NNCL443-34Bv2.

E. R. BURROUGHS

TARZAN
ÉS AZ ELVESZETT
BIRODALOM

IFJÚSÁGI LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ • 1990

 A mű eredeti címe:
TARZAN AND THE LOST EMPIRE

Fordította:
Tandori Dezső és Tandori Ágnes
(C) 1990 Edgar Rice Burroughs, Inc.

A fordítást az eredetivel egybevetette:

Dobai Dezső

A borító grafikáját
és az illusztrációkat készítette:
Mathesz Antal
A borítót tervezte:
Tölgyesi Beáta

(C) 1990 Edgar Rice Burroughs, Inc.

TARZAN AND THE LOST EMPIRE

Copyright (C) 1928, 1929 Consolidated Magazine
Corporation
All Rights Reserved
 1

Nkima izgatottan táncolt gazdája meztelen, barna vállán. Csacsogott és

veszekedett, hol kérdőn Tarzan arcába nézett, hol megint a dzsungelt figyelte.
– Valami közeledik, Bwana – mondta Muviro, a vazirik alfönöké. – Nkima
hallja.
– Akárcsak Tarzan – felelte a majomember.
– A nagy Bwana füle olyan éles hallású, mint Baráé, az antilopé – jegyezte
meg erre Muviro.
– Ha nem így lenne, ma már Tarzan sem lenne – válaszolta a majomember
mosolyogva. – Nem vált volna belőle meglett férfi, ha anyja, Kala nem tanítja
meg használni az érzékeit, melyeket gyermekként Mulungutól kapott.
– És mi az, ami közeledik? – kérdezte Muviro.
– Emberek csapata – hangzott Tarzan felelete.
– Talán nem is baráti szándékkal – kockáztatta meg az afrikai. –
Figyelmeztessem a harcosainkat?
Tarzan körbepillantott a kis táboron, ahol harcosainak egy kis csoportja
éppen vacsorát készített, s a majomember láthatta, hogy fegyvereik – vaziri
szokás szerint – mindenütt a kezük ügyében vannak.
– Nem szükséges – mondta akkor. – Legalábbis azt hiszem, lévén, hogy ezek
az emberek itt nem lopakodva közelítelek, ahogy azt ellenség tenné, és a
létszámuk sem akkora, hogy különösebb gondot okozhatnának.
Ám Nkima, a született borúlátó, csakis a legrosszabbakra számított, s ezért
amikor a közelítő csoport már majdnem odaért elébük, izgalma az
elviselhetetlenségig fokozódott. Tarzan válláról a földre szökkent hát, párszor
felugrott, leugrott, majd ismét Tarzan oldalán állva a majomember karját kezdte
rángatni, hogy talpra cibálja.
– Fuss, fuss – rikácsolgatta a majmok nyelvén. – Idegen gomanganik jönnek.
Megölik ők kicsi Nkimát.
– Ne félj te attól, Nkima – nyugtatta a majomember. – Társán és Muviro nem
hagyja, hogy téged idegenek bántalmazzanak!
– Szagolok egy idegen tarmanganit – csacsogott tovább Nkima. – Van velük
egy tarmangani. A tarmanganik rosszabbak, mint a gomanganik. Azok
mennydörgő botokkal jönnek, és megölik kicsi Nkimát, és ölik mind fivéreit és
nővéreit, ölik a manganikat. ölik a gomanganikat. ölnek mindent és mindenkit a
mennydörgést hozó botjaikkal. Nkima nem szereti tarmanganikat. Nkima fél.
Nkima szemében – de ugyanígy vélekedett a dzsungel többi lakója is–
Tarzan nem holmi tarmangani, nem fehér ember volt. A dzsungel fia volt ő is,
közülük való és ha történetesen nem csupán annyit gondoltak róla, hogy “ő
–Tarzan”, akkor is mangani volt számukra, nagy majomféle.
Most már mindenki jól hallotta a táborban, hogy idegenek közelednek, A
vaziri harcosok a dzsungel felé néztek, aztán Tarzant s Muvirót keresték a
tekintetükkel, de mikor látták, hogy vezetőik nem izgatják magukat, tovább
foglalatoskodtak a főzéssel.
A közeledő csoportból elsőként egy magas, fekete bőrű harcos érkezett a
táborbeliek látótávolába. Amikor a vaziriket megpillantotta, megállt, s egy
pillanat múltán már egy szakállas fehér ember is ott volt mellette.
A fehér ember egy szemvillanással felmérte a tábort, majd továbbindult, s
közben a békés szándék egyértelmű jelét mutatta. A dzsungelból jó tucatnyi
harcos követte. A társaság javarészt teherhordókból állt, alig három-négy puska
csöve meredezett az égre.
Tarzan és a vazirik máris felmérték, hogy ez így csak egy apró, ártalmatlan
csoport. Még az egyik közeli fára visszavonult Nkima is megvetően nyugtázta
ezt a tényt, s félelem nélkül visszaszökkent gazdája vállára.
– Doktor von Harben! – kiáltott fel Tarzan, ahogy a szakállas idegen
közeledett. – Alig ismertem meg…
– Isten kegyelmes volt hozzám, majmok Tarzanja – szólalt meg akkor von
Harben is, s a kezét nyújtotta. – Úton vagyok, hogy önt lássam, és erre mi
történik? Két nappal a várt találkozás időpontja előtt itt állunk, íme.
– Mi egy jószágölőt hajszolunk – magyarázta a majomember. – Többször
behatolt a kralunkba éjszaka, és szebbnél szebb szarvasmarhákat ölt meg…
ráadásul ravaszul is csinálja. Azt hiszem, valami öreg oroszlán lesz, csak ezért
cselezhette ki Tarzant ilyen sokáig.
– Hanem. – folytatta –, halljuk, önt mi szél hozta ide, Tarzan honába,
doktor? Remélem, csak amolyan szomszédi látogatásról van szó, s nem arról,
hogy az én jó barátomnak valami gondja volna… bár a látszat igencsak azt
mutatja.
– Magam sem bánnám, ha mindössze jószomszédi látogatás lenne az egész –
közölte sietve von Harben. De ami azt illeti, a segítségét kell kérnem… ezért
jövök… bajban vagyok – méghozzá attól félek –, igen komoly bajban.
– Csak azt ne mondja, hogy az arabok megint lejöttek, és rabszolgákat
szednek, elefántcsontot oroznak vagy hogy a leopárdemberek lesből irtják az
önéit éjnek idején a dzsungel ösvényein!
– Nem, effélékről nincsen szó – hangzott a doktor válasza –, sokkal
személyesebb ügyben jöttem önhöz. A fiamról van szó, Erichről. Ön sosem
találkozott még vele.
 – Valóban nem – mondta Tarzan –, ám ön elfáradt és megéhezett.
Táborozzon itt le az embereivel. A vacsoránk már elkészült, s mialatt
elfogyasztjuk, elmondhatja, mivel szolgálhat Tarzan.
Amíg Tarzan utasítására a vazirik von Harben embereinek segédkeztek a
táborverésben, a doktor és a majomember már ott ücsörgött törökülésben a
földön, s a vaziri szakács főztjét ette.
Tarzan látta, hogy vendégét valami más emészti; az, ami a majomember
keresésére indította. Tarzan nem is várta meg, hogy a falatozással végezzenek,
hanem sürgetni kezdte von Harbent, folytassa históriáját, azaz kezdje el végre.
– Hadd magyarázzam meg pár szóval látogatásom indítóokát – kezdte a
doktor. – Erich az egyetlen fiam. Négy éve, tizenkilenc évesen, letette az
egyetemi vizsgáit és megkapta a diplomáját. Azóta idejének java részét
különböző európai egyetemeken tölti – tanulmányai során a régészetre és a holt
nyelvek megismerésére szakosodott. E választott tudományterületen kívül
aztán a hegymászás lett az első számú hobbija, s az egymást követő nyári
vakációk során az Alpok valamennyi jelentős csúcsát meghódította.
Pár hónappal ezelőtt aztán idejött, hogy meglátogasson engem a misszió
állomáshelyén, a nyomban érdekelni kezdték a különféle bantu nyelvjárások,
amelyek a mi körzetünk törzseinél használatosak, sőt a szomszédos területek
dialektusai is fölkeltették figyelmét.
Ahogy a bennszülöttek tanulmányozásába fogott, kalandozásai, során
rátalált a Viramvazi-hegység régi legendájára az Elveszett Törzsről –
mindnyájan tudjuk a történetet. Képzelete azonnal kigyúlt… ezt a lelkesedést
szintén ismerjük… mert arra a következtetésre jutott, hogy a dolognak nyilván
megvan a valóságalapja, s ha ő utánajár, esetleg rábukkanhat a bibliai história
elveszett törzseinek leszármazottaira.
– Hát persze – vetette közbe Tarzan –, jól Ismerem a legendát. És mert olyan
makacsul él, meg aztán annyira élénk színekkel szokták ecsetelni, néha
felmerült bennem, hogy esetleg magam kezdek nyomozni, csak épp az volt a
hiba, hogy mindeddig a Viramvazi-hegységnek még csak a környékére se vitt
az utam.
– Meg kell vallanom – ismerte el a doktor –, én is éreztem néhanapján ilyen
késztetést. Kétszer is beszélgettem erről a bagego törzs tagjaival… tudja, akik
ott élnek a Viramvazi-hegység lankáin… és mindkétszer meggyőztek róla,
hogy a nagy hegylánc mélyén valahol igenis él egy törzs… fehér embereké.
Mindkétszer ugyanazt hallottam: az ő törzsük időtlen idők óta kereskedelmi
kapcsolatban áll ezekkel a fehérekkel, s így gyakran látják is az Elveszett Törzs
tagjait, ahogy békésen jönnek-mennek vagy mikor sarcoló hadműveleteket
folytatnak, s rá-rátámadnak a bagegókra.
 Az eredmény az lett, hogy amikor Erich expedíciót javasolt a Viramvaziba,
még bátorítottam is, hiszen fizikailag teljesen alkalmasnak ítéltem őt efféle
kalandra. Az, hogy ismerte a bantu nyelvet, s ha rövid ideje is, de volt némi
tapasztalata a bennszülöttek dolgaiban, olyan előnyt jelentett a számára,
amilyennel más tudósok igazán ritkán büszkélkedhetnek – olyasmije volt, ami
itt csakugyan ért is valamit. Az meg, hogy remek hegymászó, megnyugvást
jelentett nekem – technikai akadálya sem lesz az expedíció végrehajtásának.
Egészében úgy éreztem, hogy a fiam ideális ember egy ilyen vállalkozás
vezetésére, s csak azt sajnáltam, hogy én magam nem tarthatok vele, de hát ez
akkor épp lehetetlen volt. Mindenesetre segítettem neki a szafári
előkészítésében, részt vettem a felszerelés, az ellátás összeszedésében és
megszervezésében.
Rövid idő múlva hallani kezdtem innen-onnan, hogy expedíciójának némely
bennszülött tagjai ismét felbukkantak a falujukban. Ám Erich nem tért vissza a
misszió állomáshelyére. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy máris bármi
érdemleges eredményt ért volna el, hiszen nem juthatott még igazán messzire.
Szerettem volna kifaggatni a bennszülötteket, de engem inkább elkerültek.
Ugyanakkor olyan, hírek is elterjedtek, mintha a fiam körül nem lennének
egészen rendben a dolgok. Elhatároztam hát, hogy mentőexpedíciót szervezek
– ám az egész környéken alig pár embert találtam csak, akik a
Viramvazi-hegység vidékére merészkedtek volna velem, mert legendáik szerint
az a táj gonosz szellemek hazája – ők ugyanis az Elveszett Törzs népét.
vérszomjas szellemek bandájának hiszik. Nyilvánvaló volt most már, hogy
Erich szétszéledt emberei is hozzájárultak a rémhangulat kialakításához.
Ilyen körülmények között persze más megoldásra kellett gondolnom, és
zavaromban, mi sem természetesebb, ön jutott az eszembe, Tarzan, a dzsungel
ura… Most már tudja, hogy mi járatban vagyok itt.
– Segíteni fogok önnek, doktor – mondta, Tarzan.
– Ó, nagyszerű! – kiáltott fel von Harben. – De hát azt csaknem bizonyosra
is vettem önnek itt körülbelül húsz embere van, nekem tizennégy. Az én
embereim lehetnek a teherhordóink, míg az önéi, akiket Afrika legpompásabb
harcosaiként ismer mindenki, az askarit, a harci kíséretet biztosíthatják
számunkra. És ha ön vezeti az egész vállalkozást, hamarosan meglelhetjük a
helyes ösvényt, s ilyen erősségű csapattal, ha létszámra csekély is, nincs az a
vidék, melyen keresztül ne hatolhatnánk.
Tarzan a fejét rázta.
– Nem úgy van az, doktor – mondta. – Én – magam megyek. Egyedül.
Mindig ez a módszerem. Magányosan sokkal gyorsabban haladok, és ha
magam vagyok, a dzsungelnek sem maradnak titkai előttem. Akkor több
információhoz jutok, mint ha mások társaságában megyek. Tudja, a
dzsungellakók maguk közé tartozónak tekintenek. Nem futnak el, ha
meglátnak, mások elől viszont nyomban elrejtőznek.
– Ön jobban tudja – szólt akkor von Harben. – Mégis, milyen szívesen
csatlakoznék. Szeretném azt érezni, hogy én is megteszem, ami a kötelességem,
ám ha ön azt mondja, hagyjam, mit tehetek: engedelmeskedem.
– Így van, doktor, térjen vissza a misszió állomáshelyére – mondta Tarzan –,
és ott várja meg, mikor és mit hall felőlem.
– És ön holnap reggel nekivág? Elindul a Viramvazi-hegységbe – kérdezte
von Harben.
– Most mindjárt elindulok. E percben.
– Jó, de már sötét van, és… – A doktor tiltakozni próbált.
–Telihold van, s én örömmel élek az ilyen világítás előnyeivel – magyarázta
a majomember. – Majd a nappali hőség ideje jó lesz pihenésre, ha rászorulok. –
Azzal máris elfordult, magához kérte Muvirót.
– Térj haza a harcosokkal, Muviro – utasította az alfőnököt. – Tarts harci
készenlétben minden vaziri férfit, hátha szükségem lesz rátok, s értetek küldök.
– Igen, Bwana – hangzott Muviro válasza. – És mennyi ideig várjunk ilyen
üzenetre, mielőtt magunk nekivágnánk a Viramvazi-hegységnek, hogy
megkeressünk?
– Magammal viszem Nkimát, és ha szükségem volna rátok, őt küldöm
üzenettel, visszajön szépen, titeket meg elvezet majd utánam.
– Igen, Bwana – válaszolta Muviro. – A fegyveresek mind készenlétben
állnak majd, minden vaziri harcos az utasításodra vár. Fegyverük éjjel-nappal
kéznél lesz, és minden edényben, ott lesz frissen a harci festék.
Tarzan akkor a hátára kapta íját-tegezét. Bal vállán s jobb hóna alatt ott volt a
nagy kötegnyi fűkötél, a lasszó, csípőjét pedig vadászkése verdeste, rég halott
atyjának öröké. Felkapta kurta dárdáját, aztán állt még egy pillanatig, fejét a
magasba szegte, beleszimatolt a könnyű esti szélbe. Bronz bőrén a tűz fénye
játszott.
Így állt még egy kicsit, minden idegszála megfeszült. Majd szólította
Nkimát – a majomnép nyelvén –, és ahogy a kis állat szökdelve elindult felé,
Tarzan a majomember, minden külön búcsúszó nélkül nekivágott az útnak.
Ruganyos mozgással, zajtalanul tűnt el máris a sűrűben, és fejedelmi mozgása,
tartása von Harben képzeletében a vadon másik királyát, Numát az oroszlánt
idézte fel.

Erich von Harben kilépett a sátrából, s ott, a Viramvazi-hegység lankáján

egy teljesen elnéptelenedett táborra bámulhatott.
 Már ahogy felébredt, furcsa Volt neki köröskörül az a túl nagy csönd –
gyanúsnak találta, és rossz sejtelemmel töltötte el a dolog. Ez az érzése csak
fokozódott, amikor személyes szolgája, Gabula sem válaszolt a hívására.
Hetek óta, ahogy a szafári közeledett a rettegett Viramvazi tájához, az
emberei kettesével-hármasával szökdöstek el, míg aztán előző este, mikor a
lejtőn tábort ütöttek, az expedíció csekély, rettegő maradványa volt már csak
jelen körülötte. Aztán, íme, még ezek sem a kötelező hűséget tartották
fontosabbnak; úrrá lett rajtuk is a pánik, és babonás, tudatlan félelmükben
inkább a megfutamodást választották az éjszaka. Hagyták, gazdájuk
boldoguljon, ahogy bír, küzdjön meg egymaga a láthatatlan, de annál
fenyegetőbb, vérszomjas szellemekkel, a holtak kísérteteivel, kik e borzadályos
vidéket lakják.
Nem sokat kellett vizsgálódnia, Erich von Harben azt is szinte azonnal
láthatta, hogy gyakorlatilag mindenét magukkal vitték. Odalettek a készletei, és
a fegyverhordozók a puskákat, karabélyokat és a lőszert is “kimentették” a
veszélyes övezetből, összesen egy Lüger pisztolya maradt, meg a hozzávaló
lőszerből annyi, amennyi az övén hordott tölténytáskákban volt.
Erich von Harbennek volt már elegendő tapasztalata a bennszülöttekkel
ahhoz, hogy jól megértse, észjárásuk mennyire mélyen gyökerező babonákra
épül, s amely ilyen, látszólag kegyetlen és áruló tettekre viszi őket. Ezért aztán
nem is hibáztatta annyira a hűtleneket.
Amikor a bennszülöttek elszegődtek az expedícióhoz, tudták ugyan, mi az
úti cél, mégis bátornak vélték magukat, mert messze volt még a Viramvazi.
Hanem ahogy közeledtek hozzá, bátorságuk napról napra fogyatkozott, és most
teljesen, úrrá lett rajtuk az a hatalmas félelem; melyet az emberi tudat már nem
viselhet el, s ennek eredményeképpen egyetlen gondolatuk maradt csupán:
menekülni, futni, semmi becsülettel vagy önuralommal nem törődve.
Hogy fegyvereit, lőszerét és készleteit mind magukkal vitték, ez Erich von
Harben szemében a legalávalóbb gazságnak tűnt volna fel, ha nem döbben rá
arra, hogy az emberei mit hihettek, nevezetesen azt, hogy rá itt holtbizonyos
pusztulás vár, s akkor, ugye, eleve mindegy.
Tudta, hogy ezt gondolták: adott körülmények között ilyenkor már minden
falat ennivaló kész pocsékolás – minek az egy olyan embernek, aki
gyakorlatilag már halott, nekik viszont haza kell érniük a falujukba, s hosszú az
út odáig. Ugyanígy a fegyverek: közönséges halandó fegyverei mit érhetnek a
Viramvazi kísérteteivel szemben, és így szükségtelen cifrázása lenné a
dolgoknak, ha pompás puskákat és tömérdek lőszert csak úgy elpocsékolnának,
a szellemvilágbeli ellenségekre von Harben ugyan hiába pazarolná a muníciói.
Von Harben egy darabig csak állt ott, nézett lefelé a lejtőn, a közeli erdőszél
felé, a vadonra, melynek mélyén valahol most épp ott inainak az emberei,
sietnek haza, országukba, a biztonságba. Elképzelhető lett volna éppen, hogy
utánuk ered, utoléri őket, ám ebben nem lehetett biztos, s akkor… Magányosan
a dzsungel mélyén: nem lett volna nagyobb biztonságban úgy sem, mit most itt,
magányosan a Viramvazi-lankán.
Körülpillantott, és nyomban utána a felette magasodó cakkos hegycsúcsokra
tévedt a tekintete. Hosszú utat tett meg, hogy célját elérje, és ez a cél most
alkalmasint karnyújtásnyira volt már, ott, ennek a tépett horizontnak a túlján. És
semmi kedve nem volt ahhoz, hogy vert seregként épp most hátráljon meg. Egy
nap, egy hét itt a sziklás-szirtes hegyek közt talán fényt derít az eltűnt törzs
legendájára, vagyis kiderül – egy hónap mindenképp elég lesz ahhoz is! –, hogy
a dolognak semmi tényalapja nincs ma már. Von Harben ugyanis szentül hitte,
hogy ennyi idő alatt a terep jelentős részét bejárhatja, emberi településeket lel,
ahol a mesebeli törzs életének nyomai őriznek még valamit a múltból, talál
temetőket, romokat, ilyesmit. Erich von Harben gyakorlott kutató volt, és
intelligens ember; s mint ilyen, holtbiztosra vette, hogy az Elveszett Törzs már
csak merő legenda, amennyiben egyáltalán létezett. Nem egyéb, csak halvány
emlék, képzetkör, mely néhány sajátságos tárgy köré fűződik, szétszórt csontok
fölött lebeg.
A fiatalember hamar meghozta elhatározását, s azonnal vissza is ment a
sátrába, összecsomagolt ezt-azt, ami megmaradt neki, egy könnyű oldalzsákba
rakta az egészet, felcsatolta lőszeres övét, aztán nekivágott újra; irány a
Viramvazi cakkos magasvonulata, mögötte a rejtélyek világa.
Lügerén kívül egy vadászkés is volt von Harbennel, s így vághatott magának
egy alkalmas botot a hegyoldalban ritkásan lelhető fák egyikéről. Felkészült
arra az útszakaszra, amikor a turistabot nélkülözhetetlen eszköz lesz majd a
számára.
Hegyi csörgő kínált tiszta, friss vizet, hogy szomját oltsa, közben a
pisztolyát is végig kibiztosítva tartotta, hátha valami apró vad kínálkozik étekül.
Nem is kellett soká várnia, egy nyúl szökkent elő rejtekéből: a következő
pillanatban már fel is bukott a Lüger dördülése nyomán, s von Harben áldotta a
sorsot, hogy annak idején nem sajnálta az időts megtanult bánni a kézi
lőfegyverekkel.
Nyomban tüzet rakott, megsütötte a nyulat, lakoma után pedig rágyújtott a
pipájára, leheveredett, fújta a füstöt, és tervezgetett. Nem volt az az alkat, aki
hamar elkeseredik vagy kedvét veszti, ha nehézségekbe botlik, és az se jutott
volna az eszébe, hogy izgalmában esetleg túlságosan siessen. Ellenkezőleg,
felkészült az előtte álló, alkalmasint fáradalmas napokra. Be kell osztani az
erejét.
Egész nap kapaszkodott felfelé, megannyiszor a hosszabbik utat választotta,
ha az ígérkezett biztonságosabbnak; és ha meredek sziklák következtek,
előszedte minden hegymászótudományát, megoldotta a feladatot, és sokszor
megpihent. A lentről látott legmagasabb csúcs közvetlen közelében érte az éj, a
cakkos gerinc alatt. Még csak elképzelni sem tudta, mi lehet e szirtek túlján, ám
tapasztalatai arra tanították, hogy újabb hegyláncok következnek majd, megint
megmászandó csúcsok.
Legutolsó táborhelyéről egy takarót is elvitt magával, ezt most leterítette a
földre. Lentről a dzsungel zajai csak távoli zümmögésként értek el füléhez;
sakálok vonítottak, néha egy-egy oroszlán bődült.
Reggel felé leopárdüvöltésre riadt fel. A ragadozó hangja nem a lenti
dzsungelból jött, hanem valahonnét a felette elterülő hegyi lejtőről. A
közeléből! Tudta, hogy ez a vad ragadozó halálos veszélyt jelent, talán a
leselkedő veszélyek legrémesebbikét, és most sajnálta igazán, hogy az a nagy
tűzerejű puskája odalett.
Nem félt, tudta ugyanis, hogy kicsi a valószínűsége a komoly bajnak: a
leopárd aligha rá vadászik, s megtámadni se nagyon fogja mégsem ártott az
óvatosság, így aztán elhárításul tüzet rakott az előző este épp efféle célra
gyűjtögetett száraz faanyagból. A tűz melege külön jólesett, az éj ugyanis
hidegre fordult; Erich von Harben ült hát a tűznél, megpróbált egy kicsit
felmelegedni.
Egy alkalommal úgy vélte, valami állat villan át a tűzfény körén túl a
sötétben, villogó szemeket azonban nem látott, és a hang sem ismétlődött.
Aztán elalhatott, mert a következő dolog, amiről megint tudott, az volt, hogy
nappali világosság van, a ragadozó-riasztó tűzből pedig csak zsarátnok maradt
és hamu.
Elhagyva örömtelen táborát, von Harben fázva, reggeli nélkül folytatta a
felkapaszkodást; a szeme mindegyre éberen villogott ide-oda gyomrának
parancsára. A terep kevés akadállyal nehezítette egy komoly hegymászó
haladását, szépen el is felejtette hát az éhséget, annyira lenyűgözte az esély,
hogy most nemsokára látni fog valamit, amit nem is képzelhet –, látni fogja, mi
van a most már egészen közeli hegygerinc cakkos túlján.
Mindig az adott hegyvonulat legközelebbi csúcsa a mágnes, mely a
hegymászót elemi erővel vonzza. Miféle új kép fogadja azután? Miféle titkok
tárulnak fel a magasból a kalandéhes fölfedező szemének? A tapasztalat s az
ítélőképesség arra tanítja az embert, hogy ilyenkor semmi más nem
következhet, csak egy újabb hegyvonulat, leküzdendő új csúcs; hanem azért
mindig élt az a remény is, hogy majd ott, épp ott gyúl valami csodálatos tűz,
melynek bűvös lángjai a vándor vágyaira felelnek, mintha ezeket testesítenék
meg, valósággá változtatva a képzelet művét, fényt vetve – ki tudja, mire.
És hiába volt von Harben realista, józan ember, most tetőfokra hágott
izgalommal tette meg az utolsó métereket – s hágott a hegy tetőfokára. Ott volt
hát, átnézhetett oda túlra. Előtte nagy kiterjedésű fennsík terült el, szélfútta fák
tarkázták itt-ott, és nagymessze ott volt, csakugyan ott magasult az a bizonyos
hegyvonulat, a másik, melyet előre sejthetett. Csak az volt a különbség, hogy
azok a hegyek igen messze voltak; csupán bizonytalan, már-már bíborlóan
ködös körvonalakkal rajzolódtak ki az ég előterében. Mi van azonban itt e
gerinc és ama másik vonulat közt? Halántéka sebesebben lüktetett, a gondolat is
elbűvölte, mi minden fölfedezni és megismerni való várhatja odalent. Mert ez a
terep merőben különbözött minden elképzelhetőtől. Nem magasodtak büszke
csúcsok sehol – kivéve a már említett messzeségben –, itt vízmosásoknak,
völgyeknek kell lenniük szerte, szűz földeknek, ahol kalandos vándor lába talán
még sosem járt.
Éhségét, magányát feledve, von Harben mohón indult el ezen a fennsíkon
most észak felé. A terep kellemesen lankás volt, változatos, egyébként sziklás, a
kilátást tekintve érdektelen. Megtett már egy jó mérföldet, amikor gyanakodni
kezdett: mi értelme ennek? Hiszen a táj mintha változatlanul egyformán
húzódott volna itt ama távoli, ködös hegyvonulatig, s amit láthatott, sem
izgalmat, sem táplálékot nem ígért.
Ezek a gondolatok épp csak nyomasztani kezdték, amikor hirtelen,
ösztönösen is érezni kezdett valami egyebet: mintha az előtte elterülő táj lassan
mégis változna. Benyomás volt ez, kevés valóságalappal. Ám azok a hegyek a
távolban mintha valami “nagy semmiből” meredeztek volna magasukba, s
ugyanígy: mintha közte itt és köztük ott nem lett volna más egy ponton túl, csak
űr. Mintha beltenger sziklás partjait bámulta volna – ködös partokat, persze,
víztömegek nélkül, szárazon. Víznek ugyanis errefelé most még csak nyoma
sem volt sehol – és akkor von Harben hirtelen megtorpant, és meghökkenten
bámult. Mert meg kellett állnia. Ugyanis a kedves-unalmas terep szó szerint a
következő lépés helyén változott át az imént megsejtett semmivé: a vándor s a
távoli hegyvonulat közt ott tátongott egy hatalmas szakadék, mélységes mély
kanyon, olyanféle, mint amelyik a Colorado-vidéket világhírűvé tette.
Hanem bizonyos különbségek is voltak. Mert itt jól látszottak az erózió, a
lepusztulás nyomai. A komor vonalú falak tépettek voltak, szakadozottak,
vízvertek. Szűz gránitból kialakult tornyok, kiszögellők, minaretek mutattak az
ég felé, ám mind szinte a kanyonfalra tapadtak, s alattuk von Harben a mélység
fenekét látta, méghozzá ebből az irdatlan magasból biliárdasztal-simának.
Hatalmas terep volt az odalent, és a letekintő szinte hipnotizáltan állt, nem
tudott hová lenni ámulatában. A tekintet eleinte rohanni kezd ily látványokon,
csak aztán csitul, hogy alaposabban szemügyre vegye.
Az iszonyú mélység talán úgy egy mérföldnyi lehetett. De hát nem is kanyon
volt ez, hiszen a túlsó fele azzal a hegyláncolattal olyan tizenöthúsz
mérföldnyire volt a szakadéktól, észak felé, s ez csak a szélessége volt. Mint
látnia kellett, bal kéz felé, vagyis nyugatnak, valamint jobbra, keletnek is
hosszan-hosszan folytatódott a kanyon – meg nem mondhatta volna, meddig.
Gondolta, ha keletnek indul, talán eljut az ottani zárófalig, ám, hogy nyugat felé
milyen hosszú ez a lenti mélység, még csak találgatni sem tudta. Úgy becsülte,
hogy kelettől nyugatig, teljes hosszában ez a kanyonféleség olyan
huszonöt-harminc mérföldnyi lehet. Csaknem mindjárt alatta egy jókora tó
vagy mocsárvidék volt, s ez a terep uralta a kanyon keleti felét. Látott vízi
utakat, csatornaszerűségeket is a zöld tömörség foltjai közt – ez utóbbi
alighanem nádasok sűrű tömege volt –, a keleti parthoz közel pedig ott volt egy
jókora sziget. A tóba három folyó torkollott, szalagokként tekeregtek messzire,
és nagyon-nagyon távolt ott húzódott még egy szalag, mely valamiféle út
lehetett. A kanyon nyugati fele jócskán erdős volt, – s e vadonok és a tó között
von Harben mozgó alakokat látott, talán legelésző állatok lehettek.
A lenti látvány a fölfedezőt valami szívborzongató lelkesedéssel töltötte el.
Íme, itt terült el a legenda alapján, az Elveszett Törzs képzetkörének valóságos
környezete, s az is ámulatos volt, hogy a természet a Viramvazi-hegységgel
mennyire megőrizte e fantáziavilág titkát: magasba szökő sziklaszirtsorral
védte, szakadékmélyre zárta az Elérhetetlent, mely azután a helybeliek s
környékbeliek babonás lelkével korlátlanul űzhette riadalomkeltő játékait.
Ebben aztán már nem volt semmi rejtelem.
Ameddig a szem ellátott, a sziklák lehetetlenné tették a lemászást, és
mégis…! Erich von Harben jól tudta, hogy valami útnak-módnak lennie kell…
És ő meg is fogja találni ezt az utat, le fog jutni a Rejtelmek Völgyébe.
Lassan haladt a szakadékperem mellett, és keresett valami olyan helyet, ahol
a természet egy jottányit enyhültebbnek mutatkozik, ahol legalább a lábfejét
megvetheti – ám mindinkább éjbe hajlott az este is, és von Harben csak azt látta,
hogy leküzdhetetlen sziklafalak szegélyezik. “az ő” kanyonját.
Függőlegesükön három-négyszáz méternyire lehet az első olyan kiszögellés,
ahol emberi láb kapaszkodót találhat.
A nap már alábukott, mikor végre talált valamit: egy kis repedést a
gránitfalban, lemorzsolódott kőzetdarabokkal, ki- és beugrókkal, legalábbis a
fönti felszíntől egy darabig. Azonban túlságosan sötét volt már ahhoz, hogy
ezen a kétes és veszélyes vágaton elindulhasson, fogalma sem lehetett róla,
meddig vezet a sziklaösvény.
Azt látta, hogy itt alatta a sziklafal úgy jó háromszáz méternyire amolyan
teraszos kiugrókkal tagolódik, és von Harben bizonyosra vette, hogy ha ez az
akna-ösvény odáig levisz, a továbbiakban már könnyebb dolga lesz a tereppel.
Ennél csak jobb lehet, mint ami most bénítja! Mert igaz ugyan, hogy onnét is
még vagy ezerkétszáz-ezernégyszáz méter vár rá a kanyon fenekéig, de a
sziklafal sokkal kevésbé volt sima és egyöntetű. Arra lejjebb töredezettebbnek
tűnt, cakkosabbnak, és ha az első meredélyen túl van, már nyilvánvaló, hogy a
gyakorlott alpinista számára megnyílnak a célszerű leereszkedés további
lehetőségei is. Éhes volt és fázott, így ült le a földre. Ráborult az éj, alatta
tátongott a mélység. A sötétség hirtelen szurokfeketeségre váltott, s akkor…
igen, odalentről pislákoló fényt pillantott meg, majd egyre határozottabban
újabbakat. Izgalma fokozódott! Ezek a tó vagy mocsárvidék számos pontjáról
villantak fel, s messzebb, ahol von Harben a sziget partját sejtette, még sokkal
több apró pontnyi világosság tündökölt vibrálón a szemébe.
Miféle emberek lakhatnak itt, kikhez tartoznak ezek a fények? Ha rájuk lel,
barátságosak lesznek vele vajon, vagy ellene fordulnak? Még egy, rejtve élő
afrikai törzs…? Netán a bennszülöttek legendavilágának mégis van valami
alapja? És fehér emberek honolnak odalent, az Elveszett Törzs leszármazottai?
Ők főzik vacsorájukat a messzeség e gyötrően rejtelmesnek látszó tüzein?
Mi ez egyáltalán? Von Harben egyre erőltette a fülét is, hátha meghall
valami halk zajt, hangot a sötétbe burkolózó mélyből – és akkor hallott
valamit… igen, alig érzékelhetően, mégis, valamit hallott, félreérthetetlenül, és
ez emberi hangok foszlánya volt, emberi hangoké!
Valami más zaj is jött onnét lentről: akár ha vadállati üvöltés lenne, majd
megint valami zúgás, mely fölfelé hatolt, de az égzengés visszhangjára is
emlékeztetett. E hangjelenségek muzsikájától elzsongítva, von Harbenen
végképp úrrá lett a kimerültség. Az álom kimentette őt az éhség és a fázás rossz
világából.
Hogy a reggel eljött, a közeli fák alól összeszedett egy kis tűzre valót.
Meggyújtotta a tüzet, melegedett mellette – ha már ennivalója nem volt,
legalább ennyi jutott neki. De hát mióta a hegygerincet elhagyta, egész nap nem
látott sehol egy fia élőlényt sem! Jelét se állati létnek sehol… kivéve ott lent, a
mérföld-mély szakadék alján azokat a zöld síkon legelészni látszó állatokat.
Tudta, hogy ennivalóra mindenképpen szüksége van, méghozzá hamar, s azt
is tudta, hogy zsákmánya merre van: körülbelül egy mérföldnyíre, lent, csakis
odalent. Tisztában volt vele, hogy ha megkerüli a kanyont, esetleg száz
mérföldnél is többet kell menetelnie, és nem talál – ennivalót. Vissza nem
fordulhat, ez világos volt. Afelől nem volt kétsége, hogy elérheti étlen-szomjan
is a Viramvazi lejtőjét, ahol zsákmányt ejthet és ihat, de ehhez egyszerűen nem
volt kedve. Most?! Vissza? A kudarcot nem neki találták ki, ezt meg sem kellett
fogalmaznia magában úgy külön.
Megmelengette egy kicsit kezét-lábát az mellett, s most nekiláthatott végre,
hogy az előző nap fölfedezett hasadékot alaposabban szemügyre vegye. Ahogy
ott állt felette, a nappali világosságban jól látta: száz méternél is mélyebbre
vezet, ám ott vége. Illetve eltűnik, hiszen egyáltalán nem függőleges vágat volt
ez a sziklafalban, inkább elhajolt egy kicsit, ferdén.
 Onnét, ahol állt, láthatta: vannak kiszögellések, amelyeken megvetheti a
lábát, ahogy lefelé mászik, de ha vissza akarna kapaszkodni, szinte lehetetlen
feladat várja. Tisztában volt vele tehát, hogy ha eléri ennek a hasadéknak a
mélyét, s onnan nem vezet tovább út, halálos csapdába kerül, kijönni többé
aligha tud.
Igaz, hogy kifogástalan erőben érezte magát, de tudta, ez érzékcsalódás,
vágyálom, önszuggesztió. Az ellenkezője az igaz: ereje fogytán, lendülete
kifogásolható, de mindez még rosszabbra fordul, ha ezen a kürtőn nem mászik
le, s lenn nem jut mihamarább enni- és innivalóhoz. Akkor eleve nincsen
remény.
Erich von Harben tetterős, fiatal, öntudatos és lelkes ember volt, s íme, még
neki is olyannak tűnt fel a következő lépés itt, mintha öngyilkosságot készülne
elkövetni. Másoktól őrültség lett volna ez a leereszkedési kísérlet, ám von
Harben eddig mindenütt, megannyi más hegyvidéken is meglelte a kiutat a
lehetetlen helyzetekből, remélte, hát, hogy most is eséllyel néz szembe a riasztó
körülményekkel. Épp azon volt, hogy azt a bizonyos első lépést megteszi…
lefelé…, amikor léptek zaját hallotta hirtelen a háta mögött. Megpördült,
előrántotta Lügerét.

A kis Nkima száguldva közeledett a fakoronákon, izgatottan rikácsolt, majd

ügyesen lepottyant Tarzan térdére. A majomember épp egy dzsungel-faóriás
roppant ágán pihent, hátát a durva törzsnek vetette. Kellemes időtöltés volt ez a
számára, mert nemrég elejtett zsákmányát fogyasztotta pár perccel azelőtt.
– Gomangani! Gomangani! – visította Nkima. – Jönnek! Jönnek!
– Nyugalom – intette Tarzan. – Több baj vagy te nekem egymagad, mint az
összes dzsungelbéli gomangani.
– Meg akarják ölni ők kis Nkimát – kiáltozta a majmocska. – Ezek idegen
gomanganik, és tarmanganik nincsenek is közöttük.
– Nkima mindenkiről azt hiszi, hogy meg akarja őt ölni – feddte barátját
Tarzan. – Ennek ellenére, íme, hány éve él vígan a kis Nkima, és még mindig
nem ölték meg.
– Sabor és Sita és Numa, a gomanganik és Hiszta… mind-mind meg akarta
enni már szegény kis Nkimát – panaszolta az apró majom. – ez az oka, hogy ő
fél.
– Ne félj hát, Nkima – nyugtatta a majomember. – Tarzan nem hagyja, hogy
téged bárki is bántson.
– Akkor hát menj, és nézd meg ezeket a gomanganikat – sürgette Nkima. –
Menj, öld meg Őket te. Nkima nem szereti gomangani népet.
 Tarzan ráérősen feltápászkodott. – Megyek, jól van, na – mondta. – Nkima is
jöhet velem, vagy elbújhat valahol a fa magas ágán.
– Nkima nem fél – hetvenkedett most már a kis majom. – Megy ő, tart
Tarzannal, és öli: gomangani népet. – Azzal oda is szökkent már a majomember
hátára, két apró karjával belekapaszkodott a bronz nyakba, s ebből az előnyös
védelmi helyzetből bátran tekingetett előre, hol az egyik, hol a másik széles váll
fölött.
Tarzan sebesen lendült előre, csöndesen haladt a fák magasában, egészen
addig a pontig, ahol Nkima a gomanganikat fölfedezte, s akkor egyszerre
megpillantotta ő is bennszülöttek csoportját: jöttek, küzdöttek előre a dzsungel
ösvényén. Páran fegyverrel – puskákkal – voltak, a többiekkel együtt ők is mind
csomagokat cipeltek. Különféle méretű csomagok voltak ezek, de Tarzannak
nem lehetett kétsége felőle, hogy fehér ember felszerelésének darabjait látja.
A dzsungel ura üdvözölte a bennszülötteket, azok riadtan megálltak, félve
néztek föl a magasba.
– Tarzan vagyok, a majomember. Ne féljetek – biztosította őket Tarzan,
aztán könnyed mozdulattal odalendült elébük a dzsungelösvényre. Ám amikor
így tett, a kis Nkima iszonyú visítással hagyta ott a hátát, s szökkent,
kapaszkodott vissza a mentő magasokba, onnét csacsogott, visítozott,
vicsorgott, teljességgel feledve az iménti harcos hencegést.
– Hol a gazdátok? – kérdezte Tarzan.
Az afrikaiak komoran bámulták a földet, de nem válaszoltak a kérdésre.
– Hol van a Bwana, von Harben? – ismételte meg makacsul a majomember.
Az egyik magas férfi kényelmetlenül feszengeni kezdett, majd azt motyogta:
– Meghalt.
– Hogyan halt meg? – faggatta Tarzan.
A férfi megint habozott, mielőtt válaszolt volna. – Egy hím elefánt
agyontaposta. Előbb ő sebesítette meg az állatot – tette még hozzá.
– Hol a holtteste?
– Nem találtuk meg.
– Akkor honnét tudjátok, hogy megölte az a hím elefánt? – hangzott a
majomember további kérdése.
– Nem tudjuk biztosan – mondta erre egy másik. – Csak elment a táborból,
aztán nem tért vissza.
– Volt ott a környéken egy ilyen elefánt, és azt gondoltuk, az megölte –
egészítette ki a magas bennszülött.
– Egy szavatok sem igaz – állapította meg akkor Tarzan.
– Megmondom az igazat – közölte egy harmadik – Bwana nekivágott a
Viramvazi-hegynek, és akkor a halottak szellemei megragadták, elcipelték
messze, messze.
 – Majd én mondom meg az igazat nektek – szólt Tarzan. – Elárultátok a
gazdátokat, elhoztátok mindenét, őt meg otthagytátok egyedül a vadonban.
– Féltünk – jelentette ki a férfi. – Figyelmeztettük, ne másszon feljebb a
Viramvazi oldalán. Könyörögtünk neki, forduljon vissza. Nem hallgatott ránk,
így történt, hogy a halottak szellemei elragadták.
– Mennyi ideje ennek? – kérdezte a majomember.
– Hat, hét… talán tíz nap volt azóta. Nem emlékszem – hangzott a válasz.
– Hol láttátok őt utoljára?
A bennszülöttek tőlük telhető alapossággal leírták utolsó táborhelyüket a
Viramvazi oldalában.
– Menjetek vissza a falvaitokba az Urambi-vidékre! Tudni fogom, hol
keresselek titeket, ha arról lesz szó. Mert ha a Bwanátok meghalt, bűnhődni
fogtok. – Azzal visszalendült az ágakra, és az alsó emeletszinten eltűnt a
feketék szeme elől. A. Viramvazi felé száguldott, s fenn, egyelőre a magas
koronákon, a kis Nkima visongva követte, próbálta utolérni gazdáját.
A Harben-szafári áruló bennszülötteivel folytatott beszélgetés alapján
Tarzannak semmi kétsége nem volt afelől, hogy a fiatalembert a teherhordók és
a fegyveresek rútul otthagyták, s ő maga minden valószínűség szerint visszafelé
baktat most az árulók nyomában.
Tarzan nem ismerte Erich von Harbent nem is sejthette hát, hogy a fiatal
férfi egymaga nekivág az ismeretlennek, fenn a Viramvazi riadalmas vidékén;
nem, a majomember meg volt győződve róla, hogy a fiatalember a biztosabbik
megoldást választja, visszafelé indul a szafári útvonalán, azzal a céllal, hogy
mielőbb utolérje a hűtlen szökevényeket. Ebben a hitben haladt most Tarzan is
a csapáson, minden pillanatban azt várva, hogy von Harbennel találkozik majd.
Ez az elképzelés lassította valamelyest az előrehaladását, mindazonáltal még
így is annyival gyorsabb volt a bennszülötteknél, hogy találkozásuk utáni
harmadnapon már odaért a Viramvazi lejtőjéhez.
Nagy keservesen találta csak meg azt a helyet, ahol a bennszülöttek
otthagyták Erich von Harbent. Sok eső hullt azóta, szélvihar tombolt, s ez mind
hozzájárult a nyomok eltörléséhez, ám a majomember végül rálelt a feldöntött
sátorra; a hely meglett volna hát, csak éppen Erich von Harbennek volt hűlt
helye.
Mivel pedig a dzsungelben sem lelte semmi nyomát annak, amit várt, hogy a
Bwana a bennszülöttek után vetette volna magát, Tarzan kénytelen volt
szembenézni azzal a ténnyel, hogy a fiatalember nekivágott az ismeretlennek, a
végtelen veszélyeknek, s most ugyanaz a két lehetőség áll fenn: vagy meghalt,
vagy ott bolyong – valahol a Viramvazi szirtes-titokzatos magasában.
– Nkima – szólt akkor a majomember. – A tarmanganiknak van egy
mondásuk, hallgasd csak. Azt szokták mondani, ha szinte kilátástalanul
kutatunk valami után, hogy mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban.
Gondolod-e, Nkima, hogy ebben a nagy sziklakő-kazalban a mi tűnket
egyáltalán meglelhetjük?
– Gyerünk haza – javasolta Nkima –, oda, ahol meleg van legalább. Itt fúj a
szél, és feljebb még hidegebb lesz. Ez nem jó hely a kis Manunak, a majomnak.
– Ugyan már, Nkima. Jó vagy nem jó, nekünk most itt van dolgunk.
Megyünk.
A majmocska felpillantott a fenyegető magasokba. – A kis Nkima fél –
jelentette ki. – Ilyen helyeken szokott leskelve járni Sita, a párduc.
Átlósan indultak el. Tarzan úgy gondolta, még így van a legtöbb esély arra,
hogy von Harben nyomát keresztezzék. És épp így történt meg az, hogy a
majomember mindvégig pontosan ellenkező irányban haladt, mint korábban az
az ember, akit keresett most. Persze, úgy tervezte, hogy ha addig nem jut
semmire, nagyobb magasságba érve elindul keletnek, tehát a másik irányba, s
így próbálkozik. Ahogy feljebb és feljebb haladt, a hegyoldal egyre
meredekebb lett, egyre sziklásabb, míg aztán egy ponton, majdnem a hegytömb
nyugati szegélyénél, kis híján függőleges falként emelkedett a mászó elébe, s itt
Tarzannak a legnagyobb óvatossággal kellett haladnia a fentről lezuhogott
görgetegkövek tömbjei közt. Az erdő határától itt-ott aljnövényzet foltjai,
bozótosok nyúltak fel a függőleges falig.
A majomember annyira belemerült a feladatba, hogy szinte kizárólag von
Harben elképzelhető nyoma érdekelte, valamint saját útjának megannyi
tényleges hegymászó-veszedelme, így jószerivel nem is törődött semmi mással,
csak az úttal. Ezért nem fedezte fel a hegyoldalban, egy liget védelmében rá
leselkedő harcosokat. Sőt, a máskor csupa szem és fül kis Nkima sem volt elég
éber, mert csak arra figyelt, merre és meddig mennek még. Nkima nem érezte
jól magát. Fújt a szél, és Nkima nem szerette a szelet. Mert minden csupa Sita
volt körülötte, csupa párducszag, így szemlélte azt a pár korcs fát, mely útjukat
szegélyezte. Időről időre kiszemelt egy-egy sziklaperemet, mely mögül Sita
előugorhat, rájuk vetheti magát, s így az út egyszerűen maga volt a kábító
rémület a majmocska számára.
Most elérkeztek a hegyoldal egyik különösen kényes pontjához. Jobb kéz
felől egy függőleges szikla tornyosult fölébük, balra meg olyan meredekké vált
a hegy oldala, hogy Tarzan, miközben próbált feljutni, teljes testtel a gránitfalra
tapadt, ahogy lábával kapaszkodót keresett a morzsolódó, alig létező
szegélyeken. Pontosan előttük szökkent a szikla a magasba, merészen fel a
messzi ég felé. Talán ezen a hirtelen-metszett kőszegélyen túl valamivel
enyhültebb világ várja őket…! Kiderült azonban, hogy a dolog csak
rosszabbodik, s így Tarzan kénytelen volt visszafordulni.
 E fordulónál, ahol az ösvény ráadásul a leginkább elszűkült, egy kő engedett
Tarzan lába alatt, s a majomember egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.
Mikor Nkima észrevette, hogy Tarzan csúszik-zuhan, riadtan visítva elszökkent
a válláról, megadva a dzsungel urának azt az utolsó nyomatékot, mely az
elkerülhetetlen és végső egyensúlyvesztéshez kellett.
A hegyoldal nem is volt itt igazan szakadékszerű, épp csak igen meredek, s
ha Nkima nem azt tette volna, amit tett, a majomember legföljebb sodródik
lefelé egy darabon, aztán elkerüli az esést. De most fejjel bukott előre, és
gurulni kezdett a lazult sziklákon, át- és átfordulva saját tengelye körül, míg
végül leállította a szélsöpörte oldalban makacsul kapaszkodó, ritkásan álló fák
egyike.
Nkima elborzadva szökkent vissza gazdája vállára. Visítozott, vicsorgott,
karattyolt a fülébe, rázogatta-cibálta, mintha így akarná talpra segíteni a
dzsungel urát. Ő azonban csak hevert ott mozdulatlanul, és halántékáról
vékonyka vörös csíkban vér szivárgott sűrű fekete haja közé.
Ahogy Nkima gyászosan nézte e látványt, a harcosok, akik lentről figyelték
őket, sebesen elindultak, és ügyes léptekkel közeledtek a kis majomhoz és
eszméletlen gazdájához.

