10.

KANT A FILOZÓFIA ALAPPROBLÉMÁIRÓL

Immanuel KANT 1724 –1804
Művei:
 A tiszta ész kritikája 1781.
 A gyakorlati ész kritikája 1788.
 Az örök békéről 1795.
A tiszta ész kritikája: az elméleti megismerés elemzése. Az empirizmus a kételyt kiterjeszti a
természettudományokra, a racionalizmus (dogmatizmus) pedig a világot teljességgel
megismerhetőnek véli. Egyik sem helyes. Kant ezért javasolja a megismerés elméletének
„kopernikuszi fordulatát”: nem az ismeret alkalmazkodik a tárgyhoz, hanem – ez a fordulat – az
ismeretek tárgya alkalmazkodik az emberi értelemhez. Ez azt jelenti, hogy az egyetemes
emberi értelem (Bewusstsein Überhaupt) elrendezi a tapasztalatokat. Minden érzéki tapasztalat
rendezetten: térbeli, időbeli, oksági összefüggésekben jelenik meg az emberi értelemben .
Az emberi értelemnek a tapasztalatokat rendező tevékenysége minden emberben azonosan
működik, ezért ismereteink a tapasztalható világról (jelenségvilágról) állandóak, az empiristák
kételye nem indokolt. A tapasztalaton túli létezésről azonban az értelem nem tudósít, szemben
a racionalisták állításával. Az ember mégsem mond le a tapasztalaton túli létezésre irányuló
kérdések kutatásáról, de ennek során antinómiákhoz, azaz a tiszta elméleti ésszel
eldönthetetlen, ellentmondó állításokhoz jut:
1. a világ végessége/végtelensége, egyszerű/összetett volta,
2. az ember szabadsága/ meghatározottsága,
3. a lélek halhatatlansága/halandó volta
4. Isten léte/nemléte.
Ezeknek az állításoknak az igazságát a tiszta (elméleti) ész nem képes bizonyítottan eldönteni . A
gyakorlati élethez mégis ezek eldöntésére van szükség:
„Lerontottam a tudást, hogy a hit számára szerezzek helyet.”
A gyakorlati ész kritikája: az erkölcsi ítéletalkotás elemzése. Az ember szabadságát állítanunk kell,
mert ez az erkölcsi ítéletalkotás alapja (a teljesen meghatározott ember csak egyféleképpen
cselekedhetne, cselekvése sem jó sem rossz, csak szükségszerű lehetne), erkölcsi ítéleteink pedig
vannak .
Az erkölcsi ítéletek alapja az egyetemes erkölcsi törvény, ami (kimondatlanul) minden ember
erkölcsi ítéletalkotásának az alapja, ez pedig feltétlen parancs, kategorikus imperatívusz: "Cselekedj
úgy, hogy akaratod maximája mindenkor általános törvényhozás elvéül szolgálhasson!" „Cselekedj
úgy, hogy az emberiséget mind a magad személyében, mind mások személyében mindig célnak,
ne eszköznek tekintsd!” Az erkölcsi törvény mindkét megfogalmazása az erkölcsi törvény iránti
engedelmesség szándékát hangsúlyozza. A második megfogalmazásból kitűnik, hogy az a JÓ
cselekedet, ami az emberi méltóság megbecsülésére irányul.
Az emberi méltóság tiszteletének követelménye minden egyes emberre (másokra és önmagunkra is)
vonatkozik, jóllehet az egyes ember nem szent, de az emberi nem képviselője, autonóm lény, ezért
emberi mivolta érték.
Az antinómiák állításai közül tehát választanunk kell.
Hinnünk kell, hogy:
1. az ember szabad
2. a lélek halhatatlan (ez reményt ad)
3. az istenhit pedig a jóra irányuló törekvésben való bizalmat alapozza meg. Kant az erkölcsi
nevelés megalapozásához gondolataival jelentősen hozzájárult.