www.apologia.

hu

A Biblia iratainak listája

A Bibliáról hamar észre lehet venni, hogy nem csupán egyetlen könyv, hanem hosszabb-rövidebb iratok
gyűjteménye, kisebb könyvtár. A könyvek listáját bibliai kánonnak nevezik. A kánon görög szó, jelentése
"mérték" (pl. Gal 6:16), tehát a kánon az igazság szempontjából mértékadó iratok listája. Önként vetődik fel
azonban a kérdés, hogy hogyan alakult ki a bibliai iratok listája, voltak-e más iratok is, illetve ki és hogyan
döntötte el, hogy mely iratok kerülnek be a gyűjteménybe, és melyek nem?

Az Ószövetség

1. Az iratok keletkezése
A Biblia kialakulása hosszú történelmi folyamat eredménye volt. Az izraelita kánon, tehát az Ószövetség
zsidók és protestánsok által elfogadott könyveinek a listája az i. e. 15. és 5. század között, tehát egy évezred
alatt jött létre. Ezalatt is keletkeztek feledésbe merült, különösebb fontossággal nem bíró történelmi iratok
(pl. "Jásár könyve" Józs 10:13; "Az Úr harcainak könyve" 4Móz 21:14), de a vitatott, és végül a zsidók által
elvetett vallási témájú iratok (lásd Függelék!) az i. e. 5. század után keletkeztek.

2. Az Ószövetség felosztása
A zsidók a Szentírásukat (amit az keresztények "Ószövetség"-nek neveznek) a három főrész neveinek a kez-
dőbetűiből kirakott szóval Tanakh-nak nevezik. A zsidók hagyományosan 22 vagy 24 szent könyvről beszél-
tek már időszámításunk előtt is. A mai izraelita Szentírás az alábbi részekre oszlik:
- a Törvény (Tórá) 1-5Móz
- a Próféták (Növiim) – korai próféták: Józs, Bír, Sám, Kir; késői próféták: Ézs, Jer, Ez és a 12 kis próféta
- az [Egyéb] Írások (Kötuvim) – költői művek: Zsolt, Péld, Jób; az ún. Öt tekercs (Megillót): Énekek Éne-
ke, Ruth, Eszter, Jeremiás Siralmai, Prédikátor; történeti könyvek: Dániel, Ezsdrás, Nehémiás, Krónikák.
Az ókori és a mai, a görög és a héber, illetve az izraelita és a keresztény lista azért tér el néha egymástól,
mert bizonyos könyveket eltérő módon vesznek egy könyvnek vagy külön könyveknek.

