1

JÁNOS JELENÉSEINEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Kocsis Elemér professzor
Bevezetés:
A könyv címe.
Az Apokalypsis Ioannou szó szerint János „kijelentését”, „kinyilatkoztatását” jelenti.
De már a 1. v.-ből kitűnik, hogy nem János, hanem Jézus kijelentéseiről van szó, amelyet szol-
gájának, Jánosnak adott.
Az apokalypsis szó általában az igazság kijelentését, nyilvánosságra hozatalát jelenti.
Vallási gondolatkörben isteni titkok kinyilatkoztatása visio vagy auditio, látomások vagy hallás
útján. A bibliai kijelentés világában Isten terveinek, akaratának kinyilatkoztatása. A szó egy-
részt a kijelentés aktusát, másrészt a tartalmát jelzi. Eschatologiai tartalmú szövegekben az
előbbi vonásaihoz egy új, speciális vonás járul: „a végső idők eseményeinek a leleplezése.” A
zsidó apokaliptikában a szó egyértelműen az utolsó időkről való látomásokat jelenti.
A Jel könyvében az apokalypsis különböző jelentései egyesülnek, sőt egy újabb vonás-
sal gazdagodnak. A szó történetét kutatva azt találjuk, hogy a LXX-ben az apokalypsis szó
szinonimája a prophéteia. A Jel 1:3 szerint a könyv tartalma: logoi tés prophéteias (vö.
22:7.10.18). A szó, mint könyvcím, kollektív egyes szám, a könyvben feljegyzett kijelentések
és látomások összességét jelenti. Ez a szóhasználat később a keresztyén apokaliptikában is ér-
vényre jutott a Péter, Pál, Tamás apokalipszise elnevezésekben.
Az apokalypsis a Jel címében János nevével egybekapcsolva ezt jelenti: A János által
feljegyzett kijelentések, ill. látomások könyve. János azokat a prófétai igéket és látomásokat
jegyzi fel, amelyeket a megdicsőült Úrtól kapott.
A szerzőség kérdése.
A könyv helye a kánonban. A Jel könyvének szerzője könyvében négy helyen nevezi
meg önmagát: 1:1.4.9; 22:8. Mind a négy helyen a Ióannés név áll, az egyházi tisztség közelebbi
megnevezése nélkül. János, Jézus Krisztus „szolgája” (1:1), aki angyal által kinyilatkoztatást
nyer Urától Patmosz szigetén, hogy azt „az Ázsia tartományban levő hét gyülekezetnek” kör-
levél formájában adja tovább (1:4). A szerző, mint a címzett gyülekezetek tagjainak „testvére
és részestársa a szenvedésben és királyságban és állhatatosságban”, kíván meghallgatást (1:9).
A 22:8–9. versekből azt tudjuk meg, hogy János, a látomások személyes átélője „próféta”. A
szerző személyéről ezen kívül csak az az adat maradt ránk, hogy a kijelentés elnyerése idején
„az Isten igéjéért, Jézus bizonyságtételéért” száműzetésben volt egy szigeten, Patmoszon. A
szerző feleslegesnek tartja önmaga közelebbi megnevezését. Ez arra mutat, hogy a kisázsiai
gyülekezet körében közismert személy lehetett, aki magától értetődően lépett fel azzal az igény-
nyel és tekintéllyel, hogy Jézus Krisztus kijelentését közli a gyülekezetekkel.
Tekintélyes egyházírók (Justinus Martyr, Papias, Sardesi Melito) már a második szá-
zadtól kezdve Jézus tanítványát, a Zebedeus-fia Jánost tartják a könyv szerzőjének. A Jel
könyve nyugaton a 2. század végétől, keleten a 3. század közepétől általában apostoli és kano-
nikus iratnak számít.
Jóllehet a 2. és 3. században nincs jelentősebb ellentmondás a Jel kanonicitásával szem-
ben, a szerző személyét illetően mégsem teljes az egység. Markion érthetően zsidó iratnak nyil-
vánítja és elveti. Markion önkényességét ismerve, ez a tény nem jelent helytálló érvet János
szerzősége ellen. Az antimontanista Gaius (210 körül) – polemikus okokból – egy Kerinth nevű
gnosztikus szerzőnek tulajdonítja a Jel könyvét. Az apokaliptikus tévelygések ellen küzdő Ale-
xandriai Dionysios püspök a 3. század közepén nem az apostoltól, hanem egy másik Jánostól
 2

származtatta a könyvet. Ő volt, aki elsőnek mutatott rá arra a jelentős nyelvi és stiláris különb-
ségre, amely a Jel és János evangéliuma, ill. János levelei között fennáll. Az óegyház nagy
történetírója Eusebius a 4. század elején még ingadozik a könyv kanonikus voltának elismeré-
sében. A keleti egyházban sokáig vitatták a Jel apostoli eredetét. Végül is keleten Athanasius,
nyugaton Augustinus hatására kanonizálják. A nyugati egyház a 4. század végén felveszi a ká-
noni listára, keleten azonban csak a 9. és 10. századtól található meg egyöntetűen a kanonikus
könyvek listáján.
Az újkorban Erasmus vonta először kétségbe a Jel apostoli eredetét. Luther szerint „sem
nem apostoli, sem nem prófétai” (Vorrede auf die offenbarung Sankt Johannis, 1522). Zwing-
linek, Kálvinnak fenntartásai vannak a könyvvel szemben. Amikor Kálvin egyik kortársa meg-
hallotta, hogy a nagy reformátor lemond a Jel magyarázatáról, így kiáltott fel: „O sapientissimus
vir!” Ez a megnyilatkozás általában jellemző a reformátori kor nézeteire a Jel könyvéről. Az
idegenkedésnek az az oka, hogy a Jel könyvében nem találták a kegyelemből hit által való
megigazulás tanítását abban a kristálytiszta formában, ahogyan azt a páli levelek elénk tárják.
Az idegenkedés másik oka, hogy az apokaliptika képvilága mögött nem tudták felfedezni az
újszövetségi próféciát.
A modern bibliai kritika képviselői részéről J. S. Semler volt az első, aki theológiai és
vallástörténeti indoklással elvitatta János szerzőségét. A modern protestáns theológiai iroda-
lomban erősen megoszlanak a vélemények. A kutatók egy része vitatja, hogy a Jel könyve és
János evangéliuma ugyanattól a szerzőtől származik (Bousset, Lohse, Jülicher – Fascher, Küm-
mel). Viszont annak a nézetnek is jelentős támogatói vannak, amely szerint János evangéliuma,
levelei és a Jel könyve is János apostoltól származnak (Michaelis, Albertz, Feine–Behm, Sta-
uffer és általában a katholikus szerzők). A Jel egyik legjelentősebb kommentátora, Lohmeyer
szerint az ún. Corpus Johanneum egy szerzőtől származik, de ez nem János apostol.
Vizsgáljuk meg János apostol szerzősége ellen és mellett felsorakoztatott érveket: János
apostol szerzősége ellen szól:
1. A Jel és Jn evangéliuma, ill. leveleinek nyelve között nagy különbség van. Néhány
példa: Jn: amnos – Jel: arnion, Jn: Hierosolyma – Jel: Ierousalém, Jn: ethnos (zsidók) – Jel:
ethnos (pogányok). A Jel bizonyos theológiai kulcsfogalmakat más szavakkal jelöl. Ezenkívül
tény, hogy a Jel nyelve nem olyan jó görög nyelv, mint a Jn evangéliumáé, ill. leveleié, erősen
semitizál, nyelvtani hibák is vannak benne.
2. A Jel eschatológiai jellegű könyv, futurikus, apokaliptikus tartalommal. János többi
irata ezzel szemben érintetlen ettől a gondolatvilágtól, ahogyan tudományosan kifejezik: escha-
tologiátlanok.
3. A Jel tele van ószövetségi citátumokkal és célzásokkal a zsidó apokrifus és apokalip-
tikus irodalomra. János többi irata szinte citátumtól mentes.
4. A János név még nem bizonyíték a Jel apostoli eredete mellett. Annál is inkább, mert
János nem nevezi meg önmagát sem evangéliumában, sem leveleiben.
5. A legsúlyosabb érv a Corpus Johanneum együttes hatásának eredménye: Ilyen külön-
böző stílusú és gondolatvilágú könyveket olyan rövid időtartamon belül egy szerző nem írhat –
állítja az izagógusok egy része.
Érvek János szerzősége mellett:
1. A Jel és János többi iratainak nyelve és stílusa között vannak ugyan különbségek, de
a Jel mégis a jánosi iratokhoz áll a legközelebb. Egyben az egész Corpus Johanneum stílusa és
gondolatvilága rokon az az ún. papi tradícióéval (a Dt-től Ezékiel könyvén át Hénóchig és a
 3

qumráni iratokig nyúló jellegzetes papi theológiával átszőtt tradíció). Ez a tény viszont a szerző
lévita származására utal. János apostol pedig a hagyomány szerint lévita származású.
2. János evangéliumának és iratainak az exchatológiátlansága és a Jel eschatológiai gon-
dolkozása nem zárja ki, sőt kiegészítik egymást.
3. Jóllehet Jn evangéliumában kevés a citátum, de gondolatvilága éppúgy feltételezi az
Ószövetséget és a papi tradíciót, mint a Jel könyve.
4. A János név lehet döntő bizonyíték is a szerzőség mellett, ui. az óegyházi tradíció
nem ismer más, János nevű és nagy tekintélyű evangélistát vagy egyházi férfit az apostoli kor-
szakban Jánoson, Jézus tanítványán kívül.
5. Az utolsó ellenérv sem elháríthatatlan. Az az eshetőség, hogy – egy és ugyanazon
személy két olyan különböző műfajt képvisel, mint az evangélium és az apokalipszis nem kizárt
lehetőség. Erre találunk példát a világirodalomban is. János esetében pedig ez annál inkább
valószínű, mert az apostol patmoszi látomásaiban új feladatot kapott. Eddig a testté lett igéről
kellett bizonyságot tennie, most a testté lett ige jövendőjéről, Isten ígéreteinek beteljesedéséről
kell szólnia.
Ha figyelembe vesszük, hogy a Jel szerzője zsidókeresztyén és palesztinai származású,
valamint azt is, hogy a kisázsiai gyülekezetek körében egyetemes tekintélynek örvendő egyházi
vezető személy, akkor a vitában a hagyomány és a tudományos vizsgálat egyaránt János apostol
szerzősége javára billenti a mérleget.
A Jel kanonicitása elsőrenden a könyv tartalmától az nem a szerzőjének személyétől
függ. Ettől a kérdéstől függetlenül is alapos indokok késztetnek arra, hogy a Jel könyve szerző-
jének János apostolt tekintsük.
A könyv keletkezési helye és ideje.
Irenaeus egyházi atya a 2. század végén a régi hagyományokra hivatkozva feljegyzi,
hogy a Jel látomásait János a Domitianus uralkodása idején (81–96) kapta (Adversus Haereses
V, 30, 3).
Keletkezése helyét maga a könyv nevezi meg: Patmosz szigete (1:9). A sziget Kis-ázsia
délnyugati partjainál fekszik, Miletosz városával szemben.
A könyvben található utalások és kortörténeti adatok egyaránt valószínűvé teszik a
könyv keletkezési idejéről szóló legrégibb hagyományt.
Domitianus volt az első római császár, aki vallási okokból üldözte a keresztyénséget. A
Néró idején végbement üldözéseknek nem a császárkultusszal való ellenkezés volt az oka. Do-
mitianus volt az első császár, aki isteni tiszteletet követelt magának. Hivatalos címe ez volt:
„Dominus ac deus noster” (Suetonius, Domitianus 13). Az uralkodó kultusza Kis-Ázsiában rég-
től fogva virágzott. Efezusban Domitianus uralkodása alatt az új császárnak szentelt templom
épül. Kis-Ázsiában tehát különösképpen megvoltak a római államvallás és a keresztyénség,
császárkultusz és Krisztus-kultusz összeütközésének feltételei.
A Jel olyan jellegű üldözésekről számol be, amelyek a császárkultusz elutasítása miatt
támadtak. A látnok a 17:6-ban a parázna Babilon–Rómáról ír, amelyik megittasodott a szentek
és Jézus bizonyságtevőinek vérétől. A vadállat, amely a birodalom szimbóluma, isteni tisztele-
tet követel (13:4.12kk.; 14:9.11; 16:2). A kisázsiai gyülekezeteknek már mártírjai is vannak
(2:13; 6:9). Az egyházat nagy veszély fenyegeti (3:10). A gyülekezetek egy általános üldözés
előtt állnak.
A Jel ugyan közvetlenül nem nevezi meg Domitianus nevét, a kortörténeti ismereteink
és a keresztyén hagyomány alapján azonban megállapíthatjuk, hogy a könyvben vázolt helyzet
 4

legjobban Domitianus korára alkalmazható. Feltételezhetjük tehát, hogy a Jel az 1. század ki-
lencvenes éveinek elején keletkezett, amikor a fiatal keresztyén egyházat a császárkultusz ré-
széről megsemmisítő támadás fenyegette. Ebben a helyzetben szól a könyv üzenete, béketű-
résre, állhatatosságra buzdít, és Krisztus győzelmének ígéretével vigasztalja a gyülekezeteket.
A Jelenések könyve keresztyén apokalipszis.
A keresztyén apokalipszis sajátos műfajának megértéséhez ismernünk kell a zsidó apo-
kaliptika világát, amely történetileg megelőzte keresztyén rokonát. A zsidó apokaliptikus iro-
dalomban nemcsak egy irodalmi műfaj, hanem egy különös képzetkör és gondolatvilág is kife-
jeződik. A zsidó apokaliptika főtémája az ősidők, de még inkább a végső idők isteni titkainak
leleplezése. Az apokaliptika ezenkívül rendkívüli érdeklődést mutat az emberi élet és történe-
lem végső kérdései iránt. Az apokaliptika titkos tudomány, művelői látomásokra hivatkoznak,
amelyekben az isteni bölcsesség leplezi le önmagát. Ez a műfaj és a benne foglalt gondolatvilág
írástudói munka, amely ugyan sok formai rokonságot mutat az Ószövetség prófétai igehirdeté-
sével, de nélkülözi annak hitelességét, nem isteni kijelentés, hanem theológia és olykor törté-
netfilozófiai spekuláció.
A zsidó apokaliptika jellemző vonásai az ószövetségi próféciával való összehasonlítás-
ban rajzolódnak ki a legélesebben:
1. Az apokaliptikus irodalom névtelenül vagy pszeudonim módon jelenik meg, a régi
idők istenes embereinek a neve alatt (Mózes, Illés, Ezsdrás). A prófécia megszűnésével (Zsolt
74:9) és a Tóra kizárólagos érvényre jutásával a szerzők ilyen módon remélnek hitelességet
biztosítani írásuknak. A próféták ezzel szemben teljes emberi exisztenciájuk latbavetésével
nyíltan vállalják a felelősséget a rájuk bízott üzenetért.
2. Az apokaliptika jellemvonása a „vaticinia ex eventu”; azaz a már megtörtént esemé-
nyek jövendölésszerű elbeszélése. Az Ószövetség prófétáinak nem volt szükségük ilyen mes-
terségbeli fogásra. Bizonyosak voltak az Istentől kapott igék és látomások közeli vagy távoli
beteljesedésében.
3. Az apokaliptika és a prófécia közös vonása a történeti érdeklődés. H. Gunkel meré-
szen, de minden szempontból indokoltan állapítja meg: „A modern világ Dániel könyvéből ta-
nulta meg a világtörténet fogalmát” (Was bleibt vom Alten Testament, 1916). Dávid 7 víziója
az egymást váltó világbirodalmakról, klasszikus példája annak a történetszemléletnek, amely
az apokaliptikának is sajátjává lett, hogy ti. az egész emberi történet Isten színe előtt áll. A
történeti korszakoknak Istentől rendelt ideje, az egész történetnek Istentől rendelt célja van.
A történeti érdeklődés módját illetően azonban lényeges különbség van a prófécia és az
apokaliptika között. A próféták mindig konkrétak és időszerűek voltak, Izráel aktuális történeti
problémáival foglalkoztak. A történetet a Jahve és Izráel közt fennálló szövetség szempontjából
magyarázták. Ezzel szemben az apokaliptikusokat a világkorszakok változása érdekli. A jelen
világkorszak hátralevő idejének és a jövő világkorszaknak titkai. Közben allegorikus képek so-
kaságát alkotják, a világtörténet eljövendő korszakairól és eseményeiről „menetrendet” készí-
tenek, és számspekulációkba, számmisztikába tévednek.
4. Jellegzetes az apokaliptika determinista világképe. Isten tervében a legapróbb részle-
tekig minden elő van írva. Ez a terv mechanikus és könyörtelen változhatatlansággal valósul
meg. Az apokaliptika szereti a passivummal képzett szerkezeteket. A prófécia ezzel szemben
Isten szuverén szeretetéről tesz bizonyságot, aki nem kapcsolja ki az ember akaratát és felelős-
ségét, aki könyörületből és isteni pedagógiájából olykor megváltoztatja végzéseit.
 5

5. Az apokaliptika egyfajta dualizmust képvisel. Bár a sátán Isten hatalmas teremtmé-

nye, de hatalmas harc folyik Isten és a sátán, Isten angyalai és a sátán angyalai között. A prófé-
ciában az embernek egyedül az élő Istennel van dolga.
6. Az apokaliptika nomista. A Mózes törvényét farizeusi értelemben tartja tiszteletben.
A prófécia túlmegy a törvény formális betöltésén, amikor kimondja: „Szeretetet kívánok és nem
áldozatot” (Hós 6:6; vö. 1Sám 15:22; Ám 5:21–24).
7. Az apokaliptika nacionalista. A kegyes Izráelt szembeállítja a népekkel. Izráel úgy
ahogy van, a Messiás segítségével legyőzi a népeket. A prófécia univerzalista. A próféták első-
sorban a választott néppel pereltek annak engedetlensége miatt. Viszont a népeket sem zárták
ki az eschatológikus üdvjavakból (Ézs 25:7k.; 49:6; Mik 4:1). Az apokaliptikában leegyszerű-
södik a kép: Az utolsó időben Isten megdicsőíti Izráelt és megítéli a pogányokat.
8. Az apokaliptika két jelentős ponton tovább építette az ószövetségi prófécia eschato-
lógiai üzenetét azáltal, hogy Isten országa eljövetelét és a feltámadást hangsúlyozta. Az ószö-
vetség az utolsó időkre a Messiás országa megjelenését várta. Az apokaliptika szerint azonban
ez csak az emberi történet utolsó állomása lesz, amelyet felvált Isten örökkévaló országa. Mivel
az Ószövetség prófétái nem kaptak kijelentést a feltámadásról, hallgatnak erről a kérdésről.
Csak későn, Dániel könyvének apokalipszisében jelenik meg a feltámadás ígérete. Az apoka-
liptikus irodalomban aztán annál többet olvasunk a feltámadás reménységéről.
A prófécia és az apokaliptika összehasonlításából kitűnik, hogy az apokaliptikában két
áramlat találkozik. Az egyik az ószövetségi prófécia eschatológiai üzenetének interpretálása és
kiépítése a próféták lelkületével, a másik a partikulárizmus és történetspekuláció.
A zsidó apokaliptika tévedései ellenére is jelentős kijelentés-történeti szerepet végzett
el: egyrészt az ószövetségi kijelentés monotheizmusának következetes hirdetésével és erkölcsi
mondanivalójával a zsidóság megmaradásának fontos eszközévé vált a hellenista szinkretizmus
mindent beolvasztó szellemi áramlatával szemben, másrészt az ószövetségi eschatologia to-
vábbépítésével hídként szolgált az ó- és újszövetségi prófécia között, amelynek jelentős ösz-
tönzéseket adott.
Az újszövetségi apokaliptika formailag a zsidó apokaliptika jegyeit viseli, víziókban,
allegórikus képekben vázolja az eschatológiai eseményeket, tartalmilag viszont az ószövetségi
eschatológia vonásait fejlesztette tovább.
Az újszövetségi apokaliptika legfontosabb vonása a krisztológiai jelleg. A történeti Jé-
zus és az apokaliptikus események között ítéletre visszatérő Krisztus személye azonos (Mt 24;
Mk 13; Lk 21:5–36; Jel 5:5–6; 19:13.16). Az újszövetségi apokaliptika aktuális prófécia (Jel
1:3), nem álnév alatt jelenik meg. A látnok vállalja a prófétai üzenetet (Jel 1:1). Nem vaticinia
ex eventu. Az ezután bekövetkező dolgokról szól és bizonyos az ígéretek beteljesedésében.
Antinomista, mert a megtartatás nem a törvény betűjéhez való hűségtől, hanem Jézus Krisztus
áldozatától és a Krisztushitben nyert hitvalló hűségtől függ.(Jel 7:14). A keresztyén apokalip-
tika univerzális, az egész világ megváltására tekint (Jel 21). Az embervilág a bűn miatt rásza-
kadt nyomorúságokból megszabadulva, kríziseken át eljut Isten országának teljes békességére.
A Jelenések könyve tehát keresztyén prófécia apokaliptikus formában. Krisztológiai jellegéből
és újszövetségi előzményeiből következően nem idegen test a Szentírásban, sőt méltó zárófe-
jezete a kánonnak.
A könyv tartalma és üzenete.
A könyv egyrészt a megdicsőült Úrnak a hét kisázsiai gyülekezethez küldött üzenetét
(2–3), másrészt az utolsó időkről, Krisztus visszajöveteléről és az új teremtésről szóló látomá-
sokat tartalmazza (4–22). A könyvnek ez a második fő része, amely az anyag háromnegyed
 6

részét öleli fel, a szó igazi értelmében apokaliptikus jellegű. De az első nagy egységet, a hét
gyülekezetnek küldött levelet is áthatja az apokaliptikus vezérmotívum, a közeli végnek és
Krisztus visszajövetelének üzenete.
A gyülekezetekhez intézett levelekben vigasztalás, intelem, buzdítás, fenyítés olvasható
aszerint, amint arra az egyes gyülekezeteknek szüksége van.
A szorosabb értelemben vett apokaliptikus részben a látnok, Isten mennyei templomá-
ban, tróntermében, egy mennyei istentisztelet keretében látomásokban kinyilatkoztatást, kije-
lentést kap arról, hogy az emberi történet és benne az egyház története milyen kríziseken ke-
resztül jut el a teljes váltság napjára, az új teremtésig.
A Jel könyvében adott kijelentés előkészíti a fiatal keresztyén egyházat az előtte álló
próbákra, a vértanúságra. Valóban, a következő két évszázad üldözései közepette, ez a könyv a
vigasztalás kiapadhatatlan forrásává lett. Ezért időszerű prófécia a Jel könyve, félreérthetetlen
parainetikus és parakletikus tartalommal.
Másfelől a könyvnek egyetemes érvényű és minden időkre szóló üzenete is van. A Jel
könyve bizonyságot ad az egyháznak arról, hogy a Szentháromság Isten, a teremtő és megváltó
Úr, Jézus Krisztus által a történetnek is Ura, aki biztos kézzel vezeti a világot tervei megvaló-
sítása, országa teljes érvényre jutása felé. A történet folyamán újra és újra kiütközik és súlyos
kríziseket okoz az igazság és hamisság, sötétség és világosság, szeretet és gyűlölet között a
különbség. Ez a különbség olykor éles ellentétekben és harcokban ölt testet. Ezek a harcok az
egyháznak, a Krisztus követőinek hitét, szeretetét, reménységét és béketűrését a legvégsőkig
próbára teszik. A harc kimenetele azonban nem kétséges. Isten a feltámadott Krisztus által vég-
leges diadalt fog aratni a sátán, az antikrisztus, a bűn, halál és emberi lét és történet minden
nyomorúsága felett, amely a teremtett világ rendjét és békéjét, Istennel való közösségét zavarja.
Isten útjainak végső célja az új teremtés, az Isten közösségében és üdvözítő jelenlétében élő
megváltott emberiség, az új Jeruzsálem, a templom nélküli város, ahol Isten lesz minden min-
denekben.
A könyv szerkezeti felépítése.
A könyv felépítése azt mutatja, hogy egyetlen szerző tudatos szerkesztésének eredmé-
nye. A szerkezet jól tagolt és egyes részek világosan felismerhetők. Az egyes víziók túlnyo-
móan hetes csoportokba tagolva jelennek meg. A hét gyülekezethez írt hét levél (1–3) és egy
előjáték (4–5) után jönnek a hét pecsét feltörését (6:1–8:1) és a hét trombita hangját (8:1–11:19)
követő látomások. A 12–14. részekben (amelyek a Bárány és a sárkány harcáról szólnak) egy-
előre félbeszakad a hetes víziók sorozata, de a 15–16. részekben a hét haragpohár kitöltésével
újra folytatódik. A hetes sorozatokban megjelenő látomások tartalma: katasztrófák, természeti
és történeti ítéletek. Ezek után jön Krisztus visszajövetele, az utolsó ítélet és az új teremtés (17–
22).
A hetes felosztásnak a könyv legkisebb részleteire való alkalmazása nem érvényesíthető
erőszak nélkül. A könyv felosztásának áttekintésére helyesebb a theológiai tartalmuknál fogva
egybetartozó részek megkülönböztetése és a tartalmukra jellemző címszó alatt történő össze-
foglalása.
I. Üzenet a hét gyülekezetnek (1–3)
1. A címfelirat magyarázata (1:1–3).
2. Üdvözlet az olvasóknak (1:4–8).
3. János látnoki megbízatása (1:9–20).
4. Hét levél a hét kisázsiai gyülekezethez (2–3).
II. Látomások a Krisztus visszajövetele előtti időkről (4–19).
 7

1. Isten mennyei tróntermében (4).

2. A Bárány átveszi a sorskönyvet (5).
3. A hét pecsét felbontása (6:1–8:1).
4. A hét trombitaszó (8:2–11:19).
5. A sárkány, a fenevad és a Bárány (12–14).
6. A hét haragpohár kitöltése (15:1–16:21).
7. Babilon és a fenevad bukása (17:1–19:10).
III. Látomások Krisztus visszajöveteléről és végső győzelméről (19–20).
1. Krisztus paruziája (19:11–16).
2. Meghívás a „nagy vacsorára” (19:17–18).
3. A világbirodalmak bukása (19:19–21).
4. A sátán megkötözése (20:1–3).
5. Krisztus ezeréves országlása (20:4–6).
6. Góg és Magóg (20:7–10).
7. Az utolsó ítélet (20:11–15).
IV. Az új teremtés (21–22)
1. Az új Jeruzsálem (21:1–27).
2. Az új világ (22:1–5).
3. Epilógus 22:6–22).
A könyv magyarázatának módja.
A Jel könyvét az írásmagyarázat története folyamán sokféleképpen próbálták magya-
rázni. Az ókorban és a középkorban többnyire az ún. egyháztörténeti és világtörténeti magya-
rázatot részesítették előnyben. Ennek a magyarázati módszernek az volt a föltevése, hogy a Jel
könyve az egyház- és világtörténet eseményeit jövendölte meg. Ezzel a feltevéssel sokan meg-
próbálták a Jel apokaliptikus képeit és alakjait a történelem bizonyos eseményeivel és szemé-
lyeivel azonosítani. (A Jel ilyesfajta magyarázatával manapság csak az apokaliptikus tanokat
hirdető szekták foglalkoznak.) Ez a módszer önmagát cáfolta meg, ui. időről időre változtatnia
kellett eredményein, mert a történelmi események nem alkalmazkodtak ahhoz a „menetrend-
hez”, amit a magyarázók a Jel-ben felfedezni véltek. Ezeknek a próbálkozásoknak a csődje volt
az egyik oka annak, hogy a reformáció egyházai szinte a legutóbbi időkig fenntartásokkal nyúl-
tak a könyvhöz, és elhanyagolták magyarázatát. Ennek azonban az lett a következménye, hogy
a Jel könyvét átengedték a kegyes fantáziának. Sőt egy időben úgy látszott, hogy a Jel az apo-
kaliptikus tanokkal fellépő szekták szabad prédája lesz.
Napjainkban lényegesen változott a helyzet. Nagyszámú tudományos magyarázat fog-
lalkozik a Jelenések könyvével és kutatja értelmét és üzenetét a bibliai kijelentés összefüggé-
sében. A műfaj kérésének tárgyalásánál (4. pont) láttuk, hogy a Jel aktuális újszövetségi prófé-
cia és eschatológiai üzenet apokaliptikus formában. Meg kell találnia az exegézisnek a módot
arra, hogy megkülönböztesse a Jel-nek a maga korához, tehát az első olvasókhoz szóló üzenetét,
az utolsó időkre szóló eschatológiai tanítástól. Ugyanakkor kutatnunk kell, hogy a Jel mindkét
műfaji formájából milyen időszerű üzenet, vigasztalás, bátorítás, intés, felelősségre való felhí-
vás szólalhat meg napjaink egyházának, a mi nemzedékünknek.
A Jel könyvének magyarázatát nem lehet egyoldalú módszerekkel megoldani. A könyv
sajátos jellege ellenáll minden sematizálásnak. A megfelelő magyarázati módot úgy találhatjuk
meg, ha a könyv tudományosan megállapított műfaját és sajátosságát komolyan vesszük, alkal-
mazkodunk ahhoz és tudományos pontossággal feltárjuk jelképrendszerét, valamint a mögötte
rejlő mondanivalót.
 8

Mivel a Jel mindenekelőtt újszövetségi prófécia, a prófécia pedig sohasem absztrakt és

időtlen, hanem mindig saját kortársaihoz szóló üzenet, használnunk kell a kortörténeti módszert
annak feltárására, hogy kik voltak a könyv első olvasói és milyen történeti helyzetben hangzott
el a prófécia.
Mivel a Jel az utolsó időkre vonatkozó tanítást is tartalmaz, alkalmaznunk kell az escha-
tológiai magyarázási módot, azaz fel kell használnunk az egész bibliai kijelentés-történetből
nyert eschatológiai ismereteinket, a könyv eschatológiai üzenetének megértéséhez.
Igen fontos tekintetbe venni, hogy a Jel üzenete és tartalma az apokaliptika képeibe és
formáiba van öltöztetve. Ezért szükséges a hagyománytörténeti és vallástörténeti módszer al-
kalmazása is az apokaliptikus képanyag eredetének és jelentésének megállapítására. Erre azért
is szükség van, hogy a képanyag régi és új tartalmát megkülönböztessük egymástól.
Ezeknek az exegetikai módszereknek az alkalmazása közben nem szabad sohasem meg-
feledkeznünk arról, hogy ezek nem válhatnak tévedhetetlen principiumokká, minden rejtélyt
mechanikusan feloldó kulcsokká. Ezek a magyarázati módok csak eszközök, ún. heurisztikai
szempontok, amelyeket azonban nem önkényesen alkotott az „egészséges” bibliai tudomány
(vö. 1Tim 1:10; Tit 1:9), hanem a Szentírás természetének megfelelően alkalmaz. A reformá-
tori-evangéliumi alapokon nyugvó theológiának nincs más módja és útja a Jel könyve tartalmá-
nak, tanításának, üzenetének megállapítására, mint ez, a nemzedékek odaadó munkáján alapuló
komplex tudományos módszer.
Mindazok, akik szenzációéhségük vagy kegyes kíváncsiságuk, vagy világtól menekülő
misztikus hajlamaik kielégítését várják a Jel-től, csalódni fognak a könyvben és annak evangé-
liumi tudományos magyarázatában. A Jel könyve és evangéliumi magyarázata azoknál szolgál
épülésre, akik benne a Szentírás többi könyvéhez hasonlóan vigasztalást, útmutatást, Krisztus
időszerű parancsait, követésére való felhívását keresik.
Irodalom.
Kommentárok: Alle, B. M.: Saint Jean l’Apocalypse, 3. kiad. Paris, 1933; Behm, J.: Die
Offenbarung des Johannes (Das Neue Testament Deutsch), Göttingen, 1935; Bonsirven, J.:
L’Apocalypse de saint Jean (Verbum salutis XVI.) Paris 1951; Bousset, W.: Die Offenbarung
Johannes, 2. kiad. (Kritisch-exegetischer Kommentar) Göttingen, 1906; Charles, R. H.: A criti-
cal and exegetical commentary of the Revelation of St. John, I–II. Edinburg, 1920; Echternach,
H.: Der Kommende, Die Offenbarung St. Johannes für die Gegenwart ausgelegt. Gütersloh,
1950; Hadorn, W.: Die Offenbarung des Johannes (Theol. Handkommentar) Leipzig, 1928;
Holtzmann–Bauer: Briefe und Offenbarung des Johannes, 3. kiad. 1908; Lohmeyer, E.: Die
Offenbarung des Johannes, 2. kiad. (Handbuch zum Neuen Testament) Tübingen, 1953; Lohse,
E.: Die Offenbarung des Johannes (Das Neue Testament Deutsch), Göttingen, 1960; Rissi, M.:
Alpha und Omega, eine Deutung der Johannesoffenbarung, Basel, 1966; Rist-Linn, M.: The
Revelation of St. John the Divine (The Interpreters Bible XII) New York, 1957; Schlatter, A.:
Die Offenbarung des Johannes (Erleuterungen zum Neuen Testament 13.) Stuttgart, 1913; Tor-
rey, Ch.: The Apocalypse of John, New Ware United Press, 1958; Zahn, Th.: Die Offenbarung
des Johannes, 2. kiad. Leipzig, 1924–26.
A Jelenések könyvéről megjelent kommentárok teljes bibliográfiáját közli Brütsch,
Charles, Die Offenbarung Jesu Christi, Johannes-Apokalypse (Züricher Bibelkommentare) 2.
kiad. Zürich, 1970, III. k. 342–346 lapjain.
Bevezetések, tanulmányok: Feine–Behm–Kümmel: Einleitung in das Neue Testament,
Berlin, 1965. 13. kiad. 329–348; Michaelis, W.: Einleitung in das Neue Testament, Bern, 1954.
303–319; G. Bornkamm, Die Komposition der apokalyptischen Visionen in der Offenbarung
 9

Johannis ZNW 36, 1937. 132kk., Rissi, M.: Zeit und Geschichte in der Offenbarung des Johan-
nes, Zürich, 1952; Was ist und was geschehen soll danach. Die Zeit und Geschichtsauffassung
der Offenbarung des Johannes, Zürich, 1965; Stauffer, E.: Christus und die Cäsaren, 1952. 3.
kiad.; Bowman, J. W.: The Revelation to John: Its Dramatic Structure and Message, Interpre-
tation 9. 1955. 436kk.; Delling, G.: Zum gottesdienstlichen Stil des Johannes-Apokalypse,
Novum Testamentum 3, 1959. 107kk.; Lohse, E.: Die alt. Sprache des Sehers Johannes, ZNW
52, 1961. 122 ff; Holtz, T.: Die Christologie der Apokalypse Johannes, Texte und Untersuchun-
gen 85, 1962.
Kritikai szövegkiadások az apokaliptikus irodalomhoz: Charles, R. M.: The Apocrypha
and Pseudepigrapha of the Old Testament. I–II. 1913; Kautzsch, E.: Die Apokryphen und Pseu-
depigraphen des Alten Testaments, I–II. 2. kiad. 1921; Riessler, P.: Altjüdisches Schrifttum
ausserhalb der Bibel, 1928; Bardtke, H.: Die Handschriftenfunde am Toten Meer, I2 1953., II2
1961; Maier, J.: Die Texte vom Teten Meer, I–II. 1960; Lohse E.: Die Texte aus Qumran, 1964;
Dupont-Sommer: Les écrits esséniens découverts prčs de la Mer Morte, Paris, 1969; Gaster,
Th. The Scriptures of the Dead Sea Sect, 1957.
Jel. I. RÉSZ
Jel. 1,1–3. Ünnepélyes előszó.
A látnok ünnepélyes szavakkal utal a könyv eredetére, tartalmára, megnevezi önmagát
és a címzetteket végül Isten ígéretét közli a próféciák engedelmes olvasóival és hallgatóival.
Az apokalypsis szónak kettős értelme van. Jelenti mindenek előtt az isteni kijelentés
aktusát, azt a tényt, hogy Isten titkos megváltó tervét kinyilatkoztatja szolgáinak. Jézus Krisztus
kiengesztelő munkájának elvégzése után ez a kijelentés nem más, mint az eschaton leleplezése,
Krisztus paruziájával kapcsolatos események kinyilatkoztatása (1Kor 1:7; 2Thessz 1:7; 1Pt
1:7.13; Róm 2:5; 8:19). A szó második jelentése a kinyilatkoztatás tartalmára utal, a látomá-
sokban kijelentett igére, Isten üzenetére (1Kor 4:6.26; 2Kor 12:1–7; Gal 2:2; Ef 1:17; 3:3). Az
apokalypsis a Jel könyve értelmében teljes eschatológiai valóság, de egyben pneumatikus va-
lóság is, tehát a Szentlélek által, minden idők egyházához szóló aktuális üzenet.
A Jel nem emberi képzelet szüleménye. Hitelességét, tekintélyét és érvényét az adja
meg, hogy Jézus Krisztus kijelentése. A kijelentést Krisztus Istentől kapta, tehát Isten elrejtett
terve és tanácsvégzése lesz nyilvánvalóvá benne. A kijelentés az Isten szolgáihoz szól, tehát az
egyházhoz, viszont a kijelentés részleteit, az egyes jelenéseket Krisztus Jánosnak, „szolgájá-
nak” adta, hogy bizonyságot téve adja tovább a gyülekezeteknek.
A doulos ebben az összefüggésben a „próféta” szó jelentését is magába foglalja. Isten
először az ő szolgáinak, a prófétáknak jelenti ki akaratát (vö. Ám 3:7; Róm 1:1; Jel 10:7; 11:8;
22:6). A deixai és a sémainein az isteni titok kinyilatkoztatását jelző kedvelt terminus, ennek
megfelelő emberi cselekvés a horasis (LXX), idein, amely nem egyszerű látást jelent, hanem a
szavakban és képekben közölt isteni kijelentés megértésének, ill. meglátásának ajándékát.
A dei genesthai Dániel-idézet, annak a prófétai bizonyosságnak a kifejezése, hogy Isten
tervei szükségszerűen és ellenállhatatlanul beteljesednek (Dán 2:28).
János a prófétákhoz hasonlóan nyíltan vállalja a rábízott kijelentésről szóló bizonyság-
tételt. A martyria és a martyrein Jn evangéliuma és a Jel által kedvelt. szó. A martyria gondolati
hátterét Deutero-Ésaiás theológiája alkotja (43:9–12; 44:8). A bizonyságtétel szorosan kapcso-
lódik a kiválasztás bibliai gondolatához. Isten kiválasztja szolgáját, népét, hogy szóval és tettel
tanúskodjék a rábízott igazság mellett. Isten legfőbb bizonyságtevő tanúja életével, szenvedés-
ével, halálával és feltámadásával maga Jézus Krisztus (1:5 vö. 1Tim 6:13). Mindenki, aki őt
 10

követi, részese az Isten igazságáról és megváltó szeretetéről szóló bizonyságtételnek. János fel-
adata; hogy bizonyságot tegyen „Jézus Krisztus bizonyságtételéről”. Martyria Iesou Christou –
Jézus Krisztus teljes valóságát jelenti. Jánosnak a testet öltött igéről, a megfeszített és feltáma-
dott és eljövendő Jézusról kell bizonyságot tennie. A Jel nem titkos tanok gyűjteménye, hanem
része az Újszövetségben megszólaló apostoli kérygmanak, Krisztusról szóló üzenetnek.
A 3. v.-ben az előszó az olvasókhoz fordul. A Jel első boldogmondásában Jézus szavai
tükröződnek (Lk 11:28), amelyeknek ószövetségi háttere van (Zsolt 1:1–3). A könyv az isten-
tiszteletre egybegyűlt gyülekezethez szól, „aki olvassa”, a gyülekezet felvigyázója, tisztségvi-
selője, „akik hallgatják”, a gyülekezet tagjai. A térein a szent szöveg megérzésének, tanulmá-
nyozásának és az életben való alkalmazásának terminusa. Amiket meg kell őriznie és tartania a
gyülekezetnek, azok a „prófécia igéi”. A Jel prófétai igéi egyenrangúak az ószövetségi próféci-
ákkal, tekintélyüket és érvényüket illetően. A János apokalipszisének tartalma tehát nyilvánva-
lóan prófécia és nem apokaliptikus spekuláció.
A könyvben leirt próféciák beteljesedésének ideje közel van. A kairos szó használata
arra mutat, hogy a levél címzettjei olyan korban élnek, amely az Isten ígéretei beteljesedésével
telitett korszaknak közvetlenül előtte áll. A jelent a jövendő világosságában kell megérteni.
Boldog az, aki meghallja és elfogadja ennek az igének a vigasztaló erejét. A Jel könyvének
üzenete evangélium.
Jel. 1,4–6. János apostoli köszöntése a hét kisázsiai gyülekezetnek.
A 4–6 v. tartalma mutatja, hogy a Jel az újszövetségi, apostoli levelek jellegzetességeit
viseli magán. Az újszövetségi levelek stílusának minden jellegzetessége megtalálható ebben a
köszöntésben: a levél írójának a neve, a címzettek megnevezése, a kegyelem és békesség kívá-
nása és a hálaadás. Jóllehet ez a köszöntés formailag megegyezik a páli levelek beköszöntésé-
vel, mégis a Jel sajátos jellegének megfelelően az egyes formai elemek eschatológiai és liturgiai
hangsúlyt kapnak.
János neve, miután már az 1:1-ben jelezte tisztét, most minden közelebbi megnevezés
nélkül szerepel. A hét gyülekezet első renden a gyülekezeteknek azt a körét jelenti, amelyek
Jánoshoz legközelebb állottak, amelyeknek feltétlen tekintéllyel írhatott. A hetes szám azonban
arra utal, hogy az itt kiválasztott gyülekezetek csak reprezentánsai a gyülekezetek teljességé-
nek. Így az üdvözlet az egész egyháznak szól. Az Asia földrajzi elnevezés, a római birodalom
Asia Proconsularis tartományát, a mai Kis-Ázsiát jelenti.
A kegyelem és békesség kívánása az eredeti apostoli üdvözlet „Istentől, a mi Atyánktól
és Jézus Krisztustól”, szokatlanul ünnepélyes méltóságjelzőkkel egészül ki. A látnok által átélt
mennyei istentisztelet és a közelgő eschaton világossága rávetíti fényét a Jel prológusára és az
egyszerű apostoli köszöntést az istentiszteleti ünnepélyesség körébe vonja és monumentálissá
fokozza. A szerző zsidó származására vall, hogy nem mondja ki Isten nevét, helyette egy olyan
formulát alkalmaz, amely az Ex 3:14-re utal, amelyben Isten maga nevezte meg saját lényét.
János az Ex 3:14-et azonban szabadon idézi, úgy hogy egyben magyarázza is. Isten az aki van,
aki volt és aki jön. Isten nemcsak a múltnak, jelennek, hanem a jövendőnek is Ura. A ho ercho-
menos szilárd eschatológiai terminus.
A „hét lélek” a zsidó apokaliptikában a hét arkangyal, amely szüntelen Isten trónja előtt
áll és parancsaira figyel (Tob 12:15). Itt azonban Isten Lelkének a teljességét jelenti, aki által
végzi munkáját az egész teremtett világban.
Isten hármas megjelöléséhez hasonlóan Jézus Krisztusnak is három méltóságjelzője
van. Az első: pistos martys. A martys szó olyan tanút jelent, aki bizonyságtételét életével pe-
csételte meg (vö. 1:2). Az „elsőszülött” (prótotokos) a Messiás egyik felségjelzője. A 89. zsoltár
 11

