MÁRK EVANGÉLIUMÁNAK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Varga Zsigmond professzor

Bevezetés

Az evangélium helye a kánonban, címe, írója.

A „Márk szerinti evangélium” újszövetségi kánonunkban és a szinoptikusok között a
második. Az eredeti sorrend: Mk–Lk–Mt–Jn, később Mt tekintélyi alapon az első helyre
kerül: ősibb típusú evangéliumnak tűnik fel, és Mk mintha Mt kivonata volna. Ma már tudjuk,
hogy Mk mind Mt-nak, mind Lk-nak forrása, de időrendi sorrendben is első helyre
kívánkozik. Mivel azonban az újszövetségi kánon sorrendje nem ilyen igények szerint jött
létre, ezért nyugodtan meghagyjuk a kánoni sorrendet. Az evangéliumot korai, megbízható
egyházi hagyomány Márknak tulajdonítja, és ebben nincs okunk kételkedni, hiszen Márk-
János nem tartozik az ősegyház nagy nevei közé, csak szerény apostol-tanítvány. Jeruzsálemi
származású, anyja Mária, házukban gyakran gyűltek össze az első gyülekezet tagjai és
vezetői. Az ún. első missziói útra együtt indul Pállal és Barnabással, de Ciprustól visszafordul,
így a második missziói út előtt Pál és Barnabás, Márk nagybátyja összekülönbözik miatta. Pál
később kiengesztelődik iránta (vö. Kol 4:10). Mindenesetre Márk állandóan azoknak a
köröknek a közelében él, amelyek az első időben az evangéliumi hagyomány hordozói.
Eleinte egy szűkebb látókörű zsidókeresztyénség híve; de ezen hamarosan túljut és élénken
kapcsolódik bele Pál pogánymissziói munkájába. Az első idők gyülekezetei körében
szemtanúnak számit; ezért vihette magával Pál és Barnabás az első missziói útra segítségként.
Alighanem rá vonatkozik a 14:51 adata is (ld. ott). Ezek az adatok egyeznek Mk írójának az
iratból következtethető jellemével. Márk személyét az 1Pt 5:13 utalásán kívül a későbbi
egyházi hagyomány is szoros kapcsolatba állítja Péterrel: Papias Péter „tolmácsának” és
igehirdetése feljegyzőjének nevezi, Origenes szerint egyenesen Péter maga bízta meg
mindannak a feljegyzésével, amit igehirdetésében Krisztusról mondott (Eusebius szerint Péter
római igehirdetésének hallgatói kérték erre).

Az evangélium anyagának eredete.

Az egyházi hagyománnyal ellentétben Mk anyagában semmi jellegzetesen „péteri” nincsen:
ha Péter alakjára nagy hangsúly esik, ez általában a tizenkettes kör sajátossága. Az bizonyos;
hogy az evangélium írója szoros kapcsolatban állt a hagyományt őrző apostoli körrel, ezen
belül persze közel állhatott Péterhez, az ősgyülekezet legkimagaslóbb személyiségéhez. Mk
anyagát mindenesetre a másik két szinoptikussal való összehasonlítás alapján jellemezhetjük a
legtalálóbban. Így először azt mondhatjuk, hogy Mk lényegesen gazdagabb, mint a Logia
(ahogyan a Logiát Mt és Lk egybevetésével körvonalazhatjuk). Időrendi pontosságra nem
törekszik, de a maga céljának megfelelően logikus taglalású, ezért veszi át szerkezetét a másik
két szinoptikus. Ez a szerkezet csírájában bizonyára már a hagyományban megvolt, és
fokozatos növekedés útján alakult ki Mk-ban található formájában. Mk anyagának
elemzéséből külön forrásokra nem tudunk következtetni: az esetleges egyenetlenségek is
abból adódnak, hogy az összefüggés hol tartalmi, hol formai természetű. Nem dönthető el az a
kérdés sem, hogy Mk használta-e a Logiát, különösen ha ennek több formájával számolunk;
de az bizonyos, hogy ha használta is, távolról sem olyan mértékben, mint Mt vagy Lk.
Az evangélium keletkezési helye és ideje.
Az óegyházi hagyomány Mk római keletkezéséről beszél; az evangélium latinizmusai
magukban véve ezt nem bizonyítanák, de a hagyomány adatát jól alátámasztják. Ennek nem
mond ellene az, hogy az evangélium nyelve görög: ennek a nyelvnek a használata Rómában
és Itáliában is általános volt ebben az időben. Márk Rómában előzetesen hosszabb időt
tölthetett együtt Péterrel, és valószínűleg Péter halála ösztönözte művének megírására:
Nagyon korai keletkezésre az evangélium anyagának elemzése alapján sem gondolhatunk, a
legvalószínűbb az, hogy a 60–70 közötti évtizedben keletkezett Mk. Erre vall a többi
szinoptikushoz való viszonya is. Első olvasói az evangéliumból következtethetően
pogánykeresztyének – esetleg rómaiak – voltak.

Az evangélium irodalmi sajátságai.

Mk nyelve sokkal kevésbé áll irodalmi hatás alatt, mint Mt-é vagy Lk-é. Lépten-nyomon
felismerhető tudatos és tervszerű szerkesztő munkája, de gazdag anyagát nyelvi kifejezés
tekintetében sokkal kevesebb önállósággal és egyéni leleményességgel kezeli, mint Mt és Lk.
Ábrázolási eszközei népszerűek, de éppen ezért bizonyos, hogy a hagyomány anyagát Mk
őrzi a leghívebben. Nyelvi kifejezése erősen a tartalom hatása alatt áll, ezért stílusa olykor
egyenetlen (ez magyarázza egyenetlenségét, nem források használata). Legfőbb stiláris
sajátsága, az ismétlés is ösztönös, nem tudatos művészi eszköz. Legnagyobb értéke abban
van, hogy a hagyomány tartalmának hű megőrzése az a cél, amelynek a nyelvi kifejezést is
föltétlenül alája rendeli. Ezért ad elő egy-egy történetet terjedelmesen, ezért emel ki olykor
érzelmi mozzanatokat. Általában egyszerűen szerkeszt, szereti a mellérendelést, a beszélők
szavainak idézését (oratio recta), az elbeszélő jelent, és különösen szívesen alkalmazza egy-
egy elbeszélésének bevezetésében az euthys adverbiumot. Egymást követő rövid mondataiban
gyakran mondatról-mondatra változik az alany (ld. pl. a 16:6k.-ben), sok vulgáris szót is
használ, de sémitizmusai nem gyakoribbak, mint a többi szinoptikuséi: ezek anyanyelvéből
származhatnak. Latinizmusait már említettük.

Az evangélium tartalmi sajátságai.

Ezek részint első olvasóira utalnak, részint a szerző theologiai hátterére (helytelen az a
régebbi álláspont, mintha az őskeresztyén igehirdetés valaha is „theologiátlan” lett volna).
Ezekből érthető, hogy Mk-ban Jézus szavainál sokkal nagyobb hangsúly esik tetteire;
tanítására néha éppen csak utal, de még rövid tartalmukat sem adja. Jézus tetteinek ez a
kiemelése az író theologiai döntése: pogánykeresztyén olvasóinak Jézus tettei mondtak
valószínűleg legtöbbet. Mk az ószövetségi ígéretekkel nem állítja kapcsolatba Jézus életének
eseményeit, mert ez olvasóinak nem lett volna beszédes, de az evangélium szilárd theologiai
alapja Márk felfogásában is Jézus Messiás-voltának titka. Márk és olvasói tudják, hogy ez a
titok Jézus földi életében nem válik tapasztalati úton szemlélhetővé. Mk Jézusa másként ad
jelt messiási küldetéséről: megjelenik az emberek életében, cselekszik, tetteit nem
magyarázza, hanem visszavonul, és várja azok döntését, akiknek az életét így megérintette. E
sajátsága miatt nevezgették Mk-t „a rejtett epifániák könyvének”.

Az evangélium szerkezete, a befejezés.

Mk szerkezetének vizsgálata azért is fontos, mert ez határozza meg Mt és Lk szerkezetét is.
Az evangélium szerkezetének megítéléséhez elsősorban műfaji jellegét kell figyelembe
vennünk. Az evangélium döntően igehirdetés kíván lenni, a dolog természetéhez híven tanító
formában. Ennek megfelelően gyűjti össze a hagyomány elemeit, és ezeket egy életrajzi
keretben helyezi el: ez nem lép fel részleteiben a történeti helyesség igényével, de egészében
híven követi Jézus életének döntő szakaszait (munkásságának előkészületei, galileai
tevékenységének ideje, útja Galileában és környékén, Galileából Jeruzsálembe, a jeruzsálemi
időszak, Jézus szenvedése és halála, a halála utáni események). Az evangélium végén számos
kéziratban szereplő 16:9–20 Jézus megjelenéseit összegezi Mt, Lk és Jn alapján. Ha az
evangélium a 16:8-nál végződik, akkor a befejezés feltűnően abrupt. Hogy ez volt-e mégis az
eredeti befejezés, vagy az elveszett, illetve az evangélista nem tudta befejezni művét, ezt nem
tudjuk megítélni. De hogy az egyházi használatban hamar kezdték a 16:8 után egy befejezés
szükségét érezni, azt mutatja egy szemmel láthatóan nem eredeti rövid befejezés, de mutatja
az említett szakasz aránylag korai (a 2. század közepére tehető) jelentkezése. Mindenesetre ez
a hosszabb befejezés hiteles hagyományanyagot tartalmaz, ha nem is Márktól származik, és
az Újszövetségnek mai formájában szerves alkateleme.

Irodalom.
Holtzmann, Heinrich: Das Evangelium des Markus. Handkommentar zum Neuen Testament,
2. kötet, 3. kiadás 1910. Weiss, Bernhard–Weiss, Johannes: Die Evangelien des Markus und
Lukas. Meyers kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament, 2. kötet, 9. kiadás
1901. Wellhausen, Julius: Das Evangelium Marci, 2. kiad. 1909. Zahn, Theodor: Das
Evangelium des Markus. Kommentar zum Neuen Testament, 2. kötet, 3. kiadás 1910. Loisy,
Alfred: Les évangiles synoptiques. 1906–1908. Loisy, Alfred: Marc. 1911. Hauck, Friedrich:
Das Evangelium des Marcus. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament, 2. kötet,
1931. Schlatter, Adolf: Der Evangelist Markus. 1935. Schlatter, Adolf: Erläuterungen zum
Neuen Testament: Das Evangelium nach Markus 2. kötet, 1954. Klostermann, Erich: Das
Markusevangelium. Handbuch zum Neuen Testament (Bornkamm), 3. kötet, 4. kiadás 1950.
Taylor, Vincent: The Gospel According to St Mark (Macmillan-sorozat) 1952. Herbst,
Wilhelm: Das Markus-Evangelium. Bibelhilfe für die Gemeinde (újszövetségi sor), 2. kötet,
2. kiadás 1956. Grundmann, Walter: Das Evangelium nach Markus. Theologischer
Handkommentar zum Neuen Testament (Fascher), 2. kötet, 2. kiadás 1959. Lohmeyer, Ernst:
Das Evangelium des Markus. Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament
(Meyer), I. sorozat, 2. kötet, 15. kiadás 1959. Schniewind, Julius: Das Evangelium nach
Markus. Das Neue Testament Deutsch. Neues Göttinger Bibelwerk, I. kötet, 7. kiadás 1956.

Márk. I. RÉSZ

Márk. 1,1–8. Címirat. Keresztelő János fellépése (Mt 3:1–12; Lk 3:1–9.15–18; vö. Jn
1:6–28).
Mt-tól és Lk-tól eltérően Mk nem ad bevezető történetet. Egyetlen dologról kíván szólni:
arról, hogy a Názáreti Jézus a Messiás; ezt pedig ott kezdi, hogy beszámol az útkészítő, János
megjelenéséről, ahogyan az ószövetségi prófécia beszél róla. A jövendő nagy események
előkészületeinek színhelye a puszta. János útkészítő szolgálata abban áll, hogy mindenkit
felhív egész életének teljes megváltozására (metanoia, héb. tešúbáh): csak így válhat az ember
elfogadójává a messiási kor nagy ajándékának, a bűnbocsánatnak, Isten iránti
megfizethetetlen adóssága elengedésének. Így hirdeti meg a „keresztséget”, az óember halálát
és az új ember életrekelését kifejező eszkhatológikus sákramentumot. Igehirdetése nagy
tömegeket vonz hozzá a pusztába, és akik bűnvallásukkal válaszolnak rá, azokat bemeríti a
Jordánba. János maga sajátos viseletével az ószövetségi próféták utódjának vallja magát,
igénytelen életmódjával a bűnbánat meghirdetőjének aszkétikus magatartását fejezi ki.
Önmaga személyére semmiféle hangsúlyt nem tesz, sőt, minden félreértés eloszlatására úgy
szól az utána jövő hatalmasabbról, mint akinek személye körül ő a legalantasabb
rabszolgamunkát sem méltó elvégezni. Mk nem tér ki János igehirdetésében részletesen az
ítélet mozzanatára: a pogányokhoz forduló evangéliumban a kegyelem említése időszerű. Erre
esik minden hangsúly: míg János csak bűnbánatra hív a vízzel való keresztelésben, addig
Jézus az új élet teljességét adja a messiási kor gyülekezetének: Isten Lelkét, amelyről az az
ígéret szól Jóel prófétánál, hogy az utolsó napokban kitöltetik minden testre.

Márk. 1,9–11. Jézus megkeresztelése (Mt 3:13–17; Lk 3:21–22; vö. Jn 1:32–34).

Jézus nevét és lakóhelyét minden bevezetés nélkül említi Mk. A hangsúly azon van, hogy
mint előbb, most is minden Isten tervszerű intézkedéséből történik (kai egeneto, a LXX-ból
jól ismert bevezetés, héb. wajehí, erre utal). János enged az isteni rendelésnek, és Jézust is
bemeríti a Jordánba. Amint Jézus feljön a vízből, sejtelmes látomás részesévé lesz: a megnyílt
égből villanó fehér fény – mint egy sebes röptű galamb – nyugszik meg rajta. Ez hívja fel a
figyelmünket arra, amit itt Isten ki akar jelenteni: szózata Jézus engedelmességére válasz, aki
megkeresztelkedésében vállalta a közösséget a bűnös emberrel. Ezzel tett bizonyságot arról,
hogy Fia az irgalmas Istennek, őrá esett Isten választása (en soi eudokésa), hogy elvégezze az
emberiség megváltásának művét.

Márk. 1,12–13. Jézus megkísértetése (Mt 4:1–11; Lk 4:1–13).

Szünet nélkül (euthys) sietnek céljuk felé az események: Isten Lelke szinte drasztikus
határozottsággal cselekszik (ekballei), hogy messiási munkásságának megkezdése előtt Jézus
leszámoljon mindennel, ami el akarná téríteni küldetése vállalásától. A próba időtartama a
teljességet jelző negyven nap, helye a puszta, eszköze maga az ellenség, aki a kisértések során
leleplezi önmagát. Jézusnak a vadállatokkal való együttléte a messiási kor teljességének
ígéretes képét vetíti előre (vö. Ézs 11:6), a szolgálatára küldött angyalok megjelenése
engedelmességének elismerő jutalma. Ennyit tart lényegesnek elmondani Mk Jézus
megkísértetéséről.

Márk. 1,14–15. Jézus prédikálni kezd (Mt 4:12.17; Lk 4:14–15).

János kiszolgáltatásának és Jézus fellépésének összekapcsolásával Márk nem az időrendre
akarja tenni a hangsúlyt. Jézus számára ez az esemény a jeladás arra, hogy meg kell kezdenie
messiási munkáját. Igehirdetése lényegében ugyanaz, amiben Mt foglalja össze János és Jézus
igehirdetését, de a forma Mk-ban a pogánymisszió kifejezőkészletéhez igazodik, így páli
formulákra emlékeztet. Ez azonban csak „fordítás” kérdése, a tartalom belső hitelességén nem
változtat.

Márk. 1,16–20. Jézus elhívja első tanítványait (Mt 4:18–22; Lk 5:1–11; vö. Jn 1:35–51).
Két elbeszélés áll itt egymás mellett, és ez bizonyos egyenetlenséget eredményez. Simont és
Andrást halászat kezdetén, a Zebedeusfiakat halászat után, a napnak egy későbbi szakában
hívja el Jézus. De a tartalmi egység tőretlen: Jézus teljes életközösségre hívja tanítványait,
leendő hivatásukat a halászatból vett képpel világítja meg (haleeis anthrópón), a
megszólítottak egyformán válaszolnak a hívásra, és feltétel nélkül csatlakoznak Jézushoz (a
napszámosok említése talán utalás arra, hogy Zebedeust nem hozza nehéz helyzetbe fiainak
döntése, mert nem marad egyedül a munkában).

Márk. 1,21–28. Jézus a kapernaumi zsinagógában (Lk 4:31–37; vö. Mt 7:28–29).

Két önálló részlet kapcsolódik itt egybe: a kapernaumi tanítás összegezése 21–22, a gyógyítás
23–28. Az előzőkkel ismét tartalmi a kapcsolat; amazok munkanapon történnek, a következők
szombaton. A részlet tartalmi okokból került az evangélium elejére: a Szabadító Úr
megjelenését rajzolja (vö. 2Tim 1:10). A színhely „Jézus városa”, Jézus szombaton tanít a
zsinagógában (ehhez minden felnőtt férfinak joga van Izráelben). Tanítási módja ámulatot vált
ki, mert azt találták meg szavaiban, ami az írástudók száraz törvénymagyarázatából hiányzott:
mennyei megbízatást feltételező élő és éltető erőt: (exousia). A folytatás méltó a kezdethez:
egy beteget megszállva tartó tisztátalan lelkek elvesztik önuralmukat, és elárulják, hogy
felismerték azt, aki hatalommal parancsol nekik. Tiltakoznak, a mágia ismert eszkőzével, a
leleplezéssel próbálják ártalmatlanná tenni, de hiába. Egy utolsó roham után visszavonulásra
kényszerülnek, a tömeg pedig döbbent tanácstalansággal áll a tények előtt, és elterjeszti hírét
egész Galiteában.

Márk. 1,29–31. Jézus meggyógyítja Péter anyósát (Mt 8:14–15; Lk 4:38–39).

Ezt és a következő részletet Péter visszaemlékezéseire vezetik vissza. Betsaida a színhely,
Péter és András szüleinek otthona. Péter anyósa beteg, és Jézus figyelmét felhívják rá, mert a
rabbiknak szokásuk a betegéket meglátogatni. Jézussal találkozni azonban sohasem jelenthet
puszta formaságot. Ez tűnik ki most is: Jézus talpraállítja a lázas beteget, és visszaadja
életének értelmét: a másokért való szolgálatot.

Márk. 1,32–39. Jézus sok beteget meggyógyít (Mt 8:16–17; Lk 4:40–44).