3. A kánon szükségessége és rögzítése

Először is, a zsidóság maga is észrevette, hogy Malakiás (i. e. 5. sz.) után nem volt több igazi, a kortársak –
vagy legalább az utókor – által elfogadott próféta. Másodszor, az i. e. 3. században Alexandriában elkészült
a héber Ószövetség görög fordítása (Septuaginta, LXX), amelyhez helyi keletkezésű, héber vagy görög nyel-
vű iratokat is hozzáfűztek. A kánon 1. századi véglegesítéséhez mégis a kereszténység megjelenése adhatta a
végső lökést, hiszen a héberül nem tudó apostoli- és egyházatyák elsősorban a görög LXX-re hivatkoztak.
Josephus Flavius zsidó történész (kb. i. sz. 37-100) a palesztinai héber kánon mellett tanúskodott:
Mindössze 22 kötet az, amely az eddig eltelt idő eseményeit jegyzi fel, s amelyeket joggal tekinthetünk hitelesnek. A
szent könyvek közül ötnek a szerzője Mózes; ezek foglalják magukba a törvényeket és a történelmi hagyományokat,
az emberi nem keletkezésétől egészen az ő haláláig. (…) Mózes halálától Artaxerxésznek, a perzsák királyának
idejéig [i. e. 464-424] Mózes utódai, a próféták jegyezték fel a korukban történt eseményeket 13 könyvben. További
négy könyv Istenhez szóló himnuszokat s az emberek életmódjáta vonatkozó intelmeket tartalmaz..." (Apión ellen,
avagy a zsidó nép ősi voltáról, I. könyv, 8. rész)
Flavius listája (5+13+4=22) csak azért tér el a maitól, mert ma külön könyvnek tekintett iratokat (pl. 1-2
Sám) ő egynek vett (Sám). Flavius azt is írta, hogy az utolsó próféta, Malakiás kora után keletkezett iratokat
(LXX stb.) a zsidók nem tartották azonos hitelességűeknek, azaz ihletettnek, sugalmazottnak:
Artaxerxész óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbi-
ekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mu-
tatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük,
sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az
a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései..." (Uo. folyt.)
Flavius felhasznált ugyan a LXX-ban levő görög iratokat (pl. Makkabeusok I), de csak történelmi forrásként.
Az 1. században Javnéban (Jamniában) Johánán ben Zakkáj rabbi egy jesivát (tanházat) alapított, amely
törvénykezési és irodalmi tevékenységet végzett, megvetve a későbbi rabbinikus zsidóság alapjait. A tanház
tudományos tevékenységét a mai teológiai szakirodalom javnei vagy jamniai "zsinatként" emlegeti, pedig
ilyesmiről nincs közvetlen adat. Csak az tény, hogy utólag folytak viták egy-egy könyv kánoniságával kap-
csolatban (pl. mert Eszterben nem szerepel a JHVH), de "zsinat"-ról nem volt szó. Végül megemlítendő az i.
sz. után összeállt babilóniai Talmud megjegyzése is:
A kései próféták, Haggája, Z'chárjá és Mál'áchi halála után a szent szellem elhagyta Izraelt, bár a mennyei hangot
igénybe vették. (Jóma 9b, megismételve: Szóta 48b, Szanhedrin 11a; Midrás Rabbá az Énekek Énekéről 8.9.3)

4. Az ihletettség felismerése
A héber kánon kialakulása folyamatosan történt. Az egyes szövegek azonnali rögzítése azt mutatja, hogy ele-
ve ihletettnek tekintették őket, hiszen ismerték azt, aki Isten szavát átadta (pl. Józs 24:25-26), vagy annak
ellenére rögzítették, hogy Izrael az üzenetet elsőre nem akarta elfogadni (pl. Jer 30:1-2, 36:4,32). Az ihletett
szerzők egymás írásaira is úgy hivatkoznak, hogy azokat ihletettnek tartották (Dán 9:2, Ezsd 7:6, Zak 7:7
stb.). Mivel szavaik nyilvánosan is elhangzottak, szem- és fültanúként Izrael egész közössége tanusítja a
szövegek hitelességét (így tarthatták nyilván pl. a próféták láncolatát), akárcsak a zsidó történelem más
eseményeit (kivonulás stb.). Más szövegek esetében, mint amilyen a nagy számú, és a liturgiába gyorsan be-
épülő zsoltárok és példabeszédek, a szájhagyomány gyűjteménnyé szerkesztése a szerző halála után történt
meg (pl. Péld 25:1).
Mivel Isten egy nép történelmén keresztül nyilatkoztatta ki magát, szavát is arra a közösségre bízta,
amelyet az ő szava hozott létre, formált és tartott fenn évszázadokon át. És mivel Isten a már meglevő Íráso-
kon keresztül utólag is megszólalt, és a szövegek olvasói és hallgatói megérezhették, hogy "tisztátalanná
válik a kezük" (ráébredtek a Szent jelenlétére), az iratok ihletettségének felismerését maga Isten garantálta.

5. A szövegek gondozói
A héber szövegek szerkesztésének első nagy korszaka Ezsdrás és Nehémiás idejében befejeződött. Őket kö-
vették az i. e. 5. századtól az írástudók (szóférim), őket pedig az i. sz. 5. századtól az ún. masszoréták (héber
masszóra = hagyomány). Ők nem csupán hűségesen másolták és statisztikai eszközökkel védték a szöveget
(számon tartva minden sort, betűt), hanem a szöveg magánhangzókkal és nyelvészeti jegyzetekkel való ellá-
tását is megoldották. (a szöveg magánhangzókkal való ellátása, pontozás). Az általuk véglegesített, ma is
használt szöveg tudományos neve masszoréta szöveg (tudományos rövidítése: MSS).

