ismét lehuppant a földre, megesküdött, hogy semmilyen
élőlénynek nincs nyoma a fán.

A feketék megzavarodva és immár kissé borzongató félelemmel,

lassan elszéledtek a helyszínről. Kevesebbet nevetgélve, gyakran
hátra-hátrapillantgatva folytatták útjukat, míg aztán úgy egy
mérföldnyire attól a ponttól, ahol társuk eltűnt, az élen haladók azt
látták, hogy keresett társuk pont ott van szemben velük, az ösvény
egyik oldalán, és leskelődik egy fa mögül. Odaordítottak társaiknak,
hogy megtalálták, majd előre rohantak. Ám azok, akik legelőbb érték el
a fát, hirtelen megálltak és visszahőköltek; majd rémülten forgatták
szeműket hol erre, hol arra, mintha azt várták volna, hogy mikor veti
rájuk magát valamilyen ismeretlen szörny .

És rémületük nem is volt alaptalan. Halott társuk feje ugyanis

egy letört ág végére tűzve úgy volt odatámasztva a fa mögé, hogy azt a
látszatot keltse, mintha a fatörzs túloldaláról kukucskálna ki rájuk.

Ezt látva többen kijelentették, hogy vissza kívánnak fordulni, és

azzal érveltek, hogy bizonyára megsértették az erdő egyik szellemét,
akinek a felségterületét háborgatják. Uszanga azonban nem volt
hajlandó rájuk hallgatni, és biztosította őket, hogy kikerülhetetlen
sorsuk a megkínzatás és a halál lesz, ha visszafordulnak és ismét
kegyetlen feletteseik kezébe kerülnek. Érvelésével végül
felülkerekedett, és elérte azt, hogy az igen lesújtott és rémült
csapat ezentúl zárt tömegben vonult tovább a völgyben mint egy
birkanyály, és senki nem maradozott le.

A fekete emberek Szerencsés, a gyerekekkel közös jellemvonása,

hogy a jókedvük gyorsan visszatér, mihelyt a nyomott hangulatot
kiváltó közvetlen ok megszűnik. Így történt, hogy Uszanga csapata egy
fél óra múlva már kezdett legalább külsőleg visszazökkenni korábbi
könnyed gondtalanságába, A félelem súlyos felhői már-már szétoszlóban
voltak, amikor az ösvény egyik kanyarulatában hirtelen egykori társuk
fej nélküli testét pillantották meg. Ismét elárasztotta őket a félelem
és a gyászos előérzet.

Oly tökéletesen megmagyarázhatatlan és rejtélyes volt az egész

eset, hogy egy sem volt közöttük, aki képes lett volna valami
vigasztaló jelet felfedezni az egészben, hogy kiderítse vele a baljós
előjelű esemény gyászos sötétségét. Mindenki úgy okoskodott, hogy ami
egyvalakivel megtörtént, az pontosan ugyanúgy vele is megeshet. Ha
fényes nappal ilyesmi megtörténhet, miféle iszonyú dolgok juthatnak
osztályrészükül, ha majd az éj betakarja őket sötét palástjával. Már
előre reszkettek a gondolatra.

A közöttük levő fehér lányt ugyanúgy megzavarta, de sokkal

kevésbé kavarta fel az ügy, mint őket, minthogy a gyors halál immár a
legkönyörületesebb sors lett volna számára, amelyre vágyakozhatott. Ez
ideig még rosszabb dolog nem történt vele annál, hogy az asszonyok
kicsinyes gonoszságának volt kiszolgáltatva. Az is igaz, hogy
kizárólag az asszonyok jelenléte volt az, ami megmentette őt a férfiak
némelyike - nevezetesen a brutális őrmester, Uszanga - részéről
fenyegető sokkal rosszabb bánásmódtól. Ott volt a csapatban a felesége
is - egy valóságos női óriás, terebélyes, durva boszorkány -, és
szemmel láthatóan ő volt az egyetlen a világon, aki iránt Uszanga
félelemmel vegyes tiszteletet érzett. Bár a nő különösen kegyetlen
volt a fiatal lánnyal, az úgy vélte, hogy ő jelenti számára az
egyedüli védelmet a primitív fekete zsarnokkal szemben.

Késő délután a csapat egy zsúpfedeles kunyhókból álló,

cölöpkerítéssel védett kis faluhoz érkezett, amely a dzsungel közepén
fekvő tisztáson, egy csendes vízű folyó közelében állt. Közeledtükre a
falusiak kiözönlöttek, Uszanga pedig két harcostársával egyetemben
előrement, hogy tárgyalásokat folytasson a törzsfőnökkel. A napközben
tapasztaltak annyira megviselték a fekete őrmester idegeit, hogy kész
volt alkudozni ezekkel az emberekkel, nem pedig a fegyverek erejével
elfoglalni a falujukat, amit rendes körülmények között előszeretettel
tett volna meg. Most viszont az a homályos meggyőződés befolyásolta,
hogy a dzsungelnek ezt a részét egy hatalmas démon tartja szemmel, aki
gonosz, természetfeletti erővel sújt le azokra, akik megsértik.
Uszanga előbb ki akarta tapasztalni, hogy a falu lakói milyen
viszonyban vannak ezzel az ádáz istennel, mert úgy gondolta, hogy ha
jó szívvel van irántuk, akkor Uszangának nagyon ügyelnie kell arra,
hogy kedvesen és tisztelettel bánjon velük.

A tárgyalás során kiderült, hogy a falu törzsfőnökének van

élelme, kecskéje és szárnyasa, amelyből szívesen bocsát a jövevények
rendelkezésére megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Ám mivel az
ellenszolgáltatás azt jelentette volna, hogy meg kell válniuk becses
puskáiktól és lőszerüktől vagy pedig a ruháiktól, Uszanga kezdte úgy
látni a dolgot, hogy végül mégiscsak kénytelen lesz háborút indítani,
ha élelmet akar szerezni.

Aztán egyik emberének javaslatára sikerült megoldást találni: a

Katonák a rákövetkező nap kivonulnak vadászni a falubeliek számára, és
sok-sok friss húst hoznak nekik vendégszeretetük fejében. Ebbe a
törzsfőnök is belement, miután kikötötte, hogy a vadakból milyen
fajtát és mennyiséget kér, amelyet a jövevényeknek fizetniük kell a
lisztért, kecskékért és szárnyasokért, valamint a meghatározott számú
kunyhóért, amelyet átengednek a látogatóknak. A részletek egy jó óra
vagy még hosszabb idő elteltével tisztázódtak. A szenvedélyes
alkudozás után, amelyet a bennszülött afrikaiak olyannyira szeretnek,
a jövevények bevonultak a faluba, és megkapták kunyhóikat.

Bertha Kircher azt vette észre, hogy egyedül van egy kunyhóban a
cölöpkerítés mellett, a falu utcájának túlsó végén. Nem kötözték ugyan
meg, nem őrizték, de Uszanga biztosította, hogy ha szökni próbálna a
faluból, a szinte biztos halálba rohanna a dzsungelben, amely, miként
arról a falubeliek biztosították őket, hemzseg a különösen nagy és
vérszomjas oroszlánoktól.

- Légy jó Uszangához - mondta végezetül -, és nem lesz semmi

bajod. Majd újra meglátogatlak, miután a többiek elaludtak. Legyünk jó
barátok.

Amikor a brutális alak távozott, a lány testén görcsös reszketés

futott végig. Leroskadt a kunyhó földjére, és kezébe temette az arcát.
Most értette meg, miért nem hagyták ott az asszonyokat, hogy őrizzék.
Tehát a ravasz Uszanga keze van a dologban, de vajon a felesége se
sejt semmit a szándékaiból? Nem ostoba nő, és mivel ráadásul
eszeveszett féltékenység él a szívében, lépten-nyomon azt szaglássza,
nem forgat-e ébenfekete ura valami bűnös tettet a fejében. Bertha
Kircher érezte, hogy egyedül ő mentheti meg, és hogy meg is fogja
menteni, ha fülébe jut valahogy a dolog. De hogyan?

Mivel az- elmúlt éjszaka óta most maradt először egyedül foglyul
ejtőinek szeme elöl, a lány azonnal kihasználta az alkalmat, hogy
megbizonyosodjék, azok a papírok, amelyeket a halott Fritz
Schneidertől vett el, még mindig sértetlenül ott vannak-e bevarrva
alsóneműjének belsejében.

Milyen kár! Miféle hasznuk lehetne már ezeknek a papíroknak

szeretett hazája számára? Mégis, a megszokás és a hűség olyan erős
volt a szívében, hogy még mindig elszántan reménykedett, végül csak
alkalma lesz átadni a kis csomagot főnökének.

Úgy látszott, hogy a bennszülöttek meg is feledkeztek a

létezéséről - egyikük sem jött a kunyhó közelébe, még azért sem, hogy
enni hozzon neki. Hallotta, hogy a falu másik végében hahotáznak és
kurjongatnak. Tudta, hogy ünnepi lakomát ülnek, esznek és isszák a
bennszülöttek sörét - és aggodalma ettől csak fokozódott. Fehér nőként
fogolynak lenni egy bennszülött faluban Közép-Afrika egyik feltáratlan
térségében, egy csapatra való részeg férfi között - megborzadt a
gondolatra. Ám valamelyest biztató volt, hogy eddig nem háborgatták.
Reménykedett, hogy valóban megfeledkeztek róla, és hamarosan oly
alaposan berúgnak, hogy ártalmatlanná válnak.

Leszállt a sötétség, és még mindig nem jött senki. A lány azt

latolgatta, hogy kimerészkedjen-e megkeresni Naratut, Uszanga
asszonyát, mert hátha Uszanga nem felejti el, hogy azt ígérte,
visszajön. Senki nem volt a közelben, amikor kilépett a kunyhóból.
Elindult arra, amerre a mulatozók egy tűz körül vigadtak.

Amint közeledett, látta, hogy a falubeliek és vendégeik tágas

kört alkotva kuporognak a tűz körül, amely előtt fél tucat meztelen
harcos valamilyen groteszk táncot lejtve ugrál, hajladozik és dobog.
Edényben étel és kivájt tökhéjban ital járt kézről kézre a közönség
körében. Koszos kezek nyúlkáltak bele az ételes edénybe, és
tulajdonosaik a megkaparintott adagot olyan mohón habzsolták be, hogy
az ember azt hihette volna, mindannyian az éhhalál szélén vannak. A
tökhéjat addig tartották ajkukhoz, míg a sör már az állukon csorgott
le, és az edényt mohó szomszédaik ki nem tépték a kezükből. Az ital
immár kezdett szemmel látható hatást gyakorolni legtöbbjükre, ami
abban nyilvánult meg, hogy a legteljesebb féktelen szabadosság kezdett
eluralkodni közöttük.

A lány mindvégig a kunyhók árnyékában maradt. Miközben Naratut

kereste és a tömeghez közeledett, hirtelen észrevette valaki - egy jól
megtermett asszony, aki egyszer csak felállt, és hangosan visítozva
feléje indult. A látvány után ítélve a lány azt hitte, hogy az asszony
szó szerint darabokra akarja szaggatni. A támadás indokolatlan és ok
nélküli volt, ezért a lányt teljesen váratlanul érte. Hogy mi történt
volna, ha az egyik harcos közbe nem avatkozik, azt még elképzelni is
rossz. Erre aztán Uszanga, aki felfigyelt a közjátékra, támolyogva
odajött, és megkérdezte:

- Mit akarsz? Enni, inni? Gyere velem! - azzal derékon ragadta a

lányt, és a kör felé vonszolta.

- Nem! - kiáltotta Bertha Kircher. - Naratut keresem. Hol van

Naratu?

Ez egy pillanat alatt kijózanította a férfit, aki mintha

megfeledkezett volna e rövid időre élete párjáról. Gyorsan, ijedten
körbepislogott, majd miután szemmel láthatóan meggyőződött arról, hogy
Naratu nem vett észre semmit, megparancsolta a harcosnak, aki még
mindig a felbőszült fekete asszonyt próbálta távol tartani a fehér
lánytól, hogy vezesse vissza a foglyot a kunyhójába, maradjon ott, és
őrizze.

A harcos előbb kisajátított magának egy sörrel teli tökhéjat,

majd intett a lánynak, hogy induljon, így aztán, őrizet mellett,
Bertha Kircher visszatért a kunyhójába, a fickó pedig a bejárat előtt
lekuporodott a földre, és egy időre a tökhéjnak szentelte figyelmét.

A lány leült a kunyhó túlsó végében, és várta közelgő végzetét,

amelyről nem tudta, mi lesz. Nem tudott elaludni, oly lázasan
kergették egymást agyában a vadabbnál vadabb szökési tervek, bár
egyiket a másik után kellett elvetnie mint használhatatlant. Fél óra
telt el, hogy a harcos visszahozta börtönébe. Most felállt, belépett
az ajtónyíláson, és megpróbált beszédbe elegyedni vele.
Végigtapogatózott a kunyhó belsején, nekitámasztotta rövid lándzsáját
a falnak, majd leült a lány mellé. Beszéd közben egyre közelebb és
közelebb húzódott hozzá míg végül kinyújtott kezével elérte.

Bertha Kircher összekuporodott és arrébb ült.

- Ne nyúljon hozzám! - kiáltotta. - Ha nem hagy békén, szólok

Uszangának, és akkor megnézheti magát.

A fickó részegen nevetett, majd a kezét kinyújtva megragadta a

lány karját, és maga felé rángatta. A lány nem hagyta magát, hangosan
kiáltozott Uszanga után, és abban a pillanatban a bejárat elsötétült,
és az ajtónyílásban egy férfialak jelent meg.

- Mi a baj? - ordította a jövevény mély hangon, amelyről a lány

megállapította, hogy a fekete őrmestertől származik. Idejött hát, de a
kérdés az, hogy ez jó-e neki. A lány tudta, hogy nem, hacsak nem tudja
Uszangának az asszonyától való félelmét a javára fordítani.

Amikor Uszanga felfogta, hogy mi történt, kirúgta a harcost a

kunyhóból, és ráparancsolt, hogy takarodjék. A fickó morogva,
zsémbelődve eltűnt, az őrmester pedig a fehér lány felé indult. Nagyon
részeg volt, annyira részeg, hogy Bertha Kirchernek többször is
sikerült félresiklania előle, sőt, kétszer olyan hevesen taszította el
magától, hogy a férfi megtántorodott és elesett.

Végül aztán a fickó megdühödött, rárontott a lányra, és

átnyalábolta hosszú, majomszerű karjaival. A nő öklével az arcába
csapott, próbált védekezni és elűzni a férfit. Naratu haragjával
fenyegetőzött, mire Uszanga is taktikát változtatott: alkudozott,
kérlelni kezdte a lányt, sértetlenséget és később szabadságot ígért
neki. A kirúgott harcos tántorgó léptekkel, Naratuval az oldalán már
útban vólt a kunyhó felé.

Uszanga, aki belátta, hogy a könyörgés és ígérgetés ugyanolyan

hatástalan, mint a fenyegetődzés, végül elvesztette türelmét is, fejét
is. Durván megragadta a lányt. Ám ugyanebben a pillanatban a
féltékenység őrjöngő démona viharzott be a kunyhóba. Naratu érkezett
meg. Rúgott, karmolt, harapott, ütött, és harcmodorával rövid úton
elintézte a rémült Uszangát.

Figyelmét annyira lekötötte a vágy, hogy megfenyítse hűtlen urát

és parancsolóját, hogy teljesen megfeledkezett a hűtlenség okozójáról.
Bertha Kircher hallotta, hogy Naratu miként visítozza végig a falu
utcáját Uszanga sarkában, és reszketett, amikor arra gondolt, mi vár
rá, legkésőbb másnap, mindkét fél részéről. Naratu minden féltékeny
dühe rászabadul majd, miután első haragját kitöltötte Uszangán.

Mindössze néhány perc telt el, hogy azok ketten távoztak, amikor
az őr visszatért. Bepillantott a kunyhóba, majd bement.

- Most már senki nem fog utamba állni, fehér asszony - morogta,
miközben gyors léptekkel a lány felé tartott.

Tarzan, a dzsungel fia, miután jól belakott Bara, az őz lédús

hátsó combjából, kénytelen volt megállapítani, hogy a lelke mélyén
valami nem hagyja nyugodni. Minden oka megvolt, hogy megbékéljen
önmagával és az egész világgal, hiszen természetes közegében élt,
bőségesen volt a környéken vad, és bármikor gyorsan telerakhatta a
hasát olyan hússal, amilyet a legjobban szeretett. Ám Tarzan, a
dzsungel fia előtt újra meg újra megjelent egy törékeny fiatal lány
képe, akit goromba asszonyok taszigálnak és vernek, és lelki szemeivel
fogolyként látta egy táborban e civilizálatlan vidéken.

De hát miért oly nehéz azzal nyugtatnia magát, hogy a lány

egyszerűen egy német kém? Miért nyomakodik tudatába újra meg újra az a
tény, hogy egy fehér nő. Gyűlöli, mint a többieket is, akik vétkeztek
ellene, és az a sors, amely minden bizonnyal osztályrészéül jut,
semmivel sem rettenetesebb annál, mint amit minden honfitársával
együtt megérdemel. Tarzan ezzel a dolgot le is zárta, és más dolgok
felé terelte gondolatait. Ám a kép nem hunyt ki - ismét részletesen
megjelent előtte, és nem hagyta nyugodni. Azon tűnődött, hogy vajon
mit csinálnak vele, és hová viszik. Nagyon szégyellte magát, ugyanúgy,
mint a wilhelmstali eset után, amikor gyöngesége miatt megkímélte
ennek a kémnőnek az életét. Ugyanolyan gyönge volna most is? Nem!

Leszállt az éj, és a majomember egy terebélyes fán kényelembe

helyezkedett, hogy reggelig pihenjen, de nem jött álom a szemére.
Megjelent viszont a szeme előtt a lány képe, amint az asszonyok
ütlegelik, aztán ugyanez a lány; kiszolgáltatva a harcosok
kénye-kedvére a sötét és fenyegető dzsungelben.

Tarzan mérges volt, és megvetette önmagát. Nagyot mordult,

felkelt, megrázta magát, átugrott a fáról a következőre, és az ágak
alsó teraszán elindult a fölött az ösvény fölött, amelyen Uszanga
csapata haladt végig még a délután folyamán. Nem volt nehéz dolga,
mert a csapat egy jól kitaposott csapáson vonult. Éjfél felé
bennszülött falu bűze csapta meg érzékeny orrlyukait, már sejtette,
hogy nem jár messze céljától, és hamarosan meg fogja találni azt, akit
keres.

Tarzan oly nesztelenül járta körül a cölöpkerítést, mint Numa, az

oroszlán, amikor éberen prédára les. Fülelt és szimatolt. A falu
végében észrevett egy fát, amelynek ágai benyúltak a kerítés fölé. Egy
perc múlva már könnyedén le is huppant a cölöpökön túl.

Kunyhóról kunyhóra járt, érzékeny fülével és orrával igazoló

tanúságát kereste annak, hogy a lány itt van. Végül az egyik kis
kunyhó körül megérezte az elmosódott finom páraként lengedező illatot,
amelyet majdnem teljesen elnyomott a Gomanganik szaga. A falu mostanra
elcsendesedett, mert a sör és az étel elfogyott, és a feketék
kábulatba merülve feküdtek kunyhóikban. Tarzan még akkora zajt se
csapott, amekkorát egy józan, éberen figyelő ember meghallhatott
volna.

Körbejárt a kunyhó bejárata előtt és hallgatózott. Odabentről

lélegzetvételnyi hang se hallatszott. A majomember azonban biztos volt
abban, hogy a lány odabent volt, és talán még most is ott van, ezért
aztán oly csendesen, mint egy test nélküli szellem, besur rant a
kunyhóba. Egy percig mozdulatlanul állt, közvetlenül a bejáratnál, és
hallgatózott. Biztos volt benne, hogy nincs bent, akit keres, de körül
akart nézni. Amikor a szeme hozzászokott a kunyhón belüli nagyobb
sötétséghez, egy test rajzolódott ki előtte, amelyről hamarosan
kiderült, hogy emberi test, és hanyatt fekszik a földön.

Tarzan közelebb lépett hozzá, és fölébe hajolt, hogy szemügyre

vegye. Egy meztelen harcos holtteste hevert ott, akinek melléből rövid
lándzsa állt ki. A majomember gondosan végigvizsgálta a kunyhó
földpadlójának többi részét, majd visszament a holttesthez, lehajolt,
és megszagolta a nyelét annak a fegyvernek, amely a fekete halálát
okozta. Enyhe mosoly futott át az ajkán, amit egy apró biccentés
követett, jelezve, hogy mindent ért.

A falu gyors átkutatásával meggyőződött arról, hogy a lány baj

nélkül megszökött, és ettől megkönnyebbült. Az, hogy a lány élete
ugyanúgy veszélyben van a vad dzsungelben is, ahová menekülnie
kellett, nem okozott számára akkora fejtörést, mint amekkorát a kedves
olvasónak vagy nekem okozott volna. Tarzan szemében a dzsungel nem
számított veszedelmes helynek - úgy vélte, hogy az ember ott nagyobb
biztonságban van, mint az éjszakai Párizsban vagy Londonban.

Ismét felszökött a fa ágai közé, és már a cölöpkerítésen kívül

járt, amikor messziről régi, ismerős hang jutott el a füléhez. Egy
imbolygó ágon egyensúlyozva, mint valami kecses erdei istenszobor
megállt, és feszült figyelemmel hallgatózott. Egy percig állt ott,
aztán ajkáról társát hívó majom kitartó hátborzongató ordítása tört
elő. A következő pillanatban már száguldott is a dzsungelen át az
emberszabású majmok döngő dobszava irányába. Háta mögött hagyta a
rémülten meglapuló feketék felriasztott faluját, akik ettől fogva
mindörökre összefüggést láttak ama titokzatos ordítás, meg fehér
foglyuk eltűnése és társuk halála között.

Bertha Kircher egy jól kitaposott vadcsapáson haladt előre a

dzsungelben. Közben az az egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy mire
feljön a nap, minél messzebbre eltávolodjék a falutól, mielőtt üldözői
a nyomába szegődhetnek. Nem tudta, merre megy, de a dolognak nem is
tulajdonított jelentőséget, mert biztosra vette, hogy előbb vagy utóbb
úgyis meg kell halnia.

A szerencse rámosolygott azon az éjszakán, mert a haja szála sem

görbült meg a vad, oroszlánjárta vidéken. Egész Afrikában nincs még
egy ilyen hely, amelyet a fehér ember még nem fedezett fel, ahol az
őzeket, antilopokat és zebrákat, zsiráfokat és elefántokat, bölényeket
és orrszarvúakat és Közép-Afrika bőséggel tenyésző egyéb fűevő
állatait csupán természetes ellenségeik, az óriásmacskák háborgatják.
Ezeket vonzza a könnyű zsákmány és az, hogy védve vannak a nagyvadra
menő vadászok puskáitól, ezért aztán valósággal elözönlik a környéket.
Talán egy-két órája lehetett úton, amikor egészen közel maga előtt
ide-oda járkáló, makogó és morgó állatok hangjára lett figyelmes.
Biztosra vette, hogy jókora távolságot megtett már, így reggel tetemes
előnnyel vághat neki az útnak, mielőtt a feketék a nyomába erednek.
Félt ezektől a nem tudni, miféle lényektől, ezért aztán felmászott egy
nagy fára azzal a szándékkal, hogy ott tölti majd az éjszaka hátralevő
részét.

Alighogy elhelyezkedett az egyik biztonságos és kényelmes ágon,

észrevette, hogy a fa egy kis tisztás szélén áll, amit a földön a sűrű
aljnövényzet elrejtett előle. Ugyanebben a pillanatban felfedezte azt
is, miféle állatok hangját hallotta.

A tisztás közepén a ragyogó holdfényben jól kivehetően húsz

hatalmas, emberszerű majmot - nagy testű, szőrös alakokat - pillantott
meg. Ezek a hátsó lábukon jártak úgy, hogy közben alig-alig vették
igénybe begörbített kezük segítségét. Csillogó bundájuk ragyogott a
holdsugárban, hosszú szürke végű fedőszőrük bársonyos fénye pedig
már-már tetszetős külsőt kölcsönzött a rémséges teremtményeknek.
 A lány talán egy-két perce figyelhette őket; amikor a kis
csapathoz újabb majmok csatlakoztak. Végül vagy ötven óriás vadállat
gyűlt össze a holdfényben. Voltak közöttük fiatal majmok is, meg nagy
számban kölykök, akik szorosan átölelték anyjuk csimbókos vállát. A
csoport kisvártatva szétszóródott és kört alkotott egy kis lelapított
tetejű földhányásnak látszó valami körül, a tisztás közepén. A
halomhoz egészen közel három öreg nőstény kuporgott rövid, súlyos
husángokkal felszerelkezve. Ezekkel püfölni kezdték a földhányás
lelapított tetejét. A husángok tompán dübörgő hangokat csaltak elő a
dobból, és a többi majom szinte azonnal nyugtalanul mozgolódni
kezdett. Céltalanul fel-alá járkáltak, azt a képzetet keltették, hogy
egy csomó hatalmas, fekete, izgő-mozgó hernyó tekergőzik egyrakáson.

A dob eleinte lassan, ütem nélkül, rendszertelenül puffogott, de

hamarosan feszes ritmusra váltott, amit a majmok átvettek, ütemesen
lépkedtek és himbálták testüket. A tömeg lassanként két körre vált
szét. A külsőt nőstények és az egészen fiatalok alkották, a belsőt
pedig a kifejlett hímek. Az előbbiek abbahagyták a járkálást, és
lekuporodtak a földre, a hímek pedig immár lassan körbe-körbe jártak a
dob körül, valamennyien egy irányban.

Ez volt az a pillanat, amikor a lány füléhez a nemrég odahagyott

falu irányából elmosódottan egy rejtélyes üvöltés jutott el. A
majmokra a hangnak varázsütésszerű hatása volt. Beszüntettek
mindenféle mozgást, és egy ideig meredten figyeltek. Egyikük, aki
termetesebb volt társainál, az égre emelte arcát, és valami olyan
hangon, amelynek hallatán a hideg futott végig a lány törékeny testén,
válaszolt a távoli ordításra.

A dobosok újra munkálkodni kezdtek, és a lassú tánc folytatódott.

Volt valami megigéző a barbár ceremóniában, ami elbűvölte a lányt.
Mivel igen kicsi volt a valószínűsége annak, hogy felfedezhetik, úgy
gondolta, akár az éj- szaka teljes hátralevő részét ott töltheti a
fán, hogy aztán napvilágnál, viszonylag nagyobb biztonságban
meneküljön tovább.

Miután megbizonyosodott arról, hogy a kis papírcsomag a helyén

van, megpróbálta kiválasztani a lehető legkényelmesebb helyet az ágak
között, ahonnan jól figyelemmel kísérhette a tisztáson folyó rejtélyes
eseményeket.

Fél óra telt el. A dobolás üteme fokozatosan felgyorsult. Egyszer

csak a hatalmas hím, aki az imént válaszolt a távoli kiáltásra, kivált
a belső körből, és egyedül kezdett el táncolni a dobosok és a többi
hím közötti térben. Felugrott, majd lekushadt és újra a levegőbe
ugrott, aztán ugatott és morgott, végül megállt, förtelmes arcát
Goróra, a holdra emelte, miközben szőrös mellkasát döngetve fültépő
üvöltést hallatott - a hím majom kihívó harci ordítását, csak a lány
ezt nem tudta.

Ott állt mozdulatlanul a ragyogó telihold fényében, miután

beleharsogta a világba hátborzongató harci üvöltését. A barbár
dzsungel díszleteitől és a körbe-körbejáró majmoktól körülvéve olyan
volt, mint a primitív vadság és erő eleven festménye, mint az idők
kezdetéről ittmaradt hatalmas izomzatú Herkules.

Egyszer csak a lány közvetlenül a háta mögül válaszüvöltést

hallott, és a következő pillanatban azt látta, hogy egy majdnem
teljesen meztelen fehér férfi ugrik le egy közeli fáról a tisztásra.

A majomcsapat egy szempillantás alatt dühödt fenevadak ordító,

acsarkodó hordájává alakult át. Bertha Kircher visszafojtotta a
lélegzetét. Miféle megszállott őrült az, aki saját tanyájukon
merészkedik eme félelmetes teremtmények közelébe; egyedül ötven
ellenében? Látta, hogy a holdfényben fürdő, barna bőrű alak egyenesen
az acsarkodó banda felé lépdel. Látta, milyen szimmetrikus, milyen
tökéletesen szép a teste, milyen kecses, mennyire erőtől duzzadó a
mozgása - és akkor hirtelen felismerte. Ugyanaz a férfi, aki a szeme
láttára vitte el Schneider őrnagyot Kraut tábornok főhadiszállásáról,
aki megmentette őt Numától, az oroszlántól; ugyanaz, akit ő
pisztolyának markolatával leütött, és aki elől megszökött, amikor
vissza akarta vinni ellenségeihez, ugyanaz, aki végzett Fr itz
Schneiderrel, és megkímélte az életét azon az éjszakán Wilhelmstalban.

A lány félelemtől dermedten és megigézve figyelte a majmokhoz

közeledő férfit. Hallotta, hogy hangok törnek elő a torkából,
ugyanolyan hangok, mint amilyeneket a majmok hallattak, és bár nem
akart hinni a fülének, mégis megállapította, hogy az istenhez
hasonlatos lény a saját nyelvükön beszél a fenevadakhoz.

Tarzan már majdnem odaért a külső körben levő nőstényekhez, majd

megállt.

- Tarzan vagyok, a majmok népéből! - kiáltotta. - Nem ismertek

engem, mert másik törzshöz tartozom. Tarzan békés szándékkal jön, vagy
azért, hogy ha kell harcoljon - mi legyen hát? Tarzan beszélni fog a
királyotokkal. - S e szavak után egyenes léptekkel átvágott a
nőstények és a fiatal állatok között, akik immár félrehúzódtak,
keskeny utat nyitottak számára, amelyen továbbhaladt a belső kör felé.

A nőstények és a baluk morogtak és felborzolták a szőrüket,

amikor közelebb ment hozzájuk, de egyikük sem állta útját, így
akadálytalanul eljutott a hímek alkotta belső körig.

Itt fenyegetően kivicsorított metszőfogak, és acsarkodó,

rémisztően eltorzult pofák fogadták.

- Tarzan vagyok - ismételte el a férfi. - Tarzan azért jön, hogy

eltáncolja a dum-dumot testvéreivel. Hol van a királyotok? - Ismét
előrefurakodott, és a fán ülő lány a szája elé kapta a kezét, miközben
kerekre nyílt szemmel bámulta a halálba rohanó őrültet.

Még egy pillanat, s rávetik magukat, aztán addig karmolják,

marcangolják, míg cafatokra tépik szét azt a tökéletes testet. De a
kör ismét szétnyílt, bár a majmok üvöltöttek és fenyegették a férfit,
nem támadták meg: igy aztán végül ott állt a belső körön belül, a dob
közelében, szembefordult a majmok hatalmas királyával.

Újra ő szólalt meg.

- Tarzan vagyok, a majmok népéből - kiáltotta. - Tarzan azért

jön, hogy együtt éljen a testvéreivel. Békességgel jön, és békében
akar élni. Itt van, és itt is marad, vagy ölni fog! Mi legyen -
táncolja el Tarzan békében a dum-dum-ot testvéreivel, vagy öljön
Tarzan előbb ?
 - Go-lat vagyok, a majmok királya - üvöltötte az óriás hím. - Én
fogok ölni! Én! Én! - azzal haragos ordítás kíséretében rárontott a
Tarmanganira.

A lány úgy látta, hogy a majomembert teljesen felkészületlenül

érte a támadás. Arra számított, hogy ellenfele az első rohammal maga
alá gyűri a férfit, és végez vele. A hatalmas hím kitárta karjait,
hogy megragadja a másikat, és már majdnem elérte, amikor Tarzan
megmozdult, de ez a . mozdulat olyan gyors volt, hogy láttára Ara, a
villám is elbújhatott volna szégyenében. Ahogyan Hisztah, a kígyó feje
vágódik előre, úgy lódult meg a vadember bal keze és kapta el
ellenfele bal csuklóját. Egy gyors pördülés; és máris befogta
ellensége jobb karját a saját jobb karja alá egy olyan dzsiu-dzsicu
fogással, amelyet Tarzan a civilizált emberek között tanult. Ezzel
könynyedén el is törhette volna az állat erős csontját. A majom
magatehetetlenül vergődött.

- Tarzan vagyok a majmok népéből! - kiáltotta a majomember. -

Táncoljon Tarzan békében, vagy öljön?

- Én ölök! Én! Én! - rikácsolta Go-lat.

Tarzan egy macska gyorsaságával dobta át a majmok királyát a

csípőjén, aki kiterülve nyúlt el a földön.

- Tarzan vagyok, minden majmok királya! - ordította. - Legyen

végre békesség?

A felbőszült Go-lat talpra szökött, újra támadott, s közben harci

ordítását harsogta:

- Én ölök! Én! Én!

Tarzan pedig újra csak egy váratlan fogással várta, amelyet az

ostoba hím, mivel nem ismerte, el sem háríthatott. A fogást egy olyan
dobás követte, amely elragadtatott üdvrivalgást váltott ki az
érdeklődő közönségből, és hirtelen kételyeket támasztott Bertha
Kircherben a férfi őrültségét illetően. Nyilvánvaló volt, hogy
meglehetős biztonsággal mozog a majmok között. A lánynak aztán azt
kellett látnia, hogy egyszer csak hátára kapja Golat-ot, és átrepíti a
vállán. A majmok királya a fejére esett, és azon túl nem moccant.

- Tarzan vagyok, a majmok népéből ! - kiáltotta a majomember. -

Azért jöttem, hogy eltáncoljam a dum-dum-ot testvéreimmel - azzal
intett a dobosoknak, és azok haladéktalanul döngették tovább a tánc
ritmusát, amellyel azért álltak le, hogy lássák, miként bánik el
királyuk a bolond Tarmanganival.

Ez volt az a pillanat, amikor Go-lat felemelte a fejét, majd

lassan feltápászkodott a földről. Tarzan közelebb lépett hozzá.

- Tarzan vagyok, a majmok népéből - kiáltotta. - Táncolja el

Tarzan a dum-dum-ot testvéreivel, vagy öljön előbb?

Go-lat a Tarmangani arcára emelte véreres szemét.

- Kagoda! - kiáltotta. - Tarzan, a majmok népéből táncolja el a

dum-dum-ot testvéreivel, és Go-lat is vele táncol!

És a lány a fán azt látta, hogy a vadember a vad majmokkal együtt

ugrál, hajladozik és dobog a dum-dum ősi ritmusa szerint. Ahogy bömböl
és morog, az vadállatibb, mint a vadállatok hangja. Szép arcát ádáz
vadság torzítja el. Széles mellkasát csapkodva kihívó üvöltést hallat,
miközben sima barna bőrével társai csimbókos szőrét súrolja.
Hátborzongató, csodálatos, gyönyörű volt ez az ádáz vadság, ez a
különös jelenet, amely a szeme előtt zajlott, amelyhez foghatónak
talán sohasem volt még emberi lény a szemtanúja. És mégis, ennek
ellenére is, rettenetes volt!

Míg megigézve bámult a tisztásra, a háta mögül hallatszó óvatos

nesz arra késztette, hogy megforduljon. A hold fényében két, nagy
sárgászöld szem csillogott. Sita, a párduc fedezte fel a rejtekhelyét.

A fenevad olyan közel volt hozzá, hogy nagy, karmos mancsával

elérhette volna. Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő esélyeket
latolgatni vagy lehetőségek között választani. A rémület szülte
ösztönös mozdulat vezette a lányt, amikor hangos sikoltás kíséretében
leugrott a fáról a tisztásra.

A tánc és a holdfény hatásától feltüzelt majmok egy szempillantás

alatt odafordultak, hogy megtudják, mi ez a zavaró közjáték.

Meglátták a magányos és védtelen nőstény Tarmanganit, és

rohanvást feléje indultak. Sita, a párduc, aki jól tudta, hogy még
maga Numa, az oroszlán sem meri az óriásmajmokat megzavarni
dum-dum-ünnepük közben, hacsak az éhségtől eszét nem veszti,
nesztelenül beleveszett az éjszakába, és másutt nézett vacsora után.

Tarzan, aki a többi majommal együtt arrafelé fordult, hogy

megnézze, ki háborgatja őket, észrevette a lányt. Felismerte, és
felismerte azt is, mekkora veszedelemben forog. Íme, ismét mások
kezétől halhatna meg, de ezen még gondolkodnia sem érdemes! Tudta,
hogy nem tudná elnézni a meggyilkolását, és bár szégyenkezett a
felismerés miatt, be kellett látnia, hogy a dolog így áll.

Az élen haladó nőstények már majdnem odaértek a lányhoz, amikor

Tarzan közéjük ugrott, és kemény ökölcsapásokkal jobbra-balra szórta
szét őket. Amikor a hímek, akik azt hitték, hogy ez a majomféle lény
zsákmányt készül ejteni, úgyszintén odagyűltek, hogy követeljék a
maguk részét, még mielőtt ellopná és magának tartaná meg az egész
húst, azt látták, hogy Tarzan szembefordul velük, és karjával mintegy
védelmezőleg átöleli a jövevényt.

- Ő Tarzan nősténye - mondta. - Ne bántsátok. - Ez volt az

egyedüli módja annak, hogy értésükre adja, nem szabad megölniük a
lányt. Örült, hogy Bertha Kircher nem érti szavait. Hisz épp elég
megalázó volt már az is, hogy a vad majmok előtt ilyen kijelentést
kellett tennie eme gyűlölt ellenségével kapcsolatban.

Így aztán Tarzan, a dzsungel fia ismét csak kénytelen volt

megvédelmezni a német lányt. Morózus hangulatban motyogta maga elé,
mintegy mentségként:

- Ő nő, vagyis nem tehetek másként!

 9. Az égből pottyant angol

Harold Percy Smith-Oldwick, a Királyi Légierő hadnagya felderítő

úton volt. Az a hír - vagy talán helyesebb volna azt mondani,
szóbeszéd - jutott el a brit főhadiszállásra Német Kelet-Afrikában,
hogy az ellenség a nyugati parton csapatokat tett szárazföldre, és
ezek a fekete földrész belseje felé menetelnek, hogy ott levő
hadseregük segítségére siessenek. Az új seregtest - a feltételezések
szerint - nem lehetett messzebb tíz-tizenkét napi járóföldre nyugat
felé. A dolog természetesen nevetséges, sőt képtelenség volt, de a
háborúban gyakran esnek meg képtelen dolgok. És különben is, egy jó
tábornok nem engedheti meg magának, hogy ne járjon a végére az
ellenség tevékenységéről szóló legbizonytalanabb szóbeszédnek is.

Ezért aztán Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy gépével alacsonyan

repült nyugat felé, és éber szemmel figyelt, nem látja-e az ellenséges
seregek nyomát. Kiterjedt erdőségek felett repült, amelyekben egy
egész német seregtest rejtőzhetett volna el, olyan sűrű volt a
hatalmas fák összehajló lombja. Hegyvidék, füves síkság és sivatag
úszott el odalent szemet gyönyörködtető látványt nyújtva, de a fiatal
hadnagy embert egyetlen egyszer sem látott.

Abban reménykedett, hogy talán felfedezi az ellenség vonulásának

valamilyen nyomát - egy sorsára hagyott teherautót, egy kettétört
ágyútalpat vagy egy régi táborhelyet. Egyre tovább és tovább folytatta
útját nyugat felé egészen késő délutánig. Egy facsoportokkal tarkított
síkság fölött, amelynek közepén folyó kanyargott, elhatározta, hogy
megfordul, és visszaindul a táborba. Tudta, hogy teljes sebességgel,
nyílegyenesen kell repülnie, hogy még sötétedés előtt megtehesse az
előtte álló távolságot. Mivel megbízható repülőgépe volt, és bőven
maradt benne üzemanyag, meg sem fordult a fejében az, hogy esetleg nem
ér el céljáig. És ebben a pillanatban a gép motorja leállt.

Túl alacsonyan repült ahhoz, hogy a leszálláson kívül bármi mást

tehetett volna. Azzal is igyekezni kellett, míg nyíltabb terep állt
rendelkezésére, mert pont keletre tőle egy kiterjedt erdőség terült
el, és ha leállt motorjával annak repül neki, biztos, hogy súlyos
sérüléseket szenved, vagy esetleg meg is hal. Ezért aztán a
réten-ereszkedett le, a kanyargó folyó közelében, és nekiállt babrálni
a motorjával.

Munka közben egy dallamot dúdolgatott, valamilyen kávéházi

dalocskát, amely igen kedvelt volt Londonban egy évvel korábban. Ha
valaki figyelte, azt hihette volna, hogy valamelyik biztonságos angol
repülőtéren dolgozgat számtalan bajtársától körülvéve, nem pedig egyes
egyedül a feltáratlan afrikai vadon kellős közepén. Jellemző volt a
fickóra, hogy teljes nemtörődömséget tanúsított környezete iránt,
pedig külseje egyáltalán nem arra engedett következtetni, hogy valami
különösen hősies vér csörgedez ereiben.

Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy szőke hajú, kék szemű, vékony

dongájú fiatalember volt, rózsás gyerekképpel. Egyéniségének
kialakításában sokkal inkább a fényűző, hányaveti, gondtalan életmód
játszott szerepet, mint az élet árnyékos oldala a maga embert próbáló
követelményeivel.
 És nemcsak kifelé látszott úgy, hogy a fiatal hadnagyot cseppet
sem izgatja a közvetlen jövő, az itteni környezet, hanem valóban nem
érdekelte. Az, hogy e vidéken számtalan ellenség leshet rá, láthatólag
egy pillanatig sem fordult meg a fejében. Nagy szorgalmasan nekilátott
a szabályozó beállításának, amelynek hibája a motor leállását okozta,
de anélkül, hogy akár csak körbepillantott volna a tájon. A tőle
keletre kezdődő erdőben vagy a távolabbi dzsungelben, amelynek határát
a kanyargó folyó képezte, egy egész seregnyi vérszomjas vadember
lapulhatott meg. Smith-Oldwick hadnagyból semmi nem váltott ki egy
szikrányi érdeklődést sem.

Persze ha figyel, akkor se biztos, hogy észreveszi azt a húsz

alakot, akik az erdő szélén az aljnövényzet takarásában rejtőzködtek.
Vannak, akikről úgy tudják, hogy rendelkeznek egy bizonyos, hetedik
érzéknek nevezett valamivel - azzal a különleges ösztönnel, amely
jelzi számukra a láthatatlan veszély közelségét. Az ilyen emberekből
az, ha valaki erősen figyeli őket, ideges nyugtalanságot, fokozott
éberséget vált ki. Harold Percy Smith-Oldwick hadnagyra viszont hiába
szegeződött állhatatosan húsz ádáz szempár, az ő szelíd lelkében a
közelgő veszélynek semmiféle előérzete nem alakult ki. Békésen
dúdolgatott, majd miután rendbehozta a szabályozót, egy-két percig
járatta a motort, aztán leállitotta. Lemászott a földre azzal a
szándékkal, hogy kinyújtóztassa kissé a lábait, és elszívjon egy
cigarettát, mielőtt folytatja légi útját vissza, a tábor felé.

Most először vett tudomást környezetéről, és azonnal nagy hatást

gyakorolt rá a vidék vadsága is, szépsége is. A fákkal tarkított
szavanna bizonyos szempontból a parkszerű angol erdőkre emlékeztette.
Az, hogy eme békés tájhoz esetleg ádáz fenevadak és primitív
vademberek is tartozhatnak, fel sem merült benne.

A repülőgéptől kicsit távolabb szépre fogékony szeme egy pazar

színekben pompázó, virágzó bokron akadt meg. Miközben nagyokat szívott
cigarettájából, odasétált, hogy közelebbről is megtekintse a
virágokat. Ekkor vagy száz yardnyira lehetett repülőgépétől. Épp a
virágok fölé hajolt, amikor Numabo, a wamabók törzsfőnöke a pillanatot
kihasználva előugrott rejtekhelyéről, és hirtelen rohammal a
fehérember ellen vezette harcosait.

Az ifjú angol úgy szerzett tudomást a veszélyről, hogy az

erdőből, a háta mögül ádázul üvöltöző hangok kórusa harsant fel.
Amikor megfordult, azt látta, hogy húsz meztelen fekete harcos
közeledik feléje. Zárt csoportban rohantak, és ahogy közelebb értek,
futásuk sebessége észrevehetően csökkent. Smith-Oldwick hadnagy egy
gyors pillantással felmérte, hogy a vademberek közeledésének iránya,
valamint közelségük kizárja annak a lehetőségét, hogy a repülőgép felé
visszavonuljon. Azt is megértette, hogy viselkedésük teljes egészében
fenyegető és harcias szándékra vall. Látta, hogy lándzsával, valamint
nyíllal és íjjal vannak felfegyverkezve. Azzal is tisztában volt, hogy
bár az ő fegyverzete egy pisztoly, az első rohammal fölébe
kerekedhetnek. Amit nem tudott támadóinak taktikájáról, az az volt,
hogy az ellenállás legkisebb jelére a bennszülött négerek szokása
szerint először visszavonulnak, aztán számos előrenyomulás és
visszavonulás után, amelyek során sok-sok üvöltözés, ugrabugrálás és
tánc révén eljutnak az őrjöngő düh állapotába, végre rászánják magukat
a mindent eldöntő rohamra.

Numabo haladt az élen, és ez a tény, valamint a társainál jóval

nagyobb termete és harciasabb külseje természetes célponttá jelölte ki
őt. Ezért aztán az angol az első lövésnél Numabót vette célba.
Szerencsétlenségére elhibázta, mert hiszen ha a főnök elesik, a
többiek véglegesen szétszóródtak volna. A golyó elsüvített Numabo
mellett, és a mögötte levő harcos mellében akadt meg. Amikor a fickó
nagyot ordítva elvágódott, a többiek megfordultak és visszavonultak,
ám a hadnagy sajnálatára a repülőgép felé rohantak, ahelyett, hogy
visszamentek volna az erdőbe. Ezzel továbbra is elvágták az angol
menekülésének lehetőségét.

Kisvártatva megálltak, majd újra szembefordultak vele. Hangosan,

nagy taglejtésekkel beszéltek, aztán egy perc elteltével egyikük
felugrott a levegőbe, lándzsáját lóbálta, és ádáz harci ordításokat
hallatott, ami hamarosan megtette a hatását társaira is. Nem sok időbe
telt, és valamennyien bekapcsolódtak a vad magamutogatásba, amely
előcsalta inukba szállt bátorságukat, s hamarosan újabb támadásra
sarkallta őket.

A második rohammal közelebb jutottak az angolhoz, és bár az

megint lepuffantott egyet közülük, addigra már két-három lándzsát is
feléje hajítottak. Már csak öt tölténye maradt, és még mindig
tizennyolc harcossal kellett volna leszámolnia, ezért nyilvánvaló
volt, ha nem sikerül elriasztania őket, sorsa megpecsételődik.

Az, hogy minden alkalommal az egyik fenevad az életével fizet,

megtette a maga hatását; mert most már hosszabb időbe telt, mire új
rohamra szánták el magukat. Akkor aztán okosabban is csinálták, mint
az előző alkalommal. Három csapatra oszlottak szét, és ezek majdnem
teljesen bekerítették az angolt. Aztán egyszerre indultak el feléje
más-más irányból, és így - bár az igen hatásosan lőtt - végül egészen
a közelébe értek. Úgy látszott, mintha tudnák, hogy elfogyott a
lőszere, mert körbe-körbe jártak nem messze tőle azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy élve fogják el, hiszen hegyes lándzsáikkal könnyen
szitává lyuggathatták volna saját testi épségük kockáztatása nélkül.

Két-három percig járkáltak így, míg aztán Numabo vezényszavára

egyszerre rohantak rá.

Bár a vékony dongájú ifjú hadnagy jobbra balra csapkodott,

létszámfölényben levő ellenségei hamarosan legyőzték, és barna kezükbe
fogott lándzsáik nyelével a földre küldték.

Hajszálon múlott, hogy elvesztette az eszméletét, amikor talpra

rángatták, aztán kezét összekötözték a háta mögött, és durván
taszigálni kezdték maguk előtt a dzsungel felé.

Miközben egy őr a szűk ösvényen hegyes lándzsájával ösztökélte

előre, Smith-Oldwick hadnagy nem győzött csodálkozni azon, hogy
mindenáron élve akarták elfogni. Tudta; sokkal messzebb jár bent a
szárazföld belsejében annál, hogy sem egyenruhája bármit is
jelenthetne ennek a bennszülött törzsnek, amelyhez a világháborúnak
talán még a híre sem jutott el. Csak arra tudott gondolni, hogy
valamilyen barbár hatalmasság harcosainak keze közé került, és az ő
királyi szeszélyétől függ majd a sorsa.

Talán fél órája menetelhettek, amikor az angol a folyó partján

egy kis tisztáson, kezdetleges, de erős cölöpkerítést, és fölötte
bennszülött kunyhók zsúpfedeles tetejét pillantotta meg. Hamarosan
betessékelték a falu utcájára, ahol azonnal asszonyok, gyerekek és
harcosok sokasága vette körül. Pillanatokon belül izgatott csőcselék
középpontjába került, amelynek láthatólag az volt a szándéka, hogy
mielőbb agyonverje. Az asszonyok még megveszekedettebbek voltak, mint
a férfiak. Ütötték, karmolták, ha csak hozzáfértek, míg végül Numabo,
a törzsfőnök kénytelen volt közbeavatkozni és megmenteni a foglyot.

A harcosok visszaszorították a tömeget, és utat nyitottak,

amelyen a fehér férfit egy kunyhó felé vezették. Smith-Oldwick hadnagy
a falu túlsó vége felől német egyenruha szedett-vedett darabjaiba
öltözött négerek csapatát látta közeledni. Alaposan elcsodálkozott a
dolgon, és első gondolata az volt, hogy végül mégiscsak kapcsolatba
került annak a seregnek valamelyik részével, amely a szóbeszéd szerint
a nyugati part felől nyomul előre, és amelynek nyomait egész idő alatt
kereste.

Szomorú mosoly suhant át ajkán, miközben arra gondolt, hogy

micsoda szerencsétlen körülmények közepette sikerült eme ismeret
birtokába jutnia. Bár távolról sem adott fel minden reményt, belátta,
hogy csupán a vakszerencse révén sikerülhet megszöknie ezektől az
emberektől, és visszajutnia gépéhez.

A félig-meddig egyenruhába öltözött feketék között volt egy

őrmesteri zubbonyt viselő megtermett fickó. Amikor észrevette a brit
tisztet, hangos örömujjongás röppent fel ajkáról. Kísérői úgyszintén
ujjongani kezdtek és előrenyomakodtak, hogy kínozzák a foglyot.

- Hol szerezted ezt az angolt? - kérdezte Uszanga, a fekete

őrmester Numabótól, a törzsfőnöktől. - Voltak többen is vele?

- Az égből jött le - felelte a bennszülött főnök - valamilyen

furcsa micsodában, amelyik repül, mint a madár, és amelyik eleinte
nagyon megijesztett bennünket. Sokáig figyeltünk, és láttuk, hogy nern
olyan, mintha élne. Amikor ez a fehér ember elment tőle, rátámadunk.
Bár megölte néhány harcosomat, mégis elfogtuk, mert a wamabók bátor
férfiak és remek harcosok.

Uszanga szeme kerekre nyílt.

- Az égből repült ide? - kérdezte.

- Igen - mondta Numabo. - Egy nagy micsodában szállt le az égből,

amelyik madárra hasonlít. Az a micsoda még mindig ott van, ahol
leszállt, a négy fa közelében, nem messze „ folyó második
kanyarulatától. Azért hagytuk ott, mert nem tudtuk, micsoda, féltünk
hozzányúlni. Még mindig ott van, ha azóta nem repült el.

- Ha ez az ember nincs benne - mondta Uszanga - nem tud repülni.

Rettenetes dolog ám, amely rémülettel töltötte el katonáink szívét,
mert éjszakánként a táboraink fölé repült, és bombákat dobott le ránk.
Jól tettétek, hogy elfogtátok ezt a fehér férfit, Numabo, mert ha
óriás madarával ma éjszaka a falutok fölé repül, mindenkit megölt
volna. Ezek az angolok nagyon gonosz fehér emberek.

- Többé nem fog repülni - mondta Numabo. - Ki hallott még olyat,

hogy az ember repüljön a levegőben. Az ilyesmi csak gonosz szellemek
szokása, és Numabónak, a törzsfőnöknek gondja lesz rá, hogy ez a fehér
ember ne tehessen többé ilyet. - Szavai végeztével durván meglódította
a fiatal tisztet a falu közepén álló kunyhó felé, ahol két
tagbaszakadt harcos őrizetére bízta.

Egy jó óráig sorsára hagyták a foglyot, aki szüntelenül és

hiábavalóan azon fáradozott, hogy valahogy leoldozza a csuklóját
megbénító köteléket. A fekete őrmester, Uszanga megjelenése vetett
véget próbálkozásának. Uszanga belépett a kunyhóba, és odament hozzá.

- Mit akarnak tenni velem? - kérdezte az angol. - Az én országom

semmilyen formában sem visel hadat ezek ellen az emberek ellen. Maga
beszél a nyelvükön. Mondja meg nekik, hogy én nem vagyok ellenségük,
hogy az én népem barátja a feketék népének, és hogy engedjenek békében
utamra.

Uszanga nevetett.

- Angol vagy német, az nekik egyre megy - válaszolta. - Nem

érdekli az őket, hogy maga kicsoda, azon túl, hogy maga fehér ember és
biztosan ellenség.

- Akkor meg miért fogtak el élve? - kérdezte a hadnagy.

- Jöjjön - mondta Uszanga, és a kunyhó bejáratához vezette az

angolt. - Nézze - bökött fekete mutatóujjával a falu utcájának vége
felé, ahol a kunyhók között hagyott tágasabb térség egyfajta közteret
képezett.

Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy odapillantva azt látta, hogy

asszonyok egy csoportja szorgosan rőzsenyalábokat helyez el egy cölöp
köré, és tüzeket rak jó néhány nagy főzőedény alatt. A baljós
készülődés célja nagyon is nyilvánvaló volt.

Uszanga egészen közelről figyelte a fehér férfit, ám ha azt

remélte, hogy a félelem bármiféle jelében gyönyörködhet, keservesen
csalódnia kellett. A fiatal hadnagy mindössze vállat vont, és
odafordult hozzá:

- Mondja, ennek a nyavalyás népségnek tényleg az a szándéka, hogy

megesz engem?

- Az enyéimnek nem - válaszolta Uszanga. - Mi nem eszünk

emberhúst, de a wamabók igen. Ők lesznek azok, akik megeszik, de mi
fogjuk megölni a lakomához!

Az angol ott maradt a kunyhó bejáratánál, és úgy tűnt, mintha

érdeklődéssel figyelné annak az eljövendő orgiának az előkészületeit,
amely földi pályafutásának iszonytató végét jelenti. Aligha hihető,
hogy nem félt, ám ha igen, félelmét tökéletesen elrejtette a
rendíthetetlen hidegvér álarca mögé. Még a brutális Uszangára is nagy
hatással volt áldozata bátorsága, mert bár azért jött, hogy ócsárolja
és esetleg kínozza a védtelen foglyot, most egyikkel sem próbálkozott,
hanem beérte azzal, hogy az angolokat gyalázza, amiért a brit repülők
akkora rettegésben tartották Németország bennszülött zsoldosait
Kelet-Afrikában.

- A maga, nagy madara - mondta végezetül - soha többé nem fog a

mi embereink fölé repülni és halált szórni közéjük az égből,
Uszangának gondja lesz rá. - Azzal hirtelen elindult a cölöp közelében
összeverődött fegyveresEinek egyik kis csoportja felé. Nevetgélt és
tréfálkozott az asszonyokkal.

Néhány perc múlva az angol azt látta, hogy kivonulnak a falu

kapuján, és gondolatai ismét a legkülönfélébb hasznavehetetlen szökési
tervek körül kezdtek forogni.

A falutól jó néhány mérföldre északra, egy folyó közelében, ahol

a dzsungel egy dombocska lábánál megtorpanva néhány hektárnyi, fával
gyéren benőtt, füves térségnek adott helyet, egy férfi és egy- lány
azzal foglalatoskodott, hogy egy kis bomát létesítsen, amelynek
közepén már ott állt a zsúpfedeles kunyhó.

Csaknem teljes csendben dolgoztak, csupán néha hangzott el

közöttük egy-egy kérdés vagy utasítás.

Egy szál ágyékkötőjétől eltekintve a férfi meztelen volt. Sima

bőre a nap és a szél hatására sötétbarnára cserződött. Egy
dzsungelbéli óriásmacska kecses könnyedségével mozgott. Amikor nagy
súlyokat emelt fel, annyira nem látszott rajta az erőlködés, mintha
üres kezét emelte volna a magasba.

Ritkán fordult elő, hogy a másikra nézett.

A lány tekintetével a férfit kereste. Arckifejezése töprengő

volt, mintha a másik olyan rejtély volna számára, amelyet nem tud
megfejteni. Ami a férfi iránti érzéseit illeti, azok nem voltak híján
a tisztelettel vegyes félelemnek. Együttlétük rövid ideje alatt azt
állapította meg, hogy ebben a szép külsejű, istenhez hasonlatos
óriásban egyszerre, egy mással összekeveredve lelhetők fel mind az
ember, mind pedig az ádáz fenevad jellemzői. Először mindössze az az
ok nélküli női rettegés töltötte el, amely természetszerűleg fakadt
szerencsétlen helyzetéből.

Már önmagában az is elég riasztó volt, hogy ott van egyedül

Közép-Afrika feltáratlan őserdejének egy ádáz vademberével. Ezt
tetézte az az érzés, hogy a férfi esküdt ellensége. Ha ehhez még
hozzávette, hogy társa joggal haragszik rá egy korábbi eset miatt,
amikor megtámadta, szemernyi reménye sem lehetett arra, hogy a férfi
akár csak a legcsekélyebb mértékben is előzékenységet fog tanúsítani
iránta.

Hónapokkal korábban látta őt először, amikor behatolt a

kelet-afrikai német főparancsnokság épületébe, és elhurcolta a
szerencsétlen Schneider őrnagyot, akinek sorsáról soha semmilyen hír
nem jutott el a német tisztekhez. Aztán akkor- látta őt újra, amikor a
férfi ki mentette az oroszlán karmai közül, és miután elmondta neki,
hogy felismerte a brit táborban, foglyul ejtette. Ekkor történt az,
hogy leütötte őt pisztolyának markolatával, és megszökött.

Annak, hogy a férfi ezért a tettért nem kíván rajta bosszút

állni, tanújelét adta Wilhelmstalban azon az éjszakán, amikor megölte
Fritz Schneider kapitányt, de őt, Bertha Kirchert nem bántotta.

Nem, képtelen volt eligazodni rajta. Ez a férfi gyűlöli őt, és

ugyanakkor mégis védelmébe veszi. Erről ismét meggyőzte, amikor nem
engedte, hogy az óriásmajmok darabokra tépjék, miután elmenekült a
wamabók falujából, ahová Uszanga, a fekete őrmester fogolyként magával
hurcolta. De miért mentette meg az életét? Miféle sötét szándék
vezethette ellenségét, amikor megvédte a kegyetlen dzsungel többi
lakójától? Megpróbálta elűzni magától a nagy valószínűséggel rá váró
sors képét, de az makacsul visszatért, befurakodott gondolatai közé.

Bár újra meg újra kénytelen volt elismerni, hogy a férfi

viselkedésében semmi olyan nincs, ami félelmeit megalapozná. Talán az
a baj, hogy a más férfiaknál tapasztalt mérce szerint ítéli meg őt, és
mivel barbár vadembernek tekinti, azért érzi úgy, hogy nem várhat tőle
több lovagiasságot, mint amennyi az általa ismert civilizált férfiak
lelkében fellelhető.

Fraulein Bertha Kircher természeténél fogva társaságot kedvelő és

vidám teremtés volt. Nem szívesen töprengett baljós előérzeteken, és
főként mindennél jobban vágyott az övéi társaságára, a gondolatok
kölcsönös megosztására, amely az egyik legjellegzetesebb választóvonal
az emberek és az alacsonyabb rendű lények, az állatok között. Tarzan
viszont jól megvolt önmagában. A hosszú évek, amelyeket félig-meddig
magányosan élt le olyan élőlények között, akiknek szóbeli kifejező
készsége rendkívül korlátozott, megtanították arra, hogy szórakozás
dolgában csakis önmagára hagyatkozhat.

Tevékeny elméje sohasem tétlenkedett, de, minthogy dzsungelbeli

társai sem követni, sem felfogni nem voltak képesek azokat a pergő
gondolatsorokat, amelyeket emberi agya produkált, réges rég megtanulta
már, hogy jobb, ha ezeket megtartja magának. Így aztán nem érezte
szükségét annak, hogy gondolataiba bárkit beavasson. Ez a tény,
megtetézve a lány iránt érzett ellenszenvével elegendő ok volt, hogy a
legszükségesebb közölnivalókon kívül ne sokat beszélgessen vele. Ezért
aztán meglehetős csendben dolgoztak egymás mellett.

Bertha Kircher viszont, akiről mindent el lehetett mondani, csak

azt nem, hogy nem nőies teremtés, hamarosan úgy érezte, igen fonák
dolog, hogy ott van valaki, akihez szólhatna, de az nem kíván
beszélgetni vele. Félelme a férfitól fokról fokra csökkent, másfelől
viszont ezernyi megválaszolatlan kérdés piszkálta a kíváncsiságát a
férfi terveivel kapcsolatban, ami az ő, Bertha Kircher jövőjére
vonatkozott. De érdekelték a férfi közelebbi, személyes ügyei is,
hiszen teljesen rejtélyes volt számára egész előélete, különös és
magányos léte a dzsungelben, valamint baráti érintkezése a vad
majmokkal, akik között viszontlátta.