Vége a szombatnak, és akik hallották Jézus hírét, most tömegesen viszik hozzá betegeiket. Az
elbeszélés ún. summárium, sok egyedi esetet összefoglaló beszámoló. Mk külön
hangsúlyozza, hogy Jézus nem ad teret a démonok tisztátalan „hitvallásának”, mert ez csak
zavarná Istennek Izráelre vonatkozó tervét, amely most még türelmes várakozást kíván. A
zsúfolt este után Jézus korán reggel ébren van, és egy puszta hely csendjében keresi az
imádságos kapcsolatot az Atyával. Péterék rátalálnak, és örömmel számolnak be neki arról,
hogy az emberek kívánják a jelenlétét. Jézust külső sikerek egyébként sem tévesztik meg, de
most éppen önmérsékletre inti küldetésének fegyelme. Embereknek nemcsak az
ellenségeskedése, de elismerésük sem térítheti le Isten megszabta útjáról. Erre neveli
tanítványait is: elindul, hogy folytassa munkásságát egész Galileában, küldetéséhez híven.

Márk. 1,40–45. Jézus meggyógyít egy leprást (Mt 8:1–4; Lk 5:12–16).

Az elbeszélés közvetlenül csatlakozik az előzőhöz. A leprát az ókori keleten
gyógyíthatatlannak tartották, csak elkülönítéssel védekeztek ellene, gyógyulása csodának
számított. Jézus nem irtózik a betegtől, hitet kifejező kérése megérinti, és haladéktalanul
meggyógyítja: Mk elbeszélésében a lényegre szorítkozó előadásmód éppen a kifejező. A
papok kötelessége az volt, hogy a gyógyult leprástól elfogadják az előírt áldozatot, és töröljék
nyilvántartásukból. Ennyire telik a törvény erejéből, így a papoknak szóló bizonyságtétel
egyúttal ellenük is szól (martyrion autois). A dolgok isteni oldala megint az, hogy Jézus tiltja
a betegnek a még nem érett bizonyságtételt; emberi oldaluk viszont az, hogy a beteg képtelen
a történtek után engedelmeskedni a nagyon nyomatékos tiltásnak.

Márk. II. RÉSZ

Márk. 2,1–12. Jézus meggyógyítja a bénát (Mt 9:1–8; Lk 5:17–26).

A 2:1–3:6 új mondanivalója az, hogy Jézus messiási tettei révén vitába kerül népe kegyességi
vezetőivel, és kitűnik, hogy törvényértelmezése – törvénytisztelete ellenére is – más, mint
amazoké. Rövid átvezető megjegyzés után a szokott helyzetképpel találkozunk: mindenki
hallgatni akarja Jézust, a házból kiszorulók már az udvaron sem férnek el. Jézus tanítása
közben egyszerre megélénkül a jelenet: egy tehetetlen bénát visz hozzá négy ember. Jézusba
vetett bizalmuk és segítőkészségük olyan nagy, hogy eszközökben nem válogatva végül is
eléje juttatják a beteget: az oldallépcsőn mennek fel a lapos vályogtetőre, ezt Jézus fölött
kibontják, így engedik le eléje a beteget ágyastól. Jézus válasza erre a „közbenjáró hitre” a
bűnbocsánat meghirdetése a betegre nézve. Néhány írástudó van jelen, és ezek mélységes
bizalmatlanságukban istenkáromlásnak minősítik Jézus szavát: bűnt csak Isten bocsáthat meg.
Szerintük Jézus szava felelőtlen is: senki sem ítélheti meg, hogy bekövetkezik-e nyomában
az, amit ígért. Arra gondolhatnak: más volna, ha meggyógyítaná a beteget, de hát az nem
olyan egyszerű dolog. Jézus azonban megfordítja külsőséges értékelésüket: a gyógyítás csak a
bűnbocsánat következménye, ahogyan a betegség is csak a bűn tünete. Gyógyító tette így
csattanós válasz az írástudók ki nem mondott gondolataira: ezek a tények láttán tehetetlenek,
a tömeg viszont felismeri az esemény rendkívüli jelentőségét. Jézus tettét Istennel hozza
kapcsolatba, és őt dicsőíti érte.

Márk. 2,13–17. Jézus elhívja Lévit (Mt 9:9–13; Lk 5:27–32).

Egy elhívási történethez kapcsolódik az újabb vita, tartalmát a 17. versbeli logion foglalja
össze. A részlet nem éppen simán, de közvetlenül kapcsolódik az előzőhöz: a tömeg ismét
Jézus körül van, de a tanítás színhelye most a tengerpart. Tanítása befejeztével innen
továbbhaladva – találkozik Jézus Lévivel, Alfeus fiával (Mt 9:9-ben Máté, ld. Mt Bev. 1.
pontjában), a vámszedővel. Pogánykeresztyén olvasóinak sem kell magyaráznia Mk-nak,
hogy mit jelentett ez a foglalkozás, Róma embertelen vámrendszerének kiszolgálása egy zsidó
ember részéről honfitársai szemében. Lévi feltétel nélkül csatlakozik Jézushoz, és így tudja
meg, hogy a magafajtájúak közül már szép számmal akadnak követői Jézusnak. Amikor ezek
egy asztalhoz ülnek együtt, és Jézus vállalja velük a közösséget, a farizeusi írástudókból ismét
kirobban az ellenkezés: Nem volna Izráelben különb asztaltársaság Jézusnak ezeknél? Jézus
válasza világos: tőle az igazak hiába várják kiválóságuk szentesítését, mert nem ezért jött. A
betegekhez küldetett, hogy ítélkezés helyett gyógyítással, a bűnösökhöz, hogy átok és elvetés
helyett hívó szóval forduljon hozzájuk.

Márk. 2,18–22. Jézus tanítása a böjtről (Mt 9:14–17; Lk 5:38–39).

Az újabb egység az ellentét jogán kapcsolódik az előzőhöz. Míg Jézus „könnyelműen” ül le
válogatás nélkül bárkivel enni-inni, addig a farizeusok és János tanítványai gyakori
böjtölésükkel homlokegyenest ellenkező magatartásra mutatnak példát. A tanítványokat
kérdezik e feltűnő különbség okáról, de Jézus válaszol. Kérdéses formájú válasza példázat, de
megfejtése Izráelben könnyű annak, aki tiszta szívvel hallja. Jézusban a Messiás van jelen
népe körében, ez az időszak a nagy öröm ideje, ennek pedig Izráel számára jól ismert képe a
menyegző. Aki vendége a menyegzőnek (ezt fejezi ki a sémi logikájú hyioi tou nymphónos),
az nem lehet ünneprontó; aki másként gondolkozik, az kívülállónak minősíti magát. A másik
két példázat az új és a régi világ döntő összeütközéséről beszél: az új posztó folt
összehúzódásával szétszakítja az avult ruhát, az új bor szétfeszíti a régi tömlőt, amikor
„dolgozni” kezd benne. Új és régi toldozgatása nem megoldás: meg kell tagadnunk egészen a
régit, hogy miénk lehessen az új.

Márk. 2,23–28. Kalásztépés szombaton (Mt 12:1–8; Lk 6:1–5).

Ismét a szombat kérdése tér vissza, érthetően, mert Jézus és tanítványai népük kegyességében
élnek benne, a farizeusok szerint pedig a kegyesség belső igazsága az embernek a szombat-
törvényhez való viszonyán mérhető le döntően. Ezért válik nekik kérdésessé Jézus
törvénytiszteletének őszintesége, amikor azt látják, hogy gabonaföldön áthaladva szombaton
tanítványai éhségük csillapítására élnek az egyébként minden zsidónak biztosított
lehetőséggel: esznek a más földje (valójában Izráel közös birtoka) terméséből. A botránkozás
oka az, hogy a kalász letépésével és kimorzsolásával szombatom megengedhetetlennek tartott
munkát végeznek. A külsőséges szempontból felvetett kérdésre Jézus tartalmi megokolással
felel. A történeti példa (Abiátár neve téves adat, Abimelek vagy Ahimelek az akkori főpap)
arra mutat rá, hogy Jézus és tanítványai Dávidhoz hasonlóan rendkívüli isteni küldetésben
járnak, éhségüket nem önző érdekből csillapítják, hanem Isten ügyéért végzett szolgálatuk
közben. A külsőséges kegyesség embertelenségét is leleplezi, amikor visszájára fordítja a
farizeusok logikáját: Isten nem „keserű kedvében” adta a szombat-törvényt, hogy gyötörje
vele az embert, hanem az ember javát akarja szolgálni vele, mint minden törvénnyel. Jézus
pedig, Izráel Messiása és a világ Megváltója, hatalmat kapott a szombat fölött: Isten Lelkének
világosságában és irgalmas szeretetének melegével értelmezi ezt a törvényt is.

Márk. III. RÉSZ

Márk. 3,1–6. Jézus szombaton gyógyít (Mt 12:9–14; Lk 6:6–11).

Folytatódik a szombat-vita, de az új egység fokozás is az előzőhöz képest. Itt maga Jézus
szegi meg gyógyításával a szombat-törvényt, ellenfelei pedig most már nem csupán véletlenül
tanúi tettének, hanem hivatalos megbízásból figyelik: adatokat gyűjtenek ellene. A beteg a
zsinagógában az előírás szerint a földön guggol, és Jézus tüntető nyíltsággal gyógyítja meg,
miután előzetesen válasz nélkül maradt kérdésével olyasmire hívta fel a keményszívű
kegyesek figyelmét, amivel ezek vajmi keveset törődtek: a mulasztásban rejlő vétek
kérdésére. Aki nem segít, az öl: szabad-e gyilkolni szombat tiszteletére? A farizeusok
távoznak, mert tehetetlenek. Az általuk nem sokra becsült Heródes-pártiakkal kötnek kétes
értékű megállapodast, mert az ő szemszögükből Jézus veszélyes, végezni kell vele.

Márk. 3,7–12. Jézus sok beteget gyógyít (Mt 4:23–25; Lk 6:17–19).

A nép továbbra is hatalmas tömegekben (poly pléthos a laza szerkesztésben ismétlődik) veszi
körül Jézust bizalmával és kérdéseivel: Jánoshoz sohasem sereglettek így, de Jézus híre
ennyire széles körben terjedt el, és helyzetére az is jellemző, hogy komoly tanítványi sereg
van körülötte. Így kénytelen állandó készenlétben tartatni egy csónakot: ennek említésében
annak az emléke maradt fenn, hogy Jézus csónakból is tanította a sokaságot, ha másként nem
boldogult a tömeg nagysága miatt. Mk megdöbbentően ábrázolja Izráel és általában a bűnös
ember segítségre szorultságát: ezt jellemzi az a minden akadállyal szembeszálló vágy,
amellyel a betegek gyógyítójukat keresik Jézusban. Külön kiemeli a démoni
megszállottságban gyötrődőket, démonok tisztátalan „bizonyságtételének” a megismétlődését
és Jézus kíméletlen erélyét, amellyel visszautasítja és tiltja ezeket a nyilatkozatokat.

Márk. 3,13–19. A tizenkét tanítvány elhívása (Mt 10:1–4; Lk 6:13–16).

A 13–15 és 16–19 két kisebb egysége is válasz az Izráel vezetőivel támadt ellentétre. Részint
a tömeg bizalmát fogadja el Jézus, részint arra utal, hogy a hivatalos vezetők Isten országa
szemszögéből csődöt mondtak, ezért Izráelnek a hivatalosok részéről semmibe sem vett fiai
közül hívja el az új „vezetőket”, és ezzel lerakja az eszkhatológikus, messiási ekklésia
alapjait. Jézus felmegy „a hegyre”: a tipikus megjelölés Isten kijelentésének és cselekvésének
helyét jelöli. Követőinek tágabb köréből isteni teljhatalommal szólít ki tizenkettőt, ahogyan ő
látja jónak (autos hangsúlyos). A szám eszkhatológikus jelentőségű, Izráel tizenkét törzsére
utal. Ezután sajátos megbízatásuk tartalmát adja eléjük. ők alkotják mostantól fogva
legszűkebb környezetét; őket küldi el Isten országa örömüzenetének meghirdetésére, és őket
bízza meg azzal, hogy az ő erejével úrrá legyenek a démonok minden ártó hatása fölött.
Ezután közli a tizenkettő névsorát: a felsorolásba beleszövi a három legjelentősebb apostol új
nevét, és Júdás nevéhez hozzáfűzi az árulás fájdalmas tényének jelzését. A tizenkettes kör már
sajátos összetételével is Izráel egészét képviseli. A Simonnak adott új név óemberi
személyiségével éles ellentétben az egyházban betöltött alapvető jelentőségére utal, a
Boanerges (héb. bené rägäš) név viszont a két tanítvány robbanékony természetére utalhat. Az
elhívottak között egy zélótának is jut hely (Simón Kananaios: a jelző jelentése: „farizeusi
zélótapárt tagja”), pedig egyébként éppen ettől az irányzattól határolja el magát Jézus a
legélesebben. De az elhívásnak nem az elhívottak emberi előélete az alapja, hanem csak Jézus
„szuverén” elhatározása.

Márk. 3,20–21. Jézus családjának szándéka.

A rövid egység újabb feszültséget jelez: amikor Jézus teljes erővel kezdi kibontakoztatni
messiási munkáját, és a sokaság már-már alig elviselhető lelkesedéssel fogadja, akkor családja
részéről támad ellenkezés. Féltik Jézust: nem tudják elgondolni, hogy józan ésszel teszi azt,
amit tesz, mert vesztébe rohan. Az sem lehetetlen, hogy őrültnek nyilvánításával őt,
önmagukat és tanítványait akarják menteni: a tévtanítót ez az egyetlen diagnózis mentesítette
családjával és követőivel együtt a kiközösítéstől.

Márk. 3,22–30. A Belzebúb-vita (Mt 9:34; 12:22–32; Lk 11:14–22; 12:10).

Mk elbeszélése szerint (Mt-tól és Lk-tól eltérően) az írástudók, ezek a Jeruzsálemből küldött
„theológiai ellenőrök” kerülnek itt ellentétbe Jézussal. A tényeket, Jézus tetteit nem
tagadhatják, ezért értékelésükkel foglalkoznak. Azzal akarják elintézni Jézust, hogy a
démonvilág fejedelmével áll kapcsolatban (Beezeboul, Beelzeboul „a lakás ura” vagy „a
szemét ura”, közismert ördögnév ebben az időben), ez magyarázza ördögűzéseit is. Jézus nem
száll vitába ellenfeleivel, csupán gondolkozásuk önellentmondására mutat rá, ezt is halk,
általánosságokban mozgó formában teszi. Aki ismeri az élet-halál harcban álló hatalmak
küzdelmét, az tudja, hogy ilyen helyzetben az ellenféllel való legcsekélyebb alkudozás, vagy
csak az ezzel való kacérkodás is a vereség kétségtelen jele. Itt pedig ilyen harcról van szó, és
aki azt állítja, amit az írástudók; az végső soron Jézusnak a démonvilág fölötti győzelmét
hirdette meg. Persze, akarata ellenére; ezért elvakultságára nincs is bocsánat sem a földön,
sem az örökkévalóságban. Aki Jézus tettei mögött Isten Lelke helyett démoni erőket feltételez
önmaga igazolására, az Jézus nagyságán ugyan nem változtat, de önmaga sorsát megpecsételi:
megbocsáthatatlan bűnben vétkes, mert tudva tagadta meg Isten Lelkét.

Márk. 3,31–35. Jézus igazi rokonai (Mt 12:46–50; Lk 8:19–21).

A 20–21 folytatása a jelenet: Jézust hozzátartozói meg akarják akadályozni küldetése
betöltésében. A körülötte lévők felhívják a figyelmét családja jelentkézésére, különös
nyomatékkal említve anyját és testvéreit. Jézus. nem száll velük vitába. Először kérdésével,
azután a jelenlevőkön végigfuttatott tekintetével, majd kijelentő szavával világossá teszi
előttük, hogy Isten országában érvényüket vesztik a földi szabályok: a Fiúhoz nem az áll
közel, akinek testi származása szerint több köze van hozzá.

Márk. IV. RÉSZ

Márk. 4,1–20. A magvető példázata (Mt 13:1–11.13–15.18–23; Lk 8:4–15).

A 4:1–34; amelyet leginkább „tengeri prédikációnak” nevezhetünk, Mt Hegyi Beszédének
egyik alapja. A külső helyzet az 1–2 közléséből világos: Jézus csak akkor tud az óriási
tömeghez szólni, ha hajóra száll, és onnan tanít, a tömeg pedig a parton hallgatja. A 10–25
kilép ebből a helyzetből: itt Jézus a tanítványokkal marad egyedül. Mk nyilván Jézus
példázatos tanításának eredeti vonásait őrizte meg: ezeket mutatja hűségesen a másik két
szinoptikus is. Erre az jellemző, hogy képanyagát a hétköznapok jelenségeinek világából
meríti. Sohasem sztatikus tulajdonságokat állít párhuzamba, hanem történéseket. Az
összehasonlításban egyrészt közelebb viszi az emberhez Isten országát azzal, hogy földi
történéseken szemlélteti törvényeit, másrészt megszenteli ezzel a földi viszonylatokat.
Példázatai megfogalmazásából az is kitűnik, hogy Isten országáról adott értelmezése lényege
szerint különbözteti meg kortársaitól. Ha ez nem így volna, elég volna ezek magyarázatához
kapcsolódnia, és csak a kritikus ponttól kezdve rámutatnia az elágazásra. A magvető
példázatának megfogalmazása feltűnően egyező a három szinoptikusban. Minden
mozzanatában a palesztinai talajviszonyokra ismerünk és a földművelés ottani módjára:
először vetettek, ezután szántották be az elvetett magot, a boronálást pedig nem ismerték.
Figyelemreméltó két hiperbólikus vonás: a magvetés tékozló bősége (alig valami jut a jó
földbe), és a terméshozam nagysága. A befejező mondat ünnepélyesen hangsúlyozza, hogy a
mondottak ismerete igen fontos a tanítványoknak küldetésük szempontjából. A tanítás
rendkívülisége a tanítványoknak is feltűnik, innen a kérdés; de ez egyúttal alkalmat is ad
Jézusnak arra, hogy elmondja: mi a példázatos tanítás isteni rendeltetése. Nem sajátos Mk-
féle, páli ihletésű predestinációs theoldgia ez A feltett kérdésre ószövetségi prófécia a válasz
(Ézs 6:9k.; talán palesztinai targum fordításában). Jézus két típust különböztet meg: az egyik
otthonosan mozog Isten országának titkai között, a másik számára a példázat rejtéllyé válik
(parabolé a héb. mášál „egyenlőség, hasonlat” és hídáh „rejtvény, rejtély” jelentését egyesíti
itt). Hogy ki melyikhez tartozik, az Isten titka. Jézus a tanítványokat reménység szerint az
elsőhöz sorolja. A két típus különválása éppen a 12-ben mondottakkal következik be. Hogy ez
Isten intézkedésének célja vagy következménye (hina mindkettőre utalhat), arról céltalan
dolog vitázni. Minden attól függ, hogy isteni vagy emberi oldaláról nézzük-e a kérdést. Aki
Isten országának összefüggésében él benne, annak magától nyílik meg a példázat értelme.
Isten országa e földön mostoha körülmények között él, mégis gazdag gyümölcstermés követi
az ige hirdetésének és hallgatásának benne folyó szolgálatát. A hangsúly arra esik, hogy
különféle emberi élethelyzetekben mi a sorsa a hirdetett igének: ige és hallgatója
elválaszthatatlan egységgé fonódik össze. A küldetésében járd ősegyház emlékezik
mindebben Krisztus tanítására, szolgálata során szerzett friss tapasztalatai alapján.