Az Újszövetség

1. Az iratok keletkezése
A keresztény Újszövetség kb. i. sz. 30 és 90 között, tehát két emberöltőn belül született. Az iratokon nem
voltak dátumok, de belső adataik és külső, történelmi ismereteink révén nagyjából sorrendbe tehetők. Kb. i.
sz. 30-ban volt Jézus kereszthalála. Minden bizonnyal a Templom i. sz. 70-es lerombolása előtt született Mt,
Mk, Lk és az ApCsel, a Zsid és az összes páli levél. I. sz. 50 körül születhetett a Mk, a Mt, az 1-2Thessz és a
Gal, majd az 1-2Kor, a Róm, az Ef, a Kol és a Filem, illetve a 60-as években a Fil, az 1-2Tim, a Tit, a Lk és
az ApCsel. A többi esetében (1-2Pt, Jak, Júd) csak találgathatunk. Viszont biztosnak tűnik, hogy 90 körül
keletkezhetett a Jn, az 1-3Jn és végül a Jel.

2. Az Újszövetség felosztása
Az Újszövetség felosztásának szempontjai hasonlók az Ószövetségéhez:
- történeti könyvek az evangéliumok (euangelion = jó hír): Máté (Mt), Márk (Mk), Lukács (Lk), János
(Jn) és az Apostolok cselekedetei (ApCsel) (praxeisz aposztolón)
- levelek (episztolé) egyes gyülekezeteknek: Rómaiaknak (Róm), Korinthusiaknak (1Kor, 2Kor), Galácia-
belieknek (Gal), Efezusiaknak (Ef), Filippibelieknek (Fil), Kolossébelieknek (Kol), Thesszalonikaiaknak
(1Thessz, 2Thessz), körlevelek több gyülekezetnek: Jakab levele (Jak), Péter levelei (1Pt, 2Pt), János
levelei (1Jn, 2Jn) Júdás levele (Júd); magánlevelek: Timóteusnak (1-2Tim), Titusznak (Tit), Filemonnak
(Filem), Gájusznak (3Jn); értekezés: a Zsidóknak írt levél (Zsid)
- prófétai mű (apokalüpszisz = leleplezés): János jelenései (Jel).

3. A kánon szükségessége és rögzítése

Az újszövetségi kánon kialakulása is szükségszerű folyamat eredménye volt:
- az 1. század végére kezdtek kihalni a szemtanúk, ugyanakkor a 2. századtól az apostolok neve alatt egy-
re több, tévtanokat tartalmazó írás jelent meg: a naiv kegyességi és az apokrif irodalom (lásd később)
- egyes tévtanítók a saját kényük-kedvük szerint vetettek el közismert és elismert iratokat (pl. a 2. sz-i
antiszemita Markion a páli leveleken és Lukács evangéliumán kívül mindent kidobott a Bibliából)
 - a tanítás részleteinek pontos megfogalmazásához és az új tévtanítók megcáfolásához is körül kellett
határolni az információforrást, a számításba vehető iratok számát.
A nyugati egyház valószínüleg már a 2. században nagyrészt a mai kánont használta (lásd Muratori töredék,
2. század). A 4. századi zsinatok (382-es római, 393-as hippói és 397-es karthágói) szerepe nem a kánon
összeállítása volt, hanem megtartása, hogy ti. az egész Birodalom területén minden gyülekezetben csak a 27
közismert könyvből olvassanak fel istentiszteleten, másból ne

4. Az ihletettség felismerése
A válogatás egyik objektív szempontja a történelmi hűség volt: Jézus és apostolai története a szemtanúk
révén (vö. 1Jn 1:1-2, Lk 1:1-4). A másik szempont a tanbeli hűség volt, az apostolok és közvetlen tanítvá-
nyaik tanításához való ragaszkodás: a Szentlélek ugyanis elvezette őket a teljes igazságra (vö. Jn 14:26,
16:12-15). A válogatás hitbeli, nem hívők számára szubjektívnek tűnő eleme a Szentlélek vezetése volt,
amely révén az egyház nem meghatározta, hanem felismerte, hogy melyik irat Istentől ihletett, és melyik
nem.