28. versét a zsinagóga a, Messiásra alkalmazta: elsőszülöttemmé teszem őt, fellebbvalóvá a föld
királyainál” (vö. Ex Rabba 19 vö. Kol 1:18). A Messiás uralmáról a népek felett több ószövet-
ségi hely beszél (Ézs 55:4; 14:12; 14:21). János a Messiás dicsőségéről szóló ószövetségi he-
lyeket úgy foglalja össze, hogy közben beépíti őket az Újszövetség Krisztusról szóló hitvallá-
sába: megfeszíttetett, feltámasztatott, megdicsőíttetett. Krisztus elsőszülött a halottak közül,
mert az ő feltámadása a halottak feltámasztását jelenti (1Kor 15:20). A feltámasztott és megdi-
csőült Krisztus kezébe adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28:19; Fil 2:11; Ef 1:20).
Ezzel a háromtagú hitvallássál zárul az üdvözlet. János a teremtő, megváltó, megszentelő Szent-
háromság Isten nevében szólítja meg az olvasókat. Annak az Istennek a nevében, akinek ha-
talma és szeretete átfogja a teremtett világ egész valóságát és az emberi történet egész menetét.
Ez az Isten fogja kinyilatkoztatni tikos tervét a világ újjáteremtésére, az emberiség hazavezeté-
sére.
A köszöntés hálaimával fejeződik be, amely doxológiává fokozódik. A Krisztusról szóló
hitvallás hármas tagoltságát alátámasztja megváltói művének hármas jellemzése: Az agapónti
praesense utal Krisztus állandóan velünk maradó szeretetére, a lysanti aoristosa a megváltás
véghezvitelét, befejezettségét hirdeti, a „királysággá”, „papokká” tétel pedig a Krisztus köve-
tőinek a tisztességét és méltóságát. Mindhárom formula újszövetségi gondolatot fejez ki új,
szembetűnőbb nyelvhasználatban (vö. Jn 14:21; Róm 8:37; Gal 2:20; Gal 3:18; Róm 3:24; 8:23;
1Pt 2:9). Az a gondolat, hogy Isten népe Isten királysága, az ószövetségi kijelentésen alapul
(vö. Ex 19:6). Az új szövetségnek a régit felülhaladó dicsőségét mutatja, hogy itt minden hívő
király és pap (vö. 22:3–5), részese Krisztus tisztének és méltóságának. A Jel könyve Jn evan-
géliumához hasonlóan Istent soha nem nevezi a hívők, csak Jézus Krisztus Atyjának. Ezzel akar
hitvallást tenni az Atya és Krisztus páratlan kapcsolatáról. Az ókor ökumenikus hitvallásai és a
reformáció hitvallásai is ezért tesznek Jézus Krisztusról úgy bizonyságot, mint Isten örökké-
való, egyszülött fiáról. Nékünk nem közvetlenül, csak Jézus Krisztusbán Atyánk az Isten.
A doxológia azokat a méltóságjelzőket, amelyeket az Ószövetség és általában az Újszö-
vetség is Isten nevével kapcsolatban említ, a Jel Krisztusra alkalmazza (vö. 5:13; 7:10). A doxa
szó Isten felülmúlhatatlan fenségét, nagyságát és méltóságát, a kratos pedig mindenható erejét
jelenti. Ez a fenség és ez az erő a megváltó Jézus Krisztusé „örökkön-örökké”, azaz szünet és
vég nélkül. A doxológiába torkollott üdvözlést a héber eredetű liturgiai formula, a hívő bizo-
nyosság kifejezése, az amén (bizony, igaz) zárja le.
Jel. 1,7–8. A könyv mottója.
Az üdvözlés után a szerző tömören összefoglalja a könyv tartalmát a fő motívum meg-
szólaltatásával: Krisztus vissza fog jönni ítéletre. A 7. v. két ószövetségi helyet ötvöz össze
ennek a tételnek a kifejezésére és szuverén módon Krisztus paruziájára alkalmazza. Dán 7:13-
ban a mennyből, felhőkön eljövő Emberfiáról, az utolsó idők istentől küldött uralkodójáról, a
Zak 12:10kk.-ban pedig az ártatlanul megölt igaz miatt támadt bűnbánatról szól a prófécia. Azt
a Krisztust, akit megfeszítettek, kénytelenek lesznek meglátni dicsőségében azok is, akik egy-
kor meggyalázták és kivégezték. De nemcsak ők a vádlottak és a bűnbánatra szorulók, hanem
a „föld minden nemzetsége”, minden nemzet és minden nemzedék, amelyik folyamatosan meg-
vetette szabadító művét és üzenetét. Mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke
előtt (2Kor 5:10). A koptó annak az aktusnak a kifejezése, amikor az ember fájdalmában vagy
bűnbánatában a mellét veri. A nai és az amén bár hasonló jelentésű, de nem egészen szinonim
szavak (vö. 22:20). A görög nai itt az isteni ígéret bizonyosságát, a héber amén erre a bizonyos-
ságra felelő, ezt a bizonyosságot elismerő hívő meghajlást jelenti.
 12

Az alfa és az ómega a görög ábc első és utolsó betűi, jelképesen Isten teljességét, telj-
hatalmát, mindenhatóságát jelentik, aki a teremtő és egyben minden természeti és történeti fo-
lyamat véghezvivője. Ő áll mindennek a kezdetén és a végén. A találkozást vele egyetlen te-
remtmény sem kerülheti el. De Ő nemcsak a kezdetben volt, hanem „van”, azaz Ő örökké élő
Isten, a mindenkori jelen Ura is, és Ő az, aki „eljön”, a jövő Ura is. A pantokratór kifejezés
megfelel az ószövetségi Jahve Zebaoth méltóságjelzőnek (Hós 12:5; Ám 4:13; 9:5) és mintegy
összefoglalja az Isten lényéről mondottakat. Aki ebben a könyvben szól, kijelenti terveit az
ember megváltásáról és hazavezetéséről, az a mindenható Isten, aki mindent megtehet, amit
eltervezett és amit kijelent.
Jel. 1,9–20. János elhívása Patmosz szigetén és megbízatása.
Az elhívás történetének első szakaszában a látnok leírja az elhívás körülményeit (8–12).
János első látomásának a körülményeiből is kitűnik, hogy az újszövetségi prófécia milyen szo-
rosan kapcsolódik az ószövetségi elődjéhez. A prófétákhoz hasonlóan János is leírja prófétai
elhívásának látomását (vö. Ézs 6; Jer 1:1; Ez 1:1–3). A különbség mindenekelőtt az, hogy az
Ószövetség prófétáinak Isten (Jahve), Jánosnak pedig a megdicsőült Krisztus adja a megbíza-
tást. A másik lényeges különbség, hogy az Ószövetség prófétái a népből kihívott, mintegy a
néppel szembeállított személyek, különleges tisztséggel megbízva. Az újszövetségi próféta
adelphos, a Krisztus egyházának egy tagja. Az újszövetségi gyülekezet próféták közössége (Ap-
Csel 2:17). Ezért kezdődik így a könyv: „Jézus Krisztus kijelentése” és nem „János látomása”,
mert a kijelentést a gyülekezet közössége kapja és a megbízatás is az egyház kapja a neki adott
kijelentés hirdetésére. Ezért helytelen az újszövetségi prófécia kérdését pusztán az 1Kor 14
alapján vizsgálni. Az újszövetségi prófécia képe csak a Jel könyvének a próféciáról szóló taní-
tásával lesz teljessé. Az ószövetségi próféciához hasonlóan le kell írnia Jánosnak a látottakat és
a hallottakat. Ez a megbízatás magába foglalja a látomások tudatos rendezését, megfogalmazá-
sát, az irodalmi kompozíció lehetőségét. Az ószövetségi próféciához hasonlóan a Jel látomása-
inak a leírása is ritmikus jellegű, amelyet nem a rímek, hanem a gondolatok ritmikus váltako-
zása jellemez (Lohmeyer, 186kk.).
János nemcsak testvére, hanem a részestársa is a gyülekezeteknek a szenvedésben, a
királyságban (vö. 1:6) és a Krisztusban való türelmes várakozásban. A szenvedés a hit szüksé-
ges próbája, a keresztyén élet természetes velejárója ebben a világban. A feszültséget a
hypomoné a béketűrés, az állhatatosság oldja fel, amellyel Krisztusban, Krisztus visszajövete-
lében reménykedve éli bizonyságtevő életét az egyház.
János a látomások idején Patmosz szigetén volt (a sziget földrajzi leírását ld. a Beveze-
tésben). Patmoszt a rómaiak száműzetési helyként használták (Eusebius, Egyháztörténet, III.
18. 1). Ez a száműzetés inkább védőőrizet (relegatio), mint deportatio lehetett. A hatóságok az
ilyen intézkedésekkel a tömeges nyugtalanságnak akarták elejét venni (vö. ApCsel 19:23kk.).
János száműzetésének nyilvánvaló oka: Isten igéje és a Jézusról szóló bizonyságtétel (dia + acc.
vö. 6:9; 20:4 az okot jelzi).
János az ószövetségi prófétákhoz hasonlóan „koncentráló eksztázisban” kapja a kijelen-
tést. Bár testi szemei előtt a földi világ bezárul, tudata nem kapcsolódik ki, sőt erősen koncentrál
a kijelentett valóságra, A prófétai eksztázis különbözik a misztikus eksztázistól, amelyben ki-
kapcsolódik a tudat és elmosódik a határ Isten és ember között. Az egenomén en pneumati (9.
v.) az időleges elragadtatást jelzi az Újszövetség einai en pneumati (2Kor 12:1) kifejezésével
szemben, ez utóbbi ui. a keresztyén élet állandó jellemzője, az Isten Lelke által vezetett és be-
töltött életet jelenti. Az „Úr napja” említésének tartalmi okai vannak. A látomások ideje a ke-
resztyén egyház Istennek szentelt napja. Talán éppen az istentisztelet ideje az, amikor a látnok
 13

bekapcsolódik a mennyei istentiszteletbe. A kyriakos, mint a keresztyén ünnepnapnak, a hete-

dik napnak a jelzője, itt fordul elő egyedül az Úsz-ben. A szó hivatalos jelentése: „császári”. Itt
nyilvánvalóan császár-kultusz ellenes hangsúlyt kap.
A látnok mielőtt betekintést nyerne a mennyei világba, egy hangot hall (vö. Ez 3:12). A
hang a 4:1 szerint egy angyal hangja, aki a jelenések közvetítője. A hang olyan mint a trombitáé.
A hós ilyen jellegű használata gyakori a prófétai stílusban, utal a látottak, ill. hallottak emberi
nyelven való kifejezhetetlenségére (vö. Dán 7:4.13kk.). A trombita vagy kürt az Ószövetségben
istentiszteleti hangszer, de Isten jövetelét, megjelenését is jelzi (Ex 19:16), az Újszövetségben
Isten eschatológiai jövetelét (vö. Mt 24:31; 1Kor 15:32; 1Thessz 4:16). A hang felszólítja a
látnokot hegy a látottakat írja le könyvbe. A könyv itt nem papirusztekercs, hanem pergament-
kódex. A zsidóságban a szent szövegeket a tartósabb, bőrből készült anyagra, pergamentre ír-
ták. A látomások összességére vonatkozik mind a leírás, mind az elküldés parancsa.
Kérdés, hogy miért az itt felsorolt hét gyülekezet neve szerepel, amikor voltak nagyob-
bak és tekintélyesebbek is a kisázsiai gyülekezetek között (mint pl. Magnesia, Tralles, Kolossé).
Az itt felsorolt hét gyülekezet minden valószínűség szerint azért lett a gyülekezetek összesség-
ének reprezentánsa, mert városaik az Efézustól észak felé vezető római főútvonal mentén fe-
küdtek, amelyek postai csomópontok és bírósági központok voltak, ennek következtében a csá-
szárkultusz központjai is. Ezekben a gyülekezetekben volt a legfenyegetőbb az üldözés kitö-
rése.
A hallás útján közvetített kijelentés (auditio) után jön a látomás (a visio). A 12–16 ver-
sekben a kijelentést, kinyilatkoztatást adó, megdicsőült Úr leírását olvassuk.
Amint János a hang felé fordul, egy mindent felül múló és egész lényét lenyűgöző láto-
más tárul elé. A kép magasztosságából és fenségéből magyarázható a rendkívül emelkedett és
ünnepélyes stílus. A kép részletei mögött ószövetségi és apokaliptikus képvilág áll, amelyből
azonban a szerző, mint az egész könyvben mindig, szuverén módon újat alkot. János először
hét arany gyertyatartót lát és a hét gyertyatartó között az Emberfiához hasonlót”. A homoios a
hós értelmében használatos (vö. 10 v.). Az Ószövetség a jeruzsálemi templom egy arany gyer-
tyatartóját ismeri, hét karral (Ex 25:31kk.). (A LXX a gyertyatartót lychnia-nak, a hét kart
lychnoi-nak nevezi.) A kép Zak 4:2-höz áll gondolatban a legközelebb, ahol a hét szövétnek
önálló hangsúlyt kap. Lehet, hogy planetaris csillagkép áll a látomás ilyen leírása mögött. Az
eredeti asztrális tartalom azonban már elmosódott. János szabadon formálja a képet és alkal-
mazza a hét gyülekezetre (ld. 20. v.). Az Emberfia név Dán 7:13-ból származik, Jézusnak olyan
méltóságjelzője, amely eljövendő, eschatológiai művére vonatkozik (Mt 24:30 par). A jelenség
leírására János újra ószövetségi képeket használ fel (vö. Dán 10:5k.). A hosszú fehér ruha a
főpapi méltóság jele (Ex 28:4.27). Az arany öv királyi és főpapi dísz, ill. méltóságjelvény
(1Makk 10:89). Fejét földöntúli fény övezi, a 14. v.-ben az Emberfia Dán 7:9-ben leírt „öreg-
korú” (az Isten) vonásait veszi fel, aki a mennyei trónon ítéletre készül (vö. Henoch könyve
71:10). Szeme mint a tűz lángja, azaz mindent átható tekintete elől semmi sem marad elrejtve
(Dán 10:6). A chalkolibanos szó pontos jelentése nem állapítható meg többé. Ókori bizonysá-
gok szerint „minden ércnél értékesebb”. Az Emberfia dicsőségének jellemzésére szolgál, hogy
lábait kohóban izzó aranyérchez hasonlítja. Szava a tengerek fenséges és félelmetes zúgásához
hasonlít, amely felülmúl minden földi hangot (Dán 10:6; Ez 43:2). Az Emberfia jobb kezében
a hét csillag a világmindenség feletti hatalom jele. Eredetileg a Kis-Medve csillagkép Mithras
Isten, vagy a római császárok kezében. A képnek polemikus éle van: a világhatalom elvétetett
a pogány istenektől és a római császároktól és Krisztus kezébe adatott. A szájából kijövő kétélű
 14

éles kard pedig a bírói hatalom jele (vö. 19:15; Ézs 11:4; 49:2). Tekintetének ereje olyan ellen-
állhatatlan, mint a nap fényének és hevének ereje pályája tetőpontján (vö. Bír 5:31).
A szakasz utolsó verse (17) a látomásnak a látnokra gyakorolt hatását írja le. Mint aho-
gyan Isten dicsőségét a maga teljességében élő ember nem láthatja meg, azonképpen az Em-
berfia isteni dicsőségét sem bírta elviselni János: lábaihoz rogyott, mint egy halott (vö. Gen
32:31; Ex 33:20; Bír 6:22k.; 13:22; Ézs 6:5; Dán 10:9–11). Az Emberfia ekkor jobbjával,
amelyben az előbb még a világhatalom jelvénye volt, megérinti a látnokot, és azok a szavak,
amelyeket hozzá intéz, újra életre keltik. Az Emberfia ebben a mozdulatában a gyógyító és
halottakat feltámasztó Názáreti Jézusra emlékeztet (Mk 5:23 par.; Lk 5:17; 6:19). Az Emberfia
önmaga megnevezésében az Isten legfőbb méltóságjelzőit veszi igénybe. Az első és utolsó (vö.
8. v.) jelzőhöz hozzáfűzi: „az élő”, azaz a pogányok halott isteneivel szemben egyedül élő Isten
(Zsolt 42:3; Hós 2:1; vö. 4:9–10; 10:6). Azután utal halálára, feltámadására és megdicsőülésére.
Az „örökkön-örökké” az jelenti, hogy a Názáreti Jézus, a mi Megváltónk felvette Isten örökké-
valóságát. Az apokaliptikus irodalomban a halál és a pokol megszemélyesített hatalmat, vagy
helyet jelentenek (Zsolt 48:15; Hós 13:14; Zsolt 9:14; 106,18; Péld 5:5; SalZsolt 16:2 stb). A
halál és a halottak birodalma (hadés) felett a kulcsok hatalma egyedül Istent illeti meg (Jeru-
zsálemi Targum Deut 38:12-höz). Az apokaliptikus irodalomban a Messiás neve Jinnon, azaz
a halál felett győztes. Jézus hádeszjárásának nem mikéntjéről, hanem horderejéről van itt szó.
Az Apostoli Hitvallás „szálla alá poklokra” tételének legfontosabb bibliai alapját és tartalmát a
Jel 1:18 adja meg. Jézus hatalma kiterjed a halottakra és a halottak birodalmára is. Neki, aki
halott volt és feltámadt és örökké él, hatalma van a mi halálunk felett is. A halál rettenetessége
a Krisztus testében élő ember számára elvesztette erejét.
A látomás utolsó szakaszában (19–20) parancsot kap a látnok a megtörtént látomás le-
írására, a hét gyülekezetnek küldött levél leírására (amik vannak: 2–3) és az eljövendő dolgok
leírására (amik történni fognak ezek után: 4:22). Az Emberfia egyben közli a hét gyertyatartó
és a hét csillag titkát. A hét gyertyatartó a hét gyülekezet jelképe, a hét csillag a hét gyülekezet
angyala. A titoknak ez a feloldása számunkra újabb titkot takar, amely csak az apokaliptika
különös képvilágában érthető. A levelek a gyülekezetek angyalához és egyben a gyülekezetek-
hez szólnak. Az apokaliptika azonosítja az ún. védő angyalokat a védett emberekkel vagy kö-
zösségekkel (Sir 17:17; Deut 32:8; LXX; Targ Jer Gen 33:10-hez; 48:16-hoz; vö. Mt 18:10;
ApCsel 12:15). Ez a megoldás valószínűbb, mint az a feltételezés, hogy a gyülekezet angyala a
gyülekezet elöljárója. Ennek a feltételezésnek nincs hivatkozási alapja sem a próféciában, sem
az apokaliptikában. A hét angyalhoz intézett üzenet egyben a hét gyülekezethez is szól. Az
angyal egyben a perszonifikált gyülekezet.
Jel. II. RÉSZ
Jel. 2,1–7. Levél az efézusi gyülekezethez.
A hét gyülekezet közül a legjelentősebb az efézusi. Ez az elsőség a gyülekezet külső és
belső helyzetéből egyaránt következik. Efézus Kis-Ázsia legfontosabb városa, a provincia szék-
helye, gazdag kereskedő város, Artemis híres templomának tulajdonosa és a császárkultusz le-
téteményese. Az ásatások során napfényre került egy Domitianus tiszteletére épített templom
is. A gyülekezet is gazdag múltra tekintett vissza. Az efézusi gyülekezetet Pál alapította (2Kor
1:3kk. ApCsel 19:1kk.). Jeruzsálem eleste után (Kr. u. 71) Papias feljegyzései szerint ide tele-
pült át az Úr apostolai közül János és Fülöp, a keresztyén tradíció szerint itt működött Ti-
motheus, sőt Jézus anyja Mária is, akinek sírját sokáig megőrizték. Itt folytak az első harcok a
júdaizáló és gnosztikus eretnek tévtanítók ellen (1Tim 1:7). Efézus vezető szerepet töltött be
 15

Kis-Ázsia keresztyén gyülekezetei között. A hagyomány szerint az agg János sokáig volt püs-
pöke a gyülekezetnek. Efézusban halt meg. Sírja fölé templomot emeltek.
A levél a gyülekezet angyalának, de nyilvánvalóan egyben a gyülekezetnek szól. Az
üzenetet küldő Emberfia méltóságjelzőit az egyes gyülekezetek helyzete és a nekik küldött üze-
net tartalma szerint választja meg. Az „ezt mondja” megszólítás ószövetségi prófétai tradíció,
amelyet az Újszövetség is átvett (ApCsel 21:11). Krisztus méltóságjelzői a levél mozgalmasabb
stílusának megfelelően dinamikusak és erőteljesek. Az szól itt a gyülekezethez, aki a hét gyer-
tyatartó között jár, azaz mindenütt jelenlévő, mindenható és mindentudó lényével átfogja a gyü-
lekezetek életének teljességét. Az szól itt, aki jobbjában tartja a hét csillagot, azaz a mindenség
feletti hatalmat, az angyali hatalmasságokat és a gyülekezeteket egyaránt. Az efézusi gyüleke-
zet rangjához és helyzetéhez illő ez a megszólítás.
A levél tartalmi része dicsérettel kezdődik (2–3 v.). Az efézusi gyülekezet dicséretet kap
Krisztustól cselekedetei, (erga), egész életfolytatása miatt. A cselekedetek tartalma a fáradozás
és állhatatosság, azaz helytállás és kitartás a próbák között (vö. Jn 16:12). A gyülekezet a hamis
apostolok, tévtanítók elleni küzdelemben állta meg a helyét és tartotta meg hitét. Az őskeresz-
tyén irodalomban gyakran találkozunk a hamis apostoloktól való óvásokkal (1Tim 5:20; 1Jn
4:1; Ignatius, Efézusiakhoz 9:1; Didache 11:8.10). Az apostol szó eredetileg Krisztus 12 apos-
tolát jelentette, később tágabb jelentést nyer, így nevezték az őskeresztyén misszionáriusokat
is. Az igaz és a hamis. apostoloknak a megkülönböztetése létkérdés volt a gyülekezeteknek.
Erre a célra kapták „a lelkek megítélésének” ajándékát (1Kor 12:10). A gyülekezet felismerte
a hamis apostolokat és kiközösítette magából. Ezenkívül külső nehézségek és próbák között –
amelyeket nem nevez néven a levél – állhatatosnak és erősnek bizonyult, nem fáradt bele a
Krisztus nevéről szóló bizonyságtételbe.
Eddig a gyülekezet helytállásáról volt szó, a következőkben a gyülekezet csődjéről a
szeretet kérdésében (4–5. v.). A szeretet, az agapé Pálnál és János leveleiben a keresztyén élet
teljessége. Jézus vádja, ti. az efézusi gyülekezet elhagyta az „első szeretetét”, nem azt jelenti,
hogy a Krisztus iránti kezdeti rajongása és lelkesedése elmúlt, hanem azt, hogy meghidegült az
atyafiúi szeretetben (vö. Mt 24:12). Szeretet nélkül pedig a keresztyén élet „semmi” (vö. 1Kor
13). Az efézusi gyülekezet olyan gyülekezeti típust ábrázol, amely kész Jézus nevéért fáradni,
kész misszionálni, kész áldozatot vállalni hitéért, kész harcolni a tévtanítókkal szemben az igaz
hitért, csak éppen a legfontosabbról, a szeretet gyakorlásáról feledkezett meg. A világmissziót
folytató, a theológiai tudományt magas szintre emelő történeti egyházak súlyos társadalmi-di-
akoniai mulasztása felett, egy igazhitű, individualista és intellektualista keresztyénség felett is
hangzik Krisztus ítélete.
A háromszoros imperativus a megtérésre való felhívás is. A fenyegetés (a gyertyatartók
kimozdítása egyenlő a megsemmisüléssel) feltárja azt a mélységet, amelybe a szeretetéről elfe-
lejtkezett gyülekezet jutott, és nemcsak az érzület, hanem az egész magatartás megváltoztatá-
sának szükségét, és ennek tettekben való megnyilatkozását követeli.
A dorgálás után a gyülekezet újabb dicséretet kap. A dícséret oka a nikolaiták cseleke-
deteinek gyűlölése. Hogy kik voltak a nikolaiták, ma már nem tudjuk teljes biztonsággal meg-
állapítani. A 2:14-ből arra következtethetünk, hogy egy gnosztikus szekta tagjairól van szó,
amelyik szinkretista tanokat hirdetett, részt vett a bálványáldozati szertartásokon és szabadosan,
libertinista módon élt. A gnósis egy olyan hellenista filozófiai áramlat, amelyik a tudást előny-
ben részesítette a pistis-szel szemben és a tudást elegendőnek tartotta a helyes életre. A gnosz-
tikus, a magasabb rendű isteni ismeretekbe beavatott közömbösnek tartotta a cselekedeteket, a
helyes ismeretnek a helyes ethos-ban való megnyilvánulását. Innen ered a gnózis értelmi gőgje,
 16

és a vele szoros kapcsolatban álló erkölcsi szabadossága. Helyénvaló, ha a keresztyén gyüleke-

zet az ilyen jelenségek ellen határozottan fellép.
Minden levélben felhangzik a személyhez szóló felhívás a Lélek szavának a meghallá-
sára. A megdicsőült Krisztus a Szentlélek által szól a gyülekezetnek (2:11.17.29; vö. 14:13;
19:19; 22:17). A Szentlélek munkájának ez a leírása megegyezik Jn evangéliumának a parak-
létos-ról szóló szavaival (vö. Jn 14:26).
Minden levél a győztesnek tett ígérettel végződik. A győztes maga Isten, aki részt ad
követőinek a győzelméből. Az élet fájának gyümölcse az örökélet. A paradicsom visszatérése
apokaliptikus gondolat (Testamentum Levi 18; Henoch 24:4; 25:4k.). Az Újszövetség hirdeti,
hogy az új teremtés összehasonlíthatatlanul felülmúlja a régit.
Jel. 2,8–11. Levél a szmirnai gyülekezethez.
Szmirna, Lidia neves kikötő és kereskedő városa a Kr. u. 1. században nagy jelentőségre
tett szert. Jelentőségét a római császárok korában annak köszönhette, hogy a kelet felé vezető
kereskedelmi út mentén feküdt. Jeruzsálem eleste után a zsidóság számszerűen és befolyásában
is megnövekedett. A gyülekezetet későbbi keresztyén hagyományok szerint Pál alapította. A
gyülekezet későbbi neves püspöke Polykarpos, aki 155-ben, 86 éves korában szenvedett vérta-
núhalált. Ignatius szerint a keresztyén gyülekezet zömében zsidó eredetű. Érthető, hogy a vá-
rosban élő zsidóság nehezen nyugodott bele a zsidókeresztyén gyülekezet kiválásába. Az ebből
a helyzetből adódó nehézségek, sőt üldözések fenyegető árnyékában él a kicsiny és szegény
szmirnai gyülekezet. Erre a helyzetre alkalmazza a megdicsőült Úr a méltóságjelzőit bátorítás-
ként (vö. 1:17). Az „első és utolsó” – Krisztus hatalmának kifejezése, „aki halott volt és életre
kelt” – Krisztus halálon győztes erejének a jele. A levél az élet és halál mezsgyéjén álló, szen-
vedések közt élő gyülekezetnek kíván vigasztalást adni.
A gyülekezet nincs egyedül, a győztes Úr látja, ismeri a gyülekezet küzdelmeit és szen-
vedéseit. Az anyagi szegénység és a hitben való gazdagság az első keresztyén gyülekezetek
gyakori dicsekedése (2Kor 6:10; Lk 12:21; 1Tim 6:18; Jak 2:5). Ennek a helyzetnek a fordítottja
a keresztyén élet megromlását jelenti (3:17).
A gyülekezetet és az evangéliumot blasphémia veszi körül. A szó emberekre vonatkoz-
tatva gyalázkodást, rágalmazást, Istenre vonatkoztatva istenkáromlást jelent, az Üjszövetségben
pedig Krisztus nevének a gyalázása. A rágalmazás és gyalázkodás azok részéről jön, akik „zsi-
dóknak” nevezik magukat, de nem azok, hanem a „sátán zsinagógája”. A zsidó (ioudaios) nevet
sohasem használja gúnynévként az Újszövetség, sőt az egyház a maga számára veszi igénybe
(Róm 2:18; Gal 6:15k.).
A 10. v. szerint a szenvedés ezután következik a gyülekezetre. A diabolos szó jelzi, hogy
az emberek mögött a gonosz emberfeletti hatalma áll. Ezért imádkozik Jézus üldözőiért (Lk
23:34). Az üldözés börtön formájában jelentkezik. Az üldözés közvetlen végrehajtói a római
hatóságok. A „tíz nap” Dániel 1:14-ből vett célzás, megszabott, rövid időtartamot jelent. A
szenvedésnek ez a rövid tartama nem hasonlítható ahhoz az örök békességhez és dicsőséghez,
amely a vértanúra vár. Ezért hangzik a „ne félj” és utána a „légy hű mindhalálig” felszólítás. A
pistos szó jelentése: megbízható, hűséges. Ez a szó mindenekelőtt Isten és Krisztus jelzője, de
Isten hűszolgáié is (1Kor 1:9; 1Thessz 5:24; 2Thessz 3:3; Zsid 2:17; Jel 1:5; 19:11; vö. Mt
24:25; ApCsel 16:15; Ef 6:21; 2Tim 2:2; Jel 17:14). A pistos azonban „hívőt” is jelent (vö. Jn
20:27; ApCsel 10:45; 16:1; 1Kor 4:2). A Jel ezzel a szóval a hitnek és a hívő exisztenciának a
hűségben és megbízhatóságban való megnyilvánulását hangsúlyozza. Az „élet koronája”-nak
ígérete az örök élet. A stephanos az atlétikai versenyeken a győzteseket megillető koszorú (vö.
1Kor 9:24; Fil 3:14), egyben az istenek dísze a görög világban, a halhatatlanság, az örökélet
 17

jele. A halálig hű krisztuskövetőnek nem árt hat a „második halál”, azaz a feltámadottak köréből
való kizárás, az örök kárhozat büntetésé távol marad tőlük (vö. 20:6.14; 21:8).
A kísértések, próbák, szenvedések terhe alat t álló szegény szmirnai gyülekezet nem kap
szemrehányást, csak bátorítást és ígéretet. A hitben mindhalálig megbízhatónak, hűségesnek
bizonyult küzdőre Isten örökkévalóságában való részesedés vár (vö. 1Tim 6:16; 1Kor 15:53–
54).
Jel. 2,12–17. Levél a pergamoni gyülekezethez.
Az Emberfia itt használt méltóságjelzője: „kétélű éles kard”, Krisztus bírói hatalmát
jelzi, amellyel elválasztja az igazat a hamistól és gonosztól (vö. 1:16; 2:16).
Krisztus, az igaz bíró, ismeri azokat a körülményeket, amelyekből a gyülekezet próba-
tétele származik. Pergamon Attália fővárosa, Efézushoz hasonló jelentőségű város. Találó jel-
lemzés szerint az ókorban Kis-Ázsia Lourdes-ja, ahova a korabeli történetíró szerint „egész
Ázsia összesereglett” (Philostrates). A város felett, 300 méteres magaslaton állott Zeus sótér
gigantikus oltára, amelyet János a sátán trónjának nevez. A városban Asklepiosnak, a gyógyítás
istenének is volt szentélye, ami érthető módon vonzotta a zarándokok tömegeit. A császárkul-
tusz is virágzott Pergamonban: Kr. u. 29-ben Augustusnak és Róma istennőjének templom épül
a városban.
A pergamoni gyülekezetet óriási mértékben fenyegette a pogány kultusszal való keve-
redés, ill. a pogány kultuszba való beolvadás. A gyülekezet ilyen körülmények között is meg-
tartotta Krisztus nevét, azaz hűmaradt Krisztushoz (vö. Mt 10:33), sőt az első üldözési hullám
idején is megtartotta hitét, nem hátrált meg a pogány fanatizmus nyomása alatt sem. Antipas a
gyülekezet első vértanúja, aki valószínűleg a felizgatott vallásos tömeg lincselési vágyának az
áldozata lett (vö. 13/b).
Krisztus, az igaz bíró azonban látja ennek a különben dicséretre méltó gyülekezetnek a
hibáját is, amelynek megtűrése és elhatalmasodása alapjában fenyegeti a gyülekezet létét
(14:15). A gyülekezetben vannak olyanok, akik „Bálám” tanításához ragaszkodnak. A zsidó
theológiában Bálám a hamis próféta és a tévtanító ősképe, aki Isten népét bálványozásra, a
pogány istentiszteleti kultuszon való részvételre (bálványáldozati húsevés, kultikus paráznaság)
és a pogányokkal való keveredésre akarta csábítani (vö. Num 22–24; 31–36 vö. 1Kor 8:10; Gal
6:12–20; 2Pt 2). A nikolaiták és Bálám tanításának követői ugyanazok. Ha a gyülekezet meg-
tűri, hogy a tiszta hit pogány tanítással vegyüljön, hogy a Krisztusban való tiszta élet és sza-
badság szabadossággá fajuljon, akkor hiábavalóvá válik az eddigi helytállás. A kívülről támadó
pogányság nem tudta megrendíteni a gyülekezetet, ha nem vigyáz, most a belülről támadó po-
gányság fogja szétzülleszteni. A belső pogányságot, a tévtanítást és erkölcsi lazaságot megtűrő
gyülekezet ellen Krisztus, a bíró harcol igéje tisztaságával.
Isten szól Lelke által, ő adja a „fület”, a készséget üzenetének meghallására. Az ember
feladata a hívő engedelmesség. A győztes ígéretet kap az örök életre való tápláltatásra. Az ígéret
mögött az az apokaliptikus reménység áll, hogy a szövetség ládája az utolsó mannával együtt
előkerül (2Makk 2:4–8). A győztesnek adott ígéret második része az ókori amulett és névkul-
tusz hátteréből érthető. A fehér kő egyfajta drágakő, rajta a titkos név, egy istennév, amely
sértetlenséget biztosít és erőt kölcsönöz a kő tulajdonosának. Az „új név”, amit a hívő kap,
amelyet csak a hívő ismer, Krisztus neve, ő a gyülekezet egyetlen védelmezője minden démoni
támadás ellen, a földi vándorlás veszedelmei között. Krisztus segítsége azonban hathatósabb
minden amulettnél.
Jel. 2,18–29. Levél a tiatirai gyülekezethez.
 18