Félelme elmúltával elegendő bátorságot érzett magában ahhoz, hogy

kérdéseket tegyen fel neki, így aztán megkérdezte, hogy mit
szándékozik tenni, ha majd a kunyhó és a bonra elkészül.

- El fogok menni a nyugati partra, ahol születtem - válaszolta

Tarzan. - Nem tudom, hogy mikor. Az egész élet előttem van, és a
dzsungelben nincs miért sietni. Mi nem rohangálunk örökké, önmagunkkal
versenyezve, egyik helyről a másikra, mint maguk abban a másik
világban. Ha már eleget voltam itt, odébb állok, elmegyek nyugat felé.
Ám előbb gondoskodnom kell arról, hogy maga valamilyen biztonságos
helyen alhassék, és hogy megtanulja, miként kell megszereznie, amire
szüksége van. Ez időbe fog telni.

- Itt akar hagyni egyedül? - kiáltotta a lány és hangjából még a

gondolatra is félelem csendült. - Itt akar hagyni egyedül ebben a
rettenetes dzsungelben, a ragadozó vadállatok és a barbár vademberek
martalékául, több száz mérföldre a legközelebbi fehér településtől,
egy olyan vidéken, amelyen semmi jel nem utal arra, hogy a földjét
valaha is civilizált ember lába taposta volna?

- Miért ne? - kérdezte Tarzan. - Nem én hoztam ide. A maga

honfitársai talán jobb bánásmódban részesítenének egy ellenséges
országbéli nőt?

- Igen - szakadt ki a kiáltás a lányból. - Egészen biztosan. A mi

fajtánk nem olyan. Egyetlen férfi sem hagyna magára egy védtelen nőt
ezen a rettenetes helyen.

Tarzan megrántotta széles vállát. A vita nem volt ínyére, s

terméketlennek ígérkezett. Arra gondolt, hogy talán angolul
szívesebben beszélne a lánnyal. Eszébe jutott, hogy mivel korábban
látta őt álruhában a brit táborban, amint német kémként teljesítette
aljas feladatát, hátha tud angolul. Meg is kérdezte tőle.

- Persze, hogy beszélek angolul - kiáltotta a lány -, csak nem

tudtam, hogy maga tud-e.

Tarzan csodálkozva nézett rá, de szólni nem szólt semmit. Azon

csodálkozott, hogy a lánynak miként lehetnek kételyei afelől, hogy egy
angol tud-e angolul. Hirtelen eszébe jutott, hogy a nő egyszerűen
őserdei fenevadnak nézi őt, aki véletlenül megtanulta a német nyelvet,
mivel gyakran megfordult a Németország által gyarmatosított vidéken.
Hiszen csak azon a környéken láthatta, így fogalma sem lehet arról,
hogy ő született angol, és hogy az otthona Brit Kelet-Afrikában van.
Jobb is, gondolta Tarzan, ha ilyen keveset tud rólam. Minél kevesebbet
tud ő, annál több mindent szedhetek ki belőle a németek javára
folytatott tevékenységéről és a németek hírszerző rendszeréről,
amelynek ő az egyik képviselője. Ezért aztán úgy határozott, meg fogja
hagyni a lányt abban a hitében, hogy ő az, aminek látszik - a vad
dzsungel vad lakója, aki semmilyen fajhoz és semmilyen országhoz nem
tartozik, és aki kivétel nélkül minden fehér embert gyűlöl. És ami azt
illeti, a lány valóban ezt is gondolta róla. Ez a kép tökéletes
magyarázattal szolgált arra, hogy miért támadta meg Schneider őrnagyot
és az őrnagy testvérét, Fritz kapitányt.

Némán dolgoztak tovább a bomán, amely immár csaknem teljesen

elkészült. A lány, amennyire szerény képességeiből telt, igyekezett a
férfi segítségére lenni. Tarzan akarata ellenére kénytelen volt
elismerően nyugtázni segítőkészségét, amely abban nyilvánult meg, hogy
zokszó nélkül vállalta a tüskés bokrok összegyűjtésének és
elrendezésének gyakorta fájdalmas munkáját. Ezek a bokrok időleges
védelmet nyújtottak a kóbor ragadozók ellen. A nő kezén és karján itt
is, ott is, véres nyomok árulkodtak arról, hogy a számtalan hegyes
végű tüske minduntalan felhasította puha bőrét. Tarzan önkéntelenül is
lelkiismeretfurdalást érzett, amiért megengedte, hogy részt vegyen
ebben a munkában, és végül szólt is neki, hogy hagyja abba.

- De hát miért? - kérdezte a lány. - én sem szenvedek tőle

jobban, mint maga, és mivel egyes-egyedül az én védelmemre készül ez a
bonra, semmi sem indokolja, hogy én ne vegyem ki a munkából a magam
részét.

- Maga nő - válaszolta Tarzan. - Ez pedig nem női munka. Ha

csinálni akar valamit, fogja meg azokat a tökhéjakat, amelyeket ma
reggel hoztunk és töltse meg vízzel a folyónál. Szüksége lehet rá, míg
távol leszek.

- Amíg távol lesz ... - mondta a lány. - Hát el akar menni?

- Ha a bonra elkészül, elmegyek húst szerezni - felelte a férfi.

- Holnap újra megyek, és viszem magát is, hogy megmutassam, miként
ejthet zsákmányt magának, ha már nem leszek itt.

A lány egyetlen szó nélkül vette a tökhéjakat, és elindult a

folyó felé. Miközben telemerítette őket, keserves előérzetek gyötörték
a jövőjét illetően. Tudta, hogy Tarzan halálos ítéletet szabott ki rá,
és abban a pillanatban, amikor magára hagyja, az ő sorsa
megpecsételődik, mert csupán idő - mégpedig nagyon rövid idő -
kérdése, hogy a könyörtelen dzsungel mikor sújt le rá. Hogyan is
remélhetné egy magányos nő, hogy sikerrel megbirkózik azokkal a vad,
pusztító erejű lényekkel, amelyek a dzsungel élővilágának oly tetemes
részét képezik?

Elméjét annyira lefoglalták a gyászos jövő előrevetített képei,

hogy mit sem látott, hallott abból, ami körülötte történt. Gépies
mozdulatokkal megtöltötte a tökhéjakat, majd elindult velük a bonra
felé. Ám a következő pillanatban fojtott hangon felsikított, és
rémülten hőkölt vissza az útját álló fenyegető alak elől, aki elzárta
a kunyhóhoz való visszatérés lehetőségét.

Go-lat, a majmok királya kissé távolabb vadászgatott a törzsétől.

Észrevette a vízért induló nőt, és ő volt az, aki elébe állt, amikor a
lány a teli tökhéjakkal a kezében megfordult. Go-lat nem volt valami
szemrevaló teremtmény a civilizált ember mércéjével mérve, jóllehet
törzsének minden nősténye, és maga Go-lat is a rendkívüli szépség
megnyilvánulásának tekintette ezüstbe játszó fényes, fekete bundáját,
hosszú, térdénél kalimpáló karját és hatalmas válla között megbúvó
golyófejét. Gonosz, véreres szeme és széles orra, hatalmas szája és
nagy tépőfoga mind, mind csak megerősítette ezt az erdei Adoniszt
abban a hitében, hogy joggal tarthat igényt a nőstények csodálatára.

Apró, primitív agyában nyilvánvalóan az a szilárd meggyőződés

alakult ki, hogy ez a különös nőstény, aki a Tarmang„nihoz tartozik,
minden bizonnyal bámulattal adózik egy olyan szemrevaló lénynek, mint
amilyen ő. Hiszen senki számára nem lehet kétséges, hogy bán-mit
képzel is magáról ez a szőrtelen fehér majom, szépség dolgában
mindenképpen elbújhat Go-lat mögött.

Bertha Kircher azonban csak egy csúf fenevadat, egy ádáz és

rémséges emberi karikatúrát látott maga előtt. Ha Go-lat tudta volna,
mi fut át a lány agyán, rettenetesen bosszankodott volna, bár az is
lehet, hogy egyszerűen a jó ízlés hiányának tudta volna be a dolgot.
Tarzan meghallotta Bertha Kircher kiáltását, és észrevette mitől
rémült meg. Könnyedén átugrott a bomán, és sebesen feléje iramodott
épp akkor, amikor Go-lat kacsázó léptekkel közeledett a lányhoz, és
előadta érzéseit azon a mély torokhangon, amely részéről a
legbehízelgőbb közeledési kísérlet megnyilvánulása volt. A lány
számára azonban úgy hangzott, mint egy megdühödött fenevad morgása.
Amikor Tarzan közelebb ért, hangosan odakiáltott a majomnak, és a lány
most egy ember ajkáról hallotta előtörni ugyanazokat a hangokat,
amelyek az imént az emberszabású majom szájából hangzottak fel.
 - Nem akarom bántani a nőstényedet - kiáltotta Go-lat Tarzannak.

- Én tudom - válaszolta a majomember -, de ő nem Olyan ő, mint

Numa és Sita, akik nem értik a mi beszédünket. Azt hiszi, hogy azért
jöttél, mert bántani akarod.

Mire ezt kimondta, Tarzan már ott volt a lány mellett.

- Nem akarja bántani - mondta neki. - Ne féljen. Ez a majom okult

a leckéből. Megtanulta, hogy Tarzan a dzsungel ura. Nem nyúl ahhoz,
ami Tarzané.

A lány gyors pillantást vetett a férfi arcára. Világosan

látszott, hogy szavainak maga sem tulajdonít jelentőséget, és azzal,
hogy őt a tulajdonának nyilvánítja, mindössze - a bomához hasonlóan -
újabb eszközt alkalmaz a védelmére.

- De én félek tőle - mondta a lány.

- Nem szabad kimutatnia a félelmét. Gyakran lesz olyan

helyzetben, hogy ezek a majmok veszik majd körül. Ilyenkor lesz a
legnagyobb biztonságban. Mielőtt magára hagyom, meg fogom tanítani,
hogy mi módon védheti meg magát tőlük, ha egyikük véletlenül mégis
maga ellen fordulna. A maga helyében én keresném a társaságukat. Kevés
olyan állat van a dzsungelben, amelyik meg meri támadni az
óriásmajmokat, ha sokan vannak együtt. Ha értésükre adja, hogy fél
tőlük, azzal vissza fognak élni, és örökké veszélyben lesz az élete.
Különösen a nőstények akarják majd megtámadni. Én értésükre fogom
adni, hogy magának megvannak az eszközei, amelyekkel meg tudja védeni
magát, és meg tudja ölni őket. Ha szükséges, meg fogom mutatni hogyan,
és akkor tisztelni fogják, és félni fognak magától.

- Megpróbálom - mondta a lány -, de attól tartok, hogy nehéz

lesz. Ilyen rémisztő lényt, még nem láttam életemben.

Tarzan elmosolyodott.

- Ő bizonyára ugyanezt gondolja magáról - mondta.

Időközben a többi majom is odaért a tisztásra, és ők hárman egy

jókora csoport közepén találták magukat. A jövevények között volt jó
néhány hím, egy pár fiatal nőstény, néhány anya a kis balukkal, akik a
hátukon kapaszkodtak, vagy a lábuk között futkároztak. Bár már látták
a lányt a dum-dum éjszakáján, amikor Sita arra kényszerítette, hogy
leugorjék rejtekhelyéről az arénába, ahol a majmok táncoltak, mégis
nagy érdeklődést tanúsítottak iránta. A nőstények közül egyesek
egészen közel mentek hozzá, megráncigálták a ruháját és különös
nyelvükön megjegyzéseket fűztek hozzá egymás között. A lánynak minden
akaraterejére szüksége volt, hogy kiállja a próbát.

Egy pillanatra sem látszott rajta, mekkora irtózatot és félelmet

érez. Tarzan közelről, halvány mosollyal az arcán figyelte. Kapcsolata
a civilizált emberekkel még nem halványult el benne annyira, hogy ne
tudta volna felfogni; micsoda kínokat áll ki a lány. Különösebb
szánalmat nem érzett a kegyetlen ellenség képviselője iránt, aki
minden bizonnyal rászolgált a legnagyobb gyötrelmekre is, amelyekben
valaha része lehet, mégis, minden ellenszenve, akarata ellenére is
csodálta bátor viselkedéséért. Hirtelen odafordult a majmokhoz.
 - Tarzan elmegy vadászni magának és nőstényének - mondta. - A
nőstény ott fog maradni - azzal a kunyhó felé bökött. - Figyeljetek
rá, hogy a törzs egyetlen-tagja se bántsa őt. Megértettétek? - A
majmok bólintottak.

- Nem fogjuk bántani - mondta Go-lat.

- Ne is - mondta Tarzan. - Eszetekbe ne jusson. Mert ha mégis,

Tarzan megöl titeket. - Majd a lányhoz fordult. - Jöjjön - mondta -,
én most elmegyek vadászni. Az lesz a legjobb, ha maga a kunyhóban
marad. A majmok megígérték, hogy nem fogják bántani. Itthagyom magának
a lándzsámat. Ez lesz most a lehető legjobb fegyver arra az esetre, ha
védekeznie kell, de kétlem, hogy bármiféle veszedelembe kerülne az
alatt a rövid idő alatt, míg én távol vagyok.

Bekísérte a lányt a bomába, tüskés ágakkal elzárta a nyílást,

majd megfordult és elindult az erdő felé. A lány szemmel kísérte őt,
míg átvágott a tisztáson, ismét megállapította, mennyire macskaszerűen
puha a járása, milyen kecses minden mozdulata, s mennyire harmonizál
mindez hibátlan, arányos alakjával. Látta, hogy az erdő szélén
könnyedén fellendül az egyik fára, majd eltűnik a szeme elől És akkor,
mivel nő volt, levetette magát a földre, és elkezdett sírni.

10. A vademberek karmai között

Tarzan Barát, az őzet vagy Hortát, a vaddisznót kereste, mert

nemigen hitte, hogy a fehér nő a dzsungel összes állata közül
bármelyiknek a húsát az övéknél ízletesebbnek találná. Bár érzékeny
orrlyukaival szorgosan szimatolt, nagy utat járt be anélkül, hogy
igyekezete jutalmául a keresett vadnak akár csak a legelmosódottabb
szagnyomára bukkant volna. A folyó közelében maradt, mert azt remélte,
hogy az ivóhelyre menet vagy onnan jövet majd csak rátalál Barára vagy
Hortára. Végül a wamabók falujának átható szaga ütötte meg az orrát.
Mivel örökké készen állt arra, hogy hivatlan látogatóként megjelenjen
született ellenségei, a Gomanganik között, kerülőt tett, és hátulról
közelítette meg a falut. Egy fáról, amely belógott a cölöpkerítés
fölé, lenézett az utcára. Tapasztalatai alapján az ott látható
sürgés-forgásból megállapította, hogy ama iszonyatos lakomák egyikének
az előkészületei folynak, amelyeknek fő fogása az emberhús.

Tarzan egyik legfőbb mulatsága a feketék életének megkeserítése

volt. Nagyobb örömét lelte bosszantásukban és riogatásukban, mint a
zord dzsungel nyújtotta bármely más szórakozási lehetőségben. Az, ha
megzavarhatta lakomáikat, mégpedig oly módon, hogy közben rémületet
keltett a szívükben, mindig a legnagyobb élvezet volt a számára. Ezért
aztán alaposabban szemügyre vette a falut, a fogoly hollétére utaló
jelet keresve. A fa, amelyen ült, sűrű lombjával korlátozta a
kilátásban, ezért aztán, hogy jobban körülnézhessen, magasabbra
mászott fel, és óvatosan lépdelt kifelé az egyik vékony ágon.

A majmok között felnőtt Tarzan már-már elképesztő biztonsággal

mozgott az őserdőben, de még Tarzan bámulatos érzékszervei sem voltak
csalhatatlanok. Ez az ág semmivel sem volt vékonyabb, mint sok
hasonló, amely már számtalanszor elbírta a súlyát. Kívülről erősnek és
egészségesnek látszott, dús lombok borították, és Tarzan nem tudhatta,
hogy a törzs közelében egy magának odut vájó bogár félig elrágta a
kéreg alatt az ág testét. Így aztán, amikor elért egy bizonyos pontig
az ág végén, az a tör zs közelében minden figyelmeztető jel nélkül
egyszer csak letört.

Alatta nem voltak vastagabb ágak, amelyekbe megkapaszkodhatott

volna, és míg lefelé zuhant, lába beleakadt egy tekergő indába, így
aztán teste teljes fordulatot írt le, és hanyatt ért földet a falu
utcájának közepén.

Az ág reccsenésére és a gallyakat tördelve lezuhanó test zajára a

megriasztott feketék szétfutottak a kunyhóikba, a fegyvereikért.
Amikor a bátrabbak előmerészkedtek, azt látták, hogy a csaknem
teljesen meztelen fehér férfi még mindig ott fekszik mozdulatlanul,
ahová esett. Felbátorodva attól, hogy nem moccan,. közelebb nyomultak,
és amikor a fára tekintve megállapították, hogy társainak nyoma sincs,
előrerontottak. Vagy tucatnyi harcos állt körülötte készenlétben
tartott lándzsával. Először azt hitték, hogy az eséstől meghalt, de
amikor közelebbről megvizsgálták, látták, hogy csupán elkábult. Az
egyik harcos át akarta döfni a szívét lándzsájával, de Numabo, a
törzsfőnök ezt nem engedte.

- Kötözzétek meg - mondta. - Jót fo gunk enni ma este.

Így aztán bélből sodort kötéllel megkötözték kezét, lábát és

bevitték a kunyhóba, ahol Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy várta
sorsa beteljesülését. Addigra már az angolt is megkötözték, mert attól
féltek, hogy az utolsó pillanatban meg talál szökni, és megfosztja
őket a lakomától. Nagy tömeg bennszülött gyűlt össze a kunyhó körül,
és legalább egy futó pillantást próbált vetni az új fogolyra. Numabo -
attól tartva, hogy valaki a törzsből túláradó vérszomjas kedvében még
megfosztja a többieket az áldozatok megölését megelőző haláltánc
örömeitől, megkettőzte az őrséget.

A fiatal angol hallotta a zajt, amelyet Tarzan csapott, amikor a

fáról lebukfencezve a földre zuhant, majd a lármás mozgolódást is,
amely ezt közvetlenül követte. Szánalommal vette szemügyre rabtársát,
akit a feketék behoztak a kunyhóba, és lefektettek a földre.

Megállapította, hogy az eszméletlenül előtte heverő alak az

emberi faj legtökéletesebb példánya, akit valaha látott, és eltűnődött
azon, hogy miféle szomorú körülmények összejátszása folytán eshetett a
férfi fogságba. Nyilvánvaló volt, hogy az új rab maga is ugyanolyan
vadember, mint foglyul ejtői, amennyire ezt külseje és fegyverzete
alapján meg lehetett ítélni, de az is nyilvánvaló volt, hogy fehér
ember, szép formájú feje és arcvonásainak szabályos volta pedig arról
tanúskodott, hogy nem azok közé a szerencsétlen féleszüek közé
tartozik, akik oly gyakran térnek vissza a barbár életformához még a
civilizált közösségekben is.

Figyelte a férfit, és hamarosan észrevette, hogy a szemhéja

mozog. Lassan kinyitotta szürke szemét, és kábán körülnézett. Ahogy az
öntudata visszatért, kitisztult a tekintete, szeméből ismét rendkívüli
értelem sugárzott. Egy perccel később némi erőlködés árán az oldalára
fordult, majd ülő helyzetbe tornászta fel magát.

Szemben volt az angollal, és amikor tekintete végigfutott a másik

összekötözött bokáján és szorosan hátracsavart karján, csendes mosoly
derítette fel vonásait.

- Ma éjszaka jól tele fogják rakni a hasukat - mondta.

Az angol elvigyorodott.

- A nagy felhajtásból ítélve - válaszolta - rettentő éhesek

lehetnek a nyavalyások. Legszívesebben elevenen faltak volna fel,
amikor behoztak. Magát hogyan kapták el?

Tarzan szomorúan rázta meg a fejét.

- Az én hibám volt - felelte. - Megérdemlem, hogy megegyenek.

Kimentem egy ág végére, amelyik nem bírta el a súlyomat, és amikor az
letört, ahelyett, hogy talpra estem volna, beleakadtam a lábammal egy
kúszónövénybe, és a fejemre zuhantam. Máskülönben soha nem fogtak
volna el - elevenen.

- Nem lehet megszökni? - kérdezte az angol.

- Én már megszöktem tőlük - válaszolta Tarzan -, és láttam

másokat is, akik megszöktek. Egy férfit például, aki a kínzócölöpről
szabadult, miután vagy tucatnyi lándzsadöfés érte a testét, és a tüzet
már meggyújtották a lába alatt.

Smith-Oldwick hadnagy megborzongott.

- Úristen! - kiáltott fel. - Remélem, ezt nekem nem kell

végigszenvednem. Azt hiszem, mindent el tudok viselni, csak a tűz
gondolatát nem. Utálnám, minta bűnt, ha ezek a pokolfajzatok látnák
rajtam a halálfélelmet az utolsó pillanatban.

- Ne aggódjék - mondta Tarzan. - Nem tart sokáig, és nem fog

annyira félni. Igazából fele annyira sem rettenetes a dolog, mint
amilyennek tűnik. Csak egy rövidke gyötrelmes időszakról van szó, amíg
el nem veszti az eszméletét. Sokszor láttam már. Nem jobb és nem
rosszabb halálnem, mint bármi más. Egyszer úgyis meg kell halnunk.
Olyan mindegy, hogy ma este, holnap este, vagy mához egy évre.

- Attól függ, ki hogyan élt - márpedig én éltem! Lehet, hogy a

filozófiája igaz, maga bölcsek bölcse - mondta a fiatal hadnagy; - De
nem állíthatnám, hogy valami nagyon megnyugtatott volna.

Tarzan elnevette magát.

- Guruljon ide - mondta -, olyan közel, hogy a fogammal elérjem a

kötelékeit.

Az angol úgy tett, ahogy Tarzan mondta. A majomember nekilátott

erős, fehér fogaival a sodrott bélnek. Érezte, hogy igyekezetét lassan
siker koronázza. Még egy perc, és elszakad a kötél. Aztán már
viszonylag egyszerű dolog lesz az angol számára leszedni a többi
köteléket róla és magáról.

Ám ebben a pillanatban az egyik őr belépett a kunyhóba. Egy

szempillantás alatt észrevette, hogy mit csinál az új fogoly, és
lándzsáját felemelve, dühösen nagyot csapott nyelével a majomember
fejére. Aztán behívta a többi őrt is, és együttes erővel estek neki a
szerencsétlen Tarzannak, Könyörtelenül ütötték, rúgták, majd az angolt
még jobban megkötözték, mint az előbb, és mindkettejüket kikötötték a
kunyhó szemközt levő falához. Amikor kimentek, Tarzan csúnyán
helybenhagyva nézett át társára.

- Amíg az ember él, mindig van remény - mondta, de kínosan

vigyorgott, míg felidézte a régi közhelyt.

Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy visszamosolygott rá.

- Azt hiszem - mondta -, hogy mind élet, mind remény dolgában

elég rosszul állunk. Nagyon közel lehet már a vacsoraidő.

Zu-tag, az óriásmajom egyedül, jó messze vadászgatott Go-lat

törzsének többi tagjától. Zu-tag, a Vastag nyakú, fiatal hím volt,
csak nemrég vált felnőtté. Nagy termetű, erős, ádáz természetű állat
volt, ugyanakkor intelligencia dolgában messze fajtájának átlaga
fölött állt, amit magasabb és kevésbé hátrahajló homloka is elárult.
Go-lat ebben a fiatal majomban egyikét látta azoknak, akik
veszélyeztethetik királyi dicsőségét. Ezért a féltékeny öreg hím rossz
szemmel nézett Zu-tag-ra. Talán ez volt az oka, talán más, hogy Zu-tag
olyan gyakran vadászott egyedül. Félelmet nem ismerő bátorságának
köszönhette, hogy messzire el-elkóborolt, és nem igényelte a védelmet,
amellyel az óriásmajmok a csapatban rendelkeztek. E szokásának
köszönhette, hogy találékonysága egyre nőtt, ami értelmi képességeinek
és megfigyelő készségének állandó gyarapodását hozta magával.

Aznap délen vadászgatott. Visszatérőben a folyó menti ösvényen

haladt, amit gyakran használt, mert a Gomanganik faluja mellett vitt
el, és érdeklődését és kíváncsiságát felkeltették a feketék különös és
majd hogy nem majomszerű cselekedetei, furcsa szokásai. Ahogy máskor
is tette; helyet foglalt az egyik fán, ahonnan jól belátott a falu
utcájára, és megfigyelhette a feketéket foglalatosságaik közben.

Zu-tag épp hogy csak elhelyezkedett a fán, amikor - a feketékkel

együtt - arra riadt fel, hogy Tarzan. egy másik dzsungelbeli óriásfa
ágai közül nagy recsegés-ropogás közepette lezuhan a földre a
cölöpkerítésen belül. Látta, hogy a négerek összegyűlnek a kiterült
test körül, majd beviszik a kunyhóba. A barna bőrű Tarmanganiban
felismerte azt a különös fehér majmot, aki egy-két napja jött közéjük
éjszaka a dum-dum kellős közepén, és aki oly könynyedén legyőzte a
legerősebbet is közülük. Ezzel kivívta eme ádáz fiatal hím vadállati
tiszteletét és csodálatát. Fel is egyenesedett az ágon, ahol addig
üldögélt, és arcát az égre emelte, hogy tiltakozása és haragja jeléül
vadul felordítson. Ám Zu-tag bőszült indulatát fékezte egyfajta vele
született ravaszság és óvatosság. Még mielőtt tiltakozásának hangot
adott volna, megfogalmazódott agyában az a gondolat, hogy szeretné
megmenteni ezt a csodálatra méltó fehér majmot közös ellenségüktől, a
Gomanganiktól. Ezért aztán nem hallatta kihívó harci üvöltését, mert
bölcsen belátta, hogy titokban és lopva többet érhet el, mint izmainak
és fogainak erejével.

Először arra gondolt, hogy egyedül megy be a faluba, és elhozza a

Tarmanganit, de amikor látta, hogy milyen sokan vannak a harcosok, és
hogy jó néhányan ott ülnek közvetlenül annak a háznak a bejárata
előtt, ahová a foglyot vitték, arra gondolt, hogy ez nem egyvalakinek,
hanem többeknek való feladat. Ezért aztán olyan nesztelenül, ahogyan
jött, eltűnt a lombok között észak felé.
 A törzs még mindig ott lebzselt a tisztás környékén, amelyen a
Tarzan és Bertha Kircher által épített kunyhó állt. Néhányan ráérősen
élelmet keresgéltek az erdő legszélén, mások meg a tisztáson belül; a
fák árnyékában üldögéltek.

A lány, akinek időközben felszáradtak a könnyei, előbújt a

kunyhóból, és aggódva kémlelte déli irányban a dzsungelt, azon a
helyen, ahol Tarzan eltűnt. Időről időre gyanakvó pillantásokat vetett
a körötte ténfergő; csimbókos szőrű emberszabású majmok irányába.
Mennyire nem állna semmiből ama hatalmas fenevadak bármelyike számára
bejutni a bomába, és megölni őt. Ismét felmérhette, hogy mennyire
védtelenül áll itt, még a lándzsa ellenére is, amelyet a fehér férfi
hagyott ott számára, amikor immár ezredszer is szemügyre vette széles
vállaikat, bikanyakukat, és csillogó bundájuk alatt hullámzó hatalmas
izmaikat, Még soha életében - futott át az agyán - nem látta a
brutális erőt ilyen tisztán testet ölteni, mint a hatalmas hímek
esetében. Erős kezükkel ezek úgy törnék el mihaszna lándzsáját,
ahogyan ő egy gyufaszálat tör ketté, és rögvest elvesztené eszméletét
vagy meg is halna, ha csak meglegyintenék.

Éppen ezek a nyomasztó gondolatok foglalkoztatták, amikor a fák

közül hirtelen dél felől egy erős fiatal hím ugrott le a tisztásra.
Akkoriban még minden majom egyformának tűnt Bertha Kircher számára, és
időbe telt, mire észrevette, hogy egyéni arcvonásai és alakja révén
mindegyik ugyanúgy különbözik a többitől, mint az emberi faj egyedei.
Ám még így is elismeréssel nyugtázta ennek a hatalmas állatnak a
csodálatra méltó erejét és ügyességét, és amint egyre közeledett, azon
kapta magát, hogy megcsodálja még sűrű, fekete ezüstbe játszó bundáját
is.

Viselkedéséből, testtartásából nyilvánvaló volt, hogy a jövevény

csupa visszafojtott izgalom. Ezt nem csak a lány vette észre, hanem a
többiek is. Ahogy közeledett, a majmok közül többen felálltak és
szőrüket felborzolva, morogva elébe indultak. Go-lat is közöttük volt.

Mereven lépdelt előre, nyakán, gerincén felborzolta a szőrét,

halkan morgott és kivicsorí totta tépőfogait, hiszen honnan tudhatta,
hogy Zu-tag békés vagy másféle szándékkal érkezett. Az öreg király
annak idején látott már olyan fiatal majmokat, akik ugyanígy érkeztek
azzal a hirtelen elszántsággal, hogy elragadják a királyi címet
főnöküktől. Látott már ámokfutó hímeket, akik a dzsungelből ugyanilyen
hirtelen előbukkanva rárontottak a törzs többi tagjára. És Go-lat
semmit nem akart kockáztatni.

Ha Zu-tag ráérősen, menet közben eszegetve érkezett volna,

nyugodtan elvegyülhetett volna a törzs tagjai között anélkül, hogy
feltűnést vagy gyanút keltett volna, de ha ilyen hanyatt-homlok jön,
láthatóan valamilyen rendkívüli érzéstől túlfűtötten, jobb, ha minden
majom résen van. Körözgetés, morgás, szaglászgatás, szőrök
felborzolása és mereven lépkedő lábak - jó ideig eltartott a
puhatolódzás, mire mindkét fél rájött, hogy a másiknak nincs
szándékában támadást kezdeményezni. Akkor végre Zu-tag elmondta
Go-latnak, mit látott a Gomanganik barlangjai között.

Go-lat rosszkedvűen röffentett egyet, és elfordult.

- Vigyázzon magára a fehér majom - mondta.

 - Ő hatalmas majom - mondta Zu-tag. - Azért jött, hogy békében
éljen Go-lat törzsével. Mentsük ki a Gomanganik közül.

Go-lat újra röffentett, és elindult, hogy otthagyja társát.

- Zu-tag elmegy egyedül, és elhozza őt - kiáltotta a fiatal majom

-, ha Go-lat fél a Gomanganiktól.

A majmok királya dühösen sarkon fordult, hangosan morgott, és a

mellére csapott.

- Go-lat nem fél - süvöltötte -, de nem megy, mert a fehér majom

nem az ő törzséből való. Eridj egyedül, és vidd magaddal a Tarmangani
nőstényét is, ha annyira meg akarod menteni a fehér majmot.

- Zu-tag igenis elmegy - válaszolta az ifjabb hím -, és elviszi a

Tarmangani nőstényét, és minden olyan hímet Go-lat törzséből, aki nem
gyáva. - Szavai végeztével fürkészőn nézett végig a többi majmon. - Ki
jön el Zu-taggal harcolni a Gomanganik ellen, és elhozni a
testvérünket? - kérdezte nyomatékosan.

Nyolc fiatal, életereje teljében levő hím ugrott előre Zu-tag

mellé, az öreg hímek azonban, akiknek hosszú évek konzervativizmusa és
elővigyázatossága nehezedett ősz vállára, megrázták fejüket, és
kacsázó léptekkel elindultak Go-lat után.

- Jól van - kiáltotta Zu-tag. - Nem akarjuk, hogy öreg nőstények

jöjjenek velünk és harcoljanak a Gomanganik ellen, mert ez a törzs
harcosainak a dolga.

Az öreg harcosok nem szenteltek figyelmet kérkedő szavainak, azt

a nyolcat viszont, aki önként vállalta, hogy vele tart, majd
szétvetette a büszkeség. Körbe álltak, hencegve csapkodták a mellüket,
kivicsorították a fogukat, förtelmes, kihívó üvöltéseket hallattak,
míg végül már csak úgy zengett a dzsungel a rémisztő lármától.

Bertha Kircher egész idő alatt kerekre nyílt szemmel, rémülten

figyelte a jelenetet, amely - azt hitte - csakis valamilyen rettenetes
összecsapásba torkollhat ezek között a rémséges fenevadak között.
Amikor Zu-tag és nyolc társa elkezdte beleüvölteni a világba iszonyú
harci ordítását, a lány azt vette észre, hogy reszket rémületében.
Ugyanis a dzsungel összes hangja közül egy sem oly félelmet keltő,
mint a hím óriásmajomé, amikor harci üvöltését vagy diadalordítását
hallatja.

Eddig is félt, ám szinte megbénult a rémülettől, amikor azt

látta, hogy Zu-tag és a többi majom a bonra felé fordul, és elindul
feléje.

Zu-tag egy macska ügyességével ugrotta át az egész védfalat, és

megállt előtte. A lány vitézül maga elé tartotta lándzsáját, és hegyét
az állat mellének szegezte. Zu-tag makogni és gesztikulálni kezdett,
és bár a lánynak gyér ismeretei voltak az emberszabású majmok
viselkedéséről, azt azért megértette, hogy ez nem fenyegeti. Nem
vicsorította a fogait, vagy csak alig, és egész lényével,
magatartásával azt akarta kifejezni, hogy egy bonyolult problémát
igyekszik elmagyarázni; Végül nyilván elvesztette a türelmét, mert
mancsának egyetlen csapásával kiütötte a lándzsát a lány kezéből, és
közelebb lépett. Megfogta, igaz, nem durván Bertha Kircher karját, aki
rémülten hőkölt hátra. Ennek ellenére a lelke mélyén mintha azt súgta
volna valami, hogy nem fenyegeti veszély ennek a hatalmas fenevadnak a
részéről.

Zu-tag hangosan makogott tovább, és újra meg újra délre, a

dzsungel felé mutogatott, miközben a bonra felé indult, és húzta maga
után a lányt. Már-már őrjöngő igyekezettel próbált elmagyarázni
valamit neki. A bonvára mutatott, aztán a lányra, majd az erdőre, és
végül, mintha hirtelen jött sugallat hatására tenné, lehajolt,
megfogta a lándzsát, és újra meg újra megérintette a mutatóujjával,
aztán ismét délre mutatott. Hirtelen derengeni kezdett a lánynak, hogy
az, amit a majom próbál elmagyarázni neki, valamilyen módon
összefüggésben van a fehér emberrel, akit az ő tulajdonosának hisznek.
Lehet, hogy zord védelmezője bajban van. Mihelyt ez a gondolat
megfogalmazódott benne, felhagyott az ellenszegüléssel, és elindult
előre, mint aki csatlakozni kíván a fiatal majomhoz. A bomának azon a
részén, ahol Tarzan eltorlaszolta a bejáratot, elkezdte félrehúzgálni
a tüskés gallyakat. Amikor Zu-tag látta, hogy mit csinál, ő is
nekiállt segíteni. Hamarosan rést nyitottak a bom„n, és a lány
kisétálhatott az óriásmajom társaságában.

Zu-tag és a többi nyolc majom sebesen megindult a dzsungel felé,

olyan gyorsan, hogy Bertha Kirchernek teljes erejéből rohannia
kellett, hogy lépést tarthasson velük. Ez teljes képtelenség volt, így
aztán lemaradt - Zu-tag nagy-nagy bosszúságára, aki állandóan
visszavisszarohangált, és nagyobb tempóra biztatta.

Egyszer megfogta a karját, és megpróbálta magával húzni.

Tiltakozásának nem volt semmi foganatja, mivel az állat nem tudhatta,
hogy tiltakozásnak szánja, és nem is állt el szándékától, míg a lány,
akinek beleakadt a lába egy összegabalyodott fűcsomóba, el nem esett.
Zu-tag most aztán tényleg nagyon dühös lett, és csúful morgott. A
többi majom az erdő szélén várt rá, hogy vezesse őket. Hirtelen
megértette, hogy ez a szegény, gyönge nőstény nem tud lépést tartani
velük, és ha viszont az ő lassú tempójában haladnak, későn érkezhetnek
ahhoz, hogy segítséget nyújtsanak a Tarmanganinak. Ezért aztán az
óriás emberszabású majom nem sokat teketóriázott, hanem €elkapta
Bertha Kirchert a földről, és a vállára dobta.

A lány karjait a nyaka köré vette, egyik nagy mancsával

megragadta a csuklóját, hogy ne eshessen le, majd nagy iramban
nekilódult, hogy utolérje társait.

A lányon nem libegő-lobogó szoknya volt, amely beleakadhatott

volna útközben a bokrokba, hanem lovaglónadrág, s rájött arra is, hogy
jó szorosan megkapaszkodhat az erős hím hátán. Egy perccel később az
óriásmajom felkapott a fák alsó ágaira. A nő rémülten lehunyta a
szemét, és görcsösen kapaszkodott, nehogy leessen a földre.

Ez a kirándulás az őserdőben a kilenc óriásmajommal mindörökre

olyan kristálytisztán bevésődött Bertha Kircher emlékezetébe, mint
ahogyan akkor átélte.

A félelem első, mindent elborító hullámának elültével képes volt

kinyitni a szemét. Növekvő érdeklődéssel figyelte a környezetet, és a
lassanként elmúló rémület helyébe a viszonylagos biztonság érzése
lépett. Látta, milyen könnyedén és magabiztosan mozognak ezek a
hatalmas fenevadak a fák ágain. Bámulata a fiatal hím iránt később
csak fokozódott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy még őt is cipelve
gyorsabban halad a fáradtság minden különösebb jele nélkül, mint
terhet nem vivő társai.

Zu-tag egyetlen egyszer sem állt meg pihenni, míg el nem érték a
bennszülött falutól nem messze álló fa ágait. Hallották a
cölöpkerítésen belüli zajokat, a négerek nevetgélését és kiáltozását,
a kutyák ugatását. A lány előtt a lombok között fel-feltűnt egy
pillanatra az a falu, amelyből nem is olyan régen menekült el.
Megborzongott arra a gondolatra, hogy netán vissza kell térnie ide, és
hogy esetleg újra elfoghatják. Azon törte a fejét, hogy Zu-tag vajon
miért hozhatta ide.

A majmok most újra, méghozzá nagyon óvatosan elindultak. Olyan

nesztelenül mozogtak az ágak között, mint a mókusok, míg végül elértek
egy helyre, ahonnan jól átláthattak a cölöpkerítés fölött, és
szemügyre vehették odalent a falu utcáját.

Zu-tag letelepedett a fa törzsének közelébe egy vastag ágon, a

lánynak a nyaka köré fonódó karját eleresztve jelezte, hogy ő is
keressen biztos helyet a lábának. Aztán odafordult hozzá, és újra meg
újra egy kunyhó nyitott bejárata felé mutogatott az alattuk húzódó
utca túlsó felén. Különböző kézmozdulatokkal láthatóan valamit próbált
megmagyarázni. A lány végül megértette a dolog lényegét -, hogy a
fehér ember ott van bebörtönözve.

Alattuk egy kunyhó teteje volt. A lány látta, hogy arra

könnyűszerrel le tudna ugrani, de hogy mit tehetne azután, hogy
bejutott a faluba, arról fogalma sem volt.

Már kezdett besötétedni, és a főzőedények alatt meggyújtották a

tüzeket. A lány észrevette a falu utcáján a cölöpöt, meg körötte a
rőzsenyalábokat. Hirtelen rémülten értette meg, hogy ezek az irtóztató
előkészületek minek vetítik előre baljós árnyékát. Ó, ha legalább
valami olyan fegyvere volna, ami némi reménysugarat jelenthetne, egy
kevés kis előnyt a feketékkel szemben! Bizony egy pillanatig sem
tétovázva, bemerészkedne a faluba, és megpróbálná kiszabadítani azt a
férfit, aki három különböző alkalommal mentette meg az ő életét.
Tudta, hogy a férfi gyűlöli őt, a lelkében mégis hevesen izzott a
lekötelezettség érzése. Képtelen volt eligazodni rajta. Soha életében
nem látott még egy férfit, aki ilyen ellentmondásos és ugyanakkor
ilyen megbízható lett volna. Sok tekintetben vadabb volt, mint azok az
állatok, akikkel együtt élt, másfelől viszont olyan gálánsan
viselkedett, mint egy régivágású lovag. Jó néhány napja élt vele már a
dzsungelben, teljesen kiszolgáltatva kényére kedvére, és mostanra
mégis oly fenntartás nélkül megbízott a tisztességében, hogy
mindenféle vele kapcsolatos félelme egycsapásra megszűnt.

Hogy másfelől viszont iszonyúan kegyetlen is tud lenni, az kitűnt

számára abból, hogy azt tervezte, otthagyja egyedül a rettenetes
veszélyek közepette, amelyek éjjel-nappal lesnek rá.

Zu-tag nyilvánvalóan a sötétség leszálltát várta, hogy

végrehajthassa ádáz kis agyában kiérlelt - csak ő tudta, milyen -
tervét. Társaival együtt csendben körülülték a lányt, és figyelték a
feketék készülődését. Kisvártatva szemmel látható volt, hogy
valamilyen civakodás támadt a négerek között, mert vagy húszan, vagy
,még többen is, összegyűltek egyvalaki körül, aki a törzsfőnök
lehetett. Valamennyien hevesen magyaráztak és gesztikuláltak. A vita
úgy öt-tíz percig tartott, amikor is a kis csoport hirtelen
szétoszlott, és két harcos elrohant a falu túlsó végébe. Hamarosan egy
vaskos cölöppel tértek vissza, és gyorsan felállították a másik, már a
helyén lévő mellett. A lány törte a fejét, hogy a második cölöpnek
vajon mi lehet a rendeltetése, és nem is kellett sokáig várnia a
magyarázatra.

Már teljesen besötétedett, a falut a sok tűz fel-felvillanó fénye

világította meg. Egyszer csak a lány azt látta, hogy számos harcos
közeledik a kunyhó felé, amelyet Zu-tag figyel, majd eltűnnek odabent.
Egy perc múlva újra előbukkantak, két foglyot vonszoltak. Az egyikben
a lány azonnal felismerte védelmezőjét, a másikról pedig
megállapította, hogy egy repülős egyenruhát viselő angol. Ez hát a
magyarázata a két cölöpnek.

Gyorsan felállt, rátette a kezét Zu-tag vállára, és lemutatott a

faluba.

- Gyere - mondta, mintha a saját fajának valamelyik

képviselőjéhez szólt volna, és azzal lendületet véve könnyedén
leereszkedett az alatta levő kunyhó tetejére. Innen a földig már csak
egy kis ugrás kellett. A következő pillanatban már el is indult a
kunyhónak a tűztől legtávolabbi oldala felé. Az árnyékban maradt, ahol
kis valószínűsége volt annak, hogy felfedezhetik. Egyszer közben
megfordult, hogy megnézze, Zu-tag szorosan a nyomában jön-e, és látta,
hogy testének hatalmas tömege ott magasodik a sötétben. Mögötte egy
újabb majom látszott nyolc társa közül. Ezek szerint mindannyian
követik, állapította meg, és ez a tény akkora biztonságérzettel és
reménnyel töltötte el, amilyet korábban soha nem tapasztalt.

Az utcához közeledve megállt a kunyhó oldalánál, és óvatosan

kikémlelt a sarok mögül. Pár lépésre volt tőle az építmény nyitott
bejárata. Távolabb a falu utcáján, a feketék gyülekeztek a foglyok
körül, akiket közben már odakötöztek a cölöpökhöz. Minden szem az
áldozatokra szegeződött. Igen csekély volt annak az esélye, hogy a
lopakodó nőt társaival együtt felfedezik, mielőtt egészen közel érnek
a feketékhez. Mindazonáltal szeretett volna valamilyen fegyvert
szerezni, -hogy azzal álljon a támadás élére, mert hiszen nem tudhatta
biztosan, hogy az óriásmajmok követik-e vagy sem.

Abban reménykedve, hogy hátha talál valamit a kunyhó belsejében,

előlépett a sarok mögül, és gyorsan besurrant a bejáraton. Mögötte
szépen ott sorjázott a kilenc majom. Gyorsan átkutatta a kunyhót, és
hamarosan talált is egy lándzsát. Ezzel felfegyverkezve ismét elindult
a bejárat felé.

Tarzan, a dzsungel fia és Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy ott

állt szorosan kikötve a maga külön cölöpjéhez. Egy ideig egyikük sem
szólt semmit. Az angol úgy fordult, hogy láthassa társát a bajban.
Tarzan egyenesen állt, nekitámaszkodott a cölöpnek. Arcáról semmiféle
érzelem nem volt leolvasható, már ami a félelmet vagy a haragot
illeti. Vonásai unott közönyt tükröztek, jóllehet mindkét férfi tudta,
hogy kínzásnak néz elébe.

- Isten önnel, bölcsek bölcse - suttogta a fiatal hadnagy.

 Tarzan a társa felé fordította a szemét, és elmosolyodott.

- Isten önnel - mondta. - Ha gyorsan túl akar esni a nehezén,

próbálja olyan sietve beszívni a füstöt és a lángokat, ahogy csak
tudja.

- Köszönöm - válaszolta a repülős, és bár nagyon elkámpicsorodott

képet vágott, azért egyenesen tartotta magát, és hátrahúzta a vállát.

Az asszonyok és a gyerekek tágas kört alkotva letelepedtek az

áldozatok köré. Az ijesztően kifestett harcosok lassan kezdtek
összeállni a haláltánchoz. Tarzan ismét odafordult társához.

- Ha el akarja rontani a szórakozásukat, akárhogy szenved is, ne

adja hangos jelét. Ha kibírja végig anélkül, hogy az arckifejezése
megváltozna, vagy egyetlen szót szólna, megfosztja őket minden
örömtől, amit a mulatságnak ez a része jelent. Még egyszer, Isten
önnel, és sok szerencsét.

A fiatal angol nem válaszolt, de abból, ahogyan összeszorította a

fogát, nyilvánvaló volt, hogy a négereknek nem sok örömük lesz benne.

A harcosok immár körben jártak. Numabo lesz az első, aki

hamarosan vért fakazt majd lándzsája hegyével. Ez lesz egyben a jel a
kínzás megkezdésére. Nem sokkal ezután meg fogják gyújtani a rőzsét az
áldozatok lába körül A rémséges törzsfőnök tánc közben egyre közelebb
került a cölöpökhöz. Sárga, hegyesre reszelt fogai a tűz fényében
elő-elővillantak vastag, vörös ajkai közül. Hol kétrét görnyedt; hol
dühösen dobbantott a földön, hol felugrott a levegőbe, és közben
minden egyes lépéssel szűkebbre vonta a tánc körvonalait, amelynek
láthatólag hamarosan lándzsával elérhető közelségbe kellett vinnie őt
a várva várt lakoma célpontjaihoz.

A lándzsa végre kinyúlt, megérintette a majomember mellét, és

amikor visszahúzódott, kis vérpatakocska kezdett lefelé csörgedezni
Tarzan sima, barna bőrén. Szinte ugyanebben a pillanatban a
várakozásteli közönség külső körén túlról egy női sikoly hangzott fel,
amely mintha csak jeladás lett volna, mert azonnal rémisztő üvöltözés,
morgás és ugatás, valamint nagy fölfordulás kezdődött a körnek azon a
részén. Az áldozatok nem láthatták a kavarodás okát, de Tarzannak nem
is kellett látnia, mert a majmok hangjából azonnal megállapította, kik
a rendzavarók. Csak azt nem tudta, hogy mi szél hozta őket ide, és mi
a céljuk a támadással, mert azt el sem tudta képzelni, hogy őt akarják
kiszabadítani.

A táncosok köre hamar felbomlott, és Numabo meg a harcosai szeme

előtt a rémülten visongató asszonyok sorain keresztül feléjük nyomulva
ugyanaz a fehér lány jelent meg, aki néhány éjszakával korábban
megszökött. Mögötte, meglepetésükben úgy látták, egy egész hordányi
óriás termetű, szőrös erdei ember, akik iránt ők nagy-nagy félelemmel
vegyes tiszteletet éreztek.

Zu-tag, a fiatal hím, súlyos öklével jobbra-balra csapkodott,

nagy fogaival hol ide, hol oda kapott. A sarkában, példáját követve
özönlött a többi rémséges majom. Gyorsan túljutottak az öreg
férfiakon, az asszonyokon és a gyerekeken, mert a lány egyenest Numabo
és harcosai felé vezette őket. Ez volt az a perc, amikor Tarzan
megpillantotta őket. A majomember meglepetése óriási volt, amikor
látta, ki vezeti a megmentésére érkezett majmokat.

Odakiáltott Zu-tagnak:

- Támadjatok rá a nagy hímekre, míg a nőstény eloldoz engem

innen. - Aztán Bertha Kirchernek szólt. - Gyorsan! Vágja el a
kötelékeimet. A majmoknak gondjuk lesz a feketékre.

A lány futás közben-irányt változtatott és ott termett mellette.

Nem volt kése, és a köteleket jó szorosan megcsomózták, de gyorsan,
hideg fejjel dolgozott. Míg Zu-tag és a többi majom összecsapott a
harcosokkal, sikerült anynyira meglazítania Tarzan kötelékeit; hogy az
ki tudta húzni belőlük a kezét. Most már egy percen belül szabad volt.

- Oldozza el az angolt - kiáltotta, és hatalmas ugrással

előrerontott, hogy csatlakozzék a feketékkel csatázó Zu-taghoz és
társaihoz. Numabo és a többi harcos addigra felismerte, hogy a velük
szemben álló majmok viszonylag kevesen vannak, ezért elszántan
küzdöttek és lándzsáikkal, egyéb fegyvereikkel igyekeztek
felülkerekedni a betolakodókon. Mire Tarzan odaért, három majom már
holtan vagy holtra sebzetten kidőlt. A majomember látta, hogy a csata
a majmok vereségével fog végződni, hacsak nem találja meg a módját
annak, hogy megtörje a feketék erkölcsi erejét. Valami alkalmatos
eszköz után nézett, amely segítségére lehet. A szeme hirtelen jó
néhány olyan fegyveren akadt meg, amelyről tudta, hogy eredményt fog
hozni. Gonosz mosoly játszott az ajkán, amikor lekapta az egyik edényt
a tűzről, és a forró vizet a harcosok képébe zúdította. Az ijedtségtől
és a fájdalomtól üvöltve hátráltak meg, pedig Numabo épp arra
ösztökélte őket, hogy rohanjanak előre.

Alighogy az első forróvizes üst tartalma elárasztotta őket,

Tarzan máris újabbat öntött rájuk. A harmadikra már nem is volt
szükség, addigra már üvöltve futottak biztonságos kunyhóikba.

Tarzan magához vette a saját fegyvereit. A lány kiszabadította a

fiatal angolt, és a három európai a megmaradt hat majommal együtt
lassan a falu kapuja felé nyomult. A repülős közben felfegyverezte
magát a leforrázott harcosok egyikének elhajított lándzsájával.

Numabo képtelen volt összeszedni az immár teljesen megrémült és

fájdalmasan összeégetett harcosokat. Így aztán a megmentők és a
megmentettek minden további háborgatás nélkül távoztak a faluból, és
bevonultak a sötét dzsungelbe.

Tarzan némán lépkedett előre az őserdőben. Mellette Zu-tag, a

hatalmas erejű majom haladt, mögöttük az életben maradt emberszabású
majmok, őket Fraulein Bertha Kircher meg a teljesen elképedt és
megzavarodott angol, Harold Percy Smith-Oldwick követte.

Tarzan, a dzsungel fia egész életében csupán néhány alkalommal

volt kénytelen elismerni, hogy lekötelezettjévé vált valakinek. A
barbár világban, ahol élt, saját izmainak erejével, felülmúlhatatlanul
tökéletes öt érzékszervével és isteni adományként kapott szellemi
képességeivel érvényesült. Ezen az éjszakán az elképzelhető legnagyobb
dolog miatt lett a lekötelezettje valakinek - az illető az életét
mentette meg, és Tarzan a fejét rázta és morgott, mert az mentette
meg, akit mindenki másnál jobban gyűlölt.
 11. Repülőgép-keresőben

Tarzan, a dzsungel fia sikeres vadászatról tért vissza. Széles,

barna vállán Bara, az őz himbálózott. A tisztás szélénél az egyik
óriásfa ágai között megállt, és bánatosan figyelte a két alakot, akik
nem messze tőle a folyótól a bomával körülvett kunyhó felé haladtak.

A majomember megrázta zilált sörényét, és felsóhajtott.

Tekintetét nyugat felé szegezte. Gondolatban messze járt, a szárazföld
mélyén benyúló öbölnél, a kunyhónál, a nagy víz partján, ahol
gyermekkori otthona, réges-rég halott apja kunyhója állt. Ide
vonzották boldog gyermekkora emlékei. Mióta elvesztette párját,
nagy-nagy vágyat érzett, hogy visszatérjen ifjúsága színterére, az
érintetlen dzsungelbe, ahol sokáig úgy élt, ahogy szeretett, míg az
emberbe nem tolakodott vad szülőföldje tájaira. Azt remélte, hogy ha
ott újra folytathatja életét a régi körülmények között, az enyhülést
hoz bánatára, és valamennyire segít felejtenie is.

A szárazföldbe benyúló öbölnél levő kis kunyhóig több napig tartó

hosszú és fárasztó út vezetett. Akadályt jelentett az is, hogy úgy
érezte, felelősséggel tartozik az iránt a két alak iránt, akik ott
lépkedtek előtte a tisztáson. Egyikük egy fiatalember volt, aki a Brit
Királyi Légierő rongyos, elnyűtt egyenruháját viselte, másikuk pedig
egy fiatal nő, egy valamikor kifogástalan lovaglóöltözék még ennél is
siralmasabb maradványaiban.

A sors szeszélye sodorta egymáshoz ezt a három gyökeresen

különböző típusú embert Egy ádáz, majdnem teljesen meztelen vadembert,
egy angol katonatisztet, és egy nőt, akit a majomember német kémként
ismert meg.

Tarzan el nem tudta képzelni, miként szabadulhatna meg tőlük,

hacsak nem járja végig velük együtt a keleti partig tartó fárasztó
utat. Ez azt jelentette volna, hogy visszafelé még egyszer meg kell
tennie azt a távolságot, amelyet már nem kis fáradság árán leküzdött
célja felé menet. De hát mi egyebet tehetett volna? Ennek a két fehér
embernek sem elegendő ereje, sem kitartása, sem dzsungelismerete nem
volt ahhoz, hogy ezen a vidéken keresztülvágva vele tarthasson nyugat
felé, és nem is örült volna nekik. A férfit még csak-csak elviselte,
de hogy a lány ott éljen abban a távoli kunyhóban, amely a hozzá
fűződő emlékek folytán bizonyos szempontból szent hely volt a számára,
arra még gondolni sem tudott úgy, hogy dühödt morgás ne törjön elő az
ajkáról. Így aztán csakis egy megoldás maradt, hisz mégsem hagyhatta
faképnél őket. Vállalnia kell a lassú és fáradságos gyaloglást vissza
a keleti partig vagy legalábbis az első fehér településig.

Igaz, korábban arra gondolt, hogy sorsára hagyja a lányt, de az

még azelőtt volt, hogy Bertha Kircher közreműködött élete
megmentésében a fekete wamabók falujában. Bosszantotta, hogy a lány
lekötelezettjévé vált, de elismeréssel is adózott neki. Ahogy
kettejüket figyelte, bánatos arcán mosoly jelent meg, amikor arra
gondolt, mennyire védtelenek. Micsoda satnya teremtés is az ember!
Mennyire nem rendelkezik semmilyen eszközzel, hogy felvehesse a harcot
a természet és a természet által létrehozott dzsungel vad erőivel.
Hiszen még egy apró balunak is, Go-lat, az óriás majom törzséből, több
esélye van az életben maradásra, mint ezeknek itt. A balu legalább el
tud menekülni a számtalan állat elől, amely a létét fenyegeti, míg
talán Kota, a teknősbéka kivételével senki sem mozog oly lassan, mint
a magatehetetlen és puhány ember.

Nélküle ezek ketten minden bizonnyal éhen halnának a bőség

birodalmának kellős közepén, ha valamilyen csoda folytán sikerülne is
elkerülniük a többi pusztító erőt, amely egyfolytában fenyegeti őket.
Aznap reggel Tarzan vitt már nekik gyümölcsöt, diót és banánt, most
pedig megosztja velük zsákmánya húsát, míg a legtöbb, amire ők
képesek, az, hogy vizet hoznak a folyóról. És míg a tisztáson a bonra
felé haladtak, most sem volt sejtelmük arról, hogy Tarzan ott van a
közelben. Mit sem tudtak arról, hogy éles szemével figyeli őket, mint
ahogy arról sem, hogy egy másik, kevésbé barátságos szempár is bámul
rájuk egy bokorcsoport mögül a bonra bejáratához egészen közel. Ők
erről nem tudtak, de Tarzan igen. Náluk többet ő sem látott a lombok
takarásában meglapuló élőlényből. Olyan pontosan tudta azonban, hogy
ott van, mik a szándékai, mintha kinn feküdt volna a nyílt réten. Az
ághegyen egyetlen levél apró rezdülése már jel volt számára, az ág
tövére ható nyomás, amelytől a levelek egészen másféleképpen mozognak,
mint amikor a szél fúj át közöttük. Ezzel mindenki tisztában van, aki
egész életét a dzsungelben élte le. És ugyanaz a szél, amely a bokor
lombjai között fújdogált, a majomember érzékeny orrlyukaiba sodorta
annak bizonyítékát is, hogy Sita, a párduc várakozik a folyótól
visszatérőkre.

A fele távolságot tették meg a bonra bejáratáig, amikor Tarzan

rájuk kiáltott, hogy álljanak meg. Meglepetten néztek abba az irányba,
ahonnan a hangja hallatszott, és azt látták, hogy éppen akkor ugrik le
könnyedén a földre, majd elindul feléjük.

- Jöjjenek lassan erre - kiáltott oda nekik. - Ne rohanjanak,

mert akkor Sita támadni fog.

értetlen és csodálkozó arccal ugyan, de azt tették, amit mondott.

- Hogy értette ezt? - kérdezte a fiatal angol. - Ki az a Sita?

Ám válasz helyett a majomember hirtelen ledobta a válláról a

földre Bara, az őz tetemét, és miközben feszülten figyelt valamit ,a
hátuk mögött, gyorsan feléjük iramodott. Ekkor végre mindketten
megfordultak, és megtanulták, hogy ki az a Sita, mert a hátuk mögött
egy sátáni ábrázatú óriásmacska rohant feléjük.

Sita növekvő dühvel és gyanakvással szemlélte, hogy a majomember

leugrik a fáról, és a zsákmány felé tart. Ösztöne, amelyet
élettapasztalata is támogatott, azt súgta neki, hogy a Tarmangani el
akarja rabolni a zsákmányát, és mivel Sita éhes volt, nem törődött
bele olyan könnyen, hogy csak úgy elorozzák előle a húst, amelyet már
magáénak tekintett.

A lány a szájára tette a kezét, úgy fojtotta el a torkából

önkéntelenül feltörő sikolyt, amikor meglátta, milyen közel van a
feléjük rontó, ádázul vicsorgó fenevad. Szorosan a férfi mellé
húzódott, és belékapaszkodott. Az angol, bármennyire fegyvertelen és
védtelen volt is, maga mögé tolta a lányt, testével védte a támadó
párduc ellen. Tarzan észrevette a mozdulatot, és bár elég bátor
cselekedetnek volt már szemtanúja életében, jóleső érzés futott át
rajta a férfi bátor, ám reménytelen, sőt hiábavaló tette láttán.

A párduc sebesen futott. A távolság, amelyet a búvóhelyéül

szolgáló bokortól az áhított zsákmányig meg kellett tennie, nem volt
nagy. Annyi idő alatt, míg valaki jól érthetően felolvas tíz-tizenkét
szót, az izmos lábú óriásmacska képes lett volna leküzdeni az egész
távolságot, és elejteni zsákmányát. Ám hiába volt gyors Sita, ha
Tarzan is az volt. Az angol hadnagy azt látta, hogy a majomember
szélvészként száguld el mellette. A párduc rohanás közben irányt
változtat, mintha ki akarná kerülni a meztelen vadembert, aki azért
ront előre, hogy szembeszálljon vele. Sita szándéka nyilvánvalóan az
volt, hogy mielőbb biztosítsa magának a zsákmányt, amelyet aztán majd
megpróbál megvédeni Tarzannal szemben.

Smith-Oldwick hadnagy növekvő csodálattal látta mindezt, meg azt

is, hogy a majomember megperdül, és úgy ugrik rá a foltos
nagymacskára, ahogy a futballkapus vetődik a labdára. Látta, hogy
erős, barna karjaival átfogja a ragadozó testét, bal karjával az állat
bal válla előtt, jobb karjával pedig jobb mellső lába mögött, és az
ugrás lendületétől mindketten meghemperednek a füvön. Hallotta a
bestiális küzdelmet kísérő morgást és acsarkodást, és nem kis
rémületére azt állapította meg, hogy a csatázó ember torkából előtörő
hangokat alig tudja megkülönböztetni a párducéitöl.

A rémület okozta pillanatnyi dermedtség elmúltával a lány

visszahúzta az angol karját szorító kezét.

- Nem tudnánk tenni valamit? - kérdezte. - Nem segíthetnénk neki,

még mielőtt ez a fenevad megöli?

Az angol körbepillantott a földön valamilyen hajítófegyvert

keresve, amellyel rátámadhatna a párducra, és akkor a lány hirtelen
felkiáltott és rohanvást elindult a kunyhó felé.

- Megyek a lándzsáért, amelyet itt hagyott nekem.