Ahogy Erich von Harben megpördült, hogy megnézze, ki vagy mi az, aki
mögéje lopakodott, döbbenten látta, hogy egy fekete férfi közeledik feléje
puskával.
– Gabula! – kiáltott fel a fiatalember, s leeresztette a Lügert. – Mi szél hozott
erre mégis?
– Bwana – mondta a harcos –, nem bírtalak elhagyni téged. Hogy itt pusztulj
magad, vagy a hegyet birtokló gonosz szellemek kezére kerüljél.
Von Harben hitetlenkedve nézte. – Gabula, mondd, ha te ezeket a dolgokat
elhiszed, nem félsz, hogy rád ugyanez a sors vár?
– Nem számítok egyébre én sem, bwana – felelte a szolga. – Fel nem
foghatom, hogyan élted túl itt az első éjszakát vagy a másodikat. De ma éjszaka
biztosan meg fogunk halni mindketten.
– Mégis követtél! Miért?
– Kedves voltál hozzám mindig, bwana – hangzott a válasz. – Kedves volt
hozzám apád is. Hogy a többiek szökést terveztek, tele lettem félelemmel én is,
mentem velük, de aztán… vissza kellett jönnöm hozzád. Nem tehettem mást,
bwana, megértesz engem?
 – Meg, Gabula. A többiek tehetnek, amit akarnak, mert ők hisznek a
szellemekben és félnek is tőlük, de te és én valóban csak így cselekedhettünk és
cselekedhetünk ezután is.
– Gabula nem olyan, mint a többiek. – A fekete férfi ezt büszkén mondta. –
Gabula a batoro törzs fia.
– Gabula derék harcos – jelentette ki von Harben. – Nem hiszek a
szellemekben, és így nem volt okom, hogy rettegjek, de hát a te néped és a
többiek is mind hisznek ebben a babonában, hát ezért volt tőled igen bátor
dolog, hogy visszajöttél, csakhogy én téged nem tartóztathatlak. Visszatérhetsz,
Gabula, hazamehetsz a többiekkel.
– Igen? – kiáltott lelkesen Gabula. – Bwana is visszajön? Ó, hát az nagyszerű
lesz. Gabula együtt megy vele vissza.
– Nem, dehogy. Én le fogok mászni most oda a kanyonba – közölte von
Harben, és a szakadék szegélyére mutatott.
– De hát, Bwana, még ha emberi lény talál is itt utat ezeken a sziklákon, ahol
kéznek és lábnak alig van kapaszkodó, és lejut, akkor is, abban a pillanatban,
hogy oda leér, megölik. Ez a hely lent biztosan az Elveszett Törzs lakhelye,
onnét jönnek elő a halottak szellemei, igen, és ott lent laknak a
Viramvazi-hegység szívében.
– Neked nem kell lejönnöd velem, Gabula – nyugtatta von Harben. – Épp ezt
mondom: menj szépen vissza a népedhez!
– Tényleg, hogyan akarsz lejutni oda, Bwana? – kérdezte most már
érdeklődve a fekete ember.
– Nem tudom, hogyan, meddig… és mikor érek le oda. Igen. Egyelőre
lemászom itt, látod, ezen a hasadékon. Ameddig bírok. Talán lelek tovább is
utat, de… talán nem.
– De hát, tegyük fel, hogy a hasadék aljától… lejjebb, ott nincs semmi a
sziklafalon, amin megvetheted a lábad – hangzott a fekete ember kételye.
– Kell találnom kiszögellőket.
Gabula a fejét rázta. – Jó, és ha leérsz legalulra, bwana, és tegyük fel, igazad
van a szellemek dolgában, vagy mondjuk, nem ölnek meg, nem bántanak…
akkor is, hogyan fogsz feljutni onnan megint?
Von Harben megvonta a vállát, mosolygott. Aztán a kezét nyújtotta. –
Viszlát, Gabula – mondta. – Derék ember vagy, ez a fő.
Gabula azonban nem fogadta el gazdája paroláját. Igen egyszerűen azt
mondta: – Veled megyek, bwana.
– Még akkor is, ha tudod, hogy talán leérünk a mélybe…, de esetleg nem
jövünk fel onnét soha?
– Igen.
 – Nem értelek, Gabula. Te félsz, és én tudom, hogy a legszívesebben
visszatérnél a faludba, a tiéidhez. És akkor mit teszel? Makacsul utánam jössz,
aztán tovább ragaszkodsz hozzám, mikor pedig már el is küldtelek..
– Felesküdtem a szolgálatodra, Bwana. És én a batoro törzs fia vagyok –
felelte Gabula.
– Én csak hálát adhatok az egek Urának, hogy te batoro vagy – mondta
szívből von Harben. – Mert az Úr a megmondhatója, segítségre lesz szükségem,
míg leérünk oda a kanyon fenekére… és le kell érnünk, Gabula, érted? Ha nem
akarunk itt éhen halni.
– Ennivalót hoztam én – mondta a derék szolga. – Tudtam, éhes lehetsz, hát
hoztam olyan ennivalót, amit szeretsz, tudom. – Azzal egy kis csomagból, ami
vele volt, kigöngyölt mindenfélét: néhány tábla csokoládé került elő, aztán
sűrített ételkészítmények: von Harben végső tartalékai voltak ezek eredetileg,
csakugyan vészhelyzet esetére.
Az agyonéhezett von Harbennek ez olyan volt, mint manna az égből egykor
Izrael fiainak, és nem is tétovázott, azonnal meghálálta Gabula gondoskodását:
szolgája örömmel nézhette, hogyan örvendezik a falatoknak a nagy bwana.
Hogy éhségét valamelyest csillapította, a fiatal férfi új erőt és új reményt érzett
testében-lelkében, a szíve könnyű lett, bizakodás töltötte el, és minderre nagyon
is szüksége volt ahhoz, hogy sikerrel lejusson a kanyonba.
Gabula minden őse dzsungelvidéken élt, nem volt hát hagyomány náluk a
sziklamászás. A jó szolga alaposan össze is rezzent, amikor az alattuk tátongó
mélységgel közelebbről ismerkedni kezdett. De most már annyira elkötelezte
magát a hűség és a törzsi becsület mellett, hogy egyszerűen nem volt visszaút.
Követte von Harbent, s igyekezett leplezni, micsoda kétségbeesésbe sodorja őt
ez a kaland.
Aztán az egész leereszkedés nem is volt olyan borzasztó, mint amilyennek
fentről ígérkezett. A kürtő felhalmozódott sziklaanyaga könnyebben járható
“lépcső” volt, mint hitték. Akadt elegendő hely a lábuknak, és csak néha szorult
segítségre von Harben, és épp ezekben a pillanatokban áldotta a gondviselést,
hogy utána küldte a batoro törzs fiát, Gabulát.
Amikor végül elérték a hasadék alját, a távolabbi nyílásnál találták magukat,
szemben a kőszirttel és sok száz méterrel a perem alatt. Ez volt az a pont,
amelyen túl von Harben képtelen volt ellátni és amelyet oly nagy
aggodalommal közelített meg, mivel minden arra mutatott, hogy innen újabb
kürtő következik.
Ahogy a laza törmeléken át aztán kimászhatott végre a kürtő alsó szintjének
pereméig, von Harben azt látta, hogy a következő terasz jó harminc méteres
mélységben van onnét, és a két szintet nem kötik össze “lépcsőfokok”.
Csüggedést érzett, holott kevés kétsége lehetett afelől, hogy itt nincs más hátra,
csak előre. Visszamászni ugyanis csaknem lehetetlennek ígérkezett, mert
leereszkedve láthatták már, hogy itt-ott csak a legkínosabb nyújtózással érte el
lábuk a lejjebb lévő kiszögellést, ami visszafelé csakugyan képtelen feladat elé
állított volna minden mászót.
Mivel a visszakapaszkodás lehetetlen volt, itt meg éhen pusztultak volna,
egyetlen lehetőség maradt Von Harben hasra feküdt azon a szinten, ahol épp
tartózkodtak, és lenézett az alsóbb teraszra. Utasította Gabulát, fogja jó
alaposan a bokájánál, így szemlélte meg a sziklafalat. Azt látta, hogy a mostani
szintjüknél valamivel lejjebb a hasadék a sziklában újra nyitva van, és ez a
szint, ahol ők tartózkodnak, tulajdonképpen egy nagy szikladarab, mely
tökéletesen eltorlaszolja a kürtőt.
A kürtő, melyen idáig ereszkedtek, eleve néni volt túl tágas és a torlaszoló
szikla alatt alig egy méter széles lehetett. S láthatóan ez a szélessége meg is
maradt egészen a jó harminc méterrel lejjebb húzódó teraszkiszögellésig.
Ha mármost ő és Gabula vissza tudna mászni ebbe a kürtőbe – az eddigi
hasadék folytatásába –, belefeszítve magukat a két sziklafal közé, könnyedén
leereszkedhetnének az alsóbb teraszra. Csak az volt a kérdés: a rendelkezésükre
álló eszközök segítségével miképp másszanak ki itt a mélység fölé, hogyan
lendüljenek vissza újra a hasadék-kürtőbe?
Von Harben lenyújtotta a sziklaszirt pereméről a durván nyesett alpesi
sétabotot a semmibe. Ha jót nyújtózik, a bot vége messze belóg a kürtő üreges
folytatása elé. Ha valaki ráakaszkodik a bot alsó végére, ellenghet odáig – csak
hogyan szökken be a falba? Akrobataügyesség kellett volna ahhoz, s ilyesmi
sem őt, sem Gabulát nem nagyon jellemezte.
Kötél kellett volna, kötelük azonban nem volt. Von Harben jókora sóhaj
kíséretében húzta vissza botját. Tisztában volt vele, hogy másféle megoldást
kell keresnie, hanem, hogy az mi lesz, arról egyelőre fogalma sem volt.
Gabula beleborzadt von Harben tervének már csak a gondolatába is, igen
gyorsan visszamászott hát a kürtő védettebb belső részébe. Mert elég volt csak
lepillantania, és… Nem! A hideg futkosott a hátán, keze-lába gémberedett
tőle… reszketett, ha elképzelte, milyen lesz az, amikor ő, a batoro törzs földön
járó, becsületes fia ég és sziklakő közt lebeg majd von Harbent követve. Nem és
nem! Pedig ha a bwana úgy határoz, akkor – akkor igen.
A fehér ember egy darabig gondolataiba merülve ült. Egyre-másra
nekifogott elképzelni a sziklakürtő közvetlen közelét, a belátható szakaszt,
lejjebb. És mindig arra jutott, hogy íme, itt van ez a szilárdan beszorult tömb, ez
a hézag talán ék, melyen most ülnek. Ha ez nincs az útjukban, akkor már
akadálytalanul mászhatnak lefelé az alsó teraszig. Ha ez a “ha” itt nem volna!
De tudta, hogy csak dinamittal lehetne kirobbantani innen a haladásukat
akadályozó sziklatömböt. Súlyos, tömör gránit, amely… De akkor észrevett
valamit. Nem ez az egyetlen gránittömb zárja el az egész kürtőnyílást. Kisebb
szikladarabok is vannak mögötte, és akkor…
Akkor van egy lehetőség, talán.
– Gyere, Gabula! – kiáltotta. – Segíts nekem, próbáljuk kiszórni innen
ezeket a vacakokat. Ez az egyetlen esélyünk. Nézd, így talán kikeveredhetünk
ebből a szörnyű csapdából. Rajta!
– Ó, hogyne, bwana – felelte Gabula. Lelkesen látott munkához gazdája
oldalán, és már csak azt szerette volna tudni, végső soron miért is küzdenek
ezekkel a nyomorúságos böhöm kövekkel. Némelyik nagyon nehéz volt…, de
azért csak hajigálta ő is a magáét, derekasan át a semmibe a kürtőt elzáró nagy
kőfelületen át.
Hallotta, micsoda rettentő robajjal csapódnak oda az alsó szinten a hegyfal
szikláihoz, és ez annyira tetszett neki, hogy megjött a kedve az egészhez, még
lelkesebben vájt és hajigált, sőt, egyre nagyobb kövekkel próbálkozott, hadd
legyen nagyobb odalenn a zaj. Nem is csalódott egyetlenegyszer sem.
– Alakul – jegyezte meg von Harben, mikor már jó pár perce dolgoztak így.
– Talán sikerül, amit terveztem… már ha a feljebb elhelyezkedő kőrétegeket
magunkra nem szabadítjuk, mert akkor, jól jegyezd meg, Gabula, az Elveszett
Törzs egész kérdésköre a nagy semmibe tűnik, velünk, a kutatóival együtt
odavész, és nincs több gondunk!
– Igenis, bwana – felelte erre Gabula, aztán egy egészen rendkívüli méretű
kődarabot zúdított a mélybe – hadd dörögjön!
Von Harben megvizsgálta, hol is tartanak, és azt láthatta, hogy már
emberfejnyi luk vezet az alsóbb szintekre.
– Hála Nsenenének, a sáskának, vagy mi a tücsök-bogárnak, ami a törzsed
totemállata, Gabula – kiáltotta, a fehér ember –, itt tényleg az üdvözülés útja
nyílik meg előttünk… íme!
A két férfi sietve dolgozott tovább, hadd növekedjék az üreg. Szórták kifelé
a köveket, melyek hosszú idő alatt préselődtek így össze, eldugaszolva a kürtőt.
Ahogy ez az “aprólék” potyogott és dörgött, lent a tavon egy fatörzsből vájt
csónak orrában állva magas termetű harcos nézett fel a magasba, és társainak
figyelmét is felhívta arra, ami ott történik.
Jól hallották a hulló töredékek zaját, a kürtő tövében szétrobbanó kövek
harsogását, s látták is éles szemükkel, mi minden zuhog alá.
– A nagy fal leomlik – mondta a harcos.
– Pár kavics az egész – mondta egy társa. – Nem számít.
– Efféle dolgok csak esőzések után történhetnek – mondta az, aki elsőként
szólt. – És tudjuk jól, mit mondott a jövendölés: hogy a nagy fal így fog
szétomolni.
 – Talán valami démon lesz az, aki ott él a fal nagy repedésében – mondta egy
harmadik társuk. – Gyerünk gyorsan, mondjuk meg urainknak.
– Várjunk és figyeljünk – mondta az először szóló. – Különben mi hírt
vihetünk? Ha csak arról számolunk be, hogy leomlott pár szikladarab,
kinevetnek minket.
Von Harben és Gabula addig tágította közben a nyílást, míg egy emberi test
átférhetett már rajta. A fehér ember lenézett ezen a lyukon, és azt láthatta, hogy
a kürtőben akadálytalanul le lehet mászni a következő sziklateraszig. A durva
falak alkalmassá tették erre a járatot.
– Egymás után kell lemásznunk, Gabula – közölte von Harben. Magam
megyek elsőnek, lévén, hogy én megszoktam már az ilyen mászásokat. Jól
figyeld meg, hogyan csinálom, mert neked azt pontosan kell utánoznod.
Könnyű dolog, veszély semmi. Arra vigyázz csak, hogy a hátad keményen
megvesd az egyik oldalfalon, a két lábadat meg a másikon. A bőrünkből
lesúrolunk egy kicsit az nem vitás, de a végén biztonságban ott leszünk, ahol
lenni akarunk. Méghozzá komoly baj nélkül, ha el nem sietjük a dolgot.
– Igen, bwana, Te mégy elsőnek – visszhangozta Gabula. – Ha látom,
hogyan csinálod, talán én is képes leszek majd rá.
Von Harben átpréselte magát a nyíláson, gondosan odatapadt a kürtő
szemközti falához, aztán hozzálátott a lassú leereszkedéshez. Pár perc múlva
Gabula azt láthatta, hogy ura biztonságban és épségben lent van a hasadék
alján. Bár a szíve a torkában dobogott, a fekete ember is habozás nélkül követte
gazdáját, ám amikor végre ő is ott állt lent mellette, akkora sóhaj szakadt fel
belőle, hogy von Harben hatalmasat nevetett.
– Maga a démon az – állapította meg a magas termetű harcos a
fatörzscsónakban, mikor von Harben kilépett a kürtőből a teraszra. Mert onnét,
ahol a csónak lebegett a tavon, a jókora papiruszlevelek fala mögül, jól lehetett
látni a kürtő alján a teraszt. Látták, ahogy von Harben kilép oda, s azt is, ahogy
pár pillanat múltán Gabula követi.
– Most már valóban sietnünk kell urainkhoz – jegyezte meg az egyik férfi
odalent –, közölni kell ezt velük.
– Nem – intette le az elsőként szóló. – Ezek persze démonok is lehetnek, de
inkább embereknek néznek ki, hát csak várjuk be szépen, hogy kiderüljön,
kik-mik valójában, és miért vannak ott… csak aztán menjünk jelenteni.
Jó háromszáz méter következett, melyet von Harbenék viszonylag könnyen
hagytak maguk mögött a hegyfal magasságából: durva lejtő vezetett lefelé
keletnek, a kanyon alja felé. Ahogy ezen lefelé ereszkedtek, sokszor semmi
nem látszott a tóból, a kanyonból, tökéletesen elfedték a kilátást az évszázadok
tépázta gránittömbök. Annyi bizonyos volt, hogy olykor még ezen a lejtőn is
nehéz volt megfelelő utat találni. A legkönnyebb út többnyire a sziklafalnak, e
masszív töredékei között vezetett, gyakorlatilag a falban; ilyenkor a tavi
megfigyelők is szem elől veszítették őket.
A lejtőn lefelé haladva, úgy az út harmadánál, von Harben elérkezett egy
szűk vízmosásos szakadékhoz, ennek a mélyén élénk, buja zöldben pompáztak
a fák lombjai, egyértelműen tanúsítva, hogy nem éppen aszályos arra a táj. Víz
a láthatáron! Von Harben vezetett, így ereszkedtek le a szakadékba, melynek
mélyén csakugyan leltek egy forrást, melyből kis csörgő indult,
patakocska-féle, a mélybe lefelé. Szomjukat oltották, megpihentek. Majd a víz
útvonalát követték tovább, és sehol nem ütköztek komolyabb nehézségbe,
akadályba.
Ahogy a vízfolyás mentén haladtak, a szűk szakadék falai, aztán a sűrű-zöld
vadon lombjai elzárták előlük a kilátást a mélybe, eltűnt a tó és a kanyonfenék,
de a végén, ahol a vízmosás tölcsérszerűen kitárult, s a lejtő szélesebb terepén
folytatódott, von Harben döbbenten állt meg, olyan szépséges látvány tárult a
szeme elé. Közvetlenül alattuk egy másik vízfolyás torkollott abba a patakba,
melyet ők követtek, s ezek együtt már kisebb folyócskát alkottak. Ez
meredeken zúdult lefelé, körötte élénkzöld ligetes rétek terültek el, majd egy
pont után az egész békésen ereszkedett le a nagy mocsaras tóba, mely a völgyet
mintegy tíz mérföldnyi szélességben – vagy még kiterjedtebben is – betöltötte.
A tavat oly zsúfoltan borították a tollbokrétás vízi növények, hogy von
Harben csak találomra mondhatott bármit a méretekről, ugyanis a rétek-mezők
és az említett növények zöldje csaknem egymásba olvadt. Ám itt-ott nyílt víz is
látszott, mintha a tocsogós partrészek felé minden irányban hosszú folyosók,
csatornák villognának a tóban.
Ahogy von Harben és Gabula ott állt ennek a számukra titokzatos és új
világnak a szegélyén, a harcosok a fatörzscsónakból minden mozdulatukat
élénk figyelemmel kísérték. Az idegenek még mindig oly messze voltak tőlük,
hogy képtelenek voltak azonosítani őket, de a csoport vezetője leszögezte, hogy
ezek semmiképp sem démonok.
– Honnan tudod, hogy nem azok? – kérdezte akkor az egyik embere.
– Látom, hogy emberi lények – felelte amaz.
– A démonok nagyon bölcsek és hatalmasak – ragaszkodott elképzeléséhez
a kételkedő. – ölthetnek – akármi formát. Jöhetnek négylábúakként, madár
vagy ember alakjában egyképp.
– De nem bolondok – szögezte le a vezetőjük. – Ha egy démon le akarna
ereszkedni azon a nagy falon, biztos, hogy nem a legnehezebb utat választaná.
Madár alakját öltene és levitorlázna.
A másik csak vakarta a fejét – zavarában, mert meg kellett értenie, hogy itt
olyan érvbe ütközött, melyet nehéz cáfolnia. Mivel jobbat nem tudott, azt
javasolta, menjenek hát azonnal, és jelentsék uraiknak az eseményt.
 – Nem – közölte vele a vezető. – Itt maradunk, míg közelebb nem érnek.
Nekünk is jobb lesz, ha mindjárt magunkkal visszük őket, hadd lássák uraink,
miről van szó.
Az első pár lépés, melyet von Harben a harsogó zöld vízparti talajon megtett,
nyomban bizonyította, hogy ez a terep veszedelmes ingovány, mocsár, melyből
csak a legnagyobb üggyel-bajjal tudtak kievickélni.
Szilárd talajt érezve megint a lábuk alatt, von Harben úgy határozott, hogy
másik útvonal után néz, hiszen a kanyonnak nyilván nem teljesen mocsaras az
alja, ám azt kellett tapasztalnia, hogy a folyó mindkét oldalán ugyanilyen
ingovány terül el egészen a sziklafal alsó szintjéig, s bár itt szó sem volt
teraszmagasokról, azért csak ezek az akadályok is áthatolhatatlannak
ígérkeztek a számukra.
Talán vissza kellene mászni a vízmosta szakadékon? S fent lelni valami
alkalmasabb leereszkedő t, nyugat felé? Mivel azonban fogalma sem lehetett
róla, hogy mik az esélyek, s mert Gabulával együtt halálosan fáradt s kimerült
volt, a leereszkedés testi-lelki megpróbáltatásai után inkább valami könnyítésre
vágyott; ha lehet, további megerőltetés nélkül szeretett volna eljutni a tó
partjára.
Látta, hogy bár a folyó itt nem volt túl sebes vagy örvényes, azért a mélyén
elég erős lehetett az áramlása ahhoz, hogy ne legyen iszapos. Ebben az esetben
ez a vízi gyalogút lenne a legalkalmasabb, hogy a tőhöz eljussanak, feltéve, ha
nem túl mély a víz.
Hogy kipróbálja, mennyire használható ez az ötlet, máris beleereszkedett a
folyóba, alpesi botjának egyik végét ő, a másikat Gabula fogta. Kiderült, hogy a
víz szintje csak derékig ér, s odalent a talaj szilárd és megbízható.
– Gyerünk, Gabula – rendelkezett. – Azt hiszem, ez a mi utunk a tóhoz.
Ahogy Gabula is becsusszant ura után a vízbe, a fatörzscsónak is csöndben
siklani kezdett a harcosokkal a vízi folyosón a papiruszlevelek rejtekében, és a
halkan, alig csobbanó evezők szinte repítették arrafelé, ahol a folyó a tóba
ömlött.
Mikor von Harben és Gabula kikászálódott a folyóból, azt tapasztalták, hogy
a víz ott sem mélyebb, mint ahol beleereszkedtek. Egyszer-kétszer
belebukdácsoltak mélyebb talaj üregekbe, de másutt a víz szintje térdig sem ért.
Így minden baj nélkül eljutottak a tó széléig, ahol a négy-öt méter magasan a víz
fölé emelkedő papiruszok mindenki szeme elől eltakarták őket óriási
leveleikkel.
– Úgy érzem, – mondta von Harben –, hogy bár a talaj itt a tó partján sem
éppen szilárd, azért bátran haladhatunk a tó nyugati vége felé, mert a
papiruszgyökerek megtartanak majd minket, s ott, azt hiszem, már nem fogunk
süppedezni. Ha jól láttam, arrafelé magasabb a part… a szikláról legalábbis úgy
festett.
Óvatosan, puhatolózva lépkedtek, és így jutottak el az első
papirusznövény-csomóig. Von Harben épp meg akarta vetni a lábát a
gyökerekén, amikor a lebegő növények sűrűjéből egy csónak lőtt ki, s a két
jövevény azt, láthatta, hogy fegyveresek csapata veszi körül őket.

Lukedi, a bagego, nagy tökedényben vitte a tejet egy kunyhóba. Történt

mindez népének falujában, a Viramvazi-hegység nyugati végének
alacsonyabban fekvő lejtőjén.
Két jól megtermett dárdás férfi állt őrt a kunyhó ajtajánál. – Nyuto küldött,
tejjel, a fogolynak – közölte Lukedi. – Visszatért belé a lélek?
– Eriggy be, és nézd meg magad!
Lukedi, a bagego belépett a kunyhóba, és a félhomályban meglátta az óriás
alakot, a fehér embert, ahogy ott ül a mocskos földön, rámeredve a belépőre. A
férfi csuklói és bokái jó erős rostkötelekkel voltak összekötözve.
– Ennivaló, itt van – mondta Lukedi, és a tökedényt letette a fogoly
közelében a földre.
– Hogyan egyem-igyam, ha a két kezem össze van kötözve hátul? –
tudakolta Tarzan.
Lukedi megvakarta a fejét. – Hát… nem tudom – mondta végül. – Nyuto
küldött ennivalóval. Azt nem mondta nekem, hogy a kezedet oldozzam el.
– Vágd el ezt a kötelet – követelte Tarzan –, különben nem tudok enni-inni.
A dárdások egyike belépett a kunyhóba. – Mit mond? – tudakolta.
– Azt mondja, nem tud enni-inni, ha a két keze nem szabad. – mondta
Lukedi.
– Mondott olyat Nyuto, hogy oldozzuk el a kezeit? – kérdezte a fegyveres.
– Nem – válaszolta Lukedi.
A dárdás megvonta a vállát. – Tedd le neki, amit hoztál. Ennyi a dolgod, nem
több.
Lukedi már indult is kifelé a kunyhóból.
– Várj! – szólt utána Tarzan. – Ki az a Nyuto?
– Ő a bagegók törzsfőnöke – felelte Lukedi.
– Menj, és mondd meg neki, hogy látni szeretném őt. Mondd meg neki azt is,
hogy így nem bírok enni… hogy a két kezem össze van kötözve hátul.
Lukedi fél órára eltűnt. Hogy visszatért, hozott magával egy régi, rozsdás
rabláncot, meg egy ugyanilyen ősi lakatot.
 – Nyuto azt mondja, láncoljuk oda a középső cölöphöz, aztán vágjuk el a
köteleit – mondta az őrnek.
A három férfi belépett a kunyhóba, ahol Lukedi a lánc egyik végét a cölöp
köré csavarta, a másik végét áthúzta egy karikán, aztán a szabad végét a fogoly
nyakára helyezte.
– Most vágd el a csuklóját összekötő rostokat – utasította az egyik dárdást
Lukedi.
– Csináld magad – förmedt rá a harcos. – Nyuto téged küldött, hogy ezt
elintézd. Nem üzent olyat, hogy én vágjam el a köteleit.
Lukedi habozott. Nyilvánvalóan látszott rajta, hogy fél.
– Készen állunk a dárdákkal – nyugtatta meg az őr. – Nem bánthat.
– Eszembe sem jut, hogy bántsam – közölte velük Tarzan. – Kik vagytok ti
egyáltalán?
Az őrök egyike harsogva nevetett. – Úgy kérdi, hogy kik vagyunk, mintha
nem tudná!
– Mi tudjuk, hogy te ki vagy, és ez éppen elég – közölte a másik harcos.
– A majmok Tarzanja vagyok – mondta a rab. – És semmi viszályom a
bagegókkal.
Az őr, aki utoljára beszélt, megvetően nevetett, majd ezt mondta: – Lehet,
hogy ez a neved. Ti, ott az Elveszett Törzsben, igen, hát furcsa neveket találtok
magatoknak. Lehet, hogy nektek nincs viszályotok a bagegókkal, de a
bagegóknak van veletek!
Továbbra is nevetett, majd kiment a kunyhóból. Társa követte, ám Lukedi
ott maradt még, láthatóan lenyűgözte ugyanis a fogoly, akire most olyan
szemeket meresztett, mintha istenséget csodálna.
Tarzan az ivótökért nyúlt, jól meghúzta, majd még egyszer, kiitta belőle
mind a tejet, és eközben Lukedi egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
– Téged hogy hívnák? – tudakolta Tarzan.
– Lukedi vagyok – felelte az ifjú..
– És sosem hallottál a majmok Tarzan járói?
– Nem – felelte Lukedi.
– És mit képzelsz, ki volnék akkor? – kérdezte követelően a majomember.
– Tudjuk, hogy te az Elveszett Törzs fia vagy.
– De hát én meg úgy tudtam, hogy az Elveszett Törzs csak a halottak
szellemeiből áll – mondta Tarzan.
– Azt mi nem tudjuk – hangzott Lukedi válasza. – Van, aki így gondolja,
van, aki máshogy… de hát inkább te tudhatod ezt jól, hiszen közülük való
vagy-.
– Dehogy vagyok közülük való – mondta Tarzan. – Délebbi vidékről
érkeztem én, épp csak hallottam a bagegókról és az Elveszett Törzsről.
 – Nem hiszek neked – közölte Lukedi.
– Az igazságot mondom – erősítette meg – iménti szavait a majomember.
Lukedi a fejét vakarta. – Talán igen – mondta. – Az biztos, hogy nincs olyan
öltözeted, amilyet az Elveszett Törzs tagjai hordanak. A fegyverek, melyeket
nálad találtunk, azok is másmilyenek.
– Láttatok már bárkit is az Elveszett Törzsből? – tudakolta Tarzan.
– Sokszor is – közölte vele Lukedi. – Évente egyszer eljönnek a Viramvazi
gyomrából, és kereskednek velünk. Hoznak szárított halat, csigákat, vasat is, és
cserébe sót visznek, kecskéket és teheneket.
– Ha így jönnek hozzátok, békés kereskedőkként, mi a bajotok? Miért
ejtetek engem foglyul, csak mert azt hiszitek, közéjük tartozom? – kérdezte
türelmetlenül Tarzan.
– Kezdettől fogva hadban állunk az Elveszett Törzzsel – felelte Lukedi. – Az
igaz, hogy évente egyszer kereskedni jönnek, de különben mindenkor az
ellenségeink. A törzs bármely tagja.
– Mi ennek az oka? – érdeklődött a majomember.
– Az, hogy más alkalmakkor nem tudjuk, mikor jönnek és hányan, hogy
foglyokat ejtsenek, férfiakat, nőket és gyerekeket hurcoljanak el magukkal, be a
Viramvazi-hegységbe. Soha ezek közül senki nem tért még vissza. Nem tudjuk,
mi lesz velük. Talán megeszik őket.
– És mit akar csinálni velem a főnökötök, Nyuto? – érdeklődött tovább
Tarzan.
– Nem tudom – közölte Lukedi. – Most tárgyalják meg a kérdést. Mind a
halálodat akarják, de vannak, akik félnek attól, hogy ezzel a végén kiváltanák a
halott bagegók haragját.
– És miért akarnának a ti halottaitok szellemei megvédeni engem? –
tudakolta a majomember.
– Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy ti, az Elveszett Törzs tagjai a mi
halottaink szellemei vagytok – világosította fel Lukedi.
– És te mit gondolsz, Lukedi? – kérdezte Tarzan.
– Ha így elnézlek, azt kell gondolnom, hogy hús-vér ember vagy, ugyanúgy,
mint bármelyikünk itt, és így hajlok rá, hogy elhiggyem neked: igazat beszélsz,
és egyáltalán nem is vagy az Elveszett Törzs fia, mert szent meggyőződésem,
hogy azok mind kísértetek.
– De ha eljönnek ide hozzátok, hogy kereskedjenek vagy ha eljönnek, hogy
harcoljanak, akkor nem tudjátok megállapítani róluk, hogy kísértő szellemek-e
vagy igazi hús-vér emberi lények?
– Nagyon erősek, hatalmasak – mondta Lukedi. – Lehet, hogy egyszerűen
csak emberi alakot öltenek, amikor eljönnek hozzánk vagy kígyók, oroszlánok
képében érkeznek. Ez az, amiért nem lehetünk biztosak.
 – És mit gondolsz, hogyan fog dönteni végül az én sorsom felől a tanács? –
kérdezte Tarzan.
– Azt hiszem, nem kétséges, hogy elevenen el fognak égetni, mert akkor te
magad is, a testi valód elpusztul, s elpusztul a szellemed is, és nem térhet vissza,
hogy kísértsen és bosszantson minket.
– Hallottál már korábban is bárki fehér emberről? Láttál fehér embert? –
tudakolta a dzsungel ura.
– Nem – válaszolta az ifjú. – Sok évvel ezelőtt, de én azokra az időkre már
nem is emlékezhetem, két fehér ember jött ide, és azt állították, hogy ők nem az
Elveszett Törzs tagjai. De nem hittek nekik. Meg is ölték őket. Most mennem
kell. Holnap hozok neked újra tejet.
Miután Lukedi eltávozott, Tarzan hozzálátott, hogy megvizsgálja a láncot, a
lakatot, aztán a kunyhó központi cölöpét, hátha lel valami módot a
menekülésre. A kunyhó henger alakú volt, a teteje kúpos fűfonat. Az oldala
karókból állt, ezek úgy hüvelyknyi távolságra voltak leverve egymástól, s fent
is, lent is liánokkal, indákkal voltak összefűzve. A középső oszlop erősebb volt
ezeknél a karóknál, ráadásul támasztékul lécfélék kötötték össze a kunyhó
falának tetejével több helyen is. A kunyhó belseje sárral volt kitapasztva, s
látszott, hogy előbb erősen odacsapták a masszát, aztán tenyérrel elegyengették.
Olyan átlagos kunyhó volt hát az egész, amelyet Tarzan számtalan helyről jól
ismert. Tudta, hogy nem lehetetlenség kirántani a középső oszlopot,
lecsusszantani és lehúzni róla a láncot.
Persze nem könnyű ezt úgy megcsinálni, hogy az őrök figyelmét magára ne
vonja. Meg az is elképzelhető, hogy a cölöp túl mélyre van a földbe verve, és
akkor még neki sem sikerülhet ez a művelet. Ha tenne rá egy kis ideje, ásna a
cölöp töve körül egy gödröt, ám az őrök valamelyike örökösen be-bedugta _a
fejét; látni akarta, rendben van-e odabent a kunyhóban minden. Tarzan nem
látta hát módját, hogy feltűnés nélkül szabadulhasson.
Ahogy az éj leszállt, végignyújtózott a mocskos földön, hogy egy kicsit
aludni próbáljon. Időről időre felriasztották a falu zajai, de végül azért csak
elaludt. Mennyi ideig, nem tudta. Gyerekkora óta ugyanúgy volt ezzel, mint a
vadállatok, melyek közt nevelkedett: képes volt azonnal felriadni bármire,
méghozzá úgy, hogy aztán mindjárt képességeinek teljes birtokában volt. Most
is ez történt vele, s rájött, hogy a zaj, mely fölébresztette, a tetőről jön, s hogy
ott valami állat mászkál-kapirgál. Bármi legyen is az, óvatosan csinálja,
állapította meg a majomember, és várta a fejleményeket. El nem tudta képzelni,
mi célja van ezzel annak az állatnak.
A falu vacsoratüzeinek csípős szagával volt tele a levegő, így Tarzan nem
tudta volna azt sem megmondani, miféle állat az ott fent. Végiggondolt
magában minden elképzelhető okot, miért is kaparászhat egy állat egy bagego
fűkunyhó tetején, és sorra kizárva az egyéb lehetőségeket, oda jutott, hogy ez az
állat be akar jönni. Másról nem lehetett szó. S az ok, hogy miért így csinálja?
Vagy nincs annyi esze, hogy az ajtót használja a dologhoz, vagy túlságosan is
okos, és nem kockáztat, nem akarja, hogy az őrök észrevegyék.
Viszont miért akarna bármi állat bejönni ide a kunyhóba? Tarzan hanyatt
feküdt, bámult a sötétben a mennyezet felé, mintha így akarna választ kapni
kérdésére. Egyszerre, pontosan a feje fölött, megpillantott egy csipetnyi
holdvilágot. Bármilyen állat matatott is a tetőn, csinált magának már egy kis
rést, az biztos. A rés egyre nőtt, s az állat kezdte félretologatni a fűkötegek kis
darabjait. A lukat ott fúrta a kis betolakodó, ahol a kunyhó pereme volt, s még
ezen a helyen is épp ott, ahol a sugarasan szétfutó támlécek a legtávolabb voltak
egymástól. Véletlenül-e vagy tudatosan, Tarzan ezt sem tudta volna
megmondani. Hogy aztán a lyuk már egészen komoly méretű lett, és a
holdfényes ég kirajzolta az állatka körvonalait egy-egy pillanatra, a
majomember megvilágított arcára széles mosoly futott. Most már az apró, erős
ujjakat is megpillantotta, ahogy a gallyakat húzkodják szét az erősítőlécek közt.
Majd egyszerre csak az történt, hogy ezek közül egymás után több is elmozdult
a helyéről, s akkor a nyílást teljesen betöltötte egy kis bundás test. Átfurakodott
a lyukon, és könnyed mozdulattal odaszökkent a kunyhó földjére a fogoly
mellé.
– Hogyan találtál meg, Nkima? – suttogta Tarzan.
– Nkima követett – felelte a kis majom. – Egész nap fent ült Nkima egy
magas fán a falu fölött, és figyelte ezt a helyet, és várta a sötétséget. Miért töltőd
itt az idődet, majmok Tarzanja? Miért nem jössz el innen a kis Nkimával?
– Ide vagyok erősítve egy lánccal, látod – mutatta Tarzan. – Nem tudok
elmenni innen.
– Nkima megy és idehívja Muvirót és a harcosait – mondta a kis majom.
Persze nem ezekkel a szavakkal mondta ő mindezt, de amit a majmok
nyelvén közölt Tarzannal, annak a lényege és értelme ez volt. Fekete majmok
hoznak éles-hegyes, hosszú botokat, ezzel a kifejezéssel írta körül Nkima a
vaziri harcosokat, és az a név, melyet Muviro jelölésére használt, a maga egyéni
leleménye volt – ám Tarzannal ők ketten mindig pompásan megértették
egymást.
– Ne – kérte Tarzan. – Ha Muviróra akarnám bízni a sorsomat most, baj
lenne: mert nem is érhetne ide jókor. Menj vissza az erdőbe, Nkima, és ott várj
rám. Talán hamarosan csatlakozom hozzád.
Nkima perelni kezdett vele, mert nem és nem akart ő elmenni barátja mellől.
Félt egyedül a nagy vadonban; tény, hogy Nkima egész élete egyetlen hosszúra
nyúlt riadalom és ijedelem volt mindig, s csak azok a percek jelentettek
megkönnyebbülést a számára, amikor gazdájának ölébe ülhetett, ha
biztonságban csücsült Tarzan bungalójában, a négy fal közt. Most azonban az
egyik őr meghallotta a beszélgetés zaját, s már jött is be.
– Tessék – mondta Nkimának Tarzan –, látod, mit csináltál? Most jobb, ha
azt teszed, amire Tarzan kér téged, kimégy innen, be az erdőbe, ott elbújsz, és
nem várod be, hogy itt elkapjanak és megegyenek.
– Hát te kivel beszélgetsz? – kérdezte türelmetlenül az őr. – Mi ez a lárma? –
Akkor aztán már észre is vette a lyukat a tetőn, s csaknem ugyanabban a
pillanatban azt, hogy valami sötét kis test eltűnik arrafelé. – Mi volt ez? –
kérdezte idegesen.
– Ez – mondta Tarzan – a te nagyapád szelleme volt. Idejött, hogy közölje
velem: te is, a feleséged is és mind a gyerekeid, mind-mind betegek lesztek és
meghaltok, ha nekem bármi bántódásom esik. Ugyanezt az üzenetet megvitte
Nyutónak is.
Az őr reszketni kezdett. – Hívd vissza! – könyörgött. – Hívd vissza, és
közöld vele, hogy nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Nem én akarlak
megölni! Nyuto, a főnök az, aki téged meg akar ölni.
– Nem tudom visszahívni – jelentette ki Tarzan –, így jobb, ha megmondod
Nyutónak, hogy engem pedig ne öljön meg.
– Reggelig nem mondhatok Nyutónak semmit se – nyögte az őr. – Akkor
meg talán már késő lesz.
– Nem – jelentette ki Tarzan. – Nagyapád szelleme reggelig nem fog bántani
benneteket.
Az őr borzadó szívvel tért vissza posztjára, s Tarzan hallhatta, hogyan
tárgyalja izgatottan a dolgot társával; a majomembert akkor ismét elnyomta az
álom.
Másnap jócskán reggel volt már, mikor valaki végre belépett Tarzan
börtönkunyhójába. Lukedi jött, hozta az újabb ivótöknyi tejet. Nagyon
izgatottnak látszott.
– Igaz volna az, amit Ogonyo mond? – kérdezte Tarzant.
– Ki az az Ogonyo? – hangzott válaszul a kérdés.
– Az a harcos, aki őrt állt itt éjszaka, és aki elmondta Nyutónak és az egész
falunak, hogy hallott téged társalogni az ő nagyapja szellemével. És hogy a
kísértet közölte, meg fog ölni mindenkit a faluban, ha neked bántódásod esne,
és most mindenki fél.
– Hát Nyutó? – kérdezte Tarzan.
– Nyutó semmitől se fél – közölte vele Lukedi.
– Még a nagyapák szellemeitől sem? – csodálkozott Tarzan.
– Nem. Ő az egyetlen a bagegók közül, aki semmitől se fél, az Elveszett
Törzs embereitől se, és most nagyon dühös, mert te halálra rémítetted az
embereit, holott az – volt a terve, hogy ma este téged megégetnek. Nézd! – És
Lukedi kifelé mutatott a kunyhóból, a bejáraton át. – Innen láthatod őket, ahogy
elhelyezik a cölöpöt, amelyhez majd odakötöznek téged, és a fiúk már gyűjtik is
az erdőn a rozsét.
– Nézd – mutatott Tarzan a tetőre –, ott a lyuk, amelyen át Ogonyo
nagyapjának a szelleme bejött ide. Hozd ide Nyutót, hadd lássa. Akkor majd
talán ő is el fogja hinni.
– Mindegy az neki – mondta Lukedi. – Ha ezer kísértetét lát a saját
szemével, attól se ijed meg. Nyutó nagyon bátor, de rettentő makacs is, és
persze ostoba. Most akkor ezért mi valamennyien meghalunk.
– Semmi kétség – jelentette ki Tarzan.
– Engem… nem tudnál megmenteni? – kérdezte az ifjú. – Csak engem.
– Ha segítesz megszöknöm innen, akkor a kísértetek téged nem bántanak
majd.
– Jaj, csak tudnék segíteni – nyögte Lukedi, és odanyújtotta Tarzannak a
tejes tökedényt.
– Mindig csak tejet hozol nekem, semmi mást. Miért van ez így?
– Ebben a faluban mi a Buliso-klánhoz tartozunk, s ezért nem szabad innunk
Timbának, a fekete tehénnek a tejéből, nem szabad ennünk a húsából. Ezért
aztán, ha vendégünk van, foglyunk, ilyesmi, neki adjuk ezt.
Tarzan örült, hogy a Buliso-klán totemje egy tehén, nem pedig szöcske,
tücsök, bogár, sáska, netán a tetőről becsorgó esővíz, s még száz effélére
gondolhatott volna magában, voltak ismeretei. Sáskát nem szokott reggelizni,
és az esővíznél is sokkal táplálóbb volt a tej, amit Lukedi hozott neki
rendszeresen.
– Óhajom az, hogy Nyutó jöjjön ide, és nézzen meg engem – közölte a
majmok Tarzanja. – Akkor rájöhetne, hogy jobb, ha engem a barátjának tud,
mint ha az ellenségének. Sok ember próbált már megölni engem, sok főnök, aki
Nyutónál jóval nagyobb. Ez nem az első kunyhó, ahol raboskodom, és nem az
első tüzet készítik a számomra, ahol meg akartak pörkölni, és látod, mégis élek.
Az ellenségeim közül már nagyon, de nagyon sokan halottak. Menj hát, Lukedi,
és beszélj Nyutóval, javasold neki, lássa bennem a jó barátot és ne a
Viramvazi-hegységben élő Elveszett Törzs tagját.
– Hiszek neked – mondta Lukedi. – És megyek is Nyutóhoz, kérlelni fogom
őt, hallgasson meg engem, de attól félek, elutasít.
Ahogy az ifjú a kunyhó ajtajához ért, odakint a faluban egyszerre nagy lárma
támadt, felfordulás, összevisszaság. Tarzan hallotta, ahogy heves parancsok
röpködnek. Hallotta, hogy gyerekek sírnak, és sok-sok meztelen talp csattog a
földön. Majd a harci dobok dum-dumm-hangja is megszólalt, fegyverek és
pajzsok dörömböltek, harcosok ordítoztak harsányan. Látta, ahogy az ő
kunyhója előtt is talpra szökken a két őr: rohannak, hogy csatlakozzanak
társaikhoz, majd Lukedit látta, ahogy az ifjú a kunyhó bejáratától riadtan ugrik
hátra.
– Jönnek! Jönnek! – kiáltotta kétségbeesetten, s menekült be a kunyhó
legsötétebb zugába, ahol reszketve lekuporodott.

Erich von Harben csak nézte a magas termetű, épp hogy nem teljesen
meztelen harcosok arcát, ahogy fegyvereikkel fenyegetően fordultak feléjük a
csónakból, és az első dolog, ami úgy igazán fölkeltette érdeklődését, az ezeknek
a fegyvereknek a különössége volt. E dárdák egy cseppet sem hasonlítottak
azokra a hajító-, szúróeszközökre, melyekkel bennszülötteknél találkozni.
Ugyanis a mai kor afrikai népeinek közönséges dárdájához képest túlságosan is
súlyos és nagy “gerelyek” voltak ezek, amelyeket most látott, és az ifjú régész
megesküdött volna rá, hogy ez őt a régi rómaiak korára emlékezteti, s ezt a
benyomását csak fokozták azok a széles vasú, kétélű, kurta kardok, melyek ott
lógtak bőrszíjon, bőrtokban a harcosok derekán, de a szíjak a vállakon voltak
átvetve. Hát ha ez nem az Impérium Légióinak fegyvere… a gladius
Hispanus… von Harben azt érezte, hogy akkor ő hiába tanult össze annyi sok
mindent ezekről.
– Kérdezd meg tőlük, mit akarnak, Gabula – utasította szolgáját Erich von
Harben.
– Kik vagytok és mit akartok tőlünk? – kérdezte hát Gabula, a maga
törzsének bantu dialektusában.
– Jóbaráti szándékkal érkezünk – tette hozzá ráadásul még von Harben,
ugyanebben a nyelvjárásban szólva. – Országotok látogatói vagyunk. Vigyetek
minket a főnök elébe.
Egy magas feketebőrű, aki a csónak farában állt, nagy fejcsóválással azt
felelte erre: – Nem értlek titeket. A foglyaink vagytok. Elviszünk titeket uraink
elébe. Rajta, beszállni a csónakba. Ha ellenálltok vagy bármi bajt csináltok,
meghaltok.
– Fura nyelvet beszélnek – közölte gazdájával Gabula. – Egy kukkot se értek
belőle.
Von Harben arcán meglepetés tükröződött, hitetlenkedéssel vegyesen, s
valami olyan döbbenetet érzett, mintha egyszerre csak ott állna előttünk egy
ember, aki kétezer éve halott, de most feltámadott.
Az ókori Róma és a rég holt latin nyelv lelkes tanulmányozója volt von
Harben már diákkorában is, de micsoda borzongató szenzáció ez most, eleven
ajkakról hallani, természetesként beszélve egy nyelvet, amely réges-rég a
holtaké, a néma könyvlapoké, ókori kéziratoké.
 Épp eleget értett abból, amit ez a magas feketebőrű mondott az imént, hogy
megállapíthassa: hibrid nyelv szól itt, latinból és bantuból keverve, ám a
szerkezete alapvetően a hajdani Róma gyermekeié.
Egykor, könyvei fölé hajolva, gyakran képzelte magát római polgárnak az
ifjú von Harben. Szónoklatokat tartott gondolatban a Fórumon, és csapatokat
vezérelt Afrikába, Galliába; hanem milyen más volt most ez! Valóság, nemcsak
az elme szüleménye, nemcsak az emlékek töredéke. Hangja ezért saját fülének
is furcsának csengett, szavai akadozva jöttek, mikor a magas embernek ott a
csónakban egyszerre Caesar nyelvén válaszolt.
– Nem vagyunk ellenségek – közölte. – Jó barátként jöttünk ide, országotok
látogatására.
S akkor várt; alig merte remélni, hogy ez az ember őt, így, érteni fogja.
– Te Róma polgára vagy? – kérdezte erre a harcos.
– Nem, de az én hazám békében él Rómával – felelte von Harben.
A férfi döbbenten nézett, mintha mégsem értené egészen jól a választ. – Te
akkor Castra Sanguinariusból vagy. – És szavai mintha kihívást rezegtettek
volna.
– Én Germániából vagyok – válaszolta Erich von Harben.
– Sosem hallottam ilyen nevű országról. Te római polgár vagy Castra
Sanguinariusból.
– Vigyél a főnököd elé – kérte von Harben.
– Épp ezt akarom tenni. Szálljatok be. A mi uraink majd tudni fogják, mit
kezdjenek veletek.
Von Harben és Gabula bemászott a fatörzscsónakba, de olyan sután és
ügyetlenül, hogy a vízi jármű csaknem felborult tőlük; a harcosok tartották az
egyensúlyt, méghozzá nem is valami szívélyesen, inkább undorral. Aztán
lekényszeritették a két idegent a törékeny lélekvesztő fenekére, ott kellett
kuporogniuk. A csónak akkor megfordult, a lapátok lendületbe jöttek, s máris
sebesen haladtak egy szűk csatornán, melyet kétfelől tíz-tizenöt méter magas
papirusznádak fala szegélyezett.
– Melyik törzshöz tartoztok? – kérdezte von Harben, a harcosok vezetőjéhez
intézve szavait.
– A Mare Orientis barbárai vagyunk; Validus Augustusnak, Kelet
Császárának alattvalói. De miért kérdezel ilyesmit? Ugyanolyan jól tudod
ezeket a dolgokat, mint én.
Félórányi derekas evezés után, kanyargós-szűk csatornákon elérkeztek
valami kaptárszerű kunyhóegyütteshez. Úszó papiruszgyökérzetre épültek a
kalyibák, a növényeket láthatóan tövig vágták, s így alakult ki a falu összesen
vagy féltucat kunyhó volt. Itt von Harben és Gabula nyomban az érdeklődés
középpontjába került; férfiak, nők és gyerekek kiáltoztak izgatottan, méghozzá
olyasmit – von Harben jól értette –, hogy ők ketten Castra Sanguinarius kémei
lennének. És hogy holnap reggel elviszik majd őket arra a helyre, amelynek a
neve, ezek szerint, Castrum Mare, s nyilván ez az a falu, ahol a titokzatos
“urak”, ezeknek a feketéknek a gazdái lakoznak. A fekete bőrű harcosok nem
kezelték őket gorombán, de úgy bántak velük, mint ellenségeikkel.
Amikor aztán a falu elöljárója kifaggatta őket, von Harben oldalát furdalta a
kíváncsiság, s meg is kérdezte, hogy van az, hogy ellenségnek tekintik őket,
mégsem esik semmi bántódásuk.
– Te római polgár vagy – közölte vele az elöljáró. – És ez a másik a te
rabszolgád. A mi uraink nem engedik meg nekünk, hogy római polgárt
bántalmazzunk. Még akkor sem, ha Castra Sanguinarius embere. Csak
önvédelemből, csak a harc idején emelhetünk kezet rátok.
– Kik a ti uraitok? – érdeklődött von Harben.
– Kik lennének? Hát római polgárok, akik a Castrum Maréban élnek. Te ne
tudnád, Castra Sanguinarius római polgára?
– De hát nekem semmi közöm ehhez a Castra Sanguinariushoz – mondta
szelíden és kitartóan von Harben.
– Mondd majd ezt Validus Augustus tisztjeinek – felelte az elöljáró. – Talán
ők elhiszik neked, de én nem.
– Ezek az emberek, akik a Castrum Maréban élnek, fekete bőrűek? –
tudakolta Erich von Harben.
– Vigyétek őket – rendelkezett az elöljáró. – Zárjátok be mindkettőt
gondosan egy kunyhóba. Aztán csak kérdezgessétek ott egymástól ezeket az
ostobaságokat. Hallgatni sem bírom őket tovább.
Von Harbent és Gabulát elvezették. Egy kis csoportnyi harcos kísérte őket
egy kunyhóhoz, mely a falu szélén állt. Az apró hajlékba vitték nekik a vacsorát
is: kaptak hallevest, csigákkal, aztán jött valami második fogás, mely
nyilvánvalóan papiruszbél-főzet volt.
Ahogy pirkadni kezdett, a foglyok megkapták ugyanezt az ételt, aztán
csakhamar elhangzott a parancs: hagyják el a kunyhót.
A falu előtti vízen vagy féltucat fatörzscsónak himbálózott, mind dugig
harcosokkal. Arcukon-testükön harci festék, és láthatóan mindenki magára
aggatta a barbár kellékek egész garmadáját; villogtak a nyakláncok, karkötők,
bokaperecek, karpántok, tolldíszek, s még a csónakok orra is mind frissen volt
pingálva, tarkábbnál tarkább színekre.
Nyilvánvalóan több harcos volt jelen, mint ahány ember ennek a tisztásnak a
kunyhóiban egyáltalán elférhet, ám von Harben értesült róla, hogy közeli
tisztások más falvaiból is érkeztek feketebőrűek. Von Harben és Gabula a
főnök csónakjában foglalt helyet, s egy pillanat múlva már indult is a kis flotta,
szelte a szűk csatornák vizét a lélekvesztő-hajóraj. Erőteljes evezősök húzták a
lapátokat, s kanyarogtak szép rendben északkeleti irányba.
Félóra alatt elhaladtak néhány kis tisztás mellett, amelyeken mindenütt
kunyhók álltak, alig néhány itt is, ott is, és mindegyikből nők s gyerekek bújtak
elő, nézték a tovahúzó csónakokat, ám a vízi út java része eseménytelenül
zajlott, s papiruszfalak unalma között vezetett; nyílt vízfelületet csak elvétve
láthattak e monoton csatornarendszerben.
A fiatal régész megpróbált beszédbe elegyedni a főnökkel. Elsősorban az
érdekelte volna, mi vár rájuk, s kik és mifélék ezek az ő “uraik”, akiknek a
kezére adják őket, ám a komor harcos egyszerűen figyelmen kívül hagyta Erich
von Harben minden igyekezetét.
Órákig eveztek, a hőség meg az egyformaság csaknem elviselhetetlenné
vált, és akkor, e csüggedésben, a csatornák egyikének kanyarulatánál
megvillant egy nagyobb vízfelület. Túlfelén sík terep tűnt elő, s mintha
földbástyázat vette volna körül, ennek a “halomnak”. a tetején pedig egy
erődszerű építmény állt. A csónak, mely von Harbenéket vitte, egyenesen két
zömök torony felé vette az irányt, melyek között, a bástyázatban valami kapu
látszott nyílni.
Emberi alakok ácsorogtak a kapunál. Mikor megpillantották a közeledő
csónakokat, trombita harsant, mire élénkség támadt, a kapun kisebb csapatnyi
férfi sietett ki; valamennyien a víz felé igyekeztek.
Ahogy von Harbenék hajóraja még közelebb ért, a fiatal régész láthatta,
hogy ezek a férfiak mind katonák. Egyikük valami parancsot kiáltott a
csónakoknak, hogy álljanak meg a parttól úgy száz méternyire, és várjanak… A
főnök is visszakiabált, közölte a katonákkal, kik ők és mi járatban vannak.
Akkor a főnöki csónak engedélyt kapott, hogy kikössön, de a többieknek
továbbra is tisztes távolságban felsorakozva kellett várakozniuk.
Alighogy csónakjuk orra megérintette a partot, az iménti parancsosztó,
nyilvánvalóan valami altiszt, újra rendelkezett: – Itt álljatok meg! Elküldtem
már a centurióért.
Von Harben ámulva nézte a kikötőhelynél sereglő katonákat. Caesar
légionáriusainak tunikáját s köpenyeit viselték! Lábukon szandálféle volt,
caligusra emlékeztető. Sisak, bőr mell vért, ősi-forma pajzs, lándzsa és spanyol
kard egészítette ki az ókori jelmeztárat. Csak a bőrük színe hazudtolta meg
hovatartozásuk hiteles látszatát – nem voltak sem feketék, sem fehérek, hanem
világosbarna árnyalatúak, szabályos arcvonásokkal.
Láthatóan nem nagyon érdekelte őket von Harben, s úgy egészében inkább
unottnak látszottak. Az altiszt kikérdezte a főnököt, hogy s mint állnak a dolgok
a falujában. Eléggé mellékesen, esetlegesen hangzottak ezek a tudakozódások,
mégis volt az egészben valami, amiből von Harben kiérezhette: az érdeklődés
őszinte, s valami szívélyes jóbaráti viszonyt tartanak fenn egymással a távoli
papiruszmocsár feketéi s itt a “centrum” világosbarnái. Viszont abból, hogy
csak egyetlen csónak köthetett ki, következtetni lehetett olyasmire is, hogy ez a
jó kapcsolat nem volt azért mindig ennyire felhőtlen. A bástyázaton túl von
Harben most már látta, háztetők szökkennek a magasba, s messzebb, ezek
mögött sziklák tornyosultak, nyilvánvalóan a kanyon szemközti fala.
Két újabb katona jelent meg a kapuban. A kikötőhely felé tartottak. Egyikük
feltehetően az a tiszt volt, akire vártak, köpenye és mellvértje előkelőbb
anyagból készült, mint a többieké, a kidolgozása is díszesebb volt, míg a másik,
aki mögötte haladt, közkatona lehetett, talán a hírnök, akit a tisztért küldtek.
És most mindazon meglepetéseket, melyek von Harbent attól kezdve érték,
hogy a sziklaperemen át elkezdtek leereszkedni ebbe a völgybe, mintha
megkoronázta volna, amit látnia kellett: ez a tiszt, nem vitás, fehér ember volt!
– Kik ezek, Rufius? – kérdezte az újonnan érkező altiszt-félétől.
– Egy barbár főnök és harcosai a nyugati partvidékről – felelte a kérdezett. –
két foglyot hoznak, ott ejtették őket a Rupes Flumenben. Jutalmul ezért –
fejezte be Rufius – azt kérik, hadd menjenek be a városba, hogy a Császárt
lássák.
– Hányan vannak? – kérdezte a tiszt.
– Hatvanan – felelte Rufius.
– Bejöhetnek a városba – jelentette ki a tiszt. – Adok nekik engedélyt, a
fegyvereiket azonban a csónakokban kell hagyniuk, és még sötétedés előtt
távozniuk kell a városból. Küldj velük két embert! Hogy Validus Augustust is
lássák, azt már én magam nem tudom elintézni. Menjenek a palotához, ott
beszéljenek a praefectusszal. A foglyokat tegyétek partra. Hogy von Harben és
Gabula partra szállt, a tiszt arcára őszinte csodálkozás ült ki.
– Kik vagytok? – kérdezte.
– Nevem Erich von Harben – válaszolta a fogoly.
A tiszt türelmetlenül rázta meg a fejét. – Nincs olyan család Castra
Sanguinariusban – felelte keményen.
– De hát én nem Castra Sanguinariusból vagyok – mondta von Harben.
– Nem Castra Sanguinariusból! – A tiszt ezen csak nevetett, szívből.
– Ezt a történetet meséli nekem is – vágott közbe sietve a főnök, aki
végighallgatta a beszélgetést.
– Gondolom, most az jön, hogy kijelenti: ő még csak nem is római polgár –
mondta a tiszt.
– De hát pontosan ezt állítja – kiáltotta a főnök –, hogy nem az.
– Várjunk csak! – Izgalmában a tiszt szinte rikkantott. – Talán magából
Rómából jössz, nemde?
– Ugyan, dehogy jövök én Rómából – biztosította von Harben.
 – Hát hogy Afrikában fehér barbárok is volnának? – A tiszt ezt is kiáltva
mondta. – Nyilvánvaló, hogy öltözéked nem vall rómaira. Igen, te csak barbár
lehetsz, már amennyiben igazat szólsz, és nem Castra Sanguinariusba való
vagy.
– Talán kém – jegyezte meg Rufius.
– Nem – mondta von Harben. – Nem vagyok kém, és ellenség sem vagyok. –
Majd mosolyogva hozzátette: – Barbár vagyok, de jó barát.
– És ki ez itt veled? – kérdezte most már a tiszt, Gabulára bökve. – A
rabszolgád?
– A szolgám, de nem rabszolga.
– Gyere velem – mondta von Harbennek a tiszt. – Szeretnék elbeszélgetni
veled. Érdekesnek talállak, bár nem hiszek neked.
Von Harben mosolygott. – Nem hibáztatlak – mondta. – Hiszen én is így
vagyok ezzel… itt látlak magam előtt, mégis alig akarom hinni, hogy létezel.
– Nem értem, miről beszélsz – jelentette ki a tiszt. – De mindegy, gyere
velem.
Utasítást adott, hogy Gabulát addig zárják be valahova a kinti őrség
helyiségében. Aztán ő maga a kapu melletti egyik torony hátsó bejáratához
vezette von Harbent.
Ez a bejárat a rakpartra merőleges emelkedőről nyílt, s mellette is volt két
további kisebb torony. A bejáratnak így olyan visszacsatoló íve volt, hogy ha
ellenség hatolt volna be erre, jobb oldala – vagy egyik fele – védtelen maradt
volna, a bástyázat védői számára könnyen támadhatóan, sebezhetően. Az
erődítésnek ez a rendszere a rómaiak mindennapos harci gyakorlata volt,
ahogyan azt tanulmányaiból von Harben jól tudta.
A tiszti szállás egyetlen keskeny, kopár helyiségből állt, közvetlenül ama
másik, nagyobb helyiség mellett, melyben maguk a katonák tanyáztak. Volt ott
egy asztal, egy lóca, meg pár durván ácsolt szék.
– Ülj le – rendelkezett a tiszt, miután beléptek. – Aztán halljunk valamit
rólad. Tessék, ha nem Castra Sanguinariusból jössz, akkor honnan? Hogyan
hatoltál be a mi országunkba, és mit csinálsz itt?
– Germániából jöttem – kezdte volna von Harben.
– A nyavalyát! – csattant fel azonnal a tiszt. – Azok vad és nyers barbárok,
nem is beszélik Róma nyelvét; még olyan hitványul se, ahogyan te.
– Milyen gyakran álltál kapcsolatban eddig germán barbárokkal? – tudakolta
von Harben.
– Ó, hogy én? Hát… sosem találkoztam velük. De a történészeink pontosan
leírják ezeket a dolgokat.
– És ők… mikor írták mindezeket a feljegyzéseiket, mondd csak?
– Ők? Nézz oda, még Sanguinarius is említ ilyesmit az élettörténetében.
 – Sanguinarius? – kérdezte von Harben. – Nem emlékszem rá, hogy valaha
is hallottam volna felőle.
– Sanguinarius a germániai barbárok ellen a Római Birodalom 839. évében
harcolt.
– Ennek akkor pontosan ezernyolcszázharminchét éve – állapította meg von
Harben. – Azt hiszem, föl kell hívnom rá a figyelmedet, hogy amaz idők óta sok
minden előrehaladt a világban.
– S pedig miért? – csodálkozott a tiszt hitetlenkedve. – Miért változott volna
bármi? Itt, ebben az országban Sanguinarius halála óta semmi se változott…
pedig annak szintén ezernyolcszáz éve, még több is. Nem valószínű, hogy épp a
barbárok változtak volna olyan sokat, ha maguk a római polgárok nem. Azt
mondod, Germániából vagy. Talán Rómába vittek onnét, fogolyként, s ott
civilizálódtál, ám ezzel együtt eléggé furcsa a megjelenésed. Nem jellemző
Rómára. De semmi más helyre sem, amiről valaha is hallottam. Tessék, add elő
a történetedet.
– Apám orvosi missziós itt Afrikában – közölte szelíden von Harben. –
Gyakran, ha látogatóban jártam nála, hallottam valaha elveszett törzsről, mely
állítólag ezek közt a hegyek közt él. A bennszülöttek fura dolgokat mesélnek a
Viramvazi mélyén lakó fehér emberekről. Azt mondják, a hegyek az ő
halottaiknak szellemeitől népesek. Röviden, azért jöttem, hogy ennek a
históriának utánajárjak egy kicsit. Aztán az embereim, egy kivételével, mind
visszariadtak, mikor a Viramvazi lejtőjét elértük. Vele itt lemásztunk valahogy
ide a kanyon mélyére. De nyomban foglyul is ejtettek, s idehoztak minket.
Egy darabig a tiszt némán ült, gondolkodott.
– Talán tényleg az igazat mondod – jelentette ki aztán. – Még a küllemed se
olyan, mint azoké ott Castra Sanguinariusban. A nyelvet meg olyan furcsa
hangsúlyokkal beszéled, és érződik az is, hogy sosem volt ez az anyanyelved.
Jelentenem kell a Császárnak, hogy fogságunkba estetek, ám ugyanakkor
elviszlek a nagybátyám, Septimus Favonius otthonába. Ha ő hisz neked, ha
elfogadja a történetedet, segíthet is, mert nagyon befolyásos ember a
Császárnál, Validus Augustusnál.
– Kedves tőled – mondta von Harben. – Valóban szükségem lesz egy jó
barátra, ha nálatok itt még mindig a Római Birodalom szokásai uralkodnak,
ahogy erről az országról mindezt elmondtad. De hát ha te ennyi mindent
megtudtál rólam, hadd halljak valamit én is rólad.
– Nem sok érdekeset mondhatok – közölte a tiszt. – A nevem Mallius Lepus
Centurio vagyok Validus Augustus hadseregében. Talán, ha ismered a régi
római szokásokat, furcsának találod, hogy egy patrícius centurio. De ilyen
kérdésekben, mint még néhány dologban, nem követtük egészen híven a római
mintát. Sanguinarius minden centurióját patríciussá tette, s ezért aztán több
mint ezernyolcszáz éve csak patríciusokat neveztek ki centuriónak.
– Hanem – fejezte be mondanivalóját Mallius Lepus –, itt jön Aspar. –
Valóban, egy másik tiszt lépett be a helyiségbe. – Jön, hogy leváltson engem.
Míg ő felügyel a kapuőrségre, nekem alkalmam lesz rá, hogy elvigyelek téged
innen, s azt javaslom, menjünk azonnal a nagybátyámhoz, Septimus
Favoniushoz.