Márk. 4,21–25. Az ige hallgatása (Lk 8:16–18; vö. Mt 5:15; 10:26; 7:2; 25:29; Lk 11:33;
6:38; 19:26; 12:2).
A két másik szinoptikusnál más összefüggésekben találjuk azokat a jézusi szavakat,
amelyeket itt Mk sajátos egységbe foglal: a hallás mozzanatával fűzi össze ezeket két
példázatpárrá. A tárgykör ugyanaz, mint az előzőkben: Isten országának természetéről szólva
az olajmécs példázata arra tanít, hogy Jézus ügye nem akar egy zártkörű csoport magánügye
lenni (másként Mt 10:26; Lk 12:2). Ha most még sokszor rejtett is az értelme, a tanítványok
által minél többek előtt kell ismeretessé és „világítóvá” lennie. Ami titok, vagy azzá lett, az
Isten munkáinak eredményeképpen – Jézus messiási tevékenysége sórán – egyre inkább
„napfényre jön”. Az első tanítást ünnepélyes formula zárja (vö. 4:9). A következő verspár a
hallásban való felelősségre utal. Közmondásszerű fordulatokban szól először a
tanítványoknak a nép fiaihoz való viszonyáról. Nem az ítélet (mint Mt 7:2), hanem az ige
meghirdetésében hozzájuk való irgalmas odafordulás vonatkozásában. Erre Isten „fölösen”
irgalmas jutalma a válasz. Végül az anyagi javak terén érvényesülő, tapasztalati szabályra
utalva mondja, hogy ha a tanítványok fogékonyságuk révén gazdagok Isten titkainak
ismeretében, akkor ez a gazdagságuk gyarapszik; míg ha nem vált szívügyükké ez a dolog,
akkor közönyük miatt még a meglevő csekély ismeretük is semmivé válik.

Márk. 4,26–29. A magától növekvő vetés példázata.

A magvető példázatához tartozó rövid függelék csak Mk evangéliumában van meg:
kulcsszava az automaté. A meghirdetett ige az igét befogadó emberi életben Isten mindentől
független munkája által termi meg gyümölcsét. Minden emberi igyekezet, türelmetlen
sürgetés csak ronthat ezen a folyamaton. Az ember feladata egyedül az, hogy készen álljon az
eredmény nyilvánvalóvá lételére, és el ne szalassza „a maga idejét”.

Márk. 4,30–34. A mustármag példázata (Mt 13:31–32.34; Lk 13:18–19).

Mk-ban az Isten országáról szóló példázatok közül az utolsó a megelőzőnek párja: annak két
mozzanatát emeli ki. Isten országa független minden emberi beavatkozástól, és a kezdet
jelentéktelenségével a beteljesedés hihetetlen nagysága áll szemben (ebben a példázatban Lk
teljesen a Logiától függ, Mt mindkét forrásra támaszkodik, de mindketten a kovász
példázatával együtt adják a mustármag példázatát). Mk megfogalmazása gnómikus: nem
egyszeri történést ábrázol, hanem általános szabályra utal, amikor elmondja, hogy az
egyébként zöldségféle számba menő mustárcserje hogyan válik minden másnál kisebb
magból a saját fajtája keretei közül kilépve fához hasonló növénnyé. E földön Isten országa
sem mutat többet elenyészően kis emberi közösségnél, csak végső kiteljesedése mutatja
olyannak, amilyennek hitünk most is tartja: mindennél nagyobbnak és minden máshoz
viszonyítva egészen másnak. Befejezésül arra utal Mk, hogy Jézus sok más példázatot is
mondott tanítványainak: az evangélium nem lép fel a teljesség igényével, csak
legjellegzetesebb példáival szemlélteti Jézus ilyenfajta tanításának természetét.

Márk. 4,35–41. A tenger lecsendesítése (Mt 8:23–27; Lk 8:22–25).

A 4:35–5:43 Jézus mindenek fölötti hatalmát mutatja be messiási tetteinek elbeszélésével. A
három elbeszélés közös tartalma az ősegyház hitvallása: kyrios Iésous, formájuk a kor csoda-
elbeszéléseire emlékeztet. De Jézus e tettei nem csodák a szó általános vallástörténeti
értelmében, hanem messiási jelek, amelyek isteni teljhatalmából folynak, de nem azt vannak
hivatva bizonyítani, hanem a bűn és a halál elleni harc mozzanatai. Céljuk nem a hit pótlása
tapasztalati bizonyosság nyújtásával, hanem az ember hitbeli döntés elé való állítása. Ez a
részlet azt beszéli el, hogy a tanítványok a példázatos tanítás befejeztével minden előkészület
nélkül elindulnak a túlsó partra. A hirtelen támadó forgószél gyakori, ijesztő és veszélyes
jelensége a galileai „tengernek”. A próbára tevő helyzetben az tűnik ki, hogy a tanítványok
Jézus „felelősségtudatában” és hatalmában egyaránt kételkednek; hogy Jézus mindezek
ellenére korlátlan úrnak bizonyul a természet erői fölött; hogy övéinek már az eddig átéltek
nyomán is kellene hitüknek lennie a Mester személyére nézve; és végül: hogy válaszuk még a
mostani kétségtelen jelre is csak döbbent, csodálkozó kérdés tud lenni.

Márk. V. RÉSZ

Márk. 5,1–20. A megszállott meggyógyítása (Mt 8:28–34; Lk 8:26–39).

Ez az elbeszélés a szinoptikusok közül Mk-ban a legrészletesebb: különben egyöntetű
bizonyságuk szerint már a hagyományozásnak a Mk-t megelőző fokán kapcsolatban állt az
előzővel. A Mk féle forma a legeredetibb, Mt szinte teljesen független tőle, Lk viszont a Mt-
féle forma alapján csiszolja Mk elbeszélését. A hely megjelölése ingadozó, de az a
legvalószínűbb, hogy a Genezárettől délkeletre levő, Dekapolisz (Tízváros). nevű héllénista
városszövetség Gadara városáról van szó, amelynek határa a tó partjáig terjedt. Pogány terület
ez, és az átellenes part idilli szépségű, lankás tájaival ellentétben komor, alig járható, kopár és
sziklás vidék. Ebbe a környezetbe ijesztően beleillik a sírboltokban, tehát tisztátalan helyeken
lakó, fékezhetetlen, ön- és közveszélyes megszállott, elmebajos (ma skizofréniásnak mondjuk
az ilyet). Magatartása Jézus közeledtére különös lélektani kettősséget mutat. Maga a beteg
vonzódik hozzá, mert gyógyulást remél tőle; a démonok nem tudnak ellenállni az Úrnak, azért
borulnak le előtte. A kor démonhitének megfelelően igyekeznek azonnal elhatárolni is tőle
magukat, ezért sietnek nevén nevezni, mert neve a titka, és ha ezt leleplezik, akkor már nem
veszélyes rájuk nézve. Közben kitűnik, hogy Jézushoz intézett szavaik befejezése már Jézus
messiási jogkörben tett intézkedésére válasz: az Úr meg akarja szabadítani a beteget
betegsége okozóinak terhes jelenlététől. Itt tudjuk meg, hogy előzetesen Jézus is személyes
kapcsolatba akart kerülni a beteggel, így ismerte meg állapotának súlyosságát, mert kérdésére
a beteg helyett az őt megszállva tartó démonsereg felelt, amikor a beteg nevét, tehát
személyiségének lényegét tudakolta. A démonok tisztában vannak helyzetükkel. Időt akarnak
nyerni, ezért fordulnak Jézushoz különös kérésükkel. Jézus enged a kérésnek, és ebből az
tűnik ki, hogy vállalta a közösségét a pogányok nyomorúságával, de nem vállalta
tisztátalanságukkal: az Izráel fiai szemében tisztátalan állatokat átengedi a pusztulásnak.
Prófétai jel ez, és egyúttal próba a pogány lakosságnak, de a pogányok nem jól vizsgáznak:
többre becsülik anyagi javaikat, mint egy honfitársuk testi-lelki gyógyulását és épségét.
Kérésükre Jézus elhagyja vidéküket, de a meggyógyult beteg szeretne vele maradni. Viszont
akiket Jézus meggyógyít, azok élete fölött ő rendelkezik isteni mindentudásával és
hatalmával. Itt, most az a kívánatos Isten országa szemszögéből, hogy a gyógyult beteg ne
maradjon Jézus mellett, hanem övéi között hirdesse azt, ami történt vele: Isten országának
evangéliumát. Nemcsak az evangélium ügye kívánja így, hanem az ő személyes érdeke is: e
szolgálata révén marad térbeli távolságuk ellenére is igazán Krisztus közelségében.

Márk. 5,21–43. Jairus leányának feltámasztása, a vérfolyásos asszony meggyógyítása

(Mt 9:18–26; Lk 8:40–56).
Jézus a halál fölött is diadalmaskodik isteni erejével. Az egységbe fonódó két történet a
párhuzamokban hasonlóan jelentkezik, úgyhogy már a hagyomány megelőző fokán is ebben
az összefüggésben szerepelhettek. Tartalmi tekintetben az a mozzanat kapcsolja össze a két
történetet, hogy az emberi élet igazán válságos helyzeteiben leomlik minden válaszfal a kérő
ember és a segítségül hívott Isten között. Jairus emberi számítás szerint éppen úgy a
képtelenségek talaján áll; amikor azt kéri Jézustól, hogy halálán levő leányát gyógyítsa meg,
mint a vérfolyásos asszony, aki Jézus puszta érintésétől várja emberileg gyógyíthatatlannak
tartott betegségéből való gyógyulását. Alig száll partra Jézus ismét hazájában, egy Jairus nevű
zsinagógavezető siet hozzá a tömegből, és reménytelen helyzetben levő leánya gyógyításáért
könyörög hozzá (eschatós echei „a végsőkön van”, mint Lk-ban, másként Mt). Jézus habozás
nélkül elindul az apa kérését teljesíteni. Ekkor egy újabb, váratlan eset tartja fel. A vérfolyásos
asszony helyzetét akkor értjük meg, ha arra gondolunk, hogy betegsége miatt a törvény
értelmében hosszú ideje kitaszítottként él népe körében. Annyira tisztátalan, hogy a vele vagy
használati tárgyaival való érintkezés mindenkit tisztátalanná tesz (Lev 12:1kk.; 15:19kk.; kül.
25kk.). Helyzete emberi számítás szerint reménytelen, ez magyarázza elszántságát, amellyel
érinteni mer egy rabbit, és azt a rejtőző módot is, amellyel a gyógyulást keresi. A gyógyulás
bekövetkezik: eloszlik Jézus környezetének értetlensége és az asszonynak hite ellenére
fennálló bizalmatlansága is. A testi-lelki gyógyulás megtörténtét Jézus szavai szentesítik. E
kitérő után Jézus folytatja útját Jairus háza felé: nem hagyhatjuk számításon kívül, hogy a
haldokló leány apjának milyen próbát jelent az a néhány perc is, amelyet Jézus a vérfolyásos
asszonynak szentelt. Közben már jönnek is a hírvivők a leány halálhírével, és az elbeszélés itt
éri el tetőpontját: Jézus egyrészt buzdítja a hitében végsőképpen próbára tett apát, másrészt
mindvégig ura marad a helyzetnek. Csak legbizalmasabb tanítványait hagyja maga mellett,
szembeszáll a tehetetlen, hangoskodó gyász szokványos kifejezésével és a „gyászolók”
gúnyos ellenkezésével. Emlékezetes szavaival (talitha koum: Mk az eredeti nyelven idézi)
életre kelti a gyermeket, és környezete valamennyi tagjánál reálisabban gondolkozva még
azzal is törődik, hogy adjanak enni a gyermeknek. A nem kívánatos hírverésnek itt is elébe
vág, és szigorúan megtiltja az eset elhíresztelését.
Márk. VI. RÉSZ

Márk. 6,1–6. Jézus Názáretben (Mt 13:53–58; Lk 4:16–30; vö. Jn 6:42; 4:44).
A 6:1–44 egységei között első pillantásra nem vehető észre összefüggés, de valójában ezek a
részek Jézus galileai munkásságának záró szakaszát (6:1–6) és jeruzsálemi munkásságának
előkészületeit adják. Az előzőkkel éles ellentét adja meg az összefüggést: az isteni
teljhatalommal cselekvő Jézust most szűkebb hazája képviseletében veti el Názáret (patris
egész Galileára vonatkozik). Szavainak és tetteinek rendkívüli erejét megismerték, csak az
Izráelben közkeleti felfogás szerint képtelenségnek tartják, hogy egy családja köréből közelről
ismert, magukfajta ember legyen a Messiás. Ez a mozzanat az elbeszélés egyik alappillére, a
másik Jézusnak a prófétasorsról mondott közmondásszerű szava, amely a názáretiek
botránkozásának okára mutat rá. Az emberi logika szerint az emberközelség mindig akadálya
az igazi nagyság felismerésének, és a bűnös ember egyik legnagyobb tragédiája az, hogy akit
tisztelni és értékelni akar, azt eltávolítja magától. Ebből születik az igazi értékek megtagadása
és a hamis értékek hazug kultusza. Övéi hitetlensége megdöbbenti Jézust, és egyszerűen
lehetetlenné teszi, hogy folytassa messiási munkáját ezen a területen. Még egyszer végigjárja
falvaikat, és tanít közöttük, de ezzel véget is ér galileai munkássága.

Márk. 6,7–13. A tizenkettő kiküldése (Mt 10:5–16; Lk 9:1–6; vö. Lk 10:1–12).

Jézust nem kedvetleníti el a galileai kudarc: válaszul kiküldi a tizenkettőt (vö. 3:13–19; Mk itt
már úgy szól róluk, mint ismert és meghatározott körről). Ezzel fokozottabban állítja döntés
elé népét, és fel akarja készíteni tanítványait későbbi nagy küldetésükre. Önmaga.
küldetésének részeseivé teszi őket, amellyel őt ruházta fel az Atya. Ehhez nagyon fontos az;
hogy minél akadálytalanabbúl mozoghassanak (erre utal a saru, a vándorbot és az egy öltözet
ruha); egyébként itt még rábízza őket népüknek a próféták és a vándor-igehirdetők iránti
vendégszeretetére (ez teszi szükségtelenné, hogy élelmet, tarisznyát, pénzt és egy váltás ruhát
vigyenek magukkal; ezért kell ügyelniük arra is, hogy minden helységben kitartsanak egy
vendéglátónál, különben megbántanák azt, aki befogadta őket). A tizenkettő elindul a
küldetésbe a megtérés evangéliumával, a megváltó Krisztustól kapott ajándékaikat híven
osztogatva. De azt is tudniuk kell, hogy útjukon áldás mellett ítéletet is hordoznak magukkal:
aki nem fogadja be őket, azzal érthető jel útján („verjétek le a port a lábatokról”) kell
ítéletesen megtagadniuk mindenféle közösséget.

Márk. 6,14–29. Keresztelő János halála (Mt 14:1–12; Lk 9:7–9; 3:19–20).

A tanítványok munkásságának mintegy a hátterét rajzolja ez az egység. Főalakja Heródes
Antipás (Kr. e. 20–Kr. u. 39), aki Kr. e. 4-ben lett Galilea és Perea tetrarchája. Atyjához, a
Nagy Heródeshez hasonló jellem: erőszakos, ravasz férfi, Róma föltétlen kiszolgálója. Értesül
János és Jézus munkásságának következményeiről, és értékelésében sajátosan kerül
kapcsolatba kettejük személye. Az egyébként felvilágosult hellénista most babonás
magyarázatot keres a János és Jézus közti különbségre: Jézus ui. Jánostól eltérően „csodákat”
tesz, és ez csak úgy érthető, hogy benne nem a halálon innen álló ember áll előttünk. Apjához
hasonlóan Antipás is szeretett volna a messiási királyság örököse lenni, ezért élénken figyelt
minden messiási „mozgolódásra” Izráelben. Itt is ahhoz az általános vélekedéshez
csatlakozik, amely Jézust, legendás híre alapján, Izráel történetének legnagyobbjaihoz
hasonlítja. Kiegészítésül olyat beszél el Mk, ami időben megelőzi a mondottakat. János sorsát
azért is mutatja be, mert így utal Jézus várható végére (vö. Mt 17:12k.). A történeti hitelességű
eseményt (Iosephus, Antiquitates XVII. 5:2) Mk tárgyilagosan, népi stílusban beszéli el.
Jellemeinek előre meghatározott, tipikus körvonalai vannak (Herádiás – Jezábel; Heródes –
Ahasvéros kínálkozó párhuzamok az Ószövetségből); így azon sem csodálkozhatunk, ha
adatai nem mindenütt pontosak (Herddiás nem Philipposnak, hanem Antipás ugyancsak
Heródes nevű testvérének volt a felesége). Mk Heródes jellemzését akarja adni az
elbeszélésben. János, a nyíltszívű, egyeneslelkű próféta, szemére veti az uralkodónak bűnös
életmódját (echein tina a törvénytelen együttélést jelenti). Heródiást vérig sérti János szava:
az ő magatartása egyértelmű. Heródesre viszont mély benyomást tesz János kimagasló
személyisége és kristálytiszta jelleme. Fél tőle, de vonzódik hozzá. Csakhogy egy uralkodó
bármilyen lehet, de felemás jellemű nem. A lelke mélyéig hiú és hatalomvágyó, de a jó iránt
sem érzéketlen tetrarcha az események játéklabdájává lesz. Egy születésnapi lakomán a
mámor, a királylány elragadó tánca és Heródes nagyhangú ígérete Heródiás kezébe adja a
helyzet kulcsát. János sorsa prófétai sorsként teljesedik be, Heródes korábbi jóindulatának
utolsó jeleként pedig tanítványai elvihetik mesterük holttestét, hogy leróják iránta a kegyelet
adóját.

Márk. 6,30–44. Ötezer ember megelégítése (Mt 14:13–21; Lk 9:10–17; vö. Jn 6:1–15).
Küldetésük befejeztével az apostolok visszatérnek Jézushoz, és beszámolnak
tapasztalataikról. Jézus éppen a szolgálat érdekében fontosnak tartja, hogy egy rövid időre
visszavonuljanak és pihenjenek. A segítségre szorulók és segítséget kérők száma nem
csökken, de a szolgálat érdeke megkívánja, hogy egy rövid időt együtt töltsenek, kérdéseik
megbeszélésére. Nem öncél ez: amikor az elhagyatottsága miatt szenvedő tömeg felfedezi és
utoléri őket, akkor Jézus nem vonja meg tőlük segítségét. Megesik rajtuk a szíve
(esplagchnisthé Jézus irgalmasságra indulásának szava az Újszövetségben), és megadja nekik
azt, amire szükségük van. Egy pillanatra a tanítás közben mintha megfeledkeznék a tömeg
testi szükségeiről: a tanítványok figyelmeztetik rá. De azonnal kitűnik, hogy Jézus nemcsak
észreveszi ezeket a szükségeket, hanem felelősnek is tudja magát kielégítésükért, így – joggal
– felelőssé teszi érte tanítványait is, akik a gyakorlati kivitelezésben már könnyen magukra
hagyták volna Jézus hallgatóit. Meg is próbálják Jézust győzni a vállalkozás képtelenségéről,
de Jézus nem hajlandó elfogadni emberi számítás diktálta érveiket. Így a képtelenül kicsiny
készletből, nyilván Isten teremtő erejének munkája által, a tanítványok aktív részvételével
nemcsak hogy megelégíttetik a tömeg, hanem egyrészt mindez teljesen rendezetten történik,
másrészt a maradék mennyisége óriási bőségről tanúskodik. Az elbeszélés Mk szokása szerint
népies stílusú, józan, mégis valami titokzatosság lengi körül (pl. a symposia és prasiai amúgy
sem gyakori szavak ismétlése disztributív értelemben). A jelenlevők számát minden közelebbi
meghatározás nélkül adja (másként Mt 14:21), de a jelenetnek az úrvacsorára utaló jellege itt
is világos (még ha a 41. versben eulogein szerepel is eucharistein helyett).