Smith-Oldwick látta, hogy a párduc éles karmaival miként próbálja

elérni az ember testét, és hogy az ember hogyan feszíti meg minden
erejét. Karján a barna bőr alatt csomóba álltak össze az izmok. Nyakán
és homlokán kidagadtak az erek, amint egyre nagyobb erővel igyekezett
kiszorítani a lelket az óriásmacskából. A majomember fogai
belemélyedtek Sita tarkójába, és immár sikerült lábaival is átfogni a
fenevad testét úgy, hogy a nagymacska hasa alatt kulcsolta össze őket.
Sita hörögve és fel-felugorva igyekezett kiszabadulni a majomember
szorításából. Levetette magát a földre, és újra meg újra
meghemperedett. Felágaskodott hátsó lábára, és hanyatt vetette magát,
de a hátán csimpaszkodó ádáz lény makacsul kapaszkodott belé. A
hatalmas erejű barna karok egyre jobban és jobban szorították a
mellkasát.

A lány lihegve érkezett meg a rövid lándzsával, amelyet Tarzan

hagyott ott neki önmaga védelmére. Nem várt addig sem, míg odaadhatta
volna az angolnak, aki máris rohant érte, hanem elfutott a férfi
mellett, és odaugrott egészen közel az egymásba gabalyodott, acsarkodó
és hánykolódó, sárga bundájú és sima, barna bőrű két testhez. Többször
is megpróbálta beledöfni a lándzsa hegyét a nagymacska testébe, de
minden alkalommal visszakozott attól való félelmében, hogy a
majomembert találja el. Végül aztán a két küzdő egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, mert a ragadozó kis időre megpihent a hatalmas
erőkifejtést igénylő viadal közben, és ez volt az a pillanat, amikor
Bertha Kircher belevágta a lándzsa hegyét az állat sárgásbarna
oldalába, és átdöfte vele szívét.

Tarzan lemászott a kimúlt Sita teteméről, felállt, és úgy rázta

meg magát, mint az állatok, akiknek egész testét szőr borítja. Sok
jellegzetes mozdulatához és szokásához hasonlóan ez is a környezet
hatásának eredménye volt, nem pedig valamilyen öröklött vagy
atavisztikus mozdulat. És mivel Tarzan kifelé teljesen olyan volt,
mint egy ember, az angolra és a lányra is nagy hatással volt tettének
e természetes volta. Mintha csak Numa rázta volna meg magát a küzdelem
után, hogy rendbe szedje csapzott sörényét és bundáját, és mégis volt
valami kísérteties a dologban, mint ahogyan hátborzongató volt már a
morgást és a rémséges horkantásokat is hallani szabályos metszésű
ajkáról.

Tarzan különös arckifejezéssel nézett a lányra. Bertha Kircher

ismét a lekötelezettjévé tette, és Tarzan, a dzsungel fia nem kívánt
egy német kém lekötelezettjévé válni. Ám igazságos szíve mélyén
önkéntelenül is elismeréssel adózott bátorságának, annak a
jellemvonásnak, amelyet a majomember, aki maga volt a megtestesült
bátorság, mindig igen nagyra becsült.

- Itt van a zsákmány - mondta, miközben felvette Bara tetemét a

földről. - Maguk, feltételezem, meg akarják sütni a saját részüket, de
Tarzan nem teszi tönkre a húst tűzzel.

Követték őt a bomába, ahol számos- húsdarabot vágott le részükre

a tetemből, magának pedig egy darab bélszínt tartott meg. A fiatal
hadnagy tüzet rakott, és a lány kézbe vette az egyszerű étel primitív
konyhaművészeti teendőinek ellátását. A hadnagy és a majomember
figyelte őt, amint tőlük kissé távolabb dolgozott.

- Gyönyörű lány. Nem igaz? - mormogta Smith-Oldwick.

- Német kém - válaszolta Tarzan.

Az angol azonnal nekitámadt.

- Ezt meg hogy érti? - kiáltotta.

- Úgy értem, ahogy mondom - felelte a majomember. - Német, és

ráadásul kém.

- Azt én nem hiszem! - csattant fel a repülős.

- Akkor ne higgye - hagyta rá Tarzan. - Engem nem érdekel, hogy

maga mit hisz. Láttam tanácskozni őt a németek tábornokával és
vezérkarával a Taveta melletti táborban. Valamennyien ismerték, a
nevén szólították, ő pedig egy papírt adott át neki. Amikor
legközelebb láttam, a brit állások között volt, álruhában, és aztán
újra láttam, amint üzenetet adott át egy német tisztnek
Wilhelmstalban. Német, és kém, de egyszersmind nő is, ezért nem
ölhetem meg.

- Maga tényleg azt hiszi, hogy mindez igaz? - kérdezte a fiatal

hadnagy. - Úristen! Nem tudom elhinni. Olyan drága, bátor és jó
teremtés.

A majomember vállat vont.

- Igaz, hogy bátor - mondta -, de hát még Pambának, a patkánynak

is kell hogy legyen valamilyen jó tulajdonsága, ő viszont az, aminek
mondtam, ezért én gyűlölöm, és magának is gyűlölnie kell.

Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy tenyerébe temette az arcát.

- Isten bocsássa meg nekem - mondta végül -, de nem tudom

gyűlölni.

A majomember megvető pillantást vetett társára, és felállt.

- Tarzan újra elmegy vadászni - mondta. - Az élelmük kitart két

napig. Addigra Tarzan visszajön.

A másik kettő figyelte őt, míg el nem tűnt a fák lombjai között a
tisztás túlsó végén.

A lányt valami bizonytalan rossz érzés kerítette hatalmába,

amelyet soha nem tapasztalt Tarzan jelenlétében. A láthatatlan
veszélyek, amelyek a zord dzsungelben leselkedtek rájuk, sokkal
valóságosabbaknak és közelebbieknek tűntek most, hogy a majomember nem
volt már a közelben. Míg ott tartózkodott és beszélgetett velük, a kis
zsúpfedeles kunyhó és az azt körülvevő tüskés bonra olyan biztonságos
helynek látszott, amilyen nincs még egy a világon. Bár velük maradt
volna, hiszen ha bele gondolt, örökkévalóságnak tűnt a két nap -, az
örökös rettegést jelentő két nap, két olyan nap, amelynek minden perce
veszélyekkel lesz teli. Odafordult társához:

- Bárcsak itt maradt volna - mondta. - Mindig sokkal nagyobb

biztonságban érzem magam, ha a közelben van. Nagyon ijesztő és mégis
biztonságosabb érzés vele lenni, mint bárki mással, akit valaha
ismertem. Úgy látom, hogy nem szeret engem, és mégis tudom, nem
engedné, hogy bajom essék. Képtelen vagyok megérteni őt.

- Én sem értem - válaszolta az angol -, de jól ismerem ezt a

helyzetet. Az, hogy mi itt vagyunk, megzavarta a terveit. Szeretne
megszabadulni tőlünk. Már-már arra gondolok, hogy nem is bánná, ha
mire visszatér, halálunkat lelnénk a sok veszély közepette, amely
ebben a barbár országban örökké les ránk. Azt hiszem, meg kellene
próbálnunk visszatérni a fehér településekre. Ez az ember nem kíván
minket itt látni, és nemigen van okunk azt feltételezni, hogy sokáig
életben tudunk maradni ebben a veszedelmes vadonban. Én sok helyütt
utazgattam és vadásztam már Afrikában, de nem láttam és nem is
hallottam még egyetlen olyan vidékről sem, amelyet enynyire
elözönlöttek volna az ádáz fenevadak és a veszedelmes vademberek. Ha
most azonnal útnak indulunk a keleti part felé, alig tesszük ki
magunkat nagyobb veszélynek, mint itt. Ha egy napi gyaloglást sikerül
élve megúsznunk, azt hiszem, megtaláljuk a módját annak, hogy pár órán
belül eljussunk a tengerpartra. A repülőgépem nyilván még mindig
ugyanott van, ahol leszálltam vele, mielőtt a feketék elfogtak.
Természetesen nincs itt a környéken senki, aki vezetni tudná, és nem
is látom semmi okát annak, hogy miért tették volna tönkre. Sőt, azt
hiszem, a bennszülöttek akkora félelemmel és gyanakvással viseltetnek
egy ilyen különös és felfoghatatlan micsoda iránt, hogy minden
valószínűség szerint a közelébe se mernek menni. Igen, ott kell
lennie, ahol hagytam, készen arra, hogy épségben elvigyen minket egy
lakott helyre.

- De hát nem mehetünk el addig - mondta a lány -, míg ő vissza

nem jön. Nem távozhatunk csak úgy, anélkül hogy köszönetet mondanánk
neki és elbúcsúznánk tőle. Annál sokkal több hálával tartozunk neki.

A férfi egy percig némán nézett rá. Azon tűnődött, hogy a lány
tudja-e, mit érez iránta Tarzan. Maga is töprengeni kezdett azon, hogy
mi az igazság a majomember vádjaiból. Minél tovább nézte a lányt,
annál nehezebb volt elviselni azt a gondolatot, hogy ellenséges kém.
Már-már azon a ponton volt, hogy kerek-perec megkérdezi tőle, de aztán
mégsem tudta rászánni magát. Végül úgy döntött, hogy kivárja, míg az
idő és a tartósabb ismeretség révén kiderül, igaz vagy hamis-e a vád.

- Azt hiszem - mondta, mintha a beszélgetésben nem is állt volna

be szünet -, hogy visszatértekor kifejezetten örülni fog, ha azt
látja, hogy elmentünk. Nem szükséges még két napig kockáztatni az
életünket csak azért, hogy köszönetet mondhassunk neki, bármennyire
nagyra értékeljük is azt, amit értűnk tett. Maga bőségesen
kiegyenlítette már tartozását vele szemben, és annak alapján, amit
mondott nekem, úgy érzem, hogy végképp jobban tenné, ha nem maradna
itt tovább.

A lány meglepetten nézett fel rá.

- Mire gondol? - kérdezte.

- Nem szívesen mondom meg - válaszolta az angol, és idegesen

túrkálta a füvet egy bot végével -, de a szavamat adom, hogy jobb
szeretné, ha maga nem volna itt.

- Árulja el, hogy mit mondott - makacskodott a lány. - Jogom van

tudni.

Smith-Oldwick hadnagy kihúzta a vállát, és belenézett a lány

szemébe.

- Azt mondta, hogy gyűlöli magát - bökte ki. - Hogy csupán a

kötelességérzettől vezérelve segítette, mert maga nő.

A lány elsápadt, majd elpirult.

- Egy perc - mondta -, és máris indulhatunk. Jobb, ha magunkkal

viszünk valamennyit ebből a húsból. Ki tudja, mikor jutunk hozzá újra.

Így a két vándor útra kelt a folyó mentén dél felé. A férfi vitte
a kezében a rövid lándzsát, amelyet Tarzan hagyott ott a lánynak.
Bertha Kircher teljesen fegyvertelen volt, eltekintve attól a bottól,
amelyet a kunyhóépítés után megmaradtak közül választott ki magának.
Ragaszkodott hozzá, hogy távozás előtt a férfi írjon egy levelet
Tarzannak, amelyben megköszöni, hogy gondjukat viselte, és elbúcsúzik
tőle. Ezt egy hegyes fadarabbal feltűzték a kunyhó belső falára.

Menet közben állandóan résen kellett lenniük. Nem tudhatták,

kivel találkoznak a kígyózó dzsungelösvény következő kanyarulatában
vagy ki lapul meg rejtekhelyén a szövevényes bozótban az út mentén.
Számolniuk kellett azzal az örökké jelenlevő veszéllyel is, hogy
összefutnak Numabo fekete harcosaival. A falu pontosan abban az
irányban volt, amerre meneteltek, ezért nagy kitérőt kellett tenniük,
hogy elkerüljék a veszélyes helyet, és nehogy felfedezzék őket.

- Én nem is annyira a bennszülött feketéktől félek - mondta a

lány -, hanem inkább Uszangától és az embereitől. Ő és a csapata egy
német ezredhez tartozott. Engem ők hoztak magukkal vagy azzal a
szándékkal, hogy váltságdíjat követeljenek értem, vagy hogy eladjanak
északra valamelyik fekete szultán háremébe. Uszangától sokkal inkább
kell tartanunk, mint Numabótól, mert ő rendelkezik azzal az előnnyel,
hogy európai katonai kiképzést kapott, és többé-kevésbé modern
fegyvere és lőszere van.

- Az a szerencsém - jegyezte meg az angol -, hogy a tudatlan

Numabo talált rám és ejtett foglyul, nem pedig a kitanult Uszanga. Ő
kevésbé félt volna az óriás repülő szerkezettől, és nagyon is tudta
volna, hogyan teheti tönkre.

- Imádkozzunk, hogy a fekete őrmester ne fedezze fel - mondta a

lány.

Eljutottak egy pontig, amelyről úgy sejtették, hogy körülbelül

egy mérföldre lehet a falu fölött. Aztán keletnek fordulva nekivágtak
az érintetlen, szövevényes aljnövényzetnek. A zöld bozót helyenként
annyira sűrű volt, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült
utat vágni maguknak. Gyakran négykézláb kellett kúszniuk, és az élő
ágakat át- meg átszőtték a szívós, kötélszerű liánok, amelyek kusza
hálóként zárták el útjukat.

Délre tőlük, egy nyílt mezőn fekete harcosok csoportja gyűlt

össze egy bizonyos tárgy körül, amely sok-sok ámuldozó megjegyzésnek
volt kiváltó oka. A feketék egy német alakulat egyenruhájának
maradványait viselték. Nagyon visszatetsző csapat volt, és a
hatalmaskodásban is, meg az undorító külső dolgában is a fekete
őrmester, Uszanga járt az élen. Kíváncsiságuk tárgya egy brit
repülőgép volt.

Miután az angolt behurcolták Numabo falujába, Uszanga azonnal a

repülő keresésére indult. Részben a kíváncsiság hajtotta, részben a
rombolás vágya. Amikor megtalálta a gépet, valami más jutott az
eszébe, ami visszatartotta tervének végrehajtásától. Jól tudta, hogy a
repülő igen jelentős értéket képvisel, és arra gondolt, hogy meg
kellene próbálnia valamilyen módon hasznosítani a zsákmányt. Minden
nap ellátogatott a géphez, és míg eleinte jókora adag tisztelettel
vegyes félelmet érzett iránta, utóbb már a tulajdonos otthonos
tekintetével kezdte méregetni. Bemászott a törzsébe, és odáig jutott,
hogy szerette volna megtanulni miként kell vezetni.

Micsoda nagy tett volna, ha úgy repülne, mint a madár a

legmagasabb fák csúcsa fölött! Mekkora szent borzongással és
bámulattal töltené ez el kevésbé kiváltságos társait! Ha Uszanga
repülni tudna, akkora tekintélye lenne a szárazföld belsejében
szétszórt falvak törzsei előtt, hogy majdnem úgy néznének fel rá, mint
egy istenre.

Uszanga a tenyerét dörzsölte, és csettintett a nyelvével. Akkor

aztán igazán gazdag ember lesz, mert az összes falu sarcot fog neki
fizetni, és nem kevesebb, mint egy tucat felesége lesz. E gondolatra
mindenesetre megjelent lelki szemei előtt a fekete házisárkány, Naratu
képe, aki vaskézzel uralkodott rajta. Uszanga savanyú képet vágott, és
megpróbálta elfelejteni a tucatnyi újabb feleséget, de a gondolat
annyira csábítónak tűnt, és akkora vonzerőt jelentett a számára, hogy
kisvártatva már felettébb logikusan úgy okoskodott, hogy egy isten nem
is igazán érdemli meg az isten nevet, ha nincs legalább huszonnégy
felesége.

Végigtapogatta a műszereket és a működtető berendezéseket.

Reménykedett is, félt is, hogy rátalál arra a kombinációra, amelytől a
gép repülni kezd. Gyakran volt alkalma megfigyelni a német állások
felett szálldosó brit repülő embereket, és a dolog oly egyszerűnek
tűnt. Biztosra vette, hogy ő maga is képes lenne rá, ha valaki csak
egyszer is megmutatná neki, hogyan kell csinálni. Persze állandóan
reménykedett abban is, hogy a fehér ember, aki a géppel jött, és aki
megszökött Numabo falujából, végül az ő, Uszanga markába kerül, és
akkor aztán tényleg meg fogja tanulni, hogyan kell repülni. Ez a
reménység volt az oka annak, hogy Uszanga oly sok időt töltött a
repülőgép környékén. Arra számított, hogy a fehér férfi a gépet
keresve egyszer csak vissza fog térni a helyszínre.

És végül meg is lett a jutalma kitartásának.

Éppen ezen a napon, miután eltávozott a géptől és harcosaival

együtt bevonult a dzsungelbe, észak felől hangokat hallott. Ő és
emberei elrejtőztek az ösvény mellett kétoldalt a sűrű bozótban.
Uszangát kisvártatva ujjongó öröm töltötte el, látván, hogy az
ösvényen a brit tiszt tűnik fel meg az a fehér lány, aki után a fekete
őrmester annyira áhítozott, és aki megszökött tőle.

A fekete képű alig tudta megállni, hogy örömében nagyot ne

rikkantson, hiszen nem is remélte, hogy a sors jóvoltából egyszerre
kerítheti hatalmába azt a két embert, aki után leginkább vágyott.

A két vándor a fenyegető veszélyről mit sem tudva közeledett az

ösvényen. A férfi éppen azt magyarázta, hogy most már nagyon közel
kell lenniük ahhoz a helyhez, ahol repülőgépével leszállt. Minden
pillanatban azt várták, hogy kiérnek a rétre, így figyelmüket teljes
egészében az előttük kanyargó ösvény kötötte le. Biztosak voltak
abban, hogy ott megpillantják majd a repülőt, amely számukra az életet
és a szabadságot jelenti.

Az ösvény széles volt, egymás mellett lépkedtek, így aztán egy

éles kanyar után a parkszerű tisztás és vele együtt a keresett gép
teste egyszerre tárult fel szemük előtt.

Megkönnyebbült és boldog kiáltás szállt fel ajkukról, és

ugyanabban a pillanatban Uszanga és fekete harcosai kiléptek a
bozótból.

12. A repülő fekete

A lány az ijedtségtől és a csalódottságtól kis híján

összeroskadt. Már-már biztonságban tudta magukat, aztán a sors
kegyetlen rendelése folytán egycsapásra minden remény odalett. Mindez
elviselhetetlennek tűnt. Csalódott volt a férfi is, de elsősorban
dühös. észrevette az egyenruha foszlányait a feketéken, és azonnal azt
akarta megtudni, hogy hol vannak a tisztjeik.

- Nem értik, hogy mit mond - szólt neki a lány, és azon a korcs
nyelven, amely az érintkezés eszköze a németek és a gyarmatukon élő
feketék között, megismételte a fehér férfi kérdését.

Uszanga elvigyorodott.

- Maga nagyon jól tudja, hogy hol vannak, fehér asszony -

válaszolta. - Mind halottak, és ha ez a fehér férfi nem teszi azt,
amit mondok neki, ő is halott lesz.

- Mit akar tőle? - kérdezte a lány.

- Azt akarom, hogy megtanítson úgy repülni, mint a madár -

felelte Uszanga.

Bertha Kircher elképedve nézett rá, de elismételte kívánságát a

hadnagynak. Az angol egy percig tűnődött.

- Szóval meg akar tanulni repülni, ugye? - ismételte el Uszanga

szavait. - Kérdezze meg tőle, hogy hajlandó-e visszaadni a
szabadságunkat, ha megtanítom repülni.

A lány tolmácsolta a kérdést Uszangának, aki amilyen aljas,

agyafúrt és teljesen becstelen volt, mindig a legnagyobb készséggel
ígért meg bármit, akár szándékában állt teljesíteni ígéretét, akár
nem. Így aztán azon nyomban ráállt az alkura.

- Tanítson meg a fehér férfi repülni engem - mondta -, én pedig

elviszem magukat a fehér települések közelébe. De ennek fejében
megtartom magamnak a nagy madarat - azzal a gép felé intett fekete
kezével.

Amikor Bertha Kircher elismételte Uszanga javaslatát a

repülősnek, az megvonta a vállát, és savanyú képpel ugyan, de végül
beleegyezett.

- Azt hiszem, nincs más kiút számunkra - mondta. - A gép így is,
úgy is elveszett a brit kormány számára. Ha visszautasítom a kérését,
kétség sem fér hozzá, hogy rövid úton végez velem, aminek az lesz az
eredménye, hogy a gép itt fog állni, míg a rozsda meg nem eszi. Ha
elfogadom az ajánlatát, azzal legalább azt elérem, hogy maga épségben
visszatérhet a civilizált világba. Ez - tette hozzá - többet ér nekem,
mint a Brit Légierő összes repülőgépe együttvéve.

A lány gyors pillantást vetett rá. Ezek voltak a férfi első olyan
szavai, amelyek arra utaltak, hogy amit iránta érez, az nem csupán a
közös balsorsból fakad, hanem több annál.

Nem örült annak, amit mondott, és a férfi is szinte azonnal

megbánta, amikor látta a lány elboruló arcát. Rájött, hogy akaratlanul
is tovább súlyosbította amúgy is szinte elviselhetetlen helyzetét.

- Bocsásson meg - mondta gyorsan. - Felejtse el kérem, amire ez a

megjegyzés utal. Ha ezzel megbántottam, ígérem, többé nem teszem, s
remélem mindketten épségben kikerülünk a csávából.

A lány elmosolyodott, és köszönetet mondott neki, ám ami

kimondatott, azt nem lehetett többé kimondatlanná tenni. Bertha
Kircher biztosabban tudta, hogy a fiatal angol tiszt szereti, mintha
térdre hullva, ünnepélyesen biztosította volna soha el nem múló
hódolatáról.

Uszanga azonnal neki akart vágni az első repülőleckének. Az angol

megpróbálta lebeszélni róla, ám a fekete rögvest fenyegetően, durván
lépett fel, mivel megszokta, hogy örökké valami turpisságot gyanítson
a másik szándékai mögött, ha azok nem vágnak tökéletesen egybe az ő
óhajaival.

- Rendben van, bölcsek bölcse - motyogta az angol -, egész életre

szóló leckében lesz része. - Aztán a lányhoz fordult. - Beszélje rá,
hogy maga is velünk jöhessen. Félek itt hagyni magát ezekkel az
elvetemült gazemberekkel. - Ám amikor a lány továbbította az
indítványt Uszangának, a fekete azonnal valami olyan tervre
gyanakodott, amellyel ki akarják játszani, s esetleg akarata ellenére
vissza akarják vinni német uraihoz, akiktől hitszegő módon megszökött.
Ezért aztán félelmetesem meredt a lányra, és nem volt hajlandó
belemenni a javaslatba.

- A fehér asszony itt fog maradni az embereimmel - mondta. - Nem

fogják bántani, ha épségben visszahoz engem.

- Közölje vele - mondta az angol -, ha maga nem áll itt a réten,

úgy hogy láthassam, amikor visszatérek, nem fogok leszállni, hanem
elviszem Uszangát a brit táborba és felköttetem.

Uszanga megígérte, hogy a lány jól látható helyen lesz

visszatértükkor, és haladéktalanul lépéseket tett, hogy beleverje
harcosai fejébe, halállal bűnhődik, aki bántani merészeli. Aztán
csapata többi tagjának kíséretében elindult a tisztáson az angollal
együtt a repülőgép felé.

Mihelyt helyet foglalt az immár saját tulajdonának tekintett

szerkezetben, inába szállt a bátorsága. Amikor a motor elindult, és a
légcsavar forogni kezdett, rikácsolva szólt az angolnak, hogy állítsa
le, és engedje kiszállni. Ám a repülős a propeller meg a motor zajától
nem hallotta, nem is értette volna a fekete szavait.

A gép már gurult a földön, Uszanga pedig odáig jutott, hogy ki

akart ugrani, és meg is tette volna, ha le tudta volna csatolni a
hevedert a derekáról. A gép felemelkedett a földről, és a következő
pillanatban széles kört írva le kecsesen felszállt a fák csúcsának
magasságáig.

A fekete őrmester valósággal összecsuklott a félelemtől. Úgy

érezte, a föld kiesik alóla. Látta a fákat és a folyót, a távolban
pedig a kis tisztást Numabo falujának zsúpfedeles kunyhóival. Keményen
igyekezett nem gondolni arra, milyen következményekkel járna, ha
hirtelen lezuhanna a sebesen távolodó földre. Megpróbálta gondolatait
a huszonnégy feleségre összpontosítani, akiket ennek a nagy madárnak a
jóvoltából minden bizonnyal magáénak mondhat majd. A gép egyre
magasabbra és magasabbra emelkedett. nagy kört írt le az erdő, a folyó
és a rét fölött, és Uszanga kisvártatva legnagyobb csodálkozására azt
vette észre, hogy félelme egyszer csak semmivé foszlott. Kis idő múlva
már a legnagyobb biztonságérzet uralkodott el rajta, és ez volt az a
perc, amikortól kezdve elkezdte figyelni, hogy a fehér ember mi módon
vezeti és irányítja „ repülőt.

Félórai szakavatott manőverezgetés után az angol gyorsan nagy

magasságba emelkedett, és aztán mindenféle figyelmeztetés nélkül
hirtelen bukfencezett egyet a géppel, és néhány másodpercig fejjel
lefelé repült.

- Megmondtam, hogy életre szóló leckét adok ennek a nyavalyásnak

- mormogta, amikor meghallotta a rémült embernek még a légcsavar
zúgását is túlharsogó visítozását. A következő pillanatban
Smith-Oldwick ismét visszafordította a gépet, és sebesen süllyedni
kezdett a föld felé. Néhányszor lassan körberepült a rét fölött, míg
meg nem győződött, hogy Bertha Kircher ott van, és szemlátomást semmi
baja. Puhán letette a gépet a földre, úgy hogy az nem messzire állt
meg attól a helytől, ahol a lány várt rájuk a harcosokkal.

Egy remegő és hamuszürke arcú Uszanga támolygott ki a repülő

törzséből, akinek idegei a bukfenc vérfagyasztó élménye következtében
még mindig vitustáncot jártak. Ám ahogy ismét szilárd talajt érzett a
lába alatt, gyorsan összeszedte magát. Látványosan pöffeszkedve,
peckes kérkedő léptekkel járt körbe. azt fitogtatva embereinek, hogy
mennyire semmiség számára az olyasfajta csip-csup ügy, mint repülni
madár módjára több ezer yard magasan a dzsungel felett. Jóllehet
hosszú időbe telt, mire az önszuggesztió módszerével sikerült
bebeszélnie magának, hogy minden egyes pillanatát élvezte a
repülésnek, és máris nagyot haladt előre a repülés művészetének
elsajátításában.

Annyira féltékeny volt újonnan szerzett játékszerére, hogy nem

volt hajlandó visszatér ni Numabo falujába, hanem ragaszkodott ahhoz,
hogy verjenek tábort a gép közelében, nehogy valamilyen
elképzelhetetlen úton-módon ellopják tőle. Két napig táboroztak ott,
és a nappali órák alatt Uszanga állandóan arra kényszerítette az
angolt, hogy vezesse be a repülés művészetébe.

Smith-Oldwick, miközben felidézte magában azt a hosszú hónapokon

át tartó, fáradságos kiképzést, amelyet neki magának kellett
végigcsinálnia, mire tudását elegendőnek ítélték ahhoz, hogy kész
repülősnek nyilvánítsák, csak mosolygott a tudatlan afrikai
önhittségén, aki máris azt követelte, hogy egyedül repülhessen egyet.

- Ha ez nem járna a gép elvesztésével - magyarázta az angol a

lánynak -, hagynám, hogy a bolond felszálljon, és kitörje a nyakát,
mert hogy két percen belül úgyis ez történne.

Végül aztán mégiscsak megpróbálta rábeszélni Uszangát, hogy várja

ki, míg a dolognak eljön az ideje. Szánjon rá még néhány napot a
tanulásra. Ám a fekete gyanakvó agyában egyre inkább az a meggyőződés
alakult ki, hogy a fehér ember tanácsa mögött valamilyen hátsó szándék
húzódik meg. Nyilván abban reménykedik, hogy az éj leple alatt ő maga
szökhet meg a géppel, és ezért nem hajlandó elismerni, hogy Uszanga
immár teljes egészében képes egyedül kezelni a repülőt. Úgy döntött,
hogy semmiféle további segítségre vagy oktatásra nincs szüksége.
Agyában megfogant az elhatározás, hogy túljár a fehér ember eszén. A
huszonnégy csábos feleség vonzereje már önmagában is elegendő
indítéknak bizonyult, és ehhez járult még a fehér lány utáni
vágyakozása, akit már rég feltett szándéka volt megszerezni magának.

Ezek a gondolatok forogtak Uszanga agyában, amikor a második nap

estéjén lefeküdt aludni. Mindazonáltal újra meg újra gondolatai közé
furakodott a vehemens Naratu; és ezzel üröm vegyült az édes
képzelődésbe. Bár megszabadulhatna tőle! Mihelyt a gondolat megfogant,
gyökeret is vert fejében. De ugyanakkor az volt az igazság, hogy az
őrmester tulajdonképpen félt asszonyától, méghozzá annyira félt tőle,
hogy nem merte volna eltávolítani őt az útból, legfeljebb teljes
titokban és álmában. A heves vágy egyik tervet a másik után szülte, s
végül Uszanga elhatározásra jutott.

Amikor másnap megvirradt, alig várta már az alkalmat, hogy

elképzelését valóra válthassa. Abban a pillanatban, hogy befejezte az
evést, félrehívta néhány harcosát, és pár percig beszélt hozzájuk.

Az angol, aki egyik szemét rendszerint rajta tartotta, látta,

hogy aprólékosan elmagyarázgat valamit a harcosainak, és
kézmozdulataiból és viselkedéséből kitűnt, hogy egy új terv
elfogadására beszéli rá őket. Utasításokat osztogat nekik, hogy mit
kell tenniük. Azt is látta, hogy a feketék szeme számos alkalommal
feléje fordul, majd egy esetben egyszerre villan rá a lányra.

A dolog önmagában jelentéktelen apróságnak tűnt, ám a körülötte

csapott nagy hűhó miatt egyre határozottabb aggodalom támadt az angol
szívében; hogy olyasmi készülődik, ami nem sok jót ígér sem neki, sem
a lánynak.

Nem tudott szabadulni balsejtelmétől, ezért még éberebben

figyelte a feketéket. Kénytelen volt önmaga előtt is elismerni, hogy
bármit tartogat is számukra a sors, nincsenek eszközei. az
elhárítására. Még a lándzsát is elvették tőle, amikor foglyul
ejtették, így aztán most ott állt fegyvertelenül, teljesen
kiszolgáltatva a fekete őrmester és társai kénye-kedvére.

Harold Percy Smith-Oldwick hadnagynak nem kellett sokáig várnia,

hogy megtudjon valamit Uszanga tervének mibenlétéről. Rögtön azután,
hogy az őrmester végzett utasításainak kiosztásával, a harcosok egy
csoportja elindult az angol felé, három másik pedig egyenesen a lányt
célozta meg.

A harcosok szó nélkül megragadták a fiatal tisztet, és arccal

lefelé a földre dobták. Egy ideig vitézül próbált kiszabadulni, és
sikerült is néhány kemény ökölcsapást szétosztania támadói között, de
azok számbeli fölényben voltak, így eleve csak abban reménykedhetett,
hogy késlelteti szándékuk véghezvitelét. ami kezének-lábának
megkötözése volt. Amikor jó szorosan összekötözték, oldalára
fordították, és akkor meggyőződött arról, hogy Bertha Kircherrel
ugyanez történt.

Smith-Oldwick olyan helyzetben feküdt a földön, hogy jól látta

csaknem az egész tágas mezőt és a nem messze levő repülőgépet. Uszanga
a lánnyal beszélt, aki hevesen, tagadólag rázta a fejét.

- Mit mond? - kiáltott oda az angol.

- El akar vinni a gépen - kiáltott vissza a lány. - Tovább akar

vinni a szárazföld belsejébe, egy másik országba. Azt mondja, ott ő
lesz a király, én pedig az egyik felesége - majd az angol
meglepetésére mosolygó arccal fordult feléje. - De nincs semmi veszély
- folytatta -, mert néhány percen belül mindketten meghalunk - annyi
ideig tart csak az egész, míg elindítja a gépet, és ha fel tud szállni
száz láb magasba a földtől, soha többé nem kell majd félnem tőle.

- Úristen! - kiáltott fel a férfi. - Nem tudja valamiképp

lebeszélni a dologról? Igérjen neki bármit. Bármit, amit csak akar.
Nekem van pénzem, méghozzá bőven, ez a szerencsétlen bolond el sem
tudja képzelni, hogy mennyi. Azon bármit vehet, ami pénzért kapható,
szép ruhákat, ennivalót és asszonyokat, annyi asszonyt amennyit csak
akar. Mondja meg ezt neki, és mondja meg azt is, hogy ha hajlandó itt
hagyni magát, szavamat adom, hogy minden pénzemet elhozom neki.

A lány megrázta a fejét.

- Nincs semmi értelme - mondta. - Nem értené meg, és még ha

megértené is, nem bízna meg magában. Az itt élők el sem tudják
képzelni, hogy valakiben létezhet tisztesség, becsület és hasonlók.
Ezek a feketék meg különösen bizalmatlanok az angolokkal szemben, mert
a németek azt hitették el velük, hogy azok a leghitszegőbb és
legaljasabb emberek. Nem, jobb ez így. Sajnálom, hogy nem tud velünk
jönni, mert ha elég magasra fog felszállni, nekem sokkal könnyebb
halálom lesz, mint ami valószínűleg magára vár.

Uszanga egyfolytában igyekezett félbeszakítani a rövid

beszélgetést, és arra akarta kényszeríteni a lányt, hogy fordítson
neki, mert attól tartott, hogy valamilyen tervet főztek ki
számításainak keresztülhúzására. A lány azért, hogy megnyugtassa és
lecsillapítsa, azt mondta neki, az angol csupán elbúcsúzott tőle, és
sok szerencsét kívánt neki. Hirtelen odafordult a feketéhez.

- Megtenne valamit a kedvemért, ha önként magával tartok?

- És mit akar? - tudakolta Uszanga.

- Mondja meg az embereinek, hogy engedjék szabadon a fehér

férfit, miután mi elmentünk. Úgysem találna ránk soha. Ennyit kérek
csupán. Ha megkíméli az életét, és visszaadja a szabadságát, önként
magával megyek.

- Maga így is, úgy is velem jön - morogta Uszanga. - Az nekem

mindegy, hogy önként-e vagy sem. Nagy király leszek, és maga azt fogja
tenni, amit mondok.

A fickónak az járt az agyában, hogy már a kezdet kezdetén

megfelelően kell bánni ezzel az asszonnyal. Ne ismétlődhessék meg az a
rettenet, amit Naratu mellett átélt. Ezt az aszszonyt és a többi
huszonnégyet is gondosan meg kell válogatni és rendre kell szoktatni.
Uszanga végre úr lesz a saját házában.

Bertha Kircher látta, hogy nincs értelme kérlelni a durva

frátert, ezért elhallgatott. Szomorúság töltötte el, amikor arra
gondolt, milyen sors vár a fiatal, kamasznál alig idősebb tisztre, aki
oly szenvedélyesen nyilvánította ki szerelmét iránta.

Uszanga parancsára az egyik fekete felemelte a lányt a földről,

és a repülőhöz vitte. Miután Uszanga felmászott a gép fedélzetére, a
feketék felemelték Bertha Kirchert; ő pedig lenyúlt, és behúzta a
repülő törzsébe. Levetette a kötelet a csuklójáról, beszíjazta az
ülésébe, és végül maga is helyet foglalt közvetlenül előtte.

A lány az angolt kereste tekintetével. Nagyon sápadt volt, de

bátran mosolygott.

- Isten önnel! - kiáltotta.

- Isten önnel! Az ég oltalmazza meg! - kiáltott vissza a férfi

egy egészen kicsit fátyolos hangon. Majd újra ő szólalt meg. - Azt,
amit mondani akartam, megmondhatom most, hogy mindkettőnk számára oly
közel a vég?

A lány ajka mozgott, de hogy biztatás vagy visszautasítás volt-e,

amit mondott, azt a férfi nem tudta meg, mert szavait elnyelte a
légcsavar zúgása.

A fekete elég jól megtanulta a leckét, és a motort különösebb

ügyetlenkedés nélkül el tudta indítani. A gép hamarosan gurulni
kezdett a réten. Kétségbeesett sóhaj szállt fel az angol ajkáról, míg
figyelte, hogyan viszi Uszanga a szinte biztos halálba a-zt, akit
szeret. Látta, hogy a repülő megbillen, és a gép felemelkedik a
földről. Jó volt a felszállás - Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy
maga sem csinálhatta volna jobban, de azzal is tisztában volt, hogy ez
a véletlennek köszönhető. A gép bármelyik pillanatban lezuhanhat a
földre, és még ha valamilyen csodás véletlen folytán a feketének
sikerülne is felemelkedni a fák csúcsa fölé, és semmi baj nem történik
repülés közben, egy a százezerhez az esélye annak, hogy valaha is újra
le tud szállni anélkül, hogy szépséges foglyának és önmagának ne
okozná halálát.

De mi volt ez? Elállt a szívverése.

13. Uszanga jutalma

Tarzan, a dzsungel fia két napig ráérősen vadászgatott északon.

Nagy kerülővel tért vissza, annak a tisztásnak a közelébe, ahol Bertha
Kirchert és a fiatal hadnagyot hagyta. Az éjszakát a tisztáshoz
egészen közel, egy nagy fán töltötte. A fa ágai benyúltak a folyó
fölé. Kora reggel Tarzan a víz szélén lapult és az alkalomra várt,
hogy elkaphassa Piszahot, a halat. Arra gondolt, hogy elviszi majd a
kunyhóba, és a lány megsütheti magának és a társának.

A furfangos majomember olyan mozdulatlanná dermedt, mint egy

bronzszobor, mert nagyon jól tudta, milyen elővigyázatos Piszah, a
hal. A legapróbb mozdulat is elriasztaná, és különben is csak végtelen
türelem árán lehet megfogni. Tarzan saját gyorsaságában és a támadás
rajtaütésszerű váratlanságában bízott, mert sem csalija, sem horga nem
volt. Jól ismerte a víz lakóinak szokásait, innen tudta, hol kell
Piszahra várnia. Lehet, hogy egy perc, lehet, hogy egy óra telik el,
mire a hal beúszik abba a kis mélyedésbe, amely fölött ő lesben áll,
de előbb vagy utóbb jönni fog. Ebben a majomember biztos volt, így
aztán a ragadozó állatok türelmével várt a zsákmányra.
 Végre fényes pikkelyek villantak meg a vízben. Piszah közeledett.
Még egy pillanat, és elérhető távolságban lesz. Akkor majd a két barna
kéz villámsebesen alámerül a vízbe és megragadja. Ám éppen akkor,
amikor a hal már-már elérhető közelségbe került, hangos csörtetés
hallatszott az aljnövényzetben a majomember mögött. Piszah egy
pillanat alatt eltűnt, Tarzan pedig morogva fordult meg, hogy bárki
fenyegeti is, szembenézzen vele. És ahogy megfordult, azt látta, hogy
Zu-tag az, aki háborgatja.

- Mit akar Zu-tag? - kérdezte a majomember.

- Zu-tag inni jött a vízhez - válaszolta a majom.

- Hol a törzs? - kérdezte Tarzan.

- Banánt és kókuszdiót keresnek beljebb az erdőben - felelte

Zu-tag.

- És a Tarmangani nőstény meg a hím - kérdezte Tarzan -, nekik

nincs semmi bajuk?

- Elmentek - mondta Zu-tag. - Kudu kétszer bújt elő az odújából

mióta távoztak.

- A törzs űzte el őket?

- Nem - válaszolta a majom. - Nem láttuk, mikor mentek el. Nem

tudjuk, miért távoztak.

Tarzan a fák ágain a tisztás felé igyekezett. A kunyhó és a bonra

olyan volt, mint amikor elment, de sem a férfinak, sem a nőnek nyomát
nem látta. Átvágott a tisztáson, bement a bomába, majd a kunyhóba.
Egyikben sem volt senki, és gyakorlott orrával megállapította, hogy
már legalább két napja annak, hogy elmentek. Éppen távozni készült a
kunyhóból, amikor a falra tűzött papírt észrevette. Levette, és
olvasni kezdte.

"Azok után, amit Kircher kisasszonyról mondott, és tudva azt,

hogy nem szereti őt, úgy érzem, sem neki, sem Önnek nem jó az, ha
továbbra is a terhére vagyunk. Tudom, hogy a mi jelenlétünk miatt nem
tudja folytatni útját a nyugati part felé, ezért úgy döntöttem; jobb
ha megpróbálunk haladéktalanul eljutni a fehér települések
valamelyikére anélkül, hogy továbbra is a terhére lennénk. Mindketten
köszönjük a kedvességét és a védelmet. Ha valamilyen módon kifejezésre
juttathatom az Ön iránt érzett hálámat, bármikor szíves-örömest
megteszem."

A levelet Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy írta alá.

Tarzan vállat vont, összegyűrte a papírt és félredobta. Bizonyos

megkönnyebbülést érzett megszabadulva a felelősségtől, s annak is
örült, hogy kivették az ügyet a kezéből. Elmentek, és el fogják
felejteni. De ő valamiért nem tudta elfelejteni őket. Kisétált a
bomába, majd a tisztásra. Kellemetlenül nyugtalannak érezte magát.
Egyszer csak egy hirtelen jött elhatározással, hogy folytatja útját a
nyugati part felé, elindult északra. Úgy gondolta, hogy a kanyargó
folyót fogja követni, néhány mérföldön át, amíg az nyugatnak nem
fordul. Aztán tovább halad a forrás felé az erdős fennsíkon át a
hegyek lábáig, majd be a hegyek közé. A hegylánc túloldalán keres egy
vízfolyást, amely a nyugati part felé indul, és így, a folyókat
követve, biztos, hogy mindig bőségesen talál majd vadat és vizet.

Nem jutott még messzire, - amikor hirtelen megállt. - Az egyikük

angol - motyogta -, a másik meg nő. Soha nem jutnak el a fehér
településekig a segítségem nélkül. Nem tudtam megölni a lányt a saját
kezemmel, amikor megpróbáltam, és ha most hagyom, hogy egyedül
menjenek tovább, ugyanolyan bizonyosan megölöm, mintha a szívébe
döftem volna a késemet. Nem - és újra megrázta a fejét. - Tarzan, a
dzsungel fia bolond, gyönge öregasszony lett - azzal visszafordult
délnek.

Két nappal korábban Manu, az aprómajom látta a két Tarmanganit

arra járni. Mindent elcsacsogott-fecsegett róluk Tarzannak. A
gomanganik faluja felé mentek, ezt Manu a saját szemével látta. A
majomember a fák ágain lendült tovább dél felé, és bár semmilyen
különösebb erőfeszítést nem tett, hogy pontosan kövesse azok nyomát,
akiket keresett, számos jelét látta annak, hogy merre haladtak el.
Szagnyomuk foszlányai elmosódottan még ott lengtek egy-egy levélen,
ágon vagy fatörzsön, amelyet egyikük vagy másikuk megérintett, s ott
volt az ösvényen, amelyet lábuk taposott, amikor betértek a párás
őserdő komor sűrűjébe, cipőjük lenyomata helyenként megmaradt még az
utat betakaró rothadó növényzet nyirkos szövetében is.

Tarzant valamilyen megmagyarázhatatlan kényszer egyre nagyobb

sebességre sarkallta. Ugyanaz a halk, csendes hang, amely a szemére
hányta, hogy elhanyagolta őket, mintha állandóan azt súgta volna neki,
hogy most égetően szükségük van rá. Lelkiismeretének szava zavarta
Tarzant; ami annak a ténynek volt tulajdonítható, hogy gyönge
öregasszonyhoz hasonlónak érezte magát, hiszen ő, aki vadságban nőtt
fel, hozzáedződött a megpróbáltatásokhoz meg a kegyetlenséghez, nem
szívesen ismerte el önmaga előtt finomabb jellemvonásainak meglétét.
Pedig ezek valójában öröklött tulajdonságai voltak.

A nyomok azt mutatták, hogy a két fehér kelet felé megkerülte a

wamabók faluját, majd visszatért a folyóhoz közel húzódó széles
elefántcsapásra, amely jó néhány mérföldön át déli irányban
folytatódott. A majomember fülét végül különös, zúgó, berregő hang
ütötte meg. Egy pillanatra megállt, és feszülten hallgatózott.

- Repülőgép! - suttogta, és fokozott iramban folytatta útját.

Amikor Tarzan, a dzsungel fia kiért annak a rétnek a szélére,

ahol annak idején Smith-Oldwick repülőgépe leszállt, egyetlen gyors
pillantással átlátta a helyzetet és felmérte, hogy mi történik. Ám
alig akart hinni a szemének. A rét szélén az angol tiszt megkötözve,
magatehetetlenül feküdt, és a német alakulattól dezertált feketék egy
csoportja vette körül. Tarzan már korábban látta ezeket a fickókat,
tudta, hogy kicsodák. A mezőn egy repülőgép közeledett feléje, amelyet
a fekete Uszanga vezetett. A pilóta mögötti helyen a fehér lány,
Bertha Kircher ült. Miként esett, hogy a tudatlan vadember képes
vezetni a repülőt, arról Tarzannak sejtelme sem volt, de nem is ért rá
töprengeni a dolgon. Elég volt az, amit Uszangáról tudott, s amit a
réten látott. Egyértelmű volt számára, hogy az őrmester megpróbálja
elvinni a lányt.

Tarzan nem értette, hogy ennek mi értelme, amikor a fekete úgyis

a markában tartja a nőt, azt meg, aki segíthetne neki, ártalmatlanná
tette. Persze Tarzan nem tudhatott Uszanga megálmodott huszonnégy
feleségéről, meg arról, mennyire fél Naratu, jelenlegi párja
rettenetes természetétől. Azt sem tudhatta, hogy Uszanga úgy
határozott, elrepül a fehér lánnyal, hogy soha vissza ne térjen, és
olyan messzire menekül Naratu elől, hogy az soha többé ne találhassa
meg. Minderről még a saját harcosainak sem volt sejtelme. Azt mondta
nekik, hogy a foglyot elviszi északra az egyik szultánnak, akitől jó
árat kap érte, és ha visszatér, ők is kapnak majd valamennyit a
zsákmányból.

Tarzan csak annyit tudott, amennyit látott: egy embert, aki

megpróbál elrepülni a lánnyal.

A gép már lassan kezdett felemelkedni a földről. Még egy

pillanat, és sebesen, utolérhetetlenül eltávolodik tőle. Tarzan
először arra gondolt, hogy egy nyilat illeszt íjára, és lelövi
Uszangát, de ugyanolyan gyorsan el is vetette az ötletet, mert tudta,
hogy ha a pilóta meghal, a vadul száguldó gépben a lány halálra zúzná
magát a fák között.

Csak egyetlen módja látszott annak, hogy a segítségére siessen -

oly módja, mely ha nem sikerül, az számára az azonnali halált jelenti,
mégsem habozott, hanem megpróbálta a lehetőséget valóra váltani.

Uszanga, akinek figyelmét túlságosan lekötötték a szokatlan

pilótai teendők, nem vette észre a majomembert. Ám a rét túloldalán
levő feketék észrevették, és hangos, ádáz ordítások közepette,
puskáikkal fenyegetőzve rohantak előre, hogy elfogják. Látták ugyanis,
hogy egy óriás termetű fehér férfi ugrik le az egyik fa ágai közül a
fűre, és sebesen rohan a repülőgép felé. Futás közben levesz a
válláról egy hosszú fűkötelet, és a hurok hullámzó kört ír le a feje
fölött. Látták, hogy a gépben ülő fehér lány lepillant, és észreveszi
őt.

A repülőgép húsz láb magasan szállt el a rohanó majomember

fölött. A nyitott hurok meglódult, felszállt a magasba, a lány pedig
félig-meddig megsejtve a majomember szándékát, kinyúlt, elkapta a
hurkot. Testét kifeszítette, mindkét kezével szorosan megmarkolta a
kötelet. Ugyanebben a pillanatban Tarzan felemelkedett a földről, és a
repülőgép a váratlan rántástól oldalt billent. Uszanga vadul markolta
a magassági kormányt, és a gép meredek szögben tört a magasba. A
majomember inga módjára himbálódzott a levegőben a kötél végén. A
gúzsba kötött angol mindeme történéseknek szemtanúja volt. Elállt a
szívverése, amikor azt látta, hogy Tarzan teste a levegőben a fák
csúcsa felé vágódik, ahol, úgy tűnt, menthetetlenül össze fog zúzódni.
A gép gyors ütemben emelkedett tovább, így a vadember elsiklott a
legmagasabb ágak fölött is. Aztán lassan, egyik kezével a másik elé
fogva felhúzódzkodott a gép törzse felé. A lány, aki kétségbeesetten
kapaszkodott a hurokba, minden izmát megfeszítve próbálta megtartani a
kötél alsó végén himbálódzó óriási súlyt.

Uszanga, akinek sejtelme sem volt, mi történik mögötte, egyre

nagyobb magasságba emelte a gépet.

Tarzan lepillantott. Alatta sebesen tűnt tova a fák csúcsa, a

folyó, és csupán egy vékony fűkötélen, meg egy törékeny lány izmain
múlt, hogy nem zuhant le a több ezer láb mélységbe, a halál tátongó
torkába.

Bertha Kircher úgy érezte, hogy keze, ujja egyszerűen elhalt. A

zsibbadás rohamosan kúszott fel a karján a könyökéig. Sejtelme sem
volt, mennyi ideig képes még megtartani a kifeszülő kötelet. Érezte,
hogy élettelen ujjai bármelyik pillanatban elernyedhetnek. Amikor
már-már feladta a reményt, meglátta, hogy egy barna kéz nyúl fel, és
megragadja a gép törzsének szélét. A kötél húzása egy szempillantás
alatt megszűnt, és a következő pillanatban Tarzan, a dzsungel fia
felhúzódzkodott a gép oldalához, és egyik lábát átvetette rajta.

Uszangára pillantott, s szájával egészen közel hajolva a lány

füléhez, azt kiáltotta:

- Vezetett már valaha repülőt?

- A lány gyors bólintással jelezte, hogy igen.

- Meg meri tenni, hogy átmászik oda a fekete mellé, és irányítja

a gépet, míg én elintézem a fickót?

A lány Uszanga felé nézett, és megborzongott.

- Igen - válaszolta -, de a lábam össze van kötözve.

Tarzan előhúzta tokjából a vadászkését, majd lehajolva elvágta a

lány bokáját fogva tartó szíjakat. Aztán a lány lecsatolta magáról az
övet, amellyel le volt kötve az üléshez. Tarzan egyik kezével megfogta
a lány karját, és megtámasztotta, míg kúszva megtették azt a néhány
méteres távolságot, amely a két ülést elválasztotta egymástól. Ha a
gép csak egyszer is megbillen, mindketten átrepültek volna a
másvilágra. Tarzan tisztában volt azzal, hogy csak valamilyen csodás
véletlen folytán sikerülhet eljutniuk Uszangához és végrehajtaniuk a
pilótacserét. Mégis vállalniuk kellett a kockázatot, mert az azóta
eltelt rövid idő alatt, hogy először látta meg a repülőt, már
megállapította, hogy a feketének pilótaként úgyszólván semmi
gyakorlata nincs. Így is, úgy is a halál vár rájuk, ha az őrmester
vezeti tovább a gépet.

Az első jel, amelyből Uszanga rájött, hogy nincs minden rendben

körülötte, az volt, hogy a lány egyszer csak melléje csusszant, és
megragadta a botkormányt. Ugyanabban a pillanatban acélos ujjak
ragadták meg a torkát. Egy barna kéz, és benne egy éles penge vágódott
le mellette, mely levágta a derekáról az övet, aztán hatalmas izmok
emelték ki az ülésből Uszanga visított és kapálódzott, de olyan
tehetetlen volt, mint egy csecsemő. Lent a réten a figyelő tekintetek
azt látták, hogy a repülőgép előrebukik az égen, hirtelen zuhanni
kezd, aztán újra siklórepülésbe megy át, kis kört ír le, és
visszatérőben van feléjük. De ez olyan magasan fölöttük történt, és a
nap annyira erősen sütött, hogy semmit sem láttak abból, ami a gép
törzsében játszódott le. Smith-Oldwick hadnagy azonban kisvártatva
döbbenten nyögött fel, mert azt látta, hogy egy emberi test esik ki a
gépből. A levegőben pörgő-forgó alak egyre gyorsulva zuhant lefelé, és
az angol lélegzetvisszafojtva figyelte miként vágódik le a földre.

Tompa puffanással ért le a fűre a rét közepe táján. Amikor az

angol végre összeszedte annyira a bátorságát, hogy újra oda mert
nézni, buzgó hálaimát rebegett, mert a füvön heverő alaktalan tömeg
bőre ébenfekete volt.

Uszanga elnyerte méltó jutalmát.

A repülő egyre újabb és újabb kört tett meg a rét fölött. A

feketék, akiket először megdöbbentett vezérük halála, most már
őrjöngtek a dühtől, és el voltak szánva, hogy bosszút állnak. A lány
és a majomember látta, hogy egy kupacba gyűlnek össze halott
törzsfőnökük teteme körül. A rét fölött körözve kivehették azt is,
hogy öklüket rázzák feléjük, és fenyegetően lóbálják puskáikat. Tarzan
még mindig a gép oldalába kapaszkodott, közvetlenül a pilótaülés
mögött. Arca egészen közel volt Bertha KirCheréhez,- és a légcsavar, a
motor és a kipufogó zaját túlharsogva, teljes hangerővel néhány szót
kiabált a fülébe.

Amikor a lány felfogta a szavak jelentését, elsápadt, de keményen

összeszorította a száját és szemében az eltökéltség lángja lobbant
fel.

A földtől pár láb magasságra ereszkedett le a géppel, a

feketékkel szemben, s teljes sebességgel nekirontott a vadembereknek.
A repülő olyan sebesen közeledett, hogy Uszanga embereinek nem volt
idejük elmenekülni azután sem, hogy felismerték a veszélyt. Amikor a
gép földet ért, már közéjük is vágódott, és mint egy pusztító istenség
végigkaszált rajtuk.

Az erdő szélén végre megállt. A majomember gyorsan leugrott a

földre, és rohanni kezdett a fiatal hadnagy felé. Futás közben arra a
helyre pillantott, ahol az imént a harcosok álltak, s felkészült arra,
hogy védekezzék, ha szükséges, de senki nem volt, aki szembeszállt
volna vele. Ott hevertek szétszórva, holtan vagy halálra sebzetten a
füvön.

Mire Tarzan kiszabadította az angolt, a lány is odaért hozzájuk.

Megpróbálta szavakba önteni háláját a majomembernek, de az egy
kézmozdulattal rendre intette.

- Saját magát mentette meg - bizonygatta -, mer t ha nem tudta

volna elvezetni a repülőt, én nem tudtam volna segíteni. Most pedig -
folytatta -itt van az eszköz, amellyel mindketten visszatérhetnek a
fehérek településeire. Hosszú még a mai nap. Könnyedén megtehetik a
távolságot odáig, ha van elegendő benzinjük. - Kérdőn nézett a repülős
felé.

Smith-Oldwick bólintott.

- Van bőven - válaszolta.

- Akkor menjenek máris - mondta a majomember. - Nem való

egyikőjük sem a dzsungelbe. - Míg ezt mondta, halvány mosoly futott át
az ajkán.

A lány és az angol is elmosolyodott.

- Ez a dzsungel valóban nem nekünk való hely - mondta

Smith-Oldwick -, de nem való egyetlen más fehér embernek sem. Miért
nem jön vissza velünk a civilizált világba?
 Tarzan a fejét rázta.

- Én jobban szeretek a dzsungelben - mondta.

A repülős a földet kapirgálta cipője orrával, és lefelé bámulva,

hirtelen kibökte azt, amit láthatóan nehezére esett kimondani.

- Ha a megélhetéséről van szó, bölcsek bölcse - mondta -, izé,

pénzről, izé, tudja ...

Tarzan nevetett.

- Nem - mondta. - Tudom, hogy mit akar mondani. Nem erről van
szó. Én a dzsungelben születtem. Egész életemet a dzsungelben éltem
le, és a dzsungelben is fogok meghalni. Nem kívánok másutt élni, se
máshol meghalni.

A másik kettő a fejét rázta. Sehogyan sem tudták megérteni.

- Menjenek - mondta a majomember. - Minél előbb indulnak, annál

előbb lesznek biztonságban.

Mindhárman odasétáltak a repülőhöz. Smith-Oldwick megszorította a

majomember kezét, és felmászott a pilótaülésbe.

- Isten áldja - mondta a lány, miközben kezet nyújtott Tarzannak.

- Mielőtt elmegyek, szeretném azt hallani, hogy már nem gyűlöl.

Tarzan arca elborult. Egy szót sem szólt, csak felkapta a lányt a
földről, és feltette a helyére az angol mögé. Bertha Kircher arca
fájdalmasan eltorzult. A motor felbúgott, és a következő pillanatban a
repülő sebesen elindult velük kelet felé.

A majomember a rét közepén állva figyelte őket.

- Nagy baj, hogy német kém - mondta -, mert nagyon nehéz gyűlölni
őt.

14. A fekete oroszlán

Numa, az oroszlán éhes volt. A sivatagos vidékről jött ide

keletre, a bőség országába, és bár fiatal, erős állat volt, az óvatos
fűevőknek mindig sikerült kisiklaniuk hatalmas karmai közül, ahányszor
csak megpróbált zsákmányt ejteni közülük.

Numa, az oroszlán az éhségtől nagyon vad volt. Két napja nem

evett már, és a lehető legádázabb kedvében járt zsákmány után. Nem
bömbölte bele a világba mennydörgő, kihívó ordítását, hanem inkább
nesztelenül és eltökélten, puha léptekkel haladt előre, nehogy egy
reccsenő ágacska elárulja jelenlétét a vágyva vágyott, éles fülű
áldozatnak.

Bara szagnyoma, amit Numa megszimatolt, egészen friss volt, azt

követte a jól kitaposott vadcsapáson. Egy órája sem lehetett annak,
hogy az őz erre járt. Az idő inkább percekben volt mérhető, ezért
aztán a hatalmas oroszlán kettőzött óvatossággal, lelapulva lopakodott
zsákmánya után.

Enyhe szél fújdogált a dzsungel fái között, és egyszer csak Bara

erős testszagát sodorta a türelmetlen ragadozó orrlyukaiba, amivel
csak fokozódott mardosó éhsége. Numa mégsem hagyta, hogy vágyai
elhamarkodott rohamra serkentsék, mint legutóbb, amikor emiatt esett
el Pacco, a zebra zamatos húsától. épp csak egy kicsit gyorsabb
ügetésbe csapott át, így követte a girbe-gurba ösvény kanyarulatait.
Hirtelen, épp az orra előtt, ahol az út egy hatalmas faóriás törzsét
kerülte meg, egy fiatal bakot látott.

Éles szemével, amelyek most két rettenetes sárga fényfoltként

villogtak vicsorgó, ráncosra torzult pofájában, Numa felmérte a
távolságot. Rendben lesz - ezúttal biztos volt a dolgában. Egyetlen
iszonyú üvöltés, amitől az előtte levő szerencsétlen pára egy
pillanatra cselekvésképtelenné bénul, ezzel egy időben egy villámgyors
támadás, és Numa, az oroszlán máris ehet. A fenevad tekergőző,
kígyózó, bojtos végű farka hirtelen mereven felvágódott. Ez volt a
támadás jele, és az oroszlán hangképző szervei már készültek
kibocsátani a mennydörgésszerű üvöltést, amikor, mint derült égből a
villámcsapás, Sita, a párduc ugrott le az ösvényre Numa és az őz közé.

Nagyon ügyetlenül támadott Sita, mert foltos teste nagy zajjal

repült le a lombok közül az ösvényre, és Bara az első hangra felriadt,
hátrapillantott, és már ott sem volt.

Az üvöltés, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy

megbénítsa az őzbakot, rémisztő hangerővel tört elő az óriásmacska
torkának mélyéről. Ez a haragvó, dühödt ordítás immár a
közbekotnyeleskedő Sitának szólt, aki megfosztotta Numát zsákmányától.
Így a támadás, amelynek célja Bara volt, most a párduc ellen irányult.
Numát azonban csalódás érte, mert Sita a rémisztő bömbölés első
hangjára rugalmasan értelmezte a vitézség fogalmát, és felugrott egy
közeli fára.

Fél órával később a teljesen felbőszült Numa váratlanul

emberszagot szimatolt meg. Eleddig az őserdő ura megvetette a lenézett
emberállat ízetlen húsát. Szemében ez az eledel az öregeknek, a
fogatlanoknak és a legyengülteknek való volt, akik nem tudnak
zsákmányt ejteni a könnyű lábú fűevők közül. A fiatalok, az erősek és
az ügyesek táplálékának Bara, az őz, Horta, a vaddisznó ízlett, míg a
legfinomabb Pacco, a zebra húsa volt. De Numa éhes volt - olyan éhes,
mint még soha életének rövid öt éve alatt.

Törődött is ő most azzal, hogy fiatal, erős, okos és ádáz

fenevadnak tudja magát! A nagy egyenlőségtevővel, az éhséggel szemben
most ugyanolyan volt, mint az öregek, a fogatlanok és a legyengültek.
A gyomra hangosat, fájdalmasat kordult, pofájából csurgott a nyál a
hús után. Zebra, őz vagy ember, mit számított ez most, csak a meleg
húsról volt szó, amelyből csepeg az élet vörös, forró leve. Még a
dögevő Dango, a hiéna is csemegének tűnt volna abban a pillanatban
Numa számára.