A majmok Tarzanja meglepetten nézett Lukedire, s aztán megpróbált ő is

kikémlelni a kunyhó alacsony ajtaján, hadd lássa, tulajdonképpen mi történt
odakint: mi az, ami ilyen borzadállyal töltötte el ennek a fiatal bennszülöttnek a
szívét.
A kunyhónyíláson át látható kis falusi utcarészben barna testek tömkelege
kavargott-hullámzott mindenfelé. Lengő dárdák, rikácsoló nők, síró gyerekek –
mit jelenthet ez?
Tarzan először azt hitte, hogy Lukedi a bagegókra érti: jönnek érte…! Most
viszont látnia kellett, hogy a helybeliek nagyon is a maguk bajával vannak
elfoglalva, s így csak arra a következtetésre juthatott, hogy egy másik vad törzs
támadta meg a bagego falut.
Ám kiderült, hogy bármi volt is a zűrzavar oka, a dolog hamar elintéződött,
legalábbis a szín kitisztult. Mert a majomember láthatta, hogy a bagegók mind
menekülnek, futnak, amerre látnak, s egészen különös alakok tűnnek fel
üldözőikként. De ezek is eltűntek mindjárt, s hosszabb ideig viszonylag csend
honolt a környéken, csak egy-egy parancsszó harsant, aztán hébe-hóba valami
szörnyű ordítás vagy sikoly.
Akkor egyszerre három alak törtetett be a kunyhóba; ellenséges harcosok,
akik minden jel szerint szökevényeket s rejtőzködőket keresve kutatták át a
falut. Lukedi reszketve próbált a kunyhó leghomályosabb zugába bújni,
bénultan lapult a cövekfalhoz. Tarzan a középső tartóoszlopnak támaszkodott,
amelyhez odaláncolták. Ahogy a trió vezető alakja megpillantotta, arcára kiült a
meglepetés. Társai sem maradtak le mögötte, mindhárman így bámultak és
ámultak egy pillanatig, aztán izgatott vitatkozásba kezdtek, nyilván
megtárgyalták, ki is lehet ő. Akkor egyikük mondott valamit Tarzannak, de a
dzsungel ura egy szót sem értett belőle, jóllehet derengett benne ködösen, hogy
ez a keveréknyelv valami oknál fogva gyötrelmesen és álomszerűen hasonlít
ahhoz, amit ő érthetne. Mégsem értette, csak olyan, de olyan ismerős volt az
egész.
 Akkor az egyikük Lukedit is fölfedezte, és a kunyhó középső oszlopához
ráncigálta, Tarzan mellé. A majomemberhez is intéztek valami szózatot megint,
egyértelműen jelezve, hogy hagyja el a kunyhót. Ő erre megmutatta a láncot a
nyakán.
A harcosok egyike megvizsgálta a lakatot, aztán mondott valamit az egyik
társának, s ez kiment a szabadba. Hamarosan visszatért, s hozott két jókora
követ. Tarzannak le kellett feküdnie a földre, akkor a harcos a lakatot az egyik
kőre tette, a másikkal meg ütni kezdte, s addig verte, míg a vas szét nem tört.
Mihelyt ez megvolt, a megszabadított Tarzannak Lukedivel együtt ki kellett
mennie a kunyhóból. Ahogy már a szabad ég alatt álltak, a majomember
alaposabban szemügyre vehette újabb foglyul ejtőit. A falu közepén vagy száz
ilyen világosbarna bőrű harcos állt, s körülvették a bagego foglyokat; ez
utóbbiak úgy ötvenen lehettek, férfiak, nők, gyerekek.
A rajtaütés végrehajtói tunikát, mellvértet, sisakot viseltek, meg valami
szandálfélét, csupa olyasmit, amit Tarzan sosem látott még. És mégis, az egész,
akár a nyelv is, olyan rettentően ismerősnek tűnt valahonnét.
A súlyos dárdák, a vastag kardok, melyek fegyverzetüket alkották, szintén
olyanok voltak, hogy Tarzan csodálkozva, újdonságnak kijáró érdeklődéssel
bámult rájuk. Ám ezekkel is az volt a helyzet, hogy derengett valami homályos
képe arról, mi is az, amire ezek a harci szerszámok emlékeztetik. Tudjuk,
milyen sokszor vagyunk így ezzel: látunk, hallunk valamit, s megesküdnénk,
hogy egyszer már találkoztunk ezzel, mégsem tudjuk előhívni
emlékezetünkben a pontos időt és helyet, hogy mikor és hol.
Ilyen élményben volt most része Tarzannak is. Azt gondolta, hogy ő már
látta ezeket az embereket egyszer, hallotta is beszélni őket. Majdnem az volt az
érzése, hogy valaha még a nyelvüket is értette, s ugyanakkor tudta, hogy ez nem
igaz, ő effélékkel még sosem találkozott. Akkor a falu túlfeléről egy alak
érkezett, egy fehér ember, a harcosokéhoz hasonló, de valamivel díszesebb
öltözetben, és akkor a majmok Tarzanja rádöbbent a valóságra, megvolt a
titokzatos hasonlóság kulcsa. Ez az ember, aki közeledett, mintha egy
szobortalapzatról lépett volna le, méghozzá nem is akárhol, hanem Rómában, a
Palazzo dei Conservatori Julius Caesar-szobrának talpkövéről.
Ezek rómaiak! Ezer évvel Róma bukása után őt itt Caesar légionáriusainak
egy kis csapata ejtette foglyul! És most már az is világos volt, miért tűnt olyan
ismerősnek a nyelv, amit ezek beszélnek. Tarzan ugyanis, hogy beilleszkedését
segítse a civilizált világban, foglalkozott ezzel-azzal, és a latinig is eljutott; ám
az, hogy Caesar kommentárjait vagy Vergilius verseit olvasta, még nem tette
képessé a nyelv gyakorlására, a beszéd értésére. S mégis, az a kevéske ismeret,
mely így ráragadt, elég volt ahhoz, hogy ismerős legyen számára a latin, ha
mások használják a mindennapi életben. Nos, itt aztán használták valahogy,
nem volt vitás.
Tarzan figyelte a Caesar-szerű fehér embert, ahogy egyenesen felé tart, nézte
körülötte a jól megtermett légiósokat. Megrázta magát. Nem, ez csak álom lehet
– és mégsem volt álom. Hiszen itt van Lukedi, ott vannak a bagego foglyok.
Látta a cölöpöt, ahol neki kellett volna elevenen égnie, és tudta, hogy mindez
ugyanúgy valóság, ahogy ezeknek a hihetetlen harcosoknak a csapata itt
körülötte.
Mindegyik harcossal volt egy kurta lánc, a láncok végén lakat, és ezeknek a
segítségével a foglyokat, célszerűen a nyakuknál, gyorsan össze is fűzték.
Míg ezzel foglalatoskodtak, a fehér férfi, nyilvánvalóan a tisztjük, társaságot
kapott: felállt mellé két másik fehér ember, hasonló díszben. Ez a trió bámulta
most Tarzant, aztán nyomban közelebb is léptek hozzá, buzgón kérdezgetni
kezdték, ám a majomember ugyanilyen határozott fejrázással adta értésükre,
hogy egy szót sem ért. Akkor kikérdezték a katonákat, akik a kunyhóban
ráleltek, majd az első tiszt, nyilvánvalóan a parancsnok, pár utasítást adott a
majomember sorsára vonatkozóan, és nem törődött vele tovább.
Az eredmény az lett, hogy Tarzant nem láncolták a bagego oszlophoz,
hanem megint megkapta a már ismerős vasgallért. A lánc végét egy légiós
fogta, feltehetően az, akit a dzsungel urának őrzésével megbíztak.
Tarzan nem hihetett mást, csak hogy a bőre színének köszönheti ezt a
kivételes bánásmódot, a fehér tiszt mégsem akar egy másik fehér embert fekete
bőrűekhez láncoltatni.
Amikor a portyázó csapat elhagyta a falut, az egyik tiszt haladt elöl, és
mögötte vagy egy tucatnyi légionárius. Őket a foglyok hosszú sora követte,
mellettük egy másik tiszt, meg egy kisebb csoportnyi őrség. A rabok egyébként
hozhatták élő csirkéiket, mindenféle ingó holmijukat is, mert a rajtaütés
sikerének e dolgok is szerves részei voltak. Mögöttük egy újabb csapatnyi
légiós jött, ők hajtották a falu marháit, birkáit és kecskéit maguk előtt, majd az
egészet az utóvéd zárta, a légionáriusok legjelentősebb tömbje, a harmadik tiszt
vezényletével.
A menet a hegyek lábánál vonult északi irányba, aztán a Viramvazi-hegység
nyugati végénél hirtelen felfelé kanyarodtak, egyre magasabbra.
A véletlen úgy hozta, hogy Tarzan a rabsor legvégén ballagott elkülönítve, s
hogy a sort éppen Lukedi zárta.
– Kik ezek az alakok, Lukedi? – kérdezte a fiatal bagegót Tarzan.
A csapat most egyenletesen haladt, a viszonylagos nyugalomban el lehetett
társalogni.
– Ezek – felelte Lukedi – a Viramvazi-hegység kísértetszellemei.
 – Azért jöttek, hogy megakadályozzák társuk leöletését – mondta egy másik
falubeli, Tarzanra értve. – Tudtam, hogy Nyutónak nem lett volna szabad
elfognia őt. Persze. Tudtam, hogy ebből csak baj lesz, nagy baj. Még szerencse,
hogy a szellememberek lecsaptak ránk, mielőtt megöltük volna. Még ez a
szerencse.
– Nem mindegy? – hangzott egy másik bagego ellenvetése. – Akkor én már
inkább meghaltam volna a magam falujában, mint hogy a kísértetszellemek az
országukba cipeljenek, és ott öljenek meg.
– Talán nem fognak megölni minket – próbálkozott Tarzan.
– Téged nem fognak megölni, mert te is közülük való vagy – mondta az
iménti bagego. – De a bagegókat megölik, méghozzá azért, mert téged foglyul
mertek ejteni.
– Nem, nézzétek, a szellememberek őt is láncra verték – tiltakozott Lukedi. –
Nem látjátok, hogy ez az ember nem kísértetszellem? Még a nyelvüket se érti.
A többiek erre nagyon csóválni kezdték a fejüket, de csak úgy, mint akik
hiszik is, meg nem is. Ha egyszer ők a fejükbe vették, hogy Tarzan a viramvazi
kísértetek egyike, akkor ez így volt jól a fejükben. Az özönvíz se könnyen
változtathatta volna meg a meggyőződésüket.
Vagy kétórányi menetelés után a csapás hirtelen jobb kéz felé fordult, és az
egész társaság bejutott egy szűk, sziklás hasadékba. A szakadékos szurdok
bejáratát azonban olyan, sűrűn borította az aljnövényzet, úgy elfödték a fák,
hogy a legvizslatóbb szem is csak üggyel-bajjal fedezhette volna fel odalentről
a lejtőkről.
Útjuk új, sziklás szakasza egyszerre még tovább kezdett szűkülni, s a vad
hegyfalak annyira közel voltak egymáshoz, hogy kitárt karral egy ember is
átfoghatta köztük a teret. A földön össze-vissza tört gránitdarabok hevertek, a
magasból zuhanhattak le ide az erózió következményeképpen, s rettentően
megnehezítették a járást. Veszélyes volt itt minden lépés, a menetoszlop
jelentősen le is lassult.
Ahogy így vánszorogtak és bukdácsoltak előre, Tarzan észrevette, hogy bár
egyre mélyebbre jutnak be a hegybe, a hasadék nem is annyira felfelé vezet,
hanem inkább lefelé; a sziklafalak kétfelől egyre magasabban tornyosultak.
Itt-ott szinte még éjszakai sötétség vette körül őket, és a csillagok nagyon nagy
messzeségben tündököltek-haloványultak a hajnali égbolton.
Egy hosszú órán át követték a borzongató szakadékút kanyargásait. Akkor a
menet egykét percre megtorpant, és Tarzan láthatta, hogy a közvetlenül előtte
haladók sorra eltünedeznek valami boltozat alatt, s ez a boltív egyértelműen
emberi kéz alkotta falban tárult elő. Masszív, nagy kövek, erőteljes falak
emelkedtek vagy harminc méter magasságba, teljesen lezárva a hasadékot. S
amikor a majomemberre került a sor, hogy a kapun belépjen, láthatta, hogy a
bejáratot a különítménybeliekhez megszólalásig hasonlító, szálas termetű
katonák őrzik, s a bejáraton túl biztosításul még ott volt egy hatalmas, kézzel
faragott fakapu, melyet most kitártak a társaság előtt.
Tarzan látta, hogy a fakapun túl jó karban lévő út vezet lefelé, valami sűrű
erdőbe, melyben elsősorban óriási tölgyfák meredeztek, de a majomember
fölfedezte, hogy másféle lombok is vannak közöttük: akácok, többféle platán,
és nem hiányzik a cédrus sem.
Nem sokkal azután, hogy a kapun áthaladtak, az ügyeletes tiszt parancsot
adott, álljanak meg egy apró falunál, melynek kúpos tetejű kunyhóiban feketék
laktak. Meglehetősen hasonlítottak a bagegókhoz, de a fegyverzetük a
katonákéval volt közel azonos: súlyos dárda, vastag kard.
Előkészületeket tettek a különítmény letáborozására. A bennszülöttek
azonnal kiürítették kunyhóikat, hogy a katonáknak legyen helye, de
arckifejezésükből Tarzan leolvashatta, hogy nem valami nagy örömmel tették
mindezt. A légiósok mindazonáltal beköltözködtek, sőt, mindennel úgy bántak,
mintha az övék lenne; tetszés szerint álltak elő kívánságaikkal, és a helybeliek
úgy szolgálták ki őket, mintha hódítók rajzottak volna be a falujukba.
Ebben a faluban kaptak először enni a foglyok: egy kis szárított halat s némi
kukoricafélét. Fedelet nem biztosítottak nekik, megengedték azonban,, hogy
rozsét gyűjtsenek, tüzet rakjanak, mely körül aztán ott ülhettek szorosan
egymás mellett, “nyakláncosan”.
Sok-sok madár repdesett a magasban az ágak közt, Tarzan nem is tudta,
mifélék. Az ágakon majmok ugrándoztak, csacsogtak, perlekedtek, de hát a
majmok a dzsungel urának nem jelentettek újdonságot, sokkal jobban érdekelte
fogva tartóinak viselkedése, megannyi szokása.
Hirtelen egy makk pottyant Tarzan fejére, mivel azonban makkok mindig
potyognak tölgyfákról, a majomember nem sok ügyet vetett a dologra. De aztán
egy újabb, majd egy harmadik makk is következett sebes egymásutánban, s ő
megpillantott egy kis majmot, aki a feje felett egy mélyen lecsüngő ágon ült.
– Ejha, Nkima! – kiáltotta Tarzan. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Láttam, hogy elvisznek téged a gomanganik falujából. Hát követtelek.
– Szóval lejöttél a hasadékon, Nkima?
– Nkima félt ott már, hogy a sziklák összepréselik, ezért ő fent ment
magasan – magyarázta a kis majom –, és a hasadék peremén haladt át a
hegyeken. Messze, messze lent hallotta ő, hogy vonulnak a tarmanganik és a
gomanganik ide. Odafent meg fújt a szél, és a kis Nkima fázott, és ott volt
mindenütt Sitának, a leopárdnak a szaga, és nagy babunok is voltak, akik
üldözőbe vették a kis Nkimát, ezért ő aztán boldog volt, hogy a hegyeken
túljutott, és meglátta a mélyben az erdőt. Igen meredek hegy volt ez mind. Még
a kis Nkima is félt, de aztán megtalálta az utat, hogyan lehet lejönni ide a
mélybe.
– Nkima jobban teszi, ha most hazasiet – mondta Tarzan. – Ez a vadon itt
tele van idegen majmokkal.
– Nem félek – közölte Nkima. – Ezek apró majmok, és ők félnek inkább
mind Nkimától. Barátságos kis majmocskák. Nem olyan szépek, mint Nkima,
de Nkima látott itt pár nőstényt, és azok nagyon megbámulták őt, Nkima
tetszett nekik. Nem rossz hely ez kicsi Nkimának. Mit akarnak az idegen
tarmanganik a majmok Tarzanjától?
– Nem tudom, Nkima – felelte a majomember.
– Akkor Nkima visszamegy, értesíti Muvirót és a vaziriket.
– Nem – mondta a dzsungel ura. – Várj, míg meg nem találom azt a
tarmanganit, akit kerestünk. Majd akkor visszamehetsz, üzenettel Muvirónak.
Azon az éjszakán Tarzan és a többi fogoly a kemény földön aludt, a szabad
ég alatt, s mikor leszállt a szuroksötét, a kis Nkima lejött, odakuporodott
gazdája karjára, és boldog volt, hogy ott fekhet egész éjszaka a nagy tarmangani
mellett, akit ő úgy szeret.
Ahogy pirkadt, Ogonyo, akit szintén foglyul ejtettek a harcosok, felébredt, s
körülnézett. A katonák tábora még alig ébredezett. Ogonyo megpillantott pár
légióst, ahogy épp kijöttek a kunyhókból, melyeket alkalmilag lefoglaltak
maguknak. A bagego akkor végignézett falubeli fogolytársainak során is, ahogy
ott feküdtek, egymáshoz bújva egy kis melegért legalább, s rádöbbent, hogy
nem messze tőlük ki fekszik: az a fehér ember, akit ők a börtönkunyhóban
őriztek nemrég odahaza. Ahogy szeme egy pillanatra megpihent a különös
látványon, még furcsább dolgot fedezett fel: az alvó ember behajlított karja
mögül egy kis majomfej emelkedett ki. Látta azt is, hogy a majmocska az egyik
légiós felé sandít, aki egy kunyhóból lépett ki éppen, majd felszökkent a közeli
ágra, és fürgén eltűnik a lombban.
Ogonyo rémülten felkiáltott, riasztva ezzel pár rabtársát ott a közelében.
– Mi a baj, Ogonyo? – kiáltotta ezek egyike.
– A nagyapám szelleme! – süvített Ogonyo hangja. – Láttam megint. Onnét
jött ki, annak a fehér embernek a szájából, aki Tarzannak nevezi magát.
Nagyapám szelleme megátkozott minket, mert ezt a férfit fogva tartottuk. Most
aztán foglyok vagyunk mi is, meg fognak ölni, és meg fognak enni bennünket. –
A többiek ünnepélyesen bólintottak, mint akik ezt tökéletesen megerősíthetik.
A foglyok hasonló kosztot kaptak, mint az este, aztán, hogy mindenki
megette a magáét – a légiósok is –, indulhatott a menet. Déli irányba haladtak
tovább, az összeláncolt foglyok csak vánszorogtak a poros úton.
Délig vonultak így. Több falut is elhagytak, melyeknek mindegyike hasonló
volt az előző estihez. Egyszer csak keletnek fordultak egy úton, mely épp ott
csatlakozott a főútba. Nem sokkal ezután Tarzan egy jókora bástyázatot
pillantott meg maga előtt az úton keresztben. És ahogy az erdő fáin át láthatta,
jobbra is, balra is ilyesmik voltak, amolyan vártöltésfélék, melyeket deszka- és
cölöpvédfal vett körül. Az út, amelyen haladtak, közvetlenül a bástyázat előtt
balra fordult, be az első védvonal mögé, aztán keresztül egy kapubejáraton,
melytől jobbra és balra jókora tornyok álltak. A bástyázat tövén, körben,
sáncárok húzódott, ebben víz folyt, s rajta híd vezetett át, pontosan ott, ahová az
út érkezett.
A kapunál rövid időre megálltak, a különítmény parancsnokló tisztje
megbeszélte a dolgokat a kapuőrség parancsnokával, s akkor a légiósok és
foglyaik bevonulhattak a falakon belülre, ahol Tarzan korántsem bennszülött
kunyhókat látott, hanem igazi várost, komoly épületekkel.
A kapuhoz közeliek alacsony, stukkós házak voltak, s ahogy a tetők fölé
odahajló lombokról látta, valami udvar köré épültek; ám távolabb már, egy
hosszú sugárút mentén, impozánsabb, magasabb paloták sorakoztak.
Ahogy ezen az úton haladtak, mindenfelé sok embert láttak az utcákon, a
házak kapujában, barna és fekete embereket. Többségükben tunikát és köpenyt
hordtak, bár a feketebőrűek közül sokan csaknem teljesen mezítelenek voltak.
A kapu közelében volt pár üzlet, ám ahogy a sugárúton távolabbra jutottak,
főleg magánházak, lakóházak sorakoztak egymás mellett tágasán; majd ezt a
negyedet felváltotta egy másik, ahol kimondottan az üzleti élet zajlott, jobb
boltokkal, valamint középületekkel. Errefelé mind több fehér emberrel
találkoztak, látszott azonban, hogy ezek jócskán kisebbségben vannak a
lakosság összlétszámát tekintve.
Azok, akik mellett elhaladtak, megálltak, nézték a légiósokat, s foglyaikat;
gyerekekből kis csoportok is alakultak, melyek aztán követték őket egy darabig.
A majomember láthatta, hogy ő az átlagosnál is érdekesebb a bámulóknak,
és a népek mintha tanakodtak, találgattak volna a láttán. Némelyikük oda is
kiáltott miatta valamelyik légiósnak, az meg jóakaratúlag válaszolt, és ment a
tréfa, a szájtátás. Talán a szerencsétlen foglyok rovására élcelődnek, gondolta
Tarzan.
A városon történő rövid átvonulás meggyőzte Tarzant arról, hogy itt a fekete
lakosok a szolgák, talán rabszolgák is; a barna férfiak a katonák és a boltosok;
míg a fehérekből állt az arisztokraták vagy patríciusok kasztja.
Jócskán bent jártak már a városban, amikor az oszlop balra fordult, egy
másik széles sugarúira, s nem sokkal ezután megérkeztek egy roppant, kör
alaprajzú épülethez, melynek súlyosságát még a faragott gránitkő is fokozta.
Mintegy tizenöt-húsz méter magasságig gyönyörű, kecses oszlopok közt nyitott
boltíves beugrók sorakoztak emeletről emeletre. Kinézve Tarzan láthatta, hogy
a körépítmény tető nélküli, és arra gondolt, hogy ezek a hatalmas falak egy
arénát öveznek. Hirtelen rájött, mire is hasonlít ez az egész olyan nagyon: a
római Colosseumra.
Ahogy az épület elé értek, a menetoszlop egy alacsony boltozatú, széles
kapun át elindult befelé. Bejutottak a földszintre. Számos folyosón haladtak
végig, majd gránitlépcsőkön levezették őket a föld alá, a pincébe. Komor,
hosszú folyosó következett, ebből jobbra-balra szűk ajtók nyíltak, az
ajtónyílások mindegyike előtt vasrácsos ajtó. A foglyokat négyesével-ötösével
terelték be egy-egy ilyen cellába, miután a nyakvasat rendre lecsatolták róluk.
Tarzan Lukedivel és két másik bagegóval találta magát közös helyiségben,
melynek minden fala masszív gránittömb volt. Az egyetlen ki- és bejárat a szűk
ajtónyílás, rajta a vasrácsos kapuféle. A világosság forrása mindössze egy
magasan levő, apró, vasrácsos ablak volt, melyet az ajtóval szemközti falba
vágtak, s ezen keresztül még valami levegő is áramlott be. A vasrácsot a súlyos
lakattal rájuk zárták, ők meg ott maradtak; töprenghettek, vajon miféle sors vár
rájuk.

Mallius Lepus von Harbent a kapukapitányok kvártélyából, amely egészen

pontosan a szigetváros, Castrum Mare déli falánál volt, kivezette a szabadba, s
utasított egy katonát, hozza utánuk Gabulát, a fiatal germán szolgáját is.
– Tekintsd magad a vendégemnek – jelentette ki Mallius Lepus –, és
Jupiterre mondom, nagyon csalódnék, ha Septimus Favonius nem mondana
köszönetet nekem egy ilyen kincset érő leletért. Az ebédéi úgyis nélkülözik a
változatosságot. Hosszú ideje kimerítette ő már e tárgyban Castrum Mare
minden lehetőségét. Egyszer még egy fekete bőrű főnököt is meghívott a
Nyugati Erdőségből, legyen a díszvendége, más alkalommal Castrum Mare
egész arisztokráciáját magához csődítette egy nagy majom tiszteletére.
– Barátai – folytatta a tiszt –, oda lesznek a gyönyörtől, hogy egy barbár
főnökkel ülhetnek egy asztalnál, aki Germániából érkezett ide… mert, ugye, te
főnök vagy ott Germániában, nem?
Amikor von Harben éppen válaszolni akart volna, Mallius Lepus heves
gesztussal leállította. – Annyi baj legyen! Így leszel bemutatva. Ezzel nem esem
a csalás bűnébe, mert nincs összehasonlítási alapom. Hogyan is lenne, nem
igaz?!
Von Harben meg csak mosolygott azon, hogy a világ, íme, minden tájon és
minden korban ugyanolyan emberi gyengeségek gyűjteménye.
– Tessék, itt van a rabszolgád – közölte még Mallius. – Mivel Septimus
Favonius vendége leszel, nyilvánvaló, hogy rendelkezésedre állnak majd más
rabszolgák is, akik a kívánságaidat lesik, de gondolom, te se bánod, ha
leghűségesebb személyi szolgád ott tevékenykedik melletted.
– Persze, így igaz – helyeselt von Harben. – Gabula igen derék ember,
hűséges, s nem szívesen válnék meg tőle.
Mallius egy hosszú pajtaszerű épülethez vezette vendégét. Két gyaloghintó
állt itt, és egy csomó hordszékvivő ácsorgott-üldögélt. Mikor Mallius Lepust
meglátták, már ugrottak is közülük nyolcan, elől-hátul befogták magukat a
hevederbe, az egyik gyaloghintát pedig nagy tisztelettel odahelyezték uruk és
parancsoló] ük elé.
– Nos, hát mondd csak, ha jártál az utóbbi időben Rómában, hogy áll a
dolog, az én gyaloghintóm állja a versenyt az ottaniakkal? A mai nemesekével?
– tudakolta Mallius.
– Sok minden változott azóta arrafelé, Mallius Lepus, amióta a ti
történészetek, Sanguinarius leírta, mi hogy is van. Ha a legújabb változásokról
beszámolnék neked, azt hiszem, egyszerűen badar beszédnek tartanád, minden
szavam gyanús lenne… hogy hazudozom.
– Jó, hát változások vannak, de akkorák nem lehetnek mégsem, hogy a
gyaloghintó fazonja más volna, nem igaz? – érvelt Mallius. – És azt sem tudom
elképzelni, hogy a patríciusok mára lemondtak volna róluk.
– A mai kor gyaloghintói kerekeken szaladnak – közölte von Harben.
– Hihetetlen! – kiáltott fel Mallius. – Kész gyötrelem lehet az, ahogy
belegondolok… a hepehupás utakon, összevissza kövezeten… azokkal a nagy
ökrösszekér-kerekeken, kordészerűen. Nem, Erich von Harben, félek, e
történetednek valóban nem adhatok hitelt.
– A városok útjai simánál simábbak manapság arrafelé, és a vidéket is
széles, remekül szintezett műutak szelik át minden irányban. A modern Róma
polgárai pompásan gördülő kerekeken futnak a “gyaloghintóikban”, vagyis
egyáltalán nem gyalog, de hogy is magyarázzam… maguk a kerekek is
ruganyosak, szó sincs nagy ökrösszekér-fakerekekről, ahogy ez a dolog még a
te képzeletedben él, Mallius Lepus.
A tiszt akkor ráparancsolt gyaloghintó-hordozóira, hogy hajrázzanak,
kapkodják a lábuk. El meg is történt.
– Figyelmeztetlek, Erich von Harben, ne képzeld, hogy az én
gyaloghintómnál sebesebb jármű létezhet ma akár Rómában is – büszkélkedett
a tiszt ekkor.
– Milyen sebességgel haladunk most? – tudakolta von Harben.
– Óránként nyolcezer-ötszáz lépésnél is sebesebben – vágta ki Mallius
Lepus.
 – Óránként ötvenezer lépéses sebességgel haladó jármű a mai Rómában, s
egyáltalán, a kerekes hordszékek világában egy cseppet sem ritkaság – mondta
higgadtan mosolyogva von Harben. – Nevük automobil…
– Csuda nagy siker leszel, én mondom – kiáltotta Mallius, lelkesen
csapkodva újdonsült barátja vállát. – Jupiter sújtson agyon engem azon a
helyen, ha Septimus Favonius vendégei nem azt mondják majd, hogy milyen
kiváló személyt találtam. Igen, csak mondd nekik szépen, hogy Rómában
manapság a gyaloghintó-hordozók óránként ötvenezer lépéssel ügetnek, és
téged tartanak majd a legnagyobb mulattatónak, aki valaha is élt itt, azaz az
egyes számú hazudozónak, aki Castrum Mare falait és mennyezeteit
repesztgetni merészelte a szavaival. Von Harben szívélyesen nevetett. – Egyet
azért ne felejts el, kedves barátom, tudniillik, hogy én sose mondtam olyat,
hogy gyaloghintó-hordozók érnének el ilyen sebességet óránként –
figyelmeztette Malliust.
– De hát nem azt mondtad-e épp az imént, hogy a hordszékeitek ilyen
gyorsan száguldoznak? Lovak húzzák talán a mai gyaloghintókat, vagy
micsoda? Akkor is, mutass nekem lovakat, amelyek óránként ötvenezer lépéses
sebességgel képesek húzni egy gyaloghintót!
– A hordszékeket nálunk nem emberek cipelik, nem is lovak húzzák, Mallius
– kezdte volna magyarázni a dolgot von Harben.
– Akkor a ti hordszékeitek bizonyára röpülnek. – A tiszt hátradőlt a jármű
puha plüsskárpitján, és hahotázni kezdett. Nem tudott betelni ezzel a mókás
ötlettel. – Herkulesre, ezt mind, de így, ahogy most, el kell mondanod újra majd
Septimus Favoriusnál. ígérhetem, hogy rajongani fog érted. Odalesz!
Egy széles sugárúton haladtak, melyre vénséges fák borultak. Kövezet nem
volt, és az utat takaró vastag porréteg szaporán alakulgatott porfelhőkké. Az út
szélét végig házak szegélyezték, s ahol két épület között meghagytak valami
keskeny helyet, ott az utca felől magas kőfal állt, így az egésznek mindkét oldalt
olyan volt a hatása, mintha egyetlen homlokzat lenne. Ezt törték meg a boltívek,
kapuk és az apró, üvegezetlen ablakok, melyeken jókora vasrácsok
éktelenkedtek.
– Ezek lakóházak? – tudakolta von Harben, és a gyaloghintóból az
épületekre mutatott.
– Hogyne – mondta Mallius.
– A tömör ajtókból és az ablakrácsokból ítélve azt hiheti az ember, hogy
városotok hemzseg a bűnözőktől – vélekedett erre Erich von Harben.
Mallius a fejét rázta. – Ellenkezőleg – mondta. – Itt Castrum Maréban alig
vannak bűnözők. Ezek a védelmi intézkedések az esetleges rabszolgalázadások
ellen irányulnak, vagy a barbárok támadására való felkészülést jelentik. A város
fennállása során már előfordult ilyesmi, ezért felkészülünk a veszedelemre,
hátha megismétlődik valami efféle. Mindemellett az ajtók ebben a városban
gyakran éjszakára sincsenek bezárva, annyira nincsenek betörések; a polgárok
életét meg szinte végképp senki sem fenyegeti. Ha valaki rútul bánt el
embertársával, az más, akkor a dolog súlyától függően számíthat orgyilkos
tőrre, de akinek a lelkiismerete tiszta, annak semmitől sem kell félnie.
– Szinte elképzelhetetlen ez nekem – morfondírozott van Harben. – Város…
bűnözők nélkül? Mondd csak, hogyan csináljátok?
– Egyszerű a dolog – mondta Mallius Lepus. – Amikor Honus Hasta
fellázadt… történt ez Róma fennállásának 953. esztendejében, és megalapította
Castrum Marét, hát igen, akkoriban Castra Sanguinariusban tömérdek bűnöző
nyüzsgött. Ember ott éjszaka nem mehetett ki az utcára testőr nélkül, és még
odahaza sem érezhette magát biztonságban senki, így aztán Honus Hasta, mikor
Kelet Császára lett, megesküdött, hogy Castrum Maréban nem lesz bűnözés,
ezért aztán olyan drasztikus törvényeket hozott, amelyek elvették a kedvét
minden tolvajnak és gyilkosnak. Mi több, Honus Hasta törvényei nemcsak a
bűnözők e közönséges fajtáit irtották ki, hanem családjuknak minden tagját is,
nehogy bármelyikük is átörökítse az utókorra egy bűnös fajzat elítélendő
hajlamait.
– Sokan vélekednek úgy, hogy Honus Hasta iszonyú kegyetlen zsarnok volt,
ám az idők bebizonyították, hogy törvényeinek bölcsessége kikezdhetetlen, és
az sem kétséges, hogy a mostani állapotot, amikor jószerivel mentesek vagyunk
a bűnözéstől, az ő elgondolásainak köszönhetjük – annak, hogy a bűnnek
írmagját sem hagyta. Annyira ritka eset, ha valaki lop vagy gyilkol, hogy
megbüntetése mindenkor a város legnagyobb eseményei közé tartozik, és aki
csak teheti, ott is van, mint valami népünnepélyen, hogy megnézze a bűnösnek
és családjának pusztulását.
Már igényesebb házak sugarúján haladtak, amikor egy díszes kapu előtt
megálltak a gyaloghintó-hordozók, s az utasok kiszálltak. Lepus jelzett a kapun,
mire az kinyílt, s egy rabszolga beljebb tessékelte őket. Von Harben követte
újdonsült barátját a kikövezett udvaron át egy belső kertbe, ahol egy fa
árnyékában idősebb férfi ült, s egy alacsony asztal fölé hajolva írt. Volt abban
valami borzongató, hogy Erich von Harben hirtelen egy ókori római tintatartót
láthatott; ott volt a nád toll, a pergamentekercs, s a férfi mindezt olyan
természetességgel használta, mintha a dolgok ugyanott tartanának, mint
egykor, s nem telt volna el közben ezer év.
– Köszöntlek, bácsikám! – rikkantott Lepus, és amikor az idősebb férfi
odafordult felé, azonnal közölte: – Hoztam neked egy vendéget, de olyat, hogy
amióta város a város, nem látott ilyet Castrum Mare. Bemutatom Erich von
Harbent, a barbár főnököt Germániából. – Majd von Harbenhez fordult: – Ő az
én igen tisztelt, érdemdús nagybátyám, Septimus Favonius.
 Septimus Favonius felállt, udvariasan köszöntötte von Harbent, ám az egész
magatartásában valami olyan tudatos méltóság volt, mely egyértelműen
kifejezte: van, ahogy van, de barbárt, még ha főnök is az illető, nem szokása
egyenrangú társasági félként fogadni egy római polgárnak.
Lepus röviden előadta, hogyan ismerkedett össze Erich von Harbennel.
Septimus Favonius természetesen megerősítette, amit unokaöccse
kezdeményezett: legyen Erich a vendégük. Az idősebb férfi jóváhagyása után
Lepus vihette Erichet a házba, lakosztályába, hogy az átöltözhessen, s illőn
rendbehozhassa magát.
Egy óra múlva Erich von Harben megborotválkozva, ifjú római patríciusnak
öltözve lépett ki lakosztályából. Átment abba a szomszédos szobába, amelyik
Mallius Lepus lakásának része volt.
– Rajta, menj csak le a kertbe – indítványozta Lepus – –, és ha én is
felöltöztem, csatlakozom hozzátok.
Ahogy áthaladt Septimus Favonius házán, von Harbent lenyűgözték a
látnivalók, ahogy a legkülönbözőbb kultúrák elemeinek harmonikus keveréke
alakult itt ki, mind a tárgyakat, mind az építészeti megoldásokat illetően.
Az épület falai a legegyszerűbb görög architektúrát követték
vonalvezetésükkel, ám a szőnyegek, a függönyök és a faldíszítések
jellegzetesen keleties és afrikai hatásokat mutattak. Az afrikait von Harben még
csak megértette, de az orientális jelleg egyelőre rejtély maradt neki, hiszen az
Elveszett Törzs évszázadok óta nem tartott fenn semmiféle kapcsolatot a
külvilággal, legföljebb a vad bagegókkal.
Amikor von Harben kilépett a nagy kertbe, itt is a római és a vad afrikai
elemek szerves együttesét csodálhatta meg. Az épület nagyobbik részét kézi
készítésű cserép borította, de egy kisebb darabot bennszülött zsindely,
fűfonatnádfonat fedett. A kert távolabbi végében ott állt egy bagego kunyhó
pontos mása, azzal a különbséggel, hogy a falakat nem borította vert agyag,
hanem az egész olyan szellős “szerkezet” maradt, mintha igazi kis nyári lak,
pavilon lenne. Septimus Favonius közben eltávozott a kertből, s így von
Harbennek kitűnő alkalma nyílt mindezek tüzetes tanulmányozására. A kertben
mindenféle tekervényes, zúzalékköves utak vezettek, bokrok s virágok
szegélyezték e sétányokat, itt-ott egy-egy fa is állt, s ezek közül némelyik
láthatóan ősöreg volt már.
A fiatalember elméjét, szemét, képzeletét olyannyira eltöltötte és lefoglalta a
sok új látnivaló, hogy csaknem sokkolta, amikor ösvényén egy nagy
bokorcsoportnál befordulva váratlanul szembe találta magát egy fiatal nővel.
A lányt is megdöbbentette a dolog: elárulta az arckifejezése, meg az a mód,
ahogy tágra meredt szemmel nézett Erich von Harbenre. Sokáig csak néztek,
néztek egymásra. Von Harben azt gondolta, hogy ő még életében nem látott
ilyen szépséges lányt. Hogy a lány mit gondolt, Erich von Harbennek fogalma
sem lehetett róla. Aztán a lány volt az, aki megtörte a csendet.
– Ki vagy te? – kérdezte, s a hangja alig volt több valami halk suttogásnál,
ahogy egy hirtelen támadt jelenéshez szólunk, mikor mindennél váratlanabbul s
kéretlenebbül odatoppan elébünk.
– Idegen vagyok itt – válaszolta von Harben. – És bocsánatkéréssel
tartozom, hogy magányodba behatoltam. De hát az imént még azt hittem, hogy
egyedül vagyok a kertben.
– Ki vagy te? – ismételte a lány. – Életemben nem láttam még a tiedhez
hasonló arcot.
– Én pedig – mondta von Harben –, hadd mondjam el neked, életemben nem
láttam még ilyen lányt, mint te. Talán csak álmodom. Talán egyáltalán nem is
létezel, mert hihetetlennek tűnik, hogy a valóságok világában létezhessék
olyasvalaki, mint amilyen te vagy.
A lány elpirult. – Te nem vagy Castrum Mare szülötte. Ezt látom rajtad. – A
hangja most egy kicsit hidegre és gőgösre váltott.
– Megsértettelek téged – mondta von Harben. – Elnézésed kérem. Nem
akartam tolakodó lenni, csak olyan váratlanul bukkantam itt rád, hogy a
lélegzetem is elállt.
– És a jómodorod is odalett – tette hozzá a lány, de már mosolygott a szeme.
– Meg tudsz bocsátani? – kérdezte von Harben.
– Mielőtt a kérdésedre felelhetek, meg kell mondanod nekem, hogy ki vagy,
és miért vagy itt – jelentette ki a lány. – Mert attól, amit eddig tudok rólad,
ellenség vagy barbár is lehetsz.
Von Harben nevetett. – Mallius Lepus, aki meghívott ide, mindenképpen
ragaszkodik hozzá, hogy én barbár vagyok – mondta –, de mégha így ia van,
egyben az ő bácsikájának, Septimus Favoniusnak a vendége is.
A lány megrántotta a vállát. – Nem lep meg – jelentette ki. – Apám hírhedt a
nevezetes díszvendégeiről. Ez a mániája!
– Te Favonius leánya vagy? – kérdezte von Harben.
– Igen, Favonia vagyok – felelte a lány. – De te még mindig nem mondtál
magadról semmit… Megparancsolom, hogy mutatkozz be – tette hozzá,
valóban fejedelmien.
– Erich von Harben vagyok, Germániából – közölte akkor a fiatalember.
– Germánia! – kiáltott fel a lány. – Caesar írt Germániáról, és Sanguinarius is
említi. Mintha nagyon messze volna az innen.
– Nekem sosem tűnt annyira messzinek, mint most – jelentette ki von
Harben. – De hát az a háromezer mérföldnyi távolság is szinte semmiség a
századokhoz képest, melyek itt válaszvonalat húznak.
A lány felhúzta a szemöldökét. – Nem értelek – mondta.
 – Persze – felelte Erich von Harben. – És nem is hibáztatlak érte.
– Főnök vagy, ugye? – kérdezte Favonia.
A fiatal férfi nem tiltakozott, mert a három patrícius viselkedéséből –
mindhároméból, akikkel eddig csak találkozott! – azt kellett éreznie, hogy itt
egy “barbár” társadalmi és emberi helyzete felettébb kétes, és meginoghat,
amennyiben nem ellensúlyozza az alacsonyabbrendűség ily rontó tényét
legalább valami cím és rang. Nemzeti hovatartozásának természetes
büszkeségével, von Harben persze tudta, hogy Caesar korának barbárai, az ő
germán ősei most enyhén szólva másképp jellemezhető utódokkal
büszkélkedhetnek. Csak az volt a baj, hogy az itteni rómaiakat semmiképp sem
győzhette volna meg erről az újabb kori magas kultúráról. Ezek itt semmit se
hittek el abból, hogy amióta az ő történelmüket a saját hiteles kútfejük
megalkotta, változások történtek arrafelé; ám mindezen felül ott volt az ifjú
régésznek az a döntő szempontja is, hogy e szépséges leányzó szemében
mindenáron a lehető legjobb színben akart feltűnni.
– Favonia! – kiáltotta von Harben. Vagyis hogy suttogta: leheletnyi hangon,
áhítattal szólaltatta meg ezt a nevet.
– Nos? – kérdezte a lány, s kíváncsian nézett rá.
– Csak… olyan gyönyörű név – mondta a fiatalember. – Sosem hallottam
még azelőtt. Életemben soha.
– Tetszik? – kérdezte a lány.
– Nagyon, nagyon tetszik.
A lány gondterhelten vonta össze a szemöldökét. Szép, vékony vonalú
szemöldöke volt és intelligenciát sugárzó homloka, amelynek hatását sem a
szeme, sem a modora, sem a beszéde nem rontotta el. – örülök, hogy tetszik a
nevem, csak azt nem értem, miért is örülök én ilyesminek. Azt mondod, barbár
vagy, de valahogy mégsem látszol annak. A megjelenésed, a modorod
tökéletesen olyan, mint egy patríciusé, bár talán egy kicsit túl merész vagy egy
fiatal nővel, akit most látsz életedben először. De ezt meg a barbár mivoltod
rovására írom, és máris megbocsátom.
– Úgy látszik, az is ér valamit, ha valaki barbár – nevetett von Harben –, s
nem is akármit. Lehet, hogy így tényleg barbár vagyok. Hátha megint
bocsánatot kapok azért, hogy most azt mondom neked: te vagy a legszebb lány,
akit valaha láttam, és az egyetlen, akit… képes lennék… – Itt habozni kezdett,
– Képes lennél mit? – kérdezte a lány érdeklődéssel.
– Még egy barbár sem mondhatja ki azt, amit én akartam most mondani…
nem mondhatja olyasvalakinek, akit alig tíz perce ismer.
– Bárki légy is, különös megkülönböztetéseket teszel – hallatszott egy
gunyoros férfihang közvetlenül von Harben mögül.
 A lány meglepetten pillantott fel, von Harben is azonnal megfordult.
Egyikük sem sejtette, hogy kettejükön kívül még valaki jelen van. Von Harben
azt látta, hogy egy zömök, sötét, olajos képű fiatal férfi néz szembe vele, igen
művészies redőzetű tunikában, keze egy kurta kard markolatán, a fegyver a
csípőjét verdesve lógott. A jövevény arcán továbbra is ott ült a gunyoros
mosoly.
– Ki ez a te barbár barátod, Favonia? – kérdezte a kardos ifjú.
– Ő Erich von Harben, apámnak, Septimus Favoniusnak a vendége e házban
– felelte a lány gőgösen, majd von Harbennek ezt mondta: – Bemutatom Fulvus
Fupust, aki oly gyakran élvezi Septimus Favonius vendégszeretét, hogy már
más vendég bírálgatásához is veszi magának a bátorságot.
Fupus elvörösödött. – Elnézést kérek – mondta –, de az ember sosem tudja,
Septimus Favonius vendégei közül kit kell tisztelettel, kit kell csúfondárosan
kezelni. Az utolsó ilyen vendég, ha jól emlékszem, egy majom volt, előtte meg
valami barbár egy külvidéki faluból. Hanem az ily lények mindig érdekesek, és
szent meggyőződésem, hogy e tekintetben a barbár Erich von Harben sem fog
kilógni a sorból. – A férfi hangja gunyorosan metsző volt, s jócskán kellemetlen
és visszataszító; von Harben csak a legnagyobb erőfeszítéssel gyűrte le
feltörekvő dühét.
Szerencsére épp ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk Mallius Lepus, és
sor kerülhetett von Harben forma szerinti bemutatására Favoniának. Fulvus
Fupus ettől fogva nem sok figyelemre méltatta von Harbent, hanem igyekezett
minden pillanatban Favonia körül forgolódni. Erich von Harben a beszélgetés
foszlányokból azt vehette ki, hogy ezek ketten régi jó barátok, sőt…
meglehetősen meghitt köztük a kapcsolat, és hogy Fupus nyilvánvalóan
szerelmes Favoniába, bár a lány magatartásából nem, derült ki világosan, hogy
ezeket az érzelmeket viszonozza-e vagy sem.
Volt azonban valami, amit von Harben nagyon jól tudott: nevezetesen, hogy
ő maga is beleszeretett Favoniába. Életében olykor-olykor már gondolt ilyet,
hogy szerelmes, de a hajdani érzelmek egyike sem volt hasonlítható e mostani
jellegéhez és fokához. Kezdett elhatalmasodni benne valami gyűlölet Fulvus
Fupus iránt, kit pedig alig negyedórája ismert, akitől a legnagyobb sértés annyi
volt csak, hogy tett rá pár csúfondáros megjegyzést. Mindez pedig épelméjű
ember számára semmiféle gyilkos indulathoz nem lehet elegendő indok, s
mégis…! Ahogy Erich von Harben látta, hogy Fupus milyen szerelmes
pillantásokat küld Favonia felé, keze ott matatott Lügerének ravaszán; a
lőfegyvert ugyanis makacsul magánál hordta, annak ellenére, hogy Mallius
Lepustól kapott egy karcsú, kecses tőrt.
Később, mikor csatlakozott hozzájuk, Septimus Favonius azt javasolta,
valamennyien menjenek el fürdőbe. Mallius Lepus odasúgta von Harbennek,
hogy bácsikája máris láthatóan ég a vágytól, hogy új “leletével”
elbüszkélkedhessen.
– Elvisz minket Caesar fürdőjébe – mondta Lepus. – Ezt a fürdőt csak a
leggazdagabb patríciusok látogatják, szóval, készülj föl pár jó történettel,
ugyanakkor a legjobbakat egyelőre hagyd tartalékban. Az olyanokra gondolok,
mint amit a modern római gyaloghintókról meséltél nekem, tudod… Azt meg a
hasonlókat majd ma este a vacsoránál mondd el, mert biztos, hogy a bácsikám
vacsorát rendez, és hogy Castrum Mare színe-java ott lesz, talán még maga a
Császár is.
Caesar fürdője egy impozáns épületben volt, melynek a sugárúti oldala
előkelőnek tűnő üzletekkel volt telezsúfolva. A főbejáraton át egy hatalmas
udvarra jutott a vendég, ahol az egész alkalmi társaságot nagy lelkesedéssel
fogadta a fürdő néhány patrónusa; összegyűltek Favonius, a leánya és az
unokaöccse tiszteletére, ám von Harben igen jól látta, hogy a szívélyesség igen
kevéssé szól Fulvus Fupusnak.
Szolgák vezették a fürdőzőket az öltözőkbe. A nőké és a férfiaké messze
egymástól, az épület más-más szárnyában volt.
Miután ruháit levetette, von Harben testét egy meleg helyiségben
bedörzsölték mindenféle olajjal, innen egy forró szobába kellett átmennie, majd
a többi férfival együtt átvitték őt is egy nagy helyiségbe, ahol megpillantott egy
úszómedencét. Férfiak és nők itt ismét együtt voltak. A medence köré több száz
ember számára üléseket tettek, s Caesar fürdőjében ezek egytől egyig fényes,
csiszolt, sima gránitból készültek.
Von Harben már a gondolatát is rendkívül élvezte annak, hogy a frigidarium
hideg vizében mindjárt úszhat egy jót, de ennél is jobban izgatta az, hogy ott
lehet Favonia közvetlen közelében. A lány lassan úszkált a medencében, mikor
a férfi az uszodahelyiségbe lépett. Ekkor von Harben gondolt egy merészet,
lendületet vett, nekifutott, és fejest ugrott a vízbe. Kecses, elegáns mutatvány
volt, jó messzire ugrott, aztán pár víz alatti tempót követően ott bukkant fel a
lány oldalánál. Tetszés moraja hallatszott, ám ez von Harbennek mit sem
jelentett akkor, nem tudhatta ugyanis, hogy Castrum Mare polgárainak körében
a fejesugrás ismeretlen fogalom.
Fulvus Fupus, aki von Harben után érkezett a frigidariumba, elvigyorodott a
fejesugrás láttán, s még inkább, mikor a tetszésmorajt meghallotta. Eddig ő sem
látott még ilyen mutatványt, de úgy vélte, hogy a dolog pofonegyszerű.
Tisztában volt vele, hogy egy ilyen bravúr komoly becsületére válhat, s nem is
akárhol, ezért elhatározta: bebizonyítja a patríciusoknak és Favoniának, hogy ő,
Fulvus Fupus is tud legalább annyit, mint holmi jöttment barbár.
Nekifutott, ahogy von Harbentől látta, aztán hogy a medence szélére ért,
elrúgta magát. Fulvus Fupus repült, magasan fel az égbe, majd mikor leszállt a
víz fölé, egy nagy csattanás hallatszott: a fejesből jócskán hasas lett, spriccelt
körben a víz, ő meg úgy érezte magát, mintha most rögtön minden szusz
kimenne belőle.
Levegőért kapkodva, prüszkölve kievickélt valahogy a medence széléhez,
miközben a jelenlévő patríciusok harsány kacagásától lángba borult az arca. S
míg eleddig von Harbent csak megvetéssel és enyhe gyanakvással szemlélte,
mostantól fogva ebből gyűlölet lett a szívében. Fupus megalázottan mászott ki a
partra, és azonnal el is hagyta az uszodát, sietett az öltözőbe, kapkodta magára
ruháit.
– Máris elmész, Fupus? – kérdezte egy ifjú patrícius, aki épp vetkőzött az
apodyteriumban.
– Igen – horkantott fel Fupus.
– Hallom, Septimus Favoniusszal és az új szerzeményével érkeztél. Miféle
ez az új ember?
– Jól figyelj rám, Caecilius Metellus – mondta akkor Fulvus Fupus. – Ez az
ember Erich von Harbennek mondja magát, és állítólag Germániából érkezett,
hanem én egészen mást hiszek.
– Hát mit hiszel? – kérdezte udvariasan Metellus, jóllehet egyáltalán nem
érdekelte a dolog.
Fupus közelebb húzódott hozzá. – Azt hiszem, hogy Castra Sanguinarius
kéme – suttogta. – És csak megjátssza a barbárt.
– Jó, de hát azt mondják, a nyelvünket sem beszéli valami nagyszerűen –
hangzott Metellus ellenvetése.
– Pontosan úgy beszéli, mint amikor valaki meg akarja győzni a többieket,
hogy ő azt a nyelvet csak töri, nekem elhiheted – jelentette ki Fupus.
Metellus a fejét rázta. – Septimus Favonius nem hülye – mondta aztán. –
Kétlem, hogy bárki is idejöhet Castra Sanguinariusból úgy, hogy ennyire
rászedje őt.
– Egyetlen ember van csak, aki efféléket megítélhet – mondta akkor
ingerülten Fupus. – És úgy érjem meg következő órámat, hogy ő minderről
addigra kellően értesülve lesz.
– Kiről beszélsz? – csodálkozott Metellus.
– Validus Augustusról, a Kelet Császáráról… mert hozzá sietek, most
azonnal.
– Ne légy már bolond, Fupus – tanácsolta Metellus. – Csak kinevetteted
magad, és az még a legenyhébb eset. Nem tudod, hogy Septimus Favonius nagy
kegyben áll a Császárnál, hallod-e?
– Talán, de hát nem köztudott-e az is, hogy Favonius jó barátságban volt
Cassius Hastával, a Császár unokaöccsével, akit Validus Augustus árulással
vádolt, s aki száműzetésbe kényszerült? Nem sok kell nekem ahhoz, hogy
meggyőzzem a Császárt: ez a bizonyos Erich von Harben Cassius Hasta
küldötte, titkos megbízatással jött Castra Sanguinariusból, ahol állítólag
Cassius Hasta is tanyázik most.
Caecilius Metellus nevetett. – Menj csak, és csinálj bolondot magadból,
Fupus – mondta. – Alighanem egy kötél végén fejezed be ezt az akciódat.
– A kötél vége feltétlenül az akció befejezését jelenti majd – sziszegte Fupus
–, csakhogy nem nekem, hanem Erich von Harbennek.

