Rick Joyner - Álmok vagy rémálmok mezeje?

.
Részlet a „Prófétai látomás a 21. századra” c. 1999-ben megjelent könyvbõl
Rick Joyner írása

1995 augusztusában imádkozás közben látomásban egy mezőt láttam. A mező végét köd borította. A ködbe
borult részen belül hamarosan egy nagyon meredek, lefelé tartó sziklafal kezdődött. A sziklafal felső
peremének középső részénél egy meredeken lejtő keskeny, kanyargós ösvény indult, mely egy lefelé ívelő
hídhoz hasonlított. Ugyanaz a zöld pázsit borította, mint a mezõt, és ez a pázsit az ösvény legaljáig eltartott.

A ködbe besétálók többsége nem a kicsiny ösvénynél próbálkozott, és lezuhant a szikláról. Közülük egyesek
életüket vesztették, de a sziklák alatt hálók voltak kifeszítve, és ezek sokakat felfogtak. A hálók azonban
nem az emberek megmentéséért, hanem éppen a csapdába ejtésükért voltak ott. Más emberek óvatosan – a
térdükre ereszkedve – hatoltak be a ködbe, és így kezdték keresgélni az ösvényt, amelyről úgy tűnik intuitív
módon tudták, hogy ott van. Ezek többsége végül meg is tudta találni, és kezdtek óvatosan, a térdükön
maradva lefelé haladni. Nagyon kevés embernek ejtőernyője is volt. Ők leugrottak a sziklafalról, bele a
ködbe.

A szikla lábánál tenger terült el, melynek kikötõjében négyféle hajó volt – rabszolgaszállító hajó, hadihajó,
luxushajó és kórházhajó. A legtöbb hajó rabszolgaszállító volt. Utánuk legnagyobb számban a hadihajók
következtek. Kórházhajóból csak öt volt – ezek mindegyike szépen karbantartott tiszta dokkokban
tartózkodott, a kikötõ középsõ részén. A két luxushajó a kikötõ egy-egy végén lévõ két dokkban
horgonyzott. A luxushajók dokkjaiban bõségesen volt ellátmány felhalmozva, de maguk a luxushajók és a
dokkjaik visszataszítóan piszkosnak és rosszul karbantartottnak tûntek. A hadihajók nem a dokkokban
tartózkodtak, hanem – a kikötõ térségében – folyamatosan lavíroztak.

Azokat, akik a hálókra estek, a rabszolgaszállító hajókra vitték. A meredek ösvényen leereszkedõk többsége
a kórházhajók felé vette útját, de a leereszkedettek közül elég sokan a luxushajók irányába is igyekeztek. A
luxushajókra igyekvõk közül egyeseket elfogtak, és arra kényszerítették õket, hogy valamelyik
rabszolgaszállító hajóra szálljanak. A luxushajókat szigorúan õrizték, és láthatóan a hadihajók ellenõrzése
alatt álltak. A hadihajók a rabszolgaszállító hajókról és a luxushajókról esetenként embereket vettek át, és azt
vitték, akit csak akartak – nem volt mód ellenük állni.

A kórházhajók szintén vettek át más hajókról embereket, de csak a leggyengébbeket, illetve az olyanokat,
akik annyira betegek vagy sérültek voltak, hogy várhatóan már nem élhettek sokáig. A kórházhajók
legénységének megjelenése tiszteletet parancsoló volt, ugyanis fényesen csillogó páncélt viseltek, ami
mindenkit meghökkentett. Akik a sziklaszirtrõl ejtõernyõvel leugrottak, mindnyájan kórházhajókon vagy
azok dokkjaiban landoltak. Amikor egy-egy rabszolgaszállító hajó megtelt, kifutott a dokkból, és gyakori
irányváltásokat tett, mint aki valójában nem is tudja, merre tartson. A hadihajók szintén olyan sűrűn
fordultak ide-oda, hogy lehetetlennek tûnt megmondani, merre veszik a következõ lépésnél az útjukat. Ha
bármely hajó véletlenül egy éppen feléje forduló hadihajó útjába került, azt a hadihajó megsemmisítette és
elsüllyesztette. Ha a forgolódásban hadihajók találkoztak egymással, kölcsönösen tüzelni kezdtek egymásra,
amíg valamelyik el nem süllyedt.