Tiatira Kis-Ázsiának kevésbé jelentős városa volt. Lakói túlnyomóan iparosok és keres-
kedők. Plinius szerint „Inhonora civitas” jelzőjét kapta, ami a város rossz hírére vall. Azon az
útvonalon feküdt, amely Pergamonból Szardiszen és Filadelfián át Laodíceába vezetett. A je-
lentéktelen gyülekezet akkor lesz híressé, amikor a montanista, apokaliptikus jellegű herezis
székhelyévé válik. Feltűnő, hogy ennek a gyülekezetnek szól a leghosszabb levél.
Az „Isten Fia” méltóságjelző csak itt fordul elő a Jel-ben. Az elnevezés a Zsolt 2 mes-
siási magyarázatának visszatükröződése, egyben utalás a 25. v.-ben olvasható idézetre, amelyik
Salamon Zsoltáraiból való (14:24). Ez a jelző Krisztusnak Istenhez való páratlan viszonyára,
isteni méltóságára utal. A megdicsőült Úr szemeinek a tűz lángjához hasonlítása bírói hatalmát
jelzi (1:14). Istenfia, a mindentudó, az igaz bíró ismeri a gyülekezetet. Ez a gyülekezet kapja a
legátfogóbb dicséretet. A cselekedetei (erga), szeretete (agapé), hite (pistis) és szolgálata (dia-
konia) és béketűrése (hypomoné) egyaránt dicséretet érdemel. Sőt mindenben előhaladás mu-
tatkozik, mert a legutóbbi cselekedetek többek az elsőknél. A gyülekezet életének teljessége
egységes bizonyságtétel. Feltűnő, hogy János – éppen úgy, mint leveleiben – a szeretetet elé-
behelyezi a hitnek (1Jn). A diakonia a keresztyénekkel, a hypomoné a nemkeresztyénekkel
szemben tanúsított magatartás jelzése.
A veszélyt a gyülekezetre egy, a nikolaitákhoz hasonló csoport jelenti. A vád az, hogy
a gyülekezet engedi, megtűri ezeknek a működését (apheis!). A tévtanítást hirdető csoport ve-
zetője egy nő, aki prófétai igénnyel lép fel. Neve jelképesen Jézabel, annak a tiruszi származású
izraeli királynőnek a neve, aki pogány kultuszt honosított meg az északi országrészben (1Kir
16:31kk.; 21:25; 2Kir 9:22). „Jézabel” valójában hamis próféta, aki bűnre csábítja Isten népét,
a gyülekezetet. A „paráznaság és bálványimádás” a pogány kultusz összefoglaló neve. Az ószö-
vetség a szövetségszegést és az idegen istenekkel való közösséget is paráznaságnak nevezi. De
lehet itt a pogány enyészet-tenyészet-kultusszal együttjáró kultuszi paráznaságra, az ún. hieros
gamos-ra és a vele járó kicsapongásokra is gondolni. A hamis próféta és csoportja az eddigi
figyelmeztetés hatására és a kegyelmi idő láttán sem tért meg, illetve nem akart megtérni. Most
eljött a büntetés ideje, a fekélyt ki kell vágni, hogy fel ne eméssze az egészséges test életerejét.
A ballein eis klinén a betegséggel való büntetést jelenti, thlipsis megalé szinonim kifejezés (22
v.). A tekna autés jelképes kifejezés, amelyik a hamis próféta követőit jelzi. Ezeknek a büntetése
halál.
Azért történik mindez, hogy a gyülekezet és az egész egyház megismerje Krisztus bírói
hatalmát, aki előtt a legtitkosabb gondolatok is nyilvánvalóak és aki a cselekedetek szerint ítél.
A pasai hai ekklésiai világos utalás arra, hogy a levelek üzenete nemcsak a hét gyüleke-
zetnek, hanem az egész egyháznak szól.
Krisztus leleplezi a tévtant, ami nem más, mint könnyelmű játék a démoni erőkkel. A
sátán mélységeinek megismerése az Isten mélységei megismerésének az ellentéte (vö. 1Kor
2:10). A gnosztikus tévtan egyik állítása az volt, hogy meg kell ismerni a sátán mélységeit,
azért, hogy az ember független lehessen tőle. Ebből a célból a gnosztikus csoport tagjai a bál-
ványistenek templomaiba jártak, a bálványáldozatokon résztvettek és a kultuszi paráznákkal
érintkeztek. A keresztyén szabadságból így lett szabadosság és vallási keveredés, szinkretiz-
mus.
Az egyház Ura nem helyez egyéb terhet a szolgáló és tévtanoktól megkísértett gyüleke-
zetre. A baros eredetileg katonai kifejezés, a katona útiterhét jelenti, átvitt értelemben az élet
terhét (ApCsel 15:28-ban előírás, törvény jelentéssel). A gyülekezet nem kap erőn feletti meg-
terhelést, az apostoli tanítás tisztaságát és az ebből fakadó tiszta életet kell megőriznie az Úr
 19

visszajöveteléig. A győztes jutalma az uralom, részesedés Krisztus királyságában. A Salamon

Zsoltáraiból vett idézet első renden a Messiásra vonatkozik (26. v.).
A térein ta erga egyenlő a térein fas entolas jelentésével (vö. Jn 8:11). Az achri telous a
halálig tartó időre vonatkozik.
A győztes jutalma a hajnalcsillag. A Vénusz a római császárkultuszban a népek feletti
uralom jele. (A Jel 22:16 értelme itt nem alkalmazható.) Az ígéretnek polemikus éle van. A
világhatalom nem a császáré, hanem Krisztusé és az övéié lesz.
Jel. III. RÉSZ
Jel. 3,1–6. Levél a szárdiszi gyülekezethez.
Szárdisz Lídia fővárosa. Egykor Krózus alapította. A Kr. u.-i 1. században már csak a
múltjával dicsekedhetett. Az 1b-ben található jellemzés az egész városra is érvényes.
A város a lídiai és a keleti gyapjúkereskedelem egyik jelentős központja volt. Az 5. v.-
ben a fehér ruhákra célzásnak ez a tény a kapcsolópontja.
Krisztus méltóságjelzője hasonló az efézusi gyülekezethez írt levélben található jelzők-
kel (vö. 2:1), Isten hét lelke, a mindenséget kormányzó isteni lélek teljessége (vö. 1:4). Krisztus
ismeri a gyülekezet életét (vö 2:2). Abban nincs semmi, amit dicsérni lehetne. ítélete kemény:
a gyülekezet csak létezik, de nem él. Az őskeresztyén kegyességben az ébrenlét = élet, alvás =
halál. Az ébrenlét az Újszövetség szerint vigyázásban, reménységben, az engedelmességben,
jócselekvésben folytatott élet, a halál pedig a közönyösségben, reménytelenségben, bűnben
való elmerülés (Mk 13:33; 14:38; 1Tim 5:6).
A felszólítás a gyülekezet angyalához, tehát magához a gyülekezethez szól. A gyüleke-
zetnek az „ébren” lévő tagjai szólítsák éberségre, életre azokat, akik halófélben vannak, a bűn
és közönyösség halálos álmába merültek. Krisztus a bíró, nem találta a gyülekezet életét teljes-
nek Isten előtt. Hogy mi a mértéke az Isten bírói széke előtti teljességnek, nem mondja ki vilá-
gosan az írás. A Biblia egységes bizonyságtétele szerint a hit és az életgyakorlat megegyezésé-
ről van szó, a hívő engedelmesség gyakorlásáról.
A peplérómena a teljességre jutás kedvelt kifejezése János irataiban (Jn 16:24; 17:13;
1Jn 1:4; 2Jn 12; vö. Kol 2:10). Mivel Jézus az Isten szeretetének a teljességét hozza el nekünk,
a mi életünknek is teljességre kell jutni minden tekintetben.
Az „én Istenem” kifejezés az apostolnak a kijelentő Istenhez való páratlan viszonyára
utal és ezzel apostoli tekintélyére.
A megtérés, a halálról az életre visszatérés útja az, hogy a gyülekezet visszamegy az
egyházat létrehozó tiszta apostoli üzenethez (3 v.). Ha a gyülekezet nem ébred fel halálos ál-
mából, Krisztus váratlanul fogja meglepni és megítélni, mint ahogyan a tolvaj a gyanútlan alvót
kifosztja (vö. Mt 24:43k. par.; Lk 19:39k.; 1Thessz 5:24; 2Pt 3:10). A szinoptikus példázatot
János itt az ítéletre visszatérő Jézusra alkalmazza.
A beszennyezett ruha, a bűnökkel beszennyezett test (Júd 23). Akik életüket a bűn
szennyétől megtisztították, megtisztítani engedték, azoknak Krisztus mennyei dicsőségében ré-
szük lesz. A világítóan fehér ruha a mennyei lények jellemzője a Jel jelképrendszerében (4:4;
6:11; 7:9.13). A győztes jutalma a fehér ruha, az üdvösség, Krisztussal való örök közösség
mellett a mennyei polgárság, Istenhez, népéhez és országához örök tartozás (vö. Ex 32:32k.;
Jel 4:3; Dán 2:1). Az élet könyvébe írtakról Krisztus bizonyságot tesz Isten ítélőszéke előtt,
ezek megmenekülnek az ítélettől, az örök kárhozattól és bemennek az örök életre (13:8; 17:8;
20:12; 21:27). Jézusnak ez a bizonyságtétele felelet övéinek mindvégig megbizonyított hitvalló
hűségére (vö. Mt 10:32; Lk 12:8).
 20

A szárdiszi gyülekezethez írt levél üzenete intelem a hit és a keresztyén engedelmesség

ébrentartására. A gyülekezetnek közönyös és bűnbe merült tagjait ébresztve, a hit éberségével
és a keresztyén élet tisztaságával lehet csak olyan bizonyságtevő életet élni, amely megérdemli
az élet nevet, amely több, mint puszta létezés, vegetálás.
Jel. 3,7–13. Levél a filadelfiai gyülekezethez.
Filadelfia alapítójáról III. Attalos Philadelphos királyról (159–138 Kr. e.) kapta nevét.
A város Szárdisztól délkeletre kb. 45 km távolságban feküdt. Filadelfiában kicsiny keresztyén
gyülekezet volt, amelyről néhány évvel a levél kelte után jó bizonyságot tesz Ignatius, az an-
tiochiai gyülekezet mártír püspöke. A gyülekezet, hasonlóan a szmirnaiakhoz csak dicséretet
kap.
Krisztus Isten méltóságjelzőit veszi fel: hagios a bűn nélküli tisztaságot, bűnt megítélő
tisztaságot jelenti, az aléthinos az önmagához való hűséget, a szavak és a tettek megegyezését,
azonosságát az igazsággal (Ex 34:6; Ézs 65:16; Zsolt 85:15). A Dávid kulcsa itt bővebb érte-
lemben, mint az 1:18-ban, a Messiás eschatologiai hatalmát, az utolsó idők eseményei elindítá-
sára és véghezvitelére kapott hatalmat jelenti (vö. Ézs 22:22). A nyitott ajtó itt nem a misszió
lehetőségét (mint 1Kor 16:9; 2Kor 12:13-ban), hanem a messiási lakomára, az örökéletre való
bemenetelt jelképezi. Ezt semmilyen hatalom nem képes megakadályozni, ezt a lehetőséget
senki nem veheti el a próbák alatt álló gyülekezettől.
Jóllehet a gyülekezet kicsiny és kevés erővel (dynamis), kevés földi lehetőséggel ren-
delkezik, de kicsiny és szegény volta ellenére erős a hitben, megőrizte a rábízott igét és az
üldözés ellenére sem tagadta meg Krisztus nevét (8 v.). (A „sátán zsinagógája” kifejezés ma-
gyarázatát ld. a 2:9-ben.)
A kicsiny gyülekezet meg fogja tapasztalni Krisztus hatalmát, és az üldözők is megtud-
ják majd, hogy Krisztus szereti és nem hagyja megszégyenülni azokat, akik nevéről bizonysá-
got tesznek a világban. A próféta szavai be fognak teljesedni, az üldözők egykor kénytelenek
lesznek megalázkodni (vö. Ézs 43:4; 45:14; 49:23; 60:14; vö. Zsolt 86:9).
Mivel a gyülekezet megőrizte a rábízott evangéliumot, Krisztus is megőrzi a gyüleke-
zeteket az utolsó idők egyetemes próbái és ítéletei között (térein vö. Jn 17:15; Jel 6:10; vö. 8:13;
11:10; 13:8; 17:2.8).
A gyülekezetnek Krisztus visszajöveteléig kell helytállnia. Ha megtorpan, elvész a meg-
ígért és készen tartott győzelmi koszorú (vö. 2:10). A Mt 25:28 példázata illusztrációja annak,
hogy a jutalmat el lehet veszteni.
A győztes gazdag ígéretet kap. Oszloppá lesz az Isten templomában (12 v.). Az oszlop
a megrendíthetetlen hit jelképe. A Biblia oszlopnak nevezi Ábrahámot (Péld 9:1). Izráel kegye-
seit és Krisztus apostolait (Gal 2:9; Ef 2:19–22; 1Pt 2:5). Az Isten nevének a felírása egy tárgyra
Isten tulajdonjogát jelenti. Az új Jeruzsálem nevének a felírása pedig a városban való polgárjo-
got jelképezi. A kép mögött az a római hellenista szokás áll, hogy a császárkultusz főpapjának
egy-egy provinciában a hivatali ideje letelte után joga volt saját szobrát a császár templomában
felállítani és ráírni arra a saját nevét, apja nevét és szülővárosának nevét.
Isten a teremtésben nevet adott mindennek (Gen 1:5k.). Az új név adása az új világren-
det jelzi (vö. Ézs 56:5; 62:2; 65:15). Krisztus új neve, amely eddig ismeretlen a régi világ előtt:
„Királyok Királya Uraknak Ura” (Jel 19:12.16). A kicsiny, emberi mértékkel mérve erőtlen
gyülekezetet, ha megőrzi a rábízott evangéliumot, elvégzi a bizonyságtételt, Isten hatalma őrzi
az üdvösségre, amelyben Krisztus győzelmének részestársa lesz. Ennek a világnak megtűrt és
megvetett polgára, Isten országának azonban megbecsült oszlopa lesz.
Jel. 3,14–22. Levél a laodiceai gyülekezethez.
 21

Laodiceát a Kr. e.-i III. sz.-ban II. Antiochos alapította, s feleségéről, Laodike-ről ne-
vezte el. Hierapolis és Kolossé között fontos kereskedelmi utak csomópontjában feküdt. Laodi-
cea Frigia leggazdagabb városa nevezetes volt bankjairól, orvosi iskolájáról. A laodiceai gyü-
lekezet története az apostoli misszió korszakába nyúlik vissza (Kol 2:1; 4:13–17). Krisztus is-
teni teljhatalmában szól a gyülekezethez. Ő az „amén” (Ézs 65:16 Symmachos fordítása szerint:
theos ho amén; LXX: theos aléthinos). Krisztus igaz és valóságos Isten (vö. 3:7), a hű bizonyság
(vö. 1:5), Isten teremtésének alapja (Kol 1:15k.; Jn 1:1k.; Zsid 1:3; és az új teremtés kezdete
Kol 1:18). Az arché, kezdet és Principium, alapelv, amely szerint teremtés megtörtént és az új
teremtés végbe fog menni.
Krisztus vádja a gyülekezet ellen az önelégültség és a közönyösség (15 v.). A gyüleke-
zetben nincs meg az izzó (zestos) hit, amit az idők komolysága megkíván. Nem is hideg
(psychros), ami nyilvánvalóvá tenné hitetlenségét, ti. azt, hogy nincs köze Krisztushoz. Lan-
gyos, undorító és „ivásra” alkalmatlan, mint a Laodiceával szemben fekvő sziklából fakadó
gyógyforrások vize (16 v.). Mivel ivásra, szimbolikusan az élet vizének továbbadására, az ige
hirdetésére, az emberek felüdítésére alkalmatlan, Jézus fenyegető ígérete, hogy kiköpi szájából,
azaz elveti magától a gyülekezetet.
A legnagyobb veszedelem, hogy a gyülekezet nincs tudatában helyzetének. Gazdagnak
tartja magát, minden tekintetben tökéletesnek, rendezett és kiegyensúlyozott anyagi helyzete és
körülményei következtében. Jézus a gyülekezetet az Isten értékelése szerint mégis így jellemzi:
nyomorult, szánalmas, szegény, vak és mezítelen. A gyülekezet nem végezte el az evangélium
mértékével az értékek újraértékelését. A világ szerint való gazdagság, a bankváros arany a he-
lyett tűzben megpróbált aranyat, igaz hitet, izzó hitet kínál Krisztus gyülekezetének (vö. 1Pt
1:7). A fehér ruha az üdvösség, az Istennel való közösség szimbóluma (vö. Mt 22:11; Jel 3:5).
A mezítelenség, szégyenérzet, a gyalázat az elfedezetlen, megbocsátatlan bűnök jele, az üdvös-
ség hiánya (2Kor 5:2k.). A kollyrion híres laodiceai szemfesték, amely kozmetikai célokat szol-
gál. Krisztus gyógyító írt ajánl, amely a vakságot, önismeret hiányát gyógyítja, és megnyitja a
gyülekezet szemét az Isten szerint lényeges és értékes dolgok meglátására.
A feddés után a megtérésre hívó szó következik. A hangnem meghitt, belőle az egyházát
szerető, ha kell, feddéssel és ítélettel nevelő Jézus szólal meg. Krisztus feddése a szeretet jele
(vö. Zsid 12:6). Jézus felhívása: „igyekezz és térj meg!” Az igyekvés fontos, mert Krisztus az
ajtó előtt áll, eljövetele bármelyik pillanatban megtörténhet. Aki ajtót nyit, azaz aki engedel-
meskedik neki, azzal ő is vállalja az életközösséget, a messiási lakomát, az Isten országában
(vö. Mk 14:25 par.; Lk 22:29; Mt 8:11).
A győztes jutalma az, hogy Krisztussal együtt részt kap a bírói hatalomban és az ural-
kodásban (vö. 1:6).
A végső felhívás ismétli a többi gyülekezethez szóló intelmet: ébernek lenni, meghallani
Krisztus szavát és késznek lenni az engedelmességre (22 v.).
A kisázsiai gyülekezetekhez írt hét levél üzenete. A hét levélből elénk tárul az őskeresz-
tyén gyülekezetek valóságos helyzete. A Kr. u.-i I. század végén voltak gyülekezetek, amelyek
anyagiakban, társadalmi befolyásban megerősödtek. A kérügma, azaz a Krisztusról szóló üze-
net ismeretében, az apostoli tradícióban jártasak voltak. Komoly áldozatot hoztak a misszió
érdekében és a tévtanítás elleni harcban, viszont a szeretetben meghidegültek: Ezzel szemben
voltak olyan gyülekezetek, amelyek anyagiakban szegények, a kor mértéke szerint műveletle-
nek, az apostoli kor theológiájában járatlanok, de szeretetben gazdagok voltak. A gyülekezetek
egy része a kívülről fenyegető üldözéssel küzdött, más részük pedig a belülről támadó és a
keresztyén közösséget szétzüllesztő tévtanítók és tévtanok ellen harcolt. Voltak gyülekezetek,
 22

amelyek a hitben közönyösekké váltak, voltak olyanok, akik látszatkeresztyénekké lettek. Lát-
juk tehát, hogy az őskeresztyén egyháznak ez a helyzetrajza a későbbi egyháztörténeti korsza-
kok számára is mintegy ősképül szolgálhat. A kisázsiai gyülekezeteken keresztül az őskeresz-
tyén egyházhoz szóló üzenet ilyen módon minden kor egyházához és gyülekezeteihez elér. Az
egyháztörténet minden korszakában fenyegetnek azok a veszélyek, amelyek a Jel könyvében
megnevezett gyülekezetekben felbukkannak. Viszont a megdicsőült Krisztusnak ezekhez a
gyülekezetekhez intézett vigasztalása, bátorítása, intelme a későbbi korok gyülekezeteinek is
szól, akik hasonló kísértések és próbák előtt állanak. Ezekben a levelekben igen nagy hangsúly
esik az egész élet magatartásával való bizonyságtételre, a hitben való hűségre és a hirdetett ige
iránti engedelmességre. Igen fontos hangsúlyt kap a keresztyén életben a reménység, közelebb-
ről Krisztus eljövetelének a reménysége. Ez a reménység azért örvendező reménység, mert akit
a gyülekezetek várnak, az, eljövendő Úr, nem más, mint a keresztre feszített feltámadt és meg-
dicsőült Krisztus. Az ő eljövetele az Isten történelmi mértéke szerint küszöbön áll, közel van, a
Krisztus eljövetelét megelőző idő legfontosabb parancsa az, hogy a gyülekezetek béketűréssel
és a próbák közt kitartással bizonyságot téve és reménykedve várják a győztes Urat, aki övéi-
nek, mindazoknak, akik mindvégig hűek maradtak, részt ad élet és halál feletti győztes hatal-
mában.
Jel. IV. RÉSZ
Jel. 4,1–11. Isten mennyei trónterme.
A negyedik résznek kettős szerepe van a Jel szerkezetében. 1. Bevezetés a könyv szigo-
rúbb értelmében vett apokaliptikus részéhez. 2. Az ötödik résszel együtt a hét pecsét-vízió kez-
detét alkotja (6–8). János a hét levélben kora egyházának jelenét írja le. A következő részekben
(4–22) arról kell írnia a kapott víziók alapján, „amik történni fognak” (vö. 1:19). A negyedik
rész kettős szerepe ellenére is önálló egység. A látnok előtt feltárul Isten mennyei trónterme,
amely a benne folyó istentiszteleti szertartást nézve Isten mennyei templomának is tekinthető.
A mennyei trónterem valóban apokaliptikus méretű és jellegű képe (amely a képzőművészetet
is annyiszor megihlette) egyes vonásait részben az Ószövetségből, részben a zsidó apokalipti-
kából, részben a keleti vallásokból és az uralkodó kultuszokból merítette. János, mint az egész
Jel könyvében, itt is a legkülönbözőbb elemeket szabadon használja és új tartalommal tölti meg.
A meta tauta (1 v.) az egyes víziók között eltelt meghatározhatatlan időt és egy új vízió
kezdetét jelzi (vö. 7:1.9; 15:5; 18:1; 19:1). János egy nyitott ajtót lát a mennyben, amelyiken
keresztül feltárul előtte az emberi szemek előtt láthatatlan világ (vö. Ez 1:1; Henoch 14:13).
Ekkor lép mellé a már az 1:10-ből ismert kísérő angyal (angelus interpres), aki megmagyarázza
a jelenések értelmét és újabb és újabb jelenéssorozatokat tár elébe. A trombitához hasonló ha-
talmas, félelmetes és ünnepélyes hang szólal meg: „Jöjj fel ide” – hívással, mintegy elragadja
Jánost a mennyei világba. János az elragadtatás, a „koncentráló eksztázis”, a prófétai révület
állapotába kerül. A prófétai eksztázis abban különbözik az ókori pogány vallásokból ismert
eksztázisoktól, hogy a próféta, bár megszűnik a földi világ számára létezni, de emberi öntudata
nem kapcsolódik ki, nem lép helyébe más személy, démonikus erő, sőt az értelme különleges
koncentráló, feszült állapotba kerül Isten láthatatlan világa meglátására, emberi fül számára
érthetetlen üzenete meghallására. Az egenomén en pneymati annak a kifejezése, hogy a látnok
a térben elragadtatott. Az en pneymati annak a jelzése is, hogy az elragadtatás nem emberi-
pszichikai lehetőség, hanem a Lélek segítségével történt (vö. 17:3). A deixó soi az apokaliptikus
látomás sztereotip bevezetése (vö. Dán 2:28; Ez 3:12; 2Kor 12:2; Hermas 1:1–3).
 23

János első tekintete egy uralkodói trónra esett, amelyen egy uralkodó-alak ült, akinek a
kegyes zsidó szokás szerint a látnok nem mondja ki a nevét, csak hasonlatokkal írja körül sze-
mélyét, tulajdonságait pedig az őt szolgáló mennyei lényekre ruházza. A „trónon ülő” kifejezés
a keleti uralkodókultuszban a legmagasabb fenség jelzése. Isten az, aki „ül” és kormányoz,
mindenki más mozog és az ő akaratát teljesíti. A keleten ismert drágakövek színeivel az antik
hellenista kultuszban a fény istenének színeivel jellemzi a trónon ülőt. A jáspis vöröses fényű,
sárga színbe játszó drágakő. A szardion, nevét lelőhelyéről, Szárdiszról kapta. Vörösen csillogó
kő. A smaragd, amellyel Plinius szerint egy egész sor követ neveztek el, az átlátszó akvamarin-
tól a sötétzöld színű kövekig. Az írisz a mennyei sugárkoszorút jelenti, amely a szivárvány
színeiben vette körül a trónt. Ezek a színek, amelyek Ez 1:26–28 leírásához hasonlítanak, arra
utalnak, hogy Isten világosság, aki hozzáférhetetlen fényességben lakik (1Jn 1:5).
A trónról a trón körül álló lényekre esik a látnok tekintete. A huszonnégy vén (pres-
byteroi) fehér ruhában, fehér koronával, főpapi és királyi funkcióra utal (4. v. vö. 10:11). Ezek
nem megdicsőült emberi lények. A látnok kyrie megszólítással hódol közülük egynek (7:14).
A huszonnégy vén, istentiszteleti szerepéből ítélve (4:11; 5:8–9; 11:17; 19:4), Izráel huszon-
négy papi rendjének megfelelően Isten trónja körül papi tisztet tölt be. Ezek a mennyei lények
másfelől Isten mennyei tanácsához tartoznak, akik Isten titkos tanácsvégzéseinek, terveinek is-
merői, kijelentői és magyarázói (vö. Ézs 24:3; 1Kir 22:19; Zsolt 89:9; Jób 1:6; Dán 7:9). Egyes
magyarázók szerint a babiloni istenpantheon huszonnégy csillagistenének az alakja áll a kép
mögött. Bármint legyen is, János mitologiátlanította a vallástörténeti képet. A huszonnégy vén
hatalmas angyali lényeknek, Isten szolgáló teremtményeinek a gyülekezete.
A villámlások és mennydörgések Isten félelmetes megjelenését kísérő jelenségek (Ex
19:16; Ez 1:13; Zsolt 77:18kk.; Jób 37:4). Annak a jelei, hogy Isten szent és hatalmas, Isten a
mindenség félelmes erőinek az Ura.
Isten trónja előtt hét lámpás ég (5b), amelyik „az Isten hét lelke” (ta hepta pneumata tou
theou). Az egész vallástörténeti háttérből csak a hetes szám használható a hely megértéséhez.
A hét az isteni teljesség jelképe, Isten hét lelke nem hét angyal, amint általában az exegéták
állítják, hanem az Isten szüntelen égő, azaz ébrenlévő Lelkének teljessége, amely által a világot
szüntelen maga előtt látja, áthatja és kormányozza. Feltűnő lenne, ha János az első pünkösd
után, az apostoli korszak végén, amikor pünkösd olyan csodálatosan meghozta termését a fiatal
egyházban, éppen Isten Szentlelkét ne említené mennyei látomásaiban (vö. 1:4).
Isten trónja magasan a megzabolázott, kristálynak tűnő tenger felett áll, a maga fensé-
gében háborítatlanul (vö. Gen 1:7; Zsolt 104:3; 148:4). A háborgó világegyetemnek, vele a
népek háborgó tengerének viharai az ítéletre elcsitulnak, és csendben állanak Isten trónja előtt.
A négy „élőlény” tele szemekkel Isten trónja előtt négy hatalmas angyali lény (6 v.). Ezékiel
könyvében (1:10) négy egymáshoz hasonló lényt lát a próféta egyenként négy arccal, itt János
egymástól különböző négy lényt ír le, amelyek oroszlánhoz, bikához, emberhez, illetve sashoz
hasonlítanak (7 v.) Az egyházi atyák tévesen az evangélistákkal azonosították ezeket a lényeket.
Ennek az azonosításnak semmi tárgyi alapja nincsen. A kép mögött a babiloni asztrális vallás
négy állatköre áll, amely a négy évszakot vezeti be: a bika a tavaszt, az oroszlán a nyarat, a
skorpióember az őszt, a sas közelében álló vízöntő a telet. Külsejükben a szeráfokhoz hasonlí-
tanak (Ézs 6:2kk.). Isten mindent tudó, mindenható, múltat, jelent és jövendőt átfogó, a termé-
szetet és a történelmet irányító hatalmának a jelképei és követei (8 v.).
A négy élőlény magasztaló énekbe kezd. A doxa, a timé és eucharistia a dicsőítés, tisz-
tességadás és hálaadás, a hódolat olyan megnyilvánulásai, amelyek csak Istent illetik meg. Isten
nevét továbbra sem ejti ki a látnok. A trónon ülő mellé most egy másik méltóságjelző is járul,
 24

amit az Ószövetség és a kegyes zsidóság is csak Isten nevével kapcsolatban használt: „az örökké
élő” (vö. Zsolt 42:3; Hós 2:1; 1Thessz 1:9; 1Tim 6:16). A négy „élőlény” magasztaló énekére
a huszonnégy vén lerakja koronáit a trón elé imádata jeléül. A római történetírók jegyzik fel,
hogy a vazallus fejedelmek hódolatuk jeléül lerakták királyi jelvényeiket a római császár szobra
elé (Tacitus, Annales XV, 29). Így dicsőítik az angyali fejedelmek is a Királyok Királyát. Az
axios az ünnepélyes hódolat kifejezése. Valószínű, hogy eredetileg az olimpiai győztesek ko-
szorúzásakor mondották. Később az egyház a püspökök beiktatásakor használta. Az „Urunk és
Istenünk” kifejezés császárkultusz elleni polemia is. Domitianus volt az első császár, aki elren-
delte, hogy hivatalos megszólítása ez legyen: „Dominus et Deus noster.” Egyedül az örökké élő
Isten a méltó, hogy így szólítsák, mert ő teremtett mindent és az ő szuverén akaratából lett
minden. A világ teremtésének végső értelme és célja Isten akarata. Emögé földi ember már nem
láthat be.
Jel. V. RÉSZ
Jel. 5,1–10. A Bárány átveszi a hétpecsétes könyvet.
A következő látomásban a Bárány alakja áll a középpontban. De a látnok személye is
előtérbe lép. Aktívabban vesz részt a mennyei jelenésben, mint eddig. Ezt jelzik az eidon
(1.2.6.11), eklaion (4), ékousa (11.13) szavak. Ez a magatartás érthető, hiszen az emberiség
sorsáról van szó.
János a trónon ülőnek a kezében egy könyvet lát, ami belül és kívül tele volt írva és hét
pecséttel le volt pecsételve. Az ókori keleten ősi időkből származó szokás, hogy a dokumentu-
mok szövegét a dokumentumot védő tok külsejére is ráírták. Így vált hitelessé és hamisíthatat-
lanná az okirat. A hét pecsét arra mutat, hogy az okmány Isten tökéletes és elrejtett, titkos vég-
zése. Hogy mi van a könyvbe írva, arról nem beszél külön a látnok, de a későbbi képből nyil-
vánvaló lesz, hogy Istennek az utolsó időkre vonatkozó üdvtörténeti terve van benne. A 7. pe-
csét feltörésével (8:1) ui. nem zárul le a végidők eseménysorozata, sőt újabb események indul-
nak el. A könyv tartalma tehát átfogja az utolsó idők minden eseményét.
Az erős angyal hatalmas hangja jelzi, hogy döntő jelentőségű eseményről van szó. El-
hangzik a döntő szó: „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltűrje pecsétjeit?” (2). Az
axios vallási-etikai értelemben evendő. Nem valami varázshatalom, hanem az Istenhez való
viszony a döntő a „méltó” cím elnyeréséhez. Az egész mindenségben nem volt senki, aki
„méltó” lett volna a könyv felnyitására, sőt arra sem, hogy beletekintsen (3. v. vö. Fil 2:10).
Erre a szomorú tényre a látnok keserves sírásra fakad (4. v.). Sírásának oka az a szomorú felis-
merés, hogy a teremtmények között nincsen senki, aki megoldja az emberiség sorskérdéseit, és
Istennek a sorsunkra vonatkozó végső tervét diadalra vigye.
Ekkor egy angyali fejedelem, a huszonnégy vén egyike odalépett Jánoshoz és megvi-
gasztalta. A vigasztalás tartalma az, hogy az Ószövetség által megígért Messiás győzött, és
elvégzi a megoldhatatlannak látszó feladatot. A „Júda törzséből való oroszlán” (Gen 49:9) és
„Dávid gyökere” (Ézs 11:10), mindkettő az Ószövetség által megjövendölt Messiás jelzője. A
Gen 49:9kk.-et Jézus korának zsidósága messiási jövendölésként értelmezte. A 6. versből azon-
ban világosan kitűnik, hogy ez a messiás nem a korabeli zsidó nacionalista mozgalmak politikai
messiás alakja. A látnok középen, a trón és a négy élőlény között egy Bárányt látott állni. A hét
szarv az uralkodói hatalom teljességének jele (Deut 33:17; Zsolt 22:22; vö. Henoch 89:42kk.).
A hét szem, „Isten hét Lelke”, a Bárány Isten mindenütt jelenvaló, mindent látó és tudó, és
mindenütt ható Lelke teljességének birtokosa. (Elképzelhetetlen, hogy amikor Isten és a Bárány
ilyen sorsdöntő módon jelen vannak a látomásban, Isten Lelke ne legyen jelen és a hét lélek
kifejezés csupán a hét planétára utaljon:) Tehát a Bárány bírja az isteni hatalom teljességét. De
 25

ez a bárány emberi vonásokat is visel: „mintha meg lett volna ölve”. A Bárány áldozati bárány
jeleit viseli. A keresztyén olvasó tudja, hogy nem más, mint a keresztrefeszített Krisztus, aki
helyettes elégtételt szenvedett a világért (Jn 1:29–36; 19:36; 1Kor 5:7; 1Pt 1:18). Ez a Bárány
azonban győzött, tehát nem maradt a halálban. Az enikésen utalás a feltámadására. A „Bárány”
jellegzetesen keresztyén messiási méltóságjelző, a József testamentuma nevű zsidó irat a ke-
resztyénségtől vette át.
A megöletett és feltámadott Krisztus átvette a könyvet a trónon ülő jobb kezéből. Ez az
aktus az ókori keleten az intronizáció, az uralkodói tisztbe való beiktatás aktusa. A keleti ural-
kodók ábrázoltatták így magukat, amint átveszik istenüktől a királyi megbízatásukról szóló do-
kumentumot. A 7. vers az őskeresztyénség hitvallásának tömör összefoglalása: a megöletett és
feltámadott Jézus Krisztus az Úr (vö. Fil 2:11; Mt 28:18–20). Ez az uralom még nem nyilván-
való az egész világ előtt, csak a sorskönyv pecséteinek feltörése után és a végső idők esemé-
nyeinek lezáródása után válik azzá, de az egyház a mennyei lényekkel, az Isten előtt szolgáló
angyalokkal együtt már tudja ezt, ezért számára kimeríthetetlen vigasztalás és erő forrása.
Jel. 5,11–14. Az angyalok és a teremtmények új éneke.
A megfeszített és feltámadott Krisztus intronizációja után a négy élőlény és a huszon-
négy vén, tehát az angyali fejedelmek kezükben hárfával (kithara a tradicionális istentiszteleti
hangszer) és az italáldozat céljaira szolgáló arany csészével „új éneket” kezdtek a Bárány ma-
gasztalására.
Az aranycsészében italáldozatként a „szentek imádságai” voltak. A huszonnégy vén,
Isten mennyei templomában és tróntermében közbenjáró, főpapi szerepet is végzett, amikor
Isten népének imádságait vitte Isten trónja elé. Az „új ének” a Zsoltárok könyvének gyakori
kifejezése (vö. 33:3; 40:3; 98:1 stb.). Főként olyankor nevezi a zsoltáríró így az énekét, amikor
Isten új szabadító tetteit dicséri. A Jel könyvében ez a megjelölés egy új üdvtörténeti korszak
kezdetét jelzi. Krisztus váltságműve elvégzésével új világkorszak vette kezdetét, és új világ van
kialakulóban. Isten legnagyobb szabadító tette méltó arra, hogy „új énekkel” dicsőítsék az an-
gyalok és emberek, az egész mindenség.
Az új ének első részében csak az angyali fejedelmek énekelnek. Azért dicsőítik a Bá-
rányt, mert váltsághalálával minden népből egy népet „vásárolt meg” (agorazein a váltsághalál
kifejezése vö. 1Kor 6:20; 7:23; Gal 3:13; 4:5) Istennek, amely Isten királysága és papságaként
részt nyer Krisztus uralmában (vö. Jel 1:5; 1Pt 2:9). Az angyali fejedelmek imája egyesül a
szentek magasztalásával, amelyet, mint italáldozatot Isten trónja elé öntenek. Az egyház létre-
jöttének csodájáért dicsőítik a Bárányt.
Ez a dicsőítő ének azonban csak jeladás ahhoz a hatalmas, mennyet és földet betöltő
doxológiához, amit a János számára hirtelen láthatóvá lett megszámlálhatatlan mennyei lény
énekel (vö. Dán 7:10; Henoch 14:22; 40:1) és vele együtt minden teremtmény a mindenség
minden dimenziójában (mennyben, földön, földalatt, tengerben). A hatalmas „kórusmű” a
Krisztusnak adott uralom teljes gazdagságát igyekszik felsorolni. Az erő, gazdagság, bölcsesség
és hatalom az, ami az uralkodást hatékonnyá teszi, a tisztesség, dicsőség és hálaadás pedig a
hódolat kifejezése az igazságos és áldást hozó uralkodásért (12 v.).
A zárórész a „trónon ülőt” és a Bárányt együtt magasztalja. Isten nemcsak teremtő (4.
r.), hanem megváltó, szabadító Isten is (5. v.). Őt illeti Krisztussal együtt minden hódolat örök-
kön-örökké, azaz vég nélkül. A császárkultusz minden magasztaló jelzőjét Istenre és Krisztusra
alkalmazza a mindenség éneke. Ez a merész „új ének” az őskeresztyénség öntudatos hitének és
hitvalló bátorságának legszebb kifejezése.
 26