Ahogy Castra Sanguinarius városára éj borult, a helyi Colosseum alatti

gránitbörtön komorló félhomályából is szuroksötétség lett, amit csak a kis
négyzetnyi csillagos ég hasogatott meg messzi fényeivel, fönn egy-egy súlyos
rácsú ablakvágaton át.
Tarzan a durva kőpadlózaton kuporogva, hátát a falnak vetve figyelte a
csillagok végtelen lassú vonulását az ablakszemen át. A vadon szülötte volt ő,
iszonyú türelmetlenség fogta el minden kényszerű várakozás és bezártság
nyomán. A majomember így végigszenvedte a ketrecbe zárt vadak kínjait,
szorongásait, s mert emberi elméje és lelke volt, talán még többet is szenvedett
gondolatban, mint az állatok, az alacsonyabb rendű fajok. Ám az is igaz, hogy
tűrni jobban tűrte a dolgot, sztoikusán és moccanatlanul, míg amazok, tudjuk
jól, vége-hossza nélkül fel-le járnak bonthatatlan rácsaik között, a menekülés
reménytelen reményével.
Amiként azonban a vadállat a lábával, úgy Tarzan a gondolataival mérte fel
egyre a cellát. Egyetlen éber pillanata sem volt, melyet ne a szökés elképzelései
töltöttek volna ki.
Lukedi és a tömlöc további lakói rég aludtak, ám Tarzan csak ült, figyelte a
szabad csillagokat, irigyelte őket. Ám akkor egyszerre valami zajt hallott, s
bármi apró volt ez a hang, bizonyosra vette, hogy az aréna felől jön, melynek
mélye egy szintben volt a kis börtönablak felső szegélyével. Valami mozgott!
Valaki vagy valami jött ott lopakodva, óvatosan az arénában. Akkor már az
árnyéka is kirajzolódott az ég fényei előtt a szűk ablakocskában, éspedig
nagyon ismerősen. Tarzan elmosolyodott, majd halkan, oly halkan, hogy
emberi fül azt meg nem hallhatta, elsuttogott egy szót, és Nkima már csusszant
is be a rácsokon át, szökkent-huppant a tömlöc fenekére. Majd még egy
pillanat, és a kis majom odasurrant Tarzanhoz, felkapaszkodott rá, és erős,
vékonyka karjaival szorosan, kapaszkodva ölelte a nyakát.
– Gyere velem haza – kérlelte Nkima. – Miért maradsz itt ebben a hideg,
sötét lyukban lenn a föld színe alatt?
 – Láttad a ketrecet, amelyikbe néha be kell zárnunk Jad-bal-ját, a oroszlánt?
– kérdezte Tarzan.
– Persze – felelte Nkima.
– Jad-bal-ja onnét nem tud kijönni, amíg az ajtaját ki nem nyitjuk. Látod –
magyarázta az apró majomnak –, én is így vagyok itt, nincs kijárásom, míg az
ajtó fel nem tárul.
– Akkor meg elmegyek Muviróhoz, jöjjön a gomangani harcosaival, a
hegyes botokkal – mondta Nkima. – Majd idesietnek, aztán kiszabadítanak,
meglásd.
– Nem, nem, Nkima – tiltakozott Tarzan. – Ha én innen valahogy a magam
erejéből nem szabadulok ki, hiába jön már Muviro a harcosokkal. Késő lesz az
már. Másrészt sok derék vesztené akkor az életét, mert itt is vannak ám vaziri
fegyveresek, nem is kevesen – Muviro feleannyi embert sem hozhat.
Aztán Tarzan elaludt, és Nkima ott szunyókált a karjában, ám mikor a
majomember felébredt, azt látta, hogy apró barátja hipp-hopp eltűnt, nem volt
sehol.
Jócskán reggel volt már, mikor katonák jöttek, és a tömlöcajtóról leszedték a
lakatot. Néhányan bementek a foglyokhoz a cellába, s volt ezek között egy
fiatal fehér tiszt is egy rabszolga kíséretében. Ez a tiszt egyenesen Tarzant
kereste, s beszélni is kezdett hozzá a város nyelvén, ám a majomember csak a
fejét rázta, nem érti. Mire a tiszt a rabszolgához fordult, s pár szó után ez utóbbi
elkezdett bagego nyelven beszélni Tarzanhoz, s megkérdezte, érti-e ezt a
nyelvjárást.
– Hogyne – felelte készséggel a majomember, s akkor a tiszt, a tolmács
segítségével, elkezdhette a kérdezősködést.
– Ki vagy te, fehér ember, és mit kerestél ott, abban a bagego faluban? – ez
volt az első kérdés.
– Tarzan vagyok, a dzsungel ura – hangzott a válasz. – Egy másik fehér
embert kerestem, az ő nyomán jártam, mert elveszett valahol itt a hegyek közt,
de akkor elcsúsztam egy sziklaperemen, elestem, és így ejthettek foglyul a
bagegók. Rabságomból a ti portyázó katonáitok szabadítottak ki, ott, a bagegók
falujában. Most már mindent tudsz rólam – fejezte be közlendőjét a rab –, és
kérlek, intézkedj, hogy engedjenek innen szabadon.
– Miért? – csodálkozott a tiszt. – Római polgár vagy talán?
– Persze hogy nem – felelte Tarzan. – De mi köze annak ehhez?
– Mert ha nem vagy Róma polgára, akkor feltehető, hogy ellenség vagy.
Honnét tudjuk, hogy nem Castrum Mare küldött?
– A micsoda? – Tarzan megvonta a vállát. – Fogalmam sincs az egész
kérdésről, mivel azt se tudom, eszik-e vagy isszák azt a Castrum Marét.
 – No, persze, ezt kell mondanod ahhoz, hogy becsapj minket – jelentette ki a
tiszt. – És az is a terv része, hogy úgy teszel, mintha nem beszélnéd a
nyelvünket, nem értenél egy szót se, de hát majd látni fogod, hogy minket nem
olyan egyszerű dolog becsapni. Nem vagyunk olyan ostobák, amilyennek
Castrum Maréban képzelnek minket.
– Hol ez a Castrum Mare, és mi az? – kérdezte újra Tarzan.
A tiszt csak nevetett. – Rettentő agyafúrt vagy – közölte a rabbal.
– Biztosíthatlak – mondta a majomember –, egyáltalán nem próbállak
becsapni. Csak egy percig higgy nekem, és mindent megmagyarázok. De előbb
felelj egy kérdésemre!
– Mi lenne az a kérdés?
– Jött ide a ti vidéketekre egy másik fehér ember is, úgy az elmúlt hetekben?
Mert ő az, akinek én a keresésére indultam.
– Semmiféle fehér ember nem tette be a lábát ebbe az országba – közölte a
tiszt –, amióta Marcus Crispus Sanguinarius a Tizedik Légió Harmadik
Cohorsának élén meghódította földünket, mely akkor még,
ezernyolcszázhuszonhárom évvel ezelőtt, valóban a barbárok kezén volt.
– És ha idegen érkezne az országotokba, ti arról nyomban tudnátok, igaz? –
kérdezte még Tarzan.
– Ha itt lenne Castra Sanguinariusban, igen – hangzott a felelet –, de ha
Castrum Mare volt az úti célja, s a völgy keleti felén hatolt be a vidékre, akkor
nem kell tudnunk róla. De most gyere, nem azért vagyok itt, hogy kérdéseket
tegyél fel nekem, hanem hogy elvigyelek valaki elébe, aki maga akar kifaggatni
téged.
A tiszt parancsára az ott várakozó katonák kivezették Tarzant a tömlőéből, s
megindult a menet az előző napi folyosókon, csak most visszafelé, aztán ki a
városba. Vagy egy mérföldnyit baktatott az utcákon a kis különítmény, amikor
végre elérkeztek egy impozáns épület elé, ahol katonai őrség állt, s a míves
munkájú mellvértek és sisakok arról árulkodtak, hogy ezek a harcosok
nyilvánvalóan valami helyi elit alakulat tagjai.
Tarzan úgy látta, vértjük fémlapjai aranyból voltak, csakígy sisakjuk
anyaga: kardjuk markolata és hüvelye pedig míves ötvös-faragvány, ékesen
kirakva a legbecsesebbnek tűnő drágakövekkel. Pompázatos megjelenésüket
betetőzte a bíborszín köpönyeg.
A tiszt, aki a kapunál fogadta a csoportot, bebocsátotta Tarzant, a tolmácsot,
s természetesen a fiatal tisztet, aki odavitte őket; a katonák helyett azonban ő
maga adott kísérőszemélyzetet, ugyanolyan díszes gárdistákat, mint akik
őrségben álltak.
Tarzant nyomban bevitték az épület belsejébe, jöttek a szokásos folyosók,
melyekről sok-sok ajtó nyílt, azután egy nagy, hosszúkás terembe érkeztek,
melyet tekintélyes oszlopok szegélyeztek. A lakosztály távolabbi végében egy
emelvényre rakott, jókora faragott karszékben nagy darab ember ült.
Rajta kívül számosan voltak még a teremben – élénk színű köpenyek,
ragyogó tunikák, díszruhák, arannyal kivert mellvértek ékesítették a
környezetet. Akadt, aki közönséges tógát viselt csak, ám e ruhadarabok is
patyolatfehérek voltak. Rabszolgák, hírnökök, tisztek érkeztek és távoztak
szüntelenül. A Tarzannal érkező társaság egyelőre félrehúzódott az oszlopok
közé, s türelmesen várakozott.
– Mi ez a hely? – tudakolta a dzsungel ura a bagego tolmácstól. – És ki az az
ember ott a terem túlsó végében a székben?
– Ez a Császár trónterme, Nyugat Császáráé, ki is Sublatus Imperator maga,
ott a trónon.
Tarzan egy darabig figyelte, mi zajlik körülötte, és még érdekesnek is találta
a nyüzsgést. A legkülönfélébb rendű és rangú embereket láthatta a trón elé
járulni, s bár egy szót sem értett az elhangzottakból, arra következtetett, hogy
valamennyien kérésekkel állnak elő. Patríciusok is akadtak a kérelmezők közt,
ám voltak szép számmal boltosok – barnás bőrűek –, barbárok, a maguk vad
ékítményeivel tündökölve, és nem hiányoztak ebből a vegyes sorból a
rabszolgák sem.
A Császár, Sublatus igazán impozáns figura volt. Fehér vászon tunikáján
aranyos mell vért díszelgett. Szandálja arany csatoktól fehérlett, válláról a
Caesarok bíbor köpenye hullt alá dús redőkben. Ezeken kívül csak egy hímzett
vászon homlokszalag volt egyetlen jele mindenkinél magasabb rangjának.
Közvetlenül a trón mögött súlyos függönyök tagolták a teret, ezek előtt
katonák sorakoztak póznás jelvényekkel, amelyeket ezüst sasok, lobogók, s
más egyebek díszítettek; csupa olyasmi, aminek rendeltetéséről és jelentéséről
Tarzannak halvány fogalma sem lehetett. A fal mellett emelkedő oszlopok
mindegyikén különböző alakú pajzsok függtek, keresztbe rakott nyelű zászlók,
harci lobogók őrizték a múlt emlékét; hasonlítottak a Császár mögött látható
dolgokra. A terem egész berendezése a harc szellemének hódolt, s a falakon
látható festmények is kegyetlen csata jeleneteket ábrázoltak.
Akkor egy férfi közeledett a kis csoporthoz, feltehetően magas rangú udvari
hivatalnok-szolga, és felszólította a tisztet, vezesse foglyát az uralkodó színe
elé.
– Te vagy Maximus Praeclarus? – kérdezte a főhivatalnok.
– Igen – hangzott a tiszt válasza.
– Akkor vonulj fel foglyoddal.
Ahogy Tarzan, erős őrség közepén, a trón felé tartott, minden szem reá
szegeződött. Hiszen a majomember még így, ennyi díszes jelenség közepette is
jelentős figura volt. Hiába hordtak arany vérteket, pompás kelméket a főrendek,
s katonák, a dzsungel urának egy szál ágyékkötője és leopárdbőr “ruhája”
impozánsabbnak hatott. Napsütötte bőre, sötét, dús üstöké és szürke szeme
önmagában még nem tüntette volna ki őt olyan társaságban, mint az volt ott,
hiszen rajta kívül sok más sötét bőrű, fekete hajú és szürke szemű férfi is volt a
jelenlévők között; hanem olyan, aki toronyként magasul a többi fölé, csak egy
volt: Tarzan. Mozgásának tökélye még Sublatus Imperátor számára is világossá
tette: a lények egyik királya közelít most felé. Ez lehetett talán az oka, hogy a
Császár a kis menetet valamivel távolabb állíttatta meg, nem engedte oly közel
a trónhoz, mint azt mások esetében tette.
Ahogy a társaság megállt a trón előtt, Tarzan meg se várta, hogy kérdezzék,
azonnal a bagego tolmácshoz fordult. – Kérdezd meg Sublatust, miért vagyok
én rab, és mondd meg neki, azt kívánom, hogy e pillanattól fogva legyek máris
szabad!
A férfi nagy kínban volt. – Csak mondd neki, úgy, ahogy én mondtam –
utasította Tarzan.
– Mit beszél? – kérdezte Sublatus a tolmácsot.
– Félek ily szavakat elismételni Felséged színe előtt – felelte a bagego.
– Megparancsolom – hangzott Sublatus utasítása.
– Azt kérdezi, miért fogoly ő, és követeli, hogy itt most nyomban eresszék
szabadon.
– Kérdezd meg tőle, kicsoda ő – mondta erre dühösen Sublatus. – Ki ő, hogy
így merészel beszélni ura és parancsolója, az Imperátor színe előtt.
– Mondd meg neki – válaszolta Tarzan, mikor az Imperátor szavait
meghallgatta –, hogy a majmok Tarzanja vagyok, ám ez nyilván ugyanolyan
keveset jelent neki, mint az ő neve nekem. Vannak azonban más eszközeim,
hogy meggyőzzem őt, jómagam szintén parancsoláshoz szoktam, akárcsak ő, és
ahhoz is, hogy engedelmeskedjenek nekem, ahogy ő várná ezt másoktól
mindenkor.
– Fogjátok és vigyétek ezt az arcátlan kutyát – rendelkezett Sublatus, mikor
e szavakat is lefordította neki a remegő bagego.
A katonák megragadták Tarzant, ő azonban egyetlen mozdulattal lerázta
őket.
– Hallod-e – fortyant föl Tarzan, a tolmácshoz intézte szavait –, mondd meg
neki, hogy én úgy beszéltem vele, ahogy egyik fehér ember szokott a másikkal.
Én nem ellenségként jöttem az országába, hanem jó barátként, és elvárom tőle,
kapjam meg azt a bánásmódot, ami ekképpen megillet, méghozzá most rögtön;
még azelőtt, hogy ebből a teremből eltávozom.
Hogy e szavakat is lefordította Sublatusnak a szerencsétlen bagego, a
császári ábrázat a császári köpeny bíboránál is vörösebb lett.
 – Vigyétek – rikácsolta az Imperátor. – Vigyétek innen ezt itt. Hívjátok az
őrséget. Verjétek vasra Maximus Praeclarust is, amiért a foglyot ide engedte, s
hagyta, hogy így beszéljen Sublatusszal.
Két katona ugrott oda, az egyik Tarzan jobb karját, a másik a balt ragadta
meg, ám ő hirtelen egymáshoz csapta őket, olyan erővel, hogy fejük
összecsattanása után elernyedtek, karját nyomban eleresztették, s eszméletlenül
zuhantak a földre. Ekkor a majomember macskaügyességgel előreszökkent, föl
a Császár emelvényére.
Az akció olyan gyors volt, annyira váratlan, hogy senki sem tudott már
odaugrani Tarzan és a Császár közé, hogy megakadályozza azt a borzalmas
felségsértést, melyet a majomember elkövetni szándékozott.
Megragadta az Imperátort a vállánál, leemelte a trónról, megpörgette, aztán
elkapta a nyakánál, s a levegőbe rántva magához húzta a felséges személyt. A
lándzsások már későn ugrottak, hogy megvédjék Sublatust. Hiába fenyegették
ugyanis fegyvereikkel a majomembert, az csak odatartotta maga elé túszként az
üvöltöző Császárt. Döfni egy testőr se mert, mivel attól féltek, hogy
uralkodójuk halálát okozhatják.
– Közöld velük – mondta akkor Tarzan a bagego tolmácsnak –, hogy ha
bárki beavatkozik, mielőtt az utcára kiérek, a Császár kitöri a nyakát, méghozzá
a kezem erejétől. Mondd meg az Imperátornak, parancsolja vissza az embereit.
Ha megteszi, nem lesz bántódása, szabadon engedem őt, mihelyt kint vagyok
vele innen. De ha ellenáll, a saját életét teszi kockára.
Amikor Sublatusnak tolmácsolták e figyelmeztetést, azonnal abbahagyta a
parancsosztogatást, s ahelyett, hogy a fegyvereseket Tarzan megtámadására
biztatta volna, azt kérte tőlük, hagyják szabadon elvonulni vele a majomembert,
ki a palotából. Tarzan a feje fölé emelte a Császárt, és leszökkent az
emelvényről. A testőrök nyomban hátrálni kezdtek, ahogyan Sublatus rendelte;
sőt, a császár parancsára hátat is kellett fordítaniuk, az uralkodó ugyanis azt
szerette volna, hogy minél kevesebben s minél rövidebb ideig lássák
szégyenteljes állapotában.
A majmok Tarzanja a feje fölé emelve vitte végig Sublatus Imperátort a
hosszú tróntermen, a hosszú folyosókon, és a dzsungel urának parancsa szerint
ott haladt előttük a bagego tolmács is, ám nem is volt rá igazán szükség, mivel
Sublatus – saját jól felfogott érdekében – maga adta ki a parancsokat; reszkető
hangjában düh, félelem, s megalázottság vibrált.
A kinti kapunál az őrség szinte könyörgött, hadd avatkozzon közbe, hadd
álljon bosszút a felséggyalázón, de Sublatus intette őket, hagyják fogvatartóját
békén kijutni a palotából, s ha megtartja, amit ígért, s őt az utcán elengedi,
fusson, amíg futhat.
 A bíborköpenyes őrség morogva meghátrált, de a szemekben gyűlölet
villogott; saját megaláztatásuknak vélték a történteket. Még ha nem is szerették
a Császárt, azért mégis ő volt a rendszer erejének, méltóságának megtestesítője.
S a jelenet, amit láttak, megalázó volt nekik: a félmeztelen barbár elcipeli az ő
főparancsnokukat, ki a palota kapuján a sugárútra, s előtte ott halad a tolmács.
Ami a tolmácsot illeti, hol halálos rémület fogta el, hol valami zavaros
büszkeség, hogy ő ilyen fontos esemény részese lett, valami ritka dolog
főszereplője.
Castra Sanguinarius városát szinte kifaragták abból az őserdőből, mely a
kanyon nyugati végét borította, s a városalapítók valami szokatlan előrelátással
csak annyi erdőt irtottak ki, amennyi elengedhetetlen volt a sugárutakhoz, az
épületekhez, más effélékhez, így aztán ősfák lombjai árnyékolták a palota előtti
sugarú tat is, a belógó zöld tömbök sokfelé szinte elborították a tetőket, a belső
udvarokat.
A széles sugárút közepén Tarzan megállt, leeresztette a földre a kapálózó
Imperátort, és a kapu felé nézett, melyen át máris özönlöttek volna ki Sublatus
zsoldosai.
– Közöld velük – utasította a tolmácsot Tarzan –, hogy menjenek vissza a
palotába, mert akkor, de csak akkor engedem szabadon urukat. – Tarzan
észrevette a súlyos hajítódárdákat is a katonák kezében, s tudta, mihelyt
elengedi a Császárt, s teste védtelenül marad, nem menekülhet a biztos
megsemmisüléstől, túl könnyű célpont lenne.
Mikor a tolmács közölte a követelést, a gárdisták ugyan megtorpantak, de
csak az uralkodó határozott utasítására engedelmeskedtek. A Császár rosszul
bírta a barbár ember szorítását, s joggal félt, hogy nem ússza meg épségben a
kalandot, ha emberei vissza nem vonulnak. A gárdisták nagy keservesen
visszahúzódtak a palotaudvarra, és akkor Tarzan elengedte a Császárt. Sublatus
sebesen inait a kapu felé, a gárdisták meg azonnal kirontottak a sugarúira.
Látták, hogy az üldözött pár gyors lépés után egy nagyot szökken, majd
eltűnik a lombok közt. Tucatnyi hajítódárda röppent máris arrafelé. A katonák
előtódultak, a fa felé csörtettek, tekintetük a magasságokat kémlelte, de
mindhiába, Tarzan nem volt sehol.
Sublatus ott rohant lihegve a sarkukban. – Gyorsan! – ordítozta. – Utána!
Ezer dinár üti a markát, aki elkapja nekem ezt a barbárt!
– Ott fut ni! – rikkantotta az egyik zsoldos.
– Nem! – válaszolta egy másik. – Láttam fenn a lombok közt. Láttam az
ágakat mozogni! – Azzal épp az ellenkező irányba mutatott.
Közben pedig a majomember sebesen haladt előre a fákon a sugárút egyik
oldalán. Leszökkent egy alacsony tetőre, majd átugrott egy másik, az udvaron
álló fára, s csak annyi időre állt meg, hogy tisztázhassa, hol s merre tart az
üldözés. Ahogy a vadállatok a dzsungelben, ha üldözik őket, ő is szinte
tökéletes nesztelenséggel vonult, repült, lengett, akár egy árnyék, s így
történhetett, hogy az udvaron álló két ember nem vette őt észre, pedig alig hat
méternyire volt a fejük felett.
Hanem Tarzan nagyon is tudatában volt az ő ottlétüknek, s miközben a
városszerte folytatódó üldözés zajait fülelte, szemmel tartotta az udvarbéli lányt
és a vele lévő férfit is. Nem lehetett kétsége felőle, hogy ez a férfi hevesen
udvarol a lánynak, elárulták ezt a hangsúlyok – ha a szavak tartalmát nem is
érthette –, a gesztusok, a pillantások, s egyáltalán, a férfiból sugárzó
kétségbeesett mohóság, mellyel szemben igen feltűnő volt a lány hideg
józansága.
Ahogy a lány felkapta néha a fejét, vagy mikor oldalt fordult, s arcéle is
kirajzolódott, a majomember úgy vélte, hogy igazán szép teremtés, ugyanakkor
a fiatal férfi arca inkább Pamba, a patkány pofájára emlékeztette.
Az is nyilvánvaló lett hamarosan, hogy az ifjú nem nagyon éri el célját,
udvarlása hiábavaló, s a hangjába düh lopózott. A lány gőgösen felállt, majd
valami hideg szó kíséretében elfordult, hanem akkor a férfi is felszökkent a
padról, ahol eddig ültek, és nyers mozdulattal megragadta a lány karját. Az
döbbenten fordult vissza, haragos szemmel nézett a férfira, aztán már-már
elhagyta ajkát valami segélykiáltás, de támadója hirtelen mozdulattal befogta a
száját, másik karjával pedig erőnek erejével magához ölelte.
Persze mindez nem Tarzan dolga volt. S különben is, a helybeli nők, Castra
Sanguinarius szépei ugyanúgy nem jelentettek többet a majomember szívének,
mint például Nyuto falujában a nők; semmivel se többet, mint Sabor, a
nőstényoroszlán, és messze kevesebbet, mint Akut törzsének vagy Toyat nagy
majomtörzsének nőstényei. Hanem a majmok Tarzanja gyakran hagyta, hogy
ösztönei, benyomásai irányítsák, s ez most úgy hatott rá, hogy a patkánypofájú
fiatalember egyszerűen ocsmány valaki, s hogy ő efféle alakot sosem kedvelne.
Másrészt tudta, a lány, akivel ez a rém-szerzet ilyen szörnyen bánt, szintén
ellenszenvvel viseltetett a férfi iránt, így Tarzannal azonos oldalon állt.
A patkánypofa most már ott tartott, hogy a törékeny lánytestet a padra
nyomta, s derékban hátrahajlította. Ajka közel járt a lányéhoz, ám abban a
pillanatban valami huppanás zaját hallotta maga mellett; odakapta a tekintetét,
és meglátta a félmeztelen óriást. Acélszürke szempár szegeződött rá, e hideg
fények belefúródtak az ő olajos-fekete szemébe. Egy súlyos kéz megragadta a
tunikája gallérját, ő maga pedig azt érezte, hogy leemelik a lány testéről, majd
kemény mozdulattal oldalt röpítik.
Azt is láthatta, hogy támadója talpra segíti a lányt, akit ő támadott meg az
imént, s apró szemével azt is észrevette, hogy ez az óriás-alak fegyvertelen!
Ekkor már röppen is elő a hüvelyéből Fastus kardja, és Tarzan hirtelen egy pőre
pengével találta szemközt magát. A lány látta, mit művel Fastus. Azt is, hogy az
idegen, aki segítségére sietett, fegyvertelen. Ezért kettejük közé szökkent, s
kiáltozott is már: – Axuch! Sarus! Mpingu! Ide! Gyorsan!
Tarzan elkapta, s maga mögé penderítette a lányt. Ugyanabban a pillanatban
Fastus már támadott. De a római nem gondolt igazán az ellenfelével, s azt hitte,
fegyvertelen emberrel, bárki legyen is az, könnyű elbánnia. De csalódnia
kellett, ugyanis mikor spanyol kardja lesújtott, hogy az ellenfél testét átjárja, az
ellenség maga már nem volt ott.
Fastus életében nem látott még ilyen fürgeséget. Mintha ennek a barbárnak a
szeme és a teste sebesebben mozgott volna, mint az ő kardja: mindig egy
hüvelyknyi előnyt élvezett.
Fastus háromszor sújtott le a biztos diadal reményében, s háromszor döfött a
semmibe, miközben a lány, ámulattól tágra meredt szemmel, csak nézte a
látszólag egyenlőtlen párviadalt. Szíve megtelt bámulattal az ifjú óriás iránt, aki
nem csak erős volt, de nyilvánvaló barbár mivolta ellenére is különb patrícius
benyomását keltette, mint Fastus. Fastus pengéje háromszor szúrt levegőt,
amikor egy villámmozdulat következett, ezúttal az ellenfél részéről. Barna kar
vágódott ki, túljutott a római védvonalán, egy erős kéz kapta el a kardot szorító
csuklót, s egy pillanat múlva, a fegyver már ott zörömbölt az udvar kő járdáján.
Ugyanabban a másodpercben két fehér ember és egy néger rontott
lélekszakadva a kertbe, s mindhárman a jelenlévők felé futottak. Kettejüknek
tőr volt a kezében, harmadikuknak, a fekete embernek kard.
Látták, ahogy Tarzan a lány s Fastus között áll. Látták, ahogy az idegen
Fastus csuklóját szorítja. Aztán azt is látták, ahogy a kard az útra röppen, és
természetszerűleg ugyanazt gondolták mindhárman: hogy Fastus a lány
védelmére kelt egy idegennel szemben.
Tarzan pedig észrevette, hogy ezek hárman egy emberként közelednek felé,
s tudta, hogy egy a három ellen igen rossz esélyt kínál. Már-már ott tartott, hogy
Fastust használja túszul-pajzsul, amikor a lány hirtelen odatoppant a trió elé.
Jelezte nekik: állj! Azon a Tarzan számára ismeretlen nyelven elmagyarázta, mi
is történt, miközben Tarzan még mindig a csuklójánál fogva tartotta Fastust.
A lány egyszerre Tarzanhoz fordult, s beszélni kezdett hozzá, de a dzsungel
ura csak sajnálkozva csóválta a fejét, jelezve, hogy nem érti. Ám tekintete akkor
a fekete emberre tévedt, és felvillant benne, hátha mégis lesz valami megoldás,
mert a fekete nagyon emlékeztette őt egy bizonyos törzs fiaira. Mintha bagego
lett volna!
Meg is kérdezte tőle Tarzan, törzse nyelvén: – Te bagego vagy?
A férfi meglepetten bámult. – Igen. Az vagyok, de hát te ki vagy? – kérdezte.
 – És ezeknek az embereknek a nyelvén is beszélsz? – érdeklődött a
majomember Fastusra és a lányra mutatva; nem törődött vele, hogy a római
közben a kezében gyötrődik.
– Persze – mondta a fekete ember. – Rab voltam náluk sokáig, de hát a
rabtársak közt sok más bagego is volt… és gyakoroltuk őseink nyelvét.
– Jól van – mondta Tarzan. – Segítségeddel ez az ifjú hölgy így beszélhet
velem.
– Azt szeretné tudni, ki vagy te, honnét jössz, és mit kerestél a kertjében,
hogyan kerültél ide, miért védted meg őt Fastusszal szemben, és…
Tarzan fölemelte a kezét. – Egyszerre csak egyet – kiáltotta. – Mondd meg
neki, hogy Tarzan vagyok, a majomember, idegen, messzi ország fia, és azért
jöttem ide, mert keresek valakit a magam népéből, egy embert, akinek nyoma
veszett.
Hanem most valami megszakította a dolog menetét: nagy dörömbölés és
kiáltozás hallatszott az épület kapuja felől.
– Nézd meg, mi lehet az, Axuch – rendelkezett a lány, és a megszólított fehér
ember, nyilvánvalóan rabszolga, alázatosan elindult, hogy a parancsot
teljesítse. A lány pedig a tolmács révén ismét Tarzanhoz intézte szavait.
– Te kivívtad Dilecta háláját – mondta –, és el kell nyerned jutalmad Dilecta
apjától.
E pillanatban Axuch visszatért, s egy fiatal tiszt volt a kíséretében. Ahogy az
új jövevény pillantása Tarzanra esett, nyomban hátrahőkölt. Keze a
kardmarkolat után kapott, ám ezzel egyidejűleg Tarzan is felismerte őt:
Maximus Praeclarus állt előtte, az a fiatal patrícius tiszt, aki a Colosseumból a
palotába vitte őt.
– Engedd le a kardodat, Maximus Praeclarus – mondta a fiatal nő. – Mert ez
az ember nem ellenség.
– Olyan biztos vagy ebben, Dilecta? – kérdezte Praeclarus. – Mit tudsz te
róla?
– Tudom, hogy éppen jókor érkezett, hogy megmenthessen ettől a disznótól,
aki különben bántott volna – mondta gőgösen a lány, és egy megsemmisítő
pillantást küldött Fastus felé.
– Nem értem – jegyezte meg Praeclarus. – Ez egy barbár rab itt, aki
Tarzannak nevezi magát, és akit ma reggel a Colosseumból én magam vittem a
palotába, hogy a Császár láthassa, vagyis Sublatus parancsa szerint ezt kellett
tennem, némelyek szerint ugyanis ez az ember kém, Castrum Mare spionja.
– Ha rab, akkor mit keres itt? – kérdezte értetlenül a lány. – És mit keresel itt
te magad, mondd csak?
– Ez az ember megtámadta a Császárt… igen, a Császárt, és utána
kimenekült a palotából. Most az egész várost átkutatjuk utána. S mert én, egy
csoportnyi katona élén, épp ezt a körzetet kaptam meg, első utam ide vezetett,
mert olyasmitől féltem, ami be is következett: hogy ez az idegen barbár
észrevesz téged, behatol ide és ártani fog neked.
– És közben egy patrícius, Fastus, magának az Imperátor Caesarnak a fia
volt az, aki ezt megpróbálta – közölte a lány. – És a vad barbár mentett meg
tőle.
Maximus Praeclarus gyors pillantást vetett Fastusra, Sublatus fiára, majd
Tarzanra nézett. A fiatal tiszt nyilvánvalóan átérezte helyzetének kettősségét.
– Itt az ember, akit keresel – jelentette ki Fastus. – Fogd el! Vissza a
tömlöcbe vele!
– Maximus Praeclarus nem fogad el parancsokat Fastustól – mondta az ifjú
katona. – És a kötelességét is tudja, nem kell megbeszélést tartania veled.
– Le akarod tartóztatni ezt az embert, aki megmentett engem? – kiáltotta
Dilecta. – Praeclarus. mit cselekszel?
– Miért, mi mást tehetnék? – kérdezte Praeclarus. – Ez a kötelességem.
– Akkor tedd – förmedt rá Fastus.
Praeclarus elfehéredett. – Csak nagyon nehezen állom meg, Fastus, hogy
arcul ne üsselek – mondta. – Lehetsz akár Jupiter fia is, könnyen elérheted,
hogy rosszul járj. Ezt vedd tudomásul, és tedd, ami a leghasznosabb számodra:
kotródj el innen, de mihamarább.
– Mpingu – szólt akkor Dilecta –, kérlek, mutasd meg Fastusnak a kijáratot.
Fastus elvörösödött. – Apám, a Császár hallani fog majd erről – hörögte. –
És azt se feledd, Dilecta, hogy apád nem áll valami nagy kegyben Sublatusnál,
az Imperátornál már most sem.
– Mozgás – felelte erre Dilecta –, mielőtt a szolgáimat utasítom, hogy
kibillentsenek innen.
Fastus, arcán gúnyvigyorral, kihívóan hagyta el a kertet. Mikor már
híre-pora sem volt, Dilecta e szavakkal fordult Maximus Praeclarushoz:
– Mit tegyünk? – Szinte sikoltotta ezt, majd hozzátette: – Meg kell
védelmeznem, igen, most nekem kell megvédenem ezt a nemes idegent, aki
kimentett Fastus kezei közül. Másrészt neked vissza kellene vinned őt a
Császárhoz. Ez a kötelességed.
– Van egy tervem – mondta Maximus Praeclarus. – De csak akkor lehet róla
szó, ha tudok beszélni az idegennel.
– Mpingu érti a nyelvét, s tolmácsolhat köztetek – mondta a lány.
– És teljesen megbízol Mpinguban? – kérdezte a tiszt.
– Tökéletesen – hangzott Dilecta válasza.
– Akkor küldd el a többieket – közölte Praeclarus, Axuchra és Sarusra
utalva; majd mikor Fastus kikísérése után Mpingu visszatért, négyesben
maradtak ott a kertben.
 Praeclarus intett Mpingunak, menjen oda hozzá. – Közöld az idegennel –
utasította –, hogy engem az ő letartóztatására küldtek ki, de azt is mondd meg
neki, hogy viszonzásul azért, amit Dilectáért tett, meg fogom védelmezni.
Azonban követnie kell az utasításaimat.
– Mik lennének azok? – tudakolta Tarzan, mikor e szavakat megértette. –
Mit kívánsz tőlem, mi a teendőm?
– Azt kérem tőled, hogy jöjj velem. Igen – – magyarázta Praeclarus –, úgy,
mintha a foglyom lennél. Viszlek majd a Colosseum felé, de amikor ott járunk
az én házammal szemközt, jelt adok neked, hogy lásd, melyik épületről is van
szó. Utána lehetővé teszem, hogy szökni tudj. Ugyanúgy föl a fákra, ahogy
Sublatus palotája előtt is elmenekültél. Akkor majd menj egyenest a házamba,
és maradj ott, míg haza nem térek. Dilecta máris odaküldi Mpingut, aki tudatja
a szolgáimmal, mire készüljenek. Az én parancsomra ők is védelmezőid
lesznek. Megértettél?
– Meg bizony – mondta a majomember, miután a terv részleteit Mpingu
tolmácsolta neki.
– Később aztán – tette hozzá Praeclarus – megtalálhatjuk a módját, hogyan
hagyd el Castra Sanguinariust, s hogyan menekülj el a hegyeken át.

10

Az államgondok leheletkönnyű teherként nehezedtek Validus Augustus

vállára. Mert ha imponáló volt is a címe – Kelet Császára –, mégis, ez a
császárság oly apró kiterjedésű volt, hogy alattvalója se akadt túl sok. Castrum
Mare szigetvárosa nem büszkélkedhetett több lélekkel, mint úgy
huszonkétezerrel, s ebből háromezer lehetett a fehér ember, tizenkilenc meg a
kevert vér. A városon kívül, a tavi világban, meg ennek parti peremvidékein
nagyjából a városi lakosság számának megfelelő, huszonhatezer feketebőrű élt,
a Mare Orientis lakossága. Ma, hogy a jelentéseket megkapta, a kihallgatásokat
elintézte, a Császár visszavonult a palotakertjébe, hogy egy órácskát
elbeszélgessen bizalmasaival, miközben zenészek mulattatják a szőlőlugas
rejtekéből. Épp ekkor érkezett a kamarása, s hírül adta, hogy egy patrícius,
nevezetesen Fulvus Fupus könyörög császári meghallgatásért.
– Fulvus jól tudja, hogy az audencia órája lejárt – jelentette ki kelletlenül az
Imperátor. – Mondd meg neki, jöjjön majd holnap.
– De hát nagyon makacskodik, dicső Caesar, nagyon – folytatta a kamarás –,
azt állítja, hogy dolga a legfontosabb államérdek, s hogy ő azt érezte, Felséged
biztonsága forog kockán, a ezért merészelt ily órán idetolakodni.
– Hát akkor vezesd be, a csodába is – horkantotta az uralkodó, majd mikor a
kamarás már nem hallhatta, hozzátette: – Hát nekem már sosem lehet egy
percnyi nyugalmam se, hogy ne jöjjön rögtön egy ilyen hülyéje, mint ez a
Fulvus Fupus, megzavarni valami badarsággal?
Az elkedvetlenedett Császár ezzel a kis kitöréssel szórakoztatta társaságát.
De ahogy Fupus ott állt előtte, arca megváltozott, hideg és gőgös lett.
– Azért jövök, ó, felséges Caesar – kezdte Fupus –, hogy minden római szent
kötelességét teljesítsem. Mert mindenek felett az uralkodó biztonsága és épsége
az, ami számít.
– Miről beszélsz itt összevissza? – kiáltotta Validus. – Ki vele, mit akarsz.
– Van egy idegen Castrum Maréban, aki azt állítja magáról, hogy
Germániából érkezett, én azonban azt hiszem, hogy egyszerűen Castra
Sanguinarius kéme. Ahol, mint hírlik, Cassius Hasta is Sublatus
vendégszeretetét élvezi mostanság.
– Mit tudsz te Cassius Hastáról, és mi köze neki az egészhez? – csattant fel
Validus. – És tulajdonképpen mi ez?
– Azt mondják… úgy hírlik… – Fulvus Fupus dadogni kezdett. – Úgy,
hogy…
– Túl sok híresztelést hallottam már Cassius Hastáról – kiáltotta Validus. –
Hát már az unokaöcsémet se bízhatom meg semmivel anélkül, hogy minden
nyughatatlan őrült ne tömje tele a fejét olyan kitalációkkal, melyek később
mind rám ütnek vissza?
– Arról van csak szó, amit hallottam – mondta Fulvus elvörösödve,
feszengve. – Nem tudok róla igazából semmit. Nem állítom, hogy így igaz.
– Jó, de mit hallottál? – sürgette Validus. – Halljuk, ki vele!
– A fürdőben általában azt beszélik, hogy Cassius Hastát azért űzted el, mert
árulással, cselszövéssel gyanúsítottad, s ő erre nyomban Sublatushoz állt át, aki
persze szívélyesen fogadta, s most együtt tervezik a háborút Castrum Mare
ellen.
Validus a homlokát ráncolta. – Alaptalan híresztelés – mondta aztán –, de mi
van ezzel a fogollyal? Mi köze az egészhez, s miért nem értesítettek engem,
hogy itt van?
– Ezt már nem tudom – mondta Fulvus Fupus. – Azért éreztem kétszeresen
is, hogy kötelességem tájékoztatni téged, mert az az ember, aki most fedelet ad
az idegennek, városunk egyik nevezetes, kiváló patríciusa.
– Mégpedig kicsoda? – tudakolta az uralkodó.
– Septimus Favonius – hangzott a válasz.
– Septimus Favonius! – kiáltott fel a Császár. – Az lehetetlen.
– Korántsem olyan lehetetlen – kapott vérszemet most már Fupus. – Hiszen
gondolj csak bele, dicső Caesar, mindig is baráti viszony állt fenn Cassius Hasta
és Mallius Lepus közt, ez utóbbi pedig Septimus Favonius unokaöccse.
Septimus Favonius háza Cassius Hastának mintegy a második otthona volt. Hát
akkor ki máshoz fordulhatna segítségért ilyenkor, ha nem ehhez a jeles
barátjához, akinek törekvései a palotán kívül is köztudottak, még ha ezeknek
híre nem is jutott el Validus Augustus fülébe?
A Császár idegesen felállt, aztán járkált egy kicsit ide-oda, a többiek pedig
összehúzott szemmel, feszülten figyelték. Ám Fulvus Fupus tekintete a
rosszakaratú diadal reményét tükrözte.
Validus egyszerre megállt, s kamarásainak egyikéhez fordult. – Herkules
sújtson le rám, ha nincs valami igazság abban – kiáltotta –, amit Fulvus Fupus
előadott! – Aztán Fupushoz fordult e szavakkal: – Hogy fest az az idegen?
– Fehér bőrű, de valamelyest mégis más színű, mint nálunk a patríciusok.
Azt a benyomást akarja kelteni, mintha nyelvünket csak törné így-úgy, amivel
azt bizonyítaná, hogy az itteni viszonyokhoz és állapotokhoz semmi köze. Ám
mindez, meggyőződésem, szintén csak álcázásának része.
– Hogyan történhetett az, hogy ide érkezett Castrum Maréba anélkül, hogy
egyetlen tisztem is jelentette volna nekem a dolgot? – csattant fel az uralkodó.
– Ezt Mallius Lepustól kérdezd meg – felelte Fupus. – Mert akkor épp
Mallius volt a Porta Decumana őrparancsnoka, mikor a tavi falvak
valamelyikének barbárai behozták ide foglyukat. Vagyis ezt az embert, aki
akkor még rab volt, de hát… Caesarom ne tudná, milyen könnyű
megvesztegetni, sajnos, efféle tisztecskéket is, hogy belemenjenek kétes
játékokba.
– Olyan élethűen meséled mindezt, Fupus – jegyezte meg a Császár –,
mintha te magad lennél az egész cselszövény mozgatója, vagy mintha más
alkalmakkor nagyon is benne volnál más effélékben. Ilyeneken járnak a
gondolataid, hallod-e?
– Caesar a legtündökletesebben lát át a dolgokon – mondta alázatos
mosollyal Fulvus, de egész lénye riadtan megmerevedett.
– Majd meglátjuk, mi olyan tündökletes – csattant fel Validus, aztán
tisztjeinek egyikéhez fordult. – Rendeld el Septimus Favonius és Mallius Lepus
őrizetbe vételét, s természetesen ugyanígy gondod legyen erre a bizonyos
idegenre is.
Mikor épp befejezte, egy kamarás lépett be, a Császárhoz sietett. – Septimus
Favonius kér kihallgatást – közölte sietve –, és vele van Mallius Lepus, meg
valami idegen.
– Jöjjenek be – parancsolta Validus, majd a tisztnek, akinek iménti utasítását
kiadta, ezt mondta: – Várj itt! Lassúk mit óhajtanak, mi mondanivalója lehet
Septimus Favoniusnak.
Egy pillanat múlva már jöttek is, Septimus Favonius és az unokaöccse, velük
az idegen. Favonius és Lepus tisztelgett Validusnak, majd az idős patrícius
bemutatta von Harbent. Barbár főnök Germániából, közölte az uralkodóval.
 – Hallottunk már erről a barbár főnökről – közölte vele akkor az uralkodó.
Arcán vigyor ült. Favonius és Lepus azonnal Fupusra nézett: – De hát miért
nem értesülhettem én azon nyomban ennek a fontos személynek az
érkezéséről? – A Császár ezúttal Mallius Lepushoz intézte szavait.
– Azért késett a dolog, ó Caesar – hangzott az ifjú tiszt válasza –, mert
szükséges volt előtte a fürdő, az átöltözés, hogy a jövevény méltóképpen
állhasson színed elé.
– Nem volt szükséges, hogy színem elé álljon – förmedt rá a Császár. –
Vannak még tömlöcök is Castrum Maréban olyanok számára, akik Castra
Sanguinariusból jönnek ide.
– De hát ő nem Castra Sanguinariusból érkezett – szólalt meg most Septimus
Favonius.
– Honnan jöttél, és mit keresel itt az én országomban? – kérdezte most
Validus von Harbentől.
– Abból az országból érkezem, amelyet a történészek Germániaként
említenek – hangzott a fiatalember válasza.
– S felteszem, nyelvünket is Germániában tanultad – jegyezte meg erre az
uralkodó.
– Pontosan – felelte Erich von Harben. – Otthon tanultam a nyelvet.
– És soha életedben nem jártál Castra Sanguinariusban?
– Soha.
– Feltételezem, jártál viszont Rómában – nevetett Validus.
– Ó, hogyne. Igen sokszor – felelte erre von Harben.
– És ki ott ma a császár? Ki Róma császára?
– Nincs már ott manapság császár – közölte von Harben.
– Nincs római császár! – kiáltott fel Validus. – Hát ha nem Castra
Sanguinarius kéme vagy, akkor kötözni való bolond vagy. De talán a kettő
együtt, hiszen csak egy futóbolond gondolhatja, hogy én efféle történeteket
elhiszek. Nincs római császár, hát még ilyet!
– Nincs római császár – ismételte von Harben. – Mert nincs Római
Császárság se többé. Mallius Lepustól hallom, hogy a ti országotok
ezernyolcszáz évnél is régebben teljességgel elzárva él a külvilágtól. Sok
minden történik ám ennyi idő alatt, s történt is, de mennyi. Róma elbukott,
ennek is több mint ezer éve már. Nyelvét egyetlen nemzet sem beszéli már, s
csak tudósok és papok értik ezt a beszédet vagy írást A barbárok, Germániában,
Galliában, Britanniában, mindenütt új birodalmakat alakítottak ki, rettenetes
hatalmú civilizációkat, és Róma mostanság már csak Itália egyik városa…
Mallius Lepus csaknem kétrét görnyedt gyönyörében. – Hát nem
megmondtam neked? – rikkantotta nagybátyjának. – Imádni fogod ezt a fickót!
Jupiterre, boldog lennék, ha Validusnak elmondaná azt a históriát, hogy a
gyaloghintók mostanság óránkénti ötvenezer lépéses gyorsasággal száguldanak
vagy repülnek…
Von Harben egész modorában és a hangjában is lehetett valami, ami
bizalmat és hitet ébreszthet, így aztán még az eleve gyanakvó Validus is mintha
adott volna valami hitelt ezeknek a látszatra oly vad meséknek, s azon kapta
magát, hogy egész komoly formában tesz föl kérdéseket ennek a barbárnak!
Végül a Császár Fulvus Fupushoz fordult. – Mondd csak, miféle
bizonyítékod van, hogy ez az ember kém lenne Castra Sanguinariusból? –
kérdezte parancsoló hangon.
– Mi egyéb volna? – hangzott a viszontkérdés. – Tudjuk, nem idevalósi, nem
Castrum Mare szülötte, hát nyilvánvaló, hogy Castra Sanguinariusból jött.
– Egyéb adalékod nincs is, hogy állításod megtámogasd?
Fupus habozott.
– Rajta – biztatta dühösen Validus –, most aztán tényleg hallani szeretném! –
S mert Fupus nem tudott mit mondani, így folytatta: – Ki innen. Ezt később még
megbeszéljük!
Fulvus Fupus megszégyenülten távozott, kiment a kertbe. De az a
rosszakaratú tekintet, mellyel Favoniust, Lepust és Erichet még végigmérte,
nem ígért semmi jót. Validus ekkor hosszan, kutató-fürkésző pillantással nézte
von Harbent, mintha az előtte álló idegen lelkében szeretne olvasni.
– Szóval nincs többé Római Császárság… – Ezt mintha megborzongva
mondta volna, magában s magán tűnődve. – Nos, mikor Sanguinarius a maga
cohorsával elhagyta Aegyptust, Nerva volt a császár. Igen. Volt pedig ez a
város 848-adik évében, február kalendái előtt a hatodik napon. Valamint Nerva
uralkodásának második évében. E naptól fogva se Sanguinarius, se
leszármazottai, se cohorsának emberei, se az ő leszármazottaik, igen, e naptól
fogva itt senki nem hallott Rómáról többé semmit. Ez így igaz.
Von Harben sebesen számolni kezdett, emlékezetében történelmi adatok
után kutatott, s éreznie lehetett: az ókor dolgai oly frissen élnek itt, mintha
manapság történtek volna! Aztán így szólt: – Igen, február kalendusai előtt a
hatodik nap… az a város 848-adik évének januárjában huszonhetedike volt.
Krisztus után, persze, a 98-adik év január huszonhetedike, az, íme, Nerva
halálának napja.
– Ó, ha Sanguinarius tudta volna – sóhajtotta Validus. – De Aegyptus
nagyon messze van Rómától, és Sanguinarius még távolabb volt. Vajon tudott
róla ott a Nílus déli folyásánál, túl az ősi Théba városán, hogy ellensége halott?
S aztán… no, mondd csak, ki lett Nerva után a császár?
– Trajanus – felelte von Harben.
– Ejha, mondd csak, barbár létedre miért tudsz te ilyen sokat Róma
történetéről? – álmélkodott az uralkodó.
 – Csak azért, mert tanulmányoztam ezeket a dolgokat – felelte von Harben. –
Az volt a vágyam, hogy egyszer még szaktekintély legyek ilyen témakörökben.
– Nem tudnád leírni esetleg nekem, mi minden is történt Nerva halála óta?
– Boldogan, legalábbis mindazt, amit emlékezetem felidézhet, szóval,
mindazt, amit olvastam és megmaradt – mondta a fiatalember –, csakhogy
ahhoz rettentő sok idő kéne.
– Meg kell tenned – ragaszkodott hozzá Validus. – Időd lesz hozzá, ne félj.
– Csakhogy én nem terveztem olyasmit, hogy ilyen sokáig maradok a te
országodban – nevetett von Harben.
– Maradnod kell – ragaszkodott hozzá makacsul Validus. – És Validus
Augustus uralkodásának történetét is meg kell írnod, érted? Kelet Császáráét!
– Jó, csak… – von Harben tiltakozni próbált.
– Elég! – csattant fel Validus. – Caesar vagyok. Vedd úgy, hogy parancs!
Von Harben vállat vont, mosolygott. Hát igen, Róma és a caesarok, döbbent
rá, neki mostanáig ez az egész nem jelentett többet, mint poros
kézirattekercseket, ódon pergameneket, nyomtatványmásolatokat, köveseteket.
És itt, tessék, ez egy valódi, hús-vér Caesar. Mit számít, hogy egész
birodalma pár négyzetmérföldnyi mocsár csupán, egy sziget egy isten háta
mögötti kanyon fenekén, és hogy alattvalóinak száma ötvenezer lélek sincs
talán – a nagy Augustus sem volt cézárabb, mint amilyen caesar most ez a
Validus Augustus itt.
– Gyere – rendelkezett Validus –, elviszlek a könyvtárba, én magam, hadd
lásd, mi lesz munkálataidnak színhelye.
A könyvtár amolyan pinceboltos terem volt egy hosszú folyosó végén, s itt
őrizte Validus a kincseit: pár száz pergamentekercs sorakozott a polcokon.
– Tessék – mondta Validus, és kiválasztott egyet a tekercsek közül –, itt van
Sanguinarius története, meg a mi országunk históriája egészen Castrum Mare
megalapításáig. Vidd magaddal, olvasgasd át, ahogy óhajtod, ugyanis ez lesz
most a napirended: ott laksz szépen Septimus Favoniusnál, aki Mallius
Lepusszal együtt kezességet vállal érted s a biztonságodért, aztán naponta
eljössz ide hozzám ugyanebben az órában, s én majd diktálom neked
uralkodásom történetét. Menj most, menj Septimus Favoniusszal, és holnap
ugyanebben az időben itt lássalak a palotában.
Mikor megint kint voltak a szabadban, von Harben azt kérdezte Mallius
Lepustól: – Most. aztán találgathatom, vendége avagy foglya vagyok Validus
Augustusnak!
– Talán ez is, az is – felelte Mallius Lepus. – De hogy legalább részben a
vendége vagy, ezért áldhatod jó sorsodat. Validus Augustus hiú, kihívóan
pökhendi és kegyetlen ember. És gyanakvó is, mert tisztában van vele, hogy
nem népszerű. Fulvus Fupus nyilvánvalóan bolhát tett a fülébe, mielőtt mi
jöttünk. Halvány fogalmam sincs, mi változtathatta meg Validus elképzeléseit
aztán, de a lényeg az, hogy megváltoztatta valami, s ez ránk nézve is nagy
szerencse.
– Jó, de hát az évekbe is beletelik, míg én ennek az embernek lekörmölgetem
Róma történetét – mondta von Harben.
– Aztán ha elhárítanád a megtiszteltetést, abból mi lenne? Még több éven át
lennél halott, de azonnal, mint amennyit így ki kell várnod esetleg! – mondta
Mallius Lepus józanul, és vigyorgott.
– Castrum Mare tulajdonképpen nem kellemetlen hely, jól lehet itt élni –
jegyezte meg Septimus Favonius.
– Talán igazad van – mondta von Harben, ahogy lelki szemei előtt megjelent
a patrícius lányának, Favoniának arca.
Ahogy vendéglátójának házába visszatértek, von Harbenben feltámadt a
született régész és a tudós nyelvész, s megragadta az első alkalmat, hogy
elvonuljon, s magányában tanulmányozni kezdje a Caesartól kapott
papirusztekercset. Lakosztálya kényelemmel várta. Végighevert egy hosszú
díványon, maga elé tette a kincset, kibogozta a szalagjait, aztán kigöngyölte a
kéziratot, hadd lássa végre, mit is rejt.
Csudálatosan eredeti régi latinság bontakozott ki a szeme előtt, kézírás, mely
hiteles elevenséggel volt tele, javításokkal, törlésekkel, és időtlen időktől
sárgállott, teljesen különbözött mindentől, amit ő eddig, a régi Róma
történelmének és irodalmának tanulmányozása során a kezébe kaphatott. Mert
míg más eredeti kéziratok, melyeket a jó szerencse “kitárt előtte”, mind
hivatalnokok vagy tudósok munkájának nyomát őrizték, ez itt, első pillantásra
látható volt, írás dolgaiban járatlan katonaember igyekezetének,
keserves-szorgalmas fáradásának tanúbizonyságát adta.
A kézirat szinte recsegett-ropogott a veterán légiósok távoli táborainak nyers
szóhasználatától, a csaknem kétezer évvel ezelőtti római– egyiptomi nyelv
“szlengjétől”, és tele volt utalásokkal olyan népekre és helyekre, amelyek a mai
ember számára ismeretes történelemben és földrajzban nem szerepelnek, kis
helyek és kis népek, melyek a maguk idején sem tettek szert hírnévre, s később
végképp törlődtek az emlékezetből. De itt, e kézirattekercs jóvoltából, Erich
von Harben szeme előtt s tudatában újjáéledtek: itt volt a quaestor, aki
megmentette Sanguinarius életét egy olyan egyiptomi városkában, amely
semmiféle térképen nem szerepelt, s itt volt maga Marcus Crispus
Sanguinarius, aki éppen eléggé fontos személy lehetett, ha Nerva ellenségévé
vált a Krisztus utáni 90. évben, mikor ez utóbbi konzul volt. Igen, Marcus
Crispus Sanguinarius, egy birodalom megalapítója, akinek neve egyébként
semmiféle ókori történelemkönyvben vagy iratban nem bukkan elő, mintha
nem is lett volna szerves része Róma históriájának!
 Von Harben egyre növekvő érdeklődéssel olvasta Sanguinarius panaszait,
haragját, hogy Nerva ellenséges érzülete elűzte őt a távoli sivatagok forró
homokjára, Aegyptus messzi tájára, Théba városától délre.
Sanguinarius, harmadik személyben számolva be a dologról, a következőket
írta:
“Sanguinarius, a Tizedik Légió Harmadik Cohorsának praefectusa ott
állomásozott az aegyptusi Théba alatt, a Város 846-dik évében, s történt ez
közvetlenül azután, hogy ott, a Városban Nerva bíborba öltözhetett, s őt
megvádolták, hogy cselt szőtt a Császár ellen.
A 848-dik év februárjának calendusa előtti ötödik nap körül hírnök jött
Sanguinariushoz Nervától, megparancsolván a praefectusnak, térjen vissza
Rómába, helyezze magát őrizet alá, ám Sanguinariusnak nem volt hajlandósága
így cselekedni, s mert a táborban senki sem ismerte a rendelkezés tartalmát,
Sanguinarius leszúrta az üzenethozót, majd hírét terjesztette, hogy ez Rómából
küldött orgyilkos volt, s ő maga önvédelemből cselekedett.
Azt is elmondta hadnagyainak és centurióinak, hogy Nerva nagy erőket
küld, melyeknek célja, hogy a cohorsot szétzúzzák, s rávette őket, kövessék a
Nílus mentén, s keressenek valami új hont, hol megtelepedhetnének, s a Caesar
gonosz szándékaitól védve élhetnének, s hogy ez az elhatározás megszületett,
másnap el is indult a hosszú menetelés.
Történt ugyanakkor, hogy nem sokkal e nap előtt egy százhúsz hajóból álló
flotta kötött ki Myos-hormosban, a Sinus Arabius aegyptusi kikötőjében. Ez a
kereskedelmi hajóhad évente jött ide, s gazdag készleteket hozott Taprobana
szigetéről; selymet, melynek értéke aranyban önsúlyával volt egyenlő,
gyöngyöket, gyémántokat, megannyi különleges illatszert, s egyéb
áruféleséget, amit azután tevehátra raktak, s így szállítottak a szárazföld
belsejébe a Nílushoz, aztán le Alexandriába, ahonnét Rómába kellett volna ez
utóbbi rakománynak is eljutnia.
A karavánnal sok száz rabszolga is haladt, indiaiak, valamint a messzi
Cathay szülöttei, s világos bőrű emberek is, kiket mongol portyázók ejtettek
foglyul a messzi Észak-Nyugaton. A többségük fiatal lány volt, akiknek sorsa
az lett volna, hogy Rómában az árverések piacán találjanak gazdára.
Sanguinarius találkozott e karavánnal, látta, milyen kincseket és szép nőket
visznek a kufárok, s lecsapott rájuk. A következő öt év során az ilyképp
meggazdagodott cohors tovább bolyongott, itt-ott tábort vert, de a végső
megoldás váratott magára, egészen Róma 853-dik évéig, mikor is a jószerencse
kegyéből ráleltek arra a rejtett kanyonra, ahol most Castra Sanguinarius áll.”
– Érdekesnek találod? – kérdezte egy hang az ajtóból, s ahogy von Harben
felpillantott, Mallius Lepust látta a küszöbön.
– Nagyon – felelte Erich.
 Lepus vállat vont. – Gyanítjuk, hogy sokkal izgalmasabb lenne, ha a vén
gonosztevő az igazat írta volna meg – mondta aztán a fiatal tiszt. – Tény, hogy
uralkodásának idejéről, gyakorlatilag két évtizedről, igen keveset tudunk. Anno
Sanguinarit 20-ban gyilkolták meg, s ez Róma fennállásának 873-dik éve volt.
A vén bűnös magáról nevezte el a várost, új naptárt vezetett be, vagyis
időszámítást kezdett, képmását ráverette az érmékre, aranypénzekre, melyek
közül ma is megvan még pár példány. S tény, ami tény, az ő naptárát manapság
ugyanúgy használjuk, mint Rómáét, az egykori anyaországét, ám Castrum
Maréban megpróbáljuk feledni Sanguinarius példáját, amennyire csak lehet.
– Mi az a másik város, amelyikről annyit hallok újabban, az a Castra
Sanguinarius nevű? – tudakolta Erich von Harben.
– Az az eredeti város, melyet még Sanguinarius alapított – felelte Lepus. –
Száz évvel a város alapítása után a viszonyok egyre elviselhetetlenebbé váltak,
míg aztán a végén már senki tulajdona nem volt biztonságban, aki nem volt
hajlandó szinte rabszolgasorban élni és állandóan hízelegni-hódolni az
uralkodónak. Akkor történt, hogy Honus Hasta fellázadt, és pár száz családdal
átjött erre a szigetre, a völgy keleti felébe, s megalapította Castrum Mare
birodalmát és városát. Itt aztán több, mint tizenhét évszázadon át e családok
leszármazottai viszonylagos békében, biztonságban lehettek, ám ugyanakkor
szinte állandóan háborúságban éltek Castra Sanguinariusszal.
Kölcsönös érdeke mindkét városnak, hogy békésnek nevezett kereskedelmet
is folytasson egymással, ám ezt a kapcsolatot rajtaütések és háborúk tarkázzák.
Mindkét város lakói gyanakvással és gyűlölettel nézik egymást, s ezt az érzést a
császárok nagy gonddal szítják tovább és tovább, mivel mindegyik attól fél: a
kibékülés valamelyiküknek a trónjába kerülhetne.
– És Castrum Mare most boldog és elégedett e császár uralma alatt? –
tudakolta von Harben.
– Olyan kérdés ez, amelyre nem lehet becsülettel válaszolni úgy, hogy az
életbiztosítás is legyen – nevetett Mallius Lepus kesernyésen, s megvonta
vállát.
– Ha már nap mint nap oda kell zarándokolnom Validus Augustus
palotájába, és uralkodásának történetét írnom, nem ártana, ha valamit
közvetlenül az emberről is megtudhatnék – mondta Erich. – Máskülönben még
fokozottabban fenyeget a veszély, hogy akaratlanul is bajba keveredem, ami
aztán kellemetlen lehet neked és Septimus Favoniusnak is, hiszen a Caesar
afféle kezeseknek tett meg titeket e tárgyban. Ha lennél olyan kedves
felvilágosítani hát engem pár kérdésben, ami hasznos lehet, s ígérhetem,
senkinek sem beszélek majd róla.
 Lepus könnyedén az ajtófélfának dőlt, tőrének markolatával játszadozott
szórakozottan, s így töprengett, mielőtt bármit is mondott volna. Ám akkor
felpillantott, és keményen von Harben szemébe nézett.
– Legyen. Megbízom benned – mondta –, először is azért, mert eleve van
benned valami bizalomgerjesztő, másodszor meg, ugye, neked sem érdeked,
hogy Septimus Favoniusnak s jómagamnak árts. Castrum Mare nem boldog
ezzel az uralkodóval. Arrogáns és kegyetlen ember Validus, nem olyan Caesar,
amilyenekhez Castrum Mare hozzászokott.
Az utolsó Császár igen kedves ember volt, ám mikor meghalt, a fivére,
Validus Augustus került a trónra, méghozzá azért, mert az elhalálozott Caesar
fia akkor még csak egyéves volt.
Ezt a fiút, Validus unokaöccsét hívják úgy, hogy Cassius Hasta. A
népszerűsége féltékenységet ébresztett Validus Augustusban, ezért a
gyűlölködő császár veszélyes küldetést bízott Cassius Hastára, mely a fiatal
férfit a völgy nyugati felébe szólította. Sokan úgy vélekedtek, hogy ez
gyakorlatilag száműzetéssel volt egyenlő, ám Validus makacsul állítja, hogy
erről szó sincs. Senki sem tudja, mi volt Cassius Hasta utasítása. Éjszaka ment
el, titkon, és alig pár rabszolga kísérte csupán.
Van olyan elképzelés, hogy a császár Castra Sanguinariusba küldte őt
kémfeladattal, és ha ez így van, missziója végső soron halálbüntetéssel egyenlő.
Persze, ha ez a feltevés igazolódna, népfölkelés törne ki Vaj idus Augustus
ellen, mert Cassius Hasta volt Castrum Mare legnépszerűbb embere.
Hanem elég. Nem akarlak téged Castrum Mare bánatával untatni. Menj ki az
olvasmányoddal a kertbe, egy fa alá, ott hűsebb és sokkal kellemesebb, mint itt
bent. Én is mindjárt csatlakozom hozzád.
Ahogy aztán von Harben ott feküdt kint a kertben a gyepen, egy fa
árnyékában, Septimus Favonius védett világában, elméje nem Sanguinarius
történetén járt, nem is Castrum Mare politikai nyavalyáin, hanem szökésének
tervein.
Ő, a tudós, a fölfedező, a régész igazán úszhatott volna a boldogságban,
hogy elegendő ideje van a völgy megismerésére, a helybeli kormányzati
rendszer és szokások tanulmányozására, a lakosok életének megismerésére.
Ám az a tudat, hogy a Császár pinceszerű könyvtárában kell kuksolnia, ékes
latinsággal papiruszra nádtollal körmölve a római birodalom történetét: hát
nem, ez semmiképp sem nyerte el tetszését.
Hanem akkor friss vászon suhogását hallotta, szandálok könnyű
csusszanását a zúzalékköves ösvényen, s így vége is szakadt iménti
gondolatsorának, mert amikor felnézett, Favonia édes arcát pillantotta meg, s
mit számított egyszeriben az ókori Róma története, de még a szökés terve is –
úgy veszett mindez a semmibe a lány csodás jelenlététől, mint a hajnali köd a
kelő naptól.