Márk. 6,45–52. Jézus a tengeren jár (Mt 15:22–33; vö. Jn 6:16–21).

Krisztus mindig a konkrét nyomorúságból szabadítja meg az embert: ennek jegyében követi
az előző történetet a következő elbeszélés, amelyben Jézus arra ad parancsot tanítványainak,
hogy előtte, tehát nélküle menjenek át a tengeren. Láthatóan egyedül hagyja őket (ő maga az
Atyával keresi ezalatt az imádságos közösséget), egyedül áll a parton, míg a hajó ellenszéllel
kínlódva vergődik a tenger közepén, majd jelenlétének valószerűtlenségével megrettenti övéit:
de végül a valóságos veszélyből szabadítja meg őket. Ezúttal is csak döbbent csodálkozást
vált ki belőlük. Mk itt már arra is utal, amiről a másik két szinoptikus csak a második
megelégítési történet után szól; hogy ti. a tanítványok egészen másképpen ítélnék meg az
eseményeket, ha „értettek volna a kenyerekből”, és ha nem volna még mindig kemény,
érzéketlen, fogékonyság nélkül való a szívük.

Márk. 6,53–56. Jézus sok beteget meggyógyít (Mt 14:34–37).

Az újabb summárium beszédes kontrasztja az előző történet végének: a tanítványok szíve
kemény, a Jézussal sokkal kevésbé szoros kapcsolatban álló sokaság, Genezáret vidékének
lakossága viszont korlátlan bizalommal van iránta. A sokaságra nézve ennek meg is van az
eredménye, Izráel egészét viszont arra eszmélteti, hogy míg Jézus tetteinek közeli, állandó
tanúi csődöt mondanak, addig a távoliak megtalálják hozzá az utat.

Márk. VII. RÉSZ

Márk. 7,1–23. Jézus tanítása a tisztaságról (Mt 15:10–20).

A hosszabb részlet egységét az adja, hogy formai tekintetben Jézus tanítását az emberi
hagyománnyal állítja szembe (paradosis tón anthrópón), tartalmi téren pedig a tanítványoktól
várt emberséges magatartást a farizeusok vezette Izráel külsőséges, törvényes-rituális
gondolkozás módjával. A részlet terjedelme jelentőségéhez, van mérve: Jézusnak farizeusi
környezetével való ellentéte itt éri el tetőpontját. A vita csak a tisztaság értelmezésére
korlátozódik, de az egyház életének szinte első perceitől kezdve világos, hogy mennyire
fontos problémája ez a zsidókból és pogányokból születő „harmadik népnek”. Ezen a helyen
különleges hangsúlyt is kap a részlet: Jézus ezután pogány vidékre megy tanítványaival, és ezt
megelőzően szabadítja fel őket Izráelnek a törvényre támaszkodó kizáró (exkluzív)
szemléletétől, hogy magatartásuk nyitott, magához ölelő (inkluzív) lehessen azok iránt is, akik
nem a törvény alatt élnek. Mk szerkesztő munkája révén változatos anyag válik itt szerves
egésszé (problémafelvetés 1–2, magyarázó jegyzet a pogánykeresztyén olvasóknak 3–4,
expozíció 5, illetve 1–5, prófétai idézet: a hamis kegyesség veszélye 6–8, Isten törvényének
megrontása emberi hagyományok kedvéért 9–13, példázatos tanítás a tiszta és tisztátalan
ellentétéről 14–16, a példázat kettős élű kifejtése 17–23). Jézus járja a maga útját, és útközben
odagyűlnek hozzá azok is, akiknek valami keresnivalójuk van rajta. Ezúttal farizeusok és
írástudók ezek, a törvény magyarázatának szakértői és a nép gyakorlati kegyességének
ellenőrei, Jeruzsálemből. A vád alapja Jézus környezete egynéhány tagjának magatartása:
ezek „szentségtelen” (koinos rituális értelmű, magyarázza az aniptos) kézzel ülnek asztalhoz,
éles ellentétben az ősi hagyománnyal, amely nem egyenértékű ugyan a törvénnyel, de
hihetetlen tekintéllyel nehezedik a népre (pantes hoi Ioudaioi a római zsidókra vonatkozik,
akik körében általában a farizeusi rendszabályok érvényesültek). Jézus nagyon élesen válaszol
a vádra: ellenfeleinek felszínes és külsőséges kegyességi felfogásukon kívül mindjárt azt is
szemükre veti, hogy az emberi hagyományokat föléje helyezik Isten parancsolatainak (a
válasz élességére jellemző a hypokrités, a héb. chánéf megfelelője, amelynek végső jelentése:
„istentelen”; valamint a kalós atheteite „ti meg szépen semmivé teszitek…”). De Jézus
túlmegy az általánosságok körén, és az említett magatartás megvilágítására az ötödik
parancsolatot említi fel, pozitív és negatív fogalmazásában. A rút visszaélés lényege az, hogy
az elaggott szülők eltartásának kötelezettsége alól, amelyet a törvény tartalmaz, ki lehetett
bújni, ha az e célra felhasználandó vagyontárgyat vagy vagyonrészt tulajdonosa templomi
ajándékká (korban) nyilvánította, mert akkor más célra nem volt felhasználható. A szülők
halála után viszont gyakran, legalábbis részben mentesítették a korban-t a lekötöttség alól, és
a fogadástevő saját használatára kapta vissza. Az öncélúvá vált kultusz tehát először kiszorítja
az etikai parancsot, azután hazugságba is viszi az embert, aki a templomot eléje helyezte
Istennek. A kultikus-rituális kifogásra visszatérve Jézus végül is egy rejtélyesen hangzó,
példázatos tanítást ad a tömegnek, amelyet a már ismert ünnepélyes záradékkal pecsétel meg.
A tömeg nyilván nem érti a példázatot, hiszen a tanítványok sem értették meg: az ő részükről
ezt most már rossz néven veszi Jézus (akmén asynetoi este szemrehányó hangsúlyú). A
magyarázat valóban végtelenül egyszerű. Az első példázatfélben a táplálkozás
törvényszerűségeiről van szó: ami a táplálkozás során jut be az emberbe, ti.
emésztőrendszerébe, abból a test felhasználja azt, amire szüksége van; ami pedig marad, az is
„a maga helyére” kerül (katharizón panta ta brómata Jézusra vonatkozik, ha a 17. v.
kezdetéhez kapcsoljuk). Az árnyékszékre bajos vonatkoztatni nyelvi és tartalmi okok miatt
egyaránt, sokan a szövegbe benyomult gsi glosszának tartják. Egészen más a „dolgok útja” a
lelki életben: itt a tisztátalan, ti. a gonosz az ember „belsejében” terem meg, és azzal teszi
tisztátalanná az embert is, környezetét is, hogy kiárad belőle. Hogy félreértés ne essék, az
ilyenfajta bűnök nevükön nevezésével („bűnkatalógus”) zárja Jézus a tanítást.

Márk. 7,24–30. A szíroföníciai asszony (Mt 15:21–28).

Szűkebb hazájában egyre kevésbé maradhat rejtve Jézus, viszont népe iránti kíméletből
kerülni akar minden feltűnést vagy jóvátehetetlen összeütközést. De messiási jelt is ad akkor,
amikor a pogányok között is megjelenik. Ezek körében megdöbbentő mértékű hitre talál
ugyanakkor, amikor honfitársai hitetlenül elfordulnak tőle, sőt egyre inkább ellene is
fordulnak. Közben nem feledkezik meg Jézus Izráelnek arról a kiváltságos helyzetéről, amely
megkülönbözteti a pogányoktól. Egy pogány asszony (Tirusz és Szidon, az ún. szíriai Fönicia
vidékén vagyunk) démoni megszállottságban szenvedő leánya meggyógyítását kéri Jézustól.
Ő az említett, Izráel kiváltságára utaló szemponttal állítja próba elé az asszonyt, de ennek hite
kiállja a próbát. A példázatos szó kulcsa a „kutya” (kynarion) megjelölés: ennek lehetne
megvető és elutasító értelme is. De az asszony, hite sugallatára, úgy érti Jézus szavait, hogy az
Izráelben megvetett pogányok is Isten „háztartásához” tartoznak, ha mindjárt a kutyák helyén
is. Ezt a hitet és alázatot jutalmazza Jézus azzal, hogy meggyógyítja az asszony leányát.

Márk. 7,31–37. A süketnéma meggyógyítása (vö. Mt 15:29–31).

Az elbeszélés a 8:22–26-hoz hasonlóan Mk önálló anyaga: keretszerűen fogja körül amazzal
együtt a közbeeső anyagot. Mindkét elbeszélésnek világos a kapcsolata Ézs 35:5 messiási
ígéretével: Jézusban a megígért Messiást állítják elénk, korát a megígért messiási kornak
minősítik. Továbbra is pogányok között van Jézus, és az előzőkben tapasztalthoz hasonló
hittel találkozik. A gyógyítás módja részint a kor orvosi módszereihez alkalmazkodik, részint
a gyógyító Isten segítségül hívását fejezi ki. Az eredmény teljes; a hallgatási parancs
ismeretes, a csoda „hitelesítője” az álmélkodó tömeg nyilatkozata.

Márk. VIII. RÉSZ

Márk. 8,1–10. Négyezer ember megelégítése (Mt 15:32–39).

A részlet a 6:34–44 párja (dublettje), a legjelentősebb eltérés az, hogy itt Jézus kezdeményezi
a sokaság megelégítését, másak a számadatok is (ötezer helyett négyezer ember, öt helyett
négy kenyér, a halak számát nem említi, tizenkettő helyett hét kosár, és itt sincs említve, hogy
a megelégítettek férfiak). A dublett-alkotásnak az evangéliumokban mindig határozott célja
van. Itt főként a Lk 9. és 10. részbeli két kiküldési történet alapján arra kell gondolnunk, hogy
míg az ötezer megelégítése Izráelben történt, addig a négyezeré a pogányokra nézve adott
messiási jel. Erre utalhat a fiak és kutyák kenyerének említése (5:27k.; mások hasonló utalást
látnak a kosarak számában: a tizenkettő a tanítványi körre, az itteni az ún. hetes körre céloz).
A záró földrajzi adat bizonytalan (Dalmanutha ismeretlen, mellette Magadan és Magdala
szerepel leginkább).

Márk. 8,11–21. A farizeusok jelkívánása (Mt 16:1–12; Lk 11:16.29; 12:1; vö. Mt 12:38–
39).
Közvetlenül a megelégítési történethez kapcsolódva először arról számol be Mk, hogy a
farizeusok mennyből való jelt követelnek Jézustól vitájuk során: ezen messiási küldetésének
olyan igazolását értik, amely kizár minden ellentmondást, és független az ember hitbeli
döntésétől. Jézus meglátja szavaik mögött az ellene irányuló indulatot (peirazein „próbára
tesz; bűnre csábít”): ez a magatartás éppen az előbb történt messiási jelei láttán a legteljesebb
értetlenségről árulkodik. Népe szívének keménysége mélyen elszomorítja, de ez sem
változtathat válaszán. Nem adhat nekik olyan jelt, amilyet követelnek (ei dothésetai a
tagadással egyértelmű, hiányos esküforma), de vitába sem száll velük, hanem magukra hagyja
őket. Ezután az tűnik ki, hogy a tanítványok, akik állandóan a földi megélhetés kérdéseivel
vannak elfoglalva, mennyire nem fogékonyak Jézus példázatos rejtélyes szavai iránt,
amelyekkel ő szüntelenül Isten országának gondolatkörén belül mozog. A részlet Mk erőteljes
szerkesztő munkájának nyomait árulja el. Kulcsszava a kovász (zymé): az akkori
szóhasználatban a kenyér (artos) szinonimája is, de átvitt értelemben jelöl olyan magatartást
vagy tanítást, amely erjeszt, esetleg éppen bomlaszt (vö. 1Kor 5:6kk.). Jézus intelmének ezt a
részét nem ragadják meg tanítványai, és a Mester mélyértelmű szavakkal veti szemükre
értetlenségüket. Szívük mélyén ők sem „emlékeznek” a megelégítésekben adott messiási
jelekre, ezért ragadnák meg emberi gondolatkörükben, és ezért nem jutnak el Jézus szavai
igazi, mély értelmének megragadásáig. Jézus emlékeztetése, majd nyomatékos kérdése segíti
hozzá őket végül ehhez a megértéshez.

Márk. 8,22–26. A betsaidai vak meggyógyítása.

A 7:31kk.-vel rokon ez a történet: Jézus Izráelen kívül gyógyít, hasonló a gyógyítás módja,
ismétlődik elhíresztelésének tilalma is. Mindenesetre a 7:37 Jézust dicsőítő szava már erre a
történetre is utal, az előző elbeszéléssel viszont a 18. v. állítja kapcsolatba: Jézus körül a
vakok látókká lesznek. Jézus a beteg gyógyításában felhasználja korának orvosi eljárásmódját
(a nyál lélekhordozó, így gyógyító ereje van), de a gyógyulás lefolyásából az is kitűnik, hogy
meg kell neki küzdenie a betegséget okozó erőkkel: az eredmény nem mutatkozik azonnal
teljes mértékben, de Jézus nem csügged el a küzdelemben, hanem a felgyógyulás után (ennek
jellemzése arra vall, hogy a betegnek korábban voltak látási élményei) folytatja munkáját
mindaddig, amíg a teljes gyógyulás be nem következik (ebtepen télaugós hapanta).

Márk. 8,27–30. Péter hitvallása (Mt 16:13–20; Lk 9:18–21).

Az elbeszélés fordulópont az evangéliumban. A 8:27–10:52 az utolsó nagy egység a
Jeruzsálembe vezető út ábrázolásában; azonkívül Jézus itt már minden módon igyekszik
tanítványait ránevelni a messiási küldetése titkának igazi megértésére, és elhatárolni a nép
körében oly szívósan élő hamis, politikai tartalmú messiás váradalomtól. Caesarea Philippi
(Kaisareia hé Philippou, Philippos székvárosa, nevét Tiberius tiszteletére adta neki a
tetrarcha) környékén vannak úton, Galileán kívül, viszonylag biztonságban. Jézus első
kérdésére arról számolnak be övéi, hogy mit tart róla a közvélemény. Mindenesetre prófétai,
sőt: apokaliptikus prófétai személyiségnek tekintik, Isten országa útkészítőjének,
igehirdetésének tartalma alapján. A második kérdés a tanítványok állásfoglalását tudakolja.
Péter mondja ki a döntő szót: a tizenkettő a leghatározottabban a megígért Messiást látja és
vallja meg Jézusban. Amennyire szabatos Péter válasza, annyira nyomatékos, Jézus szava is:
az igazi Messiás csak azt nem akarhatja, hogy ővéi propagandát csináljanak messiásvolta
mellett, és messiási „mozgalmat” robbantsanak ki körülötte.

Márk. 8,31–33. Jézus először jelenti szenvedését (Mt 16:21–23; Lk 9:22).

Jézus messiási küldetésének lényegéhez Messiás voltának titokban tartásához hasonlóan
hozzátartozik szenvedése és halála is. Most látja elérkezettnek az időt arra; hogy erről nyíltan
szóljon. Péter magatartása mutatja, hogy mennyire nem értik a tanítványok tulajdon
hitvallásuk igazi tartalmát sem. Jézus szavaiból pedig az tűnik ki, hogy tanítványa, ha nem
Isten dolgainak összefüggésében él és gondolkodik, a Sátán szócsövévé válik.

Márk. 8,8:34–9:1. Jézus követése (Mt 16:24–28; Lk 9:23–27).

Jézusnak szenvedéseiről mondott prófétai szavaihoz annak kijelentése is hozzátartozik, hogy
övéinek sorsközösséget kell vállalniuk vele. Ez azt jelenti, hogy az ember megtagadja
önmagát, emberi számításait, és vállalja Jézus követésének minden terhét a halálig (arai ton
stauron közmondásszerű, bár nem kimutathatóan közmondás). Isten országának alaptörvénye
szerint csak az „menti meg” Istentől kapott teljes életét, aki nem reszket földi
egzisztenciájáért, amikor Krisztus ügyének a vállalásáról van szó. Az meglehet, hogy az
ember mindent a nyereségoldalon könyvelhet el földi életében, de ezért „önmagát” vesztette
el, ezt az árat fizette érte. Ez az út azonban nem fordítható meg: elveszített önmagunk ára
nincs a kezünkben. A helytállás alkalma Krisztusnak és ügyének vállalásában ez a földi élet:
aki ezen a ponton itt elbukik, arra Krisztus és Isten nem kényszeríti rá magát; az ítéletben csak
az illető földi döntésére üt pecsétet. Jézus befejező szavai azt hirdetik meg, hogy az ő
feltámadásával megkezdődnek a végső idők, és az egyház az eszkhatológikus ekklésia.
Csupán a dicsőséges Úr végleges, látható és ítéletes megjelenése, tehát megjelenésének
beteljesedése van hátra, és ez válik valósággá visszajövetelében (a parousia-ban).

Márk. IX. RÉSZ

Márk. 9,2–13. Jézus megdicsőülése (Mt 17:1–13; Lk 9:28–36).

A megdicsőülés elbeszélésében Mk és Mt (a Mt 17:6–7 leszámításával) a Lk-féle
párhuzammal szemben jelentősen egyezik. A 2–9 maga az esemény, a 10–13 ehhez fűz
reflexiókat egy Illésapokaliptika és Jézus szenvedés-próféciája jegyében. Az elbeszélés nem
lehet Jézus epifániáinak visszavetítése a földi Jézus életébe, mert epifániáiban Jézus nem így
jelent meg, és egy ilyen eredetű elbeszélésben Mózes és Illés alakjának sem volna mit
keresnie. A megdicsőülés Mk koncepciójában a caesareai hitvallás megpecsételése, Jézus
messiási pályájának fordulópontja (peripeteia). Így rokon a keresztelési jelenettel, amely
Jézus messiási pályáján való elindulásának mozzanata (csak ott a látomás csupán
villanásszerű); de előkészítője a Feltámadott megjelenéseinek is, amelyekben viszont a
feltámadás utáni új ember teste válik láthatóvá. Hat nappal a szenvedés-prófécia után történik
a megdicsőülés (ez az isteni kinyilatkoztatásra való felkészülés időtartama, vö. Ex 24:16; Lk
nyolc napja a római időszámítást követi). Három legközelebbi tanítványát viszi magával
Jézus: három tanú jelenlétében történik az esemény (Deut 19:15). Az elbeszélésből
következhetik, hogy Péter beszélte el későbben. Hogy melyik hegy az, amelyen Jézus
metamorphósis-a történik (Mk nyugodtan használja ezt a nem egészen veszélytelen szót), azt
nem tudjuk. Mk „naív” ábrázolásmódja apokaliptikusan túlzó, és ehhez a hangulathoz
hozzátartozik Mózesnek, a törvény megfogalmazójának és Illésnek, a törvény
helyreállítójának a megjelenése is. Péter az ünnepi percben nagy buzgalommal ajánlja fel
szolgálatát az Úrnak és a vele együtt levő mennyei személyeknek, de az elbeszélésből
megmutatkozik, hogy az emberi tanúk ezúttal sem értik az esemény lényegét. Az is kitűnik,
hogy nem a látomás a lényeg: ez csak felhívja a jelenlevők figyelmét a mennyei szózatra,
amelyet már Jézus megkeresztelkedésének elbeszéléséből ismerünk. Amint ez elhangzik,
tovább nem is történik semmi. Jézusnak a hegyről lefelé jövet mondott szavaiból világossá
válik, hogy a történtek valamiképpen feltámadására utalnak. A tanítványok ismét nem értik
Jézus rejtélyes szavait. Odáig jutnak el legmesszebbre, hogy azt hiszik: Illés megjelent a
hegyen, tehát most már időszerű az Emberfia dicsőséges eljövetele. Optimista váradalmaikkal
szemben Jézus most is szenvedéseire utal; Illés nevével Keresztelő János sorsát jellemzi,
mintegy utalva vele tulajdon sorsára.