A köd miatt sok hajó más hajóval ütközött, és elsüllyedt. A vízben cápák hemzsegtek, amelyek a vízbe
esõket hamarosan felfalták. A zûrzavar, az elkeseredés és a félelem épp oly sûrû volt a kikötõ felett, mint a
köd. Mikor a köd sûrûbbé vált, a félelem még inkább fokozódott. Amikor a köd valamelyest alább hagyott,
az emberekben kezdett feltámadni a remény. Ha pedig a köd annyira felszállt, hogy a nyílt tenger is
láthatóvá vált, a hajók a nyílt tenger felé fordultak, és annak irányába kezdtek haladni.

Egyedül a kórházhajók navigáltak úgy, mint akik tudják, hogy merre tartanak. Amikor csak akartak, a
kikötõi káoszon egyenesen át tudtak hajózni, ki a nyílt tengerre. Közülük egy-kettõ mindig kifutott a nyílt
tengerre, egy idõre eltûnt, majd visszatért. Majd egy másik indult el, és tette ugyanezt.

Amint az egyik ilyen hajót a nyílt tengerre követtem, hirtelen úgy tûnt, mintha a hajóhídon állnék. Minél
távolabb hajóztunk, az ég annál tisztább lett. Hamarosan kékebbé vált, mint amit valaha is láttam, eltekintve
attól a kékségtõl, amit nagy magasságban repülõ harci repülõkrõl kinézve már megtapasztaltam. Az ég
annyira lekötötte a figyelmemet, hogy a tengerre már nem is figyeltem. Mikor aztán a tenger felé
hátranéztem, azt kellett észrevennem, hogy nagy magasságban repülünk.

Arra gondoltam, hogy most már ki fogunk repülni egészen az ûrbe, de hamarosan ereszkedni kezdtünk,
mégpedig egy teljesen új világnak látszó vidék irányába. Ezt a világot szigetek alkották, melyek mindegyikét
más és más kultúrájú nép lakta. A kórházhajónkon lévõ sebesülteket több különféle szigeten helyezték el,
mégpedig úgy, hogy minden egyes sebesült a saját kultúrkörében élõk közé kerüljön.

A szigeteken tökéletes béke uralkodott. A szigeteket csodálatos fehér hidak kapcsolták össze, melyeken az
emberek folyamatosan áramoltak. Mindegyik szigeten óriási területre kiterjedõ alapok építése volt
folyamatban – hatalmas városok számára.

Bár mindegyik sziget nagyon különbözött a többitõl, és mindegyikük nagyon különbözött bármely helytõl,
amit valaha is láttam, mindegyiken azonnal otthon éreztem magam. Mindegyikük olyan volt, mint a
Paradicsom, és noha úgy tûnt, hogy egy másik világ részei, tudtam, hogy valamiképp nagyon közeliek ahhoz
a világhoz, amelyet éppen elhagytam.

A látomás értelmezése
A mezõ vége a látomásban számomra azt jelzi, hogy gazdasági prosperitásunk vége már látható közelségbe
került. Amit a mezõ végén láttam sokkal katasztrofálisabb volt annál, mint amit valaha is képzeltem. Nagyon
sötét idõk elõtt állunk, de egyidejûleg – és pontosan közöttünk – egy teljesen új világ is épülõben van, amely
világ csodálatosabb, mint amit akár csak elképzelni is tudnánk. Az idõ, amit mindennek a bekövetkezéséig
még kaptunk a felkészülés céljára adatott. Építsük azért reményünket és bizalmunkat a királyságra – mint az
egyetlen olyan valóságra, amely meg nem rendíthetõ.