A négy angyali fejedelem „áment” mond az énekre (14. v.), ezzel mintegy megpecsételi
annak valóságát és bizonyosságát.
Jel. VI. RÉSZ
Jel. 6,1–8. A vészthozó apokaliptikus lovasok.
Az egyes pecsétek felnyitása utáni látomásokban fokozódnak a katasztrófák egészen
Krisztus visszajöveteléig. Az első négy vízió eseményei párhuzamosan futnak egymás mellett
(1–8), az ötödik (9–11) és a hatodik (12–17) vízió különálló eseményeket ábrázol. A hetedik
pecsét feltörése (8–1) előtt van egy közbevetett látomás (7. r.), amelyben a figyelem nem a
világon végbemenő ítéletekre, hanem Isten választottaira, az egyházra összpontosul.
Amint a Bárány feltöri az első pecsétet, a négy élő lény közül az első hatalmas hangon
előszólít egy fehér lovon ülő lovast, akinek a kezében íj volt, fején korona és győztes hatalom
adatott neki. Mivel a négy ló látomása vészthozó jelenség és párhuzamosan fut, nem értelmez-
hető az első lovas sem Krisztusnak, sem az evangéliumnak, amint erre több exegeta próbál a
Jel 19:11kk. és a Mk 13:10 alapján következtetni. A jelenség jellegzetesen egy párthus lovas
képe. A párthusnak a császárok korában többször betörtek a római birodalomba és fennállt a
veszély, hogy elfoglalják a birodalom keleti részét. A vízió jelentése: a megerősödött párthus
birodalom győzelmei Róma felett a vég kezdetét jelentik (1–2).
A második pecsét felnyitásakor egy tűzvörös ló jött elő. A vörös szín a vér jele. Lova-
sának megadatott, hogy elvegye a békességet a földről. Ennek a lovasnak nincsenek olyan jel-
legzetes vonásai, amelyek alapján alakját elhelyezhessük a kor történetében. A kard a háború
jele (Mt 10:34; Mk 13:7). Azt jelenti a vízió, hogy a végső időkben soha nem látott méretű
háborúk törnek ki, amelyek az egész lakott területet sújtják. Az emberek esztelen dühükben
egymást gyilkolják (3–4).
A harmadik pecsét felnyitásakor megjelent fekete ló és lovasának kezében a mérleg az
éhínség jele (vö. Mk 13:8). Ókori asztrológiai kalendáriumokban a csillagkép mérleggel rossz
aratást, szegény esztendőt jelentett. Ha egy mérce búza egy dénár, ez azt jelenti, hogy egy mun-
kás napi keresetéért csak annyit vehet, amit aznap felél. Kezétől a szájáig él. Ez az ár a normá-
lishoz képest kb. tízszeres drágulást jelentett. A kevésbé értékes árpából háromszor annyit le-
hetett kapni egy dénárért. Az olaj és a bor luxuscikkek. A csapás tehát a legszélesebb néprétegek
eledelét, a búzát és az árpát érinti. De a gazdagok sem érezhetik magukat biztonságban, ha a
nép széles rétegei éheznek.
A negyedik fakó ló és rajta a halál és az alvilág letarolják, amit az első három megha-
gyott. A háborúval és az éhséggel együtt járnak a járványok. Az előző történelmi korok réme a
pestis, a döghalál, amelyet a temetetlen hullák tetemei terjesztettek, és a háború után legyengült
emberek közt szedte áldozatait.
A négy ló, színével együtt emlékeztet a Zak 1:1–7; 6:1–8 víziójára. Ott négy szekeret
lát a próféta, amelyikbe különböző színű lovak vannak fogva és a négy égtáj felé igyekeznek,
hogy elvigyék Isten parancsát. Itt a négy ló külön külön járja be a földet.
Az apokaliptikus hagyományban (vö. Mk 13) megvan az utolsó idők csapásainak a sor-
rendje: háborúk, általános kháosz, éhség, pestis, hívők üldözése, az ég és a föld megrendülése.
A háborúk, a kháosz, az éhség és a pestis bekövetkezett. A következő képben már a mártír-
egyházzal találkozunk.
Jel. 6,9–11. A mártírok lelkei a mennyei oltárnál.
Az ötödik pecsét felnyitásakor a látnok a mennyben egy oltárt pillant meg, amelynek a
lábánál azoknak a lelkei vannak, akik vértanúhalált haltak Isten igéjéért (dia ton logon tou theou
– a mártírhalál feltétele és kritériuma). A vértanúk halála áldozatnak számít Isten előtt (vö. Fil
 27

2:17; 2Tim 4:6). Ez az áldozat nem Krisztus halálával egyenlő, vagy hozzá hasonló, hanem
ahhoz csatlakozó áldozat az evangélium ügye érdekében (vö. Kol 1:24).
A mennyei templomban az oltár az a hely, ahol az üdvözült lelkek Isten különös közel-
ében vannak. Amíg a testük a feltámadást várja, lelkük Istennél van (vö. 7:15).
A vértanúk lelkeinek aggódó kiáltása közvetlenül Istenhez jut. A kiáltás tartalma az,
hogy Isten gyakorolja bírói hatalmát a gonoszokon, köztük az üldözőkön. Nem egyéni bosszú-
állás hangja ez, hanem Isten igazságos ítéletének sürgetése (10 v.).
János most sem említi Isten nevét, de a passzívum arra utal (az apokaliptika jellegzetes
igemódja), hogy Isten meghallotta kérésüket és felelt rá. A mártírok megkapják a mennyei lé-
nyek öltözetét, a fehér ruhát (3:4), egyben Isten „megnyugtatja” őket, türelemre inti „egy kis
ideig”, amíg a mártírok száma betelik. Az apokaliptikus tradíció szerint akkor jön el a teljes
megváltás óhajtott napja, amikor a mártírok meghatározott száma betelik (Henoch 47:1–4;
4Ezsd 4:35kk.; Baruch 30:2). Az egyháznak, Krisztus gyülekezetének az evangélium szolgála-
tában még el kell hordoznia azokat a szenvedéseket, amelyeket Isten elébe szabott. De ez az
idő nem hosszú. „Még egy rövid idő” – mondja Isten az őt ítéletre sürgető vértanúknak. Isten
türelmes, mert nem akarja, hogy némelyek elpusztuljanak, hanem, hogy mindenki megtérésre
jusson (2Pt 3:9).
Jel. 6,12–17. A mindenség megrendülése.
Az apokaliptikus dráma bevezetésének a csúcspontja a menny és a föld megrendülése.
Az apokaliptikus tradíció szerint az utolsó idők eseményeihez tartozik a földrengés és a fix-
firmamentum széthullása (vö. Mk 13:24; 4Ezsd 6:14kk.; Baruch Ap 70:8; Sibyllinák 3, 80kk.
669kk.).
János ebben a képekkel zsúfolt vízióban szabadon használja az Ószövetségből vett mo-
zaikokat. A nap elsötétedik, nem bocsátja ki éltető fényét, de mintegy gyászruhába öltözik; a
hold ezüstös, barátságos fényt. adó színe ijesztő vérvörössé lesz. A csillagok, amelyek az antik
nézet szerint a mennyboltozatra vannak erősítve, most lehullanak, mint az érett füge (13). Az
ég, amelyet sátor formájúnak képzeltek el, most feltekeredik, mint egy könyvtekercs. A hegyek
és szigetek elmozdulnak helyükről, a világ rendje felbomlott (14).
A rettenetes események elöl egyetlen ember sem menekülhet el. Mintegy hét rendben
sorolja fel az embereket a leghatalmasabbaktól a legalacsonyabb sorsúakig, rabszolgákig. Az
utolsó ítélet előrevetíti árnyékát, amikor mindenkinek egyenként ítéletre kell állnia (2Kor 5:10).
Az ítélettől való félelem jele, hogy kívánják inkább, hogy a hegyek rájuk essenek, mint a bűnt
büntető Isten és az ítéletet tartó Bárány ítélő széke elé kerüljenek. Ilyen iszonyú bűntudat terheli
őket (16 v.).
A nagy kérdés: „Ki állhat meg?” amikor eljön Isten haragjának napja. A 7. rész felelet
erre a kínzó kérdésre.
Jel. VII. RÉSZ
Jel. 7,1–8. A tizenkét törzsből elpecsételtek.
A 7. rész a Jel katasztrófa-sorozatában olyan, mint a vihar előtti csend. Az utolsó idők
drámája egy időre megállt, amíg Isten angyalai elpecsételik Isten szolgáit.
János (az ókori szemlélet szerint négyszög alakú föld négy sarkán) négy angyalt látott,
aki a négy szelet tartotta vissza (1. v.). Az apokaliptika jelképrendszerében a világ négy tája
felől jövő hatalmas, pusztító szelek egyszerre történő elszabadítása a közelgő vég jele (Dán 7:2;
vö. Sibyllinák 8:204kk.). A négy angyal parancsot kap egy hatalmas angyali fejedelemtől, hogy
tartsa vissza a szárazföld és a tenger elpusztítására kész erőket, míg el nem pecsételik Isten
 28

szolgáit. Az angyal kelet felől jön, ahol (az apokaliptikus tradíció szerint) a paradicsom volt
(Henoch Ap 32:2) és ahonnan a Messiást várták (Sibyllinák 3:652).
Az ókori keleten pecséttel jelölték meg a rabszolgákat (és az állatokat), hogy visszavon-
hatatlanul kétségtelenné tegyék hovatartozásukat. Az Isten által való elpecsételés nemcsak Isten
tulajdonjogának, hanem az Istentől nyújtott védelemnek is a jele a végidők próbái között (Ez
9:4; vö. 2Kor 1:20; Gal 6:17; Ef 1:15; 4:30). Ez a pecsét az őskeresztyénség hite szerint a ke-
resztség. Ez az elpecsételés azonban nem jelenti egyben a szenvedéstől való mentességet, ha-
nem azt; hogy a végső idők minden kísértésében és nyomorúságában sem ragadhatja ki a sátán
őket Isten kezéből.
Az elpecsételés módjáról nem ír semmit a látnok. Ellenben az elpecsételtek számát
közli. A 144 000 legkézenfekvőbb jelentése az, amit maga János is közöl. Izráel tizenkét tör-
zséből egyenként tizenkétezer reprezentálja a választottakat. Mivel az angyal „Isten szolgái”
(douloi tou theou) névvel illeti az elpecsételteket, feltehető, hogy itt azokról van szó, akik a
prófétákhoz és apostolokhoz hasonlóan életük egész hitvallásával különös módon Isten szolgái
voltak. De ez a szám annak a reménységnek is a jele, hogy Izráel elveszett északi törzsei az
utolsó időkben újra egybegyűjtetnek (Ézs 49:6; 4Ezsd 19:39kk.; Mt 19:28; Jel 21:12).
A tizenkét törzsből elpecsételtek listájában feltűnő, hogy az nem az elsőszülött Ruben-
nel kezdődik (vö. Gen 35:22.26; Lev 13:4–13; Deut 33:6–25; Ez 48). Júda az első, mert belőle
származott az élő Isten tisztelete mellett megmaradt Dávid királyi törzse, és belőle származik a
prófétai jövendölések szerint a Messiás (Róm 1:3; 2Tim 2:8; Mt 1:1–17; Lk 2:23–28). A lista
másik feltűnő vonása, hogy Dán törzse nem szerepel benne. Erre a rejtélyre az a bibliai és zsidó
tradíció ad választ, amely szerint Dán törzse bálványimádó lett (Bír 17kk.) és Dán fejedelme a
sátán (Dán Testamentuma 5:6kk.). Az egyházi atyák úgy fejlesztették tovább ezt a hagyományt,
hogy Dán törzséből származik az Antikrisztus (Irenaeus, Adversus Haereses V. 31:2).
Az elpecsételtekhez azonban nemcsak az Izráelból, hanem a „minden népből, törzsből,
nemzetből és nyelvből” elhívottak is hozzátartoznak (9. v.). Az egyház Istennek zsidókból és
pogányokból elhívott tulajdona (Gal 6:16; Ef 2:14; 1Pt 1:1; Jel 1:1).
Jel. 7,9–17. A választottak éneke Isten trónjánál.
János ezután egy megszámlálhatatlan sokaságot látott, amelynek a számát csak Isten
tudhatja. Ezek a pogányok közül elhívott szentek. Az egész sokaság Isten trónja és a Bárány
előtt állt: Ez a sokaság már nem a földön küzdő, szenvedő, hitvalló egyház, hanem a mennyei,
Krisztus által üdvözült, győzelmes egyház. Jóllehet a látomás még ígéret, de a prófétai bizony-
ság Isten ígéreteit beteljesedett valóságnak látja. A sugárzó fehér ruha a mennyei lények öltö-
zete, az üdvösség jele (vö. 3:5; 4:4), a pálmaág a kézben győzteseket megillető jelvény (1Makk
13:51; 2Makk 10:7).
A nagy sokaság Istent és a Bárányt dicsőíti. Az ének a sárkány legyőzése (12:10) és
Babilon bukása után (19:1) ismét elhangzik. Az ének már most Isten és a Bárány győzelmét
dicsőíti. Az üdvözültek énekére angyalok felelnek egy kéttagú énekkel, amelyben az a hitvallás
fejeződik ki, hogy minden dicsőség Istent illet (10:12; vö. 5:14).
Az utolsó idők drámai eseményeit újra és újra rövid szünetek szakítják meg, amelyekben
felhangzik Isten dicsőítése. A mennyei istentiszteleten az angyali karok és az üdvözültek ugyan-
azokkal a himnuszokkal dicsőítik Istent és a Bárányt, amelyeket a földön élő egyház istentisz-
teletein is énekelnek (1Kor 14:26; Kol 3:16; Ef 5:19 utal ezekre a himnuszokra és zsoltárokra).
Ezek szókincseiket főleg az ószövetség énekköltészetéből és a zsinagógai liturgiából merítik.
Innen veszi át az ősegyház a „halleluja” (= magasztaljátok az Urat) fölszólítást, amely arra hívja
fel a gyülekezetet, hogy Istent énekkel dicsőítse (19:1.3–4.6.). Hasonlóan az „amén” (= igaz
 29

ez) is a zsinagógai istentisztelet része, amelynek kimondásával a gyülekezet minden tagja ma-
gáévá tette Isten igéjét (1:7; 5:14; 7:12; 19:4; 21:20). A mennyei istentiszteleten elhangzanak
az ősegyház kikristályosodott hitvallási formulái is. Krisztus méltóságjelzői „a hű tanú”, „első-
szülött a halottak közül”, „a föld királyainak a fejedelme” (1:5), „aki halott volt és él”, aki „vére
által megváltott” (1:18) formulák, mind az ősegyház hitvallásaiból valók, amelyek a keresztre
feszített, feltámadt és megdicsőült Krisztust dicsőítik. Isten teremtő és világkormányzó hatal-
mának és a Bárány megváltó, szabadító munkájának, uralkodásának és igaz bírói ítéletének
dicsőítésében egy a földi egyház Isten angyalaival és megdicsőült szolgáival (4:8; 5:13; 12:10;
19:1–10). A Jel könyvének liturgiai betétjei értékes adatokat szolgáltatnak az ősegyház isten-
tiszteletéről és benne az őskeresztyénség énekkincséről.
A 9–12-ben (ill. 1–12-ben) közölt jelenéshez magyarázatot is kap János egy angyali
fejedelemtől. „Egy a vének közül” megkérdezi a látnokot: „Kik ezek és honnan jöttek”. A lát-
nok alázatos feleletére: „Te tudod uram” – a kérdező felel. A fehérruhás sereg Isten trónja körül,
a győzelmes egyház „nagy szorongattatásból” (thlipsis megaté), (Dán 12:1; Mk 13:19) jött,
próbákon, kísértéseken, vértanúságon át jutott el a győzelemig. De nem magának köszönheti,
hogy üdvözült, mennyei boldogságot nyert, hanem a Báránynak, akinek vérében megmosta
„ruháit”. Ezért lehetnek szüntelen Isten trónja előtt és szolgálhatnak neki különös és üdvösséget
adó jelenlétében. Igen fontos az, amit a Bárány vérének bűntörlő és üdvözítő erejéről mond a
14. és 15. vers. Krisztus vére fehérre mos – paradox formula jelzi, hogy a Jelenések könyvéből
sem hiányzik a kegyelemből való megigazulás evangéliuma, akkor sem, ha János Páltól elté-
rően más szavakkal fejezi ki az Isten feltétel nélküli üdvözítő szeretetéről szóló örömhírt. Ezt
Luther is figyelmen kívül hagyta.
A szenvedések és próbák mélyéről jövő egyházát Krisztus, a jó pásztor vezeti az örök
élet forrásaira (Jn 4:10–15). Az emberi léttel és a hitvalló élettel járó szenvedéseknek emléke
sem marad, mert Isten minden könnyet eltöröl szemükről (Ézs 25:8; Jel 21:3).
Jel. VIII. RÉSZ
Jel. 8,1–6. A hetedik pecsét felnyitása. A szentek imádsága a mennyei oltáron.
A hetedik pecsét felnyitását a mennyben csend követi „mintegy fél óráig”. Az apokalip-
tika jelképrendszerében a csend Isten teremtését megelőző állapot, tehát az új teremtést meg-
előző feszült várakozás jele. Egyben az az óra, amikor Izráel imádsága eljut Isten elébe, tehát
meghallgattatásra talál. A 3. v.-ben a szentek imádságairól van szó, amelyek az újszövetségi
kijelentés bizonysága szerint ebben az eschatológiai kérésben foglalhatók össze: „Jöjjön el a te
országod!” A „fél óra” a „fél idő” vészthozó száma, az Isten nagy eschatológiai órájának, ide-
jének a vészthozó első felét, az új teremtést megelőző ítéleteket és katasztrófákat jelzi. Az új
teremtésre váró mennyei istentisztelet résztvevői feszült, fenséges és félelmetes csendben vár-
ják Isten új teremtését bevezető tettei kezdetét.
Tóbiás könyve (12:12) szerint a hét arkangyal feladata, hogy a kegyesek imádságait
Isten elé vigye. Ezek az ő „orcájának angyalai” (Ézs 63:9), akik parancsai teljesítésére készen,
előtte állanak. A hét angyalnak hét trombita „adatott”. Az apokaliptika stílusához híven nem
mondja, hogy ki adta a trombitát, de nyilvánvalóan Isten vagy Krisztus. A trombita, salpigx
harsona alakú, fúvós hangszer, amelyet istentiszteleti hangszerként és harci kürtként használtak.
Tiszta és éles hangja alkalmassá tette mindkét szolgálatra. Itt az utolsó idők jeleként szólal meg
(vö. 1Kor 15:52; 1Thessz 4:16).
A figyelem most a füstölő (nem az égőáldozati) oltár felé fordul (3. v.). Az oltáron ott
vannak a szentek imádságai. Az angyal arany tömjéntartóból sok tömjént, füstölő áldozathoz
használt füstölőszert tesz a szentek imádságához. A tömjén és az imádság hasonlata a Zsoltárok
 30

könyvéből ered (141:2). Az imádság lehet jó illatú áldozat, illat-áldozat Isten előtt, de szükség
van arra, hogy a mennyei oltáron megtisztuljon minden földi szennytől. Ezért száll fel a tömjén
füstje a „Szentek imádságaiért az Isten elé” (4. v.). A földön élő, a történelmi utat járó, a földön
küzdő és szolgáló egyház imádságai által van jelen a mennyben, Isten trónjánál, és vesz részt a
mennyei istentiszteleten. A Jel könyve ismételten rámutat az imádság nélkülözhetetlen szere-
pére és páratlan lehetőségeire az egyház életében. Ez a rész közvetlen kapcsolatban áll a 6:9–
11. versekkel, ahol Isten válaszol a vértanúk könyörgésére.
Isten válasza az imádságra, hogy elkezdi az ítéletet. Ennek jele az oltárról a földre dobott
tűz. Az előbbi csenddel ellentétben mennydörgések, földrengések hatalmas hangja hirdeti, hogy
Isten fenségében és dicsőségében, igazságában cselekedni fog (5. v.). A megadott jelre a hét
angyal is felkészült a harsona-kürtök megfúvására, amelyeknek hangjával új apokaliptikus ese-
mények sorozata indul el.
Jel. 8,7–12. A négy első trombitaszó.
Az első négy vízió a 6:1–8-hoz hasonlóan szorosan egybekapcsolódik,.és rövid össze-
foglalásban jelenik meg. Ezzel szemben a három utolsó trombitaszót követő eseményeket János
részletesen leírja. A négy első trombitaszót követő eseményekben az egyiptomi csapások is-
métlődése figyelhető meg, kozmikus méretekre kivetítve. Emellett megfigyelhető a katasztró-
fák súlyosságának fokozódása is. Az ítélet kiterjed az egész mindenségre, átfogja a földet, a
tengert, az édes-vizeket és az égitesteket.
Az első angyal trombitájának szavára a hetedik egyiptomi csapáshoz hasonló ítélet zú-
dul a földre (Ex 9:23–26). A vérrel kevert tűzeső képének alapélményét a Szahara felől jövő
pusztító viharok adták, amelyeket vörösre festett a sivatag vörös színű, finom homokja. Vérvö-
rös, pusztító jégeső, tüzes villámokkal pusztítja el a földön a fák és növények harmadát. Vésze-
sen összezsugorodik mindaz, ami az embernek eledelt ad, ami kedvessé teszi életét. A föld,
amelyiket az ember, mint kertet művel, a „felégetett földdé” lesz, a pusztító bűn visszatükrözé-
seként. Ez az első, a végső idők előjele (vö. Jóel 3:3kk.; Oracula Sibyllina 5,377).
A második angyal trombitájának szavára egy tűzben égő nagy hegyhez hasonló tömeg
vettetett a tengerbe, és a tenger harmada vérré lett. Az első egyiptomi csapás: a vizek vérré
változtatása (Ex 7:20kk.) ismétlődik meg, a tengerek egészére kiterjedve. A Vezúv Kr. u. 79-
ben történt kitörése csak hátteréül szolgálhatott a képnek. A jelenés nem szorítkozik a Vezúv
kitörésének leírására. A halak tömeges pusztulása, amelyek a tengerpartok lakosságának fő ele-
delül szolgáltak, valamint a tengeri flották és legénységük pusztulása mutatja, hogy a természet
ellenségévé lett az embernek, aki kilépett a teremtés rendjéből és ellensége lett a teremtő Isten-
nek (8–9. v.).
A harmadik vízió nem kapcsolódik egyiptomi csapáshoz. A csapás egy nagy csillag ké-
pében a menny felöl jön, jele Isten ítéletének. A csillag neve apsintos – üröm, szabadon képzett
név, a lezuhant üstökös hatására utal. Az üröm, amely az „arthemisia absinthium” növény ke-
serű ízű kivonata, nem mérges. Mint vallási szimbólum azonban méregnek számit. Az Istentől
való elszakadás, a fájdalom, az ítélet és keserűség szimbóluma (vö. Deut 29:18; Jer 9:15; JSir
3:5; Ám 5:7; 6:12; Péld 5:4). Az édes vizek keserűvé változása apokaliptikus váradalom (4Ezsd
5,9). Az élet helyett halált adó vizek szintén a természet rendjének a visszájára fordulását jelen-
tik. Isten ítélete folytán a tápláló természet halálthozóvá válik. A negyedik csapás megfelel a
kilencedik egyiptomi csapásnak (Ex 10:21kk.), univerzális méretekben. Az égitestek elveszítik
fényük egyharmadát. Nap és holdfogyatkozás az ókorban rémületet váltott ki és háborúk, ter-
mészeti katasztrófák jelzésének számított (vö. Ézs 13:10; Ez 32:7; Ám 8:9; Zof 1:15; Jób 3:9;
 31

Lk 21:25–26). A nap fénye nemcsak a vegetáció és az emberi élet feltétele, hanem Isten ke-
gyelmének a jele is (vö. Mt 5:45). Az ember élete és egyáltalán az élet nem természetes a földön,
Isten kegyelméből van, aki szuverén szeretetéből gazdagon adja, vagy igazsága szerint elvonja
annak feltételeit. Az első négy csapás tartalmi magyarázata Jézusnak Lk 21:25–26-ban közölt
szavaiban található. Mindezek a jelek az Emberfia eljövetelének közelségét mutatják, egyben
az Isten országa közelgő érvényrejutására utalnak.
Jel. 8,13. A zeniten repülő sas.
A sas, mint Isten követe ismerős az apokaliptikában (Baruch Ap. 77,99kk.), de az em-
berekhez beszélő, az emberiség számára ítéletet hirdető sas egyedül a Jel könyvében fordul elő.
A sas valójában angyali lényhez hasonlít. Azért repül magasan az „ég közepén”, hogy mindenki
hallja hangját. A három jaj-kiáltás az ítélet fokozódásának a jele. Eddig természeti katasztrófák
sújtották az embereket, ezután a csapások démonikussá fokozódnak, az alvilág szabadul rá az
emberre.
Jel. IX. RÉSZ
Jel. 9,1–12. Az ötödik trombitaszó.
Az ötödik trombitaszó által kiváltott események részben a nyolcadik egyiptomi csapás-
hoz (Ex 10:1kk.), részben a Jóel 1–2. r-ben leírt sáskacsapáshoz hasonlítanak. A képet az escha-
tológiai helyzet és az apokaliptikus kifejezési mód démonikus vonásokkal színezi, és kozmikus
méretűvé fokozza. A csillag, amely a mennyből a földre hull, mennyei lényt ábrázol (vö.
Henoch 86:3; 88:1; vö. Jel 20:1). Az angyalnak „adatott” az „alvilág mélységének kulcsa”. Az
abyssos (amelyet a bibliai hagyomány hol elválaszt a seoltól, hol együvé helyez vele vö. Jób
41:22kk.; Róm 10:7), az apokaliptikus irodalom szerint a gonosz lelkek tömlöce (vö. Henoch
10:4kk.; 18:11kk.; 19:1; 4Ezsd 7:36; vö. Lk 8:31). Ennek a kulcsa Krisztus kezében van (vö.
Jel 1:18). Most egy angyal kapta meg, hogy nyissa fel és szabadítsa rá a démonokat az ember-
világra. Az ókori világkép szerint a mindenség három rétegben helyezkedik el: fent a menny,
Isten és a mennyei lények lakóhelye, középen a föld, az emberek és a földi élet, növények és
állatok világa, lenn, a föld alatt pedig a halottak és a gonosz lelkek világa. A mélységben tűz
van. Ez a világkép, amelyet a bibliai emberek is magától értetődően átvesznek az ókor szellemi
örökségéből, nem kötelez bennünket. Nekünk, éppen úgy, mint a bibliai kijelentés közvetítői-
nek, nem a kifejezési forma, hanem annak theológiai tartalma a fontos. Isten az utolsó időkben
a bűn büntetéséül engedi, hogy a gonosz kitombolja magát a világban.
Az apokaliptikus kép szerint a mélységből előbb füst tör elő, amely elhomályosítja a
napot és a levegőt. Az éltető napfény eltűnik az ítélet jeleként. A füstből sáskához hasonló
lények jönnek elő. Ezek nem sáskák, hanem, amint a 7kk. versekben olvasható leírásból kitűnik,
fantasztikus apokaliptikus, démoni szörnyek. Az alapvető kép a sáskajárás és a sáskafelhő,
amely a keleti ember számára a maga pusztító, félelmetes és ellenállhatatlan valóságában, apo-
kaliptikus jelenség volt. Ezek a démonikus szörnyek azért sem igazi sáskák, mert a növényzet-
nek nem ártanak, csak az embereknek. Csak azoknak az embereknek ártanak, akiknek „nincs
az Isten pecsétje a homlokukon” (4. v.). A gonoszságnak engedelmeskedő emberekre rászaba-
dul a démoni világ, új, eddig ismeretlen kín formájában. A démoni szörnyek által okozott kín
olyan, „mint a skorpió okozta kín” (5. v.). A skorpió csípése Palesztinában legfeljebb gyerme-
kekre nézve halálos. Felnőtteknek csak kínt okoz. A démonok okozta kín ehhez hasonló, de
mégis egészen más. Valószínűleg lelki gyötrelmeket okoz. Lehet, hogy a látnok ma az idegbe-
tegségek különböző terminusaival írná le ezt a gyötrelmet. Az emberek a gyötrelem miatt „ke-
resik a halált”, szeretnének halálba menekülni, de a halál „elfut előlük”. Isten ítélete elől nem
 32

menekülhet az ember a halálba. Vannak kérdések, amelyeket nem old meg a halál. A 6. versben
kidomborodik a Jel parainetikus jellege.
A sáskaszerű démoni lények hatalma öt hónapig tart (5. v.). Az öt hónap a sáska élet-
ideje, másrészt egy meghatározott kerek szám (vö. Gen 7:24; vö. Mt 25:15; Lk 12:6; 14:19;
1Kor 14:19). A démonok tombolásának határa van. Elszabadításuk nem jelenti végleges ural-
mukat. Istennek van hatalma visszaparancsolni őket. A világban ő marad az Úr.
A látnok részletesen leírja a démoni lények külsejét. Hasonlóak a harci lovakhoz, fejü-
kön korona, arcuk emberarc, a sörényük olyan, mint az asszonyi haj, foguk oroszlánfog, öltö-
zetük vaspáncélhoz hasonló, hangjuk, mint a harcba rohanó hadiszekerek hangja. Tetszetős
külső, emberarc, és mögötte oroszlánfog, démoni torzó, amely azonban a bűn és gonoszság
lényegi vonásaira is rátapint.
A démoni seregeknek királya is van, neve Abaddón. Ez a név megfelel a seol és az
abyssos jelentésének. Jób 28:22 perszonifikálja. A rabbiknál és a mandeus irodalomban a pokol
legalsóbb része. A héber név ennek a királyi formában megjelenő angyali lénynek a titkát rejti.
Ezért van mellette nyomban a magyarázat. Görögben az Apollyón nevet viseli. Ennek a jelen-
tése: „pusztító”. A szó az Apollo névre céloz, amelyet a görögök is az apollymi igéből vezetnek
le. Apolló a pestissel pusztító isten, kedves állata a sáska. Mivel Augustus Apollót védőisten-
ként tisztelte, és később is, mint a császárok védőistene különös tiszteletben részesült, némely
exegeta a római császárral azonosítja Abaddónt. Az egész kép azonban annyira apokaliptikus-
mitológiai jellegű, hogy minden kortörténeti kapcsolatot nélkülöz. Legfeljebb egy császárkul-
tusz elleni célzást láthatunk benne, de ezen túl a szöveg elleni erőszak lenne a jelenést valamely
történeti dátumhoz, vagy alakhoz kötni. A jelenésnek az utolsó időkre vonatkozó eschatológiai
jelentése van.
Az „öt hónap” letelte után elmúlik a csapás, de az ítélet tovább folytatódik. A látnok
jelzi, hogy még nem érte el az ítélet a csúcspontját. Egy „jaj”, azaz a fájdalomnak és rémületnek
egy hulláma elmúlt, de még kettő hátra van.
Jel. 9,13–21. A hatodik trombitaszó.
A hatodik angyalt trombitaszavának az elhangzása után a mennyei áldozati oltár négy
szarva felől parancs hangzik el, amelyben a trombitáló angyal parancsot kap az Eufratesnél
megkötözött négy angyal eloldozására. Az oltár az a hely, ahová a szentek imádságai felszálltak
(6:8; 8:3). A következő események is úgy tekinthetők tehát, mint a szentek imádságaira adott
felelet, amelyek közelebb hozzák Isten országát. A 7:1-ben már találkoztunk négy angyali lény-
nyel, akik a föld négy sarkán állottak. Ott visszatartották a csapást, itt pedig viszik a csapást a
négy égtáj felé. A két jelenésben csak a négyes szám közös. Ott Isten angyalairól, itt démoni
lelkekről van szó, akik démoni seregeket vezetnek pusztításra. Rendeltetésük az emberiség egy-
harmadának elpusztítása. Még az utolsó idők apokaliptikus eseményei között sem pusztul el
mindenki. Az elpusztultak sorsa a megmaradóknak intelmül szolgál. A négy angyal a háború
hihetetlen pusztítását bocsátja a világra. A pusztító angyalok által vezetett sereg lovasainak
apokaliptikus száma húszezerszer tízezer, azaz 200 millió. Ez a szám csak a seregek ellenáll-
hatatlan voltát jelzi. Ennek a látomásnak sincs semmi kortörténeti támpontja. Hátterében az
Ezékiel 38 és Henoch 56:5 próféciája, illetve apokaliptikus víziója áll Gógról és Magógról.
Ezekben a víziókban a lovasok Palesztinát árasztják el. Itt minden kortörténeti utalás hiányzik,
ezért a jelenés csak az utolsó időkre vonatkoztatható.
A lovasok páncéljának a színe és a lovak feje nincs kapcsolatban a csapás lényegével,
az emberiség egyharmada megölésével. Leírásuk démonikus mivoltuk hangsúlyozására szolgál
(17. v.). A tűzokádó szörnyek képzete az ókori keleten elterjedt vallástörténeti motívum (vö.
 33

Jób 41:19kk.). Az embereket a tűz, füst és a kén ölte meg, amely a lovak szájából kijött (vö.
14:10; 19:20; 21:8). A kén a pokol kínjának a szimbóluma. Ezek a démoni lovasok apokalipli-
kus méretű háborúk okozói, amelyekben az emberiség nagy hányada elpusztul. Az emberi go-
noszság és démonikus visszahatása az, ami pusztulással fenyegeti az emberiséget.
Tűzokádó lovak, oroszlánfejjel, kígyófarokkal a teremtés felforgatott rendjének démo-
nikus szimbólumai. Vannak magyarázók, akik ezekben az apokaliptikus lényekben modern
harci eszközöket vélnek felfedezni (vö. Brütsch I. 378). Ezek szerint a lovak modern harci re-
pülőgépeket jelképeznek, a fejükben és farkukban lévő fegyverek a repülőgépek fedélzeti fegy-
verei és bombaterhük. A füst a gépek által húzott kondenzcsíkok, a tűz és a kén az atombomba
pusztítását jelezné. Akik azonban így próbálják magyarázni a Jelenések könyvét, azok elárul-
ják, hogy a zsidó és keresztyén apokaliptika legelemibb ismeretét nélkülözik, és megoldásainak
szabályaival nincsenek tisztában.
Ez a csapás figyelmeztetés ítélet volt azok számára, akik megmenekültek a haláltól,
hogy térjenek meg a bálványozástól, a gonoszságból. De ezek elzárkóznak, keménységükben
Isten megtérésre hívó üzenetétől, és továbbra is a teremtményeket imádják a Teremtő helyett
(vö. Róm 1:21kk.). A bálványistenek, bár ismert fémekből és fából vannak, mégis a bibliai
kijelentés embereinek a szemében démonikus, ördögi hatalmak megszemélyesítői voltak, ame-
lyek igézetükben és rabságukban tartották az embereket (vö. 1Kor 10:20). Ha az emberáldoza-
tokra, vagy a kultusz-paráznaságra gondolunk, látjuk, hogy a bálványimádás nem veszélytelen
és neutrális vallási magatartás volt. Bár tudják a próféták is, hogy a bálványok emberi kéz csi-
nálmányai és önmagukban semmi hatalmuk nincs (Ézs 44:8kk.; Dán 5:23), de azáltal, hogy a
tisztátalan emberi vágyak megtestesítői, démoni erőt nyernek. Ezért hadakoztak a próféták,
apostolok és a bibliai emberek a bálványimádás ellen, amely nem szükségszerűen szobor és
képkultusz. Ölthet egészen kifinomult formákat, amikor az ember „keze alkotásait” imádja és
ezt tartja végső valóságnak életében, amiért kész „gyilkosságra”, „paráznaságra”, „lopásra” és
„varázslásra”, azaz sötét mágiára, okkult cselekményekre. A pogány babonával együtt jár a
gonosz életfolytatás (Róm 1:25kk.). A 21. versben felsorolt bűnök megegyeznek az 5–7. paran-
csolatban tiltott bűnökkel. A pharmakeia a varázslás, amelyben bizonyos rítusokkal kényszerí-
teni akarják az istenséget az emberi akarat teljesítésére, jellegzetes pogány babona, az önző
ember maga alkotta vallásának legjellegzetesebb vallástörténeti kifejeződése.
Az apokaliptikus ítéletek gomolygásában sem szabad elfelejtenünk, hogy az egész em-
beri történeten át, annak utolsó fejezetéig mindenütt Isten kegyelmi szövetsége és megtérésre
hívó szava kiséri az emberiséget. A Jel könyve megtanít bennünket arra, hogy ezt a szövetséget
és az evangélium szüntelen szóló szavát fontosabbnak tartsuk, mint a történelmi ítéleteket. En-
nek a kegyelmi szövetségnek a meghirdetésében van az egyház felelőssége és szolgálata.
Jel. X. RÉSZ
A jelenések színhelye János látószögéből változik. Az eddig kinyilatkoztatott jelenése-
ket a látnok a mennyből, Isten trónja mellől, Isten templomából szemlélhette (vö. 4:1). János
most újra a földön van. Az erős angyal, aki leszáll a mennyből, az apokaliptika képvilágát fi-
gyelembe véve Gábriel arkangyal, aki Isten követe és akinek ez az állandó jelzője: „erős”. A
szivárvány a feje fölött és napként sugárzó arca földöntúli hatalmát és méltóságát jelképezi. A
szivárvány ezen kívül Istennek az emberrel kötött kegyelmi szövetségére utal (Gen 9:13kk.; Ez
1:28; Jel 4:3). Lábai tűzoszlophoz hasonlóak (vö. 1:16). Bal lábát a tengerre, jobb lábát a szá-
razföldre helyezi. A „tenger és a föld” kifejezések az Ószövetségben a világ teljességének jel-
képe. Gábriel tehát annak nevében szól, aki Ura a szárazföldnek és a tengereknek és minden
bennük lévőnek, tehát az egész teremtett világnak. Az angyal kezében nyitott könyvecske van
 34

(biblaridion). Erről, illetve ennek tartalmáról később beszél az angyal. A szöveg összefüggésé-
ből kitűnik, hogy ez a könyvecske nem azonos a sorskönyvvel (biblion!), amit Krisztus vesz át
a trónon ülő kezéből (5:1kk.). Az angyal kezében lévő nyitott könyvecske próféciákat tartalmaz,
amelyek csak egy kis fejezetét alkotják a Krisztus kezében lévő könyvnek, amelyben Istennek
az utolsó időkre vonatkozó teljes terve van megírva.
Az angyal hatalmas hangon felkiáltott, rá a „hét mennydörgés” válaszolt (3. v.), de a hét
mennydörgés szavát nem volt szabad Jánosnak megírni. Az egyház története folyamán sokan
próbálták kíváncsiskodva megfejteni az angyal és Isten között folyó hatalmas dialógust, de
mindez hiú emberi próbálkozás maradt. Az embernek nem adatott Istenről és Isten terveiről
más „szó”, csak Jézus Krisztus. Annyit elárul a Jel 10. része, hogy van Istennek más szava is
(vö. Zsolt 29), de ez emberi fül számára hozzáférhetetlen (2Kor 12:4). A szent hetes szám jelzi,
hogy a mennydörgésekben Isten szólt. A titkok az Istenéi, a kijelentett dolgok az emberéi. Ezzel
alázatosan megelégszik János, és mi sem tehetünk másképpen, ha nem akarjuk erőnket termé-
ketlen spekulációkra pazarolni.
Az angyal a mennydörgések szavának magyarázata helyett, az eskü jellegzetes tartásá-
val, égrenyújtott jobb kézzel, megesküdött Istenre – akinek nevét a teremtő Isten ószövetségi
méltóságjelzőivel fejezi ki –, hogy „idő többé nem lészen”. Ez a kijelentés távol áll minden idő-
filozófiától. Az Újszövetség nem ismeri az időtlenséget. Az idő Isten cselekvésének a tere. Ahol
Isten cselekszik, ott idő is van, akkor is, ha ezt az időt örökkévalóságnak, világkorszakok sorá-
nak nevezi a bibliai kijelentés. A chronos itt a kairos szó értelmében használatos. Amint azt a
görög nyelvészet kimutatta, a különböző időfogalmak nem mereven lezártak és körülhatároltak,
olykor helyet cserélnek és helyettesítik egymást. Jelentésüket mindig a szöveg összefüggéséből
tudhatjuk meg teljes bizonyossággal. „Idő többé nem lészen” – azt jelenti, hogy a vég közel.
Nem lesznek többé terminusok a történelemben, nem lesznek kegyelmi idők és nem lesznek
megtérésre felhívó ítéletek. A földi történet kora közelesen lezárul és átadja helyét Isten ország-
lásának (vö. Dán 12:7; Hab 2:3. ou mé chronisé!).
A hetedik angyal trombitálásának napjaiban beteljesedik Isten „titka”, amit szolgáinak
megjelentett. Isten titka – to mysterion tou theou – Isten üdvözítő terve (vö. Róm 11:25; 1Kor
15:51). Isten üdvözítő terve rövidesen megvalósul és célhoz ér.
A látnokot újra megszólítja a „hang”, amely vele beszélt. Ez a hang az őt küldő Krisztus
hangja. Parancsot kap arra, hogy a könyvecskét átvegye az angyaltól. Az átvétel után az an-
gyaltól kapja a további különös parancsot: „Vedd és edd meg!” (9. v.). A jelenet Ez 3:1kk.-ból
már ismert. A próféta próféciát kap, amellyel teljesen eggyé kell válnia, hogy teljesíthesse. A
két jelenet közt a különbség a prófécia tartalmában van. A prófécia egyszerre édes és keserű.
Édes, mert benne van az evangélium, Isten kegyelmi üzenete, keserű, mert ítéletet is hirdet.
Keserű, mert Isten népének is sokat kell szenvednie még Isten országa beteljesedéséig (11:1–
14), de édes, mert az is világos a próféciában, hogy Isten győzelemre viszi övéit, és részt ad
nekik a maga győzelmében a bűn és halál felett (11:11–12:15kk.).
Jánosnak hirdetnie kell a könyvecskében megírt próféciát a világ népeiről, nemzeteiről,
nyelveiről (itt a néptörzs egyik formáját jelenti) és királyairól az egész világ előtt. A patmoszi
száműzött apostol, mint az ószövetségi próféták utóda mint újszövetségi próféta Krisztus escha-
tológiai követe szól a világnak isteni felhatalmazással, Isten utolsó időkre szóló üzenetéről.
Jel. XI. RÉSZ
A 11. rész egymástól világosan megkülönböztethető két szakaszra oszlik. Az első sza-
kasz (1–14) a templom megmérésének szimbolikus cselekményéről és Isten két tanújának sor-
sáról, a másik a hetedik trombitaszót követő mennyei jelenésekről szól (15–19).
 35

Jel. 11,1–14. A templom megmérése, Isten két tanúja.