Márk. 9,14–29. Az epilepsziás gyermek meggyógyítása (Mt 17:14–21; Lk 9:37–42).

Ez az elbeszélés az előzővel szorosan kapcsolódik Mk alapján a másik két szinoptikusnál is:
nyilván már a hagyománynak Mk-ot megelőző fokán kialakult ez az összefüggés, főként
tárgyi alapon. Mk szerkesztő munkája még szorosabbá tette az összefüggést, amely a
kontraszt jegyében áll: a megdicsőülés hegyéről leérkező Jézus az emberi nyomorúsággal,
betegséggel, hitetlenséggel, értetlenséggel és tehetetlenséggel találja szembe magát. Mk
elbeszélése alapjában véve szűkszavú, mégis a legszélesebb: a népi-epikus szinten maradó
előadásmód során a szavak mögött számos olyan mozzanat húzódik meg, amelyek
mindegyike sokatmondó utalássá válik. Az elbeszélés a hegyről visszatérő Jézus
szemszögéből van alakítva: körülötte két részre válik a tanítványi sereg. Az egyik oldalon a
Jézussal együtt érkező három, akik a hegyen mondtak csődöt értetlenségük miatt; másikon a
lent maradt kilenc, akik itt vallottak kudarcot tehetetlenségük miatt. Ekörül forog a vita is, de
ennek hirtelen véget vet Jézus megjelenése, aki mennyei dicsőségének nyomait hordozhatja
arcán, ez okolja a tömeg megrettenését. Jézus kérdése és az apa válasza után tisztázódik a
kérdés, és az események valamennyi résztvevőjének szembe kell néznie önmagával. A
gyermekről kitűnik, hogy néma és epilepsziás, de a tanítványok hiába próbálták
meggyógyítani. Jézus felkiáltásából megtudjuk ennek az okát is: hiányzott belőlük az Istenre
való hagyatkozás magatartása, az a hit, amellyel Jézus gyógyít. Megragadó fokozás vezet az
elbeszélés tetőpontjáig: a gyermeket Jézus elé állítják, és itt kitör rajta epilepsziás rohama. A
beteg gyermek szemszögéből feszült lelkiállapota magyarázza ezt; a démoni erők viszont
felismerik Jézusban parancsoló urukat, és egy utolsó nagy lázadást kísérelnek meg ellene. A
gyermek eszméletlen, amikor Jézus kérdésére az apa a helyzet súlyosságának jellemzésére azt
is elmondja, hogy fia kora gyermekségétől szenved ebben a bajban (eis to pyr auton ebalen
kai eis ta hydata: az epilepsziás roham hű ábrázolása). Ezért és a történtek miatt válik az apa
óvatossá hitében, mivel az emberi körülményekre néz, nem Krisztusra. Jézus erre válaszolva
tanítja őt az igazi hit korlátok nélkül munkálkodó erejéről, az apa pedig egyetlen kiáltással
vall hitéről, és vall hitetlenségéről, amellyel már nem vállalja a közösséget, hanem Jézushoz
fordul segítségért, hogy szabaduljon hitetlenségétől, és teljes hitre jusson. A gyermek
gyógyulása Jézus közbelépésére két mozzanatban történik meg: a démon távozása után a
gyermek olyanná lesz, mint a halott, ezután Jézus szinte a halálból kelti életre ismét. Az
elbeszélés befejezése is Jézus szemszögéből nézve formálódik. Mindenki eltűnik a színről,
csak Jézust látjuk, amint szokásához híven messiási tettének elvégzése után visszalép, majd az
utána siető tanítványoknak kérdésükre tehetetlenségük okát felkészületlenségükben jelöli
meg. Aki Jézust követi, annak tudnia kell, hogy hol van szükség minden erejének
latbavetésére, és hol kell teljesen félreállnia, hogy egyedül Isten cselekedhessék. Erre készíti
fel az embert az imádság.

Márk. 9,30–32. Jézus másodszor jelenti szenvedését (Mt 17:22–23; Lk 9:43–45).

A második szenvedés-prófécia a megdicsőülés „árnyékában” helyezkedik el: ismét szervesen
az események összefüggésében. Galileán át halad Jézus tovább, rejtőzve mindenki elől, és
közben ismét prófétai szóval készíti tanítványait szenvedése titkának megértésére. Ellenkezés
ezúttal nem hangzik el, a válasz mindössze értetlenség: kérdezni nem mernek, és a titok
egyelőre továbbra is titok marad.

Márk. 9,33–37. A kisgyermek példája (Mt 18:1–5; Lk 9:46–48).

A 33. v. a 9:33–50 nagyobb egységének bevezetése; olyan tanításokat kapcsol össze Mk egy
közös vezérszóval (epi tó onomati az első, skandalizesthai a második ilyen kulcsszó),
amelyek a tanítványokat egyre nagyobb önállóságra igyekeznek ránevelni. Logikailag az
egység a legelső gondolathoz, a nagyság kérdésének helytelen felvetéséhez kapcsolódik.
Jeruzsálem felé útban utoljára halad át Jézus Galileán, és még egyszer érinti Kapernaumot is.
A tanítványok vitáznak útközben, de amikor Jézus kérdése szembeállítja őket önmagukkal,
már tudják, hogy vitájuk helytelen volt. Ezért támad a kérdés után hosszú csend, de az
eszmélkedés után Jézus félreérthetetlenül tudomásukra hozza, hogy lelkületük teljesen idegen
Isten országától. Ebben az alapvető lelkület a szolgálaté, és aki itt nagy akar lenni, annak a
szolgálatban kell kitűnnie. A kisgyermekek azokat a kicsinyeket képviselik itt, akikért Isten
országa a tanítványokat szolgálatra kötelezi – Krisztusért (epi tó onomati mou „nevemért =
reám való tekintettel”). Egyedül így juthat az ember élő közösségre Krisztussal és az Atyával,
nem a hatalom keresése vagy éppen hajszolása útján.

Márk. 9,38–41. Egy ismeretlen ördögűző (Lk 9:49–50).

Egymás között versengtek az előbb a tanítványok, most egy körükön kívül állóval szemben
kizárólagossági igényüket akarják érvényesíteni. Jézus abban jelöli meg a lényeget, hogy ez
az ördögűző az ő neve által (en tó onomati sou az átvezető kifejezés) valóságos kapcsolatban
áll vele, ezért lehetetlen, hogy ezzel szinte egy lélegzetre (euthys) ellene forduljon. Isten is
azzal vállalja a közösséget az ítéletkor a jutalmazásban, aki ilyen kapcsolatban áll Jézussal. A
testületi odatartozás kérdésében Jézus nagyon nagyvonalú. Igaz: aki nem vele van személy
szerint, az ellene van (vö. Mt 12:30). De aki forma szerint nem jár együtt a tanítványi körrel,
arra úgy kell tekinteniük övéinek, ha Jézus nevével vállal közösséget, mint aki nem ellenük,
hanem értük (hyper hémón), az övékével azonos célért végzi szolgálatát (mindkét formula
közmondásszerű, ismeretes a kor politikai szótárából, vö. Cicero Pro Ligario 32, de az
irodalmi függés feltételezése nem megokolt).

Márk. 9,42–48. Óvás botránkoztatástól (Mt 18:6–10; Lk 17:1–2).

Az átvezető fogalom a kicsinyek (paidia 37 mikroi 42), a további kulcsszó a botránkoztatás. A
legkínosabb halál is könnyű sors – tanítja Jézus –, azok ítéletének súlyosságához képest, akik
a rájuk szoruló és rájuk bízott kicsinyeket hitükben megzavarják, eltántorítják, bűnbe viszik. A
botránkoztatás gondolatkörén belül ezután arról tanít Jézus, hogy ha minket magunkat visz
bűnbe testünk valamelyik tagja (melos a tagokhoz fűződő élettevékenységeket is jelenti),
akkor csak az lehet a megoldás, hogy fenntartás nélkül megtagadjuk a közösséget bűnössé
vált és bűnbe vivő életjelenségünkkel; egészen végletesen: akár a személyiségünk
megcsonkítása árán is igyekszünk az örökéletre jutni; mert mit érünk azzal, ha
személyiségünk épségét féltegetjük, és így az örök kárhozat lesz osztályrészünkké.

Márk. 9,49–50. A megízetlenült só (Mt 5:13; Lk 14:34–35).

Az átvezető szó most a tűz, de a 49. v. szemmelláthatóan nincsen közvetlen kapcsolatban a
48. verssel. értelme sem világos: talán arról akar szólni, hogy mindenkinek tűzpróbán kell
átmennie, és így jut el arra az állhatatosságra, amely megóvja a megromlástól (Istennek
kedves áldozattá lesz, ahogyan némely szövegek kiegészítik a hiányosnak érzett verset: kai
pasa thysia hali halisthésetai). A só ezután a tanítványoknak azt az Istentől kapott lehetőségét
jelenti, amellyel mások életét ízessé, tisztává és értelmessé tehetik. Ha ezt eljátsszák, akkor
semmi hasznuk többé. Ezért fontos a záró intelem: arra is rámutat, hogy ha viszont ezt a
lehetőségünket meg tudjuk őrizni, akkor egymásközt is a szeretetből fakadó békésséges
viszonyt tudjuk fenntartani.

Márk. X. RÉSZ
Márk. 10,1–12. Kérdés a házassági válásról (Mt 19:1–9; Lk 16:18; vö. Mt 5:31–32).
A 10:1–31 ismét egy nagyobb egység: a gyülekezet három nagyon jelentős kérdését taglalják
(házasság, gyermekek, anyagi javak). A házasság és válás kérdésében Mk általánosabban
fogalmaz, mint Mt, aki Mk-ot is követi, de sajátos céljának megfelelően (a farizeusokkal való
vita összefüggésében) egy másik forrásból is merít. Mk megfogalmazása szemmelláthatóan
számol az ősegyház gyülekezeteinek helyzetével, de a tanítás Jézusnak ott és ekkor elhangzott
szavaihoz kapcsolódik; és látszik, hogy nem csupán a tanítványoknak szól, hanem általában a
Jézus körül levő tömeghez is fordul. Galilea elhagyása után Jézus Júdeán át tart Perea felé.
Útközben olyanok veszik körül, akik vagy személyesen, vagy hírből ismerik. Farizeusok is
vannak közöttük, és ezek kényes kérdés elé állítják Jézust: a házassági elválás, helyesebben
elbocsátás kérdése elé (a részletekre nézve vö. Mt 19:1kk.; 5:31k. magyarázatát). A kérdés
azért kényes, mert ha a korabeli szigorúbb állásponthoz csatlakozik Jézus, akkor
népszerűtlenné teszi magát; ha viszont a liberálisabb álláspontot helyesli, akkor ismét szemére
vethetik sokat emlegetett erkölcsi szabadosságát. Jézus a törvény értelmével kapcsolatos
megdöbbentő tisztánlátásával hiúsítja meg a vitát és ellenfeleinek mögötte meghúzódó
szándékát. Arra mutat rá, hogy a házasság isteni megalapozása az írásnak
megváltoztathatatlan érvényű rendelése: ezt erősíti meg otthon, tanítványai kérdésére. Viszont
a mózesi rendelkezés érvénye viszonylagos: sem Isten, sem Mózes nem vonható felelősségre
azért, hogy szükség volt és van rá Izráelben. De az is világos, hogy abban a pillanatban
nincsen rá szükség, amint a keményszívűség esete nem forog fenn. Izráel jogrendjéből indul
ki a kérdés, a válasz is, de végül is a keresztyén gyülekezetek és tanítóik előtt válik világossá,
hogy Krisztus követői a házasság kérdésében nem igazodhatnak máshoz, csak a teremtő Isten
megmásíthatatlan akaratához.

Márk. 10,13–16. Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19:13–15; Lk 18:15–17).

A gyermekekről szóló tanítás itt paradigmatikus. Jézus joggal neheztel meg tanítványaira
fontoskodásukért: eddigi tanításaiból már érthetnék, hogy milyen kapcsolat van a gyermekek
és Isten országa, a kicsinyek és az ő személye között. A magukat túlságosan nagyra tartó
felnőttek elé példaként állítja a gyermekeket, nyilván abban, hogy ezek a szó legtisztább
értelmében alázatosak: sem többre, sem kevesebbre nem tartják magukat önmaguknál. Így
áldja meg Jézus a gyermekeket a zsidóságban akkor szokásos módon: a szülők szerették a
rabbikhoz odavinni gyermekeiket, hogy imádkozzanak fölöttük, és áldják meg őket.

Márk. 10,17–31. A gazdag ifjú (Mt 19:16–30; Lk 18:18–30).

Az anyagi javak kérdéséről egy „antiparadigmában” tanít Jézus. A kérdés felvetőjéről semmi
közelebbit nem közöl Mk, csak az illetőnek Jézus szavaira adott válaszából következtethetünk
arra, hogy a farizeusi kegyesség neveltje. Kérdése megszólítással kezdődik (Mt át is formálja,
mert a zsidó kegyesség ezt a formát nem tudta elviselni): „Jó Mester!” Jézus visszautasítja ezt
a megszólítást, és mint annyiszor, önmaga helyett most is Istenre mutat rá, aki egyedül jó, és
aki minden jónak a forrása. A kérdező valami rendkívüli parancsot várhat Jézustól mint az
örökélet elnyerésének eszközét, de Jézus a szokványos parancsolatokra utal. Világos, hogy
nem másfajta parancsolatokat akar a kérdező elé adni, hanem a „régi törvény” betöltésének
módját illetően akarja próbára tenni. A kérdező ezt nem érti: ő azt hiszi, hogy van mire
hivatkoznia eddigi étet folytatása alapján. A törvény formai megtartása szerinte igazságának
szilárd alapja, Jézus viszont tartalmi próba elé állítja. Ha valóban megtartotta a törvényt,
akkor élő kapcsolata van a törvény tartalmával, a szeretettel. Akkor viszont félre tud tenni
mindent, ami akadályozná a szeretet megtestesítésének, Jézusnak a követésében; mivel
gazdag, ez az akadály nyilván éppen a gazdagsága. A gazdag nem állja ki a próbát, és Jézus
szomorúan nézi küzdelmét: azt, ahogyan minden jószándéka ellenére csődöt mond ebben a
kérdésben. A tanítványok kérdésére egy hiperbólikus példázattal válaszol, amelyből az tűnik
ki, hogy a gazdagság – emberi lehetőségekben való bizakodás, Isten országa szemszögéből
nézve kizáró ok, mert az Isten országába való bemenetel nem emberi lehetőség, ezt a
legbecsületesebb emberi igyekezet sem biztosíthatja. Egyedül Isten adhatja meg, mert ő nem
ismer lehetetlent sehol, ahol az ember egyébként kételkedik vagy aggályoskodik is. Viszont
ezen a ponton félre kell állnia minden formájában az emberi számításnak. A tanítványok
joggal hivatkozhatnának arra, hogy Jézusért mindenüket elhagyták, és úgy látszik, hogy
joggal kérdezősködhetnének: mi lesz ezért a jutalmuk. De Jézus arra eszmélteti őket, hogy
egyrészt bőséges kárpótlást kapnak Isten országa új rendjében mindazért, amit a régi világban
eldobtak maguktól; másrészt Isten országának rendje gyökeresen megfordítja a földi
értékelésmódot.

Márk. 10,32–34. Jézus harmadszor jelenti szenvedését (Mt 20:17–19; Lk 18:31–34).

Az utolsó szenvedés-prófécia a legrészletesebb és legpontosabb. Súlyát az adja meg, hogy
Jézus most már kísérőivel együtt Jeruzsálembe tart. Tanítványai mély döbbenettel követik
(ethambounto), tágabb környezete félelemmel néz arra, aminek a bekövetkezését sejti, de nem
érti. Ebben a helyzetben szól Jézus nyíltan utoljára szenvedéseiről, ezúttal jövőidejű
formában, hangsúlyozva azt, hogy szenvedésében népének fiai mellett a pogányok is
egyenrangú szerepet visznek, de mindezen túlmutat az Atya hatalommal végbemenő
intézkedése: ő harmadnapra kiszabadítja a halálból azt, akinek sorsa emberi mértékkel mérve
reménytelenül az elmúlásba vezet.

Márk. 10,35–45. Zebedeus fiainak kérése (Mt 20:20–28; Lk 22:24–27).

Ahogyan az első szenvedés-próféciát Péter tiltakozása és Jézus ehhez fűzött tanítása követte,
úgy kapcsolódik az utolsó szenvedés-próféciához a Zebedeusfiak értetlen kérése és Jézus
újabb helyreigazító tanítása a hatalom kérdésében. Mk szerkesztő munkája érvényesülhet
abban is, hogy egy elbeszélő (35–40), egy tanító (41–44) és egy összefoglaló egység (45)
válik a részletben szerves egésszé. Az előző jelenet közvetlen. folytatásaként a két Zebedeusfi
(Mt-nál édesanyjuk, de Mk elbeszélése az eredeti, mert Mt-ban sincs tovább szó a két
tanítvány anyjáról) kéréssel fordul Jézushoz. Közelinek érzik messiási pályájának tetőpontra
jutását: a jeruzsálemi hatalomátvételt, ahogyan ők. értik. Kérésük megfogalmazása mögött a
trónján ülő Messiás-király képzete húzódik meg. Izráelben a főszemélytől jobbra eső hely a
második (vö. Zsolt 110:1), ezt követi a balra eső hely. Jézus válaszából az tűnik ki, királyi
uralkodásának ez a formája lesz valóban messiási dicsőségének végső kiteljesedése, de ezt
megelőzi valami, amiről világosan szólt, mint földi életének záró aktusáról. A két tanítvány –
a többivel együtt – ezt teljesen értetlenül hallgatta annakidején (ouk oidate ti aiteisthe). Most
is önmaga sorsáról szól a pohár és a megkereszteltetés képével, Izráelben mindkettő
közérthető kép. A két tanítványnak a példázatos kérdésre adott feleletét nem utasítja vissza
Jézus válasza, de így is helyre igazítja magabiztos megszólalásukat. Az a sors, amely őreá vár,
a tanítványoknak is osztályrészévé lehet, de az ember földi sorsa és életének mennyei jutalma
között még ilyen formában sem lehet összefüggést keresni. Ami egyedül Isten jótetszésétől
függ, arra nézve az embernek nemcsak hogy kívánsága, de még kérdése vagy elgondolása
sem lehet (vö. ApCsel 1:7). A többi tanítvány bosszankodásának nem az az oka. mintha látnák
a Zebedeusfiak kérésének helytelenségét, hanem az, hogy ezek megelőzték őket annak a
kimondásában, amiről valamennyien egyformán gondolkoztak. Ezért szól Jézus tanítása
valamennyiüknek. A világi hatalomról tett tárgyilagos megjegyzésével együtt utal Isten
országának, alaptörvényére (vö. a 9:35 magyarázatával). Mindebben önmagát állítja példának
eléjük, aki Emberfia, a világ hatalmas bírája, földi életében mégis az az ismertető jegye; hogy
ő szolgál, sőt: életét adja minden emberért (polloi, a héb. rabbím megfelelője, a teljességet
jelenti, vö. Ézs 53). A Messiás titka tárul fel ezekben a szavakban: amikor minden jel szerint
ellenségei hatalmába kerül, akkor lesz úrrá minden ember ellenségén, – a halálon, minden
ember javára, azoknak is javukra, akik most még ellenségei.