A hatalmas oroszlán tisztában volt az ember szokásaival és

gyengeségével, bár kórábban soha nem vadászott emberre, mint eledelre.
Úgy ismerte a megvetett Gomanganit, mint aki a leglassúbb, legbutább
és legvédtelenebb minden élőlény között. Az embervadászathoz nem
szükséges ravaszság, az erdő ismerete, nem kell óvatosan lopakodni, és
Numának nem is volt kedve sem késlekedni, sem csendben maradni.
Haragja immár csaknem ugyanolyan féktelen indulattá fokozódott, mint
éhsége. Most, hogy érzékeny orrlyukai friss emberszagot jeleztek,
leszegte fejét, és mennydörgő hangon felüvöltött. Sebes léptekkel, mit
sem törődve azzal, hogy mekkora zajt csap, követni kezdte reménybeli
zsákmánya nyomát.

Az állatok királya méltóságteljesen és félelmetesen, környezetére

fejedelmien fittyet hányva lépdelt a kitaposott ösvényen. Teljesen
elhagyta az a természetes elővigyázatosság, amely az összes vadonbéli
állat veleszületett tulajdonsága. Mitől féljen ő, a dzsungel ura, és
mi szükség van arra, hogy óvatos legyen, hiszen csupán emberre
vadászik? És így aztán sem a szeme, sem az orra nem figyelmeztette
arra, amire egy elővigyázatosabb Numa könnyen felfigyelhetett volna.
Ágak recsegése és a beomló föld dübörgése közepette belezuhant egy
ravaszul kiagyalt verembe, amelyet a fortélyos wamabók épp ebből a
célból ástak az ösvény közepén.

Tarzan, a dzsungel fia ott állt a tisztás közepén és a keleti

égbolton a lassan apró játékszer nagyságúvá zsugorodó repülőgépet
figyelte.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az imént azt látta, hogy a

gép rendben felszáll a brit repülőssel és Fraulein Bertha Kircherrel.
Heteken át kötöttség volt a számára a sorsukért érzett felelősség
ebben az ádáz vadonban, ahol teljes védtelenségük folytán könnyű
prédáivá váltak volna a ragadozóknak vagy a kegyetlen wamabóknak.
Tarzan, a dzsungel fia szerette a korlátlan szabadságot, és most, hogy
ezek ketten épségben kikerültek szárnyai alól, úgy érezte, hogy
folytathatja útját a nyugati tengerpart és halott apja régóta
lakatlanul álló kunyhója felé.

És mégis, amint ott állt, és az aprócska pontot figyelte keleten,

újabb sóhaj szakadt fel széles mellkasából. Ez nem megkönnyebbült
sóhaj volt, hanem egy olyan érzésből fakadt, amelyről Tarzan nem
hitte, hogy valaha újra része lesz benne, s amelynek létezését még
önmaga előtt sem szívesen ismerte el. Lehetetlennek tartotta, hogy ő,
a dzsungel gyermeke, aki mindörökre megtagadta az emberek társadalmát
és visszatért a vadon kedves állatai közé, valami sajnálathoz hasonlót
érezhessen e két fehér távozásakor, vagy hogy a legkisebb mértékben is
magányos lehessen most, hogy elmentek. Harold Percy Smith-Oldwick
hadnagyot Tarzan megkedvelte. A nőt, akit német kémnek tudott,
gyűlölte ugyan, de soha nem vitte rá a lélek, hogy végezzen vele. Eme
gyengeségét annak tulajdonította, hogy Bertha Kircher nő, jóllehet
egyre inkább zavarta iránta érzett gyűlöletének nyilvánvalóan
állhatatlan volta, és az, hogy többször is védelmébe vette, amikor
veszély fenyegette a lányt.

Ingerült fejrándítással hirtelen nyugatnak fordult, mintha azzal,

hogy háttal áll az égbolton gyors ütemben eltűnő gépnek,
kiűzhette volna emlékezetéből az utasaihoz szálló gondolatait. A
tisztás szélén megállt. Egy faóriás magasodott közvetlenül
előtte, és Tarzan egy hirtelen támadt, ellenállhatatlan
kényszernek engedelmeskedve felugrott az ágak közé. Egy majom
ügyességével felmászott olyan magasra, ameddig a gallyak még
megbírták a súlyát. Itt egy himbálódzó ágon egyensúlyozva a
keleti égbolton keresni kezdte az apró ponttá zsugorodott brit
repülőgépet, amely elvitte a két fehér embert, fajtájának minden
valószínűség szerint utolsóként látott képviselőit.

Éles szemével végre felfedezte a gépet, amely tekintélyes

magasságban repült kelet felé. Néhány másodpercig azt látta, hogy
a repülő egyenletesen száll az égen, majd rémülten vette észre,
hogy az apró pont hirtelen előrebukik. Úgy látszott, hogy a
zuhanásnak nem akar vége szakadni, és Tarzan most fogta csak fel;
mekkora magasságban kellett lennie a gépnek, mielőtt süllyedni
kezdett. Még mielőtt eltűnt volna a szeme elől, úgy látszott,
hogy a zuhanás sebessége hirtelen csökken, de továbbra is meredek
szögben, sebesen ereszkedett lefelé, amikor a távoli hegyek
mögött végleg eltűnt Tarzan tekintete elől.

A majomember egy fél percig még állt ott, aztán jellegzetes

terepalakulatokat próbált felidézni a távolban, amelyeknek
becslése szerint a lezuhant gép közelében kellett lenniük.
Mihelyt világossá vált a számára, hogy ezek az emberek már megint
bajban vannak, saját fajtája iránti mélyről fakadó
kötelességérzete azt diktálta, hogy ismét elálljon tervétől, és a
segítségükre siessen.

Annak alapján, amennyire a gép eltűnésének helyét meg tudta

becsülni, a majomember attól tartott, hogy a repülő a kiszáradt
vidék szinte áthághatatlan akadályt jelentő kanyonjai közé, a
keletre húzódó hegyek határolta termékeny medencén túl zuhant le.
Ő maga is áthaladt a halál ama sivár és kietlen birodalmán, és
saját tapasztalatából tudta, milyen kevesen múlott, hogy nem
esett a könyörtelen és kegyetlen vidék áldozatául. Onnan nála
keményebb embernek se lehetett reménye épségben kijutni. Elevenen
éltek emlékezetében a régesrég halott harcos megfehéredett
csontjai annak a meredek falú kanyonnak az aljában, amely kis
híján az ő számára is csapdának bizonyult.

Maga előtt látta a rézből kalapált sisakot, az acélból készült

rozsdás mellvértet, a hosszú, egyenes kardot, az ősrégi szakállas
puskát - néma tanújeleit annak, mekkora fizikai erő és harci kedv
lakozott abban, aki ily fölöslegesen felvértezve és nyomorultul
felfegyverkezve valami módon képes volt behatolni egy réges régi
korban a barbár Afrika szívébe. Maga előtt látta a vékony dongájú
angol fiatalembert, meg a törékeny alkatú lányt, akiket a sors
sebesülten, tört csonttal, ha éppen nem holtan vetett oda,
ugyanabba a végzetes csapdába, amelyből a régi kor óriása is
képtelen volt kijutni.

Józan esze azt súgta, hogy a lehetőségek közül valószínűleg a

legutóbbi az igaz, mégis látszott némi esély arra, hogy a gépben
utazók végzetes sérülések nélkül értek földet. Tarzan eme sovány
eshetőségre számítva nekivágott annak az útnak, amelyről tudta,
hogy fáradságos, sok-sok nélkülözéssel és elmondhatatlan
veszélyekkel teli, hogy megpróbálja megmenteni őket, amennyiben
még életben vannak.

Talán egy mérföldet tehetett meg, amikor éles fülével sebes

rohanás zaját hallotta meg maga előtt a vadcsapáson. Az egyre
erősödő zaj arról tanúskodott, hogy akárkitől származik is, az
illető feléje tart, mégpedig gyors iramban.

Nem sok idő múltán gyakorlott érzékszervei már jelezték, hogy a

sebesen száguldó Bara lábának dobogását hallja. Tarzan jellemében
szétválaszthatatlanul összefonódtak az ember és a vadállat
tulajdonságai. Hosszú évek tapasztalatai megtanították, hogy az
tud a legjobban küzdeni, az lehet a leggyorsabb, aki a legjobban
táplált. Ezért néhány kivételtől eltekintve Tarzan a legsürgősebb
tennivalóit is képes volt későbbre halasztani, hogy a kínálkozó
alkalmat megragadva zsákmányt ejtsen és egyék. Ez volt talán a
legfontosabb állati tulajdonsága. Elég volt egy pillanat, hogy a
felettébb emberbaráti indítéktól vezérelt angol úriember
vadállattá alakuljon át, aki egy sűrű bozót rejtekében lapul meg,
készen arra, hogy rávesse magát közeledő prédájára.

Bara Numa és Sita karmai elől menekült, így az ijedtség és a

sietség kizárta annak lehetőségét, hogy érzékei jelezzék, újabb,
ugyanolyan félelmetes ellenség les rá. Amikor az őz a
majomemberrel egyvonalba ért, hirtelen egy világosbarna test
vágódott ki a rejtekhelyet nyújtó bokor zöld lombja mögül. Erős
karok nyalábolták át a fiatal bak csillogó nyakát, és erős fogak
mélyedtek bele puha húsába. A két test együtt hemperedett meg az
ösvényen, és a következő pillanatban a majomember már fel is
kelt, lábát zsákmányának testére téve a hím majom diadalordítását
hallatta.

Válaszul a kihívó üvöltésre a majomember fülét hirtelen

mennydörgésszerű oroszlánbömbölés ütötte meg. Rémséges, dühödt
ordítás volt ez, amelyből Tarzan meglepetést és rémületet olvaso
tt ki. A dzsungel vad élőlényeinek az emberi fajhoz hasonló
gyakori jellemvonása a kíváncsiság. Ez alól Tarzan sem volt
kivétel.

Az a különös hang született ellensége ordításában vágyat

ébresztett benne, hogy végére járjon a dolognak. Bara, az őz
tetemét a vállára vetve a majomember felugrott a faágak alsó
teraszára, majd gyorsan elindult arrafelé, ahonnan a hang
hallatszott, és amerre az ösvény amúgy is vezetett.

Ahogy a távolság csökkent, a bömbölés egyre hangosabb lett, ami

arra utalt, hogy Tarzan egy nagyon haragos oroszlán felé
közeledett, Kisvártatva ott, ahol egy dzsungelbéli faóriás ágai
behajoltak a széles vadcsapás fölé, amelyet sok-sok ezer patás és
párnás talp koptatott és taposott mély bevágássá talán az idők
kezdete óta, megpillantotta maga alatt a wamabók oroszlánvermét
és annak ugráló, hasztalanul szabadulni igyekvő foglyát, egy--
olyan oroszlánt, amilyet még maga Tarzan, a dzsungel fia sem
látott korábban. Hatalmas állat bámult fel a majomemberre - nagy
testű, erős, fiatal, dús fekete sörényű. A szőre is sokkal
sötétebb volt, mint bármelyik más oroszláné, amilyet Tarzan
valaha látott, olyannyira, hogy a verem mélyén majdhogy nem
feketének látszott. Egy fekete oroszlán!

Tarzan, aki már gúnyolta, becsmérelte volna fogságba esett

ellenségét, hirtelen nyíltan csodálni kezdte a pazar állat
szépségét. Micsoda pompás példány! Mennyire jelentéktelen senki
hozzá képest egy közönséges erdei oroszlán! Ez aztán valóban
megérdemli az állatok királya címet. Amikor először pillantotta
meg az óriásmacskát, a majomember már tudta, hogy nem ijedtség
volt az, amit a legelső bömbölésből kihallani vélt; meglepetés,
az igen, ám a hatalmas torokban megbúvó hangszalagok sohasem
zenghették a félelem érzését.

A növekvő csodálattal együtt gyorsan feltámadt Tarzanban a

szánalom érzése is a szorult helyzetű hatalmas állat iránt, aki a
Gomanganik mesterkedése folytán tehetetlenné és kiszolgáltatottá
vált. Ellenségnek ellenség volt a fenevad, de kevésbé az a
majomember szemében, mint azok a feketék, akik csapdába ejtették,
mert bár Tarzannak, a dzsungel fiának sok igazi hűséges barátja
volt az afrikai bennszülöttek bizonyos törzseinek tagjai között,
a legmélyebb utálattal tekintett azokra, akik Numabo, a főnök
emberevő törzséhez tartoztak.

Numa, az oroszlán egy percig bőszült tekintettel bámult a feje

fölött, az ágon ülő meztelen emberállatra. Sárgászöld szemei
elszántan belefúródtak a majomember tiszta tekintetébe, majd
érzékeny orrlyukai hirtelen megérezték Bara friss vérének szagát.
Tekintete továbbvándorolt a majomember barna vállán lógó tetemre,
és a fenevad ádáz torkának öblös mélyéről egyszer csak halk
vinnyogás hallatszott.

Tarzan, a dzsungel fia elmosolyodott. Mintha egy emberi hang

szólalt volna meg, az oroszlán olyan félreérthetetlenül közölte
vele, hogy "éhes vagyok, sőt több mint éhes, majd éhen halok". A
majomember pedig lenézett az alatta álló oroszlánra, és lassan,
ingerkedve elmosolyodott. A válláról letette a tetemet az előtte
levő ágra, és előhúzva a hosszú kést, amely valamikor apjáé volt,
gyakorlott kézzel lekanyarította Bara egyik hátsó combját.
Megtörölte a véres pengét az őz sima szőrébe, és visszadugta a
tokjába. Numa nyálladzó pofával nézett fel a csábító húsra, és
újra vinnyogott. A majomember csendben mosolygott, majd erős
barna kezébe véve a combot, belemélyesztette fogait a puha, lédús
húsba.

Numa, az oroszlán immár harmadszorra is halk, könyörgő vinnyogást

hallatott, mire Tarzan, a dzsungel fia szomorkásan és kedvetlenül
megrázta a fejét, majd felemelte Bara, az őz tetemének maradékát,
és lehajította a kiéhezett fenevadnak.

Vénasszony, motyogta a majomember. Tarzanból gyönge vénasszony

lett. Még a végén könnyeket fog hullatni, mert megölte Barát, az
őzet. Nem tudja elnézni, hogy az ellensége, Numa éhezzen, mert
Tarzan szíve teljesen meglágyult a civilizált világ puha, gyönge
teremtményeivel való érintkezés során. De azért mosolygott, és
igazán nem is sajnálta, hogy engedett jótékony szívének.

Míg Tarzan a húst szaggatta le fogával a zsákmánynak arról a

darabjáról, amelyet megtartott magának, szemével nyomon követte
az odalent lezajló jelenet minden részletét. Látta, hogy milyen
mohón esik neki Numa az őznek.

Növekvő csodálattal fedezett fel újabb szépségeket a fenevadon,

és azt is észrevette, hogy milyen ravaszul képezték ki a csapdát.
A szokványos oroszlánverem, amelyet Tarzan ismert, úgy készül,
hogy az aljába cölöpöket ásnak be, amelyeknek hegyes vége
felnyársalja a boldogtalan oroszlánt, de ez a verem nem ilyen
volt. Itt a rövid cölöpök nagyjából egy láb távolságra egymástól
a gödör falában, a csapda tetejéhez közel helyezkedtek el, hegyes
végük ferdén lefelé állt, úgy hogy az oroszlán sértetlenül esett
 bele a verembe. Kiugrani nem tudott belőle, mert ahányszor csak
megpróbálta, fejével nekiütközött a fölötte levő cölöp hegyes
végének. A wamabók célja tehát nyilvánvalóan az volt, hogy élve
fogjanak el egy oroszlánt. Mivel a törzsnek Tarzan tudomása
szerint semmiféle kapcsolata nem volt fehér emberekkel, csakis az
a vágy vezethette őket, hogy halálra kínozzák az állatot, és
fenékig kiélvezhessék haláltusáját.

Miután megetette az oroszlánt, Tarzannak hamarosan eszébe jutott,

hogy ez a cselekedete teljesen hiábavaló, ha itt hagyja az
állatot kiszolgáltatva a feketék kénye-kedvére. Az is eszébe
jutott, hogy sokkal nagyobb öröme származik abból, ha a feketék
hoppon maradnak, mintha sorsára hagyja Numát. De miként
szabadíthatná ki? Két cölöp eltávolításával bőségesen elegendő
hely nyílna ahhoz, hogy az oroszlán kiugorhassék a veremből,
amely nem volt különösebben mély. Ám miféle biztosítéka lehetett
Tarzannak arra, hogy ha Numa kiugrik a szabadba, nem éri-e el a
majomembert mielőtt felszökhetne a biztonságot jelentő faágak
közé? Függetlenül attól a ténytől, hogy Tarzan nem érzett akkora
félelmet az oroszlánoktól, amekkorát a kedves olvasó és én
éreznék hasonló körülmények között, azért a majomemberben örökké
ott munkált az elővigyázatosság, amelyre a vadon minden
teremtményének szüksége van, ha életben akar maradni. Ha a
szükség úgy hozza, Tarzan harcba szállt volna Numával, bár nem
volt olyan öntelt, hogy azt higgye, képes volna legyőzni egy
kifejlett oroszlánt egy életre-halálra menő küzdelemben másként,
mint a véletlen segítségével vagy felsőbbrendű emberi értelme
fortélyosságának kihasználásával. Azt, hogy őt magát terhelje a
felelősség saját életének hiábavaló kockáztatásáért ugyanúgy
helytelenítette, mintha elmulasztotta volna elkerülni a veszélyt,
amikor a szükség úgy hozta. De ha Tarzan úgy határozott, hogy
megtesz valamit, rendszerint megtalálta a megoldás módját is.

Most eltökélte magát, hogy kiszabadítja Numát, s ha egyszer így

döntött, akkor végre fogja hajtani tervét, még ha személyére nézve
kockázattal jár is. Biztosra vette, hogy az oroszlánt egy ideig az
evés lefoglalja, de jól ismerte Numát, s tudta, hogy kétszeresen is
rossz néven veszi, ha evés közben háborgatják. Ezért elővigyázatosan
látott munkához.

A verem oldalánál leereszkedett a földre, majd szemügyre vette a

cölöpöket. Közben meglepetten tapasztalta, hogy közeledtére Numa a
haragnak semmilyen jelét nem mutatta.

Egyszer egy percig a fejét oldalt fordítva fürkészőn bámult a

majomemberre, aztán viszszatért Bara húsához. Tarzan megtapogatta a
cölöpöket, és teljes súlyával rájuk nehezedve kipróbálta, hogy
szilárdan állnak-e. Izmos karjainak erejével húzni próbálta őket, és
hamarosan rájött, hogy ha előre-hátra mozgatja, meg tudja lazítani
azokat. Ettől új ötlete támadt, és késével azonnal munkához is látott.

Ásni kezdett a fölött a hely fölött, ahol az egyik cölöp be volt

illesztve az oldalfalba. Az agyag puha és könnyen kikaparható volt,
így Tarzannak nem tartott sokáig. Majdnem hosszában kiásta az egyik
cölöpnek a verem falába beágyazott részét. Csupán annyi földet hagyott
rajta, amennyi -megakadályozta, hogy a cölöp beessen a gödörbe. Aztán
a mellette levő cölöpnek szentelte figyelmét, és nemsokára azt is
hasonlóképpen meglazította. Ezután fűkötelének hurkát átvetette a két
cölöpvégen, és gyorsan fellendült a feje fölött levő faágra. Felérve
feszesre húzta a kötelet, és a fa törzsének támaszkodva erőteljesen
húzni kezdte. A cölöpök lassan kiemelkedtek helyükből, és minél
magasabbra emelkedtek, annál inkább nőtt Numa gyanakvása.

Mi ez már megint? Tán csak nem megint jogait, a szabadságát

akarják korlátozni? Numa zavart volt, s mivel, mint minden oroszlán,
gyorsan kifogyott a béketűrésből, ingerültsége nőttön nőtt. Azzal még
nemigen törődött, hogy a Tarmangani a verem szélén ült, mert hiszen ez
adott neki enni. De most valami más készülődött, és a vadállatban
feltámadt a gyanakvás. Figyelő szemével Numa látta, hogy a cölöpök
lassan függőleges helyzetbe emelkednek, egymáshoz csapódnak, majd
távolodnak tőle, és aztán hallotta, amint a szeme elől eltűnve
ledőlnek odafent a földre. Az oroszlán egy szempillantás alatt
felfogta, miféle lehetőséget kínál az új helyzet, és talán azt is
megérezte, hogy az ember-állat szántszándékkal nyitotta meg előtte a
menekülés útját. Numa Bara maradványait hatalmas pofájába kapta, és
fürgén kiugrott a wamabók verméből. Tarzan, a dzsungel fia pedig
keleti irányban eltűnt a dzsungelben.

A talaj felszínén, a fák himbálódzó ágai között a majomember úgy

olvasott az emberek vagy állatok nyomaiból, mint a könyvből. Ám még az
ő kiváló érzékszervei számára is megoldhatatlan feladat volt a nyomot
nem hagyó, repülőgépet követni. Hisz miképpen volna használható a
szem, a fül, a szaglószerv valami olyannak a követésére, amelynek útja
a kavargó levegőn át vezet több ezer lábnyira a fák csúcsa fölött?
Tarzan a lezuhant gép keresésekor csakis tájékozódó érzékére
hagyatkozhatott. Még azt sem tudta pontosan felbecsülni, mekkora
távolságra lehet tőle. Azt tudta csak, hogy attól a pillanattól
kezdve, amikor eltűnt a hegyek mögött, a gép még tekintélyes
távolságot tehetett meg eredeti irányától - akár derékszögben eltérve
-, mielőtt a földre zuhant. Ha utasai meghaltak vagy súlyosan
megsebesültek, a majomember jó ideig keresheti őket, mire rájuk talál.

Egyetlen egy dolgot tehetett, mégpedig azt, hogy igyekszik minél

jobban megközelíteni azt a pontot, ahol becslése szerint a gép földet
ért.

Ezt követően egyre táguló köröket leírva bejárja a területet, míg

rá nem bukkan szagnyomukra. És Tarzan ezt is tette.

Mielőtt a háta mögött hagyta a bőség völgyét, számos zsákmányt

ejtett, és válogatottan finom húsdarabokat vitt magával. A felesleges
súlyt jelentő csontokat mind ott hagyta. A sűrű dzsungelnövényzet a
nyugati lejtők lábánál véget ért, és egyre gyérebb vegetáció váltotta
fel, ahogy Tarzan közeledett a csúcs felé, amely mögött már csak
satnya cserjék csenevész tenyészete látszott, meg napégette fű, és
itt-ott egy-egy göcsörtös, szívós fa. Ezek próbáltak ellenállni a
szinte teljesen csapadékmentes időjárás viszontagságainak.

A hegyek tetejéről Tarzan éles szeme végigpásztázta az előtte

elterülő puszta vidéket. A távolban felfedezte a szakadozott,
tekergőző vonalakat, a rettenetes kanyonok nyomvonalait, amelyek
egymástól bizonyos távolságra szabdalták fel a széles síkság
felszínét. Iszonyú kanyonok, amelyek kis híján az életét követelték
vakmerőségéért, azért, mert megpróbált behatolni ősi magányuk
szentélyébe.
 Tarzan két napon keresztül hasztalan keresgélt bármilyen jelet,
amely a gép utasai hollétére utalt volna. Különböző pontokon
elrejtette zsákmányának egy-egy darabját, és jelként kőhalmokat emelt
föléjük. Átkelt az első mély kanyonon, messze túl is jutott rajta.

Időről időre megállt, hangosan kiáltozott, majd fülelt, hogy

hall-e választ. Ám mindenfelől csönd vette körül - baljós csend,
amelyet kiáltásai csak még jobban felnagyítottak.

A második napon késő este elért az emlékezetes kanyonhoz,

amelyben a régi idők kalandorának csupasz csontjai hevertek. Ska, a
keselyű most első alkalommal szegődött a nyomába.

- Ezúttal nincs szerencséd, Ska - kiáltotta a majomember gúnyos

hangon, - mert Tarzan most valóban Tarzan. A múltkor egy Tarmangani
gyászos csontvázát követted, és mégis rajtavesztettél. Ne vesztegesd
az idődet Tarzanra, a dzsungel fiára, amikor ereje teljében van. -
Ska, a keselyű azonban továbbra is ott körözött, szálldosott fölötte.
A majomemberen minden hencegő kijelentés ellenére borzongó balsejtelem
futott végig. Egy makacs és szomorú dallam szólt az agyában, amelyhez
szövegként önkéntelenül két szót társított és ismételgetett újra meg
újra rémisztő egyhangúsággal: - Ska tudja! Ska tudja! - Végre aztán
dühösen megrázta magát, felkapott egy követ, és az állhatatos dögevő
felé hajította.

Tarzan félig négykézláb mászva, félig hason csúszva leereszkedett

a kanyon meredek falán. Így érte el a völgy homokos alját. Majdnem
pontosan ugyanazon a helyen ért el a kanyonhoz, ahol hetekkel korábban
kimászott belőle. Ismét megpillantotta - pontosan úgy, ahogyan ott
hagyta, ahogyan minden bizonynyal már évszázadok óta hever t a helyén
- a hatalmas csontvázat és a hatalmas testre méretezett fegyverzetet.

Amint ott állt és bámulta a gyászos csontokat, amelyek arra

figyelmeztették, hogy egy másik nagy erejű férfi már áldozatul esett a
sivatag kegyetlen hatalmának, hirtelen egy tűzfegyver dörrenése
riasztotta fel. A hang a kanyon mélyéről, dél felől jött, és messzire
visszhangzott a szűk völgy meredek falain.

15. Rejtélyes lábnyomok

Amikor a Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy vezette brit

repülőgép felszállt a dzsungelvadon fölé - ahol Bertha Kircher élete
már oly gyakran forgott végveszélyben -, majd sebesen kelet felé
repült, a lány azt érezte, hogy hirtelen összeszorul a torka.
Különösnek tűnt a számára, hogy sajnálja maga mögött hagyni azokat a
rémséges veszedelmeket, és mégis tisztában volt vele, hogy erről van
szó, mert a rá leső veszélyek mellett ott hagyott még valamit - egy
különös alakot, aki belépett az életébe, és aki iránt valami
megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett.

Előtte a pilótaülésen egy angol tiszt, egy úriember ült, akiről

tudta, hogy szereti, de mégis, az ő társaságában is be merte vallani -
magának, hogy sajnálatot érez, amiért elhagyja egy vadállat életének
színterét!

Smith-Oldwick hadnagy a maga részéről örömmámorban úszott. Újra

az övé volt kedves repülőgépe, sebesen repült bajtársai és szolgálati
teendői felé, és vele volt az a nő, akit szeretett. Az örömbe - Tarzan
vádjai miatt - némi üröm is vegyült. Azt állította róla, hogy német
kém. Az angol tiszt ettől úgy érezte, a hetedik mennyországból pottyan
le, és időről időre a kétségbeesés szakadékába zuhan, amikor az
elkerülhetetlenre gondol, amennyiben a majomember vádjai igaznak
bizonyulnak. Azon kapta magát, hogy a szerelem és a becsület között
vívódik. Egyik pillanatban úgy érezte, hogy nem szolgáltathatja ki a
szeretett nőt a biztos végzetnek, amely rá vár, ha valóban ellenséges
kém, a másikban viszont ugyanolyan képtelenség volt, hogy ő, mint
angol és katonatiszt segítséget nyújtson neki és megvédelmezze.

A fiatalember így aztán azzal nyugtatta magát, hogy gondolatban

újra meg újra kétségbe vonta a lány bűnösségét. Megpróbálta meggyőzni
magát, hogy Tarzan tévedett, és amikor emlékezetének képernyőjére
varázsolta a mögötte ülő lány arcát, kétszeresen is biztos volt abban,
hogy akinek ilyen édesen nőies és egyenes jellemre valló arcvonásai
vannak, és ilyen tiszta és őszinte a szeme, az nem tartozhat az
ellenséghez.

Így repültek egyre tovább kelet felé, mindketten saját

gondolataikba burkolózva. Látták, hogy odalenn a dzsungel sűrű
vegetációját a hegyoldalon gyérebb növényzet váltja fel, és aztán már
a kiterjedt, száraz pusztaság terül el alattuk. A tájat mélyen
bevágódott, szűk kanyonok tették jellegzetessé. Ezeket a régi
kiszáradt folyók vájták maguknak egy -azóta már elfeledett korban.

Nem sokkal azután, hogy a csúcson túljutva maguk mögött hagyták a

hegyláncot, amely a sivatag és a termékeny országrész közötti
határvonal volt, a nagy magasságban fészke felé szálldogáló Ska, a
keselyű, megpillantott egy hatalmas méretű, különös, újfajta madarat,
aki megsértette felségterületét. Akár az volt a szándéka, hogy megküzd
a betolakodóval, akár csupán a kíváncsiság űzte, tény, hogy Ska
hirtelen felemelkedett a magasba, hogy szembenézzen a repülővel.
Nyilvánvalóan rosszul becsülte fel a jövevény sebességét, de lehet,
hogy más volt az oka, mindenesetre a légcsavar fából készült
lapátjának vége elkapta. Aztán ezzel egyidejűleg már több dolog
történt. Ska felszakított, vérző, élettelen teste, mint egy darab ólom
zuhant le a földre. Egy levált fenyőfaszilánk hátrasüvített, és
homlokon találta a pilótát. A gépen rángás és remegés futott végig, és
amikor Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy egy pillanatra eszméletét
vesztve előrebukott, a repülő orral lefelé zuhanni kezdett a föld
irányába.

A pilóta csak egy pillanatig volt eszméletlen, de ez a pillanat

kis híján a vesztüket okozta.

Amikor magához tért és rádöbbent, mekkora veszélyben vannak,

egyszersmind azt is megállapította, hogy a motor leállt. A gép
ijesztően felgyorsult, a föld túlságosan közelinek tűnt ahhoz, hogy
reménye lehessen idejében átvinni siklórepülésbe, és biztonságosan
letenni a földre. Közvetlenül alattuk mély bevágás látszott a
fennsíkon, egy szűk kanyon, amelynek alja viszonylag simának és
homokosnak tűnt.

A rövidke másodperc alatt, míg a pilótának döntésre kellett

jutnia, az látszott a legjobb megoldásnak, ha a kanyonban próbál meg
leszállni. Ezt is tette, bár közben a gép elég komolyan megsérült, s
alaposan összerázta a pilótát és utasát.

Szerencsére egyikük sem sérült meg, de a helyzetük immár tényleg

kilátástalannak látszott. A nagy kérdés az volt, hogy a férfi meg
tudja-e javítani a repülőgépet, hogy azzal folytassák útjukat.
Ugyanilyen kétségesnek látszott az is, hogy vajon gyalog képesek
lesznek-e továbbmenni a tengerpart felé, vagy visszatérni arra a
vidékre, amelyet az imént hagytak a hátuk mögött. A férfi biztosra
vette, hogy kilátástalan vállalkozás lenne étlen-szomjan gyalog
átvágni kelet felé a sivatagos tájon. Mögöttük, a bőség völgyében,
csaknem ugyanekkora veszélyek lestek rájuk a ragadozó állatok és a
harcias bennszülöttek képében.

Amikor a gép veszedelmes hirtelenséggel végre megállt,

Smith-Oldwick gyorsan hátrafordult, hogy megnézze, nem történt-e
valami baja a lánynak a baleset következtében. Azt látta, hogy sápadt,
de mosolyog, és aztán jónéhány másodpercen keresztül csak ültek
szótlanul, és nézték egymást.

- Ez a vég? - kérdezte a lány.

Az angol a fejét rázta.

- Az első futóműnek mindenesetre igen - válaszolta.

- Nem is reménykedik abban, hogy azt meg tudja javítani? -

kérdezte bizonytalanul.

- Ha valami nagyobb dologról van szó, nem - mondta a férfi -, de

talán össze tudom valahogyan foltozni. Meg kell előbb egy kicsit
alaposabban néznem. Reménykedjünk, hogy nincs semmi komoly baj.
Nagyon, nagyon hosszú még az út a tangani vasútig.

- Nem jutnánk messzire - mondta a lány, és a hangjából némi

reménytelenség csendült ki. - Teljesen fegyvertelenül, ahogyan mi itt
állunk, valóságos csoda lenne, ha a teljes útnak akár csak egy kis
töredékét képesek volnánk megtenni.

- Dehogy vagyunk fegyvertelenek - válaszolta a férfi. - Itt a

tartalék pisztolyom, amelyet ezek a nyavalyások nem vettek észre -
azzal az egyik rekesz fedelét lehajtva előhúzott egy automata
revolvert.

Bertha Kircher hátradőlt az ülésen, és hangos, hisztérikus,

örömtelen nevetésben tört ki:

- Ezt a dugóspuskát nevezi fegyvernek? - kiáltott fel. - Ennek

aztán semmi hasznát nem veszi az égvilágon, legfeljebb arra jó, hogy
felbőszítsen vele egy ragadozó fenevadat, ha történetesen sikerül
eltalálnia vele.

Smith-Oldwick elszontyolodott képet vágott.

- De hát mégiscsak fegyver - mondta. - Ezt azért el kell

ismernie, és én igenis meg tudnék ölni vele egy embert.

- Persze, hogy meg tudna, ha sikerülne eltalálnia - mondta a lány

-, vagy ha ez a vacak nem mondana éppen csütörtököt. Nekem tényleg
nincs sok bizodalmam az automata pisztolyokban. Magam is használtam
őket.

- Egy gyorstüzelő puska - mondta a férfi ironikusan -

természetesen jobb lenne, hiszen ki tudja, hátha egy elefánttal
találkozunk itt, a sivatagban.

A lány látta, hogy társa megsértődött és már sajnálta a dolgot,

mert tisztában volt vele, hogy nincs olyan, amit a férfi meg ne tenne
az ő érdekében és védelmére. Belátta, hogy nem az ő hibája, ha ilyen
gyengécskén van felfegyverkezve. A hadnagy nyilván ugyanolyan jól
tudja; mint ő, hogy mennyire nem ér semmit a fegyvere, s csak azért
hívta fel rá a figyelmét, hogy megnyugtassa, csillapítsa aggodalmát.

- Bocsásson meg - mondta -, nem akartam undok lenni, de ez a

baleset volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Úgy érzem, hogy
ennél többet már nem tudok elviselni. Igaz, hogy önként hajlandó
lettem volna életemet adni a hazámért, de sohasem gondoltam, hogy
ilyen hosszúra nyúlik majd haldoklásom. Úgy tűnik ugyanis, hogy immár
hetek óta a halálomon vagyok.

- Hogy érti ezt? - kiáltott fel a férfi. - Hogy érti ezt az

egészet? Egyáltalán nincsen a halálán. Nincs semmi baja.

- Ó, nem - mondta a lány -, nem erre gondolok. Arra gondolok,

hogy abban a percben, amikor Uszanga, a fekete őrmester és katonái
elfogtak, aztán elindultak velem a szárazföld belsejébe, egyben
kimondatott rám a halálos ítéletem. Néha azt gondoltam, hogy
reménykedhetem a felfüggesztésében. Néha azt reméltem, hogy már-már a
teljes megbocsátásig sikerült eljutnom, de a szívem mélyén valójában
mindig is jól tudtam, hogy soha nem fogok élve visszajutni a
civilizált világba. Amit tudtam, megtettem a hazámért, és bár ez nem
volt sok, legalább azzal nyugtathatom magam, hogy ennyi volt, ami
tőlem telt. Most már csak abban reménykedhetem, csak azért
könyöröghetek, hogy gyorsan hajtsák végre rajtam a halálos ítéletet.
Nem kívánok azért tovább tengődni, hogy örökös félelmek és aggodalmak
közepette teljenek napjaim. Még a testi kínzást is szívesebben
vállalnám, mint amin idáig átmentem. Nincs kétségem afelől, hogy maga
engem bátor nőnek tart, de valójában mindig is határtalanul féltem. A
ragadozók üvöltözése éjszakánként olyan mértékű rettegéssel tölt el,
hogy az már szó szerint fáj. érzem, hogy hatalmas karmok vájnak bele a
húsomba, hogy kegyetlen fogak ropogtatják a csontjaimat. Mindezt olyan
valóságosan érzem, mintha tényleg eme rettenetes halál kínjait élném
át. Nem hiszem, hogy meg tudja érteni ezt - a férfiak annyira mások.

- De igen - mondta a hadnagy. - Azt hiszem, meg tudom érteni, és

mivel megértem, nem is gondolja, milyen nagyra becsülöm hősiességét,
amellyel elviselte mindazt, amin keresztül ment. Nem nevezhető
bátornak az, aki nem fél. Egy gyerek is besétálhat az oroszlán
barlangjába, de az igazán bátor férfi az, aki utána siet, hogy
megmentse.

- Köszönöm - mondta a lány -, de én egyáltalán nem vagyok bátor,

és most nagyon szégyellem magam, amiért annyira nem voltam tekintettel
a maga érzéseire. Igyekezni fogok újra erőt venni magamon, és azt
mondom, reméljük mindketten a legjobbakat. Segíteni fogok, amiben
tudok, csak mondja meg, mit tegyek.
 - A legelső dolog most az - felelte a férfi -, hogy kiderítsük,
milyen súlyosan sérült meg a gép. Aztán majd meglátjuk, mit tehetünk,
hogy valahogyan rendbe hozzuk.

Smith-Oldwick két álló napon át szívósan dolgozott a sérült

repülőgépen - annak ellenére, hogy kezdettől fogva tudta, a helyzet
reménytelen. És végül meg is mondta a lánynak:

- Tudtam - mondta a lány -, de gondolom, én is ugyanazt éreztem,

amit bizonyára maga, hogy bármennyire hiábavaló is minden
erőfeszítésűnk; pontosan ugyanilyen végzetes volna, ha megpróbálnánk
visszatérni a dzsungelbe, amelyből nemrég jöttünk el, vagy ha
továbbmennénk a tengerpart felé. Maga is tudja, én is tudom, hogy
gyalog nem tudnánk eljutni a tangani vasútig. Éhen és szomjan halnánk,
még mielőtt a távolság felét megtennénk. Ha visszatérnénk a
dzsungelbe, feltéve, hogy valóban képesek lennénk eljutni odáig, az
csupán annyit jelentene, hogy ugyanolyan biztosan, legfeljebb másként
hívnánk ki magunk ellen a végzetet.

- Szóval ennyi erővel akár le is ülhetnénk és várhatnánk a

halált, ahelyett, hogy fölöslegesen pocsékoljuk az energiánkat
olyasmire, amiről tudjuk, hogy hiábavaló próbálkozás? - kérdezte a
férfi.

- Nem - felelte a lány -, soha nem adnám meg magam így a

végzetnek. Csak arra gondoltam, hogy értelmetlen volna, ha
megpróbálnánk eljutni a két hely bármelyikére, ahol tudomásunk szerint
bőségesen van ennivaló és víz. Egy másik irányban kell szerencsét
próbálnunk. Hátha van valahol víz ebben a pusztaságban, és ha van, a
legnagyobb valószínűséggel úgy találhatjuk meg, ha lefelé indulunk a
kanyonban. Ha jól beosztjuk, néhány napra elegendő élelmünk és vizünk
még van. Ez alatt az idő alatt esetleg rábukkanhatunk egy forrásra,
vagy talán eljuthatunk a termékeny vidékre, amely tudomásom szerint
délre van. Amikor Uszanga a tengerpartról a wamabók országába hozott,
dél felé tett kitérőt, és útközben rendszerint bőségesen találtunk
vizet és vadat. Míg nem közeledtünk célunkhoz, addig nem hemzsegett
annyi ragadozó a környéken. Tehát reményünk van arra, hogyha eljutunk
a délre esö termékeny vidékre, sikerül átvágni magunkat a
tengerpartig.

A férfi bizonytalanul rázta meg a fejét.

- Megpróbálhatjuk - mondta. - Én személy szerint el nem tudom

képzelni, hogy itt üljek, és várjam a halált.

Smith-Oldwick a repülőnek támaszkodott, és leverten bámulta maga

előtt a földet. A lány szeme a kanyont fürkészte dél felé, abban az
egyetlen lehetséges irányban, ahol még némi esélyük lehetett az
életben maradásra. Hirtelen megérintette a férfi karját.

- Nézze! - suttogta.

Smith-Oldwick arra tekintett, amerre a lány mutatta. Egy busa

fejű, hatalmas oroszlánt pillantott meg, amelyik a kanyon legközelebbi
kanyarulatánál egy kiugró szikla mögül figyelte őket.

- Püff neki! - kiáltott fel. - Ezek a nyavalyások mindenütt ott

vannak.
 - De nem távolodnak el messzire a víztől, ugye? - kérdezte a lány
reménykedve.

- Úgy gondolom, hogy nem - felelte a férfi. - Az oroszlán nem

rendelkezik különösebben nagy tűrőképességgel.

- Akkor ő a remény hordozója - kiáltott fel Bertha Kircher.

A férfi nevetett.

- Szép kis hírhozó! - mondta. - Olyan, mint amikor egy fecske

akar nyarat csinálni.

A lány gyors pillantást vetett felé.

- Most mit szamárkodik? Bánom is én, ha kinevet, engem akkor is

reménnyel tölt el.

- Alighanem kölcsönös a dolog - válaszolta Smith-Oldwick -, mivel

minden bizonnyal mi is reménnyel töltjük el őt.

Az oroszlán nyilván időközben megbizonyosodott, hogy milyen

élőlények vannak előtte, és lassan közeledni kezdett feléjük.

- Jöjjön - mondta a férfi -, másszunk be a repülőbe. - Aztán

segített a lánynak bejutni a gép törzsébe.

- Ide nem tud bejönni? - kérdezte Bertha Kircher.

- De, azt hiszem, igen - mondta a férfi.

- Nagyon megnyugtató - válaszolta a lány.

- Én nem úgy gondolom. - Azzal Smith-Oldwick előhúzta a

pisztolyát.

- Az isten szerelmére - kiáltotta a lány -, rá ne lőjön azzal a

vacakkal. Még a végén eltalálja.

- Nincs szándékomban rálőni, de hátha sikerül elriasztanom vele,

ha megpróbál elérni minket. Nem látta még soha, hogyan dolgozik az
idomár az oroszlánokkal? Egy nevetséges kis játékpisztolya van, abban
is csak vaktöltény. És azzal a pisztollyal meg egy konyhaszékkel
uralkodik a legvérszomjasabb fenevadakon.

- De magának nincs konyhaszéke - vetette közbe a lány.

- Tényleg nincs - válaszolta a férfi. - A kormány mindig mindent

rosszul csinál. Világ életemben állítottam, hogy a repülőgépeket fel
kell szerelni konyhaszékkel.

Bertha Kircher annyira szívből és annyira mindenféle hisztéria

nélkül kacagott fel, mintha társa a délutáni tea melletti kellemes
csevegés közben nevettette volna meg.

Numa, az oroszlán kitartóan lépdelt feléjük, Magatartása inkább

kíváncsiságot, mint harcias szándékot árult el. A gép széléhez közel
megállt, és felbámult rájuk.

- Pompás példány, nem igaz? - kiáltott fel a férfi.

- Sohasem láttam még ennél szebb állatot - válaszolta a lány -,

sem olyat, amelyiknek ilyen sötét szőre lett volna. Hiszen majdnem
teljesen fekete.

Hangos beszélgetésük láthatóan nem tetszett a dzsungel urának,

mert hirtelen sok-sok ráncba gyűrődött hatalmas pofája, amint ajkát
felhúzva kivicsorította tépőfogait. Aztán haragosan felmordult. Szinte
ugyanebben a pillanatban már le is lapult ugrásra készen, és
Smith-Oldwick azon nyomban az oroszlán elé lőtt a földbe pisztolyával.
A dörrenés hatására Numa csak még jobban feldühödni látszott, és
rémisztő bömbölés kíséretében rá akarta vetni magát arra, aki ezzel az
ismeretlen és nyugtalanító zajjal merényletet követett el a füle
ellen. Ugyanebben a pillanatban Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy
fürgén kiugrott a pilótaülésből a gép túlsó oldalára, és odakiáltott a
lánynak, hogy kövesse a példáját. A lány, felmérve, hogy teljesen
hiába való leugrania a földre, az egyetlen még megmaradt lehetőséget
választotta: kimászott a felső szárnyra.

Numa számára felettébb szokatlan volt a különös felépítésű

repülőgép, s bár időközben előrejutott a pilótaülésig, csak nézte
hogyan mászik ki mancsai hatóköréből a lány. Nem is próbálta ebben
megakadályozni. Miután birtokba vette a repülőgépet, haragja hirtelen
mintha elpárolgott volna. Nem is mozdult azonnal, hogy kövesse
Smith-Oldwickot. A Lány felismerte, hogy a helyzete viszonylag
biztonságosnak mondható, kimászott egészen a szárny legvégébe, és
éppen odakiáltott a férfinak, hogy próbáljon meg felkapaszkodni és
eljutni a felső szárny túlsó oldalára.

Ez volt az a jelenet, amelyet Tarzan, a dzsungel fia

megpillantott, amikor előbukkant a kanyonnak a repülőgép fölötti
kanyarulatából, miután felfigyelt a pisztolylövésre. A lány annyira
feszülten figyelte, hogy az angolnak sikerül-e biztonságos helyre
jutnia, az utóbbinak pedig annyira lekötötték a figyelmét erre
irányuló erőfeszítései, hogy egyikük sem vette észre a nesztelenül
közeledő majomembert.

Numa szerzett először tudomást a betolakodóról. Az oroszlán

azonnal kifejezésre juttatta nemtetszését, amennyiben feléje
fordította acsarkodó pofáját, és figyelmeztető morgások sorozatát
hallatta. Ezzel sikerült felhívni a felső szárnyon kuporgók figyelmét
a jövevényre, és egy fojtott istennek legyen hála" kiáltást kiváltania
a lányból, aki szinte hinni se merte, hogy jól lát, s valóban az a
vadember érkezett meg gondviselésszerűen éppen a legjobb pillanatban,
akinek jelenléte mindeddig a biztonságot jelentette számára.

Aztán a következő pillanatban mindketten rémülten vették észre,

hogy Numa leugrik a pilótaülésről, és elindul Tarzan felé. A
majomember, készenlétben tartva masszív lándzsáját, sietség nélkül
lépkedett tovább, szemben a ragadozóval. Felismerte benne a wamabók
verméből kiszabadított oroszlánt. Abból, ahogyan Numa közeledett
feléje, megállapította - amit sem Bertha Kircher, sem Smith-Oldwick
nem tudhatott -, hogy az állatot inkább a kíváncsiság, semmint a harci
kedv vezeti, és azon tűnődött, hogy busa fejében él-e valami hálához
hasonlatos érzés azért a szívességért, amelyet Tarzan tett neki.
 Tarzan számára nem volt kétséges, hogy Numa felismerte. Elég jól
ismerte dzsungelbeli társait ahhoz, hogy tudja, gyakorta gyorsabban
felednek el bizonyos érzelmeket, mint az emberek, és van úgy, évekig
képesek emlékezni. Egy tisztán azonosítható - szagnyomot egy fenevad
sohasem felejt el, ha szokatlan körülmények között találkozott először
vele, ezért aztán Tarzan biztosra vette, hogy Numát az orra már
emlékeztette rövid ideig tartó kapcsolatuk körülményeire.

Az értelmes kockázatvállalás veleszületett tulajdonsága az

angolszász embernek, és nem is annyira Tarzan, a dzsungel fia, mint
inkább John Clayton, Greystoke lordja volt az, aki mosolyogva vállalta
a helyénvaló kockázatot, hogy megtudja, meddig terjed Numa hálája.

Smith-Oldwick és a lány azt látta, hogy azok ketten közelednek

egymáshoz. Az előbbi halkan suttogva fohászkodott maga elé, és közben
idegesen tapogatta az oldalán függő nevetséges fegyvert. A lány az
arcára szorította tenyerét, előredőlt, és üveges szemmel, a rémülettől
félholtan figyelt. Bár teljes egészében megbízott a rettenthetetlen,
istenhez hasonlatos lényben, aki ily hetykén szembe mert nézni az
állatok királyával, semmiféle hamis hitbe nem ringatta magát a
tekintetben, hogy mi fog történni, ha majd találkoznak. Korábban látta
már Tarzant Sitával, a párduccal küzdeni, és megértette, hogy
bármilyen hatalmas erejű is a férfi, azért csakis az ügyesség, a
fortélyosság és a szerencse segítette abban, hogy megközelítőleg
egyenlő eséllyel felvehette a harcot ellenségével. Azt is tudta, hogy
a mellette szóló három tényező közül a szerencse volt a
legjelentősebb.

Most látta, amint a férfi és az oroszlán, egymástól egy yardnál

nem nagyobb távolságra egyszerre megáll. Közben a fenevad farka
ide-oda lengett, és öblös mellkasából mély hangú morgás tört fel, de a
lány sem a csapkodó farok mozgását, sem a morgás hangszínét nem volt
képes helyesen értelmezni.

Az ő szemében mindkettő a bestiális harag jele volt, míg

Tarzannak, a dzsungel fiának békülékenységről tanúskodott, és a lehető
legmegnyugtatóbb jel volt. Aztán a lány azt látta, hogy Numa ismét
előrelép, míg orrával el nem éri a férfi meztelen lábszárát, és akkor
lehunyta és tenyerével eltakarta a szemét. Örökkévalóságnak tűnt az
idő, míg azt várta, hogy mikor hangzik fel a rémisztő zaj, amely az
elkerülhetetlen összecsapást jelzi, de csupán azt hallotta, hogy
Smith-Oldwickből megkönnyebbült sóhaj szakad ki, majd egy félig
hisztérikus kiáltás:

- A mindenségit! Ez hihetetlen!

Feltekintett, és látta, hogy a hatalmas oroszlán a férfi

csípőjéhez dörgölődzik bozontos fejével, Tarzan szabad keze pedig
beletúr fekete sörényébe és megvakargatja Numa, az oroszlán
hátracsapott fülének tövét.

Gyakran szövődnek különös barátságok különböző fajhoz tartozó

alacsonyabb rendű állatok között, viszont sokkal kevésbé gyakran
emberek és vadon élő macskafélék között. Az előbbiekben ugyanis
öröklött félelem él az óriásmacskák iránt. Így aztán végső soron az a
barátság, amely a vad oroszlán és a vadember között hirtelen
kialakult, egyáltalán nem megmagyarázhatatlan.
 Míg Tarzan közeledett a géphez, Numa ott lépdelt az oldalán, és
amikor Tarzan megállt, majd felnézett a lányra és a férfira, Numa is
megállt.

- Már-már feladtam a reményt, hogy valaha is megtalálom magukat -

mondta a majomember -, és úgy látom, hogy éppen idejében sikerült
magukra bukkannom.

- De honnan tudta, hogy bajban vagyunk - kérdezte az angol tiszt.

- Láttam, amint lezuhant a gépük - válaszolta Tarzan. - Egy fáról

figyeltem magukat a tisztás mellől, ahonnan felszálltak. A helyzetük
meghatározásához a fő irányon kívül nem sok minden állt
rendelkezésemre, úgy látszik; jókora távolságot tettek meg
siklórepülésben dél felé azután, hogy eltűntek a szemem elől a hegyek
mögött. Feljebb, északra kerestem idáig magukat. Már éppen azon
gondolkodtam, hogy visszafordulok, amikor meghallottam a pisztolya
dörrenését. Nem lehet megjavítani a gépet?

- Nem - felelte Smith-Oldwick. - Reménytelen a dolog.

- Akkor hát mik a terveik? Mit kívánnak tenni? - Tarzan a lányhoz

intézte kérdéseit.

- El akarunk jutni a tengerpartra - felelte Bertha Kircher -, de

ez most már lehetetlennek látszik.

- Nemrégen még én is azt hittem volna - válaszolta a majomember.

- De ha Numa itt van, akkor elfogadható távolságra innen víznek kell
lennie. Ezzel az oroszlánnal két napja találkoztam a wamabók
országában. Kiszabadítottam az egyik vermükből. Ahhoz, hogy
eljuthasson ide egy számomra ismeretlen ösvényen kellett jönnie - én
legalábbis nem kereszteztem egyetlen vadcsapást és egyetlen
állatnyomot sem, mióta a hegyeken átkelve elhagytam a termékeny
vidéket. Melyik irányból érkezett ide magukhoz?

- Dél felől - felelte a lány. - Mi is arra gondoltunk, hogy abban

az irányban víznek kell lennie.

- Hát akkor járjunk utána - mondta Tarzan.

- És mi a helyzet az oroszlánnal? - kérdezte Smith-Oldwick.

- Azt még ki kell puhatolnunk - válaszolta a majomember -, és ezt

csak úgy tehetjük meg, hogyha lejön onnan a kakasülőről.

A tiszt vállat vont. A lány feléje fordította a tekintetét, hogy

lássa, milyen hatást tett rá Tarzan javaslata. Az angol hirtelen
nagyon elfehéredett, de mosoly játszott az ajkán, míg egyetlen szó
nélkül kicsúszott a szárny szélére, és Tarzan mögött lemászott a
földre.

Bertha Kircher megértette, hogy a férfi fél, és nem is hibáztatta

emiatt, ugyanakkor látta azt is, milyen nagy bátorságról tett-
tanúbizonyságot azzal, hogy szembenézett a számára nagyon is valóságos
veszéllyel.
 Numa, ott állt szorosan Tarzan mellett, felemelte a fejét, és
rábámult a fiatal angolra, mordult egyet, majd felnézett a
majomemberre. Tarzan továbbra is a markában tartotta az állat
sörényét, és az óriásmajmok nyelvén beszélt hozzá. A lány és
Smith-Oldwick fülének felettébb rejtélyesek voltak az emberi ajakról
felhangzó, morgásszerű torokhangok. Ám Numára, akár értette őket, akár
nem, láthatólag a kívánt hatást tették, mert abbahagyta a morgást, és
amikor Tarzan odalépett Smith-Oldwick mellé, Numa is vele tartott, s
nem is próbálta bántani a tisztet.

- Mit mondott neki? - kérdezte a lány.

Tarzan elmosolyodott.

- Azt mondtam neki - válaszolta -, hogy én Tarzan vagyok a majmok

népéből, félelmetes vadász, híres vadölő, a dzsungel ura, és hogy
maguk a barátaim. Sohasem voltam biztos benne, hogy az összes többi
állat vajon érti-e a Manganik nyelvét. Tudtam, hogy Manu, az aprómajom
többé-kevésbé ugyanezt a nyelvet beszéli, és biztos vagyok benne, hogy
Tantor, az elefánt is mindent megért, amit mondok neki. Mi,
dzsungelbeliek valamennyien nagy kérkedők vagyunk. A szavainkban, a
járásunkban, viselkedésünk minden részletében kifejezésre kell
juttatnunk a többiek számára fizikai erőnket és
rettenthetetlenségünket. Ez az oka annak, hogy rámorgunk
ellenségeinkre. Azt mondjuk nekik, hogy óvakodjanak tőlünk, mert
különben nekik esünk és darabokra tépjük őket. Numa talán nem érti a
szavakat, amelyeket használtam, de azt hiszem, hogy a hanghordozásom
és a magatartásom kiváltja benne azt a hatást, amelyet el kívántam
érni. Most pedig maga is lejöhet, hogy bemutassam.

Bertha Kirchernek minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz,

hogy le merjen ereszkedni a földre ott, ahol a meg nem szelídített
őserdei fenevad bármikor elérhette karmaival és fogaival, de megtette.
És Numa nem is csinált mást, mint hogy kivicsorította a fogait és
morgott egy kicsit, amikor a lány a majomember közelébe ment.

- Azt hiszem, most már biztonságban vannak tőle mindaddig, amíg

én is itt vagyok - mondta a majomember. - A legjobb, amit tehetnek az,
ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Ne közeledjenek hozzá, de
ügyeljenek arra, hogy ne mutassák ki a félelmüket. Ha lehetséges,
mindig úgy helyezkedjenek el, hogy én maguk és az oroszlán között
legyek. Biztosra veszem, hogy hamarosan el fog menni, és nagy a
valószínűsége annak, hogy soha többé nem fogjuk látni.

Tarzan javaslatára Smith-Oldwick lehozta a gépről a maradék vizet

és élelmet, majd miután elosztották a terhet egymás között, útnak
indultak dél felé. Numa nem követte őket, hanem csak állt a repülő
mellett, és figyelt, míg a kanyon egyik kanyarulatában végleg el nem
tűntek a szeme elől.

Tarzan Numa nyomain indult el, mert hitt abban, hogy ha déli
irányban követi azokat, eljutnak a vízhez. A kanyon alját beborító
homokban a lábnyomok tisztán látszottak, és könnyen követhetők voltak.
A nap folyamán először csak Numa friss nyomait lehetett látni, de
később a majomember más oroszlánok régebbi lábnyomait is felfedezte.
Nem sokkal sötétedés előtt aztán hirtelen meglepetten megállt. Két
társa értetlenül nézett rá, és a ki nem mondott kérdésre válaszul a
majomember lemutatott közvetlenül maga elé a földre.
 - Nézzék meg ezeket - kiáltott fel.

Először sem Smith-Oldwick, sem a lány nem látott egyebet párnás

talpak kuszán összekeveredett lenyomatainál, de a lány kisvártatva
meglátta azt, amit Tarzan felfedezett, és meglepett kiáltás szállt fel
ajkáról.

- Emberi lábak nyoma!

Tarzan bólintott.

- Viszont nem látszanak a lábujjaik - állapította meg a lány.

- A lábakon puha szandál volt - magyarázta Tarzan.

- Akkor egy bennszülött falunak kell lennie valahol a környéken -

mondta Smith-Oldwick.

- Igen - felelte a majomember -, de nem olyan fajta

bennszülötteké, akiknek a felbukkanását Afrikának ezen a részén
várnánk, ahol mindenki más mezítláb jár, Uszanga néhány renegát
bennszülött katonájának kivételével, akik német katonai bakancsot
viselnek. Nem tudom, észrevették-e, de számomra nyilvánvaló, hogy a
szandálba bújtatott láb, amely ezeket a lenyomatokat hagyta itt, nem
fekete ember lába volt. Ha gondosan megvizsgálják a nyomokat,
észrevehetik, hogy a sarok, valamint a lábujjak és a talpív közötti
párna még a szandál talpán keresztül is tisztán kirajzolódik. A
feketéknek a súlypontja közelebb esik a lábnyom közepéhez.

- Akkor úgy gondolja, hogy ezek a nyomok fehér embertől

származnak?

- Úgy látszik - felelte Tarzan, és hirtelen, a lány és

Smith-Oldwick osztatlan meglepetésére négykézlábra ereszkedett és
megszagolta a nyomokat. Ismét vadállat volt, aki a vadállat nyomolvasó
tudományát használta. Jókora területet szaglászott végig érzékeny
orrlyukaival, hogy kiderítse a nyomok hátrahagyóinak kilétét. Végül
felállt. - Nem Gomanganik nyomai - mondta -, de nem is egészen
olyanok, mint a fehér emberekéi. Három férfi volt, de hogy melyik
fajhoz tartoznak, azt nem tudom.

A kanyon jellegében semmilyen szembetűnő változás nem állt be,

eltekintve attól, hogy folyamatosan mélyült, amint egyre tovább
haladtak lefelé. A sziklás és meredek oldalfalak már egészen magasra
nyúltak fel fölöttük. Eltérő magasságokban különböző pontokon
természetes barlangok látszottak az oldalfalakban, amelyeket
láthatólag a víz vájt ki valamikor az elfeledett ősidőkben. A talaj
szintjén nyílt egy ilyen barlangképződmény - egy boltíves üreg,
amelynek alját fehér homok borította. Tarzan egy kézmozdulattal
odamutatott.

- Ide fogunk bevackolni éjszakára - mondta, majd ritka, csendes

mosolyának egyikével az ajkán kijavította magát. - Itt fogunk
letáborozni éjszakára.

Miután elfogyasztották szerény vacsorájukat, Tarzan megkérte a

lányt, hogy menjen be a barlangba.
 - Maga bent fog aludni - mondta. - A hadnagy úr és én a bejárat
előtt fekszünk le.

16. Az éjszakai támadás

Amikor a lány jó éjszakát kívánt a férfiaknak, úgy tűnt neki,

mintha egy alak árnyékát látta volna mozogni odakünn a sötétben, és
szinte ugyanabban a pillanatban már egészen biztos volt abban, hogy
lopakodó mozgás zaját hallja ugyanabból az irányból.

- Mi az ott? - suttogta. - Valami van ott kinn a sötétben.

- Igen - válaszolta Tarzan. - Egy oroszlán. Már egy ideje ott

van. Nem vette még észre?

- Ó - kiáltott fel a lány, és nagyot sóhajtott

megkönnyebbülésében -, a mi oroszlánunk?

- Nem - mondta Tarzan -, nem a mi oroszlánunk, ez egy másik

oroszlán, és ez vadászik.

- Minket akar becserkészni? - kérdezte a lány.

- Minket - válaszolta a majomember.

Smith-Oldwick megtapogatta pisztolyának markolatát.

Tarzan észrevette az önkéntelen mozdulatot, és megrázta a fejét.

- Hagyja ott azt a micsodát, ahol van, hadnagy úr - mondta.

A tiszt idegesen nevetett.

- Nem tehetek róla, öreg harcos, tudja, hogy van ez - mondta. -

Az önvédelem ösztöne meg a többi ilyesmi.

- Ezúttal az önpusztítás ösztönének bizonyulhatna - mondta

Tarzan. - Legalább három zsákmányt kereső oroszlán figyel odakintről
minket. Ha tüzet gyújtottunk volna, vagy ha a hold világítana, tisztán
láthatná a szemüket. Lehet, hogy hamarosan utánunk jönnek, de az is
lehet, hogy nem. Ha nagyon szeretné, hogy jöjjenek, lőjön a
pisztolyával, találja el egyiküket.

- És mi lesz, ha támadnak? - kérdezte a lány. - Nem tudunk sehová

sem menekülni.

- Hát akkor fel kell vennünk velük a harcot - válaszolta Tarzan.

- Mennyi esélyünk lehet így hármasban ellenük? - kérdezte a lány.

A majomember vállat vont.