Azok az emberek, akik úgy sétáltak be a ködbe, mint ahogyan a nyílt mezõn jártak, tehát akik nem tettek
különbséget és nem ismerték fel a változást, elpusztultak, vagy rabszolgasorsra jutottak. Azok, akik rögtön a
térdükre estek, rá tudtak találni a lefelé vezetõ biztonságos útra, de az ösvény még így is csak lefelé vezetett.
Az út teljes egészén a térdükön kellett maradniuk – ezen a lejtõn senki sem tudott volna felállni, mivel
annyira meredek volt és keskeny. A térdünkre esés az imáról szól. Amint csak azt látjuk, hogy köd van vagy
zûrzavar, minden egyes lépésért imádkoznunk kell, amit attól kezdve megteszünk.

Az, hogy felfelé senki sem haladt, hanem mindenki csak lefelé, a szikla aljáig, azt mondta számomra, hogy a
világgazdaság egésze leszálló ágban van. Bár a bekövetkezendõket sokan túl fogják élni, azonban nem a
mostani színvonalukon. Jelenlegi életszínvonalunk nagy része a jövõtõl felvett hiteleken, kölcsönökön
nyugszik, de a jövõ már itt van. Gyorsan közelítünk ahhoz az idõhöz, amikor a számlákat ki kell egyenlíteni,
ami a jelenlegi életstílusunkhoz képest drasztikus visszaesést fog eredményezni.
Úgy éreztem, hogy a rabszolgaszállító hajók bankok voltak. A II. Világháború elõtti Nagy Gazdasági Válság
idején a bankok annyira túlterjeszkedtek, hogy a legtöbbjük megbukott. Most azonban a bankok valahogyan
úgy pozícionálták magukat, hogy egy újabb gazdasági összeomlást ne csupán túléljenek, hanem
rabszolgájukká is tudják tenni azokat, akik feléjük adósságban vannak.

A hadihajók méretben mind különböztek egymástól, és az volt az érzésem, hogy különféle hatalmakat
képviselnek. Erõfeszítéseik összehangolatlanok voltak. Úgy tûnt, hogy mindegyikük épp oly zûrzavarban
van, mint bárki más, és mindegyikük egyben harcban is áll a többi hadihajóval. Más hajók fosztogatásából,
valamint egymás fosztogatásából éltek. Úgy vélem, hogy az elõttünk álló idõkben szinte mindenütt és
minden különösebb ok nélkül kisebb háborúk fognak fellobbanni. Bárki, aki útjába kerül azoknak, akik
valamilyen hatalommal bírnak, bajban találja magát.

A luxushajók annyira szennyesek voltak, hogy az élet ezeken csak alig valamivel volt jobb, mint a
rabszolgaszállító hajókon vagy a hadihajókon. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a jövõ luxusa nem olyan
lesz, mint amilyennek a luxust ma ismerjük. A luxushajókat a hadihajók állandóan fosztogatták, amivel
azokat szinte elviselhetetlen hellyé tették. A jövõben a luxusra történõ puszta célzás is már célponttá teszi az
embert.

Egyértelmû volt számomra, hogy a kórházhajók az egyházat jelképezik. Ragyogott a fehérségük, és piros
keresztek voltak rájuk festve. Annyira fényesek és tiszták voltak a látomásban, hogy környezetük egészétõl
megdöbbentõ mértékben elütöttek. A fehér a szentségre utal, a vörös keresztek pedig azt mondták
számomra, hogy olyan emberekrõl van szó, akik hordozzák a keresztet. A vörös egyúttal az áldozatvállalás
színe is. Ezek a hajók annyira csodálatosak voltak, hogy bárki szívesen a fedélzetükön akart volna lenni. Az
elkövetkezõ világban az egyház a legkívánatosabb hellyé fog válni, és amikor az egyház felveszi a keresztet,
és elkötelezi magát az áldozatvállaló élet mellett, azzá a tiszta edénnyé fog válni, amire az elhívása szól. Az
elkövetkezõ idõkben a mások felé áldozatvállaló élet és szolgálat lesz ebben a világban a legkívánatosabb
életforma.

A kórházhajókon minden egyes ember fényesen csillogó ezüstpáncélt viselt. Ahol csak megjelentek,
környezetükbõl õk is megdöbbentõ módon kiemelkedtek, és ezáltal mindenki – még a hadihajók is – nagy
tiszteletet mutattak feléjük. Ez azt mondta számomra, hogy amikor a hívõk megtanulják hogyan kell a
páncéljukat viselni, akkor az egész világ számára tiszteletet parancsolókká válnak, és ennek révén tekintélyt
is fognak gyakorolni.