11

Ahogy Maximus Praeclarus a majmok Tarzanját Dion Splendidus házából

Castra Sanguinarius városába irányította, a kapubejáratnál összegyűlt katonák
lelkes káromkodással és rikoltozással fejezték ki elégedettségüket. Szerették
parancsnokukat, az ifjú patríciust, és büszkék voltak rá, hogy egy szál maga,
puszta kézzel így elfogta a vad barbárt.
Praeclarus parancsa azonban máris csöndet teremtett, és a katonák a tiszt
egyetlen szavára körülvették foglyukat, s elindultak vele a Colosseum feléi Ám
alig haladtak egy kis darabot, mikor Praeclarus megállította a menetet, ő maga
odament egy ház kapujához a sugárút túloldalán, melyet kereszteztek éppen.
Megállt az ajtónál, tűnődött egy pillanatig, de aztán, mint aki meggondolta
magát, s mégsem megy be itt sehova, visszatért a különítményhez. Tarzan
máris megértette, hogy az ifjú tiszt így mutatta meg neki házát, ahol él, s ahol a
majomember nemsokára menedéket fog találni.
Pár száz métert tettek meg ezek után a sugárúton, folytatva vonulásukat a
Colosseum felé, mikor Praeclarus egy nagy fa árnyékában állította meg a
különítményt, szemközt egy ivókúttal, mely egy kert falában volt kiképezve, s
fölötte egy még nagyobb fa terebélyesedett, egyik fele a sugárút szélét, másik a
falat borította be, s ágai összefonódtak a kerten túli fák ágaival.
Praeclarus átment a forráshoz, ivott, s ahogy visszaballagott, jelbeszéddel
megkérdezte Tarzant, nem akar-e inni ő is. A majomember egyetértőleg
bólintott, s akkor Praeclarus az őrök értésére adta, hogy engedélyezte a
fogolynak az ivást.
Tarzan lassan átsétált a sugárút másik oldalára. Megállt, ivott a forrásból.
Mellette egy nagy fa törzse, felette az óriásfa lombja, mely elfedheti,
megvédheti a katonáktól. Hirtelen elfordult a forrástól, s egy ugrással a fa
mögött termett. A katonák egyike felkiáltott, hogy figyelmeztesse Praeclarust,
aztán az egész különítmény – azonnal gyanút fogva – átrohant a túloldalra,
élükön az ifjú patrícius futott, de mire a fához érkeztek, a fogoly már nem volt
sehol.
Csalódottan kiáltottak fel, néztek a magasba a lombba, ám a barbárnak már
híre-pora sem volt. A legkezdeményezőbbek a sűrűbe is bemásztak, mindhiába.
Praeclarus akkor felkiáltott, s épp az ellenkező irányba mutatva, mint amerre
háza áll, jelezte: – Arra! Ott inal! – rohanni kezdett végig a sugárúton, mögötte
pedig ott loholt a különítmény, nagy dárdalengetéssel.
 Tarzan csendesen haladt a nagy fák ágain, melyek csaknem egész Castra
Sanguinariust beborították. A sugárút vonalát követte, visszafelé Maximus
Praeclarus házához. Aztán egy fán, mely valami kert fölé hajolt, megállt, s látta,
ez az. A belső udvart kőfal vette körül; ez, mint megállapította, a város
építészetének jellemző jegye lehetett. De most nem ez volt a lényeg.
Odalent megpillantott egy idős nőt, láthatóan patríciusasszonyt, akinek egy
magas fekete bőrű izgatottan magyarázott valamit. A nő körül további szolgák
álltak, férfiak és nők, s buzgón hallgatták a jövevényt.
Ez utóbbiban Tarzan azonnal felismerte Mpingut, és ha szavait nem is
érthette, világosan látta, hogy a derék szolga az ő érkezésére készíti fel az
ittenieket, s pontosan eleget tesz annak az utasításnak, amit Maximus
Praeclarustól kapott Dion Splendidus kertjében, s hogy élvezetesen adja elő a
históriát. Kitetszett a nagy gesztikulálásából, meg hogy a hallgatóság tágra
meresztett szemmel figyelt.
A nő sem minden érdeklődés nélkül hallgatta a dolgot, s csendes méltóságot
tükröző arcán megjelent valami egyéb is: mintha mulatna a dolgon, ám hogy ez
a történetnek szólt-e, vagy Mpingu nagy izgalmának, Tarzan nem tudta volna
megmondani.
Királynői megjelenésű nő volt, annyi biztos, ötven körül járt, a haja őszült.
Mind tartása, mind viselkedése teljes magabiztosságról árulkodott, olyanról,
amely a rang és a pozíció egyik jele; ujja hegyéig patrícius volt, ám a szemében,
még a szeme sarkának kis ráncaiban is volt valami más, ami egyszerű
emberségről, jóságról tanúskodott.
Mpingu nyilván oda érkezett az elbeszélésében, ahol már a maga szótárában
nem lelt jó kifejezéseket, felsőfokokat a barbár idegen dicsőítésére, ki is
megmentette az ő úrnőjét Fastustól, így hát pantomimmozdulatok túlzásaival
próbálta ábrázolni azt a kerti jelenetet. Tarzan erre nem tehetett mást: egy
könnyed, mintegy illusztráló mozdulattal leszökkent mellé a gyepre. A
hihetetlen és valóban váratlan megjelenés olyan hatást tett a feketékre, mint egy
jelenés. Hanem a nő a meglepetés legcsekélyebb jelét sem mutatta..
– Ez az a barbár? – Ennyit kérdezett csak Mpingutól.
– Igen, ő az – felelte a fekete ember.
– Mondd meg neki, hogy én vagyok Festivitas, Maximus Praeclarus anyja –
közölte a nő Mpinguval. – És hogy szeretettel üdvözlöm itt, a fiam nevében is.
Mpingu tolmácsolásában Tarzan megköszönte a kedves fogadtatást, és előre
is háláját fejezte ki a vendégbarátságért, ezek után az asszony utasította
személyzetének tagjait, vigyék a jövevényt a számára megnyitott lakosztályba.
Késő délutánra járt már az idő, mikor Maximus Praeclarus hazatért, s
azonnal Tarzanhoz sietett. Vele volt ugyanaz a fekete bőrű, aki délelőtt
tolmácskodott a palotában.
 – Itt maradok veled – közölte ez az ember Tarzannal –, s a tolmácsod és
szolgád leszek.
– Merem állítani – vette át a szót Praeclarus –, hogy egész Castra
Sanguinariusban ez az egyetlen olyan hely, melyet nem kutattak még át utánad.
Képzeld, három század fésüli végig a város körüli erdőségeket is! Bár Sublatus
ezúttal meg van győződve róla, hogy hiába, mert te már megléptél. Tény, hogy
itt kell rejtegetnünk téged pár napon át, míg a dolgok csitulnak valamelyest, s
akkor majd meglátjuk, milyen módja nyílik a szökésnek valamelyik este, már
sötétben.
A majomember csak mosolygott. – Elszökhetem én már, amikor kedvem
tartja – mondta. – Akár nappal, akár éjjel. De nem szököm el, itt maradok, míg
meg nem bizonyosodom felőle, hogy valóban nincs itt az az illető, akinek
felkutatására indultam. Hanem mindenekelőtt hadd köszönjem meg a
kedvességedet, hogy így segítettél. Igazából nem is tudom az okát.
– Erre könnyű magyarázatot kapnod – közölte Praeclarus. – Az az ifjú nő,
akit ma megmentettél a kertben, nem más, mint Dilecta, Dion Splendidus
leánya, az én menyasszonyom. Nemsokára összeházasodunk. Azt hiszem, e
körülmény máris mindent megvilágít.
– Értem – mondta Tarzan. – És boldog vagyok, hogy a szerencse épp jókor
sodort oda az esemény színhelyére.
– Ha viszont újra elfognának, a dolgok már nem alakulhatnak ilyen
kedvezően a számodra – folytatta Praeclarus. – Az az alak ugyanis, akitől
Dilectát megmentetted, Fastus, Sublatus fia, és a Császár most már két sérelmet
is meg akarna bosszulni. De hát, mondom, itt biztonságban vagy, mert a mi
rabszolgáink hűek, annak meg csekély a valószínűsége, hogy csak úgy
véletlenül észrevegyenek.
– Ha itt maradok – kérdezte Tarzan –, aztán esetleg mégis kiderül a dolog,
nem lesz kellemetlen neked majd a császárnál, hogy a barátom voltál és
rejtegettél?
Maximus Praeclarus megvonta a vállát. – Naponta ilyen fenyegetések
közepette élek – mondta –, s nem miattad. Hanem mert a Császár fia is feleségül
szeretné venni Dilectát. Sublatusnak semmi külön ürügy nem kell, hogy
tönkretegyen engem. Vagyis az én rovásomon több már azzal sem igen lehet, ha
kiderül, milyen kapcsolat volt egy szökevény és köztem.
– Akkor talán még segíthet is valamit rajtad, ha itt maradók – jelentette ki
Tarzan.
– Bajosan látom be, mi egyebet tehetnél, mint hogy maradsz – felelte
Praeclarus. – Castra Sanguinariusban minden férfi, nő, minden gyerek téged
keres, mert Sublatus nagy jutalmat tűzött ki, meg aztán ott vannak még a
városon kívül lakó barbárok ezrei, akik boldogan tesznek félre minden egyebet,
csak hogy a te üldözéseddel foglalkozzanak.
– Ma kétszer is láthattad, milyen könnyen el tudok szökni Sublatus katonái
elől – mosolygott Tarzan. – Ugyanilyen könnyűszerrel át tudok jutni a
városfalakon, meg a barbároktól hemzsegő külvidéken.
– De hát akkor miért maradsz mégis? – csodálkozott Praeclarus.
– Azért jöttem, hogy egy barátom fiát megkeressem itt valahol – magyarázta
Tarzan. – Talán már több hónapja is annak, hogy ez a fiatalember nekivágott az
expedíciójával a Viramvazi-hegységnek, ahol a ti országotok is található.
Emberei útközben magára hagyták, még a külső lejtőkön, s ő most,
meggyőződésem, itt van valahol egészen közel, nyilván lent a kanyonban.
Hanem ha itt van, és ha él még, előbb-utóbb biztosan idetéved a városotokba,
ahol aztán, mint magam is tapasztalhattam, igazán mindenre számíthat, csak
barátságos fogadtatásra nem, már ami a Császárt illeti. Hát ez az oka, hogy
egyelőre maradok. Itt maradok a környéken, s mert te az imént azt közölted
velem, hogy szintén veszélyek fenyegetnek, ez csak még egy ok a maradásra.
Hátha meghálálhatom neked, hogy rendes voltál velem.
– Ha a barátod fia a völgynek ebben a végében jár, el fogják kapni, aztán
behozzák Castra Sanguinariusba – közölte Maximus Praeclarus. – S ha ez
megtörténik, tudni fogok róla, ugyanis a Colosseumhoz vagyok beosztva
szolgálatra. No látod, ez is Sublatus rosszindulatának jele, mivel ez a szolgálat a
legocsmányabb, amit tiszt csak képzelhet.
– És nem létezhet az, hogy akit keresek, valahol a völgy más részein
bolyong? – tudakolta Tarzan.
– Nem – hangzott Praeclarus határozott válasza. – Mert a völgynek csak egy
bejárata van, az, amelyiken át téged is hoztak, és ha van is a völgy másik
végében egy másik város, oda ő nem juthat el anélkül, hogy ne hatolna át a
Castra Sanguinarius körüli erdőségeken, ott meg mindenképp elcsípik. Akkor
pedig foglyul ejtői, a barbárok, elhozzák őt Sublatusnak.
– Maradnom kell hát – szögezte le a majomember – legalábbis egy darabig.
– A vendégünk vagy, örülünk neked – felelte egyszerűen és őszintén
Praeclarus.
Tarzan három hetet töltött Maximus Praeclarus házában. Festivitas nagyon
megkedvelte a bronz bőrű óriást, s mert csakhamar fárasztani kezdte a tolmács
jelenléte s az így támadó bonyodalmak, hozzálátott, hogy a majomembert
megtanítsa egy kicsit a helybeliek nyelvére. Az eredmény: Tarzan nemsokára
már egész tűrhetően beszélt latinul, s a gyakorlás sem hiányzott, mivel
Festivitas nem tudott betelni a külvilági történetekkel, érdekelték a modern
civilizáció szokásai, körülményei, emberei.
 És míg Tarzan csak várt, várt, hogy hall-e végre valami hírt a völgyi
bolyongóról, ez az eltűnt ember, akit ő keresett, Erich von Harben, élte vígan az
ifjú patríciusok életét ott a Keleti Császár birodalmi városában, idejének java
részét a palota könyvtárában töltve, mindazonáltal fogoly mivoltát sem feledve,
s a szökés kalandos és fondorlatos terveit szőve, melyeket aztán megint mindig
feledett, ha Septimus Favonius leányának bűvkörébe került.
Az is előfordult, hogy a könyvtárban is olyan élményekben volt része,
melyek törölték elméjéből a szökés gondolatát. Persze, amikor oly ritka
kincsekre bukkanhatott, mint Homérosz eredeti latin fordításai, Vergilius,
Cicero és Caesar eddig ismeretlen kéziratai – kéziratokra, melyekkel a fiatal
köztársaság büszkélkedhetett még, köztük Juvenalis egyik korai szatírájával.
Így teltek itt a napok, míg messze, egy “másik világban”, egy ijedt kis
majom haladt sebesen a sűrű vadon fáinak magas teraszán.

12

A felvágás, a dicsekvés nem egy-egy kor, egy-egy emberi fajta, nem is

csupán ilyen-olyan egyének alkalmi kísértése: hanem közös tulajdonunk,
jellemző vonása valamennyiünknek. S ezért senki sem csodálhatja, hogy
Mpingu, átérezve saját fontosságát, hogy egyszeriben ekkora titok birtokosa, és
ezt csak úrnőjével s Maximus Praeclarus háznépével osztja meg, itt-ott elejtett
pár célzást, rejtelmes szót, hadd érezze a hallgatóság, hogy ő kicsoda és
micsoda.
Mpingu nem akart senkinek se ártani. Hű volt ő Dion Splendidus házához, és
egyáltalán nem hozott volna bajt a gazdájára, se annak barátaira. Hanem aki túl
sokat beszél, mégis könnyen árthat, s ezt tette akaratlanul Mpingu is. Az
eredmény nem maradt el. Az történt, hogy mikor a fecsegő kedvű szolga egy
nap a piacon téblábolt éppen, hogy Dion Splendidus konyhájára vásároljon
ezt-azt, egy súlyos kéz nehezedett a vállára. Döbbenten látta, hogy egy centurio
áll ott, a palotaőrség tisztje, s mögötte légiósok derekas kis csapata sorakozik.
– Te vagy Mpingu, Dion Splendidus szolgája? – kérdezte a centurio.
– Én vagyok – felelte a riadt ember.
– Velünk jössz – hangzott a parancs.
Mpingu hátrahőkölt, hiszen Caesar katonáitól mindenki félt, ő is. – De hát
mit akartok tőlem? – kérdezte. – Nem követtem el semmit.
– Mozgás, barbár – rendelkezett a katona. – Nem azért jöttem, hogy
társalogjak veled, hanem hogy bevigyelek! – És Mpingu vállát durván
megragadva már taszigálta is a katonák gyűrűjébe.
Tömeg verődött össze, ahogy mindig is tömegek gyűlnek, ha őrizetbe
vesznek vagy letartóztatnak valakit, de a centurio nem törődött a
sokadalommal, s ahogy a katonák meglódultak, s vitték Mpingut, az emberek
szétugrottak. Senki sem kérdezett semmit, senki sem avatkozott közbe; de hát
Caesar akaratával ki merészelne szembeszegülni? Ki állna ki katonák ellenében
egy rabszolga védelmére?
Mpingu felkészült rá, hogy a Colosseum alatti tömlöcökbe viszik, mert oda
szokták bezárni a rabokat, ám egyszerre csak rá kellett jönnie, hogy foglyul
ejtői nem arrafelé viszik. Amikor lassan megértette, hogy útjuk célja csakis a
palota lehet, iszonyú rémület fogta el.
Mpingu életében nem járt még a palota környékén sem, és amikor most a
súlyos kapu becsukódott mögötte, az volt az érzése, hogy vége, a teljes
összeomlás szélére jutott. Hallott már történeteket Sublatus kegyetlenségéről,
rettenetes bosszúállásairól, mellyel ellenségeit sújtotta, s e víziók szinte
félájulttá tették, így érkezett el egy helyiségbe, ahol valami magas méltósággal
szemben kellett megállnia, feltehetően bíró volt az illető.
– Itt van – mondta ennek a centurio, aki behozta –, tessék, ez a Mpingu nevű
alak, Dion Splendidus rabszolgája, akit színed elé kellett hoznom.
– Remek! – Rikkantotta a főhivatalnok. – Maradj itt az embereiddel együtt,
míg kihallgatom ezt. – Aztán máris Mpinguhoz fordult: – Halljuk, van
fogalmad róla, miféle büntetés várja azt, aki Caesar ellenségeit segíti? –
kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
Mpingu állkapcsa válaszra mozdult volna, de csak görcsbe rándult, és
egyszerűen képtelen volt összeszedni magát annyira, hogy egy hang is elhagyja
torkát.
– Meghalnak – mordult rá akkor a tiszt komoran. – Iszonyúan, halálok
kínhalálával, hogy még holtukban is fetrengve emlékeznek borzadályos
szenvedéseikre.
– Nem követtem el semmit – visította akkor Mpingu. Most már egyszerűen
kiszakadt belőle a hang.
– Nekem ne hazudozz. barbár – csattant rá hivatalnok. – Segítettél egy
szökevény fogolynak, aki Tarzannak nevezi magát, és még most is rejtegeted
ezt az embert uralkodód elől.
– Nem segítettem neki a szökésben. Nem rejtegetem őt, dehogy rejtegetem!
– Mpingu szinte vonaglott.
– Hazudsz! Nagyon jól tudod, hol van. Büszkélkedve beszéltél róla más
rabszolgáknak. Hát akkor halljuk, hol van!
– Nem tudom, én azt nem tudom, tényleg – nyögte Mpingu.
– Ha a nyelvedet kivágjuk, az biztos, hogy akkor már nem fogod tudni
megmondani. És ha tüzes vasat forgatunk meg a két szemedben, nem fogsz
tudni elvezetni minket arra a helyre, hát persze – mondta a hivatalnok
könyörtelenül.
 – De ha megtaláljuk őt a segítséged nélkül, márpedig biztos, hogy
megtaláljuk, akkor sem a nyelvedre, sem a két szép szemedre nem lesz már
szükségünk. Megértetted?
– Nem tudom hol van – ismételte Mpingu.
A római elfordult, aztán egyetlen egyszer ráütött egy gongra, utána csend
lett, majd csakhamar besietett egy rabszolga, nyilvánvalóan a jelzésre.
– Szénfogókat – rendelkezett a római –, és hozzatok faszenes serpenyőket is,
égetővasakkal! Gyorsan!
Miután a rabszolga távozott, a helyiségben újra csend lett. A hivatalnok
lehetőséget adott Mpingunak, hogy gondolkozzék, ám Mpingu annyira révült
és riadt volt, hogy hiába töprengett, a végén az volt az érzése, hogy a rabszolga
csak épp most hagyta el a szobát, amikor már jött is vissza, hozta a fogókat, izzó
szenet a serpenyőkben, a vasat.
– Fogják le a katonák, aztán szorítsák le a földre – rendelkezett a Hivatalnok.
Mpingu számára nyilvánvaló volt, hogy itt a vég, mert a centurio annyi időt
sem hagyott neki, hogy tiltakozzék, a véleményét se kérte most már.
– Várjatok! – ordította.
– Tessék? – kérdezte a hivatalnok. – Csak nem remélhetjük, hogy mégis
emlékezel?
– Rabszolga vagyok, semmi több – esengett Mpingu. – Azt kell tennem, amit
a gazdáim parancsolnak.
– És mit parancsoltak a gazdáid? – hallatszott a római kérdése.
– Csak tolmácsoltam – mondta Mpingu. – A fehér barbár beszéli a bagego
nyelvet, ez az én népem nyelve. És általam érintkeztek, így váltottak szót
egymással.
– Éspedig miről volt szó? – követelte a hivatalnok.
Mpingu habozott, lesütötte a szemét.
– Gyorsan, halljuk! – kiáltotta vallatója.
– Azt én már nem tudom pontosan, el is felejtettem – szabadkozott a
rabszolga.
A hivatalnok egyetlen jelére a katonák megragadták, a földre teperték.
Mindkét kezét, mindkét lábát durván leszorították.
– A fogókat! – rendelkezett a hivatalnok, és a szolga már nyújtott is egy
fogót a centuriónak.
– Várjatok! – üvöltötte Mpingu. – Beszélek.
– Engedjétek el – mondta a hivatalnok, majd Mpinguhoz fordult: – Ez az
utolsó esélyed. Még egy ilyen, és nem kelsz föl, amíg a nyelved ki nem tépik, és
a két szemednek is búcsút mondhatsz.
– Beszélek – mondta Mpingu. – Én csak tolmácsoltam, tényleg ez minden.
Semmi közöm a barbár fogoly szökéséhez, se ahhoz, hogy hol rejtették el.
 – Ha megmondod nekünk az igazat, nem is kell bűnhődnöd – biztosította a
hivatalnok. – Hol rejtették el a szökevény barbárt?
– Most Maximus Praeclarus otthonában rejtőzik – közölte Mpingu.
– Hát a gazdádnak mi köze ehhez az egészhez? – faggatta tovább a római.
– Dion Splendidusnak semmi köze hozzá – kiáltotta Mpingu. – Az egészet
Maximus Praeclarus tervelte ki.
– Rendben, kész – mondta a hivatalnok a centuriónak. – Most vigyétek el,
tartsátok őrizetben, míg nem rendelkezem másképp. Vigyázzatok, nehogy
bárkivel is szót válthasson közben.
Pár perc múlva a hivatalnok, aki Mpingu kihallgatását vezette, belépett
Sublatus szobájába, ahol az uralkodó éppen Fastusszal beszélgetett.
– Kiderítettem, hol a fehér barbár, Sublatus – jelentette a hivatalnok.
– Remek! – rikkantotta a Császár. – És hol van?
– Maximus Praeclarus házában.
– Ki van még belekeverve? – tudakolta Sublatus.
– A szökevényt Dion Splendidus kertjében fogták el – mondta Fastus. – És a
Császár ugyanúgy tudja, mint mindenki más, hogy Dion Splendidus rég szemet
vetett a bíbor uralkodói palástra.
– A rabszolga szerint csak Maximus Praeclarus érintett az ügyben – mondta
a hivatalnok. – Mást nem terhel semmi a szökevény dolgában.
– Ez Dion Splendidus egyik rabszolgája, nemde? – kérdezte erőszakosan
Fastus.
– Ó, igen.
– Hát akkor! Nem csoda, hogy a gazdáját védelmezi – jelentette ki Fastus.
– Letartóztatni valamennyiüket – rendelkezett Sublatus.
– Úgy érted, hogy Dion Splendidust, Maximus Praeclarust és a barbárt, aki
Tarzannak nevezi magát?
– Persze, mindhármat, továbbá mindenkit, aki Dion Splendidus és Maximus
Praeclarus háznépéhez tartozik – felelte Sublatus.
– Várj, Caesar! – intette Fastus. – A barbárt kétszer fogták már el, s kétszer
szökött meg. Mindkétszer a légiósok kezéből. Ha a legcsekélyebb gyanút fogja,
harmadszor is megmenekül. Van egy tervem. Figyelj rám!
Egy óra múlva hírnök érkezett Dion Splendidus házához, és meghívást adott
át: lennének vendégei aznap este egy magas udvari funkcionáriusnak, aki
bankettet rendez. Egy másik hírnök Maximus Praeclarus házát kereste fel, s a
fiatal patrícius is kapott egy meghívást: menne el egy másik ifjú, gazdag
patríciushoz, ugyancsak esti mulatságra.
Mivel mindkét meghívás olyan családoktól érkezett, amelyek a Császárnál
nagy kegyben álltak, a dolog szinte parancs volt még egy olyan befolyásos
szenátornak is, mint Dion Splendidus, s így sem a vendéglátóknál, sem a
meghívások címzettjeinél nem merülhetett fel semmi kétség, hogyan is történik
majd az egész, vagyis hogy csak igen lehet a válasz.
Castra Sanguinariusra leszállt az éj. Dion Splendidus és felesége
megérkezett gyaloghintóval a vendéglátó ház elé, Maximus Praeclarus pedig
már nagyban iszogatott a többi vendéggel a város egyik leggazdagabb
famíliájánál. Fastus is ott volt, és Maximus Praeclarus nagyon csodálkozott,
miért ilyen kedves vele a herceg; nem is értette a dolgot.
– Mindig gyanakodnom kell valamire, ha Fastus így mosolyog rám –
jegyezte meg Praeclarus egy bizalmasának.
Dion Splendidus házában Dilecta ott ült rabszolganőinek társaságában, s
ezek egyike történeteket mesélt arról a vad afrikai faluról, ahonnét ide került.
Tarzan és Festivitas pedig Maximus Praeclarus házában üldögélt, s a római
matróna igen komoly figyelemmel hallgatta történeteit a vad Afrikáról és az
európai civilizációról, melyeket az ő kérésére mesélt a majomember. Akkor
halk kopogást hallottak a kapu felől. Nemsokára egy rabszolga jött be a
lakosztályba, s közölte velük, hogy Mpingu, Dion Splendidus rabszolgája
érkezett, Tarzannak hozott valami üzenetfélét.
– Hozd be – rendelkezett Festivitas, és Mpingu t bevezették hozzájuk.
Ha Tarzan és Festivitas jobban ismeri Mpingut, észrevették volna, milyen
feszült és ideges; mivel azonban nem ismerték őt eléggé, nem is tűnt fel nekik a
viselkedésében semmi.
– Azért küldtek, hogy vezesselek el Dion Splendidus házába – közölte
Tarzannal Mpingu.
– Ez igen különös – jegyezte meg Festivitas.
– Nemes fiad a bankettra igyekezve megállt Splendidus házánál. Mikor
eltávozott, odahívatott engem magához, s azzal bízott meg, jöjjek ide, s vigyem
az idegent a gazdám házába – magyarázta Mpingu. – Ez minden, amit erről a
dologról tudok.
– És Maximus Praeclarus maga adta neked ezt az utasítást? – kérdezte
Festivitas.
– Ő maga – felelte Mpingu.
– El sem tudom képzelni, mi oka volt rá – mondta Tarzannak Festivitas. – De
nyilván nem akármi, hiszen azt, hogy így akár el is foghatnak, nem kockáztatná
ő csak úgy szeszélyből.
– Nagyon sötét van odakint – mondta Mpingu. – Senki se fogja meglátni.
– Nincs semmi veszély – nyugtatta Festivitast Tarzan. – Maximus Praeclarus
semmiképp sem küldött volna értem, ha nem okvetlenül szükséges. Gyerünk,
Mpingu! – És máris felkelt, elköszönt Festivitastól.
 Tarzan és Mpingu alig ment egy kis darabot a sugárúton, mikor a fekete
ember odakalauzolta a dzsungel urát az út egyik felén egy kis kapuhoz, amely
valami masszív kőfalban nyílt.
– Megérkeztünk – közölte.
– De hát ez nem Dion Splendidus kapubejárata – mondta Tarzan, s látszott,
egyszerre gyanút fog.
Mpingut meglepte, hogy az idegen ilyen jól emlékszik rá, hol is van a ház,
ahol mindössze egyszer járt, s annak is három hete immár. Persze, nem tudta,
micsoda dzsungelbéli gyakorlata van a majomembernek minden ilyesmiben, s a
gyors tájékozódás állandó kényszere mennyire kifinomította
megfigyelőkészségét, s minden érzékét.
– Ez nem a főkapu – felelte Mpingu gyorsan. – De Maximus Praeclarus nem
tartotta volna biztonságosnak, hogy ott menj be, hátha meglátnak. Ez az út a
házak mögött húzódik, s gyakorlatilag mindegyikhez van róla bejárás. És ha
már bent vagyunk, a fölfedezés veszélye szinte a semmivel egyenlő.
– Értem – mondta Tarzan. – Vezess!
Mpingu kinyitotta a kaput, s beengedte maga előtt Tarzant. Ahogy a
majomember belépett, a sötétben egész seregnyi alak vetette rá magát.
Leszorították a földre, s ő csak ekkor döbbent rá, hogy kelepcébe csalták.
Támadói olyan gyorsan dolgoztak, hogy Tarzan fel sem ocsúdott, s kezén volt
már a bilincs, az erőszaknak az a megtestesülése, melytől a legjobban rettegett,
melyet a legmélyebben gyűlölt.

13

Miközben Erich von Harben Favoniának udvarolt a nyári hold fényétől

tündöklő kertben Septimus Favonius háza mögött, s köröttük a szigetváros,
Castrum Mare aludta álmát, Sublatus Imperátor barna bőrű katonáinak
különítménye a majmok Tarzanját és Mpingut, Dion Splendidus rabszolgáját
Castra Sanguinarius Colosseumának föld alatti tömlöcei felé hurcolta. Messze
délnek pedig egy kis majom ücsörgött a hidegtől s a rémülettől reszketve egy fa
legmagasabb ágai közt, míg odalent Sita, a párduc lopózott halálos csöndben.
Vendéglátójának lakomatermében Maximus Praeclarus kényelmesen
hátradőlt a díványon, messze Fastustól, a bankett díszvendégétől. A herceg,
akinek nyelvét megoldotta a sok jó helybéli bor, szokatlanul derűs kedvében
volt, csak úgy sugárzott róla az önelégültség. Többször is ráterelte a szót az
idegen, fehér barbárra, aki inzultálta az ő apját, s kétszer is sikerült
elmenekülnie Sublatus katonái elől.
– Tőlem nem menekült volna el – mondta Fastus, és gúnyosan Maximus
Praeclarus felé vigyorgott –, de más tiszttől se, aki a Császár hű embere.
 – Ott volt szemtől szembe veled, Fastus, Dion Splendidus kertjében – felelte
Praeclarus. – Miért engedted el akkor, mondd csak?
Fastus elvörösödött. – Most nem engedem el – tört ki komoran.
– Most? – csodálkozott Praeclarus. – Miért, talán megint kézre került? – A
fiatal patríciusnak ezek a szavai nem árultak el mást, csak udvarias érdeklődést,
és az arcvonásai sem hazudtolták meg ezt, ám Fastus szavai a szíve mélyén
valami riadalmat keltettek, olyanok voltak, mint derült égből a villámcsapás.
– Úgy értem – mondta Fastus egy kicsit zűrzavarosán –, hogy ha megint
elfognák, én magam, személy szerint ügyelek rá, hogy el ne szökjön többé. – De
ezek a szavak már nem oszlathatták el Praeclarus aggodalmát.
A hosszú vacsora alatt Praeclarus végig úgy érezte, hogy valami baljóslatú
dolog fenyeget. Volt a levegőben is némi vészjósló, s ilyesminek érezhette az
ifjú patrícius a háziak mesterkélt udvariaskodását is, meg Fastus barátainak sok
szívélyes gesztusát.
Amilyen hamar csak engedték az udvariasság szabályai, búcsút vett,
otthagyta a társaságot. Fegyveres rabszolgák kísérték gyaloghintóját Castra
Sanguinarius utcáin, ahol éjente megszokott volt a rablás, a gyilkosság, mert a
bűnözés visszaszorítatlanul virágozhatott. Végül megérkezett háza kapujához,
kiszállt a hintóból, aztán zavar tükröződött az arcán, mert a kaput félig nyitva
találta, jóllehet szolgának nem volt híre-hamva sem.
A ház szokatlanul csöndesnek és kihaltnak látszott. A szolgák egyike
rendszerint gyújtott egy kis éji fényt az elülső udvarban, ha valaki távol járt a
háziak közül. Most ez a fény sem világolt. Praeclarus habozott egy kicsit a
küszöbön, aztán köpenyét hátravetette a válláról, hogy két karja szabad legyen,
így lökte be az ajtót, így lépett be rajta.

A magas udvari hivatalnok bankettjén a vendégek amúgy titkon, kehüket a

szájuk elé emelve ásítoztak. Terjengett az unalom, de senki sem mert volna
távozni, míg a Caesar ott van – ugyanis a Császár szintén a vacsoravendégek
közt foglalt helyet. Későre járt már, amikor egy tiszt valami üzenetet hozott
Sublatusnak. A Császár nagy megelégedéssel fogadta a dolgot, s ezt az érzését
nem is próbálta titkolni.
– Fontos üzenetet kaptam – közölte akkor vendéglátójával Sublatus. – Oly
tárgyban méghozzá, amely érdekli a nemes Dion Splendidus szenátort és
feleségét. Óhajom, vonuljatok vissza valamennyien, s csak mi maradjunk itt
hármasban.
Hogy a házigazda s vendégserege kivonult, a Császár egyszerre ily
szavakkal fordult Dion Splendidushoz: – Régóta hírlik, Splendidus, hogy te a
bíborra pályázol.
 – Álhír, hamis szóbeszéd, Sublatus, mint magad is jól tudod – felelte a
szenátor.
– Okom van rá, hogy mégse higgyem álhírnek – mondta kurtán Sublatus. –
Két Caesar nem lehet egy ország élén, s tudod nagyon jól, mi a bére az
árulásnak.
– Ha uralkodóm bármi személyes okból, netán egyéb okból úgy határoz,
hogy megölet engem, úgyis hiába érvelek bármivel – hangzott Splendidus
gőgös válasza.
– Nekem azonban más terveim vannak – mondta akkor Sublatus. – Olyan
tervek, amelyeket meghiúsítana, ha a halálodat okoznám.
– Igen? – kérdezte udvariasan Splendidus.
– Igen – felelte Sublatus. – A fiam szeretné feleségül venni a lányodat,
Dilectát. S ez az én kívánságom is, mert akkor Castra Sanguinarius két
leghatalmasabb családja egyesülne, s ez biztosítaná a birodalom jövőjét.
– De a mi leányunk, Dilecta már másnak a jegyese – hangzott Splendidus
ellenvetése.
– Maximus Praeclarusé? – tudakolta az uralkodó.
– Igen – válaszolta a szenátor.
– Akkor hadd közöljem veled, hogy sosem fog hozzámenni – jelentette ki az
imperátor.
– Miért? – tudakolta Splendidus.
– Mert Maximus Praeclarus meg fog halni.
– Ezt nem értem – mondta Splendidus.
– Talán ha közlöm veled, hogy Tarzant, a barbárt elfogták, megérted, miért
fog Praeclarus meghalni – világosította fel a Caesar.
Dion Splendidus megrázta a fejét, mint aki e dolgokon merőben kívül áll, s
azt mondta: – Sajnálom, de nem tudlak követni, Császár.
– Azt hiszem, nagyon is tudsz, Splendidus – mondta az uralkodó –, de az
egész dolog olyan kusza, mert az nem lehet, hogy Castra Sanguinarius
következő császárnéjának apjára a gyanúnak bármi árnyéka is essék. Hát
engedd meg, hogy közöljem veled, mi az, amit máris tudsz. Amikor a fehér
barbár elmenekült a katonáim elől, Maximus Praeclarus a te kertedben találta
meg őt. A fiam, Fastus tanúja volt az őrizetbe vételnek. A te rabszolgáid egyike
tolmácsolta a barbár és Maximus megbeszélésén, amikor is megállapodtak
abban, hogy a szökevény ott fog elrejtőzni Maximus Praeclarus házában. Ma
éjszaka elfogták ott, börtönbe került, és Maximus Praeclarust is őrizetbe vették.
Mindketten a Colosseum alatti tömlöcben vannak. Képtelenség, hogy mindaz,
ami a fogoly szökése körül zajlott, teljesen a te tudtod nélkül történt volna, ám
én hajlandó vagyok megfeledkezni szerepedről, ha Dilecta hozzámegy
Fastushoz.
 – Castra Sanguinarius egész történelme során – jelentette ki akkor Dion
Splendidus – az volt az egyik büszkeségünk, hogy leányaink szabadon
választhatják meg férjüket, s még az uralkodó sem parancsolhatott rá egy nőre
sem, hogy akarata ellen keljen frigyre valaha is.
– Ez így igaz, s épp ezen okból én sem adok ki parancsot, csupán…
tanácsolok valamit – felelte Sublatus.
– A leányom nevében nem válaszolhatok erre – közölte Splendidus. – Hadd
udvaroljon a Caesar fia is, ahogyan Castra Sanguinarius férfiaihoz illik.
Sublatus fölemelkedett. – Tanácsot adtam csupán – mondta, ám a hangja
meghazudtolta ezt. – A nemes szenátor és felesége hazatérhet, s elgondolkozhat
azon, amit Caesar mondott. Néhány nap múltán Fastus meg fog jelenni
házukban a válaszért.

A tömlöc mélyét megvilágító fáklya fényében Tarzan, akit belöktek oda a

zsoldosok, egy fehér embert s több fekete bőrűt pillantott meg – mindannyian a
falhoz voltak láncolva. A feketék közt ott volt Lukedi, ám amikor felismerte
Tarzant, érdeklődésének halvány jelét is alig adta, a rabság annyira megviselte s
megváltoztatta már.
A majomembert a fehér férfi mellé láncolták a falhoz, s azonnal látnia
kellett, milyen nagy figyelemmel szegeződik rá e fogoly tekintete attól a
pillanattól fogva, hogy ide belépett, s amíg a távozó katonák magukkal nem
vitték a fáklyát is. Mert akkor a tömlőére tökéletes sötétség borult.
Mindenkori szokása szerint Tarzan csak ágyékkötőt s leopárdbőrt viselt, ám
amíg Maximus Praeclarus házában tartózkodott, Festivitas iránti
udvariasságból magára kanyarított mindig egy tógát, és szandált is öltött. Az
este, mikor Mpinguval távozott a házból, álöltözetnek volt rajta az a tóga, ám a
dulakodásban leszakadt róla. Ennek most az lett az eredménye, hogy igen
hamar felkeltette rabtársainak érdeklődését, s ahogy az őrök hallótávolon kívül
kerültek, a fehér ember máris megkérdezte tőle:
– Lehetséges volna, hogy te vagy az a fehér barbár, akinek híre még ide, a
tömlöc sötét világába is eljutott?
– A majmok Tarzanja vagyok – felelte erre ő.
– És te cipelted ki a fejed fölött Sublatust a saját palotájából, te csináltál
majmot a katonákból! – kiáltotta rabtársa. – Császári apám emlékére mondom,
Sublatusnak gondja lesz rá, hogy halálnak halálával halj.
Tarzan nem válaszolt.
– Látták, hogy a fákon is úgy szaladsz – folytatta a fehér férfi –, mint az erdei
vadak. Hát akkor hogyan engedhetted, hogy mégis elfogjanak?
– Árulás történt – felelte a majomember. – Meg hogy olyan villámgyorsan
csatolták rám a bilincset. Mert ha ez nincs – mondta, megrázva a vasakat –,
semmire se mennek. Akkor kitéptem volna magam a kezükből. Hanem te ki
vagy, és hogyan kerülsz ide Caesar börtönébe?
– Semmiféle Caesar börtönében nem vagyok – jelentette ki a férfi. – Ez az
alak, aki Castra Sanguinarius trónján ül, nem Caesar.
– Hát ki akkor Caesar? – érdeklődött Tarzan.
– Kizárólag Kelet Császárai nevezhetik magukat jogosan Caesarnak –
hangzott a válasz.
– Szavaidból azt veszem ki, hogy te magad nem is vagy Castra
Sanguinariusba való.
– Nem – felelte a fehér férfi. – Az én hazám Castrum Mare.
– És miért raboskodsz?
– Mert Castrum Maréból való vagyok – felelte a fehér férfi.
– És ez itt, Castra Sanguinariusban olyan nagy bűn? – tudakolta a
majomember.
– Mindig is ellenségek voltunk – felelte amaz. – Olykor kereskedünk
egymással a hamis béke zászlaja alatt, de ennek oka az, hogy kevés árunk van, s
közben szükségünk volna mindenfélére. De gyakran kerül sor rajtaütésekre,
rablóhadjáratokra és még háborúkra is, és olyankor a győztes fél erőnek
erejével elviszi azt, amiért különben fizetnie kellene.
– Ebben a kis völgyben ugyan mije lehet az egyik félnek, amije a másiknak
nincs? – tudakolta a dzsungel ura.
– Nálunk, Castrum Maréban vannak a vasbányák – felelte a másik –, és ott
vannak a papiruszmocsarak, ott a tó, mely sok-sok mindent biztosít nekünk,
amit Castra Sanguinarius népe máshonnét nem szerezhet be. Tőlünk vehetnek
vasat és papírt, tintát, csigákat, halat, ékszereket meg sok iparművészeti tárgyat.
Nálunk. vannak viszont az aranybányák, s m írt a völgy kijáratát is ők
ellenőrzik, a rabszolgákat és a marhákat kénytelenek vagyunk mindig rajtuk
áthajtani magunknak.
Mivel Sanguinarius népe születetten tolvaj és rablófajzat, és mert dolgozni is
lusták, ahhoz meg nem eléggé műveltek és tapasztaltak, hogy rabszolgáikat
különféle mesterségekre tanítsák, kizárólag az aranykincsükből élnek, meg a
rablóportyákból és hadjáratokból. És persze a külvilággal folytatott
kereskedelemből. Mi azonban, akik sok-sok kiváló mestert mondhatunk
magunkénak, s ahol virul az ipar, élnek a jó szakmák, nemzedékek óta sokkal
több aranyat és rabszolgát tudtunk vásárolni cikkeinkért, mint amennyire a napi
használatban szükségünk volna, s így Castrum Mare jóval gazdagabb is lett,
mint Castra Sanguinarius. Jobban élünk, kulturáltabbak, boldogabbak vagyunk,
és Sanguinarius városa féltékeny ránk, irigy, és gyűlöletük irántunk nőttön nő.
– Ha mindezt tudod – tudakolta akkor Tarzan –, mondd, miért jöttél mégis
ebbe az országba, ellenségeid közé? És miért hagytad, hogy foglyul ejtsenek?
 – Áruló módon kiszolgáltattak Sublatusnak, s a bűnös ebben a nagybátyám,
Validus Augustus, Kelet Császára – felelte a másik. – Nevem Cassius Hasta, és
apám volt Validus előtt a Császár. Validus félt, hogy vissza akarom szerezni a
bíbort, és ezért tervet szőtt ellenem. Ennek lényege pedig az volt, hogy
elveszejtsen úgy, hogy az ő kézihez látszólag nem tapad szenny, kitalálta hát,
hogy katonai küldetést hajtok végre, de közben megvesztegette a velem tartó
rabszolgák egyikét, s az feljelentett Sublatusnál.
– És mit fog tenni veled Sublatus? – kérdezte Tarzan.
– Ugyanazt, amit veled – felelte Cassius Hasta. – Bemutatnak minket
Sublatus diadalünnepén, melyet évről évre megrendeznek, aztán az arénában
addig mulattatjuk őket, míg sorra le nem gyilkolásznak minket.
– És mikor lesz ez az ünnepi alkalom? – tudakolta Tarzan.
– Nemsokára – felelte Cassius Hasta. – Máris annyi foglyot szedtek össze a
diadalnapi bemutatáshoz és az arénaküzdelmekhez, hogy a börtönökben
fehéreket feketékkel kénytelenek összezárni, ami pedig különben nem
szokásuk.
– Ezeket a feketéket is ilyen célból tartják itt? – tudakolta a majomember.
– Persze – hangzott a válasz.
A majomember most Lukedi felé fordult, akit a sötétségben nem láthatott. –
Lukedi! – szólította.
– Mi van? – felelte a fekete ember alig hallhatóan.
– Jól vagy? – kérdezte Tarzan.
– Meg fogok halni – felelte Lukedi. – Oroszlánoknak vetnek, vagy elevenen
megégetnek egy kereszten, vagy más harcosokkal kell küzdenem, tehát
Lukedinek minden teljesen mindegy már. Szomorú nap volt az, amelyen Nyuto,
a főnök elfogta Tarzant.
– Ezek az emberek itt mind a te faludból valók? – érdeklődött a dzsungel ura.
– Nem – hangzott Lukedi válasza. – A legtöbben a Castra Sanguinarius falai
melletti településekről vannak.
– Tegnap, még úgy beszéltek velünk, hogy “az ő népük” vagyunk – mondta
egy fekete, aki értette a bagego nyelvet. – És holnap arra kényszerítenek
minket, hogy egymást öldössük, mert a Caesar azt élvezi.
– Akkor ti nagyon kevesen lehettek vagy lelki erőtök csekély – jegyezte meg
Tarzan –, hogy így lehetett bánni veletek.
– Legalább kétszer annyian vagyunk, mint a város lakossága – mondta a férfi
–, és bátor harcosok is vagyunk.
– Akkor nagy szamarak vagytok – tiltakozott Tarzan.
– Nem leszünk örökké azok. Máris sokan vannak közülünk, akik készek a
lázadásra Sublatus és Castra Sanguinarius ellen.
 – A városbeli feketebőrűek, de a kintiek is – mondta Mpingu –, igen, mind
gyűlölik a Caesart. – A tolmács, a szerencsétlen áruló ugyanabban a cellában
volt, mint a majomember.
Ezek a közlések alaposan elgondolkoztatták Tarzant. Mert ha a városban
afrikai rabszolgák százai, talán ezrei élnek, akik gyűlölik ezt a rendszert, s a
falvakban még sok-sok ezer hasonló érzületű ember, akkor csak az kell, hogy
egy jelentős vezéregyéniség is legyen köztük, és Caesar uralma gyászosan
véget ér. Máris beszélt a dologról Cassius Hastával, de a patrícius
“megnyugtatta”: efféle vezéregyéniség sosem fog kiemelkedni itt.
– Oly tömérdek évszázada uralkodunk rajtuk – mondta a Castrum Maréból
idekerült uralkodóivadék –, hogy a félelmük második természetükké vált.
Rabszolgáink sosem fognak fellázadni uraik ellen.
– De ha mégis? – tudakolta Tarzan.
– Hacsak nincs fehér vezérük, nem sikerülhet nekik – hangzott Cassius
Hasta válasza.
– És miért ne lehetne fehér vezérük? – kérdezte a majomember.
– Az ilyesmi elképzelhetetlen – mondta erre Cassius Hasta.
Társalgásukat egy kis katonai különítmény érkezése szakította félbe. Ahogy
megálltak a tömlöc előtt, s kinyittatták a rácsajtót, Tarzan látta, hogy újabb
fogoly van velük, s ez nem más, mint Maximus Praeclarus. Bevonszolták a
szerencsétlent, s a majomember azt is észrevette, hogy Praeclarus felismeri őt,
de a római nem szólt hozzá, így Tarzan is csöndben maradt. A katonák
Praeclarust is a falhoz láncolták, aztán elhagyták a tömlöcöt, melyre ismét
szuroksötétség borult. Akkor a fiatal tiszt így szólt:
– Látom már, miért vagyok itt. De hát sejtettem ezt, amikor házam
előcsarnokában rámvetették magukat. Összeraktam a kirakósjáték elemeit…
felidézve, milyen sötét célzásokat tett nekem Fastus a banketten.
– Mindig is féltem, hogy az irántam tanúsított barátságoddal magadra fogsz
komoly bajt hozni – mondta Tarzan.
– Ne tégy magadnak szemrehányást – nyugtatta Praeclarus. – Sublatus talált
volna ürügyet amúgy is, hogy ezt tehesse velem. Sorsom attól a pillanattól
fogva megpecsételődött, hogy Fastus szemet vetett Dilectára. Hogy célját
egyáltalán elérhesse, hogy remélhessen, nekem el kellett volna pusztulnom. Ez
a helyzet, barátom, épp csak azon töröm a fejem, ki árulhatott el minket.
– Én voltam az – hallatszott most egy hang a sötétből.
– Ki beszél? – kérdezte izgatottan Praeclarus.
– Mpingu – mondta igen egyszerűen Tarzan. – Velem együtt vették őrizetbe,
ahogy Dion Splendidus házába igyekeztem, hogy veled találkozzam.
– Velem találkozzál?! – kiáltotta teljesen értetlenül Maximus Praeclarus.
– Én vittem őt oda – mondta most Mpingu –, de ezek kényszerítettek.
 – Kik azok az “ezek”? – kérdezte Praeclarus.
– Hát Caesar tisztjei, meg Caesar fia – mondta Mpingu –, az ő embereik.
Becipeltek a Császár palotájába, leszorítottak a földre, és tüzes fogókkal és
tüzes vasakkal fenyegettek, a nyelvemet tépték volna ki, a szememet égették
volna szét… Ó, gazdám, mi mást tehettem?! Én csak egy szerencsétlen
rabszolga vagyok, és tudjuk, hogy Caesar rettenetes!
– Értek mindent – válaszolta Praeclarus –, és nem is hibáztatlak érte.
– Azt ígérték, hogy így majd szabad leszek – nyöszörögte a szolga. –
Helyette idehoztak, s a falhoz láncoltak ebben a tömlőében. Nem vitás, nekem
is meg kell halnom az arénában, de már nem félek. A csípőfogók és az izzó
vörös vasak gyávát csináltak belőlem. Semmi más nem kényszerített volna,
hogy gazdám barátját eláruljam.
A tömlöc hideg, kemény kövei nem sok kényelmet s nem sok vigaszt
nyújtottak, ám Tarzan születésétől fogva hozzászokott a kemény
körülményekhez, és nyugodtan aludt, míg az őr fel nem ébresztette a koszttal,
már órákkal napkelte után. Vizet és száraz kenyeret hoztak az ügyeletes
rabszolgák, akiknek a felügyelője egy félvér alak volt, légiós egyenruhában.
Tarzan elfogyasztotta a reggelit, majd szemügyre vette a tömlöcbéli társakat.
Ott volt Cassius Hasta, aki Castrum Maréban egy Caesar fia volt, aztán
Maximus Praeclarus, a fiatal patrícius innen Castra Sanguinariusból. És még ő
volt fehér ember – senki más. Még Lukedit ismerte, a bagegót, aki Nyuto
falujában összebarátkozott vele, Mpingut, Dion Splendidus rabszolgáját, aki
elárulta, és Tarzan most, a rácsos ablakon, át beszűrődő fényben felfedezett
még egy ismerős bagegót: Ogonyo volt az, aki olyan félve tekingetett Tarzanra,
mintha a majomember a végzet követe volna, legalábbis az ő nagyapja
szellemének jó pajtása.
Rajtuk kívül még öt erőteljes harcos volt a társaságukban, valamennyien
Castra Sanguinarius szomszédos falvaiból, s azért kerültek ide, mert remek
fizikai adottságaik alkalmassá tették őket arra a szerepre, amit a helybéliek
szántak nekik, vagy hogy az arénában jó gladiátorok lehessenek, ezzel is
növeljék Caesar dicsőségét, s szolgálják a tömegek szórakozását. A kis
tömlöchelyiség annyira zsúfolt volt, hogy még a földön sem lehetett végigdőlni,
ám a falban még mindig volt égy üres vasgyűrű, ami azt jelentette, hogy így
sincs tele a tömlöc.
Két nap, két éj telt el lassan. A cella lakói próbálták valahogy múlatni az
időt, bár a feketebőrűek túlságosan összeomlottak már, semhogy a maguk
baljós, sötét sejtelmein kívül bármi más foglalkoztatta volna őket.
Tarzan sokat beszélgetett velük, főleg a szomszédos falvakból behurcolt öt
harcossal. Hosszú évek tapasztalatai fűzték őt a bennszülöttekhez, ismerte
gondolkodásmódjukat, lelkivilágukat. Könnyen megnyerte bizalmukat, és
sikerült elhintenie köztük a saját gondolkodásának magvait is, mely nem ismer
tökéletesen reménytelen helyzetet vagy teljes vereséget.
Beszélt Praeclarusszal Castra Sanguinariusról és Cassius Hastával Castrum
Maréról. Megtanult tőlük mindent, amit csak lehetett a közelgő diadalünnepről,
s a játékokról, a nép katonai szokásairól, módszereiről, mígnem ő, aki egész
életében hallgatag s szófukar volt, szinte bőbeszédű lett, pedig sosem kérdezett
semmi mást, csak amivel konkrét célja volt.
A harmadik napon újabb fogoly érkezett: egy fehér fiatalember, tunikában és
tiszti mellvértben. A többi rab nagy csendben fogadta, nyilvánvalóan ez volt itt
a szokás, de mikor a vaskarikához hozzáláncolták, s a katonák eltávoztak,
Cassius Hasta máris visszafojtott izgalommal köszöntötte őt.
– Caecilius Metellus! – kiáltotta a császári sarj.
A másik odafordult, amerről Hasta hangja jött, ám a szeme még nem szokott
hozzá a föld alatti tömlöc éjsötétjéhez.
– Hasta! – kiáltotta ő is. – Megismerném ezt a hangot akkor is, ha Tartarus
legfeketébb mélyeiről kellene hallanom.
– Milyen rossz sors sodort ide? – kérdezte Hasta.
– Nem rossz az a sors, mely újra összehoz legjobb barátommal – hangzott a
válasz.
– De hát mondd el, hogyan történt! – unszolta Cassius Hasta.
– Sok minden történt azóta, hogy te elhagytad Castrum Marét – mesélte a
Caecilius Metellusnak szólított fogoly. – Fulvus Fupus, az a féreg, olyannyira
beférkőzött a Császár kegyeibe, hogy minden egykori barátod gyanú alatt áll,
életük közvetlen veszélyben van! Mallius Lepus börtönbe került, Septimus
Favonius kegyvesztett lett az uralkodónál, és maga is tömlöcben sínylődne már,
ha Fupus nem lenne szerelmes a lányába, Favoniába. De a legrosszabb, amit
közölnöm kell veled: Validus Augustus adoptálta Fulvus Fupust, és megtette őt
leendő utódjának: övé lesz a bíbor!
– Fupus mint Caesar! – kiáltotta Hasta kétségbeesetten. – És az édes
Favonia? Az csak nem lehet, hogy ő is Fulvus Fupust kedvelje?
– Nem, dehogy – felelte Metellus. – És ez van az egész dolog mögött. A lány
mást szeret, és Fupus annyira vágyik rá, hogy Favonia mégis az övé legyen,
hogy a Császár féltékenységét is felhasználja, azt a körülményt, hogy Validus
Augustus féltékeny rád… igen, ezt használja fel, hogy minden akadályt
ledöntsön az útjából.
– És kit szeret Favonia? – kérdezte Cassius Hasta. – Az nem lehet, hogy
Mallius Lepust, az unokafivérét?
– Nem – válaszolta Metellus. –, dehogy. Egy idegent. Valakit, akit te nem
ismerhettél már.
 – Hogyan lehet az? – kérdezte döbbenten Cassius Hasta. – Hát nem ismerek
minden patríciust Castrum Maréban?
– Nem Castrum Maréba való.
– És nem is Sanguinarius fia? – kérdezte csodálkozva Cassius Hasta.
– Nem, ez egy barbár, valami főnök Germániából.
– Hát ez meg micsoda badarság? – hökkent meg Cassius Hasta.
– Nem, nem, ez szó szerint így igaz – állította Metellus. – Nem sokkal azután
érkezett, hogy te távoztál Castrum Maréból. S mert tudós elme, ismeri a régi
történelmet, hamar megnyerte Validus Augustus kegyét, de romlásba sodorta
önmagát, Mallius Lepust és Septimus Favoniust is azzal, hogy Favonia
szerelme az övé, és ezzel együtt Fulvus Fupus engesztelhetetlen, féltékeny
gyűlölete is.
– Mi a neve? – kérdezte Cassius Hasta.
– Valami Erich von Harbennek mondja magát – közölte Caecilius Metellus.
– Erich von Harben? – visszhangozta Tarzan. – Én ismerem őt! Hol van
most? Biztonságban van?
Caecilius Metellus most a majomember hangjának irányába fordult. –
Hogyan ismerhetnéd te Erich von Harbent, Sanguinarius fia? – kérdezte. – Hát
akkor talán mégis igaz a történet, amit Fulvus Fupus mesélt Validus
Augustusnak, hogy ez a von Harben Castra Sanguinarius kéme!
– Dehogy! – mondta Maximus Praeclarus. – Ne izgasd fel magad. Ez az
Erich von Harben sosem járt Castra Sanguinariusban. És a barátom itt nem
Sanguinarius fia. Ő egy fehér barbár valahonnét a másik világból, és ha igaz a
történet, amit mesél – s most aztán végképp semmi okom nincs, hogy
kételkedjem benne –, azért jött ide, hogy ezt a bizonyos Erich von Harbent
felkutassa.
– Hinned kell nekik, Metellus – szólt közbe most Cassius Hasta. – ők
mindketten tiszteletreméltó férfiak, és ahogy a fogság összehozott minket,
valamennyien jóbarátok is lettünk. Amit mondanak, az a színtiszta igazság, más
nem lehet.
– Mondj nekem valamit von Harbenről – kérte Tarzan. – Hol van most, és
fenyegeti-e valami veszély Fulvus Fupus mesterkedései nyomán?
– Jelenleg börtönben van Mallius Lepusszal együtt Castrum Maréban –
felelte Metellus. – S ha a játékokat túléli, amit igazán nem hiszek, Fupus talál
majd épp elég egyéb eszközt, hogy végezzen vele.
– Ott mikor kerül sor a játékokra? – tudakolta Tarzan.
– Augusztus idusán kezdődnek – hangzott Cassius Hasta válasza.
– És most körülbelül augusztus nonae-ja van – mondta tűnődve a
majomember.
– Holnap lesz augusztus kilencedike – pontosította Praeclarus.
 – Tudni fogjuk a napot – közölte Cassius Hasta –, mert erre van kitűzve
Sublatus diadalünnepe.
– Azt mondják, a játékok eltartanak egy hétig is – mondta Tarzan. –
Mennyire van innen Castrum Mare?
– Élénk menetben talán nyolc óra járás – mondta Caecilius Metellus. – De
miért kérdezed? Csak nem tervezel ilyesmit… Kirándulást Castrum Maréba?!
– Átmegyek Castrum Maréba – mondta Tarzan, akinek figyelmét nem
kerülte el a mosoly és a gúnyos hang.
– Talán minket is magaddal viszel – nevetett Metellus.
– Te von Harben barátja vagy?. – érdeklődött a majomember.
– A barátainak a barátja. Az ellenségeinek az ellensége. Ahhoz viszont nem
ismerem őt eléggé jól, hogy az állíthassam, személy szerint a barátja vagyok.
– De Validus Augustust, a Császárt nem szívleled, igaz? – hangzott a
dzsungel urának kérdése.
– Nem – felelte a rabtárs.
– És mintha úgy venném ki itt a szavaitokból, hogy Cassius Hastának sincs
sok oka arra, hogy rajongjon Validusért, igaz? – folytatta Tarzan.
– Enyhén szólva! – mondta Hasta.
– Akkor talán mindkettőtöket magammal viszlek – tűnődött Tarzan.
A két férfi nevetett.
– Mi igazán készségesen veled tartunk, ha ilyen kedvesen invitálsz minket –
mondta Cassius Hasta.
– És engem is a társasághoz sorolhatsz – szólt közbe Maximus Praeclarus. –
Ha Cassius Hasta továbbra is a jó barátom marad… odaát Castrum Maréban.
– Ezt megígérem, Maximus Praeclarus – biztosította őt Cassius Hasta.
– Mikor megyünk? – tudakolta Metellus, megcsörgetve láncát.
– Részemről minden rendben lesz attól a pillanattól fogva, hogy ezeket
leszedik rólam –. mondta a majomember, szintén megrázva bilincseit. – És erre
biztosan sor kerül, mikor az arénába harcolni küldenek.
– Rengeteg légionárius vigyáz ott majd rád, ebben biztos lehetsz –
“nyugtatta” Cassius Hasta.
– Kérdezd meg Maximus Praeclarust – felelte erre Tarzan. – Ezektől a híres
légiósoktól én már kétszer elszöktem.
– Ez így igaz – erősítette meg Praeclarus. – A Császár katonái vették körül,
mégis kitört a trónteremből, és Sublatust a feje fölött tartotta, úgy vitte végig az
egész palotán, majd kicipelte az utcára.
– De ha titeket is magammal viszlek, az jóval bonyolultabb ügy lesz –
tűnődött a majomember. – És nagyon is magammal akarlak vinni benneteket,
mert a legnagyobb örömömre szolgál, ha ennek a Sublatusnak meghiúsíthatom
a terveit. Meg aztán közületek legalább ketten igencsak nagy segítségemre
lehettek, hogy Erich von Harbent megtaláljam.
– Kezdesz érdekelni engem – jegyezte meg Cassius Hasta. – Már-már úgy
érzem, képes leszel végrehajtani ezt az őrült tervet.