5. A vitatott és eltűnt iratok

Mindemellett egyes valóban újszövetségi iratok csak lassan váltak mindenhol elfogadottá:
- a 2-3Jn és a Filem a személyes, alkalmi jellege és rövidsége miatt
- a 2Pt és a Júd a hasonlóságuk miatt (melyik használta fel a másikat?)
- a Zsid a szerző kiléte körüli bizonytalanság miatt (Pál? Barnabás? Apollós?)
- a Jel sajátos nyelvezete, "rossz" görögsége miatt (legalábbis az egyház keleti, görög nyelvű felében).
Valószínűleg Pálnak is volt még egy-két levele (vö. 1Kor 5:9, Kol 4:16), és Jézusnak sem lett minden egyes
szava és tette megörökítve (Jn 20:30, 21:25), de az biztos, hogy ha fontosak lettek volna, fennmaradtak vol-
na (Mt 5:18, 24:35, 1Pt 1:25).

6. Az elutasított iratok
Az 1-4. században sok keresztény és álkeresztény írás keletkezett, de ezek közül egy sem került be az újszö-
vetségi kánonba, méghozzá okkal. Első csoportjuk az apokrif, azaz "külön tartott" vagy "rejtett" értelmű ira-
tok. Ezeket az egyház azért vetette el, mert
- az apostolok neve alatt jelentek meg (pl. Tamás evangéliuma, János cselekedetei, Seneca és Szent Pál
levelezése, Jakab apokalipszise), pedig nem is ők írták, csak a 2-4. században keletkeztek
- kitalált történetekkel igyekeztek kiegészíteni az evangéliumok vélt hiányosságait Jézus gyermekkoráról
(pl. Jakab protoevangéliuma, Tamás gyermekség-evangéliuma, Nikodémus evangéliuma)
- az egyházba judaista vagy gnosztikus tévtanokat csempésztek volna be (judaista pl. Héberek szerinti és
az Ebionita evangélium; gnosztikus pl. Tamás, Fülöp, Az Igazság stb. evangéliuma).
Másik csoportjuk az 1-2. századi ún. "apostoli atyák" művei. Szinte mind építő olvasmány, de
- semmi újat sem mondanak az Újszövetséghez képest (pl. Római Kelemen 1. levele a korinthusiakhoz),
sőt ami bennük építő, az szinte mind a Bibliából vett idézet
- szerzőik nem is igényeltek maguknak apostoli tekintélyt
- néhányuk mesés elemeket tartalmaz (pl. 1Kelemen "főnixmadárral" példálózik), vagy szélsőséges
erkölcsi, illetve téves tanbeli nézeteket sugall, mint az aszketizmus, antijudaizmus stb. (pl. Barnabás
levele, Hermasz: Pásztor).

Függelék: az ún. deuterokanonikus iratok

7. A Septuaginta (LXX)
A héber Ószövetségnek az i. e. 3. században, Alexandriában készült el az ógörög fordítása, az ún. Hetvenes
fordítás (görög neve Hebdomékonta, de a latin neve terjedt el: Septuaginta, tudományos jele: LXX). Ezt ele-
ve II. Ptolemaiosz Philadelphosz fáraó világhírű alexandriai könyvtára számára készítették, bár a fordítás
nyilvánvalóan a héberül nemigen tudó diaszpóra-zsidóság érdekeit is szolgálta. A LXX-hoz kapcsolódó
legenda szerint 70 különböző fordító isteni sugallat révén teljesen egyforma fordítást készített – és mint
később látni fogjuk, nem véletlenül volt szükség a fordítás tekintélyének legendás megerősítésére. A LXX a
palesztinai héber kánonon kívül más héber és görög vallási szövegeket is tartalmazott:
- görög nyelvű kiegészítéseket Eszter és Dániel könyvéhez
- történelmi elbeszéléseket (pl. Makkabeusok I-IV)
 - vallásos novellákat (pl. Tóbiás, Judit)
- tanítói műveket (pl. Bölcsesség, Báruk, Sirák fia)
- költői műveket (pl. 151. zsoltár, Mózes ódái)
- prófétai műveket (pl. Ezdrás I, III, IV) stb.