A látnok jelképes prófétai cselekvésre kap felhívást. Egy mérőnádat kap, hogy „mérje
meg” az Isten templomát, az oltárt és a benne imádkozókat (v.). A cselekmény valóban jelképes,
hiszen a templomot és az oltárt még meg lehet mérni hosszmértékkel, de a templomban imád-
kozókat nem. A mérés itt a felmérés, egyben a megőrzés, védelem jelképe. Akit az Isten szá-
montart, azt megőrzi.
A cselekmény ószövetségi ősképéül Ez 40:3kk.-ben olvasható leírás szolgál. A két tör-
ténet között azonban nemcsak formális, hanem lényeges tartalmi különbség is van. Ez könyvé-
ben egy angyal méri meg a templomot, hogy a mérés az új templom alaprajzául szolgáljon. Itt
nincs szó új templomról. Az új Jeruzsálemnek nem lesz temploma (Jel 21:22). A jeruzsálemi
templomról van szó tehát, de jelképes értelemben. A 8. v.-ben olvasható pneumatikós világosan
utal arra, hogy mindaz, amit János itt Jeruzsálemről mond, képesbeszéd, „lelkileg” és nem szó
szerint értelmezhető. A látnok az apokaliptika stílusához hűen olykor allegorizáláshoz és pne-
umatikus exegézishez folyamodik. A látomás tartalma a következő: Jóllehet, a pogányság az
utolsó időkben mindent eláraszt, még a legszentebb helyekre is betör, de Isten megőrzi azokat,
akik az ő templomában, az ő egyházában, neki hűen szolgálnak. Az apostoli levelek is gyakran
nevezik az egyházat Isten templomának (vö. 1Kor 3:16; 2Kor 6:16; Gal 2:26; Ef 2:19kk.; 1Pt
2:25).
Annak a váradalomnak, hogy Isten az utolsó időben megőrzi a templomot és a bennelé-
vőket; megvan az apokaliptikus elődje. Kr. u. 70-ben a zsidó-római háború idején a zelóták
legradikálisabb és legfanatikusabb csoportja erőddé alakította át a templomot. Egy apokalipti-
kus váradalom alapján – amelyről Josephus történetíró tudósít – azt remélték, hogy a rómaiak
csak a templomig juthatnak el, a templomot már nem vehetik be, mert az Isten védelme alatt
áll. Sőt, ha az ellenség eljut a templomig, megjelenik a Messiás, és elpusztítja. Ez az apokalip-
tikus váradalom nem teljesedett be. Most János isteni ígéretet közöl mindazokkal, akik az élő
Isten templomában, az anyaszentegyházban szolgálnak. Az utolsó idők katasztrófákkal és tör-
téneti ítéletekkel teljes első felében (42 hónap, 3 és fél év), ha szenvedéseken keresztül is, de
megtartatnak Isten országa számára, az örök életre.
Isten két tanúja prófétai küldetéssel lép fel. A zsákruha azt jelenti, hogy bűnbánatra;
megtérésre hívó prédikációt kell szólniuk (vö. Jón 3:5; Mt 11:21). Küldetésük ideje 1250 nap,
ami 42 hónappal, illetve három és fél évvel egyenlő. Feladatuk az eschaton katasztrófákkal
teljes idejére, első felére terjed ki. A látnokhoz szóló hang, Isten vagy Krisztus hangja, Zakariás
próféta szavaival „két olajfa és két gyertyatartó” névvel illeti a két tanút, akik „a föld Ura előtt
állanak” (vö. Zak 4:3.11–14). Zakariás Izráel királyáról és főpapjáról, a két felkentről mondja
azt a próféciát, akiktől várja Izráel helyreállítását. A papi tradícióban volt egy olyan váradalom,
hogy az idők végén két messiás (felkent), egy főpap – és egy királymessiás állítja helyre Izráelt.
Ez a hagyomány is részben Zakariás próféciáján alapul. Itt azonban nem lehet szó erről, mert a
Jel írója számára a Messiás már eljött. Sokkal inkább az az apokaliptikus hagyomány áll a két
tanú képe mögött, hogy az utolsó időkben a Messiás előfutáraként Illés és Mózes megjelennek.
Itt Elias redivivus és a Moses redivivus Krisztus visszajövetelének az előfutáraiként megtérésre
hívják fel Izráelt, és a népeket (vö. Mal 3:23kk.; Sirach 48:10; Deut 18:15; Mk 9:4). A nekik
adott hatalom Illés és Mózes történeti alakjára emlékeztet. Van hatalmuk arra, hogy tűzzel
emésszék meg azokat, akik meg akarják akadályozni őket küldetésük véghezvitelében, van ha-
talmuk büntető ítéleteket bocsátani a földre, mint ahogyan Illés „bezárta az eget”, hogy ne essen
eső, és Mózes vérré változtatta a vizet, hogy kényszerítse a fáraót Izráel elbocsátására (vö. 2Kir
1:10; JSir 4:13; 1Kir 17:11; Lk 4:25; Jak 5:17; 2Móz 7:17.19kk.).
 36

De a két tanúnak is szenvednie kell és meg kell halnia a bizonyságtételért, mint ahogyan
a próféták és Krisztus apostolai is szenvedtek, és vértanúhalált haltak, követve Urukat (vö. Mt
10:24–25). A szolgálatuk befejezése után az alvilágból feljövő „fenevad” harcol ellenük, le-
győzi és megöli őket. Az apokaliptikában a fenevad az utolsó időkben a gonosz, a sátán meg-
személyesítője, a keresztyén apokaliptikában pedig az Antikrisztus. A két tanú holttestét meg-
gyalázza a fenevad, mivel temetetlenül hagyja (vö. Jer 8:2; 2Makk 5:10). Holttestük a „lelki
értelemben vett” Sodoma és Egyiptom utcáin van kitéve látványosságra. Azt is megtudjuk, ahol
„az ő Uruk is megfeszíttetett” (8. v.). Sodoma a gonoszság, Egyiptom a megkeményedés és
konokság megtestesítője. Ez a város Jeruzsálem, Krisztus és tanúi szenvedésének és vértanúsá-
gának színhelye. A világ népei három és fél nap (szent hetes szám vészthozó fele) szemlélik
holttestüket. Olyan nagy az öröm likvidálásuk miatt, hogy az emberek ajándékokat küldenek
egymásnak afeletti örömükben, hogy véglegesen megszabadultak a megtérésre hívó szótól,
nincs többé, aki az ige hirdetésével, és nevelő ítéletekkel bűneikre, az ítéletre, Istenre figyel-
meztesse és Krisztushoz hívja őket (10–11 v.).
A kárörvendező ujjongásnak azonban hamar végeszakad, amikor a két tanú feltámad.
Az öröm félelembe csap át, mert Isten bizonyságot tesz tanúi mellett, hatalmas szavával a
mennybe hívja őket. Illés és Mózes mennybemeneteléről tud a bibliai, ill. a zsidó irodalom
(2Kir 2:11; Mózes mennybemenetele). A két tanú mennybemenetele az előbbiekkel ellentétben
az egész világ szeme láttára történik. A két tanú mennybemenetele után támadt földrengésben
a város, tehát Jeruzsálem tizedrésze összedűl és hétezer főnyi embertömeg pusztul el. Ez a szám
a templom pusztulása előtti Jeruzsálem lakosságának kb. egy tized része lehetett. Fontos meg-
jegyzés, hogy a város megmaradt lakossága ezek után megtért (13 v.). A magyarázók jelentős
része kapcsolatba hozza ezt a próféciát azzal a váradalommal, hogy Krisztus visszajövetele előtt
a testi Izráel megtér (vö. Mt 23:39; Róm 11:25kk.). Ez az emberi történetben utolsó lehetőség
a megtérésre.
Ezekkel az eseményekkel a második jaj által jelzett események elmúltak. Ezután jön a
harmadik jaj, amely az eddigieket felülmúló ítéleteket és katasztrófákat vezet be.
Egyes exegéták szerint a 1–14 versekben jelzett város Róma, és két tanú Péter és Pál
apostol. Ezt a megoldást a 8. versben lévő világos utalás lehetetlenné teszi, ui. az a hely, ahol
Jézus „megfeszíttetett” csak Jeruzsálem lehet.
Jel. 11,15–19. A hetedik trombitaszó.
A jövendölés szerint a hetedik trombitaszó napjaiban teljesedik be az „Isten titka”, Isten
üdvözítő terve (vö. 10:7). A hetedik trombitaszó által kiváltott események előtt egy pillanatra
újra megnyílik Isten mennyei szentélye a látnok előtt. A mennyben hangok támadnak. Ezek a
hangok a mennyei lények doxológiájának, Isten dicsőítő himnuszának hangjai. A doxológia
előbb múlt időben szól Isten és Krisztus végleges uralmáról (15. v.). Az eljövendő dolgok múlt-
ban való elbeszélése, a prófétai bizonyosság jele (vö. 7:9–17; 10:7). A huszonnégy vén, az an-
gyali fejedelmek főpapi rendje hálaadással dicsőíti Istent azért, hogy magához vette az uralmat.
Az apokaliptikus gondolkodás szerint Isten ugyan „mindenható”, de a föld a bűn miatt nem
Isten, hanem a gonosz jelenlétében él, és közvetlen hatása alatt áll. Most Isten magához ragad
minden hatalmat, kiküszöböli a gonoszt a világból, egyedül az ő szeretetének uralma érvénye-
sül.
A 18. v. elsorolja azokat az eseményeket, amelyeknek még az új teremtésig jönniük kell:
A pogányok támadása (19:17–21), a halottak megítélése (20:11kk.), a szentek megjutalmazása
(20:4kk.), az ellenség megsemmisítése (20:10). A douloi, prophetai, hagioi, phoboumenoi, mik-
roi, megaloi nem a hívők kategóriáit jelenti, hiszen ezek a tois doulois sou fogalmában benne
 37

foglaltatnak, hanem mindazokat, akik különböző utakon és módokon Isten hitvalló bizonyság-
tevői voltak. Ezek is elveszik jutalmukat.
Isten mennyei templomának a megnyílása és a szövetség ládájának megjelenése escha-
tológiai esemény. A szövetség ládája az első templom pusztulásakor elveszett, apokaliptikus
váradalom szerint az utolsó időkben meg fog jelenni (2Makk 2:8). Itt azonban nem a földi szö-
vetségládáról, hanem a mennyei előképéről van szó. Isten a szövetségben foglalt ígéreteit be-
teljesíti, tervét világmegváltásra véghez viszi. A mennyei szentély feltárulása azt jelenti, hogy
a további események is a mennyből irányíttatnak. Isten világkormányzó hatalma viszi a világot
a végső beteljesedés felé akkor is, ha ezt a gonosz támadó dühe olykor eltakarni látszik.
Jel. XII. RÉSZ
A 12–14. részek a Jel központi részét alkotják. A Jel könyvének történetszemlélete itt
tűnik elénkbe a legvilágosabban. Itt látszik meg kétség nélkül, hogy a könyv nem kíván „escha-
tológiai menetrend” lenni, hanem az utolsó idők, az Isten országa eljövetelét, az új ég és az új
föld teremtését megelőző idők jellemző vonásait leírni. Az egyes trombitaszókra bekövetkező
események sem állíthatók minden esetben kronológiai sorrendbe. Pl. a hetedik trombitaszó után
egy olyan jelenés válik láthatóvá, amely Krisztus születését jelképezi, holott az 5. részben már
átvette a sorskönyvet, mint megöletett és győztes bárány. A 12–14. részekből azt tudjuk meg,
hogy az eschaton mindenek előtt Krisztus ideje. Az ő születésével kezdődik és ítéletre vissza-
jövetelével végződik. Az eschaton azonban az Antikrisztus ideje is. A sátán tudja, hogy kevés
ideje van és annál dühödtebben támad. Ez adja meg az utolsó idők eseményeinek a dinamikus
feszültségét. Bár Krisztus végső győzelme biztos, a gonosznak még cselekvési lehetősége van.
Az eschaton az egyház ideje. Krisztus uralma a világ elől elrejtett. Csak az egyház tud
az ő uralmáról. Ha az egyház hű az őt elhívó és érte meghalt és feltámadt Urához, akkor Krisztus
uralma érvényesül benne. Az egyháznak továbbá az a feladata, hogy bizonyságot tegyen Uráról,
a világnak meghirdesse a Krisztusban történt szabadítást, bűnbánatra, megtérésre és újjászüle-
tésre hívja az embereket. Az antikrisztus támadja az egyházat, mint ahogyan Krisztust is tá-
madta. Az egyháznak próbákon és szenvedéseken át kell elvégezni a Krisztusról szóló bizony-
ságtétel küldetését. De Krisztus, aki az egyház és a világ Ura, az egyházat, az ő testét oltalmazza
és megőrzi Isten országára.
Az eschaton a halottak ideje. Az Ószövetségben nem sok szó esik a halottakról. A fel-
támadás homályos reménysége csak az ószövetségi kor végén csillan fel. A Krisztus feltáma-
dásával kezdődő korszakban sok szó esik a halottakról, a feltámadás reménységéről, amely a
feltámadt Krisztussal reális közelségbe jött. A halál még szedi áldozatait, de már legyőzetett,
nem sok ideje van hátra, a korszak végén pedig Krisztus „elpusztítja a pusztítót”, megsemmi-
síttetik a halál. A Jel legmegragadóbb képei azok a „betétek”, amelyek az apokaliptikus esemé-
nyek kavargása közben egy-egy percre megmutatják azokat, akik már „győztek”, akik Krisztus
erejével legyőzték a halált.
Az eschaton a reménység ideje. Krisztus testet öltésével, halálával, feltámadásával és
megdicsőítésével „sürgetően közel jött az Isten országa”. Az egyház reménységgel tekint Krisz-
tus paruziája és Isten országa eljövetele felé, amely megoldja az emberi élet végső kérdéseit, és
egy egészen új fejezetet nyit az emberiség történetében.
A 12–14. részek közös témája annak a harcnak a leírása, amelyet a sátán és angyalai
folytatnak Isten népe és a Messiás ellen. A 12. részben mitikus képekben ábrázolja a könyv ezt
a harcot. A 13. rész a császárkultusz által démonizálódott római állam dühöngését jeleníti meg.
A 14. rész a vigasztalás fejezete. Hitvallás arról, hogy az egyház a legsúlyosabb szorongattatás
közepette is bizonyos lehet afelől, hogy a végső győzelem Krisztusé.
 38

Jel. 12,1–6. A sárkány harca a napba öltözött asszony és a fia ellen.

A látnok a földről egy nagy jelt lát az égen. A sémeion a horasis-szal szemben, mindenki
előtt nyilvánvalóan látható jel (vö. Mt 24:30; Jel 15:1; 16:14; 19:10). A jel hasonlít az ég ki-
rálynője ókori mitikus képzetéhez. A csillagöltözet elterjedt ókori kép, pl. Alexandriai Philo
Logos-a magát a mindenséget ölti magára. Az antik világ elképzelése szerint az isteni lények
öltöztek csillag-köntösbe. Mivel sem az Ószövetségben, sem a zsidó apokaliptikában az aszt-
rális jelenségek, az égitestek nem számítanak isteni lényeknek, csupán teremtményeknek, azért
a nap, a hold és a csillagok csupán jelképes szerepet töltenek be. A napba öltözött és a hold
sarlóján álló asszony a jelenség kozmikus méreteire utal. A tizenkét csillag a tizenkét törzs, a
teljes istennépének a szimbóluma. Az ókorban gyakran jelképezett női alak népeket vagy vá-
rosokat jelent Az Ószövetség Izráelt „Sion leányának” nevezi (Ézs 1:8; Jer 4:31). A női alak
tehát magát Izráelt, Isten-népét jelképezi. Az asszony várandós volt és szülési fájdalmai voltak.
Az 5. v.-ből kitűnik, hogy a Messiást kellett megszülnie. A messiási kor kezdetét az Ószövetség
és az apokaliptikus irodalom is szülési fájdalmakhoz hasonlítja (Ézs 66:7kk.; vö. 1QH III. 6–8.
Az 1QH a qumráni 1. sz. barlangban talált zsoltárokat tartalmazó tekercs tudományos jelzéte).
A szülési fájdalmak a hirtelen támadt szorongatás, nyomorúság jelképe (vö. Ézs 21:3; 26:17;
Mik 4:9k.).
A középkori egyház a Jel 12:1–2 verseit Máriára, Jézus anyjára alkalmazta. E szerint ő
lenne az ég királynője, a napba öltözött asszony. Ezt a magyarázatot azonban lehetetlenné teszi
a 17. v., amely szerint az asszony nemcsak a Messiás, hanem a hívők anyja is. A mennyei jel
tehát az igaz Izráelt, Isten ó- és újszövetségi népét ábrázolja, amelyikből a Messiás támadt, és
amelynek körébe tartoznak mindazok, akik Isten parancsait megtartják, és a Krisztusról szóló
bizonyságtételt megőrzik.
A napba öltözött asszony ellenében egy másik jel is feltűnt az égen, „egy hatalmas tűz-
vörös sárkány”. Az antik kor képzeletében a sárkány a kaotikus hatalmakat személyesíti meg
(Izráelben Behemót és Leviatán vö. Ézs 51:9; Jób 40:15kk.; Zsolt 74:12kk.). A zsidó apokalip-
tikában a „sárkány” az asszony ellenségeként lép színre (Baruch Apokalipszise 24:3k.). A tűz-
vörös szín a babiloni és egyiptomi mitológia nyelvén a gonosz, a démoni hatalmak jele. A hét
fej szintén a kaotikus hatalmak jellemzője (Zsolt 74:14). A sárkánynak tíz szarva van (vö. Dán
7:7.24), ezek hatalmának jelképei. Mind a hét fején korona, pontosabban diadém van. A dia-
déma eredetileg a perzsa királyok felségjele, a homlokot körülövező díszes szalag (kék alapon
fehér díszítéssel). A diadém részben a 13:1-ben fellépő vadállattal való kapcsolatára utal, rész-
ben arra, hogy a sárkány a 19:12kk.-ben színrelépő Logos ellenlábasa. A sárkány a hagyomá-
nyos vonásokkal ecsetelve, Isten, a teremtett világ és az ember ősi ellenségeként jelenik meg.
A 4. v. a sárkány gigászi hatalmát ábrázolja, amellyel képes az égi rendet, az asztrális világ
harmóniáját megzavarni és ezzel zavart kelteni a földi dolgok Istentől adott rendjében is. A
sárkány gyilkos dühvel az asszony elé áll, hogy a születendő gyermekét megsemmisítse.
Az 5. versben drámai fordulat következik: a napba öltözött asszony fiúgyermeket szül
(az arsen a hyios semitizáló körülírása vö. Jer 20:15; Mt 1:25). Az alárendelt mondat nyilván-
valóvá teszi, hogy ez a fiúgyermek a Messiás (vö. Zsolt 2:9; 2:7). A „vasvessző” az ókori nagy-
királyok pásztorbotot utánzó jogara, a világhatalom jelképe. A sárkány azonban nem tehet sem-
mit a „fiúgyermek”, a Messiás ellen, mert az „elragadtatott” Isten trónjához. Isten mennyei
templomába (vö. 4:2kk.; 11:19). A „fiúgyermek” a sárkánynál nagyobb hatalom védelme alatt
áll.
Az asszony azonban továbbra is a földön marad, ahol a sárkány dühe fenyegeti (6. v.).
De az asszonynak is megvan az Istentől elkészített menedéke. A puszta, Izráel történetében,
 39

menedékként szolgált a fáraó dühe elöl. A puszta, az Egyiptomból menekülő nép menedéke,
ahol Isten megőrző jóságát és gondoskodását sokféleképpen megtapasztalta. Izráel kegyesei is
sokszor menekülnek a pusztába üldözőik elől (Dávid, Illés). Az ezerkétszázhatvan nap egyenlő
három és fél évvel (vö. 11:2k.; 12:14; 13:5). Ez az időtartam az eschatológiai idők első vész-
terhes fele. Isten ezekkel az ítéletekkel és szorongattatással teljes időkben is gondoskodik népe
megőrzéséről.
Nyilvánvaló, hogy a 12:1–5-ben Krisztus születéséről, sőt az üdvözítés történetének ar-
ról az eseményéről van szó, amelyet Krisztus-eseménynek nevezünk. A Jel ezen a helyen azon-
ban igen szokatlan formában beszél a Jézus születésétől a mennybemeneteléig terjedő esemény-
sorozatról, amikor annak csak első és utolsó mozzanatára utal, és az egészet mitológiai képekbe
öltözteti. Az apokaliptika és a hellenizmus vallási képzeletvilága ismeretében úgy kell értel-
meznünk a Krisztus-eseménynek ezt a számunkra szokatlan, az apostoli kerygmatikus igehir-
detéstől elütő módját, mint amelyik az ókori megváltó-váradalmaknak a nyelvén akarja kife-
jezni Jézus Krisztus születésének, halálának, feltámadásának és megdicsőítésének univerzális
érvényű jelentőségét. A szabadító fiúgyermek születéséről – aki megöli a sárkányt – különböző
vallási váradalmak voltak elterjedve az ókori keleten. Python sárkány üldözi Létót; aki Zeustól
volt várandós, és Apollót szülte. A sárkány tudta, hogy Apolló meg fogja őt ölni, ezért tört az
anya és a születendő fiúgyermek életére. Poseidon megmenti a sárkány elöl Létót, aki Ortygia
szigetén megszüli Apollót. Apolló pedig bámulatos gyorsasággal felnövekedve megöli a sár-
kányt. Hasonló mítosz ismeretes Egyiptomban, Hathor-Isis, Typhon-Seth és Horus harcáról.
A Jel 12:1–5 a hellenista vallási váradalmak nyelvén arról akar a kor emberének bizony-
ságot tenni, hogy Jézus Krisztus személyében megjelent az a szabadító, aki a teremtés rendjét
zavaró kaotikus hatalmakat legyőzi, és elhozza a várt béke birodalmát. A Jel könyve ezen a
helyen a mítoszok nyelvét a keresztyén igehirdetés szolgálatába állítja. Meglepő az a charizma-
tikus szabadság, amellyel az idegen képanyag szolgálatba állítását végzi.
Jel. 12,7–12. A sárkány levettetése a mennyből.
A sárkánynak és angyalainak hatalmas ellenfele támad: Mihály és angyalai. Michaél az
Ószövetség és az apokaliptikus tradíció szerint a hét főangyal között az első, Izráelnek, Isten
népének a védő angyala (Dán 10:13.21; 12:1; Henoch 20:5; 69:14). Mihály fő ellensége a Sátán
vagy Beliár (Dán Test. 6:1; Benjámin Test 6:1). Mihály, az apokaliptikus gondolkodásban,
mindenféle sátáni hatalmasság ellen küzdő isteni igazság megtestesítőjévé lett. A végső harc a
sárkány ellen, Mihály és angyalai mennyei háborújával indul meg és a Logos győzelmével ér
véget (vö. 19:11). A harcban a sárkány és angyalai alul maradnak, olyan mértékben, hogy nem
tarthatták meg többé helyüket a mennyben: A fordulat Dán 2:35-ből való. Itt azonban a sátánnak
és angyalainak a mennyei világból való kizárását, végleges lefokozását jelenti. A sátán hatalma
végzetesen összezsugorodott, ezután csak a földre terjed ki, ott is meghatározott időre. A Mes-
siás eljövetelével megtört a sátán hatalma (vö. Mt 12:28kk.; Jn 12:31; 16:11; 1Jn 3:8).
Most, hogy megtört a hatalma, lelepleződött igazi lénye is. A 12:9 felsorolja megbé-
lyegző jelzőit: a sárkány nem más, mint az ősi kígyó (vö. Gen 3:1kk.), aki az embert bűnre
csábította és szüntelen gonoszra ösztönzi. Ő a Diabolos, a Satanas (szinonim fogalmak: a dia-
bolos a LXX-ben a héber sátán ekvivalense lett, aki félrevezeti, az Istentől való eltávolodásra
ösztönzi az egész földkerekséget, az emberiséget Mk 13:21kk.). A sátáni jelzőknek ezzel a hal-
mozásával akarja kifejezni a Jel könyve a győzelem nagyságát Isten teremtésének ősi ellensége
felett.
A sátán feletti győzelmet a mennyei győzelmi himnusz követi, amelyik meghirdeti en-
nek a győzelemnek a jelentőségét és következményeit: 1. Isten és a Messiás uralma elkezdődött
 40

(vö. 7:10; 11:15), most vette kézbe nyilvánvaló módon a szabadítást, a hatalmat és az országlást
az, akit egyedül megillet és aki valójában szabadítója és üdvözítője a teremtett világnak. 2. A
sátán nem vádolhatja többé Isten előtt a választottakat. A sátán katégór szerepét már az Ószö-
vetség is ismeri (vö. Jób 1:9; Zak 3:1kk.). Lehetséges hogy a sorok között célzás történik a
Domitianus alatt elszaporodott feljelentőkre, akik a keresztyéneket elárulták és bevádolták a
római hatóságoknál (vö. Juvenalis 1:33). A sátán vádját elutasította Isten (6:11). A megdicsőült
szentek közösséget vállalnak a földön küzdő egyházzal (az adelphoi hémón a földi atyafiságra
vonatkozik). A mennyei szentek közössége, a győzelmes egyház tagjai sem maguknak köszön-
hetik a győzelmet a sátán felett: „Legyőzték őt a Bárány véréért” (11). Az apostoli kerygma
jellegzetes kifejezése. A kegyelem és a hívőknek tulajdonított igazság apostoli üzenete nem
hiányzik a Jel könyvéből sem. Ez a kegyelem és erő tette őket alkalmassá a Krisztusról való
bizonyságtételre és a vértanúságra (Mk 8:35k.; Jn 12:25).
Az üdvözültek éneke felszólítja a mennynek lakóit, az angyali seregeket, hogy kapcso-
lódjanak be a győzelmi himnuszba és örvendezzenek (vö. Zsolt 96:11).
A 12. v. azonban figyelmeztet, hogy a sátán levettetése még nem jelenti Isten tervei
végső beteljesedését, mert a sátánnak még „egy kevés ideje” van a földön (a föld és a tenger a
földi világ egészének jelképes kifejezése). Mivel a sátán ezt tudja, annál dühödtebben támad.
A „jaj” a 8:13-ban jelzett három jaj-kiáltás utolsó szava (vö. 9:12; 11:14). De bármilyen dühöd-
ten támad, napjai meg vannak számlálva, a harcot elvesztette.
Jel. 12,13–18. A sárkány harca az asszony ellen.
Mivel a sárkánynak nem sikerült megsemmisítenie a Messiást, most teljes dühével a
Messiást szülő asszony ellen fordul, és üldözőbe veszi, hogy megölje. Isten azonban csodálatos
módon megmenti az asszonyt, elrejti előle a „pusztába”, és ott gondoskodik táplálásáról „ideig,
időkig, és az idő feléig”. Az asszony sas-szárnyakat kap, amelynek segítségével elmenekül a
sárkány elől. Az Ószövetségben a sas-szárnyak az Istentől kapott új erőt jelképezik (Ex 19:4;
Deut 32:11; Ézs 40:31). Az apokaliptika ismer egy olyan jövendölést, amely szerint Izráelt Isten
egy hatalmas sasnak a szárnyaira veszi, amíg a földön az eschatológiai ítélet lezajlik (Assumptio
Mosis 10:8). A látomásban a két tradíció jelképei és képanyaga ötvöződik. Az igaz Izráel, Isten
népe csodálatosan megmenekül a sátán pusztító dühe elől az utolsó időkben. A puszta nemcsak
Isten különös gondviselésének a helye, nemcsak menedék (vö. 6. v.), hanem az a hely, ahonnan
az ószövetségi nép kegyesei Jézus korában a Messiás jövetelét várták. Ennek a váradalomnak
legbeszédesebb bizonyítéka a Holt-tenger partjára költözött esszénus szerzetes rend, amelynek
iratai napjainkban kerültek napvilágra (ld. a bevezetésben felsorolt irodalmat). Keresztelő János
is a pusztában prédikált. Mint ahogyan az Egyiptomból való szabadulás után Isten a pusztában
táplálta Izráelt (Ex 16), mint ahogyan gondoskodott Illésről pusztai rejtekhelyén (1Kir 17:2kk.;
19:4kk.), úgy gondoskodik az egyházról az utolsó idők szorongattatásai között.
A sárkány még ezek után is megpróbálja az asszonyt megsemmisíteni. A Jel mitológiai
képet használ a sárkány újabb támadásának leírására. A sárkányt az ókori mítoszok több ízben
vízokádó szörnyként ábrázolják. Az ószövetség is ismer hasonló képzeteket, amikor az Isten
akarata ellen lázadó gonoszság megtestesülését tengeri szörnyként ábrázolja (Zsolt 74:13; Ez
29:3kk.; 32:2). A sárkány ereje hasonlít a megáradt folyam pusztító sodrásához. A föld azonban
segítségére van az asszonynak, elnyeli a folyamot, úgyhogy az nem árthat. A kép természeti
háttere a sivatagban eltűnő folyók. A látomásnak azonban van egy szellemi háttere is. Ősi keleti
vallási nézetek szerint az eljövendő szabadító és a föld szövetségben vannak. A gonosz elhatal-
masodása pusztulást jelent a földnek is, a szabadító megjelenése pedig általános békét és virág-
zást eredményez. A föld elnyeli a gonoszokat (vö. Num 26:10; Deut 11:6; Zsolt 105:17), viszont
 41

örvend az Istennek (Zsolt 97:12), és eschatolbgiai szabadításának (Ézs 55:12–13). A földnek

személyként való elképzelése, – perszonifikációja – jellegzetes ókori keleti szemlélet.
Mikor látta a sárkány, hogy nem pusztíthatja el az asszonyt, tehát nem semmisítheti meg
Isten népét, nem törölheti el, mint földi valóságot, mert Isten rejtetten is őrzi, akkor hadat indít
azok ellen, akik „az ő magvából valók”. A 17. versből látszik nyilvánvalóan, hogy az „asszony”
Isten népének, az igaz Izráelnek és egyben az egyháznak a jelképe, amelyből a Messiás szár-
mazott és amely egyben a hívők anyja. A sárkány ezek után részeiben támadja Isten népét,
miután egészében nem tudta megsemmisíteni. Azok, akik „megtartják az Isten parancsolatait,
és akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele” (17. v.) nyilvánvalóan az egyház tagjai (vö. 1:9;
6:9; 19:10; 20:4). Ezt a harcot azonban már nem maga a sárkány, hanem eszközei, a két „fene-
vad” fogják folytatni. Maga a sárkány háttérben marad, visszaáll a tenger fövényére, amelyik
titokzatos hatalmát jelképezi, hogy onnan hívja elő szolgáit, amelyek által ördögi tervszerűség-
gel folytatja előbbi munkáját.
Jel. XIII. RÉSZ
Jel. 13,1–10. A hétfejű és tízszarvú fenevad.
A sárkány odaállása a tenger partjára és a tengerből feljövő hétfejű és tízszarvú fenevad
között nyilvánvaló az össze függés. Ez a következőkből is nyilvánvaló (4. v.). A fenevadról
további részletes leírást is ad a látnok. A fenevad tíz szarván tíz korona volt, és fején „istenká-
romlás nevei”. Az utóbbi meghatározás utal arra, hogy a jelenség Istennel szemben kihívóan
lép fel. A fenevad a Dán 7-ben leírt négy vadállatnak az együttes tulajdonságait viseli magán:
alakja párduchoz, lába medvéhez, szája oroszlánhoz hasonló és tíz szarva van, mint a Dán 7:7-
ben leírt vadállatnak. A sárkány pedig átadta a fenevadnak „erejét, trónját és nagy hatalmát”.
Dán 7 magyarázata és a zsidó apokaliptika jelképrendszere alapján értelmezve a Jel 13. részét
ebben egy olyan világhatalomról van szó, amely tökéletesen magába foglalja a régebbi világ-
hatalmak minden tulajdonságát, erejét, méltóságát, szervezettségét és vallási igényével határo-
zottan Isten ellenlábasaként lép fel.
A legjelentősebb exegéták – kivéve Lohmeyert – a jelenség kortörténeti magyarázata
mellett foglalnak állást. A Jel 13. részét a császárkultusz jegyében Krisztus és a keresztyén
egyház ellen küzdő római államhatalomra vonatkoztatják. A hét fej a hét halomra utal, amelyen
Róma épült. Az Istent káromló nevek a császárkultuszban használt felségjelzők: fenséges, is-
teni, isten fia, megváltó, úr és isten. Ha ezeket a jelzőket valamely ember magára ruházza, az
az élő Istent káromolja. Ez az első fenevad tehát az akkor ismert egész ökumenére kiterjedő
Imperium Romanum-ot, az ókor legnagyobb, legszervezettebb és legtökéletesebb államhatal-
mát ábrázolja. A Jel 13. részének kortörténeti értelmezésére lehetőséget ad az a tény, hogy a Jel
könyve keresztyén prófécia, amely nem időtlen és absztrakt eschatológiai elmefuttatás, vagy az
apokaliptikusok fantáziájának puszta szüleménye, hanem aktuális vigasztalás a könyv első ol-
vasóinak. A Jel a Néró alatt megindult, a Domitianus alatt fellángolt és aztán két évszázadon át
következetesen folytatott keresztyénüldözések idején nyújtott vigasztalást és bátorítást a kereszt
alatt élő mártír-egyháznak. Lohmeyer – aki különben sok tekintetben a legkiválóbb kommentárt
írta a Jel-hez – rendkívül egyoldalú módszerrel magyarázza a könyvet. Egy időtlen-eschatoló-
giai szemléletet erőszakol a könyv 4–22. részeire, amellyel ugyan sikerült egyöntetű és hézag
nélküli magyarázatot adni, de ezzel megfosztja a könyvet az aktuális prófécia jellegétől, és
olyan absztrakt apokaliptikus-eschatológiai szemléletet tulajdonít neki, amelyik legfeljebb a
német vallástörténeti iskolában képzelhető el, de nem az őskeresztyénségben. A Jel könyvében
nem lehet ugyan mindent kortörténetileg megmagyarázni, de ez nem jelenti, hogy a kortörténe-
tileg magyarázható helyeket is kizárólag eschatológiailag kell értelmezni. A bevezetésben leírt
 42