- Az embernek valamikor úgyis meg kell halnia - mondta. - A maguk

szemében az ilyen halál lehet, hogy rettenetes valami, de Tarzan, a
dzsungel fia mindig is számított rá, hogy hasonló módon fog kimúlni.
Nálunk a dzsungelben kevesen halnak meg öreg korukban, és én sem
bánom, ha így halok meg. Egy nap elintéz majd Numa vagy Sita, vagy egy
fekete harcos. Vagy ezek az oroszlánok vagy másikak. Mit számít az,
hogy melyikük vagy, hogy ma éjjel következik be a vég vagy jövőre,
vagy tíz év múlva? Ha egyszer megtörtént, olyan mindegy már.

A lány megborzongott.

- Igen - mondta tompa, reménytelen hangon -, ha egyszer

megtörtént, olyan mindegy már.

Azzal bement a barlangba, és lefeküdt a homokra. Smith-Oldwick a

bejáratnál ült, és nekitámaszkodott a sziklának. Tarzan a szemközti
oldalon kuporodott le.

- Rágyújthatok? - kérdezte a tizt Tarzantól. - Van még egy néhány

cigarettányi készletem, és ha nem vonzom ide vele azokat az erőszakos
frátereket odakint, szeretnék még utoljára füstölni egyet, mielőtt
beadom a kulcsot. Nem tart velem? - azzal megkínálta cigarettával a
majomembert.

- Nem, köszönöm - mondta Tarzan -, de abból nem lesz semmi baj,

ha rágyújt. Egyetlen vadon élő állat sem szereti különösebben a
dohányfüstöt, úgyhogy ezzel bizonyosan nem fogja közelebb csalogatni
őket.

Smith-Oldwick meggyújtotta a cigarettáját, és lassan fújdogálta a

füstöt. Megkínálta a lányt is, de ő sem kért. Így aztán csak ültek
csendben, az éjszaka csendjében, amelyet csak néha-néha zavart meg a
párnás talpak alatt megcsikorduló puha homok.

Smith-Oldwick volt az, aki végül megtörte a csendet.

- Az oroszlánok nem csöndes állatok? - kérdezte.

- Nem - válaszolta a majomember. - Az az oroszlán, amelyik

telebömböli a dzsungelt, nem azért ordít, hogy magához vonzza a
zsákmányát. Nagyon csöndesek tudnak lenni, ha préda után járnak.

- Bárcsak bömbölnének - mondta a tiszt. - Bárcsak csinálnának már

valamit, akár támadnának is. Tudni, hogy ott vannak, néha valami
árnyfélét látni a sötétben, és hallani ezeket a tőlük jövő neszeket,
ez lassan az idegeimre megy. De azért remélem - mondta -, hogy nem
támad mind a három egyszerre.

- Három? - kérdezte Tarzan. - Most már heten vannak odakint.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel Smith-Oldwick.

- Nem tudnánk tüzet gyújtani - kérdezte a lány -, hogy elriasszuk

őket?

- Nem tudom, hogy mennénk-e vele valamire - mondta Tarzan -, mert

az az érzésem, hogy ezek az oroszlánok kicsit másmilyenek, mint azok,
amilyeneket mi ismerünk. Emlékezzenek csak, milyen engedelmes volt az
ember jelenlétében az az oroszlán, amelyikkel ma találkoztunk. Most is
van egy ember az oroszlánokkal odakint.
 - Az lehetetlen! - kiáltott fel Smith-Oldwick. - Egy pillanat
alatt ízekre szaggatnák.

- Miből gondolja, hogy egy ember is van ott? - kérdezte a lány.

Tarzan mosolygott, és megrázta a fejét.

- Attól tartok, úgysem értenék - felelte. - Nehéz olyasmit

megérteni, ami meghaladja az ember képességeit.

- Ezt meg hogy érti? - kérdezte a tiszt.

- Nos hát - mondta Tarzan -, ha szem nélkül született volna, nem

volna képes felfogni azokat az érzéki benyomásokat, amelyeket - mások
esetében a szem közvetít az agyba. Maguk mindketten szaglóérzék nélkül
születtek, s ezért attól tartok, hogy nem képesek megérteni, honnan
tudom én, hogy egy ember van ott.

- Úgy érti, hogy érzi az ember szagát? - kérdezte a lány.

Tarzan igenlően bólintott.

- És ugyanilyen módon állapítja meg, hogy hányan vannak az

oroszlánok? - kérdezte a férfi.

- Igen - mondta Tarzan. - Nincs két egyforma oroszlán, és nincs

két egyforma szagú oroszlán.

A fiatal angol a fejét rázta.

- Nem, ezt nem értem.

- Kétlem, hogy ez a sok oroszlán vagy az ember feltétlenül azzal

a szándékkal jött volna ide, hogy bántson minket - mondta Tarzan -,
mert ha ezt akarnák, már jó ideje semmi sem akadályozhatná meg őket
ebben. Van egy elméletem, de az teljes képtelenség.

- Mi volna az? - kérdezte a lány.

- Azt hiszem - válaszolta Tarzan -, a jelenlétükkel csak útunkat

állják, mert nem akarják, hogy eljussunk valahová. Más szóval,
megfigyelés alatt állunk, és lehet, hogy amíg nem megyünk oda, ahová
ők nem akarják, nem fognak háborgatni.

- De honnan tudhatnánk, hogy hová nem szabad mennünk? - kérdezte

Smith-Oldwick.

- Azt nem tudhatjuk - válaszolta Tarzan -, de valószínűleg éppen

oda nem akarják, hogy betegyük a lábunkat, ahová igyekszünk.

- A vízre gondol? - kérdezte a lány.

- Igen - felelte Tarzan.

Ültek a csöndben, amit néha-néha megtört a kintről jövő

mozgolódás zaja. Egy órával később aztán a majomember csendben
felállt. és kihúzta hosszú pengéjű kését a tokjából. Smith-Oldwick a
barlang bejáratának sziklafalához támaszkodva szunyókált, a lány
pedig, akit teljesen kimerítettek a nap izgalmai és fáradalmai, mély
álomba merült. Egy pillanattal azután, hogy Tarzan felállt,
Smith-Oldwick és a lány kórusban felhangzó mennydörgésszerű bömbölésre
és a feléjük rohanó párnás talpak zajára riadt fel.

Tarzan, a dzsungel fia késével a kezében közvetlenül a barlang

bejárata előtt állt, és várta a támadást. A majomember nem számitott
arra, hogy azok, akik idáig szemmel tartották őket, ilyen összehangolt
akciót indítanak, mint, amilyenre most elszánták magukat. Egy ideje
már tudta, hogy újabb férfiak csatlakoztak azokhoz, akik az éjszaka
folyamán már korábban kinn voltak az oroszlánokkal. Azért állt fel,
mert tudta, hogy az oroszlánok és az emberek óvatosan közelebb
nyomulnak hozzá és társaihoz. Könnyűszerrel kitérhetett volna előlük,
mert már korábban észrevette, hogy a barlang bejárata fölött emelkedő
sziklát ő meg tudná mászni. Lehet, hogy bölcsebb dolog lett volna, ha
megkísérli a szökést. Jól tudta, hogy ekkora túlerővel szemben még ő
is tehetetlen, mégis kitartott a helyén, s ő sem tudta volna
megmondani, miért. Semmiféle kötelességérzet vagy barátság nem kötötte
a barlangban alvó lányhoz, és nem is lehetett többé oltalmára sem
neki, sem társának. Mégis, bármennyire hiábavaló önfeláldozás volt is
ez, valami a helyén tartotta.

A hatalmas termetű Tarmanganinak még az az elégtétele sem volt

meg, hogy egy-két hatalmas ökölcsapást oszthasson ki önmaga
védelmében. Az ádáz fenevadak lavina módjára valósággal elsöpörték,
úgy, hogy teljes hosszában elvágódott. Esés közben bevágta fejét a
kemény felületű sziklába, elájult.

Világos nappal volt, amikor visszanyerte eszméletét. Az első

tompa inger, amely a külvilágból eljutott ébredező agyáig, szörnyű
hangok egymásba mosódó egyvelege volt. Aztán fokról fokra oroszlánok
morgását hallotta, és apránként felidéződött emlékezetében mindaz, ami
a fejét ért ütést megelőzte.

Orrában érezte Numa, az oroszlán erős szagát, és egyik meztelen

lábához valamilyen állat bundája ért hozzá. Tarzan lassan kinyitotta a
szemét. Az oldalán feküdt, és amint tekintete végigfutott saját
testén, látta, hogy egy óriás oroszlán áll fölötte szétvetett lábbal.
Az óriási oroszlán rémisztően morog valamire, amit Tarzan nem látott.

Érzékszervei rövidesen megint tökéletesen működtek. és orra

tudatta Tarzannal, hogy a fölötte álló fenevad a wamabók verméből
kiszabadított Numa.

Ez megnyugtatta a majomembert. Néhány szót szólt az oroszlánhoz,

egyszersmind megmozdult, mint aki fel akar kelni. Numa azon nyomban
ellépett fölüle. Tarzan felemelte a fejét és megállapította, hogy az
előtt a sziklaüreg előtt fekszik, ahol elájult. Numa a sziklafalhoz
behátrálva szemmel láthatóan őt védelmezi két másik oroszlánnal
szemben, melyek ott lépkedtek fel-alá, nem messzire kiszemelt
áldozatuktól.

Tarzan bepillantott a barlangba, és észrevette, hogy a lány és

Smith-Oldwick eltűnt. Erőfeszítései tehát hiábavalóak voltak. A
majomember dühösen rántott egyet a fején, és a két oroszlán felé
fordult. Azok továbbra is fel-alá járkáltak pár méterre tőle. Az
oroszlánverembeli Numa barátságos pillantást vetett Tarzanra,
nekidörgölődzött fejével a majomember oldalának, aztán acsarkodó
pofáját a két prédaleső irányába fordította.

- Azt hiszem - mondta Tarzan Numának -, hogy te meg én nagyon le

tudnánk törni a szarvát ezeknek a fenevadaknak. - Angolul beszélt, és
Numa természetesen egy szót sem értett belőle, de valami biztatónak
kellett lennie a hanghordozásában, mert Numa kérőn nyüszített, és
türelmetlenül fel-alá járkált ellenfeleikkel párhuzamosan. - Gyere -
mondta hirtelen Tarzan, és baljával megmarkolva az oroszlán sörényét,
elindult a két másik oroszlán felé. Társa az oldalán lépkedett.
Közeledtükre a két másik oroszlán lassan hátrált, majd végül elváltak
egymástól, és jobbra-balra félrehúzódtak. Tarzan és Numa közöttük
haladt el, de sem a hatalmas fekete sörényű oroszlán, sem a majomember
nem mulasztotta el rajta tartani a szemét a hozzá közelebbi
vadállaton. Így nem érte őket meglepetés, amikor mintha valamilyen
előre megbeszélt jelre tenné; a két óriásmacska egyszerre lendült
támadásba ellentétes irányból.

A majomember ugyanazzal a harcmodorral szállt szembe támadó

ellenfelével, amelyet Numával és Sitával korábban is alkalmazott. Ha
megpróbálta volna szemből fogadni a teljes súlyával előre lendülő
oroszlánt, az még a hatalmas termetű Tarmangani számára is az
öngyilkossággal lett volna egyenlő. Helyette fortélyosságát és
fürgeségét vetette be, mert akármilyen gyorsak is az óriásmacskák,
Tarzan, a dzsungel fia még náluk is gyorsabb volt.

Numa kimeresztett karmait előrenyújtva, tépőfogait kivicsorítva

ugrott neki a majomember meztelen mellének. Tarzan a bal karját
felkapva - ahogyan az ökölvívó hárítja el az ütést - hatalmas
ökölcsapást vitt be az oroszlán bal mellső lába alatt. Közben vállával
beférkőzött az állat teste alá, és ugyanebben a pillanatban a válla
mögött belevágta kését a fenevad sárgásbarna bundájába. Numa fájdalmas
bömbölés kíséretében, mint maga a testet öltött bestiális düh, gyorsan
megfordult. Látszott rajta az elszánás, hogy most aztán tényleg
elpusztítja ezt az elbizakodott ember-állatot, aki addig merészkedett,
hogy szembeszegüljön az állatok királyával. Amikor megfordult, vele
fordult a zsákmány is. Barna ujjak tapadtak bele izmos nyakán dús
sörényébe, és a penge újra mélyen belemerült az oldalába.

Ez volt az a pillanat, amikor Numa a gyűlölettől és a fájdalomtól

eszét vesztette. Ebben a pillanatban a majomember felugrott a hátára.
Korábban Tartan mindig könnyűszerrel össze tudta kulcsolni a lábát az
oroszlán hasa alatt, és hosszú sörényében megkapaszkodva addig döfte
bele kését a testébe, míg a hegyével el nem találta a szívét. Korábban
ez könnyű dolog volt, s most erősen bosszankodott, amiért ezúttal nem
sikerült. Az oroszlán ugyanis gyors mozdulatával megakadályozta ebben.

Kisvártatva, amikor az oroszlán felugrott, és őt is magával

rántotta, döbbenten állapította meg, hogy feltartóztathatatlanul repül
be az iszonyatos karmok alá. Egy végső kétségbeesett erőfeszítéssel
levetette magát Numa ~ hátáról, és gyorsaságát kihasználva megpróbált
a pillanat tört része alatt kitérni a felbőszült fenevad elől, hogy
ismét talpra állhasson, és jobb eséllyel szállhasson szembe az
állattal. Ám ezúttal Numa nagyon gyors volt. Tarzannak csak részben
sikerült felkelnie, amikor a fenevad hatalmas mancsa oldalról
eltalálta a fejét, és a földre döntötte.

Esés közben azt látta, hogy egy fekete árny röpül el a feje
fölött, és egy másik oroszlán akaszkodik össze ellenfelével. A két
harcoló oroszlán alól kihemperedve Tarzan ismét felállt. Szédült és
támolygott a kapott rettenetes ütés erejétől. Közben látta, hogy a
háta mögött a homokon egy felszaggatott testű, vérző oroszlán teteme
fekszik, előtte pedig a verembéli Numa ádázul marcangolja a második
oroszlánt.

A fekete szőrű erő, valamint harciasság dolgában is fölényben

volt ellenfelével szemben. A küzdő fenevadak néhány színlelt
támadással, csellel ijesztgették egymást. Aztán a nagyobb fogaival
elkapta a másik torkát és minta macska az egeret, a nagyobb oroszlán
megrázta a kisebbet. Amikor a haldokló ellenfél megpróbált a hasa alá
hemperedni, hogy hátsó lábaival feltépje legyőzője lágyékát, az
erősebb saját cselét fordította ellene. Hatalmas karmai belemélyedtek
ellenfele húsába a mellkasa alatt, és amikor a rettenetes erejű hátsó
lábak végigszántották a testét, a küzdelem véget ért.

Numa felállt második áldozata mellől, és megrázta magát. Tarzan

önkéntelenül is újra megcsodálta az állat testének gyönyörű tagolását
és szimmetriáját. A legyőzött oroszlánok is pompás példányok voltak.
Tarzan észrevette azt is, hogy ezek szőrében is volt valami abból a
feketeségből, amely megkülönböztette a verembeli Numát a többitől. A
sörényük épp csak egy leheletnyivel volt sötétébb, mint egy normális
fekete sörényű oroszláné, és, szőrzetük többi részén a sárgásbarna
árnyalat dominált. Mindazonáltal a majomember megállapította, hogy más
fajták, mint az eddigiek. Mintha az általa ismert erdei oroszlánnak és
annak a fajtának a keverékei lettek volna, amelynek mintapéldánya a
verembeli Numa volt.

Miután a közvetlen akadály elhárult, Tarzan indulni készült, hogy

megkeresse a lány és Smith-Oldwick nyomát. Tudni akarta, mi lett a
sorsuk. Hirtelen azt vette észre, hogy rettenetesen éhes. Miközben a
kanyon homokos talaján lépdelt, s a megszámlálhatatlan kusza lábnyom
között védencei nyomait kereste, ajkáról önkéntelenül az éhes állat
vinnyogása tört elő. A verembeli Numa rögvest a fülét hegyezte, és egy
per cig állhatatosan figyelte a majomembert. Válaszolt is az éhséget
jelző hangra, majd szaporán elindult dél felé. Közben meg-megállt,
hogy megnézze, Tarzan követi-e.

A majomember megértette, hogy az állat ennivalóhoz vezeti, ezért

nyomába szegődött.

Míg követte, éles szemével és érzékeny orrlyukaival keresett arra

utaló jelet, hogy a férfi és a lány milyen irányban távozott. A sok
oroszlán-lábnyom között Tarzan kisvártatva felfedezett számos
szandálos lábnyomot is, és megérezte a különös faj tagjainak
szagnyomát, akik már előző este is ott voltak az oroszlánokkal.
Rábukkant a lány és valamivel később Smith-Oldwick elmosódott
szagnyomára is. A nyomok kisvártatva megritkultak, és ettől kezdve a
lányéi és az angoléi jól kivehetők lettek.

Kitűnt, hogy egymás mellett lépdeltek, és hogy jobbról-balról

emberek és oroszlánok vonultak mellettük, előttük és mögöttük. A
majomember tanácstalanul állt. A nyomok és korábbi tapasztalatai
alapján nem tudott kielégítő magyarázatot találni arra amit észlelt.

A kanyon képe nem sokat változott. Továbbra is szeszélyesen

kanyargott ide-oda a meredek sziklák között. Időnként kiszélesedett,
majd ismét egészen összeszűkült, s minél tovább haladtak dél felé,
annál mélyebb lett. A kanyon alja kisvártatva meredekebb lett. Itt is,
ott is valamikori zuhatagokra és vízesésekre utaló jelek látszottak. A
voltaképpen jól követhető ösvényen nehezebben lehetett járni. Látszott
rajta, hogy nagyon régi, s hogy helyenként emberi kéz munkálta. Tarzan
fél-háromnegyed mérföldet tehetett meg, amikor a kanyon egyik
kanyarulatában a földkéregbe mélyen benyúló szűk völgyet pillantott
meg. Ezt dél felől magasba nyúló hegyláncok határolták.

Hogy keletre és nyugatra meddig terjedt, azt nem látta, de

észak-déli irányban láthatólag nem volt hosszabb három-négy
mérföldnél.

Vízben bővelkedő völgy volt, ezt az északi sziklafaltól egészen a

déli hegységig húzódó dús növényzet jelezte. A majomember a sziklák
tetejéről tekintette át a völgyet. Egy kőbe vájt út vezetett le a fal
aljába. Tarzan az oroszlán mögött lépdelt, majd leereszkedett a
völgybe, amelyet ezen a helyen nagy szálfaerdő borított. Az ösvény
tovább kanyargott a völgy közepe felé. Rikácsoló hangú, színpompás
tollú madarak harsogtak az ágak között, a feje fölött pedig számtalan
aprómajom csacsogott és pörölt.

Az erdőben nyüzsgő élet folyt, és mégis valami kimondhatatlan

magány telepedett a majomemberre. Olyan érzés, amelyet soha nem
tapasztalt még szeretett dzsungelében. Minden, ami körülvette,
valahogy valószerűtlen volt - már maga a völgy is, amely ott húzódott
meg elrejtőzve és elfeledve a terméketlen pusztaságnak látszó táj
szívében. Aztán a madarak és az aprómajmok, amelyek külsőre
hasonlítottak ugyan sok általa ismert fajtára, de mégsem olyanok
voltak. A növényzet is más volt; megvoltak a maga különös
jellegzetességei. Az egész olyannak tűnt, mintha hirtelen egy másik
világba csöppent volna. Szokatlan nyugtalanságot érzett, s ezt
nyugodtan nevezhetnénk a veszély előérzetének.

Gyümölcs termett a fákon, és Tarzan látta, hogy Manu, az

aprómajom eszik némelyikből. Mivel éhes volt, fellendült az alsó ágak
közé; és az aprómajmok hangos makogása közepette nekiállt belakni
azokból a gyümölcsökből, amelyekről látta, hogy az aprómajmok is
nyugodtan eszik. Miután így részben elverte éhségét - hiszen teljesen
csak hússal tudta volna -; kereste a verembeli Numát, s látta, hogy az
oroszlán eltűnt.

17. A fallal körülvett város

Tarzan leugrott a földre. Újra kereste a lány és fogva tartói

nyomát, amely könnyedén követhető volt a jól kitaposott ösvényen.
Nemsokára kis vízfolyáshoz érkezett, ahol csillapította szomját.
Észrevette, hogy az út a délnyugatnak tartó vízfolyás irányával
párhuzamosan folytatódik. Itt is, ott is ösvények keresztezték az
utat, mások becsatlakoztak a széles csapásba, és mindegyiken
felfedezhető volt az óriásmacskák - Numa, az oroszlán és Sita, a
párduc - lábnyoma és szaga.

Néhány apró rágcsálótól eltekintve úgy tetszett, nincsenek vadon

élő állatok a völgyben. Nyoma sem látszott Barának, az őznek,
Hortának, a vaddisznónak, Gorgónak, a bölénynek, Butónak, Tantornak
vagy Durónak. Hisztah, a kígyó volt a környéken. Tarzan oly sok
Hisztahot látott a fákon, amennyit még soha; és egyhelyütt, egy nádas,
kiöblösödő medence mellett olyan szagot érzett, amely csakis Gimláé, a
krokodilé lehetett, de a Tarmangani egyikőjük húsából sem kívánt enni.

Így aztán, mivel nagyon vágyott húsra, figyelme a feje fölött

röpdöső madarak felé fordult. Előző éjszakai támadói nem vették el a
fegyvereit. Vagy az történt, hogy a sötétben, a támadó oroszlánok
tülekedése közepette emberellenségei nem vették észre, vagy pedig
halotnak hitték. Akármint volt is, lényeg az, hogy megmaradtak a
fegyverei - lándzsája, hosszú kése, íja és nyílvesszői, meg fűkötele.

Tarzan kifeszítette íját, és a kedvező alkalmat várta, hogy egy

nagyobb madár lőhegyére kerüljön. -Amikor a pillanat elérkezett, a
vessző pontosan célba talált. Amint a rikító tollazatú madár
szárnyaival verdesve a földre hullt, társai és az apró majmocskák
kórusban valamilyen egészen riasztó jajveszékelésbe és rikácsoló
tiltakozásba csaptak. Az erdőben bábeli zür zavar támadt a
kiáltozásoktól, a fültépő visongásoktól.

Tarzant az nem lepte volna meg, ha a közvetlen közelében egy-egy

menekülő madár zajongani kezd, de a dzsungel egész társadalmának ilyen
kísérteties hangú tiltakozása nagyon nem tetszett neki. Haragos arccal
fordult az aprómajmok és a madarak felé. Arra támadt kedve, hogy
kifejezésre juttassa nemtetszését és válaszoljon arra, amit harci
jelként értelmezett. Így történt, hogy ebben a dzsungelben első
alkalommal harsant fel Tarzan vérfagyasztó, diadalmas és kihívó
ordítása.

Az üvöltés egy pillanat alatt megtette a maga hatását. Ahol az

imént még reszketett a levegő a rémisztő hangzavartól, most egyszerre
teljes csend lett. A majomember egyedül maradt szegényes zsákmányával.

A hangorkánt követő hirtelen csend nyomasztó érzést váltott ki a

majomemberből, és ez tovább fokozta haragját. Odament, ahová a madár
zuhant, felvette a földről, majd kihúzta testéből a nyílvesszőt, és
visszadugta tegezébe. Késével gyors, gyakorlott mozdulatokkal a
bőrével együtt megszabadította a madarat tollaitól. Dühösen evett, s
közben úgy morgott, mintha valamilyen ellenség a közelben valóságosan
is fenyegette volna. Morgását részben az váltotta ki, hogy nem ízlett
neki a madár húsa. A semminél ez is jobb volt, főként, hogy
érzékszervei tudatták vele: a környéken nincs olyan hús, amilyenhez
hozzászokott, és amelyet a legjobban szeretett. Mekkora öröme telt
volna Pacco, a zebra zamatos combjában, vagy egy nagy darab
pecsenyében Gorgo, a bölény lágy részeiből! Már a gondolatra
összefutott a nyál a szájában, és nőtt benne a bosszúság emiatt a
természetellenes őserdő miatt, amely nem ad otthont ilyen ízletes
zsákmánynak.

A madárnak még csak egy részét fogyasztotta el, amikor

mozgolódást hallott a tőle nem messze levő bozótban. A következő
pillanatban orrlyukai Numa, az oroszlán szagát észlelték az ellenkező
oldalról. Mindkét irányból párnás talpak lépte és lombos ágakhoz
dörgölődző testek zaja hallatszott. A majomember elmosolyodott. Miféle
ostoba teremtménynek vélik ezek őt, azt hiszik, ilyen ügyetlen
cserkészők is rajtaüthetnek? A hangok és a szagok fokozatosan erősödve
azt jelezték, hogy minden irányból oroszlánok közelednek felé. A
fenevadak egy folyamatosan szűkülő kör közepére szorították be.
Nyilvánvalóan annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy nem is
igyekeztek lopva közeledni prédájukhoz. Tarzan hallotta, hogy gallyak
recsegnek a lábuk alatt, testükkel nagy zajt csapva fúrják előre
magukat a növényzetben.

Tűnődni kezdett, hogy mi szél hozhatta ide őket. Azt nem tartotta
valószínűnek, hogy a madarak és az aprómajmok visongatása csalta őket
a közelébe, ám ha nem, akkor felettébb különös dologgal állt szemben.
Józan esze azt súgta, hogy egyetlen madár halála aligha lehetett elég
magyarázat arra, ami bekövetkezett. Meg kellett állapítania, hogy az
egész ügy rejtély a számára.

Az ösvény közepén állt és várta a közeledő oroszlánokat. Magában

azt találgatta, hogy milyen módszerrel fognak támadni, vagy hogy
egyáltalán támadni fognak-e. Kisvártatva egy sörényes oroszlán bukkant
fel előtte. A majomembert megpillantva a fenevad megállt. Hasonlított
a korábbi támadókra, alig volt nagyobb és sötétebb szőrű, mint
szülőföldje dzsungeljének oroszlánjai. De nem volt akkora, sem olyan
fekete, mint a verembeli Numa.

A majomember kisvártatva újabb oroszlánok körvonalait fedezte fel

a bozótban, a fák között. Mihelyt megpillantották őt, mindegyikük
megállt, és csendben figyelt. Tarzan kíváncsi volt, mennyi idő telik
még el így, mire támadásba lendülnek. Míg várakozott, folytatta az
evést. Közben minden idegszálával feszülten figyelt.

Az oroszlánok sorban lefeküdtek a földre, de pofájukkal feléje

fordultak, és a szemüket nem vették le róla. Szó sem volt haragos
morgásról vagy bömbölésről - egyszerűen csak csendben kört vontak
köréje. Ez teljesen más viselkedés volt, mint amihez hozzászokott.
Bosszantotta is a majomembert, és alighogy befejezte az evést,
elkezdett sértő jelzőket vagdosni előbb az egyik, majd sorban a többi
oroszlán fejéhez, úgy ahogy azt gyermekkorában az óriásmajmoktól
tanulta. Aztán a sértések sértéseként Dangónak, dögevőnek nevezte
őket, Hisztahhoz, a kígyóhoz, a legundorítóbb és legvisszataszítóbb
dzsungelbeli állathoz hasonlította őket. Végül homokrögöket és letört
ágakat hajigált feléjük, amire az oroszlánok morogni kezdtek, és
kivicsorították fogukat, de egyikük sem közelített.

- Gyávák - csúfolta őket Tarzan. - Micsoda Numa az, akinek Bara,

az őz szíve dobog a mellében! - Elmondta nekik, hogy ő kicsoda, és
aztán a dzsungel népének szokása szerint nagy hangon közölte, hogy
micsoda rettenetes dolgokat fog művelni velük, de az oroszlánok csak
feküdtek a földön és figyelték.

Talán egy fél óra telhetett el megérkezésük óta, amikor Tarzan

közeledő lépéseket hallott. A zaj két lábon járó élőlénytől
származott, bár Tarzan abból az irányból nem érzett semmilyen szagot,
tudta, hogy egy ember közeledik. Nem is kellett sokáig várnia, hogy
megállapítása beigazolódjék, mert hamarosan egy férfi tűnt fel az
ösvényen. Megállt közvetlenül a mögött az oroszlán mögött, amelyiket
Tarzan elsőként látott meg.

A jövevényt megpillantva a majomember rá jött, hogy azok közül

való, akiktől az előző éjszaka észlelt ismeretlen testszag származott.
Azt is látta, hogy a férfi nem csupán szag dolgában különbözik minden
más emberi lénytől, akit idáig ismert.

Erős testalkatú fickó volt, bőre olyan, mint egy múmiáé.

Három-négy centi hosszú szénfekete haja kefeszerűen meredezett a
fején. Közelülő szemének bogara egészen fekete és nagyon kicsi volt.
Szemgolyójának fehérje szinte világított. Arca, eltekintve az állán és
a felső ajkán árválkodó néhány szál szőrtől, csupasz volt. Horgas orra
finom ívben hajlott, de mélyen a homlokába lenőtt haja nagyon alantas
és brutális embert sejtetett. Felső ajka rövid és finom metszésű, az
alsó viszont súlyos és elnagyolt, már-már lelógó volt. Az álla is
ugyanilyen fejletlennek tűnt. Összességében az arc egy valamikor
tetszetős ábrázat benyomását keltette, amely azonban az erőszakos
természet vagy az elcsökevényesedett szokások hatására teljesen
megváltozott. A férfi karjai hosszúak voltak, de nem abnormálisan
hosszúak, lábai rövidek, de egyenesek.

Testhez simuló nadrágot és bő, ujjatlan tunikát viselt, amely épp

hogy eltakarta a csípőjét. A lábán puha talpú szandált hordott,
amelynek körbetekert szíjai lábszárközépig értek, hasonlóan a modern
katonai lábszárvédőhöz. Rövid, nehéz lándzsát tartott a kezében, az
oldalán pedig egy olyan fegyver lógott, amelynek láttán a majomember
teljesen meghökkent. Először nem is akart hinni a szemének - egy nehéz
szablya, bőrrel borított hüvelyben. A tunika anyaga nem bőr ből volt,
szövőszéken készült, míg a lábbelihez rágcsálók bőrét használták fel.

Tarzannak feltűnt, hogy a férfi teljes nemtörődömséggel közeledik

az oroszlánokhoz, és azok is közönyösen fogadják. A fickó - mintha
alaposan szemügy re akarta volna venni Tarzant - egy pillanatra
megállt. Amikor újra elindult az ösvényen, az oroszlánok mellett
haladt el, s közben súrolta sárgásbarna bundájukat.

Pár méterre Tarzantól a férfi megállt, és beszélni kezdett a

majomemberhez. A Tarmangani egyetlen szót sem értett belőle.
Taglejtéseiből az derült ki, hogy többször is a körben elhelyezkedő
oroszlánokat emlegette. Egy alkalommal bal kezének mutatóujjával
megérintette lándzsáját, és kétszer is rácsapott az oldalán függő
szablyára.

Míg beszélt, Tarzan alaposan megfigyelte.

Egyre inkább meggyőződött arról, hogy a férfi, aki hozzá szól,

nem nevezhető másnak, mint mániákus elmebetegnek. Ahogy ez a gondolat
átfutott a majomember agyán, önkéntelenül is elmosolyodott. A férfi
arcvonásainak, testtartásának és fejformájának tüzetesebb szemügyre
vétele azt bizonyította, hogy nem épeszű, de hanghordozása és
gesztikulálása értelmes halandóéra emlékeztetett.

A férfi kisvártatva befejezte mondókáját, és kérdő tekintettel,

láthatóan választ várva nézett Tarzanra. A majomember először az
óriásmajmok nyelvén szólt a másikhoz, de hamarosan látnia kellett,
hogy szavai semmilyen hatást nem tesznek hallgatójára. Majd számos
bennszülött dialektussal próbálkozott, de mindhiába, a férfi egyikre
sem válaszolt.

Tarzan kezdte elveszíteni a türelmét. Elég sok időt pocsékolt már

útközben, és mivel különben sem a szavakra szokta bízni, ha el akarta
érni célját, felemelte a lándzsáját és elindult a másik felé. Ez úgy
tűnt, mindkettejük számára érthető nyelv volt, mert a fickó rögvest
felemelte a saját fegyverét. Ezzel egyidejűleg halk kiáltás szállt fel
ajkáról, amely kiáltás egy szempillantás alatt cselekvésre indította
az eddig csendesen ülő oroszlánokat. Valóságos kórusként robbantak
bele az erdő csendjébe, és ugyanebben a pillanatban mindenfelől
sebesen zsákmányuk felé száguldó oroszlánok tűntek fel a színen. A
férfi, aki hívta őket, hátralépett, zord vigyor ült ki arcára, és
kivillantotta fogait.

Tarzannak ebben a pillanatban tűnt fel először, hogy a fickó

felső szemfogai szokatlanul hosszúak és felettébb hegyesek. Csak egy
futó pillantást vetett rájuk, mert közben fürgén felugrott a földről
egy fára. Az oroszlánok és gazdájuk megdöbbenésére eltűnt az alsó ágak
teraszának lombjai között, majd míg sebesen tovaszáguldott, a válla
fölött még visszakiáltotta:

- Tarzan vagyok, a majmok népéből, rettegett vadász és rettegett

harcos! Az egész dzsungelben nincs senki, aki olyan hatalmas és olyan
fortélyos volna, mint Tarzan!

Nem túl messzire Tarzan ismét leereszkedett az ösvényre, és

kutatni kezdett Bertha Kircher és Smith-Oldwick hadnagy nyoma után.
Gyorsan megtalálta, és újra kettejük keresésére indult. A nyomok újabb
fél mérföldön keresztül az ösvényen folytatódtak. Egyszer csak az út
hirtelen kibukkant az erdőből a nyílt terepre; és a majomember szeme
előtt egy fallal körülvett város kupolái és minaretjei tárultak fel.

Tarzan közvetlenül maga előtt egy alacsony; boltíves kaput

látott, amelyhez jól kitaposott út vezetett attól az ösvénytől,
amelyen idáig haladt. Az erdő és a városfal közötti szabad térségen
rengeteg kerti növény zöldellt, míg pont a lába előtt, egy nyitott,
ember keze által ásott csatornában víz folydogált! A kerti növényeket
szabályos távközökre és szimmetrikus sorokba ültették, és láthatólag
nagy gonddal és hozzáértéssel ápolták. A lába előtt levő főcsatornából
apró patakocskák ágaztak el a sorok között, és jobb kéz felé emberek
látszottak, akik a földeken dolgoztak.

A városfal körülbelül harminc láb magasnak tűnt. Vakolt felületét

csak itt-ott törte meg egy-egy ablakmélyedés. A falon túl számtalan
építmény kupolája emelkedett a magasba, és a város sziluettjét jó
néhány minaret csipkézte. A legnagyobb a központi kupola aranyozottnak
tűnt, a többi vörös, kék vagy sárga színben pompázott. Maga a fal
végtelenül egyszerű, dísztelen építmény volt. Szinte sárgásfehérbe
játszott, és mintha vakolat és festékréteg fedte volna. Tövénél
gondozott bokorsor húzódott, és kicsivel odébb, a keleti vége felé
egészen a tetejéig futónövények borították.

Tarzan, amint ott állt az árnyékos ösvényen, és éles szemével

végigpásztázta az elébe táruló kép minden egyes részletét, egyszer
csak arra figyelt fel, hogy a háta mögött egy csapat közeledik. A szél
annak a férfinak és azoknak az oroszlánoknak a szagát sodorta feléje,
akik elől az imént oly könnyedén szökött meg. Tarzan az ágak közé
felszökve kicsit nyugat felé húzódott, és miután talált magának az
erdő szélén egy kényelmes ágelágazást, ahonnan jól szemmel tarthatta a
kertek között a városkapu felé vezető ösvényt, várta, hogy feltűnjenek
hazafelé tartó, felsült üldözői. Hamarosan meg is érkeztek - elöl a
különös férfi, nyomában pedig a hatalmas oroszlánok csapata. Mint a
kutyák, úgy követték a kertek közötti ösvényen a kapu felé.

Odaérve a férfi lándzsájának végével rávágott egyet a fából

készült kapura. Amikor az a jelzésre feltárult, bevonult
oroszlánjaival. Távoli megfigyelő helyéről Tarzan a nyitott kapun át
csupán egy futó pillanat erejéig láthatta a városon belüli életet, épp
csak meggyőződhetett róla, hogy más emberi lények is laknak ott, és az
ajtó máris bezárult.

Mindenesetre megtudta, hogy a lányt és a férfit, akiknek a

segítségére kívánt sietni, bevitték a városba. Hogy miféle sors vár
rájuk, vagy jutott máris osztályrészükül, azt még csak nem is
sejtette, és azt sem tudhatta, hogy a megálljt parancsoló falon belül
hol vannak bebörtönözve. Egy valamiben volt csak biztos: hogyha
segíteni akar rajtuk, ezt a falon kívülről nem teheti. Mindenekelőtt
meg kell találnia a módját, hogy bejusson a városba. Nem volt kételye
afelől, hogy ha egyszer odabent lesz, érzékszervei segítségével meg
tudja állapítani hollétüket.

A lebukó nap hosszú árnyékokat vetett a kertekben, amikor Tarzan

látta, hogy a munkások hazatérnek a keletre fekvő földekről. Egy férfi
jött elől, aki menet közben kis zsilipkapukat engedett le a vizet
szállító nagy csatorna szélén. Ezzel elzárta a növénysorok között
csordogáló patakocskák utánpótlását. Őt további férfiak követték, akik
nagy fonott kosarakban friss zöldséget cipeltek a vállukon. Tarzan
eddig észre sem vette, hogy ilyen sokan dolgoztak kint a földeken.
Most, hogy ott ült a helyén; látta, hogy a munka befejeztével kelet
felől valóságos menet indul el a városba szerszámokkal és
terményekkel.

A majomember, hogy jobban lásson, felmászott egy magas fa

legfelső ágára, ahonnan átlátott a fal túloldalára. Erről a jó
kilátóhelyről egy hosszan elnyúló, egészen keskeny várost látott,
amelynek külső falai tökéletes négyszöget alkotnak. Az utcák
kanyargósak. A város közepe táján egy alacsony, fehér épület látszott,
amely körül a város nagyobb épületei álltak.

A rohamosan fogyatkozó világosságnál Tarzan a két épület között

mintha vizet látott volna csillogni, de ebben nem volt egészen biztos.
Tapasztalatai alapján, amelyeket a civilizált világ városközpontjaiban
szerzett, természetesen hajlott arra a feltételezésre, hogy ez a
központi terület egy köztér. Ezért csoportosították köré a nagyobb
épületeket, és ez az a hely, ahol először célszerű Bertha Kirchert és
társát keresnie.

A nap lement, és gyorsan sötétség ereszkedett a városra. A

majomember számára a sötétséget még jobban hangsúlyozták a mester-
séges fények, amelyek azonnal kigyulladtak az ablakokban. Tarzannak
feltűnt, hogy a legtöbb épület lapos tetejű, és a néhány kivételt azok
képezték, amelyekről úgy vélte, hogy nyilván hivalkodóbb középületek.
Hogy miként jöhetett létre ez a város a feltáratlan Afrikának ezen az
elfeledett részén, arról a majomembernek fogalma sem volt, pedig ő
bizonyos megfejtetlen rejtélyekről többet tudott bárki másnál a Nagy
Fekete Földrészen, amelynek hatalmas területeire civilizált ember még
sohasem tette be a lábát. Azt azonban még ő sem hitte volna, hogy egy
ilyen nagy és láthatóan jól megtervezett település létezhet itt.
Nemzedékek sora élhetett itt anélkül, hogy bármiféle kapcsolata lett
volna a külvilággal. Tarzan már tudta, hogy úttalan sivatag veszi
körül, mégis elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyik nemzedék a másik
után születhetett és halhatott meg úgy, hogy valaha is megpróbálta
volna megfejteni a kis völgy határain túli világ rejtelmeit.

Mégis, előtte volt a város, a megművelt földekkel, sok-sok

emberrel.

A dzsungelből éjszaka innen is, onnan is felhangzottak az

óriásmacskák ordításai. Numa hangja Sitáéval vegyült, és a hatalmas
hímek bömbölése úgy visszhangzott az erdőben, hogy végül már a föld is
reszketett belé. Válaszul a városon belülről is oroszlánok ordítása
hangzott fel.

Tarzannak hirtelen egyszerű ötlete támadt arra, miként tudna

bejutni a városba. A sötétség leszálltával nekilátott terve
megvalósításához. A siker teljes egészében attól függött, hogy
mennyire erősek a keleti falra felfutó kúszónövények. Ebben az
irányban indult útnak, miközben az erdőből körös-körül egyre
hangosabban és vérszomjasabban zengtek a húsevő állatok ordításai.
Negyed mérföld választotta el egymástól az erdőt és a városfalat -
negyed mérföldnyi megművelt föld, amelyen egyetlen árva fa sem nőtt.
Tarzan, a dzsungel fia tisztában volt azzal, hogy a biztos halált
jelenti számára, ha valamelyik hatalmas erdei fekete oroszlán rajta üt
e szabad térségen.

A majomember csakis ügyességében, gyorsaságában bízhatott,

valamint a szerencséjében, hogy a kúszónövény elbírja a súlyát.

Az ágak középső teraszán indult el, ahol mindig a legkönnyebb a

járás. Elérte a kúszónövényekkel befutott fal szélét. Itt megállt;
hallgatózott és szimatolt, mert meg akart győződni arról, hogy a
közvetlen közelében nincs egyetlen Numa sem, vagy legalábbis olyan,
amelyik őrá vadászik. Amikor teljesen biztosra vette, hogy nincs
oroszlán sem a közeli erdőben, sem pedig a közte és a fal közötti
térségen, könnyedén leugrott a földre, és kilopódzott a nyílt mezőre.

A felkelő hold, amely éppen ekkor emelkedett a kelet felé néző

sziklák fölé, ragyogó sugaraival elárasztotta a fal előtt hosszan
elnyúló kerteket. Tisztán kirajzolta a fa nélküli térségen haladó
óriás termetű majomember alakját is. Az már valóban a véletlen műve
volt, hogy egy hatalmas oroszlán az erdő szélén vadászgatva
megpillantotta az erdő és a fal között félúton járó emberi alakot.
Tarzan fülét hirtelen fenyegető hang ütötte meg. Nem az éhes oroszlán
bömbölése volt az, hanem a haragos oroszláné, és amikor
visszapillantott a hang irányába, azt látta, hogy egy hatalmas fenevad
bukkan elő az erdő árnyai közül és elindul feléje.

Tarzan még a hold fényénél és a távolság ellenére is látta, hogy

az oroszlán hatalmas termetű. A fekete sörényű rettenetes fenevadak
közül való, mint a verembeli Numa is. Egy másodpercig erős vágyat
érzett, hogy megforduljon és elmeneküljön, ám ezzel egyidejűleg
átcikázott az agyán az a gondolat is, hogy a kiszolgáltatott lány ott
raboskodik a városban.

Tarzan, a dzsungel fia pillanatnyi habozás nélkül máris

megfordult, és rohanni kezdett a fal felé. Numa erre támadásba
lendült.

Az oroszlán rövid távon szélsebesen képes száguldani, de hiányzik

belőle a kitartás. Az alatt az idő alatt, ameddig egy normális támadás
tart, sebesebben küzdi le a távolságot, mint talán bármely más élőlény
a földön. Tarzan viszont hosszú távon is sebesen tudott rohanni, bár
sohasem volt olyan gyors, mint a támadó Numa. Sorsa ily módon attól
függött, hogy előnye birtokában néhány másodpercig képes-e valamekkora
távolságot megőrizni önmaga és Numa között, és ha igen, lesz-e az
oroszlánban annyi kitartás, hogy lassúbb iramban is követi őt a falig
hátralevő távon.

Talán még soha sehol nem zajlott le a világon ilyen

lélegzetelállító verseny. Ennek is csupán a hold és a csillagok voltak
szemtanúi. A két fenevad csendben rohant a holdsütötte mezőn. Numa
rémisztő sebességgel dolgozta le hátrányát a menekülő ember mögött, ám
Tarzan minden egyes lépéssel közelebb jutott a növénnyel befutott
falhoz. A majomember egyszer hátrapillantott. Numa annyira a sarkában
volt, hogy úgy látszott, a következő ugrással menthetetlenül lerántja
a földre. Annyira közel volt, hogy a majomember rohanás közben
előhúzta a kését, mert nem akarta olcsón adni az életét, még ha
pillanatokig tart is.

Numa azonban elérkezett gyorsaságának és kitartásának határára.

Fokozatosan lemaradt, de nem hagyta abba az üldözést. Tarzan most
értette meg, hogy milyen sok múlik a ki nem próbált indák erején.

A verseny kezdetén csak Goro és a csillagok figyelték a küzdőket,

de a befutásnál már nem ez volt a helyzet. A fal tetejéhez közel, az
ablakmélyedésből egy közelülő szempár kémlelte kettejüket. Tarzan
előnye jó tíz méter volt, amikor elérte a falat. Nem volt idő megállni
és vaskos indákat, biztos kapaszkodót keresgélni. Sorsa a véletlenen
múlott, és mivel ezt jól tudta, a végén még beleerősített. Macskamód
felrohant a falon az indákba kapaszkodva, és közben kezével keresett
valamit, ami biztosan megtartja a súlyát. Közben Numa is felugrott a
levegőbe.

18. Az eszelősök között

Bertha Kircher visszahátrált a barlangba, amikor látta, hogy az

oroszlánok lerohanták védelmezőit. Kis időre valósággal megbénította a
rémület, amihez jelenlegi helyzetén kívül talán a mostanában átélt
sok-sok napi rettenetes idegfeszültség is hozzájárult.

Az oroszlánok bömbölésébe emberi hangok vegyültek. A zűrzavar és

kavarodás közepette kisvártatva megérezte, hogy egy emberi lény van a
közelében. A kezek kinyúltak utána és megragadták. A sötétben alig
látott valamit, és az angol tisztnek meg a majomembernek nyoma se
látszott. A férfi, aki megragadta, távol tartotta tőle az
oroszlánokat. Valami vaslándzsának látszó rúd volt a kezében, azzal
hesegette el a fenevadakat. Kivonszolta a nőt a barlangból, és közben
időnként ráripakodott az oroszlánokra.

Amikor kiértek a kanyon alját borító világos homokra, a tárgyak

kivehetőbbé váltak. A lány észrevette, hogy a csapatban még több ember
is van. Ketten félig vezetnek, félig cipelnek egy harmadikat, akiről
úgy sejtette, hogy Smith-Oldwick lehet.

Az oroszlánok egy ideig őrjöngve próbáltak a két fogoly közelébe

férkőzni, de az emberek lándzsáikkal elkergették őket. A fickókon
látszott, hogy egyáltalán nem félnek a körülöttük ugráló, acsarkodó
fenevadaktól, sőt, inkább úgy€ bántak velük, mint ahogyan az ember egy
csapat rakoncátlan kutyával. A kanyon aljában, a valamikori vízfolyás
medrében indultak el, Amikor a keleti égbolton feltűnő első halvány
fénysugár a virradat közeledtét jövendölte, egy percre megálltak egy
meredek lejtő szélén. A lánynak ez a visszavonulóban levő éjszaka
különös fényviszonyai között hatalmas, feneketlen veremnek tűnt. Ám
amikor fogva tartói folytatták útjukat, és a felkelő nap fénye erősebb
lett, látta, hogy egy sűrű erdő felé tartanak.

Mihelyt a fölébük boruló fák közé értek, ismét szuroksötét lett.

A gyászos feketeség nem is enyhült mindaddig, míg a nap végül fel nem
emelkedett a keleti sziklák fölé. Ekkor a lány észrevette, hogy széles
és jól kitaposott vadcsapásnak látszó ösvényen haladnak. A talaj más
afrikai erdőkhöz képest szokatlanul száraz volt, és az aljnövényzet,
bár dúsan lombosodott, közel sem volt olyan buja és áthatolhatatlan,
mint amihez Bertha Kircher már hozzászokott.

Mintha a fák és bokrok valamelyik vízszegény országban nőttek

volna, és nem volt nyoma a rothadó növényzet dohos szagának vagy a
miliárdnyi apró, párás helyeken mindenütt megtalálható rovaroknak sem.

Ahogy folytatták útjukat, a nap is egyre magasabbra emelkedett. A

dzsungel felső régióiból körös-körül kellemetlen lárma és hangos
makogás jelezte, hogy az erdőben megindult az élet. Számtalan majom
perelt, cserfeskedett fölöttük az ágakon, a pompás tollazatú,
rikácsoló hangú madarak pedig ide-oda röpködtek. A lánynak kisvártatva
feltűnt, hogy fogva tartói gyakran pillantgatnak aggódó szemmel a
madarak irányába, és számos alkalommal, mintha beszéltek volna az erdő
szárnyas lakóihoz.

Az egyik eset mély nyomot hagyott benne.

Egy kemény kötésű férfi haladt előtte. Egyszer csak egy

színpompás papagáj a levegőből hirtelen lecsapott feléje. A férfi
térdre vetette magát, és arcát karjával eltakarva előrehajolt egészen
addig, míg a feje a földet nem érintette. A többiek közül néhányan
ránéztek, és idegesen nevettek. A férfi kisvártatva felpillantott, és
látva, hogy a madár elrepült, felállt és újra elindult az ösvényen.

E rövid megállás alatt történt, hogy Smith-Oldwickot a lány mellé

vitték azok az emberek, akik idáig támogatták. Az egyik oroszlán elég
csúnyán összeharapdálta, de most már egyedül is tudott menni, bár a
megrázkódtatástól és a vérveszteségtől rendkívül gyenge volt.

- Jól nézek ki, mi? - jegyezte meg kényszeredett mosollyal az

arcán, és véres, zilált öltözékére mutatott.

- Ez rettenetes - mondta a lány. - Remélem, nem szenved.

- Nem annyira, mint hittem volna - felelte a férfi -, de olyan

gyönge vagyok, mint a harmat. Egyébként miféle szerzetek ezek a
nyavalyások?

- Nem tudom - válaszolta a lány. - Van valami iszonytatóan

hátborzongató a külsejükben.

A férfi egy percre egészen közelről szemügyre vette egyik foglyul

ejtőjüket, aztán a lányhoz fordulva megkérdezte:

- Járt már valaha bolondokházában?

 Bertha Kircher, mint akibe most hasított bele a felismerés,
rémült szemmel pillantott fel rá.

- Ez az! - kiáltotta.

- Minden ismertető jel megvan rajtuk mondta a hadnagy. - A szemük

fehérje, amint körbefutja a szembogarat, a sörteszerűen égnek meredő
hajuk, amely lenő a homlokukba, meg a viselkedésük és a testtartásuk
is pontosan olyan, mint az eszelősöké.

A lány megborzongott.

- Aztán az is teljesen abnormális dolognak tűnik - folytatta az

angol -, hogy rettegnek a papagájoktól, viszont egyáltalán nem félnek
az oroszlánoktól.

- Igen - mondta a lány. - És észrevette, hogy a madarak, mintha

egyáltalán nem félnének tőlük, mintha valósággal lenéznék őket? Van
valami elképzelése, hogy milyen nyelven beszélhetnek?

- Nincs - mondta a férfi. - Pedig jó ideje töröm rajta a fejem.

Nem hasonlít arra a néhány bennszülött tájszólásra, amelyről némi
fogalmam van.

- Egyáltalán nem úgy hangzik, mint valami bennszülött nyelv -

mondta a lány -, sőt inkább ismerősnek tűnik. Tudja, újra meg újra az
az érzésem, hogy már értem, amit mondanak, vagy legalábbis valahol
hallottam már a nyelvüket, de végül mégis képtelen vagyok megérteni.

- Kétlem, hogy valaha is hallhatta másutt beszélni a nyelvüket -

mondta a férfi. - Ezek az emberek minden bizonnyal időtlen idők óta
laknak már itt, ebben a világtól távol eső völgyben, és még ha
változtatás nélkül megőrizték is őseik eredeti nyelvét, amit alig
hiszek, biztos, hogy olyan nyelvről van szó, amelyet a világ más
részén már nem beszélnek.

Egy helyütt, ahol a vízfolyás keresztezte az ösvényt, a csapat

megállt. Az oroszlánok és az emberek ittak. Intettek a foglyoknak,
hogy ők is igyanak, és Bertha Kircher meg Smith-Oldwick a földre
lehasalva inni kezdett a patak tiszta, hideg vízéből. Hirtelen
mennydörgésszerű oroszlánüvöltésre riadtak fel, amely nem messze
tőlük, szemből hallatszott. A csapathoz tartozó oroszlánok nem késtek
a rémisztő válasszal. Fel-alá jártak, szemüket állandóan arrafelé
fordították, ahonnan a bömbölés jött, vagy gazdáikra függesztették. A
férfiak meg igazították tokban pihenő szablyájukat, azt a fegyvert,
amely Smith-Oldwick érdeklődését ugyanúgy felkeltette, mint Tarzanét,
és keményebben markolták meg lándzsájukat.

Nyilvánvaló volt, hogy oroszlánok és oroszlánok között számukra

is különbség van, és míg semmi jelét nem adták annak, hogy félnének a
velük levő fenevadaktól, egyértelmű volt, hogy a jövevény hangja
egészen más hatást gyakorol rájuk. Az emberek kevésbé látszottak
riadtnak, mint az oroszlánok, és senki sem mutatott hajlandóságot a
menekülésre, ellenkezőleg, az egész csapat tovább vonult az ösvényen,
a fenyegető hangok irányába. Az út közepén kisvártatva megjelent egy
óriás termetű oroszlán.
 Olyan, amelyik a repülőgépnél rájuk támadott, és amelyiktől
Tarzan megmentette őket. De ez nem a verembeli Numa volt, csak nagyon
hasonlított rá.

A fekete fenevad pontosan az ösvény közepén állt, a farkával

csapkodott, és fenyegetően morgott a közeledő csapatra. Az emberek
nogatták saját állataikat. Azok morogtak, vinnyogtak, de vonakodtak
támadni. A betolakodó elvesztette türelmét, és teljes tudatában volt
hatalmának, mert hirtelen mereven felvágta a farkát, és előrelódult.
Az embereket védő oroszlánok közül néhányan tétova kísérletet tettek a
feltartóztatására, de ennyi erővel akár egy expresszvonatnak is
megpróbálhatták volna útját állni. A hatalmas fenevad félresodorta
őket, és egyenesen az egyik emberre vetette magát.

Tucatnyi lándzsa repült feléje, tucatnyi szablya röpült ki a

hüvelyéből, melyek mind borotvaéles fegyverek voltak, de ebben a
pillanatban hatástalannak bizonyultak a rettenetes sebességgel támadó
fenevaddal szemben.

A két lándzsa, amely belefúródott a testébe csak arra volt jó,

hogy még jobban feldühítse. Démoni üvöltések közepette vetette rá
magát a boldogtalan emberre, akit prédájául szemelt ki. Szinte meg sem
állt rohanás közben, hanem csak megragadta a vállánál a zsákmányt,
majd egy derékszögű fordulattal bevetette magát az ösvényt övező
lombos aljnövényzetbe.

Az egész esemény olyan gyorsan ment végbe, hogy a kis csapat

vonulási rendje szinte meg sem változott. Nem volt lehetőség a
menekülésre, még ha valakinek eszébe is jutott.

Amikor az oroszlán eliramodott társukkal, az emberek meg se

mozdultak, hogy kövessék. Csak annyi ideig álltak ott, amíg
visszahívták a két-három oroszlánt, aztán máris újra elindultak az
ösvényen.

- Mindennapos esemény lehet, legalábbis abból ítélve, hogy milyen

hatást tett rájuk -, jegyezte meg Smith-Oldwick a lányhoz fordulva.

- Igen - mondta a lány. - Úgy látszott, hogy sem meg nem

lepődtek, sem zavarba nem jöttek, és nyilván teljesen biztosak abban,
hogy az oroszlán, miután megkapta, amiért jött, nem fogja többé
háborgatni őket.

- Idáig azt hittem - mondta az angol -, hogy a wamabók országában

élő oroszlánok a létező legveszedelmesebb fenevadak. De hát azok
ártalmatlan cirmos cicák ezekhez a hatalmas fekete bestiákhoz képest.
Látott már olyat, hogy valakiben ennyire ne legyen semmiféle félelem,
vagy hogy ilyen ijesztően feltartóztathatatlan lenne, amikor támad?

Egy ideig, amint ott lépdeltek egymás oldalán, gondolatban és

szóban is vissza-visszatértek legutóbbi tapasztalatukhoz, míg aztán az
ösvény egyszer csak kikanyarodott az erdőből.

Egy fallal körülvett város és előtte megművelt földterület tárult

fel a szemük előtt. Egyikük sem tudta megállni, hogy fel ne kiáltson
meglepetésében.

- De hiszen ez a fal komoly mérnöki teljesítmény! - szakadt ki a

kiáltás Smith-Oldwickból.

- És nézze meg mögötte a város kupoláit és minaretjeit -

kiáltotta a lány. - A mögött a fal mögött civilizált népnek kell
lennie. Lehet, hogy szerencsések vagyunk, amiért a kezükbe kerültünk.

Smith-Oldwick vállat vont.

- Remélem - mondta -, bár nincs valami sok bizodalmam olyan

emberekben, akik oroszlánokkal sétafikálnak és félnek a papagájoktól.
Valami biztosan nincs rendben velük.

A csapat a földek között vezető ösvényen eljutott egy boltíves

bejárathoz. Egyik őrzőjük lándzsájával rávágott a súlyos fakapura, s
az megnyílt előttük. Odabent, a kapu mögött egy szűk utca kezdődött,
amely mintha egyszerűen a folytatása lett volna az erdőből kivezető
dzsungelösvénynek. A falhoz mindkét oldalon épületek csatlakoztak.
Közöttük kanyargott a szűk utca, amelyen csak kis távolságra lehetett
előrelátni. A házak kétszintes építmények voltak, az emeleti homlokzat
kiért az utca vonaláig, míg a földszint alapfala úgy tíz méterrel
távolabb húzódott. Dísztelen oszlopok és boltívek tartották az emelet
homlokfalát, egyszersmind árkádsort képezve a szűk közlekedési út
mindkét oldalán.

Az utca közepén húzódó kocsiút kövezetlen volt, míg az árkádok

alatti járdát különböző alakúra és méretűre faragott, kötőanyag nélkül
gondosan egymáshoz illesztett kövek borították. A járda láthatóan
ősrégi időkből származott, a központ felé haladva határozottan
megsüllyedni látszott, mintha megszámlálhatatlan szandálos láb az
évszázadok során lekoptatta volna a köveket.

Kevesen voltak még talpon e korai órán, és ezek külsőre

megegyeztek fogva tartóikkal. Előszőr csak férfiakat láttak, de ahogy
haladtak tovább a város belseje felé, találkoztak néhány meztelen, a
kocsiút puha porában játszadozó gyerekkel is. A szembejövők közül
többen igen meglepődtek és nagyon kíváncsiak lettek a foglyok láttán.
Gyakran kérdezősködtek az őröktől, amiből a lány és a hadnagy arra
gondolt, hogy felőlük érdeklődnek. Mások viszont, mintha egyáltalán
tudomást sem vettek volna róluk.

- Bárcsak értenénk ezt az istenverte nyelvet - kiáltott fel

Smith-Oldwick.

- Bizony - mondta a lány. - Szeretném megkérdezni tőlük, hogy mi

a szándékuk velünk.

- Hát azt valóban jó lenne tudni - mondta a férfi. - Én magam már

jó ideje töröm rajta a fejem.

- Nem tetszik nekem, hogy a szemfogaik meg vannak reszelve -

mondta a lány. - Túlságosan is azokra a kannibálokra emlékeztetnek,
akiket alkalmam volt látni.

- De azért nem gondolja komolyan, hogy emberevők, ugye? -

kérdezte a férfi.

- Milyen emberek lehetnek? - kérdezte a lány.

 - Nehéz eldönteni - válaszolta a férfi. - A bőrük inkább sárga,
mint fehér.

E pillanatban először volt alkalmuk bennszülött asszonyt látni.

Sok tekintetben hasonlított a férfiakra, de vékonyabb termetű volt, és
az alakja szimmetrikusabb. Az arca visszataszítóbbnak tűnt, mint a
férfiaké, talán azon egyszerű oknál fogva, hogy nő volt, ami
szembetűnőbbé tette szemének; lefittyedt ajkának, kihegyezett
agyarainak és hosszú, merev szálú hajának riasztó jellegzetességeit.
Haja hosszabb volt, mint a férfiaké, és sokkal súlyosabb. A válláig
ért, és valamilyen színes, csipkés textildarabbal volt összefogva.
Ruházata abból az áttetsző kendőből állt, amelyet meztelen keble alatt
szorosan a testére csavart, és alul valami módon a bokája közelében
tűzött össze. Fényes, aranyra hasonlító fémdarabok ékesítették mind a
szoknyáját, mind a haját. Ezenkívül az asszony egyáltalán nem viselt
semmilyen ékszert. Meztelen karja karcsú volt és formás, keze és lába
pedig arányos és szimmetrikus.

Ahogy elhaladtak mellette, odajött a csapat közelébe, és

karattyolt valamit az őröknek, akik ügyet sem vetettek rá. Minthogy
kis ideig egészen közel ment el mellettük, a foglyoknak alkalmuk nyílt
alaposabban szemügyre venni.

- Egy szépséges alak és egy gyengeelméjű arc együtt - jegyezte

meg Smith-Oldwick.

Az utcát, amelyen haladtak, szabálytalan közönként keresztutcák

tagolták, amelyekbe bepillantva látszott, hogy ugyanolyan girbegurbák,
mint amelyiken őket vezetik. A házak külseje csak igen kis eltéréseket
mutatott. Itt-ott némi festés látszott rajtuk, vagy valamilyen más
építészeti díszítés. A nyitott ablakokon és ajtókon benézve
megállapították, hogy a házak fala nagyon vastag, és hogy minden
nyílás igen kicsi, mintha ezzel az építésmóddal az emberek a
rendkívüli hőség ellen védekeztek volna, ami, mint rájöttek, nagyon is
szükséges lehetett itt, az afrikai sivatagban megbúvó mély völgyben.