Márk. 10,46–52. A vak Bartimeus meggyógyítása (Mt 20:29–34; Lk 18:35–43).

A történetet Mk már a hagyományban ezen a helyen találhatta: az előző tanítás és a
jeruzsálemi bevonulás között (ugyanígy Mt-ban és Lk-ban). Ennek sajátos tartalmi oka van:
Jézus egyre inkább engedi nyilvánvalóvá lenni személyisége titkát, és ezt a célt szolgálja a
vaknak hozzá intézett megszólítása is. Kelet-Jordániából jövet, a Jordánon való átkelés után
Jerikó az első nagyobb város Jézus és kísérői útján. Amint ezt elhagyják, a városkapuk
közelében megszokott kép fogadja őket: egy vak koldus ül és kéreget az útszélen (neve:
Bartimaios származhatik az arám tim’í „tisztátalan” szóból, de atyja neve lehetett Timaios is,
ez jó görög név, az előtag mindenképpen az arám bar, és a név formája végül is görögös).
Jézus nem utasítja vissza a tipikusan messiási megszólítást, és a tömeg igyekezete is
hiábavaló marad, amikor a szüntelenül feléjük kiáltozó vakot el akarja hallgattatni. Jézus
szava egy pillanat alatt megváltoztatja kísérőinek hangulatát: most már az ő biztatásukra siet
Jézushoz Bartimeus. Jézus próbára teszi a vakot, de ennek egyszerű; természetes hangú
válasza kétségtelenné teszi, hogy mind a megszólítást, mind a kérést komolyan gondolta.
Gyógyulása nem marad el, és azonnal csatlakozik Jézus követőinek seregéhez.

Márk. XI. RÉSZ

Márk. 11,1–11. Jézus bevonul Jeruzsálembe (Mt 21:1–11; Lk 19:28–38; vö. Jn 12:12–19).
Jézus földi küldetése csak Jeruzsálemben végződhetik (vö. Lk 13:33). A szinoptikusok szerint
életének utolsó hetét tölti Jeruzsálemben, de ez csak életrajzi keret, egyébként tartalmilag
összefüggő részletek egységbe foglalására. Jézus, aki egyre inkább engedi nyilvánvalóvá
lenni személyének titkát, kíséretével bevonul Jeruzsálembe, és nem utasítja vissza a tömeg;
„akklamációját”, bár világos, hogy egészen másként gondolkozik az esemény jelentőségéről,
mint a tömeg. Izráel vezetői főként a tömeg hangulata miatt nem sietnek, különben is teljesen
elő van készítve a Jézus elleni eljárás. Róma várakozó állásponton van, mert az ügynek éppen
Jézus magatartása következtében nincs tüntetően politikai színezete. Jerikó felől az út
Betánián, majd az Olajfák hegye nyugati lejtőjén fekvő Betfagén, Jeruzsálem külvárosán át
vezet. A tanítványoknak adott parancs világos: egy olyan faluba küldi őket Jézus, amelyet
látnak is arról a helyről, ahol állnak. Hogy kitérést vagy csak előresietést jelent-e küldetésük,
az lényegtelen: döntő az, hogy Jézus innentől szamárháton akar menni. Kitűnik, hogy
Jeruzsálem környékén élnek olyanok, akikkel Jézusnak korábbi kapcsolata van, és akik között
„az Úr” néven ismerétes. Az előkészületek és a bevonulás külsőségei mögött a Zak 9-beli
prófécia húzódik meg, ha Mk pogánykeresztyén olvasói miatt nem is hivatkozik rá. A
szegények Messiása vonul be a városba, kölcsönkért szamáron, fogadtatása ünnepélyes;
külsőségei és a tömeg üdvözlő kiáltásai messiási tartalmúak (ósanna, héb. hóšícáh ná’ „segíts
hát!” – későbben általában üdvözlő kiáltás; különösen jelentős Dávid királyságának említése).
Jézus egyenesen a templomba megy: a templom miatt kereste fel elsősorban a várost. De nem
cselekszik elhamarkodva, hanem először szétnéz a templomban: ez a másnapi esemény
ünnepélyes előkészítése is. Az éjszakát Betániában tölti a tizenkettővel; nem érzik
biztonságosnak a városban való éjszakázást; de Betániában vannak is, akik szívesen adnak
szállást nekik.

Márk. 11,12–14. A fügefa megátkozása (Mt 21:18–19).

Másnap, útban Jeruzsálem felé, Jézus messiási jelt mutat övéinek. Mk megjegyzi, hogy nincs
fügeérés ideje, ezzel élesen kiemeli a jelnek azt az értelmét, hogy a gyümölcstermés
időszerűségét nem a külső körülmények határozzák meg Isten népe életében, csak az ítélő
Isten szuverén akarata. Az ünnepélyes átok azt jelenti, hogy attól a néptől, amely Ura
számonkérésekor gyümölcstelennek bizonyul, egyszersmindekorra elvétetik a
gyümölcstermés lehetősége.

Márk. 11,15–19. A templom megtisztítása (Mt 21:12–17; Lk 19:45–48; vö. Jn 2:14–22).

Mk a bevonulás utáni napra teszi a templom megtisztítását: így jobban el tudja osztani a
jeruzsálemi napok eseményeit, és nagyobb hangsúlyt tud adni ennek a jelenetnek, amelyben
Jézus felvillanásszerüen, de ellenállhatatlan erővel ad jelt messiási ítélő hatalmáról. Ez a
bevonuláshoz képest is fokozás, így a szinoptikus elgondolás szerint itt, az evangélium végén
van a helye. Így érthető az is, hogy Izráel vezetői már nem csinálnak belőle külön ügyet.
Mindez feszültségben van Jn szemléletével: ott az evangélium elején találjuk ezt az eseményt,
de ez csak egy része annak az általános feszültségnek, amely Jn és a szinoptikusok között
amugyis megvan. A templomot Jézus idejében az jellemezte, hogy a pogányok udvarát, amely
a pogányok iránti nyitottságot és missziói felelősséget volt hivatva ébrentartani, teljesen
elözönlötték az áldozati állatok árusai és a különféle pénzeket a szent célokra használatos ó-
héber fél-sekelre beváltó üzletemberek, a „templomi üzlet” képviselői, akik búsás hasznuk
miatt nagyon népszerűtlenek voltak a nép körében. A főpapsággal álltak szoros kapcsolatban,
és „Hannás fiainak” nevezgették őket. Ezek ellen lép fel Jézus ítéletesen, és kikél az ellen a
szokás ellen is, amely a templomot a város két része közötti út megrövidítésére átjárónak
használta (skeuos itt: „használati tárgy”). Élesen csattannak a prófétai szavak (Ézs 56:7 LXX;
Jer 7:11): az engedetlen nép az Istennel való találkozás, a bűnbánatban való szüntelen
megújulás és a pogányok iránti felelősség ébrentartása helyett rablóbarlanggá tette a
templomot. Itt keres búvóhelyet gonoszságainak elkövetése után, hogy újabb bűnökre
gyűjtsön erőt. A nép vezetői a tömeg hangulata miatt most sem lépnek közbe, így Jézus most
is ki tud menni tanítványaival éjszakára a városból.

Márk. 11,20–26. A fügefa kiszáradása (Mt 21:19–22).

Mk-nál a fügefa kiszáradása nem azonnal következik be: egy nappal az átok után, ismét útban
Jeruzsálem felé, veszik észre a tanítványok, így emlékezik és emlékeztet az átokra Péter. Az
esemény és a hozzá fűzött tanítás kapcsolata első pillanatra nem világos, csak akkor válik
azzá, ha arra figyelünk, hogy a kettő mögött ugyanaz a gondolat áll. Az a hit és imádság,
amelyre Jézus egy sajátos képpel utal, Zak 14:4-et idézi. Ezt a környezet is motíválja: Jézus
övéivel az Olajfák hegyén áll, innen ellátnak a Holt tengerig. A jézusi szavak itt (Mt-ban és
Lk-ban ui. más összefüggésben szerepelnek) sajátos összefüggésben szólnak a kételkedés
nélküli hitről és az imádság meghallgattatásának bizonyosságáról. Az Istennel való imádságos
közösség azt jelenti, hogy az ember megtagadja önmaga akaratát, és alárendeli magát Isten
akaratának. Ehhez szükséges a megbocsátás légköre, amelyben Isten bűnbocsánatát árasztja
tovább másokra az imádkozó ember. (A 26. v. a Mt 6:14–15 összefüggése alapján szerepel
egy néhány kéziratban.)

Márk. 11,27–33. Honnan van Jézus hatalma? (Mt 21:23–27; Lk 20:1–8).

A 11:27–12:37 nagyobb egységében az életrajzi keret átmeneti felfüggesztésével öt vita-
beszélgetésben mutatja be Mk Jézus jeruzsálemi igehirdetését, szemléletesen ábrázolva azt is,
hogyan válik Jézus körül a légkör egyre Fojtogatóbbá, és hogyan rajzolódnak ki egyre
élesebben a golgotai kereszt körvonalai. Az első kérdést a nagytanács tagjai teszik fel
Jézusnak, miközben a templomban jár-kél: kínos pontossággal, a lényeget ismétléssel
nyomósítva azt tudakolják, hogy kinek milyen meghatalmazása és hatalma (exousia a kettő
együtt) áll azok mögött a tettek mögött, amelyeket Jézus Jeruzsálemben vitt véghez. A kérdés
fenyegető éle jól kivehető, viszont Jézus válasza a kérdezőket állítja egyszerre igen kínos
„vagy – vagy” elé. Jézus ui. azt kérdezi: hogyan ítélik meg a kérdezők Keresztelő János
munkásságát, amely már a múlté, amelyre nézve a népnek kialakult pozitív értékelése van, és
amellyel Jézus önmaga tevékenységét ismét szoros kapcsolatba állítja. A nagytanács tagjai
nem találnak kivezető utat az alternatívából, viszont kitérő válaszuk felmenti Jézust az alól az
erkölcsi kötelezettség alól, hogy megfeleljen kérdésükre.

Márk. XII. RÉSZ

Márk. 12,1–12. A gonosz szőlőmunkások példázata (Mt 21:33–46; Lk 20:9–19).

A párhuzamok alapja a Mk-féle forma, a példázat mély tartalmi összefüggésben van
előzményével: Jézus elmaradt válasza helyett a vita nem várt lezárása, ezért szakad meg egy
pillanatra a vita-beszédek sora. A példázat kezdete az Ézs 5-beli közkedvelt képpel szól Izráel
kiválasztásáról, de a részletek magyarázgatása téves volna, mert Jézus más példázataihoz
hasonlóan ez sem allegória. A folytatásban a Jézus-korabeli palesztinai földbirtokviszonyok
tükröződnek (ld. a Mt-féle párhuzam magyarázatánál), és a példázat éle – ahogyan maguk is
felismerik a nép engedetlen vezetői ellen irányul. Így legfőbb mondanivalójára éppen sokszor
emlegetett valószerűtlen vonásai figyelmeztetnek. Isten emberekre, népe vezetőire bízza rá a
maga ültette drága szőlő gondozását. Gyümölcstermésének számonkérésére prófétáit küldi el:
a példázatbeli rabszolgák sorsa utal arra a keserű valóságra, amelyről az ige olyan gyakran
szól (vö. 2Krón 36:15k.): Izráelben a próféták tipikus sorsa az, hogy népük vezetői gyilkolják
meg őket. Ezt fokozza a példázat odáig, hogy ugyanez a sors vár az egyetlen Fiúra, a
Messiásra is (a fiú sorsának rajza nem tartalmaz közvetlen utalást Jézus sorsára, másként Mt
és Lk; Mk csak a gyilkosok elvetemültségét jellemzi). Isten elveszi a maga országa
gondozásának Feladatát a nép jelenlegi vezetőitől, és mások kezébe teszi le. Mindebben az
emberektől meggyalázott, de Istentől felmagasztalt Krisztus sorsa a döntő, ebben csúcsosodik
ki befejezőül a példázat (vö. Zsolt 118:22k.). Jézus ellenfelei megértik a példázat tartalmát, de
egyelőre tehetetlenek a tömeg miatt: kénytelenek visszavonulni.

Márk. 12,13–17. Az adógaras (Mt 22:15–22; Lk 20:20–26).

Az újabb vitát a nagytanács visszavonult tagjai kezdeményezik. A választott népnek súlyos
hitbeli kérdése az, hogy fizethet-e adót a pogány uralkodónak. A farizeusok csak ítéletként,
negatív formában tudják elfogadni az adott helyzetet, a velük ellentétben álló Heródes-pártiak
pedig puszta érdekből, Róma iránti alantas opportunizmusból. A kétféle elemből alakult
küldöttség bevezető szavaiból mindjárt kitűnik, hogy egyáltalában nem az igazság keresése a
céljuk, hanem Jézust akarják tőrbe csalni. Jézus ezt nyíltan megmondja, de a kérdést az
említettek miatt mégis komolyan veszi. Az adópénz, a Tiberius-dénár, a megistenített császár
hatalmának kiáltó jelképe, ellenfeleinek kezéből kerül Jézushoz. Ezek gátlás nélkül
használják, amíg hasznuk van belőle, aggályaik csak az adófizetésnél kezdődnek. Jézus
válasza megdöbbentő emlékeztetés arra, hogy az ember egész életével Istennek adós; de az
iránta való hálás engedelmesség körén belül ő kötelez bennünket hálára és tőle rendelt
adósságunk lerovására a földi hatalmasság iránt, amely által a földi életünk fenntartásához
szükséges viszonylagos, de nélkülözhetetlen javakról gondoskodik.

Márk. 12,18–27. Kérdés a feltámadásról (Mt 22:23–33; Lk 20:27–40).

Az újabb kérdés a szadduceusoktól jön, akik a farizeusokkal ellentétben tagadják a
feltámadást, mert az Ószövetség általuk elismert irataiban betűszerinti említése nem
mutatható ki. Jézus és ellenfelei vitamódszere egyezik (megfelel a kor írástudói
gyakorlatának), szavaik tartalma azonban éles ellentétben van egymással. A feltámadás
reménységének formája és jogosultsága a téma. A szadduceusok egy mózesi, tehát isteni
érvényű és tekintélyű parancsra hivatkoznak, majd kérdésükkel, amelynek alapja egy
mesterkélt történet, azt akarják bizonyítani, hogy ha a feltámadás reménysége jogos, akkor
Mózes, tehát az Írás parancsa képtelenség. Jézus arra mutat rá, hogy ellenfelei nem értik az
írás igazi tartalmát, ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát. Elveti a kérdésük mögött
meghúzódó durván anyagias és alantas feltámadás-hitet, amellyel egyébként farizeusi
körökben találkozhattak; és rámutat arra a földi ésszel fel nem érhetően magasztos
életformára, amelyet Isten a földi történelem lezárása után szán az új ég alatt az új földön
megújított emberiségnek. Korának írásmagyarázati módszeréhez alkalmazkodva találja meg a
feltámadás bizonyítékát a csipkebokornál elhangzott isteni szózatban, amely arról ad
kinyilatkoztatást, hogy aki a földi történelem során egyszer élő közösségbe került Istennel, azt
ő nem hagyja a halálban. Minden más álláspont tévelygés, összeférhetetlen az írás
tekintélyére és Isten hatalmára való hivatkozással.

Márk. 12,28–34. A nagy parancsolat (Mt 22:34–40; Lk 10:25–28).

Mk-nak ez az egysége voltaképpen nem is vita-beszélgetés (másként Mt, Lk pedig a 20:39-
ben éppen csak utal erre a részletre, mert Mk-ban olvasta, de párhuzamát más
összefüggésben, más forrás alapján adja). Jézus egyik ellenfele, egy írástudó lép oda hozzá az
előzmények hatása alatt, és egy olyan kérdést tesz fel neki, amely az akkori zsidóság körében
egyébként eléggé gyakori. Jézus elfogadja a kérdést, mert helyesli azt a magatartást, amely az
írás sokfelé ágazó rész-parancsolatai között is keresi Isten akarata kinyilatkoztatásának a
középpontját. Hiszen az Írás parancsolataihoz fűzött magyarázat ebben az időben egyre
jobban „atomizálja” a kijelentést, és a külső formát a belső tartalom, az öncélú kultuszt az
étosz rovására hangsúlyozza. Jézus válasza alapjában véve nem új: a Deut 6:4 és a Lev 19:18
egyesítéséből keletkezett „legnagyobb parancsolat” e formában Izráelben már ismeretes volt
(imádságként első szaváról a šemac nevet kapta). Újjá abban válik Jézus válasza, hogy az
írástudókkal ellentétben ő nemcsak felismerésére, hanem életének gyakorlatára is utal akkor,
amikor az istenszeretet és az emberszeretet elválaszthatatlanul egy parancsolatára hivatkozik.
Ezt kell megértenie az írástudónak is, akinek Jézus válaszát helyeslő mondata éppen ezért
nem is lehet az utolsó szó a beszélgetésben. Jézus szerint közel van Istennek az ő személyében
és életének a valóságában jelentkező királyságához az, aki felismerte a törvény középponti
tartalmát; de részesévé csak az lehet, akinek az életét be is tölti ez a tartalom, aki felismerte az
Isten országáról és az ember helyzetéről szuverén Úrként nyilatkozó Mesterben a Messiást.
Minderről Jézus olyan lenyűgöző tekintéllyel szól, hogy ellenfelei a továbbiakban egyszerűen
nem mernek tovább kérdéseket feltenni neki.

Márk. 12,35–37. Krisztus Dávidnak fia és Ura (Mt 22:41–46; Lk 20:41–44).