14

Vakító napsütés ragyogta be a felhőtlen égről augusztus havának

nonae-ünnepét. A kihalt aréna frissen felgereblyézett homokja szinte
átforrósodott tőle; és sütött ez a napfény a felforrósodott hangulatú tömegre is,
mely a Castra Sanguinariust kettészelő Via Principalist szegélyezte.
Barna bőrű kézművesek s kereskedők vándoroltak ide-oda, elegáns
tunikájukban a legjobb helyet keresték maguknak, lehetőleg árnyékban, a
sugárúton. Közöttük hullámzott a barbárok tömege a külsőbb fekvésű
falvakból, legszebb tollaikkal ékeskedve, legbecsesebb díszeikkel
büszkélkedve, s belekeveredtek ebbe a forgatagba a városi rabszolgák is, s
mindenki lelkesülten várta a nagy évi ünnepséget, a pageantot, mely Sublatus
diadalmát hivatott hirdetni.
Házaik tetején, puha szőnyegeken ott hevertek a patríciusok is minden
elképzelhető előnyös helyen, ahonnét a fák ágai között kilátás nyílt a
látnivalókra. Egész Castra Sanguinarius megjelent Caesar ünneplésére,
gyakorlatilag azonban a puszta szórakozás reményében.
A levegőben csak úgy vibrált a nevetés, repkedtek a vidám szavak. Utcai
boltosok, édességárusok tolongtak, furakodtak, gajdoltak; légiósok álltak őrt
kellő távolságra egymástól, a palotától a Colosseumig végig szabadon tartva az
út közepét.
Már előző este óta gyülekezett a tömeg. Éjszaka kabátba burkolózva
védekeztek a hideg ellen, de kitartottak. Volt csevegés, nevetés, verekedés,
már-már rendbontás is itt-ott, és azokat, akiknek a feje a leginkább
felforrósodott, a tömlöc hűs kövei józanították ki.
Ahogy pitymallani kezdett, a sokaság is türelmetlenül megélénkült. Eleinte
még tiszteletteljes, érdeklődő csend fogadta azokat a patríciusokat, akik,
szereplői lévén az ünnepségnek, díszes gyaloghintóikon a helyszínre érkeztek,
vagy ha történetesen közismertek voltak, még az ováció is kitört, a tömeg lelkes
kiabálással köszöntötte őket. Ám ahogy teltek-múltak az órák, s a forróság is
fokozódott, az érkező gyaloghintókat inkább morgással fogadták az emberek,
mivel türelmük fogyott, s a hangulat egyre feszültebbé vált.
Ám akkor messziről, a palota felől megszólaltak a harci harsonák, és az
emberek egyszerre elfeledtek minden fáradtságot, kedvetlenséget vagy
türelmetlenséget, s ezek az ismerős hangok szinte felvillanyozták őket.
Vidáman várták, mi fog történni, hogyan fog történni.
A sugárúton pedig lassan megindult az ünnepi menet, elől egy kis csapatnyi
trombitás, mögöttük pedig a császári gárda manipulusa. Hullámzó fejdíszek a
csillogó-villogó sisakokon, kétszáz mellvért tündöklő fémé, kétszáz dárdás,
ugyanannyi pajzs tükrözte, verte vissza a napfényt, mely a fák lombján át
beszűrődött a menetelők oszlopára. Lelkesítő, méltóságteljes látvány volt ez,
ahogy a bámuló tekintetek sorfala közt gőgös fejtartással vonult a testőrcsapat.
Patrícius vezetőik még ékesebben feszítettek az élen; arany csillámlott a
vértjeiken, s öltözékük vászna gyönyörű hímzésekkel volt ékes.
Ahogy a légiósok elvonultak, nagy tetszésmoraj támadt. Emberhangok
hullámzó rivalgása jelezte a palota felől, hogy jön maga a Caesar. A Via
Principalison közeledett a Colosseum felé, bíborban s aranyban, kocsiját
oroszlánok húzták, s ezeket szálas termetű fekete férfiak vezették, arany
pórázon.
Az uralkodó nyilván úgy gondolta, hogy az elismerés moraja és harsogása
egyedül neki szól, de valójában nem lehetett volna megmondani, mekkora része
van ebben a foglyok látványának, akik az oroszlános kocsihoz voltak kötözve.
Hiszen a Császár nem volt újdonság Castra Sanguinarius népének, a foglyok
látványa azonban igen, és valami olyat is jelentett, ami ritka szórakozást ígért az
arénában.
Castra Sanguinarius történetében még soha egyetlen uralkodó sem
vonultatott fel ilyen figyelemre méltó foglyokat, mint most Sublatus. Ott volt
Nyuto, a bagego főnök, aztán Caecilius Metellus, Kelet Császárjának egyik
centuriója és Cassius Hasta, az ottani Császár unokaöccse. De aki talán a
legnagyobb feltűnést keltette, már csak az őrült történetek miatt is, melyek
erejéről keringtek, a hatalmas fehér barbár volt, az állítólag sosem nyugvó
idegen, akinek sűrű fekete üstöke volt és leopárdbőr ruhája.
Az arany “nyakravaló” és lánc, mely a kocsihoz fűzte, az ő esetében érdekes
módon nem volt megalázó. Úgy hatott, mintha oroszlán volna oroszlánokhoz
kötözve, s a majomember mozgásának tökéletes harmóniája is afféle képzetet
keltett, mintha dzsungelbéli vad lenne ő is, tárca azoknak, akik az Imperátor
kocsiját húzzák. így haladtak a Via Principalison a Colosseum felé.
Ahogy az ünnepi mulatság menete a palota és az aréna között vonult, a
tömeg mindig talált valami újabb érdekességet. Bagego foglyok jöttek
nyakuknál összeláncolva, majd hatalmas termetű gladiátorok, akiken vadonatúj
vértezet csillogott, fegyvereik is ugyanígy újak voltak. Fehérek, barnák, feketék
haladtak itt vegyesen, sokan a környező falvakból.
Közel kétszázan vonultak fel – foglyok, elitélt bűnözők, hivatásos
gladiátorok –, ám előttük, mellettük és mögöttük veterán légiósok lépkedtek
eleven és éber tanúságaként annak, hogy Caesar egyáltalán nem becsüli le
ezeknek az elkeseredett, vad, harcolni kész s harcolni kénytelen embereknek az
ereiét.
Táblák, transzparensek következtek, melyek a régi Róma és Castra
Sanguinarius nevezetes történelmi eseményeit elevenítették föl.
Gyaloghintókban jöttek a magas rangú hivatalnokok, udvari emberek és
szenátorok, a város színe-java, míg a menet végét a gyülevészebb
bagego-nyájak és csordák alkották, a zsákmányolt állatok.
Hogy Sublatus a diadalmenetbe mégsem sorozta be Maximus Praeclarust, az
ifjú patrícius tiszt roppant népszerűségét bizonyította. Dilecta, aki apja házának
tetejéről nézte a látványosságot, szorongva állapította meg, hogy szerelmese
nincs a menetben, ugyanis tudta, hogy elég gyakran tűnnek el a császári
börtönbe zárt rabok csak úgy jeltelenül, mindörökre. Ám az égvilágon senki
sem akadt, aki most bármi felvilágosítást adhatott volna Maximus Praeclarus
sorsa felől, ezért Dilecta anyjával együtt úgy határozott, hogy a Colosseumhoz
megy, hadd lássa a játékok nyitányát. A lány szívére végtelen fájdalom és
szorongás nehezedett, hiszen az sem jó, ha esetleg látja belépni szerelmesét az
arénába, látja majd piros vérét a homokon, viszont az is borzasztotta, hogy
egyelőre nem látja őt sehol, s attól rettegett, hátha Fastus emberei titkon eltették
láb alól Maximus Praeclarust, a vetélytársat.
A Colosseumban hatalmas tömeg gyűlt össze, s mindenki a Császárt, a
diadalmenetet várta. Ezek a nézők nagy többségükben aztán ott is maradtak
ülőhelyeiken délutánig, a sportesemények kezdetéig. Ám a patríciusok számára
a fenntartott szektorok csak akkor kezdtek betelni.
Dion Splendidus szenátori páholya ott volt Caesar dísztribünrészének
közelében. Remek kilátás nyílt innen is az aréna küzdőterére, s a szőnyegekkel
bélelt páholy teljes kényelmet biztosított tulajdonosának.
Caesar még soha ily pompázatos, gazdag ünnepélyt nem rendezett, a
legritkább csemegék ígérkeztek, tudta ezt jól minden érdeklődő és
kíváncsiskodó. Ám Dilecta soha ilyen rettenetesnek nem érezte még a császári
ünnepeket, soha ilyen szívfacsaróan sivárnak és fenyegetőnek. Átkozta a
játékokat, melyeknek megnyitására mindjárt sor kerül, félt attól, amit látnia kell
majd.
A lány érdeklődése a szereplők iránt mostanáig személytelen volt. A
hivatásos gladiátorok merőben más társadalmi osztályhoz tartoztak, nem
mozoghattak egy patríciusnő köreiben. A harcosok és a rabszolgák meg
nagyjából annyit jelentettek a szemében, mint a vadállatok; melyek ellen olykor
küzdeniük kellett. S ami a bűnözőket illeti, akik gyakran ott lakoltak vétkeikért
az aréna porondján, Dilecta csak a leghalványabb részvétet vagy rokonszenvet
érezte irántuk. Édes, szeretni való kislány volt ő, aki manapság, a mi
világunkban nyilvánvalóan felháborodna az ökölvívószorítók brutalitásán, a
labdarúgópályák fékevesztettségein, de szemrebbenés nélkül nézte a római
aréna véres kegyetlenségeit, hiszen népének szokásai és hagyományai nemzeti
büszkeségként tüntették fel ezeket a dolgokat.
Hanem most reszketett. A játékokat a saját boldogságát örökre megrontó
eseménynek látta. De semmivel el nem árulta volna, hogy valakit ennyire félt, s
ő maga is inkább holt, mint élő. Nyugodt, komoly, mindenekfölött pedig
tökéletesen szép volt a kis Dilecta, Dion Splendidus lánya, s így várta a játékok
kezdetének jelét – mely mindig a Caesar érkezése volt.
Ahogy Sublatus helyet foglalt szokás szerinti díszszektorában, az aréna
távolabbi végéből, a rácsok mögül, előbukkant egy harsonások vezette menet:
jöttek mindazok, akik az ünnepi hét során porondra lépnek majd az arénában. A
felvonulás javarészt ugyanazokból a foglyokból állt, akik az ünnepi menetben
is végigvonultak már a városon. Lényegében csak a vadállatok jelentettek itt
újdonságot, közülük némelyiket kötélen vonszoltak a jól megtermett
rabszolgák, a legveszélyesebb ragadozókat azonban kerekes ketrecekben
hozták. Ezek a bestiák főként oroszlánok és leopárdok voltak, de akadt néhány
hím bivaly is, és pár ketrecben ember-forma, óriási hím majmok tomboltak.
A szereplők tömör tömbben sorakoztak fel Sublatusszal szemközt, s akkor a
Császár szólt hozzájuk, elhangzott az ígéret: a győztesek díjat kapnak, ráadásul
visszanyerik szabadságukat. Aztán a foglyokat, akik eléggé komorak
összetörtek voltak, visszavezették tömlöceikbe, rácsaik mögé.
Ahogy Dilecta tekintete a Caesar páholya előtt felsorakozottak arcát
pásztázta, sehol sem tudta fölfedezni Maximus Praeclarust. Lélegzetfojtva és
feszülten, szinte rettegve tekingetett arrafelé, egész lénye maga volt a
szorongás. Áthajolt az aréna magas mellvédjén, de nem látta őt. Akkor egy férfi
lépett be a páholyba, és leült a padra a lány mellé.
– Ő nincs ott – mondta a férfi.
A lány villámsebesen a beszélő felé fordult. – Fastus! – kiáltotta. – Honnan
tudod te azt, hogy ő nincs ott?
– Rendelkezésemre történt így – közölte a herceg.
– Halott! – kiáltotta sírva Dilecta. – Megöletted!
– Nem – hangzott a válasz. – Teljes biztonságban van a cellájában.
– Mi lesz vele? – kérdezte a lány.
– Sorsa a kezedben van – felelte Fastus. – Ne akard őt, helyette ígérd meg,
hogy Fastus felesége leszel, s akkor gondom lesz rá, ne kényszerítsék őt az
aréna porondjára.
– Ő sem akarná, hogy belemenjek ebbe – mondta a lány csüggedten.
Fastus vállat vont. – Hát te tudod – mondta. – De a sorsa, ezt is látnod kell, a
kezedben van.
 – Karddal, tőrrel, lándzsával neki nincs párja – mondta büszkén most már
Dilecta. – Ha kénytelen vívni, akkor győztes lesz végül.
– Tudjuk Caesarról, hogyan szokott fegyvertelen embereket szembeállítani
oroszlánokkal – mondta Fastus ingerkedve. – S akkor mit ér a
legfondorlatosabb vívótudomány?
– Az közönséges gyilkosság – mondta Dilecta.
– Kicsit kemény szó ez, ha uralkodód tettéről szólsz – mondta fenyegető
kenetteljességgel Fastus.
– Azt mondom, ami a véleményem – hangzott a lány válasza. – Caesar vagy
nem Caesar, gyáva és megvetendő eljárás ez. Persze, semmi kétségem felőle,
hogy Caesar is, fia is sokkal hitványabb gaztettekre is képes. – Hangjában
gyilkos megvetés remegett.
Fastus ajka körül gonosz mosoly játszott, így kelt fel a lány mellől. – Ezt a
dolgot azért nem volna szabad elkapkodnod – mondta baljóslatúan. – Mert a
válaszod nemcsak Maximus Praeclarus sorsát érinti, és nemcsak felőled és
felőlem döntesz.
– Hanem? – kérdezte a lány riadtan. – Miről beszélsz?
– Ott van apád Dion Splendidus, és ott van anyád, és ott van Festivitas,
Maximus Praeclarus anyja is. – Ezzel a fenyegetéssel sarkon fordult, s elvonult.
Ezalatt pedig folytak a játékok a harsonazaj közepette; a fegyvercsörgés, a
vadállatok hördülései, a nagy nézősereg hullámzó zúgása – ez adta a fenyegető
“szimfónia” dallamát, melyet néha megszakított egy-egy lelkes vagy csalódott
felkiáltás, mikor valami váratlan dolog történt odalenn az arénában. Lobogtak a
zászlók, lengtek a kendők, s a kegyetlen, rettenetes, ezerfejű cézár, a közönség,
élvezte embertársai vérének hullását, kínhalálát, vonagló tusáját, s közben
édességet majszolt. Közönnyel vagy gyönyörrel szemlélte, ahogy a porban
megint kileheli valaki a lelkét, s harsány tréfák, káromkodások röppentek,
mikor a szolgaszemélyzet elvonszolta a tetemet, feltisztogatta-felszórta a
bíborló homokot.
Sublatus sok munkát fektetett ebbe az eseménybe, hosszasan tárgyalta a
dolgot a játékok szervezését intéző praefectusszal, hadd legyen olyan az egész,
hogy a legigényesebb szörnyűség-éhes közönséget is kielégítse. A Caesar ezzel
akarta fokozni vagy megerősíteni, helyreállítani a népszerűségét.
A legnépszerűbb programpontok szinte mindig is azok voltak, amelyeknek
patríciusok lehettek a főszereplői. Ezért várt a Császár különösen sokat most
Cassius Hastától és Caecilius Metellustól, ám azt sem titkolta, hogy a fő szám a
fehér barbár óriás lesz, aki viselt dolgai révén eleve nagy hatással volt már
Castra Sanguinarius “isteni népére”.
Mivel Sublatus azt akarta, hogy Tarzan minél több műsorszámban lephessen
fel, az igazán veszélyes dolgokat a hét későbbi napjaira tartogatta, s így történt,
hogy az első délután Tarzan ott találta magát az arénában egy tagbaszakadt
gyilkossal fegyvertelenül, s a bűnözőt a játékok szervezői ugyanolyan
ágyékkötőbe és leopárdbőrbe öltöztették, amilyet a majomember viselt.
Egy őr odakísérte őket a homokporondra, a Császár elébe, ahol aztán a
játékok szervezője közölte a tömeggel, hogy ezek itt most puszta kézzel fognak
küzdeni, méghozzá úgy, ahogy egyébként a legcélszerűbbnek tartják, s az lesz a
győztes, aki élve vagy egyedül marad az arénában.
– A tömlöcökhöz vezető kapu nyitva lesz – közölte a szervező. – És ha a
versenyzők valamelyikének elege van, elhagyhatja az arénát, de aki így tesz,
elrontja az ellenfél mulatságát s erőpróbáját is.
A tömeg lázongva zúgott fel. Nem ilyen szelíd mulatságokért jöttek ők a
Colosseumba, mint amilyennek ez a párharc ígérkezett! Vért akartak látni.
Izgalmakat vártak, de hát most mégis türelemmel voltak, mert hátha épp
komédiának lesz kimagasló ez a mérkőzés. Ha az egyik fél messze felülmúlja a
másikat, jó móka lesz látni azt is, hogyan menekül az esélytelen. A lelátó
lelkesen üdvözölte Tarzant, és lelkesen üdvözölte az alacsony homlokú
gyilkost. Ugyanakkor arcpirító sértéseket üvöltöztek oda a játékokat szervező
nemes patríciusnak – tehették, mert tudták, micsoda védelmet jelent a tömeg, a
névtelenség.
Amikor elhangzott a mérkőzés kezdetét engedélyező parancsszó, Tarzan
szembefordult az állatias arcú, brutális alakkal, és látta, milyen műgonddal
válogatott neki valaki alkalmasnak ítélhető ellenfelet. Mert a férfi valamivel
alacsonyabb volt ugyan, mint a majomember, de rettentően izmos; barna bőre
alatt dagadoztak a fenyegető kötegek, és a válla, a háta olyan volt az izmaitól,
mintha púpos lenne. Két hosszú karja lelógott a térdéig, s gacsos-göcsös lába az
a benyomást keltette egy-egy mozdulatlan pillanatában, mintha bronzszobor
állna ott valami homoktalapzaton. Az alak elkezdte kerülgetni Tarzant,
láthatóan leste a rést, a védelem bármi apró lazaságát, s közben fenyegetően
hörgött, vadul szitkozódott s gyalázkodott.
– Nézd csak, ott az ajtó, barbár – üvöltötte, de inkább fuldokolva, fojtott
hangon, s közben az aréna távolabbi vége felé mutatott. – Menekülj, amíg élsz.
A tömeg biztatólag mordult. Élvezték az ilyen szövegeket. S főleg azt,
amikor a gyilkos ilyeneket kiabált: – Egyenként fogom kitépni a tagjaidat, a
karod, a lábad, a mindened!
A teli tribünön végighullámzott a gyönyör!
– Itt vagyok – közölte Tarzan nagy nyugalommal.
– Menekülj! – üvöltötte a gyilkos, aztán fejét leszegve, vad bikaként
támadott.
– A majomember felszökkent a levegőbe, majd visszazuhant támadójára, s
minden oly gyorsan történt, hogy Tarzanon kívül senki, de senki nem látta, nem
tudta, miként sikerülhetett; Tarzan tudta csak, hogy egy fordított, hátsó
fejfogást alkalmazott ellenfelével szemben.
Mindenki csak azt látta, hogy a tagbaszakadt figura hatalmas csattanással
odavágódik a porondra. Látták, hogy félájultan hever ott, míg a fehér barbár
óriás összefont karral áll fölötte.
A szeszélyes hangulatú tömeg most szinte egy emberként pattant fel ültéből,
s zengett a “Habet! Habet!”, és ahogy így ordítoztak, ezer és ezer zárt ököl egy
szál hüvelykujja mutatott a föld felé, de Tarzan csak állt ott, várakozva;
megvárta, míg a bűnöző lassan, tisztuló fejjel feltápászkodik valahogy.
A gyilkos vadul tekintett körül, s akkor iszonyú haraggal, üvöltve támadott
megint. A borzalmas erejű fogás azonban újra jött, s ő megint összecsókolózott
a földdel.
A tömeg gyönyörittasan ordított. Minden hüvelykujj a Colosseum földje felé
mutatott már. Azt várták, hogy Tarzan végez az ellenféllel. A majomember
felnézett Caesar páholyába, ahol a játékok szervezőjét is ott látta Sublatus
társaságában.
– Nem elég ennyi? – kérdezte Tarzan. Aztán a gladiátor elnyúlt alakjára
mutatott, lenn a porondon.
A praefectus széles karmozdulattal jelezte a tömeg óhaját. – A halálát
követelik – mondta. – Míg él, míg nem vagy egyedül az arénában, győztes sem
vagy.
– Caesar azt kívánná tőlem, hogy egy védtelen embert megöljek? – kérdezte
Tarzan. Egyenesen Sublatus arcába nézett közben.
– Hallottad a nemes praefectus szavát – felelte a Császár gőgösen.
– Legyen – mondta a dzsungel ura. – Tartsuk be a versenyek szabályait.
Azzal felkapta az élettelen testet a földről, s magasan a feje fölé emelte. –
Eképpen vittem ki a császárotokat is a palotából a sugárútra – közölte az
őrjöngő tömeggel.
Az ezerfejű cézár diadalittas gyönyörrel üvöltözött, élvezve ezt a fordulatot
is, csak a Caesar vált halottfehérre, aztán lángvörösre. Felugrott ültéből, de amit
tenni vagy mondani akart volna, arra már nem kerülhetett sor, mert Tarzan
meglengette a legyőzött ellenfél testét, le és hátra, aztán előre, mint valami
roppant ingát, és egyetlen erőteljes mozdulattal átrepítette az aréna falán,
pontosan Sublatus páholyába, ahol a test nekilökődött Caesarnak, de úgy, hogy
Sublatus is a földre bukott.
– Élek, és egyedül vagyok az arénában – mondta Tarzan. – És a szabályok
értelmében – közölte a tömeggel – én vagyok a győztes.
S a válasz olyan egyértelmű üvöltés, hörgés volt, hogy ennek a hangnak a
cáfolhatatlan ítéletével még a Császár sem mert volna ellenkezni.
 15

Véres napok követték a kényelmetlen cellák pihenést nem hozó éjszakáit,

mert a tömlőében a bolhák és a patkányok mintha szintén összeszedték volna
minden erejüket, hogy a “bentlévők” életét pokollá tegyék. Amikor a játékok
elkezdődtek, telt ház volt Tarzan cellájában, de a zárkafal három vaskarikája
üresen himbálózott már, és a lakók minden napra találgathatták, ki lesz a
következő.
A társak nem tettek szemrehányást Tarzannak, hogy mégcsak meg sem
kísérli a szabadulást és az ő kiszabadításukat, mert már az első pillanatban sem
vették komolyan a majomember optimista szökési terveit. El sem tudták
képzelni, hogy versenyzők az arénából megszökhessenek. Ilyesmi nem
történik, és ennyi az egész. Ilyesmi nem történt még soha és nem is fog.
– Tudjuk, hogy jót akartál – közölte vele Praeclarus –, de mi jobban ismerjük
a terepet, hidd el.
– Eddig még nem voltak kedvezőek a körülmények – jelentette ki Tarzan. –
De ha igaz az, amit ezekről a játékokról hallottam, az a pillanat is el fog érkezni.
– Miféle pillanat érkezhetne el – kérdezte Hasta –, mikor Caesar légiósainak
több mint a fele ott szorong a nézőtéren?
– Eljön a pillanat – emlékeztette őt Tarzan –, amikor a győztesek
valamennyien ott sorakoznak az arénában. Akkor megrohanjuk Caesar
páholyát, kiragadjuk őt onnan, bevonszoljuk az arénába. Ha Sublatus a túszunk,
máris van tárgyalási alapunk, és elérjük, amit kívánunk. Merem állítani, hogy
szabadon fognak engedni minket, csakhogy az uralkodójukat visszakapják.
– De hogyan jutunk be Caesar páholyába? – kérdezte Metellus.
– Egy pillanat leforgása alatt eleven lépcsőt formálhatunk az élőkből, aztán
egymás hátán jutunk fel, ahogy katonák szoktak falat mászni – mondta a
majomember. – Talán közben megölik némelyikünket, de maradunk elegen,
hogy a terv végül jól sikerüljön, és Caesar ott heverjen a porban.
– Sok szerencsét – mondta Praeclarus –, igazán szorítok. Jupiterre, bár
veletek lehetnék.
– Hogyhogy? Te nem csatlakozol hozzánk? – csodálkozott Tarzan.
– Hogyan tehetném? Be leszek zárva ebbe a cellába. Hát nem nyilvánvaló
már, hogy engem nem akarnak szerepeltetni az arénában? Valami más sorsra
szánnak. A börtönőr közölte velem, hogy a nevem egyetlen műsorszámmal
kapcsolatban sem szerepel.
– Majd gondunk lesz rá, hogy valamiképp velünk tarthass – erősködött
Tarzan.
– Ennek semmi módja – rázta a fejét Praeclarus igen szomorúan.
 – Várj – intette le Tarzan – Te voltál a Colosseum gárdájának parancsnoka,
nem?
– De igen – felelte Maximus Praeclarus.
– És birtokodban voltak a cellakulcsok? – kérdezte tovább a majomember.
– Persze – felelte Praeclarus –, és a bilincsek kulcsai is.
– Hol vannak most? – kérdezte Tarzan. – De hát nem, nem. Ez nem megy.
Nyilván elszedték tőled a kulcsokat.
– Dehogy, azt nem – válaszolta Praeclarus. – Tény, hogy nem is voltak
velem, a bankettra nem vittem magammal semmi ilyesmit. A szobámban
hagytam a kulcsokat.
– De ők talán… értük küldtek?
– Igen, csak nem leltek rájuk. A börtönör meg is kérdezte tőlem másnap,
miután letartóztattak, hol vannak a kulcsok, ám én azt mondtam, hogy a
katonák mindent elvettek tőlem. Azért mondtam ezt, mert jó rejtekhelyre
dugtam őket, ahol sok értéket őrzök még. Tudtam, hogy ha elárulom nekik a
kulcsok rejtekét, az értékeimnek is búcsút mondhatok.
– Remek! – kiáltotta lelkesen a majomember. – A kulcsokkal akkor
megoldódott a problémánk.
– De hogyan jutunk a kulcsokhoz? – kérdezte Praeclarus, egy kicsit bánatos
mosollyal.
– Fogalmam sincs – közölte Tarzan. – Egyelőre csak annyit tudok, hogy a
kulcsokhoz hozzá kell jutnunk.
– Mi is tudjuk valamennyien, hogy szabadságunkat vissza kellene nyernünk
– jelentette ki Cassius Hasta –, de ha tudsz valamit, nem jelenti azt, hogy a
dolog már meg is van.
Beszélgetésüket katonák közeledése szakította meg. A folyosón, a cella
ajtaja előtt hirtelen egy egész kis palotaőr-különítmény állt meg, az őr kinyitotta
az ajtót, s két fáklyavivővel a háta mögött belépett Fastus.
Körülnézett a zárkában. – Hol van Praeclarus? – kérdezte. Majd nyomban
hozzátette: – Úgy, hát ott vagy!
Praeclarus nem felelt.
– Állj fel, rabszolga! – üvöltői le akkor Fastus. – Felállni, valamennyien!
Hogyan merészeltek ülve maradni egy Caesar jelenlétében?!
– Disznó: ez jobb meghatározás volna rád – mondta neki Praeclarus.
– Rajta, kapjátok őket! Verjétek össze mindet dárdanyéllel! – rendelkezett
őrjöngve Fupus, szavait az ajtónyílás mögött álló katonákhoz intézve.
A Colosseum gárdaparancsnoka, aki pontosan Fastus mögött állt,
eltorlaszolta a bejáratot. – Nyugalom! – Senki nem mozdul! Vissza! –
rendelkezett, s a légiósok megtorpantak. – Itt parancsot nem adhat más, csak a
Caesar s jómagam, ki az uralkodó megbízottja vagyok. Te még nem vagy
császár, Fastus!
– De az leszek egy napon – sziszegte a fiatal férfi –, és te azt akkor
keservesen megemlegeted!
– Keservesen megemlegeti azt a napot, úgy hiszem, egész Castra
Sanguinarius – mondta a gárdaparancsnok. – Azt mondtad, beszélni kívánsz
Praeclarusszal. Hát beszélj vele. Mondd el, amit akarsz. Aztán menj innen. Az
én dolgomba ilyenkor még maga Caesar sem avatkozhat, megértetted?
Fastus reszketett a dühtől, ám tudta, hogy semmit sem tehet. A gárda
parancsnoka a Császár felhatalmazása folytán beszélhetett így mert az
uralkodót képviselte. Fastus akkor Praeclarushoz fordult.
– Azért jöttem, hogy jó barátomat, Maximus Praeclarust meghívjam az
esküvőmre – közölte. Arcán vigyorral arra várt, hogy Praeclarus válaszoljon
valamit. – Mintha ez nem is tenne rád semmi hatást, pajtásom! – mondta akkor
Fastus. – Azt se kérded, ki a boldog ara? Nem érdekel, ki lesz Castra
Sanguinarius következő uralkodónéja? Még akkor is tudnod kellene, ha nem
nagyon éred meg azt az időt, mikor ez a szereposztás elkövetkezik.
Maximus Praeclarus szíve szinte megállt valami módon, tudta ugyanis a
fiatal férfi, miért jött ezzel a hírrel éppen őhozzá a herceg, ide a tömlőébe!
Képes volt! De semmi jelét nem adta annak, hogy ez az egész bármennyiben is
érintené őt, tekintetét továbbra is a cella földjére szegezte. Hátát a falnak
vetette, és néma maradt.
– Szóval, nem kérded, kit veszek el, s mikor? – tudakolta Fastus. – Jó, hát
majd megmondom neked. Érdekelni fog. Jegyesem Dilecta, Dion Splendidus
lánya, akinek nem kell egy áruló, egy bűnöző. A játékok utolsó napját követő
estén Fastus és Dilecta egybekel, igen, a palota tróntermében, ünnepélyesen.
Fastus kárörvendő arccal várta, mi lesz a válasz erre a bejelentésre, de ha
arra számított, hogy Maximus Praeclarus most majd őrjöngeni fog, nagyon
kellett csalódnia. Az ifjú patríciust látszólag annyira közömbösen hagyta a
dolog, mintha Fastus nem is lenne ott a cellában. Ott lehetett, de az, akihez ily
gonosz szándékkal jött, egyszerűen keresztülnézett rajta.
Maximus Praeclarus ráadásul el is fordult sértegetőjétől, és Metelusszal
kezdett beszélni valamit, s ez teljességgel kihozta a sodrából Fastust.
Villámgyorsan előreszökkent, teljes erőből arcul vágta Praeclarust, aztán
leköpte, de mikor ez megtörtént, a majomember is kinyúlt hatalmas kezével,
megragadta, s földre rántotta Fastust.
A herceg felordított, a katonák segítségét kérte, Előkapta volna tőrét vagy
kardját, de Tarzan, aki másik kezével a bokáját fogta, mindkét fegyvert
elragadta tőle. Így lökte oda őt egyenesen a légiósok karjaiba, akik
parancsnokuk mögül most végre a cellába ronthattak.
 – Ki innen, most aztán tényleg, Fastus – rendelkezett a parancsnok. – Épp
elég bajt csináltál mára.
– Ezért még meglakoltok – sziszegte a herceg –, valamennyien. Nekem lesz
gondom rá. – És gyűlölködő, öldöklő pillantást vetett a cella lakóira, majd
távozott.
Már jóval azután, hogy a látogatók mind elmentek, Cassius Hasta
felnevetett. – Caesar! – kiáltotta. – Még hogy ez?! Disznó!
Ahogy a rabok épp azt vitatták, mi is volt ez az egész, s hogy mi lehet még
belőle, észrevették, hogy a folyosó végén, cellájuktól messze valami fény
dereng.
– Újabb látogatókat kapunk! – kiáltotta Metellus.
– Talán Fastus tér vissza, hogy leköpje Tarzant – jegyezte meg Cassius
Hasta, és ezen valamennyien nagyot nevettek.
A fény jött, jött a folyosón, de – érdekes mádon! – katonák lábdobja nem
kísérte.
– Bárki legyen is az, csendben jön s magányosan – állapította meg Maximus
Praeclarus.
– Akkor nem Fastus lesz az – mondta Hasta.
– Viszont az meglehet, hogy valami gyilkos, akit ő küldött – találgatta
Praeclarus.
– Jöjjön csak, várjuk – mondta tömören Tarzan.
Egy pillanat, és a rács mögött megjelent a Colosseum gárdájának
parancsnoka. Ő, aki legutóbb Fastusszal járt ott, s aki közbeavatkozott a herceg
s a rabok ügyében.
– Appius Applosus! – kiáltotta Maximus Praeclarus. – Nem gyilkos ő,
dehogy, barátaim!
– Nem vagyok testednek gyilkosa, Praeclarus – mondta akkor már maga
Applosus –, de a boldogságodé sajnos igen.
– Mit jelentsen ez, barátom? – kiáltotta meghökkenve Praeclarus.
– Haragjában Fastus többet is elmondott nekem, mint amit neked – hangzott
Applosus válasza.
– Éspedig mit mondott? – követelte most más Praeclarus.
– Azt, hogy Dilecta beleegyezett: a felesége lesz, abban a reményben, hogy
így megmentheti apját, anyját, és megmenthet téged is, barátom… és
megmentheti, el ne feledjem, anyádat, Festivitast.
– Ha disznónak nevezzük Fastust, sértés a disznókra nézve – jegyezte meg
Maximus Praeclarus. – Kérlek, Applosus, vidd meg hírét Dilectának, hogy
inkább meghalok, de ezt az áldozatot nem fogadom el tőle.
– Tudja ő ezt, barátom – nyugtatta Applosus. – De hát, mondom,
apjára-anyjára is gondolnia kell. És anyádra.
 Praeclarus leszegte a fejét. Nagy csüggedés volt ebben a mozdulatban. – El
is feledkeztem róla – motyogta. – Persze, de hát… valahogy csak meg kell
állítani ezt…
– Caesar fia! – kiáltotta Applosus. – És nagyon rövid az idő.
– Tudom! Tudom! – kiáltotta kétségbeesetten Praeclarus. – Mégis…
ocsmány. Lehetetlen!
– Ez a tiszt a te barátod, Praeclarus? – kérdezte Tarzan, és Appius
Applosusra mutatott.
– Persze – mondta Praeclarus.
– Megbízol benne maradéktalanul? – kérdezte tovább a majomember.
– Életemre és becsületemre! – kiáltotta szinte önkívületben Maximus
Praeclarus.
– Akkor mondd meg neki, hol vannak a kulcsaid, és kérd meg, hozza ide az
egész csomót – utasította a fiatal patríciust Tarzan.
Praeclarus egy pillanat alatt felderült. – Egek, erre én nem is gondoltam! –
rikoltotta.
– De hát nem, ezzel őt sodornám halálos veszélybe.
– Már veszélyben vagyok – mondta Applosus egyszerűen. – Fastus sosem
feledi el, sosem bocsátja meg, amit mondtam neki az este. Szóval, Praeclarus,
tudhatod, hogy elkárhoztam valami módon. Halljuk, miféle kulcsok kellenek
neked? És hol vannak? Idehozom őket bárhol legyenek is, jó barátom, hallod?!
– Talán mégsem, ha meghallod, miféle kulcsok, valóban – óvta Praeclarus.
– Máris képzelem – hangzott Appius Applosus válasza.
– Gyakorta jártál a lakásomon, Applosus? – kérdezte az ifjú patrícius.
A Colosseum gárdaőrparancsnoka bólintott.
– Akkor hát, emlékszel a polcokra ott az ablak alatt, ahol a könyveim
vannak?
– Hogyne.
– A harmadik polc hátlapja elcsúsztatható, és mögötte, a fal üregében,
megleled a kulcsokat.
– Rendben van, Praeclarus. Itt lesznek a kulcsok hamar – felelte a tiszt.
A többiek pedig csak némán figyelték, hogyan távolodik a fény, hogyan
távolodik vele Appius Applosus a Colosseum föld alatti folyosóján.

Elérkezett a játékok utolsó napja. A vérszomjas “ezerfejű” utoljára gyűlt

össze, de úgy, mintha valamit most látna először, mintha merő újdonság volna
az egész, mintha egy héten át nem ugyanez történt volna ott az arénában, s
mintha az emlékezetét is tisztára söpörte volna mindenki, úgy, mint a friss
homokkal felváltott véres talajt a porondon.
 A cella lakóit is utoljára vitték az arénához közelebbi zárkába ott lenn a
mélyeken. Ez a zárka talán jobban küzdött, talán kedvezőbb helyzetben volt,
mert a tizenkét gyűrűből még csak négy lötyögött üresen.
Csak Maximus Praeclarust hagyták a zárkában.
– Istenek áldása veletek – mondta. – Akik túlélik közületek ezt a napot,
szabadok lesznek. Sosem látjuk többé egymást. Jó szerencsét, és az istenek,
ezerszer kérem, adjanak erőt karotoknak – mi mást kérhetnék tőlük? Hiszen
nagyobb bátorságot földi vagy égi lény nem tanúsíthat, mint ti az elmúlt hét
során!
– Applosus nem vált be – mondta Hasta.
Tarzan egy kicsit zavartan állt ott. – Ha legalább kijöhetnél velünk,
Praeclarus, akkor a kulcsokra sem volna már szükség. – mondta.
A különzárkából, ahová átterelték őket, Tarzan és társai hallhatták a
küzdelmek zaját az arénából. Fülükhöz eljutott megannyi hörgés, jajkiáltás, a
közönség tapsa, őrjöngése, ám hogy mi történik odakint, nem láthatták.
Igen nagy helyiség volt ez, ablakain sűrű, erős rács, az ajtó is áttörhetetlen.
Olykor ketten, máskor négyen, aztán hatan mentek ki a küzdőtérre, de csak egy,
csak kettő, csak három tért vissza mindig. Azokra, akik ottmaradtak, idegőrlő
gyilkos hatású volt ez az eseménysor. Volt, aki jószerivel nem is bírta már a
feszültséget Ketten öngyilkosságot kíséreltek meg, mások a zárkatársakkal
akartak összeveszni, csak legyen valami, csak történjék akármi. A helyiségben
sok-sok őr volt, a foglyok pedig fegyvertelenül voltak kiszolgáltatva nekik,
mert fegyvert mindegyikük csak akkor kapott, amikor már elhagyta ezt az
“öltözőt” s indult ki az arénába.
A délután lassan estébe hajlott. Metellus egy gladiátorral küzdött odakint,
mindketten teljes fegyverzetben. Hasta és Tarzan hallotta a tömeg ordításait,
izgalmát. Egymás után harsantak az éljenző kiáltások, ami azt jelentette, hogy
mindkét férfi derekasan helytállt. Aztán dermedt csend következett, utána pedig
a megszokott “Habet! Habet!”.
– Vége – suttogta Cassius Hasta.
Tarzan nem válaszolt. Megkedvelte ezeket az embereket, mert azt
tapasztalhatta, hogy bátrak, egyszerűek és hűek, és ő maga is szíve mélyéig
átélte, átérezte most már azt a feszültséget, amit egy-egy társ visszatértéig el
kellett viselniük. Ám semmi külső jelét nem adta feldúltságának, és miközben
Cassius Hasta idegesen járt fel s alá, a dzsungel ura csak álldogált csöndesen,
összefont karral, az ajtót figyelve. Ez egy kis idő múlva most is kinyílt, és bejött
Caecilius Metellus.
Cassius Hasta megkönnyebbülten kiáltott fel. Odaugrott, átölelte barátját.
Aztán megint nyílt az ajtó, és egy alacsonyabb rangú tiszt jelent meg. –
Gyerünk – ordította. – Mindenki. Ez az utolsó esemény.
 Ahogy a nagy zárkából kiléptek, mindegyikük kapott egy kardot, tőrt,
lándzsát, pajzsot, és valamennyiüket felszerelték kenderből font hálóval is. Így
mehettek ki az arénába. Egymás után. Ott volt az elmúlt hét küzdelmeinek
valamennyi túlélője. Voltak vagy százan.
Két egyforma létszámú csoportba sorolták őket, az egyik csoport tagjai
vörös szalagot kaptak a vállukra, a másik csoporthoz tartozók pedig fehéret.
Tarzan a vörösök közt volt, akárcsak Hasta, Metelluis, Lukedi, Mpingu és
Ögonyo.
– Most mit várnak tőlünk? – kérdezte Hastától a dzsungel ura.
– A vörösök küzdenek a fehérek ellen, méghozzá addig, míg a vörösöket
mind meg nem ölik, avagy fordítva, a fehérek el nem hullanak valamennyien.
– Ma aztán láthatnak annyi vért, amennyi csak kell – jegyezte meg Tarzan.
– Ezeknek soha semmi vér nem elég – hangzott Metellus válasza.
A két tábor az aréna két ellenkező felébe vonult. Akkor a játékok szervezője
jelt adott, s a két tábor felsorakozott, amott a vörösek, emitt a fehérek.
Trombiták harsantak, s a felfegyverzett emberek elindultak egymás felé,
fenyegetően.
Tarzan mosolygott magában, ahogy elnézte ezeket a fegyvereket – mivel is
kell védenie magát! A dárda forgatásában biztos volt, hiszen a vazirik nagy
lándzsások-dárdások, s a majomember még köztük is a legjelesebbekkel tartotta
a szintet. A tőrrel is otthonosan bánt, hiszen hosszú időn át az apjától örökölt
vadászkés volt az egyetlen fegyvere. Hanem a spanyol kard, éreznie kellett,
kétséges dolog, nem biztos eszköz a kezében. A hálót egyszerűen
nevetségesnek érezte, holmi kacatnak. Szívesen elhajította volna a pajzsát is,
mert nem szerette sosem a pajzsokat, mihaszna tehernek tartotta csupán, hanem
a pajzsforgatásban azért otthon volt, mert amikor a vazirik más törzsekkel
küzdöttek, ő is pajzsosan vett részt ütközeteikben. S mert tudta, hogy a pajzs itt
most végső soron az ellenfél nehéz fegyverei ellen az egyetlen védelem,
megtartotta a magáét, s így indult, társai mellé felsorakozva, a fehérek ellen. Az
volt a meggyőződése, hogy túlélésük reménye csak az, ha az első
összecsapáskor minél több fehéret intéznek el végérvényesen, s akkor az
aprólékos munkát majd el lehet végezni valahogy. Erre szólította fel társait, s a
lelkűkre kötötte még, hogy ki-ki ügyeljen: ha végzett a maga ellenfelével,
azonnal figyeljen társaira, nincs-e valaki köztük, aki rászorul a segítségre.
Ahogy a két arcvonal közelebb ért egymáshoz, mindenki választott magának
ellenfelet, s Tarzan láthatta, hogy a város körüli falvak egyikéből való harcos
került szembe vele. Egyre közelítették egymást. Közben a majomember
láthatta, hogy a két arcvonal idegesebb tagjai már előretörtettek, s a párviadalok
meg is kezdődtek azokon a pontokon. Tarzan ellenfele támadott. A levegőben
már lándzsák, dárdák röpködtek. A majomember s a harcos is elhajította
lándzsáját az ellenfélre. A dobás, melyre Tarzan vállalkozott, nem volt akármi:
benne volt a dzsungel urának minden ereje, tapasztalata és eltökéltsége. Ahogy
az ellenfél hajítófegyvere is meglódult, Tarzan feljebb kapta pajzsát. Szinte
villámlás volt az, mennydörgés, ahogy a dárda és a pajzs összecsapott, de
Tarzan sértetlen maradt. Az ő dárdája viszont olyan erővel vágódott a harcos
pajzsába, hogy rögtön átfúrta, s meg sem állt az ellenfél szívéig.
Közben már két másik küzdő is a földön hevert, az egyik holtan, sebesülten a
másik, és a Colosseum őrjöngött, egyetlen háborgó hisztéria volt a tömeg.
Tarzan, ahogy ellenfelével végzett, máris rohant egy vörös társa segítségére. De
valaki a fehérek közül, aki hasonlóképpen előnyös helyzetben volt,
közbeavatkozott. A majomembert csak akadályozta, bosszantotta a háló,
elhajította hát, méghozzá egy fehérre, aki épp vörös ellenfelére támadt volna. Ő
pedig máris ott állt szemközt a maga emberével, aki meztelen karddal
közeledett felé. Hivatásos gladiátor volt ez a harcos, valamennyi fegyverének
forgatásában jártas, és Tarzannak hamarosan látnia kellett, hogy csak minden
erejét megfeszítve, minden ügyességét összeszedve lehet esélye, hogy
eredményesen végezze ezt a párviadalt is.
Ellenfele nem siette el a dolgot. Lassan, óvatosan közelítette Tarzant, ki
akarta puhatolni, milyen is ez az idegen. Óvatosságra intette rengeteg harci
tapasztalata, s hogy egyetlen remény hajtotta, a legegyszerűbb: életben maradni
mindenáron. A tömeg gúnyolódása, goromba üvöltözése ugyanúgy nem
érdekelte, ahogy a tetszésnyilvánítások sem hatottak rá; Caesart pedig gyűlölte.
Hamar rájött, hogy Tarzan csak védekezik, ez a taktikája, de azt nem tudhatta,
mi a célja vele: kiismerni a másikat? Netán valami terv része ez az óvatosság,
hogy aztán annál váratlanabbul rontson mégis a másikra? A gladiátor
nyilvánvalóan, nem tudhatta, – de nem is nagyon izgatta, mert biztos volt
magában. Tudta, hogy mestere a kardforgatásnak, s ezt sok-sok holttest
“bizonyíthatta” már, olyan ellenfelek tetemei, akik azt hitték, hogy őt
meglephetik valamiféle vívótrükkel.
A gladiátor Tarzan vívóügyességére a pajzsforgató technikájából
következtetett, s úgy gondolta, hogy rendkívül képzett ellenféllel akadt össze.
Türelmesen várt tehát, hogy Tarzan támadjon, elárulva ezzel, mi is a stílusa.
Ám a majomembernek nem volt olyan kardvívó stílusa, amely a gladiátoréhoz
bármiben is mérhető lett volna. Tarzan olyasmire várt, amit jószerencsének
szokás nevezni, tudta, egyéb nem is segítheti győzelemre a roppant ügyes és
gyakorlott, óvatos ellenféllel szemben. Hanem a gladiátor nem hibázott, nem
kockáztatott, nem hagyott semmiféle esélyt, s a dzsungel ura most már főleg
abban bízott, hogy egyik társa majd felszabadul, aztán a segítségére siet, amikor
egészen váratlanul azt érezte, hogy hátulról egy hálót dobnak a vállára.
 16

Cassius Hasta kettéhasította ellenfele sisakját, s a tagbaszakadt tolvaj a

földre rogyott, ő maga pedig már nézett is körül, hol egy újabb ellenfél, amikor
azt kellett látnia, hogy az ellentáborból valaki hálót dob Tarzanra, miközben a
majomember egy hivatásos gladiátorral viaskodik. Cassius közelebb volt a
gladiátorhoz, mint Tarzan másik ellenfeléhez, s így a hivatásos vívóra vetette
magát. Tarzan pedig látta, mit tesz Cassius Hasta, s így teljes figyelmét a
hálóvetőnek szentelhette, s nyomban szembe is fordult vele.
A gladiátor meg azt tapasztalta, hogy hirtelen egészen más típusú ellenfele
támadt, mint amilyen az iménti volt. Talán ez a piros szalagos nem volt olyan
ügyes a pajzzsal, talán nem is volt olyan erős, mint az óriás, de a gladiátor soha
életében ilyen virtuóz kardvívóval nem találkozott még.
A tömeg az események kezdete óta megkülönböztetett figyelemmel követte
Tarzan minden megmozdulását, hiszen óriási termete, meztelensége,
leopárdbőr öltözéke miatt eleve feltűnő jelenség volt. Azt is nyugtázták, hogy a
majomember első dárdavetése nyomán az átfúrt pajzsú ellenfél holtan rogyott a
földre. Most pedig a gladiátorral vívott küzdelmét nézték. S ez a bajvívás
egyáltalán nem tetszett nekik, túlságosan lassú ügynek találták, álmos
manőverezésnek. Zengett is a fújozás, harsogott az elégedetlen, szitkos
hergelés. S amikor a fehér szalagos rádobta Tarzanra a hálót, gyönyörűséggel
ordítottak fel, mert ilyen volt ez a tömeg: tegnapról mára nem tudta, mit is akar,
az egyik percről a másikra nem tudta, kinek szurkol, s valóban, napról napra és
percről percre változtak hangulatai. Kegyetlen és ostoba sokaság ült az aréna
nézőterén, hanem hát végső soron nem különbözött ez a “szurkolósereg” más
helyek s más korok hasonló gyülekezeteitől semmiben.
Hogy Tarzan akkor, hálóba borítva, szembefordult támadójával, ez tőrt
rántva rontott rá, hogy most aztán végezzen vele. Ám a majomember két kézzel
megragadta a hálót, rántott rajta egyet, mire a rostok úgy szakadoztak szét, akár
ha papiruszból lettek volna, csakhogy akkorra már az ellenfél olyannyira rajta
volt, hogy tőre is beleszaladt Tarzan testébe. Vér patakzott a leopárdbőr alól, s a
dzsungel ura nagyon közel volt a halálhoz. A szíve felé szaladt a tőr, de még
idejében elkapta a pengét tartó csuklót, s akkor már az ellenfél fájdalomordítása
hallatszott: törtek a csontjai. Acélujjak szorították, de nemsokára már nemcsak
a kezét, hanem a torkát is. Tarzan odarántotta őt magához, és ahogy terrier a
patkányból, kiszorította belőle a szuszt. A levegő beleremegett a csőcselék
gyönyörteljes ordításába.
Egy pillanat múlva Tarzan már hajította is féke az élettelen testet, aztán
felkapta kényszerűen lerakott kardját és pajzsát, s kereste az újabb ellenfelet,
így zajlott, hullámzott a harc az arénában, mindkét fél igyekezett a
legkényesebb helyeken s pillanatokban a létszámfölény kialakítására, rárontva
a túl makacs ellenfelekre, ha társuk egyedül nem bírt az illetővel, így végzett
Cassius Hasta is Tarzan gladiátorával, s most egy újabb kardvívóval küzdött,
amikor még egy fehér támadt rá. Kettő egy ellen ilyen bajvívásban nagy túlerő,
ám Cassius Hasta megpróbálta e másodikat távol tartani magától, remélve,
hogy közben felmentő társ siet a segítségére.
A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű, mert a fehérek mintha kiszúrták
volna maguknak Cassius Hastát, többen is körülvették, éppen azért, hogy az,
amire annyira várt, ne következhessen el. Cassius Hasta akkor észrevett egy
födetlen felületet, s már döfött is, és ellenfelének nyaki ütőerét vágta el,
ugyanakkor azonban egy pillanatra megfeledkezett a védekezésről, s ez elég
volt egyik ellenfelének, hogy lesújtson a fejére. Sisakját nem hasította át a
csapás, de ahhoz elég volt, hogy Cassius Hasta félig kábultan a földre rogyjon.
– Habet! Habet! – Ezt harsogta sok ezer torok. Hasta az arénának oly részén
zuhant el, ahol sokan láthatták őt közelről. Ellenfele ott állt fölébe magasodva,
és mutatóujját emelte a nézők felé, mire a jelenlévők egy emberként mutattak
hüvelykujjukkal a földre!
A fehér szalagos arcán mosoly futott végig, így emelte kardját, hogy Hasta
torkába döfje, de ahogy egy pillanatnyit kivárt, hogy a közönségnek játsszon,
Tarzan előrelopakodott a puha homokon, eldobta kardját, pajzsát, s mindenestül
visszavedlett primitív, vadonbeli lénnyé, hogy megmentse barátját.
Olyan volt az az ugrás, mint mikor az oroszlán szökken. A tömeg látta, és
megdermedt a láttán. Ahogy ugrik, abból a hihetetlen távolságból, s el is éri az
ellenfelet, a gladiátort, és valóban úgy zúdul rá, a vállára, mint dzsungelbéli
állat a zsákmányára!
Zuhant a két test, Hasta mellé a földre, és néhány pillanat múlva már csak
Tarzan szökkent talpra e bukásból: két keze közt ott volt az ellenfél. Megrázta,
ahogy azt a korábbit, ájulttá rázta, aztán ebben az ájulatban megfojtotta,
acélujjakkal préselte ki belőle az életet, a tetemet pedig elhajította messze a
porondon.
A tömeg őrjöngött. Felálltak a padokon, visongtak, ordítottak, sálakat,
kendőket, sisakokat hajigáltak, és virágokat, édességet, ami a kezük ügyébe
került. Tarzan lehajolt, fölsegítette Cassius Hastát, és megkönnyebbülten látta,
hogy barátja él, s visszatér az öntudata.
A majomember sebesen végigpillantott az arénán, s azt láthatta, hogy
körülbelül tizenöt vörös maradt életben és mintegy tíz fehér. A túlélés csatája
volt ez. Itt nem voltak etikai szabályok, nem volt az ellenféllel szemben
becsület. Vagy te, vagy én, Tarzan maga köré gyűjtötte a vörösek öt emberét, s
így vetették magukat a legerősebb fehér szalagosra, aki a hat kardvívó ellenfél
csapásai alatt pillanatokon belül holtan, száz sebből vérezve hullt a földre.
 Tarzan parancsára akkor ez a kis csoport kettévált, s a még élő fehéreket így,
trióban vették kezelésbe, s az eredmény: tizenöt vörös túlélő, míg az utolsó tíz
fehér is holtan hevert a homokon.
A tömeg Tarzan nevét kiáltozta, bömbölte szerte a lelátókon, mindenki másé
előtt az övét, és Sublatus ettől iszonyú haragra gerjedt. Az idegen fehér barbár
halálra sértette őt, s most nem az történt, hogy ezért ő látványosan bosszút állt,
hanem az ellenkezője: Tarzan személyes népszerűsége nőttön-nőtt, s messze
meghaladta már az övét, a Császárét. Hogy az ilyesmi persze múló jelenség, s a
szeszélyes tömeg ugyanígy “ejtheti” is kedvencét, az uralkodó dühét nem
csökkentette. Agyában egyetlen gondolat járt lázasan: ennek a Tarzan nevű
lénynek el kell pusztulnia, el, mindenképpen. A játékokat szervező
praefectushoz fordult, s odasúgott neki valamit.
A tömeg harsányan követelte, hogy az életben maradottak most aztán kapják
meg a babérkoszorút, s a szabadságukat is persze, ám ehelyett valamennyiüket
visszaterelték az aréna zárkájába, kivéve Tarzant.
A nézők közül sokan úgy gondolták, Sublatus külön is megjutalmazza a
hőst, s ez a híresztelés sebesen terjedt, már ahogy efféle dolgok terjedni
szoktak.
Rabszolgák mentek be az arénába, hogy a tetemeket kivonszolják,
összeszedték az elhajigált fegyvereket, pajzsokat is, és friss homokkal szórták
fel az arénát. Tarzan pedig ott állt közben, ahol állnia kellett, Caesar páholya
előtt. összefont karral állt, komoran várta, mi jön – fogalma se volt róla –, s
akkor… Meghallotta a tömeg felháborodott moraját. Vad kiáltozás harsant, s a
majomember efféle szavakat vélt kivenni belőle: “Zsarnok!… Gyáva!…
Áruló!”, majd “Vesszen Sublatus!” Körülnézett, s látta, hogy mindenki az aréna
egyik vége felé mutat, ő is arra pillantott, és akkor láthatta, mi háborította fel
úgy a tömeget, mert babér és szabadság helyett valami egészen más várt
Tarzanra: egy hatalmas, fekete sörényű hím oroszlán, éhségtől villogó, vad
szemmel.
A nép haragjára Sublatus külszínre szemtelen és közönyös arccal válaszolt.
Megvetően nézett az aréna porondjára, mintha minderről nem venne tudomást;
de közben, titkon már odasuttogta utasítását a praefectusnak, hogy három
századnyi légiós helyezkedjen el azonnal a tömegben, s a lázítókat, akik esetleg
a császári páholy felé irányítanák a felzúdult népet, azonnal tegyék
ártalmatlanná.
De az oroszlán mindeközben Tarzan felé közeledett, s a kegyetlen, önző és
vérszomjas tömeg még a maga pillanatnyi haragját is feledte, bármit feledett
volna az újabb véres izgalom reményében. Azok, akik az imént a legnagyobb
Tarzan-éltetők voltak, most az oroszlánt üdvözölték lelkesen, ugyanakkor ha
Tarzan győz, nyilvánvaló volt, hogy a majomembert fogják ugyanígy
üdvözölni. Persze, effélét nem vártak, a dolog egyértelműnek látszott: győztes
ebben a párviadalban csak az oroszlán lehet, így gondolták. Tarzan minden
fegyvere csak egy szál tőr volt, többi harceszközét mind elhajigálta, nem volt
módja többé összeszedni.
Meztelenségében, mindössze egy szál ágyékkötőben s leopárdbőrben,
Tarzan fenséges látványt nyújtott, maga volt a testi tökély. Castra Sanguinarius
népe rajongó ámulattal nézte őt, a közben tette, tette dénárjait az oroszlán
győzelmére.
Láttak ők már másokat is így, bátran és reménytelenül, oroszlánokkal
szembeszállni, s ugyanilyen merészséggel vegyes reménytelenséget véltek
fölfedezni Tarzan arcán, csakhogy a reménytelenséget nem a majomember
érezte, azt csak ők képzelték oda. Az oroszlán ezenközben tovább haladt,
ugrásra készen lelapult, méregette prédáját, reszketett az ideges várakozástól, a
biztos, mégis egyre halogatott beteljesüléstől, hogy éhes gyomrát végre
megtölthesse véres hússal. Tarzan pedig csak várt.
S ha ő maga lett volna az oroszlán, akkor sem tudhatta volna pontosabban,
mi zajlik le abban a sörényes, vad főben. Tudta, melyik pillanatban következik
el a döntő támadás, tudta, milyen lesz a halálos rohanás és ugrás sebessége.
Tudta, mikor és hogyan áll két hátsó lábára az oroszlán, hogy rettenetes mellső
mancsaival lecsapjon, és iszonyatos masszává tépje-törje az áldozatot, az
embertestet.
Látta a megfeszülő izmokat. Látta, ahogy a verdeső farok egy pillanat tört
részére megáll. A tőr még egyre ott volt csak tokjában, a csípőjén. Várt, és
testsúlyát észrevehetetlenül áttette talpa párnáira, és akkor az oroszlán
támadott.
Tarzan pontosan tudta, mi a vadállat koreográfiája. A roham, a távolság
bemérése, az időzítés, mely a másodperc tört részét is ösztönösén figyelembe
veszi, akár a jó vadász. És a majomember tudta azt is, mi a legcélszerűbb
válasz, mi az, amit a támadó ragadozó a legkevésbé vár, s neki éppen azt kell
tennie.
Mert Numa, az oroszlán bizonyosra vette, hogy áldozatai szinte mindig csak
két megoldást választanak: vagy dermedten várják, hogy ront rájuk a támadó,
vagy menekülni próbálnak, futni az életükért. Az áldozat oly ritkán merészel
szembeszállni Numával, hogy az oroszlán ezt az eshetőséget számításon kívül
is hagyta. Ezért Tarzan számára ez volt az a bizonyos harmadik út.
Ahogy ugyanis az oroszlán támadott, a majomember is előreszökkent, hogy
összecsapjon vele, s akkor a tömegnek egy pillanatra elállt a lélegzete. Még
Sublatus is feledte, ki ő, mi ő, s nem a császári zsarnok figyelte az eseményeket,
hanem egy felizgatott néző.
 Numa megpróbált alkalmazkodni az új helyzethez, felágaskodni, hogy
összecsapjon ezzel az emberforma valamivel, de közben egy egészen parányit
megcsúszott az aréna homokján. Nagy mancsa lesújtott ugyan, de éppen
elvétette Tarzant, sem az irányzék, sem az időzítés nem bizonyulhatott jónak,
mert a majomember villámgyorsan elhajolt, s a következő másodperc tört
részében Numa azt tapasztalhatta, hogy megfordult a szereposztás: zsákmánya
ahelyett, hogy alatta lenne, egy hatalmas szökkenéssel ott terem rajta, a hátán!
Ott volt a majmok Tarzanja Numa hátán. És óriási kar ölelte át máris a
sörényes torkot, acélizmú lábak fonódtak az oroszlán két oldalára, karcsú
hasára, s ott gyilkosan összekulcsolódtak. Numa ágaskodott, kapálózott, meg
akarta harapni ezt a vad lényt a hátán, de hiába, a könyörtelen karok még
fojtogatóbban szorultak és szorultak összébb a torkán, lefogták az oroszlánt,
úgy, hogy tépőfogai egyszerűen nem érhették el a célt. Numa felszökkent a
levegőbe, s ahogy földet ért, henteregni kezdett, hogy így rázza le magáról a
polipként, tapadó támadót.
Eközben Tarzan, fél karral s két lábbal tartva pozícióját, szabad kezével
hozzálátott, hogy tőrét előrántsa végre. Numa most már valóban attól félt, hogy
az életet szorítják belőle, és csaknem beleőrült. Két hátsó lábára szökkent,
hanyatt vetette magát, görgött a porondon, hogy a támadó leszakadjon róla, s a
tömeg erre, mint várható volt, ismét felhördült. Zúgott, harsogott a kéjes
ordítás, mert soha senki nem látott ilyet még itt, ebben az arénában. A barbár
úgy védekezett az oroszlánnal szemben, ahogy a közönség álmában sem
képzelhette volna, s hatalmas éljenzéssel fogadták teljesítményét, bár tudták,
hogy a végén úgyis a dzsungel vadja fog győzni. Tarzan akkor meglelte a tőrt,
és belemártotta a pengét Numa oldalába, egyszer, kétszer, háromszor, újra meg
újra. De mindegyik csapás mintha csak fokozta volna a ragadozó őrjöngését,
ahogy egyre csak le akarta rázni a hátára tapadó ellenfelet, hogy aztán a
következő pillanatban ízekre szaggassa.
Vér ömlött Numa oldalából, összekeveredett szája habjával, nyálával, ahogy
még egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel talpra támolygott, hátha most, most
tudja lerázni a majomembert, de nem és nem. Erőt vett rajta a kábulat, a végső,
a halálos. A kés újra lesújtott, mélyre, s most már a végét járó vadállat
orrán-száján dőlt a vér. Előrebillent, aztán elzuhant, élettelenül hevert az aréna
porondján.
Tarzan, a majomember talpra szökkent a véres homokon. A vad küzdelem,
az élethalálharc most aztán végképp lehántotta róla a civilizáltság maradványait
is. Nem az angol lord állt ott, fél lábbal a leolt ellenfélen, nem Lord Greystoke
nézett farkasszemet az ezerfejű közönséggel, nem a fehér ember méregette
összeszűkült szemhéjai alól e környezetet. Az ember nem volt itt sehol, a
vadállat állt győztesen az arénában, az emelte föl fejét, s torkából így harsant
egyszerre a vad majmok diadalordítása, a velőtrázó és vérfagyasztó győzelmi
kiáltás. Hanem egy pillanat múlva már vége is volt ennek a bűvöletnek.
Arckifejezése visszaváltozott. Mosoly futott végig vonásain, aztán lehajolt,
kihúzta tőrét a testből, gondosan letörölgette, s visszacsusszantotta a tokba.
Caesar mindenféle kisebbségi érzése, féltékenysége egyszerre rémületté,
halálriadalommá változott. Hallania kellett a borzadályos ujjongást, éltetést. Ez
volt Castra Sanguinarius népe! Jól tudta, hogy hiába rejtegetné a tényt akár
önmaga elől is: népszerűséget ő ebben a birodalomban nem élvez, s a tömegek
ugyanígy ítélnek fia, Fastus dolgában is.
A barbár pedig kicsoda? Maximus Praeclarus barátja, azé a Maximus
Praeclarusé, akit ő tönkretett, azé, akinek népszerűsége a csapatoknál az
elképzelhető csodák határát is túlszárnyalta, s ki még ez az ifjú patrícius?
Szerelmese Dilectának, Dion Splendidus lányának, és ez a Splendidus igen
könnyen a császári bíbor vetélkedő várományosa lehet vele szembe állva. Ha
ráadásul egy ilyen népszerű bálvány is támogatja, mini ez a Tarzan, aki… Nem
és nem! Tarzan nem nyerheti vissza a szabadságát, hiába parancsolná ezt
minden szabály és szokás! Míg a majomember ott állt diadalmasan az arénában,
a nézőteret, mely ujjongva ünnepelte őt, még sűrűbben betöltötték, áthatották
jelenlétükkel a légiósok, úgy, hogy aztán már szinte lándzsafalak csillogtak
fémesen, köröskörül a napfényben.
Caesar megint suttogni kezdett valamit a játékok felügyelő praefectusával.
Harsonák zendültek, de a praefectus felállt, tenyerét emelve csendre intett
mindent és mindenkit. El is ült lassan a zsibongás, az emberek pedig vártak,
füleltek, mert most, most kellett eljönnie annak a pillanatnak, hogy a játékok
vitathatatlan és kiemelkedő győztese megkapja méltó jutalmát. A praefectus a
torkát köszörülte.
– Ez a barbár – mondta –, íme olyan rendkívülit nyújtott, Caesart oly
végtelenül felüdítette s szórakoztatta, hogy kegyes uralkodónk, népére is
gondolva rendhagyó módon beiktat még egy programpontot. Hadd bizonyítsa
mindent elsöprő fölényét ez a hős. Az esemény pedig… – De a praefectus nem
folytathatta. Szava belefúlt az általános hangorkánba. Csalódottság, nemtetszés
és düh hangjai voltak ezek. A közönség most már csalhatatlanul ráérzett arra,
hogy itt valami aljas, trükkös szándék munkál, kedvencük elveszejtésére.
Nem arról volt szó, hogy a tömeg erkölcsileg tiszta játékot akart volna – mert
igaz az, hogy odahaza, szűk körben az erkölcs normái érvényesülnek, de megint
más a tömegpszichológia törvénye, a névtelen sokaság etikája. Nem, az
istenadta nép a maga bálványát akarta diadalban látni, eszményített alakját
szerette volna a siker csúcsán, mintegy önmagaként, ünnepelni. Nem érdekelte
a jelenlévőket semmi további harc, látványosság, most már minden indulat
Sublatus ellen fordult, akit gyűlöltek. Vad, fenyegető kiáltások, harsantak,
egyértelműen az uralkodó ellenében. Csak a csillogó-villogó dárdahegyek
tartották féken – egyelőre! – a tömegharagot.
Az arénában pedig fürgén tevékenykedtek a rabszolgák. Az elhullt Numát
kivonszolták, a porondot felseperték, aztán, hogy az utolsó rabszolga is távozott
a színről, Tarzan maga maradt ott, bezárva a nagy körbe, melynek távolabbi
végén akkor ismét felpattantak a rettentő vasajtók.