Egy-egy futó pillantás erejéig nagyobb építményeket is láttak, és

amint közeledtek hozzájuk, egy városrészbe érkeztek, amely
szemlátomást az üzleti negyed volt. Számos kis üzlet és bazár volt a
lakóházak között, és ezek ajtajai fölött festett cégtáblák függtek
olyan jelekkel, amelyek igen erősen emlékeztettek a görög betűkre, de
az angol is és a lány is tudta, hogy nem görög írásjelek.

Smith-Oldwicknak nagyon fájtak a sebei, következésképp igen

gyengének érezte magát, amihez nagyban hozzájárult a vérveszteség is.
Időnként meg-megtántorodott, és a lány, látva nyomorult helyzetét,
felajánlotta, hogy kapaszkodjék a karjába.

- Nem - szabadkozott a férfi -, épp elég az magának, amin

keresztülment, nem hiányzik most még egy újabb teher. - De bár vitézül
igyekezett lépést tartani fogva tartóikkal, csak le-lemaradozott, és
az egyik ilyen alkalommal az őrökön első ízben mutatkozott meg
brutalitásra való hajlam.

Egy tagbaszakadt fickó lépdelt Smith-Oldwick balján. Számos

alkalommal fogta meg az angol karját, és nem durván, de előre tolta.
Ám amikor a fogoly újra meg újra hátramaradt, a fickón hirtelen
tökéletes őrjöngési roham lett úrrá. Nekiugrott a sebesült férfinak,
gonoszul püfölte az öklével, majd miután leteperte a földre, a bal
kezével megragadta a torkát, jobbjával pedig előhúzta hosszú, éles
szablyáját. Rémisztően üvöltött, és közben a feje fölött hadonászott.

A többiek megálltak, és visszafordultak, hogy megnézzék az

összecsapást, de különösebb érdeklődés nem látszott rajtuk. Olyan volt
az egész, mintha a csapat valamelyik tagja azért állt volna meg, hogy
megigazítsa a szandálját, és a többiek most arra várnának, hogy
végezzen és indulhassanak tovább.

lom ha fogva tartóik közönyösek voltak is, Bertha Kircher

egyáltalán nem volt az. A közelülő, ízzó szemek, az acsarkodó arcból
elővillanó fogak és a szörnyű üvöltések rémülettel töltötték el. A
brutális és indokolatlan támadás a sebesült férfi ellen azt a minden
nővel veleszületett érzést váltotta ki belőle, hogy a gyengébbet meg
kell védeni. Megfeledkezett mindenről, és csak azt látta, hogy egy
gyenge, védtelen embert brutális módon meg akarnak ölni a szeme
láttára. Sutba vágott minden józan megfontolást és rohant
Smith-Oldwick segítségére. Megragadta az üvöltöző alak kezét.
Kétségbeesetten belekapaszkodott a fickóba, teljes súlyával és minden
erejét összeszedve rángatta a karját. A fickó megtántorodott, és
hanyatt elterült a járdán. Esés közben kicsúszott a markából
szablyája, és amikor a fegyver a földre esett, a lány máris felkapta.
Bertha Kircher felegyenesedett a földön fekvő angol tiszt mellett,
keményen megmarkolta a borotvaéles szablyát, és szembefordult foglyul
ejtőikkel.

Szép teremtés volt, még összepiszkolódott, szakadozott

lovaglóruhája és kócos haja sem rontott semmit a külsején. A fickó,
akit a földre küldött, gyorsan talpra szökött, és ebben a pillanatban
teljesen megváltozott az egész magatartása. Az eszeveszett düh után
most egyszeriben görcsös, hisztérikus nevetésben tört ki, bár a lány
nem is nagyon tudta eldönteni, hogy a kettő közül melyik az ijesztőbb.
A többiek bárgyú vigyorral az arcukon csak bámultak, míg az, akitől a
lány megszerezte a fegyvert, föl-le ugrándozott és visongva nevetett.

Bertha Kircher a férfi viselkedése láttán már biztos volt abban,

hogy szellemi fogyatékos emberek kezébe kerültek. A hirtelen kitörő
féktelen düh, majd pedig az ugyanolyan fékezhetetlen, örömtelen
nevetés még nyomatékosabbá tette az elmebaj külső ismertetőjegyeit.

A lány hirtelen felfogta, hogy milyen reménytelen helyzetben

lenne, ha a férfiak valamelyikének eszébe jutna szembeszállni vele.
Hirtelen már-már a hányingerrel határos undor fogta el, lehajította a
fegyvert az eszelősen nevetgélő lábához, majd megfordult, és letérdelt
az angol mellé.

- Csodálatos volt, amit tett - mondta a férfi -, de nem lett

volna szabad. Ne ellenkezzen velük: azt hiszem, hogy valamennyien
őrültek, és tudja, hogy azt szokták mondani, az őrülteknek kedvébe
kell járni.

A lány a fejét rázta.

- Nem nézhettem, hogy megölje magát - mondta.

A férfi szemében hirtelen fény gyulladt, amint kezét előrenyújtva

megragadta a lány újjait.
 - Számítok most már egy kicsit magának? - kérdezte. - Mondja,
hogy igen, hacsak egy kicsit is.

A lány nem húzta ki a kezét a férfiéból, de szomorúan ingatta a

fejét.

- Ne kérjen ilyet - mondta. - Sajnálom, de csak azt mondhatom,

hogy maga nagyon rokonszenves.

A fény kihunyt az angol szemében, kezével pedig elengedte a lány

ujjait.

- Bocsásson meg, kérem - motyogta. - Az volt a szándékom, hogy

várok a kérdéssel, míg kikerülünk ebből a csávából, és maga épségben
visszajut a fehér emberek közé. Bizonyára a bátorsága meg a
megrázkódtatás vagy valami hasonló okozhatta, hogy megfeledkeztem
magamról. Akárhogy is, nem tehetek róla, és ami azt illeti, nincs is
különösebb jelentősége annak, amit most mondtam, nem igaz?

- Mire céloz? - kérdezte gyorsan a lány.

Smith-Oldwick vállat vont, és szomorúan elmosolyodott.

- Soha nem fogok élve kijutni ebből a városból - mondta. - Nem

akartam ezt említeni, míg úgy nem éreztem, hogy magának is tudnia
kell. Az az oroszlán csúnyán helyben hagyott, és a fickó az imént
alighanem végleg elintézett. Volna még némi remény, ha civilizált
emberek között lennénk, de miféle ápolást várhatnánk ezektől a
rémséges alakoktól, még ha barátságosak lennének is?

Bertha Kircher tudta, hogy a férfi igazat szól, és mégsem volt

képes lélekben elismerni, hogy Smith-Oldwick meg fog halni.
Megkedvelte a férfit, és tulajdonképpen igazán sajnálta, hogy nem
szereti, de tudta, hogy így van. Úgy gondolta, hogy nincs olyan lány,
aki ne szerethetne bele bármikor Harold Percy Smith-Oldwick hadnagyba
- hiszen angol tiszt és úriember, régi család sarja, maga is tehetős
ember, fiatal, jóképű, megnyerő modorú. Mit kívánhat még egy lány, ha
ilyen férfi szereti, mert hisz afelől, hogy Smith-Oldwick szerelme az
övé, Bertha Kirchernek nem volt kétsége.

Sóhajtott, majd kezét önkéntelenül a férfi homlokára téve azt

suttogta:

- Azért ne adja fel a reményt. Próbáljon meg a kedvemért és a

maga kedvéért élni, és én megpróbálom szeretni.

Mintha hirtelen új életet fecskendeztek volna a férfi ereibe. Az

arca egy pillanat alatt felderült, összeszedte minden erejét, és
lassan, ámbátor bizonytalanul, de lábra állt. A lány segített neki, és
miután felállt, támogatta.

Egy percre tökéletesen megfeledkeztek környezetükről. Amint a

lány fogva tartóikra nézett, látta, hogy ismét visszazökkentek már-már
megszokottan egykedvű, közönyös viselkedésükbe.

Egyikük intésére a menet folytatta útját, mintha semmiféle

kellemetlen közjátékra nem került volna sor.
 Bertha Kircher azt érezte, hogy a pillanatnyi lelkesültségben
tett ígéretéből hirtelen kijózanodik. Tudta, hogy sokkal inkább a
férfi érdekében, semmint a magáéban mondta a biztató szavakat, s mint
ahogy előtte, most méginkább tisztában volt azzal, hogy sohasem fog
úgy érezni a férfi iránt, ahogyan az szeretné.

De hát mit ígért neki? Mindössze annyit, hogy megpróbálja

szeretni. - És most? - kérdezte önmagától.

Jól tudta, hogy kevés reményük van a visszatérésre a civilizált

világba. Ha ezek az emberek barátian viselkednének és hajlandók
lennének békében útjukra engedni őket, akkor se találnák meg a
tengerpartra visszavezető utat.

Most, hogy Tarzan meghalt - és szilárdan hitte, hogy ez történt,

hiszen látta élettelenül heverő testét a barlang bejáratánál, amikor
foglyul ejtői kivonszolták - nem állt mellettük többé olyan erő, amely
épségben visszakalauzolhatta volna őket.

Foglyul ejtésük óta alig esett szó közöttük a majomemberről,

mivel mindketten tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy elvesztése
mit jelent számukra. Ki-ki elmesélte a másiknak megfigyeléseit a végső
roham és a fogságba esés néhány izgalmas pillanatával kapcsolatban, és
a véleményük megegyezett. Smith-Oldwick még az oroszlánt is látta,
amelyik abban a pillanatban ugrott rá Tarzanra, amikor a majomember
felébredt a támadó fenevad bömbölésére. Bár az éjszaka sötét volt, azt
is megfigyelte, hogy a majomember teste nem mozdult~többé attól a
pillanattól kezdve, hogy a fenevad fellökte.

Ha a legutóbbi néhány hét során Bertha Kircher úgy érezte, hogy a

helyzete kilátástalan, most készséggel elismerte, hogy végképp kihunyt
számára minden remény.

A különös város utcáit kezdték benépesíteni a különös férfiak és

nők. Időnként egy-egy arra járó felfigyelt rájuk, és nagy érdeklődést
tanúsított irántuk, mások viszont üres tekintettel haladtak el
mellettük, s láthatólag fogalmuk sem volt, mi történik a közvetlen
környezetükben.

A figyelemnek semmi jelét nem mutatták a foglyok iránt. Egy

alkalommal rettenetes üvöltözést hallottak az egyik mellékutcából.
Odapillantva egy férfit láttak, akin eszeveszett dühroham tört ki,
ahhoz hasonló, amelynek a Smith-Oldwick elleni nemrégiben történt
támadás alkalmával szemtanúi voltak. Ez a rémísztő teremtmény egy
gyereken töltötte ki tébolyult haragját. Ütötte-verte, és csak annyi
időre hagyta abba, míg újra meg újra hangosan felüvöltött. Amikor
elvesztették a szemük elől, a férfi felemelte a gyerek élettelen
testét és teljes erejéből levágta a járdára, majd sarkon fordult, és
hangosan üvöltve, ahogy a torkán kifért, megiramodott felfelé a
kanyargós utcán.

Két asszony és számos férfi állt a rettenetes eset közvetlen

közelében. Túlságosan messzire voltak az európaiaktól ahhoz, hogy azok
megállapíthatták volna, arckifejezésük vajon szánalmat vagy haragot
tükrözött-e, de akármint volt is, egyikük sem próbált meg
közbeavatkozni.
 Odébb az egyik emeleti ablakból egy förtelmes boszorkány hajolt
ki, és ha valaki arra ment, ránevetett; karattyolt hozzá, rémséges
grimaszokat vágott feléje. Mások ugyanolyan nyugodtan jártak, ki tudja
miféle dolguk után, mint bármely civilizált közösség tagjai.

- Úristen - motyogta Smith-Oldwick -, micsoda rémisztő hely!

A lány hirtelen odafordult hozzá.

- Megvan még a pisztolya? - kérdezte.

- Igen - válaszolta a férfi. - Bedugtam az ingem alá. Nem

motoztak meg, és túl sötét volt ahhoz, hogy lássák, van-e valamilyen
fegyverem. Elrejtettem abban a reményben, hogy hátha nem veszik észre.

A lány közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét.

- Őrizzen meg egy töltényt az én számomra - kérte.

Smith-Oldwick lenézett rá, és szaporán pislogni kezdett. Valami

szokatlan és zavaró módon egy könnycsepp szökött a szemébe.
Természetesen tisztában volt vele, milyen rettenetes helyzetben
vannak, de mindeddig úgy érezte, hogy ez csak őt érinti.
Képtelenségnek tűnt számára, hogy bárki képes volna bántani ezt a
gyönyörű és drága lányt. Az pedig, hogy meg kelljen halnia - ráadásul
az ő kezétől! Ez iszonytató volt: elképzelhetetlen, lehetetlen! Ha
idáig telve volt aggodalommal, most kétszeresen zaklatottnak érezte
magát.

- Nem hiszem, hogy meg tudnám tenni, Ber tha - mondta.

- Akkor sem, ha ezzel valami rosszabbtól ment meg? - kérdezte a

lány.

A férfi bánatosan rázta meg a fejét.

- Sohasem volnék rá képes - válaszolta.

Az utca, amelyen haladtak, hirtelen széles sugárúttá tágult. Egy

nagy kiterjedésű, gyönyörű tó tárult fel a szemük előtt. Sima
felszínén tisztán tükröződött az ég kékje. Az őket körülvevő látvány
mindenben megváltozott.

Az épületek magasabbak voltak, formájukat, díszítésüket tekintve

is hivalkodóbbak. Maga az út primitív, de meghökkentően szép mintájú
mozaikkal volt kirakva. Az épületek díszítőelemeit gyakran színesre
festették, és nagy mennyiségben borították be aranynak látszó fémmel.
Díszítőmotívumként mindenütt változatos formában használták a papagáj
hagyományos ábrázolását, valamivel kisebb mértékben az oroszlán- és
majomfigurákat. Őrzőik egy kis darabon a tó mellett vezették őket,
majd egy boltíves kapubejárón át befordultak a sugárútra néző egyik
épületbe. Masszív padokkal és asztalokkal volt berendezve, amelyek
közül sokat aprólékos kézi faragású minták díszítettek.
Elmaradhatatlan volt a figurák közül a papagáj, az oroszlán, a majom,
de mindenütt a papagáj dominált.

Az egyik asztal mögött egy férfi ült, aki semmiben sem

különbözött a kísérőiktől. A csapat megállt a férfi előtt, és -az
egyik azok közül, akik idehozták őket, mintha szóbeli jelentést tett
volna neki. Hogy bíró, katonatiszt vagy polgári tisztségviselő előtt
állnak-e, nem tudhatták. Ám az nyilvánvaló volt, hogy az illető
valamilyen hatalmasság. Miután végighallgatta a ki tudja, miféle
beszámolót, amely alatt alaposan végigmustrálta a két foglyot,
mindössze egyetlen hiábavaló kísérletet tett, hogy szót értsen velük,
majd néhány kurta parancsszót vetett oda annak, aki jelentett.

Úgyszólván ugyanebben a pillanatban a férfiak közül ketten

elindultak Bertha Kircher felé, és intettek neki, hogy kövesse őket.
Smith-Oldwick is elindult a lány nyomában, de az egyik őr
visszatartotta. A lány erre megállt és visszafordult. Ránézett az
asztalnál ülő férfira, és kézmozdulatokkal jelezte, már amennyire
tudta, hogy azt szeretné, ha Smith-Oldwick vele maradna. A fickó
tagadólag a fejét rázta, és intett az őröknek, hogy vigyék el. Az
angol újra megpróbálta követni, de útját állták. Túlságosan gyönge és
kiszolgáltatott volt, meg sem kísérelhette hát, hogy erővel szerezzen
érvényt akaratának. Eszébe jutott az inge alatt levő pisztoly, de
aztán rádöbbent, hogy semmire nem menne, ha megpróbálná a megmaradt
néhány tölténnyel legyőzni az egész várost.

Eddig - leszámítva azt az esetet, amikor rátámadtak - nem volt

oka azt feltételezni, hogy fogva tartóik nem kívánják őket
tisztességes bánásmódban részesíteni. Most úgy okoskodott, hogy
bölcsebb dolog nem ellenkezni velük mindaddig, míg egyértelműen meg
nem győződött arról, hogy a szándékaik ellenségesek. Látta, hogy a
lányt kivezetik az épületből. Mielőtt eltűnt volna a szeme elől, még
visszafordult, és a kezével intett.

- Sok szerencsét! - kiáltotta, és azzal továbbment.

Az oroszlánokat, amelyek a csapattal együtt bevonultak az

épületbe, arra az időre, míg az asztalnál ülő férfi megszemlélte
kettejüket, a háta mögött levő ajtón keresztül kikergették a teremből.
Két férfi most e felé az ajtó felé vezette Smith-Oldwickot. Egy hosszú
folyosón találta magát, amelyről jobbra-balra újabb ajtók nyíltak,
feltehetőleg az épület további termeibe. A folyosó túlsó végén erős
rácsot látott, ami mögött belső udvarféle tűnt fel. A foglyot ide
vezették. Amikor a két őr kíséretében belépett, egy nyitott térségen
találta magát, amelyet az épület belső falai határoltak.

Kert formájú udvar volt, amelyen számos fa és virágzó bokor nőtt.

A fák alatt sok helyütt padok álltak, és volt egy pad a déli fal
mellett is.

Elsősorban az izgatta az angolt, hogy az oroszlánok, akik

segítettek kézre kerítésükben, és akik a városba való visszatéréskor
mindvégig velük voltak, ott feküdtek a földön elnyúlva, vagy
nyugtalanul fel-alá járkáltak.

Közvetlenül a kapu mögött az őrök megálltak. A két férfi néhány

szót váltott egymással, majd megfordult, és visszament a folyosóra.

Az angol megdermedt a rémülettől, amikor fáradt agyával végre

teljes egészében felfogta rettenetes helyzetét. Megfordult, és
megragadva a rácsot megpróbálta kinyitni, hogy visszamehessen a
biztonságos folyosóra, de azt állapította meg, hogy hiába minden
erőfeszítés, jól be van zárva. Erre hangosan az odabent távolodó két
alak után kiáltott, de csupán egy fejhangú, zord nevetés volt a
válasz. A két őr bement a folyosó túlsó végén levő ajtón, és ő ott
maradt egyedül az oroszlánokkal.

19. A királynő története

Bertha Kirchert a főtéren végigvezetve az azt körülvevő épületek

legnagyobbika és leghivalkodóbbika felé vitték. Az építmény a főtér
egyik végének teljes szélességét elfoglalta. Sok emelet magas volt,
főbejáratát széles lépcsősoron lehetett megközelíteni, amelynek alját
irdatlan kőoroszlánok vigyázták. A bejáratot két, azzal azonos
magasságú piedesztál fogta közre, amelynek mindegyikén egy-egy nagy,
kőből faragott papagáj látszott. Ahogy a lány közeledett ezekhez a
szobrokhoz, azt látta, hogy mindkét oszlopfő emberi koponya formájára
van kialakítva, és a papagájok ezen ülnek. A boltíves kapubejárat
fölött, valamint az épület falain további papagáj-, oroszlán- és
majomábrázolások látszottak. Némelyek ezek közül féldombórművek
voltak, mások mozaikképek, és megint mások falra festett
ábrázolásoknak tűntek.

Ez utóbbiak színei az idők folyamán szemmel láthatóan jócskán

megfakultak, ami azt eredményezte, hogy összességében lágy és kellemes
benyomást tettek a szemlélőre. A szobrászati és a mozaikalkotások is
míves kivitelűek voltak, magas fokú művészi tudást mutattak. Eltérően
az első épülettől az, amely felé most vezették a lányt, masszív
ajtóval záródott.

A boltívet tartó oszlopok közeiben és a kőpapagájok

oszloptalapzatának lábánál, a széles lépcsőfeljáró különböző helyein
vagy két tucatnyi fegyveres lebzselt. Ezek tunikája élénksárga színű
volt, és mindegyikük mellén, hálán egy-egy hímzett papagájfigura
látszott.

Amint a lányt felfelé vezették a lépcsőn, az egyik ezek közül a

sárga öltözetű harcosok közül elébük ment, és a lépcső tetején
megállította a kísérőit. Néhány szót váltottak egymással. Amíg
beszélgettek, a lány megállapította, hogy ezek itt, ha lehet,
szellemileg még alacsonyabb rendűek, mint akik foglyul ejtették őket.

Durva szálú, sörte hajuk olyan mélyen lenőtt a homlokukba, hogy

némelyiküknél már-már összeért a szemöldökükkel. Szembogaruk is olyan
kicsi volt, hogy szinte elveszett a szemgolyó fehérjében.

Rövid tanácskozás után a kapuőrség parancsnoka, mert úgy tűnt, ez

a tiszte, megfordult, és lándzsája végével rávágott az ajtóra. Közben
többeket magához szólított, akik parancsának engedelmeskedve
elindultak feléje. A nagy ajtószárnyak lassan, nyikorogva nyíltak ki,
és nem sokkal később, amikor teljesen szétváltak, a lány
megpillantotta azt a mozgató erőt, amely a vaskos ajtószárnyakat
működtette - fél tucat meztelen négert az ajtószárnyak mindegyike
mögött.

A bejárattól a két őrt visszaküldték, és fél tucatnyi sárga

köntösű katona állt a helyükre. Ezek átvezették a lányt a kapun,
amelyet a feketék egy súlyos láncnak nekifeszülve bezártak mögöttük.
Amint a lány jobban megfigyelte őket, iszonyattal állapította meg,
hogy a nyomorultak a nyakuknál fogva az ajtóhoz vannak láncolva.

Előtte tágas, előcsarnokszerű folyosó nyílt. Közepén egy tiszta

vízű kis medence csillogott. A padlón és a falakon itt is örökké
változó kombinációkban ismétlődtek meg a papagáj, majom- és
oroszlánábrázolások. A lány meg volt győződve arról, hogy a díszítések
nagy része aranyból készült. A folyosó falát egymásba érő nyitott
boltívek képezték, amelyek mögött mindkét oldalon újabb tágas termek
látszottak. Itt semmiféle bútorzat nem volt, a jobbra-balra nyíló
helyiségekben viszont padok és asztalok álltak. -Ahogy a lány
be-bepillantott némelyikbe, azt látta, hogy a falakat valamilyen
színes textíliából készült kárpit borítja, míg a padlót primitív
mintázatú, vastag szőnyegekkel, fekete oroszlánok és szépen
pötytyözött leopárdok bőrével fedték be.

A bejárattól jobbra nyíló helyiség is olyan ruhába öltözött

férfiakkal volt tele, mint új őrei. A falakon számos lándzsa és
szablya függött. A folyosó túlsó végén egy lapos kis lépcsősor újabb
zárt ajtóhoz vezetett. Az őröket itt ismét megállították. Az
ajtónállók egyike, miután végighallgatta a kísérő jelentését, intett,
hogy maradjanak kinn, maga pedig bement az ajtón. Teljes tizenöt
percbe telt, mire visszajött, ekkor az őröket újra lecserélték, és a
lányt bevezették az ajtó mögötti helyiségbe.

Újabb három helyiségen haladtak tovább; mindig újabb ajtókon át,

ahol az őrséget rendre lecserélték. Végre egy viszonylag kis szobába
kísérték. Ebben egy férfi járkált fel-alá. Bíborvörös tunikát viselt,
amelynek elejére és hátára egy-egy irdatlan nagy papagáj volt hímezve.
A fején barbár fejdíszt viselt, amelynek tetején kitömött papagáj
trónolt.

Ennek a szobának a falait teljesen elrejtették a függönykárpitok,

amelyeket százával, sőt ezrével leptek el a hímzett papagájok. A
padlót aranyberakásos papagájok díszítették. A mennyezeten élénk
színekkel sűrűn egymás mellé festett papagájok látszottak,
kiterjesztett szárnnyal, mintha repülnének.

A férfi termetére nézve nagyobb volt, mint bárki, akit a lány

idáig a városban látott. Pergamenszerű bőrét ráncossá tette a kor, és
sokkal kövérebb volt, mint a fajtájából bárki. Csupasz karjai nagy
testi erőről tanúskodtak, és a járása sem vallott öreg emberre.
Arckifejezése úgyszólván teljes gyengeelméjűségről árulkodott. Bertha
Kircher számára a legvisszataszítóbb lény volt, akit egész életében
látott.

Miután a lányt a színe elé vezették, a férfi jó néhány percen át

tudomást sem vett róla, továbbra is nyugtalanul fel-alá járkált. Aztán
hirtelen, mindenféle figyelmeztető jel nélkül, a szoba túlsó végében
sarkon fordult, és eszeveszetten a lánynak rontott. Az önkéntelenül
hátrahökölt, és nyitott tenyerét a rémséges alak felé tartotta, mintha
így akarná távol tartani magától. Ám az a két férfi, aki a szobába
vezette, mellette állt és megragadta.

A férfi ugyan vadul rohant felé, mégis úgy állt meg a lány előtt,
hogy nem ért hozzá. Iszonyatos, fehéren keretezett szemével egy percig
fürkészően bámult az arcába, majd minden átmenet nélkül eszelős
nevetésben tört ki. Két-három percen keresztül teljesen átadta magát a
nagy vígságnak, majd ugyanolyan hirtelen, ahogyan elkezdte, abba is
hagyta a nevetést.

Nekilátott megvizsgálni a foglyot. Megtapogatta a haját, a bőrét,

a rajta levő ruha anyagát, és jelbeszéddel utasította, hogy nyissa ki
a száját. Ez utóbbi nagyon érdekelte, még az egyik őr figyelmét is
felhívta a lány szemfogaira. Aztán kivicsorította a saját éles fogait
a fogolynak, hogy nézze meg.

Kisvártatva újra elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Vagy

tizenöt percbe telt, mire újra hajlandó volt tudomást venni a
fogolyról. Kurta parancsokat osztogatott az őröknek, akik
haladéktalanul kivitték a lányt a szobából.

Egy sor folyosón és termen áthaladva az őrök egy szűk kőlépcsőhöz

vezették Bertha Kirchert. Ez a felső szintre vezetett. Itt megálltak
egy kis ajtó előtt, ahol egy lándzsával felfegyverzett meztelen néger
őrködött. Az egyik őr mondott valamit neki, mire az kinyitotta az
ajtót. A kis csapat bevonult egy alacsony mennyezetű terembe, amelynek
ablakai azonnal magukra vonták a lány figyelmét azzal, hogy vastag
rács volt rajtuk. A szoba bútorzata az eddig látottakhoz hasonló volt.
Ugyanolyan faragott asztalok, padok, szőnyegek, tolldíszítések, bár az
egész helyiség minden tekintetben egyszerűbb volt, mint az alsó
szinten látottak bármelyike. Az egyik sarokban egy alacsony pamlag
állt, olyan szőnyeggel leterítve, mint a padló, azzal a különbséggel,
hogy könnyebb anyagból készült. A pamlagon egy asszony ült.

Amikor Bertha Kircher megpillantotta „ szoba lakóját, az

ámulattól egy percre elállt a lélegzete. Azonnal tudta, hogy akit lát,
az sokkal közelebb áll az ő fajtájához, mint bárki más, akivel a város
falain belül idáig találkozott. Egy ráncos öregasszony nézett rá,
fogatlan arcába mélyen besüllyedt fénytelen kék szeme. Ám a szem
épelméjű, értelmes lény szeme volt, és a ráncos arc egy fehér asszony
arca.

A lány láttán felállt, és elindult feléje. Olyan tétován és

bizonytalanul járt, hogy kénytelen volt egy hosszú botra támaszkodni,
amelyet két kézzel szorongatott. Az egyik őr néhány szót mondott neki,
majd a férfiak megfordultak, és távoztak a szobából. A lány ott állt
közvetlenül az ajtó előtt, és várta, hogy most mi fog történni vele.

Az öregasszony végigment a szobán, megállt előtte, és ráemelte

gyönge, vizenyős szemét a jövevény üde, fiatal arcára. Aztán tetőtől
talpig végigmérte, és öreg szeme végül visszatért a lány arcához.
Bertha Kircher a maga részéről ugyanilyen leplezetlenül vette
szemügyre a kis öregasszonyt. Az utóbbi szólalt meg először.

Vékony, sipító hangon beszélt, tétován, dadogva, mint aki idegen

nyelven beszél, és kevéssé ismert szavakat használ.

- Maga a külső világból való? - kérdezte angolul. - Adná Isten,

hogy megértse és beszélje ezt a nyelvet.

- Az angolt? - kiáltott fel a lány. - Hát persze, hogy tudok

angolul.

- Istennek legyen hála! - kiáltotta a kis öregasszony. - Nem

voltam biztos benne, hogy amit mondok, más megérti-e. Hatvan éven
keresztül csak ezen az átkozott zagyva nyelven beszéltem. Hatvan éven
keresztül egyetlen szót nem hallottam a saját nyelvemen. Szegény
teremtés! Szegény teremtés! - motyogta. - Miféle átkozott balvégzet
sodorta a karmaik közé?

- Maga angol? - kérdezte Bertha Kircher. - Jól értettem? Maga

valóban angol asszony, és hatvan éve itt van?

Az öregasszony igenlően bólintott.

- Hatvan éve egyszer sem hagytam el ezt a palotát. Jöjjön -

mondta, és csontos kezét nyújtotta. - Nagyon öreg vagyok már, nem
tudok sokáig állni. Jöjjön, üljön le mellém a pamlagra.

A lány megfogta a feléje nyújtott kezet, és segített az idős

hölgynek visszamenni a szoba túlsó végébe. Amikor leült, ő is helyet
foglalt mellette.

- Szegény gyermek! Szegény gyermek! - sóhajtotta az öregasszony.

- Sokkal jobban járt volna, ha meghal, mint így, hogy ide hozták. Én
először még végezhettem volna magammal, de mindig élt bennem a remény,
hogy egyszer majd jönni fog valaki, aki elvisz innen, de nem jött soha
senki. Mesélje el, hogyan fogták el.

A lány igen röviden beszámolt a főbb eseményekről, amelyek oda

vezettek, hogy a város néhány lakójának kezébe került.

- Szóval akkor egy férfi is van magával a városban? - kérdezte az

öregasszony.

- Igen - mondta a lány -, de nem tudom, hogy hol, és azt sem,

hogy mik a szándékaik vele. Ami azt illeti, azt sem tudom, hogy velem
mik a szándékaik.

- Azt az ember sohasem tudhatja - mondta az öregasszony. - Ők

maguk sem tudják, hogy mik lesznek a szándékaik a következő
pillanatban. De azt hiszem, bele kell nyugodnia abba, szegény
gyermekem, hogy soha többé nem fogja látni a barátját.

- De hát önt sem ölték meg - emlékeztette az öregasszonyt a lány

-, pedig, ahogy mondja, hatvan évig a foglyuk volt.

- Nem - volt a válasz -, nem öltek meg, és magát sem fogják

megölni, bár Isten tudja, nem fog-e könyörögni nekik, hogy inkább
öljék meg, ha valamennyi időt eltölt ezen a rettenetes helyen.

- Kik ezek ... - kérdezte Bertha Kircher -, miféle emberek?

Minden más néptől különböznek, akiket eddig láttam. És mesélje el azt
is, hogy miként került ide.

- Az nagyon régen volt - mondta az öregasszony, és közben

előre-hátra himbálta magát a pamlagon. - Nagyon régen volt. Ó, de
nagyon régen! Húsz éves voltam mindössze. Gondoljon bele, gyermekem!
Nézzen rám. Nincs más tükröm, csak a fürdővizem, nem tudom, milyen
vagyok, mert a szemem öreg, de az ujjammal ki tudom tapogatni öreg és
ráncos arcomat, beesett szememet, fogatlan ínyemre tapadó, petyhüdt
ajkamat. Öreg vagyok, görbe hátú és csúf, de akkoriban még fiatal
voltam, és azt mondták, hogy szép. Illetve, nem akarok álszenteskedni:
szép voltam. A tükröm ezt mutatta. Az apám misszionárius volt a
szárazföld belsejében. Egyik nap egy csapat arab rabló érkezett a kis
bennszülött faluba, ahol apám dolgozott, és összefogdosták a
férfiakat, nőket rabszolgának. Engem is elfogtak. Nem nagyon ismerték
az országnak azt a részét, és ezért kénytelenek voltak a falunk
férfiaira hagyatkozni, akiket azért fogtak el, ho-gy vezessék őket.
Elmondták nekem, hogy korábban sohasem jártak még ennyire lent délen,
és hogy azt hallották, nyugatra tőlünk van egy elefántcsontban és
rabszolgákban gazdag ország. Oda akartak eljutni. Észak felé indultak
velünk; ahol engem valamelyik fekete szultán háremébe akartak eladni.
Gyakran tárgyalták, hogy milyen árat kapnak majd értem, és hogy ez az
ár ne csökkenjen, féltékenyen őriztek egymás ellen, így az utazás
számomra a lehető legkevesebb viszontagsággal járt. Mindig a létező
legjobb falatokat kaptam, és nem bántottak.
Kis idő múlva azonban túljutottunk annak az országnak a határán, ahol
még a falunk férfiai jól kiismerték magukat, és egy kietlen, száraz,
sivatagos pusztaságra értünk. Az arabok rájöttek, hogy eltévedtek.
Ennek ellenére továbbmentek nyugat felé. Rettenetes kanyonokon át
vezetett az út az izzó homokban, a könyörtelenül tűző nap sugarai
alatt. Az elfogott szerencsétlen rabszolgákat -persze kényszerítették,
hogy cipeljék a tábori felszerelést és a zsákmányt, és így aztán a
nehéz terhek alatt görnyedve, kiéhezve és víz nélkül hamarosan
elkezdtek hullani, mint a legyek.
Nem sok ideje voltunk a sivatagban, amikor az arabok már kénytelenek
voltak leölni a lovaikat, hogy élelemhez jussanak. Amikor elérkeztünk
az első kanyonhoz, amelyen képtelenség lett volna átvinni az
állatokat, a többit is lemészárolták, és a húst a még életben maradt,
szerencsétlen, rogyadozó feketékkel vitették.
Így mentünk tovább még két napig, és most már egy maroknyi fekete
kivételével minden rabszolga halott volt. Sőt, maguk az arabok is
kezdtek elpusztulni az éhségtől, a szomjúságtól és a perzselő sivatagi
hőségtől. Visszafelé, ameddig a szem ellátott, köröző keselyűk
jelezték utunkat az égen, meg a halottak tetemei, akik az úttalan
sivatagban lefeküdvén sohasem keltek fel többé. Ahogy a feketék
fogytak, az elefántagyarakat egyenként sorsukra hagyták, és a halál
ösvényét száz ember szétszórt tábori felszerelése, lószerszáma övezte.
Az arab törzsfőnök valamilyen oknál fogva a végsőkig megtartott a
kegyeiben engem, talán az járhatott a fejében, hogy az összes kincse
közül én vagyok a legkönnyebben szállítható. Fiatal voltam és erős, és
miután a lovakat leölték, gyalog mentem tovább. Lépést tudtam tartani
a legszívósabb férfiakkal is. Mi angolok, tudja, nagy gyaloglók
vagyunk, míg ezek az arabok egy lépést sem tesznek meg gyalog, mihelyt
elég nagyok ahhoz, hogy lóra ülhessenek.
Nem tudom megmondani magának, mennyi ideig mentünk még, de aztán
végül, amikor már csaknem elfogyott minden erőnk, egy maroknyian
elértünk egy mély kanyon aljára. Hogy a túlsó falon felmásszunk, az
szóba sem jöhetett. Ezért a völgy homokos, réges régen kiszáradt
folyómedrében folytattuk utunkat, míg végül eljutottunk egy helyre,
ahonnan gyönyörű völgyet pillantottunk meg. Biztosak voltunk benne,
hogy ott bőségesen találunk majd vadat.
Addigra már csak ketten maradtunk - a törzsfőnök és én. Fölösleges
elmondanom, hogy a völgy mi volt, hiszen maga is igen hasonló módon
talált rá. Olyan gyorsan ejtettek minket foglyul, hogy úgy tűnt,
mintha vártak volna ránk. Később megtudtam, hogy így is volt, mint
ahogyan magukat is várták.
Idejövet az erdőben látniuk kellett a majmokat és a papagájokat, és
mióta belépett ebbe a palotába, nyilván észrevette, hogy állandóan
ezeknek az állatoknak és az oroszlánoknak az ábrázolásait használják
díszítőelemként. Otthonról mindannyian jól ismerjük a beszélő
papagájokat, akik el tudják ismételni, amire megtanították őket. Ezek
a papagájok abban különböznek tőlük, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik,
mint a város lakói. Azt mondják, hogy a majmok tudnak beszélni a
papagájokkal, és a papagájok iderepülnek a városba, és közlik az
emberekkel, hogy a majmok mit mondtak. És, bár ezt nehéz elhinni, én
tapasztaltam, hogy valóban így van, mert hatvan éve élek közöttük a
király palotájában.
Ahogyan magát, engem is egyenesen idehoztak a palotába. Az arab
törzsfőnököt máshová vitték. Sohasem tudtam meg, mi lett vele.
Akkoriban XXV. Ago volt a király. Sok királyt láttam azóta a nap óta.
Rettenetes ember volt, de hát mindannyian rettenetesek.

- Mi a bajuk? - kérdezte a lány.

- Ez egy elmebeteg faj - válaszolta az öregasszony. - Nem jött

még rá? Vannak közöttük kiváló kézművesek, jó földművelők, és van
közrend is, olyan, amilyen.
Minden madarat tisztelnek, de a papagáj a fő istenségük. Egyet itt is
tartanak a palota egyik gyönyörű lakosztályában. Ő számukra az istenek
istene. Nagyon öreg madár. Ha igaz, amit Ago mondott nekem, akkor
időközben majd háromszáz éves lett. Vallásos rítusaik rendkívül
visszataszítóak. Azt hiszem, hogy ezeknek a rítusoknak az időtlen idők
óta való gyakorlása eredményezte azt, hogy az egész faj az
elmebetegség jelenlegi állapotába került.
De, amint mondottam, vannak ezt ellensúlyozó tulajdonságaik is. A
legenda szerint elődeik - egy maroknyi férfi és nő - valahonnan
északról jöttek ide. Eltévedtek Közép-Afrika terméketlen, puszta
vadonjában. Ezen a helyen, én magam is tudom, hogy eső ritkán vagy
soha nem esik, és mégis, kiterjedt erdőt láthatott, valamint buja
növényzetet a városon kívül és idebent is. Ez a csoda a természetes
forrásoknak a hasznosításával jött létre, amit őseik kezdtek el, és
amit oly mértékben tökéletesítettek, hogy az egész völgy állandóan
megfelelő mennyiségű vizet kap.
Ago azt mondta nekem, hogy sok-sok nemzedékkel az ő ideje előtt az
erdőt úgy öntözték, hogy elterelték a medrükből azokat a
vízfolyásokat, amelyek a városba vitték a források vizét. Amikor a fák
már leértek gyökerükkel a talaj természetes vízrétegeibe, és további
öntözésre nem volt szükség, a vízfolyás medrét ismét megváltoztatták,
és újabb fákat ültettek el. Így nőtt-növögetett az erdő, és ma már
beborítja a völgy szinte teljes felszínét, kivéve azt a nyílt
területet, ahol a város áll. Nem tudom, hogy ez igaz-e. Lehet, hogy az
erdő mindig is itt volt, de hát ez az egyik legendájuk, és az a tény
az alapja, hogy errefelé nincs elegendő eső bármiféle növényzet
megmaradásához.
Sok szenpontból sajátságos emberek, nem Csupán vallásos hitüket és
rítusaikat tekintve, hanem abban is, hogy még más népek szarvasmarhát
tenyésztenek, ők oroszlánokat. Láthatta, hogyan használják ezen
oroszlánok nénelyikét, ám a többségüket meghizlalják és megeszik.
Eleinte, úgy képzelem, vallási szertartásaik részeként ettek
oroszlánhúst, de ahogy a nemzedékek váltották egymást, Lassanként
megszerették, és manapság gyakorlatilag már ez az egyetlen fajta hús,
amit esznek. Természetesen inkább meghalnának, mint hogy egy madár
húsát megegyék, és majmot sem ennének, semmi kincsért. A növényevő
állatokat viszont csupán a tejükért, a bőrükért és az oroszlánok
etetésére tenyésztik. A város déli részén vannak a legelők és karámok,
ahol a növényevő állatokat tartják. A vaddisznót, őzet és antilopot az
oroszlánokkal etetik meg, míg a kecskét a tejéért tartják a város
Lakói számára.
 - És ön úgy élt itt ez alatt a sok-sok év alatt - kiáltott fel a
lány -, hogy sohasem találkozott magafajtájával?

Az öregasszony igenlően bólintott.

- Hatvan éve él itt - folytatta Bertha Kircher -, és nem

bántották!

- Nem azt mondtam, hogy nem bántottak - mondta az öregasszony, -

csak azt mondtam, hogy nem öltek meg.

- Mi volt ... - a lány habozott -, mi volt , - folytatta végül

mégis - a szerepe itt közöttük? Bocsásson meg - tette hozzá gyorsan -,
azt hiszem, tudom a választ, de az ön szájából szeretném hallani, mert
ami az ön szerepe volt, bizonyára az lesz az enyém is.

Az öregasszony bólintott.

- Igen - mondta - bizonyára. Amennyiben távol tudják tartani

magát az asszonyoktól.

- Mire gondol? - kérdezte a lány.

- Hatvan év alatt sohasem engedték meg, hogy egy nő közelébe

menjek. Megölnének, még most is, ha a kezük közé kaparinthatnának. A
férfiak rettenetesek, Isten a tanúm, hogy tényleg rettenetesek. De az
ég óvja meg magát a nőktől!

- Úgy érti - kérdezte a lány -, hogy a férfiak nem fognak

bántani?

- XXV. Ago a királynőjévé tett - mondta az öregasszony. - De sok

más királynője volt még, és nem is mindegyik emberi lény. Tíz évvel
azután, hogy én idekerültem, megölték Agot. A következő király vett
magához, és ez mindig így ment tovább. Most én vagyok a legöregebb
királynő, Az asszonyaik közül kevesen élnek meg magas kort. Nemcsak
hogy állandóan ki vannak téve a meggyilkolás veszélyének, de mivel nem
épelméjűek, gyakran tör rájuk a depresszió, és ilyenkor nagy az
eshetősége annak, hogy végeznek önmagukkal.

Hirtelen megfordult, és a rácsos ablakokra mutatott.

- Látja ezt a szobát, a néger eunuchhal odakint? - kérdezte. -

Ahol ilyet lát, ott biztos lehet benne, hogy nők vannak, mert néhány
kivételtől eltekintve örökké fogságban tartják őket. Úgy tartják, hogy
erőszakosabbak, mint a férfiak, és azok is.

Néhány percig mindketten csendben ültek, majd a fiatalabb nő

odafordult az idősebbhez.

- Nem lehet valahogyan megszökni? - kérdezte.

Az öregasszony ismét a rácsos ablakra mutatott, aztán az ajtóra,

és azt mondta:

- És ott van a fegyveres eunuch is. De még, ha rajta túljutna is,

hogy érne el az utcáig? És, ha kinn volna az utcán, hogyan juthatna el
a városon keresztül a külső falig? De még ha valamilyen csoda folytán
elérne is a külső falig, és ha egy újabb csoda folytán kiengednék a
kapun, reménykedhetne-e abban, hogy átjut az erdőn, amelyben ott
kóborolnak a nagy fekete emberevő oroszlánok. Nem! - válaszolt hangos
kiáltással a saját kérdésére. - Nincs menekvés, mert ha az embernek
sikerülne kiszöknie a palotából, a városból és az erdőből, akkor is
csak a halált hívná ki maga ellen ebben az iszonyatos sivatagban.
Hatvan év alatt maga az első, aki idetalált ebbe az elrejtőzött
városba. Ezer év alatt a völgy egyetlen lakója sem távozott el innen,
és emberemlékezet óta, még a legendáik szerint sem talált rájuk az én
idejövetelem előtt senki. Egyetlen egy , katona külsejű óriásról
tudnak, akinek története apáról fiúra száll. A leírás alapján azt
hiszem, hogy spanyol lehetett. óriás termetű férfi, pajzssal és
sisakban. Keresztülverekedte magát a rettenetes erdőn, egészen a
városkapuig. Nekitámadt azoknak, akiket azért küldtek, hogy elfogják,
és hatalmas kardjával megölte őket. És miután evett a kertekben
termett zöldségből és a fák gyümölcséből, és ivott a patak vizéből,
visszafordult. Ismét keresztülverekedte magát az erdőn, és eljutott a
kanyon torkolatáig. De hiába dacolt a várossal és az erdővel, a
sivataggal nem dacolhatott. Mert a legenda úgy tartja, hogy a király,
aki attól félt, hogy társakat gyűjt maga köré, és megtámadja a várost,
csapatot küldött utána, hogy öljék meg. Három héten át keresték, de
nem találták, mert rosszfelé mentek. Végül ráleltek a keselyűk által
lecsupaszított csontjaira egy napi járóföldre ugyanabban a kanyonban,
amelyen keresztül jöttem én is, meg maga is a völgybe.
Nem tudom - folytatta az öregasszony -, hogy ez igaz-e. De a sok
legendájuk közül ez az egyik.

- Igen - mondta a lány -, ez igaz. Biztos vagyok benne, hogy

igaz, mert láttam a hatalmas óriás csontvázát és rozsdás fegyverét.

Ebben a pillanatban az ajtó minden kopogtatás nélkül egyszer csak

kivágódott. Egy férfi lépett be két lapos edénnyel a kezében,
amelyekben több kisebb tál volt. Kirakta őket a nők közelében az egyik
asztalra, majd egyetlen szó nélkül megfordult és távozott. A tálakból
főtt étel pompás illata kezdett terjengeni.

Ez eszébe juttatta a lánynak, hogy nagyon éhes.

Az öregasszony biztatására odasétált az asztalhoz, hogy szemügyre

vegye az étkeket. A nagyobb tálak cserépedények voltak, míg a bennük
levők kisebbeket aranyból kalapálták ki. A lány nagy-nagy
meglepetésére a kisebb edények között egy kanalat és egy villát
talált. Ezek bár különös formájúak voltak, ugyanúgy lehetett
használni, mint bármelyik civilizáltabb helyről valókat. A villa ágai
szemmel láthatóan vasból, míg a nyele, valamint a kanál aranyból
készült.

Az egyik tálban erősen fűszerezett párolt hús volt zöldséggel,

gyümölcstál tartozott hozzá és egy köcsög tej, mellette pedig egy kis
korsóban lekvárra emlékeztető valami. Annyira mardosta az éhség a lány
gyomrát, hogy meg sem várta, míg társa odaér az asztalhoz.

Megkóstolta az ételt, meg mert volna esküdni, hogy soha életében

nem evett még ilyen ízletes falatot. Az öregasszony lassan odament az
asztalhoz, leült vele szemben az egyik padra.

Míg kivette a kisebb edényeket a nagyobból, és elrendezte őket

maga előtt az asztalon, csúfondáros mosollyal az ajkán figyelte,
milyen jó étvággyal eszik a fiatal nő.

- Az éhség nagy úr - mondta nevetve.

- Hogy érti ezt? - kérdezte a lány.

- Megkockáztatom a kijelentést, hogy pár héttel ezelőtt undor

fogta volna el a gondolatra, hogy macskát kell ennie.

- Macskát? - kiáltott fel a lány.

- Igen - mondta az öregasszony. - Mi a különbség? Az oroszlán is

csak macska.

- Úgy érti, hogy oroszlánt eszem?

- Igen - mondta az öregasszony -, és ahogyan ők készítik el,

nagyon ízletes a húsa. Nagyon meg fogja szeretni.

Bertha Kircher némiképp bizonytalanul mosolygott.

- Meg nem tudnám különböztetni - mondta - a bárány- vagy

borjúhústól.

- Nem is lehet - mondta az öregasszony -, nekem is ugyanúgy

ízlik. Ezeket az oroszlánokat nagyon nagy gonddal tartják és etetik, a
húst pedig úgy fűszerezik és készítik el, hogy az íze alapján bármi
lehetne.

Így aztán Bertha Kircher jól belakott a különös gyümölcsökből, az

oroszlánhúsból és a kecsketejből.

Alighogy befejezte az étkezést, az ajtó újra kinyílt. Egy sárga

köntösű katona lépett be. Mondott valamit az öregasszonynak.

- A király - tolmácsolta az a szavait - úgy rendelkezett, hogy

készüljön fel, mert hozzá fogják vinni. Ezt a lakosztályt fogja
megosztani velem. A király tudja, hogy én nem olyan vagyok, mint a
többi asszony. Sohasem merte volna magát összezárni velük. XVI.
Herognak vannak néha világos pillanatai. Úgy látszik, ezek egyike
alatt hozták ide magát. Miként mindenki más, ő is azt hiszi, hogy az
egész közösségből ő az egyedüli épelméjű. Én nemegyszer jutottam már
arra a megállapításra, hogy a különböző férfiak, akikkel kapcsolatba
kerültem, beleértve magukat a királyokat is, legalábbis kevésbé
őrültnek tekintenek engem, mint a többieket. Hogy ezek alatt a hosszú
évek alatt miként sikerült épeszű embernek maradnom, azt igazán nem is
tudom.

- Hogyan érti azt, hogy készüljek fel? - kérdezte Bertha Kircher.

- Azt mondta, a király úgy rendelkezett, hogy készüljek fel, mert
hozzá fognak vinni.

- Meg fog fürdeni, és kap egy ugyanolyan ruhát, mint amilyen

rajtam van.

- Nincs menekvés? - kérdezte a lány. - Nincs legalább arra

lehetőség, hogy megöljem magam?
 Az asszony odaadta neki a villát.

- Ez az egyetlen lehetőség - mondta -, de láthatja, hogy az ágai

nagyon rövidek és tompák.

A lány megborzongott, az öregasszony pedig gyöngéden a vállára

tette a kezét.

- Lehet, hogy csak meg fogja nézni, és aztán elküldi - mondta. -

XXV. Ago egyszer értem küldött, megpróbált szóba elegyedni velem,
rájött, hogy nem értem, és ő sem ért engem, erre megparancsolta, hogy
tanítsanak meg a népe nyelvére, és aztán egy évig nyilván
megfeledkezett rólam. Néha hosszú ideig nem látom a királyt. Volt egy
király, aki öt évig uralkodott - őt sohasem láttam. Mindig van remény.
Még én is, akinek pedig bizonyára már az emlékét is elfeledték ezen a
palotán kívül, reménykedem, pedig nálam jobban senki nem tudja, hogy
mennyire hiábavaló.

Az öregasszony egy szomszédos helyiségbe vezette Bertha Kirchert,

amelynek aljában egy medence volt. A lány megfürdött, ezután társa
odavitt neki egy olyan testhez tapadó ruhát, amilyet a bennszülött
asszonyok viseltek, és ráigazította az alakjára. A ruha anyaga
fátyolszerű textília volt, ami jól érvényre juttatta a lány idomainak
gömbölyded szépségét.

- Így ni - mondta az öregasszony, miközben utoljára még

megigazította a ruha egyik redőjét -, most már olyan, mint egy igazi
királynő !

A lány rémülten pillantott le meztelen keblére és alig-alig

elfedett végtagjaira. - Így, félig csupaszon akarnak férfiak elé
vezetni?

Az öregasszony ismét csúfondárosan mosolygott.

- Semmiség az egész - mondta. - Meg fogja szokni, ahogyan én is

megszoktam, pedig én egy lelkész otthonában nőttem fel. Ott már az is
csaknem bűncselekménynek számított, ha egy nő a harisnyás bokáját
mutogatta. Ahhoz képest, amit minden bizonnyal látni fog, és azokhoz a
dolgokhoz képest, amelyeket esetleg el kell majd viselnie, ez igazán
csekélység.

A lány fel-alá járkált a szobában, és zaklatott állapotában úgy

érezte, órák óta vár már arra, hogy az őrült király végérvényesen a
színe elé rendelje. Leszállt a sötétség, Az olajmécseseket már régen
meggyújtották a palotában, amikor két küldönc jelent neg azzal az
üzenettel, hogy Herog azonnal látni óhajtja.

Az öregasszony, akit ők Xanilának neveztek, kísérje el. A lány

némi kis megkönnyebbülést érzett, amikor megtudta, hogy egy barátja is
ott lesz legalább, bármennyire is nem áll az öregasszony nak módjában
segítségére lenni.

A küldöncök az épület alsó szintjén egy kis szobába kalauzolták

őket. Xanila elmagyarázta, hogy ez az egyik előszoba, amelyik a fő
trónterembe nyílik. A király ebben szokott udvart tartani teljes
kíséretével együtt. A szobában sárga tunikás harcosok üldögéltek,
Legtöbbjük a padlóra szögezte a szemét, és magatartásuk letört
egykedvűségről tanúskodott. Amikor a két nő belépett, néhányan
közönyösen rájuk néztek, de a többség oda se figyelt.

Míg az előszobában várakoztak egy másik helyiségből fiatal férfi

lépett be. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint a többiek, azzal a
különbséggel, hogy a fején aranyból készült pánt volt. A homloka
fölött egyetlen egy papagájtoll meredt az égre. Amikor belépett, a
szobában levő katonák talpra ugrottak.

- Ez Metak, a király egyik fia - súgta oda a lánynak Xanila.

A herceg a szobán keresztülhaladva a fogadóterem felé tartott,

amikor pillaantása Bertha Kircherre tévedt. Nyomban megállt, és egy
teljes percen át csak bámulta egyetlen szó nélkül.

A lány elpirult, mert kínosan érezte magát a férfi szemtelen

tekintetétől és a maga hiányos öltözéke miatt. Szemét lesütötte és
elfordult. Metak hirtelen a feje búbjától a talpáig reszketni kezdett.
Minden figyelmeztető jel nélkül hangos, rekedt üvöltés közepette
előreugrott, és karjába kapta a lányt.

Pillanatok alatt iszonyú kavarodás keletkezett. A küldöncök,

akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy vezessék a király színe elé
a lányt, hangosan visítozva ott toporogtak a herceg körül. A karjukkal
hadonásztak, és vadul gesztikuláltak, mintha kényszeríteni akarnák,
hogy engedje el a lányt. Ugyanakkor nem mertek kezet emelni a királyi
sarjra. A többi őr, mintha együttérzett volna a herceggel az
őrültségben, visítozva és szablyáját lóbálva rohant előre.

A lány igyekezett kiszabadítani magát az eszelős iszonyú

öleléséből, de a férfi olyan könnyedén tartotta átölelve bal karjával,
mint egy csecsemőt, miközben szabad kezével előhúzta a szablyáját, és
dühödten a legközelebb állók felé suhintott.

Az egyik küldönc volt az, aki először kóstolta meg Metak

kardjának éles pengéjét. A herceg egyetlen gonosz suhintással a
kulcscsontjától a derekáig végighasította a fickó mellét. A nyomorult
fültépő hangon felvisított és a padlóra esett. Vérző sebbel megpróbált
talpra állni, de összecsuklott és meghalt.

Időközben Metak, aki továbbra is görcsösen szorította magához a

lányt, a túloldali ajtó felé hátrált. A vér láttán az őrök közül
ketten, mintha hirtelen őrjöngő roham lett volna úrrá rajtuk, ledobták
a szablyájukat, és foggal-körömmel egymásnak estek. Mások a herceget
igyekeztek elfogni, megint mások a védelmére keltek. Az egyik őr a
szoba sarkában ült, és harsányan röhögött. Pont abban a pillanatban,
amikor Metaknak sikerült elérni az ajtót és áthurcolni rajta a lányt,
az mintha úgy látta volna, hogy egy másik férfi ráveti magát a
hullára, és belemélyeszti a fogát a húsába.

A tébolyult orgia közepette Xanila mindvégig a lány közelében

maradt, de a szoba ajtajában Metak egyszer csak észrevette, hirtelen
megfordult, és gonoszul feléje vágott. Xanila szerencséjére, addigra
már félig az ajtónyílásban állt, így Metak pengéje az ajtó kőboltívén
csattant. Xanila, nyilván hatvan év hasonló tapasztalatainak
bölcsességétől sarkallva, amilyen gyorsan csak öreg, ingatag lábaitól
telt, kimenekült a folyosóra.
 Metak, mihelyt túljutott az ajtón, visszadugta hüvelyébe a
szablyáját, és felkapta a földről a lányt. Elindult vele ellenkező
irányba, mint amerre Xanila menekült.

20. Tarzan megérkezik

Aznap este, még éppen sötétedés előtt, egy elcsigázott repülős

lépett be a Második Rhodesiai Hadsereg főhadiszállásán Capell ezredes
szobájába, és tisztelgett.

- Nos, Thompson - kérdezte -, szerencsével járt? A többiek már

mind visszajöttek. Nyomát sem látták sehol Oldwicknak meg a gépének.
Azt hiszem, fel kell hagynunk a kereséssel, hacsak maga nem volt
sikeresebb.

- Én sikerrel jártam - válaszolta a fiatal tiszt. - Megtaláltam a

gépet.

- Ne mondja! - szakadt ki a kiáltás Capell ezredesből. - Hol van?

Oldwicknak is látta nyomát?

- Jó messze, a szárazföldön egy szűk kanyonban tisztán láttam a

gépet, de nem tudtam a közelébe menni. Egy valóságos pokolfajzat, egy
oroszlán mászkált állandóan körülötte. Leszálltam és le akartam
mászni, hogy közelebbről megnézzem a gépet. De ez a dög egy jó órán át
vagy még tovább is ott téblábolt, úgyhogy végül el kellett jönnöm.

- Úgy gondolja, hogy az oroszlánok elkapták Oldwickot? - kérdezte

az ezredes.

- Azt kétlem - válaszolta Thompson hadnagy -, mégpedig azért,

mert semmi jele nem volt annak, hogy az oroszlán a gép közelében evett
volna. Amikor rájöttem, hogy képtelen vagyok lejutnia géphez,
felszálltam, és oda-vissza végigrepültem a kanyonon. Sok mérfölddel
lejjebb, dél felé találtam egy erdős kis völgyet, amelynek a közepén -
kérem, ezredes úr, ne gondolja, hogy megbolondultam - egy szabályos
város áll: utcák, házak, a közepén egy főtér, mesterséges tóval,
jókora épületek kupolákkal, tornyokkal meg minden ilyesmivel.

Az idősebb tiszt együttérző tekintettel nézett a fiatalabbra.

- Maga nagyon kimerült, Thompson - mondta. -~- Menjen, és aludja

jól ki magát. Most már jó ideje foglalkozik ezzel a feladattal,
nyilván az idegeire ment egy kicsit.

A fiatalember ingerülten rázta a fejét.

- Bocsásson meg, ezredes úr - mondta -, de az igazságot mondom.

Nem tévedek. Jó néhányszor körberepültem a helyet. Lehet, hogy Oldwick
eljutott odáig - vagy, hogy ezek az emberek foglyul ejtették.

- Vannak emberek a városban? - kérdezte az ezredes.

- Igen. Láttam őket az utcákon.

 - Gondolja, hogy lovasság el tudna jutni a völgybe? - kérdezte az
ezredes.

- Nem - válaszolta Thompson. - A vidéket keresztül-kasul

felszabdalják ezek a mély kanyonok. Még a gyalogság is pokoli hosszú
idő alatt érne oda, és a környéken két napi járóföldre semmiféle vizet
nem voltam képes felfedezni.

Idáig jutottak a beszélgetésben, amikor egy nagy Vauxhall gördült

a Második Rhodesiai Hadsereg főhadiszállása elé. A következő
pillanatban Smuts tábornok kiszállt, majd a szobába sietett. Capell
ezredes felállt székéről, tisztelgett, a fiatal hadnagy vigyázzba állt
és szalutált.

- Erre jártam - mondta a tábornok -, és gondoltam, benézek egy

kis csevegésre. Igaz is, meddig jutottak Smith-Oldwick felkutatásában.
Látom, itt van Thompson. Ha jól emlékszem, egyike azoknak, akik a
keresésére indultak.

- Igen - mondta Capell - ő volt az egyik. És ő jött vissza

utolsóként. Megtalálta a hadnagy repülőgépét - azzal elismételte, amit
Thompson hadnagy jelentett neki. A tábornok Capell ezredessel együtt
leült az asztalhoz. A két tiszt, a repülős segítségével meghatározta a
hozzávetőleges helyét annak a városnak, amelynek felfedezését Thompson
jelentette.

- Roppant sivár vidék - jegyezte meg Smuts -, de nem

nyugodhatunk, míg minden követ meg nem mozgattunk annak érdekében,
hogy megtaláljuk azt a fiút. Egy kis különítményt fogunk kiküldeni. A
kicsinek nagyobb esélye van a sikerre, mint egy nagynak. Egy századot,
ezredes úr, vagy mondjuk kettőt, megfelelő számú teherautóval az
élelem és a víz szállításához. Állítson az élére parancsnokként egy jó
katonát. Mondja meg neki, hogy létesítsen bázist nyugati irányban a
legtávolabbi ponton egészen addig, amíg a teherautók el tudnak menni.
Az egyik század maradjon itt, a másikat pedig küldje tovább. Azt
hiszem, jól gondolom, hogy a bázis a várostól számított egy napi
járóföldön belül települhet. Ha ez így van, annak a különítménynek,
amelyet előre küld, nem fog gondot okozni a víz hiánya, mert a
völgyben, ahol a város fekszik, kell víznek lennie. Felderítés céljára
rendeljen ki melléjük egy pár repülőgépet, és létesítsen
híradószolgálatot, hogy a bázis mindvégig tarthassa a kapcsolatot az
előreküldött csapattal. Mikor tud a különítmény útnak indulni ?

- Ma este fel tudunk rakodni a teherautókra - válaszolta Capell

-, és éjjel egy óra tájban elindulhat a menet.

- Helyes - mondta a tábornok - folyamatos tájékoztatást kérek -,

azzal a másik két tiszt tisztelgését viszonozva távozott.