összetett tudományos módszer – amelyik szerint minden szakaszt a maga eredetének és rendel-
tetésének megfelelően lehet magyarázni – felel meg a Jel sajátos műfajának és céljának.
A Jel 13 tele van olyan kortörténeti utalásokkal; amelyekben a korabeli keresztyén ol-
vasóknak lehetetlen volt fel nem ismerni a római államot, amely az egyházat a császárkultusz
jegyében üldözte. A tenger, amelyből a fenevad feljött, a Jel olvasói számára magától értető-
dően a. Földközi-tenger volt. Róma tengeri nagyhatalom volt az ókorban, amely sokszor hajó-
hadával jelent meg az elfoglalandó területek előtt. Hatalma és gazdagsága, amint az a 17–19.
részekből is kitűnik, jórészt tengeri kereskedelmén alapult. Róma a zsidó apokaliptikában is
több ízben a tengerből feljövő szörnyként szerepel.
A fenevad beiktatása a sárkány által a királyi hatalomba, Krisztus beiktatásának ellen-
képe (vö. Jel 5). Ezzel kidomborodik a fenevad antikrisztusi jellege. Ez az antikrisztusi jelleg
fokozódik a 3–4. versekben leírt eseményekben. A fenevad egyik feje halálos sebet kapott, de
a sebe meggyógyult. A fenevad tehát utánozza Krisztus halálát és feltámadását. A 14. v. mu-
tatja, hogy a fenevadnak ebben a tettében jelszerű utalás van. Az a célja, hogy az embereket
vallási eszközökkel, itt éppen Krisztus utánzásával elámítsa, megtévessze és saját imádatára
késztesse, szolgálatába állítsa. A halálra sebzett fej 17:9 szerint nyilvánvalóan egy királyi sze-
mélyt jelent, a birodalom egyik császár át. A célzás leginkább Néró császár személyére illik,
akiről halála után sokáig olyan legendák jártak, hogy él, és keletről, a párthusok birodalmából
visszatér. A visszatérő Néró legendáját hamar felváltja a feltámadó Néróról (Nero redivivus)
szóló váradalom. Még Domitianus idejében, sőt Domitianus körében is ismerték és komolyan
vették ezt a várakozást. Lehetséges, hogy a keresztyének az első céltudatos keresztyénüldöző
császár, Domitianus személyében látták az első keresztyénüldöző császár, Néró megtestesülé-
sét. Az emberek nem az élő Istent imádják ezzel a magasztalással: „Kicsoda hasonló hozzád
Uram!” (Ex 15:11), hanem a fenevadnak mondják: „Kicsoda hasonló a fenevadhoz, és ki kel-
hetne harcra vele?” Az emberek „imádták a sárkányt, hogy átadta hatalmát a fenevadnak” – a
császárkultusz szervezett hitető munkáján keresztül a sárkány (sátán) is elérte célját. Az embe-
rek őt és az ő képviselőjét imádják, nem Istent és Krisztusát.
A fenevad hatalma és cselekvési szabadsága az istenkáromlásban (vö. 1. v.) csak egy
megszabott időre szól. Az „adatott” annak a jele, hogy a fenevad ideje, a próbáknak Istentől
engedett ideje. A negyvenkét hónap, három és fél év, a már ismert apokaliptikus szám, a végső
idők ítéletekkel és próbákkal teljes első jele.
A fenevad istenkáromlását, amellyel Isten hatalmát, dicsőségét és munkáját magának
tulajdonítja, gonosz tettek követik. Isten sátora a 6. versben nem a jeruzsálemi templomot, ha-
nem a mennyet, a mennyei szentélyt jelenti, a mennyben lakók pedig az Isten szolgálatára kész
angyali seregek, akik a sátánt és angyalait kiűzték a mennyből. A fenevadnak az is „megadatott”
(7. v.), hogy hadat indítson a „szentek” ellen, ezek az Isten választottai, azok, akiket a Bárány
megvásárolt, megváltott „minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből” (5:9; 7:9). A „min-
den törzs, nép, nyelv és nemzet” szavak ismétlése jelzi a fenevad egyre inkább nyilvánvaló
antikrisztusi jellegét. A fenevad hatalmát és jeleit látva imádják a föld népei, mindazok, akik
nincsenek beírva a „Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta” (8. v. vö. 21:27; 17:18). Azok,
akiket Isten eleve kiválasztott és elhívott és Krisztus által megszentel, nem imádják a fenevadat,
mert ismerik annak sátáni lényegét. Ezek az élő Istenhez és az őket megváltó Krisztushoz hűek
maradnak.
A 10. v. azokról az üldözésekről beszél, amelyek a császárkultusz megtagadása miatt
következnek el a keresztyénekre. A szövegnek van egy rövidebb és egy hosszabb változata. A
 43

rövidebb változat a nehezebben érthető, kevésbé csiszoltabb, ezért, de a szövegösszefüggés mi-

att is, ez látszik eredetibbnek: ei tis eis aichmalósian, eis aichamalósian hypaget – ei tis en
machairé apoktanthénai, auton en machairé apoktanthénai – ha valaki börtönre van szánva, bör-
tönbe megy; akinek karddal kell megöletnie, az karddal fog megöletni. A későbbi leíró nem
elégedett meg ezzel a szöveggel, hanem a Mt 26:52 értelmében simította és ezzel megváltoz-
tatta eredeti értelmét. Itt nem az ellenállás megtiltásáról, hanem éppen a szenvedésekben való
állhatatosságról van szó. Nem tételezhető fel, nem is maradtak olyan adatok ránk, hogy a kis-
ázsiai keresztyének felkelést szerveztek volna Róma ellen az üldözések idején. Isten népe a
legsúlyosabb próbákat az élő Istenhez való hűsége és hite által győzi le. A Jer 15:2 igéi csen-
genek vissza ezen a helyen. Isten emberének állhatatossággal kell vállalnia a szenvedést, mint
Istentől rábocsátott próbát.
Jel. 13,11–18. A másik fenevad.
Egy másik fenevadat is lát János. E jelenségnek ugyanaz a neve, mint az elsőnek: thérion
(vadállat). Ez az elnevezés jelzi az első fenevaddal való lényegi kapcsolatát és sátáni eredetét.
A következőkben azonban eltűnik a második fenevad eredeti formája és mintegy álarcban jele-
nik meg. Nem a tengerből, hanem a földből jön elő. A közvetlen szárazföld, amelyet János
maga előtt lát: Kis-Ázsia, az a hely, ahol a hét gyülekezet is él. A második fenevadnak két
szarva van, mint egy báránynak, de szava a sárkányéhoz hasonló. A görög gondolkozás szerint
a megjelenés a materiális test külsejét, formáját jelenti, a hang pedig a testet megelevenítő lélek
kifejezése. A második fenevad felemás megjelenése mutatja hamispróféta jellegét. Az ilyenek-
ről Jézus úgy beszél, mint önmagukat báránynak álcázó farkasokról (Mt 7:14). A Jel 16:13 (vö.
19:20; 20:10) már nyíltan leleplezi ennek a bárányformájú, de sárkányként beszélő alaknak a
lényegét. Ez a hamispróféta (pseudoprophétés). A tetteiből pedig még jobban lelepleződik a
szándéka: a jelek által való eltévelyítés (2Thessz 2:3–9). Megtévesztő szavai a sárkányra, az ősi
kígyóra emlékeztetnek (Gen 3:1kk.). A hamis próféta az első fenevad teljes hatalmával ennek
vallásos tiszteletét segíti elő, úgyhogy a föld minden lakosa a halálból megelevenedett feneva-
dat imádja.
A sárkányszarvú bárány, a hamispróféta a császárkultusz főpapsága, vagy a számunkra
ma már ismeretlen, korabeli Kis-Ázsia főpapja. Kis-Ázsia a császárkultusz számára jóval a ró-
mai császárság megjelenése előtt termékeny talaj volt. A keleti uralkodó-kultusz eszméi Nagy
Sándor után hamar elterjedtek. A köztársaság korabeli Róma idegenül állt vele szemben. Au-
gustus nem kíván isteni tiszteletet magának, de Kis-Ázsia volt az, ahol az első templomot emel-
ték tiszteletére és áldoztak neki. A Kr. u.-i 1. sz. folyamán azonban az egész birodalom területén
gyorsan elterjedt a császárkultusz. Róma is előmozdította, mert a birodalom különböző nyelvű
és fajú népei között a legfőbb összetartó erőt látta benne. Domitianusig azonban csak haláluk
után avatták istenné a császárokat. Domitianus volt az első, aki életében isteni tiszteletet kívánt
magának, önmagát úrnak és istennek nevezte (Suetonius: Domitianus 13). A birodalom egész
területén császárszobrokat állítottak fel, amelyek előtt hódolni és áldozni kellett mindenkinek.
Efézusban is új és nagy templomot építettek Domitianus tiszteletére. Ezek a folyamatok és ese-
mények szolgálnak a Jel 13. kortörténeti hátteréül.
A második fenevad, a hamispróféta, jeleket tesz, hogy eltévelyítse az embereket (a
planan a vallási jellegű eltévelyítés jellegzetes kifejezése). A hamispróféta egyik jele az ószö-
vetségből már ismert prófétai jel utánzása. Mint ahogyan Illésnek a kérésére Isten tüzet bocsá-
tott le az égből (1Kir 18:38; 2Kir 1:11kk.), hasonlóan a hamispróféta is véghezviszi, hogy tűz
szálljon le az égből. Ez a jel (sémeion) mindenki szemeláttára történik. A másik jel, amit a Jel
megemlít a hamispróféta tettei közül: az első fenevad bálványszobrának a megszólaltatása. A
 44

bálványszobor készítése már maga is tévelygés (Ex 20:1kk.). Az ószövetségi kijelentés-történet

Dán 3:5kk.-ben tudósít egy hasonló esetről, amikor Nabukodonozor bálványszobrot készíttetett
magáról, és halálbüntetés terhe alatt megparancsolta annak imádását. A proskynésis és pros-
kynein térdrehullás, leborulás, az Istent megillető tisztelet és imádat jelképes testtartása. A ha-
mispróféta ezt az Istentiszteletet követelte meg az első fenevad képe előtt.
A másik jel, amit a hamispróféta tett, az, hogy megszólaltatta az első fenevadról készített
bálványképet. Az ókor vallási világában a beszélő és mozgó bálványszobrokról elterjedt hie-
delmek közismertek voltak. Az ókor hite szerint a bálványszoborban maga az isten lép a hívő
elé. Nem elképzelhetetlen, hogy János is egy ilyen jelenségre gondol a császárkultusz kereté-
ben.
A hamispróféta mindenkit a fenevad bélyegével jelöl meg, aki résztvesz a tiszteletében.
Az embereket jobb kezükön, vagy a homlokukon pecsételi el a fenevad számára ennek bélyeg-
ével. Az elpecsételésnek ez a módja a rabszolgák birtokbavételének a módjára emlékeztet. Aki
a fenevad bélyegét hordja, az a fenevad rabszolgája. Aki a fenevad rabszolgája, csak az vehet
és adhat el árukat. Aki tehát nem részesíti a fenevadat isteni tiszteletben, az nemcsak gazdasá-
gilag, anyagilag, hanem puszta létében is veszélyeztetve van.
A bélyeg neve charagma, a császári pecsét hivatalos neve. Ezzel nyilvánvalóvá vált,
hogy a fejezetben a császárkultusz szigorú és következetes végrehajtásáról van szó. A fenevad
bélyegével való elpecsételés szintén antikrisztusi tett, amelyik a száznegyvennégyezer elpecsé-
telésének az ellenképe (vö. 7:1–8).
A látnok közli a fenevad nevének számát: hatszázhatvanhat (666). Ennek a rejtélyes
utalásnak az alapja az a görögöknél és zsidóknál egyaránt szokásban lévő eljárás, amelyet ge-
matria néven neveztek. A gematria szerint minden szónak megvolt a megfelelő számértéke,
azáltal, hogy a szó minden egyes betűje valamilyen számnak felelt meg. Ui. sem a zsidóknak,
sem a görögőknek nem voltak külön számjegyeik, ezért betűkkel jelölték az egyes számértéke-
ket (pl. a–1, b–2, i–10 stb.). Ezért minden szót könnyen le lehetett, könnyen át lehetett számér-
tékre írni. De a számértékek visszafordítása nehéz volt, mert minden számot egy sor különböző
szóban lehetett feloldani. Csak a beavatottak ismerték egy-egy titkos szám feloldásának módját,
ill. kulcsát. Szokás volt a neveket, amelyeket valamilyen okból nem akartak kimondani, szá-
mokban kifejezni. A pséphos a névnek a számát jelentette. A pséphizó azt a művészetet, amely-
lyel kiszámították a név számát, ill. megfejtették a számban rejtőző nevet. Pl. Pompejiben az
egyik megmaradt falmaradványon ez a mondat olvasható korabeli írással: „Azt szeretem, aki-
nek a száma 545”. Bizonyára csak a két szerelmes és az, akit a titokba beavattak, ismerte a szám
mögött rejlő nevet.
A hatszázhatvanhatnak minden esetre vallási értelme van. Erre utal a hóde hé sophia
estin kifejezés, amely szerint csak Isten bölcsességének ajándékával bíró pneumatikus személy
képes megfejteni a szám titkát.
A hatszázhatvanhat számrejtélyét már a 2. században elfelejtették. Ezt mutatja Irenaeus
sikertelen próbálkozása Adversus Haereses c. művében (V, 30). Irenaeus megpróbálja a számot
megváltoztatni 616-ra és ilyen módon Caligulára vonatkoztatni, aki uralkodása vége felé (37–
41) el akarta helyeztetni szobrát a jeruzsálemi templomban. Ezek szerint a 616 ezt jelentené
visszafordítva: Gaius Kaisur. Caligula kísérletének a Jel könyve idejére és első olvasóinak éle-
tére semmi hatása nem volt. Különben is az eredeti hatszázhatvanhat megváltoztatásával sike-
rült ezt a nevet kihámozni. A 616-nak egy másik kulcs szerinti megfejtése Kaisar theos lenne.
Ez pedig önmagában véve semmitmondó kifejezés, ami ráadásul nem a hatszázhatvanhat, ha-
nem a 616 lefordítási kísérleteiből adódott.
 45

A hatszázhatvanhat titkát sokan próbálták megfejteni az elmúlt kétezer év folyamán.

Minden nemzedékben akadtak olyanok, akik koruk kellemetlen emberére, vagy embereire, leg-
alább is egy-egy nép vagy csoport szempontjából, vagy éppen az egyház vagy egy felekezet
szempontjából kellemetlen emberre vonatkoztatták. Így születtek a következő megoldások: Ju-
lianus Apostata, Attila, Mohamed, Loyola, Luther, Napoleon stb. Valószínű, hogy ezután sem
lesz hiány dilettáns kíváncsiskodókban.
A tudományos értelemben vett valószínű megfejtéshez maga a szöveg nyújt segítséget.
Mikor arról beszél a látnok, hogy isteni bölcsességre van szükség a hatszázhatvanhat megfejté-
séhez, akkor világos, hogy a számnak vallási jellege van. Amikor a fenevad számával azonosítja
ezt a számot, akkor az is kitűnik, hogy a számnak antikrisztusi jellege van. Amikor a szöveg
azt mondja, hogy ez a szám „ember száma”, akkor az is világos, hogy a szám egy emberre
vonatkozik, mégpedig az antikrisztust megszemélyesítő emberre. Egyik valószínű megoldás az,
hogy hatszázhatvanhatos számot a megfelelő héber betűkkel írjuk át, akkor ez a meglepő név
születik: Neron Qesar. A görög átírás pedig ezt a szót eredményezi: thérion – vadállat, fenevad.
Egy közelesen fellépő, vagy már jelen lévő rémuralmat, keresztyénüldözést megvalósító csá-
szárról lenne szó, aki Nero redivivusként jelenne meg.
A másik valószerű megoldás, amit már Pythagoras és Alexandriai Philon is alkalmazott
a nevek elrejtésére és a nevet hordozó számok titkának feloldására. Ennél a megfejtési módnál
a számok megtartják számértéküket és amellett szimbolikus jelentést is kapnak. E szerint a hat-
százhatvanhat egy ún: háromszög-szám, az 1-től 36-ig terjedő számok summája. Viszont 36 is
az 1-től 8-ig terjedő számok summája. A háromszögszámoknak az a jelentése, amit az ily mó-
don nyert utolsó tag mutat. A hatszázhatvanhat esetében a nyolc szimbolikus jelentését kell
keresni a Jel összefüggésében. A 17:11-ben a fenevad a nyolcadik, tehát a fenevad száma egy-
úttal a nyolc, ami antikrisztusi jellegére, egyben a neki adott rövid határidőre mutat.
Mindkét valószínű tudományos megoldási kísérlet lényege, hogy a hatszázhatvanhatos
szám a Jel könyvének megírása idején fellépő római császárra utal, aki a császárkultusz kötele-
zővé tételével és a keresztyénség üldözésével antikrisztusi jelleget ölt. Ez az uralkodó, egyben
a démonizálódott római birodalom képviselője is.
Jel. XIV. RÉSZ
A Jel könyve a 14. résszel éri el csúcspontját. Háromszor hét látomás vezet hozzá (6–
13:18), és háromszor hét látomás következik utána az új ég és új föld eljöveteléig (15–21:5). A
14. rész tartalma a keresztyén eschatológiai reménység legfőbb váradalma, az Emberfia eljöve-
tele.
Jel. 14,1–5. A Bárány és kísérete a Sion hegyén.
A 13. részben olvasható rettenetes kísértések és próbák láttán felvetődik a kérdés: Ki
állhat meg a hitben (vö. 6:17; 7:1–8)? A ki nem mondott, de jelenlevő és némán szorongató
kérdésre a látnok egy új látomásban kap feleletet. János hirtelen a Bárányt látja a Sionon, az
üdvözültek sokaságának körében. A Sion hegye, amelyen Jeruzsálem épült, a hagyományos
zsidó váradalom szerint az a hely, ahol a Messiás meg fog jelenni népe megmentésére az ítélet
tartására (Jóel 3:4; 4Ezsd 13:35). Ez a hely, a Sion hegye az üdvözültek megőrzésének a helye.
Nyilvánvalóan nem a földrajzi értelemben vett Jeruzsálemről, hanem a mennyeiről van szó. Az
üdvözültek száma száznegyvennégyezer. Ezek, az igaz Izráel tizenkét törzséből elpecsételtek
(vö. 7:4kk.); akik nem vették fel a fenevad bélyegét, hanem a Báránynak és az ő „Atyjának
neve volt felírva homlokukra” (1. v.). Ez azt jelenti, hogy elidegeníthetetlenül, örökre az Istenéi
lettek. Isten és a Bárány és istennépe elválaszthatatlanul együvé tartoznak.
 46

A nagy vizek hangja és a mennydörgés a Bárány méltóságát és fenségét jelzi (vö. 1:15;
19:6; vö. 4:5; 8:5; 11:19). János ezzel egyidőben hárfák hangját hallja. A kithara a zsoltáríró
hagyományos hangszere, istentiszteleti. hangszer (vö. 5:8). Ezen a mennyei istentiszteleten éne-
kelt himnuszokat csak Krisztus választottai érthetik meg. Isten trónjának említése, amely előtt
az istentisztelet folyik, utal arra, hogy az ének tartalma hasonló lehet az 5. részben olvasható
himnuszokhoz, amelyeket az angyalok énekeltek. Csak a 19:1–10-ben olvashatunk újra olyan
himnikus szövegeket, amelyek közlik az üdvözültek győzelmi énekét. A manthanein János ira-
taiban az akouein korrelatív fogalma vö. Jn 6:54. Aki Isten beszédét hallja és megtanulja, meg-
érti, elfogadja, az a Krisztusé. Ezek azok, „akik megvásároltattak a földről”, akiket a Bárány
áldozata által megváltott a bűnből és magáévá tett (vö. 5:9). A Bárány győzelme már hitben
látható, az üdvözültek éneke hitben hallható, akkor is, ha a földi egyház teljes mélységében nem
tudja azt megérteni.
A 4–5. versekben a száznegyvennégyezer jellemzésében a 7:1–8-hoz képest új vonások
jelentkeznek. Kétség nélkül mindkét helyen ugyanarról az üdvözült, választott seregről van szó,
amelyik el van pecsételve Istennek. Itt azonban azt olvassuk, hogy „ezek azok, akik nőkkel nem
szennyezték be magukat” (4. v.). Látszólag bizonyos aszketikus irányzatok érvényesüléséről
van szó ebben a jellemzésben (vö. 1Kor 7:1.8). Az ouk emolynthésan annak a jellegzetes kife-
jezése, hogy a jelzettek szexuális kicsapongásoktól mentesek, a parthenoi szó pedig a teljes
nemi megtartóztatásra utal. A Jel könyve és az Újszövetség egészébe azonban nem illeszthető
be az a nézet, hogy az üdvözültek eschatológikus gyülekezete csak nőtlen férfiakból állhat.
Ennek a helynek a megértéséhez segítségül kell hívnunk az egész bibliai kijelentés-történetet.
A prófétáknál gyakran olvasható, hogy ezek az Istentől való elfordulást és bálványozást paráz-
naságnak, fajtalanságnak nevezik (vö. Hós 2:14–21; Jer 2:2–6). Maga a Jel könyve is ismeri ezt
a fordulatot (14:8; 17:2.4; 18:3.9; 19:2). Ennek az ellentétével is találkozunk a Szentírásban: az
egyház, Krisztus jegyese, tiszta szűz (2Kor 11:2). Mivel a Jel 13-ban éppen a bálványozás kis-
értéséről és a hamis istentiszteletben való részvétel próbájáról van szó, kézenfekvő üdvtörténeti
magyarázat, hogy a száznegyvennégyezer nem aszkéták egy kis csoportja, hanem azok az üd-
vözültek, akik nem estek áldozatul a bálványozás, a könyv írása idején a császárkultusz kísér-
tésének. Még jellemzőbb a következő mondat az üdvözültek seregére: „Ezek azok, akik követ-
ték a Bárányt, ahova csak megy”. Az akolouthein a Krisztus követésének, a tanítványi mivolt-
nak jellegzetes kifejezése (vö. Mk 8:34; Mt 10:38). A száznegyvennégyezer nem követett mást,
hanem egyedül Krisztus követője volt. Krisztus követése, az iránta való engedelmesség a ke-
reszten, szenvedéseken és halálon át vezet a dicsőségbe (vö. Fil 2:5kk.).
A száznegyvennégyezer másik jellemzője, hogy aparché. Az aparché, a zsenge, az első
termés, a termésből vett első áldozat, egyben a teljes aratás ígérete (vö. Lev 23:9kk.; Num
28:26kk.). Az emberek közül kiválasztott, a megváltott hívők serege csak első zsenge, előleg
abból a teljességből, amit Isten szán az emberiségnek, mert az egész világ Istené, az egész ter-
més őt illeti. Az áldozati terminológia tovább kisér az 5. versben. A választottak, éppen úgy,
mint a mennyei lények hazugságtól, csalárdságtól mentesek. A hazugság az ördög lényege (vö.
Jn 8:44). Az üdvözültek egyben amómoi, azaz olyan hiba nélküliek, amely alkalmatlanná tenné
őket az Istennek való odaszentelésre. Az áldozatnak, az Istennek szentelt ajándéknak hiba nél-
külinek kellett lennie (vö. Zsid 9:14; 1Pt 1:19; vö. Ex 12:5; Lev 23:12k.). Az Istennek szentelt
áldozat és Isten tulajdonává tett népének gondolata az üdvözítés történetéből szokott módon
ötvöződik ezekben a sorokban.
Jel. 14,6–13. Az ítélet meghirdetése és előkészítése.
 47

A mennyből most újra a földre irányul János tekintete. A látnok újra lát egy angyalt (az
allon azt jelzi, hogy folytatódnak azok a látomások, amelyeknek főszereplői az isteni ítéletek
meghirdetésére és végrehajtására elküldött angyalok voltak). Az „ég közepe”, a zenit az ókori
világszemlélet szerint (amelyben a föld lapos koronghoz hasonló) az a hely, amelyet minden-
ünnen látni lehet: Az ítélet meghirdetését három angyal végzi el. A középen repülő és az evan-
géliumot hirdető első angyalt tehát minden nép láthatja és hallhatja. Az euaggelion itt nem a
jellegzetes örömhír, hanem az isteni üzenet értelmében szerepel (vö. 10:7). Az utolsó ítélet előtt
még egy isteni üzenetet közöl az angyal az emberekkel: „Féljétek az Istent, és adjatok neki
dicsőséget”. Ez a tradicionális zsidó és az őskeresztyén missziói prédikáció lényege: Felhívás
az egyedüli Istenhez, az élő Istenhez való megtérésre (ApCsel 14:15kk.; 17:24k.; 1Thessz 1:9).
Természetesen ez, a keresztyén kérygma szerint, csak Jézus Krisztus által lehetséges. Ezért ez
a hely párhuzamba állítható Mt 24:14-ben található váradalommal, hogy ti. mielőtt jön a vég,
az Isten országának evangéliuma előbb minden népnek hirdettetik.
Az ítéletet hirdető második angyal az ószövetségi prófécia szavaival hirdeti meg az íté-
letet: „Elesett, elesett a nagy Babilon…” (Ézs 21:9; Jer 51:7k.; Dán 4:27). Babilon az Ószövet-
ségben és az apokaliptikában sokszor úgy jelenik meg, mint a gonoszság megtestesítője. A
zsidó apokaliptika pedig Róma fedőneveként használja (Baruch Ap 67:7; Sibyllinák 5:143.159;
vö. 1Pt 5:3). A Jel könyve is Rómát érti, valahányszor Babilont mond (vö. 17:9). A prófétai
igehirdetésből ismert szokás szerint az eljövendő ítéletet, mint megtörtént tényt hirdeti meg az
angyal. Isten ígéreteinek beteljesedése olyan bizonyos, hogy már akkor megtörténteknek ve-
hető, amikor elhangzanak. Babilonnak és Rómának egyaránt az a bűne, hogy minden népet
itatott „paráznasága indulatának borával”, azaz a bálványimádással (vö. Ézs 51:7). Róma a csá-
szárkultusz erőszakos terjesztője az első olyan világhatalom, amely egy pogány vallási kultusz
elfogadását teljes hatalmával erőszakolta a hatáskörében élő népekre.
A harmadik angyal mondja ki azt az ítéletet, amely azokat sújtja majd, akik a fenevadat
imádták és bélyegét felvették. Ezek inni fognak Isten haragjának borából, amely akratos, azaz
vízzel nem elegyített, tömény, sőt ráadásul bódítóan fűszerezett (a kerannymi fűszerrel való
vegyítésre és annak hatására vonatkozik). Tehát Isten legsúlyosabb haragja zúdul a fenevad
imádóira, inniuk kell Isten haragjának poharából (Jer 25:15kk.), és tűzben és kénben kínoztat-
nak, a Bárány és az angyalok előtt. A tűz és kén Sodoma és Gomora pusztulásának képéből vett
hasonlat, amelyet az apokaliptika az utolsó ítélet borzalmának az ecsetelésére használ. Az apo-
kaliptikában sokszor használt kép szerint az ítélet az angyalok előtt történik (Hen 48:9; 4Ezsd
7:36; vö. Lk 12:9; 15:10). A Bárány itt ítélő bíróként van jelen. A büntetésnek nincs határa.
Jóllehet az eis aiónas aiónón egy más örökkévalóság fogalmat rejt magában, mint a hagyomá-
nyos egyházi, mert kb. ennyit jelent: világkorszakokon keresztül – mégis, a büntetés alá rekesz-
tés emberileg beláthatatlan időre történik. A büntetésük lényege, hogy nincs nyugalmuk (ouk
echousin anapaousin), békességük, amit csak az Istennel való közösség adhat. Itt említi utoljára
a Jel könyve a szentek állhatatosságát. A fenevad igénye ellen való állhatatos bizonyságtétel-
ben, az élő Istenhez való hűségben próbáltatik meg végsőkig a levél olvasóinak a hite. Ez az
intelem a Krisztus váltságműve és visszajövetele közötti egész időre érvényes, mert a bálvány-
imádás sokféleképpen kísértés marad (vö. 1:3; 12:7).
Egy mennyei hang megerősíti ezt az intelmet. A látnok újra parancsot kap az írásra.
Csak a könyv elején, közepén és végén kap ilyen felhívást (1:11; 19:9; 21:5). Ezek a felszólítá-
sok jelzik a látnok koncentráló eksztázisban való jelenlétét az apokaliptikus eseményeknél. Egy
„boldog-mondás” következik, amely első a könyv apokaliptikus részében: „Boldogok a halot-
tak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva”. Az en Christó a kifejezés páli értelmében
 48

veendő, a Krisztusban újjászületett, a Krisztusban hívőkről van szó, nemcsak a Krisztusért meg-
haltakról, azaz a mártírokról. „Mostantól fogva” a látnok korára, nemzedékére vonatkozik. At-
tól kezdve az utolsó idők, az eschaton egész idejére. A boldogság oka az, hogy megnyugosznak
(anapaésontai), olyasmiben van részük, amiben a fenevad követőinek; a bálványozóknak nem
lehet. Az élet terhétől, szenvedéstől, szorongattatástól, „cselekedeteik pedig követik őket”. Ez
a fordulat abból a Jézus korabeli zsidó elképzelésből ered, hogy az ember cselekedetei az íté-
letben fellépnek, mint védők vagy vádlók (vö. 4Ezsd 7:35). Ez a hely azt jelenti, hogy a keresz-
tyén életben a hit és a cselekedetek elválaszthatatlanul együvé tartoznak (vö. Jak 2:14–26). Bár
mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt (vö. 2Kor 5:10), mégis, azok, akik
valóban Krisztusban éltek; és a belé vetett hitben haltak meg, bizonyosak lehetnek, hogy hitük
és Krisztus engesztelő áldozatáért megszentelt életük, cselekedeteik nem vádolhatják őket.
Jel. 14,14–20. Az Emberfia megjelenése ítéletre.
Az ítélet háromszoros meghirdetése után megjelenik az Emberfia, a Dániel könyvéből
és az evangéliumokból ismert személy, aki megvalósítja Isten országát, diadalra juttatja Isten
akaratát (vö. Dán 7:13; Mk 13:26; 14:22 par. helyek). Királyként, homlokán arany koszorúval
jelenik meg, kezében sarló, az ítélet jele, a fehér felhő fényessége mennyei méltóságának jele,
egyben annak a váradalomnak a beteljesedése, hogy az Emberfia, az ég felhőin” jelenik meg,
Istentől jön és Istent képviseli. Az Emberfia eljövetelével beteljesednek a Dániel jövendölései
és Jézus ígéretei (Mt 24; Mk 13). Az Emberfia megjelenése és az ítélet elkezdése három angyal
szózata keretében történik. Az egyik angyal a mennyei szentélyből, Isten trónjától jön, és tudtul
adja, hogy elérkezett az az idő, amit eddig senki nem tudott (vö. Mk 13:32). Az aratás a prófétai
jelképrendszerben az ítéletet jelenti (vö. Jóel 4:13; Mk 4:29). Az ítéletet az Emberfia kezdi el,
de az angyalok hajtják végre. Az Emberfia leveti sarlóját a földre, mert az aratni való beérett,
azaz megérett a föld az ítéletre. Egy másik angyal jött ki a mennyei templomból, szintén éles
sarlóval. Ez van kiszemelve az ítélet végrehajtására. Egy harmadik angyal pedig a mennyei
oltártól jött ki, amely alatt a mártírok lelkei vannak (6:9), amelyikre az angyal a szentek imád-
ságait helyezi (8:3). Mind a vértanúk, mind az imádságok Isten igazságos ítéletét kérik. Most
elérkezett az imádságok meghallgatásának ideje. Az aratás után következik a szüret. A szőlő-
prés kozmikus nagyságúra vetített képe szintén az ítéletet jelenti. „Isten haragjának borsajtója”
az ítélet rettenetességére utal. A város, amelyikről a 20. vers szól, Jeruzsálem, ui. az eschatoló-
giai váradalmak szerint Isten Jeruzsálemnél hajtja végre az ítéletet, Josafat völgyében (Jóel
4:2.12; Henoch 53:1), mialatt Izráel a szent helyen sértetlen marad. A folyamként kiömlő vér
áradatának ez a meghatározása: „a lovak zablájáig ezerhatszáz futamnyira” – szintén az ítélet
borzalmának a leírásához tartozik. Az ezerhatszáz stadion (1 stadion 192 m) a csatamező nagy-
sága, de jelképes szám, a négyes számnak (amely a világ egészét jelzi: négy szél, négy égtáj)
sokszorosa. Az ítélet az egész világra kiterjed. Nyilvánvalóan a „város” is jelképesen értendő,
az a hely, ahol a választottak az ítélettől mentesek maradnak:
Jel. XV. RÉSZ
Jel. 15,1–4. A győztesek éneke az üvegtenger mellett.
A 15. rész a hét haragpohár kitöltésének az előjátéka. Az 1. vers megemlíti a főtémát,
amely az 5–8. versekben folytatódik. Közben a győztesek mennyei énekét halljuk (2–4. v.).
Az allo sémeion, a másik jel, amit most lát János, az elsőre, a napba öltözött asszonyra
emlékezteti. A 15. rész a 12:1kk.-höz kapcsolódik, és majd a 19:11-ben folytatódik. Ezek a
jelek Isten győzelmének a különböző fokozatait jelzik. A jel azért nagy és csodálatos, mert a
hét utolsó csapást (eschatas plégas) hozó angyalokat mutatja, akik teljességre viszik, befejezik
az Isten bűnt büntető haragja miatt támadt ítéletet.
 49

Ezután következik egy újabb látomás. Mielőtt az Isten hét haragpohara kitöltetnék, még
egyszer felhangzik az üdvözültek dicsőítő éneke, amely az elkövetkező sötét képnek mintegy
világos hátteréül szolgál. Azok, akik győztek a fenevadon, leküzdötték a bálványimádás kísér-
tését és hűek maradtak Istenhez és a Bárányhoz, az üvegtengernél állanak és istentiszteleti hang-
szeren, most már „az Isten hárfái” kíséretével magasztaló éneket énekelnek. Az üvegtenger a
4:6-ból már ismert, Isten trónja alatt elterülő mennyei tenger (ókori elképzelés szerint a meny-
nyezet feletti vizek vö. Gen 1:7), amely most tűzzel, az ítélet villámaival vegyített. A himnusz
„Mózesnek, Isten szolgájának éneke”. Valójában több ószövetségi igéből vett idézet (vö. Zsolt
111:2.4; 139:14; Ám 4:13; Deut 32:4; Jer 10:7.10; Zsolt 86:9). Mint ahogyan egykor a Vörös-
tengeren át megmentett Izráel dicsőítette Istent (Ex 15), úgy dicsőítik Isten szabadító munkáját,
hatalmát, történelmi igazságos ítéleteit a szenvedéseken át győzelemre jutott üdvözült szentek.
Az ének tartalma céloz Isten rövidesen bekövetkező végső győzelmére is, amikor mindenek
meghódolnak előtte (vö. Fil 2:11). A dikaióma Isten igazságos tetteit és egyben történelmi íté-
leteit is jelenti. Itt, az eljövendő eseményekben a kettő egybe esik.

Jel. 15,5–8. Hét angyal hét arany pohárral.

A szünet és az ezek után láttam” bevezetés a következők ünnepélyességét akarja hang-
súlyozni. A naos tés skénés tou martgriou (vö. Ex 40:34; ApCsel 7:44) hebraizmus, szó szerint:
a bizonyság sátrának temploma, vagyis a templom és benne a sátor, a szentély megnyílt a
mennyben és hét angyal jött ki belőle, akik fehér ruhába voltak öltözve, és arany övvel díszítve.
Isten előtt szolgáló angyalok főpapi és királyi díszben. A 4:6–8-ból ismert négy élőlény közül
egyik hét arany poharat adott át a hét angyalnak. A phialé áldozati csésze, áldozati pohár, ital-
áldozati eszköz. A hét angyalnak Istentől kapott főpapi és királyi megbízatásával kell végrehaj-
tani az ítéletet. A hét pohárban „Isten indulatának” (thymos), Isten felindult haragjának „bora”,
kábító, földresújtó ítélete van. Isten jelzője: az örökkön örökké élő. Ő az örökké élő Isten. A
sárkány, a fenevad, bármennyire is dühöng, veszni indult, és el fog veszni.
Mivel Isten haragja nyilvánvaló lett, megtelt a mennyei szentély a szent Isten dicsőség-
ével, mint amikor a tömjénfüst betölti a templomot. Amíg a bűnt gyűlölő szent Isten ítélete be
nem teljesedik, senki nem mehet be a templomba (vö. Ézs 6:4; 65:6; Ez 10:4; 44:4; vö. Zsid
10:31).
Jel. XVI. RÉSZ
A 16. rész bevezetés a Bábel megsemmisítéséről szóló vízióhoz. A hét ún. kehelyvízió,
de különösen az utolsó három nemcsak bevezetés, hanem magának az ítéletnek a szemléltetése
is. A hét látomásban egyre fokozódnak a csapások, a fenevad követőinek a fájdalmától, egészen
a világ megrendüléséig és a városok pusztulásáig. Végül a föld pusztasággá lesz. Az emberektől
elvétetik az élet minden lehetősége. Ezért nevezi ezeket a csapásokat a 15:1 „hét utolsó csapás”-
nak, ezért mondja a szentélyből előtörő hatalmas hang: „megtörtént” (17. v.). A hét kehelyví-
zióban sok hasonlóság van a 8–9. részekben olvasható hét trombitaszó-vízióhoz és az egyiptomi
tíz csapáshoz (vö. Ex 7–10).
Jel. 16,1–9. Az első négy csapás a földre és az emberekre.
A szentélyből hatalmas hang, bizonnyal Isten hangja (a személytelen körülírás erre mu-
tat) az ítélet végrehajtására szólítja fel a 15:1.5-ben említett hét angyali fejedelmet. Feladatuk,
hogy Isten haragjának hét poharát, kelyhét kitöltsék a földre.
Az első (1. v.) kehely kitöltése következményeként „csúnya és rosszindulatú” fekélyek
keletkeznek azokon, akik felvették a fenevad bélyegét. Ami ezeknek az embereknek egykor
védelemnek látszott, most a nyomorúság és ítélet forrásává lett. Az első trombitaszót követő
 50

látomásban tűz és jégeső zúdul a földre, és a növényzet egyharmadát felégeti (8:7). Az Egyip-
tomból való szabadulás alkalmával a hatodik csapással támadnak fekélyek (Ex 9:8–12).
A második kehely kitöltése (3. v.) annyiban különbözik az elsőtől, hogy azt az angyal
nem a földre, hanem a tengerre tölti ki. Ennek következtében a tenger olyanná lesz, mint a halott
vére, és minden élőlény elpusztul benne. Ez a kép a vértengerben úszó hullák borzalmas láto-
másával ecseteli a tengereken és a tengerekben található élet pusztulását. A tenger, amely egy-
kor az embernek eledelt és a hajózás útján gazdagságot adott, most maga is elpusztul és pusz-
tulás forrásává lesz. Ez a csapás a második trombitaszó utáni csapás kozmikus méretű mása. A
8:8k. látomása szerint csak a tenger egyharmada válik vérré, és a benne lévő élőlények egyhar-
mada pusztul el. Itt az egész tenger vérré válik, és minden élőlény elpusztul benne. Tehát való-
ban ez az utolsó csapás. A tenger a Jel könyvében a földi világ, az ember által lakott és birtokba
vett terület egyik lényeges részét jelenti. A föld és a tenger az egész földi világot jelképezi. A
vizek vérré változtatása az első egyiptomi csapás (vö. Ex 7:14).
A harmadik angyal a kelyhét a folyók és vizek forrásaiba tölti ki (4–7. v.). Ezek is vérré
válnak. Életadó, üdítő szerepük halálthozóvá változik. A harmadik trombitaszó után (8:10k.) a
folyók és a források egyharmada változik vérré, most teljességük. A harmadik csapás után a
„vizek angyala”, a vizek felett rendelkező angyal (az apokaliptika szerint a természeti erők fölé
angyalok rendeltettek Henoch 66:2) doxológiát mond Isten igazságáról. Az ítélő Isten igazságát
hirdető doxológiáknak nagy hagyománya volt a zsidóságban. Az angyal és az „oltár”, azaz az
oltárnál lévő mártírok lelkei bizonyságot tesznek, hogy Isten ítéletei igazságosak: akik a szentek
és a próféták vérét kiontották, méltók az ítéletre. A vérszomjas embereknek most pusztulásukig
vért kell inniuk. Az ítélő Istent az angyal és a vértanúk legszentebb jelzőivel illetik: igaz, szent,
mindenható és elhangzik a Jahve név legősibb magyarázata, amely az Ex 3:14-re emlékeztet:
aki vagy és aki voltál. Az igaz, szent, mindenható és örökkön élő Isten nem hagyja büntetlenül
a gonoszságot, hanem ideigvaló és örök ítélettel bünteti, jóllehet irgalmából hosszútűrő és vár
a megtérésre.
A föld és a vizek után a negyedik kehely kitöltésével a nap megverése következik (8–9.
v.). A negyedik trombitaszó után a nap és a csillagok harmad részben elsötétednek (8:12). Most
a nap tűzereje megnövekszik, kibírhatatlan tűzzel perzseli az embereket. Ezek azonban nem
térnek meg. Már letelt a türelmi idő, a megkeményedésből nincs lehetőség megtérésre (10:6).
Ahelyett, hogy dicsőséget adnának az Istennek, megaláznák magukat igazságos ítéletei miatt;
és megtérnének, káromolják őt, aki rájuk bocsátotta az ítéletet (vö. 11:13). Az egyiptomi csa-
pások közül a kilencedik a sötétség (Ex 10:21k.).
Jel. 16,10–21. A három utolsó kehely kitöltése a fenevadra és országára.
Az ötödik angyal a fenevad trónjára öntötte ki kelyhéből Isten haragjának ítéletét. A
fenevad trónja, a császárkultusz székhelye (vö. 13:1kk.). A fenevad országa, mint egykor a
fáraóé, elsötétült (vö. Ex 10:21kk.). Hogy miért rágják az emberek kínjukban nyelvüket a fene-
vad országában, arról nem ír a látnok. Vagy azért, mert feltételezi, hogy az ok a párhuzamos
ötödik trombitaszó-vízióból ismert (9:1–12), ahol a sáska és a skorpió csapás okoz kínokat az
embereknek, vagy azért, mert maga a sötétség olyan félelmetes, hogy kínt okoz. Lohmeyer
hívja fel a figyelmet arra, hogy a mandeus irodalom szerint tartós sötétség a „legrosszabb csa-
pás” (Ginza 169:21), amely megfosztja az éltető naptól az embereket. A látnok újra hangsú-
lyozza, mint az előző csapás leírásakor, hogy az emberek nem tértek meg cselekedeteikből, sőt
káromolták Istent. Ezzel újra a 10:6 kijelentését akarja aláhúzni, hogy lezárult a kegyelem ideje.
Mint ahogyan az engedetlen fáraó szívét végül is Isten keményíti meg, hasonlóan történik azzal
 51

a nemzedékkel, amely nem tér meg sem az evangélium hirdetésére, sem Isten ítéleteinek hatá-
sára (11–12. v.).
A hatodik kehely kitöltése után kiszárad az Eufrates, hogy a „napkeletről jövő királyok-
nak” út készüljön (12. v.). Az Eufrates kiszárítása régi ószövetségi kép (Ézs 11:15; Jer 51:36;
Zak 10:11). Ott a hazatérő Izráel előtt szárad ki a folyam; Jer 51:36 szerint Bábel büntetéseként.
Az Eufrates az ókorban mindig határvonalnak számított az ismert kultúrterület és az ismeretlen
vad hegyi népek között; amelyek állandó veszedelmet jelen tettek a római birodalomra is. Mivel
az apokaliptikus váradalom szerint Néró a párthusokhoz menekült, és onnan fog visszatérni
pusztító seregek élén Róma ellen, valószínű, hogy a hatodik csapás azt jelzi, hogy szabad az út
egy olyan népvándorlásszerű vihar előtt, amely elpusztítja Rómát, a fenevad székhelyét.
A hatodik kehely kitöltése után következő látomáshoz tartozik az a kép, hogy a sárkány-
fenevad-hamispróféta triász szájából három démoni lélek jön ki (13–14. v.), amelyek az Em-
berfia előtt megjelenő angyalok ellentétes alakjai (vö. 14:6kk.). Ezek békákhoz hasonlóak. A
parszizmusban a békák a sötétség fejedelmének, Ahrimánnak szolgáló lények (Vendidad 14:5;
vö. Ex 8:1kk.). A három démoni lélek szerepe, hogy összegyűjtsék a földkerekség királyait
„Isten nagy napjának harcára”. Isten napja, az „Úr napja” a próféták szóhasználatában az ítélet
napja. A 16. vers megnevezi azt a helyet, ahol a fenevad és szövetségesei összegyűlnek, hogy
ki ellen, arról egyelőre nem szól a látomás, csak majd a 19:11kk.-ben. A hely neve Harmagedón.
A szöveg megjegyzi: hebraisti, azaz héberül. A szó pontos héber neve Hár Megiddó, azaz Meg-
iddó hegye. Megiddó. hegye a zsidó hagyomány szerint Kármel, amelynek. délkeleti nyúlvá-
nyainál volt Megiddó erődítménye. Kármel hegye Illés és Baál-papok történetében úgy szere-
pel, mint a gonoszság hegye (vö. 1Kir 18:21kk.).
Megiddónál történt egykor Izráel döntő győzelme a kanaániták félelmetes vezére, Sisera
felett (Bír 4:4kk.). Ide gyűlnek egybe a fenevad és szövetségesei, hogy végső csapást mérjenek
Isten Igéjére (vö. 19:11kk.), de ez a hely lesz a vesztük. Harmagedónról sok találgatás folyt az
exegézis története folyamán (vö. Brütsch II. 215kk.). De nem mondhatunk többet a rendelke-
zésünkre álló bibliai-apokaliptikus képanyag birtokában, mint hogy Harmagedón Isten utolsó
ítéletének és Krisztus győzelmének a jelképes ki fejezése. A fenevadnak és szövetséges erőinek
felsorakozása közben újra felhangzik a figyelmeztető intelem a vigyázásra (vö. Mk 13:33kk.;
1Thessz 5:2kk.).
A hetedik kehely kitöltését újra az a hatalmas hang követte, amely az ítéletsorozatot
elindította. Mivel a hang a szentélyből jött és nincs megnevezve, hogy kitől, a leírás jellegzete-
sen Istenre mutat. Isten szól a hetedik csapással: „megtörtént”, vége az emberiségre bocsátott
ítéletek sorozatának. Az angyal a levegőbe öntötte kelyhének tartalmát. Ezáltal a természeti
erők, az atmoszféra és a föld mélyében lévő erők eddig soha nem tapasztalt pusztító mozgásba
lendültek. A szigetek és hegyek eltűntek. Az apokaliptika képzetei szerint ez a régi világ elmú-
lását és az új világ kezdetét jelenti. Megindul Babilon-Róma ellen is az utolsó ítélet. Isten előtt
az angyalok „megemlékeznek”, azaz említést tesznek bűneiről és ítéletet kérnek rá (19. v.). A
hetedik kelyhet követő csapás alatt csak három részre szakad, de ez csak az ítélet kezdete. A
21. vers a csapások között megemlít egy olyan jégesőt, amelyben talentum nagyságú jegek
hulltak. Ez kb. negyven kg súlyt jelent. Itt sem marad el a megkeményedett és megkeményített
szívű emberek káromlása.
Jel. XVII. RÉSZ
Jel. 17,1–6. A fenevadon ülő parázna nő.
A harag hét kelyhének kitöltésével megbízott egyik angyal közvetítésével János új láto-
másnak lesz részesévé. Az 1–6. versekben megmutatja az angyal a látnoknak a „nagy Babilont”
 52