17

Tarzan, ahogy az arénának e távolabbi vége felé tekintett, azt láthatta, hogy
hat hím majmot terelnek be a kapun. Hallották az arénából a diadalordítást az
imént, a maguk vad hangját, és így még fokozottabb izgalommal, még vadabbul
törtettek elő a ketreceikből. Már nagyon rég tele voltak komor lehangoltsággal
és kirobbanni kész feszültséggel: bezártságuk eredményezte ezt, s a sok
zaklaktás, ugratás, melyben Castra Sanguinarius lakóinak jóvoltából részük
volt. S maguk előtt ott láthattak most egy emberszerű valakit, egy gyűlölt
tarmanganit. Ez az alak mintha megtestesítette volna mindazokat, akik oly
hosszú ideje bántalmazóik voltak.
– Gayat vagyok – hördült fel az egyik hím majom. – ölök.
– Zutho vagyok – bömbölte a másik. – ölök.
– Öljük meg a tarmanganit – harsogta Go-yad, és mind a hatan előrelódultak,
hol két lábon, hol négykézláb, olykor már-már a földhöz tapadva.
A tömeg lázongva üvöltött, hörgött. – Vesszen Caesar! – hangzott
mindenünnét. – Halál Sublatusra! – Egy emberként szökkentek talpra, de akkor
a légiósok lándzsái is dolgozni kezdtek, és a hangadók csakhamar vérbe fagyva
terültek el a lépcsőkön, padokon. A többieknek jó intelem volt ez, így jár, aki
Caesarra tör.
Sublatus pedig odafordult a páholy egyik vendégéhez. – Jó lecke lesz ez a
tömegnek, de bárkinek, aki Caesar ellen tör – suttogta.
– Pontosan – felelte amaz. – Dicső Caesar, most, mint mindenkor,
mindenható…
Ám ezek a szavai is szinte dadogásba fúltak elkékült ajkain, ahogy az
őrjöngő, háborgó, forrongó tömeget látta, s azt, hogy a lándzsás légiósok
milyen jelentéktelen erőt képviselhetnek csak ezzel a tengerrel szemben, mely
elsöpréssel fenyegette az uralkodói páholyt.
Ahogy a majmok közeledtek Tarzanhoz, Zutho haladt az élükön. – Zutho
vagyok – rikácsolta. – ölök.
– Jól nyisd ki a szemed, Zutho, mielőtt a barátodat megölnéd – felelte erre a
majomember. – Én a majmok Tarzanja vagyok.
 Zutho megtorpant. Lénye maga lett hirtelen a döbbenet. A többiek
odacsoportosultak köréje.
– Ez a tarmangani itt a mi nyelvünkön szól hozzánk – mondta Zutho. – A
nagy majmok nvelvét beszéli.
– De hát én ismerem is őt! – hallatszott akkor Go-yad szava. – Ő volt a törzs
királya, mikor én még csak kis majom voltam.
– Pontosan, ő az, a Fehérbőrű! – tette hozzá Gayat.
– Igen – mondta Tarzan. – Én a Fehérbőrű vagyok. Valamennyien rabok
vagyunk itt, ti is, én is. Ezek a tarmanganik itt mind az én ellenségeim s a ti
ellenségeitek is. Azt akarják, hogy harcoljunk egymás ellen, de mi nem
harcolunk.
– Nem – mondta Zutho. – Mi nem harcolunk Tarzan ellen.
– Jó – szögezte le a majomember, ahogy mind szorosan odagyűltek köréje;
szimatoló orruk is azonnal igazolni akarta, amit a szemük lát.
– Mi történt? – kérdezte izgatottan Sublatus. – Miért nem támadnak rá?
– Valami bűvölettel hatott rájuk – mondta vendége. – Megbabonázta őket.
A tömeg ámulva nézte. Hallották ahogy a vadak és a barbár fehér ember
valami különös társalgásba kezdenek. Hogyan hihették volna, hogy közös
nyelven – kis híján közös anyanyelven! – beszélnek. Akkor azt kellett látniuk,
hogy Tarzan elindul Caesar páholya felé, s meztelen, barna bronzbőre még
tündökletesebb volt a körülötte ballagó lomha, nagy fekete szőrtömegek
előterében. A majomember akkor, vadállati társaságának élén, megállt Sublatus
előtt, végigtekintett az arénán, és látta mindenütt a tömérdek légiós csillámló
fegyverét, és belátta, hogy itt még ő sem törtethetne keresztül sértetlenül.
Felnézett akkor a Császárra.
– Terved kudarcot vallott, Caesar – mondta neki. – Ezek itt, akiktől azt
remélted, hogy engem majd darabokra szaggatnak, az én népem fiai. Nem
ártanak nekem, holnap estig se, soha. Ezért ha még van, akit-amit rám akarsz
szabadítani, gyorsan tedd, mert elfogy különben a türelmem, s ezzel a hat
társammal itt mindjárt a páholyodban leszünk, s akkor semmi nem lesz
irgalmas testednek-lelkednek. Téged tépünk ízekre.
S valóban ezt is cselekedte volna Tarzan, ha nem tudja nagyon jól, hogy
miután Sublatust megölte, ő is holtan maradna ott a légiósok dárdadöfései
nyomán. Nem ismerte eléggé a tömeg lélektanát, nem tudta, hogy jelenlegi
hangulatában ez a csőcselék az ő védelmére kelne, akkor pedig, kevés
kivétellel, a légiósok is a zsarnok ellen fordulnának.
Tarzan célja azonban szinte kizárólag az volt, hogy Cassius Hasta és
Caecilius Metellus szabadulását biztosíthassa valahogyan, ő maga csak így
akart menekülni innen. Tudta, hogy e két társ segítsége elengedhetetlenül
szükséges ahhoz, hogy Erich von Harbent megtalálja a Keleti Birodalomban;
ezért hát, mikor a praefectus ráparancsolt, hogy térjen vissza tömlöcébe,
azonnal engedelmeskedett, a nagy majmokat pedig ketrecükbe vezette.
Ahogy az aréna vaskapuja becsapódott mögötte, a sötétből Ismét hallotta a
tömeg ordítását, az egész nézőtér egy emberként harsogott: – Vesszen Caesar!
Ahogy a börtönőr kinyitotta a zárka ajtaját, a majomember láthatta, hogy a
cellának egyetlen lakója maradt csupán: Maximus Praeclarus.
– Üdv néked, Tarzan! – kiáltotta a római. – Nem hittem volna, hogy
viszontlátlak. Hogy van ez: se halott nem vagy, se szabad?
– Ez Caesar igazságszolgáltatása – felelte mosolyogva Tarzan. – De
legalább a barátaink szabadok, hiszen nem látom itt őket.
– Ne áltasd magad, barbár – mondta akkor a börtönőr, ronda vigyorral. –
Barátaid csak másik cellában vannak.
– De hát kivívták szabadságukat – hangzott Tarzan ellenvetése.
A vigyor még rútabbra vált: – Akárcsak te. És mégis, látod, szabad vagy-e?
– Ez törvénytiprás! – kiáltotta Praeclarus. – Ilyesmi nem történhet meg!
A porkoláb vállat vont. – De hát már megtörtént, nem? – mondta.
– S miért? Miért? – kérdezte kétségbeesetten Praeclarus.
– Gondolod, hogy Caesar egy szegény katonát beavat szándékaiba? –
kérdezte a porkoláb. – Véletlenül mégis hallottam az okát. Lázadás, zendülés
van a levegőben. Caesar fél tőled és barátaidtól, mert az emberek téged és Dion
Splendidust kedvelik.
– Értem – mondta Praeclarus. – Ezért aztán mi itt maradunk végtelen időkig.
– Aligha mondanám, hogy azok olyan végtelen idők lesznek – vigyorgott
újra az őr, ahogy rájuk zárta az ajtót, s otthagyta őket a sötétben.
– Nem tetszik nekem, ahogy néz és ahogy beszél – jelentette ki Praeclarus,
mikor a porkoláb már hallótávolon kívül járt. – Az istenek nem kegyesek
hozzánk, de várhatok-e tőlük egyebet, mikor legjobb barátom is cserbenhagy?
– Appius Applosusról beszélsz? – kérdezte Tarzan.
– Senki másról – felelte Praeclarus. – Ha ő elhozta volna a kulcsokat, most
megszökhetnénk.
– Azért még talán így is megszökünk – vélekedett a majomember. – Én a
reményt sosem adnám fel, amíg meg nem halok, és még sosem haltam meg
eddig.
– De Caesar hatalmát és romlottságát sem ismered – hangzott az ifjú tiszt
ellenvetése.
– Caesar sem ismeri a majmok Tarzanját.
A sötétség most már odakinn is leszállt, beborította a várost, és a cella
derengő félhomályát is mélyfekete éjjé változtatta, amikor a két férfi hirtelen
valami imbolygó fénysugarat vett észre a kinti folyosón. Nőtt a fény, s tudták,
jön ott valaki, méghozzá égő fáklyával.
 Nappal a Colosseum tömlöceinek nem nagyon akadt látogatója. Az őrök és a
foglárok benéztek néha a foglyokhoz, és napjában kétszer ételt hoztak a
rabszolgák, ám hogy éjszaka jöjjön valaki, az jót aligha jelentett, inkább rosszat
ígért, így gondolta a két rab. Praeclarus és Tarzan abbahagyta a különben is
meg-megszakadó beszélgetést, mellyel az időt próbálták űzni csupán, s most
teljes csöndben várták, mit hoz ez az új fordulat.
Az éji látogató talán nem hozzájuk jön. Ám a balsors önössége ugyanakkor
azt sugallta nekik, hogy ettől tartsanak, szorongva, hogy az illető nem baráti
szándékkal, hanem valami baljós céllal érkezik. Ám nem kellett soká várniuk, a
gyanújukból egészen más módon lett bizonyosság: most már nem kellett
meglepetéstől tartamok. Mert ahogy a látogató beillesztette a kulcsot a zárba,
Praeclarus megismerte őt a rácson át.
– Appius Applosus! – kiáltotta. Hát mégis eljöttél?
– Pszt! – suttogta Applosus; gyorsan kinyitotta a rácsos bejáratot, s belépett
hozzájuk a cellába, majd csöndesen behúzta maga mögött az ajtót. Egyetlen
pillantással felmérte a zárkát, aztán fáklyáját kioltotta a kőfalon.
– Szerencse, hogy csak ti ketten vagytok itt – mondta suttogva, aztán ő is
leült a cella földjére a két rab mellé.
– Reszketsz – mondotta Praeclarus. – Mi történt?
– Nem az rémit meg, ami történt, hanem ami várható – hangzott Applosus
válasza. – Talán csodálkoztál, barátom, miért nem jövök a kulcsokkal.
Bizonyára hűtlenséggel is vádoltál magadban. De hát a tény csak annyi, hogy
mind ez ideig egyszerűen nem jöhettem, jóllehet akkor ugyanúgy késznek
mutatkoztam életem kockáztatására is, mint most.
– De hát miért olyan nehéz dolog az, ha valaki a Colosseum
börtönparancsnoka, hogy belátogasson a cellákba?
– Azért, mert többé nem vagyok a Colosseum őrparancsnoka – felelte
Applosus. – Valami felkelthette Caesar gyanúját, s elmozdított engem, még
ugyanazon órán, hogy innen tőletek távoztam. Vagy kihallgatott minket valaki,
s jelentette tervünket vagy elegendő ok volt az is, hogy köztudottan jó barátod
vagyok, feltételezni tudom csupán. A lényeg az, hogy mióta a Colosseumból
eltávolítottak, egyre a Porta Praetoriát kell őriznem. Még arra sem kaptam
engedélyt, hogy hazamehessek! A magyarázat: Caesar lázadástól tart,
méghozzá a városon kívüli falvak barbárjainak részéről. Jól tudjuk, milyen
nevetséges feltételezés ez már eleve.
– Mindent megkíséreltem, hogy otthagyhassam őrhelyemet, s az egy órája
történhetett meg, akkor hozott valami pletykát egy fiatal tiszt, aki egy másik
leváltására érkezett a kapuhoz.
– S mit mondott? – érdeklődött Praeclarus.
 – A palotaőrség egyik tisztjétől azt hallotta, hogy ez a tiszt, parancs szerint,
éjjel ide fog jönni a cellátokba, megölni téged és a fehér barbárt is. Siettem
nyomban Festivitashoz, és együtt megleltük a kulcsokat, melyeket megígértem
neked, de még így is, ahogy ott siettem a város utcáinak sötétjén a Colosseum
felé, remélve, hogy nem látnak meg és nem ismernek fel, állandóan attól féltem,
hogy már későn érkezem, Caesar parancsa szerint egyszerre kell eltűnnötök a
föld színéről. Itt vannak a kulcsok, Praeclarus. Ha bármit is tehetnek még,
parancsolj velem.
– Nem, barátom – felelte Praeclarus. – Máris többet kockáztattál, mint amit
lehet. Menj most, azonnal. Térj vissza szolgálati helyedre, különben Caesar
értesül dolgodról, s elpusztít téged is.
– Ég veletek hát, és jó szerencsét! – mondta búcsúzóul Applosus. –. Ha a
városból távozni akarnátok, ne feledjétek, Appius Applosus a Porta Praetoria
parancsnoka.
– Nem felejtem, barátom – válaszolta Praeclarus –, de most már nem akarok
több kockázatot a te rovásodra!
Appius Applosus már indult volna, hogy elhagyja a zárkát, de az ajtónál
hirtelen megtorpant. – Túl késő már! – suttogta. – nézzétek!
A távolból fáklyafény törte meg a teljes sötétet, s a fény erősödve közelgett a
folyosón.
– Jönnek! – suttogta Praeclarus. – Siess! – Ám ehelyett Appius Applosus
félrehúzódott, megbújt a bejárat mögött, úgy, hogy a folyosóról érkezők ne
láthassák, és elővonta spanyol kardját.
Akkor a fáklya már sebesen közeledett a folyosón, és hallatszott a szandálos
lábak zaja is. A majomember tudta, bárki jön is, egymaga érkezik. Hosszú, sötét
köpenybe burkolózó férfi állt meg az ajtó mellett odakint, fáklyáját a feje fölé
emelte, aztán besuttogta:
– Maximus Praeclarus! Ott vagy?
– Igen – felelte Praeclarus.
– Jó! – kiáltotta a kinti férfi. – Nem voltam biztos benne, hogy ez a cellád.
– Mi dologban jársz? – kérdezte Praeclarus.
– Caesartól jövök – felelte amaz. – Üzenetet küld.
– Éleset? – hangzott Praeclarus kérdése.
– Éleset és hegyeset – nevetett kinn a tiszt.
– Várunk már.
– Tudtál róla? – tudakolta a tiszt.
– Gondoltuk, ismerve Caesart.
– Akkor béküljetek ki isteneitekkel – mondta a tiszt –, mert most meghaltok.
– Avval előhúzta kardját és kinyitotta az ajtót.
 Ajkai körül hideg mosoly játszott, s ez nem volt meglepő, hiszen Caesar jól
ismerte az embereit, s most is a megfelelő embert választotta a megfelelő
feladatra, egy lelkiismeretlen gonoszt, aki ráadásul féltékeny is volt
Praeclarusra, az irigye volt. Mosolya ott is maradt most az arcán, mert Appius
Applosus kardja a következő pillanatban az agya mélyéig hatolt, méghozzá a
sisakon át. Ahogy a kudarcot vallott orgyilkos holtan előrebukott, baljából
kihullt a fáklya, s lángja is kihunyt a földön.
– Most menj – suttogta Applosusnak Praeclarus –, és talán azoknak a hálája,
akiket megmentettél, fohászként lesz védelmeződ minden veszélyben.
– Jobban nem is történhetett volna – suttogta vissza Appius Applosus. – A
kulcsok nálatok vannak, ennek a fegyverei úgyszintén, időtök is van elegendő a
meneküléshez, mielőtt a dolog kitudódna. Az ég veletek… mondom, az ég
oltalma védjen titeket, s legyenek veletek az istenek.
Ahogy Applosus eltávozott, Maximus Praeclarus a kulcsokkal kinyitogatta a
bilincseiket, s a két férfi végre felállhatott. Megszabadulták gyűlölt láncaiktól.
Tervezgetéssel nem kellett időt tölteniük, hiszen hosszú hetek óta egyébfői se
beszéltek egymás közt. Első gondjuk az volt, hogy Hastát és Metellust
megtalálják, és a többieket is, akikben bízhattak. S aztán e “kemény mag” köré
még annyi foglyot gyűjtsenek, ahány csak akad, kalandot remélő, sikerben bízó,
mert merész vállalkozás előtt álltak.
A folyosó sötétjén celláról cellára haladtak, és annak a pár zárkának a
foglyai, ahol még voltak élők, lelkesen benne voltak bármi szökési tervben,
akárkinek a vezetése alatt. Lukedi, Mpingu és Ogonyo is e kiszabadítottak közt
volt. Már-már elcsüggedtek, hogy mégsem fognak rálelni Hastára és
Metellusra, amikor ők is meglettek az arénához egészen közeli zárkában.
Követte őket jó pár hivatásos gladiátor is, akik szintén a győztesek sorában
szabadultak volna a játékok végeztével; de Caesarnak valami szeszélye folytán,
amit nem értettek, még egyre itt raboskodtak, s rendkívüli düh forrt bennük a
Császár ellen.
Valamennyien vállalkoztak a szökés kalandjára, s követték volna Tarzant
bármiben, bárhova.
– Így sem sokan jutnak ki közülünk élve – intette őket a majomember, ahogy
ott voltak mind együtt a nagy helyiségben, melyből az arénába szokták
kikergetni a küzdőket. – De aki mégis, az legalább elmondhatja: bosszút állt
Caesaron minden gonoszságért, amit tett ellene a múltban.
– A többieket pedig örömmel fogadják majd az istenek, hősökként üdvözlik
őket – tette hozzá Praeclarus.
– Érdekel is minket, jó ügy-e, rossz ügy-e, amire vezetsz minket – mondta
egy gladiátor. – Az se számít, élünk-e, halunk-e a végén. Csak jó verekedés
legyen, vívás, az már elég.
 – Lesz jó vívás, verekedés – biztosította Tarzan. – Nem is kevés.
– Akkor vezess – mondta a gladiátor.
– Hanem előbb még ki kell szabadítanom barátaim egy csoportját – mondta
a majomember.
– Nem, nem, már minden cellát kiürítettünk – biztosította Praeclarus. –
Nincs itt több ember.
– Ó, hát ember talán nincs, barátom – mosolygott Tarzan –, de van más… itt
vannak még a nagy majmok.

18

Validus Augustus börtönében, Castrum Marében Erich von Harben és

Mallius Lepus várakozott. Várták a Császár diadalnapját és a játékok kezdetét.
Ez pedig másnap volt.
– Nincs mit várnunk, csak a halált – mondta Lepus komoran. – Barátaink
mind kegyvesztettek már: vagy börtönben sínylődnek vagy száműzöttek.
Validus Augustus féltékenysége, amit unokaöccse, Cassius Hasta iránt érez,
most Fulvus Fupus jóvoltából már nekünk is kijár.
– Én vagyok a hibás ebben – mondta von Harben.
– Ne tégy magadnak szemrehányást – felelte barátja. – Hogy Favonia
belédszeretett, arról te végképp nem tehetsz… mi szemrehányás érhetne így?
Csakis Fupus féltékeny, cselszövő lelke vádolható.
– Szerelmem bánatot hozott Favoniának, és romlást jelent barátaimnak –
mondta von Harben. – S itt kell kuporognom láncon, egy fal tövében, s nem
tudok védelemre vagy védelmükre kelni.
– Ó, lenne csak itt Cassius Hasta – kiáltotta Lepus. – Micsoda ember! Az
egész város fellázadna Validus Augustus ellen, ha Cassius Hasta itt lenne most,
minthogy Caesar adoptálta Fupust.
Miközben ők ketten ilyen szomorúan és reménytelenül társalogtak Castrum
Mare tömlöcének mélyén, Sublatus tróntermében, odaát, Castra Sanguinarius
városában, előkelő társaság gyülekezett, Szenátorok súlyos, remek
köpenyekben, és magas rangú udvari hivatalnokok, a hadsereg tisztjei,
csillogó-villogó ékszerekkel ékesen, hímzett ruhákban, asszonyaikkal,
lányaikkal; a társaság krémje, csupa előkelőség és pompa töltötte meg az
oszlopos díszhelyiséget, a csarnokot, ahol Fastus, Caesar fia készült Dion
Splendidus lányával egybekelni.
A sugárúton, a palotakapun túl, jókora tömeg verődött össze, ide-oda
hullámzó, lökdösődő, taszigáló sokaság, mely azonban csak helyben járt, mert
mindegyre a kapukat őrző légiósok dárdáiba ütközött. Zajos is volt ez a tömeg,
méghozzá dühödt fenyegetéseket ordítozott:
 – Le a zsarnokkal! – És: – Vesszen Sublatus! – Vagy: – Halál Fastusra! –
Ezek voltak a gyűlölet “himnuszának” visszatérő mottói.
A fenyegető lárma a palotába is behatolt, mindenki hallhatta a trónteremben,
de a gőgös patríciusok úgy tettek, mintha nekik “az utca barmainak” szava mit
sem jelentene. Miért féltek volna? Hiszen Sublatus épp most adott busás
jutalmat serege minden katonájának. A légiósok lándzsái ne védenék meg
azokat, akiknek bőkezűsége örvendeztette őket ma? S nem érdemelné-e meg a
hálátlan tömeg, hogy Caesar rájuk szabadítsa légiósait, mikor ilyen remek
népünnepéllyel, díszfelvonulással, aztán egy hétig tartó véres-gyönyörűséges
játékkal tüntette ki őket az uralkodó, olyannal, amilyet eddig még nem látott
Castra Sanguinarius?
Most, hogy ők a védett falakon belül voltak, megvetésük a kinti zűrzavar
okozói iránt egyszerűen nem ismert határt. Csak arról nem beszéltek, még így
egymás közt sem, hogy szinte valamennyien a hátsó bejáraton érkeztek, miután
a főkapunál egy nemes szenátor gyaloghintaját felborította, s utasait a sugárút
porába lökte a nem éppen sugaras hangulatú isteni nép. így is valamennyien
örömmel várták az esküvői ceremónia utáni bankettet, s míg nevetgéltek,
tárgyalták a hét pletykáit, a menyasszony merevén és hidegen ült a palota egyik
felsőbb emeleti termében, körötte rabszolganői, vele szemközt anyja.
– Ez nem történhet meg – mondta. – Sosem leszek Fastus felesége. – És
könnyű, bő ruhájának ráncai-redői alatt megmarkolta a karcsú tőrt.
A Colosseum alatti folyosón Tarzan ott vezette hadait. Akkor magához kérte
Lukedit s az egyik városkörnyéki falu főnökét, akivel vállvetve harcolt a
játékok során végig, s azt mondta nekik:
– Menjetek a Porta Praetoriához. Ott kérjétek meg Appius Applosust,
engedjen és segítsen ki benneteket a városból, tegye pedig ezt Maximus
Praeclarus kedvéért. Ti meg akkor menjetek, járjátok végig a falvakat, és
közöljétek a néppel, hogy aki most bosszút akar állni Caesaron, jöhet, s jöjjön
is, csatlakozzon a városi tömegekhez, melyek már tüntetnek az utcákon, s
készek a zsarnok megdöntésére. Süssetek, nincs veszteni való időnk.
Gyűjtsetek össze minél több embert, aztán vonuljatok velük ide a városba,
vissza a Porta Praetorian át, utána pedig irány egyenesen Caesar palotája.
Akkor társaikat csendre intve, Tarzan és Maximus Praeclarus elindult a kis
had élén a Colosseum-őrség laktanyái felé, ahol Praeclarus cohorsának emberei
is tartózkodtak.
Vegyes, tarkabarka társaság vonult velük: csaknem meztelen harcosok a
környező falvakból a város rabszolgái, barna félvérek, köztük gyilkosok,
tolvajok, gladiátorok. Praeciarus, Hasta, Metellus és Tarzan vezette őket, s
Tarzan közvetlen közelében ott nyomult, tolongott Gayat, Zutho és Go-yad,
meg három másik társuk.
 Ogonyo most már biztosra vette, hogy Tarzan démon, hiszen ki más
parancsolhatna a vadonbéli szőrös majmoknak. Nem vitás, e borzalmas, erős
testekben rendre valami hajdan élt nagy bagego főnök lelke rejtőzik. Ha a kis
Nkima Ogonyo szerint a nagyapja szelleme lehetett, akkor ezek voltak most az
igazán nagy emberek szellemei. Ogonyo nem merészkedett túl közel a vad
lényekhez, amiképpen a többiek se tettek ilyesmit, még a legvérszomjasabb
gladiátorok is visszarettentek a nagy majmoktól.
A laktanyákhoz érve Maximus Praeclarus tudta, kivel váltson szót, mit
mondjon, lévén, hogy a zendülés szelleme régóta eleven volt a légiósok
körében. Csak némelyik tisztjük iránti érzelmeik, így Praeclarus iránti
szeretetük – effélék tartották vissza őket. S most lelkesen üdvözölték az
alkalmat, hogy épp az ifjú patrícius vezetésével indulhatnak meg Caesar kapui
ellen.
Mivel a terv készen állt, Praeclarus egy tisztjének vezetésével egyszerűen
útnak indított egy különítményt a Porta Praetoriához, s ezeknek a katonáknak
az volt a feladata, hogy a kaput elfoglalják, amennyiben Appius Applosus
szépszerével nem hajlandó az átállásra. Utána pedig tárják ki a kaput a
falvakból érkező harcosok előtt.
A széles Via Principalison a ráboruló óriási ősfák egész alagutat alkottak a
sötétségből az éjszakában; Tarzan itt vezette csapatát a palota felé, s útjukat
mindössze néhány fáklyavivő világította meg.
Ahogy céljukhoz közeledtek, valaki a palotaőrséget szorongató tömeg hátsó
soraiból észrevette fényeiket, s hamar híre terjedt, hogy Caesar erősítésért
küldött, hogy újabb csapatok érkeznek. A sokaság hangulata eddig is izzott, de
ez már sok volt nekik. Egy kis csoport, élén. egy önjelölt vezérfélével elindult
Tarzanék felé.
– Ki jön? – kérdezte valaki rikoltva.
– Tarzan vagyok, a majomember – felelte a dzsungel ura.
Az üvöltés, mely erre válaszul érkezett, tanúsította, hogy az állhatatlan nép –
egyelőre még – kedveli Tarzant, nem fordult ellene.
A palotában a behallatszó kiáltások nyomán Caesar arcán ráncok jelentek
meg, a rosszkedv jelei, ám sok patrícius csak gúnyosan mosolygott. Másképp
reagáltak volna, ha azt is tudják, mi a nép nagy felbuzdulásának legújabb oka.
– Miért vagytok itt? – kiabálták kint sokan.– Mit akartok tenni?
– Jövünk, hogy kimentsük Dilectát Fastus karjaiból, a zsarnokot pedig
eltávolítsuk Castra Sanguinarius trónjáról.
Tetszésnyilvánító üvöltések hangzottak válaszul: – Halál a zsarnokra! – Le a
palotaőrséggel! – öljétek meg őket! – öljétek meg mind! – Ezernyi ajakról
szakadtak fel efféle kiáltások.
 A gárda tisztje – látva a tömeg új erősítését, s hogy a kis csapatban több
légiós is van – megparancsolta embereinek, húzódjanak vissza a palota
területére, a falak mögé, a vasrácsokat pedig zárják be. Ezt az utolsó pillanatban
tudták megtenni, mert akkor a tömeg már zúdult is neki a vasvereteknek, a
tölgyfa szárnyaknak.
Sápadt hírvivő rontott be Caesar tróntermébe, egyenesen az uralkodóhoz.
– A nép… felkelt a nép – suttogta rekedten. – Sok gladiátor, katona és
rabszolga is csatlakozott a lázadókhoz. Most nekivetették magukat a kapuknak,
és ezek nem állhatnak ellen sokáig.
Caesar felállt, idegesen járkált fel s alá, majd hirtelen megállt, magához
kérte a tiszteket.
– Menesszetek futárokat minden kapuhoz, minden laktanyába –
rendelkezett. – Gyűjtsétek ide embereiteket mind egy szálig, aki csak
nélkülözhető a kapuknál. Adjatok parancsot, vessék magukat a lázongó
csőcselékre, ölhetnek is kedvükre, öljék őket addig, míg egyetlen polgár sem
marad élve Castra Sanguinarius utcáin. Foglyokat ne ejtsenek.
Ahogy valamely jelszó vagy hír hullámzik végig a tömegen bárhol, vagy
ahogy valami ösztönös megérzés nyomán egyszerre sokan ugyanarra
döbbennek rá, így terjedt el most ez is, hogy Caesar odarendelt minden
elképzelhető légióst, s a parancs az, hogy a katonák öljenek le minden lázadó,
forradalmár polgárt a palota környékén.
A nép azonban csak felbátorodott, hogy maga mellett tudhatta Praeclarus
légiósait, így aztán a palotakapuk elleni ostrom egyre fokozódott. Igaz, a
rácsokon át bentről sokakat ledöftek lándzsával, de társaik elvonszolták a
tetemeket, s az elesettek helyére léptek. A kapuk így meginogtak, meghajoltak
a sokaság ereje nyomán, de még nem szakadtak be. Tarzan látta, hogy még
sokáig állni is fogják ezt az ostromot: épp elég ideig talán, hogy közben Caesar
felmentő seregei megérkezzenek. S ezek, már ha hűek maradtak az
uralkodóhoz, könnyedén szétkergetik a fegyelmezetlen csőcseléket.
Ezért aztán a majomember maga köré gyűjtötte azokat, akiket saját
csapatában erre a legalkalmasabbnak tartott, s közölte új tervét, amit nagy
lelkesedéssel fogadott mindenki. Velük tartottak a majmok is, így vágtak neki a
sötétnek. Követte Tarzant Maximus Praeclarus, Cassius Hasta, Caecilius
Metellus, Mpingu, meg vagy tucatnyian Castra Sanguinarius leghíresebb
gladiátorai közül.
A terv szerint Fastus és Dilecta összeesketésének ott kellett megtörténnie
Caesar trónjának lépcsőin. Szembenézve az összegyűltekkel ott állt a szentély
főpapja, valamivel alatta Fastus várakozott, és most már jött, lassan jött a
hosszú terem középső “folyosóján” a menyasszony, Dilecta, s mögötte a
kísérete, Vesta-szűzek, akik a szentély tiszta lángjait hozták.
 Dilecta sápadt volt, de látszott rajta, erős, nem fog összesen. – Így haladt a
trón lépcsői felé, végzete felé. Sokan suttogtak olyasmit, hogy megjelenése
máris császárnéi – oly nemes volt minden arcvonása, oly büszke a tartása. Nem
látták a vékonyka tőrt, melyet jobbja szorított a menyasszonyi ruha bő redői
alatt. Felment a trón boltívei alá, de nem állt meg a főpap oldalán, a kicsivel
lentebbi lépcsőn, mint Fastus, hanem megszegve a szabályokat, tovább
lépkedett, s végül egyenesen Caesarral szemközt állt meg.
– Castra Sanguinarius lakói ősidőktől fogva azt tanulják, hogy
uralkodójukhoz, Caesarhoz fordulhatnak segítségért bármi bajukban – mondta
a lány. – Caesar nemcsak törvényalkotó, ő maga a törvény. S így vagy a tiszta és
becsületes jog megtestesítője, vagy zsarnok. Te melyik vagy, Sublatus?
Caesar elvörösödött. – Micsoda bolond szeszély ez, gyermekem? – kérdezte
rosszallással. – Ki küldött ide, hogy Caesarhoz te ily szavakkal szólj?
– Senki sem vett rá engem semmire. – A lány szava óvatos lett. – Hanem ez
az utolsó reményem, s bár tudom, hogy kérésem eleve hiábavaló lehet, mégsem
hagyhatom kimondatlan, legföljebb igazoljon az elutasítás.
– Elég! Elég! – csattant fel Caesar. – Hagyjuk már ezeket az ostoba és
szeszélyes dolgokat. Állj oda te is a pap elébe, és ismételd el a hűségeskü szent
szövegét.
– Nem utasíthatsz el! – kiáltotta a lány makacs kétségbeeséssel. – Caesarhoz
folyamodom, s ez jogom, mint római polgárnak. A Város-Anya nevében, a
sosem látott hely szelleme szerint, szent kéréssel állok, íme, elébed; állok, mert
őseim jogán római vagyok. S mondhatom, ha a szabadságnak csak szikrája is
lehet miénk, nem utasíthatod el kérésem, nem tagadhatod igazam, Sublatus!
A Császár elfehéredett, aztán ugyanily hevesen öntötte el arcát a pír. – Gyere
hozzám holnap – mondta –, és megkapsz mindent, bármi legyen is az.
– Ha most nem hallgatsz meg – makacskodott a lány –, tudd meg, nem lesz
“holnap”. Jogaimat itt és most követelem.
– Jól van – mondta Caesar. – Hát mi az, amit most kívánsz? Mely kegyet
vársz tőlem?
– Semmilyen kegyet – felelte élesen Dilecta. – Hanem a jogomat. Azt a
jogot, hogy láthassam, akiért az életemmel fizetek itt, “szent esküvel”.
Láthassam, betartottad-e az ígéretedet.
– Miről beszélsz? – kérdezte ingerülten Sublatus. – Miféle ígéretről?
– Látni akarom Maximus Praeclarust, itt és most, éspedig szabadon és élve!
– kiáltotta a lány. – Csak akkor esküszöm hűséget Fastusnak. Mert ez, jól tudod,
ez volt az ára annak, hogy kényszerítésteknek engedtem.
Caesar dühödten állt fel a trónról.
– Az lehetetlen! – mondta hörögve.
 – Ó, egyáltalán nem! – rikkantotta ekkor egy hang a terem oldalerkélyéről. –
Mert Maximus Praeclarus itt áll épp mögöttem!

19

Minden szempár az erkély irányába fordult, ahonnét e hang jött. A zsúfolt

termen döbbenet moraja futott végig.
– A barbár! És Maximus Praeclarus! – Ily hangok kórusai hallatszottak.
– Őrség! Őrség! – rikácsolta Caesar, ahogy Tarzan az erkélyről átszökkent
egy karcsú oszlopra, mely a mennyezetet tartotta, és mögötte ott kúszott
ugyanígy lefelé, sebesen, le a trónterembe hat óriási, szőrös majom.
Tucatnyi kard röppent ki hüvelyéből, ahogy Tarzan és “hatosfogata” földet
ért. Mert azonnal a trón felé rohantak. Nők sikolya hallatszott. A Császár
riadtan szökkent hátra, s lezöttyent arany trónjára, dermedten a félelemtől.
Ahogy egy nemes úr karddal odaugrott Tarzan és az uralkodó közé, Go-yad
már rajta is volt, testének teljes súlyával. Sárga tépőfogak villantak iszonyúan, s
ahogy a nyak felszakadt, a vér vörös sugárban spriccelt, a tetem a földre hullt, a
hatalmas majom győzelmi ordítást hallatott, a többi nemes pedig hátrahőkölt.
Fastus sikoltva menekült, és Tarzan odaugrott Dilecta mellé. Ahogy az óriási
majmok elindultak feléje, Caesar hisztérikus rémülettel, minden ízében
reszketve bújt az arany trónus, hatalmának eddigi jelképe mögé.
De nem telt sok időbe, hogy a jelenlévő tisztek és katonák visszanyerjék
lélekjelenlétüket, amit a mezítlen óriás és a hat majom rémálomszerű
megjelenése mintha pár pillanatra elsöpört volna, s akkor máris látták, hogy a
valóság csupán ennyi: ott egy vad barbár és hat fegyvertelen őserdei állat, így
hát ők is támadásba lendültek. Ám ugyanebben a pillanatban a Tarzan-csoport
erkélye alatti kis ajtó is kinyílt, és a trónterembe betódult egy újabb csapat:
Maximus Praeclarus, Cassius Hasta, Caecilius Metellus, Mpingu s velük Castra
Sanguinarius legjava vívóiból egy jó csapat, akik követték Tarzant át a palota
falán, az óriási ősfák árnyékában, s most a majomféléktől lendületet kaptak.
Tapasztalták ezt Caesar védői is, mert ahogy előretörtek, nem akármilyen
ellenféllel találták szemközt magukat. Azok a gladiátorok rontottak ellenük,
akiknek teljesítményét ők is oly lelkesen magasztalták az elmúlt hét során a
tribünökről. Tarzan közben gyorsan átadta Mpingunak Dilectát, mert neki s
Maximus Praeclarusnak egészen más dolga volt.
Lassan mégis hátrább s hátrább szorultak Dilecta védelmezői, akkora volt a
nemesek, katonák és gárdisták túlereje, mert Caesar hívei hamarosan
odasereglettek a palota minden zugából. A kis ajtó felé kellett visszahúzódniuk
a behatolóknak; hiába küzdött derekasan Tarzan, Praeclarus, Hasta és Metellus,
hiába keltettek pánikot a nagy majmok mindenütt, szó szerint mindenütt, mert
valamiféle tudatlanságuk folytán ők aztán nekirontottak jó barátnak és
ellenségnek egyaránt.
És kint a Via Principalison a tömeg nyomult, nyomakodott tovább, és a nagy
kapuk a végén nem bírták az ostromot, engedtek, s a csőcselék benyomult a
palotakertbe, lerohanta az őrség első vonalait, agyontaposta saját élőit, péppé
őrölte saját halottait e vad rohanásban, míg meg nem állították.
Mert erre is sor került; a veterán légiósok, a palota közvetlen őrizetének
tagjai már elálltak a bezúdulók útját. A rettentő tömeg, melyben már az oldalra
állt légiósok is teljesen elveszni látszottak, ezen a védfalon nem tudott áthatolni.
A gárda kőhajítót vonszolt oda, s repültek a súlyos lövedékek a támadókra; és a
gyülevész, lázadó nép amúgy sem vehette fel jó eséllyel a küzdelmet a lándzsás
gárdisták ellen.
Az is megpecsételte sorsukat, hogy a Porta Decumana és a Porta Principalis
Dextra felől trombitaszó harsant – közeledő csapatokat jelezve. A nép utolsó
soraiban csellengők eleinte azt hihették, őket erősítik meg, de ez hiú remény
volt. Hanem ők mit tudhatták! Ujjongtak, rikkantgattak. Vannak ilyen gyávák,
akik mindig csak a sokaság hátsó soraiban lapulnak meg, nagy öntudattal
persze, s hagyják, küzdjenek értük mások. Most még ők remélték, hogy
csapatok sietnek a segítségükre, ám mekkora volt a csalódásuk, amikor az első
század beszáguldott a Via Principalisra a Porta Decumana felől! Jöttek, és
lándzsával, karddal rontottak a tömegre, mígnem azok, akiket nem gyilkoltak
le, fejvesztetten menekülni kezdtek a szélrózsa minden irányában.
Egymás után érkeztek a centurionok. Hamar megtisztították a Via
Principalist, majd a palotaudvarba s a kertekbe beszabadult tömegre vetették
magukat. A lázadás tömör magjából csakhamar egyének kis csoportjai
maradtak csak, és magányosan menekülő, ordítozó, kétségbeesett személyek,
örültek ezek, ha valahová behúzódhattak, elrejtőzhettek, mert a nyomukban ott
vágtatott megannyi rettenetes légiós, lobogó fáklyával és véres karddal.
Tarzan s követői abba a kis szobába szorultak vissza, ahonnét nemrég a
trónterembe hatoltak. Az ajtó szűk volt, pár ember is sikerrel tarthatta az
üldözők ellenében, de ahogy az udvarra kinéztek, menekülésük esélyeit
latolgatva látniuk kellett, hogy lent mindenütt hemzsegtek a légiósok. Falak
árnyékában, ősfák közt aligha vezetett így út, s tudomásul kellett venniük, hogy
a lázadás gerincét a hadsereg megtörte. Ez az előtér, ahol most voltak, épp hogy
elegendő volt csapatuknak, de ha szűken is, azért a legalkalmasabb védelmet
nyújtotta. Egy szűk ajtó a trónterembe, ugyanilyen ablak az udvarra, és kész. A
falak kőből készültek és vastagok voltak, a légiósok fegyverei nem törhették át
ezt a bástyát, csakhogy ha a sereg nem csatlakozott a zendülő néphez, mi
értelme ennek az időleges, alkalmi menedéknek? Kiéheztetik-szomjaztatják
őket, s akkor a menedékből kínzókamra lesz, legtöbbjük számára alkalmasint a
halál előcsarnoka.
– Ó, Dilecta – kiáltotta Praeclarus az első pillanatban, hogy magához
ölelhette szerelmesét –, megtaláltalak, de csak azért, hogy most mindjárt el is
veszítselek. Talán épp az én hirtelenkedésem hozta rád a végzetet, hozza a
halált.
– Jöveteled mentett meg engem a haláltól – nyugtatta a lány, s előhúzta
ruhája alól a tőrt. – Inkább ezt választottam volna örök társamul –, mutatta
Praeclarusnak –, mint Fastust. Ha most meghalnék, már akkor is tovább éltem,
mint ha te nem jössz; és most legalább boldogan halok meg, mert együtt
fejezem be az életem veled.
– Nem jó pillanat ez, hogy a halálról beszélgessünk – jegyezte meg Tarzan. –
Gondoltátok-e pár órával ezelőtt egyáltalán, hogy így együtt lesztek? És tessék,
együtt vagytok. Talán pár óra múlva minden megváltozik, s ti vidáman nevettek
újra, még a sok szenvedésen is, amin most keresztülmentetek.
A gladiátorok egyike azonban hallotta ezt a beszédet, megcsóválta rá a fejét,
majd azt mondta:
– Nem, nem. Aki közülünk innen élve kijut, azt elevenen elégetik a máglyán,
oroszlánok elé vetik, vagy bivalyokkal tapostatják halálra. Végünk, azzal együtt
jó küzdelem volt, ami volt, és köszönet érte ennek az óriásnak!
Tarzan megvonta a vállát, aztán már mással foglalkozott. – Még nem haltam
meg – jelentette ki. – És amíg meg nem halunk, ráérünk gondolkozni
ezen-azon, mert ha már meghalt az ember, úgyis késő.
Maximus Praeclarus nevetett. – Talán igazad van – mondta. – Mégis, mit
javasolsz? Ha itt maradunk, megölnek minket. Hát akkor csak van valami
terved, hogyan jussunk ki innen.
– Ha semmi reményünk már, hogy a magunk igyekezetéből jussunk
valamire, máshová kell tekintenünk – mondta Tarzan –, várva, hogy a szerencse
kegyeit valahonnét kívülről nyerjük el; esetleg barátaink a palotán kívülről a
segítségünkre sietnek, vagy éppen az ellenfél ilyen-olyan óvatlanságot követ el.
Elismerem, hogy pillanatnyi helyzetünk kétségbeejtő, de még így sem
maradtam minden remény nélkül. Derűre adhat okot mindenképpen az a
körülmény, hogy most már rosszabb nem lehet.
– Nem értek egyet veled – mondta Metellus. És kimutatott az ablakon. A
kertben épp egy kis hajítógépet állították fel. – Látod, ugye? Tehát a helyzet itt
pillanatokon belül még sokkal rosszabb lesz.
– A falak erősnek látszanak – vélekedett a majomember. – Mit gondolsz,
Praeclarus, ezzel az ostromgéppel ledönthetik a falakat?
– Azt éppenséggel nem – mondta a római –, de valahány kő vagy egyéb
lövedék bejön az ablakon, pusztítást fog végezni, amilyen sűrűn itt szorongunk.
 A Tarzannal jött légiósok és a gladiátorok sikerrel támasztották a trónterem
kis ajtaját, és a vasrudakat is helyükre tudták tolni-emelni, így onnét nem
fenyegetett veszély. Egy ideig csend honolt a trónteremben, míg a kert felől
két-három támadás is meghiúsult, amit a légiósok az ablak ellen intéztek. Most
minden esélyüket abban látták, hogy a kőhajító gépet jól becélozzák majd
ugyanerre az ablakra. Ezzel kísérleteztek.
Delicta a helyiség egyik védett zugába húzódott, Tarzan pedig a
hadnagyaival az ablakon át figyelte az ellenség igyekezetét.
– Ezek ott a kertből mintha nem is az ablakunkra pályáznának – jegyezte
meg Cassius Hasta.
– Nem – állapította meg Praeclarus is. – Hanem mintha a falat akarnák
áttörni valahol, hogy a résen át kellő számú légiós ronthasson ránk.
– Ha el tudnánk foglalni a kilövőállásukat – mondta Tarzan –, ezt a
hajító-micsodát, sok kellemetlenségük lenne, azt hiszem. Készüljünk fel hát
erre, ha a lövedékeiktől már nagyon forró lesz itt a lábunk alatt a talaj. Mi
leszünk lépéselőnyben, ha támadásukat ellentámadással előzzük meg.
A trónterem felőli ajtón akkor tompa pufogás, döngés hallatszott, s nemcsak
zaj volt ez, több is annál: a tölgyajtó beléhajolt.
– Faltörő kost hoztak – mondta Cassius Hasta fanyar mosollyal.
Ekkor a fal is megremegett, eltalálta az első lövedék, vakolat hullt benn a
fejükre. Közben a tölgyajtó is megkapta ismét a magáét, és Tarzanék hallották a
légiósok himnuszát, melyet ütemesen énekeltek, aszerint, ahogy a súlyos “kost”
hátravonszolták vagy előretaszították éppen.
A kertbéli csapatok nagy nyugalommal, katonai szakértelemmel végezték
feladatukat. Valahányszor egy-egy súlyos lövedék eltalálta a falat, ordítás
harsant, de ebben nem volt semmi véletlenszerű; mintha jól kitervelten
következett volna be megannyiszor, óramű pontossággal, ahogy az ősi harci
gép tette a magáét a kövekkel.
A hajítógép egyelőre a vakolatleverésnél nagyobb bajt nem okozott, ám a
kos igen komoly veszéllyel fenyegetett. Látni kellett, hogy az ajtó nem bírja
sokáig.
– Nézzétek – mondta Metellus a kertbeliekről –, azok ott változtatnak az
irányzékon. Nem sokat értek el a fallal…
– Tehát mégis jön az ablak – mondta Praeclarus.
– Akik az ablakkal vannak egy vonalban: a földre hasalj! – vezényelte
Tarzan. – Gyorsan! Mindjárt elsütik azt a nyavalyát ott!
A következő lövedék már az ablak egyik oldalát találta el, jókora darab
követ is levitt, s eredményeképpen a katonák kint lelkes örömujjongást
hallattak.
 – Így kellett volna csinálniuk mindjárt az elején is – jegyezte meg Hasta. –
Ha itt kikezdik a falat, hamarabb vágnak rést rajta, mintha csak úgy telibe lövik
akárhol.
– Nyilvánvaló, hogy most már rájöttek, és ezt csinálják – állapította meg
Metellus, amikor egy újabb lövedék csapódott be ugyanoda, további faldarabot
sodorva magával.
– Az ajtóra ügyeljetek! – ordította Tarzan, mert már látszott, hogy az ajtótörő
kos sikere hamarosan bekövetkezik.
Tucatnyi kardos védő várta, hogy az ajtónyíláson át behatoló légiósokat
fogadja. A helyiség egyik oldalán pedig ugrásra készen állt a hat óriási majom,
akiket Tarzan csak azzal tudott féken tartani, hogy mindegyre bizonygatta
nekik: ezek az emberek itt a helyiségben egytől egyik az ő barátai.
Hogy az ajtó betört, egy pillanatra csend lett, mintha mindkét fél azt várná,
mit tesz majd a másik, és ebben a várakozásteli helyzetben harsant fel az első
fenyegető, ordító hang, Tarzané, válaszul rá előbb a légiósoké a trónteremből,
majd a kertből, s ez mindjárt minden mást el is nyomott.
Az ablak melletti rés pedig nőttön-nőtt. A kővető lövedékei
morzsolták-roncsolták a falat, mennyezettől a padlóig, s mintha előre
elhatározott terv szerint történne a dolog, a légiósok egyszerre támadtak kintről
és a terem felől. Egy maroknyi katona az ajtón próbált behatolni, többen pedig a
fal tágult rését rohanták meg.
Tarzan akkor a majmokhoz fordult, s a falrés felé mutatva elordította magát:
– Állítsátok meg őket, Zutho! öljetek, Go-yad! öljetek!
A körötte álló emberek döbbenten nézték az óriást, ahogy ezek az
érthetetlennek tetsző hördülések elhagyták a torkát. Aztán rájöttek, hogy a fehér
barbár a majmokhoz, szőrös társaihoz szólt, s azt is látták, mennyire nem
eredménytelenül! Mert az óriási állatok előrelódultak, rávetették magukat az
ablakot elérő első légiósokra. Igaz, két majom lerogyott a lándzsák találatai
nyomán, de a többiek rettentő pusztítást végeztek, s visszavetették a katonák
rohamát.
– Utánuk! – kiáltotta Praeclarusnak Tarzan. – Üldözzétek őket, ki a kertbe,
ki a kertbe! Foglaljátok el a hajítógépet! Mi addig tartjuk a tróntermet, aztán ha
a miénk az ostromgép, megyünk mi is utánatok.
A harci majomcsapat nyomában ott rohant hát Maximus Praeclarus, Cassius
Hasta és Caecilius Metellus, vezették a többieket, a légiósok, gladiátorok,
gyilkosok, tolvajok és rabszolgák kis hadát. Üldözték a császári katonákat a
kerten át – kihasználva a majomcsapás pillanatnyi előnyét, az ellenfél
rémületét.
A bent maradt gladiátorok, élükön Tarzannal, hősiesen tartották fel a
trónteremből betörni igyekvő légiósokat. Megvárták, míg társaik a kertben
megvetik a lábukat, elfoglalják a kővetőt. A majomembernek arra is volt
gondja, hogy ellenőrizze, viszi-e végre Mpingu a nyomukban Dilectát. Hogy ez
megvolt, ismét az ajtó védelmének szentelte figyelmét, s társaival egészen
addig küzdött, míg odakint az ostromgép működésképesen Praeclarusék kezén
nem volt. Akkor kezdtek csak hátrálni, kifelé az ablakon s a falrésen, hogy
csatlakozzanak a többiekhez.
Ugyanakkor Praeclarus éles parancsszava harsant, s Tarzanék félreugráltak.
A ballisztikus kővető kakasa csattant, az első lövedék röppent. A fiatal tiszt az
ablak magassága fölé célzott, s a Tarzanék után lóduló katonákat éppen telibe
kapta a kő.
A sors kegye egy kis ideig mintha Tarzant s embereit védte és támogatta
volna, de hamarosan látniuk kellett, hogy itt kint a kertben semmivel sem
előnyösebb a helyzetük, mint a palota szűk előszobájában volt – sőt! Nyílt
terepen vette körül őket a légiósok szoros gyűrűje. Repültek feléjük a lándzsák,
s bár az ostromgéppel és karjaikkal tisztes távolban tudták tartani még az
ellenfelet, egyikük sem hitte, hogy ez túl sokáig mehet így tovább. Kilátástalan
volt a harc; az ellenség számbeli fölénye, sokkal jobb fegyverzete bármelyik
pillanatban döntőnek bizonyulhatott.
Akkor hirtelen szünet következett be, hiszen közelharcban mindig
törvényszerű az ilyen. Akár ha a felek hallgatólagosan megegyeztek volna,
hogy most egy szusszanásnyit pihennek. A három fehér ember tüzetesen
szemlélte, mit is csinál a császári gárda.
– Összpontosított dárdarohamot terveznek – állapította meg Praeclarus.
– És véget vetnek földi vándorutunknak – mondta Cassius Hasta.
– Fogadjanak minket örömmel az istenek –; kérte a sorsot Caecilius
Metellus.
– Azt hiszem, az istenek jobban kedvelik őket, mint minket – jegyezte meg
Tarzan.
– Miért? – tudakolta Cassius Hasta.
– Mert annyival többen kerültek fel közülük ma éjszaka az egekbe – felelte a
majomember, s körbemutatott a kertben szanaszéjjel heverő holttesteken.
Cassius Hasta elmosolyodott; értette a dolgot.
– Egy pillanat, és támadnak – mondta a feszülten figyelő Praeclarus. Aztán
Dilectához fordult, karjába zárta, s azt mondta neki: – Ég veled, drága szívem.
Milyen gyorsan is illan el a boldogság! Mennyire hiába valóak a halandó földi
ember reményei!
– Ne búcsúzz, Praeclarus – tiltakozott a lány –, mert ahová te mégy most,
oda tartok én is. – Azzal megmutatta neki a karcsú tőrt.
– Ne! – kiáltotta a férfi. – Ígérd meg nekem, hogy ezt nem teszed meg soha.
– És miért nem? Talán Fastus jobb, mint a halál?
 – Talán igazad van – horgasztotta le fejét Maximus Praeclarus.
– Jönnek! – ordította Cassius Hasta.
– Felkészülni! – rikkantotta Tarzan. – Hadd kapják meg, ami még jár nekik
tőlünk. A halál is jobb, mint a Colosseum tömlöcei!