Amikor Tarzan felugrott a kúszónövényre, tisztában volt azzal,

hogy az oroszlán szorosan a sarkában van, és hogy élete attól függ,
milyen erősek a városfalról lecsüngő liánok, ám hatalmas
megkönnyebbülésére azt tapasztalta, hogy a növény törzse nagyjából
férfikar vastagságú, és a falon felfutó indák szilárdan tapadtak. Így
testének a törzsre nehezedő súlya nem volt túl nagy.

Hallotta, hogy Numa csalódottan bömböl egyet, visszacsúszik a

földre, miután hasztalan igyekezett megkapaszkodni a lombos liánokban.
Tarzan pedig tanítómesterei, a majmok ügyességével fürgén felszökkent
a fal tetejére.

Alatta a falhoz szorosan épített ház lapos teteje látszott.

Miközben leugrott rá, háttal fordult a fal bemélyedése felé, ahol az
ablak volt, így nem láthatta a sötétben feléje lopakodó alakot. Ha nem
is látta, azért nem tartott sokáig, míg tudomást szerzett róla.
Alighogy a lába megérintette a tetőt, egy súlyos test vetette rá magát
hátulról, és izmos karok ragadták meg a derekát.

A majomember hátrányos helyzetbe került, és mivel a másik

felemelte a földről, egy ideig teljesen tehetetlen volt. Nem tudta, ki
az, aki megfogta, de az biztos volt, hogy határozott tervet forgat a
fejében, mert egyenesen a tető széle felé haladt, amiből Tarzan
számára nyilvánvalóvá vált, hogy le akarja hajítani a járdára - ami
igen hatékony módja egy betolakodó megsemmisítésének. A majomember
tisztában volt azzal, hogy akit itt lehajítanak, az az eséstől vagy
nyomorékká válik, vagy halálra zúzza magát, ám esze ágában sem volt
beletörődni abba, hogy támadója rajta hajtsa végre a tervét.

Tarzan karja és lába szabad volt, de ő maga olyan kedvezőtlen

helyzetbe került, hogy nemigen tudta végtagjait használni. Csakis
akkor lehetett valami esélye, ha sikerül kibillenteni ellenfelét az
egyensúlyából. Ezért aztán testét kiegyenesítette amennyire csak
tudta, hátravetette magát fogva tartója felé, majd hirtelen előredőlt.
Az eredmény pontosan az volt, amire számított. A hatalmas súlyú
majomember függőleges helyzetéből hirtelen előrevetette magát, és így
a másik is nagy lendülettel előre zuhant. Hogy esés közben letehesse a
kezét, önkéntelenül elengedte Tarzant. Alighogy leesett a tetőre, a
majomember egy macska ügyességével máris talpra szökött és megfordult.
Egy csaknem ugyanakkora termetű férfival találta magát szemközt, mint
ő maga.

A fickó szablyával volt felfegyverkezve, amelyet máris kirántott

hüvelyéből. Tarzannak azonban nem állt szándékában hagyni, hogy a
másik használhassa veszedelmes fegyverét, ezért aztán a neki szánt
lendületes oldalvágás elől levetette magát a földre, és nekiugrott a
másik lábának. Mint amikor egy támadó rőbbijátékost próbál szerelni a
hátvéd, Tartan felkapta ellenfelét, néhány méterrel hátrébb vitte, és
hanyatt levágta a tetőre. A fickó elterült, és a majomember máris a
mellén térdelt. Egyik izmos kezével a kardot tartó kéz csuklóját
kereste és ragadta meg, a másikkal pedig a sárga tunikás őr torkát. A
fickó eddig csendben küzdött, ám pont amikor Tarzan ujjai elérték a
torkát, fültépő üvöltést hallatott, amelyet a barna ujjak azonmód
beléfojtottak. Küszködött, hogy valamiképp kiszabaduljon a mellén
térdelő meztelen óriás szorításából, de ugyanolyan hasztalanul, mintha
Numa, az oroszlán karmai közül próbálta volna kitépni magát.

Erőfeszítései fokozatosan lankadtak, tűhegynyi pupillájú szeme

iszonyúan kigúvadt és felakadt. Habfoltos szájából kilógott duzzadt
nyelve, és nem mozdult többé. Akkor Tarzan felállt, lábát rátéve
már-már a világba akarta üvölteni diadalordítását, amikor eszébe
jutott, hogy az előtte álló feladat a legnagyobb elővigyázatosságot
követeli meg, ezért inkább lakatot tett a szájára.

Kisétált a tető szélére, és lenézett az odalent kanyargó szűk

utcára. Láthatólag minden útkereszteződésben egy-egy gyér fényű
olajmécses pislogott a falba épített tartókon. A kanyargós utcák
legnagyobbrészt sűrű sötétségbe burkolóztak, és még a mécsesek
közvetlen környezetében sem volt a világítás ragyogónak mondható. Azon
a behatárolt területen, a szűk sikátorokban, amelyet a tetőről
belátott, még mindig járkáltak néhányan a város különös lakói közül.

Tarzan tudta: ahhoz, hogy folytathassa a fiatal tiszt és a lány

keresését, a lehető legszabadabban kell mozognia a városban. Ám így,
ágyékkötőjétől eltekintve teljesen meztelenül, szembeszökően
különbözik a város lakóitól, és ha elhalad valamelyik utcasarki mécses
alatt lelepleződhet. Míg ezek a gondolatok jártak az agyában, valami
használható terven is törte a fejét. Tekintete a tőle nem messze
heverő testre esett, és azon nyomban rájött, az álcázás legjobb
lehetősége, ha magára ölti legyőzött ellensége ruháit.

A majomembernek csupán néhány pillanat kellett ahhoz, hogy

beöltözzék a halott katona szíjas szandáljába és papagájhímzéses sárga
tunikájába. Oldalára csatolta a szablyát, de a tunikája alatt továbbra
is ott viselte halott apja vadászkését. Többi fegyverét sem tudta
egykönnyen félredobni, ezért abban a reményben, hogy hátha később
szüksége lesz rájuk, a fal tetején ledobta a futónövény lombjai közé.

Kötelétől azonban az utolsó pillanatban mégsem volt szíve

megválni, hiszen késével együtt ez volt legjobban kezéhez idomuló
fegyvere.

Rájött, hogy ha lecsatolja a szablya szíját, a kötelet a tunikája

alatt rátekerheti a derekára, és ha visszacsatolja a szíjat, a kötelet
még véletlenül sem veheti észre senki.

Külsejét kellőképpen elváltoztatta, még fekete haját is megrázta,

hogy még jobban hasonlítson a város lakóihoz. Aztán körülnézett, hogy
mi módon juthatna le az utcára. Bár meg merte volna kockáztatni, hogy
az eresz széléről leugorjon, mégsem tette ezt, nehogy magára vonja az
arra járók figyelmét és esetleg lelepleződjék. Az épületek magassága
változó volt, de mivel mindegyik kis dőlésű tetővel készült, Tarzan
rájött, hogy könnyen továbbhaladhat a tetők gerincén. Egy darabon így
jutott előre, majd hirtelen azt látta, hogy az egyik ház tetején, pont
az útjában, néhány alak heverészik.

Észrevette, hogy mindegyik tetőn van egy nyílás. Nyilvánvaló

volt, hogy ezen át lehet a lenti lakásokba bejutni. Az előtte heverők
pont továbbhaladásának útját vágták el, s ezért úgy döntött,
megpróbálja, hátha sikerül lejutnia az utcára valamelyik épület
belsején keresztül. Odament az egyik nyíláshoz, a sötét üreg fölé
hajolt, és figyelt, nem hallja-e az életnek valamilyen jelét az alatta
levő lakásból. Sem a füle, sem az orra nem jelezte, hogy élőlény lenne
a közelben. A majomember nem sokat tétovázott, leeresztette testét a
nyíláson, és már éppen készült leugrani, amikor lábával egyszer csak
egy létrát sikerült kitapogatnia, Annak fokain lépdelt le a szobába.

Odalent szinte mindenütt teljes sötétség fogadta. Az épület

belsejének sötétjét némiképp enyhítette egy távoli utcai mécses
visszatükröződő fénye, amely hol gyengébben, hol erősebben szűrődött
be a keskeny ablakon. Miután meggyőződött arról, hogy a lakásban nem
tartózkodik senki, Tarzan keresni kezdett egy lépcsőt, amelyen
lejuthat a földszintre. A szobából nyíló előtérben talált egy keskeny
lejáratot az utca felé. A szerencse a kegyeibe fogadta, és így
sikerült kijutnia az árkádsor árnyékába anélkül, hogy a ház lakói
közül bárkivel találkozott volna.

Az utcán nem kellett sokat törnie a fejét azon, hogy merre

induljon, hiszen gyakorlatilag a kapuig követte a két európai nyomát,
és biztosra vette, hogy ők azon keresztül jutottak be a városba.
Kitűnő tájékozódó és irányérzéke folytán a városon belül meg tudta
határozni azt a helyet, ahol úgy vélte, hogy rábukkan a keresett
személyek nyomára.

Első dolga az volt, hogy keressen egy utcát, amely párhuzamos az

északi fallal, és amelyen eljuthat az erdőből látott kapuhoz. Rájött,
hogy leginkább akkor lehet reménye a sikerre, ha vakmerően cselekszik.
Ezért egyenesen a legközelebbi utcai mécses irányába indult. Nem
rejtőzködött, de azért az árkádsor árnyékában maradt. Ezzel hívta fel
legkevésbé magára a figyelmet. A járókelők, akik mellett elhaladt,
ügyet sem vetettek rá. Már majdnem eljutott a legközelebbi
útkereszteződéshez, amikor néhány férfit pillantott meg. Ezek is
ugyanolyan sárga tunikát viseltek, mint amilyet áldozatától elvett.

Egyenesen feléje tartottak. A majomember látta, hogy éppen a két

utca kereszteződésében fognak találkozni, ahol a mécses fénye a
legerősebb. Első gondolata az volt, hogy folytatja útját, hiszen
személy szerint semmi kifogása nem volt egy kis csetepaté ellen, ám
hirtelen eszébe jutott a lány, aki talán éppen ezeknek az embereknek a
markában van, ezért aztán egy kevésbé kockázatos megoldáson kezdte
törni a fejét.

Már majdnem elhagyta az árkádsor árnyékát, a közeledő férfiak már

egészen közel voltak hozzá, amikor hirtelen letérdelt, és úgy tett,
mintha a szandálját igazgatná. A szandál szíjait, amelyeket - ha már
itt tartunk - egyáltalán nem biztos, hogy úgy tekert a lábára, ahogyan
azt készítője elgondolta. A kövön térdelt, amikor a katonák egyvonalba
értek vele.

A korábbiakhoz hasonlóan ezek sem figyeltek fel rá, igy abban a

pillanatban, amikor elhaladtak, a két utca kereszteződésében jobbra
fordulva máris folytatta útját.

Az utca olyan kanyargós volt, hogy szinte semmit sem élvezett a

sarki mécsesek áldásaiból. A majomember így kénytelen volt tapogatózva
lépkedni az árkádok sűrű árnyékában.

Az utca egy egyenes szakaszán, épp a következő mécses fényénél,

megpillantotta egy oroszlán körvonalait. A fenevad lassan közeledett
Tarzan felé. Közvetlenül az állat előtt egy asszony ment át az út
túloldalára. Ügyet sem vetettek egymásra. A következő pillanatban egy
gyerek rohant az asszony után; nem figyelve az oroszlánra. Hogy a
fenevad elkerülje az összeütközést az aprósággal, kénytelen volt egy
lépésnyit visszahúzódni. A majomember elvigyorodott, és gyorsan átment
az utca túlsó oldalára. Kifinomult érzékszervei jelezték, hogy ha a
fenevad elhalad előtte, rájöhet, hogy ő idegen. Tarzanba elég
dzsungelbölcsesség szorult ahhoz, hogy tisztában legyen vele: az ember
vagy az állat szemét még becsaphatja, ám egy óriásmacska orrlyukaival
nem tudja elhitetni, hogy a Numa számára egyedül ismert emberfajhoz, a
város lakóihoz tartozik. Szagáról az óriásmacska rájönne, hogy ő itt
idegen, következésképpen ellenség, és Tarzannak nem volt ínyére az
összecsapás, mely hátráltatná útját. A csel tökéletesen bevált, az
oroszlán úgy haladt el mellette, hogy mindössze egy oldalpillantást
vetett feléje.

Nagyjából azon a helyen járt már, ahol megítélése szerint el

kellett érnie a városkaputól befelé vezető utat. A két utca
kereszteződésében orrlyukaival megszimatolta a lány szagnyomát. A
majomember különböző testszagok egyvelegéből is, ki tudta választani
Bertha Kircher ismerős szagát, majd egy másodperccel később
Smith-Oldwickát is. Ám ehthez kénytelen volt minden egyes
útkereszteződésben mélyen lehajolva ismételten szandáljának szentelni
figyelmét, hogy orrlyukai így a lehető legközelebb kerüljenek a
járdához.

Feltűnt neki, mint ahogy korábban két társának is, hogy az utca
épületei más formájúak. A lakóházak körzetéből átjutott az üzletek és
bazárok negyedébe. Itt nemcsak az útkereszteződésekben voltak
mécsesek, hanem a közbülső szakaszokon is. Az utcán sok ember volt. Az
üzletek most tartottak nyitva, mert naplemente után az izzó hőséget
ilyenkorra kellemes hűvösség váltotta fel. Az utakon, utcákon a
szabadon kóborló oroszlánok száma is megnövekedett. Tarzan most
figyelt fel, az emberek egyéni sajátosságaira. Egyszer majdnem
feldöntötte egy meztelen férfi, aki sebesen rohant végig az utcán, és
közben torkaszakadtából ordított. Máskor meg kis híján orra bukott egy
asszonyban, aki az egyik árkád árnyékában négykézláb igyekezett előre.

A majomember először azt hitte, hogy leejtett valamit, és azt

keresi, de amikor félrehúzódva figyelni kezdte, látta, hogy nem a
lábán, hanem a kezén és a térdén kíván járni. Egy másik utcaszakaszon
azt látta, hogy két fickó birkózik a szomszédos ház tetején.
Egyiküknek sikerült kiszabadulnia a másik fogásából, aztán nagyot
taszított ellenfelén, aki lezuhant a tetőről, és mozdulatlanul terült
el az út porában. Egy pillanatra messze visszhangzó vad visítás tört
elő a győztes torkából, majd a fickó tétovázás nélkül fejjel előre
levetette magát az utcára, áldozatának teste mellé. Egy oroszlán
sompolygott elő az egyik kapualj sötét árnyékából, és odament az
előtte fekvő két véres, élettelen alakhoz. Tarzan kíváncsi volt, hogy
a vérszagnak milyen hatása van a fenevadra, és meglepve látta, hogy az
állat csupán megszaglászta a holttesteket és a meleg, piros vért, majd
leheveredett a két halott férfi mellé.

Nem sokkal ezután figyelme egy férfi alakjára terelődött, aki

serényen mászott lefelé az egyik épület tetejéről az utca keleti
oldalán.

Tarzan kíváncsian közelebb ment.

21. Az alkóvban

Amikor Smith-Oldwick rádöbbent, hogy ott áll egyedül és

gyakorlatilag védtelenül egy zárt udvaron, amely hatalmas
oroszlánokkal van teli, legyengült állapotában már-már a hisztérikus
rémület lett rajta úrrá. Megkapaszkodott a rácsban, hogy le ne
rogyjon, és nem is merte fejét a mögötte levő fenevadak felé
fordítani. Érezte, hogy a térde a gyengeségtől megroggyan. Agya egyre
sebesebben zakatolt. Rettenetesen szédült, felfordult a gyomra, majd
hirtelen minden elsötétedett a szeme előtt: teste tehetetlen zsákként
dőlt el a rács tövében.
 Hogy mennyi ideig feküdt ott eszméletlenül, azt sohasem tudta
meg, ám amikor félig öntudatlan állapotában lassan ismét
visszaköltözött agyába az értelem, megállapította, hogy hűvös ágyban
fekszik, vakító fehér lepedőn egy világos és barátságos szobában.
Egészen közel hozzá a nyitott ablak finom függönyét meg-megrlebegteti
a lágy nyári szellő, amely egy napsütötte kert felől érett
gyümölcsillatot sodor felé. Ha kinézett, látta is az ősi
gyümölcsöskertet, ahol zöld fű nőtt a roskadozó fák között, és a nap
sugarai átszűrődtek a lombokon. A nyírott pázsiton apró gyerek
játszott egy pajkos kölyökkutyával.

Úristen! - gondolta a férfi -, micsoda rettenetes rémálmot

láttam! Aztán érezte, hogy egy kéz végigsimítja a homlokát és az arcát
- egy hűvös, gyengéd kéz, amely elhessenti zűrzavaros emlékeit.
Smith-Oldwick egy hosszú percen át angyali békességben és elégedetten
feküdt. Aztán érzékei fokozatosan kénytelenek voltak tudomásul venni a
tényt, hogy a kéz már nem gyengéd, hanem durva, nem hűvös, hanem meleg
és nedves. Hirtelen kinyitotta a szemét, és egy hatalmas oroszlán
nézett vissza rá.

Harold Percy Smith-Oldwick hadnagy nem csupán nevében volt angol

úriember és katonatiszt, hanem valóban az is volt - bátor férfi. Ám
amikor rájött, hogy a kép, amelyet idáig látni vélt, csalóka álom
csupán, és valójában még mindig ott fekszik a rács tövében, ahová
leesett, és egy oroszlán magasodik fölébe, az nyalogatja az arcát,
könny szökött a szemébe. Úgy érezte, a gonosz sors még sohasem
játszott ilyen kegyetlen játékot emberi lénnyel.

Egy ideig nem mozdult, halottnak tettette magát. Az oroszlán

abbahagyta a nyalogatást, és körbeszaglászta a testét. Van néhány
dolog, aminél még a halál is kívánatosabb. Az angol úgy határozott,
hogy a gyors halál is jobb, mint itt feküdni ebben a rettenetes
helyzetben, míg beleroppan az idegfeszültségbe és megőrül.

A rácsba kapaszkodva szépen, megfontoltan, minden sietség nélkül

felkelt a földről. Legelső mozdulatára az oroszlán felmordult, de
aztán nem sokat törődött a férfival, hanem közönyösen odébbállt. Ez
volt az a pillanat, amikor a férfi rászánta magát, hogy megforduljon
és végigtekintsen az udvaron.

A hatalmas fenevadak, elnyúlva a fák árnyékában, a déli fal

mentén álló padon pihentek. Kettő-három nyugtalanul járkált körbe. A
férfi ezektől félt igazán, de amikor kettő elhaladt előtte, kezdte
biztonságban érezni magát, hiszen eszébe jutott, hogy hozzá vannak
szokva az ember közelségéhez. De azért egyelőre nem mert elmozdulni a
rácstól. Alaposabban szemügyre vette a környéket, és észrevette, hogy
a túlsó fal közelében az egyik fa ágai elérnek egy nyitva hagyott
ablakig. Ha el tudna jutni a fáig - gondolta - és volna elég ereje,
akkor az ágon könnyűszerrel kimászhatna, és legalább az oroszlános
udvarból megszökhetne. Ahhoz, hogy eljusson a fáíg - melynek a tövében
két oroszlán szunyókált - teljes hosszában át kell vágnia az udvaron.

A férfi jó fél órán keresztül vágyakozva bámulta a menekülés

kínálkozó útját, majd halkan szitkokat szórt a foga között,
kiegyenesedett, dacosan hátravetette a vállát, és lassan, nyugodtan
elindult az udvar közepén. Az egyik kószáló oroszlán megfordult az
oldalfalnál, és visszaindulva éppen a férfi útját készült keresztezni,
de Smith-Oldvick kitartott amellett, amit ha csak átmeneti
megmenekülés szempontjából is, egyetlen esélyének tartott, ezért aztán
csak ment tovább, és nem vett tudomást a fenevad jelenlétéről. Az
oroszlán lomhán odament mellé, megszagolta, majd morogva
rávicsorította a fogait.

Smith-Oldwick előhúzta ingéből a pisztolyát. - Arra az esetre -

gondolta -, ha úgy döntene, hogy megöl. Végtére is nem tudom, van-e
különbség aközött, hogy feldühítem, és aközött, hogy nem. Megölni
mindig meg tud, akármilyen hangulatban van is.

Ám a férfi azon mozdulatára, amellyel előhúzta fegyverét az

ingéből, az oroszlán viselkedése hirtelen megváltozott, Bár tovább
morgott, egyszer csak megfordult, és elment. Az angol továbbment, és
majdnem ott állt már annak a fának a tövében, amely a célja volt, de
közte és a szabadulás ígérete között egy alvó oroszlán terpeszkedett.

A feje fölött egy ág nyúlt ki, amelyet normális körülmények

között könnyedén elért volna, de a sebektől és a vérveszteségtől
legyengülve kételyei voltak, hogy képes volna-e most akkorát ugrani.
Kérdéses volt még az is, hogy egyáltalán fel tud-e mászni a fára.

Egyetlen lehetőség kínálkozott csupán: a legalacsonyabb ág a fa

törzséből nőtt ki úgy, hogy a földről állva egy férfi könnyedén
elérhette. Ám ahhoz, hogy eljusson a törzsig és hozzáférkőzzön az
ághoz, keresztül kellett lépnie egy oroszlán testén. Nagy lélegzetet
véve egyik lábával belépett a fenevad kinyújtott lábai közé, és
óvatosan felemelte a másikat, hogy a sárgásbarna test túloldalán tegye
le a földre. - Mi lenne - gondolta -, ha ez a dög éppen most ébredne
fel? - A lehetőségtől borzongás futott végig a testén, de nem
tétovázott, és nem húzta vissza a lábát, hanem óvatosan átlépte az
oroszlánt. A fenevad nem ébredt fel.

Smith-Oldwick gyenge volt a vérveszteségtől és az átélt

viszontagságoktól, ám új helyzetének felismerése olyan látványosan
fürge és energikus mozgásra ösztönözte, amilyenre normális erejének
birtokában is aligha lett volna képes. Tudván, hogy élete függ
erőfeszítéseinek sikerétől, sebesen fellendült a fa alsó ágai közé,
majd tovább mászott olyan magasra, hogy az oroszlánok már ne érhessék
el.

A hirtelen mozdulatokkal zajt csapott, s fölébresztette az

oroszlánokat. A két állat felemelte a fejét, egy percig kérdőn bámult,
majd visszafeküdt, hogy folytassa a félbehagyott szunyókálást.

Az angolnak olyan könnyedén sikerült idáig eljutnia, hogy

hirtelen nem is tudta eldönteni, valóságos veszélyben forgott-e
egyáltalán, Hiszen tudta, hogy az oroszlánok hozzá vannak szokva az
emberek jelenlétéhez, de azért mégiscsak oroszlánok. Smith-aldwick
készségesen elismerte, hogy könnyebben lélegzik, mióta biztonságban
tudhatja magát karmaiktól.

Ott volt előtte a nyitott ablak, amelyet lentről már észrevett.

Most éppen egymagasságban volt vele. Úgy látta, hogy a szobában nincs
senki, ezért aztán elindult egy vastag ágon, amely az ablak alatt
ringatózott. Nem volt különösebben nehéz dolog eljutnia a nyílásig, és
a következő pillanatban már fel is húzódzkodott az ablakpárkányra,
majd beugrott a szobába.
 Egy elég tágas helyiségben találta magát, amelynek padlóját
primitív mintájú szőnyegek borították. A néhány bútordarab hasonló
formájú volt, mint amilyeneket a földszinti teremben látott, ahová
Bertha Kircherrel együtt menetelésük utolsó állomásaként betessékelték
őket. A szoba egyik végében valami elfüggönyözött hálófülke lehetett,
amelynek belsejét a súlyos kárpitok teljesen- elrejtették a tekintet
elől. Az ablakkal szemközti falban, a hálófülke közelében egy bezárt
ajtó volt, láthatólag egyedül ezen keresztül lehetett távozni a
szobából.

A gyérülő világosságból megállapította, hogy az este rohamosan

közeledik. Nem tudta eldönteni, hogy mit volna tanácsos tennie:
megvárni, míg leszáll a sötétség, vagy azonnal kijutni az épületből és
a városból. Végül egy döntött, hogy az semmiképpen sem árt, ha
körülnéz egy kicsit a szobán túl is. Elindult az ajtó felé, ám alig
tett néhány lépést, amikor a hálófülke függönyei szétváltak, és a
nyílásban egy nő jelent meg.

Fiatal volt és szép, a keble alatt rátekert kendőszerű ruhadarab

arányos testének egyetlen részletét sem rejtette el, ám az arca egy
gyengeelméjű arca volt. Amikor Smith-Oldwick megpillantotta, megállt.
Arra számított, hogy feltűnése a nőből bármelyik pillanatban
segélykiáltásokat válthat ki. Ám éppen az ellenkezője történt;
mosolyogva közeledett felé, és amikor odaért hozzá, karcsú, formás
ujjaival úgy érintette meg szakadt zubbonyának ujját, ahogyan a
kíváncsi gyerek új játékát. Ugyanazzal a mosollyal az arcán tetőtől
talpig végigmérte, gyermeki csodálkozással megszemlélte öltözékének
minden egyes darabját.

Kisvártatva megszólította. Hangja lágy és dallamos volt, ami éles

ellentétben állt arcának jellegével. A hang és a lányos alak tökéletes
harmóniában volt egymással, összetartozónak tűnt, míg a lány feje és
arca mintha egy másik emberé lett volna. Smith-Oldwick egy szót sem
értett abból, amit a nő mondott, ennek ellenére beszélni kezdett hozzá
a maga kulturált hangján. Ezzel kedvező hatással volt a nőre, mert még
mielőtt a férfi rájött volna, hogy mi lehet a szándéka és
megakadályozhatta volna benne, mindkét karját a nyaka köré fonta, és
féktelenül csókolgatni kezdte.

Smith-Oldwick megpróbálta elhárítani a nő felettébb meglepő

figyelmességét, de erre az még jobban magához szorította. A férfinak
eszébe jutott, hogy mindig azt hallotta, engedni kell a szellemi
fogyatékosnak, és azt is végiggondolta, hátha segítségére lehet a nő a
szökésben, ezért hirtelen lehunyta a szemét, és viszonozta az ölelést.

Ez volt az a kritikus pillanat, amikor kinyílt az ajtó, és egy

férfi lépett be rajta. A kilincs moccanásának első zajára
Smith-Oldwick kinyitotta a szemét, és megpróbált kibontakozni az
ölelésből, bár rájött, hogy a. jövevény szemtanúja volt a meglehetősen
kompromittáló helyzetnek. A lány háttal volt az ajtónak, és először
mintha nem vette volna észre, hogy valaki bejött, de amikor tudomására
jutott, gyorsan megfordult. Amikor tekintete a férfira esett, akinek
rettenetes arca eltorzult az iszonyú dühtől, visítva sarkon fordult,
és a hálófülke felé menekült. Az angol vörös arccal, feszengve állt.
Tudatában volt annak, hogy hiábavaló volna bármit is megmagyarázni,
sőt azt is felismerte, hogy a férfi fenyegetőleg közeledik. Rájött,
hogy nem más, mint az a hivatalos személyiség, aki érkezésükkor
odalent fogadta őket. A fickó ábrázata hamuszürke volt a tébolyult
haragtól és a féltékenységtől.

Ijesztően rángatózott, ami még jobban kiemelte szokásos eszelős

arckifejezését. Egy pillanatra mintha megbénította volna a düh, aztán
hangos üvöltéssel, amely hátborzongató nyögésbe ment át, kirántotta
görbe szablyáját, és az angol felé ugrott. Smith-Oldwicknak semmi
reménye nem lehetett arra, hogy elkerülje a találkozást az őrjöngő
férfi kezében levő borotvaéles fegyverrel. Ezért, bár biztosra vette,
hogy tettével az ugyanolyan gyors és esetleg még rettenetesebb halált
hívja ki maga ellen, az egyetlen dolgot cselekedte, amit lehetett -
előhúzta a pisztolyát, és egyenesen a közeledő férfi szívének szegezte
a fegyvert. A fickó még csak fel sem nyögött, hanem hangtalanul zuhant
Smith-Oldwick lábához - a golyó, amely a szívébe fúródott, egy
szempillantás alatt végzett vele. A szobában jó néhány másodpercig
síri csend uralkodott.

Az angol a holttest mellett állt, fegyverét készenlétben

tartotta, és az ajtót figyelte. Minden pillanatban azt várta, hogy
felhangzik a rohanó lábak dobogása, mert biztosra vette, hogy a
pisztolydörrenést azonnali vizsgálat fogja követni. Ám odalentről
semmiféle zaj nem hallatszott, ami jelezte volna, hogy bárki is
hallotta ott a dörrenést. Kisvártatva a férfi figyelme az ajtótól a
hálófülke felé fordult, amelynek függönyei között megjelent a lány
arca. Szeme egészen kitágult, álla pedig leesett a csodálkozástól és a
rémülettől. Tekintete a földön fekvő alakra szegeződött. Óvatosan
besurrant a szobába, és lábujjhegyen odament a holttesthez. Látszott
rajta, állandóan készen áll arra, hogy elmeneküljön, és amikor
két-három méterre megközelítette a hullát, megállt, majd
Smith-Oldwickra pillantva kérdezett valamit, amit az természetesen nem
értett. Aztán egészen közel ment a halott férfihoz, és a padlóra
letérdelve óvatosan megérintette a testét.

Nem sokkal később rázni kezdte a hulla vállát, majd karcsú,

lányos termetére rácáfoló testi erőről téve tanúbizonyságot, a hátára
fordította a tetemet. Ha idáig kételyei voltak, most egyetlen
pillantás elég volt az eltorzult arcvonásokra, hogy meggyőződjék: az
élet kiszállt a férfiból. A felismerést hangos, tébolyult, eszelős
hahotázás követte, miközben apró kezével csapkodta a halott férfi
arcát és a mellét. Iszonytató jelenet volt, amelynek láttán az angol
önkéntelenül is hátrahőkölt, borzalmas, undorító jelenet, amilyenhez
foghatót, mint megállapította, nemigen láthatni másutt, mint a
bolondokházában vagy ebben a rettenetes városban.

A férfi halála miatti kitörő öröm közepette, mert hiszen

Smith-Oldwick nem tudta a dolgot másnak tulajdonítani, a nő hirtelen
felhagyott az érzéketlen test elleni értelmetlen támadással, talpra
ugrott, gyorsan odaszaladt az ajtóhoz, és egy nagy faretesszel
bezárta, hogy kívülről ne zavarhassák meg őket. Visszament a szoba
közepére, sebesen beszélni kezdett az angolhoz, miközben a meggyilkolt
férfi holttestére mutogatott. Mivel a férfi nem értette, hamarosan
dühbe gurult, és hisztérikus tébolyában egyszer csak rárontott az
angolra, mint aki meg akarja verni. Smith-Oldwick néhány lépést
hátrált és ráfogta pisztolyát.

Bármennyire őrült volt is a nő, annyira azért láthatóan mégsem

volt az, hogy ne tudja egymáshoz kötni magában a hangos dörrenést, az
aprócska fegyvert és a ház urának halálát. Egy szempillantás alatt
megtorpant, és a gyilkos indulat, amilyen hirtelen rátört, ugyanolyan
hirtelen el is párolgott belőle.

Ismét bárgyún, ostobán mosolygott. A rikácsolást abbahagyva

megint lágy, dallamos hangon kezdett beszélni. Most már mutogatással
próbálta jelezni, hogy mi a kívánsága. Intett Smith-Oldwicknak, hogy
kövesse, majd odament a hálófülkéhez, és a függönyöket széthúzva
feltárta a belsejét. Nem is illett rá igazán a hálófülke szó, minthogy
szép nagy szoba volt, telizsúfolva szőnyegekkel, függönyökkel és puha,
párnás pamlagokkal. A bejáratnál a lány megfordult, a külső szoba
padlóján heverő holttestre mutatott, majd bement a hálófülkébe.
Felemelt néhány takarót az egyik pamlagon, és egy üreget tett
láthatóvá a bútordarab alatt.

Rámutatott az üregre, majd a hullára, világosan jelezve az

angolnak azt a kívánságát, hogy a holttestet oda rejtsék el. Ám ha még
mindig kétségei lettek volna, úgy próbálta szétoszlatni őket, hogy
megragadta a férfi ruhájának ujját, és a hulla felé rángatta. Aztán
egyesült erővel felemelték, és a padlón vonszolva átvitték, nagy
nehezen begyömöszölték a szűk kis helyre, amelyet a lány erre a célra
kiválasztott. Smith-Oldwickot ismét megrázta a nő iszonyú brutalitása.
A szoba közepén levő vérfoltos szőnyeget a lány gyorsaan felszedte, és
úgy takarta le vele az egyik bútordarabot, hogy a folt ne látszódjék.
Eligazgatta a többi szőnyeget is, majd hozott egy másikat. A szobában
úgy rendezett el mindent, hogy a nemrég lezajlott tragédiának
semmilyen látható jele ne maradjon.

Miután ezt mind elintézte, úgy igazgatta el a pamlagot beborító

takarókat, hogy elrejtsék a szem elől a rémséges hullát. Aztán a lány
ismét az angol nyaka köré fonta a karját, és húzni kezdte a halott
férfi fölött kiterített puha és kényelmes párnák felé. Smith-Oldwick
teljesen tisztában volt azzal, hogy milyen iszonyú helyzetben van.
Utálat és iszonyat töltötte el, ugyanakkor hevesen lobogott benne az
életben maradás vágya. Úgy érezte, jogosult szinte bármi áron
megvásárolni az életét, ám volt egy pont, amelyhez elérkezve
nemesebbik énje fellázadt.

Egyszer csak hangosan kopogtattak a külső szoba ajtaján. A lány

felugrott a pamlagról, megragadta a férfi karját, és odahúzta a pamlag
mögötti falhoz. Félrehúzta az egyik függönyt, amely mögött egy kis
beugró tárult fel. Betuszkolta oda az angolt, és visszaengedte a
függönyt. Ily módon mindkét szoba felől nézve a férfi tökéletesen
rejtve volt.

Hallotta, hogy a lány a hálón keresztül odamegy a külső szoba

ajtajához, félrehúzza a reteszt, majd felváltva hol egy férfi hangját
hallotta, hol a lányét. Normális hanglejtéssel beszéltek, mintha
valamilyen idegen nyelven folyó társalgás lett volna. Ám az angol, a
nap folyamán szerzett hátborzongató tapasztalatokkal a háta mögött
felkészült arra, hogy bármelyik pillanatban tébolyult dühkitörés
következhet be a függöny túloldalán.

A hangokból megállapította, hogy azok ketten bejöttek a hálóba. A

vágytól ösztökélve, hogy megtudja, miféle férfival kell esetleg
legközelebb megküzdenie, kissé széthúzta a súlyos függönyöket, amelyek
elrejtették előle a két alakot. Látta, hogy egymást átkarolva a
pamlagon ülnek, és a lány arcán ugyanaz a bárgyú mosoly ül, amellyel
az előbb őt tüntette ki. Rájött, hogy ha ügyesen rendezi el a
függönyöket, akkor egy igen keskeny résen keresztül szemmel tarthatja
őket anélkül, hogy ő maga láthatóvá válnék vagy lelepleződne.

Látta, hogy a lány elborítja csókjaival a jövevényt, egy sokkal

fiatalabb férfit, mint akit Smith-Oldwick megölt. Aztán kisvártatva,
mintha hirtelen emlékezetébe idéződött volna valami, kibontakozott
szeretője öleléséből összehúzta a szemöldökét, mint aki erősen
gondolkodik, és ijedt arccal hátrapillantott a rejtett kis beugró
felé, ahol az angol állt. Majd suttogó hangon gyorsan beszélni kezdett
társához, közben a beugró irányába intett a fejével. Számos alkalommal
elismételgetett egy bizonyos mozdulatot a kezével és mutatóujjával,
amiből Smith-Oldwick számára félreérthetetlenül kiderült, hogy a
pisztolyt és annak használatát próbálja meg leírni.

Egyértelmű volt, hogy a lány elárulta, ezért aztán nem sokat

késlekedett, hanem hátat fordított a függönynek, és nekilátott
búvóhelye felderítésének. A férfi és a nő súgdolózott, majd a férfi
óvatosan, nesztelenül felállt, kihúzta görbe szablyáját. Lábujjhegyen
közeledett a függönyökhöz, a lány pedig ott lopakodott mellette.
Egyikük sem beszélt, a szobában teljes csend volt. Aztán a lány
előreugrott, és kinyújtott karjával megjelölt egy helyet a függönyön
körülbelül a férfi mellének magasságában. A nő félrelépett, társa
pedig hirtelen előrerontott, és testének, jobb karjának minden
erejével markolatig beledöfte hegyes szablyáját a függönybe és a
mögötte levő beugróba.

Amikor Bertha Kircher rájött, hogy hiába küszködik, és felmérte,

hogy jobban teszi, ha egy kedvező szökési alkalomra tartalékolja az
erejét, nem igyekezett többé kiszabadulni Metak herceg markából, aki a
palota gyéren megvilágított folyosóin futott vele. A herceg számtalan
termen rohant keresztül, s a lány számára ebből nyilvánvalóvá vált,
hogy bár elrablója a király fia, azért még elfoghatják és
megbüntethetik tettéért, hiszen máskülönben nem igyekezne ennyire, és
nem félne cselekedetének következményeitől.

Abból a tényből, hogy a férfi állandóan ijedt szemmel

pillantgatott maga mögé, és hogy gyanakvó tekintettel nézett be minden
útjukba eső zugba és sarokba, a lány azt gyanította, hogy a hercegre,
ha elfognák, gyors és rettenetes büntetés várna.

Időközben teljesen elvesztette minden tájékozódó képességét, de

azt megállapította, hogy már többször végigmentek ugyanazokon a
termeken. Azt viszont nem tudta, hogy a herceg ugyanúgy
összezavarodott, mint ő, és tulajdonképpen céltalanul rohangál fel-alá
abban a reményben, hogy végül majd csak talál egy helyet, ahol
menedékre lel.

Nincs is semmi csodálni való abban, hogy az eszelősöknek ez a

sarja nehezen ismerte ki magát egy olyan palotának zegzugos
útvesztőjében, amelyet eszelősök terveztek egy eszelős király számára.
Az egyik folyosó fokozatosan, szinte észrevétlenül kanyarodott egészen
más irányba, a másik meg hurokban fordult vissza és keresztezte
önmagát. Az egyik helyen a folyosó lassan emelkedve felvezetett az
épület következő emeletére, ahol egy csigalépcsőhöz értek, amelyen az
őrült herceg szédítő iramban rohant le terhével. Hogy a palotának
hányadik emeletén vagy melyik részében vannak, azt maga Metak sem
tudta volna megmondani. Egyszer csak minden átmenet nélkül megállt, és
egy zárt ajtót belökve egy ragyogóan kivilágított helyiségbe lépett. A
terem tele volt harcosokkal, és a végében, hatalmas trónusán ott ült a
király. A lány meglepetten fedezett fel egy másik trónust is, amelyen
egy óriás termetű nőstény oroszlán foglalt helyet. A lánynak
egyszeriben eszébe jutottak Xanila szavai, amelyeknek akkor nem
tulajdonított jelentőséget: - De sok más királynője volt, és nem is
mindegyik emberi lény.

Metakot és a lányt megpillantva a király felkelt trónjáról. Az

eszelős, féktelen indulattól a fenséges magatartásnak még a látszata
is nyomban lehámlott róla. Elindult a termen át; és menet közben
torkaszakadtából üvöltözve utasításokat és parancsokat osztogatott.
Metak, aki rájött, hogy vigyázatlan tettével, az ajtó kinyitásával
darázsfészekbe nyúlt, azonnal visszahátrált, majd megfordult, és
elrohant ismét egy másik irányba. De most már száz hahotázó, sikoltozó
és talán káromkodó férfi volt a sarkában. Hol erre, hol arra letérve
hosszú perceken át sikerült egérutat nyernie, míg aztán végül egy
hosszú, csatornaszerű folyosó aljában amely egy felsőbb szintről
indulva meredeken tartott lefelé, berontott egy számtalan mécses által
megvilágított föld alatti helyiségbe.

A terem közepén egy jókora méretű medence volt, és a víz néhány

centi híján felért egészen a padlóig. A menekülő herceg és a foglya
nyomában érkezők még épp idejében léptek be a terembe, hogy láthassák,
amint Metak a lánynyal együtt beugrik a vízbe, és eltűnik a mélyben.
Bár izgatottan várakoztak a medence széle körül, egyiküket sem látták
újra felbukkanni.

Amikor Smith-Oldwick megfordult, hogy átkutassa rejtekhelyét, a

hátsó falon azonnal egy ajtó lapját tapogatta ki. Ugyanolyan retesszel
volt bezárva, mint amilyennel a külső szoba ajtaja. A farudat
érzéssel, csöndesen hátrahúzva óvatosan tolni kezdte az ajtó lapját,
és azt tapasztalta, hogy az könnyen és nesztelenül kinyílik.
Szuroksötét volt odabent. Az angol elővigyázatosan, a lábával
tapogatózva távozott a beugróból, és becsukta maga mögött az ajtót.

Körbetapogatózott, és megállapította, hogy egy szűk folyosóra

jutott ki. óvatosan elindult, de alig tett meg néhány métert, amikor
hirtelen nekiütközött valaminek, ami hirtelenjében a falhoz támasztott
létrának tűnt. Kezével gondosan végigtapogatta az útjában álló
akadályt, míg végül megbizonyosodott róla, hogy valóban létra, ami
mögött tömör fal húzódik. Mivel továbbmenni nem tudott, visszamenni
nem kívánt, nem volt más választása, mint felfelé mászni. Pisztolyát
készenlétbe helyezte zubbonyának oldalzsebében.

Két-három fokot mászott felfelé, amikor a fejét fájdalmasan

beverte egy fölötte levő kemény felületbe. Egyik kezével a feje fölött
körbetapogatózva megállapította, hogy az újabb akadály valószínűleg a
mennyezetbe vágott szellőztetőnyílás fedele. Némi erőfeszítés árán
sikerült pár centire felemelnie. A résen át a tiszta afrikai égbolt
csillagait pillantotta meg.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd lankadatlan

elővigyázatossággal, csendesen félrecsúsztatta a fedelet annyira, hogy
szemével kiláthasson a tetőre. Meggyőződött arról, hogy senki nincs a
közelben, aki felfigyelhetne mesterkedésére, és a környéken valóban
nem is volt senki.

Gyorsan kimászott a nyíláson, helyére tette a fedelet, és

megpróbált tájékozódni. Délre tőle az alacsony tető, amelyen állt, az
épületnek egy sokkal impozánsabb részéhez csatlakozott, amely több
emelet magasan emelkedett a feje fölé. Nyugat felé pár méterre az
egyik kanyargós utca pislákoló fényű mécsesei látszottak, ezért
arrafelé indult.

A tető széléről szemügyre vette az őrült város éjszakai életét.

Férfiakat és nőket, gyerekeket és oroszlánokat látott. Teljesen
nyilvánvaló volt számára, hogy mindazok közül, akiket lát, csupán az
oroszlánok épeszűek. A csillagok segítségével könnyedén meghatározta
az égtájakat. Gondolatban végigjárta azokat a lépcsőfokokat, amelyeken
a városba és végül erre a tetőre jutott. Rájött, hogy az az utca amely
a lába alatt húzódik, ugyanaz, amelyiken Bertha Kircherrel együtt
korábban végigvezették.

Ha le tudna jutni, az árkádok árnyékában talán észrevétlenül

sikerülne elmennie a városkapuig. Mint lehetetlent, elvetette azt a
gondolatot, hogy megkeresse a lányt, és megpróbáljon a segítségére
lenni. Tudta, hogy egyedül, a megmaradt néhány tölténnyel semmit sem
tehet egy fegyveres férfiakkal teli város ellen.

Az is kétséges volt, hogy élve eljuthat-e a városon túli,

oroszlánoktól hemzsegő erdőig. Tudta azt is, hogy ha valami csoda
folytán sikerül sértetlenül átvágnia az erdőn és elérnie a sivatagot,
sorsa akkor is bizonyosan megpecsételődne. Ám most egyetlen vágy
vezérelte: az, hogy a lehető legmesszebbre kerüljön az eszelősöknek
ettől a rettenetes városától.

Látta, hogy tetők sora húzódik végig északi irányban egészen a

következő útkereszteződésig. Közvetlenül alatta egy mécses világított.

Hogy biztonságosan lejuthasson a járdára, meg kellett találnia az

utca lehető legsötétebb szakaszát. A tetők szélén végighaladva keresni
kezdte azt a helyet, ahol viszonylag rejtve maradhat a tekintetek
elől.

Nem messze, ahol az utca hirtelen keletnek fordult, felfedezett

egy helyet, amely nagyjából kedvére való volt. De még itt is várnia
kellett, míg elérkezett a kedvező pillanat a leereszkedéshez, amit az
árkádsor egyik oszlopán akart végrehajtani. Ahányszor csak
nekikészülődött, hogy átmászik a tető szélén, mindig visszatartotta az
egyik vagy a másik irányból közeledő lépések zaja. Már azt hitte, hogy
meg kell várnia, míg az egész város nyugovóra tér, s csak aztán
folytathatja útját, de végül mégis elérkezett az alkalmas pillanat.
Befelé kicsit hideglelősen, kifelé viszont hidegvérrel elkezdett
lemászni az utcára.

Amikor végre ott állt az árkádok alatt, és éppen gratulált

magának a sikerhez, amely erőfeszítéseit koronázta, a háta mögött halk
neszt hallott. Megfordulva azt látta, hogy egy magas, a harcosok sárga
tunikáját viselő alak áll szemben vele.

22. A beugró mélyén

Numa, a felsült oroszlán tehetetlenül morgott haragjában,

miközben visszacsúszott a fal tövében a földre anélkül, hogy sikerült
volna lerántania a menekülő majomembert. Már éppen nekikészülődött az
újabb kísérletnek, amikor kiszemelt zsákmánya szagnyomában megérzett
valamit, ami idáig elkerülte a figyelmét. Végigszaglászta a talajt
azon a helyen, ahol Tarzan lába az imént érintette, és Numa morgása
azon mód halk vinnyogásba váltott át, mert rájött, hogy ez annak az
emberállatnak a szaga, aki kiszabadította a wamabók verméből.

Ki tudná megmondani, miféle gondolatok kavarogtak az állat busa

fejében? A felsült haragnak mindenesetre nyoma sem látszott rajta, A
hatalmas oroszlán megfordult, és a fal mentén méltóságteljesen
elindult kelet felé. A város keleti végén délnek fordult, és folytatta
útját a fal déli oldala mellett. Itt voltak azok az istállók és
karámok, amelyekben a növényevő állatok csordáit hizlalták a városon
belül élő szelídített oroszlánok számára. A hatalmas termetű, fekete
erdei oroszlánok úgyszólván egyforma arányban táplálkoztak a fűevők és
az emberek húsával. A verembeli Numához hasonlatosan át-átrándultak a
sivatagon a wamabók termékeny völgyébe, de azért alapvetően Herog, az
őrült király fallal körülvett városának csordáit tizedelték, vagy a
király valamelyik boldogtalan alattvalójára csaptak le.

A verembeli Numa bizonyos tekintetben kivétel volt a szabály

alól, amely az erdőben élő társaira vonatkozott. Kölyök korában
csapdába ejtették és a városba vitték. Tenyésztési célból tartották
ott, míg végül kétéves korában megszökött. Az eszelősök városában
megpróbálták megtanítani arra, hogy nem szabad emberhúst ennie, és az
oktatás eredménye az lett, hogy csakis akkor támadott meg embert, ha
megharagudott rá, vagy ha a mardosó éhség folytán rákényszerült.

Az eszelősök állatkarámjait kívülről cölöpkerítés védte. Ez

függőleges oszlopokból állt, amelyeknek alsó végét beásták a földbe,
magukat a cölöpöket pedig a lehető legszorosabban illesztették
egymáshoz és vesszőfonattal rögzítették. Bizonyos távolságra kapukat
hagytak, a nyájakat napközben ezeken keresztül hajtották ki a várostól
délre levő legelőre. Ilyenkor szedték az erdei fekete oroszlánok a
legnagyobb sarcot a nyájakból, és nemigen fordult elő, hogy egy
oroszlán éjszaka próbáljon meg bejutni a karámokba. A verembeli Numa
azonban, miután megérezte jótevőjének szagát, feltette magában, hogy
ismét bemegy a fallal körülvett városba.

Ez a gondolat forgott ravasz agyában, míg lopva végigosont a

cölöpkerítés külső oldalán. Párnás mancsával végigpróbálta valamennyi
kaput, míg végül talált egyet, amely nyithatónak tűnt.

Leszegte busa fejét, majd hatalmas teste teljes súlyával és

irtózatos izmai minden erejével tolni kezdte a kaput - egyetlen
hatalmas nekiveselkedés, és Numa máris a karámon belül volt.

A körülkerített térségben egy kecskenyáj volt.

A ragadozó feltűnésére az állatok felriadtak és fejveszetten

rohantak a karám túlsó végébe, amelyet a városfal déli fele határolt.
Numa járt már korábban olyan karámban, mint ez, így tudta, hogy
valahol a falban lennie kell egy kis ajtónak, amelyen keresztül a
kecskepásztor kijöhet a városból a nyájhoz. E felé az ajtó felé
indult, hogy tudatosan-e vagy véletlenül, nehéz volna megmondani, bár
az utóbb bekövetkezett események fényénél lehetségesnek látszik, hogy
az előbbi feltételezés az igaz.
 Ahhoz, hogy eljusson a kapuhoz, keresztűl kellett volna vágnia a
nyájon. A kecskék rémületükben összeverődtek a nyílás közelében, így
ismét fergetegesen rohanó paták robaja verte fel a csendet, miközben
Numa a kijárat felé igyekezett. Ha Numa számított a következményekre,
jól számított, mert alig foglalta el helyét, máris kinyílt az ajtó, és
az egyik pásztor feje jelent meg a nyílásban. A fickó nyilván arra
keresett magyarázatot, hogy mi ez a nagy mozgolódás az állatok között.
Lehet, hogy rájött a rohangálás okára, de ez elég kétséges, mert sötét
volt, és az a hatalmas, karmos mancs, amely kinyúlva akkorát csapott a
nyakára, hogy majdnem letépte a fejét a testéről, olyan gyorsan és
nesztelenül mozdult, hogy a férfi a másodperc törtrészével azután,
hogy kinyitotta az ajtót, máris halott volt. Aztán Numa, aki jól
ismerte az utat, a falon át besétált a város gyéren megvilágított
utcáira.

Amikor a katonák sárga tunikáját viselő alak odalépett hozzá,

Smith-Oldwick első gondolata az volt, hogy lelövi a férfit, és aztán
lábainak gyorsaságában meg a gyéren megvilágított, kanyargós utcákban
bízva megpróbál kereket oldani. Tudta, ha a fickó megszólítja, az
egyet jelent azzal, hogy ismét foglyul ejtik, hisz nincs olyan lakója
ennek a kísérteties városnak, aki ne ismerné fel benne az idegent. Ugy
gondolta, nem lesz nehéz dolog a zsebéből rálőni a férfira, anélkül,
hogy előhúzná fegyverét. Amikor az angol becsúsztatta a kezét zubbonya
oldalzsebébe, a mozdulat pillanatában egy erős kéz ragadta meg a
csuklóját, és egy suttogó hang szólalt meg a füle mellett:

- Hadnagy úr, én vagyok az, Tarzan, a dzsungel fia.

Smith-Oldwick oly hosszú ideje élt már e rettentő

idegfeszültségben, hogy a megkönnyebbüléstől most hirtelen úgy
elgyengült, mint egy csecsemő. Kénytelen volt megkapaszkodni a
majomember karjában, hogy el ne essék. Amikor aztán végre meg tudott
szólalni, egyre csak azt ismételgette:

- Maga? Maga? Azt hittem, hogy maga meghalt.

- Nem, nem haltam meg - válaszolta Tarzan -, és amint látom, maga

sem.- De mi van a lánnyal?

- Nem láttam azóta, hogy idehoztak minket - felelte az angol. -

Egy épületbe vittek be mindkettőnket a főtéren, nem messze ide, és ott
elválasztottak egymástól. Őt az őrök elvezették, engem meg bedugtak az
oroszlánok közé. Azóta nem láttam.

- Hogyan szökött meg? - kérdezte a majomember.

- Az oroszlánok nem sokat törődtek velem. Úgy sikerült

kikeverednem onnan, hogy felmásztam egy fára, onnan pedig az egyik
ablakon keresztül bejutottam az első emelet egyik szobájába. Volt egy
kis csetepatém ott egy fickóval. Az egyik nő elbújtatott egy
falmélyedésben. Az az őrült perszóna később elárult egy másik otromba
fráternek, de találtam egy folyosót, amelyen el tudtam szökni.
Kijutottam a tetőre, ahol jó ideje vártam már az alkalomra, hogy
észrevétlenül lemászhassak az utcára. Ez minden, amit tudok, de
halvány fogalmam sincs, merre kellene keresnünk Miss Kirchert.

- És most hová indult? - kérdezte Tarzan.

 Smith-Oldwick tétovázott.

- Én ... szóval én egyedül úgysem tudtam volna mit csinálni, és

úgy gondoltam, megpróbálok kiszökni a városból, eljutni valahogyan a
brit hadsereghez kelet felé, és aztán segítséget hozni.

- Nem sikerült volna - mondta Tarzan. - Még ha élve túljutott

volna is az erdőn, sohasem ért volna el a sivatag végére élelem és víz
nélkül.

- Hát akkor most mit csináljunk? - kérdezte az angol.

- Megnézzük, hátha megtaláljuk a lányt - válaszolta a majomember.

Majd mintha megfeledkezett volna arról, hogy az angol ott van,
jószerivel önmagát igyekezett meggyőzni. - Lehet, hogy német, és hogy
kém, de nő, fehér nő, és én nem hagyhatom itt.

- De hogyan akarjuk megtalálni? - kérdezte az angol.

- Idáig sikerült követnem a nyomát - válaszolta Tarzan -, és ha

nem csalódom, követni tudom tovább is.

- De ha én így, ebben a ruhában magával megyek, mindkettőnket

kiteszem annak a veszélynek, hogy lelepleznek és elfognak - érvelt
Smith-Old wick.

- Hát akkor szerezni fogunk magának másik ruhát - mondta Tarzan.

- Hogyan? - kérdezte az angol.

- Menjen fel a városfal mellett az egyik tetőre, és kérdezze meg

azt a meztelen halottat ott, honnan szereztem az álruhámat -
válaszolta a majomember gonosz mosollyal az ajkán.

Smith-Oldwick gyorsan társára pillantott.

- Értem már - kiáltott fel. - Ami azt illeti, én is tudok egy

fickót, akinek nincs többé szüksége a ruháira. Ha visszamásznánk erre
a tetőre, azt hiszem, meg tudnánk találni és nagyobb ellenállás nélkül
elhozhatnánk az öltözéket. Csak egy lány és egy fiatal fickó van ott,
akiket könnyűszerrel meglephetünk és legyőzhetünk.

- Hogy érti ezt? - kérdezte Tarzan. - Honnan tudja, hogy az

illetőnek nincs többé szüksége a ruháira?

- Onnan tudom -válaszolta az angol -, hogy megöltem.

- Aha! - kiáltott fel a majomember. - Vagy úgy! Azt hiszem, az

lesz a könnyebb út, mert ha itt az utcán kapjuk el az egyik fickót,
nagyobb az esélye annak, hogy megzavarnak.

- De mindezek után hogyan jutunk vissza a tetőre - tudakolta

Smith-Oldwick.

- Úgy, ahogy lejött - válaszolta Tarzan. - Ez a tető alacsony, és

minden egyes oszlopfőnek egy kis pereme van. Megfigyeltem, amikor
lemászott onnan. Van itt néhány olyan épület, amelyikkel nem
boldogulnánk ilyen könnyen.
 Smith-Oldwick felpillantott az alacsony tető eresze felé.

- Tényleg nem nagyon magas - mondta -, de mivel egy oroszlán

összemart, az őrök megvertek, és ráadásul tegnap óta nem ettem, attól
tartok, nem fog sikerülni.

Tarzan egy percig elgondolkodott.

- Velem kell jönnie - mondta végül. - Nem hagyhatom itt. Csakis

úgy lehet esélye a szökésre, ha segítek, én viszont nem mehetek
magával, míg meg nem találtuk a lányt.

- Szívesen magával tartok - válaszolta Smith-Oldwick. - Nem,

mintha most sok hasznomat vehetné, de velem együtt hátha többre megy,
mint egyedül.

- Rendben van - mondta Tarzan. - Gyerünk - azzal még mielőtt az

angol felfogta volna, hogy a másik mit forgat a fejében, Tarzan máris
felkapta a földről és a vállára vetette. - Most pedig kapaszkodjon -
suttogta a majomember, azzal rövid nekifutás után mint egy majom, úgy
kapaszkodott fel az alacsony árkádsor homlokzatán. Oly gyorsan és
könnyedén tette mindezt, hogy az angolnak alig volt ideje felfogni, mi
történik, és társa épségben tette le a tetőre. - Úgy ni - mondta
Tarzan. - Most pedig vezessen el arra a helyre, amelyről beszélt.

Smith-Oldwicknak nem okozott nehézséget megtalálni azt a

tetőablakot, amelyen keresztül megszökött. A majomember levette a
fedelet, majd mélyen behajolva hallgatózni és szimatolni kezdett.

- Gyerünk - mondta rövid vizsgálódás után, és a nyíláson át

leereszkedett a folyosóra. Smith-Oldwick követte, és most már együtt
lopóztak előre a sötétben annak a beugrónak az ajtajához, ahol a lány
elrejtette az angolt. Félig nyitva találták az ajtót, és amikor Tarzan
kitárta, azt látta, hogy keskeny fénycsík szűrődik át a beugrót a
hálófülkétől elválasztó függönyök között.

A réshez hajolva látta, hogy a lány és a fiatal férfi, akiről az

angol beszélt, egymással szemben ül egy ennivalóval telerakott
alacsony asztalnál. Egy óriási termetű néger szolgálta ki őket. A
majomember alaposan szemügyre vette.

Mivel a fekete földrész tekintélyes részén jól ismerte az afrikai

népek törzsi jellegzetességeit, a Tarmangani szinte bizonyos volt
abban, hogy tudja, ez a rabszolga Afrika melyik vidékéről származik,
és milyen nyelvet beszél a népe.

Fennforgott persze az a lehetőség is, hogy a fickót gyerekkorában

ejtették fogságba, és mivel hosszú évek óta nem használta,
elfelejtette az anyanyelvét, de minthogy Tarzan életében szinte minden
eseménynek volt egy olyan mozzanata, amely a véletlenhez kapcsolódott,
türelmesen várt, míg kötelezettségeinek teljesítése közben a fekete
férfi oda nem ment egy kis asztalhoz, amely a Tarzan és az angol
búvóhelyéül szolgáló beugró közelében állt.

Amikor a rabszolga az asztalon levő egyik tál fölé hajolt, füle

egészen közel került ahhoz a réshez, amelyen Tarzan bekémlelt. Mivel a
néger nem tudott a beugró létéről, azt hitte, hogy a falból szólt
hozzá saját népének nyelvén egy suttogó hang:

- Ha vissza akarsz térni a wamabók földjére, ne szólj semmit,

csak tedd azt, amit mondok.

A fekete rémülten forgatta szemét a mellette levő függönyök felé.

A majomember látta, hogy reszket, és egy pillanatig attól félt, hogy
ijedtségében elárulja őket.

- Ne félj - suttogta -, a barátaid vagyunk.

A néger megszólalt. Egészen halkan suttogott, még az éles fülű

majomember is alig tudta kivenni, hogy mit mond.

- Mit tehet szegény Otobu, a hatalmas istenért, aki a falból szól

hozzá? - kérdezte.

- Megmondom - válaszolta Tarzan. - Ketten fogunk bejönni ebbe a

szobába. Segíts megakadályozni, hogy a férfi és a nő elszökjön vagy a
többieknek segítségért kiabáljon.

- Segíteni fogok - felelte a néger -, hogy itt tartsuk őket ebben

a szobában, de nem félek attól, hogy a kiabálásukkal idehívhatnak
másokat. Ezek a falak úgy vannak megépítve, hogy semmilyen hang nem
hallatszik ki, és különben is, kit érdekelne ez ebben a faluban, amely
állandóan visszhangzik az őrültek visítozásától. Ne félj tőle, ha
kiabálnak. Senki nem fog figyelni rá. Megyek, és úgy teszek, ahogy
mondottad.

Tarzan látta, hogy a fekete végigmegy a szobán, odalép az

asztalhoz, és egy újabb tálat tesz a lakomázók elé. Majd megállt a
férfi mögött, és közben tekintetét a falnak arra a pontjára emelte,
ahonnan a majomember hangja szólt hozzá. Mintha azt mondaná:

- Uram, én készen állok.

Tarzan késedelem nélkül félrerántotta a függönyöket, és belépett

a szobába. A fiatal férfi felállt az asztaltól, de a fekete rabszolga
abban a pillanatban megragadta. A lány, aki háttal ült a majomembernek
és társának, először nem vette észre, hogy ott vannak, csak azt látta,
hogy a rabszolga megtámadja a szeretőjét. Hangos sikítással
előreugrott, hogy a férfi segítségére siessen. Tarzan odaugrott és
súlyos kezével megragadta, még mielőtt megzavarhatta volna Otobut a
fiatal férfival kapcsolatos szándékai megvalósításában. Amikor a lány
a majomember felé fordult, arcán először tébolyult düh tükröződött, de
a haragot egy pillanat alatt az a bamba mosoly váltotta fel, amelyet
Smith-Oldwick már jól ismert. Ujjaival máris elkezdte puhán
végigtapogatni az új jövevényt.

Nem sokkal később felfedezte Smith-Oldwickot is, de láttára se

meglepetés, se harag nem jelent meg az ábrázatán. A szerencsétlen
őrült teremtés láthatóan csupán két alapvető kedélyállapotot ismert,
és villámsebesen képes volt egyikből a másikba átcsapni.