Az írástudó elismerése után kétségtelen, hogy Jézust vitában nem tudják megfogni ellenfelei.
Ezt a mozzanatot követi a templomban lefolyt vita lezárása: ezúttal, az írástudók körében
egyáltalában nem szokatlan módon, Jézus kérdez vissza. A kérdés Izráel messiási
reménységének kettősségére utal: a nép egyrészt úgy várta az Eljövendőt, mint Emberfiát,
akinek ítélő hatalma van a világ fölött; másrészt testi származása szerint Dávid családjából
születendő emberként. A feszültség megoldása, amelyet a zsidó apokaliptika sem talált meg
(vö. Énókh könyvével), magának Jézusnak a személyében áll népe előtt: aki Dávid fia test
szerint, abban Isten Dávid Urát, a Messiást küldte el. A sokaság szívesen hallgatja Jézust, de a
nép vezetői szükségképpen válasz nélkül hagyják a kérdést; ha elismernék a Messiás emberi
származásának lehetőségét, Jézus személyére nézve ez olyan következtetést tenne lehetővé,
amely terveiket illetően kihúzná a talajt a lábuk alól.
Márk. 12,38–40. Óvás az írástudóktól (Mt 23:6–7; Lk 20:45–47).
A rövid jézusi szavakból szerkesztett részlet szoros tartalmi kapcsolata révén a vita-beszédek
záradékává válik. A Mt-ban e helyen található (a Logián alapuló) nagyszabású beszédnek Mk
mintegy a velejét foglalja össze, amikor az írástudók magatartásának találó jellemzésével óvja
övéit e magatartás következményeitől és követésétől. Az írástudók tekintélyeskedése, a
beléjük vetett bizalommal való visszaélésük, és mindezeknek egy külsőséges kegyességgel
való leplezgetése csak súlyosabbá teszi Isten ítéletét rajtuk.

Márk. 12,41–44. A szegény özvegy (Lk 21:1–4).

Mielőtt a templomból távoznék, még egy lényeges ponton ad betekintést Jézus Izráel
templomi kegyességébe. Az adakozásról az ókorban általában az volt a nézet, hogy értékét
nem az összeg nagysága, hanem az áldozatkészség mértéke adja (a pogány nyilatkozatoktól
való irodalmi függés feltételezése nem meggyőző a tétel magától értetődő volta miatt). Az
özvegy adománya (a lepton a legkisebb görög aprópénz, a római quadrans fele) az ő
szemszögéből mindenét jelenti, másnapi megélhetésének anyagi feltételét. Fölöslegünkből
adni bármily sokat – semmi; igazán soknak az számít Isten előtt, ha mindenünket odaadjuk,
még ha kevés is az anyagi értéke.

Márk. XIII. RÉSZ

Márk. 13,1–2. Jövendölés a templomról (Mt 24:1–2; Lk 21:5–6).

A rövid, de önálló egységben elhangzó próféciával Jézus az ószövetségi próféták nyomába lép
(vö. Mik 3:2). Izráelben egy egyoldalúan derűlátó, Izráel nagy helyreállítására irányuló
váradalom hatása alatt feledésbe ment ez a prófétai szó, de Jézus igehirdetésében a végső
szabadítás előzménye mindig az ítélet. Itteni szavait is így kell értenünk, még ha a végső idők
eseményeinek először csak az egyik oldalára mutat is rá. Visszautasítja a templomhoz fűződő
hamis emberi reménységeket és a templomért való (Izráelben általános) naiv lelkesedést. A
templom külső szépsége éppen az előző napok tapasztalatai alapján nem téveszti meg a benne
folyó istentisztelet tartalmát illetően, ezért hirdeti meg fölötte az ítéletet.

Márk. 13,3–20. Az utolsó idők jelei (Mt 24:3–22; Lk 21:7–24; vö. Mt 10:17–22).
A szinoptikus apokalipszis (Mk 13. r.) különösen Mk és Lk megfogalmazásában egyezik: Mt
más forrást is használ. Mk-ban szokatlan a nagyszabású beszéd: első olvasóinak helyzete
magyarázza. Felépítésében, eltérő jellegű eleméinek egységesítésében tervszerű szerkesztő
munka ismerhető fel. Jézus tanítási módja itt eltér a szokottól: a zsidó apokaliptika
képzetkörében mozog, de tartózkodik ennek részleteket színezgető ábrázolásmódjától, és óv
az események szertelen, túlzó megítélésétől. Mindvégig prófétai tanítás, fő mozzanatai az
ítélet és a szabadítás, ezeket megelőzően a jelenből a végső időkbe átvezető páratlan méretű
válság (az első egység részletei: a végső események előzményei 3–8, intelmek az üldözések
idejére 9–13, a végső nagy nyomorúság 14–20). A legbizalmasabb tanítványok kérdése
motiválja a tanítást: az Olajfák hegyéről eléjük tárul a templom egészének pompás látványa,
és a templom pusztulásáról hallott próféciát megértve, azonnal kapcsolatba hozzák a végső
idők eseményeivel. Ezek beteljesedésének (synteleisthai) a korbeli zsidóság hite szerint a
természet jelenségeihez hasonlóan félreismerhetetlen jelei vannak. Jézus ennek nem mond
ellene, de józanságra inti övéit. A feszült várakozás hatása alatt túlzottan fogékony lelkeket
könnyen megtévesztik olyanok, akik Jézus nevére hivatkozva messiási igénnyel lépnek fel
(egó eimi, héb. aní hú’ a Mt-ban található ho Christos kiegészítés nélkül is ezt fejezi ki). De a
Messiás eljövetele nem ilyen közvetlenül történik: az emberi együttélés területén, a népek
viszonyában közel és távol, de magában a természetben is irtózatos válságok a nyitányai a
végső eseményeknek. Mindez próbaként nehezedik Krisztus tanítványaira is: Jézus nem ígér
övéinek bántatlanságot. Különféle üldözések között kell megállniuk hitükben és szemük előtt
tartaniuk a végső események legdöntőbb előzményét: az evangélium minden népnek való
hirdetését. A válság kikezdi és áthatja a családot is: akik az Urat várják, azok legközelebbi
hozzátartozóik gyűlöletét is magukra vonják. De mindezek között azt ígéri Jézus övéinek,
hogy a Lélek helytáll értük, felruházza őket, a szükséges erővel és bölcsességgel. A szabadítás
pedig készen áll, ez a dolog tárgyi oldala; de csak az juthat el rá, aki a legválságosabb
helyzetben sem téveszti szeme elől a célt, a Szabadító eljövetelét, ez a dolog emberi,
szubjektív oldala (sóthésetai a veszélyekből való megmenekülés és az üdvösség együtt). A
végső nyomorúság beköszöntésének jele a pusztulást előidéző undokság megjelenése a
templomban (bdelygma tés erémóseós, šiqqúcím mesómém Dán 9:27): a bálványimádás
uralomra jutása az igaz Isten tiszteletének helyén. Ez a démoni erőknek olyan mértékű és
formájú jelentkezése, amellyel szemben az ember semmiképpen nem állhat meg: Jézus szavai
Lótnak és családjának helyzetére emlékeztetnek. Mindez azért van, mert ez Isten ítélete is a
világ fölött: viszont a dolog másik oldala az, hogy Isten nem engedi ki a kezéből az
események irányítását. Irgalmassága nem szűnik meg választottai iránt, így a válságos
pillanatban „elvágja” (koloboun – „megcsonkít”, itt: „megrövidít”) az elviselhetetlenné váló
próbák fonalát, nem engedi ezeket a démoni erők tervezte végpontjukig eljutni.

Márk. 13,21–37. Az Emberfia eljövetele (Mt 24:29–36; Lk 21:25–33).

Az előzőkhöz közvetlenül csatlakozik Jézus visszajövetelének ábrázolása (álmessiások 21–23,
a parousia 24–27, a fügefa példázata 28–29, a parousia ideje 30–32, záró intelmek 33–37).
Krisztus eljövetelét álpróféták és álmessiások jelentkezése előzi meg, akik hangos
propagandájuk mellett messiási jeleknek vélhető tetteket is visznek véghez (ennek
lehetőségével számolt a zsidó gondolkozás). Jézus ismét figyelmeztet arra, hogy ezek célja
csak a megtévesztés, de a várakozás feszültségében élőknek éppen azért van nagy szükségük
Jézus itteni tanítására és józan megfontoltságra, hogy a hit helyett a hiszékenység útjára ne
tévedjenek. Az igazi parousia a természet erőinek félreismerhetetlen bizonyságtételétől
kisérve következik be. Azt jelzi így a teremtett világ, hogy az újnak adja át a helyét. A
dicsőséggel megjelenő Emberfia első intézkedése pedig az, hogy egybegyűjteti angyalaival a
választottakat a világ minden tájáról. Jel és jelzett dolog olyan szoros összefüggésben van itt
egymással, mint a természeti jelenségek világában, de ezt sem azért mondja el Jézus, hogy
öncélú ismeretekkel gazdagítsa övéi értelmét, hanem azért, hogy teljes egzisztenciájukkal
felkészülhessenek az Eljövendő fogadására. Aki igazán várja őt, annak a várakozása nem
távolba tekint megalkuvó és lagymatag lélekkel, hanem eljövetelének közelségével számol;
hiszen jelenünk minden eseménye is erre utal már, az előkészítés fokán. Egyébként is: az
ígéret hitelességének alapja Jézus szavainak örökérvényű igazsága. Mindezek kijelentése
közben a legtávolabb áll Jézustól az, hogy akár ő maga akarná megjelölni eljövetelének
időpontját, akár nekünk engedne meg olyan kísérleteket, amelyekkel a parousia naptári
időpontját akarjuk meghatározni. Az Atya egyedüli hatalmára való hivatkozásnak a másik
oldalon az állandó készenlétre való intés felel meg, akár példázatos, akár közvetlen tanítás
formájában, éppen a parousia kiszámíthatatlanságának hangsúlyozásával. Övéi magatartását
úgy határozza meg Jézus, mint a szüntelen várakozásét és éberségét, és záró szavaiban ezt az
intelmet mindenkire vonatkozó tanítássá szélesíti ki.

Márk. XIV. RÉSZ

Márk. 14,1–2. Jézus megölésének terve (Mt 26:3–5; Lk 22:1–2; vö. Jn 11:47–53).
Rövid, önálló részlettel kezdődik Mk legutolsó és legnagyobb fontosságú egysége, a
szenvedéstörténet. Két nap van hátra a tavaszi nagy ünnepig (páska: Niszán 14. Ex 12:1kk.;
kovásztalan kenyerek ünnepe: Niszán 15–21), amelyre Izráel fiai óriási tömegekben mentek a
világ minden részéből Jeruzsálembe. A nagytanács sürgetőnek érzi terve megvalósítását: az
ünnep előtt végezniük kell, Jézussal, különben Jézus jelenléte és személye zavargást kelthet
(messiási mozgalmat válthat ki) az ünnepre összesereglett tömeg körében.

Márk. 14,3–9. Jézus megkenetése (Mt 26:6–13; vö. Jn 12:1–8).

Mk nyomán csak Mt adja az elbeszélést ebben az összefüggésben (Jn a bevonulás előttre
teszi, Lk a 7:36–50 hasonló elbeszélése miatt ezt ezen a helyen mellőzi). A leprás Simon
onnan vehette nevét, hogy Jézus gyógyította meg ebből a betegségéből: az elbeszélésből
kivehetően ismert személy az ősegyházban. Az elbeszélés a továbbiakban általánosságban
mozog: nem tudjuk meg az asszony nevét, aki beszédes bőkezűséggel fejezi ki Jézus iránti
tiszteletét; az sem tűnik ki, hogy személy szerint ki ad hangot tette helytelenítésének. Mindez
azért van, hogy figyelmünk zavartalanul irányulhasson a döntő mondanivalóra: aki a
szegényekre való hivatkozással helyteleníti az asszony tettét, az számítása ellenére sem várhat
helyeslésre Jézustól, mert nem ismerte fel a pillanat jelentőségét, nem veszi komolyan Jézus
nagyságát és önmaga iránta való szeretetét, de azt sem érti, hogy a szegényekkel ellentétben
Jézussal már nem sokáig lesz alkalmuk „jót tenni” övéinek. De ennél is döntőbb, és az
evangéliummal őrök kapcsolatba állítja az asszony tettének emlékét a megkenés gesztusában
mutatkozó világos jeladás: közel van a Messiás megáldoztatásának ideje.

Márk. 14,10–11. Júdás árulása (Mt 26:14–16; Lk 22:3–6).

Mk feltűnően szűkszavú beszámolójából megtudjuk, hogy Jézus megölésére a kezdeményezés
a nagytanács tagjaitól függetlenül a tizenkettő egyike részéről is megindul. Mk elbeszéléséből
arra következtethetünk, hogy Júdás nem pénzért, hanem valami másért (nem tudjuk meg,
miért) vállalkozik az árulásra, amely Jézus megölésének lehetőségét könnyebbé teszi
ellenségeinek. A főpapok mintegy maguktól ígérnek pénzt örömükben a felkínálkozó
tanítványnak, aki ezentúl csak a megfelelő alkalmat keresi szándékának megvalósítására.

Márk. 14,12–25. Az utolsó vacsora (Mt 26:17–29; Lk 22:7–23; vö. 1Kor 11:23–25).
Mk ismét önálló részletekből szerkeszti össze egy egységgé az elbeszélést (a páska-vacsora
előkészítése 12–16, lefolyása 22–25, a kettő között az áruló személyére való utalás 17–21).
Mk szerint a vacsorát Jézus az ünnep előtti napon tartja tanítványaival. Hogy tudatos vagy
kényszerű időpont-változtatásról van-e szó (az igazi páska a golgotai áldozat!), vagy éppen az
elbeszélő pontatlan az időpontok rögzítésében (vö. Jn eltérő verziójával), ez a kérdés Mk
szemszögéből tárgytalan. Ennek legfőbb motívuma az, hogy Jézus itt a teremtő Isten
mindenek fölött álló hatalmával intézkedik: így történik meg a páska-vacsora előkészítése, a
virágvasárnapi előkészületekhez hasonlóan: a vacsora színhelye a hagyomány szerint Márk
anyja, Mária jeruzsálemi házának felső terme (némelyek a korsót vivő férfiban Márkot látják:
gör. keramion = arám marqós; de minderre itt semmi sem utal). Estére minden készen van, és
Jézus megjelenik a tizenkettővel a teremben vacsorázni. Egészen általánosságban mozgó
módon jelzi, hogy a tizenkettő közül egy elárulja, de az járuló személyét a tizenkettő
kérdezősködésére sem jelöli meg: szavai csak annyit árulnak el, hogy az asztalnál vele ülők
közül egy az, aki ellene fordul. A sejtelmes szavak, az áruló sorsáról mondott kemény
mondatokkal együtt csak a 10–11. versekhez kapcsolva válnak beszélővé az olvasónak, de ezt
az összekapcsolást Mk rábízza olvasóira. Ezután hangzanak el Jézus ajkáról az úrvacsora
szereztetési igéi, amelyek a vacsora-asztalnál adott jelt kapcsolatba állítják azzal, ami másnap
a Golgotán bekövetkezik. Ezzel jellemzik Jézus kereszthalálának átfogó jelentőségét (to
haima… to ekchynnomenon hyper pollón, vö. 10:45), rámutatva a halálon túl annak
győzedelmes bizonyosságára, hogy Jézus nem marad a halálban, hanem feltámadása után
visszajön majd Isten országának dicsőséges teljességében.

Márk. 14,26–31. Az Olajfák hegyén (Mt 26:30–35; Lk 22:33–34).

Az utolsó vacsora mindenképpen páska-vacsora volt: ezt mutatja az is, hogy zsoltárénekléssel
záródik (hymnésantes, a Zsolt 115–118; az ún. Hallél-zsoltárok énekléséről van szó). A
vacsora végeztével valamennyien az Olajfák hegyére indulnak (nincs szó arról, hogy Júdás
mikor hagyja el őket). Itt Jézus ószövetségi prófécia szavával beszél arról, hogy tisztán látja
eljövendő sorsát, a tanítványok erkölcsi kudarcát, de az ezek után következő győzelemben is
megingathatatlanul bizonyos. Ezért ábrándítja ki magabiztosságából Pétert, ezért jövendöli
meg azt a bukást, amelyet Péter valamennyi tanítvány képviseletében példaszerűen átél.
Valamennyiük szinte eszeveszett fogadkozása csak annak a bizonysága, hogy sem az
események súlyával, sem önmaguk gyarlóságával és az emberi bűn mélységével nincsenek
tisztában.

Márk. 14,32–42. A Gecsemáné-kertben (Mt 26:36–46; Lk 22:40–46).

Mint már többször, most is a Gecsemáné-kertben töltik az éjszakát (a név alapja vagy gat
šemání „olajprés”, vagy gé’š. „olajvölgy”). Mk és Mt egyezése feltűnő ezen a ponton. Jézus
magatartása figyelemreméltó: nem viszi magával minden tanítványát, de nem is akar a döntés
óráján teljesen egyedül maradni. Három legbizalmasabb tanítványának való mély, halálos
szomorúságáról (heós thanatou mértékhatározó), amelyet teljes kiszolgáltatottságának és
magára maradásának végiggondolása vált ki belőle; de tőlük sem kéri, hogy imádkozzanak
érte. Egyedül akar maradni bensőséges imádságban az Atyával. Emberi módon gyötrődik, de
végül meghajlik Isten akarata előtt. Ilyen az őszinte imádság, amelyben az ember szembe mer
nézni önmaga gyöngeségével és a kísértés iránti fogékonyságával, vallani mer Isten előtt
arról, ami elválasztja őt tőle: ezért tudja elfogadni Isten akaratát. A tanítványok csődöt
mondanak, mert nem tudják, hogy ilyen helyzetekben éberségre és imádságra van szükség
bűnös romlottságunk miatt testünk, emberi személyiségünk könnyű prédájává lehet a bűnnek
akkor is, ha Isten bennünk munkálkodó ereje buzgósággal tölt el. A jelenet rövid utalás
formájában még kétszer ismétlődik, és Jézus szavaival ér véget: nyíltan bejelenti, hogy
elérkezett elfogatásának ideje. A keserves tények láttán övéi hamarosan akkor sem tudnának
nyugodni, ha egyébként akarnának, mert ezek a tények Jézushoz való viszonyukban végső
kihívást, személyükre pedig komoly veszélyt jelentenek.

Márk. 14,43–52. Jézus elfogatása (Mt 26:47–56; Lk 22:47–53; vö. Jn 18:3–11).

Átmenet nélkül folytatódik az elbeszélés (euthys, eti autou latountos). Júdásról a 10–11 óta
nem esett szó, ezért mutatja be újra Mk, de ez a bemutatás fájdalmas. A tizenkettő közül kerül
ki az áruló, aki élére áll a templomőrség tagjaiból összeállított fegyveres csapatnak, amelyet a
nagytanács küld Jézus elfogására. Egy pótlólagos adatból (dedókei praet, perf. „megadott volt,
előzetesen megadott”) tudjuk meg, hogy Júdás részletesen megbeszélte megbízóival az
elfogás tervét. Izráelben általános szokás volt, hogy meghitt barátok csókkal üdvözölték
egymást: a szeretetnek ezt a jelét aljasítja le árulásának eszközévé Júdás. Az elbeszélésből
kiolvasható izgatott kapkodása (katephilésen intenzivum, sajátos mellékértelemmel;
természetellenesen hangsúlyos a megszólítás: érzik, hogy nem Jézusnak szól, hanem a
csapatnak). Mk nem minősíti ezt a magatartást, Jézus is szó nélkül hagyja. Megdöbbentő
hirtelenséggel következik be az erőszak látszólagos diadala: ezen az egyik (név szerint meg
nem nevezett) tanítvány elhamarkodott, mégis késői ellenszegülése sem segít. Jézus
szemrehányó szavai nem a csapatnak, hanem parancsolóinak szólnak. De azt is megérthetjük
belőlük, hogy nem emberek szándéka érvényesül itt, hanem Isten ősidők óta kijelentett
akarata (az all’ hina kezdetű mondat hiányos: „hanem azért – van mindez –, hogy…,
szokottabb fordítása: „hanem, be kell teljesedniük…”). Az akció éle nyilván csak Jézus ellen
irányul, a tanítványok mégis tartanak a fegyveres ellenállás következményeitől, és
elmenekülnek. A Jézus kíséretében levő, egy szál gyolcsingben (éjszakai öltözékben) ott álló,
majd mezítelenül elfutó ifjú története nem tartozik a lényeges eseményekhez. Szemtanú
személyes emléke lehet: az ifjúban János Márkot, Mária fiát, az evangélium későbbi íróját
láthatjuk.