20

A palotakert távolabbi vége felől, a csatazajt túlharsogva, valami vad ordítás

harsant. Új hang volt ez, s mindkét küzdő fél figyelmét azonnal magára vonta.
Tarzan felkapta a fejét. Orra a légbe szimatolt. Felismerés, remény, meglepetés
kavargott át agyán, szívén. Lángoló szemmel nézett arrafelé a küzdők feje
fölött.
Egyre erőteljesebb, vad ordítás töltötte be Caesar kertjét. A légiósoknak is
oda kellett fordulniuk, és szemközt találták magukat egy egész harci sereg
előőrsével, fénylő testű óriásokkal, akiknek büszke fején fehér tollbokréták
lengtek, s akiknek torkából ez az iszonyatos ordítás előtört, ez a hang, mely
Tarzan szívét úgy megdobogtatta. Megjöttek a vazirik.
A csapat élén Tarzan megpillantotta magát Muvirót, s mellette ott vágtatott
Lukedi, amit azonban a majomember nem láthatott, még ennél is több volt: a
környező falvak tömegei, a rabszolgák, barbárok népe; s ez a sereg, követve a
vazirikat Castra Sanguinariusba, már ellepte a palota környékét, magát a palotát
is, és bosszúszomj vezérelte őket, csupa rég feszülő rettentő érzés, izzó harag.
Hogy a kertben az utolsó légiós is eldobta fegyverét, és kegyelemért
könyörgött Tarzannál, Muviro odarohant a majomemberhez, elébe térdepelt,
kezét csókolta, s ugyanabban a pillanatban egy kis majom huppant le egy
behajló ágról Tarzan vállára.
– Őseink istenei kegyesek voltak a vazirik népéhez – mondta Muviro –,
máskülönben túl későn érkeztünk volna már.
– Csak bámultam, hogyan találtatok rám – mondta Tarzan –, amíg észre nem
vettem Nkimát.
– Igen, Nkima volt az – mondta Muviro. – Visszajött a vazirik földjére,
Tarzan hazájába, és idevezetett minket. Sokszor már úgy volt, hogy csaknem
visszafordultunk, mondván: bolond ez a majmocska! De ő csak unszolt minkét,
erősködött, és akkor követtük, legyen, és most itt vagyunk, és a nagy Bwana
hazajöhet az ő népével végre megint.
– Nem – felelte Tarzan, s megrázta a fejét. – Még nem mehetek. Egy jó
barátom fia egyelőre itt van valahol a völgyben, de ti éppen jókor _jöttök, hogy
együtt indulhassunk a megmentésére. Nincs is veszteni való időnk.
 Fegyverüket elhajigáló légiósok rohantak ki a palotából, ahonnét üvöltözés,
hörgés hallatszott: haldoklók jajkiáltásai, bosszúálló hordák ordítozása,
lármája. Praeclarus szökkent oda most Tarzan mellé.
– A város környéki falvak barbárai ostromolják a várost, meggyilkolnak
mindenkit, aki csak a kezük közé kerül – kiáltotta. – össze kell szednünk, akit
csak tudunk, hogy szembeszálljunk velük; ez így nem mehet tovább. Ezek a
harcosok, akik épp most érkeztek ide, segítenek ebben nekünk?
– Harcolnak, ahogy én rendelkezem – mondta Tarzan. – De a véleményem
az, hogy a barbárok ellen nem kellene harcot indítanunk. Lukedi, hol vannak a
fehér tisztek, a barbárok parancsnokai?
– Ahogy a palotához közel értek – magyarázta a fiatal bagego –, olyan
izgalom lett úrrá a kintieken, hogy faképnél hagyták a fehér tisztjeiket, s mind a
saját törzsfőnökét követte.
– Menj, kerítsd elő a legfőbb főnöküket akkor – rendelkezett Tarzan.
A következő félórában Tarzan és hadnagyai nem pihentek: hozzáláttak az
erők megszervezéséhez, s besorolták az új hadseregbe a magukat megadó
légiósokat is. Aztán segítettek a sebesültek ellátásában, terveket szőttek a
legközelebbi jövőre. A palotából egyre a garázdálkodó-fosztogató hordák zajai
hallatszottak, és a majomember már-már lemondott róla, hogy Lukedi
küldetése sikerrel jár, amikor egyszerre megpillantotta a fiatal bagegót, ahogy
két harcossal, ruházatuk és díszeik szerint ítélve a falubeliek főnökeivel
közeledik felé.
– Te vagy az az ember, aki Tarzannak nevezi magát? – kérdezte a
törzsfőnökök egyike.
A dzsungel ura bólintott. – Én vagyok – mondta.
– Téged keresünk jó ideje. Ez a bagego azt mondja, te megígérted, hogy a mi
embereinket nem hajtják többé rabszolgasorba, se a harcosainkat nem
kárhoztatják arénabeli halálra. De hát azt mondd meg, te, aki barbár vagy
magad is, hogyan szavatolhatnál ilyesmit?
– Ha nem szavatolhatom, megvan az erőtök, hogy ti ugyanezt
kikényszerítsétek – felelte a majomember. – És én a magam vaziri harcosaival
segíteni fogok nektek ebben. De mostantól, kérlek titeket, ne öljetek meg
senkit, ha nem száll szembe hadaitokkal. És gyűjtsétek össze minden
harcosotokat a palota előtti sugárúton, majd gyertek az alfőnökökkel a
trónterembe. Ott igazságot követelünk és kapunk is, meglátjátok. És nem csak e
pillanatra, de örök időkre. Most menjetek!
A garázdálkodó hordák a főnökök szavára lassan elcsitultak, és
visszahúzódtak a Via Principalisra. Vaziri harcosok lepték el a palota megviselt
kapuit, és sorfalat, élő folyosót alkottak a trónteremig, sőt föl egészen a trón
bolthajtásáig. Ott félkörben körülállták Caesar trónját, amelyen nem más ült,
mint maga Tarzan. Mellette hívei: Praeclarus és Dilecta, Cassius Hasta és
Caecilius Metellus, s persze Muviro is, egészen közel. A kis Nkima pedig ott
trónolt a majomember vállán, s keservesen panaszkodott, már ahogy szokása
volt ez, mondván, hogy ő fél, fázik és éhes.
– Küldjetek légiósokat, hozzák ide Sublatust és Fastust – rendelkezett
Tarzan, szavait Praeclarushoz intézve. – Mert a dolgokat sebesen el kell
intéznünk, nekem ugyanis egy órán belül indulnom kell tovább Castrum
Maréba.
A légiósok, akiket az említettek keresésére küldtek, csakhamar izgalomtól
kipirultan tértek vissza. – Sublatus halott! – kiáltozták. – Fastus halott! A
barbárok lemészárolták őket. A szobák és a folyosók dugig vannak a
szenátorok, nemesek és tisztek hulláival!
– Senki sem maradt életben? – kérdezte döbbenten a majomember.
– De – felelte az egyik légiós – vannak túlélők. Ők elbarikádozták magukat
egy lakosztályban, melynek ajtaja ellenállt a barbárok rohamainak. Épségben
megvannak, most jönnek éppen a trón terem be.
S jöttek, valóban, a tervezett menyegző túlélő vendégei, a férfiak verítékben
és vérben ázva, mutatva, miféle végső megpróbáltatásoknak voltak kitéve ők is;
a nők összeroppanva, hisztérikusan. Az élükön Dion Splendidus haladt, s láttára
Dilecta felsikoltott, aztán lerohant a trón melletti lépcsőkön, futott, hogy apját
megölelhesse.
Tarzan arcán megkönnyebbülés futott át, ahogy az öreg szenátort
megpillantotta. Azok a hetek, melyeket Festivitasszal töltött Maximus
Praeclarus házában, megismertették vele Castra Sanguinarius politikai
viszonyait, és jól tudta, hogy neki itt most pontosan Dion Splendidus jelenléte
az, ami kell, ez lehet a rendezés eszköze és módja. A gonosz és zsarnok
Sublatus uralma kényszerítette ki azt a megoldást, amelyre Tarzan gondolt, és
minden erejével segítenie kellett a dolgot.
Fölemelkedett hát a trónról, kezét magasba emelve csöndet kért. A zsivaj
elült. – Caesar halott – kiáltotta Tarzan –, de a helyébe kell lépnie valakinek,
Caesar palástja vár itt valakire.
– Sokáig éljen Tarzan! Sokáig éljen az új Császár! – kiáltotta az egyik
gladiátor, és egy pillanat alatt mindenki átvette a teremben ezt a jelszót,
remegtek visszhangjától az ódon falak.
A majomember csak mosolygott, fejét csóválta. – Nem addig van az,
barátaim – mondta. – Köszönöm a bizalmat, de nem… Itt van valaki, akit-a
fejedelmi fejek méltán megillet, s aki be fogja váltani a reményeiteket, s
tisztelni fogja, ahogy ez kívánatos, a város körül élő barbárok becsületét és
szabadságát is.
 – Dion Splendidus – folytatta a majomember –, kérdezlek, elfogadod-e az
uralkodói palástot annak tudatában, hogy a Castra Sanguinarius körüli falvak
népe e pillanattól fogva örökre szabad? Hogy lányaikat s fiaikat nem hajtják
többé rabszolgasorba? Harcosaikat nem kényszerítik az arénába?
Dion Splendidus egyetértőleg bólintott, tisztelettel hajtva meg fejét – s így
történt, hogy Tarzan római császárt, Caesart választott, koronázott meg, ültetett
a trónra.

21

Validus Augustusnak, Kelet Császárának diadalnapja igazán fakó

eseményecske volt Sublatus örömhetéhez képest, mégis volt valami különös
érdekessége, sava-borsa a sokat hirdetett barbár törzsfőnök jelenléte révén,
mármint hogy ez a szerencsétlen ott vonulhatott Caesar kocsijához láncolva.
Az uralkodói hatalom hívságos ünnepe tetszett Validusnak, és
legegyügyűbb alattvalóinak szívében is nyilvánvalóan elismerést váltott ki.
Erich von Harben a maga részéről a hasát fogta volna nevettében, ha ezt a
dolgot a moziban látja, s nem kell neki ott vonulnia a leendő áldozatok sorában.
Soha még a Caesar kocsijához láncolt fogoly nem nézett szembe
reménytelenebbül a sorssal, mint ő. Mert mit számított, hogy tudhatta: egy
tengerészezred vagy egy svadronra való ulánus egyszerűen vazallussá tenné ezt
az egész birodalmat itt? Mit ért, hogy pontosan tudta: bármely nagyobb város
polgármestere különb fegyveres erőt vethet be bármi célból, mint itt ez a
törpecsászár? Gyötrelmes volt tudni mindezt, mégis tény maradt a tény, hogy
ezen a talpalatnyi földön Validus Augustus mindenható. Ráadásul nincs se
tengerészezred, se ulánus-svadron, hogy megtorolja ezt a hivalkodó gyilkos
magatartást, melyet egy Senki tanúsít egy nagy köztársaság fiával szemben –
mely köztársaság is egyszerűen bekapná ezt a vacak kis hont, ha bármikor arra
kerülne a sor. A diadalmenet ekkor véget ért, és von Harbent – minden efféle s
hasonló gondolatával egyetemben – visszatoloncolták a cellájába, melyet
Mallius Lepusszal osztott meg.
– Hamar visszaérkeztél – jegyezte meg Lepus. – Mondd, hogy tetszett
Validus ünnepélye?
– Nem volt valami nagy szám, ha a jónép tetszésnyilvánításából ítélhetek…
– Validus diadalünnepei mindig is szegényesek voltak – mondta Lepus. – Ő
inkább a hasára költ tíz talentumot, vagy az élére rakja azt a pénzt, de nem adna
jószívvel egy dénárt se a nép szórakoztatására.
– És a játékok – tudakolta von Harben –, azok is ilyen szegényszagúak
lesznek?
 – Azok se szoktak az ünnepi felvonulás fölé emelkedni – mondta
lekicsinylően Lepus. – Bűnöző itt alig akad, a rabszolgáinkat meg kénytelenek
vagyunk áruba bocsátani, így hát nem pazarolhatjuk őket
vér-dinom-dánomokra. Ezért aztán főleg vadállatok küzdenek egymással, néha
egy-egy alkalmi tolvaj vagy gyilkos kiállhat egy-egy gladiátorral, ám Validus
főleg csak a politikai foglyokra és a gladiátorokra számíthat, azaz ellenségeire
vagy vélt ellenségeire. Többnyire olyanok ezek, mint te vagy én, hazugságok,
rágalmak áldozatai, kegyencek cselszövései révén befeketített szerencsétlenek.
Most mintegy húszan vannak a tömlöcökben effélék, s ők jelentik majd a
játékok fénypontját a halálprodukcióikkal.
– De ha diadalmaskodunk? – kérdezte von Harben.
– Olyan nincs, mi nem diadalmaskodhatunk – közölte vele Lepus. – Fulvus
Fupus gondoskodott arról, légy te csak egész nyugodt.
– Rettenetes – mormolta von Harben.
– Félsz a haláltól? – kérdezte Mallius Lepus.
– Nem is az – válaszolta Erich von Harben. – Hanem ha Favoniára
gondolok…
– Gondolhatsz bizony – sóhajtotta Lepus.
– Az én szegény unokahúgom inkább meghalna, mintsem hogy Fulvus
Fupus legyen a férje.
– Ez a tehetetlenség itt! – kiáltotta von Harben. – Nincs itt egy régi barátom,
nincs egy hű szolgám, teljes magány vesz körül…
– Ó, hát akkor ez rám maradt – közölte az újságot Lepus. – Gabulát
életre-halálra keresik.
– Gabulát? Hogyan? Hát ő nincs itt a tömlöcben?
– Itt volt, de tegnap este beosztották más rabokkal együtt aréna tisztogató és
előkészítő munkálatokra, aztán még a hajnali sötétben, hogy ott voltak kint,
kereket oldott… ezt hallottam. De hát, persze nagy erőkkel keresik.
– Remek! – kiáltotta von Harben. – Így legalább jobb érzés, hogy ő szabad.
Persze, mi a csudát tehetne így is értem? Hová mehetett, azt mondd?
– Castrum Marét a víz felől gyengén őrzik, de a krokodilok olyan gátat
húznak a tó vízében, hogy légiósok nem lehetnének könyörtelenebbek. Gabula
a falakon át is megpróbálkozhatott, ám a legvalószínűbb az, hogy itt bujkál
valahol a városban. Talán más rabszolgák rejtegetik őt, de az is elképzelhető,
hogy maga Septimus Favonius.
– Bár tudhatnám, hogy ez a szerencsétlen jóember tényleg sikerrel elszökött
innen, s hazatérhet népéhez – sóhajtotta von Harben.
Mallius Lepus a fejét rázta. – Képtelenség – mondta. – Ha le is jöttetek a
sziklákon, Gabula ott visszamászni nem tud. S vegyük azt, hogy esetleg rálel a
külvilágba vezető ösvényre, akkor is elkapják Castra Sanguinarius katonái,
esetleg a város körüli falvak barbárai. Nem, nem, nincs semmi esélye rá, hogy
hazajusson.
Attól a perctől fogva, hogy Validus Augustus diadalmenete után von
Harbent visszatoloncolták a cellába, az idő gyorsan telt, túlságosan is gyorsan
addig, míg értük jöttek, s az arénába hajtották őket, produkcióra.
Zsúfolásig tele volt a Colosseum nézőtere. A patríciusok páholyaiban se
lehetett volna egy tűt sem leejteni. Kelet gőgös Caesarja ott ült egy díszes
trónuson, bíbor párnákon. Septimus Favonius lehorgasztott fővel nézett maga
elé a páholyában; felesége volt vele és Favonia. A lány az aréna rácsos kapujára
szegezte tekintetét, várta, mikor jön ő… s akkor megpillantotta Mallius Lepust,
és vele Erich von Harbent. Megborzongott, s lehunyta a szemét.
Hogy újra kinyitotta, azt láthatta, hogy a menetoszlop kialakult, s mennek a
halálra szántak a fehér homokon a császári páholy elé, hogy Caesar utasításait
meghallgassák. Mallius Lepus és von Harben társaságában haladt a húsz
politikai fogoly is, valamennyien patríciusok. Aztán jöttek a hivatásos
gladiátorok, megannyi eldurvult, brutális férfi, akinek az a dolga, hogy öljön
vagy megöljék. Élükön kihívó léptekkel egy gladiátorbajnok jött, öt éve
Castrum Mare verhetetlen küzdője. Ha volt bálványa itt a tömegnek, hát ő volt
az. “Claudius Taurus! Claudius Taurus!” így zengett a megvadult kórus. Pár
jelentéktelen tolvaj, néhány riadt rabszolga következett még, aztán fél tucat
oroszlán – ennyi volt az áldozati csapat, mely az igazi római kikapcsolódást
jelentette a nagy ünnepen.
Erich von Harben egykor gyakran gondolt lenyűgözötten az ókori Róma
játékaira. Látta lelki szemei előtt a római Colosseumot, az egyetlent, nézőterén
a sok-sok ezer emberrel, a fehér homokon a küzdőkkel, de most rá kellett
jönnie, hogy azok képek voltak csupán. Állóképek, az ő fantáziájának
fotográfiái. Álmaiban azok az emberek képek voltak. csupán, automaták,
kimerevítve, melyek akkor mozdulnak csak, ha a képzelődő rájuk néz. S ha a
porondon valami történt, s ha a közönség felüvöltött, az is megannyi
kimerevített fantáziakép volt csak, s ha a hüvelykujjak lefelé fordultak, azt is
mintha viaszfigurák művelték volna, igen.
Mennyire más volt most ez! Erich von Harben látta az állandó eleven
mozgást a zsúfolt tribünökön, a színek ezerféle árnyalatát, ezt a roppant
kaleidoszkópot, a sokaság megannyi rezdülésének tiszta képét, az örök
változást. Hallotta a zúgást, és szinte érezte az emberi testek szagát Látta a
mozgóárusokat, a kereskedőket, ahogy járnak-kelnek, portékájukat kínálják
ordítozva a hangzavarban. Látta, ahogy mindenütt légiósok fegyvere csillan.
Látta a gazdagokat a dúsan párnázott páholyokban, és látta a szegényeket az
olcsó helyeken, a tűző napon.
 Veríték csörgött a patrícius nyakán, aki Erich von Harben előtt haladt.
Claudius Taurusra pillantott. Látta, hogy a tunikája gyűrött, a lába piszkos.
Mindig azt hitte a gladiátorokról, hogy sugárzó, tiszta jelenségek. Ettől a
Claudius Taurustól megriadt.
Ahogy tömör sorban felálltak Caesar előtt, von Harben érezte az előtte
szorongok testszagát. A levegő forró volt, fojtogató. Az egész olyan
gusztustalan. Nem volt itt semmi tündökletes nagyság, semmi méltóság.
Eltűnődött rajta: vajon Rómában is így volt ez?
S akkor felpillantott Caesar páholyába. Látta azt az alakot a gyönyörűséges,
hivalkodó palástjában, a faragott trónuson. Látta, ahogy meztelen rabszolgák
hosszú nyelű legyezőkkel hűsítik az uralkodót. Látott hatalmas termetű
férfiakat, csodálatosan ékes tunikákban, meg tündöklő arany mellvérteket.
Látta a gazdagságot, a pompát, s körötte a szegénységet, és valami azt súgta
neki, hogy az ókori Róma ugyanilyen lehetett: népének csakígy testszaga volt,
gladiátorainak szőrös és koszos volt a lába, és a patríciusok verítékeztek a fülük
mögött.
Talán Validus Augustus is ugyanolyan nagy Caesar volt, mint a régiek,
hiszen ő is az általa ismert fél világnak ura lehetett itt. S ugyan melyik római
császár vitte annyival többre? Nem sok.
Tekintete végigpásztázta a páholyokat. Éppen a játékok praefectusa beszélt,
és von Harben hallotta a hangját, de a szavak értelme nem hatolt el a tudatáig,
szeme ugyanis találkozott egy lány szemével.
Látta a szorongást és a reménytelen borzadályt azon a leányarcon, és
megpróbált mosolyogni, ahogy arra nézett, bátorítást és reményt szeretett volna
küldeni a mosolyával a lánynak ott fönn. De az csak a mosoly indulását látta,
mert akkor a könnyei mindent elhomályosítottak előtte, a szeretett férfi képe
csak szét- és összemosódó folt maradt, és fájdalmak fájdalma támadt e szerelem
miatt a szívében.
Akkor von Harben szeme valami mást is észrevett. Mi ez?! A páholyok
mögötti térben valami mozgás támadt. Erich von Harben összevonta a
szemöldökét, erőltette, hogy jobban lásson. Nem tévedés ez? Gabulát látta,
igen, Gabulát! Aki a császári páholy felé halad, ott eltűnik a függöny mögött,
mely Caesar trónjának hátterét képezi. Gabula…?!
A praefectus épp ott tartott, hogy kiparancsolta őket az arénából, s von
Harben is megindult már a homokon, miközben magyarázatot próbált keresni
Gabula ottlétére ezen a hihetetlen helyen. Ugyan mi dologban jár ott, ezer
veszély közt?
A versenyzők épp a fele utat tették meg az arénán át vissza a ketrec-cellába,
mikor hirtelen valami iszonyú ordítás hallatszott mögülük, amire azonnal mind
hátranéztek. Von Harben látta, hogy a császári páholynál támadt kavarodás, de
a tekintete, döbbent szeme túlságosan hihetetlen dolgot látott… Nem, ez csak
álom lehetett. Talán az egész csak álom. Castrum Mare nem is létezik. Nincs
semmiféle Validus Augustus. Talán ez mind csak… de nem, ez sem lehet így,
hiszen itt van Favonia, és ez a hihetetlen, ez a képtelen dolog, ami történt, ez is
igaz volt. Látta, hogy egy ember torkon ragadja Caesart, aztán a másik kezével
egy magasra emelt tőrt döf a szívébe, és ez az ember Gabula volt. Gabula!
Az egész olyan villámsebesen zajlott le, olyan hamar történt, hogy Caesar
visítása alig hatotta át a Colosseumot, ő maga már holtan rogyott a földre, a
faragott trónus tövébe. Gabula pedig, a gyilkosa, egyetlen öles ugrással
átszökkent a páholy korlátján, s ott rohant már, szinte repült az arénahomokon,
von Harben felé.
– Gazdám, Bwana, megbosszultalak! – kiáltotta. – Mindegy már, mit
tesznek veled, megbosszultalak érte!
A tömeg egyetlen emberként hördült fel, azután mintha örömujjongás
támadt volna, ha fojtottan is, amikor valaki elkiáltotta magát: – Caesar halott!
Remény villant át von Harben szívén. Megfordult, elkapta Mallius Lepus
karját. – Caesar halott – suttogta. – Itt a nagy esélyünk.
– Hogy gondolod? – kérdezte Lepus.
– A zűrzavarban elszökhetünk. Aztán megbújunk valahol a városban,
éjszaka meg magunkkal vihetjük Favoniát, és menekülhetünk tovább.
– Hová? – kérdezte Mallius Lepus.
– Az istenit! Fogalmam sincs! – kiáltotta von Harben. – De bárhol jobb, mint
itt, főleg mert most aztán Fulvus Fupus a császár, és ha ma éjszaka el nem
menekítjük előle Favoniát, késő lesz!
– Igazad van – mondta Mallius Lepus.
– Add tovább a többieknek – mondta von Harben. – Minél többen akarnak
szökni, annál nagyobb az esélyünk, hogy sikerül valahogy.
A légiósok, a tisztek, a nézők – mind csak arra összpontosítottak most, ami a
páholyban történt, más nem is érdekelte őket. Mivel oly kevesen látták, hogy
valójában mi történt, még
Gabula üldözése sem kezdődött el.
Mallius Lepus a többi fogolyhoz fordult. – Az istenek kegyesek voltak
hozzánk – kiáltotta. – Caesar halott, és ebben a zűrzavarán most
elmenekülhetünk. Gyertek, kövessetek!
Ahogy Mallius Lepus rohanni kezdett az arénakijárat felé, az üvöltöző
foglyok egész csapata lódult ugyanígy utána. Csak a hivatásos gladiátorok
maradtak ott a helyükön; ők szabad emberek voltak, de a foglyok üldözésével
ők sem törődtek.
 – Jó szerencsét! – üvöltötte Claudius Taurus, ahogy von Harben elrobogott
mellette. – Most már csak az kéne, hogy valaki Fulvus Fupust is megölje, és
akkor talán lenne majd utána rendes Caesarunk!
A Colosseum alatt, a mélyben tanyázó őr különítményt annyira meglepte a
foglyok váratlan rohama, hogy csakhamar megadásra kényszerültek, és szabad
lett az út, s pár pillanat múlva a szökevények valamennyien kint jártak a
szabadban, Castrum Mare utcáin.
– Hát most hová? – kiáltotta egyikük.
– Szét kell szóródnunk – közölte Mallius Lepus. – Ki-ki magában, ki-ki
magáért.
– Mi ketten együtt maradunk, Mallius Lepus – szögezte le von Harben.
– Mindhalálig – felelte Lepus.
– És itt van akkor még Gabula is – tette hozzá von Harben. – Derék
szolgámat nem hagyhatjuk cserben. Velünk jön. – A feketebőrű végig együtt
futott velük.
– Ez csak természetes, a derék Gabulát nem hagyhatjuk el – mondta Mallius
Lepus is –, de a legfontosabb az, hogy valami rejtekhelyet találjunk.
– Nézd, van itt egy alacsony fal az út túloldalán – mondta Erich von Harben.
– És fák vannak mögötte.
– Gyerünk hát – jelentette ki Mallius Lepus. – Ér annyit, mint bármely más
rejtekhely most.
A három férfi átsietett az úton, aztán felkapaszkodtak az alacsony falra, s
lehuppantak túloldalt. Egy kertet láttak maguk körül, de olyannyira gazosat,
annyi zöld aljnövényzetet mindenütt, hogy úgy vélték, elhagyatott hely.
Kúszva-mászva haladtak a füvön, az aljnövényzeten, a bokrokon át, s így
érkeztek el egy ház hátsó feléhez. Az ajtó törötten lógott egy szál sarokvasról,
az ablakokról rég lehullt a spaletta, a küszöbön s rajta túl szemét, hulladék.
Mindez azt jelezte, hogy az épületet nem használja senki.
– Talán még éjszakára is ez maradhat a rejtekünk – vélekedett von Harben.
– Az, hogy ilyen közel van a Colosseumhoz, még külön előny – örvendezett
Mallius Lepus. – Hiszen azt igazán nem gondolják majd, hogy rögtön itt
letanyáztunk. Azt fogják hinni, hogy olyan messzire menekültünk a tömlőétől,
amennyire csak bírtunk. De hát gyerünk be, nézzünk körül. Meg kell
győződnünk róla, hogy a hely valóban lakatlan.
A hátsó helyiség valaha a konyha lehetett; volt ott egy düledező
téglatűzhely, egy lóca és egy roskatag asztal. A konyhán keresztülvágva ott
találták magukat egy lakóhelyiségben, s megállapíthatták, hogy ennyi az egész
ház. Ez egy nagy helyiség volt, a sugarúira néző ablakain megvoltak a fatáblák,
ezért a szoba kellemesen sötét maradt. Az egyik sarokban egy létra vezetett a
tető felé nyíló csapóajtóhoz. Alig egy méternyire a mennyezet alatt, s csaknem
végig a szoba felett, odáig, ahol a létra állt, álmennyezet húzódott, jókora térrel,
melyet az egykori lakók bizonyára raktározás céljaira használtak. A szoba
alapos tanulmányozása után sem akadt semmi más érdekes a kis pótpadláson
kívül, csupán egy halom mocskos rongy az egyik falnál, talán valami
hajléktalan koldus egykori ágya.
– Ennél jobb nem is lehetne – örvendezett Mallius Lepus. – Ezt mintha
nekünk építették volna. Hiszen van három kijáratunk, ha szorongatnának
minket… az egyik a hátsó kertbe, a másik a sugarúira, és egy a tetőre.
– Itt biztonságban leszünk – mondta von Harben is. – Méghozzá sötétedésig,
s akkor könnyűszerrel eljuthatunk a kivilágítatlan utcákon Septimus Favonius
házához úgy, hogy senki meg nem lát minket.

22

Castra Sanguinariusból ötezer ember menetelt a Via Marén kelet felé. A

vazirik fehér tollbokréta-díszei otthonosan lengedeztek közvetlenül Tarzan
nyomában. Utánuk meg özönlött a sok szálas termetű légiós, és Maximus
Praeclarus volt a vezérük. A külső falvak harcos lakói zárták a sort.
Verítékező rabszolgák vonszolták a katapultokat, ballisztikus
ostromgépeket, pajzsfedezék-óriásokat, roppant faltörő kosokat, a háborúzás
megannyi ősi, ókori eszközét. Voltak ott falmászó létrák, horgok-kampók;
tűzgolyóvetők, melyekkel az ellenség hátsóbb sorai támadhatók. A súlyos
gépezetek lassították a had haladását, és Tarzan mérgelődött is eleget a totyogás
miatt. Mégis hallgatott Maximus Praeclarusra, Cassius Hastára és Caecilius
Metellusra, akik szentül állították, hogy az erődöt, mely a Castrum Maréba
vezető egyetlen utat védi és ellenőrzi, csakis ilyen ostromgépekkel lehet
bevenni.
A vazirik a legnagyobb könnyedséggel, lelkesen haladtak a forró és poros
Via Marén, népük harci dalait énekelve. Az edzett, kérges szívű légiósok nem
viselték ilyen könnyen a dolgot: sisakjuk a nyakukba akasztva lógott,
mellvértjükön harangozva, holmijukat a vállukra vetett rudak végén hozták,
pajzsuk egy bőrtokban a hátukon volt, mint a teknőcöknek, s ők maguk
káromkodtak, mint a jégeső; míg a városon kívüli barbárok ugyancsak
könnyedén szökelltek, nevetgéltek, fecsegtek, úgy, mintha vidám erdei-mezei
mulatság és finom uzsonna lenne csak az úti cél.
Ahogy közeledtek az erődhöz, s látták árkát, bástyázatos szegélyét, sáncfalát
és megannyi tornyát, bent a városban épp Validus Augustus tetemét vitték a
rabszolgák a néhai uralkodó palotájába. Ezalatt Fulvus Fupus, a talpnyalók
hízelgése közben, Caesarrá nyilvánította magát, bár a szíve mélyén jócskán
remegett, miféle sors várhat most itt rá. Ostoba ugyanis nem volt, tisztán látta és
tudta, mennyire népszerűtlen, s hogy sok nemes úr vonultathat fel olyan tábort,
melynek alapján több jogot formálhat az uralkodói bíborra, mint ő.
Castrum Mare városában mindenfelé keresték már a légiósok a szökevény
foglyokat, különösképpen azt a rabszolgát, aki Validus Augustust leszúrta.
Nehezítette azonban a dolgukat, hogy akkor szinte senki sem figyelt Gabulára,
és alig volt a városban olyan ember, a császár környezetében meg végképp
senki, aki felismerhette volna a messzi vidékről való urambi arcot.
Pár kis tolvaj és öt-hat gladiátor, akik elítélt bűnözők voltak s nem szabad
polgárok, együtt maradtak a szökés után, s rejtőzködésük során egyszerre ott
találták magukat a városnak egy sivárabb részén, ahol egy bódéban bort mértek,
s ahol más szórakozások is várták az ő néposztályukba tartozó helybelieket.
– Vajon miféle Caesar lesz majd ebből a Fulvus Fupusból? – kérdezte
egyikük.
– Rosszabb lesz, mint Validus Augustus – hangzott egy vélemény nyomban
a társak sorából. – Láttam őt a fürdőkben, ahol dolgoztam valamikor. Hiú,
ostoba és műveletlen, még a patríciusok is utálják.
– Azt mondják, el fogja venni Septimus Favonius leányát.
– Láttam a lányt ma a Colosseumban – mondta egy másik. – Látásból jól
ismerem, mert oda járt az apám boltjába, ott vásárolt, mikor még én szabad
voltam.
– Hát Septimus Favonius házában jártál-e valaha? – kérdezte egyik társa.
– Persze – válaszolta az ifjú. – Kétszer vittem oda árut, mutatóba.
Keresztülmentem az elülső udvaron, voltam a belső kertben. Jól ismerem a
helyet.
– Ha egy ilyen lányt túszul ejtene pár szegény rab, biztos, hogy megkapnák
érte a szabadságukat, meg egy jó kis vagyont is leakaszthatnának maguknak –
vélekedett egy szűk homlokú alak, és gonosz szeme megvillant.
– Aztán még az is jönne jutalomnak, hogy vad bivalyokkal tépetnék szét
őket, hogy a kínjukat a másvilágra is magukkal vigyék, ízenként!
– Ha így, ha úgy, meg kell halnunk, amennyiben elkapnak minket.
– Nem rossz terv.
Ittak megint, egy darabig csöndben, és fejükben nyilván a terv forgott.
– Az új Caesar rettentő váltságdíjat is megadna a menyasszonyáért.
A fiatal férfi, a kereskedő fia mohón szökkent talpra. – Elvezetlek titeket oda
– mondta. – Ha bezörgetek Septimus Favonius kapuján, engem biztosan
beengednek. Tudom, mit kell mondanom. Közlöm a rabszolgával, hogy az
apám valami árumintát küldött, Favoniának meg kellene néznie. Elég hozzá egy
batyu, akármi.
– Nem is vagy olyan ostoba, mint amilyennek látszol – hangzott a többiek
válasza.
 – Persze, és ha lesz váltságdíj, nagyon komoly részt kérek belőle, éppen
ezért.
– Ha lesz váltságdíj, igazságosan és egyenlően osztozunk rajta.
Leszállt az éj, mikor Tarzan serege ott állt végre Castrum Mare védfalai
előtt. Cassius Hasta, akire az erőd bevételét bízták, felvonultatta és elosztotta a
csapatrészeket, beirányoztatta a különféle harci gépeket, eszközöket.
Bent a városban Erich von Harben és Mallius Lepus éppen nagyban
tárgyalta tervük részleteit. Lepus úgy ítélte meg a helyzetet, hogy egyelőre
várjanak éjfélig, s csak azután mozduljanak, rejteküket addig semmi áron el ne
hagyják.
– Akkor az utcák már kihaltak – mondta Mallius Lepus –, legföljebb a
főutakon cirkál néha valami őrjárat, s ezeket könnyen elkerülhetjük, nem érhet
minket rajtaütésszerű támadás, lévén, hogy a fáklyáikról már messze jól
látszanak. Van kulcsom a nagybátyám kertjéhez, bemehetünk oda úgy, hogy
senki se hall, senki se lát meg minket.
– Talán igazad van – hagyta rá von Harben. – De ez a sok várakozás
rettenettel tölt el, a további tétlenség meg egyszerűen elviselhetetlen.
– Türelem, barátom – kérte Mallius Lepus. – Fulvus Fupust biztosan leköti
most az új államfő-szerep, ő-caesarsága felől Favonia egyelőre békén meglehet,
pár óráig legalábbis.
S miközben ezt taglalták, Septimus Favonius otthonának bejárati ajtaján egy
ifjú kopogtatott. A fal mellett, a fák árnyékában sötét árnyak lapultak. Egy
rabszolga, lámpással, máris ment, hogy ajtót nyisson, ám előtte természetesen
megkérdezte egy kis rácsos kukucskálón át, ki az, és mi járatban van.
– Tabernarius fia vagyok – felelte az ifjú. – Szövetféleségeket hoztam az
apám boltjából, hogy Septimus Favonius leánya megtekinthesse a választékot.
A rabszolga tétovázott.
– Emlékezni fog ő rám – mondta. – Többször is jártam már itt. – A rabszolga
akkor magasabbra emelte a lámpát, és a kukucskálón át alaposabb pillantást
vetett a kopogtató ifjúra.
– Igen – mondta akkor –, ismerős az arcod. Megyek, megkérdem úrnőmet,
fogad-e téged. Várj itt.
– Ezek értékes anyagok – magyarázta az ifjú. – Kérlek, hadd várjak odabent
az előcsarnokban, nehogy tolvajok, rablók törjenek rám – tette hozzá,
megmutatva a csomagot a hóna alatt.
– Jól van – hagyta rá a rabszolga, kinyitotta a kaput, bebocsátotta az ifjút. –
Maradj itt, amíg vissza nem térek.
Ahogy a rabszolga eltűnt bent, az ifjú, Tabernarius fia gyorsan az ajtóhoz
ugrott, elhúzta a reteszt. Ki is nyitotta egy szemvillanás alatt, majd kihajolt, és
halk hangon jelzett.
 Az árnyas fák alól akkor ezek a sötét árnyékok egyszerre elmozdultak, az
emberalakok mint fürge férgek iramlottak be a kapun, s egyszerre ott voltak
Septimus Favonius házában, a nagy előcsarnok küszöbén, abban a kis
benyílóban, ahová Tabernarius fia terelte őket. Aztán mindkét ajtót becsukták,
és vártak.
A rabszolga máris visszatért. – Septimus Favonius lánya, legjobb
emlékezete szerint, nem rendelt semmiféle kelméket Tabernariustól – mondta.
– És nincs is kedve ma éjszaka anyagmintákat mustrálgatni. Menj hát haza
atyád otthonába, és közöld vele, hogy ha Septimus Favonius lánya érdeklődik
bármi effélék iránt, maga fog ellátogatni az üzletébe.
Mármost ez így nem egészen az volt, amit Tabernarius fia remélt, ezért aztán
élénk eszével máris valami más tervet próbált, új megközelítést. A szolga
szemében továbbra is afféle ostoba ifjoncnak látszott, aki még ahhoz is bamba,
hogy most szépen fogja magát és távozzék.
– Rajta – noszogatta a szolga, aztán az ajtóhoz ment, és elhúzta a reteszt. –
Most menned kell.
– Várj – suttogta akkor az ifjú. – Üzenetem van Favoniának. Nem akarom,
hogy bárki is tudjon róla, ezért van velem a kollekció. Ez csak ürügy.
– Hol az az üzenet, ki küldi? – tudakolta a rabszolga gyanakodva.
– Csak az ő fülének van az. Mondd meg neki ezt, s ő tudni fogja, kitől jövök.
A szolga tétovázott.
– Jöjj vele ide – sürgette az ifjú. – Jobb lesz úgy… mint ha engem itt a
házban bárki is meglátna.
A rabszolga a fejét csóválta. – Szólok neki – mondta aztán, mert tudta, hogy
Mallius Lepus és Erich von Harben elmenekült a Colosseumból, és úgy
gondolta, hogy az üzenet tőlük lesz, valamelyiküktől. Ahogy már sietett is
vissza úrnőjéhez, Tabernarius fia elmosolyodott magában, mert azt nem tudta
ugyan, miféle dolgai is vannak Favoniának – annyira nem ismerte –, de
bizonyosra vette, hogy ő is, mint minden fiatal nő, kedveli az ilyen
titokzatoskodást és összeesküvősdit. Nemsokára visszajött a szolga, s vele volt
Favonia is. Leplezni sem bírta izgalmát, türelmetlenül nézett máris az ifjúra.
– Halljam – kiáltotta –, mi hírt hozol felőle!
Tabernarius fia a mutatóujját ajkához emelte, hogy csendre intse a lányt. –
Senki meg ne tudja, hogy itt vagyok – suttogta. – Ez az üzenet csak neked szól,
más füle nem hallhatja. Küldd el rabszolgádat!
– Elmehetsz – közölte a szolgával a lány. – Majd én kiengedem a
fiatalembert, amikor távozik. – A szolga örült, hogy ebből a kényes helyzetből
szabadulhat, őt aztán nem terheli több felelősség – csendesen eltűnt a folyosón,
úgy, ahogy szolgák s más alacsonyabb személyek szoktak, ha épp nincs
szükség rájuk.
 – Halljam – kiáltotta ismét a lány –, mi az az üzenet, amit hozol? Hol van ő
most?
– Itt – suttogta az ifjú, és a benyíló felé mutatott.
– Itt? – kérdezte Favonia hitetlenkedve.
– Igen, itt van – mondta az ifjú. – Gyere! – Azzal már vezette is benyíló
ajtajához, majd hirtelen elkapta, fél kézzel befogta a száját, így vonszolta be oda
a sötétbe.
A benyílóban egyszerre újabb durva kezek ragadták meg, száját
felpeckelték, kezét összekötözték. Hallotta, ahogy támadói halkan suttogva
tárgyaltak.
– Itt akkor szétválunk – mondta egyikük. Ketten elvisszük őt a megbeszélt
rejtekhelyre. Egyikőtök a Fulvus Fupusnak szóló üzenettel a palotához megy,
leteszi, hogy az őrség biztosan meglelje. A többiek szétszóródnak, halljátok?
Ki-ki magában megy oda a Colosseummal szemközti elhagyatott házhoz.
Ismeritek azt a helyet?
– Én nagyon is jól. Sok éjszaka aludtam ott.
– Akkor jó – mondta az előbb szóló, aki láthatóan a csapat vezére volt. –
Mozgás! Nincs veszteni való időnk.
– Várjatok – mondta Tabernarius fia. – A váltságdíj elosztását még nem
beszéltük meg. Nélkülem semmire se mentetek volna. Legalább az összeg felét
kérem.
– Fogd be a szád vagy a végén még örülhetsz, ha kapsz valamit egyáltalán –
mordult rá a csoport vezére.
– Kap egy kést a bordái közé, az lesz a része – mondta valaki más.
– Szóval nem kapom meg, amit kértem? – hangzott még egyszer az ifjú
kérdése.
– Pofa be – rivallt rá a vezér. – És most mozgás, emberek!
Favoniát közben becsavarták valami sáros, szakadt köpenybe, kicipelték a
házból, s nemsokára megint árnyak mozogtak, távolodtak, s legföljebb csak
annyi feltűnőt láthatott volna bárki, hogy két alak batyut cipel. Hanem
Tabernarius fia nem arra indult, amerre ezek, hanem épp ellenkező irányban.
Aztán egy mocskos, rongyos tunikába öltözött ifjú állt meg Caesar palotája
előtt. Egy légióssal találta szemközt magát, aki a lándzsáját úgy szegezte felé,
hogy tisztes távolság maradjon köztük.
– Mit csellengsz te itt a Császár palotája körül éjnek idején? – kérdezte a
gárdista.
– Caesarnak hozok hírt – felelte az ifjú.
A légiós durván felnevetett. – És mit óhajtasz, besétálsz inkább, vagy magát
Caesart hívjam ki ide neked? – kérdezte gúnyosan.
 – Bemehetsz magad is az üzenettel, katona – mondta az ifjú. – És ha barátja
vagy a magad bőrének, nem sokat tétovázol.
A közlés és az arc komolysága végre mintha felkeltette volna a légiós
érdeklődését. – Ejha! – mondta végre. – Ki vele akkor, mi híred Caesarnak?
– Siess hozzá, s mondd meg neki, hogy Septimus Favonius lányát elrabolták
az atyai házból. De ha siet, megtalálhatja Favoniát abban az elhagyatott
épületben, mely a Colosseum kocsibehajtójával szemközt áll.
– Ki vagy? – kérdezte a légiós.
– Mindegy – felelte az ifjú. – Holnap eljövök a jutalmamért. – Azzal máris
sarkon fordult, ment sietve, mielőtt a légiós feltartóztathatta volna.

– Sose lesz éjfél – mondta von Harben.

Mallius Lepus akkor barátja vállára tette kezét.
– Türelmetlen vagy, de hát ne feledd, biztonságosabb az Favoniának is,
nekünk is, ha várunk éjfél utánig, hiszen az utcákon még nyüzsöghetnek az
üldözők. Egész délután katonákat hallottunk itt, igaz? Kész csoda, hogy ezt a
helyet nem fedezték fel.
– Psszt! – intette Erich von Harben. – Mi volt ez?
– Mintha a kerítés kapuja nyikorgott volna, a házzal szemközt – mondta
Mallius Lepus.
– Jönnek – mondta von Harben.
A három férfi kardot rántott – mert karddal voltak fölfegyverkezve. Amikor
lerohanták a Colosseum őreit, elvették tőlük kardjaikat. Most aztán, hogy úgy
gondolták, itt vannak az üldözők tervükhöz híven felmásztak a létrán a
padlásra, a tetőre, s épp csak egy kis nyílást hagytak, hogy ha szükséges, a létrát
is maguk után húzzák. Egyelőre csak hangokat hallhattak.
Von Harben jól értette a következőket: – No, hát szóval ez eddig sikerült. És
senki se látott meg minket. A kapu ismét nyikordult, a rozsdás vasak zenéltek.
– Jönnek a többiek – folytatta a hang. Aztán a ház ajtaja is kinyílt, és tudni
lehetett, hogy most többen vannak az érkezők.
– Ez se volt csekélység – mondta valaki – úgy éj idején.
– Él a lány? – tudakolta egy másik hang.
– Vedd ki a szájából a pecket.
– És ha segítségért sikolt?
– Elcsöndesítjük. De csak módjával. Ha nem él, semmit nem ér nekünk.
– Jó, akkor szedd ki.
– Idehallgass, kivesszük a pecket a szádból, de ha sikítasz, csak neked lesz
rosszabb.
 – Csendben leszek – felelte egy női hang, amelyik olyan, de olyan ismerős
volt von Harbennek, hogy a szíve máris a torkában dobogott. Jóllehet azt
mondta magában: ez csak képzelőd és lehet!
– Nem bántunk – mondta egy férfihang –, ha csöndben leszel, és ha Caesar is
megküldi a váltságdíjat.
– És ha nem küldi? – kérdezte a lány.
– Akkor majd talán az apád, Septimus Favonius nyitja ki az erszényét.
– Jó ég! – suttogta von Harben. – Lepus, hallod ezt a hangot?
– Hallom – felelte a római.
– Akkor gyere – suttogta von Harben. – Gabula, te is… Hallod? Favonia van
odalent.
És az óvatosságot sutba Vágva, von Harben feltépte a csapóajtót, és
leszökkent a sötét mélybe. Mallius Lepus és Gabula is követte őt.
– Favonia! – kiáltotta. – Én vagyok az. Hol talállak?
– Itt vagyok – kiáltotta a leány.
Vakon rontott arrafelé von Harben, s összeütközött az emberrablók
egyikével. A másik azonban, félve, hogy a légiósok rajtaütéséről van szó,
hanyatt-homlok menekült. Nyitva hagyta az ajtót, melyen át hirtelen bevillant a
hold fénye, s jól látszott, hogy von Harben egy tagbaszakadt alakkal küzd. A
fickó torkon ragadta a fiatal férfit, s már azon volt, hogy előrántsa tőrét.
De elkésett. Mallius Lepus és Gabula már rávetették magukat, s a római
kardja nem ismert haladékot, a bűnöző földi életének vége volt. Ellenfelétől így
megszabadulva, von Harben máris rohant Favoniához, aki ott feküdt a mocskos
rongyok halmán a falnál. Von Harben gyorsan elvagdosta a lány kötelékeit, és
csaknem ugyanakkor már a történetét is hallhatták.
– Ha az ijedtségen kívül más baj nem ért – mondta Mallius Lepus –,
tulajdonképpen hálásak lehetünk ennek a söpredéknek, hogy egyszerűsítették a
dolgunkat, mert itt állunk, szökésre készen, és máris három órát nyertünk.
– Ne is vesztegessük hát az időnket – indítványozta von Harben. – Egy
nyugodt pillanatom nincs, míg a falon kívül nem vagyunk.
– Félnünk, azt hiszem, most nem kell – jegyezte meg Mallius Lepus. – A
falat gyengén őrzik. Sok olyan hely van, ahol kényelmesen megmászhatjuk, és
azt is tudom, hol s merre találunk csónakot. Tucatnyi is akad, a városbéli
halászoké. Hanem ami azután jön, az már az istenek kegyétől függ.
Gabula, aki az ajtóban állt, most hirtelen feléjük fordult. – Fények
közelednek az utcán – mondta, és gyorsan behúzta az ajtót. – Azt hiszem, sok
ember jön. Talán katonák.
Mind a négyen füleltek, s akkor már csakugyan hallották a menetelés zaját.
Jöttek odakint, feléjük közeledve, nem is kevesen.
 – Megint egy kutatóosztag – vélekedett Lepus. – Ha ezek is elvonulnak itt,
biztonságban leszünk, s nekivághatunk.
A légiósok fáklyái egyre közeledtek, s a végén már a zsaluk résein
világítottak át, de a bentlévők abban tévedtek, hogy az érkezők csapata tovább
vonul. Mallius Lepus kilesett.
– Megálltak a ház előtt! – mondta. – A társaság egyik része befordult a
sarkon, a többiek maradnak.
Egy darabig ők is csöndben álltak bent, a percek óráknak tűntek, s akkor
meghallották, hogy a kert felől is közelednek már a léptek, és fáklyák fényei
villannak a konyhaajtón át.
– Körülvettek minket – mondta Lepus. – Jönnek majd elölről is. Át akarják
kutatni a házat.
– Mit tegyünk? – kiáltotta Favonia.
– Egyetlen reményünk a tető – suttogta von Harben. De alighogy ezt
kimondta, szandálos lábak zaja hallatszott már odafentről is, és a nyitott
csapóajtón át fáklyák világítottak be.
– Elvesztünk – mondta Mallius Lepus. – Egy egész századnyi légiós ellen
semmire se megyünk.
– Harcolni azért lehet – vélekedett von Harben.
– És értelmetlenül kockáztatjuk Favonia életét? – kérdezte a római.
– Igazad van – sóhajtott von Harben. – Várj, van egy tervem. Gyere,
Favonia, gyorsan! Feküdj le a földre és betakarlak ezzel a rongyhalommal.
Semmi értelme, hogy valamennyiünket elfogjanak. Mallius Lepusszal és
Gabulával mi hárman nem menekülhetünk, de miért gondolnák, hogy te itt
vagy, nem igaz? Aztán ha minket elhurcolnak, szépen előbújsz, elmégy a
Colosseum őrházához, ott az ügyeletes tiszt védelmét kéred, és ő majd ad
melléd kíséretet, hogy épségben hazajuthass.
– Hadd vigyenek csak engem is – mondta a lány. – Ha titeket elfognak, miért
maradjak én szabad?
– Mi értelme volna, hogy te is rab legyél? – kérdezte von Harben. – Nem
hagynak minket úgysem együtt, ráadásul az, hogy velünk voltál, bajt hozna
apádra, Septimus Favoniusra is.
Favonia most már nem ellenkezett, végigfeküdt a mocskos padlón, s hagyta,
hogy a meggyőzően érvelő von Harben dobálni kezdje rá a rongyokat.

23

Cassius Hasta felvonultatta erőit, elhelyezte ostromgépeit is Castrum Mare

falai alatt, ám rá kellett jönnie, hogy túl sötét van már a támadás
megindításához. Tulajdonképpen ez nem volt baj, mert csak annyi történt, hogy
egyelőre egy másik tervét részesítette előnyben, s így Tarzan, Metellus és
Praeclarus társaságában, fáklyások kíséretében s egy békezászlót lengető
légióssal elindult az erőd kapuja felé.
Bent a falak mögött nagy izgalom uralkodott attól a pillanattól fogva, hogy a
közelítő csapatokat meglátták. Nyomban értesítették Fulvus Fupust, és
támogatást kértek. Mindenki úgy vélte, hogy Sublatus indított a szokásosnál
nagyobb arányú rablóportyát, ám Castrum Mare kész volt az ellenállásra,
egyáltalán nem uralkodott vereséghangulat.
Amikor a védők parancsnoka megpillantotta a békezászlóval közeledő kis
különítményt, egy torony kapujától küldetésük célja felől kérdezte őket.
– Két dolgot követelek Validus Augustustól – közölte Cassius Hasta. – Az
egyik: bocsássa szabadon Mallius Lepust és Erich von Harbent, a másik pedig,
hogy engedjen visszatérni engem Castrum Marébe, hadd foglalhassam el a
személyemet megillető helyet.
– Ki vagy te? – kérdezte tőle a tiszt.
– Cassius Hasta. Hiszen ismersz, nem?
– Jók hozzánk az istenek! – kiáltotta örvendezve a tiszt.
– Sokáig éljen Cassius Hasta! Vesszen Fulvus Fupus! – kiáltotta érces
katonatorkok spontán kórusa.
Valaki most kitárta a kapu mindkét szárnyát, s a tiszt, Cassius Hasta régi jó
barátja már rohant is, hogy a száműzöttet magához ölelje.
– Mit jelentsen mindez? – kérdezte Cassius Hasta csodálkozva. – Mi történt?
– Validus Augustus halott. Meggyilkolták ma a játékok tribünjén, mire
Fulvus Fupus uralkodónak nyilvánította magát. Igazán jókor érkeztél. Egész
Castrum Mare lelkendezve fog üdvözölni.
És az erődtől a tópartig vezető Via Marén már Kelet új Caesarjának hada
vonult a pontonhíd felé, hogy átkeljen a szigetre. Még gyorsabban terjedt
mindenfelé a hír, és hatalmas tömegek gyűltek össze mindenütt, ujjongva és
éljenezve.
Egy magányos, elhagyatott házban, a Colosseummal szemközt négy
menekült várta, mikor törnek rá kis együttesükre a légiósok. Nyilvánvaló volt,
hogy Fulvus Fupus katonái semmit sem bíznak majd a véletlenre. A behatolást
sem akarták elsietni.
Von Harben bőséggel ráért betakargatni Favoniát, aki így láthatatlanul
rejtőzött a sok rongy alatt, mikor a légiósok egyszerre háromféléi – a kerten át, a
sugárútról és a tetőről – a helyiségbe tódultak. Fáklyások világították útjukat
– Ellenállnunk hasztalan – mondta Mallius Lepus a katonák
parancsnokának, aki a sugárút felől érkezett. – Békén visszatérünk a tömlőébe.
– Csak lassan a testtel – mondta a tiszt. – Hol van a lány?
– Miféle lány? – tiltakozott Mallius Lepus.
 – Hát Septimus Favonius lánya, ki más.
– Honnan tudnánk, hol van? – csattant fel von Harben is.
– Elraboltátok és ide hoztátok – felelte a tiszt. – Átkutatni a helyiségét –
rendelkezett akkor. A légiósok egyike már egy pillanat múlva előhúzta a
rongyhalom alól Favoniát. Talpra segítette.
A tiszt nevetett, amikor megparancsolta: fegyverezzék le a három férfit.
– Várj! Mit akarsz tenni Septimus Favonius leányával? – kérdezte von
Harben. – Gondoskodsz róla, hogy biztos kísérettel apja házába hazatérhessen?
– Utasításaimat Caesartól kapom – felelte a tiszt.
– Mi köze mindehhez Caesarnak? – tudakolta Erich von Harben.
– Caesar parancsa az, hogy Favoniát vigyük elébe, a palotába, elrablóit
pedig a helyszínen azonnal mészároljuk le.
– Akkor Caesar légiósok életével fizet ezért – kiáltotta von Harben, kardot
rántott és a tisztre rontott. Közben Gabula és Mallius Lepus is támadásba
lendült, hasonló céllal, mint von Harben: drágán adják az életüket. A létrán és
konyha felől érkezőket fenyegették fegyvereikkel. Váratlanul érte a roham a
légiósokat, kezdtek hátrálni. A tiszt, aki elkerülte von Harben kardját,
kimenekült a kertbe, ahol maga köré gyűjtött néhány légióst, és újabb parancsot
adott nekik. A katonák dárdákkal, lándzsákkal voltak felfegyverkezve.
– Három ember van odabent – mondta a tiszt. – Van velük egy nő is. A
három férfit öljétek meg, de a nőnek ne essék bántódása.
A tiszt közben látta, hogy a sugárúton emberek rohannak, kiáltoznak. Azt is
látta, hogy megállnak a háznál, ahogy légiósai, akiket biztosításul kint hagyott,
nyilvánvalóan érdeklődnek náluk, mi járatban vannak. A tiszt még nem adta ki
a végső parancsot, s most kíváncsisága is elvonta a figyelmét. Ahogy pedig
megfordult volna, hogy beküldje a katonákat a házba, érdeklődését megint
valami utcai jelenet keltette fel: még nagyobb tömeg és kavarodás, éljenzés. Az
ujjongás a híd irányából hallatszott, mely a várost a Via Marén keresztül az
erőddel köti össze. Most már alaposabban odanézett, s fáklyákat pillantott meg,
aztán trombiták harsantak, és nem csak rohanó, de menetelő lábak lépései is
döngtek.
Mi történt? A tiszt tudta, ahogy mindenki más is Castrum Maréban, hogy
Sublatus hadai letáboroztak az erőd alatt, s azt is tudta, hogy harcra nem került
sor, tehát ezek itt most nem lehetnek Sublatus hadai. Viszont ugyanolyan furcsa
lenne, ha a védők elhagynák az erődöt, s a városba vonulnának, hiszen az
ellenség azért ott áll fenyegetően! Egy szót sem értett hát az egészből, fogalma
sem volt, minek örülnek annyira az emberek.
Ahogy azonban ott állt az érkező menetoszlopot figyelve, az emberek
kiáltozásaiból kivett valami nevet, s ez igazán figyelemre méltó volt: Cassius
Hasta! Ezt harsogták, ujjongták egészen félreérthetetlenül.
 – Mi történt? – kérdezte a tiszt, kiordítva az utcán érkezőknek.
– Cassius Hasta nagy sereg élén visszatért – újságolta az illető, s mások is
kiabálták már: Fulvus Fupus menekül, rejtőzik már valahol!
A kérdést is, a harsány választ is jól hallották mind a négyen odabent a
házban.
– Megmenekültünk – kiáltotta Mallius Lepus. – Hiszen Cassius Hasta nem
akarja bántani Septimus Favonius barátját. Félre hát, ostobák, ha jót akartok –
mondta, és határozottan elindult kifelé.
– Vissza, katonák – rendelkezett a tiszt is. –Vissza, ki a sugarútra. Senki ne
merészeljen kezet emelni Mallius Lepusra, se a többiekre, akik mind Cassius
Hastának, Kelet Császárának a jó barátai.
– Azt hiszem, ez a fickó is mindig remek szimattal tudja – jegyezte meg
szélesen vigyorogva von Harben –, honnan fúj a szél!
S akkor ők négyen, Favonia, von Harben, Lepus és Gabula szintén kiléptek a
sugarúira. Látták, hogy közeledik feléjük a menet, lobognak a fáklyák, fényben
táncolnak az arcok. Az egész jelenet olyan volt, mintha nappal lenne.
– Jön Cassius Hasta – kiáltotta Mallius Lepus. – Ott jön. Hanem kik azok
vele?
– Nyilván sanguinariusiak – mondta Favonia. – De nézzétek, egyikük
öltözete barbárra vall, és milyen különös harcosok veszik körül, azokkal a fehér
tollforgókkal a fejükön!
– Életemben nem láttam még ilyet – kiáltotta Mallius Lepus. – Soha!
– Látni én se láttam – mondta von Harben –, de ha nem csalódom, rájuk
ismerek. Nagy a hírük-nevük, s külsejük leírását ezerszer is hallottam már.
– Tehát kik ezek? – kérdezte Favonia,
– A fehér óriás az Tarzan, a majomember, a harcosok pedig az ő vaziri népe.
Meglátva, hogy légiósok állnak a ház előtt, Cassius Hasta is álljt parancsolt a
maga menetének.
– Ki a centurio, aki e csapatok parancsnoka? – kérdezte méltóságteljesen.
– Én vagyok az, dicső Caesar – lépett elő a tiszt, aki az imént még Favonia
elrablóinak őrizetbe vételére érkezett.
– Csak nem ti vagytok az egyik különítmény, melyet Mallius Lepus és a
barbár Erich von Harben felkutatására küldött ki Fulvus Fupus?
– Itt vagyunk, Caesar! – kiáltotta Mallius Lepus, és Favonia, von Harben
meg Gabula lelkesen követte.
– Dicsérjük érte az isteneket! – emelte fel a hangját Cassius Hasta
örvendezve, ahogy régi barátját magához ölelte. – Hanem hát hol az a barbár
törzsfőnök Germániából, akinek híre-neve még Castra Sanguinariusba is
eljutott?
– Íme, itt van – mondta Mallius Lepus. – Bemutatom Erich von Harbent.
 Tarzan közelebb lépett. – ön Erich von Harben? – kérdezte angolul.
– És ön a majmok Tarzanja, ha nem tévedek – felelte von Harben,
ugyanazon a nyelven.
– De hát ön… ej, de hát te ízig-vérig rómainak látszol, barátom! –
mosolygott Tarzan.
– Azzal együtt ízig-vérig barbárnak érzem magam – vigyorgott von Harben.
– Ha római, ha barbár, apád boldog lesz, ha visszaviszlek hozzá – mondta a
dzsungel ura.
– Te azért jöttél… azért jöttél ide, hogy engem megkeress, majmok
Tarzanja? – csodálkozott von Harben.
– És ahogy elnézem a dolgot, éppen jókor érkeztem – mondta a
majomember.
– Hogyan tudom ezt valaha is megköszönni neked? – kiáltotta von Harben.
– Ne nekem köszönd, barátom – mondta a majomember. – Köszönd a kis
Nkimának!
 ISBN 963 423 011 3
Az Edgar Rice Burroughs, Inc.
jogának fenntartásával Magyarországon kiadja
az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat
Felelős kiadó: dr. Király G. István
Szikra Lapnyomda, 89-1923
Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
Szerkesztette: Ballér Judit
Felelős szerkesztő: Horváth Tibor
Műszaki vezető: Pogány Károly
Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós
Megjelent: 15,8 (A/5) ív terjedelemben, 1990-ben
88008/Bembo