(5. v.), amelyen nemsokára végrehajtják az ítéletet. A nagy Babilon első jelzője: „a nagy pa-
rázna, aki a nagy vízen ül” (1. v.). Ószövetségi kifejezési mód egy-egy gonosz és bálványimádó
város „parázna” névvel való illetése (Ézs 1:21; 23:16k.; Náh 3:4; Hós 4:12; 5:3; Ez 16:15kk.;
23:1kk.). A régi Babilon a szó szoros értelmében sok vízen „ült”, az Eufratesből vezető öntöző
csatornák felett épült (vö. Jer 51:13). Róma nem feküdt a tenger mellett, nem is volt az Eufra-
teshez hasonlítható folyója. De amint a 15. versből látjuk, „aki a nagy vízen ül” kifejezés nem
földrajzilag, hanem allegorikusan értelmezendő. Róma vallási értelemben vett paráznasága az
egész világra kiterjedt a császárkultusz bálványimádó és antikrisztusi jellege révén (vö. 14:8).
„Paráznaságnak bora”, amit minden leigázott és vele szövetséges népnek kínál az „isteni csá-
szár”, halandó ember imádata az élő Isten helyett. Megrészegíti a népeket a császárkultusszal,
mert annak illúzióját kelti bennük, hogy a császárok valóságos segítséget tudnak nekik adni
életük és sorsuk végső kérdéseinek megoldására.
Az angyal Jánost a „pusztába” viszi „lélekben”. A puszta itt nem ugyanazt jelenti, mint
a 12:6-ban, a napba öltözött asszony esetében. Az egyháznak a „puszta” menedéket jelent. A
parázna Babilonnak a pusztulás jele, ui. Ézs 21:1 szerint Babilonra a puszta felől jött az ítélet.
A pusztában megjelenik a napba öltözött asszonynak, az egyháznak ellentétes alakja, egy vörös
fenevadon ülő asszony. A fenevad a 13. részből ismert jelenség, amelyiknek hét feje és tíz
szarva van (vö. 13:1). A vörös szín (vö. 12:3) az alvilági gonosz démonok jelképes színe a
babiloni mitológiában. Az ókori keletről ránk maradt ábrázolások szerint az istennek gyakran
valamely állaton, rend szerint vadállaton állva, vagy lovagolva jelennek meg. Amint a későb-
biekben látni fogjuk, ez a jelenség Róma jelképes megtestesítőjére, Róma istennőjére utal. Az
istenkáromlás nevei a fenevadon ugyanazok, mint amelyekkel a 13:1-ben találkozunk, a császár
isteni méltóságjelzői, szent, felséges, isteni, isten, úr. A fenevadon ülő asszony föl volt ékesítve
gazdagon és ékszerekkel megrakva. A bíbor és a skarlát a római császár és a római lovagok
színe. Kezében az arany pohár, amely tele „utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságai-
val”. A pohár tartalma ugyanaz, mint a második versben jelzett bor, a császárkultusz szédítő
bora; amelytől megrészegedtek a népek. Az asszony homlokán ott állott a neve, amely felfedte
lényének titkát. Ez a mozzanat, újra a jelenség Rómával való kapcsolatára utal, ugyanis a római
parázna nők homlokszalagukon viselték nevüket. A fenevadon ülő nő neve: „a nagy Babilon,
anyja a föld paráznáinak és utálatosságainak (szörnyetegeinek)”. Ez az elnevezés maró gúnnyal
Róma anyaistennője nevének visszájára fordítása, és egyben ítélete. Valójában, ez az istenként
tisztelt Róma és császára nem más, mint a bálványozás forrása, az élő Isten ellensége, az anti-
krisztusi szellem megtestesítője és szörnyetegként Isten népének a pusztítója. Különösen fi-
gyelnünk kell a fenevadon ülő nő nevében a bdelygma kifejezésre. A szó Dániel-könyvéből
ered (9:27; 11:13; 12:11). Innen vette át a Makkabeusok 1. könyve (1:54), majd Jézus (Mt
24:15; Mk 13:14). A bdelygma eredetileg Jeruzsálemet és Isten népét pusztító, a Jahve-vallást-
üldöző, a templomot megszentségtelenítő szörnyetegre, IV. Antiochos Epiphanes, szeleukida
uralkodóra vonatkozik. Később az antikrisztus apokaliptikus elnevezése. A fenevadon ülő nő
szörnyeteg volta kitűnik a következő megállapításból: „és láttam, hogy az asszony részeg a
szentek és vértanúk vérétől” (vö. 18:20.24). Ezért jön rá az ítélet (vö. 6:10; 19:2).
Jel. 17,7–18. A fenevad paruziája.
Amikor a látnok az előző jelenség láttán megdöbben és csodálkozik, az angyal megma-
gyarázza neki a látomás értelmét. Különös, hogy az angyal magyarázatában a hangsúly nem a
fenevadon ülő nő alakjára esik, hanem a fenevadra. Az angyal először azt magyarázza meg,
hogy mi a fenevad (8. v.), aztán a hét fő (9–11), majd a tíz szarv (12–14) magyarázata követ-
kezik. Csak a végén lesz újra szó az asszony sorsáról (15–18. v.). A fenevadról egy különös
 53

meghatározást olvasunk a 8. versben: „…volt és nincs, és fel fog jönni az alvilágból, és pusz-
tulásra megy”. Nyilvánvalóan itt a fenevad antikrisztusi játékáról, paruziájáról, visszajövetelé-
ről van szó. Mint ahogy egykor utánozta Jézus Krisztus halálát és feltámadását (vö. 13:3), most
utánozza Jézus Krisztus visszajövetelét (vö. 19:11). A fenevad egyszer megjelent (13. r.), majd
hatalmát átadta a hamisprófétának és eltűnt, most pedig újra megjelent. Ezzel csodálatot kelt
mindazokban, akik nincsenek beírva az élet könyvébe. A nous és a sophia említése újra arra
utal, hogy itt olyan isteni titokról van szó, amelyet csak az Isten Lelkétől megvilágosított, pne-
umatikus ember érthet és fejthet meg. Ezután következik a hét fej magyarázata: „A hét fej a hét
hegy, amelyeken az asszony ül”. Ez a magyarázat ismét Rómára vonatkoztatja a jelenést,
ugyanis közismert és az ókori írók és történetírók által sokat idézett fordulat, amelyik Rómát
hét hegyen épült városként említi. A hét fej azonban hét királyt is jelent. Itt látszik, hogy az
apokaliptika logikája más, mint a kauzális következtetéssel dolgozó görög filozófiáé. Az apo-
kaliptika mitologikusan és prelogikusan gondolkodik, amely szerint egyszerre lehetséges, hogy
Róma a fenevadon ülő asszony, a nagy vízen ülő parázna és a hét fejen ülő asszony legyen. E
gondolkodás szerint lehetséges, hogy a fenevad hét feje hét hegyet és egyben hét királyt is je-
lentsen. A király szó itt a császárra vonatkozik, ugyanis keleten a római császárokat basileus-
nak nevezték.
A vadállat, amely ismét a Nero redivivus jeleit viseli, az emberiség osztatlan csodálatát
és imádatát vívja ki magának és ellenállhatatlanul tör előre. A hét fő hét császárt jelent. Ha a
császárok sorát elölről kezdjük, akkor a következő sorrend alakul ki: Augustus, Tiberius, Cali-
gula, Claudius és Néró. A 68-as év interregnumának császárai, Galba, Otlio és Vitellius nem
jöhetnek számba. A hatodik császár Vespasianus (69–79) lenne. Ő a hatodik, akinek uralkodása
alatt legendák támadtak Néró visszatéréséről. Egy másik magyarázati mód szerint a Jel szerzője
csak az egyház kezdetétől számítja a császárokat: Caligula, Claudius, Néró, Vespasianus, Titus,
Domitianus a hatodik, aki után jön még egy, aki kevés ideig uralkodik, majd a fenevad követ-
kezik, amely a hét császár közül való, és ő lesz a nyolcadik. Nyilvánvaló, hogy itt csak Nero
redivivus-ról, a visszatérő Néróról lehet szó, ui. csak róla maradtak fenn olyan váradalmak,
amelyek szerint a párthusok seregei élén visszatér és elpusztítja Rómát. Ami azonban a legva-
lószínűbb, az, hogy a Jel szerzője nem fordított elég gondot arra, hogy pontosan leírja a római
császárok uralkodásának rendjét. Előtte egy ismert apokaliptikus séma állt, amely szerint a je-
lenlegi világkorszak hét periódusra oszlik, minden periódus egy-egy nagy uralkodó égisze alatt
áll. A látnok figyelme kizárólag a nyolcadik uralkodóra összpontosul, amely a hét közül való,
tehát egy a régiek közül visszatérő császár. Ez Krisztus paruziáját utánozza, és ezzel kimutatja
antikrisztusi lényét. A nyolcas szám magyarázatához ld. a 13:18 exegézisét. Az angyal, az an-
gelus interpres azonban megjegyzi, hogy bármilyen hatalmas is a fenevad, pusztulásra megy,
közel a vég.
Ezután következik a tíz szarv magyarázata. Dán 7:24 ez tíz királyt jelent, amelyek a
fenevaddal szövetkeztek. Mivel Nérót a párthus seregek élén várták vissza, az exegeták több-
sége a párthus birodalom helytartóira, a satrapákra gondol. Mivel a 16:12.14. szerint a „keleti
királyok” részéről fenyegeti veszély Rómát, ez az azonosítás valószínű.
A 14. vers megjegyzi, hogy ezek a Bárány ellen fognak harcolni, de a Bárány legyőzi
őket, mert „uraknak Ura és királyok Királya”. Ezt a címet viselték az ókor nagy királyai, de
különösképpen a perzsa uralkodók. A cím azonban egyedül Krisztust illeti meg (vö. 19:16). A
fenevad és a Bárány harcáról most csak jövendölésszerűen történik említés. Majd a 19. részben
válik valóra. Az angyal folytatja az eredeti látomás magyarázatát. A „vizek”, amelyeken a nagy
parázna ül (vö. 17:1) a népeket jelentik, amelyeken Róma uralkodik. Látjuk, hogy a vizek itt új
 54

szimbolikus jelentésben fordulnak elő (vö. 4:6; 15:2). A fenevad és a tíz király, mielőtt a Bárány
ellen támadnának, Babilont, azaz Rómát, a nagy paráznát megsemmisítik. Itt újra felbukkan a
keleti seregek élén visszatérő, és Rómát elpusztító Néró-motivum. A pusztítás ilyen jellegű
szimbolizálását ld. Ez 23:25–29-ben. A fenevad és szövetségesei akarva-akaratlanul Isten íté-
letét hajtják végre. Isten beépíti terveibe a gonosz munkáját is, főképpen ítéletei végrehajtásá-
ban. Így marad Isten úr a fenevad sátáni és antikrisztusi erői felett is, amelyek a parázna Babi-
lont megsemmisítik. A gonosz meghasonlott önmagával és közel van a pusztulása (vö. Mt
12:25kk.).
Jel. XVIII. RÉSZ
A 18. rész a 17. részben meghirdetett ítélet és a 19. részben található hálaadó ének között
áll. A hálaadó ének Babilon ítéletét már befejezett eseménynek tekinti. A 18. részben azonban
nem közvetlenül Babilon pusztulásáról olvasunk, hanem arról, hogy szövetségesei miként lát-
ják a nagy város ítéletét Főleg az. angyal meghirdetett énekéből, részben Babilon egykori szö-
vetségeseinek a gyászénekéből tudjuk meg, hogy mi lett a város ítélete. A babiloni ítéletet a 18.
rész egy egész sor ószövetségi hely idézésével ecseteli, ezeket az idézeteket és célzásokat egy
egészen új egységbe és új összefüggésbe állítja. Az események drámai módon követik egymást.
Először egy világosságba öltözött angyal meghirdeti a város ítéletét (1–3. v.), majd egy hang
felszólítja Isten népét, hogy meneküljön ki belőle (4–8. v.), ezután következik egy hosszú pa-
naszdal és gyászének Babilon pusztulásáról (9–19. v.), végül egy angyal jelképes megsemmi-
sítő cselekménye, amely jelzi Babilon sorsának végleges megpecsételését (21–24. v.).
Jel. 18,1–8. Babilon ítéletének meghirdetése és a hívők felszólítása a menekülésre.
Az „ezek után” kifejezés jelzi, hogy új látomás következik. Egy mennyből, tehát Isten
meghatalmazásával jövő angyal, az isteni dicsőség (doxa) fényével megvilágosította a földet.
Az üzenetének tartalma azonban annál sötétebb volt. Prófétai múlt időben hirdeti meg Babilon
küszöbön álló pusztulását: „Elesett, elesett a nagy Babilon…” Ézs 13:21k. (vö. 27:39) próféci-
ájával írja le a romváros sorsát, amely ezentúl nem emberek, hanem démonok és tisztátalan
állatok tanyája lesz. A phylaké itt nem tömlöcöt, hanem menedéket (refugium) jelent (vö. Hab
2:1; Baruch 3:34). A tisztátalan állatok szemléletes felsorolását ld. Ézs 43:11kk.-ben. A tisztá-
talan madarak, mint a démoni lelkek szimbólumai a midrásirodalomból ismertek (Genesis
rabba 31:1; Sifre Deuteronomium 306). Az angyal még egyszer megindokolja az ítéletet (vö.
14:18; 17:2.4). Ennek oka Babilon paráznasága, bálványozása: borával részegítette a népeket,
és dőzsölésének erejéből gazdagodtak meg a föld kereskedői. A dőzsölés említése új motívum.
Nyilvánvaló, hogy Babilon-Róma dőzsölésének nagy ára volt, a népek kifosztása és sanyarga-
tása, sokak rabszolga sorban tartása. A római légiók nyomán pusztulás és ínség járt. A meghó-
dolt népeket pedig az adóztatással végletekig kizsákmányolták.
Az ítélet meghirdetése után egy másik hang hallatszott az égből. Bizonyosan az Ember-
fiának, a Báránynak a hangja, mert a hívőket „én népem”-nek nevezi, viszont Istenről harmadik
személyben beszél. Újra az ószövetségi prófécia szavaival szól, menekülésre hívja Isten népét
Babilonból (Ézs 48:20; 52:11; Jer 51:5.45). Ez a felhívás az apokaliptika általánossá lett motí-
vuma (vö. Baruch 2:1; Mk 13:14), amely Isten népét a gonoszságtól és a gonoszoktól való
elszakadásra szólítja fel. Augustinus is ebben az értelemben magyarázza (Civitas Dei XV III,
18). Az elszakadás értelme, hogy ne essenek Babilon vétkébe és vele együtt ne ítéltessenek
meg.
A büntetés angyalok, akiknek Babilon elpusztítását végre kell hajtaniuk (17:16kk.-ben
a fenevad és szövetségesei által), parancsot kapnak, hogy kettős mértékkel fizessenek meg a
 55

városnak, tehát kétszeresen torolják meg bűneit, kínnal, és gyásszal, mert nemcsak gonosz, ha-
nem felfuvalkodott és gőgös is volt, mert dicsőítette önmagát az egyedül Istennek járó dicsőí-
téssel (edoxasen autén), azt hirdette önmagáról, hogy hatalma van arra, hogy soha ne érje baj
és nyomorúság. A chéra az antik világban a szegénység, a jogfosztottság jellegzetes szimbó-
luma. Ezért „egy napon”, azaz egyszerre zúdul rá minden nyomorúság, halál, gyász, ínség és
felégetik (vö. 17:16).
Jel. 18,9–19. Gyászének Babilon pusztulása felett.
A látnok Babilon pusztulását azoknak a szavaival beszéli el, akik valamilyen formában
kapcsolatban álltak a várossal, támogatását. élvezték, vagy belőle éltek. A gyászének minde-
nekelőtt ismét ószövetségi motívumokra támaszkodik, arra a gyászdalra, amit Ezékiel mondott
Tirusz pusztulásáról (vö. Ez 26–27. részek).
Az első gyászéneket a „föld királyai” mondják, akik „vele paráználkodtak”, akik része-
sei voltak a bálványozásban és a dőzsölés gonoszságában. Róma bőkezűen bánt a szövetséges
királyokkal, akik segítettek neki saját népeik megadóztatásában és a császárkultusz terjesztésé-
ben. (Szembeszökő példája ennek Nagy Heródes.) Most, amikor távolról nézik égése füstjét,
így szólnak: „Jaj, jaj, te nagy város, Babilon, te erős város, hogy egy óra alatt jött el a te ítéle-
ted!” (10. v.). A jellegzetes ókori siratódal stílusában gyászolják, említve régi nagyságát és
megdöbbennek a váratlan és feltartóztathatatlan pusztulás miatt.
A második gyászéneket „a föld kereskedői” éneklik (11–16. v.), akik Róma dőzsölésén
gazdagodtak meg, és vele áruik korlátlan vásárlóját vesztették el. Többé nem adhatják el neki
áruikat, és megszűnt könnyű jövedelmi forrásuk. Róma pusztulása ítélet a mértéktelen fényűzés
hasznából élők felett is. Kicseng a sorokból a történelmi bűntetteket és társadalmi igazságtalan-
ságot megítélő isteni igazság.
A „föld kereskedői” gyászénekükben hosszú listán sorolják fel azokat az árukat, ame-
lyeket Babilonba szállítottak, és ott eladtak. Az aranyon, ezüstön, drágaköveken, igazgyön-
gyön, gyolcson és bíboron kívül megtaláljuk a kínai selymet (sérikos), Iosephus tudósit arról,
hogy Vespasianus diadalmenete alkalmával az egész hadsereg selyem öltözetben vonult fel
(Bellum Judaicum VII, 5, 4). Az elefántcsont, a márvány és különböző nemes fák között feltűnő
a tujafa (tyinon) említése. Ez a nemes fa Észak-Afrikában honos. Értékes edényeket és beraká-
sokat készítenek belőle. Az amómos keleten ismert növényfajta, amelyikből illatos hajkenőcsöt
készítenek. A semidalis, amely az Újszövetségben csak itt, de a LXX-ban gyakran előfordul,
finom búzalisztet jelent. A katéné mindenféle állat, de különösképpen igavonó barom, a redai
– kelta eredetű szó – díszhintót jelent. Az áruk között azonban nemcsak tárgyak és állatok,
hanem emberek is voltak. Rómának a rabszolgák hatalmas tömegére volt állandóan szüksége,
a hatalmas építkezések, az útfenntartás, csatorna-építés és bányamunkák elvégzésére óriási mé-
retű rabszolga-kereskedelem folyt a birodalomban. A sómata és a psychai antrópón egyaránt
rabszolgákat jelent. Róma bűnlajstromán tehát nemcsak a bálványimádás, gonoszság, esztelen
fényűzés, hanem a mérhetetlen emberi szenvedés és kín is ott van, amit a rabszolgatartó és
emberi életekkel kereskedő társadalmi berendezése jelentett.
A harmadik gyászéneket a hajósok éneklik. Gyászolják azt a várost, amelyiknek kikö-
tőjébe a hajók gazdag rakományaikkal befuthattak, és ahol nagy haszon várt rájuk. A hajósok
éneke is megismétli az importáruknak gazdag választékát, amelyikről a kereskedők gyászéneke
szólt. Babilon-Róma pusztulása után a hajósok is elesnek jövedelmüktől és szegénység vár rá-
juk. Gyászuk jeléül fejükre port hintenek. Jóllehet Róma első renden politikai jelentősége miatt
volt az ókori világ fővárosa, de lakói nagy száma és gazdagsága miatt hatalmas arányú tengeri
 56

kereskedelmet bonyolított le kora minden népével. Éppen ezért nem lehet túlzottnak mondani
a kereskedők és hajósok gyászénekében ecsetelt kereskedelmi forgalmat és gazdagságot.
Jel. 18,20–24. Jelképes cselekmény Babilon végleges pusztulásáról.
Amikor az egész lakott föld gyászol Babilon pusztulása miatt, ugyanakkor angyali szó-
zat szólítja fel a menny lakóit, az apostolokat és prófétákat és a még földön lakó szenteket, hogy
vigadjanak, örüljenek a város pusztulásán, mert végrehajtotta Isten azt az ítéletet, amit a vérta-
núk kértek tőle (6:9–11). Erre a felhívásra a 19:1–5-ben olvasható hálaadó és győzelmi ének
válaszol. Előzőleg azonban egy angyal jelképes cselekménnyel jelzi Babilon pusztulását. Egy
malomkőhöz hasonló, hatalmas követ dob a tengerbe és így szól: „Így, egy lendülettel vettetik
le Babilon, a nagy város és nem lesz található többé.” Ez a jelképes cselekmény a Jer 51:63kk.-
ben található prófécia idézése és továbbépítése. A 22–23. versekben azt írja le a látnok, hogy
az élet minden jele megszűnik a városban, megszűnik az öröm hangja, megszűnik a munka,
megszűnik a malmok hangja, tehát nem lesz táplálék, kihal a fény, megszűnik a vőlegény és
menyasszony hangja, azaz lezárul minden élet, csak romok maradnak, vadállatok és démonok
tanyájául (vö. 2. v.). Ennek a súlyos ítéletnek az az oka, hogy antikrisztusi császárkultuszával
eltévelyítette a népeket és „próféták és szentek vére találtatott benne”, azaz üldözte, megölette
azokat, akiket Isten hozzá küldött az evangéliummal.
Jel. XIX. RÉSZ
Jel. 19,1–5. Magasztaló ének Babilon bukása miatt.
Ebben a szakaszban a 18. rész háromszoros gyászénekének hatalmas kontrasztjaként
örömujjongás kél a mennyben. Mennyei győzelmi ének következik, amelyben az angyali karok
válaszolnak a 18:20-ban elhangzott felhívásra: „Vigadj rajta te menny!” Az angyalok éneke
összefoglalja a Jel könyvében található, Istent dicsőítő énekek legfontosabb motívumait (vö.
4:11; 5:9–14; 7:9–14; 11:15–19; 12:10–12; 14:1–5; 15:3–5). Háromszor hangzik el a zsidó li-
turgiából átvett és a keresztyén liturgiában is meghonosodott Hallélouia – dicsérjétek az Urat.
Ez a szó már a hellénista zsidóság közvetítésével került a keresztyén szóhasználatba, mutatja
ezt a terminus grecizált alakja (vö. Zsolt 104:35; 106:48; 148:1 stb.). Az Ő műve a megváltó
szabadítás, övé minden dicsőség, övé minden fenség, tekintély és hatalom. Babilon elesett. Isten
ítéletet tartott felette, megbosszulta szolgái, bizonyságtevői kiontott vérét (6:10k.; 18:20.23). A
nagy parázna gonoszsága és bálványozása elvette büntetését (17:2; 18:3). A második Halleluja
után Babilon örök ítéletének jelképes kifejezése következik: „A füstje is felszáll örökkön-
örökké!” Ez a kép Sodoma és Gomora ítéletének elbeszéléséből való (Gen 19:28). Mint aho-
gyan a földrengés és vulkánkitörés által örökre elsüllyedt gonosz városok helyéről csak a füst
száll fel, hasonló sors jut osztályrészül örökre a gonosz és parázna Babilonnak.
Az angyali karok éneke behatol a mennyei szentélybe, és ott csatlakozik hozzá a hu-
szonnégy vén és a négy élőlény, akik leborulva imádták az Istent, azáltal, hogy megismételték
az angyali karok Halleluja kiáltását és Áment mondtak rá. Itt az Amén a teremtmény hódolata
az igaz Isten előtt. Az ének eddig kívülről hatolt be a mennyei szentélybe. Ezután megfordul,
és a szentélyből kiindulva, hatalmas hömpölygő áradatként, kihat az egész teremtett világra. A
trónból előtörő hang, mivel a „mi Istenünk” dicséretére szólítja fel Isten szolgáit, nem lehet sem
Istené, sem a Bárányé. Bizonyára az Isten előtt szolgáló hatalmas angyalok valamelyikének
hangja.
Jel. 19,6–10. A második győzelmi himnusz. A Bárány mennyegzője.
A mennyei szentélyből előtörő hatalmas hangra megszámlálhatatlan, nagy sokaság
hangja felel. A vizek és az erős mennydörgés hangjához hasonlít ez a hang, amely az ének
 57

mindent átható, ellenállhatatlan és magasztos voltára utal. A himnusz újra Hallelujával kezdő-
dik és most már nem visszafelé, Isten ítéleteire, hanem előre, Isten országa győzelmének kö-
vetkezményeire, ígéreteinek beteljesedése felé néz. Az ebasileusen aoristosból világosan ki-
cseng az ige instans jelentése. Körülírva így fejezhetnénk ki a szó teljes értelmét: Most kezdett
el uralkodni, most ragadta teljes hatalmával magához az uralmat, az országlást a mi Istenünk, a
Mindenható. A himnusz első része tehát Isten országa eljövetelét magasztalja, Isten bűn és halál
felett győzelmes akaratának a maradék nélküli érvényre jutását. Az ének második része a Bá-
rány mennyegzőjéért, a megváltás órájának az eljöveteléért mond doxológiát. Az ókori keleten
ismert kép, hogy egy isten házasságra lép egy ember leányával. Az antik világ történetéből az
is ismert motívum, hogy egy uralkodó jelképesen házassági szövetséget köt egy várossal. Az
Ószövetség ezt a régi vallástörténeti motívumot, mint keretet átveszi és pogányos tartalmától
megtisztítva Jahve és népe kapcsolatára alkalmazza (vö. Hós 2:19; Ézs 64:6; Ez 16:7kk.). Ez
az ószövetségi szimbólum készíti elő Krisztus és az egyház viszonyának a vőlegény-menyasz-
szony, férj-feleség bensőséges kapcsolatával való ábrázolását (vö. 2Kor 12:2; Ef 5:25kk.; Mt
22:2kk.; 25:1kk.; Mk 2:19; Jn 3:29). Krisztus menyasszonya, az egyház az üdvtörténet céljához
érkezett: „készen van”, hogy hosszú várakozás, szenvedés és küzdelem után. egyesüljön Urá-
val, annak üdvözítő jelenlétében éljen. Amíg Babilon, a nagy parázna bíborba öltözött, és drága
ékszerekkel ékesítette magát, addig az egyház csak „tiszta gyolcsba” öltözik. Ez az Istentől
nyert igazság és tisztaság jele. Azért jelenti a tiszta és fénylő gyolcs „a szentek igaz cselekede-
teit”. Mindez „megadatott” (edothé) nekik, tehát „ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból
és megmosták ruhájukat és kifehérítették a Bárány vérében” (7:14). Újra látjuk, hogy a sokak
által hiányolt ingyen kegyelemből való megigazítás újszövetségi gondolata megtalálható a Jel
könyvében is, mégpedig a könyv kulcsfontosságú helyein:
A himnusz elhangzása után a kísérő angyal (vö. 14:13) felszólítja Jánost, hogy írja meg
a következő üzenetet a gyülekezetnek: „Boldogok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára
hivatalosak.” Az üzenet tehát boldognak mondja azokat, akik hivatalosak a Bárány győzelmi
lakomájára; arra az örömünnepre, amikor a győztes Úr és népe újra találkozik és elválasztha-
tatlanul, örökre közösségre lép. Mivel Isten ígéretei igazak és megváltoztathatatlanok, méltó,
hogy János ezt az üzenetet, mint a földi egyház számára küldött bátorítást és vigasztalást felje-
gyezze és továbbadja a gyülekezeteknek.
János ennek az üzenetnek és a látottaknak a hatására leborul az angyal lábaihoz. De az
angyal elhárítja magától az Istennek járó tiszteletet. Ennek a mozzanatnak a lejegyzése az ős-
keresztyénség világos állásfoglalását jelzi mindenféle teremtménytisztelet ellen. Az angyal Já-
nos szolgatársának tartja magát, akinek küldetése rokon az apostolokéval és a prófétákéval,
valamint azokéval, akire a Jézusról való bizonyságtétel van bízva (12:17). Viszont János újra
felhatalmazást nyer, hogy prófétai erővel és hitelességgel hirdesse „Jézus bizonyságtételét”,
azaz Jézus Krisztus üzenetét és tetteit a gyülekezeteknek, amelyik János számára a testté lett,
megfeszített, feltámasztott, megdicsőült és eljövendő Krisztusról szóló bizonyságtétel is. Já-
nosnak, aki nem több és más, mint bizonyságtevő tanú, hűen kell továbbadnia a látottakat és
hallottakat.
Jel. 19,11–16. Isten Igéjének győzelmes megjelenése.
Amikor a menny megnyílik, mindig valami fontos esemény következik (vö. 4:1kk.).
Most Krisztus jelenik meg győzelemre. A látomások előzőleg folyamatosan utalnak erre a győ-
zelemre. Most ezek a jövendölésszerű utalások és események teljesednek be. A gyermek, aki
vasvesszővel (jogarával) uralkodni fog a népek felett (12:5), most lép elő győztesként és bíró-
 58

ként. A vadállat és a hamispróféta (13. r), akinek legfőbb dühe ellene irányul, amikor az embe-
reket saját imádatukra késztetik, és Krisztus követőit üldözik, most kerülnek magával Krisztus-
sal szembe. Krisztus legyőzi őket, és örök kín lesz a sorsuk. Segítőik a „föld királyai” (16:4)
szintén ítélet alá esnek. Isten népe megszabadul üldözőitől, akik miatt sok nyomorúság szakadt
rá.
A fehér lovon ülő személyt még nem nevezi meg a látnok, de amint megjelenik, méltó-
ságjelzőiből azonnal nyilvánvalóvá lesz, hogy a visszatérő Krisztusról van szó. Krisztus régen
várt paruziája bekövetkezett. Egykor, kereszthalála előtt, alázata jeleként, szamárháton vonult
be Jeruzsálembe, mint a békesség fejedelme (Mk 11:1–11 par.), most a diadalmaskodó jelké-
pével, fehér lovon. A neve: hű és igaz (vö. 1:5; 3:14). Hű a rábízott feladathoz és hű az övéihez.
Igaz (aléthinos), mert nincs benne hazugság és beteljesíti ígéretét. Igazságban (en dikaiosyné)
ítél, mert csalhatatlanul látja az igazságot, biztos a mértéke, mert maga az igazság. Ézs 11:1
ígérete teljesedik be személyében. Bírói és királyi hatalmát mutatják személyes megjelenésének
mozzanatai. Szeme tűz lángjához hasonló (vö. 1:14), ruhája vérbemártott (vö. Ézs 63:1–3). Ez
most a véres harcokban győzelmes vezér jelképe. Fején „sok diadém” (diadémata polla vö.
13:1). A fenevadnak csak tíz diadémja volt, korlátozott hatalma, a győzelemre visszatérő Krisz-
tusnak tehát korlátlan hatalma van. A neki adott név által Úr, mennyen és földön (vö. Fil 2:9).
A 12. vers szerint olyan „név volt ráírva”, amelyet senki nem tud, csak ő maga. A név
valószínűleg a diadémra, a díszes királyi homlokszalagra volt írva. A győzelmes Krisztust
mennyei seregek követik (vö. Mk 8:23kk.; 13:27; 2Thessz 1:7), fehér lovakon, tiszta fehér
gyolcsba öltözve. Ez az öltözet a Krisztussal való kapcsolatuk jele. A tiszta fehér ruha a meny-
nyei tisztaság, bűntelenség jelképe. Krisztus szájából „éles kard jött ki” (vö. 1:16). Ez a teremtő
Igének és a Messiás szavának ellenállhatatlan erejét jelzi. Ézs 15:4 szerint a Messiás „szájának
leheletével” győzi le ellenségeit. Tehát szavának erejével lesz úrrá rajtuk. Övé a „vasvessző”, a
jogar, amelynek hatalma az egész világra kiterjed. A visszatérő győztes Krisztusnak adatott
meg az ítélő hatalom: „ő tapossa a mindenható Isten haragja indulatának borsajtóját” (vö.
14:20). A 13. és 16. versekben mégis megtudhatjuk a fehér lovon ülő nevét, amelyikről a 12.
versben a látnok azt mondja, hogy földi ember nem tudhatja meg. A 12–13. és 16. vers közti
feszültséget nem oldja fel János. A 12. versben a homlokra írt név bizonnyal a győztes Krisztus
lényére utal, a 13. versben az Isten Igéje név, és a 16. versben a Királyok Királya; Uraknak Ura,
a fehér lovon ülő derekára írt név a világhoz való viszonyára vonatkozik. Az első, a homlokra
írt név ember számára valóban végsőképpen kibeszélhetetlen, megfoghatatlan, viszont a másik
kettő kijelentett és ezáltal érthető nevek.
Isten Igéjének a hatalmáról tud a Szentírás. Isten teremtő szava által hozta létre a világot,
tartja fenn és szabadítja meg (Gen 1:3kk.; Ézs 55:10k.; Jn 1:1kk.; 1Jn 1:1). Isten Igéje, mint
győztes hadvezér, az ószövetségi apokrifus irodalomból ismert. Isten Igéje harcolt Egyiptom-
ban Izráelért, és győzött a fáraó ellen (Sapientia Salamonis 18:15kk.). Krisztus egyetlen, de
ellenállhatatlan és legyőzhetetlen fegyvere az ige.
A másik, az emberek számára kijelentett név BASILEYS BASILEÓN KAI KYRIOS
KYRIÓN. Ez a név az ókori kelet gondolkodása szerint minden hatalmat egybefoglal.
Jel. 19,17–21. A fenevad és a hamispróféta vége.
Krisztus, Isten Igéje, Királyok Királya, Uraknak Ura mostmár végső győzelmet arat el-
lenségein. De éppen úgy, mint Babilon ítéleténél, itt sem olvasunk az ítélet lefolyásáról (18. r.),
csak egy napba öltözött angyal hirdeti meg (asztrális öltözet, mennyei lények jelképes ruhája),
és aztán a meghirdetett ítélet eredménye látható. Az angyal szavaiban Ez 39 Góg és Magóg
ellen mondott próféciái csengenek vissza. A harc eredménye olyan bizonyos, hogy az angyal
 59