A kórházhajók dokkjai is makulátlanul tiszták voltak, és mindenféle ellátmánnyal voltak elárasztva. Sokkal
több gazdagság volt rajtuk, mint a luxushajókon, de a gazdagságot nem a luxusra, hanem a szolgálat céljaira
használták fel. Mivel az embereken lévõ páncél, és maguk a kórházhajók is olyan nagy tiszteletet
parancsoltak, senki sem próbálkozott meg óriási készleteik fosztogatásával, noha ez utóbbiak léte mindenki
elõtt nyilvánvaló volt.

Amikor két egymással harcoló hadihajó között egy kórházhajó elhúzott, abbahagyták a tüzelést, és átadták a
sebesültjeiket. Úgy tûnt, hogy a kórházhajóknak éppen ez volt az egyik elsõdleges céljuk – pusztán az, hogy
amikor csak tudják, a harcot megállíthassák.

A helyszín káoszának közepette lélegzetelállító volt az a méltóság, eltökéltség és céltudatosság, amellyel a

keresztények és hajóik közlekedtek. A szabadság érzése legintenzívebben akkor öntött el, mikor a nyílt
tenger felé haladó hajó hídján álltam. Amint a nyílt tengerre kiértünk és a ködbõl kijutottunk, mennyei
helyekre emelkedtünk. Amikor visszaérkeztünk, úgy tûnt, hogy egy új földre jutottunk, bár valamiképpen
tudtam, hogy ez pontosan annak közepette található, amit elhagytam.

Az, hogy ebbe a kivételes mértékû szabadságba a kórházhajón léptem be, azt jelenti számomra, hogy igazi
békénket akkor találjuk meg, mikor a keresztünket mások szolgálatára magunkra felveszszük. Ha pedig ezt
megtesszük, elkezdünk mennyei helyeken lakozni. Ezután a földet nagyon más módon fogjuk látni – látni
fogjuk, amit Isten cselekszik. Valójában úgy éreztem, hogy azok a paradicsomi szigetek már itt vannak
közöttünk, csupán eddig még nem tudtuk ezeket meglátni.

Prófétai nyelvezetben a tenger gyakran embertömegeket jelképez. Az, hogy a szikla lábánál a tenger a
legszörnyûbb káoszban leledzett, azt testesíti meg, ami felé az e világ királyságai menetelnek. A szigetek azt
jelképezik, hogy az Úr – éppen közöttünk, és egyugyanazon idõben – az Õ királyságának alapjait rakja le.
Az, hogy ezek a szigetek a zûrzavar tengeréhez közel voltak, azt mondta számomra, hogy amit az Úr
felépíteni készül a földön, már karnyújtásnyi közelségben van.

Pontosan abban az idõben, amikor a világ szörnyû káoszba süllyed – aminek valószínûleg gazdasági káosz
lesz a nyitánya – Isten hidakat fog építeni a népek között, ami egy dicsõséges jövõ alapját fogja képezni.
Ennek a korszaknak a vége egy olyan új korszak kezdete lesz, amelyben Krisztus fog uralkodni. A Jelenések
17,15-ben azt olvassuk: „A vizek, amelyeket láttál, ahol a parázna ül, népek azok és sokaságok és nemzetek
és nyelvek...”

A hidak a népek között éppen most vannak épülõben. A hidak a kölcsönös csere érdekét szolgálják, és
nyilvánvaló volt számomra, hogy minden egyes sziget lakói valami csodálatosat építettek, ami mintha saját
kultúrájuk legjava lenne, hogy mindezt a többi szigettel megosszák. Az, hogy városok építéséhez új alapok
lerakása zajlott, a föld számára egy teljesen új kezdetet képviselt. Ami az Úr számára, illetve az Õ királysága
érdekében éppen most épül, megmarad és alapként fog szolgálni az eljövendõ korszakban. (A fordítás és
megjelenés a szerzõ engedélyével történt.)