- Tartsa szemmel egy pillanatra - mondta Tarzan az angolnak -,

míg lefegyverzem a fickót. - Azzal odalépett a fiatal férfi mellé,
akinek fékentartása Otobunak nem kis nehézséget okozott, és elvette
tőle a szablyáját. - Mondd meg nekik - szólt oda a négernek -, ha
beszélsz a nyelvükön, hogy nem esik bántódásuk, amennyiben nem
avatkoznak a dolgunkba, és hagynak békében elmenni.

A fekete már hosszú ideje kerekre nyílt szemmel bámult Tarzanra.

Nyilvánvalóan sehogyan sem volt képes felfogni, Hogy egy isten miként
jelenhet meg ilyen testet öltött formában, hogyan beszélhet hozzá egy
fehér bwana hangján, miközben ama város harcosainak egyenruháját
viseli, amelyhez egyértelműen semmi köze nincs. Mindazonáltal a hangba
vetett bizodalma, amely szabadságot ígért neki, nem csökkent, ezért
aztán azt tette, amit Tarzan mondott neki.

- Azt akarják tudni, hogy mit akarsz tőlük - mondta Otobu, miután
szót váltott a férfival és a lánnyal.

- Mondd meg neki, hogy először is ennivalót akarunk - mondta

Tarzan. - Aztán pedig még valamit, amit mi majd megtalálunk ebben a
szobában. Vedd magadhoz a fickó lándzsáját, Otobu. Látom, oda van
támasztva a falhoz a szoba sarkában. Maga pedig, hadnagy úr, fogja ezt
a szablyát. - Majd ismét Otobuhoz fordult. - Én majd szemmel tartom a
fickót, míg te odamész, és elhozod azt, ami a falnál a pamlag alatt
van.

Otobu, aki hozzászokott az engedelmességhez, tette a dolgát. A

férfi és a lány a tekintetével követte. Amikor felemelte a takarókat,
és előhúzta a férfi hulláját, akit Smith-Oldwick lőtt le, a lány
szeretője hangosan felüvöltött, és megpróbált odaugrani a tetem elé.
Tarzan azonban megragadta, mire a fickó foggal-körömmel neki esett.
Tarzannak nem kis nehézségek árán sikerült csak legyűrnie a férfit.
Otobu lehúzta a holttestről a ruháját. Tarzan megkérte a feketét,
kérdezze meg a fiatalembert, miért jött oly látható izgalomba a hulla
láttán.

- Megmondhatom én is, bwana - válaszolta Otobu. - Ez az ember az

apja volt.

- És mit mond a lánynak? - kérdezte Tarzan.

- Azt kérdezi, tudott-e arról, hogy az apja holtteste ott van a

pamlag alatt. Ő pedig azt mondja, hogy nem tudta.

Tarzan elismételte a kérdést és a feleletet Smith-Oldwicknak, aki

csak mosolygott.

- Ha a fickó látta volna, amikor a lány eltüntetett minden

bűnjelet, és úgy igazgatta el a takarókat a pamlagon, hogy elfedjék a
hullát, miután segített nekem a szoba közepéről odavonszolni, nemigen
volnának kétségei az iránt, hogy volt-e tudomása az esetről. Azt a
szőnyeget ott a sarokban, a padon, úgy rendezte el, hogy a vérfolt ne
látszódjék - ezek végső soron nem is olyan őrültek.

A fekete időközben leszedte a halott férfiról ruhadarabjait, és

Smith-Oldwick sietve felvette őket.

- Most pedig -. mondta Tarzan - leülünk és enni fogunk. Az ember

nem sokra jut üres hassal. - Evés közben a majomember Otobu
segítségével megpróbált szóba elegyedni a két bennszülöttel. Megtudta,
hogy a palota, ahol vannak, azé a halott férfié volt, aki mellettük
fekszik a földön. Valamilyen hivatali tisztséget töltött be, és
családjával együtt az uralkodó osztályhoz tartozott, de nem volt tagja
az udvarnak.

Amikor Tarzan Bertha Kircherről kérdezte őket, a fiatal férfi azt

mondta, hogy a lányt a király palotájába vitték. Arra a kérdésre, hogy
miért, az volt a válasza:

- Természetesen a király számára.

A beszélgetés során mind a férfi, mind a nő teljesen normálisnak

tűnt, feltettek néhány kérdést, még azzal az országgal kapcsolatban
is, ahonnan hívatlan vendégeik érkeztek. Nagyon meglepődtek, amikor
megtudták, hogy a saját völgyükön túl nem csupán víztelen sivatagok
léteznek.

Amikor Otobu, Tarzan kérésére, megkérdezte a férfitól, hogy

ismerős-e a király palotájában, azt válaszolta, hogy igen. Ő Metak
hercegnek, a király egyik fiának barátja, gyakran megfordul a
palotában, és hogy Metak is sokszor ellátogat hozzájuk. Tarzan evés
közben egyre azon törte a fejét, hogy hogyan használhatná fel a fiatal
férfi helyismeretét ahhoz, hogy bejuthasson a palotába. Ám semmi olyat
nem tudott kitalálni, amit megvalósíthatónak ítélt volna. Egyszer csak
hangosan kopogtattak a külső ajtón.

Egy pillanatig egyikük sem válaszolt, majd a fiatalember szólalt

meg. Hangosan mondott valamit az odakintieknek. Otobu azon nyomban
odaugrott a fickóhoz, és tenyerét a szájára szorítva megpróbálta
beléfojtani a szót.

- Mit mondott? - kérdezte Tarzan.

- Azt, hogy törjék be az ajtót, és mentsék ki őt és a lányt két

idegen markából, akik bejöttek ide, és foglyul ejtették őket. Ha
bejutnak, mindannyiunkat meg fognak ölni.

- Mondd meg neki - mondta Tarzan -, hogy maradjon nyugton, mert

különben végzek vele.

Otobu azt tette, amire a majomember utasította, és erre az

eszelős fiatalember mogorva hallgatásba süllyedt. Tarzan a hálón
átvágva kiment a külső szobába, hogy megnézze, mennyire állja az ajtó
a rohamokat. Smith-Oldwick pár lépésnyire lemaradva követte. A foglyok
őrzését Otobura hagyták. A majomember látta, hogy az ajtó nem fog
sokáig ellenállni.

- Fel akartam valamiképpen használni ezt a fickót, ott a másik

szobában - mondta Smith-Oldwicknak -, de attól tartok ugyanazon aa
úton kell távoznunk innen, ahogy bejöttünk. Semmire nem megyünk azzal,
ha itt wárakozunk, és szembeszállunk ezekkel az alakokkal. A hangok
után ítélve lehetnek , egy tucatnyian. Gyerünk - mondta -, menjen
előre, és majd én is követem.

Amikor visszatértek a hálóba, teljesen más kép fogadta őket, mint

amilyet egy-két pillanattal korábban a hátuk mögött hagytak. A fekete
rabszolga élettelenül nyúlt el a földön, a két fogoly pedig
nyomtalanul eltűnt.
 23. Menekülés Xujából

Miközben Metak a medence széle felé hurcolta Bertha Kirchert, a

lánynak először fogalma sem volt, hogy mire készül. Amikor a herceg a
víz széléhez közeledve sem lassított, sejteni kezdte a rémisztő valót.
Amikor pedig Metak vele együtt fejjel beugrott a vízbe, lehunyta a
szemét, és halk imát mormolt el magában. Biztosra vette, hogy az
eszelősnek semmi más célja nincs, mint hogy őt is, és önmagát is
belefojtsa a vízbe. Ám a természet legelső parancsa annyival
hatalmasabb mindennél, hogy valamiképp kiszabadítsa magát a tébolyult
férfi erős markából, visszatartotta lélegzetét, és felkészült a
legvégső pillanatra, amikor majd a víz elkerülhetetlenül elárasztja a
tüdejét.

A rettenetes pillanatok alatt tökéletesen ura maradt érzékeinek,

így az alámerüléskor rögtön észrevette, hogy a férfi úszik vele a víz
alatt.

Talán egy tucatnyi tempót tehetett meg a medencét határoló falig,

majd fellökte magát a víz színére. A lány érezte, hogy a feje ismét a
víz fölött van. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy folyosón
vannak, amelybe a mennyezeten levő rácsokon keresztül gyér világosság
szűrődik be. Egy víz alatti kanyargófolyosón voltak.

A férfi könnyed, erőteljes csapásokkal úszott előre, és ügyelt

arra, hogy a lány álla a víz fölött legyen. Tíz percen keresztül
úszott megállás nélkül. A lány hallotta, hogy beszél hozzá, de nem
értette, hogy mit mond. A férfi maga is rájött erre, mert a víz
tetején lebegve másképpen fogta meg a lányt, és a másik kezének
ujjaival meg tudta érinteni annak orrát és száját.

Bertha Kircher felfogta, hogy mit magyaráz, és azonnal mély

lélegzetet vett. A férfi a lányt magával húzva gyorsan lebukott a víz
felszíne alá és jó tíz tempót megint csak így, teljesen alámerülve
úszott tovább.

Amikor újra felbukkantak, Bertha Kircher látta, hogy egy nagy

mesterséges tóban vannak. A csillagok fényében élesen kirajzolódtak a
kupolás és tornyos épületek körvonalai. Metak gyorsan a mesterséges tó
északi vége felé úszott, ahol egy létra segítségével mindketten
kimásztak a partra. A főtéren mások is voltak, de ügyet sem vetettek a
két csatakos ruhájú alakra. Metak sebesen húzta a járdán a lányt és
Bertha Kircher csak találgatni tudott, hogy mi lehet a férfi szándéka.
Semmi lehetőséget nem látott a szökésre, így aztán engedelmesen ment
vele. A józan ész ellenére abban reménykedett, hogy valamilyen
szerencsés fordulat állhat be, amelynek révén megnyílik előtte a várva
várt lehetőség szabadsága visszaszerzésére és élete megmentésére.

Metak egy épület felé vezette. Amikor beléptek, a lány

felismerte, hogy ez ugyanaz a palota, amelyikbe őt és Smith-Oldwick
hadnagyot annak idején vitték. Ezúttal nem ült ott a férfi a faragott
asztal mögött, de a teremben szanaszét vagy egy tucatnyi harcos volt.
Annak a háznak a jellegzetes tunikáját viselték, amelynek
szolgálatában álltak. Fehér tunikájuk elején és a hátán egy-egy
jelvény- vagy emblémaszerű kis oroszlán látszott.

Amikor Metak belépett, a férfiak megismerték, és felálltak.

Kérdezett valamit, amire a többiek a helyiség végében levő boltíves
ajtó felé mutattak. Metak arra vezette a lányt, majd mintha hirtelen
valami gyanúja támadt volna, ravaszul összehúzta a szemét. A
katonáknak parancsot adott, és azok valamennyien elindultak előtte a
keskeny ajtón át, majd kicsivel odébb egy lépcsőn felfelé.

A lépcsőt és a fenti folyosót kis mécsesek világították meg.

Fényükben számos ajtó látszott az emeleti közlekedőút falában. A
férfiak ezek egyikéhez vezették a herceget. Bertha Kircher látta, hogy
bezörgetnek, és hallotta, hogy a vastag ajtón keresztül egy elmosódott
hang válaszol a kopogtatásra. A válaszra a körötte állók egyszeriben
felvillanyozódtak. Pillanatok alatt nagy izgalom támadt, és a királyfi
parancsára a katonák püfölni kezdték az ajtót, majd testükkel
feszültek neki, és szablyáikkal próbálták meg széthasogatni. A lánynak
sejtelme sem volt, mi az oka ennek az izgatottságnak.

Látta, hogy az ajtó az újabb és újabb rohamok nyomán engedni

kezd. Nem látta azonban azt a két férfialakot, akik megmenthették
volna, és éppen besurrantak a szomszédos háló függönyei közé, és
eltűntek egy sötét folyosón.

Amikor az ajtó bedőlt, és a harcosok berontottak a szobába, a

herceg nyomban dühödten vette tudomásul, hogy hoppon maradt. A
helyiségekben nem volt senki, eltekintve a palota tulajdonosának
hullájától, és Otobu, a rabszolga mozdulatlanul heverő testétől.

A herceg sorban odarohant minden ablakhoz, és kinézett, de a

lakosztályból csak a ráccsal elzárt oroszlános udvarra nyílt kilátás.
A herceg tudta, hogy arrafelé nem lehet elmenekülni, ezért
tanácstalansága tovább fokozódott. Végigkutatta a szobát, hátha talál
valami nyomot, hogy hová lehettek, akik az imént még itt voltak, de a
függönyök mögötti beugrót nem találta meg. Hirtelen rátört az
elmebetegek állhatatlansága, egyszeriben ráunt a keresgélésre, és a
kísérő katonákat elküldte.

Miután a betört ajtót úgy ahogy a helyére rakták, a fickók

távoztak a lakosztályból. Amikor kettesben maradtak, Metak odafordult
a lányhoz. Ahogy közeledett a nőhöz, arca eltorzult a förtelmes
kéjvágytól, vonásai görcsösen meg-megvonaglottak. A lány, aki a háló
bejáratánál állt, visszahőkölt előle. Arcára kiült az iszonyat.
Lépésről lépésre hátrált, miközben az ugrásra kész eszelős lassan
osont utána. Karomszerű ujjait begörbítve arra a pillanatra várva,
mikor vetheti rá magát a lányra.

Bertha Kircher a néger holtteste mellett hátrálva valami

akadályba ütközött, és ahogy lepillantott, észrevette azt a lándzsát,
amellyel Otobunak kellett volna sakkban tartania a foglyokat. Egy
szempillantás alatt lehajolt, felkapta a földről a fegyvert, és hegyes
végét nekiszegezte a tébolyult testének. A mozdulatnak frenetikus
hatása volt Metakra. A csendben lopakodó férfi egyszeriben harsány
hahotázásban tört ki. Kihúzta szablyáját, és ide-oda táncolt a lány
előtt, ám akármerre ugrándozott, a lándzsa hegye állandóan fenyegetően
meredt rá.

A lány észrevette, hogy az eszelősen visítozó alak hangszíne

fokozatosan megváltozik, amit förtelmes arckifejezése is hűen
tükrözött. A hisztérikus röhögésből apránként dühödt üvöltözésbe
csapott át, miközben bamba arcán az elszánt düh jelent meg. Ajkai
széthúzódtak, és előbukkantak hegyes fogai.

Ahogy előrerontott, kis híján beleszaladt a lándzsa hegyes

végébe, majd visszatáncolt, pár lépést oldalt lépett, és újra
megpróbált a lány közelébe férkőzni. Közben olyan eszeveszetten
ütötte-vágta a feléje meredő lándzsát, hogy a lány alig tudta maga
előtt tartani a fegyvert, és kénytelen volt hátrálni. Végül a szoba
falánál elhelyezett pamlag előtt megállt. Ekkor Metak egy hihetetlen
gyors mozdulattal lehajolt, megragadott egy alacsony zsámolyt és a
lány fejéhez vágta.

Bertha Kircher felemelte ugyan lándzsáját, hogy elhárítsa a

feléje repülő súlyos tárgyat, de ez nem sikerült teljesen, és az ütés
erejétől hanyatt a pamlagra zuhant. Metak abban a pillanatban
rávetette magát.

Tarzan és Smith-Oldwick nem sokat törődött azzal, hogy hová lett

a szobából a két bennszülött. Ha elmentek, hát elmentek, gondolták,
felőlük akár vissza se jöjjenek. Tarzan egyedüli óhaja az volt, hogy
újra kijussanak az utcára. Most már mindketten álruhában voltak, így
jóval nagyobb biztonságban folytathatták útjukat a palota felé, hogy a
lányt felkutassák.

A folyosón Smith-Oldwick Tarzan előtt ment, és amikor odaértek a

létrához, felmászott, hogy leemelje a szellőzőablak tetejét. Kis ideig
matatott odafent, aztán megfordult, és odaszólt Tarzannak:

- Visszatettük a helyére az ablak tetejét, amikor lejöttünk? Én

úgy emlékszem, hogy nem.

- Nem is - mondta Tarzan. - Nyitva hagytuk.

- Szerintem is - mondta Smith-Oldwick -, de most a helyén van és

be van zárva. Nem tudom kinyitni. Próbálja meg maga - azzal lemászott
a létrán.

Ám Tarzan sem ért el mást rettentő erejével, mint hogy letört

alatta az a létrafok, amelyről nekiveselkedett az ablaknak, és kis
híján lezuhant a földre. Egy pillanatra erőt gyűjtött az újabb
próbálkozáshoz. Amint ott állt, fülével egész közel az ablak
fedeléhez, világosan kivehető hangokat hallott a tetőről. Leugrott
Oldwick mellé, és elmondta neki, hogy mit hallott.

- Jobb lesz, ha valami más kijáratot keresünk - tette hozzá, és

azzal mindketten visszaindultak a háló felé. Amikor Tarzan kinyitotta
a sötét beugróba nyíló ajtót, meghökkenve halotta, amint egy rémült
női hang közvetlenül a függöny mögött azt mondja:

- Uram, irgalmazz.

Itt most nem volt idő óvatos vizsgálódásra, és Tarzan még azzal
sem vesződött, hogy megtalálja a két függöny közötti rést, hanem barna
kezének egyetlen mozdulatával lerántotta, és a beugróból előrontva
benn termett az alkóvban.

Jöttének zajára az őrült herceg felnézett. Első pillanatban

csupán azt látta, hogy olyan valaki érkezett, aki apja katonáinak
egyenruháját viseli, mire dühösen, valami parancsot rikácsolt neki. De
másodszorra már a jövevény arcára is felfigyelt. A fickó felugrott
dermedten fekvő áldozatáról, és szemmel láthatóan megfeledkezve
szablyájáról, amelyet akkor dobott le a padlóra a pamlag mellé, amikor
a lány után ugrott, hogy legyűrje, puszta kézzel esett neki
ellenfelének, és éles fogával próbált a másik torkához hozzáférni.

Herog fia, Metak nem volt vékonydongájú férfi. Erejét még tovább
fokozta eszelős dühkitörési rohamainak egyike, így aztán nem volt
lebecsülhető ellenfél még a hatalmas erejű majomember számára sem.
Hozzájárult mindehhez az is, hogy szinte mindjárt a küzdelem kezdetén
előnyös helyzetbe került. Tarzan ugyanis, amiközben hátralépett,
sarkával nekiütközött a Smith-Oldwick által megölt férfi holttestének,
és a belékapaszkodó Metakkal együtt hanyatt a padlóra zuhant.

A tébolyult egy macska gyorsaságával próbálta meg elérni fogaival

Tarzan nyaki ütőerét, ám az utóbbi egyik gyors mozdulata azt
eredményezte, hogy csupán a Tarmangani vállába tudott belemarni. Ott
kapaszkodott meg fogaival, miközben keze Tarzan torkát kereste. Ez
volt az a pillanat, amikor a majomember - a vereség lehetőségével
számolva - odakiáltotta Smith-Oldwicknak, hogy vigye magával a lányt,
és próbáljanak megszökni.

Az angol kérdőn nézett Bertha Kircherre, aki meg-megrázkódva és

remegve közben felkelt a pamlagról. A lány kiolvasta szeméből a
kérdést, és erőt véve magán, hirtelen teljes magasságában
felegyenesedett.

- Nem - kiáltotta. - Ha meghal, én is itt fogok meghalni vele

együtt. Menjen, ha akar. Maga itt úgysem tud semmit tenni, de én - én
nem tudok elmenni.

Tarzannak időközben sikerült felállnia, de az eszelős őrült még

mindig görcsösen kapaszkodott belé. A lány hirtelen odafordult
Smith-Oldwickhoz.

- Hol a pisztolya? - kiáltotta. - Miért nem lövi már le?

A férfi előhúzta zsebéből a fegyvert, és közelebb lépett a

küzdőkhöz, de azok villámsebesen forogtak körbe, így lehetetlenség
volt úgy lőni, hogy a másik is ne került volna veszélybe. Közben
Bertha Kircher is ott forgott már körülöttük a herceg szablyájával, de
ő sem talált alkalmat a közbeavatkozásra. A két férfi újra meg újra a
padlóra zuhant, míg végül Tarzannak sikerült az, ami ellen Metak
mindvégig küzdött: megragadta a másik torkát, és hatalmas ujjai
lassan, egyre jobban ráfonódtak. Ellenfele arca hamuszürkére vált,
téboly ult szemei kigúvadtak, állkapcsa kinyílt, és elengedte fogával
Tartan vállát. A majomemberen hirtelen az undor és a düh mindennél
erősebb hulláma söpört végig. Magasan a feje fölé emelte a herceg
testét, és izmos karjainak minden erejét összeszedve a szoba közepéről
kihajította az ablakon az oroszlánok udvarába, ahol tompa puffanással
zuhant le a földre.

Amikor Tarzan ismét társai felé fordult, a lány még mindig a

szablyával a kezében állt ott, és arcán olyan lelkiállapot
tükröződött, amilyet a majomember korábban még sohasem látott rajta.
Szeme kerekre nyílt és elhomályosult a kitörni készülő könnyektől.
Érzékeny ajka reszketett, és azon a ponton volt, hogy kinyilvánítja
érzelmeit, melyeken hevesen emelkedő és süllyedő keblének tanúsága
szerint minden erővel megpróbált úrrá lenni.

- Ha ki akarunk jutni innen - mondta a majomember -, nincs

vesztegetni való időnk. Most már legalább együtt vagyunk, és semmit
nem nyerünk azzal, ha késlekedünk. A kérdés most az, hogy merre jutunk
ki legkönnyebben. A férfi és a nő, aki megszökött tőlünk,
nyilvánvalóan a tetőn keresztül távozott. A szellőzőablakot őrzik, így
arra nem mehetünk. Milyenek az esélyeink, ha lefelé indulunk? Maga ott
jött be - fordult a lányhoz.

- A lépcső aljában egy terembe jutnánk, amelyik tele van

fegyveresekkel - mondta az. - Kétlem, hogy arrafelé ki tudnánk törni.

Ez volt az a pillanat, amikor Otobu ülő helyzetbe emelkedett.

- Nocsak, hát te nem haltál meg - szakadt ki a kiáltás a

majomemberből. - Lássuk, mennyíre súlyos a sérülésed!

A néger óvatosan lábra állt, megmozgatta a kar ját, lábát és

megtapogatta a fejét.

- Úgy látszik, bwana, Otobu egyáltalán nem sérült meg -

válaszolta -, csak nagy fájdalom van a fejében.

- Jól van - mondta a majomember. - Vissza akarsz térni a wamabók

országába?

- Igen, bwana.

- Akkor vezess ki bennünket a városból a legbiztonságosabb úton.

- Nincs biztonságos út - válaszolta a fekete -, és még ha el is

jutunk a kapuig, ott is harcolnunk kell. Az épületből ki tudlak
vezetni titeket egy mellékutcára, ott kisebb a veszély, de onnan
kezdve a véletlenre kell bíznunk magunkat. Mindannyian olyan ruhát
viseltek, mint, amilyet ennek a gonosz városnak a lakói, ezért lehet,
hogy útközben nem fognak felfigyelni ránk, de a kapunál egészen más
lesz a helyzet, mert éjszaka senki nem hagyhatja el a várost.

- Rendben van - válaszolta a majomember. - Akkor hát indulás.

Otobu a külső szoba betört ajtaján kivezette őket a folyosóra,

majd nem sokkal odébb, jobbkéz felé, ismét betért egy lakószobába.
Ezen áthaladva, ismét egy folyosóra jutottak ki, és végül, számos
termen és folyosón át egy lépcsőhöz. A lépcső aljában egy ajtó volt,
amely közvetlenül a palota mögött húzódó mellékutcára nyílt.

Két férfi, egy nő és egy fekete rabszolga nem számított olyan

rendkívüli látványnak a város utcáin, ami bármiféle megjegyzést
váltott volna ki az emberekből. A mécsesek alatt elhaladva a három
európai mindig gondosan ügyelt arra, hogy a véletlenül arra tévedt
járókelők ne láthassák meg az arcukat. Az árnyékos árkádokban pedig
nem fenyegette őket a lelepleződés veszélye. A kapuhoz vezető út
nagyobbik felét minden kellemetlenség nélkül megtették, amikor a város
központi része felől nagy mozgolódás zaja ütötte meg a fülüket.

- Ez meg mit jelent? - kérdezte Tarzan Otobutól, aki hevesen

reszketni kezdett.
 - Uram - válaszolta az -, rájöttek, hogy mi történt Vezának, a
város polgármesterének palotájában. A fia és a lány megszökött, és
odahívta a katonákat, és azok nyilván felfedezték Veza holttestét.

- Kíváncsi vagyok - mondta Tarzan -, felfedezték-e azt az alakot

is, akit kihajítottam az ablakon.

Bertha Kircher, aki eléggé jól értette a bennszülött nyelvet

ahhoz, hogy követni tudja a beszélgetést, megkérdezte Tarzantól,
tudja-e, hogy a férfi, akit kidobott az ablakon, a király fia volt. A
majomember nevetett.

- Nem - mondta -, nem tudtam. Ez némiképp bonyolítja a dolgokat -

legalábbis akkor, ha megtalálták.

A mögöttük hallatszó hangos ricsajt hirtelen tisztán kivehető

kürtszó harsogta túl. Otobu meggyorsította lépteit.

- Siessünk, uram - kiáltotta -, nagyobb a baj, mint gondoltam.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Tarzan.

- Valamiért riadóztatják a királyi gárdát és a királyi

oroszlánokat. Attól félek, ó bwana, hogy nem tudunk elszökni előlük.
De hogy miért szólították harcba őket, azt nem tudom.

Ám, ha Otobu nem is tudta, Tarzan azért sejtette, hogy alighanem

megtalálták a király fiának hulláját. A kürtszó ismét hangosan és
tisztán hallatszott az éjszakában.

- Újabb oroszlánokat riadóztatnak? - kérdezte Tarzan.

- Nem, uram - felelte Otobu. - Most a papagájokat hívják össze.

Néhány percig sebes léptekkel, csendben haladtak, amikor egyszer

csak madárszárnyak csattogására figyeltek fel. A fejük fölött egy
papagáj körözött.

- Megjöttek a papagájok, Otobu - mondta Tarzan elvigyorodva. -

Úgy gondolják, hogy papagájokkal fognak megöletni minket?

A néger feljajdult, amikor a madár hirtelen sebesen elrepült

előttük a városfal irányába.

- Most már tényleg elvesztünk, uram - kiáltotta a fekete. - Ez a

madár, amelyik megtalált minket, odarepült a kapuhoz, hogy
figyelmeztesse az őrséget.

- Ugyan már, Otobu, miket beszélsz? - kiáltott fel ingerülten

Tarzan. - Olyan sokat éltél ezek között az elmebajosok között, hogy
magad is megbolondultál?

- Nem, uram - felelte Otobu. - Nem vagyok őrült. Te nem ismered

őket. Ezek a rettenetes madarak olyanok, mint a szívtelen és lelketlen
emberek. Beszélnek a Xuja városában élő emberek nyelvén. Valóságos
ördögök ezek, uram, és ha elegendő számban összegyűlnek, meg is
támadhatnak és megölhetnek minket.
 - Milyen messze vagyunk a kaputól - kérdezte Tarzan.

- Nem vagyunk már messze - válaszolta a néger. - Ott a következő

kanyaron túl már látni fogjuk, néhány lépésre lesz csak. De a madár
már előttünk odaért, és mostanra fellármázta az őrséget. - És szavait
az azonnal felharsogó számos emberi hang igazolta. Hátuk mögött az
üldözők közeledését a fokozódó zaj, az oroszlánok üvöltése és
bömbölése tanúsította.

Néhány lépéssel előttük szűk sikátor torkolódott abba az utcába,

amelyen haladtak. Amikor közelebb értek, a sötét árnyékból egy
hatalmas oroszlán alakja bukkant elő. Otobu nyomban megtorpant, és
nekihátrált Tarzannak.

- Nézd, uram - vinnyogta -, egy nagy erdei fekete oroszlán.

Tarzan kihúzta szablyáját.

- Vissza nem mehetünk - mondta. - Oroszlánok, papagájok vagy

emberek, nekünk most már egyre megy - azzal elszántan tovább lépdelt a
kapu felé.

A gyenge szél a város utcáján Tarzantól az oroszlán felé fújt.

Amikor a majomember néhány méterre megközelítette a fenevadat, a várt
üvöltés helyett halk nyüszítés tört elő- az állat torkából. A
majomembernek nagy kő esett le a szívéről.

- Ez a verembeli Numa - kiáltotta vissza társainak, majd odaszólt

Otobuhoz: - Ne félj, ez az oroszlán nem fog bántani minket.

Numa odament a majomemberhez, beállt mellé és együtt folytatták

útjukat a szűk utcán.

A következő kanyarból megpillantották a kaput.

A mécsesek fényében a harcosok legalább húsz fős csapata készen

állt arra, hogy elfogja őket, Az ellenkező irányból az üldöző
oroszlánok egyre közelibb bömbölése hallatszott. Mindehhez társult még
a fejük fölött köröző papagájok rikácsolása. Tarzan megállt, és
odafordult a fiatal repülőshöz.

- Hány tölténye maradt még? - kérdezte.

- Hét van a pisztolyomban - válaszolta Smith-Oldwick -, és talán

még egy tucat a zubbonyom zsebében.

- Meg fogjuk rohamozni őket - mondta Tarzan. - Otobu, te ott

maradsz a nő mellett. Oldwick, maga meg én előremegyünk, maradjon a
bal oldalamon. Azt hiszem, Numának nem kell megmondanunk, hogy mi a
dolga - tette hozzá. Az óriás termetű oroszlán a fogát vicsorította és
bőszülten morgott az őrök felé, akik szemlátomást rosszul érezték
magukat a fenevad láttán. Tőle jobban féltek, mint bárki mástól. -
Oldwick, amikor közelebb érünk, adjon le egy lövést - mondta a
majomember. - Hátha elkergetjük vele őket. De aztán már csak akkor
tüzeljen, ha muszáj. Mindenki felkészült? Hát akkor gyerünk! - azzal
elindult a kapu felé.
 Ugyanebben a pillanatban Smith-Oldwick elsütötte a fegyverét. Egy
sárga tunikás harcos összegörnyedve felüvöltött, és arccal előre a
földre zuhant. A többieken egy pillanatig a pánik jelei mutatkoztak,
de egyikük, aki valami tisztnek látszott, felrázta őket.

- Most akkor - mondta Tarzan -, mindenki előre! - azzal rohanvást

megindult a kapu felé. Ugyanebben a pillanatban az oroszlán -
megszimatolta a Tarmangani szándékát - teljes lendülettel nekirontott
az őrségnek.

Az ismeretlen fegyver dörrenése annyira megrázta az őröket, hogy

soraik már az óriás fenevad dühödt rohama előtt felbomlottak. A tiszt,
féktelen és eszeveszett dührohamában egyik parancsot a másik után adta
ki, de az őrök a természet legelső parancsának engedelmeskedtek. Az
erdő fekete szörnyétől való félelmükben jobbra-balra igyekeztek
kitérni a fenevad útjából. Numa bőszült morgás kíséretében jobbra
fordult és kimeresztett karmaival szétcsapott a maroknyi rémült őr
között. Azok megpróbáltak kitérni előle, de abban a pillanatban Tarzan
és Smith-Oldwick is összecsapott velük.

Egy percig a csapatot vezető tiszt látszott a legveszedelmesebb

ellenfelüknek. Tarzannal szembeszállva úgy forgatta görbe szablyáját,
mint egy képzett vívó. A majomember felettébb idegenül bánt a kezében
levő hasonló fegyverrel, és Smith-Oldwick sem tudott lőni, mert attól
félt, hogy társát találja el. Az angol döbbenten látta, hogy a xujai
harcos egy ügyes mozdulattal kiüti ellenfele kezéből a fegyvert, amely
messzire repül Tarzan markából. A fickó nagyot ordítva felemelte
szablyáját, és a végső vágásra készült, amely véget vetett volna
Tarzan, a dzsungel fia földi pályafutásának, amikor a majomember és
Smith-Oldwick egyszer csak meghökkenve azt látta, hogy a tiszt teste
megmered, a fegyver kiesik felemelt kezének elerőtlenedő ujjai közül,
tébolyult szeme felakad, és hab veri ki szája szélét. Aztán a fickó
levegő után kapkodva, mint akinek összeszorult a torka, arccal Tarzan
lábához zuhant.

Tarzan lehajolt, és felvette a halott férfi fegyverét. Mosoly

játszott az ajkán, amikor megfordult és a fiatal angol felé
pillantott.

- A fickó epilepsziás - mondta Smith-Oldwick. - Azt hiszem, sok

nyavalyatörős van közöttük. Ezek szerint előnye is van az idegbajuknak
- egy normális bizony elbánt volna magával.

Az őröket láthatóan teljesen demoralizálta parancsnokuk

elvesztése. Az utca túlsó felén, a kapu bal oldalán összeverődtek és
torkuk szakadtából üvöltöttek. Egyre csak arra tekintgettek, ahonnan a
segédcsapatok hangja hallatszott, mintha sürgetnék az amúgy is
túlságosan közel járó embereket és oroszlánokat. Hat őr továbbra is
ott állt a kapunál. Fegyvereik meg-megvillantak a mécsesek fényében,
pergamenszerű arcuk a haragtól és a rémülettől ijesztő grimaszba
torzult.

Numa két menekülő harcost kergetett a fallal párhuzamos utcán. A

majomember odafordult Smith-Oldwickhoz.

- Most ismét használni kell majd a pisztolyát - mondta -, gyorsan

túl kell jutnunk ezeken a fickókon. - Amikor a fiatal angol tüzelt,
Tarzan előrerontva közelharcba bocsátkozott az őrökkel, mintha nem
lett volna alkalma tapasztalni, hogy kardforgatásban nem veheti fel a
versenyt ezekkel a gyakorlott vívókkal.

Smith-Oldwick első két lövésére két harcos elterült. A következő

lövést azonban elhibázta, mire a négy megmaradt őrből kettő a
repülősre vetette magát, kettő pedig Tarzanra.

A majomember előrerohanva csapott össze egyik ellenfelével,

Smith-Oldwick egy golyóval terítette le támadóját. Rálőtt a másikra
is, ám a kakas üresen kattant. Elfogyott a pisztolyában levő lőszer,
és a másik harcos, kezében az éles, villogó szablyával egészen közel
volt hozzá.

Tarzan mindössze egyszer emelte fel a maga fegyverét, és akkor is

csak azért, hogy elhárítson egy fejre célzott veszedelmes vágást.
Aztán máris nekiugrott egyik támadójának, és még mielőtt a fickó a
vágás lendülete után visszanyerhette volna egyensúlyát, a majomember
megragadta a nyakánál és a derekánál. Tarzan másik ellenfele közben
olyan helyet keresett ahonnan használhatná fegyverét. Amikor felemelte
pengéjét, hogy hátulról lesújtson a Tarmangani tarkójára, Tarzan
magasba emelte ellenfelét, így az ütés teljes ereje annak testét érte.
A penge mélyen belehasított a harcos testébe, aki rémisztő sikoltást
hallatott, majd Tarzan utolsó ellenfele képébe hajította a haldokló
férfit.

A szorongatott helyzetben levő és immár teljesen védtelen

Smith-Oldvvick abban a pillanatban felhagyott minden reménnyel, amikor
észrevette, hogy a fegyvere üres, ám ekkor balról mint valami eleven
mennykőcsapás egy ádáz, fekete sörényű test süvített el mellette,
egyenest neki ellenfele mellének. A verembeli Numa hatalmas állkapcsa
egyet csattant, és a xujai harcos fej nélkül terült el a földön.

A történtekhez mindössze néhány másodperc kellett, és ezalatt

Otobu odahúzta Bertha Kirchert a kapuhoz. Kinyitotta és szélesre
tárta, hogy a kis csapat az utolsó őr legyőzése után kivonulhasson az
eszelősök városából, Xujából.

Ebben a pillanatban fél tucat oroszlán bukkant elő a főtérre

vezető utcáról. Láttukra a verembeli Numa megfordult, és támadásba
lendült.

A városi oroszlánok egy pillanatig még kitartottak a helyükön, de

csakis egy pillanatig, mert még mielőtt a fekete fenevad odaért volna
hozzájuk, megfordultak és elmenekültek.

Ezalatt Tarzan és csapata sietve haladt tovább a sötét erdő felé.

- Követni fognak a városon túl is? - kérdezte Tarzan Otobutól.

- Éjszaka nem - válaszolta a fekete. - Öt évig voltam itt

rabszolga, de sohasem hallottam, hogy ezek az emberek éjszaka
elhagyták volna a várost. Ha napközben valahová az erdőn túlra mennek,
rendszerint megvárják a következő nap reggelét, és csak aztán térnek
vissza. Sötétedés után félnek keresztülmenni a fekete oroszlánok
országán. Nem, uram, azt hiszem, ma éjszaka már nem fognak követni, de
holnap igen és, ó bwana, akkor el is fognak csípni minket, vagyis
azokat, akik megmaradnak közülünk. Mert valaki biztosan a fekete
oroszlánok áldozatául fog esni, amikor átmegyünk az erdőn.
 Míg a kertek között haladtak, Smith-Oldwick kicserélte a
pisztolytárat, és csőre töltötte fegyverét. A lány csendben haladt
Tarzan és a repülős között. A majomember hirtelen megállt, és a város
felé fordult. Herog katonaságának sárga tunikájában izmos teste ott
tornyosult a többiek előtt a csillagok fényében. Látták, hogy felemeli
a fejét, és hallották, amint ajkáról a társait hívó oroszlán panaszos
vonítása tör elő. Smith-Oldwicknak a hideg futkosott a hátán, a
meglepett Otobu pedig rémülten villogtatta szeme fehérjét, és
reszketve letérdelt a földre. A lány viszont kellemesen megborzongott,
valami különös, ujjongó érzés kerítette hatalmába, amelytől hevesebben
dobogott a szíve. Egyre közelebb húzódott a vademberhez, míg végül
vállával megérintette a férfi karját.

Önkéntelen volt a mozdulat, és egy pillanatig a lány szinte észre

sem vette, hogy mit tett, de aztán csendben hátralépett. Pír öntötte
el az arcát, és nagyon hálás volt, hogy a csillagok fényénél ezt
társai nem vették észre. Nem az érzést szégyellte, ami a mozdulatot
kiváltotta, mint inkább a tettet, mert biztosra vette, hogy Tarzan
ellenszenvesnek találta volna.

Válaszként az eszelősök városának nyitott kapuja felől

oroszlánüvöltés hallatszott. A kis csapat megállt és várakozott, míg
nemsokára megpillantották az ösvényen feléjük közeledő, fejedelmi
termetű fekete oroszlánt. Amikor az állat odaért hozzájuk, Tarzan
egyik kezének ujjaival belemarkolt fekete sörényébe, és újra elindult
az erdő felé. Hátulról, a város felől rémisztő hangok kavalkádja
csapott fel. Oroszlánok bömbölése, papagájok rekedt rikácsolása és
eszelősök tébolyult ordítozása hallatszott. Az erdő sötétjében a lány
önkéntelenül ismét közelebb húzódott a majomemberhez, és Tarzan
ezúttal felfigyelt az érintésre.

Ő maga nem félt, de ösztönösen érezte, hogy a lány nagyon meg

lehet rémülve. Hirtelen megesett rajta a szíve, megkereste és megfogta
a kezét. Így mentek tovább, óvatosan tapogatózva a sötét ösvényen.
Kétszer is egészen közel jöttek hozzájuk az erdei oroszlánok, de a
verembeli Numa mély, morgó hangja mindkét alkalommal elriasztotta
támadóikat. Több esetben is kénytelenek voltak megpihenni, mert
Smith-Oldwick a teljes, kimerültség határán volt. Reggel felé Tarzan
már nem tehetett mást, mint hogy a vállán felvitte őt a völgy aljából
kivezető meredek kaptatón.

24. Derék brit bakák

Nem sokkal azután, hogy kijutottak a kanyonba, kivilágosodott.

Bármennyire fáradtak voltak is - leszámítva Tar zant - tudták, hogy
mindenáron tovább kell menniük, míg nem találnak egy olyan helyet,
ahol a kanyon meredek falát megmászva feljutnak a fennsíkra.

Tarzan és Otobu biztosra vette, hogy a xujaiak nem fogják követni

őket a kanyonon túl. Az átjutáshoz végigvizsgálták a zord sziklák
szinte minden tenyérnyi darabját, és délre járt már, de még mindig nem
látták sem jobbra, sem balra a menekülés útját. Voltak olyan helyek,
ahol a majomember egyedül meg tudott volna birkózni a sziklafallal, de
olyan egy sem, ahol a többieknek is reményük lehetett arra, hogy
sikeresen fel tudják küzdeni magukat a fennsíkra. Sőt olyan rész sem
akadt, ahol Tarzan, bármennyire erős és ügyes volt is, vállalkozni
mert volna arra, hogy épségben felviszi őket.

A majomember fél napja már vagy vitte, vagy támogatta

Smith-Oldwickot, és most csalódottan vette észre, hogy a lány is alig
támolyog. Tisztában volt vele, hogy sok mindent kellett elviselnie, és
az utolsó hetek nélkülözései, veszélyei, viszontagságai mennyire
kimerítették életerejét. Látta, hogy a lány derekasan igyekszik lépést
tartani vele, és ennek ellenére gyakran megbotlik és megtántorodik.
Csak küszködve vonszolja magát a kanyon homokos, kavicsos talaján. A
majomembert önkéntelenül is bámulattal töltötte el ez az akaraterő,
ahogyan zokszó nélkül, minden erejét összeszedve igyekezett
továbbmenni.

Az angol is észrevette, hogy milyen állapotban van a lány, mert

nem sokkal dél után hirtelen megállt, és leült a homokba.

- Hiába, nem megy - mondta Tarzannak. - Nem bírom tovább. Miss

Kircher is rohamosan gyöngül. Nélkülem kell továbbmenniük.

- Nem - mondta a lány -, arról szó sem lehet. Annyi mindent

végigszenvedtünk együtt, és az esélyünk a megmenekülésre még mindig
oly csekély, hogy akármi vár is ránk, együtt kell maradnunk. Hacsak -
és Tarzanra nézett - ön. aki oly sokat tett már értünk, nem akar
továbbmenni nélkülünk. Én a magam részéről szeretném, ha így tenne. Az
ön számára ugyanolyan nyilvánvaló, mint számomra, hogy nem tud
megmenteni minket, mert bár sikerült elvergődnie velünk idáig az
ösvénytől, amelyen üldözőink jönnek, de még az ön hatalmas ereje és
kitartása sem elegendő ahhoz, hogy akár csak egyikünket is átvigye a
kietlen pusztaságon, amely köztünk és a legközelebbi termékeny vidék
között terül el.

A majomember mosollyal válaszolt a lány komoly tekintetére.

- Még egyikünk sem halt meg - mondta neki -, sem maga, sem a
hadnagy úr, sem Otobu, sem én. Az ember vagy eleven, vagy halott, és
míg meg nem halunk, hinnünk kell abban, hogy életben maradunk. Nem
tudom mindhármójukat elvinni a wamabók földjére, a legközelebbi
helyre, ahol számíthatunk arra, hogy vadat és vizet találunk, de attól
még nem szabad megadnunk magunkat a sorsnak. Idáig még mindig
találtunk valami megoldást. Fogadjuk el a dolgokat úgy, ahogyan
vannak. Pihenjünk egyet, mert magának és Smith-Oldwick hadnagy úrnak
pihenésre van szüksége. Ha erőre kapnak, tovább fogunk menni.

- És a xujaiak? - kérdezte a lány. - Nem lehetséges, hogy ide is

követnek minket?

- Dehogynem - mondta Tarzan. - Az is lehet. De addig fölösleges

ezen törni a fejünket, míg nincsenek itt.

- Boldog lennék - mondta a lány -, ha a maga felfogása szerint

tudnék élni, de attól tartok, hogy ez nekem nem megy.

- Ha maga is dzsungelben született, és a vadállatok példáján,

vadállatok között nevelkedett volna, akkor ugyanúgy a dzsungel
fatalizmusával szemlélné a világot, mint én.

Aztán behúzódtak a kanyon oldalában egy kiugró szikla árnyékába,

és lefeküdtek a forró homokba pihenni. Numa nyugtalanul járkált
fel-alá. Egy percre ugyan elnyúlt a majomember mellett, de aztán
felállt, elindult felfelé a kanyonban, és egy perc múlva már el is
tűnt.

A kis csapat egy órája pihenhetett, amikor Tarzan hirtelen

felállt, és a többieket csendre intve hallgatózni kezdett. Egy percig
mozdulatlanul, feszülten figyelt, érzékeny fülével felfogta a csakis a
számára hallható távoli és elmosódott hangokat, miközben három társa
közül egyik sem vette észre, hogy akár a legcsekélyebb nesz is
megtörné a kanyon tökéletes, síri csöndjét. A majomember abbahagyta a
fülelést, és odafordult hozzájuk.

- Mi történt? - kérdezte a lány.

- Jönnek - válaszolta Tarzan. - Még odébb vannak, de nem lehetnek

túl messze, mert az emberek szandált viselő lába és az oroszlánok
párnás talpa nagyon kis zajt üt a puha homokban.

- Mit csináljunk? Próbáljunk meg továbbmenni? - kérdezte

Smith-Oldwick. - Azt hiszem, én most már megint tudnék egy kicsit
gyalogolni. Egész jól kipihentem magam. Maga hogy van, Miss Kircher?

- Ó, már sokkal erősebbnek érzem magam - mondta a lány. - Persze,

felőlem is mehetünk.

Tarzan tudta, hogy egyikük sem mond igazat, mert a teljes

kimerültség után nem piheni ki magát ilyen gyorsan az ember, de más
megoldást nem látott. Továbbra is élt benne a remény, hogy hátha a
következő kanyar mögött rábukkannak a kanyonból kivezető útra.

- Te a hadnagy úrnak segítesz, Otobu - mondta a feketéhez

fordulva -, én pedig Miss Kirchert viszem - azzal, bár a lány
tiltakozott, mondván, ne fecsérelje az erejét, könnyedén a karjába
kapta, és Otobuval meg az angollal a nyomában elindult felfelé a
kanyonban. Nem jutottak messzire, amikor a csapat többi tagja is
hallani kezdte az üldözők zaját. Az oroszlánok most már, hogy a friss
testszagot érezték orrlyukaikban, hangosan nyüszítettek.

- De jó volna, ha Numa visszajönne - mondta a lány.

- Valóban - mondta Tarzan -, de nélküle is mindent meg kell

tennünk, amit tudunk. Szeretnék találni egy olyan helyet, ahol minden
irányban el tudjuk magunkat barikádozni a támadás ellen. Akkor lehet,
hogy fel tudjuk tartóztatni őket. Smith-Oldwick jó céllövő, és ha nem
jön túl sok ember a csapattal, lelőheti őket - feltéve, hogy egyenként
támadnak. Az oroszlánok nem izgatnak annyira. Néha nagyon buták tudnak
lenni, és biztos vagyok benne, hogy ezekkel - mivel annyira függenek
gazdáiktól, akik felnevelték és betanították őket - könnyen
elbánhatunk, miután a harcosokat elintéztük.

- Szóval úgy gondolja, hogy van még remény? - kérdezte a lány.

- Még élünk - volt a rövid válasz.

- Megvan - mondta a majomember kisvártatva. - Azt hiszem, ez az a

hely, amire emlékeztem. - Egy nagy kőtömb felé mutatott, ami szemmel
láthatóan a sziklafal tetejéről vált le, és a fal tövétől néhány
lábnyira feküdt a homokba beágyazva. öles szegélyű szikladarab volt,
amely körülbelül tíz lábnyira emelkedett a homok felszíne fölé, és
szűk átjárót hagyott önmaga és a kanyon fala között.

A kőtömb felé mentek, és amikor végre odaértek céljukhoz, azt

látták, hogy nagyjából két láb széles és tíz láb hosszú a nyílás a
sziklatömb és a kanyon fala között. A tömb mindkét oldalán
természetesen egy-egy átjáró volt, így legalább nem lehetett minden
oldalról egyszerre rájuk támadni.

Alig rejtőztek el, amikor Tarzan valami zajt hallott a fejük

fölött a sziklafal oldalában. Felpillantott, és az egyik kis kiugrón
aprócska majmot látott üldögélni. A csúf kis majom egy percig csak
nézte őket aztán eliramodott dél felé, abba az irányba, ahonnan az
üldözők közeledtek. Otobu is észrevette a majmot.

- Szólni fog a papagájoknak - mondta a fekete -, és a papagájok

szólni fognak az őrülteknek.

- Teljesen mindegy - válaszolta Tarzan -, az oroszlánok úgyis

megtaláltak volna minket. Azt nem remélhettük, hogy el tudunk rejtőzni
előlük.

Smith-Oldwickot pisztolyával az így talált erőd északi nyílásához

állította, és megmondta Otobunak, hogy lándzsájával maradjon az angol
mellett. Ő a déli átjáró védelmére készült fel. A lányt kettejük
között lefektette a homokba.

- Itt biztonságban lesz, ha a lándzsáikat használják - mondta

neki.

Az ólomlábakon vánszorgó percek mindegyike örökkévalóságnak tűnt

Bertha Kircher számára, míg végül, csaknem megkönnyebbülten vette
tudomásul üldözőik megérkezését. Hallotta az oroszlánok bömbölését és
az őrültek ordítozását. A fickók hosszú perceken keresztül igyekeztek
felderíteni az erődöt, amely mögé az üldözöttek befészkelték magukat.
A lány mind az északi, mind a déli oldalon hallott zajt.

A földön fekve észrevette, hogy egy oroszlán az előtte álló

majomemberre ront. Látta, hogy a férfi hatalmas erejű karja
hátralendül a görbe szablyával, és iszonyatos gyorsan lesújt. Úgy
hasítja ketté az oroszlán koponyáját, ahogyan a hentes darabol fel egy
birkát.

Azt is hallotta, hogy sebesen rohanó lábak közelednek

Smith-Oldwick felé, majd pisztoly dördült, üvöltés és egy földre
zuhanó test zaja hallatszott. A támadók, akiknek nyilvánvalóan kedvét
szegte az első roham sikertelensége, visszavonultak, de csak rövid
időre. Újra közeledtek, ezúttal egy férfi vette fel a harcot
Tarzannal, és egy oroszlán próbálta meg legyőzni Smith-Oldwickot.
Tarzan figyelmeztette a fiatal angolt, hogy a töltényt ne az
oroszlánokra vesztegesse. Így Otobu volt az, aki a xujai lándzsával
szállt szembe a fenevaddal. Az állat őt is, Smith-Oldwickot is csúnyán
helyben hagyta, mire sikerült legyőzniük úgy, hogy az angol a lánynál
levő szablya hegyével átdöfte az állat szívét. A férfi, aki Tarzant
támadta meg szablyájával, a majomember fejét vette célba, és eközben
meggondolatlanul túl közel ment hozzá. Ennek az lett az eredménye,
hogy holtteste a következő pillanatban már ott hevert törött nyakkal
az oroszlán tetemén.

Az ellenség megint csak visszavonult, de ismét csak rövid időre.

Ezt követően egyszerre támadtak az oroszlánok és az emberek, úgy fél
tucatnyi egyikből is, másikból is. Az emberek a védők felé hajították
lándzsáikat, az oroszlánok pedig felsorakoztak mögöttük a támadás
jelét várva.

- Ez a vég? - kérdezte a-lány.

- Nem - kiáltotta a majomember -, mert még mindig élünk!

Alighogy e szavak elhagyták az ajkát, a megmaradt harcosok

rohamra indultak. Mindkét irányból egyszerre hajították feléjük
lándzsáikat. Abbéli igyekezetében, hogy testével fedezze a lányt,
Tarzan a vállába kapott egyet a hegyes végű rudakból, és a fegyver
olyan erővel taszította meg, hogy hanyatt a földre zuhant.

Smith-Oldwick kétszer sütötte el a pisztolyát, aztán őt is

eltalálta egy lándzsa, amely a jobb combjába fúródott. Egyedül Otobu
volt képes felvenni a harcot az ellenséggel, mert az angol, aki amúgy
is nagyon legyengült korábbi sebesülésétől és attól, hogy az oroszlán
az imént megint csúnyán megszaggatta karmaival, az újabb sebesüléstől
elvesztette az eszméletét, és lerogyott a földre.

Esés közben pisztolya kicsúszott az ujjai közül, és a lány, aki

látta a jelenetet, gyorsan felkapta a fegyvert. Miközben Tarzan
megpróbált valahogy feltápászkodni, az egyik harcos teljes erővel
ráugrotta mellére. Visszalökte, majd sátáni üvöltések közepette a
majomember szívének szegezte szablyája hegyét. De még mielőtt
lesújthatott volna, a lány felemelte Smith-Oldwick pisztolyát, és
közvetlen közelről fejbe lőtte a pokolfajzatot.

Ugyanebben a pillanatban mind a támadók, mind a megtámadottak

meglepetésére puskaropogás zaja hallatszott a kanyon felől. Az
európaiak fülének egy égből leszállt angyal andalító szózatával ért
fel, amikor ezt követően egy angol őrmester ugató-pattogó
vezényszavait hallották. Ez a szívderítő hang még az oroszlánok
bömbölésén és az eszelősök ordibálásán keresztül is elhatolt Tarzan és
a lány füléhez épp abban a pillanatban, amikor már a majomember is
leszámolt minden reménnyel.

Lehempergetve magáról a harcos testét, Tarzan nagy nehezen

felkelt a földről, de a lándzsa még mindig ott meredezett a vállában.
A lány is felállt, és amikor Tarzan kitépte a fegyvert a saját
húsából, és előlépett rejtekhelyük fedezékéből, Bertha Kircher is
odaállt mellé. A rohamnak, amely megmentette az életüket, hamar vége
lett. Az oroszlánok kereket oldottak, de a xujai üldözők holtan
maradtak a csatatéren. Amikor a csapat tagjai megpillantották Tarzant
és a lányt, az egyik brit baka ráfogta puskáját a majomemberre. A
lány, aki látta a fickó mozdulatát, és egy pillanat alatt felfogta,
hogy Tarzan sárga tunikája okozza a teljesen természetes félreértést,
gyorsan a majomember és a katona közé vetette magát.

- Ne lőjön - kiáltotta -, mindketten jó barátok vagyunk.

- Akkor tartsa csak szépen fel a kezét - mordult rá a katona

Tarzanra. - Nem bízok én az ilyen sárga inges fickókban.
 Idáig jutottak a vitában, amikor megérkezett a brit őrmester, aki
a felderítő csapat parancsnoka volt. Tarzan és a lány angolul
szólította meg. Elmondták, hogy miért van rajtuk ez az álöltözet. A
katona hitelt adott szavuknak, hiszen szemmel látható volt, hogy nem
ahhoz a fajhoz tartoznak, amelyhez a holtan szanaszét heverő többiek.
Tíz perccel később feltűnt a különítmény főcsapata. Smith-Oldwick
sebeit bekötözték, mint ahogyan a majomemberéit is, és egy fél órával
később már úton voltak megmentőik táborába.

Még este megegyeztek abban, hogy Smith-Oldwickot és Bertha

Kirchert másnap repülőgépen a tengerpart közelében levő brit
főhadiszállásra szállítják, és erre a célra az expedíciós különítmény
mellé kirendelt két gépet fogják igénybe venni. Tarzan és Otobu
elhárította a brit kapitány ama ajánlatát, hogy a visszafelé vezető
úton velük tartsanak. Tarzan elmagyarázta neki, hogy az ő hazája
nyugat felé van, mint ahogyan Otobué is, és hogy ők együtt mennek majd
a wamabók országáig.

- Szóval nem is jön velünk vissza? - kérdezte a lány.

- Nem - válaszolta a majomember. - Az én otthonom a nyugati

parton van. Arra folytatom utam.

A lány esdeklő szemmel nézett rá.

- Vissza akar menni abba a rettenetes dzsungelbe? - kérdezte. -

Soha többé nem fogjuk látni?

A férfi egy pillanatig némán nézett rá.

- Soha - mondta aztán, majd egyetlen további szó nélkül

megfordult, és elment.

Reggel a bázis táborából megérkezett Capell ezredes a két

repülőgép egyikén, amelyeknek Smith-Oldwickot és a lányt kellett
keletre szállítaniuk. Tarzan kicsit távolabb állt, amikor a gép földet
ért, és a tiszt kiszállt belőle. Látta, amint az ezredes üdvözli az
előretolt különítmény élére kinevezett beosztottját, és aztán látta,
amint odafordul Bertha Kircherhez, aki pár lépéssel a kapitány mögött
állt. Tarzan szerette volna tudni, mit érez a német kém ebben a
helyzetben, különösen annak tudatában, hogy itt áll valaki, aki
tisztában van valódi kilétével. Látta, hogy Capell ezredes kezét
nyújtja és mosolygó arccal lép oda hozzá. Bár nem hallotta üdvözlő
szavait, egész magatartása barátságos, sőt bizonyos fokig szívélyes
volt.

Tarzan haragos arccal fordult félre, és ha bárki a közelében lett

volna, hallhatta volna, hogy halk morgó hang tör elő mellkasából.

Tudta, hogy országa hadban áll Németországgal, és nem csupán az

apái földje iránti kötelesség, hanem személyes sérelme és az
ellenséggel szembeni gyűlölete is azt kívánja, hogy leleplezze a lány
álnokságát. Mégis tétovázott, és mert tétovázott, dühösen morgott -
nem a német kémre, hanem saját magára.

Nem látta többé a lányt, aki beszállt az egyik gépbe, és elrepült

kelet felé. Elbúcsúzott Smith-Oldwicktól, és felszálló repülőgépét
mindaddig követte tekintetével, míg a gép aprócska ponttá nem
zsugorodott a látóhatár fölött, és el nem tűnt a magasban, kelet felé.

A bakák málhájukat és felszerelésüket vállukra véve várakoztak a

menetet elrendelő parancsra. Capell ezredes, akinek kedve támadt
személyesen megtekinteni az előreküldött különítmény tábora és a bázis
között elterülő terepszakaszt, úgy döntött, hogy maga is együtt fog
menetelni katonáival. Most, hogy minden készen állt az indulásra,
odafordult Tarzanhoz.

- Szeretném, ha visszajönne velünk, Greystoke - mondta -, és ha

nem hallgat az én szavamra, hallgasson legalább Smith-Oldwickéra és a
fiatal hölgyére, akik az imént távoztak. Ők kértek meg, hogy beszéljem
rá a civilizált világba való visszatérésre.

- Nem - mondta Tarzan -, én inkább a magam útját járom. Miss

Kirchert és Smith-Oldwick hadnagyot csupán a hála érzése vezette,
azért viselik annyira szívükön a sorsomat.

- Miss Kircher? - kiáltott fel Capell, majd elnevette magát. -

Szóval maga tudja, hogy ő Bertha Kircher, a német kém?

Tarzan egy pillanatra némán bámult a másikra. Fel nem tudta

fogni, hogy egy brit tiszt miként intézheti el ilyen szűkszavúan egy
ellenséges kém ügyét, aki a kezében volt, és akit futni hagyott.

- Igen - válaszolta -, tudom, hogy ő Bertha Kircher, a német kém.

- És csak ennyit tud róla? - kérdezte Capell.

- Igen, ennyit - mondta a majomember.

- No, hát az ő becsületes neve Patrícia Canby - mondta Capell -,

és egyike a kelet-afrikai haderő kötelékében működő brit
titkosszolgálat legértékesebb tagjainak. Együtt szolgáltam az apjával
Indiában, és születése óta ismerem. Nézze csak, itt van ez a kis
papírköteg, amelyet egy német tiszttől szerzett, és amelyet mindvégig
magánál tartott minden hányattatás közepette - egyesegyedüli feladata
teljesítését tartva szem előtt. Nézze csak meg! Még nem volt időm
átnézni az iratokat, de amint látja, ez egy katonai térképvázlat, ezek
jelentések, ez pedig egy bizonyos Fritz Schneider kapitány naplója.

- Fritz Schneider kapitány naplója! - ismételte el Tarzan, aki

nehezen uralkodott a hangján. - Megnézhetném, Capell? Ő az, aki
meggyilkolta Lady Greystoke-ot.

Az angol szó nélkül átnyújtotta neki a kis füzetet. Tarzan

gyorsan átlapozta egy bizonyos dátumot keresve - azt a dátumot, amikor
az a szörnyűség történt. Amikor megtalálta, gyorsan olvasni kezdte a
naplót. Hirtelen hitetlenkedő kiáltás röppent fel ajkáról. Capell
kérdőn nézett rá.

- Úristen! - kiáltott fel a majomember. - Ez igaz? Hallgassa! -

azzal olvasni kezdett egy részletet a sűrűn teleírt lapról:

"Megtréfáltam egy kicsit az egyik angol disznót. Ha hazaér, ott

fogja találni a felesége elszenesedett testét a budoárjában, és azt
fogja hinni, hogy a felesége. Megparancsoltam von Gossnak, hogy egy
bennszülött nő holttestét tegye oda, és égesse meg, miután az ujjára
húzta Lady Greystoke gyűrűit - Lady G. sokkal értékesebb a
főparancsnokság számára élve, mint holtan."

- Él! - rikkantott Tarzan.

- Hála Istennek! - kiáltott fel Capell. - Akkor hát?

- Természetesen magukkal megyek. Milyen rettenetes

méltánytalanságot követtem el Miss Canbyval szemben, de hát honnan
tudhattam volna? Még Smith-Oldwicknak is, aki szereti, azt mondtam,
hogy német kém. Nemcsak azért kell visszatérnem magukkal, hogy
megtaláljam a feleségemet, hanem azért is, hogy helyrehozzam ezt a
hibámat.

- Ez ne nagyon aggassza - mondta Capell -, Miss Canby alighanem

meggyőzte a fiút, hogy nem ellenséges kémnő, mert ma reggel, indulás
előtt elmondta nekem a nagy újságot: megígérte Smith-Oldwicknak, hogy
hozzámegy feleségül.