8. A Septuaginta későbbi értékelése

A zsidóság az i. sz. 1. századra teljesen elvetette a LXX szövegeit. A korai keresztény egyház azonban soká-
ig ragaszkodott a LXX-hoz, amelynek a héber kánonhoz képest többletanyaga később részben bekerült a 4.
századi latin Vulgátába is. Mivel a reformátorok a palesztinai héber kánonhoz tértek vissza, a katolikus egy-
ház 1546-ban a trienti zsinaton erősítette meg véglegesen a "deuterokanonikusnak" (másodlagosan mérték-
adónak) nevezett szövegek ihletettségébe vetett hitét, az ortodox egyház pedig az 1672-es jeruzsálemi zsi-
naton.
Így a mai katolikus Bibliában – a héber és protestáns kánonnal egyező, protokanonikusnak nevezett
könyveken kívül – benne van Tóbiás, Judit, Makkabeusok I-II, Bölcsesség, Sirák fia, Báruk és benne 6. feje-
zetként Jeremiás levele, illetve a görög nyelvű kiegészítések: Eszter 10. fejezetében Mardokeus beszéde,
Dániel 3. fejezetében Azarja imádsága és A három ifjú éneke, illetve Dániel 13. és 14. fejezeteként Zsuzsan-
na és a vének, illetve Bél és a sárkány története. A katolikus egyház hivatalos Bibliája a mai napig a Vulga-
ta, de a bibliafordítások természetesen a héber és a görög szövegek alapján készülnek. Az ortodox egyházak
a régi alexandriai kánont, a teljes LXX-t megtartották: a fentieken kívül Ezdrás I. és Mózes ódái, illetve – a
liturgiából kimaradó, csak olvasásra ajánlott – Ezdrás III-IV, Makkabeus III-IV és a 151. zsoltár elfogadott.
A protestáns egyházak elismerik ezeknek az iratoknak a nyelvészeti és a történelmi értékét (pl. Makka-
beus I), illetve lelkileg építő hatását (pl. Bölcsesség), hitbeli kérdésekben azonban nem tartják őket mérték-
adónak. Luther ugyan lefordította és a kánoniakkal egy kötetben adta ki őket, de nem tartotta őket sugal-
mazottnak:
- mert görögül íródtak, és eredetileg nem tartozhattak a szöveghez: Eszter és Dániel görög kiegészítései
- mert történelmi szempontból hiteltelenek, tévednek: Tóbás, Judit, Báruk
- mert kiemelkedő, de csupán emberi művek: Bölcsesség, Sirák fia
- mert csak kortörténeti szempontból hasznos kommentár: Makkabeusok I
- mert történelmi szempontból hiteltelen, és tévtant is sugall: Makkabeusok II.
Talán a svájci reformátor, Bullinger (1504-1575) foglalta össze a legtömörebben a reformátorok véleményét:
...Ezen kívül vannak még más könyvek is a Bibliában; Ezsdrás 3. és 4. Könyve, Eszter második könyve, Tóbiás,
Judit, Zsuzsanna, Bél, a Makkabeusok könyvei, Báruk, a Bölcsesség könyve és a Bölcsek mondásai. Ezek, bár
mindegyiket olvassák az egyházban, és van céljuk és értelmük, mégsem egyenértékűek a korábban felsoroltakkal. [ti.
a héber kánonnal] Mert vitás vallási kérdésekben ezekkel a könyvekkel nem szokás érvelni. (A keresztyén vallás
summája, 14. oldal, Limache Verlag, Zürich / Szentendre, 1997).
A protestáns bibliakiadásokból ezért a 17. század óta hiányoznak a deuterokanonikus iratok. Nem azért, mert
tilos vagy haszontalan lenne őket elolvasni, hanem mert dogmatikai kérdésekben nem tekinthetők mérvadó-
nak:
- a deuterokanonikus iratok vagy nem is igénylik a kinyilatkoztatás tekintélyét, vagy prófétai tekintélyt
igényelnek, de hibáik, esetenként szélsőségeik és prófétai erejük hiánya ezt cáfolja
- Isten a zsidóságra bízta igéit (Róm 3:1-2), az Írásokon őrködő palesztinai zsidó közösség pedig kez-