meghívja a dögevő madarakat, „Isten nagy vacsorájára”, hogy egyék a fenevad és a hamispró-
féta elhullt seregének tetemeit. Ez a vacsora, lakoma a Bárány mennyegzőjének a borzalmas
ellentéte (vö. 19:9). A döntő csata meghirdetése után azonnal a győzelem eredménye látható.
A fenevad és a hamispróféta élve vettetett a kénnel égő tűz tavába. Ez a kép valószínűleg szintén
a visszavonhatatlan, örök ítélet ószövetségi ősképéből táplálkozik, Sodoma és Gomora pusztu-
lásából és az ehhez kapcsolódó próféciákból (Gen 19:24). A fenevadhoz csatlakozott mitikus
nagyságú sereg elpusztul és valóban a dögkeselyűk eledelévé lett. „A lovon ülőnek kardja”, a
győztes Ige végezte el egyedül az ítéletet. A sárkány két hatalmas eszköze, a fenevad és a ha-
mispróféta elpusztult, már csak az ősi ellenség, a sátán maradt hátra.
Jel. XX. RÉSZ
Jel. 20,1–6. A sátán megkötözése és Krisztus ezeréves országlása.
Az emberiség bűnre ösztönzői közül a fenevad és a hamis próféta elnyerte büntetését,
örökre ártalmatlanná lett. Most a bűn és az engedetlenség legfőbb forrása, Isten teremtett vilá-
gának ősi ellensége, a sátán kerül sorra. A sátán, aki azonos a „régi kígyó”-val, az ördöggel és
a Jel 12-ben feltűnő sárkánnyal, kiszorult a mennyből, de a földön még volt hatalma (vö. 12:7–
12). Most egy erős angyal megkötözi, leveti az alvilágba, és az onnan visszavezető utat lezárja
és lepecsételi Isten feltörhetetlen pecsétjével. Az abyssos a démoni lelkek tartózkodási helye
(vö. 9:1kk.), amelynek a kulcsát azonban Isten tartja kézben. Az ószövetségi és az apokaliptikus
tradíció tud arról, hogy Isten a démoni hatalmasságokat megfékezi és börtönbe zárja (Ézs
24:21kk.; Henoch 18:21; Baruch 40). A sátán megkötözése Krisztus közvetlen beavatkozása
nélkül történik. Krisztus közbelépésére sem. volt szükség ahhoz, hogy kiszoruljon az élők vilá-
gából. Hatalma addig tart, ameddig Isten meghatározta idejét. Nem tévelyítheti el többé az em-
beriséget a teremtő és megváltó Istentől, nem takarhatja el többé az igazságot hazugsággal.
Csupán egy „kevés időre” nyer még szabadságot egy utolsó, hiábavaló kísérletre. De előbb
Krisztus ezeréves országlásának kell jönnie, azután pedig végleg megpecsételődik a sátán sorsa.
Isten országában már nem lesz többé helye.
A sátán megkötözése után Krisztus és a vértanúk uralkodnak ezer esztendőn át. A pep-
lekismenoi egyik jelképes kifejezése a vértanúságnak. A pelekys széles csatabárd, amelyet a
lefejezés végrehajtására használtak. Akiket lefejeztek Jézus bizonyságtételéért és az Isten igé-
jéért, mert nem imádták a fenevadat, most főpapokként és királyokként uralkodnak vele együtt
(1:6; 5:10). Ezzel a régi ígéret teljesedik be, hogy a feltámadott igazak Krisztussal együtt ítélni
fogják a világot (1Kor 6:2k.; Mt 19:28; Lk 22:30). Egyedül a vértanúk osztályrésze az „első
feltámadás”. A többi ember, az elhunyt hívők is még a halálban maradnak. Ezért mondja a Jel
boldognak és szentnek azokat, akiknek része van az első feltámadásban, de azért is, mert nekik
már nem árthat a „második halál”, azaz a végleges, visszavonhatatlan elvettetés, a Krisztus
közösségéből való végleges kizárás.
Krisztus ezeréves országlásáról sok vita folyt a theológiatörténet folyamán. Ez a vára-
dalom az Újszövetségben csak a Jel könyvében, ezen a helyen fordul elő. 1Kor 15-ben sem
említi Pál, jóllehet ott részletesen ír az eschatológiai eseményekről (20. v.). Annál inkább ismert
ez a képzet a korabeli apokaliptikában: a Messiás országlásának, az emberi birodalmak és az
Isten országa közé eső messiási birodalomnak a várása (vö. Henoch 91:12kk.; Orcula Sibyllina
3:652kk.; 4Ezsd 7:28kk.; Baruch 29:3kk.). 4Ezsd 7:28 szerint a Messiás négyszáz évig fog
uralkodni, azután meghal és vele együtt minden élőlény. Ezek után a világ hét napra az ősidők
némaságába süllyed. Ezután jön az utolsó ítélet és a halottak feltámadása. A Messiás Isten or-
szágát megelőző uralmának a képzetében két eschatológiai váradalom ötvöződött. Az egyik a
 60

régi dávidházi Messiás eljöveteléről és uralmáról szóló prófécia, amely szerint a Messiás el-
hozza Izráel világuralmát, és érvényre juttatja a Tóra rendelkezéseit a népek között. Ebbe a
váradalomba nacionalista színek vegyültek. A másik váradalom univerzálisabb jellegű. Az Em-
berfia eljöveteléről szól, és Dán 7-hez kapcsolódik. Az Emberfia eljövetele az ítéletet, a halottak
feltámadását és az új világ kezdetét jelenti.
A Jel 20:4–6 a Messiás és Emberfia közbeeső uralmáról szóló apokaliptikus váradalom-
nak keresztyén formája. Az ezer esztendő, az apokaliptika képzeteiből ismert hétezer évből álló
világkorszak (Barnabás-levél 15:3kk.) utolsó „napja”, szombat éve. A Jel szerzője bizonyára
jelképesnek vette ezt a számot (vö. Zsolt 90:4; 2Pt 3:8). A döntő, hogy ennek a világkor szaknak
utolsó idejét a Krisztus uralma jellemzi, hogy azután átadja az uralmat az Atyának (vö. 1Kor
15:28). Tehát lényegében Krisztus ezeréves országlásának próféciája a Jel könyvében nem
mond többet az Újszövetség eschatológiai váradalmaival szemben. Ez döntő szempont a prófé-
cia megítélésében. Új vonás az apokaliptikus képnyelvnek fokozottabb használata, az ezer év
említése. Ez pedig nem akar többet mondani csak annyit, hogy a sátán megkötözése után és
Isten országa végleges megérkezése előtt, az ígéretek szerint Krisztus uralma, amit neki adott
az Atya (vö. Mt 28:18), nyilvánvalóan érvényre jut. Krisztus uralma lényegében már egybe
tartozik Isten országával, ennek mintegy előjátéka.
Az ezeréves birodalom (chiliasmus vagy millenarismus) jövendölésével kapcsolatban
sok rajongó és történet-filozófiai spekuláció támadt az egyház története folyamán. A chiliasmus
(chilioi) gondolata mellett vagy ellen sok érv hangzott el. Augustinus, az óegyház legnagyobb
theológusa szerint a váradalmat spirituálisan kell érteni, mert szerinte Krisztus uralma az egy-
házban ölt testet. A rajongók újra és újra felelevenítették ezt a váradalmat, határidőket tűztek ki
beteljesedése kezdetéről. Ezek a számítások rendre meghiúsultak, éppen ezért a reformátorok
(maga Kálvin is) és a reformáció hitvallásai fenntartással kezelték vagy elvetették az ezer éves
birodalom váradalmát. Ha helyesen értelmezzük a Jel 20:4–6-ot, látjuk, hogy lényeges monda-
nivalójában nem ellenkezik, sőt megegyezik az Újszövetség eschatológiai tanításával. A hely
egyszerű, világos és egyenesen szűkszavú stílusa – amelyik szembetűnően elüt a korabeli apo-
kaliptika fantáziadús képeitől – maga tiltja meg, hogy Krisztus visszajövetelének módja, ideje
és technikai részletei felöl érdeklődjünk. A kérdés exegézistörténeti tárgyalását ld. Brütsch II.
227–258.
Jel. 20,7–10. Góg és Mágóg.
A meghatározott idő után még egyszer elszabadul a sátán, „elbocsáttatik börtönéből”.
Most sem tagadja meg önmagát, mostmár ő maga lép fel, leplezetlenül. A fenevad és a hamis-
próféta már örök ítélet alatt vannak. Az eltévelyített népek összegyűlnek a szentek tábora ellen:
A Góg és Magóg motívuma Ez 38-ból származik. Ott, Mágóg az ország és neve, Góg pedig az
uralkodó elnevezése. Eredetileg ezek a nevek az északi népek megjelölésére szolgáltak (Io-
sephus, Antiquitates I, 6, 1). A LXX-ban már népek és fejedelmek neve mindkettő. Később
apokaliptikus és misztikus hatalmasságok fedőnevévé válik Góg és Mágóg, akik seregeik élén
a Messiás és országa ellen törnek (vö. Henoch 56:5–8; Oracula Sibyllina 3, 319). Seregük lét-
száma szintén mitikus szám, annyian vannak, mint a tenger fövénye. A Jel átveszi a régi tradí-
ciót a népek utolsó ostromáról Jeruzsálem ellen. Az anebésai a seregeknek a látóhatáron való
feltűnését jelenti. A platos a föld felszínét, de szélességét is jelenti. Itt inkább a második érte-
lemben használatos, ti., hogy elözönlötték a földet teljes szélességében. A parembolé, a tábor a
pusztai vándorlás – üdvtörténeti szempontból tekintve – eszményi korszakát idézi, amikor Isten
együtt táborozott a szent sátorban népével. A „szeretett város” nyilván Jeruzsálem (vö. Zsolt
77:68; 86:2). Az égből aláhulló tűz semmisíti meg az egész összegyűlt sereget, amelyiken a
 61

sátán személyes jelenléte és dabólikus képessége sem segít. Az égből leszálló tűz motívuma
Illés történetéből ered (vö. 2Kir 1:12.14). A sátán sorsa, akit a Jel utoljára a diabolos néven
említ, végleg megpecsételődik. A fenevaddal és a hamisprófétával együtt a tüzes és kénes tóba
kerül (vö. 19:20), ahol örök kin, gyötrelem és Isten teremtett világából való kizárás lesz osz-
tályrésze.
Jel. 20,11–15. A halottak feltámadása és az utolsó ítélet.
Az új látomás első szembetűnő jelensége a fehér trón, amely a mennyei bíró szentségé-
nek a jele. Mivel nem mondja ki a látnok a bíró nevét, ez maga Isten. Az a tény, hogy Isten a
legfőbb bíró, nem zárja ki Krisztus bírói tisztét és azt, hogy az első feltámadás részesei tanúi
lehetnek az utolsó ítéletnek. Megrendítő esemény előzi meg az ítéletet. A régi ég és föld, a
látnok számára ismert és meghitt világ eltűnt a trónon ülő tekintete elöl, hogy helyet adjon az
újnak. De mielőtt az új teremtés megtörténnék, az utolsó ítéletnek kell jönnie. A föld és tenger
kiadták a holtakat, tehát mindenki feltámadt, bárhol is halt meg. Mindenki Isten ítélőszéke elé
állt, ahol „cselekedetei szerint” ítéltetnek meg az emberek (Róm 14:10; 2Kor 5:10; Mt
25:31kk.). Jézus szavai beteljesedtek: „Nem mindenki, aki ezt mondja nekem, Uram, Uram,
megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt
7:21). Régi apokaliptikus tradíció az is, hogy az emberek cselekedetei fel vannak jegyezve (Dán
7:10; 4Ezsd 6:20; Henoch 90:20; 104:7; Baruch 24:1). Azoktól a könyvektől, amelyekbe a cse-
lekedetek vannak feljegyezve, különbözik az élet könyve (vö. 3:5; Henoch 47:3; 103:2). Az élet
könyvébe azoknak a neve van beírva, akik hűségük révén polgárjogot nyertek az új Jeruzsá-
lembe (13:8; 17:8).
A halál (thanatos) és a pokol (hadés) tulajdonképpen a halottak világa, a halottak tartóz-
kodási helye, itt, mint személyes istenellenes hatalmak jelennek meg, amelyek a tűz tavába
vettetnek, ahol a fenevad, a hamispróféta és a sátán van. Ez lett a sorsa mindazoknak is, akik
nem voltak beírva az élet könyvébe, akik megmérettek és könnyűnek találtattak. A tűz tavában,
az örök gyötrelem és elvettetés helyén nincs többé reménység feltámadásra és újrakezdésre.
Most, midőn az utolsó ellenséget, a halált is legyőzte Isten, az élet győzelme nyilvánva-
lóvá lesz (vö. Ézs 25:8; 1Kor 15:26.54).
Jel. XXI. RÉSZ
A Jel szorosabb értelemben vett apokaliptikus részét körülövezi az 1–3. részekben és a
21:22. részekben a gyülekezetekhez szóló ígéret, vigasztalás és intelem. A 20. rész végével
lezárul a régi világkorszak. Ami ezután következik, az Isten ígéreteinek maradék nélküli betel-
jesedése, az egész kijelentés és üdvtörténet célja: Isten országa, Isten szeretetének győzelme a
bűn, a halál és az emberi élet minden nyomorúsága felett János látja beteljesedni azt, amit Isten
népe. nemzedékek hosszú során át várt és hirdetett. A beteljesülésnek erről a minden emberi
várakozást és képzeletet felülmúló látomásáról ad hírt János a földön küzdő egyháznak, erősí-
tésül az eljövendő próbák idejére.
Jel. 21,1–8. Az új ég és új föld látomása.
A régi világ elmúlt (20:1). Hogy miként tűnt el „az első ég és az első föld”, arról nem ír
a látnok. Közvetlenül az új teremtés eredményét látja. A világ eltűnésének megemlítésével fon-
tosnak tartja megjegyezni, hogy „a tenger nincs többé” (1. v.). A tenger az apokaliptikus láto-
mások folyamán többször úgy jelent meg, mint a démoni hatalmak fészke, ahonnan ezek igye-
keznek kaotikus zavart kelteni Isten világának rendjében (13:1.9. Assumptio Mosis 10:6, Ora-
cula Sibyllina 8, 236). Semmi nem maradt tehát a régi világból.
Az új Jeruzsálem látomása következik, amely a mennyből száll alá, „mint egy férj szá-
mára felékesített menyasszony” (vö. 19:7; 21:9kk.). A parázna Babilon, amely bálványozásban
 62

és gonoszságban, a népek megrontásában kéjelgett, elpusztult, a napba öltözött asszony, az egy-

ház, amely hű maradt Urához, részese az Isten üdvözítő örök jelenlétének. Az új Jeruzsálem,
mint az Istentől előre elkészített, praeexistens valóság (4Ezsd 7:26; 8:52; Henoch 53:6). Pál
apostol is tud a mennyei Jeruzsálemről, amely mindnyájunknak anyja. Az apostol ezzel a képpel
utal arra az új teremtésre, amely az egyház korszakával elkezdődött az üdvözítés történetében
(vö. Gal 4:26). A látnok hatalmas hangot hall a trón felöl, amely ószövetségi igék formájában
adja tudtul, hogy Isten újra az emberekkel lesz (vö. Lev 26:11; Ez 37:27; Zak 8:8). Isten sátora
említésének itt kettős eschatológiai jelentése van, egyrészt Isten jelenlétének bizonysága. Mint
ahogyan a szent sátorban Isten jelen volt a pusztában vándorló népe között, úgy lesz újra jelen
népével, de most már örökre és elválaszthatatlanul. A sátor másik eschatológiai jelentése a je-
ruzsálemi templomra és vele magára a városra utal, ahol Isten a templomban kegyelméből meg-
jelent és népe között lakozott. Most azonban nem alkalomszerűen lesz jelen, mert a bűn nem
zárja ki állandó jelenlétét. A népek is Isten népei lesznek. A laos szó használata (az ethnos
helyett) mutatja a Jel univerzálista gondolkodását. A laos az Isten népe (’am) megfelelője a
LXX-ban. Megszűnik tehát az egyház különállása, mert minden nép Isten népévé lesz. Látnunk
kell azonban, hogy ez nem a misszió eredménye, hanem Isten új teremtő munkája folytán kö-
vetkezik be. Isten jelenléte kizárja a halált, a gyászt, a fájdalmat, a fájdalmas panaszkiáltást. A
régi ígéret és reménység, a halál legyőzése most bekövetkezett (Ézs 25:8; 35:10; 65:16; Hen
10:22; 1Kor 15:54). A régiek elmúltak, a történelem és az emberi élet válságai és szenvedései
végleg lezárultak és nem fenyegetnek többé.
Ezután következik a záró fejezeteknek az a része, amelyben Isten ígéretei hangzanak el
a jövendő világról (21:5–22:7). A jelenések folyamán most először veszi át Isten személyesen
a szót. Most a „trónon ülő” beszél. Ez János számára a legnagyobb felhatalmazás, ami hiteles-
séget ad bizonyságtételének. Maga Isten parancsolja meg, hogy jegyezze fel a hallottakat: „Íme
mindent újjá teszek” (vö. 2Kor 5:17; Gal 6:13). Ez a Jel záró fejezeteinek alaphangja és legfon-
tosabb üzenete. Isten, aki egykor szavával hívta létre a mindenséget, most hasonlóan szuverén
hatalmával hozza létre az új teremtést. Az új teremtés ténye, bár még előttünk áll, már befeje-
zettnek vehető. Erre mutat a prófétai múlttal kifejezett bizonyosság: Megtörtént. Isten beszédei
„bizonyosak és igazak” (pistoi kai aléthinoi), megbízhatóak és megfelelnek a valóságnak, mert
attól származnak, aki a kezdet és a vég, aki mindennek elindítója és bevégzője a világ és a
mindenség története hatalmas folyamatában, akinek van hatalma arra, hogy mindig a valóság-
nak és igazságnak megfelelően szóljon és szavát be is teljesítse (Zsolt 33:9). Isten jelenléte az
élet vizével fogja meggyógyítani az emberi élet minden viszontagságának az emlékét (vö.
7:13kk.). A győztes ígéretet kap, hogy örökli az új világot és Isten gyermekének, fiának (hyios)
tekinti. Hogy miképpen lehet valaki győztes, arról már különböző fordulatokban szólt a könyv.
A győzelem két alapvető feltétele Krisztus váltságművének elfogadása és a hozzá mindhalálig
való hűség.
A hűségesekkel szemben ott vannak a hűtlenek, a győztesekkel szemben az elveszettek.
Egy katalógusszerű felsorolás említi mindazokat, akiket egy-egy bűnnel való lényegi azonosu-
lás miatt kizár Isten az új világból. Az első két bűn a hit elhagyásával áll kapcsolatban, aztán az
ebdelygmenoi mintegy összefoglalja a következő három bűnt. „Utálatosak” mindazok, akik pa-
ráznasággal vagy bálványimádással és varázslással, fekete mágiával fertőztetik meg életüket.
Ezek a bűnök kizárnak az élő Istennel való közösségből. Izráelben és az ősegyházban is két
legsúlyosabb bűn a bálványimádás és a házasságtörés volt. A „hazugok” a hét tagból álló fel-
sorolás utolsó szava, amelyik viszont az előző hat bűnnek a lényegi tartalmát kifejezi. Minden
bűn végsőképpen a sátán hazugságából ered, amelyikkel bűnre csábította az embert és szüntelen
 63

kísértésbe viszi. A sátán a hazugság atyja (Jn 8:44). Aki egész lényével a bűnnel azonosul, az a
hazugság áldozata lesz, és maga is hazuggá válik, mert életével tagadja Isten szeretetének,
szentségének és hatalmának valóságát.
Jel. 21,9–27. Az új Jeruzsálem.
Az új Jeruzsálem leírása is régi apokaliptikus tradícióhoz kapcsolódik, de azokon túl-
menve új jövendölés keletkezik. A Jel könyvéből már megszokott módon János, a látomások
tudatos szerkesztője, a hagyomány régi köveiből a számára legalkalmasabbakat összeválogatva
igyekszik kifejezni az emberileg kifejezhetetlent, és közben egy egészen új, a régitől merészen
elütő kép jön létre. Ez az új kép nem egyszerűen a régi ismétlése vagy a régi jövendölésnek szó
szerinti beteljesedése, hanem a régi ígéretek minden képzeletet felülmúló módon történő célhoz
érése. Az új Jeruzsálemről alkotott kép is alapjaiban az Ez 40–48. részekhez kapcsolódik. Ezé-
kiel szintén elragadtatott egy magas hegyre, ahonnan megláthatta a (fogság után) újjáépült Je-
ruzsálem falait. Egy angyal mutatta neki a messiási idők új templomát, amelyikből az áldás
folyója ered (Ez 47:1–12). Ezzel szemben az a város, amelyiket az angyal mutatott Jánosnak,
egészen más volt, mert hiányzott belőle a templom. Az új Jeruzsálem a nevén kívül semmiben
nem hasonlított a régihez. Tökéletes dicsőségében felülmúlta a régit.
Az egyik angyal, aki végrehajtotta Babilonon, a nagy paráznán az ítéletet, most meg-
mutatja Jánosnak a „menyasszonyt”, a „Bárány feleségét”. Mindkét szó csillámló jelentésű.
Jelenti a tökéletességre jutott egyházat (vö. 19:7) és jelenti egyben azt a helyet, ahol Isten örökre
és elválaszthatatlanul együtt lesz népével. Az új Jeruzsálem első szembetűnő vonása, hogy
benne volt az Isten dicsősége” (11. v.). Ez kifejezhetetlen fényt adott a városnak. Ez a fény
hasonló volt a látnok szerint a „kristályfényű jáspishoz”. Ennek különösen szép fényét ismerik
az ókori írók is. A jáspis a kvarcnak idegen anyagokkal színezett változata. Barna, kék, sárga,
vörös és zöld színekben csilloghat. A látnok először a város falát és tizenkét kapuját pillantja
meg, a kapukat angyalok őrzik és a kapukon Izráel tizenkét törzsének neve olvasható. Minden
égtáj felé három-három kapu néz, nyitva minden irányban. Az új Jeruzsálem kapui nem véde-
lemre és elzárásra, hanem bemenetelre valók (vö. Ez 48:30). A város falának tizenkét alapkövén
a tizenkét apostol neve áll. Az egyház az apostolok és próféták alapkövére épült fel (Ef 2:20).
Az angyal a kapuk és az alapok megmutatása után megméri a város hosszát, szélességét és
magasságát. A méretekből kitűnik, hogy az új Jeruzsálem egy hatalmas kocka alakú építmény,
amelynek minden oldala tizenkétezer stadion, azaz kb. 2400 km. Az antik korban a kocka alakja
a tökéletesség jelképe volt. Az új Jeruzsálem az Isten által épített tökéletes város. A fal magas-
sága hosszúsága mellette elenyésző, száznegyvennégy könyök, kb. 70 m magasság, ember, azaz
angyal mértékével mérve, tehát szent mértékkel. A babiloni asztrális elképzelés szerint a
mennyboltot egy egészen alacsony körfél tartotta a horizonton. A falak építőanyaga a már em-
lített jáspisból volt, az egész város pedig áttetsző aranyból. Áttetsző aranyról Platon is tud. Va-
lószínűleg valamilyen kristályos anyag volt arannyal átitatva. A 18. versben az endómésis igen
ritka szó, kötőanyagot is jelent. A tizenkét alapkő drágakőanyaga a megfelelő ószövetségi fel-
sorolásokhoz igazodik (Ex 28:17kk.; 39:10kk.; Ez 28:13). A tizenkét drágakőből készült alapkő
a tökéletességre jutott egyház teljességét jelképezi, a régi Izráel tizenkét törzsének megfelelően.
A drágaköveknek nincs semmi misztikus jelentése. A drágakövek azt jelzik világosan, hogy
Istennek olyan értékes az ő népe, mint a drágakövek. A tizenkét kapu egy-egy hatalmas gyöngy-
ből való, a város utcája olyan ragyogó, mint az átlátszó üveghez hasonló tiszta arany. Az értékes
építőanyag egyenkénti magyarázata nem szükséges. Együtt akarja mindez szemléltetni a város
dicsőségét, amelyiknek mégis legnagyobb értéke Isten jelenléte. Ez az, ami leírhatatlan fényt
és dicsőséget ad neki.
 64

A 22. versben a látnok tekintete a város belseje felé fordul. Régen a templom volt Isten
jelenlétének színhelye, még a Jel apokaliptikus részei szerint is (vö. 11:19; 14:15; 15:15). Az
új világban nincs szükség ilyen helyre, mert „a mindenható Isten a temploma és a Bárány”,
tehát Isten és a Bárány állandó és örök jelenléte feleslegessé teszi a templomot. A földön járó
egyháznak tudnia kell, hogy Isten útjai nem a földi kultuszhelyeken, nem is magában az egy-
házban, az egyház építésében végződnek, hanem a „templom nélküli városban”, ahol Isten je-
lenléte mindent betölt és lesz minden mindenekben. Ez a látomás megóv bennünket kultuszhe-
lyeink és egyházi szervezeteink lebecsülésétől, de túlbecsülésétől is. Az új Jeruzsálemnek nem
lesz szüksége többé az égitestek világosságára, mert Isten dicsősége világítja meg, amely fé-
nyesebb minden teremtett fénynél, mert maga a világosság. Nem lesz sötétség sem, sem éj-
szaka, hiszen a sötétség végleg legyőzetett (vö. Jn 1kk.; 1Jn 1:5; 22:5). A népek ennek a vilá-
gosságnak a fényénél fognak járni. Nem mint ellenségek gyűlnek egybe a szent város ellen,
hanem tiszteletet és dicsőséget adni Istennek. Mivel nem lesz éjszaka, a kapuk állandóan tárva
lesznek. Az új Jeruzsálem „nyílt város” lesz, mert nem lesz többé gonosz szándék és félelem.
A 27. vers megjegyzése: „nem megy be oda semmi tisztátalan” – nem azt jelenti, hogy
az új teremtésben is lesznek tisztátalanok, hanem azt, hogy csak azok érhetik meg az új Jeru-
zsálem ígéretének beteljesedését, akik be vannak írva a „Bárány életkönyvébe” és nincs közös-
ségük a hazugsággal.
Jel. XXII. RÉSZ
Jel. 22,1–5. Az élet vize és az élet fája.
A XXII. rész 1–4. versei még az új Jeruzsálemről szólnak. Itt azonban egy új motívum
merül fel: a visszatérő paradicsom. Az élet vize, amely az apokaliptikus hagyomány szerint a
paradicsomból fakadt (Gen 2:10; vö. Ez 47:8kk.; Henoch 8:4), az Újszövetségben már kilép az
apokaliptika képvilágából és vallási szimbólummá lesz (Jn 8:38). Ez a víz az örökélet vize, a
romolhatatlan élet ajándéka. Ez a folyó Isten és a Bárány trónjából ered. Az örökélet forrása
tehát maga Isten és Krisztus, mindkettőjük életet adó igéje és üdvözítő szeretete (vö. Jn 3:5).
A paradicsom motívuma folytatódik. Az élet fája valamikor az édenkert közepén állt
(Gen 2:9; 3:22). Isten újjáteremtett világában azonban ismét jelen lesz (vö. 2:7; 22:14.19). A
xylon zóés ezen a helyen kollektív singulárist jelent. Az „innen és túl” úgy értelmezhető, hogy
az élet fája az élet vize folyójának mindkét partján fasorként áll (Ez 47:7.12). Mivel az élet
folyója a város főútjának közepén folyt és mellette az élet fájának sora állt, mindenki szabadon
hozzáférhetett. Ez azt jelenti, hogy az élet fája nincs többé elzárva az ember elől, mint a bűneset
után (Gen 3:22). A fa évenként tizenkétszer hoz termést. Az apokaliptikus váradalmak szerint
az eljövendő világkorszakban a fák minden hónapban teremnek és gyümölcsüknek gyógyító
hatása lesz. Rejtélyes és nehezen érthető mondat: „a fa levelei a népek gyógyítására valók”. Ha
az új teremtésben már nincs halál, fájdalom és szenvedés (21:4), akkor miért kell gyógyítani a
népeket? Egyes exegeták arra gondolnak, hogy itt a kárhozatra ítéltek gyógyításáról van szó
(Rissi, i. m. 136–137). Az apokatastasis pantón gondolatát belemagyarázni ebbe a kijelentésbe
erőszakoltnak látszik. A legkézenfekvőbb megoldás, hogy az eis therapeian kifejezést nem a
hagyományos értelemben magyarázzuk. A therapeia nemcsak gyógyítást, hanem szolgálatot és
megőrzést is jelent. Az élet fájának levelei tehát a népek szolgálatára, Isten közösségében való
megőrzésre rendeltettek. Az eledel és az ital az ókori keleten egyben isteni ajándékok közlését
is jelentette. Az élet fájának gyümölcsei és levelei Isten ajándékául szolgálnak, a vele való kö-
zösséget erősítik az új teremtésben.
A látnok újra megerősíti, hogy az új Jeruzsálemben „semmi átok nem lesz”, ami az em-
ber életét terhelné, mert bűn és halál sem lesz többé.
 65

A régi aión-ban lehetetlen volt az embernek Istent élve meglátni (vö. Ex 33:20.23). De
a kegyesek legnagyobb reménysége mégis az volt, hogy egyszer megláthatják Istent (Zsolt
83:8; a LXX-ben, 4 Ezsd 7:98). Most ez a kívánság, amely még Mózesnek sem teljesült, való-
sággá lesz: „és látni fogják arcát”. Szolgái színről színre látva imádják Istent, „és neve homlo-
kukon lesz”, örökre elválaszthatatlanul az övéi lesznek. A név, amely egykor üldöztetést jelen-
tett számukra, most dicsőségükre szolgál, mert „uralkodnak örökkön-örökké”. A 21:4kk.-ben
még az egyéni sorsok gyógyításán volt a hangsúly, itt már Isten választottai feladatáról és kül-
detéséről az új világkorszakban. Akik itt mindhalálig szolgáltak, ott uralkodni fognak. Az örök-
élet nem tétlenség, hanem többrebizatás, Mt 25:21 eschatológiai üzenetét az egyház sokszor
szem elől tévesztette, amikor csak morálisan magyarázta Jézusnak ezt a kijelentését.
Jel. 22,6–21. A könyv próféciálnak hitelessége. Intés a készenlétre. Imádság Krisztus
eljöveteléért.
A könyv utolsó szakasza egyben a könyvben leírt próféciák hitelességének többszörös
megerősítése. Egymás után szól Krisztus, a látnok, a Lélek, a menyasszony, majd újra a látnok,
Krisztus és az egyház, és bizonyságot tesznek, hogy a könyvben leírt próféciák tartalma meg-
felel az igazságnak.
Először Krisztus tesz tanúbizonyságot János mellett (vö. 7. v.). Amiket János leirt, azok
olyan igék, amelyek megbízhatóak és megfelelnek a kijelentett igazságnak (logoi pistoi kai
aléthinoi). „A próféták lelkének Istene” küldte el angyalát, hogy kijelentse Jánosnak Isten terve
beteljesedését, „amiknek meg kell történniük”. János írásaiban, bizonyságtételében ugyanaz a
Lélek munkálkodik, mint a prófétákban (vö. 1Kor 14:32; 2Pt 1:21). Jézus maga az, aki János
által üzen a gyülekezeteknek: eljön hamar, és boldog az, aki megtartja a könyv próféciáinak
igéit. Krisztusnak ezzel a mondásával a könyv visszatér a bevezetés gondolatához (vö. 1:1.19;
4:1). A makarizma is a könyvben kimondott első boldog-mondáshoz csatlakozik (vö. 1:3). Az
ígéret azoknak. szól, akik a könyvben olvasható prófécia szavainak hitelt adnak, és követik
azokat.
Ezek után János veszi át a szót (8kk.). Leírja, hogy amikor hallja Krisztustól szolgálata
hitelesítését leborul az angyal előtt, aki őt eddig kísérte, feltárta és magyarázta előtte a jelené-
seket. Megismétlődik a 19:10 jelenete. Az angyal újra elhárítja magától a proskynésis-t, szol-
gatársának nevezi magát és ezt mondja: Istent imádd! Világos állásfoglalása ez a mondás az
őskeresztyénségnek a tiszta monotheizmusa mellett. Feltűnő, hogy ebben a szakaszban három-
szor is leírja János a theos-Isten nevet. Lezárultak a látomások, ezek után elhagyja az apokalip-
tika stílusát, amelyik Isten nevét rejtjelek és körülírások mögé rejti. János most már világosan
szólhat, úgy, mint ahogyan az evangélisták és az apostolok beszélnek.
A 10–16 versekben újra Jézus veszi át a szót. János parancsot kap, hogy ne pecsételje le
a könyvet (10. v.). Az apokaliptikus könyvekben éppen az ellenkező parancs szokott állni: le
kell pecsételni a könyvet és el kell tenni az utolsó időkre (vö. Henoch 1:2; 93:10; 104:12; Dán
8:26; 12:4.9). János igéi valóban próféciák, arra vannak rendelve, hogy hirdessék az emberek-
nek Isten kijelentett akaratát, annál is inkább fontos a teljes nyíltsággal való hirdetésük, mert
„az idő közel van”. Közel az ígéretek beteljesedésének ideje, szükséges tehát, hogy elváljon az
igaz a hamistól, a szent a szentségtelentől.
A 12. vers ígérete Ézs 40:10-hez kapcsolódik. A megdicsőült Úr újra megerősíti eljöve-
telének közelségét és biztosítja övéit bírói hatalmának erejéről. Jézus ugyanazokat a méltóság-
jelzőket használja itt, mint Isten (vö. 21:6). Ő és az Atya egyek (Jn 10:30). Boldogok azok, akik
elfogadják az Ő váltsághalálának gyümölcseit, mert ez ad nekik jogot bemenni a mennyei Je-
 66

ruzsálembe (14. v.). Krisztus paruziájá kereszthalálának a botránkozásába van elrejtve. A di-
csőséges Krisztussal való közösség csak a megfeszített Krisztussal való közösség útján érhető
el. A 15. vers újra felsorolja azokat (vö. 21:8), akiknek kívül kell maradni Isten új világán. A
főbűnök: házasságtörés és bálványimádás, éppen úgy, mint a 21:8 bűn-katalógusában. A felso-
rolás most kiegészül a gyilkosság bűnének az említésével. Feltűnő még az „ebek” kifejezés
használata. Az eb keleten tisztátalan állatnak számított, így az „utálatos” szó szinonimjának
vehető.
Jézus beszéde két méltóságjelzővel fejeződik be: 1. Ő a Dávid gyökere és sarja. Más
szóval nemcsak Dávid fia; hanem Dávidnak Ura is (vö. Mk 12:35kk.). Ő a Dávid házából szár-
mazó Messiás, akiben minden messiási ígéret és reménység beteljesedik (Ézs 9:1kk.; 11:1kk.;
vö. Róm 1:3). 2. Ő a fényes hajnalcsillag (vö. 2:28). A hajnalcsillag az antik világban a világ-
uralom jelképe volt (vö. Num 24:17). Ő a Királyok Királya, Uraknak Ura.
Jézus után a Lélek menyasszonya szólal meg. Az egyház is sóvárogva néz Krisztus visz-
szajövetele felé. Maga a Lélek esedezik érettünk (Róm 8:26), Ő veszi át a gyülekezetek és ma-
gánosok imáját, és viszi Isten trónja elé. A Jel felhívással fordul mindazokhoz, akik hittel hall-
ják ezt a fohászkodást, hogy ők is mondják: „Jöjj”. Mindenki, aki szomjúhozza az élet vizét,
Isten megigazító és új életet adó igéjét, vegye el ingyen. Ma még a kegyelem idejét éljük. Aki
kész hittel elfogadni a Krisztus által ajándékozott romolhatatlan élet ajándékát, az örökéletet
nyer.
Ezek után újra János veszi át a szót (18. v.). Figyelmezteti a gyülekezeteket, hogy az
általa leírt próféciákhoz sem hozzátenni, sem belőlük elvenni nem szabad. Aki vét ez ellen a
parancs ellen, annak Isten is bűnéhez méltóan fizet. Aki hozzáad valamit saját gondolataiból,
azt Isten a könyvben leírt csapásokkal sújtja. Aki pedig elvesz belőle, attól Isten elveszi az új
világba való bemenetel jogát, megfosztja a mennyei Jeruzsálembe nyert polgárjogától. János-
nak ez a hallatlan igénye, művének isteni hitelesítéséből ered. János bizonyos benne, hogy ez
az élő Isten megváltó üzenete az emberhez. Méltó tehát, hogy az egyház és a gyülekezetek teljes
tiszteletet tanúsítsanak a Jelenések próféciái iránt: Ennek a tiszteletnek mindenekelőtt abban
kell megnyilvánulnia, hogy a Jel könyvét óvjuk a rajongó képzelet hozzáköltéseitől, spekuláci-
óitól. Igyekeznünk kell a Jel könyvét úgy megérteni, mint ahogyan azt János értette, és mint
ahogy ő intésként és vigasztalásként nekünk tovább adta.
A záró versben Krisztus újra megerősíti az eljöveteléről szóló ígéretét: „Bizony hamar
eljövök!” Ezt a „hamar”-t úgy kell értenünk, mint ahogy az apostoli korszak is értette: „Ez az
egy azonban ne legyen elrejtve előttetek szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer
esztendő és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek kése-
delmesnek tartják, hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, ha-
nem, hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:8–9)
A gyülekezet Krisztus ígéretére így felel: „Ámen, jöjj Uram Jézus!” Már az ősgyüleke-
zetekben is használt arám nyelvű fohász: marana-tha = mi Urunk jöjj. Átveszik a hellénista
gyülekezetek is (1Kor 16:22). Ez a könyörgés az őskeresztyén gyülekezeti liturgiának szilárd
részévé lett. Az apostoli levél felolvasása után a gyülekezet ezzel az imával készül az úrvacso-
rához, amelyikben ajándékba kapja a Krisztussal való együttlét előlegét a Szentlélek által.
A Jel záró üdvözlete hasonló Pál leveleinek záró formuláihoz. János az Úr Jézus kegyel-
mébe ajánlja a gyülekezeteket, kívánja, hogy az, ami az életben a legfontosabb az embernek,
Krisztus bűnbocsátó, újjászülő erőt, bátorságot és reménységet adó kegyelme maradjon mind-
nyájukkal. Ha az emberi lét és történelem viszontagságain át az Ő hűsége és kegyelme kísér
 67

bennünket, bizonyosan megérkezünk évezredek várakozásának beteljesüléséhez, a mennyei Je-

ruzsálemhez, a bűntől, a szenvedéstől, haláltól megszabadított, Isten örök üdvözítő jelenlétében
élő világhoz.
Jóllehet a Jel könyve a jövendőbe néz, mégis a mindenkori jelen egyházának szól. Ami-
kor állandó készenlétre, munkára int, amikor Krisztus követőitől a szentséget, az igazság mellett
való hűséges megállást és hazugság elleni harcot követeli meg, akkor egyben a jelen feladatára
irányítja a figyelmünket. A jövendőhöz való utat a jelenben lehet megtalálni. Isten új világához
való polgárjogot ebben az életben kell elnyerni. A helyesen értett és olvasott Jel könyvének
nemcsak hatalmas vigasztaló ereje hanem hatalmas etikai üzenete is van. Csak azé lehet a jö-
vendő, aki ebben az életben teljes erejével az igazság szolgálatában áll. Korunk keresztyénsé-
gének is nagy figyelmeztetés, útmutatás és reménység forrása lehet a Jel könyve.