Márk. 14,53–65. Jézus a nagytanács előtt (Mt 26:57–68; Lk 22:54–55.63–71; vö. Jn

18:13–14.19–24).
Az ítélet megszületéséig két eseményt sző egybe sajátos módon Mk: Jézus kihallgatását és
Péter további sorsát. – A hivatalos tárgyalóhelyiség a templom területén van, így az esti
órában már nincs nyitva. De részletkérdéseken az ügy sürgőssége miatt nem akadnak fenn: a
főpap rezidenciájában a késői időpont ellenére együtt van a szanhedrin, illetve a
határozóképességhez szükséges számú tagja. Péter veszélyes körülmények között követi
Jézust a főpap udvaráig: most ott húzódik meg. A tárgyalás, akár rögtönzött, akár teljesen
szabályszerű, mindenképpen érvényes határozatot fog hozni. Jézus szemszögéből csak hamis
tanúknak minősíthetők a fellépő tanuk, de valami nyilván nem egyezik vallomásaikban a
szanhedrin szemszögéből sem. Jézus soha nem mondta azt, hogy ő rontja le a templomot. A
tanuk félreértésből a templom elleni lázadást tulajdonítanak neki, de a főpapok mást
akarnának hallani. Az idő sürget, így a főpap Jézushoz fordul, és a lényegre tereli a szót:
először hallgatását rója fel neki megátalkodottságának jeleként, majd messiási hitvallást
igyekszik kikényszeríteni belőle. Az első kérdést Jézus figyelemre sem méltatja, de a
másodikra meglepően készségesen válaszol. A főpap diadalmasan csap le a kínálkozó
lehetőségre: a nagytanács tagjait ünnepélyes, nyomatékos kérdéssel szólítja szavazásra, majd
ennek eredményeként Jézust átengedi a halálra ítéltek megszokott sorsának. A nagytanács
tagjai megvetésük jeléül leköpik és ízléstelenül gúnyolják (a prófétának akkor is tudnia kell,
hogy mi történik körülötte, ha a szemét elfödik); mindehhez a maguk színvonalán,
ütlegeikkel, a szolgák is csatlakoznak.

Márk. 14,66–72. Péter megtagadja Jézust (Mt 26:69–75; Lk 22:56–62; vö. Jn 18:15–
18.25–27).
Közben Péter a főpap udvarán álldogál. Veszélyben nem forog, csupán egy rabszolganő
szólítja meg, mert ismerősnek találja. Péter hevesen válaszol, és biztonságosabb helyet keres.
A rabszolganő most környezete figyelmét is felhívja Péterre. Nagyobb jelentősége ennek
sincs, az ügy nyilván nem a rabszolganő és társai szintjén intéződik. Péter mégis megismétli
tagadó nyilatkozatát. Harmadszor egy másik jelenlevő, alighanem a Jézus elfogására kiküldött
csapat egyik tagja, ismeri meg Pétert, és bizonyítékul említi ellene (bizonyára beszédmódjából
kivehető) galileai származását. Péter az ismert tagadó-elátkozó formulával felel (ouk oida ton
anthrópon). Ekkor elhangzik a kakasszó, és ez a jel emlékezteti Pétert Jézus szavaira,
amelyekkel megjövendölte az imént történteket. Péter emlékezik, és eljut a megbánás helyére:
kezdi érteni, hogy a döntő eseményeket itt nem emberi erények, egyéni hősiesség, hanem
egészen másfajta erők irányítják.

Márk. XV. RÉSZ

Márk. 15,1–5. Jézus Pilátus előtt (Mt 27:1–2.11–14; Lk 23:1–5; vö. Jn 18:28–38).
Az események összefüggése ezen a ponton nem teljesen világos, a megfogalmazás nagyon
szűkszavú, utalásszerű, és a részletek ismeretét feltételezi az olvasókról (a részletekre és az
értelmezésre nézve ld. a párhuzamos helyek magyarázatát: az értelmezés ezekben nem
egységes, hanem olykor elágazó). Az újabb esemény időben nem követi a kihallgatást, sem az
előző jelenetet. Mk elbeszéléséből arra következtethetünk, hogy ezúttal a teljes nagytanács
van együtt (holon to synedrion hangsúlyos, Mt-nál másként). Először szabályszerű formába
öntik a meghozott határozatot (symboulion hetoimasantes: Mt és Lk eltérően értelmezi), majd
a jogérvényesen bűnösnek nyilvánított Jézust megkötözve „kiszolgáltatják” Pilátusnak. A
procurator személyét sem itt, sem előbb nem mutatja be Mk, ismertnek tekinti, és csak utal rá
(gondoljunk a gyülekezetek kialakuló hitvallására, vö. 1Tim 6:13). Arról sem szól, hogy az
egyébként Caesareában élő főtisztviselő az ünnep miatt van Jeruzsálemben. Pilátus kérése is
előzmény nélkül hangzik el: megfogalmazása ettől függetlenül érthető (vö. a Mt-párhuzam
magyarázatával), de Jézus válasza sejtelmes, bár nem kitérő: messiási igényét megvallja, de
értelme tekintetében nem bocsátkozik magyarázatba (másként Jn). Nem derül fény arra, hogy
a főpapok mivel vádolják Jézust, csak az tűnik ki, hogy keményen és hosszasan vádaskodnak.
Jézus hallgatása természetes. Amíg Messiás-voltáról volt szó, nyilatkozott, de hozzá méltatlan
szópárbajba nem megy bele. Némán szenved, ahogyan az Úr Szenvedő Szolgájához illik, Mk
is így állítja olvasói elé. Pilátus csodálkozása az utolsó mozzanat: a divinum, az „isteni”
megsejtése van mögötte, de ez nem annyira világos, hogy Pilátus bűnét a teljes ismeretben élő
zsidókéval egy szintre emelné.

Márk. 15,6–15. Jézus és Barabbás (Mt 27:15–16; Lk 23:13–25; vö. Jn 18:39–40; 19:4–
16).
A kihallgatásba új mozzanat szövődik: a praetoriumban, a helytartó hivatalában, az Antonius-
erődben megjelenik a tömeg, és egy kérést ad elő az ünnepre hivatkozva. A mozzanatot két
magyarázó jegyzet előzi meg. Az egyik szerint az ünnep (ez a zsidó szóhasználat szerint is a
páskát jelenti) alkalmából a zsidók kikérhettek egy foglyot, maguk határozhatták meg, hogy
kit: ezt a helytartó köteles volt szabadon engedni. Izráelre nézve nem tudunk máshonnan erről
a szokásról, de hasonló szokások keleten általánosak voltak. A másik megjegyzés azt közli,
hogy ebben az időben éppen volt egy Barabbás (arám bar ’abbá’ „az atya fia”) nevű fogoly a
rómaiak börtönében, zendülőkkel együtt, akik egy ismertnek feltételezett lázadás során (en té
stasei határozott névelővel) gyilkosságot követtek el. Pilátus magatartása úgy érthető, hogy
tisztába jött Jézus politikai ártalmatlanságával, de a helyzetet nem tudja áttekinteni. Azt
méltóságán alulinak tartja, hogy a zsidóktól kérjen tájékoztatást, inkább igyekszik átvágni a
csomót. Felteszi, hogy egy közveszélyes bűnössel szemben a tömeg inkább Jézus mellé áll, ha
ő javasolja a szabadon bocsátását, ezért megteszi ezt a lépést. De a tömeg rövid közjáték után
Barabbás mellett dönt, és követeli Jézus megfeszítését. Pilátus látszólagos jóindulata persze
puszta kényelemszeretetből és vállvonogató fölényből fakad, de így is elég arra, hogy olyan
háttér legyen, amelyben Izráel bűne teljes nagyságában lepleződik le. Pilátus nem tesz tovább
ellenvetést, és befejeződik a különös játék: akit népe kiszolgáltatott a pogány hatóságnak, azt
a pogány hatóság kiszolgáltatja tulajdon népének, még lojalitását is bizonyítva a
megostorozás elrendelésével.

Márk. 15,16–19. Jézus megcsúfolása (Mt 27:27–30; vö. Jn 19:2–5).

A jelenet a 14:65 beszédes párhuzama. A pogányok sem kíméletesebbek Jézushoz, mint népe
vezetői. De amazok gyalázkodását izzó gyűlölet diktálja, emezekét a foglalkozásukhoz
tartozó megszokás, bármily durva tréfákra ragadtatják is magukat. A praetorium belsejében
minden szükséges kellék biztosításával csúfolja ki az egész cohors a „zsidók királyát” (a
részletekre nézve ld. a Mt-párhuzam magyarázatát).
Márk. 15,20–32. Jézus megfeszítése (Mt 27:31–44; Lk 23:26.33–35.38–39; vö. Jn 19:16–
24).
Az elítéltet ismét saját ruhájába öltöztetik, és elindítják a kereszthez vezető úton. Keresztjének
a vesztőhelyre való kivitelére egy arra vetődő idegent kényszerítenek: a Kyréné-beli Simont,
akit Mk az evangélium olvasói előtt ismert két személy (Alexander és Rufus, talán a római
gyülekezet tagjai) atyjaként mutat be. A vesztőhely a városon kívül van, nevét vagy alakjáról,
vagy rendeltetéséről vehette. Jézus a kínjai enyhítésére kínált kábító italt nem fogadja el:
egészen ki akarja inni a szenvedések poharát; amelyet az Atyától fogadott el. A
keresztrefeszítés megtörténik (a részletekre nézve ld. a Mt-párhuzam magyarázatát), az ítélet
végrehajtói megosztoznak a kivégzett ruháin, aki meggyalázva, mezítelenül függ a kereszten.
A feje fölött levő felirat, amely szokás szerint a vád summáját foglalja össze, Pilátus utolsó
bosszúja a gyűlölt zsidóságon: íme, a nép, amely tulajdon királyát szegezi keresztre. Az Ézs
53:12-t idéző ószövetségi utalás elüt Mk stílusától, későbbi harmonizálás eredménye lehet (ld.
Lk 22:37). – A Megfeszített szenvedéseit és népe szemében Messiás-voltának hathatós
cáfolatát a kereszt alatt állók vagy elmenők gúnyolódása teszi teljessé. Aki a templom csodás
felépítését ígérte, most nem tud leszállni a keresztről; aki oly sokakat megmentett, magán nem
tud segíteni; Izráel királya most nem tud csodát tenni. Ki hihetne neki? Akikkel egy sorsot
szenved el, azok is csak gyalázni tudják: az emberi lelketlenségnek ez a mértéke maga a
pokol.

Márk. 15,33–41. Jézus halála (Mt 27:45–56; Lk 23:44–49; vö. Jn 19:28–30).

A nap harmadik órájában (reggel kilenckor) állították fel Jézus keresztjét a Golgotán. A
második időmeghatározás, három órával későbben, a természet gyászáról számol be:
háromórás sötétség jelzi Jézus szenvedésének második szakaszát. Ezt követően, ahogyan a
harmadik időmeghatározás közli, felhangzik Jézus utolsó kiáltása (Zsolt 22:2: Mk önmaga
arám fordításában közli, görög fordítással). Jézus teljes magára hagyattatásának panaszos
kifejezése ez: Mk elbeszélésében az arám forma miatt (elói) a környezet félreértése (Illést
hívja: Mt-ban az összefüggés világosabb) kevésbé érthető. A szenvedéstörténet emberi oldalát
mindvégig a félreértés és a gúnyolódás jellemzi, még az is áldozatául esik ennek, aki
könyörületre indul ennyi kín láttán, és frissítő italt kínál a szenvedőnek (oxos a római katonák
megszokott itala, a savanyú bor). Jézus sorsa beteljesedik, és ebben a pillanatban a templom is
bizonyságot tesz mellette: a szentek szentjét elválasztó kárpit meghasad, Jézus áldozata
megnyitja az utat minden benne hívőnek Izráel Istenéhez (vö. Róm 5:2; Ef 2:18; 3:12). Mk
elbeszélésében két jel kíséri Jézus kínszenvedését. Az egyik a pogány centurio
bizonyságtétele, amely mintegy a pogánymisszió távlatára utal. A másik az, hogy a kereszttől
valamivel távolabb, csendben ott állanak a Jézust követő asszonyok: ők, akik Izráelben
legfeljebb a második helyet foglalták el, most a szétszéledt tanítványi sereggel kifejező
ellentétben jelen vannak, holtában sem akarják szemük elöl téveszteni az Urat, jeléül annak,
hogy „Krisztusban… nincs férfi, sem nő”.

Márk. 15,42–47. Jézus temetése (Mt 27:57–61; Lk 23:50–55; vö. Jn 19:38–42).

Az ünnep előtt igyekeztek Izráel vezetői befejezni Jézus ügyét. Az ünnep előtt igyekszik Jézus
egyik eddig ismeretlen követője, az Arimátiából (Remataim, Lidda mellett) való József, a
nagytanács tekintélyes tagja mindent elkövetni, hogy Jézus teste ne jusson a kivégzett
gonosztevők holttestének sorsára. Nem fél (etolmésen) közvetlenül a procuratorhoz fordulni,
és számításában nem csalódik. Pilátus elcsodálkozik a halál gyors beálltán, de amikor az
ügyeletes centuriótól pontos tájékoztatást kap, minden további nélkül kiadja a holttestet
Józsefnek. Jézus személye iránti viszonylagos rokonszenve és a hivatalos zsidók iránti
föltétlen ellenszenve mellett József személyének súlya is vezető ebben. József az Izráel
kegyeseinek kijáró kegyelettel temeti el a testet, a sír biztosításáról is gondoskodik: tettének
tanúi ismét a kegyes asszonyok, akik most is ott vannak, mert tudni akarják, hogy hol
nyugszik Jézus holtteste. Az a tervük, hogy az ünnep elmúltával leróják a kegyelet adóját a
sírnál. A temetés elbeszélése egyrészt Jézus halála valóságos voltának a bizonyítéka, másrészt
reményteljes jele annak, hogy Izráel fiai sem mind ellenségei Jézusnak. Íme, az eddig
ismeretlen tanítvány a döntő pillanatban lép közbe, és befolyásolja az események alakulásai.

Márk. XVI. RÉSZ

Márk. 16,1–8. Jézus feltámadása (Mt 28:1–7; Lk 21:1–12; vö. Jn 20:1–10).

Jézus feltámasztásával isten áttöri a halál jegyében álló világforma korlátait, ezért tud a
feltámadás ténye olyan nehezen benyomulni a tanítványok tudatába. Az asszonyok (most más
össze tételben, mint előbb) csak az ünnep elteltével tudják megvalósítani kegyeletes
szándékukat, mert meg kell vásárolniuk a balzsamozáshoz szükséges illatszereket. De azután,
amilyen korán csak lehet, ott vannak a sírnál. Útközben támadt aggodalmaik eloszlanak: a
sírhoz érve látják, hogy a sírt lezáró óriási kő el van hengerítve a sír szájáról. Bemennek a
sírkamarába, és egy különös jelenség vonja magára a figyelmüket. Nyilván angyal az, aki ott
ül (Mk most először számol be angyal megjelenéséről, de most sem kifejezetten, csak
körülírva). Az asszonyok félelme érthető a mennyei jelenség láttán, de az angyal azonnal
feloldja őket. Arra irányítja figyelmüket; hogy a sír üres: ez Izráel általános felfogása szerint a
feltámadás kétségtelen bizonyítéka. Parancsot is kapnak az angyaltól: üzenetet kell átadniuk a
tanítványoknak, amely Galileába irányítja őket. De az asszonyok nem adják át az üzenetet,
mert a félelemtől teljesen magukon kívül vannak.

Márk. 16,9–13. Jézus megjelenései (vö. Mt 28:8–10; Lk 24:13–35; Jn 20:11–18).

Az ún. „nem valódi Mk-be fejezés” arról szól tovább, hogy Jézus a magdalai Máriának jelenik
meg először, akit súlyos betegségből gyógyított meg (vö. Lk 8:2). Amit az angyal parancsára
az asszonyok nem mondták el, azt most Mária viszi hírül Krisztus követőinek. Most már
közelebb kerül tudatukhoz a feltámadás ténye, de hitet még mindig nem ébreszt bennük. A
hitetlenség akkor sem törik meg, amikor Mária után két más követőjének is megjelenik az Úr.
A lelkek még mindig dermedten zárkóznak el a feltámadás valósága elől.

Márk. 16,14–18. Az apostolok kiküldése (Mt 28:16–20).

Jézus epifániáinak csúcspontja az evangéliumban a tizenegy megmaradt tanítványnak való
megjelenése. Ez végre áttöri eddigi hitetlenségük és kételkedésük kemény falát, amikor Jézus
szemükre veti ezt a magatartásukat. A Mk-féle missziói parancs az egész teremtett világra
szóló érvénnyel ad részt a tanítványoknak Uruk küldetésében, és munkájuk eredményére is
kiterjeszti ezt a közösséget. Az evangélium hirdetése döntés elé állítja az embereket, és ez a
döntésük megpecsételi sorsukat. Isten munkatársává teszi ebben az embert, de nem ad részt
neki természetesen az üdvösség és kárhozat osztogatásában vagy akár csak megítélésében
sem. Mindaz, amit övéi szolgálatának végzéséhez ígéretesen hozzáfűz, jel, tehát nem
kierőltethető eredmény, nem is megkövetelhető feltétel, hanem kísérőjelensége mindazok
szolgálatának, akik föltétel nélkül, egész életük odaszánásával járnak Uruktól kapott
küldetésűkben, sőt, mi több: Uruk küldetésében.

Márk. 16,19–20. Jézus mennybemenetele (Lk 24:50–53; vö. ApCsel 1:4–12).

Befejezésül Mk a feltámadott Urra irányítja először figyelmünket, és minden részletezés vagy
magyarázkodás nélkül beszámol arról, hogy miután mindenről útbaigazította övéit, amire
eljövendő életük és szolgálatuk szemszögéből szükségük van, visszatért az Atyához, az ő
dicsőségébe, amelyből jött, amikor embernek megszületett, és amelybe most egy magasabb
„színtézisben” térhetett vissza földi küldetésének elvégzése után. Legvégül pedig a földre
irányítja tekintetünket, amikor beszámol arról, hogy a feltámadott és megdicsőült Úr
tanítványai Mesterük parancsa szerint fognak hozzá az ige hirdetéséhez, munkájukat a
megígért jelek követték, – és követik ma is, ahol csak az ember elindul a Krisztus útján, mert
„az Úr együtt munkálkodik velük” (tou kyriou synergountos).