dettől fogva elutasította a diaszpórában élő alexandriai zsidók görög fordítás- és szöveggyűjteményét; az
arám nyelvű Targumok, a héber Ószövetség istentiszteleten használt parafrázisai (i. e. 5. sz-tól az i. sz. 5.
sz-ig formálódtak) és az i. sz. 2. század utáni szír nyelvű Pesitta legrégebbi példányai sem tartalmazták
őket
- a LXX birtokunkban levő legkorábbi, 4-5. századi, keresztények által készített kódexei is bizonytalansá-
got tükröznek: vagy hiányzik belőlük némelyik ma deuterokanonikusnak tartott könyv, vagy ma apokrif-
nek tartott könyv van benne (Codex Vaticanus: nincs Makkabeus I-II., de van Ezsdrás I.; Codex Sinai-
ticus: nincs Báruk, de van Makkabeus IV.; Codex Alexandrinus: Ezsdrás I. és Makkabeus III-IV. is van)
- az ólatin fordítások (pl. Itala) ugyan a LXX alapján készültek, de a 4. századi Hyeronimus (Jeromos)
által készített Vulgata a palesztinai héber kánon és annak héber szövege alapján készült; eredetileg nem
tartalmazta a deuterokanonikus szövegeket, mert Hyeronimus az apokrifek közé sorolta őket
- a görög Újszövetség, amikor a héber Ószövetséget idézi, tizenöt az egyhez arányban a héber szövegből
idéz, és nem a görög LXX-ból; bár az Újszövetség írói nem minden kanonikus, héber szöveget idéznek, a
deuterokanonikus szövegeket egyszer sem idézik, legfeljebb kifejezésbeli párhuzamokat találunk vagy
célzásokat (pl. Júd 14-15 vö. Énók 1:9); az újszövetségi szerzők ismerték a LXX-t és a többi korabeli
zsidó vallási iratot, sőt koruk filozófiáját és közmondásait; pusztán az idézés, a célzás és a kifejezésbeli
párhuzam azonban ugyanúgy nem teszi kanonikussá a görög szerzőket és deuterokanonikus szövegeket,
 ahogy a héber kánon egyes könyveinek a nem idézése sem teszi apokriffá ezeket a kanonikus könyveket
- a korai egyház álláspontja is a reformátorokat igazolja; a görög és latin egyházatyák nem tudtak hébe-
rül, és a LXX-t nem sok eredménnyel használták a zsidókkal való viták során; a mai deuterokanonikus
szövegek a latin egyházban csak a 4. században lettek hivatalosan kanonizálva, főleg Augustinus támo-
gatására; más egyházatyák ellenezték a kánoniságukat: a 2-3. században a szárdeszi Melitón püspök és az
alexandriai Órigenész, a 3-4. században Hyeronimus, Kürillosz jeruzsálemi püspök és Athanasziosz, a
háromságtan védője; végül a keleti és a nyugati egyház a 692-es trullai zsinaton hét iratot fogadott el, de
még a 8. században is volt egyháztanító, aki csak a héber kánont fogadta el (Damaszkuszi Szent János).
A reformátorok tehát nem önkényeskedtek, amikor ahhoz a héber kánonhoz tértek vissza, amely a katoliku-
sok és ortodoxok szerint is a mérce, amihez képest szerintük is minden más irat csak másodsorban lehet
mérce. A deuterokanonikus iratok elsősorban a katolikus és ortodox liturgiára, illetve ikonográfiára hatot-
tak, nem a tanításra (kivétel: Makkabeusok II. és a halottakért való imádság).
Megjegyzés: a magyar Vizsolyi Biblia (1590) faximile kiadásában látható, hogy a református Károli Gáspár közre adott
deuterokanonikus ma már katolikus szemmel is apokrifnak számító szövegeket is (Makkabeus III, Ezdrás III-IV); Szenczi
Molnár Albert 1608-as Károli revíziója a deuterokanonikusokat apokrifnek nevezi és a kánoniaktól elkülöníti. E szöve-
gek azonban ma is olvashatók protestáns nyelvészek fordításában.

(c) Apológia Kutatóközpont, 1576 Budapest, Pf. 22, info@apologia.hu